SZOMORY DEZSŐ

EMBERIKIS KÉPESKÖNYV

AZ A T H E N A E U M K I A D Á S A

70068. — Athenaeum Irodalmi és nyomdai r.-t. nyomása, Budapest.

Bánat

Éjféltájt az asztalomnál ültem s mindenféle búsdolgokra gondoltam. Mint szakértő gondoltam minden-féle bús dolgokra s ezek sorában bizonyos lelki bána-tokra, melyek alig gyógyíthatók. Az ember éli a magasorsát, vagy inkább kiállja, gondoltam. Vannak sebek,melyek soha be nem hegednek. Csak éppen Istensegít hozzá, hogy az ember elviselje őket. Ilyenformángondolkodtam. De nem jutván figyelemreméltóbberedményre, már készültem eloltani a lámpámat slemondtam egy jobb jövőről.

Akkor, valaki kopogtatott az ajtón. Nagyonhalkan kopogtatott, voltaképpen nem is kopogtatott,csak éppen végigvonta az ujját az ajtón, mint egyhaldokló, aki már nem tud kopogni. Siettem azajtóhoz. Sápadtan az estélyi ruhájában, PerecleyMagdus állott a küszöbön, az ajtófának dőlve és sírt.Úgy sírt szegény, feldúltan a lelkében, hogy egy hangjanem volt. Csak a könnyei omlottak a sápadt arcára.Csak a meztelen válla rengett az estélyi ruhájában.

— Mi történt? — kérdeztem s gyöngéden bevon-tam a szobába.

Itt mindjárt a falnak dőlt és csak sírt.—Ádi elhagyott! — hebegte.—Ádi? — kérdeztem elámulva.

6

—Ádám, — mondta, — a Borkay Ádám, hiszentudja !

—Tudom, — feleltem.Nem volt ez valami rendkívüli eset. Csak éppen

kapóra jött, amiért mindenféle bús dolgokra gondol-tam az imént. Ez is egy ilyen bús dolog volt. Banalitá-sában a régi szomorú eset volt. Két évi izzó barátságután Borkay Ádám szakított ezzel a kedves leánnyal.Ez volt az egész dolog.

Illőnek tartottam mondani valamit, valami vigasz-talót, ha már feljött hozzám, mint szakértőhöz, hogyitt bemutassa szenvedését.

— Nem hiába festette Michelangelo egy fiatalgonosztevőnek Ádámot, — mondottam, mert hirtelennem találtam jobbat. — Nagyrészt minden Ádám ilyen,a világ teremtése óta. Ha egyszer elmegy RómábaMagdus, nézze meg a Sixtina-kápolnában, hogy azmilyen egy szellemtelen, brutális, gonosztevő fej annakaz Ádámnak a feje! Nem lehet csodálni, hogy Isten egyilyen embert, egy ilyen fejjel, kikergetett a paradicsomból.

—Ugyan, kérem, hagyja el, — mondta Magdus éscsak sírt a falhoz tapadva, estélyi ruhájában. — Ha magatudná, mit szenvedek, milyen boldogtalan vagyok !Igaz, gondoskodott a jövőmről, de mi az nekem, jövő,az egész élet, Ádi nélkül, akit imádok ! Esti kilencóra óta, mióta éhez a gyászhoz felöltöztem, mert mél-tónak találtam, hogy éhez a gyászhoz felöltözzem,folyton csak sírok s már olyan gyönge vagyok, márúgy ki vagyok merülve !

—Nézze csak, Magdus, legyen okos! Én hozokmagának egy pohár málnaszörpöt, szép almáim isvannak, nézze csak, milyen szép pirosak, — s előbbretoltam az asztalon a gyümölcsös tálat és kínáltam.

— Aztán fog pihenni. . . ide ledől erre a selyempam-lagra s fog aludni szépen. Reggelre minden jobb lesz,meglássa!

— Hát tudok én aludni? — mondta s eltámolygotta fal mellől. S már le is dőlt a selyempamlagra.

7

Egy alma után is nyúlt menetközben. Rögtönbele is harapott a gyönyörű fogával és rágott és nyeltés remegett és sírt.

S alighogy megette az almát, a fejét lehajtotta apamlag sarkában a meztelen karjára és aludt.

Estéli beszélgetés

Már késő este volt, mikor leült mellém egy padraaz Erzsébet téren, egy fiatalember. Nagyon szegényfiatalember lehetett. A kalapját megemelte amintleült mellém s rögtön be is mutatkozott. Olyan udvariasfiatalember volt, amilyen csak egy szegény emberlehet. A mozdulatai is azt a szegény embert árultákel, aki földi porhüvelyét két rossz cipőben s egy feslettruhában őrzi.

—Gora Ödön vagyok, — mondta.—Örvendek, — feleltem.—Kérem, — mondta, — milyen furcsa azt

hallanom, hogy valaki örvend annak, hogy én GoraÖdön vagyok. Mert jómagam csak szenvedek attól.Nagyon nehéz úton jutottam el ahoz a fényponthoz,ahol az igazságot megismerhettem. Gondolom, sejtiuraságod, hogy munkanélküli vagyok.

—Én is az vagyok, — feleltem. — Azért ülök ittezen a padon.

—Egy ilyen pad, szép virágágyak között és Erzsé-bet királyné szobrának fehér derengésével a bokrokmögött, valóságos áldás a szegény ember számára.A szegény munkanélküli ember számára. Mert azigazság az, hogy a munkanélküli ember szereti a szépvirágágyakat és királyi szobrokat. Mindenütt ülnekmunkanélküliek a világban, királyi szobrok körül, azeurópai nagyvárosok parkjaiban. Például Párizsban,a legtöbb szegény ember IV. Henrik király szobraalatt ül, a fehér lépcsőfokokon. Ezeket a lépcsőfokokat

8

a szegény emberek már fényesre csiszolták az ülepükkel,annyi évek óta, hogy ott ülnek. Sokáig voltam Párizsbanés Londonban is, mert noha munkanélküli, de technikusvagyok és sokat megfigyeltem. Például Shakespeareszobra is úgy van alkotva az Avenue de Messine-enPárizsban, hogy a talapzat körül kényelmes lépcső-fokok vannak. Mégsem ül ezeken senki. Soha egymunkanélküli szegény ember nem ül Shakespearealatt. Ezzel szemben, a királyi szobrok lépcsőzete úgyel van lepve közönséggel, mint a római színházakgradénjei hajdan, mikor Nero császár zsidó színészeijátszották ott a legszebb darabokat. Azt lehet mon-dani, hogy a szegény munkanélküli emberek a leghűbbudvaroncai a márvány- és bronz-királyoknak.

—A munkanélküliek és általában a szegény embe-rek, a víz partját is nagyon kedvelik, — feleltem,hogy kimutassam tájékozottságomat. — Magam isjártam Párizsban és Londonban és számos kollégámraakadtam úgy a Szajna, mint a Temze partján. Külö-nösen a Temze partján, a padokon, a Westminstertornyával a háttérben, olyan züllött gentlemaneketláttam, akik között, a magam enyhébb nyomorú-ságával, egy oonnaugthí hercegnek képzelhettemmagam.

—Minden relatív, — mondta a fiatalember.—Ami különösen megkapó és hangulatos a lon-

doni éjszaka nyomorában, az a Westminster tornya,a vízen túl, a háttérben, ahonnan az óralap sárgaarculatával világít bele a sötétbe.

—Igen, kérem, ezt magam is éreztem, annak azóralapnak tragikus hatását. A sötét térben inkábbrémít az idővel, mint mutatja az időt. A harangkongásis olyan borzalmas, amint elhangzik a víz fölött. Denekem, megvallom, ahogy itt ülök ezen a padon urasá-god mellett, nekem nem hiányzik a Westminster.Ha éppen az kell, hát itt van a Bazilika. Igaz, nincsóralap rajta, nem is lehet, mert az egy más stílus, dea harangot lehet hallani.

9

Ép akkor meg is szólalt a harang a Bazilikábóls tizenegyet kongott. Ezt hallgattuk. És ezt szám-láltuk magunkban mind a ketten, ezt a tizenegy hangotahogy ültünk a padon.

—Késő van, — mondta a fiatalember. — Tizen-egy óra!

—Az mindegy, hány óra, — feleltem, — hát nemmindegy?

—Egy percig hallgatott a fiatalember, aztán ígyszólott :

—Arra is rájöttem, kérem, hogy az idő múlásáhozaz a legelőnyösebb az ilyen magamfajtájú szegényember számára, ha egy királyi szobor alatt ül. Mertakkor vigasztalódva mondhatja magának, hogy amimind elmúlik a világban és az életben, az ép úgyelmúlik a királyok számára is. Sokat kellett szenvednem,amint mondtam, amíg rájöttem erre az igazságra.Kár, hogy itt a felügyelők nem szeretik, hogy a szegényember odaüljön a királynői szobor alá. Nincs érzékükez iránt a poézis iránt.

—Kérem, — feleltem, — én egyszer ültem, egyegész éjjel Erzsébet királyné szobra alatt a territetitemetőben.

—Az nem lehet! — szólott tiltakozón, — a territetitemetőt bezárják esti nyolc órakor.

S ezzel felkelt s otthagyott, mint egy embert,akiben csalódott.

Idegen parton

Ebben az időben tért vissza külföldi utazásábólHlatyi Barna, az illusztris író. Élményei sorából akövetkező kis történetet próbáljuk visszaadni itten,nyilván tökéletlenül. Mert nem lévén nálunk se papír,se ceruza, hogy becses szavait pontosan feljegyezhessük,pusztára emlékezetünkre vagyunk utalva.

10

— Brighton! — így kezdte az illusztris író, —Brighton! — ismételte és sóhajtott.

S e kettős intonálás után, így folytatta :— Eső, szél és a tenger: ez Brighton. Eső, szél és

tenger egy borzasztó levegőtömegben és egy borzasztóhorizonttal, nem is annyira horizonttal, mint inkábbvalami végtelen ürességgel, messzeséggel és felhőfigu-rákkal. Valami olyasféle üresség és messzeség ez,amelyben láthatatlan hajók és hajósok keserű sorsátérzi az ember. Valami olyasféle üresség és messzeség,amelyben minden el van veszve. Az eső esik, a szélfú s a tenger terül el a végtelenben. Az ember áll aparton s amennyire bírja tüdővel s általában egészség-gel, kiállja az esőt, a szelet és nem ért semmit az egész-ből. Az ember úgy érzi, hogy a maga silány életéneknincs semmi kapcsolata ezzel az esővel, széllel és ten-gerrel. Különösképen ezt a szürke tengert érzi úgy azember, hogy ez csak önmagáért tenger és semmimásért ezen a világon. Megvallom, ritkán voltam olyanboldogtalan, olyan parányi és nem létező, illusztrisiró létemre, mint mikor itt álltam ezen a parton.

Ideérve előadásában, ha jól emlékszem, HlatyiBarna rövid szünetet tartott. Aztán egy mély léleg-zetet vett, inspiráltan s így folytatta :

— A reggelek általában, szürkék. Még akkor isszürkék, mikor a napsütés derűsebb árnyalata tűz beleaz atmoszférába. Egy olyan szürkeség ez, egy olyantenger fölött, ahol a párákon s felhőtömegeken a nap nemtud áthatolni. Valami olyan szürkeség, valami olyanopálfátylakkal, melyek mindent beborítanak. Az embera lelkében érzi ezt a szürkeséget s ezeket az opálfátyla-kat. A délutáni órák olyan hosszadalmasak, olyantértől és időtől kongók, hogy egyenként egy-egy évszá-zadnak tűnnek. Az egész délután úgy elszélesedik aparton és a levegőben, a szürke tenger és a szürkeégbolt között, hogy valami külön időszaknak tűnikaz időben. Végül pedig az esték, oh az esték! —sóhajtott Hlatyi Barna s megint hallgatott egy percig.

11

Mindig illik hallgatni egy percig, mielőtt az emberaz estéről beszél. Az a rövid csend amit kivet azember, mint egy szőnyeget egy ilyen kép elé, márelőkészíti a hatást.

— Az esték fájdalmasak, — mondta Hlatyi Barna.— Külön az ember eltiprására készült esték ezek,

abban a siralmas végtelenségben, amelyben nem vilá-gít egyetlenegy csillag. Vastag felhők mögött a hori-zonton, inkább csak érezni lehet mint látni a holdat.Valami sárga rossz hold ez, kopott, fénytelen, züllött.Mint egy gonosz vak szem, vastagon bekötve. A szélesúton, a házfalak mentén, nem jár egy lélek, öriásimacskák, kandúrok nyilván, rohannak el kalandozásra.Messze egy utcasarkon, áll egy rendőr s bámul. Szem-ben vele, egy másik parton, egy vak ember áll ésénekel harmonikakísérettel az űrnek, az esténekés magányosságnak, énekel! egy fogtálán szájból smicsoda szomorú angol dalokat! Ezeket foszlányon-ként viszi a szél, egypár esőcsepp is hull reájuk. S amélyből a tenger zajlik, mint a végzet és a hold, a fel-hők mögül, szeretne látni valamit ebből a sivár világ-ból. Az érzésem az, hogy ezt a vak énekest szeretnélátni, mielőtt megy. Mert ahogy még ott áll szegénya sarkon és dalol foghíjas-keservesen, ahogy dalol avak szeme meredezésével egy villanylámpa alatt, márjön is valaki érte, egy fiatal ember. Ez csöndesenkivárja amíg vége van a dalnak, aztán átveszi a har-monikát, karonfogja az embert s megindul vele. Vala-honnan hallani a harangot. Esti tíz óra van. Már csaka rendőr áll a sarkon s jó magam a parton. Érzem,hogy sírni fogok.

Akkor valaki a társaságból, aki hallgatta ezt azútirajzot, hirtelen közbeszólt, barátsággal. Egy fiatalnő volt, aki közbeszólt.

—Nem! — mondta, — ne sírjon kedves, inkábbhagyja abba.

—Igaza van! — felelte az illusztris író s rágyúj-tott egy cigarettára.

12

A hangoló

Épen ebédnél ültem a verandán, amikor kopog-tattak a kis üvegajtón. Alig hallottam, olyan halk ko-pogtatás volt. Aztán, csöndben, megnyílt az ajtó s egykis öreg ember lépett be egy kis bőrtáskával a kezében.Csak épen annyira nyitotta meg az ajtót, hogy befér-hessen rajta a kis bőrtáskával. Egy arasznyival setöbbre. Rögtön meg is fordult s úgy tette be az ajtótmaga mögött, hogy az egész testével feléje volt for-dulva, így tette be a legnagyobb gonddal, a legnagyobbcsendben. Milyen finom kis öreg ember, gondoltam snéztem. Már le is vette a kalapját s hajlongott tiszte-lettel. Még nem mozdult az ajtó mellől, csak hajlon-gott tisztelettel. Fekete ruhája volt, egy fekete nyak-kendővel s egy magas inggallérral. Egy igen magas sigen szürke inggallérral. Az egész nyaka be volt pán-tolva ebbe az inggallérba, mint egy kötésbe. Elől, azállát tartotta magasra ez a gallér a két csücskével.Olyan magasra, hogy a nyakkendőjétől a homlokáig,valami furcsa távolság volt. Az a furcsa távolság volt,ami egy élő fejet választ el egy élettelen ruhadarabtól.Egy egész nagy messzeség volt.

—A zongorahangoló vagyok kérem, — mondta,egy perc multán, miután látta, hogy nem beszélek,csak nézem.

—Ah, igen! — feleltem e bemutatkozásra, — azongorahangoló! igen kérem, már vártam.

—Tetszett várni? — kérdezte valami olyan bol-dogsággal a hangjában, hogy ilyet még nem is hallot-tam ebben a keserű világban. Soha nem láttam embert,aki két szavamtól ilyen boldog tudott lenni. — Hátpersze, hogy vártam, — mondtam zavartan, — már amúlt héten is vártam.

—Már a múlt héten, — mondta. — Nem baj ké-rem, még nincs semmi elkésve.

Azzal előbbre jött egy lépést s az asztalomat nézte,

13

ahogy az meg van terítve. Egy félszelet hús pihent atálban tökfőzelékkel körítve. Egy kevés saláta is zöl-delt egy másik tányérban.

— Tessék bemenni, — mondtam. — Ott van azongora mindjárt az első szobában.

— A zongora, — mondta, — igen kérem.Milyen furcsa, ahogy indult volna s nem mozdult.

Ahogy gondolatban talán meg is mozdult s valójábanide volt kötve. Feszes álla az inggallér magaslatán, azegész feje a sárga homlokával, kis rövid orra két hu-nyorgató szem szomszédságával, az asztalnak volt sze-gezve. De a merevség ellenére, olyan barátságosan né-zett, egész tekintetének valami olyan meleg líraiságá-val s vonzódásával, egy félszelet hús s egy kevés főzelékirányában, hogy ezt meg kellene rajzolni árnyalatokramenőleg, a rezgések rezgéséig abban a derűs tökéletes-ségben, ahogy itt állott s nézett, zongorahangoló, a mes-terségén túl, egy más világban. Az étvágyának, nem!az éhségének valami olyan humora volt, hogy ennélfinomabbat s keserűbbet soha nem is láttam a leg-nagyobb művésztől sem.

—Ön jól hangol, — mondtam.—Igen kérem, — felelte mosolyogva.——Az emberi hangot különösképen. Azt hangolja

fel a legjobban.—Igyekszem.—Mondhatnám a legkedvesebben.—Ez a törekvésem kérem. Mióta zongorát nem

igen hangoltatnak kérem, inkább magamat hangolom.Emberi érzésemet kérem. Nem lehet tévedni, gondolom,olyan tiszta hangot adok. Két napja alig ettem valamitkérem.

—Üljön le az asztalhoz, — mondtam.—Alázatos tisztelettel, — felelte.—Ha azt nem veti meg, ami itt még maradt az

ebédemből. . .—Nem fosztom meg kérem?—A világért sem, csak tessék!

14

S elébe toltam a tálat, a félszelet húst a tökfőze-lékkel.

— Kedvenc főzelékem, — mondta nagyon derű-sen. — Általában nagyon kedves hely ez itten, a veran-dával s ezzel a kis udvarral, ahol látom, sok szép virágjavan. Mindig szerettem a virágokat, mert ezek, noha el-hervadnak, mégis vigasztalják az embert. Apropos her-vadás, a múlt héten kérem, meghalt szegény feleségem,azért nem jöhettem. Ezért vagyok fekete öltözetben is,fekete nyakkendővel. Kissé nehéz ruha ebben a nagymelegben s talán felesleges is, mert igazában belülrőlviselem gyászomat. Mégis illő, hogy az ember külsőlegis kifejezést adjon bánatának. Az inggallérom is, tu-dom kérem, túlmagas, de ezzel van valami kis maga-tartásom, mert különben nagyon meg volnék görnyedve.Ilyenformán bemutatván magam, még hozzá kell ten-nem: van egy kis filozófiám is abban az értelembenkérem, amellyel bizonyos szavakat át tudok formálni,a magam javára, optimisztikusan. Szóval, zongora-hangoló létemre, nem csak a zongorát hangolom,nem csak magamat hangolom fel előnyös csengé-sekre, de azt a hangot is kérem, ami a másokajkáról üti meg a fülemet. Innen van az, hogymikor uraságod ebédközben azt mondja nekem, hogymár várt, ezt rögtön olybá vettem, hogy az ebédhezszíveskedett várni. Ezzel a tág értelemben vett át-hangolási szisztémával, valahogy csak meg tudok élni.

Már ekkor kész volt szelettel, tökfőzelékkel, sa-látával.

— Tehát ott van a zongora mindjárt az első szobá-ban, — mondta s a kis bőrtáskája után nyúlt.

S azzal már fel is állott és ment.

16

Sarla néni

Mikor feljött az esti csillag, két szomorú fiatal-ember állott a veranda alján, a lépcsőn. Két szomorúvándor-teológus. Egyformán szőke, poros és fáradtvolt mind a kettő. Nyilván Szatmár felől jöttek gyalog-szerrel.

— Jó estét! — mondták majdnem egyszerre.Majdnem egyszerre azon a lágy hangon s azzal a

csöndes hajlongással, alázatosan, ahogy az ilyen vándor-teológusok szoktak. Közben a kuvaszt is figyelték,aki szaglászott körülöttük. Látszott rajtuk, hogy vannémi gyakorlatuk az ilyen kuvaszokkal. Látszottrajtuk, hogy tele vannak tapasztalatokkal. Hogy évekóta járják ezt a szamosmenti vidéket. Hogy mindenimádságot tudnak. Hogy hisznek Istenben és a tíz-parancsolatban. Hogy már kölyökkorukban teológu-sok voltak.

Fönn a verandán a kallói bérlő ült, fütykös Zsigabácsi, ahogy nevezték ezen a tájon. Kemény embervolt a nagy hasával, kevés érzelemmel, olykor brutális,igazi gazdaember, amellett maga is istenhívő ember,alapjában nem is gonosz ember. Csak éppen nem líraiember. Ahogy hajlongott a két teológus alázattal alépcső alján, ahogy köszöngetett ez a két fiatal, egy-formán szőkén, porosan és fáradtan, egyformán lágyhangon mindakettő, Zsiga bácsi feléjük sem nézett.Csak hagyta állni őket a lépcső alján a kuvasszal, akiszaglászott. Már ahogy azt szokták az ilyen vándor-teológusokkal, az ilyen koldusdiákokkal, akik Szatmárfelől jönnek gyalogszerrel. Akik együtt érkeznek azesti csillaggal.

De akkor bejött Maris a verandára, jókora béres-asszony, olyan két meztelen, vörös lábon, mint kéttégla. Éppen teríteni készült s hozta az edényt egytálcán a karján.

— No nézz csak! — mondta, amint meglátta a

16

két teológust a lépcső alján, a veranda alatt. — Ittvannak a testvérek! Megjöttek! — kiáltotta.

— Mi gondod rá! — morogta Zsiga bácsi. — Hamegjöttek, hát megjöttek! Végezd a dolgod.

— Hívom a tekentetes asszonyt! — mondta Maris.S letette a tálcát az asztalra.— Végezd a dolgod, azt mondtam! — förmedt

rá Zsiga bácsi.S ahogy pipált éppen, a pipáját is kikapta a szájá-

ból, haragosan.A két teológus csak állott a lépcső alján s hagyta

múlni az időket. Ügy tűnt, hogy ráérnek várni. Vártakmegadással s nézték, ahogy Maris megterít odafönn.Már a kuvasz is eljött mellőlük s a pitvar felé kullogotta konyha irányában, ahonnan jóféle zsírszag terjedtaz estében. És az első esti csillag mellé az égen feljötteka többi estéli csillagok, a többi csillagok sorjában.A többi csillagok, elhintve a végtelenben. S fénylőbékességük áradt, hangtalan harmóniákban. A Szamosfelől nem hallatszott egy szó, egy hang, semmi. Az agyönyörű nyári este volt, mikor minden még ébrenvan és már minden pihen. Mikor még érezni a fecskékútjait a levegőben, hogy merre szálltak s merre tűntek el.

Akkor, a kerti ösvényen, magában, föltűnt Sarlanéni, a tekentetes asszony. Csöndesen jött, egy könnyűtopánban a pázsiton s ahogy felnézett a szilvafákra azútjában, s ahogy nézte maga körül a kerti virágokat,finom száraikon, estéli harmatosan, nyilván arra gon-dolt, hogy megint elmúlt egy nap. Hangtalan lépteita fűben vájjon hallották-e a teológusok? Mert hir-telen mindakettő, egyazon szőkén, porosan és fáradtanmegfordult elragadtatással. Mint az árnyék hajlongtakmind a ketten s csaknem térdre estek Sarla néni előtt,valami néma ujjongással a lelkök mélyén, mint egylátomány előtt a csendben, az estéli csillagok alatt.Szinte összetörve örömtől s gyönyörtől, valami olyanmélyéről szóltak a szívüknek, mikor üdvözölték, olyanremegő hangsúlyával érzéknek és kedvnek, hogy ebben

17

a kettős örvendezésükben valami titkos kéjük zengett.Mohón a kezének is dőltek s úgy csókolgatták fel-váltva s szaporán, azzal az elbűvölt imádattal, élve-zettel s odatapadással, ami több volt minden alázat-nál. Ami több volt mindennél, amit lehetett, amitmertek. Ami ez az egész nyári este volt, a csillagoknyugalmával. És ebben a nyári estében az ő egészszerelmük és lelkük.

— Hát megint itt vannak! — mondta Sarlanéni barátsággal, — a két testvér! — mondta, mégmelegebben a hangjában.

És csak nézte őket. S amint Maris meggyújtottaa lámpát a verendán, mégegyszer nézte őket a lámpafényében, ami a lépcsőkig sugárzott.

—Hát megint! — felelte az egyik. — Elmúltegy tél.

—Elmúlt egy év! — mondta a másik. — Egyhosszú év!

—Igaz. Egy hosszú év, — mondta Sarla néni éssóhajtott és feljött a lépcsőn a két fiúval, aki követtealázattal, feltett kalappal a fején, ősi szokás szerint.

Egy tél! Egy év! Ez most a harmadik, hogy errejárnak, útjukban Szatmár felől, két szegény teológus-diákok. De ahogy felértek a verandára Sarla nénimögött, fütykös Zsiga bácsi rögtön rájuk mordult sfújta a füstöt a pipájából:

—A teremfáját! — mondta magyarkodva, —ti csak jöttök, mint a sáskák! Egyszer volna csak egyévben, hogy elkerülitek a házam!

—Tessék eltűrni azt a pár órát, amíg itt vagyunk,— mondta az egyik alázattal a kalapja alól.

—Hajnalban már megyünk tovább, — szólotta másik hasonló alázattal.

Azzal el is tűntek, hogy megmossák a kezüket akonyhában. S már jöttek is vissza, derűsen minda kettő.

Mindez csak egy pillanat volt, félig zord, féligvidám, a lámpafényben. Maris már hozta a leveses-

18

tálat, magasan a két vörös karján. Zsiga bácsi leültaz asztalhoz s a kanál után nyúlt. Az asztalfőn ült anagy hasával, érzelmek híján, igazi gazdaember, devolt egy pillantása a feleségére, egy egyszerű pillan-tása, nagyon magasról a feleségére, ahogy az csön-desen leült melléje, jó Sarla néni ábrándos nyugal-mával. Egy olyan pillantása, amellyel minden jogátés uralmát jelezte és hirdette.

Az asztal túlsó végében állott a két teológus ésmormolta az imát. Egy-egy skandáló hangjuk törtki időnként melodikusán, remegő ajkaik közül. Aztánleültek az asztal végében, egymás mellett, mert Marisnekik is terített. így ültek az asztal végében szőkén,éhesen, boldogan, amúgy csöndesen boldogan és ka-lappal a fejükön. S amikor csak lehetett, a karimaalól nézték a tekintetes asszonyt, mennyekbe szállóimádattal. S ahogy kanalazták a levest, szinte egyazonkézmozdulattal egymás mellett s ahogy később apecsenyét vagdosták apró falatokra s tűzték a villára,mindig csak jó Sarla nénit nézték azzal a permanensérzelemmel, mely nem hagy ki egy percet a gyönyöreszámára. Úgy nézték titokban, azzal az imádattal,ragaszkodással s odatapadással, hogy amikor végülmegették a vacsorát, úgy tűnt, hogy Sarla nénit isfölfalták a lelkökkel.

Künn az égen a csillagok zengő békéje fénylett aSzamos fölött a végtelenségben. Messziről a csendben,békák kuruttyoltak makacs ismétlésekkel. A kuvasz isfeljött és kémlelt és szaglászott az asztal alatt, amígcsak Zsiga bácsi, szakértelemmel rá nem szólt s nemrúgott rajta egyet. Maris is jött, aki lehordta az asztalt.A ház mögött, a kert végében, egy szekér zörgött afehér úton, a csillagok alatt.

— Késő van, — mondta a béresasszony, — nemtetszik menni lefeküdni?

S a tekéntetes asszonyra nézett.— Itt eloltom a lámpát, — tette hozzá, ahogy

látta Zsiga bácsit, aki felállott és ment.

19

Akkor, hirtelen, a sötétben, Sarla néni kinyújtottaa két karját az asztalon a két teológus irányában. Úgynyúlt el a két karja a két fiatal felé, valami boldogságoskívánkozással, hívogatással, odaadással, megdermed-ten az asztalon. A két testvér, mindegyik egy-egy kézre,ráhajtotta a fejét kalapostul. S így sírt sokáig mind akettő, részegen a gyönyörtől.

A francia kisasszony

Ezen a nyári délután a francia nevelőnőt vártákTordaiék, Erdőházán. A francia nevelőnőt, aki Lausan-neból volt érkezendő Tordai Melanie két kis leányá-hoz. Mind a két kis leányka, szőke gyermek, angyalianselypített. Mind a kettő egy rózsatő mellett állott akertben, egy rózsatő mellett amelyen virultak a rózsák.Mind a kettő kék szemekkel.

— Mikor lesz már itt a kisasszony? — kérdeztéks bámultak a napvilágba.

A rózsák alól bámultak a fénybe.— Estére itt lesz, — felelte a nagypapa, Tordai

Ákos úr, aki a verandán ült a félhomályban és sziva-rozott. — Csak legyetek türelemmel angyalkáim, —mondta. — Mindjárt indul érte a kocsi az állomásra.

S ő is bámult a félhomályba. Kis kövér emberkevolt, feltűnően alacsony termetű, nagyon derűs sze-mekkel. Kis gömbölyű feje volt, olyan sima felülettel,mint egy billiárdgolyó. Az arca is ép ilyen sima volt,gondosan kiborotválva. Furcsa kis öreg ember volt,aggkorában megfiatalodva.

—Mindjárt indul a kocsi? — kérdezte a kétleányka.

—Igen, — felelte a nagypapa. — Milyen szépdélután van! — mondta mint egy gyermek. — Igaziavar! Igazi nyár! — ismételgette. — A kisasszonylegszebb időben érkezik, — fejezte be és fújta afüstöt a szivarjából.

20

S úgy hatott a szivarjával s benne a füstfelleg-ben, mintha ilyen fiatalon valami tilos dologban lenne.Aztán meglátta a leányát, aki kijött a verandára.

—Melanie, — szólott, — minden készen van afogadtatásra?

—Micsoda fogadtatásra? — kérdezte Melanie ésmaga is bámult. Egyszerre bámult a félhomályba s anapvilágba, mert a leánykáit is nézte a rózsatő mellett.

Ép olyan kistermetű lény volt, mint az apja.Női formában és igazi fiatalságban a tulajdon apjatőrül metszve. Csak épen kevésbé derűs szemekkel.Kevésbé derűs szemekkel ahogy bámult. Mert ahogyállt és bámult, szinte felkavarta maga körül a levegőtvalami viharos atmoszférába.

— Mi baj van? — kérdezte a kis öreg ember sfújta a füstöt.

Úgy fújta a füstöt mint egy ködfátyolt magaköré s még tiltottabb munkában látszott.

—Nincs semmi baj! — felelte Melanie, — denem értem ezt az egész dolgot.

—Mit nem értesz te édes leányom? — kérdezteTordai Ákos.

De a két kis leány felszaladt a lépcsőn, a verendára,amint meglátták a kis mamát.

— A kisasszony a legszebb időben érkezik! —mondták mind a ketten örvendezve.

Ahogy ezt hallották a nagypapától, úgy mondtákezt mind a ketten, a maguk üde hangján, csak épenselypítve. S ahogy a rózsatő mellől felérkeztek averendára, úgy tűnt, hogy magukkal hozzák a gyönyörűrózsák illatát. Űgy tűnt, hogy a rózsák illatát selypítika hangjukban. S mind a ketten odabújtak, az egyikjobbról, a másik balról az anyjuk szoknyájába. S a kismamájuk alig volt egy fejjel magasabb náluk.

—Angyalkáim, — mondta, — a kisasszony a leg-szebb időben érkezik, ez igaz, de ti azért ne izguljatok.Ez nektek nem olyan nagy dolog.

—Ez a legnagyobb dolog nekik, — felelte a nagy-

21

papa és fújta a füstöt fiatalon. — Megtanulnakfranciául! — mondta. — Két finom francia kislánylesznek! — fűzte tovább s csak fújta a füstöt valamibohó ábrándosan.

De Melanie megindult a két kis leánnyal a küszöbfelé. Mind a kettőt átölelve a félkarjával, úgy indulta két kis leánnyal, mint egy-egy szárnyával jobbról sbalról.

— Most menjetek fel szépen a szobátokba uzsonnáig.—Amíg megjön a kisasszony, — mondták a kis

leányok.—Igen, — felelte.S még állt egy percig a küszöbön s nézett. Nézett

a két kislány után. Aztán hirtelen megfordult s jöttegy lépést az apja irányában. Ügy jött hirtelen, elbo-rult szemekkel, mint egy harmadik gyermekéhez.Mint egy öreg fiúcskához aki ül a székben és szivarozik.

—Nem értem azt kedves papa, — mondta, —ahogy maga túlozza a dolgokat.

—Túlzok? — kérdezte a kis öreg ember, minthavalami nagyon szokatlan, nagyon furcsa szót hallana.Valami olyan furcsa szót, amilyet még sohase hallott.

— Túlzok? — ismételte s megfordult a székében. —Túlzok? Miben túlzok? — kérdezte mind nyugtala-nabbul s egy kicsit előbbre is csúszott.

Egy percig állott a hölgy, kis finom lényében,mozdulatlanul. Csak a haját igazgatta jobbról s balróla füle mellett ideges ujjaival, melyeken csillogtak agyűrűk. Látszott rajta, ahogy küzd magával, nagyokatnyel s egy kicsit fúj is hozzá. Látszott rajta, aminta gondolatát valami homályosságnak szegzi, valamibizonytalanságnak. Látszott rajta, amint aggódva,a szavait kiformálja valami benső konfúzióból.

— Abban túloz kedves papa, — mondta, — hogyúgy várja ezt a francia kisasszonyt, mintha legalábbis egy francia királynőt várna!

— Egy francia királynőt! Nem rossz! — mondtaa kis öreg ember.

22

—Nem is szólva arról, hogy le se feküdt ebédután s csak itt ül a verandán szivarozva s várakozva.

—Szivarozva s várakozva, — ismételte a leányaután, — ez igaz!

—Még külön meg is beszélte hallom, közvetlenüla szakácsnéval, hogy mit készítsen vacsorára.

—Ehhez jogom van, — mondta.—Szó sincs róla. Egy tojásos puddingot is ren-

delt, ami ellen nincs kifogásom, csak épen, hogy erreaz alkalomra!

—Épen erre az alkalomra, — mondta.—Pezsgőt is kíván az asztalra, pezsgőt!—Miért ne?—Rendben van.—Rendben.—De amiért, hogy behűtsön egy üveggel, lemegy

a jégverembe, személyesen a jégverembe, kedves papaa jégverembe! ez sok.

Itt látszólag nem volt érve s hallgatott. Egy percigúgy tűnt, hogy felelni akar, de aztán mégis hallgatott.Csakugyan nem volt érve. Csak futja a füstöt magasana levegőbe.

—Még másféle intézkedésről is tudok, — folytattaMelanie. — Másféle utasításairól s gondjairól a franciakisasszony kényelme és különösképen éjszakai kom-fortja tekintetében.

—A komfort az fontos, — vetette közbe.—Ezt mind nem bírálom, gyermeki tiszteletem-

nél fogva.—Az még szép leányom! — mondta.—Hogy például legszebb selyempizsamáját ked-

ves papa, amit tőlem kapott a születésnapjára, a franciakisasszonynak küldette be a szobájába, amint azt azinastól hallottam,

—Az inas fecseg, ez fölösleges, — felelte.—Holott céltalan dolog, mert hiszen azt fel se

tudja venni, egy ilyen kis pizsamát egy ilyen robusztusnő, a fotográfiája után ítélve.

23

—Robusztus nő! igaz! — mondta.—Szóval nem értem kedves papa, kissé nyug-

talan is vagyok, amint ezt láthatja rajtam.—Te csak legyél nyugodt, — mondta.—Talán az sem egészen helyénvaló, hogy a hintót

küldi be a kisasszonyért az állomásra ezen a rossz úton.—Épen azért, mert rossz az út, — mondta.—Egy könnyebb kocsi is megtette volna, azért

van a kis homokfutó a háznál, meg egy talyiga is van.—Van egy talyiga? Ezt nem is tudtam, — mondta.—Számomra, megvallom, úgy főst ez a dolog,

mintha ez a francia kisasszony nem is az én két kis-lányomhoz jönne a házamba, — fejezte be s egy nagyotnyelt.

—Nem a te két kislányodhoz? Hát kihez? — kér-dezte.

—S még egyet fordult a székében s még csúszott isegyet. Két kurta lába a padlót érte, Ilyenformán meg-alapozva magát, így szólott nyugalommal, a szivarjá-val két ujja közt:

—Elsőbben is hálátlan vagy leányom, ami nemmeglepő számomra, mert a gyermekek általában hálát-lanok öreg szülőikhöz. De azonban, (így mondta: deazonban) hogy a sorok között még meg is gyanusítszengem, ez túlmegy a mértéken.

—Hát vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit,— felelt Melanie.

—Megmondván amit mondani akart, csak állt sző-kén a félhomályban, megint tanácstalan e fordulónálés várt.

— Az igazság az, — folytatta a kis öreg ember, —hogy ezt a francia nevelőnőt én fogadtam fel Lausanne-ban, én biztattam, én ígértem neki minden szépet és jót,csakhogy ide jöjjön Erdőházára, a jó Isten háta mögé.Mert mikor én biztattam, másfelől is biztatták, neve-zetesen, hogy egy grófi házba jöjjön Angliában. Mertez egy közismert kitűnő nő, a legjobb bizonyítványok-kal. Szóval engem köt egy ígéret és sok minden amit

24

mondtam s hangoztattam az ellátás és kényelem tekin-tetében, csakhogy ide vonzzam. Még arra is kötelez-tem magam, hogy sokáig itt leszek Erdőházán, mintakit már ismer a családból s mint aki őt felfogadtam.Mindent ígértem és mindennel biztattam, mert előt-tem, mint a francia kultúra nagy tisztelője előtt, csakaz a cél lebegett, hogy ezt a kitűnő nőt megnyerjemunokáim javára. A legjobb nagypapa kívántam lenniunokáim javára. Íme ez a hála! — fejezte be és fel-állott.

Felállott, mert hallotta a kis udvar felől a hintót,a négy kereket zörögni a kavicson. Egyet fordult isgyorsan s körülnézett, a kis puha kalapját kereste. Azinasnak is csengetett.

—A porköpenyemet kérem! — kiáltotta.—Hova megy? — kérdezte Melanie s csak állt

szőkén a félhomályban s bámult.Már akkor felkapta a porköpenyt magára, a kis

puha kalapját is arra a golyóra ami a feje volt. Már mentle a lépcsőn s beszállt a hintóba. Egy szót nem szólt,csak beszállott a hintóba és ment.

— Hová megy? — kiáltott utána Melanie a veran-dáról s bámult.

A barátom

Mikor beléptem a kávéházba, rögtön megláttamSiroky Imre hajdani iskolatársamat. Az ablaknál ült,megvilágítva s nézte a budai utcát. Mert ez egy budaikávéház volt a Margit-körút vidékén, ahol sűrűn jöt-tek a villamosok és a járdán szaladgált a sok minden-féle nép. Ezt nézte Siroky Imre hajdani iskolatársamazzal a tanulmányos tekintetével, mellyel az élet min-den jelenségét kísérte. Aztán maga elé vonta, egészközel magához azt a csésze kávét egy tálcán, ami előttevolt az asztalon s aztán a csésze fölé hajolt hasonló

25

tanulmányossággal. Sokáig nézte a csészét, a kanalat,a kávé- és tejkeverék barnás színét s mindezekről azapró megfigyeléseiről nyilvánvalóan beszámolt magá-nak vegyészi, bölcsészi s általában tudori tájékozott-sággal. Rögtön eszembe jutott, hogy így tett hajdanaz iskolában is. Mindent megnézett közelről, szinte meg-szagolt mindent, valami részletező, elemző, búvárkodókíváncsisággal és érdeklődéssel. Nyilván sokra vihetteaz életben ezzel a szisztémával gondoltam, mikor leül-tem mellé az ablakhoz és barátsággal üdvözöltem.

— Hogy vagy pajtás, ebben a világgazdasági vál-ságban? — kérdeztem.

Engem is sokáig nézett, mielőtt felelt volna. Ap-róra megnézett rajtam mindent tanulmányosan s kü-lönösképen a nyakkendőmnél időzött sokáig, elborultszemlélgetéssel.

—Mindig szeretted az ilyen élénk színeket, —mondta. — Nem változtál, — tette hozzá megelégedés-sel és szürcsölte a kávéját.

—Szóval jól vagy! — mondtam.—Kérlek szépen, — felelte, — jól vagyok abban

az értelemben, hogy tökéletesen tisztában vagyok ma-gammal és a sorsommal. Jól vagyok abban az értelem-ben, hogy a lelkem mélyéig érzem, mennyire nem lehetsegíteni rajtam.

Mit lehet erre felelni? Csak hallgattam s néztemahogy issza a kávéját kortyonként s vártam, hogyfolytassa. Látszólag meg is volt elégedve tiszteletteljestartózkodásommal, mert kis vártatva így folytatta, meg-lepő jókedvűen:

—Rajtam nem lehet segíteni annál az egyszerűoknál fogva, amiért általában ki van zárva, hogy azembereken segíteni lehessen.

—Ezt ép a legjobbkor mondod, — feleltem, —amikor Amerikából egy ilyen mentési akció készülmindannyiunk számára.

—Ez az barátom, amin csak mosolyogni tudok,— felelte s nézte a csészéje alján az olvadt cukrot amit

26

kikapart a kanállal. — Ne hidd te azt, — folytatta, —hogy a világot meglehet segíteni azzal, hogy fizetésikötelezettségei alól feloldjuk hosszabb-rövidebb idő-tartamra. Még attól nem vagyok megmentve, ha mo-mentán nem kell fizetnem s egy kis lélegzethez jutok.Főképen az volna szükséges, hogy miután lélegzethezjutottam s lejárt a halasztásom, egy egészen más em-ber legyek, mint akinek születtem s aki vagyok. S ezaz, látod, ami lehetetlen. Mert az ember nem változik.

—Ebben van valami, — mondtam egyszerűen seszembe jutott, hogy már az iskolában ilyen okos fiúvolt ez a Siroky Imre, tiszta jeles, bizony.

—A világot csak úgy lehetne megsegíteni, haelsőbb nem a bajokat néznők, hanem a bajok eredőit,vagyis az embert. Előbb az embert kellene megváltoz-tatni, átönteni, szervesen, egy más formába s egy másöntvénybe, hogy a világot meglehessen segíteni. Egyegész más módszert kellene kitalálni az ember testi slelki alkatának megteremtésére, mint a mi idáig hasz-nálatban volt, mert ahogy ez a módszer nem változott,ép úgy nem változott az ember sem és az a ma születettcsecsemő szóról-szóra ugyanaz, mint aki réges-régen azelső ember volt. Egy egész más módszert kellene ki-találni, függetlenül átöröklésektől, ösztönöktől, indu-latoktól s egyebektől, szóval mindattól ami az embertermészetét teszi. Ez pedig, belátod, lehetetlen. Meg-változtatni az embert, ez senkinek sem sikerült. Eztpróbálta Isten a vízözönnel, — nem sikerült. Ezt pró-bálta a fia is, hogy micsoda eredménnyel, azt láttuk avilágháborúban s a háborút követő korszakokban. Aztláttuk Trianonban. A napóleoni világuralom is csakazon múlt, hogy ennek az erőszakos embernek mindentsikerült megváltoztatnia, csak épen az embert nem.A francia forradalom elviselhetetlen burzsoája, ugyanazaz ember, mint aki a régi rezsim elviselhetetlen arisz-tokratája volt.

—No de bocsáss meg, — mondtam félénken, egyilyen nagy ész előtt, — az ember fejlődött s haladt!

27

Nézz csak, hogy egyebet ne mondjak, a levegőt is meg-hódította! — kiáltottam fel s nagyon büszke voltamerre a kapitális érvemre.

— Tévedés azt hinni, hogy az ember meghódítottaa levegőt, mikor oda felszállt, — felelte. — Csak gépe-ket hódított, s még fog is ilyeneket hódítani. De egyetnem fog meghódítani soha: a tulajdon természetét.

Ezt mondta a barátom s kinézett az ablakon azutcára. S ekkor, hirtelen, meglátott két karcsú láb-szárat egy rövid szoknya alatt, testszínű selyemharis-nyában.

— Bocsáss meg, — szólott, — de engem várnak.Azzal gyorsan fizetett és ment.

Megbocsátás

Ez volt az a nagy perc, mondhatnám legnagyobbperc, számomra történelmi perc, mikor mint Sötétzugújonnan megválasztott képviselője beléptem a parla-mentbe, az első ülésre.

Küldetésem fönséget és jelentőségét még fokoz-hatta volna a szívemben ellenzéki pártállásom és ellen-zéki kérlelhetetlenségem tudata, ha már az első pilla-natban nem törik meg harcias eltökéltségem ebben anagyszerű környezetben s ebben a ritka élményben.Egész ellenzéki lelkemet valósággal olvadozni éreztemmagamban s parányiságom varázsában valami olyanátható félénkség szállott meg, hogy rögtön láttammicsoda reménytelen dolog az, ha hazám sorsánakjobbrafordulását önmagamtól várom. Egész politikám,úgyszólván megszűnt bennem. Mint egy híres teno-rista, egy tragikus percben, éreztem, hogy elvesztettema hangomat. Azt is éreztem, mennyire más dolog voltSötétzugon ellenzékieskednem. Ott még milyen széphangom volt, még a múlt héten! Az egész világot más-nak éreztem.

28

De megpillantván a minisztereket, előkelő képvi-selőtársaimat, a gyönyörű termeket, az altiszteket s apalotaőrséget, a győzelem mámorát is éreztem. Milyenjól tettem, gondoltam, hogy megvívtam ezt a harcotsötétzugi ellenfelem ellen, hogy elkeseredetten meg-vívtam körömszakadtáig, mert különben ő volna itthelyettem. Fensőbbségem tudata megvigasztalt ezena ponton s abban a mértékben, hogy önbizalmam vissza-tért, már mozogni is mertem a folyosón, a tömegben.Egy női képviselőtársamnak, akinek bemutattak, hódo-lattal kezet csókoltam. Elhatároztam, hogy általábannagyon udvarias leszek mindenkihez. Általában úgygondoltam, hogy egy új életet kezdek. S csendesen meg-állottam az egyik ablakfülkében. Mint egy halász, akikiköt egy révben, úgy állottam meg az ablakfülkében.

Alkalmazkodni tudván, lassanként bele is éltemmagam ebbe az atmoszférába s néhány óra multán márvolt is valami magatartásom, valami kis egyéni for-mám az ablakfülkében. Még nem voltam otthonos,de egy árnyalattal már kevésbé voltam idegen s ahogya márványnak támaszkodva az ablakfülkében, elszít-tam egy cigarettát, láttam, hogy egynémely képviselő-társam, aki elhaladt mellettem, érdeklődve pillantreám. Egy-egy újságírónak is föltűntem, ahogy ottálltam magányosan, az ablakfülkében. Nyilván kedve-zően ítéltek meg, merengő szerénységemben.

Megvallom szerettem volna, ha megszólítanak, habeszélhetek. Szerettem volna egy kis bepillantást en-gedni a lelkembe. Szerettem volna leadni egy interjút.Nem tudom micsoda jóságot, micsoda gyöngédségetéreztem a szívemben, micsoda megértést mindenkiiránt. Szerettem volna megnyilatkozni, mindenkibenrokonszenvet kelteni magam iránt, szerettem volnavalamit bemutatni lelki és szellemi kincseimből. Kez-dődő karrierem e nagy percében, szerettem volna,legalább nagy körvonalakban, megismertetni magamat,kilépni a szürkeség és ismeretlenség homályából valamiszellemes aperszűvel vagy történelmi jellegű mondással,

29

ami már az első percben meghatározza egyéniségemets felhívja rám a figyelmet. Szerettem volna néhányrövid, de kifejező szóval, amúgy röptiben jelezni er-kölcsi és szellemi színvonalom magasabbrendűségét,jelezni óhajaimat, vágyaimat, sokféle aspirációmat,amelyekkel nekiindulok, fiatalember létemre, politikaijövőmnek. Szerettem volna beszélni a multakról, tanul-mányaimról, családomról, kis birtokunkról Sötétzugon.De minderre nem nyilt alkalmam. Az idő múlt s elso-dort magával mint egy porszemet. S mikor vége voltennek az első formai ülésnek s kijöttem az utcára, meg-vallom, nagyon szomorú voltam. Nem tudom micsodacsalódás érzete fogott el, nem abban amit láttam s meg-figyeltem, mint inkább önmagamban. Mint Sötétzugbüszke képviselője léptem be a palotába. S úgy jöttemel onnan, mint aki nincs is a világon. Már nem is bán-tam volna, e lesújtó érzés kedvéért, ha ellenfelemetválasztják meg helyettem.

Nyilvánvaló, hogy az ambíció az, ami megrontjaaz ember életét. Ezt gondoltam, míg átjöttem a Kos-suth Lajos-téren. Elmerülvén magamban, meglehetősborúsnak láttam a jövőt a magam számára. Hogyanfogok én feltűnni, előretörni, feltörni a magasba!?Hogyan fogok én kiválni annyi kiválók között? Fő-képen, hogy ellenzéki hangskálám ilyen siralmasanleapadt bennem. Keserű kétségeim támadtak meggyő-ződéseim tekintetében. Sok mindenféle elvem, állás-pontom és meghatározásom, az üres szó fájdalmasságá-val lepte el a szívemet. Meglepődve konstatáltam avisszhangosság relativitását. Mindazt, amit idáig minthatástkeltő melódiát ismertem különböző változatok-kal, ez mind lefagyott bennem valami értelmetlenfrazeológiává. Már szinte irigyeltem ellenfelemet, akimég mindig hihet önmagában, mert nem választottákmeg.

De mivel politikai életösztönöm, a legválságosabbpercekben sem hagyott el soha, most is úgy határoztam,hogy küzdeni fogok. Az élet az élet, még csalódásaiban

30

és válságaiban is, sőt talán éppen itt van, a keserűfordulókban s keresztutakban az igazi élet. Gondoltamrevideálni fogom egész politikámat. Mint egy igaziállamférfije fogok szállani a lelkiismeretem legmélyére.Kicsinyes ellenzékiségemből, áttérek a legnagyobb kon-cepciókra. Ahogy így egyedül járkáltam a Dunaparton,éreztem, hogy jó úton vagyok. Eddig Sötétzugon, családiés baráti körben s a székhelybeli üléseken is csak be-széltem s ismételgettem demagóg frázisokat. Most lassan-ként úgy láttam, hogy nem beszélni kell a dolgokról, deérezni a dolgokat. Érezni a népek javát, az emberiség sor-sát ebben a küzködő új világban. Mi a teendő? kérdeztems mindinkább eltöprengve s elgondolkodva, éreztem,hogy megjavulok. Egész kitűnő ember vagyok, eztéreztem. Rájöttem, a magam hibái nyomán azokra azalapvető hibákra, amelyeken változtatni kell. Mindenbaj forrása a gyűlölet lévén, sziklaszilárdan elhatároz-tam, hogy ezt a rút érzést kitépem a szívemből. A lelkekbékéjét fogom hirdetni, a megbocsátást, a kölcsönösmegértést! S már-már boldogan jöttem a Dunapartons betértem egy vendéglőbe, hogy megvacsorázzam.

Rögtön, az első asztalnál a csillár alatt, megláttamsötétzugi ellenfelemet, aki maga is itt vacsorázott, afelesége társaságában. Kemény harcot vívtunk, meg-vallom, kemény eszközökkel. Kölcsönös beszédeinkbenvéges-végig a kerületen, kíméletlenül támadtuk egy-mást. Igazság szerint ellenfelem túlment a mértékens a küzdelem hevében olykor meg is rágalmazott engem.Mindez az eszembe jutott. Mégis, gondoltam, politikaihitvallásom értelmében, nagylelkűen megbocsátok.Mindjárt vele kezdem az irgalmat, gondoltam, a köl-csönös megértést. Hadd lássa a felesége, hogy énmilyen kitűnő ember vagyok. Mert most éppen oda-súgta neki ellenfelem, hogy én ki vagyok.

Akkor majdnem szeretettel megemeltem a kalapo-mat feléjük.

31

Emlék

A budai Dunaparton ültem egy padon HlatyiBarna barátommal. Mögöttünk, távoli házfalak és kő-tömegek közül, harangszó hallatszott. Esti tíz óra volt.A Dunán ment egy hajó, a víz folyása ellen nagyon las-san, egy fekete hajó egy vörös lámpással az árbocán.A bolygó hollandi bárkája se lehetett szomorúbb, mintez a fekete hajó ezen a sötét vízen.

De fölöttünk a bástyafalak tündököltek kísértetiesfényekben. A tornyok vékony formái, valami álombeliépítkezésnek tűntek egy tündéri világításban. A cita-della,, megvilágítva s magasan a levegőben, mint egyezüstkerítés zárt el maga mögött egy messzibb világotaz estében.

— Látod, — mondta Hlatyi Barna, — ami ott túlvan ezen a vastagfalon a hegyen, az mind az én multam,emlékem és ifjúságom. Az olyan számomra, mint egytemetőfal.

Mert így szokott volt beszélni ilyen eredeti modor-ban, ilyen regényesen. S amit látott maga körül idegenformákban s alkatokban, azt mind a szíve érzéséhezalkalmazta, a lelkéhez s a hangulatához, költő! Mertilyen érzelmes és finom ember volt ez a Hlatyi Barna.Nyilvánvalóan sokat szenvedett az utóbbi korszakok-ban. A világgazdasági válság kétségkívül őt is sújtotta.Szívesen ült esténként egy padon a budai Dunaparton.S ama kevesek közül akiket frekventált, már csakengem tűrt meg maga mellett. Mert én alázattal hall-gattam, ellentmondás nélkül. Ellentmondás nélkülakkor is, mikor máskép éreztem s más véleményenvoltam. De a magam érzése és gondolata nem sokatszámított e finom lélek érzelmi világa mellett. Ismertemmásokat is, nevezetesen Pálfy Tibort és Tardy Pált is,akik hasonlóképpen finom emberek voltak. De HlatyiBarnához vonzódtam leginkább mióta Szegedy Anniebárónő szalonjában találkoztam vele a múlt ősszel

32

Tahi-Tótfalun. Mióta ott megismertem. Az igazság az,hogy ő is megszeretett engem. Már amennyire tudottszeretni mást is, mint ami ő maga volt. Mert elborultanés koncentráltan magában, csak annyit érzett másokból,amennyi ebből az idegenből a maga világát érintette.Erre nézve tökéletes példa, ahogy itt ültem mel-lette, akit hasonlóképen sújtott a világgazdasági válság.

—Én csak emlékeimnek élek, — mondta paran-csolólag.

—Én is, — feleltem.—Soha el nem felejtem, hogy 1905 szeptember

havában, egy kis hotelszobában ültem Párizsban, aszent-Hiacintus utcában. Egyedül egy egész éjjel.

—Azt ismerem, azt az érzést, mikor az emberegyedül ül egy egész éjjel, egy kis hotelszobában Párizs-ban. Mégha az nincs is szeptember havában.

—De igen, az fontos, szeptember! az nagyonfontos. A nyári fényből még maradt egy sugárka azember szívében, mikor odakünn már esik az eső. Ésebben a zuhatagban egyetlenegy vízcsöpp kopog szün-telenül az ablak alatt. A lyukas ereszről hull le ez a víz-csöpp és kopog a kövön. Az ember a saját léte mellőlelképzel, mint egy magányos partról, egy csomó máséletet a túlsó parton s ahogy ez mind megy, hová?ki tudja megmondani! Ahogy ez mind megy ez a sokélet és kopog a kövön.

—Kopog a kövön, — ismételtem zeneileg.—Az ablakom nyitva s kilátok az utcára, ahol

egy sor villanylámpa világít, sugárzón az esőben.A sarkon áll egy fiatalember ázott uj ságpéldányokkala hóna alatt és vászoncipőben. Hallom amint mondjaegy másiknak: ,,J'ai les pieds plein d'eau“«

—A lábam csupa víz! — fordítom le magyarra,hogy szekundáljak a barátomnak. Hogy bizonyítsammennyire megértem tartalomban és érzésben amitmond.

—De ültem én Londonban is, egy egész éjjel, egykis hotelszobában, — folytatta hasonló gondolatritmus-

33

ban, ha szabad magam így kifejezni. Egész lénye sugár-zott a magányosságtól, ahogy itt ült mellettem, a budaiDunaparton a padon. Ahogy itt ült mellettem, lehetettérezni rajta, ahogy ült hajdan Londonban és Párizsban,kis hotelszobákban. Ahogy azt lehet érezni bizonyosemberi formákon egy-egy padon a Duna partján, hogyezek a börtönben ültek. — Londonban is, — mondta, —a nyitott ablakommal a Temze partjára.

—Oh ezt is ismerem, ezt a partvidéket, — mond-tam, — azokkal a népes padokkal sorjában, ahol egyshakespearei galéria bámul az éjszakába, micsoda arcok,micsoda figurák, micsoda redingot-kban, a vadgeszte-nyefák alatt!

—A vadgesztenyefákról, — magyarázta HlatyiBarna, — hullanak a levelek, félig rothadtan s elázvaezekre a figurákra. Ami figyelemreméltó, hogy nem isrázzák le magukról ezeket a díszeket, ezek úgy marad-nak rajtuk, a ruhájukhoz tapadva, a rongyaikhoz amellükön, mint az érdemrendek. Van olykor egy-egyember ezek között, egy zord ember falevelekkel beta-pasztott fejjel, hogy nincs ilyen Caliban semmiféle szín-padon sehol a világon. Igazi művésze a nyomornak.Ez már odáig vitte, hogy az is szép neki ami mindegy.

—A háttérben, a vízen túl, a Westminster palo-tája! — mondtam.

—A nagy torony az órával, fényesen kivilágítva.—Ez mintegy gócpontja az éjszakának!—Gócpontja! — ismétlem.—Talán nem? — kérdezte.—Dehogy nem! — feleltem.—Valami tragikusan komor és megkapó van

abban, amint a sötét térben ez az óra rémít az idővela magasból. A Westminster s ezek a rongyos lordoka padokon, faleveles érdem jeleikkel, — ez London!

Egy percig hallgatott a barátom. Elmerülve emlé-keiben, hozzájuk fűzte ezt a dunai látképet maga előtt,a kis fekete hajót a vörös lámpással, már messzibb avízen s a sötétben. S hozzájuk fűzte a csillagokat az

34

égen, a várbástyát a fényben s a villamosok csengőita túlsó partról, ahogy áthangzottak a víz fölött, hozzá.S akkor még hallgatott egy peréig ahogy ezt mind le-zárta magában s más távoloknak fordult.

—Egyszer Genfben, — szólott, — június végén,kora délután, egy fiatalember ült mellém az izzó nap-fényben egy padra, a quai de Mont-Blanc-on, egy padra.Bús fiatalember volt, amolyan iparoslegényféle, féligművész mint a szobafestő, elnyűtt ruhában, dús hajjalszegény pária, valahonnan a legsötétebb Svájcból, vagyéppen Luxemburgból, ahonnan sokan jönnek errefeléilyen vándor facérok. Ami figyelemreméltó, hogy akithajt a nyomor üres gyomorral s hajléktalanul, azrendszerint mind idegyülekezik a genfi tó partjára,ahonnan a Montblancot láthatja. Ez mind tengődő,munkanélküli ember, mind merengő, elunott, tanács-talan, filozófia nélkül tépelődő s ez mind itt ül a partisétány padjain és bámul a Montblancra s a sasra ahavas bércek fölött. A sasra, ami egy kéklő folt a leve-gőben a fehér havak fölött. S ez mind szolidáris egy-mással, ez a sok szegény ember, svájci cukrász, szakács,pincér, fodrász, ez a sok állástalan szegény ember a tómentén s a Montblanc-al szemben. Ez mind összetart,ösztönösen, ez a sok bús vándor, ez mind érez, a padokonvégig, a nyári délutánban, valami lappangó harmóniát azegymás szíve között, ez mind egyazon világ, egyfélegondolat és vágy ez a sok szomorú lélek.

—Ez a sok szomorú lélek, — ismételtem mint egyimádságot.

—Nyilván innen volt, hogy a szomszédom engemis valami facérnak nézett. Valami félig művésznek,nyilván borbélylegénynek, mert nekem is dús hajamvolt. A hangulatomat is a saját lelkéhez mérte azzala testvériességgel, amellyel az ilyen szegény emberrögtön intimus és pajtás egy másik szegény emberrel.Zsén nélkül, mint kollégám a nyomorban, mint sors-társam vagy rabtársam, akit rég nem feszélyez semmi,egy nagyot nyújtózott a padon, meglehetős ordenárén

35

a tagjai vonaglásával s egy nagyot ásított az egészszája tátongásával s foghijjas szájával.

—Qu'on s'embéte ici! — mondta azzal a kínosdallamossággal, amivel az ilyen ásító hang nyújtja ela beszédet egy ilyen nagy nyílásban.

—Hogy itt az ember milyen halálra unja magát!— fordítottam le magyarra, a teljes érzés és értelemszerint.

De a barátom folytatta:— Már most nem tudom, micsoda ösztönöm lehe-

tett, micsoda ostoba büszkeségem, hogy legott feláll-tam és sértődötten elsiettem. De érezvén a lelkemmélyéig, a nyomor kontázsióját a magam nyomorában,az elzüllés kontázsióját a magam züllöttségében,mint a bilincseket téptem le magamról azt a foko-zott köteléket, amivel ez a szegény fiatalember, szoli-dárisán, hozzámfűzte magát. Aznap történt, még adélelőtti órákban, hogy I. Péterrel beszéltem, egykirállyal! Az új szerb királlyal személyesen! Nagyonszegény voltam, igaz, de hírlaptudósító voltam! Egyszenzációs interjút csináltam egy királlyal! Szóvalnagyon meg voltam sértve. Kicsinyesen és nevetsége-sen megsértve hírlapírói méltóságomban. Semmi sincsolyan bántó a szegényre, mint egy másik szegény, akibarátkozna vele. Meg se álltam amíg ki nem értema pályaudvarra. Ahol megint csak leültem egy padra.

S megint egy percig hallgatott a barátom. Én ishallgattam, nem tudván bekapcsolódni a szavába.

— Lehet, — mondta végül, — hogy ezzel a szegényiparoslegénnyel érdekesebb lett volna beszélni, emberibbis, tanulságosabb is Montblanc örök hava előtt s a sas-madárral a csúcsokon! Kár. Azt hiszem, soha többénem fogok találkozni vele.

De ekkor hirtelen, a citadellán megszűnt a fény,az egész ezüstfal beomlott a sötétbe.

Hlatyi Barna felállott.— Isten veled, — mondta, — jó éjszakát!És ment.

36

Guszti

Kora reggel óta hangos volt a ház. A révész is be-jött a Szamosról a konyhára s kapott egy pohár bort.Miközben ivott, a béresasszony odahajolt egészen közela félarcához s úgy kiáltotta bele a szőrös fülébe, minthaegy telefonba szólna, valahová a messzeségbe. Minthainkább a lelkébe szólna mint a fülébe, amelyre süketvolt.

—Aztán ott legyek kend pontosan a tunyogirévnél!

—Ott leszek! — felelte, mert ezt meghallotta,ezt a süvítő hangot. Már le is tette a poharat, a szürkebajuszát megtörölte az ingujjával és ment.

Ahogy kiért a kertbe, a hársfák alá melyek virág-zottak, ott látta a terített asztal körül az árnyékban,a két komondort, alázatosan, a kandúrt is és az egészúri népet, az egész családot az asztalnál, amint regge-lizett épen, igazi úri család! A hársfákon a lombokkörül, egy egész raj méh szállott a napban. S távolabba kert végében, a kakas tűnt föl zöldesarany tollazatá-nak szuverenitásában, egy tyúknépség között.

A révész köszönt tisztelettel s ment volna továbba kis kerti ösvényen, de a legöregebb Parlagi bácsi, acsalád feje, ősz nagyapó, odaintette magához egy resz-keteg kézmozdulatával.

— Aztán ott legyek kend a tunyogi révnél! —hebegte olyan vékony kis halk hangon, hogy még azokis alig hallották, akik ott ültek körülötte. — Maga isöreg ember, — tette hozzá valami homályos összefüg-géssel a lelkében, — ott legyek pontosan!

A révész állott s bámult a kalapjával a kezében.Rögtön tudta miről van szó, ha egy kukkot se hallottnagyapó hangjából.

— Ott leszek! — mondta s kiment a kis kertikapun a Szamos irányában.

Egy percig csend volt az asztalnál a sok edénykörül. Feszültségekkel teli csend, mint egy ünnepen.

37

—Hazajön a Guszti! — szólott nagyapó hirtelens úgy örült, mint egy gyermek. — Hazajön! hazajön!— ismételte rögeszmésen s ahogy itta a kávéját, mohókis öreg ember, rögtön bele is köhögött a csészéjébe vi-harosan. De győzte, meg is enyhült, a kalácsot rágtaegy-egy utolsó fogával a szája két végében s megintmondta s dobolt a kanalával az asztalon, mint egy cim-balomverővel:

—Hazajön a Guszti!—Haza! — mondta Stanci néni, hasonló örven-

dezéssel s egy hasonló kanállal öt sárga csont közt amiaz öt ujja volt, drága jó Stanci néni! Szárazra aszottkis öreg anyó, a nagymama, jó Stanci néni!

A két komondor az asztal körül a farkát csóváltaizgatott rezgéssel, a kandúr mereven nézett a zöld sze-mével, a hársakon méhek nyüzsögtek s távolabb a kertvégében még mindig a kakas látszott a tyúknépséggel,a taraja koráljával s zöldesarany tollazatával.

—Hazajön a Guszti! — mondta megint nagy-apó s kért még egy csésze kávét nagyanyótól, aki ön-tött neki szeretettel.

—Egyetlen unokánk! — mondta Stanci néni,miközben öntötte a kávét szeretettel.

—Egyetlen gyermekünk! — mondták a szülők,majdnem egyszerre, a kávéscsészéjük fölött.

Noha nagyapó s nagyanyó mellett még fiatalok-nak tűntek, már ezek is öreg emberek voltak, jó Ernőbácsi és bús Aranka néni, egymás mellett az asztalnál,a kávéscsészéjük fölött. Az idő eljárt fölöttük, letűntnyarak sorozatával, Medgyesen, a Szamos partján.Mégis, Guszti megszületett egy nap, megszületett! ajó Isten áldásaképen késő házasságukban, mikor márazt hitték, hogy soha nem is lesz gyermekük. Egymásmellett az asztalnál, a kávéscsészéjük fölött, családikörben nagyapóval s nagyanyóval, a komondorokkal sa kandúrral a hársfák alatt s a kakassal a távolban, arragondoltak együttes gondolatukkal, hogy Guszti mégiscsak megszületett egy nap! Erre gondoltak s ők is ör-

38

vendeztek, a szívük mélyén ők is örvendeztek, azzal aszótalan elborulással, amellyel öreg szülők örvendenekegyetlen fióknak, aki két évi távollét után hazatér acsaládi házba, kis családi házukba, Medgyesen, a Sza-mos partján, ők is örvendeztek, noha azoknak a sűrűgondoknak és sűrű bánatoknak emlékével vegyesen, amiszülői szívüket éhez a húszéves fiúhoz fűzte s úgy imád-ták ezt a fiút, azzal a csöndes megadással, türelemmel ésalázatossággal, ahogy az ilyen öreg szülők, a magukalkonyában s elvirultságában megtisztelik a fiatalságotegyetlen gyermekükben. Ahogy ültek az asztalnál egy-más mellett a kávéscsészéjük fölött, ahogy ültek s csön-desen falatoztak, látszott rajtuk, mennyire elmerülnekGuszti körül sokféle emlékben s gondolatokban. Lát-szott rajtuk, ahogy remegnek is ebben az örvendezés-ben s hazavárva Gusztit csak egyformán aggódnak értes az örömükben nincs illúziójuk. S mint akik soha nemis panaszkodtak se nagyapónak, se nagyanyónak, sesenkinek ezen a világon, minden érzésüket a szívükbefojtották s a maguk számára intéztek el mindent, a lel-kük mélyén, rezignációval. Miért is ment el Guszti, kér-dezték s ilyen messzire hogy elment, Párizsba! ide-genbe! Miért, hogy ilyen könnyen el tudott válni tő-lük, öreg szívüktől ilyen könnyen elszakadni, Guszti!Mért maradt el ilyen soká, holott sűrűn hívták hazasűrű levélírással, külön jó Ernő bácsi aki írt s különbús Aranka néni, aki írt, micsoda megható leveleket,százpengősökkel megbélelve! Guszti nem is felelt, vagycsak ép hogy felelt Guszti ha el nem felejtette, néhányrövid sorral, úgy felelt Guszti, fiatalosan, felületesen,drága szívtelen gyermek, az Isten tartsa meg! Holottolyan szép fiú volt, nagy szál legény, igazi szerelmigyermek kései örömökből, Guszti! Szőke, kékszemű,jogász! A Sorbonne-ra járt Párizsban Guszti, ha igaz,hogy odajárt! Mert olyan sűrűn kért pénzt sűrű sür-gönyökben, hogy biztos máshova is járt.

S megint csend volt az asztalnál, amíg csak nagy-apó nem szólott.

39

—El kellene menni, elébe Tunyogra! — mondtaés nézett. — Hátha elalszik a révész, — tette hozzá, —az is öreg ember.

—Mikor jön a vonat? — kérdezte Stanci néni.—A párizsi most fog érkezni Pestre, ebben az

órában, — magyarázta Aranka néni.—Igen, most fog érkezni tíz órakor! — erősít-

gette Ernő bácsi, miközben az óráját nézte.—De aztán nincs mindjárt csatlakozása, —

mondta Aranka néni.—Csak dél felé indulhat a debreceni gyorssal, —

mondta Ernő bácsi.—Szóval kilencre itt lesz! — mondta Stanci néni.—Kilencre itt lesz az ifiúr? — kérdezte a béres-

asszony, aki szaladt a kertbe, hogy elvigye az edényt.—A kocsis is jött s kérdezte mikor fogjon?—Kilencre itt lesz az ifiúr! — mondták mind-

annyian s ezekre az élénk hangokra a két komondorcsóválta a farkát, a kandúr megmozdult mintegy tá-voli álmában, a méhek szálltak a hársfákon s csak akakas tűnt el a tyúknépséggel a kert végében, ahonnanegy más vidékre ment.

—Esti kilenc óra az sokáig lesz, — mondta nagy-apó s megint nézett. Csak nézett az öreg szemével a térbes az időbe, Guszti felé a végtelenségbe. — így múlik elaz élet a várakozásban, — motyogta tapasztalatai alap-ján s a maga vékony hangján.

—Azért kellene átmenni Tunyogra, elébe! —mondta nagyanyó.

—Tíz évig vártunk rá, ezt még ki lehet bírni estikilenc óráig, — mondta bölcsen Ernő bácsi.

—Tunyogon ott van Párthy Ábris, a barátja, akivárja az állomáson, — szólott Aranka néni. — Haddlegyenek együtt ketten, fiatalok, ne zavarjuk őket.Majd csak rászáll a kompra s itt lesz vacsorára.

—Vidám vacsora lesz! vidám! — mondta nagy-apó s úgy nevetett foghíjasan, mintha sírna.

Délután átjött Tarkódy bácsi. A füzesi lelkész is

40

átjött a talyigáján. Két jó öreg ember volt ez, két jóbarátja a családnak. Nagyapó fürgén megölelte őket.Meg is csókolta őket a foghíjas szájával s úgy örültmint egy gyermek.

— Estére itt lesz Guszti! — mondta.— Itt lesz egyetlen unokánk! — mondta Stanci néni.—Ép jó, hogy jöttünk! — mondta Tarkódy

bácsi.—Hát mi is meglátjuk ezt a drága fiút! —

mondta a lelkész barátságosan.Aranka szaladt a konyhába. A tűzhelyen, sorjában,

négy lábasból szállt a pára, azonfelül egy egész báránysült a kemence aljában. A komondorok szaladtak ki-bea konyhaajtón, ahogy a béresasszony kurgatta őket sa kandúr is feltűnt a küszöbön, megvilágítva, mert anaplemente izzó sugárzása rátűzött a bundájára. Mindhangosabb lett a ház, mind ujjongóbb minden lélek.Már a méhek, igaz, mind elszálltak, de a sűrű lombban,a kert mélyén, egy fülemile fütyült. S már zörgött ahátsó udvar felől a kis hintó, ahogy indult TunyograGusztiért! S mind szaladtak ki a kertbe, hogy lássák ahintót amint indul S Mind szaladtak, nagyapó vezérleté-vel, mert tudott szaladni, nagyapó! És Stanci néni isszaladt mögötte! Mind szaladtak, hogy lássák a hintóta két szürkével, — ez hozza haza Gusztit! Mind sza-ladtak a hintó felé mintegy az örömök elébe. Mind sza-ladtak a szívökkel. Csak Tarkódy bácsi s a lelkész jöt-tek lassan. De a többiek mind szóltak a kocsisnak, min-denki egy-egy szót, összevissza. S mind úgy nézték,irigykedve, ahogy ült magasan a bakon, mint aki elébbfogja látni Gusztit, mint ők!

—A révész legyek ott pontosan! — kiáltottanagyapó a kocsis után ahogy hajtott.

—Pontosan a révnél! — kiáltott Stanci néni.A béresasszony is kijött aki kiáltott, olyan har-

sány hangon, ahogy azt szokta a révésznek:— Egy pohár bort is kapott! Aztán ott legyek

pontosan a révnél!

41

— Merthogy az is öreg ember! — mondta nagy-apó mégegyszer.

A fülemile fütyült a sűrű lombban. A Szamos felőlzúgott a víz, a komp ment s jött vissza. A konyhábanpattogott a tűz, a komondorok szaladtak, a kandúr el-sötétült, a bárány aranysárgára sült.

S mind álltak a kertajtóban, nagyapó vezérletével,s mind vártak szívszorongva. Tarkódy bácsi fújta azorrát izgalmában, a lelkész a csillagokat nézte. Stancinéni tépett egy galyat a hársról s lobogtatta a szúnyo-gok ellen. A két öreg szülő, csöndesen egymás mellett,a fiokat várta. Már késő este volt.

S még elmúlt egy óra.Aztán mind hallották a kis hintót, zörögni megint.

Mind látták is már amint befordult a kerti kapun. Mindúgy látták, mintha álmukban látnák, félájulatban acsillagok alatt. Mert mind úgy látták, ahogy befordulüresen, a két szürkével a kis hintó.

Rögtön a kocsis leszólott a bakról.— Megjött az úrfi, de Tunyogon maradt az ura-

ságnál, — mondta. — Az uraságnál éjszakára! — eztmondta.

S ahogy hajtott tovább az udvar irányában, mégmondta a bakról:

— Merthogy jött vele egy francia kisasszony!Senki nem szólt egy szót. A fülemile fütyült a sűrű

lombban.

Iskolatársak

Mikor leszálltam a villamosról, a jegy még a ke-zemben volt. Alighogy leléptem a kocsi hágcsóján, egysovány szomorú ember közeledett felém a megállónál.Súrolta a kabátom ujját és a fülembe súgta:

— Tessék nekem adni a jegyet.Egy egész rendes szomorú ember. Halkszavú, ille-

delmes, finom. Meglepődve néztem rá, rögtön meg is

42

ismertem. Vicza István volt, hajdani iskolatársam, őis megismert. S rögtön bátrabban is szólott, mint régibarátjának, akivel összehozta a sors, egy villamosmeg-állónál.

— Most már aztán add ide nekem a jegyedet! —mondta.

— Hát te idáig jutottál? — kérdeztem ostobán.Eszembe jutott, hogy ez milyen kitűnő fiú volt az

iskolában, ez a Vicza István! A legjobb tanuló az osz-tályban. Jeles család sarja, az apja, ha jól emlékszem,alispán volt Szabolcsban.

Ez emlékek hatása alatt, megszorítottam a kezétés mélyen a szemébe néztem.

—Elmegy a villamosom, — mondta, — add idea jegyedet.

—Várj csak, ez nem olyan egyszerű mint gondo-lod, — szóltam.

—Nem olyan egyszerű? — kérdezte ámultán, —hát mi van ebben komplikált? — s még jobban megvolt lepve. — Ezt csak add ide ezt a te át szálló jegyedet,ezzel én tovább utazhatom. Mindjárt jön egy másik7-es, erre még érvényes.

—A helyzet az, — feleltem, — hogy középiskolaitanár vagyok.

—Hát aztán? — kérdezte.—Mint középiskolai tanárt, köt az erkölcs s a

tisztesség. Bármennyire szívesen is állanék szolgála-todra, nem lehetek bűnrészes egy csalásban.

—Csalás? Micsoda csalás?—Ép most olvastam a villamosban egy felhívást

az igazgatóság részéről, amelyben arra kéri az utasokat,hogy jegyeiket semmisítsék meg, mihelyt elérték a ma-guk végső állomását. Mert én minden felhívást és fel-szólítást és hirdetményt elolvasok, ami ki van ragasztvaa villamoskocsikban. Még át vagyok hatva e felhíváskomoly hangjától és érzem a szavak súlyát. Sőt belátokabba a perspektívába is amit jeleznek. Lehetetlen az,hogy egy jeggyel két ember utazzon. Ez egyrészt a tár-

43

saság megkárosodását jelenti, másrészt ez ellene vanrendnek és szabálynak.

Mindezt Vicza István nyugodtan hallgatta. S aztánígy szólott:

— Te nem hiszed azt, hogy az a kis egyszerű cse-lekedet, amellyel a villamosjegyedet átnyújtanád ne-kem, mennyivel többet segítene rajtam mint ez a sokbeszéd és magyarázat. Látom tanár vagy. Abban a tév-hitben élsz, hogy a szavak, egymáshoz fűzve és monda-tokba csoportosítva, még használnak az embernek.Nincs az a bölcsesség, az a verssor, az a shakespeare-imondat, mely azt tudná velem, amit ez a te átszállódtud, amikor el akarnék jutni a Boráros-térre. Beszéddelsoha, de ezzel a jeggyel elérek oda. Azonfelül, ha márerről van szó, megnyugtathatom erkölcsi érzékedet.Itt nincs, jog szerint, semmiféle csalás. Ez a villamos-jegy nincs személyhez kötve. Nincs arckép hozzá. Eztte megválthatod, ez a te tulajdonod, ezt te joggal oda-adhatod a legelső embertársadnak, aki ezt elkéri tőled.Tegyük fel, hogy te veszel nekem ajándékba egy egészköteg villamosjegyet. Hát én azt nem használhatom,nem utazhatom, mert te vetted? Azonfelül, ami a lé-nyeg ebben a kérdésben, hogy tudniillik nincs egy va-sam és hazamennék a Boráros-térre, hogy lefeküdjekaludni, mert nagyon fáradt vagyok. Egész nap szalad-gáltam állás után s lejártam a két lábamat. Akit idáigmég megszólítottam a különböző megállóknál, az mindide adta készséggel a jegyet. Te vagy az első praxisom-ban, aki nehézségeket csinálsz s vitázol egy szegény em-berrel. Holott te iskolatársam is vagy!

— Látod, épen az, hogy iskolatársad vagyok, —feleltem, — épen ez magyarázza tartózkodó állásponto-mat, talán szigorú álláspontomat, ha úgy tetszik neked.De közös múltunk, közös tanulmányaink Ungvárott agimnáziumban, egyenesen arra köteleznek engem, hogyabba a korrekt és szabályos világnézeti atmoszférábaemeljelek fel, amelyben jó magam is élek. Ha nem tevolnál, nem tudom, talán rögtön oda is adtam volna a

44

jegyemet. Bárki másnak talán oda is adtam volna. Develed disztingválok. Téged, mint iskolatársamat, nemközösíthetlek ki abból a morális világfelfogásból, amita magaménak is vallok. Nem engedhetem meg, mégkevésbé támogathatom, hogy te itt villamosjegyeketkéregess az állomáson. Nem engedhetem, hogy te, mintvolt iskolatársam, szabály és rend ellenére az én jegyem-mel utazzál. Nem is bírnám el, érzelmes ember létemre,hogy ezzel a silány átruházással még tetejébe meg isalázzalak. Ezért inkább, látod, eltépem a jegyet.

Így is tettem. S mégegyszer barátsággal megszorít-ván Vicza István kezét, otthagytam a megállónál.

Vendel bácsi

Délután átmentünk Gyöngyösre a Szamos part-ján, hogy meglátogassuk Vendel bácsit, aki régebbenfőszolgabíró volt, Mákos Vendel bácsi s azonfelül isaz első ember a vármegyében. A rokonok mind dicsér-ték, milyen jó karban van, noha már aggastyán őszszakállal s hogy milyen buzgó hitvallású s hogy általá-ban milyen kitűnő jó ember.

Mi akkor a kis kuzinámmal még gyerekek vol-tunk s a német kisasszonnyal mentünk, aki jókoradarab nő volt, két borzasztó vastag lábon. Alig fér-tünk el a talyigán tőle, ahol egymaga lefoglalta az üléstháromnegyedrészben s nem is ültünk, mint inkábbkucorogtunk mellette, a két lábába fogódzva döcö-gés közben a rossz úton, a két vastag lábába feketeselyemharisnyásan, mint két gyászoszlopba. Kalapnélkül, nagyon derűsen ült, biztos alapokon az ülésenés élénken dicsérte a szép tájat, a vadvirágos rétekets a fűzeket a Szamos partján, holott időnként nemis látott semmit, ahogy dús barna haja, kurtára nyírva,lobogott a szélben s a félarcát elborította. De amikormegérkeztünk, szépen megfésülködött, még fenn az

45

ülésen mielőtt leszállott, egy kis fésűvel a tarsolyából.A ruháját is rázogatta s a szemén, száján is igazítotts úgy szállott le végre a béreskocsis segítségével, akibámulta azt a két vastag lábát, mert nagyon kinyúj-totta a szoknyája alól, hogy ki tudjon mászni a talyi-gából. De már ekkor Vendel bácsi is odaért a talyigá-hoz s látszott rajta, hogy ő is segített volna, amilyenjó ember. Mindjárt meg is ölelt engem is s a kis kuzi-námat s kérdezte ha már uzsonnáztunk?

— Merthogy én, édes gyermekeim, nem igen tudnékadni nektek semmit, olyan szegény vagyok, — mondta.— De ha meg akartok fürödni a Szamosban, ott vana fürdőház a szérűs végében, addig én elbeszélgeteka kisasszonnyal a kerti padon, — mondta s már indultis az eperfák irányában, ahol a kerti pad állott a lom-bok árnyékában.

Szívesen fürödtünk volna, de a kisasszony nemengedélyezte s ott tartogatott maga mellett s úgyjött velünk büszkén és terebélyesen és dicsérte a szépkertet és a virágokat mutatta s magyarázta németnyelven, az árvácskákat egy hosszú sorban kék és pirosszirmokkal vegyesen, mint egy szőnyeg. Igaz, gyönyörűkert volt, nagyon rendes, nagyon ápolt, sehol egygyom, egy gaz, semmi. Mindenfelől aranyméhek száll-tak. S az eperfák mögött a kis ház fehérlett s ahogyközelebb értünk, beláttunk a tornácra, ahol példásrendben és tisztaságban mindenféle színes edényekragyogtak a falakon, egy-egy őz- és szarvasagancskörül, amelyet körülzártak. S a délutáni nap fényé-vel s a kandúrral a tornácon, ahol aludt, valami melegjólét borította az egészet.

— Nekem már nincs semmim és senkim, — mondtaVendel bácsi, — üljön le mellém kisasszony, — mondta,mert hozzánk nem is szólott. — Vénségemre itt vagyokmagamba, — folytatta, — nem igen tudok semmita nagy világból, csak épen, hogy adót kell fizessek,újságot nem tartok, inkább csak imádkozok. Nem isadhatok én semmit, csak a jó szívem érzésit,

46

S azzal megfogta a kisasszony kezét.— Nagyon szegény vagyok, — mondta s majd-

nem sírt. — Nagyon szegény, — folytatta,^ s mostrám nézett s a kis kuzinámra két hunyorgató szemé-vel, melyekben, a szembogár mélyén, egy kis kékláng égett, valami nagyon hideg kékben. — Nektekvan apátok, anyátok, — mondta, — örüljetek! Lássá-tok én nekem nincs senkim a világon.

Holott a pitvar felől derűs női hangok hallatszot-tak, egyszerre két szolgáló is énekelt. Az istállóból,sűrű egymásutánban, borjak bőgték ki bánatos oda-vágyódásukat az anyjuk tőgyéhez a távolban. S aszérűs felül, ünnepélyesen, egy pulykakakas tűnt feluszályos tollazattal nagyszámú családja körében, kora-los nyakát magasra tartva. S még mindig aranymehekszálltak mindenfelé a virágokon.

— Hát nem mentek egy kicsit sétálni a kertbe?— fordult felénk Vendel bácsi és hunyorgatott. — Hátnem mentek? — ismételte az aggastyán szomorúságá-val, akinek a gyermekek már rég nem engedelmes-kednek.

S ahogy ült a padon ilyen bánatosan s ilyen keser-vesen, csak legyezgette sűrű hunyorgatással a hidegszeme fényét s a kisasszony kezét szorongatta.

A szellem

Késő éjjel, ahogy átmentem a Szabadság-téren,a Honvéd-utca sarkán, hirtelen egy síri hang szóltutánam.

— Fiam! — rebegte a hang.Meglepődve néztem körül. A sarokház falának

dőlve, az apám szelleme volt. Mert rögtön megismer-tem a Ferenc József-szakálláról.

— Kezét csókolom papa, — mondtam.

47

Igaz, szólhattam volna mint Hamlet:

»Király, atyám, fejedelmi dán: felelj!Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,Ó mondd, miért hogy szentelt csontjaidElszaggatták viaszpóláikat?«

Így szólhattam volna, csak épen a »fejdelmi dán«helyett kellett volna »fejdelmi izraelitá«t mondanom.

De egyrészt nem kívánván meghamisítani azArany János fordítását, másrészt a mai korhoz alkal-mazván szavaimat, egyszerűen azt kérdeztem:

—Mit tetszik itt csinálni, ilyen késő éjjel?—Még kérdezed? — felelte azon mérgesen, ahogy

az életében szokott volt beszélni. Mert mindig mérgesember volt.

—Hát nem látod, hogy megjelentem? — mondta.—De igen, látom, hiszen rögtön üdvözöltem is.

De mért épen itt a Honvéd-utca sarkán tetszett meg-jelenni? Olyan nagy a város! Ezt másutt is meg-tehette volna, egy közelebbi sarkon. Most már, meg-vallom, szeretnék hazamenni.

—Azért jelentem meg éppen a Honvéd-utca sar-kán, — magyarázta, — mert magam is katona voltam.Magam is honvéd voltam, amint azt tudod, mielőttelestem a világháborúban.

—Bocsánatot kérek, de épen ez az, amit nemtudok, — feleltem. — Ügy látom el tetszett felejteniaz életét, mióta megtetszett halni. Én, aki még vilá-gosan emlékszem a dolgokra, bátran állíthatom, hogykedves papa sohasem volt honvéd. Közös se volt,egyáltalán sohasem volt katona. Még a világháborúelőtt halt meg az ágyában, békességben, párnák közt,nyolcvanéves korában. Igaz, olyan végelgyengültenhalt meg az emberi kor e magas határán, hogy nemcsodálom, ha összetéveszti a dolgokat. De fiúi kegye-letem híven megőrizte ezt a bús emléket a maga tisztavalóságában. Tessék megbarátkozni azzal a gondolat-

48

tal, hogy nem a világháborúban tetszett elesni s tessékbékességben visszatérni a sírjába, mindjárt reggel lesz!Különben is, egy kevés filozófiával teljesen mindegylehet kedves papának, hogy hol halt meg és milyenformán. Egyszer, hogy meghalt, a többi már nemfontos.

— Hát akkor álmodtam ezt! — szólott apámszelleme csalódottan.

És keserűen fordult egyet az árnyékával a falmellett.

—Lássa, az lehet, kedves papa, — feleltem. —Nem ismerem a túlvilági életet és kedves papa jobbanfogja tudni mint én, ha vájjon e földi dolgok vissz-hangja eljut-e odáig? Nincs kizárva, hogy hallottvalamit harangozni abból a véres iszonyatból, ami aföldön dúlt az emberek között és sírjának megzavartnyugalmából beleálmodta magát ebbe a tragédiába.Holott, idáig úgy hittem, hogy az a barázda, amit azélők vonnak, már nem nyugtalanítja a holtakat.

—Dehogy nem! — felelte, — dehogy nem! Élőkés holtak vice versa nyugtalanítják egymást. A töb-biekre nézve, nevezetesen katonaviselt mivoltomranézve, beérem magyarázatoddal és megnyugszom benne.Noha elvetted egy illúziómat, — folytatta szomorúan,— egy illúziómat! noha tudhatnád, hogy egy halott-nak már milyen kevés illúziója lehet, mégis, tudom,hogy jó gyermekem vagy, aki kegyelettel megőriztedszívedben, ahogy mondtad, bús emlékemet. Bús emlé-kemet valóban! — sóhajtott fel. — Mert amit te nemtudsz, — folytatta a sarokház falának dőlve, — hogytudniillik a te anyád megmérgezett engem!

—Ugyan kedves papa! — tiltakoztam.—Igenis megmérgezett! — kiáltotta, — hogy

férjhez menjen a maglódi cementgyár igazgatójához.—Tévedés! — mondtam, — nagy tévedés!—Még élhettem volna húsz évet! — kiáltotta.—Megmérgeztek!— s majdnem összeomlott az árnyé-

kával a fal mellett.

49

—No nézze csak kedves papa, — próbáltammegnyugtatni, — itt megint rosszul tudja a dolgokat.Először is, mondtam már, hogy végelgyengülésbenhalt meg, mondhatnám makkegészségesen halt meg,csak épen, hogy már nagyon öreg volt. Másodszor,hogyan mérgezhette volna meg magát szegény jóanyám, mikor az tíz évvel előbb halt meg? Nyilvánezt is el tetszett felejteni, amit annál inkább csodálok,hogy azt hittem találkozott szegény anyámmal amásvilágon. Végül pedig Maglódon nincs is cement-gyár; soha nem is volt. Ezt az egész mesét annak ashakespeare-i hatásnak kell tulajdonítanom, ami ked-ves papát, mint a Nemzeti Színház hű bérlőjét a sírontúl is követte. Visszatérve a mérgezésre, ha már errőlbeszélni tetszett, inkább kedves papa volna az, akitmegvádolnék e ponton.

—Hogyan? — kérdezte, —engem?! Te meg-vádolnál!?

—Igenis, megvádolnám kedves papát! Az igaz-ság az, hogy nyugtalan természetével, mely mind epercig nem tagadta meg magát, egyenesen megmér-gezte szegény anyám életét. Emlékezzék csak tulajdonmagára, micsoda izgága, természet volt, micsoda gya-nakvó, igazságtalan olykor!

—Hallatlan! — mondta a szellem. — így ismer-tél te engem!

—Így ismertük mindannyian. Mert mindannyianszenvedtünk magától, én is, Alfréd is, aki belépetta cégbe.

—Belépett a cégbe! — kiáltotta.—Örülök, hogy most az egyszer, hogy így talál-

koztunk, ezt megmondhattam kedves papának.—No lám! Ez az élet! — mondta, meglepően

illetéktelenül szellem létére. — Én anyádat vádolom,te viszontvádolsz engem! Ezért neveltelek ügyvédnek,úgy kell nekem! Holott benned volt minden remé-nyem, hogy halálomat meg fogod bosszulni.

Már ekkor, megvallom, kissé ideges lettem. Már

50

szerettem volna hazamenni és aludni az ágyamban.Arra is gondoltam, hogy a családom aggódni fogmiattam, a gyermekeim, a feleségem! Már láttamis képzeletben drága Ernámat tarka pizsamájában,feldúlt hajával a homlokán tincsekben, ahogy les azablakból és kémleli az utcát.

—Isten vele kedves papa! — mondtam, —legyen jó szellem és menjen szépen haza. Már kezdhűvös is lenni s még meg is fázhat ebben a lenge ruhá-jában. Hagyja az élőket s térjen meg szellemtársai-hoz. Most remélem világosabban látja a dolgokat simmár nincs oka nyugtalanságra. Az élet az élet, ahalál a halál. Ami csak azt jelenti, hogy az is, ez is,tele van tévedéssel, rejtélyekkel és furcsasággal.

—Nem megyek! — mondta konokul a Szellem.—Akkor sajnálom, de itt hagyom, — feleltem.—Hol lakik itt egy közvádló a környéken, egy

ügyészségi elnök? Elmegyek ahoz, átadom neki azügyet, ha te nem segítsz rajtam.

—Az ügyészségi elnökök mind alszanak ebbenaz órában.

—Hát nincs igazság! — kiáltotta s a falnakdőlt könnyedén és kétségbeesetten.

Egy percig keservesen sírt a fal tövében s csakkiáltotta: »Az igazság! Az igazság! Hát nincs igaz-ság a földön!?«

Így sírt keservesen egy villanylámpa vasrúdjávalmaga előtt a járda szélén, egy tündöklő villanylámpá-val, ami a magasból ontotta fényét s alig érte finomsilhouette-jét, csak a szakállában rezgett, mint dróto-kon, csillogó sugártörésével. Mert a szakálla, elavul-tán, mint egy dróthálózat foglalta be az arcát valamidúlt harciasság, kandúr-kalandosság kifejezésével. Meg-vallom, megsajnáltam. Ki ne sajnálna meg egy Szelle-met, aki sír? S aki visszatérve a sírjából, a magaigazát reklamálja, még ha nincs is igazsága? Leküzdveidegességemet, fáradtságomat, már nőmet is elfelejtet-tem, drága Ernámat tarka pizsamájában s inkább a

51

Szellemmel kívántam maradni. Már-már derengett sgondoltam az első kakasszóra amúgy is haza fog térnia szellemek hónába. A legvégső esetben, ha nagyonköti magát, elkísérem az ügyészségre, erre is gondoltam.Még sok mindenre gondoltam s csak álltam a járdaszélén s néztem a szakállát a fénytörésben, ahogy rezeg-teti szálanként, egész drótszakállát, amint sír. Megintpróbáltam vigasztalni s kerestem szép szavakat, hogyszóljak.

De akkor, a Szabadság-tér felől, a csendben,súlyos lépések koppantak a járdán. Súlyos lépések,közeledve.

— Valaki jön! — mondtam. — Egy rendőr!Hallotta? Nem hallotta? Nem tudom. De hirte-

len eltűnt a szürkületben.

Borcsa

Mindenki elmondott volt egy kis szerelmi történetetrégi jó időkből és most Dereglyei Sándoron volt a sor,aki az asztal végében ült, egyházi ruhájában, egy virágzóbabérbokor mellett. Feltűnően szőke, kékszemű, nagyonfinom, nagyon csendes fiatalember volt, egyike azoknaka gyönyörű papoknak, akik első látásra érdeklik azembert. Akiknek lelkivilágát, múltját, első ifjúságát,úgy képzeli az ember, szerelmi csalódással, lemondással,bánatokkal terhesen. Ahogy ült a babérbokor melletts látszólag hallgatta a barátait valami kis bús mosollyalaz ajka szélén, szeretetreméltó disztingváltsága, karcsútesti formája a reverendában, valósággal kiemelte ebbőla különben igen jóravaló vidéki társaságból, ahol szeré-nyen, szőkén és elegánsan az asztal végében, ki tudjamire gondolt, mit érzett, mit hallott egy más világból.Holott megszólalván végül az általános biztatásra,olyan, derűs, olyan vidám hangja volt! Az a meleg,finom átható hangja, amelyben, valahonnan nagyon

52

mélyről, az ember lelke is hangzik. Igazi papi hangjavolt, megejtő, melodikus. Az a bizonyos hang, amelyreakaratlanul, mindenki felfigyel. Az a gyönyörű hang,amelyben benne él egy élet.

—Egy nap, — mondta, — Kenessen, egy őszieste, elment a házunkból Borcsa néni, jó pár évi szol-gálat után. Afféle egyszerű béresasszony volt, aki nap-közben segített a konyhában, jött-ment a ház körülmezítláb és alkonyatkor, leült az udvaron, a hárs alatts a két tehenünket fejte. Kis tömzsi parasztsarj volt,talán harmincéves, kissé nehézkes járású és dolgos akét talpán, de olyan szelíd, olyan ájtatos, olyan elborultlelkületű, hogy a bárándi plébános, mikor átjött hoz-zánk Kenessére, vasárnap, órákhosszat elbeszélgetettvele. Valami titka volt, úgy tűnt, titka? nem is tudom,valami hallgatagsága, szótlan elmerengése olykor, aminem tudom mit sejtetett, micsoda rejtélyt a szíve leg-mélyén. Mert ha beszélgetett is a plébánossal, órák-hosszat, a veranda alatt a jácintok illatában, inkábbcsak tiszteletből s ragaszkodásból tette s mindig vigyá-zott, aggódón, mindenik szavára. Aztán végül, csakelakadt, alig egy sóhajával, mikor a tisztelendő aztkérdezte tőle barátsággal: »Mi bánt téged Borcsa?«Anyám is, apám is kérdezgették néha, jókedvükben,mert ezek is szerették, őket is érdekelte, kis tömzsifigurája, két olyan meztelen lábon, amelyen az ujjak,egymáshoz préselten, hibátlan formáikat mutatták.

—Én is ismertem, ilyen tökéletes parasztasszony-lábakat, — mondta valaki az asztalnál. — Ezek meg-maradnak, kimintázva a maguk ősi formájában, hogysoha cipő nem szorítja s nem teszi tönkre ezeket alábakat.

—Ez is csak volt, valaha, régen, — magyaráztaa tiszti ügyész, aki a legidősebb úriember volt ebbena vidéki társaságban. — Ma már minden parasztasszonytele van tyúkszemmel. Mert ez mind cipőt hord már.

—Jó magam tizenhárom éves voltam ez időtájt,— folytatta a fiatal pap. — Szőke mint most, még

53

szőkébb, vékony szál nyurga fiú, inkább bús kedélyűmagam is, amolyan álmatag, hallgatag, nagyon félénk,nagyon szorgalmas, már akkor papnak szánt az apám.Ez az apai intenció ahogy megfelelt a tulajdon vágyaim-nak is, nem tudom micsoda ködökbe ringatta a lelke-met, micsoda időelőtti melankóliákba, homályosságokba,elborulásokba, melyek annyira kiütöttek rajtam, tizen-három éves fiú létemre, hogy egyszer, Kassán, a püspökúr is maga elé szólított s hosszan nézett mint egy csodát,mint egy szentet. Megvallom: soha, egy pillanatra,még csak észre sem vettem Borcsát. Nemcsak, hogynem érdekelt, de azzal sem törődtem, ami másoknálérdeklődést keltett. Csak azon az őszi estén vettemtudomást róla, amikor elment a házból, mert apámillőnek ítélte, hogy kezet nyújtsak s elbúcsúzzamtőle.

—Mért ment el? — kérdezték többen az asztalnál.—No igen, mért? Az ura jött haza Amerikából,

az hítta fel Pestre s küldött pénzt az utazásra.—Szóval ment az urához! — mondta a tiszti

ügyész, — nagyon helyes.—Nyilván nagyon szerette is! — mondta egy

kövér úr az asztalnál, aki eddig egy szót sem szólt.—Hogy szerette!? — sóhajtott Dereglyei, — nem

tudom. Emlékszem, ahogy elbúcsúztam tőle s egy-szerűen nyújtottam a kezemet, rám nézett, hirtelen,két olyan szemmel, két olyan szemmel ebben a béres-asszony-arcban, hogy ezt soha el nem felejtem. »Ifiúr!«dadogta valami olyan megtépett hangon, olyan köny-nyekbe ázott hangon, hogy hosszú évek hallgatagsága,rejtélye s titokzatossága mind benne vergődött s le-játszta futamát, mint egyenetlen sikoly, ami egy nőilélekből száll, egy egész életre egyetlenegyszer és sohatöbbé! S már szaladt is szegény és felült a szekérre.

—Kérek egy fröccsöt! — kiáltotta a kövér úr,a bajuszát pödörve.

54

A fiúcska

Nagyon szép kis fiú volt, hétéves, olyan nagyfejűkis fiú, aki feltűnik mindenkinek. Aki feltűnik az utcán,sétatéren, mindenütt, ahol kéz-kézben egy kis elaszottöregasszonykával, nyilván a nagymamával, csöndesenjön mint egy angyal és néz a kék szemével. Nekünk isfeltűnt, többi gyerekeknek az elemi osztályban. Mertnagyon szép kis fiú volt, olyan nagyfejű kis fiú. Ő volta legszebb kis fiú az osztályban s neki volt a legnagyobbfeje. Ovális formájú nagy gyerekfeje a többi gyerek-fejek között.

Nem tudom micsoda kíváncsisággal, micsoda tar-tózkodással s tisztelettel néztük, micsoda félénkséggelis, ami oly gyakori gyermekek között, még azok közöttis, akik össze vannak szokva. Az igazság az, hogy aligmertünk közeledni hozzá s nem tudtuk micsoda módons formákban, micsoda pajtáskodással, bizalommal ésegyüttérzéssel kezdjünk el beszélgetni vele. Mert őmaga sem nagyon bátorított különös barátkozásra,nem is büszkeségből, inkább valami furcsa alázatbóls csöndesen ült a padban, nagyon jól viselte magát,főképen a magaviseletben tündökölt, amilyen jól vi-selte magát a padban, nem nézett se jobbra, se balra,soha szórakozott nem volt s csak a tanítót figyelte akék szemének angyali tekintetével, azt a szomorútanítót, aki primitív dolgokat beszélt kenetteljesen ésszámokat jegyzett fel fehér krétával egy fekete táblára.Csak ezt a szomorú tanítót figyelte a fiúcska, a nagyfejével ahogy ült a padban.

Mikor szünet volt, szünet! s kívül megcsendülta csengő, a csengő! s mindenkinek a szíve, az összeskisfiúcskák szíve összeszorult belülről s mindenki ujjon-gott s oda volt, hogy vajaskenyeret fog enni, amit aziskolaszolga árult odakünn a folyosón, a fal mellett,csak épen a nagyfejű fiúcska nem mutatkozott élén-

55

kebbnek vagy lelkesebbnek, nem is örült, nagyfejűfiúcska, nem jött ki különös nyugalmából, nem szaladt,nem ugrott fürgén padokon keresztül, mint a többifiúcska, mint mindannyian akik itt voltunk gyerekek,nem is vágyódott abba a távolabbi térbe, gyönyörbeés szabadságba amit a folyosó jelentett a konyhaasz-tallal és vajaskenyérrel, a napfényével ami beszűrő-dött az utcáról a színes ablakon át egy-egy boltív alatt.Csak megmaradt békén, csöndesen, magában, a nagyfejével mint egy birodalommal, csak épen a pad szé-lére ült, elmerülve azokba a mélyenjáró gondolatokba,melyekkel kibontott egy takaros csomagot maga előtt,szép sima fehér papírokat, piros madzaggal átkötve.Az ő külön uzsonnája volt ez, külön gonddal készítve,finom kis sonkászsemlye két szem fügével és datolyávals néhány narancsgerezddel cukorba glazurozva. Akikláttuk, hétéves gyerekek, tátott szájjal, két sor aprófoggal nyálasan a szájunkban ezeket a csemegéket ésmennyei falatokat, csak még mélyebb tiszteletet érez-tünk ösztönös sóvárgásunk mellett, csak még paran-csolóbb tartózkodást ezzel a sonkászsemlyével, fügével,datolyával, glazuros naranccsal szemben, amelyekből,épen értéküknél fogva nem is lehetett kérni. Csaknéztük amint ezek a kincsek eltűnnek a fiúcska szájá-ban, amint piros nyelve fölcsillan időnként nyalogatóhegyével az ajka szélén jobb- és balfelől. És néztük éscsak néztük azzal az ösztönös megfigyeléssel, amivelminden gyermek egy tudóssá, egy töprengővé, egyelemzővé, egy nagy gondolkodóvá válik, mikor egymásikat enni lát, egy ilyen finom csomagból, ilyenfinom dolgokat, csak néztük nagy fejének, szőke hajá-nak, kék szemének, gyönyörű matrózruhájának abbana tökéletes egységében, amelyhez a széles fehér vászon-gallér, kihajtva a válláig s meghímezve egy-egy apróarany horgonnyal, valami tiszta fényt vetített, valamiolyan tiszta fényt, hogy az egész fiúcskát szinte kiemelteközülünk, kiváltságosán, kiválasztottan, egy magasabbsorba, társadalomba, egy egész külön világba!

6

Akkor, végül, az általános feszültségben, mikormár nem lehetett kibírni, egy kis szurtos gyerek, kancsiés foghíjjas, bátran hozzászegődött s leült mellé a padszélére, egészen a pad szélére a kis szurtos, a gyönyörűnagyfejű mellé aki falatozott.

— Mi a te papád? — kérdezte, miközben a szájábanézett.

A másik meglepődött a kék szemével s a nyakátforgatta a széles fehér gallérjában.

—Nincs papám, — mondta egyszerűen és nyeltegy datolyát.

—A mamádtól kapsz mindent? — szólott a fog-hijjas, kötve magát.

—Igen, a mamámtól! — mondta. — Csakis amamámtól! — erősítgette.

—Gazdag mamád van? — kérdezte a másik rop-pant érdeklődve.

—Nem tudom, — felelte, — a bácsik hoznak min-dent, — mondta s csak nézte a kis szurtost s féltettetőle ami még volt neki a papírban narancsgerezd, cu-korba glazurozva.

A búcsú

Az este még sokáig ültünk a tornác alatt, a kertben,mert ez a Pali búcsúestéje volt. Hajnalban indultPestre s innen egyenest Párizsba, a művésziskolába,boldog Pali! a művésziskolába!

Mindenki nagyon meg volt hatva. A reformátuslelkész is átjött Derecséről, hogy Palit búcsúztassa.Majdnem sírt, úgy meg volt hatva. Mert különben isnagyon finom, érzelmes ember volt. Jó Zoli papa is ittült a padon, a mályvák előtt, a legszebb mályvák előttés fújta a füstöt a pipájából s nagyon el volt gondol-kodva amint szokta, jó Zoli papa. Magdus a pad szélénvilágított üde fehér ruhájával. Üde fehér ruhájávals a fehér arcával a félhomályban, édes Magdus kuzi-

57

nánk. Az egész nyarat itt töltötte velünk s mindégúgy világított üde fehér ruhájával s a fehér arcávala félhomályban.

így ültünk még sokáig a tornácon az este. A fűben,Zoli papa lábánál, a vizsla hevert s csapkodta a farkát.Messziről, a kert végéből, a révész hangja hallatszotta parton, ahogy bekötötte a kompot az éjszakára skáromkodott hozzá. De a kert fölött, a part fölött,a Szamos fölött, megszámlálhatatlan csillagok tereget-ték ki fénylő békéjöket az égen, messzi harmóniákban.

—Egy évig csak ki fogjuk bírni Pali nélkül, —mondta a lelkész.

—Egy év az hosszú idő! — felelte Magdus.— Elmúlik az! — mondta Zoli papa.

A vizsla csapkodta a farkát.—A fő az, hogy Pali tanuljon s kifejlessze a tehet-

ségét, — folytatta Zoli papa. — Amit itt pingáltSzamosérden, az a legtöbbet igéri. Micsoda öröm leszaz, micsoda büszkeségünk lesz az, ha olyan nagy mű-vész lesz, mint például Szinyei-Merse! Mert én látomaz ő színeit, természetesen még derengő stádiumban.

—Oh Istenem! — sóhajtott Pali, aki egy szótsem szólt idáig.

Csak a Magdus kezét szorongatta titokban, a félho-mályban.

—A fő az, — mondta a lelkész, — hogy sokatdolgozzál, szívvel-lélekkel. Hogy kitűzzél magadnakegy ideált. Hogy azzal az önérzettel ami hevít belülről,kifelé a legszerényebb legyél. Így lesz az emberbőlművész, — fejezte be ez a kitűnő lelkész.

—Bíz' így lesz! — erősítgette Zoli papa s befejez-vén a pipáját, már szeretett volna lefeküdni.

A vizsla csapkodta a farkát. Mert mindig csap-kodta a farkát abban a minutumban, hogy meghallottaZoli papa hangját. Ez a mély bariton, berekedve a füst-től, volt a legszebb hang az ő számára ezen a világon.Holott a nyírfán, a kert sűrűje felől, a fülemüle is trillá-zott az ágon.

58

— Az ember tanul, — szólott Magdus, — s mit érvele, lássa, — fordult a lelkész felé. — A zseni agya iscsak por lesz.

Ezt mondta ilyen bölcsen, holott még egész fiatalvolt Magdus. S mégis ezt mondta, sőt nagyon búsana hangjában, édes kuzinánk. S csak világított a padszélén, az üde fehér ruhájában.

—Erre nem szabad gondolni! — felelte a lelkész.— A zseni talán nem is az agyával számít, — magya-rázta, — de a lelkével, ami örökkön él. Az ember megya maga útján s minden mű amit megalkot, egy-egylépés egy végtelen úton. Egy-egy lépés a cél felé.

—Ezt csak a jó Isten tudja! — mondta Zoli papas kipiszkálva a pipáját, felállott a mályvák előtt, a leg-szebb mályvák előtt a kertben. Még felnézett az égre,a csillagok ezüst békéjére, hangtalan zenéjére, amielcsengett a legmesszibb távolokban, ahová már nem islehetett nézni. — Késő van, — mondta, — Palinak haj-nalban kell kelni. Gyerünk aludni! — fejezte be alelkész felé fordulva s megindult a tornác irányában,a pipájával a kezében s a vizslával a lábánál.

—Gyerünk aludni, — mondta a lelkész megadássals felment a lépcsőn Zoli papa s a vizsla után.

—Gyerünk aludni, — mondta Magdus a pad szélé-ről ahogy felállott.

S rögtön a Pali mellének dőlt, alighogy azok ketteneltűntek a tornácon.

Karácsonyi történet

Karácsony előestéjén találkoztam Kisi Nándorvolt iskolatársammal.

—Rég láttalak! — mondta, olyan sápadtan,mint a fal.

—Az emberek manapság ritkán találkoznak,feleltem. — Mindenkinek megvan a maga baja-dolga.

—Mindenkinek! — mondta és nézett. Nem is

59

sóhajtott, csak nézett. Úgy nézett s pislogott, azzalaz alázatos kémleléssel, mely értékelni látszott a nyak-kendőmet, az ingemet s az ingemen keresztül, a bordái-mon át, egy emberi szívet a mai sivár világban. Nemtudom, hogy tért vissza, micsoda titkos megállapítások-kal ebből a búvárkodásból, mert csak nézett tanácsta-lan, a gyönge embernek azzal a határozatlanságával,amellyel a dolgok folyását a sorsra s a véletlenre bízza.Valamit akart mondani, ezt láttam ahogy bele voltgabalyodva százféle gondolatába. — Hová mégy? —kérdezte végül s várta a válaszom, a sápadt arcával,reménységben.

—Sehová! — feleltem. — Megyek sétálni.—Megengeded, hogy hozzád csatlakozzam? —

kérdezte pislogva s meggörbülve a hátgerincében.Egy vékony felöltő volt rajta, egy bársonygallér

szegélyével, amit felhajtott a nyakára, ahogy megindultvelem, mint egy kirándulásra. A körúton, a tömegben,csöndesen jött mellettem, a lépteit, percről-percre, alépteimhez idomítva, ahogy percről-percre távolodotts megint visszakanyarodott hozzám, engedékeny kité-réseivel a szemközt jövők elől. Összetörve a nyomortól,milyen furcsa! olyan hajlékony volt, mint egy nád.

Egy szó nélkül, ahogy kitért, a lépteim ütemébeilleszkedve, hangtalan beszédessége mint egy holt le-genda lebegte körül a puha kalapját a karima szárnya-szegettségével, a vékony kabátját a felgyűrt bársony-gallérral, a sápadt arcát azokkal a pislogó szemekkel,fényre, homályra, valami permanens nyugtalanságramaga körül a körúton s a világban. Olyan őszinténszegény volt, olyan lerongyolt belülről s amellett olyankönnyed és lebegő járású, olyan szinte szellős a télbenés a térben, hogy érezni lehetett rajta bús sorsát mintegy betegséget, hogy az milyen könnyen töri darabokraés sodorja tova. Nem is kérdeztem semmit amint jöttmellettem s már nem is tudtam, hogy lépjek, hogy meg-könnyítsem a dolgát, a lépteimbe lépve. Nem istudom milyen furcsa érzésem volt, milyen idegenke-

60

désem, micsoda idegességem ettől az egyszerre valólépdegéléstől, amellyel mintha rám ragadt volna amaga nyomorával, a maga útja keserűségével, valamidegradáló közösségben.

— Nem szoktál uzsonnázni? — szólalt meg végre,ahogy kiértünk a Lipót körútra a Margithíd horizont-jával, benyúlva egy sötét égbe. — Én itt szoktam,— mondta, — ebben a tej csarnokban, — s kinyújtottaa karját, mint egy hittérítő, egy világos küszöb felé.

Ahogy beléptünk s leültünk ketten, szemköztegymással, egy kis kerek márványasztal elé, a kiszol-gáló leány közeledett.

— Jó napot Etus! — mondta a barátom. —Egy új vendéget hoztam.

Nem felelt, csak kérdezte: »Mit parancsolnak?*s ment. Egészen jelentéktelen leány volt, sovány,csöndes és szerény, két görbe lábon, selyemharisnyában.

— Itt jó a tej, — mondta Kisi Nándor, — jóttesz a tüdőnek! — tette hozzá s kortyonként szíttafel a fehér folyadékot, sűrű pislogatással maga elé,mintha egy gödörbe nézne.

Már fizettem is, hogy vége legyen s letettem húszfillért a tálcára, a leánynak.

Akkor lassan, a barátom, rámemelte a sápadtarcát, a két szemét nyugtalan pislogással.

—Nézd csak, — mondta, két ujjával a tálcafölött, — adjál többet, karácsony van! Olyan jó lánys ez nem számít tenálad.

— Jó szíved van, — mondtam, — hiába, Kisi,mindig finom ember voltál!

Karácsony van! gondoltam magam is, igaz!Olyan jó lány, úgy éreztem én is, olyan csöndes,sovány, két görbe lábon, ahogy jött és ment szegény.S a zsebembe nyúlva, letettem egy kétpengőst azasztalra s felálltam. Már indultam is, mikor hátra-pillantva még láttam, hogy a barátom, finoman,magához csúsztatja a kétpengőst a márványon s jön,pislogva, utánam.

61

Az apa

A napokban találkoztam Batka István barátom-mal, aki hajdan iskolatársam volt. Valami nyugtalanformája volt, ahogy jött felém az utcán. Valaminyugtalan formája, valami tisztességes szegénységben.

— Hogy megy sorod? — fordultam hozzá azzalaz ösztönös hajlamossággal, amit régtől fogva éreztemiránta.

—Oh ne is kérdezd! ne is kérdezd! -7- feleltea maga hadaró modorában, amit megszokott gyermek-kora óta. — Ne is kérdezd! Nem tudod micsodaválságon mentem keresztül, micsoda lelki megrázkód-tatáson, te nem tudod, nem tudhatod, hiszen olyanrég láttalak és én nem is szeretek beszélni a magamügyéről, a magam bajáról, — hadarta a szavai elha-rapottságával.

És apró fekete fogai látszottak egy sűrű sorbangyér bajusza alatt.

—Képzeld, majdnem ötven év múltán, —kiáltotta, — megtaláltam az apámat!

—Az apádat! Ez nagy dolog! — mondtam.—Öriási! — hebegte feldúlva. — Véletlenül

megtaláltam az apámat! Mert soha nem láttamidáig, soha sem ismertem! Csak úgy véletlenül meg-láttam az utcán s megismertem, régi fényképek után,melyek az agyamba vésődtek, csak úgy hirtelenráismertem, ösztönből, az utcán!

S akkor hadarta egyfolytában:— Szerelmi gyermek voltam, — mondta a fekete

fogával, — szerelmi gyermek! te tudod, hogy ez mitjelent, micsoda szerelmet! Hogy tudniillik jön egyszép szál ember, például Szatmáron egy szép szálember, mint az én esetemben, elbolondít egy szegényleányt s aztán otthagyja a magzatával a szíve alatt.Az anyám nevelt, szegény jó anyám, de felnevelttisztességgel, holott sok kínja volt és betegsége. Ki

62

is merült szegény, meg is halt egy este, Szatmáronegy őszi este s itt hagyott egyedül a világon. Azóta,magam is, tudod, sokat kínlódtam, küzködtem,nyomorogtam, feljöttem Pestre díjnoknak a pénzügy-igazgatóságba, meg is házasodtam, igaz, nagyonszegényesen, de a feleségem is keres valamit az újpestiszövőgyárban ahol dolgozik a gépíró osztályban, kétkis lányom is van, két aranyos gyermek, nem sze-relmi mint én voltam, csak amúgy két rendes! Szóvalélhettem valahogy szűkösen, már ahogy él az embera mai világban, azonfelül van egy jó barátom a III.kerületben, aki forgalmiadó-ellenőr ottan s akineksegítek s innen is csurran egy pár pengő. Soha semmirenem panaszkodtam ezen a világon, hordtam az igá-mat, nem is szórakoztam, legföljebb olykor este,otthon, egyedül, mikor nőm lefeküdt s a gyermekeimis aludtak, az anyámra gondoltam, szegény anyámraSzatmáron és előszedtem egy ládából ami maradtutána, mi maradt? hát képzelheted, néhány búslevél, kusza írással és megöntözve könnyel amit írtaz apámnak és soha el nem küldött s néhány fényképa levelek között, egy egész sor fénykép, évről-évreamit küldött neki ez a szívtelen ember! Mert nohaott hagyta s nem törődött vele s élte vígan a világátmás nőkkel és más szerelmekben, a fényképét időn-ként csak küldözgette utána, férfias fényképét sza-kállal és bajusszal, csak épen, hogy kínozza, hogygyötörje, hogy feltépje a sebeket a szívében, — márgondoltam, talán az anyámnak is lehetett valamihibája ebben a dologban, hogy ez az ember ilyenszívtelen bosszút állott rajta a fényképei küldözgeté-sével, minden névnapjára! Hát mit szólsz éhez? -—fordult felém elakadt lélegzettel, ahogy így egy szuszraelhadarta mindezt. — Mit szólsz éhez, aki ismeredaz életet?

—Oh Istenem! — feleltem, — hát lehet ismerniéletet?!

—Hát lehet?! — hebegte.

63

—Ha ilyen dolgok is adódnak benne, mintamit itt elmondtál, hát lehet azt mondani, hogyaz ember ismeri az életet?

—No úgy-e! — mondta. — Az élet az egyszörnyű dolog. Csak azt lehet tudni, hogy az egyszörnyű dolog.

—No de várj csak, amit nem mondtál el! Szóvalfelismerted az apádat az utcán!

—Véletlenül az utcán, a múlt héten! — hadarta.—No és aztán? Beszéltél vele? — kérdeztem

érdeklődve. — Legalább bemutatkoztál?—Oh azt nem! — hebegte, — isten őrizz!—Isten őrizz? Hát mit csináltál?—Csak néztem, csak néztem, hosszan néztem,

csak ezt csináltam. S most már ne is beszéljünk rólatöbbet, — tette hozzá, olyan feldúltan a hangjában,hogy magam is illőnek tartottam semmit sem kér-dezni többet.

Akkor, néhány percig, szótlanul jött mellettem,azzal a nyugtalan lépdegéléssel, amit a bensők izgalmakísér. A nap sütött, dél volt s csak jött mellettem,soványan, szerelmi gyermek ahogy mondta, az életesúlyával a vállán s azzal a kis puha kalappal a fején,a szemére hajlított karimával s amelybe, a szallagmögé, néhány apró madártoll volt tűzve. Hirtelen,a templom előtt, a Ferenciek terén, néhány lépéstsietett előre a templomküszöb irányában, ahol a pillér-nek dőlve, levett kalappal a napfényben, egy öregkoldus állott s bámult fehér szakállasán. Rögtön,a barátom, egy kis avult pénztárcából kikotort egyhúszfillérest s behullatta az öreg szakállas kalapjába.Magam is úgy tettem, ahogy ezt szokta az ember,utánzásból.

— Te is adsz neki? — kérdezte a barátom.S gyorsan elköszönt és ment.

64

Berta néni, vagy az angóra a pohárszéktetején

Oh Istenem, micsoda szép nyári este volt ez Sza-mosérden, micsoda tündöklő este a kert fölött a szilva-fákkal, micsoda gyönyörű este, mikor a főispánt vár-tuk nagybátyám házába! A főispánt vacsorára!A pitvartól a vendégszobákig, az éléskamrától apincéig s a padlásig, mindenki szaladt, tett-vett, sür-gött-forgott, mindenki lobogott, »Jön a főispán estére!«mindenki ezt mondta külön-külön a maga hangjáns a szívének külön tiszteletével.

Jó magam is mondtam, szőke kis fiú, aki voltamez időtájt s bámultam a világba:

— Jön a főispán! — ezt mondtam.Holott nem igen tudtam mélyebb értelmét ennek

a látogatásnak, megtisztelő jelentőségét nagybátyámszámára. Hatásos jelentőségét tekintélye gyarapodására.Nem is firtattam, hogy ez mit jelent számára, az egészcsalád számára, micsoda kitüntetést, barátságot, erkölcss tekintély szempontjából micsoda fontos dolgot. Csakép örültem, hogy lesz vendég estére s talán homá-lyosan éreztem is a szívemben, hogy ez most talánjelentősebb vendég, mint például mikor nagypapáékjönnek át a kis hintóban Gyarmatról, mert akkorsenki sem szól semmit, holott most mindenki mondtas mindenki lobogott s mindenfelől hangzott: »Jöna főispán estére!« S magam is ezt mondtam, miköz-ben szaladgáltam a kertben s a házban és a szobákbans csapkodtam a bútorokat egy mogyoró vesszővel,»Jön a főispán estére!« A zongorához is odaültem,a régi hosszú sárga zongorához a szalonban s azörökkévalóságban és kalimpáltam a billentyűkönamennyire hangot adtak s dúdoltam a ritmusokhozs melódiához amit kitaláltam zenei érzékemmel amiakkor támadt: »Jön a főispán estére!« s úgy láttam,

65

ez mindenkinek tetszett, aki hallotta ezt, mert más-kor mindig elzavartak a zongorától, mikor odaültemzenei érzékemmel, ami akkor támadt.

Mindenki boldog volt s az egész nagy kert a szilva-fákkal, gerániummal, dáliákkal s bazsarózsákkal mégszebbnek tűnt, még virulóbbnak, még illatozóbbnak,az egész ház felderült és megszépült, úgy tűnt!

Holott amúgy is nagy szép ház volt, egy soroszloppal a félhomályos tornácon, micsoda tornácongerendás boltozattal, frissen meszelt fehér falakkal,búbos kandallóval, sok üvegedénnyel, korsóval, vászon-függönnyel, légyfogóval s kilátással, micsoda kilátássala kertre, virágra, jázminbokrok fehér gomolyagjára,földre szállott felhővilágára s a szilvafákra, olyan dúsés kék szilvákkal, mintha kék csengetyűk lógnánakaz ágon s csöngenének a nyárnak, a fecskéknek, rigó-madárnak s annak az általános boldogságnak, ami alevegőből áradt rájuk. S virágon túl, bokrokon túl,fákon és szilvákon túl, ki lehetett látni a tornácróla Szamosig messze, a partokig és fűzekig s mind ezenis túl még messzebb, az egek alatt tündéri fényekben,napkeltében s naplementében, a túlsó partokig s mégmesszebb!

De mindenki mondta: »Jön a főispán estére!«s mindenki szaladt, tett-vett, sürgött-forgott! Min-denki hozott tálakat, edényt és üveget, abroszt ésezüstöt, aki csak volt, szakácsné, szógáló, inas és szoba-lány, mind hordta a tálakat, edényt és üveget, abrosztés ezüstöt s a két komondor a kertben behúzta afarkát, ahogy figyelte ezt a nagy sürgés-forgást s nemnagyon szerette. De ez is izgult azért, ez a két zordállat, gubancos szőrzettel mint a gyapjú, szaladt azólhoz a szérűskert végében s vissza a kapuhoz s fela tornácra ahogy megérzett valamit ebből a mozgás-ból s főispánból s hozzácsapta ehhez a mozgáshoz sfőispánhoz a maga lompos ritmusát a teste lompos-ságával. Csak épen Juci nem mozdult, Juci nemmozdult, édes nagynéném, gyönyörű Berta néném

66

macskája nem mozdult, fehér angórája a tornácon,a pohárszék tetején, ahol megvonult, rejtélyes nős-tény, nyírvidéki cserepek között mint egy fellegvár-ban, a fehér prémje pazarságával, jegesmedve bun-dájával, a kék szeme fagyosságával, igazi királykis-asszony valami északi államból, macskává varázsolva!S erről a magaslatról, erről a védett helyről, erről abástyáról, erről a biztonságos kilátásról, olyan messzitávolokba nézett, a veranda ablakain át a Szamospartja felé, mintha nem tudom micsoda álmokba svilágokba nézne, mintha lelki sóvárgásaiba, titkaibaés ködeibe nézne, micsoda fjordok és jégtömbök vidé-kére, mintha csakugyan valami messzi hazájába nézne,a Szamoson túl, fűzeken túl, partokon s egeken túlvalahová Izlandba nézne, egész lényének azzal a külön-válásával, rejtélyével és királyasszonyságával, amellyel,nem tudom mért, de nagynénémet szimbolizálta. Gyö-nyörű nagynénémet, Berta nénémet ahogy reggelen-ként láttam, gyönyörű nagynénémet fehér pongyolá-ban, valami merengő elvarázsoltságban. S ahogy mosta két komondor, a sok szaladgálás közben, besompoly-gott a tornácra s hordta s himbálta a sok gubancota szőrén és szimatolt a levegőben és szaglászott azasztal alatt: Juci a pohárszékről alig hogy lepillan-tott rájuk, merengő tekintetének olyan közönyével,méltóságával s magasságával, mint ahogy egy szf inksz asivatagban néz le arra a két pókra aki felmászkálnaa talapzatára. De Borcsa néni is feltűnt a verandáns hozta a friss rózsákat s a sok jázminágat, amit épmost tőrt le a bokrokról s tűzött bele a vázákba sakkor rögtön hozzáfordultam ahogy már szaladt isvolna a sokrétű szoknyával, ami ringott rajta.

—Borcsa néni! — mondtam, — Juci nem bánja,lássa, hogy jön a főispán estére! — ezt mondtam, mertnoha még kisfiú voltam, de már mindent megfigyeltem.

—Jaj dehogy nem bánja! — felelte kacagva. —Az örül a legjobban! Hát nem látja az ifiúr, hogyelnéz Pestig utána!

67

De akkor bejött a nagybátyám Károly bácsi,magyaros méltósággal, ahogy ezt megtanulta magába.

S mögötte egy lépéssel, jött Ágoston bácsi a leg-régibb barátja. Kis öreg ember volt ez, Ágoston bácsi,nagyon tekintélyes a református egyházkerületben. Kisfeje volt, rövid sűrű ősz hajjal beburkolva s egy kiscsonka bajusz volt a száján. Mindig úgy járt egylépéssel nagybátyám mögött, mint egy csillagvizsgálóbölcs, mint egy tanácsadó. S ha beszélt hozzá, mindigfelnézett rá, a magasba. Mert Károly bácsi volt há-romszor akkora mint a legrégibb barátja. Nagy szálkövér ember, Károly bácsi, amolyan megriadt szeműnagy ember, nyugtalan és búbánatos gazda, ahogyszüntelen figyelve vetést és lucernát, mislinget és répa-földet, hozzászokott minden rossz tapasztalathoz.

—Mondd csak Gost! — szólott legrégibb barát-jához, mert az idők során kikoptatta az Á betűt aneve elejéből és a többit a végéből.

—Mit mondjak? — kérdezte a másik készséggel,mint aki hozzá van szokva a sok mindenféle kérdés-hez. Mint aki előre tudja, mi a kérdés s még el sehangzott, már felelne rája.

—Mit mondjak? — ismételte, ahogy Károlybácsi csak állott, magasan és nagy hassal a két lábáns még habozott s tűnődött s nem szánta el magátbővebb magyarázatokra.

—Azt mondjad, — szólott végre s leült a torná-con, az asztalhoz, mint egy tanácskozáshoz.

S kivett egy szivart egy bőrtokból s a barátjátis megkínálta.

Mind a ketten rágyújtottak.—Azt mondjad, ha nem furcsa az, — mondta

— hogy Berta nincs itt s nem segít se a konyhához,se máshoz?

—Hát az nem is olyan furcsa! — magyaráztaÁgoston bácsi a rövid szivarral a csonk bajuszában.

— Mindent ellátnak a szakácsné s a cselédek, —magyarázta tovább s fújta a füstöt Károly bácsi

68

arcába, ahogy ültében is mindig egyenest az arcábanézett.

—No de mégis, egy ilyen alkalommal, mikorjön a főispán estére! Mikor elértem végre ezt a tisz-tességet, mikor itt vendégem, mikor jön estére!Nem is olyan főispán mint más, mint például az,odaát Szabolcsban, ez gróf is amellett, hogy főispán,hát nem igaz? Mégis furcsa, hogy Berta nincs itthonilyenkor s nem ügyel az asztalra s a házra.

—Hátha nem is tudta Berta, hogy jön a főispánestére?

—— Dehogy nem tudta! Megsürgönyözte!Akkor, csakugyan, nem tudta mit mondjon.

—Csak ült Ágoston bácsi s fújta a füstöt eltöprengve.—Hát mégsem furcsa mondom, — szólott végre,

— ha ez a szokása!—A szokása?—Hát igen!——- No igen! — hagyta helyben Károly bácsi.S maga is fújta a füstöt ami szállott az oszlopok

felé a fehér tornácon. S felszállott kék szálankénta fehér macskára.

—Ha ez a szokása Bertának, hogy hetenkéntfelrándul Pestre.

—Olykor kétszer is! — mondta Károly bácsi.—Hat óra a gyorson. Megjárja egy nap alatt.—Nagyon szereti Pestet!—Amilyen gyönyörű asszony!—Hát ezt nem lehet tagadni.—Neki való az Opera.—Az nincs nyáron.—Hát a Nemzeti Színház.—Az is be van zárva.—Hát akkor mi a csodát szeret Pesten?—Aki szereti a várost, annak mindegy az, hogy

nyár! Az szívja magába a városi levegőt és boldog.—Megiszik egy fröccsöt a városi levegőből! —

mondta Ágoston bácsi.

69

—Azt! Egy fröccsöt! — mondta Károly bácsi.—Oszt jön vissza! — mondta Ágoston bácsi.—Ha ugyan jön! — mondta Károly bácsi.—De bizony jön! — szólott a kis öreg s gyor-

sabban is fújta a füstöt s hirtelen fel is állott. —Hej a teremtői áj át! — kiáltott fel teológikusan, —most jut eszembe, hagyott egy cédulát!

—Egy cédulát? — kérdezte Károly bácsi.—Ehun ni! — mondta a másik a szivarja mögül

s kikotort egy darab papírt a zsebéből, a Berta nénifinom írásával. Finom keze írásával az ezüst plajbá-szával írva.

— Mutasd csak!S elkapta.S egyszerre olvasták ketten, Károly bácsi s leg-

régibb barátja:»Ne legyen semmire gondja, mindent megbeszél-

tem Borcsával még az este. Itthon is leszek idejére.Talán épen együtt érkezem a főispánnal!«

— No hála Istennek! — mondta Károly bácsis felállott és lement a kertbe s a kerten át az istálló-udvarra, hogy a parádéskocsisnak kiadja a parancsot.Ágoston bácsi csendesen követte, a kis ősz fejévels a csonk bajuszával, egy lépésnyi távolságban ahogyszokta, mint egy házi tudós, mint egy tanácsadó,mint egy csillagvizsgáló jós. A pohárszék tetejéről,lelki fagyokba dermedve, a nőstény angóra nézettutánuk olyan közönnyel s magaslatossággal, olyankülönválással az egész világtól, hogy ezt ki sem lehetmondani.

Öreg emberMikor megérkeztem Nyírfüzesre, a vakációmra,

jó Dorog bácsit még tüzesebb kis öreg embernekláttam. Úgy jött-ment a házból a tornácra, a tornác-ról a kertbe, a kertből a majorba olyan sebbel-lobbal,olyan fürgén, olyan biztonságosan, olyan zsarnoki

70

modorban, mint aki a maga hatalma tudatábanúgy érzi s úgy tudja, hogy körülötte soha semminem fog megváltozni. Mint akinek a parancsát amennyei angyalok lesik az égben. Mint aki úr a magaportáján és szemétdombján. Haragos kakasszerűségeannál jobban hatott és ijesztett, hogy fáradt gégéjé-ből olyan furcsa, olyan repedezett, olyan füstbepácolt hangok törtek elő foszlányosan és dudásán,mintha nem is ő, de a pipája beszélne a szájában.Csak szítta a pipáját, verdeste az asztalt, lesöpörtegy poharat az asztalról, szidta a lódoktort, a ház-népét vegyesen a közigazgatással, szolgabíróval sfőispánnal, aztán, végül, egyéb tárgyak és személyhijjával, mindent kimerítvén, felszökött a haragjalajtorjáján a legmagasabb fokra, az utolsó program-pontra, ahogy ezt szokta és Zsuzsit hívta a konyhából.Még nem is látta, csak hallotta, hogy jön. Mégnem is látta s már odavarázsolta maga elé, kövérZsuzsit, már élvezte is, már készült, hogy lecsapjonrája, hogy néhány rekedt hangot hallasson a pipájá-ból. Még nem is tudta, mit akar tőle, mért korholjas törje össze. Csak épen a benső tűz hevítette. Csaképen a szíve vágya volt, hogy bántsa. Még nem islátta s már kiáltott:

— Állj ide elém!Zsuzsi jött kövéren mint egy galamb, negyven-

éves borulatában de még jó épségben s a dús melledicsőségében. Ügy jött látszólag nyugodtan, abbana néma kétségbeesésben, amellyel évek óta elviselte,megszokta és kiállta a gazdája viharosságát, Ügy jöttmegedzetten, sietség nélkül, mint egy jó állat, csöndesnőstény, a két csillogó szemével rezignáltán. Ügy jöttszinte vallásosán s nézte az öreget valami lefitymálóalázatossággal.

—No mi baj megint? — kérdezte és csak nézett.—Állj ide elém! — förmedt rá Dorog bácsi.—Dehogy állok! — mondta Zsuzsi kövéren s

olyan nyugodtan, mint egy angyal.

71

— Állj ide, mondom! — dörgött az öreg a pipá-jából s majd hanyatt dőlt a dühtől.

Mi volt ez benne, kis öreg szívében, micsodarögeszméje, micsoda fantáziája s halálos kívánsága,hogy ez a kis kövér cselédasszony oda álljon elébe?Mi volt ez az élete legvégén, a vágyai leapadásában,micsoda utolsó óhaj s aggkori bolondság, hogy ezta jó Zsuzsit haptákban, maga előtt lássa? Mi volt ezkis öreg lelke mélyén, micsoda rejtély és sóvárgás,ami így hirtelen támadt ebben a nyári estében?

— Állj ide! — mondta mégegyszer s már nembírt magával. Már azon volt, hogy nekimenjen, mintegy szuronnyal a pipájával, amit kikapott a szájából.

Akkor Zsuzsi, hirtelen, a dús melle hullámzásá-val egy nagyot sóhajtott és ment. Olyan mély sóhajavolt ez, hogy mind a két vastag melle benne rezgett,mintha köveket hullajtana le. Olyan mély sóhajthogy visszhangja volt, hogy betöltötte az egész tor-nácot s megakadt a falakon. S még mindig hangzott,ahogy ment s ahogy a küszöbről mégegyszer vissza-fordult. Ahogy mégegyszer nézte az öreget s a pipáját,halálos megvetéssel.

Aztán rohant, azon kövéren, a kerten át a szo-bájába! Lehetett hallani ahogy izmos karja tologatjaa ládákat és csapkodja a szekrényajtót. Lehetett hal-lani ahogy fölborít mindent, ahogy húzgálja a fiókot,ahogy kihányja a ruháit, ahogy térden a padlón,batyuval és kosárral, kötözget, csomagol, hívja a bérest,a szolgálót, az igáskocsist, indul! S már lehetett látniis, kövéren a szekéren, a sok szalma közt a márnájával,batyujával, kosarával, egész vagyonával s ahogy lobog-tatja a zsebkendőjét a pitvarajtó irányában. Egy szótnem szólt, csak lobogtatott. Egy szót nem szólt, csakdöcögött egy kis tollas kalappal a fején, két régi derűsszemével diadalmasan az ülésen. Egy szót nem szólt,csak itthagyta az öreget és ment.

Oh Istenem, milyen csend támadt a házban!Mindenki úgy jött-ment, a pitvartól a tornácig, mint

72

egy halottas házban s a komondor a lépcső aljánbehúzta a farkát ahogy állott s bámult céltalan azestében. Aztán feljött a hold s úgy nézett le a kertre,mint egy külön világra s bánatra a világban, úgynézett le halotti pofával.

— Gyerünk aludni! — mondta Dorog bácsi smegindult a pipájával.

Még láttam, amint beszédül az ajtón s leroskadúgy ruhástul s pipástul az ágyára. Az ágyára a hold-fényben, ami világított rája. Az egész éjjel nem tud-tam aludni a zokogásától.

Róza

— Rövid viszonyom Rózával megszűnt, — jelen-tette Hlatyi Barna, az illusztris író, aki barátom. —Úgy szűnt meg, — folytatta, — ahogy egy kis hajósüllyed el a tengeren. Egy kis gőzös. Nem is gőzös,csak egy bárka. Egy egész kis bárka.

Ez látszólag tetszett az illusztris írónak, ahogyezt definiálta.

— Már azt se szerettem, ahogy várt Róza ezenaz estén egy kávéházban. Egy halom illusztrált újsághevert előtte az asztalon, össze-vissza, szanaszét hányvaa sok illusztrált újság, a retiküljével s kesztyűivelvegyesen. »Fáj a gyomrom a kávéjuktól amit ittam!«— mondta s szódabikarbónát rendelt. »Egy pohárcognacot is hozzon utána!« mondta a pincérnek. »Rosszkávéház!« mondta nekem, mintha én tehetnék róla.Aztán bevette a szódát s bevette a cognacot is utána.»Mindjárt mehetünk vacsorázni, — mondta, — mármehetünk is, várjon csak« — s azzal kitépett egyegész oldalt abból az illusztrált újságból amit nyitvatartott maga előtt. »Mindenki ezt teszi!«— felelte tilta-kozó megbotránkozásomra. »Már nem fáj a gyomrom!«— nyugtatott meg s azzal átjöttünk a vendéglőbe.

73

Egy percig hallgatott a barátom.—A vendéglőben? — kérdeztem.—A vendéglőben, alig hogy leültünk az asztal-

hoz, megszólalt: »Nem is a kávétól fájt a gyomrom.Attól fájt, ahogy maga bánik velem. Maga szegyeibejönni velem egy vendéglőbe. Maga szégyelli azt,hogy lássák velem. Holott én úri nő vagyok. Magá-nak ez csak emeli a presztízsét, ha látják velem. Emelia férfiasságát, a jó hírnevét. Mindenki azt gondolja:ez a Hlatyi Barna még milyen fiatal ember! De magaszégyell itt ülni velem. Maga kínoz és megaláz engem.Maga nem is szeret engem. Csak rút érzékiség kötihozzám s nem szereti a lelkemet. Öngyilkos leszek.

—A hideg fogast ajánlom tártárral! — szólotta pincér az asztalnál.

—Sok tártárral! sok tártárral! — felelte Róza.— Utána valami szárnyast, vagy pecsenyefélét kérek.Tűzdelt kappant kérek! — szólott fel az étlapról. —Kompótot is kérek, vegyeset, mindenfélét. — Aztánmegint elmerült az étlapban. — Egy parfétet is rezer-váljon! — mondta a pincérnek.

—Italt? — kérdezte a borfiú.—Édes csemegét kérek!— Oh látszatadó! — rebegtem elképedve.— Csak nem akarja elhitetni velem, hogy ez magá-

nál számít, az adó! Csak le kell ülnie az asztalhozés írni. Annyit keres amennyit akar! Mi mind síny-lődünk a válságban. Egy ilyen írónak milyen jó!Annak nincs semmi gondja. Az csak bemártja atollát a tintába. A tollát mint egy varázsvesszőt!S hull a pénz rája!

Megint hallgatott egy percig, sőt sóhajtott isHlatyi Barna.

— Hideg fogas sok tártárral, sok tártárral! eltűntaz asztalról — folytatta. — Jött a kappan, kompót,még egy lencsefőzelék is jött pótlólag tükörtojással,jött torta, sajt s a parfé! »Szőlő van?« kérdezte Róza.»Hogyne! Kérem!« felelte a pincér s jött a szőlő,

74

mandarin, banán, egy egész csendélet, egy egész dél-vidék egy tálon. »Most török kávét kérek! — mondtaRóza, — s egy dupla benediktinert! Már abszolútenem fáj a gyomrom!« — tette hozzám felém fordulva.

—Boldog vagyok! — mondtam.—Nem igaz! Maga nem érzi jól magát velem.

Maga szégyell velem ülni, holott ez csak emeli a presztí-zsét! — ismételte valami mámoros büszkeséggel.

—No de most már két óra hosszat ültünk itten,— mondtam, — ideje volna hazamenni.

— No gyerünk! — mondta s még ült egy óra-hosszat s még rendelt egy benediktinert. Végül fizet-tem s beültünk egy taxiba. »Elébb kocsikázunk egykicsit, — mondta Róza, — talán a Margitszigetre.Olyan jó az kocsikázni, mikor zuhog az eső!« Mertcsakugyan zuhogott az eső, — folytatta a barátom.

S ahogy ültem a taxiban, úgy éreztem, mintha egybárkában ülnék ami süllyed Rózával és velem. Egybárkában a tengeren. Végre otthon, a házamban, haj-nali két órakor, a falnak dőlt zokogva, hogy én nemszeretem őtet. »Megint fáj a gyomrom!« mondta selőkotorván kis tükrét a retiküljéből, hosszan néztemagát benne. Aztán a könyveimet szemlélte a polco-kon s kiválasztott két kötetet. »Ezt adja kölcsön, —mondta, — hogy legyen mit olvasnom!«

—Itt volt vége! — szólott a barátom. — Min-dent odaadtam volna, mindent elviseltem volna, csakazt nem, hogy könyveket kért kölcsön! Ez volt azutolsó hullám, az igazi hullám, a végzetes, ami fel-borította a bárkámat.

—Ha nem ad könyvet kölcsön, — mondta, —hát akkor Isten vele!

—Hát akkor Isten vele! — feleltem.S ahogy ment, még megfordult a küszöbön s

megállott.— Telefonáljon egy taxiért, — mondta, — s fizesse

ki előre, mert nekem nincs aprópénzem.

75

Hanzély

Hanzély jött-ment a szán körül, az udvarban sa hóban. Hanzélyné az ajtóban állt és sírt. Aztán jöttis egy lépést előre a hóban. Az udvarban s a hóban azura felé.

— Hát viszed a két gyereket? — kérdezte.S még jobban sírt s bedugta a keszkenőjét a szá-

jába, úgy sírt.Hanzély nem sokat beszélt. Nem is törődött az

asszonnyal; sírással, rívással, nem is hallotta, hogyszólott.

Csak épen, hogy magának mondta:— Sok hó esett az éjjel.S jött-ment a szán körül, a csűr előtt. Nézte a tal-

pakat a szánon, vizsgálta a csavarokat, a rudat is meg-nézte s meg volt elégedve. Aztán a csűrből kihordta aszalmát s felrakta a szánra. Csinált egy jó puha ülésta szalmából a szán végére, sok tudással s szakértelem-mel. S aztán ezt mind, ezt a jó kanapét szalmából, be-takarta egy lópokróccal. Minden fehér volt az udvarons a tájban. Minden fehér a hóborítékban. Csak a pokrócszíne az ülésen, csak az barnállott ki a sok fehérből.Olykor, éhez a barna folthoz, egy-egy varjú társultfeketében, ahogy elszállott a szán fölött magasan, rej-télyes vándorlással az égben.

Hanzélyné nézte a varjút az orrával a levegőben.A kis keszkenőt már kivette a szájából, de még sírt.

—Ahun ni! — mondta, — milyen magasan száll!— Az viszi a bánatomat! — mondta.

—Hát ha viszi, akkor jól van! — felelte Han-zély a szán mellett, ahogy épen elkészült azzal a parasztikárpitos munkával a szánban.

S ahogy épen csak azt hallotta meg, ami kedvérevaló volt.

Aztán fordult egyet s ment az istállóba. S már jöttis egy kis lompos lóval kötőféken s aki lógatta a fejét s

76

a farkát. Szép barna szeme fénylett a lónak, a szem-pillák sűrű szőrzete alatt. Ahogy Hanzély odanyomtaa rúd mellé, a kis lompos ló nyerített, mint aki tudjamiről van szó. Úgy nyerített dallamosan, valami olyanlelki sóvárgással, tartalommal s melódiával, hogy ebbebenne volt a meleg istálló amit otthagy s a nagy puszta-ság a hóban, aminek neki fog vágni.

— Ahun ni! — mondta Hanzélyné, mint aki értiaz állatok beszédjét, a fülemilék furulyáját, a varjakmagas röptét s a kis lompos lovak panaszkodását,— Bodó is inkább itthon maradna! — ezt mondta,mert Bodónak hívták a kis lovat.

De már akkor ott állott a rúd mellett, befogva ahámban. Már ott állott készséggel és barátsággal ésmegadással és kötelességtudással. Már ott állott mintakinek nincs panasza életre, világra s csak épen szagoltaa havat, földig hajtott nyakkal s meg is kóstolta.

S még mindig szálltak varjak magasan az égben. Sfeketén szálltak, tiszta körvonalaikkal, mintegy papír-ból kivágva, a nagy fehérségben.

— Tedd be a csűrajtót! — mondta Hanzély ésment.

Előbb a gyeplőt odacsavarta a szán oldalához, azostort is odatette s úgy ment. Közbe visszafordult, egye-nest az ostorhoz megint s azt nézte, vizsgálta, hajlít-gatta a nyelét, a szijjat húzgálta a végében, egy gör-csöt fel is oldott rajta s méregette ha hosszabb. Aztánvisszatette a bakra s ment. Még nézett a csűr felé is sfigyelte, ahogy az asszony betámasztja az ajtót.

— A kulcsot is fordítsd rája! — kiáltott.A konyhában, amint belépett, a két gyereke ült a

tűz mellett, kendőkbe bepólyázva. Majd elolvadtak amelegtől, de csak ültek, igazi fecskefiókák, egymásnakdűlve s várták a sorsukat azzal az angyali megadással,tűréssel és alázatossággal, ahogy csak az ilyen paraszt-gyerekek tudnak ülni s tudnak várni, mint az igazi an-gyalok, mint az igazi szentek ezen a világon. A lelkökmélyén örültek is, az öröm mély hallgatásával. Úgy

77

örültek, hogy nem is merték mutatni. Úgy örültek,hogy szinte el voltak rémülve. Mintha valami vétekbenvolnának hibásak, úgy örültek és főttek a tűz mellett,a kendőkbe pólyázva.

— No gyerünk! — mondta Hanzély, — fel aszánra, egy-kettő!

A két gyerek, mint két öreg, megindult a hóban,egymás mellett. A sok rongyoktól s pólyáktól alig tud-tak lépni. Szegény kis sorsuk fonódott fölöttük, begön-gyölt kis lényök fölött s az látszott vezetni őket, mintegy fonálon az udvaron át, a szán felé. A kis lompos lóúgy fogadta őket, hogy nem is látta őket. ahogy nyaltaa havat. A varjak is magasan szálltak, egy-egy rekedthanggal egymás közt, ahogy szólottak egymásnak.

— Ahun ni! viszed őket! — kiáltott Hanzélynéés sírt. — Elmentek Dorogra, a káplánhoz! — for-dult a két gyerekhez, — húsvét is lesz mire visszajöt-tök! — hebegte és sírt.

Aztán kitört egyszerre, olyan rívással, hogy azegész udvar visszhangzott bele. De már akkor, a szánvégében, a szalmán, a két gyerek ült boldogan, kisfiú slány ahogy ez alig látszott a sok kendőben, melyik afiú s melyik a lány. Olyan egyenlők voltak s olyan egy-formán néztek egymáshoz ragadva. Igazi szent an-gyalok egy szánban.

— Oh a két gyerekem! A két gyerekem! — kiál-tozott az asszony.

Akkor Hanzély gyorsan felkapta az ostort s oda-suhintott egyet, az asszonynak egy jót.

—Ahun ni! — siránkozott, — milyen durva! —és csak sírt.

—Gyerünk Bodó! — szólott Hanzély a bakról sa szán kisiklott az udvarról.

78

A révész

Az este feljött a révész a konyhára. Egyenest aSzamos felől jött, a partmenti fűzek mentén a sárban.Aztán, két nagy lépéssel, rátért a kis dűlőre ahol kövestalaj volt s úgy jött kopogva a csizmájában, a kert-kerítés mentén, a csillag alatt ami fénylett az égen.Elébb megállt a tornác alatt, alázattal, a nagy fürtösgubájában. A komondor nem bántotta, csak szagolta,mint ahogy a régi ismerőst szokta.

De a tornácon nem mozdult semmi. Horogh bácsiült az asztalnál s olvasta az újságját két gyertya fényé-ben, fagyosan. Mert nem fűtött a tornácon. A nyakaköré egy gyapjúkendőt csavart s kis bőrkabátja volt avállára vetve. így ült és olvasta az újságját, a kétgyertya fényében, fagyosan. Nyilván látta a révészt,az árnyékát ahogy ott áll a nagy fürtös gubájában atornác alatt és vár. Csak hagyta állni s várni. Már régnem állott szóba semmiféle paraszttal. De ahogya szivarja végére ért s már az ujját pörkölte a parázs,a tornác ajtó felé hajította ezt a kis maradék szivar-véget. Nyilván erre várt a révész ahogy ott állt és várta nagy fürtös gubájában. Mert most lehajolt a kőre s azajtó alatt, a résen, odakaparta magához, a pipája szá-rával a füstölgő csutkát. Nyomban bele is törte a pipá-jába s belegyömöszölte. Aztán megindult a konyháramegelégedetten, mint aki megkapta a magáét. A ko-mondor ment utána és szagolta útközben a sok kuszafürtöket a gubán.

— Jó estét! — szólott a küszöbön, ahogy a fél-vállával benyomta az ajtót.

Aztán rágyújtott a pipára s csak állt és várt ésbámult. A tűzhelyről meleg gőzök szálltak s izzó parázsfénylett a kemencenyílásban.

— Üljön le a lócára öreg Mihály! — mondtaBorcsa, aki a tűzhelynél állott s hagymát vágott a forrózsírba egy lábasban. Ez mind sercegett s finom páraszállott.

79

— Jó szag! — mondta a révész s leült a lócárapipálva.

Aztán csak ült, hallgatott és bámult. Nem lehetetttudni mit bámul, ahogy csak ült a lócán és pipázott.A sarat bámulta a csizmáján. Ezt is úgy bámulta, hogynem is látta. Nem is látott semmit ebből a világból,ahogy csak ült a lócán és pipázott. Ügy tűnt téren ésidőn kívül, egy elveszett világ titkával, ahogy csak ült alócán és pipázott. Ahogy ezt a szivarvéget szítta, amitbeletördelt a pipájába. Közben köpött is a padlóra, decsak mérséklettel, jóval kevesebbet mint ahogy szokta,így ült a lócán a nagy fürtös gubájában.

—Kit hozott át? — kérdezte Borcsa.—Csak a kántálókat, — felelte. — Azok jöttek

utoljára.—Oszt hova lettek?—Úgy láttam a kis tanyára mentek, ahogy neki-

vágtak a sötétnek, a sorompó irányában.—A kis tanyára? Ki van ott? ~ kérdezte Borcsa.—Ott van az úrfi! — mondta a révész.—Az úrfi? — szólott Borcsa meglepetten s ka-

varta a hagymát a lábasban. — Azt mondta Pestremegy.

—Hát nem ment! — mondta a révész.—Oszt ott van a kis tanyán magában?—Ott van a frajlával.—A frajlával Gyarmatról?—Azzal.—Azzal a nagy kövérrel a kávéházból? Küldött

kocsit érte?—Nem a! — felelte. — Úgy jött magátul.—Magátul! Hogy hivatta!—Hát hivatta! Az is lehet! — mondta a révész

s köpött a padlóra.—Rögtön megmondom az úrnak! — szólott

Borcsa s indult a tűzhely mellől.—Sose mondja! — tanácsolta a másik, — baj

származik abbul!

80

— De bíz megmondom én! — mondta s még tettegy lépést, kipirulva s szagosán a hagymától.

Akkor, öreg Mihály kinyújtotta elébe, a félláb-szárát a csizmában.

—Álljék meg Borcsa! — mondta. — Oszt hamegzavarja az úrfit odalenn a kis tanyába?

—Megzavarja, igaz, az nem lesz jó! — mondtaBorcsa elgondolkodva.

—S ment vissza a tűzhelyhez s most már az aprítotthúst hányta bele a lábasba.

—Jó szag! — mondta Mihály megint s csak ülta lócán pipálva, a nagy fürtös gubájában.

—Így múlt az idő, a párákban, a jó szagokban s acsendben. A komondor is benyomta az ajtót az orrávals besompolygott farkcsóválva. Az étel is megfőtt idő-közben.

—Adok magának egy tányérral! — mondtaBorcsa.

—Azt várom! — felelt a révész.S már készült a gubában. A pipáját is benyomta a

gubába. Már jobb kedve is lett, ahogy megmozdult alócán.

— Hát az úrnak nem jött vendége? — kérdezte.— Mert hogy reggel a sógorasszonyt hoztam át a

kompon.— Az benn pihen a díványon, a sógorasszony!

— mondta Borcsa. — Az sütötte a malacot még dél-ben, meg a dióstésztát. Külön bort is hozott Tolcs-váról egy kosárban, két üveggel bodros forgács között.

— Az gyújtja föl a karácsonyfát, a sógorasszony!— mondta Mihály s felállt a lócáról.

S kinyúlt magasan a fürtös gubájában, szép szálöreg ember, ősi ember a Szamoson, aki hozza át a kom-pot. Még most is szellősnek tűnt és frissnek a nagy sza-bad levegőtől, az egész szamosmenti tájtól. Átvette atányért egy villával és szagolta és nézte.

— Hijnye Borcsa! Borcsa! — mondta valaminagy hanggal s megint leült a lócára.

81

Vásár

A múlt napokban, még karácsony előtt, lemarad-tam a gyorsvonatról egy kis vidéki állomáson. Korareggel volt, még égtek a lámpák. Aztán, rögtön, alig-hogy elment a vonat, hirtelen minden elsötétült, szinteautomatikusan, künn is, benn is a vasúti vendéglőben.Csak a kora reggel maradt világtalan szürkeségben.A főpincér jött felém lúdtalpakon, megváltozott maga-tartásával a lekésett utas irányában. Már nem voltamsem vendég, se utas, csak az a boldogtalan, aki előlelszaladt a vonat. Aki elől elszaladt a sors. A jó sors,mert a balsors az itt maradt vele. Láttam a vonatot,in the mind's eye, ahogy az angolok mondják, már künna pályán, vígan robogva, fütyörészve, fehér füstbóbitá-val ami elszállott a térben. Úgy láttam ezt elképedve,összetörve a szívemben. Szerettem volna szaladni.Szerettem volna a vonat után szaladni. Minél inkábbszerettem volna a vonat után szaladni, annál inkábbéreztem, hogy elmaradok s a röghöz vagyok kötve. Egymadár érezhet ilyesfélét mikor levágják a szárnyát.Az ember is érez ilyesfélét, mikor érzi, hogy nincsenszárnya. A helyzetem siralmassága, egész erkölcsilényemet fölborította. A rohanó gyorsvonattal a térben,a magam mozdulatlanságát éreztem, valami örök re-ménytelenségben. Keserű érzékenységem, minden ideg-szálamon át, a lelkembe csöpögtette e bús eset jelentő-ségét, szimbolikus értelmét, apró részletekre bontva,raffinált adagolással. Lekéstem, elmaradtam, lema-radtam nem is a vonatról, de az életről, úgy tűnt. Mintvalami függvénye a gyorsvonatnak, mint szögmértaniodatartozója a fülkémnek s ülőhelyemnek, semmi értel-mét nem láttam önmagamnak, hogy kimaradtam, el-maradtam, lemaradtam. Már-már sírva fakadtam,olyan boldogtalan voltam, olyan boldogtalan, hogy agyorsvonatot mind messzebb éreztem, már más állo-másokon, más tájakban s más vidéken, valahol már

82

nagyon messze a messzeségben. S mintha térből ésidőből, más tájakból és messzeségből, egyszerűen levolnék vágva. Mintha ki volnék hajítva a világból.

— Ne tessék így izgulni! — mondta a főpincérlúdtalpas drámaiságában. — Mással is megtörtént. Dél-ben jön a személyvonat, majd azzal tetszik továbbutazni. Addig tessék bemenni a községbe, hetivásár isvan, azt is meg lehet nézni. A Kossuth-téren van akávéház, ott is el lehet üldögélni. Kaszírnő is van, aztis meg lehet nézni. Nagyon finom, művelt lány.

Micsoda szomorú reggel volt ez mikor kijöttemaz útra, micsoda gyalázatos reggel, hogy alig voltvalami világosság benne. A fagy dacára, magasanszállott a por s a végtelen síkságban ami elterült előt-tem, nem mozdult semmi, nem hangzott semmi, nemjött se szekér, se állat, sem ember, semmi. Csak a hori-zontban, a síkság legvégén, állott egy sor felhő szürkegomolyagban s fölbomlott lassanként mint a tépés,szennyes szálakban és szállott. S még messzebb a hori-zontban, egyetlenegy madár röpült jeltelen utakon,nyom nélkül az égben s a céltalanságban.

De már láttam a sátrakat a piactéren, meglehetősgyéren egymás mellett. Távoli alakokat is láttam, egysor libát is az árokszélen, két ökröt is nagy feketeszarvakkal és egy bús parasztot, nagy fürtös gubábanahogy jött az úton, az ökrök mögött, nem tudom mi-csoda halhatatlanságban. Csak ennyit tudtam följe-gyezni róla, kritikai képességeim hiányában, mert mégmindig csak az a gondolat gyötört, az a keserű gondolatönmagam körül, hogy lemaradtam a vonatról. Mégjöttem száz lépést s benn voltam a vásárban, a gyérsátrak között. S a gyér sátrak között a rögben, néhányfűszálat láttam. Néhány fűszálat ami megmaradt afagyban! S itt állt egy csendőr és nézett. Szabályosanés kötelességtudóan nézett, megindult, visszajött ésnézett. Engem is megnézett. Gondoltam szóba állokvele, mert mint a törvény tisztelője, szeretem a csendőrt.De meggondoltam, mert olyan szigorúan nézett.

83

Akkor, a közelben, a kis sápadt fűszálak körül,megszólalt egy hang.

—Hogy adja a malacokat?—Nem malacok ezek, süldők mán! — felelte egy

ember egy zsámolyról ahol ült, kendőkbe pólyázva, amalacai között. — Megvan ez nyolcvan kiló párja.

—Azt kérdem, hogy adja? — szólott a hangkatonásan, holott csak egy civil ember volt, aki ilyenkatonásan szólott, egy nagyon sovány ember, felgyűrtgallérral, télikabátban, kemény kalappal a fején. A szá-jában, a foga közt, egy fogpiszkálót tartott s azonkeresztül beszélt ilyen hetykén s ilyen katonásan. Kilehetett ez az ember? Mert soha még nem láttamembert, aki ilyen serényen alkudott kövér malacokra,egy fogpiszkálóval a szájában.

—Úgy adom ahogy akarja! — felelte a másik,ahogy felnézett a zsámolyról. — Csak ép, hogy pénztlássak.

A szomszéd sátorból, két lépéssel odébb, penetránsszagok szálltak. Volt itt sajt, túró, vaj, tojás, főlegsajt, egész nagy tömbök a léceken. S a sajtok közöttegy izraelita, reményteljes kék szemekkel.

—Miféle sajtok ezek? — kérdeztem barátsággal.—Mi az, hogy miféle? — felelte. — Ez mind

uradalmi.—Adjon egy falat emmentálit. Van?—Már hogyne volna! — mondja vállvonogatva

s levág egy darab kemény trappistafélét, olyan kemé-nyet, hogy alig tudom rágni.

—Aztán ezt mind eladja? — kérdem, — ezt asok sajtot, túrót, vajat, mondja?

—Mind. Nem marad semmi, mikor felszedem asátorfámat. A parasztnak nincs otthon most eféletejesáru. Nincs senkinek most semmi.

—Magának van! — mondom.— Én kínlódom, — mondja, — alászolgája.

S látszólag örül, hogy otthagyom s megyek.Hát gyerünk a kávéházba gondolom, mindjárt dél

84

lesz s utazhatom! Már a reggel is világosabb. A vásáris megélénkül. Néhány parasztasszony jön, egy cso-móba, kendős fejjel, rövidszoknyásan, kosárral a karján.A kávéházban meglátom a kaszírnőt, aki köszönt rokon-szenvvel. Minden perc, úgy érzem, az élet más-másképét adja. Már-már elfelejtem a gyorsvonatot a mesz-szeségben. Jó magam már messzebb vagyok itten ebbena kávéházban, ezzel a kaszírnővel. Már messzebbmintha ülnék a vonatban, a fülkémben.

—Oh ismerem a művész urat! — mondja a hölgy.— Többször láttam játszani a Nemzeti Színházban.

—Oh igen, — felelem, ahogy ráhagyom a dolgot,— többször szoktam játszani. A múlt héten is a Sas-fiók-ot. De azért kérek egy kávét, — mondom.

—Magam hozom, mert a pincér még nem jött be.S már hozza is. S ahogy leteszi elém, rögtön szólis, meglepetve:

—Oh nem is igaz! — mondja,— nem is színész-nek tetszik lenni! Ráismerek az arcképéről. Hiszolvasom is amit írni tetszik.

—No lássa, — mondom, — mindjárt tudtam, hogymaga egy; művelt nő. A vasúti főpincér is mondta.

—Általában az urak részéről szimpátiával találko-zom, — mondja valami olyan szelíd, olyan kedves,olyan szerény hangon, hogy vonzalommal nézek rá.

Ez egy harminc-harmincötéves, nagyon kövér,szőke nő. A vastag arcába, az orr tövében, két aprókék szem van bepréselve, de valami olyan tiszta, olyanámult, olyan csillogó tekintettel, hogy ez egy angyalkét kék szeme lehetne egy templomi festményen.

— Még lány vagyok, — mondja, — árva lány.A keresztanyám itt lakik a községben, hát ide jöttemerre a posztra, — így mondta. — Évekig az uraságnálvoltam, de sok civódás volt miattam, hát inkább eljöt-tem keresztanyámhoz. Itt jó nekem. Itt békén hagy-nak. Sok szimpátiával találkozom, de amúgy az urakbékén hagynak. Soha nem is szerettem senkit, nem isfogok soha. Holott, nem mondom, van egy ideálom,

85

de azt soha el nem érem. Jól tudom, hogy soha el nemérem.

— Azt nem lehet tudni! Ki az az ideálja?— Nem mondhatom.És ahogy ül mellettem elmerengve, még mélyebb

fény ébred a szemében. Még angyalibb tekintettelbámul az ezüstcsattos cipőjére, két fatuskó lábán.Soha ilyen lábakat, de ilyen kék szemeket se láttam.Ilyen kék szemeket, ilyen szent sugárzással.

Milyen furcsa dolog! Majdnem lekéstem a sze-mélyvonatot is délben!

Egérke—Beszéljen valamit londoni élményeiről! — for-

dult Fenelony bárónő Hlatyi Barnához, az illusztrisíróhoz, aki vendége volt ez este, legjelentősebb ven-dége a többi vendégek között, nagyrészt valuta-művé-szek között a nagy szalonban.

—Szívesen! — felelte az illusztris író azzal arikkancs-készségével, amellyel mindig késznek mutat-kozott elrecitálni, bőbeszédűséggel, egyénien és színe-sen, pretenziózus banalitásokat. Kitűnő szabású szmo-kingja, fehér ingvértje, egy gyöngygombbal a közepén,nem hogy enyhítette, de inkább még kihangsúlyoztaalacsony származását. Valahogy úgy nézett ki, ahogyült a mély fotöljben, mintha önmagának a borbély-legénye volna. Aki dús haját olyan szépen kifésültea homlokából s a két halántékáról. Valahogy izzadtság-gyanúsnak is tűnt ragyogó ingvértjében, amelyen itt-ott kis horpadások támadtak.

—Tehát? — mondta a bárónő.—Tehát, — mondta Hlatyi Barna, — az élet

Londonban sem mulatságosabb, mint odaát a szőkePárizsban. A különbség csak az, hogy a Leicester-Square-en s a többi utcákon és helyeken egészen apró

86

s egészen lágy fekete golyócskák hullanak az égből,mint az eső. Ez az a híres londoni pernye, a legtöké-letesebb pernye az összes koromkészítmények között.Ezt valósággal a természet produkálja, mert ilyetsoha nem tudna emberi kéz. Ilyen kis apró gömböketcsinálni koromból. Egészen észrevétlen, egészen zaj-talan szállnak alá ezek a kis gömbök s ellepik az emberarcát, az arc kiálló részeit, különösképen az orr hegyét,vagy az orrcsont lejtőjét és a szempillákat. Bársonyoslágyságukkal, alig hogy elhelyezkedtek, már fel isbomlanak efemer alkatukban. Különösképen a sze-mek körül végeznek kéményseprői hatásokat. A lon-donner-ek megszokták ezt. Én, megvallom, utáltam.

—Igen, mert maga egy finom ember, — mondtaa bárónő.

—A válságból látott valamit? — kérdezte egyvalutafőnök.

—A válságból? Semmit. Megvallom semmit.Az ilyen gazdasági megfigyelések iránt nincs is érzé-kem, — jegyezte meg fitymálón az illusztris iró. —London olyan nagy, olyan borzasztóan nagy, a külsőkép olyan zajos és hatalmas, hogy úgyszólván elrejti,a dolgok mélyén, az organikus ziláltságokat. Azt lát-tam, hogy például a pályaudvarok kevésbé népesek,mint hajdan. Kevesebben utaznak, ez nyilvánvaló.De az igazi angolok, jobban mondva a legelőkelőbbek,idáig sem sokat utaztak, ez az igazság.

—S önt csak ezek érdeklik, ezek a legelőkelőb-bek! — mondta valaki.

—Előkelő embert csak az ilyen hozzá hasonlóakérdeklik, — mondta Fenelony bárónő.

—Engem a szépség érdekel, — felelte HlatyiBarna, finoman. Mert érezte az iróniát, ami meg-sebzi e ponton. A maga alantas származását érezte amások előkelőségében. Hogy ő milyen egy kínosalak, egy igazi angol úr mellett. Ezt érezte. Az apjajutott eszébe, az öreg Hlatyi, aki levélhordó volt. —Az igazi finom népek Angliában mindig otthon marad-

87

tak, ez tudva van. Otthon maradtak Sussex-ben ésKent grófságban, a kastélyokban s a kertekben. MégLondonba sem jöttek szívesen, mert ez a kémény éstégla aglomeráció korántsem olyan mindent abszor-beáló központ, olyan vonzó és csábító örömhely azangolok számára, mint például Párizs a franciáknak.A francia departement-ok mind Párizs felé lihegnek,ide tör fel, ide igyekszik minden vágy és ambíció. Azangol grófságokból, ha kimozdul a nemesség, az úriosztály, a finom nép, legföllebb hatvan napot tölt Lon-donban, a cipőraktárak és üzérkedések e komor vilá-gában, füstfelhőkkel a házak tetején s a pernye közöttami száll az alacsony égből. A nők megnézik mi a leg-újabb francia divat, az urak megtudják mi újság apolitikában, eladják a tavalyi autót vagy becserélikegy könnyebbre, megvacsoráznak a Carlton-ban vagya Savoy-hotelben s aztán mennek megint haza Sussexbevagy Kentbe. Amit feszes magatartásban, szmoking-ban és páncélkeménységű ingben, dekoltázsban ésvirágban, kimért mozdulatokban, sivár önuralombanés self-control-ban csak produkálni lehet, azt mindelvégezték e hatvan nap alatt. Leülték az összes kar-székeket és pamlagokat a Carlton-ban. Mi maradt ittutánuk? A sok Beauvais-utánzat a falakon, a franciastílust affektáló sok hímzés és tapiszéria, a súlyos füg-göny az ablakokon, a sok empire bútor, ami nem lehettudni, hogy került ide, micsoda történelmi éjszakából,micsoda tündérvár lomtárából, nagyrészt elkopva nohafelüdítve s megtisztítva s azon szabályosan beállítvas csoportosítva, ahogy az »elegáns szalónok«-at rende-zik be a Theátre Francais színpadán. Ez itt mindolyan durva, olyan sivár és harsány elegancia, ezekitt mind, a maguk pazarságában olyan rikító és bru-tális hoteltermek, hogy ez nincs sehol másutt a vilá-gon. Nem tudom micsoda bántó gazdátlanság, micsodahalotti jellegzetesség súlyosbítja még ennek a bútor-zatnak, dísztárgyaknak, az egész berendezésnek érzé-ketlenségét, micsoda súlyos végzet nehezedik a merev

88

függönyökre, zsöllyékre és díványokra fojtó kámfor-szagban. Olykor látni egy macskát, egy nagy kövérkandúrt, aki itt ellépdel és les valami után ami meg-,mozdult a függöny szárnya alatt. Egy egér után afüggöny szárnya alatt. Maga ezt nem is hiszi bárónő,milyen jó volt hazajönni! — fejezte be az illusztris író.

Azzal felállott és ment. Tett egy lépést, rágyúj-tott egy cigarettára, kettőt szippantott s beejtette acigarettát könnyedén egy hamutartóba. Megint mentegy lépést, aztán megállott, valahogy úgy féloldalt ésnézett. Nem lehetett tudni mit néz, csak nézett.A szmoking mellénye egy keveset felcsúszott a hasán,nem látta, nem tudta, ahogy legyőzhetetlen szárma-zása, ösztönösen, a maga hanyagságával uralkodottrajta. Csak nézett s megint ment egy lépést. Valamitkeresett a levegőben ahogy látszólag ilyen közönyö-sen nézett. Nyilvánvalóan a bárónő tekintetét kereste.Nyilvánvalóan meg is találta ezt a tekintetet, azonjelentősen, ahogy kívánta, össze is tűzött ezzel atekintettel. Mert megint megindult, észrevétlen, aküszöb irányában, a vastag függönyök felé. A vastagfüggönyök felé a küszöbnyíláson. Itt el is tűnt. Egyperccel később a bárónő is eltűnt utána. S ekkorrögtön, a függöny megmozdult, a szárnya végében.

— Holott itt nincs is egérke! — mondta egyvalutás, aki ezt észrevette a maga okos szemével.

Az áldozat

A körúton egy fiatalember jött felém. Ahogy meg-látott, hirtelen meg is állott előttem és búsan a sze-membe nézett. Egy bőrszíjjon, ami át volt vetve anyakán, egy kis fatálcája lógott a gyomrán, tele rakvainggombokkal, csattokkal, fésűkkel, fogkefékkel és cipő-zsinórral.

— Vegyél valamit! — mondta ilyenformán, ezzel

89

a forradalmi tegezéssel. — Persze nem ismersz meg, —tette hozzá barátsággal. — Sáli Károly vagyok, azunokatestvéred!

—No igazán? — mondtam, — ennek örülök!—Őszintén örülsz? — kérdezte, — mert ez jól-

esnék a szívemnek. Mindig érzelmes ember voltam.Most idáig jutottam, — sóhajtott, — utcai árus vagyokezzel a fatálcával. Mit szólsz éhez? Szép karrier!De hát mégis csak kell csinálni valamit. Csak ép,hogy megélek. Az élet az élet. De ami igaz, az igaz:a család juttatott idáig. Mert ennél gyalázatosabbcsalád mint a mienk, még nem volt a világon. Ittvagy te például. Neked van pozíciód, állásod, vagyo-nod. Te se tettél értem semmit. Te is hagytál kínlódni,zülleni, soha utánam nem nyúltál azon a lejtőn ame-lyen megindultam. Te is megtagadtál engem.

— Neked volt egy csúnya ügyed Fáncsi nénivel,— mondtam nyárspolgáriasan, ahogy hirtelen eszembejutott, annyi évek múltán, e kitűnő unokatestvéremegész pályafutása. — Egy kicsit meg is szurkáltad,ha jól emlékszem. Mindenesetre, ha nem csalódom,be is voltál zárva.

— Én Fáncsi néni áldozata vagyok, — mondtacsendesen, a két kezével a fatálcán, a sok gomb, fésű,csatt és fogkefe fölött. — Én nem voltam húszévesmikor Fáncsi néni belémbolondult az öreg fejével,hogy mást ne mondjak. Emlékszel Fáncsi nénire,hogy milyen kövér volt, milyen gonosz, azzal a kétboszorka-szemével amelyekkel elbűvölt engemet. Oda-vett magához, a Kazinczy-utcába, kosztra és kvár-télyra. Odavett szerelemre, hogy úgy mondjam. S ezígy tartott egy évig. Az egész család tudta ezt s nembánta. Te is tudtad s nem bántad. Az egész család,még a főkántor is a családban, örült, hogy Fáncsi néniolyan boldog kövérségére és nagymama korára. Mind azthitték a családban, mind azt várták, hogy így hamarelpatkol ebben a vigasságában és marad a sok pénz ésékszer a családra s a főkántorra, aki testvérbátyja volt.

90

—Én nem tudom mit várt a család s mire számí-tott, — mondtam sértődötten. — Ami a főkántor dolga,az az ő dolga, ahoz nekem semmi közöm. A lényegaz, most már emlékszem, hogy Fáncsi néni kidobotttéged s te akkor beleszurkáltál a konyhában a kövér-ségébe. Ép a szombati ebédet főzte, a babot füstölt-hússal egy fazékban.

—Ép azt főzte, igaz, a szombati ebédet, épattól bódultam el attól a jó szagtól és babtól amifőtt a fazékban a füstölthússal. Mert már akkor kétnapja nem ettem. Mert ez mind visszaidézte az emlé-kembe amit elvesztettem. Azokat a jó szombati ebéde-ket, Fáncsi nénivel kettesben. Mást elragad a szesz,a fejébe száll, megdühödik és öl. Engem, mint hithűizraelitát, megőrjített ez a rituális étel. Szegény va-gyok, de ezért még ma is ölni tudnék. Aztán, hogyszurkáltam! Elébb kértem, hogy vegyen vissza kvár-télyra és kosztra. Hogy vegyen vissza szerelemre. Demár akkor volt neki más, egy fiatalabb a Kazinczy-utcából. Még meg is öleltem Fáncsi nénit, szenve-déllyel ottan a konyhában. Végül már csak egy tányérbabot kértem, egy darabka füstölthússal s pulyka-nyakkal, ami szintén főtt a fazékban. Megtagadta!Olyan kövéren, ahogy ott állott a tűzhely mellett,azon gonoszan a két boszorka szemével, megtagadta!Akkor, igaz, nem bírtam magammal. Megszurkáltam!?Nem is szurkáltam. Csak a zsebkésemmel döfködtemmeg egypárszor. Attól még ma is jól érzi magát. Csakén ültem két évet.

—No mindegy! — mondtam, — akárhogy tör-tént, ez egy szomorú történet. Szomorú az, hogy a micsaládunkban egy ilyen dolog történt. Nem is szólvaarról, micsoda szégyen volt ez a főkántorra! Mennyireártott neki ez a dolog. Még a hangjának is! Az egészhangja elváltozott.

—Ez igaz, — mondta unokatestvérem. — Eznekem is feltűnt a múltkor, péntek este, hogy bennvoltam a templomban.

91

—No látod!—Mit látok? Inkább vegyél valamit, ha már

találkoztunk. Pár inggombot, vagy egy ilyen szépcsattot nődnek. Családi árban adom. Válasszál kivalami szépet, — mondta s megint nagyon búsannézett.

Az öreg koldus

Mikor délfelé hazajöttem az iskolából, mindigtalálkoztam ezzel az öreg koldussal, aki csöndesen jöttfel a lépcsőn, a karfába fogózva. Csöndesen és kínosanjött fel a lépcsőn, vonszolta a lábát, nagyokat sóhajtottés fújt, elaggott szomorú ember. Ősz szakállába minta kócba, a nagy szája volt belerejtve, két színtelenajakkal, fogtalanul. A szeme széléről, a hunyorgatópillák alatt, állandóan hullott a könny és eláztatta aszakállát. Apró, sárga, alázatos szeme volt azzal amohó, számító, spekulatív tekintettel, ami mindenkoldus szeméből kitűz az emberre s általában az életre,az élet sivárságára, nehézségeire és viszontagságára.

— Kezét csókolom, — mondta amint elhaladtammellette s elhagytam magam mögött.

Mert ismert. Mert nem is járt máshová a házban,csak a mi folyosónkra, a mi küszöbünk elé. Nem is kol-dult másutt, csak itt tűnt fel, délfelé, a mi konyhaajtónkkörül, a falnak dőlve és várt. Olykor kijöttem a folyo-sóra s akkor hajlongott és köszöntött. S ahányszor csakkijöttem mindig hajlongott és köszöntött. A kis ku-tyámnak is, ahogy az kiszaladt utánam nagy vígans farkcsóválva, annak is hajlongott és köszönt, azzala szinte mechanikus készséggel, amellyel az ilyen kol-dusok, a maguk permanens foglalkozásában s alázatá-ban, minden idegen mozgásra reagálnak. Minden amikörülötte volt, hang, szó, beszéd, még a kis kutyám is,valami reményt, valami jobb jövőt jelentett neki. Mikor

92

az anyám kijött a konyhába s hangos szóval dirigáltaa szakácsnét s a másik lányt, aki dolgozott a konyhában,az öreg koldus a falnak dőlve, úgy figyelte s követte ezta fölényes s üde hangot, ami kihangzott a folyosóra,mint a legszebb melódiát. Nem is a szavak értelmeérdekelte, mint pusztán a hang, amely kicsengetthozzá. Mikor a déli harangszó után, egy óra felé azapám jött haza, az aktatáskájával az irodából, mármessziről hallotta hogy jön, már előre készült, a faltövében, a folyosón, hogy kellő alázattal s hálával fo-gadja s felvegye magára, a rongyaira s a szakállára,egész elaggott, nyomorult külsejére, a fájdalmasságnaks szánalomkeltésnek minden drámaiságát, összetörve,lesújtva, meggyötörve, céltalan és reménytelen, az életformáinak legbúsabb rajzát és vonalát nyújtotta azapámnak, mint akit, hieratikusán, a nyomornak ésszegénységnek és alázatnak azzal a legtökéletesebb ké-pével tisztelt meg, amivel csak feltudta díszíteni magát.Nem szólott egy szót, nem mondta »kezét csókolom«,mint nekem, csak állott, nézett, remegett s hullattaa könnyeit kétoldalt a szakállába. Mint egy öntvénybeúgy beledolgozta magát hirtelen, a tulajdon sorsánakés keserveinek valami tudományosságába. Szinte időnés téren kívül ahogy ott állt a folyosón, a sárga falnakdőlve, emberi letörtsége, kínja és keserve, egy hajó-töréses tenger horizontjára nyílt.

—Csak adjon bőven ebédet ennek a művésznek,— mondta a szakácsnénak jó apám, aki maga is mű-vészember volt s szerette a szépséget.

—Ezt nem is kell nekem mondani, — felelt aszakácsné sértődötten, — ezt tudom magamtól is,nekem is van szívem! Olyan bőven adok neki, hogynem is jár máshová csak hozzánk!

Akkor már szálltak a jóféle illatok a konyhából,s az öreg koldus a szimatjával mind köszöntötte őket.Már kevesebbet is hullatta a könnyeit, csak a szemévelnézett, változatlan tudatossággal, egy jobb és imminensjövő elé. Lehetett látni rajta, egy-egy átmeneti pilla-

93

natra, az aggastyánnak azt a szuverén nyugalmát,amellyel úgy várja a sorsa beteljesedését, hogy ez nemmaradhat ki. Mint általában az ilyen öreg koldusok-nak, kitűnő gyomra volt. Tökéletes fogtalansága, meg-kérgült ínye alatt puhította a jó falatokat s inkábbcsak nyelt mint rágott. A falnak dőlve, a tányérrals egy villával a kezében, egész testi formája, megcöve-kelve a két lábán, úgyszólván együtt dolgozott az ínyé-vel s a fogtalanságával és segítette a falatozásban.Egy-kettőre az egész tányért lenyelte, kinyalta, kisö-pörte egy darab kenyérrel. Aztán, csoszogva, alázattal,behozta a konyhába. Még kapott tésztát, mindent.Ezzel megint kifordult a konyhából, a falnak dőlt s meg-ette. S mikor jó szüleim az ebéd végeztével, kicsitlepihentek s csak én néztem ki, kíváncsian, félszemmelaz ajtórésen, láttam, hogy a szakácsné egy jelére, azöreg koldus bejön a konyhába, felhajt egy pohár bortaz apám borából s leül a szakácsné mellé az asztalhoz.Leül nyugodtan, finoman, alázat s könny hullajtás nél-kül, az öreg szakállával. Leül, megbékélve a szívében,majdnem jómódban ebben a nyomorában, majdnemmint otthon, úgy ül le s lógatja egymáson, keresztbevetve, azt a két fájós, csoszogós lábát két tragikuscipőben, mint koturnusokban.

—Még lesz fekete kávé? — kérdi.—Hát persze, hogy lesz, — feleli a szakácsné, —

külön magának főztem.S már hoz is egy egész bögrével, füstölgőn, a

spórról.—Cukrot.—Itt van.—Jól van.—Aztán menjen szépen apu, nehogy megtudjanak

valamit.

94

Öreg gyermek

Valaki elküldte nekem ezt a történetet.Az este hallottam, a nyitott ajtón át, amint jó

szüleim, lefekvés előtt, rólam beszélgettek. Általábanminden este hallottam, hogy rólam beszélgetnek mi-közben vetkeztek s készültek lefeküdni. Mint egyetlengyermeke ezeknek a jó öreg szülőknek, akik már-máralkonyukban hoztak a világra, a végsőkig becézett lényvoltam. Féltett kincsük, örömük, büszkeségük, igaziszemefényük voltam s így esténként összegezték nap-közi benyomásaikat rólam és konstatálták permanensgyönyörüket bennem. Hogy én már reggel milyen szépvoltam a borzas hajammal és a könyvtáskámmal, mikorindultam az iskolába. Hogy délben, az ebédnél szinteragyogtam az asztalnál s két fiatal kék szemem úgysugárzott, mint egy menyasszony két szeme. Hogyszebb is vagyok, finomabb, szüzibb mint egy meny-asszony. S noha csak tizenhétéves vagyok, már tanárlehetnék az egyetemen olyan okos vagyok. Senki úgyel nem tudja magyarázni a politikai helyzetet, a gazda-sági bajok okait, titkait és rejtélyeit, senki olyan mé-lyére nem lát a dolgoknak s az emberek szívének mintén. Hogy szinte tüneményes lény vagyok. Hogy egészenbiztos, hogy miniszter leszek. Hogyha például a katonaipályát választanám, egészen biztos, hogy én lennéka magyar Napóleon.

—Micsoda boldogság öreg napjainknak! —mondta jó anyám miközben lehúzta a harisnyáját.

—Istenem megáldott bennünket ezzel a fiúval!— mondta jó atyám s egy kicsit imádkozott.

Úgy imádkozott, egészen intimusan Istenhez, mintegy jó barátjához, legigazibb jóakarójához és pártfogó-jához, aki adott neki egy olyan ajándékot mint én.

Mindez, megvallom, nagyon meghatott. Annálinkább meghatott, mert mint rendszerint az ilyen öregszülők gyermeke, minden élénkség és lendület nélkülvoltam, mint aki valahogy úgy éreztem, hogy öregen

95

jöttem a világra. A szívem, mint egy csöndes tömlő,csak ép hogy hajtotta, viharosság nélkül, a véremetaz ereimbe, minden fiatalos vágyak és kívánságoknélkül. Ösztönös szerénységem, megadásom s költészetnélkül való melankóliám, kellőképen megvilágítottákelőttem tizenhétéves kamasz voltom sivár jelentékte-lenségét s minden illúziók híj jávai a tulajdon értékemtekintetében, még az az illúzióm sem volt, hogy fiatalvagyok. Születéses elaggottságomat még fokozta éssúlyosbította ennek a két öreg szülőmnek állandó kon-taktusa, az a súlyos s tikkasztó gond és féltés ami áradtrám belőlük s elöntött, egy fénytelen nap izzásával.Ami úgy öntött el, úgy beburkolt, mint egy télikabáttal.Amint elindultam hazulról bepólyázva, agyoncsókolvas agyonsimogatva, ellátva százféle tanáccsal s aggódófigyelmeztetéssel, ahogy ketten, két öreg, az ablakbólmég néztek utánam amíg csak el nem tűntem a lát-határban, annak a félig vak kis öreg anyónak éreztemmagam, akit az első útkereszteződésnél el fog gázolnia villamos. Minden érzékemben letompítva, önmagámonis alul, kiszorítva abból a csöpp fiatalságomból ami méglehetett volna, nem volt se barátom, se pajtásom, mertelborult kedélyem, amellett, hogy senkit nem kívánt meg,másrészt minden igazi fiatalt és vígat elriasztott tőlem.

—Vakációra elfogjuk küldeni Mariskához, —mondta jó anyám. — Az jót fog tenni neki. Mariskahúgom, az szeretni fogja.

—Hát ki ne szeretné!? — sóhajtott jó apám.— De micsoda lemondás ez nekünk, hogy ne lássuktalán négy hétig is!

—János, — szólott jó anyám a mutatóujjánakintő merevségével, — nem szabad önzőnek lenni!Egyetlen gyermekünkről van szó, hogy ennek jó dolgalegyen a vakációban.

—Igaz, — mondta jó apám, — nem szabad önző-nek lenni. A szülő sorsa, hogy vérezzen a szívében, —tette hozzá s majdnem sírt.

Aztán, csakugyan, a vakációban, indultam Érd-

96

Füzesre, Mariska nénihez. Hetekig készültünk erre azútra, kaptam két rend ruhát is vászonból, új kalapot is,olyan öreges nagy karimával, hogy már nagyobb nemis lehetett és sok új fehérneműt, ingeket és alsót.

—Hogy lássa Mariska, milyen szép stafirungjavan! — mondta jó anyám. — Csak tudnék varratnineki a nászingemból egy pizsamát, vagy csak legalábbegy hálóinget! De az már szétment, az a régi finomselyem, annyi évek óta! — mondta és sóhajtott ésvisszatette azt a selyemrongyot egy dohos fiókba. A vo-natnál, amíg csak el nem ment, mind ontottuk a keserűkönnyeket.

—Jaj, mikor fogunk megint látni!? — mondtajó anyám.

—Mikor!? Mikor!? — mondta jó apám a szeméttörülgetve.

—Csókold meg helyettünk Mariska nénit! —biztatott jó anyám a perronról, ahol állott. — A papahelyett is csókold meg! — kiáltott fel hozzám a vonatablakába ahol álltam a nagy karimás kalapomban,mint egy hegedűművész csodagyermek.

Hamar meg is érkeztem, ahogy rögtön elaludtama fülkémben s még csak ki sem néztem a szép alfölditájra a nyári fények sugárzásában, annyira nem érde-kelt se gémeskút, se táj, se tanyavilág, se semmi.A kertben, ahogy beléptem a kis deszkaajtón, Mariskanéni már gurult felém, olyan kövéren mint egy hordó.Már gurult felém, nem tudom, s valahogy lecsapottrám mint egy áldozatra, ez volt az érzésem. Ügy megvoltam riadva, hogy még gondolni se mertem azokraa rokoni csókokra, amelyekkel meg voltam bízva.Nyomban leültem egy padra amit láttam s csak ültemszívszorongva. Ültem szívszorongva a nagy karimáskalapomban. Már este lett s még mindig ültem a padonszívszorongva.

— Inkább mennék haza, vissza! — mondtam.Akkor Mariska néni adott mellém egy bérest, aki

kísért a vasútra.

97

— No mi történt? — kérdezte az apám elképedve,ahogy meglátott a küszöbön.

S nyilván örült is, hogy visszajöttem.— Szakítok Mariskával! — mondta jó anyám

haraggal s rögtön le is ült, hogy ezt megírja neki.S az este megint hallottam, amint beszélgettek jó

szüleim, mielőtt lefeküdtek aludni.—Talán nem tetszett Mariskának? — mondta

jó apám.—Az ki van zárva! Hát van nő a világon, aki

ne lássa, milyen szép!?—Hát akkor nyilván, rögtön rátámadt Mariskára,

amilyen fiatal! — mondta jó apám.—Ez lehet,— mondta jó anyám, miközben lehúzta

a harisnyáját.

Mostoha gyermek

Már messziről láttam az utcán, a fal mentén, lelkibánatok terhével, ezt a jó Smirgula Károlyt, aki hajdaniskolatársam volt. Szinte kiválasztott kegyeltje bal-sorsnak s keserveknek, mindig volt valami baja márifjúkorában is s noha szorgalmasan tanult és iparko-dott, nem vitte csak a középszerűségig. Egyetlen gyer-meke Smirgula Jánosnak, aki asztalosmester volt egyvilágos pincében a Kolos-utcában, ő maga is asztalos-nak készült s megadván magát ennek a prózai jövőnek,hivatásnak és kilátástalanságnak, békén elvégezte ve-lünk az ipariskolát s aztán, mint bús ifjú kilépett azéletbe. Kilépett az életbe olyanformán, hogy lementabba a világos pincébe az apjához a sok deszkák közéés esztergálypad mellé s ott gyalult, faragott, fűrészelt,olykor rajzolt is, mikor finomabb munka akadt s ígyélte a világát az öreg Smirgulával, akinek Isten parancsaszerint, hű és szerető fia volt.

Most jött a fal mentén az utcán, lelki bánatok

98

terhével, már ősz fejjel és fáradtan. Amint meglátott,felderült egy percre, de aztán még búsabban nézett.Nyilván hajdani ifjúsága, meddő szorgalma s iparkodásajutott eszébe ahogy meglátott. Nyilván arra is gondolt,irigység nélkül, hogy jó magam többre vittem s híd-építési szakmunkáimban majdnem mérnöki tekintélyemvan a vaspillérek, kőtalpak s acélrudak világában.

— Örülök, hogy látlak, — mondta egyszerűen snyújtotta a kezét. Nagyon érdes és kemény keze volta sok munkától. — Gyakran hallok rólad, — folytatta,— s mindig csak jót és szépet hallok. No de gyere bevelem egy kávéházba, hogy egy kicsit eldiskuráljunks kiöntsem a szívemet.

Alig ültünk le az asztalhoz, bús feje szinte tragikus-nak tűnt, idő előtt megöregedve, dús ősz hajjal s fő-képen azzal a két bánatos szemmel, hogy ilyet sohanem is láttam. Valami gyermeki tekintet áradt ezekbőla szemekből, egy üldözött hímszarvas tekintetébe ke-verve. Valami olyan lágy, olyan szelíd tekintet, olyanesdő, olyan boldogtalan tekintet, mint egy elhagyottgyermek tekintete egy téli éjszakában. Egy ilyen gyer-meki tekintet egy öreg homlok s ősz hajak alatt, egynegyvenötéves arcban, mely jó hatvannak tűnt. Egyesdő, boldogtalan tekintet, egy elhagyott gyermektekintete egy hatvanéves arcban!

— Hát mi van veled jó Smirgula? — kérdeztem,— hogy ilyen keservesen nézel? Hát ez mindig a régibalsors veled, holott én is hallom, hogy elég jól megya műhely s apáddal ketten egy kis vagyont szereztetek.Úgy tudom van házatok is a Kolos-utcában s szőlőtökÓbudán, a hegy oldalában. Mégis úgy nézel mint egygyermek, akire jót húztak egy nádpálcával.

— Bizony igazad van, — felelte, — fején találtad aszöget. Az apámmal, ketten, jól dolgoztunk,—mondta,—meg is gyarapodtunk. Közben meghalt jó édesanyám,ezelőtt tíz évvel, ezt a bánatot is kihevertük és mégserényebben dolgoztunk, hogy felejtsünk. Kora reggel-től késő estig az apámmal, fúrtam s kalapáltam a mű-

99

helyben s szinte elvertük magunktól a kalapáccsal abánatot s magányosságot. Nagyon bírtam a munkát,szerettem is, az apám is bírta, talán még jobban ismint én. Így fúrtunk, gyalultunk, szögeztünk s kala-páltunk ahogy mondtam, hosszú éveken át s lassanként,ebben a munkában s egyhangúságban, ebben az egy-forma életben ketten, szépen megöregedtem az apámmellett. Úgy megöregedtem az apám mellett s különbenis nagyon hasonlítván rá, nem egyszer úgy volt az, hogyaki bejött a műhelybe, összetévesztett bennünket. Nemegyszer úgy volt az, hogy engem néztek az apámnaks úgy is szóltak hozzám. Két jó öreg voltunk, két jóhírnevű a Kolos-utcában, közös munkában, közös sors-ban, közös szokásban, közös adófizetésben s közösegészségben. Reggel-este együtt ültünk az asztalnál,együtt ebédeltünk, együtt vacsoráztunk, együtt olvas-tuk az újságot, együtt feketéztünk, együtt billiárdoz-tunk szombat este a kávéházban, együtt feküdtünk leaz ágyba aludni s együtt kezdtünk el horkolni ugyan-abban a percben. Ez így ment idáig ebben a közös élet-ben az apámmal, ebben a magányosságban. Én meg-vagyok negyvenötéves, az apám hatvanhárom, ez ígyment idáig ebben a munkában és gyarapodásban.A magam részéről, merem állítani, majdnem boldogvoltam és jó fiú az apámhoz.

—No és aztán? — kérdeztem érdeklődve.—No és aztán — felelte s majdnem sírt. — Most

az apám a fejébe vett egy nőszemélyt, akinek csinál-tunk egy ágyat. Úgy a fejébe vette, hogy se szó, sebeszéd, ma két hete el is vette. Odahozta a házunkba,már ott is lakik, ott alszik abban az ágyban amit csi-náltunk neki. Én a másik szobában alszom, a régiágyamban, magamban! Mostoha gyermek lettem, —mondta az ősz fejével, — mostoha gyermek! — és sírt.Csak úgy dőltek a könnyei abból a két gyermeki sze-méből. — Kérek még egy kapucinert, — mondta későbbés csak sírt.

100

Nagyapó

Mikor hazaértem Kér-Semjénbe, nagyapó születés-napjára, már mindenki aludt a házban. Késő éjjel volt.Borzasztó csend szállott a Szamos felől a parti ösvényre,fűzekre, a többi fákra s bokrokra magam körül, az egészkertre előttem s arra a kis csónakra ami ki volt kötvea kert alatt s inkább a holdfényben s a csendben ringott,mint a vízen. Alig mertem jönni ebben a nagy csend-ben. A komondoroktól is féltem. Leültem a Szamospartján a kis bőröndömre a fűben. Másfél órát késetta vicinális, hát tehetek róla? Nyilván azt hitték márnem is jövök, ezért nem várt senki. S csak ültem afűben, a parton, a kis bőröndömön, a holdfényben.Nagyon fáradt voltam. Nem is tudom, hogyan aludtamel, úgy ültömben a fűben. Csak arra az utolsó gondola-tomra emlékszem, amellyel vigasztaltam magam. Mind-járt reggel lesz, gondoltam. Nagyapó születésnapja! —gondoltam. Ekkor lehetett az, hogy elterültem afűben.

Reggel, csakugyan! Nem tudom mennyit alud-hattam, hány hosszú súlyos órát, ami csak perceknektűnt. Egy percnyi átmenetnek a holdfényből abba ahajnali derengésbe, amelyben a fény, legszűzibb kezdeté-ben, valami tej matricává kente el ezt az egész part-menti tájat, az ösvényt, a fűzeket, a többi fákat s bok->rokat magam körül, a kertet előttem s a kis csónakota kert alatt egy olyan tündéri vízen, hogy úgy tűnt,nem is létezik. Valami ezüst álom feküdt ezen a vízen.Az egész partmenti táj úgy látszott valóságon kívül.

De akkor a kert kapujában megjelent egy emberiforma, aki jött felém, a fűzek felé, a part irányában.Ügy jött felém, egyedül a fényben. Úgy jött ez is, szintevalóságon kívül. Hosszú, vékony, emberi forma, fehérfürdőköpenyben. Olyan könnyedén jött, olyan fino-man a kis ősz szakállával ami lógott az arcáról, olyanhajlékonyan a fűben a két meztelen lábán, hogy szinte

101

nem is jött, mint inkább szállott mint egy kísértet afehér köpenyével a csillogó atmoszférában. Mint egynagy lepke úgy szállott. Úgy is kaptam feléje, a karo-mat meglengetve, mint egy lepkefogóval.

—Nagyapó! — kiáltottam, — jó reggelt! Márilyen korán reggel, nagyapó! — kiáltottam. S elbű-völve néztem, térden a fűben, mint egy szentet. Mintegy szentet a tündöklő reggelben, a tündöklő víz mel-lett. Mindjárt imádkozni is akartam.

—Jó reggelt! — felelte mint egy síp, mint egypásztorsíp a fűzek között, olyan vékony hangon.

S nézett a fűbe s mosolygott a kék szemével az őszszakálla fölött s még vékonyabb kis hangokat hallatotta maga sípján, ahogy megismert s örömét kifejezte.Szívbéli örömét olyan furcsa kis hangokon, mint ahogyegy madár örülne.

—No hazajöttél! — fütyülte, — vártunk is azeste!

—Apa írt, hogy jöjjek! — mondtam térden, afűből.

—Hát persze! Apa írt, jól tette! — sípolta.—Hogy hazajöjjek a születésnapjára! — mond-

tam. — Nagyapó születésnapjára!—Hát persze! Hát persze! Nagy ebéd lesz, —

motyogta, sípolta, fütyülte, — cigányok is jönnek, apap is átjön Gyarmatról, ígérte, Róz néni is itt lesz!Meg a Róz néni kislánya!

A szél fújta a köpenyét.—Ma lettem kilencvenéves! — mondta s leült mel-

lém a fűbe.—Oh nagyapó! — rebegtem a kezére hajolva!—Meg a Róz néni kislánya! — sípolta.S nevetett, micsoda hangon! engedte, hogy csó-

koljam a kezét, két finom kezét olyan hosszú, behajlottkörmökkel, hogy nem csodáltam, ha ezekkel így meg-tudta ragadni az életet kilencven esztendőre!

— Oh nagyapó! — mondtam, — milyen boldog va-gyok, hogy itt ül mellettem a fűben mint egy gyermek!

102

Holott ilyen nagy kort ért tisztességben és jó egészség-ben, nem is hiszi, mennyire örülök! — ezt mondtam.

— Meg a Róz néni kislánya! — mondta, mertnyilván csak erre gondolt.

S csak ült a fűben a kék szemével, a kis ősz szakállá-val, a fehér köpenyben. A fehér köpenyben a partmentitündöklésben.

S két meztelen térde látszott a köpeny alól, szürkeszőrbokrokkal tele, mint a gaz ami kihajt egy kőből.

— Megyek fürödni a Szamosba! — ciripelte.S felállott s megindult, a fűzek irányában, aranyos!

a meztelen lábával a fűben. A köpenyét is megemeltea két lábszárán térdig, hogy simábban lejthessen. Mára nap sütött, egy kék égből, a magasban.

—A Szamosba megy fürödni? — szóltam utánaelámulva.

—Mindig a Szamosban fürdők, — mondta egyfűz mellől valami olyan véknyán, olyan cérnaszálonrezgőn, hogy a verebek a feje fölött a lombokban, mindfeleltek rája, mint egy másik verébnek. — Te csak menjbe a házba, — sípolta a fűz mellől, mint egy ágról. —Nagy ebéd lesz, cigányok is jönnek, a Róz néni is ittlesz, meg a kislánya!

S megint nevetett ahogy mondta, nevetett! micsodahangon! mint egy angyal az égből, ahogy mondta:

— Meg a kislánya!A tökéletes fogtalansága hangzott ebben a nevetés-ben, az egész kilencven éve. Az egész szíve melódiája.S elszaladt a fűben.

Rossz beteg

Egy év múltán egy szomorú napon, mikor bejöttünknagyapóhoz a szobájába, nagyon ellenségesen nézett.Mindnyájunk közül akik itt voltunk a családból, Sarlanénit nézte a legellenségesebben, jó Sarla nénit, aki örö-költ utána.

103

Az ágyból nézett ellenségesen, a fehér ágyából egyvörös paplan alatt, fehér hálóingben. Már olyan soványvolt, hogy testi formájából semmi sem látszott a paplanalatt. Úgy tűnt, hogy már csak a feje maradt meg testialkatából. Három párnán egymás fölé rakva, pihentez a fej kopaszán. A homlok, az orr, az egész arc ezekena párnákon, olyan finom, olyan hajszálnyi, olyan ki-dolgozott ráncokban, törésekben és repedésekben me-rült el, hogy ezeket érdemes lett volna, mint egy hol-landi portrét, nagyítóüveg alatt nézni. De két szürkésszem villogott ebben a fejben s ezekben a ráncokban.Két egészen apró szürkés szem, két olyan sűrű szemöl-dök alól, mint két kis kefe, feldúlt szőrzettel, szálak-kal és csomókkal. Ez a két szem, ezzel a két kefével,kivált a párnákról. Egy egész élet, egy egész lélekcsillogott ebben a két szemben. Nagyapó egész életeés lelke. Az egész táj, az egész környék, az egész múltezen a tájon s ezen a környéken benne volt ebben a kétszemben. Nagyapó egész múltja és környéke. Az egészSzamos partját, az eget s a földeket, a szérűskertets a szilvafákat s mindent amije csak volt nagyapónak,amije csak volt kilencven esztendő óta, amije csak voltládában és fiókban, házban és pajtában, ólban és kam-rában, ezt mind visszasugározta ez a két szem. Eztmind féltette ez a két szem. Azért nézett olyan ellensé-gesen. Olyan ellenségesen szegény nagyapó a fehérágyában a vörös paplan alatt, fehér hálóingben.

De a körorvos Bittér bácsi, aki Gyarmatról jött bea talyigáján nagyapóhoz, jó Bittér bácsi áldja meg azIsten, valami csöppeket kevert egy csésze teába a háló-szekrényen. Már nyújtotta is volna a betegnek, mikorSarla néni kivette a csészét a kezéből, jó Sarla néni akimég fiatal volt, s nagyon derűsen nézett.

—Majd én! — mondta.—Sem te! sem senki!— nyögte nagyapó a pár-

nákról,— egyáltalán nem iszom meg, mibe kerül? —kérdezte.

—Az most nem fontos, — felelte Sarla néni azon

104

elszántan és bátran, hogy nagyapót már nagyon gyöngeellenfélnek ítélte a fehér ágyában a vörös paplan alatt.A vörös paplan alatt a fehér hálóingben.

— Nem fontos? Minden fontos! — szólott nagy-apó s még ellenségesebben nézett. Csakugyan Sarlanénit nézte a legellenségesebben, jó Sarla nénit, akiegyetlen unokája volt, olyan szőke amilyen csak lehe-tett a bodros hajával, rövidre nyírva. — Látom, nekedminden fontos, — mondta egyetlen unokájának s azorra megrándult, az orra az állával együttesen, millióráncokban. Lehetett látni rajta, hogy ezekben a millióráncokban, millió gondolata támad. Hogy ezekből amillió gondolatokból már alig tud kifejezni egyetlen-egyet. Hogy ez mind csak el van szigetelve benne. Hogyez mind csak nyüzsög az agyában ez a sok gondolat. Hogyezeket mind úgy kellene nézni, ezeket a gondolatokat,mint a ráncokat, nagyítóüveg alatt. Hirtelen le is zártakét kis keféje alatt azt a két kis villogó kavicsot amia szeme volt. Sóhajtott is s két fogtálán állkapcsaközt a nyelvét szopogatta. — Nektek az fontos,hogy én beteg legyek, — mondta végül s megint fel-pillantott.

Megint felpillantott és megint Sarla nénit nézte.Megint külön Sarla nénit. Megint villogó szemekkel,ellenségesen, jó Sarla nénit a bodros hajával rövidrenyírva.

— Mit akarsz itt? — kérdezte, — mért jöttél?mért nem maradtál Pesten? Azt hiszed meghalok,azért jöttél te, Sarla!

—Jobb volna, ha békén maradnál, ha szépenmegnyugodnál, — mondta Bittér bácsi.

— Ha bevenné az orvosságot, — tette hozzá Sarlanéni s megint jött a csészével az ágyhoz. Egész közelaz ágyhoz s a párnákhoz s ahoz a petyhüdt szájhoza párnákon.

Akkor, hirtelen, az állával, fellökte a csészét. Ügyfellökte, hogy minden fölborult s végigömlött rajta.Minden ráhullott, csésze, alj, tea, a csöppekkel benne.

105

— Jaj, rossz beteg! — mondta Sarla néni s nemtudta mit csináljon az aljjal és csészével az ágyon, azzala forró lével ami párolgott a paplanon. — Így nem fogmeggyógyulni, — mondta s otthagyta nagyapót a fehérágyában leöntve. Az ablakhoz ment s kinézett.

Odakünn a nyári délután már-már az alkonybaomlott. A fecskék alacsonyan szálltak s a Szamosontúl, a láthatárban, opálos felhők fátylai mögött a naputolsó fényei világítottak, mint egy rózsaszüret fölöttaz égen. A nyírfák az ablak alatt, a féltörzsükkel meg-voltak világítva, míg a lombjaik zöldje, már-már áthaj-lott egy másik atmoszférába, ahol a homály kísértett.

—Igaz, rossz beteg vagy! — mondta Bittér bácsis nagyapó fölé hajolva a paplant szárítgatta egy törül-közővel. A csészét és aljat is összeszedte s megint kezdtea csöppekkel.

—Nem iszom meg, — nyögte nagyapó,— talánakkor tovább élek. Akármit csinálsz, nem iszom meg,— mondta. — Amúgy sem tudok meghalni, amíg ittvan Sarla.

Mert látta ott az ablakban, a szőke fejével meg-világítva.

—Nem arról van szó, — mondta Bittér bácsi, csaképen, hogy mondjon valamit.

—Miről nincs szó?, — kérdezte nyugtalanul. —Szeretném tudni miről van szó?

—Megmérném a lázadat, — mondta Bittér bácsis közelebb jött a hőmérővel.

— Minden hiába, — felelte, — ne mérjél te semmit.Akármit csinálsz is, nem tudok meghalni. Itt nemhasznál semmi, higyjél nekem.

—Én hiszek neked, csak maradj nyugton, —mondta Bittér bácsi.

—Minden hiába, — mondta megint, — nem tudokmeghalni. Miatta nem tudok meghalni, Sarla miattnem tudok, akármit csinálsz is.

És magasan a párnákon, még kopaszabbnak tűnt,még gyűröttebbnek a homlokával, az orrával, az egész

106

arcával berajzolva s bekarcolva ráncokba, törésekbes repedésekbe.

— Hogy amim van az mind az övé legyen, ettőlnem tudok meghalni, — mondta és sírva fakadt az ágyá-ban, a fehér hálóingben, a vörös paplan alatt.

Estefelé

Estefelé kijött Bittér bácsi a nagypapa szobájá-ból. Csöndesen betette maga mögött az ajtót s egypercig tanácstalanul állott a veranda küszöbén. Aliglehetett látni kis öreg alakját a félhomályban. Csaka komondor érezte meg s szaladt feléje farkcsóválva.Akkor meglátták a többiek is akik ültek az asztalnála verandán és vacsoráztak.

— No mi újság? — kérdezte szőke Sarla néniazon az éneklő hangján, ahogy beszélni szokott.

És még szőkébbnek tűnt a lámpa alatt. A fehérarca is világított és kék szeme, sugárzón, betűzöttabba a félhomályba, ahol Bittér bácsi állott a komon-dorral aki a kezét nyalogatta.

— Mi újság? — kérdezte Bizse Ákos festőművész,Sarla néni mellett az asztalnál.

S ahogy ezt kérdezte, lehetett látni egy mozdu-latát, amellyel, az illendőség kedvéért, elvonta láb-szárát az asztal alatt, a Sarla néni közelségéből. Dúshajzatú festőművész fiatalember, a gyarmati szolga-bíró testvéröccse volt ez a Bizse Ákos. Mivel itt töl-tötte a nyarat Érdfüzesen a Szamos mellett, szívesenjött át Sarla néni hívására jóízű vacsorákra s általá-ban a család barátjának mutatkozott. Különösképenszőke Sarla néni barátjának mutatkozott, azzal a me-leg érdeklődésével, készségével és szeretetreméltóságá-val, amellyel általában fiatal festőművészek mutat-koznak fiatal szőke nők irányában.

De Bittér bácsi most közeledett az asztalhoz s le

107

is ült csöndesen. A komondor is elterült alatta a széklábánál s morgott valami távoli hangokra a kert felől,a csendben.

—Egy csésze kávét? — kérdezte Sarla néni.—Szívesen, — felelte Bittér bácsi.—Mert tudom, hogy csak azt vacsorázik, —

folytatta Sarla néni barátsággal és hívta a cseléd-leányt és kávét és tejet parancsolt az asztalra. —Kalácsot is hozzál! — kiáltott a lány után.

S megint érezte, alighogy leült Bittér bácsi azasztalhoz, megint érezte a Bizse Ákos térdét a térdé-ben. Akkor már nem kérdezett semmit és csak hall-gatott. Nagy csend volt az asztalnál, a verandáns a holdfényben, ami a verandára áradt az estéli égből.Nagybátyámék is hallgattak és csak Bittér bácsitnézték, aki szótlanul ült és várta a kávét. S mikorfeltűnt a szolgáló a tejescsuporral s a kaláccsal, amithozott egy fatálcán, lehetett hallani a csendben, ahogya komondor csapkodja a farkát az asztal alatt akőpadlón.

— Tegyél csak le mindent az asztalra, — mondtaSarla néni a leánynak,— majd én öntök a körorvosúrnak.

Fehér karja kinyúlt az asztal fölött, előbb a kávés-kanna, aztán a tejescsupor után. Szakértelemmelöntött, kevert, arányosan és jóindulattal.

—Cukorral majd tessék kiszolgálni magát, —mondta finoman.

—Köszönöm, — mondta Bittér bácsi s mégmielőtt a cukor után nyúlt volna, előbb a homlokáttörölgette egy színes keszkenővel. Valami hirtelengondolata is támadt a színes keszkenővel a kezében.

Mind nézték az asztalnál, figyelték, kutatták,mi lehet az ami gondolata támadt. Sarla néni is né-zett, nagyon szőkén a lámpafényben s tündöklőn akék szemével. És Bizse Ákos is, egy jókora falattala szájában, úgy nézett egy pillanatra, hogy már nemis rágott.

108

— Szeretném megmosni a kezemet, — mondtaBittér bácsi azzal a csöndes mélységgel a hangjában,ami nem sok jót jelentett.

Máskor mindenki felelt volna erre, különösképenSarla néni mint háziasszony, készséggel és segítséggel.Máskor mondta volna, hol van az edény, a mosdótál,talán vizet is melegíttetett volna. Most mindenkihallgatott csöndben. Bittér bácsi felállt, távolodott,lement a lépcsőkön a holdfényben. Lehetett hallania lépteit a veranda alatt, ahogy megy a pitvarajtófelé.. A küszöbről a komondor nézett utána aki odáigkövette s várta vissza farkcsóválva.

Már jött is vissza jó Bittér bácsi, áldja meg azIsten, már le is ült megint, kis öreg ember, gyarmatikörorvos, már maga elé vonta a kávéscsészét, mármegrakta cukorral s enyhén kanalazta. Már ivott isegy kortyot s nyúlt a kalács után, ahogy Sarla nénifeléje nyújtotta ezt a fehér kalácsot, felszeletelve egyszínes tányéron. S akkor megint kérdezte volna, amaga éneklő hangján, ahogy szokta: »Mi újság?«,de nem merte kérdezni s hallgatott inkább.

Még csend volt néhány percig s künn a hold mindmagasabbra szállott az estéli égen. S a lámpa alattSarla néni mind szőkébbre vallott a Bizse Ákos térdemellett, amit a térdében érzett. S jó Bittér bácsimár a kávéja végén tartott, mikor megszólalt végreaz utolsó korttyal a garatján.

— Hát bizony vége, — mondta, — vége nagy-apónak! — ezt mondta s rágyújtott egy szivarra.

Beszélgetés a tornácon

Nagyapó temetésére jó szüleim is átjöttek Nyír-egyházáról s ahogy föllépdegéltek a kőlépcsőn a tor-nácra, elsőbben is jó Bittér bácsit üdvözölték. JóBittér bácsit aki a küszöbön állott s fújta a füstötegy kis rövid szivarból.

109

—Hát nem lehetett megmenteni! — mondtáksűrű fejbólintásokkal Bittér bácsi előtt, — semmiorvosság nem használt.

—Nem, — felelte Bittér bácsi s fújta a füstötezekre az egyszerű szavakra. Meg is ismételte ezeketaz egyszerű szavakat, kitűnő öreg ember. — Semmiorvosság nem használt, — mondta a kis rövid szivar-jával két ujja közt s körorvosi szakértelemmel. — Vanaz úgy olykor, — magyarázta tovább, — hogy semmiorvosság nem használ. Mikor az ember már nagyonöreg, akkor már semmi orvosság nem használ.

S derűsen nézett s fújta a füstöt, kitűnő öregember.

—Ez így van, — mondta az anyám, szomorúfeketében. — Hány éves volt az öreg? — kérdezte.

—Ezt nem lehet tudni, — felelte Bittér bácsi.—Nem lehet tudni?—Nem lehetett megtalálni azokat a régi irato-

kat, melyek ezt a homályos pontot megvilágítottákvolna, — mondta Bittér bácsi.

—Hát persze, — mondta az anyám,— az öregnem tartott rendet.

—Nem tartott rendet? — kérdezte jó apám.—Dehogy nem, — felelte Bittér bácsi, — példás

rendet tartott mindenben.—No hallod! — mondta az apám, — példás

rendet!—Csakhogy az ilyen régi írások, mint például

születési bizonyítvány, keresztlevél, katonakönyvecskes hasonló okmányok, mind elvesznek az idővel, —mondta Bittér bácsi.

—Ez igaz, — felelte jó apám, — én sem tudom,hol vannak például az én irataim.

—Ez most nem fontos,— szólott jó anyám. —Én tudom, hol vannak a te irataid, — fordult az apám-hoz valami kis száraz hangon s megrovással. — Dehagyjuk ezt, — fejezte be szigorúan.

—Úgy van, hagyjuk ezt! — felelte jó apám

110

engedékenyen s megint Bittér bácsihoz fordult. —Szerinted hány éves volt az öreg?

—Volt az kilencven is, — felelte a körorvos, —talán túl is a kilencvenen!

—Talán százéves is megvolt! — mondta azanyám elképedve.

—Ugyan, eredj már! — mondta az apám, —százéves! Az nem lehet!

—A tény az, — szólott Bittér bácsi, — hogy mégtavaly nyáron megfürdött a Szamosban, ő magavallott be kilencven évet. Már pedig az úgy van azilyen vallomásokkal, az ilyen öreg embereknél, hogymindig hozzá lehet adni egy pár évet. Tudniillik azvalami lelki dolog.

—Valami lelki dolog? — kérdezték jó apám,anyám egyszerre.

—Hetven éven túl, az már valami külön kegyés ajándék a jó Istentől, minden év amit él az ember.Nyilván ezért, bizonyos magas korban, az emberletagad jó egypár évet. Mint egy titkot a jó Istennel.

—Tagadni, az nem használ, — mondta jó anyám.—Nem tudom! — felelte Bittér bácsi.—A nehéz csak az, — mondta jó apám, — hogy

odáig eljusson az ember, ahonnan fogva elkezdhettagadni.

—Úgy van! Ez a nehéz! — hagyta helybenBittér bácsi s fújta a füstöt a szivarjából. — Az életa nehéz, — magyarázta, — meghalni az még minden-kinek sikerült. Mi kell az élethez? Nagy erő, kitar-tás, energia! Mennyi tudás, szorgalom és tehetség,n°gy valamire vigye az ember. Mennyi testi és szel-lemi képesség szükséges, holott nem is az élet a nagymű! A nagy mű, sajnos, a halál, ahogy benne azember átalkotja magát. S éhez nem kell csak talánegyharmada minden képességének.

—Nem értem, — mondta jó anyám.—Én értem, — felelt jó atyám megelégedéssel.—A baj az volt, — folytatta jó anyám, — hogy

111

még tavaly nyáron itt tartotta a Roz néni kisleányáta házban.

—Mondom, hogy még tavaly nyáron megfürdötta Szamosban! — felelte Bittér bácsi.

—Az volt a baj, a Róz néni kisleánya! — erő-sítgette jó anyám sűrű fejbólintásokkal.

—Hát azt nem tudom, — szólott Bittér bácsielhárítón s felállott. — Talán tessék most befáradnia szobába, — mondta s tovább szítta a szivarját.

Margitka

Mindenfelől jöttek a rokonok nagyapó temetéséres ezeket mind Bittér bácsi fogadta a tornácon. Fő-képen kis öreg nénikék jöttek akik csak ritkán moz-dultak el hazulról, kis házukból s pitvarukból s úgyéltek hosszú évek óta a Szamos mentén, hogy szintekívül éltek a világon. Nem is lehetett tudni, hogyantudták meg nagyapó halálát, ha ugyan nem a révészvitte el ezt a szomorú hírt nekik. Ha ugyan nem ma-gától terjed az ilyen szomorú hír. Ha ugyan nem aszél viszi messzire a tájban. De mind úgy jött azzala biztos tudattal és érzéssel, hogy itt már nem lehetsegíteni. Mind így jött a sok öreg anyó. Mind úgyjött szürkés feketében, kopottas fátyolok lebegésévelmint akik megadják az utolsó tisztességet nagyapó-nak, holott nem is igen látták hosszú életében.

— Hát bizony, — mondták,— szomorú eset!Ezt mondták Bittér bácsinak aki hallgatta őket

s szítta a szivarját a tornácon.— Hát bizony, — felelte Bittér bácsi, — nem is

olyan nagyon szomorú. Szép békességgel halt meg,nagyon magas korban, ez nem is olyan nagyon szo-morú.

S ahogy szítta a szivarját s fújta a füstöt, látszó-lag önmagába mélyedt azzal a titkos lelki kívánság-

112

gal, hogy bár ő is így halna meg, mint nagyapó, ilyenszép békességben. Mert már maga is öreg ember voltjó Bittér bácsi, régi jó ember egy régi világból, gyar-mati körorvos.

És csak szítta a szivarját a tornácon és nézte afecskéket akik szálltak. Akik mindenfelől szálltakkékes feketében a kis fekete nénikék fölött akik jöt-tek. A kis fekete nénikék fölött, villogó félszárnyon.

De most Kálozdi néni szállt le a szekérről, nagykínnal és aggodalommal, szegény kis vékony öregasszony. Holott a béres hátra is fordult a bakról,hogy segítse és Bittér bácsi is sietett a szekér oldalához.

—No eljött Margitka? — mondta a kis öreganyónak valami furcsa hangsúllyal és barátsággal ahangjában. Valami kis enyhe melegséggel is a hangjá-ban. S nem tudom milyen furcsa dolog volt az, hogyamint leemelte a szekérről s talpra állította a virág-ágy előtt, valami kis bús költészet lebegte körül ezta kis vékony öreg asszonyt, kék szemekkel, Margitka!

—Hát persze, hogy eljöttem! — mondta olyanvékony hangon, mint egy madár, — holott nagy útez Tunyogról s már nem szeretek átjönni a Szamoson.De annyi emlék, ami idefűz, tudja! Az ember meg-öregszik, igaz, és sok minden elmúlik, majdnem min-den elmúlik. De a nő szíve, amíg dobog, nem felejtiel a szép emlékeket.

Így beszélt Margitka s derűsen nézett két kékszemével egy kis fekete fátyol alól, ami a kalapjáhozvolt tűzve.

—Maga egy áldott jó lélek Margitka, — mondtaBittér bácsi. — Mindig is az volt! — tette hozzá sszítta a szivarját megelégedéssel.

—Holott amit szenvedtem vele! Maga azt nemis tudja! — mondta Margitka a maga vékony hang-ján a virágágy mellett. — Tíz évig amit szenvedtem,amíg itt voltam mellette! És minden percben csakaz volt, hogy prédálok s nem vigyázok a házban. Hogymindent szanaszét hagyok. Egy gombostű ha eltűnt,

113

egy öreg rézgomb a nadrágjáról, ezt mind rajtamkereste. Holott szeretett is, nem mondom, szeretett!Mikor elhagytam végül egy őszi napon, mert már nembírtam tovább, elkísért a Szamos partjáig, a révig, akomphoz s még ott is könyörgött és sírt. Ne menjen elMargitka, mondta, ne hagyjon itt, öreg ember vagyok!De bizony elmegyek mondtam, ez most már késő,akárhogy is beszél. Magának adtam a fiatalságomat,ezt mondtam. S akkor jött a révész s elindultunk akompon.

— Oh Istenem, milyen szomorú ez! —- mondtaBittér bácsi meghatva.

— A szomorú az volt, ahogy csak állott a partonés nézett. Ahogy nézett a komp után s utánam. Ahogyazt a barázdát nézte a vizén amit a komp hagyottmaga után. A nap még sütött, fecskék szálltak mintmostan. Olyan szép őszi délután volt amilyet csaka Szamos fölött látni ezen a világon.

—Bizony, bizony! — mondta Bittér bácsi.—Aztán, hirtelen, kiáltott is, onnan a partról,

a fűz alól, ahol állott magában. Mikor jön vissza?kiáltotta s a hangját sodorta a szél a víz fölött. Mikorjön vissza? kiáltotta. Majd egyszer! kiáltottam vissza,majd egyszer, egy szép napon! Hát most vissza isjöttem, itt vagyok, nem igaz?

S a virágok mentén ahogy állott, fecskék kering-tek fölötte s messze szálltak.

— Maga egy áldott jó lélek, Margitka, — ismé-telte Bittér bácsi.

A lepke

Nem mondhatnám, hogy nagyapó halála meg-rendített volna. Se fájdalmat, se bánatot nem éreztem,meghatva is csak abban a mértékben voltam, amennyiremagányosságomat éreztem ahogy ültem a kertben,a tornác alatt egy padon és figyeltem az eseményeket.

114

Akárhogy próbáltam, nem tudtam búsulni s nem iséreztem semmit azokból a benső remegésekből s ellá-gyulásokból, amelyek más esetekben, olykor kevésbéfontos esetekben, a könnyeimet szokták megelőzni.A gyermek szíve oly józan és mértékletes minden fájda-lommal szemben. Olyan értelmesen tud ítélni, mintsoha többé későbbi életében. Csak azt láttam ebbenaz őszi délutánban, hogy voltaképen semmi sem válto-zott, csak épen számosan jönnek vendégek és rokonokami oly ritka volt a házban, hogy vendégek és rokonokjöjjenek mindenfelől a környékről, a Szamos tájékában.De máskülönben nagyapó halála olyan finoman bennevolt, diszonanciák nélkül, ebben az őszi délutánban,olyan békés és rendes dolognak tűnt valami általánoselmúlás egységében és végtelenségében, hogy meg-rázkódtatás nélkül siklott tova a térben, olyan simán,olyan zajtalanul s olyan célirányosan, mint egy csónaka Szamoson, vagy egy levél a postán. Csakugyan úgyláttam ezt gyermeki fantáziámmal, mintha nagyapóelszállott volna valahová máshová, egy levélbélyeggela homlokán. Valahová elszállott volna, nem is tudomhová. S azt is gondoltam, ha elment, valami ajtónyitva lehetett. De a fecskék szünet nélkül keringtek,féloldalt dőlve a félszárnyuk villogásával valami gyöngy-kék levegőben s ami még maradt virág a kertben, késeijácint, árvácska, szegfű és viola barna bíborban, amaguk bágyadt illatát lehelték emigráló darvak után,akik elvonultak a magasban, tárt szárnyakon a láthatárfelé. Gondoltam nagyapó, mint egy régi öreg madár,maga is elszállt a láthatár felé.

S még mindig jöttek rokonok, főképen kis öreganyók és fáradt kis öreg emberek Gyarmatról, akikleszálltak ki egy szekérről, ki egy talyigáról s feljötteka lépcsőn s köhintettek s rázták a port magukról.S olykor Sarla néni is feltűnt a tornácon és rikítóanszőkének látszott fekete fátylaiban. Csak épen fel-tűnt s már el is lebegett, eltűnt, abban a különös siet-ségben amelynek semmi célja. S olykor Bizse Ákos

115

is feltűnt mögötte, olyan fiatalos készséggel s hajlé-konysággal, mintha üldözte volna a vigasztalással. ÉsBorcsa is kijött, a dús szolgáló, kijött a konyhából sfelment a tornácra, hogy bemenjen a halotti szobábas egészen másnak tűnt paraszti formája talpig feketében,félakkora kövérnek a fekete kendővel, a fekete hajávals a fekete körmével. S úgy ment egészen más léptekkela két fekete cipőben, mint ahogy azt megszokta mezít-láb. Úgy ment átváltozva valami ünnepségbe, deolyan derűsen s annyi igyekezettel, mintha a tálathozná a töltött káposztával.

S ahogy ültem a padon s néztem Borcsa utánakit szerettem, hirtelen visszaemlékeztem arra a szépnyári éjszakára mikor Kér-Semjénbe hazatértem nagy-apó születésnapjára. Csak épen erre az utolsó születés-napjára emlékeztem, mikor ki volt terítve odabenn.Micsoda borzasztó csend szállott akkor éjjel, micsodaborzasztó csend a parti ösvényekre, füzekre, a többifákra s bokrokra magam körül, az egész kertre előttems arra a kis csónakra ami ki volt kötve a kert alatt sinkább a holdfényben s a csendben ringott mint avízen. Alig mertem jönni abban a nagy csendben.A komondoroktól is féltem s leültem a Szamos partján,a kis bőröndömre a fűben. S csak ültem a fűben, aparton, a kis bőröndömön, a holdfényben s nem istudom, hogyan aludtam el, egy ültömben a fűben.S nem is tudom, hogyan ébredtem, hogyan siklottamát a holdfényből abba a hajnali derengésbe, amelybena fény, legszűzibb kezdetében valami tejszínekbe áztattael az egész partmenti tájat, az ösvényt, a füzeket, atöbbi fákat s bokrokat magam körül, a kertet előttems a kis csónakot a kert alatt egy olyan tündéri vízen,n°gy úgy tűnt, nem is létezik. Valami ezüst álomfeküdt ezen a vízen. S ebben az egész partmenti táj-ban valóságon kívül, hirtelen nagyapó megjelent a kertkapujában, fehér fürdőköpenyben a csillogó atmosz-férában. Olyan könnyedén jött, olyan finoman a kisősz szakállával ami lógott az arcáról, olyan hajlékonyan

116

a fűben a két meztelen lábán, hogy szinte nem is jöttmint inkább szállott. Mint egy fehér püspök mennybemenetelkor, úgy szállott. Mint egy nagy fehér lepkeúgy szállott.

Oh lepke! gondoltam s el voltam bűvölve gyermek-szívemben. Mert csakugyan egy nagy fehér lepkéregondoltam, egy gyönyörű lepkére akit itt láttam akertünkben a nyáron! S amíg csak jöttek a vendégekfeketében s bementek a halotti szobába, mindig csakerre a lepkére gondoltam. S már egészen boldog vol-tam, ahogy mindig csak erre a lepkére gondoltam.

A kántor a kisfiával

Gyarmatról átjött a kántor a kisfiával. A kerítésmentén kötött ki a talyigájával, a pipáját az ülés alárejtette, a gyeplőt is oda kötötte a talyiga oldalához,aztán leszállott két hosszú sovány lábán. Elsőbben isodament a lóhoz, nézte és kitapingatta a háta hosszá-ban, ha vájjon megizzadt-e? A háta hosszában az adurva lógerinc látszott csigolyákra osztva, amit márcsak a bőr takart mint egy kemény nyúlványt, a nyaká-tól a farkáig. A bordái mögött a behorpadt medencéjeis látszott. Nagyon szomorú, fáradt ló volt, avultsárgamint egy emlékmű, gyér sörényű, megroggyant csüdbens csalikban. Noha a combján legyek ültek s szíttáka kis maradék vérét, mégis alig legyezte magát azzala kis csonka farkával, lombja vesztetten, ami maradtneki.

A kántor megoldotta az istrángot, a kötőfék szárátrácsavarta egy lécre a kerítésen s nézte a fiacskájátaki leszállott utána.

— No gyerünk, — mondta a kisfiúnak, — nyilvánmár el is késtünk.

Azzal megindult két hosszú sovány lábán, valamibizonytalanságban és feszélyezetten amiért elhagyta

117

a pipáját. De ahogy közelebb jött s meglátta Bittérbácsit a tornácon, már fürgébben is lépett, azzal a cél-irányossággal, amellyel a kántor otthon van mindenhalotti házban.

— Jó napot körorvos úr! — szólott s megemeltea kalapját. — Hát elment az öreg! — mondta s nyilvánmég beszélt volna, ha nem érzi a pipája hiányát, amiszívbéli érzéseit és gondolatát, egész ékesszólását meg-akadályozta.

Egy percig nézték egymást, kántor és körorvosazon barátságosan, azzal a begyakorolt, azzal a sohasem múló tekintettel, amit rég ismertek, rég megszok-tak az egymás szemében. Azzal az ősi tekintettel,amelyre ráborult az idő, annyi emlék, annyi közösség,minden! Azzal a furcsa, meleg és üres tekintettel,amelynek már rég nincs mondani valója. Azzal a lágytekintettel, mint egy dal szavak nélkül. Azzal az úgy-szólván lezajlott tekintettel, amellyel hosszú évekóta üdvözölték egymást, a Szamos mentén, Szamostáján, mindenütt a Szamos partvidékén minden teme-tésen.

— Nem késtem? — kérdezte, ahogy jött fel a lép-csőn, két hosszú sovány lábán a kőlépcsőn. —Mert-hogy messzi út, — tette hozzá amint felért a tornácra.— A lovam így is beleizzadt, holott nem nagyon hajku-rásztam. Vastag por száll, — mondta s köpött egyszúrósat a kőre. S megint érezte, hogy hiányzik apipája a két foga közül a szája szélében. — Innámvalamit, — mondta végül. — Valami kis savanyút,mielőtt bemegyek a szobába, — fejezte be s megállotta küszöbön. Megállott a küszöbön s a torkát reszelte.

Akkor, rögtön, Bittér bácsi hozott a pohárszékrőlegy kis sárga lét egy pohárban s felöntötte vízzel.A kántor nem mozdult a küszöbről, csak úgy nyújtottaa karját szomjában, a pohár után a levegőben. Úgytűnt, hogy kántor-lénye, ahogy ott áll a küszöbön snem mozdul, valahogy már külön volt a szomjától.Hogy szíve-lelke már besiklott a halotti szobába s

118

osak profán énje maradt kívül még egy percre, amígfelhajtja az italt. Már fel is hajtotta, még egyet köszö-rült a torkán s aztán befordult a küszöbön két hosszú,sovány lábán. S miután Bittér bácsi visszatette apoharat a helyére, maga is bement utána.

A fecskék szünet nélkül szálltak, féloldalt dőlvea félszárnyuk villogásával a gyöngy-kék levegőben sBorcsa is feltűnt, a fekete ruhában, ahogy megint jöttés ment a szobából a tornácra s megint egy pillanatraa Sarla néni szőke feje is látszott a fátylai alatt és BizseÁkos aki követte s vigasztalni látszott. S még jöttegy pár kései vendég s a gyarmati pap is behajtott azudvarra s figyelte a komondort, aki jött feléje, gyanúsalázattal a farkát behúzva. S a Szamos felől, a révészhangja hallatszott ahogy kikötött a komppal a régifüzek alatt.

Akkor a kántor kisfia odajött hozzám. Elébb mégnézett egy ideig, szótlanul és habozva s végül közeledett,félénk barátsággal.

—Már találkoztunk egyszer, — mondta, — nememlékszel?! Tavaly nyáron, — magyarázta, — nagy-apó születésnapján.

—Igaz, emlékszem, — feleltem magam is barát-sággal, — csakhogy akkor nem beszéltünk.

—Akkor cigányzene is volt, — mondta a kisfiú,— s a béreslány táncolt a kocsissal a pitvarban.

— Akkor még nagyapó is táncolt, — mondtam,— holott már megvolt kilencvenéves!

—Kilencvenéves? — kérdezte a kisfiú s majdnemsírt, úgy ámult.

—Akkor itt volt Róz néni is, meg a kisleánya! —mondtam hivalkodva, mint aki tudja a dolgokat.

—Róz néni? — kérdezte a fiú.—Meg a kisleánya! — mondtam. — Azzal tán-

colt nagyapó.—Igazán? — kérdezte a kisfiú és leült mellém

a padra.

119

Az ének

— A papa már énekel! — mondta a kántor kisfia,aki mellettem ült a kertben, a padon. — Már énekel!—- ismételte s olyan boldog volt s olyan büszke is volt,ahogy ült mellettem a padon és hallgatta az apja hangjáts bámult a kék levegőbe. — Nagyon szépen énekel, —mondta és csak bámult.

Csakugyan, a kántor kis vékony hangja hallatszotta házból. Úgy jött ez a hang, elnyúlt ritmusával, sza-kadozva, elakadva, úgy jött siralmasan a tornácon át,mint egy messzi útról s elérkezett hozzánk kis darabokratörve. Egészen vékony kis hang volt, öreg ember vé-kony hangja, de amit telített, fűtött és hevített valamirégi gyakorlat, buzgalom és tudomány. Igazi kántor-hang volt, keserű és mélabús az érzéktelenségtől. Lehe-tett érezni ebben a hangban azt a gépies lelket amely-ből fakadt, azt az elunott formát és akcentust, melykívül van emberen, tárgyon, érzésen és gondolaton,kívül a halotton s a koporsóján, bús elmúláson és meg-üdvözülésen, amellett, hogy mindezt körülzengedezi,siratja és ünnepli. Lehetett érezni ebben a hangban,hogy felüdült s megnemesedett abban a kis savanyúborban, amellyel az utolsó percben megöntözte magát.

— Nagyon szépen énekel! — mondta a kisfiúmellettem.

De vájjon mit énekel? kérdeztem magamban.Mert az olyan furcsa hang volt, a gyarmati kántorhangja, olyan rekedt és megcsukló változatokkal és át-menetekkel, hogy nem tudtam követni. Holott magam isfigyeltem és hallgattam és bámultam a kék levegőbe.A kék levegőbe ahol a fecskék röpültek féloldalt dőlveés zuhanva s megint fölszállva a magasba és megintvisszazuhanva. S ahogy ez a szüntelen mozgás, zuhanásés körforgás a maga könnyed és hangtalan ritmusátsodorta a fecskeszárnyak iramával, vibrálásával s villo-gásával, a kántor hangja még kínosabbnak tűnt valami

120

röghöz kötött mozdulatlanságban. Lehetett érezniebben a hangban, hogy nagyapó csakugyan meghaltörök időkre a világban.

De már akkor, rokonok és gyásznépek kitódultaka szobából és a gyarmati kántor mellett a gyarmatipap is föltűnt, méltóságosan és teológikusan a hosszúszakállával. A nyári fény megcsapta ezt az egész társa-ságot, ahogy kiért a tornácra s valahogy úgy tűnt útjáttévesztettnek, idegennek és lehetetlennek abban a naptólsugárzó másik világban ahová kiérkezett. A sok virága kertben s a sok fecske a levegőben mind riadoznilátszott s e külső világ izzó atmoszférája aHg tudtamagába olvasztani ezt a sötét képet nagyapó koporsójá-val és ezt a sok feketeséget. Csak épen a Sarla néniszőke feje vált ki derűsebben a bús gyülekezetből és kékszeme csillogva követte valami jobb sorsa fakadásátezen a temetésen, amelyen egész női lénye szinte újjá-született. És mellette, a kis öreg népek ellankadt sorá-ban, a Bizse Ákos fiatalsága, fürgesége és mozgékony-sága az élet legszebb útját követte nagyapó holttetememögött. S mind olyan csöndes volt, olyan megbékélt,az egész rokonság, a sok kis öreg ember, kis öreg asszony,ahogy ez mind lebotorkált a lépcsőn s megindult a kert-ben, a fényben és a csöndben, nagyon megelégedetten.Mert főképen azt lehetett érezni, hogy mindenki meg-van elégedve. Mindenki megvan elégedve e földi dolgokrendjével és menetével.

—Kilencvenéves volt! — mondta Kálozdi néni, —hát mit akar többet?

—Igaz, igaz, — mondta egy másik kis öregasszony.—Rossz beteg volt, — mondta Sarla néni még

szőkébben a fátylaiban, ahogy leért a kertbe. — Tudjaazt, hogy fellökte az orvosíiágot, amit nyújtottam neki!Még ma is élne, ha bevette volna! — mondta a lelkemélyén valami titkos rémüldözéssel. — Hát nem igaz,Bittér bácsi? — fordult a körorvoshoz.

—Oh istenem! — felelte Bittér bácsi filozofikusans jött csendesen a menetben.

121

— Mikor az ember már nagyon öreg, akkor mársemmi orvosság nem használ, — mondta jó apám böl-csen jó anyámnak.

Akkor Kálozdi néni hozzájuk csatlakozott.—Amit én szenvedtem vele! — mondta sóhajt-

gatva. — Maguk azt nem tudják amit szenvedtemvele, tíz évig amit szenvedtem, amíg itt voltam mel-lette! Egy nap már nem bírtam tovább s mentem.Ép az előbb mondtam el a körorvos úrnak, hogy azmilyen szomorú dolog volt, mikor nézett a komp utáns utánam azon a bús napon mikor mentem. Ahogy azta barázdát nézte a vízen amit a komp hagyott magaután. Hogy az milyen szomorú dolog volt!

—Minden szomorú dolog az életben, — mondtajó apám azon hangsúlyozottan, ahogy valami nagyonbölcs dolgot kívánt mondani.

Mind a kertajtóban voltak ekkor, a poros úton aholmegindultak a temető irányában.

— Milyen szépen énekelt édesapám! — mondtaa kisfiú az apjának, ahogy odaszaladt hozzá, alighogymeglátta.

Hazafelé

A kántor leoldotta a lécről a kötőféket, felszedteazt a maroknyi szénát ami a lova előtt maradt a görön-gyön, a zablát is visszanyomta a ló szájába, a két nagysárga fogsora közé, megnézte a pipáját az ülés alatt,ha ott van-e épségben, aztán még várt egy percig agyeplőszárral a kezében mielőtt felszállott volna a talyi-gájára s keserűen körülnézett a gyöngy-kék levegőben,ahol a fecskék szüntelenül szálltak a Szamos felől svissza a Szamos irányában. Soha embert, két soványlábszárán, a gebéje s a talyigája mellett, ilyen siralmas-nak nem láttam. Elvégezvén szertartásos énekét nagy-apó ravatalánál s indulóban hazafelé az előtt a messzibekanyargó országút előtt, amely eltűnt a horizontban,

122

valami olyan tökéletes képét adta az utazása nyomorú-ságának, valami olyan siralmas érzését az emberi cél-talanságnak épen azzal, hogy ez a hosszú fehér útnyúlt ki elébe, a kerékvágások barázdájával. Mit vártmég? Mért nem indult? Min töprengett, maga elémeredve, két szőrös szemöldöke borulatával, a kétfáradt szeme fölött? Hirtelen elcsapta a gyeplőt, azülés alól kiemelte a pipáját, megcsapkodta a tenyerében,megtömte dohánnyal s mindig csak állott s nézett egymély ránccal a homlokában. Aztán rágyújtott, fújtaa füstöt, várt, elmélyedt, kutatta a hatást magában, agyomrában s a hasában, a pipája megváltó hatásátminden érzésében s minden gondolatában. A fecskékszüntelen szálltak a feje fölött sebes iramlással, féloldaltdőlve, villogó szárnyakkal a kék levegőben, a fecskék!Zuhanva s megint visszaszállva a föld színéről a ma-gasba, ahol más fecskékkel találkoztak s rohantakvissza, mind együtt, egyszerre, a Szamos felé, messze!S a part mentén, megperzselve, a sok szöszvirág éspitypang tűnt elő a fűből, a sok vadvirág, vad ánizsés poloskamag párolgott keserű aromákban. A füzekbúsan álltak lehajlott ágaikkal s a révész hangja hal-latszott, ahogy kikötött a komppal. S a kántor csakállott s nézett.

— Fiam, fiam, — mondta a kisfiának, aki ottállott a talyiga mellett, olyan türelmesen szegény gyer-mek, — fiam, — nyögte és csak nézett. Csak fújta afüstöt mind szaporábban s nézett.

—Mi a baj édesapám? — kérdezte a fiú.Magam is kérdeztem aki kijöttem utánuk az útra:—Mi a baj Dömötör bácsi?— Csak épen, hogy azt a kis savanyú bort ittam,

— vallotta be melankóliával. — Holott már indulnék,mindjárt este lesz! — mondta. — Indulnék! — ismé-telte. — De kirázza ez a talyiga a lelket az emberből.

Azzal elindult pipástul, két sovány lábán s csakfújta a füstöt menetközben s úgy bámult a fecskékután, hogy nem is látta őket.

123

— Vissza tetszik menni a házba? — kérdezte a fiú.Már nem is felelt és eltűnt.—Nem szabad apának bort inni, — magyarázta

a kisfiú nagyon komoly arccal, ahogy felém fordult.A dolgok visszájára, mint egy kiváltságot, mint valamikülönlegességet, mint egy dicsőséget úgy magyarázta,hogy apának nem szabad bort inni. — Soha otthon nemis iszik, — mondta. — Csak akkor iszik mikor temetésvan. Mikor temetés van és énekel a holtnak.

—A templomban nem énekel? — kérdeztem, —a templomban Gyarmaton, istentiszteletkor?

—Akkor csak félhangon, —felelte a fiu, — s inkábbcsak siránkozva. Ez így szokás, — tette hozzá s odadőlta talyiga oldalához.

—Most láttam csak milyen szép kisfiú, milyensápadt, milyen bús tekintetű, igazi tizennégyéves!

—Hogyan élsz te Gyarmaton? — kérdeztem.—Csak nyáron vagyok itthon, — felelte, — a

vakációban. Reggel kimegyek a kertbe s körülnézek.Van négy szál mák a kertünkben, erre száll a sok méhs eltűnik a kelyhekben. Olyankor jön Málcsi néni, mertanyám nincs, az rég meghalt. Nagyon kövér Málcsinéni, — magyarázta föltűnő előszeretettel, — sokatszenved a melegtől. Mikor hozza a vajaskenyeret, márcsöpög a vaj az ujjáról, ahogy olvad a kenyéren.

—Nálunk Borosának van ilyen rém melege nyáron,— feleltem.

—Borcsa? ki az? — kérdezte.—A szolgáló.—Az is kövér? — kérdezte ábrándosan atalyigá-

nak dőlve.De már akkor jött a kántor, a part felől, két hosszú

lábán. Híven szítta a pipáját s a talyigához érve,megint a gyeplő után nyúlt.

— No mehetünk! szállj föl! — mondta a fiának.S ahogy indult, a sok fecske körülötte mind rohant

s elébe vágott, visszafordult s megint utána szállottbezuhant a láthatárba.

124

Sarla és Ákos

A kertkapuban álltam és bámultam a túlsó partfelé, ahol a Szamos mentén szekerek döcögtek és juh-nyájak mentek a porban és a napleáldozásban. Sohaennyire nem éreztem, a szívem mélyéig, bús magányossá-gomat. Keserű céltalanságom szinte odakötött a kert-kapuhoz s csak álltam itt és bámultam s vártam a sor-somat azzal az elernyedt megadással amit nem kísértse remény, se aggódás, semmi. Egyetlenegy gondola-tom nem volt a magam számára, amivel a jövőbe néztemvolna. Tizennégyéves voltam! Az egész élet úgy tűnt,hogy le van zárva számomra. Olykor jött egy paraszt-asszony a kerítés mentén, egyedül az úton, mezítlábs ment a kút felé, a füzek irányában. Rám se nézett,csak úgy maga elé mondta, ahogy elhaladt mellettem,csak úgy mondta halkan: »Jó estét!« s nem azt, hogy»Dicsértessék!« Nyilván amiért ismerte nagyapót akimeghalt, a családom népét, engem és származásom, azegész régi házat amiért ismerte nyilván, mondta azthogy »Jó estét!« s nem azt, hogy »Dícsértessék!« S csaknéztem utána ahogy ment s csak álltam a kertkapubans vártam. A fecskék még rökpödtek suhanva, mindsebesebb iramban ahogy érezték az est közeledtét.A part felől, a bokrokból, egy-egy rejtélyes madárszállott föl és eltűnt. A füzek lógatták fáradt ágaikat,porral behintett fáradt ágaikat valami néma fenségé-ben a múló időknek s a változatlan térnek. Magasanaz alkonyati égben, mozdulatlan szárnyakon s kinyúj-tott lábszárakkal, mint a pipaszárak, egy gólya inkábbúszott mint repült. S túlonnan, a Szamoson át Tunyogfelől, a harang kondult a nyári estében.

De már ekkor jött Sarla néni a fehér úton, haza-térőben nagyapó temetéséről. Már messziről láttama szőke fejét szinte sugárzón az alkonyati fényben, afehér arcát mint egy virággömböt, mint a bodzafavirágát fekete száron, a fekete ruhájában. A kalapját,

125

a hosszú fátylakkal már kezében hozta, a hosszútüllfátylakkal, melyek seperték az utat. A kékszeme is világított azon derűsen, hogy túl volt nagy-apón, gyászéneken és egyéb gyászon, túl volt mindenbánaton, temetésen és szomorúságon és visszatért azéletbe, a régi házba, kertbe és pitvarra, az örökségébes a tulajdonába! visszatért abba a kapzsi fiatalságába,abba a harminchat évébe derűsen és megváltva, mintaki még semmit sem mulasztott s csak most kezdiigazában. S Bizse Ákos jött mellette, a lelkes festő-művész és a tájat magyarázta. Mert hallottam és lát-tam is, ahogy a part s a Szamos felé mutat, fák és virá-gok jelzésével s bekapcsolásával egy-egy nagy szélesgesztusába és elmutat a láthatárra, a fényre és a fény-hatásra és arra a rejtélyes madárra is amelyik kiröp-pent a bokorból és elszállott fölötte. Ezt mind, eztmind, a bús fűzeket is porral behintve s azt a nagygólyát is aki már elmerült a láthatárban, ezt mindbefoglalta képalkotó fantáziájába, szép szavakba ésbárgyúságokba.

—Maga csak beszél, — mondta Sarla néni enyhemegrovással, — csak beszél, csak beszél, de soha nemfest semmit! Mióta van itthon, vakáción, a szolgabírótestvérénél! már a második hónapja s még egytenyérnyi képet sem festett a Szamosról!

—Épen az, hogy szolgabíró testvéremnél vagyok,— felelte Bizse Ákos festőművész, — az töri le bennema kedvet, az áhítatot, hogy úgy mondjam a szentihletet 1 Mikor látom az udvaron a gémeskutat alko-nyatkor egy csóka madárral az ágason s már vennémaz ecsetet s a palettát s hogy mondom »Jaj be szép!«,már rámröhög a szolgabíró testvérem, hogy hát azIsten áldjon meg, mi van ezen szép? Egy gémeskútons egy csókán aki rajta ül az ágason! Várj csak inkábblepuffantom onnan! s már szalad s hozza a puskáját.

—Attól még lehet festeni a Szamos partját, —felelte Sarla néni azon fölényesen, ahogy hozta a gyász-kalapját a kezében és seperte a fátylakkal az utat.

126

— Attól még lehet fösteni ezt a naplementi tájat amitmost magyarázott.

—Majd ha magával leszek a házában, fogok tudnifösteni! Akkor lesz kedvem, szívem, magáért. Leszsok gyönyörű színem is magáért. Akkor majd magánkeresztül Sarla, fogom érezni a tájat.

—Ez szép táj lesz! — felelte.De már akkor, szőkén a fekete ruhájában, derű-

sen a kék szemével, odaért a kertkapuhoz, hozzám.—Te mit állsz itt? — kérdezte és bámult.—Te mit állsz itt? — kérdezte Bizse Ákos s

fürgén befordult a kapun s ment Sarla néni után,egyenest a házba.

Nagyapó után . . .

Ez olyan furcsa dolog volt, hogy alig tudom ki-fejezni. Olyan furcsa dolog mióta nagyapó meghalt.Es valami olyasféle dolog volt, olyan rejtélyes és nyug-talanító dolog, hogy valósággal meg voltam riadvaönmagamtól. Mi történt velem? Mit éreztem? Aztéreztem, hogy gyermeklelkemet a nagyapó lelke szál-lotta meg. Megszállotta és megvilágítja! Hogy min-den ösztönömet, érzésemet, tudatalatti homályosságai-mat, nagyapó szelleme termékenyíti meg! Szegényelhunyt nagyapó bennem élt, bennem támadt föl!Bennem támadt föl, sajnos, inkább rossz tulajdon-ságaival. Keserű éleslátásával, megfigyelésével s kriti-kájával. Nem tudom hogyan történt ez, de mióta sír-jába helyezték, mintha megifjodott volna s én lettemhirtelen egész öreg ember, tizennégyéves koromban!Mindig furcsa, rejtélyes ember volt nagyapó, az egészNyírségen híres, ördögi kis öregember, száraz, furfan-gos, megtévesztő, aki kilencvenéves korában még a Róznéni kislányát kergette a fűben s az arcába fújta apitypang bóbitáját s még a Szamosban is megfürdött

127

mezítelen, a kis kecskeszakállával, amit rezegtetetta vízben. Gondoltam, most örök nyugalmából, öröknyugalmának kifürkészhetetlen éjszakájából, csinál ben-nem egy ilyen örök nyugtalanságot. Pokoli tréfa, deez nem lepett meg nagyapótól. Egészen világosanismertem fel halotti porában és emlékében, a humoraés eredetisége halhatatlanságát.

E perctől fogva, viselvén e súlyos örökséget, min-dent láttam, mindent tudtam, mindent megértettemami körülöttem történt, régi családi házunkban Kér-Semjénen, a Szamos partján. Mindent megértettemolyan átható megfigyeléssel, olyan szinte kínzó fogé-konysággal s fölismeréssel, hogy megsebzetten hor-doztam magamban a szívemet, a koraérettség savanyú-ságával. Már mindenki olyan furcsa szemmel nézettrám a házban, a kandúr szaladt előlem borzasztóugrásokkal, a komondor behúzta a farkát amikormeglátott, a fias tehén keservesen bőgött mikor be-léptem az istállóba s Borcsa úgy hozta felém reggelen-ként a tejes kávét a vajas kenyérrel, valami babonástisztelettel, alázattal és csoszogással, mintha nagyapó-nak hozná.

—Soha életemben ilyen kiállhatatlan gyermeketnem láttam! — mondta Sarla néni mérgelődő szőke-ségében.

—Sunyi egy gyermek ez! — mondta Bizse Ákosszamosmenti tájszólással s szinte kéjelgőn e meghatá-rozásában.

—Sunyi? Ez nem szó! — mondta Sarla néniszakértelemmel. — Nagyapó kedvence volt! — tettehozzá megvetéssel. — Ebben minden benne van!

—A kedvence? —kérdezte Bizse Ákos, — igazán?Lefösteném! — tette hozzá festőművész létére olyankülönös hangsúlyozással s azon készségesen, hogy nemtudom mit akart azzal mondani, hogy leföstene engem.

Mindenesetre megkockáztattam:— Valóban tessék rólam csinálni egy szép képet,

— mondtam. — Addig tessék ezt csinálni, amíg

128

itt vagyok. Amíg ilyen szomorú vagyok. Mert haletelik a vakációm s hazamegyek jó szüleimhez, márvidámabb leszek, — s lejöttem a tornácról a kertbe,nagyapó szívével a szívemben.

A fecskék keringtek körülöttem s fölöttem, hang-talan nekivágtak nyílsebesen a magasnak s zuhantakvissza a félszárnyukon, féloldalt dőlve. A violák mégillatoztak a virágágyakban s a szilvafákról a szérűs-kert szegélyén, egy-egy utolsó szilva hullott le a fűbe.Egy fekete rigómadár sárga csőre tűzött föl a muskát-lik mellől a fekete földből amit sűrűn szurkált, konokkitartással, kutatással s fölényes magatartással.

Elborulva a szívemben, részletenként követtem,apró fokozatokkal, Bizse Ákos festőművész térfogla-lását a házban. Térfoglalását, hódítását, uralmát ésbefolyását azzal a csikósgazda ábrázatával, amelynekkemény derűje és butasága, napbarnítottan, Sarla nénitvalami kancavirgoncságba hozta. Napról-napra, szinteóráról-órára hódított a festőművész, elébb az állványáthozta, a festékkazettáját, a vásznait s az ecsetjeit atestvérbátyja talyigáján, aztán már a bőrtáskáját isminden holmijával s beköltözött a házba, a vendég-szobába, ami az enyém volt idáig. Reggel kijött akertbe, feltett egy vásznat az állványra, kevergetettaz ecsettel a palettáján, nézte az eget a felhőkkel ésa fecskékkel, nézte a kertet a violákkal, szilvafákkal,muskátlikkal és rigómadárral s úgy tett mint akifesteni készül.

De akkor föltűnt Sarla néni a tornácon.— Művészem! — kiáltotta elragadtatva.

Rögtön otthagyta az állványt, a vásznat, a palet-tát, mindent.

— Készen van a reggeli? — kérdezte lelkesen sfelszaladt a tornácra.

129

Nyár vége

Gyermekszívem bánatával álltam meg a kertben,ez volt itt utolsó napom. A túlsó partról, a Szamo-son át, harangszó kondult, dél volt. A komondor aharangszóra megindult a pitvar felé, a kandúr is jöttméltóságteljesen és rezegtette a farkát, sűrű vibrációk-kal, ahogy érezte az ebédet. Borcsa megjelent a konyhaküszöbén és kinézett a napvilágba.

A fény derűjében már az ősz kísértett. Maga Borcsais idősebbnek rémlett. A fecskék is úgy repültek már,fokozott iramlással, körforgással és zuhanásokkal, ahogya hosszú útra gyakorolták be magukat. Már úgy repül-tek, mint akik elrepülnek. Villogó szárnyaik, a nyárnyomán, egy új nyárra készültek, más egek alatt, egymás világban. A révész is feljött a konyhára, fáradtan,bús öreg ember. Már kendőt kötött a nyakára, egy kisbarna rongyot, tele zsírfoltokkal. Felhajtott egy kupicapálinkát amivel Borcsa megkínálta régi barátsággal.

—Legyek a kompnál Füle bácsi, — mondta, —négykor indul az ifiúr.

—Vége van a nyárnak! — szólott Füle bácsi srámnézett szakértelemmel, mint akit felvesz a kompra.

— El fogunk férni ifiúr, — mondta tréfálódzva, —nem viszek csak két ökröt. Csak két beteg ökröt Tu-nyogra a doktorhoz, meg az ifiurat, — mondta.

— No jól van Füle bácsi, — mondtam, — mostmár sokáig nem fogom látni.

Soha ilyen bús nyaram nem volt, ahogy ezt lezártanagyapó halála. Soha ilyen bús nyaram Kér-Semjén-ben! Soha ilyen közelről nem láttam a dolgok mú-landóságát. Soha ilyen közelről nem éreztem egy széprégi világ leáldozását. Nem hogy a nyárnak volt vége,de úgy tűnt, hogy minden élet véget ért nagyapóéletével. Már nem is figyeltem a dolgokat, úgy hozzá-juk szoktam egy hirtelen átmenetben. Elborult lelkem

130

együtt szállott a fecskékkel, ahogy néztem utánukaz égben. Együtt hervadtam a violákkal, a mályvák-kal a kertben. Már nem volt szilva a szilvafákon. Azutolsó is lehullott a fűbe, ahol a tyúkok rohantákmeg és piszkálták a csőrükkel, egy éber kakas felügye-letével. S a muskátlik mentén, a fekete földön, sűrűnugrált a fekete rigómadár és szurkálta a göröngyötkonok kitartással s kutatással. Kis karcsú lényénekfölényes magatartásával.

Az idő olyan lassan múlott! Minden órának, min-den percnek valami külön súlya volt. A kertből kilát-tam a partra, a fákra, a Szamos vizére a déli napfényében. A sok vadvirág, vad ánizs és köményvirágmég egyenes szárakon állott, de már-már készen arra,hogy begörbüljön s elvesszen a nyár után. Magasana régi gólya szállott, aki mindig errefelé szállott. Erre-felé a mocsaras tájról. S ahogy szállott a tiszta levegő-ben, már úgy tűnt, hogy az ősz elébe száll. Az úton,a part mentén, birkanyájak jöttek torlódó sokaságbans bús sorsuk egyhangúságában. Azt a két beteg ökrötis láttam, nagyon lassú járással s fekete szarvakkal,ahogy ép a rév felé hajtotta őket egy fűzfavesszővelegy kis parasztfiú. Gondoltam ezekkel fogok utaznia kompon, a Szamoson át, ezzel a két beteg ökörrel,a kis parasztfiúval s a fűzfavesszejével.

De ekkor kijött Sarla néni a tornácra s Borcsaután kiáltott.

— Itt vagyok tekéntetes asszony! — kiáltottvissza Borcsa a konyhaajtóból. — Már hozom is azebédet az ifiúrnak! — mondta.

S csakugyan hozta a levesestálat, magasan a kar-ján. Feljött a lépcsőkön azon a két meztelen vöröslábán, olyan súlyosan és lomhán, mintha két vöröstéglán járna. Le is tette a tálat az asztalra, megállottés nézett. A komondor, a kandúr is feljött a tornácrautána.

— Egyedül fogok ebédelni? — kérdeztem meg-lepetve.

131

—Egyedül bizony! — felelte Sarla néni. — Hátez se tetszik neked? — kérdezte az arcomba meredve.

—Oh Istenem, olyan szokatlan! — mondtam sleültem az asztalhoz. — Az utolsó nap Sarla néni, —mondtam, — talán mind együtt ebédelhettünk volna!

—Az utolsó nap, persze! — felelte Sarla néni,— hogy a végéig is téged ünnepeljünk! Elég voltbelőled fiacskám, megvallom, elég az egész nyáron.Most már nincs nagyapó többet aki szabadjára hagyott.Aki nem tartott fegyelmet a házban. Most már énvagyok itt, — fejezte be haragos szőkeségében.

De akkor meglátta Bizse Ákos festőművészt, akiföltűnt a küszöbön csikósgazda ábrázatával. Rögtönfeléje fordult, valami furcsa omlatagsággal.

—Megy haza a fiú! — mondta a művésznek.—Hála Istennek! — felelte Bizse Ákos. — Most

majd legalább nyugodtan lehet élni! — jelentette kimegelégedéssel.

—Ez az! nyugodtan! — felelte Sarla néni. —Imádom a nyugalmat az életben, — mondta.

S azzal már lement a kertbe, a művésszel akikövette.

— Nohát, hogy ne legyek egyedül ifiúí, leülökide melléje, — mondta Borcsa barátsággal.

Búcsúebéd

Amíg csak ebédeltem Borcsa itt volt velem atornácon s az asztal végéből nézte barátsággal mindenmozdulatomat. Utolsó s magányos ebédemet ennéla családi asztalnál, nem tudom micsoda derűs hangu-latba hozta azzal a jóindulatával, készségével és azzala ritmikus folytonossággal is, amellyel egymás utánhordta be a tálakat diadalmasan.

— Nem kell búsulni ifiúr, — mondta,— itt vana rózsakrumpli, meg a borjúpecsenye!

132

S odarakta elém a tálakat valami áldásos kézmoz-dulatával.

—Köszönöm Borcsa, magára nincs semmi pana-szom, — mondtam az elborult szívemmel.

—No hála Istennek! — felelte, — még van lek-város derelye is! — jelentette be reménytkeltően.

Azzal megint leült és nézett és várta a percet,hogy behozza a lekváros derelyét. Lehetett látnirajta ahogy várja ezt a percet, ahogy fölkészül enneka percnek súlyára s jelentőségére minden érzésével ésgondolatával. Lehetett látni rajta, hogy a szíve dobogannak a pillanatnak az elérkezésére, amikor be fogjahozni a lekváros derelyét.

—Magát mindig szerettem Borcsa, — mondtam,csak épen, hogy mondjak valamit.

—Én azt tudom ifiúr, — felelte, — én is szerettemaz ifiurat, — mondta,— azért is csináltam a lekvárosderelyét.

A komondor is itt volt aki nem tágított. A kandúris megvonult födött állása biztonságában s onnanlesett a két zöld szemének a lehető legmerevebb tekin-tetével. Mivel az ilyen merev nézésű rejtélyes kandú-rokat kevesen szeretik s nagyon sokan bántják, Istenfelgazdagította a lelküket az óvatos körültekintés, abölcs védelem s a helyzetek felismerésének úgyszólvánkritikai tudományosságával. Ez volt itt, a természet-tel kapcsolatban, az utolsó megfigyelésem, ezen azutolsó ebéden. Míg falatoztam a borjúpecsenyéből,eszembe jutott, hogy nagyapó, minden háziállatjaiközül, csak épen ezt a zöldszemű kandúrt szerette,mert ő maga is, élte végéig, kilencven évéig, egy ilyenzord kandúr volt abban a fedett állásában, biztonságá-ban és bizalmatlanságában, amelyekben senki megnem közelíthette. Sajnos, elhalálozván, szfinx-lelkénekrejtélye imhol meg volt oldva! Most már nyilvánvalóvolt, hogy ködös elborulásaiban, órákig tartó elmeren-géseiben s tépelődéseiben, egész hallgatag lényénekkeserű titokzatosságában az a permanens és szélső

133

gondolat bántotta, kínozta és marcangolta, hogy Sarlanéni fog örökölni utána. Szegény nagyapó, gondoltam,borzasztóan szenvedhetett!

De akkor Borcsa hirtelen felpattant s szaladt akonyhába a lekváros derelyéért!

S már hozta is a füstölgő tálban, dúsan behintvedióval s cukorral a tetejében, már hozta is a tálatmagasan a karján, paraszti lényének valami olyandicsőségében, hogy szinte túlnőtt magán, megszépült,fölmagasztosult, mint egy őskori papnő az áldozattalamit az isteneknek szánt. Soha nő lelke így össze nemvolt forrva avval a tésztával amit csinált, soha így belenem volt gyúrva lekvárba, reszelt dióba, porcukorba!

—Ezt tessék megnézni! — mondta, amint letettea tálat az asztalra.

—Ez ép olyan szép, ép olyan jó, mint magaBorcsa,— mondtam az elborult szívemmel bölcsen.

És elmerülve a tányéromban, azzal a lendületesodaadással nyeltem sűrűn a derelyéket teológikusan,mint mikor az ember, legmélyebb bánatában, meg-bántva hitében s minden szent reményében, egy tálételben talál menedéket. Borcsa, az asztal végében,nem mozdult csak nézett. Lehetett látni rajta, hogya lelke mélyéig koncentrálva, csak azt az ízt és zama-tot követi eszményileg, amit én fizikailag érzek. Lehe-tett érezni rajta, hogy azzal a tésztával, dióval s cukor-ral amit nyeltem, ő maga is elolvad a számban. S mégmindig ragyogott a szeme fényében, még mindig sugár-zott diadalmasságában, mikor már vége volt az ebéd-nek s lehordta az asztalt. A komondor a farkát csó-válta, valami imminens jövő reményében. A kandúris kijött rejtekhelyéből, félkörben a gerincével.

—Vájjon hol van Sarla néni? — kérdeztem,amint eljöttem az asztaltól. — Vájjon hol van BizseÁkos? — tettem hozzá tájékozottan.

—Azok lementek a szőlőbe, — felelte Borcsa, —ahogy szoktak ebéd előtt. Ákos úr ott főst a filagóriá-ban. Oda is rendelték az ebédet.

154

Így múlt el még egy óra, súlyosan, így múltaka percek, így múlt el még egy óra! A violák mégillatoztak a virágágyakban, a fecskék szüntelenül száll-tak s készültek kisasszonynapjára, a nagy útra. A Sza-mos felől hallatszott a révész hangja ahogy kikötötta komppal. A kocsi zörgött a kis udvar felől s Borcsahozta a bőröndömet.

Egy percig még nézett, szótlanul, meleg barát-sággal, miután a táskámat föltette az ülésre. Mégnézett egy percig a dús melle hullámzásával. Aztán,hirtelen, magához ölelt. Az egész vastag száját azarcomba nyomta.

— No Isten vele ifiúr! — mondta.

Távoli rokonság

—Kérem tanácsos úr, Szurtos János úr van itten,— jelentette a szobaleányom.

—Szurtos János? — kérdeztem, — nem ismerem.—Azt mondja, távoli rokon.Kéregetők, sopánkodók és tolakodók részéről száz-

szor hallom azt egy nap, hogy távoli rokonuk vagyok.Semmi nem hat rám ellenszenvesebben. Megvallom,legközelebbi rokonságom iránt is fagyos érzelmekkelviseltetem és senkit e rokonság közül nem frekventálok. /Megtanultam az életben, hogy minden rokoni kötelékmerő véletlenség lévén, egy vadidegen embertől mindigtöbbet várhattam és remélhettem, mint tulajdontestvéreimtől.

— Küldje el Szurtos János urat! — mondtama szobaleányomnak.

De már akkor a küszöbön feltűnt Szurtos János,barátságos hajlongással.

— Az nem olyan egyszerű csakúgy elküldeni egyembert a mai viszonyok között! — mondta mosolyogvaés belépett, — Manapság mindenkit meg kell hallgatni.

135

— magyarázta, — mert semmi nem hat lázítóbban, mintmikor egy jobb sorban levő ember elhárít egy másikat,akihez inkább mostoha a sors. A mai élet s a mai körül-mények, — folytatta, —bizonyos testvériségre kötelezikaz embert. Mint nyugalmazott számtanácsos és köz-ismert tőkeképző és vagyongyűjtő, tartozol annyivalegy távoli rokonodnak, hogy türelemmel meghall-gassad.

—Kérlek szépen, — mondtam intimidálva s meg-adtam magam a helyzetnek.

—Mindenekelőtt tisztázni kívánom rokonságunk-nak kissé homályos kérdését, — mondta Szurtos János.

—Ezzel ne fáradj, — vetettem közbe. — Ezinkább ártana céljaidnak előttem. Jobb ha nem vagyrokonom, ha ezt nem bizonyítod. Ez mindenesetre elő-nyösebb számodra.

—Legyen, — felelte Szurtos János és barátsággalnézett.

Barátsággal nézett két hunyorgató szempilla alólvalami olyan sunyi tekintettel, hogy ilyet még sohanem is láttam. Dús haja, sűrűn telehintve, mint egycukorszóróból, valami porladozó fehérséggel, egy olyandűlt homlok fölé borult, hogy ilyet sem láttam mégsoha. Lehetett érezni e homlok mögött, a gondolatokzord súlyát s bonyodalmát. Lehetett érezni e gondo-latok erkölcsi jellegét is, nem tudom micsoda alacsony-rendűségben. Lehetett érezni az egész emberben azta sötét mélységet ahonnan jön.

—Szóval, mivel állhatok rendelkezésedre? — kér-deztem meglehetős kényelmetlenül és készen mindenáldozatra, csakhogy vége legyen ennek a beszélgetés-nek.

—Kérlek szépen, — mondta, mint aki ráér mindeneszmecserére,— nincs semmi különösebb kívánságom.Csak éppen, hogy a múlt este a családommal róladbeszélgettünk s gondoltam, meglátogatlak. A kétleányommal beszélgettünk rólad, a két gyönyörűleányommal, akik gyakran látnak téged az estéli órák-

136

ban amikor errefelé sétálgatnak s te is lejössz az utcárajárni egyet ezen a környéken. Csak épen beszélget-tünk róla, milyen furcsa az életben, hogy rokonok ígytalálkoznak az utcán, a téli estében s csak úgy mennekel egymás mellett, mint mikor a hajók találkoznak atengeren, ahogy a költő mondja. Se szó, se hang, sebeszéd, csak a végtelen tenger, a végtelen élet! Ezsodorja őket külön-külön, mindegyiket a maga útján,a maga célja felé. Mondom ilyenformán beszélgettünk.Mert ez minden szórakozásom, hogy a lányaimmal be-szélgetek. A feleségem tavaly meghalt, küldtünk is egypártét neked, gondoltam fogsz is örülni neki amilyenjó rokon vagy.

— Nem vagyok jó rokon, igaz, nem is akarok azlenni, — feleltem, — de azért az ilyen partéknak nemszoktam örülni, ilyet ne is mondjál nekem! — tiltakoz-tam. — Ha valaki meghal, az egy szomorú dolog,—mondtam mint okos ember.

Egy percig hallgattunk. Szurtos ült és nézett.Nyilvánvaló volt, hogy eltért a tárgytól. Lehetett éreznirajta, hogy keresi a fonalat. A fonalat, hogy vissza-térjen a két leányára. Lehetett érezni ezt a fonalatösszekuszáltan, a dúlt homloka alatt. Akkor, hogymielőbb vége legyen, én jöttem elébe a fonállal.

—Szóval van két gyönyörű leányod, — mond-tam ártatlanul. — így hát nem is lehet panaszoda világra.

—Oh istenem, panasza az mindig van az ember-nek, — felelte. — Annyit küzdöttem, annyit próbáltam,hiába. Mindent próbáltam amit csak lehet, a két lába-mat lejártam annyit szaladgáltam. Nincs az a mester-ség amit nem kezdtem. Nem mondhatsz olyat amitnem kezdtem. Gyárimunkában, iparban és kereskede-lemben, még irodalomban és művészetben is mindentmegpróbáltam, mert regényeket is vittem közlésre azújságokhoz s mint modell is ültem egy festőnek egyképhez. Kártya, billiárd, ezt mind megpróbáltam. Ezmind tartott egy napig, két napig, aztán nem ment

137

tovább. Megint kezdtem elülről. Volt egy perc mikormár nem volt mit próbálnom. Amikor ezt az egészemberi komédiát, ami csak lehetséges, végig lejátszot-tam. Az összes szerepeket, amit csak eltudsz képzelni,azt mind eljátszottam. Most már egy kissé fáradtvagyok, megvallom. Nem is vagyok már fiatalember.Ez most a végső dolog amit próbálok, hogy itt vagyokveled.

Milyen furcsa dolog, hogy most hirtelen felállotts elvágta a beszédet. Még nézett egy percig s aztánment. Már készült, hogy a kalapját feltegye a fejére,miután felkapta a télikabátját. Úgy készült a kalapjá-val, hogy előbb hátranyomta a dús haját a homlokáról,a fejebúbja irányában. Aztán megállott a küszöbön.

— Csak épen, hogy a múlt este elbeszélgettünkrólad a két leányommal. Hogy azok téged hogy szeret-nek! Hogy olykor az utcán mikor meglátnak este,még utánad is fordulnak. Csak épen megszólítani nemmernek. Holott két olyan gyönyörű leány ez! Minda kettő szőke, egyforma ruhában s egyforma kalapban,ahogy mennek mosolyogva. Erről lehet megismerniőket. Mint két ikertestvér ez a két lány, olyan egy-forma szőke! Azt nem is mondom, hogy rokonok isvagytok, minthogy nem tartsz rokonságot. De azértmégis csak rokonok vagytok, ha távolról is, de mégiscsak rokonok, ezt nem lehet tagadni. Hát nem igaz?— kérdezte és ment.

Félhomály

Az szent igaz, hogy nagymamával rosszul bántak.Ezt mind láttuk és éreztük, bús unokák, akik itt vaká-cióztunk Nyir-Füzesen, a nyáron, kis családi házunk-ban. Ezt mind éreztük részvéttel és szeretettel nagy-mama iránt, de aztán lassanként megszoktuk mint egycsaládi hagyományt s gyermeklelkünkkel beletörőd-

138

tünk nagymama sorsába s a dolgok folyásába. Leg-föllebb ha alkonyatkor, a kertben, a szilvafák alatt,kicseréltük benyomásainkat.

—Megint kikapott nagymama anyukától! —mondta Erzsi húgom s bámult a kék szemével.

—Apuka is leszólta ebédnél, — feleltem mint idő-sebb, egy fokkal magasabban.

—Én láttam, hogy nagymama sírt! — mondtaTamás, aki nem kétkedett.

Nem is lehetett kétkedni. Valami furcsa, homályosviszony volt ez itt ebben a családi házban, jó szüleinks a nagymama között. Valami rejtélyes kuszáltság alelkekben, amit alig lehetett magyarázni. Valami rejtettharag és ellenszenv nagymama iránt. Mert ezek nemvoltak éles kiszólások, csetepaték és veszekedések. Ezekinkább kis dúlt hangok voltak, lappangó kétértelmű-ségek, kis csípős megjegyzések nagymama irányában,azon a sóhaj szerű halk hangon, ami annál inkábbsebzett, hogy így szordinóba fojtva szállott nagymamafelé. Olykor, még annyi sem volt, csak egy-egy gúnyostekintet volt, egy olyan felülrőlnézés, mint egy hegy-csúcsról egy örvénybe, szegény nagymamára. Olykorcsak egy-egy kézmozdulat volt, különösképen jó apánkrészéről, ahogy például a pipája hamuját verte ki, mint-egy véletlenül, a nagymama szoknyájára.

Nem is az volt, hogy jó nagymama, szegénysorban,a gyermekei kenyerén élt itt Nyir-Füzesen, ebben a kiscsaládi házban. Valami titkosabb okok rejtőztek itte keserű viszony mélyén. Ez a hang és ez a modor nagy-mama irányában, annál kínosabban hatott, hogy acsaládi köteléknek és összetartozásnak minden melegesőt izzása benne volt a hangban és a modorban is. Nagy-mama múltjában lehetett itt valami kusza dolog, valamiszabálytalan és sérelmes dolog, talán valami ledér dolog,amit nyilván nem lehetett soha többé, ebben az életben,megbocsátani neki. De vájjon mit értettünk mi ebből,bús unokák akik itt vakációztunk Nyir-Füzesen, ebbena kis családi házunkban?

139

Mit értettünk mi ebből a félhomályból, jó magam,Erzsi húgom és Tamás, akik jó nagymamát, mostohasorsában, üldözött lényében, olyan híven szerettük!Mert igazában, nem lehetett csak szeretni, amilyentürelmes, szelíd és a bánatában is csak mindig jókedvűvolt! Viruló öreg asszony, nem is öreg asszony, aligpár évvel túl az ötvenen s olyan derűs kék szemekkelmegáldva, hogy ezekbe öröm volt nézni ezekbe a sze-mekbe. Egész testi formája, teli kövérsége ellenére,valami egyéni büszkeséggel állta az időt s dús keble,egy-egy vaskos szőlőfürtre osztva, a termékeny erő ésegészség érzését keltette az örök nőiesség sugárzásában.Panasz nélkül tűrt mindent, rezignáltan nagymama.Mert testi kövérsége és dús keble mögött, nyilvánvalóanerős lelket rejtett. Nyilvánvalóan erős lelket abbana félhomályban ami beborította. Úgy is tűnt, hogymúltjának titkos emlékeit őrizve, a jövőt sem érezte,a maga számára elveszettnek. Igaz, néha sírt, magányo-san a konyhában, a tűzhely körül ahol főzött. Deaztán, alighogy feltűnt az esti csillag az égen, megintjött derűsen, kedvesen, csak épen egy kissé elborultkék tekintetével, amelyben a gondolata rejtőzött.

Egy este átjött Bogdányból a zsidó pap, imholelőször özvegysége óta! Ahogy leült az asztalhoz, acsaládi vacsorához, ahogy leült kárvallottsága pátoszá-val, mind bámultuk és néztük. Egész sápadt arca voltazon a csekély területen, ahol a szakáll nem árasztottael az arcot s hajlott orra nyúlt ki ebből a szakállból, mintegy késpenge egy bozótból. A füle mellett, gondosanbegöngyölt hajfürtjének színárnyalatait csodáltuk. Voltebben a hajfürtben a bronz meleg színéből, a gesztenye-barnából s a piros-pejből egy-egy színárnyalat, szivár-ványosan egybefonva. S maga a fül is remeknek tűnt,azzal a mesés mintázottságával valami rétestésztából,gyöngyházból, viaszból és tubarózsából. Ezzel a haj-fürttel s ezekkel a fülekkel, nem tudom micsoda har-móniában szólott egy lágy meleg hang az orra alól s aszakállából, mint egy erdőből egy hang. Mint egy erdő-

140

ből egy hang mikor beszélt az özvegysége bánatáróls magányosságáról. . . Bús magányosságáról Nyir-Bogdányban. Nagymama az asztal végében ahol ült,majdnem sírt ahogy hallgatta. Fel is állott az asztaltóls kiment a konyhába. Azóta nem is láttuk többé. Nemláttuk többé jó nagymamát rezignáltan. Nem is igenértettük, bús unokák akik voltunk, hogy mi történt.Reggel is csak azt hallottuk, hogy elköltözött Nyir-Bogdányba.

A titok

Ezt a történetet Hlatyi Barna, a kitűnő íróbeszélte el nekünk az este, egy kis budai korcsmában,ahol borozgattunk.

—A múlt héten, egy éjszaka, — kezdte illusztrisbarátunk a maga elbűvölő modorában, — csöndesenültem az asztalomnál és hallgattam a Westminster-órám melodikus skáláját, ahogy ez megindult, ez askála a fejem fölött negyedóránként s elhangzott akönyvpolcokon. Egy pillanatra Londonban képzeltemmagam, a Themze partján, ahol bús fiatalságomatéltem. Ahol ép így hangzott, csak épen erősebb kon-gassál ez a dallamos skála a fejem fölött. De ekkorkopogtattak az ajtómon.

—Ki az? — kérdeztem és vártam.S mivel senki sem felelt, odamentem az ajtóhoz

s kitártam.Egy sápadt fiatalember állott a küszöbön.

—Gondoltam nem zavarom ebben az éjféli órá-ban, — mondta.

—Valóban nem zavar, — feleltem, — mindigéjfélkor fogadok.

—Nevem Botorka László, — mondta.—Nagyon örülök. Tessék befáradni.—Valóban befáradni, — felelte valami olyan két-

141

ségbeesett mosolygással elferdült vonásai körül, hogyilyen görbe arcot, ilyen torz mosollyal még soha nem isláttam. — Valóban befáradni, — ismételte, — mertmár nem állok a lábamon. Nyilván látja rajtam író úr,milyen nyomorult vagyok.

— Látom kérem, — feleltem. — Szeretem a nyo-morultakat. Magam is az vagyok. Tessék helyet fog-lalni és előadni az ügyet.

Akkor leült egy székre. Már nem mosolygott.A két lábát maga alá sodorta, két sovány lábát, kétrettenetes cipőben. A lámpa a gyér hajára világítotts a sárga homlokára. Egészen árnyszerű jelenség volt,könnyed, lebegő, álomszerű. Csak épen, hogy az afanyar illat szállott belőle, amellyel a nyomor virág-zik az emberen. Nagyon kimerültnek tűnt, nagyonmessziről jöhetett. Nagyon messziről abban a siral-mas értelemben, ahogy napok óta mászkálhatott sötétutcákon, Dunaparton s mindenfelé Pesten. Nagyonmessziről azon a két sovány lábán, azzal a két rettene-tes cipővel.

—Kérem, — mondta, — a helyzet az, hogy avégén vagyok mindennek. Nem kívánom leírni sorso-mat s közelebbről ecsetelni a dolgokat az író úrnak,mert hiszen közismert éleslátása és kritikája nem isszorul bővebb felvilágosításokra és magyarázatokra.Az író úr egyszerűen rám néz, ugyebár és tisztábanvan velem.

—Tisztában vagyok, igen, de inkább csak úgyáltalánosságban, — mondtam.

—Az igazság az, hogy mindent megpróbáltams nem rettentem vissza semmiféle munkától, robottól,amit csak elképzel az ember. Mindazonáltal megma-radtam tisztességes embernek, ezt merem állítani.Most sem koldulok, ne méltóztassék hinni. Mindenlehetőségek végén csak arról van szó e percben, hogyfelajánlom író úrnak egy titkomat, kellő díjazás elle-nében. Mert már semmim sincs ezen az égvilágon,csak ez a titkom.

142

—Bocsássa meg, — feleltem,— de titkokat nemveszek. Igaz, gyűjtő vagyok, de nem ebben az érte-lemben. Nem is tudnám hová tenni azt a titkot, amitfelajánl, melyik vitrinbe vagy polcra, a többi műtár-gyaim és könyveim közé. Csak a lelkiismeretembetehetném, ami minden titok számára a legveszélye-sebb hely. Nem is szólva arról, hogy már a feszülésigtúl is van terhelve a tulajdon titkaimmal.

—Értem kérem, — mondta a fiatalember, mintaki nem köti magát az áru jellegéhez. — Hát ne mond-juk azt, hogy titok, mondjuk azt, hogy emlék. Mivelcsak ilyen erkölcsi javaim vannak, nincs rá mód, hogymást is árulhassak. Csak ezzel az emlékkel házalhatok.Gondoltam ön megveszi ezt az emlékemet, hogy aztánszépen feldolgozza. Még soha senkinek nem szóltamróla. Még kiadatlan emlék. Gyermekkorom legszebbemléke, egyike a legritkább emlékeknek. Nem is kéreksokat érte. Tíz pengőért odaadom.

—Kérem, — mondtam,— ha nem hosszú ez azemlék.

— Mindenesetre röviden fogom előadni, — mondtaa fiatalember készségesen. — Csak vázlatosan fogomelőadni.

—Nagyon helyes.—Ön így is meg fogja érteni.—Hát persze!S anélkül, hogy mozdult volna, csak sóhajtott és

kezdte. Holott azt reméltem, hogy még egyszer moso-lyogni fog. Nem mosolygott, csak kezdte.

— Három éves koromban, Szoboszlón, ahol lak-tunk, vidáman játsztam a fűben, gondtalan gyermek!Mert volt itt egy kis házunk s egy kis kertünk. Mon-dom, vidáman játsztam a fűben, mikor egyszerre akertajtóban feltűnt két csendőr. Két csendőr, akieljött az apámért s elvitte. Harmadnapra már nemvolt se házunk, se kertünk. Az anyámmal átköltöz-tünk Szajolba, ahol napszámba járt szegény asszony,amíg csak meg nem halt egy nap.

143

— Ez szomorúan kezdődik, — mondtam.De a fiatalember folytatta:— Akkor eljött értem Késmárkról egy öreg asz-

szony, Schneider néni. Ez ismerte az anyámat méglánykorából Szoboszlón. Mert egy ideig itt lakottSzoboszlón Schneider néni az egyetlen fiával, akilakatos volt itten. Aztán elkerültek Késmárkra, ahola fiának már vasüzlete volt. Ahol már jómódbanéltek. Szóval magam is Késmárkon nevelkedtem. Azöreg asszony nagyon jó volt hozzám, a fia is. Az apá-mat el is felejtettem, a két csendőrt, aki jött érte.Soha nem is beszéltünk róla. Már nyolc éves voltams az egész múlt, egész Szoboszló elmerült mint egyálomban. Megvallom, boldog voltam. Mikor haza-jöttem az iskolából, a vasüzletben tanonc voltam.Szerettem az öreg asszonyt, a fiát is. Különöskópena fiához vonzódtam, gyermeki szívem minden oda-adásával. Az egész világom csak ez az öreg asszonyés a fia volt. Óh, micsoda kitűnő ember! Olykor estén-ként, nem tudom miért, a kezének dőltem és csókol-tam. Valami homályos ösztönöm sugalta, hogy nél-küle el volnék veszve a világon. Hogy ez a legjobbember, aki valaha élt. Szép szőke ember volt, kékszemekkel. Nem egyszer, ha rám nézett ezekkel akék szemekkel, majdnem sírva fakadtam. Majdnemsírva fakadtam a vasüzletben, a sok kasza s kapaközött. Soha el nem felejtem, hogy ezek között avastárgyak között az üzletben, micsoda lágyságot érez-tem a szívemben. Micsoda meghatottságot a sok vas-szerszám között. Micsoda érzésem volt egy más emberszívéről a sok vasszög, harapófogó és kalapács között.

Megint sóhajtott, hallgatott egy percig s aztánígy folytatta:

— De valami volt itt ebben a ragaszkodásomban,ebben a hűségemben és alázatomban, ami bánthattaaz öreg asszony szívét. Nem tudom miért kívántagyermeki érzésemet egy más irányba vezetni. Miértkisiklatni boldogságos nyugalmából. Mert egy nap,

144

titkon, elutazott velem. Mit gondol hova? Illavára!Illavára egyenesen. Rettenetes nap! Itt a tömlöcben,a folyosón, jött elém egy ember darócruhában. »Ez ate apád!« — mondta az öreg asszony.

Megint elhallgatott és várt és csak ült a székenágrólszakadtan.

—Szóval, ez az ön emléke? — kérdeztem.—Igen, ez az én emlékem.—Szép! — mondtam.—Tíz pengőt tetszik adni érte?—Lehet szó róla.—Még ezt nem ismeri senki. Azóta Schneider

néni és a fia is meghaltak. Azért mondom, hogy eztnem ismeri senki. Azért mondtam, hogy ez titok.

—A titok nem ez! — feleltem. — Mert lássamás az, ahogy az ember átéli a dolgokat a maga szám-lájára s más az, ahogy az író pillantja meg bennöka mélységet s a valót. Az ön apja, ha épen tudniakarja, nem az a darócruhás, de az öreg asszonyfia volt.

— Ez lehet! — felelte eltűnődve, — nincs kizárva.S megint mosolygott, megint s még torzabban,

ha lehetséges. Az egész élete itt volt az arcán, ebbena rettenetes mosolygásban. A darócruhás, Schneidernéni, a vasüzlet a szögekkel s kalapáccsal, mind bennevolt ebben a mosolygásban. S az a jó ember is, aki-nek a kezét csókolta.

—Lehet, — ismételte,— lehet, — mondta mégegypárszor. — Lehet, — mondotta még egyszer egyutolsó sóhajtással. — De ebben az esetben ez többetmegér tíz pengőnél, — mondta.

—Tessék húsz pengő, — feleltem, — és nyugod-jon meg.

—Köszönöm,— felelte s felállott. — Isten vele,író úr, — mondta és ment.

145

Két női szem

Egyenest Csikszeredáról jött Erréb Rózsi s hosszasszaladgálás után kapott egy levelet Cezárovich Oktá-viánhoz, aki tudvalevőleg a Vas- és Fém-Bank vezér-igazgatója volt. A helyzet megismerése céljából megkell jegyezni, hogy a levél egyenesen a minisztertőleredt, aki maga is erdélyi úr volt, igazi úr és sohasemtagadta meg szegényebbsorsú atyafiságát, régi ismerőseités barátait akik a Maros mentén maradtak bánatosszívökkel. Az Erréb-család hajdan, jó időkben, szinteillusztrálta a megyét férfi- és nő tagjai csoportjával,mert igen nagy család volt, történelmi múlttal ékes,nemes vér és finom természet, nagyon művelt és ver-zátus irodalomban és művészetben igazi úri család Er-délyben. Azóta háború és zord korszakok a háborúután, elsodorták ezt a ritka nemzetséget, a fiúk elvesz-tek részben a csatákban, részben a fogságban s akikmég megmaradtak otthon Erréb-ek, azokat megőrölteidő, bánat, búsulás, idegen hatalom és általában az abalsors s rossz végzet, ami rájuk szakadt mint annyimás úri családra abban a gyönyörű Erdélyben. Márcsak Erréb Mózes élt Csikszeredán borzasztó reumásanszegény, egy karosszékhez szögelve s a felesége szüle-tett Szelecsényi Márta, aki ápolta és sírt. A két fiátnem látta többé, a bátyja is meghalt, a nénje is, híresöreg kisasszony aki franciául beszélt, az idősebb leányátis elvesztette egy családi tragédiában s már csak Rózsivolt aki feljött Pestre, hogy szerencsét próbáljon.A miniszter, noha nagyon el volt foglalva a bankzárlatügyében és általában tele volt gonddal a gazdaságiválságban, mégis nagyon szívesen fogadta s miutánmeghallgatta, meglepő türelmesen egész bús regényéts az erdélyi viszonyokról is kitudakozódott, lelkesenbátorította és buzdította Rózsit, mert alapjában jóminiszter volt, finom emberi érzéssel a szívében. Mind-járt le is ült ahoz a miniszteri íróasztalához, amelyen

146

az ember sorsa eldől s miután gyorsan írt egy pár sort,így szólott barátsággal:

—Itt van egy levél Cezárovich Oktávián barátom-hoz. Ez még az egyetlen, aki tehet magáért valamit.

—Kérem tudok gépírni s tudok franciául, —mondta Rózsi.

—Ez mind nagyon jó dolog, gyermekem, —felelte a miniszter egy árnyalat kétséggel a hangjábanés elbúcsúzva, megint elmerült rögtön rettenetes gond-jaiba.

Rózsi ment, Erréb Rózsi szegény. Húszéves, elégcsinos leány volt, kissé hervadt időelőtt, kissé hajlottvállú, mert ő is búsult és szenvedett, de olyan tisztas szűzi tekintet áradt két barna szeméből aranybogárral,olyan angyali tekintet, hogy ez egyenest az emberszívébe hatolt. Lehetett érezni benne azt az üde finomlelket, mely minden balsors, bánat s kétség ellenére,megóvta harmatos tisztaságát. Lehetett érezni benneazt a gyermeklelket, mely minden fogékonyságával,örömével s ujjongásával, mint szárnyakon repült elválságok és keservek fölött s megmaradt épségben sérintetlen minden tövistől, minden megsebzettségtől,a dolgok minden lehelletétől. Csak az élet volt szomorúe körül a lelki derű körül. Csak bús helyzete árnyékoltabe a szíve szűzi ragyogását. Mint egy virág illatozott,meghajlott szárán tűrhetetlenül, mint egy virág, tragikusviharokban.

— Jó napot! — mondta Cezárovich, mert a mi-niszter levelére, rögtön fogadta Rózsit, holott ő maga isa bankzárlat ügyével volt elfoglalva s általában nagyonérdekelve volt a gazdasági válságban. S mint az olyanember, aki soha semmi jót nem vár levelektől, rögtöngyanúsan nézett s úgy olvasta a miniszter sorait, hogyegyszerre nézte a tartalmat és Rózsit. Aztán, gépiesen,a különböző ceruzáit rakosgatta sorba az asztalon, atintatartóját is elmozdította a helyéből és visszatettea helyére, a papírjait is nézte, a képeket a falon s afüggönyöket az ablakon, a cvikkerét is levette az orrá-

147

ról s visszanyomta a két szeme közé, végül a nadrág-zsebébe nyúlt bele kétoldalt a kulcsai közt kotorászvamindezt nyilvánvalóan azért, hogy időt nyerjen a gon-dolkodásra. A gondolkodásra! Holott már az elsőpercben készen volt a gondolkodásával. Csak épena kifejezéseit kereste és mérlegelte a miniszteri ajánlásokából.

— Mit tehetek én magáért kisasszony? — kérdeztevégre, — mit tehetek a leépítések e korszakában? Job-ban mondva a válságok e korszakában? Anélkül, hogytanácsot kívánnék adni, mert hiszen nem is vagyoka dologban kellőképen tájékozott, de magam is ismer-tem az Erréb-családot s talán, úgy gondolom, hogy régiösszeköttetéseiknél fogva, inkább Erdélyben találhatottvolna a kisasszony magához méltó elfoglaltságra, valamikis állásra s elhelyezkedésre, úgy gondolom. A baj az,hogy mindenki Pestre igyekszik és tör.

Mert így mondta megrovással s nemzetgazdasági-lag: igyekszik és tör.

—Oh istenem, — felelte Rózsi, — otthon mindentmegpróbáltunk, fűhöz-fához szaladgáltam. Hiszen tet-szik tudni, a puszta élet is milyen nehéz Erdélyben!

—A vadregényes Erdélyben! — mondta Cezáro-vich, — tudom! — Úgy mondta ezt, mint egy magánértesülését, lendülettel s bizalmasan. — Mindent tudok,sajnos, mindent! — tette hozzá és sóhajtott a kulcsaitcsörögtetve. — Az én politikám mégis csak az volna,engedje meg, hogy mindenki otthon keressen alkalma-zást. Az élet nehéz, — folytatta, — nagyon nehéz.Deraszinálva, még nehezebb, — magyarázta finoman.— Amíg az ember gyökere benne van a talajban, mégmegjárja. Sajnos, nem látom mit kezdhetne a kisasz-szony itt Pesten s itt nálam a Bankban?

— Egy egészen új életet kezdhetnék, — felelteangyalian. — Épen azt a nehéz életet kezdhetném,amelyről szólni tetszett. Kérem tudok gépírni s tudokfranciául, — tette hozzá, hogy kilépjen az általános-ságból.

148

—Gépírni és franciául! — sóhajtott fel Cezárovichazzal a begyakorlott sóhajával az ilyen ábrándokkalszemben. — Nekem van itt az irodámban négy titkár-nőm, — mondta, — aki mind gépír s tud franciául. Nemis tud mást csak azt. A többi osztályokon is túl vagyunkméretezve.

—Egy keveset tudok angolul is.—Angliával németül levelezünk, — felelte Cezáro-

vich a kulcsait csörögtetve.Jött-ment a szobában s nem tudta mit mondjon.

Hogy zárja le ezt a kilátástalan tárgyalást s végezzena kisasszonnyal. A miniszter levele gátolta az elhatáro-zásban. Egypárszor szólott a telefon halk berregéssel,egy ideig hagyta berregni, aztán felkapta a kagylóts úgy szólott bele egy fölényes igen-nel és nem-mela homloka ráncaival s a cvikkerzsinórja rezgésével.Aztán megint a ceruzáit rakosgatta, a tintatartót toltael a helyéből s tette vissza. Egy kulcsot is kivett azsebéből, kinyitott egy fiókot, benézett s visszatolta.

Rózsi ült és hallgatott. A helyzet reménytelenségenem nagyon bántotta, mert noha érezte, hogy itt eldőlta sorsa, olyan derűsen nézett két gyönyörű szemévelolyan tiszta távolokba, mint egy angyal nézne a meny-nyekből a földre. Lelki épsége és törhetetlensége felülvolt e perc szomorúságán, s tárt szárnyakon szállott elfölötte valami boldogabb atmoszférába. Hajdani leány-kora Csíkszeredán, régi muzsikák és megyebálok s sze-renádok az ablaka alatt a holdtöltében, régi boldogemlékei mind úgy rátapadtak valami törhetetlen kér-gükkel s a fényükkel ami olthatatlan volt, hogy ezmind szinte sugárzott körülötte s valahogy betöltöttea levegőt visszhangosan, illatosán, letűnt idők mámo-rosságával. Hajdani leányszobája, fehér függönyeivels virágos ablakával, a régi utca Csíkszeredán vasárnap,a protestáns imádsággal, egész Erdély a hegy szirtjeihavával s a napfelkelte panorámájával úgy világítottkörülötte, hogy ezen nem tört át se homály, se csalódás,se bánat. Hajlott vállai fölött ahogy ült és hallgatott

149

és csak nézett, egy másik világ nyílott a két szemetekintetén, valami olyan búfelejtéssel, gondűzéssel,gyönyörrel és szerelmetességgel, hogy ez egyenesenvarázslatos volt. Ez olyan volt, mint egy teleszkóp eza két szem, ahogy Cezárovich belenézett s megállottmeglepetve. Ahová ez elsodorta, ez a tekintet a messze-ségbe, már ott nem volt se bankzárlat, se gond. Ottmindent elfelejtett, még a kulcsait is a zsebében, mertnem csörgetett többet.

—Nézze csak Erréb kisasszony, — mondta válo-gatás nélkül a szavakban, — számomra a miniszterajánlata sokkal becsesebb, semhogy magát elhagyjammenni, üres kezekkel, kedves kisasszony. Arról nemlehet szó, ismétlem, hogy itt a Bankban elhelyezzem.De lehet szó arról, ami túl van minden köznapiságon,ami nincs senkinek csak nekem a bankvezérek világá-ban, egy luxus mondjuk, egy női tekintet, amire szük-ségem volna bizonyos percekben, mert az ember márnem tudja mit csináljon! Két női szem ami még meg-menthet engem. Egy női tekintet, ami felejtet válságotés mindent. Lássa van itt gramofonom, a legszebblemezekkel, rádióm is, nyolclámpásos, hogy New-Yorkotelfoghatom, ez mind nem használ. Maga feljön napontaeste s így néz a két szemével az én két szemembe. Talánez használ. Ne értsen félre, semmi mást csak néz.Nem is magáról van szó, csak arról ahogy néz. Csaka két szemét alkalmazom, mint ahogy vennék egy szépfestményt, nagy horizonttal, egy tájképet a falra. Magalesz az, akibe nézek. Semmi más csak ez. Egy jobbkilátás, mintha innen az Országház-térre nézek. Tehátha ez konveniál magának! . . .

—Szívesen nézek, — felelte Rózsi angyalian, —nekem ez nem nehéz, — mondta.

S azzal boldogan távozott.

150

Azúr Manó

— Higyjen nekem kisasszony, — mondta a fiatal-ember s melegen szorongatta Klementina kezét.

Ez egy padon történt, a Margitszigeten.Hogy mit higyjen, azt nem mondta. De ahogy

a fák mindenfelől átszűrték a levegőt zöld lombjaiks leveleik rezgésével a fényben, ahogy a közelben s atávolokban virágok illatoztak s ahogy az egészre rá-borult a nyári délután izzása egy felhőtlen kék égből,nyilvánvalóan erre a rezgésre és fényre, virágra ésillatra bízta, hogy ez mind beszéljen helyette és meg-mondja, mit higyjen neki Klementina.

—Kérem én alig egy félórája, hogy ismeremmagát, — mondta Klementina tartózkodással.

—Tévedés! — felelte lelkesen a fiatalember. —A mi két szívünk, — folytatta még lelkesebben, — márnagyon rég ismeri egymást, ha idáig nem is találkoz-tunk. Abban az egyetemes érzésben ami átfogja avilágot, nekünk kettőnknek rég megvolt a magunkszerepe, ha nem is volt rá alkalmunk idáig, hogy egy-mással beszélgessünk.

—Kérem, — mondta Klementina, — én csak egyegyszerű gépírónő vagyok egy gyári irodában s nemnagyon értem az ilyen rejtélyes beszédet. Noha márhallottam olyasfélét, hogy két ember ki volt jelölveaz egymás számára, még mielőtt tudott volna is egy-másról. De azt hiszem, ez nem a mi esetünk kérem.

— Éppen ez a mi esetünk, kisasszony, — feleltea fiatalember állhatatosan és meggyőződéssel. — En-gedje meg, hogy ezt kifejtsem magának és mindjártmeg fog érteni engem. Először is megmondom a neve-met, mert még be sem mutatkoztam. Nevem AzúrManó. Bölcsészettanhallgató vagyok s mint ilyen, meg-vallom, körültekintéssel élek és a dolgok lényegétnézem. A dolgok lényegét abban az értelemben, ahogy

151

ezek beletartoznak egy általános rendszerbe. Abba azáltalános rendszerbe, ami a világ logikáját alkotja.Már most, jellemem megvilágítására még hozzá kelltennem, hogy szigorúan erkölcsös vagyok. Irány-elvemül megőriztem azt a nemes intelmet, amelyetboldogult édesapám intézett hozzám mielőtt örökreelköltözött. »Fiam, mondta ez a kitűnő ember, én csakegy szegény református lelkész vagyok s nem hagy-hatok rád múló kincseket. Csak lelkiekben ékesíthet-lek fel téged s e célból azt mondom neked: soha senkitne gyűlölj életedben. Akármit tesznek az emberekellened, légy szomorú, szenvedj, de ne gyűlölj.* Ebbenaz értelemben éltem idáig,— folytatta a fiatalembermind emelkedettebben. —- Kiirtva minden gonoszindulatot a szívemből, csak azért éltem, hogy szeres-sek. Ebbe az alapvető érzésembe a kisasszonyt is be-foglaltam. Egyszerű bölcsészettanhallgató létemre, aszeretet apostola vagyok. Tudtam, hogy fogunk talál-kozni egy nap. Ennek így kellett történnie.

S még melegebben szorongatta Klementina kezét.—Igen, — folytatta, — ennek így kellett tör-

ténnie! Minthogy szigorlataimra készültem, nem jöhet-tem ki előbb a Margitszigetre s nem találhattam itt,magam mellett, ezen az árnyas padon, hogy mindeztmegmondjam magának. Nézze csak a szép kék egetfölöttünk, a sok virágot körülöttünk. Ez mind aztjelzi, hogy a kettőnk ideje elérkezett. Általában az életis megjavult, a gazdasági feszültség megszűnt, a jövőa miénk! Ezt nem tagadhatja.

—Eszem ágában sincs tagadni valamit, — mondtaKlementina, — de ön nagyon furcsán állítja be adolgokat.

—Én úgy állítom be a dolgokat, — felelte abölcsészettanhallgató, — ahogy azok világszemléletem-nek megfelelnek. Jellemem megvilágítására, mint pót-lékot még meg kell említenem, hogy optimista vagyok,ami különben idáig sem lehetett kétséges a kisasszonyelőtt. Igaz, jó magam is nehéz időket éltem, mert

152

inkább szegénysorsú fiatalember vagyok, de bizonyosnélkülözések és általában anyagi természetű dolgoksohasem okoztak bánatot a szívemnek. Bízván egy-részt a gondviselésben, másrészt a viszonyoknak szük-ségszerű megváltozásában, azzal a derűs lélekkel néz-tem e perc elé, mint aki tudja, hogy ez a perc elérkezik.Tudtam, hogy egy nap, ezen az árnyas padon meg-fogom találni a kisasszonyt, mint aki itt várt reám.

— Én vártam magára? — kérdezte a kisasszonyelámulva.

A fiatalember nem felelt. De a tányérsipkájaalól olyan kedvesen nézett, olyan derűsen és fiatalon,hogy Klementina elnevette magát. A fák mind zöl-deltek körülöttük, a virágok illatoztak s a kék égbena fejük fölött, fecskék röpültek hirtelen zuhanásokkal,féloldalt borulva. S mindenfelől ezen a nyári vasár-nap, más fiatalok jöttek az utakon virágok között.

—Az élet furcsa, — mondta Klementina éssóhajtott.

—Az élet szép, — felelte a fiatalember s csakszorongatta a leány kezét.

—Hát nézze csak, — szólott Klementina s mégvárt egy percig, eltűnődve. — Hát nézze csak, — kezdteújra, — már mondtam magának, hogy én csak egyegyszerű gépírónő vagyok egy gyári irodában. Én isnehéz időket éltem és ez ma az első vasárnap, hogykijöhettem a szabadba, egy kicsit pihenni és üdülni.Hát én nem bánom, legyen úgy, ahogy maga aztmondja, hogy ugyanis ennek így kellett történnie.Hogy ennek így kellett történnie, hogy mi itt talál-kozzunk ezen az árnyas padon, ahogy mondja. Hátlegyen ez a sors, ha úgy akarja, egy szebb jövő mond-juk, mert az ember azt mindig szívesen hallgatja,ami egy szebb jövőről szól. Azt sem tagadom, hogymaga tetszik nekem. De nem volna szabad, hogybolondítson engem.

— Mondtam már, higyjen nekem! — felelte afiatalember áhítattal.

153

—Hát akkor menjünk uzsonnálni a tejcsarnokba,— mondta Klementina.

—Úgy van, menjünk uzsonnálni! — helyeseltea fiatalember, de nem mozdult, ahogy még mindiga leány kezét szorongatta.

Kék selyemnyakkendő

A születésnapomon elküldtek Keszeg nénihez akikeresztanyám volt. Zord kis keresztanyám, öreg anyó,aki a faluvégen lakott.

— Nagyon fog örülni neked! — mondta jóanyám.

Boldog szívvel mondta ezt ahogy öltöztetett, mi-csoda gonddal! s még nagyobb gonddal kötözgetettegy kékselyem szalagot csokorba a nyakamon, a kisbársonyruhám gallérja alatt. Kis kopott bársony-ruhám volt ez amit ez a kékselyem szalag, fénylő színé-vel dús csokorba kötve, még elnyűttebbnek mutatott.Már rég ki is nőttem ebből a bársonyból amellett hogyez a kékselyem szalag a nyakamban, valami szent szép-ségekig emelt. Soha szebb nyakkendőm nem is lehe-tett, mint amit ez az anyai kéz kötött rajtam annyigonddal, szakértelemmel s művészettel ebből a kék-selyem szalagból amit kiválasztott régi holmijai közül,amit legjobban őrzött, ápolt s féltett, menyasszonyiemlék amiből nyakkendő lett, gyönyörű kékselyemszalag! Még sokáig babrált rajta, nézte, forgatta,megint oldotta, megint kötötte, igazgatta, simogatta,aztán, végül, a hajamat is megsimogatta, s úgy egészé-ben, ahogy voltam maga elé állított a kis kopottruhámban a kék nyakkendővel s hosszan nézett gyö-nyörködve.

— Nagyon helyes vagy! — mondta, — s milyengyönyörű nyakkendőd van, kisfiam, szívem! — sóhaj-tott elragadtatva. — No most indulj, — biztatott,—aztán szavalj is egy verset keresztanyádnak!

154

Az apám is hallotta ezt, aki a tornácon állotts nézett, ö is nézte a szép nyakkendőmet. Jó apám.aki mindig olyan búsan nézett.

— A tulajdon verseidből szavalj egyet kereszt-anyádnak, — szólott utánam büszkeséggel.

Amint indultam a kis kopott bársonyruhában akékselyem nyakkendővel, majdnem sírva is fakad-tam. Majdnem sírva is fakadtam elsőbben is ettől akékselyem szalagtól amit a nyakamban éreztem. Majd-nem sírva fakadtam az anyám s az apám hangjátólis, olyan érzelmes kis fiú voltam. S mert úgy át vol-tam itatva attól a jóságtól s szerelemtől amit e han-gokból kiéreztem s ami elbűvölte a szívemet. A kiskopott bársonyruhámban s a kékselyem nyakkendő-ben is szegény szüleim szívét éreztem. Legjobb sze-rettem volna itthon maradni kis házunkban a Marospartján ezen a szép szomorú születésnapomon, ezzel aszép nyakkendővel a nyakamban. Legjobb szerettemvolna leülni a kertben, az eperfa alá és sírdogálnimagamban. Mert keserű érzelmességemben, a szívemmélyén, valami névtelen bánatot is éreztem. Olthatat-lan vonzódásomban az anyámhoz és apámhoz, az őbalsorsukat is átéreztem és minden szomorúságukat.Minden szomorúságukat ebben a selyemszalagban amita nyakamba kötöttek. Egész bús életüket átéreztem,szomorú szegénységüket is éreztem, a közös sorsnakés bánatoknak olyan átható erejével, ahogy azt gyer-mek ritkán érzi. Ahogy azt gyermek sohasem érziegy kékselyem szalagban. Oh istenem, éreztem isezt a balsorsot és szegénységet, ezt a kékselyem szala-got is, abban a permanens meghatottságban, amely-ben készséggel fakadó könnyeim, ahogy gurultak azarcomon, valami üde gyönyörbe áztatták a lelkemet.Szinte láttam a könnyeimet, mint a gyöngyöket, akékselyem nyakkendőmön.

Tizenkétéves lettem ezen a napon s már számosbús verset írtam. Talán már száz verset is írtam ter-mékeny megsebzettségemben, s amelyeket az apám

155

mind átvett mint komoly értékeket és gyűjtött afiókban. Olykor éjjel, a szobámból, hallottam hogyfelolvassa egy-egy versemet az anyámnak. Ott ültaz anyám ágya szélén és onnan olvasta és szavalta,az ágy széléről a versemet. S csak ahogy ő olvastaés szavalta ezeket a verseket, éreztem igazában, hogyezek milyen szép versek. Hogy a tulajdon bánataittalálja meg az én gyermeki szívemben. Mint ahogyén megtaláltam az ő szívét az én szívemben. S akkor,ahogy én is sírtam az ágyamban a sötétben, ők issírtak a lámpafénynél ketten.

Úgy hát csak mentem, mendegéltem az úton, afaluvégre, keresztanyámhoz a kis kopott bársony-ruhámban, a kék nyakkendővel. Kora délelőtt volts a fehér por felkavarva, átitatva fénnyel s kivilágítva,mint egy tündérfátyol szállott a magasba s vissza-hullott a nyírfákra amelyek az út szélén álltak.S visszahullott rám is. Verebek sípongva szálltak ésegy szénásszekér haladt mellettem két ökörrel az igá-ban s valami ősi nyugalom ritmusában. Olykor leül-tem az árokparton kis virágok közé a kis kopott bár-sonyruhámban a kékselyem nyakkendőmmel és csakültem és csak vártam és csak néztem az eget és averebeket, amelyek sipongva szálltak és csak búsul-tam és eltűnődtem küldetésem céltalanságán, távolikeresztanyámon a közeli faluvégén, vájjon miért ismegyek hozzá ilyen ünneplőén, a kékselyem szalaggal?Lekötve minden érzésemmel a szülői házhoz, körül-határolva a magam szűk világától, keserű boldog-ságom nem is kívánt kiszállni önmagából, ahogy ösztö-nösen féltette kincseit. Nem is kívántam látni kereszt-anyámat, ahogy ezen a közeli faluvégén, mind távo-labbnak tűnt, mind távolabbnak a szívemtől, mindriasztóbbnak, mind szárazabbnak és vigasztalannak,egy egész külön bánatnak ezen a szép szomorú szüle-tésnapomon. Mind távolabbnak attól a kékselyemszalagtól, ami lengett a nyakamban.

Ó ahogy megint indultam s mentem mendegél-

156

tem s megint leültem az árokparton a kis virágokközé, már egészen átváltoztam ünnepi külsőmben,már egészen szürke voltam az út porától, szegénykis vándorfiú, amint ballagtam fáradtan. Mégis csakkiértem a faluvégre, keresztanyám házához, a kerítéstövébe, átjöttem egy kis deszkahídon az árok fölötts kacsák fölött, akik vígan úsztak a szennyes sárgavízben. A küszöbön még haboztam, még csak álltams vártam s nem is tudom mire vártam. A verseimközül válogattam, hogy melyiket szavaljam. De min-den versem, minden hangjával s bánatával, egy másvilágba zengett erről a küszöbről, s a száz közül nemtaláltam egyet, ami ide rímelt éhez a kis házhozs éhez a küszöbhöz. S amint benyitottam a kis kertikapun s üdvözöltem keresztanyámat, hirtelen sírvais fakadtam. Rámnézett a tűzhely mellől ahol ültés kavart, kis száraz anyó, két szúrós szemmel afőkötője alatt. S ahogy csak álltam az ajtóban, poro-san a kis bársonyruhámban és sírtam, remegő kezem-mel megoldottam lassan, a kékselyem nyakkendőmet.

Nyár

Mikor eljött a nyár s hazatértem Gyarmatrakitűnő bizonyítvánnyal, az apám megsimogatta ahajamat és hosszan nézett, ahogy azt szokta. Mertmindég így szokta azt, hogy hosszan nézett és közbenmondani akart valamit. Aztán, végül, nem mondottsemmit. Nyilván úgy gondolta, hogy már az is elégha csak mondani akar valamit. Hogy én ezzel isbeérem. Hogy voltaképen nincs is semmi titka, amitmegmondjon. Hogy nincs is semmi dolog ezen azégvilágon, amit mondhat. Ő az én apám, ez pont elég,hogy én ezt tudom. Azontúl nincs mit kutatni, mitmondani. Nyilván így gondolta jó apám, aki kántor

157

volt Gyarmaton. Különben sem volt beszédes ember,mert hogy olyan gyakran és olyan sokat énekelt atemplomban és temetéseken.

De itt volt a nyár, a poros nyár Gyarmaton, éstizennégyéves voltam! Megáldva fantáziával és lelkinyugtalanságokkal, vártam az élményt, Gyarmatonaz élményt! és halálra untam magam. Reggel kijöt-tem a kertbe, ahol négy szál mák nőtt magasra s néz-tem a méheket ahogy szállnak rája, ahogy szállnakerre a négy szál mákra. Az egész kert ez a négy szálmák volt a méhekkel rajtuk s akik eltűntek a kely-hekben s megint előkerültek, karcsú derekuknak valamikéjes vonaglásával. Málcsi néni is feltűnt a pitvar-ajtóban, ahonnan kövéren és szívszorongva nézett anyári nap elébe, mert már reggel szenvedett a meleg-től és fújta a levegőt magától. Feltűnt és eltűnt súgy járt naphosszat szótlanul magában s legyezgettemagát egy újságpapírral mindenütt az arcába és amellébe, mélyen bele a mellébe, ahogy a ruháját ki-hajtotta a mellén s az ingét is behajtotta. Olykor néz-tem, gyermeki szemérmetességgel, tisztelettel és ra-gaszkodással, milyen vastag melle van nagy gömbökreosztva és kipárnázva, holott alig evett valamit jóMálcsi néni s csak ült az asztalnál ebédnél s vacsorá-nál elmélázva s fújdogálva. Két kis ablak a szobánkfalán sűrűn be volt függönyözve zöld fátyollal a legyekellen s belül is a két kárpit szárnyával, mégis irtó me-leg volt a szobában s mégis legyek szálltak. A házimacskánk a hátán feküdt a szék lábánál a padlón sa teli hasát mutatta fájdalmasan feldagadva, imminenskölykezése előtt. Muki kutyánk, szerény korcs, elaggottés az élet terhétől fáradt, már nem is kereste többéa két szeme szürke hályogával a hajdani világossá-got, már nem is emlékezett rája, ahogy megadta magátvakságnak s örök homálynak. Egyetlen tehenünk,nem lévén mező a nagy szárazság miatt, az istállóbantöltötte napjait s onnan bőgte ki, négy vályogfal közül,tompán és nosztalgiásan, elepedt hangjait a csendben,

158

micsoda csendben! hogy hallani lehetett a fecske-szárnyak suhogását a kék izzásban odakünn. A tehénmellett, jó szomszédságban, az apám gebéje állotta bordái csontvázával a bőre alatt mozdulatlanság-ban és sokáig tűrte a vérszopókat a gerincén, amíglecsapott rájuk a farkával. A szolgáló hozta a tálats egy egész raj légy keringett körüle abban a világosháttérben, ahonnan belépett a szobába. Egy egészraj légy egy pillanatra, amíg betette maga mögöttaz ajtót. Nem is láttam, mit eszem, a tányérom föléhajolva, a homályban. Tájékozatlanul, csak az ízérőlismertem meg az ételt s még így is tévedtem nem-egyszer, egy-egy léggyel a fogam közt. Olykor künn,az úton a porban, ment egy szekér és zörgött. Olykor,valami tompa súrlódásban, a juhnyájakat lehetettérezni, ahogy mennek a napfényben s a porban, százés száz birka a gyapjaik súrlódásával. Olykor egyhang szólott a látatlanból, egy fiatal hang kurjantva,egy kolomp is szólott s megint zörgött egy szekér. Oly-kor, a déli harangszóval, a déli harangszóval, mintegy nagy dongóval aki szállott, a révész hangja ishallatszott ahogy közelebb ért a Szamoson a komp-pal, mind közelebb a parthoz s kikötött átkozódva.S mikor megrezzent a fal s az ablaküveg a falban,tudtuk az uraság hajt erre az autóval.

A néni fújta a levegőt maga körül s mind mé-lyebbre tárta ki a keblét. Az apám szótlan evett,ivott, hozzászokva a sötéthez s aztán elmerengett, kétfoga közt egy fogpiszkálóval. A szolgáló megint jött,megint ment, párolgón a tálaktól s önmagától, kétolyan meztelen lábon, két olyan súlyos, olyan kérges,olyan vörhenyes lábon, mintha gránitkőből volnánakkimintázva a körömvégek halottiságával s a vaskosujjak elevenével.

—Tészta van? — kérdezte az apám s amennyireláthattam a homályban, jóindulattal engem nézett.

—Tojásos galuska van! — mondta Málcsi néniirtózattal.

159

— Már hozom is! — mondta a szolgáló s ments megint föltűnt a küszöbön ahogy jött vissza, a légy-népséggel a fényben, egy pillanatra.

Mikor letette a tálat, megállott az asztal végé-ben azon a két borzasztó lábán, mint két téglán. Úgytűnt, hogy nem csak él, nem csak virul, de fel vanépítve, mint egy szobor húsból és sziklából. Az egészlénye, a homályban is sugárzón, duzzadt a melegtőls az egészségtől. Egész lénye át volt itatva valamiörökkévalóságtól.

—Meghalt öreg Mózsi! — mondta. — Már keres-ték a tekintetes urat a községből, — jelentette azapámnak.

—Meghalt? — szólott az apám s nyelt. Úgyszólott kántorszerűen, csak épen, hogy szólott smegint nyelt.

—Meghalt? — mondta jó Málcsi néni s mégjobban tágított a mellén s fújt.

Azzal vége is volt. A szolgáló ment, a macskanem mozdult a hátán, Muki nézett a hályogos szemé-vel, a tehén bőgött a pitvarból, a négy mákon a méhekszálltak s a kék izzásban a fecskék szálltak, megintjött egy nyáj, megint szólott egy kolomp, megint zör-gött egy szekér az úton s a porban. S lehetett éreznia nagy melegben s a nyárban, az étel szagában s aszobában s a tojásos galuskában, hogy öreg Mózsimeghalt. Hogy meghalt valahol a szomszédban, ma-gában.

Így múlt egy óra, két óra, átmenet nélküli egy^formaságban. Megint kijöttem a kertbe nyugtalanszívemmel, a tizennégy évemmel valami keserű cél-talanságban. Benéztem az ólba a tehénhez s a gebé-hez s testvériesen csatlakoztam a sorsukhoz s névte-len bánatukhoz, a magam sorsával s bánatával avályogfalhoz dőlve. Künn, az ól előtt, a trágyadombfüstölgött s valami aranytömbnek tűnt a fényben egyaranykakassal rajta vezéri állásban s aki merevennézett két sárga szemével minden tekintet s kifejezés

160

nélkül, holott mindent látott, mindent megfigyelt ésérzett. Az izzó melegben, ahogy újra indultam s bandu-koltam a kertkerítés irányában, a fehér országút nyúltki előttem az eperfák szegélyével olyan vakító transz-parenciákban, hogy a levegő súlyos masszája amimegfeküdte, tört gyémántok porzásának tűnt. Magaa való por, kétfelől az úton, mint egy-egy dús kárpit,kivilágítva s fénnyel átitatva lengett a magasban,ahol egyhelyben dalolt egy pacsirta remegő szárnya-kon. Aztán jött egy ökrösszekér, a két állat ősi nyu-galmával az igában s a fényben s a négy szarv az igákfölött négy aranyágnak tűnt az aranylevegőben. A béres,a szekér oldalának dőlve, állva aludt elveszve időbenés térben s megrázkódva időnként göröngyökön skátyúk fölött, csak döcögött tovább szürke-gatyásán,nem tudni hová a végtelenségben. S a Szamos a mély-ben, a fűzek alatt, ezüst vizeit sodorta az ökrökkel,szekérrel s béressel egyirányban. S egy gólya szálltkinyúlt lábakkal s mozdulatlan szárnyon a mozdulat-lan atmoszférában. S a partmenti virágokból, roz-marinból, borókából, pitypangból s kakastaréjból fojtóaromák szálltak, ahogy ez mind állott és száradt eza sok virág, vad nefelejts, szagos müge, szöszvirág,a sok vad ánizs, szarkaláb, babszakáll, poloskamag,madártej és szalmavirág, ahogy ez mind állott és szá-radt elaléltan, elhagyva a színét s szinte beleolvadvaa napba és izzásba, valami ezüstös reflex-szel a meg-torpant levegőben s a nagy világosságban. S hirtelena csendben, a fényben és izzásban, a révész hangjahallatszott a Szamos felől s ez olyan furcsán hangzott,ahogy az ökrösszekér az úton s a gólya a levegőben sa sok virág a parton mintegy rá volt borulva erre azegyetlenegy hangra. A komp jött, kikötött s hozottegy koporsót.

Oh Istenem, az élmény! gondoltam s szalad-tam a nyugtalan szívemmel s megáldva fantáziával.Az élmény! gondoltam, mert sohasem láttam ilyenszomorú koporsót, ilyen ragyogó nyárban, ilyen pör-

161

költ gyantaillatban s ennyi aromában. S ekkor lát-tam a bérest mégegyszer, aki ébredt a szekér oldalá-ban s a két ökröt aki megállott az aranyban s azigában. A gólya már messze szállt akkor úttalanútjában az égen s a láthatárban. De a szekér meg-indult új rakományával Mózsi irányában. S befor-dult az útról a dűlőnek s eltűnt a faluvégen, kis fehérházak sarkában a fényben.

Már ekkor két ember is jött poros feketében, akia kompon érkezett s már a kertkerítés mellől kiáltottaz apámra. Rögtön fel is mentek a tornácra, a négyszál mák mentén a fehér tornácra s leültek otthonosan,a homlokukat törülgetve, két szomorú ember, a me-legtől szomorú ember, poros feketében. Az apámkijött pipával a szájában, a szolgáló is benézett azajtón s csak állt a küszöbön és bámult a két vöröslábán. Nem volt sok beszéd, csak egy-egy rövid szó,alig egy szó, inkább csak egy-egy hang, egy-egy tekin-tettel, egy-egy kézmozdulatai a három ember közöttahogy elvégezték Mózsit, öreg Mózsit, ahogy elrendeztékutolsó útját, papot és kántort, ahogy ezt mind elren-dezték szakavatottan maguk között. Málcsi néni iskijött kövéren és kéken a melegtől s gyorsan behaj-totta a ruháját a mellén, amint meglátta a két szo-morú embert poros feketében.

Most ezek szóltak, ahogy megláttak engem isa tornácon.

—Itthon van a fiú! — mondták az apámnak.—Itthon! — felelte és hosszan nézett, ahogy

szokta s megint csak mondani akart valamit, ahogynézett. Aztán végül nem mondott semmit. A hajamatsimogatta s a pipája mögül köpött egy hosszút apadlóra.

162

A fiúcska

Bejött a szobámba Gyömbér Antal a kisfiával,akit kézen fogva vezetett elém. Egyszerű kis szo-morú fiúcska volt, szépen megfésülve.

— Hajolj meg szépen a bácsi előtt, — mondtaGyömbér, — mert ő nagyon szeret téged.

Hát ez az, amit nem tudtam. Hogy én szeretemezt a kis szomorú fiúcskát, így szépen megfésülve. Mostláttam talán másodszor életemben.

— Hát igaz, — mondtam, — nagyon szeretlektéged, — hagytam helyben, ahogy az ember udva-riasan belenyugszik az ilyen, részben apai, részbenönkényes kijelentésekbe.

A kisfiú meghajolt s lesütötte a szemét. S azon-túl szótlanul állott, mint akinek nem is sokat számítaz, ha szeretik-e vagy sem. A szőnyeg virágmintáitbámulta, a két szemének olyan merev tekintetével,valami olyan végérvényes tekintetével, mint aki ebbőlsoha nem fog engedni.

—Ma lett kilencéves, — mondta Gyömbér smaga is állott és bámult. — Már otthon ünnepeltük,— folytatta. — Most délután úgy gondoltam, hogyfelhozom hozzád, hogy te is gratulálj neki a születés-napjára.

—Ezt nagyon helyesen tetted,— feleltem, hogymondjak valamit.

Aztán nyújtottam a kezem a kisfiú felé. Vala-hogy a szőnyeg s a két merev szeme közé ékeltem belea kezemet. Meg is látta ezt a baráti kezet s némihabozás után el is fogadta. De azért, olthatatlanul,csak a szőnyeget bámulta. Kis zavart lelke oda volttapadva a virágos mintákhoz azzal a konok érdeklő-déssel amit csak az ilyen kis szomorú fiúcskák tud-nak, ilyen szépen megfésülve.

—Hogy hívnak, fiacskám? — kérdeztem.—Oh Istenem, — felelt Gyömbér, — hát nem

163

is tudod, hogy hívják!? Pedig úgy hívják, ahogytéged. Lajosnak hívják.

—Bocsáss meg, elfelejtettem, — hebegtem.—Úgy látom, — mondta Gyömbér.—Az ember felejt! — mentegetődztem.—Hát persze, ez az élet, hogy az ember felejt,

— felelte Gyömbér s leült egy székre.—A kisfiú nem mozdult s csak bámulta a szőnyeget.—Ez az élet, — ismételte Gyömbér. S ahogy

ült a széken, a homlokát törülgette. — Holott, látod,mi nem felejtünk, sem én, se Irmám, szegény jó fele-ségem. Mi téged soha el nem felejtettünk. Mi ma isszívesen gondolunk vissza azokra a szép időkre, ami-kor olyan jó barátságban voltunk! Mikor szomszé-dok voltunk a Maglódy-utcában s te majdnem min-den este ott ültél velünk a lámpa alatt, a családi asz-talnál. Még ma is emlékszünk minden szavadra amitmondtál, minden tervedre amit szőttél, minden mun-kádra amire készültél s amit mind olyan szépen,olyan érdekesen kifejtettél nekünk. Nem is csalód-tunk győzelmes tehetségedben. Te ma híres embervagy, de mi ketten elmaradtunk az életben, jó magamés Irmám. Mióta eljöttél a Maglódy-utcából, azótamindig emelkedtél. A mi számunkra már csak azemléked maradt vissza, az emléked amit megőriztünka szívünkben. S ebben a szellemben neveljük kis-fiúnkat is, ezt elhiheted nekem.

—Elhiszem, — mondtam tájékozatlanul s nemtudtam mit gondoljak.

—De hiszen tudod, — folytatta Gyömbér, —mennyire' szerettünk téged! Különösen drága Irmámmennyire szeretett téged! Már a rossz nyelvek meg isgyanúsították, olyannyira szeretett téged! Hát nemazt mondták, hogy a kisfiúnak te vagy az apja, hátnem ezt mondták! — fakadt ki felháborodva. — OhIstenem, az emberek olyan gonoszak! olyan gono-szak! — fejezte be elbúsulva. — No mindegy! fogunkmenni! — mondta még s felállott, a homlokát törülgetve.

164

Már akkor világosabban láttam a helyzetet.—Valamit fogok adni Lajoskának! — mondtam.—Ugyan kérlek! — szabadkozott, — nem azért

jöttünk.—Valami kis szerény ajándékot a születés-

napjára.—Hát azt nem bánom, — felelte Gyömbér, —

valami kis szerény ajándékot. Mondjuk ötven pengőt.No köszönd meg szépen a bácsinak! — fordult a kis-fiúhoz, miután átvette az ajándékot.

De a kisfiú nem mozdult.— Miféle virág ez? — szólott végre a szőnyegre

meredt szemmel, ahogy csak állott s bámult, kis szo-morú fiúcska, szépen megfésülve.

Zsuzsika

— Kérem, — mondta a szobaleányom, — KertyBenő úr van itt a leányával.

De már akkor megnyílt az ajtó és Kerty Benőbelépett.

Belépett soványan és keserűen, azzal a feldúlthomlokával, amelyből dús haja, hősiesen, hátra voltfésülve s a nyakába omlott. Amolyan hitszónoki fejevolt, tele gonddal s ősi bánatokkal. Az első lépésénélmár megbotlott a szőnyegben. Ugyanakkor hátra-szólott a maga alázatos hangján:

— Jöjj csak Zsuzsika, ne félj semmit.Zsuzsika jött mögötte s rögtön lehajolt s meg-

igazította a szőnyeget. Ebben az első mozdulatábanegész lénye benne volt, egész rendes, kispolgáriaslénye.

—Nem félek, — mondta csendesen s barátság-gal nyújtotta a kezét s biccentett a fejével. — KertyZsuzsi vagyok, — mondta.

—A leányom, — mondta Kerty, valami olyan

165

súlyos hangon, olyan keserű terhekkel a szívében,mintha nem tudom micsoda szörnyű vallomást tenneegy bíró előtt, a törvényszéken.— A leányom, — ismé-telte,— az én Zsuzsikám. Nagyon kitűnő jó gyermek.Nem tehet róla, ha az apja ilyen boldogtalan.S azzal leroskadt egy székre.

— Ne tessék így beszélni, — szólott Zsuzsika smaga is leült az apja mellé, egy másik székre az asz-tal mellett. — Ne tessék így beszélni, — ismételte,— manapság olyan kevés ember van, aki boldog.Aztán az ilyen hang el is riasztja az író urat, — foly-tatta, — s a cél semmiesetre sem az, hogy megijed-jen tőlünk.

Ez olyan tisztán, kedvesen és világosan voltmondva, annyi közvetlenséggel, hittel és szerénység-gel volt mondva, hogy meglepetten néztem erre afiatal leányra.

— Oh kérem, én nem ijedek meg olyan könnyen,— mondtam ostobán, csak épen, hogy mondjakvalamit.

— Annál jobb! — felelte. — Nem is szabadmegijednie tőlünk. Manapság nem szabad megijednia szegény emberektől, mert akkor az egész élet nemvolna lehetséges. Akkor az ember nem merne kimenni azutcára. Manapság bátornak kell lenni. Ez az igazság.

És derűsen nézett rám, két kék szeme tisztafényével.

Ez egy húsz-huszonkét éves, kis alacsony ter-metű, sovány leányka volt, egy kis gömbölyű szőkefej jelentéktelenségével. De ösztönös szerénysége azegész arcát bevilágította azzal az angyali mélasággal,közönnyel és céltalansággal, amit bizonyos szent képekfiguráin lehet látni egy templomablak világításában.Lehetett érezni benne, hogy valami mély érdektelen-ség fűzi éhez a világhoz. Hogy minden szegénységeellenére, valami lelki szabadsággal tapad az élethez,amelytől nem vár semmit. Lehetett érezni benne,a szíve megadásával, azt a tökéletes reménytelen-

166

séget ami mindent magához ölel, amellett, hogy nincsegy vágya, se kívánsága, semmi. Lehetett éreznibenne azt az életet, amelyet csak éphogy él a magahúsz évével, az érzékei függetlenségében. Lehetettérezni rajta, hogy úgy él gondtalanul a gondokban,boldogan a boldogtalanságban, hogy úgy él minthameg volna halva.

—Nem fogunk soká zavarni, — mondta KertyBenő, miután csak ült egy ideig és hallgatott. — Nemfogunk soká zavarni, — ismételte s széles tenyerével,a csontos ujjak mozgásával, még hátrább nyomkodtadús haját a homlokából. Ahogy csak tudta úgy nyom-kodta dús haját a feje búbjára s a feje búbjáról atarkójába. Már egész meggyötört feje volt. Igazi hit-térítő feje volt. Igazi mártírfeje. Már mindenhaja, kinyomkodva a homlokából a nyakában volt,hogy ott a sors megragadja s tovasodorja s elhajítsa.

—Nem fogjuk soká zavarni, — mondta Zuzsikais egyszerűen.

S ahogy várni látszott, hogy az apja beszéljen,egyben látszott rajta mennyire mindegy neki, akárbeszél-e vagy sem.

—Arról van szó, — mondta Kerty végre, —arról van szó, hogy nincs lakásunk.

—Hogy nincs lakásunk, — ismételte Zsuzsika,mint a visszhang, érzéktelenül.

—Mint egy madár az ágon aki hall egy hangotés sípol utána, úgy ismételte ezt.

—Az este óta nincs lakásunk, — magyaráztaKerty Benő.

—Az este óta, — ismételte Zsuzsika.—Az este óta csavargunk az utcákon.—Kéz-kézben csavargunk az utcákon, — mondta

Zsuzsika.—Még szerencse, hogy szép idő volt, — mondta

Kerty Benő.—Hogy nem fújt a szél, — mondta Zsuzsika.—Mert hogy nem tudok munkát találni, —

167

mondta Kerty Benő, — holott a jövő hétre van némikilátásom.

—Szép kilátásunk van a jövő hétre, — mondtaZsuzsika, a legboldogabb reménytelenséggel.

—De most már nagyon fáradtak vagyunk, —mondta Kerty Benő s fésülte a haját a nyakába. —Holnap kezdjük elölről s talán találunk egy kis szobátkettőnknek, ahol megpihenünk. Erre az egy éjjelreadjál szállást nekünk.

—Erre az egy éjszakára, — mondta Zsuzsikaegyszerűen. — Én elalszom egy kanapén, egy vackon,akárhol. Nekem olyan mindegy! En úgyis rögtönelalszom.

Azzal felállott a kis szőke fejével, olyan fiatalons olyan céltalanul a világban s körülnézett a kék sze-mével a szobában. Aztán ment egy lépést és csaknézett mint egy idegen világban. Nem is tudta mitnéz, hova néz, miért néz, csak nézett.

—Nem tehet róla, hogy az apja ilyen boldog-talan, — mondta Kerty Benő.

—Mondtam már, ne tessék így beszélni, — felelteZsuzsika a fal tövéből, ahol állott és csak nézett. Igaziangyal egy régi képen ahogy csak állott és csaknézett.

Faluhely

Gyarmaton, a piactéren, kopár akácok között,néhány ember ácsorgott s várta az esti csillagot azégen.

A sarkon, egy kis sárga házban, egy üvegajtófölött egy cégtáblán, megláttam régi barátom nevét.Régi barátom nevét egy cégtáblán, egy kis fűszer-üzlet fölött, a kis sárga házban. Kálmán Izsó! mon-dogattam magamban, no lám, milyen sokra vitte! Ittvan a boltja, Gyarmaton, a piactéren, távol a világzajától. Távol a világ zajától, abban a kisvárosi nyu-

168

galomban, ami ráborult az üvegajtóra, a cégtáblára,a kopár akácokra, ráborult az egész térre, az egészbús piactérre, azokkal a szomorú ácsorgókkal, akikaz esti csillagot várták s készültek a templomba. Ezekközül is ismertem néhány kitűnő embert, még gyer-mekkoromból. Néhány kitűnő embert, akinek most márhosszú szakálla volt és ájtatosan várt és készült aszent estére a kopár akácok mentén. De a szíveminkább Kálmán Izsóhoz vonzott. S miközben var-jak szálltak alacsonyan a levegőben, benyitottam aboltjába.

Egy kis csengő szólott az ajtón. Dús özöne min-denféle szagoknak ütötte meg az orromat. Valamimás világba léptem ahogy benyitottam a kis boltba.A kis boltba ami tele volt a sarkokban ostornyelek-kel és petróleumüvegekkel. Nem tudom micsoda bol-dogságot éreztem, micsoda különös megnyugvást ezekrea dús szagokra, ostornyelekre és petróleumüvegekre.Valami fojtott élet hangtalan és ősi illata szállott,valami történelmi beraktározásban. A múlt, a jelen,a jövő, mind együtt volt itt egy külön természetvegyületében. Minden össze volt préselve és konden-zálva a különböző szagokban. Ezekből, olykor, egy-egy domináns vált elő, valami régi sajt szellője törtelő a többi szagokból, száradt citromok és aszalt-szilvák fuvallata fölött. És Izsó a pult mögött ültés filléreket számolt.

— Mi tetszik? — kérdezte, anélkül, hogy felpil-lantott volna.

Csak a hangomra emelte fel a fejét és nézett.Úgy nézett a pult fölött, a fillérjei fölött meglepetten,mint egy más világból. Úgy nézett, mint valahonnannagyon messziről s mégis nagyon közelről, úgy nézett!Úgy nézett, hogy az egész arca derülten elváltozott.Úgy nézett a sok bűzös illatban, mint az illatok reme-téje. Úgy nézett, hogy kis gyér bajusza alatt egy sorfekete foga látszott.

— Te vagy az? — mondta, — te vagy az! —

169

—fokozta egy hanggal magasabbra, — nohát ezt nemálmodtam! — mondta s felállott, a két karját kitárva.— Te vagy az, régi pajtásom Hlatyi Barna! — s anyakamba omlott a gyér bajuszával, a fekete fogsorá-val, összes illatával s izraelita zokogással.

—Nyugodj meg! — mondtam, magam is meg-hatva ennyi bűzre és effúzióra, — az élet látod, még-sem olyan sorvasztó, mint gondolná az ember. Meg-láttam a nevedet a cégtábládon, — folytattam, —s minden emlékem feltámadt a szívemben. Mindenifjúkori emlékem veled itt Gyarmaton s a környéken.Minden emlékem régi szép időkből!

—Én is gyakran látom a te nevedet az újságok-ban, — felelte, — a te híres nevedet az újságokban.Hát te ilyen híres ember lettél, Hlatyi Barna! nemhiszek a szememnek! öh Istenem, — sóhajtott, —az élet nem is olyan borzasztó, igaz, csak nagyonfurcsa az élet, nem igaz? Te elkerültél Pestre, a nagy-világba, én itt maradtam Gyarmaton, ebben a kisboltban a családi házban. S most mégis, itt talál-kozunk ketten!

S megint sírt s a nedves arcát, a könnyeivelvegyesen, beletörölte a nyakamba. S az ostornyelekmerev élettelensége kísérte a sarokból ezt a jelenetet,a petróleumüvegek kéklő derűjével.

De akkor nyílt az ajtó. Egy hang szólott be azUtcáról s egy hosszú szakállból, egy hang:

— Az égen van a csillag, Izsó! Gyerünk a temp-lomba.

Gyarmatiak

Mikor az új tanító megérkezett, mindenki bejötta szobába, hogy lássa és megcsodálja. Mert noha egészfiatalember volt, de már nagy hír előzte meg. Mint egyapostolt, mint egy szent fiatal embert olyan kitűnő hírelőzte meg.

170

— Idáig Gyarmaton lakott, — mondta jó apáma szoba közepéről ahol szónokolt és bemutatta a tanítóta háznépének, aki erre a csodára összegyűlt. — Árvagyermek létére sokat nélkülözött s úgyszólván csakaz gondoskodott róla, aki az ég madarairól. De márkorán feltűnt tehetségével és szorgalmával s mint példástanuló végezte el az iskolákat.

A nagyapa is itt volt a szobában és figyelte jóapánkat, aki beszélt. Mivel aggkora ellenére még igenjó hallása volt, minden szót megértett. Minden szótmegértett és élvezett és egészen boldognak tűnt.

—Már csak a vidéken vannak ilyen kitűnő fiatal-emberek, — mondta. — Azaz hogy nem is mindenütta vidéken — magyarázta,— de az én hazám, az énszűkebb hazám a Szamos mentén, szinte bővelkedika tisztességnek és az erénynek efajta példányaiban. —Mert így beszélt nagypapa, szokása szerint, ilyenválasztékos modorban. — Amikor én fiatalember vol-tam, — folytatta,— jó magam is Gyarmaton laktams ott végeztem az iskoláimat. Sok társam aki együtttanult velem, mind bevált az életben, mint kitűnőember. Például ott volt mindjárt Bittér Sándor ésBáron Elek. Az előbbi körorvos lett, a másik segéd-jegyző. Hej a régi szép idők! — sóhajtott nagypapaés majdnem sírt.

—Bizony, — folytatta jó apánk, — a régi jó idők-ben minden máskép volt s ma már csak elvétve akadegy-egy fiatalember, aki megőrizte a szívében a multakhagyományait. De az erény önmagában hordozzajutalmát s innen van, hogy ezt a kitűnő fiatalembertvégre, annyi munkája és küzdelme után, a magunkkörében üdvözölhetjük. Épen Bittér körorvos úrés Báron Elek segéd jegyző úr ajánlotta hozzánk s re-mélem jól fogja itt érezni magát.

—Igen rokonszenves fiatalember, — mondta Rózanéni a szemüvegén keresztül.

—Nagyon komoly embernek látszik, — mondtaegy másik hölgy aki szomszédunk volt a folyosón s

171

ebben a minőségében jött be hozzánk a tanító csodála-tára. Még mások is bejöttek a szomszédból, jó ismerő-sök és barátok, akik szűkös életüket úgy élték le ebbena nagy népes házban, hogy minden iránt érdeklődtekami nem az ő dolguk volt.

A tanító az asztal mentén állott, sápadtan ésfiatalon. Igazi vidéki fiatalember volt, csöndes, egy-szerű, alázatos. Két kék szeméből valami odaadó jóságsugárzott s lehetett érezni rajta, hogy a szegényes kül-sők alatt, micsoda nemes, érző lelket rejt. Csakugyanlehetett érezni benne az árva gyermeket s aki hittelIstenben, megadta magát a sorsának. A kalapját szo-rongatta a kezében és csak állott és csak nézett.

—Mért nem szól egy szót? — kérdezte Róza nénia szemüvegén keresztül, egy tanulságos tekintetével.

—Valóban nagyon komoly fiatalember, — mondtaa másik hölgy. — Talán még nincs is húszéves. A szőkékmindig fiatalabbaknak látszanak, mint amilyenek való-ságban.

—Azért nem szól egy szót, — magyarázta nagy-papa, — mert a vidék nem sokat beszél. A vidék tele vanbenső érzéssel s erről hallgatni szokott. Én is csak azótabeszélek többet mióta öreg ember lettem, mióta városiember lettem, — fejezte be nagypapa s megint azonvolt, hogy majdnem sírt.

De most megint jó apánk vette át a szót, mintaki a legokosabb ember volt a családban.

— A fiatalember azért nem beszél, — kezdte szó-noki lendülettel, — mert ebben az új környezetben,ebben a mi jó családunkban, ahol először jelent megéletében, a szíve mélyéig meg van hatva. Az ő számáraaki idáig nem mozdult el Gyarmatról, ez egy új élmény,egy új élet kezdete. Mögötte van a falu, a vidék, a Sza-mos partja a régi füzekkel és szürke pacsirtákkal, adolgos ifjúság és minden emlék s előtte van a város,az idegen miljő, a jövő! Azt már mind tudja és érzi,hogy mitől búcsúzott el, mitől vált meg, mikor eljötthazulról, de azt még nem tudja, hogy e lelki kincsek

172

helyett mit fog kapni cserébe. Biztosíthatom fiatal-ember, — fordult most egyenest hozzá,— hogy nálunknagyon jó dolga lesz és mint földiek és igazi barátokkörében mindent meg fog találni, amire szívének s lel-kének szüksége van. Nem is szólva arról, hogy mi itten,a mi családunkban, híven megőriztük a gyarmati tradí-ciókat és távoli szülőföldünkkel a Szamos partján,állandó kontaktusban vagyunk. Szóval ami az önszámára szép és felejthetetlen dolog volt Gyarmaton,azt nálunk is meg fogja találni. Most pedig lefogunkülni a vacsorához! — fejezte be jó apánk azon az irány-zatos hangon, amellyel a szomszédokat kívánta távo-zásra bírni.

De még be sem fejezte, mikor Kati szakácsnénkbehozta a tálat. Behozta a tálat s majdnem elejtetteahogy meglátta a tanítót.

— Jaj, a Berci! — mondta, — a Berci, Gyarmatról!S izzón nézte a két fekete szemével.

Három kis fiú

Hárman voltunk kisfiúk ebben a szegényes házbanFáni nagynénénknél, ahol nevelkedtünk. Engedel-mes, tanulékony, szerény kisfiúk voltunk, gonoszságnélkül a szívünkben. Már éreztük az élet súlyát s zordkötelezettségeinket szegény sorsú kisfiúk létünkre. Tud-tuk, hogy jó szüleink áldozatokat hoznak értünk, hogya fővárosban tanulhassunk s noha szűkösen, de ittmegvonulhassunk könyveink között jó Fáni nagy-nénénknél, ebben a szegényes házban. Még a nyáronboldogok voltunk odahaza Nyírbogdányban, de ezeketa szép emlékeket már-már eltemettük a szívünkben,hogy varázslatos visszatérésük meg ne gyöngítse ben-nünk az akaratot és az energiákat.

És csöndesen ültünk hárman az asztalnál és tanul-tunk. S alig váltottunk egy-egy szót egymással, csak

173

néha-néha sóhajtottunk. S noha nagyon igyekeztünk,hogy felejtsünk, mégis, akaratlan, egy-egy múló pilla-natra, visszatértek a szép letűnt idők a szívünkbe.Olykor, mint egy tündöklő kép a messzeségben és anyári fényben, Nyírbogdány megjelent lelki szemeinkelőtt, vadvirágos rétjeivel s a Szamos partjával, aholannyit játszadoztunk! S úgy éreztük magunkat, fiatalszívünkben, az asztal körül ahol ültünk és tanultunk,mintha fiatal rabok volnánk. Mintha fiatal rabok vol-nánk, minden jótól örökre elszakadva. Elszakadva anyirbogdányi virágos rétektől és a Szamos partjától.Elszakadva jó szüléinktől kis vidéki házunkban.

— Még ezelőtt két héttel milyen jó dolgunk volt! —mondta Illés, aki a legidősebb volt köztünk.

— Milyen szépen fütyült a rigó a szilvafán! —mondta Kálmán, aki mindig szerette a kis madarakat.

Már csecsemőkorában szerette a kis madarakat sujjal mutatott rajok a pólyából, ha meglátott egyet aderűs kék szemével, ha meglátott egy fekete rigót a kékszilvák között az ágon.

— És emlékeztek, — mondtam én, a feslettszélűkönyvemről felpillantva, — milyen szép felhők szálltakaz égen alkonyatkor! Olyan szép piros felhők, mint egybíborkabát.

S noha nem akartunk emlékezni szép nyári élmé-nyeinkre s noha el akartuk temetni a szívünkben min-den szép emlékünket, mégis időnként áttörtek a szívünk-ben ezek az emlékek, a felejthetetlen gyönyör fájdal-masságával. S ahogy hárman voltunk kisfiúk ebben aszegényes házban s ahogy így ültünk hárman az asztal-nál könyveink előtt, az egymás könnyét láttuk a sze-münkben.

— Jaj! — mondtuk egyszerre, mint egy kórusbanmind a hárman.

Mint egy fiatal kórusban, három kisfiú. Három kisboldogtalan fiú.

De akkor bejött Fáni néni, aki felügyelt ránk.Olyan kövéren jött be, hogy alig fért be az ajtón és két

174

barna szeme kíváncsian siklott el fölöttünk. De egye-temes nézéséből külön-külön jutott egy-egy sugárkamindenkinek, mert úgy tudott nézni valami általánosszemlélettel, hogy attól még külön-külön is meglátottmindent, minden aprólékosságot és árnyalatosságot.Mindjárt látta is a könnyeket a szemünkben.

— Mi baj van? — kérdezte vérrokoni jóindulatávalés igen vastag hangon a vastag melléből. — Mért sírtokti gyermekek? — kérdezte,— hát nincs nektek jó dol-gotok nálam? Mi bántja a szíveteket, — kérdezte,—hogy így ellankadtok? Bizonyosan éhesek vagytok,—mondta s fújt egyet a vastag szájából.

S azzal leült mellénk az asztalhoz.—Akarjátok, hogy átvegyem veletek a leckét? —

kérdezte s már nyúlt a könyveink után a vastag kar-jával.

—Jaj Fáni néni! — mondtuk egyszerre, felbáto-rodva ennyi jóindulatra s most már egyszerre elfakad-tunk sírva.

És fiatal hangunkon olyan rívást végeztünk azasztalnál, hogy jó Fáni néni ijedten nézett.

— Behozom az uzsonnát nektek! — mondta s sza-ladt a konyhába.

Család

Ezek voltak fiatal életünknek legizgalmasabb nap-jai. Mariska húgommal aki hétéves volt, jómagamaki kilencéves voltam, nem nagyon értettük azt a furcsafeszültséget magunk körül, a levegőben és a családban.Azt a furcsa feszültséget, ami támadt körülöttünk.

—Mi történt? — kérdeztük egymástól s konokkíváncsisággal jártattuk tekintetünket minden irá-nyokban s kutattunk, ahol csak lehetett.

—A mama nagyon mérges, — mondta Mariska.—A papa se szól egy szót, — feleltem.

175

— A nagypapa nagyon szomorú, — mondta Mariskas elbűvölve nézett rám a kék szemével.

Holott eleinte olyan vidám volt minden, miótanagypapa hozzánk költözött. Mióta itt lakott nálunk,olyan vidám volt minden. Olyan vidám volt mindenmióta nagypapa bús özvegységre jutott. Mióta felosz-latta a háztartását, kis öreg ember bús özvegységében.Mióta elhozta a bútorait, egy szoba bútort s a régi zon-goráját! Olyan vidám volt minden, hogy elhoztaa régi zongoráját! Mindjárt odaállította a nagy, vilá-gos szobájába nálunk, a két ablak közé ami az udvarranézett, a két ablak közé a régi zongoráját. Már koránreggel leült, a kis ősz fejével, a kis ősz szakállával egyet-lenegy kis csomóban az állán, már korán reggel leült aselyempizsamájában a régi zongora elé s két öreg keze,finoman, csontosán és ruganyosan, elsiklott a billen-tyűkön valami friss és zuhatagos futamban, amellyelmintegy az első napfényt üdvözölte az udvaron.

— A kakasszó! — mondta a papa ilyenkor.— Megvan őrülve! — mondta a mama, aki szere-

tett volna még aludni fehér ágyában a hitvesi szobában.De Nelly milyen boldog volt ezekre az első szép üde

hangokra a reggelben! Nelly, a német nevelőnő!Rögtön hozzánk fordult, nagyon derűsen és fia-

talon, ahogy kiugrott az ágyból. A nagypapa futamai arégi zongoránál, mint egy üdítő zuhany érték. Egy üdítőzuhany a vízcseppek harmóniájával.

—Hőrt ihr, wie es klingt!? — mondta,— oh Kin-der, es ist der Morgen, es ist das Lében! — kiáltott felszinte mámorosan s látszott rajta, az egész fiatalságán,a két barna szemében, az orra hegyében s a két kis rózsa-szín fülén, milyen jól ki van aludva! S már szaladt benagypapához az udvari szobába. Úgy szaladt be magais, egy szál selyempizsamában. Abban a selyempizsa-mában amelyben kiugrott az ágyból. Abban a kék-selyempizsamában, amit karácsonyra nagypapától ka-pott ajándékba.

—Kommt ihr? — kérdezte s mi kullogtunk utána.

176

Soha egy olyan kis boldog embert nem lehetettlátni a világban, mint amilyen nagypapa volt, ahogy ülta régi zongoránál, a kis ősz fejével s azzal a kis ősz szőr-csomóval, mint ezüstrojtokkal az állán. Már koránreggel sugárzott az egészségtől s dallamosságtól s attóla néma hálaadástól a jó Isten irányában, aki ilyenfinom épségben és szépségben és készségben újra azéletre ébresztette. Alighogy meglátta Nellyt, aki belen-gett mint egy kék tündér a kékselyem pizsamában salighogy meglátott bennünket mögötte, kis öreg szájakerekre nyílt s már énekelt is, énekelt! Schuberteténekelt a hamis fogak gyöngysorának belecsillogásávala melódiába, olyan üdén, olyan finoman, olyan érzel-mesen, hogy ezüstrojtja az állán, mint az ezüsthúrok,együtt rezegtek s együtt zengtek a melódiával. Milyenszép reggel volt ez! Milyen szép reggel fiatalsággal,holott a nagypapával, milyen szép reggel Nellyvel svelünk, mennyi vidámsággal, holott schuberti nosztal-giákkal!

—Ach wie schön! — sóhajtozott Nelly.—Még nagypapa! még! — biztattuk nagy-

papát.De nagypapa szünetet tartván, a Nelly kezét szo-

rongatta s olyan furcsán nézett fel reája, mintha mégmindig énekelne.

Hirtelen akkor, bejött a mama is dúlt-fúltan, hogynem aludhat, bejött a papa is a hálókabátban és egyrossz szagú szivarral a szájában s megzavarták ezt amatinét.

—Elég volt! — mondta a mama.—Túlnagy jókedv ez, korán reggel! — mondta

a papa s egy nagyot fújt a szivarjából.—A madarak is reggel énekelnek! — mondta a

nagypapa szelíden és bölcsen és békéltetőn a hang-jában.

Látszott rajta, a múlhatatlan derűjében, a szemé-ben, a kis rojtos szakállában, egész jóságában s filozó-fiájában, hogy nem kívánja élére állítani a dolgokat.

177

Látszott rajta, hogy a rend kedvéért, enged valami keve-set abból a szabálytalanságból, amellyel a Nelly fiatal-sága a kékselyem pizsamában és a schuberti hangokkörüllebegik aggkori muzikalitását. Látszott rajta,hogy ideiglenesen és átmenetileg enged valamit azéletnek.

— Különben úr vagyok a házamban,— mondtaazon a türelmes hangján, amivel sejttette, hogy többetis mondhatna. Mert csakugyan az ő háza volt, ahollaktunk.

De e perctől fogva, a kis húgommal, éreztük afeszültséget a családi körben és a levegőben. Gyermek-ösztönünk megérezte, hogy ennyi vidámság után, reg-geli ének s titkos kézszorongatások után, bús dolgokfognak következni. Gyermekösztönünk megérezte azöregek keserű sorsát a világban. Gyermekösztönünksok mindent megérzett. Megérezte az életet, a magafájdalmasságában. Egyszer hallottuk is amint a mamakérdezte nagypapát:

— Mit akar kérem attól a leánytól? Az nincs húsz-éves, maga megvan hetven!

S azt is láttuk akkor, ahogy nagypapa megrázkó-dott ezekre a szavakra, egy szót se szólt csak fordultegyet s bezárkózott a szobájába. S ahogy benéztünk akulcslyukon, azt is láttuk, hogy a két ablak között, ül azongoránál és sír.

— Úgy sír ahogy a gyermekek szoktak, — mondtaMariska s elbűvölten nézett rám a kék szemével.

Schőn bácsi

Oh istenem, micsoda boldog percek voltak azok,micsoda szívszorongások és izgalmak, mikor kéz-kéz-ben Erzsike húgommal, bemehettünk Schőn bácsihoz,aki szomszédunk volt a folyosón.

— Kezét csókolom! — mondtuk valami imádkozó

178

modorban s megálltunk a szoba sarkában, néhánylépéssel Schön bácsi előtt.

— Jó napot kedves gyermekeim,— szólott Schőnbácsi. — Üljetek le szépen. Épen számolom a pénze-met, — mondta.

Úgy mondta ezt a szakállából, hogy nem is lehetettlátni a száját, mert a szakálla mindent elárasztott azarcán s csak az orra s a szemüvege tűzött ki ebből azősemberi szőrpazarságból. A kezefejét is, az ujjait isellepte a szőr, a nyírt körmökig, mint egy kesztyű. ígyszámolt az asztalon, maga előtt, régi forintokat, ezüstpénzeket és érmeket és aranydukátokat is valami olyanfurcsa elmélyedéssel, odaadással és együttérzéssel, olyanmagábaszálltan s olyan távol a világtól, mintha egytenger|mélyére szállott volna, valami fojtó örökkévaló-ságban.

— Ti jó gyermekek vagytok,— mondta és fel sepillantott. —Nagyon szeretem az ilyen jó gyermekeket,— folytatta miközben rakosgatta az aranyait s kisimít-gatott maga előtt egy-egy gyűröttebb bankjegyet. —Az ilyen jó gyermekekkel nincs soha semmi baj, —mondta. — Ezek mindig jól viselik magukat, szépek,tiszták, kedvesek. Az ilyen jó gyermekekben örömüktelik a szülőknek. Nincs soha semmi panasz rájuk, télennyáron, egyformák, igaz? — és csak számolgatta a pén-zeket.

—Igaz, — feleltük áhítattal s egy kicsit közelebbis jöttünk az asztalhoz ezekre a jóindulatú szavakra.

—Nem, — mondta Schőn bácsi ahogy úgy látottbennünket, hogy ránk se nézett,— csak maradjatok,ahol vagytok. Én szeretem ha ti itt vagytok, mindigszívesen is látlak benneteket, de csak úgy, ha nem sokatmozgolódtok. A nyugalom, a legfőbb dolog az életben,kedves gyermekeim. Ezt tanuljátok meg. Például,látjátok, én nyugodt ember vagyok. Én mindig nyu-godt ember voltam az életemben.

—A papa azt mondja, — szóltam felbátorodva,— hogy Schőn bácsi nagyon gazdag ember.

179

—A mama azt mondja, hogy Schőn bácsi pénztad kölcsönbe, — mondta Erzsike húgom ártatlanul,mint egy angyal, aki leszállott az égből.

—Amit a papa mond s a mama mond, — felelteSchőn bácsi a szakállából s a láthatatlan szájából, —az mind nagyon okos dolog. — És csak számlálta a sokpénzt maga előtt az asztalon. — Az mind nagyon okosdolog, — ismételte, olyan szelíden s valami olyan mesz-sziről, mintha a tenger mélyénél is mélyebbre ereszke-dett volna. — Az mind emberi dolog, amit a papa monds a mama mond, — fűzte tovább. — Majd ha ti nagyoklesztek, meg fogjátok érteni azt, hogy aki például gaz-dag ember, az mindig a saját pénzére gondol. Aki pedigszegény ember, annak mindig a más pénze jár az eszébe.Azért mondja a ti papátok és a ti mamátok, hogy éngazdag ember vagyok. Nyilván ezt is mondja a ti papá-tok s a ti mamátok, hogy én boldog ember vagyok.Holott, — mondta, — holott, itt már van egy kis téve-dés. Aki például a leggazdagabb ember a világon, azmég nem a legboldogabb is. Sőt az sem egészen biztos,hogy a világ legszegényebb embere egyben a legboldog-talanabb. Hát lássátok kedves gyermekeim, hogy kiok-tassalak benneteket, mert ti azt megérdemlitek, mertti jó gyermekek vagytok, hát lássátok, a boldog-ságnak van bizonyos mértéke, minden ember számára,más-más mértéke. Az ember, kedves gyermekeim, —sok mindent megkockáztat, hogy pénze legyen. Idejét,szabadságát, egészségét, becsületét, apját, anyját ésfeleségét is feláldozza a vagyonért. Viszont, a vagyonátnagyon ritkán áldozza fel az egészségéért és a becsü-letéért. Ezt én nektek megmondom nyiltan kedvesgyermekeim. Egy nap bizonyára, ti is így fogjátokszámolgatni a pénzeteket mint én, amit különben tisztaszívből kívánok nektek. Egy nap bizonyára ti is ilyennyugodt emberek lesztek mint én. A fontos az, hogygyarapodjatok és meggazdagodjatok. Csak ez a fontoskedves gyermekeim s csak így szép az élet. Ezt higyjé-tek el nekem, aki öreg ember vagyok. Akárhogyan vál-

180

tozik is a világ, annak mindég jó lesz, aki pénzt fogszámolhatni. Ti azt nem hiszitek, hogy az milyen jódolog. Milyen nyugodt dolog. Azonfelül még van egyigazság is. Miféle igazság? fogjátok kérdezni. Az,kedves gyermekeim, hogy ami szép és jó van az ember-ben, ami igazi erény van az ember szívében, az csak agazdag ember szívében van. Mert csak a gazdag emberlehet adakozó és jó. Csak a gazdag ember tudhatja ésérezheti, hogy adni az egy öröm. Az egy igazi öröm! Alegnagyobb öröm ami van! Például itt vagyok én, kedvesgyermekeim. Milyen öröm az nekem, hogy én adhatoknektek! — fejezte be és keresgélt a sok ércpénz között.

Oh istenem, micsoda izgalmakkal közeledtünkakkor, szívszorongva, két szegény gyermek! Kézkézben Erzsike húgommal, mint két angyal közeled-tünk az asztalhoz.

— Adni, az öröm! Az a legnagyobb öröm! —mondta Schőn bácsi s nyújtotta az a szőrkesztyűtfelénk ami a keze volt. — Itt van neked is, neked isegy arany, — mondta. — S most menjetek szépen haza.Mondjátok meg a papának és a mamának, hogy tisztel-tetem őket, — s azzal betette az ajtót mögöttünk.

A folyosón, egymás mellett, szédülten néztünk egy-egy aranykrajcárt amit kaptunk.

Hófúvás

Nem lehet tagadni: nagyon szomorú hely voltez. Ez a kis vasúti vendéglő, ezen a kis állomáson,éjszaka. Semmit nem lehetett hallani, mert mindentbeborított a hó. Egy-egy fütty, egy síp hangja amiszólott messziről, az is úgy szólott a hó közül, befagyva.Itt vártam a debreceni gyorsvonatot. A hófúvástólnem tudott bejönni. Már három óra késése volt.

— Még lesz több! — mondta a pincér, aki elembetett, az asztalra, egy pohár fekete kávét.

181

Úgy mondta ezt, nem tudom micsoda megelége-déssel a hangjában. Micsoda megnyugvással a sorsbanés a végzetben, mint egy görög tragédiában. Mint akitudja, hogy nem lehet küzdeni Isten ellen és a termé-szeti erők hatalma ellen. Azonfelül ez a megadásoshang gyönyörűen beleilleszkedett az egész hangulategységébe. Olyan hang volt ez, ennek az egyszerűéjszakai pincérnek a hangja s olyan lélekből szólott eza hang, hogy szinte benne volt a hófúvásban, az éjsza-kában és a szomorúságban. Soha nem hallottam szí-nészt, aki a maga hangjával, azzal a három szóval,amit mondott, ennyire benne volt a szituációban. Méglehetne hasábokat írni erről a hangról. Még lehetnekeresni ebben a hangban azt a rejtélyes összefüggésta hófúvás és a pincér élete között. Ahogy szólott ez ahang rezignáltan, lehetett érezni, hogy ez az ember isbenne van a hófúvásban. Hogy az egész életét elfúttaa hó. Hogy idáig fútta eddig a kis állomásig, öregpincér volt ez, talán hatvanéves. S még öregebbnektűnt, ahogy beszélt s ahogy letette elembe, az asztalra,a fekete kávét, egy kis zömök pohárban.

— Különben nincs semmi baj! — mondta és ment.A kabátja zsebéből, kilógott, szennyesen, a szal-

vettája.Még volt itt négy kerek asztal, tarka abrosszal.

Egy villanykörte égett egy falikaron. Próbáltam meg-látni a színeit, az igazi színét ezeknek a tarka abroszok-nak, ebben az opálos villanyfényben. Megvallom, nemtaláltam szavakat a pontos meghatározásra. Aprókockák és virágfüzérek és formák ezeknek az abroszok-nak a szövésében, szinte kívül estek minden szókincsenés megjelölhetőségen. Űgy éreztem, hogy semmifélenyelv ezen a világon, ki nem tudja fejezni azokat a szín-árnyalatokat, amelyeket a beivódott lé föstött le ésrögzített le, mindenféle sávokban, foltokban és maku-lákban, térképszerű vonalzásokban, ezekre az abro-szokra. Száradtan és vaskosan a mocsokban, a magukélettelen anyagának valami türelmes gyalázatát visel-

182

ték. Úgy tűntek valósággal megtrágyázva. A magnyilván kikelt volna bennük.

A fal mentén, egy sárga kredencen, a villanykörté-vel szemben, egy petróleumlámpa égett mindenféleedény között. A fejem fölött a falon, egy óra ketyegett.Már éjfél felé járt az idő. A konyhaajtó felől jött egymacska és nézett. Egyet lépett, a farka vibrálásával,megint megállott és nézett. Úgy nézett megriadtan,nyugtalanul, ezer gonddal és tervvel a fejében. Aztánindult óvatosan, minden lépését meggondolva s meg-fontolva, mint egy sorsdöntő elhatározás előtt, indulta kredenc irányában. Mikor oda ért megállott. Egypillanatig még várt, mielőtt felemelte a fejét. Aztán kétsárga szeme a petróleumlámpának szegeződött. A fénya lámpából a szemébe tűzött s két tűzgolyóvá vará-zsolta ezt a két sárga szemet. Két transzparens tűz-golyóvá, így állt és bámult mozdulatlanul. Le is ültés csak bámult a lámpába. Mindent meglehetett érteniezen a világon, minden rejtélyt és titkot, csak azt nem,hogy mért bámul ez a kandúr a lámpába. Ilyen mozdu-latlanul, ilyen konokul, ilyen rendületlenül mért bámul?Csak ültem és figyeltem és gondolkodtam és nem tud-tam megérteni. Minden olvasmányomra visszaemlé-keztem, Renantól Humboldtig, mindenkire. De eztnem tudtam megérteni. Két csendőrnek kellett bejönniekakastollasan és szuronyos puskával, hogy ez a macska,hirtelen ugorjon egyet s ott hagyja a kredencet s nenézzen a lámpába.

Ez a két csendőr, két kemény férfi volt. Ahogyazt a könyvbe olvasni, két olyan kemény férfi. Villogófekete szemekkel, fekete hajjal, fekete bajusszal, kékreborotválva. Lehetett érezni bennük a falu szülöttjétabban a rendületlen kötelékben, amit nem tör meg snem másít meg semmi ezen a világon. Lehetett éreznibennük azt a szűk korlátot, ami szolgálatuk idejérelezárja egyéniségüket, vágyaikat és férfiasságukat va-lami kizárólagos rend és szabály számára ezen a kisállomáson. Lehetett érezni bennük, hogy ezen a kis

183

állomáson is, a törvény a legnagyobb dolog számukraa világon. Olyan két abszolút csendőr volt ez, olyantökéletes inkarnációja az erőnek s hatalmasságnak,hogy soha nem hittem volna, hogy két emberi formaezt így ki tudja fejezni. A lábszáruk a csizmában, nemis tűnt élő húsnak s csontnak. Úgy tűnt besámfázvaa csizmába. S ahogy jöttek, úgy mentek is ketten.

Már éjfél után volt. Már meg is ittam a kávémat.Még szólott olykor, egy-egy távoli fütty, befagyva, amessziségből. A debreceni gyors még mindig nem jötts csak ültem.

De akkor megnyílt az ajtó, megint a konyha felől,a kis ajtó. Egy fiatal nő tűnt föl, borzas fejjel, fehér-kötényesen, a vendéglősné. Mindjárt leült, az elsőtarka abrosz elé, fellapozott egy füzetet és látszólagszámolgatni kezdett. Közben meglátott a sarokban,ahogy ott ültem magányosan. Egy kicsit hunyorgatottés nézett és mosolygott.

—Jaj, nem ismer meg?! — mondta s már oda isjött hozzám s leült az asztalomhoz. — Bereckyné! —mondta,— hát csakugyan nem ismer meg? Bereckyné,Ladányból!

—Hát persze! Juliska! Hát most itt van? —kérdeztem. — Jó pár éve nem láttam, ne haragudjon,— mondtam, a kezét szorongatva.

—Most itt vagyok, már egy éve! — felelte. —Ladányban meguntam, az uramtól is elváltam, tudja.Most itt vagyok egyedül az apámmal. Az az öreg ember,akit látott, aki hozta magának a kávét, az az én jóapám szegény.

—No igazán? — mondtam.—Az élet, az élet, lássa. De az a jó, hogy így

összeakadtunk. Ez is az élet, lássa. Még jó az olykor,hogy ilyen hófúvás van, hogy ez így összehozza azembert. Jaj de örülök magának, — mondta, — ki semtudom mondani, hogy örülök magának! Hiszen La-dányban olyan szép időket éltünk, hát ez sem volthiába.

184

—Juliska maga még mindig nagyon kedves, —mondtam ostobán a tarka abrosz mellett. — Ladány-ban, igaz, azok szép idők voltak! De ez most szomorúitten, ahogy nem jön a vonat.

—Nem is jön az már csak reggel, — mondta,—ép most szóltak be hozzám az irodából. Be is akarnékzárni itten, mért égjen a villany és a lámpa, az apámmár alszik is a konyhában. Csak ép, hogy utána nézeka számadásnak ebben a kis füzetben. Aztán becsukoma botot, — fejezte be vidáman.

—No és velem mi lesz akkor? — kérdeztemelképedve.

—Magával? Hát mi legyen? Maga szépen be-megy a kis szobámba s lepihen.

—Amíg jön a vonat, — mondtam.—Hát persze! — felelte s már elmerült a kis

füzetben, a borzas fejével, jegyezgetve.

A másik hang

Még gyermekek voltunk Lici húgommal, de máréreztük Malinka néni kiválóságát, fölényét és magasz-tosságát, mikor vasárnaponként megjelent nálunk,csipkéibe és fátylaiba burkoltan, mint egy különlegesjelenség, hajdani énekesnő az Operaházban!

Csodáltuk a léptei ritmusát, ahogy tovasiklotta szőnyegen egy karosszék irányában, hogy beleült,dicsőségesen mint egy trónusba ebbe a karosszékbe,amellett, hogy királynői formáival, alig fért el bennes a két oldala kidagadt a szék két karfája alatt a duz-zadt csípők masszáival. A zsírnak és a jólétnek, egész-ségnek s megelégedésnek valami olyan furcsa súlyafeküdte meg körvonalait, ha ugyan ezek még körvonalakvoltak, hogy mint egy bacchánsnő sugárzott alkonyodófiatalságának valami lappangó obszcenitásában. Ahangja is, ahogy megindult szinte láthatólag a vastag

185

kebléből s a nyakán át, fegyelmezetten, a fogaihoz s azajkához ért ahol elcsengett s ahonnan tovaszállott,mintha zsírral s mézzel lett volna megkenve, olyanvastag s bélelt kontraltó hangja volt! A szeme ragyo-gott, derűsen, valami névtelen boldogságtól derűsen.Valami távoli melódiáktól ragyogott a szeme. Az egészlénye valami messzi távoloktól. Valahogy lehetettérezni benne, az egész jelenségben, egész Maiinka néni-ben a női örömnek s boldogságnak, női álomnak smakacsságnak azt az örökkévalóságát, melyet nem törtmeg sem idő, sem múlt s ami csak tart tovább, mikormár rég vége van. Mikor már mindennek vége van.Lehetett érezni Malinka néniben, a büszkeségében,a zsírjában, a fehér fogsorában s a két barna szemében,hogy semminek nincs vége ezen a világon.

—Oh Malinka néni! — mondtuk Lici húgommalszolidárisán, a szék előtt, ahol ült, — tessék dalolniegyet, kérjük szépen!

—Csakugyan, — mondta jó anyánk, szerényenennyi fönség előtt a karosszékben, — dalolj egyet agyermekeknek, hiszen látod, mennyire szeretnek téged,két ilyen aranyos gyermek.

—Csakugyan? — kérdezte tétován Maiinka néni,— énekeljek? — s forgatta a féllábát, keresztbe a tér-dén, a vastag lábát mint egy cölöpöt a testszínű haris-nyában. — Csakugyan, énekeljek? — kérdezte meg-kísértve.

S már fel is állott s majd kitörte a szék karfájátkétfelől. De kijött a székből, mint egy rámából, kijött!sőt annál frissebben s annál tündéribb könnyedséggel,hogy az olyan nehezére esett. Kijött sikerrel, ahogyhozzá volt szokva, gyakorolva! kijönni egy székből.S ment a zongora felé, a fátylai lengésével a fehérbillentyűk felé, mint egy fehér mezőre ami őtet várja.

—Jaj! jaj! Malinka néni! — ugrándoztunkelragadtatva.

—Csend gyermekek! — mondta jó anyánk. —Mit fogsz énekelni Maiinka? — kérdezte és nézett.

186

—Talán az én kis Aidámból az én nagy áriámat,— felelte Malinka néni s piros nyelve elsiklott az ajkán.A kesztyűit is, hanyagul elhajította s a két keze, tízvastag ujjal, már mindenfele nyomkodott, fenn és lenna klaviatúrán. A száját feltárta mint egy kaput a fogaibútorzatával s a két szemét lehunyta. így termelte kiaz első hangot, az első hangot megihletten és félelme-tesen. Az első hangot, ami hirtelen kitört belőle s meg-remegtette a falakat.

—Jaj! jaj! — rebegtük, megsemmisülve, a falmellett mi ketten.

—Jó anyánk csak állott megdermedve s nézett.—Milyen gyönyörű hangod van Malinka, —

sóhajtozott, — még ma is milyen gyönyörű hangod!—Elhiszem azt, — szólott Malinka néni egy

lélekzetvétel közben s tovább csapkodta a zongoráts harsogta a hangokat, a nagy áriát az ő kis Aidájából,az ő sírontúli kontraltóján.

De valaki kiáltott az udvaron, egy másik hang,még rettenetesebben:

— Tessék becsukni az ablakot!

Irodalmi délután

Egy fiatal francia író tiszteletére, alig huszonöt-éves francia író, aki átutazóban volt Budapesten, Fene-lony bárónő összegyűjtötte néhány barátját a Benczúr-utcai villában.

A helyzet meglehetős kínos volt. Mert már azösszes vendégek itt voltak a szalonban, már itt voltCezárovich Oktávián a Vas- és Fém-Bank vezérigaz-gatója, itt volt Hlatyi Barna, az illusztris író, Horebtanár úr és felesége narancssárgában és jó magam isitt voltam már, aki hasonlóképen számítok valamit azirodalomban, sőt már a teát is behozta egy nagyonhelyes kis szobalány fehér főkötősen és fehér köténye-

187

sen, közben jött egy tábornok is sok érdemrenddela mellén és nyugalmazottan, szóval már mindenkikészen volt a fiatal francia író ünneplésére, mikor azünnepelt még mindig hiányzott.

— Fiatalsága menti pontatlanságát, — mondtaFenelony bárónő azzal a fanyar mosollyal az ajkán,amelyben háziasszonyi kínja és csalódása finomanvisszarezgett. Viruló negyven évével, élettapasztalatá-val és jóságával különben is mindent megbocsátotta fiatalságnak. — De azért jó volna telefonálni a szál-lodába, — fordult Hlatyi Barnához, az illusztris íróhoz,aki ebben a társaságban a legalkalmasabbnak tűnt errea szolgai megbízásra.

De ebben a végső percben megnyílt az ajtó, s afiatal francia író belépett hajlongva és tájékozatlanul,tájékozatlanul és bizalmatlanul, bizalmatlanul és nyug-talanul, mint aki az útját keresi tanyai komondorokés gémeskutak között egy idegen pusztaságban. Végül,ösztönösen, Fenelony bárónő hamvatag kezének dőltés elhalmozta csókjaival, szinte liturgikusán. Horebnetis megnézte, a szakértelemnek azzal a villámló tekin-tetével, amellyel zsebtolvajok ismerik fel egy pillanatalatt, a vastag pénztárcát egy zsebben.

—Bocsánatot kérek ha késtem, — mondta, —de még idejekorán itt vagyok.

—Mieux vaut tárd que jamais! — felelt a bárónő.—Miről fog nekünk beszélni, kedves mester? —

kérdezte Horeb tanár úr angyali szerénységgel s amel-lett valami olyan magasságáról s olyan mélyéről afitymálásnak s lekicsinylésnek, hogy a fiatal író rögtönmegérezte a tanár úrban születéses ellenfelét.

—Mindenre kész vagyok, hogy elámítsam hall-gatóságomat, — felelte a francia.

—Ne higyje kérem, — mondta a bárónő, — hogymi vidékiek vagyunk, akiket könnyűszerrel epátiroznilehet.

—Mi meg vagyunk kenve minden hájjal, —mondta Cezárovich s svájci letétjeire gondolt.

188

—Kérem, — mondta a francia író, — amint látniméltóztatik, egészen fiatal ember vagyok. Következés-kép nagyon szigorú is vagyok.

—Ez helyes! — vetette közbe a tábornok.—Mi a véleménye Goncourt Edmondról? — kér-

dezte Horebné valami olyan diszkréten s olyan szur-dinás hangon, mintha egy gonosztevőről volna szó.

—Oh Goncourt! — szólott a fiatal író, — mitmondjak egy emberről, aki egész életében csak önmagá-val törődött! Silány életünk és törékeny mivoltunkkultuszát senki magasabbra nem művelte, mint ő. Irtegypár könyvet, jobban mondva rajzolt egypár köny-vet, mert ezekben a könyvekben, minden mondat, min-den szó a rajz módjára van lerakva s körvonalozva,úgyszólván figurálisán, a papírra. Nagyobbszerű szem-pontjai, izzásai s nagylelkűségei nem voltak, ami ter-mészetes is abban a pillanatban, hogy az egész világotés életet és csillagrendszert ő jelentette önmagának.Még fizikai életének legapróbb s legjelentéktelenebbdolgai is, a nagy élmények és események súlyával jelen-nek meg önimádó szíve előtt. Valami kis náthája vagyköhécselése, mint világraszóló tünemény olvasható több-kötetes naplójában. Valóban úgy tűnik ezekben a köte-tekben, mintha kívüle nem élne más ember a világon.Nincs senki és semmi ezen a világon, azaz hogy mindenami van, az kizárólag csak ő érte van. Minden azértvan, hogy az irodalmilag értékeltessék. A hajnal, azalkony, csak azért van, hogy ő ezt megírja. Bántó, sok-szor nevetséges és mindig rengeteg gőg árad az írásábóls igen gyakran mint egy fanyar lehellet érezhető ki asorokból, bizonyos lelki gonoszság permanenciája. Itt-ott kigúnyolja azokat, akik legjobb barátai s eláztatjaőket az iróniákban. Itt-ott az egyedül illetékes, azegyedül igazságos bíró képében tűnik fel kérlelhetet-lenül és zordonan, ősz feje, mintegy tejföllel leöntöttősz feje valami apokrif istenhez hasonlít. Ebben azisteni voltában az a legbántóbb, hogy boldogságittasan,a tulajdon nagysága lerészegíti. Mikor aztán a közön-

189

séges élet valami kis fonáksága kiábrándítja, vagyvalami kis kellemetlensége magához téríti ebből azeufóriából: a látása valóban rettenetes. Lázong, kiálts képtelen minden megadásra. A legapróbb baj, a leg-nagyobb szerencsétlenség az ő számára. Valami kiskritika egy újságban, ahol egy szó ellene hangzik, ezmár istengyalázás neki. Általában több tiszteletet,csodálatot és rajongást kívánna önmaga iránt. Közbenmeg is döbben, hogy minden hatalma s nagysága elle-nére, nem tudja elgázolni az embereket. Nem tud menny-dörögni s nem tudja szórni a villámokat egy cukor-szóróból, írni tud, oh! azt igen, azt tud! Csak aztnem tudja, hogy írni, az semmit sem jelent. Hogy a toll,ahogy ő érti azt: a leggyöngébb fegyver s a legplasztiku-sabb mondata is hideg és hatástalan szépség. Ohasszonyom, mennyivel szebb ön, Goncourt összesműveinél! — fordult a fiatalember Fenelony bárónő-höz ezzel a szellemes átmenettel.

—Ez már igaz! — mondta a tábornok.—S ezt annál könnyebben állapíthatom meg, —

mondta Cezárovich, — hogy ettől a Goncourttól sohaegy sort nem olvastam.

—Ezt tudjuk! — mondta Hlatyi Barna illusztrisírónk s már készült, hogy most ő beszéljen.

Volt egy minősíthetetlen tekintete Fenelony bárónőkét barna szemgolyója irányában, egy olyan izzó sheves tekintete, egy olyan egyeduralmi tekintete,amellyel szinte beleperzselte magát a hölgy szívébe sminden érzékébe. Ilyenformán még nem is beszélt,mikor a bárónő, megdelejezve, odasiklott melléje.

— Hiszen tudod jól, csak téged szeretlek, — súgtaaz arcába, miközben öntött egy csésze teát neki.

190

Nő a zongoránál

Ma eljött hozzám P. Krizsla János, aki ifjú-kori pajtásom volt, iskolatársam és bajtársam acsatákban.

— Sok idő múlt el, — mondta bánatosan,— régláttalak is, — mondta, — de te remélem nem változtál.Remélem még mindig az a megértő, érzelmes szívűember vagy aki voltál. Mert én már nem vagyok azaki voltam. Nyilván olvastad az újságokban a tragédiá-mat, — mondta egy fáradt kézmozdulattal.

Egy olyan fáradt kézmozdulattal, amellyel jelezteaz iróniát is a maga tragédiájában. — Minden bajforrása az volt, hogy imádtam a feleségemet, — foly-tatta. — Mikor elhagyott, elmentem utána, az apjalakására s ott óraszám könyörögtem neki, hogy térjenvissza hozzám. Úgy könyörögtem térdre roskadvaelőtte, mint egy isten előtt, úgy könyörögtem! Azegész család bejött a szobába és sírt ahogy látott engemtérden a padlón, az összekulcsolt kezemmel, könyörögve.Még a kis kutya is szűkölt a sarokban, a máltai pincsés panaszos hangokat hallatott, valami ösztönös együtt-érzésben velem. Mit mondjak neked, az egész háznépesírt, úgy sajnált engem. Még a szomszédok is bejöttekés sírtak. Csak épen nőm maradt hajlíthatatlan.Kegyetlenül állott a zongorának támaszkodva, igazioperaénekesnő létére s a legélesebb staccatóban ismétel-gette: »Nem! nem! nem! ennek vége! ennekvége!« Akkor aztán, végső kétségbeesésemben, olyas-mire ragadtattam magam, amiért már megszenvedtems amit már meg is bántam. Rálőttem nőmre, az opera-énekesnőre! A golyó, szerencsére, csak súrolta a nya-kát, hattyúnyakát, mert megvallom a nyakára céloz-tam, a torkára, ahonnan ez a sok kis kegyetlen makacs»nem! nem! nem!« követte egymást, a fentebb jel-zett éles staccatóban. Még így is kaptam öt évi börtöntezért a lövöldözésért, holott nőm, már egy hét múlva,

191

általános ünneplés közben, ismét felléphetett az Opera-házban. Ismét énekelhetett abból a kegyetlen torkából,azzal a hattyúnyakával. Én kitöltöttem, három hónaphijján, négy esztendőt az ötesztendei fogházból. Bűn-bánásom és jó viselkedésem miatt szabadon eresztettek.Most megint künn vagyok a világban. Künn vagyoka világban, mint egy más ember. Mint filozóf és festővagyok künn a világban. Tudniillik rengeteg filozófiaikönyvet olvastam a fogságban és közben mesterségetis tanultam. A bútorműhelyben, mint festő felszaba-dultam. Már most első utam hozzád vezetett, mint régipajtásomhoz, aki mindig szerettél engem. Aki mindigmegértettél engem a te nemes szíveddel.

Ezeket mondta P. Krizsla János és hosszan nézettkét bánatos szemével. Hosszan nézett két bánatosszemének reménykedő tekintetével. Reménykedő ésesdeklő tekintetével.

—Mit tehetek én érted, szegény barátom? —kérdeztem.

—Mindent! — felelte. — Már nem vagyok fiatalember s a végzet és a sors kellőképen végeztek velem.De te még elsegíthetsz engem, fájdalmas életem utolsócéljához.

—Én mindenhez elsegítlek amihez csak akarod,— mondtam készségesen. — Mindenhez, ami csak mó-domban van, — tettem hozzá óvatosan.

—Módodban van, — felelte gyorsan, — mert tenőmmel, tudomásom szerint, jó barátságban vagy.

—Oh istenem, — szóltam, — hát még mindig nődkörül forog az ügy. Én azt hittem te végleg leszámoltálezzel a dologgal.

—Várj csak, — mondta, — mint filozóf véglegleszámoltam, de mint festő, nem! Mint filozóf le-mondtam, elkönyveltem, törültem, kioltottam az éle-temből, többé soha nem ismerem. A filozóf számárameghalt a nő, meghalt a múlt, amit akarsz, ennek vége.De mint festő itt vagyok, egyetlenegy művészi ideállal,minden vágyammal, álmommal és ábrándommal, hogy

192

nőm portréját megfessem. Megfessem nőm portréjátaz utókor számára s azután meghaljak. Megfessem azongorának támaszkodva. Megfessem, mint az énkálváriámat. Megfessem, mint egy olyan képet amilyetmég nem látott az emberiség, az összes nagy művésze-ket beleértve. Még Leonardo da Vinci-t is beleértveaz ő Mona Lizájával. Semmit a világon nem akarok,csak lefesteni őtet. Egy szót nem fogok szólani hozzá,egy hangot, semmit, olyan néma leszek. Csak festenifogom és semmi mást, de ezt aztán tökéletesen. Ez leszaz én remekművem. »Nő a zongoránál.«

—Szóval, hogy én megkérjem nődet, hogy te le-festhessed őtet? Ez a kívánságod.

—Úgy van, ez a kívánságom! Hogy én lefest-hessem nőmet! — sóhajtott sóvárgóan. — Mindjárttelefonálj neki, kérlek, — mondta s úgy nézett megintesdeklően, a két bánatos szemével.

Ács Dénes

Ács Dénes bejött a szobámba. Már messzirőlnyújtotta a kezét, mosolygott s megállt előttem, azasztalomnál, ahol gondokba merülten ültem és írtamés töprengtem és szenvedtem.

— Nagyon rossz sorom van, — mondta, — nemtudok mit kezdeni. Hivatalom megszűnt, magánvállal-kozásaim sem sikerültek, utóbb zongoraleckéket adtam,holott jó magam is alig tudok zongorázni, inkábbnaturalista vagyok s csak azt próbáltam, hogy magyardalokat tanítsak be cigányosan játszani. E téren semtudtam boldogulni. Már most ott tartok, hogy teljesenle vagyok törve s az igazság az, hogy még lakásomsincs. Utolsó gondolatom te voltál pajtás, akinek jószívét régtől fogva ismerem. Hajdan, a piarista gimná-ziumban, a legjobb barátok voltunk. Ha az élet el issodort egymástól bennünket, én soha egy percig, nem

193

felejtettelek el. Nevezetesen arra is emlékeztem, hogyhozzám való ragaszkodásodon kívül, úgynevezett lele-ményességemet is csodáltad ifjonti korunkban. Cso-dáltad, hogy a legnehezebb szituációkból is ki tudtamvágni magamat. Ki tudtam vágni magamat, ügyesenés ötletesen, szigorú tanáraink hálójából. Átsiklottama legnehezebb kérdéseken, a vizsgákon is könnyű szerrel.Idáig, a nehéz viszonyok ellenére, az életen is át tudtamsiklani, mert régi fantáziám és leleményességem, nemaludt ki teljesen a szívemben. Ez egy örök mécs ben-nem. De már alig pislog, az is igaz. Most van először,hogy inkább az élet fog ki rajtam. Mindig azt mondtad,mint kitűnő francia, aki olyan verzátus vagy idegenszavakban s kifejezésekben, hogy amolyan igazi »deb-rouillard« vagyok, aki hófúvásból, viharzásból, úgykiszállok mint a sirály. Hát legyen, nem bánom, még-egyszer megpróbálom, ha megengeded, itt vagyok.

Ezeket mondta Ács Dénes. Egy percig várt még,nézett s aztán megindult a szobámban, a könyvpolcokmentén, kiválasztott egy könyvet, leült egy karos-székbe, a két lábát keresztbevetette egymáson s olvasnikezdett, téren és időn kívül, elmerülve.

Nem tudtam mit mondani. A tulajdon szomorú-ságaim, bajaim és gondjaim, öntudatlanul feléje hajlí-tották a szívemet s hajdani ifjúságunk emlékében,valami szent kötelességérzetem úgy parancsolta, hogyeltűrjem e régi pajtásomat s mégcsak ne is vitatkozzamvele, ahogy sújtotta a sors szegényt. Nem is szóltamegy szót, csak ültem tovább az asztalomnál, ültem ésírtam és töprengtem és szenvedtem. Végül is, csaksűrű teszésnyilvánításaira fordultam a karosszéke felé.

—Mit olvasol? — kérdeztem, — hogy így el vagyragadtatva?

—Hát mit? —felelte a féllába rezgésével a térdén,— a te könyvedet! — A féllába rezgésével, ami bennevolt az elragadtatásban. Ami az egész lélek gyönyörétjelezte, egy rossz nadrágszár s egy rossz cipő vibrálásá-val. — Már százszor elolvastam, — folytatta, — de nem

194

tudok betelni vele. Minden bajomat elfelejtem, mikortéged olvaslak, — mondta.

Megvallom, ez jólesett. Sohasem láttam mégolvasómat ilyen közel egy könyvemhez, ilyen kéjekbemerülten.

— Színházba is csak a te darabjaidhoz járok, —jegyezte meg könnyedén, ahogy lapozott. — Egészrészleteket betéve tudok. Ebből a könyvből is egészlapokat.

Nem tudom micsoda derű szállott a szívemre,micsoda búfelejtés járta át a lelkemet, micsoda vigaszés jóérzés meleg fuvallatával. Ahogy ültem az asztalom-nál, töprengve és szenvedve, már könnyebben is írtam.Valami büszke öntudatom ébredt. Szerettem volnabemenni a fürdőszobába s megnézni magam a tükörben.

— Mindjárt fogunk uzsonnálni! — mondtam abarátomnak.

—— Az nem lesz rossz! — felelte.—Vacsorálni is együtt fogunk! — mondtam.—Lehet! — felelte.S csak ült és olvasott. Az uzsonnakávéhoz is oda-

hozta, maga elé, a könyvemet, a vacsoránál is úgy ült,szemközt velem, hogy egy szót sem szólott, csak olvastaa könyvet, a tányérja mellett, csak olvasta elragadtatás-sal, falatozás közben. Már éjfél lett s még mindig olva-sott. Már feljött Manci a színházból, előadás utánahogy szokta, de a barátom nem mozdult s csak olvasott.

—Dénes, — mondtam halkan, hogy ne zavarjam,— én most lefekszem.

—Hát csak feküdj le, — felelte, — én olvasok.A művésznőre rá se nézett. — Jó éjszakát! — mondtamég s elnyúlt a karosszékben.

195

Alvók háza

— Szeretném önt megnyerni tervemnek, —mondta szószerint a fiatal ember, aki belépett hozzám.— Mert van egy tervem, — magyarázta. — EgyébkéntSzűkös Andor vagyok. Műépítész és emberbarát, —tette hozzá egy szolid mosollyal.

—Tessék leülni, — mondtam erre a bemutatko-zásra. — De meg kell vallanom, — siettem hozzátenni,— hogy nem vagyok barátja a terveknek. Régi tapasz-talásom, hogy a tervek csak arra valók, hogy sohameg ne valósuljanak. Ami az életben sikerült az ember-nek, nyilvánvalóan nem azért sikerült, mert volt azembernek egy terve hozzá. Sőt merném mondani:igen gyakran épen a terveken múlt, hogy soha semmimeg nem valósult. A természetben nincs terv. Vanegy törvény, nyilvánvalóan több törvény, ami mindszörnyű és kifürkészhetetlen, de azonfelül mindenössze-vissza van. Nem is szólva arról, hogy a maiviszonyok között, minden terv és cél merő álmodozás-nak tűnik.

—Ezt én mind tudom kérem, — felelte a fiatalember, — ezt én mind olvastam is az ön műveiben.Ismerem az emberi tervekről való egész teóriáját. Deaz én tervem kérem, épen a mai viszonyokkal vanszoros kapcsolatban. Előre tudom, hogy tetszeni fogönnek.

—Tehát hallgatom, — mondtam.—Nagyon helyes, — felelte a fiatal ember s

közelebb húzta a széket az asztalhoz, ahol ültem.S még szelídebben mosolygott. Az ajka széle

elnyúlt a füle irányában. S nem tudom micsoda derűsugárzott kék szeméből.

S akkor így folytatta:— Szóval műépítész és emberbarát vagyok. Mint

műépítésznek, sajnos, semmi dolgom. Mint ember-

196

barátnak annál több van. ösztönös szimpátiávalfigyelem embertársaimnak keserű életét és sorsátmanapság. Gondok, terhek, bajok és válságok minden-kit a földig sújtanak. A nappalok kétségbeesett haj-szája a kenyér után, már eleve tönkreteszik az emberéjszakáját is, holott épen az éjszakai alvás nyújthatnáaz embernek a felejtést s azt a relatív boldogságot,amelyre annyira szüksége van. Az emberek nagyrésze,nem tud aludni manapság. A mindenféle narkotiku-mok, melyek divatban vannak, csak rövid ideig hasz-nálnak. De akivel csak beszélek s mindenütt aholérdeklődöm, főképen azt hallom, hogy senki nem tudaludni. Már csak a gyermekek alszanak el mikor üt azóra s a nagyon öreg emberek, akik hasonlóképen gyer-mekek s tudják fegyelmezni magukat. De az a nagytöbbség, aki rohan és küzd, aki ezt a mai keserveséletet éli, már régen rájött arra, hogy nemcsak ébrenlenni nehéz, de aludni még nehezebb.

—Ez igaz, — feleltem. — Magam is nagyon rosszalvó vagyok. Magam is rájöttem, hogy aludni, a leg-nehezebb művészet.

—No lássa, itt vagyunk! Az én tervem az, hogyaz emberiség fölé, meghajszolt, gondoktól sújtottemberek fölé, az álmok édes fátyolát terítsem. Hogyembertársaimat' megváltsam s felüdítsem hét-nyolcórai egészséges alvással. Hogy kiemelve őket gondjaikayügéből, áldásosán elaltassam őket. Az én tervemaz, hogy valahol a Duna vidékén, fák és bokrok között,egy magányos helyen, felépíteném az Alvók házá-t.Minden este nyolc órakor, az Apponyi térről autóbuszindulna ide. Aki ide belépne ebbe a házba, szinteönmagát felejtené el. A küszöbön lerázná magárólgondjai porát. Mindenki kapna más ruhát, más fehér-neműt, más-más nevet is mindenki, hogy semmire seemlékezzék. Minden szobában égne egy kék lámpa,egy kék mécs azzal a szelíd fénnyel, ami tudvalevőlegzsongító hatású. Hasonlóképen idegzsongító illatokszállnának a folyosókon, mint a mirha, az aszfalata,

197

a cardamoma és calama, — sajnos ezeket csak idegennevükön tudom megjelölni.

—Bocsánatot kérek, — vetettem közbe, — deezekről az idegen nevekről jut eszembe, hogy az öntervéről már olvastam valahol. Ha jól emlékszem egyfrancia orvos brosúrájában. Azt hiszem, hogy ön innenvette ezt a tervet. Ebben a brosúrában, az ön Alvók-háza vagy Álmokháza mint Somnarium szerepelt, ha-sonlóképen indigó-kék lámpákkal, vastag szőnyegekkel,mirhával és aszfalatával a mindenféle neuraszténiás em-berek számára, diszkrét alkoholisták, morfinisták skényszerképzetűek számára, kizárólag azzal a cél-zattal, hogy aludni tudjanak.

—Az mindegy honnan vettem a tervemet, —felelte a fiatal ember. — Moliére is onnan vette a jót,ahol találta. Megengedem, hogy a terv nem új. Deez csak amellett bizonyít, hogy jó. Azonfelül a fran-ciáknál, a terv csakugyan csak terv maradt, ök azótatalán tudnak is aludni. Mióta megnyerték a háborút.De mi elvesztettük. Mi nem tudunk aludni! Énigenis, megfogom valósítani ezt a tervemet. Én megfogom csinálni ezt a Somnárium-ot. A célom az ésazért jöttem, hogy önt is, mint híres embert, meg-nyerjem ennek a tervemnek! — mondta.

—Máris meg vagyok nyerve! — feleltem udva-riasan, hogy befejezzem.

—Még nem! — felelte a fiatal ember s egy ívpapírt vett elő a zsebéből. — ön még nincs megnyerve!Mert ez nem szavakon múlik. Én gyűjtök erre azépítkezésre, mert hiszen pénz nélkül ezt nem lehetmegcsinálni, az természetes. Mennyivel járul ön hozzá?— kérdezte s elém tolta a gyűjtőívet. — Két pengőtőlfogva minden összeget elfogadok, — mondta valamiolyan angyali mosolygással, hogy azt nem is tudommondani.

198

Ágota néni

— Nagyon tapasztalatlan öreg úr voltam, —beszélte Kuroki Balázs baráti körben, — mondhatnámártatlan öreg úr voltam, mikor életviszonyaim hirtelenmegváltozásával, csakugyan arra gondoltam, hogymegnősüljek. Hogy egyszerűen megnősüljek, mintannyi más. Jó anyám elhalálozván nyolcvannyolcéveskorában, egészen egyedül állottam a világban s a szívemmélyéig átéreztem az árva gyermek minden keservéts minden magányosságát. Mert még ősz fejjel is, mind-végig, jó anyám becézett gyermeke voltam. Utolsószavaival is, halálos ágyán, értem aggódott, drágamatróna!

— Balázs, — mondta, — kimondhatatlanul fáj aszívem, hogy téged itt kell, hogy hagyjalak, ebben amai gonosz világban. Hogy itt hagyjalak magadban,egyedül, gyakorlati érzék nélkül, a szükséges jó taná-csok s általában anyai vezérlet nélkül, amelyekreannyira rászorultál drága gyermekem! Hiszen mindigvelem éltél, velem mentél sétálni, velem ültél a kávé-házban s egész érzelmi világod, nagyon finoman, bevolt határolva, négy fal közé, velem. Kitűnő gyermekvoltál szegény öreg anyádhoz, de a Gondviselés, sajnos,nem jutalmazza kellőképen az ilyen erényeket, mertmost azt kell kérdeznem, mivé leszel, hogy én elme-gyek? Innen, a sír széléről édes fiam, szeretnék nekedegy utolsó tanácsot adni. Ha már én nem leszek többé,ami csak percek kérdése s ha nagyon magányosnakfogod érezni magad, talán gondolj arra, hogy meg-nősüljél. A síron túlról is áldásom fog kísérni. Demivel nem ismerek senkit s te sem ismersz senkit akiméltó volna ahoz, hogy a nevedet viselje s a szívedetodaadjad neki, ajánlom keresd fel Ágota nénit, akinekem régi barátnőm s aki bizonnyal fog találni szá-modra egy erényekben gazdag hű feleséget. MertÁgota néni, Ó-Budán, ahol él, nagyon ismerős az ottanifinom körökben. Azonfelül nagyon tájékozott az ilyen

199

dolgokban, nagyon okos asszony, kissé bölcselkedőszellemű, de az nem árt. Bátran rábízhatod magad.Már összehozott egy pár jó házasságot. No isten veledBalázs. Kissé fáradtnak érzem magam. Magas koromdacára, sohasem éreztem fáradtnak magam, főké-pen ha rólad volt szó. De most, határozottan, kisséfáradtnak érzem magam. A viszontlátásra egy jobbvilágban.

Ezeket mondta jó anyám s örökre lezárta szemét.Ez ősszel volt. A tél is elmúlt, a tavasz is, keserűbánatokban. Végre egy nap már olyan magányos vol-tam, olyan kétségbeesett, olyan vigasztalan, hogy fel-kerestem Ágota nénit, ó-Budán ahol lakott, egy szűkkis utca legvégén, egy földszintes házban. Az ablakbanült, virágcserepek előtt, egy borzasztó macskával azölében, amint benyitottam hozzá.

Bizséki Ágota! Megdöbbentem, mennyire hason-lított, első látásra, jó édesanyámhoz! Ahogy szelídtekintetével felém fordult s még szelídebb hangján aztmondta: »Jó napot Balázs!« mintha az édesanyámhangját hallottam volna. S ahogy letette, elővigyázatosan s szakértelemmel, azt a borzasztó kandúrt az-öléből s nyújtotta a kezét, nem is a kezét, mint inkábba sok gyűrűt az ujjain, majdnem sírva fakadtam agyásztól s az örömtől.

Előadván választékosan, ősz fejjel és kis szüne-tekkel látogatásom célját, Ágota néni sokáig nézett éshallgatott. Aztán megszólalt mint egy sibylla, eltű-nődve. Mint egy igazi jó tündér a sok gyűrűvel azujján s a kandúrral mellette, aki a hátgerincét a lomposfarka magaslatáig emelte.

— Az eset nem közönséges, — mondta a magameleg hangján, — s itt nem lehet könnyelműen eljárni.Először is szegény Anna, ha ritkán láttam is, de a leg-jobb barátnőm volt, másodszor ön már nem egészenfiatal ember, Balázs. Gondolom megvan hatvanéves.Tehát, ismétlem, nem lehet könnyelműen eljárni.A házasság nem tréfa dolog. Élet és sors szempontjából

200

hasonlít azokhoz a súlyos operációkhoz, amelyekhezlegkevésbé szabad az embernek elaltatnia magát. Eztjózan ésszel kell meggondolni. Mindenesetre fogok fog-lalkozni a dologgal s be fogom vezetni a legjobb társa-ságokba. Addig is legyen gyakrabban szerencsém, hogyjobban megismerjük egymást. Most pedig fogunkuzsonnáim! — mondta. — Már az elébb megdaráltama kávét. Mintha csak tudtam volna, hogy maga jönnifog, Balázs!

Azzal felállott s kiment a konyhába. Csak néztemutána, mind bánatosabban, a szívem mélyéig meg-hatva. A járása is jó anyám emlékét idézte. Mindenlépése, ahogy ment, kövéren. S a kandúr ment utána.

Lemondás

Ebéd után Pistuka és Lici felállottak az asztaltól,megtörölték a szájukat, megköszönték az ebédet skimentek a szobából. A két szülő, Kuszág papa ésszeretett hitvese, egyedül ült az asztalnál. Két szo-morú szülő.

— Mi a teendő? — kérdezte Kuszágné.Kuszág felráncolta a homlokát, egy percig hallga-

tott, magába szállva, mint aki felelőssége tudatábanminden szót meggondol amit mond. Minden szótpontosan előkészít az agyában, metodikusan egymás-hoz fűz és így készen végre, kihozza a mondatát azajkára. Azontúl már csak a hangsúly volt hátra, min-den szó jelentőségének arányában, a kellő hangsúly.

—A teendő az, — felelte, — hogy még továbbkell mennünk házi-büdsénk megnyirbálásában.

—Még tovább? Meddig? — kérdezte Kuszágné,a szalvettáját göngyölgetve.

Már ő spontán beszélt, azzal az árnyalatnyi ariosó-val a hangjában, ami csöndes rezignáltságát valamikis poézissal vonta be. Lehetett érezni a hangjában anagyon szőke nőknek azt a puha engedékenységét ami

201

úgy odahajlik az élethez! Úgy odahajlik az élethez,mint a repkény egy falhoz. Lehetett érezni a hangjá-ban, hajdani leánykorának szertefoszlott álmait.

— Már itt nincs mit nyirbálni, — mondta. — Amitmég nyirbálhatnánk az már csak a tulajdon életünkvolna. Az eleven életünk volna, ezt nyirbálhatnánk.Cselédem nincs. Amit csak lehet, magam végzem el.Licinek én varrtam a ruháját. Most megtanulok cipőtfoltozni, a két gyönge kezemmel cipőt foltozni, hogyPistuka ne mezítláb járjon. Quo vadis! — fejezte beegy sóhajjal, a maga albino-szőkeségében és becsúsz-tatta a szalvettáját egy pirosbőr gyűrűbe. Aztán nézetta kék szemével valahová nagyon közelre és messze.Olyan messze, hogy már messzebbre nem is lehet.

Közben Kuszág gondolkodott és sorra rakta aszavait szinte a homloka ráncába, mint barázdákbavagy melegágyakba. Szinte a homlokáról vette leőket, ahogy folytatta, elborultan:

—A helyzet az, — mondta, — hogy a megnyir-bálások, lemetélések, kurtítások és lenyisszantásoksorozatában el kell mennünk a dolgok legvégére éslemondásaink füzérén el kell jutnunk a legszomorúbbállomásra. A legszomorúbb állomásra! — ismételtavalami bús hangsúllyal önmagának. — Nevezetesenbe kell szüntetnünk gyermekeink zenei oktatását. Lekell mondanunk Gadaványi kisasszonyról.

—Oh! — rebegte Kuszágné, — ez sok!—Valóban ez sok, — mondta Kuszág, — ez a

legtöbb, az áldozat igen súlyos. Én lemondtam kávé-házról, szivarozásról, sok minden egyébről, maga isIlona, hősiesen, a lehető legszűkebbre szabta jogosigényléseit, de a cél az volt, hogy gyermekeink zongo-rázni tudjanak! Mint önfeláldozó szülők, megvontunkmagunktól mindent, hogy gyermekeink, majdan, atársaságokban, egy Bach vagy egy Beethoven elő-adásával brillírozzanak! Hogy a zongora mellől is,miközben fehér ujjuk elsiklik a billentyűkön és vissza-adja a szép harmóniákat, hogy a zongora mellől is,

202

meghatott szívükkel ránk gondoljanak s bennünket ál-danak, akik már akkor a temetőben fogunk porladozni.Kár, — felelte Kuszágné, szőkén, — kár az ilyenszomorú dolgot, az ilyen kétségbeesett elhatározást,ilyen szép szavakkal és költői képzetekkel körülírni,ahogy maga teszi azt Frigyes. Ezzel még csak súlyos-bítja amúgy is nehéz szívemet. Mert nekem is megvana magam gondolatköre, a magam anyai reménye.Nem is szólva arról, hogy Gadaványi kisaszony milyenrokonszonves nekem. De lássa, én gyakran gondol-tam arra, hogy öreg napjaimra le fogok ülni egy karos-székbe az ablak tövében, muskátlik között s onnanfogom hallgatni, amint két gyermekem, művésziesen,négykezest játszik a zongorán! Hogy élvezni fogoma hangokat s a szép harmóniákat ahogy maga mondja,melyeket az én két gyermekem szólaltat meg, két gyer-mekem négy kézzel! Hát ennek is vége! — fejezte be,egyetemes szőkeségével s egy könnycseppel a kék szemederűjében.

—Ennek is vége! — mondta Kuszág és felállott.— Két óra, — fűzte tovább az óráját nézve s mégsűrűbb ráncokkal a homlokán, — úgy hallom, Gada-ványi kisasszony megérkezett a zongoraleckére.

—Igen, itt van Gadaványi kisasszony, — felelteKuszágné, ahogy benézett a szomszéd szobába, aholmár hangzott a zongora.

—Nem fogom látni többé! — mondta Kuszághirtelen, ahogy ez egyszer nem gondolta meg amitmond. S csöndesen visszaült az asztalhoz, a székbe.

A két vándor

A két vándor leült az útszélen, az árokpartra, egylombos akác alá. Két fiatal iparoslegény, aki mind akettő Debrecenbe igyekezett.

—Még nagy út! — mondta az egyik.—Estére ott leszünk! — felelte a másik.

203

S a lombos akác rájuk borult ahogy ültek ketten,az útszélen, az árokparton.

Előttük a poros út a végtelenbe nyúlt. Mert aholcsak tehették vándorlásukban, nem is az országútonjöttek. Inkább a dűlőkön, a tanyai utakon, ahol hűvö-sebb is volt, könnyebb is, rövidebb is az út. Ahol csaklehetett, átvágtak mezei utakra s ösvényekre, két sorakác között az árokparton. Ahol csak lehetett, a tanyaiházak mentén jártak, a szérűskertek alatt, ösztönösen.A gyümölcsösök alatt is. Ahol volt valami reményvalami találkozásra, valami barátkozásra. Ahol, ha oly-kor, meg is küzdtek egy-egy komondorral, viszont voltgyümölcs a fűben, ami lehullott az ágról. Ami lehul-lott az ágról, túl a kerítésen. Amit jó volt föl-szedni, de milyen jó! beleharapni s kiköpni amirothadt rész volt benne. S így menni tovább, kétszegény vándor.

Most csak ültek, fiatalok, a lombos akác alatt azútszélen. A nap izzott magasan az égen. S ebből amagasból a lombokon is átsugárzott, mint a fény egylámpaernyőn, derűsen és töretlenül. Az egész táj körü-löttük valami izzó sárgába mállott, amelyben fecskékszálltak, feketén a sárgában, a fehér hasuk megvilla-násával s féloldalt dőlve félszárnyakon. Más nem moz-dult a megtorpant levegőben. Csak még a por szálltaz út szélén. Az út széléről az útszéli akácfákra. Mertegy ökrösszekér is jött, a béres álmával egy falécena szekéren s a két állat nyugalmával úgy jött, úgy jötta nagy árnyékával. S úgy döcögött lassan, nagyonlassan a kerékvágásban. Olykor mintha megállott volnaa négy kerék, az egész szekér mintha megrogyott volnaegy_egy pillanatra, mikor az ökrök csapkodtak a szarvuk-kal, a legyek ellen, hátrafelé, a gerincük irányában.Aztán, még sokáig ment a szekér, még sokáig porzottaz út. Még sokáig ment az alvó béressel a falécen.Még sokáig ment, nem tudni hová. Úgy ment, mintAZ örökkévalóságban, a két ökör nyugalmával, nyugta-lanságával, árnyékával, a sok léggyel a gerincükön s

204

egy-egy fecskével aki szállott utánuk s ahogy elérteőket, rögtön vissza is kanyarodott s megint fordult smegint rohant utánuk. S a két vándor csak ült azárokparton.

De akkor, egy parasztasszony tartott feléjük azút szélén s mezítláb a porban. Ahogy meglátták, kö-nyökön bökték egymást. Ahogy meglátták a cserép-korsót az oldalában, feléje hajoltak, az árokpartról, alomb alatt. Ahogy meglátták a cserépkorsót színültigvízzel s kívül is harmatosan, ahogy a friss víz átütöttrajta, mint a gyémánt, olyan csillogón.

—Hé ifjasszony! — mondta az egyik, a fiata-labb vándor, nagyon vidáman.

—Hé komámasszony! — mondta az idősebb, —ha van szíve, megkínál avval a korsóval!

Az asszony megállott tétován, egy csalán mellettaz útszélen s a korsóval az oldalán. Már nem voltfiatal s két vaskos lába, mint két tégla piroslott a por-ban. Látszólag tetszett neki ahogy a két vándorolyan vidáman szólt hozzá, ifj asszony! hogy ezt mondtaaz egyik s derűsen nézett két barna szemével.

— Tessék! — mondta s nyújtotta a korsót. —Ha egy jót húznak belőle, csak annyi az, hogy visszakell, hogy menjek, a kis tanyára, a kúthoz, — mondtabarátsággal.

Azzal nézte ahogy isznak, eltikkadva, boldogan,ahogy a szájuk szélén csöpög a víz s lefolyik az állukra.Azzal le is ült oda közéjük s kinyújtotta a két lábát acsalánnak.

—Osztán hova mennek? — kérdezte érdeklődve.—Messzire! — felelte az egyik.—Debrecenbe!—Osztán mit csinálnak ottan?— Munkát keresünk, — mondták mind a ketten.S úgy ültek hárman s hallgattak egy percig a

lombos akác alatt.— Nekem van egy fiam Debrecenben, — mondta

az asszony. — Szegkovács a gyárban. Egy lányom is

205

van, aki szolgáló a segédjegyzőnél a Trombita-utcában.Volna is egy üzenetem hozzájuk.

—Átadjuk! — mondta a két vándor egyszerre.—Hát csak annyi, hogy várom haza a fiamat is,

a lányomat is szüretre!Azzal már fel is állott s indult a korsóval.— Itt hagy! — szóltak mind a ketten s nyúltak

utána, két kézzel mind a ketten.De az asszony ment, vastagon a fényben, az árnyé-

kával, ami követte. Még sokáig néztek utána, amígcsak el nem tűnt az ákácfasorban.

— Ha erre van a kút, a kis tanyán, majd jönegy másik, — mondta a fiatalabb vándor.

Rozál

Mikor Kémény Tóni kijött a tömlőcből, első útjaRózálhoz vezetett, aki jobb időkben a felesége volt.

— Rozál, — mondta, meghajtva magát, — amintlátja, időm letelt. Fölösleges mondanom, hogy elsza-kítva magától s többi embertársaimtól, soha egy percignem felejtettem el magát. Cellám magányosságábanis, számos bús percemet átvilágította az a múlhatatlanfény, ami két kék szeméből sugárzón, örök emlékem ésvigaszom maradt. Igazság és törvény szerint megszen-vadtem bizonyos hibákért, amelyeket a társadalmirend nevében, az ügyész rámolvasott a bíróság helyes-lésével. De már most itt vagyok, minden vétektőlmegtisztultan. Még fiatal ember vagyok, ha egy kissémegviselve is. A jövő nincs megtiltva senkinek s azélet nem szűnt meg számomra. Erkölcsi elveim szerint,első kötelességemnek tartottam, hogy újra mint szabadember, magánál jelentkezzem. Nem kérdek semmit,nem kérek számon semmit. Nevezetesen nem kutatom,ha kényszerült távollétem alatt, azzal a törhetetlenhűséggel volt-e irántam, amellyel jó magam adóztamemlékének. A lényeg az, hogy most itt vagyok. S ha

206

régi helyemet drága szívében nem foglalta el más va-laki időközben: engedje meg, hogy azt újra elfoglal-hassam s ismét az a szerető s gyöngéd férj lehessekaki voltam világéletemben.

Ezeket mondta Kémény Tóni s nézte Rózáit akihallgatta.

— Barátom, — felelte Rozál, — érzem szavaiőszinteségét. Azt sem tagadom, hogy a szívem mélyéigmeg vagyok hatva. Igaz, nem voltam elkészülve errea látogatásra s mióta a sors elszakított egymástól, nemis hittem, hogy mégegyszer látni fogom az életben.Maga ismeri az én csöndes, rezignált természetemet.Maga ismeri bennem azt a vajúdó gondolatot, melysoha nem tud cselekvéssé válni. Innen van, hogy búsfogsága alatt nem közeledtem magához és soha nemvolt erőm ahoz, hogy magát szomorú társtalanságá-ban és magányosságában meglátogassam. A leveleiresem válaszoltam, holott azokat, számos éjjel könnyesszemmel olvastam. Sőt, mit mondjak magának? Mintművelt nő, aki illetékes vagyok ítélni az ilyen dolgok-ban, azokat a leveleket, érzelmi hangjuk, közvetlen-ségük és egyszerű irályuk tekintetében, a világiroda-lom egyik remekének tartom. De minden tartózkodá-som ellenére is, csöndes bánatomban, én is sokat gon-doltam magára s kényszerült távolléte alatt, ahogymondta, igazi hű felesége maradtam. Tehát csak annyitmondok: Isten hozta. Igenis, kész vagyok felvennimagával a régi köteléket, sőt, megvallom, még lelke-sebben mint annak idején, azon a tavaszi napon,mikor magával, mint ifjú menyasszonya, az oltár eléléptem.

—Még lelkesebben! — mondta Kémény Tónikönnyes szemmel. — Ismertem jó szívét és finom ter-mészetét és a legszebb reményekkel voltam eltelve.De ennyi nagyságra és emelkedettségre, ennyi irga-lomra és nemes nőiségre, megvallom, nem számítottam.

—Barátom, — mondta Rozál, — a mai súlyosidőkben és gondokban, a nő nem lehet csak elnéző és

207

engedékeny s boldogan fogadhat minden társat, támasztés segítséget, mégha a börtönből jön is. Mert ismeremszorgalmát és munkakedvét, ötletességét és tehetsé-gét, ami az én számomra is egy jobb jövőt jelent. Azigazság az, hogy múló eltévelyedése dacára is, amelyértkülönben megszenvedett, még nem találkoztam ember-rel ki magával fölérte volna. Ha végignézek barátnőimsorán és férjeiken, akikkel meg vannak áldva, mégmindig maga a legkiválóbb, ha voltak is büntetendőhibái. De az embert, voltaképen, egy francia bölcsszerint, a hibája teszi. Nem dicsérek semmi csalafinta-ságot, isten őrizz! de ami nekem magában hiányzottidáig, az tisztára az egyéni distinkció volt. Álmodozó ter-mészetem s ösztönös romantikám szívesen látja magá-ban balsorsnak azt az üldözöttjét, aki hosszú hónapo-kon át, négy fal között szenvedett. Azzal, hogy isméta karjaimba zárom, úgy érzem felemelkedem a lelki-ismeretemben.

Ezt mondta Rozál s lezárta két kék szemét. Aztáncsengetett a szobaleánynak.

— Ha Buroki úr jön, nem vagyok itthon. Nemvagyok itthon soha többé. Ezt mondja neki, — mondtaa szobaleánynak.

Bozóky

Mióta nem voltam idehaza, már nem is emlék-szem! Egy egész világ megváltozott azóta! Hány világváltozott meg azóta! Hányan elmentek, eltűntek,elvesztek! Most is úgy állok itt a piactéren, hogy azajkamat harapom és sírni szeretnék. Hogy lehetne eztleírni, megmondani, megértetni profán emberekkel?Micsoda fogékonyság kellene ahoz, micsoda készségés művészet, micsoda művészet főképen, hogy az embervissza tudja adni, színes képekben és rajzokban, ezta furcsa bánatot ebben a tavaszi tájban s ezen a piac-téren, ezt a furcsa, névtelen bánatot! Ami mintegy az

208

idők méhéből száll egy változatlan örökkévalóságban.Olyan furcsa, névtelen bánat.

Holott még itt áll a négy akác, a tér közepén,egymásba borult lombkoronával. Négy szomorú öregakác. Még megvan a gólyafészek az Antalits házán, akéményen. Még a galambdúc is a régi a reformátusudvarban, ahonnan kinyúlik magasra, az alacsonyháztető mögött. A tér végén, ahol az országút a végte-lennek nyílik, mint az ezüstfátyol száll a por, olyantündöklő résekkel benne, hogy tulonnan minden, mintegy tükörből látszik. Minden porszemet ami száll, anap füröszt magába. Az ezüst és arany csillogásnakolyan tündéri világa ez, hogy a négy akác megszür-külve a lombjában, mint valami szent szövegből szólhozzám, valahonnan nagyon messziről a Bibliában.Ott van a gémeskút is az út mentén, a nyájnak és avándornak. Ott van közel s olyan messze a porban ésa fényben. A gémeskút a porban és a fényben. És úgyföl van nagyolva magányosságában, olyan patetiku-san egy durva kődarabbal az ágas végében ami lehúzzaa mélybe, hogy a túlsó vége ennek az ágasnak felmeredaz égbe, az égbe, a kék égbe s nem tudom micsoda két-ségbeesésbe.

Nincs itt egy ember ezen a téren. Ebben a porbans ebben a fényben. Nincs itt egy állat egy sor libánkívül, aki úgy indul s menetel az árokpart mentén,hogy úgy tűnik kívül van végzeten és sorson s csak afényben van benne. Egy sor liba magasan a csőrével.

Aztán jön egy asszony s el is tűnik rögtön. Mintegy árny olvad bele egy fehér házfalba. Csak ép annyilátszik, hogy bezárult a léckerítés mögötte az udvarra.Csak épen annyi látszik, hogy a szoknyája széle szaladtbe az udvarra. Aztán száll egy madár magasan a négyakác fölött. Olyan magasan, hogy nyilván már nembírja magasabban. Hogy ez a határa annak a világnakameddig viheti a szárnya. Aztán jön egy parasztem-ber olyan magányosan, olyan céltalan a deszkapadlón,mint egy tragédiában. Olyan céltalan és olyan magá-

209

nyosan, mintha a gémeskúttal volna rokonságban.Nagyon hosszú, sovány parasztember. Egy nagy szálmerev parasztember. Még nem is láttam ilyen nagyszálat, ilyen soványát parasztemberben. A két csizma-szárában ami lötyög rajta, még kétszer elférne annyi,mint az ő két lábszára. Fehér inge a mellén ahogy né-zem, szűken be van gombolva három cérnagombra.Van egy kis kurta ujjasa is, nagyon kurta, nagyonkopott, de tágra nyitva, selyem hajtókával. Olyanselyemhajtókával, hogy ez már mind foszlány ez aselyem rajta. Mi ez? kérdem elámulva. Ez egy hajdaniszmoking ezen a mai paraszton. Ezen a paraszt-DonQuichotte-on. Már tudom is, hogy Bozókra való.Onnan jön, oda tart. Soha ilyen kitűnő embert! A Bo-zóky cselédje.

—Hát az úr, hogy van? — kérdem. — Merthogyismertem bizony!

—Jól van a! — mondja.—Oszt otthon találom, ha meglátogatnám?—Otthon van az mindig, — feleli s már megy

tovább a padlón, soványan a szmokingban s a két bőcsizmaszárban. S a gémeskúttal rokonságban.

Bozóky! Csak harapom az ajkam. S felszállok akis kocsira s gurulok a porban. A fényben és a porban.Olyan fényes porban mint aranyalagutakban. De adűlőről már látom a lombok közt fehéren, a régiház oldalfalát. Mint egy fehér szögletet a sok zöld kö-zött, úgy látom. Ahogy közelebb érünk, már a nyírfákatis látom, a fenyőket is, mert az is van a parkban. Luc-fenyő vörös törzzsel ami hámlik. S ahogy még közelebbérünk már azt a magyar bánatot is látom, ami rábo-rul a parkra és a házra. Ami elborítja ezt a vad magá-nyosságot. A sok gaz a fűben, dudva, bogáncs, pity-pang, szöszvirág! Valami zord képe van az egésznekebben a dúlt virulásban. Egy vad rét minden. Hajdanivirágágyakból még kinyúlik a rózsafák karója. Egy-együveggömbbe, félig törötten a karón, por és szemét közéamit a szél hordott bele, a napfény hullajt valami

210

aranyszínű csöppeket mint egy orvosságos üvegbe.Az ajtó zárva a felhajtó ívei mögött.

Itt áll egy kisfiú előttem, egy kis parasztfiú mezít-láb, mint egy angyal olyan kék szemekkel, s akit száz-szor kell, hogy kérdezzek. Aki csak dugja az ujját maka-csul az orrába s nem felel. Végre megtudom, hogy azuraság lenn lakik a kis tanyán.

— Bátyám, — mondom könnyes szemmel ahogybelépek s a kezére hajlok, hogy megcsókoljam.

De rögtön elhárít s ahogy kivonja a kezét a kezem-ből, a szemembe néz, a könnyemet nézi.

Szentek néznek így könnyeket, alig meghatva,alig meglepetve, azzal a szelíd és megértő mosolylyal,ahogy e földi életet és sorsot csak szenvedésnek tudják.

— No nem kell búsulni, — mondja, — Istenhozott! Ülj le ide a lócára, ide elém szépen, ha márkijöttél Bozókra. Az idő eljárt, nem baj. Az emberélete nem számít.

Nincs itt csak ez a lóca ebben a szobában azon aszéken kívül amelyen ő ül, Bozóky! Négy üres fal,se kép, se emlék, semmi. S épen az itt a rémes emlék,hogy nincs belőle semmi.

— Hát igen, — mondja, — itt vonultam meg atiszttartónál, ebben a szobában. De van még egy másik,a tornác végében, ahol alszom.

Már egészen ősz feje lett, mióta nem láttam. Dea szeme, a szeme! az a sugárzó kék ami volt, az az an-gyali kék, ami az imént annak a kis parasztfiúnak aszeméből sugárzott. Ezzel a két kék szemmel voltBozóky főjegyző hajdan, alispán, vezér a megyeházán,agrártekintély a régi képviselőházban. Ezzel a kétkék szemmel látott álmokat és ideált a politikában.

— Oh istenem, — mondom, — ez már csakugyana világ vége, ha bátyámat itt találom ebben az üresszobában.

Csak legyint a kezével.— Én nem bánnám, ha ez a világ vége volna,

föltéve, ha szép volna. A dolgok vége, mint az ember

211

vége is, egy remekmű kellene, hogy legyen. No de mitkezdhettem volna én a háború óta, a forradalom óta?Mit kezdhettem volna szilaj törtetőkkel s ezek is mitkezdhettek volna énvelem? Legjobb volt hazajönniBozókra s hagyni mindent a maga sodrában. Ami lesz,az amúgy is lesz. A szabadságjogok nem improvizá-lódnak. Éhez nem jutnak a nemzetek csak ha megér-demlik őket. Odáig pedig a kormányok rendszerintkalandokból keletkeznek s épen abban van az erejük,ami rosszat csinálnak. Nagyon jó nekem itthon. A múlta múlt, a jövő a jövő. Ezt meg kell tudni érteni, ezt kiis kell várni. A kormányok rendszerint meg is javul-nak ahogy öregednek. Éhez csak időt kell engedninekik. Azonfelül nincs panaszom, nem is vagyokhálátlan. Én még láttam egy boldog kort nagy Magyar-országban. Most látok egy más világot, fejlődésének,a kibontakozásának egyik legválságosabb pillanatá-ban. Én hittem a magam órájában, mégha csalódtam isebben a hitemben. De hittem! Ez a lényeg.

—Tessék jönni ebédelni! — mondta a tiszttartóaki belépett.

—No gyerünk! — mondta Bozóky s csak nézetta kék szemével, sugárzón a kék szemével. — Kihűl aleves! — mondta.

S a kezével a vállamon, barátsággal, kijött velema tornácra, ahol megvolt terítve egy asztal. Vadvi-rággal egy csuporban s színes abrosszal egy kerekasztal.

Anya és lány

A hölgy belépett. Fekete kabátban volt, egy kisavult kalappal a fején. Egy másik hölgy követte, egyfiatalabb, azzal a tanácstalan együvétartozással, amirögtön jelezte vérbeli közösségüket. Anya és lány, eztnem volt nehéz kitalálni.

— Jöjj csak Sonja, bátran! — szólott a hölgy,a kis avult kalappal a fején.

212

S olyan furcsán mosolygott, hogy azt hittemmingyárt sírni fog.

— Tessék helyet foglalni, — hebegtem, megadvamagam a sorsomnak.

A hölgy leült egy székre. A másik melléje állott,vértanuságosan. Soha közös sorsnak, közös bánatnakilyen megrajzolt líraiságát nem lehetett látni két nőifigurán. Két női figurán egyazon feketében, egyformánavult kalappal. Ez úgy tűnt ez a két avult kalap, vala-hogy megfelezve. Mintha kettészelve egy nagyobb for-mából, mindegyik kapott volna belőle egy kis darabot.Csak épen, hogy a fiatalabb hölgy kapta volna azüdébb részt, egy kis kacér színes madártollal benne.

—Már rég kívántam megismerni, — mondta ahölgy. — Mindig arról volt szó a leányommal, hogymeg fogjuk önt látogatni. Annyi sok szépet és jóthallottunk önről, nemes szívéről és jótékonyságáról.

—Oh kérem, — mondtam, — ezek túlzott hírek, —védekeztem.

—Aztán mindig jött közbe valami, — folytattaa hölgy, — egyszer ez, másszor az, hiszen önnek eztnem kell magyarázni, két nőnek micsoda nehézségeivannak a mai életben, különösen két nőnek, aki úgyegybe van forrva, mint mi ketten, aztán sokáig betegekis voltunk, mert ha egyikünk beteg, a másik is az, olyanegyforma életünk van, mondhatnám fizikailag is olyanegyforma életünk, egyszóval úgy össze vagyunk forrva.Ami az egyiknek kell, az kell a másiknak is, olyannyiraegyet érzünk és egyet kívánunk mind a ketten.

—Ritka szép harmónia, — jegyeztem meg.—Igen, ezt kell mondani, ritka szép harmónia,

még anya és leány között is ritka. Már most arra gon-doltunk a leányommal, hogy önt is bevonjuk ebbe aritka szép harmóniába. Mert hiszen tudjuk önről, hogyön érzésben és gondolatban a mi világunkhoz tartozik.

—Oh kérem, — mondtam meggyőződéssel, — eznem az én világom, ez a világ, ami most van.

—A miénk sem! — felelte a hölgy élénken. —

213

Úgy-e nem, drága Sonjám? — fordult a leányához,aki ott állott mellette, odatapadva, a kis avult fél-kalappal a fején. — Mert amivel kezdenem kellettvolna: Csalányi Ottilia bárónő vagyok. Az uramhajdan, régi jó öreg királyunk uralkodása alatt, követ-ségi tanácsos volt Moszkvában. Sonja is, a leányom,ahogy itt áll mellettem, Moszkvában született, a cáriuralom utolsó éveiben. Az összeomlás óta sokat utaz-gattunk Európában, sok mindent próbáltunk. A leá-nyom operaénekesnőnek készült. Megvallom én taní-tottam, mert meglehetős zenei képzettségem van. Meg-őrizvén a szívünkben moszkvai tartózkodásunk gyö-nyörű emlékeit és hűek maradván, törhetetlenül hűeka monarchikus elvekhez: leányom mint operaénekesnőmegtanulta »Az életünket a cárért!« című operát. EztGlinka írta.

—Glinka! — mondtam lelkesen.—Gyönyörű mű! Gyönyörű szerep! Nyilván

ismeri!? Mint zenész! Mint keresztény érzelmű ember!—Hát persze! — rebegtem.—A baj csak az, hogy ezt most sehol sem játsz-

szák. Most itt vagyunk a leányommal s egy ilyen gyö-nyörű szereppel s nem tudjuk sehol sem elénekelni.

—Érje be azzal báróné, hogy nekem elénekelte— mondtam, a tárcám után nyúlva.

Mert megvallom, nagyon meghatott e kettős nyo-morúságnak s fél-félkalapnak ez a zenei formulája.

A hölgy átvette a tízpengőst, amit tisztelettel akezébe csúsztattam.

Átvette és fanyar mosolyával a leányára nézett.— Meg fogjuk felezni! — mondta. — Azzal fel-

állott. Egymás mellett, egyszerre köszöntek mind aketten, egyszerre indultak és mentek.

214

Két ember

Már messziről, alighogy meglátott az utcán, KlaviraMátyás kitárta a két karját s úgy jött felém derűsen.Úgy jött felém fellelkesedve, azzal a baráti örvendezés-sel, amitől szomorú napjaimban semmi jót nem vár-hattam. Lefogva az utcán, a napfényben, a mártírokalázatával állottam meg előtte s tűrtem a sorsomat,hogy beteljesedjék rajtam.

—Üdvözöllek! — mondta a maga egyéni modorá-ban s azzal a vaskos hangsúlyozással, ami ezt az ostobaszót még mélyebbre nyomta rosszhiszemű tárgytalan-ságában.

—Én is üdvözöllek téged, — feleltem hangutánzóösztönömben, szerény ember létemre.

—Látom jól megy sorod! — mondta nyilvánvalómegrovással ahogy végignézett rajtam s a nyakkendő-met vizsgálta. — Persze, íróember, bohém ember, nincssemmi gondja! — mondta s nyomkodta a karomat.— Ez éli a világát, szabadon, mint a madár, nincscsaládja, hazája, se vallása, se hagyománya, nincs gyö-kere a földben, a talajban, a rögben, nincs szíve, eza lényeg, nincs szíve!

—Bocsáss meg, — hebegtem, — de ez nem egészenígy van.

—Mi nincs így? — kérdezte fenyegető mosolygás-sal s a karomról átsiklott a gyomrom tájékára, ahol meg-ragadta a felöltőm gombját. — Ne tagadd! — mondta,— ne tagadd! engem nem fogsz megtéveszteni, énismerem az ilyen indifferenset, akit sodor az ár s nemtesz ellene semmit. Aki hagyja menni a dolgokat,hagyja a hullámokat összecsapni a feje fölött! Akineknincs közössége se bánattal, se szenvedéssel, se munka-nélküliséggel, munkanélküliséggel! — kiáltotta s rán-gatta a gombomat a kabátomon. — Már az iskolábanilyen voltál, emlékszem, milyen blazírt voltál, ifjú

215

létedre, milyen blazírt! Az ember nem változik, —folytatta, — csak ép az a mag amit hord magában,az hajt ki az idők során magasra! A régi vagy, látom,pajtás, a régi, s ezért nem tudunk mi boldogulni!Kötelességed volna . . .

— Mi volna a kötelességem? — vetettem közbeérdeklődve, miközben éreztem a kabátom gombját,hogy meglazult a szálain.

— Kötelességed volna, — kiáltotta, — küzdeni ésharcolni s megmenteni a társadalmat! Még kérdezed,mi volna a kötelességed? —tért vissza a gondolatára,—ez ép a szomorú, hogy ezt te kérdezed! Hogy eztneked meg kell magyarázni! a kötelességedet! Nézzkörül a világban, ahogy mindenki ott áll a helyén, azőrhelyén, a harcvonalban, mindenki egy jobb jövőért!Miről van szó? Az emberiség megmentéséről van szó,népek üdvéről van szó, — mi a te részed ebben? Holvagy te, mikor mind itt vagyunk a nagy fordulónál,minden szellemi és erkölcsi fegyverünkkel a nagy for-dulónál? Hol vagy te a nagy emberi eszmék vajúdásá-nál s győzelmes kibontakozásnál, mikor küzdenünkkell a demokráciáért, a véléményforrások tisztasá-gáért, a szociális fejlődésért, a népműveltségi színvo-nalért, a gyér bűnözésért? Hol vagy te mindnyájunkküzdelmében a válságok megszüntetéséért, a szoci-ális jólétért és közéleti szabadságért? Hol vagy te,kérdem?

—Oh én, — feleltem, — nekem nincs hatalmam.—Mindenkinek van hatalma, aki erre törekszik!

— mondta. — Nézz meg engem, — mondta, — nézzmeg engem! — s ráncigálta a gombomat. — Én nemvagyok olyan híres ember mint te, olyan vagyonosember, nekem van családom, fiam, leányom, nagy ház-tartásom, de én ott vagyok minden mozgalomban, ottvagyok az első sorban a polgári blokkban és küzdök,estétől-reggelig küzdök a társadalom megmentéséért!Mert a társadalmat meg kell menteni, ez evidens, ittnem lehet kétség, efölött még csak vitatkozni sem lehet.

216

A társadalom az egy szent dolog, — mondta, — ezt nemfogod tagadni!

De már akkor letépte a gombomat a felöltőmről.— Mi ez? — kérdezte elámulva, ahogy csak bá-

multa a gombot a kezében s nem értette.

Hajnaltájt a pusztán

Hajnaltájt, mikor lejövök a tornácra, még min-denki alszik a házban. A vadszőlőindákat, a faoszlopokközött, csak épen megtűzi a fény, legszűzibb kezde-tében. A tuják, a lépcső alján, be vannak hintve aprófinom gyöngyszemekkel, ami a harmat rajtuk. A fű isharmatos, csillogó, üde. A rózsák a töveken, még azillatuk álmát alusszák s türelmes szépségükkel várjáka napot. Egyetlenegy fecske röpül magányosan acsendben, pihent szárnyának olyan rugalmasságával,hogy csak ép föltűnik egy pillanatra, föltűnik s eltűnik.Aztán jön egy másik, egy harmadik, cikázva. Ez mindúgy tűnik mint hírnöke a reggelnek s az örökkévaló-ságnak. Most már, hirtelen, mind a négy összeakadaz egekben. Valami közös cél hajtja őket, valamiszédítő szabadságban. Percről-percre, ahogy ébrednekés szállnak, mind többen lesznek a fecskék. A tujákfölött, a rózsák fölött, a füvek fölött, egymást kergetverohannak s féloldalt dőlve zuhannak le a magasságból.Olykor, a félszárnyukkal, szinte súrolják a földet. Olykora legsebesebb iramban, elakadnak félúton, megszakadtlendületüknek szögbetörésével. Olykor, egyetlenegyfordulóval, mint a nyíl, tűznek a magasba. A magasbas a csillogásba. S megint zuhannak, a magasból s acsillogásból, láthatatlan atomok után. S ezt mind,ezt a hajnali táncot, tanuk nélkül, ember nélkül a sza-badságban, a csend kíséri s a levélrezgés a nyírfákon.De a pitvar felől, a cselédházban, a vastag lányoksúlyos álma hallatszik a nyitott ablakon át. A vastag

217

lányok között, a vastag szakácsnénak még súlyosabbálma. Kemény hangja után rá lehet ismerni ebben aviharos fúvásban és szortyogásban, az ő külön hortyo-gására. Ez mint egy vezérszólam úgy vezet, úgy törföl s úgy harsog az alvó cselédleányok szimfóniájában.Az ember azt mondaná tevék alszanak, egy oázismélyén, a sivatagban.

De most kifordul a kerti kapun, az éjjeli őr, subá-san. Még látom ősemberi formáját, nem tudom micsodamonumentalitásban, abból a két korhadt csizmábólnyúlva ki ami félig rongy a lábán. Itt őrizte a házat,hivatása szerint, amíg elmúlt az éj. A fényben, amiébred, szinte idegennek tűnik, nagy, szomorú paraszt-ember. Szerény méltósága és rendeltetése elmúlt azéjszakával. Mint egy ősi bagoly tér haza a kis tanyáraa kert alatt. De ahogy megy a két rongyos csizmában,a subával a vállán, a báránybőrkucsmával a fején, azörök idők uszálya megy utána, úgy tűnik. Megvanhetvenéves, nagy, szomorú parasztember S talánmindig ezt csinálta világéletében, hogy feljött a kas-télyba, a parkba, késő napnyugtával, leült a felhajtóalatt a kőkorlátra s csak ült s csak bámult a csillagalatt. Hajnalig csak ült, figyelt, aludt is egy keveset.Aztán felállott és ment. Soha semmi dolga nem voltaz éjszakába. Soha tolvaj, vagy bánatos vándoremberbe nem merészkedett hozzája ezen a horogi pusztán,ebben az éjszakában. Nem hallotta csak a fülemülétaz ágon. Azt is csak hallotta, de máskülönben nem igenlátta. Amint kifordul a kapun, a harang megszólal atanyában. S a vad indákat a tornácon, megönti a nap-fény enyhe sugárzása. A rózsák a töveken, sorra fel-eszmélnek, a harmat alig csillog a füveken. De a kertmélyén, a régi topolya lombja mintha frissen volnamázolva a reggelben. Valószínűtlen zöldje élesen kitűza többi zöld közül, a szín és fénylés olyan pazarságával,simaság és csiszoltság olyan művészi munkájával alevelek tömegén át, hogy az egész lombkorona egybronzöntvénynek látszik a kék ég alatt a mélyben.

218

De micsoda varázsa van, ennek a tanyai harang-nak ebben a halálos csendben! Minden ébred, mindenmegmozdul a hangján. A fecskék, megriadva, márcsak a magasban szállanak s elvesznek fönn, kerengve,a legtávolabbi kékben. A fény mind derűsebb, mindcsillogóbb, mind izzóbb, csak néhány perc alatt. Keletfelől, a szénakazlak mögött a kis tanyán, a nap ki-gyújt egy sor máglyát az égre s ijesztő tüzeiben azegész tanya elmerül. Onnan, mint egy tükörből, akertbe sugárzik a fény, rózsaszínű világítással. Méhekröpülnek merő aranyban s oly ritka csillogással, hogyhártyaszárnyuk amit átszűr a fény, vékony üvegneklátszik kétoldalt a derekukon.

Aztán, rögtön, az út felől, a kert alatt, a por szállmagasan a fényben. Egy falka juh menetel bibliaimezők felé, dallamos kolompolással. Lehajtott fejjel,bús állatok, olyan torlódva mennek, hogy e mozgógyapjúrengeteg közé, aranyködök mélyén, egy szalma-szálat nem lehetne dugni. S az útjok mentén, a kis tanyaalatt, a szénaboglyák mint egy sor rubint-tömb égnek,tündöklőn átvilágítva. Csak a puli szürke a nyáj mö-gött. S a juhász, mint testvére az éjjeli őr, valamiősidőkből ébredt erre a hajnalra abban a testi monu-mentalitásban, ami kiemeli, szűrrel a vállán, magasraaz útra. Magasra a nyáj mögött az útra.

S egy sor eke is indul, mikor elvonult a nyáj.Az ökrök szarvát megcsapja s a fény a por és a fénybenés a porban, sötét bivalyok állnak megtorpanva a kútmentén, az ivók előtt és szagolják a vizet. Sötét biva-lyok sötét sorsukban, a pusztaságban s a végtelenség-ben. S fölöttük egy másik sors kereng. Dallamos sorsaegy pacsirtának, egy szegény kis szürke pacsirtának,aki a reggeli kékbe fúrja bele magát.

De a pitvar felől akkor, már jön a vastag szakácsnés a többi vastag lányok mint profán tündérek vonul-nak fel, tüzesen az egészségtől, reggeli virulástól, olyanmeztelen lábakon mint egy tégla a zöld fűben, aholszaladnak. A kötélről, a szérűs végében, leráncigálják

219

a sok száradt ruhát s a napraforgók a kert szegélyébenmind nézik őket fekete pofájukban sárga gallérral,mint őrző kapitányok. A konyhán pattog a tüz.A kandúr jön, óvatos karmain amelyeket kinyújt,jó előre, maga elé. Minden lépése gond, bölcsesség,figyelem. Egész lénye mint egy szfinksz, aki indul afény felé.

Már egy ablak is megnyílt fönn, a repkény mögött,a házon. Egy női hang hallatszik üdén. Egy gólya isszáll, alacsonyan az égben, két kinyújtott lábszárávalolyan mértanilag vízszintesen, mint két pipaszárral.Látszik rajta, hogy ezzel a mozdulatlan röpüléssel,két kitárt szárnyán mozdulatlanul, a maga eszményétés boldogságát érte el az égben.

De a kert végében, ahogy odaérek, már csobog avíz a kőmedencében. A széleken és a párkányon,vastagon fekszik a repkény, többréteges burkolatban.Egy-egy ága a barackfának is ráhajlik erre a kriptáihangulatra, egy régi barackfa a dús lombja árnyéká-val. S itt, e lomb mögött, a repkény mögött, mint egysátor mélyén, két női emlő látszik, mint két fürt szőlő,csillogón a vizén. Egy női hang is hallatszik ijedten.A francia kisasszony fürdik a kőmedencében.

Kis szonáta

Reggel bejött Eszti a szobámba, kinyitotta a kétbelső ablakot, kicsapta a zsalugátert, aztán vissza-fordult felém, a reggeli ragyogásban.

— Nem tetszik felkelni? — kérdezte. — Mindjártfelhozom a reggelit.

Odakünn zöldéit a kert s a rigók fütyültek az ágon.S az ágyamból láttam, a kert mélyén, a Szamos vizét,a régi fűzek árnyékában. A révész hangja is hallat-szott messziről. Minden olyan messzinek tűnt az abla-kon át, olyan messzinek a reggelben s a fényben.Az egész táj elmerült valami örökkévalóságban.

220

Soha nő nem volt se üdébb se frissebb mint Esztiebben a reggelben. Soha nő nem viselt ilyen pettyesruhát mint Eszti. Ilyen könnyű szöveten annyi kiskék pettyet. Nem is járt a lábán, mint inkább lebe-gett és szállt ebben a kékpettyes ruhában. Mint egytündér úgy járt s hozta a reggelit egy tálcán. S amitcsak hozott ezen a tálcán, kávét, tejet, egy-egy agyag-csuporban, egy kevés vajat, kenyeret s mézet is egykis tányéron, ez mind illatos volt tőle. Illatos a kétkezétől, a tíz ujjától, a gyönyörű körmökkel. Illatosaz egész lényétől, szőke fiatalságától a kékpettyesruhában. S az egész táj a mélyben, a mélyben és azörökkévalóságban, az egész kert a rigókkal és a fákkalés a Szamos is a fűzek árnyékával, ez mind hozzá-simult s hozzáfűzte magát elválaszthatatlan harmóniák-kal. Ez mind hozzáfűzte magát Esztihez a kékpettyesruhájában. Ez mind egybeolvadt vele, ez a sok fény,szín és sugárzás. Ez mind egybeolvadt az Eszti fiatal-ságával és kékpettyes ruhájával. S ahogy beszéltEszti, ahogy minden szó olyan tisztán, olyan frissen,olyan könnyed finomsággal hangzott el az ajkán, ezis mind szinte oda volt hangolva a rigók füttyéhez azágon. Az egész reggel, az egész nyár Eszti volt, azegész élet gyönyörű egysége ebben a sugárzásban s atávoli tájakkal az örökkévalóságban. Az egész bol-dogság ezen a világon Eszti volt, a Szamos ezüst csík-jával a fűzek árnyékában. Ahogy csendesen reggeliz-tem az ágy szélén ahol ültem egy kis asztal előtt,ahogy öntögettem a tejet a kávéba, ahogy kenegettema vajat és a mézet egy kis szelet kenyérre, már nemis tudtam mit érzek a szívemben, micsoda ünnepet ésálmot, micsoda szerelmet és szépséget, négy fal között,a nyitott ablakkal, micsoda rejtelmességet! Valahogyúgy éreztem, hogy Esztivel a kékpettyes ruhájában,magam is egy részecskéje vagyok ennek a ragyogónyárnak. Valahogy úgy éreztem, hogy be vagyokültetve a lelkemmel, mint egy gyökérrel, a sok pity-pang közé a Szamos partjára.

221

— Eszti, — mondtam, — bár mindig itt lehetnék!Bár minden reggel csak téged láthatnálak! Bár sohanem volna vége ennek a nyárnak. Te nem is tudodmilyen szép vagy te! Te nem is tudod mennyire sze-retlek! — fejeztem be és szürcsöltem a kávét. — Tenem tudod! te nem tudod! — tettem hozzá, merthirtelen elapadtam líraiságomban.

Eszti nevetett. Ép akkor nevetett, mikor a rigófütyült künn az ágon. Egyszerre szólott a rigóval,vagy a rigó ővele, ezt már el se lehetett választani,ezt a két hangot egymástól. De ahogy a fülembe zen-gett ebben a furcsa együttesben, a szívem mélyéigmegrázott. Letettem a csészét, letettem a kenyeret,vajjal és mézzel rétegelve, ezt a szagos kis szelet kenye-ret. És az ágy széléről ahol ültem, kinéztem a tájra,a kerten túl a Szamosig s a Szamoson is túl, az egésznyíri tájra.

—Oh istenem, — mondtam, — ez az én hazám.Ez az én igazi hazám, Eszti,, ezt úgy érzem a szívem-ben, mintha tüzes vassal bele volna sütve. Ez az énhazám tele bánattal és könnyel. S ez az én hazám,mert te is itt vagy benne.

—Oh ifiúr! — mondta Eszti s közelebb jött hoz-zám. A kékpettyes ruhájában egész közel hozzám.Akkor úgy tűnt, hogy nem is ő jön, de az egész táj,az egész táj tele bánattal és könnyel borul a szívemre.Az egész táj minden fényével és gyönyörűségével.

—Eszti, — mondtam mérséklettel, — te egyárva lány vagy ebben a házban. Urambátyáméknálegy szegény kis árvalány, akit imádnak. Az élet gyö-nyörű, igaz, de nem szabad, hogy árja elsodorjon.Add ide azt a két illatos kezedet, hogy megcsodáljamtisztelettel. Nem is a kezedet, csak az ujjaid végét acsiszolt körmökkel.

—Bár soha nem volna vége ennek a nyárnak!— mondta Eszti.

222

Beszélgetés a padon

Ez a bús fiatalember, leült mellém a padra, a Mar-gitszigeten.

—Megengedi író úr, — mondta, — ne tessék félni,nem fogom zavarni. Amit egyszerűen mondanék csakannyi, hogy minden készültségemmel, tudományommalés filozófiámmal, egyszóval minden képességemmel,csak a szomorúságig jutottam. Én vagyok az az ember,aki a gondolataimat sohasem tudtam megfelelő formábaönteni.

—Oh kedves uram, — feleltem, — ez nem oka bánatra. Épen az igazán finom emberek, a végsőkigérzelmes lelkűek azok, akik gondolataikat nem tudják— kellő formába önteni. Semmiesetre sem higyjen önazoknak az íróknak a dicsőségében, akik vastag köte-teken át fejezték ki úgynevezett lelkiségüket, meglátá-saikat és érzéseiket.

—Én magamnak szeretnék hinni, — felelte ez abús fiatalember. — De nem hiszi milyen szerencsétlentermészetem van! Lépten-nyomon elakadok, valamilelki hinárba, nem tudom. Szinte kétségbeesetten azontörekszem, hogy semmi olyat ne csináljak, ami ked-vemre van, aminek hasznát vehetnem, ami az életbensegíthetne engem! Úgyszólván ki vagyok forgatvaemberi ösztöneimből. Merném mondani az élet visszá-jára élek. A tulajdon érdekeimnek szeretek ártani ésszinte kötöm magam ahoz, hogy önmagamnak káráralegyek. Hát nem furcsa ez? De nem tehetek róla.Mihelyt azt érzem, vagy úgy látom, hogy ez vagy az,érdekemben volna, rögtön elszégyellem magam. A szí-vem mélyéig szégyellem magam.

Ezeket mondta ez a bús fiatalember, aki mellettemült a padon, a Margitszigeten. Egy ideig hallgatott smiután sokáig a két cipője orrát nézte, felpillantott amájusi magasságokba, az égre.

223

—Tessék nézni író úr, — mondta, — csak egyárnyalatnyi kék van ebben az azúrban. Ez is minthakrétával volna kirajzolva. Krétával a végtelenségre.

—Lássa, csakugyan, — mondtam, — ahogy önbeszél, az nem fejez ki semmit. Az sokkal egyénibb,következéskép sokkal homályosabb, semhogy kifejez-zen valamit. A legnagyobb jóindulat és megértés kellhozzá, hogy kitaláljam mit akar mondani azzal a krétá-val. Nyilván úgy gondolja, hogy ez a májusi ég, egy-szerűen pasztelkék.

—Oh istenem, — felelte, — de hiszen, ha én úgytudnék beszélni mint ön! Hogy úgy fején találnáma szöget! Holott mindig csak melléje ütök. Mért vanez? — kérdezte sóhajtva.

—Ez nyilván azért van, mert ön nem tehetséges.— Mit lehet azt tudni! — mondta. — Aki nem

vallja meg szerelmét, az azért lehet szerelmes. Akimeghátrál egy mű elől, hogy megírja, az még lehettehetséges. Aztán tudja, egy francia bölcs szerint, aki-nek a lelke hasonló az én lelkemhez, az volna az igazántökéletes ember, aki nem volna tehetséges. A tehetségaz valami kis bűnös hajlam, valami kis romlottság azemberben. Aki igazán nagy ember, vagy szent embervolna ezen a világon, az megpróbálná kigyógyulni belőle.Különben is kritikai érzékem azt sugallja, hogy a gon-dolat és érzés nem azért vannak a világon, hogy ezeketaz ember kifejezze, mert ezzel egyrészt maga az életkevesbül meg, másrészt a tehetség nyer értékén felülvaló jelentőséget. Az ember, aki képes rá leülni ésírni, nem érzi kellőképen milyen végtelen a világ.

—Kérem, — mondtam, — az ön lelki állapotaaz elvetélt íróra vall. Azonfelül, ha jól sejtem, csakhalvány kópiája egy magasabbrendű életszemléletnek.Amit ön itt mond, azt úgy emlékszem már olvastamvalahol. Rögtön fel is megyek a szobámba, hogy meg-keressem a könyveim között.

—Ne fáradjon kérem, —felelte a bús fiatalember,— úgy sem fogja megtalálni. Inkább innám egy csésze

224

habos kávét, ha ön meghívna a teraszra, mert még masemmit sem ettem, — vallotta be.

S olyan kedvesen nézett a két kék szemével a kékégbolt alatt. A kék égbolt alatt kék-kréta színében.

Szemhunyorgató leány

Mikor hazajöttem, szegény fiatal ember, meg-lehetős fáradtan, gondokkal terhelten szegény fiatalember, Kusza Balázs már várt rám a szobámban. Úgyvárt a bús arcával s a vidéki bajuszával az arcábanMert vidéki ember volt. A pamlagon ült s a sok ciga-rettájával telefüstölte a szobámat, mert óvatos szak-értelemmel nem nyelte a füstöt a gyomrába s a tüde-jébe, csak fújta ki a száján, a két ajka közt vasta-gon s olyan kompakt begöngyölgetve, mintha vattátlehelne.

—Hej pajtás! — mondta, — csakhogy hazakerül-tél! Biztosan nők után szaladgáltál, ahogy ismerlektéged. Hiába, szép a fiatalság! — mondta, — szépa tavasz, az élet! Már egy órája, hogy itt ülök és ciga-rettázok.

—Látom, — feleltem egy árnyalatnyi megrovás-sal, hogy alig láttam a füsttől.

—Kinyitom az ablakot, — mondta készségesens felállott a pamlagról.

Még mindig fújta a füstöt menetközben. De ahogyfelállott a pamlagról, egy kis vékony női árny tűntfel mögötte a pamlagon, gyűrötten és félénken, egy kiscsenevész leányka, akit eltakart idáig. Akit eltakartidáig a széles vállával. Aki, mint ködfátyolokban, elve-szett a füstben. Aki alig lélegzett, kis vékony ajkával,ahogy összeszorította. Aki csak ült gyűrötten és félén-ken és nézett mint egy álomban, mint egy világvál-ságban, mint egy katasztrófában. Borzas fekete fejevolt, egy kis keskeny homloka fölött, ahogy levette a

225

sapkáját. És olyan nyugtalan apró szeme volt, szem-fehér nélkül, csak két apró fekete szeme, hogy ilyetmég soha nem is láttam. És ezek fölött a fekete szemekfölött, szüntelenül járt a szempillája, olyan gyors ésgépies legyezgetéssel, olyan apró, heves és ideges rez-géssel és remegéssel, hogy valami rémképet látszottoltogatni, valami rémületet hesegetni s kergetni ki alátóköréből. Valami zavaros világra, tótágast állva,látszott pislogni és hunyorgatni azzal az olthatatlannyugtalansággal, ami már lelki tünet lehetett.

— A leányom, — mondta Kusza Balázs egyborús mozdulattal a pamlag irányában. — FelhoztamPestre, magasabb kiképzésre. Mert most már neki szűka világ odahaza, vidéken. Már nincs senki aki tanítsa.Mert már mindent játszik a zongorán, a legnehezebbműveket is lejátssza. Isten áldotta tehetség a zongoraszakmában. Most már csak a magasabb kiképzéshiányzik, ezért hoztam fel Pestre, mondom. Azért hoz-tam fel ide hozzád egyenest, hogy te mint szakember,mint régi jó pajtásom, ellássad tanáccsal s megjelöljedaz útját. Mindjárt fogsz is itt beszélni vele. Mindjártfog is itt zongorázni neked. A könnyed tánczenétől, anehéz szimfóniákig, mindent! Igaz Ilus? — kérdeztemegfordulva a talpán s fújta a füstöt a leánya irá-nyában.

A leány nem felelt, csak ült a pamlagon gyűröt-ten és hunyorgatott és pislogott a szempillái olyannyugtalanságával két apró fekete szeme fölött, hogyaz szinte tüneményes volt. Az egész lelkének viharzásavolt. Szegény kis gyűrött lelkének valami fájdalmasremegése volt. S ez olyan elriasztó volt, hogy alig tud-tam mit mondani.

—Hát az még jó, — mondtam, csak épen, hogymondjak valamit, — hát az még jó, hogy a kiassszonymegtanult zongorázni, ilyen művészien zongorázni,ezekben a nehéz időkben. Az még jó, — mondtam.

—De milyen jó! — felelte Kusza Balázs, —hiszen ez minden reményünk ez a lány. Sokba került,

226

igaz, de talán visszakapjuk amit áldoztunk érte. Mertmáskülönben, már alig tudunk megélni. Amink volteladtuk. Amink még van, arra már nincs vevő. Csaképen tengődünk! — mondta s fújta a füstöt.

—Mindenütt rossz! — feleltem.—A vidéken a legrosszabb, — mondta Kusza

Balázs.S azzal, megint, egy vatta-köteggel a száján, a

leányához fordult.— No eredj, ülj a zongorához! — mondta, — s

játsszál valamit a barátomnak. Valami klasszikusat!— mondta. — Mert nyilván azt szereti, az igazi klasz-szikusat.

Akkor, szó nélkül, csak a szempillái mozgékony-ságával, viharzásával s vibrálásával, a zongoráhozment s leült a székre. S ahogy kinyújtotta két soványkezét a billentyűkre, kis borzas feje rögtön az állvány-nak dőlt, zokogva.

Gerebély bácsi

Alig lépett be, máris rosszkedvű volt jó öreg Gere-bély bácsi. Szokása szerint rosszkedvű. Holott itt ked-ves rokonainál volt, akik tisztelték benne a vagyonnalpárosult tekintélyt. Volt háza, szőleje Budafokon.Azonfelül tyukászata is volt. Amit itt elfogyasztottkedves rokonainál, ezeken a vasárnapi ebédeken, aztmind ő küldte Budafokról s Rákosszentmihályról.Úgy tűnt, hogy ez az egész pestvidéki környék, ez aborpincés Budafok és ez a tyukászatos Rákosszentmi-hály, nyomják a lelkét, a gondok és bajok terhével.Úgy tűnt, hogy a maga jólétét vonszolja két kurtalábán s a vastag hasa kidomborodásával. Úgy tűnt,hogy a tulajdon tekintélye nyomja le a két válla közéa fejét. Holott szép, kopasz feje volt, szappanos fény-essel. Ebben a tömör koponyában, a bús homlok alatt,

227

két meleg, barna szeme világított azzal a fiatalos tűz-zel, ami az ilyen öreg kopasz urak, ilyen igazi gazdaurakegyéni sajátossága. Mégis, alig lépett be, máris rossz-kedvű volt. Nyilvánvalóan a sokféle adók is nyomták.Leült az asztalhoz a maga teljes szélességében,s átkötött a nyakán egy nagy fehér szalvettát olyan lég-mentesen s annyi gonddal, mintha arra készülne, hogymegborotválják. Kedves rokonságát, aki itt köréjegyűlt az asztalnál s még jobban tisztelte benne, ígyfehér díszben, a szalvettával a nyakán és a mellén,mint egy miseingben a vagyonnal párosult tekintélyt,alig méltatta figyelemre. Itt látta a szelíd nagymamát,a menyét, a fiát, a hallgatag sógorasszonyt, a gyereke-ket, szóval az egész családot s mintha soha nem is láttavolna őket, úgy siklott el fölöttük meleg barna tekin-tete az ajtó irányában.

—Mindjárt behozzák a levest, — mondta a sze-líd nagymama.

—Mindjárt, — tette hozzá a hallgatag sógor-asszony.

Mert ez mindig csak úgy beszélt, hogy előbbbevárta, hogy más beszéljen előtte s mindig csak egyet-lenegy szót vett át abból a mondatból, ami elhang-zott előtte.

Holott lehetett érezni, hogy hallgatag sógorasz-szony létére, sok mindent mondhatna, amiről hallgat.Lehetett érezni e mögött a »mindjárt« mögött, ahogyazt mondta, ahogy azt megismételte a szelíd nagymamaután, ahogy meghangsúlyozta, lehetett érezni azt amély erkölcsi tartalmat, ami olykor, egy egyszerű szótviharosan betölt s kitágít egy egész horizontra.

De Gerebély bácsi, hófehérbe burkolva, alig hal-lotta ezt. Csak az ajtót nézte s várt. S közben mégismegszólalt, de csak inkább magának, mintegy mono-lógban.

— A kapitalista renden felépült Európa, —mondta, — válságban van. Lehet mondani, hogy alábunk alatt megingott a talaj, s a földrétegek bomla-

228

doznak. Akinek nincs semmije az nyugodtan élhet,de aki bizonyos tőkékkel rendelkezik az reszket s nemtudja hova rejtse.

— Rejtse el nálunk kedves István bácsi, —mondta a szelíd nagymama.

A gyermekek nevettek, de a hallgatag sógorasz -szony nem szólt semmit, nem találván alkalmas szóta szelíd nagymama buzdításában, amibe bekapcsolód-hatott volna.

— A pénz nem tudja mit csináljon, — folytattaGerebély bácsi, — s nem teljesíthetvén hivatását,ide-oda bujkál céltalan. Ezzel szemben a szegény, aföldnélküli, a proletár, a mások javát követeli. Innenvan, hogy ember-emberrel farkasszemet néz és keserűharcban van. Innen vannak a sok mindenféle szaka-dékok, társadalmi gondok és bajok. Innen van, hogy afejlődés vagy javulás útját, mindenfelől elállja a gaz-dasági lehetetlenülés. Innen van az általános feszült-ség is. S innen van, hogy a közerkölcsök is megrom-lottak, az emberek nem tudják adóikat s házbérüketfizetni s végül a nők már férfinadrágban járnak. Nomindegy, — fejezte be egy sóhajtással. — Már szeret-ném látni a levest az asztalon! — mondta s kopogotta kanállal.

Akkor megnyílt az ajtó s a szobalány behoztaa tálat. Egy húszéves szőke lány. Szemlesütve közele-dett s odatette a tálat a bácsi elé. De rögtön lehetettlátni, amint megremeg egy titkos érintésre, a térdekörül, az asztal alatt. Senki nem szólt egy szót. Méga szelíd nagymama sem, akinek pedig voltak olykoreredeti gondolatai. Legjobban a hallgatag sógorasz-szony hallgatott. De ahogy hallgatott, ez többet mon-dott, mint minden beszéd.

— A szociális evolúció, — mondta Gerebélybácsi s miközben kanalazta a levest, már vidámabb-,nak is tűnt.

229

Zongoralecke—Drága Rozál, — fordult feleségéhez Simkó

Szilárd főfelügyelő, — itt az ideje, hogy megbeszéljüka dolgokat.

—Jaj Istenem, — felelte Rozál megadással, —nem sejtek semmi jót.

—Sejtelmeid nem csalnak, — felelte a főfel-ügyelő, — aminthogy manapság, ezt bátran lehet mon-dani, csak épen az ember rossz sejtelmei nem csal-nak. Még abban lehet bízni, amit bizonyos rossz elő-érzetek sugallnak. A világ erkölcsi rendje látszólagfölborult. Az élet megnehezült, ezt tudjuk. Különös-képen az olyan rendes és tisztességes emberek szá-mára, mint mi vagyunk. Mindazonáltal, — folytattaa főfelügyelő a maga metódikus modorában, — nincsok nagyobbszerű aggodalomra. Csak épen arról vanszó, hogy drága Lórikánk zongoraleckéit beszüntes-sük, mint ahogy már idáig is annyi mindent beszün-tettünk.

—Szilárd, — szólott most Rozál emelkedettség-gel, — te tudod azt, hogy hitvesi hűségemmel és alá-zatommal mindig engedtem neked. Mindig és minden-ben engedtem neked. Te vagy, imhol tizenöt év óta,mióta a feleséged vagyok, te vagy vezére az én életem-nek. Te vagy az apja a kis leányomnak.

—Ez rendben van, — felelte a főfelügyelő, akinem kívánt eltérni a tárgytól. — Felesleges a dolgokatilyen idegenszerű hangulatokba vonni. Felesleges ünne-pélyesen kijelenteni és hangsúlyozni tény valóságokat,melyeket különben sem vitat senki. Mint elismertvezére a te életednek s mint közismert apja drágaLórikánknak, egyszerűen csak azt akartam mondani,hogy szükségszerű leépítéseink során elérkeztünk azenéhez s az még mindig jó az életben, ha valami zené-vel végződik.

—Ez igaz, — mondta Rozál, — noha ennek azenei végnek, a mi esetünkben, egész más értelme van.

230

—Ne játsszunk a szavakkal, — szólott SimkóSzilárd.

—Valóban ne játsszunk, — szólott Rozál búsan.— Az élet olyan szomorú, — tette hozzá egy sóhaj-

tással.—A helyzet az, — folytatta a főfelügyelő, —

hogy drága gyermekünket meghívta Ágota nénémKassára, néhány heti üdülésre. Ágotának van háza,kertje, szőleje, mindene, amellett gyermektelen özvegy.Nem is mint főfelügyelő, aki hivatalomnál fogva sokmindent ellenőrzők, de mint egyszerű megfigyelő, asors egy titkos jelét látom drága Lórikánk körül, Ágotanénémmel kapcsolatban. A sors egy titkos jelét ebbena meghívásban. Valószínűnek tartom, hogy Ágotanéném, gyermektelen özvegy létére s aki nem is kívánférjhez menni többé, ami Lórikánk jövőjére gondol.Ki tudja, ha egy kis szerencsével, nem a mi gyerme-künk fog örökölni utána? Mindenesetre engedni kella meghívásnak. Lóri boldog lesz Kassán. Azonfelül,váratlan elutazása a legjobb alkalom arra, hogy Po-rondai zenetanárnak felmondjuk a zongoraleckéket,amelyek amúgy sem vezettek különösebb eredményre.

—Nem is arról volt szó, — felelte Rozál, — hogya mi Lórikánk művésznő legyen. Ez nem adatott megmindenkinek. Csak épen az volt a kívánságunk, hogytudjon zongorázni egy keveset.

—Hát azt már tud, — felelte a főfelügyelő, —most már tudjon játszani Ágota néném szívbillen-tyűin, ez sokkal fontosabb. Tehát idáig ez rendbenvan, megbeszéltük a dolgokat. Most megyek s előké-szítem Lórikát az utazásra, aminthogy én fogom lekí-sérni Kassára. Viszont te drága Rozál, értesítsd Po-rondi zenetanárt a történtekről. Természetesen akellő kímélettel és barátsággal, amint az úri embe-rekhez illik.

Azzal megnézte az óráját.— Négy óra, — mondta. — Gondolom mindjárt

jönni fog.

231

—Igen, — felelte Rozál.—Örülök, hogy ez ilyen simán ment, — mondta

a főfelügyelő és jutalmul homlokon csókolta Rózáit,polgárias megelégedéssel.

S aztán ment az ajtó felé, a szoba sarkában.— Minden simán megy veled, — szólott Rozál

utána, — minthogy te vagy az életem vezére.Egyedül maradván a szobában, az ablakhoz ment

s lenézett az udvarra. Már látta is Porondait, aki épbefordult a kapun, pontos zenetanár! Már be is lépetta szobába, könnyed lépteivel, ritmikusan, igazi zene-tanár, a sűrű hajával s a kék szemével. Már ott ült apamlagon, kéz-kézben Rozáliái s búsan eltöprengetta dolgok hallatára.

— Egy kedves leckémmel kevesebb, — sóhaj-tott. — Mondhatnám a legkedvesebb leckémmel ke-vesebb.

—De azért fogom látni, — rebegte Rozál aggó-dással s egész közel zenei füléhez.

—Oh Istenem, nem tudom, — sóhajtotta, —más lecke után kell néznem.

—Hálátlan! — súgta Rozál s nézte az ajtót aszoba sarkában, ha vájjon be van-e téve, hogy sírvafakadhasson.

Búcsúzóban...

Időm letelvén, el kellett búcsúznom családomtól,távolabbi rokonságomtól, a sok ismerősömtől és tisz-telőmtől, akik mind bejöttek a szomszédból erre azalkalomra s még a környékről is jöttek, mint egytemetésre.

Mindenfelől jöttek a Szamos tájáról, mindenki amaga bricskáján, szekerén, hintaján s talyigáján smindenki a maga kis személyiségével, a maga ápolttekintélyével, a maga kis szokásával s manírjával, sze-

232

rénységek alatt rejtőző gőgjével és büszkeségével,igazi drága falusiak! De mindegyiken valahogy rajtavolt, azon a finom porrétegen kívül, ami útközbenleszállott testi formájukra s tekintélyükre, a Nyirvidékderűje és békessége. Mindegyiken rajta volt a part-vidék aromája, a mezők illata a tavaszban s valamiolyasféle friss és üde dolog, mint a Szamos glóriája.Lehetett érezni rajtuk, ezen az egész távoli rokonságonés atyafiságon, ezen az egész népségen a Szamos part-járól, ahogy a fény és klíma impregnálta őket. Lehetetterezni, hogy ez egy külön társaság, egy külön emberi-ség egy külön vidékről. Hogy ezeket sehol másutt a vilá-gon nem lehet látni. Hogy ezek úgy ide vannak nőve,testestül-lelkestül, gyökerestül éhez a szamosi vidék-hez, hogy például a pesti korzón, a Dunaparton nem isléteznének. Lehetett érezni bennük a teremtés rejté-lyét és csodáját. A teremtés rejtélyét és csodáját, mintpédául Madagaszkárban.

S még valamit lehetett érezni bennük. Valamilelki tüneményt, valami ekvizit dolgot, ha szabad ígymondani s amit leírni és analizálni egy Balzac tolláravolna méltó. Lehetett érezni, a szívek mélyén illatozvaés kiáradva a pórusokon azt az önérzetet és fölényt,amellyel hallgatagon és a legszerényebb látszatok alatt,hírnevem és tündöklésem fölé kívántak kerekedni.Igaz, eljöttek búcsúzni, tisztelettel és barátsággal, dehidegen is, mint egy főispántól, aki elmegy a megyéből.Mindenki jelezte ami háza, földje, kertje s vagyonavan. Mindenki jelezte kímélettel, hogy többet ér, mintén. Holott én ezt rég tudom, ha nem is adják tudtomra,hogy mindenki többet ér mint én, akit elragadt a szép-ség s a művészet rögeszméje. Aki feljöttem Pestre ésvilággá is mentem s azóta is csak itt vagyok szegényen,egy tintásüveg előtt s egy tollszárral a kezemben. Akiotthon maradt a Szamos táján, a szülőföld rögén, amaga kis kertjében s ott öntözte a káposztát, ahogyazt Assziszi Szent Ferenc tanácsolja, az mind különbmint én. Az legalább is mind boldogabb.

233

—Tessék bejönni! — kiáltotta Boris a kü-szöbről.

—Tessék bejönni! — szólott Zizi a tornácról,olyan finoman és lágyan és olyan dallamosan is, valamiolyan mélyreható, olyan érzéki szépséget megszólal-tató hangján, hogy nincs az a tündér, aki valaha ígyszólhatott az emberhez a mesékben. Aki két ilyenbanális szót így tudott volna mondani, az értelmi han-gulatnak és ígérgetésnek ezzel a gyönyörével. Az egészvilágon, az összes női ajkakon és hárfákon nem hang-zik úgy ez a két szó, mint az ő ajkán, ezen a tornácon.Amellett egész lénye, egész tizennyolc éve a fénybe vanfoglalva, mint egy arany hüvelybe. Már érzem a vét-ket,, ami ébred a szívembe iránta. Mert szinte vétek az,szeretni, olyan szép! Egy öreg aszkéta-bíbornok szeret-nék lenni, amint nézem, öreg aszl éta-bibornok azért,hogy én is szép lehessek, vétek nélkül, amint nézem.

—Mindjárt megyek! — felelem s elindulok azudvaron, hogy még egyszer körülnézzek.

Ez is a családomhoz tartozik, eszményileg szól-ván, ez a régi udvar s minden, ami csak van benne,eperfa, gémeskút, tyúkketrec, góré és csűr, istálló éskonyha. Ez mind az én családom, emlékem és fiatalsá-gom, és ezektől, megvallom, fájóbb volt búcsúznom,mint a sok rokonságtól s a sok tisztelőktől. Mert ebbena zöldelő eperfában s a többi nem zöldelő holt tárgyak-ban, a régi pajtában az udvar végén s a kapákban éskaszákban, melyek ki voltak aggatva a kapu szárnyára,több jóságot és barátságot és megértést éreztem irá-nyomban, mint összevéve egész atyafiságomban. S voltitt egy magányos borjú az ólban, egy négy-öt hetesfiaborjú, olyan tiszta kék szemekkel, hogy egy húsz-éves szűzleány lehetett volna, ha csak a két szeménmúlt volna s akit sajgó érzékenységemben, lelki válsá-gomban s kétségbeesésemben szinte a testvéremnekéreztem, egy borjút! igazi testvérnek bánatban és szen-vedésben, ahogy körül volt deszkázva szegény, mintegy zárkában, mint egy cellában, a jászol alatt, az

234

istálló sarkában. S ahogy bőgött ebben a rabságban,karámban, cellában, félhomályban és egyedülvalóság-ban, a szíve mélyéből, az anyja után. Ahogy bőgött,a szolitáris siránkozóknak, rabbiknak és előimádko-zóknak azzal a dőre reményével és tájékozatlanságával,azzal a szent hitével is és illúziójával, hogy ezt meg-hallja az anyja odakünn a mezőn s esetleg a jó Istena mennyekben.

S bementem abba a régi pajtába is az udvar végé-ben, a sok ócska ekevas, szekerce és szekéralj közé aszénaillatban. S bementem a góréba is, a deszkalép-csőkön a góréba, mert ilyenkor kukoricatörés előttüres volt ez a szép helyiség. S bementem máshová is,ami szintén üres volt a sok vendég ellenére, min-denüvé bementem, ahová csak lehetett. S ahogy ígybúcsúztam és mentem, ólból a pajtába, pajtából agóréba, ahogy ezt az egész régi falusi udvart szintemagamhoz öleltem: ez mind viszonozta, az egész régiudvar, az eperfa s a pajta, góré és istálló, ez mindviszonozta az én meghatottságom s maga a gémes kút,amint lehajoltam, a káva mélyéről nézett vissza rám,a víz tükrében a tulajdon arcommal.

Vájjon visszajövök-e ide még egyszer, ebben azéletben? Ebben a szomorú életben manapság?

S amint így jártam-keltem, talán utoljára, ezen arégi udvaron, ezek között a régi nádtetők és épületekközött, a gémes kút mellett az eperfa árnyában, egy-szerre csak úgy gondoltam, hogy ezekről írni kelleneegy színdarabot! Mert sajnos, lelki feslettségem, min-dig és mindenhol azt sugallja, hogy írni kellene egyszíndarabot. De itt egy olyan szép darabról volna szó,amelyben hangtalan lelkükkel s életükkel, a pajta5 azól, a tyúkketrec és a góré, az eperfa s a gémeskút len-nének a szereplők, csak épen a borjút kellene kihagyni,mert ez már ismeretes szegény, a maga illúziójával,minden színdarabból. De ebből a csűrből, mindazzal,amit rejt s elhallgat mióta itt áll az udvaron talán többmint száz éve, ebből a góréból mióta megtelik kukorica-

235

csővel, ebből az eperfából mióta rászáll a madár, ebbőla gémeskútból a mélyben derengő tükrével, mely annyiarcot látott, micsoda drámát lehetne építeni, holtlelkek hősi architektúrájával.

— Tessék már bejönni! — szól megint Zizi atornácról.

Pálmaházy

Hajdan, ifjúkori álmai és vágyai idején, szegénybölcsészettanhallgató létére, aki leckék után szaladta város négy sarkában, a város négy sarkában esőbenés sárban, ilyen szép nevet választott magának a magyarnyelv és szóképzés kincstárából: Pálmaházy! Mertleszármazása az ősrégi Kelet világából, ösztönösen fel-díszítették lelkét a szép hangzatok és pompázatos kép-zetek kívánságával. Pálmaházy! Igaza volt. Mertnyilván érezte, atavisztikusan, azokat a távoli pálmá-kat, azon a távoli és szent vidéken, ami legrégibb őseinkhazája volt. Pálmaházy! Ilyen szép neve volt. S épilyen szép, finom ember volt!

Azóta, boldog csillagzata, mennyi küzdelem ésmunka árán! de kivezette a nyomorból, mint Mózesbárót a sivatagból, a közgazdasági tevékenység termé-keny virányai felé nevével összhangzatosan s egy naponmegalapíthatta a Keleti gyógyfüvek behozatali részvény-társaságá-t, mely határozottan hiányt pótolt, egészség-ügyi ellátásunk terén.

Másrészt idő, sors, fordulatok és változatok, viszo-nyok és körülmények, melyeket hosszadalmas volnajegyzőkönyvszerűen ismertetni, közismert és napjaink-ban oly gyakori válságokba sodorta a részvénytársaságotés magát Pálmaházyt a részvénytöbbség élén. Merta részvénytöbbség, minden egyéb többséggel ellentét-ben, ha rosszul mennek a dolgok, rendszerint olyankisebbségre redukálja tulajdonosát, hogy végül egészenegyedül áll ezen a világon.

236

Mikor ezen a tavaszi reggelen, Pálmaházy bejöttaz irodába, az altiszt rögtön jelentette:

— Két úr kereste a vezérigazgató urat.Csak épen sóhajtott s rágyújtott egy cigarettára,

mint aki panaszos tekintete elé, egész leomlott világaelé, a füst kéklő fátylait teríti.

—Ha visszajönnek? — kérdezte félénken az altiszt.—Ha visszajönnek, — felelte Pálmaházy, — be

kell engedni őket.—Szó nélkül, beengedni? — szólott hűséggel az

altiszt.—Szó nélkül, — felelte finoman Pálmaházy. —

Mert ezt így rendeli a törvény, — tette hozzá még fino-mabban.

Aztán leült egy székre, már nem is az íróasztalaelé ült le, finom ember létére, aki csak ideiglenesen vanitt. Egyszerűen leült egy székre az ablak tövében, mintaki már lekapcsolta magát, hivatali működése füzérén,egy más horizont felé. Kinézett az utcára, a szabad-ságba. Csak ült, cigarettázott, várt és kinézett aszabadságba. Az efemer szabadságba. Átgondolta amultakat, az életét, mindent. Mindenféle gondolattöre-dékekben elringott, lágy hullámzással a tervei szövevé-nyén, az ős Kelet virágzó mezőin a Jordán vize mellett,ahol gyógyfüvei nőttek a részvénytöbbségben. Eláb-rándozva, finom lelke nem lázadozott, nem is szenve-dett. Színes képzetei során, mint egy nagy utazó, mintegy Vámbéry, mint egy Renan, visszaidézte azokat aszép tájakat, ahol járt, noha csak gondolatban és el-epedve szítta magába, a cigarettája füstjével az emlékeinapfényét és csillogását, azt az egész távoli Pálmaházát,ahol született. Egész lelkét egy letűnt világ ragadta el, ko-rántsem bánatokkal terhelten, mint inkább azon mámo-rosan, ahogy az ember odatapad mindahoz amije volts megtartja magának még akkor is, mikor elveszett.S akkor gyorsan felállott, eljött az ablaktól s csen-getett az altisztnek.

237

— Nézze csak Horvát, — mondta, — maga min-dig hű ember volt. Itt van a kezem és a pénztárcámmagának búcsúzásul, csak épen annyit tartok megmagamnak, amennyire még szükségem van e percben.Ha jön az a két úr, maga megmutatja az íróasztalomatnekik, hogy nem húztam ki egy fiókot, nem tüntettemel egy levelet, egy írást, semmit. Azt is megmondjanekik, hogy üljenek le, gyújtsanak rá egy cigarettára,mindjárt itt leszek. Csak épen kiszaladok Rákos-keresztúrra a szüleim sírjához.

Már indult is, már szaladt s visszafordult.— Hogy időt ne veszítsek a virágvásárlással, —

mondta.Azzal felkapott az íróasztaláról, a sok mintagyógy-

füvek közül egy köteg száraz levendulát s elrohant vele.

Az öreg pap

Gyalog megyek, a Szamos mentén, Érdpuszta irá-nyában. Egy kis dűlőút ez, homokos, puha, elhagya-tott. Amerre csak nézek, krumpliföldeken és rétekentúl, sehol egy lélek. Csak egy madár száll a tavasziégben a fejem fölött. Ha jól látom, egy darumadár.Megállok és nézek utána, mint egy tünemény után.Hova száll, mi célból, két kitárt szárnyán, amelyet meg-tűz a fény? Alatta a Szamos vize, csillogón s üdén,mintha egy külön tükör volna a számára. Boldogmadár! gondolom. Boldog madár a csendben, a vég-telenben és a szabadságban. Csak a madarak szabadokigazán ezen a világon s csak nézek utána azzal az el-epedt lélekkel, mely az álmát követi, egyetlenegy nagyvágyát a megvalósulhatatlanságban. Végül eltűnik amadár a horizontban, mint egy nagy kapuban, gyönyörűfehér felhők boltozatával. S mikor már olyan nagyonmessze van és eltűnt, jut az eszembe, hogy valamit üzenni

238

kellett volna ezzel a madárral. Vájjon mit? Azt nemtudom. Nincs pozitív formája vagy gondolat ja ennekaz üzenetnek. Csak egy hangja van, egy érzése, amimind meghatározhatatlan. Csak olyasféle üzenet ez,mint egy mély lélekzetvétel. Hogy tudniillik az emberis elvágyódnék valahová nagyon messzire. No demindegy s minek is magyarázni? Üzenni kellett volnavalamit.

S megyek tovább a kis dűlőn. Most már befordula nagy mezőségek irányában s mind messzibbre tér ela Szamostól. Minden zöld itt, üde, finom. A tavaszireggel ködpárájában nyolc tehenet számlálok egy cso-portban, nyolc tarka tehenet megvilágítva, szinte át-szűrtén a fénytől. Amint közelebb érek, mind a nyolcegyformán bámul, mint nyolc testvér egy közös érzés-ből. Mint nyolc testvér egy közös tekintettel s abbana mozdulatlanságban, amiben van bánat, érdeklődés,barátság s valami jó tanács is s valami kérdés, de ezmind olyan hangtalan és passzív és olyan kifürkészhe-tetlen, hogy nincs megoldása s nem lehet felelni rá. Mármessze vagyok s még mindig néznek utánam a barát-ságos szemükkel s mozdulatlanul. Soha meg nem ért-hetnők egymást, ez az érzésem. S megint arra a daru-madárra gondolok, aki elszállott az égben.

—Érdpuszta? — kérdem egy kapás embertől, akiszemben jön velem a dűlőn. — Még messze vagyok? —kérdem.

—Amott ni! A dűlő alján, — mondja s lefelémutat a lejtőn, a pipája szárával.

Milyen furcsa, hogy amint így mutat jó öreg kapásember, nem is az út irányát nézem, mint inkább a pipájaszárát. Ahogy ez ki van rágva a végében és bepácolvamint egy örökkévalóságba!

De már szaladok le a domboldalon nagyon boldo-gan és otthonosan és ruganyosan és fiatalosan ezena hazai tájon s ebben a tavaszban. A dűlő végébenvagyok egy kis szőlőföld előtt. Kis homokos szőlő, kisszomorú homokos szőlő, de a barack és mandulafa

239

kitárja fölötte az ágak és gallyak virágzó hajlatát. Ésolyan tündöklő ezeken az ágakon és gallyakon ez a sokvirág, mintha rózsaszín és fehér csillagok fakadnánakbennük. Biztos jó helyen vagyok ennyi virágos ágközött, gondolom s benyitok a szőlő mögött, egy kistörpe házba.

Egyetlenegy szoba ez a kis törpe ház, három ablak-kal a barackfákra és mandulafákra.

S itt fekszik az ágyban, a fal mellett, az öreg papegészen vékonyan és soványan. Fehér hálóingben afehér paplan alatt, valahogy folytatása a mandulafa-ágnak.

— Csak tessék leülni az ágy végébe, — mondja, —mert nincs szék a szobában.

Leülök és nézem és majdnem sírva fakadnék, úgyel vagyok ragadtatva. Mert ilyen kis fehér öreg embert,ilyen fehér egységben ezzel a hálóinggel, paplannal ésmandulafaággal még soha nem is láttam. Egy ilyenkilencvenéves szent embert ilyen szűzi fehérségben.Nem tudom micsoda másik tavaszt érzek ebben amennyei vénségben.

— Húsvét óta vagyok itt, vendégségben, — mondja.— Nem vagyok beteg, csak egy kicsit fáradt, mert azünnepnapok estéjén sokat énekeltem. Már tíz éve nyu-galomban vagyok s csak idejárok át Érdpusztára, ün-nepkor, az urasághoz. Régi barátok vagyunk. Egyszerutaztam is a fiukkal, a Szentföldre, évekkel ezelőtt.Nagyon kedves, hogy meglátogatott.

És néz csöndesen a fehér ágyából.— Kár, hogy nem otthon talált Szamosligeten.

Megmutattam volna a könyveimet. Régi gyűjtésem,vagy négyezer kötet! Renan is, hogyne! mindenki akiírt valaha vallásról s Istenről. De ezt mind nem lehetfölfogni, rendszerbe foglalni. Nem lehet uralkodni agondolatoknak, érveknek és magyarázatoknak, az em-beri szellemnek olyan tumultusa fölött, amit négyezerkönyv jelent. Az ember nem is lehet boldog igazában,csak egyetlenegy könyvvel. Csak épen azzal, amit

240

olvas. Ilyenkor azt kérdem, miért is gyűjtöttem a töb-bit, a többi háromezerkilencszázkilencvenkilencet?Mert hiszen ennek a fele is több, semhogy el tudjamolvasni mielőtt meghalok. Kilencvenegyéves vagyok,de az élet, bármilyen hosszú, mégsem alkalmas arra,hogy az ember szellemileg kulminálhasson benne. Hogyvégérvényesen megtudjon valamit s megbékéljen benne,így csak illúzió az ha az ember azt hiszi, hogy megis-merte az igazságot.

És csak néz a fehér ágyából. És sóhajt is és foly-tatja:

— Oh istenem, nem mondom, a hosszú élet, egyközepes emberiség számára csak azt jelentené, hogymég több bolondot csináljon. De a tudós, a költő, aművész, talán elérkezhetne valamelyes eredményhez,ha való életében halna meg s nem fizikai élete végén.

S megint hallgat s megint csak néz a fehér ágyából.Ebből a tündöklő tavaszából, amelyben a mandulafavirága hópelyheknek tűnik az ágon.

— Mit mondhatnék még ami érdekelhetné? —kérdi.— A hét végén megyek haza. Ha még akkor itt lesz,jöjjön be hozzám, meg fogom mutatni a könyveimet.

S csak néz, ahogy felállók és mennék.—Jóságos Isten a mennyekben, ha csak még tíz

évig élhetnék! — mondja.—Tíz évig? — kérdem megdermedve.—Sok ez? Gondolja sok? Hát akkor csak még

öt évig, nem bánom.S néz utánam a fehér ágyából.

Odahaza Szamosligeten

Egy kis szobám van itten ebben a régi házban,ez az én régi kis szobám fehér függönnyel az ablakons a régi ágyammal diófából s amely ma már rövidebbmint én. Még mint lírai költő aludtam benne tizenöt-

241

éves koromban s most már kívül lóg a lábam belőle.Most mint sorsüldözött ember fekszem benne, de sértő-dés nélkül és harag nélkül is a világgal.

Nincs villany a szobában s mint régen, csak egy szálgyertya ég a hálószekrényen, egy szál fehér gyertya a fe-hér falak között. Alig látok olvasni, holott olyan hosszúaz éj! Leteszem a könyvet, ezt a borzasztó németkönyvet: »Die Mystik des Apostols Paulus« s inkábbmásra gondolok. Arra gondolok, hogy itt vagyok a csalá-domnál, igazi atyafiaimmal, otthon. Valami lágy kis büsz-keséget érzek a szívemben, hogy ilyen finom úri csalá-dom van ezen a magányos Szamosligeten. Egy angolállampolgár öntudatával szállok vissza avult multakbas a gyertyám lángjába meredve követem azt a hosszúbarázdát, amit a holtak vonnak maguk után. Szeret-nék mindenkire emlékezni, mindenkit sorra vissza-idézni hozzám az ágyamhoz, akit itt láttam ifjúságom-ban. Elődeim népességében különösképpen azt a resz-keteg öreg emberpárt szeretném látni, aki kettős egy-formaságában, kedvességében, finomságában, szinteremekbe mintázott figurájában, felejthetetlen nagy-szülőim voltak. Olyan igénytelen, olyan ragyogó kül-sejű két kis öreg lény, hogy ilyen talán nem is volttöbb Philemon és Baucis óta, igazi tünemény, kéthetvenéves, sőt túl a hetvenen, aki mind a kettő,mintha mindig valami szagos fürdőből jött volna,olyan derűsen, mint a fény, mint két öreg csillag azégen, amelynek nincs is vénsége csak fénye és szépsége,két hetvenéves, sőt túl a hetvenen, aki még mindéggyöngéd egymáshoz, gyöngéd! ez nem is szó, aki mégmindig szerelmes egymásba múlhatatlan pályájukkörforgásán és derűjében.- Csodálatos az, micsoda fel-emelő, micsoda megjavító befolyással voltak minden-kire ebben a régi házban, micsoda purifikáló hatássalmég arra a szűrbundás számadójuhászra is, aki szoká-sos trágár beszédét, zord átkait és haragjait rögtönmérsékelte, elhagyta és át variálta egy polgáribb beszéd-formára, mihelyt meglátta a tornácon, a pitvarban

242

vagy a szérűskertben a kedves nagypapát és nagy-mamát.

Mert ők voltak az elsők a reggelben, akik meg-jelentek s az elsők az estében is, akik nyugalomra tér-tek. S mindig úgy jöttek ki a reggelben s úgy tűntekel az estében, hogy karonfogva mentek, egymáshozstilizálva, egyazon léptekkel, sohasem csoszogva, soha-sem vonszolva az életük terhét s az éveik számát, sőt!Az egymás karján, könnyedén és frissen, úgy jöttek ss mentek, mint két táncos a biedermeier korban. Mintkét táncos, aki örök időktől fogva táncol s nem úntbele a ritmusba. Aki e hosszú tánc végén, egy egészhosszú életen át, mindig úgy mutatta, mintha a táncelején volna. A tornácon, a kőkockákat, ahogy ittellejtettek, alig érintették, olyan légiesen mentek.Mintha szárnyuk lett volna, úgy mentek. És jobbrabalra köszöntöttek, mikor jöttek a reggelben s elmen-tek az estében. Mindenkinek köszöngettek a reggelben,fűnek-fának, a szó legszorosabb értelmében, mindenkis bokornak a kertben, minden szilvafának s mindenrigómadárnak, aki ült a fán és nézett sárga csőrévela reggelben. A szérűskertben odamentek a napra-forgók sorához ketten s úgy üdvözölték a napraforgó-kat, mint fejedelmi házastársak reggeli szemléken asárga gárdatiszteket. A kandúrhoz, a komondorhozlehajoltak, mindig karonfogva, egy-egy barátságos ésbizalmas szóval, olykor egy-egy titkos szóval is, amitősi tradíciókból csak ők tudtak, ők ketten s ami látszó-lag nagyon tetszett az állatoknak. A nagyapa, ötleteitárházából, egy külön szót tudott, kollegiális jellegze-tességgel a házi kakas számára, aki a trágyadombonállott feszes állásban, mint egy rakás aranyon afényben s kinyúlt nyakizmainak végső megerőltetésévelkukorékolt nagypapa felé, mintegy a reggeli imához.Nagyon öreg kakas volt, mint nagypapa, de franciásanmerném mondani köztársaságiasan elévülhetetlen, ma-radandó, klasszikus, örök, csendőrtollazatú, remek!Két vad sárga szeme volt, látszólag szempilla nélkül

243

és tekintet nélkül, ahogy nézett. Igazi benső élete voltabban a rejtélyes szemléletében, magábaszállásában ésrévedezésében, amelyekben mindent tudott, mindentlátott, mindent megfigyelt, amellett, hogy mindigcsak egy fix pontra nézett.

S ahogy a nagypapa kabalisztikusan a kakashozszólott, azonképpen a kedves nagymama a kotlósokatszólítgatta a tyúkfajták összetartozásával, együtt-érzésével és szolidaritásával s valami olyan rejtélyeshangokon, félhangokon és szófoszlányokon, hogy úgytűnt, mintha ez a tyúkoknak az ő tulajdon anya-nyelvük volna.

Oh boldog idők, egy eszményi Magyarországon,ezekkel a drága nagyszülőkkel! Fekszem az ágyban,múlt ifjúságom matracán és párnáin s elnézek utánuka gyertyám lángjánál, mint egy halotti mécs világánál.Már nem is olyan hosszú az éj mint gondoltam, mihelytmegtelik visszatérő árnyukkal a félhomályban. Ittvannak az ebédnél, egymás mellett az asztalfőn, anépes család fölött prezideálva, valami olyan furcsatekintélyben, köztiszteletben és imádatban, hogy szintebálványoknak tűnnek a félhomályos ebédlő féltemplomihangulatában. Egyformán esznek, finoman, választé-kosan, egyforma műfogakkal, egyazon fogtechnikustól.Mikor beszélnek közben, mindenki hallgat és figyel.Minden egyszerű szó ami dicséri ezt a libasültet s afejessalátát a kertből, mint egy szent szózat vagymennyei kinyilatkoztatás hagyja el az ajkukat. A nagy-papa tompított tenorjára, a nagymama fuvallatoskontraaltójára, mindannyian összenézünk egy szem-pillantással, áhítatosan, akik itt ülünk az asztalnál.A kövön a kandúr s a komondor sem mozdul. S oda-künn, a verandán túl, á lefüggönyözött ablakokon túl,a nyári dél heve mint az ólmot olvasztja a csendet,Lehet érezni a kertet, az udvart, az egész tájat és pusz-tát, a kis dűlőt ki a Szamos partjáig elmerülve a csend-ben, mint egy tengerben. És lehet érezni a csendetaz egész tájban és pusztában.

244

És ebben a csendben, ebéd után, nagypapa ponti-fikálva, elmondott egy szép imát. Egy szép imát teoló-gikusan. Teológikusan s egyéni ritmusokban Egyéniendallamosan. És akkor Boris aki bejött a konyhából,hogy lehordja az asztalt, megállott tisztességgel a kétmeztelen lábán s noha nem értett semmit a szavakbóls a dalból, csak állott és hallgatott.

S mikor végül e nyári fényözön után lement a naps feljött a hold természetesen s feljöttek azok a külö-leges csillagok, melyeknek itt van égi hazájuk a Szamosfölött, e ritka nagyszülők, e tündéri öregek karon-fogva, nyugovóra tértek. A tornác széléről, egymásmellett, finoman, még köszöntötték a csillagokat ésnyilván keresték a csillagok között a Szamos fölött,az ő tulajdon boldog csillagzatukat. S ahogy mentekaztán, könnyedén ahogy mentek s eltűntek az ajtóban,ez mind úgy tűnt, mintha a csillagokba mennéneks nem az ő szobájukba.

Holott itt volt az ő szobájuk, az ő szép nagy tágasszobájuk fehér függönyökkel és két ággyal egymás mel-lett az én kis szobámmal tőszomszédságban. S hány-szor hallottam, már magam is az ágyban, hányszorhallottam, lírai költő létemre, a falakon át, hogy mégbeszélgettek, gyöngéden és szeretettel, sokáig! Hány-szor hallottam, amint halkuló szavuk lejtőjén, mint alegfinomabb pianisszimókban, kis öreg lelkük lesiklottaz álomba.

S még hallottam egy utolsó: »Jó éjszakát!« aleghalkabb tenorban. S egy másikat, amelyik felelt rá,egy sóhajtás kontraaltójában.

S még hallottam, mint egy mozarti szonáta utolsótételét, az utolsó csókuk cuppanását. Az utolsó csókukcuppanását, mint két öreg madár csőrét egymással.

. . . No nézz csak, már leégett a gyertyám! Márvirrad is a kis szobámban!

245

Az adventi hétben

Karácsony táján, mint hívő lélek, (nem meremazt mondani mint hívő keresztény.) át szoktam gon-dolni az életemet és sajnos, ebben a lelki gyakorlatbancsak arra a következtetésre jutok, hogy ez az év is,mint az előző évek, nagyrészt hívságokban telt el.

Holott tele voltam a szívemben jószándékkal,iparkodással s művészi munkakedvvel. Tele voltamfőképpen szabadságvággyal, ami nyilvánvalóan leg-erősebb érzésem és minden gyötrelmeim forrása. Ezúgy oda van tapadva ez a vágy, olyan szervesen,létem legtitkosabb gyökeréhez, hogy erről nem is óhaj-tok beszélni.

Amit első vizsgálatra meg tudtam állapítani, csakannyi, hogy mai korunk ködös világa nem kedvezvéntúlságosan a gondolat szabadságának, — egyéni jólét-érzésem, ez év folyamán is, meglehetős tökéletlen volt.Súlyos baj, hogy nagyon kellett vigyáznom mindenszóra, amit leírtam. Súlyos baj, nem annyira szociáliscéljaim, mint inkább a művészi forma és kifejezésszempontjából. Jól meggondolva a dolgot, nincsenekis szociális céljaim a szó gyakorlati értelmében. Leg-jobban az érdekelt, ami igazságos s ami szép. De eztis bajos volt olyanformán kifejezni, hogy embertársai-mat meg ne bántsam vele. Mert semmi sincs olyanbántó, mint ami igazságos s ami szép. Már pedigén irtózom attól, hogy másoknak bánatot okozzak.Inkább elviselem kimagyarázás, kivédés és dementá-lás nélkül, filozofikusan, sőt keresztényi béketűréssel,ami másoknak öröme telik bizonyos fondorlatokbanellenem. Ami másoknak öröme telik abban, ha engemmegbánthatnak. A sors a sors, a vallás a vallás, ennekrég viselem jármát, hogy ne azt mondjam mártírom-ságát s megadtam magam. Magasan a székemben, azasztalom előtt, a könyveim között, nem igen szoktam

246

válaszolni kis hírlapi gonoszságokra, valótlanságokraés apró tűszúrásokra, mert ismervén az emberi lélekfogyatékosságát, nagyon jól tudom, hogy az ilyen kisapró gyakorlatokban magához méltó örömet talál.Hát csak találjon. Hát csak legyen boldog azzal,hogy azt hiszi, én most mindjárt nagyon boldogtalanleszek. Senkinek nem szabad lerontani az illúzióját.De az emberek, akik egy szép napon meg fogják is-merni a jövőt, ugyanakkor meg fogják látni az igazatis én számomra, minden gáncs és gonoszság dacára.De különben is, az örök Atya kebelében odafönn amagas mennyekben, mennyire közönyös lehet az, hogyaz emberek mit tévedhettek az irodalomtörténetben.Jó magam, ezt merem állítani, csak gyöngéd ésfinom voltam mindenkihez. Szerény erőmhöz képestmindenkin segítettem, még azokon is, akik titokbanellenem voltak, még azokon is, akik vétkeikben szé-gyenló'sen nem mertek hozzám fordulni. Sohasem vol-tak olyan ambícióim, se vágyaim, se álmaim, amelyeketmegvalósítandó, másoknak ártanom kellett volna,vagy másokat, szükségképpen, el kellett volna gán-csolnom. Soha nem tartottam érdemesnek valamiretörekedni, ami túl volt a szobám négy falán. Sok min-dent lenéztem, szánakozva, amit Isten nyilván meg-bocsátott nekem, mert gyakran segített magasra száll-nom, emberi nyomorok fölött, egy szép mondatomszárnyán. Soha nem értettem azt, mit jelent gyűlölnia szó gyakorlati értelmében. Sohasem néztem, ki volthálátlan hozzám, mert a hála megalázó dolog. De olykor,igaz, mosolyogtam, mikor bizonyos frappáns esetekbenolyan injúriák értek, hogy voltaképpen sírva kellettvolna fakadnom. Mindig nagyon csodáltam, mennyiretudnak felejteni az emberek. Mennyire elmossa az idő,a legrövidebb idő is minden emlékeiket. Ilyenkor, azilyen esetekben, egyéni értékem magasabbrendűségemajdnem a könnyekig meghatott, bevallom. Majdnemegy szent embernek éreztem magam. Jobban mondva,a lelkem mélyén azt a titokzatos tüzet éreztem, vagy

247

mondjuk csak szerényebben, azt a kis izzó szikrátéreztem, ami kigyújt elém minden bánat idején, egyszebb és jobb világot. Majdnem hasonlónak éreztemmagam, az arányokat és valláskülönbözeti árnyalatokatbetartva, szent Dezső pátronusomhoz, aki püspök voltFranciaországban, drága finom ember! Aki a házábanés udvarában az első keresztények életmódját követteaz alázat, a megadás és lemondás irányelveivel. AkiIsten igéjét lángoló buzgalommal hirdette, a szegé-nyeket jósággal és barátsággal támogatta s a komolytudományokon kívül a szelíd tudományokat és szép-művészeteket is minden tőle kitelhető módon ápolta,ahogy ez majdnem szó szerint meg van írva róla. Azon-ban némely irigyei, a szent krónikák szövege szerint,épp ezen erényeit fordították ellene. Éppen a szelídtudományokban, zenében és szépművészetben valóbuzgólkodását használták föl feddhetetlen jelleme meg-gyanúsítására. Elmentek odáig, hogy elmentek aVatikánba szent Gergely pápához s bevádolták ezt ajó Dezsőt, hogyan? mivel? az ember sohasem hinnéel! Hogy Jézus tanítása közé pogány meséket isvegyít s az ős katolika hitet elferdíti!

Oh engem is, miként szent Desideriust, nyilván-vánvalóan bevádoltak, hogyan? mivel? alkalmasintrégi királyainkhoz való ősi hűségemmel. Mégsem gyű-lölök senkit és megbecsülöm vádlóimat s ellenségeimetis, mert általuk még gyarapszom erényeimben. S mertösztönösen, szeretek szenvedni, mély bánatokat viselnia szívemben, nem szólani egy szót, csak menni, szépcsöndesen, ennek a bús életnek az útján, ahol két oldalt,csalán és tövis között nincs más törvény, csak menniés szenvedni. Nem is szabad letérni meddő harcokraerről az útról. Nem is szabad azt a hitet kelteni soha,n°gy egy bántó szó, silányság és gonoszság fölérhetettaz emberhez. Hogy elveszthette egy percét mérge-lődve, mikor az út oly nagy, a jövő oly szép, a titkokmélye oly kifürkészhetetlen s noha a föld olyan törpe,a világ mégis olyan nagy!

248

Ilyenformán, karácsony táján, átgondolván az éle-temet, a múlt idők hívságait megjavítom a lelki viga-szok malasztjával s Isten tanúságával az én jó szívemmellett. Az egyházi év ez ünnepi körzetében, eszembejutnak azok az adventi hetek, mikor még gyermekvoltam, nyugtalan s tűnődő gyermek, a Szamos men-tén, faluhelyen. Mikor ezen az egymást követő négyvasárnap, már szürkületkor megindult a nép, minden-felől a tanyákról a hajnali szent misére, hogy magábaszállva, üdén és tisztán a reggelben, fölkészüljön azÜdvözítő eljövetelére! Hányszor riadtam föl arra azelső harangszóra, mely megkondult az éjben, a falusiucca fölött, a sok kis törpe ház fölött az éji sötétségben,a ködben és a fagyban! Hányszor néztem, félmeztelena kis ablakban azt a sok gyertyafényt, ami egymásután kigyúlt uccahosszat, a többi kis ablakokban!Hányszor szerettem volna indulni velük, akik mint azárnyak mentek a sötét uccán, a ködben és a fagyban,olyan csöndben, parasztgazdák bús asszonyaikkal olyancsöndben, hogy még csak a csizmáik sem kopogtak ahavas deszkapadlón az ablakom alatt. A harang mégmindig szólott s mint egy vaskos dongó, úgy szálltláthatatlan szárnyakon. S az ucca mélyén a templom-kapu tárva volt. A törpe arányokban, mint egy lekur-tított kép, tűnt föl az ucca, a deszkapadló, a kopárakác-sor, a sok kis ház, a sok bús ember s mindennekmélyén, sugárzóan a derengésben, a templomküszöb srajta a nagy sárga fény! Ez az oltárról áradt ki ideez a fény, mint máglyákról egy más világból. S máraz orgona is hangzott, a zsoltár: »Oh fényességesszép hajnal!«

S csak vacogtam kis ablakomban.

249

Az erdőőr

Az esküvője napján Zúz Bertalan elgondolkozott.Már korán reggel elgondolkozott. Elgondolkozott smagába szállt. Számosan e régi Zúz családban ilyengondolkodó egyéniségek voltak. Ilyen gondolkodó smagukbaszálló egyéniségek. Akadt köztük egy kitűnőtörténetíró is, Zúz Zuárd, akit az Akadémia is ki-tüntetett.

Bertalan csak egyszerű erdőőr volt a Balázsfalvyuradalomban. Járta az erdőt bőrkabátban, egy szálpuskával a vállán és csinálta a ketreceket szakértelem-mel a kotlós fácántyúkok számára. Most ott ült azerdészlakban az ablaknál, két muskátli-cserép közötts a korcs vizslájával a lábánál és gondolkozott. Gon-dolkozott és magába szállt. Már meg is volt borotválvaerre a nagy napra.

De ahogy kinézett az ablakon s látta a mély erdő-séget, mint egy mély templomot sűrű fenyőivel, sűrűfenyőinek gótikájával, fönsége vei és némaságával, rög-tön megértette, hogy ez a szent csend s ez a hangtalanszent hangulat formálták ki a lelkét s emelték fel arraa magaslatosságra, ami csak a bölcs kiváltsága. Érezte,hogy ennek a nagy erdőnek templom-hajó rejtelmessége,mélye, fönsége és zenéje szinte megváltották a szívéts letörték róla a silány bilincseket. Érezte, hogy tágtüdővel ebben az erdőben, megtanult szabad ember-nek lenni. Érezte a tölgyfákkal való testvériességében,a fácánokkal való együttérzésben, hogy kicsinyes köte-lékek, elfogultságok és kis gyávaságok nem kötik a földrögéhez. A sok kakukfű, perjeszittyó, szöszvirág ésegyéb vadvirágok között érezte a lelkét, a sok vad-virágok között, melyek ellepték a tisztásokat és a kisösvényeket az erdőn. Szinte illatosnak érezte a lelkét,Zúz Bertalan az erdőőr.

S ahogy ült az ablakban a két muskátli-cserépközött s nézte a tölgyfákat s ahogy hallgatta azt a nagycsendet, ami a tölgyfák és vadvirágok csendje az erdő-

250

ben valami kis levélzúgás kíséretében, ahogy hallgattaZúz ezt a zúgást az esküvője napján, elgondolkodva smegborotválva, ahogy egyszóval, ilyen közel volt azisteni természethez, a természet szabadságához, fönsé-géhez és végtelenségéhez, semmiféle skrupulusa nemvolt, semmiféle benső gondja vagy megrezdülése,amiért a kedvese húgát vezeti oltárhoz, a kegyúri temp-lomban ma délben. Mindössze illőnek tartotta, hogy arégi kedvesnek búcsúzásul néhány utolsó szót mondjon.Lezárván a különböző gondolatmeneteket és eszme-társulásokat az agyában s befejezvén nemes magába-szállását, úgyszólván kifordult önmagából, mikor hir-telen felállott s megindult korcs vizslájával, szokásaszerint puskával a vállán s avult bőrkabátjában amajorság felé. Átjött az erdőn, a tölgyfák közt, a sokvadvirág és muhar közt a kis ösvényén s hamar odaértKati elé, a kis szérűskert végében.

—A sors így hozta magával, — mondta a búsleánynak, aki babrált a kötényén. — De amiért sokáighű voltál hozzám és szerettelek, azért jöttem el még-egyszer tehozzád ma reggel.

—Mindig tudtam, hogy jó ember vagy, — feleltea leány, — s nincs is nálad jobb ember, se szebb embera határban. Ahogy nézlek, olyan furcsa az, hogy ki-csordul rád a könnyem. Csak sírni tudnék, ahogy néz-lek téged. És igazában az lett volna az igazi sors mi-köztünk, ha engem veszel el s nem a kis húgomat látód.

—Téged? — mondta az erdőőr, — hogyan? Aszeretőm voltál, érd be ezzel, ennél nem is lehetettjobb dolgod. Küldtem neked fát az erdőből, gombát,vadat, amit akartál. Kell, hogy a húgodnak is juttasssak valamit.

—Igaz! — felelte a leány, — nincs is semmi pa-naszom. Amúgy is tudom, amilyen ember vagy, csakazt teszed, amit akarsz.

—Azt! — felelte elgondolkodva s egy percig vártés nézett. Körülnézett.

S aztán hirtelen, magához ölelte a leányt.

251

A szőke Zizi

Hajnal felé, vitatkozó útitársaim már mélyen al-szanak. Épúgy alszanak, szemben egymással, mintahogy vitatkoztak. Ahogy nézem az arcukat, a voná-saikat, abba az állatias álomba szédülten, ami a leg-jobb mintázatú arcot is bárgyúvá varázsolja, lehetet-len felfedeznem közöttük, annyi beszédjük után, csakegyetlenegy gondolatot is. Mindössze egy-egy szó fosz-lánya lebeg a látatlanba az ajkukon, mely egy résnyirenyitva maradt, mint egy szelep a gépen. Lehet érezniez ájult arcok láttára, micsoda hívságos és terméketlendolog, ha két ember vitatkozik. Lehet érezni, hogymindabból, amit mondtak, ahogy ítéltek és beszéltek,semmi sem marad ezen a világon. Hogy érveikből, esz-méikből, szóhalmazataikból s mondattorlódásaikból mégaz a porszem sem marad, amit egy hangya oly könnyenszállít tova a kövön. Amellett, a lefüggönyözött ablakonát a tavaszi reggel az arcukra teríti kiábrándító fényeit.Valahogy a valóságnál is, tulajdon valóságuknál is, os-tobábbaknak tűnnek. Olyan ritka ember az, aki széptud lenni mikor alszik. Még nőben is milyen ritka eset.Csak az angyalok szép alvók a szentképeken. És agyermekek tízéves korukig.

De nem tudom, micsoda lelki megnyugvásom, mi-csoda zsarnoki megelégedésem támad, hogy így szem-lélhetem őket, mint a barmokat, galvanizálva, meg-semmisülve a nyitott szájukkal a nirvánában. Nem tu-dom micsoda fölényességem, micsoda magasabbren-dűségem velük szemben, hogy én ébren vagyok emberiméltóságommal, hitemmel és hazafiasságommal és kri-tikai szabadságommal, míg ők el vannak söpörve avilágból. Majdnem holtaknak érzem őket s ha elmernékmenni a gondolatom legvégére, majdnem örülnék, hogy-meghaltak. Holott az élő élet, a legmakacsabb élet zaj-lik ki belőlük abban az irgalmatlan horkolásban, amely-lyel mint egy schuberti duóban, valami közös érzésben

252

vannak s egymásnak adják át a hangot. Elriasztó esz-méletlenségük úgy árad és izzik ebben a respektív hor-tyogásban, hogy úgy alszanak, mintha üvöltenének.Mint egy gőzös kürtje egy hajótörésben, úgy zengenek,zúgnak s trombitálnak a végtelenségben. A végtelen-ségben, ebben a vasúti fülkében. Kettős egyéniségük,szabályos egységgé válik ezekben az orr-, gége- és torok-hangokban s kitöltve a hézagokat, a szüneteket és el-akadásokat, a maradéktalan folytonosságnak olyantökéletes viharhullámait nyújtják a levegő felkavaro-dásával, hogy egy sirály menekülne belőle. Valósággalművészeknek tűnhetnének, ha nem volnának olyanrondák.

De már itt van a régi föld, a régi akácos, a régierdő s az a furcsa illat ami száll ebből a homokos föld-ből, már itt van Nyíregyháza! Gyorsan búcsúzom,hangtalan, egy utolsó pillantással a két halotti ábrá-zattól, készülök, szaladok, boldog vagyok s lehullaj-tom magamról, mint az életem terhét és keservét en-nek a két hortyogónak az emlékét. Megváltva, már egykülön világba lépek, az állomáson a reggel elé!

A horizont tükrében az egész táj, mint egy szentlátomány, úgy ébred aranypárás távolokkal, melye-ket átszűr a fény. Még van időm amíg indul a vici-nális s kiszaladok, a bőröndömmel a kezemben az állo-más legvégére s elnézek, mint egy igaz hívő ama tün-déri rétek és mezők felé, ahonnan mint visszhang csen-dül vissza hozzám tulajdon vágyam és sóvárgásom.A fénnyel, a reggellel, a tavasszal körülöttem, egy egé-szen új életem ébred. S szaladok vissza, hogy utazzamtovább.

S egymás után a kis állomások, a virágzó gyü-mölcsfák ívei alatt, ez már mind az én hazám. Ez mármind az én ifjúságom, gyermekkorom, álmaim. Mindenkis tanyán amit látok, minden gémeskúton, ahol egyvarjú ül az ágason, a régi idők álomvilága vetíti elémszent emlékeit s az egész tájra, vidékre s határra, azakácokra s a gyümölcsfákra, mintha ki volna aggatva,

253

mint egy kirakat polcára, a hajdani idők varázslatos-sága. S már nem is tudom, ha utazom-e, vagy inkábbelszállok az álmomban.

Még sípol ez a kis vonat, még döcög is sokáig saztán, hirtelen, itt vagyok Szamosligeten, otthon!Ahogy kiszállok s leugranék a lépcsőn, megbotlom éselvágódom. A kis bőröndöm kiröpül a kezemből. Va-laki felszedte már, hozza felém s lehajol hozzám aminttérdelek a porban. Maga a református pap, aki megis-mer, fölemel magához s megölel, igazi evangélista!

— Nincs semmi baj! — mondja.—Semmi kérem, köszönöm, jelképes dolog az,

hogy térdre esem, amint szülőföldemre érek. így kellannak lenni s még csak nem is fáj a térdem.

—Ezt szívesen hallom, — feleli s öreg kezévelletisztogatja a ruhámról a port. — Már várják ott-hon, — folytatja, — mindig húsvétkor haza szokottjönni. A bricska künn van, a kis leány is, aki várja.

—Rohanok! — mondom s már künn is vagyok,a bricska előtt, az eperfa alatt.

Akkor, csöndesen, egy szó nélkül, egy hang nél-kül, a szőke Zizi jön felém. A két karját kitárva, valamiolyan áhítatos mozdulattal fogad, hogy mint egy szentanya elé, úgy borulnék elébe, holott csak tizenhét-éves! Nem is tudok mit mondani, ahogy a kék sze-mébe nézek.

Végre azt mondja:— Jó reggelt.A fejem forog, nem találok egy szót, mit is felel-

hetnék? Végre magam is azt mondom: Jó reggelt! sállunk, várunk, szemtől szembe.

— Hazajött? — kérdi, holott itt állok előtte. —Hazajött húsvétra, milyen jól tette! — mondta. —Mind várják a tornácon, a reggelivel, — ezt is mondjas csak néz. — A néni fonós kalácsot sütött, külön ma-gának, mert tudja, hogy ezt maga szereti.

Aztán csak vár és néz.— Mért nem beszél? — kérdi végül és csak néz.

254

Akkor, végre, csakugyan muszáj, hogy mondjakvalamit. A nap süt, tavasz van, húsvét van, mindenvirul és él.

— Nagyon szép vagy Zizi, — mondom, — azértnem tudok beszélni.

— No jöjjön, — feleli egyszerűen s a karomhoz ér.S úgy vezet a bricskához.

Próza

Ez a kitűnő Fejér Tóni, híres színész a vidéken,hajdani iskolatársam a hajdani Szatmáron, a múlt év-században, imhol kilengett mint egy kísértet az estihomályból, mint egy nemes hajótörött, viharverten shozzám csatlakozott az utcán. A szűk utcán, annyi vég-telenség, annyi regényes emlék után! Annyi hajótörésután! Már késő este volt, talán már éjszaka is volt.Hűvös szél fújt a Duna felől. S nem hallatszott egyhang. Talán már a villamosok sem jártak. Talán márnem járt senki a világon, csak mi ketten ebben a szűkutcában.

—A sors, éppen a sors, — mondta a barátom, —ez ellen nem lehet tenni semmit. De az élet erkölcseszerint azok mégis csak találkoznak egyszer, akik sze-rették egymást. Mégha késő éjszaka is találkoznak azutcán.

—A jó idők elmúltak, — feleltem, — s az én ér-zésem szerint az életnek aligha van már számottevőerkölcse. Ahogy elmúltak az igazi hősök és vezérek,azonkép elmúltak a vezérelvek is. De hideg szél van,nem találod? — kérdeztem, ahogy lépdeltünk a szűkutcán, a félhomályban, a bús lámpák mentén az éj-szakában. Mert most már csakugyan éjszaka volt.

—Nekem még van egy kabátom, — mondta, —egy jó kabátom, — mondta lelkesedve. — Ez a szépkopott lodenkabátom, amint látod s ezzel beérem, sőt!Ebben játsztam Lear király-t, Nagyszalócon, még a

255

múlt héten, jutalomestémen. Volt is 12 pengő 70 fillérbevételünk, holott igazság szerint többet érdemel-tünk volna, én is, Shakespeare is, az egész társulat, dehát mit tudják ezt Nagyszalócon az emberek s általá-ban a vidéken! De sőt hallom, Pesten sincs már Sha-kespeare-nek valami nagy renoméja a bevételek értel-mében. Ha nem volna az, hogy a költőket is, a színé-szetet is elsodorja ez a nagy ronda válság a világban, azember még beérné egy pár szép szereppel, Lear-rel ésRichárd királlyal s általában a muzsikával. Értem avers muzsikájával. Ami még van maradék lelkem, hitem,eszményem és szerelmem, — mondta, — ezt már csaka vers tartja bennem. Mivelhogy mesterségem és te-hetségem szerint ábrándokban és álmokban élek, aprózára csak akkor van szükségem, ha mondani aka-rok valamit.

S így jöttünk a szűk utcán, a lámpák mentén azéjben.

— Kérlek, — feleltem szerényen, de egy csöppetsértődve is a szívemben, — nem kell, hogy így lenéz-zed a prózát, mégha a vers oly boldogító is, mint min-den egyéb dolog, aminek nincs értelme. Ép most ol-vastam egy régi könyvben, hogy a próza micsodafinom eszköz lehet, kemény, erős kezekben! Hogy mi-csoda utakra vezényli ki a szellemet, ha ez meg akarindulni valahová nagyon messzire! Micsoda nagy te-reket s távolokat járat be a gondolattal, ha ez elszár-nyal benne! Ne felejtsük el, — folytattam, mindin-kább belemelegedve, — ne felejtsük el, hogy az igazinagy királyok s igazi nagy emberek nyelve mindenidőkben a próza volt. Ne felejtsük el, hogy Jézus isprózában beszélt, — tettem hozzá keresztényiesen. —Csak a próza adja vissza a gondolat igaz formáját, csakbenne ébred és válik életre. S ahogy megy a célja felé,jól elrendezett, hajlékony mondatokban s kiszolgáljamesterét: már él akkor, már lobog, gyújt, világít ésparancsol, mikor a versíró, lihegve, még a rím utánszalad árkon és bokrokon át.

256

—Lehet! Lehet! — mondta, — de a verseketköltők írják, álmodozók és szerelmesek! A verssel le-het énekelni! — mondta.

—A prózával lehet tanítani, meggyőzni, meg-magyarázni a dolgokat és ami a fő, imádkozni lehet!A prózával meg lehet vívni egy egész harcot!

—Viszont a verssel boldog lehet az ember! —kiáltotta.

—A lélek s a szellem nagy vágyaiban, az emberi-ség ünnepeiben, válságaiban s harcaiban a próza olyanmint a kard.

—A vers olyan a válságtokban, mint a trombita!—Az nem elég, egy trombita! — feleltem. —

A forradalmakat mindenkor prózában indították meg sprózával győzték le!

—A francia forradalmat egy dal csinálta! —kiáltotta s megállt a járda szélén, igazi híres színész,Lear király ábrázolója, megállt kissé meghajolva a járdaszélén, a szűk utcában, két lámpa között.

—De akkor, hirtelen, a házfalakból, a homályban,kivált egy rongyos alak s közeledett kalap nélkül aborzas fejével s a két kezével összekulcsolva.

—Tessék adni egy pár fillért! — könyörgött.—Próza! — felelte Fejér Tóni s felgyűrve a ka-

bátja gallérját, elsietett és ment.

A harc

Mióta nem láttam ezt a kitűnő barátomat, aki mostkalaplengetve jön felém az utcán! . . . Már azt hittem,nincs is a világon.

—Lengetem a kalapomat, — mondja, — de azértbús vagyok a szívemben. A helyzet az, hogy küzdökAusztria függetlenségéért!

—Szép feladat. — feleltem. — A történelem bi-zonysága szerint, mindig a legkiválóbb férfiak küzdöt-tek a népek függetlenségéért.

257

— Oh, Istenem, — szólt szerényen, — az embermegteszi a magáét, ha nem is áhítozik történelmi sze-replésre. Én beérem azzal, de milyen boldogan! hamegkeresem a mindennapi kenyeremet. A mindennapikenyeret magamnak s a feleségemnek. Már rég idejeBécsben lakom és osztrák polgár lettem, noha igazérzésben és lélekben holtomiglan itt vagyok tiveletek.Tiveletek, ebben a gyönyörű városban, a Duna partján!Csak éppen a politikáról van szó, egyszerűen a politiká-ról s ebben a tekintetben versenyt futok az osztrákok-kal, hogy megtartsuk a függetlenséget.

Így beszélt a barátom s aztán néhány percig valamikis kémlelő tekintettel nézett.

—Mert kérlek, — folytatta hirtelen, — hogy meg-magyarázzam, nagy tévedés volt azt hinni, hogy Auszt-riában, ahol béke és rend úgyszólván történelmi tradí-ció, a jó kedélyről nem is szólva, meg lehessen indítaniaz olyan terrorisztikus hadjáratot, amilyet Németor-szágban látunk napjainkban. Nem barátom, ez nálunknem lehetséges. Mi egészen más emberek vagyunk.Egészen más emberek, mint a németek, más kérlek ami pszichológiánk! —tette hozzá önérzettel.

—Látom, hogy elmélyedtél a dologba, —vetettemközbe jóindulattal.

—Nem is hiszed, mennyire elmélyedtem, — felelte.— Tudniillik, az olyan szörnyű dolgok, mint egy Rathe-

nau vagy egy Erzberger meggyilkoltatása, amit Német-országban talán el lehet intézni és felejtetni mindenféleszóbeszéddel, nálunk Ausztriában lehetetlenek. Nálunkkérlek, igazságérzés és hazafias érzés, rend- és törvény-tisztelet úgy egybe van forrva egymással, hogy nemigen tudunk disztingválni bűntény és bűntény közötts ha Bécsben például megölnek egy embert, történjékaz a legnemesebb szándékból és lelkesedésből, az nekünkmégis csak egy bűntény marad. A régi osztrák uralom,a régi osztrák szigor és jó Ferenc József császárunkoltotta a szívünkbe ezt a rendíthetetlen erkölcsösséget.A nácik nyilván azt hitték, hogy azok a válogatott és

258

sorozatos merényletek a Heimwehrek ellen, félelemmelvegyes csodálatot fognak kelteni a szívünkben. Ezzelszemben sem meg nem ijedtünk, se nem ámultunk, mintvalami rendkívüliségen. Mint valami bátor történelmicselekvésen. Egyszerűen megbotránkoztunk és felhá-borodtunk, amint az jóerkölcsű, rendes polgárokhozillik. A továbbiak tekintetében, akarom mondani arepresszáliák tekintetében, nem is az volt a fontos szá-munkra, hogy rögtön, az első pillanatban, feloszlassukaz osztrák horogkeresztet. Sokkal fontosabb volt,amint az meg is történt a Heimwehrek nagygyűlésén,ünnepélyesen és viharosan kijelenteni, hogy ha törik-szakad, mindegy! mi függetlenek maradunk. A magamrészéről, olyan rekedtre kiabáltam magam, hogy egyhétig nem tudtam beszélni. Esténként szoktam éne-kelni a feleségemnek a Lohengrin-ből, mert hiszen, em-lékszel, milyen szép hangom van. Erről le kellett mon-dani. Erről le is kell mondani a jövőre. Szívesebbenadom oda a hangomat a függetlenségnek, mint Wagner-nek és Lohengrinnek.

Ezt mondta a barátom s most már ingujjra vetke-zett az utcán a nagy melegben.

— Mindazonáltal, — folytatta, — nem elég kia-bálni, nem elég búsulni, a lényeg az, hogy cselekedni iskell. Bátor ellentállásunk szent függetlenségünk érde-kében annál inkább támogatásra szorul, hogy a saint-germaini szerződés nagyon legyöngített bennünket.Számosan vannak akik aggódnak. Akik főképpen anémet turisták elmaradása miatt aggódnak, mert ezek-ből a turistákból éltek. Már most itt van az a kényespont, ahol tenni kell valamit s ahol én akcióba lépek.Minden elmaradt turistáért 2 pengőt számítok. Eznem sok, viszont igaz, hogy mindenkit megszólítok s haéppen erről van szó, felülfizetéseket is elfogadok. A harc,a harc, de nem hagyom magam. Hát nincs igazam? —kérdezte, — téged is beírlak!

S azzal gyorsan, a kabátjából a karján, kivett egyszép fehér ívet.

259

A leányka

— Ott van ni, az úr! — szól a kocsis a bakról smutat az ostornyéllel a ház irányában. Hátra is forduls nézi, ha mozdulok-e az ülésen! Hát nem mozdulok.Nagyon meg van lepve, hogy nem követem az ostor-nyél irányát s nem szólok egy szót. Amikor ott van ni,az úr!

Már bedöcögünk a kis kapun, két növendék nyírfaközött. A kerék alatt zörög a kavics. Egy raj verébszáll föl a gátról, megriadva. Egy sor napraforgó állmozdulatlanul és sárgán. Messziről hallom a cséplő-gépet. Ez zúg, zihál, duruzsol, egy-egy kis ijedt füttyötis hallat olykor, a füstje is látszik messze a párában,— ezt mind ismerem gyermekkoromból. Itt kezdődik,gondolom magamban, a kenyér legendája, ebben acséplőgépben. Még szeretném ezen a ponton továbbfűzniszerény gondolataimat s egy kicsit elmélyedni magam-ban. A mindennapi kenyér. Ahogy ennek az első hangjaszól, ebben a távoli zúgásban. Hogy mi lesz ebből acséplésből, mennyi könny, bánat, kétség, remény! Mégszeretnék egy kicsit gondolkodni. De már megállt akocsi. De már ott áll Bertalan bátyám a verandán.Ott áll Bertalan bátyám. Lehetetlen csodálkozni: csakámulni lehet. Rögtön látom, milyen büszke ember.Egyenesen Mózes báró lehetne, ahogy ott áll a veran-dán. Hitalapító Mózes báró az ősi szakállával.

Általában nem szeretem a büszke embereket. Kü-lönösképen nem szeretem az ilyenfajta büszke embere-ket, akik porhüvelyük méltóságát megtoldják és fel-díszítik egy nagy szakállal, mint egy zászlóval. Akikemberi jelentőségüket dús szőrtömegekkel kívánjákfokozni. Akik természeti adományaikkal szeretnek im-ponálni. Szeretem a szerény, finom embereket, legföllebbegy kis bajusszal, nem bánom, magyaros bajusszal, deakik másutt és másban keresik a hatást, mint ami kinő,

260

férfias díszben az arcukon. Én nem tudom, de ilyenszakáll egyenesen sért engem. Minden illúziómat el-veszi az emberiség célja s jövője tekintetében. Alig látommeg Bertalan bátyámat, már is a rosszkedvemet ér-zem. Már fel vagyok dúlva érzésben és idegben. Ez ne-kem majdnem egy lelkiismeretbeli kérdés, ez a szakáll.Már sajnálom is, hogy átjöttem Szamos-zugra. Ami fő-képpen bánt, hogy ez a szakáll nem igazolja őt. Éheza szakállhoz ő nem eléggé Meissonier.

Van egy háza, szép kerttel, szegfűvel, dahliával,napraforgókkal, jócskán földje is van, ökre is van,tehene is szép görbe szarvval, egy kis juhnyája is vana kaszálón a határban, két parádés szürkéje s négyigáslova az ólban, — nyilvánvalóan éhez kötötte fölezt a bibliai szakállt az arcára, egészen le, majdnema hasáig. Ezt a hasat és mellet dülleszti ki elém, amintleszállok a kocsiról s megyek föl elébe a lépcsőn.

—Isten hozott, öcsém! — kiáltja olyan messzi-ről a szakállából s olyan harsány hangon, hogy hal-lani lehessen a szakállától, olyan harsány hangon, hogymajdnem belerekedek.

—Mindig ilyen haragosan tetszik beszélni? —kérdem s csak állok a szakálla előtt, azzal a különlegesérzéssel, amit egy légy érezhet egy pókháló előtt, melybebele fog veszni. Sohasem hittem volna, hogy gondola-taim egész életvilága, a szavaimnak érzés és hangulat-beli tartalma ilyen válságos perceket élhet át egy szőr-hálózat előtt. Megriadva, mint egy útvesztő előtt, nemis tudom, micsoda irányokból szedjem elő a mondóká-mat, hogy el ne akadjak velük ebben a szakállrengeteg-ben. Azonfelül azt a rejtélyes erőt is csodálom, amellyelez az arc kihajtja magából, azzal a termékenységei,ezt az őskori szőrterítőt. Hol van ennek a forrása, gyö-kere, hagymája, protoplazmája, micsoda távoli multak-ban és tájakban a Vörös tenger partján, vagy a Kaffhegység alján, micsoda átöröklésekben és emberi csók-ban, micsoda időkben az éjszakák legmélyén és a tör-ténelem mélyén, hogy ilyen hosszúra tudott nőni, egé-

261

szen napjainkig, hozzám? Hogy válságok, forradalmak,háború és megrázkódtatások nemcsak, hogy nyomtalanmultak el fölötte, de még táplálták és terjesztették,bó'vítették és kiszélesítették pazar szövésű életerejét?Már nem is tudom. Valami őskori fonókra gondolok,ahol sibyllák pergették az orsón, egy leendő emberiségszámára, a különböző szőröket. Nem tudom micsodaáldásra gondolok, micsoda titkokra és hagyományokra,melyek az ilyen szakáll mélyén, mint a szent láng abokrokban, az élet tüzét ápolják és szítják. Téren ésidőn kívül valami lelket érzek, valami halhatatlanságot,ami megszállt ebben a szakállban. És azt is kérdem,ha vájjon Bertalan bátyám tud-e valamit abból, amitén tudok és érzek az ő szakállából? Nyilvánvaló, hogykettőnk közül ő a dekoratívabb, de én vagyok az ön-tudatosabb, a finomabb, a búvárkodó elme. Már megis vagyok magammal elégedve. Már nem is bánom,hogy eljöttem Szamos-zugra. Itt éltem, hány boldognyáron át, boldog ifjúkoromban! Már az emlékeimöntik el múlhatatlan illatokkal azt a gyönyörű szakállt.Már gyönyörű! Már meg is szoktam. Már el is tudnékjátszani finom szálaival. Már izgatja a fantáziámat.Micsoda remek bodrokba s fonatokba tudnám sodorniés kavarni, például asszír divat szerint, ahogy ezt Sala-mon király végezte el magán, mikor a sábai királynőtfogadta. . . Általában, hogy elkefélném, megkenném,fonnám s igazítanám a különböző korszakoknak kü-lönböző divatja szerint! Micsoda Rodint csinálnék be-lőle, micsoda Tristan Bernardot, akihez Bertalan bá-tyám különben is hasonlít. Oh, Istenem, milyen furcsaa művész lelke! Olykor egy darab régi bársonybrokát-ból, amit láttam, az egész rönöszansz megnyílt előttem,mint egy kapu egy zord világra. így jutok el e perc-ben is, Bertalan bátyám szakállában, bibliai távlatokvarázslatosságába, régi mágusok világába, nagy óbé-gatok jerichói panasz-dallamába s hová még, te jó Isten,csak volna időm s terem, hogy elmondjam, micsodateológiákba!

262

S leülök mellé egy székre, a tornácon. Leülök mellé,mint egy lepedő mellé, ami ki van terítve az álláróla mellére s a hasára. Leülök mellé, mint egy erdő szé-lére. Leülök mellé, mint az örök idők mellé, a multakbas a jövőbe, a változhatatlanságba. Leülök mellé, mintMichelangelo palettájára.

— Hát bizony, öcsém, — mondja,— aratunk, be-hordunk, most dolgozik a gép, meglesz a kenyér! —ezt mondja. — Olyan gazda vagyok, tudod, hogy min-denki engem les a környéken, hogy én mit csinálok saztán rögtön utánam csinálja. Mikor én szántok, mindkezdi a szántást, mikor én próbálok egy kis kölest vetniaz olyan földbe, ahol semmi nem termett idáig, mindutánam próbálja. Olykor, nagy szárazságkor, átjönnekhozzám a szomszéd tanyákról, hogy talán én tudnékegy kis esőt csinálni. Tréfásan mondják, de komolyangondolják. Isten csodája, nem más, hogy csakugyanmegered az eső, amint felnézek az égre egy felhőre.Nincs is panaszom senkire, semmire, még az adóra se.Csak az ne volna, hogy olykor, télen, a tűzhely mellettebben az öreg karosszékben, kicsit érzem a magányos-ságom. Most aztán úgy határoztam a tél tekintetében,hogy nem leszek többé így egyedül, magamba. Ha tetudnál Pesten valami jófajta szűzleánykát, aki eljönneide Zugra feleségül hozzám.

—Muszáj annak éppen szűzleánykának lenni? —kérdeztem alázattal, mint aki sajnálja, hogy ez nincsraktáron.

—Muszáj! — kiáltotta.Ez megint olyan harsány hang volt, olyan mélyről

és messziről a szakállából, hogy itt nem lehetett szó-lani. Hogy itt nem lehetett szólani egy embernek, akimeg volt borotválva. Csak ültem a széken, hallgattamés vártam. És bámultam a szakállába, mint egy füg-gönyre a színházban. Nagy csend volt azonkívül, hogymessziről zúgott a gép.

— Estére megyek haza, — mondtam, csak éppen,hogy a hangomat halljam.

263

— Dehogy mégy! — felelte, — csak nem azértjöttél, hogy mindjárt szaladj is haza! Estére ki fogunkülni a Szamos partjára, a lócára, a fűz alatt. S ott majdelmondom neked, hogy jól megértsed, milyen legyenaz a leányka! . . .

Marietta megérkezése

Marietta Párizsból érkezett s mindannyian ki-mentünk a vasútra, az egész család, igazi szent családs jó magam is e szent család körében, hogy kellőkép-pen fogadjuk, üdvözöljük s ünnepeljük szívünk melegé-vel, hűségével és ragaszkodásával. Már olyan rég nemláttuk Mariettát! Én hoztam a nagy bokrétát. Másokis hoztak virágot a család tagjai közül, de szemlátomástén hoztam a legnagyobb bokrétát. Szemlátomást azutcasarkon vásároltam, de azért szép illatos bokrétavolt mályvavirágokból, melyeket javarészt ügyesenrejtett drótok tartottak össze, amiről, lírai költő lé-temre, aki tulajdon szárán képzeli a virágot, nem volttudomásom. Aminthogy lírai költő létemre, sok min-denről nem volt tudomásom.

Közeledvén a nagy bokrétával, Csillár papamindjárt meglátott a perrónon.

—Rád ismerek e virágok után, — mondta mintegy szent, — a te finom, érzékeny lelkedre ismerek.Marietta leányom a tiéd lesz, — tette hozzá, — mertte vagy az egyetlen, aki őt megérdemled. Noha márkét éve, hogy nem jött haza, sőt nem is írt neked, teazért hű maradtál hozzá. Mint az igazi szerető szív,ahogy az a könyvben áll, te megbocsátottál s itt vagyvelünk szép virágaiddal e fogadtatásnál.

—Borzasztó füst van! — mondta Csillámé azura mögött, a többi családtagokkal körülötte.

—Ez ellen nem lehet tenni, — felelte Csillár, —gőzmozdonyok jönnek-mennek s füstölögnek, ez így

264

van a külföldön is, — magyarázta, — ez ellen nem lehettenni.

Csak ép kivártam, hogy befejezze s akkor rögtönmegköszöntem szép szavait irányomban.

— Boldog vagyok, — mondtam egy lépéssel kö-zelebb fordulva hozzá, — boldog vagyok, hogy erényei-met méltányolni tetszik az igazságtalan megállapítá-sok e szomorú korszakában. A szerelem a legönzőbbemberi érzés, ez tagadhatatlan. Innen van, hogy olyankegyetlen is. Hogy nem ismer csak haragot és bosszút,ha valami bántódás vagy sértés sebzi meg. Mindazon-által figyelemreméltó, hogy a mai válságos időkben,a sok szellemi és erkölcsi fordulatok között, az em-beri szív is engedett virulens sértékenységéből. Be kellvallani, hogy a szerelem sem az már, ami volt még aháborúelőtti időkben. Különleges hevét, erejét és ká-bulatát, már csak néhány kivételes ember őrizte meg,mint egy szent legenda emlékét a szívében. Engedjemeg, — fejeztem be szokásos visszatérésemmel tulaj-don erényeimhez, — engedje meg, hogy magamat is ekivételes emberek közé soroljam.

—Nemcsak hogy megengedem, — felelte Csillárpapa, — de megerősítlek e sorban.

—Jön a vonat! — kiáltotta Csillámé s ekkormindannyian, ünnepélyesen, felsorakoztunk a perrónszélén.

Még nem láttuk Mariettát, még nem láttunk sem-mit és senkit s már ösztönösen mosolyogtunk. A nagyfüstben ami szállt mint egy felhő, csak álltunk, vár-tunk s mosolyogtunk. S csak most láttam meg a cso-korban az első mályvát, drótra fűzve. S utána a töb-bieket. Mind csupa dróton a szép nagy mályvafejeket.

De már akkor Marietta intett a vágón ablaká-ból már le is ugrott a lépcsőről, mint egy tündérolyan hajlékonyan, már szaladt is felénk a karjátkitárva!

—Marietta! — kiáltották a szülők örömrepesve.—Marietta! — rebegtem a sok dróttal a karomon.

265

S valahogy magamat is úgy éreztem valami lát-hatatlan drótra fűzve.

Holott átvette a csokromat, milyen boldogan,drága Marietta! De rögtön oda is nyújtotta egy kiskövér embernek, aki jött mögötte udvariasan.

—Egy párizsi barátom, — mondta Marietta, —igazi jó barátom, aki elkísért Pestre! — magyarázta.

—Milyen szép dolog az ilyen igazi barátság! —mondta Csillár papa, amint jöttünk Marietta mögött akijárat felé.

Éjjel a vonaton

Négyen voltunk ebben a második osztályú fülke-ben, akik utaztunk Pest felé ezen az éjjel. Négyen a fél-homályban, dübörgésben, zakatolásban, sípolásban s ab-ban a furcsa sorsközösségben, ahogy utasok ülnek egy-mással éjjel, egy vasúti fülkében. Már pusztára az, hogymindannyian második osztályú utasok vagyunk, egyene-sen megjelölte egymáshoz való tartozásunkat. Lehetettérezni rajtunk, hogy az életben is a második osztálybatartozunk. Hogy nincsenek nagyobbszerű igényeink,ambícióink és vágyaink, nem kívánkozunk a frontokélére, a magasba, az egekbe, a parlamentbe és a törté-nelembe s megelégszünk azzal, ha jó egészségben meg-érkezünk Pestre, szeretetteink körébe. Magyar test-véri szolidaritással követtük az idő folyását egyazonérzés és gondolat füzérén s a mozdulatlanságra ítélve,mindenki a maga helyén, apránként űztünk tova skezdtünk elülről minden új negyedórát egy-egy másmozdulattal s lábszárcseréléssel, mint ahogy az emberösztönösen, szinte őrli az időt a testi súlyával mint egymalomkővel, mikor utazik éjjel. Négyen a félhomály-ban, a síneken, a végtelenségben. Két úr, jó magam segy fiatal nő, nagyon rövid szoknyában s nagyon rövidhajjal s aki bepréselte magát, féloldalt, a fülke sar-

266

kába, női formáinak valami tapadó odaadásával, haj-lékonyságával s plasztikájával. S mind a hárman, unal-munkban, érdek és érzésközösségünkben, ezt a fiatalnőt néztük.

—Milyen jó az, ha az ember tud aludni vonaton,— mondta az egyik úr a hölgy lábszárait szemlélve,mint aki az ilyen ártatlan konstatálásokba bujtatjaa maga vétkes ábrándjait.

—Bizony az jó! — felelte a másik úr egyszerűen,de azzal a réveteg tekintettel, mely néhány szó kap-csán továbbfűzi a képzetek és gondolatok fonalát.Rögtön folytatta is, készséggel és barátsággal s felémis egy oldalpillantással, hogy engem is belekapcsol-jon a hallgatóságba.

—A helyzet az, — mondta, — hogy én otthon,az ágyamban sem tudok már aludni. S gondolom,nagyon sokan vagyunk így manapság.

—A gondok, — feleltem udvariasan, hogy magamis mondjak valamit, — nem hagyják az embert aludni.

—Kérem, — szólott a másik úr, — nem is any-nyira a gondok teszik! Inkább az atmoszféra, teszi,ami nyomja az embert. Az általános nyugtalanság,a válságok és a problémák, ez dúlja fel az embert,mégha nincs is különösebb gondja a mindennapikenyérért.

—Úgy van, — mondta a másik úr, — a vál-ságok és problémák, amelyekkel tele vannak az új-ságok.

—Amelyekről úton-útfélen hall az ember, —mondtam.

—Hát kérem, meg fogom magyarázni, — szó-lott útitársunk s egy pillanatig már nem nézte a höl-gyet.

—Tessék! — feleltük ketten.—Hát talán nem is a válságok és problémák

csinálják a bajt, mert hiszen válságok és problémákmindig voltak, mióta áll a világ.

—Ez igaz, — feleltük mind a ketten.

267

— De ami sohasem volt idáig, — folytatta úti-társunk, — ezt nem tetszett észrevenni.

S egy pillanatnyi szünettel s elakadással a hang-jában, ismét a hölgy felé pillantott, mintha a láb-szára hajlatából merítené inspirációit, mint ahogy azember egy virágot tép egy ágról.

—Amit nem tetszett észrevenni, vagy legalábbis kellőképpen leszögezni, az egyszerűen az, hogy mi-csoda kétségbeesett, micsoda szüntelen és konok tö-rekvés és iparkodás nyilvánul mindenfelől, mindenország tájékáról Európában és Amerikában, e vál-ságok leküzdésére s e problémák megoldására! Hogymicsoda munka, micsoda ostrom ez, államférfiak, poli-tikusok s szaktekintélyek részéről szóban és írásban,konferenciákban, tárgyalásokban, vitákban és szó-szaporításban egy olyan helyzet előtt, mely nem csakhogy nem enged ennek az ostromnak, megtárgyalta-tásoknak, értekezleteknek és konferenciáknak, nemcsak hogy nem változik, nem enyhül s nem javul megtőlük, de szemlátomást romlik s mind hajlíthatatla-nabbá lesz!

—Ez igaz, — mondtuk ketten.—Itt talán van egy erő, minden emberi erő-

kifejtés fölött, egy rejtélyes és ismeretlen törvényminden közgazdasági törvény és okoskodás fölött,ami talán magától megoldaná ezt a világgazdaságihelyzetet, ha államférfiak, politikusok és szaktekin-télyek egyszerűen békében hagynák s nem törődné-nek vele. S itt eszembe jut valami, egy egyéni intimdolog, — mondta mosolyogva s már nem nézte a höl-gyet, aki be volt préselve a sarokba, a rövid haja fel-kuszáltságával s a félajkával nyitva.

—Tessék mondani! — mondtuk mind a kettenérdeklődve, az unalomig érdeklődve s egy hosszúfüttyel kívülről az éjben, ami ezt az unalmat kísérte.

—Egy egyéni intim dolog, — szólott útitársunk,— nincs benne semmi rendkívüli, noha nagyon tanul-ságos. Évekkel ezelőtt kérem, halálosan szerelmes vol-

268

tam egy gyönyörű színésznőbe Pesten. Mondhatnáma leggyönyörűbb színésznőbe Pesten, nem csak abbana szubjektív értelemben, hogy én láttam a leggyönyö-rűbbnek, de ebben egyetértett velem az egész sajtó,az egész közvélemény Pesten. Még ebben az időbenjobb viszonyok között, relatíve kitűnő viszonyok kö-zött, minden módom és eszközöm megvolt rá, hogy ahölgy kegyét megnyerjem s magát a hölgyet karjaimbazárjam. Ez kérem részemről, olyan törhetetlen, olyanszívós, olyan ernyedetlen és energikus célkitűzés volt,hogy virág- és ékszeradományaim sűrű adagolásával,halmozásával és túlzásával nem is csináltam mást, mintreggeltől estig a hölgy körül forogtam, hajlongtam, udva-roltam, rajongtam és ostromoltam és térdre hulltam ésimádkoztam! Mit mondjak, uraim? ez mind hiábavolt! Az autót, amit vettem a hölgynek, amit mindrápazaroltam, a könnyeim, amit ontottam, mint egygyermek, ez mind hiába volt! Sőt! Minél perzselőbblángokra gyulladt férfias keserűségem ebben a tébo-lyító célkitűzésben, a hölgy annál fagyosabb maradt.Végre fogtam magam s egy hirtelen fordulattal, mintegy motoros egy kanyarulatnál, mint egy madár azég magaslatánál, mint a nap, az égő nap felhők boru-latánál, eltűntem, elmaradtam! Hetekig nem látotta hölgy, nem hallott, nem tudott rólam semmit. A végeaz lett, hogy egy éjjel, véletlenül kinyitván az ajtó-mat, bezuhant a féltestével, ahogy ott aludt a láb-törlőmön, a küszöböm előtt! Szóval, ha az emberhasztalan próbált meg mindent egy nő körül, még aztis meg kell, hogy próbálja, hogy egyáltalán ne törőd-jön vele.

De ebben a pillanatban útitársnőnk a sarokbanfelnyitotta a szemét s érdeklődve nézte a félhomály-ban ezt a bölcs embert maga mellett.

269

A targonca mellett

Mikor kijöttem a kis utcámba ezen a májusi dél-előtt, ott láttam, a sarkon, egy tárt kapu mentén KábaPéter barátomat, valami hősi állásban egy targoncamellett. Hősi állásban azon formán, hogy a targoncarúdját magasra emelve, hozzádőlt mint egy árbochozés bátran nézett a horizontba. Egy piros kendővelami át volt vetve a nyakán, a puha kalapjával gyűröt-ten a feje búbján, a borostás állával ami szinte belevolt rajzolva a mai idők kietlenségébe, az egész jelen-ségnek amolyan hajósgazda formája volt, aki nézi abárkájából az emberei munkáját, valami tengeri ki-kötőben. A targonca tele volt rakva, emeletmagasság-ban, bútorral, ládákkal, bőröndökkel, könyvekkel ésképrámákkal, összekötözve s lezsinegelve közös sors-ban s keserű testvériségben. Lehetett érezni, hogy ezmind együtt szenved a tárgyak hangtalan nyomorá-val, ez mind egymáshoz tartozik régi idők óta, ez asok ócska bútor, láda, ráma, könyv. Lehetett látniegy matracot, elnyúlva, elnyűve s bepréselve a búto-rok közé, a bútorok együttesébe, mint amely hozzá vanszokva az effajta gyakorlatokhoz. Ez a matrac, amellett,hogy agyon volt nyomva, beszélt magáért, bútor-társaiért, de sőt Kába Péterért is a maga bolygó-hollandi hajós-mivoltában.

De odaértem az árbochoz a járda alatt az út-testen s melegen üdvözöltem Kába Péter barátomatezen a májusi délelőtt. A piros sál a nyakán, a puhakalap a feje búbján, a borostás álla, ez mind virulta fényben, amint állott, igazi hajóskapitány, az árboc-nak dőlve.

—Hurcolkodom! — mondta, valami olyan lel-kesen, mintha azt mondaná a Homeros zenéjére, hajó-zom a tengeren!

—Borzasztó! — feleltem részvéttel.—Borzasztó? — kérdezte meglepetve.—Hát látni azt a sok bútort mind össze-vissza

270

kicipelve, összehányva, az egymás hegyin-hátán amitmind szeret az ember, ezt mind kitépve szinte a gyö-keréből, ahol ez állott a szobákban és élt az emberrel!Ezt a sok ládát, bőröndöt és rámát, ágyneműt, batyut,csomagot és skatulyát, ezt mind összevissza, mint egyzsibvásáron, az íróasztalt a matraccal és a zongorát rajta!

—Hát ez a jó, — felelte a barátom, — ez éppena jó! Csak ilyenkor látja az ember, a hurcolkodás-ban, mennyi minden holmija van. Hogy el se fér egytargoncán, ezt látja, hogy úgy kell építkeznie a sokholmijával, mint Amerikában, fölfelé a magasságba!

—Én boldogtalan volnék, — mondtam, — haígy el kellene indulnom mint neked, egy ilyen májusireggel, egy ilyen rakománnyal \ Ha így el kelleneindulnom az ágyammal, a matracommal, az asztalom-mal s könyveimmel, egész tárgyi életemmel, hogy eztmind egy ilyen káoszban, utcákon végig, elszállítsamegy más vidékre, egy más tájra és városrészbe, egyidegen új lakásba! Akkor inkább ott maradok aholvagyok s irtom a poloskákat.

—Nem érted az élet művészetét, — mondta abarátom, kinyúlva az árboc mellett.

—Tíz év alatt csak egyszer hurcolkodtam s eztis megsajnáltam. Legjobb szerettem volna ott maradniabban a régi házban ahol születtem. Ott maradniaz életem végéig és sohasem hurcolkodni. Csak ottvoltam boldog.

—Én sohasem vagyok olyan boldog, — mondtaa barátom, — mint mikor hurcolkodom. Elég gyakranis teszem ezt, mihelyt van egy kis pénzem, rögtön hur-colkodom. Mások nem mozdulnak ki a lakásukból soda vannak ragadva megszokott falak közé, ahonnansoha el nem jönnek többé s tudják ott fognak meg-halni. Még az életükben látják, éjnek idején az ágyuk-ból, melyik falra vetődik majd az árnyék halotti gyer-tyáik fényességéből. Én tíz hónap alatt többet hur-colkodom, mint mások tíz év alatt. Amikor csak le-het, fölszedem a sátorfámat s megyek. A sok bútorom-

271

mai, ládáimmal, könyveimmel s a matracommal atargoncán, mint egy új életbe megyek! Az utcákon át,az új városrészbe, mint egy új világba megyek! A régilakás mögöttem, bármennyire otthonos is volt, az csaka múlt s az lezajlott, vége! Az új lakás előttem, bár-mennyire szokatlan is, ez mégis az ismeretlen, a jövő!S magam is, mint egy egészen új ember indulok. Szinteújjászületek egy ilyen hurcolkodásban. Ami másnak aremény, a szerelem, a megújhodás s a rügyfakadás,a kirándulás vagy utazás, az nekem a hurcolkodás.Amellett nem vagyok illuzionista. Nem úgy látom avilágot, hogy nagy alkotások és cselekvések és törté-nelmi felfordulások segíthetnek az emberen. Inkábba kicsi dolgok, a kis fogyatékosságok, hibák és bolond-ságok segítenek. Semmi nem segíthet annyira, mintegy szerencsés hurcolkodás.

De akkor egy izmos ember, mondhatnám egy mar-cona ember, félmeztelenül közeledett a kapu felől sígy szólott a barátomhoz:

— Nagyságos uram készen vagyunk.S a targonca rúdja után nyúlt.

A szivar

Örömmel fedeztem fel a gyászmenetben Kandurffytanár urat s mindjárt hozzá is csatlakoztam tanít-ványi alázatommal. így lépkedtünk csendesen, amenet végében, ketten. A menet legvégében, aholmár csak azok az igen egyszerű emberek haladtak,akik a mai nehéz időkben tele vannak gonddal ésbánattal, akárhol is haladnak.

De már akkor Kandurffy tanár úr, maga is gond-terhelten, lassította lépteit s egész emberi gépezeté-ben valahogy lefékezte magát a legközelebbi utca-sarokra, ahol végérvényesen kiválván a tömegből,rágyújtott hagyományosan rövid szivarjára, jobbanmondva, rövid szivarjának maradék felére, ami nem

272

szelelt. Ami épúgy nem szelelt maradék létére, mintahogy teljes épségében sem. Ahogy szítta ezt a szivart,konok reménnyel egy kis füstért ami nem jött, rögtönlátni lehetett azt a kapcsolatot, amelyben az élőlény is s az élettelen tárgy valami furcsa egységgéolvad egymással. Az ember és a szivarvég kettősfogyatékossága, tökéletes képét nyújtotta az egyedül-valóságnak. Mégis, végül, szívós iparkodásra, némikevés füst jelentkezett, mint egy kis cérnaszál, vék-nyán, a levegőben. Soha ember úgy meg nem volt elé-gedve egy kis cérnaszállal, mint ahogy a tanár úrnézte boldogsággal ezt a kis lebegő füstöt, maga előtt.Egy kis füstöt a levegőben, ahogy ezt nézte!

S már akkor benne volt a régi vágásban, moz-gásban, eszmekörben és filozófiában. Már akkor egé-szen benne volt a félszivarjában.

—A legszebb dolog a részvét, — mondta, — aspontán részvét az ember szívében, ami úgy fakad,mint egy kis virág. A legszebb dolgok az életben úgyfakadnak, mint a kis virágok. Nem szabad engedni,hogy a szél elfújja gyönge szirmukat. Ha olykor azember javít is a dolgokon, javarészt mégis az emberrontja el a dolgokat. Sok minden máskép lehetne,ha jól meggondolja az ember.

—Oh tanár úr,— mondtam, — most már olyanmindegy minden, hogy nem éri meg a gondolatot,amit a bölcs elpazarolna a definiciókra, — ezt mond-tam pesszimisztikusan. — Itt megint megláttuk,e temetésen, földi nagyságunk hívságának mindenszomorúságát.

Akkor a tanár úr megállott, a félszivarral a szá-jában. A félszivarral, ami minden szívásra és ipar-kodásra, egy hajszállal nem lett kevesebb. Valahogybenne volt tárgyi természetében és jellegében, hogynem is lehet kevesebb.

— Nézd csak öcsém, — mondta barátsággal, —te tudod azt, hogy én világéletemben milyen isten-félő és vallásos ember voltam. Tudományos világ-

273

szemléletemet mindig harmóniába tudtam hozni hit-beli rejtelmességekkel. Mégis, mikor e földről valóelmúlásunknak külső apparátusát nézem, azt kellmondanom szívszorongva, hogy a vallás, a magagyászszertartásaival, sokat ront a halál szelíd kép-zetén. A vallás úgyszólván megszemélyesíti a halált,talán túlméretezi, hogy úgy mondjam, túlhangsúlyozza,A régiek, a távoli történelmi korokban, nem szen-vedtek az elmúlás s a megsemmisülés dekoratív képei-től. A régi görögök úgy temetkeztek, hogy az embernem is érezte bús elköltözésükben a halált.

—Oh a régi görögök, — feleltem elepedve, —azok mindenképpen boldogabb emberek voltak, mint mi.

—Azt éppen nem lehet mondani,—felelte a tanárúr. — A régi görögök között is voltak nyilván boldog-talan emberek. Az ilyen távoli kor csak abból a messze-ségből hat szépnek és vonzónak, ahonnan mi nézzükazt. Csak éppen valószínű, hogy akik hajdan szen-vedtek és kínlódtak Athénben, könnyebben és derű-sebben viselték a sorsukat, mint mi.

—És mennyivel szebben beszéltek, mint mi!— tettem hozzá lelkesen. — Már nem tudom, hololvastam arról a Praxo nevű görög leányról, akiSamosban született s azt mondta az esküvője napján:Theocritos oldotta meg az övemet s nem azt, hogyelvett feleségül.

—Oh az egyre megy! — felelte Kandurffy tanárúr. — De ezzel a szivarral nem megyek semmire, —vallotta be átmenet nélkül. — Várj csak bemegyektbbe a trafikba s veszek egy másikat.

A művésznő

A Festőnők emlékkiállításán, az állami nagy díjatTivolai Mária nyerte meg. Mindenki örült, hogy ezek-ben a mostoha időkben valaki nyer egy ilyen nagydíjat. Egy nő. Egy fiatal nő. Jó magam is kimond-

274

hatatlanul örültem, mert törhetetlen híve vagyoka kisasszonynak. Gyermekkora óta híve vagyok,mondhatnám szorgalmas és fáradhatatlan gyermek-kora óta, mert ami papírszelet a keze ügyébe került,az apja íróasztaláról épúgy, mint rejtettebb helyekről,azt mind telerajzolta virágos mezőkkel és vikend-mulatságokkal hegyek között vagy a víz partjánál.Azt mind telerajzolta ébredő művészete ösztönével.Az egyiptomiak ékírására emlékeztető ábrái és figurái,szarkái és agarai nem igen sejttették még azt a jelesművésznőt, aki napjainkban, tehetsége feltűnő ésdiadalmas kibontakozásában, összes társnőit túlszár-nyalta a Festőnők emlékkiállításán.

Meg kell vallani, hogy gyönyörű szép képet festettegy másfélméternyi vásznon. Öt-hat kis gyermeketfestett egy virágos udvaron, ahol néhány fehérruhásapáca felügyelete alatt, boldogan és gondtalanuljátszik ez a néhány gyermek. Egyszerű szép téma,igazi női téma. Nincs benne semmi keresettség, semmimetierbeli fogás, a színek úgyszólván önmaguktóladódnak és zengenek és a fényhatások valami meg-ható üdeséggel sugárzanak és terjednek tova a gyer-mekek rózsaszínű szoknyácskáiról az apácák fehérruháira és arra a repkénnyel borított téglafalra, amilezárja az udvart.

Tivolai Mária! Igazi drága művésziélek! Mindenkiörült a sikerének, csak ezt lehet mondani. Mindenkidicsérte a zsűrit, aki a díjat Máriára osztotta. Lelkesemberek, köztük magam is, fennen kiáltották: Győzöttaz igazság! Holott az élet tapasztalatai szerint, azigazság a legritkább esetekben szokott győzni. Talánmost sem győzött, sajnos. Mert azokon a szerény,noha tehetséges ecsetvonásokon kívül, melyeket szem-melláthatólag Mária végzett a vásznon, az egészetinkább Kéklaky Adalbert festette, szeretett agg mű-vészünk. Szeretett nagy öreg művészünk, akinek Máriakedvenc tanítványa volt. De mivel mai prózai vilá-gunkban az ilyen aggkori szerelmek és önfeláldozások,

275

az ilyen merész és romantikus qui pro quo-k kevéshitelre találnak, ez a pletyka is eloszlott hatástalan,a friss tavaszi levegőben.

Mégis, a magam részéről, mint kiváltságos egyéni-ség, aki Máriának, ismétlem, gyermekkora óta tör-hetetlen híve vagyok, de mint búvárkodó ember is,világosan kívántam látni ebben a dologban. Éppenkapóra jött, hogy huszonnégy órával a díjkiosztás után,Mária, szokása szerint meglátogatott, az estéli órákban.

— Oh Máriám, — mondtam, ilyen intimusan afélhomályban, — te tudod azt, mennyire szeretlek,mint művésznőt is s mint úrilányt. E kettős érzel-memet nem is tudnám elválasztani a szívemben,olyan erős egységbe forrt bennem. Te tudod azt, hogyszámtalan esetekben, képzőművészeti szakfolyóira-tainkban, mindenkor a te nevedet csillogtattam megcikkeimben, mint a jövő tündöklő csillagát és ígéretét.Már most mint kritikust, mint csillagászt és jövendő-mondót, de mint állítólagos vőlegényedet is, egyformánérdekel megtudnom a valót ebben a Kéklaky esetben.Nekem megvallhatod Máriám, — fejeztem be, a mű-vésznő keze után nyúlva.

— Nekem nincs mit megvallanom, — felelteMária, művészi magaslatáról. — Csak azt mondhatomneked, amit már annyiszor mondtam: Szeress és higy-jél nekem. Itt vagyok megint nálad, veled, itt vagyoka díjjal, amit nyertem, a díjjal a retikülömben!

— Mária én hiszek neked! — feleltem sietve ésagg művészünkről ez este, már nem is beszéltünk többet.

Drága gyermek

Mikor ez a fiatal leány, mint egy tündér, olyansápadtan és elegánsan, belépett a szobámba, csaképpen biccentett a fejével s rögtön leült egy székre.Egy szót nem szólt, csak leült a székre. Mint akinagyon fáradt. Egy húszéves gyönyörű leány!

276

Egy idősebb hölgy kísérte, nyilvánvalóan a guver-nánsa. A guvernánsa egy retiküllel.

Most kinyitotta ezt a retiküljét, kivett egy leveletés nyújtotta felém.

— Vom Herrn Generaldirektor! — mondta.Az első percben nem nagyon értettem a dolgot.

Átvettem a levelet, feltéptem a borítékot, olvasnikezdtem.

»Kedves jó régi barátom! A Nirvána vegyiparirészvénytársaság, amint ezt tudod, mindenféle altatóés kábítószerek előállításával foglalkozik. Már most,az a vád ellenem, hogy bizonyos kokain- és morfium-készítményekbe, egészen hatástalan anyagokat ke-vertem vagy kevertettem s ezzel a magam javárasúlyosan megkárosítottam közkórházakat, orvosokat,gyógyszerészeket stb. stb., akit csak akarsz. Maiközállapotainkat tekintve, nem volnék meglepve, haletartóztatnának. Ez most divat. Úgy hallom, márkerestek is detektívek az irodámban, mikor éppen alakásomon voltam és a lakásomon, mikor éppen azirodámban voltam. Ezek után, ez most már percekkérdése, hogy koenszidáljunk. Hogy egymásra talál-junk. Röviden ez a helyzet.

»Egyetlen gondom, megvallom, a leányom. Nincsanyja, azt tudod. Megbízható rokonságom sincsen.De nem akarom, hogy egyedül maradjon a lakásban,ezekben a zavaros percekben. Hogy ki legyen téveújságírók és fotográfusok rohamának. Hogy ez azegész dolog így készületlenül és kíméletlenül érje.Hogy fiatal lelkére így hirtelen ráboruljon az életsötétje és szerencsétlensége. Ezért küldöm hozzádés nemeslelkű nődhöz. Hogy egy pár napig, amíg ezaz ügy tisztázódik, szíves pártfogástokba vegyétek.Hogy nálatok, amilyen kitűnő barátaim vagytok,menedéket találjon. Tudom, hogy bennetek megbíz-hatom. Nagyon hálás leszek. Most nem írhatok többet.Fölösleges is, hogy írjak. Te nyilván megérzed, amitón itt mind gondolok és érzek. Sietnem is kell. A per-

277

cek mint évszázadok szakadnak le rám. Nirvána!Régi jó barátod, P. Kálmán.«

A gyönyörű leány mozdulatlanul ült a székenés várt. Valami tárgytalan és gondolattalan dologravárt, mint aki nem is tudja, mire vár. Aki nem istudja, mért van itt s mire vár. Aki egy szobában, alevegőbe meredve arra vár, hogy darvak repüljeneka mennyezet alatt.

Nem tudtam, mit mondjak. Elolvasva a levelet,a német kisasszonyhoz fordultam s ezt mondtam:Ja! Mást nem tudtam mit mondjak. Egyszerűenezt mondtam Ja! mint aki választ ad egy levélre.Egy egész rövid választ.

Aztán besiettem nőmhöz, nemeslelkű nőmhöz,a szobájába.

—Mi bajod van? — kérdezte barátsággal.—Olvasd csak, — mondtam s átnyújtottam a

levelet.—Szép levél! — mondta, — furcsa szép levél!

— ezt mondta. — Milyen jó az a végében: Nirvána!Milyen kifejező, abban a megfordított értelmében!Milyen furcsa az is, hogy az emberek, a megpróbál-tatás percében ennyire érzékennyé válnak. Ennyireötletessé is. Ennyire vidámmá, valami bánatosságban.Mert van itt irónia is ezekben a sorokban. »Ez mostdivat.« És »koenszidáljunk«, ez se rossz. Nagyonkitűnő levél. Meg kell tenni, amit kíván.

—Mindenesetre, — hebegtem. — Emberi kö-telesség.

—Baráti kötelesség.—Úgy van.—De most már tudom, — folytatta nőm, —

mért nem aludtam el attól a lumináltól, amit szedtem.De akkor a szobaleány behozta az esti lapokat.Csak egy pillantást vetettem az első oldalra s

rögtön láttam, a vastag betűk sorozatában ezt azegész bús ügyet a Nirvánában.

278

—Estére már ott lesz az ügyészségen, a Markóutcában, — mondtam.

—Talán már ott is van! — mondta nőm. — Adolgok gyorsan mennek.

Azzal felállott s kijött vendégeinkhez. Még mindigott ültek, egymás mellett, mozdulatlanul.

—Drága gyermekem, — fordult nőm a gyönyörűleányhoz, — a papa írt.

—Igen, — felelte egyszerűen és csak bámult.—Arról van szó, hogy egy pár napig itt maradj

nálam, a német kisasszonnyal. A német kisasszonymajd elhozza egy kis bőröndben, amire szükséged van.Én boldogan látlak itt nálam. A kis szalonomat beren-dezem neked. Azonfelül megmondod, mi a kíván-ságod, az ízlésed, szokásod. Megmondod azt is, mitszeretsz reggelire, uzsonnára, szóval mindent. A fontosaz, hogy jól erezzed magad. Mi nagyon szeretünktéged drága gyermekem, —- fejezte be s magához ölelte.

Csak tűrte, állt, bámult, érzéktelen.—A papa az egy furcsa ember! — mondta.—Az egy kitűnő ember! — siettem megjegyezni.—Igen, — mondta, — de mindig meglepi az

embert. Az ember sohasem tudja a papával. Ma ezt,holnap azt, a papa nagyon ideges ember. Én rég meg-adtam magam a papának s azt teszem, amit akar.Ha anyám volna, az más volna. De a papával az egykülön világ, az egy zárt dolog. A papa az egy furcsaember.

S aztán, csöndesen, levette a bundáját, letette akis kalapját is, s megint leült a székre. Leült még fá-radtabban ettől a pár mozdulatától, hogy letette abundáját s kalapját. S megint bámult a levegőbe,két barna szeme tekintetével, mint aki a madarakrepülését várja.

— Alsó ich gehe, — mondta a német kisasszony.Akkor odafordult hozzá, mint egy tündér úgy

fordult oda hozzá s megmondta, mit hozzon el. Melyikpizsamát, ruhát, kalapot. A toilette-dolgokat, ame-

279

lyekre szüksége van. S a gitárját is, amelyen játszik.S a kis kutyáját is, aki hallgatja a gitárt.

—Mindent tud! — súgta nőm a fülembe.—Annál jobb!—Micsoda lány! Quelle jeunesse!—Ezt meghallotta, ezt a két francia szót s sóhajtott.—Estélyi ruhát is hozassak? — kérdezte.—Hát persze! — felelte nőm.—Lesz szükség erre?—Hogyne! Már az este!—Hova megyünk? — kérdezte és csak bámult

a levegőbe.—Van egy páholyunk az Operába! — mondtuk

nőmmel egyszerre.—A crépe-satin estélyruhámat! — fordult a

német kisasszonyhoz, aki köszönt és ment.

A padon

Az Erzsébet-téren, egy padon, egy öreg ember ült,magába roskadtan és gondolkodott. Fehér vászon-cipőjében, barna harisnyával, fehér vászonruhájábaninggallér és nyakkendő nélkül, feltűnően hasonlítottRabindranath Tagorera, a költőre! Csak éppen, hogysúlyosabb gondjai s még izzóbb lírája lehetett, mint aköltőnek. Egész lénye, azt a gazdaságilag leromlott,intellektuális értéket sugározta, amelynek fénytörésé-ben a magas szellem s az alacsony nyomor keverődnekössze. Ahogy leültem mellé a padra, ő maga is felis-merte bennem a sorsközösség szabadkőművességét sbarátsággal viszonozta tiszteletteljes köszöntésemet.

— Csakhogy végre találkoztunk! — sóhajtott felmegkönnyebbülten, — milyen furcsa dolog! Minthaévek óta kerestük volna egymást a közterek és séta-helyek padjain, — így sóhajtott föl megkönnyebbül-ten! — Csakhogy találkoztunk, — mondta, — mint

280

ahogy két szegény ember találkozik, — mondta, —magányos útján az életben.

—Igen, — feleltem testvériesen.—Találkozásunk, — folytatta, — noha nemzetközi

jellegű, mert én francia nyelvtanár vagyok, ön pedighazai magyar ember, mégsem hasonlít például kétállamférfiú találkozásához a genfi nagy hotelben smég kevésbé ahoz a velencei entrevue-hez, amelyreHitler repülőgépen érkezik Mussolini elé s magasraemelve karját, így üdvözli római modorban: AveImperátor! — mire Mussolini, hasonlóképpen megemelvekarját, így felel: Ave Imitátor! De nem hasonlíttalálkozásunk Codos és Rossi találkozásához sem ame-rikai bajtársaikkal, mert az ilyen óceánrepülőket, hatalálkoznak is, előzőleg mégis az óceán választ el egy-mástól. Ezzel szemben a szegény emberek számára,nincs tér, nincs távolság, nincs óceán s akkor isegyütt vannak a végtelenségben, ha soha nem is talál-koznak.

Érezvén e szavak mély értelmét és igazságát, meg-illetődve ültem az öreg ember mellett.

Előttünk, az árnyas és virágos utakon, boldog gyer-mekek vonultak el dajkák kíséretében. A faágakonverebek csiripeltek. S a lombok mögött, mint zöldkárpit mögött, a tejcsarnok asztalsora látszott sűrűnépességgel, polgári jómódban, a nyári égbolt alatt,ösztönös rokonszenvem az Öreg ember iránt, szintepercről percre hevültebb érdeklődéssel hajlította feléjeemberbaráti szívemet s noha az utóbbi időben revide-álni voltam kénytelen franciabarát érzelmeimet, mégisúgy néztem fel reája, tagorei külseje ellenére, minthaaz öreg Taine mellett ülnék a Luxembourg-kertben.De sőt, nem tudom micsoda rejtélyes sugallatokban,micsoda kérdőjelek előtt, mind közelebb omlottam hozzá,a magam bús életével az ő bús életéhez. Csöndesenmellette a padon, mint távoli ködökből, éjszakákból shajnalokból támadtak emlékeim s az elvonuló gyermek-sereg kapcsán tulajdon gyermekéveim kísértettek,

281

mint elsüllyedt bárkák a messzi múltak tündértaván.S az elsüllyedt bárkákon megláttam, a sok régi lomés rongy között, a sok árny között évtizedek rakomá-nyával a mi mind elmerült, megláttam, mit is láttam?egy egész hajóparádé csillagfényében hajdani nevelőims házitanítóim sűrű sorát, amellyel a szülői gond körül-ölelt s a sűrű sorban, legmélyül s legfoszladóbban, ezta rabbinusi Rabindranathot, aki egykor, életem tava-szában, francia nyelvmesterem volt! Csak a VictorHugói drámákban s romantikákban vannak ilyesfélefelismerések, megismerések, bekövetkezések s való-színűtlenségek, melyekre az emberben megfagy a vér,mikor az élet igazolja őket. Elfúlva, nem is mertemszólani. Megrendülve, azoknak az első francia szavak-nak a visszhangja zihált bennem, az az első je s az azelső mon chapeau, amelyekkel ez az öreg kínzott engem,hány téli este, derűs gyermekszobámban! Az elsőétre, amelyből nem lett semmi, az első avoir, amelybőlhasonlóképpen nem lett semmi, az az egész szókincs,szófordulat és szótömeg, mely azóta lekaszálva, régelhullatta kínos üdeséget, illatát s ígéretét s csak azélet nyomorát adja vissza, elhervadva s szétszaggatva.Mester és tanítvány! — no lám! hogy ez a vége a sokleckének, a francia nyelv zenéjének, ez a pad ittenkettőnkkel, az Erzsébet-téren! Csak éppen az volt avigasztaló, hogy emlékeim borulatában és sugártörésé-ben az a végső gátlásom is leomlott, ami magyar szí-vemet még visszatarthatta volna, egy franciáért valórajongásban.

—Mandel úr! — kiáltottam fel boldogan, — ho-gyan? hát lehetséges?!

—Lehetséges! — mondta a neve hallatára magais boldogan.

—Hogy annyi év után!— Annyi év után! — ismételte a hangom ritmusán.—Hogy ön még mindig az a kitűnő francia, aki

volt! Az a régi pesti nyelvmester aki volt!—Az vagyok! az! nem változtam! — mondta.

282

Mindjárt fel is ismert, bámult, nagyon derűsenbámult s magához ölelt!

— Óh ha tudná! — mondta, — ha tudná! mertön ezt nem tudhatja, mert akkor ön még gyermek volt!Volt önnek egy nagynénje, nem mondok többet, deegy nagynénje! — mondta s nem is mondott többet.

De elfakadt sírva, öreg ember és csak sírt!

Mikor a pajta égett.. .

Mikor a pajta égett, mind kiszaladtunk az udvarras megálltunk fogvacogva. Megálltunk fogvacogva éskővédermedve és bámultuk a tüzet.

Még az este a vacsoránál, családi asztalunknálbékességben, semmi sem árulta el a közeledő katasz-trófát. Csak nagypapa volt nyugtalan az asztalfőn,finom idegzetével úgyszólván odaszögelve múltakhozés jövőhöz, kis benső remegésekhez, borzongásokhoz ésbalsejtelmekhez, igazi nagypapa, igazi ős, igazi régi tölgymély gyökerével az időkben és messzire nyúló ágazatávala levegőben minden irányok felé. Kis jó öreg nagypapa, atöröksapkával a fején s egyetlen fogával a szája mély üre-gében, valami kis zavaros tekintettel nézett maga elé azasztalfőn, gépiesen rágcsált egy kis kenyérhéjat egyet-len foga billentyűverésével a szájában, ivott is egykortyot, nagyokat nyelt, leült s megint otthagyta aszékét s szaladt egy szál gyertyával amit meggyújtotta kredencen, szaladt egy másik szék irányában, négyfaléc között, az udvarban. Megint visszajött, el seoltotta a gyertyát, mint aki tudja, hogy szüksége leszrá, aminthogy csakugyan, pár perc multán, megint fel-kapta és szaladt hasfájásos nyugtalanságában, igazinagypapa, a töröksapkával a fején. És külön lehetettérezni, nyugtalanságával párosultan, nyugtalanságávalmegosztozottan a töröksapkát a fején. Lehetett érezni,ahogy gyűrötten a fején és benyomkodva a homlokába

283

és hátracsapva a feje búbjára, együtt él és tűr és szen-ved és izgul ez a töröksapka élettelenül, a nagypapaélő izgalmával. Ahogy átveszi, szinte szervi össze-tartozásban a nagypapa fejével, ahogy átveszi feslettanyagában, kopottságában és megviseltségében, ahogyátveszi s magához váltja s megőrzi a ráncai redőiben,minden gondját, gondolatát s gőzös kipárolgását annakaz öreg ravasz kopasz fejnek, amelyen annyi évtizedekóta ül. Lehetett érezni, hogy nem is él a maga tárgyiéletével, hogy csak a nagypapa fején él mint züllöttegysége és koronája az indulatok és gondolatok kom-plexumának, mint tüneményes egysége és összetarto-zása szellemnek és tárgynak. S minél többet szaladtnagypapa a kis kunyhóba a gyertyával, minél sűrűb-ben jött vissza és evett és ivott az asztalnál, a török-sapka a fején annál gyűröttebbnek, nyugtalanabbnaks feldúltnak tűnt a fején.

S akkor történt, hirtelen, hogy Boris berontott azajtón s kiáltott:

—Ég a pajta!—Jaj! Jaj! — hebegte nagypapa, mert ő hebe-

gett elsőnek, kis öreg ravasz nagypapa. S a töröksapkamár a tarkójára csúszott.

Így állott fel, így pattant fel, nyolcvan évei elle-nére a nagy kopasz homlokával mint egy apostol sszaladt ki az udvarra, a tűz felé, kitárt karokkal, be-fanatizálva mint egy apostol, mint egy mártír a mág-lyára!

— Vigyázz a nagypapára! — kiáltottuk egymás-nak összevissza, — s künn a pajta égett!

Az udvar mélyén, magányosan, mint egy látvá-nyosság, mint egy bibliai kép, úgy égett! A sok szénaa magasságban, összeborult rubintos tüzelésével, anádtető lánghullámaival. Olyan piros csíkok ömlöttekmindenfelől, mint a piros tinta s pattogó tűzbóbitákban,aranypárákban s skarlátfátyolokban valami különtűzijáték sistergett s tündökölt a magasban. A sokszalma, takarmány, rongy ágynemű és szemét ami itt

284

össze volt halmozva a csűrben, mind külön égett,valami egyéni ünnepben, külön diadalban, külön sza-badulásban, valami külön izzó lélekkel lángragyúlvaés egyesülve végül, pillanatról pillanatra a gerendáklompos lángjaival s a nádtető sziporkázásával, aprófényjeleivel ragyogó pirosban, mint a macskanyelvek.S hirtelen az egésznek, a sok mindenféle tűznek s ténye-zőnek olyan ragyogó egysége volt, olyan egymáshozvaló rokonsága, testvérisülése és egyetértése, hogya sok lángot, tüzet, csóvát, macskanyelvet és vörös-tintát már csak úgy lehetett hallani és látni százféleszínében, hevében, gőzében és lendületében egyesülve,végérvényesen és apologiásan, mint egy beethoveniszimfóniát.

—Jaj! Jaj! — kiáltott nagypapa s úgy kellettlefogni a töröksapkájánál fogva, úgy benyomni a török-sapkát az arcába egész az orráig, hogy neki ne menjena tűznek mint egy tűzoltó, mint egy díjbirkózó, mintegy félisten egy égő hegynek.

—Minden biztosítva van, — mondta valaki atömegből, aki nézte a tüzet.

—Hála Istennek! — mondta a tiszteletes rabbi,aki átjött a szomszédból.

—Nem hittem volna, hogy ilyen nagy tűz lesz!— mondta nagypapa a töröksapkája alól.

A vendég

Senki sem tudta, ki ez a titokzatos vendég, családiasztalunknál, ezen a téli estén. Föltűnően szép embervolt, nagyon ápolt, amilyet még errefelé nem is láttakSzamostájon, nagyon halk és csöndes ember, mint aki-nek nincs semmi kívánsága. Alig evett, csak egy kevésbort ivott ünnepi vörös borunkból egy falat kenyérrel,s ebből még adott is Mariskának s egy kevés bort isöntött Mariskának, aki mellette ült az asztalnál.

285

Mariska nem is tudott mit mondani, úgy el voltbűvölve valami varázslatosságtól. Viszont a nagypapas a nagymama könnyezve nézték a vendéget, mert márolyan öregek voltak, hogy mindent könnyezve néztek,amellett, hogy mosolyogtak is mindenre. Mosolyogtak,mint általában minden vendégre, aki betért a házbavándorútján a téli éjszakában, még ha nem is voltilyen feltűnően szép ember, ilyen ápolt, ilyen kékszemű,a szőke szakállával. Talán csak éppen egy kicsit mégbarátságosabban mosolyogtak, mint ahogy máskormosolyogtak, mert talán érezték is az idejük multávalés végeztével, hogy már nem sokáig mosolyoghatnakaz ilyen csöndes vándorokra családi asztaluknál a téliestében.

— Honnan tetszik jönni? — kérdezte nagymamaaz ő kis vékony hangján, ahogy a rigó fütyül az ágon.

—És hová tetszik menni? — kérdezte nagypapaegy árnyalattal még vékonyabb hangján, mint a nagy-mama hangja s a nagymamával egyazon kíváncsiságban.

Mert hosszú élete fonalán mindig egyazon érzésbenvolt nagymamával és minden szavához s kifejezett gon-dolatához mindjárt hozzácsatlakozott egy rokonszóvals rokongondolattal, mint aki úgy oda van ragasztvahozzá, mint a falevél az ágra, hogy az is rezeg mindjárt,mihelyt mozdul az ág.

—Gyarmatról jövök s Szatmárra megyek, —mondta az idegen.

—Hosszú út! — mondta a nagymama.—Félnapi járás! — csatlakozott a nagypapa.—Különösen, ha gyalog tetszik menni, —mondta

a nagymama.—Hosszú út, ha gyalog tetszik menni, — mondta

a nagypapa.—Szeretek gyalog menni, — mondta a vándor

csendesen.—Téli éjszaka! — sóhajtott a nagymama.—Hideg téli éjszaka! — sóhajtott a nagypapa.—Én azt mondanám, — szólott a nagymama.

286

— Én azt mondanám, — szólott rögtön a nagy-papa a nagymama szavába kapcsolódván, mert azt hittecsak ennyit akar mondani.

De a nagymama szelíden megintette.— Várd meg elébb mit akarok mondani Berci, —

szólott nagypapához, — olyan türelmetlen vagy, mintegy gyermek.

— Várok, — szólott nagypapa és könnyezett.És most csakugyan várt és hallgatott és csak

mosolygott együttérzése derűjével, miközben nagy-mama így folytatta, az idegenhez fordulván:

— Én azt mondanám, tessék itt maradni nálunkéjszakára. Elég tágas a ház, szép tiszta vendégszobánkis van az ilyen kedves vándor számára, az ilyen bústéli éjszakában. Szólanék a lánynak, fűtsön is bemindjárt s vesse meg az ágyat. Odáig még elbeszélge-tünk itt s az unokám, hogy vígabban legyünk, majdszépen zongorázni fog!

— Óh szívesen! — szólott Maris boldogan, mégmielőtt a nagypapa hozzákapcsolhatta volna magátnagymama ajánlatához.

S már szaladt is a sarokba a zongorához. Már leis ült volna a kis kerek székre, hogy kezdje!

De akkor az idegen rögtön felállott. Valamifurcsa ijedelem volt rajta, ami átvonult szelíd lelkületéns megremegtette. Még szebb, még finomabb volt mintidáig, csak ép úgy tűnt, hogy menekülne.

— Köszönöm, — szólott, — de időm letelt. Bekell, hogy érjek Szatmárra hajnalra.

Azzal, mégegyszer nézett a kék szemével s vette abotját s ment az éjszakába.

TARTALOMJEGYZÉK

OldalBánat ................................... 5Estéli beszélgetés ................ 7Idegen parton.... .................. 9A hangoló .. *...................... 12Sarla néni ................................. lőA francia kisasszony . . 19A barátom ........................... 24Megbocsátás ..................... 27Emlék ............................. 31Guszti .................................. 36Iskolatársak ...................... 41Vendel bácsi........................ 44A szellem ......................... 46Borcsa.................................. 51A fiúcska .......................... 54A búcsú .............................. 56Karácsonyi történet .... 58Az apa ............................. 61Berta néni, vagy az an-

góra a pohárszék tete-jén ................................ 64

Öreg ember ...................... 69Róza ................................. 72Hanzély ............................... 75A révész .............................. 78Vásár ................................. 81Egérke ............................. 85Az áldozat ........................... 88Az öreg koldus.................... 91Öreg gyermek..................... 94

OldalMostoha gyermek............... 97Nagyapó ............................. 100Rossz beteg ....................... 102Estefelé ............................... 106Beszélgetés a tornácon.. 108Margitka ............................. 111A lepke ............................. 113A kántor a kisfiával .. 116Az ének............................... 119Hazafelé ............................. 121Sarla és Ákos .................. 124Nagyapó után .................... 126Nyár vége .......................... 129Búcsúebéd .......................... 131Távoli rokonság ...... 134Félhomály........................... 137A titok .............................. 140Két női szem .................... 145Azúr Manó ..................... 150Kék selyemnyakkendő .. 153Nyár ................................. 156A fiúcska .......................... 162Zsuzsika .............................. 164Faluhely............................... 167Gyarmatiak ....................... 169Három kis fiú .................... 172Család................................. 174Schőn bácsi ........................ 177Hófúvás ............................... 180A másik hang ............ ...... 184

288

OldalIrodalmi délután ............... 186Nő a zongoránál ............... 190Ács Dénes .......................... 192Alvók háza ...................... 195Ágota néni .................... 198Lemondás ......................... 200A két vándor ..................... 202Rozál ................................ 205Bozóky ............................ 207Anya és lány .................... 211Két ember ...................... 214Hajnaltájt a pusztán ............ 216Kis szonáta ....................... 219Beszélgetés a padon............ 222Szemhunyorgató leány........ 224Gerebély bácsi ................... 226Zongoralecke ...................... 229Búcsúzóban ..................... 231

OldalPálmaházy .......................... 235Az öreg pap ...................... 237Odahaza Szamosligeten...... 240Az adventi hétben ............ 245Az erdőőr ......................... 249A szőke Zizi ...................... 251Próza ................................ 254A harc ................................. 256A leányka ......................... 259Marietta megérkezése ........ 263Éjjel a vonaton ................. 265A targonca mellett ............. 269A szivar .............................. 271A művésznő .................... 273Drága gyermek ................... 275A padon ......................... 279Mikor a pajta égett ............. 282A vendég ......................... 284