Emile M. Cioran

A Bomlás Kézikönyve

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Emile Michel Cioran: Précis de décomposition

Gallimard,Párizs, 1949

Š Hungarian Edition: Atlantisz Könyvkiadó,Budapest, 1999

Minden jog fenntartva.

Fordította: Cziszter Kálmán

A fordítást az eredetivel egybevetette: Horváth Andor

Kiadói szerkesztés: Miklós Tamás

Atlantisz Könyvkiadó (1052 Budapest,Gerlóczy u. 4.)

Felelős kiadó: Miklós Tamás

ISBN 963-9165 30 1

ISSN 0866-03552

Bontóterv: Harsányi-Lajta-Miklós

Nyomdai munkák: Gyomai Kner Nyomda, Gyomaendrőd

Ez a kötet a Francia Külügyminisztérium, Franciaország Magyarországi Nagykövetsége és a magyarországi Francia Intézet támogatásával aKosztolányi Könyvtámogatási program keretében jelent meg.

Az Atlantisz Alapítvány számlaszáma:10200 823-222-14737-00000000

EMILE CIORAN

Kortárs Nietzsche ; a pesszimisták fejedelme ; az emberi faj ügyésze”; negatív teológus”; a legillegálisabb szkeptikus” - íme néhány hangzatosméltatás a négy éve elhunyt filozófusról, Emil Cioranról. Életrajza - melyet ő maga kétségkívül tökéletesen irrelevánsnak tekintene - rövidenösszefoglalható:

1911-ben született, egy Szeben melletti, románok lakta faluban (Rasinariban), ahol édesapja orthodox pap volt. Gyermekéveinek meghatározóélménye a szomszédságukban lévő temető: nem csoda, hogy húsz évesen már a halál kérdésének szakértőjeként határozza meg magát.Szebeni középiskolai évei alatt szembesült először azzal, amit mindig is élete egyik legfontosabb revelációjának tartott: az álmatlansággal.Programját, a totális öntudat, a végletekig fokozott józanság és tisztánlátás elérését erre az élményre vezeti vissza: Az életet csak az alvásnak ésa felejtésnek köszönhetően lehet elviselni: az ember túl gyenge ahhoz, hogy huszonnégy órányi józanságot kibírjon.” Édesanyja, kríziseinek láttán,egy alkalommal állítólag kifakadt: ha ezt előre tudtam volna, inkább elvetélek” - és ez őt - időskori visszaemlékezései szerint - különös örömmeltöltötte el, mert rádöbbentette, hogy élete nem több egy tévedésnél, egy véletlen balesetnél.

Filozófiai tanulmányait 1928 és 1932 között végezte Bukarestben. Érdeklődésének előterében a német idealizmus állt (ritkán is mulasztja el ezentanulmányainak hiábavaló és meddő voltát felhánytorgatni), szakdolgozatát azonban Henri Bergsonról írta. Egyik elmaradhatatlan szereplője a 30-as évek bukaresti kávéházi életének, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Ionesco, Eliade, Benjámin Fondane, és a festő Victor Brauner. Közelibarátja a román értelmiség kiemelkedő alakjának, az akkor még dogmatikus marxista Petre Tuteanak.

1933 és1935 között ösztöndíjjal Berlinben tartózkodik, így szemtanúja a hitleri Németország kialakulásának. A fasizmusban az irracionalitás és avitalitás kultuszát látja, ami a Nyugat haldoklásán volna hivatott felülemelkedni. Nem kérdéses számára, hogy a fanatizált tömegek miféle démonivégkifejlet irányába terelik a történelem menetét, ezért védekezésképp, egyfajta szellemi higiéniából a buddhizmus tanulmányozására adja magát.Annál meglepőbb, hogy Romániába visszatérve a Zelea Codreanu féle Vasgárdában véli felfedezni Románia megújulásának ígéretét, azét aRomániáét, amelyet akkoriban középszerű, lagymatag és vértelen csirkefogók, lerobbant szkeptikusok és kiégett senkik országának lát.

Legalább ennyire megdöbbentő - különösen a magyar közönség számára - Cioran sokat emlegetett magyarellenessége .Sommás értékítélethelyett hallgassuk meg erről inkább a saját szavait: Irigylem szomszédaink arroganciáját, irigylem nyelvüket, mely embertelen gyönyörűséggelhordozza - kulturálatlanul bár - egy más világ hangzását. Hatalmas és bántó, imára, üvöltésre, sírásra alkalmas; a pokolból kelt életre, hogy elhozzaa Földre zajait és hangulatát. Noha csak káromkodásait ismerem, a magyar nyelv soha el nem múlóan gyönyörködtet, soha nem untat hallgatnom,eltölt és taszít, megadom magam a bájának és a borzalmának, lágyan hömpölygő és hirtelen ölő szavainak, melyek oly kiválóan illenek aszenvedés szélsőségeihez. Mindenkinek magyarul kellene meghalnia - vagy elutasítania a halált.” Aligha kérdéses, hogy a kétségbeesés ormain”trónoló nihilista antiteológus részéről, aki lírai lendületű fohászaiban többnyire a Sötétség Fejedelméhez magához intézi invokációit - ezek a szavakinkább elismerő fejhajtásként hatnak. A Monarchia népeinek együttéléséről vallott nézeteit illetően tehát inkább a Fejtő Ferenccel folytatottbeszélgetéseinek alapvetően toleráns hangvételét kell mérvadónak tekintenünk.

Életének a Vasgárda árnyékában eltelt korszakát nem pusztán a kiábrándulás zárja le, hanem egyben korábbi identitásának teljes felszámolásaés tagadása. Nem pusztán szülőföldjét hagyja el, de még az anyanyelvét is igyekszik elfelejteni. Így válik életművének egyik központi témájává afanatizmus kíméletlen ostorozása, a történelemnek való hátat fordítás. 1937-ben érkezik dokturandusz-ként Párizsba, ebbe a hatalmasapokaliptikus garázsba Élete hátralevő részét itt tölti el a Qartier Latinban, a Rue l’Odeon 21 alatti húsz négyzetméteres manzárdjában. Ebben alakásban található az a rozoga asztal, melynek társaságában négy éves időközönként összehoz egy-egy könyvet a Gallimard kiadó számára - attóla soha nem múló lelkifurdalástól kísérve, hogy már így is többet írt a kelleténél.

Francia nyelven 1949-ben debütált A bomlás kézikönyve című művével, melyet azóta sokan a huszadik századi nihilizmus egyik klasszikusalkotásának tekintenek.A kritika visszhangja nem sokáig váratott magára: Maurice Nadeu ezekkel a szavakkal fogadta az újonnan feltűnt szerzőt:íme elérkezett, akire vártunk, a koncentrációs táborok és a kollektív öngyilkosság korának prófétája, akinek eljövetelét a nemlét és az abszurd

összes filozófusa készítette elő - elérkezett az átok evangéliumának valódi hirdetője.” A bomlás kézikönyve 1950-ben Rivarol-díjban részesült.

Ez volt különben az egyetlen olyan irodalmi elismerés, amit Cioran életében elfogadott, minden egyéb kitüntetését, úgy mint a Saint-Boeuf-,Combard-, és az 1977-ben életművéért odaítélt Nimier-díjat, a kortárs francia irodalmi élettel szemben mélységes undor és csömör”kifejezésképpen, egytől egyig visszautasította.

Életműve öt román és tíz francia nyelven megjelent kötetből áll. Ezek a művek időrendben a következők:

A kétségbeesés ormain (1934);

Csalódások könyve (1936);

Románia színeváltozása (1936);

Könnyek és szentek (1937);

A gondolatok alkonya (1940);

Szenvedélyes útmutató (kéziratban);

A bomlás kézikönyve (1949);

A keserűség szillogizmusai (1952);

Létezéskísérlet (1956);

Történelem és utópia (1960);

Zuhanás az időbe (1964);

A gonosz Teremtő (1968);

Világra jöttünk képtelenségeiről (1973);

Felnégyelés (1979);

Csodálat-gyakorlatok (1985);

Vallomások és átkok (1987).

Cioran azonban, a fenti lista ellenére is, voltaképp egykönyves író: műveiben ugyanazokat az állandóan visszatérő obszessziókat görgeti magaelőtt. Ennek oka - mint azt egy 1990-es interjúban kifejtette - az, hogy számára az írás pusztán biológiai, vagy ha úgy tetszik, orvosi szükséglet:mindaz ugyanis, ami kifejezést nyer, elveszti intenzitását, és így elviselhetővé jelentéktelenedik. Melyek hát azok a kétes lelki mélységek melyekirrelevánssá szelídítésével próbálkozik a ciorani életmű? Mindenekelőtt a történelem, mint a mozgásban lévő irónia a véres bohózatokértelmetlensége, mely az emberi élni akarásból fakadó elkerülhetetlenséggel párosul, az egyetemes jelentéktelenség víziója, a sorscsapásokközömbös és véletlenszerű volta, a létezéssel szemben kudarcot valló ember mérhetetlen gőgje, a kompromisszumot nem ismerő szellemkibékíthetetlen konfliktusa az egészséges, vérbő” élettel, az öngyilkosság, mint az élet értelemnek kérdésére adott egyedüli értelmes válasz,mindenféle vallásos hit és fanatizmus mélyén megbúvó bestialitás, a misztikusok hajszája a kiüresedés” után, a semmivel” való következetes,illúzióktól mentes szembenézés. Mindezek a témák,és Cioran érvei talán nem minden szempontból tarthatnak igényt a filozófiai eredetiségre(melynek oka elsősorban a rendszeralkotás” visszautasításában keresendő), ezért azonban bőségesen kárpótolja az olvasót Cioran stílusának holbarokkosan túlfűtött, hol aforizmatikusan tömör eleganciája, s az a szenvedélyes merészség, ami a legszélsőségesebb konklúziók levonását ismegkockáztatja.

Cziszter Kálmán

A BOMLÁS KÉZIKÖNYVE

I’ll join with black despair

against my soul,

And to myself become an

enemy.

III. Richard

A FANATIZMUS CSALÁDFÁJA

Önmagában bármelyik eszme semleges, legalábbis annak kellene lennie; az ember azonban életre kelti, belevetíti a maga fellángolásait éselmebajait; az immár tisztátalan, hitté alakult eszme azután helyet kér magának az időben, esemény rangjára emelkedik, s ezzel a logikát felváltottaaz epilepszia… így születnek az ideológiák, a doktrínák, a véres bohózatok.

Ösztönös bálványimádókként föltétel nélkül vállaljuk álmaink és érdekeink tárgyát.

A történelem: hamis Abszolútumok felvonulása, az ürügy nevében emelt templomok sora, a szellem megalázkodása a Valószerűtlen előtt. Azember, ha eltávolodik is a vallástól, alávetettje marad; előbb hamis isteneket gyárt, majd buzgón ragaszkodik hozzájuk: oly erős benne az igény aképzelet, a mítosz iránt, hogy az végül felülkerekedik azon, ami nyilvánvaló és nevetséges. Az ember minden bűntettéért az imádatra valóképessége felelős: aki túlzottan rajong egy istenért, az másokat is erre fog kényszeríteni, ha pedig ők ezt megtagadják, kész kivégezni őket. Nincsaz a türelmetlenség, ideológiai meg nem alkuvás vagy térítő hevület, amely ne a lelkesedés bestiális alapjait tárná fel. Ha az ember elveszti aközömbösség képességét, máris benne lappang a gyilkos; ha pedig saját elképzelését istenné változtatja, a további következményekbeláthatatlanok. Mindig valamely isten vagy utánzatai nevében gyilkolunk: Ész Istennő vagy a nemzet, az osztály, a faj eszméje által szítottszélsőségek egy tőről fakadnak az Inkvizíció és a Reformáció túlkapásaival. A túlbuzgó hit korszakai élen jártak véres tettekben: Szent Teréz azautodafék kortársa volt, Luther pedig a lemészárolt parasztoké. Misztikus krízisek idején az áldozatok sikolyát az eksztázisok sikolya festi alá…Akasztófák, kínkamrák, börtönök mindig a hit árnyékában terjednek - a hit szükséglete pedig egyszer s mindenkorra megfertőzte a szellemet.

Maga a Sátán is színét veszti ahhoz képest, aki birtokolja az igazságot, aki tudja, hogy szerinte mi az igazság.

Méltánytalanok vagyunk a Nérókkal és a Tiberiusokkal szemben: korántsem ők találták fel az eretnekség fogalmát, pusztán züllött álmodozókvoltak, akik a vérengzésben leltek szórakozást. Azok az igazi tömeggyilkosok, akik kidolgozzák a vallási vagy a politikai igazhit tanítását, és akikhithűek és szakadárok közt különbséget tesznek.

Ahol elutasítják azt, hogy a gondolatok egymással felcserélhetők - ott bizony vér fog folyni… A kemény elhatározások mögött ott van a döfésrekész tőr; a tűzben égő szempár, az emberölés előhírnöke.

Soha tétovázó, Hamlet módjára töprengő elme nem hordozott veszélyt magában: a rossz őselvének székhelye épp, hogy a megfeszülő akarat, anyughatatlanság, az a prométheuszi megalománia, amely eszményekkel teletömött, meggyőződéseitől szinte szétdurranó fajunk sajátja, amiattugyanis, hogy kedvünket leltük a kétely és a lustaság - e minden erénynél nemesebb fogyatékosságok kigúnyolásában,

a kárhozat útját, a történelmet választottuk, a banalitás és az apokalipszis e szemérmetlen zagyvalékát. Bizonyosságból itt sosincs hiány:iktassátok ki őket, és főképp a következményeiket, s rögtön visszaáll az édenkert.

Mi egyéb a Bukás, mint az igazság keresése és a bizonyosság, hogy már meg is találtuk, mi más, mint a dogma után áhítozó szenvedély, s abenne való megállapodottság? Ennek eredménye a fanatizmus, ez a főbenjáró eltévelyedés, mely az emberben kedvet ébreszt a hatékonyság, aprófécia, a terror iránt - ez a lírába bújtatott lepra, mely megfertőzi, igába hajtja, szétzúzza, vagy rajongásba hozza a lelket…

Csak a szkeptikusok (vagy a semmittevők és az esztéta-lelkek) menekülnek meg tőle, ők ugyanis semmit sem ajánlanak, hanem - valódijótevőkként - lerombolják az emberiség előítéleteit, és elemzik elmebaját. Nagyobb biztonságban érzem magam Pürrhón, mint Szent Pál oldalán,tekintve, hogy a csipkelődő bölcsesség messze szelídebb az elszabadult szentségnél. A lángoló elmében felismerhető az álcázott ragadozó; sohanem lehet eléggé óvakodni a próféták karmaitól…

Távozzatok tőle, amint felemeli a hangját, akár az égre, az államra, akár más ürügyre hivatkozik: magányotok szatírja ő, aki nem bocsájtja meg,hogy saját igazságán és rajongásán innen éltek; rá akar venni, hogy javaiban, vagyis hisztériájában osztozzatok, ezt akarja rátok kényszeríteni, ésígy eltorzítani benneteket. Olyan megszállottja a hitnek, aki ne igyekeznék azt a többiekbe is belesulykolni - ez ismeretlen jelenség a földön, ahol amegváltás rögeszméje teszi fojtogatóvá az életet. Nézzetek körül: mindenütt prédikáló férgek; minden intézmény valamely küldetés letéteményese;a városháza éppúgy a maga abszolútumára hivatkozik, mint a templom; vagy akár az adminisztráció, az ő saját szabályzatával: majmok számárakitalált metafizika.

Hogy töri magát mindenki, hogy a többiek életét kiigazítsa: még a koldusok, még a gyógyíthatatlan betegek is csak erre pályáznak: a világ közútjaiés kórházai hemzsegnek a reformerektől. Eseményt elindítani: ez a vágy az elmezavar vagy a maguk kereste átok erejével hat mindenkire. Atársadalom - megváltókból álló pokol! Akit Diogenész lámpással keresett, az voltaképpen egy szál közömbös ember…

Ha csak meghallok valakit, amint őszintén beszél eszményről, jövőről, filozófiáról, amint magabiztos hanghordozással ejti ki azt, hogy mi”,miközben másokra” hivatkozik és magát tolmácsuknak tekinti - ennyi elég is hozzá, hogy az ellenségemet lássam benne. Szememben őfélresikerült zsarnok, majdnem-hóhér, aki a valódi zsarnokoknál és a címzetes hóhéroknál nem kevésbé gyűlöletes.

Minden hit csak annál zsarnokibb, minél tisztábbak” ügynökei: Kerüljük a csibészek, csalók, csirkefogók társaságát; pedig a történelem egyetlenmegrázkódtatása sem írható az ő rovásukra; minthogy nem hisznek semmiben, nem is kutakodnak mások szívében vagy rejtett gondolataiban;hagyják, hadd éljen mindenki saját nemtörődöm, kétségbeesett, haszontalan módján; az emberiség nekik köszönheti a virágzás ritka pillanatait,amelyben része lehetett: ők a fanatikusoktól elgyötört, az idealistáktól” romlásba döntött népek megmentői.

Mert ahol nincs doktrína, ott csak szeszélyek érdekek, alkuba bocsátható jellemhibáik vannak, melyek még mindig ezerszer elviselhetőbbek, mintaz elvhű önkényuralom okozta pusztítások; az élet megrontója ugyanis mindig valamely világnézet .

Jól képzett politikusnak a régi szofistákat kellene böngésznie, énekórákat vennie - meg persze látogatnia a korrupció iskoláját.

Ami ellenben a fanatikust illeti, ő aztán megvesztegethetetlen: ölni tud egy eszméért, de éppúgy képes meg is öletni magát érte. Zsarnok vagymártír - mindkét esetben szörnyeteg. Nincs veszedelmesebb teremtés annál, aki megszenvedett a hitért: a legádázabb üldözők olyan mártírokközül kerültek ki, akiknek nem csapták le a fejét. A szenvedés nemhogy mérsékelné a hatalomvágyat, csak még inkább felcsigázza; ezért mozog aszellem otthonosabban egy szájhős társaságában, mint egy mártíréban; és nincs annál visszataszítóbb látvány számára, mint amikor valaki meghalegy eszméért. Elege van már e magasztos, vérengző világból, s az egész mindenséget átfogó falusi unalomról álmodik, olyan megrekedtTörténelemről, amelyben a kétely is eseménnyel ér fel - és a remény számítana szerencsétlenségnek.

ANTIPRÓFÉTA

Minden emberben egy próféta szunnyad, és amint ez fölébred, a világban máris egy kevéssel több a rossz.

Az emberből annyira mélyről jön a prédikálás szenvedélye, hogy oda még az önfenntartási ösztön sem tud belátni. Mindenki arra vár, mikor ütvégre számára az óra, mikor rukkolhat elő ő valamivel, legyen az bármi. Hallathatja a szavát: több nem is kell ennél. Drágán fizetjük meg, hogy nemvagyunk sem süketek, sem némák…

A szemetesektől a sznobokig mindenkiből csak úgy árad a bűnös nagylelkűség, mindenki a boldogság receptjeit osztogatja, mindenki a többiek

lépteit óhajtja terelgetni: a társas élet ettől elviselhetetlen, de ettől leszünk saját magunknak még elviselhetetlenebbek: ha valaki éppen nem ártjabele magát mások dolgába, saját ügyei annyi nyugtalansággal töltik el, hogy tulajdon személye lesz a vallása, ha ugyan nem ellene fordul, mintfonák apostol: mindannyian az egyetemes játszma áldozatai vagyunk.

A lét nagy kérdéseire felkínált megoldások éppoly bőségesek, mint amilyen semmitmondóak. A Történelem: eszmények műhelye…holdkórosmitológia, hordák és magányosok őrjöngése… a valóság megtagadása, halálos szomjúhozás a képzelet szüleményei után.

Tetteink forrása abban a tudattalan hajlamban keresendő, hogy az idő középpontjának, értelmének és végső céljának hisszük magunkat. Abeidegződések meg a gőg egész planétává növelik azt a parányi húsdarabot és tudatot, amik vagyunk. Ha helyesen érzékelnők a világban elfoglalthelyünket, ha élet nem lehetne összehasonlítás nélkül, össze is roppannánk a felismeréstől, hogy mennyire elenyészőek vagyunk. De aki él, az sajátméreteit tekintve vak.

Ha pedig minden cselekedetünk - a lélegzéstől birodalmak vagy metafizikai rendszerek létrehozásáig - saját fontosságunk illúziójából táplálkozik,annál inkább érvényes ez a próféta ösztönre. Akinek tiszta képe van arról, hogy mennyire semmi, próbálkoznék-e még hatékony cselekvéssel,felléphetne még megváltóként?

Nosztalgiával gondolunk arra a világra, amelyben nincs eszmény”, a haláltusára, amelyet nem környékeznek meg bölcs tanok, azörökkévalóságra, amelyet nem előz meg élet.. A Mennyek Országa… Csakhogy önáltatás nélkül egy percig sem tudnánk élni: igenis ő, abensőnkben szunnyadó próféta, az őrület csírája az, ami éltet és fenntart a magunk ürességében.

Eszményien józan, következésképp eszményien normális ember az lenne, aki nem folyamodnék egyébhez, csak a benne lévő semmihez.Elképzelem, amint így szól: Miután megváltam a céltól, minden céltól, vágyaimat és csalódásaimat már csak szófordulatok formájában őrzöm.Ellenálltam a következtetés kísértésének és ezáltal legyőztem a szellemet, ahogyan az életet is legyőztem, mert viszolyogtam attól, hogymegoldjam. Az ember látványától hányingerem van! A szerelem - két nyálka találkája. Minden érzelem a mirigyek nyomorából meríti a magaabszolútumát. Nemességet ne keress, csak a lét tagadásában, csak az eltörölt tájak felett lebegő mosolyban…

(Egykor nekem is volt énem ; mára azonban puszta tárgy vagyok… Teletömöm magam a magány kábítószereivel; a világ ugyanis nem kínálteléggé erőseket ahhoz, hogy megfeledkezzem róla. S ha egyszer kiöltem a bennem szunnyadó prófétát, ugyan mi keresnivalóm lehetne még azemberek között?)

A DEFINÍCIÓK TEMETŐJÉBEN

Elképzelhető-e, hogy egy nagy elme egyszer csak felkiált: Számomra immár minden tárgytalan, mert minden dolognak megadtam a definícióját”?S ha netán elképzelhető is, hova helyeznők a múló időben?

Ami körülvesz, azt könnyebb elviselnünk, ha nevet adunk neki - és megyünk tovább. De valamely tárgyat definícióval megragadni, bármilyenönkényes is az, sőt, csak annál inkább, ha önkényes, mivel ilyenkor a lélek előtte jár a megismerésnek - annyi, mint elutasítani, érdektelenné ésfeleslegessé tenni, azaz megsemmisíteni. A lusta és tétlen elme - mely csak akkor találja meg helyét a világban, amikor álomba merülünk - ugyanmi másban élhetné ki magát, mint hogy a neveket szaporítja, s a dolgokat így rendre kiüresíti, majd szófordulattal helyettesíti. Útja ettől fogvatetemeik fölött vezet; friss érzetben többé nincs része, ezentúl minden puszta emlék. A szóvirágok mind egy-egy hullát rejtenek; legyen bár élőlényvagy tárgy, rögtön kimúlik, mihelyt ürügye lett valaminek. Ez a szellem frivol s egyszersmind gyászos kicsapongása. Mert a szellem eltékozoljamagát azzal, hogy megnevez és körülír.

Ő, a szavak szerelmese, mivel gyűlölte a súlyos hallgatásba burkolt titkot, könnyű és áttetsző csendet alkotott: minden súlyát és homályát veszítveígy lett maga is könnyű és áttetsző. Bűnös hajlama a definíció iránt: ez tette egyszerre kecses gyilkossá és diszkrét áldozattá.

A folt, amelyet a lélek vetett a szellemre, s amely még emlékeztette arra, hogy él, ekként végleg kifakult.

CIVILIZÁCIÓ ÉS FRIVOLITÁS

Hogy is viselnénk el annyi műalkotás, annyi remekmű nyers mélyértelműségét, ha azok anyagába megannyi tiszteletlen, elragadó elme nem szövibele a könnyed megvetés és a csipkelődő irónia szálait? Hogyan tűrnénk az érzelmet szabályozó számos törvénykönyvet, megszorítást,paragrafust - mindet a tehetetlenség és az illem helyezte az elmés, céltalan emberi bűnök fölébe -, ha nem lettek volna ezek az örömteli lények,akik kifinomultságuk révén nemcsak a társadalom csúcsán helyezkednek el, de a peremén is?

Elismeréssel tartozunk azoknak a civilizációknak, amelyek nem éltek vissza a komolysággal, amelyek játékot űztek az értékekből, örömüket leltékabban is, hogy létrehozzák, de abban is, hogy lerombolják őket. A görög és a francia kultúrát leszámítva hol van még példa arra, hogy ennyi tréfásjózansággal mutassák ki a dolgok tetszetős ürességét? Alkibiadész százada és a francia XVIII. század - a vigasztalódás két forrása. Míg a többicivilizáció csak végső stádiumában, amikor összeomlott a hit és erkölcs egész rendszere, engedett ama könnyed vidámságnak, amely ahaszontalanság zamatát kölcsönzi az életnek - e két század az érettség pillanatában, ereje teljében, amikor még nagy jövő állott előtte, ismertemeg a semmire ügyet nem vető, mindenre fogékony unalmat. Kell-e találóbb jelkép, mint du Deffand asszony, aki öregen, vakon, de tiszta elmévelúgy gyűlöli az életet, hogy közben kicsemegézi a keserűség örömeit?

Senki számára nem vezet kikövezett út a frivolitásig. Kiváltság az, és művészet; a felületességet csak azok keresik, akik belátták, hogy

bizonyosság nincs, és ezért még a gondolatát is megutálták; menekülnek a mélységtől, az ugyanis természeténél fogva feneketlen, ezért nem isvezethet sehová.

Maradnak viszont a látszatok: miért is ne emelnénk őket stílus rangjára? Ebben áll az intelligens korszakok definíciója. Az ember végül többre tartjaa kifejezést, mint magát a lelket, amely hordozza, a kecsesen formált szót, mint a magvas felismerést; még az érzelem is kicsiszoltan tör fel. Akinem több, mint saját maga, és fogalma sincs arról, mi az elegancia szörnyeteg; bensejében csupa homály, de készenlétben ott várakozik arettegés és a tagadás. Teljes életerőnkkel tudatában lenni, hogy meghalunk, és képtelennek lenni ezt leplezni - merő barbárság. Bármely őszintefilozófia tagadja mindazt, ami büszkesége a civilizációnak, hiszen ennek az a feladata, hogy titkainkat megszelídítse és mutatvánnyá forgassa ki.Ezért lehet a frivolitás a leghatékonyabb ellenszer arra, hogy azok vagyunk, amik: becsapjuk vele a világot és elkendőzzük a hátrányt, sajátmélységünket. Elvégre az ő fortélyai nélkül pirulnunk kellene amiatt, hogy lelkünk is van… Túlérzékeny magányával mindenki: pokol másokszámára! A látszatot mindig nekik, a többieknek találjuk ki, de néha azért saját magunknak…

ELVESZNI ISTENBEN

A maga különálló lényegét védelmező elmére lépten-nyomon veszélyként leselkedik mindaz, amit elutasít. Mivel a figyelem - legszámottevőbbkiváltsága - gyakran hagyja cserben, enged sok olyan csábításnak, amelyet szeretett volna elkerülni, vagy tisztátalan, homályos rejtélyekzsákmánya lesz…

Ki ne ismerné mindazt a félelmet, borzongást, örvényt, amely az embert az állattal rokonítja, és érzékennyé teszi a végső kérdések iránt? Térdünkremeg, de nem hajlik meg; egyik kezünk keresi a másikat, de nem kulcsolódnak össze; szemünk a magasba tekint, de nem lát semmit…

Állunk büszkén, függőlegesen, s ebből bátorságunk is erőt merít; viszolygunk minden látványos gesztustól, s így védve maradunk abizonyságtételtől; számítunk a szempillák segítségére, mert elrejtik a tekintetet, amikor éppen a nevetségesen kifejezhetetlent sugározná. Már-márelindulunk a lejtőn, de még meg tudunk állni; a ránk váró ballépés érdekes ugyan, de a legkevésbé sem új; félelmeink láthatárán már feldereng egymosoly…, mi mégsem zuhanunk bele az imába. Mert végül is Ő nem győzedelmeskedhet; nevének nagybetűjét ki tudja kezdeni az iróniánk; azáltala osztogatott borzalmakat szívünk szét tudja foszlatni.

Ha az, akiről szó van, valóban létezne, ha gyengeségünk többet számítana döntéseinknél, ha tulajdon mélységünk többet nyomna a latban, mint avizsgálódásaink, akkor a továbbiakban minek gondolkodnunk, hisz minden nehézségünk megoldódott, minden kérdésünk függőben maradt,minden rettegésünk elcsendesült? Túl könnyű lenne így. Minden - személyes vagy elvont - abszolútum csupán egy-egy módja annak, hogymegkerüljük a problémákat; nemcsak őket, de még a gyökerüket is, ami voltaképp az érzékek pánik félelme.

Az isten: merőleges zuhanás tulajdon rettegésünkre, a kereső, de a reménytől meg nem tévesztett ember világába villámként becsapódóüdvösség, vigasztalan és szándékosan vigasztalhatatlan büszkeségünk azonnali eltörlése, az egyén mellékvágányra terelése, nyugtalanság híjántétlenségre ítélt lélek…

Van-e nagyobb lemondás a hitnél? Igaz, nélküle kiúttalan utak végtelenjének vág neki az ember. De ha tudjuk is, hogy semmi sem vezet sehová,hogy a mindenség csak szomorúságunk selejtje, miért áldoznánk fel az örömöt, hogy botladozunk, s hogy fejjel megyünk a földnek és az égnek?

A ember ősi gyávasága kínálta megoldások: a legcsúfosabb megfutamodás a szellemi tisztesség követelménye elől.. Mert az emberek csakugyanezt teszik: tévednek, balek módjára élnek és halnak meg. Létezik azonban egyfajta méltóság: ez tart vissza attól, hogy feloldódjunk Istenben, ezalakítja át életünk minden pillanatát olyan imává, amely soha nem hagyja el ajkunkat.

VÁLTOZATOK A HALÁLRA

I - Csak azért ragaszkodunk az élethez, mert nem támasztja alá semmi, mert érvnek még az árnyéka sem fér hozzá. A halál túlságosan precíz;minden érv mellette szól. Amilyen rejtélyes ösztöneink számára, éppoly kristálytisztán, címek vagy az ismeretlen hamis díszei nélkül jelenik megértelmünk előtt.

Az élet, amely halmozza a semmitmondó titkokat és kisajátítja magának az értelmetlent, sokkalta nagyobb rémületet vált ki a halálnál: valójában ő anagy Ismeretlen.

Hova vezethet ennyi sok üresség, ennyi sok érthetetlen? Azért akaszkodunk rá a napokra, mert a halálvágy olyannyira logikus, hogy emiatthatástalan. Az élet ugyanis, ha csak egyetlen, határozott, vitán felül álló, nyilvánvaló érvet tudna felmutatni, mindjárt semmivé lenne; az ösztönök ésaz előítéletek szertefoszlanak a Szabatosság érintésétől.

Minden, ami él és mozog, táplálékát az alátámaszthatatlanból meríti; némi logikai többlet gyászos volna a létezésre nézve, amely merő erőfeszítésaz Értelmetlen irányába… Adjatok pontos célt az életnek: egyből oda a vonzereje. Épp célkitűzéseinek pontatlansága teszi felsőbbrendűvé ahalálnál; egy cseppnyi precizitás rögtön leszállítaná a kripták trivialitásának szintjére. Ha ugyanis az élet értelme a pozitív tudomány formáját öltenémagára, a föld egy nap leforgása alatt elnéptelenedne; s nincs az a megszállott, akinek sikerülne a Vágy termékeny valószerűtlenségét ismét életrekeltenie.

II. - Az emberek a lehető legszeszélyesebb kritériumok szerint osztályozhatók - kedélyük vagy hajlamaik, álmaik, vagy épp mirigyeik alapján.Mindenki úgy váltogatja a meggyőződését, mint a nyakkendőjét: mert minden eszme és minden kritérium kívülről, az idő alakzataiból ésesetlegességeiből származik. Van azonban valami, ami belőlünk magunkból fakad, ami épp mi magunk vagyunk, az a láthatatlan, ám belsőlegellenőrizhető valóság, amely szokatlanul, öröktől fogva jelen van, amelyet bármely pillanatban magunk elé képzelhetünk, de mi mégsem merjüksoha elfogadni, holott mindvégig időszerű, mígnem bevégeztetik, ez pedig a halál, a valódi kritérium… Minden élők e legintimebb kiterjedésehatárolja el az emberek két, egymásra vissza nem vezethető, egymástól oly messze eső osztályát, hogy a távolság köztük nagyobb, mint egysólyom és egy vakondok, egy üstökös és egy köpet között. E két, egymással nem közlekedő világ között ott tátong a szakadék, hogy az egyikember érzi a halált, a másik pedig nem. Mindkettő meg fog ugyan halni; az egyik azonban nincs tudatában ennek, a másik viszont igen; az egyikhalála csak egy pillanat, a másiké folytonos és szünetlen… Épp közös helyzetüknél fogva szöges ellentétei egymásnak; mert végpontok őkugyanazon meghatározás belsejében, és egyazon sors vár rájuk, noha kibékíthetetlenek… Az egyik úgy él, mint akinek örök élet adatott; a másikállandóan gondol a maga örökkévaló létére, de minden gondolatával tagadja is azt.

Semmi sem alakíthatja át életünket, hacsak nem olyan erők fokozatos belopakodása, amelyek megsemmisítik. Sem a növekedésünk okoztameglepetések, sem képességeink kivirágzása nem visz bele valami új elvet; mindez számára pusztán természetes. És semmi, ami természetes,nem tehet bennünket valami mássá, mint amik vagyunk.

Minden, ami a halált vetíti előre, újdonságértéket kölcsönöz az életnek, módosít rajta és felerősíti. Az egészség megőrzi olyannak, amilyen, meddőönazonosságában; ezzel ellentétben a betegség: cselekvés, méghozzá a legerőteljesebb, amit ember véghezvihet, lázas, de egyben helyhez kötöttmozgás, a legpazarabb, mozdulatok nélküli erőkifejtés, ellenséges és szenvedélyes várakozás ama helyrehozhatatlan villanásra.

III. - A remény mesterkedései, akárcsak az ész érvei, tehetetlennek bizonyulnak a halál kínzó tudatával szemben: jelentéktelenségük csak méginkább felszítja halálvágyunkat. Az egyetlen módszer”, amely segít legyőzni e vágyat: ha a végsőkig átéljük, ha minden örömének és retteneténekátadjuk magunkat, ha nem próbáljuk meg kijátszani. Aki a jóllakottságig eltelik valamely rögeszmével, az túltengésében egyúttal fel is számolja.

Ha a gondolat hosszan elidőz a halál végtelensége fölött, végül elkoptatja, megutáltatja velünk, ez a negatív telítettség azután senkit és semmit nemkímél, szétfoszlatja és lejáratja a halál tekintélyét is, legvégül pedig feltárja előttünk az élet hiábavalóságát.

Aki még soha nem adta át magát a szorongás kéjeinek, aki gondolatban még nem ízlelte meg saját elmúlásának viszontagságait, aki nem éreztemég, mennyi könyörtelen és szelíd módja van a megsemmisülésnek, az sohasem fog kigyógyulni a halál kényszerképzetéből: kínozni fogja, amiértellenállt neki; aki ellenben jártas a rettenet tudományában, aki eltöprengett saját rothadásán és készakarva látta tulajdon hamvait, annak tekintete ahalál múltja felé fordul - ő maga pedig immár a tovább élni képtelen feltámadott. A módszer” kigyógyította mind az életből, mind a halálból.

Végzetes minden lényegi tapasztalat: a lét rétegeinek nincs kiterjedésük; ha valaki - a szív és a létezés amolyan archeológusa - ásatásokba kezd,kutatásai végeztével üres mélységekkel találja szemben magát. Hiába fogja visszasírni a látszatok csillogását.

Az antik Misztériumok - noha állítólag a végső titkok nyilatkoztak meg bennük - ezért nem hagytak ránk voltaképp semmiféle tudást. Való igaz, abeavatottak kötelezték magukat, hogy semmit sem adnak tovább; mégis felfoghatatlan, hogy egyetlen locsogó sem akadt volna köztük; mert ugyanmi ellentétesebb az emberi természettel, mint ilyen fokú megátalkodottság egy titok megőrzésében? Csakis az lehet, hogy titkok egyáltalán nemvoltak, hanem voltak rítusok és borzongások. Mihelyt félrelibbent a lepel, mi egyéb tárulhatott fel. mint a következmények nélküli mélység? Abeavatás tárgya, nem lehet más, mint a semmi - és az, hogy az emberi élet nevetséges.

…Arról álmodom, milyen lenne a kijózanodott szívek Eleuszisze, az istenektől és a tolakodó illúzióktól mentes, tiszta Misztérium.

A PILLANATOK MARGÓJÁRA

A világ dolgai csak azért maradnak számunkra kedvesek és csak azért vannak még, mert lehetetlen sírnunk: ez gátol meg bennünket abban, hogyminden zamatot kiszívjunk belőlük, majd hátat fordítsunk nekik. Amikor jártunkban-keltünkben szemünk száraz marad, ahelyett, hogy könnybenúszna, ezzel a megcsodált tárgyat védelmezi. Mert a könnyek ugyanúgy pazarolják a természetet, mint Istent az önkívület. Végső soron azonbanminket magunkat pazarolnak el.

Hiszen csak annak köszönhetően vagyunk, hogy nem engedjük szabadjára legfőbb vágyainkat, s ha valami bekerül csodálatunk vagyszomorúságunk körébe, egyedül azáltal marad is ott, hogy nem áldozzuk fel, nem is áldjuk meg cseppfolyós istenhozzáddal.

…Ezért van az, hogy minden éjszaka elmúltával, a felvirradó nap láttán rémületbe kerget a szükséglet, hogy okvetlenül kitöltsük, holott ezkivihetetlen; hontalanul tévelygünk a fényben, mintha a világ megrázkódott volna és az égre új Napot tűzött, menekülünk hát a könnyektől - pedigegyetlen cseppjük is ki tudna zárni az időből.

Az Idő Eltorzulása

A pillanatok egymást követik: semmi sem támasztja alá az illúziót, hogy tartalmasak, a látszatot, hogy jelentésteliek; egyszerűen peregnek; pályájuknem esik egybe a miénkkel; figyeljük áramlásukat, mert fogva tart az ostoba szemlélet. Az üres szív szemben az üres idővel: két tükör szemközt,melyekről egymásra vetül a hiány, a semmisség egyazon képe… Mintha valami ábrándos félkegyelműség hatása volna, minden kiegyenlítődik:nincsenek sem csúcsok, sem szakadékok… Hol keressük a hazugság költészetét, a talány ösztökéjét?

Aki nem ismeri az unalmat, az még a világ gyerekkorát éli, melyben születésükre készülnek a korszakok; előtte ismeretlen az önmagát túlélő fáradtidő, amely nevet saját méretein, kimúlik tulajdon jövője küszöbén, és magával rántja az anyagot is, amely hirtelen a tagadás költészetének rangjáraemelkedik. Az unalom a darabokra szakadó idő visszhangja bennünk, az üresség feltárulása, az életet fenntartó - vagy inkább kiagyaló - önkívületkimerülése…

Az értékek teremtőjének szerepében az ember ízig-vérig önkívületben él: zsákmányul ejti a hit, hogy valami is létezik, holott ha csak visszatartjalélegzetét: leáll minden; ha felfüggeszti érzelmeit: semmi sem rezdül; ha elfojtja szeszélyeit: minden egyszínűvé válik.

A valóság túlzásaink, mértéktelenségünk és kilengéseink teremtménye. Fékezzük le szívverésünket: lelassul a világ folyása; ne hevüljünk, és a térjégbe fagy. Még az idő is csak azért múlik, mivel vágyainkból megfogant e díszlet-mindenség, amelyet a józanság egyetlen szikrája lecsupaszítana.Egy szemernyi tisztánlátás visszatéríti az embert eredendő állapotába: a meztelenségbe; az iróniának már az árnyéka kivetkőztet a reménybohócjelmezeiből, amelyek lehetővé teszik önmagunk áltatását és illúziók kergetését: minden ellenirányú út kifelé vezet az életből. Az unalom csaka kezdete ennek az utazásnak… Megérezteti velünk, hogy az idő túlontúl hosszú, és képtelen bármilyen végcélt vetíteni elénk. Mikor már mindentárgytól elszakadtunk, és nem marad semmi, amit kívülről még befogadhatnánk, lassú ütemben magunkat pusztítjuk el, hisz a jövő immár nem

igazolja életünket.

Az unalom feltárja azt az örökkévalóságot, amely nem meghaladása, hanem romhalmaza az időnek; az unalom a babonák híján szétrohadt lelkekvégtelenje: lapos abszolútum, ahol a dolgok, addig is, amíg a mélybe buknak, szabadon körbe forognak.

Az élet önkívületben jön létre és az unalomban esik szét.

(Aki valamely ismert betegségben szenved, annak nincs oka panaszra: van mivel elfoglalnia magát. A nagybetegek sosem unatkoznak: ugyanúgyeltölti őket a betegség, ahogy súlyos bűnök terhe is ébren tartja a lelkifurdalást. Minden felfokozott szenvedés a teljesség utánzata, az iszonyatosvalóság pedig, amellyel a tudatot szembesíti, számára nem megkerülhető; ezzel szemben az átmeneti gyász állapotában való ok nélküli szenvedésami az unalom, semmit sem állít szembe a tudattal, ami termékeny lépésre kötelezné. Hogyan is gyógyulhatna ki az ember olyan nyavalyából,amelyről nem tudni, hol fészkel, amely teljesen megfoghatatlan, nyomot nem hagy a testen, és árulkodó jelek nélkül járja át a lelket? Olyan ez, mintegy betegség, amelyet túléltünk ugyan, ám elszívta előlünk a lehetőséget, figyelmünk tartalékait, és képtelenek vagyunk kitölteni az ürességet,amelyet rettegéseink eltűnése és kínjaink csitulása hagyott maga után. A pokol kikötőrévként követi ezt a száműzetést az időből, ezt a kiüresedettés bódult ernyedtséget, amelyben aligha hívja fel magára figyelmünket bármi is, hacsak nem a világegyetem szemünk láttára elkorhadó színjátéka.

Mely gyógymód alkalmazható egy olyan betegségre, amelyre már nem is emlékszünk, és amelynek szövődményei szétburjánzanak a napjainkon?Hogyan találjunk ellenszert a létezésre, s hogyan fejezzünk be egy végeredmény nélküli kúrát? Hogyan épülhetnénk fel a megszületésünkből?

Az unalom, ez a kikezelhetetlen lábadozás…)

POMPÁS CÉLTALANSÁG

A görög szkeptikusokon és a hanyatló Róma császárain kívül minden nagy elme valamely parlagi hivatástudat szolgalelkű alattvalójának tűnik.Csak ők szabadultak meg, ki a kétely, ki az elmebaj által, ama szellemtelen rögeszmétől, hogy hasznosak legyenek. Miközben mellékes dolgokateszmefuttatássá vagy mámorrá léptettek elő aszerint, hogy filozófusok voltak-e vagy ősi hódítók kiábrándult sarjai, semmihez sem kötődtek:ennyiben a szentekre emlékeztetnek. Míg azoknak azonban soha nem kell összeomlaniuk, nekik rá kellett eszmélniük, hogy ki vannak szolgáltatvasaját játékaiknak, hogy egyszerre parancsolói és áldozatai a szeszélyeiknek - igazi magányosok, mivel a magányuk terméketlen. Senki nemkeresett bennük példaképet, aminek ők maguk sem igen ajánlkoztak; így a magukfajtával” sem érintkeztek, legfeljebb csak az irónia és a terrorútján…

Egy filozófia vagy egy birodalom felbomlasztójának lenni: képzelhetünk-e ennél szomorúbb és fenségesebb okot a büszkeségre? Végezni egyfelőlaz igazsággal, másfelől a fenséggel, ezzel a két, a szellemet és a polgári közösséget életben tartó megszállottsággal; aláásni a maszlagokállványzatát, amire a gondolkodók és a polgárok gőgje támaszkodik; az eltorzulásig alakítgatni az öröm, a megértés és az akarat erőtartalékait;lejáratni a szarkazmus és a kínpad kifinomultságával a hagyományos absztrakciókat és a nagyra becsült szokásokat - micsoda kényes, vadállatipezsgés! Nincs semmi báj ott, ahol nem múlnak ki istenek a szemeink előtt. Rómában, ahol idegenből jöttekre cserélték őket, és ahol az emberláthatta hervadásukat, nem akármilyen kedvtelés lehetett a szellemidézés, még ha együtt is járt azzal az egy kockázattal, hogy ez a nagyszerűalkalmazkodóképesség idővel esetleg megadja magát egy szigorú és tisztátalan istenség rohamának… Ami aztán meg is történt.

Nem könnyű egy bálványt ledönteni: ugyanannyi időbe telik, mint bevinni a köztudatba és imádattal övezni.

Nem elég ugyanis anyagi jelképét megsemmisíteni, ami egyszerű volna; de gyökereit a lélekből is ki kell irtani. Lehet-e elérzékenyülés nélkültekinteni az alkonyat korszakaira - melyekben a múlt felszámolódik a káprázni már csak az ürességtől képes szemek előtt látván egy civilizációhalomba dőlésének művésziségét?

Ezért arról álmodom, hogy egyike voltam a rabszolgáknak, akik valószerűtlen, szomorú és barbár tartományokból odavetődtek, hogymeghempergessék kétségbeesésüket Róma agóniájában. A szobrok üres szemében és a babonák visszaszorulásától összezsugorodóbálványokban feledést találtam volna az őseimre, a szolgasorsomra és a megbánásaimra. Társul szegődve az ősi jelképek melankóliájáhozvisszanyertem volna szabadságomat; az elhagyott istenek méltóságában osztoztam volna, védelmükre kelve a fondorlatos keresztekkel, acselédek és a mártírok özönével szemben, éjszakáim pedig a Cézárok elmezavarában és kicsapongásaiban keresték volna a nyugalmat. Akijózanodások szakértőjeként, miután az újmódi hevületeket átlyuggattam a szétmálló bölcsesség összes nyilával, a kurtizánok lábainál, szkeptikusbordélyokban vagy az ünnepélyes könyörtelenkedés cirkuszaiban érveimnek erkölcstelenséggel és vérrel adtam volna nyomatékot, hogy a logikahatókörét ezzel általa soha nem álmodott kiterjedésig tágítsam: a haldokló világok méreteire.

A BUKÁS EXEGÉZISE

Mindenki egy adag tisztasággal jött világra, amely eleve arra rendeltetett, hogy beszennyezze a társas érintkezés, e bűntény az emberi magányellen. Hisz még a lehetetlent is megtennénk, nehogy önmagunknak szenteljük magunkat. Felebarátunk korántsem a végzetet, inkább a bukáskísértését képviseli. Nem tudva kezünket tisztának és szívünket romlatlannak megőrizni, idegen izzadságokkal mocskoljuk be magunkat, és mivelszomjazzuk az undorítót és kedveljük a bűzt, a közfelkiáltás sarában hempergünk. Amikor aztán szenteltvízzé vált tengerekről álmodoznánk, túl későmár beléjük mártózni, túlságosan elmélyült romlottságunk nem engedi, hogy ússzunk bennük: magányunkat végigdúlta a világ; mások belénk martnyomai kitörölhetetlenek.

A teremtmények hosszú sorában kizárólag az ember vált ki szűnni nem akaró undort. Egy állat csak ideig-óráig lehet visszataszító; nem indul

erjedésnek az agyunkban, míg felebarátaink ott kísértenek gondolkodásunkban, és beépülnek a világtól való elszakadásunk mechanizmusába,hogy visszaigazolják elutasításaink és sehová sem tartozásunk rendszerét. Miért van az, hogy egy-egy társalgás után, mely mindösszeválasztékosságával utal civilizációs magaslatokra, lehetetlen nem visszakívánkoznunk a Szaharába, és nem irigyelnünk a növényeket, vagy azoológia végeérhetetlen monológjait?

Csak azért aratunk minden kimondott szavunkkal győzelmet a semmi fölött, hogy annál inkább nyögjük aztán az uralmát. Haldoklásunk egyenesarányban áll a magunk körül szétszórt szavaink számával… Aki beszél, annak nincsenek titkai. És mi mindannyian jártatjuk a szánkat. Eláruljuk ésnyilvánosan mutogatjuk a szívünket; a kimondhatatlan hóhérai vagyunk, akik nekibőszültek, hogy végezzenek minden titokkal, mindjárt a magukéinkezdve. Csak azért keresztezzük egymás útját, hogy közösen alacsonyodjunk mind mélyebbre a semmi felé vezető hajszánkban: azeszmecserékben, a vallomásokban és az intrikákban… A kíváncsiság kergetett bele nemcsak a legelső bukásba, hanem a számtalan hétköznapibukásba is. Az élet nem több e türelmetlenségnél, hogy elbukjunk, és prostituáljuk a lélek szűzi magányát, kikényszerítve tőle a párbeszédet, aMennyország ezen emberemlékezet óta űzött mindennapos tagadását. Az embernek csak önmagára lenne szabad hallgatnia az átadhatatlan Igeönkívületében, csak a saját némaságaira alkotnia szavakat, és csak egyedül a maga nosztalgiája számára hallható hangzatokat hallatnia. Ám ő amindenség szószátyárja; mindig mások nevében szónokol; énje a többes számhoz vonzódik. Aki viszont mások nevében szól, az minden esetbenszélhámos. A politikusok, a reformerek és mindazok, akik közösségi ürügyek mögé bújnak, csalók. Csak a színészek hazugsága nem teljes, mertők pusztán önmagukat koholják ki. Túl a közölhetetlennek való ön- átadáson, a kétségek közti hánykolódáson vigasztalan és némazavarodottságunkban, az élet csak egy dörej, mely egy koordináták nélküli síkság fölött terül szét, a világegyetem pedig csak egy rángógörcsöktőlsújtott mértan.

(Az ember” hallgatólagos, és a mi” nyilvános többes száma kényelmes menedék a hamis létezés számára. Csak a költő vállalja azén”felelősségét, csak ő beszél a saját nevében, és egyedül neki van joga erre. A vers abban a pillanatban elkorcsosul, amint teret enged a

próféciának és a tanításnak: az elhivatottság” elfojtja a dalt, az eszme lehúzza a repülést. Shelley életművének legnagyobb részét éppnemeslelkűsége” tette roskataggá; szerencsére Shakespeare soha nem vállalt fel semmilyen szolgálatot”.

A nem-tulajdonképpeniség diadalát a filozófiai ténykedés teszi teljessé, ez a tetszelgés az ember” általános alanyban, a profetikusmegnyilvánulásokban (vallási, erkölcsi vagy politikai téren), a mi” többes számának e mennybemenetelében. Az elvont szellem hazugsága adefiníció; a harci szellemé a lelkesítő jelszó-, minden templom alapköve egy meghatározás; s egy jelszó gyűjti feltartóztathatatlanul köré a hívőket.így indul útjára minden tanítás.

Hogy is ne fordulnánk hát a költészethez? Annak legalább - akárcsak az életnek - megvan az a mentsége, hogy semmit sem bizonyít.

HALÁLELLENES SZÖVETSÉG

Hogyan képzelhetnéd magad mások bőrébe, ha még a saját életed is majdhogynem felfoghatatlannak tűnik? Ott terem előtted egy lény, és látod,miképpen merül el egy áthatolhatatlan és igazolhatatlan világban, meggyőződések és vágyak egy halmában, mely morbid építményként emelkedika valóság fölébe. Miután kiépítette a tévedések egy rendszerét, olyan okok késztetik szenvedésre, amelyek jelentéktelenségükkel elborzasztják aszellemet, s olyan értékeknek szenteli magát, amelyek nevetségessége kiszúrja a szemet. Ügyködése mi máshoz fogható, mint csetlés-botláshoz,és elfoglaltságainak lázas szimmetriája mennyivel áll szilárdabb alapokon, mint a fecsegés szerkezeti váza? A külső megfigyelő, minden egyesélet abszolútuma. felcserélhetőnek, és minden sorsszerűség, ha mégoly rendíthetetlen is a maga mivoltában, mellékesnek mutatkozik számára.Mikor már meggyőződéseinkben egy frivol elmebaj gyümölcseit látjuk, hogyan tűrhetnénk el azt a szenvedélyt, amivel mások önmagukat, ésmindennapjaik álomvilágában való gyarapodásukat övezik? Miféle kényszerűség révén gubózik be az egyik a kötődéseknek emebbe, a másikmeg amabba az egyedi világába?

Ha végigtűrjük egy ismerős vagy egy vadidegen bizalmaskodását, titkainak feltárása elképedéssel fog elönteni. Drámába vagy bohózatba illenek-e inkább a kínlódásai? Ez minden tekintetben csak a mi kimerültségünk jóindulatától vagy ingerültségétől függ. Mivel minden sors csak egy örökkévisszatérő nóta, mely néhány vércseppet zsong körül, így a kedélyállapotunkon múlik, hogy szenvedéseinek felsorakoztatásában egy haszontalanés szórakoztató rendezettséget, vagy egy szánalomra alkalmas ürügyet lásson.

Amennyire nehezünkre esik helyt adni az indokoknak, amiket ezek a lények felhoznak, úgy valahányszor búcsút veszünk az egyiküktől, a kérdés,mely elménkben föltolul, mindig ugyanaz: hogy lehet, hogy nem öli meg magát? Hisz mi sem természetesebb, mint mások öngyilkosságárólképzelődni. Miután az ember már rádöbbent egy megrázó és könnyen fölidézhető belátással saját céltalanságára, felfoghatatlan számára,hogyhogy a többiek még ennyire sem képesek. Kioltani magad oly magától értetődő és egyszerű tettnek néz ki! Miért hát olyan ritka, miértmulasztja el mindenki? Azért, mert az értelem hiába utasítja vissza az életkedvet, a cselekvéseket elnyújtó semmi ereje meghaladja mindenabszolútumét; ez magyarázza a halandók hallgatólagos szövetségét a halál ellen; ez a semmi nem puszta jelképe a létezésnek, ez maga a létezés;ez a minden. És ez a semmi - ez a minden -, bár képtelen értelmet adni az életnek, mégis arra kényszeríti azt, hogy kitartson abban az állapotban,amiben van: az öngyilkosság-nélküliségben.

A Jelző Főhatalma

Mint ahogy csak korlátozott számú állásfoglalás lehetséges a végső kérdésekkel szemben, a szellemet is korlátok közé szorítja a lényegtermészetes határa, a legfőbb problémák vég nélküli megsokszorozásának lehetetlensége: a történelem kitart egy bizonyos számú kérdés és

válasz arculatának váltogatásánál. Az elme csak újabb minősítések sorozatát ötli ki; újrakereszteli az elemeket, vagy kevésbé elkopott jelzőketkeres szótáraiban ugyanarra a megingathatatlan fájdalomra. Az emberek mindig is szenvedtek, szenvedésük azonban hol fenséges”, holigazságos”, hol pedig abszurd” volt, a filozófia pillanatnyi állása által képviselt átfogó nézetek függvényében. Boldogtalanságból áll a szövete

mindennek, ami lélegzik; ám átalakulásokon mennek át a módozatai; a leegyszerűsíthetetlen látszatok sorozata, amiket keltenek, készteti arra azegyes lényeket, hogy azt higgyék, ők szenvednek elsőként így és így. Az egyediségnek ez a gőgje veszi rá őket, hogy el legyenek ragadtatva amaguk bajától, és elviseljék.

A szenvedés világában, a másokhoz való viszony terén mindegyikük szolipszista. A boldogtalanság azon nyelvi sajátosságnak köszönhetieredetiségét, ami elszigeteli őt a szavak és érzetek teljességén belül.

A minősítések változnak: ez a változás a szellem haladása. Vessétek el az összeset: mi maradna a civilizációból? Az értelem és a hülyeségkülönbsége a jelzők kezelésében rejlik, melynek változatosság nélküli alkalmazása jelenti a semmitmondást. Maga Isten is csak hozzárendelt jelzőirévén létezik; a teológia létét is ez teszi indokolttá, így hát az ember, mindig másképp minősítve boldogtalansága monotóniáját, a szellem előttönigazolásként csak egy új jelző szenvedélyes keresését mutathatja fel.

(S mégis, szánalmas ez a keresés. A kifejezés szegényessége, mely egyben a szellem szegényessége is, a szavak ínségében,elhasználódásában és leértékelődésében érhető tetten: a dolgok és benyomások meghatározására használt jelzők végül is verbálisdögtetemekként terülnek elénk. Nosztalgiától elnehezült tekintetünket pedig azokra az időkre függesztjük, amikor még csak penészszagot

árasztottak. Minden alexandrinizmus kezdetben annak igényéből fakad, hogy kiszellőztessék a szavakat, és egy éber kifinomultság visszafogja afonnyadásukat; ez azonban egy olyan kimerültségben végződik, amelyben a szellem és a szavak összetéveszthetőek, és bomlásban vannak. (Egyirodalom és egy civilizáció eszményi végkifejlete: képzeljünk el egy Valéryt egy Nero lelkével…)

Mindaddig, míg friss érzékeink és hamvas szívünk a minősítések világában maradnak és örömüket lelik benne, a jelző jóvoltából jól megy soruk, azviszont, amint boncolgatni kezdik, oda nem illőnek és fogyatékosnak bizonyul. A térről, az időről, a szenvedésről azt szokás mondani, hogyvégtelen; a végtelen viszont semmi többet nem hord magában, mint hogy szép, magasztos, harmonikus, csúnya, stb. Nyakunkba vennénk, hogy aszavak mélyére nézzünk? Semmit sem látnánk, hisz mindegyikük, leszakadva a beszédes és termékeny lélekről, üres és semmis. Az értelem arrafordítja erőit, hogy csillogást vetítsen beléjük, kicsiszolja, és ragyogóvá tegye őket; ezt a képességét, ha egy rendszerré emelkedik, nevezik úgy,hogy kultúra - tűzijáték a semmi háttere előtt.)

A SÁTÁN MEGNYUGTATÁSA

Miért oly egyszínű, erőtlen és kevéssé látványos az Isten? Miért van fontosság, erő, időszerűség híján; miért hasonlít ránk olyan kevéssé?Lehetséges-e ennél kevésbé antropomorf, ennél öncélúbban elérhetetlen árnykép? Hogy voltunk képesek ennyire sápadt fényt, ennyire ingatagerőt vetíteni belé? Hová szivárgott lendületünk, hová torkolltak vágyaink? Ki szívta magába éltető arcátlanságunk túláradását?

Talán forduljunk a Sátánhoz? Csakhogy hozzá nem lehet imádkozni: őt imádni egyet jelentene azzal, hogy befelé, magunkhoz fohászkodunk. Nemfoglalod imákba a nyilvánvalót: a pontosságot nem övezi kultusz. Hasonmásunkat felruháztuk összes tulajdonságunkkal, és hogy az ünnepélyességkülszínével is emeljünk rajta, feketébe bújtattuk: erényeink és bűneink a gyász színében. Felszereltük uralkodó sajátosságainkkal, gonoszsággal éskitartással, hogy fáradságot nem kímélve minél bővérűbbé varázsoljuk; erőinket felemésztettük azzal, hogy kifaragjuk a képét, és hogy ilyentetterőssé, fürgévé, értelmessé, ironikussá, és mindenekelőtt ilyen önzővé tegyük. Az Isten létrehozására fordítható erőtartalékaink a semmivelegyenlőek. így a képzelethez, és a bennünk még kerengő kevés kis vérhez fordultunk segítségért: Isten tehát csak vérszegénységünk gyümölcselehet - reszketeg és kehes képzelődés. Ő szelíd, jó, fenséges, igazságos. Ugyan melyikünk ismerne magára ebben a szinte pacsuliillatú,transzcendenciába utalt keverékben? Akiben nincs kétszínűség, abban nincs mélység és talány; semmit sem rejt magában. A valóság egyedüliismertetőjegye a tisztátalanság. És ha a szentek nem teljességgel érdektelenek, az pusztán amiatt van, hogy bennük a fenséges összevegyül aregényessel, örökkévalóságuk pedig alkalmas arra, hogy belőle életrajzot írjanak; az életük arról tanúskodik, hogy a világnak egy olyan műfajkedvéért fordítottak hátat, amely időről időre mindannyiunkat bűvöletébe tud ejteni…

Olyannyira túlcsordul benne az élet, hogy a Sátánnak nincsenek oltárai: az embert túlságosan is önmagára emlékezteti, semhogy imádni tudná,ezért minden erejével gyűlöli; ezáltal magát utasítja vissza, és továbbra is Isten szegényes jelzőit élesztgeti. A Sátán korántsem siránkozik ezen, ésnem is töri magát, hogy vallást alapítson: elvégre nem vagyunk kéznél mi, hogy bebiztosítsuk az éhhalál és a feledés ellen?

SÉTA A KÖR KERÜLETÉN

Az élőlényeket egyetlen érdek- és reményközösségbe záró körben a délibábokkal szemben ellenséges elme a középpontból a kerület felé vesziútját. Már nem tudja elviselni a nyüzsgő embertömeget; szeretne a lehető legnagyobb távlatból tekinteni arra az elátkozott szimmetriára, amelyösszeköti őket. Mindenfelé mártírokat lát: egyesek kézzelfogható szükségletek, mások az ellenőrizhetetlen szükségszerűség oltárán áldozzák felmagukat, mindannyian készen arra, hogy egy bizonyosság alá hantolják nevüket; és minthogy ez csak keveseknek adatik meg, legtöbbjük ajelentéktelenséggel bűnhődik a megálmodott vérfölöslegéért… Életük nyersanyaga a halálra való határtalan szabadság, amelyet nem tudtakkiaknázni: elnyeli őket a tömegsír, a történelem eme semmitmondó holokausztja…

Azonban az elkülönülés rajongó híve, aki mindig a csürhétől háborítatlan utakat keres, visszahúzódik a kör külső peremére, és annak mentén halad,bár átlépni nem tudja, amíg a test foglya; ámde a színtiszta Öntudat még távolabb lebeg, a lelkes lények és tárgyak nélküli unalomban. Immár nemszenved, fölébe kerekedik a halálba csalogató ürügyeknek, és elfeledi az őt hordozó embert. Csillagközi piruettre emlékeztet, hiszen a

hallucinációban érzékelt csillagnál is valószerűtlenebb - miközben a lélek az élet kerületén sétál körbe-körbe, és útja során mindegyre csakönmagába botlik, tulajdon képtelenségébe, hogy feleljen az Üresség hívó szavára.

AZ ÉLET VASÁRNAPJAI

Ha a vasárnap délutánok hónapokig tartanának, ugyan mivé lenne az emberiség, miután megszabadult az izzadságtól, és lerázta a legelső átokterhét? Pedig a kísérlet megérné a fáradságot. Több mint valószínű, hogy a bűnözés válna az egyetlen szórakozássá, s a kicsapongás olybá tűnne,mint jámbor játék, az ordítozás, mint fülbemászó dallam, a röhögés pedig, mint gyöngéd becézés. Az idő határtalanságának érzete folytán mindenmásodperc úgy nehezednék az emberre, mint elviselhetetlen kín, mint a halálos ítélet órája. Fásult kannibalizmus, a hiénák mélabúja fészkelné bemagát a költészettel átitatott szívekbe; a henteseket és a hóhérokat leterítené a tespedés; a templomokat és a bordélyházakat szétvetné a sóhajokáradata. A mindenségre kiterjedő vasárnap délután’. íme az unalom definíciója - és a világvége…

Távolítsátok el a Történelemre aggatott átkot: azon nyomban megsemmisül, mint ahogy az abszolút ürességben a létezésről is kiderül, hogy merőképzelődés.

Ha a fáradozás építőanyaga a semmi, amit gyárt és összerak, az csupa mítosz.

Ez az elemi megrészegülés szítja fel és ápolja a valóság”-ba vetett hitet; ellenben a tiszta lét szemlélése, e tárgyaktól és gesztusoktól függetlenszemlélődés csakis a nem létezőt fogadja magába…

A naplopók sokkal több dolgot átlátnak, és sokkal elmélyültebbek, mint az elfoglaltak: semmilyen tennivaló sem szűkíti be a látókörüket;beleszületvén az örök vasárnapba, csak nézelődnek - és a nézelődésüket is nézegetik. A lustaság fiziológiai szkepticizmus, a hús kételye.

A semmittevésbe belebolondult világban egyedül ők nem válnának gyilkosokká. Csakhogy ők nem részei az emberiségnek, és mivel averejtékezés legkevésbé sem az erős oldaluk, úgy élnek, hogy őket nem sújtják sem az Élet, sem a Bűn következményei. Mivel nem művelnek semjót, sem rosszat, az emberi nyavalyatörés nézőiként megvetik a hetekre szabott időt és az öntudatot megfullasztó erőlködést. Mi félnivalójuk lehetneattól, hogy végtelenül kiterjed a délutánok egy bizonyos változata, hacsaknem az afölötti bánat, hogy néhány közönséges és elemi igazságothangoztattak? Akkor pedig az igazság kiváltotta elkeseredés esetleg rávehetné őket arra, hogy a többieket utánozva engedjenek a tevés-vevéslealacsonyító kísértésének. Ez a veszély leselkedik a lustaságra - ami csodálatosképp túlélte az Édent.

(A szerelem egyetlen szerepe, hogy segítségével valahogy kibírjuk ezeket a kegyetlen és mérhetetlen vasárnap délutánokat, melyek sem a héthátralévő napjain - sem az örökkévalóságban nem múló sebeket ütnek.

Ha nem oly edzetten gyakorolnánk az ősi rángógörcsöt, könnyeinket elrejteni ezernyi szempár, s lerágni őket mérföldes körmök kellenének…Másképp hogyan üthetnénk agyon a nem múló időt?

E végeérhetetlen vasárnapokban mutatkozik meg teljességében a létezés fájdalma. Néhanap megesik, hogy belefeledkezünk valamibe; dehogyan feledkezhetnénk bele magába a világba?

Ennek lehetetlenségében áll e betegség definíciója. Akire ez rátört, soha nem fog kilábalni belőle, még ha maga a mindenség egészébenkicserélődne is. Egyedül szívének kellene megváltoznia, de az változhatatlan; ezért számára létezni csak egyet jelent: elmerülni a szenvedésben -mindaddig, míg a mindennapos Nirvána-járás révén felemelkedik az irrealitás érzékeléséig…)

KÖZVETETT ALLAT

Tévútra tér, aki valamely meggyökeresedett kényszerképzet hatása alatt kitartóan úgy gondolja, hogy az ember létezik, hogy az, ami - és más nemis lehetne. Pedig arról, hogy mi az ember, ezernyi leleplező meghatározás ismeretes, olyan azonban egy sem, amely megállná a helyét, hisz minélmondvacsináltabb egyik vagy másik, láthatólag annál átfogóbb érvényű.

A legmagasabb röptű képtelenség és a legmélyenszántóbb közhely egyaránt jól illik rá.

Végtelen sok jelzőjéből az elképzelhető legpontatlanabb teremtmény áll össze. Míg az állatok egyenesen törnek a céljuk felé, ő rengeteg kerülőttesz, ezért ő a kiváltképp közvetett állat. Kiszámíthatatlan beidegződései

- ezek lankadása eredményezi az öntudatot - olyan lábadozót faragnak belőle, aki betegség után áhítozik. Semmi sincs benne, ami egészséges,hacsak nem az, hogy valamikor az volt.

Akár szárnyait vesztett angyal, akár szőrzetét elhullató majom, a teremtmények névtelenségéből egyedül akadozó egészségének köszönhetőentudott kiemelkedni. Rossz vérképe tette lehetővé, hogy lényébe befészkelte magát a kétkedés és a keresés csírája; rosszul szabályozott életerejenyitott utat a kérdőjeleknek és a döbbenet gondolatjeleinek. Milyen meghatározást adjunk a vírusra, mely kikezdte álmát, és ébrenlétre ítélte a többiélőlény békés ejtőzése közepette? Mely féreg ragadta el nyugalmát, a tudás mely kezdetleges kórokozója kényszerítette arra, hogy tetteitkésleltesse, és vágyai elé gátat szabjon? Ki keverte ádáz vadságába a lankadtság első cseppjét?

Otthagyva a többi élőlény tülekedését, fortélyosabb felfordulással vette körül magát, és aprólékos gonddal aknázta ki az önmagától elszakított életminden betegségét. Minden igyekezete, hogy kigyógyuljon önmagából, csak még különlegesebb betegségbe torkollott: civilizációja” sem más,

mint erőfeszítés, hogy ellenszert találjon gyógyíthatatlan - és mégis óhajtott állapotára.

Az egészség közelében a szellem elfonnyad: az ember vagy nyomorék - vagy nincs is. Miután mindent végiggondolt, és eszébe jut önmaga - hiszcsak a mindenség körbejárása után jut oda, mint utoljára felvetődő kérdéshez meglepődik és összezavarodik. De továbbra is inkább a magakudarcát választja, semmint a természet vég nélküli kudarcát, az egészséget.

(Ádámtól kezdve az ember minden erejével azon volt, hogy módosítsa az embert. A nevelési és reformtörekvések, mikor kikezdhetetlen tényekellenében érvényesülnek, meghamisítják a gondolkodást és kizökkentik a pályáiról. A tudás legbőszebb ellensége a nevelés ama szenvedélyes,optimista ösztöne, melytől a filozófusok képtelenek megszabadulni: hogy maradhattak volna hát tőle érintetlenek a rendszereik? A Jóvátehetetlentleszámítva hazugság minden; hazugság ez a civilizáció, mely szembe akar vele szállni, és hazugság az összes igazság, amivel felfegyverzi magát.

Az ókor szkeptikus bölcsei és a francia moralisták kivételével nehezen találni gondolkodót, akinek elmélete, nyíltan vagy kimondatlanul, ne azt acélt követné, hogy pallérozza az embert. De az ember érintetlenül ugyanaz marad, hiába vonultattak fel előtte megannyi nemes előírást, haddkapjon rajta kíváncsisága, merítsen belőle tüze és tévelygése. Miközben minden élőlénynek megvan a maga helye a természetben, az embertovábbra is a metafizikailag tévelygő, az Életben útját vesztett, a Teremtésben egyedülálló lény. Senki sem talált még a történelemnek elfogadhatóvégcélt; de mindenki előállt egy-egy javaslattal; a széthúzó, hóbortos céloknak ez a hemzsegése magát a finalitás gondolatát szünteti meg, és aszellem nevetséges hittételévé fakítja.

Mindenkire ránehezedik az az egységnyi szerencsétlenség, ami az ember, mint jelenség. Az idő múlásának egyetlen értelme tovább sokszorozniaz egységnyi adagot, vég nélkül növelni e két lábon járó szenvedések számát, melyek minden támasztéka egy maréknyi anyag, a keresztnév adtagőg és a megfellebbezhetetlen magány.)

TŰRŐKÉPESSÉGÜNK NYITJA

Ha valaki megtehetné, hogy részvéttől túltengő képzelete révén nyilvántartásba vegyen minden szenvedést, jelenvalóként élje át valamely pillanatminden kínkeservét és szorongását - feltéve persze, hogy ehhez fogható lény létezhetne -, a szeretet szörnyetege lenne, és a szív történelméneklegnagyobb áldozata. Ám hasztalan ekkora képtelenséget kitalálnunk. Elég az is, ha saját magunkat veszszük vizsgálat alá, ha elvégezzük sajátrémületeink régészeti feltárását.

Ha nem késztet megtorpanásra a napok kínszenvedése, az arra vall, hogy saját fájdalmainkat leszámítva menetelésünknek semmi sem állja útját;úgy találjuk, hogy a mások fájdalmaira magyarázat is van, és túl is lehet jutni rajtuk: meggyőződésünk, hogy csak azért szenvednek, mert nincsbennük elég akaraterő, bátorság, vagy józanság. Minden szenvedés jogosultnak és nevetségesen érthetőnek tűnik, kivéve a sajátunkat; ellenkezőesetben a gyász lenne csapodár érzelmeink között az egyedül állandó. Mi azonban csak magunkat gyászoljuk. Ha képesek lennénk megérteni ésszeretni a körülöttünk vonszolt haláltusák végtelen sokaságát, az összes élőhalottat, annyi szívre lenne szükségünk, ahányan a szenvedő lényekvannak. Ha pedig természetfeletti emlékezettel jelenvalóként tudnánk tárolni minden egykori kínszenvedést, összerokkannánk a teher súlya alatt. Azéletet csak képzelőerőnk és emlékezetünk korlátoltsága teszi lehetővé.

Erőnket a feledésből merítjük, és a párhuzamos sorsok sokféleségének átlátására való képtelenségünkből. Senki sem élné túl az egyetemesfájdalom egyetlen pillanatba sűrített felfogását, a szívek ugyanis úgy vannak gyúrva, hogy csak bizonyos mennyiségű szenvedés befogadásáraalkalmasak. Mintha csak az anyag szabna határt tűrőképességünknek; pedig a szív fájdalma úgy terjeszkedik, hogy nemcsak eléri, de olykor át islépi e határokat: legtöbbször ez váltja ki összeomlásunkat. Innen származik az a benyomásunk, hogy minden fájdalom és minden bánat végtelen.És valóban az, ám egyedül a mi számunkra, korlátok közé szorult szívünknek; de lenne bár szívünk akkora, mint a tágas tér, bajaink még tágasabbteret igényelnének, mivel minden fájdalom a világgal ér fel, és minden bánat újabb mindenséget követel magának. Az értelem hiába igyekszikrávilágítani, mennyire parányi méretűek a velünk megesett balesetek; mindent kozmikussá növesztő hajlamunkkal szemben vereséget szenved.Ezért van az, hogy a valódi őrület kiváltója sohasem az agy véletlen vagy végzetes károsodása, hanem a szív által a térről alkotott téves felfogás…

MEGSEMMISÜLÉS - MEGVÁLTÁS ÚTJÁN

Bármely üdvtannak csak akkor lehet értelme, ha a létezés és a szenvedés közti egyenletből indulunk ki. Ehhez az egyenlethez nem hirtelenfelismerés, nem is sorozatos okoskodás útján jutunk, hanem minden átélt pillanat öntudatlan kiértékelésével, összes tapasztalatunkfelhasználásával, a legjelentéktelenebbtől a sorsdöntőkig. Miközben magunkban hordozzuk csírájukban a csalódásainkat és mintegy szomjazzuk,hogy kivirágozzanak, a vágy, hogy a világ lépten-nyomon rácáfoljon reményeinkre, megsokszorozza a rossz kéjes igazolódásának alkalmait. Azérvek csak később kerülnek elő; lám, épülőfélben a doktrína: már csak a bölcsesség” veszélye van hátra. És mi van akkor, ha nem kívánunkmentesülni a szenvedéstől, sem felülkerekedni az ellentmondásokon és az ellentéteken, és ha a befejezetlenség árnyalatait és az érzelmidialektikákat többre tartjuk egy fenséges zsákutca egyformaságánál? Az üdvözléssel minden véget ér; mi is. Aki már üdvözült, merheti-e mégélőnek nevezni magát? Csak azok élnek valódi életet, akik a vallástalanság mintegy vallásos kísértésében elutasítják a szenvedéstől valómegváltást. Az üdvözülés gondolata csak a gyilkosokat és a szenteket háborgatja, azokat, akik megölték a teremtettembert, vagy túlléptek rajta; atöbbiek - megannyi holtrészeg - fetrengenek a tökéletlenségben…

A megváltásról szóló összes tanítás hibája, hogy eltörli a költészetet, mivel azt a befejezetlenség levegője élteti. A költő önmagát árulná el, hamegváltás után sóvárogna: az üdvözülés a dal halála, a művészet és a szellem tagadása. Hogyan érezhetnénk közösséget egy beteljesüléssel? Afájdalmainkat finomíthatjuk, gyomlálgathatjuk, de van-e más módja megszabadulnunk tőlük, mint saját magunk felfüggesztése? Szót fogadva azátoknak, csak annyiban létezünk, amennyiben szenvedünk. - Csakis az általa befogadott elviselhetetlen mértékében tud a lélek felemelkedni - és

elpusztulni.

AZ ELVONT MÉREG

Még körülírhatatlan bajainkat, a testivé fajuló homályos nyugtalanságunkat is érdemes fordított művelet útján alávetni az értelem tevékenységének.Miért is ne ajándékoznánk az Unalomnak - e tautologikus világ-érzékelésnek, az idő mogorva kígyózásának - egy szórakoztató elégia méltóságát,és környékeznénk meg a tiszteletreméltó meddőség kísértésével? A lélek ugyanis, ha nem folyamodunk valami nálánál magasabb rendűhöz,belevész a húsba - és attól kezdve az élettan mondja ki filozófiai bódulatunk végszavát.

A közvetlenül ölő mérgeket szellemi csereértékké tenni, az érzékelhető romlásból eszközt kovácsolni, minden érzelem és minden érzékeléstisztátalanságát normákkal fedezni: olyan kielégítése ez a szellem elegancia-igényének, hogy emellett a lélek - e patetikus hiéna - csak feneketlenés baljóslatú. Az önmagában vett szellem más, mint felületes, nem is lehet, hiszen természetéből adódóan a fogalmi eseményeknek csak azelrendezésére van gondja, nem pedig azok folyományaira az általuk jelölt dolgok területén. Állapotaink iránt csak annyiban érdeklődik, amennyireát lehet őket lényegíteni.

Melankóliánk így felpárolog a zsigereinkből, és belevegyül a kozmikus ürességbe; a szellem viszont csak úgy fogadja magához, ha lepárlódikbelőle mindaz, ami érzékeink esendőségéhez kötötte; aztán értelmezi; az pedig ekképp kifinomulva nézőponttá válik: kategoriális mélabúvá. Azelmélet elcsípi és lecsapolja a bennünk keringő mérgeket, és ettől máris kevésbé mérgezőek. Ez lezüllés felfelé, lévén a vegytiszta szédületetkedvelő szellem esküdt ellensége mindennek, ami erőteljes.

A BOLDOGTALANSAG TUDATA

Az elemek és az események - minden összejátszik, hogy megsebezzen. Körülbástyáznád magad a megvetéssel, elzárkóznál az undorerődítményébe, emberfeletti közönyről álmodozol? Az idő visszhangjai odáig üldöznének, ahol már nem te vagy, csak a hiányod… S mikor mársemmi sem gátolja, hogy kivérezz, maguk a gondolataid fognak vörösre színeződni, vagy daganatokként egymás nyomába tolakodni. Apatikákban nem találni gyógyszert a létezésre, csak szájhősöknek készült flastromot. De hol az ellenmérge a kristálytiszta, végtelenül tagolt, büszkeés magabiztos reménytelenségnek? Minden teremtmény boldogtalan; de hány van tisztában ezzel? A boldogtalanság tudata túlságosan hevenybetegség, semhogy a haláltusák számtana, vagy a Gyógyíthatatlan anyakönyvei feltüntetnék. Csorbítja az alvilág tekintélyét, és idillé varázsolja azidő mészárszékeit. Micsoda bűn terhel, hogy megszülettél, mi az a gaztett, amiért létezel? Fájdalmad éppoly indokolatlan, mint sorsod. Igazánszenvedni annyit jelent, mint az okság mentsége nélkül elfogadni a sok rossz ostromát, mintha az eszelős természet kedvezése, mintha fordítottelőjelű csoda lenne…

Megannyi vessző az ember az Idő körmondatában, te pedig ponttá merevedsz, hogy befejezd.

GONDOLKODÁS INDULATSZAVAKBAn

A végtelen gondolata alighanem a lankadás napján pattant ki, amikor a mértan tudományába kósza bágyadtság szivárgott, az első megismerésiaktus pedig egy olyan pillanatban, amikor a beidegződések némaságát baljós remegés zavarta meg, és az érzékelés elszakadt tárgyától. Mennyiutálkozást vagy nosztalgiát kellett felhalmoznunk, míg végül ráébredtünk magányunkra, arra, hogy tragikusan fölötte állunk az evidenciának! Egyelfeledett sóhaj késztetett, hogy túllépjük a közvetlen adottságot; máskor elég volt a banális kimerültség, hogy elszakadjunk valamely tájtól vagyszemélytől; alig hallható nyöszörgés választott le a szelíd vagy könnyes ártatlanságról. Mindezen alkalmi eltávolodás összege - napjaink és éjeinkmérlege - teszi ki azt az eltérést, amely a világtól megkülönböztet bennünket - és amelyet a szellem próbál csökkenteni és törékenyméretarányainkhoz igazítani. De a sok belefáradás munkája érezteti hatását: merre keressük még talpunk alatt az anyagot?

Kezdetben azért gondolkodunk, hogy kiszabaduljunk a dolgok szorításából; aztán ha már túlságosan elrugaszkodtunk, azért, hogy belemerüljünk akitörésünk okozta bánatba… Ettől kezdve fogalmaink álcázott sóhajokként kapcsolódnak egymásba, összes reflexiónk egy-egy indulatszóthelyettesít, a logika méltóságát pedig maga alá temeti a siránkozás hangja. A gondolat megfakul a gyász színeitől: nincs bekezdés, amelyet neöntene el a temető, nincs intelem, amelyen ne érződnék a rothadás bűze, és még az időtlen kristályon is átdereng az őszutó… A szellem védtelen arázúduló miazmákkal szemben, hisz ahonnan feltörnek, a legromlottabb hely égen és földön, a gyöngédségben megbúvó őrület zuga, az utópiákpöcegödre, az álmok lárvafészke: tulajdon lelkünk. Még ha képesek lennénk is megváltoztatni a világegyetem törvényeit, vagy a szeszélyeitelőrelátni, ő, saját lelkünk akkor is igába hajtana bennünket szüntelen panaszával, ragaszkodásával az elvhez, hogy bukás vár rá. Mert van-e nemelveszett lélek? Hadd lássam, hadd vegyem jegyzőkönyvbe - hátha mindjárt nyomába ered a tudomány, a szentség buzgalma, meg a komédia!

A HOMÁLY APOTEOZISA

A homályos iránti viszonyulásuk módjából a népekről - inkább, mint az egyes emberről - lényegi felismerésekre juthatunk. Az evidenciák,amelyekben élnek, csak átmeneti alkatuk, peremük, látszataik feltárására alkalmasak.

Amit egy nép ki tud fejezni, csak történeti értékre tarthat számot: ez pusztán a valamivé válás folyamatában elért sikere; de amit nem tud kifejezni -az örökkévalóságban zajló kudarca - az épp eredménytelen szomjúhozása önmaga után, s mivel igyekezete tehetetlen, hogy a kifejezés révénkimerítse magát, beéri ehelyett néhány szóval - utalásokkal a kimondhatatlanra…

Sóvárgás: Sehnsucht-Yearning-Saudade. Értelmen túli csavargásaink során hányszor kerestünk háborgásainkra megnyugvást e szavakárnyékában! Hangzatos gyümölcsök túlérett szívek számára! Lebbentsük fel a fátylat ezekről a szavakról: vajon ugyanaz a tartalmuk? Lehetséges-e, hogy a meghatározatlan egyazon tövéről sarjadt verbális lombozatban ugyanaz a jelentés keljen életre és lelje halálát? Elképzelhető-e, hogyegymástól ilyennyire elütő nemzetek egyféleképpen élnék meg az elvágyódást?

Aki azon iparkodnék, hogy meglelje az elvágyódás betegségének meghatározását, azt maga alá temetheti egy rosszul megtervezett épület. Ha azeredetét kutatjuk a határozatlan homály e kifejezéseinek, érzelmeinkben kell visszautat találnunk lényegük felé, elmerülnünk abban, amire nincs szó,és be kell érnünk a fogalmak foszlányaival. Mihelyt feladtuk az elmélet magabiztosságát és a megismerhetőség gőgjét, kísérletet tehetünk arra,hogy mindent felfogjunk, de csak a magunk számára. Ekkor már örömünket leljük a kifejezhetetlenben, napjainkat a felfoghatóság peremén töltjük,és hempergünk a fenség külvárosában. Aki el akarja kerülni a meddőséget, annak az értelem küszöbén kell keresnie a kibontakozást…

Várakozásban és a még el nem érkezettben élni egyet jelent azzal, hogy elfogadjuk azt a serkentő hatású egyensúlyzavart, mely együtt jár a jövőképzetével. Minden elvágyódás a jelen meghaladása. Még a megbánás alakjában is őriz egyfajta dinamikus jelleget: szeretnénk erőt venni amúlton, visszamenőleg cselekedni, és szembeszegülni a visszafordíthatatlannal. Tartalmat csak úgy nyer az élet, ha erőszakot tesz az időn. Amáshol” rögeszméje voltaképp a jelen lehetetlensége; ez a lehetetlenség pedig maga az elvágyódás.

Van abban valami árulkodó, hogy a meghatározatlanhoz kötődő tökéletlenséget a franciák soha nem voltak hajlandók átérezni, és még kevésbéátültetni a gyakorlatba. Közösségi formában ez a betegség Franciaországban egyszerűen ismeretlen: amit ők cafard-nak, vagyis nyomotthangulatnak neveznek, annak nincs metafizikai vetülete, az unalmat pedig kiváltképp tudják irányítani. Nem akarják semmilyen módon kedvüketlelni a Lehetségesben; a veszélyeivel való cinkos egyetértést még a nyelvükből is kisöpörték. Van-e még egy nép, amelyik ennyire jól érzi magát anagyvilágban, amelyik számára az otthon fogalma annyira tartalmas és súlyos, amelyik az immanenciában több vonzerőt találna?

Csak az tud valami gyökeresen más után vágyakozni, akitől megvonták a teret és az időt, aki az adott hellyel és időponttal szemben a

legcsekélyebb rokonságot tarja fenn. Annak, hogy Franciaország történelmében oly kevés a töréspont, ez a saját lényegéhez való hűség az oka,amely hízeleg a tökéletesség iránti vonzódásunknak, ám leszereli igényünket a befejezetlenre, ami a tragikus világnézet velejárója. Az egyetlenfertőző dolog Franciaországban a józanság, a rettegés, nehogy az embert becsapják, nehogy áldozata legyen valaminek, bármi is az. Egy franciaa kalandot is csak tudatosan vállalja; ő dönt úgy, hogy hagyja magát átejteni; ő maga köti be a szemét; az öntudatlan hősiesség szerinte joggalnevezhető ízléstelenségnek, minden eleganciát nélkülöző önfeláldozásnak. Csakhogy az élet brutális kétértelműsége szüntelenül azt követeli, hogytúlnyomórészt felindulásból, nem pedig akaratlagosan legyünk holttestek, metafizikai balekok.

Míg a franciák túlterhelték világossággal az elvágyódást, s ezzel meghitt és veszélyes varázserőktől fosztották meg, a Sehnsucht épp ellenkezőleg,felöleli a Szülőföld - Heimat- és a Végtelen közt csapongó német lélek összes feloldhatatlan konfliktusát.

Hogyan is találhatna megnyugvásra a német lélek? Egyfelől el akar merülni a szív és a föld osztatlanságában; másfelől olthatatlan szomjúsággalfalja a teret. Mivel pedig a kiterjedésnek nincsenek határai, és ezért csak növeli a hajlamot az újabb bolyongásra, ahogy haladunk előre, a célegyre távolodik. Ebből ered az egzotikum kedvelése, az utazási szenvedély, a tájban mint látványban való gyönyörködés, a belső forma hiánya, aszövevényes mélység, mely egyszerre csábító és taszító. A Szülőföld és a Végtelen közötti feszültséget nem lehet feloldani: olyan ez, mintha valakiegyidőben volna tősgyökeres és gyökértelen, mégsem tudná összebékíteni a családi fészek és a messzeség hívását. Vajon az imperializmus - eza végső lényegében gyászos állandó - nem épp a Sensucht durván kézzelfogható, politikai lefordítása?

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen történelmi következményekkel járnak a lélek bizonyos közelítő becslései. Márpedig az elvágyódás ezekegyike; meggátolja, hogy nyugalmat leljünk a létezésben vagy az abszolútumban; arra kényszerít, hogy a bizonytalanban lebegjünk, kimozduljunkeresztékeinkből, és fedezék nélkül éljünk az időben.

Aki elszakad a földtől, és száműzöttként, gyökereitől elvágva bolyong az időben, az visszakívánkozik az elkülönülés és a kiszakadás előttiőseredeti forrásokhoz. Az elvágyódás pedig pontosan az otthontól való örökös távollét érzése; és mivel hiányzanak belőle az Unalom fénylőarányai csakúgy, mint a Szülőföld és a Végtelen ellentétének tételezése, ezért visszafordulásként nyilvánul meg a végeshez, a közvetlenhez, a földhívó, anyai szavához. Akár a szellem, a szív is utópiákat szövöget: mind közül a leghóbortosabb az anyaöl-mindenség, amelyben kipihenjükönmagunk terhét, fáradt fejünket e kozmikus kispárnára hajtva.

A nosztalgikus elvágyódás nem valami kézzelfoghatóra, hanem egyfajta elvont melegségre irányul, amely elüt az időtől, és közel áll a paradicsomelőérzetéhez. Ami a létezést mint olyat nem fogadja el, a teológiával határos. Az elvágyódás: érzelmes teológia, amely a vágy építőkockáiból emelAbszolútumot, Istene pedig a levertség létrehozta Meghatározatlan.

MAGANY: AZ ERETNEK SZÍV

Pusztulás vár ránk, valahányszor nem csodaként tárul fel előttünk az élet, valahányszor a pillanat nem természetfeletti borzongás terhét nyögi. Deelőidézhetők-e újra meg újra a mámor másodpercei, a teljességérzet, a vulkáni villanások, az áhítat e csodatettei, melyek Istent lefokozzák azagyagból gyúrt ember járulékává? Miféle csellel éleszthetjük újjá ezt a tündöklést, amely még a zenét is felszínesnek láttatja, a bensőnkben áradóorgonahang selejtjének?

Nem áll hatalmunkban visszaemlékezni arra az elragadtatásra, amely egyidejűleg támadt bennünk a mozgás kezdetével, uraivá tett az idő elsőpillanatának, és pillanatnyi kézműveseivé a Teremtésnek. Mára a Teremtés számunkra csupasz, egyszínű valóság: azért élünk, hogy leszokjunk azeksztázisról. És nem a csoda hagyományunk és lényegünk meghatározó eleme, hanem az ember kérődzésének egyedüli tárgya, a kiürült,lobogását vesztett világegyetem, amelyet elnyel tulajdon hiánya: magányos mindenség áll szemben a magányos szívvel, s arra rendeltetett egyik is,másik is, hogy széthúzzon, és szembenállását a végső elkeseredésig feszítse. Mikor a magány addig a pontig fokozódik, hogy már nem annyiratény számunkra, mint inkább kizárólagos hitünk, többé nem tartunk össze a nagy egésszel: a létezés eretnekei lettünk, kiűzettünk az élőkközösségéből, ahol az egyedüli erény zihálva várakozni valami egyébre, mint a halál. Mi viszont, akik kibújtunk e várakozás bűvöletéből, és hátatfordítottunk az illúzió egyetemességének, a legeretnekebb szektába tartozunk, hiszen a lelkünk maga is eretnekség szülöttje.

( Mikor a lélek a kegyelem állapotába kerül, szépsége oly emelkedett és oly csodálatraméltó, hogy összemérhetetlenül magasabb rendűmindannál, ami csak szép a természetben, és ekképp maga felé fordítja az Isten és az Angyalok gyönyörködő tekintetét.” Loyolai Ignác)

Magam is megpróbáltam eljutni valamiféle kegyelem állapotába; leszámolni a kérdésekkel, és eltűnni a tudatlan fényességben, bármely fényben,mely megveti az értelmet. De hogyan érhető el a földi nyűgök fölött szárnyaló boldog sóhaj, ha egyszer nem ragyog az emberre semmiféleszépség” fénye, az Isten és az Angyalai pedig vakok?

Hajdan, mikor Szent Teréz, Spanyolország és a te lelked védőszentje olyan utat írt elő számodra, amelyet kísértések és mámorok szegélyeztek, aföldöntúli szakadék úgy bűvölt el, mintha a zuhanás az egekbe röpítene. Azok az egek azonban - s velük a kísértések és a mámorok - eltűntek, ajeges szívekben pedig örökre kihunyt az Avilai lángolása.

Miféle furcsasága a sorsnak, hogy bizonyos emberek, mihelyt valamely hit karnyújtásnyira van tőlük, visszahátrálnak, és arra az útra térnek, melycsak önmagukhoz vezethet - azaz sehová? Vajon a félelem okozza, hogy a kegyelem közegében a maguk saját erényei elvesznének? Mindenember a benne rejlő mélység rovására járja be a maga útját, minden ember önmagát tagadó misztikus: elszalasztott kegyelmek és lábbal tiporthittitkok népesítik be a földet.)

AZ ALKONY GONDOLKODÓI

Odalett Athén, és vele a megismerés kultusza. A nagy rendszerek ideje lejárt: mivel a fogalmak tartományára korlátozódtak, kirekesztettékmagukból a vívódást, a megváltás keresését, a fájdalom feletti kusza elmélkedést. Miután az elmúlásra ítélt városban minden, ami az emberreltörtént, átminősülhetett elméletté, a filozófia ősi kérdéseinek helyét most már átvehette bármi, a tüsszentés éppúgy, mint a halál. A gyógyírrögeszméje valamely civilizáció végét jelzi; az üdvözülés gondolatával lezárul a filozófia. Platón és Arisztotelész még csak az egyensúly kedvéértengedett az ilyen irányú érdeklődésnek; őutánuk minden téren ez vált elsődlegessé.

A lealkonyuló Róma nem kapott Athéntól mást, csak hanyatlása visszhangjait és végkimerülése visszfényét. Mikorra a görögök kételyeiketmegsétáltatták szerte a Birodalomban, a színfalak mögött már eldőlt, hogy a Birodalom ugyanúgy megingott, akárcsak a filozófia. Miután mindenkérdésről azt tartották, hogy jogosult, formális korlátok babonája többé nem állhatta útját az önkényesen összehordott furcsaságok burjánzásának.Az epikureizmusnak és a sztoicizmusnak nem volt nehéz beszivárognia: az erkölcstan lépett az absztrakt építmények helyébe, az elkorcsosultérvelés pedig a gyakorlat eszközévé vált. Az epikureusok és a sztoikusok, kezükben a boldogság” receptjeivel, a bölcsesség szakértőiként róttákRóma utcáit, előkelő sarlatánok gyanánt, akik azért bukkantak fel a filozófia peremvidékén, hogy gyógyulást hozzanak a kezelhetetlenül mindenütteluralkodó lankadásra. Csakhogy gyógymódjuk nélkülözte a mitológiát és ama furcsa történeteket, amelyek az egyetemes elpuhultság közepettekésőbb fő erősségévé váltak egy távolabbról származó, s az árnyalatokra nem sokat adó vallásnak. A bölcsesség a kiszenvedő civilizációkvégszava, a történelmi naplementék nimbusza. Világlátássá érlelt kimerültség, végsőkig vitt türelem más, frissebb istenek eljövetelét- és abarbarizmust - megelőzően; hiábavaló próbálkozás egyben, hogy dallam zengjen a kimúlást mindenünnen kísérő hörgések közepette. A Bölcsugyanis - az áttetsző halál elméletalkotója, a közöny hérosza, a filozófia végső állapotának, elfajulásának és kiüresedésének jelképe - megoldottasaját halálának kérdését - és ezzel minden kérdésnek véget vetett. Magán viseli a nevetségesség ritkább jegyeit is, s ekként olyan határeset, ami-lyen csak történelmi véghelyzetekben fordul elő, mint az általános patológia rendkívüli igazolása.

Mivel a mi helyzetünk szimmetrikus az antik agóniával, azonos betegségekben szenvedünk, és hasonlóan kikerülhetetlen bűvöletek sújtanak, mi isszemmel kísérhetjük, amint a nagy rendszereket eltörli saját korlátozott tökéletességük. Számunkra is minden alkalmas tárgya lehet a méltóságátés szigorát vesztett filozófiának… A gondolkodás személytelen sorsa ezernyi lélekbe, a Gondolat ezernyi megaláztatásába szóródott szét… SemLeibniz, sem Kant, sem Hegel nem tud már rajtunk segíteni. Önnön halálunkkal jöttünk a filozófia kapui elé, és e korhatag kapuk, amelyek immárnem őriznek semmit, maguktól feltárulnak, s bármi lehet a filozófia tárgya. A bekezdések helyét átveszi a kiáltás, az eredmény pedig a fundusanimae filozófiája, amely a maga belső tartalmát illetően a történelem látszatainak és az idő külszínének felel meg.

Akár láz hajt bennünket, akár megvetés, mi is a boldogságot” keressük: ha lenézzük, annak jele, hogy még emlékszünk rá, s ha elutasítjuk is,gondolataink körülötte keringenek; mi is az üdvözülés” nyomában járunk, ha nem másért, akkor azért, mert nem kérünk belőle. Egy túlérett Korszaknegatív hőseiként pedig egyben kortársai is vagyunk: aki elárulja korát és aki rajong érte - bár e kettő látszólag ellentétes -, egyaránt a benne valórészvételét fejezi ki. Ki ne fedezné fel magában az emelkedett törődöttség, a kifinomult rozzantság, az időtlen babérok utáni ácsingózás jeleit,egyszóval mindazt, ami a bölcsesség útját egyengeti? Ki ne érezné magát feljogosítva, hogy az őt körülvevő ürességben mindent kimondjon, mégmielőtt a világ szertefoszlik valamely abszolútum vagy újmódi tagadás hajnali fényében? A látóhatáron mindig ott dereng egy isten fenyegető árnya.Már kívül estünk a filozófián, mivel hozzájárulásunkat adtuk kimúlásához. Vigyázzunk, nehogy az isten beférkőzzön gondolatainkba, őrizzük megkételyeinket, ragaszkodjunk az egyensúly látszatához és az immanens sors kísértéséhez, hisz minden önkényes, kerge vágy is többet ér avaskalapos igazságnál. Váltogatjuk a gyógyszereket, de egyik sem hatékony, egyik sem megfelelő, mert nem bízunk eléggé sem a keresettmegnyugvásban, sem a kedvtelésekben, amiket hajszolunk. Csapodár bölcsek - mi vagyunk a modern Rómák epikureusai és sztoikusai…

AZ ÖNPUSZTÍTÁS ERŐFORRÁSAI

Mi, börtönben születettek, a vállainkra és a gondolatainkra nehezedő terhek alatt egyetlen napnak sem érnénk meg a végét, ha a kiszálláslehetősége nem késztetne arra, hogy másnap mindent újrakezdjünk. Bilincseivel és fojtogató levegőjével a világ mindentől megfoszt, csak a sza-badságot hagyja meg, hogy végezzünk magunkkal; e szabadság jóvoltából pedig akkora erővel és gőggel telünk el, hogy azok felülkerekednek aterheken, amelyek alatt roskadozunk. Ha valaki abszolút értelemben azt teheti magával, amit akar, és mégsem él ezzel a hatalommal - van ennéltitokzatosabb képesség? Az öngyilkosság lehetőségének vigasza határtalan térré tágítja az odút, ahol fulladozunk. Önmagunk elpusztításánakgondolata, az erre alkalmas eszközök sokasága, elérhetősége és közelsége egyszerre tölt el örömmel és iszonyattal; hisz semmi sem egyszerűbbés borzalmasabb, mint az a tett, amellyel visszavonhatatlanul határozunk magunkról. Egyetlen pillanat - és véget vetettünk minden pillanatnak;maga Isten sem képes erre. De mi, hetvenkedő démonok, egyre csak halogatjuk végóránkat: ugyan hogy is mondanánk le arról, hogyszabadságunkat bontogassuk, fennhéjázásunkat villogtassuk?

Aki még sohasem gondolkodott el önmaga megsemmisítésén, aki még soha nem érzett magában indíttatást, hogy a kötél, a golyó, a méreg, atenger segítségéhez forduljon, az nem több ocsmány gályarabnál, a kozmikus tetemen araszoló féregnél. Ez a világ elvehet tőlünk mindent,megtilthat mindent, de senkinek sem áll hatalmában meggátolni, hogy eltöröljük magunkat a föld színéről. Megannyi eszköz áll készenlétben,megannyi mélység erre szólít; de minden ösztönünk ellene fordul. Ez az ellentmondás kiúttalan konfliktust szül elménkben. Mire elkezdjükvégiggondolni, mi is az élet, mire felfedezzük végtelen ürességét, ösztöneink ekkorra már átvették tetteink irányítását és véghezvitelét; ők fogjákvissza a röpülni kész ihletet és az elszakadás rugalmas készségét. Ha születésünk pillanatában ugyanannyira tudatosak lennénk, mint a kamaszkorvégén, több mint valószínű, hogy az ötéves korban elkövetett öngyilkosság nemcsak megszokott jelenség, hanem becsületbeli ügy volna.Csakhogy túl későn térünk észhez, és szembetalálkozunk azon évek sorával, amelyeket egyedül az ösztönök termékenyítettek meg, ezek viszontelszörnyednek az elmélkedéseinkből és csalódásainkból leszűrt következtetésektől. Ellenállásba is kezdenek; csakhogy időközben mi márelnyertük a szabadság tudatát, és ezzel hatalmunkban áll meghozni azt a döntést, amely csak annál csábítóbb, hogy nem élünk vele. Ez kényszerítrá, hogy elviseljük a nappalokat, s a náluk is terhesebb éjszakákat; nem vagyunk többé földönfutók, sem a balsors kárvallottjai: mindent felülmúlóerőforrások állnak rendelkezésünkre. S még ha sohasem aknázzuk is ki őket, és a hagyományhoz híven adjuk ki lelkünket, lemondásaink kö-zepette legalább birtokunkban volt egy kincs: elvégre van-e nagyobb gazdagság annál, hogy mindannyian magunkban hordozzuk tulajdonöngyilkosságunkat?

A vallások azért tiltják, hogy életünknek önkezünkkel vessünk véget, mert ebben az engedetlenség példáját látták, amely megalázza a templomot

és az isteneket. Az egyik Orleans-i zsinat még a gyilkosságnál is nagyobb bűnnek minősítette az öngyilkosságot, hisz a gyilkos megbánhatja tettét,és így üdvözülhet, aki viszont eldobja az életet, az túllép az üdvözülés határain. De vajon az öngyilkos tett eredeténél nem szintén az üdvözülésttaláljuk, annak egy radikális elgondolását? Vajon a nemlét ne érne annyit, mint az örökkévalóság? A magányos lény nem érzi szükségét annak,hogy a mindenséggel háborúzzon; ultimátumot saját magához intéz. Minek áhítozna továbbra is az után, hogy örökké legyen, ha példátlan tetténekpillanatában abszolút módon önmaga volt. Az eget és a földet ugyanúgy utasítja vissza, mint önmagát. Ha nem egyéb, része lehetett a szabadságama teljességében, mely hozzáférhetetlen mindazoknak, akik végeérhetetlenül a jövőben keresik…

Mai napig sem akadt még klérus vagy hatóság, amely az öngyilkosság ellen bár egyetlen helytálló érvet fel tudott volna mutatni. Mit isválaszolhatnánk annak, aki tovább már képtelen elviselni az életet? Senki sem veheti a nyakába mások terheit. És ugyan mekkora erőt szegezhetszembe a dialektika a cáfolatnak ellenálló szenvedések özönével, a vigaszra hiába váró evidenciák ezreivel? Az öngyilkosság egyike az embermegkülönböztető sajátosságainak, és az ő felfedezése; egyetlen állat sem képes rá, az angyalok pedig épp csak hogy megneszelték; nélküle azemberi valóság kevésbé volna érdekes és látványos: hiányozna az a különös légkör belőle, meg a gyászos kimenetelű lehetőségek sora,melyeknek megvan a maguk esztétikai értéke, már csak amiatt is, hogy a tragédiát új megoldásokkal, a végkifejlet nagyobb változatosságávalgazdagítják.

Az ókor bölcsei, akik öngyilkosságuk elkövetésében az érettség bizonyítékát látták, kidolgozták annak fegyelmét, amit azonban a modernekelfelejtettek. Mi, akikre jellegtelen agónia vár, sem a végpontjaink közti távolságot nem magunk szabjuk meg, sem azt nem mi döntjük el, hogyanveszünk búcsút a világtól; a végső óra nem a mi végóránk: hiányzik belőlünk az egyszeri kezdeményezés kiválósága - amely jóvátehetné a sótlanul,tehetség nélkül leélt életet -, és szintúgy hiányzik belőlünk a fennkölt cinizmus, az elmúlás művészetének antik pompája. A kétségbeesés öreg rókáivagyunk, önmagukkal kibékült hullák, akik mindannyian túlélik saját magukat, és csak azért halnak meg végül, hogy eleget tegyenek egyhaszontalan formaságnak. Mintha az életünk csak arra volna jó, hogy minél inkább hátráltassa a percet, amikor végre megszabadulhatunk tőle.

ELLENLABAS ANGYALOKNem könnyű a legkevésbé filozofikus hajlamú angyal lázadásáról úgy mondani ítéletet, hogy abba ne vegyüljön némi szimpátia, elképedés ésvisszatetszés. A mindenségen az igazságtalanság az úr. Ami csak benne épül vagy szétesik, az mind magán viseli valami tisztátalan törékenységbélyegét, mintha az anyag az űr bensejében dúló botrány gyümölcse lenne. Minden élőlény egy másik élőlény agóniájából meríti táplálékát; mindenpillanat vámpírként tapad a vérszegény időre; a világ a sírógörcsök gyűjtőmedencéje… Ezen a vágóhídon ugyanúgy hiábavaló, ha ölbe tesszük akezünket vagy ha kardot rántunk. Nincs az a büszke dühkitörés, amely megrázná a tér eresztékeit, vagy megnemesítené a lelkeket. Az ismeretlentörvényt, amely szerint diadalok és kudarcok váltakoznak, sorsnak nevezzük, és filozófiai felvértezettség hiányában ezt a szót használjuk,valahányszor úgy érezzük, hogy tartózkodásunk idelenn vagy bárhol egyebütt kilátástalan, olyan, mint holmi ésszerűtlen, meg nem érdemelt átok. Asors - a legyőzöttek kulcsszava. Külön szókészletet gyártunk a Helyrehozhatatlanra, és nyelvi leleményekben. a szerencsétlenségeink fölé helyezettegyértelmű megnevezésekben keresünk enyhülést. A szavak kegyesek: vékonydongájú valóságuk átejt és megvigasztal…

Ezért van az, hogy bár semmit sem képes akarni, mégis a sors akarta mindazt, ami történik velünk… Rajongunk az Értelmetlenért, mint amagyarázat egyedüli módjáért, s elnézzük, amint újabb súlyokat rak sorsunk mérlegére, melynek serpenyőjébe csakis egyazon fajtájú, negatívegységek kerülnek. Honnan meríthetne erőt a gőg, hogy szembeszálljon mindazon hatalmakkal, melyek így döntöttek, mi több, nem is tehetőkfelelőssé döntésükért? Ki ellen viseljünk háborút, ki ellen indítsunk támadást, mikor igazságtalanság járja át a tüdőnkbe szívott levegőt éppúgy, minta gondolatban bejárt teret, vagy a csillagok csendjét és döbbenetét? Lázadásunk ugyanolyan rosszul van kitervelve, mint a világ, amely kiváltotta.Hogy is vállalkozhatnánk a világ ferdeségeinek orvoslására, ha a halálos ágyon fekvő Don Quijotéhoz hasonlóan magunk is

túljutottunk már az őrültségen, és annyira kimerültünk,

hogy sem erőnk nincs, sem illúzióink nincsenek további utak, küzdelmek és vereségek elviseléséhez? És hogyan találjunk vissza a lázadó angyalfriss felbuzdulásához, aki akkor, az idők hajnalán semmibe vette ezt a bűzhödt bölcsességet, melytől fulladozik a lendületünk? Honnan merítsünkpezsdítő, vakmerő kedvet, hogy megbélyegezzük a többi angyal alkotta nyájat, hiszen aki idelenn társukat követi, az csak még mélyebbre zuhan,minthogy az emberek igazságtalansága hű utánzata az Istenének, és minden zendülés a végtelennel fordítja szembe a lelket, amely szétroncsolja?Ki merné a névtelenségbe süllyedt angyalokat - akik Isten által mindörökre győztesek és legyőzöttek, akik időtlen szárnyaik alatt kuporogva gyá-szos furcsaságokra érzéketlenül folytatják a földi nyomorúságokkal párhuzamos álmukat -, ki merné őket kővel megdobálni, kihívóan megszakítaniszendergésüket? A lázadás-a bukás állapotának büszkesége - csak hasztalanságából nyeri nemességét: a szenvedés felszítja, majd magárahagyja; a láz fellelkesíti, a csalódás pedig letöri… Nem is lehet értelme egy érvénytelen világegyetemben…

(E világ olyan, hogy benne semmi sincs a helyén, elsőként maga a világ. Nincs is mit csodálkoznunk az emberi igazságtalanság színjátékán. Atársadalom rendjét egyformán hiábavaló elfogadnunk vagy elutasítanunk: akár jobbra, akár rosszabbra fordul, kénytelenek vagyunk ugyanazzal akétségbeesett konformizmussal elviselni a változásait, mint amellyel a születést, a szerelmet, az éghajlatot és a halált is elviseljük. Az élet törvényeia bomlás jegyében állnak: porból lettünk, de közelebb is maradunk hozzá, mint az élettelen tárgyak a maguk porához, és előttük is múlunk ki,miután befutjuk pályánkat a látszólag elpusztíthatatlan csillagok tekintetétől kísérve. De ezek is elporladnak egyszer abban a világegyetemben,amelyet csak az emberi szív vesz komolyan, mígnem keserű fájdalommal fizet azért, hogy hiányzott belőle az irónia…

Senki sem hozhatja helyre az Isten és az emberek igazságtalanságát: minden emberi tett az eredendő Káoszba illeszkedik, annak látszólagrendezett, sajátos esete. Az idők kezdetéig visszanyúló örvényben sodródunk; ez az örvény pedig csak azért öltötte magára a rend alakját, hogyannál jobban magával ragadjon…)

A SZEMÉRMESSEG GONDJA

A fájdalom tüskéje felébreszti a húst; a józan és lírai anyag megénekli szétesését. Amíg egy volt a természettel, osztozott az elemekönfeledtségében: az én még nem hatalmasodott .el rajta. A szenvedő anyag felszabadul a gravitációtól, nem tart össze az univerzum fennmaradórészével, és elszigetelődik a szendergő egésztől; hisz a fájdalom, az elkülönülés kiváltója, az egyedivé válás mozgatóereje, tagadja a statisztikaisorsszerűség örömeit.

Az igazán magányos lény nem az, akit magára hagytak az emberek, hanem aki emberektől körülvéve szenved, aki még a vásárokba is magávalhurcolja sivatagát, és a helyrehozhatatlan ripacsának szerepében közszemlére teszi leprájának nevettető erejét. A régi idők nagy magányosaiboldogok voltak, nem ismerték a kétszínűséget, nem volt mit rejtegetniük: kizárólag a saját magányukkal társalkodtak.

A dolgokhoz láncoló összes kötelék közt egy sincs, ami ne lazulna és ne szűnne meg a szenvedés hatására, mely minden alól felszabadít, kivéveönmagunk és a visszavonhatatlan egyediség rögeszméjét. Ez a lényeg rangjára emelt magány. Innentől kezdve hogyan másképp érintkezhetnénk atöbbiekkel, mint a hazugság szemfényvesztése révén? Hiszen ha nem lennénk vásári komédiások, ha nem tanultuk volna ki ezt a tudóssarlatánságot, ha a tapintatlanságig vagy a tragikumig őszinték lennénk - földalatti világaink epe-óceánokat okádnának, amelyekbe becsületbeliügyünk lenne alábukni: csak így hozhatnánk helyre ennyi groteszkség és fenség faragatlanságát. A szenvedés egy bizonyos fokán tűi mindenőszinteség szemérmetlenné válik. Jób épp időben fogta vissza magát: még egy lépés, és többé szóba nem állt volna vele sem Isten, sem abarátai.

(Minél civilizáltabb” valaki, annál kevésbé kürtöli világgá betegségét és nyomorát, annál inkább tiszteli a hamisság évszázadok alatt kicsiszolteleganciáját. Senkinek sincs joga összecsuklani a múló órák súlya alatt… Minden emberben ott rejlik az apokalipszis egy-egy lehetősége, ámmindenki igyekszik elsimítani saját szakadékát. Ha mind szabadon követnék a magány szavát, Istennek újra kellene teremtenie a világot, enneklétezése ugyanis minden tekintetben jólneveltségünk és az önmagunktól való félelem függvénye… - A káosz? - Annyi, mint kidobni az ablakon aneveltetésünket, mint önmagunknak lenni…)

AZ ÜRESSÉG FOKOZATAI

Láttam, hogy az egyik egyfajta célt kerget, a másik másikat; homlokegyenest eltérő dolgoktól elragadtatott embereket láttam, akik egészében vévealávaló és megfoghatatlan tervek és álmok bűvöletében éltek. Miután minden egyes esetet külön-külön kielemeztem, hogy ennyi elpocsékoltodaadás okáig hatoljak, felfogtam minden mozdulat és erőkifejtés értelmetlenségét. Létezik bár egyetlen élet, amit ne itatnának át az életre

késztető tévedések? Létezik bár egyetlen világos, áttetsző élet, ami ne megalázó gyökereken, ne légből kapott indokokon, ne vágyaink szültemítoszokon alapulna? Hol egy minden érdektől mentes cselekvés: hol egy sugárzástól irtózó napkorong, egy hitetlen mindenségbe vetődött angyal,egy tétlen féreg valamely, a halhatatlanságnak hátrahagyott világban?

Védekezni akartam az emberek összességével szemben, szembeszállni az elmebajukkal, azzal hogy feltárom a forrását; figyeltem és láttam - ésfélelem fogott el: félelem attól, hogy ugyanazok az indítékok, vagy tetszőleges egyéb indítékok cselekvésre bírjanak, hogy ugyanazonárnyképekben, vagy tetszőleges egyéb árnyképekben higgyek, hogy ugyanabban a részegségben, vagy bármelyik másik részegségben hagyjammagam elmerülni; félelem végső soron attól, hogy közösségben deliráljak, és önkívületek tömegében múljak ki. - Tisztában voltam vele, hogyvalahányszor el válok egy lénytől, mintha valami csömörtől könnyebbülnék meg, és szegényebb lennék egy illúzióval, amit benne hagytam… Lázasszavai egy számára abszolút, számomra nevetséges evidencia rabjának tüntették fel; érintkezésbe lépve az ő abszurditásával, levedlettem amagamét… Kihez lehetne önbecsapás és pirulás nélkül csatlakozni? Csak annak lehet igazat adni, aki teljes tudatossággal gyakorolja a bármelycselekvéshez elengedhetetlen esztelenséget, és aki semmiféle álmodozással sem szépíti meg a fikciót, aminek szenteli magát, mint ahogy csakazt a hőst lehet csodálni, aki meggyőződések nélkül megy a halálba, és annál készebb az áldozatra, minél mélyebben átlátja azt. Ami a szeretőketilleti, visszataszítóak lennének, ha fintorgásaik közepette nem legyintené meg őket a halál előérzete. Nyugtalanító arra gondolni, hogy titkunkat -vagyis az illúziónkat - magunkkal fogjuk vinni a sírba, hogy egyikünk sem fogja túlélni azt a rejtélyes tévedést, ami életet lehelt belénk, és hogyleszámítva a prostituáltakat illetve a szkeptikusokat, az emberek ki sem látszanak a hazugságból, mivel képtelenek ráébredni, hogyjelentéktelensége következtében egyenértékű minden vágy, illetve minden igazság.

El akartam fojtani magamban mindazokat az okokat, amelyek az embereket létezésre és cselekvésre sarkallják. Kimondhatatlanul normálisakartam lenni - és nézzenek rám, olyan bárgyú lettem, mint az idióták, és éppolyan üres is.

BIZONYOS REGGELEKDe kár, hogy nem te vagy Atlasz, és nem tudod megrándítani a vállad, hogy részese légy e nevetséges anyag összeomlásának… A düh akozmogóniával ellentétes úton halad. Miféle rejtélyes események révén ébredünk bizonyos reggeleken arra, hogy legszívesebben darabokra zúz-nánk ezt a tehetetlen és élő egészet? Amikor még az ördög is belefulladna vénánk áramába, amikor gondolataink görcsösen rángatóznak, ésvágyaink lemészárolják a fényt, az elemek tüzet fognak és elemésztődnek, az ujjaink pedig már csak a hamut markolják.

Miféle rémségeken kellett átmennünk éjszaka, hogy reggel a napfény ellenségeiként ébredjünk? Végeznünk kellene magunkkal, hogy végetvessünk az egésznek? Miféle cinkosság, miféle kötelékek tartósítják meghitt kapcsolatunkat az idővel? Az élet elviselhetetlen lenne az őtmegtagadó erők nélkül. A lehetséges kiút, a szökés gondolatának birtokában könnyedén eltörölhetjük magunkat, és az őrjöngés tetőfokánkiköphetjük ezt a mindenséget.

…Vagy ha nem, hát imádkozzunk és várjuk ki a többi reggelt.

(Érdektelen és haszontalan dolog lenne írni, ha kedvünkre sírhatnánk és utánozhatnánk a dühkitörés áldozatául eső gyermekeket és asszonyokat…Az anyagban, amiből faragtak bennünket, annak is legmélyebb tisztátlanságában, a keserűség olyan őselve található, melyet egyedül a könnyektudnak megédesíteni. Ha minden alkalommal, mikor a kínok nyakunkba szakadnak, módunkban állna zokogás útján megkönnyebbülni tőlük, akörülírhatatlan betegségek és a költészet egyből eltűnnének. Ám a velünk született tartózkodás, amit a nevelés csak súlyosbít, vagy tán akönnymirigyek hibás működése, a száraz szem mártíriumára kárhoztat. Továbbá sem a kiáltozás, sem az átkozódások vihara, sem azönsanyargatás, sem a húsba vájt körmök, és a vér látványának ezzel együtt járó vigasza nem szerepel immár terapeutikus eljárásaink között.Ennek eredményeképp mindannyian betegek vagyunk, és hogy kedvünkre teleordítsuk, mindünknek egy-egy Szaharára lenne szüksége, vagy éppegy elégikus tenger felkorbácsolt hullámaira, hogy annak féktelen jajszavába belevegyítsük a magunk még féktelenebb jajszavát. Haelkeseredésünk a tetőfokára hág, olyan keretet igényel, mint amilyen a már-már karikaturisztikus fenség, a vérvörös végtelen, egy akasztáslátomása, melyben az égbolt bitóként emelkedik a csontvázunk és az elemek fölé.)

DOLGOS GYÁSZ

Minden igazság ellenünk szól. Mi azonban élünk tovább, mivel csak önmagukban ismerjük el őket, és nem vagyunk hajlandóak akövetkezményeiket levonni. Mutassanak nekem valakit, aki az asztronómiából vagy a biológiából tanultaknak bár egyetlen folyományát is átültetteaz életmódjába, és aki a csillagközi méretarányokkal, vagy az univerzum jelenségeivel szembeni lázadás, vagy épp alázat jegyében úgy határozott,hogy többé nem hagyja el az ágyat! Létezett-e valaha is olyan gőg, amit valótlanságunk nyilvánvaló volta gyűrt volna le? És kiben volt akkoramerészség, hogy miután belátta, mennyire nevetséges a végtelenhez viszonyítva bármilyen cselekvés, többé nem csinált semmit? A tudományokbebizonyították nemlétünket. De felfogta-e bárki belőlük ezt a végső leckét? Kiből vált eddig a totális lustaság hőse? Senki sem teszi ölbe a kezeit:még a hangyáknál és a méheknél is többet sürgölődünk. De ha teszem azt egy hangya vagy egy méh - valami gondolat csodája vagy akülöncködés kísértése folytán - egyszer csak elszigetelné magát a hangyabolyban vagy a kaptárban, és kívülről venné szemügyre gyötrődéseineklátványát, vajon ragaszkodna-e még a gürcöléséhez?

Csak az értelmes állat nem volt képes tanulni saját filozófiájából: különálló ugyan - és mégis kitart a hatékony látszat és a semmis valóságugyanazon tévedései mellett. Kívülről, tetszőleges archimédeszi pontból nézve, az élet - minden hitével együtt - nem pusztán lehetetlen, de egy-általán fel sem fogható. Cselekedni esik az igazság ellenében lehet Az ember naponta mindent újrakezd, mindannak ellenére, sőt szembeszállvamindazzal, amit tud. Ezt a kétszínűséget az erkölcstelenségig túlhajszolja. Gyászos dolog a tisztánlátás, azonban - micsoda furcsa fertőzés! - ez agyász maga tevékeny; így vonszolnak bennünket libasorban a Végítéletig; így tettük tevékenykedéssé magát a végső nyugalmat, a történelmetlezáró csendet: mindez az agónia színpadi változata, a tetterő igénye még halálhörgés közben is…

(A nagy sietségtől lihegő civilizációk gyorsabban élik fel magukat, mint amelyek az örökkévalóság karjaiba dőlnek. Kína az egyetlen követendőpélda azzal, ahogy évezredeken át egyre csak az öregség virágaiba borul; egyedül ő ért el már jó ideje kifinomult, a filozófiánál magasabb rendűbölcsességet: a taoizmus túltesz mindenen, ami.a kötődések felszámolása terén az elmében valaha is megfogalmazódott. - Mi generációkbangondolkodunk: az alig pár százados civilizációk átka, hogy gyorsított ütemük miatt elvesztették az időtlenség tudatát.

Minden jel szerint azért vagyunk a világon, hogy semmit se tegyünk; ám ahelyett hogy hanyagul hurcolnánk rothadásunkat, mi izzadságszagoteregetünk, és levegő után kapkodunk a bűzben. A Történelem egésze rothad; csatornaszaga a jövő felé lebben: mi is afelé rohanunk, ha mástólnem, a bomlás belső lázától űzve.

Túl késő már, hogy az emberiség megszabaduljon a tett illúziójától, és mindenekelőtt túl késő, hogy felemelkedjék a munkakerülés szentségéig.)

A LEMONDÁSSAL SZEMBENI VÉDETTSÉG

Minden, ami utalást hordoz az örökkévalóságra, menthetetlenül közhellyé válik. Nincs az a kinyilatkoztatás, amit a világ végül el ne fogadna, nincsaz a rémület, aminek át ne adná magát, persze miután a rá illő szóvirágot valaki megtalálja. Az egyetemes hiábavalóság eszméje - ami mindencsapásnál veszélyesebb - evidenciává süllyedt: mindenki elfogadja, de senki sem alkalmazkodik hozzá. A végső igazság iszonyata máramegszelídült; refrén vált belőle, amire az emberek gondolni sem szoktak, hisz betéve tudják azt, ami, ha csak félig-meddig volna látható, bizonyáraa megváltás felé, vagy a szakadék szélére lökné őket. Az Idő semmisségének látomása adott életet a szenteknek és a költőknek, és néhányelszigetelt ember kétségbeesésének, akik alig várták a kiátkozást.

Ez a látásmód a tömegektől sem idegen: újra meg újra hangot adnak neki: mi hasznom ebből?”, mire jó ez?”, várjuk ki a végét”, nincs új a napalatt” - és mégsem történik semmi, mégsem jön közbe bármi: sehol egy újabb szent vagy poéta… Ha a tömegek egyetlen ilyen szólamot ismagukra alkalmaznának, átfestenék a világ arculatát. Az örökkévalóság viszont - mivel egy életellenes gondolatból emelkedik ki - nem válhatemberi beidegződéssé anélkül, hogy a cselekvés gyakorlatát veszélyeztetné: ezért közhellyé válik, hogy a gépies ismételgetésbenmegfeledkezhessünk róla. A szentség éppolyan kaland, mint a költészet. Az emberek azt mondják: minden elmúlik” - de vajon hányan fogták fel erémületes banalitás horderejét? Hányan vannak, akik emiatt elmenekülnének az élettől, megénekelnék azt, vagy elsiratnák? Ki nincs átitatva ameggyőződéssel, hogy minden hiábavaló? De ki merne ugyanakkor szembenézni ennek a következményeivel? Ritkábban látni metafizikai hajlamú

embert, mint szörnyeket - és mégis, csírájában minden ember magában hordja e hajlam elemeit. Egy hindu hercegnek elég volt látnia egynyomorékot, egy vénembert és egy halottat, hogy mindent megértsen; mi, akik ugyanezt látjuk, semmit sem értünk meg, hisz semmi sem változikmeg ettől az életünkben. Semmiről sem tudunk lemondani, bármi legyen is az; mindeközben a hiábavalóság evidenciái továbbra is a kezünkügyében vannak. A reménybe belebetegedve mindig csak várunk valamit; az élet pusztán ez a testet öltött várakozás. Inkább csak várunk akármit -legyen bár a Semmi -, semhogy az örök eldöntetlenség, a semleges istenség, vagy a hulla állapotára korlátozódjunk. Ezért a szív, amely aHelyrehozhatatlant axiómájává tette, még mindig vár meglepetéseket tőle. Az emberiség kész örömmel él az őt tagadó események közepette…

A VILÁG EGYENSÚLYA

Az örömök és fájdalmak szimmetriájának látszata egyáltalán nem méltányos eloszlásuknak köszönhető: ellenkezőleg, annak azigazságtalanságnak, ami egyeseket lesújt és arra kényszerít, hogy csüggedésükkel egyenlítsék ki mások gondtalanságának számláját. Elviselnitetteik következményeit, vagy megkímélve lenni ettől - ez jut osztályrészül a két embercsoportnak. Ez a diszkrimináció mindenfajta szempont nélkültörténik: végzetszerű, abszurd, szeszélyes kiválasztás. Senki sem kerülheti ki, hogy vagy boldogságra, vagy boldogtalanságra ítéljék, és senki semvonhatja ki magát a veleszületett határozat alól e vígjátékba illő törvényszék előtt, melynek döntései a spermától a sírhantig hatályosak.

Egyeseknek fizetniük kell minden örömükért, meg kell lakolniuk minden gyönyörért, és számot kell adniuk minden önfeledtségükről: soha nemmaradnak adósok a boldogság egyetlen pillanatáéit sem. Számukra ezernyi keserűség teszi fel a koronát egy remegésnyi gyönyörre, mintha joguksem lenne a megengedett édes örömökhöz, mintha veszélybe sodorná a világ bestiális egyensúlyát, ha átadnák magukat nekik… Boldoggá tetteőket egy festői táj? meg fogják bánni ezt a rögtön rákövetkező kíntól; büszkék voltak a terveikre és az álmaikra? - mint valami utópiából, gyorsanmagukhoz térnek, mert rendreutasítják őket a túlságosan is tényleges szenvedések.

Vannak tehát áldozatok, akik mások öntudatlanságáért fizetnek, és akik nem csak a saját boldogságukat vezeklik le, hanem a vadidegenekét is.Ekképp áll helyre az egyensúly; az örömök és a fájdalmak aránya összhangba kerül. Ha valamely kétes hírű egyetemes elv úgy dönt, hogy ez azember az áldozatok rendjébe tartozik, akkor élete végéig lábbal tapossa az éden benne rejlő kis darabját, és a csekélyke lendületet, amitekintetéből és ábrándjaiból sugárzik, bemocskolja az idő, az anyag, és az emberek tisztátlansága. Díszemelvénye a szemétdomb lesz, szószékepedig a kínpad. Csak leprával szennyezett dicsőségre, csak köpetből font koszorúra lesz méltó. Megpróbál a közelükbe férkőzni azoknak, akiknekminden kijár, akik előtt nyitva minden út? A por és a hamu is fel fog tornyosulni, hogy eltorlaszolja előle az időre nyíló kiutakat és az álom bejáratait.Bármerre indul, a föld besüpped alatta, hangja pusztán a sár himnuszait kiabálja, fejét pedig, amely az önsajnálattal csordultig telt szív dobbanásai-ra figyel, éppen csak meglegyinti a boldogok lehelete, a névtelen irónia eme áldásban részesült játékszereié, azoké, akik szintúgy nem tehetneksemmiről.

BÚCSÚ A FILOZÓFIÁTÓL

Akkor fordítottam hátat a filozófiának, amikor rájöttem, hogy lehetetlen Kant műveiben bármilyen emberi gyengeséget, vagy a szomorúság bármelynyomát felfedeznem; de nemcsak Kant, hanem a többi filozófus műveiben sem. A zenéhez, a misztikához és a költészethez mérten a filozófiátkevesebb életnedv táplálja, és gyanús mélységekben jár, ezért csak gyámoltalan, langyos emberekre tehet benyomást. Máskülönben a filozófiát - eszemélytelen nyugtalanságot, a vérszegény eszmék e menedékét - csak azok hívják segítségül, akik visszarettennek az élet romlást hozóbujaságától. Majdnem minden filozófus jó véget ért-. íme a legfőbb érv a filozófia ellen. Még Szókratész halálában sincs semmi tragikus: merőfélreértés, pedagógusvégzet - ami pedig Nietzschét illeti, ő kizárólag költői és látnoki minőségében omlott össze: nem az érveiért, hanem azextázisaiért bűnhődött.

Az ember nem játszhatja ki a létet magyarázatokkal, csakis elszenvedheti, miközben szereti vagy gyűlöli, imádja vagy rettegi, a boldogság és aziszonyat ama váltakozása szerint, mely maga a lét ritmusa, hullámzása, disszonanciája, hol keserű, hol örömteli lendülete.

Van-e ember, akit ne sodort volna valamely váratlan esemény vagy a szükségszerűség olyan tévútra, amellyel szemben nincs ellenvetés, s aki neemelné ilyenkor magasba imára kulcsolt kezét, hogy még a filozófia válaszainál is üresebben engedje le újra? A filozófia küldetése mondhatni az,hogy gondjaiba vegyen arra az időre, amíg a sors figyelmetlensége folytán utunk a zűrzavar körén kívül vezet, s hogy magunkra hagyjon, mihelytbelekényszerülünk abba. Hogy is lehetne másképp, hisz szemmel látható, hogy az emberiség szenvedései alig szüremlették át a filozófiát. Afilozófia művelése nem termékeny, mindössze tiszteletre méltó. Filozófusok bármikor büntetlenül lehetünk: sorstalan szakma ez, amely terjengősgondolatokkal tölti ki a semleges és tartalmatlan órákat, az Ószövetségnek, Bachnak és Shakespeare-nek ellenszegülő perceket. E gondolatokbólszületette bár egyetlen olyan lap, amely felérne Jób jajszavával, Macbeth rémületével, vagy egy kantáta emelkedettségével? A világegyetemet nemmegvitatni kell, hanem kifejezni. A filozófia pedig nem fejezi ki. A valódi problémák ott kezdődnek, amikor valaki már keresztül-kasul végigjárta éskimerítette, amikor a testes kötet utolsó fejezetét lezárja a pont, a végső meghátrálás jele az Ismeretlennel szemben, amiben minden percünkgyökerezik, és amivel azért kell küzdenünk, mert a mindennapi kenyérnél is sokkal közvetlenebb és fontosabb. Itt hagy magunkra bennünket afilozófus, akinek nem kenyere a szerencsétlenség, mivel olyan megfontolt, mint maga az értelem, és éppoly óvatos is. Nem marad mástársaságunk, csak egy sokat próbált pestises, a lázálmokban járatos poéta és egy zenész, akinek fenséges muzsikája túlmutat a szív égboltozatán.Csak akkor kezdünk igazán élni, amikor a filozófián már túljutottunk, mikor romokba dől, mi pedig felismertük rettenetes semmitmondását, és hogyfelesleges volt hozzá fordulnunk, mert nem nyújthat segítséget.

(A nagy rendszerek alapjában véve nem többek ragyogó tautológiáknál. Mi haszna tudnunk, hogy a létező természete vajon az élniakarásban”, azeszmében” ragadható meg, netán Isten, illetve a Kémia szeszélyében. Puszta szószaporítás, kifinomult jelentéscsúsztatások. Az, ami van,

eltaszítja a szavak ölelését, a bensőséges tapasztalás pedig nem fed fel semmit, ami meghaladja önnön kitüntetett és kifejezhetetlen pillanatát.Egyébként a létezés sem más, mint hivalkodó Semmi.

Meghatározásokat csak jobb híján, kétségbeesésből gyártunk. Szükség van egy szófordulatra; sőt minél többre, pusztán mert ez igazolás ad aszellemnek, a nemlét elé pedig homlokzatot emel.

Mind az elmélet, mind az extázis hatástalan. Valahányszor a zene révén alámerülünk a lét bensejébe, hamar fel is emelkedünk a felszínre: az illúzióhatásai szétfoszlanak, a tudásból pedig nem marad semmi.

Mindaz, amit megérintünk vagy elgondolunk, éppoly bizonytalan, mint érzékeink vagy értelmünk; biztosak legfeljebb nyelvünk világegyetemébenlehetünk, amely könnyen kezelhető - és hasznavehetetlen. A lét néma, csak a szellem fecseg. És ezt hívják megismerésnek.

A filozófusok minden eredetisége kimerül abban, hogy terminusokat gyártanak. Minthogy a világgal szembeni magatartásnak legfeljebb három-négy lehetséges módja van - és a halálnak is nagyjából ennyi azok az árnyalatok, amelyek tovább osztják és gyarapítják őket, csak szavak köztiválasztásokon múlnak, ezért nem hordoznak semmiféle metafizikai töltetet.

Beleveszünk e szószaporító világegyetembe, ahol a kérdések és a válaszok egyre mennek.)

A SZENTTŐL A CINIKUSIG

A gúnyolódás mindent leráncigált a magasból, és mindenből ürügyet csinált, leszámítva az élet két előfeltételét, a Napot és a Reményt: az egyik avilág, a másik a szív égiteste, az egyik fénylő, a másik láthatatlan. Egy csontváz, ha napfény hevíti és telve van reménnyel, erősebb lenne, mint egyreményevesztett, a fényt megelégelt Herkules; a Reményre tökéletesen befogadókész lény hatalmasabb lenne Istennél, és élettelibb az Életnél.Macbeth volt, aweary of the sun” ( a naptól elcsigázva”), a legvégső teremtmény, hisz az igazi halál nem a rothadás, hanem a csömör bármilyensugárzástól, az irtózás mindentől, ami kicsírázik, és amit az illúzió melege nagyra növeszt.

Az ember megszentségtelenített mindent, ami a nap alatt születik és meghal, magát a napot leszámítva; mindent, ami reményben születik ésmeghal, magát a reményt leszámítva. Mivel nem volt képe továbbfeszíteni a húrt, határokat szabott cinizmusa elé. A cinikus, ha következetesnekmondja magát, csak szavaiban az: tetteiben viszont nincs nála ellentmondásosabb lény: hisz senki sem maradna életben, ha valóban megtizedelnéa babonáit. Legalább akkora, de ellenkező előjelű erőkifejtésre lenne szükség a totális cinizmus eléréséhez, mint a szentségéhez; más szavakkal,képzeljünk el egy szentet, aki mihelyt a megtisztulás csúcsára ért, felismeri kínlódása hiábavalóságát - és Isten nevetségességét…

A tisztánlátás egy ilyen szörnyetege átalakítaná az élet adottságait: volna rá ereje és tekintélye, hogy létfeltételeit is megkérdőjelezze; nemleselkedne rá többé annak veszélye, hogy önellentmondásba keveredik; semmi emberi gyengeség nem tompítaná vakmerőségét; minthogymegszűnt benne az a vallásos tisztelet, amivel akaratunk ellenére legvégső illúzióinkat övezzük, játékot űzne a szívéből és a napból…

VISSZA AZ ELEMEKHEZHa a filozófia semmit sem fejlődött volna a preszókratikusok óta, nem volna ezen mit siránkoznunk. Ha belefáradunk a fogalmak romhalmazába,mindjárt rájövünk, hogy életünk a világot alkotó elemek által működik, hogy a föld, a víz, a tűz és a levegő szabályoz bennünket, és hogy ez akezdetleges fizika jelöli ki mind próbálkozásaink mozgásterét, mind lelki viharaink alapelvét. Összebonyolítottuk ezt a néhány elemi adottságot,ezért - az elméletek díszleteinek és építményeinek bűvkörében - elvesztettük a Sors belátását, jóllehet változatlanul most is ugyanaz, mint a világelső napjaiban. Létünk, a lényegére egyszerűsítve, továbbra sem más, mint örökös küzdelem az elemekkel, mely küzdelmet tudásunk alegkevésbé sem teszi szelídebbé. A mindenkori hősök semmivel sem kevésbé boldogtalanok, mint Homérosznál; ha pedig hősökből szereplőkkéváltak, ennek oka az, hogy nincs már bennük annyi szufla és nagyság. Méghogy a tudomány vívmányai megváltoztatták volna az ember metafizikaihelyzetét? És ugyan hol marad az anyag kifürkészése, az

elemző vizsgálódás minden meglátása és gyümölcse a védikus himnuszokhoz - a történelmi hajnal névtelen költői alkotásokba foglaltszomorúságához képest?

Ha egyszer a legékesszólóbb dekadencia sem nyújt boldogtalanságunkról épületesebb tanulságot, mint egy hegyi pásztor óbégatása, és ha végsősoron több bölcsesség van egy idióta röhejében, mint laboratóriumok kutatásaiban, - nem balgaság-e akkor az igazságot az idő ösvényein, netána könyvek nyomában keresni? Lao-Ce, akinek csak kevés olvasmányélménye volt, semmivel sem volt együgyűbb nálunk, akik mindent végigolvas-tunk. Az elmélyültség független a tudástól. Letűnt korok felismeréseit ültetjük át más síkra, a gondolkodás legfrissebb eredményei pedig őseredetimegérzéseket aknáznak ki. Hegel olyan Hérakleitosz, aki olvasta Kantot; a bennünket kísérő Unalom pedig érzelmeinkbe lecsapódott eleaibölcselet, a sokféleség fikciójának leleplezése - most már a szív előtt is.

MELLÉBESZÉLÉSEK

Csak azok vonják le a végső következtetéseket, akiknek az életében nincs semmi művészet. Az öngyilkosság, a szentség, a bűn - atehetségtelenség megannyi változata. A nyílt vagy álcázott gyónás, akár a szó közvetíti, akár a hang vagy a színek, visszafogja a belső erőkfelgyülemlését, és a külső világ elébe lökve elerőtleníti őket. Ez az üdvös érvágás a teremtés minden tényére rányomja a szökés bélyegét. Ámakiben energiák halmozódnak fel, nyomás alatt él, tulajdon többletének rabszolgájaként; őt semmi sem gátolja abban, hogy-hajótörést neszenvedjen az abszolútum vizein…

Az igazán tragikus lét szinte sosem azokban lelhető föl, akik bánni tudnak az őket űző rejtélyes erőkkel; ha a mű felemészti a lelküket, honnankerítenének még erőt, hogy a végletes tettekig jussanak? Nézzük ezt a hőst: a halál e magasrendű neme csak azért lehetett osztályrésze, merthiányzott belőle a tehetség, hogy verssorról verssorra fokozatosan múljon ki. Minden hősiesség valamely tehetség hiányának a levezeklése aszívben fészkelő szellem közreműködésével, és minden hős tehetségtelen. Épp ez a fogyatékossága hajtja és gazdagítja, miközben azok, akik aművészettel meglopták a kimondhatatlan rájuk eső részét, létezésük terén háttérbe szorulnak, hiába képes szellemük mindenki másénálmagasabban szárnyalni.

Van, aki úgy fordít hátat felebarátainak, hogy kolostorba vonul, vagy más eszközhöz folyamodik, amilyen a morfium, az önkielégítés, vagy a kisüsti,pedig egyik vagy másik önkifejezési forma a megmentője lehetett volna. De mivel öntudata egyetlen percig sem szünetel, mivel pontos számlátvezet készleteiről és veszteségeiről, észben tartja élete végösszegét, amiből a művészet nem vonhat le semmi címen, olyannyira behódoltönmagának, hogy minden gesztusa és minden elhatározása totális - ezért csak egész valóját érintő következtetésre képes. A végleteket nemízlelgeti, hanem elmerül bennük; annyira, hogy belevész a bűnbe, az istenhitbe, vagy saját vérébe, holott az önkifejezés gyáva megtorpanásaimeghátrálásra késztették volna a főbenjáró tett előtt. Aki kifejezi magát, az nem tesz kárt önmagában; a végső konklúziókat legfeljebb kísértésformájában ismeri. Márpedig nem az számít szökevénynek, aki eljut a végső következtetésekig, hanem aki magát szétszórja és kifecsegi, attóltartva, hogy a saját magával való szembenézés vesztét, összeomlását okozná.

NE ÁLLJ ELLENT AZ ÉJSZAKÁNAK

Kezdetben azt hisszük, hogy a fény irányába haladunk; később, belefáradva a céltalan gyaloglásba, elindulunk a lejtőn: a föld egyre lazább a lábunkalatt, nem bír már a hátán cipelni: megnyílik alattunk. Hiába is próbálnánk valamely napfényes végcélt kitűzni utunk elébe, bennünk is, alattunk isegyre nő a sötétség. Csak süllyedünk, és fény sehol: a mélység szólít, mi pedig engedelmeskedünk. Odafönn még megvan mindaz, amivé válniszerettünk volna, amiben nem volt kellő erő, hogy magasba emeljen. Nemrégiben még a hegycsúcsokért rajongtunk, azután kiábrándultunk belőlük,végül már bukásunkat övezzük szeretettel, igyekszünk mielőbb teljessé tenni, mintha csak valami különös kivégzésnél nyújtanánk segédkezet,megbabonázottan az illúziótól, hogy már elértük a sötétség legszélét, éjbeborult sorsunk határát. Mikor az ürességtől való rettegés gyönyörréváltozik, elindulhatunk a Napéval ellentétes pályán! Visszájára fordított végtelen, cipőnk sarka alól serkenő isten, önkívület a lét tátongó szakadékaszélén, szomjazás éjsötét hajnalpírra, az Üresség, az a fejtetőre állított ábránd, amiben elmerülünk.

Mikor a szédületet tesszük meg törvénnyé magunknak, viseljünk földalatti fénykoszorút, bukásunk koronáját. Mi, akiket trónfosztottá tett ez a világ,ragadjuk magunkhoz a jogart, hogy újfajta szertartással hódolhassunk az éjszakának.

(És mégis, ez a bukás - leszámítva a pózolás néhány pillanatát - távolról sem ünnepélyes vagy lírai. Többnyire belesüppedünk az éjszakasártengerébe, az éppoly középszerű sötétségbe, mint amilyen a fény… Az élet kába botorkálás a félhomályban, gépies mozgás a fény és árnyékmezsgyéjén, tehetetlenség félúton a világosság és a ború között, a bensőnkben világló nap karikatúrája, ez hiteti ugyanis el velünk teljesenalaptalanul, hogy kimagaslunk az anyagi világból. Semmi sem bizonyítja, hogy többek vagyunk a semminél. Hogy állandóan érezzük azt a feszítőerőt, amitől az istenekkel kelünk versenyre, és amitől a láz felülkerekedik bennünk a rettegéseinken, oly magas hőfokon kellene tartanunkmagunkat, hogy az pár nap alatt végezne velünk. De a mi villámaink csak szemrebbenésnyiek; egyetlen szabályunk a bukás. Az élet percről percrezajló szétesés, egyhangúan kialvó fény, unalmas felszívódás az éjszakában - jogar meg fénykoszorú meg nimbusz nélkül.)

HÁTTAL AZ IDŐNEK

Tegnap, ma, holnap - ezek a cselédség használta kategóriák. Aki tétlenségre adja a fejét és fényűzően berendezkedik a Vigasztalanságban,akinek szenvedés minden pillanat, az a múltat, jelent és jövőt nem tartja többnek egy és ugyanazon betegség változékony látszatainál, mivel e be-tegség a maga lényegi mivoltában mindig azonos, kitéphetetlenül gyökeret eresztett, és egyhangúan állandó. Kiterjedésében egybeesik a léttel,maga a lét.

Voltam, vagyok, leszek: ez nyelvtani kérdés, nem vonatkozik a létezésre. A sors - ha az időbeliség álarcosbáljaként szemléljük - maga isragozható, ám letépve róla a maszkokat, éppoly ridegnek és kopárnak mutatkozik, akár egy sírfelirat. Hogyan lehet nagyobb jelentőséget tu-lajdonítanunk a jelen pillanatnak, mint a megelőzőnek vagy a rákövetkezőnek? A félreértés, amiben a cselédek élnek - márpedig akik elfogadják azidőt, cselédek -, igazi kegyelmi állapot, megbabonázott beszűkülés: mint valami természetfeletti fátyol elleplezi a kárhozatot, aminek ki van téveminden vágyból születő tett. - Ám az, aki úgy tétlen, hogy már kinyílt a szeme, az élet puszta tényét, a minden cselekvéstől mentes életet is annyirakimerítő robotnak érzi, hogy szemében a létezést elviselni olyannak, amilyen, már maga is nehéz mesterség, fárasztó életpálya, - bármely továbbicselekedet pedig kerülendő, meg nem történt és érvénytelen.

A SZABADSÁG KÉT ARCA

Ha a szabadság kérdését nem is lehet megoldani, attól még vég nélkül értekezhetünk róla, hol az esetlegesség, hol a szükségszerűség pártjárakelve. Vérmérsékletünk és előítéleteink megkönnyítik a választást, mely véget vet a kérdésnek és leegyszerűsíti azt, anélkül persze, hogymegoldaná. Jóllehet nincs az az elméleti rendszer, melynek sikerülne érzékelhetővé tennie a számunkra, és kiváltania kusza és ellentmondásosvalóságának átélését, egyetlen kitüntetett intuíciótól máris a szabadság kellős közepén találjuk magunkat, dacára az összes ellene kitaláltérvelésnek. És ettől megijedünk - megijedünk a korlátlan lehetőségektől, hisz nem vagyunk felkészülve egy ennyire hatalmas és váratlanmegvilágosodásra, erre a veszélyes kincsre, amelyet áhítottunk ugyan, de ami elől meghátrálunk. Mi lesz velünk, akik béklyókhoz és törvényekhezszoktunk, ha megnyílik előttünk a kezdeményezések végtelenje, ha tobzódhatunk saját elhatározásainkban? Az önkény csábításától megrettenünk.Ha bármilyen tettnek neki tudunk vágni, ha ihletünk és szeszélyünk útjába semmilyen akadály sem áll, hogy kerülhetnénk el vesztünket,megittasultan ekkora hatalomtól?

A tudat, amelyet megrendít ez a megvilágosodás, megkérdőjelezi magát, és reszketés lesz rajta úrrá. Kivel nem kezd forogni a világ, ha abban őaz úr minden felett? A gyilkos korlátlanul él a szabadságával, és nem tud ellenállni a gondolatnak, hogy kezében hatalom van. Bárkinek módjábanáll, hogy kioltsa mások életét. Ha mindazok, akiket gondolatban megöltünk, valóban jobblétre térnének, a föld már lakatlan lenne. Mindnyájunkbanott él a húzódozó hóhér, a félbemaradt bűnöző. Mindazok pedig, akikben nincs kellő bátorság, hogy önmaguknak bevallják emberölő hajlamaikat,álmukban gyilkolnak, hullákkal népesítve be lidércnyomásaikat. Az abszolút bíróság legfeljebb az angyalokat nem marasztalná el. Hisz nem létezettmég földi lény, aki - ha más nem, tudattalanul - ne kívánta volna másvalaki halálát. Mindenki egész temetőt vonszol magával, tele barátokkal ésellenségekkel: aligha számít, hogy valahol a szív feneketlen mélyébe rejtve, vagy épp a vágyak felszínére kivetítve.

A szabadság, ha végső összefüggéseiben szemléljük, magában rejti a kérdést: mi a magunk és a mások élete, és két lehetőséget von maga után,az üdvözülést vagy az elkárhozást. Mi azonban csak fellobbanások formájában érezzük szabadnak magunkat, fellobbanások formájában látjuk át abennünk megtestesülő esélyeket és veszélyeket. Ám mivel e fellobbanások időszakiak és ritkák, ez magyarázza, hogy a világ oly középszerűvágóhíd, és csak képzeletbeli éden. Abból, ha a szabadságról értekezünk, nem következik semmi, se jó, se rossz; arra viszont, hogy felfogjuk:minden rajtunk áll, nem adatik számunkra több pillanatoknál…

A szabadság etikai alapelve lényegét tekintve démoni.

AZ ÁLOMTÓL KIMERÜLTEN

Ha tartalékolni tudnánk azt az energiát, amit éjjelente látott álmainkban elpazarolunk, szellemünk soha nem sejtett mélységet és kifinomultságotnyerne. Kimerítőbb idegi igénybevétel összerakni egy lidércnyomást, mint akár a legárnyaltabb elméleti építményt. Ébredés után hogyan vegyükújra nyakunkba a gondolatok összeillesztésének nyűgét, ha egyszer az öntudatlanság állapotában groteszk és nagyszerű látványosságok részeseilehettünk, és hanyatt-homlok bukfenceztünk a szférákon át a költőietlen Okság kötőféke nélkül? Néhány óra erejéig megrészegült istenekhezvoltunk hasonlóak - és hirtelen, felnyíló szemeink egyik percről a másikra véget vetnek az éj végtelenjének, és visszakényszerítenek a középszerűnappal igája alá, mindig ugyanazokat a színtelen kérdéseket őrölni, amiben az éjjel egyetlen képzelődése sem siet a segítségünkre. A dicsőségesés baljós tündérmese tehát hiába volt; az alvás feleslegesen emésztette fel az erőinket. Ébredéskor csak egy másfajta kimerültség vár ránk; aligvolt időnk megfeledkezni a tegnap estiről, máris nyakunkon a ma reggeli. Hosszú órákon át robotoltunk a vízszintes mozdulatlanságban, anélkül,hogy agyunk bármilyen hasznot is húzott volna abszurd elfoglaltságából. Egy idióta, aki nem esik e pazarlás áldozatául, akiben felgyülemlik összeserőtartaléka, mivel nem herdálja szét az álmaiban, ezen eszményi ébrenlét birtokában ki tudná bogozni a metafizikai hazugságok rejtett szálait,jártassá válhatna a legszövevényesebb matematikai nehézségekben.

Minden éjszaka után még üresebbek leszünk: az álom lecsapolja rejtélyeinket és szenvedéseinket. így az álombéli robotolás nemcsakgondolataink, de titkaink élét is kicsorbítja…

A MINTASZERŰ ÁRULÓ

Mivel az élet csak az egyediesülés - a magány e legvégső alapja - révén valósulhat meg, minden lény szükségképp magányos, épp annál a ténynélfogva, hogy egyedi. Az egyének mégsem egyazon módon, nem is egyazon fokig magányosak: mindenkinek megvan a maga helye a magányszamárlétráján; a csúcson pedig az áruló áll: ő individualitását a végső elkeseredésig fokozza. Ebben az értelemben Júdás a legmagányosabblény a kereszténység történelmében, de persze korántsem a magány teljes történelmében. O csak egy istent árult el; jól tudta, mi az, amit elárul;feladott valakit, ahogy mások valamit adnak fel: a hazát, vagy valamely más, többé vagy kevésbé közösségi ürügyet. Nincs semmi titokzatos azolyan árulásban, aminek pontos tárgya van, még ha a becsületvesztés vagy halál is az ára: amit tönkre akarunk tenni, annak képe mindvégig aszemünk előtt lebeg; a bűnösség egyértelmű, akár elismerjük, akár nem. Az embert kitaszítják: ő pedig beletörődik, hogy fegyház vagy a nyaktiló

vár rá…

Van azonban az árulásnak egy sokkal összetettebb módja, amiben nincs semmilyen közvetlen vonatkozás, semmilyen összefüggés egy tárggyalvagy személlyel. Mégpedig: feladni mindent, anélkül hogy tudnánk, mit jelent ez a minden; elzárkózni saját környezetünktől; metafizikai válásnyomán elutasítani az anyagot, amiből gyúrtak, ami körülvesz, és ami hordoz.

Ki tehetné meg büntetlenül, és miféle kihívás árán, hogy arcul üsse a létet? Ki érhetné el, és miféle erőfeszítés árán, hogy felszámolja sajátlélegzetvételének alapelvét? Holott a szándék, hogy aláássuk mindennek az alapjait, ami csak létezik, vágyat ébreszt a negatív hatékonyságra, saz éppoly erőteljes és megfoghatatlan, akárcsak a bűnbánat bűze, ami megrontja a remény ifjú életerejét…

Aki a létezést árulja el, mindössze egyfajta rossz érzéssel marad, mivel az aljasság érzetét keltő tárgyhoz nem társul semmiféle, élesen kirajzolódókép. Senki sem fogja kővel megdobálni; nem esik folt a polgári becsületén; továbbra is örvendhet a közösség nagyrabecsülésének és felebarátaifigyelmének; a törvények továbbra is oltalmazzák; semmivel sem lesz alábbvaló, mint akárki más - és közben senki sem látja, hogy ő előre végigélisaját temetését, a halál pedig már semmit sem adhat hozzá végérvényessé vált állapotához. Hisz aki a létet árulta el, csak önmagának tartozikszámadással. Ki más vonhatná őt kérdőre? Ha valaki nem egy személyt vagy intézményt ócsárol, nincs mitől tartania; egyetlen törvény sem a Való-ságot védelmezi, ha viszont valaki a látszatában tesz kárt, azt minden törvény bünteti. Bárkinek jogában áll aláásni a létet magát, de nem valakilétét; megengedett, hogy lerombolja mindannak alapját, ami van, de börtön vagy halálbüntetés vár arra, aki a legkisebb merényletet is elkövetiegyéni erőkkel szemben. Semmi sem szavatolja a Létet: nem vár semmilyen hatósági eljárás a metafizikai árulókra, a megváltást visszautasítóBuddhákra, mivel a közfelfogás szerint ők csak saját életüket árulták el. Pedig nincs a gonosztevők közt náluk kártékonyabb: ők nem a gyümölcsöttámadják, hanem a nedveket, egyenesen a világegyetem életnedveit. Hogy mi a büntetésük, azt csak maguk ismerik…

Előfordulhat, hogy minden áruló a gyalázatra vágyakozik, és attól függően választja meg árulása módját, hogy mekkora magányra áhítozik. Ki nemérzett soha kedvet magában, hogy példátlan gaztettet vigyen véghez, ami kizárná őt az emberek sorából? Ki ne sóvárgott volna még a közutálatra,hogy végleg felégesse maga mögött a többiekhez láncoló kötelékeit, hogy megfellebbezhetetlen ítéletet mondjanak fölötte, és ekképp elérje amélység nyugalmát? Vajon amikor szakítunk a mindenséggel, nem épp a megbocsájthatatlan bűn békéje végett tesszük? Júdás, akiben Buddhalelke lakozik: ez aztán a példakép az eljövendő, végóráját élő emberiség számára!

VALAHOL EGY PADLÁSSZOBÁBAN

Messzetűnt tavaszokról álmodtam, Napról, amely csak a hullámzó tenger habjára vetül s a születésemet elnyelő feledésre. Napról, amelyellensége a földnek, s e betegségnek, hogy az ember bármerre jár, mindenütt csak elvágyódásra lel. Ki mérte ránk e földi sorsot, ki láncolt ehhez amogorva anyaghoz, amely kővé dermedt könny ugyan, de a mi sírásunk megtörik rajta, mert emez az időben született, míg amaz valamikor az időkkezdetén hullott alá, amikor Istent először járta át reszketés.

Gyűlöltem ezen a bolygón a delet és az éjfélt, olyan világ után epedtem, ahol nincs éghajlat, nincsenek kijelölt órák, és ismeretlen a félelem is,amely kitölti őket, utáltam a kor súlya alatt meggörnyedő halandók sóhajait. Hol az a végcélok és vágyak nélküli pillanat, hol az az őseredetiüresség, mely érzéketlen a bukások valamint az élet elő- érzeteivel szemben? A Semmi földrajzát kerestem, megannyi ismeretlen tengert, egymásik Napot, melytől idegen a terméketlen nyarak botránya, a kétség óceánjának ringását kerestem, amiben elmerülnek az axiómák és aszigetek, azt a folyékony, kábító, édes végtelent, amelynek elege van a tudásból.

Ez a föld - a Teremtő bűne! De én nem akarom továbbra is mások vétkeit fizetni. Kigyógyulni a születésből, haláltusában távol a kontinensektől,valamely cseppfolyós sivatagban személytelenül szenvedve hajótörést - erre vágyom…”

PONTATLAN ISZONYATTörékenységünket nem valamely meghatározott betegség fellángolása juttatja eszünkbe: sokkal homályosabb, és sokkal felkavaróbbfigyelmeztetések érkeznek, jelezve, hogy a kiűzetés az idő kebeléről küszöbön áll. Amikor megcsap az undor, ez a világtól élettanilag elkülönítő ér-zet, ráébreszt bennünket, mennyire könnyű lerombolni ösztöneink szilárdságát és kötődéseink összetartó erejét. Amikor egészségesek vagyunk,húsunk a mindenség lüktetését visszhangozza, vérünk pedig felveszi ritmusát; mikor viszont ránk tör az undor, amely mint lappangó pokolleselkedik ránk, hogy aztán egy szemvillanás alatt kezébe kaparintson, éppoly elszigeteltek vagyunk a nagy egészen belül, akár a magánybestiáriumainak képzeletében fogant szörnyetegek.

Az életerő nem a betegségtől kerül válságos helyzetbe - hisz azzal megküzdhet -, hanem ettől a tétova iszonyattól, amely mindent visszautasít, és avágytól elragadja azt az erőt, hogy mindig friss tévedéseket nemzzen. Az érzékek elvesztik életnedveiket, kiszáradnak a vénák, a szervek nemfognak fel egyebet, csak a közéjük és működésük közé ékelt időközt. ízeden lesz minden: az élelmiszerek és az álmok. Az anyag elveszti zamatát,az álmokból pedig kihalnak a titkok; a gasztronómia és a metafizika egyaránt áldozatul esik étvágytalanságunknak. Órák telnek várakozássaltovábbi órákra, más pillanatokra, amelyek nem futnak ki az időből, amelyek hűségesen velünk maradnak, és visszahelyeznek az egészségesközépszerbe, a buktatóit pedig elfeledtetik.

(Az egészség térre sóvárog, tudatlanul is jövőt követel - s ez leleplezi, hogy az élet, mint olyan, mennyire felületes, és hogy a szerves egyensúllyalmennyire összeegyeztethetetlen a belső elmélyültség.

A szellem, ha szárnyat bont, megbomlott életfunkcióinkból meríti lendületét: annál magasabbra emelkedik, minél előrehaladottabb szerveinkben azüresség térnyerése. Csak az egészséges bennünk, ami nem vagyunk sajátosan mi magunk: undorodásaink tesznek egyedivé; szomorúságunkrólkapjuk a nevünket; veszteségeink tesznek énünk bitokosaivá. Csak kudarcaink összege révén vagyunk önmagunk.)

ÖNTUDATLAN DOGMÁK

Hogy léte tévedés, azt átláthatjuk bárkinek az esetében, és felfedhetjük előtte, mennyire felesleges mindaz, amit eltervez és amibe belevág; dehogyan szakíthatnánk le őt kapaszkodásáról az időbe, mikor az egy olyan megrögzött fanatizmust rejt, mint az ösztönei, és olyan régi, mint azelőítéletei? Mindannyian megfellebbezhetetlen kincsként egy halom hitet, megannyi alantas meggyőződést hordunk magunkban. És még akineksikerül leráznia magáról és legyőznie őket, az is - saját józansága sivatagában - fanatikus marad: önmagával, saját létével szemben; megszabadultrögeszméitől, de a gyökértől, melyből kinőnek, már nem; elvesztette biztos pontjait, de nem azt, ami biztossá teszi őket. Az életnekmegingathatatlanabb dogmái vannak, mint a teológiának, hisz minden létező olyan csalhatatlannak hitt igazságok öblében horgonyoz, melyekmögött még az elmebaj és a hitbuzgalom koholmányai is elbújhatnak. Maga a szkeptikus is, aki odavan a kételyeiért, láthatólag a szkepszisfanatikusa. Az ember kiváltképpen dogmatikus lény; dogmái pedig csak annál mélyrehatóbbak, minél kevésbé fejezi ki őket, minél kevésbé veszróluk tudomást, miközben követi azokat.

Sokkalta több dologban hiszünk, mint gondolnánk, ilyen-olyan türelmetlenségnek adunk otthont, vérgőzös részrehajlásokat ápolunk, és miközben alegvégső eszközöket is megragadjuk eszméink védelmében, járunk-kelünk a világban, mint mozgó, bevehetetlen erődök. Mindenki számáraönmaga a legfőbb dogma; egyetlen teológia sem pártfogolja annyira a maga istenét, mint mi az énünket: ha mégis kételyeket szabadítunk erre azénre, vita tárgyává tesszük, az mindössze gőgünk hamis eleganciájára vall: hisz ez a játszma előre eldőlt.

Hogyan szabaduljunk meg abszolútumunktól, azaz önmagunktól? Ehhez egy olyan élőlényt kellene elképzelnünk, akiben nincsenek ösztönök,akinek neve sincs, és aki saját kinézetét sem ismeri. Csakhogy minden ebben a világban saját vonásainkkal szembesít; még maga az éjszakasem elég sötét ahhoz, hogy ne tartson tükröt elébünk. Túlságosan is jelen vagyunk önmagunknak, ezért az, hogy sem születésünk előtt, semhalálunk után nem létezünk, csak puszta gondolatként merül fel bennünk, és akkor is csak pillanatokra; az élettartamunk lázát olyanörökkévalóságnak érzékeljük, amely átmegy ugyan változásokon, de lényegében kifogyhatatlan.

Még megszületésre vár az az ember, aki magát ne imádná. Ami csak él, bolondul önmagáért - máskülönben honnan jönne az iszonyat, ami bejárjaaz élet mélyét és felszínét? Mindenki számára önmaga jelenti az egyetlen biztos pontot a világegyetemben. Ha pedig valaki vállalja a halált egyeszméért, akkor az az ő saját eszméje, az eszméje pedig nem más, mint az élete.

Semmiféle ész semmiféle kritikája sem fogja felébreszteni dogmatikus álmából” az embert. Megingathatja a meggondolatlan bizonyosságokat,amelyektől csak úgy hemzseg a filozófia, a merev kijelentéseket felcserélheti hajlékonyabb állításokra, azt viszont mi módon érhetné el, ráadásulracionális fellépéssel, hogy felrázza ezt a dogmáitól elszenderedett teremtményt-anélkül, hogy pusztulásba kergetné?

KETTŐSSÉG

Van egyfajta közönségesség, ami rávesz bennünket, hogy bármit elfogadjunk ebből a világból, ahhoz azonban kevés a hatalma, hogy a világotmagát is elfogadtassa velünk. így hát képesek vagyunk elviselni az élet sok gondját-baját, miközben hátat fordítunk az Életnek; és hagyhatjuk, hogymagával ragadjon a vágy szóáradata, miközben egészében véve visszautasítjuk a Vágyat. A létbe való belenyugvásban van egyfajta alantasság,amelytől ha megmenekülünk, dölyfünket és megbánásainkat illeti a hála, mindenekelőtt azonban azt a melankóliát, amely megóv, nehogybelevesszünk a gyávaságunktól kicsikart végső igenlésbe. Van-e nagyobb hitványság, mint igent mondani a világra? Mi viszont megállás nélkülsokszorozzuk ezt a fejbólintást, ezt a semmitmondó visszajátszást, ezt az életnek tett hűségnyilatkozatot, amelynek egyedül az szegül ellene, amibennünk mindenestől ellenáll a közönségesnek.

Élhetünk úgy, mint a többi élők, pedig a bensőnkben rejtőző nem a világot is meghaladja: ez a melankólia végtelen kiterjedése…

§

(Csak azt az embert lehet szeretni, aki nem lépi túl az élethez szükséges közönségesség minimumát. Nehéz lenne azonban a közönségességnek

ezt a mennyiségét meghatározni, elvégre nincs az a tett, ami nélkülözhetné. A sors üldözöttjeiről bebizonyosodik, hogy nem voltak kellőképpengyomorforgatóak… Aki felülkerekedik a felebarátaival való csatározásban, egy trágyadomb tetejéről dobbant, a legyőzött pedig azért fizet, merttiszta akart maradni. Az emberben nincs létezőbb, nincs igazabb, mint közönségessége, minden elementárisán élettelinek e forrása. Másfelőlviszont, minél mélyebben belemerül valaki az életbe, annál megvetésre méltóbb. Aki körül nem terjeng egyfajta sápadt halotti fény, aki haladtábannem hagyja maga után távoli világok melankólia-csóváját, az alsóbb állattan, ezen belül pedig az emberi történelem tárgykörébe tartozik.

A közösségesség és a melankólia között oly feloldhatatlan az ellentét, hogy hozzá képest minden egyéb mellékes és mulatságoselmeszüleménynek tűnik; még a legélesebb szembeállításokat is kicsorbítja ez az ellentét, melyben - ki-ki eleve elrendelt fejadagja szerint -lényünksalakja kerül összeütközésbe merengésünk epéjével.)

A HITEHAGYOTT

Emlékszik arra, hogy ő is valahol született, hitt a tévedésekben, amelyekbe beleszületett, elveket tűzött ki, és lánglelkű ostobaságokat prédikált. Mais belepirul…, és töri magát, hogy megtagadja múltját, megannyi képzelt vagy valódi hazáját, a gerincéből fakadt igazságokat. Békére addig nemtalál, míg utolsó állampolgári beidegződését, és örökül kapott lelkesedését is ki nem irtja magából. A szív megszokása hogyan is tudná mégrabigába verni, hiszen a családfáktól szabadulni kíván, és szemében még a városfalakat ócsárló antik bölcs eszményképe is csak egy üzletifogás? Aki már képtelen állást foglalni, mert az embereknek szükségképp mindig igazuk van és nincs igazuk, mert minden egyidejűleg indokolt ésértelmetlen, az kénytelen saját nevéről is lemondani, lábbal tiporni az identitását, és szenvtelenül vagy kétségbeesetten, új életet kezdeni. Vagy hanem, hát feltalálni a magány újabb módjait, bevándorolni a légüres térbe, és a száműzetések szeszélyeihez igazodva végigjárni azelgyökértelenedés lépcsőit. Aki minden előítélettől elszakad, az a szó szoros értelmében hasznavehetetlen emberré válik, akit senki sem kérsemmire, akitől senki sem fél, hisz épp akkora érdektelenséggel bólint rá bármire, mint amekkorával el is utasítja. Habár egy szórakozott rovar isveszélyesebb nála, az Életre nézve mégis csapás, mivel e szót száműzte szótárából, akárcsak a teremtés hét napját.

Az Élet meg tudna bocsátani neki, ha legalább indulása helyszíne, a Káosz iránt némi érdeklődést mutatna. Ő viszont megtagad minden lázaskezdetet, mindenekelőtt a magáét, ami pedig a világot illeti, csak hűvös emlékezést és némi illemtudó sajnálkozást őriz magában.

(Hitehagyásról hitehagyásra léte egyre vékonyabb: ami egy sóhajokból álló szillogizmusnál is halványabb és irreálisabb, hogy is lehetne hús-vérélőlény? Olyan vértelen, hogy az Eszmével vetekszik; elvonta” magát ősöktől, barátoktól, a lelkek mindegyikétől, és önmagától; egykor mégkavargó vénáiba másvilági fény fészkelte be magát. Miután megszabadult mindattól, amit átélt, arra pedig nem is kíváncsi, ami még vár rá, ledöntiaz útját szegélyező korlátokat és elszakad az idő sarkköveitől. Soha még egyszer nem fogok szembetalálkozni magammal” - mondja magának,boldogan, hogy legvégső gyűlöletét maga ellen fordítja, és még ennél is boldogabban, attól, hogy - megbocsátva nekik - semmivé foszlat élőlé-nyeket, és tárgyakat.)

A JÖVŐ ÁRNYÉKA

Jogunkban áll elképzelni azt az időt, amikor már mindenen túl leszünk, még a zenén, még a versen is, amikor minden hagyományunk és mindenlángolásunk lerombolóiként olyannyira elegünk lesz magunkból, hogy a sírgödör gondolatába belefáradva elnyűtt szemfedőbe burkolózunk és úgyjárjuk tovább a múló napokat. Amikor egy szonett, amelynek fegyelme egy pompás képzeletbeli kozmosz fölébe helyezi a verbális világot, már nemcsal könnyeket a szemünkbe, amikor egy szonáta hallgatása közben elérzékenyülés helyett ásítunk - ekkor a temetőknek sem fogunk többé kelleni,hisz oda csak friss, szinte még meleg, az élet emlékétől átjárt hullákat fogadnak be.

Még a vénség évei előtt eljön az idő, amikor visszavonva lelkesedéseinket, a panaszos hús terhe alatt görnyedve úgy vánszorgunk majd, mint féligdögtetemek, félig kísértetek… Félelmünkben, nehogy tévhit cinkosaivá legyünk, addigra elnyomtunk már magunkban mindent, ami megdobogtatnászívünket. De minthogy nem tudtuk életünket úgy lecsupaszítani, hogy fölérjen egy szonettel, csak vonszoljuk tovább saját rothadásunk cafatjait, ésmivel messzebbre jutottunk, mint a zene vagy akár a halál, vakon botladozunk a gyászos halhatatlanság felé.

A RÖGESZMÉK SZÍNE-VIRÁGA

Amíg az ember az elmebaj védelme alatt áll, cselekszik és érvényesül; de mikor a rögeszmék termékeny zsarnoksága alól felszabadul,összezavarodik, és tönkreteszi magát. Lassan mindent elfogad, türelemmel kezel nemcsak enyhébb visszaéléseket, de gyilkosságokat ésszörnyűségeket, bűnöket és aberrációkat is: számára minden ugyanannyit ér. Már önmagában véve is romboló engedékenysége minden vétkesrekiterjed, az áldozatokra és a hóhérokra egyaránt; nincs párt, amellyel ne értene egyet, hisz magáénak vall minden nézetet; kocsonyás valóját meg-fertőzte a végtelen, elveszítette jellemét”, mivel semmilyen viszonyítási pont, vagy megszállottság nem segíti eligazodni. Az egyetemes szemléletösszemossa a dolgokat, ha pedig valaki még különbséget tesz ugyan közöttük, de nincs sem mellettük, sem ellenük, abban olyan viaszszív lakik,mely válogatás nélkül idomul bármely tárgyhoz vagy élőlényhez. Szánakozása nem ezeknek, hanem a létezésnek szól, könyörülete pedig nemszeretetből, hanem a kételyből fakad; szkeptikus jótékonyság ez, a megismerés következménye, mely minden rendellenességet megbocsát. - Ámaki állást foglal, aki a döntés és a választás őrületében él, az sohasem jótékonykodik; alkalmatlan rá, hogy átfogja az összes nézőpontokat,vágyainak és elveinek horizontja korlátok közé szorítja, és elmerül a véges hipnózisában. Hisz a teremtmények csak az egyetemesnek hátatfordítva boldogulhatnak… Valamivé lenni-megszorítások nélkül - mindig az elmebaj egyik formája, s ha az élet - a rögeszmék színe-virága - eztelhárítja, úgy el is hervad.

AZ ÉGI KUTYA”

Nem tudhatjuk, mi mindent veszíthetett az az ember, akinek van bátorsága minden konvencióval dacolni, nem tudhatjuk, mit vesztett Diogenész,míg azzá az emberré vált, aki mindent megengedett magának, aki legtitkosabb gondolatait is oly természetfeletti arcátlansággal váltotta tettekre,ahogy azt a megismerés kéjsóvár, de egyben tiszta istene tenné. Nyíltabb nem volt még nála senki; az őszinteség és a tisztánlátás e határeseteegyúttal arra is példa, hogy milyenek lehetnénk, ha a nevelés és a képmutatás nem fogná kordába vágyainkat és külső megnyilvánulásainkat.

Egy napon gazdagon berendezett ház ura látta vendégül, és a lelkére kötötte: “Semmiképp se köpj a földre! Diogenész azonban szükségétérezte, hogy köpjön, tehát beleköpött az illető képébe, majd panaszosan hozzátette, hogy nem talált más mocskos helyet, ahová köphetett volna.”(Diogenész Laertiosz)

Mikor gazdag vendéglátó fogadta házába, ki ne fájlalta volna, hogy szájában nem annyi a nyál, mint a tenger vize, mert mindjárt elárasztaná vele azgazdagokat szerte a Földön. És ki ne nyelte volna vissza köpetét félelmében, hogy az egy tiszteletben álló pocakos tolvaj ábrázatán talál kikötni?

Nevetséges, mennyire óvatosak, mennyire félénkek vagyunk: a cinizmust nem tanítják az iskolákban. A büszkeséget sem.

Diogenész erénye című könyvében Menipposz beszámol róla, hogy amikor Diogenészt foglyul ejtették, és kivitték a rabszolgapiacra eladni,megkérdezték tőle, mihez ért. ťA parancsolgatáshozŤ - válaszolta és a kikiáltóhoz fordult: ťKérdezd már meg, akar-e valaki gazdát venni

magának?Ť”

Az az ember, aki Nagy Sándorral és Platónnal szállt szembe, aki köztéren nyilvánosan elégítette ki magát (Óh egek, ha a hasat is elég lenne csakmegdörzsölni, hogy elmúljon az éhség!”), aki már elválaszthatatlan a nevezetes hordótól és a híres lámpástól, aki hamispénz-verő volt ifjúkorában(viheti-e magasabb méltóságra egy cinikus?), milyen tapasztalatokat gyűjtött embertársairól? - Ugyanazokat, mint mi mindannyian, azzal akülönbséggel, hogy számára az ember volt gondolkodásának és megvetésének kizárólagos tárgya. Azon fáradozott, hogy levetkőztesse, hogybármilyen morál vagy metafizika hamisításaitól mentesen, a lehető legmeztelenebbül, az összes komédiánál és apokalipszisnél is fertelmesebbszínben állítsa elénk.

Meghibbant Szókratész” - ahogy Platón nevezte. Őszinte Szókratész” - így kellett volna hívnia, a Jóról, a Szófordulatokról, az Államról lemondóSzókratésznek, aki végre is csak pszichológus. De Szókratész - minden emelkedettségével együtt - konvencionális marad; továbbra is ő a mester,ő az épületes példakép. Csak Diogenész nem hirdetett semmit; magatartásának és a cinizmus lényegének - alapja egyfajta, a herékből kiindulóiszonyodás az emberlét nevetségességétől.

Az emberi valóságot illúziók nélkül szemlélő gondolkodó, ha továbbra is a világon belül kíván maradni, és a misztikát mint kibúvót, elveti, olyanvilágnézetre fog kilyukadni, amelyben keveredik a bölcsesség, a keserűség és a bohózat; és ha a közteret választja magánya színteréül, ihletétabban fogja kiélni, hogy felebarátaira” ráhúzza a vizes lepedőt, vagy körbesétáltassa undorát, melyet mi maiak, a kereszténységgel és arendőrséggel a hátunkban már nem is engedhetnénk meg magunknak. Kétezer évnyi szentbeszéd és jogszabály szirupot csinált az epénkből;különben is, rohanó világunkban ki állna meg, hogy arcátlanságunkra megfeleljen, és az ugatásunkban gyönyörködjék?

Hogy az emberek legnagyobb ismerője a kutya ragadványnevet kapta, azt bizonyítja, hogy az embernek soha nem volt még bátorsága valódiképmását elfogadni, és az igazságokat megfontolás nélkül mindig is ellökte magától. Diogenész elnyomta magában a pózolást. Micsodaszörnyeteg mások szemében! Ahhoz, hogy megbecsült helyet kapjunk a filozófiában, ripacsokká kell lennünk, akik tiszteletben tartják az eszmékjátékát, és álproblémáktól jönnek izgalomba. Mindenesetre az emberrel, úgy, amilyen, nem lehet semmi dolgod. Ismét Diogenész Laertiosz beszél:

Az olimpiai játékokon, amikor a kikiáltó közzétette: ťDioxipposz legyőzte az embereket!Ť, Diogenész visszaszólt: ťCsak rabszolgákat győzött le,embereket legyőzni, az az én dolgom.Ť”

És valóban, úgy győzte le őket, mint más senki, még a hódítók fegyvereinél is félelmetesebb fegyverekkel, épp ő, akinek egyebe sem volt, mint atarisznyája, ő, a koldusok közt is legszegényebb, ő, a gúnyos röhögés valódi szentje.

Adjunk hálát a vakszerencsének, hogy még a Kereszt eljövetele előtt látta meg a napvilágot. Elvégre lehetett volna ő is, ha kívülállását új oltvány, azemberidegen kaland beteges kísértése vezérli, a sok kanonizált aszkéta egyike, aki belevész a boldogok és a naptári nevek tömegébe. Ekkor lettvolna jogos őrültnek nevezni őt, aki a legmélységesebben normális lény, amennyiben minden tanítástól és elmélettől elszakadt. Az embervisszataszító képét egyedül ő tárta elénk. A cinizmus érdemeit elhomályosította és lábbal tiporta az a vallás, amely esküdt ellensége mindennyilvánvalónak. De eljött végre az ideje, hogy az Isten Fiának igazságaival szembeállítsuk az égi kutya” igazságait - ahogyan őt egy kortárs költőnevezte.

A ZSENI KÉTARCÚSÁGA

Minden ihlet a túlzás képességéből fakad: a líraiság - és a metafora teljes birodalma - szánalmas izgágaság lenne a hevület nélkül, ami úgy felfújjaa szavakat, hogy majd szétdurrannak. Amikor már a kozmosz elemei és méretei is túl jelentéktelennek tűnnek, hogy összehasonlítási alapotkínáljanak lelkiállapotunk számára, a versnek ilyenkor - hogy kilépjen a belső lappangás és a felmerülés szakaszából - nincs is szüksége másra,mint hogy valamelyest letisztuljanak az őt előhívó és világra segítő érzelmek. Minden valódi ihlet a világnál is tágabb lélek rendellenességéből törelő. Egy Shakespeare, egy Shelley szavakba foglalt tűzvészében a lehetetlen világteremtés szétporladó hamuja szállong. A szótagok egymáshegyén-hátán tülekednek, mintha egyikük sem lenne képes nyomába érni a benső feltárulásnak; a képalkotás sérvet kap, a szegényes szavakpedig, melyek a hétköznapi használatban láttak napvilágot, és most csodálatosképpen a szív magasába emelkedtek, transzcendens darabokratörnek. A szépség minden igazsága olyan túlzásokból táplálkozik, amiket a legfelületesebb elemzés is csak szörnyűségeseknek ésnevetségeseknek láthat. A vers: a szókészlet kozmogónikus tévelygése… Keveredett-e valaha nagyobb hatékonysággal sarlatánság és extázis?Hazugság - amely könnyeket fakaszt: ebben áll a zseni szélhámossága, és a művészet titka. Égig növesztett semmiségek; valószerűtlen, melymindenséget teremt! Minden zseniben karöltve ott találni egy Hetvenkedő Katonát és egy Istent.

A BOLDOGTALANSÁG BÁLVÁNYOZÁSA

Amit egyszer a nyers létezéshez hozzáépítünk, a sokféle erőt, amely nyomot hagy a világ arcán, mind-mind a Boldogtalanságnak - a különféleségtervezőmérnökének, tetteink értelemmel felfogható mozgatójának - köszönhetjük. Ami nem tartozik a hatókörébe, az minket is meghalad: miértelme volna számunkra egy olyan eseménynek, ami nem veszélyezteti létünket? Vár ránk a Jövő, hogy feláldozzon: a szellem már csak a léttörését örökíti meg, az érzékeket pedig már csak a rossz kilátás hozza rezgésbe… Ezek után hogy is ne érdekelne Chateaubriand Lucilejének,vagy Günderodenak a sorsa, hogy is ne ismételnénk az előbbi szavait: Halálos álmot borítok sorsomra”, vagy részegednénk meg akétségbeeséstől, mely az utóbbinak kezébe öngyilkos tőrt adott? Eltekintve a teljes körű melankólia néhány esetétől és néhány páratlanöngyilkosságtól, az emberek - vörös vértestecskékkel kitömött pojácák, ők nemzik a történelmet, minden grimaszával együtt.

Midőn bálványozzuk a boldogtalanságot, midőn benne látjuk a fejlődés mozgatóját és szubsztanciáját, máris eljutunk oda, hogy az eleve elrendeltsors áttetszősége körülölel, a csapásokra hajnali fény vetül, a gyehenna pedig termékenységet áraszt. Mikor azonban azt hisszük, hogy márvégigjártuk, és attól félünk, hogy netán túléljük, létünk megfakul, és már nem fejlődik tovább. Közben rettegünk, hogy kénytelenek leszünkvisszaszokni a Reményhez…, elárulni boldogtalanságunkat, elárulni magunkat…

DÉMON

Itt van, a vér parazsában, a sejtek mindegyikének keserűségében, az idegek reszketésében, a gyűlöletet lihegő fonák imákban, mindenütt, aholcsak az iszonyat révén szállást talál. Hagyjam, hogy lekaszálja az óráimat, mikor mint saját megsemmisülésem kínosan aprólékos cinkosa,kiokádhatnám a reményeimet, és visszaléphetnék a jelöléstől az énem posztjára? Bérgyilkos albérlő, aki megosztja velem a fekhelyemet,feledéseimet és virrasztásaimat;

hogy elpusztítsam, magamat szükséges elpusztítanom. És minthogy az embernek csak egy teste, csak egy lelke van, az előbbi pedig túl nehéz, azutóbbi viszont túl homályos, hogyan vehetne többlet terheket és sötétségeket a hátára? Hogyan vonszolhatná lépteit tovább a fekete időben? Egyaranyló pillanatról álmodom, kívül a keletkezésen, egy napfényes percről, mely transzcendens a szervek gyötrelméhez, bomlásuk dallamáhozképest.

Hallod a gondolataid közt kígyózó Gonosz haldoklását és örömét kísérő zokogást - és mégsem fojtod meg ezt a betolakodót? Ha pedig lesújtsz rá- haszontalan öntetszelgés. Ő már a te álneved; büntetlen nem tehetsz rajta erőszakot. Minek kerülgetni a dolgot, mikor már közel az utolsófelvonás? Miért is ne szállnál szembe a saját neveddel?

(Teljességgel hamis lenne azt hinni, hogy a démoni megnyilatkozástól” életünk teljes tartama alatt elválaszthatatlanok vagyunk; és mégis, amikorránk tör, elképzelni sem tudjuk, mennyi semleges pillanatot éltünk át korábban. A Sátánra való hivatkozás nem más, mint a teológia maradékaivalkiszínezni azt a kétes felindulást, amit a büszkeségünk nem hajlandó akként elfogadni, ami. De van-e ember, akit ne fogna el rettegés a SötétségFejedelme előtt állva? Gőgünknek van szüksége egy névre, méghozzá nagy névre, hogy elkeresztelje vele azt a szorongást, mely pusztán biológiaiképződményként szánalmas volna. Hízelgőbb a hagyományos magyarázat - a szellemnek jól áll egy kis maradék metafizika…

így hát - a túlságosan is közvetlen baj elleplezése késztet arra, hogy elegáns, bár divatjamúlt lényekhez folyamodjunk. Hogy is fogadhatnók el, hogylegrejtélyesebb szédületeink nem többek idegrendszeri szövődménynél, ha egyszer elég csak egy bennünk, vagy rajtunk kívül levő Démonragondolnunk, hogy máris talpra álljunk? Őseinktől származó hajlam ez legbensőbb bajaink tárgyiasítására; a mitológia átitatta vérünket, az irodalompedig tartósította bennünk a fogékonyságot a hatásvadászatra…)

EGY ÚJ ÉLET”? NEVETSÉGES!

Bedeszkázva magunkba, nincs meg a képességünk rá, hogy letérjünk a velünk született kétségbeesés kijelölte útról. Kibújjunk az élet sorozásaalól, amiért az nem az elemünk? Senki sem állít ki nemlétezési bizonyítványt. Kénytelenek vagyunk továbbra is kitartóan lélegezni, érezni, ahogy alevegő égeti ajkainkat, mind több megbánással eltelni ama valóság közepén, melyet soha nem kívántunk, és felhagyni azzal, hogy magyarázatotkeressünk a bukásunkat működtető Rosszra. Mikor az idő minden szemvillanása egy-egy tőrdöfés, húsunk pedig a vágyak bujtogatása miatt nemhajlandó kővé dermedni - mihez is kezdhetnénk egyetlen, sorsunkhoz ráadásképp hozzáadott másodperccel? Miféle mesterkedések segítségéveltehetnénk szert az illúziók erejére, hogy felkutassuk egy másik, egy új élet lehetőségét?

Azok az emberek ugyanis, akik végigtekintenek múltjuk romhalmazán, azt képzelik, hogy - elkerülendő a jövő romjait - hatalmukban áll valamigyökeresen új dologba fogni. Ünnepélyes fogadalmat tesznek, és várják a csodát, ami majd kivezeti őket a középszerű szakadékból, amibe a sorsvetette őket. De semmi sem történik. Eztán is mindenki ugyanaz marad, aki volt; legfeljebb annyi változott, hogy a bukásra való hajlam - meg-különböztető jegyük - hangsúlyozottabbá válik. Nem látunk mást magunk körül, csak züllésnek indult ihletet és fellángolást: mindenki mindentmegfogad, csakhogy a tapasztalás mindenkit rávezet arra, hogy a fellobbanás mulandó, az életből pedig hiányzik a szellemiség. Az emberi létezésazáltal hiteles, hogy romba dől. Valamivé válásunk virágzó pályája: dicsőségesnek látszó út a kudarc felé; tehetségeink beérése: álruhába göngyöltüszkösödésünk… A döghús tavasza aratja diadalát a nap alatt; a Szépség maga is pusztán a rügyekben páváskodó halál…

Ahány új élettel találkoztam, az mind illúzió volt, és eleve elbukott. Az idő múlásával valahány emberi élet, amelyet láttam, szorongással telikérődzésbe zárkózik, magába roskad, megújulásként pedig csupán saját reményeinek váratlan fintora jut neki…

HÁROMSZOROS ZSÁKUTCA

A szellem felfedezi az Identitást; a lélek az Unalmat; a test a Lustaságot. A változatlanság egyazon alapelve, amely különbözőképpen nyilvánulmeg, az egyetemes ásítás három alakjában.

A létezés monotóniája igazolja a racionalizmus alaptételét; olyan törvényszerű mindenséget tár elénk, ahol minden előrelátható és szabályozott;egyetlen barbár meglepetés sem zavarja meg az összhangot.

Ha ugyanaz a szellem felfedezi az Ellentmondást, ugyanaz a lélek a Tobzódást, ugyanaz a test az Önkívületet, az a cél vezérli, hogy az irrealitás újformáit hozza a világra, és kitörjön az önmagához túlzottan hasonló világegyetemből; és egyből a racionalista-ellenes alaptétel kerekedik felül. Azabszurditások virágzása olyan létezést leplez le, amely előtt a szemlélet bármely letisztultsága nevetségesen szegényes. Ez nem más, mint amikoraz Előreláthatatlan vég nélkül ostromol.

E két tendencia között vonultatja fel az ember kétszínűségét: mivel sem az Életben, sem az eszmében nem találja a helyét, azt hiszi, hogy sorsa azÖnkény, holott szabadságának részegítő érzése nem több, mint a végzet belsejét borzoló fuvallat^ hisz sorsának formája éppúgy szabályokhozigazodik, mint egy szonetté, vagy mint egy égitesté.

A VÁGY KOZMOGÓNIÁJA

Miután átéltem és kipróbáltam az élet ellen szóló érveket, megfosztottam a zamatától azt, és üledékében fetrengve átéreztem a meztelenségét.Ismerem a nemi aktust követő metafizikát, a hiába nemzett világegyetem ürességét, ismerem a bőven patakzó verejtéket, amelytől az embert egyősrégi, még az anyag fúriáinál is korábbi hideg járja át.

És hű akartam lenni tudásomhoz, rászorítani ösztöneimet, hogy elcsituljanak, de azt láttam, hogy hiába tud valaki bánni a nemlét fegyvereivel, hanem képes őket önmaga ellen fordítani. Mert amikor a vágy berobban az őket lefokozó ismereteink körébe, félelmetes konfliktus támad aTeremtéssel szemben álló értelem és a hozzá bilincselő irracionális mélyrétegek között.

Mindegyik vágy igazságaink végeredményét alázza meg, és tagadásaink újraértékelésére kényszerít. A gyakorlatban vereséget szenvedünk;alapelveink eközben mit sem módosulnak… Azt reméltük, hogy nem leszünk tovább e világ gyermekei, és íme, mint valami kétes aszkéták,kívánságaink rabjai vagyunk, mi, az idő hűbérurai, de jobbágyai a mirigyeknek. Ám ennek a játéknak sehol sincs vége: bármelyik vágyunkújrateremti a világot, közben pedig gondolataink bármelyike megsemmisíti… A mindennapi életben egymást váltogatja a kozmogónia és avilágvége: nap nap után teremtünk és rombolunk, parányi méretekben az örök mítoszok szerint cselekszünk; és életünk minden pillanata ismétli éselőrevetíti a mag és hamu sorsát, amely a Végtelen számára rendeltetett.

A TETTEK ERTELMEZESEAz ember még a legparányibb cselekvést sem vinné végbe anélkül, hogy ne azt érezné az egyedüli és kizárólagos valóságnak. Ez az elvakultságaz abszolút alapzata, a vitán felüli alapelve mindennek, ami létezik. Aki értekezik róla, csak azt bizonyítja, hogy ő kevésbé van, hogy a kételyaláásta életerejét… De még kételyeitől övezve is éreznie kell a tagadás irányába tett fordulatának fontosságát. Tudni, hogy semmi nem éri meg afáradságot\ ez közvetve maga is hit, vagyis a cselekvés lehetősége; mert még a legjelentéktelenebb létezés is be nem vallott hitet előfeltételez; avalóság - vagy annak látszata - felé tett legkisebb lépés elárulása a nemlét vallásának, még a légzésben is föllelhető a fanatizmus csírája, mintminden egyébben, aminek köze van a mozgáshoz…

A csavargástól kezdve a tömegmészárlásig az ember csak azért járja végig a cselekedetek egész színskáláját, mivel nem érzékeli azértelmetlenségüket: mindaz, ami a földön végbemegy, abból az illúzióból fakad, hogy az ürességben elérhető a teljesség, hogy a semmi valamifélerejtélyt takar…

A világ Teremtésén és Lerombolásán kívül minden vállalkozás egyformán semmi

TÁRGYTALAN ELET

Eszmék, oly semlegesek, mint a könnytelen szem, komor tekintet, amely eltörli a dolgok domborulatait, hallás, mely bensőnk felé fordul s azérzelmet figyelő készenlétté alakítja, ködös élet, amelyben nincs helye sem sírásnak, sem nevetésnek - hogyan lehetne titeket feldúsítani tavaszinedvekkel, harsány durvasággal? Hogyan viselni el e lemondó szívet, ezt az eltompult időt, mely képtelen már továbbadni a növekedés és szétesésélesztőjét a rá váró évadoknak?Mivel minden meggyőződést szennynek, minden ragaszkodást szentségtörésnek láttál, nincs már jogod, itt vagyakárhol, olyan sorsra várni, amelyet módosít a remény. Választanod kell vagy egy nevetségesen magányos, eszményi hegyfokot, vagy egybohózatba illő, a konstellációkkal dacoló csillagot. A szomorúságtól felelőtlen életed szüntelenül gúny tárgyává tett minden percet, holott az élet amúló idővel szembeni jámborság, a táncot lejtő örökkévalóság érzése, az önmagán túllépő, a Nappal versengő idő…

LELKI RESTSÉG

A szerveknek ez a pangása, az érzékeknek ez a bárgyúsága, ez a megkövesedett mosoly nem a kolostorok unalmára emlékeztet téged, az Istenáltal elhagyott szívekre, a szerzetesek kiégettségére és elhülyültségére, amint épp gyűlölik magukat az önkielégítés eksztatikus felfortyanásaközben? Te magad is csak egy szerzetes vagy, de istenes feltevések és a magányos bűn gőgje nélkül.

A föld és az ég: cellád fala, a mozdulatlan levegőt pedig a fohászok hiánya uralja csak. Te, akire az örökkévalóság kongó órái várnak, a vacogásszeglete és a penészes vágyak, melyek az üdvözülés közeledtére meg is rothadnak, elindulsz a dísz és harsonák nélküli Végítélet felé, miközbengondolataid, ünnepélyesség gyanánt, csak a remények valószerűtlen körmenetét idézik képzeletedbe.

A szenvedések jóvoltából a lélek egykor a magasba emelkedett a boltívek felé; téged visszalöknek. És hitetlen csuhásként zuhansz vissza avilágba, aki csak vonszolja magát a Korzón, a bukott lányok - és saját bukásod rendházában.

A BÁTORSÁG ÉS A FÉLELEM KÁRTEVÉSEI

Aki fél, az szakadatlanul önmagára gondol, és el sem tudja képzelni, hogy a dolgoknak megvan a maguk objektív menete. A rettenet, az érzés,hogy minden ellened irányul, olyan világ képét feltételezi, amelyben nincsenek semleges veszélyek. A félénk ember - a túlzásba vitt személyességáldozata - meg van győződve róla, hogy ő a többi embernél sokkal inkább céltáblája ellenséges eseményeknek. Társa e tévedésben szögesellentéte, a bátor ember, aki viszont mindent saját sebezhetetlensége jelének vél. Mindketten az önmaga körül forgó tudat szélsőséges példái: azegyik ellen minden összeesküszik, a másiknak viszont semmi sem kedvezőtlen. (A bátor csak egy szájhős, aki ragaszkodik a veszélyhez, és magakeresi a bajt magának.) Az egyik negatív, a másik pozitív előjellel helyezi magát a világ középpontjába; de illúziójuk ugyanaz, mert ismereteikkiindulópontja is azonos: a veszély, mint az egyedüli valóság. Az egyik fél tőle, a másik keresi: a dolgokra irányuló határozott megvetésről mégcsak fogalmuk sem lehet, mindent magukhoz viszonyítanak, túlságosan izgágák (márpedig a világon minden rossz az izgágaság túlhajtásából, afélszegség és a hősködés lendületes képzelgéseiből ered). Ezek azok az egyszerre ellentétes és hasonló példányok, minden viszály okozói, akikfelzavarják az idő folyását; még a legjelentéktelenebb esemény-kezdeményeket is érzelmileg kiszínezik, és lázas terveiket kivetítik egy olyanmindenségre, ami - hacsak nem adod át magad valami békés undornak - lealacsonyító és tűrhetetlen. Bátorság és félelem, egyazon betegség kétpólusa, mely abban a visszaélésben áll, hogy az életnek jelentést és fajsúlyt kölcsönöz… A nemtörődöm keserűség hiánya teszi szektásvadállatokká az embereket: a legkifinomultabb és legnyersebb bűntényeket mindig azok követik el, akik a dolgokat komolyan veszik. A pancser azegyetlen, akiben nem dolgozik a vérszomj, az egyetlen, aki nem bűnöző…

KIJÓZANODÁS

Az emberek titokzatosság nélküli gondjai éppoly világosan kirajzolódnak, mint ennek az oldalnak a körvonalai… Mivel írjam tele, ha nem azundorral a nemzedékekkel szemben, melyek úgy követik egymást, mint állítások egy meddően végzetszerű szillogizmusban?

Az emberi kalandnak kétségkívül lesz egy végpontja, amit akkor is elképzelhetünk, ha már nem fogjuk megérni. Aki önmagában mármegvalósította a történelemmel való szakítást, annak teljesen felesleges végignéznie a záróráját. Elég az embert szemtől szembe látni - máris levá-lunk róla, s többé nem kívánjuk vissza csalásait. A szenvedés sok ezer éve, ami még a köveket is meglágyította volna, csak még érzéketlenebbé

tette ezt az acélból készült tiszavirágot, a tünékenységnek és a keménységnek ezt a szörnyeteg példányát, akit ízetlen őrület, megfoghatatlan ésszégyentelen létezni akarás hajszol. Mikor rájövünk, hogy egyetlen emberi indíték sem fér össze a végtelennel, és nincs az a mozdulat, amelynekkezdeményezése megérné a fáradságot, a szívünk ütemesen ver ugyan tovább, de üressége lelepleződött. Az emberek hiábavaló, egyformasorsban mosódnak össze, mint a csillagok a közömbös tekintetek előtt - vagy mint a keresztek egy katonai temetőben. A létezés elé kitűzött célokközül, ha szemügyre vesszük őket, melyik nem bohózatba vagy Hullaházba illő? Melyik nem arra vall, hogy az ember haszontalan és gyászos? Van-e még bűvészmutatvány, amely meg tudna téveszteni?

(Mikor az embert utoléri a kiűzetés a látható rendeletek hatóköréből, ekkor, akár az ördög, már metafizikailag törvényen kívül kerül; kilép a világrendjéből: nincs már abban számára hely, ezért csak bámul rá, de fel sem ismeri; beidegződéssé válik az elképedés, miközben a panaszosmegdöbbenés, nem lévén tárgya, végképp az Ürességbe mered. Az embernek olyan érzeteket kell kiállnia, amelyek nincsenek megfelelésben adolgokkal, minthogy már semmi sem ingerként hat rájuk; végül még a Melankólia angyalának álmán is túljut, és szinte sajnálja, hogy Dürerepekedése nem még távolibb szempárnak szólt…

Amikor minden, még a legnemesebb látomás is túl kézzelfoghatónak, túl létezőnek tűnik, amikor olyan Meghatározatlan után áhítozunk, amibennem ismerni sem az életre, sem a halálra, amikor a léttel való bármilyen kapcsolat erőszakot tesz a lelken, ez utóbbi immár kizárta magát azegyetemes igazságszolgáltatásból, és, mivel sem számadással nem tartozik, sem törvényszegésre nincs már alkalma, szomorúsága révén azisteni mindenhatósággal vetekszik.)

A GYŰLÖLET ÚTJAI

Senkit sem gyűlölök; - de a gyűlölet sötétre festi vérem, és égeti a bőröm, amelyet a múló évek sem tudtak kicserezni. Gyöngéd vagy szabatosítéletek nyomán szelídülhet-e az ocsmány szomorúság és a felnyársalt ember üvöltése?

Szeretni akartam a földet és a mennyet, hőstetteiket és szenvedélyeiket - de semmit sem találtam, ami ne a halálra emlékeztetett volna: arcok,virágok, csillagok - egytől egyig a fonnyadás jelképei, minden lehetséges sírhalmok leendő fejfái! Minden, ami az életben létrejön és nemesebbéteszi, gyászos vagy jellegtelen véget ér. A szív izzása olyan szörnyűségeket idézett elő, amelyhez foghatót egyetlen démon sem álmodott volna. Akitűzbe jött elmét lát maga előtt, biztos lehet benne, hogy áldozatául esik. Azok nyomában, akik a saját igazukban hisznek - csak ők vésődnek azemberek emlékezetébe -, hullák halmai tornyosulnak. A vallások mérlegét több gyilkosság terheli, mint a legvérengzőbb zsarnokságokét, azokpedig, akiket az emberiség valaha istenített, vérszomjukkal még a leglelkiismeretesebb tömeggyilkosokat is messze megelőzik.

Egy új hit hirdetője üldözött, mígnem maga válik üldözővé: minden igazság kezdetben összetűzésbe kerül a rendőrséggel, de később már arendőrség szerez neki érvényt; mert minden abszurditás, amiért emberek megszenvedtek, törvényessé fajul, és minden vértanúság jogcikkelyekbe,a naptárak jellegtelenségébe és utcanevekbe torkollik. Ebben a világban maga az ég is hatóság lesz végül - és voltak korszakok, amelyek egyedülaz égből merítettek, háborúkban még a legzüllöttebb időknél is gazdagabb középkorok, bestiális, a hamis fenség fényével bevont kereszteshadjáratok, amelyekhez képest a hunok betörése dekadens hordák csínytevésének tűnik.

A makulátlan hőstettek nagyüzemi vállalkozásokká válnak; a hivatalos elismerés a leglégiesebb nimbuszt is kifakítja. Csendőr őrizte angyal - ígymúlnak ki az igazságok, így fulladnak ki a lelkesedések. Elég, ha egy lázadásnak igaza van és odaadó hívekre tesz szert, elég, ha egy felismerésterjedni kezd, és akad intézmény, amely kisajátítja, és az egykor magányosan átérzett borzongást - néhány álmodozó újhitű osztályrészét - márisbeszennyezi az üzletszerű létezés. Csak egyetlen dolgot mutassanak nekem széles e világban, ami jól kezdődött és ne rosszul ért volna véget! Alegnemesebb szívdobbanást is elnyeli a szennyvízcsatorna, ahol abbamarad, hisz elérte természettől kiszabott vége: ez a bukás a szív drámája, ésegyben a történelem negatív értelme. Minden eszmény”, amelyet kezdetben a szektaalapítók vére táplál, elkopik és elenyészik, mihelyt: magukéváteszik a tömegek. A szenteltvíztartó köpőcsészévé alakul: ez a haladás” kikerülhetetlen ritmusa.

Ilyen körülmények között az ember kire zúdíthatná gyűlöletét? Senki sem felelős azért, hogy létezik, és még kevésbé azért, hogy az, ami. Létezésrevettetve, mindannyian igás barmokként viseljük az ebből adódó következményeket. Ezért van az, hogy ebben a világban, ahol gyűlöletes minden, agyűlölet a világnál is hatalmasabbra duzzad, és miután tárgyán túlnőtt, megsemmisül.

(Nem a gyanús kimerültségek, de nem is a szervek jól meghatározott bajai tárják elénk életerőnk mélypontját; nem is tanácstalanságaink, vagy atesthőmérsékletünk ingadozásai - de elég csak megéreznünk az indokolatlan gyűlölet és szánalom e tolulásait, e nem mérhető lázrohamokat, hogyfelfogjuk: veszélyben az egyensúlyunk. Gyűlölni mindent és gyűlölni önmagunkat, szabadjára engedve emberevő dühünket; sajnálni mindenkit éssajnálni önmagunkat - látszólag ellentétes felindulások, eredetüket tekintve azonban azonosak; hiszen csak azt tudjuk megszánni, amit szeretnénkeltörölni a föld színéről, ami méltatlan arra, hogy létezzen. És aki e felindulásokat átérzi, illetőleg a világ, ami ellen irányulnak, egyazon romboló ésgyöngéd dühöngés kiszolgáltatottja. Amikor az embert hirtelen elönti az együttérzés, de nem tudja, ki iránt, olyankor a belső szervek fáradtságaveszélyes csuszamlást jelez előre; amikor pedig ez a bizonytalan, egyetemes együttérzés önmaga felé fordul, eljutott a legnyomorultabbakállapotába. Hatalmas fizikai elgyengülésből tör elő ez a negatív szolidaritás, amely, akár a gyűlölet vagy a szánalom formájában, a dolgokhoz láncolbennünket. Ez a két egyidejű, vagy egymást követő roham nem csak bizonytalan tünete, hanem napnál világosabb jele a hanyatlófélben lévő élet-erőnek, amit minden csak ingerel - a behatárolatlan létezéstől kezdve saját személyünk pontos körvonaláig.

De ne áltassuk magunkat: ezek a rohamok ugyan a legvilágosabbak és a legféktelenebbek, de korántsem az egyedüliek: kisebb vagy nagyobbmértékben minden csak patológia, kivéve a Közömbösséget.)

LA PERDUTA GENTEMennyire hóbortos ötlet bugyrokra osztani a poklot, s ezek függvényében váltogatni a lángok hőfokát, rangsorolni a kínokat! Hisz a fontos csak az,hogy ott az ember: a többi - puszta girland, vagy inkább… égési seb. A fölső várban - ami a lenti szelídebb változata, hisz a kettő gazdája ugyanaz- szintén nem az a lényeges, hogy az ember kicsoda - király, polgár, napszámos hanem hogy beállt-e a sorba, vagy kilóg belőle. Mindegy, hogymely eszme híve, hogy megállapodott-e vagy földönfutó, attól a pillanattól kezdve, hogy tettei és gondolatai a létező vagy megálmodott államszolgálatában állnak, bálványozója és rabszolgája annak. A legfélénkebb hivatalnok és a leglobbanékonyabb anarchista, bár eltérő érdeklődéstmutat iránta, egyaránt az állam függvényében él: mindkettő legbelül polgár, még akkor is, ha az egyik a papucsot részesíti előnyben, a másik abombát. A földi állam bugyrai”, akárcsak a föld alattiéi, az élőlényeket elátkozott közösségbe zárják, s a szenvedések egyazon parádéjánvonszolják végig, amelyben árnyalatokat keresni hasztalan. Aki hozzájárulását adja az emberi dolgokhoz - mindegy, hogy forradalmi vagykonzervatív módon-e szánalmas kedvtelésben emészti fel magát: mindazt, ami benne nemes vagy közönséges, belekavarja az alakulászűrzavarába…

A nem engedelmeskedő lény, aki innen vagy túl van az államon, aki számára visszataszító, hogy a kis és nagy események menetébe beleártsamagát, a társas élet összes módozatát egyformán megvetendőnek érzi. A történelem lagymatag érdeklődést vált ki belőle, annyit, mint egy kiújulócsalódás, vagy mint egy előre látott átverés. Aki az emberek közt élt és még mindig azt lesi, mikor jön egy váratlan esemény, az semmit sem értettmeg, és soha semmit nem is fog érteni. Megérett az Állam számára: mindent felajánlhatnak neki, minden hivatalt és minden elismerést. Mindenemberre áll ez - és magyarázatul szolgál arra nézve, miért oly hosszú életű e földi pokol.

TÖRTÉNELEM ÉS SZAVAK

Lehet-e nem szeretni a bágyadt és poshadó civilizációk őszies bölcsességét? Egy görög vagy egy császárkorbeli római azért irtózott ahüperbóreus frissességtől és beidegződésektől, mert ellenszenvet érzett a hajnalhasadásokkal, a jövőtől majd kicsattanó barbarizmussal, azegészség ostobaságaival szemben. Minden történelmi szezonvég fényárban úszó romlását beárnyékolja a szkíták közelsége. Egyetlen civilizációsem képes bizonytalan haláltusában kihunyni; körös-körül ott ólálkodnak a törzsek, s a levegőben illatos hullák bűze szállong… Az alkonyatok ra-jongója elnézi, ahogy csődöt mond minden kifinomultság, az életerő pedig szégyentelenül tör előre. Nincs más dolga, mint összegyűjtenimindabból, ami létrejön, egy csokorra való anekdotát… Az események rendszere mit sem bizonyít: a nagy hőstetteket tündérmesék és tankönyvekdolgozzák fel. A múlt dicső vállalkozásai és véghezvivőik legfeljebb csak a tetteiket megkoronázó szép szavakkal válthatnak már ki érdeklődést.Jaj a hódítónak, ha nincs benne szellemesség! Még maga Jézus is, aki pedig két évezrede volt közvetett diktátor, csak azokkal a paradoxon-morzsákkal tudott híveiben és ócsárlóiban nyomot hagyni, amelyek oly leleményesen színpadias életútját szegélyezik. Ki tudakozódna egy mártírután, akinek ajkait egyetlen, szenvedéseihez illő mondás sem hagyta el? A múlt vagy a közelmúlt áldozatai közül csak azoknak az emlékét őrizzüktovább, akik szavaikkal tették halhatatlanná a vért, amely rájuk fröccsent. A hóhérok maguk is csak annyiban élnek tovább, amennyiben értettek aszínjátszáshoz: Nérót már rég elfelejtettük volna a véreskezű bohóc sziporkái nélkül.

Mikor a haldokló fölé hajolnak az ágya mellett álló felebarátai, korántsem végső akaratát próbálják kihámozni a gügyögéséből, sokkal inkább aztaz aranyköpést lesik, amit később majd idézgethetnek az elhunyt emlékének tiszteletére. A római történetírók soha nem mulasztják el részleteznicsászáraik haláltusáját, de csak azért nem, hogy egy általuk mondott vagy mondani vélt útmutatást, felkiáltást még utoljára a szájukba adjanak. Ezminden haláltusára, még a leghétköznapibbakra is érvényes. Hogy az életnek semmi jelentése sincs, azt mindannyian tudjuk vagy sejtjük: legyenmentsége legalább egy szóvirág! Egy frázist életünk minden fordulópontjára - íme, nagyjából ez minden, amit elvárunk kicsitől, nagytól egyaránt.Aki nem veti alá magát e követelménynek, sőt kötelességnek, az egyszer s mindenkorra elveszett; mert mindent, még a gyilkosságot is el lehetnézni, feltéve hogy ragyogó kommentárok kísérik - és persze már a múlté. Ezzel az ember a történelem egészét feloldozza, minekutána márminden ítélkezési szempontja felmondta a szolgálatot és érvénytelennek bizonyult, s ahogy végigtekint az egyetemes hiábavalóságon, méltóságátmentendő, a kudarcok írástudója és a vér esztétája lesz.

E világban, ahol a szenvedések összemosódnak és elhomályosulnak, az egyetlen úr a Szó.

FILOZÓFIA ÉS PROSTITÚCIÓ

A filozófus, ha már búcsút vett az elméletektől és a babonáktól, ám egyelőre még járja a világ útjait, követendő példát találhat az útszélipürrhonizmusban, amely a lehető legkevésbé dogmatikus teremtmény: az utcalány sajátja. Ahogy semmihez sem kötődik és mindenre nyitott;ahogy azonosul az ügyfél elveivel és kedély állapotával; ahogy minden alkalommal hangszínt és arcot cserél; ahogy bármikor kész szomorú vagyvidám lenni, hisz az neki egyre megy; ahogy kereskedelmi megfontolásból szórja sóhajait; ahogy felvilágosult és hazug szemmel nézi, mint vonaglika fölébe hágott, őszinte embertárs - mindezzel a szellem számára a nagy bölcsekéhez fogható magatartási mintát kínál. Mentesülni mindenmeggyőződéstől, mind az emberekkel, mind önmagunkkal kapcsolatban: íme a tisztánlátás szabadegyeteme, a központi tétel a prostitúcióban,mely ugyanúgy a társadalom pereméhez tartozik, akár a filozófia. Amit csak tudok, az örömlányok iskolájában tanultam” - az igazi gondolkodónak- aki bármit éppúgy elfogad, ahogy el is utasít - ekképp kellene felkiáltania, mikor az ő nyomukba lépve, a fáradt mosolygás szaktekintélyévé válik,az emberek már nem többek számára ügyfeleknél, a nagyvilág utcái pedig vásárcsarnokoknál, ahol keserűségét ugyanúgy áruba bocsátja, minttársnői a testüket.

A LÉNYEG RÖGESZMÉJE

Amikor minden kérdés mellékesnek és felületesnek tűnik, mikor az elme mind átfogóbb problémák után kutat, megesik, hogy nem akad mársemmiféle tárgyra az Üresség körvonalazhatatlan akadályán kívül. Ettől kezdve a filozófiai lendület, minthogy kizárólag a hozzáférhetetlent célozza,kudarcnak néz elébe. Avégből, hogy körüljárja a dolgokat és az ideig-óráig tartó ürügyeket, jótékony hatású nehézségeknek adózik; ám ha egymindegyre általánosabb alapelv kutatásába kezd, a Lényeg homályában elvész és semmivé válik.

Csak az boldogul a filozófiában, aki még kellő időben visszafogja magát, és elfogadja a nyugtalanság ésszerű fokának korlátait és kényelmét.

Bármelyik probléma, ha a legmélyére nézünk, csődhöz vezet, az értelmet pedig fedetlenül hagyja: nincs több kérdés és válasz e horizont nélkülitérben. A kérdésfeltevések szembefordulnak az őket kiötlő elmével, és áldozatul ejtik. Ellene tör minden: a saját magánya, a saját merészsége, azátlátszatlan abszolútum, az ellenőrizhetetlen istenek, és a napnál világosabb nemlét. Jaj annak, aki a lényeg valamely pillanatához érve nem tudmegálljt parancsolni magának! A történelem azt mutatja, hogy azok a gondolkodók, akik megmászták a kérdések kaptatóját, és a legvégsőlépcsőfokra, az abszurditáséra is rátették lábukat, a meddőség példáján kívül semmit sem hagytak az utókorra, miközben félúton megállt társaikmegtermékenyítették a szellem haladását; ez utóbbiak felebarátaik igényeit szolgálták, rendelkezésükre bocsátottak egy jól kifaragott bálványt,néhány jól nevelt babonát, néhány alapelvnek álcázott tévedést és a remények egy teljes rendszerét. Ha vállalták volna a mértéken felüli előrelépésveszélyeit, idegenkedésük a jótékony tévedésektől ön- és közveszélyesekké tette volna őket nevüket felírták volna a mindenség és a gondolko-dás határköveire - mint valami meddőségre kárhoztatott, beteg elméjű kutatók, a terméketlen szédületek szerelmesei, akik még képzelni semhelyénvaló álmokat hajszoltak…

Az emberekre csak a lényeggel szembeszegülő eszméknek van befolyásuk. Mihez is kezdenének a gondolkodásnak egy olyan területével, aholmég az sincs biztonságban, aki természetes hajlamánál, vagy morbid vágyainál fogva kíván ott megtelepedni? Még levegőt sem lehetne venni egyolyan tartományban, ahol nincs helyük a bevett kételyeknek. Ha pedig egyes elmék túlmennek az általánosan elfogadott kérdések körén, az csakazért fordulhat elő, mert vagy az anyag mélységeiben gyökerező ösztön, vagy valami kozmikus betegségből eredő elferdülés kerítette őkethatalmába, és az elmélkedés olyannyira igényes és átfogó nagyságrendje felé sodorta őket, amelyhez mérten a halál jelentéktelennek, a sorsösszes eleme ócska viccnek, a metafizika apparátusa pedig haszonelvű és gyanús dolognak tűnik. A végső határnak ez a rögeszméje, ez azelőrenyomulás az ürességbe a meddőség legveszélyesebb formájával jár együtt, melyhez képest a nemlét valósággal a termékenység ígérete.Annak, aki elégedetlen mindennel, amit csinál - a munkájával, vagy a kalandjaival -, nem kell egyebet tennie, mint áthelyezni a befejezettség irántiigényét egyetemes síkra, és máris képtelenné válik, hogy beteljesítse akár a művét, akár az életét.

A metafizikai szorongás egy olyan, végletekig lelkiismeretes mesterember helyzetére emlékeztet, akinek nyersanyaga maga a lét. Addigelemezgeti azt, míg végül képtelenné válik alkotni, akár egy miniatűr mindenséget is létrehozni. A szavak szegényességétől kétségbeesett művész,odahagyva félkész versét, a létezők összességétől körülvett elégedetlen szellem zavarodottságát jeleníti meg. Képtelensége arra, hogy egymásmellé rakja az elemeket - melyekből az íz és a jelentés éppúgy hiányzik, mint az őket kifejező szavakból -, végül az üresség feltárulásához vezet. ígyaztán a verselő vagy a csendbe, vagy valami kibogozhatatlan mesterkéltségbe vonul vissza. A világmindenséggel szemben a túl igényes elmeMallarmé művészi kudarcához hasonló vereséget szenved. Páni félelem ez a tárgy előtt, amely nem tárgy többé, amely már kicsúszott az emberkezéből, mivel - eszmei síkon - túllépte a határait. Akik nem maradnak meg a használatukban álló valóságon belül, akik túllépnek a létezés mester-ségén, kénytelenek lesznek vagy a lényegtelenhez idomulni, hátraarcot csinálni, és beilleszkedni az örök bohózatba, vagy elfogadni a különállóállapotának minden következményét, ami pedig fölösleges időpazarlás, ha az ember csak nézi, vagy tragédia, ha át is éli.

AZ EPIGONOK ÖRÖME

Lehet-e kifinomultabban kétértelmű gyönyörűség, mint végignézni egy mítosz szétesését? Hány meg hány szívet kellett elpocsékolni létrejöttéhez,az intolerancia mekkora túlkapásai kellettek a tiszteletben tartatásához, micsoda üldözésekben volt részük az ellenszegülőknek, és mennyi reménytkellett feláldozni, hogy végül megérjük… a pusztulását! Az értelem csak olyan korokban virágzik, mikor a hitek elszáradnak, tételeik és előírásaikfellazulnak, és a szabályaik rugalmasabbakká válnak. Minden korszakvég valóságos paradicsom a szellem számára, mely csak bomlásban lévőszervezeten belül képes visszatalálni játékaihoz és szeszélyeihez. Aki szerencsétlenségére egy alkotó és termékeny korba született, kénytelenelviselni annak korlátait, és beállni a sorba; egysíkú látomás rabjaként behatárolt horizont zárja körül. A leg-pezsgőbb történelmi pillanatok voltakegyben a legfojtogatóbbak is; végzetszerűségként léptek fel, mely az együgyű elmékre áldásos hatású, de annál halálosabb a tágasabb értelmiterek kedvelői számára. A szabadságnak nincs másutt mozgástere, csak a kiábrándult és meddő epigonok, csak a késői korszakok gondolkodóikörében, amely korokban a stílus fellazul, és nem vált ki többet egyfajta ironikus együttérzésnél.

Egy saját istenében elbizonytalanodott egyház tagjának lenni - miután azt hajdanában már tűzzel-vassal kierőltette-, ezt az eszményképet kellenekövetnie minden független elmének. Mikor egy mítosz bágyadttá és áttetszővé, az azt alátámasztó intézmény pedig kegyessé és megértővé válik,a problémák kellemes rugalmasságra tesznek szert. Egy hit hanyatlásának kezdete, szigorának elernyedése egyfajta szelíd ürességet olt alelkekbe, ami befogadókészekké teszi őket, azt azonban nem teszi lehetővé, hogy szemet hunyjanak az ólálkodó és a jövőt beárnyékoló babonákfelett. A szellem egyedüli bölcsői e történelmi haláltusák, melyek megelőzik a hajnalhasadások elmebaját…

VÉGSŐ MERÉSZSÉG

Ha igaz, hogy Nero ekképp kiáltott volna fel: Boldog vagy, Priamosz, amiért láttad hazád pusztulását!”, ismerjük el érdeméül, hogy a kihívásfenségéig, a tisztelgő főhajtás legvégső fokáig, a gyászos fennköltségig emelkedett. Ilyen szavak után, amelyek egy császár szájába olypompásan illenek, jogunk van banalitásokat beszélni; sőt nem is tehetünk egyebet. Ki tudna ezek után még extravagánsnak mutatkozni?Trivialitásunk aprócska balesetei arra köteleznek, hogy csodáljuk a császárt, e könyörtelen komédiást (annál is inkább, hisz az ő elmebaja messzenagyobb dicsőséget aratott áldozatainak megannyi jajszavánál, lévén a történetírás legalább annyira embertelen, mint az események, amikrőlszól). Az övével egybevetve minden viselkedés majomkodásnak tűnik. Ha pedig igaz, hogy Róma felgyújtásához az Iliász ébresztett benne kedvet,volt-e már része műalkotásnak ennél érezhetőbb hódolatban? Mindenesetre ez az egyedüli példa a mozgásba lendült irodalomkritikára, atevőleges esztétikai értékítéletre.

Egy könyv ránk gyakorolt hatása csak akkor valódi, ha kedvünk támad tőle, hogy utánozzuk cselekményét, hogy öljünk, ha a főhős is öl, hogyféltékenyek legyünk, ha ő is féltékeny, hogy ágynak essünk, vagy haldokoljunk, ha a hős is beteg, vagy a halálán van. De számunkra mindez csakképzelődés, csak holt betű marad; Nero volt az egyetlen, akit látványként ragadott magával az irodalom; ő kortársai és fővárosa hamujával írta mega recenzióját…

Szükség volt rá, hogy ezeket a szavakat és ezeket a tetteket legalább egyszer valaki kimondja és véghez vigye. Egy gazember vállalta magára afeladatot. Ez megvigasztalhat, sőt meg is kell vigasztalnia bennünket, máskülönben hogy tudnánk mindig újra szembenézni megszokottéletvitelünkkel, az olyannyira bölcs és leleményes igazságainkkal?

A FÉLRESIKERÜLT EMBER KÉPMÁSA

Mivel irtózik bármiféle tettől, egyre ezt ismétli magában: Mozogni, mekkora ostobaság!” Nem annyira az események ingerlik, mint inkább agondolat, hogy bennük részt vegyen; minden tette arra irányul, hogy kivonja magát azokból. Gúnykacajával már az előtt sivataggá tette az életet,hogy magába szívta volna zamatát. Utcai Prédikátor ő, aki vereségeire az egyetemes jelentéktelenségből meríti mentségét. Erőfeszítései, hogykimutassa tetszés szerint bárminek a jelentéktelenségét, könnyen célba érnek, hisz a bizonyítékok tömege szól az ő oldalán. Az érvek csatájábólmindig győztesen kerül ki, míg a tettek terén mindig ő az, aki alulmarad: igaza” van, mindent elutasít-és minden elutasítja őt. Koraéretten felfogtamindazt, amit az élet érdekében nem szabadna felfogni - tehetségét pedig, mely túlságosan is tisztában volt a rendeltetésével, inkább elpazaroltafélelmében, nehogy együgyű műben csapódjék le. Mindannak lenyomatát, ami lehetett volna, úgy hordja magán, mint stigmát és mint dicsfényt,szégyelli, de büszkén is viseli a terméketlenség kiválóságát; a naiv csábítások végképp idegenek tőle; ő az egyetlen, aki megmenekült az Időhelótái közül. Beteljesületlenségei végeláthatatlan tömegéből meríti szabadságát; ő a végtelen és szánni való isten, akinek semmiféle teremtéssem szab korlátokat, akit semmiféle teremtmény sem háborgat imádatával, és akit senki nem is kímél. Amennyi megvetést zúdított másokra, aztvissza is kapja tőlük. Csak el nem követett tetteiért kell vezekelnie, ezek számát pedig még mérhetetlen gőgjének számításai is alul értékelik. Vé-gül, mintegy vigasztalódásképpen, egy elismerés nélküli élet befejeztével, valóságos koronaként viseli majd a hasznavehetetlenségét.

( Mi végre mindez?” - így hangzik a Félresikerült, a halálban tetszelgő példabeszéde… Micsoda ösztökélő erő ez kérdés, amikor rögeszmévéválik! Hisz a halál, mielőtt túlságosan ránk nehezülne, meggazdagít, közeledtére erőink megsokszorozódnak; a bomlás művét később viszi véghezrajtunk. Minden erőfeszítés nyilvánvaló hiábavalósága, jövendő hulla-állapotunknak már a jelenben kimagasló, és az idő láthatárát betöltő érzetevégül megbénítja gondolatainkat, reményeinket és izmainkat, úgyhogy az az többletlendület, amit nemrég feltűnt rögeszménk váltott ki - ennekelménkbe való visszafordíthatatlan beépülése után - életerőnk pangásává alakul át. Ez a rögeszme tehát arra késztet, hogy mindenné és semmivéváljunk. Tulajdonképpen az lett volna a dolga, hogy az egyetlen lehetséges választás elé állítson: kolostor vagy kocsma. De minthogy nem tudunkelőle sem az örökkévalóságba, sem az örömszerzésbe menekülni, minthogy életünk örvényében kapálódzva az égtől éppoly messze kerültünk,mint a közönségességtől, átváltoztat bennünket e bomlásnak indult hősök fajává, akik sokat ígérnek, de semmit sem teljesítenek: az Ürességbenkifulladó Semmittevők; tartásos tetemek, akiknek minden elfoglaltsága kimerül annak elgondolásában, hogy létük egyszer majd abbamarad…)

A TRAGÉDIA FELTÉTELEI

Ha Jézus pályafutását a kereszten végzi, és nem állt volna neki feltámadni - milyen szép tragédiahős lett volna belőle! Természetének isteni részecsodálatos témától fosztotta meg az irodalmat. így az igazak esztétikai szemszögből középszerű sorsában osztozik. Mint minden, ami az emberiszívekben fennmarad, ami kultusz tárgya lehet, és aminek nem helyrehozhatatlan a pusztulása, ő is alkalmatlan rá, hogy a tragikus sorsot fémjelzőtotális vég látomását keltse. Ehhez az kellett volna, hogy senki se álljon be követőjének, és színeváltozásával ne emelkedjék tilalmas dicsfénybe.Semmi sem idegen annyira a tragédiától, mint a megváltás, az üdvözülés és a halhatatlanság gondolata! - A hősnek, mikor összeroskad sajáttettei alatt, nem állhat módjában természetfeletti kegyelem révén kijátszania halálát; semmi szín alatt sem marad fenn - már ami a létét illeti-,különállóságát pedig az emberek emlékezete őrzi, mint a szenvedés egyik látványosságát; nem lévén tanítványai, meddő sorsa legfeljebb másokképzeletét termékenyíti meg. Macbeth mindenféle megváltás reménye nélkül omlik össze: a tragédiában nincs utolsó kenet…

Minden hit sajátossága, még ha megbukik is, hogy kijátssza a Jóvátehetetlent. (Mihez kezdett volna Shakespeare egy vértanúval?) Az igazi hősnem valamely vallás, hanem a saját sorsa nevében harcol és vállalja a halált. Léte kiküszöböli minden kibúvó gondolatát; megrekedés számáraminden út, ami nem a halála felé vezet; ő az életrajzán” dolgozik; a végkifejletet készíti elő magának, és ösztönösen megmozgat mindent, hogygyászos eseményekből alkossa meg magát. Mivel tápláló nedve a végzet, bármely kiút hűtlenség lenne pusztulásával szemben. Ezért a sorsembere soha nem térhet meg egyetlen valláshoz sem: hisz élete végcéljától fosztaná meg magát. Keresztre szegezetten nem emelgetné szemeitaz égre: számára élettörténete az egyetlen abszolútum, az egyetlen vágya pedig a tragédia akarása…

AZ IMMANENS HAZUGSÁG

Élni annyit jelent: hinni és remélni - hazudni másnak és hazudni magadnak. Ezért van az, hogy az ember leghitelesebb képe, amit valaha islétrehoztak, továbbra is a Búsképű lovag marad, akire ráismerünk még a legtökéletesebb bölcsben is. A Kereszttel kapcsolatos kellemetlenepizód, miként az a másik, valamivel fenségesebb is, amire a Nirvána tette fel a koronát, ugyanabból a valószerűtlenségből táplálkozik, még haezekben elismertté vált is egyfajta jelképérték, amit később a szegény hidalgó kalandjaitól már megtagadtak. Nem sikerülhet mindenkinek célbaérni: a hazugságok termékenysége más és más… Az egyik átverés diadalt arat: nyomában vallás, tanítás vagy mítosz születik - és hívek hada; egymásik megbukik: ez esetben nem több, mint elhajlás, elmélet, képzelődés. Csak a mozdulatlan dolgok nem toldják meg azt, amik: egy kő nemhazudik: senkit nem is érdekel - ezzel szemben az élet találékonysága kifogyhatatlan: az élet az anyag széphistóriája.

Fantomokba szerelmes porszem - ez az ember: eszményien hasonló tökéletes képmását Don Quijote testesítené meg - Aiszkhülosz szemévelnézve.

(Ha a hazugságok rangsorában az életet illeti meg az első hely, rögtön utána a szerelem, ez a hazugságon belüli hazugság következik. Korcshelyzetünk kifejezőjeként a boldogság és a szenvedés vonzerejével övezi magát - ezek révén egy másikban találjuk meg önmagunk pótszerét.Miféle rászedéssel ragad ki magányunkból egy szempár? Létezik-e ennél megalázóbb kudarca a szellemnek? A szerelem elaltatja a tudást; amagához térő tudás végez a szerelemmel. Nem tarthat bármeddig a valótlan győzelme, hiába alakoskodik a leglelkesítőbb hazugság látszatában.Különben is, kinek lehetnének az illúziói elég erősek ahhoz, hogy másvalakiben találja meg azt, amit hiába keresett önmagában? Vajon a belekmelege meg tudná adni azt, amit a mindenség egésze sem adhatott meg? Mégis ennek az általánosan elterjedt, természetfeletti rendel-lenességnek ez az alapja: kettesben megoldani - vagy inkább felfüggeszteni - minden rejtélyt; a szélhámosság segítségével megfeledkezni erről aképzelődésről, amiben csak úgy lubickol az élet; az általános ürességet páros gügyögéssel kitölteni; és végül - az eksztázis paródiájaképpen -elmerülni az alkalmi cinkos izzadságában…)

AZ ÖNTUDAT ELJÖVETELE

Mennyit kellett tompulniuk ösztöneinknek, finomodni a működésüknek, hogy végül az öntudat ellenőrzése alá vonja tetteink és gondolatainkegyüttesét! A legelső viszszafogott természetes reakció már maga után vonta az élettevékenységek elnapolását, és a közvetlennel szembenikudarcainkat. Az ember - a késleltetve vágyakozó állat - az a józan nemlét, ami mindent magába foglal, és amit semmi sem foglal magába, ami azösszes dolog felett őrködik, de egyik sem a tulajdona.

Az öntudat felbukkanásához viszonyítva minden más esemény csekély jelentőségű, vagy jelentéktelen. Feltűnése azonban, mely meghazudtolta azélet adottságait, az élővilágban veszélyes felfordulást, valóságos biológiai botrányt kavart. Semmi sem jelezte előre: a természetes automatizmusmég csak nem is sugallta egy olyan állat lehetőségét, ami túllendül majd az anyagon. Hogy a gorilla elveszti szőrzetét eszmények kedvéért, kezétkesztyűbe dugja, isteneket farag, a homlokát ráncolja és az eget imádja - mennyi szenvedést kellett és mennyit kell még a természetnek kiállniaekkora bukás láttán! Hiszen az öntudat messzire vezet és bármit lehetővé tesz. Egy állat számára az élet abszolútum; az ember számára viszontabszolútum, de ürügy is. A mindenség evolúciójában nincs fontosabb jelenség, mint az a számunkra fenntartott képesség, hogy minden dologbólürügyet tudunk csinálni, hogy képesek vagyunk játszani mindennapos vállalkozásainkkal éppúgy, mint végső céljainkkal, és hogy a szeszélyistenítése révén képesek vagyunk egyazon szinten kezelni egy istent és egy seprűt.

Az ember mindaddig nem fogja lerázni az őseit - és a természetet míg a Feltétlen utolsó maradványait is ki nem irtja magából, míg a maga és atöbbiek életét nem képes bábjátéknak látni, ahol csak a nevetés kedvéért rángatja a szálakat, világvégi szórakozásul. Ekkor lesz belőle tisztalétező. Az öntudat megtette kötelességét…

AZ IMA ARROGANCIÁJA

Mikor az ember a monológ határára, a magány legszélére érkezik - más beszélgetőtárs híján -, kitalálja az Istent, a dialógus legfelsőbb ürügyét.Ameddig Őt szólongatod, az elmebajod jól álcázva van és… mindent szabad. Az igazi hívő nem sokban különbözik az őrülttől; csakhogy az őőrültsége törvényes és elfogadott; ideggyógyintézetben végezné, ha eszelős gondolatai mögött nem valamely hit állna. De az Isten fedezi éstörvényesíti őket. Egy hódító gőgje elhalványul a buzgó hívő hivalkodása mellett, amint Teremtőjéhez fordul. Honnan vesz magának ekkoramerészséget? Még hogy a szerénység a templomok erénye, amikor holmi megrokkant vénasszony azt képzeli magáról, hogy a Végtelen van akeze ügyében, imáival pedig a vakmerőség olyan szintjére emelkedik, amire még egyetlen zsarnok sem formált jogot?

A világ minden kincsét odaadnám egyetlen pillanatért, amikor összekulcsolt kezeim titkaink és banalitásaink nagy Felelőséhez könyörögnének. Éslám, ez a pillanat bármelyik hívő számára megszokott adottság - mintegy a szolgálat időbeosztása. Aki valóban szerény, csak ezt hajtogatjamagában: Lévén túl alázatos az imához, túl tehetetlen, semhogy átlépjem a templom küszöbét, beérem saját árnyékommal, és nem kívánom, hogyIsten kapituláljon imáim hallatán.” Ha pedig valaki a halhatatlansággal kecsegteti, így válaszol: A gőgöm nem kifogyhatatlan: tartalékaikorlátozottak. Úgy gondoljátok, hogy a hit nevében legyőzitek az éneteket; voltaképp azonban arra ácsingóztok, hogy átmentsétek azörökkévalóságba, mert nem elégedtek meg az itteni időtartammal. Beképzeltségetek a kifinomultságával túltesz minden evilági becsvágyon. Atietek mellett a dicsőségről szőtt álmok melyike ne bizonyulna füstnek és csalásnak? Hitetek voltaképp a nagyság kábulata, amit a közösség csakazért tűr meg, mert rejtekutakon lopakodik; kizárólagos rögeszmétek, hogy porból vagytok: az időtlenségre vágytok, s emiatt üldözitek az emberporhüvelyét szerteszóró időt. Csak a túlvilág elég tágas a vágyaitoknak; a föld és minden földi

pillanat túl törékeny számotokra. A kolostorok megalomániája meghalad mindent, amit a paloták fényűzési láza valaha is elképzelt. Aki nemnyugszik bele saját nemlétébe, annak beteg az elméje. És mindenki közül a hívőben legkevesebb a hajlandóság rá, hogy elfogadja. Rémülettel töltel a megmaradás ennyire túlhajtott akarata. Nem engedek a véget nem érő Én beteges csábításának. Igenis henteregni akarok ahalandóságomban. Normális akarok maradni.”

(Uram, add meg nekem az erőt, hogy sohase imádkozzam, kímélj meg mindenféle imádat elmebajától, és távoztasd el tőlem a szeretet kísértését,amely mindörökre kiszolgáltatna Neked! Szívem és az ég közé bárcsak terülne üresség! Nem kívánom, hogy jelenléted benépesítse sivatagomat,hogy éjszakáim felett a te fényességed zsarnokoskodjék, hogy Szibériáim megolvadjanak a te Napod alatt. A tiednél is nagyobb magányombanazt akarom, hogy tiszták legyenek a kezeim, veled ellentétben, aki mindörökre bemocskoltad őket, amikor földet gyúrtál, és beleavatkoztál a világdolgaiba. Nem kérek mást a te idétlen mindenhatóságodtól, csak a magányomnak és a kínjaimnak kijáró tiszteletet. Nincs mihez kezdenem aszavaiddal; és félek az őrülettől, amely hallanom engedné őket. Add meg nekem az első pillanatot megelőző csodát, a békét, amit te nem tudtálelviselni, és ami arra késztetett, hogy hasadékot vágj a nemléten és megnyisd benne az időknek ezt a zsibvásárát, ekképp ítélve engem a világ-mindenségre - arra a megaláztatásra és arra szégyenre, hogy vagyok.)

KÉJELGÉS A FÁJDALOMBAN

Miért nincs meg benned az erő, hogy kivond magad a légzés kötelezettsége alól? Miért viseled még mindig el ezt a megszilárdult levegőt, amielzárja a tüdődet, és nekiütközik testednek? Hogyan győzhetnéd le ezeket az átláthatatlan reményeket és megkövesedett eszméket, amikor fel-váltva hol a sziklák magányát, hol meg a világ határán megkövült köpet elszigeteltségét utánzód? Távolabb vagy önmagadtól, mint egyfelfedezetlen bolygótól, a szerveid pedig a temető felé tekintenek, elirigyelve tőle a dinamizmusát…

Felvágnád az ereidet, hogy összekend ezt a papírlapot, ami éppúgy a terhedre van, akárcsak az évszakok? Nevetséges próbálkozás! A véred márvízzé vált a sok virrasztástól, többé nem folyik ereidben… Semmi sem fog kedvet ébreszteni benned az élethez és a halálhoz, az eltelt évek-tőikihunytál, és most már mindörökké kerülni fogod ama hangtalan, vonzerő nélküli forrásokat, amelyekből az emberek ivóvizüket merítik. Te néma,cserepes ajkú koraszülött, távol maradsz majd az élet és a halál robajától, távol a könnyek zajától…

(A szentek igazi nagysága abban áll, hogy - mások által felülmúlhatatlanul - képesek a Nevetségessé válástól való Félelmet legyőzni. Nem tudunkszégyenkezés nélkül sírni; ők viszont épp a könnyek adományát” emlegetik. Mi száraz szemekkel adózunk a tisztességnek, és ezáltal mozdulatlannézőivé dermedünk saját keserű, összezsugorodott végtelenünknek, elszalasztott túláradásainknak. A szemeknek mégsem az a rendeltetése,hogy lássunk, hanem hogy sírjunk velük; ahhoz, hogy valóban lássunk, le kell hunynunk őket: ez előfeltétele az önkívületnek, az egyetlen megvilágítóerejű látomásnak, miközben az érzékelést felőrli a rettegés az újabb és újabb deja vuktől, a már kezdettől fogva ismert jóvátehetetlentől.

Aki előre érezte a világot érő céltalan szerencsétlenségeket, és aki a megismerésnek sem köszönhet többet, csak veleszületettkiábrándultságának igazolását, annak a sírást gátló aggályok csak még inkább elmélyítik eleve elrendeltségét a szomorúságra. Ha van bennenémi irigység a szentek hőstetteivel szemben, az nem annyira látszatokkal szembeni undoruknak, vagy a transzcendencia utáni epekedésüknekszól, mint inkább a nevetségessé válástól való félelmük legyőzésének, amelytől ő nem képes szabadulni, és ami visszatartja őt a könnyek termé-szetfeletti kellemetlenségétől.)

NAPI ÁTOK

Magadban mindennap ezerszer ismételed: Semminek sincs értéke idelenn”, helyed mindörökké változatlan, és bárgyún pörögsz, mint egybúgócsiga… Mert hisz a gondolatban, hogy hiábavaló minden, nincsen sem fejlődés, sem végkifejlet; merészkedjünk bármilyen messze is ekérődzésben, ismereteink jottányit sem gyarapodnak: jelen állapotukban éppoly gazdagok és éppoly jelentéktelenek, mint a kezdet kezdetén.Veszteglés ez a gyógyíthatatlanban, a szellem leprája, megvilágosodás az elképedéstől. Mintha egy lelki szegény, egy idióta megvilágosodásonmenne át, és ott berendezkedne, anélkül, hogy módjában állna kilépni belőle, és helyreállítani korábbi ködös és kényelmes állapotát - ehhezhasonló helyzetbe kerül, aki akarata ellenére belebonyolódik az egyetemes hiábavalóság szemléletébe. Valami fullasztó világosság prédájaként,mint akit az éjszakái magára hagytak, nem tud mit kezdeni e véget nem érő nappallal. Mikor hagyja már abba csóváit ontani a fény, eltakarva azéjsötét világ emlékét, mely korábbi mindennél, ami létezik? Letűnt a Teremtés fortéimét megelőző, pihenést nyújtó higgadt káosz, és ami mégsokkal édesebb volt, oda az értelmi nemlét káosza!

A ZÜLLÖTTSÉG VÉDELMÉBEN

Ha az egyik serpenyőbe tennénk mindazt a rosszat, amit a tiszták” szabadítottak a világra, a másikba pedig azt, ami elvtelen és aggályok nélküliemberektől származott, bizonyára az előbbi oldalra dőlne a mérleg. Minden üdvözülési képlet, hirdetőjének lelki szemei előtt, már üzembe isállította a maga nyaktilóját… Az elzüllött korok szerencsétlenségei súlyosságban elmaradnak a lánglelkű korok okozta sorscsapásoktól; a fertőmég mindig kellemesebb, mint a vérfürdő; a kicsapongás kíméletesebb az erénynél, a romlottság emberibb az erkölcsi szigornál. Egy ember, akiuralkodik és nem hisz semmiben: íme a hanyatlás

m

édenének példaképe, íme a történelemre adott legfőbb megoldás. A népeket mindig a haszonlesők mentették meg; és a hősök döntöttékromlásba. Egyívásúnak érezni magad, no nem a Forradalommal és Bonapartéval, hanem Fouchéval és Talleyrand-nal: köpönyegforgatásukbólcsak a szomorúság adaléka hiányzik ahhoz, hogy tetteikben felismerjük az élet művészetét.

Az elfajzott korokat illeti az érdem, hogy lemeztelenítik az élet lényegét és világossá teszik számunkra, hogy minden csak bohózat vagy csalódás-és hogy nincs az az esemény, amit érdemes volna szépíteni: gyalázatos az így is, úgy is. A nagy korok, egyik vagy másik század, király, pápa ékeshazugságai… Az igazság” csak néhány pillanat erejéig tetszik át, mikor a szellem, építő jellegű delíriumát sutba vágva, hagyja sodortatni magát aszétzilálódó erkölcsöktől, eszméktől, hitektől. Megismerni annyi, mint látni; nem pedig remélni és belefogni valamibe.

A történelem csúcspontjait jellemző idétlenséghez szereplőik ostobaságán kívül semmi sem fogható. Csak kifinomultság hiányában mehet valakitetteiben és gondolataiban a végsőkig. Az oldott elme irtózik a tragédiától és a mennybemeneteltől: a balsorsok és babérkoszorúk éppúgykétségbe ejtik, mint a banalitások. Túl messzire menni mindenkor az ízléstelenség csalhatatlan bizonyítéka. Az esztétát utálattal tölti el a vér, afenséges, és a megannyi hős… Ő csak a tréfacsinálókat képes értékelni…

DIVATJAMÚLT MINDENSEG

Az elöregedési folyamat sokkal gyorsabb ritmust követ a verbális, mint az anyagi világban. A túl sokat ismételt szavak elerőtlenednek és kihalnak,szemben az anyaggal, amelynek alapszabálya épp a monotónia. Az elmének egy vég nélküli szótárra lenne szüksége, eszköztára azonban néhány,használatban elcsépelt szócskára korlátozódik. Ezért a meghökkentő párosításokat igénylő újszerűség a szavakat váratlan szerepekre kényszeríti:az eredetiség a jelző megkínzásában, és a kifejezően erőltetett metaforában merül ki. Tegyetek minden szót a helyére: íme a Beszédmindennapos temetője. A nyelv halála, ha valaminek megvan benne a szerepe: az előre sejtett szó - megboldogult szó; egyedül mesterkélthasználata lehel némi új erőt belé, addig is, amíg a köz ismét elfogadja, alkalmazza és bemocskolja. A szellem vagy kényeskedik - vagy nem islétezik, míg a természet átengedi magát mindenkor azonos eszközei egyszerűségének.

Amit a röviden csak életnek nevezett valamivel szembeállítva, a saját életünknek nevezünk, pusztán divatok szüntelen létrehozatala a mesterkéltenforgatott beszéd segítségével; pusztán a sekélyesség burjánzása, mert másként a lelkünket kéne kilehelnünk a történelmet és az anyagot egyarántelnyelő ásítással. Ha az ember kitalálja a fizika új elméletét, azzal nem annyira a természet magyarázata a célja, mint inkább hogy megszabaduljona nagyon is ismert, megszokott, már-már közönségesen leegyszerűsíthetetlen világegyetem unalmától, amelyet aztán önkényesen annyidimenzióval ruház fel, ahány jelző csak aggatható ama mozdulatlan dologra, melyet végképp megelégeltünk mindig ugyanúgy látni és elszenvedni,ahogy azt őseink és közvetlen elődeink ostobasága tette. Jaj annak, aki kiismerve ezt a maszkabált, továbblép! Lábbal tapossa majd önnönéleterejének titkát - és eléri a keresettség nélküli, mozdulatlan igazságot, azokét, akikben kiapadtak a Kényeskedés forrásai, és akik elméje,mesterkéltség híján, elsorvadt.

(Nagyon is megvan a létjogosultsága elképzelni azt a percet, mikor az élet megy majd ki a divatból, és úgy elavul, mint a romantika visszaéléseinyomán a holdvilág és a tüdőbaj: ő koronázza meg a lemeztelenített szimbólumok és a leleplezett betegségek anakronizmusát; és ekkor lesz újraönmaga: bűverő nélküli betegség, csillogás nélküli végzet. Előreláthatóan eljön a perc, amikor semmiféle remény nem tör fel többé a szívekből,amikor a föld éppúgy eljegesedik, mint az élőlények, és egyetlen álom sem festi szebbre a meddő mérhetetlent. Az emberiség, mikor majdolyannak látja a dolgokat, amilyenek, szégyellni fogja az utódnemzést. A félreértések és hiú ábrándok vérkeringését nélkülöző élet, a divatjavesztett élet a szellem törvényszéke előtt aligha számíthat irgalomra. Végső soron azonban maga ez a szellem is el fog enyészni: hisz voltaképp,ahogy az élet sem több előítéletnél, ez is csak ürügy a nemlétben.

A történelemnek csak addig van igazolása, míg átmeneti divatjai fölött, melyek kivetülő árnyékai az események, biztos pontként ott lebeg egysokkal általánosabb divat; amikor azonban mindenki szemében lelepleződik, hogy ez a biztos pont nem több puszta szeszélynél, amikorközkinccsé, egybehangzó igazsággá válik, hogy az élet: tévedés, akkor honnan merítünk erőt a gyereknemzéshez, vagy akár csak egymozdulathoz is, amely tettet ígér, cselekvést pótol? Honnan vesszük a művészetet, hogy túléljük éleslátó ösztöneinket és józan szívünket? Mifélecsodatétel útján szítható fel a jövő kísértése egy divatjamúlt mindenségben?

A FÉREGRÁGTA EMBER

Nem kívánok a továbbiakban együttműködni a fénnyel, sem az élet tolvajnyelvét beszélni. Nem mondom többé: Vagyok” - anélkül, hogy neszégyellném. A lehelet szemérmetlensége, a légzés botránya, mind egy segédigével való visszaéléshez kapcsolódik…Elmúlt már az az idő,amikor az ember a hajnalhasadás kifejezéseivel gondolkodott magáról; valami vérszegény anyagra támaszkodva, most már fogékony valódikötelességére, hogy önnön pusztulását tanulmányozza és belerohanjon… ; íme itt áll egy új kor, az Önsajnálat korának küszöbén. Márpedig azÖnsajnálat a második bukása, tisztább és megalázóbb, mint az első: ez a bukás megválthatatlan. Hiába kémleli a láthatárt: ezer és ezer megváltótolakodik elébe, bohózatba illő megváltók, maguk is vigasztalanok. Hátat fordít nekik, hogy túlérett lelkében készülni kezdjen az édes rothadásra…Most, hogy elérte őszének legmeghittebb óráját, a Látszat és a Semmi közt ingadozik, a lét megtévesztő alakja és a hiánya közt: hánykolódás kétirrealitás között…Az öntudat foglalja el az ürességet, ami a szellem által szétroncsolt létezés helyén tátong. Egy hívő vagy egy idióta ködben úszóelméjére volna szükség a beilleszkedéshez a valóságba”, amely szertefoszlik a legkisebb kétely közeledtén, a valószínűtlenségnek pusztán agyanújától, a fejét felkapó szorongástól - az öntudatot előrevetítő valahány kezdeménytől, melyek kifejlődésük során ezt világra hozzák,meghatározást adnak neki, és a végső elkeseredésbe kergetik. Az öntudatnak, e gyógyíthatatlan jelenlétnek a hatása alatt az ember felháglegfőbb előjogáig: önmaga elpusztításáig. - Mint a természet tiszteletbeli betege, megrontja annak életnedveit; mint az ösztönök elvont bűnét, kiöliazok életerejét. Érintése nyomán a mindenség elfonnyad, az idő pedig máris szedelőzködik… Csak az elemek romjain volt képes beteljesülni - ésa lejtőn lecsúszni. Művét bevégezte - megérett arra, hogy eltűnjék: hány évszázadon nyúlik át halálhörgés

ALKALMI GONDOLKODÓ

Az életem várakozás a Gondolatra; előre megérzem, körülzárom, rávetem magam - és nem vagyok képes megfogalmazni, kicsúszik a kezemből,még mindig nem tartozik hozzám: talán távollétemben merült volna fel bennem? Feltörő és zavaros voltából hogyan tehetném jelenvalóvá ésragyogóvá a kifejezés napnál világosabb haldoklása közben? Miféle állapot után kellene reménykednem, hogy végre kibomoljék - és elvirágozzék?

Én, az antifilozófus, gyűlölök minden semleges gondolatot: nem mindig vagyok szomorú, tehát nem mindig gondolkodom. Amikor végigtekintek agondolatokon, még a dolgoknál is haszontalanabbaknak találom őket; ezért csak a nagybetegek agyrémei, az álmatlanság kérődzései, agyógyíthatatlan rettegés villámai és a sóhajok átjáróházául szolgáló kételyek nyerik el a tetszésemet. Egy gondolat mélységének egyetlenjellemzője az általa magába zárt fény-árnyék együttes, ahogy megigéző voltát is csak a jókedvébe vegyülő kétségbeesett felhang jelzi. Hányvirrasztást rejt éjszakáid múltja? - Ez a legelső kérdés, amit egy gondolkodónak fel kellene tennünk. Aki bármikor gondolkodik, amikor csak kedvetartja, nem rendelkezhet számunkra mondanivalóval: a gondolatai fölött - vagy inkább velük egy szinten-á 11, nem felelős értük, egyáltalán nemkötődik hozzájuk, semmit sem nyer vagy veszít egy olyan harc kockázatát vállalva, amelyben nem önmaga a saját ellensége. Semmibe sem kerülneki, hogy higgyen az Igazságban. Másként állunk az olyan elmével, akinek az igazság és hazugság már nem tartozik a babonái közé; aki megdöntminden kritériumot, önmagát pedig, akár a nyomorékok és a költők, egyszerűen csak tudomásul veszi; akkor gondolkodik, ha éppen úgy adódik:beéri a rosszullét vagy delírium dicsőségével. Hát nem sokkal gondolatgazdagabb egy gyomorrontás, mint egy fogalomparádé? A szervi zavarokhatározzák meg a szellem termékenységét: aki a testét nem érzi, sohasem lesz abban a helyzetben, hogy egyetlen életteli gondolat

is felvetődjék benne; fölöslegesen vesztegeti idejét valami rendbontó esemény jótékony meglepetésére várva…

Az érzelmi semlegességben kirajzolódnak a gondolatok körvonalai; de nem képesek alakot ölteni: a szomorúság az, ami a kivirágzásukhozszükséges légkört megteremti. Szükségük van egy bizonyos hangnemre, egy bizonyos színezetre, hogy rezgésbe jöjjenek, és fény derüljön rájuk.Aki hosszú időn át terméketlen lesben állva vágyakozik rájuk, de nem találja még a formulát, hogy lejárassa őket. A szellem évadjai” egyfajtaszerves ritmust követnek; nem az énem”-től függ, hogy együgyű vagyok-e vagy cinikus: lelkesedésem vagy szomorúságom szofizmái az igaz-ságaim. Létezem, érzek és gondolkodom, a pillanat kénye-kedve szerint - és önmagam ellenére. Az Idő az alkotóelemem; hiába mindenellenkezés - vagyok. Nem kívánt jelenem lebonyolódik, azaz lebonyolít engem; ha már parancsolni nem tudok neki, hát megjegyzéseket fűzökhozzá; gondolataim rabszolgájaként csak játszom velük, mint a végzet bohóca…

A SZELLEMI FOGYATÉKOSSÁG ELŐNYEI

Az egyén, aki nem több, mint szép példány, jól kidolgozott mintakép, akinek létezése mindenben fedi az élet diktálta sorsát: a szellem világán kívülrekedt. Az eszményi férfiasság - az árnyalatok felismerésének gátja - érzéketlenséget eredményez a mindennapok természetfelettisége iránt,ahonnan a művészet épp a lényegét meríti. Minél közelebb áll valaki a természethez, annál kevésbé művész. Az egynemű, különbségek nélküli,átlátszatlan életerő a legendák világának, a mitológia képzelgéseinek bálványa. Abban a pillanatban, ahogy a görögök spekulációra adták afejüket, a vérszegény serdülő kultusza felváltotta az óriásokét; még a hősök is, ezek az egykor, Homérosz idejében még fenséges mamlaszok, atragédiának köszönhetően olyan vívódások és kételyek szószólóivá lettek, amelyek faragatlan természetükkel aligha egyeztethetőek össze.

A belső gazdagság olyan feszültségekből származik, amelyeket az ember maga éltet; az önmagát teljességgel uraló életerő azonban csak külsőküzdelmet, csak tárgyra irányuló elszánást ismer. A férfiban, akibe egy adag ideges nőiesség is szorult, két törekvés viaskodik: ami bennebefogadó, a lemondások egy egész világát belátja; ami benne parancsoló, az törvénnyé emeli akaratát. Mindaddig, amíg ösztönei érintetlenek,legfeljebb csak az emberi faj szempontjából lehet érdekes; amint azonban beléje furakszik valami titkos elégedetlenség, abban a pillanatban márisegy hódító áll előttünk. A szellem igazolja, magyarázza és menti, felveszi őt a hülyék főrendjébe, és átengedi a Történelem kíváncsisága számára -amely voltaképp a mozgásba lendült ostobaság vizsgálata…

Akinek létezése nem egyszerre erőteljes és homályos betegség, az sohasem fogja tudni, hogyan hatoljon a problémák bensejébe, sem aveszélyeiket nem ismeri meg. Az igazság vagy a kifejezés kereséséhez a megfelelő feltételek félúton vannak férfi és nő között: a szellem székhelyea férfiasság” fogyatékosságaiban keresendő… Ha a mindenféle szexuális vagy lelki rendellenesség gyanújától is mentes tiszta nőstény bensőlegüresebb, mint egy állat, akkor a sértetlen hím kimeríti a kretén” definícióját. - Gondoljon valakire, aki felkeltette a figyelmét, vagy lelkesedést váltottki önből: szerkezetében előnyére meghibásodott valami. Semmire sem becsüljük, nagyon helyesen, azokat, akik nem aknázták ki hiányosságaikat,és nem gazdagodtak meg a veszteségeikből, mint ahogy azokat az embereket is megvetjük, akik nem szenvednek ember voltuktól, vagy

egyszerűen csak azért, mert léteznek. így hát valakiből nagyobb csúfot űzni nem lehet, mint ha boldognak” nevezzük, sem jobban hízelegni neki,mint ha azt mondjuk rá, hogy van benne valami szomorú”… Hiszen a jókedv egyetlen fontos tettel sincs összefüggésben, és a bolondokon kívülsenki sem nevet, amikor egyedül van.

A lelki élet” az érzékenyek, a remegő koraszülöttek tartozéka, akik epilepsziájukban sem hanyatt nem vágódnak sem a szájuk nem habzik. Abiológiailag ép élőlény idegenkedik az elmélyültségtől”, képtelen ilyesmire, gyanús dimenziót lát benne, ami árt a tettek spontaneitásának. És nemis téved nagyot: abban a pillanatban, amint befelé fordul, kezdetét veszi az egyén drámája - tündöklése és bukása; elhatárolva magát a névtelenáradattól, az élet haszonelvű sodrásaitól, eloldozza magát az objektív céloktól. Sérült” az a civilizáció, amelynek hangadói az érzékenyek; de, hálanekik, végképp két vállra fekteti a természetet - így hát összeomlik. A kifinomultság szélsőséges mintapéldánya egy rajongót és egy szofistátegyesít magában: már nem áll ki nekibuzdulásai mellett, csak gyakorolja őket anélkül, hogy hinne bennük; az alkonyi korok mindentudó szellemifogyatékossága ez, az ember összeomlásának előképe. Az érzékenyek előrevetítik azt az órát, amikor a házmesterek esztétikai aggályok köztfognak emésztődni, amikor a parasztok, kételyek alatt görnyedve nem találják majd az eke szarvát megragadni, és amikor a tisztánlátás roncsolta,ösztöneiket levedlett emberek mind egy szálig kimúlnak, és még arra sem lesz erejük, hogy illúzióik virágzó éjszakáját visszasírják…

ÉLŐSKÖDŐ POÉTÁK

I. - Egy költő életében nem lehet beteljesülés. Minden erejét abból nyeri, aminek nem kezdett hozzá, aminek az elérhetetlenség táplálja pillanatait.Ráérez a létezés elégtelenségére? Kifejezőereje annál határozottabb, lélegzetvétele annál tágasabb.

Egy életrajz csak akkor hiteles, ha nyilvánvalóvá teszi egy sors hajlékonyságát, a benne rejlő változatok sokaságát. A költő azonban a végzet olyegyenes vonalát követi, amelynek szigorát semmi nem teszi rugalmasabbá. Az őrület a fajankók jussa; mindazt, amiből a költők kimaradnak, azéletrajzuk hivatott pótolni…

A vers a lényegére tapint annak, amit soha nem birtokolhatunk; végső jelentése: bármilyen jelenvaló” lehetetlensége. Az öröm a legkevésbé költőiérzés. (Helye van mégis a líra univerzumának azon területén, ahol a véletlen egyetlen nyalábba ötvözi a lángolást a hülyeséggel.) Akadt-e valaha areménynek olyan dala, ami ne váltott volna ki fizikai rosszullétet, sőt akár émelygést? Megénekelni valami jelenvalót: hogyan, ha egyszer még alehetőségre is a közönségesség árnyéka vetül? Vers és remény összeférhetetlensége teljes; a költő ezért lesz a hevesen átélt bomlás áldozata.Merné-e valaki feltenni róla a kérdést, vajon milyennek érezte az életet, mikor ő csak a halál jóvoltából élt? Hiszen ha engedne a boldogság kísérté-sének - komédiában volna a helye… Ha ellenben lángnyelvek törnek elő a sebeiből, és ezzel együtt mégis a boldogságról - a boldogtalanságnakerről az örömteli izzásáról - énekel, kivonja magát az igenlő hanghordozás közönségessége alól. Ekkor ő az álmok Göröghonába menekülőHölderlin, aki a szerelmet sokkalta tisztább részegségekké, az irrealitás mámorává lényegíti át…

A költő a valóság gyűlöletes szökevénye volna, ha menekülés közben nem vinné a boldogtalanságát is magával. Szemben a misztikussal vagy abölccsel, nem képes sem megszabadulni önmagától, sem saját rögeszméinek középpontjából kitörni: maguk az eksztázisai is gyógyíthatatlanok,sorscsapásokat jósló tavaszmadarak. Mivel alkalmatlan rá, hogy megváltsa magát, számára minden lehetséges, kivéve azt, hogy éljen…

II. - Egy valódi költőt arról ismerek fel, hogy gyakran forgatva, művével hosszú időn át meghitt közelségben élve, valami megváltozik bennem: nemannyira a hajlamaim vagy az ízlésem, sokkal inkább a vérem maga, mintha valami leheletfinom betegség került volna belé, hogy áramlását,sűrűségét és minőségét módosítsa. Valéry és Stefan George ugyanott hagy magunkra, ahol melléjük szegődtünk, vagy csak annyit ér el, hogyformailag szellemünk igényesebb legyen: ők olyan zsenik, akikre nincs szükségünk, akik nem többek művészeknél. De egy Shelley, egyBaudelaire, egy Rilke szervezetünk legmélyébe nyúl bele, és ott olyan gyökereket ereszt, mint a bűnök. Szomszédságukban a test erőre kap, majdelernyed és szétesik. Hisz a költő a bomlás kórokozója, vírus, álcázott betegség, a vörös vérsejtjeinkre leselkedő legsúlyosabb veszély, még hapontatlansága már-már csodával is határos. A társaságukban élni annyi, mint érezni, hogy vérünk megcsappan, annyi mint a vérszegénységédenéről álmodozni, és közben hallani ahogy ereinkben könnyek keringnek… I

}

III. - Míg a vers mindent megenged, hisz befogad könnyet, szégyent, önkívületet - és persze mindenekelőtt siránkozást -, a próza egyezményeselvontsága tiltja mind az ujjongást, mind a jajveszékelést. Másfajta, ellenőrizhető, kikövetkeztetett és kimért igazságokat követel meg. Mi lenne, hamégis ellopnánk a vers igazságát, kifosztanánk az anyagát, és mi is olyan messzire merészkednénk, akár a költők? Mért ne ültethetnénk átprózába szemérmetlenségeiket, megaláztatásaikat, grimaszaikat és sóhajaikat? Mért ne lehetnénk a közönségesség nyelvét használva ugyanúgybomló, rothadó hullák, angyalok avagy Sátánok, mért is ne követnénk el patetikus árulást ennyi fellegekben járó, baljós szárnyalással szemben?Nem a filozófusok, hanem épp hogy a költők iskolájában tanulható el az értelem bátorsága és a merészség, hogy önmagunk legyünk.Kijelentéseik” mellett még a régi szofisták legarcátlanabbul különös mondatai is elhalványulnak. De senki nem fogadja el őket: melyik gondolkodó

ment olyan messzire, mint Baudelaire, nekibátorodott-e köztük egy is annyira, hogy rendszerbe foglalja Lear egyetlen villanását, Hamlet egyetlenkörmondatát? Nietzsche talán, a halála előtt, de sajnos még akkor is csak a maga prófétai nótáját fújta… Keresgéljünk inkább a szentek között?Avilai Teréz és Folignoi Angéla egynéhány lázas futama jöhetne szóba… Náluk azonban túl gyakran találkozni Istennel, ezzel a vigasztalóképtelenséggel, ami megedzi ugyan bátorságukat, csakhogy leszállítja minőségét. Meggyőződések nélkül, magányosan őgyelegni az igazságokközt nem embernek, de még csak nem is szentnek való; olykor azonban egy költő nagyon is képes lehet rá…

Elképzelek egy gondolkodót, amint gőgtől áradozva felkiált: Szeretném látni, hogy egy költő sorsként vállalja gondolataimat!” Ámde kívánságacsak akkor volna jogos, ha előzőleg maga is hosszú időn át foglalkozott volna a költőkkel, hogy magába szívja belőlük az átok élvezeteit, cserébepedig tulajdon elesettségük és önkívületük képével ajándékozza meg őket; mindenekelőtt azonban el kellett volna buknia a dal küszöbén, és mintaz ihleten inneni eleven himnuszt, megismernie a bánatot, hogy nem költő- azaz nincs beavatva a könnyek tudományába”, a szív ostorcsapásaiba,a forma orgiájába, a pillanat halhatatlanságába…

…Gyakran álmodtam egy mélabús és művelt, minden nyelvben otthonos szörnyetegről, aki ismeri a világ minden versét, az összes lelkeket, akimérgekkel, áhítatokkal és önkívületekkel táplálandó magát csak bolyong a világban, keresztül-kasul a halott Perzsiák, Kínák, Indiák földjén, és ahaldokló Európában - gyakran álmodtam róla, a költők szerelmeséről, aki kétségbeesésében, hogy nem közülük való, mindegyiküket ismeri.

EGY SEHONNAI JÖTTMENT VESZŐDSÉGEI

Ez az ember, ki tudja, miféle istenverte horda szülötte, most a Nyugat körútjait rója. Egymás után több hazát szeretett, ma már egyikben semreménykedik: belemerevedett az időtlen alkonyba, mint világpolgár - aki egyetlen világnak sem polgára - immár hasznavehetetlen, névtelen éserőtlen. Ha egy népnek nincs saját sorsa, fiainak sem adhat, ők pedig más horizontok után kívánkoznak, valósággal bolondjai lesznek, miutánpedig kimerítenek belőlük mindent, maguk is csodálatuk és megfáradtságuk kísérteteiként végzik. Mivel nem volt odahaza mit szeretniük,máshová, más tájak felé fordul szeretetük, ahol áhítatuk ámulatba ejti az odavalósiakat. A túlhajtott érzelmek - mindenekelőtt a csodálat -megkopnak és lefokozódnak… A Sehonnai Jöttment pedig, aki úton-útfélen pazarolta már magát, felkiált: Megszámlálhatatlan bálványt faragtammagamnak, mindenfelé oltárokat emeltem, túl sokat is, és az isteneknek egész tömege előtt térdepeltem már. Most, hogy az imádásbabelefáradtam, kifogytam a rám eső delírium-adagból. Az emberben csak a saját fajtájának az abszolútumaira van erő, hiszen egy lélek, akárcsakegy ország, kizárólag a saját határain belül boldogulhat: meg kell fizetnem, amiért eljöttem, amiért a Bizonytalant tettem meg hazámmá és idegenisteneket tiszteltem, és végül amiért arcra borultam az őseimet eltörlő évszádok előtt. Honnan is jövök? már nem tudnám megmondani: hisztemplomba hit nélkül járok; a polgári közösségen belül sem tudok lelkesülni; felebarátaimra nem vagyok kíváncsi; bizonyosságok nélkül élek aföldön. Adjatok nekem egyetlen pontos kívánságot, és én felforgatom a világot. Szabadítsatok meg a cselekvés szégyenétől, attól, hogy reggelenteeljátszom a feltámadás, esténként pedig a sírbatétel komédiáját; a köztük lévő időt az unalom szemfedőjébe takart kínok töltik ki… Az álmom az,hogy egyszer akarjak valamit - csakhogy mindent, amit akarnék, értéktelennek érzek. Mint valami melankóliában őrlődő vandál, cél nélkül,önmagam nélkül haladok valami ki tudja, miféle eldugott sárfészek felé… hogy felfedezzek egy elhagyott istent, aki maga is ateista, és végül utolsókételyeinek, utolsó csodatételeinek árnyékában nyugovóra térjek.”

A HÓDÍTÓK UNALMA

Napóleont, saját bevallása szerint, Párizs úgy nyomasztotta, akár egy ólomköpeny”: ebbe halt bele tízmillió ember. Ennyi a század betegségének”mérlege, amikor a nevében fellépő René lóra kap. Ez a XVIII. századi szalonokban, egy túlságosan is józan arisztokrácia elpuhultságában fejétfelütő betegség, messzire elharapódzott, még a falvakba is: a parasztok a vérükkel fizették meg ezt a természetükkel ellenkező érzékenységet, ésvelük együtt fizetett egy egész kontinens. Azok a kivételes képességű emberek, akikbe belefurakodott az Unalom, akiket minden hely iszonyattaltölt el és egy örök máshol kísértéséhen élnek, csak azért szítják a népek lelkesedését, hogy temetőik számát gyarapítsák. Ez a Werther és azOsszián felett könnyező condottiere, ez a maga ürességét a tér egészére kivetítő Obermann, aki Joséphine elmondása szerint csak nagy ritkánvolt képes egy-két önfeledt pillanatra, azzal a be nem vallott küldetéssel érkezett, hogy elnéptelenítse a földet. Egy álmodozó hódítónál nagyobbsorscsapás nem is érhetné az embereket, ők azonban csavaros terveitől, kártékony eszméitől és beteges nagyratörésétől bűvöletbe esve buzgónbálványozzák. Egyetlen ésszerű lény sem vált kultusz tárgyává, még a neve sem maradt fenn, és nem volt esemény, amin a kézjegyét rajtahagytavolna. A tömeg minden pontos fogalommal, minden átlátható bálvánnyal szemben rendületlen, csak az ellenőrizhetetlenség, a hamis misztériumokhozzák izgalomba. Volt-e már valaki, aki a szabatosságért áldozta életét? Minden nemzedék az előtte járó generáció hóhérainak állítemlékműveket. Nem kevésbé igaz, hogy az áldozatok csak azért mészároltatták le magukat olyan készségesen, mert hittek a dicsőségben,egyvalaki győzelmében és mindenki más vereségében…

Az emberiség csak azokért rajongott, akik a pusztulásba vitték. A történelem említést sem tesz olyan uralmakról, melyek alatt a polgárok békésenhunyták le szemüket, sem az alattvalói által mindenkor lenézett bölcs hercegről; a tömegnek csak a regényesség van ínyére, még ha mindenerámegy is, hisz a közerkölcs botrányaiból áll össze az emberi kíváncsiság szövevénye és minden esemény földalatti hajtóerője. A hűtlen asszonyés a felszarvazott férj szolgáltatja a komédia, a tragédia, sőt a hőseposz nagyjából összes témáját. Mivel a tisztességnek nincs sem életrajza, semvonzereje, az Iliásztól kezdve a vásári komédiákig egyedül a becstelenség ragyogása szórakoztat és ingerel. Tehát mi sem természetesebb, minthogy az emberiség önként ajánlkozzék eledelül a hódítóknak, hagyja magát lábbal tiporni, hogy egy zsarnokok nélküli nemzetről szó sem esik, éshogy egy nép jelenlétének és életerejének egyetlen jele: hány igazságtalanságot vitt végbe. Egy nemzet ha már nem követ el erőszakot,hanyatlásának teljében van; ösztöneit és az előtte álló jövőt erőszakos fellépéseinek száma mutatja. Járjanak csak utána, melyik háborútól kezdvehagyott fel nagyobb léptékben a bűntények e nemével: máris azonosították hanyatlásának első tünetét; derítsék fel, mikortól vált számára aszerelem szertartássá, az ágy pedig a rángógörcs előfeltételévé, és tetten érték fogyatkozásának kezdetét, egyszersmind barbár örökségének avégét.

Az egyetemes történelem: a Rossz története. Szerencsétlenségek nélkül az ember útja olyan, mint a természet évszakok nélkül. Egyetlenkatasztrófát sem segített elő: ön észrevétlenül fog eltűnni. A többi embert csak a nyomunkban terjedő boldogtalanság érdekli. Senkinek semokoztam szenvedést!” - hús-vér teremtmény szájából nem hangozhat el ilyen felkiáltás. Mikor a jelen vagy a múlt valamelyik személyiségéértlelkesülünk, öntudatlanul is az a kérdés motoszkál bennünk: Hány embert tett ez szerencsétlenné?”. Ki tudja, talán mindegyikünk arra a kiváltságraáhítozik, hogy kinyírja valamennyi felebarátját. De csak keveseknek jut ki ez a kiváltság, és nekik is csak részben: ez a megszorítás a magyarázataannak, hogy a Föld még mindig lakott. Mi, áttételes gyilkosok, tehetetlen tömeget alkotunk, tárgyak sokaságát, szemben az Idő valódi alanyaival, anagy bűnözőkkel, akik elérték céljukat.

De vigasztalódjunk: közeli vagy távoli leszármazottaink majd megbosszulnak bennünket. Hisz nem nehéz elképzelnünk a percet, mikor az emberekannyira megundorodnak maguktól, hogy legyilkolják egymást, mikor előítéleteiken és tartózkodásukon felülkerekedik az Unalom, amikor már csakazért mennek le az utcára, hogy vérszomjukat csillapítsák, és amikor a pusztítás oly sok nemzedéken át dédelgetett álmát mindenki tettekre

ZENE ÉS SZKEPSZIS

A Kételyt kerestem minden művészetben, de egyikben sem találtam meg, csak álcázva, lopva, az ihlet szünetében osonva, megtört lendületekbőlelőbukkanva; lemondottam azonban arról, hogy - akár még ebben a formában is - rátaláljak a zenében; ott ugyanis nincs módja érvényesülni: aziróniát semmibe vevő zene korántsem az értelem furfangjaiból ered, sokkal inkább a Naivitás - a fenség ostobasága, a vissza nem tükröződővégtelen - hol gyöngédebb, hol hevesebb árnyalataiból… Mivel a szellemességnek nincs zenei megfelelője, ha egy zenészről azt mondjuk, hogyintelligens, leszóljuk. Ez a tulajdonság őt lealacsonyítaná, és semmi keresnivalója abban az epekedő kozmogóniában, melyben a zenész, mintvalami vak isten, világmindenségeket improvizál. Ha tisztában lenne adottságával, a zsenijével, majd felvetné a gőg; de nem ő tehet arról; aki ajósdában született, soha nem értheti meg önmagát. A terméketlenek dolga, hogy értelmezzék: ő éppúgy nem műítész, ahogy az Isten sem teológus.

Az irrealitás és az abszolútum határesete, végtelenül valós fikció, az egész világnál igazabb hazugság - a zene egyből elveszti varázslatát, amint

kiégve és mogorván elszakadunk a Teremtéstől, és még Bach is csak ízetlen csörömpölésnek hallatszik - ez volna a dolgokban való részt-nem-vé-telünk, elhidegülésünk és lesüllyedésünk végpontja. Kacagni a legteljesebb fenség közepette-ezzel ülné gúnyos diadalát a szubjektív princípium,ami az Ördöggel hoz atyafiságba bennünket! Elveszett, akit többé nem fakaszt könnyekre a zene, aki már csak egykor elhullatott könnyeinekemlékéből él: a meddő tisztánlátás ezzel felülkerekedett az önkívületen - amiből pedig világok támadtak valamikor…

AZ AUTOMATAEgy előítélet folytán veszek levegőt. És az eszmék görcsét szemlélem, miközben az Üresség önmagára mosolyog… A térben nincs már verejték,nincs már élet; de a legkisebb közönségességtől újra felüti fejét: elég csak egy másodpercig várni.

Amikor az ember felfogja, hogy létezik, olyasmit érez, mint az elmebeteg, aki rácsodálkozik saját őrültségére, és eredménytelenül próbáljamegnevezni. A megszokás eltompította bennünk a csodálkozást azon, hogy létezünk: vagyunk- és ezzel odébb is állunk, hogy elfoglaljuk helyünketa létezők betegotthonában.

Konformistaként az utánzás, a játékszabályok tiszteletben tartása, az eredetiségtől való irtózás révén élek, próbálok élni. Egy automatabelenyugvása: valami lángolásszerűt színlelni, és titkon kinevetni; csak azért idomulni a konvenciókhoz, hogy suba alatt visszautasítsuk őket;minden nyilvántartásban szerepelni, de állandó lakhely nélkül az Időben; és megőrizni a látszatot, amikor mindennél fontosabb volna elveszíteni…

Aki mindent megvet, annak kifogástalan méltóságteljességet kell kifelé mutatnia, hogy mindenkit félrevezessen, önmagát is beleértve: ígykönnyebben teljesíti élethamisítói küldetését. Mire lenne jó kiteregetnie a hanyatlását, ha egyszer megteheti, hogy jólétet mímeljen? A jó modorhiányzik a pokolból: hiszen mi más az, mint a kétségbeejtő arcát mutató, őszinte és neveletlen ember, mint olyan föld, amelynek elgondolásábólkimaradtak az elegancia és az előzékenység babonái.

Illemtudásból fogadom el az életet: az örökös lázongás éppolyan rossz ízlésre vall, mint az öngyilkosság fenn-költsége. Húszévesen mindannyianmennydörgünk az ég

és a mocsok ellen, amit befed; de aztán belefáradunk. A tragikus póz nem áll jól, csak egy hosszúra nyúlt, nevetnivaló pubertásnak; ám ezernyipróbát kell kiállnod, míg el tudod játszani a lemondás komédiáját.

Aki a szokás hatalma alól felszabadulva a legcsekélyebb komikusi adottságokkal sem rendelkezik, a szerencsétlenség valóságos ősképe, magaaz eszményien boldogtalan lény. Semmi haszna megalkotni az őszinteségnek ezt a mintapéldányát: az élet csak olyan mértékig elviselhető,amennyire misztifikálással vesszük körül. Egy ilyen példakép azonnal romba döntené a társadalmat, mivel a másokkal való együttélés édessége”épp abban áll, hogy lehetetlen szabad folyást engednünk hátsó gondolataink végtelenének. Minthogy mind egyformán szélhámosok vagyunk, hátelviseljük egymást. Aki nem hajlandó hazudni, annak kicsúszna lába alól a talaj: biológiailag rá vagyunk kényszerülve a hazugságra. Nincs az azerkölcsi hős, aki ne lenne gyermeteg, hatástalan és hiteltelen; hisz a valódi hitelesség nem más, mint henteregni a csalás, az illendő nyilvánostalpnyalás, a kulisszák mögötti áskálódás mocskában. Ha felebarátaink beleláthatnának abba, amit róluk gondolunk, a szótárból örökre kitöröl-hetnénk olyan szavakat, mint a szerelem, a barátság, a ragaszkodás; és ha vennénk a bátorságot, hogy szembenézzünk az önmagunkat illetőenfelmerülő félénk kételyeinkkel, nem volna senki, aki szégyenkezés nélkül tudná mondani: én”. A maszkabál sodra mozgat mindent, ami csak él,kezdve a barlanglakón, egész a szkeptikusig. Minthogy a dögtetemektől pusztán a látszatokkal szemben viselt tiszteletünk választ el bennünket, adolgok és a lények mélyére nézni maga volna a pusztulás; elégedjünk meg hát kellemesebb nemléttel: alkatunk csak bizonyos adag igazságotképes elviselni…

Őrizzük meg lelkünk legmélyén az összes többit meghaladó bizonyosságot: az életnek nincs, nem is lehet értelme. Azonnal véget kellene vetnünknapjainknak, amint egy előre nem látott megvilágosodás az ellenkezőjéről győzne meg. Ha a levegő megszűnne, mi továbbra is lélegeznénk; dementen megfulladnánk abban a pillanatban, amint elvennék tőlünk a hiábavalóság örömét…

A MELANKÓLIÁRÓL

Ha már nem tud valaki önmagától megszabadulni, azzal szórakozik, hogy emészti magát. Hiába idézi meg az Árnyak Urát, aki egyértelmű átokkalsújt: mert beteg ugyan, pedig nincs betegsége, kitaszított, pedig nincs bűne. A melankólia az egoizmus álmodozó állapota: magadon kívül semmisem foglalkoztat, semmi különösebb ok gyűlöletre vagy szeretetre, mindig csak ugyanaz a süppedés a lagymatag sárba, a pokol nélküli elátkozottegyazon hánykolódása, ugyanazon pusztulási vágy ismétlődése egyre… Míg a szomorúság alkalmi keretekkel is beéri, a melankólia valóságostér-tobzódást, végtelen tájakat igényel, hogy kiterjeszthesse barátságtalan és párás kellemeit, körvonalak nélküli nyűgét, e betegséget, amelyannyira fél a gyógyulástól, hogy mindazt messze elkerüli, ami bomlottságának és hullámzásának határt szabna. Mint az önimádat legkülönösebbvirága - kivirul a mérgek között, amelyekből életnedveit, ernyedései életerejét meríti. Mivel épp azzal táplálkozik, ami megrontja, amit dallamosneve alatt rejteget, az a Legyőzöttek Gőgje és az Önsajnálat…

VÁGY, HOGY ELSŐK LEGYÜNK

Egy Cézár sokkal közelebb áll egy falusi bíróhoz, mint egy fölényesen józan, de hatalmi ösztöntől mentes elméhez. A fontos csak az, hogyparancsolgassunk: majd minden ember erre törekszik. Mindegy, hogy birodalmat, törzset, családot, vagy csak egyetlen szolgálót irányít valaki,máris kiéli - hol dicsőségesen, hol karikatúrába illően - zsarnoki tehetségét: egy egész világ, vagy egyetlen ember az ő parancsait várja. Asorscsapások egész sora abból a szükségletünkből származik, hogy elsők legyünk… Mindenütt csak szatrapákba botlunk: mindegyik - lehetősé-geihez mérten - rabszolgák tömegére vadászik, vagy beéri egyetleneggyel. Senki sem elég önmagának: a legszerényebb is mindig talál majdmagának egy barátot vagy társat, hogy rajta gyakorolja hatalmi álmát. Aki engedelmeskedik, módot talál, hogy más neki engedelmeskedjék:áldozatból hóhérrá válik; ez mindenkinek a leghőbb vágya. Csak a koldusok és a bölcsek mentesek tőle - ha ugyan nem körmönfontabb játékotűznek…

A hatalomvágy teszi lehetővé, hogy a Történelem megújuljon, miközben alapvetően ugyanaz marad; a vallások ugyan megpróbálják visszaszorítaniezt a vágyat, de amit elérnek vele, az csak olaj a tűzre. Ha a kereszténység végcélját mégis elérte volna, a föld most sivatag, vagyis édenkert lenne.A változatos formák mögött, amiket az ember magára ölthet, van valami állandó, önazonos alap, s ez megmagyarázza, hogy a változás mindenlátszata ellenére körben forgunk - ha pedig valaminő természetfeletti I )beavatkozás folytán megszűnnénk szörnyeknek és pojácáknak lenni, egybőlmegszűnne a történelem.

Próbáljanak meg szabadok lenni: éhen is halnak. A társadalom csak akkor tűr meg bárkit, ha felváltva hol szolga, hol önkényúr; a világ őrök nélkülibörtön - ahonnan mégsem lehet megszabadulni, csak ha belepusztulsz. Hová is menne az ember, ha csak a közösségen belül tud élni, dehiányzanak belőle a kellő ösztönök, és ha már nincs benne elég vállalkozó szellem, hogy koldusnak álljon, sem elegendő kiegyensúlyozottság, hogya bölcsességnek szentelje magát? - Végül is, mint mindenki más, marad és úgy tesz, mintha nagyon el lenne foglalva; a ravaszság erőforrásaikésztetik erre, hisz köztudott, hogy az életet sokkal kevésbé nevetséges tettetni, mint élni.

Ameddig él a szenvedély az emberekben a polgári közösség iránt, az álcázott kannibalizmus lesz ott az úr. A politikai ösztön a Bűnbeesésegyenes következménye, a bukás közvetlen megvalósulása. Mindenkinek a maga magányával kellene törődnie, ehelyett inkább a másoké felettgyámkodik. Az angyaloknak és banditáknak is megvan a maguk főnöke: épp csak a köztes teremtményeknek - az emberiség zömének - ne volna?Fosszátok meg őket a vágytól, hogy rabok vagy zsarnokok legyenek: egy szemrebbenés alatt leromboljátok az államot. A majmok egyezményeegyszer s mindenkorra megpecsételődött; a történelem, ez a gyilkosságok és álmok között lihegő horda járja a maga útját. Semmi semtartóztathatja fel: még akik gyűlölik, azok is vele tartanak…

A SZEGÉNY EMBER HELYE

Nagybirtokosok és koldusok: két osztály, amely bármilyen változással, bármilyen újító felfordulással egyaránt szembeszegül. A társadalmiranglétrának ez a két szélsősége ugyanúgy fél jóban és rosszban minden módosítástól, hisz a kettő egyformán megállapodott: egyik a jólétben,másik az ínségben. Köztük foglalnak helyet - névtelen verejtékként, a társadalom alapzataként akik csak hajtják magukat, gürcölnek, kitartanak, ésa remény abszurditásában gyakorolják magukat. Az Államot az ő vérszegénységük tartja el; nélkülük a polgár fogalmának nem lenne sem tartalma,sem valóságértéke, nem lenne fényűzés sem és alamizsna: a gazdagok és a kéregetők egyaránt a Szegény Emberen élősködnek.

Megszámlálhatatlan gyógyír van a nyomorra, de egy sincs a szegénységre. Hisz mit is lehet segíteni azon, aki megmakacsolta magát, hogymárpedig nem fogja kivárni az éhhalált. Még maga a Jóisten sem tudná merre terelni a sorsát. A szerencse lovagjai és a rongyosok közt ott járkál-nak ezek a tisztes éhezők, akiket kizsákmányol mind a pompa, mind a göncök, és kirabolják őket azok, akik, iszonyodván a munkától,szerencséjük vagy elhivatottságuk szerint inkább a szalonokban vannak otthon vagy az utcán. Az emberiség pedig ekképp halad előre: van néhánygazdag, van néhány koldus - a többi meg szegény…

A HANYATLÁS ARCAI

Ganz vergessener Völker Müdigkeiten

Kann ich nicht abtun von meinen Lidern.

Hugó von Hofmannsthal

Egy civilizáció akkor kezd hanyatlani, mikor kizárólagos rögeszméjévé válik az Élet. A csúcsponton lévő korokban önmagukért ápolják azértékeket: az élet csak megvalósulásuk eszköze; az egyén tudatában sincs annak, hogy él, egyszerűen csak él-és boldog rabszolgája az általaéletre keltett, gondjába vett és bálványozott formáknak. Az érzelmi élet uralkodik rajta és kitölti. Minden alkotáshoz szükség van érzelmek”erőforrásaira, ezek pedig korlátozottak. De annak a szemében, aki csak a gazdagságukkal találkozott, mégis kimeríthetetlenek: ez az illúzió ter-meli ki a történelmet. A hanyatlás érzelmi kiégettsége mindössze két módját teszi lehetővé az érzésnek és a megismerésnek: az érzékelést és agondolatot. Márpedig az ember csak az érzelmei révén adhatja át magát az értékek világának, a kategóriákba és a szabályokba csak általuk vetítéleterőt. Egy termékeny pillanatait élő civilizáció tevékenysége abban áll, hogy a gondolatokat kiemeli absztrakt nemlétükből, és mítoszokkáváltoztatja a fogalmakat. A névtelen egyén és az öntudattal bíró egyéniség közti átmenetre mindaddig nem került sor: mégis elkerülhetetlen.Kövessük csak nyomon: Görögországban Homé- i osztói a szofistákig; Rómában a zord korai Köztársaság- (ól a Császárkor bölcsességéig”;vagy a modern világban i katedrálisoktól a XVIII. századi csipkékig.

Egy nemzet sem lesz képes a végtelenségig csak teremteni. Arra van hivatva, hogy kifejezést és értelmet adjon értékek egy bizonyosösszességének, melyeknek nemzőjük lelkével együtt kell majd elhasználódniuk. A polgár magához tér a termékenység hipnózisából: kezdetét veszia józanság uralma: a tömegek már csak légüres kategóriákat forgatnak a kezükben. A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlás. Akövetkezmények meg is érződnek: az egyén élni akar; célokságra cseréli életét, egy apró kivétel rangjára emelkedik. Ám a sok kivétel

egyenlege egy civilizáció teljes deficitjét teszi ki, és előrevetíti a felszámolást. Mindenki kifinomultabbá válik - csakhogy a nagy korszakok művétvajon nem épp a balekok fénymámorban úszó ostobasága viszi végbe?

Montesquieu állítása szerint a Római Birodalom hadserege végül kizárólag lovasokból állott. Elmulasztja azonban feltárni ennek okát. Nos hát,képzeljük magunk elé a légionáriust, aki dúskált a dicsőségben, a javakban, a kicsapongásban, számtalan vidéket bejárva elvesztette hitét éséleterejét megannyi templommal és bűntanyával való érintkezése során, egyszóval: képzeljük el őt talpon állva/A világot gyalogosként hódítottameg; nyeregben fogja elveszíteni. - Minden elernyedés azt mutatja, hogy immár élettani alkalmatlanság folytán megszűnik a további ragaszkodás apolgári közösség mítoszaihoz. A zsoldonkívüli katona és a tisztafejű polgár egyaránt elbukik a barbárral szemben. Az Élet felfedezése semmivéteszi az életet.

Amikor egy egész nép, kisebb-nagyobb mértékben, ritka élmények után vadászik, amikor az ízlés kifinomultsága már teljesen felbolygatta abeidegződéseit, a felsőbbrendűség végzetes szintjére ért. A hanyatlás nem több az öntudat hatása alatt tisztátalanná vált ösztönöknél. Ezért nemszabad alábecsülnünk a gasztronómiának egy közösség létezésében játszott szerepét. Az étkezés tudatos aktusa alexandriai jelenség; a barbárpusztán jóllakatja magát. Az intellektuális és vallási eklekticizmus, az érzéki találékonyság, az esztétizmus - és persze a konyhaművészetrögeszméje, mind ugyanazon szellemi alakzat különböző jegyei. Az a Gabius Apicius, aki az afrikai partokig zarándokolt langusztát halászni, de

mivel nem talált ínyére valót, végül sehol sem vert tanyát, kortársa volt azoknak a háborgó lelkeknek, akik messziről jött istenek tömegei előtthódoltak, bár megelégedést vagy nyugalmat korántsem találtak ebben. Ritka élmények - változatos istenek: egyazon kiégettség, egyazon, belsőlendületet nélkülöző kíváncsiság párhuzamos gyümölcsei. Jött a kereszténység: egyetlen Isten - és persze böjt. Kezdődött a trivialitás és afennköltség korszaka.

Egy népnek nyomban vége van, amint újabb isteneket, újabb mítoszokat, újabb képtelenségeket nem tud kitalálni; bálványai megsápadnak éselenyésznek; máshol néz újak után, és az ismeretlen szörnyekkel szemben magára-hagyatottnak érzi magát. Ez is egyfajta hanyatlás. De ha aszörnyek közül mégis felülkerekedik valamelyik, előtódul egy nyers, zavaros, intoleráns új világ, hogy végül ő is felélje istenét, és felszabaduljonalóla; mert az ember azon korokban szabad - és meddő amikor meghalnak az isiének; és akkor rabszolga - és alkotó -, amikor az isteneknek,zsarnokainak jól megy soruk.

Aki érzetei felett elmélkedik - tudatában van annak, hogy eszik -, az olyan öntudatra ébredésen megy át, aminek köszönhetően az elemicselekvések túlnőnek közvetlen céljaikon. A szellemi undor mellett kifejlődik egy másik, sokkal mélyebb és veszélyesebb: a zsigerekből tör lel, és anihilizmus legsúlyosabb formájához, az elteltség nihilizmusához vezet. Nincs az a búskomor gondolatmenet, amelynek hatására oly sötéten látnók avilágot, mint < -gy dús lakoma után. Minden vacsora, melynek időtartama meghaladja a pár percet, mennyisége pedig a feltétlenül szükségeset,szétzilálja bizonyosságainkat. A szakácsművészet és a jóllakottság sokkal könyörtelenebbül végett a Birodalommal, mint a keleti szekták és arosszul el-sajátított görög doktrínák. A szkepticizmus igazi rohama csak roskadozó asztal mellett törhet az emberre. A Mennyek Országa” annyitúlkapás után bizonyára valódi kísértésként hatott, avagy elragadóan perverz meglepetesként az emésztés egyhangúságát követően. Az éhség amegváltás útját keresi a vallásban; a jóllakottság viszont mérget. Vírusok által üdvözülni, bűnök és imák váltogatás közben menekülni is a világtól éshenteregni is benne egyszerre…, ez az alexandriai keserűségek legteteje.

Minden túlérett civilizációban jelen van az elcsökevényesedések teljes skálája. Az ösztönök elpuhulnak, az örömök kitágulnak, és már nembiológiai szerepüket töltik be; a gyönyör öncéllá, az elnyújtása művészetté válik, az orgazmus visszatartása technikává, a nemiség pedig tu-dományággá fejlődik. Könyvízű eljárások és javallatok a vágy útjainak megsokszorozására, az élvezés előjátékának változatossága érdekébenagyongyötört képzelet, a természetétől idegen dolgokba illetéktelenül kontárkodó elme -, megannyi tünete annak, hogy elsatnyult, a testetbetegesen átjárta az értelem. A rituáléként felfogott szerelem az értelmet az esztelenség birodalmában juttatja hatalomra. Ezt a beidegződések ismegsínylik; kötőféken tartva elvesztik a szégyenteljes vonaglást kirobbantó türelmetlenségüket; az idegek a józanul látó rosszullét és borzongásszínházává alakulnak, az érzet pedig a kimódolt élvezet két pribékjének ügyessége folytán túlnő a maga nyers tartamán. íme a fajt kijátszó egyén,íme a vér, amely túl langyos, hogy a szellemet elkábítsa, a vér, amely gondolatoktól halvány, kihűlőben levő, racionális vér…

Társalgás roncsolta ösztönök…

Párbeszédből még nem származott semmi monumentális, robbanó erejű, semmi nagy”. Ha az emberiség nem lelte volna kedvét erőinekmegvitatásában, sohasem lépte volna túl Homérosz világlátását és példaképeit. De a dialektika, amely szétdúlta a reflexek önkéntelenségét és amítoszok frissességét, a hősből reszketeg figurát csinált. A mostani Akhilleuszoknak már nem csak a sarkukat kell félteniük… Az egykor még csakrészleges és következmények nélküli sebezhetőség mára minden élőlény lényege, átkos előjoga. Az öntudat mindenhova behatolt, még acsontvelőbe is; az ember így hát nem a létben, hanem a lét elméletében él…

Aki józan, aki megérti, megmagyarázza és igazolja magát, aki uralkodik a tettein, soha nem fog véghezvinni semmi emlékezeteset. A hős sírja apszihológia. A néhány ezer évnyi vallás és érvelés elgyengítette izmainkat, elhatározásainkat és kalandvágyunkat. Hát lehet nem megvetni adicsőséges vállalkozásokat? Minden tett, amin nincs rajta a szellem fényes átka, az ősi ostobaság továbbélése. Az ideológiákat azért találták ki,hogy fénnyel vonják be a századok során mit sem változó barbár alapokat, és hogy elleplezzék a minden emberben közös gyilkos hajlamot.Manapság mindig valaminek a nevében ölnek, spontánul senki se mer; minekutána még a hóhérok is szükségét érzik, hogy tettüketmegindokolják, és mivel a hősiesség is kiment divatból, aki erre érez indíttatást maciban, inkább egy problémát old meg, nem pedig áldozatot hoz.Az elvonatkoztatás átjárta az életet és a halált; kiesik és nagyok komplexusok” rabjai. Az Iliásztól a

pszichopatológiáig- íme az ember által megtett út egésze…

Leszálló ágban lévő civilizációkra úgy száll az alkony, mint nemes büntetés tanújele. Az irónia micsoda kéjét is érezheti annak láttára, hogy miutánhosszú századokon át 6 szabta meg a hatalom előírásait és az ízlés kritériumait, végül kimarad a világ alakulásából! Egy egész világot viszmindegyikük a sírba. Mit érezhetett az utolsó görög, az utolsó római? Lehet-e nem rajongani a hatalmas naplementékért? Az agónia bája, ami egycivilizációt körülleng, ha az már minden kérdéssel szembenézett, és csodálatosan meghamisította valamennyit, több látnivalóval szolgál, mintkezdeteinek szeplőtlen bárgyúsága.

Minden civilizáció válasz a világmindenség által felvetett kérdésekre; a rejtély azonban mindvégig érintetlen marad - jönnek más civilizációk, frisskíváncsisággal nekifeszülnek, de egyformán hiába, hisz egyikük sem több tévedések rendszerénél…

A csúcsponton értékek fogannak; alkonyidőben pedig, elhasználódottan és szétesőfélben, eltöröltetnek. Lenyűgöző hanyatlás - korszakok, mikoraz igazságokban nincs már több élet…, amikor csontvázakként tornyosulnak a gondolkodó és kiégett lélekben, az álmok csontkamrájában…

Mennyire kedves nekem az az alexandriai filozófus, név szerint Olümpiosz, aki Szerapisz templomában meghallott egy Hallelújára zendítő hangot,és végleg kivándorolt! A IV. század vége felé járunk: a Szellemet kezdi beárnyékolni a Kereszt komor ostobasága.

Ugyanebben a korszakban egy grammatikus, Palladész, ezt írta: Mi, görögök, már csak hamu vagyunk. Reményeinket ugyanúgy föld takarja, minta halottakét.” És ez az összes akkoriban élt értelmes emberre igaz.

A sok Kelszosz, Porphüriosz, Juliánosz Aposztata hiába átalkodik meg, hogy feltartóztassa a katakombákból terjengő ködös fennköltség rohamát:az apostolok már nyomot hagytak a lelkekben, és egyre jobban felforgatták a városokat. Már megkezdődött a nagy Csúfság kora: silány hisztériaborítja el a világot. Szent Pál - minden idők legjelentősebb kampánymenedzsere - végigcsinálta turnéit, és közben leveleivel felforgatta az antikalkony világosságát. Egy nyavalyatörős a filozófia öt évszázadát győzi le! Egyházatyák kobozzák el az Értelmet!

És ha a szellem gőgjét a legmélyebben megalázó dátum után kutatva végigfutom az intolerancia leltárait, nem találok semmit, ami 529-hezfogható, mikor is Jusztiniánosz parancsára bezárták az Athéni Iskolát. A hanyatláshoz való jog hivatalosan eltöröltetett: L mm immár kötele-zettség… Ez a Kétely történetének legfájdalmasabb pillanata.

Mikor egy népnek már egyetlen előítélet sincs a vérében, nem marad más erőforrása, csak az az akarat, hogy magát felszámolja. A zenét, aszétesés szaktudományát utánozva búcsút mond a szenvedélyeknek, a lírai pazarlásnak, az érzelgősségnek, az elvakultságnak. A továbbiakbanmár nem képes irónia nélkül imádni: a távolság érzete mindörökre megilleti.

Az előítélet szervi igazság, ami önmagában ugyan hamis, mégis nemzedékek halmozták fel és adták tovább: büntetlenül nem lehet megszabadulnitőle. Az a nép, amelyik lemond róla, folyamatosan megtagadja önmagát, míg végül már nem lesz mit megtagadnia. Valamely közösség élettartamaés összetartása akkora, amekkora előítéleteinek élettartama és összetartása. A kelet népei állandóságukat önmagukkal szembeni hűségüknekköszönhetik: mivel nem léptek előre semmit, árulást sem követtek el magukkal szemben; tulajdonképpen nem is éltek, legalábbis nem amafelgyorsult életritmus értelmében, amely a történelem által egyedül figyelemre méltatott civilizációk sajátja; a hajnalpírok és a hörgő haláltusákszaktudományaként ugyanis a történelem voltaképp regény, mely, jóllehet szigorúan rendszeresnek tünteti fel magát, a vér levéltáraiból merítianyagát…

Az alexandrinizmus a tudós tagadások időszaka, a hasznavehetetlenség és az elutasítás stílusa, a műveltség és az epés gúny sétája az értékek ésa hitek összevisszaságában. Eszményi tere lehetne Hellász és az egykori Párizs metszéspontja, ahol az agóra és a szalon találkozik. Egycivilizáció útja a földműveléstől a paradoxonokig terjed.

E két végpont közt zajlik a barbárság és az idegbaj harca: ebből fakad a teremtő korok ingatag egyensúlya. E küzdelem a végéhez közeledik:minden horizont kitárul, anélkül azonban, hogy megfáradt, ugyanakkor mégis éber kíváncsiságot tudna kelteni. A kiábrándult egyénen a sor, hogyaz ürességben kibontakozzon, s az értelem vámpírján, hogy a civilizációk megmételyezett vérével oltsa szomját.

Komolyan kell-e vennünk a történelmet, vagy legyünk inkább csak a nézői? Egy cél elérésééit tett erőfeszítést lássunk-e benne, vagy a fénynek olypompáját, amely szükségszerűség és értelem nélkül hol felélénkül, hol elhalványul? A válasz azon múlik, hogy az emberrel kapcsolatban mekkorákaz illúzióink, és mennyire kíváncsian firtatjuk, milyen véget ér a keringő és a vágóhíd egyvelege, ami sorsa alakulását kiteszi és ösztönzi.

Létezik egyfajta Weltschmerz, világfájdalom, a század betegsége”, amelyben egyetlen nemzedék szenved; van azonban egy másik betegség is,mely a történelmi tapasztalat egészéből ered, és amely az elkövetkező idők egyedüli végkövetkeztetéséül adódik. Ez a lélek borúja”, a világvége”melankóliája. Minden változtatja a külsejét, még a Nap is, és minden öregszik, még a boldogtalanság is…

Mint ékesszólásra alkalmatlanok, mi a kézzelfogható kiábrándulás romantikusai vagyunk. Manapság Werther, Manfréd, René tisztában lenne az őtemésztő nyavalyával, és minden felhajtás nélkül kiteregetné. Biológia, fiziológia, pszichológia - megannyi groteszk elnevezés, amely kiiktatjakétségbeesésünkből a naivitást, és dalainkba elemző hangot visz, megvetjük ezért a dagályosságot! Keserűségeink tudós szótára, miutánmegannyi Értekezésen átszűrődött, magyarázza szégyeneinket és osztályozza őrjöngéseinket.

Ha majd az öntudatnak sikerül egyszer összes titkainkon felülemelkednie, ha majd boldogtalanságunk a rejtély utolsó nyomát is levedli, lesz-e mégbennünk annyi maradék láz és lángolás, hogy szemlélni tudjuk a lét és a vers romhalmazát?

Átérezni a történelem súlyát, az alakulás terhét, és azt a le-hangoltságot, melytől összecsuklik az öntudat, ha csak végigtekint a megtörtént éslehetséges események összegén és feleslegességén… Hiába szólítja a nosztalgia azt a lendületet, amely nem ismeri a történtekből leszűrt leckét;van olyan fáradtság, melynek a számára maga a jövő is temető, mely ugyanúgy mindenben eleve benne rejlik, akárcsak a létezni készülő dolgok. Aszázadok elnehezülnek, és összenyomják a pillanatot. - Minden korszakénál nagyobb rothadás, minden birodaloménál nagyobb széthullás veszkörül minket. Kimerültségünk értelmezi a történelmet, kifulladásunk pedig meghallattatja velünk a nemzetek szűkölését. Sápkóros színészekkéntbeugró szerepeket próbálunk a körben forgó időben: a mindenig függönyét megették a molyok, a lukakon keresztül pedig csak maszkokat éslidérceket látni…

Akik felismerik a hanyatlást, elkövetik azt a hibát, hogy szembe akarnak szállni vele, amikor épp bátorítaniuk kellene: ha ugyanis kifejlődik, felélimagát, és lehetővé teszi új formák megjelenését. A valódi hírhozó nem az, aki felállít egy rendszert, amikor arra senkinek sincs szüksége, hanemsokkal inkább az, aki a Káoszt sietteti, munkálkodik rajta és tömjénezi. Közönséges dolog dogmákat szétkürtölni elsatnyult korokban, amikorminden, a jövőről szőtt álom delíriumnak vagy szélhámosságnak hat. A gomblyukban virággal menetelni a történelem vége felé, - a folyamatosanpergő időben ez az egyedül méltó magatartás. Milyen kár, hogy nincs Utolsó ítélet, nincs alkalom egy hatalmas kihívásra. A hívők: azörökkévalóság ripacsai; a hit: egy időtlen színpad igénye… - Viszont mi, hitetlenek, saját díszleteink közt halunk meg, túl fáradtan ahhoz, hogy ahulláinknak kilátásba helyezett ünnepélyességgel hitegessük magunkat…

Eckhart mester szerint az isteni megelőzi az istent; abban áll a lényege és kifürkészhetetlen alapja. Mit találhatnánk az ember legbensejében, amiszembeállítva az isteni lényeggel, meghatározná a szubsztanciáját. A neuraszténiát; ez ugyanaz az embernek, mint az isteni az Istennek.

A kimerülés légkörében élünk: a teremtés, az alkotás, a munkálkodás tetteinek nem annyira önmagukban, mint inkább az őket követő ürességbenés bukásban áll a jelentőségük. Mindenkor és elkerülhetetlenül romlásnak kitett erőfeszítéseink felől nézve a dolgok isteni, kimeríthetetlen bensőalapja kívül áll fogalmaink és érzeteink körén. - Az ember születésénél fogva fáradtságra hivatott: amikor két lábra állt és ezzel felére csökkentettetámaszkodást felületét, az állat előtt, aki volt, korábban ismeretlen elesettségre ítélte magát. Ennyi anyagot és ennyi hozzá kapcsolódó undort kétlábon cipelni! A nemzedékek egyre halmozzák és továbbadják a fáradtságot: apáink a vérszegénység örökségét, az elbátortalanodás tartalékait,a bomlás erőforrásait és a kimúlás energiáját hagyják ránk, ami végül életösztöneink erejét is felülmúlja. A felhalmozódó fáradtságra támaszkodvaúgy hozzáidomulunk a pusztuláshoz, hogy a szétfolyó testben végül megvalósíthatjuk a neuraszténiát - az ember lényegét.

Nem kell ahhoz hinni egy igazságban, hogy kiállj mellette, és szeretni sem kell egy kort, hogy igazolást adj neki, hiszen az alapelvek egyformánbizonyíthatók, és a történések egyformán jogosak. A jelenségek együttese - akár a szellem, akár az idő gyümölcsei, mindegy - ugyanúgy alkalmasarra, hogy a magunkénak érezzük, mint hogy megtagadjuk, aszerint, hogy pillanatnyilag épp mihez van kedvünk: az érvek, akár a szabatosgondolkodás, akár szeszélyünk találja ki őket, mindenben egyenértékűek. Semmi sem védhetetlen - a legabszurdabb állítástól a legszörnyűbbbűntényig. A gondolatok, és szintúgy a tettek története az esztelenség légkörében pereg: ki tudna jóhiszeműen olyan döntőbírát találni, akiigazságot osszon vérszegény avagy vérszomjas gorillák perlekedéseiben? E földön bármit egyenlő valószínűséggel ki lehet jelenteni: Az axiómákés a delíriumok egymással kölcsönösen felcserélhetőek; a lendületet és a fásultság egyre megy; az emelkedettség és az alávalóság egyazonsodrás része. Mutassanak nekem egyetlen olyan ügyet, ami mellett ne lehetne valamit felhozni! A pokol ügyvédeinek semmivel sincs kevesebbjogcímük az igazságra, az ég képviselőinél.- magam is egyforma odaadással venném védelembe a bölcs és bolond peres ügyét. Az idő romlássalsújtja mindazt ami megnyilvánul és hat: egy gondolat vagy egy történés, ha megvalósul, alakot ölt és elfajul. Így hát, amikor mozgásba lendült ateremtmények hada, kezdetét vette a Történelem, és vele az egyedüli, belőle ihletődő tiszta vágy: hogy így vagy úgy, de véget érjen.

Új hajnalokhoz már túléretten, túl sok századot megérve ahhoz, hogy még újabbakat kívánjunk, nem maradt más hátra, mint a civilizációk salakjábabelehenteregnünk. Az idő vonulása már csak pelyhező állú ifjakat és fanatikusokat képes ámulatba ejteni…Elaggott nagy öregek vagyunk, ősiálmok alatt roskadozók, utópiákra végleg képtelenek, a fáradtság technikusai, a jövő sírásói, akiket rémülettel töltenek el Ádám apánk sorozatosalakváltozásai. Az Élet Fája már nem él meg új tavaszt: elszáradt; koporsó készül belőle csontjaink, álmaink és fájdalmaink számára. Húsunkmegörökölte ez évezredek alatt szereszét elhullott gyönyörű tetemek bűzét. Valósággal csüggtünk a dicsőségükön: az utolsó cseppig magunkbaszívtuk. Az alapelvek és a formulák a Szellem temetőjében nyugszanak: meghatározását adtuk a Szépségnek, majd eltemettük. Ugyanígy járt azIgaz, a Jó, a Tudás, és az istenek is. Ott porlad mindegyik a földben. ( A történelem: az a keret, amelyben szétfoszlanak a nagybetűk, és velükegyütt az is akik kitalálták, és rajongással övezték őket.)

…Itt sétálok ebben a temetőben. Itt, e kereszt alatt alussza álmát az Igazság; őmellette a Báj, kissé távolabb a Szigor, és amott emelkedik,delíriumokat és feltevéseket takaró sírkövek halma felett az Abszolútum mauzóleuma: hamis vigaszok és a lélek öncsaló ormai nyugszanak benne.De a magasban, betetőzve a csendet, a Tévedés lebeg - és feltartóztatja a szofista gyászhuszár lépteit.

Tekintve hogy az ember léte a legjelentősebb és a legmeghökkentőbb kaland, amely a természetben valaha végbement, elkerülhetetlen, hogy alegrövidebb is legyen egyben; a vége előrelátható és kívánatos: szemérmetlenség lenne vég nélkül halogatni. Beleszokva kivételessége mindenkockázatába, ez a paradox állat még évszázadokon, sőt évezredeken át megjátssza utolsó kártyáját. Tán siránkozni kéne ezen? Elmúltdicsőségéhez magától értetődően soha nem ér fel újra, hisz semmi sem utal arra, hogy lehetőségei egy szép nap vetélytársat támasztanánakBachnak vagy Shakespeare-nek. A Hanyatlás mindenekelőtt a művészetekben jelentkezik: bomlásukat a civilizáció” már csak bizonyos ideig élitúl. Ez áll az emberre is: folytatja vitézkedéseinek sorát, de szellemi tartalékai, akárcsak ihletének frissessége, már kimerültek. A hatalom és azuralkodás vágya túlságosan mély gyökerei vert a lelkében: mikorra úr lesz mindenen, nem lesz ura többé a rá váró végnek. Mivel még nincs apusztítás és az önpusztítás összes eszközének birtokában, egyelőre nem is fog elveszni; az azonban kétségtelen, hogy hamarabb hozza létre atotális megsemmisítés fegyverét, semmint felfedezné az általános csodaszert, amely a jelek szerint különben sem fér bele a természetlehetőségeinek keretébe. Mint teremtő fogja magát nemlétezővé tenni: arra kellene következtetnünk ebből, hogy egyszer minden ember eltűnik aföldről? Azért nem kell mindjárt rózsaszínben látni a dolgokat. Lesznek túlélők, nem is kevesen, akik tovább vonszolják magukat, mint amolyan em-beralatti faj, az apokalipszis potyásai…

Az embernek nem áll hatalmában, hogy ne pusztítsa el önmagát. Ösztöne, hogy hódítson és elemezzen, mindenre ráteszi kezét, amihez pedighozzáér, rövidesen szétesik; mindaz, amit hozzátesz az élethez, ellene fordul. Alkotásainak rabja, s mint teremtőjük, a Rossz hatóoka. Vonatkozikez az ezermesterre és a tudósra éppúgy, mint abszolút síkon a legapróbb rovarkára és Istenre magára.

Az emberiség megmaradhatott volna a pangásban, és az élettartamát is meghosszabbíthatta volna, ha csak vadbarmokból és szkeptikusokból álltvolna; csakhogy rákapott a hatékonyságra, és előnyt adott e sürgölődő, pozitív gondolkodású tömegnek, melyet a túlhajtott munkakedve éskíváncsisága eleve pusztulásra ítélt. Saját hamvára oly falánkul éhezik, hogy saját végóráján fáradozott és fáradozik naponta. így közelebb avégkifejlethez, mint a kezdetekhez, nem tartogat fiai számára mást, csak a kiábrándult lelkesedést az apokalipszisért…

A képzelet elé nem nehéz olyan jövő képét idézni, amikor az emberek kórusban így kiáltanak: Mi vagyunk az. utolsók: annyira elegünk van ajövőből, és még inkább önmagunkból, hogy kipréseltük a föld levét és kifosztottuk az eget. Sem az anyag, sem a szellem nem képes jóllakatni máraz álmainkat: a mindenség éppolyan szikes, mint a szívünk. Sehol semmi lényeg: őseink lerongyolódott lelket és testük féregrágta koncát hagytákránk örökségül.. A kalandnak vége; az öntudat kiadja leheletét; dalaink kikoptak; a haldoklók napja felragyog!”

Ha véletlen vagy csoda folytán elszállnának a szavak, elviselhetetlen szorongásba és bárgyúságba merülnénk. Ez a hirtelen némaság alegkegyetlenebb kínoknak tenne ki bennünket. Hisz a fogalom használata az, amivel úrrá leszünk a rettegéseinken. Azt mondjuk: Halál - és ez azelvonatkoztatás megkímél tőle, hogy átérezzük végtelenségét és iszonyatát. A dolgok és az események elkeresztelésével játsszuk ki aMegmagyarázhatatlan!: a szellem tevékenysége nem több kegyes csalásnál, az eltussolás gyakorlatánál; ez teszi lehetővé, hogy megédesített,kényelmes és pontatlan valóságban mozogjunk. Aki megtanul bánni a fogalmakkal - elfelejti látni a dolgokat… A reflexió a menekülés napján

született; és a szavak pompájába torkollott. De mikor az ember magába fordul és egyedül van - nélkülözve a szavak társaságát újra felfedezi a mi-nősítés nélküli mindenséget, a tiszta tárgyat, és a csupasz eseményt: honnan venné a vakmerszet, hogy szembeszálljon velük? Nem spekulál már ahalálról, a halál maga; ahelyett, hogy szépítgetné az életet és célokat adna neki, kivetkőzteti díszeiből és valódi jelentésére korlátozza: a Rosszatkörülíró eufemizmussá. A nagy szavakról: sors, balszerencse, kegyvesztettség, a csillogásuk lepereg; a szem ekkor meglátja az embert, amintelsatnyult szerveivel küszködik, és legyőzi őt a végkimerüléses és elképedt anyag. Vegyétek el az embertől a Boldogtalanság hazugságát, ésadjátok meg neki a hatalmat, hogy meglássa, mi van e szó mögött: egy pillanatig sem lesz képes elviselni a saját boldogtalanságát. Azelvonatkoztatás, a tartalmatlan, lejáratott, bombasztikusán sápítozó hanghatások gátolták meg abban, hogy felszámolja magát, és nem a vallások,nem az ösztönök.

Mikor Ádámot kikergették a paradicsomból, ahelyett hogy kikelt volna elűzője ellen, sietve nekiállt elkeresztelni a dolgokat: ez volt az egyetlenmódja annak, hogy megszokja és elfeledje őket; és ezzel lerakta az idealizmus alapjait. És ami a legelső makogó számára csak egy mozdulat, egyvédekező reflex volt, elméletté lépett elő Platónnál, Kantnál és Hegelnél, hogy esetlegességünk ne váljon nyomasztóvá, még a nevünket isentitásokká változtatjuk: márpedig hogyan halna meg valaki, akit Péternek hívnak, avagy Pálnak? Mindannyian nevük megingathatatlan látszatát,semmint létük törékenységét tartva szem előtt, átadják magukat a halhatatlanság illúziójának; ha a hangképzés elenyészne, teljesen magunkramaradnánk; a misztikus, aki a hallgatáshoz köti életét, lemond teremtmény voltáról. Képzeljük el, hogy ezenfelül még hite sincs - ő a nihilista miszti-kus - és ezzel előttünk áll a földi kaland vészterhes koronája….Mi sem természetesebb, mint elgondolni, hogy az ember, belefáradva a szavakba,és torkig az idők fecsegésével, egyszer majd megvonja a dolgoktól nevüket, és a magáéval együtt egy nagy autodaféra veti őket, ahol a reményeiis füstbe mennek. Mind e végső példakép felé rohanunk, a néma és meztelen ember felé…

Érzem az élet korát, vénségét, rozzantságát. Időtlen idők óta görög a földgömb felszínén, hála e hamis halhatatlanság, a tehetetlenség csodájának;elidőz még a gyulladt csontozatú Időben, amely nálánál is ősibb, és amelyet végképp kimerített az öregkori mámor, a sok visszakérődzött pillanat,a végiglocsogott tartam.

És érzem a faj teljes súlyát, vállaltam teljes magányát. Hogy nem tűnik még el a föld színéről! Haldoklása a rothadás örökkévalósága. Mindenpercemnek szabad kezet adok rá, hogy elpusztítson: csak egy gazember nem szégyenkezik, amiért lélegzik. Szó sem lehet kiegyezésről az élettel,szó sem lehet kiegyezésről a halállal: kijöttem már a létezésből, beleegyezem hát, hogy eltöröltessem. A Keletkezés - mekkora gaztett!

A levegő már keresztülment minden tüdőn, nem tud megújulni. Minden nap kiokádja a másnapot, és én hiába erőlködöm, hogy akár csak egyetlenvágy alakját magam elé képzeljem. Minden a terhemre van: elcsigázva mint egy igás barom, amit befogtak az Anyag elé, a bolygókat vonszolom.

Adjanak nekem egy másik mindenséget - különben végem.

A dolgoknak csak a feltörése és az elsüllyedése kedvemre való, csak a tűz, amitől előbb lángra kapnak, aztán elhamvadnak. A világ fennállásakétségbe ejt; születése és pusztulása magával ragad. A szűzi Nap és a roskatag Nap bűvöletében élni; átugrani az idő lüktetését, hogy megra-gadjuk a kezdetit és a végsőt…, arról álmodozni, miféle rögtönzéssel indult, és hogyan zárul le a csillagok léte; semmibe venni a létezés rutinját, ésbelerohanni az őt fenyegető két szakadék egyikébe; kimerülni a pillanatok kezdetén és végén…

…Az ember felfedezi hát magában a Vadembert és a Dekadenst, ezt az ellentmondásra rendeltetett párost: e két személyiséget, melyet egyarántvonzáskörében tart az átmenet, az egyiknél a nemlétből a világba, a másiknál a világból a nemlétbe: egy metafizikai léptékű kettős meg-rázkódtatás szükséglete ez. Történelmi méretekre fordítva ez a szükség nem más, mint a paradicsomból kiűzött Ádám rögeszméje, illetőleg amásik Ádámé, akit kivet majdan a föld is: két szélsősége ez az ember lehetetlenségének.

Minden rossz céltáblái vagyunk amiatt, ami bennünk mélyreható”: nincs üdvösség mindaddig, amíg megőrizzük az egyetértést létünkkel.Valaminek el kell tűnnie összetételünkből, valahol egy baljóslatú forrásnak ki kell apadnia; így csak egyetlen kiút van: lelkünket eltörölni,törekvéseivel és szakadékaival együtt; megfertőzte álmainkat; fontos, hogy kiirtsuk őt, akárcsak mélység” iránti szükségletét, belső”termékenységét és egyéb elferdüléseit. Elég lesz nekünk a szellem és az érzékelés; kettejük találkozása a terméketlenség olyan fegyelméteredményezi, amely megóv bennünket a lelkesedésektől és a szorongásoktól. Többé ne háborgasson minket érzelem”, a lélek” pedig számítsona legnevetségesebb ócskaságnak…

AZ ABSZOLÚTUM GRIMASZAI ÉS A SZENTSÉG

Igen, valóban úgy tűnik nekem, démonok labdáznak a lelkemmel…

Avilai Teréz

A SZAPORODÁS MEGTAGADÁSA

Aki már kiélte kedvteléseit, megközelíti az elkülönülés határesetét, és nincs semmi kedve örökre fennmaradni; még a gondolatát sem állhatjaannak, hogy folytatódjon valaki másban, akinek különben sem lenne mit átadnia; a faj rémülettel tölti el; szörnyeteg az - a szörnyek pedig nemszaporodnak. Olykor még lebilincseli a szerelem”: a gondolatai közt felbukkanó elferdülés. Az átlagos állapotba való visszatértéhez keres benneürügyet; gyerekről azonban hallani sem akar, sem családról, átöröklésről, vagy természettörvényekről. Foglalkozás nélkül, ivadékok nélkülbeteljesíti - végső megtestesülésként - a belőle magából adódó végkövetkeztetést. De bármennyire is letudta a termékenységet, őt is túlszárnyalja

egy még vakmerőbb szörnyeteg: a szent - ez az egyszerre magával ragadó és visszataszító példakép, akihez képest mindenkor csak félúton,mindenkor hamis állásponton vagyunk; az övé legalábbis világos: semmi játszadozás, és semmi kontármunka. O az, aki feljutott az undor aranylóbérceire, a Teremtés antipódusára, dicsfénnyé tette a benne lakozó nemlétet. A természetnek nem volt még része ekkora megpróbáltatásban: afennmaradás szemszögéből nézve ő képviseli az abszolút végkifejletet, a radikális lezárást. Mint Leon Bloy, afölött szomorkodni, hogy nemvagyunk szentek, egyet jelent azzal, hogy az emberiség eltűnése után sóvárgunk… a hit nevében! Ezzel szemben mennyivel több az igenlés azördögben, aki igyekszik bennünket összeláncolni tökéletlenségünkkel, és így azon munkálkodik - nem szántszándékkal ugyan, saját lényegét meg-tagadva -, hogy minket életben tartson! Tépjétek ki a bűnök gyökerét: és az élet lombja fog egyből kiszáradni. Egy szép nap nyoma vész afajfenntartás őrületének - nem annyira a szentség, mint inkább a kimerültség következtében. Az embert nem a tökéletesség utáni törekvése fogjakimeríteni, hanem önmaga elfecsérlése; kiüresedett szenthez fog ekkor hasonlítani, a természet termékenységétől éppoly messzire vetődve, mint atökéletesség és a meddőség e mintapéldánya.

Az ember csak addig nemz utódot, amíg híven követi az általánosan érvényes sorsot. Ha viszont közelit a démon vagy az angyal lényegéhez,meddővé válik, illetve korcsokat nemz. Raszkolnyikov, Ivan Karamazov vagy Sztavrogin számára a szerelem csak ürügy arra, hogy vesztüketsiettessék; de még ez az ürügy is elpárolog Kirilov esetében: ő már nem az emberekhez, hanem az Istenhez méri magát. Ami pedig aFélkegyelműt vagy Aljosát illeti, az a tény, hogy az egyik Jézust, a másik az angyalokat majmolja, egyből az impotensek közé sorolja őket…

Csakhogy kilépni az élőlények láncából, hátat fordítani a leszármazás, az utókor gondolatának, korántsem jelenti, hogy valaki versenyre kel aszenttel, akinek a gőgje minden földi mértéket meghalad. A döntésben, amivel mindenről lemondunk, az alázatnak ebben a semmihez sem foghatóhőstettében tulajdonképp démoni lobogás húzódik meg: a kiindulópont, a szentség kezdete az emberi nemhez intézett kihívás pózát ölti magára;azt követően a szent egyre magasabbra hág a tökéletesség lépcsőin, a szeretetről kezd áradozni, és Istenről, alázatra adja a fejét, felizgatja atömeget - és kötekedik velünk. Ám tény és való, hogy kesztyűt dob nekünk…

A fajjal” és annak szellemével” szembeni gyűlölet a gyilkosok, elmebetegek, istenek és a nagy terméketlenek rokonává tesz. A magány egybizonyos fokán túl fel kellene hagyni a szerelemmel, és a visszautasítani a párzás elbűvölő mocskát. Aki mindenáron utódra vágyik, nem sokbankülönbözik a kutyától: része még a természetnek; soha nem fogja megérteni, hogy az ösztönök uralmát el lehet viselni úgy is, hogy közbenlázadozunk ellene, és hogy úgy is lehet a faj kínálta előnyökön örvendezni, hogy közben azt magát megvetjük: a faj megszűnte - kedvtelésekkelfűszerezve… Ugyanez a meghasonlás támad abban is, aki imádja a nőket, miközben hányni tudna tőlük, az irántuk ébredő vonzalom és undor közta végsőkig ingadozva. És mivel nem jutott még el a faj teljes megtagadásáig - úgy enyhít ezen a belső feszültségen, hogy sívó homokról álmodozikfejével két kebelhalom között, és a nagyon is kézzelfogható levek bűzébe némi kolostorillatot elegyít. A hús őszintétlensége révén máris közelebbkerült a szenthez.

A gyűlölet magánya… Pusztítani vágyó, szférákon taposó, habzó szájával az ég azúrját és a csillagképeket összefröcskölő isten érzése…, egyeszement, mocskos és ártó isten mámora - a tér széltében édenkerteket és emésztő- gödröket szertehányó teremtés; a delírium tremenskozmogóniája; görcsökben rángó megdicsőülés, melyben keserű epe koronázza az elemeket… A teremtmények a csúfság ősképe felérugaszkodnak és az idomtalanság ideálja után epekednek… A grimaszok világegyeteme, vakondok, hiénák és tetvek örömujjongása… Nincsenektávlatok, csakis szörnyetegek és férgek számára. Minden az ocsmányság és az üszök felé halad: a földgolyó egésze gennyesedik, a még életbenlevők pedig sebeikkel kérkednek, a fénylő fekély sugarai alatt…

A SZENTEK ÉLETRAJZÍRÓJA, AZ ESZTÉTA

Korántsem az áldás jele, ha a szentek létezése kísért körülötted. E kísértésbe ugyanis belevegyül a betegségekre való hajlam és a romlottságkívánása. A szentek csak akkor nyugtalanítják az embert, ha a földi paradoxonokból már kiábrándult, és más, furcsább tartalmú, ismeretlenigazságok illatával átitatott paradoxonok keresésébe kezd; közben a mindennapos vergődésekből hiányzó, égi egzotikummal terheltbalgaságokban reménykedik - végül a szentek gesztusainál, merészségüknél, az ő világegyetemüknél köt ki. Micsoda páratlan színjáték! Foga-dalmat tesz, hogy egész életében kitartóan ezen fog csüggeni, kéjes odaadással tanulmányozza, ellenállva minden más kísértésnek, hiszen végremegtalálta az igazit és a hallatlant. íme így válik valaki esztétából a szentek életrajzírójává, tudós bolyongásra adva a fejét… Immár indul is, és nemsejti, hogy ez csak séta, és hogy ezen a világon minden csalódást okoz végül, még a szentség is…

A NŐI SZENTEK TANÍTVÁNYA

Volt idő, amikor már pusztán egy női szent nevének hallatára gyönyörűség áradt szét bennem, amikor irigyeltem a kolostorok krónikásait,megannyi kimondhatatlan hisztéria, megannyi megvilágosodás és bágyadozás bizalmasát. Titkáruk lenni - szememben ez számított a legnagyobbkarriernek, ami halandó előtt nyitva állhat. Egyre csak egy lángban égő boldogságos szűz gyóntatójának a szerepéről képzelődtem, és azokról azapró részletekről, titkokról, amiket Szent Brigittáról Alvastrai Péter, Magdeburgi Mechtildéről Hallei Henrik, Sziénai Katalinról Kápuai Raymond,Folignoi Angéláról Arnold barát, Montaui Dorottyáról Marienwerderi János, Catherine Emmerichről pedig Brentano hallgatott el előlünk. Úgy tűntnekem, hogy Diodata degli Ademari, vagy Diana dAndolo önmagában már jól csengő neve miatt emelkedett az égbe: ama másik világ iránt érzékikedvet támasztottak bennem…

Valahányszor felidéztem, micsoda próbákon ment át Limai Róza, Schiedami Lydwine, Ricci-i Katalin, s még ki tudja hányan, valahányszorönmagukkal szembeni rafinált kegyetlenségükre, önsanyargatásuk szerszámaira, vonzerejük és bájaik szándékos lábbal tiprására gondoltam -gyűlöltem a kínjaikon élősködő, gátlástalan Vőlegényt, a kielégíthetetlen égi Don Juant, aki az első hódító jogait bitorolta a szívükben. A földiszerelem sóhajtozásaitól és verejtékétől kimerülten mindig hozzájuk fordultam, már csak azért is, mert ők a szerelem másfajta módozatai utánkutattak. Ha abból, amit érzek - mondja Genovai Katalin -, csak egy csepp is a Pokolba hullana, azt egyből Paradicsommá változtatná.” S énegyre vártam ezt a cseppet, ami ha lehullott volna, végül csak elért volna engem is…

Avilai Teréz mondásainak ismételgetése közben magam előtt láttam őt hatévesen, amint felkiált: Örökkévalóság, örökkévalóság”, majdvégigkövettem önkívületei, lángolásai, lendületvesztései sorát. Semmi sem magával-ragadóbb a magánjellegű kinyilatkoztatásoknál, melyekzavarba hozzák a dogmákat, és elképesztik az Egyházat… Bárcsak birtokolhatnám e kétértelmű vallomások naplóját, kedvemre ízlelhetném abenne foglalt sok sóvárgást… Korántsem az ágy az a hely, ahol az ember a gyönyör csúcsaira felhág: hogy bukkanhatnánk a földi önkívületbenakár csak a nyomára is annak, ami a női szentek elragadtatott örömei mögött sejlik? Titkuk természetét Bernini tette ismertté számunkra Rómábantalálható szobrán: e spanyol szent láttán az ember hosszasan gondolkodhat azon, mennyire kétértelmű is az ábrázolt női elgyöngülés…

Mikor azt kérdem magamtól, kinek köszönhetem, hogy megízleltem a legszélsőségesebb szenvedélyt, a legzavarosabb és egyben legtisztábbremegést, az ájulásnak azt a fajtáját, melynek lángjai elborítják az éjszakákat, és a legkisebb fűszáltól a csillagokig mindent az örömujjongás és azösszerándulás egyetlen szólamává olvasztanak - a pillanat fehéren izzó és harsány végtelenévé, amilyet csak egy boldog és esztelen istenképzelhet -, amikor ezt kérdem magamtól, egyetlen név jár a fejemben: Avilai Teréz - és egyik kinyilatkoztatásának szavai, melyeket napontafelmondtam magamban: Emberekkel többé ne állj szóba, csak angyalokkal!”

Évekig éltem a női szentek árnyékában, mert nem hittem, hogy egyetlen költő, bölcs vagy bolond is felérhetne velük. Amennyi erő csak volt bennemimádni, életkedv vágyni, tüzes lelkesedés álmodni - azt irántuk való buzgalmamban mind elpazaroltam. És aztán… egyszer csak többé már nemszerettem őket.

BÖLCSESSÉG ÉS SZENTSÉG

Az összes nagybetegek közül a szentek tudják legjobban, hogyan húzzanak hasznot a bajaikból. Amilyen akaratos és féktelen természetűek,hozzáértő erőszakossággal aknázzák ki saját egyensúlyhiányukat. Példaképük, a Megváltó, maga is a nagyra vágyás és a vakmerőség mintaké-pe, példa nélküli hódító, ereje, hogy belopja magát, képessége a lélek fogyatékosságaival és hibáival való azonosulásra, olyan birodalomalapítását tette számára lehetővé, amilyenről soha még szablya nem álmodott. Szenvedélyes volt, de módszeresen: ebbéli ügyességét utánozzákazok, akik őt választották eszményképül.

Ám a bölcs, aki megvet minden drámát és fényűzést, éppoly idegennek érzi magától a szentet, mint az élvhajhászt, semmibe veszi aregényességet, és a kiábrándulás illetve az érdektelenség között egyensúlyoz. Pascal: szent, vérmérséklet nélkül: a betegség a bölcsnél valamiveltöbbé, a szentnél valamivel kevesebbé tette. Ez magyarázza ingadozásait, és az áhítatát kísérő szkeptikus árnyékot. Széplélek ő a gyógyíthatatlanközegében…

A bölcs szemében nincs tisztátalanabb lény a szentnél; ez utóbbi szemében viszont a bölcsnél üresebb. íme, a különbség: az egyik ember ért, amásik vágyakozik.

A NŐ ÉS AZ ABSZOLÚTUM

Midőn a Mi-Urunk szólt hozzám, én pedig az ő csodás szépségét szemléltem, feltűnt nekem az az édesség, s olykor az a komolyság, mellyel olyszép és oly isteni ajkairól szavak fakadtak. Hatalmas vágyat éreztem ekkor megismerni szemeinek a színét és termetének arányait, hogy el tudjammajd beszélni azokat: ám sohasem bizonyultam méltónak arra, hogy ezen ismeret birtokába jussak. Minden erre tett erőfeszítés teljességgelhaszontalan.” (Szent Teréz)

Szemeinek a színe… Mennyire tisztátalan is a női szentség! A nőiség kíváncsiságával tolakodni az égbe, olyasmi ez, ami vigasztalhatja éskártalaníthatja mindazokat a férfiakat - és még inkább nőket akik kimaradtak az isteni kalandból. Az első férfi és az első nő: íme a Bukás állandóalapja, amit semmi, sem a zsenialitás, sem a szentség, jóvátenni nem fog soha. Láttak-e már valaha egyetlen új embert, aki mindenben felülmúltaegykori önmagát? Alighanem maga Jézus számára sem jelentett többet a színeváltozás, mint futó eseményt, útjának egyik következményektőlmentes állomását…

Szent Terézt és a többi nőt tehát legfeljebb a rajongásra való képesség különbözteti meg egymástól, azaz szeszélyeik hőfoka és iránya. Aszerelem - akár emberi, akár isteni - egy szintre hozza a létezőket: egy szajhát szeretni, vagy az Istent, azonos érzelmet feltételez: indítékunkmindkét esetben az, hogy teremtményeik vagyunk. Mindössze a tárgy változik; de ugyan tulajdoníthatunk-e neki bármilyen jelentőséget, ha egyszercsupán ürügye az igénynek, hogy valakit imádjunk, és ha Isten sem több, mint a levezetés egyik eszköze.

SPANYOLORSZÁG

A maga módján minden nép isteni adottságokat fordít le az alakulás nyelvére. Spanyolország áhítata mégis példátlan; ha abban a világ többi részeis osztozott volna, az Isten mostanra már kimerített, Önmagától megfosztott és mentes lenne. És épp azért, hogy el ne tűnjön, azokban azországokban, melyek az övéi, az ateizmust bátorítja - önvédelemből. Annyira retteg a szenvedélyektől, amiket pedig éppen ő ébresztett, hogymaga lép fel fiai ellen, az őrjöngésükkel szemben, amely őt magát kisebbíti; a szeretet, amivel rajta csüggnek, megingatja hatalmát és tekintélyét;csak a hitetlenség hagyja őt sértetlenül; korántsem a kételyek miatt használódik el, hanem a hit által. Az Egyház évszázadok óta banalizáljafelsőbbségét, és miközben mindenki számára elérhetővé teszi, a teológia segítségével titkok nélkül halálát, kommentárokkal ellátott, megvilágítotthaldoklását készíti elő; mikor annyi ima alatt görnyed, hogy ne görnyedne éppannyi magyarázat alatt is? Spanyolországtól éppúgy fél, mintOroszországtól: mindkét helyen megsokasítja hát az ateistákat. Támadásaikkal ők legalább mindenhatóságának látszatát fenntartják: mégiscsakmegmentette egyik tulajdonságát! Ámde a hívők! Dosztojevszkij vagy El Greco: akadt-e náluk hevesebb ellensége? Már hogy is ne Baudelaire-tkedvelje inkább, mint Keresztes Szent Jánost? Fél azoktól, akik látják őt, és akik által Ő lát.

Minden szentség többé-kevésbé spanyol: ha az Isten küklopsz volna, Spanyolország lenne a szeme.

AZ ÖRÖKKEVALOSAG HISZTÉRIÁJA

Azt megértem, hogy egyesek nagyon vonzónak találják a keresztet, de hogy naponta visszajátsszák a Kálvária annyit ismételt eseményét - ez márcsodával határos, értelmetlen és ostoba dolog. Hisz még a Megváltó is, ha visszaélnek tekintélyével, éppoly unalmassá válik, mint bárki más.

A szentek fölöttébb perverz férfiak voltak, a női szentek pedig csodálatra méltó gyönyörkeresők. Ezek is, azok is - egyetlen rögeszméértbolondulva - vétekké változtatták a keresztet. A mélység” kiterjedése azokra jellemző, akik képtelenek gondolataikat és kívánságaikat variálni, ésakik az élvezetnek és a fájdalomnak mindig ugyanazt a tartományát tartják megművelés alatt.

Olyannyira csak a pillanatok hullámzására figyelünk, hogy képtelenek vagyunk abszolút eseményt feltételezni: Jézus nem tudja két részre osztani a

történelmet, sem a kereszt feltűnte megtörni az idő pártatlan hömpölygését. A vallásos gondolkodás - mint a rögeszmés gondolkodás egyikformája - a történések összességéből egyetlen időszakaszt ragad ki, és azt ruházza fel a feltétlenség minden jelzőjével. Az istenek és fiaik ígyváltak lehetségessé…

Az élet az elragadtatásaim színtere: mindazt, amit sikerül kicsikarnom a közömbösségtől, szinte egyből hagyom is visszahullani abba. Nem ígyjárnak el azonban a szentek: ők egyszer s mindenkorra választanak. Én azért élek, hogy megváljak mindattól, amit szeretek; ők azért, hogyegyvalamiért rajongjanak; én csak kóstolgatom az örökkévalóságot, ők belevesznek.

A földi csodák - annál inkább az égiek - tartós hisztéria termékei. A szentség: a szív földrengése, hit általi megsemmisülés, a fanatikusérzékenység önkifejezésének csúcspontja, transzcendentális idomtalanság… A megvilágosodás és a bárgyúság közt kevesebb a különbség, mintaz előbbi és egy szkeptikus között. Ez a távolság választja el a hitet a reményevesztett tudástól, az eredménytelen léttől.

A GŐG LÉPCSŐI

Nem egyszer fordul elő, a szentek esztelenségei között forgolódva, hogy az ember feledi határait, láncait, terheit, és felkiált: Én vagyok a világlelke; lángjaimtól piroslik a mindenség. Nem lesz többé éjszaka: mindent előkészítettem a csillagok örök ünnepélyéhez; a Napra nincs semmiszükség: minden ragyog, a kövek pedig légiesebbek az angyalok szárnyainál.”

Később, félúton őrjöngés és az áhítat között: Ha nem vagyok is ama Lélek, törekszem, hogy az legyek. Hát nem kereszteltem minden tárgyat amagam nevére? Utánam kiált minden, a szemétdombtól a boltívekig: nem én vagyok-e a dolgok csendje és lármája?”

Végül, a részegség elmúltával egészen alacsonyan: Én vagyok a szikrák hantja, a férgek röheje, a levegőt szennyező tetem, az ég farsangiriválisa, néhai Semmi, aminek még az a kegy sem jutott ki, hogy szétrohadjon. Miféle tökélyébe érkeztem a mélységnek, hogy már nincs tér,amelybe zuhanhatnék?”

ÉG ÉS EGÉSZSÉG

A szentség: a betegség legmagasabb fokú gyümölcse; az egészséges ember szemében szörnyűséges, érthetetlen és kóros állapot. De elég,hogy a Neurózis hamleti automatizmusa követelni kezdje a jogait, s az ég boltozata máris körvonalakat ölt és a nyugtalanság keretévé válik. Aszentség ellen úgy védekezhetünk, hogy tisztálkodunk: hisz egyfajta testi és lelki piszok az, ami terjeszti. Ha a kereszténység az Ellenőrizhetetlenhelyett a higiénét tűzte volna ki célul, hiába keresnénk történelmében akár csak egyetlen szentet is; ő azonban vigyázott, hogy megmaradjanaksebeink és a szenny, az a belső, villódzó emberi mocsok…

Az egészség: a vallásokkal szembeni döntő fegyver. Találjátok ki a mindenre jó csodaszert: és az ég visszavonhatatlanul eltűnik. Hasztalan máseszményekkel bűvölni az embereket: a betegségeknél nincs hatásosabb. Isten a bennünk fészkelő rozsda, anyagunk észrevétlen pusztulása:miközben átjár minket, azt hisszük, emelkedünk, holott épp egyre lejjebb csúszunk; mikor végső határidőnk lejár, bukásunkra ő teszi fel a koronát;és ezzel mindörökre megváltattunk”. Micsoda végzetes babona, dicsfények takarta rákos daganat, amely évezredek óta roncsolja a Földet…

Gyűlölök minden istent; de nem vagyok elég egészséges, hogy lenézzem őket. Egy Közönyös számára ez a legnagyobb megaláztatás.

A MAGÁNY BIZONYOS FAJTÁIRÓL

Van olyan emberi szív, melybe Isten nem nézhet bele anélkül, hogy ártatlanságát el ne vesztené. A szomorúság a teremtés előtt kezdődött: ha aTeremtő jobban behatolt volna a világba, felborította volna az egyensúlyát. Aki azt hiszi, hogy még meghalhatunk, soha nem ismerte meg a magánybizonyos fajtáit, sem a halhatatlanság borzalmas kínok hatása alatt átélt elkerülhetetlenségének érzetét…

Nekünk, moderneknek lehetett részünk abban a boldogságban, hogy önmagunkban leljünk rá a pokol színhelyére: ha ugyanis ősi formájáhozragaszkodtunk volna, a kétezer éve tartó fenyegetésre alapozott félelem kővé dermesztett volna bennünket. Nincs azonban olyan rémület, ami nelenne átültetve szubjektív síkra: a pszichológia a mi üdvözülésünk, a mi egérutunk. Egykor az volt a nézet, hogy a világ az ördög ásításábólkeletkezett; ma már csak érzéki csalódásról, az értelem előítéleteiről, az érzelmek bűneiről beszélünk. Tudjuk, miként vélekedjünk SzentHildegardról, aki az Utolsó ítélet, vagy Szent Terézről, aki a pokol látomását hagyta ránk: a fenség - mind az iszonyat, mind a felemelkedés fensége- szerepel bármelyik elmekórtani munkában. És jóllehet ismerjük már minden bajunkat, ez még nem jelenti azt, hogy mentesek volnánk alátomásoktól, csak már nem hiszünk bennük. A rejtélyek kémiájában olyannyira jártasak vagyunk, hogy megmagyarázunk mindent, még a könnye-inket is. Egyvalamire azonban továbbra sincs magyarázat: ha a lélek valóban nem sokat számít, miből származik magányunk érzete? mekkora atérbeli kiterjedése? és hogy képes egy pillanat alatt a semmivé lett hatalmas valóság helyét kitölteni?

INGADOZÁS

Hiába keresel példaképet az élőlények közt: azoktól, akik messzebb jutottak nálad, csak az ártalmas, kompromittáló külsőt vetted át: a bölcstől ahenyélést; a szenttől az összefüggéstelenséget; az esztétától a fanyalgást; a költőtől a léhaságot - mindegyiktől együttvéve pedig a meghasonlástönmagaddal, a hétköznapi dolgok iránti kétértelműséget, és a gyűlöletet mindazzal szemben, ami csak azért él, hogy éljen. Ha tiszta vagy, hiányzika szenny; ha mocskos, a rothadás; s ha álmodozó, a durvaság. Sohasem leszel más, csak ami nem vagy, és maga a szomorúság, amiért az vagy,ami. Miféle kontrasztok járták át lényedet, miféle felemás géniusz zavart le a világba? A magad kisebbítésének megátalkodottsága arra késztet,hogy átvedd másoktól bukásuk szomját: egy zenésztől egy bizonyos betegséget; egy prófétától egy bizonyos jellemhibát; és a nőktől - legyenek bárpoéták, libertinusok vagy szentek - a melankóliát, a rossz vérüket, a test és az álmok romlottságát. A keserűség, elszántságod alapelve, az a mód,ahogy cselekszel és megértesz, az egyetlen biztos pont a világgal szembeni undor és az önsajnálat közti ingadozásodban.

A SZENTSÉG VESZÉLYE

Mivel az ember élni vagy csak az életen innen, vagy csak azon túl képes, két kísértés céltáblája: az elhülyülés az egyik, a szentség a másik: azemberalatti és az emberfeletti, de sohasem önmaga. Míg azonban semmi félelem sincs benne attól, hogy kevesebb legyen annál, ami, az a kilátásrémülettel tölti el, hogy több legyen önmagánál. Olyannyira elköteleződött a fájdalom mellett, hogy retteg, nehogy az véget érjen: hogy is törődhetnebele, hogy belevesszen a tökéletességnek ebbe a szakadékába, ami

a szentség, és így ne legyen többé a maga ura? Lecsúszni az elhülyülésbe vagy a szentségbe annyi, mint engedni, hogy az ember önmagán kívülkerül. És mégis, míg az öntudat elvesztése, amely együtt jár az elhülyülés közeledtével, nem tud megfélemlíteni, addig a tökéletességnek már azelőérzete is elválaszthatatlan a szédülettől. Épp a tökéletlenségünk révén vagyunk felsőbbrendűek Istennél; és az elvesztésétől való félelem miattmenekülünk a szentség elől! Rettegés egy olyan jövőtől, amelyben nem lehetnénk többé reményvesztettek…, amelyben a minket ért csapásokbetetőzéseként feltűnne hívatlanul még egy: a megváltás; a szentté válás rettenete…

Aki tökéletlenségét imádattal övezi, ijedten gondol az átváltozásra, amit szenvedései készíthetnek esetleg elő a számára. Szétfoszlani egytranszcendens fényességben… Mennyivel jobb is az abszolút homály, a mézédes elhülyülés irányába tartani…

FERDE KERESZTEz a fennkölt handabanda, a kereszténység, mélyértelműbb - és főleg tisztátalanabb - annál, semhogy még sokáig húzná: az évszázadai megvannak számlálva. Jézus napról napra laposabb; útmutatása és nyájassága egyre bosszantóbb; csodái és isteni volta mosolyt fakaszt. A kereszteldől: jelképből újra anyaggá lesz…, és visszalép a bomlás rendjébe, ahol a pusztulás nem tesz kivételt sem az alávaló, sem a tiszteletreméltódolgokkal. Kétezer évnyi siker! A legizgágább állat elképesztő beletörődése… De fogytán a türelmünk. A gondolat, hogy én is - mint bárki más -képes lehettem, ha csak egy másodpercre is, őszintén kereszténynek lenni, megrökönyödéssel tölt el. A Megváltó untat. Olyan mindenségrőlálmodom, aminek nincs menny-mérgezése, és mentes minden hittől és kereszttől.

Lehet-e nem előrelátni azt a percet, amikor nem lesz többé vallás, amikor a józan és kiüresedett ember nem fog már szavakat találni a bennetátongó szakadékokra? - Az Ismeretlen éppúgy megfakul, mint az ismert; ízetlenné és érdektelenné válik minden. A Tudás romjai fölött valami sírilevertség mindannyiunkat kísértetekké, a Kíváncsiság-nélküliség alvajáró hőseivé fog avatni…

TEOLÓGIA

Jókedvem van: jó az Isten; mogorva vagyok: rossz az Isten; nincs kedvem semmihez-, ő is közömbös. Hogylétem kölcsönzi neki a megfelelőattribútumokat: ha kedvem telik a tudományban, ő is mindentudó, ha viszont az erőt csodálom, akkor mindenható. Úgy nézem, léteznek a dolgok: őis létezik; vagy mégis csak illúzió minden? máris kámforrá válik. Ezernyi érv szól mellette, és ezernyi ellene; ha lelkesedem, felélénkül, hazsémbelek, egyből levegőéit kapkod. Lehetetlen ennél változékonyabb képet alkotnunk: úgy félünk tőle, mint egy óriástól, és bármikor eltapossuk,mint egy rovart; bálványozzuk: ő a Lét; elutasítjuk: ő a Semmi. Ha az Ima váltaná fel a Gravitációt, még az sem biztosítana számára egyetemesidőtartamot: örökre kiszolgáltatott maradna annak, hogy mikor van rá egy szabad óránk. A sorsa úgy akarta, hogy csak a naivak és avisszamaradottak szemében legyen változatlan. A tüzetes vizsgálat leleplezi: felesleges ok, esztelen abszolútum, a gyagyások ura, a magányosokidőtöltése, szalmaszál vagy fantom, aszerint, hogy szellemünket szórakoztatja, avagy lázas képzeletünket borzolja.

Nagyvonalú vagyok: dagadozik a sok attribútumtól; megkeseredem: csupa hiány. Minden formájában átéltem őt: sem a kíváncsisággal, sem akereséssel szemben nem tud ellenállni: rejtélye, végtelensége megcsappan ezektől; ragyogása megfakul; bűvereje elenyészik. Amúgy is elégkopott a ruha, amiből ki kell vetkőznünk: minek öltenénk még egy toprongyos istent is magunkra? Elnyűvődése, haláltusája századok óta tart;minket viszont mái-nem fog túlélni, hiszen ő is öregszik: csak az ő halál hörgése után következik majd a miénk. Ha majd kifogy az attribútumaiból,nem akad ember, akinek lenne energiája újakat gyártani számára; és a teremtmény, aki korábban elfogadta, később elutasította őket, a nemlétölén összetalálkozik a maga legemelkedettebb találmányával: saját teremtőjével.

METAFIZIKUS ÁLLAT

Bárcsak ki tudnánk törölni elménkből és szívünkből mindazt, amit a Neurózis vésett beléjük, mindazokat a beteges jegyeket és tisztátalan árnyakat,amelyek kísérik! Ami nem felszínes, az mocskos. Isten: beleink nyugtalanságának és gondolataink korgásának gyümölcse… Csak az Üresség felétörekvésünk tart vissza a beszennyeződés gyakorlatától, amin a hit tevékenykedik. Micsoda józan egyszerűség van a látszatok Művészetében, acélkitűzéseinkkel és a minket ért csapásokkal szembeni közömbösségben! Istenre gondolni, feléje nyújtózkodni, segítségül hívni, vagy elviselni őt -egy roncsolt test és egy csüggedt lélek felindulásai ezek! A nemesen felületes korok - a reneszánsz, a XVIII. század - gúnyt űztek a vallásból, meg-vetették kezdetleges kedvteléseit. De jaj! ott van bennünk a csőcselék szomorúsága, ami elhomályosítja áhítatunkat és fogalmainkat. Hiábaálmodunk egy csipke-mindenségről; a mélységeinkből, az üszkös lényünkből feltörő Isten meggyalázza a szépségnek ezt az álmát.

A bennünk otthonra találó rothadás tesz metafizikus állatokká bennünket. A gondolkodás története: fogyatékosságaink felvonulása; a Szellemélete: szédületeink sorozata. Hanyatlófélben az egészségünk? A mindenség is velünk sínylődik, életerőnk görbéjét követve.

Mindegyre a miért”-en és a hogyan”-on rágódni; lépten-nyomon az Okig - és az összes kis okokig - hatolni - mindez arról árulkodik, hogy azélettani működések és képességek rendje felborult, ez pedig metafizikus delíriumhoz” - a mélység szenilitásához, a szorongás bukfenceihez, arejtélyek fokozhatatlan csúfságához vezet…

A SZOMORÚSÁG SZÜLETÉSE

Minden mély elégedetlenség vallásos természetű: bukásaink abból erednek, hogy képtelenek vagyunk a paradicsomról fogalmat alkotni éstörekedni feléje, rosszullétünk pedig abból, hogy törékeny az abszolútumhoz fűződő viszonyunk. Vallásos és fogyatékos állat vagyok, így

minden rosszat duplán szenvedek el” - mondja a Bukás példabeszéde, az ember pedig ezzel vigasztalja magát. Mivel azonban ez nem sikerül,segítségül hívja az erkölcsöt, készen arra, hogy épületes tanácsait kövesse, ha nevetségessé válik is. Határozd el magad, hogy nem leszelszomorú.” - hangzik a válasz. Ő pedig majd megfeszül, hogy a Jó és a Remény mindenségéhez tartozzon… …Csakhogy erőfeszítéseihatástalanok és természetellenesek: a szomorúság már pusztulásunk gyökereinél ott van…, a szomorúság az eredendő bűn költészete…

KITÉRŐ EGY KOLOSTORBAN

Annak számára, aki hiteden, aki a pazarlást és a szétszórtságot kedveli, nincs zavarbaejtőbb látványosság az abszolútum kérődzőinél… Honnanvan bennük ennyi megátalkodottság, amivel az ellenőrizhetetlenhez ragaszkodnak, ennyi figyelem, amit a bizonytalanra irányítanak, és ennyiszenvedély, hogy megragadják? Sehogy se tudom

felfogni bizonyosságaikat és derűlátásukat. Boldogok, és én épp ezt vetem a szemükre. Legalább gyűlölnék magukat! Ők viszont az egész

mindenségnél többre tartják a lelküket” - ez a hamis értékbecslés a forrása impozánsan abszurd áldozataiknak és lemondásaiknak. Szemben ve-lünk, akik minden folyamatosság és rendszer nélkül teszünk szert tapasztalatokra, ahogy épp jön, vagy ahogy kedvünk tartja, ők mindig csak egyet,örökké ugyanazt élik át, visszataszító egyhangúsággal és elmélyültséggel. Igaz, hogy ennek tárgya Isten; de ugyan mi érdekeset láthatnak mégbenne? Mivel örökkön önhasonló, azonos természetű végtelen, O nem újul meg egyáltalán; futólag tárgya lehetne az én reflexiómnak is, de csakórákon át!

…Még nincs nappal. Cellámból hangokat hallok, az évszázados nótákat, a latin, banális égnek felajánlott áldozati adományokat. Még korábban, azéjszaka kellős közepén, léptek sorjáztak a Templom felé. Persze, a reggeli ájtatosság! Én ilyen hidegben még akkor se dugnám ki az orromat, hamaga a Jóisten is részt venne saját szertartásán. Akárhogy is, neki léteznie kell} különben e hús-vér teremtmények áldozatai, akik lerázzáklustaságukat, hogy imádhassák, oly értelmetlenek lennének, hogy az ész még a gondolatukat sem tudná elviselni. A teológia bizonyítékaisekélyeseknek tűnnek ehhez az ügybuzgalomhoz képest, ami meghökkenti a hitetlent és arra kényszeríti, hogy ekkora erőfeszítésnek valamiértelmet és hasznot tulajdonítson. Ha ugyan nem arra szorítkozik, hogy tisztán esztétikai szempontból ítélje meg ezt az előírásos kialvatlanságot, ésennyi virrasztás hiábavalóságában nem épp a leggigantikusabb kalandot látja, kísérletet az értelmetlenség és az iszony Szépségének elérésére…Hogy tündököl az az ima, mely senkihez se szól! De valaminek mégiscsak kell itt lennie: amint ez a Valószínű bizonyossággá válik, a boldogságmár több puszta szónál, a nemlétre adott egyetlen lehetséges válasz ugyanis az illúzió. De hogy tettek szert erre az illúzióra, amit az abszolútumsíkján úgy hívnak: kegyelem? Miféle kiváltság révén adatott meg nekik, hogy olyasmiben reménykedjenek, amire számítani a világ egyetlenreménye sem jogosít fel senkit? Milyen jogon vertek tanyát az örökkévalóságban, amelyet minden megtagad tőlünk? Ezek a tulajdont birtoklók - azegyedüli igaziak, akikkel dolgom volt valaha - miféle kiskapunak köszönhetően nyertek illetéktelenül beavatást a titokba, legnagyobb örömükre? AzIsten az övék: hiába próbálnánk elcsenni tőlük: maguk sem ismerik azt az eljárást, amellyel a kezükben tartják. Egy szép nap egyszer csak hinnikezdtek. Az egyik egyszerű hívásra tért meg: hitt anélkül, hogy ennek tudatában lett volna: amikor pedig ráébredt erre, felöltötte a csuhát. Egymásik minden kínon átment: aztán hirtelen jött fényesség vetett véget nekik. A hitet nem lehet akarni; mint a betegség, befurakszik vagy lecsap;senki sem tud neki parancsolni; és abszurdum volna vágyni rá, ha valaki nem erre rendeltetett. Az ember ugyanúgy hívő vagy hitetlen, ahogy el-mebeteg vagy normális. - Én képtelen vagyok hinni, és arra is, hogy hinni akarjak: a hit a delírium olyan formája, amelyben nem szenvedek. Ahitetlen helyzete éppoly áthatolhatatlan, mint a hívőé. Átadom magam a kiábrándulás élvezetének: ez maga az evilágiság lényege: a Kételynéltöbbre semmit se tartok, csak az általa nyújtott szórakozást…

És így felelek az összes pirospozsgás vagy falfehér barátnak: Fölöslegesen kötitek az ebet a karóhoz. Én is bámultam az eget, mégsem láttam ottsemmit. Hagyjatok fel a meggyőzésemmel: olykor ugyan dedukcióim révén megleltem az Istent, de sohasem találtam őt a szívemben: és még harátalálnék is, akkor sem tudnám követni a ti utatokat, a grimaszaitokat, még kevésbé reggeli miséitek és vecsernyéitek balettjét. Semmi nem ér fela henyélés kellemességével: az ágyamat még akkor sem hagynám el szokatlan időben, ha itt volna a világ vége: hogyan is rohannék hát a sötétéjszakában, hogy álmomat áldozzam fel a Bizonytalanság oltárán? Még ha a kegyelemtől ködbe borulna is az agyam, és szünet nélkülieksztázisoktól remegnék, akkor is elég lenne egy kis rosszmájúság, hogy magamhoz térjek. Óh nem, tudjátok, attól félek, ima közben nem tudnámmegállni, hogy ne vihogjak, és így jobban elkárhoznék a hitem, mint a hitetlenségem miatt. Mentsetek fel az újabb terhek alól: akárhogy is, vállaimmár túl megviseltek ahhoz, hogy elbírják az eget…”

ENGEDETLENSÉGI GYAKORLAT

Mennyire utálom, Uram, műved ocsmányságát csakúgy, mint ezeket a nyálas csúszómászókat, akik téged tömjéneznek és terád ütöttek! És mivelgyűlöllek, megszabadultam birodalmad cukorkáitól, és bábjaid blabláitól. Te vagy, aki elfojtja bennünk a lángot és a lázadást, te vagy lobogásunktűzoltója, te vagy agylágyulásunk elöljárója. Még mielőtt szóvirágokba foglaltalak volna, lábbal tiportam arkánumaidon, megvetettem mindenfortélyod és mesterkedésed, melyek a Megmagyarázhatatlan ruhájába öltöztetnek. Nagyvonalúan mérted nekem az epét, amitől rabszolgáidatkönyörületességedben megkímélted. Mivel csak a semmisséged árnyékában lehet megpihenni, barmaid számára a megváltáshoz az is elegendő,ha rád, vagy valamelyik utánzatodra bízzák magukat. Nem is tudom, hogy gyertyavivőidet vagy magamat sirassam inkább: hisz egyaránt a te hozzánem értésed egyeneságú leszármazottai vagyunk: csepp, csipet, csip-csup - a Teremtés szavai, a te gügyögésed hangja…

Van-e szánalmasabb a nemléten innen valaha is megkísérelt dolgok közt ennél a világnál, ha nem épp maga a gondolat, amelyben fogant? Bárhollélegzik valami, eggyel több a rokkant: minden szívdobbanás a lét elégtelenségét bizonyítja; a hús elborzaszt: itt egy férfi, ott egy nő - görcsök köztröfögő béldarabok…; semmi rokonságom ezzel a bolygóval: minden pillanat csak újabb szavazat reménytelenségem urnájában.

Hogy műved véget ér vagy fennmarad, az egyre megy! Alattvalóid nem tudják bevégezni azt, amibe tehetség nélkül belevágtál. A vakságból, amibetaszítottad őket, kilábalnak majd, de vajon lesz-e erejük, hogy bosszút álljanak, és vajon lesz-e erő benned - hogy védd magad? A rozsda megetteezt a fajt, és még inkább téged. Az Ellenségedhez állva várom az órát, amikor ő majd ellopja egedről a Napot, és egy másik mindenség föléaggatja.

A mi igazságaink semmivel sem érnek többet, mint elődeinkéi. Attól, hogy fogalmakkal váltottuk fel a mítoszaikat és a jelképeiket,előrehaladottabbaknak” hisszük magunkat; csakhogy ezek a mítoszok és jelképek semmivel sem fejeznek kevesebbet a mi fogalmainknál. Az

Életfa, a Kígyó, Éva és az Édenkert, pont annyit jelent, mint: Élet, Tudás, Kísértés, Öntudatlanság. A jó és rossz mitológiai megtestesítői éppolyanmesszire merészkednek, mint az etikán belüli Jó és Rossz. A Tudás - az, ami benne mély - soha nem változik: csak a díszletek cserélődnek.Vénusz nélkül is tart a szerelem, Mars nélkül is dúl háború, az események pedig, attól még, hogy nem avatkoznak közbe istenek, semmivel semérthetőbbek, vagy kevésbé elképesztőek: szófordulatok készletei lépnek az ősi legendák pompájának helyére, anélkül, hogy az emberi élet állandótényezői ettől bármiben is módosulnának, hiszen a tudomány a költői elbeszéléseknél semmivel sem tud közelebb férkőzni hozzájuk.

A modern elbizakodottság nem ismer határokat: azt hisszük, felvilágosultabbak és mélyértelműbbek vagyunk, mint az összes előző századok,azonban megfeledkezünk arról, hogy egy Buddha tanításai egykor ezer és ezer embert szembesítettek a nemlét kérdésével, amelyet - mivel újszavakkal és egy cseppnyi olvasottsággal látunk hozzá - saját felfedezésünknek vélünk. Csakhogy a Nyugat melyik gondolkodója állná ki azösszehasonlítást egy buddhista szerzetessel? Mi elveszünk a szövegekben és a terminológiákban: a meditáció a modern filozófia számáraismeretlen. Ha meg akarunk őrizni egyfajta intellektuális szerénységet, a civilizáció iránti lelkesedést éppúgy száműznünk kell magunkból, mint aTörténelem babonáját. Ami a nagy kérdéseket illeti, semmivel sem vittük többre őseinknél és közvetlen elődeinknél: az emberek mindig is tudtakmindent, legalábbis arról, ami Lényeges; a modern filozófia semmit sem tett hozzá a kínai, hindu vagy görög filozófiához. Új kérdések különben

sem vetődhetnek fel, hiába próbál naivitásunk vagy elfogultságunk ennek ellenkezőjéről meggyőzni. Az eszmék játékában messzebb vitte-e bárkiis az elvonatkoztatás merész-ségét egy kínai vagy görög szofistánál? Mindig is eljutottak a gondolkodás végső határáig - minden civilizációban. AzÚjdonság démonának bűvkörében élve nagyon is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is csak az első, gondolkodni próbáló pitekantrópuszepigonjai vagyunk.

A modern optimizmusért Hegelé a legnagyobb felelősség. Hogy is nem vette észre: a tudatnak csak az alakzatai és a módozatai változnak, magaazonban semmiképpen sem fejlődik? Az alakulás kizárja az abszolút beteljesedést, a végcélt: az időbeli kaland nem követ semmiféle, önmagánkívüli célkitűzést, és akkor fog véget érni, amikor kifogynak az útválasztás lehetőségei. A tudatosság foka a korokkal együtt változik, anélkül, hogyazok előrehaladtával gyarapodna. Semmivel sem vagyunk tudatosabbak, mint a görög-római világ, a reneszánsz, vagy a XVIII. század; mindenkorszak önmagában teljes - és mulandó. Vannak ugyan kiváltságos pillanatok, amikor a tudat kiéleződik, de soha nem voltak a józanságnak olyannapfogyatkozásai, mikor az ember ne tudott volna lényegi kérdéseket felvetni, hisz a történelem állandó válsághelyzet, mi több, a naivitás csődje. Atagadás állapotai - a végletekig épp ezek fokozzák a tudatot - nem oszlanak el egyenletesen, mégis a történelem minden korszakában jelenvannak; ha ezek kiegyensúlyozottak és boldogok”, előbb-utóbb megtudják, mi az Unalom - a boldogság természettől kiszabott vége; haegyensúlyuk felborul és minden kavarog, a Kétségbeeséssel kell szembenézniük, és az abból következő vallási válságokkal. A földi Paradicsomgondolatában helyet kapott minden olyan elem, ami a Történelemmel, vagyis a tagadás állapotainak táptalajául szolgáló térrel összeférhetetlen.

A megismerés minden útja, minden módszere érvényes: az okfejtés, a megérzés, az undor, a lelkesedés és a nyögés egyaránt. Egy fogalmakraalapozott világnézet semmivel sem jogosultabb, mint amelyik könnyekből tör elő: érvek vagy sóhajok - ezek éppoly bizonyító erejű, és éppolysemmis módozatok. Felépítem magamban a mindenség egy formáját: hiszek benne, és mégis, ez a mindenség egyből összedől egy másikbizonyosság, egy másik kétely első rohamára. A legutolsó analfabéta és Arisztotelész egyenlő mértékben cáfolhatatlan - és sebezhető. Abszo-lútnak és roskatagnak éppúgy tekinthető az évek sora alatt kiérlelt mű, mint a kedvező pillanat ihlette költemény. Mennyivel van több igazság aSzellem Fenomenológiájában, mint az Epipszükhidionban? A villámló ihlet és a dolgos elmélyülés eredményei éppoly végérvényesek - ésnevetségesek. Ma ezt az írót többre tartom, mint amazt; holnap már egy olyan műre szavazok, amelyet azelőtt semmibe vettem. A szellemalkotásai - és az azokat irányító alapelvek - egyformán hajlamaink, életkorunk, fellángolásaink és kiábrándulásaink sorsát követik. Meg-kérdőjelezünk mindent, amit egykor szerettünk, és bár mindig igazunk van, mindig tévedünk; hisz minden egyformán helytálló - és semminek sincsjelentősége. Mosolygok: egy világ születik; elkomorodom: már szét is foszlott, és egy másik kezd körvonalazódni. Minden vélemény, rendszer és hitegyszerre igaz és abszurd, aszerint, hogy épp csatlakozunk-e hozzá, vagy elutasítjuk.

A filozófiában sem találni több fegyelmet, mint a költészetben, sem a szellemben többet, mint a szívben; fegyelem csak annyiban létezik,amennyiben az ember azonosítja magát az elvvel vagy a dologgal, amihez hozzácsapódik és aminek aláveti magát; kívülről nézve minden önké-nyes: az érvek éppúgy, mint az érzelmek. Amit igazságnak hívunk, az a nem eléggé átélt, még ki nem üresedett tévedés, mely persze nemsokámegöregszik, újszerű tévedés, melynek újszerűsége várhatóan egy-kettő megkopik. Tudásunk együtt virágzik és együtt szárad el érzelmeinkkel. Hapedig az összes igazságot bejárjuk, az azért van, mert együttesen kiégtünk - és mert bennük semmivel sem bővebbek az életnedvek, mintbennünk. A Történelem felfoghatatlan, ha eltekintünk bármitől, ami csalódást okoz. így bontakozik ki vágyunk, hogy átadjuk magunkat amelankóliának, és végül belehaljunk…

A valódi tudás a sötétben való virrasztásra korlátozódik: álmatlanságaink együttese tesz csak a barmoknál és felebarátainknál különbekké. Hol aza gazdag vagy meghökkentő gondolat, amelynek egy álomszuszék a szülőapja? Jól alszik? Szépeket álmodik? Ön a névtelenek nyáját szaporítja.A nappal nem fér össze a gondolatokkal, a napfény elhomályosítja őket; gondolatok csak az éjszaka teljében bontanak virágot… Az éjféli tudásvégkövetkeztetése: minden ember, aki bármivel kapcsolatban megnyugtató választ talál, vagy beszámíthatatlan, vagy hamisan könyörületes. Talált-e valaki egyetlen jókedvű igazságot, amely érvényes lett volna? Helyrehozta-e valaki is az értelem tekintélyét holmi nappali kijelentésekkel?

Boldog, aki elmondhatja magáról: Amit én tudok, az szomorú.”

A történelem maga a mozgásban levő irónia, a szellem embereken és eseményeken átívelő röhögése. Ma ez a hit arat diadalt; holnapra legyőzték,gúnyt űznek belőle és egy másikra cserélik: akik hittek benne, osztoznak vereségében. Máris jön egy új nemzedék: a régi hit újból érvénybe lép;lebontott emlékműveit helyreállítják…, hogy nemsokára majd újfent lerombolják. Semmiféle megingathatatlan elv sem szabályozza a szerencsekegyét és fenyítéseit: váltakozásuk része a Szellem hatalmas bohózatának, amelynek játékában összevegyülnek a szélhámosok és hívők,fondorlatok és rajongások. Nézzetek végig az elmúlt századok polémiáin: nem úgy fest, mintha bármelyik indokolt vagy szükséges lett volna.Mégis, ebből állt annak a századnak az élete. Kálvinizmus, kvietizmus, Port-Royal, Enciklopédia, Forradalom, pozitivizmus, stb…, micsoda sora azabszurdumoknak…, melyeknek meg kellett történniük, micsoda haszontalan, és mégis végzetes pazarlás! Az ökumenikus zsinatoktól kezdve akortárs politikai csatározásokig, az igaz hit és az eretnekség változatai ellenállhatatlan értelmetlenségük szüntelen rohamával ostromolták azemberi kíváncsiságot. Különböző álarcokban, de mindig lesz pro és kontra, legyen szó akár az Égről, akár a Bordélyról. Több ezer emberszenvedett a Szűz és a Fiú személyét illető szőrszálhasogatások kapcsán; további ezrek gyötrődtek kevésbé érdektelen és öncélú, ám éppolyvalószerűtlen dogmák miatt. Minden igazság szektát alapít, amely végül a Port-Royal sorsára jut, előbb üldözik és szétverik, később a romjait,melyek értéke időközben megugrott, felékesítette őket az elszenvedett igazságtalanság glóriája, zarándokhelyekké avatják…

Semmivel sem kisebb esztelenség a demokráciával és annak különféle formáival kapcsolatos vitáknak több fontosságot tulajdonítani, mint aközépkor huzakodásainak a nominalizmus és a realizmus körül: minden korszak a maga jelentéktelen és egyhangú, ám látszatra egyediabszolútumával mérgezi magát; az ember nem kerülheti el, hogy valamely hit, politikai rendszer, ideológia kortársa legyen, vagyis saját korábanéljen. Csak úgy tehetné tőle szabaddá magát, ha a megvetés istenének hűvösségét birtokolná…

*

Még jó, hogy a Történelemnek semmi értelme. Volna-e kedvünk azért kínlódni, hogy a jövő örömteli megoldást hozzon, hogy verejtékünk ésszenvedéseink fizessék a végső ünnep árát? Jövendő idióták kedvéért, hogy gyötrelmeinknek hála majd kibújjanak a bőrükből, és viháncoljanak acsontjaink felett? Még a remény legvadabb kilengései sem olyan abszurdak, mint a mennyei beteljesülés látomása. Az Idő mentségére csak azszolgálhat, hogy van benne néhány, a többinél gyümölcsözőbb pillanat: következmények nélküli balesetek ezek a kuszaság elviselhetetlenegyhangúságában. Minden egyes egyén a világ kezdete és vége, legyen az Shakespeare vagy János bá; hisz mindegyik abszolútumként éli átsaját érdemeit vagy semmirekellőségét…

Ami létezni látszik, miféle mesterkedéssel vonta ki magát a nemlétező ellenőrzése alól? Egy percnyi figyelmetlenség, tétovaság a Semmikebelében, és a lárváknak máris bejött a számítása; az éberség kis kihagyása: most aztán nézhetjük magunkat. Ahogyan a nemlétet kiszorította azélet, azt kiszorította a történelem: a létezés így bonyolódott bele az eretnekségek forgatagába, amely aláásta a nemlét ortodoxiáját.

A KÖTÉL

Már magam sem tudom, miképpen jutott birtokomba ez a vallomás: Sem rangom nincs, sem egészségem, sem terveim, sem emlékeim, messzireűztem magamtól a jövőt és a tudást, minden vagyonom egy priccs, amelyen felejteni próbálom a napfényt és a sóhajokat. Csak fekszem és azórákat morzsolgatom: körös-körül sok háziszerszám, megannyi tárgy, amely mind arra biztat, vessek véget életemnek. Fülembe súg a vasszeg:döfd át szívedet; a pár csepp vértől, amely kibuggyan, igazán nem kell félned. A kés is körbehízeleg: pengém sosem hibáz: a döntéshez elég egypillanat, s máris legyőzted nyomorod és szégyened. - Magától nyílik az ablak, nyikorgása beléhasít a csendbe: a város magaslatain azéhenkórászokkal osztozol; ugorj, széttárt karjaim nagyvonalúak: mire szemed rebbenne egyet, az utcakő máris szétzúzta veled együtt az életértelmét vagy értelmetlenségét. Egy kötél, mint az eszményi nyakra, tekeredik rám, s közben esdeklő hangon szól: öröktől fogva téged vártalak,veled voltam, ha rettegtél, ha elbuktál, ha dühöngtél, láttam gyűrött takaróidat és párnádat, melyet veszett dühödben harapdáltál, és átkaidat ishallottam, melyekkel az isteneknél tetted tiszteletedet. Szánlak könyörületemben, és felkínálom szolgálataimat. Hiszen arra születtél, hogy felkösdmagad, mint mindazok, akik magukhoz méltatlannak érzik, hogy kételyeikre választ kapjanak, vagy menekvést keressenek a reménytelenségből.”

EGY RÖGESZME KULISSZATITKAI

A nemlét gondolata legkevésbé sem az emberiség robotoló felére jellemző: akik belefeszülnek a gürcölésbe, azoknak sem idejük, sem kedvüksaját hamvaikat mérlegelni; inkább beletörődnek a sors durvaságába, vagy épp bárgyúságába, és reménykednek: a remény a rabszolgák erénye.

Ellenben a hiúak, a beképzeltek és a kacérak, az ősz hajjal, a szarka lábakkal és a halálhörgéssel szembeni félelmükben, mindennaposürességüket ön-tetemük látvá- nyával igyekeznek kitölteni: ezzel egyszerre gyöngéd ön-szeretetet és kétségbeesést ébresztenek magukban; gon-dolataik a temető és a tükör közt ingáznak, és arcbőrük veszélyeztetett vonásainak tanulmányozása közben éppoly fajsúlyos igazságokrabukkannak, mint amilyeneket a vallások kínálnak. Minden metafizika a test szorongásával kezdődik, ami aztán egyhamar egyetemessé válik;úgyhogy, akik frivolitásból nyugtalanok, a kínok alatt hitelesen roskadoző elméket előlegezik. Egy felszínes naplopó, aki az öregedés árnyalatainemészti magát, több rokonságot mutat Pascallal, Bossuet-vel, vagy Chateaubriand-nal, mint bármelyik, önmagára mit sem adó tudós. Egycsipetnyi zsenialitást a hiúságba: ez teszi a gőg nagyurát, aki nehezen képes megszokni a halált, hisz a személye elleni sértésnek érzi. Még aminden bölcset túlszárnyaló Buddha is önhitt: isteni nagyságrendben… Felfedezte a halált, a saját halálát, ettől aztán megsértődött, hátat fordítottmindennek, és másokat is rávett arra, hogy ezt tegyék. - így hát a legszörnyűbb és a legfölöslegesebb szenvedések ebből a megbántott gőgbőlszületnek, amely úgy száll szembe a Nemléttel, hogy bosszúból Törvénnyé teszi.

SÍRFELIRAT

Volt olyan gőgös, hogy soha nem osztogatott parancsokat, és soha nem rendelkezett semmi és senki felett. Mivel nem volt sem beosztottja, semgazdája, utasításokat éppúgy nem adott, ahogy nem is kapott. Kívül állt a törvények birodalmán, szinte megelőzte a jó és rossz különbségét - nemis akadt eleven ember, akinek szenvedést okozott volna. Emlékezetében elmosódtak a dolgok nevei; csak nézett, de nem látott, hallgatott, de nemhallott: az ízek és az illatok szájpadlásához vagy orrlukaihoz közeledve elenyésztek. Érzékei és vágyai voltak az egyedüli rabszolgái: tehát neméreztek semmit, nem vágytak soha semmire. Boldogság és boldogtalanság, kívánság, félelem: már rég megfeledkezett róluk; és ha mégis olykorfeltűntek az emlékezetében, undorodott a szájára venni őket, és magát akár a reményhez, akár a bánathoz lealacsonyítani. A legapróbb mozdulatis nagyobb erőfeszítésébe került, mint másoknak birodalmakat alapítani vagy romba dönteni. Megszületett, de tehernek érezte, és később semakart más lenni, csak árnyék: de hát mikor is élt ő? És milyen születés hibájából? Végül, ha már életében viselte szemfedőjét, miféle csodánakköszönhette, hogy sikerült meghalnia?”

A KÖNNYEK ÁLLAMOSÍTÁSA

A zene csak Beethoven óta szól az emberekhez: előtte kizárólag Istennel társalgott. Bachtól és a nagy olaszoktól távol állt a lecsúszás az emberiszintre, ez a hamis titaniz-mus, amely a süket óriás óta a legtisztább művészetet szennyezi. A nagy hangzatokat felváltotta az akarat feszülése; anaiv szárnyalást az érzelmek összetűzése; a fegyelmezett sóhajt az őrjöngés: az ég kiveszett a zenéből, otthonra lelt viszont benne az ember.Egykor a bűnt édes panaszszavak ecsetelték; de eljött az idő, amikor egyenesen kérkednek vele: az imát szónoklat váltotta fel, és a Bukásromantikája diadalmaskodott a hanyatlás harmonikus álmán…

Bach: kozmogonikus levertség; a könnyek lajtorjája, melyen vágyaink Isten felé kapaszkodnak; törékenységünk architektúrája, akaratunk igenlőértelmű - és a lehető legmagasabb rendű - szétfoszlása; a Remény égi romvára; egyetlen módja az összeomlás nélküli pusztulásnak, és a halálnélküli megsemmisülésnek…

Túl késő volna már újra megtanulni a visszafogottságot? Kénytelenek leszünk továbbra is orgonaakkordok nélkül elmúlni?

AZ AKARAT HULLÁMAI

Ismered-e az akaratnak azt a kohóját, amiben vágyaidnak semmi sem tud ellenállni, és még a végzet és a gravitáció is uralmát veszti és fellazulhatalmad mágikus ereje tői? A biztos tudatban, hogy tekinteted feltámasztja a holtakat, hogy az anyag beleremeg kezed érintésébe, a kövek islüktetni kezdenének, a temetőket virágba borítaná a halhatatlanság mosolya - magadban egyre ismételgeted: “Mostantól kezdve örök tavasz lesz,csodák járják táncukat, alvásról többé szó sem lehet. Új tüzet gyújtottam: az istenek belesápadnak, az emberek pedig ujjonganak; a boltíveketelfogta a döbbenet, s a lárma leszállt a sírokba.”

Az elragadtatás szerelmese már alig kap levegőt, és csak azért hallgat el, hogy kimondhassa, immár a megbékült lélek hangsúlyával a lemondásszavait:

Érezted-e már valaha ezt az álmatagságot, ami a dolgok felé áramlik, ezt az elpuhultságot, amitől felhígulnak az életnedvek, és egy minden másévszakot legyőző ősről kezdenek álmodozni? Amerre járok, a remények aludni térnek, a virágok elszáradnak, az ösztönök kihunynak mindenbőlkiveszik az akarat, és vezekelni, kezd amint valaha is akart. A létezők egyenként a fülembe súgnak ťBárcsak valaki más - akár az Isten, akár egymeztelen csiga - élte volna le helyettem az életem. Ami után a sóhajaim szállnak, az a tétlenség akarata, egy még el-nem-kezdődött végtelenség,az elemek eksztatikus elerőtlenedése, téli álom fényes nappal, amitől minden elzsibbadna, a disznótól a szitakötőig.Ť”

A JÓSÁG ELMÉLETE

Hogyha számodra nem létezik egy végső kritérium, egy megkérdőjelezhetetlen alapelv, vagy pedig egy isten, ugyan mi gátolhat meg benne, hogyminden gaztettet elkövess?”

Magamban éppannyi rosszra ismerek, mint bárki másban, ám olyannyira irtózom a cselekvéstől - minden bűn szülőanyjától -, hogy senki számárasem vagyok szenvedések okozója. Nem vagyok sem kötekedő, sem Kapzsi, nincs bennem sem elég erő, sem kellő szemérmetlenség ahhoz,hogy másokkal szembeszálljak, így hát mindent úgy hagyok a világban, ahogy találtam. A bosszúállás állandó készenlétet és rendszerező elmét,igencsak költséges folyamatosságot feltételez, ezzel szemben megbocsátás és a megvetés közönye kellemesen üresekké varázsolja az órákat. Ajóságra nézve minden morál veszélyes; csak a hanyagság menti meg. Én a hülyék nemtörődömségét és az angyalok apátiáját választottam, sezzel kizártam magam a tettek mezejéről, és minthogy a jóság nem fér össze az élettel, bomlásnak indultam, hogy jó legyek.”

AMI A DOLGOKAT ILLETINagy adag tudatlanság szükséges ahhoz, hogy az ember Minden hátsó szándék nélkül belekezdjen valamibe. A hívők, a szerelmesek, atanítványok istenük, bálványuk vagy mesterük csak egyik arcát látják. A rajongó menthetetlenül naiv marad. Létezik-e olyan tiszta érzelem, amibena kegyelem és a hülyeség elegye le ne lepleződne, olyan áhítatos tisztelet, amitől ne borulna homályba az értelem? Aki egyszerre lát egy létezőtvagy egy dolgot minden oldaláról, sosem lesz képes dönteni a lelkesedés és az elképedés között. - Boncoljátok fel bármelyik hitet: micsodaünnepélye az a szívnek - és micsoda alávalóságok a felszín alatt! Emésztőgödör felett megálmodott végtelen: származásának kitörölhetetlennyomait, de főleg a szagát azóta is magán viseli. Minden szentben ott bujkál a közjegyző, minden hősben a fűszeres, és a mártírokban aházmester. A sóhajok mélyén mindig fintor bujkál; az áldozatok és a hiszekegyek közé a földi bordélyház kipárolgásai vegyülnek. - Nézzék aszerelmet: van-e nálánál nemesebb megnyilatkozás és kevésbé gyanús fellobbanás? Borzongása már-már a zenével vetekszik, s még a magányés az önkívület könnyeivel is felveszi a versenyt: milyen fenséges is, ám ez a fenség elválaszthatatlan a húgycsövektől: az ürítéssel rokonelragadtatások, a mirigyműködés mennyboltja, a testnyílások röpke szentsége… A figyelem egyetlen másodperce elegendő, hogy a felocsúdás erészegségből visszavessen az élettan szemétdombjára, egy pillanatnyi kimerültség elég megállapítanod, hogy mindez a hatalmas lángolás atakony egy változatát termeli. Az ébrenlét megkeseríti részegségeink ízét, és aki átéli, azt kimondhatatlan ürügyek botladozó látnokává teszi. Nemlehet egyszerre szeretni és megismerni anélkül, hogy a szerelem ne szenvedne és ne múlna ki a szellem tekintetétől. - Vizsgálj át minden csodála-tot, kutasd fel imádatod haszonélvezőit, és a bizalmaddal nyerészkedőket: legérdekmentesebb gondolataik hátterében ráismerhetsz azönszeretetre, a dicsőséghajhászásra, a birtoklás- és hatalomvágyra. Minden gondolkodó belebukott a cselekvésbe, és kudarcáéit fogalmakkal állbosszút. Ők a tetteken innen születtek: magasztalják, vagy becsmérlik a tettet, aszerint hogy az emberek elismerését vagy a dicsőség másikformáját: a gyűlöletüket hajhásszák; ekképp jogosulatlanul saját fogyatékosságaikat, saját nyomorukat emelik törvényerőre, és a sekélyességüketteszik meg alapelvnek. A gondolkodás éppolyan hazugság, akár a szerelem, avagy a hit. Hiszen az igazságok átverések, a szenvedélyek pedigszagok; végső soron csak a hazugság vagy a bűz között választhatunk.

A ROMLOTTSÁG CSODÁI

Míg a gondolkodónak - hogy elrugaszkodjon a világtól - hatalmas munkát kell kérdéseibe fektetnie, egy testi vagy lelki fogyatékosság kezdettőlfogva az egyedülálló sors záloga. A Romlottság - a magány adományozója - az elkülönülés kiválóságával ajándékozza meg azt, aki bélyegét viseli.Tekintsünk egy homoszexuálist: két ellentétes érzést, undort és csodálatot ébreszt; bukása folytán egyszerre alsóbb- és felsőbbrendű a többieknél;persze nem képes elfogadni önmagát, percről percre próbál önigazolást találni, szégyen és gőg közt vergődve újabb és újabb érveket eszel ki; miviszont - a fajfenntartás ostobaságainak hívei - együtt legelünk a nyájjal. Jaj azoknak, akik híjával vannak minden szexuális titoknak! Hogyan tudnánkbelelátni a ferde hajlamok áporodott előnyeibe? Maradunk-e mindörökre a természet ivadékai, törvényeinek áldozatai, amolyan emberi cserjék?

Az egyéni fogyatékosságok határozzák meg valamely civilizáció rugalmasságát és kifinomultságát. A ritka élmények a szellem kalauzai ésajzószerei: a megtévedt ösztön a barbárság teljes ellentéte. Következésképp egy impotens férfi sokkal összetettebb, mint egy romlatlan beideg-ződésekkel bíró barom, bárkinél inkább képes felfogni az ember, azaz a zoológia szökevény állatának lényegét, ezenfelül minden elégtelensége,minden képtelensége csak gazdagítja. Szüntessétek meg a hibákat és a bűnöket, küszöböljétek ki a hús minden bánatát, és többé egy lélek semakad az utatokba; hisz amit így hívunk, nem más, mint a belső botrányok terméke, rejtélyes szégyenek megnevezése, az alávalóságeszményítése…

A gondolkodó, naivitásának legmélyén irigyli a megismerésnek azokat a lehetőségeit, melyek minden természetellenesben nyitva állnak; azt hiszi -persze, némi undorral - hogy a szörnyetegekének kiváltságaik vannak… Mivel a romlottság szenvedés, és a hírnév egyetlen formája, ami megéri afáradozást, a romlott embernek szükségképp elmélyültebbnek kell” lennie az átlagembernél, hiszen kimondhatatlanul elkülönült mindenkitől; ő épponnan kezdi, ahol a többiek abbahagyják…

A természetes élvezet, amit a nyilvánvalóból merítünk, már eszközeiben megsemmisül, saját jelenvalóságában kimúlik, szemben egy szokatlanélménnyel, amely átgondolt élmény, reflexió a reflexek között. A romlottság az öntudat legmagasabb fokát közelíti meg - a filozófia közbenjárásanélkül; a gondolkodó csak egy élet munkájával képes elérni azt az érzelmi tisztánlátást, ami a perverzekben már induláskor megvan. Mégishasonlítanak egymásra abban a közös hajlamukban, hogy kiverekedjék magukat a többiek közül, még ha az egyik az elmélkedést, a másikelferdüléseinek csodáit hívja is segítségül.

A MEGRONTÓ

Hová lettek életed órái? Egy mozdulat emléke, egy szenvedély nyoma, egy kaland botránya, egy szép, futó elmebaj - a múltadban mindebbőlsemmi sincs; egyetlen delírium sem örökíti meg a nevedet, egyetlen elferdüléssel sem dicsekedhetsz. Nyomok nélkül siklottal; mégis mirőlálmodoztál?”

- A Kétely magvait akartam még a föld méhébe is elhinteni, átitatni vele az anyagot, uralomra emelni ott, ahova a szellem soha még el nem hatolt,és mielőtt még a létezők velejéig érnék, porrá akartam zúzni a kövek békéjét, és beléjük ültetni a szív minden veszélyeztetettségét ésfogyatékosságát. Ha építész lennék, templomot emeltem volna a Romoknak; mint igehirdető, lelepleztem volna az imák bohózatát; királyként alázongás címerét tűztem volna a lobogómra. Mivel az emberek az önmegtagadás titkolt vágyának csíráit hordják magukban, mindenütt azönmagukhoz való hűség ellen uszítottam volna, elképedésbe süllyesztve az ártatlanságot, megsokszorozva azok számát, akik magukkal szembenkövetnek el árulást, és meggátoltam volna a sokaságot abban, hogy a bizonyosságok latyakjában poshadjon.”

A BARLANGOK ÉPÍTÉSZE

A teológia, az erkölcs, a történelem és a mindennapi tapasztalat mind arra tanít, hogy az egyensúly elérésének végtelen sok helyett csak egy atitka: engedelmeskedni. Hajtsd járomba a fejed - ismétlik nekünk -, és boldog leszel; légy ez-és-ez, és megszabadulsz a kínjaidtól.” Való igaz: itt aföldön minden mesterség: az idő szakemberei, a légzés hivatalnokai, a remény tisztviselői, már megszületésünk előtt egy poszt várományosai

vagyunk: az anyánk hasában készül a karrierünk. Mint hivatalos mindenség tagjai, bizonyos helyet kell elfoglalnunk valamely merev sorsszerűségmechanizmusát követve, mely csak a bolondokra nézve rugalmasabb: azokat legalább semmi sem kényszeríti rá, hogy higgyenek valamiben, hogycsatlakozzanak egy intézményhez, kiálljanak egy eszme mellett, és valamilyen foglalkozást űzzenek. Mióta a társadalom létrejött, azóta üldözik éscsúffá teszik mindazokat, akik ki akarják belőle vonni magukat. Ám mindent megbocsátanak az embernek, ha van mestersége, ha nevéhez kap-csolódik egy cím, ha nemlétén ott a pecsét. Senki sem olyan vakmerő, hogy elkiáltaná: Én semmit sem akarok csinálni” az emberek elnézőbbekegy gyilkossal, mint egy magát a cselekvéstől függetlenítő elmével szemben. Az engedelmeskedés lehetőségeit szaporítva, szabadságáróllemondva, kiölve magából a benne lakozó csavargót - így vitte tökélyre rabszolgaságát az ember, így vált árnyak jobbágyává. Még a megvetése ésa lázadásai is csak arra kellettek neki, hogy az uralmuk alá tartozzon, olyannyira szolgája még a saját véleményeinek, cselekedeteinek éshangulatainak. A barlangok babonáit az után is megőrizte, hogy már nem lakhelye; a foglyuk volt, és most az építészük. Kezdetleges állapotát mindnagyobb találékonysággal és kifinomultsággal igyekszik fenntartani; lényegében azonban akár tompítja, akár kiélezi saját karikatúrájának vonásait,arcátlanul plagizálja magát. Ez a sarlatán, aki már kifogyott a trükkökből, a bukfenceivel és a fintoraival még mindig képes illúziókat teremteni…

A LEVERTSÉG TUDOMÁNYA

Mint a viasz a napmelegtől, úgy olvadok én is napközben, és úgy szilárdulok meg éjjelente, ez a váltakozás pedig, ez a tehetetlen és henyélőátalakulás felbomlaszt, ugyanakkor magamhoz térít… Hát erre volt jó mindaz, amit olvastam és megtudtam, ez volna virrasztásaim végeredménye?A lustaság eltompította lelkesedéseimet, elpuhította kívánságaimat és elernyesztette a dühömet. Aki nem ereszti szabadjára magát, az énszememben szörnyeteg: minden erőmmel azon vagyok, hogy kijárjam a hanyagság inaséveit, a tétlenségben gyakorlom magamat, hóbortjaimatpedig a Rothadás Művészetének cikkelyeivel szembesítem.

Körös-körül az emberek valamit akarnak…; kicsinyes vagy titokzatos célok felé siető léptek álarcosbálja; egymást keresztező szándékok; azegyes ember akar valamit; a tömeg is akar valamit; ezerszám törekednek mit tudom én mire. Képtelen vagyok követni őket, és még kevésbé da-colni velük; elképedve torpanok meg előttük: miféle csoda lehelt beléjük ekkora lendületet? Ijesztő mozgékonyság: hogy férhet ilyen kevés húsbaennyi erő és hisztéria! Megannyi tüsténkedő bacilus, akiket aggály vissza nem fog, bölcsesség nem csillapít, csalódás nem tántorít el… A hősöketmegszégyenítő fesztelenséggel szállnak szembe a veszélyekkel: a hatékonyság öntudatlan apostolai, a Közvetlen szentjei…, valóságos istenek azidők kocsmáiban…

Hátat fordítok nekik, és odébbállok a világ korzóiról… - Mégis, volt idő, amikor csodálattal öveztem a hódítókat és a méhecskéket, amikor szintemár reménykedtem; jelenleg azonban a mozgás megőrjít, a tetterő pedig elszomorít. Nagyobb bölcsesség, ha hagyom magam sodortatni az árral,mint kapkodni ellene. Mivel túléltem magamat, emlékeim közt az idő úgy szerepel, mint egy gyermeki csínytevés, mint ízlésficam. Nincsenekvágyaim, óráim, amiknek leszakítanám virágát, egyetlen bizonyosságom, hogy örökkön túléltem magam, én a mindentudás bárgyúságától mégvilágrajötte előtt szétroncsolt magzat, halvaszületett tisztánlátó…

VÉGSŐ KOPÁS

Van valami, ami túltesz a legrútabb utcanőn is, valami mocskos, kopott, tönkrevert dolog, amitől ökölbe szorul a düh, majd legyint egyet - a végsőelkeseredés csúcsa, a leghétköznapibb árucikk: a szó, minden szó, az épp most használt szavak. Azt mondom: fa, ház, én, nagyszerű, hülyeség;de mondhatok bármit, közben a fő- és melléknevek gyilkosáról álmodom, aki kiirtaná mindezeket a tiszteletreméltó böfögéseket. Néha úgy tűniknekem, mintha már meghaltak volna, mégsem hajlandó senki elföldelni őket. Gyávaságból még úgy teszünk, mintha élnének, és továbbra iselviseljük a bűzüket, sőt még csak be sem fogjuk az orrunkat. Pedig nem is léteznek, nem is fejeznek ki semmit. Ha belegondolsz, hány szájonmentek már keresztül, hány lélegzettől fertőződtek, miféle körülmények közt hangoztak el ez idáig, használhatod-e bármelyiket is anélkül, hogybeszennyeződnél?

Már eleve rágva lökik ide őket: ha ételről lenne szó, senki nem merné lenyelni, amit mások visszakérődztek: a szavak használatának megfelelőanyagi aktustól a gyomrunk fordulna fel; mindazonáltal elég a düh egyetlen pillanata, hogy bármelyik szóban ráismerjünk az idegen nyálakmellékízére.

A nyelv felfrissítéséhez arra lenne szükség, hogy az emberiség megszűnjön beszélni: bizonyára nagy hasznát venné a mutogatásnak, és mégnagyobb hasznát a csendnek. A szó prostitúciója, lealjasodásának legszembeötlőbb tünete; nincs egyetlen érintetlen szótag, sem tiszta kiejtés, ésvégül még maguk a jelölt tárgyak is lealacsonyodnak a sok szószaporítástól. Miért ne tanulna minden nemzedék új nyelvet, ha másért nem,legalább hogy új ízt vigyen a dolgokba? Hogy is lehetne szeretni, gyűlölni, örülni, szenvedni ennyire vérszegény jelekkel? Az élet”, a halál” -metafizikai sablonok, elavult rejtélyek… Az embernek a valóság új illúzióját kellene megteremtenie, és a cél érdekében új szavakat kitalálnia, mivela sajátjai teljesen vértelenek, és haldoklásuk olyannyira előrehaladott, hogy vérátömlesztésre sincs lehetőség.

A VÁGY TEMETÉSÉN

Parányi üreg ásít az összes sejtben… Tudjuk, hová férkőznek be a betegségek, ismerjük a helyüket, és a szervek pontosan körülhatároltmulasztásait; ám ez a székhely nélküli rosszullét…, ez az ezernyi óceán súlyával felérő nyomás, ez a vágy egy eszményien ártalmas méreg után…

A megújulás közönségessége, a nap, a lomb és a testnedvek provokációi… Az én vérem szétalvad, amint a rügyek kinyílnak, a madárkák és abarmok megélénkülnek… Irigylem a komplett őrülteket, a mormoták megdermedését, a medvék teleit, a bölcs ridegségét, és tompazsibbadásukért szívesen adnám cserébe a bennem fickándozó körvonalazhatatlan gyilkos remegését, aki vértelen bűntényekről álmodik. Ám őketegyüttvéve sem irigylem annyira, mint a hanyatlás mogorva és kegyetlen császárait, akik épp gyilkosságaik elkövetése közben kerültek maguk iskardélre!

Átadom magam a tér kénye-kedvének, akár a vak ember könnye. Kinek vagyok én az akarata, ki az, aki bennem akar? Bárcsak egy démonösszeesküvést szőne az ember ellen: vele tartanék. Miután elégszer zavarba jöttem már a vágyaim temetésén, találnék végre magamnak egyeszményt ürügyként, az Unalom ugyanis azok mártíriuma, akik sem élni, sem meghalni nem fognak egy hitért.

A CÁFOLHATATLAN CSALÓDÁS

Jelenlétének minden bővében van, táplálja, erősíti; megkoronáz - tudást hozva, visszautasíthatatlanul - eseményt, érzelmet, gondolatot; nincspillanat, amely ne szentesítené, lendület amely ne magasztalná, gondolat, amely ne igazolná. Olyan istenség, akinek határtalan a birodalma, akihatalmasabb az őt szolgáló és bizonyító végzetnél, kötőjel élet és halál közt, amelyeket egyesít, összemos és táplálékul használ. Az érvei és abizonyítékai mellett a tudományok hóbortok halmainak tűnnek. Undorának hevét semmi nem képes visszafogni: az axiómák tavaszában virágzik-eolyan igazság, amelyik dacolni tudna látnoki dogmatizmusával, gőgös elmezavarával? Bizonyosságainak sem a heves fiatalság, sem a ziláltszellem nem képes ellenállni; győzelmét egy emberként énekli meg a bölcsesség és az őrület. Hiánytalan uralma, határok nélküli hatalma alatttérdet hajtunk: kezdetben mindenki semmibe veszi, mégis mindannyian az alattvalójaként végzik; nincs az a tett, amely ne menekülne tőle, és nincsamely ne épp a karjaiba futna. Ő az utolsó szó e földön, az egyetlen, amely soha nem okoz csalódást.

A MORALISTAK TITKAHa már teletömtük a világmindenséget szomorúsággal, szellemünket nem tudja más feltüzelni, csak az öröm, a lehetetlen, a ritka, a kirobbanóöröm; amikor már semmit sem remélünk, épp akkor tör ránk a remény bűvölete: az Élet - a haláltól megszállottak ajándéka az élőknek. Mivelgondolkodásunk és szívünk külön utakon jár, titkos vonzalmakat érzünk minden iránt, amit lábbal tiprunk. Van, aki felfigyel a világ gépezeténekcsikorogására: bizonyára túl sokat ábrándozott az égi Boltozatok összhangzatáról; de mert nem hallja, a környező lárma hallgatásában éli kialázatát. A keserű mondatok megbántott érzékenységből, sebzett kényeskedésből születnek. Egy La Rochefou-cauld, egy Chamfort csípősnyelvével vett elégtételt egy barmokra szabott világon. Minden keserűségben ott rejlik a bosszú, és rendszerépítésben tör a felszínre: a pesszi-mizmus - a legyőzöttek kegyetlensége, azoké, akik sohasem fogják megbocsátani az életnek, hogy nem felelt meg a várakozásaiknak.

Halálos döféssel sújtó jókedv…, derűs kedély, amely mosoly mögé rejti a tőrt… Eszembe jutnak Voltaire gúnyos telitalálatai, Rivarol replikái, duDeffand asszony porig alázó szellemességei, az elegancián is átütő kacaj, a szalonok erőszakos könnyedsége, azok a sziporkák, melyekegyszerre gyönyörködtetnek és ölnek, a túlzott udvariasságba rejtett rosszindulat… És arra gondolok, milyen lehetne az eszményi moralista-a líraiszárnyalás és a cinizmus keveréke - forrófejű és kőszívű, szétszórt és metszően éles, akihez éppoly közel áll a Magányos sétáló álmodozásai”,mint a Veszedelmes viszonyok”, aki egyesíti magában Vauvenargues-ot Sade-dal, aki maga a tapintat és a pokol… Mivel önmagán végzi azerkölcsök megfigyelését, hiszen nem szorul rá, hogy máshonnan merítsen, a magára irányított legkisebb figyelem is leleplezheti előtte az életellentmondásait, amelynek oly kiváló tükröt tart minden arca elé, hogy az restellvén a kettős szerepet, inkább elenyészne…

Minden figyelem, amikor ráirányul valamire, annak megsemmisüléséhez vezet: ez a megfigyelés végzete, beleértve mindama kellemetlenségeket,amelyek ebből kifolyólag a megfigyelőre hárulnak, a klasszikus moralistáktól kezdve egészen Proustig. Egy kutakodó szempár előtt mindenszétesik: a szenvedélyek, a minden próbát kiálló ragaszkodás, a rajongás csak az egyszerű, önmagukhoz és másokhoz hű elmék osztályrésze.Egy csepp józanságtól a szív” máris színlelt érzések székhelyévé lesz, a szerelmes Adolphe helyett megjelenik az elégedetlen René. Akiszerelmes, az nem vizsgálja, mi a szerelem, aki cselekszik, nem elmélkedik a cselekvésről: ha tanulmányozom a felebarátom”, az annyit tesz,hogy nem az már, és amikor elemzem magam, már nem vagyok önmagam”: éppúgy tárggyá váltam, mint a többiek. A hívő, aki mérlegre teszi ahitét, előbb-utóbb az Istent is belerakja a serpenyőbe, imádatát pedig csak akkor őrzi meg, ha fél az elvesztésétől. A moralista - aki a naivitásnak,a teljes és autentikus létezésnek az ellenpólusán áll - minden igyekezetét arra fordítja, hogy önmagával és a többiekkel szemközt kerüljön: ő atréfamester, a hátsó gondolatok mikrokozmosza, aki nem viseli el azt a mesterkedést, amivel az emberek önkéntelenül élnek azért, hogyélhessenek, és amit a természetük részévé tesznek. Konvenciót lát mindenben: nyilvánosságra hozza az érzelmek és tettek mozgatórugóit,leleplezi a civilizáció színleléseit, mivel szenved, amiért megsejtette és meghaladta őket; hisz e színlelések tartanak életben, sőt ők maguk az élet,míg az ő léte, mely ezek szemlélésével telik, belevész egy nemlétező természet” keresésébe, amely ha netalán létezne is, éppoly idegen lennetőle, mint a sok hozzáadott művi kellék. Ha bármely lélektani bonyodalmat elemeire bontunk, megmagyarázunk és felboncolunk, a műveletkimenetele sokkal végzetesebb arra nézve, aki végzi, mint arra, akin végzi. Saját érzéseit számolja fel, aki kacskaringóit követi, saját lendületétfogja vissza az, aki mozgását figyeli; és miközben követed mások lépteit, nem ők fognak botladozni… Minden esztelennek tűnik, amiben nemveszünk részt; csakhogy akik mozgásban vannak, nem tudnak leállni, míg a megfigyelő, bármerre fordítsa is figyelmét, csak azért rögzíti hasztalangyőzelmüket, hogy mentséget találjon a maga kudarcára. Mert élet csak addig van, amíg hiányzik az életre fordított figyelem.

SZERZETESI KÉPZELGÉS

Azok a régi szép idők, mikor a nők, hogy elrejtsék a világ és persze önmaguk elől koruk előrehaladtát, csillogásuk megfakulását, bájaikhervadását, apácafátyolt öltöttek…, és amikor a férfiak, torkig a dicsőséggel és a pompával, otthagyták az Udvart, és az ájtatosságbamenekültek… A szemérmesség kiváltotta megtérések divatja a franciák nagy századával együtt odalett: Pascal árnyéka, Jacqueline visszfénye,mint valami láthatatlan varázslat, még a legjelentéktelenebb udvaroncot, még a legfrivolabb szépséget is utolérte. Ámde a Port-Royalokat egyszers mindenkorra felszámolták, és velük az összes, diszkrét és magányos haldoklásra alkalmas helyet. A kolostorral való kacérkodás kihalt:hanyatlásunk megédesítésére ugyan hol találnánk ma már ennyire komor, egyszersmind fényűző helyszínt? Az epikureus Saint-Evremondképzeletében alkotott ilyet, a maga ízlésének megfelelően: megnyugtató volt és felszabadult, mint egész életművészete. Akkoriban még Istent nemlehetett a számításból kihagyni, a hitetlenséggel összhangba kellett hozni, és a magányba is bele kellett foglalni. Micsoda kellemetes ügylet, ésmilyen helyrehozhatatlanul elmúlt! Nekünk ugyanolyan kifosztott és üres kolostorokra volna szükségünk, mint amilyen a lelkünk, hogy ott az égsegédlete nélkül múljunk ki, a hiányzó eszmény tisztaságában, olyan kolostorokra, amelyek illenek a kijózanodott angyalokhoz, akik, bukásukbanelvesztve illúzióikat, szeplőtelenek maradtak. Reménykedjünk, hogy divatba jön a hitetlenség örökkévalóságába való visszavonulás, a nemlét csu-hájának felöltése, ama rejtélyek nélküli Rend, ahol egyetlen barát”-nak sincs semmilyen hitvallása, és a maga üdvösségét éppúgy semmibe veszi,mint a másokét, a megváltás lehetetlenségének szerzetesrendje…

AZ ELMEBAJ TISZTELETÉRE

Gloster fakad ki e szavakkal Lear elmebajának láttán… Hogy megváljunk terheinktől, végül a delíriumhoz kell folyamodnunk; ha tévelygéseinekalávetjük magunkat, többé össze sem futunk saját lelkibánatunkkal: fájdalmainkkal párhuzamosan, a szomorúságunk oldalán téblábolunk amegváltó homályban. Mikor az ember megutálja ezt az életnek nevezett rühöt, és elege van az idő okozta viszketegségből - az az önbizalom,amivel lesújtó helyzetéhez viszonyul egy elmebajos, kísértésbe ejtő és példaértékű lesz a számára: kegyes sors, szabadíts meg az ép eszünktől!De amíg az értelem figyelme nem kerüli el a szív felindulásait, amíg le nem vetkezi ezt a szokását, nincs kiút! Kívánom egy idióta éjszakáit, ásványiszenvedéseit, a közönyös nyögések boldogságát (mintha másvalaki nyögne), kívánom a kálváriát, ahol saját énem: idegen, ahol saját kiáltásaimmáshonnan érkeznek, kívánom a névtelen poklot, ahol táncol és röhög mindenki, miközben megsemmisül. Élni és meghalni harmadik személy-ben…, száműzetni önmagamba, elkülönülni tulajdon nevemtől, hogy végleg megváljak mindattól, ami voltam…, és elérni végül - mivel az élet csakezen az áron elviselhető - az elmebaj bölcsességét…

AZ ÉN HŐSEIM

Fiatalkorában hősöket keres magának az ember: nekem is megvoltak a magaméi: Heinrich von Kleist, Caroline de Guenderode, Gérard deNerval, Ottó Weininger… Öngyilkosságuk megrészegített, bizonyos voltam benne, hogy csak ők mentek el a legvégsőkig, halálukkal csak őkvonták le tiltott vagy túlcsorduló szerelmükből, elméjük elborulásából vagy épp filozófiai nyugtalanságukból az egyetlen helyes következtetést. Haegy ember túlélte szenvedélyét, ez elég volt nekem, hogy hitványnak, visszataszítónak lássam: más szóval, elegem volt az emberiségből:elenyészően kevés jelentős elhatározást, ám annál nagyobb előzékenységet tapasztaltam benne az öregedéssel szemben, ezért hátat fordítottamneki, elszántan hogy véget vessek életemnek, mielőtt a harmincat betölteném. De ahogy múltak az évek, elhagyott a fiatalság gőgje: minden egyesnap, mint alázatra intő lecke emlékeztetett, hogy még életben vagyok, és hogy élettől rothadó emberekkel körülvéve, elárulom az álmaimat. Elcsi-gázottan a várakozástól a nemlétre, kötelességemnek

éreztem, hogy átdöfjem testemet, amikor a hajnal szerelmes éjszakára virrad és kimondhatatlan otrombaságnak tekintettem, hogy az emlékezéstönkretegye a sóhajok szertelenségét. Mert mikor máskor gyalázhatná meg az ember jelenlétével az időt, ha nem akkor, amikor mindent felfogottkitáguló énjében, amely az egek trónusaira ülteti gőgjét? Akkoriban úgy gondoltam, az egyetlen tett, amit az ember szégyenkezés nélkülvéghezvihet, ha életét levetkezi, mert nincs joga magát kisebbíteni a napok egymásutánjában és a boldogtalanság tehetetlenségiben. Csak azokkiválasztottak hajtogattam - akik a halál karjaiba vetik magukat. Mai napig többre becsülök egy házmestert, aki felköti magát, mint egy élő költőt.Az ember-elhalasztott öngyilkosság: ez az egyetlen dicsősége, ez az egyetlen mentsége. Ám nincs ennek tudatában, és így gyávaságnak minősítimindazok bátorságát, akik haláluk által felül mertek kerekedni önmagukon. A végső leheletig való kitartás hallgatólagos egyezménye láncol minketegymáshoz: ez az egyezmény megszilárdítja ugyan összetartásunkat, de ítélet is felettünk: egész fajunkat sújtja becstelenséggel. Azöngyilkosságon kívül nincs megváltás. Milyen különös: a halál, bár örök, nem itatta át az erkölcseinket: bár az egyedüli valóság, mégsem tudottdivattá válni. Azaz amennyiben életben vagyunk, el vagyunk maradva.

LELKI SZEGÉNYEK

Figyeljék meg, milyen hangsúllyal ejti ki valaki az igazság” szót, mennyire magabiztosan vagy visszafogottan, mint aki hisz benne vagy kételkedik,és máris összeáll a kép a véleményei természetéről és az értelmi színvonaláról. Nincs üresebb szó ennél - az emberek mégis bálványozzák, ésértelmetlenségét egyszerre változtatják kritériummá és a gondolkodás végcéljává. Ez a babona - mely a közönséges embert felmenti, a filozófustviszont lejáratja - abból ered, hogy a remény lába alá tapossa a logikát. Egyre csak azt ismételgetik: az igazság elérhetetlen; ennek ellenérekeresni kell, törekedni feléje, kapaszkodni utána. - E megszorítás egyáltalán nem határol el téged azoktól, akik állítják, hogy megtalálták: a fontoscsak az, hogy higgy a lehetőségében: az igazságot birtokolni, vagy áhítozni utána, két olyan cselekvés, amely ugyanabból a magatartásból ered.Egyik-másik szóval kivételt teszünk: micsoda szörnyű visszaélés a nyelvvel! Lelki szegénynek nevezek minden embert, aki meggyőződéssel beszélaz Igazságról: akinek mindig készletek állnak rendelkezésé nagybetűkből, és azokat naivan, csalás és megvetés nélkül használja is. - Ami afilozófust illeti, őt a bálványimádásnak tett legkisebb engedmény is leleplezi: a polgár felülkerekedik benne a magányoson. Mivel gondolatból törelő a remény, ez vagy szomorú, vagy nevettető… Szemérmetlenség túl nagy átéléssel használni a nagy szavakat: ez a megismerésért valólelkesedés gyermetegsége.

Itt az idő, hogy a filozófia, megfosztva hitelétől az Igazságot, lerázza nyakából a nagybetűket.

A NYOMOR: ELMENK AJZÓSZERE

együtt. A társadalom nem pusztán valami rossz, de egyenesen sorscsapás: mennyire ostoba csoda, hogy egyáltalán élni tudunk benne! Ha félútondüh és a közöny közt szemügyre veszed, megmagyarázhatatlan, hogy ezt az építményt még senki nem tudta szétverni, hogy mindmáig nemakadtak reményvesztett és szerény jótét lelkek, akik a földdel tették volna egyenlővé, sóval hintve be még a nyomát is.

Egy garast koldulni a város falai közt, és választ várni a mindenség hallgatásától: a kettő között nem egy hasonlóság van. Fösvénység uralja aszíveket éppúgy, mint az anyagot. Pfuj, ez a zsugori létezés! Csak kuporgatja az aprópénzt és a titkokat: az erszények éppoly hozzáférhetetlenek,mint az Ismeretlen mélységei. De ki tudja, hátha egy szép napon ez az Ismeretlen feltárul és megnyitja kincstárait; viszont soha, míg csak vér folyikaz ereiben, a Gazdag nem fogja kiásni pénzét a földből… Készségesen beismeri majd neked szégyeneit, romlottságát, bűntetteit: de vagyonávalkapcsolatban mindig hazudni fog; teljesen megbízik benned, a kezedbe teszi az életét, de sosem osztja meg veled legvégső titkát, azt, hogymennyi a pénze…

A nyomor korántsem valami átmeneti állapot: azonos azzal a bizonyossággal, hogy bánni történjen is, soha semmid sem lesz, hogy a javakkörforgásán kívülre születtél, hogy még a légvételért is meg kell küzdened, hogy még a levegőt, még a reményt, még az alvást is meg kellhódítanod, és még ha a társadalom eltűnne is, a természet sem volna veled szemben könyörületesebb, sem kevésbé elferdült. Semmiféle atyai elvnem vett részt a Teremtésben: mindenfelé elásott kincsek: íme Harpagon mint démiurgosz, íme a zsugori és titkolódzó Magasságos. Ő ültette elbenned a holnaptól való rettegést: nincs hát mit csodálkoznunk azon, hogy a vallás is egy formája ennek a rettegésnek.

A mindenkori szűkölködők számára a nyomor olyan, mint valami egyszer s mindenkorra bevett ajzószer, amelynek a hatásait már soha nem tudjákkiküszöbölni; vagy mint egy velünk született tudomány, ami már az élet minden tapasztalatát megelőzően le tudja írni minden poklát…

KÖNYÖRGÉS ÁLMATLANSÁGÉRT

Tizenhét éves voltam, és hittem a filozófiában.

Aminek nem volt köze hozzá, az mind vagy bűn, vagy szenny volt a szememben; a költők? csepűrágók, akik arra szolgálnak, hogy szórakoztassáka nőstényeket; a tett? a hülyeség önkívülete; szerelem, halál? alantas ürügyek, közük sincs a fogalmak előkelőségéhez. Milyen émelyítő a bűz

ebben a mindenségben, mely méltatlan a szellem illatára… A konkrétum, micsoda szégyenfolt! Örülni vagy szenvedni, milyen arcpirító! Úgytaláltam, hogy csak az absztrakció dobogtatja meg a szívem: cselédlány-kalandoknak adtam át magam, mert féltem, ha nemesebb tárgy feléfordulok, az esetleg elveimmel ellentétes cselekvésre bír, és kiszolgáltat a szív gyengeségeinek. Egyre azt hajtogattam: a metafizikával csak abordély fér össze; és közben - hogy fussak a költészettől - pincérnők szemrebbenéseit és szajhák sóhajait lestem.

… És akkor jöttél te, ó, Álmatlanság, hogy felrázd a húsom és a gőgöm, te, aki megváltoztatod az ifjú állatot, árnyalod ösztöneit, felszítod álmait, te,aki egyetlen éjszaka alatt több tudást adsz, mint a pihenéssel zárt napok együttvéve, és aki a fájó szemhéjak előtt úgy tárulsz fel, hogy az még anévtelen betegségeknél, még az idők sorscsapásainál is jelentősebb esemény! Engedted hallanom az egészség hortyogását, a hangzó feledésbemerült emberi lényeket, és közben magányom magába zárta a körülölelő sötétséget, és nála is hatalmasabbra duzzadt. Minden aludt, elaludtmindörökre. Hajnal nincs többé: az idők végezetéig virrasztani fogok: várnak majd rám valahol, hogy számot adjak álmaim fehér foltjáról… Mindenéjszaka olyan volt, mint a többi, minden éjszaka örökké tartott. Összetartást éreztem ismeretlen testvéreimmel, mindazokkal, akik szintén nembírnak aludni. Akár a romlottaknak és a fanatikusoknak, nekem is volt egy titkom; akárcsak ők, szívesen alapítottam volna egy nemzetséget,amelynek mindent megbocsássak, mindent odaadjak, amiért mindent feláldozzak: az álmatlanok nemzetségét. Az első jöttmentből is kinéztem,hogy zseni, ha szemhéjaira fáradtság nehezedett, de semmi csodálatot nem éreztem egy jól alvó iránt, még ha személye dicsőségére vált is azÁllamnak, a Művészetnek vagy az Irodalomnak. Valóságos kultusszal öveztem volna azt a zsarnokot, aki - hogy megbosszulja saját éjszakáit -betiltotta volna a pihenést, büntetést szabott volna ki a feledésre, s törvénybe iktatta volna a boldogtalanságot és a lázat.

És ekkor a filozófiához fordultam: de nincs az a gondolat, ami sötétben megvigasztalna, nincs az a rendszer, ami a virrasztásokat kibírná. Azálmatlanság elemzései minden bizonyosságot darabokra törnek. Megelégelve az ilyen mérvű rombolást, odáig jutottam, hogy azt mondtammagamban: nincs vesztegetni való idő: aludni fogsz vagy meghalsz…, visszahódítod az álmot, vagy véged…

De korántsem megy olyan könnyen ez a visszahódítás: amikor már a közelébe érsz, csak akkor veszed észre, micsoda nyomokat hagytak bennedaz éjszakák. Szerelmes vagy?… lendületed végképp megfertőződött; minden önkívületből” úgy fogsz magadhoz térni, mint valami rémületeskicsapongásból: túlzottan testközeli társnőd tekintetével egy bűnöző képét fogod szembeszegezni; szívből jövő örömére mérgezett gyönyörökingere lesz a válaszod; őszinteségére pedig a bűnösség költészete, hisz számodra minden költészet, csakhogy a bűn költészete… Kristálytisztafogalmak, gondolatok boldog sorjázása? Verd ki a fejedből: vulkánkitörés lesz az, fogalmak lávája, összefüggéstelen és szaggatott, megannyikiokádott, erőszakos, a belekből jövő fogalom, megannyi büntetés, amivel a hús fenyíti meg önmagát, hiszen ebből az elme, aki maga is rabja atest nedveinek, ki van rekesztve… Mindentől szenvedni fogsz, és mérhetetlenül: tomboló viharnak érzed majd a szellőt, az érintést tőrdöfésnek; amosolyt nyaklevesnek; kis semmiségeket pedig világégésnek. - A virrasztások ugyanis véget érhetnek, de világosságuk soha nem huny ki benned:nem lehet bűntelenül látni a sötétben, nem lehet veszélytelenül leszűrni tanítását; vannak szemek, amelyek már semmit sem tanulhatnak anapfénytől, és lelkek, olyannyira betegei az éj szakának, hogy soha nem várhatnak gyógyulásra…

A ROSSZ EMBER ARCÉLE

Mitől van, hogy nem tett több rosszat, nem gyilkolt, nem vitt végbe finomabb bosszút? Hogyhogy nem követte a fejébe szálló vér parancsait? - Talánvérmérséklete vagy jó neveltetése a magyarázat? Bizonnyal nem, valami veleszületett jóság pedig még kevésbé; csakis az, hogy soha nemtévesztette szem elől a halál gondolatát. Jóllehet hajlama szerint senkinek sem bocsát meg, mégis mindenkinek megbocsát; a legkisebb sérelemis felajzza az ösztöneit; egy pillanattal később már nem is emlékszik semmire. Elég, ha képzeletében megjelenik a saját hullája, majd ezt az eljárásta többiekre is alkalmazza, és ettől lelki békéje egyből helyreáll: a bomlásban lévő dolgok külalakja elönti jósággal - és gyávasággal: nincsbölcsesség (sem könyörület) a halál lidércnyomása nélkül. Az egészséges ember, aki odavan attól, hogy létezik, a bosszút véghezviszi, a vér ésidegei hangját követi, azonosul az előítéletekkel, visszafelesel, pofozkodik és gyilkol. Ezzel szemben a halálfélelem aláásta elme nem reagál akülső ingerekre: felvázol tetteket, és mindet befejezetlenül hagyja; gondolkodik a becsületről, és hagyja odaveszni… Belekóstol a szenvedélyekbe,aztán szétboncolja őket… A mozdulatait kísérő félelem elapasztja az életerejüket; vágyai az egyetemes jelentéktelenség látványával szembesülveszertefoszlanak. Ha már meggyőződésből nem tud, szükségből gyűlöl, áskálódásai és gaztettei még elkövetésük közben véget érnek; mint mindenember, ő is egy gyilkost rejt magában, csakhogy ez a gyilkos telve van beletörődéssel, és ahhoz is túl kimerült, hogy leszámoljon az ellenségeivel,ahhoz is, hogy újakat szerezzen. Tőrére hajtott fejjel álmodik, és kissé csalódott a még el nem követett bűntények miatt; mindenki jó embernektartja, ő azonban, ha nem tartaná fölöslegesnek, biztosan rossz volna.

NÉZETEK A TOLERANCIÁRÓL

Az élet jelei: kegyetlenség, fanatizmus, intolerancia; a hanyatlás jelei: szelídség, megértés, elnézés… Amíg egy intézmény erős ösztönökön alapul,nem tűr meg sem ellenfeleket, sem eretnekeket: lemészárolja, megégeti, vagy lecsukja őket. Máglyák, vérpadok, börtönök! Korántsem agonoszság műve mindez, inkább a meggyőződésé, mindegy, miben, csak teljes meggyőződés legyen. Fellép valahol egy új hit? Igazságáért”előbb-utóbb a rendőrség kezeskedik. Jézusnak - attól a perctől fogva, hogy elhatározta, győzelmet arat az emberek között - előre kellett látniaTorquemadát - a történelembe átültetett kereszténység kikerülhetetlen következményét. Ha pedig a Bárány nem látta előre jövendő védőbástyáját,a kereszt pribékjét, akkor rá is szolgált a gúnynévre. Az Inkvizíció volt az Egyház bizonyítéka arra, hogy még mindig számottevő életerővelrendelkezik; a királyok részéről ugyanerre szolgált az önkény. Minden elöljáróságnak megvan a maga Bastille-ja: és minél több hatalma van egyintézménynek, annál embertelenebb. Egy kor energiáját azok számán lehet lemérni, akik szenvednek, és egy vallási vagy politikai hit is csakáldozatain keresztül nyer teret, mivel minden időbeli siker elsődleges vonása a bestialitás.

Fejek hullanak ott, ahol egy eszme győz; hisz győzni csak más eszmék, az őket kitaláló vagy védelmező fők kárára képes.

A Történelem a szkepszist igazolja; ennek ellenére nincs, és nem él, ha el nem tapossa, kételyből még semmilyen esemény nem született, de azeseményekből levont minden következtetés a kételyhez vezet és azt támasztja alá. Ami annyit jelent, hogy a tolerancia a legfőbb jó e világon, deegyben a legfőbb rossz is. Csak az általános kimerültség és meddőség állapota ad helyet minden nézőpontnak, elütő hiteknek, egymásnakellentmondó véleményeknek. Bekövetkezik a csoda: az ellenfelek békésen együtt élnek - de csak azért, mert már nem lehetnek ellenségek; aszemben álló tanok kölcsönösen elismerik egymás érdemeit, de csak mert egyiknek sem futja

már az erejéből, hogy a sarkára álljon. Egy vallás az utolsókat rúgja, ha megtűri az őt magát kizáró igazságokat; és az az isten is rég kiszenvedett,akinek a nevében emberek már nem öldökölnek. Egy abszolútum elenyészik: bizonytalanul bontakozni kezdenek a földi paradicsom fényei…, deezek csak röpke villanások, mivel az emberi dolgok alaptörvénye mégiscsak az intolerancia. Közösségek csak zsarnokság idején szilárdulnakmeg, enyhébb uralom alatt egyből szétzilálódnak; és ekkor, utolsó erejüket összeszedve, megfojtják saját szabadságjogaikat, és imádni kezdikpolgári eredetű vagy épp megkoronázott börtönőreiket.

A rettegés évszázadai túlsúlyban vannak a nyugalom korszakaival szemben; az embert jóval inkább zavarja az események hiánya, mintkövethetetlen bőségük; a Történelem tehát csak vérgőzös végeredménye annak, hogy nem hajlandó unatkozni.

A RUHÁZKODÁS FILOZÓFIÁJA

Mekkora elérzékenyüléssel és mekkora irigységgel fordulnak a pusztai remeték és a cinikusok felé gondolataim! Micsoda alávalóság alegjelentéktelenebb tárgyat is birtokolni: ezt az asztalt, ezt az ágyat, ezeket a göncöket… Az öltözet válaszfal köztünk és a nemlét között. Nézzetekcsak végig testeteken egy tükörben: megértitek végre, hogy halandók vagytok; ujjaitokkal pengessétek végig bordáitokat, mint egy citerát, és látnifogjátok, milyen közel álltok a sírhoz. A halhatatlansággal azért hízelgünk magunknak, mert fel vagyunk öltözve: már hogy is halhatna meg az ember,ha egyszer nyakkendőt visel? Az ünneplőbe vágott hulla félreismeri magát, és addig-addig képzelődik az örökkévalóságról, hogy végül teljesen be-leéli magát az illúzióba. A hús eltakarja a csontvázat, a ruha pedig a húst: a természet és az ember kibúvói, ösztönös illetve közmegegyezésesátverések: egy úriember

azért már mégsem lehet sárból és hamuból összegyúrva… Méltóság, köztisztelet, szerénység - csupa menekvés a helyrehozhatatlan elől.Valahányszor fejébe nyomja a kalapot, ki tudná megmondani önről, hogy valaha egy anyaméhben időzött, és hogy zsírja egykor majd férgekethizlal?

…Megszabadulok hát ezektől a rongyoktól, hétköznapi álarcomat félredobva menekülök az időből, amelyben a többiekkel összhangban, azonfáradozom, hogy eláruljam magam. Egykor a remeték azért dobták le ruhájukat, hogy azonosuljanak önmagukkal: a sivatagban tették-e vagy azutcán, egyforma öröm volt meztelenre vetkőzniük, mivel így elérték a legnagyobb gazdagságot: miben sem különböztek a holtaktól…

RÜHÖSEK KÖZÖTT

Hogy a tétlenség miatti lelkifurdalásomra vigaszt találjak, az aljasság felé veszem az utamat, és már alig várom, hogy lealázkodjam odáig ésmegmártózzam a csatornalében. Jól ismerem ezeket a fellengzős, orrfacsaró, örökké vigyorgó csirkefogókat; amikor belemerülök a mocskukba,bűzös leheletüket nem kevésbé élvezem, mint a belőlük áradó lendületet. Nincs bennük semmi irgalom azokkal szemben, akik sikerre vitték, őkviszont, akikben a semmittevés szelleme él, csodálatot érdemelnek, még ha a látvány, amit nyújtanak, a legszomorúbb is a világon: tehetségtelenköltők, kuncsaft nélküli örömlányok, pénztelen üzletemberek, mirigyek nélküli epekedők, a senki emberfiának nem kellő asszonyok pokla… íme hát,mondom magamban, az emberi beteljesülés negatívuma, íme teljes meztelenségében ez a lény, aki isteni származást tulajdonít magának, íme azabszolútum szánalmas pénzhamisítója… Itt kellett kikötnie, ennél az oly élethű tükörképnél, hiszen sár ő, amit isten keze soha nem érintett, állat,amit egyetlen angyal sem változtat át, röfögések közt fogant végtelenség, görcsös rángásokból kipattant lélek… Elnézem e végső kifejlettségüketelért spermatozoidák tompa kétségbeesését, fajunk e komor ábrázatait. Megnyugtatom magam: nekem még van idáig… Majd elfog a félelem: énis ilyen mélyre süllyedek egyszer? Máris gyűlölöm ezt a fogatlan vénasszonyt, ezt a verstelen rímfaragót, a szerelem és az üzlet impotenseit, aszellem és a hús dicstelenségének mintapéldányait… Az emberi szempárok lesújtanak - friss büszkeséget akartam meríteni az érintkezésbőlezekkel az emberroncsokkal: és csak ahhoz hasonló borzongással távozom, amilyet egy élő érezhet, amikor örömében, hogy nem halott, vidámanforgolódik a koporsóban…

AZ ESZMÉK VÁLLALKOZÓJA

Mindenbe belefog, és minden sikerül neki; nincs semmi, amiben ne volna naprakész. Ennyi erőt pazarolni az értelem játékaira, ekkorakönnyedséggel közeledni a szellem és a divat minden területéhez - a metafizikától a moziig - elkápráztatja az embert. Nincs az a probléma, amineki ellenállna, nincs olyan jelenség, ami ismeretlen számára, nincs az a kísértés, ami hidegen hagyná. Hódító, és csak egy a titka: hogyérzelemmentes; jöjjön bármi, semmibe nem kerül neki szembenéznie azzal, hiszen semmit nem ad bele. Elgondolásai pompásak, csak éppensótlanok: bennük a kategóriák bensőséges tapasztalatokat fognak közre olyan rendezetten, mintha szerencsétlenségek puszta nyilvántartásaivolnának vagy nyugtalanságok katalógusai. Osztályozva van ott az emberi tépelődés éppúgy, mint a benső meghasonlások költészete.Rendszerbe van itt foglalva, mi több, közszemlére téve és szétteregetve a Jóvátehetetlen, mint valami közkézen forgó árucikk, a szorongás valóditömegterméke. Ezt várja a nagyközönség, ezt fogyasztja az útszéli nihilizmus és a szájtáti keserűség.

E sorstalan, határtalanul üres és bámulatba ejtően átfogó gondolkodó kiaknázza gondolatait, közkinccsé kívánja tenni őket. Őt nem üldözi a végzet:ha a materializmus korában születik, vállalta, sőt nem sejtett méretekre tágította volna a leegyszerűsítést; ha a Romantika idején él, ő állította volnaössze az ábrándok Summáját; ha a teológia virágkorában bukkant volna fel, éppoly könnyedén forgatta volna Istent, mint bármelyik más fogalmat.A nagy kérdésekkel való szembenézésben tanúsított találékonysága zavarba ejtő: hisz mindenben figyelemre méltó, csak a hitelessége nem az.Születésénél fogva költőietlen, ha a nemlétről beszél, nem járja át annak rettenete; még undora is átgondolt; kordában tartott kétségbeesésemintha csak utólagos lenne - ám akarata oly természetellenesen hatékony, egyszersmind olyan józan, hogy akár költő is lehetne, ha akarná, sőt aztis megkockáztatnám, hogy szent, ha ragaszkodna hozzá… Semmit nem részesít előnyben, de nem is kerül, ezért meggyőződései puszta vélet-lenek; hogy mégis hisz azokban, az sajnálatos: egyedül gondolatainak az alakulása érdekes. Nem lennék meglepve, ha egy napon szószékenlátnám prédikálni, olyannyira túltette magát minden igazságon, hogy uralja őket, és számára egy sem szükségszem vagy vele szervesenösszeforrott…

Mint egy felfedező, úgy tör előre, egyik tartományt hódítva meg a másik után; gondolatai, akárcsak léptei: vállalkozások; agya nem ellensége azösztöneinek; felülemelkedik a többi emberen, mivel nem ismeri a fáradtságot, sem azt a gyűlölettel vegyes önsanyargatást, ami megbénítja avágyakat. Korának szülötte, annak minden ellentmondása és hasztalan pezsgése kifejeződik benne; amikor pedig meg akarja hódítani, akkora

következetességgel és makacssággal teszi, hogy sikerei és hírneve felér a palloséval, a szellem tekintélyét pedig olyan eszközökkel állítja helyre,melyek mindezidáig gyűlöletesek, vagy ismeretlenek voltak előtte.

A VÉRMÉRSÉKLET IGAZSÁGAI

A szenvedélytől, egyéniségtől és sodró lendülettől mentes, koruk formáihoz hozzásimuló gondolkodók mellett mindig feltűnnek olyanok, akikről azember érzi, hogy bármikor is léptek volna színre, sohasem lettek volna másmilyenek, s hogy gondolataikat, a kort figyelmen kívül hagyva, sajátbensejükből, sajátos hibáik örökkévalóságából merítik. Környezetüktől csupán külsőségeket, egy pár stílusjegyet, az adott fejlődési vonal néhányjellegzetes fordulatát veszik át. Végzetükbe szerelmesen olyan kirobbanó erők, olyan tragikus és magányos villámlások képét idézik, amelyekközel járnak a világvégéhez és a pszichiátriához. Egy Kirkegaard, egy Nietzsche, ha a legjelentéktelenebb kor szülötte is, ihletettségébensemmivel sem volna kevésbé felkavaró és tűzveszélyes. Önnön lángjuk martalékai lettek; pár századdal korábban máglyák lángjai végeztek volnavelük: az általánosan elfogadott igazságokkal szemben eleve eretnekségre voltak ítélve. Mit számít, hogy az embert saját tüze nyeli el, vagy amásoktól gyújtott: a vérmérséklet igazságait így vagy úgy, de meg kell fizetni. Megszületésük érdekében zsigerek, betegségek, a bűnök és a vérjátszottak össze. A szubjektivitás olyannyira átjárja ezeket, hogy a hátterükben felsejlik egy én: és ettől kezdve minden csak vallomás: a hús ordítmég a legártalmatlanabb indulatszóban is; még a látszólag személytelen elmélet is csak arra szolgál, hogy szerzőjéről, titkairól és szenvedéseirőlárulkodjon: nincs az az egyetemesség, ami ne csak az álarca volna: az önéletírás ürügye minden, még a logika is; én”-je belepte összesgondolatát, szorongását tette meg kritériummá, egyedüli valósággá.

ÉLVEBONCOLÁS

Értelmének utolsó maradékait elragadta tőle ami még az életből számára megmaradt. Semmiségek és sorscsapások - egy légy röpte és a bolygórángásai - egyformán nyugtalanítják. Tűzbe borult idegeivel azt szeretné, bárcsak üvegből lenne a föld, hogy szilánkokra törhesse; és micsodakedvvel vetné magát a csillagokra, hogy egyenként porrá zúzza őket… Szembogaraiban csillog a bűn; összeránduló kezei hiába fojtogatnák: azÉlet úgy terjed, mint a lepra: túl sok teremtmény egyetlen gyilkosra. Aki nem képes megölni magát, annak természetéből fakad, hogy bosszútakarjon állni mindenen, ami csak kedvét leli a létezésben. Mivel azonban nem jár sikerrel ebben, csak morgolódik, mint egy kiátkozott, akit apusztulás lehetetlensége bosszant. Magára maradt Sátánként csak sír, veri a mellét és a haját tépi; a kiontandó vér nem festi pirosra arcát,melynek sápadtsága jól tükrözi undorát a remény váladékaitól, amit a menetelő fajok termelnek. Merénylet a Teremtés napjai ellen - az ő nagy álmaez volt…; és most hogy feladta, magába omlik, és belefeledkezik a bukás elégiájába: ezzel a kicsapongás új fajtája veszi részéről kezdetét. A bőreég: láz járja át a mindenséget; az agya lángokba borul: gyúlékony lesz a levegő is. Bajai kitöltik a csillagközi tereket; a sarkkörök nyögik kínjait. Ésminden, ami csak áttételesen is utal a létezésre, az életnek még a legészrevehetetlenebb lehelete is akkora bőgést tép ki a tüdejéből, hogyösszezilálódnak a szférák hangzatai és a világok keringése.

ÖNMAGUNK ELLENÉBEN

Valamely elme csak akkor bilincsel le bennünket, ha van benne valami összeegyeztethetetlen, ha a megmozdulásai egymással feszültségbenállnak, ha nézetei és hajlamai közt szakítás következik be. A messzi hadjáratokat vezető Marcus Aureliust sokkal inkább leköti a halál eszméje,mint a Birodalomé; az immár császárrá lett Juliánosz a szemlélődő életet sírja vissza, a bölcselőkre irigykedik, közben pedig arra vesztegeti azéjszakáit, hogy írásaiban a keresztényeket ostorozza; Luther, akit egy vandál életereje fűt, belesüpped a bűn rögeszméjével való bíbelődésbe, nemtalálva az egyensúlyt kényeskedései és faragatlansága közt; Rousseau, aki még az ösztöneivel sincs tisztában, csak annak a gondolatnak él, hogyő őszinte; Nietzsche, akinek életműve valóságos himnusz az erőhöz, szívszorítóan egyhangú, erőtlen életet él…

Ugyanis egy nagy elme jelentőségét az adja, mennyire tévesen méri fel, hogy mit akar, mit szeret és mit gyűlöl; mivel ő többedmaga, nem tudjaönmagát választani. Az önkívületet nem ismerő pesszimista és a remény keserűségektől mentes bajnoka nem érdemel mást, csak megvetést.Egyedül az az ember méltó a figyelemre, aki a múltját, az illendőséget, a logikát és a megbecsülést még tekintetbe sem veszi: egy hódító, aki nema kudarc hátsó gondolatával veti magát az eseményekbe, vagy egy gondolkodó, aki még nem gyűrte le magában az önfenntartás ösztönét, hogy islehetne megnyerő? A saját fölöslegessége fölé görnyedő emberből kiveszett a vágy arra, hogy saját élete legyen… Lesz-e valóban vagy nem lesz -ez csak a többiekre tartozik… Hangulatváltozásainak apostolaként ő nem zavartathatja magát eszményi énjétől; vérmérséklete az egyedüli tan aszámára, pillanatnyi szeszélye pedig az egyedüli tudomány.

EGY KULTUSZ VISSZAÁLLÍTÁSA

Mivel ember voltom elkopott, nincs semmi, ami még hasznomra válna. Bármerre nézek, csak haszonállatokat látok, amint egy eszmény csordájábagyűlnek, hogy világgá bégessék reményeiket… Még azokat is, akik különben sohasem éltek másokkal együtt, legalább mint árnyalakokategybeterelik, hisz mi másra is találták ki a szentek közösségét? Egyetlen igazi magányost keresve végiglapozom a korszakokat, de mást nemtalálok - és nem is irigylek -, csak a Sátánt… Az értelem száműzi, de a szív hozzá könyörög… A hazugság Lelke, a Sötétség Fejedelme, a Kiát-kozott, az Ellenség - mily kellemes felidéznem e neveket,

amelyek megbélyegzik a magányát! És mennyire kedvelem őt, mióta az emberek nap mint nap kitagadják! Bárcsak képes lennék visszaállítani őteredeti állapotába! Hit-re való egész képtelenségemmel Őbenne hiszek. Szükségem van a társaságára: egy magányos lény a legmagányosabb, avoltaképpeni Magányos felé halad… Magamnak tartozom azzal, hogy feléje törekedjem: képességem a csodálatra - attól való félelmében, hogymunka nélkül marad - kényszerít erre. Itt állok példaképemmel szemközt: azzal, hogy hozzá tartozom, magányomat büntetem, amiért nem teljes, ésmásik, az eddigit is felülmúló magányt teremtek magamnak: számomra ebből áll az alázat…

Ki-ki úgy helyettesíti Istent, ahogy tudja; mert bármelyik isten megteszi, feltéve hogy az örökkévalóságra is kiterjeszti vágyakozásunkat a főbenjárómagány után…

MI, BARLANGLAKOK…

Az értékek nem halmozódnak egymásra: minden nemzedék csak úgy hoz valami újat, ha lábával tapossa mindazt, ami az előző nemzedékbenegyedi volt. A korok egymásutánjára ez még inkább igaz: a reneszánsz nem tudta átmenteni” a középkor mélységét, kiméráit és vadságát; afelvilágosodás szintén nem tudott megőrizni a reneszánszból mást, mint az egyetemesség érzetét, ámde csak híjával annak a pátosznak, amiarculatát meghatározta. A modernitás illúziója belevetette az embert az alakulás szaggatott ritmusába: ő pedig elvesztette az örökkévalóságbanyúló gyökereit, a szubsztanciáját”. Minden vívmány - akár szellemi, akár politikai - valaminek az elvesztésével jár együtt; minden vívmányigenlés… amely gyilkol. A művészet területén - másutt a szellem életéről szó sem lehet - egy eszmény” csak a korábbiak romjain vetheti meg a lá-bát: minden valódi művész elárulja az elődeit… A Történelemben értelmetlen felsőbbrendűségről beszélni: köztársaság és királyság; romantika ésklasszicizmus; liberalizmus és parancsuralom; naturalizmus és absztrakt művészet; irracionalizmus és intellektualizmus; - az intézmények, akárcsaka szellemi és érzelmi áramlatok, egymással egyenértékűek. A szellem egyik alakzata sem sajátíthatja el a szellem egy másik alakzatát; csakkizárásos alapon lehet valaminek lenni: senki sem békítheti össze magában a rendet a fejetlenséggel, az elvonatkoztatást a közvetlenséggel, alendületet a végzettel. Az összegző korok a legkevésbé sem teremtőek: más korok pezsgését tömörítik zavaros, kusza kivonatokká - minthogyminden eklekticizmus a vég előszele.

Minden előrelépés után egy visszalépés: íme a történelem terméketlen fészkelődése - az alakulás… egy helyben topogása… Hogy az emberbedőlt a Haladás délibábjának -ez legalábbis nevetséges fényben tünteti fel igényét éles észre. Haladás? - nem kizárt, hogy a tisztálkodás terén ta-lán rá lehet ismerni… De máshol? Esetleg a tudomány felfedezéseiben? Az csak baljós dicsőségek együttese… Ha őszinte, ki tudna választani akőbalták és a modern gépek kora között? Egyformán közel a majomhoz az egyikben és a másikban, ugyanazon indítékokból kapaszkodunk afelhőkig, amiért akkoriban a fára másztunk: legfeljebb - tiszta avagy gyilkos szándékú - kíváncsiságunk eszközei változtak, mi pedig - ugyanelkendőzött beidegződésekkel - csak változatosabb módokon vagyunk ragadozók. Egy kort elutasítani vagy elfogadni puszta szeszély kérdése: atörténelmet kell egy az egyben vagy elfogadni, vagy elutasítani. A haladás gondolata az idő bércein trónoló önhitté tesz mindenkit; ezek a bércekviszont nem is léteznek: a barlanglakó, akinek egykor a sziklaüregek mélyén a fogai vacogtak a rémülettől, ma is ott reszket egy felhőkarcolóban.Boldogtalanságunk tőkéje érintetlenül vészeli át a korokat; mégis van némi előnyünk az őseinkhez képest: jobb befektetéseket találunk ennek a tő-kének azáltal, hogy alaposabban megszerveztük pusztulásunkat.

EGY KUDARC ARCASzörnyeteg álmoktól hemzsegnek a szatócsbódék és a templomok: még senkivel sem volt dolgom, aki ne delíriumban élt volna. Mivel a legapróbbvágyból is az elmebaj forrása buzog fel, elég csak az önfenntartás ösztönét követned, hogy máris kiérdemeld az elmegyógyintézetet. Az Élet -idegroham, ami felrázza az anyagot… Levegőt veszek: bőven van miért lecsukjanak. Képtelen voltam elérni a halál áttetszőségét, hát hasmántkúszok a napok árnyékában, és csak azért vagyok még mindig, mert azt akarom, hogy ne legyek.

Valaha azt képzeltem, hogy egy ökölcsapással szét tudom loccsantani a teret, labdázhatok a csillagokkal, feltartóztathatom az idő múlását,kényem-kedvem szerint szabályozhatom. Szememben a nagy hadvezérek nagy anyámasszony-katonák, a költők meg holmi dadogó fél-nótásokvoltak; nem ütköztem még bele az ellenállásba, amit a dolgok, az emberek és a szavak állítanak utunkba, és azt hittem, többet megérzek, mintamennyire a mindenség engedélyt adott, ezért belevetettem magam a kétes végtelenségbe, az önmagát befejezni még éretlen kamaszkor szültekozmogóniába. Milyen könnyű is szívünk révén istennek hinnünk magunkat, és milyen nehéz annak lenni a szellem révén! Illúziók mekkoratömegével kellett születnem, hogy naponta elveszíthessek egyet! Az élet csoda, amelyet szétzúz a keserűség.

A saját holttetememtől elválasztó idő sebet ütött rajtam; és mégis, mindhiába áhítozom a csábító sír után: képtelenségem arra, hogy bármitől ismegváljak, hogy felhagyjak a szívdobogással, és egyáltalán egész benső valóm arról biztosít, hogy a férgeknek nem sok dolguk marad azösztöneimmel. Annyira nem értek sem az élethez, sem a halálhoz, hogy gyűlölöm magam, és gyűlöletemben egy másik életről és egy másikhalálról álmodom. És amiért olyan bölcs akartam lenni, mint még soha senki, most nem vagyok egyéb, csak egy őrült a sok közül…

EMBERALATTI EMBEREK MENETEAz ember, miután letért a kitaposott útról, kibújt ösztöneiből, zsákutcába jutott. Túlságosan sietett… hogy mielőbb végéhez érjen; jövő nélküli állat,amely megfeneklett a maga eszményében, ráfizetett a saját játékára. Mivel szüntelenül önmagát akaita meghaladni, végleg megrekedt; nemmaradt más erőforrása, mint átismételnie őrültségeit, levezekelnie, esetleg újabbakkal megtoldva…

Vannak azonban, akik még ehhez az erőforráshoz sem férhetnek hozzá: Mi, akik már leszoktunk róla, hogy emberek legyünk - mondják magukban-, tagjai vagyunk-e még valami törzsnek, fajnak, bármilyen nemzetségnek? Amíg csak megvolt bennünk az élet előítélete, összeforrottunk egytévedéssel, mely azonos szintre hozott a többiekkel… Csakhogy mi kitörtünk a fajból… Csontvázunkat szétzúzta a tisztánlátás, s ezzel lesüllyedtünka petyhüdt létezés világába - egy gerinctelen vacakká, amely elnyújtózik az anyagon, hogy nyállal mázgálja össze. Nézzétek, itt vagyunk az éticsigák közt, elértük nevetséges úti célunkat, ahol megfizetünk azért, hogy rosszul sáfárkodtunk a képességeinkkel és az álmainkkal… Az élet nema mi osztályrészünk: még olyankor is, ha épp részegek voltunk tőle, minden örömünket a fölébe törő felindulásainkban leltük; ő pedig bosszúbólmélységeinek fenekére taszított: emberalatti emberek menetelnek az életalatti élet felé…”

QUOUSQUE EADEM?

Mindörökre átkozott legyen a csillagzat, amelynek jegyében születtem, ne akadjon égbolt, mely a gondjaiba venné, alantas porfelhőként terjedjenszét a térben! S az álnok pillanat, mely a teremtmények közé lökött, töröltessék ki végleg az Idő listáiról! Vágyaim képtelenek többé összeférni azélet és halál ily elegyével, amelyben nap mint nap mind talmibbá teszi magát az örökkévalóság. Elegem van a jövőből, a napjait bejártam, és ennekellenére valamiféle olthatatlan szomj kínoz. Mint egy megveszett bölcs, aki a világ számára meghalt, de lázong ellene, csak azért cáfolom megillúzióimat, hogy még inkább felingereljem őket. Hát soha nem ér már véget az előreláthatatlan - bár mindent csak ismétlő - mindenségben ez akétségbeesés? Még meddig mondogassam magamban: Gyűlölöm ezt az életet, amelyet bálványozok”? Delíriumaink ürességétől megannyiistenné leszünk, üldözöttjeivé az ízetlen sorsnak. Mire való lázonganunk e világ szimmetriája ellen, ha még a Káosz is csak a rendetlenségrendszere? Mivel a kontinensek és csillagok mellett a mi sorsunk is: rothadás, az idők végezetéig megtört betegekként hordozzuk a világbankíváncsiságunkat az előrelátható végkifejletre, mely rettenetes és hiábavaló.