esszencia xix a

Esszencia-kötetek IX.

EMLÉKNYOMOK

Esszencia-kötetek IX.

EMLÉKNYOMOKA Bolyai Műhely Alapítvány és a

Bolyai Önképző Műhely évkönyve

Bolyai Műhely Alapítvány Budapest

2014

Készült a Bolyai Önképző Műhely oktatási-kutatási programja keretében.

A kötet megjelenését támogatta: Magyar Állam

Magyar Tudományos AkadémiaNemzeti Kulturális Alap

Szerkesztette: Balázs Géza Tördelőszerkesztő: Dinnyés Attila

Borítóterv, tipográfia: Dinnyés Attila

A szerkesztő munkáját segítette:Kőhalmi Ferenc és Szűcs Gábor

Olvasószerkesztő: Szűcs Gábor

Az alapítvány kuratóriuma (2012–2013): Roska Tamás (elnök), Havass Miklós (társelnök), Benyhe István, Bogányi Gergely, Bor Zsolt, Czakó Erzsébet, Friedler Ferenc, Vertán György

Felügyelőbizottság: Pandurics Anett (elnök), Pataki Gergely, Vargha MárkAz alapítvány kuratóriuma (2013–): Roska Tamás (elnök), Havass Miklós (társelnök), Aczél

Petra, Bakos Edit, Benyhe István, Friedler Ferenc, Vertán GyörgyFelügyelőbizottság: Pandurics Anett (elnök), Pataki Gegely, Aratóné Nagy Ágnes

Ügyvezető: Balázs GézaIrodavezető: Pölcz Ádám

Készült a Robinco nyomdában

ISBN 978-963-87390-7-0

© Bolyai Műhely Alapítvány, szerkesztők, szerzők

Kiadja: Bolyai Műhely AlapítványA Műhely a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének tagja

Felelős kiadó: Az alapítvány kuratóriumának elnökeCím: 1148 Budapest, Örs vezér tér 11. fszt. 1.

Telefon: 06/30-318-9666E-mail: [email protected]

Honlap: www.bolyaimuhely.hu, www.bom.hu

mailto:[email protected]

http://www.bolyaimuhely.hu

http://www.bom.hu

Tartalom (szerkezet)

Előszó helyettEGYÉNI EMLÉKEZETHolló Gábor: Az egyéni emlékezet biológiai alapjai

KOLLEKTÍV TRAUMÁKPerczel Forintos Dóra: Nem a felejtés gyógyít, hanem az emlékezés. Kognitív pszichote-rápia a traumák feldolgozásábanSági Zsuzsanna: Az emlékezet csapdájában: traumák áldozatai

TÖRTÉNELMI EMLÉKEZETGyáni Gábor: Kollektív emlékezet vagy történetírás?Rácz Márk: Marxizmusoktatók. Életpályák törése és folytonossága 1989 árnyékábanCsonka Zsófia: Téremlékezet. Az Ötvenhatosok terének változásai

ARS MEMORIAEVoigt Vilmos: Van-e kulturális emlékezete a népnek?Balázs Géza: Kulturális Alzheimer-kór. A felejtés szemiotikájaNagy Dániel: Léteznek-e „méltatlanul elfeledett” szerzők a művészetekben?Németh Ráhel: Halhatatlanság és gondtalan élet. Emlékezetmódosító eljárások és társa-dalmi ábrázolásuk a filmművészetben

A DIGITÁLIS NEMZEDÉKJamriskó Tamás: Valóban „vészesen” változó az ifjúság?Büki Dániel: Mire emlékezik az internet?

PUBLICISZTIKAPölcz Ádám: A kulcsszó: emlékkép. Emlékezet és emlékeztetésBagó Sarolta: Az oktatás és ismeretelsajátítás különböző megközelítéseiNémeth Ráhel: Lapszemle

Szerzőink

Előszó helyett

EGYÉNI EMLÉKEZET

7

Szűcs Gábor - Előszó helyett

Előszó helyett *

Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című önéletrajzi ihletettségű művének, naplójegyzeteinek epilógusában úgy fogalmaz: „Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.” S jelen kötet tanulmányai azt igazolják – biológiai, pszi-chológiai, szociológiai, történettudományi, etnográfiai, irodalom- és zenetudo-mányi, kommunikációelméleti, retorikai, filmművészeti és tájrendezői aspektus-ból egyaránt –, hogy az emlékezet valóban fontos pillére az emberi életnek, nem pusztán az absztrakt gondolkodás, hanem a hétköznapok gyakorlata szempont-jából is. Emlékeink identitásunk alapjai, az egyén meghatározó összetevői. Az antik korból ránk maradt annalesek, évkönyvek, krónikák azt igazolják, hogy már az ókori ember számára is fontos volt a múlt eseményeinek rögzítése, az utó-korra hagyományozása, akár tudatos módosítása. A prehellén történetírástól a 20. század (posztmodern) történetírásáig jelentős változáson ment keresztül a múlt, a történelmi események meg- vagy leírása (nagy különbség!), azonban a történe-lem valamilyen módszerrel történő értelmezése talán alapvető antropológiai igény. Erre következtethetünk ugyanis abból, hogy az írás megjelenésével megközelítőleg egy időben már keletkeztek eseményeket, egyes személyek életrajzát megörökítő feliratok – még ha ezek mitikusak vagy teokratikusak voltak is.Ma az emlékezés direkt, didaktikus lehetőségének igényét bizonyítják Euró-pa-szerte (így 15 magyarországi településen) például az ún. botlatókövek (Stol-persteine), Gunter Deming német szobrász alkotásai, amelyek réz emléktáblával ellátott macskakövek, s a nemzetiszocializmus áldozataira kívánják emlékeztetni a „beléjük botló” járókelőket egy-egy áldozat korábbi lakóhelyének közelében elhelyezve. Egyértelmű célja az, hogy megálljunk és elgondolkodjunk. Voltakép-pen: emlékezzünk. Részint tehát a járókelő botlik meg a kőben, részint „a felejtés útjába állított” macskakövekről van szó. A szobrász szerint ugyanis „egy embert csak akkor felednek, ha neve feledésbe merül”. Márpedig ha az emlékezet ennyire alapvető tényező az emberi társadalom életében, ugyanilyen fontos a vele való tudatos vagy ösztönös foglalkozás is. Az Emléknyo-mok című kötetet életre hívó ötletet az adta, hogy fölmerült: a jelen ifjúságának, a jövő alakítóinak figyelmét érdemes volna fölhívni a családi emlékezet visszaszoru-lására, bizonyos értelemben: szertefoszlására. Később azonban egyre inkább tágult a témakör, s az olvasó figyelmét már nem pusztán a családi, hanem az egyéni és a kollektív (azon belül például a kulturális és a tér-) emlékezetre is föl kívántuk hívni.

* Az itt olvasható szöveg nem annyira formális előszó, mint inkább a szerkesztő szubjektív véleményét tartalmazó, a kötet tanulmányait nem pusztán bemutató, hanem olykor különböző terjedelemben véleményező prológusa.

8


Az emléknyom (engram) egyrészt neurológiai-pszichiátriai-pszichológiai ter-minus, az emberen kívüli világból érkező, az emberi tapasztalás során szerzett ingerület, amely nyomot hagy az idegrendszerben. Lényegében az információk, adatok, a látási-képi (vizuális), hallási-hang- (auditív, akusztikus), bőrérzékelési, tapintási (taktilis; mozgással egybekötve: haptikus), szaglásos (olfaktorikus, olf-aktív), ízleléses (gusztatorikus, gusztatív) és mozgásos (kinesztetikus) érzékelés, valamint a kognitív sémák, tudáskeretek, forgatókönyvek stb. memóriában rög-zült nyomai. Keletkeznek, bevésődnek, majd tárolódnak; így válnak előhívható-vá, felidézhetővé. Másrészt azonban az ember is valamiféle nyomot hagy az érzékelhető világban: fizikai (tárgyi) és szellemi (kulturális) értelemben egyaránt. E jelenből visszafelé tartó, de mégis a jelen szerves részeként értelmezett emberi nyomokat követve módunkban áll elindulni, és fölfejteni a múltat.Végül pedig abban bízunk, hogy e kötet tanulmányai, végső soron a kötet maga is nyomot hagy, ha nem is ércnél maradandóbbat.

*

Holló Gábor tanulmánya az egyéni emlékezet biológiai alapjairól a tudomány je-lenlegi állása szerint tudható ismereteket foglalja össze, nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül. Elgondolkodtató analógiát von az idegsejtek és az emberek alkotta csoportok hálózata között – míg előbbi az egyéni, utóbbi a közösségi emlékezet fundamentuma. Eligazít a definíciók sokaságában: alaposan bemutatja a hosz-szú- és rövidtávú memóriát, az öröklött magatartások és a tanulás által elsajátí-tott viselkedési formák közötti különbséget, a megszokást és az érzékenyítést, a bevésődést, az utánzást és a célmásolást, a feltételes reflexet és a kondicionálást. Elkülöníti az explicit és az implicit emlékezetet. Tájékoztat az etológiai alapokról: például arról, miképpen lehetséges ún. higiénikus méhtörzsek esetében génke-resztezéssel elérni azt, hogy a méhek a sejtek felnyitása után képtelenek legyenek elszállítani a bábokat; avagy a szállítás óhajával képtelenek legyenek felnyitni a sejteket. Végül kitér a különböző amnéziákra is.Perczel Forintos Dóra a kognitív pszichoterápia traumák kezelésében elért eredményeit foglalja össze. Azt hangsúlyozza, hogy a terápia csak akkor lehet eredményes, ha az átélt traumákat a páciensek nem eltemetik, elfelejtik, hanem emlékeznek rá, és szembenéznek vele. A poszttraumás stressz betegségben szen-vedőket föl kell világosítani problémájukról, tüneteikről, reakcióik természetes-ségéről. Vissza kell segíteni őket a trauma utáni életbe. A terápiák feladatainak ismertetése után a József Attila életrajza iránt érdeklődő olvasók számára oly ismerősen csengő borderline személyiségzavart mutatja be.

9


Sági Zsuzsanna az érzelmek emlékezeti működésre kifejtett hatásáról ír. Kitér a depresszió és a trauma szó „devalválódására” (a pszichológia terminusától eltérő jelentésű használatára), Natascha Kampusch esetére és olyan kollektív traumák-ra, mint a világháborúk, Trianon, a holokauszt, a malenykij robot, 2001. szep-tember 11. A jelenből visszatekintve (szinkrónperspektívából) megdöbbentő, amikor a szerző Békés Vera Anna nyomán azt írja: „A pszichológia akkori isme-retei alapján nem feltételezték, hogy a második világháború során tapasztaltak-nak hosszú távon megmutatkozó következményei lesznek.”Gyáni Gábor a történetírást a kollektív emlékezettel állítja szembe. A dichotómia érthető, de talán mégsem egyértelmű. A társadalom- és bölcsészettudományok ugyanis nem mérhető adatok, megismételhető kísérletek lejegyzésein, analízi-sein alapszanak. A történetírás narratív prózai beszéd, s mint ilyen, perspektivi-kus, relatív – ha nem is oly mértékben, mint a kollektív emlékezet. A történelem ugyanis nem egységes, még ha közös is. (Az már nem a történetírás problémája, hogy nemcsak relatív, de mások által relativizálható is.) El kell fogadnunk azt az elvet: történetírás az, amit mint olvasók akként fogadunk be. Ez egyfajta tár-sadalmi szerződés. Elsősorban a történetíró és a befogadó között köttetik, ám társadalmi normaként szentesíttetik. Ennek alapján olvasunk másként egy tör-ténelemkönyvet, mint például egy történelmi vagy áltörténelmi regényt – már amennyiben az utóbbi kettő között van érdemi különbség. Arról nem beszél-ve, hogy a rendelkezésre álló dokumentumok sokszor nem elégségesek biztos következtetésekre – a múlt teljes megismerése utólagosan pedig lehetetlen. A történész továbbá részese a történelemnek, nem képes tehát abszolút objektivi-tással vizsgálni megfigyelése tárgyát, mint – Charles Austin Beard egykori ame-rikai történész példájával – a kémikus a természeti jelenségeket és folyamatokat. Camil Mureşanu román történészprofesszor, a Román Akadémia tagja szerint: „Még egy kutatási téma kiválasztása is a történész énjéről nyújt felvilágosítást”, a történész énjének részvételi gesztusa (Mureşanu, Camil: Történetírás és iro-dalom. Kisebbségkutatás 2011/1: 9–13. 12.). Hasonló Hayden White történész és történetfilozófus gondolata: a történetírás hermeneutikai-retorikai folyamat, s így – Bókay Antal tolmácsolásában – „nem annyira tudomány, mint a személyes recepció rákényszerítése […] másokra” (Bókay Antal: Irodalomtudomány. Bu-dapest: Osiris. 1997. 447). Természetesen nem állítom azt, hogy a történettudomány nem tudomány, pusz-tán föl kívánom hívni a figyelmet arra, hogy – véleményem szerint – a törté-netírás és a kollektív emlékezet bináris oppozíciója csupán látszólagos. Gyáni ugyanakkor azt írja (Maurice Halbwachs francia szociológusra és szociálpszi-chológusra hivatkozva), hogy a történetírás történelemről alkotott fogalma ra-cionális, univerzális, ezzel szemben a kollektív emlékezet partikuláris, szubnaci-onális, sőt prenacionális. A kollektív emlékezet a történetírásnál korlátozottabb érvényességű tudati forma. A kollektív emlékezet pluralitása tehát (vö. „a törté-

10


nelem nem egységes, még ha közös is”) nemcsak erény, de hátrány is, ha igazság-feltételekről van szó.Gyáni kemény hangú, provokatív előadásszövegében a történelem politikai inst-rumentalizálásáról beszél, vagyis arról, hogy az állami akarat befolyással kíván lenni – és befolyással van – a történelmi múlt megítélésére. Ily módon lehet nosz-talgikus a ma embere számára a rendkívül összetett Horthy- vagy Kádár-kor-szak. Így alakulhatnak ki érzelmi-indulati „viták”, vagyis inkább civódások, érv- helyett érdekütköztetések Bethlen Istvánról vagy Károlyi Mihályról, s ekképpen kaphatnak helyet (így legitimálódva) nacionalista-revizionista-irredenta eszmék a nagyobb nyilvánosság előtt. Az állam akarata ott lehet – és ott van – az oktatás-ban és a tudományban is (nem csak a tudománypolitikában), például a meglévő kutatóműhelyek, egyetemek, főiskolák, netán az Akadémia átszervezése, vagy éppen alternatív kutatóintézetek alapítása, emlékművek, emlékhelyek létesítése, közterületek el- vagy átnevezése révén. Mi történik akkor, ha nem a történetírás egyengeti a kollektív emlékezet útját, hanem a politika által manipulálható – és gyakran manipulált – emlékezet kény-szeríti rá akaratát a történetírásra? Mi ez, ha nem az abszolút szubjektív – még ha nem is pusztán egyéni –, intuitív, szelektált emlékezet uralma a valamelyest objektív (oximoronnal élve: relatíve objektív), rendszerezett tudás fölött?A történettudomány a múltat megfigyelés tárgyává teszi. Gyáni fölteszi a kérdést: hogyan tehető a megfigyelés tárgyává valami, ami már nincs?Rácz Márk tanulmánya az egykori debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Marxizmus–Leninizmus Intézetét, az ebből megalakult Társadalomelméleti Inté-zet létrejöttét, továbbá az itt dolgozó filozófusok esetleges identitásválságát mutatja be személyes interjúrészletekkel hitelesítve. Bepillantást kapunk az intézet munka-társainak konfliktusaiba, botrányokba és egyéni traumákba. Rácz igyekszik diffe-renciálni a marxizmus–leninizmus ideológiáját „vallók” és revideálók körét; az ideológia iránt hű, a pusztán érdekmotivált, valamint a nézeteiket őszintén meg-változtató oktatókat. A rendszerváltás többnyire szélsőségesen érintette az intézet munkatársait: az interjúkban beszámolókat kapunk a nagy változás okozta bizony-talanságról, félelmekről, karrierek folytonosságáról és megtöréséről.Csonka Zsófia az Ötvenhatosok terének változásairól értekezik, amelyből ki-derül, hogyan jutunk el Heinrich Niebben német kertépítész platánrondójától (melynek egy része még ma is látható a „Vaskefé”-nek nevezett emlékmű mö-gött) a Magyarok Nagyasszonya templomán, a Sztálin-szobron, annak ledön-tésén keresztül az európai uniós csatlakozás emlékére állított Időkerékig, sőt a múzeumi negyedig. A tér módosulását (a téremlékezetet) jól példázza egykori színházának sorsa: az Aréna később a Városligeti Színkör, majd a Fővárosi Vá-rosligeti Színház nevet viselte. Ezt követően Filléres Színház, azután Budapest

11


Színház. Rövid ideig Aréna Filmszínház, később Erzsébetvárosi Színház. Olyan neves színművészek léptek föl itt, mint Honthy Hanna, Jávor Pál, Kiss Manyi, Latabár Kálmán és Gombaszögi Ella. A második világháborút követően Szabad Színpad, majd Béke Színház. 1952-ben a főváros vette kezelésbe, és a Városliget rendezése során (a béke jegyében) lebontatta az épületet, hogy ezzel egy időben Niebben platánrondójának helyén felállíttathassák Sztálin szobrát és a Felvonu-lási tér dísztribünjét… A tanulmány végén különböző szakértők és egyesületek véleményét olvashatjuk a múzeumi negyeddel kapcsolatban pró és kontra. Voigt Vilmos arra a kérdésre keresi a választ, hogy van-e kulturális emlékezete a népnek. Tagjai pusztán legendákat, mítoszokat, regéket ismernek, vagy még (már?) azokat sem? Ha pedig nincs valódi kulturális emlékezete, akkor ennek mi lehet az oka? Móra Ferenc és Ortutay Gyula szerint az oktatás hiányossága. Mennyiben különbözik a holokauszt, a nyilas uralom, Ferenc Jóska, a kiegyezés, illetve a Horthy-korszak, a fehérterror, a magyar kommün és az őszirózsás forra-dalom megítélése? Mert bizony eltérőek az előjelek! Voigt szerint azonban nem pusztán van, de minden tájnak megvan a saját kul-turális emlékezete. Érdekes folklóranyagot hoz föl egyik példájaként Petőfi halá-lával, holttestének ismeretlen helyével kapcsolatban. Ebben megláthatjuk, mi-képpen érhető tetten Attila hármas koporsós temetésének vándormotívuma egy Petőfi-legendában. A nép hiedelmei, bizonyos értelemben a népköltészet arra is választ képes adni, miért nem találták és találhatják meg soha koszorús költőnk sírját. Különösen fontos a legendák legendákként való értelmezése akkor, amikor bizonyos dilettáns vagy kifejezetten történelemhamisító csoportok továbbra is Pe-tőfi szibériai legendájának elismerését követelik az általuk szabadkőművesnek „el-könyvelt” Magyar Tudományos Akadémián, és azt híresztelik: a szabadkőműves Petőfi a szabadkőműves Széchenyi István eltitkolt, törvénytelen gyermeke. Vajon nem okoz mélyreható elváltozást az egészséges kulturális emlékezetben, ha ezek a jó szándékú tévedések és szándékos hamisítások egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak – teszem föl a kérdést annak ismeretében, hogy ezen eszmék a tudomá-nyosság, az Akadémia hitelességének folyamatos kétségbe vonásával párosulnak. Balázs Géza az íráskép változását, a spontán (digitális) írásbeliség megjelenését, a fogalmazáskészség és a szövegértő képesség tapasztalható zavarait szemiotikai értelemben egyaránt jelromlásnak tartja. Az, hogy a jelváltozás, köztük a nyelvi változás bizonyos szegmensei romlásnak tekinthetők-e, szerintem – legalábbis – nem egyértelmű, tény azonban, hogy egyes változások negatív, mások pozitív előjellel is elláthatók. Igazán érdekes és tanulságos a különböző módosulások okainak földerítése volna. Balázs megemlíti továbbá a közvetlen családi emlékezet visszaszorulását: „egyre kevesebben ismerik nagyszüleik, még inkább dédszüleik nevét, születési helyét, foglalkozását, esetleg sírjának fekvését; halványodik a rokonsági terminológia és

12


így a rokonok megnevezésének ismerete”. Egyre kisebb szellemi értékük van a „családi relikviáknak”: hivatalos iratoknak, végrendeleteknek, leveleknek, nap-lóknak, emléktárgyaknak, bejegyzéses Bibliáknak, személyes feljegyzéseknek. Ennek következtében ezek egyre kevésbé őrződnek meg. Ideig-óráig a padlá-son vagy a pincében szunnyadnak, végül talán a szemetesben vagy a konténer-ben kötnek ki egy nagytakarítás, lomtalanítás után. Ugyanígy elillan a családi legendárium is: az örökül hagyott történetek, „amelyek személyes tapasztalatból mások által elbeszélt történetekké alakultak át, és a család verbális csatornája a létezésük tere”.2 És hová tűntek a tartalmas családi együttlétek, pl. a közös étke-zés? A vasárnapi ebéd rítusa?Ugyanakkor Balázs Cicero nyomán azt mondja: nem csupán az emlékezésnek van művészete (ars memoriae, mnemotechnika), hanem a felejtésnek is.Nagy Dániel azt firtatja, léteznek-e „méltatlanul elfeledett szerzők”. Méltatlanul elfeledett-e Marlowe Shakespeare-hez vagy Salieri Mozarthoz képest? Elsüllyedt szerző-e Thurzó Gábor, Darvas Szilárd, Kellér Andor, Sarkadi Imre, Zsolt Béla, Kolozsvári Grandpierre Emil, Váci Mihály és így tovább, mint ahogy a Magyar Narancs eddig negyven részből álló cikksorozatának szerzői állítják?Az ma már nyilvánvaló, hogy sokféle kánon létezik. Esztétikai és poétikai értékek (vagy inkább elvek) alapján szerveződő kánonok, ideológiai alapú kánonok (igaz, az esztétika is leképeződhet ideológiaként); de műnemenként, műfajonként, be-szédmódonként, témacsoportonként, régiónként is tagozódnak. Vannak „nem kanonizált” kánonok is, vagyis olyanok, amelyek nem férnek be a hivatalosnak tekintett, „magas”-nak nevezett kánonba. Ez persze rendkívül hierarchikus, így – művészeti alkotásokról, művekről lévén szó – vitatható szemlélet. Arra már réges-rég Umberto Eco és nyomán Radnóti Sándor is fölhívta a figyelmet, hogy nem lehet egyértelmű határok megvonásával alacsony és magas művészetről be-szélni, amely esetben az előbbi demokratikus, könnyű, populista, „a tömegkultú-rának megfelelő álművészet”, utóbbi pedig arisztokratikus, nehéz, elitarisztikus, a művészet. A kettő között ugyanis van átjárás. (Lásd Eco, Umberto: A rossz íz-lés struktúrája. In: E, U.: A nyitott mű. Budapest: Gondolat. 201–296.; Radnóti Sándor: „Tisztelt közönség, kulcsot te találj…” Budapest: Gondolat. 1990.) A szerző különbséget tesz kánon és archívum között, majd fölteszi a kérdést: indokolt lehet-e egyes szerzőket vagy műveket az archívumból a kánonba he-lyezni? És vajon miért ragaszkodunk továbbra is az „egységes és oszthatatlan nemzeti kánon” ideájához?Németh Ráhel az emlékezetmódosító vagy -törlő, illetve valótlan emlékeket be-ültető eljárások témakörét boncolgató filmeket vizsgálja, elsősorban az Egy ma-

2 Turai Tünde: Öregek társadalomnéprajzi vizsgálata. Doktori disszertáció. 145. http://doktori.btk.elte.hu/folk/tura-itunde/diss_nem.pdf (2014. 08. 14.).

13


kulátlan elme örök ragyogása és a Vágott verzió című alkotásokat. Vizsgálódási szempontjai: 1. a technológia mibenléte, a létrehozása, kifejlesztése mögött álló motivációk; 2. az eljárás során az adott filmben fölmerülő hiba; 3. a társadalom reakciója, esetleges ellenállása az alkalmazott technológiával szemben; 4. morá-lis állásfoglalás. Ugyanő kötetvégi lapszemléjében megpróbálja összegyűjteni a tudomány hasonló eljárásairól, kísérleteiről a sajtó által publikált eredményeket.Jamriskó Tamás a ma ifjúságának, az Y és Z generációnak (amely természete-sen nem homogén halmaz) a statisztikailag mérhető sajátosságait mutatja be, s igyekszik cáfolni azokat a népszerű nézeteket, amelyek hangoztatói az „ezek a mai fiatalok…” és a „züllő ifjúság” frázisának ismételgetésével a szebb és dicső múlt nosztalgiáját, a társadalom, sőt a világ hanyatlását, értékvesztését, romlását kívánják „igazolni”. Állítólag már Platón is panaszkodott az akkori „mai fiatalok” neveletlensége, tiszteletlensége, iszákossága miatt. A kultúra értékelésekor, a di-chotómia felállításakor is tetten érhető a „régen minden jobb volt” szemlélete: a régi gyakran automatikusan a magas, az új sokszor eleve az alacsony kultúra hal-mazába soroltatik. Az antik (klasszikus), az archaikus (népi), a naiv (természe-tes) általában önmagában érték, az újat számtalanszor akkor tekintik értékesnek (s így a magas kultúra részének), ha fölfedezi és követi a régit. Gondoljunk csak a reneszánsz vagy a klasszicizmus eszméjére!A népszerű nézetek szerint a fiatalok „kamu szakokat” végeznek, nem akarnak dolgozni, az „anyuci szoknyája mögé bújnak”, zsebpénzből élnek, nem érték szá-mukra a család, a házasság, de még a tartós párkapcsolatok sem. A felmérések ugyanakkor azt igazolják, hogy a fiataloknak ma is van igénye tartós és tartalmas élettársi kapcsolatokra, később a házasságra. Terveznek gyermeket „vállalni”, még ha a gyermekvállalás kitolódik is. És van igény a személyes kapcsolatokra is, nem csupán virtuálisakra. Azt, hogy az ifjúság a saját útját (végső soron önmagát) keresi, hogy a fiatalok ké-sőbb (késleltetve) jelennek meg a munkaerőpiacon, hogy elődeiknél hosszabb ide-ig veszik igénybe a szülői gondoskodást és a szülői ház biztonságát (nyelvi példák erre: mamahotel, papabank, bumeránggeneráció, kapunyitási pánik, partipénzesek, zsebpénzemberek; a jelenség tudományos elnevezése: Pán Péter-szindróma), nem lehet pusztán az igénytelenség és a züllés számlájára írni. Az internet térnyerése, a globalizáció, a kapitalizmus egyes hátrányos következményei összehasonlítha-tatlanul más körülményeket és lehetőségeket teremtettek, mint amilyenek koráb-ban voltak. A követendő trendeknek, valamint az Európai Unió célkitűzéseinek megfelelően a fiatalok sokáig vesznek részt az oktatásban. Az oktatásból kikerül-vén azonban nem jutnak lakáshoz, hosszú ideig nem tudnak biztos egzisztenciát teremteni. Ezért keserű és elgondolkodtató következmény, nem pedig fölpana-szolható képességbeli hiányosság az, hogy „nem állnak a saját lábukra”. A szülők, sokszor a nagyszülők kénytelenek anyagilag támogatni gyermekeiket, unokáikat.

14


Sok esetben a már középkorú, családos gyermekeiket is! Ez az életmód azonban többnyire nem választás, hanem kényszer – később: megszokás.Tény azonban, hogy a szülők ma már inkább megkímélni igyekeznek gyermeke-iket az otthoni (házi, ház körüli) munkáktól, míg régebben természetes jelenség volt az állatokat etető, földet művelő, mosó, mosogató, szemetest kiürítő, esetleg a fiatalabb testvérre vigyázó fiatal. A jelmondat: „Nekik nincs más dolguk, mint hogy tanuljanak.” A média az önmegvalósítást, a karriert és a szingliség kultuszát népszerűsíti. A szülők gondoskodásához hozzászokó fiatalok egy részének von-zó lehet a felelősség áthárítása, az önállótlanság, a kitolódó funkcionális puber-táskor, a kényelem. Ráadásul minél később hagyják el a családi fészket, annál inkább félnek a változástól. Bódi Ferenc szociológus, az MTA tudományos fő-munkatársa Erich Fromm filozófust és szociálpszichológust idézi: „az emberek a kényelem oltárán gyakran föláldozzák a saját szabadságukat”.3 Az is megfigyel-hető, hogy a voltaképpeni generációváltás már nem 30–40, hanem 10 évenként történik. Természetes tehát a kölcsönös meg nem értés (nem kommunikációs értelemben), s az ebből keletkező feloldhatatlan konfliktusok léte. Büki Dániel az internet emlékezetéről beszél, és a laikus számára valóban meg-döbbentő, mi mindent tárolnak rólunk bizonyos cégek azáltal, hogy használ-juk az internetet. Sőt adatok megadása nélkül, pusztán kattintásaink, az oldalak látogatása, illetőleg a látogatottság gyakorisága révén megközelítőleg képesek megállapítani az életkorunk, a nemünk, lakóhelyünk, érdeklődési körünk, sza-badidős tevékenységeink, sőt akár azt is, hogy jobb- vagy baloldaliak vagyunk-e. Eric Emerson Schmidt, a Google Inc. korábbi vezérigazgatója azt mondta: „Az internet az első dolog, amit az ember épített, s amit mégsem ért. Ez a valaha volt legnagyobb kísérlet az anarchiára.” Bár az első állítás vitatható, utóbbival egyet kell értenem. Ha a különböző kommentárokra (kommentekre) és fórumbejegy-zésekre gondolunk, rá kell jönnünk arra: ma már olyan vélemények ütközhet-nek, amelyek korábban soha nem találkoztak volna, mégpedig azért, mert azok képviselői nem tudtak és/vagy nem akartak volna érintkezni egymással. Egy-egy internetes felületen kibontakozó, tudományos kérdésről szóló vitában a tudós és a laikus véleménye egyenrangú, mindkettejüké csupán egy a sok közül. Ez pedig alapvetően megváltoztat(hat)ja a kollektív emlékezetet, és kedvez a történelem-hamisítások és a szélsőséges eszmék terjedésének. Ezen kívül szó esik az egyetlen főből álló célközönségre alkalmazott harmadik kommunikációs modellről, vala-mint a személyre szabott műsortartalomról és internetről.Pölcz Ádám személyes hangú elmélkedésében egy ismeretlen norvég férfiról ír, aki elveszítette emlékezőképességét. Bemutatja Kaspar Hausert, a 19. századi, titokzatos talált gyermeket, akiről az hírlik, hogy a badeni nagyherceg leszárma-

3 Durkó Anett: Mamahotel: beláthatatlan következményei lehetnek. http://mno.hu/belfold/mamahotel_belathatat-lan_kovetkezmenyei_lehetnek_-168636 (2014.08. 14.).

15


zottja lehetett, s különböző összeesküvés-elméletek születtek személyével kapcso-latban. Az eszmefuttatás jelentős részében az emlékezés és a retorika kapcsolatát fejtegeti, kiváltképp a mnemotechnikát, az emlékezés mesterségét, művészetét, az emlékezést segítő módszert, s ennek alapját: a mnemonikus palotát. Bagó Sarolta Kostyál Katalinnal, a Rogers Akadémia mentorával, valamint Sza-bó Pap Edittel, a budapesti Móricz Zsigmond Gimnázium magyartanárával készített interjújában a hagyományos, frontális, lexikális tudást megkövetelő, valamint a kompetencia alapú, interaktív, készségfejlesztő pedagógiai módsze-reket hasonlítja össze. Az egyik a „mi”-t, a másik a „hogyan”-t hangsúlyozza, míg egyik az adatokra és információkra mint elsajátítandó tudásra, a másik az összefüggésrendszerek felállítására, ezek láttatására és a módszer elsajátítására összpontosít. A szerző kitér az auditív, vizuális és kinesztetikus tanulási típusra, az elmetérképre és a „reneszánsz pók”-ra. Talán választ kapunk arra is: lehet-e az oktatás élményközpontú?

*

Köszönettel tartozom a Bolyai Önképző Műhely szerzőinek, akik meglévő köte-lezettségeiken túl vállalták ennek a kötetnek az elkészítését, gondolataik és kuta-tási eredményeik írásos formába öntését, valamint publikálását. Külön meg kell köszönnöm a Bolyai Önképző Műhelyen kívüli, tudós szerzők hozzájárulását tanulmányaik, előadásszövegeik másodközléséhez – név szerint: Balázs Gézának, Gyáni Gábornak, Holló Gábornak, Perczel Forintos Dórának és Voigt Vilmosnak. Természetesen munkájuk eredeti megjelentetőjének hoz-zájárulása nélkül szövegeik nem kerülhettek volna e kötetbe; így köszönöm a L’Harmattan Könyvkiadó, az Eötvös Kiadó, a Vajdasági Magyar Művelődési In-tézet, valamint Miklósi László, a Történelemtanárok Egylete oktatási, civil por-tálja (www.tte.hu) főszerkesztőjének szíves hozzájárulását. Végezetül pedig köszönöm a Bolyai Műhely Alapítványnak, mindenekelőtt Ba-lázs Gézának, a Bolyai Önképző Műhely ügyvezetőjének, hogy mindvégig támo-gatta és megjelentette e kötetet.

Budapest, 2014. augusztus 14.Szűcs Gábor

KOLLEKTÍV TRAUMÁK

17

Perczel Forintos Dóra - Nem a felejtés gyógyít, hanem az emlékezés

Perczel Forintos Dóra

Nem a felejtés gyógyít, hanem az emlékezés *

Kognitív pszichoterápia a traumák feldolgozásában

1. BevezetőEbben a tanulmányban a klinikai pszichológia klasszikus témáján, a traumatizá-ció kérdéskörén keresztül szeretném röviden bemutatni a huszadik század fontos, új szemléletet megjelenítő pszichoterápiás irányzatát, a kognitív pszichoterápiát. Hogyan segítették elő a traumakutatások ennek az összetett, sokszor nagyon fájdalmas és megrendítő jelenségnek a mélyebb megértését, és hogyan vezettek terápiás optimizmushoz hatékony intervenciós lehetőségek kidolgozása révén? A trauma témája felöleli a poszttraumás stressz betegség, a súlyos rekurrens ma-jor depresszió, a borderline személyiségzavar és egyes schizoform pszichózisok területét, de túlmutatva a pszichiátria területén fontos támpontokkal segíthe-ti a súlyos testi, például daganatos betegségekkel való megküzdést is. Először a poszttraumás stressz betegség (PTSD) kognitív modelljének rövid bemutatásán keresztül tárgyaljuk a traumatizáció problematikáját, majd a borderline szemé-lyiségzavar kezelésére kidolgozott dialektikus viselkedésterápiát.

2. A kognitív terápia történeteA modern pszichoterápiák sokszínű palettáján széles körben elterjedt a kognitív viselkedésterápia vagy röviden kognitív terápia, amelyet Aaron Beck alapított az 1970-es évek elején. A huszadik század második felében szükségessé vált a pa-radigmaváltás a pszichológiában és a pszichoterápiában is, mert a legfontosabb irányzatok megválaszolatlan kérdésekkel találták magukat szemben. A hagyo-mányos pszichoanalízis felé a következő kérdés irányult: miért maradnak fenn gyakran a tünetek a tudattalan késztetések tudatosítása vagy a lelki élet dinami-kájának megértése és értelmezése után? Freud és a dinamikus iskolák alapvető hatása elvitathatatlan az emberi személyiség működésének megértésével kap-csolatban, azonban az elmélet érvényességét és a pszichoanalitikus módszer ha-tékonyságát kevéssé támasztják alá tudományos vizsgálatok (Weishaar 1993).

* A tanulmány eredeti megjelenési helye: Császár-Nagy Noémi–DemeTroviCs Zsolt–vargha András (szerk.): A klinikai pszichológia horizontja. Tisztelgő kötet Bagdy Emőke 70. születésnapjára. Budapest: L’Harmattan. 2011. 489–506. A rövid összefoglaló szerint a könyv „nem csupán tisztelgés Bagdy Emőke professzor asszony előtt, hanem tankönyv is, amelyben megtalálhatók a klinikai pszichológia hagyományos területeit bemutató írások, a klinikai pszichológia magyarországi jelenét és múltját felvázoló fejezetek, valamint a klinikai és az egészség pszichológia kurrens kutatásairól tájékoztató tartalmas összefoglalók”.

18


A század másik nagy irányzata, a tanuláselmélet kérdése pedig így hangzott: valóban minden viselkedés közvetlen tanuláson alapul-e, ha nem, milyen más tényezők befolyásolják a magatartást? A személyiség működésének és a bonyo-lult pszichológiai folyamatoknak pusztán a tanulást hangsúlyozó behaviorista szemlélete túlságosan leegyszerűsítő volt a tudományos pszichológia számára. A kognitív pszichoterápia konstruktivista megközelítése olyan személyiség képét vázolja fel, aki képes és tud felelősséget vállalni önmagáért és a döntéseiért, aki képes arra, hogy megértse pszichés problémáinak hátterét, valamint tud energiát mozgósítani a változtatásra, ezért nagymértékben épít az egyén felelősségvállalá-sára életének alakulásában, jobbra fordításában. Eszerint a mentális problémák nem pusztán tudattalan (és ezért nehezen megközelíthető) késztetések, geneti-kai (és ezért megváltoztathatatlan) okok vagy kizárólag jutalmazás és büntetés hatására (radikális viselkedésterápia) formálódnak, hanem a személyiségfejlődés során elsajátított diszfunkcionális viszonyulások, attitűdök, maladaptív sémák, illetve ezek következtében a helyzetek félreértelmezése révén alakulnak ki. Pszichés zavarok esetén zavar támad a személy helyzetértelmezése és a realitás között: az illető sajátos módon, fokozott szubjektivitással, sokszor a valóságtól nagymér-tékben eltérő módon, torzítva értelmezi a helyzeteket (korábbi tapasztalatainak függvényében), és ez fokozott emocionális reakciókat, maladaptív viselkedést vált ki (Beck 1976, 2000). Jellegzetes példa erre a depressziós egyének pesszi-mista, negatív „fekete-fehér” gondolkodása: ha valaki például nem teljesíti ké-résüket, akkor azt személyiségük teljes, százszázalékos elutasításának tekintik, s érthető módon ettől teljesen elkeserednek (Beck 2002, Perczel Forintos 2005). Kognitív pszichoterápia segítségével az egyén képes ezeket a diszfunkci-onális viszonyulásokat felismerni, átértékelni és adaptívabb viszonyulást kiala-kítani, ami a negatív érzelmi állapot és a pszichés szenvedés oldódásához vezet. A kognitív terápia általános jellemzőiről és módszereiről számos helyen lehet olvasni magyarul is, ezeket itt most nem tárgyaljuk (Tringer 1986, 1993, Ey-senck–Keane 1997, Perczel Forintos 1997, 2005, Perczel–Mórotz 2010, Tölgyes 2000, Mórotz–Perczel Forintos 2005, Beck–Freeman–Davis, 2005, Young 2010).

3. A trauma meghatározásaFreud munkássága óta a trauma és a traumatizáltság fogalma központi jelentő-ségű a pszichés problémák megértésében, illetve terápiájában; olyan eseménye-ket értünk rajta, amelyek megrázó hatással vannak az egyén életére, önképére, világképére, kapcsolatrendszerére, valamint mentális egészégére. A poszttraumás stressz betegséget az különbözteti meg a többi szorongásos za-vartól, hogy a megszokott mindennapi tapasztalattól eltérő, pszichológiailag traumatikus eseményt (például fizikai bántalmazás, katasztrófák, terrortámadá-

19


sok, súlyos balesetek, nemi erőszak) követően alakulnak ki a jellegzetes tünetek. E tanulmányban a trauma fogalmát a DSM-IV definíciója szerint használom, miszerint a „személy (1) olyan eseményt élt át vagy olyannak volt tanúja, vagy olyannal szembesült, amelyben valóságos vagy fenyegető haláleset, súlyos sé-rülés vagy a saját vagy a mások testi épségének veszélyeztetése valósult meg, és (2) a személy erre intenzív félelemmel, tehetetlenséggel vagy rémülettel reagált” (DSM-IV 2001: 41). A tünetek közé tartozik az esemény ismételt, akarattól füg-getlen átélése, hiperaktív reakciókészség, érzelmi dermedtség és az eseményre emlékeztető stimulusok (beleértve a gondolatokat is) kerülése. A traumatizáló élményt közvetlenül követő időszakban sokan legalább néhányat átélnek e tüne-tekből: nagyrészt néhány héten vagy hónapon belül gyógyulnak, azonban jelen-tős csoportjukban a tünetek gyakran évekig is fennmaradnak (Krystal–Ben-nett et al. 1995, Rothbaum–Foa–Riggs–Murdock –Walsh 1992). A poszttraumás betegség kezelése első pillantásra nagyon egyszerűnek tűnhet, hiszen a trauma bekövetkezésének tudatában van a személy, már megtörtént és befejeződött az esemény, nem kell feltárni, hiszen egyértelmű, hogy ezzel össze-függésben alakultak ki a tünetek. De rejtély, hogy miért maradnak fenn a pana-szok: a szorongás, a rémálmok, az elkerülő viselkedés? Továbbá miért a trauma elmúltával és miért nem mindenkinél alakul ki PTSD? És miért csak hosszú idő elteltével, késleltetve (Yule 1999)?

4. Mi történik a traumatizáció során?Ehlers és Clark (2000) elméleti összefoglaló cikkükben részletesen elemezte a traumatizáció pillanatában lezajló, valamint a traumát követően működésbe lépő kognitív folyamatokat. Feltételezték, hogy a traumatikus élmény legfeszül-tebb pillanataiban az agy a szokványos fogalmi feldolgozástól eltérő, úgynevezett adatvezérelt információfeldolgozásra vált át (Ehlers–Clark 2000: 331–332). Egyes áldozatokat a trauma átélése közben teljesen elárasztanak a szenzoros be-nyomások. A kontextuális feldolgozás szintje határozza meg az emlékkép mi-nőségét. A konceptuális feldolgozás gyengeségének és az adatvezérelt feldolgo-zás túlsúlyának tulajdonítják a PTSD legszembetűnőbb és legkínzóbb tünetét: a traumával kapcsolatos emlékképek, az úgynevezett flashback emlékek kontrol-lálhatatlanul ismétlődő visszatérését. Előfordulhat, hogy a beteg nincs is tuda-tában a flashback emlék felidézését kiváltó ingernek, így váratlanul és számára megmagyarázhatatlanul törnek rá újra és újra a kínzó emlékképek. Elképzelhető továbbá az is, hogy a beteg csak a kellemetlen érzelmi állapotot éli át, de nincs tisztában azzal, hogy ez egy emlék hatására történik. A flashback emlékek a trau-matikus esemény egy részletét jelenítik meg (egy képet, hangot vagy más érzék-leti modalitásban jelentkező élménytöredéket). A flashback emlék, bár a páciens narratív emlékezetébe ágyazódik, mégis minőségileg más jelenség.

20


Ehlers és munkatársai (2004) hangsúlyozzák, hogy a flashback emlék nemcsak a megfogalmazás, hanem az élmény szintjén is teljesen jelen idejű. Mivel az em-lék rendszerint a teljes élmény egy olyan momentumát emeli ki, amelyben a ve-szély igen tisztán tudatosult az áldozatban, az emlék minden visszatérésével újra ugyanazt a veszélyérzetet és rémületet éli át a jelenben. A páciens érzései olyan erősek lehetnek, hogy átmenetileg elveszítheti a külvilággal való kapcsolatát, és a flashbacket valóságnak élheti meg. Mindez megakadályozza, hogy a traumát múltbeli eseményként élje meg, és túllépjen rajta, ehelyett „megreked a pillanat-ban” (Perczel Forintos 2000).A flashback emlékek jellegzetesen időbeli, valamint logikai kontextusukat elve-szített emléktöredékek, ezért igen nehezen befolyásolhatók. Nem meglepő, ha a betegek mindent megpróbálnak megtenni azért, hogy elkerüljék a traumával kapcsolatos emlékek előfordulását. Erre szolgál a gondolatelnyomás mechaniz-musa, amely Wegner (1992) modellje szerint kettős természetű: egyfelől moni-torozza a tudatot, hogy feltűnik-e olyan kép, gondolat, amely összekapcsolható a traumával; és ha igen, megpróbálja elterelni erről a figyelmet. A folyamat önma-gában paradox, hiszen a gondolatok elnyomásához előbb észre kell venni azokat. Így nem is meglepő, hogy számos vizsgálatban igazolták: a gondolatelnyomás inkább növeli az emlékek betörésének gyakoriságát (Wegner 1992).További kognitív elkerülő mechanizmus a disszociáció jelenségköre, amely ma-gában foglalja a derealizációt, deperszonalizációt és az érzelmi kiürülést. Cél-ja a gondolatelnyomáshoz hasonlóan a személyiség megvédése a trauma által okozott stressztől, szenvedéstől. A disszociáció a trauma átélése során is nagy valószínűséggel bekövetkezik, ami magyarázza a traumatikus emlékek törede-zettségét, valamint a fogalomvezérelt információfeldolgozásról az adatvezérelt feldolgozásra való átkapcsolást is. Különösen valószínű az adatvezérelt feldolgo-zás a gyermekkori traumatizáció esetén, amikor az áldozat jóval kevésbé képes fogalmat alkotni arról, ami történik vele, mint felnőtt korban. Így érthető, hogy a gyermekkori bántalmazás miért hajlamosít olyan nagy arányban disszociatív zavarokra, sőt pszichózisra (Bogár–Perczel Forintos 2007).

5. A poszttraumás stressz betegség kognitív modelljeA poszttraumás zavar kialakulását és fennmaradását magyarázó kognitív elmé-letek annak az ellentétnek a leírására törekedtek, ami a traumának a megszo-kott tapasztalattól eltérő élménye, az egyénnek önmagáról és a világról alkotott képe között áll fenn, s amelynek következtében az illető nem képes feldolgozni a traumatikus eseményt (Ehlers–Clark 2000). Az elméletek közös vonása, hogy mindegyik feltételezi, hogy az egyén korábbi élményeinek mentális reprezentá-cióival vesz részt a traumatikus helyzetben. Ezek tehát az önmagáról, másokról és a világról előzetesen kialakult hiedelmek, sémák, attitűdök. A trauma olyan

21


életesemény, amely egyrészt nem ignorálható, másrészt nem összeegyeztethető a korábbi tapasztalatokkal, ezért a személy nem képes saját korábbi élményei közé beilleszteni, azaz feldolgozni. A kognitív elméletek szerint a traumatikus élmény integrálásának kísérlete járul hozzá ahhoz a színes jelenségvilághoz, ami a poszttraumás stressz zavart jellemzi (Dalgleish–Power 1999). Ennek a nor-malizáló szemléletnek a fényében a kognitív pszichológia a PTSD-t nagymérték-ben funkcionálisnak tekinti, a traumatikus élmény feldolgozására tett folyama-tos próbálkozásnak (Ehlers–Clark 2000). A feldolgozás sikeres, ha a trauma élménye integrálódik a meglevő kognitív struktúrákba (attitűdök, hiedelmek közé, értékrendbe). Ilyenkor a személy képes összeegyeztetni a trauma élményét („másképp kellett volna reagálnom”, „én is ember vagyok”, „én sem vagyok ki-vétel”) vagy azt, ha az említett struktúrák rugalmasan változnak („csoda, hogy megúsztam”). Amennyiben az egyén nem képes az új, traumával kapcsolatos élményeket összhangba hozni korábbi – önmagáról, a világról alkotott – hie-delmeivel, meggyőződéseivel vagy attitűdjeivel („igazságtalan, hogy ez történt velem”, „nem fair”, „mért éppen én?”), akkor a feldolgozás sikertelen (Foa–Mol-nar–Cashman 1995). Ezt jelzik az emlékezeti zavarok, az emléktöredékek, a flashback emlékek, a kognitív elkerülés (nem gondol rá, nem beszél róla), továb-bá az elkerülő magatartás (nem megy a helyszínre, többé nem ül a volánhoz).A fentiek alapján PTSD tehát akkor alakul ki, ha a személyek a traumatizáló élményt vagy következményeit oly módon dolgozzák fel, ami súlyos jelen ide-jű fenyegetettség érzéséhez vezet. A jelen idejű fenyegetettség érzését intruzív élmények és egyéb újra átélési tünetek, hiperaktív reakciókészség, szorongás és további érzelmi válaszreakciók kísérik. A vélt veszély egyúttal viselkedéses és kognitív válaszok sorozatát motiválja, melyek arra irányulnak, hogy rövid távon csökkentsék az érzékelt fenyegetettség és kellemetlenség érzését, de olyan következményekkel járnak, amelyek a kognitív változást megakadályozzák és ezáltal fenntartják a betegséget. A jelen idejű fenyegetettség érzését az idézi elő, hogy a személyek (diszfunk-cionális módon) elfogadhatatlannak értékelik a traumát és következményeit, s ennek következtében maladaptív módon próbálnak megküzdeni a traumával, ami a panaszok fennmaradásához vezet. Egyrészt túláltalánosítva, az egyén a mindennapi normális történések sorozatát veszélyesebbnek élheti meg a való-ságosnál, másrészt a további katasztrófák bekövetkezésének valószínűségét ál-talánosan felnagyíthatja abból kiindulva, hogy vele, s nem másokkal történt katasztrófa, s ebből arra következtet, hogy „vonzom a bajt” vagy „mindig velem történnek rossz dolgok”. Ez nemcsak félelmet kelt, hanem elkerülő magatartás-hoz is vezet, amely fenntartja a túlzott félelmet. Gyakori példa az autóvezetés elkerülése forgalmi baleset után (a jövőbeni balesetektől való irreális félelem miatt) vagy a társasági élet súlyos beszűkülése szexuális erőszakot követően. To-vábbá hosszú távon fenyegető következményei lehetnek annak is, hogy az egyén

22


hogyan érezte magát vagy hogyan viselkedett a traumatikus esemény közben. Például egy asszony szexuális izgalmat érzett különösen hosszú nemi erőszak során, amit számára visszataszító titkos vágy jeleként értékelt.A trauma szenzoros komponensei nagyon erősen aktiválhatják a korábbi él-ményre adott érzelmi válaszreakciókat. Egy BKV-ellenőr betegünket kétszer is csúnyán megverték. Az első alkalommal négy hét betegállomány után elkezdett dolgozni, önállóan megküzdött szorongásaival. Amikor másodszor is bekövet-kezett a támadás, már nem tudott megküzdeni a fenyegetettséggel és a rátörő (intruzív) emlékekkel, így kialakult a PTSD. Intenzív emocionális, így poszttraumás állapotokban a betegek nagy része a ne-gatív érzelmek egész skáláját éli meg a helyzet jelentésétől függően (Beck 1976). A vélt veszélyt jelentő értékelések félelemhez vezetnek („sehol sincs biztonság”), az igazságtalansággal kapcsolatos értékelések haragot váltanak ki, a traumatizáló eseménnyel kapcsolatban az egyén felelősségét felvető értékelések bűntudatot kelthetnek („én voltam a hibás”) vagy szégyent válthatnak ki („megvetendőt tet-tem”). A veszteségre vonatkozó értékelések pedig szomorúságot okoznak („az életem sohasem lesz ugyanaz többé”). Ezek az emocionális válaszreakciók szin-tén a jelen idejű fenyegetettség érzését tartják fenn.

6. Terápiás lehetőségekAhhoz, hogy a traumatizált egyének állapotában változás következzen be, a te-rápiának három fő területre kell kiterjednie: a traumához való diszfunkcionális viszonyulás („sehol sincs biztonság”, „ez megbocsáthatatlan”) megváltozásának elősegítésére, a maladaptív (elkerülő) viselkedésmódok feladására és a trauma integrálására, azaz elfogadására.A fentiekből következően a traumatikus élmény emocionális feldolgozásához és in-tegrációjához nélkülözhetetlen az elkerülés megszüntetése ingerexpozíció (a trauma élményével való szembenézés) révén és szupportív kapcsolatok segítségével (Eh-lers–Steil 1995). Az ingerexpozíciónak több formája lehet, például az esemény ala-pos végiggondolása, emlékezeti felidézése, a helyszínre való visszatérés vagy egysze-rűen csak beszélgetés róla. Az expozíció fontossága és hatása a modellből következik, mert lehetővé teszi, hogy a személy biztonságos közegben szembesüljön a traumával és átértékelje a trauma élményét (amely aktuálisan nem egyeztethető össze a személy világképét reprezentáló magasan szervezett kogníciókkal: „igazságos” vagy „igazság-talan”-e a világ, „tudnia kellett volna előre, hogy mi fog következni” versus „nem láthat a jövőbe”). A pszichoterápiában érvényesülnek a biztonság, kontrollálhatóság, kiszámíthatóság magasan szervezett reprezentációi, és lehetővé válik a trauma szo-katlan rendellenességként, anomáliaként való értelmezése mindamellett, hogy a ko-rábban kialakult valóság-, és jelentésreprezentációk érvényesek maradnak.

23


Az ingerexpozíciós helyzetben a traumával kapcsolatos tünetek csökkenésé-nek másik módja az információ és a félelem automatizmus közötti asszociatív kapcsolatok gyengülése az expozíció hatására (Foa–Kozak 1986, Foa–Me-adows 1997). Ha a félelem gyengül, akkor az egyén a traumával kapcsolatos információkat be tudja illeszteni a memóriába. Mivel krónikus PTSD-betegek igen rigid sémarendszerrel rendelkeznek, az ő esetükben hatékonyabb a kognitív megközelítés, azaz a merev, diszfunkcionális hiedelmek átdolgozása adaptívabb, funkcionálisabb attitűdökké (például: „képesnek kell lennem arra, hogy mindig mindent kontrolláljak” helyett „vannak dolgok, amelyek tőlem függetlenül kö-vetkeznek be és nem kontrollálhatók”). A fentiekből következik, hogy a PTSD kognitív viselkedésterápiás kezelésében nagy hangsúlyt kapnak az ingerexpozíció különféle formái (imaginatív, reális) mellett a kognitív átstrukturálás. A poszttraumás állapot súlyosságának felmérését és a terápiás célkitűzések megfo-galmazását követően pszichoedukáció a második lépés. Ennek az intervenciónak az a célja, hogy megismertessék a beteget a PTSD jellemzőivel, valamint azzal, hogy érzései, panaszai (tehetetlensége, kétségbeesése, elkerülő viselkedése) tel-jesen érthetők (azaz normálisak, mások is hasonlóan reagálnak ilyen helyzetek-ben), ha tekintetbe vesszük, milyen tragédia történt vele. Ezt viselkedésterápiás lépések követik, amelyek célja az, hogy elősegítsék a mindennapi élethez való visszatérést, a visszahúzódó magatartás feloldását és apró életmódbeli változtatá-sok megvalósítását (pl. kapcsolatok újrafelvétele, otthoni rutin elvégzése). A terá-pia negyedik szakaszának célja az, hogy a trauma ismételt, többszöri átbeszélése révén feltárják a maladaptív megküzdési stratégiákat fokozatos ingerexpozíció alkalmazásával (az elkerült helyzetekkel, érzésekkel, szagokkal való találkozás imaginatív vagy reális formában, amikor gyakran felelevenednek elfelejtett rész-letek). Végül a terápia utolsó szakasza a kognitív átstrukturálás, a lege artis kog-nitív terápia módszereivel. A terapeuta célja, hogy megértse, mi gátolja a trauma feldolgozását és mi annak a jelentése. Ehlers és Clark egy megkéselt férfi példáját említi, aki nem merte elhagyni otthonát, s azzal vádolta önmagát, hogy jobban kellett volna küzdenie nála idősebb támadója ellen. A bírósági tárgyalások csak megerősítették ebben. A terapeuta kérdéseire, hogy mi szól hiedelme ellen, fel-hozta, hogy „a földön feküdtem, amikor megkéselt”, „egy ismerősömmel is ez történt, pedig ő aztán nem gyenge”, „s ha jobban küzdöttem volna, talán még súlyosabban megsebesített volna”. Végül a páciens arra jutott, hogy „egyre in-kább azt gondolom, hogy értelmetlen lett volna egy éles pengével viaskodni”. A diszfunkcionális jelentés (miszerint meg kellett volna oldania a helyzetet) meg-változásával a páciens megkönnyebbült, bűntudata és önvádja lecsökkent, majd megszűnt. (További példákra l. 1.táblázat). A terápia utolsó szakaszában az elke-rülő viselkedés feladására fókuszálnak a kognitív átstrukturálással összhangban.

24


1. tábázat Kognitív átstrukturálás a traumák feldolgozásában

Helyzet

Mit csináltam

?ÉrzésM

it éreztem?

Mennyire volt rossz (%

)?

Negatív

Autom

atikus G

ondolatok (NA

G)

Mi futott át a fejem

en, m

ielőtt rosszul kezdtem

érezni magam

?

Bizonyíték, hogy

ez igaz

Bizonyíték, hogy

nem

100%-ig igaz

A N

AG

átértékeléseH

ogyan válaszolom

m

eg az

automatikus

gondolatot?

Érzés újraértékeléseH

ogyan változott az ér-zésem

(%)?

Buszvezetés közben

nekijött egy

autó, az autó utasai m

ind m

eghaltak. (Ő

t, a

sofőrt a

tárgyaláson felm

entették.)

Düh 100%

Elkeseredés 100%Idegesség 75 %

Én vagyok a hibás, meg

kellett volna tudnom ol-

dani a helyzetet.(perszonalizáció,

„kell” állítás)

Nem

tudtam „eltűnni”

az útról. Teljesen lehúzódtam

, sőt leálltam

.H

a jobban lehúzódok, a busz utasait veszélyez-tetem

. A vizsgálat kim

u-tatta, hogy m

indhárom

utas „be volt lőve”.

Rettenetes érzés

még

mindig, hogy ott vol-

tam,

de ennél

többet nem

tehettem. M

egtet-tem

minden tőlem

tel-hetőt.

Megkönnyebbülés

Elkeseredés 40%Idegesség 30%

Mentőápoló fiú, villa-

mos nekim

ent a men-

tőnek, csoda,

hogy túlélte. Egy hónapot volt kórházban, azó-ta nem

mer m

entőbe ülni, se villam

osra.

Félelem,

rettegés 100%Idegesség 70 %D

üh 70%

Soha nem leszek túl ezen,

soha nem fogom

elfelej-teni.(túláltalánosítás)Soha nem

fogok tudni m

entőbe ülni. (jövendő-m

ondás, túláltalánosítás)

Állandóan ez jár a fe-

jemben,

lepergett az

egész életem.

Csak

apósa autójába

mer beülni.

Otthon elég jól vagyok,

elvégzem a házim

unkát, akkor nem

jut eszembe

a baleset.Barátnőjével 1-2 m

egál-lóra fel m

er szállni a vil-lam

osra.

Túléltem a balesetet, sa-

ját lábamon tudok járni,

ez már egy csoda. Idő

kell ahhoz, hogy feldol-gozzam

, s nem kell elfe-

lejtenem.

Félelem, rettegés 20%

Öröm

Idegesség 40 %D

üh 10%Bizakodás

(50 éves nő, depresz-sziós.)A

nyja leadta vidékre nagyszülőkhöz 3 éves korában, ők nevelték.

Düh 99%

Elkeseredés 100%Fölösleges vagyok, útban voltam

neki.(negatív szűrés)M

ár akkor sem szeretett.

Most sem

szeret. (túlálta-lánosítás)

Anyám

ma is folyton

kritizál. A

nővéremet nem

adta le, őt jobban szereti.

Anyám

egyedül

nevelt m

inket, nagyon szegény volt (az apa m

eghalt a beteg egy éves korában). A

férjem és a gyerekeim

szeretnek. Becsül a főnö-köm

is.

Anyám

vsz.

csak így

tudta megoldani a hely-

zetet.Lehet, hogy ez volt a jobb m

egoldás, nem volt

más segítsége.

Düh 0%

Elkeseredés 40%M

egbocsátás

25


A PTSD kognitív terápiája annyiban tér el a más zavaroknál alkalmazott stan-dard módszerektől, hogy a traumatikus élmény felidézése érdekében szinte el-kerülhetetlen az imaginatív módszerek használata az emlékezeti hézagok kitöl-tése, a jelentés megértése és az elkerülés csökkentése miatt. Elképzelhető, hogy ez értetlenséget vált ki egyes terapeutákból, hiszen látva a páciens szenvedését maguk is legszívesebben elkerülnék a témával való foglalkozást. A traumatikus élmény elhárítása azonban negatív modellt nyújt a beteg számára és az elkerülő – a poszttraumás állapotot fenntartó kóros – viselkedés megerősödését vonja maga után. Fontos szem előtt tartanunk, hogy a páciensnek csak akkor van esé-lye változni, illetve változtatni, ha a terápia biztonságos, elfogadó, bizalommal teli közegében képes szembenézni félelmeivel és azoknak eltúlzott, felnagyított jellegével. (Részletesen a modellről és a terápiáról l. Foa–Rothbaum 1998, Yule 1999, Perczel Forintos 2000, 2010).

7. Dialektikus viselkedésterápia A traumatizáció a borderline személyiségzavar kialakulásában is központi je-lentőségű. Linehan adatai szerint (2010) a borderline betegek mintegy 75%-a élt át valamilyen szexuális abúzust. Sansone, Wiederman és McLean (2008) 120 borderline páciens élettörténetét elemezve valamivel alacsonyabb arányokat találtak: a betegek 62,5%-a szenvedett el érzelmi abúzust, 58,3%-a volt szemta-núja agressziónak, 46,7%-a fizikai és 37,5%-a szexuális bántalmazást szenvedett, 28,3% -át fizikailag elhanyagolták. A legtraumatikusabb elutasítást, leértékelést éppen a gyermekkori szexuális bántalmazás jelenti. Nem világos azonban, hogy a bántalmazás önmagában vezet borderline működésmódhoz, vagy a bántalma-zás és a személyiségzavar egyaránt a nagymértékben diszfunkcionális családi környezet hatására jön létre. Noha a poszttraumás állapotokhoz képest sokkal súlyosabb zavarról van szó, a trauma feldolgozásában messzemenően alkalmaz-hatók a fentebb ismertetett módszerek.A személyiségzavarok kutatása óriási léptekkel halad előre, különösen a borderli-ne személyiségzavarral kapcsolatban. A szigorú módszertannal nyert empirikus adatok tükrében a borderline betegek kedvezőtlen prognózisával kapcsolatos korábbi vélekedések és az e betegeket övező hagyományos terápiás pesszimiz-mus oldódni látszik. A „nehéz beteg”, a „kezelhetetlen beteg”, a „kezelésnek el-lenálló beteg” mítosza lassan a múlté. A szakemberek reménytelenségét és tehe-tetlenségérzetét az utóbbi 10-15 évben mértéktartó optimizmus kezdi felváltani. Egyrészt a kórlefolyás vizsgálatára irányuló prospektív kutatások jeleznek sokkal gyorsabban bekövetkező és kedvezőbb kimenetet, mint azt korábban gondoltuk, másrészt a pszichoterápiás hatástanulmányok igazolnak jó eredményeket. Ma már bizonyítékokra alapozva kijelenthetjük, hogy számos problématerületen jelentős és tartós tünetredukció érhető el a borderline betegeknél különféle

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed?term=%22Sansone%20RA%22%5BAuthor%5D

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed?term=%22Wiederman%20MW%22%5BAuthor%5D

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed?term=%22McLean%20JS%22%5BAuthor%5D

26


pszichoterápiás kezelések egész sorával, s ebben alapvetően fontos szerepet tölt be a dialektikus viselkedésterápia, amelyet Marsha Linehan (1993) dolgozott ki kifejezetten borderline betegek részére. Örömmel jelezzük, hogy Linehan vi-lághírű és nagyhatású munkája hazánkban is napvilágot látott (Linehan 2010, 2011).Az egyéni pszichoterápiát és készségfejlesztést is magában foglaló DBT a border-line személyiségzavar dialektikus és bioszociális megközelítésén alapul. A bor-derline személyiségzavar kifejezés bekerült a szakzsargonba, és szinte minden olyan beteg „megkapja” ezt a diagnózist, aki bonyolult problematikájú, falcol és agresszív, tehát akivel nehezen boldogul a klinikus. A pontosság kedvéért azon-ban fontos tudatosítani, hogy a borderline személyiségzavar nyolc diagnosztikai kritériummal rendelkezik, és ezek közül legalább ötnek teljesülni kell a korrekt diagnózis megállapításához. Ezek a következők: kapcsolati és érzelmi instabili-tás, önkárosító impulzivitás, gyenge önkontroll, öngyilkossági fenyegetőzések, identitászavar, krónikus üresség- és unalomérzet, valamint távolságtartó visel-kedés az elhagyástól való félelem ellensúlyozására. Ahogy a neve is mutatja, a DBT dialektikus világszemléleten alapul. A dialek-tikus megközelítés egyik alapelve, hogy a valóságot csak mint egységes egészet, mint egymással összefüggő részekből állót lehet megérteni. Az is alapelv, hogy a valóság nem statikus, hanem ellentétes irányú belső erők eredőjeként jön létre. Ebben a formában a dialektikus megközelítés kompatibilis a pszichopatológia pszichodinamikus konfliktusmodelljével. A borderline kliensekre oly jellemző szélsőséges, illetve dichotóm gondolkodás, magatartás és érzelmi állapot úgy fogható fel, mint képtelenség az ellentétek integrációjára.1. Fontos, hogy a beteg elfogadja magát és ugyanakkor elfogadja a változás szüksé-gességét is. Ez tulajdonképpen minden pszichoterápia alapvető ellentmondása, és fontos, hogy a terapeuta felkészülten tudjon foglalkozni ezzel a kérdéssel. 2. Fontos, hogy a beteg segítséget kapjon, de ha állapota javul, akkor önállóbbá kell válnia. 3. Fontos, hogy a beteg megőrizze személyes integritását, a saját ítélőképességébe vetett hitét, ugyanakkor képes legyen elsajátítani olyan új készségeket, amelyekkel csökkentheti szenvedését (Linehan 2010, Perczel Forintos 2010). A borderline személyiségzavar bioszociális elméleteA bioszociális elmélet legfontosabb állítása Linehan szerint, hogy a borderline személyiségben a központi probléma az érzelemszabályozás zavara, amelynek kialakulásában egyaránt szerepe van a biológiai prediszpozíciónak, a környeze-ti tényezőknek és ezek egymásra hatásának a személyiségfejlődés során (ezért nevezik bioszociális elméletnek). Az elmélet szerint a borderline klienseknek nehézséget jelent érzelmi állapotuk szabályozása. Ezt a szabályozási zavart az érzelmi sérülékenység és a maladaptív, illetve elégtelen érzelmi moduláció okozza.

27


Érzelmi sérülékenységnek nevezi a szerző az emocionális ingerekre való nagyfo-kú érzékenységet és az emocionális izgalmi szint lassú lecsengését. Az elégtelen érzelmi moduláció azt jelenti, hogy az egyén nem képes meggátolni az intenzív affektusok hatására fellépő maladaptív viselkedést, és nem képes a felfokozott izgalmi szint lecsillapítására. Az ember érzelemszabályozásáért felelős rendkí-vül összetett rendszer bármely pontján fellépő működési zavar lehet a biológiai alapja a kezdeti érzelmi sérülékenységnek, valamint az ennek következtében ki-alakuló érzelmi moduláció gyengeségének (Linehan 1993, 2010). Az „érvénytelenítő” környezet szerepe az érzelemszabályozási zavar kialakulásábanLinehan elméletében központi fogalom az ún. „érvénytelenítő környezet”. Az érvénytelenítő környezet meghatározója az a sajátosság, hogy következetlen és inadekvát módon reagál a gyermek személyes tapasztalataira, élményeire. Egy optimális családban az egyéni tapasztalások nyilvános elismerésére gyakran kerül sor. Például ha a gyermek azt mondja, hogy szomjas, a szülők inni adnak neki – ahelyett, hogy azt mondanák: „Nem, nem vagy szomjas, épp most ittál.” Ha a gyermek sír, a szülők vigasztalják, és megpróbálják kitalálni, mi a baja – ahelyett, hogy azt mondanák: „Ne legyél már bőgőmasina!” Ha a gyermek dühös vagy frusztrált, a családtagok általában komolyan veszik, – ahelyett, hogy figyel-men kívül hagynák. Ha a gyermek azt mondja: „nagyon igyekeztem”, a szülők elfogadják – ahelyett, hogy azt mondanák, „nem, nem igyekeztél”. És így tovább. Az optimális családban a gyermek szempontjait figyelembe veszik, meghallgat-ják a véleményét, érzelmeit pedig mint fontos közlést kezelik. A gyermekre rá-hangolódott és a reakcióit elfogadó szülői válasz hatására a gyermek megtanulja elkülöníteni a saját érzéseit mások érzéseitől. Ezzel ellentétben az érvénytelenítő környezet azért okoz problémákat, mert a család tagjai az egyén szempontjainak, hiedelmeinek, gondolatainak és érzelme-inek kommunikálására inadekvát módon reagálnak, azaz vagy egyáltalán nem, vagy éppen sokkal intenzívebben reagálnak, mint egy érzékenyebb, elfogadó kö-zösség tenné. Ennek következtében egyre nő a távolság a gyermek saját tapasz-talásai, illetve az olyan megnyilvánulások között, amelyet a közösség elismer és támogat. Ha tartósan fennáll a különbség a gyermek saját tapasztalásai, illetve a környezet által neki tulajdonított vagy tőle elvárt reakciók között, akkor köny-nyen kialakulhat a borderline személyiségzavarra jellemző identitászavar. Az érvénytelenítő környezet emellett hajlamos arra, hogy hangsúlyt helyezzen az érzelmek kifejezésének kontrollálására, elsősorban a negatív érzelmek kifeje-zésével kapcsolatban. A fájdalom élményét bagatellizálják és gyakran az önfegye-lem hiányának tartják, míg az erős pozitív érzelmeket impulzivitásnak tekintik. Ezenkívül ez a diszfunkcionális környezet gyakran korlátozza és büntetéssel

28


szabályozza a gyermek viselkedését a szóbeli kritikától a fizikai vagy szexuális bántalmazásig. Az érvénytelenítő környezet azzal járul az érzelmi diszreguláció kialakulásához, hogy a saját tapasztalások megbízhatatlanságára tanítja a gyer-meket azáltal is, hogy előírja számára, hogy a többiek reakcióihoz és cselekede-teihez igazodjon. Mindezeken túl, mivel a környezet egyfelől bünteti a negatív érzések kifejezését, másfelől inkonzisztens módon csak akkor reagál a gyermek érzelmeinek közlésére, ha azok felfokozottak, a család olyan érzelmi kommuni-kációt tanít, amely az extrém gátlás és az extrém gátlástalanság között ingadozik.Az érzelemszabályozás zavara a szelfélmény kialakulását és fenntartását is akadályozza. Az érzelmi labilitás a viselkedés bejósolhatatlanságához és kognitív inkonzisztenciához vezet, ily módon megzavarja az identitás kiala-kulását. A hatékony interperszonális kapcsolatteremtéshez stabil szelfélmé-nyre, az érzelemkifejezés spontaneitására, valamint a feszültség toleranciájára van szükség. Mivel az érzelemszabályozás zavara csökkenti a stabil szelfélmé-ny és az érzelmi kifejezőkészség kialakulásának valószínűségét, érthető, hogy a borderline klienseknek kaotikus kapcsolataik vannak. A későbbiekben kialakuló impulzív vagy paraszuicidális viselkedést felfoghatjuk úgy, mint maladaptív, de nagyon effektív szabályozási stratégiát (hiszen az öngyil-kos magatartás rendkívül hatékony módszer arra, hogy a beteg segítséget kapjon a környezetéből, és ezáltal elkerüljön egy érzelmileg fájdalmas szituációt).Az érzelmileg sérülékeny gyermekre tehát katasztrofális hatással lehet a biológiai és környezeti tényezőknek ez a kombinációja, s feltételezhető, hogy meghatározó szerepe van a borderline személyiségzavar kialakulásában.A kognitív viselkedésterápia módosítása borderline személyiségzavar eseténA személyiségzavarban szenvedők esetében szükségessé vált a kognitív terápiás módszertan módosítása és az elméleti alap kiszélesítése. A DBT esetén hangsúlyt kapott (a standard kognitív viselkedésterápiás módszerek alkalmazása mellett) a viselkedés érvényességének elfogadása, a terápiás kapcsolat kulcsfontosságúnak tekintése, valamint a dialektikus szemlélet fontossága. A DBT-kezelés jellegzetessége, hogy a pszichoszociális készségfejlesztő tréninget egyéni terápia kíséri, a páciensnek két terapeutája van. Ez a személyiség működé-sére oly nagymértékben jellemző dichotóm gondolkodás (hasítás) kezelése miatt is fontos (pl. negatív indulatok kezelése), valamint mintát nyújt a páciensnek arra, hogy a különbségek integrálhatók, együttműködés lehetséges. Linehan modelljé-nek alapvető humanisztikus vonása, hogy a páciens megnyilvánulásait nem mint manipulatív viselkedést kezeli, hanem végig a személy fejlődési szándékába és vál-tozási képességébe vetett hitére támaszkodik. Az egész kezelés arról szól, hogy a kliens és a terapeuta team pozitív, együttműködő kapcsolatot tart fenn, a terápiás kapcsolat fontos vonása, hogy a terapeuta következetesen a kliens oldalán áll.

29


A borderline személyiségzavar főbb problématerületeihez illeszkedően Linehan dialektikus viselkedésterápiája és ezen belül a készségfejlesztés pontosan ezekre a területekre irányul. Ezek a készségek a következők: érzelemszabályozási készsé-gek, interperszonális hatékonysági készségek, feszültségtűrési készségek, valamint „tudatos jelenlét” meditációs (mindfulness) készségek. A borderline kliensek igen gyakran identitászavarról számolnak be, valamint arról, hogy nem érzékelik ön-magukat, ürességet éreznek, és nem tudják, kik is ők. Sőt stressz hatására átmene-tileg deperszonalizáció, derealizáció is kialakulhat. Ennek enyhítésére a dialektikus viselkedésterápiában a kliensek alapvető meditációs készségeket tanulnak, ame-lyek segítségével tudatosabban képesek önmagukra reflektálni.

8. HatékonyságvizsgálatokA kognitív viselkedésterápia talán a leginkább kutatott pszichoterápiás módszer: 1986–1993 között 120 randomizált kontrollált klinikai vizsgálat készült, 1997-ben már 325, míg 2010-ben ez a szám elérte a 7300-at (http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed: cognitive therapy and randomized controlled trials kulcsszavakra). A növekedés annak köszönhető, hogy egyre több betegség és problémacsoport esetén alkalmaznak eredményesen és jó hatásfokkal kognitív viselkedésterápiát (Beck 1997, Layard 2006, Salkovskis 2006). Noha számos nyitott kérdés van még, most a metaanalízisek eredményeit szeretnénk ismertetni Butler, Chap-man, Forman és Beck (2006) áttekintő tanulmánya alapján, amelyben a KVT-t közvetlenül más pszichoterápiás eljárással hasonlították össze. Az, hogy adott pszichoterápiás módszer hatékonyabb-e, mint egy másik, élénk vitát és ellenke-zést szokott kiváltani. A nullhipotézis szerint minden pszichoterápia egyformán hatékony. Ez a megállapítás metodikailag azért problematikus, mert gyakran azon a túlzó gyakorlaton alapul, amely egyetlen metaanalízisben tekinti át az összes megbetegedés mindenfajta kezelését, s ezáltal veszélybe kerülnek az egyes betegségekre vonatkozó speciális terápiák közötti valódi különbségek. Butler és munkatársai számos metaanalízis eredményeit felhasználva a hatékonyság problémáját áttekintették abból a szempontból, hogy 1. mennyire hatékony a KVT más terápiás formákkal összehasonlítva, 2. milyen megbetegedésekben és 3. mennyire tartós a hatása más kezelésekhez képest.Összegezve az eredmények a következő képet mutatták (Butler–Chapman–Forman–Beck 2006, részletesen l. Perczel Forintos 2011): a kognitív te-rápia nagymértékben hatékony felnőtt és serdülőkori unipoláris depresszió, generalizált szorongás szindróma, pánikbetegség agorafóbiával vagy anélkül, szociális fóbia, PTSD, gyermekkori depresszió és szorongásos megbetegedések kezelésében. Továbbá bulimia kezelésében is nagyfokú javulást hozott (falási rohamok és önhánytatás gyakoriságának csökkenése), és szignifikánsan hatéko-nyabb, mint a farmakoterápia. Emellett a KVT mérsékelten volt hatékony (ES

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed

30


= 0,62) a vizsgálatok alapján párkapcsolati problémák, impulzuskontroll, gyer-mekkori szorongásos megbetegedések és krónikus fájdalom szindróma esetén.A bordeline személyiségzavar kezelését illetően a dialektikus viselkedésterápia hatékonyságát vizsgálta a legtöbb kutatás, négy különböző kutatócsoport által folytatott 9 randomizált kontrollált vizsgálat bizonyítja a módszer hatékonyságát (Linehan–Heard–Armstromg 1993). Más kezelésekkel szembeni előnye első-sorban a súlyos önsértő viselkedések és a szerhasználat egy év alatt bekövetkező csökkenésében többször is igazolást nyert (Verheul et al. 2005), az elért ered-mények az utánkövetés során is fennmaradtak. Szigorú kontrollfeltételek esetén is igazolódott a DBT hatásossága a szuicid viselkedésformák jelentős csökkené-sében: ha a kontrollcsoport tagjait az öngyilkosság kezelésére specializálódott, elismert szakértők kezelték, a DBT-csoport tagjai akkor is csupán fele akkora va-lószínűséggel követtek el öngyilkossági kísérletet, mint a kontrollcsoport betegei (Linehan et al. 2006). Az is beigazolódott, hogy a DBT-ben részesülő súlyosan, krónikus módon önsértő betegek ritkábban igényelnek kórházi felvételt, és ön-gyilkossági kísérleteik kisebb egészségügyi kockázattal járnak. Ez nagyon fon-tos eredmény, mert a borderline betegek öngyilkossági veszély miatt kerülnek a leggyakrabban kórházba, a DBT pedig ezt megelőzve, ambuláns keretek között szolgálja e problémák megoldását. Reméljük, hogy a fiatal klinikai pszichológusgeneráció elkötelezett lesz mind a betegek korszerű ellátásában, mind a szakmai megújulásban, amelynek lehetősé-ge nyitva áll a hatékony pszichoterápiás módszerek alkalmazása révén.

31


IrodalomAjtay Gyöngyi – Petruska Éva – Hegyi Nóra – Perczel Forintos Dóra 2008. A háziorvosi

szolgálatban megforduló személyek reménytelenségének vizsgálata. Psychiatria Hungarica 1: 34–42.

Beck, Aaron T. 1976. Cognitive Therapy and the Emotional Disorders. New York: Penguin Books.

Beck, Aaron T. 1997. The past and future of cognitive therapy. Journal of Psychotherapy Practice and Research 6: 276–284.

Beck, Aaron T. – Emery, Gary – Greenberg, Ruth L. 1999. A szorongásos zavarok és fóbiák kognitív szemlélete. Budapest: Animula.

Beck, Aaron T – Freeman, Arthur – Davis, Denise D. 2009. A személyiségzavarok kognitív terápiája. Budapest: Animula.

Beck, Aaron T. – Rush, A. John – Shaw, Brian F. – Emery, Gary 2002. A depresszió kognitív terápiája. Budapest: Animula.

Beck, Judith S. 2002. Kognitív terápia kezdőknek és haladóknak. Budapest: Magyar Viselkedéstanulmányi és Kognitív Terápiás Egyesület (VIKOTE).

Bogár Krisztina – Perczel Forintos Dóra 2007. Trauma és pszichózis. Psychiatria Hungarica 4: 300–310.Butler, Andrew C. – Chapman, Jason E. – Forman, Evan M. – Beck, Aaron T. 2006. The

empirical status of cognitive behaviour therapy. A review of meta-analysis. Clinical Psychology Review 26: 17–31.

Dalgeish, Tim – Power, Mick J. 1999. Cognitive Theories of PTSD. In: Yule, William (ed.): Post-Traumatic Stress Disorders. Concepts and Therapy. Chichester: John Wiley and Sons.

DSM-IV Text Revision 2001. A módosított DSM-IV. Budapest: Animula.Ehlers, Anke – Clark, David M. 2000. A poszttraumás stressz-betegség kognitív modellje.

Psychiatria Hungarica, 15, 249-275.Ehlers, Anke – Hackmann, Ann – Michael, Tanja 2004. Intrusive re-experiencing in post-

traumatic stress disorder. Phenomenology, theory and therapy. Memory 12: 403–415.Ehlers, Anke – Steil, Regina 1995. Maintenance of Intrusive Memories in Posttraumatic

Stress Disorder. A Cognitive Approach. Behavioural and Cognitive Psychotherapy 23: 217–249.

Eysenck, Michael W. – Keane, Mark T. 1997. Kognitív pszichológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Foa, Edna B. – Kozak, Michael J. 1986. Emotional processing of fear: exposure to corrective information. Psycholgical Bulletin 99: 20–35.

Foa, Edna B. – Meadows, East 1997. Psychosocial treatments for posttraumatic stress diesorder: a critical review. Annual Review of Psychology 48: 449–480.

Foa, Edna B. – Molnar, Chris – Cashman, Laurie 1995. Change in rape narratives during exposure therapy for posttraumatic stress disorder. Journal of Traumatic Stress 8: 675–690.

Foa, Edna B. – Rothbaum, Barbara O. 1998. Treating the trauma of rape. Cognitive-behavior therapy for PTSD. New York: Giulford.

32


Krystal, John H. – Bennett, A. L. – Bremner, J. Doug – Southwick, Steven M. – Charney, Dennis S. 1995. Toward a cognitive neuroscience of dissociation and altered memory functions in posttraumatic stress disorder. In: Friedman, Matthew J. – Charney, Dennis S. – Deutch, Ariel Y.: Neurobiological and Clinical Consequences of Stress. From Normal Adaptation to PTSD. Philadelphia: Lippincott-Raven Publishers. 239–269.

Layard, Richard – Clark, David – Knapp, Vicki M. – Mayraz, Guy 2006. Implementing the NICE guidelines for depression and anxiety. A cost-benefit analysis. http://cep.lse.ac.uk/conference_papers/Cambridge2006/Layard.pdf (2014. 07. 27.)

Linehan, Marsha 1993. Cognitive-Behavioral Treatment of Borderline Personality Disorder. New York: The Guilford Press.

Linehan, Marsha 2010. A borderline személyiségzavar kognitív viselkedésterápiája. Budapest: Medicina.

Linehan, Marsha 2011. Készségfejlesztő gyakorlatok a borderline személyiségzavar kognitív viselkedésterápiájához. Budapest: Semmelweis.

Linehan Marsha et al. 2006. Two-year randomized controlled trial and follow-up of dialectical behavior therapy vs therapy by experts for suicidal behaviors and borderline personality disorder. Archives of General Psychiatry 63: 757–766.

Mórotz Kenéz – Perczel Forintos Dóra 2005, 2007. Kognitív viselkedésterápia. Budapest: Medicina.

Perczel Forintos Dóra 2000. „Megrekedve a pillanatban”. Esettanulmány. Psychiatria Hungarica 15: 318–326.

Perczel Forintos Dóra 2001. Hangulatzavarok kognitív viselkedésterápiája. In: Szádóczky, E. (szerk.): Hangulatzavarok. Budapest: Medicina. 354–374.

Perczel Forintos Dóra 2005. Kognitív terápiás elvek és módszerek. In: Mórotz Kenéz – Perczel Forintos Dóra (szerk.): Kognitív viselkedésterápia. Budapest: Medicina. 187–274.

Perczel Forintos Dóra 2010. A poszttraumás stressz betegség kognitív terápiája. In: Perczel Forintos Dóra – Mórotz Kenéz: Kognitív viselkedésterápia. Budapest: Medicina. 417–441.

Perczel Forintos Dóra 2011. A bizonyítékokon alapuló pszichoterápiák elérhetősége. In: Perczel Forintos Dóra (szerk.): A kognitív terápia fejlődése.

Perczel Forintos Dóra (szerk.) 1997. Kognitív viselkedésterápia. Psychiatria Hungarica 3.Perczel Forintos Dóra – Mórotz Kenéz 2010. Kognitív viselkedésterápia. Budapest:

Medicina.Rothbaum, Barbara O. – Foa, Edna B. – Riggs, David S. – Murdock, Tamera B. – Walsh,

William 1992. A prospective examination of posttraumatic stress disorder in rape victims. Journal of Traumatic Stress 5: 455–475.

Salkovskis Paul M. 2006. A kognitív terápia térhódítása. Budapest: Animula.Sansone Randy A. – Wiederman Michael W. – McLean Jamie S. 2008. The relationship

between childhood trauma and medically self-sabotaging behaviors among psychiatric inpatients. The International Journal of Psychiatry in Medicine 4: 469–479

Tölgyes Tamás 2000. Viselkedés- és kognitív terápiák. In: Szőnyi Gábor – Füredi János (szerk.): A pszichoterápia tankönyve. Budapest: Medicina. 306–328

Tringer László 1986. A depressziók kognitív szemlélete. Psychiatria Hungarica 1: 29–38.

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed?term=%22Sansone%20RA%22%5BAuthor%5D

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed?term=%22Wiederman%20MW%22%5BAuthor%5D

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed?term=%22McLean%20JS%22%5BAuthor%5D

33


Tringer László 1993. Viselkedésterápia – kognitív terápia. Psychiatria Hungarica 3: 141–150. Verheul, Roel et al. 2005. Dialectical behaviour therapy for women with borderline

personality disorder. British Journal of Psychiatry 182: 135–140.Weishaar, Marjorie 1993. Aaron T. Beck. London: Sage Publications.Wegner, Daniel M. – Erber, Ralph 1992. The hyperaccessibility of suppressed thoughts.

Journal of Personality and Social Psychology 63: 903–912.Young, Jeffrey E. – Klosko, Janet S. – Weishaar, Marjorie E. 2010. Sématerápia. Budapest:

Magyar Viselkedéstanulmányi és Kognitív Terápiás Egyesület (VIKOTE).Yule, William 1999. Post-Traumatic Stress Disorders. Concepts and Therapy. Chichester: Wiley

and Sons.

34

Sági Zsuzsanna - Az emlékezet csapdájában

Sági Zsuzsanna

Az emlékezet csapdájábantraumák áldozatai

Az emlékezés, az kelepce is lehet, veszélyes is lehet, hiszen az idő semmit, valóban semmit se gyógyít meg.

(Siegfried Lenz)

1. BevezetésBiztosan mindenki kívánta már élete során legalább egyszer, hogy bár meg tud-na feledkezni valamilyen őt ért kellemetlen eseményről, még akkor is, ha annak valójában nem is voltak „komoly” következményei. Egy rosszul sikerült iskolai felelet, egy kellemetlen beszélgetés, vagy akár egy számunkra nem tetsző film is kiválthat hasonló reakciót: „Ha volna egy gomb, amelynek a megnyomásával kitörölhetném az emlékezetemből, bizony megtenném!” Természetesen olyan is akad, aki egészen másként kíván megbirkózni frusztráló múltbéli emlékeivel. Újra és újra szavakba önti őket, beszél róluk, gondolkozik a miérteken és hogyanokon, bevon másokat is, és mintegy újból, képzeletében átélve az eseményt helyezi azt feldolgozás alá.Egyik mód sem zárja ki a másikat, sőt akár egymás kiegészítői is lehetnek: ha nem sikerül elfelejteni, akkor kedvünk támadhat inkább beszélni róla. Ha pedig ezt érezzük túl nehéz feladatnak, akkor megpróbálhatunk egyszerűen úgy tenni, mintha sosem történt volna meg.Mi történik azonban akkor, ha egy súlyos trauma elszenvedője valóban képtelen emlékezni a pszichésen megterhelő eseményre? Ha úgy érzi, semmilyen részle-tet nem képes visszaidézni annak ellenére, hogy végig jelen volt, hallotta, látta a történteket? A rendőrségi kihallgatások sokszor amiatt sikertelenek, mert az áldozatok és szemtanúk emlékezete „csődöt mond”.Felmerül továbbá az a kérdés is, hogy amikor nem az egyes embert, hanem egész csoportokat, osztályokat, nemzeteket ér trauma, hogyan válik vagy nem válik az feldolgozottá. Vajon a felidézett emlékek hűen tükrözik a valóságot? Mi a kü-lönbség az emlékezés és emlékezet között? Miközben ezeket a sorokat fogalmaztam, az is felötlött bennem, hogy egyáltalán tud-e a pszichológia ezekre a kérdésekre pontos, korrekt válaszokat adni. Lé-tezik-e egységes vélemény ezekről a különösen szubjektív témákról? Jelen írás célja nem más, mint hogy barangolásra hívja az olvasót emlékezetünk különös

http://www.citatum.hu/szerzo/Siegfried_Lenz

35


mechanizmusai közé, közös gondolkodásra biztasson, remélve, hogy a fenti kér-dések megválaszolásához egy lépéssel közelebb kerülhetünk.2. Emlékezet és érzelmekMielőtt részletesen kitérnék a traumák és az egyéni emlékezeti működés, vala-mint az embertömegeket érintő megrázkódtatások és a kollektív emlékezet kap-csolatára, fontosnak tartom tisztázni, hogy mit értünk emlékezeten. Az egyszer bizonyos, hogy bárki beláthatja, emlékeink szerves részét képezik annak, akik vagyunk (Atkinson et al. 2005: 294): tudásunk magunkról, másokról és a világ-ról az emlékeinken nyugszik, így ezek határozzák meg döntéseinket, tetteinket, érzelmeinket a különböző helyzetekben. Az emlékezet azonban nem egységes rendszert takar, hanem több rendszer bo-nyolult együttműködését (Baddeley 2005: 19). A különböző emlékezeti rend-szerek kapacitásukban és a tárolási időtartamot tekintve is különböznek egy-mástól, s habár izgalmas kérdés körüljárni, hogyan vagyunk képesek rögzíteni, tárolni és előhívni adatokat, most ehelyett sokkal inkább az érzelmek emlékezeti működésre kifejtett hatását szeretném bemutatni.Azt, hogy emlékezünk vagy nem emlékezünk valamire, olykor az érzelmi tölté-sek határozzák meg (Atkinson et al. 2005: 314). Máig vitatott téma a kutatók között, hogy a szélsőséges érzelmeket involváló helyzetek javítják vagy épp el-lenkezőleg, blokkolják az emlékezeti működést. Általánosságban elmondható, hogy azokban a kutatásokban találtak pozitív összefüggést az emlékezet és az arousalszint között, ahol a kiváltott izgalom mértéke alacsonyabb volt. Az olyan helyzetekben, ahol az arousalszint magasabb volt (például egy valós erőszakos eseményt rögzítő videót kellett végignézni), emlékezeti romlást mutattak ki a részletekre (Baddeley 2005: 432). Ezek a kísérleti helyzetek abban hasonlítanak a traumatizáló szituációkhoz, hogy már az esemény kódolásának pillanatában jelentősen megnő az izgalmi állapot, a személyt „stresszes” állapotban érik az újabb és újabb információk. Ilyen lehet például, ha hírt hallunk egy balesetről, amely egy kedves ismerősünkkel történt: hirtelen elkezdünk aggódni, szorongani, s mire odaérünk a kórházba, már arra sem igen emlékezünk, hogyan jutottunk el odáig. A vizsgázás mint mindenki számára ismert hétköznapi jelenség, bár hasonlóan az emlékek felidézésének nehézségét eredményezheti, mégis különbözik a fent leírt helyzettől. Ekkor általában a tárolt információ visszahívásának pillanatában nő meg a szorongás olyan mértékben, hogy a felidézés gátlás alá kerülhet. Egy bizonyos mértékű szorongás facilitáló hatású lehet (eustressz), a memóriánkban tárolt információkhoz könnyebben férhetünk hozzá, míg egy adott szint felett a stressz rontja a teljesítményt, debilizál (distressz), az emlékezeti tartalmak visz-szahívásának nehézségét okozza (Selye 1956). Az alábbi (1.) ábrán láthatjuk a

36


Yerkes–Dodson-görbét, amely jól mutatja a teljesítmény változását a szorongás mértékének függvényében (Yerkes–Dodson 1908):

Teljesítmény optimuma

1. ábra. Yerkes–Dodson-görbe a teljesítmény változásáról

a szorongás mértékének függvényében

Megállapítható tehát, hogy mind az élmény kódolása, mind a visszahívása során fennálló izgalmi állapot befolyásolja az emlékezeti működést. Visszatérve a ren-dőrségi kihallgatások példájára, könnyen belátható, hogy egy komoly pszichés megterhelést jelentő traumán átesett személy számára nem pusztán az élmény során keletkezett feszültség nehezíti a részletek visszaidézését, de maga a szitu-áció is, amelyben ismeretlenek tesznek fel hosszú órákon át számos kérdést a körülmények tisztázása végett. 3. Trauma„A trauma úgy húzódik végig életünkön, mint egy törésvonal a földkéregben. A törésvonal mentén életünk átrendeződik, sorsunk átalakul. Már sosem lesz olyan érintetlen, sebezhetetlen, mint azt megelőzően. Hordozunk magunkban egy mé-lyen, zsigeri szinten tárolt emléket e lelki földrengésről, az életünket alapjaiban megrázó eseményről” (Bakó 2009: 11).A média nyilvánosságának köszönhetően a traumatizáló események (hábo-rúk, terrorcselekmények, természeti katasztrófák stb.) ma már mindennapjaink szerves részét alkotják, keresett fogyasztási cikké váltak (Erős 2007: 13). Gon-doljunk csak a 2001. szeptember 11-én történtekre, amikor az egész világ élő adásban kísérhette nyomon a World Trade Center összeomlását. A filmek, hír-adók olyan mértékben telítettek erőszakos tartalommal, hogy a nézők könnyen

Teljesítmény

Facilitáló stressz (eustressz)

Debilizáló stressz (distressz)

Szorongás

37


hozzászokhatnak, érzéketlenné válhatnak a durva, agresszív cselekményekkel szemben. Ezt a gondolatot viszi tovább Susan Collins Az Éhezők Viadala című könyvtrilógiában, ahol a napjainkban is népszerű valóságshow-k az ókori római állapotokat idéző gladiátorküzdelmeknek vetik alá a gyerekeket. Azon pedig már meg sem lepődünk, amikor Tom és Jerry válogatott módszerekkel intézik el egy-mást, ám végül mégis sértetlenül talpra állnak a következő pillanatban…A trauma fogalma devalválódott (Erős 2007: 14). Hasonlóan a depresszióhoz („Most egy kicsit depis vagyok.”), a köznyelv átvette a „trauma” kifejezést (Lé-nárd 2007: 117), és az eredeti meghatározástól eltérő módon használja, egyfajta szlengként szerepelteti a beszélgetésekben: „Képzeld, olyan nagy trauma ért…”A pszichológiai értelemben vett trauma (gr. ’seb, sérülés’) természetesen több, mint egy kellemetlen esemény okozta átmeneti rosszkedv. Az egyén nem képes túljutni rajta, feldolgozhatatlan, reprezentálhatatlan, integrálhatatlan a szemé-lyiségbe, ezáltal folyamatos veszélyforrássá válik (Bakó 2009: 11). Mit jelent ez pontosan? Nagy port kavart az ausztriai Natascha Kampusch esete, akit tíz éves korában raboltak el egyik reggel iskolába menet. Nyolc éven át tartották fogva egy föld alatti cellában, amelynek nem voltak ablakai, betonból készült ajtaját pedig acéllal erősítették meg. A lány éveken át egyáltalán nem hagyhatta el börtönét, később is csak felügyelet mellett tartózkodhatott a házban. Meg-menekülését egy szerencsés véletlennek köszönhette, melynek során elrabló-ja egy telefonhívás erejéig (őrizetlenül) magára hagyta őt az udvaron, és neki sikerült elfutnia és segítséget kérnie. Az élmény feldolgozhatatlan: hirtelen, váratlan kezdettel induló, éveken át tartó traumasorozat, melynek kontrollá-lására szinte semmilyen lehetőség nem nyílik. Az elszenvedő tehetetlenül tűri az eseményeket, miközben halálos fenyegetettséget él meg. A bizonytalanság olyan mértékű, ami alapjaiban rengeti meg a személyt, magyarázatot nem talál rá, nem tudja hozzáilleszteni semmilyen korábbi tapasztalatához, és nincsen olyan rendelkezésre álló megoldási módja, mellyel kezelni tudná a helyzetet: az élmény integrálhatatlan és reprezentálhatatlan. Nincsen helye az élettörténet-ben, elszenvedője idegennek éli meg, s ami a legfontosabb: retteg a megsem-misüléstől (Bakó 2009: 34). Bizonyos események traumatizáló hatását illetően nagy az általános egyetértés az emberek körében: ilyen például a szexuális, fizikális abúzus, természeti és em-ber által okozott katasztrófák, végzetes szerencsétlenségek stb. (Atkinson et al. 2005: 525). Mindazonáltal fontos kiemelni, hogy a múltbéli tapasztalatok és sze-mélyiség függvénye, hogy kit milyen hatás terhel meg inkább, mi jelent számára traumát. Elképzelhető, hogy ugyanazt az eseményt (például autóbalesetet) valaki egyáltalán nem, valaki pedig idővel teljesen képes feldolgozni. Ezt emeli ki Bakó (2009 11) is: „Egy esemény nem önmagában lesz traumatikus: meghatározó, ho-gyan képes valaki megbirkózni az élménnyel.”

38


Natascha Kampusch esetéhez visszatérve azt is fontos megjegyezni, hogy ma már számos traumával foglalkozó szakember megkülönbözteti egymástól a hir-telen bekövetkező és a kumulatív jellegű traumákat. Ez utóbbiakon halmozódó eseményeket értünk, amelyek önmagukban egyszer megtörténve nem lennének traumatogének (Lénárd 2007: 117). Anna Freud kiemeli, hogy a hosszan tartó traumatizáló szituációt nem szükségszerűen jellemzi a váratlan kezdet és a sze-mély tehetetlenség érzése, ellenben a valódi pszichotraumának ezek kritériumai (Vikár 1984: 128). Bakó (2009: 21) is hasonlóképpen gondolkodik a kérdésről: „A traumát kiváltó események lehetnek sokkhatásúak, amelyek váratlanul és fel-készületlenül érik az egyént, de lehetnek hosszan tartók, s az érzelmek állandó kikényszerítése révén hathatnak traumatizáló módon.”

4. A trauma fogalmának változása: az emlékezet mint a „kulcs” a folyamatban A következő idézet egy személyes élmény megosztásán keresztül érzékletesen közvetíti, hogy egy megrázó esemény nyomot hagy a kognitív működésen, így hatással lehet az emlékezeti mechanizmusainkra is (Bányai 2011: 363):

[F]elismertem, hogy amióta négy nappal ezelőtt felfedeztem magamon a tumort, mindvégig módosult tudatállapotban voltam. Bár szorgalmasan teljesítettem a feladataimat tanszékve-zetőként az egyetemen (a tanév éppen akkor kezdődött), és másutt is igyekeztem helytállni, a figyelmem csak a daganatra koncentrálódott. Teljesen tompának éreztem magam, mintha egy búvárharangban a víz alá ültem volna, és minden látvány és hang csak megszűrve jutott volna el hozzám.

A „trauma” fogalmának időbeli fejlődése során is azt tapasztalhatjuk, hogy az emlékezeti műkö-déssel való kapcsolata valahogyan mindig köz-ponti szerepet játszott. Ez nem lehet véletlen: ha beszélgettünk már valaha olyan személlyel, aki-nek élettörténetében valamilyen érzelmileg szél-sőségesen megterhelő, esetleg még feldolgozat-lan esemény szerepelt, észlelhettük, hogy narrációja egészen sokféleképpen különbözhet egy semleges élményétől. Elképzelhető, hogy nem is nagyon tud részleteket említeni, és az ér-zelmek elsodorják a mesélésben, vagy esetleg egy-egy jelenet szinte fotószerűen él a memóriá-jában, és félelmetes pontossággal képes azt leírni.

A pszichológiai trauma kérdésének korai tárgyalása elsősorban Sigmund Freud (1856–1939) nevéhez fűződik (Békés 2009: 30). Freud a hisztériás kórkép ki-alakulásának okát olyan tudattalan emlékek meglétében látta, melyek gyermek-

39


kori szexuális jellegű traumás élményeket rögzítenek (Freud 1896, idézi Békés 2009: 30). A betegek élettörténetét tanulmányozva azonban rá kellett döbbennie, hogy nem minden esetben történt korai abúzus. Elméletének módosításához az is hozzájárult, hogy az első világháborúból hazatérő katonák patológiás tüne-tei nyilvánvaló módon a háború során tapasztaltak nyomán alakultak ki. Freud ekkor így magyarázta a jelenséget: a traumás élmény „rövid időn belül annyira megnövekedett ingermennyiséggel árasztja el a tudatot, amely túl erőteljes ah-hoz, hogy normál módon kezelhető vagy feldolgozható legyen” (Freud 1986 [1916]: 275, idézi Békés 2009: 31). A kórokozó emlékképek és érzelmek tehát azért különülnek el, mert tartalmuk zavaró, elfogadhatatlan konfliktusban áll a személy többi gondolatával és érzelmével. Egyszerűen összeegyeztethetetlenek a tudatos én többi részével, ezért minden áron távol kell tartani őket a tudatossá válástól (Mitchell–Black 2000).

Pierre Janet (1859–1947) a következőt emeli ki a kérdéssel kapcsolatban: a traumatikus eseményekre adott érzelmi reakciók (például halálfélelem) módosult, disszociált állapotot eredményeznek, ezáltal ezek az emlékek a traumatikus emlékezetben tárolódnak. Ez az emlékezet – a normál narratív emlékezettel ellentétben, melynek társas funkciója a törté-netek elbeszélése, megvitatása – rugalmatlan és társas komponense nincsen: a visszaemlé-kezés itt magányos tevékenység. A traumás, intenzív érzelmi töltetű élmények nem tud-nak integrálódni a hétköznapi emlékezetbe, hanem leszakadnak (disszociálódnak) arról, és tudattalanul befolyásolják a hangulatot és a viselkedést. Janet azt is megemlíti, hogy a traumatikus emlékezetben tárolt emlék

egyetlen elemének felidézése (például egy felvillanó közlekedési lámpa vagy el-merülés mély vízben) magával vonja az összes többi, ahhoz kapcsolódó elem tudatosulását is (Békés 2009: 32). Kiváló példa erre a The Perks of Being a Wall-flower (Egy különc srác feljegyzései) című film egyik kulcsjelenete. A főhős egy szociálisan rendkívül gátolt, szorongó személy, aki nehezen épít ki közeli kap-csolatokat másokkal. Egy intim pillanata során megtapasztalt testérzet az, ami hirtelen felszínre hozza egy korai szexuális abúzus történetét, amelynek tudat alatt ez a bizonyos testérzet a részét képezte.

40


Ferenczi Sándor (1873–1933) magyar pszichoanalitikus úgy gondolta, hogy a kora gyermekkorban elszenvedett trau-mák azért nem idézhetőek fel, mert olyan mértékű megrázkódtatást jelentenek, hogy hasadást idéznek elő a személyiség-ben. Ezt a hasadást egy halott részként illusztrálta: a személyiség egy része sokk-hatás áldozata lesz, lehasad az egészsé-gesként megmaradt részekről, ezáltal le-hetővé teszi a személy számára a normális életet. Azonban ennek ára, hogy elérhe-tetlen hiányzó résszé válik, felidézhetet-len, és ismételt sokkhatásra a személyiség

tovább fragmentálódhat, atomjaira hullhat szét (Dupont 2001: 16). Bakó traumadefiníciója is tartalmaz az emlékezeti működésre vonatkozó kri-tériumot: „Az emlékek darabokra esnek szét. Az emlékezet így tartja távol az ént a sokkoló élményektől”(Bakó 2009: 21). David A. Kippert (1998) idézi, aki kiemeli, hogy a trauma hatására megváltoznak a biokémiai, fizikai, perceptuá-lis, kognitív, emocionális, viselkedéses és lélektani folyamatok (Bakó 2009: 23). Hozzáteszi továbbá, hogy a traumatikus emlékek másképpen kódolódnak az emlékezetben, mint általában a szokásos életesemények. Nélkülözik a lineáris, verbális elbeszélési formát, nem építődnek be a folyamatos élettörténetbe. Élénk érzékletek formájában tárolódnak, aminek az oka valószínűsíthetően a magas szimpatikus idegrendszeri aktiváció eredményeképpen inaktiválódó lingviszti-kus kódolás, ami helyett a központ idegrendszer visszatér a memória szenzoros és ikonikus formáihoz (Van der Kolk 1996, idézi Bakó 2009: 25). Ez egyébként a kora gyermekkorra jellemző kódolási mód. Ez megmagyarázza azt, hogy a legtöbb személy miért képtelen koherens formá-ba önteni az őt ért megrázkódtatást. Az élmény feldolgozása valami egészen más módon zajlik, mint általában, sokkal elemibb, sokkal ősibb szinten történik az átélés. A magasabb szintű kognitív folyamat – mint a nyelvi kódolás – egysze-rűen blokkolódik, ezért is olyan nehezen elbeszélhető a történet. Elképzelhető, hogy az esemény félelemkeltő képekben, illatokban, testi érzékletekben él to-vább a személy emlékezetében, de ezek a töredékek nem alkotnak megfogható, feldolgozható, elbeszélhető egészet, amellyel szembe lehet nézni. Az érzékelés az elkerülhetetlen veszély hatására torzul vagy megdermed, megváltozhat az idő érzékelése, részleges amnézia jöhet létre. A beszűkült állapot elsősorban az em-lékezetet érinti, de hatással van a gondolkodásra, a céltudatos cselekvésre és a jövőtervezésre is (Bakó 2009: 26).

41


Kroó Andrea Terror és trauma – az áldozatok és a túlélők szemszögéből című előadásában (Kroó 2013) a következő ábra segítségével szemlélteti a trauma és emlékezés kapcsolatát:

A trauma alatt a stresszhormonok hosszan tartó magas szintje csökkenti az emlékezeti rendszer működését.

Az emlék érzelmi és szenzoros síkon tárolódik, azaz ér-zékszervi élmények, ill. az ezeket kísérő szorongásos, félelmi és izgalmi reakciók formájában. Ezzel együtt hiányozik a tér, idő, konkrét szereplők és énreferencia.

A traumás emlék feldolgozása zavart szenved.

A traumás emlék nem szilárdul meg az emlékezetben összefüggő történetként, és előfordul poszttraumás

amnézia is.

Tuval-Mashiach és munkatársai egy terrortámadás túlélőinek traumanarratívu-mait vizsgálták. Közvetlenül a trauma után, még a baleseti osztályon folytattak beszélgetést az érintettekkel, akik az eseményről inkoherensen, fragmentáltan, in-tenzív érzelmekkel átszőve számoltak be. Emlékeikben gyakran összekeveredett az események valós sorrendisége, sokszor félreérthetően, kétértelműen fogalmaztak. „Az ünnepségre mentünk. A katonákhoz. Meglőttek minket. Robbanásokat hal-lottam. Mintha fényt, mintha tüzet láttam volna. Hirtelen szúró fájdalmat érez-tem a hátamban. Hirtelen iszonyú fájdalom. Meglőtték a torkomat. Nedvességet

42


éreztem. Vér. Visszanéztem. Láttam a bátyámat. Szörnyű volt. Halálra rémültem és ordítottam: segítsenek a bátyámnak” (Tuval-Mashiach et al. 2004: 286).1

5. Disszociatív amnéziaA fent bemutatott elméletek egy része még az előző század első felében kelet-kezett. A tudomány számára nem új keletű jelenség a traumatikus események-re való visszaemlékezés képtelensége. Korábban „pszichogén amnézia” néven tartották számon, a jelenleg érvényes DSM-IV (The Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders)2 pedig a következő kritériumát határozza meg: „A vezető zavar egy vagy több olyan epizód, amelyet valamilyen fontos – általában traumatikus vagy stresszel járó – személyes információra való visszaemlékezés képtelensége jellemez, és ez a szokásos feledékenységgel nem magyarázható.” Hozzáteszi továbbá, és ez igen fontos, hogy a zavar más egyéb mentális zavar közvetlen élettani hatásával, továbbá neurológiai vagy más általános egészségi állapottal nem magyarázható. A jelenség tehát diagnosztikus értékű a mai tudo-mányos álláspont szerint.Az ilyen jellegű amnézia kezdete majdnem mindig valamilyen stresszel, trau-matikus élménnyel hozható összefüggésbe, legtöbbször házassági konfliktussal, anyagi problémákkal vagy háborús megpróbáltatásokkal, s ilyen esetekben az amnézia a stressz előli menekülés eszköze. Maga a jelenség egyébként megle-hetősen gyakori gyilkosságok esetében, ahol 30-40%-ban érinti az áldozatokat, vagy akár az elkövetőket is (Baddeley 2005: 235). Erre példa a Bower (1981, idézi Baddeley 2005: 434) által kezelt Sirhan Sirhan esete, aki, miután az arab nacionalizmus nevében 1968-ban meggyilkolta Robert Kennedy szenátort, azt állította, hogy semmire sem emlékszik az egészből. Amikor hipnózisban arra biztatták, hogy élje át újra az eseményt, a következő történt Bower (1981, idézi Baddeley 2005: 435) leírása szerint:

Ahogy Sirhan egyre nyugtalanabbá és izgatottabbá vált, egyre több dolgot tudott felidézni, sorra bukkantak elő az emlékfoszlányok, miközben izgalma a tetőfokára hágott és elérke-zett a lövöldözés pillanatához. Ezen a ponton Sirhan felkiáltott, elismételte a halálos átkokat, imitálta a lövések hangját, majd fuldokolni kezdett, ahogy újra átélte, amint elfogása után a titkosrendőrség testőrei kis híján megfojtották.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen erőteljes újraélés hatására az emlék tudatos-sá válik, és a hipnózist követő éber állapotban Sirhan képes lesz visszaidézni a jelenetet. Ez nem így történt. Sirhan annak ellenére is teljességgel képtelennek

1 „We went to the celebration. To the soldiers. We were shot. I heard explosions. I saw like a light, like a fire. Suddenly – I felt a stab in my back. Suddenly a terrible pain. I got a bullet in my throat. I felt wetness. Blood. I looked back. I saw my brother. It was terrible. I jumped out and I yelled: help for my brother” (saját fordítás)

2 DSM-IV: A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve.

43


bizonyult visszaemlékezni a gyilkosság körülményeire, hogy egyébként éber tu-datállapotban erre nyitottnak mutatkozott.

Láthattuk, hogy több szakember is megfigyelte a traumák különös hatását az emlékezetre, és sikerült példákkal is illusztrálni a folyamatot. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy ez az egész vajon miért történik meg. Az evolúciós megközelítést szem előtt tartva kijelenthetjük, hogy csak olyan mechanizmusok maradnak fenn a fajfejlődés során, melyek az egyedek túlélési esélyeit növelik. Ennek értelmében a megrázó élmények „elfelejtésének” adaptív célt kell szolgálnia. Elgondolkodtató, hogy néhány esemény annyira dezintegráló hatással lehet a személyiségre, hogy még az is sokkal előnyösebb, ha a tudattalanba süllyed és onnan befolyásolja a viselkedést és érzelmeket, mintsem hogy tudatos marad-jon, és számolni lehessen vele. Ez olyan védekezési forma lehet a személy ré-széről, amely lehetővé teszi, hogy a mindennapok során tovább funkcionáljon, képes legyen folytatni az életét azon az áron, hogy cserébe egy feldolgozatlan konfliktus a háttérből folyamatos hatást fejt ki rá.

44


6. Kollektív emlékezetMindannyian különbözőek vagyunk. Különféleképpen reagálunk a bennünket érő hatásokra, másként élünk meg és értékelünk nehéz helyzeteket, másként is emlékezünk rájuk. Ahogy Bagdy Emőke fogalmazott Pszichofitness című köny-vében: „A világmindenség tökéletes leképeződései, az univerzum »páratlan« csillagai vagyunk” (Bagdy 1997: 7).Az egyes ember számára mindig saját életének története a legfontosabb, ám ezek a személyes történetek, mint ahogyan fentebb már bemutattam, rendkívül rugal-masak, könnyen módosulnak külső események hatására. Hajlamosak vagyunk elfelejteni olyan részleteket, amelyek nem jól illeszkednek ahhoz a képhez, ame-lyet magunkról őrzünk, vagy épp ellenkezőleg, felnagyítunk olyanokat, melyek erősítik önbecsülésünket, és kedvező színben tüntet fel bennünket (Ormos 2012: 63). Az egyéni emlékezet tehát igen megbízhatatlan forrás, így felvetődik a kérdés, vajon hogyan, milyen hatások alatt rögzül a sok színes és önmagában megbízhatatlan emlék kollektív emlékezetté (Ormos 2012: 68). Először is érdemes megjegyezni, hogy egyes szerzők különbséget tesznek az em-lékezés (ami egyéni) és az emlékezet (ami kollektív) között (Gyáni 2010: 268). Halbwachs szerint a kollektív emlékezet részleges, szűk körű és a legkülönbö-zőbb társadalmi keretek származéka (Gyáni 2010: 68), míg Pierre Nora azt te-szi hozzá, hogy mivel mindig élő csoportok hordozzák, folyamatosan változik: részletei elkophatnak és színesedhetnek, bárki kényére-kedvére használhatja és manipulálhatja, elhallgattathatja vagy hirtelen újra életre keltheti (Nora 2010, idézi Gyáni 2010: 71). Ebben a folyamatban döntő szerepet játszhat az adott közösség, nemzet vezető-inek érdeke és felfogása, az állam politikai berendezkedése. Kiváló példa erre, hogy a második világháborúig a trianoni trauma a hazai kollektív emlékezet ré-szévé vált. Egységesen minden társadalmi, politikai csoport osztozott a nemzetet ért veszteség feldolgozásában. A településeken országzászlókat, az első világhá-borús áldozatoknak hősi emlékműveket emeltek, revíziós feliratok (Nem, Nem, Soha!) kerültek a közterekre, s az iskolákban a gyerekek a magyar hiszekegy imádsággal kezdték minden nap a tanulást.

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:Hiszek egy isteni örök igazságban,Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.

A második világháború végén a háború szenvedéseitől megszabadító, ám egyút-tal megszálló szovjet csapatok hazánkba érkezésének következtében néhány éven belül a fent leírt folyamat az ellenkezőjére fordult. Az országzászlókat lerombol-ták, a hősi emlékművekre már nem vésték fel a második világháborús áldozatok neveit s az anyaországtól elszakított magyarságról a rendszerváltásig vajmi kevés

45


szó eshetett. A második világháborús áldozatok családjai évtizedeken át nem emlékezhettek a háborúban elesett, elhurcolt családtagokra, csak szűk körben sirathatták el őket. Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltás ismét fordított a folyamat irányán. Több mint negyven év után a települések emlékműveire fel-kerültek az áldozatok nevei, ám a névsor sok helyen hiányos maradt, hiszen az eltelt hosszú idő során kikerültek a köztudatból az elesettek, elhurcoltak nevei, emlékük elhalványult.Gyáni kiemeli, hogy a kollektív emlékezet három réteget foglal magába: a szemé-lyes emlékezést, a hagyományt, valamint a történeti, a történészek által teremtett tudást, a modern történelmi tudatot (Gyáni 2010: 85–102). A személyes emléke-zés rendkívül szubjektív, egyéni élettörténetre reflektál, változékony, nem lát el a múltnak mint tényszerűen megalapozott valóságnak a képzetével. A hagyomány-nak őrzői és fenntartói vannak, olyan entitás, „amit a múltban alkottak, gyakorol-tak vagy hittek [… és] amit abból a megfontolásból is el lehet fogadni, hogy ez az egyedüli olyan értelmes dolog, amiben hinni lehet, illetve amit csinálni érdemes” (Shils 1987, idézi Gyáni 2010: 88). A hagyományt nem a racionális tapasztalat hozza mozgásba, épp ezért a modern történelmi tudatot létrehozó történetírás kri-tikusan szemléli, melynek fő célja a tárgyilagosság (Gyáni 2010: 271). A kollektív emlékezet fő funkciója, hogy létrehozza a kollektív identitást, azaz a társadalmi hovatartozás tudatát, amely a közös tudásban és az emlékekben való osztozáson alapszik (Assmann 1999, idézi Gyáni 2010: 104). A csoport emléke-zete és identitása kölcsönösen és szétfejthetetlenül egymásba fonódik (Assmann 1999: 47). A múlt sokféle emlékezeti gyakorlata egyaránt képes betölteni a kollektív emlékezet funkcióját, az identitás megteremtését és biztosítását (Gyáni 2010: 104). Így például a holokauszt emléke is csoportképző és identitásfenntartó erő lehet a zsidóság nemzedékei számára. A túlélőkre való emlékezés egyre homályosabbá, személytelenebbé válhat az idők során, ám az általa hordozott általános érvényű tudás, tanulság tovább él (Komoróczy 1996). A Joint Distribution Committee (JDC) által alapított Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány egy pro-jekt keretében holokauszt-túlélőket keresett fel, abból a célból, hogy kazettára rögzítse élettörténetüket és tanúságtételüket. Szándékuk az volt, hogy megerő-sítsék a zsidó generációk között a kapcsolatot, és személyesebbé tegyék a ma-gyarországi zsidó történelem oktatását az egyéni élettörténetek megosztásával (Talyigás 1996). Itt tehát felismerték, hogy a kollektív emlékezést épp úgy tá-mogatja az egyének sorsának, emlékeinek feltárása, mint a bevett hagyományok, szertartások életben tartása.Ahogy Komoróczy Géza (1996) fogalmaz: „A múltat az emlékezés teszi je-lenné.” A fájdalmas, megrázó események sikeres feldolgozásához őriznünk kell a megtörtént dolgok emlékezetét, az élményt emlékké kell alakítanunk. Ezt ne-vezi ő felejtésnek, mely nem egyenlő az elfelejtéssel. Mindössze annyit jelent,

46


hogy tudjuk, az emlék közege a múlt, és a valóság a jelen. Kiemeli továbbá, hogy az emlék elevenen tartása, azaz hogy a történeteknek nevet tudjunk találni, és beszélni lehessen róluk, esszenciális ahhoz, hogy a múlt feldolgozódhasson. A történeteknek nevet kell találni, hogy beszélni lehessen róluk. Az elhallgattatás úgy próbálja száműzni a kollektív traumák okozta sérüléseket, hogy feltételezi, ha nincs szó róluk, idővel elfelejtődnek. Ez azonban épp ellenkező hatást vált ki: amiről nem lehet beszélni, az lényeges, rejtélyes, ezáltal érdekes és vonzó. Pá-rosulva a közösség sebzettségével, érzelmi éhségével, az eredmény az esemény élményének tabuként való fennmaradása, a közös tudásban való lappangó to-vábbgyűrűzése, amelyhez feldolgozás híján további sérelmek társulnak. És végül: az elevenen tartott emlék a rítus (Komoróczy 1996: 12–17.). A ritualizáció a sokakat érintő események emlékét nem engedi elsüllyedni. Rendszeres ismétlő-désével, mindenki által ismert formáival biztonságot teremt, és egy, a közösség által elfogadott csatornát biztosít az érzelmek elvezetésére. Közelebb hozza az emlékezőket, hiszen „ugyanazon a múlton” osztoznak, ezáltal megkönnyebbü-lést nyújt, a sorsközösség érzetét kelti, erősíti a csoportidentitást. Érdemes egyébként megemlíteni, hogy a „csalfa emlékezet” problémája nem min-den társadalmat érint egyformán. Bizonyos társadalmakban, ahol nem él a nyugati civilizációra jellemző megosztott tudás és közös hit arra vonatkozóan, hogy az emlé-kezet olyan „dolog”, amely tudományos vizsgálódás számára elérhető, fel sem merül, hogy vitát nyissanak a valóság–emlékezet viszonyát illetően (Lénárd 2007).

7. Kollektív trauma„A pszichés trauma elválaszthatatlan attól a szociális kontextustól, amelyben tü-netei értelmet nyernek, térben és időben tovagyűrűznek a csoport egyes tagjai és a társulás egésze felé. Éppen ezért aligha lehetne pontosan elkülöníteni az egyé-ni, csoportos és a kollektív traumákat” (Erős 2007: 16).A Gestaltszemlélet szerint az „egész” több mint a „részek” összege, azaz példá-ul egy szék alapvetően nem egyenlő több fadarab és pár szög bizonyos módon történő összetákolásával. A szék egy tágabb fogalmi kategória eleme (bútor), de emellett funkciója is van: rá lehet ülni, megpihenhetünk rajta. Fáradtan egy üres szék látványa különösen hívogató jelleggel bír, gondoljunk csak egy végigdolgo-zott nap után a zsúfolt tömegközlekedési eszközön való utazgatásra, amikor azt kívánjuk, bár lenne valahol egy szabad hely. Hogy ezt a nagyon egyszerű példát életszerűvé tegyem, vizsgáljuk meg a holokausztot vagy akár a malenykij robo-tot ebből a szempontból. Egyik esemény sem egyenlő a több millió meghurcolt ember egyéni történetének, traumájának összegével. A két történelmi esemény mint kollektív trauma több ennél, új minőségben egyesíti az egyes személyek szenvedését, plusz jelentést hordoz mind az érintettek, mind a „külső szemlélők” számára. Ugyan nem ismerjük minden egyes áldozat történetét, mégis szól hoz-

47


zánk, üzenetet közvetít. Ám felvetődik a kérdés: hogyan lesz a sok egyéni meg-rázkódtatásból kollektív trauma?A fenti idézet Erős Ferenctől szintén ezt a problémát ragadja meg. Már az ún. „személyes” traumáról sem mondható el, hogy az egyén elszigetelten, mások-tól izolálva szenvedi el. Kialakulásának, lefolyásának, hatásának és utóhatásának számos szereplője és sok tényezője van: a közvetlenül érintettek és hozzátartozó-ik mellett a segítők, de a tettesek és a közönyös kívülállók is szereplőként vesz-nek részt az eseményben. A traumáknak van első, második, harmadik, negyedik generációja – és így tovább, akár egészen a „hetedikig” (Virág 2001, idézi Erős 2007: 16). A szereplőket társas és társadalmi kapcsolatok, bonyolult viszony-rendszerek sokasága kapcsolja össze (Erős 2007: 16). Ha nagyszámú embert, ugyanabban az időben, ugyanabból az okból ér kívülről érkező, másoktól kiin-duló sokkhatás, akkor az egyes emberi bántalmak a közösségben megélt és az egész közösséget vagy annak domináns részét sújtó sokkok mentén összeadód-nak, és kollektív traumává válnak (Ormos 2012: 81).Remek példa erre a szülővárosomban már több mint húsz éve bezárt lemezgyár esete. A gyár, amellett, hogy rendszeres jövedelemforrást jelentett a városban élő családoknak, egy erős közösséget is létrehozott azáltal, hogy a legkülönfélébb programokat szervezte meg az emberek számára. Fennállásának hosszú évtizedei alatt a „lemezgyár” fogalommá vált a városiak fejében, így azt, amikor megszűnt, és hirtelen több száz ember került az utcára munkanélküliként, szinte mindenki óriási veszteségként élte meg. A mai napig keserű, nosztalgikus emlékezésbe ful-lad minden beszélgetés, ha a gyár szóba kerül, az itt élők a város történelmében bekövetkező szerencsétlen fordulatként tartják számon a bezárását.A traumák tehát azáltal válhatnak kollektívvé, hogy az egyes egyéni traumák összefonódnak, és emellett gyakran a külvilág értetlenségével vagy ellenséges-ségével találkozva súlyos többletteherként rakódnak az érintettekre, hozzá-tartozókra, utódaikra (Erős 2001, idézi Erős 2007: 20). Épp ezért a traumák emlékhelyeinek meggyalázása hihetetlenül erős érzelmeket szíthat, hiszen ha belegondolunk, már az emlékezés önmagában fájdalmas és energiaigényes fela-dat: ezáltal dolgozódik fel a közösséget ért gyász. Az emlékezés tiszteletteljes fo-lyamatát a képeken látható módokhoz hasonlóan megzavarni egész egyszerűen konzerválja a traumát. Ahogyan Bibó (1986: 377–378, idézi Erős 2007: 18) fogalmaz: „A […] túl nagy megrázkódtatás a szóban forgó közösség politikai gondolkodásának, érzelme-inek és szándékainak megbénulásával jár, melyben a megrázkódtatás emléke, helyesen vagy helytelenül levont tanulsága válik uralkodóvá, valamint az a vágy, hogy a közösség százszázalékos garanciát kapjon afelől, hogy a katasztrófa nem ismétlődhet meg.” Az emlékhelyek rongálása épp ezt a garanciát vonja vissza az érintettektől, az empátia hiányának, a trauma bagatellizálásának a kommuniká-

48


lásáról már nem is beszélve.

Virág (1994) a kollektív traumák egyik fő jellemzőjeként azok realitását emeli ki. A személyes traumákkal ellentétben, amelyek olykor a fantázia termékei le-hetnek (lásd Freud hisztériás nőkkel folytatott munkásságát, melynek során azt tapasztalta, hogy a „felszínre hozott” szexuális abúzus sokszor „kitaláció”, és a valóságban nem, pusztán a páciens fejében történt meg), a kollektív traumák nyomon követhetőek, „bizonyíthatóak”. Ezzel együtt természetesen itt is ugyan-úgy találunk egyéni különbségeket a traumatizáció súlyosságát illetően; az élet-kor, speciális élethelyzet, szociális kapcsolatok befolyásolják az esemény megé-lésének milyenségét.Az egyes ember azonban képes felfogni, ha saját élettörténete – legalábbis időn-ként – elválaszthatatlanná válik egy nagyobb közösség élményétől, vagyis vala-mi olyasmitől, amit akár történelemnek is lehet nevezni. Észreveszi, ha a népe, nemzete számára fordulópontként definiálható esemény részesévé válik, például harcol a Don-kanyarnál (Ormos 2012). A világháborúk, Trianon, a holokauszt, a malenykij robot azért hagyhattak erős érzelmi nyomokat az emberekben, mert tényleges fordulópontot jelentettek, lényegesen megváltoztatták egész közössé-gek, kortársak, a közvetlen és a későbbi utódok életét. Nemcsak gyakorlati követ-kezményeik tudomásul vételére, az ezekhez való alkalmazkodásra volt szükség, hanem kinek-kinek személyesen is föl kellett dolgoznia az élményt (Komoróczy 1996: 12–13). A nyugati civilizáció számára a trauma olyan világot jelenít meg, ahol – akár társadalmi szinten is – elvesztettük a kontrollt, fenyegetve vagyunk, vagy eltagadott, az „ideális mi”-t fenyegető valósággal kell szembenéznünk, utó-lagosan kell átírnunk múltban hozott döntéseink, választásaink értékét (Lénárd 2007). Egyszóval „a trauma nem önmagában létezik, hanem társadalmi konst-rukció”, hiszen a trauma jelentése társadalmaktól és koroktól függően változó (Alexander et al. 2004, idézi Békés 2009: 45).Érdemes itt megvizsgálnunk, Trianon hogyan él a magyarok emlékezetében. Már a szerződés aláírásának napján órákon keresztül zúgtak a harangok az or-szág területén. Számtalan helyen „mély seb”-ként, „sokk”-ként, „tragikus határ-

49


kő”-ként utalnak rá a szerzők. Az ország „gyászol”, és mai napig erős indulatokat szül, ha felvetődik egy beszélgetés alkalmával. (További kérdés, hogy vajon mi-lyen elterjedten használatos a békeszerződés kifejezés). Számunkra ez már olyan természetes, hogy föl sem figyelünk rá igazán. Az alábbi képek hitelesen tükrözik a trianoni szerződéssel kapcsolatos általános hozzáállást, a közös tudatban el-foglalt helyét: egy erőszakos cselekmény, melynek során az ország területét meg-csonkították, kapzsi kezek szétmarták.

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,Vérkeresztet festünk majd a határkőreÉs mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határTeljes egészében, mint nem is oly régenÉs csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!Felhatol az égig haragos szózatunk:Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

(József Attila: Nem! nem! soha!)

50


Az itt látható képet például idén karácsonykor készítettem. A piros-fehér-zöld fénycsövekből házilag kreált történelmi Magyarország-térképet a család a saját ud-varán állította fel. A dekoráció gyakorlatilag „emlékműként” is funkcionál: méretei miatt nappali fényben is figyelemfelkeltő jelenség, de sötétben gyakorlatilag nem lehet nem észrevenni. Úgy gondolom, hogy hiba volna azt feltételezni: csupán a véletlen műve, hogy a térképet minden évben épp karácsonykor, a szeretet és ösz-szetartozás ünnepén állítják fel az egyébként főútra nyíló családi udvaron.

A kollektív trauma lényegét talán Erős Ferenc (2007: 17) foglalja össze a legjobban:

Az egyén életében, a családban, a kiscsoportban, a mikrokörnyezetben vagy a tágabb közössé-gekben lezajló traumák nem csupán következményeikben, hanem eredetükben is igen gyak-ran társadalmiak; következményeik pedig újabb pszichés vagy inkább pszicho-szociális [sic!] traumákat indukálhatnak. Az ilyenfajta traumákat nevezhetjük kollektív traumáknak, vagyis egymást követő események olyan láncolatának, amelyek külön-külön és együttesen is, külön-féle módokon és mélységekben traumatizálták a közvetlenül érintetteket és környezetüket. A kollektív traumákban együttes élménnyé formálódó sok-sok szenvedés (és a szenvedések közvetlenül vagy nemzedékeken keresztül áthagyományozódó emléke) azután döntő módon befolyásolhatja azokat a reprezentációkat, amelyekben korok és események a történelmi és a hétköznapi diskurzusokban megjelennek.

8. A traumatizáltság felismerése és a „hallgatás” problémájaLe kell szögezni, hogy a társadalmi csoportok kollektív traumákhoz fűződő viszo-nya nem egyforma: vannak, akik legszívesebben elfelejtenék, sőt akár tagadhatják is az eseményeket, mondván: „Lépjünk túl rajta!”, mások viszont az „emlékeznünk kell” és a „nehogy elfelejtsük” jelszavakkal igyekeznek az emléket a csoport tudatá-ban tartani (Smelser 2004, idézi Békés 2009: 45). Bárhogyan is, ha a trauma nem dolgozódik fel, akkor az érintett vagy érintettek olyan tüneteket produkálhatnak, amelyek felismerésének fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

51


A pszichológia akkori ismeretei alapján nem feltételezték, hogy a második vi-lágháború során tapasztaltaknak hosszú távon megmutatkozó következményei lesznek (Békés 2009: 7). A PTSD (poszttraumás stressz zavar) mint önálló tü-netcsoport csak a nyolcvanas évek óta szerepel a pszichiátriai kézikönyvekben. Diagnosztikus kategóriaként való elfogadásához a vietnami háborút megjárt amerikai veteránok követelése mellett az is hozzájárult, hogy épp akkoriban kezdték felfedezni a holokauszt-túlélők körében az átélt trauma hosszan tartó, akár generációkon átívelő hatását is (Csabai 2007, idézi Erős 2007: 21–22). Összefoglalva a PTSD diagnosztikai kritériumai a DSM-IV (2001: 41) szerint a következők: a személy olyan eseményt élt át vagy olyan eseménynek volt tanú-ja, melynek során saját vagy mások testi épségének fenyegetettsége vagy súlyos sérülése valósult meg. A személy erre intenzív félelemmel, tehetetlenséggel vagy rémültséggel reagált, és ismételten átéli a traumára való kényszerű, ismétlődő visszaemlékezést, álmodást, melyet vegetatív tünetek, intenzív intrapszichés szenvedés, esetleg hallucinációk, illúziók kísérnek. Megfigyelhető lehet továbbá a traumával összefüggő gondolatok, érzelmek, emlékek kerülése, esetleg teljes képtelenség a visszaemlékezésre, alvási zavarok, koncentrálási nehézségek, felfo-kozott „vészjelzés-készség”, és még sok más tünet. Látható tehát, hogy a traumák pszichés következményei súlyosak, gyógyításuk komoly segítséget igényel. A PTSD meghatározásához vezető úton döntő fontosságú lépést jelentett a holo-kauszt pszichológiai hatásainak elemzésében Niederland tanulmánya. A szerző ekkor írta le, hogy a tünetek nem azonnal, hanem a traumát követő tünetmentes időszak után, késleltetetten jelennek meg, majd nem enyhülnek, hanem gyakran erősödnek is. Megállapította, hogy leggyakrabban szorongás, ingerlékenység, az alvás–ébrenlét, összpontosítás és emlékezet zavarai, fáradtság és pszichoszoma-tikus zavarok fordultak elő (Krystal 1968, Krystal–Niederland 1971, idézi Békés 2009: 8). Tőle származik a „túlélő szindróma” kifejezés is, melyet a kö-vetkezőképpen határozott meg (Niederland 1961, idézi Kende B. 1996: 45): „A traumatikus élmények újra meg újra visszatérésének az álmokban és nappal, időnként az elmebetegség határán járó regresszív3 állapotok lépnek fel.” Talyigás Katalin (1996: 93) két problémát emel ki a holokauszt-túlélők és azok családjá-val kapcsolatos tapasztalatok alapján. Az egyik a múlt kimondhatatlansága, még akár ötven évvel az események után is, melynek enyhítésére igyekeznek szak-szerű segítséget igénybe véve teret adni az emlékezésnek. A másik ilyen problé-ma a folyamatos múltban élés, amely során a személyek képtelenek elszakadni a múlttól, a fájó emlékek visszaidézése mindennapos. Az ezzel küzdő emberek terápiájában a jelen realitására próbálják helyezik a hangsúlyt.A holokauszttrauma feldolgozásának elakadásáról beszél Békés Vera is (2009).

3 Regresszió: a fejlődés során már túlhaladott fázisok vagy stádiumok újbóli megjelenése, a fejlődésben való vissza-esés egy korábbi fejlettségi szintre fokozottan megterhelő helyzetekben. Akut krízis, lelki trauma esetén gyakori.

http://www.mimi.hu/pszichologia/lelki_trauma.html

52


Szerinte a holokauszt után hazatérő túlélők számos okból kifolyólag egyszerű-en hallgattak élményeikről, így megszakadt az a kollektív emlékezés, ami azt jelentené, hogy „a múltat tevékeny módon továbbadták a jelen nemzedéknek, s az ezt a múltat jelentéssel bíró valamiként a magáévá fogadta” (Yerushalmi 2000, idézi Békés 2009: 23). A hallgatás okai között említi az emlék feldolgoz-hatatlanságát, a személyes szégyent és bűntudatot, valamint az elsősorban kom-munista országokra jellemző történelmi, társadalmi és politikai okokat, melyek eredményeként a zsidósággal kapcsolatos kérdések kívül rekedtek a társadalmi emlékezésen és megbeszélhetőségen. Hozzáteszi továbbá, hogy sok túlélő még a családon belül sem beszélt a holokauszt idején történtekről, egyrészt mert ér-telmetlennek tartotta, hogy ezzel terhelje a következő generációt, másrészt már a zsidóság tényét is titkolták inkább gyermekeik előtt, így próbálva biztonságo-sabb jövőt teremteni számukra. A trauma feldolgozatlanságából fakadó pszichés problémák feltárása után sze-retném kiemelni azt is, hogy mostanában egyre többen számolnak be az úgyne-vezett „poszttraumás növekedésről” (PTN). A PTN a komoly kihívást jelentő életkrízisekkel való megküzdés során megélt pozitív változás (Kulcsár 2005, idézi Singer 2009). Kulcsa a nehézségeknek tulajdonított jelentésben rejlik, az élet értelmességének gondolatában, miszerint mindenből tanulhatunk, és képe-sek lehetünk akár új készségeket is felfedezni önmagunkban azáltal, hogy átvé-szeljük életünk legmegrázóbb időszakait is.

53


IrodalomAlexander, Jeffrey C. – Eyerman, Ron – Giesen, Bernard – Smelser, Neil J. – Sztompka,

Piotr 2004. Cultural Trauma and Collective Identity. Berkeley – Los Angeles – London: University of California Press.

A DSM-IV-TR Diagnosztikai kritériumai 2000. Budapest: Animula.Assmann, Jan 1999. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai

magaskultúrákban. Budapest: Atlantisz.Atkinson, Richard C. – Hilgard, Ernest J. – Smith, Edward E. – Nolen-Hoeksema, Susan –

Frederickson, Barbara L. – Loftus, Geoffrey R. 2005. Pszichológia. Budapest: Osiris. Baddeley, Alan 2005. Az emberi emlékezet. Budapest: Osiris.Bagdy Emőke 1997. Pszichofitness. Budapest: Animula.Bakó Tihamér 2009. Sorstörés. A trauma lélektana egy pszichoterapeuta szemszögéből. Budapest:

Psycho Art.Bányai Éva 2011. Önkéntelen szuggesztiók, társadalmi „üzenetek” egy szakértő rákbeteg

szemével. In: Varga Katalin (szerk.): A szavakon túl. Kommunikáció és szuggesztió az orvosi gyakorlatban. Budapest: Medicina.

Békés Vera Anna 2009. A trauma reprezentációjának változásai Holokauszt-narratívákban. PhD disszertáció. Pécsi Tudományegyetem.

Bibó István 1986. Válogatott tanulmányok. I–II. Vál. Huszár Tibor. Budapest: Magvető. Bower, Gordon H. 1981. Mood and Memory. American Psychologist 36: 129–148. Csabai Márta 2007. Tünetvándorlás. A hisztériától a krónikus fáradtságig. Budapest: Jószöveg

Műhely.Dupont, Judith 2001. A trauma fogalma Ferenczinél és hatása az újabb pszichoanalitikus

kutatásokra. In: Ritter Andrea – Erős Ferenc (szerk.): A megtalált nyelv. Budapest: Új Mandátum. 15–22.

Erős Ferenc 2001. Az identitás labirintusai. Budapest: Janus – Osiris.Erős Ferenc 2007. Trauma és történelem. Szociálpszichológiai és pszichoanalitikus tanulmányok.

Budapest: Jószöveg Műhely.Freud, Sigmund 1896. The Aetiology of Hysteria. Standard Edition 3: 191–221.Freud, Sigmund 1916/1986. Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest: Gondolat.Gyáni Gábor 2010. Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest:

Nyitott Könyvműhely.Kende B. Hanna 1996. A késleltetett halál. In: Virág Teréz (szerk.): Elhúzódó társadalmi

traumák hatásának felismerése és gyógyítása. Budapest: Animula. 43–46.Kipper, David A. 1998. Psychodrama and trauma: implications for future interventions of

psychodramaic role-playing modalities. The International Journal of Action Methods 51: 113–121.

Komoróczy Géza 1996. Történelmi események a gondolkodásban: felejtés, feldolgozás, felelősségvállalás. In: Virág Teréz (szerk.): Elhúzódó társadalmi traumák hatásának felismerése és gyógyítása. Budapest: Animula. 11–22.

Kroó Andrea 2013. Terror és trauma – az áldozatok és a túlélők szemszögéből. Előadás a Cordelia Alapítvány a Szervezett Erőszak Áldozataiért Kidma Terror konferencián.

54


Budapest, 2013. október 1.Krystal, Henry 1968. Massive Psychic Trauma. New York: International Universities Press.Krystal, Henry – Niederland, William Guglielmo 1971. Psychic Traumatization: After Effects

in Individuals and Communities. Boston: Little-Brown. Kulcsár Zsuzsanna 2005. Társas tényezők szerepe a traumafeldolgozásban. In: K. Zs. (szerk.):

Teher alatt… Pozitív traumafeldolgozás és poszttraumás személyiségfejlődés. Budapest: Trefort. 9–33.

Lénárd Kata 2007. Trauma, emlékezés, kultúra. In: Péley Bernadette – Révész György (szerk.): Autonómia és identitás. Pécs: Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. 117–126.

Mitchell, Stephen A. – Black, Margaret J. 2000. A modern pszichoanalitikus gondolkodás története. Budapest: Animula.

Niederland, William Guglielmo 1961. The Problem of Survivor. Journal of Hillside Hospital 10: 222–247.

Nora, Pierre 2010. Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok. Budapest: Napvilág.

Ormos Mária 2012. Van-e történelem? Budapest: Kossuth. Selye, Hans 1978. The Stress of Life. New York: McGraw-Hill.Shils, Edward 1987. A hagyomány. Bevezetés. In: Hofer Tamás – Niedermüller Péter

(szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport.Singer Magdolna 2009. Jöttem is meg nem is, hoztam is, meg nem is. Poszttraumás növekedés

perinatális gyász esetében. Kharón 2: 55–71.Smelser, Neil J. 2004. Psychological and Cultural Trauma. In: Alexander, Jeffrey et al. (eds.):

Cultural Trauma and Collective Identity. Berkeley – Los Angeles – London: University of California Press. 31–60.

Talyigás Katalin 1996. A Holocaust trauma következményei napjainkban. In: Virág Teréz (szerk.): Elhúzódó társadalmi traumák hatásának felismerése és gyógyítása. Budapest: Animula. 89–94.

Tuval-Mashiach, Rivka – Freedman, Sara – Bargai, Neta – Boker, Rut – Hadar, Hilit – Shalev, Arieh Y. 2004. Coping with Trauma. Narrative and Cognitive Perspectives. Psychiatry 3: 280–293.

Van der Kolk, Bessel A. 1996. Trauma and Memory. In: Van der Kolk, B. A. – McFarlane, Alexander C. – Weisaeth, Lars (eds.): Traumatic Stress. The Effects of Overwhelming Experience on Mind, Body, and Society. New York: The Gilford Press.

Vikár György 1984. Gyógyítás és öngyógyítás. Tanulmányok a pszichotraumák elaborációjának köréből. Budapest: Magvető.

Virág Teréz 1994. Kollektív trauma – egyéni öngyógyítás. Múlt és Jövő 2: 66–71.Virág Teréz 2001. „Mély kútba tekinték…” Válogatott tanulmányok. Budapest: Kút Alapítvány –

Animula.Yerkes, Robert M. – Dodson, John D. 1908. The relation of strength of stimulus to rapidity of

habit-formation. Journal of Comparative Neurology and Psychology 18: 459–482.Yerushalmi, Yosef Hayim 2000. Záchor. Zsidó történelem és zsidó emlékezet. Budapest: Osiris

– ORZSE.

TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET

56

Gyáni Gábor - Kollektív emlékezet vagy történetírás?

Gyáni Gábor

Kollektív emlékezet vagy történetírás?*

A címben kérdésként megfogalmazott dilemma arra a széles körben tapasztal-ható fejleményre utal, amely a történelem sokoldalú használatában mutatkozik. Ennek az felel meg, hogy a politikai elit, helyesebben a politikai elitek a maguk céljaira igyekeznek kisajátítani a szerintük politikailag kamatoztatható törté-netképet, mint ahogyan olykor erre törekszenek egyes nem állami szervezetek (egyházak, civil társadalmi szerveződések) is, sőt ahogyan a magánemberek szintén ennek megfelelő aktív viszonyt alakítanak ki a „mi közös” múltunkkal. Ami a történelem politikai instrumentalizálását illeti, ezt történelempolitikának (Geschichtspolitik, historical policy) is nevezik. Európa keleti felén, beleértve az immár EU-tagállamok némelyikét is, szembetűnő az állami akarat befolyása a történelmi múlt megítélésére. Ennek az emlékezetpolitikának a nemzeti kö-zösség historizált önképe felel meg leginkább, amely a nacionalista beszédmód újbóli kizárólagos szorgalmazásával jár együtt. Az állami történelempolitika mindenhatóságának kellő biztosítéka, hogy az iskolai (történelem)tanítás szoros állami irányítás alatt áll vagy lassanként ilyen helyzetbe kerül, és a történelem mint iskolai tantárgy ezek után tökéletesen kiszolgálhatja az állami emlékezet-politikai célkitűzéseket.Az állami befolyás ugyanakkor ma már túlnyúlik az iskolai szférán, mert érinti a tudományos életet is. Ennek volt beszédes jele a magyar kormány 2013-as erőfe-szítése egy saját, a Miniszterelnökség alá rendelt humán- és társadalomtudományi kutatóintézeti hálózat kiépítésére. Nem véletlen, hogy többségüket történeti kuta-tóintézetként alapították, ami jelzi: az új keletű magyarországi történelempolitika hozzáfogott a tudomány leigázásához ahhoz hasonló módon, ahogyan annak ide-jén a kommunista párt is tette az 1940-es évek végén és az azt követő években az Akadémia gleichschaltolásával és az egyetemek szellemi átszervezésével.Naiv elképzelés lenne ezt csupán az állami akarat túlburjánzásának gondolni; látni kell, hogy van rá igény magában a társadalomban is. A kellőképpen még nem feltárt, de azért valamennyire ismert civil társadalmi buzgólkodás mutatja ezt, ami különösen az utolsó egy évtizedben forrta ki magát Magyarországon a

* A tanulmány a Mire emlékszünk? A közösségi memória szelektivitása Magyarországon és a nagyvilágban. Történelemtanárok (23.) Országos Konferenciája című értekezleten elhangzott előadás írásos változata. Az első közlés: http://www.tte.hu/toertenelemtanitas/toertenelemtanarok-orszagos-konferenciaja/7843-gyani-gabor-kollektiv-emlekezet-vagy-toertenetiras (2014. 07. 27.)

57


történelem dolgait illetően; biztos hátteret ad az utóbbi a 2010 óta immár állami szinten koordinált történelempolitikai roham sikeréhez. Egyetlen, bár jellemző példaként hadd utaljunk a Trianon-kultusz jegyében ténykedő egyesületekre, a ténykedésük látható nyomait jelentő monumentumokra, emléktáblákra, rituális ünnepségekre minden év június 4-én, az e tárgyú kiadványokra, médiaproduk-tumokra, amelyek mind a 2000-es évek termékei.Ez a helyzet új, hiszen egy idő óta megszokhattuk, hogy a történelem leginkább a tudósok ügye és a nagyközönség, beleértve az államot is, csupán befogadó, helyesebben elfogadó vagy elutasító, de nem a történelem írását a maga kezébe vevő szereplő. S ez az, ami a kollektív (vagy társadalmi) emlékezet világa immár, amely többé-kevésbé a történetírás ellenében tör előre győzedelmes útján. Új a jelenségben az, hogy a kollektív emlékezet megannyi formája kezdi átvenni a hatalmat a történelem dolgaiban. Hatalmon azt értem ez esetben, hogy a törté-nészek – akik céhes jellegű, zárt és exkluzív szakmai közösséget alkotnak, elkülö-nülve ily módon a laikusoktól – egyre kevésbé képesek ma már megszabni, hogy milyen történetszemléleti kánon jegyében oktassanak az iskolában (az egyete-mek egyelőre felül és kívül állnak a curriculumokat szabályozó politikai befolyá-son), továbbá hogy milyen emlékezetpolitikai célokat kövessen és forszírozzon az éppen kormányon lévő politikai erő, és horribile dictu abban sem számítanak már egészen önálló tényezőnek, hogy milyen tudományos történetképet képvi-seljenek, ami elnyeri a hatalom tetszését. Az utóbbi azért fontos körülmény, mert az állam tartja el (költségvetési forrásokból) az egyes tudományos műhelyeket, az ő közvetett alkalmazásában állnak a történettudósok, és ennek megfelelően a jutalmazás (kedvezményezettjei a Veritas, a Terror Háza Múzeum, a felekeze-ti egyetemek) és a büntetés (elszenvedői az egyetemek, a Politikatörténeti Inté-zet, az ’56-os Intézet és lassanként az akadémiai történettudományi intézet is) eszközével tartja kézben őket. Aminek látszanak is már a következményei: az államnak nem tetsző történeti kutatóközösségek lassú sorvadásnak indultak, és az „átállt” kutatók lépnek a helyükbe. A helycsere e mechanizmusa kísértetiesen hasonlít a második világháború utáni fejleményekre.Annak pontos érzékelése érdekében, hogy miért is „természetellenes” az előbbi-ekben vázolt fejlemény, érdemes lesz visszapillantani a történeti előzményekre, pontosabban arra a hosszabb történeti útra, amelynek elején, a 19. században létrejött az a szellemi és intézményi konstrukció, amelyet a kollektív emlékezet és annak identitáspolitikai manipulációja ma éppen felrúgni készül.Miként alakult tehát a történelmi emlékezet sorsa, kinek a kezébe került, ki gondozta és uralta azt a modern nemzetállami időkben, milyen viszonyba került egymással a kollektív (a népi, a vernakuláris, a társadalmi) emlékezet és a történetírói történelem?A múlt tudata, mint afféle hagyomány, megfelel a kollektív (a népi) emlékezet fo-galmának; hosszú századokon át éppen ez jelentette a múltra való emlékezés do-

58


mináns, ha nem is egyedüli módját. A mindenkori elitek is gondoskodtak ugyan valamiképpen a saját ízlésüknek megfelelő történetképek előállításáról, de azok ma-guk sem igen különböztek a kollektív emlékezettől, így sohasem válhattak azzá a történelemmé, amellyé a történetírás modern, szakszerű, akademizált válfaja tette a történelemről való beszédet. Magyarán: a 19. századot megelőzően nem ismert a mai nemzeti történettudatnak megfelelő általános, koherens és mindenki részéről legitimnek tekintett tudáskánon a múltról. Ennek a kialakulását egyebek közt az tette lehetővé, hogy megszületett a modern történeti tudat; ezen azt az időfogalmat kell érteni, amely az idő kumulativitását veszi alapul, vagyis a fejlődésben és nem pusz-tán a vallási teleológiában (haladunk a megváltás felé) megnyilvánuló kronologikus linearitás skálájához méri a jelen, a múlt és a jövő eseményeit. Egyes teoretikusok megállapítása szerint e fejleményre, erre a döntő szellemi változásra vagy váltásra valamikor a 18. század derekán, annak második felében került sor: ez időtől lehet beszélni egyáltalán modern történeti (idő)tudatról. Ilyenformán a múlt végtelen fo-lyama nemcsak hogy nem a puszta ismétlődés eseménysorában kulminál, hanem szekvenciálisan tagolt (korszakokra esik szét), az egymásra következésben pedig lo-gika fejeződik ki, amit a kauzalitás magyaráz (valamiből csak valami meghatározott dolog következhet, és az a valami csak adott történelmi tényekből, fejleményekből fakadhat). Fontos továbbá, hogy a múltról való gondolkodás és beszéd a múlt fo-lyamának töretlen linearitásában nyilatkozik meg, és hogy a múltat (éppúgy, mint a jelent is) a történelem állítólagos szelleme (ez a történetírói historicizmus vezérelve) vagy valamely materiális mozgatórugója (ez a marxista felfogás kiindulópontja) tart-ja előrehaladó mozgásban. Ezen mentális (fogalmi) előfeltételek után keletkezhetett a 19. század elején a porosz akadémiai körökben kidolgozott modern, szakszerű tör-ténetírás, amely mind a történelem filozófiai (akkor épp hegeli) megközelítésétől, mind annak az irodalomban (a fikcionalizálásban) testet öltő beszédmódjától élesen elkülönül. Vagyis: empirikus (és nem filozófia többé) és realista, vagyis nem a fantá-zia részbeni vagy egészben vett terméke.Mi tehát ennek a modern, szakszerű, tudományos diszciplínává átalakuló törté-neti gondolkodásnak (kutatásnak és írásnak) a megkülönböztető tartalmi jegye? Elsőként is az, hogy szisztematikus tudással szolgál a nemzeti keretek közé szo-rított, erre korlátozott múlt teljes univerzumát illetően. Persze a kor aktuális igé-nyeinek megfelelően, ami a nacionalizmus mindenhatóságát is mutatja a szellem (és csak részben, mondjuk, a gazdaság) dolgaiban (szabadkereskedelem); a po-litika (az állam) társadalomszervező szerepének időbeli állandóságát és primá-tusát kellett historizálva elbeszélni nemzeti történelemként. A történetírás ekkor megszilárduló tudományos identitása mint tudomány, a racionális megismerés premisszáján (ideálján és normáján) alapul, ez az, ami – más körülményekkel párosulva – élesen szembefordítja a csak legendaként, hagyományként, egyszó-val kollektív emlékezetként létező múlt fogalmával. A racionalitás mint a törté-neti megismerés máig fontosnak tekintett követelménye és idővel szokásszerűvé

59


lett napi gyakorlata hivatott bizonyítani a történetírás tudományosságát és mint ilyennek a magasabbrendűségét minden egyéb történeti beszédmóddal szemben (a fikcionalizálással szemben éppúgy, mint a társadalmi emlékezet megannyi esetével szemben). S mitől racionális a történetírói megismerés?A szakszerű történetírás nem valamely tetszőleges rendi vagy egyéb partikulá-ris társadalmi csoportnak, hanem az emberiségre nézve is reprezentatívnak tar-tott, modern nemzetállamnak a történeti múltját választja elbeszélése tárgyává; ehhez képest minden más alacsonyabb rendűnek tekintendő, amikkel a laikus vagy félig laikus (helytörténet, várostörténet stb.), vagy a regényes, magát a szó-rakoztatást célzó irodalmi történetmondás keretében lehet (szabad) foglalkozni. A történetírás magának vindikálja tehát a jogot, hogy a nemzeti múlt kapcsán a mának szóló magasztos, ideálként soha szem elől nem téveszthető erkölcsi és po-litikai mondanivalót megfogalmazza a jelen számára. A történetírás ilyenformán arra hivatott, hogy többnyire – talán csak implicit, de olykor bizony nagyon is explicit módon – igazolja a modern nemzetállamok korukbeli létjogosultságát. Ezt a feladatot azzal teljesíti, hogy a jelen nemzeti realitásai mögé odarajzolja a távoli, egyúttal időben folyamatos, a jelenbeli állapotokat megelőlegező, sőt abba szükségszerűen torkolló (oda tartó) eseményeket és folyamatokat. Ez így maga a történelem, legalábbis ahogyan a történetírás sugalmazza.A történetírás egyszersmind szinte hézagmentesen illeszkedik (igyekszik azt a lát-szatot kelteni, hogy valóban jól illeszkedik) a tudományok, a pozitivista ismeretszer-zés korabeli mércéihez: kauzális viszonylatokban gondolkodik, módszeres kutatásra vállalkozik, megbízható és egyúttal a tudományos közösség által megvitatható meg-állapításokat tesz, és elfogulatlannak tünteti fel magát a történelem dolgainak meg-ítélésében. Ezt nevezik később a történeti megismerés objektivitásának, ami azonban többnyire csak egyes kutatási és elbeszélői technikák, procedúrák alkalmazását jelen-ti, mint amilyen a forráskritika és a nem retorikus nyelvhasználat.S végül még egy apróság: a múlt, ami persze a jelenben már nem létezik, akként ismerhető meg a tudomány segítségével, hogy megfigyelés tárgyává tesszük. Ho-gyan tehető azonban megfigyelés tárgyává valami, ami már nincs, és amiről ér-zékszervi úton semmilyen közvetlen tapasztalat nem áll rendelkezésünkre? Ennek az lehet az egyedüli módja, hogy a múlt világából fennmaradt, a múltat úgymond dokumentáló nyomokból következtetünk vissza a valamikori világra, vagyis re-konstruáljuk a régmúltat. Ez a felismerés sarkallja az archívumok, a könyvtárak és az egyéb közgyűjtemények létesítőit és folyamatos életben tartóit (fejlesztőit), hogy ezzel is szolgálják az írott forrásokra áhítozó történészek munkáját.Előttünk áll tehát a történettudomány idővel egyre impozánsabb épülete, amely behatol az iskolák és a médiumok világába, elfoglalja, legalábbis átitatja a kul-turális infrastruktúra szinte összes szegmensét, és egyúttal a modern politikai kultúra (a politika művészete) iránytűjévé is válik. Nem az történik persze, hogy

60


a történészek ettől kezdve orruknál fogva vezetik a világot; tény viszont, hogy a historizált közösségi öntudat, ami a történészek történelmétől kapja a fő, olykor a kizárólagos impulzusokat, időlegesen soha nem látott uralomhoz jut a modern európai társadalmak életében.Ilyen feltételek között talán már úgy is tűnt, hogy nincs komoly alternatívája a történelemnek, vagyis a történészek által elképzelt és propagált múltnak. Ami-kor azonban a 20. századi antiliberális (bolsevik és fasiszta), valamint antinacio-nális (birodalmi) doktrínák jegyében totalitariánus politikai rezsimek emelked-tek ki szinte a semmiből (Oroszország és Németország), egy szempillantás alatt kiderült: a történeti tudat úgy manipulálható – a történészek mindenkori aktív közreműködésével –, ahogyan az éppen regnáló államhatalmi apparátus akarja. S ez máig ható illúzióvesztéssel járt a történetírás mint tudomány kikezdhetetlen tárgyszerűsége, objektivitása, szavahihetősége szempontjából.Nagyjából ezzel egy időben merült fel – újra –, hogy az emlékezet nemcsak tör-téneti (tudományos), hanem társadalmi is lehet, ami életre segítette a kollek-tív emlékezet tudományos fogalmát és elméletét. A francia szociológus és szo-ciálpszichológus, Maurice Halbwachs volt ennek legismertebb szószólója, az ő idevágó gondolatait azonban csupán két-három évtizeddel teóriája megalkotása után, jószerivel a század vége felé fedezték fel és tették a mai helyzet leírására és értelmezésére is alkalmas fogalmi alappá.A kollektív emlékezet halbwachsi elképzelése adottnak tekinti a historicista tör-ténetírás történelemről alkotott fogalmát, amely – mint mondtuk – racionális, univerzális és mint ilyen, sokkal inkább megfelel a modern, civilizált világ igé-nyeinek, mint riválisa, a kollektív emlékezet. Az utóbbi ugyanis partikuláris, mi-vel csak kisebb, a nemzet szintje alatti társadalmi csoportok teremtménye, az ő tulajdonuk; ebből következően a szubnacionális, sőt prenacionális csoportok (testületek, szervezetek) belső csoportkohézióját hivatott megteremteni és fenn-tartani. Ha így áll a dolog, állítja Halbwachs (is), a kollektív emlékezet irányzatos, elfogult, egyszóval korlátozott érvényességű tudati forma, amely így alacsonyabb rendű a nemzeti történelmi közösséget az idő dimenziójában elbeszélő törté-netírói történelemhez képest – mely utóbbiból, a dolog természetéből adódóan, mindig egy van csupán, ezért is lehet egyetemes és igaz (mert az igazságból, ál-lítólag, mindig egy van). A kollektív emlékezet azonban plurális, ennek meg-felelően korlátozott az igazságigénye, ami eleve kizárja, hogy vonatkozzon rá a történelem adekvát tudata.Nagyot ugorva az időben, az 1980-as évek elején lendült fel a téma, mármint az op-cionális vagy alternatív emlékezetformák kérdésének történeti és elméleti átgon-dolása. Halbwachs, aki gondolati tekintetben közvetlen örököse volt a 19. századi történetírói historicizmusnak, kezdetben inspiratív forrásul szolgált ahhoz az egy-re terebélyesebb diskurzushoz, amely egy ponton túl elfordult tőle, hogy újabban

61


megint több hitelre leljen Halbwachs, mint közvetlenül annak előtte.Yosif Hayim Yerushalmi amerikai hebraista 1980-as évek elején publikált, nagy-hatású könyve, a Záchor a zsidó emlékezet történeti specifikumát ragadta meg. Ez röviden abban áll, hogy a diaszpórában élő zsidók nem éppen úgy emlékez-tek a saját múlt(juk)ra, ahogyan a modern történetírás teszi a maga területén, hanem akként, hogy a biblikus múlt történéseit élik át kvázi jelenvaló módon a szüntelen emlékezés vallási parancsának engedelmeskedve. Ez az emlékezeti módusz vagy kultúra, amely a mai napig áthatja az ortodox (meg a haszid) zsidó közösségeket szerte a világon, nem kronologikus tagoltságban és nem a változás terminusaiban szemléli a zsidó nép múltját, hanem annak ókori megkövültsé-gében éleszti fel újra és újra a hétköznapokban és az ünnepi rituálék keretében. Ha létezik ilyen „anakronisztikus”, de mégiscsak emberi emlékezeti gyakorlat a modern korban is, akkor mégsem tekinthetjük a modern európai történelmi tudatot kimondottan antropológiai adottságnak. A történelem – ezek szerint – sokféle fogalmi és tudati formában létezik és létezhet a múlt öntudataként. Vagy-is: modern történetírás nélkül is létezhet élénk emlékezeti gyakorlat, ami szinte már kultuszként érezteti a hatását.Pierre Nora, az Annaleshez kötni szokott francia történetírás mentalitástörté-nész képviselője kezdeményezte (még az 1990-es években) „az emlékezet he-lyei” elnevezésű történetírói programot, amely – ma már tudjuk – mérföldkőnek bizonyult a történetírás versus kollektív emlékezet téma mai diskurzusában. A sokkötetes vállalkozás (melynek egyes nemzeti utánzatai azóta szerte Európá-ban napvilágot láttak) Franciaország emlékezeti helyeire vonatkozó, több ezer oldalra rúgó fejtegetései arról szólnak, hogy a nemzeti elvű történetírás ma már aligha töltheti be hiánytalanul a történelmi emlékezet tőle megszokottan elvárt szerepét. Helyébe lép a helyhez kötött és diffúz, sokak emlékezeti gesztusát fel-ölelő örökségápolás, amely a nemzet történelmét is plurális alakzatokra tagolja szét. Egy helyen Nora azt mondja, hogy a nemzetnek ma már nincs is története, legföljebb emlékezete, mely emlékezet szétszóródik a társadalomban, tehát sok-féle, és nem csak az írott történeti elbeszélés formáját ölti, öltheti immár magára. Ezzel pedig a francia historikus a hagyománytudat történelemre való jogát isme-ri el, ami már messze nem felel meg az eredeti halbwachsi álláspontnak.Újabb fejezetet jelent a történelmi emlékezet mai tudományos diskurzusában a német ókortudós, Jan Assmann nagyhatású emlékezetkoncepciója, amely szin-tén az 1990-as évek terméke. Assmann újítása, hogy tipológia keretében felbont-ja Halbwachs egységes történelem és emlékezet kategóriáját, és árnyalt tipológiát ad a múlt ma jellemző felhasználási módjairól, azok jellegéről. Az utóbbit illető-en Assmann megkülönbözteti egymástól a hideg és a forró emlékezetet, azt fe-jezve ki ilyenformán, hogy megvan-e még a múlt vitalitása (mond-e ma is olyat, ami miatt több, mint egy puszta emlékezeti tárgy, vagyis közvetlenül formálja-e a

62


jelenbeli életet), vagy sem. Ez a forró emlékezet esete. Ha viszont a múlt átkerül a hideg emlékezet tartományába, akkor ezzel napi aktualitását veszti, vagyis kultu-rális ábrázolássá és problémává szelídül. Amikor viszont Assmann arról beszél, hogy az emlékezet egyaránt lehet kommunikatív és kulturális, akkor bizonyos értelemben ezeknek a különféle használati módoknak a magyarázatát is adja.Kommunikatív emlékezetként nevesíti Assmann azt a többnyire egy emberöl-tőnyi időt átfogó emlékezeti gyakorlatot, melyben még a szóbeli mnemotechni-ka (áthagyományozás) a mérvadó, és amikor a múlt még közvetlen és folyamatos kölcsönhatásban áll a mindenkori jelennel, mert nincs hozzá úgymond törté-nelmi távlat. A kommunikatív emlékezet ilyenformán az átélői tapasztalatok bá-zisán, különösen nagy érzelmi töltettel ellátva közvetlenül integrálja a múltat a jelenbeli élet szövetébe, ami így még nem is igazán történelem. Az emlékezet móduszának erős a mozgósító ereje, vitális benne a személyesség, ami abban is megnyilvánul, hogy olyan kommemorációs emlékezetként működik, amely rituális közösségi viselkedésként is meg tud nyilatkozni (tüntetésekben, nem formális évfordulós megemlékezésekben, a folytonos mesélésben és szimbólu-malkotásban). Összességében, s itt most ez a fontos, a kommunikatív emlékezet egyfajta kollektív memória, amely – ha nem is egymagában áll már ekkor sem –, mondhatni, uralja a múlthoz való kognitív, sőt a teljes emberi (az érzelmi és a cselekvéshez kötött) életet egyaránt.A tipológia második tagja az ún. kulturális emlékezet fogalma, az a valami, ami-nek jegyében átlépünk a múlt mint történelem világába. A kulturális emlékezet révén felfogható múltról már csak a különféle (akár fikcionális, akár tényszerű) elbeszélések és sok egyéb formát öltő tudományos és művészeti reprezentáció adhat hírt úgy, mint valami távoli és elvont dologról. A kulturális emlékezet a történelem fogalmával dolgozik, a kommunikatív emlékezet viszont a történel-met a jelenben továbbélő múltként szemléli, ekként is viszonyul hozzá. A kettő közötti váltás nem egy csapásra történik azonban, hanem elhúzódik az időben. és ezzel létrejön az a vákuum, amelyben a sodródó hasadék (floating gap) közege egyesíti a két szélső pólust: már működik a kulturális emlékezet, de még mindig hat a kommunikatív emlékezet is, a kettő tehát birokra kel egymással vagy válto-gatja egymást stb. Nálunk 1956, de akár még Trianon is máig megrekedni látszik ebben a sodródó hasadékban.Az utóbbi két-három évtized történeti és történetelméleti irodalma, melyből most éppen csak kiemeltem két, igen hatásos elképzelést a kollektív emlékezet és a történelem (történetírás) kapcsolatát illetően, valójában arra reflektál, ami a valóságban eközben zajlik, és ez pedig döntő változásokkal járt az erőviszonyok-ban. A „memory boom”-ként emlegetett jelenségről van szó, ami a kollektív em-lékezetnek a történetírás által képviselt és általa terjesztett történetképpel szem-beni elégedetlenségéből, a vele szembeni ellenállásból született. A „mindenki a

63


maga történésze” elv jegyében ma már nincs semmilyen gátja annak, hogy bárki a maga történelemverzióját hangoztassa és tegye ezt akként, hogy hiteles, a törté-nészek történelménél igazabb történelemként hivatkozik rá. A kollektív emléke-zet teljes legitimitása látszik ezzel visszatérni, aminek a professzionális történet-írás vetett véget annak idején, a modern nemzetállam-építés korában.Hadd ejtsek most néhány szót ennek az utóbbi jelenségnek a természetéről és mai életünkben betöltött szerepéről. A kollektív memória, amelynek a 20. századi társa-dalmi-politikai megrázkódtatások személyesen átélt élményei és tapasztalatai igen komoly forrását jelentik (ezért is lehet ennek a holokauszt emlékezete, sőt emléke-zeti kultusza a memory boom legszembetűnőbb lendítőkereke), egyszerre tömeg-kultúra és politikai diskurzus, és – mondhatni – az egyik leghatékonyabb iden-titásteremtő erő. Amikor a public history keretében terjesztett történelem kezdi felváltani a hivatásos történészek alkotta történetképet – és ez a ma legjellemzőbb folyamatok egyike –, akkor többnyire a kollektív emlékezet széles forrásvidéke szolgál mindehhez támasztékul: a public history témát és anyagot is egyaránt ebből merít amellett, hogy szelektív módon kiaknázza persze a történelem tudományos diskurzusát is. Egyúttal pedig főként azokhoz szól, akik nem éppen tudományos alapokon álló történelemre tartanak igényt, hanem arra, ami messzemenően egy-beesik a saját kollektív emlékezeti hagyományukban (vagy kitalált hagyományuk-ban) tenyésző elképzelésekkel, legalábbis közelít hozzájuk. A public history, nem túlzás, ma már kezdi átvenni a hatalmat a történelemről való beszéd terepén. Ezt segíti, hogy a public history nagyrészt kereskedelmi vállalkozás is, és egyáltalán nem tekinti magára nézve kötelezőnek a racionális megismerés útját-módját: sze-lektív témakínálata a nagyközönség történelem iránt megmutatkozó egyenetlen érdeklődéséhez igazodik, egyszersmind érzelmileg átfűtött, valamint szórakoztató, de nem különösebben tanító jellegű beszédmód jellemzi, ami nemegyszer (de nem szükségképpen) határozott politikai töltettel is rendelkezik.S ezzel át is térhetünk a történelem instrumentalizálásának, vagyis átpolitizálá-sának, politikai használatának a témakörére, ami a public history politikai gyü-mölcsöztetését (felhasználását, kiaknázását, sőt a teremtését) jelenti. Az állam a történelem dolgaiba beavatkozva – amikor tehát megszabja, hogy milyen tör-ténetképek kerüljenek egyáltalán forgalomba az általa közvetlenül ellenőrzött szférákban (iskola, média, politikai közbeszéd, identitáspolitika) –, a (politikai) hasznosság pragmatizmusával közelít a kérdéshez. Nem az a fontos itt, hogy mi legyen a tudományosan ellenőrzött tudás a múltról, hanem hogy a tömegde-mokrácia közegében melyik tudás (vagy tudásnak álcázott üzenet) érhet köny-nyen célba a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folyó eszmei küzdelem során. A történelem ilyetén átpolitizálása – éppen ezt a gyakorlatot fejezik ki a történelempolitika, az identitáspolitika stb. kifejezések – szorosan együtt jár az-zal, hogy megszűnik a tudomány mint autonóm szellemi tevékenysége fontossá-gába vetett állami (és társadalmi) hit, és annak helyébe lép a „használható múlt”

64


előállítására és hatékony terjesztésére alkalmas és kész public history, valamint az identitáspolitika sokrétű gyakorlata. Ennek során nyer kivételes megbecsülést a kollektív memória, persze csak abban az esetben, ha betagozódik, helyesebben, ha betagozható a történelempolitika eme Prokrusztész-ágyába.Két megjegyzés kívánkozik az utóbbihoz. Mi lehet(ne) vajon a válasz ezekre a mai kortendenciákra? Látva a tudomány egyre kiszolgáltatottabb helyzetét a kol-lektív emlékezet burkában jelentkező, nem kifejezetten racionális történelemfel-fogással szemben, amely politikailag és tetszőleges partikuláris társadalmi erők által könnyedén manipulálható, felmerül a régi ideál védelmének indokoltsága, úgymint a kollektív emlékezet teljes elutasítása és a történetírás mint egyedül le-hetséges, legitim történeti tudat regenerálásához való visszatérés sürgetése, az út egyengetése az utóbbi előtt. Akadnak is ilyen, komoly és szofisztikált formában kifejtett vélemények egyes teoretikusok (Paul Ricoeur, Allan Megill) és történé-szektől részéről. Úgy tűnik azonban, hogy ez az út nem igazán könnyen járható. Nemcsak azért nem, mert a társadalmi feltételek időközben annyira megváltoz-tak, hogy nincsenek már meg hozzá az intézményes és a társadalmi-politikai elfogadottságot garantáló külső feltételek, de azért sem tűnik ez az opció köny-nyen vagy egyáltalán járhatónak, mert a tudományos gondolkodás mai belső állapota sem kedvez ennek a regenerálódásnak. A megismerési szkepszis elural-kodása, ismerjük el, racionális megfontolásokon nyugszik. Ez azt jelenti, hogy a posztmodernként számon tartott és egyébként sokban meggyőző megfontolások ismeretében szinte lehetetlen újból komolyan hitet tenni a 19. századi pozitivis-ta, naiv realista, a megismerési objektivitás eszményével feltétlenül azonosuló történészi identitás mellett. Úgy megrendült ez a történészi ars poetica az utolsó néhány évtizedben, hogy minden olyan törekvés hiteltelen lenne, amely a hagyo-mányos történészi pozíció visszaállítását tűzné célul maga elé.Mégis, számot vetve a reális veszélyekkel, és nem hagyva figyelmen kívül a tu-dományos gondolkodás újabb belső dilemmáit sem, arra jutunk, hogy a törté-nésznek kész tényként el kell fogadnia a kollektív emlékezet által vele szemben támasztott kihívást. Nem lehet nem létezőnek tekinteni ennek az utóbbinak a jogigényét a saját történelemre; már csak azért sem, mert olyan dolgot exponál, melyet a történész nem képes kellően feltárni és elbeszélni. Ez pedig nem más, mint a múlt autentikus, mert ágensi tapasztalata. Ez eddig csak a fikcióként ke-zelt irodalom és a kreatív művészetek hozadéka lehetett, de itt van most már a kollektív memória a maga sokirányú megnyilatkozásaival, amelyek szinte mind-egyike erről vall nekünk. A dolgot komolyan kell tehát venni, és a történésznek fel kell venni az így elébe dobott kesztyűt. Ha a történész szakít azzal a magabiz-tos és nem is kellően megalapozott öntudattal, hogy ő vitán felül jobban ismeri a múltat, mint az a valaki, aki átélte (csinálta, elszenvedte és megtapasztalta), akkor aktív módon bekapcsolódhat a történelemírás újabb, immár a kollektív emlékezettel kitágult körébe, hogy maga is hasznot húzzon a helyzetből. De per-

65


sze csak úgy, hogy tudományos hasznot kíván és tud húzni belőle, és nem úgy, hogy a public history mesteremberévé és/vagy politikai propagandistává és kul-tusziparossá silányítja magát. Akadnak persze számosan olyanok is, akik mind-két szerepet, olykor a kettőt együtt hajlandók beteljesíteni.A kollektív emlékezet spontán vagy annak tűnő (inkább az utóbbi) képződmény; ezért még a formálására is nyílhat mód. Ez azt követelné, hogy a megszokott történészi szerepből kilépve a historikus kapcsolódjék a kollektív memória tár-sadalmi közegéhez, hogy a saját szája íze szerint járuljon hozzá annak befolyáso-lásához. Őszintén megvallom, vajmi kevés esélyt jósolok ez utóbbi lehetőségnek, részint a történészi identitás és szerepfelfogás korlátai miatt, részint a szakember történésszel szemben már eleve megnyilvánuló társadalmi bizalmatlanság és po-litikai el nem fogadottság okán. Mindenesetre ebben az esetben, ahogy egyéb-ként Aleida Assmann, napjaink nagyhatású kollektívemlékezet-teoretikusa is szorgalmazza, arra kellene és lehetne egyúttal törekedni, hogy a monologikus kollektív emlékezetet felváltsa, legalábbis kiegészítse a dialogikus emlékezeti gyakorlat. Az előbbi ellenségképek szüntelen gyártása és sulykolása révén hat, az utóbbi a megértés, a tolerancia, a másság iránti szimpátia útján fejti ki a hatását.Ideálként ez valóban kitűnő elgondolás, valóságként kevéssé tűnik életrevaló ja-vaslatnak, bár – tegyük hozzá – a kollektív emlékezet sem feltétlenül egy meg-határozott módon nyilvánul meg csupán. Jó példa erre a kulturális traumaként funkcionáló holokauszt, amely – ez bizonyított tény – a dialogikus kollektív em-lékezet tiszta megnyilvánulásaként közvetlenül is nagy hatást gyakorol manap-ság a világ elsősorban nyugati részén mind a mindennapi életre, mind pedig a politikai, sőt a globális politikai eseményekre. Ez utóbbi pozitív példa arra int, hogy a kollektív emlékezet modern vagy inkább posztmodern képződményében is benne rejlik, legalábbis elvi lehetőségként, a humanitás, a humanizáció po-tenciálja, ami a kollektív emlékezet eredeti formájától sem volt egészen idegen (ezt szippantotta végül magába a 19. századi nacionalizmus); bár később, a 20. században ez a tartalom sajnos kiürült belőle.

66


IrodalomAssmann, Jan 1999. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai

magaskultúrákban. Hidas Zoltán (ford.). Budapest: Atlantisz.Gyáni Gábor 2010. Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest:

Nyitott Könyvműhely.Gyáni Gábor 2013. Nép, nemzet, zsidó. Pozsony: Kalligram.Nora, Pierre 2010. Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok. Haas Lídia – K. orváth Zsolt (ford.). Budapest: Napvilág.S. Varga Pál (szerk.) 2012. Emlékezethelyek. Studia Litteraria 1–2.Yerushalmi, Yosef Hayim 2000. Záchor. Zsidó történelem és zsidó emlékezet. Tatár György

(ford.). Budapest: Osiris.

67

Rácz Márk - Marxizmusoktatók

Rácz Márk

MarxizmusoktatókÉletpályák törése és folytonossága 1989 árnyékában

… fecseg a felszín, hallgat a mély.(József Attila: A Dunánál)

1. TézisAzért a fentebb olvasható mottót választottam, mert pontosan megmutatja és érzékelteti kutatási szándékom fogadtatását az érintettek körében.

Az egykori debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen (KLTE) történt struk-turális változások alapján fogom modellezni az egyik helyi közösségben 1989–1991 között lezajlott történéseket: így a helyi Marxizmus–Leninizmus Intézet (MLI) megszűnését és az ebből megalakult Társadalomelméleti Intézet létrejöt-tét. Dolgozatom célja, hogy olyan témát dolgozzak fel, amelyet – tudtommal – eddig még senki nem tett meg.

A dolgozatban egyrészt az esetleges identitásválságra kívánom felhívni a figyel-met (megállapítva, hogy nem mindenkinél létezett identitásválság ebben az időszakban, nem mindenkinél egyformán jelentett törést 1989 sorsfordító éve – egyéni élethelyzetek és döntések sorozata határozta meg az életutakat, nem pusztán a strukturális keretek), másrészt a törésfolytonosság kapcsolatával is foglalkozom, illetve a generációs és származásbeli különbségekre is kitérek.

A kutatás elsősorban azokon a debreceni életútinterjúkon alapul, amelyeket az intézet tagjaival, egyéb munkatársaival készítettem 2008–2009 között. Tézisemet négy főinterjúval is igazolom, mivel négy tanszék működött az intézetben, tehát minden szervezeti egységből egy-egy korábban ott oktató munkatárs gondola-tait vettem alapul. Ezen kívül segítségül hívok még az intézethez, egyetemhez köthető más személyeket is.

Az 1960-as és ’70-es évek kádári modernizációja nagyban befolyásolta, sőt meg-határozta az általam vizsgált helyi közösség gondolkodásmódját. A városiasodás folyamata, az életszínvonal lassú növekedése, állami lakások kiutalása – mind befolyásoló tényező. Nagy kérdés, hogyan illeszkedett a kádári elgondolásba az értelmiség. Ezzel párhuzamosan célként jelenhetett meg a szegénység felszámo-lása, ez azonban alaposabb kutatást igényel, ami egy másik dolgozat témája lehet.

68


2. Az MSZMP képe a marxizmusoktatásrólA marxizmus–leninizmus oktatásának helyzete igen összetett volt: a színvonal és a világnézeti meggyőző erő szempontjából igen nagy különbség volt az egyes intézmények, tanszékek, az egyes tárgyak oktatása, sőt az egyes intézményeken belül és az oktatók között is. Eredmények és hibák, színvonalas oktató-nevelő munka és évtizedes elmaradás a felkészültségben, kísérletek és megmerevedés, nyitottság és zártság egyaránt megtalálható volt ezen a területen. A gondok és hiányok azonban nem egyik napról a másikra jelentkeztek, hanem abból ered-tek, hogy az 1952 óta1 végbement társadalmi, gazdasági, politikai és ideológiai változásokkal, nemzetközi élet folyamataival, a generációváltás hallgatókat és oktatókat egyaránt érintő hatásaival az oktatás – minden erőfeszítése ellenére – nem tudott lépést tartani. Azért, hogy ez ne okozzon különösebb problémát, azt akarták elérni, hogy a hallgatók sajátítsák el a marxizmus–leninizmus elméleti alapjait, ismerkedjenek meg a társadalmi folyamatok marxi–lenini módszereivel, értsék meg a marxi el-mélet szerepét az MSZMP politikájának megalapozásában. „A cél továbbá, hogy tudatosuljon a fiatalokban, hogy az akkor a kor problémáira, s ezek között a ha-zai társadalmi és személyes problémákra csak a szocializmus képes közösségi, humánus megoldást adni. Célul tűzték ki az oktatás színvonalasnak emelését is” (Vass szerk. 1988: 394).Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága 1969-ben vizsgálta meg az egyetemeken és főiskolákon folyó marxizmus–leninizmus-oktatás helyzetét, és állást foglalt a továbbfejlesztés feladatait illetően. A világnézeti-politikai nevelés iránt támasztott magasabb követelmények, a felsőoktatás tartalmi korszerűsíté-se, a marxizmus oktatásában jelentkező problémák szükségessé tették a mar-xizmus–leninizmus-oktatás helyzetének újbóli áttekintését és a megoldásra váró feladatok meghatározását.A filozófusoktatás jobban támaszkodott a szaktudományok, elsősorban a ter-mészettudományok – filozófiailag is fontos – legújabb eredményeire, s keretei között nagyobb szerepet kapott a polgári filozófia bírálata. Növekedett a kor-szak lényegi összefüggéseit érintő témák, a modern kapitalizmus sajátosságai, a tudományos-technikai forradalom szerepe az oktatásban. A filozófusoktatás ha-tékonyságát, törzsanyagának korszerűsítését a filozófiatudomány hazai és nem-zetközi helyzete, valamint az oktatás nem kielégítő személyi feltételei gátolták. Az 1968-ban végrehajtott óraszámcsökkentés miatt (l. Palovecz szerk. 1983) a legtöbb helyen megszűnt a filozófiatörténet, a valláskritika és a logika önálló és kötelező tárgyként való oktatása. Az etika a tanárképző és az orvostudományi egyetemeken kötelező volt, a tudományegyetemek tanári szakjain csak fakulta-

1 Hivatalosan ettől ez évtől számították a hazai marxizmus–leninizmus tanszékek megalakulását.

69


tív tárgyként szerepelt. Az etikaoktatásban erősödött a „szocialista társadalom” erkölcsi problémáinak elemzése, de még nem küzdötték le teljesen az elvont mo-ralizálást (Kónya 1968). A politikai gazdaságtan oktatása a marxi közgazdaságtudomány akkori eredmé-nyeinek szintjén mutatta be a modern kapitalizmus helyzetét, fő problémáit és el-lentmondásait, és igyekezett választ adni a szocializmus építésének közgazdasági kérdéseire. A szocializmus politikai gazdaságtanának oktatása közelebb került a közgazdasági gyakorlathoz, de gyakran a gazdasági mechanizmus által felvetett gazdaságpolitikai problémákhoz túlságosan is ragaszkodva tárgyalta az alapka-tegóriákat. A többi volt szocialista országban lezajlott reformokról az oktatásban kevés szó esett. A szocializmus politikai gazdaságtanának – bár egyes kérdéseket elmélyültebben és konkrétan tárgyalt – teoretikus színvonala, ideológiai és po-litikai ereje sokak számára nem volt túl meggyőző (l. Vukovics–Rovó 1967). A baloldal szempontjai alapján természetesen eredményesnek bizonyult a tu-dományos szocializmus (tud. szoc.) 1968-ban bevezetett új programja, amely a munkásosztály osztályharcának nagy stratégiai korszakain belül a tematikus felosztást követte. Ez lehetővé tette, hogy a hallgatókat ne terheljék a program elméleti-politikai kérdéseinek megértéséhez nem feltétlenül szükséges történe-ti tényanyaggal, s hogy az aktuális politika kérdései előtérbe kerülhessenek. A tudományos szocializmus oktatásában a legnagyobb problémát a magyar mun-kásmozgalom elvi kérdéseinek és a szocializmus építése hazai tapasztalatainak tárgyalása jelentette. Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy az időközben bekö-vetkezett nagyarányú óraszámcsökkentés miatt a hazai tapasztalatok elemzésére, a legfontosabb elvi-politikai kérdések megtárgyalására nem jutott idő. Különö-sen élesen vetették fel ezt a problémát a tudományegyetemeken, ahol a tudomá-nyos szocializmus alaptanfolyamának óraszámát 1968-ban 120 óráról 56 órára csökkentették (Ördögh 1968). A ’70-es években kezdődött el a szociológia oktatása néhány társadalomtudo-mányi egyetemen, valamint a műszaki, agrár- és orvostudományi egyetemeken is. A szociológiaoktatás kiszélesítésének igénye elsősorban a szakszociológiák bevezetésének sürgetésében fejeződött ki. A szakszociológia oktatását többnyire a különbözős szaktanszékek végezték. Nem volt megfelelő kapcsolat a szakszo-ciológiák oktatói és a marxizmus–leninizmus tanszékek között, nem volt kellően összeegyeztetve a történelmi materializmus, a tudományos szocializmus, vala-mint a szociológia programja. Ennek feltárása külön kutatást igényel az okok tisztánlátása miatt (Meruk 1968).„A marxizmus–leninizmus oktatás egyik akut problémája a színvonal, az elmé-leti-ideológiai és pedagógiai követelményeknek egyaránt megfelelő tankönyvek és jegyzetek hiánya volt” (Vass 1978: 770). A legnagyobb lemaradás a filozófia-jegyzetek és -tankönyvek megírásában jelentkezett. Ugyanakkor az ’50-es évek-

70


hez képest fellendült a marxizmus–leninizmus tanszékek kutató- és publikáci-ós tevékenysége, a tanszéki kutatások közelebb kerültek a gyakorlathoz. Több tanszék részt vett a helyi pártalapszervek döntéseit megalapozó és helytörténeti kutatásokban. Politikai gazdaságtanból és szociológiából növekedett a szerződé-ses kutatások száma is. Helyenként megfigyelhető volt a részkérdések felé való orientálódás, az ideológiai és politikai szempontból kényesnek tartott kérdések megkerülése. Mindez maga után vonta az elméleti szintetizáló kutatások hát-térbe szorulásának, az ideológiamentes prakticizmus térnyerésének veszélyét. A tudományos szocializmus témakörei kutatásának ösztönzésére és támogatására tanszékközi munkaközösségeket hoztak létre. Ugyanakkor lassította a kutatást az is, hogy az oktatók sok esetben az oktatásban kevéssé hasznosítható témákból írtak disszertációt.A Művelődésügyi Minisztérium – elsősorban a Marxizmus–Leninizmus Oktatá-si Főosztály (MLOF) – irányító tevékenysége mindenekelőtt az oktatás tartalmi színvonalának emelését, a szakmai és világnézeti nevelés egységének erősítését segítette elő. Gondoskodott arról, hogy az ideológiai oktatásra megfelelő időt fordítsanak, biztosította a tárgyak megfelelő oktatási sorrendjét, a tantervi fe-gyelem betartását és szorgalmazta a hatékony oktatási formák, módszerek ki-munkálását és elterjesztését. A marxizmusoktatás „káderhelyzetének” javítása érdekében a társadalmi, állami és politikai élet területén dolgozó szakembereket vontak be az oktatásba. A területi pártszervek – különösen Budapest és a négy vidéki egyetemi város – a MLOF-fal együtt iskoláztak be a Politikai Főiskolára olyan fiatal embereket, akik később annak elvégzése után a marxizmus–leniniz-mus oktatói lettek valamely hazai felsőoktatási intézményben (Hülvely 1969).

3. Marxizmus–leninizmus-oktatók DebrecenbenKutatási témám konkrét tárgyában: a debreceni Marxizmus–Leninizmus Inté-zetben az 1980-as években 43 főállású oktató vett részt a munkában. Itt is há-rom, később négy tanszékre volt bontható a szervezeti egység. Az itt dolgozó akkori könyvtáros és az egyik takarítónő kivételével mindenki tagja volt a állam-pártnak, ide csak az ideológiai szempontból megbízható emberek kerülhettek. Elsőként a Filozófiai Tanszéket mutatom be; okkal, ugyanis megfigyelhető volt tudományos-szakmai szempontok alapján a hierarchizálás is. A lehetőségekhez képest szakmai alapon ők tették le a legtöbbet az asztalra, amit arra alapozok, hogy az 1971–1988 között önállóan2 megjelent Acta Marxistica-Leninisticában a tanulmányok nagy részét elolvastam és összehasonlítottam egymással.

2 Korábban is jelentek meg a KLTE-n marxizmustanulmányok (például 1963-ban), de azok más tanszékekkel közös kiadványok voltak.

71


3.1. Filozófia TanszékA tanszék vezetője Kónya István volt, aki 1975–1981 között a KLTE rektori tiszt-ségét is ellátta. Kutatási területének Kálvin Jánost és a kálvinizmust választotta. Nagy szaktekintélyként tartották számon Bimbó Mihályt is, aki feleségével, Kar-laky Máriával együtt Leningrádban végezte el az egyetemet 1957-ben. Előbbi a népi írókkal és a harmadik utassággal foglalkozott, utóbbi Lenin és a személyiség kapcsolatával, esztétikával, illetve szükségszerűség és szabadság kapcsolatával. Heterogén volt a tanszék összetétele, itt dolgozott Kiss Sándor is, aki asztalosse-gédből lett filozófus,3 ő a kommunista humanizmusban és a marxista filozófia-elméletben látta meg szakmai fejlődésének lehetőégét. Természetesen többen itt végezték el az egyetemet, többen bölcsész diplomával rendelkeztek. Például Orosz László vagy Nyizsnyánszki Ferenc, aki Hegelt kutatta, Novákné Rózsa Er-zsébet, aki szükségletek és munkamegosztás témában írt cikket. Révész Ferenc-nek fizikus diplomája volt; az intézeten belül itt volt állományban két munkásőr is.4 Valamennyien marxista–leninista filozófiát oktattak, dialektikus és történel-mi materializmust, Hegel felfogását, Engels és Lenin filozofikus gondolatait. De-mény Mária is itt dolgozott Kovács Margittal; továbbá Bíróné Kaszás Éva, Bódis Csaba és Kelemen István (Vincze szerk. 1995). Az időközben Filozófia Intézetté alakult egység ma a filozófus doktoranduszokat szervezett körülmények között, színvonalasan és eredményesen oktatja. Ez is megmutatja, hogy ez a tanszék meg tudott újulni, ellentétben a Politológia Tanszékkel.

3.2. Politikai Gazdaságtan TanszékDarai József állt a tanszék élén, aki mellett – egykori munkatársai véleménye szerint – lehetett jól, eredményesen és nyugodt körülmények között dolgoz-ni,5 talán egyfajta szellemi pezsgés is jellemezte a csapatát. Nagy tudású szakem-ber volt, aki mellett emberileg-szakmailag is könnyebben lehetett érvényesülni. Csendes, jószívű és megértő, szerethető emberként viselkedett már akkor is. Az 1968-as reform, az új gazdasági mechanizmus előkészítésében Darai is részt vett. Az állammonopolista kapitalizmus és az NSZK viszonyában jelent meg önál-ló kötete. Ennek a tanszéknek volt egyfajta „zárványa” az a maroknyi társaság, amelyből 1980-ra alakult meg Debrecenben a Szociológia Csoport. Az, hogy ez bekövetkezhetett, Darai megértő, segítő és konfliktuskerülő személyiségének is köszönhették. Hagyta a csoport tagjait dolgozni, nem befolyásolta őket, ellentét-ben más tanszékvezető kollégájával (lásd majd Farkas Dezsőt), nem telepedett rájuk. Itt dolgozhatott a fiatal Muraközy László is mint közgazdász. A kapita-lizmus gazdaságtanát, illetve a szocialista gazdaságtant oktatta. Egy idő után a Kádár-kori technokraták felhagytak a sematikus ábrázolásokkal, és nyitottab-

3 A Debreceni Egyetem Rektori Hivatal Személyzeti Főosztálya egykori anyagai alapján.4 A KLTE Tanácsának 1978. november 30-án tartott II. rendes üléséről készült jegyzőkönyv alapján.5 Muraközy László, Szász Tibor és Szekeres Melinda visszaemlékezései alapján.

72


bak lettek a nyugati gazdasági hatásokra, eredményekre, aminek oka az újszerű tapasztalat volt. Többen csak levelező tagozaton végezték el a közgazdaságtant, volt, aki a Szovjetunióban szerezte meg diplomáját: ilyen volt Gerner Rudolf, aki USA-beli mezőgazdasági ingatlanértékkel (földárral) foglalkozott, de írt könyvet állattenyésztéstanból és értekezett a Földtulajdon és fejlődésünk tendenciáiról az európai szocialista országokban címen is. A tanszék zért az MLI-n belül műkö-dött, mert a marxista ideológiát számokkal, adatokkal és tényekkel is alá kellett támasztani, a hivatalos egyetemi tervek szerint a szocialista ideológia materiális háttérbázisaként szolgált; ugyanakkor a társadalomtudományokat egyetlen egy-ségben tartották. Itt dolgozott Ullaga József, aki a Hajdúsági Bőrgyár dolgozói-nak egyéni és családi jövedelméről írta meg kisdoktoriját, de a gazdasági mecha-nizmusról is értekezett; Szász Tibor, aki a vállalati és népgazdasági tervezéssel kapcsolatos matematikai módszereket kutatta; Bibok Györgyné, aki gazdasági integráció kérdéskörében tett le az asztalra eredményeket; és Kőváry László, aki az 1920-as évekbeli magyarországi kartellkérdésről írta meg tudományos dol-gozatát, majd később óráin is ezzel foglalkozott. A megemlített szűkebb kutatási témákat és írásokat nem szó szerint ismertetem, mivel csak tartalmuk szerint láttam érdemesnek bemutatni azokat a könnyebb érthetőség miatt. Az oktatók valamennyien egyetemi (kisdoktori) disszertációval rendelkeztek. Ebből a szer-vezeti egységből alakult meg a későbbi Közgazdaságtan Tanszék, illetve 1996-ban a Közgazdasági és Üzleti Tudományok Intézete (KÜTI), majd 2000-ben ala-kult meg az önálló debreceni Közgazdaságtudományi Kar (KTK), amely mára szintén rendelkezik saját doktori iskolával.

3.3. Szociológia Csoport (majd Tanszék)A hazai szociológia fejlődésében a ’60-as évek alapvető változást hozott. Ideoló-giai téren jelentős tisztázódás zajlott le, megszilárdult és számottevően kibővült a szociológiai kutatás bázisa. Kiszélesedett a szociológia oktatása a felsőoktatási intézményekben, megindult a szociológusképzés. A magyar szociológia jelenté-keny segítséget nyújtott a társadalom napi folyamatainak feltárásához (Molnár 1966).„Az 1960-as évek első felében a tiltás hosszú évei után lehetőség nyílt az ad-dig „burzsoá áltudománynak” bélyegzett szociológia egyetemi megjelenésére. A KLTE bölcsészkara gyorsan élt a lehetőséggel, hiszen a szakképzés részeként már 1963–1964-ben a népművelő hallgatók Béres Csaba akkori tanársegéd szocio-lógiaóráit látogathatták, az érdeklődő diákok kutatásokban vehettek részt, ahol például Hegedűs András, Szelényi Iván kutatásait is megismerhették. A hetvenes évek az építkezés, tudományszervezés időszaka volt, tanfolyamok és konferen-ciák sora ismertette és népszerűsítette a szociológia tudományát az egyetemen és a régióban. Új korszak kezdődött 1980-ban, amikor öt oktatóval megalakult a

73


Szociológiai Csoport. A város minden felsőoktatási intézményében fokozatosan a csoport oktatói látták el a szociológia oktatását. A régió tudományos életében is teret nyertek, a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság és a Debreceni Aka-démiai Bizottság keretében önálló munkabizottságokat hoztak létre. Időközben számos oktató egyetemi doktori és kandidátusi fokozatot szerzett. Hallgatóink sikeresen szerepeltek az Országos Tudományos Diákköri konferenciákon. A Szociológia Tanszék – a belső és külső feltételek szerencsés találkozási pontján – 1984-ben jött létre. A szociológia oktatás általánossá vált egyetemünkön, ezért a tanszéknek el kellett látni a szociológia oktatás növekvő feladatait, de a szervező-dő hazai szociális képzés megalapozásában is részt vettek oktatóink.”6Az oktatói gárda összetétele: Béres Csaba7, Szekeres Melinda és Mojzesné Székely Katalin; később csatlakozott hozzájuk Dalminé Kiss Gabriella, Csoba Judit8, Kabai Imre. Szinte valamennyien bölcsész szakot végeztek, többségük elsőgenerációs értel-miségieknek számított. A szociológia új tudományként való megjelenése óriási jelentőséggel bírt a ’70-es években. Egyrészt a rendszer belső, elsősorban baloldali, de nem szélsőbaloldali bírálói kaptak itt helyet és lehetőséget, hogy bemutassák a magyar társadalom állapotát és valódi szerkezetét, másrészt megoldási javaslatokkal is élhettek a leg-különbözőbb társadalmi problémákat illetően. Érdekes felvetés lehet, hogy miért pont az MLI-n belül kapott lehetőséget és szerepet ez a „rendszeridegen” társaság, hiszen ennek tagjai egy intézeten be-lül működtek a Kádár-korszak legkitartóbb híveivel. Lehetséges magyarázatként kínálkozik egy olyan álláspont, hogy egyfajta belső ellenőrzés alá vonták őket a tűrt kategóriában, minden lépésüket figyelték, látókörön belül mozoghattak. Egy másik felvetés szerint a szociológia nem humántudomány, így nem volt keres-nivalója a bölcsészkaron. Mivel társadalomtudományról van szó, a TTK-n sem lehetett helye, maradt a karok között létező MLI, ahol kialakulhatott. Előbb ön-álló szakká alakult a BTK-n belül, majd idővel itt is megindult a doktori képzés.

3.4. Tudományos Szocializmus TanszékSzervezetileg a tantárgynak, illetve elődjének oktatása az egységes marxizmus–leniniz-mus tanszék keretében indult meg: 1950-ben jött létre az Eötvös Loránd Tudomány-egyetemen a Központi Marxizmus–Leninizmus Tanszék, ahol már mindhárom alap-tárgyat kötelezően oktatták. A közvetlen pártirányítást és az erős centralizációt jelzi, hogy a rektor csak a tárgyi feltételeket biztosította, az elvi irányítást és a személyi fel-tételeket a pártközpont. A főhatósági jogkört maga a Központi Tanszék gyakorolta, az egyetemeken létrejött tanszéki csoportok 1952-ig annak kihelyezett tagozatai voltak.

6 http://polsocint.unideb.hu/content/szociol%C3%B3gia-tansz%C3%A9k-bemutatkoz%C3%A1sa (2014. 10. 19.) 7 Docens, tanszékvezető, intézetigazgató. Kutatási területe: az európai integráció társadalmi vonatkozásai.8 Tanszékvezető, intézetigazgató, docens. Kutatási területe: társadalompolitika, szociálpolitika, munkanélküliség.

74


„1953-tól a főhatósági jogkör a Művelődésügyi Minisztérium Marxizmus–Leni-nizmus Oktatási Főosztályának kezébe került, az egyetemek tanszéki csoportjai 1952-től tanszékekké alakultak, majd megindult az ideológiai alaptárgyak önálló tanszékké válása. Először 1954-ben, a Központi Tanszékből jött létre a Politikai Gazdaságtan és a Filozófia mellett Mód Aladár vezetésével (akinek meghatáro-zó szerepe lett a tudományos szocializmus kifejlesztésében) a Marxizmus–Leni-nizmus Alapjai Tanszék. Az önálló tanszékké válás azonban csak a jelentősebb felsőoktatási intézetekben ment végbe, az intézmények többségében a tudomá-nyos szocializmust ma is a marxizmus-leninizmus tanszéken belüli szakcsoport oktatja” (Pándi 1981: 88).Debrecenben 1966-ban hozták létre a tanszéket, önálló szervezetként, amely-nek Farkas Dezső állt majd’ mindvégig az élén. Szintén heterogén társaság volt itt, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a ’80-as években pont ezen a tanszéken robbant ki az intézet fennállásának talán legnagyobb botránya: a Farkas–Pándi konfliktus (bővebben l. Rácz 2009). Sem Farkas Dezső, sem Pándi Lajos nem akart veszíteni. Végül – szükségszerűen – Pándi maradt alul a többéves szak-mai-személyes jellegű küzdelemben. A politikai értelemben vett nagy öregek:9 Farkas Dezső, Szilágyi Miklós, Vályi-Nagy József, Szabó Irén, Tóth Gábor, Újlaky Zoltánné; és a fiatalok:10 Pándi Lajos, Belányi Zsuzsa, Bujdosó Emma, Kiss József, Kocsis Zsolt, Nalesnyik Ilona, Iván Károly határozták meg a tanszék összetételét – noha többen közülük már a rendszerváltás előtt elhagyták a tanszéket. Azt, hogy gondok voltak, a hivatalos álláspont szerint is érzékelte a hatalom: „A hallgatók világnézeti nevelésének eredményesebbé tétele érdekében korszerűbbé kell tenni a marxizmus–leninizmus tartalmát, növelni kell a marxista gondolko-dás vonzerejét, csökkenteni célszerű a kötelező tárgyak és órák számát, ugyanak-kor bővíteni indokolt a választható tárgyak körét. A világnézeti nevelés épüljön jobban a szakmai képzésre” (Vass szerk. 1994: 393). Vagyis még 1987-ben is az volt a fontos, hogy a felsőoktatásban a hallgatók megfelelő ideológiai felkészülés-ben részesüljenek. Ez is azt bizonyítja: nem lehetett előre látni, hogy két év múl-va bekövetkezik a rendszerváltás – azzal együtt, hogy a gazdasági nehézségeket érzékelni lehetett. Az ebből megalakult későbbi Politológia Tanszék teljesen más keretek közé került 1990 után, doktori iskolája sajnos a mai napig nem jött létre. A korábbi Tudomá-nyos Szocializmus Tanszék privilégiumai elvesztek, nem tarthatta meg azokat.11 Már 1989 előtt is voltak gondok a tanszékkel és magával az intézettel. Akkor a szakmaiságukat kellet bizonyítaniuk az erre hivatott közönség előtt, ez több-ke-

9 A tanszék alapítói és munkatársai az 1950-es és ’60-as évektől.10 Ők csatlakoztak a tanszékhez a ’70-es és ’80-as években.11 Ez olyan lelki traumát okozott a személyi állomány tagjainak, hogy máig jól kitapintható viselkedésükön,

magatartásukon: félelem és egyfajta kisebbrendűségi érzés, távolságtartás, gyanakvás és bizalmatlanság.

75


vesebb sikerrel meg is történt. 1989 után a megmaradás volt a cél: szó szerint, egzisztenciális értelemben. Ugyan senkit nem küldött el az egyetem az állásából, mégis évekre a bizonytalanság lett úrrá a tanszéken, semmi sem volt olyan, mint 1989 előtt. Ugyanakkor belső átcsoportosítások is voltak,12 nyugdíjba is vonultak néhányan.13 Farkas Dezső a Szociáldemokrata Párttal és annak agrárpolitikájával foglalkozott mélyebben, illetve megyei helytörténetet is érintette: az 1918-as és 1919-es eseményeket kutatta Hajdú-Bihar megyében. Tóth Gábor agrármozgal-makkal foglalkozott, elsősorban a parasztság politikai hangulatával, a Kisgazda-párttal, az MSZDP agrárpolitikájával, a birtokos parasztság helyzetével a ’30-as években és az agrárproletariátussal. Vályi-Nagy József az oroszországi hadifog-lyok kérdésénél állapodott meg, népi demokráciákkal is foglalkozott, és a szoci-alista forradalom elvi kérdéseire kereste a tudományos választ. Szilágyi Miklós Latin-Amerika baloldali mozgalmaival, Afrika gyarmatosításával az SZKP XXII. kongresszusával összefüggésben írt, és a debreceni Nemzeti Bizottsággal is fog-lalkozott. Szabó Irén Lenin és a bolsevik párt belső helyzetét kutatta, illetve egy jászsági falu gazdasági és társadalmi változásairól is értekezett. Újlaky Zoltánné a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara történetével foglalkozott, továbbá az ipar-kereskedelemről kutatott és írt tanulmányt Hajdúböszörmény viszonylatában.

4. Az új elit…Ha elfogadom azt az érvelést, hogy diktatúrából demokráciába tartott az ország 1989-ben, akkor a változások mindenki számára hasznosak voltak, mert a de-mokratizálódási folyamatok szinte valamennyi réteg számára szélesebb lehető-ségeket teremtettek – elsősorban a kibontakozás terén a korábbi korlátozott lét-formákhoz képest.Egyidejűleg lehetne beszélni értelmiségi hatalomátvételről (Szelényi–Kolos 2010), az új elit kialakulásáról (Laki–Szalai 2004), középosztályosodásról és polgárosodásról. Ám az MLI oktatóira, az értelmiség ezen speciális, szűk réteg-ére nem feltétlenül vonatkoztak ezek a megállapítások. Vagyis akik az intézeten belül feltétlen vonalasok voltak, azok nehéz helyzetbe kerültek. Fehér Ferenc filozófus azt írta korábban, hogy „a kommunizmus után élni azt jelenti, hogy első ízben kell szembenézni olyan problémákkal, amelyek vagy a kommunizmus miatt keletkeztek, vagy terrorkormányai kordában tartották őket, azt az illúziót keltve, hogy régóta megoldódtak már, holott valójában csak még jobban elmérgesedtek” (Fehér 1991: 108). Tehát a felszín alatt léteztek kü-lönféle problémák, ahogy ezt Fehér jelzi is. Új helyzet alakult ki, amit sürgősen meg kellett oldani. „Iszonyatos féltékenységek voltak jelen ebben az időszakban.

12 Ujlaky Zoltánné a BTK Tanulmányi Osztályára került munkatársként, Varró Tiborné a KTK könyvtárosa lett, Eke Judit a Szociológia Tanszékre került.

13 Farkas Dezső és Vályi-Nagy József vonult nyugdíjba.

76


1991-ben még az volt az egyik fő szempont, hogy ki hol állt 1956-ban. A tanszéki bugyrok, szerelmi kapcsolatok és más személyes problémák olyan mélyek voltak, hogy azt egy kívülálló el sem tudja képzelni.”14 Olyan terhelt múltja van ennek az intézetnek, olyan belső történetek ezek, amit kívülálló nehezen érthet meg. Sokszor hangzott el az a mély sérelemként megélt mondat, hogy „…és te akkor azt mondtad”. Különböző politikai viták során gyakori érvként vetették be ezt a „panelt”. Úgy gondolom, hogy ebben a mikroközegben leképeződött az egész ország akkori szellemi gyötrelme és szenvedése, hiszen tagjai nem számoltak le a múlttal, nem néztek szembe korábbi önmagukkal. A felszín alatt olyan indulatok izzottak, amelyek akár évtizedig is lappangtak. Bibó István kifejezésével élve: a kelet-európai kisállamok nyomorúsága jól érzékelhető volt ebben a mozzanat-ban is. Különösen egy diktatúrában nem létezett őszinte munkahelyi közösség, aminek főképp politikai okai lehettek. A. Sajti Enikő egyik korábbi gondolatá-val kell egyetértenem: minden „nagy történet” sok „kis történetből” áll össze. Vagyis ahhoz, hogy jobban megértsünk egy folyamatot, a legapróbb részleteket is ismerünk kell. Mivel diktatúra volt, a társadalom atomizálttá vált, a zárkózott-ság és bizalmatlanság erősen jelen volt nemcsak társadalmi szinten, hanem a kis közösségekben is.

5. Identitás Az MLI-ben megtalálható négy tanszékről egy-egy embert idézek, hogy érzé-keltessem: miként vélekedtek az akkori dolgokról, milyen élményekkel gazda-godtak; ezzel párhuzamosan elemzem és értelmezem az elhangzottakat. Ezután további, az egyetemen dolgozó-oktató emberek gondolatait is megjelenítem. Azért pont ezt a négy embert szólaltatom meg, mert egyrészt ők járultak hozzá gondolataik közléséhez, másrészt velük készítettem részletesebb interjút.Többek között Novákné Rózsa Erzsébet, Béres Csaba, Varró Tiborné, Muraközy László, Szász Tibor, Hülvely István és Kocsis Zsolt volt az, akivel nemcsak beszél-nem sikerült a témát illetően, hanem hozzájárultak gondolataik nyilvánosságra hozásához is.Újlaky Zoltánné, Darai József, Gerner Rudolf, Bimbó Mihályné, Szilágyi Miklós, Vályi-Nagy József, Farkas Dezső, Hegedűs Erzsébet nem volt hajlandó interjút adni. Kővágó Margit, Szabó Irén, Orosz László és Dér Aladár pedig nem járult hozzá, hogy publikáljam a témával kapcsolatos gondolataikat. A Kádár-kori Magyarországra nem a rettegés, hanem az elhallgatás volt a jellemző (György 2000). Az egész huszadik századi történelem „zárolt anyag” volt, és ezt, ha nem is tartotta mindenki természetesnek, az emberek többsége megszokta.

14 Személyes interjú Muraközy Lászlóval (2008. december 13.).

77


Csakhogy ebben a közegben érdemes volt hallgatni; célozgatni, rébuszokban be-szélni pedig hőstettnek számított. Ennek oka az a munkahelyi közeg és légkör, amely a vezetőknek köszönhetően kialakult. A kulcspozíciókat az idősebb gene-ráció birtokolta, melynek tagjai ragaszkodtak is ehhez a helyzethez. Nyilvánosan igazat mondani ellenben majdnem lehetetlen volt, és aki megpróbálkozott vele, azt „mindenki” elítélte. „Minek keresni a bajt, amikor lehet itt végre szépen, nyu-godtan a fal mellett éldegélni? Meglehet, az össznépi elhallgatás korszakáról való megemlékezés legméltóbb módja az, ha örökre töröljük az emlékezetünkből. Ami bizonyos: az elfojtás és a feledékenység mintái adottak voltak a múltjával számot vetni nem akaró harmadik Magyar Köztársaság születésének pillanatá-ban. És az egykor kötelező pártállami amnéziát privatizáló társadalom élelme-sebb tagjai csakhamar egyénileg vállalkozhattak a visszakapott magánmúlt meg-hamisítására vagy elfeledésére (Lányi 2008: 576).”Ezt a jelenséget magam is tapasztaltam, amikor több marxizmusoktató nem kívánt megszólalni a témában. 25 év telt el a rendszerváltás óta, de az idősebb generáció nem akar emlékezni saját múltjának ezen időszakára. Ha hamisítás nem volt is, el-fedés mindenképpen. Egy-egy 1990 után született önéletrajzba már csak azt írták le, hogy mit oktattak, de az oktatási egységet már nem, hiszen az kompromittálhatott.Talán azért nem emlékeznek a nem is olyan távolt Kádár-rendszerre, mert még most is tart. Ezt a nézetet osztja Gyáni Gábor is, amikor így ír erről: „sokak meg-ítélése szerint a Kádár-rendszer továbbra is itt él közöttünk, jóllehet nem mindig vagyunk e tény tudatában. Tudattalanul élt tovább a rendszer akkor, amikor a társadalom korábban felhalmozott tartalékait felélve vészelte át a piacgazdaságra való áttérés súlyos egzisztenciális megrázkódtatásait” (Gyáni 2008: 61).Lényegében ez a jelenség képeződött le az általam vizsgált debreceni közösség-ben is, kiválóan lehetett érzékelni és tapasztalni, hogy miként kerülnek meg egy-egy kényesebbnek gondolt kérdést. A Filozófia Tanszékről Novákné Rózsa Erzsébet így vélekedett arról az évről, amikor a változások előszelét már lehetett érzékelni Debrecenben is:

1988 decemberében intézetigazgató-helyettes választás volt. A MLI négy tanszékének létszá-ma majdnem 50 fő volt, s talán mindenki ott volt a különlegesnek számító eseményen. Varró Tiborné, a jelölőbizottság elnöke kapacitált, hogy vállaljam el a megmérettetést. Muraközy László, az új intézetigazgató pedig engem akart helyettesének. Forrongott valami, de ott kellett lenni ahhoz, hogy az ember ezt a hangulatot, a történelmi változások személyes megtapaszta-lását megértse. Végül elvállaltam a jelölést a helyettesi posztra. Egyetlenegy szavazaton múlt, hogy én lettem a helyettes. Kiss Sándor volt a másik jelölt, az egykori asztalossegédből lett filozófiatanár. Ezen az értekezleten újra – eddig utoljára – leantimarxistázták. Mintha megállt volna az idő ebben az intézetben.15

15 Személyes interjú Novákné Rózsa Erzsébettel (2008. október 30.).

78


A beszélgetés fenti részlete azt támasztja alá, hogy komoly gondok merültek fel, amit nem mindenki érzékelt akkor; az emberek identitása kezdett megváltozni, többen nem úgy viselkedtek, mint korábban. A régi gárda, elsősorban az idő-sebbek ragaszkodtak azokhoz a kiváltságokhoz, amelyeket évtizedekig élveztek. Veszélyben érezhették saját politikai pozícióikat és talán egzisztenciájukat is, an-nak ellenére, hogy ekkor még szó sem volt rendszerváltásról, mindössze belső reformokat szeretett volna elérni néhány fiatal. Muraközy László, az akkori Politikai Gazdaságtan Tanszék egyik munkatársa így ismertette ennek az időszaknak a történetét:

Az MLI veszélyben érezte magát a rendszerváltáskor, nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Nem-csak egzisztenciális veszélytől féltek, hanem komolyabbtól is: esetleg elzavarják őket. Nagyon kötődött a párthoz az intézet, nagyon komoly félelmek voltak. Az egész rendszerváltás önma-gában megrázta az embert, nehéz volt feldolgozni, ma 20 év után már könnyebb visszatekin-teni. A folyamat kiforrta magát, az egyetem segítőkész volt, dacára az ellenérzéseknek. Átala-kulást várt az egyetem, közben az intézetben azon vitatkoztak, hogy ki üljön az ablak mellé a süllyedő hajón. Végül nagy nehezen váltás következett be az ideológiától a szakma felé.16

Muraközy példája azt mutatja, hogy ő nem feltétlenül élte meg teljes törésként a rendszerváltást. Fegyelmezetten vezényelte le intézetigazgatóként a váltást, majd a ’90-es évektől a nevéhez köthető a debreceni közgazdászképzés megalakítása és beindítása. A fiatalabb generáció egyik tagja, aki időben tudott váltani elsősor-ban szakmailag, noha politikai értelemben reformokat szeretett volna bevezetni, nem pedig megváltoztatni a rendszert. Béres Csaba, a Szociológia Tanszék korábbi vezetője a következőképp emlékezett vissza ezekre a sorsfordító hónapokra, évekre:

Ekkorra már mi is külön tanszék voltunk, megszűnt a MLI, benne a PGT és a Tud. Szoc., ami ekkor felvette a Politológia Tanszék nevet. A BTK-s kollégák igyekeztek politikai prédává ten-ni az intézetet, állásokat vettek el tőlünk. Kényszerű tény volt, hogy a szociológia pont az MLI része volt. Határozottan kijelenthetem, hogy nem volt a rendszer szekértolója, mert akkor ilyen alapon az összes tudomány az lett volna és a hatalom szolgálatában állt volna. Közben átkerültünk a bölcsészkarra, mert előtte központi tanszékcsoport voltunk, azaz közvetlenül a rektor alá tartoztunk. Végül egy állást elvettek a szociológiától, amit pont egy történelem sza-kos dékánhelyettes tett meg, de ha úgy vesszük, a történelem éppúgy a hatalom kiszolgálója volt 1989 előtt.17

Béres az idősebb korosztályhoz tartozik, de tudott haladni az idővel. Az egye-temi vezetéssel folytatott tárgyalások nyomán kerültek át a BTK-ra, ami bizo-nyos szempontból visszalépés volt számunkra, hiszen azelőtt egy rektor alatt álló központi intézet részei voltak, utána pedig egy a sok szak között az egyetemen. Noha újra egy intézet részei lettek, az érdekérvényesítés szempontjából ez már

16 Személyes interjú Muraközy Lászlóval (2008. december 9.).17 Személyes interjú Béres Csabával (2009. november 13.).

79


kevésnek bizonyult, mert a nagy és régi intézetek (angol, magyar, történelmi) mellett jóval nehezebben rúghattak labdába. Státusok csökkentése is bekövetke-zett, ami szintén gyengítette a régi-új szakot. Béres álláspontja szerint 1989 előtt nemcsak az MLI-ben voltak rendszerhű marxisták, hanem szerte az egyetemen, akik a fordulat után bírálták, sőt élesen támadták a korábbi marxista intézetet, ami Béres szerint helytelen. A negyedik interjú Varró Tibornéval készült, aki az akkori Tudományos Szocia-lizmus Tanszék egyik oktatója volt:

1989-ben és utána látszólag nem változott meg senki és semmi. Mindenki hű maradt az MSZP-hez. Hosszabb folyamat az identitásváltás. Egy részük hű maradt, de egy másik rész váltott, amit egy darabig leplezett. Ez ennek a tanszéknek az életében nem volt látványos fordulat, máshol, más tanszékeken viszont igen: egyik napról a másikra hithű párttagból lett valaki vallásos ember rövid idő alatt. Azt mondták akkoriban, hogy „őket csak belekényszerítették a pártos életbe”. Farkas és Tóth egyetemet végezhettek, amit a pártállásuknak köszönhettek, amit ők jól tudtak. Farkas azt hangoztatta 1989-ben, hogy ez csak múló állapot, és egy rövid idő után visszaáll a régi rend. Nem lehet ez tartós az ő véleménye szerint, és 1-2 év múlva meg fog bukni a köztársaság, és újra a pártállam lesz hatalmon. Arra készült, hogy meg fog torolni mindent, a szocializmuselleneseket retorzióval fenyegette. Tóth Gábor ennyire nem volt vona-las, óvatosabb volt, de megmaradt hithű kommunistának Szabó Irén is. Ők hárman maradtak, az biztos, ők ezt hangoztatták is annak idején, a többiek nem nagyon mondtak véleményt, te-hát inkább hallgattak és kivártak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többiek egyszeriben jobboldaliak lettek. Nem! Maradtak a baloldalon, mindössze csendben maradtak.18

Varróné világossá tette, hogy az emberek életében (nem feltétlenül a sajátjában) voltak törések, akik nehezen élték meg a rendszerváltást. Farkas a Kádár-rend-szer feltétlen híve volt, és ehhez végig ragaszkodott. A változásokat aszerint él-hették meg az emberek, hogy mit köszönhettek a pártnak. Mások inkább hall-gattak, aminek több oka lehetett: egyrészt tegyük fel, hogy ők is maradtak a régi rend pártján, akkor a félelem mozgathatta őket. Másrészt ha belül váltottak is az új irányába, akkor talán morális, erkölcsi megfontolásnak eleget téve nem han-goztatták újszerű véleményüket. Abban a néhány hónapban nem lehetett tudni egyértelműen, hogy mi következik, a kivárás taktikáját követték néhányan. Ké-sőbb látni fogjuk más megnyilatkozásokban, hogy Farkas megítélése nem egyér-telműen negatív és elmarasztaló. Szekeres Melinda, a Szociológia Tanszék másik munkatársa így emlékezik vissza erre az időszakra:

A debreceni MLI-ben a Filozófia Tanszéket átsegítette a váltáson a generációs váltás. Kónya István és Bimbó Mihály nyugdíjba ment. Vajda kimenekítette a tanszéket. A PG könnyen megoldotta a gondjait Muraközy László széleslátásának köszönhetően, később megalakította a közgázt. A Politológia Tanszéken más volt a helyzet. Ugyan erősen különbözött a Tudo-mányos Szocializmus Tanszéktől, de voltak előzmények. Az átalakulás már a ’80-as években

18 Személyes interjú Varró Tibornéval (2009.október 29.).

80


megindult. Farkas Dezső kezdeményezte, hogy a DAB-nak legyen Politikatudományi Mun-kacsoportja. Már neki is voltak azért elképzelései: kiterjeszteni a tud. szoc. határait szélesebb spektrumra. Noha egy-két ember nem tudott vagy nem akart beilleszkedni ebbe a folyamatba. Hegedűs Erzsébet elkezdte az aspirantúráját a Szovjetunióban, de talán nem fejezte be. Aztán Hülvely István is próbálkozott a tanszék fejlesztésével a ’90-es években. Egy biztos, hogy a Szociológia Tanszéken nem volt identitásválság.19

Érezhető volt a változás iránti igény, ami 1985-höz köthető. Gorbacsov hata-lomra kerülése új kérdéseket vetett fel, reformokra vágyott a szocializmus. Noha hivatalosan válság nem volt, de nehézségek léteztek, amelyeket szerettek volna megoldani. Ezekkel a pezsgő gondolatokkal érveltek, aminek köszönhetően a marxista politikatudomány irányába is nyitni kívánt a tudományos szocializmus Debrecenben. A rendszeren próbáltak újítani, irányt váltani, de mindezt elso-dorta 1989, így az eredeti elképzelések csak részben valósultak meg. A politológia felé való kapcsolódást Kocsis Zsolt a Politológia Tanszékről is meg-erősítette a vele való beszélgetésem során:

Nyitott volt Farkas Dezső, noha dogmatikus is, ő volt az, aki a politológia felé nyitni akart már a ’80-as években. Farkas szerint megvolt a kapcsolat a tudományos szocializmus és a po-litikatudomány között. […] Lenini értelemben gondolt a politikatudományra. A marxizmus három forrása a klasszikus német, a francia utópista és az angol. Vitatkoztunk azon, hogy terminus technikus-e a tud. szoc. és a politikatudomány.20

Az előzmények tehát ismertek, de a konkrét személyi váltás már korábban bekö-vetkezett a Tud. Szoc.-on.

Ami pedig az 1988-as tanszékvezető váltást illeti: „a hallgatói harag” elsöpörte Farkast, hát-térbe kellett vonulnia, mert a hallgatók nem fogadták el. Nem volt tolongás nálunk, hogy új vezető legyen. Koloncként élte meg mindenki, ugyanakkor Farkas vérbeli küzdő volt. Végül Tóth Gábor lett a tanszékvezető, aki utána tanított a Politológia Tanszéken is. Átmeneti idő-szak volt ez, Gábor szenvedett ekkor, tanácsokkal láttuk el. Olyan közegben kellett képviselni a Tud. Szoc.-ot, majd később a Politológiát, amiben kísértett a tanszéki múlt. Gyenge lánc-szem voltunk, ellenséges volt velünk mindenki, pedig a Filozófián voltak munkásőrök, nem nálunk. […] 1990-ben az volt a fő kérdés, hogy ki az, aki meg tud újulni. A fejlődőképesség volt a fontos.21

Felismerte, hogy változás volt ebben az időszakban, megállapítható, hogy nem volt túl barátságos az egyetemi közeg, de a sértettség itt is érződik. Ám a szakmai meg-újulás nem mindenki esetében következett be. Ők egyet jelentettek a tanszék nehezé-keivel, e tény miatt lefelé húzták a debreceni politológiaképzés szakmai színvonalát. Kővágó Margit, a Politológia Tanszék másik oktatója a következő gondolatokat osz-totta meg az új tudomány, a politológia tananyagának első oktatásával kapcsolatosan:

19 Személyes interjú Szekeres Melindával (2009. október 29.).20 Személyes interjú Kocsis Zsolttal (2008. február 12.). 21 Ua.

81


Ha jól emlékszem 1986/87-ben az ELTE Politikatudományi Tanszéke egy tanéves továbbkép-zést tartott a tantárgy fajdalom- és zökkenőmentes átalakítására. Talán abban az évben változ-tatták meg a tanszék nevét is.22 Dér Aladárral egy nyár alatt csináltuk meg a politikatudomá-nyi tanulmányok tantárgy egyéves tematikáját, és az 1987/88-as tanévben már azt tanítottuk nagy hallgatói érdeklődés mellett.23

Az új tematika kidolgozása nem lehetett kis feladat, sajnos azonban nem fér-hettem hozzá egyetlen példányához sem. Kővágó álláspontja szerint népszerűek voltak azok az oktatók, akik bizonyos időtől kezdve mást (is) tanítottak, mint annak előtte. Majd így folytatta:

Szerintem mindenkivel szemben averziói voltak a hallgatóknak, mert azt gondolták, hogy taníthatunk mi politológiát, amikor előtte évtizedekig tud. szoc.-ot oktattunk. Aztán ahogy folytattuk a dolgot, a hitelességért mindenkinek magának kellett megdolgozni. Látja, azért többnyire sikerült! Farkas Dezső nagy tudású, elkötelezett, és magával és másokkal szemben is maximalista vezető volt, talán ha egy kicsit korábban megérzi az „idők szavát”, ő is ott lenne máig a tanszéken.

Tehát teljesen tisztában volt azzal, hogy a tanszék oktatóinak számára mik a le-hetőségek, határok és képességek. Nem feszegeti az erkölcsi normákat, a termé-szetes kiválasztódás híve.

Az oktatói állomány megmaradt, azt nem tudom, hogy azzal elégedettek voltak-e, de – gon-dolom – azt gondolták, hogy majd a „természetes kiválasztódás” (a hallgatói igény és kritika) eldönti: ki marad, ki megy. Azt azért elmondanám between you and me,24 hogy voltak népsze-rűbb és kevésbé népszerű kurzusok (és persze oktatók is). Ha valakinek kapós volt a kurzusa (és a neve a hallgatói népszerűségi listán), akkor arra szerették rásütni, hogy biztosan nem követel eleget, könnyen lehet jó jegyet szerezni nála.

Kegyelmi állapotról volt talán szó, amikor „még nem” és „már nem”, vagyis min-denkinek megadta az egyetem vezetése, hogy bizonyítson szakmai szempontból. Egy kis cinizmus is érezhető az idézett szövegben, Kővágó természetesnek tar-totta az ebben a kialakult történelmi helyzetben tanúsított magatartást, a meg-mutatkozott kettősség a Kádár-kor szellemiségét idézi. Bársony István, a KLTE BTK TO csoportvezetője, később az egyetem oktatási dékánhelyettese szerint:

A marxisták számára 1989-ben kényes helyzet állt elő, mert az idő elszaladt az intézet felett. Ezt ők azért érezték. Nem tartozott a kar meghatározó intézetei közé. Mind szakmailag, mind politikailag kicsúszott alóluk a talaj. Ekkoriban már lehetett új információkhoz jutni; egy-szempontú világ helyett többszempontú világ keletkezett. Az oktatói gárdának is változnia kellett. Egy jó része ugyanaz maradt: Dér Aladár, Hegedűs Erzsébet, Szabó Irén, Kocsis Zsolt. Tőlük nehéz volt azt várni, hogy lesz változás, és az élére is állnak. Az csak egy dolog, hogy kevesen voltak, ma sincs ez jól megoldva. Igény volt rá, hogy valami más legyen a tanszéken.

22 A tanszék nevét 1989-ben változtatták meg.23 Személyes interjú Kővágó Margittal (2009. október 16.).24 Kővágó Margit évek óta az USA-ban él.

82


Nemcsak a címkét kellett átfesteni, hanem a belső tartalmat is meg kellett változtatni. Erre Hülvely volt a garancia. Ő volt a szak programjának kidolgozója. Szakmai igényesség jelle-mezte, a Pozsgay–Hülvely páros megadta a politológus képzés keretét, és irányát.

Az új, budapesti emberek jelentettek csak garanciát arra, hogy valami megmoz-dul a közegben. A régiek erre képtelenek voltak mind szakmailag, mind embe-rileg. Ugyanakkor a debreceni zárt értelmiségi egyetemi elit nem engedte maga közé a külsősöket, a cívisváros csak látszólag ápolta velük felszínes kapcsolatait. Bársony rámutat arra, hogy voltak, akikben megfogalmazódott a szakmai meg-újulás igénye. Ugyanakkor rávilágít arra is, hogy voltak olyanok is, akik nem értették meg az idők szavát.

6. Vizsgálódási szempontokTöbbféle lehetőség kínálkozik, hogy megfejtsük: egy ember olykor miért viszo-nyul kedvezőtlenül egy jelentősebb politikai változáshoz. Lehetséges változat a mobilitás, a korcsoport, esetleg az egyetemen vagy párton belüli funkciók közöt-ti különbségek.

6.1. MobilitásTöbben vidékről kerültek be az egyetemre, döntően Debrecenből vagy annak vonzáskörzetében megtalálható kis településekről. A teljesség igénye nélkül is-mertetem, hogy ki hol született. Hegedűs Erzsébet, Kovács Margit, Bimbóné Karlaky Mária, Béres Csaba és Szilágyi Miklós: Debrecen; Pozsgay Imre: Kóny; Hülvely István: Királyháza; Szabó Irén: Jászkisér; Dér Aladár: Győr; Kocsis Zsolt: Gyöngyös; Kónya István: Karcag; Farkas Dezső: Hejőkürt; Vályi-Nagy József: Gelej; Kővágó Margit: Döbrököz; Tóth Gábor és Ullaga József: Hajdú-nánás; Ujlaky Zoltánné: Büdszentmihály; Darai József: Püspökladány; Bimbó Mihály: Cegléd; Kiss Sándor: Nagyszalonta; Gerner Rudolf: Körösszegapáti; Kő-váry László: Sarkadkeresztúr; Mojzesné Székely Katalin: Sajószentpéter; Bibok Györgyné: Kiskunfélegyháza; Szász Tibor: Nyírbátor; Novák Lászlóné: Nádud-var;25 Mihálydeák Tamás: Nyíregyháza; Varró Tiborné: Biharnagybajom; Papp Lászlóné: Salgótarján; Kabai Imre: Várpalota; Novák Lászlóné: Nádudvar; Pándi Lajos: Szeged.Sarkadkeresztúr, Gelej, illetve Büdszentmihály olyan kis települések, ahonnan egy egyetemi karrier lehetősége óriási kitörési pontot jelentett az egyén számára, főleg ha a szülők sem voltak tehetősek, társadalmilag nem voltak megbecsültek 1945 előtt. Viszont a cívisváros befogadta őket, annak ellenére, hogy Debrecen őslakossága híresen távolságtartó és zárt elitet képez. Hivatalosan 1962-ben a felsőoktatásban megszüntették a származás szerinti direkt kategorizálást, ugyan-

25 Korompai szerk. 1981: 4–25.

83


akkor olyan feltételeket igyekeztek teremteni, hogy a munkás és paraszt szárma-zású fiatalok aránya ne csökkenjen az egyetemeken, főiskolákon. Ezzel párhuza-mosan azonban továbbra is a túlzsúfoltság és műszaki elmaradottság jellemezte a magyar felsőoktatást.

6.2. Párton belüli funkciókKónya rektor volt két cikluson keresztül, ezen kívül az egyetemi tanács tagja. Farkas a Szakszervezeti Bizottság titkárságát vezette, Ullaga a Kun Béla Kollé-gium vezetése mellett egyetemi főtitkár volt, Mojzesné egyetemi KISZ-titkár, Darai pedig intézetigazgató-helyettesként egyetemi tanácstag, tehát egyetemi szinten jelentősen képviseltették magukat. Többek között Szabó Irén látta el egy időben az MLI pártalap-szervezeti titkári teendőket. Bimbó Mihály volt az egye-tem személyzeti csoportjának vezetője. A hatalommal való befolyás lehetősége is jelentősen mélyítette az emberek közötti különbségeket, amit az sem csökken-tett, hogy akadtak, akik visszaéltek pozíciójukkal.

6.3. KorcsoportokA munkatársi életrajzok, adatok elemzése arról tanúskodik, hogy az összetétel vizsgálatakor nem csak az elvégzett szakok szerinti megoszlásnak van jelentősé-ge. Ha a megélt történelem alapján szemlélődünk, akkor látható, hogy az alaptí-pusok három nagy történelmi fordulóponthoz kötődnek. Az intézeten belüli egyik csoport meghatározó élményvilága a háború utáni ösz-szeomlás és a koalíciós korszak volt. Életükben kivétel nélkül törést jelentett az 1948 utáni fordulat. Ez egyetlen párthoz, a Magyar Kommunista Párthoz köt-hető. Közvetlenül ide sorolható 1956 élménye is mint gyors és komoly megráz-kódtatás. Ehhez a csoporthoz sorolnám Kónya Istvánt, Darai Józsefet, Bimbó Mihályt és feleségét, Karlaky Máriát, továbbá Béres Csabát, Farkas Dezsőt, Kiss Sándort, Kőváry Lászlót, Demény Máriát, Mojzes Jánosnét, Ullaga Józsefet, Ger-ner Rudolfot és Tóth Gábort. Ők a „nagy öregek”, akiktől abban az időben sokat lehetett tanulni ideológiai értelemben, ők a „fényes szelek nemzedékének”26 utol-só kései képviselői, vagy akiket megérintett ez a korszellem. A másik csoport a ’60-as és ’70-es évekhez köthető, szellemi, kulturális változá-sokat tekintve, hiszen itt politikai értelemben nem volt különösebb váltás. Ide tartozik az úgynevezett középgeneráció: Dér Aladár, Szabó Irén, Hegedűs Erzsé-bet, Ujlaky Zoltánné, Varró Tiborné, Mihálydeák Tamás, Novák Lászlóné, Pándi Lajos, Nyizsnyánszki Ferenc – ők a „kádári modernizáció első gyermekei.”

26 Ők azok a népi kollégisták, akik 1945–1948 között NÉKOSZ-osok voltak, alapvetően baloldali munkás és paraszti származású fiatalok, akiket az akkori hatalom felkarolt, taníttatott, akik a mélyszegénységből érkeztek.

84


A harmadik rész egyértelműen 1989-hez köthető, tagjainak ez a dátum másképp jelentett változást az életben. A legfiatalabbak számára a rendszerváltás nem je-lentett különösebb törést, sokkal inkább lehetőséget. Kővágó Margit, Muraközy László, Kocsis Zsolt, Eke Judit, Csoba Judit, Bujdosó Emma és Kiss József volt a KISZ-generáció tagja, ők az 1980-as években kezdték el politikai pályafutásukat (Vincze szerk. 1995: 365). Közéleti-politikai érdeklődésük szorosan kapcsoló-dott az ifjúsági szervezethez, illetve meghatározó élmény volt számukra mindaz, ami 1985 után történt. Ugyanakkor egyértelműen kijelenthető, hogy valamilyen mértékben mindenki számára változást jelentett 1989. Az más kérdés, hogy ki milyen szinten élte meg az akkori történéseket, hogyan viszonyult hozzá és milyen okok vezettek a töréshez. Ez a leírás azt is mutatja, hogy az intézetben a 20. századi történelem egészen különböző lenyomatai, élményei voltak képviselve (Losonczi 2005). A közel húsz életút, amelyet megismertem, gazdag politikai-kulturális örökséget sejtet, s ezt nem feltétlenül a tanszékek szerinti lebontás alapján kell kezelnünk, mert a törésvonalak egészen máshol keresendők. Ha figyelembe vesszük az intézet sokszínűségét, akkor nem meglepő, hogy a fel-szín alatt mindig is konfliktusokkal telített, lázas, zajos és izgatott volt a tagok munkája. Természetesen nem csak emiatt volt problémás a közeg: egy diktatú-rában nincs maradéktalan szólás- és véleményszabadság. Elnyomás és elnyo-matottság jellemezte 1989 előtt az intézetet is. Nem voltak igazi valódi viták, a „belső ellenzék”, a fiatalok egy része frusztrálva érezte magát: úgy érezték, nem tudnak szakmailag kibontakozni, ám ha ez utóbbi mégis sikerült, akkor később megújulni nem. „A szocializmus falai nemcsak elzárták a nyugatot, de el is ta-karták a mögötte levő világot, dilemmáival együtt” (Losonczi 2005: 210). Tehát voltak újszerű gondolatok, de ezek megrekedtek.

6.4. A botrányokhoz való viszonyulás, az igazodásUgyanakkor létezhet egy negyedik szempont is: az intézeten belüli botrányok-hoz való viszonyulás, az igazodás is meghatározónak bizonyult. 1974-ben Iván Károly, akkori fiatal marxizmust oktató tanársegéd fürdőnadrágban jelent meg az egyetemen nyári szünetben, a tanszékvezető pedig eltanácsolta kollégáját.27 Korábban már utaltam rá, hogy 1986-ra Pándi Lajos is összetűzésbe keveredett Farkassal, amiből szintén utóbbi került ki győztesen. Ugyancsak a ’80-as évek-ben érte támadás Mády Zoltánnét, aki Farkas titkárnőjeként dolgozott; meggya-núsították, hogy pénzt tulajdonított el Dér Aladártól.28 Keményen meghurcolták, fegyelmi tárgyalás folyt ellene, ami értelmezhető a Farkas elleni támadás elősze-

27 Nyizsnyánszki Ferenc elmondása alapján. Iván Károly nem kívánt élni a megszólalás lehetőségével. 28 Varró Tiborné elmondása alapján.

85


lének is, hiszen egy bizalmi állásban levő személy ellen jártak el. Jelentősen fel-kavarta a kedélyeket Bimbó Mihály a Filozófia Tanszék élére való kinevezésének elmaradása 1988-ban, de ide sorolható az 1989-ben lezajlódó hallgatói megmoz-dulás is, ami elsősorban az MLI ellen nyilvánult meg. Meglehet azonban, hogy az első három vizsgálódási szempontból egyenesen kö-vetkezik e negyedik alternatíva. Ez sajátos magatartásforma is lehet, de főként egyetempolitikai és ideológiai szálak húzódhattak meg a döntések hátterében.

7. Törés, folytonosságKrausz Tamás így vélekedett a változásról:

[H]át az elit nem hajtott végre ilyen horderejű átalakulást? De sokan diabolizálják is ezt a jelen-séget, az árulást. Természetes, hogy az emberek időnként megváltoztatják nézeteiket, hiszen, ha más a helyzet, másképpen kell viszonyulni hozzá. A baj az, hogy sosem derül ki, miért változtat-ták meg a nézeteiket. A politika nem mondja meg az embereknek, hogy mi változott meg. Így nem tudják azt sem, a politika miért ingadozik ide-oda. Ez elbizonytalanítja őket és oda men-nek, ahol választ kapnak a kérdéseikre, a megoldás reményét problémáikra, szorongásaikra.29

Hülvely István, aki 1991-től lett a Politológia Tanszék vezetője, a következőket érzékelte a tanszékre érkezésekor:

Határozottan emlékszem az első találkozásunkra. A könyvtárszobában ültek egy csomóban, némán összebújva, riadtan, és féltek, mert nem ismertek, nem tudták, ki vagyok, és hogy most mi fog következni. Amikor odakerültem, még érezhető volt az a bizonyos tüske, ami bennük volt, és ezáltal az egész tanszék légkörében. Valami nagy sztrájkról hallottam, amit a hallgatók szerveztek kifejezetten a Politológia Tanszék elődje ellen. Azt akarták tanítani, amit előtte, nem változtak semmit. Lassan konszolidálódott a helyzet. Kidolgoztunk egy koncepciót, hogy mit tanítsunk, ám még ekkor is labilis volt a helyzete a tanszéknek. Egy út maradt: az előreme-nekülés, vagyis kísérlet a szakindításra.30

Ez a bizonyos első találkozás nem volt konfliktusmentes, előre kódolva voltak különféle nehézségek. Az új identitását kereső tanszék régi emberekkel akarta elérni elfogadását és hitelességét. Ez nem ment könnyen, ugyanis a Marxista Intézet ezen tanszéke volt a leggyengébb láncszem a gépezetben. Nehezen volt védhető, nemcsak ideológiai, hanem szakmai szempontok alapján sem, annak ellenére, hogy akadt néhány üdítő kivételnek tekinthető tanulmány is. Hülvely kész tanszéki állományt kapott, így alig volt beleszólása, hogy kikkel szeretne együtt dolgozni a későbbiekben. A törésvonalak elég hamar kikristályosodtak, majd kiéleződtek, hiszen külsős oktatóként-vezetőként nem minden esetben le-hetett tisztában a helyi érdekekkel és viszonyokkal. A régi gárda közül többen nem is érzékelték a változásokat. „A sztálinizmus, a szocializmus nem egyszerű-en intézményrendszer, hanem habitus, attitűd, és a források szintjén elsősorban

29 Krausz Tamás: A pártokban nem, de a mozgalmakban még hiszek (interjú) In.: Egyenlítő 2009/11. 5. o. 30 Személyes interjú Hülvely Istvánnal (2008. július 4.).

86


nyelvhasználat. Még olyan személyes források, mint a napló, sem igazán alkal-masak arra, hogy eldöntsük, ki pontosan mit gondolt egy adott jelenségről, nem-hogy egy csoport” (Hotváth 2008: 418).Sarkalatos kérdésnek tekintették a kinevezett munkatárs státusát és beosztását is. Lényeges kérdés volt, hogy ki hol végzett, mikor és milyen szakon, milyen volt az MSZMP-n belüli helyzete. Kocsis Zsolt a következőket mondta erről:

A belső hierarchia nagyon komoly szinten működött. A docens, adjunktus közötti különb-séget is nagyon komolyan vették. Viszont Vályi-Nagy József jó módon állt a dolgokhoz, neki nem volt gyereke. Kemény ember volt, a véleményét mindig kifejtette. Nehezen lehetett előre-kerülni szakmai értelemben a tanszéken, intézeten belül. Én csak levelezősöket oktattam, nem tanítottam az Oktatási Igazgatóságon: az a Párt volt.31

Ennek okát abban látom, hogy a származás nagyon fontos szerepet játszott az életükben. Mivel társadalmi értelemben mélyről érkezett személyekről van szó, lényeges volt számukra, hogy ki hova és meddig jutott, és főként, hogyan. Az egymáshoz való szakmai és politikai viszonyulás döntőnek minősült számukra, nehezen volt megkerülhető. Sajátos látásmódot képviselt ebben a témában Pozsgay Imre, aki külsős oktatóként vett részt a munkában. Pozsgay így mutatta be korábbi debreceni munkahelyét:

Ami a Politológia Tanszék előtörténetét illeti, tisztában voltam azzal, hogy hova jövök. A tár-sadalomtudományi szakokon marxista oktatók átképzett erős csoportja fogadott, én azonban leszámoltam saját múltammal, és nem vizsgáltam a személyi előfeltételeket. Az ott megszer-zett tapasztalataim döntően 1991 utániak, azok, amik meghatározták viszonyulásomat a kol-legákhoz, ami pedig pozitív volt.32

Szemlélete szerint nem foglalkozott a korábbi dolgokkal, úgy érezte, elég nagy-vonalú volt ahhoz, hogy túllépjen bizonyos kényes kérdéseken.

Egy kikötésem volt: elsősorban tanítani akarok, vezetői feladatokat nem akartam ellátni, mert ez Budapestről nehéz lett volna. A tanszéknek amúgy is megvolt már a maga vezetője. A meg-hívás az egyetemről 1991 tavaszán érkezett Daróczy Zoltán révén, amit jóleső érzéssel fogad-tam el, az egyetemi tanács pedig egyhangúlag támogatott.

Pozsgay „politikusi” megnyilatkozása jól mutatja: nem akart konfrontálódni sen-kivel, s ezt sikerült is megvalósítania. Ez annak volt köszönhető, hogy egyrészt heti lebontásban ehhez túl kevés időt töltött a tanszéken, másrészt nem töreke-dett egyetemen belüli felelős pozícióra, nem keresztezte senki útját. Ugyanakkor talán habitusa is kizárta a vele való konfliktusokat, de ehhez hozzájárulhatott az is, hogy ezzel párhuzamosan kiszorulni látszott a nagypolitikából. Az Egyetemi Életben így válaszolt arra a kérdésre, hogy érzi magát a tanszéken: „Nagyon jól. Örültem a felkérésnek, különösen pedig annak, hogy gondolataimnak tág teret

31 Személyes interjú Kocsis Zsolttal (2008. február 12.).32 Személyes interjú Pozsgay Imrével (2008. július 23.).

87


engedtek. Viszonylag kevés időt töltök Debrecenben, így a közvetlen kapcsola-tépítésre nem volt alkalmam. Dolgomat jó kollegiális közegben tehetem” (Szé-les 1994: 14). Ebben az interjúban is világossá tette, hogy nem tekinti „politikai harcmezőnek” Debrecen városát és az egyetemet, amiben talán szerepet játszhat-tak korábbi politikai tapasztalatai is. Érdekes momentum, hogy – erre utaltam korábban is – többen is voltak, akik „nem ragadtak” Debrecenben, hanem a városon kívül bontakoztak ki szakmai értelemben. Angelusz Róbert 1962–1969 között volt itt tanársegéd, később nem-zetközi hírű szociológus lett Budapesten. 1974-ben kellett távoznia Iván Károly-nak, aki a baloldalon politikai karriert futott be a rendszerváltás után: többek között a Határon Túli Magyarok Hivatala sajtófőnökeként is dolgozott. Papp Lászlóné 1984-től a KLTE Gyakorló Gimnáziumában lett vezető történelem sza-kos tanár, Nalesnyik Ilona a Rendőrtiszti Főiskolán tanított docensként 1980-tól 1995-ben bekövetkezett haláláig. 1986-ban Pándi Lajos Szegedre került, ahol a JATE Történelmi Intézet Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszékén adjunktus, 1991-től docens, 1991–1992-ben intézetvezető, 1997–2000 között tanszékvezető volt. Közben többször publikált (ő állította össze a Köztes-Európa kronológiát és térképgyűjteményt). 1986 után Bujdosó Emma az Alternatív Köz-gazdasági Gimnáziumban tudott elhelyezkedni. Marelyin Kiss József, aki szintén 1986-ban távozott,33 évek óta a Jelenkortörténeti Intézetet irányítja, előtte évekig az MTA TTI Jelenkori Osztály munkatársa volt. Kabai Imre 1992-ben távozott, aki időközben főiskolai tanár lett a Zsigmond Király Főiskolán, ahol a Társada-lomkutató Intézetet vezeti.

8. KonklúzióDolgozatom alapján kijelenthető, hogy nem vagy csak félig-meddig történt iden-titásváltás vagy -válság, egyénenként más és más történetek elevenedtek meg. Az intézetben dolgozó oktatók kaptak valamit az akkori politikai rendszertől, amit megszoktak és megszerettek. Éltek a rendszer adta előnyökkel, emiatt úgy érez-ték, hogy a rendszernek hálásnak kell lenniük. Nem a szakmaiság volt az elsőd-leges szempont, hanem a hivatalos szocialista ideológia, amelyet többen közülük a legutolsó pillanatig védtek. Nagy átlag alapján ez az idősebb generációra volt jellemző, míg a fiatalok – talán életkori sajátosság miatt – hamarabb váltottak más irányba. A karrierlehetőség fontos és lényeges kérdés volt számukra, függet-lenül attól, hogy a politikai viszonyok kedvezőek vagy sem; azt pedig nem vették figyelembe, hogy ők speciális helyzetben voltak 1989-ben. Mivel nem mindenki volt hajlandó megszólalni a témában, az olvasó kissé egy-oldalúnak érezhette a dolgozatot. Ugyanakkor Debrecenben is közismert, hogy

33 Bujdosó Emma és M. Kiss József házaspár voltak.

88


interjúalanyaim majd’ mindegyike baloldali kötődésű és gondolkodású ember. Biztos, hogy a köztük és/vagy az egyetemmel szemben meglevő régi sérelmek is közrejátszhattak abban, hogy jó néhányan elzárkóztak a szereplés lehetőségétől. Az egyetem megvédte minden oktatóját és egyéb dolgozóját, az intézeten belül többen ugyanúgy állományban maradhattak, mint 1989 előtt, immár a bölcsész-karra átkerülve. Kónya István vagy Bimbó Mihály nyugdíjasként még tarthattak órákat, az igazi váltás 1995-ben, a Bokros-csomag bevezetése miatti elbocsátá-sokkal és nyugdíjazásokkal következett be, de ez már nem ideológiai, hanem kizárólag gazdasági okokból történt. Érdekes volt tapasztalni azt is, hogy a KLTE orgánumaként megjelenő Egyete-mi Életben 1989–1999 között egyszer sem szerepelt a Politológia Tanszék,34 el-lentétben a Szociológia, Filozófia vagy a Közgazdaságtan Tanszékkel, amelyek mind ugyanolyan részei voltak a jogutód Társadalomelméleti Intézetnek. Az új tanszékvezetők: Vajda Mihály, Béres Csaba és Muraközy László több interjút is adott a lapnak, de Hülvelyvel nem találkozhatott az egyetemi olvasó sem. Az előbbiek egyetemi docensként új, megvalósítható távlatokat és stratégiákat vil-lantottak fel, de a negyedik tanszék háza táján mély hallgatás volt tapasztalható. A korábban felvázolt szempontok közül érvényes a mobilitás kérdése: azok éle-tében kevésbé éles törés állapítható meg, akik Budapestről származtak el Deb-recenbe tanulni, majd dolgozni (korábban az Angelusz házaspár, majd később Muraközy László). Viszont minél kisebb településről jött az illető, annál nagyobb törést jelentett számára az 1989-es esztendő. A párton belüli funkciók esetében jól kitapintható, hogy azok, akik betöltöttek valamiféle politikai vagy egyetemi funkciót, szintén bukásként, törésként élték meg ezt a szituációt, míg akik egy-szerű párttagok voltak, könnyebben átvészelték az eseményeket. A legfontosabb a korcsoportok vizsgálata: összességében az idősebbek nehezebben élték meg a rendszerváltást, noha voltak kivételek, míg a fiatalabb generáció könnyebben ér-tette meg az új idők szavát. Talán arról is szó lehet, hogy az idősebb generáció tagjainak már kialakult eg-zisztenciája és/vagy kialakult státusa, pozíciója volt (akár a párthoz vagy ideoló-giához való kötődése révén), amely megingani látszott. Nem beszélve egész ad-digi tudományos vagy annak nevezett munkásságukról, amelyet mások immár semmisnek tekintettek. Az idősebb oktatók többsége azonban inkább ragaszko-dott elveihez, amelyekhez egyfajta „kötelező járulékként” kapcsolódott anyagi biztonságuk és sajátos szakmai elismertségük. Aki kis faluból jött, egyetemet végezhetett a politikai rendszernek köszönhetően, és még magas politikai funkciókat is betöltött, ráadásul 1989 körül már közel állt a nyugdíjhoz, egyértelműen vesztes kategóriába sorolható. Aki nem viselt tiszt-

34 Pozsgayt is csak mint politikust szerepeltették.

89


séget, fiatalabb volt, tehát a ’70-es, ’80-as években került az intézetbe, jóval köny-nyebben élte meg a változásokat. Többen majd’ egy egész életet végigéltek abban a meggyőződésben, hogy amit képviselnek, az a helyes és elfogadott. Egy adott pillanatban viszont kiderült, hogy tévesnek bizonyult ez az álláspontjuk. Termé-szetesen vékony jégen jár az olyan egyetemi oktató, aki kizárólag a politika segít-ségével törekszik bizonyítani igazát, ők mégis ezt az utat választották. Amennyi-ben kutatási tézisük túlságosan is politikai tartományba esik, azzal összefonódik, nehéz megvédeni szakmai álláspontjukat, ha időközben változik a politikai szél-járás. Lényeges kérdés lehet, hogy mely tudományos munkák minősülnek időt- és értékállónak a történettudományban. Különösen a 20. században váltakoztak gyakran különféle értékek, aminek köszönhetően korábban jelentősnek gondolt szakmai művek kerülhettek a margóra. Ennek elfogadása és megértése nem lehet könnyű feladat. Az ember ilyenkor feleslegesnek érezheti magát, valamint addigi munkásságnak értelmét és maradandóságát is megkérdőjelezhetik a szakma új, meghatározó egyéniségei. Közrejátszhatott ez a trauma abban, hogy többen nem tudták feldolgozni ezeket az eseményeket, és ideje korán elhaláloztak. Gondolok itt Kiss Sándorra, Kónya Istvánra, Bimbó Mihályra, Révész Ferencre, Demény Máriára vagy éppen a tör-ténész Menyhárt Lajosra. Az oly bonyolult emberi psziché kellő ismerete szük-séges ahhoz, hogy tényszerű megállapításokat tegyünk. Lázár Imre kutatásának „részét képezi a neuroimmunmoduláció vizsgálata, az idegtudomány, a viselke-désbiológia immunológiai vonatkozásaival foglalkozó alapkutatás, és a stressz kórtana és e folyamatokkal kapcsolatos egészséglélektani és klinikai jelenségek vizsgálata” (Lázár 2014: 378). Lázár írásai segítségével szeretnék érvelni amel-lett, hogy az emberi lélek bizony törékeny és érzékeny. Különféle pszichszoma-tikus folyamatoknak köszönhetően akár ez is jelentékeny szerepet játszhatott a fent említettek korai elhalálozásában. A többiek pedig bezárkóztak (pl. Bimbóné, Farkas vagy Vályi-Nagy), nem különösebben érintkeznek a külvilággal. Döntően azonban egyéni élethelyzetektől is függött a lelki és szellemi identitás alakulá-sa – az egyéni habitus megjelenése is meghatározónak mutatkozott (vö. Lázár 2001: 549–594). Egy azonban biztos: a pszichés stressz annyira megterheli az immunrendszert, hogy megnő a különféle (mentális és testi) betegségek kiala-kulásának valószínűsége (Lázár 2005). Bár a pszichológia tudománya jelenleg még sok mindent nem tárt fel ezekről a folyamatokról, az bizonyított tény, hogy a pszichés stressz megterheli az immunrendszert, aminek következtében olyan folyamatok indulhatnak meg, melyek egészségügyi szempontból káros hatásokat válhatnak ki az egyénből.Ugyan jelen volt a rendszer elítélése az egyetem vezetése részéről (ebből kö-vetkezik a Politológia Tanszék nehéz helyzete – igaz, az akkori közvélemény is meghatározó volt ebben), de nem vállalta fel a leszámolást egyik vezetés sem; megvárták a természetes kiválasztódás, rotáció bekövetkeztét. Ez azonban azt je-

90


lenti, hogy addig, amíg ez be nem következett, ők továbbra is egyetemi katedrán állhattak, és oktathatták a jövő fiatalságát.Ami pedig Farkas Dezső volt tanszékvezetőt illeti, kissé provokatív módon – ta-lán arra várva, hogy egy saját tanulmányban reagáljon – megjegyzem: Lenin is abból mutatott példát, „hogyan kell kritikailag elemeznünk a változó kor jelen-ségeit, nem félve önmagunkkal, tévedéseinkkel való bátor szembenézéstől sem” (Farkas 1970: 172).

91


IrodalomFarkas Dezső 1970. A lenini agrárelmélet fejlődéséhez. In: Kónya István (szerk.): Acta

Marxistica Leninistica. Lenin születésének 100. évfordulójára rendezett tudományos ülésszak előadásai. Debrecen: KLTE. 163–176.

Fehér Ferenc 1991. A kommunizmus után. Társadalmi Szemle 8–9: 102–112.Gyáni Gábor 2008. A Kádár-kor a kollektív emlékezetben. In: Majtényi György – Szabó

Csaba (szerk.): Távolodás és közelítések. A rendszerváltás és Kádár-korszak. Budapest: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Kossuth. 167–184.

György Péter 2000. Néma hagyomány. Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés 1956–1989-ben. Budapest: Magvető.

Horváth Sándor 2008. Mindennapi szocializmus és jelenkortörténet. Nézőpontok a szocialista korszak kutatásában. In: Majtényi György – Szabó Csaba (szerk.): Távolodás és közelítések. A rendszerváltás és Kádár-korszak. Budapest: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Kossuth. 401–428.

Hülvely István 1969. Ideológiai oktató-nevelő munkánk néhány elméleti-módszertani tapasztalatairól. Tájékoztató 1: 89–112.

Kónya István 1968. A filozófiatörténeti bevezetés oktatásával kapcsolatos problémákról. Tájékoztató 5: 182–185.

Korompai Gáborné (szerk.) 1981. A debreceni KLTE Könyvtárának bibliográfiai közleményei 1956–75. Debrecen: KLTE Könyvtára.

Krausz Tamás 2009. A pártokban nem, de a mozgalmakban még hiszek. Egyenlítő 11: 2–6.Laki Mihály – Szalai Júlia 2004. Vállalkozók vagy polgárok? Budapest: Osiris.Lányi András 2008. A Kádár-kor alkonya In: Majtényi György – Szabó Csaba (szerk.):

Távolodás és közelítések. A rendszerváltás és Kádár-korszak. Budapest: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Kossuth. 575–579.

Lázár Imre 2001. Klinikai pszicho-immunológia. In: Buda Béla – Kopp Mária (szerk.): Magatartástudományok. Budapest: Medicina. 549–594.

Lázár Imre 2005. Pszichoneuro-immunológia. In: Kopp Mária – Berghammer Rita (szerk.): Orvosi pszichológia. Budapest: Medicina. 335–366.

Lázár Imre 2014. A pszichoimmunilógia klinikai horizontja. Orvosképzés 3: 378–387.Losonczi Ágnes 2005. Sorsba fordult történelem. Budapest: Holnap.Meruk Vilmos 1968. A szociológia-oktatás eszmei tartalmának tisztázásához. Társadalmi

Szemle 5: 37–47.Molnár László 1966. Szociológiai oktató- és kutatómunka a debreceni egyetemeken.

Felsőoktatási Szemle 3: 150–155.Ördögh Piroska 1968. A tudományos szocializmus oktatás tapasztalatairól. Tájékoztató 1: 69–70.Palovecz János (szerk.) 1983. A magyar felsőoktatás helyzete. Budapest: Oktatáskutató Intézet.Pándi Lajos 1981. Egy növekedés zavarai. Gondolatok a tudományos szocializmus oktatásáról.

Valóság 4: 22–36.Rácz Márk 2009. A statuálás a lényeg, mert aszerint kapja apuka a büntetést In: Balogh

Róbert (szerk.): Útvesztő a Paradicsomba. Periféria, modernizáció és demokráciakísérletek Magyarországon. Budapest: Generáció. 161–181.

92


Szelényi Iván – Kolos Tamás 2010. Hogyan legyünk milliárdosok? Budapest: Corvina.Széles Tamás 1994. Akik mandátuma lejár IV. Interjú Pozsgay Imrével. Egyetemi Élet, 1994.

május 11.Vass Henrik (szerk.) 1978. Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1971–75. Az MSZMP KB

Agitációs és Propaganda Bizottságának állásfoglalása az állami felsőoktatási intézményekben folyó marxizmus–leninizmus oktatás helyzetéről és feladatairól. Budapest: Kossuth.

Vass Henrik (szerk.) 1988. Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1980–85. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának állásfoglalása a marxizmus–leninizmus oktatás helyzetéről és korszerűsítésének feladatairól az állami felsőoktatásban. 1982. augusztus 24. Budapest: Kossuth.

Vass Henrik (szerk.) 1994. Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1985–89. Az MSZMP KB Politikai Bizottsága a felsőoktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól szóló 1981. február 3-i határozata végrehajtásáról és a további teendőkről. Budapest: Interart Stúdió.

Vincze László (szerk.) 1995. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem évkönyve 1985–90 közötti öt tanévről. Debrecen: KLTE.

Vukovics Arnold – Rovó Jenő 1967. A politikai gazdaságtan oktatása az egyetemeken. Társadalmi Szemle 1: 82–90.

93

Csonka Zsófia - Téremlékezet

Csonka Zsófia

TéremlékezetAz Ötvenhatosok terének változásai

1. Miért jó, ha emlékezünk?Emlékezet. Identitás. Érzelmek. Nem meglepő, ha ezeket a fogalmakat emberrel kapcsolatban említjük, azonban térre vonatkoztatva ritkán jut eszünkbe. Pedig hozzátartozik a szabadterekhez ez is, csakúgy mint az utcabútorok, a burkolatot színe és alakja, valamint a fiatalok jó vagy rossz kedvében tönkretett elemek. Ez mind hozzátartozik a szabadterek értelmezéséhez mint környezetpszichológia. Ha egy tér közepére állunk, a színpad és a színtér szó is felbukkan a gondola-taink közt. A terek színtérként való értelmezése szó szerint is igaz, mert a Fel-vonulási tér idővonalában láthatunk zöld, vörös, fekete, majd szivárványszínű szakaszokat is. Átvitt értelemben pedig a terek szemtanúi és helyszínei is egyben az olykor sorsfordító eseményeknek, elszenvedői a változásoknak és követei, őr-zői a múltnak. Ezen az sem segít, hogy a kortárs tájépítészeti szempontok közt az ökológia, a gazdaságosság, a fenntarthatóság, a racionális anyaghasználat és a dizájn uralma mellett eltörpül a múlt és az emberi érzelmek megismerése. Az ember és a környezet kapcsolata olyan speciális érzékelés, térérzékelés, ame-lyet figyelmen kívül hagyni komoly hiba. Egy-egy helyszínhez való kötődésünk meghatározza a viselkedésünket, ami otthonunkban és nyílt téren, városi tere-ken is markánsan megfigyelhető az emberek sokasága, a szobrok mérete vagy a növényzet borítottsága nyomán. A fizikai környezet szerepe tehát megfigyelhető és leírható – amint kontextust ad a viselkedésnek, segíti vagy gátolja az ott zajló cselekvéseket. Ezt a megfigyelést Pogány Frigyes építész és művészettörténész a maga korában így fogalmazta meg: „A város életünk foglalata.Rajtunk fordul meg, vajon zavaros formák, bántó színek disszonáns akkordjai, vagy eszméinket megtestesítő művészi városképek harmóniái kísérik-e mindennapi életünket.”1

A tér és az ember, a város és a tér kapcsolatáról külön tanulmányt vagy eszme-futtatást lehetne írni, ezúttal azonban nem erre vállalkozom. Szociológiai szem-pontból is érdekes téma: hogyan viszonyult a tömeg, a nép az Ötvenhatosok terének változásához, reagált vagy reagál-e rá egyáltalán? A tájtörténeti vonat-kozások abból a célból jelennek meg írásomban, hogy segítsenek megérteni a korszakok jelentőségét, átvezetni egyikből a másikba. Úgy gondolom, érdemes

1 Pogány Frigyes: Terek és utcák művészete. Budapest: Építésügyi. 1954. 5.

94


leszögeznem az elején: az írás nem ölel föl minden szempontot, ami felmerülhet a témával vagy a térrel kapcsolatban. A történeti áttekintés tájépítész-szemléletet tükröz. Fogadalmamhoz híven igyekszem a zöld szolgálatának szentelni tudá-som, ezért érezhető a szövegben, hogy az épített értékek elé helyezem a zöld értékeket. Ezzel sem bírálni, sem megbántani nem szeretném azokat, akiket sze-mélyesen érint az épített rész vagy a fejlesztések iránya.

2. 19. századi liget: a kezdetA tér történetének legfrissebb eseménye az új múzeumi negyed létrehozásának kérdése, ami újabb zöldterület-csökkenéssel, építkezéssel, átnevezéssel és iden-titással járna. De nem ez lenne az első, nagy ívű, említésre méltó átalakítás. Az Ötvenhatosok terének esetében ezek a változások felismerhető ritmust adnak ki: ellentétek ritmusát. Ha visszatérünk a kezdetekhez, egészen a 19. század elejére, a ritmus kezdőhangját halljuk. Henrich Nebbien német kertépítész nyerte el először a világon a jogot, hogy népkertet tervezzen, miután a legendás Szépítő Bizottmány tervpályázatot írt ki a mai Városliget területére. Nebbien a korszellemnek megfele-lő, versidézetekkel tarkított, regényhosszúságú pályázati kiíráshoz igazodva negéd-es, polgárokat szórakoztató két fő részből álló parkot tervezett. Az Ötvenhatosok tere homokos, fákkal ritkán beültetett területként jelenik meg az 1815-ös felmérési lapon,2 melynek alapján Nebbien három évig készítette tervét. Az a jellegzetesség, hogy a terveknek csupán kis része valósul meg, már a 19. században felbukkanni látszott. Az elkészült, vonzó, látványtervekkel illusztrált tervezet egyetlen kivitele-zett eleme a „rondó” volt, a park fogadótere, a geometrikus rend közepe, az egész együttes bejárata. A kör forma mindig jó választásnak bizonyul, ha térről, épület-ről vagy akár installációról van szó. Az önmagába záródó vonal a körön keresztül eljuttat bennünket a szakrális jelentésig, összeköttetést jelezve ég és föld között. Ebben az esetben a kör homogén, zárt, kiegyensúlyozott egysége volt a liget ter-vének, nyugalmat árasztott – bár Nebbien tervezési elveivel ellentétben állt, mégis úgy érezte, a meglévő egyenes vonalú fasort ellensúlyozni kell egy íves elemmel, amely behívja a látogatót a terület belsejébe. Az alkotó így indokolta döntését: „Ez barátságos társas-létre serkent majd mindenkit: hogy láthasson másokat és láttassa magát.”3 A láttatás a fokozatosan elváló közép- és felsőréteg számára is elérhetővé vált a Városligeti Színkör (korábban Aréna) nevet viselő színházban. A más néven Feld-színház eleinte egy fa szerkezetű épületben kapott otthont, és jelentős von-zerőt jelentett az akkori liget egyik sarkán, egyúttal térré formálta környezetét. A vonzerő mindenkire, majd a munkásosztályra hatott különösképpen. 1890 után egyre gyakoribbá váltak a munkástüntetések, a térhez való kötődések megnyilvá-nulásai és a térről való beszéd során kialakult térérzet.

2 http://ujjealigetben.blog.hu/2013/02/22/a_nemzetkozi_tervpalyazat (2014. 07. 27.)3 Nebbien, Henrich: Ungarns Folk-garten der Koeniglichen Frey-Stadt Pesth. München: Universität München.

1981/1816. 48.

95


Az ellentétek sora ezzel a hívogató, társas képpel kezdődött, majd folytatódott a Regnum Marianum eszmét jelentő épületével. A templom gondolata egy nagy-szabású szervezés része lett a 20. század elején. A szervezés egyik fő célja az volt, hogy elhelyezkedésében és elgondolásában is a Hősök tere legyen a főváros egyik gyújtópontja; szerkezetében és érzelmileg is különüljön el az Aréna (a mai Dózsa György) úttól. A Millenniumi (vagy Ezredévi) emlékmű elhelyezésével a Hősök tere a város, de akár az ország egyik legreprezentatívabb és legmeghatározóbb helyszínévé vált. Szimbóluma lett történelmünknek és jövendőnknek. A terü-lethez köthető konfliktusok már a tanácsköztársaság idején megjelentek. Május elsejére bár elvitetni nem sikerült az emlékművet, de letakarni, vörös lepellel el-fedni a szem elől igen. Ez a mozzanat előrevetítette a Felvonulási tér kialakulását, egy új tér szükségességét. A tanácsköztársaság népligetté kiáltotta ki a területet, és itt a nép valóban hangsúlyosabban jelent meg, mint a tér, ami a háború utáni államosításon, a megrendezett felvonulásokon és a tüzelőként felélt faállomá-nyon is látszik. A Horthy-korszakra ezzel szemben nemcsak visszanyerte szakrá-lis jellegét az emlékmű és a tér, de bővült is Magyarország egyesítésének gondo-latával. A tér a koszorúzások és egyházi indíttatású programok színhelyévé vált. Az 1924-ben elindított kezdeményezés a ’31-es felszenteléssel vált befejezetté a Damjanich utca tengelyében. Mivel szoros kapcsolat alakult ki a tér és az egyház-tagok között, a platánrondóhoz akkor még nem nyúltak térnyerési szándékkal. A következő két évtizedben megőrizte monumentumjellegét, a kritikus szerint az épület, „fehér falaival jól illik a Városliget zöld lombjai közé”.4 Szimbolikus jelentését pedig – melyet Albert főherceg hangsúlyozott a templom alapkőletéte-lénél5 – megerősíti az a szándék, hogy új identitást társítsanak a helyhez, megvál-toztassák a korábbi ideológiai képet. A templom és a hozzá tartozó fél hektáros terület foglalása csak egyike a későbbi beruházásoknak, melyek folyamatosan „kiharapnak” a zöldterületből, csökkentve az addig egységes közparkot. Emoci-onális szempontból bővült a park kínálata, erősebb kötődést hozott létre az egy-háztagok körében a helyhez, azonban bontotta is a köteléket a korábbi hűséges „parkrajongók” részéről, akik szemében az eddigi területhasználathoz viszonyít-va a templom konfliktust jelentett. A nép és a funkció között létrejött feszültség a későbbi korok távlatából is érzékelhető, valamint értelmezhető maradt.A Rákosi-rendszer híven követve a tanácsköztársaság irányelveit nem tűrhette a „Regnum”-ot. 1951-ben megkezdték a Felvonulási tér kialakítását, vagyis a Vá-rosliget „visszafoglalását” a nép számára: kivágták a park szélén álló fákat, így a Nebbien-féle rondó jelentős hányadát is, és végleg megszüntették a Színkört – a végleges terv kiírásának megfelelően. A templom sorsa is megpecsételődött. Az első baljós jel a plébános egyik napról a másikra való eltűnése volt, majd a nyilvá-

4 Horváth Miklós: A történeti templomépítészet Budapesten. Budapest: szerzői kiadás. 1946. Közli még: Kovács András (szerk.): Erzsébet-kultusz I–II. Budapesti Negyed 2006/52–53: 31–33.

5 Egyházközségi Tudósító 1932/1. (A középső-ferencvárosi római katolikus plébánia lapja.)

96


nos, parázsviták a pártbizottsági titkár és a püspök között. Nem várt eseménnyel zárult a konfliktus: 1951. szeptember 23-án a templomot felrobbantották, ezt az összekapaszkodott hívők élőlánca sem tudta megakadályozni. Még ebben az év-ben a rondó helyén, az alkalomra átkeresztelt Gorkij fasor (a mai Városligeti fa-sor) tengelyében felállították a Sztálin-szobrot és a vele egybeépített dísztribünt. A burkolt terület első változatban 170 × 200 métert foglalt el a házak és a liget kö-zötti területből, később fák, házak estek áldozatul a 85 × 360 méteres bővítésnek. Egyes kutatók szerint6 ez a jelentős méretnövelés nem véletlen, mert célja volt, mégpedig titkos és valószínű célja: ideiglenes repülőgép-leszállópályát kialakíta-ni a városi szövetben, amely vészhelyzet esetén a vezetőség biztonságos távozását szolgálja. Ezt az elméletet támasztják alá azon megfigyelések, melyek szerint a tribün nem a tér középpontjába került, semmilyen burkolati elem nem törte meg a sík felületet, és még légvezeték sem húzódott keresztbe a tér fölött. Valószínűleg ezek a kialakítási lehetőségek szóltak a helyszín mellett, pedig korábbi alternatív helyszínként felmerült a Kossuth tér, a Köztársaság tér és a Hősök tere is. Azzal, hogy a mai Ötvenhatosok terére esett a választás, visszaállíthatatlan károsodás keletkezett a már 50 éve szolgálatot teljesítő tér történetében. A kialakítással a tér újra nagygyűlések színhelyévé vált. Ünnepi alkalmakkor megtelt emberekkel és eszmékkel, a május elseje már nem számított olyan szokatlan eseménynek, mint a ’49-ben megrendezett budapesti világifjúsági találkozón, amelyen 61 nemzet 10 000 fiatalja vett részt. Felvonulások váltották föl a nagygyűléseket, a totalitá-rius rendszer kiépülését semmi nem akadályozta, a nép fegyelmezett elvonulása a vezér szobra előtt új érzelmi társítással gazdagította a tér emlékezetét: az alá-rendeltséggel. A térbeli kompozíció célirányos alkalmazása, melynek alapja az „alaklélektan”, hozzásegítheti a rendszert a hatalom megszerzéséhez vagy meg-szilárdításához. Ennek elemei a méret (nagyság és magasság), a központi szerep és a szimmetria. A Felvonulási tér vagy Sztálin tér azért nem valósult meg mint totalitárius urbanisztikai alkotás, mert szimmetriatengelyek nem léteztek, és a környező épületekben nem következett be olyan mértékű beavatkozás, amely központosította volna a teret. Ezek ellenére a tér betöltötte funkcióját, éveken keresztül helyt adott az április 4-i katonai parádék, díszszemlék, május 1-jei, no-vember 7-i tömeggyűlések és felvonulások alkalmainak, a népben pedig a tér, jel-leg és rendeltetés egységgé forrt össze a térszerű kiszélesedésnek köszönhetően.

3. „Csizma tér”Aki élt már 1956-ban, nem tudja elfelejteni azt az érzést, amelyet a műegyetemis-ták önkéntes cselekedete váltott ki bennük. Ez volt a tér életében az első, igazán őszinte mozzanat. A felsorolt követelések közül ez volt a leghamarabb megva-lósítható és legtöbb érzelmet kiváltó – a 13. pont. Először „bálványdöntésnek” hívták a fiatalok, majd a „Döntsük le!” mondat került a helyére, és cselekvésre

6 Többen is így említik őket, következetesen név nélkül. Elképzelhetőnek tartom, hogy nem kívánták felfedni a kilétüket.

97


ösztönözte a diákokat.7 Még aznap éjjel, október 23-án több ezres szemlélődő vagy támogató tömeg előtt ledőlt a diktatúra jelképe. A cselekedetet nem a ha-talom rendelte, nem az emberekre kényszerített eszme miatt tették, hanem saját magukért. A helyszín abban a pillanatban a történelem részesévé és otthonává vált, az emelvényről az ég felé meredő csizma új identitást adott a térnek és új ér-zelmi kötődést hozott létre a helyhez, az eseményhez, a szellemhez. Nem felejtet-te el a vezetés, hogy mi történt, amikor hagyták és történhet, ha hagyják a népet megnyilatkozni, ezért a következő május 1-jét már a Hősök terén ünnepelték, nem kockáztatva, hogy a még mindig „Csizma tér”-ként csúfolt tér felszabadítsa az emberek leláncolt érzéseit. A ledöntött szobrot a Blaha Lujza térig vonszolták, majd ott alkotóelemeire bontották, hogy az egész város a tett részese lehessen.

4. Lenin visszavágA ’45-ös felszabadulás huszadik évfordulójára újabb eszmét sugárzó emlékművet avattak a téren. Úgy tűnhet, a szobor állításával elfeledni kívánták azt, hogy a tér már átélte egyszer a rendszer bukását. Új eszmével felruházni ezt a helyet naivnak tűnhet, de a következő évek nem ezt a nézetet igazolták. Azonban a szobor elhe-lyezése és mérete sem volt hasonlítható elődjéhez, nem uralkodott a tér struktú-ráján olyan intenzíven, mint Sztálin mása tette. Nem hordozott mély mondaniva-lót, nem keltett agresszív ellenérzést a szemlélőből, ezért kijelenthetjük: a politikai konszolidáció a téren ilyenformán éreztette hatását. A jellegtelen alkotással a tér újra jellegtelenné vált. Ebből az állapotból a Nemzeti Színház billenthette volna ki új értelmet adva a térnek, azonban csak terv szintjén létezett az elképzelés. Ha továbbgondoljuk a tervet, megépítjük a színházat, ezzel csökkentve a zöldterületet, lehet, hogy ma nem találnánk ennyi fát a Városligetben, mert elindult volna egy olyan beruházási és építési hullám, amelyhez hasonló a 2018-ra tervezett múzeu-mi negyed. Ezt a későbbiekben részletesen megvizsgáljuk. A színház helyett újabb alkotással bővült a Felvonulási tér kínálata: 1969-ben került a lerombolt Regnum Marianum helyére a „némán üvöltő” Tanácsköztársaság-emlékmű. Hiába a lendü-letes kompozíció, hiába a méret, nem tudott megújulni a tér, elvesztette ideológi-áját, jellegét. Parkolóvá degradálódott, és ezt az a néhány felvonulással fűszerezett nap sem űzte el, amely egy kis mozgást hozott a tér életébe.

5. Programok jönnek, emlékek mennekEz az üresség egészen a rendszerváltásig fennmaradt, míg a Lenin-szobrot el nem szállítják „restaurálni”, ahonnan többé nem hozzák vissza. Ezzel a tér megszűnt felvonulási tér lenni a szó szoros értelmében, szobraitól és funkciójától meg-fosztották, de az itt lezajlott események emlékétől nem. Sem az embereket, sem

7 Eplényi Anna: „Térönéletrajz”: egy tér identitásváltozásai. 4D 2007/5: 56–63.

98


a helyszínt. Nem kellett sokáig várni, hogy felbukkanjon a tér következő „lakó-ja”. Ideológiák helyett a kapitalista világ üzleti érdekei kezdték mozgatni a szá-lakat, annak érdekében, hogy a városrendezési tervek központjában ez a hatal-mas rendezvények lebonyolítására alkalmas terület szerepeljen. Az urbanisták a gazdasági érdekek előtt fejet hajtva az év 15 napján engedélyt adtak különböző rendezvényeknek, hogy színt hozzanak a szürkeségbe. Az év azon részén, mely rendezvényekben szegény, a tér kihalt, tétlen és magányos. Az a bizonyos 15 nap bemutatkozási lehetőséget adott először a „holland vidámpark” számára, a buda-pesti búcsúknak, majd egyre vadabb hangulatú eseményeknek: Budapest Parádé, „Kapcsolat”-koncert, egészségnapok és az egyre népszerűbb futóversenyek. A fia-talság számára elképzelhetetlen, hogy itt, ahol most boldogan átadják egymásnak a stafétabotot sorszámmal a pólójukon, korábban a szüleik egy 8 méteres tribün előtt masíroztak. Nem idézi számukra a diktatúra korának látszatboldogságát, mert ők már azt a teret ismerik, ahol szabad véleményt nyilvánítani és kiabálni. A vélemények különösen nagy hangsúlyt kapnak az Arc-plakátkiállítások alkal-mával, amikor az alkotók szinte korlátlanul fogalmazhatják meg kritikájukat, üzenetüket polgártársaiknak szöveges és képi formában. A plakátokat a tér visz-szhangjának is tekinthetjük: Érdekes feladat tükröt állítani egy nemzetnek, megadni a lehetőséget, hogy fe-ketén-fehéren lássa önmagát. Mert tulajdonképpen mire is jó ez az egész? Per-sze a reklámszakma reklámozta a reklámot […] De valahogy sokkal mélyebben kell keresnünk az igazi mondanivalót: néhány hétre az „ország hangja” volt a Felvonulási tér. A plakáton láthatunk vágyat, gúnyt, álmot, politikát, fájdalmat, örömöt és még sorolhatnám. Itt volt a lehetőség, aki el akart mondani valamit, megtehette – méghozzá cenzúra nélkül.8 Ez a hatalmas váltás egy tudatos folyamat része. Átvezetés oda, hogy elfogadják az emberek: megváltozik a környezet, dolgok tűnnek el és jelennek meg. Kiala-kulnak olyan „sűrűsödési pontok”, amelyek mint fókuszok magukra irányítják a figyelmet. Az egyik fókusz a Regnum Marianum területén emelt, a Tanácsköz-társaság-szobor helyére állított kereszt. A kereszt eredeti jelentése és a hely ál-tal bővített jelentéstartalma miatt is feszültséggel teli. A megrongálások ellenére ma is sok keresztény szellemiségű rendezvény helyszínéül választják. Egy másik fókusz jelenik meg 2004-ben az Időkerék felállításával. A Lenin-szobor egykori helyén magasodó 8 méteres alkotás hazánk Európai Unióhoz való csatlakozását testesíti meg, és „nem méri, hanem ábrázolja az időt”.9 Az, hogy a kerék nem mű-ködik, nem nyerte el a közönség rokonszenvét, 20 évet várt ötlet formájában és már az elszállítását tervezik, meg sem lepi az embert, mert ez a hely szelleméhez tartozik. Ez már szimbólum.

8 Geszti Péter szavai az RTL Klub Reggeli című műsorában, a 11. Arc-kiállítás alkalmából (2010): http://www.rtlklub.hu/musorok/reggeli/cikk/334265 (2014. 07. 27.)

9 http://www.gondola.hu/cikkek/31133 (2014. 07. 27.)

99


6. Egyensúly? 2006. október 23-án újabb fókuszpont tűnik fel a téren. Olyan erőt sugárzó pont-ra helyezték el, mint a Nebbien-féle rondó, a Sztálin-szobor, majd csizmájának helye. Ilyen erőhöz méltó emlékművet szabad csak tervezni! Egy kortárs meg-fogalmazású ’56-os emlékmű betöltheti ezt a szerepet. Az IY csoport nyerte el annak lehetőségét, hogy megfeleljen az erőnek. Felhasítja a burkolatot az a fejsze, amellyel kifejezik az elmúlt században összegyűlt erőt. A forradalom idején még nem éltek az alkotók, ezért a szellemi örökséget és annak kisugárzását kíván-ták ezzel az alkotással kifejezni. Így szólt a nyertes pályamű szemlélete: „az új emlékmű nem hivatkozik az áldozatokra, nem szól azonnal olvashatóan emberi szenvedélyekről és szenvedésekről, nem vesz tudomást lelkesedésről, szeretetről, gyűlöletről, kizárólag a szellem erejével szökken majd a magasba a Felvonulási téren, összefoglalva egy történet lényegét.”10 A látványtervek alapján még a bí-rálók sem tudták átélni azt az élményt, amit a 8 méter magas ék Cor-Ten acé-loszlopai közt való séta adhat. Nem tudták, hogyan alakítja majd a tér mai képét az alkotás. Ahogy az alkotók megálmodták: az ék, mely felhasítja a tér múltját, megbontja az emlékeket, az egymásba – és önmagunkba – vetett bizalom jelképe lehet.11 Olyan modern köztéri alkotás, mely nem hagyja nyugton a befogadót. Vagy segít felülemelkednie a tér parkolójellegén és elvonatkoztatnia kis időre tértől és időtől, vagy meghökkenti őt. A meghökkenés és elgondolkozás is azt je-lenti, hogy az alkotás hatott az egyénre. Nem csak egy érzékszervére – egyszerre többre és hosszan. Úgy tűnik, megszületett az a vitatott mű, amely pontot tesz az érzelmi és ideológiai csatározások végére.

7. Mi jöhet még? Múzeummá mindent!Ha belegondolunk, hogy egy-egy párizsi látogatás alkalmával a negyedik múze-um után nem is tudjuk, mi volt az első és hogy nézett ki a jegyszedő hölgy, akkor az is biztos, hogy őrültségnek tűnhet egy park területére sűríteni a főváros legfon-tosabb múzeumait és gyűjteményeit. Érvnek ez kevés, de különböző szakértők véleménye alapján aprólékosan körüljárom a témát, akárcsak egy helyszíni felmé-résnél. Alapszabály azonban a 21. századi Európában, hogy meglévő és működő zöldfelületet nem szüntetünk meg. A Liget Budapest projekt azonban ezt figyel-men kívül hagyja. Nézzük, milyen hatásai, vonatkozásai vannak a terveknek:KörnyezetIlyen nagy léptékű változtatásnál van egy sorrend, melyet illik betartani. Az öt-leteket a helyszíni és hatástanulmányok követik, majd az ezekre épülő pályázat vagy tervezés, később az engedélyeztetés, módosítás, kivitelezés és fenntartás. A

10 http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=246951 (2014. 07. 27.)11 Vö. http://www.19562006.hu/kalendarium/index.php?id=16 (2014. 07. 27.)

100


múzeumi negyed esetében elhagyták az egyik legfontosabb lépést, mégpedig a vizsgálatot. Nem készült hatástanulmány a kerületre, de még a szűkebb értelem-ben vett tervezési területre sem. Azt, hogy kapkodásról vagy mulasztásról van-e szó, nem tudom és nem is feladatom megítélni, de a tér környezete meg fogja érezni. Szemerey Samu építészmérnök így látja a problémát: „afféle évtizedeken átívelő gimnasztikai gyakorlatként mutatják be, ahogy a hatalom egy teret újra és újra történetekkel próbál meg felruházni, az utóbbiakon látható ennek a szorgos tevékenységnek a bámulatos elszigeteltsége, az a szűk horizont, ami a város ala-kítását csak a saját közvetlen közegében és idejében képes értelmezni.”12 Az Épí-tészfórum című folyóirat felelős szerkesztője arra világít rá, hogy míg a Városliget csendesen pusztult, a közlekedésfejlesztés olyan erőkkel robogott a belvárosban, ami mellett a szomszédos negyedek jajkiáltása sem volt elég hangos.

IngatlanMár most is alárendelt szerepűek a csatlakozó utcák, fasorok, terek – mond-hatjuk elnyomottnak is a ligettel szemben, és ez az egyenlőtlen figyelemeloszlás nem fog javulni a fejlesztés után sem. Ingatlanfejlesztési szempontból megértem, miért akarják annyira beépíteni: az ekkora be nem épített területek vonzzák a befektetőket és bevétellel kecsegtetnek. A belváros közelsége hatalmas előny és kockázat is egyben. Ha az egész területet beépítve önálló egységet hoznak létre, megszüntetve ezzel az egyik legnagyobb rendezvényteret Budapesten, akkor a nép kénytelen lesz a belsőbb területek látogatottságát tovább növelni. Ha pedig kizárólag múzeumi jellegű időtöltésre lesz alkalmas az új komplexum, akkor különbség jön létre az őt körülvevő tömbökkel, az eddigi szerény kapcsolat is megszűnik, sőt a Terézváros, a Liget és a Csikágó (a VII. kerület Damjanich utca, Dózsa György út, Thököly út és Rottenbiller utca által határolt része) közötti kapcsolat is. Mi lesz a megüresedett épületekkel? Ha kiköltözik a Magyar Nemzeti Galéria a Budai Várból, üresen fog állni az épület két legnagyobb szárnya? Nem eldöntött kérdés, hogy az üresedést mivel fogják megtölteni, de ötletpályázatra érdemes témáról van szó. A célterület felől vizsgálva – a negyed megvalósulása esetén – a környező tömbök lakásainak ára erősen megugrik, akár húzhatja magával a környéket, az utcákat, az embereket. A folyamat fordítva is igaz, ha a környék re-habilitálásra kerül, a Városligetbe vezető utak növényesítése, sétálóutcává tétele nagyobb forgalmat vonz majd, ami közvetve a lakások felértékelődéséhez vezet. Bármelyik forgatókönyv valósul is meg, a kerület javát szolgálja.

12 http://www.szepmuveszeti.hu/hatteranyagok/milyen-urbanisztikai-hatasa-lehet-az-otvenhatosok-terere-tervezett-muzeumnegyednek-878 (2014. 07. 27.)

101


PénzEkkora beruházás! De mennyi pénz? Arról még nem volt szó, miből fogják ezt finanszírozni, ha épületeladásból vagy -bérlésből származó bevétel nincs. A kor-mány támogatása mellett a magánbefektetők és az Európai Unió forrásaira szá-mítanak a projekt vezetői. Az uniós támogatás bizonytalan a korábban említett zöldfelület-csökkenéssel kapcsolatos alapszabály áthágása miatt, tehát maradnak a magánbefektetők. Ha valaki okosan csinálja, olyan nagy cégeket, vállalatokat is érdekeltté tud tenni, amelyek egyébként rá sem néznek a lehetőségre. Bizony a Liget esetében is erre lenne szükség – és nem is lehetetlen. Az a lehetőség, hogy a beruházás csupán az adófizetők pénzéből valósul meg, hazánkban nem vaslószínű. Ausztriában erre is van példa, azonban a magángyűjtemények jelen-tősen kiveszik a részüket a kiállítások anyagából. A bécsi Museumquartier azért válhatott valódi kulturális célponttá, mert olyan világhírű magángyűjtemények kerültek ide, mint az Elisabeth- és Rudolf Leopold-együttes. Az Amerikában be-vált mecénásrendszer nálunk még nem indult el. Nagy előnye, hogy olyan nagy-vállalatokat és felső tízezerbeli tagokat tesz érdekeltté a kultúrában és az adott beruházásban, hogy a cél még a reméltnél is közelebb jön. Ha a Liget Budapest projekt is ehhez hasonlóan tudna megvalósulni, jelentős előrelépést és egyben tanítható gazdasági modellt jelentene.

HasználatHa újat hozunk létre, gondolni kell a régire. A múzeumok estében a régi az el-hagyott épületet jelenti, erre vonatkozó terveket, ötleteket azonban eddig nem tettek közzé. Jelenleg négy múzeum található a Városliget területén, ezt a szá-mot tervezik tízre bővíteni. Az, hogy a meglévő beépítési arányt a tervek szerint duplájára növelik (5,7%-ról 12-13%-ra), látogatói és környékbeli lakossági szem-pontból sem a jó oldala a beruházásnak. Ám ha a föld alá vitt pakoló autók tö-megét nézzük, mégis van miért támogatni az elképzelést. Az épültek pontos he-lye a 2014-ben kiírt és 2015-ben záródó nemzetközi tervpályázat eredményétől függ. Az azonban biztos, hogy egy 200 éves közpark beállt, idős növényállomá-nyát épületre cserélni nem éppen a „green city” elveknek megfelelő cselekedet. Ezek mellett is lehet fenntartható közparkot és múzeumegyüttest létrehozni, ha a közönség kedveli, látogatja és élettel tölti meg a területet. Tájépítészeti alkotá-soknál bevált módszer, hogy az átalakításra váró területet korábban megnyitják a célközönség előtt, olyan programokat szerveznek, amelyek utalnak a később itt található funkciókra, ezzel „szoktatva oda” az embereket. Így van ideje kötő-désnek kialakulni hely és ember között, gyorsabb lesz az újdonsággal szembeni elfogadás és később a siker is.

Példák – jók és rosszak:

102


Megbontani valamit, ami már áll és működik, nem ajánlatos lépés. De úgy meg-bontani, hogy koncepció és fedezet sincs rá, nézetem szerint veszélyes. Ha meg-nézzük, milyen múzeumokat terveznek a Városligetbe telepíteni, akkor az Új Nemzeti Galéria és az Építészeti Múzeum funkciója meglepő lehet. A Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi helye, a Budai Vár méltó otthont ad a nagy neveket felsorakoztató gyűjteményeknek. Ha új helyére, a múzeumi negyedbe kerül, fel-merül a kérdés: melyik intézmény fog foglalkozni a kortárs témával? A Szépmű-vészeti Múzeum időszaki kiállításai, a Műcsarnok állandó gyűjteménye vagy a Ludwig Múzeum nyújt bepillantást a kortárs képzőművészetbe? Az Építészeti Múzeum pedig még nem is létezik ebben az egységes formában. A gyűjtemény kis része jelenleg Óbudán található egy polgári házban, a nagyobbik része pedig egy raktárban. Egyelőre arról sincs döntés, hogy ki fogja üzemeltetni. A terület és az ingatlanok tulajdonjoga marad az állam és a főváros kezében, de a működ-tetés más feladata lenne. Van olyan felkészült intézmény Magyarországon, amely képes erre? Ha külföldi példákhoz nyúlunk, sok segítséget kaphatunk annak te-rén, miként lesz működőképes egy ilyen beruházás. A bécsi Museumquartier kivitelezése és működése sok-sok szállal kapcsolódik a felhasználói szférához, a szerepkörök megoszlanak a résztvevők közt és a mecénások által tényleg napra-kész alkotásokkal töltik meg a termeket, így válhatott igazi kulturális célponttá Bécs lakossága számára. Kovács Dániel művészettörténész így nyilatkozott a ne-gyed kapcsán: „az Ötvenhatosok terére tervezett múzeumi komplexum sokéves, rendkívül összetett és nehéz munkával valósítható meg, a társadalom kortárs építészethez való viszonya és a múzeumi szakmában eddig történtek alapján, valamint a gazdasági realitásokat is figyelembe véve jelentős ellenszélben.”13

A hibákból tanulni kell, ezért is említem meg a Cet ügyét, vagy ahogy sokan ismerik: a Bálnáét. 2010-ben úgy nézett ki – és a tervek is azt mutatták –, hogy a Cet lesz a Duna menti területek új kulturális központja. Az épület elkészülte után világossá vált, hogy egy önálló egység jött létre, amely sem a közönséggel, sem a környezetével nem képes kapcsolatot létesíteni. A szépen kivitelezett épü-let és belső tér ellenére 2014 tavaszán konganak a folyosók, pedig a beruházás célja nemes volt: korábbi raktárépületek revitalizációja, a Duna-part fellendítése, a lakosság kicsalogatása a közösségi terekre. Tanítható példát is találunk azon-ban: a Zsolnay Kulturális Negyed kezdeményezés önmagában is sokat jelentett a környéknek, azonban Pécs szerkezetét is megváltoztatta. Az átalakítás megóvta az ipari műemléképületeket, értelmet adott a felhagyott ipari területeknek és egy spontán fejlődési folyamatot indított el. A léptéket figyelembe véve érthető az a hatás, melyet a pécsi újítás elért. Budapest valószínűleg nem reagálna ilyen élénken az új negyedre, mert kialakultsága és mérete nem engedné – olvashatjuk


103


Takáts József cikkében,14 amelyet a két városfejlesztés közös pontjairól írt.

A múzeumi negyed ügyében két fontos vonalat érdemes szem előtt tartani a döntéshozóknak: 1. a fejlesztés mindenképpen a kerület javára válik, Budapest jelentőségét fogja növelni a vidéki várossokkal szemben, és Magyarország kul-turális megítélésének is jót tesz; 2. a zöldfelület csökkentése az ilyen beépített zónában nem engedhető meg, tehát az építéssel járó kiesett felületeket pótolni vagy kompenzálni kell. A lakosság reakciója és a budapesti kulturális réteg hoz-záállása még nem kapott olyan nagy visszhangot, mint a következő hónapokban várható. Olyan friss kérdésről van szó, hogy akár hetente újrafogalmazhatnám a nézeteket, érdekeket, de inkább várjuk ki a végét.

8. Vélemények, ütközések

Magyar Urbanisztikai Társaság (2013. május)

Egyetért azzal a különböző médiumokban olvasható és hallható szándékkal, hogy a tervezett beruházást, mint minden hasonló nagyságrendű beavatkozást, nemzetközi építészeti tervpá-lyázat előzzön meg, de annak ez évi kiírását elsietettnek látja. […] A települési összefüggések előzetes tisztázása […] a tervezési-előkészítő munka alapja, azaz jelen esetben a tervpályázat kiírását megalapozó, annak realitását valószínűvé tevő munkarész kell hogy legyen. […] Mú-zeumi negyed már ma is létezik: a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Mezőgazdasági Múzeum, a Közlekedési Múzeum mellett a Hősök tere közvetlen közelében található a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum, a KOGART Galéria és a Zelnik Gyűjtemény.15

Baán László (2013. november – 2014. január) 2012-től a Liget Budapest projekt megbízott vezetője, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója

A lehetőség az, hogy a Liget egésze a már itt lévő, nagyszerű régi és a világszínvonalon létreho-zandó új épületekkel, a zöldterület megújításával és bővítésével, jól kézben tartott márka-keze-léssel egy olyan vonzerővé, branddé váljon, amelynek révén Budapest egy kiemelt családi turisz-tikai célpont lehet Európában. […] A romkocsmák sikertörténete jól mutatja, hogy ha valami egy városban nemzetközi márkává, branddé válik, az hogyan képes többletturizmust vonzani. […] A Liget Budapestre ebből az aspektusból visszatérve: biztos vagyok abban, hogy a projekt minden elemében – a parkrekonstrukciót vagy a zöldfelület bővítését illetően is –, megvannak azok a minőségi garanciák, amelyekkel ezt a nagyszabású tervet világszínvonalon, eredményét tekintve a Városliget tényleges használóinak örömére és az ország javára lehet megvalósítani.16

Képzőművészet, fotóművészet, építészet, zene, népi kultúránk, mindez beleszőve a Városliget megújuló parkjának és intézményeinek struktúrájába. Nem csak a mi tapasztalatunk, hanem


15 http://epiteszforum.hu/a-mut-elnoksegenek-allasfoglalasa-a-budapesti-muzeumi-negyedrol (2014. 07. 27.)16 Gócza Anita: A Ligeten innen és túl. Interjú Baán Lászlóval. Ridikül Magazin 2014/6: 58–61.

104


a múzeumi negyed projektjén dolgozó nemzetközi tanácsadó partnerek is megerősítik: nincs még egy olyan városi szövet Európában, ahol ilyen komplex és magas színvonalú intézmé-nyi háló ágyazódna be egy városi parkba, széleskörű szabadidős és kulturális szolgáltatásokat nyújtva az idelátogatóknak.17

Bardóczi László (2013. november)Tájépítész, közíró

Bardóczi Sándor szerint a Városliget jelenleg 5,7%-ban beépített; az ötletpályázat tervei 5-6, 11-12, illetve szélsőséges esetben 24%-os beépítéssel számolnak. A tájépítész szerint a jelenle-gi, 3%-os beépíthetőségi határt a városi nagyparkoknál ötre kellene növelni. Ennek azonban ökölszabályként kéne működnie, így nem ért egyet a jelenleg tervezett beépítésekkel – szö-gezte le a tájépítész. […] Már a következő kérdésre, a múzeumok szórt elhelyezésének prak-tikusságára adott válaszában Bardóczi Sándor kifejtette: az intézmények óhatatlanul kitele-pülési igényekkel lépnek majd fel, ez pedig további burkolt felületeket jelent. „Tájépítészeti szempontból ez a legrosszabb forgatókönyv” – szögezte le. […] Bardóczi Sándor […] nem az alkalmi, hanem az állandó kitelepülésektől félti a Ligetet, amelyet a nagyrendezvények már jelenleg is túlterhelnek.18

Bálint Imre (2014. január)A Budapesti Építész Kamara elnöke

Az építésztársadalom azonnal és segítőkészen ajánlkozott, hogy közreműködik a megvalósítás előkészítésében. Annak vizsgálatában, hogy vajon ennek a nem elvetendő gondolatnak mi-lyen városszerkezeti közlekedési, környezetvédelmi, zöldterületi, közmű-ellátottsági stb. stb. háttere volna feltárandó. Hogy kiderüljön még a projektek megvalósítása előtt, melyek azok a dolgok, amelyekre kínosan ügyelni kell. Mert minden ilyen súlyú beavatkozás kibillentheti egyensúlyából a mérleget, ami miatt minden felelős tényezőnek gondosan ügyelnie kell arra: ne vegyen el többet, mint amennyit ad. De nem találtunk partnerre a döntéshozók körében.19

Magyar Tájépítészek Szövetsége (2014. február) A Városliget rekonstrukciója csak épület és park együtt tervezésével, komplex szemlélettel valósítható meg. […] Városligeten belül jelentős bontásra és funkciótisztításra van szükség. […] A legjelentősebb kapcsolatfejlesztés azonban egyértelműen a Rákosrendező térségét je-lenti, ahol a Milleneumi Földalatti és a városi vasút, valamint a 3-as villamos fejlesztéseivel egy hatalmas területi felértékelődést lehet realizálni, egyben megteremteni a családbarát központ szerepet. A Rákosrendezőnek ez a fajta átértelmezése széthúzza a Városliget funkcióit és egy-ben fenntarthatóvá, működőképessé teheti a ma nagyon besűrített kívánságlistát, amelyet a Liget Budapest programnak teljesítenie kell. 20

17 Rajcsányi Gellért: Baán: A múzeumi negyeddel felkerül Budapest a világtérképre. http://mandiner.hu/cikk/20140102_baan_a_muzeumi_negyeddel_felkerul_budapest_a_vilagterkepre (2014. 07. 27.)

18 http://m.szepmuveszeti.hu/muzeumliget_hirek/szakmai-kerekasztal-a-varosliget-jovojerol-1168 (2014. 07. 27.)19 Bálint Imre: A Városliget jövője. Gondolatok egy országos tervpályázat margójára. Budapest 2014/1: 12.20 http://tajepiteszek.hu/liget-budapest

http://mandiner.hu/cikk/20140102_baan_a_muzeumi_negyeddel_felkerul_budapest_a_vilagterkepre

http://mandiner.hu/cikk/20140102_baan_a_muzeumi_negyeddel_felkerul_budapest_a_vilagterkepre

http://m.szepmuveszeti.hu/muzeumliget_hirek/szakmai-kerekasztal-a-varosliget-jovojerol-1168

105


Schneller István (2014. február)Korábbi budapesti főépítész

Karácsony előtti vasárnap reggel Papcsák képviselő úr arra ébredt, hogy neki azonnal be kell nyújtani egy törvényt a Városliget megújításáról, amit a képviselőtestület, belátva a helyzet „rendkívüli” sürgősségét, még a következő napon napirendre vett, majd általános vitára bocsá-tott, s még azon a héten törvényerőre emelt. Az előterjesztés előkészítésében még a vonatkozó jogszabályokat megalkotó minisztériumok sem tudtak részt venni, s nem mondhatták el szak-mai észrevételeiket. A törvényt a köztársasági elnök december 23-án aláírta. […] Van […] egy nagyon is megfontolandó városszerkezeti, kultúrpolitikai és környezetfejlesztési döntésháló, ami az egész városközpontra is kihat, ezért nem lehet felfüggeszteni a Városfejlesztési Koncepciót.21

Civil Női Kormány (2014. április)

A Liget Budapest Projekt ellen tartott tiltakozó sétát a Civil Női Kormány nevű szervezet Bu-dapesten. A tiltakozók a Városligetbe tervezett múzeumnegyed-bővítés ellen érveltek, Csikai Mária, a szervezet környezetvédelmi minisztere pedig aggódásra érdemesnek találja, hogy az eddigi kormányok egyike sem volt hajlandó zöldterület-fejlesztésbe vágni Budapesten. […] A demonstrálók petíciót írnak alá a tervezett múzeumépítkezések ellen, majd tiltakozásul fákat fognak ültetni a tervezett építkezések színhelyén – közölte a mintegy száz résztvevővel zajló városligeti eseményen Várnai László, a Civil Zugló Egyesület vezetője. 22

9. 2014. június 30. – A véglegesítésA Fővárosi Közgyűlés elfogadta a Városliget építési szabályzatát.

Az elfogadott szabályzat szerint az Új Nemzeti Galéria – Ludwig Múzeum elhelyezésére az épí-tési helyet a nagyrészt jelenleg is beépített terület (Petőfi Csarnok épületének helye) a Városligeti fasor az Erzsébet királyné útjával összekötő tengely mentén jelölik ki. A Magyar Zene Háza szá-mára a ma is beépített volt HUNGEXPO épületeinek elbontásával felszabaduló terület javasolt. A volt Felvonulási tér burkolt felületén további három múzeum építési helye biztosított, az Új Néprajzi Múzeum, a Fotó Múzeum Budapest és a Magyar Építészeti Múzeum számára. A Közlekedési Múzeum az eredeti tervek szerinti részleges újjáépítésére is megvalósul. Bővítése a jelenlegi szervizút és parkoló helyén, az épület előtt a térszín alatt elképzelt. Tervezett mérete körülbelül 3000 négyzetméter, a térszín alá kerül ez az új épületrész, valamint az új Nemzeti Galériát – Ludwig Múzeumot kiszolgáló mélygarázs is. 23

Eldőlt tehát a múzeumok helye, neve és átadási dátuma. Bele lehet-e még szólni? Változni fog valami ennyi ellenvélemény hatására? Nem valószínű. 2018-ban meglátjuk, mi lesz a nagy vihart kavaró fejlesztés eredménye. Ha belegondolunk, nem ez az első, gondolkodó társa-dalmat megosztó esemény Budapest életében. Mégis átmegyünk a Lánchídon és élvezzük az Andrássy út egyenes vonalvezetését. Az idő segít mindezeket elfogadni.24

21 Ráday Mihály: Terv – vagy amit akartok. Budapest 2014/2: 15.22 http://hvg.hu/itthon/20140425_Setalva_tiltakozott_szaz_ember_a_muzeumi23 http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/eldolt-hat-muzeum-lesz-a-varosligetben/ (2007. 07. 27.)24 A kézirat lezárása után ért véget a Liget Budapest Projekt pályázatának első fordulója. Az öt épületre (Szépművészeti

Múzeum, Néprajzi Múzeum, Magyar Zene Háza, Fotó Múzeum Budapest – Magyar Építészeti Múzeum, Új Nemzeti Galéria – Ludwig Múzeum) 2014 februárjában kiírt nyílt pályázatra érkezett pályaművekből összesen 17 jutott

106


10. Emlékezz a térre!Keserű Katalin gondolatmenetét25 ismerve juthatunk el ahhoz a megállapításhoz, hogy nincs nagyobb veszteség az emlékezet elvesztésénél. Az emlékezés képes arra, hogy a múló pillanatot megörökítse bennünk, megállítson és visszahozzon egy korszakot, egy helyet, egy időt. Az emlék nem csupán az idősebb korosztály kapcsolata a múlttal, hanem mindenki kapcsolata is a jelennel. A műalkotások, terek befogadása emlékkel történik. Minden emlék maga is egy alkotás. Az em-lékezés produktív tudati működés, ezért tartja fontosnak az író, hogy a terek emlékeztessenek valamire. Ha elveszítik ezt a képességüket, elveszítik a jelent. Nem tudják megragadni a közönséget, és jelentés nélküli burkolt felületté vál-nak. Abban, hogy eljutott ide az Ötvenhatosok tere, biztos lettem, amikor a ta-nulmány megírása előtt kilátogattam a területre. A Műcsarnok felől közelítettem a tér gyújtópontja felé, reméltem, hogy ha máshol nem is, ott érezni fogom a hely szellemét. De a szellem nem volt ott. Parkoló autók sorai, kiskockakő és a platánok szürke törzse uralták a látványt. Ezek közül az autók zavaróak igazán. Miután annyit olvastam a térről, gyűjtöttem a tudnivalókat, ott álltam, kavarog-tak bennem a tények és feltevések, vártam a hatást, a felismerést, hogy mekkora jelentőségű hely az, ahol vagyok. Azt hiszem, a hatás beragadt az autók alá, vagy elköltözött az emlékművekkel együtt a Szoborpark Múzeumba. Ez lehet az oka, hogy nem találkoztam emberekkel, akik azért jöttek ide, hogy egy kellemes dé-lelőttöt töltsenek el.Ha távolról nézzük a tér és értelmezésének problémáját, hamar eljutunk a beve-zetésben említett környezetpszichológiához. E tudományterület célja megérteni, miként hat az ember a térre és hogyan módosítja az ember viselkedését a tér. Kutatások során figyelték meg, hogy adott hely bizonyos viselkedési mintákat tá-mogathat vagy gátolhat. Mindez függ az egyén stabilitásától, a hely karakterétől, az időzítéstől és még sok fontosnak nem tűnő tényezőtől. De egy konzekvenciát már most levontak a kutatók: a biztonság kulcskérdés az egyén szempontjából. Ha nem érzi magát biztonságban a látogató, az felerősíti az elnyomott vagy ne-gatív viselkedési hajlamokat. A biztonságérzet elvesztése adódhat a környezet minőségéből vagy akár a tér szerkezetéből is, mert egy térben rendezetlen, nem megérthető szerkezet káoszhoz vezet szociális téren is. Erősnek hangzik a kije-lentés, de több tízéves kutatás előzi meg, amelyet a Central Parkban végeznek 1900-tól napjainkig.26 A tér akár a döntéshozásban is támogatni tudja az embe-

tovább a második fordulóba, további 5 művet megvásárlásra alkalmasnak ítélt a zsűri. A második forduló után, az „eredményhirdetést követően 2015-ben a részletes tervezés, a szükséges engedélyek beszerzése és a közbeszerzési eljárások lebonyolítása zajlik majd, az építkezés pedig 2016-ban indulhat, s az épületek 2018. március 15-ig kerülnek átadásra. Az öt új múzeumépület megvalósításának tervezett összköltsége 75 milliárd forint”. http://www.szepmuveszeti.hu/muzeumliget_hirek/liget-budapest-projekt-lezarult-a-nemzetkozi-epiteszeti-tervpalyazat-elso-forduloja-1414 (2014. 08. 03.) – szerk.

25 Keserű Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben. Budapest: Noran. 1998.26 Zelenák Fruzsina előadása, BCE, 2014.

107


reket, mert a viselkedési előírásokat sugalló épületekkel ellentétben a helynek géniusza van, ahogy Hamvas Béla is mondja:

A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a hely-nek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nem csak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt, vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelző-je, amit ne lehetne a helyre alkalmazni.27

27 Hamvas Béla: Az öt géniusz. Budapest: Életünk. 1989. 54.

ARS MEMORIAE

109

Voigt Vilmos - Van-e kulturális emlékezete a népnek?

Voigt Vilmos

Van-e kulturális emlékezete a népnek? *

A magyar néprajztudomány már sokszor foglalkozott azzal a kérdéssel: milyen is „népünk” történelmi tudata?Még a szaktudományos folklorisztikai kutatások megindulása előtt Révai Mik-lós, Kultsár István, Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Arany János és mások a 19. század elejétől kezdve úgy gondolták, hogy a magyar népköltészet jeles alkotá-sai évszázados múltra utalhatnak vissza. Kriza János, Ipolyi Arnold, Jókai Mór, Gyulai Pál, Kálmány Lajos, Benedek Elek, Sebestyén Gyula és mások pedig az első világháborúig terjedő időkben valóságos történeti sorrendbe képzelték rak-hatni a magyar folklóradatokat. Nem csupán a pozitivista hiperkritika (nálunk nem is annyira Katona Lajos, Riedl Frigyes, inkább Király György), hanem az 1930-as években megélénkülő parasztielbeszélés-kutatás és tágabb értelemben a népiesség ideológiája vetette el e hagyományos folklorisztikai megoldást (példá-ul Illyés Gyula a Puszták népében [1936] azt állítja, hogy az uradalmi cselédek-nek a honfoglalás óta más a magyar történelmük, mint az uraknak) és vetette fel újból e kérdést – váratlanul szkeptikus módon. Ugyancsak 1936-os írásában Luby Margit arra panaszkodott, hogy a parasztok nemcsak Nagy Lajost, Mátyás királyt, Horthy Miklóst illetően tájékozatlanok, hanem Szent István királyt sem ismerték fel az eléjük tett tízpengősön. (Egyszer már elmondtam erről, hogy már csak azért sem, hiszen ilyen nagy pénzt amúgy sem sokszor láthattak!) Ortutay Gyula, aki az 1848-as szabadságharc centenáriumára hatalmas, országos népraj-zi gyűjtést szervezett, az ekkor készített, ám csak 1952-ben megjelent áttekintő tanulmányában (Ortutay 1952, 1981) azzal vág vissza, hogy a parasztság igenis ismerte a maga hőseit: legkivált Kossuth Lajost! (Ám valódi folklórszöveg példát a többi magyar szabadsághős ismeretére ő sem hozott fel.)Minthogy ezt a vitát, sőt a szabadságharcra vonatkozó visszaemlékező folklórt mások is, magam is már tárgyaltuk, elég most röviden összegeznem a disputa során felbukkant legérdekesebb mozzanatokat.Szinte érthetetlen, miért volt olyan csekély számú a Dózsa György vagy Rákó-czi Ferenc háborúira vonatkozó 1945 előtt feljegyzett magyar folklórhagyomány. Miért csak Rudolf királyfit említette A magyarság néprajza kézikönyv (Soly-

* Elhangzott 2007. november 2-án Zentán, az MTA Kisebbségkutató Intézete és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezte Történelmi tudat – kulturális emlékezet c. konferencián (2007. november 2–4.). Azonos címen megjelent: 2000 2008/1: 68–76.; PaPP Richárd – szarka László (szerk.): Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. 2008. 15–26. Rövidítve megjelent Tatár pénz. Árpád apánktól a recski lágerig címen a Magyar Nemzet 2008. január 1-jei számában. A dolgozat az OTKA NI 61252 számú, „Szövegfolklorisztika, filológia, történeti poétika. Folklórműfajok 19. századi magyar szövegkorpu-sza és értelmezése” című kutatás részeként, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklore Tanszékén készült.

110


mossy 1935: 183–255) a 19. századi mondahősök között? (Azaz Kossuthot vagy Petőfit nem!) A mostani akadémiai kézikönyv (Lengyel 1988: 148–166) ugyan már említi Rákóczi, Kossuth és Petőfi alakját, ám óvakodik attól, hogy a magyar történeti népmonda vagy a történeti tudat kérdéseit tüzetesebben vizsgálja, utal-jon a kérdőjelekre és problémákra. Mindezek, sőt a történeti mondáinkra vonat-kozó újabb kutatások ismeretében is csak azt tudom megismételni, indokolt volt az a szkepticizmus is, amely a magyar parasztok történeti tudatára, pontosabban ennek hiányára vonatkozott.A foltozószűcs apa és kenyérsütő asszony gyermeke, Móra Ferenc – aki pedig egész életében ismerte a parasztokat – már 1905-ben így írt (Árpád c. írásában): „Mennyire terjed ki a magyar nép históriai tudata? Attila, Árpád, Szent István, Szent László, Mátyás király, Kossuth Lajos. Tovább nincs. Ezekből is a két szen-tet az egyház őrizte meg késő századok részére. S miben áll a tudás, milyenek a fogalmak Árpád felől? Semmilyenek. Árpád apánk szerezte a hazát – ennyit tud a magyar, de hogy mikor szerezte, hol szerezte, arról nem beszélnek. Mert nekik sem beszélt róla senki: a nagyapákon és szépapákon kívül se pap, se tanító, se országgyűlési képviselő.” Móra e szavakat az Árpádot és a honfoglalást minden lehetséges módon népszerűsítő korban, millennium után és éppen Pusztaszer-től egyáltalán nem messze jegyezte fel! Véleménye később sem sokat változott. (Részletesebben l. Ujváry 2004.)Három évvel halála előtti – 1931-ből való – közismert írása A magyar paraszt. E keserű és rapszodikus cikkben ismét elmondja, hogy Szent Istvánról vagy Mátyás királyról szinte semmit sem tudnak az egyszerű alföldi emberek. „– Mit tudnak Szent Istvánról? / Azt, hogy augusztus 20-ra esik, s hogy akkor ünnep van. Hogy kije, mije volt Magyarországnak Szent István, arról egy igét se. Hát Mátyás, akit fennkölt lelkesedéssel választottak királlyá? Az öregek erről sem tudnak semmit. Ők csak azt tudják, hogy mióta az meghalt, oda az igazság.” Móra azzal folytatja, hogy Kossuthról tud a magyar paraszt. Ám itt is felszínes az ismeret. „Miért volt nagy? Mert eltörölte az adót. Mert megverte a németet. Mert meg merte monda-ni az igazat a nagy uraknak” (Móra 1962: 409). Ami ha zömmel téves is, mégis lapidáris és népi történelemfelfogás.Minthogy Ortutay, aki személyesen is jól ismerte Mórát (hiszen hetenként ebé-delt náluk, mint korán elhunyt édesapja újságíró-kollegájánál, amint ezt mint gondolkodásmódját messze hatóan befolyásoló tényt, írásaiban is sokszor emlí-tette), kellett hogy tudjon e pesszimista véleményről, maga viszont sosem foglal-ta össze, mit is tart a magyar parasztok valódi történeti tudásáról? Ezt ma mi sem tehetjük meg Ortutay szemszögéből. Arra viszont rá kell térnünk, hogyan látjuk ma e problémát, hovatovább fél évszázaddal az akkori (az 1848-as jubileummal kapcsolatos) felfogás után, főként az újabb szövegkiadványok alapján.Móra is, Ortutay is az oktatás hiányosságának tudta be, hogy hiányzik a nép törté-neti tudata. Vagyis egyikük sem egy, a szabadságharc vagy a Rákóczi-felkelés óta

111


„a nép körében szájról szájra fennmaradó” történeti tudat kergetésébe fogott. Az iskolák és a mellettük is lezajló népművelés, majd az ünnepségek, újságok, rádió, filmek, televízió, vetélkedők stb. olyan nagy tömegekhez juttattak el (persze, nem „pontos”) történeti ismereteket, aminő hatást az előző évezred minden szájhagyo-mánya sohasem ért el. Gárdonyitól az Egri csillagok, majd Várkonyi ezt vászonra vivő filmje, a Rákóczi korról legkivált A Tenkes kapitánya szolgált az ilyen történeti tudat forrásául. És nemcsak a siklósi vár idegenforgalma lendült fel ily módon, ha-nem külföldre is exportáltuk ezt a modern média költötte kulturális emlékezetet. Az észt fővárosban, Tallinnban van egy magyar vendéglő, ahol ugyanúgy nons-top vetítik a Tenkes-filmet, mint az egri vármúzeumban Jumurdzsák kalandjait. (Egyébként „Jumércsák”-ról, Gergőről és Vicáról a szegedi táj legnagyobb folklo-ristája, Kálmány Lajos már 1914-ben „folklór” szövegváltozatot közölt!) Amikor Ferenczi Imre és Molnár Mátyás 1972-ben megjelentették a Fordulj kedves lovam… című kötetet, amelyben a szatmári Rákóczi-hagyományok töredékeit publikálták, már itt is feltűnő volt az iskolai olvasmányok hatása. Később meg éppen az ő köte-tük vált újabb „történeti mondák” forrásává.Magam is bíráltam már a felülmúlhatatlan szorgalmú Magyar Zoltán „monda-gyűjteményeit”. Ő az a folklórgyűjtő, aki vagy két évtizede lankadatlanul járja az országot és kikérdezi a népet történeti hőseinkről. Persze ilyenkor előbb-utóbb minden adatközlőnek eszébe jut valami: a vérszerződés, a szűzies királyfi, szent Erzsébet rózsacsodája, a kutyafejű tatárok, a mohácsi vész, a Tolnay Klárira meg-lepően hasonlító Déryné és az ekhós szekér, Pécsi Sándor mint Szellemfi, Kin-csem a csodaló, vagy Przemyśl ostroma, Latyi Matyi a furfangos cukrászinas, Aida „a borotváló elefánt”, vagy az egykor űrhajós, majd gyorshajtásért elcsapott katonai attasé, még később képviselőjelölt Farkas Bertalannak akkor még nem hites gyermeke. Ami nem baj, ám nem jelenti azt, hogy e történetfolyam mind történeti folklór, és hogy az elnyűhetetlen gyűjtő érdeklődése előtt az adatköz-lő valaha is önszántából ezekről beszélt volna „kulturális emlékezete” gyakor-lása végett. Magyar Zoltán egyik könyvében „Szent István-mondákat” is közölt (Magyar 2000). Azt hiszem, egyszer már sikerült bizonyítanom, hogy ezek nem egykorúak vagy folyamatosak, legfeljebb a 19. század második felére datálhatók és a helybeli értelmiség amatőr régészkedéséből származnak – és az események történetileg még így sem stimmelnek (l. Voigt 2006).Éppen amikor egyik dolgozatomat írtam a történeti tudat piacra vivőiről, bu-dapesti néprajz szakos hallgatóinkkal „terepmunkán” voltunk. Merő módszer-tani kíváncsiságból minden elém kerülő adatközlőt kifaggattam: ki találta fel a gyufát? (Persze azért értelmesebb dolgokat is kérdeztünk.) Szerencsémre, már a második napon akadt valaki, aki tudta. Csak éppen abban nem voltunk biztosak: Irinyi vagy Irányi volt-e a feltaláló neve. És biztosan akad ma olyan falusi is va-lahol, aki tudja, ki találta fel a szódavizet (a Hámori József akadémikus által oly meleg szavakkal emlegetett bencés fizikus és lankadatlan feltaláló, Jedlik Ányos)

112


– minthogy az utóbbi évtizedben a „hungaricumhajsza” révén erről oly sokszor esett szó. Csak ezeknek a végül valahol ritkán felbukkanó pozitív válaszoknak semmi közük nincs a néptömegek kulturális emlékezetéhez.Természetesen minden faluban volt is, van is olyan ember, akit érdekelt az ott látható forrás, folyó, domb, barlang, kunhalom, kastély, síremlék vagy éppen kocsma „eredete”. Nyilván tud olyan történetet is mondani róluk, ami nem a világháború előtti magazinból vagy egy ötven évvel ezelőtti történelemkönyvből származik. Mindez már közelebb áll a folklórhoz, bár még ez sem tartozik min-dig a kollektív emlékezet keretébe. Az egyre növekvő számú „hagyományőrző csoportok” deli fiataljai hol honfoglalás előtti lovasnak öltöznek és a Volgától a Hősök teréig nyargalnak, vagy minden évben újrajátsszák az isaszegi csatát, kor-hű jelmezekben – tisztességükre legyen mondva, a valódi végeredménnyel. 2007-ben nagyszerű Árpád-házi Szent Erzsébet kultuszév bolt. Például Sárospatakon sokszor emlékeztek vissza az egykor itt játszadozó gyermekre, majd lánykafővel férjhez adott, tinédzserkorában már gyermekeket szülő, fékezhetetlen tempera-mentumú királykisasszonyra, aki halálakor még csak 24 éves volt. Minden stim-mel itt, ám nevezhetjük mindezt valódi kulturális emlékezetnek?A „legmodernebb” események is válhatnak ilyen hagyomány kiváltójává. Vélet-lenül ismerem azt a falut, ahol pár évvel ezelőtt nagy ünnepségekkel övezték a falu szülöttét, a Szentkorona egyik fő restaurátorát. Korábban (rokonait kivéve) senki sem emlegette, most pedig már emlékháza is van. Itt (Mélykúton) most fogalmazódik meg ez a „kulturális emlékezet”. Remélem, meg is marad, és még sokáig fognak emlékezni Szvetnik Joachimra, a kiváló ötvösre – akinek a keresz-tnevét, íme, én máris majdnem elfelejtettem, ám feleségem kisegített.A magyar folkloristák az ősi hagyományok keresése közben sokszor nem figyel-tek fel arra, ami egy-egy időben éppen a kulturális emlékezet legkedveltebb té-máit adta. Amikor mi néprajzosként gyűjteni kezdtünk (az 1960-as évek elején), a férfiak első világháborús katonaélményeiket akarták nekünk elmesélni – szem-mel láthatóan nem az első alkalommal és változatban. Sajnos ilyen szövegeket máig sem gyűjtött össze elég nagy számban valamelyik néprajzi intézményünk. Mi pedig akkor az „ökörrel való nyomtatás” egykori gyakorlata után érdeklőd-tünk, ami nem a könyvkiadás egyik mozzanata, hanem a gabonából való szem-nyerés archaikus technikája volt egykor. Nemcsak a szabadságharc és Doberdó, majd a Tanácsköztársaság, hanem a Don-kanyar és a „felszabadulás” évfordu-lóin is sokszor kerestek visszaemlékezőket. Akik vagy az igazat mesélték, vagy nem. Ám az így összeszedett történetekből nemcsak hogy jó szövegantológia nem született, hanem szakmai értékű elemző tanulmány sem. Pedig például a világhírű szamosszegi cigány mesemondót, Ámi Lajost is 1919-es veteránként fedezte fel a néprajzkutató Farkas József. Aki – éppen szakmai ismeretei miatt – csakhamar át is adta „a Vörös Hadsereg egykori hős katonáját” (aki hosszasan

113


beszélt a Szamosháton a Vörös Hadsereg által vívott diadalmas ütközetekről) az általa tényként elmondott ilyen visszaemlékezések miatt az illetékesebb kollégá-nak, a mesekutató Erdész Sándornak… Egyébként Ámi meséi is tele vannak vi-lágtörténelmi megjegyzésekkel, például arról, hogy a kínaiak nagy számának az oka szaporaságuk, amit a körükben oly közismert sárkányok okoznak, amelyek minden ikerszülésért a felelősek. Sőt még a megölt sárkányokból főzött szappan (!) is ilyen szaporító hatású…Később a mi néprajz szakos diákjainknak már a második világháborúról, a front-ról, az átvonulásról (Budán az ostromról) beszéltek a megkérdezett adatközlők. Sajnos e tárgykörről sincs jó folklorisztikai közlésünk. Féllegális értelmiségiek több mint negyedszázada elkezdték gyűjteni budapesti lakásokban az oral histo-ry módszerével előbb a munkásmozgalom életben maradt résztvevőinek, majd katonatiszteknek, világhírű magyar művészeknek, végül nem szocialista politi-kusoknak és papoknak is az élettörténeteit. E munkában ugyan folkloristák is részt vettek, ám nem ők voltak a hangadók. És ők nem is adtak ki ebből az anyag-ból sem néprajzi-folklorisztikai szöveggyűjteményeket. Pedig lehetne. Volna mit.Az ilyen – mondjuk most egyszerűen így: a közelmúltra vonatkozó – történetek között vannak többé vagy kevésbé népi hátterűek. A két téesz-szervezés, a beszolgáltatás inkább falusi témák. A kitelepítés vagy Recsk folklórja inkább városi produktum. Az egyházak üldözését az érintettek kutatják. Sajnos a sok publikáció ellenére sincs e témáknak jó folklorisztikai összegezése. Küllős Imola és Vasvári Zoltán lágerfolklórkötete (Küllős–Vasvári 2006) örvendetes kivétel, mintaszerű kiadvány. 1956 történeteit igazában 1986 körül külföldön, pár évvel később itthon próbálták összeszedni. Sok érdekes részlet látott már napvilágot, ám éppen az ekkori falusi események jó bemutatása máig hiánycikk. Sajnos egy darabig az is maradhat, hiszen vagy 3000 ilyen helyi összegezést lehetne készí-teni, és ehhez nem csak pénz nincs, a szakemberek is hiányoznak. Az ötvenedik évforduló alkalmával (2006-ban) több néprajzi konferencia foglalkozott 1956-tal. Reméljük, ha ezek kiadványai megjelennek, adnak segítséget ahhoz is, hogy most már az érintett helybeliek is összegezzék történelmi tudásukat. (Részlete-sebben l. Voigt 2009.)Éppen az 1956-os visszaemlékezésekkel kapcsolatban derült ki nálunk, hogy itt is érvényesül a német egyiptológus, Jan Assmann (1999: 57) felfedezése, miszerint a „kommunikatív emlékezet” 3-4 generáció múlva alakulhat „kulturális emléke-zetté”. Noha ehhez rögtön hozzá kell tennünk, Assmann ezt az Ótestamentum felfogására tartja érvényesnek, a hűvös római történetíró Tacitus viszont már a szemtanuk kihalásával egyezteti azt az időtávlatot, amikor a személyes beszámo-lók helyébe az oly sokszor sine ira et studio emlegetett, ám annál ritkábban fellel-hető történész léphet. Maga a német tudós pedig végül is 40 esztendőt kalkulált ki e váltáshoz. Az ókorban és ma azonban egészen más az írásbeliség és ennek kö-

114


vetkeztében a nem szóban fennmaradt „kommunikatív emlékezeti” segédeszkö-zök szerepe. Még akkor is, ha az ilyen iratgyűjtemények, archívumok nem mind nyílnak meg, meg aztán az ott őrzött szövegekből heroikus kereséssel lehet csak kiszedegetni az éppen számunkra érdekes kordokumentumokat, sőt a lakosság-nak is csak egy kis hányada nézi is meg e forrásokat – azért megvannak, remél-hetőleg mégis megmaradnak az írott források, és a „nagy történelem” írói ezek alapján a jövőben is bármikor megalkothatják a maguk történelemkonstrukcióit.Itt mindenképpen meg kell említeni annak a néprajzkutatónak indult zseniális embernek, Csalog Zsoltnak (1935–1997) a nevét, aki igen sok ilyen „közelmúlt-beli” emléket elsőként gyűjtött, jegyzett le, és szépirodalommá formálva (ám et-től szinte csak még hitelesebben) közzé is tett.A napjainkban is zajló 1956-tal kapcsolatos viták jelzik, nálunk ilyen „kulturá-lis emlékezet” még nem alakult ki ez eseményekről. (Lásd a napjainkban egyre többször Göncz Árpádtól – jellemző módon nem is mindig egyformán – emlí-tett mondatot: „Mindenkinek megvan a maga 1956-ja”.) Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a második világháború egészének eseményeiről (kivéve a ho-lokauszt és nyilas uralom tényeit) egységesebb a kulturális emlékezet, viszont a Horthy-korszak egésze, a fehérterror, a magyar kommün, az őszirózsás forrada-lom megintcsak mindmáig szélsőségesen különböző „emlékezetekben” jelenik meg. Viszont Ferenc Jóskáról, a kiegyezésről, 1848-ról szólván megint érzékel-hető a magyar „kulturális emlékezet” egységesítő vonzóereje, kohéziója, amelyet akár emblematikusan is a „kiegyezés” (Ausgleich) szóval jól körülírhatunk.Persze az ilyen „kulturális emlékezet” nemcsak napjainkban volt meg, hanem akár évezredek óta is, természetesen koronként alaposan megváltozva. Gon-dolom, a „tatárjárást” egyformán emlegették a túlélők. Ám Szent István, Nagy Lajos vagy Luxemburgi Zsigmond császár megítélése a kortársak és a közvetle-nül következő generációk szemében aligha volt egyöntetű. Vagy például aligha tudjuk valaha is megmondani, milyen volt a honfoglaló magyarok „kulturális emlékezete” az otthagyott korábbi őshazákról. Úgy vágyakoztak-e ők is vissza-felé, mint a zsidók Egyiptom húsosfazekaihoz – vagy éppen örvendeztek, hogy a nyomorúságos „Keletről” végre elékeztek az akkori „európai” Ígéret Földjére?Ám – sajnos – a magyar történeti tudatot illetően csak igen kivételes esetben tu-dunk régi adatokra, sőt ezek sokaságára bukkanni, különösen a „nép” köreiből. Szerencsére a közelmúltban végre megjelent egy olyan kiadvány, amely ugyan eddig sem volt ismeretlen forrásanyag, most azonban végre (sajnos még most sem teljesen, nem is teljes pontossággal) nyomtatásban is előttünk van (Ipolyi 2006). A katolikus püspök Ipolyi nemcsak Magyar Mythologiájához gyűjtetett néphittel, népszokásokkal, népmondákkal kapcsolatos adatokat, hanem magát is sok-sok folklór műfaj érdekelte, köztük a mesék is, amelyekben mítoszi és tör-téneti nyomokat is keresett. A most végre együtt látható majdnem 1100 szöveg

115


között van párszavas is, van részletesebben elmondott kerek történet is. A gyűj-tők és másolók kivonatoltak és egyszerűsítettek, nem is tudták szó szerint leírni, majd visszaadni az élőszóval előadottakat. Igen gyakran egy, a gyűjtő által már ismert történet váza jelenik csak meg. A gyűjtőhálózat ugyan csakugyan „or-szágos” volt, ám egyenetlen. Mégis, ez az ezernyi szöveg (egy viszonylag rövid időközből) a maga egészében páratlanul fontos forrásanyag, a sok-sok elmondó és feljegyző személye miatt akár statisztikai összevetéseket is lehetővé tesz.A piarista Csaplár Benedek (aki 1853 és 1867 között éppen Szegeden volt tanár) meg az ő tanítványai révén tekintélyes Szeged-vidéki folklórgyűjtés jutott Ipolyi kezébe, mintegy 75 szöveg. Ez van akkora korpusz, hogy több szempontból is érdemes lenne megvizsgálni. Most mégsem ezt (és nem az egy horgosi szöveget), hanem a három magyarkanizsai mesét vesszük elő. Ezeket (a mostani kötetben, az 513., 514. és 527. számokon) Zsoldos József gyűjtötte az 1850-es évek köze-pén. A Vasbarát (a nemzetközi népmese-katalógus típusmeghatározása szerint AaTh 302, egy némileg ponyvaízű mese), a Rózsás Panni (AaTh 403/A, rövid, irodalmiasan kicirkalmazott romantikus szerelmi történet) és a Szekfü Margit (AaTh 451, fordulatos, többmenetes tündérmese-kivonat) nem hajaz a „kulturá-lis emlékezetre”, inkább a reformkor végén felbukkanó szerző szépirodalmi tö-rekvéseit tükrözi a népmesék stilizálása. (Sajnos tudtunkkal Zsoldos nem adott további szövegeket Csaplárnak, és ily módon Ipolyinak.)Mindez azonban csak akkor tűnik igazán érdekesnek, ha felfigyelünk arra, hogy Ipolyi számára ugyanilyen céllal és nagyjában ugyanekkor gyűjtött Sas Károly Csongrád megyei seborvos három hiedelemtörténetet Szentesről (az 509–511. számokon, a „táltosról”, a „bűbájosról” és egy boszorkányjárásról), élő személyek neveivel, akik a gyűjtő szerint a 19. század elején Szentesen éltek, illetve a boszor-kányjárás is, „pontosan házhoz kötve”, 1847-ben esett meg. Egy másik nagyszerű gyűjtő, Debreczeni János, Ipolyi egykori káplánja pedig Szeged környékéről sok történeti mondát jegyzett fel. Pl. az 512. számú (A tatárjárás) elmondja, hogy a Szegeden akkor még élő idős Ábrahám Fúrós János egyik őse (szerinte szépapja – és e szót nem Mórától, hanem az eredeti kéziratból vesszük) a tatárjárás idején kimenekült a városból, ő is földalatti üregekben és szalmakazlakban bujdosott. Egyszer egy magyar lovas jött arra, akinek enni adtak. Majd hét lovas tatár is arra közeledett, akiket a magyar végül leleményesen legyőzött, és az egyik megölt tatártól némi aranyat elvéve tovalovagolt. A tatároknál meglelt maradék pénz alapozta meg Ábrahám Fúrós János elődeinek gazdagságát. (Nem hiszem, hogy „szövegkritikai” észrevételeket kell itt tennem, utalva arra, hihetőbben honnan és hogyan származhatott az Ábrahám Fúrós család „eredeti tőkefelhalmozása”.)Mivel magyarázhatjuk azt, hogy egyazon időben Szentesen pompás hiedelem-mondákat, Szegeden családi hátterű történeti mondát jegyeznek fel, Magyarka-nizsán pedig egyikből sincs adatunk – van viszont három meseszövegünk, egy,

116


az irodalomba bejutni akaró kezdő módján stilizálva? Zenta vagy a világszerte sordöntő ütközetként ismert – ám nálunk éppen a környéken sem emlegetett – zentai csata (1697) pedig elő sem fordul az Ipolyi-kéziratok lapjain. Törökkani-zsáról viszont maga Csaplár Benedek jegyezte le egy tejvarázslás szövegét (693. Pöctej). Hol és milyen volt tehát a történeti tudat e tájon? Az egymáshoz közel fekvő különböző településeken egyszer ilyen, másszor amolyan?Azt hiszem, egyszerű a logikus felelet. Mind a négy helyszínen másfél évszá-zaddal ezelőtt ismert volt a mese is, a hiedelemmonda is, a történeti monda is, a (tej)varázslás is. Csak nem mindenütt írták fel ezeket. Az akkori kollektív tudat bizonyára megvolt, csak aktuális gyűjtője hiányzott!Természetesen a magyarok kulturális emlékezete is időről időre és tájról tájra igencsak változhat. Kulturális egünk egyik állócsillaga, Petőfi Sándor körül már életében sok-sok érdekes, emlékezetre méltó és furcsa történet kibontakozott. A nagyszerű amatőr irodalomtörténész, Dienes András külön kötetet állított össze A legendák Petőfije címmel (1957), pedig ő még nem is tudhatott – mondjuk – a barguzini női csontvázról… Az egyik legszebb Petőfi-történet azt is meg-magyarázza, miért nem találják Petőfi sírját. „Petőfi Sándor meghalt, és a fe-lesége temette el. Nagyon szépen akarta eltemetni. Eltemette nap alá, hold alá, föld alá, víz alá. Betette négyes koporsóba. Aranykoporsóba, ezüstbe, vasba és fába tette őt. Mikor eltemették, ráengedték a vizet. Máig se tudja senki, hol fek-szik.” (Az említett 1948-as centenáriumi gyűjtéséből, Borsodnádasd XVI. 25. az ELTE Folklore Tanszékének archívumában többször is – remélhetőleg pontosan – közölve. Sajnos az egykori feljegyzést ma már ugyanúgy nem lehet megtalálni, mint Petőfi sírját.)Ezzel már vissza is térhetünk mind gyakorlati, mind elméleti kiindulópontunkhoz.E Petőfi sírjára vonatkozó szövegben nyilván az Attila temetése hagyomány for-málódott át (l. Dobos 1986), amelyről Móra Ferenc azt vélte, magyar földi szö-vegben először Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájában fordul elő (a Víz című második fejezet elején, Ipolyi 1854: 201). Majd innen ismerte Jókai Mór (lásd a Holtak harca című elbeszélését a Hölgyfutár 1854. évfolyamában, továbbá: Jó-kai 1989: 396), később pedig Gárdonyi Géza, aki A láthatatlan ember (1901) megfelelő fejezetében részletesen leírja a temetést. A folyómederbe temetett ve-zér motívumát egyébként a hun témakörben is igen jártas népvándorlás kori történetíró, Iordanes mesélte el először. Ő a gótokról szóló áttekintő művében (Getica, 29. fejezet) írja le a vizigót király, Alarik (meghalt Kr. u. 410) temetését a dél-itáliai Busentus folyó elterelt, majd visszaeresztett medrébe. A hármas ko-porsóról ő még nem tud, ám azt leírja, hogy háromszoros szemfedélbe tekerték a halottat – és meglehet, e furcsa latin mondatot értelmezte később három ko-porsónak az utókor.

117


Néhány kételkedő észrevétel ellenére is ma már nyilvánvaló, hogy Jókai elbe-szélése megfogalmazásakor csakugyan használta Ipolyi Mythológiáját. A va-rázslatos régész, László Gyula meg a precíz orientalista, Ecsedy Ildikó érdekes tanulmányaikban az elhunyt vezérek sírjainak a régészeti leletek hiányából ki-következtethető gyakorlatában, valamint a távoli és régi írásos forrásokban is megemlített, valódi temetési párhuzamaira utaltak. Ám most nem ezt, mondjuk a hadsereg által a felismerhetetlenségig letaposott és ily módon megtalálhatat-lan sír tényét vizsgáljuk, hanem egy magyar „népmonda” keletkezése érdekel-het bennünket. A közelmúlt legkiválóbb magyar régészének, Bóna Istvánnak feltűnt, hogy maga Petőfi is utalt e történetre (az 1848 februárjában elkezdett Lehel vezér című költeményében, amely nyilván a közelgő forradalom számára egy „új kulturális emlékezet” megformálását kívánta elősegíteni), pedig ő aligha olvashatta Ipolyinak a szabadságharc után megjelenő könyvét.Ám a dolog nyitja egyszerűbb. Magyarországon ekkor már generációk számára a legfontosabb tankönyv volt az egykor Utrechtben végzett református lelkész, Losontzi István Hármas kis tükör című, széleskörű népnevelésre szánt munkája (1773), amely hozza e történetet. Vagyis a hármas koporsós, elterelt folyós, leölt sírásós történet nálunk valóban „kulturális emlékezet”, amely hovatovább 250 éves, azaz jóval későbbi Attila, és jóval korábbi Petőfi sírjánál. (Egyébként Ipolyi említett nagy gyűjtőhálózata összesen csak egyetlen Attila- szöveget talált – ez az 57. számú – a „kálvinista Rómában”, Debrecenben [!], amely a Hadak Istenének kardja megtalálásáról szól – tudákos, iskolai stílusban, ám nyilvánvalóan nem keresztény felfogást közvetítve.)A „Szendrey Júliá-s Petőfi temetése” változat szerzőjének még a hármasság is kevés volt, a szöveg a négy világelemmel és négy koporsóval jelentkezett. A négy elem emlegetése pedig Jókai ötlete volt. Nála a Holtak harcában mondja a vén táltos arra a kérdésre, hogyan temessék el Attilát: „Föld alá, víz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga aki eltemette se mondhassa, hova temette!” (Jókai 1989: 396).Az ilyen népi kulturális emlékezet elválaszthatatlan – nem is annyira Attilától és Jordanestől meg a hun–magyar azonosságot hirdető Kézai Simon króniká-jától, hanem – Ipolyitól, Jókaitól, Petőfitől, Szendrey Júliától. Az út végén pedig nyugodtan ott állhat a mai egyiptológus Assmann, hiszen az egymásba tett több koporsók gyakorlatát legkorábbról éppen a fáraósírokból ismerjük.Két praktikus megjegyzéssel zárom előadásom.Nálunk úgy bő évtizede jelent meg – Assmann könyve nyomvonalán – a „kultu-rális emlékezet” fogalma, a széleskörű nemzetközi elismerés révén, és ahhoz ké-pest csak kicsit késve. Tulajdonképpen ezzel egy időben látott napvilágot Párizs-ban Pierre Nora szerkesztésében a Les Lieux de Mémoire című adattára (három

118


kötet, 1984–1992), amely az „emlékezés/emlékeztetés helyszínei” névvel vált ná-lunk is közismertté, úgy a kilencvenes évek legvégén (lásd az Aetas folyóirat erről tájékoztató 1999/3. számát, továbbá: Pótó 2003). Régebbi magyar emlékmű- és emlékhely-kutatások folytatódtak ebbe az irányba, illetve új kutatások kezdőd-tek (amelyek végső megfogalmazására egyre türelmetlenebbül várunk). E fontos téma azonban külön áttekintést igényelne – amire itt nem volt időnk.Másrészt arra is felhívom a figyelmet, nem véletlenül időztem előadásomban ép-pen egy „délmagyar” kulturális emlékezet táján: Kálmány, Móra, Ortutay, az Ipo-lyi-gyűjtések ilyen adatai körében, meg Attila sírjánál. Itt olyan tájon vagyunk, amelynek bizonyára megvan a maga sajátos kulturális emlékezete. Persze Erdély, a Felvidék, Esztergom, Eger, Sárospatak, Debrecen, a Hortobágy vagy a Balaton melléke és még sok más régió is képes volt a maga sajátos kulturális emlékezetét létrehozni. Azokkal azonban majd inkább ott kellene foglalkoznunk.Ami pedig az egész magyar kulturális emlékezetet illeti, ez annál szebb, minél sokrétűbb.

119


IrodalomAssmann, Jan 1999. Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai

magaskultúrákban. Budapest: Atlantisz.Czakó Elemér (szerk.) 1933–1937. A magyarság néprajza. I–IV. Budapest: Királyi Magyar

Egyetemi Nyomda.Dienes András 1957. A legendák Petőfije. Budapest: Magvető.Dobos Ilona 1986. Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Budapest: Gondolat.Ferenczi Imre – Molnár Mátyás 1972. Fordulj kedves lovam… Rákóczi és kuruc

néphagyományok Szabolcs-Szatmárban. Vaja: Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága.Iordanes 2005. Getica. A gótok eredete és tettei. Budapest: L’Harmattan.Ipolyi Arnold 1854. Magyar Mythologia. Pest: Heckenast.Ipolyi Arnold 2006. A tengeri kisasszony. Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyűjteménye egész

Magyarországról 1846–1858. Benedek Katalin (szerk.). Budapest: Balassi.Jókai Mór 1989. Elbeszélések 5. 1853–1854. Lengyel Dénes – Nagy Miklós (szerk.). Budapest:

Akadémiai.Küllős Imola – Vasvári Zoltán 2006. Áldozatok. A második világháborús hadifogolytáborok és

a sztálini lágerek folklórjáról. Budapest: Európai Folklór Intézet – L’Harmattan.Lengyel Dénes 1988. Történeti monda. In: Vargyas Lajos (főszerk.): Magyar néprajz. V.

148–166.Losontzi István 1773. Hármas kis tükör. Pozsony: Landerer.Magyar Zoltán 2000. Szent István a néphagyományban. Budapest: Osiris. Móra Ferenc 1962. A magyar paraszt. In: M. F.: Tápéi furfangosok. Válogatott elbeszélések.

Budapest: Szépirodalmi. 390–415.Ortutay Gyula 1952. Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. Ethnographia 3–4: 263–

307.Ortutay Gyula 1981. Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. In: O. Gy.: A nép

művészete. Budapest: Gondolat. 131–184.Pótó János 2003. Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest: Osiris.Solymossy Sándor 1935. Monda. In: Czakó Elemér (szerk.): A magyarság néprajza. III.

Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 183–255.Ujváry Zoltán 2004. Néprajz Móra Ferenc műveiben. Kiskunfélegyháza: Kiskun Múzeum Baráti

Köre. Voigt Vilmos 2004. Magyar, magyarországi és nemzetközi. Történeti folklorisztikai

tanulmányok. Budapest: Universitas.Voigt Vilmos 2006. Szent István alakja és a magyar folklór. In: Bene Sándor (szerk.): „Hol vagy,

István király?” A Szent István-hagyomány évszázadai. Gondolat: 2006.Voigt Vilmos 2009. Ezerkilencszázötvenhat a magyar folklorisztika számára. In: Bartha Elek

– Keményfi Róbert – Marinka Melinda (szerk.): 1956 a néphagyományban. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék. 26–40.

120

Balázs Géza - „Kulturális Alzheimer-kór”

Balázs Géza

„Kulturális Alzheimer-kór” *

A felejtés szemiotikája

Az Alzheimer-kór felfogható úgy is, mint korunk szimbóluma. Mert mi az Alz-heimer-kór? Az 1909-ben fölfedezett betegség „a gondolkodás és a megismerési (kognitív) funkciók beszűkülésével, magatartásváltozással, elbutulással (demencia), majd gyors biológiai leépüléssel jár. Manapság a 65 év felettiek öt százalékát, a 80 év felettiek 20%-át érinti; Magyarországon kétszázezren szenvednek ebben a betegség-ben. Az Alzheimer-kór kiváltó oka lényegében ismeretlen, annak ellenére, hogy erre vonatkozóan számos feltételezés létezik. Kialakulásáért nemcsak immunológiai el-térést és anyagcserezavart, de szocio-ökonómiai tényezőket is felelőssé tettek, mint-hogy iskolázottabbaknál, jobb jövedelmi helyzetben lévőknél ritkább”.2 Már digitális demenciáról (elbutulásról) is beszélnek, amin a digitalizáció, az informatikai korszak káros következményeit, hatásait értik.3 A túl sok információ, a túlzott információ-hajhászás (az információk expanziója, sőt hiperexpanziója), a folyamatos keresés nem vezet jobb megértéshez, hanem éppen ellenkezőleg, mivel az információk nem tudnak beépülni, leülepedni, felszínesség, leépülés a következménye.

1. A jelromlás oka – mechanizmusa – következményeA világmegismerés általában, de a korunkra jellemző információs „robbanás” (expanzió) is folyamatosan új jelek létrejöttéhez vezet. Vagyis folyamatos a jel-termelés, jelbővülés, jelexpanzió. De a másik oldalon ugyancsak folyamatos a je-lek kiszorulása, egyszerűsödése, csökkenése, redukciója: jelredukció (jelromlás).A jelromlás kapcsolatba hozható az entrópia (negentrópia) információelméleti felfogásával is. Alacsony entrópiájú rendszerek rendezettséget mutatnak, míg a magas entrópiájú rendszerek rendezetlenséget, szétszórtságot, szétesést.A jelek redukciójának (jelromlásnak) okai között említhető a valóságdarabok (denotátumok) visszaszorulása, sőt eltűnése (pl. korábbi termelési módszerek, pa-raszti életmód), de olyan élettani-pszichológiai ok is, mint az információs túlter-heltség, ami megnehezíti, akár lehetetlenné is teszi a befogadást vagy a megőrzést.

* Elhangzott a IV. Józsa Péter művelődésszemiotikai szimpóziumon (Szombathely–Nagyrákos, 2014. április 4–5.) 2014. április 5-én a nagyrákosi Polgármesteri Hivatalban A felejtés szemiotikája címen. Az előadás szövegét tartalmazza Balázs Géza előkészületben lévő, Antroposzemiotika. Életünk jelei, avagy a szemiotika diszkrét bája című tanulmánykötete is.

2 Alzheimer-kór. Wikipédia. http://hu.wikipedia.org/wiki/Alzheimer-k%C3%B3r (2014. április 20.)3 A témához l. az E-nyelv Magazin 2013/1. számát: http://e-nyelvmagazin.hu/lapszam/?sz=demencia.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Alzheimer-k%C3%B3r

http://e-nyelvmagazin.hu/lapszam/?sz=demencia

121


A jelredukció (jelromlás) mechanizmusa lehet: a visszaszorulás, átalakulás, eltű-nés (felejtés). Ellenmechanizmusa: a nemfelejtés, azaz a tudatos rögzítés, meg-jegyzés (memorizálás). A jelromlás következményei között is beszélhetünk visszaszorulásról, átalaku-lásról vagy eltűnésről (felejtésről).Az emberi történelem felfogható úgy is, mint a felejtés és mint az emlékezet küz-delme, amelyet korunkban már tudatosan is befolyásolnak (emlékezetpolitika).A felejtés fölveti az emlékezés történeti és technikai változásának kérdését.

2. „Véssétek emlékezetetekbe!” Kezdetben volt a közvetlen emlékezés, az emlékezés művészete Beszélünk közvetlen és közvetett (közvetített, másodlagos) emlékezésről. Az em-beriség története a közvetlen emlékezéstől halad a közvetett emlékezés felé.A közvetlen emlékezést az utánzás (mimézis) és annak mnemotechnikai (emlé-kezetkönnyítő) eszköze, az ismétlés segítette. A hangos felmondás, az ismétlés már a megszervezett szájhagyomány jellemzője. Fügedi Erik (1981: 411) sze-rint még a 15. századi magyar nemességnek is – többségük írástudatlan volta miatt – negyedíziglen ismernie kellett apai ágon őseit, rokonai leszármazását. A perekben döntő érv volt; ma is szólás(ok)ban él: „emberemlékezet óta”. Fügedi Erik szerint „a középkori emberi emlékezet igen nagy időbeli távolságot tudott áthidalni, minden jel szerint hét évtizedet, s hogy voltak az életnek olyan jelen-ségei, amelyeket – különös – ma már ismeretlen technikával rögzített és adott tovább, így is biztosítva a tények és események emlékének fenntartását”. Az egyik ilyen technika az lehetett, hogy több embert megkértek az emlékezésre: „véssétek emlékezetetekbe”. A közvetlen emlékezés először az ókori retorikában ért magas fokra: a retorikának ugyanis fontos fejezete az emlékezés művészete, a görög Szi-monidész által kitalált memóriaművészet. Cicero (2012: 369) így meséli el:

Azt mesélik ugyanis, hogy Szimonidész a thesszáliai Kranónban a gazdag nemes, Szkopasz házában egy lakomán előadta a házigazdáról írt versét, melyben, ahogy az a költészetben szo-kás, ékítés céljából sokat írt Kasztórról és Polüdeikészről; Szkopasz viszont durván letámadta érte, mondván, hogy a dicsőítő versért az ígért összegnek csak a felét fizeti ki, a maradékot pedig, ha igényt tart rá, kérje a Tündaridáktól, akiket ugyanolyan mértékben dicsért. Nem sokkal később hírül adták Szimonidésznek, hogy két ifjú szeretne vele fontos ügyben beszélni; ő felállt és kiment, de nem látott senkit. Azalatt viszont a terem, melyben Szkopasz a lakomát tartotta, összedőlt, s maga alá temette és megölte magát Szkopaszt és a rokonait is. Mikor az elhunytakat a hozzátartozóik el akarták temetni, nem lehetett felismerni a szétroncsolódott tetemeket; Szimonidész viszont emlékezetből elmondta, kinek hol volt a helye a lakomán, s így mindenkinek eligazítást tudott adni arról, hogy kinek kit kell eltemetnie. Ez az eset vezette őt rá arra, hogy megállapítsa: az emlékezet világosságát a leginkább a sorrend adja meg.

122


Ennyi a történet, Cicero persze további tanácsokat is ad:

Azoknak tehát, akik szellemi képességeiket ezen a téren szeretnék fejleszteni, helyszíneket kell kiválasztaniuk, s azokat a dolgokat, melyeket emlékezetben szeretnének tartani, lélekben el kell képzelniük, és gondolatban ezeket a helyszíneket elraktározniuk; az így rendszerezett dolgokat a helyszínek rendje őrzi majd meg; s a képi megformálás segíti, hogy az emlékezetbe vésődjenek – a helyszínek viasztáblákként, a képek pedig a táblákra festett betűkként funkcionálna.

Az ókori memóriaművészetet Quintilianus összegezte. Az emlékezetet az „ékesz-szólás kincsesházának”, „természeti ajándéknak” tartja: „a természetet csodálom azért, mert annyi régi dolgot oly sok idő után fel tudunk idézni és eleveníte-ni, nemcsak szándékosan, hanem önkéntelenül is, én nemcsak ébren, hanem álmunkban is” (Quintilianus 2008: 728). A retorikában összegződik az egész ókorban és középkorban ismert ars memoriae (ars memorativa, ars memoran-di), a memória művészete, tudománya, amely kisebb-nagyobb változatokkal és tananyagcsökkentésekkel csaknem máig az iskolarendszer része. Ennek egyik jeles didaktikai műfaja volt a közelmúltig minden tantárgyban az ún. memo-vers, emlékezetbevéső, emlékezetkönnyítő vers (l. Balázs 2007). Ilyen például a Ludolf-féle megjegyezhetetlen számot egy kis mondókával megjegyezni segítő memovers:Bír-e, érez-e ember nyugalmat, ha lelkét bánat, bús érzés zaklatja szüntelen?3 1 4 1 5 9 2 6 5 3 5 8 9

3. Az emlékezés technikái A közvetlen emlékezést a közvetett emlékezés változatos technikái, technológiái követték. Elsőként talán a csomójel: ezt a mexikói indiánoktól, a perui inkák kipu-, azaz csomójeleitől napjainkig, a zsebkendőnkre kötött csomóig követhetjük nyomon. Sok népnél az emlékezést szolgálták a színes kődarabok, melyeknek mai szelí-dített utódai az emléktárgyak. A mindenütt általános emléktárgy-árusítás tehát szintén az emlékezést szolgálja (l. Horváth 1984: 133–190).Már az írásbeliséghez kapcsolhatók a rovások is. A magyarban szólások őrizték meg a számrovást: valakinek a rovására ír valamit (’hibáztat’), rováson van (’szá-mon tartják a hibáját’), sok van a rovásán (’sok hibát, rossz cselekedetet követett már el’), rovott múltú (’elkövetett már valami törvénybe ütközőt’). A közvetett emlékezés legalaposabb eszköze: az írás, amely fölfogható úgy is, mint szervezett emlékezet. Igaz, hogy az írást is el lehet tüntetni, gondoljunk csak az alexandriai könyvtár felgyújtására vagy a 16. században a maja kódexek elégetésére. Tudomásunk szerint a jelentős ókori és középkori kultúrák mind-egyikének volt írásbelisége – talán csak a perui inkák „zsákutcásnak” tekinthető kipucsomói nem tekinthetők kifejlett írásbeliségnek.

123


Az írás nagyban segíti az emlékezést, ám az írást el is lehet felejteni. A maja írást elfelejtették, s többszöri próbálkozás után sikerült csak megfejteni. A székely írást ugyan ismerjük, de valódi történetéről, elterjedéséről és szerepéről csak találga-tunk, nem beszélve arról, hogy a rovásírás-kutatók mennyit tudnak vitatkozni egy-egy rovásszöveg kiolvasásán. Manapság mintha az írás jelromlásának korszakát élnénk. Egy-két nemzedék alatt katasztrofálisan elromlott az íráskép: nagyszüleink még csodálatos betűk-kel tudtak írni, a mi írásunk jó esetben „macskakaparás” – s olykor alig tudjuk a sajátunkat elolvasni. Új jelenség az írásképben az ún. másodlagos, beszélt nyelvi vagy digitális írásbeliség felbukkanása, keveredése. Sőt mintha az egész magyar írásbeliség átalakulna: másodlagos, beszélt nyelvi írásbeliséggé. Ez is egyfajta romlás, hiszen az első írásbeliség rovására megy. Hamarosan az akadémiai írás-beliség olvasása „szövegrégészeti” (szövegrekonstrukciós) tevékenység lesz. Igaz, a netes írásbeliséget sem nagyon érti mindenki. És – nemzetközi felmérések is alátámasztják – romlik a fogalmazáskészség és a szövegértő képesség is.Az emlékezettel kapcsolatba hozhatóan az olvasáskultúra elterjedésével olyan jelenségeket kell említeni, mint a hangos olvasás, majd pedig az olvasás elné-mulása, a nyomtatott könyveknél a tekintet és az olvasás felgyorsulása. A könyv forradalmát McLuhan „Gutenberg-galaxisnak” nevezte, s megállapította, hogy ennek nyomán elindul a felejtés. Bár ezt már Platón is állította: az írás-olvasás nem használ az emlékezetnek (l. Quintilianus 2008: 728). Egy régi arab tanmese figyelmeztet arra, hogy a közvetett emlékezéssel, például technológiával baj történhet, tönkremehet, megsemmisülhet, s akkor mégiscsak fontos lehet a közvetlen emlékezés, a tudás (Horváth 1984: 162 nyomán): Egy fiatal matematikus négy egyetemi év után tudásban gazdagodva hazaindult. Útközben rablók támadták meg, s feljegyzéseit tarisznyástul magukkal vitték. Kénytelen volt visszatérni az egyetemre, ahol újabb négy évet töltött, de most már semmit sem bízott az írásra, minden tudást a fejében őrzött meg.Karl Popper viszont abban bízik, hogy a könyvekből (írásból) könnyebben re-konstruálható a kultúra, mint az emberekből és tárgyakból: „Ha valamilyen ti-tokzatos bomba kiirtaná az embereket és a tárgyakat, ugyanakkor megőrizné és meghagyná a könyvtárakat, akkor könnyebb lenne rekonstruálni a kultúrát, mintha megmaradnának az emberek, de nem maradnának meg a könyvek” (Pléh 2008: 374). Példát említhetünk erre. Sok ókori, sőt középkori kultúra, vár, város életét, technológiáit csak gyatra következtetéssel tudjuk megállapítani.Fontos és talán rekonstruálhatatlan tudás tűnhet el a közvetett emlékezet meg-semmisüléséből, de – úgy vélem – a közvetlen emlékezet visszaszorulása, sorva-dása, tulajdonképpen jelromlása már itt és most, napjainkban is vezethet szomo-rú következményekhez.

124


4. A közvetlen emlékezet megszakadása – hagyományszakadásKözvetlen emlékezés természetesen ma is létezik, de visszaszorulóban van. Rend-szerint közvetlenül (nem följegyezve) emlékezünk nevekre, születési dátumokra, életünk nevezetes eseményeire (iskola, házasság, gyerekszületés, jelentős utazá-sok), a világ jeles eseményeire (pl. 09/11), lakcímünkre, munkahelyünk nevére.De mintha ebben is bizonytalanságok jelennének meg. Beszámolók szerint csök-ken a közvetlen családi emlékezet: egyre kevesebben ismerik nagyszüleik, még inkább dédszüleik nevét, születési helyét, foglalkozását, esetleg sírjának fekvését; halványodik a rokonsági terminológia és így a rokonok megnevezésének ismere-te; csökken a közvetlen történelmi és földrajzi környezet ismerete (a mai fiatalok viszonylag kevés történelmi tényt tudnak felsorolni az elmúlt ötven évből; s szülő-földjük földrajzi ismeretei is hiányosak – különösen feltűnő a szomszédos orszá-gokban élő magyar kulturális helyszínek ismeretlensége) stb. Látványosan csökken a visszaszorult paraszti élettel kapcsolatos ismeretanyag és szókincs. Magyartaná-rok panaszkodnak, hogy Arany János Toldija, a Jókai-regények vagy már a Mó-ricz-művek is tele vannak a fiatalok számára ismeretlen szavakkal, kifejezésekkel. A modernizáció magával hozza a technikai-technológiai ismeretek visszaszorulá-sát is. Ma alig akad ezermester férfi (a szó is kiment a divatból), valamint – tisztelet a kivételnek – horgolni-kötni-varrni és ételkölteményeket készíteni tudó asszony.

5. Jelromlás – nyelvromlás A jelromlás nyilvánvaló tünete a nyelvromlás. A nyelvészek nem szeretik ezt a fogalmat, mert a nyelv nem romlik, legföljebb az azt beszélő emberek kifejező-készlete lesz gyatrább, szegényesebb. De ha mindenkié az lesz, akkor végül is a nyelv is „romlik”, mert nem lesz, aki beszélje, alakítsa, fejlessze. Láttuk már nyel-vek szétesését. Ennek tükre Domonkos István Kormányeltörésben című versének nyelvezete:

én lennién nem tudni magyarélni külföld életpénz nyelv zászlóhimnusz bélyegelnökök vezérekelőkotorni megfelelőott ahova érekmi meghalni mindnyájanúgyis téves csatatérenkoponyánkból a habverőnyele kiállvilágpro-árjai

125


világ kontra-árjaiez lenni versszavak kínai falátmegmássza a halálélet frázisaitemberbőr kötésbenadják ki írók:nemzeti irodalmakgenerálisaiés nem bírni nemzetifogások erős szagacsinálni külföldbőlportable hazaés menni külföldmit munkaengedélykofferban szalonnakét kiló kenyérén nem látniúj látóhatárén menni külföldtalpalni csikorgó havonélet nercbundákban jönnivágni engem nyakon

A széteső nyelv egyik példázata a keveréknyelv, írók-költők által vallottan: a „félnyelv” vagy „senyelv”. Nem tekinthető „természetes” kétnyelvűségnek az a helyzet, amelyet a pozsonyi Tőzsér Árpád ragadott meg A kódváltás pragmati-kája című versében. (A vers az interneten is megtalálható, én a Tőzsér Árpádtól kapott változatban adom közre.) Alcíme: Részlet egy egyetemi szakdolgozatból. Mottója: Az adatközlőm elárusítónő egy használtruha-boltban.

Andi én majdnem majdnem röhögtemtisztára izé poc’kajte! mondomitt van a próba… kabinka tudod de őott próbált előttünk a c’o ked’ sme na pláži mondta csakhogy ez nem pláž őneki mindegytisztára psycho volt mindene látszott

Hát egyszer látom egy partiban megismertodaült mellém do frasa! jól kifogtamúgy hívták képzeld hogy „jógyerek”így magyarul ő meg nem is értettenem paszolt hozzá mindig a dekoltom nézteúristen mondom ez olyan úchylák

126


Nekem nyáron itt izém no stehnámarha jó izmos volt a biciklitől furt fogdosni akarta tudod a combom (nekem így nem jó hogy „combom”a comb az nálunk csirkecomb tudod a stehná az olyan szuper totál)

Nem hagytam tapizni neser sa! montamazt hitte azér nevetek mert tetszikén meg furt a boxerkyt láttam rajtaamit ott vett a mi sekác’unkban csak fogdosott az asztal alattmáš fantastické stehná mondta

Az effajta „kétnyelvűség” az adott helyzetben funkcionális, de végső soron új nyelv kialakulásához (pidzsin, kreol) vagy nyelvváltáshoz vezethet. Nyelvváltás esetén szinte mindig az erősebb nyelv győz. A nyelv visszaszorulása, átalaku-lása, cseréje nem föltétlenül vezet egy társadalom összeomlásához. Ismerünk nyelvcserés népeket, egy társadalom fájdalommal vagy akár könnyűszerrel tud nyelvet váltani. Ám a nyelvcsere végső soron egy adott nyelv felszámolódásához, „halálához” vezethet. Ismerünk kihalt nyelveket. Olyanokat is, amelyekből sem-mi sem maradt fenn, legföljebb a nevük (vö. Kicsi 2013).

6. Társadalmak összeomlásaA kulturális javak, a nyelvek visszaszorulása, eltűnése után bekövetkezhet magá-nak a társadalomnak az összeomlása is, s ennek ugyancsak vannak jelei. Ezeket az összeomlott társadalmakat rakosgatjuk ma össze mozaikdarabokból Egyip-tomban, Krétán, Közép- és Dél-Amerikában, a Közel-Keleten, Délkelet-Ázsiá-ban és Óceániában… Pedig voltak jeleik az összeomlásnak. A természet–ember, az ember–ember közötti harmónia megbomlása. Az áthidalhatatlan társadalmi különbségek: az isteni uralkodó és a semmi alattvalók között. A megsokasodó emberáldozatok, a csoporttársak feláldozása, sőt a kannibalizmus. A háborúk, a hódítások. A brutális természetátalakítás, erdőirtás, csatornaépítés. A nagy összeomlásokat a világon mindenütt vagy tétlenség, tespedtség, vagy éppen el-lenkezőleg: irracionális cselekvések előzték meg. Ilyen volt például a túlzásokba esés, az őrült halmozás: a piramis- és templomépítés, az őrült tárgyhalmozás, az anyagi javak túlreprezentálása. (Az összeomlás kérdéséhez lásd Diamond 2009).Végeredményben egy kultúra összeomlása, eltűnése a végső jelromlás. Eddig minden kultúra átalakult vagy elpusztult.

127


7. Epilógus: a felejtés művészeteDe megközelíthetjük a kérdést máshogy is. Közvetlen emlékezetünk terjedelme korlátozott, az információk egy része már közvetlenül az érzékelés utáni pilla-natokban elvész. Hogy mi hullik ki és mi marad meg, pszichikumunk egészétől függ (figyelem, érdeklődés, gondolkodás, memória). „Pszichikumunk fejlődé-sének fontos része a célszerű szelektáló mechanizmus kifejlődése” (Horváth 1984: 171). Vagyis a felejtés művészete. A felejtés művészetével is foglalkoztak a klasszikusok (Lethognomik, Imaginum abolitio). Cicerónál például ez szerepel: nagyobb szívességet tenne nekem, ki arra tudna megtanítani, hogy miként felejt-sem el azt, amit feledni szeretnék (idézi Horváth 1984: 171). Lehet, hogy a jelromlás még áldás is lehet?

128


IrodalomAlzheimer-kór. Wikipédia. http://hu.wikipedia.org/wiki/Alzheimer-k%C3%B3r (2014. 04. 20.)Balázs Géza 2007. Memoversek. Vasi Szemle 3: 314–332.Cicero, Marcus Tullius 2012. Cicero összes retorikaelméleti művei. Pozsony: Kalligram.Diamond, Jared 20092. Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Budapest: Typotex.Fügedi Erik 1981. Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Budapest: Magvető.Horváth György 1984. A tartalmas gondolkodás. Budapest: Tankönyvkiadó.Kicsi Sándor András 2013. Kihalt nyelvek, eltűnt népek. 100 nyelv halála. Budapest: Tinta. Pléh

Csaba 2008. A pszichológia örök témái. Budapest: Typotex. Quintilianus, Marcus Fabius 2008. Szónoklattan. Adamik Tamás (szerk.). Pozsony: Kalligram.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Alzheimer-k%C3%B3r

129

Nagy Dániel – A „valódi” Werckmeister-harmóniák

Nagy DánielLéteznek-e valóban „méltatlanul elfeledett” szerzők a művészetekben?

1. Bevezetés. FogalomzavarbanA művészetről folyó diskurzusban régóta szinte klisének számít „méltatlanul elfeledett” szerzőkről beszélni. Akik ezt teszik, általában úgy vélik, hogy egyik vagy másik szerző nagyobb figyelemre és megbecsülésre volna érdemes a „há-látlan” utókor részéről. Természetesen minden művészetekkel elméletben vagy gyakorlatban foglalkozó embernek (így e sorok írójának is) lehetnek, sőt van-nak olyan kedvenc művei vagy szerzői, amelyeket vagy akiket úgy érzi, rajta kí-vül csak kevesen ismernek és értékelnek, pedig valamiért hozzá nagyon is közel állnak. Az előadóművészek még relatíve kényelmes helyzetben vannak, hiszen legalább néha van esélyük saját preferáltjaikat „becsempészni” – mondjuk – koncertjeik műsorába, olyan darabok közé, melyek feltehetőleg a szélesebb kö-zönséget is bevonzzák a hangversenyterembe. A magamfajta „profi” teoretikus vagy akár egy nagy műveltségű, de végső soron „amatőr” művészetrajongó azon-ban mégis mit tehet? Legföljebb bosszankodhat, ha az általa bálványozott alkotá-sokat ritkán vagy sosem hallja koncertteremben, s nehezen vagy egyáltalán nem tudja megszerezni felvételen, irodalmi művek esetén pedig az antikváriumok és könyvtárak kínálatából is úgy kell „levadásznia” azt a pár elérhető példányt. Ha pedig megszólalási lehetőséget kap, akkor minden vélt vagy valós tekintélyét lat-ba vetve igyekezhet minél nagyobb reklámot csinálni az illető művész alkotása-inak. Általában ilyenkor kerül elő a toposszá vált szófordulat: „X. Y. méltatlanul elfeledett szerző”.Másrészt viszont csaknem minden művészetekkel kiemelten foglalkozó ember-nek közös élménye a mások „méltatlanul elfeledett szerzői” felett érzett értetlen-ség. Az a szinte felháborodott kérdés: „komolyan ezt a középszerű figurát említi egy lapon n-nel?” Sajnos nagyon is úgy tűnik, az ilyen kortesbeszédekben vala-mennyien hajlamosak vagyunk elvetni a sulykot és érdemein felül magasztalni egy-egy kevésbé ismert szerzőt, aki valamiért éppen közel áll a szívünkhöz, vagy ami még rosszabb, akár riválisaként méltatlanul kritizálni egy „méltán” közis-mert nagy mestert. Ugyanezt másoktól hallva viszont hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy talán nem is léteznek „méltatlanul elfeledett” szerzők. Talán nem véletlenül nem emlegetjük érdemei dacára sem egy szinten mondjuk Marlo-we-t Shakespeare-rel, vagy Salierit Mozarttal. Ha azonban csupán teoretikusan, konkrét, érzelmi hatást kiváltó példák nélkül tesszük fel a kérdést: „léteznek-e méltatlanul elfeledett szerzők” – első meggondolásra hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy talán mégiscsak léteznek. Hiszen hány és hány zseniális mestert tud-

130


nánk mondani bármely művészeti ágból, akinek a „nagyságát” csak évtizedekkel (ha nem évszázadokkal) a halála után ismerték fel, s került az adott művészeti diszciplína kánonjában az „őt megillető” pozícióba. Ezek szerint természetesen létezhetnek méltatlanul elfeledett szerzők, hiszen akár most is szunnyadhatnak életművek a feledés homályában, felfedezésre várva – mégiscsak arrogancia vol-na azt gondolni, hogy a jelen kor ítélete akár csak a múlt mestereire nézve is hibátlan, s amit ma nem tartunk jelentős műalkotásnak az elmúlt századok „ter-méséből”, azt soha egyetlen utánunk következő korszak sem fogja felmagasztalni.Igen ám, de vajon ez tényleg azt jelenti, hogy a szóban forgó szerzőket elfeledték? Valamint ugyan mik lehetnek a „felfedezésre méltóság” kritériumai? Ha vannak „méltatlanul elfeledett” szerzők, az azt jelenti, hogy vannak „méltán elfeledettek” is? Vagy a biztonság kedvéért minden, a jelenlegi kánonokból kiszoruló szerzőt tekintsünk „méltatlanul elfeledettnek”, ki tudja, mikor fedezi fel őket mégis vala-ki? Továbbá ezek szerint létezhetnek olyan életművek is, melyekre „méltatlanul emlékezünk”? Olyanok, amelyekre méltán emlékezünk, nyilván vannak, hiszen ezek alkotják a kánon-t – a „kiemelkedő mesterművek” együttesét, amelyeket egy adott kultúra a legnagyobb becsben tart. Igen ám, de ez a kánon, legalábbis történelmi léptékkel tekintve, állandóan változik. Alfred Einstein A zenei nagy-ság (Größe in der Musik) című könyve például rögtön a szerző szülővárosában, Münchenben található Odeon terem zeneszerző-mellszobrainak „keringőjével” indít. Megtudhatjuk tőle, hogy pl. a terem felavatásakor (1811) Johann Sebasti-an Bach nem szerepelt a német muzsika kultikus figuráit felvonultató „dream team”-ben, Michael Haydn (Joseph öccse) ellenben igen. Viszont még a szerző gyerekkorában, 1890-körül sem volt a „házi istenségek” között Wagner és Liszt (Einstein 1990: 9–10). A Magyar Állami Operaház karzatán található műcí-mek esetében a jelenség talán még feltűnőbb – Wagner és Verdi alig képviseleti magát, valósággal „túltengnek” viszont a nálunk már sok évtizede nem játszott francia nagyoperák, Meyerbeer, Halévy és Cherubini alkotásai.1 Jobban belegondolva tehát a kérdés korántsem olyan egyértelmű, mint ami-lyennek első pillantásra tűnhet. Ludwig Wittgenstein híressé vált megjegyzé-se szerint minden filozófiai probléma „a nyelv logikájának félreértésén alapul”

1 A különbség azért is nagyon feltűnő, mert itt a karzaton látható feliratokat nem cserélték le későbbi korok népszerű operáira – az ugyanezen intézmény külső homlokzatán helyet foglaló egész alakos zeneszerzőszobrok viszont annál inkább változtak az évek során. Itt az eredeti, 1884-es, 16 szerzőből álló együttest 1965-ben revideálták, mindösszesen 5 szerző (Gluck, Mozart, Beethoven, Rossini és Wagner) pozíciója maradt érintetlenül, más, gyakran játszott operaszerzők, pl. Verdi, Bizet vagy az akkortájt már az „opera atyjának” tekintett Monteverdi viszont csak ekkor kapott helyet a homlokzaton. Egyébként megjegyzendő, hogy ez utóbbi válogatást korántsem csupán a szerzők zenetörténeti és esztétikai megítélése befolyásolta, hanem kultúrpolitikai szempontok is erősen közrejátszottak benne – ennek köszönhetően nagy számban kerültek a válogatásba orosz és egyéb kelet-európai szerzők (Glinka, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Smetana, sőt Moniuszko). Másrészt azonban – különös módon – a maga korában (az 1700-as évek első fele) ugyan kétségkívül népszerű, ám manapság már a repertoárból gyakorlatilag teljesen hiányzó Alessandro Scarlatti is helyet kapott az illusztris társaságban, míg a mind 1965-ben, mind ma talán legtöbbet játszott operakomponista, Giacomo Puccini a mai napig nem került fel az Andrássy úti épület homlokzatára (Prohászka 1994: 100–103).

131


(Wittgenstein 1989: 7) – így hát valószínűleg a „méltatlanul elfeledett szerzők” kérdése is úgy oldható meg legegyszerűbben, ha figyelmesen megvizsgáljuk a kifejezés és a benne szereplő szavak jelentését.2. Polémia a felejtésről„Méltatlanul elfeledett szerző?” A kifejezés jelentését, pontosabban azt, hogy mire használjuk általában, fentebb tisztáztam. De vajon ugyanezt a jelentést kap-juk-e a komponensek jelentésének „összeadásával”? A „szerző” kifejezés analízi-sétől ezúttal eltekintek – bár ennek a használata sem problémamentes, hiszen a fogalomnak hosszú története van, és egészen biztosan nem pontosan ugyanazt jelentette különböző korokban, helyeken és művészi tradíciókban tevékenykedő személyek számára. Arról már nem is beszélve, hogy az itt használt értelmében gyakorlatilag teljes egészében a nyugati kultúra terméke – viszont eurocentriz-musomat ezúttal legalább azzal mentegethetem, hogy a teljes vizsgált terminus is csupán az európai kultúra keretei között értelmes. A szerzőt tehát egyszerűen tekintsük olyan emberi individuumnak, aki létrehoz egy általunk műalkotásként befogadott tárgyat vagy szöveget.Mivel már úgyis ráklépésben kezdtem vizsgálni a komponensek értelmét, foly-tassuk az „elfeledett” kategóriájával. Mit jelent az a szó, hogy elfeledett? S mi tesz egy művészt elfeledetté? Ami a zenét illeti, szerencsére igen gazdag példatárral rendelkezem Szalóczy Péter Elfeledett zeneszerzők (2007) című könyve jóvoltá-ból. Bár a szerző hivatását tekintve nem zenetörténész, be kell vallanom, hogy a könyvének tartalomjegyzékében szereplő komponisták egyikéről-másikáról még diplomás zenetörténész létemre sem hallottam korábban. Ez vajon már ele-gendő hozzá, hogy elfeledettnek nevezzük őket? A könyv által tárgyalt szerzők nagy többségéről viszont természetesen rendelkezem több-kevesebb informáci-óval, ellenben azt hiszem, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy finoman szólva sem közismertek. Egyáltalán nem tekinteném hiányosnak valakinek a zenei művelt-ségét, aki például még sosem hallotta Charles-Valentin Alkan, Johann Stamitz vagy éppen Giovanni Battista Sammartini nevét. Szerepelnek azonban a listán olyan szerzők is, akiket semmilyen körülmények közt nem neveznék elfeledett-nek: Antonio Lotti számos kórusművét gyakran éneklik nálunk is, Henry Purcell Angliában természetesen hatalmas megbecsülésnek örvend, de Pesten is csak az elmúlt pár évből több egymástól független Dido és Aeneas-előadást tudnék említeni, s néhány éve a Tündérkirálynő is elhangzott teljes egészében a Művé-szetek Palotájában. Csak néhány további példát említve: szintén elfeledett szer-zőként ír Paul Dukasról, pedig az ő Bűvészinas (L’apprenti sorcier)2 szvitje valósá-gos „slágerdarab”, akik rendszeresen látogatnak szimfonikus koncerteket, szinte már biztosan hallották, s ha emlékezetem nem csal, a Magyar Rádió sajnálatos

2 A cím bevett magyar fordítása egyébként sajnos helytelen, nem bűvészről, hanem varázslóról van szó a történetben, és a francia sorcier is ezt jelenti.

132


módon megboldogult Ki nyer ma? című műsorában is gyakran volt feladvány a francia komponista leghíresebb műve. Továbbá az olasz Archangelo Corelli is szerepel a listán, pedig pl. az ő La Folia variációiról (op. 5, no. 12) sem lehet azt mondani, hogy kizárólag a barokk vonószene specialistái körében lenne ismert. Ezzel szemben viszont a fent említett francia nagyopera-szerzők gyakorlatilag mind hiányoznak, pedig szűkebb pátriájukon kívül manapság már ritkaság-számba megy, ha egy operaház színre viszi mondjuk a Zsidónőt vagy az Ördög Róbertet.3 S ha Corelli vagy Purcell elfeledett, akkor miért nem az e két mester Franciaországban működő kortársa, Jean-Baptiste Lully? Magyarországon leg-alábbis biztosan nem játsszák gyakrabban például az Atys-t, mint a Didót. Még egy utolsó példa: az ábécérendben felsorolt szerző között rögtön az első helyet foglalja el Carl Friedrich Abel, akiről általában csak zenetörténészek vagy kivé-telesen művelt zenerajongók szokták tudni, hogy közös koncertszervező-vállal-kozása volt Londonban a legifjabb Bach fiúval, Johann Christiannal. A „londo-ni Bach”, ahogy később emlegették, azonban mára szintén inkább zenetörténeti könyvekben szerepel, mint koncertpódiumokon. Noha a koncertkalauzok ismé-telten felemlegetik Mozart korai stílusára gyakorolt hatása miatt, még az egyik kezemen sem lenne szükség valamennyi ujjamra, ha össze akarnám számolni, hogy abban a szűk másfél évtizedben, amióta rendszeresen járok hangversenyre, hány Johann Christian Bach-mű hangzott el a fülem hallatára.Természetesen ezzel a rövid felsorolással nem a könyvet és szerzőjét akartam kritizálni, csupán arra próbáltam rámutatni, hogy a válogatás mennyire önké-nyes. Nem azért, mert a szerző inkompetens volna a témában, hanem azért, mert a válogatásnak még csak megközelítőleg objektív szempontjai sem írhatók le. Legalább ennyire bírálható és esetleges volna a névsor, még ha egy nálam sokkal kvalifikáltabb, tapasztaltabb „profi” zenetörténész állította volna is össze. A leg-inkább zavarba ejtő probléma nem is az, hogy képtelenség megmondani, mitől tekinthető egy szerző elfeledettnek – hanem inkább az, hogy annak tekinthet-jük-e egyáltalán a listán szereplő nevek viselőit? Logikusan belegondolva nem, hiszen szerepelnek a könyvben, vagyis vannak róluk adatok, a műveiknek is leg-alább egy része fennmaradt, nagy ritkán még elő is adják őket.4 Ilyen módon tehát nagyon is emlékezik rájuk a nyugati zenetörténet, legfeljebb kevesebbre taksálja őket az ún. nagy mestereknél. Sőt még az is előfordul, hogy olyan szer-zőket is megőriz az emlékezet, akiknek a művei csak töredékekben vagy szinte egyáltalán nem maradtak fenn. A zene területéről kissé elrugaszkodva, a klasszi-kus (itt ókori) irodalom oktatásánál ismételten felmerülő probléma, hogy külön-böző forrásokból sok szerző nevét és műveinek címét ismerjük, akiktől viszont akár egyetlen sor sem maradt fenn. Menandrosznak, az újkomédia legjelentő-

3 Jacques-Frommenthal Halévy, illetve Giacomo Meyerbeer saját korukban (1830-as évek) hatalmas sikerrel játszott operái.4 Sőt például a névsorban szintén megtalálható Carl Czerny zongoraetűdjeit és Muzio Clementi szonatináit szerintem

hozzám hasonlóan az egykori zeneiskolás zongoristanövendékek többsége nagyon is jól ismeri.

133


sebb alakjának a darabjaiból például a huszadik századig csak rövid töredéket ismertek, a klasszikus ókor művelt ismerői számára mégsem csengett ismeretle-nül a neve (Falus 1964: 613–615). Manapság viszont, noha többé-kevésbé már teljes darab is hozzáférhető tőle, a színházak mégsem túl gyakran tűzik műso-rukra. Életművének újra felfedezett része is megmaradt irodalomtörténeti köny-vek anyagának. Ezek szerint mi lett Menandrosz sorsa: emlékezet vagy feledés? Másrészt azonban akár a magyar irodalomból is szép számmal tudnánk említeni olyan klasszikusokat, melyeket magától szinte senki nem olvas, legfeljebb köte-lező olvasmányként, kelletlenül. Az emlékezet őrzi őket, de inkább valamiféle merev intézményrendszer tehetetlensége folytán, s nem azért, mert hús-vér em-lékezők szeretnének rájuk emlékezni.

3. A kulturális emlékezet működése – a kánon és az archívumAzt hiszem, ezen a helyen végleg elkerülhetetlen, hogy szilárdabb összefüggés-rendszerbe ágyazva tárgyaljam a feledés fogalmát. Ehhez az elméleti keretet a kulturális emlékezet teóriájából veszem. Aleida Assmann elmélete szerint min-den emberi kultúra az emlékezethez kötődik, ezáltal definiálja önmagát és „ren-dezi be” a világot maga körül (Assmann 2008: 97). Természetesen a kultúrában – akárcsak a személyes memória működésében – alapvetően fontos szerepet ját-szik az emlékezet és felejtés dialektikája. Assmann szerint a felejtés és az emléke-zés egyaránt lehet aktív, illetve passzív folyamat. Az aktív felejtés direkt, intenci-onális és erőszakos aktus, valaminek a szándékos kitörlése az emlékezetből, vagy legalább az elpusztítására irányuló törekvés (például a nácik könyvégetése vagy a Buddha-szobrok afganisztáni tálibok által elkövetett lerombolása) – a passzív felejtés ezzel szemben indirekt és nem valakinek az akaratából lezajló folyamat, ilyenkor az adott tartalom gyakran nem is semmisül meg, csupán kiesik a kultú-ra látóteréből, és később esetleg felfedezhető marad (Assmann 2008: 98). Nyil-vánvalónak tűnik, hogy általában a „méltatlanul elfeledett” szerzők státuszáért a passzív felejtést okoljuk, hiszen ritkán fordult elő, hogy az aktív felejtésre irányuló igyekezet teljes sikert hozott volna – még a totalitárius államokban is általában kialakul egy alternatív emlékezet, ami pontosan azokat az anyagokat őrzi meg, amelyeket a hatalom hivatalos emlékezete elpusztítana.Ám tekinthető-e vajon passzív felejtésnek az, hogy manapság kevesen hallgatják például John Field bájos zongoradarabjait, vagy hogy szinte már senki sem olvassa (legfeljebb kultúrtörténeti érdeklődésből) Samuel Richardson vagy François-René de Chateaubriand egykor Európa-szerte óriási sikert arató regényeit? Nos, ha a passzív felejtést úgy értelmezzük, hogy – informatikai hasonlattal élve – valaminek az „elérési útvonala” törlődik, akkor semmiképpen. Hiszen a fent említett irodalmi vagy zeneművek nagyon is hozzáférhetők, a komolyabb könyvtárak biztosan őriz-

134


nek néhány régi példányt a Pamelából vagy a Renéből,5 s pl. Field noktürnjeinek sem csupán a kottáját, de számos felvételét is elérhetjük alig néhány kattintással a világhálón. Mi veszett el tehát? Mi törlődött? Hiszen csak a kezünket kell kinyúj-tanunk, és ezek a „letűnt nagyságok” legalább olyan könnyedén elérhetőek a szá-munkra, mint kortársaik számára voltak dicsőségük csúcsán.A fentiek alapján tehát aligha beszélhetünk a méltán vagy méltatlanul elfeledett szerzők túlnyomó többsége esetében felejtésről, a szó assmanni értelmében. A német tudós elmélete szerint azonban az emlékezetnek is van aktív és passzív működése. Aktív emlékezet az, ami a múltat jelenként jeleníti meg és tartja fenn – a passzív emlékezet ezzel szemben a múltat múltként őrzi, valami letűnt jelenség nyomaiként fogva fel az általa tárolt anyagokat (Assmann 2008: 99).6 Az aktív emlékezet hozza létre a már említett kánont, a passzív pedig a kulturális emléke-zetnek azon intézményét, melyet Assmann archívumnak nevez (Assmann 2008: 99). Nyilvánvaló tehát, hogy az ún. „méltatlanul elfeledett” szerzőket valójában ezen két mező valamelyikében kell elhelyeznünk.

4. Út az emlékezetből a felejtésbe – és viszontAmennyiben Assmann sok tekintetben igen vonzó elmélete alapján próbáljuk definiálni a „méltatlanul elfeledett szerzők” fogalmát, talán akkor járunk leg-közelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk: olyan (élet)művek, melyeket valaki az archívumból a kánonba szeretne áthelyezni. Ezen elmélet szerint ugyanis a kul-turális emlékezet két fő funkciója a kánonhoz köthető prezentáció, mely relatíve kisszámú, mesterműnek tekintett alkotás folyamatos felszínen tartását és recir-kulációját biztosítja egy adott kulturális közösség számára; illetve az archívum-hoz kötődő megőrzés, mely ellenben igen nagyszámú, az állandó figyelem közép-pontjából kieső kulturális objektum tárolásáért és későbbi felelevenítés számára elérhető státuszban tartásáért felelős (Assmann 2008: 101). A kánon az irodalomelmélet és az irodalomszociológia által rendkívül sokat vizsgált fogalom. Eredendően vallási diskurzusból átvett kifejezés, de lényegében a művészetben is a vallásihoz nagyon hasonló értelemben használatos – relatíve kisszámú normatív és formatív szövegből (tárgyból stb.) összeállított korpusz, mely minden esetben kvázikultikus funkcióval bír. A kánon tehát szelekción ala-pul, fő szempontjai az érték és az időtállóság – bizonyos értelemben a kánon-képzés végső célja éppen az „idő leküzdése”, a változó ízlésnek, divatoknak való ellenállás (Assmann 2008: 100). A kánont alkotó szövegeket nevezzük klassziku-soknak, ezek olyan alkotások, melyek képesek elérni a kanonikus vallási szövege-kéhez hasonló időtlen örökérvényűség státuszát. Hans-Georg Gadamer szerint

5 Előbbi Richardson, utóbbi Chateaubriand műve. Mindkettőből van hozzáférhető magyar fordítás is.6 Assmann itt Burckhardt fogalompárjára hivatkozik, mely szerint a múltból ránk hagyományozódott tárgyak

felfoghatók üzenetként vagy nyomként.

135


„klasszikus az, ami azért őrződik meg, mert önmagát jelenti és értelmezi. […] [Ú]gy mond valamit a mindenkori jelennek, mintha egyenesen neki mondaná. Ami klasszikus, az nem szorul arra, hogy előbb legyőzzük a történeti távolságot – mert az álladó közvetítésben maga hajtja végre annak leküzdését” (Gadamer 2003: 324–325).A klasszikus szöveg tehát „elvileg korlátlan” közlőerővel bír, vagyis valameny-nyi kor embere számára üzenet értéke van, nem csupán nyom (Gadamer 2003: 324–325). A szekuláris kánonok azonban sosem teljesen stabilak, bár az örökér-vényűség igényével hozták létre őket, a fentebb sorolt példákból is nyilvánvaló, hogy történelmi távlatokban gyakran nagyon is változékonynak bizonyulnak. Ennek problematikusságára később visszatérek.A kánon működésének megértéséhez azonban mindenekelőtt tisztáznunk kell az információtárolás és -továbbítás médiumainak szerepét a kánonképződésben. Aktív kulturális emlékezet (vagyis kánon) minden kultúrában létezik, hiszen a kánonok legfontosabb funkciója éppen egyfajta kollektív identitásképzés meg-valósítása (Assmann 2008: 100). Mivel pedig minden kultúra emberi csoportok-hoz kötődik, így törvényszerűen minden kultúra rendelkezik kánonokkal, ame-lyekre az egyének csoporthoz kötődő identitása épül. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy a kultúra, amelyhez az adott kánon tartozik, milyen médiumokat használ, ehhez kapcsolódóan pedig az sem mindegy, hogy tartozik-e az adott kultúrához (és kánonhoz) archívum. Assmann szerint ugyanis a passzív kulturá-lis emlékezet egyáltalán nem minden kultúrában található meg (Assmann 2008: 105), hiszen a közvetlenül nem használt információk és szövegek tárolására csak olyan kultúrákban van lehetőség, ahol megoldott az emlékezet externalizációja, vagyis képesek valamilyen módon az emberi emlékezeten kívül rögzíteni és meg-őrizni egyes szövegeket. Ennek kulcsmozzanata nyilvánvalóan az írás feltalálása. Jan Assmann (Aleida férje) kulturális emlékezetről alkotott elmélete szerint az írás alapvetően változtatja meg egy kultúra önreflexív kapacitását, mivel az orá-lis tradícióban a feledés rémének elkerülése mindent felülíró imperatívuszként működik, azaz a hagyománnyal szemben nem lehetséges kritikai attitűdöt ki-alakítani, mivel minden újítás felejtést eredményezne (Assmann 2013: 101). Az írás által azonban lehetségessé válik a passzív emlékezet „kiszervezése” – aminek következtében az elérhető memóriakapacitás jelentős mértékben megnő, s a ká-nonnak már nem muszáj az adott kultúra minden tudását tartalmaznia, létre-jöhet az aktív memória ellensúlyaként egy passzív, másodlagos, metaemlékezet, amely képes megőrizni mindazt, ami egyébként elfelejtődne, vagyis megjelenik a kánon mellett az archívum (Assmann 2008: 106).7

7 Ezt a modern nyugati kultúra általában pozitív fejleménynek tekinti, Aleida Assmann azonban arra is figyel-meztet, hogy a passzív kapacitás korlátlan növekedése veszélyeket is rejt magában, hiszen a kultúra így nem szorul önmagát revideáló szelekcióra, s végül a saját maga által létrehozott szövegek tengerébe fulladhat (Ass-mann 2008: 104). Persze ez a kritikai attitűd sem új jelenség, már Platón is a kultúra lehetséges tragédiájának

136


Az archívum Aleida Assmann megfogalmazása szerint az az állapot, amely fél-úton található a kánon és a felejtés között (Assmann 2008: 102). Végső soron egy adott kultúra teljes tudását tárolja, ily módon rajta kívül már csak a kultúra számára nem elérhető terület van, a feledés. Michel Foucault megfogalmazása szerint az archívum „törvény, mely meghatározza, hogy mi mondható” (Fou-cault 2001: 168), avagy Assmann szerint „minden, ami mondható lesz majd a jelenről, miután múlttá válik” (Assmann 2008: 102). Az archívum tehát egy köz-tes állapotot jelent, a már-nem és a még-nem állapotában lévő anyagok találhatók benne (Assmann 2008: 103). Az viszont nem teljesen világos, hogy van-e ezek között bármi különbség. A „méltatlanul elfeledett szerzők” művei például va-jon melyik kategóriába tartoznak? Még-nem vagy már-nem kanonikus szövegek, esetleg mindkettő? Amennyiben az utóbbi, akkor az archívum talán másból sem áll, mint „méltatlanul elfeledett” szövegekből, hiszen a fenti, munkahipotézis-ként megfogalmazott definíció szerint „méltatlanul elfeledettnek” olyan elérhető szövegeket nevezünk, melyeknek valaki vagy valakik szerint a kánonban lenne a helyük. Úgy tűnik, ezzel a dilemmával szembesülve elérkezett az ideje annak, hogy a kifejezés első felét alkotó méltóság fogalmát is górcső alá vegyük.

5. Kultúra és szelekcióA kánon tehát megőrzésre és folyamatos újrainterpretálásra méltó szövegek gyűj-teménye. A szó eredeti görög értelmében mértéket jelent. Olyasmit, amihez a dolgokat mérni lehet. Vallási értelemben kanonikus az a szöveg, amelyet az adott hitet valló személyek szentként fogadnak el, s ehhez mint „isten szavához” mérik minden más szöveg igazságát. Esztétikai értelemben a kanonikus szöveg elvileg olyan „örök érvényű” értéket hordoz, amelyhez minden más szöveg esztétikai értéke mérhető – a klasszikusok elvileg időtlen módon beszélnek általános embe-ri problémákról, s így a változó ízléstől függetlenül minden kor embere számára érvényes üzenettel szolgálnak. Az irodalmi és művészeti kánonokban tehát elvi-leg ezek az örökérvényű, aktualitásukat soha el nem veszítő szövegek lettek ösz-szeválogatva – Harold Bloom például mintegy húsz évvel ezelőtt Shakespeare (és kisebb mértékben, áttételesen Dante) figurái köré építette fel az általa vélelmezett (és védelmezett) nyugati irodalmi kánont, mivel ezen szerzők nyelvi energiája és invenciójának ereje szerinte mindenki másét felülmúlja (Bloom 1994: 46). Persze ez a poézisközpontú megközelítés számtalan csapdát rejt. Például eléggé nehéz definiálni, hogy vajon mégis miben rejlik az az időtlen tökéletesség, ami mondjuk Shakespeare-t vagy épp Dantét költőtársaik fölé emeli. Ráadásul ha ez

forrásaként tekintett az írásra mint a „tudás” és a „tudás birtoklója” egymástól való elidegenedésének eszközére. „Szókratész: […] ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut a műértőkhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem. Ha pedig figyelembe se veszik, vagy igazságtalanul ócsárolják, atyja segítségére volna szüksége, mert maga sem védekezni, sem magán segíteni nem tud” (Platón 1984: 799, Phaidrosz 275e; l. még 804–805, Phaidrosz 278a–c).

137


a tökély valóban olyan abszolút és egyetemes érvényű (legalább a nyugati kultú-rán belül), akkor vajon miért fordulhatott elő, hogy az ő költészetüket meghatá-rozó konvenciók idővel éppúgy idejétmúlttá váltak, mint az „irodalmi fejlődés” gyakorlatilag minden más jelensége (Tinyanov 1981: 5–25).8

További kérdés, hogy vajon honnan tudhatjuk, hogy egy adott művészet „bája” valóban örökérvényű-e (Eagleton 2000: 17)? Igaz, például a görög tragédiák esetében meglehetősen erős következtetési alap az a majdnem két és félezer év, amióta ezek a műalkotások ugyanolyan élvezetet és megrendülést váltanak ki belőlünk (Eagleton 2000: 18). De vajon tényleg ugyanúgy élvezzük-e Oidipusz, Antigoné vagy Elektra tragédiáját, mint az antikvitás közönsége? Vajon ugyanazt látjuk-e, amikor ugyanazt nézzük, ha egyáltalán mondhatjuk a mai rendezések-re, hogy ugyanazt nézzük, mint Szophoklész vagy Euripidész eredeti nézői?A válasz, azt hiszem, egyértelmű nem – teljesen más kultúrában élünk, máshogy tekintünk a világra, tehát szükségképpen máshogyan is olvasunk, mint száz, két-száz vagy kétezer évvel korábbi elődeink. Eagleton az állításainkat megalapozó rejtett értékstruktúrákat tartalmazó ideológiák szerepét hangsúlyozza a megér-tésben (Eagleton 2000: 20), vagyis a más értékekkel és világnézettel rendelkező interpretálók elkerülhetetlenül másképp is interpretálják ugyanazokat a szöve-geket. Gadamer klasszicitásdefinícióját továbbgondolva a modern recepcióesz-tétika egyik legfontosabb alakja, Hans-Robert Jauß leszögezi, hogy a megértés nem csupán reprodukáló, hanem alkotó viszony (Jauss 1997: 64) – tehát min-den olvasás valójában egyfajta újraírásként fogható fel (Eagleton 2000: 18). A tárgy tehát, amely a produkcióesztétika felől széthullik, a recepcióban válik egy-séggé, amikor a mindenkori kortárs közönség saját jelenének alkotásaként észleli és kapcsolja össze egymással a műveket (Jauss 1997: 74).9 De ha minden szöveg ilyen szinkronikus dimenzióban és a befogadó saját létére vonatkoztatásából nyer értelmet (vö. Gadamer 2003: 13), akkor miért és hogyan lehetséges egyáltalán kánonokról beszélni?

6. Konklúzió – a kánon és a kánonok A kérdésre a válasz természetesen az, hogy bármennyire szeretnénk is, sosem egyedül és előítéletektől függetlenül olvasunk, értelmezünk valamit (vö. Gadamer

8 Az evolúcióval felvázolt párhuzamot csupán analógiaként használom, a változás érzékeltetésére, a szelekció sze-repének hangsúlyozásával (vö. Tinyanov 1981: 15). Jurij Tinyanov szerint az irodalom (és minden más művészet) „konstrukciós elvei” is a természetes kiválasztódáshoz hasonló módon váltják egymást (Tinyanov 1981: 15, 21) – az épp aktuálisan „rátermettebb” kiszorítja az „idejétmúltat”, ez azonban nem feltétlenül jelent a szó természettu-dományos értelmében vett fejlődést. Az „irodalmi evolúció”-ban gyakran nagyon hasonló „elvek” járnak körbe-kör-be, és nem ritka, hogy olyan megoldások jönnek újra divatba, melyek csak pár évtizeddel korábban „avultak el”.

9 Roland Barthes viszont a mindenkori kortárs olvasó számára írható és olvasható szövegekről beszél. Nála az utóbbiak a klasszikusok, ez azonban nem annyira pozitív kategória – a klasszikus itt nem minőséget jelent, hanem egy kulturális intéz-ményrendszerben elfoglalt pozíciót, mely azonban végső soron a szöveg megmerevedéséhez vezet. Ahhoz hogy a szöveg új életre keljen, írhatóvá kell válnia. Talán épp ez az írhatóság, a konnotációk gazdag burjánzása, a változatlan jelentésképző kapacitás szolgálhatna bizonyos szövegek felszínen maradásának poétikai feltételeként (l. Barthes 1997: 19–21).

138


2003: 304–305), hanem mindig adott interpretáló közösség tagjaként és meghatá-rozott kulturális háttértudással felvértezve szembesülünk a szöveggel, amelyben értelmet óhajtunk találni (l. Fish 2004: 219).10 Az Assmann házaspár tagjainak fentebb idézett megállapítása szerint az irodalmi és művészeti kánonok is mindig identitásmegalapozó szereppel bírnak, tehát nagyon erősen kötődnek egy adott csoporthoz, mely általában erősen ragaszkodik is hozzájuk, mivel saját csoport-kohéziójának egyik igen fontos biztosítékát látja bennük. A kulturális emlékezet ezen intézményrendszerei tehát adott esetben igen komoly hatalmi tényezővé is válhatnak, főleg mivel a kánon és egyébként az archívum megformálása is álta-lában bizonyos tekintélyelven alapul, és meglehetősen átláthatatlan kritériumok mentén zajlik (vö. Assmann 2008: 104). Alfred Einstein idézett könyvében a mű-vészi nagyságról például azt a nem kevéssé elitista kijelentést teszi, hogy e nagy-ság a „tömegek számára hitelezett”, mivel a széles tömegek valójában nem értik, s így nem is élvezik az ún. mesterművek túlnyomó többségét (Einstein 1990: 221). Ám sokszor éppen az ún. „műértők” egyik vagy másik része áll értetlenül egy-egy műnek az akadémiai kánonokban való makacs meggyökeresedése előtt, mi-vel semmilyen kiemelkedő minőséget nem fedeznek fel benne.11 A kánon tehát semmiképpen sem a műalkotások esztétikai értékének valamiféle nyilvánvaló és objektív hierarchiájára épül, így Einstein merev és normatív nagyságfogalma igen-csak problematikusnak tűnik, hiszen a „mesterművek kánonjának” összeállítása gyakran eléggé instabil konszenzusokon alapul. Végső soron, ha a német esztéta érvelését végigvisszük, minden művelt olvasó vagy zenehallgató legfeljebb saját magát tekinthetné einsteini értelemben valódi műértőnek.A kánonokkal viszont óhatatlanul folyamatosan szembesülünk, amikor művé-szettel foglalkozunk, akár alkotóként, előadóként, elemzőként vagy „egyszerű” műélvezőként tesszük. Bizonyos értelemben szükségünk is van rájuk, nemcsak a csoportidentitás fenntartásához, de gyakran a megértéshez szükséges kontex-tus biztosításához is, ahogy Szegedy-Maszák Mihály megállapítja: „nincs olyan olvasó, ki ne venne tudomást kánonokról, melyek egyrészt segítenek a megisme-rendő művek kiválogatásában, másrészt korlátozzák az ízlés nyitottságát” (Sze-gedy-Maszák 1998: 7).Egy apró nyelvtani jelenség – nevezetesen a többes szám jele – azonban különös jelentőséget nyer ebben az összefüggésben. Szegedy-Maszák ugyanis nem ká-nonról beszél (mint például Bloom), hanem kánonokról – vagyis mindig több ká-non létezik egymás mellett. Hiszen a klasszicista ízlés egyik fő apostola, Nicolas

10 Fishnél az okozat alapvetően fordítva van, a hasonlóan olvasók alkotnak közösségeket, és nem a meglévő közösségek tagjai olvasnak hasonlóan – de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a logikai viszony gyakran az ellenkező irányban is fennáll.

11 Konkrét példák sorolásától eltekintek, de ha őszintén belegondolunk, ugyan melyikünk ne ismerne legalább egy olyan alkotást, amelyet mások mesterműnek kiáltanak ki, mi azonban képtelenek vagyunk megérteni, hogy vajon mit csodálnak benne annyira, mert még legjobb szándékunk mellett is érdektelennek, középszerűnek, unalmasnak vagy ízléstelennek találjuk.

139


Boileau (1636–1711) által hirdetett akadémista álláspontot, mely szerint léte-zik a mesterművek örökké érvényes, objektív kritériumok alapján összeállítható kánonja, korának magát általános érvényűnek tételező racionalista szépségesz-ményével együtt az esztétikában és a művészetekről szóló tudományos diskur-zusban réges-rég meghaladta az idő.12 Ráadásul a kánonokat formáló tényezők között a szövegek művészi megformáltsága csak egy a sok közül. A kánonokat kialakító értékelés alapja időről időre módosulhat, ily módon pedig nehéz „ön-magában értékes” irodalmi-művészi tárgyakról beszélni (Eagleton 2000: 17). Habár Eagleton szerint ez nem jelenti feltétlenül, hogy minden kánont kizárólag mesterséges konstrukcióként kell felfognunk, mindenestre tény, hogy a kánonok kialakításában (például épp azért, mert adott esetben nemzeti, vallási vagy ideo-lógiai identitásképző funkcióval is bírnak) minden esetben szerepet játszanak egyéb világnézeti, politikai, morális és egyéb implikációk is. „Tiszta értékelés” vagy interpretáció mint olyan nem létezik (Eagleton 2000: 20).Más kérdés, hogy Bloom „nyugati kánonja” például határozottan a szövegek „po-étikai értékére” hivatkozva teszi meg Shakespare-t a különböző szerzők mércéjé-vé, tehát Shakespeare életműve itt a szó eredeti értelmében kanonikus – Bloom-nál a „nyugati kánonban” elfoglalt pozíció lényegében egyenes arányban áll adott szerző „Shakespeare-től mért távolságával”. Ez persze nyilvánvalóan önkényes és végső soron igen nehezen védhető álláspont, annyiban viszont mindenképpen hasznos, hogy jól példázza a kánonok működését – Eagletonnal ellentétben sze-rintem a modern művészeti kánonok mindig bizonyos személyek vagy kulturá-lis intézmények által felállított konstrukciók.13 Adott személyek vagy csoportok ízlésének megfelelően létrehozott narratívák egy bizonyos művészeti ág, műfaj, nemzeti kulturális tradíció stb. történetéről, melyekben a szövegek (adott kánont magukénak vallók által elismert) esztétikai értéke talán lehet elsődleges, de so-sem kizárólagos szempont. Ezt a tényt természetesen a legtöbb művészeti kánon (Bloomhoz hasonlóan) konzekvensen tagadja, ám mivel (különösen a mai plu-rális kultúrában) egyetlen kánon sem képes kizárólagos érvényűvé válni, mindig találhatunk olyan nézőpontot, ahonnan láthatóvá válnak az adott kánont létre-hozó és életben tartó „művészeten kívüli” feltételek.Nálunk viszont gyakran úgy tűnik, mintha a kulturális intézményrendszer ezt még mindig nem venné tudomásul. Az irodalomoktatásunk például a mai na-pig az „egységes és oszthatatlan nemzeti kánon” elvére épül, melyre egymással szembenálló kulturális „erőterek” próbálják kiterjeszteni hatalmukat (s ezzel a

12 Itt közbevethető viszont, hogy maga a „méltatlanul elfeledett szerző” kategóriája is történetileg behatárolható fogalom, a romantikus zseniesztétikában gyökerező „meg nem értett zseni” toposzának egy változata.

13 Noha természetesen ez a kánonképzés általában nem olyan direkt és intencionális aktus, mint Bloom esetében, így a kánonok gyakran quasi sui generis (önmagukat létrehozó) természetes képződményeknek tűnhetnek, ám valójában mindig valamiféle kulturális centrum alkotja meg őket, még ha ennek a folyamatnak a résztvevőiben ez nem is mindig tudatosul.

140


kánonba beemelve ráerőltetni másokra a saját „méltatlanul elfeledett szerzőiket” – míg a másik oldal által kanonizált szerzőket kitörölni a kulturális emlékezet-ből, vagy legalábbis az archívumba száműzni). Sokszor úgy tűnik, mintha nem értenénk meg, hogy a kánonok pluralitása és a róluk folytatott vita maga is a kul-turális emlékezet normális működésének a része. Hasonlóképpen a „méltatlanul elfeledett” szerzőkről zajló folyamatos diskurzus is – mely a bizonyos stabilitással rendelkező kánonok teljes megmerevedését gátolja azáltal, hogy folyamatos ki-hívást intéz ellenük, állandó revideálásukra hív fel, vagy éppen ellenkánonok-kal való ütköztetésben határolja körül őket, és engedi működni identitásképző funkciójukat. Bizonyos szempontból nézve pontosan ez a kihívás tartja életben a kultúrát, hiszen mintegy friss vért pumpál bele azáltal, hogy biztosítja folyama-tos önreflexióját. Még a kultúra legstabilabb rétegei, a kánonok sem monoliti-kusan mozdulatlanok, hanem folyamatos átalakulásban vannak, állandó köztes állapot jellemzi őket, mindig egyszerre aktuálisak és idejétmúltak (vö. De Man 2002: 94–95). A kultúra elemei a kánon és archívum közötti folyamatos oda-visz-sza mozgás állapotában léteznek.14 A „méltatlanul elfeledett szerzők” tehát talán egyik művészeti ágban sem léteznek, a róluk szóló állandó diskurzus viszont egé-szen biztosan a kultúra egészséges működését jelzi.

14 Ez alól a modern korban kizárólag a totalitárius államok (mint a náci Németország vagy a sztálini Szovjetunió) képeztek kivételt, mivel ezek a passzív emlékezet kiiktatására törekedtek, kultúrájukban csak az általuk direkt módon hasznosnak tekintett, az ő ideológiai megalapozásukat segítő elemeket tűrték meg, minden mást pedig igyekeztek elpusztítani. Minden nekik tetszőt a kánonba emeltek, minden nekik nem tetszőt pedig megkíséreltek „végképp eltörölni”, megszüntetve ezzel az archívum intézményét (l. Assmann 2008: 105).

141


IrodalomAssmann, Aleida 2008. Canon and Archive. In: Erll, Astrid – Nünning, Alsgar (eds.): Media

and Cultural Memory. Medien und kulturelle Erinnerung. Berlin – New York: Walter de Gruyter. 97–108.

Assmann, Jan 2013. Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest: Atlantisz.

Barthes, Roland 1997. S/Z. Mahler Zoltán (ford.). Budapest: Osiris.Bloom, Harold 1994. The Western Canon. The Books and School of the Ages. New York – San

Diego – London: Harcourt Brace & Company.De Man, Paul 2002. Irodalomtörténet és irodalmi modernség. In: D. M., P.: Olvasás és

történelem. Válogatott írások. Nemes Péter (ford.). Budapest: Osiris. 73–97.Eagleton, Terry 2000. Bevezetés: Mi az Irodalom? In: E., T.: A fenomenológiától a

pszichoanalízisig. Szili József (ford.). Budapest: Helikon. 9–21.Einstein, Alfred 1990. A zenei nagyság. Kerényi Gábor (ford.). Budapest: Európa.Falus Róbert 1964. Az ókori görög irodalom története. II. Budapest: Gondolat.Fish, Stanley 20042. Interpretive Communities. In: Rivkin, Julie – Ryan, Michael (eds.):

Literary theory – An Anthology. Maiden, MA – Oxford – Carlton: Blackwell. 217–221.Foucault, Michel 2001. A tudás archeológiája. Perczel István (ford.). Budapest: Atlantisz.Gadamer, Hans-Georg 20032. Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata.

Bonyhai Gábor – Fehér M. István (ford.). Budapest: Osiris.Jauss, Hans-Robert 1997. Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja.

Kulcsár-Szabó Zoltán (ford.). In: J., H.-R.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Budapest: Osiris. 36–84.

Platón 1984. Phaidrosz. Kövendi Dénes (ford.). In: Zsolt Angéla (szerk.): Platón összes művei. II. Budapest: Európa. 711–807.

Prohászka László 1994. Lecserélt komponisták. (Az Operaház szobrai). In: P. L.: Szoborsorsok. Budapest: Kornétás. 100–103.

Szalóczy Péter 2007. Elfeledett zeneszerzők. Budapest: Typotex.Szegedy-Maszák Mihály 1998. Irodalmi kánonok. Debrecen: Csokonai.Tinyanov, Jurij 1981. Az irodalmi tény. In: T., J.: Az irodalmi tény. Budapest: Gondolat. 5–25.Wittgenstein, Ludwig 19892. Logikai-filozófiai értekezés. Márkus György (ford.). Budapest: Akadémiai.

142

Németh Ráhel - Halhatatlanság és gondtalan élet

Németh Ráhel

Halhatatlanság és gondtalan életEmlékezetmódosító eljárások és társadalmi vetületük a filmművészetben

1. BevezetésAz emlékezet módosításának, szándékos törlésének, esetleg valótlan emlékek be-ültetésének kérdése régóta foglalkoztatja az embereket, erre enged következtetni legalábbis, hogy számos fikciós történet – köztük néhány népszerű film is – ezzel a témával foglalkozik. A cselekmény természetesen minden esetben kicsit más, az alapvető kérdésfelvetések azonban általában megegyeznek: lehetséges-e vagy inkább lehetséges lesz-e a jövőben bármilyen technikával, hogy az ember akarata szerint sikeresen átalakítsa a saját vagy akár mások emlékeit, s amennyiben igen, vannak-e olyan, az ember által felfogható tudománynál talán magasabb rendű tényezők, amelyek azt indokolnák, hogy ezt mégse tegye meg. Az emlékezetmódosítással foglalkozó filmek általában olyan alternatív világban – többnyire az általunk tapasztalt világ egy elképzelt jövőjében vagy az általunk tapasztalt világtól csak az emlékezetmódosító technológia létezésében eltérő fiktív valóságban – játszódnak, amelyben a tudomány már talált egy látszólag működő megoldást az emlékek mesterséges úton, jellemzően valamilyen meg-rendelésre történő módosítására. Ez alól kivétel Omar Naim Vágott verzió (The Final Cut) című alkotása, amelyben csupán egy ember emlékeinek változatlan és hiánytalan formában való megőrzése és mások előtt – vágott verzióban – való lejátszása, nem pedig az emlékek bármilyen módon és irányba történő megvál-toztatása adja a történet alapkonfliktusát.A filmek elemzése során négy fontos szempontot alakítottam ki, amelyek alapján a Vágott verzió, valamint Michael Gondry Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind) című alkotása bizonyult további tárgya-lásra alkalmasnak. A Vanília égbolt (Vanilla Sky), Az emlékmás (Total Recall) és a Felejtés (The Forgotten) című filmekben, melyekkel a téma feldolgozása során szintén foglalkoztam, nem jelenik meg mind a négy elemzési szempont, illetve egy vagy több szempont ábrázolásmódja, kidolgozottsága nem alkalmas részle-tesebb elemzése, így ezekkel a továbbiakban nem foglalkozom.Az elemzés során vizsgált szempontok a következők: a technológia mibenléte, il-letve a létrehozása, kifejlesztése mögött álló motivációk; az eljárás során az adott filmben felmerülő hiba; a társadalom reakciója, esetleges ellenállása az alkalma-

143


zott technológiával szemben; valamint a morális állásfoglalás, tehát hogy a film közvetít-e valamilyen morális tartalmú üzenetet a technológia alkalmazásával kapcsolatban. Az említett két filmben mind a négy vizsgált kérdéskör elemzésre alkalmas kidolgozottsággal jelenik meg.

2. A filmekben ábrázolt emlékmódosító technológiák és a mögöttük álló ideológiai célokAz általam vizsgált két film két különböző nézőpontból mutatja be az emlék-módosító, illetve emlékmegőrző technológiát: amellett, hogy a technológia mi-benléte – emlékrögzítés és emléktörlés – természetesen eltérő a két történetben, a Vágott verzió az eljárás megalkotásának, valamint ellenzésének ideológiai hát-terét domborítja ki, míg az Egy makulátlan elme örök ragyogása az emléktörlés technikai részleteinek elmagyarázására fekteti a hangsúlyt. Véleményem szerint mindkét módszer nagyban elősegíti azt, hogy a nézők számára érthetőbb legyen a filmben alkalmazott eljárás, így annak ellenére, hogy a Vágott verzióban a tech-nikai részletek, az Egy makulátlan elme örök ragyogásában pedig az ideológiai eszmék nem kerülnek kifejtésre, az alkalmazott technológiák egyik esetben sem tűnnek hiteltelennek. Az előbbiben ábrázolt technológia ugyanis különösebb magyarázat nélkül is egyszerűnek és érthetőnek tűnik, hiszen az emlékeket a valóságban is létező filmekhez hasonlóan őrzik meg, utóbbi esetében pedig való-színűleg nincsenek is magasabb célok az eljárás kialakításának hátterében.A Vágott verzió egy alternatív valóságban játszódik, amelyben egy, az Eye Tech nevű cég által kifejlesztett eljárás segítségével képesek olyan csipet, az úgyneve-zett Zoe implantátumot beültetni az emberek fejébe, amely a beültetéstől kezdve rögzíti az összes emléküket, s ezek így haláluk után visszanézhetők. Mivel a csi-pet még a gyermek születése előtt kell beültetni – hogy a születése pillanatától kezdve a testével együtt nőjön –, a szülőké a döntés, hogy élnek-e ezzel a lehető-séggel. A filmben elhangzó adatok szerint minden huszadik embernek van Zoe implantátuma, de a cég javaslatára a szülők csak akkor mondják el gyermekük-nek, hogy minden emléke rögzítésre kerül, amikor az betölti 21. életévét. A filmben több propagandaszöveg is elhangzik, amely arra biztatja a szülőket, hogy éljenek a Zoe implantátum nyújtotta lehetőségekkel, és vásárolják meg gyermekük számára. Ezek a szövegek azt sugallják, hogy az emlékek egy csipen való megőrzése olyan távlatokat nyit meg az emberek számára, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. A beültetés előtt elhangzó, szintén rögzítésre kerülő szöveg szó szerint halhatatlanságot ígér az implantátumot igénybe vevő embe-reknek, de arról, hogy az emlékek fennmaradása mennyiben tekinthető életnek, illetve, hogy mit lehet kezdeni az ígért halhatatlansággal, egy szó sem esik. Ez alapján a nézők számára az egész eljárás öncélúnak tűnhet, hiszen a hangzatos eszmék mögött nincsen valódi tartalom, a halhatatlanság ígérete nincs megma-

144


gyarázva és alátámasztva valódi tapasztalatokkal, sőt láthatjuk, hogy az eljárás eredménye gyakorlatilag annyi, hogy a csippel rendelkező személy életének „ösz-szefoglalóját” levetítik néhány ismerős előtt. Az implantátummal rendelkezők életének nagyobb részét általában csupán egyetlen ember nézi meg: a vágó, akit egyébként csak azért érdekel, mert pénzt kap érte, így az emlékek rögzítése való-jában nem csupán öncélúnak, de teljesen céltalannak látszik.Úgy tűnik ugyanis, kissé különös módon, hogy az eljárásnak az emlékvetítése-ken kívül tényleg nincs más „gyakorlati” célja, hiszen egyetlen olyan utalás sincs a filmben, amely arra engedne következtetni, hogy például bűnügyek megol-dására – vagy bármi más, a még élők számára életbevágóan fontos dologra – használnák az áldozatok emlékeit, ami pedig több létjogosultságot adhatna az eljárásnak, és ellenérvként szolgálhatna az ellenállók tiltakozására. Így azonban gyakorlatilag egyetlen érv sem hangzik el a filmben az eljárás megtartása mellett, az Eye Tech munkatársai és a szolgáltatás igénybevevői egyszerűen nem reagál-nak a demonstrálók kritikájára. A „halhatatlanság” ígéretén kívül valószínűleg nem is tudnának mit mondani, mert annak ellenére, hogy az eljárásnak lehet-ne fontos, gyakorlati haszna, úgy tűnik, a filmbeli társadalomban semmire nem használják. Michael Gondry Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmjének alternatív valóságában – a történet szerint 2003-ban – olyan eljárást alkalmaznak, amely segítségével az emberek kitöröltethetnek egyes, számukra kellemetlen dolgokat az emlékeik közül, míg minden más emlékük megmarad a korábbi életükről. A film műfaját tekintve kitűnik az emlékezetmódosítással foglalkozó filmek közül, ugyanis a fő cselekményszálat egy szerelmi dráma adja – míg az ilyen filmek műfaja általában science fiction vagy thriller szokott lenni. Ennek ellenére ki-emelkedően részletes információkat kapunk a filmben megjelenített eljárás mű-ködéséről. Az eljárás vezetője, Dr. Howard (Tom Wilkinson) elmondja az emléktörlést igénylő főszereplőnek, Joelnek (Jim Carrey), hogy az emlékeknek érzelmi gyö-kerük van, amelyet ha kitépünk, megkezdődik a leépülési folyamat. A törléshez szükség van a tárgyi emlékek – a képektől kezdve az ajándéktárgyakon át a nap-lóbejegyzésekig minden kézzel fogható emlék – összegyűjtésére, amelyek alap-ján megalkothatják az alany agyának térképét. Ezt egy műszer segítségével vég-zik el, amely a megrendelő agyi folyamatait figyeli, miközben egyesével előhívja a tárgyakhoz kötődő emlékeket. A film készítői még arra is gondoltak, hogy a kitalált technológiák iránt szkeptikus nézőkben valószínűleg felmerülő kérdésre is választ adjanak: Joel megkérdezi, hogy a művelet nem okoz-e agykárosodást, Dr. Howard pedig bevallja, hogy az egész gyakorlatilag az agy károsításán alapul, de nem okoz nagyobb bajt, mint egy átmulatott éjszakán elfogyasztott alkohol-mennyiség. A beavatkozás megkezdése előtt Joelnek fel kell mondania egy mag-

145


nószalagra, hogy mit szeretne kitöröltetni, s részletesen el kell mondania, miért. Az utolsó lépés maga a törlés, amit a technikusok mindig a megrendelő házában végeznek el, hogy az illető reggel a saját ágyában ébredjen, és úgy folytathassa az életét, mintha a kitöröltetett tényező sosem lett volna jelen az életében, és maga a törlés sosem történt volna meg. Mivel nem magyarázat nélkül kell elfogadnunk az eljárás létezését, sokkal köny-nyebb elképzelni, hogy hasonló eljárás létrehozása valóban lehetséges, mint a tudományos-fantasztikus filmek esetében, ahol a fiktív világra való tekintettel a néző gyakran belenyugszik, hogy nem érti a technológia működését. Az ideoló-giai háttérről, mint korábban említettem, a film során nem tudunk meg sokat, valószínűsíthető, hogy az eljárást abból a nagyon egyszerű okból fejlesztették ki, hogy az emberek megszabadulhassanak a kellemetlen emlékeiktől, s ezáltal kényelmesebben, gondtalanabbul élhessenek.

3. A rendszerben fellépő meghibásodásAz általam ismert emlékezetmódosítással foglalkozó filmekről általában el-mondható, hogy a technológiák sosem működnek hiba nélkül, a történetek arra épülnek, hogy a kifejlesztett rendszer valami miatt módosul, s nem rendelteté-sének megfelelően működik tovább. Az azonban eltérő az egyes alkotásokban, hogy a megjelenített hiba milyen természetű: míg a részletes elemzésre alkal-matlannak bizonyult filmekben a rendszerben gyakorlatilag magától lép fel hiba, így részletes magyarázat híján ezt is alapvető tényként kell elfogadnunk, és az emlékmódosító technológia természetéből adódó hibaként felfognunk, a Vágott verzió és az Egy makulátlan elme örök ragyogása esetében a hiba okát is pontosan megtudjuk. A hibát előidéző tényező a két vizsgált alkotásban is eltérő, a Vágott verzióban ugyanis egy szabály véletlen megszegéséről, emberi mulasztásról, míg az Egy makulátlan elme örök ragyogásában a rendszer tudatos kijátszásáról van szó, abban azonban hasonlítanak, hogy a hiba mindkét esetben emberi döntések eredménye, s nem a rendszer tökéletlenségén múlik.Az Egy makulátlan elme örök ragyogása főhőse szinte azonnal elbizonytalanodik döntésében, miután a hosszas előkészületek után a technikusok megkezdik volt barátnőjével, Clementine-nal (Kate Winslet) kapcsolatos emlékeinek törlését. A felidézett emlékek fordított sorrendben törlődnek, így először a klinikán töltött pillanatok peregnek le az alvó Joel szemei előtt, de mivel nem a Vágott verzióhoz hasonló eljárással készült felvételt néz, az emlékek nem teljesen ugyanolyanok, mint amilyenek az események a valóságban voltak. Joel agya képes változásokat létrehozni bennük; rögtön az első – tehát a valóságban utoljára megtörtént – emlék felidézésekor megszólal az ágyát figyelő műszer alatt ülve, hogy mégsem biztos abban, hogy akarja – pedig ilyet a valóságban nem tett. Természetesen bi-zonytalan gondolatai nem tudják leállítani a már elindított eljárást, így az emlék-

146


törlés folytatódik – sorra megjelennek az emlékképek, amelyekbe belekeveri ak-tuális helyzetét és lelkiállapotát is: veszekedéseik alkalmával például Clementine szemére veti, hogy miatta jutott odáig, hogy elvégezteti a memóriatörlést. A fejé-ben az őt körülvevő valóság is összekeveredik az emlékképekkel, Clementine-nal közös emlékeik közben ugyanis hallja, hogy a technikusok róla – és a technikus fiú Clementine-nal való, kialakulóban lévő kapcsolatáról – beszélgetnek az ágya mellett, miközben a törlést végzik.Ahogy egyre több kellemes emlékkép is felrémlik Joel előtt, egyre biztosabbá vá-lik abban, hogy nem akarja elfelejteni a kapcsolatát Clementine-nal, ezért meg-próbálja leállítani a törlés folyamatát. Mivel – gyakorlatilag csak a saját fejében – hiába kiabál Dr. Howardnak, az emlékeiben szereplő Clementine-nal együtt igyekeznek találni egy kiskaput, hogy Joel mégse felejtse el a lányt. Megpróbálják kijátszani a rendszert, s „elrejteni” Clementine-t Joel fejében: olyan emlékekbe keverik bele őt, ahol valójában nem volt ott, például gyerekkori élményekhez, sőt egy már kitörölt emlékhez is sikerül visszamenniük, amelyet ötletesen Dr. Howard arctalanságával érzékeltetnek a film készítői. Joelnek egyszer még fel-ébrednie is sikerül, de néhány másodperc után visszakerül az emlékeibe. Ekkor tehát kiderül, hogy a rendszer ugyan bizonyos pontig kijátszható, azonban nem-hogy nem hibásodik meg magától, mint más filmek emlékmódosító rendszerei, de a szándékos eltérítés után magától helyreáll, s tökéletesen működik tovább. A törlési folyamatot teljesen leállítani csak akkor sikerül, amikor Joel „lemegy a térképről”, tehát olyan emlékekbe helyezi bele Clementine-t, amelyekben ere-detileg nem volt benne. A technológia azonban még ezután sem vall kudarcot; ugyan Dr. Howard beavatkozására van szükség, de a műveletet sikerül újraindí-tani és sikeresen kitörölni az összes, Clementine-ra vonatkozó emléket. Az emlékezetmódosítással foglalkozó filmek végén általában kiderül, hogy az ember saját, valós emlékei sokkal erősebbek, mint bármilyen művi beavatko-zás, és végül mindig az agy természetes működése győzedelmeskedik, az általam vizsgált alkotások esetében azonban nem ez az eset áll fenn. A többi filmtől elté-rően ezekben a történetekben a kifejlesztett technológia valóban hibátlanul mű-ködik, s – szándékos vagy véletlen – emberi beavatkozás nélkül minden esetben sikeresen elvégezné az memóriatörlést, illetve emlékmegőrzést.Az Egy makulátlan elme örök ragyogásával szemben a Vágott verzióban nem tu-datos ellenszegülésről van szó, s valójában nem is a rendszer, hanem a rendszert használó emberek hibája, hogy a főszereplő, Alan Hackman (Robin Williams) Zoe-filmjén rengeteg más ember emlékei is rögzítésre kerülnek – Hackman ugyanis nem tud róla, hogy az ő agyába is beültették a Zoe implantátumot. Mi-vel szülei meghaltak, mielőtt elmondhatták volna neki, így abban a tudatban választotta a vágói pályát, hogy nem szegi meg a szabályt, amely szerint a vá-góknak tilos csippel rendelkezniük. Így azonban Hackman implantátuma tudtán

147


kívül rögzíti az összes filmet, amelyet valaha megnézett, ami a film cselekménye szempontjából kiemelkedő fontossággal bír. Az eljárást ellenző mozgalom veze-tői ugyanis így, Hackman csipjén keresztül tudják megszerezni az Eye Tech cég egyik, nemrég elhunyt vezetőjének Zoe-filmjét, amelynek az eredetije használ-hatatlanná roncsolódott, és fontos bizonyítékokat tartalmazott a férfira nézve. Így ha tervük sikerrel jár – amit már nem láthatunk a filmben –, akár az egész vállalatot, sőt az eljárást magát is eltörölhetik.Mint minden technikai rendszer – úgy tűnik, az Egy makulátlan elme örök ra-gyogása emléktörlő műveletét kivéve –, a Vágott verzió emlékrögzítő eljárása is meghibásodhat, anélkül, hogy emberi mulasztás történne. A filmben ezek a hi-bák is megjelennek, láthatjuk, hogy előfordulhat: a csip összekeveri az álmokat a valósággal, s a filmen végül szürreális jelenetek kerülnek rögzítésre, amelyeket megtekintve nem lehet eldönteni, hogy álmokról, képzelgésekről vagy egysze-rűen a látvány és a fantázia összekeveredéséről van szó. Ez a hiba azonban nem eredményez komoly problémákat, legfeljebb a vágónak okozhat bosszúságot – vagy éppen szórakoztató perceket. A Vágott verzió technikai rendszere tehát nem működik hibátlanul, a hibák azonban nem okoznak különösebb gondot – a folyamat a hibát követően ebben a filmben is magától helyreáll, s helyesen mű-ködik tovább.

4. EllenállásA filmekben bemutatott technológiák a mi világunkhoz nagyon hasonló valósá-gokban, s a mi társadalmunkkal valószínűleg teljesen megegyező társadalmak-ban működnek. Az emlékezet módosítása olyan téma, amely morális határokat feszeget, s ezt különböző emberek különbözőképpen élhetik meg. A filmek mo-rális kérdésekre adott válaszaira az utolsó fejezetben térek ki, azonban fontos szempont a filmekben ábrázolt társadalom reakciója és a felmerülő kérdésekről való gondolkodása is. Mindkét vizsgált alkotásban megjelenik bizonyos mér-tékű ellenállás: a Vágott verzióban az emberek szervezetten lépnek fel az emlékek megőrzése ellen, míg az Egy makulátlan elme örök ragyogásában végül egyéni döntés vezet ahhoz, hogy a memóriatörlésben részesülők utólag mégis tudomást szereznek a beavatkozásról. A Vágott verzióban az alkalmazott módszer nyílt bírálata és az ezáltal felvetett etikai kérdések közvetlenül jelennek meg, ezek pedig fontos szerepet játszanak a cselekményben. Az alternatív valóságban élő polgárok szervezetten fellépnek az alkalmazott technológia működése ellen, sorozatos demonstrációk keretében követelik annak megszüntetését.Mivel az implantátum beültetéséről senki nem saját maga döntött, sokan tragé-diaként élik meg, amikor rájönnek, hogy – legalább – egy idegen végig fogja néz-

148


ni az összes személyes pillanatukat, beleértve az olyan emlékeiket is, amelyekről azt remélték, örökre titokban maradhatnak. Előfordul, hogy amikor egy személy megtudja, hogy Zoe implantátuma van, teljesen megváltozik a viselkedése, mert nem akar rossz benyomást tenni arra, aki az olyan tetteit is látja majd, amelye-ket teljesen egyedül, szemtanúk nélkül hajtott végre. Mások elektroszintetikus tetoválásokat varratnak a testük különböző pontjaira, hogy megzavarják a csip video-, és audiorögzítését, ezzel lehetetlenné téve az emlékek utólagos megtekin-tését; a csip eltávolítására ugyanis nincs mód. A film elején említenek egy szél-sőséges esetet is, amikor egy lány saját életének is véget vetett annak érdekében, hogy megakadályozza emlékeinek megtekintését: levetette magát a ház tetejéről, a csip pedig használhatatlanná roncsolódott. Mivel sokan nem helyeslik ezt az eljárást, a halottak Zoe-filmjeiből összevágott néhány perces filmek úgynevezett emlékvetítésein általában feltűnnek az egész rendszer leállítását követelő tüntetők is. Szerintük mindenkinek joga van ahhoz, hogy arra emlékezzen, amire magától emlékezni képes, és ne egy idegen által összeállított videó maradjon meg nekik. A módszer egyes ellenzői egyenesen istenkáromlásnak kiáltják ki az emlékek rögzítését, a Jim Caviezel által alakított Fletcher – aki korábban maga is vágó volt, s csak utána lett az ellenállás egyik főszervezője – pedig kijelenti: „mások szemén áttekinteni nem a mi tisztünk, hanem Istené.”Az ő karaktere teszi hangsúlyossá azt a tényt is, hogy az implan-tátumok megjelenése teljes egészében megváltoztatta az emberek viselkedését és egymáshoz való viszonyát. Mivel a csippel rendelkezők agya azt is rögzíti, ha tanúi lesznek mások cselekedeteinek, soha senki nem tudhatja, hogy az adott pillanatban éppen rögzítésre kerülnek-e a kimondott szavai vagy végrehajtott cselekedetei. Fletcher szerint az emlékek összevágása és az egész élet egy – vala-milyen szempontok alapján kiválasztott – töredékének levetítése egyenesen „el-törli a személyes történelmet, így a történelmet magát”. Az ellenállók meglátása szerint tehát az emlékrögzítésnek nagyon erős, kifejezetten káros hatásai vannak a társadalomra, s mind az egyéni, mind a kollektív viselkedést megváltoztatja, s ellehetetleníti, hogy az emberek úgy éljenek, ahogy természetes, csip nélküli aggyal tették. Haszna ezzel szemben, ahogy azt az előző fejezetben említettem, a filmben bemutatott társadalmon belül gyakorlatilag nincs.Az Egy makulátlan elme örök ragyogásában nincs ugyan szervezett ellenállás, mindenki szabadon eldönti, hogy él-e a technológia által nyújtott lehetőségek-kel, s az esetleges fenntartásainak senki nem ad hangot, mégis említésre mél-tónak tartom, hogy a film végén az eljárást végző doktor asszisztense egymaga fellép az emléktörlés ellen. Mivel kiderül, hogy ő maga is kitöröltette a doktorral folytatott viszonyát, ám ezt követően az érzelmek mégis újra fellángoltak köztük, Mary (Kirsten Dunst) úgy dönt: mindenkinek szembesülnie kell azzal, hogy em-léktörlő eljárást végeztek rajta. Saját elhatározásából, senkivel nem egyeztetve,

149


szervezett ellenállás nélkül igyekszik legalább tájékoztatni a szolgáltatást igénybe vevő embereket arról, hogy emléktörlésen estek át: minden páciensüknek elküldi a saját kazettáját, amelyre felmondta, mit töröltetett ki. Mary ezzel gyakorlatilag egymaga tönkreteszi az egyébként minden esetben sikeres eljárás eredményeit, hiszen a kitörölt memória ellenére a páciensek pontosan tudni fogják, mi az, amire nem kellene emlékezniük. Ez esetben természetesen nem ugyanolyan végleges az eredmény, mintha a Vá-gott verzió lázadói sikerrel járnak, hiszen Mary nem is próbálta elérni, hogy az egész rendszert leállítsák, csupán azoknak az embereknek adott ki – saját akara-tuk és a szabályok ellenére – információkat a kitörölt emlékeikről, akik memó-riatörlésében ő is közreműködött. A Vágott verzió végén tehát, ha a lázadók való-ban sikeresen megbuktatják az eljárás vezetőjét, valószínűleg az egész módszert eltörlik és nem alkalmazzák többé, míg az Egy makulátlan elme örök ragyogása alternatív valóságában az emléktörlések valószínűleg tovább fognak folytatódni, annak ellenére, hogy több érintett szereplő úgy dönt a film végén, hogy a rossz emlékekkel együtt is ragaszkodnia kell a múltjához.

5. Morális állásfoglalásA témából adódik, hogy szinte magától értetődően felmerül annak kérdése: lehetséges-e a természetes emlékeket mesterségesen kifejlesztett technológiai módszerekkel tartósan és sikeresen módosítani, illetve van-e az embernek joga „Istent játszani” és módosítani az emlékezetet. Az általam ismert emlékezetmó-dosítással kapcsolatos filmek általában tartalmaznak valamilyen véleményt ezzel kapcsolatban, ez alól az egyetlen kivétel a Vágott verzió, amely ugyan nem foglal egyértelműen állást, még többet foglalkozik a kérdéssel a film cselekménye so-rán, mint a legtöbb olyan alkotás, amely végén a főhősök rájönnek, hogy hiba volt a természet rendjét felborítani.Míg a Vágott verzióban részletes érvek és ellenérvek hangzanak el, a konklúzió meghozatala azonban a néző feladata, az Egy makulátlan elme örök ragyogása a többi filmhez hasonlóan egyértelműen amellett foglal állást, hogy a valóság és a természetes emlékek mindennél fontosabbak. Olyan azonban egy sincs az álta-lam ismert filmek között, amely azt sugallná, hogy valóban megéri, és semmi-lyen szempontból nem helytelen ilyen módszereket kifejleszteni és alkalmazni.Az Egy makulátlan elme örök ragyogása végén a főhősök úgy érzik, hogy a valódi érzelmek erősebbek és fontosabbak, mint akármilyen memóriatörlő technika. Az üzenet azonban ebben a filmben egészen másképpen jelenik meg, mint az olyan alkotásokban, amelyekben a természetes emlékezet felülírja a memóriamódosí-tó eljárást: itt nem a valósághoz való visszatérésre – hiszen Joelen, és korábban Clementine-on is sikeresen hajtották végre a memóriatörlést, így a két főszereplő

150


végül tényleg nem emlékezik egymásra –, hanem a valóság újra felépítésére s akár ugyanazon negatív események ismételt megélésére fekteti a hangsúlyt. A memóriatörlő eljárás az emlékképeket képes ugyan eltávolítani, de az érzelme-ket, a vonzódást nem képes megszüntetni, ezt mutatja Mary érzelmeinek újbóli fellángolása, illetve a már egymásra vonatkozó emlékek nélkül újból megismer-kedő Clementine és Joel azonnali vonzódása és közvetlen beszélgetése is. A főszereplők végső a döntésükkel a valóság mellett teszik le a voksukat; ugyan szembesülnek azzal, hogy kapcsolatuk már egyszer kudarcba fulladt, s olyan tu-lajdonságokkal rendelkeznek, amelyeket a másik majd megutál bennük, mégis úgy döntenek, hogy megpróbálják együtt, vállalva ezzel a jó és rossz élményeket is. Amikor Clementine azt mondja, hogy úgyis lesznek dolgok, amiket Joel meg-utál majd benne, annak ellenére, hogy most – megint – mennyire vonzódnak egymáshoz, Joel annyit mond: „nem baj”. Ez a kijelentés magában foglalja, hogy a főszereplők inkább vállalják a kapcsolatot az összes fájdalommal és szenvedés-sel együtt, mint hogy egyáltalán meg se éljék.A Vágott verzió ezzel szemben, mint említettem, nem foglal egyértelműen állást a filmben felvetett morális kérdéseket illetően. Ehelyett két, egymással szemben álló értékrendet és nézőpontot mutat be, sokkal részletesebben, mint azt bár-melyik másik általam ismert, az emlékezetmódosítás témájával foglalkozó film teszi, s a nézőre bízza a döntést, hogy a rendszer ellenzőivel vagy a technológia kifejlesztőivel és használóival ért egyet.Az emlékvetítések megrendelői, az elhunytak hozzátartozói természetesen olyan emlékfilmeket szeretnének látni, amelyek az elhunyt előnyös tulajdonságait emelik ki, s azt a látszatot keltik, hogy az illető a valaha élt legjobb ember volt, függetlenül attól, hogy ez mennyire tükrözi a valóságot. Hackman emiatt úgy látja saját magát, mint egy úgynevezett „bűnevőt”, aki ősi kultúrákban megette a halott testére helyezett kenyeret és sót, átvéve ezzel annak bűneit, hogy az el-hunyt lelke tovább mehessen a túlvilágra. Az ő szemében az emlékek torzítása nem etikátlan, csupán arra emlékezteti az elhunyt szeretteit, „amire emlékezni akarnak”.Barátnője, Delila (Mira Sorvino) másképp látja a vágók tevékenységét: szerinte papokhoz hasonlítanak, hiszen az emberek teljesen őszinték velük – igaz, nem a haláluk előtt, hanem már utána, és nem is szabad akaratukból. Úgy érzi, a férfi munkája a kapcsolatukat is akadályozza, mert annak ellenére, hogy rengeteg éle-tet látott, a sajátjából pont a lényeg marad ki, s nemhogy egy kapcsolat, de saját maga sem fér bele a mindennapjaiba, hiszen az élete gyakorlatilag mások életé-nek tanulmányozásával telik. Delila egyébként az egész eljáráshoz kritikusan áll, volt barátja emlékvetítését sem tudta végig nézni, mert a saját emlékei alapján akart emlékezni a fiúra, az idegen által összevágott film pedig szerinte egysze-

151


rűen „nem ő volt”. Mikor rájön, hogy Hackman látta a volt barátja emlékeit, teljesen összeomlik, és sírva a férfi fejéhez vágja, hogy azok az emlékek – a jók és a rosszak is – csak kettejük emlékei, senki másnak nincs hozzájuk joga. Felmerül benne az a – valójában teljesen jogos – kérdés is, hogy Hackman azért kezdett-e érdeklődni iránta, mert látta, hogyan viselkedett mással egy kapcsolatban, s an-nak alapján hozta meg a döntését.Fletcher még radikálisabban ítéli meg Hackman tevékenységét: szerinte a férfi hazugságokat farag mások életéből, mert olyan emberek emlékfilmjeinek meg-vágását is elvállalja, s azokat is a lehető legjobb fényben tünteti fel, akik távolról sem voltak makulátlannak nevezhetők.A film végén Fletcher társának sikerül megölnie Hackmant, és megszereznie a Zoe-filmjét. Azt már nem láthatjuk, hogy végül sikerrel járnak-e, és eltörlik-e az emlékrögzítő rendszert, de a történet az ellenállók győzelmével és a módszer megszüntetésének esélyével végződik. Ennek ellenére a film nem teszi egyértel-művé, hogy ez-e a helyes út, az emlékek rögzítése valóban etikátlan, és a termé-szet, sőt Isten kísértéseként értelmezhető-e. A film során két értékrend ütközik, amelyek közül az egyiket Fletcher, a másikat Hackman képviseli, s a többi hason-ló témával foglalkozó filmhez képest sokkal nagyobb mértékben a nézőtől függ, hogy melyik nézőponttal azonosul, s pozitív vagy negatív eseményként fogja-e fel Hackman halálát és az ellenállók esetleges sikerét. Ám mivel a technológia támogatóinak oldaláról nincs erős érvekkel megtámasztva az eljárás fontossága és esetleges haszna, a film által közvetített információk alapján a néző kis gon-dolkodás után, akármennyire kedves, békés, szimpatikus karakter is a főszereplő, valószínűleg az ellenállókkal ért majd egyet.

6. ÖsszefoglalásHabár az emléktörlés és az emlékrögzítés majdnem ellentétei egymásnak, a Vá-gott verzió és az Egy makulátlan elme örök ragyogása egyaránt olyan elképzelt világot (jövőt?) mutat be, amelyben hiba nélkül működik egy olyan technológia, amely hatással van az emberi emlékezet működésére. Komoly érv azonban egyik esetben sincs a technológia létjogosultságára, létezésük a legjobb esetben is az ember kényelmét szolgálja, hogy megválaszthassa, mire akar emlékezni és mire nem – sőt a Vágott verzió emlékrögzítése még ennyit sem biztosít. A két film abban is hasonlít egymásra, hogy az eljárás komoly változásokat okoz, az Egy makulátlan elme örök ragyogásában csak az egyén, míg a Vágott verzióban az egyén és a társadalom szintjén is. Míg az Egy makulátlan elme örök ragyogása főhősei egyértelműen úgy döntenek, hogy ezek a változások károsak, s mégsem kellett volna alávetniük magukat a műveletnek, a Vágott verzió ugyan nem fog-lal egyértelműen állást, az eljárás mellett azonban semmilyen valódi érvet nem

152


hoz fel. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása tehát a filmekben megszokott módon, a főszereplők véleményén keresztül ábrázolja, hogy az emlékeket nem érdemes megváltoztatni, míg a Vágott verzió főszereplője éppen a természetelle-nes eljárás szolgálatában áll, a film mégsem negatív félként jeleníti meg a végül a férfi életére törő ellenállókat.Bár mindkét film sok szempontból jóval kidolgozottabban, részletesebben ábrá-zolja a technológia működésének és társadalmi hatásainak egyes elemeit, mint más, hasonló témával foglalkozó alkotások, az emlékezetmódosító eljárások mellett mégsem tudnak érvelni – és valószínűleg nem is akarnak, mert még ha a hátrányoknál jóval kevesebb előnyt lehetne is ábrázolni, a nullánál minden-képpen többet –, az eljárás mindkét alternatív valóságban több kárt okoz, mint hasznot. Az eljárások természetéből adódó különbség, hogy a Vágott verzióban egy ember döntése kevés lenne ahhoz, hogy olyan mértékben változtasson a rendszeren, hogy az másokat is érintsen – hacsak nem csippel rendelkezők tömeges megy-gyilkolásáról van szó –, így a szervezett ellenállás szükséges az eljárás megállítá-sához, az Egy makulátlan elme örök ragyogása esetében azonban elég az asszisz-tens egyéni tájékoztatása ahhoz, hogy a páciensek tudomást szerezzenek saját emléktörlésükről. Annak ellenére tehát, hogy a Vágott verzióban az ellenállók sikerével valószínűleg megszüntetik az egész emlékrögzítő eljárást, az Egy ma-kulátlan elme örök ragyogásában pedig csak korábban elvégzett emléktörlések eredményét sikerül legalább részben visszafordítani egyetlen ember tette követ-kezményeképpen, a végeredmény mindkét esetben a technológia alkalmazásá-nak valamilyen mértékű meghiúsítása.

A DIGITÁLIS NEMZEDÉK

Jamriskó Tamás - Valóban „vészesen” változó az ifjúság?

154

Jamriskó Tamás

Valóban „vészesen” változó az ifjúság?A Magyar Ifjúság 2012 összehasonlító bemutatása és értelmezése korábbi kutatások eredményeivel

1. BevezetésIfjúság szavunk valószínűleg sokaknak erős hangulati tartalommal bír. Bizonyára az olvasó is hallott már ismeretségi körében a „züllő ifjúságról”, s látott életképeket, melyek gondolkodóba ejtették az útkereső, elveszés határán ténfergő fiatalokról, az önképzavaros lányokról és fiúkról. Viszont tapasztalhatóak sikerek, hatékony és építő kezdeményezések, s találkozhatunk értékes gondolatokkal és ötletekkel is.A helyzetet alátámasztani látszik, hogy gyakran találkozhatunk látszólag aggasz-tó felmérésekkel médiumokban, és sok, hivatalos szervek által közzétett adat tendenciája is egyértelműnek tűnő problémákat sejtet.Mivel hiba volna elsétálni a borús benyomásokkal alapvetően ellentétes sikerek, hatékony és építő kezdeményezések és értékes ötletek mellett, írásomban ezt a többnyire egysíkúan ábrázolt helyzetet szeretném tisztázni.Többedmagammal részt veszek ifjúsági kezdeményezésekben itthon és külföl-dön. A fiatalok megítélése sosem lehet egységes, ezt nem is kívánhatjuk, viszont utánanézhetünk mindannak, amit a tudományosan és kevésbé tudományosan megalapozott eredmények, vélemények, jóslatok állítanak. Mindezt a tisztábban látás, a helyes helyzetfelismerés és jövőbeli effektív munka és haladás érdekében.Ezért választottam az ifjúságkutatásban jelenleg legfrissebbnek minősülő gyor-sjelentést összehasonlító elemzésre más munkákkal. A tanulmányban a Magyar Ifjúság 2012. Gyorsjelentés két fontos fejezetét hasonlítom össze a terület nyomta-tásban megjelent, előző évekből származó munkáival, előrejelzéseivel és jóslata-ival. A terjedelmi korlátokat és tájékozottságomat figyelembe véve munkámban nem törekszem a témában született tetemes szakirodalom átfogására, ezért az alábbiakat gondolat- és vitaindítónak, esetleg a tárgyba bekapcsolódó hasonló kutatásokat ösztönző írásnak szánom csupán.Célom bemutatni egy generációról való kutatás eredményeit, premisszáit és jós-latait. Emellett háttér-információkat is adok, valamint megpróbálkozom a helyes értékítélettel. Célom továbbá alátámasztani vagy megingatni azt az elképzelést, hogy a jelenlegi ifjúság „vészesen” változó ifjúság, amiért például nem házasodik, így nem alapít családot, nehezen szakad el a szüleitől, az interneten él, bizony-


155

talan a munkaerőpiacon és ott késleltetetten is jelenik meg, tehát nem hasonlít-ható az elődeihez, ezért kiszámíthatatlan, ami veszélyt rejt magában. Ha nem is veszélyt, de új helyzetet, környezetet és társadalmi bázist teremt, amivel érdemes foglalkozni, és amit érdemes vizsgálni.

2. A tudományterület fontosságáról Az ifjúságkutatás a rendszerváltás után fokozatosan kapott egyre több és na-gyobb figyelmet, s ezért (is) vált fontossá. Az ifjúságkutatás esetében nemcsak egy viszonylag friss és gyorsan bontakozó kutatási-tudományos területről van szó, hanem jó pár jelentős fajsúlyú szektor változójáról. Elég csak a demográfi-ára vagy a gazdaságra gondolnunk. Maga a kutatási-elemzési tudományterület sem új, viszont egyre nyitottabb és vonzóbb. Egyrészt a vele foglalkozók látják a frissességében és aktualitásában rejlő lehetőségeket, másrészt vannak, akik atti-tűdjében erősebb a területtel divatból való foglalkozási vágy, mint más egyéb tö-rekvés. Utóbbiak egyre gyakrabban jelennek meg online felületeken, ahol több-ségében a mérsékelt pánikkeltés, a sztereotípiákat erősítés és a művi szakértés dominál, míg a valós eredmények kevésbé prezentáltak. Előbbiek gyarapítása és utóbbiak megcáfolása is célom.

3. Kontextusba illesztésA ma ismert civilizált világ többségben lévő gazdasági berendezkedése az újkapitalizmus, amelynek hazai és kelet-európai majdhogynem akadálytalan ki-bontakozását az államszocializmus bukása előzte meg – és közvetve támogatta. Így alakulhatott az előző rendszer romjain az a sajátosan erre a térségre jellemző „világ”, amelyet ma ismerünk, amelyben élünk. A Szovjetunió felbomlása és a hidegháború végével járó felszabadultság jelentősen változtatta meg a szocialis-ta utódállamok társadalmát, gazdaságát és államberendezkedését. Az erősödő és mára teljessé vált globalizáció hatására a gazdasági tőke minden egyéb tőke fölé került, ami nagy befolyással bírt és bír ma is mindenre a környezetünkben. Ennek figyelembevételével indulnak a magántőkét bevonó beruházások. Hatás-sal van a városok, régiók, kistérségek, agglomerációk alakulására, az oktatásra, a kutatásra és a fejlesztésre – mindenre, amiben része lehet a profitorientált vállal-kozásoknak. Hazánk a rendszerváltáskor nem rendelkezett mérvadó demokrati-kus hagyományokkal, így azok alapjait a kilencvenes években kellett letennie és viselnie minden gyermekbetegségével.A generációk tekintetében is „különleges korszaknak” mondható a második világháború és a jelenkor közti időszak. Az államszocializmus nyitányaként államosított a hatalom, majd egyenlőtlen újraelosztásba kezdett, végül a bukása után, a privatizációban adta volna vissza az embereknek, amit elvett. Ám ez is egyenlőtlenül történt, és a kárpótlási jegyek sem voltak képesek a negyvenévnyi


156

torz termelési, ország- és vállalatvezetési és társadalomalakítási ideológia okozta károkat kellőképpen kompenzálni – ez persze különös paradoxon, mert mind-ezek ellenére az ország nem ment csődbe, sőt épült is, és nem haltak meg tíz-ezrek éhezésben, mint Romániában; továbbá nem alakult ki megingathatatlan diktatúra, mint Észak-Koreában. A rendszerváltás után elmaradt a nyugati jólét, többekben újraértékelődött az előző rendszer, s az átalakulások után a társadalom még jobban atomizálódott, és képtelen lett a megdőlt viszonyítási pontok he-lyett újakat, tartósakat felállítani. Ezekről az emberi sorsokról Losonczi Ágnes Sorsba fordult történelem című könyvében találhatóak a kort hitelesen bemutató történetek (Losonczi 2005). Narratívám persze vitatható, jelenlegi helyzetem-ből azonban ekképpen látom és értékelem a folyamatokat.Valószínűleg a kilencvenes évekbeli változások okozták a legnagyobb törést a társadalmi berendezkedésben és az értékrendekben. Minden, ami addig meg-szokott volt, semmivé lett, a mindennapi élet új platformokra került, és ez új élet-vezetési, túlélési stratégiákat kívánt. Feltételezhetően itt a legnagyobb a szakadék két fontos generáció között. Az egyik tagjai a szocializmusban szocializálódtak, abban mozogtak többé-kevésbé otthonosan, annak szabályai szerint éltek, cse-lekedtek s talán gondolkodtak is. Ők az X-ek, akik 1965–1980 között születtek, és az 1946–1964 közöttieket követték a generációs sorban. A komplex átlátás érdekében érdemes némi háttér-információt adnom mindkét nemzedékről. Az 1946 és 1964 közti időszakot Baby Boomnak nevezik, nálunk egy része belecsú-szott a Ratkó-korszakba is. A Baby Boom természetes és logikus folyamat volt a háború sújtotta és férfihiányos Európában, Ratkó Anna abortusztilalma nem, legalábbis ebből a távlatból tekintve. Lehetséges, hogy akkoriban jó ötletnek tűnt a „népek harcának” termelési versenyében minél több leendő dolgozót erősza-kosan „gyártatni”, de ez egy gépesítésre és növekvő termelésre alapulni akaró berendezkedésben némileg kétséges. Ennek a korszaknak a gyermekei pár éven belül fognak nagyobb költségvetési problémát okozni, hiszen nyugdíjasok lesz-nek. Az alábbi korfa (1-es korfa) szépen mutatja a kiugró „népességtöbbletet”. A jelenlegi népességi eloszlást (a 2014. évit) az üres oszlopok mutatják, amelyekkel összehasonlítható az 1960-as (teli oszlopok) állapot. A jól láthatóság kedvéért választottam ezt az évszámot, hiszen itt már egyértelműen látszódik a kiugrás és annak nagysága a Baby Boom viszonyai közt. Tehát ez a durván 1,3 milliónyi gyermek mára egymilliót tesz ki a teljes lakosságból (alsó és felső adattábla az 1-es korfán). Jelöltem azokat a sávokat, ahol az 1950–1956 közöttiek születtek, és ahová jutottak a korfán. A Baby Boom tagjai a jelenlegi népesség 25,2%-át teszik ki, és alig két és fél milliót foglalnak a korfán (2-es korfa).


157

1. korfa (https://www.ksh.hu/interaktiv/korfak/orszag.html)

2. korfa (https://www.ksh.hu/interaktiv/korfak/orszag.html)

Az X generáció részesedése 24,4%, ami 2,4 millió főt jelent. Ők gyakorlatilag az előző rendszerben mozogtak otthonosan, nem voltak problémáik a munkakere-séssel, ám később a tömeges leépítésekkel és a megváltozott munkapiaci körül-ményekkel kellett szembesülniük – s mindennel, amit a rendszerváltás hozott. Marc Prensky az X generációra a digitális bevándorló jelzős szerkezetet használja (Prensky 2001), utalva arra, hogy tagjai a jelenlegi digitális világba beletanultak, használják azt, de félig a múltban élnek.


158

Az X utáni generáció az Y, amelyet már a digitális bennszülöttek csoportjának is nevezhetünk. Születési intervallumukat 1980–1995 közé teszik, aminek velejáró-jaként a Baby Boom és az X tagjainak gyermekei. Az, amire az én értelmezésem szerint az igazi „generációs különbséget” mondhatjuk, az X és az Y generáció közti megannyi szempontból való eltérés. Az Y tagjai életének szerves része lett az a technika, amelybe beleszülettek, míg az elődeik abba csupán beletanulta. Így előbbiek jobban és gyakorlatiasabban használják ezeket az eszközöket. Fej-lődésüket nagyban segítette az, amibe beleszülettek. Az internet segítségével el-érhettek bármit, így a megszerzett ismeretanyagok mellett az annak megszerzé-sére való vágy és technikai tudás is fontos részükké lett. Mivel szabad világban élnek, bátran nyilvánítanak véleményt, és többségük az elődökhöz képest jóval önállóbb, önbizalmuk is magasabb. Ezek ellenére társadalmi beilleszkedésük szempontjából jó néhányuk Pán Péter szindrómában szenved1 (bár ez nekik nem feltétlenül jár szenvedéssel), ami a munkaerőpiacon való késleltetett megjelenést és a szülőktől való kései elszakadást jelenti. Ezek a „fiatalok” elhúzzák a tanulmá-nyaikat, tévesen értelmezik a lifelong learning2 ideáját, igénybe veszik a szülői ház komfortját, mint kamaszkorukban, ezért elmarad náluk az önállósodás – hisz-nek továbbá a problémák önmaguktól való eltűnésében. Ez pedig patologikus kötődést eredményez a szülőkhöz, ezért képtelenek hosszú távú párkapcsola-tokra, és érzelmi zavaraik is vannak. A szindrómához járhat még alkohol- vagy drogfüggőség is, ez az állapot átlagosan 25–30, olykor 40 éves koruk közt tart, valamint kirívó esetekben a szülők haláláig. A generáció egy részére jellemző az önbizalomhiány is.Ez a nemzedék látta, hogy a szüleik fáradságos és önfeláldozó munkával te-remtették meg jelenlegi életszínvonalukat, ezt a mintát azonban nem kívánják követni, nem akarnak kiszolgáltatottak lenni a munkaerőpiacon, így a lojalitás sem kifejezetten magas prioritású érték náluk. Életük során többször váltanak munkahelyet, rugalmasan kezelik a váltásokat, és képesek önmaguk átképzésé-re is. Egy olyan világ nyomása van rajtuk, főleg az információs társadalom mi-att, amelyben folyton teljesíteniük, sietniük, „önmegvalósítaniuk” kell, valamint mindig elérhetőnek kell lenniük. A két legnagyobb különbséget az X és az Y generáció között a technikai eszköz-használatban és a világban való működésben látom. Viszonyításképpen köztük még mindig nagyobb a különbség ugyan ezen szempontok miatt, mint a Baby Boom és az X generáció tagjai közt. Az Y generáció technikai hozzáállásával a vizsgált kötetek is foglalkoznak, erről bővebben az ehhez kapcsolódó részben írok.

1 Erre bővebben lásd: http://napidoktor.hu/blog/kivul-belul/lelekbuvar/a-pan-peter-szindroma/; http://hvg.hu/plazs/20090311_pan_peter_szindroma_harminceves_kamasz; http://hvg.hu/plazs/20110309_mi_lesz_harminca-sokkal (2014. 07. 27.)

2 Erre bővebben lásd: http://www.llcq.org.au/01_cms/details.asp?ID=12 (2014. 07. 27.)

http://hvg.hu/plazs/20090311_pan_peter_szindroma_harminceves_kamasz

http://hvg.hu/plazs/20090311_pan_peter_szindroma_harminceves_kamasz

http://hvg.hu/plazs/20110309_mi_lesz_harmincasokkal

http://hvg.hu/plazs/20110309_mi_lesz_harmincasokkal

http://www.llcq.org.au/01_cms/details.asp?ID=12


159

4. Az ifjúságkutatás relevanciájaA Magyar Ifjúság (korábban Ifjúság) elnevezésű kutatás hazai viszonylatban a legnagyobb rendszeresen elvégzett ifjúságkutatási munka, amely szigorúan tartja a reprezentatív jelleget, és a demográfiai adatoktól függetlenül mindig 8 000 főt kérdez meg. A 2000-es évek eleje óta jelennek meg négyévente a gyorsjelentések és a hozzájuk kapcsolódó tanulmányok, amelyek más tanulmányokat is indu-kálnak. Ezek alapján kapható hiteles kép az ifjúság jelenlegi helyzetéről, ebből táplálkozhatnak más kutatások, konstruálhatóak jóslatok, valamint a média is előszeretettel foglalkozik az eredményeivel.A negyedik nagymintás ifjúságkutatás a korábbi évekhez hasonlóan a 15–29 éve-sekre, reprezentatív mintán, 8 000 fő megkérdezésével zajlott (Székely 2013: 7). A gyorsjelentés az adatok feldolgozása után azok legfontosabb eredményeiből készült és vált elérhetővé még a tárgyévben, ezt követte a Magyar Ifjúság 2012. Tanulmánykötet 2013-ban, amelyben 12 elemzés kapott helyet. 2014 májusában elérhetővé vált a Magyar Ifjúság 2012. Másodkézből, amely szintén tanulmá-nyokat tartalmaz, Székely Levente szerkesztő szerint ezek „kutatói jutalomjáté-kok”, olyan elemzések, melyek gondolatkísérleteket járnak körül, hipotéziseket igazolnak vagy cáfolnak (Nagy–Székely 2014: 7). Az előző években készültek közül a 2004-es és a 2008-as gyorsjelentést haszná-lom összehasonlításra a 2012-essel. A munkával célom rámutatni az eredmé-nyek fontosságára, jelenkori relevanciájára és az ezek közt felismerhető, meg-jósolt folyamatokra, sajátosságokra és különlegességekre is. Az ehhez szükséges információkat a gyorsjelentésekből, másodsorban pedig egyéb ifjúságkutatáshoz köthető művekből merítem.Az Ifjúság 2004. Gyorsjelentést 2005-ben adta ki a Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda, Bauer Béla és Szabó Andrea szerkesztésében. A következő kutatási eredmények az előző munka szerkesztőinek gondozásában, Ifjúság 2008. Gyorsjelentés címmel jelent meg 2009-ben, a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet megrendelése alapján.A részletesebb vizsgálat előtt két fontos tényezőt emelnék még ki, amelyek nél-kül nem ajánlatos sem a fenti adatokat, sem az alábbi összehasonlítást nézni. Az egyik, hogy mindegyik munka a tárgyévében 15–29 év közöttieket kérdezi, tehát egy nagy korcsoport válaszait mutatja meg. Ezért, aki 2004-ben 25 éves volt, azt még kérdezhették 2008-ban, de 2012-ben már nem. A másik, hogy a korcsoport-nak a generációs besorolásban ugyan vannak kilengései, de ezek elhanyagolha-tóak. A legutóbbi kutatás társadalmi szegmense 1983 és 1997 között született, az összehasonlítás ennek alapján történik. A generációs besorolás szerint ez a csoport az Y-ba tartozik, és csak két évvel csúszik túl azon, mivel az 1995–2009 között születetteket már Z generációnak nevezzük. Ennek a későbbiekben nincs említeni érdemes hatása, illetve a generációs besorolások is – pontosan, évekre


160

meghatározott konszenzus híján – rugalmasak, ezért támogatnám a differen-ciától való nagyvonalú eltekintést. A besorolásokban azért is lehetünk néhány év erejéig rugalmasak, mert – ha csak Európát nézzük – a technikai fejlettség és más egyéb, generációkat befolyásoló-alakító hatás sávosan, részlegesen vagy késleltetve terjedt a kontinensünk nyugati részéről a keleti felé. 5. Az összehasonlítás3

Rátérnék arra a gyorsjelentések alapján kiválasztott két nagy pontra, amelyet az általam szubjektíven felállított fontossági rangsor alapján válogattam a tanul-mányba, illetve amelyekhez mindhárom jelentésben elegendő információt talál-tam az összehasonlításra.5.1. Házasságban vagy élettársi kapcsolatban lenni?Demográfiai adatok és változások nélkül igen lehetetlen bármit is vizsgálni, ezért kell minden kutatás és értékelés elejére kerülnie a legalapvetőbb népességi információknak. A 2012-es jelentés (ahogy az előző többi is) ezzel indul, úgy, hogy a 2000-ben készült kutatástól mutatja be a fiatalok családi állapotának változásait.

3 Minden diagram a Magyar Ifjúság 2012 Gyorsjelentéséből származik: http://kutatopont.hu/files/2012/02/magyar_ifju-sag_2012.pdf és http://kutatopont.hu/files/2013/09/Magyar_Ifjusag_2012_tanulmanykotet.pdf (2014. 07. 27.)


161

A fenti diagramból egyértelmű, hogy a házasok aránya 12 év alatt 12%-ot esett, stagnált az elváltak száma, viszont nőtt az élettársi kapcsolatban élőké. A há-zasságok csökkenése és az élettársi kapcsolatok növekedése együttesének folya-matáról már a 2004-es jelentésben írtak. Ekkor a 2000-es és a 2004-es eredmé-nyeket illesztették egymás mellé, ezek pedig a pártalanság stagnálását, a házas kapcsolatok 23%-ról 17%-ra való csökkenését és az élettársak 7%-ról 14%-ra való növekedését mutatták. A fenti diagram és az Ifjúság 2004 közölt adatai közt helyesen ismerheti fel az olvasó a helyenkénti 1%-os különbséget. Bizonyára ke-rekítés miatt történhetett, ami nyilvánvalóan a folyamatok megítélésére nincs hatással.A tendencia létét és erősödését az Y generációra (ifjúsági korosztálynak nevezik) jellemző, általam egyszerűen rugalmasságnak nevezett viselkedésnek tulajdonít-ják. Nem kívánnak a fiatalok bizonyos módon elköteleződni, ami a házasságok csökkenésével jár (ez utóbbit erősíthetik a házasulással járó terhek is), ellenben igénylik a tartós kapcsolatokat. Indokként hozzák erre fel a rájuk jellemző ta-nulási idő meghosszabbodását, aminek következtében később álnak munkába is. Tehát a házasodások visszaesése nem jelenti azt, hogy a minőségi és tartós párkapcsolatokat nem élnék és igényelnék.A 2008-as jelentésben is megerősítik azt, hogy már a 2000-es kutatásban fel-hívták a figyelmet a fenti kapcsolati átcsoportosulásra, amit Nyugat-Európában 1980 körül figyeltek meg (Szabó–Bauer szerk. 2009: 17). Bukodi Erzsébet is a házasságkötési arányszámok csökkenéséről és a lefelé tolódó házasságkötési életkorról ír a 2000-es kutatás alapján kiadott tanulmánykötetben (Bukodi 2002: 131). Ahogy a hetvenes években írja: a hajadonok 14-15%-a még 18 éves kora előtt kötött házasságot, 40%-uk pedig húsz éves korára már férjhez ment. A kilencvenes évek első felére a 18 év alattiak száma a harmadára esett visz-sza, és a fiatal nőknek csak 20%-a kötelezte el magát húsz éves koráig. Hangsú-lyozza, hogy a házasság nélküli együttélés deviáns viselkedésből elfogadott pár-kapcsolati formává vált (Bukodi 2002: 131), amit a legfrissebb jelentés abszolút igazol is. Ehhez elég csak a fenti diagramra nézni. Cseh-Szombathy László az 1970-es évek demográfiai változásairól és a korabeli családról írt összefoglalá-sában (Cseh-Szombathy 1978) még az áll, hogy Magyarországon a házasság a párkapcsolat általánosan elfogadott formája. Ennek ellenére úgy látja, a tár-sadalom elfogadóbb a házasság nélkül együtt élőkkel szemben, még a hajadon/nőtlen fiatalok esetében is, legfeljebb „pletyka” formájában marasztalja el őket a környezetük (Tóth 2007: 89).5.2. A kapcsolatok átalakulása milyen hatással lehet a családalapításra?Ezt a kérdést pontosan megválaszolni természetesen lehetetlen. Az ismert ada-tok alapján nem tartom valószínűnek a családalapítási törekvések gyökeres meg-változását. A lassan csökkenő népesség problémáját sem igazán lehet ráfogni, ez


162

Európában és a fejlett országokban már jelentős ideje jelenlévő folyamat. Nyu-gaton a népességcsökkenés ellensúlyozása miatt van szükség a bevándorlókra, több-kevesebb sikerrel. A legvalószínűbbnek a nukleáris család részleges felbom-lását és többmagvúvá alakulását látom. Nukleáris családnak nevezzük, amikor a szülők és a közvetlen leszármazottaik élnek együtt. Ezek a családok neolokálisan választanak új lakóhelyet, azaz a családfenntartók új lakóhelyre költöznek, pél-dául más városba vagy városrészbe, mint ahol az ő szüleik élnek. A válásokkal és az új pár megjelenésével, valamint az élettársi kapcsolatok kialakulásával és az ezekből származó gyerekekkel a szülők gyakorlatilag új családformát alkotnak, ami a nukleáris és a kiterjesztett családi háztartás (a családmag tagjain kívül más rokonok is együtt élnek) közt helyezkedik el. Ezt a szociológia még nem defini-álta, talán annak újszerűsége és tagjainak minősége, valamint a családban vál-tozó életvitelszerű tartózkodása miatt. Azt a változatát (legyen az házasság vagy együttélés), amelyben legalább az egyik felnőttnek van egy (vagy több) gyermeke egy korábbi párkapcsolatból, mozaikcsaládnak nevezik (Coleman 2004).A mozaikcsalád keretein kívüli változatot, ha például mindkét szülő előző kap-csolatából származó gyerekeivel él együtt, illetve van sajátjuk is, viszont az előző kapcsolatból származó gyermekek csak bizonyos időközönként vannak náluk (a volt házas- vagy élettárs is szeretné magához), korlátozottan cirkuláló nukleáris alapú mozaikcsaládnak nevezném, ami még jövőbeli pontosítást és kutatást kíván.A 2012-es jelentés szerint a fiatalok családalapítása átlagosan 22 éves korban tör-ténik, sőt a fiatalok házasságpártiak is, mivel a még nem házasok közel kéthar-mada (63%) kíván házasságban élni (Székely 2013: 7).Ha pedig az uniós átlagot nézzük, a 2006-os eredmények alapján (Jancsák 2011: 90) a tagállamok erősen különböző arányokat mutatnak. Például Közép-Eu-rópában többen házasodnak, mint Skandináviában, és a házas nők aránya is nagyobb a férfiakénál. Ez egyszerűen magyarázható, a nők fiatalabban kötelezik el magukat, férjük döntő többségben idősebb náluk. A 25–29 éves korosztály nőtagjainak házasodási gyakorisága Svédországban 20%, a férfiaké 11%. A má-sik oldalon, Romániában a nők 60%-a, a férfiak 40%-a házas.A gyermekvállalási kérdésre adott választ sem tartom aggodalomra való oknak, itt a válaszadók 15%-ának már van gyermeke, ez 2000-hez képest 8 százalékpon-tos csökkenés (Szabó–Bauer 2009: 20). Akiknek még nincs, átlagosan 29 éves korukra tervezik. Ez a teljes minta 52%-a. Az időzítés nagyban függ az anyagi hát-tértől, a lakáskörülményektől, valamint attól, mennyire érzik magukat érettnek rá. A karrierépítés csak 15%-ot kapott, ez a 2008-as jelentésben még a harmadik legfontosabb okként szerepelt (arányt nem közöltek). Végül pedig: csak 5% ha-tárolódik el az utódnemzéstől, főleg anyagi szempontból, esetleg partnerhiány, egészségi okok és karrier miatt. A jelentés szerint a gyermekvállalás növeli a bol-dogságérzetet és pozitívan hat a szexualitásra, a baráti kapcsolatokra és a szabadidő


163

eltöltésére is. Anyagi, munkahelyi és tanulási hatásainak megítélése megosztja a fiatalokat. A pozitív és negatív vélemények kiegyenlítik egymást, így mondható, a gyermekvállalás kérdésében semlegesek a megkérdezettek (Székely 2013: 8).Összességében a házasságok arányának csökkenése nem vonzza magával a családok arányának csökkenését. A kitolódott tanulás, a munkába állás és az élettársi kapcsolatok előnyben részesítése valóban elnyújthatja az egybekelés időpontját, de nem zárja ki azt, vagy ha nem kerül is sor a házasságra, akkor is családok jönnek létre. A törvényi kötöttség elmaradása az időszakos élettársi kapcsolatokba való gyakori ki- és belépést eredményezheti, de ez jótékonyan hat-hat a gyermekvállalásra is. Nem kompetenciám és tisztem vitatni a párválasztás intenzitását, sem annak erkölcsösségét, viszont úgy hiszem, mind a szülőknek/felnőtteknek, mind pedig a gyermekeknek jobb egy perspektívákban szegény helyzetből kilépni és a lehető legjobb és legteljesebb családra törekedni.

5.3. Információs társadalom – már több mint cirkuszMiután a mára már „kultsorozattá” vált teleregény, a Szomszédok kockáin Vá-gási Feri „beszállt az internetbe”, a sorozatnak – nagy jóindulattal – talán azon pillanatai voltak példaértékűek az emberek számára, amelyek arra hívták föl a figyelmet: ideje nekik is részesei lenniük a hazai információs társadalomnak. Persze a fogalom kialakulása nem ezekkel a kezdőakkordokkal indult, a mai ér-telmét 1960 környékén kapta (Z. Karvalics 2007: 29). A magyar népesség is az információs társadalomba lépett/fejlődött, de jelentős megosztottság alakult ki benne. 2004-ben még arról írtak, hogy ambivalens folyamat indult el Magyaror-szágon (Bauer–Szabó 2005: 49): míg az internethasználók számában csekély a növekedés (az idősebbek nem csatlakoznak be), addig a számítógépeket aktívan használók digitális kultúrája minőségileg mozdul el. Ugyanitt technológiaváltás-ról is írnak, mint a nagy sávszélességű kapcsolatok vagy online tranzakciós szol-gáltatások használata, ami a „digitális megosztottság” mélyülését eredményezi.A 2012-es jelentésben már külön rákérdeznek az okostelefonok birtoklására és használatára. Ezen eszközök térnyerését szintén nevezhetjük technológiaváltás-nak, a sokadiknak, feleslegesen. Inkább értem a technológiai fejlődést egész, li-neáris, de egyúttal hullámzó folyamatnak, amelyben olyan karakterű váltások, mint az első személyi számítógép vagy a mobiltelefon már nincsenek (amelyek a lineáris folyamatot ugrásszerűen megtörnék), de az eszközöknek a piac és a fogyasztói igények által kikényszerített fejlesztése és kombinálása folytonos.Annak ellenére, hogy Feri 1995-ben már vágyott csatlakozni a világhálóra, ez a vágy a társadalom egészében csak 2000 és 2004 közt kezdett kibontakozni, akkor 15%-ot emelkedett az internethasználók aránya, majd ez 46%-ot ugrott 2008-ra. Mára ez már csak néhány százalékot emelkedik. A legutóbbi gyorsjelentés már


164

nem említi a 2004-es előrejelzését, ezért feltételezem, a digitális megosztottság tovább csökkent. A számítógép-birtoklás és internethasználat penetrációját te-rületi jellemzőkkel és az anyagi háttérrel magyarázzák (Székely 2013: 23). Vi-déken és a kisebb regionális központokban a számítógép- és internetellátottság alacsonyabb az átlagnál, amit erősít az is, hogy itt a családok kevésbé engedhetik meg maguknak az ilyen eszközöket és szolgáltatásokat. Ami az okostelefon-használatot illeti – manapság sokat hallani arról, hogy a „tinik” ezekkel a „kütyükkel” szaladgálnak, amelyek némely rosszindulatú meg-jegyzések szerint még okosabbak is náluk –, az alábbi adatok alapján erős túlzás azt állítani, hogy a fiatalok körében jelentős mértékű lenne az ilyen eszközök használata. A vizsgált szegmens 88%-a használ mobiltelefont, és a 88% csak 31%-ának van okostelefonja. Ez már képes kiváltani a hordozható zenelejátszókat, a digitális fényképezőgépeket és más egyéb olyan eszközöket, amelyeket évekkel ezelőtt csak külön lehetett használni. Az okostelefonok elterjedésének hatására csökkent a játékkonzolok részaránya, és univerzális kommunikációs eszközként is erősödni kezdtek. Az interneten és a mobiltelefonon végzett tevékenységek súlypontjai áthelyeződtek 2008 és 2012 között (Kitta 2013: 279).Az azonnali üzenetküldő programok (SMS, e-mail stb.) jelentősége visszaeső-ben van. Az e-mail forgalom 74-ről 65%-ra esett, az SMS-t használóké pedig 59-ről 50%-ra. Ezt azzal magyarázza Kitta Gergely, hogy a mobilkommunikáci-óban már könnyebb és elérhetőbb ingyenes alkalmazásokon keresztül a kapcso-latot tartani, valamint a közösségi oldalaknak is van már saját levelezőrendszere, amely szintén el tudja szívni (és teszi is) a kommunikálni vágyó tömegeket. Úgy látom, ezek az oldalak és programok koncentrálják és összekapcsolják a felhasz-nálókat, ezzel új platformot teremtve és kiterjesztve az információátadást. Elég csak a régi e-mailes körlevelekre gondolni, és a jelenlegi üzenőfalas megoldások-ra. Kitta megmutatja még, hogy a „közösségi oldalakat a 15–29 évesek 69 szá-zaléka használja, ami 6 százalékos emelkedés 2008-hoz képest. A kapcsolatépítő portálok a legfiatalabbak számára a legvonzóbbak. A 15–19 évesek 75 százaléka, a 25–29 esztendősöknek már csak 61 százaléka vallotta magát valamilyen inter-netes közösség tagjának. A tömeges használat leginkább a Facebookot jellemzi. A közösségi portálokat látogató fiatalok 94 százaléka minimum heti rendszeres-séggel látogat el az amerikai alapítású kapcsolati szájtra” (Kitta 2013: 279).Ami az internetes ismerkedést illeti, 2007-ben az Új Ifjúság című kötetben Tóth Olga (2007: 104) egy nyugati becslést hoz példának, amely szerint „a jövőben a tartós kapcsolatot kialakító fiatalok legalább fele igénybe fogja venni az in-ternetet”. Azt mondja még, hogy a különbség talán az internet megjelenése és használata a kapcsolatépítésben a szülők nemzedékének fiatalkorához képest a legjelentősebb (Tóth 2007: 105). Ennek lényegét – azt hiszem – 2014-ben már felesleges magyaráznom. Tóth még kitér a távolságok eltűnésére, a valós


165

életbeli szituációk virtuális áthelyeződésére és azok részleges átalakulására is, illetve – ami a legérdekesebb ebből a távlatból – három fórumokon fellelhető felhasználókategóriát állít fel: bátortalanok, kalandorok, kóborló netkoldusok. Röviden: a bátortalanoknak vonzó az ismerkedés lassú és általuk könnyen befo-lyásolható üteme, a kalandorok próbálkoznak, nem használják az igazi nevüket, a társkeresőkön pedig kiélhetik fantáziáikat. Számukra, mivel gyakran adják ki magukat másnak, megsemmisítő egy személyes találkozás. A harmadik csoport a kóborló netkoldusoké, akik benéznek mindenhová, sajnáltatják magukat, elsírják a bánatuk, de valódi megoldás nem kell nekik. Talán megnyugtatásként hozzáteszi még Tóth, hogy az internetezők ritkán tartoznak szigorúan egy kate-góriába – én úgy gondolom azonbam: ezeknek a besorolásoknak van még némi relevanciája, de egyre kevesebb, és a felállított kategóriák is erősen rétegzettek, sőt egyéb más kategóriákkal keveredettek. Végül azzal zár, hogy kevés olyan fi-atalt találtak, akik tartós párkapcsolatukat az interneten keresztül lelték meg, de a virtuális viselkedési formák elsajátítása idővel egyre több ilyen kapcsolatot fog eredményezni (Tóth 2007: 108). Azt hiszem, a társkeresők térnyerését tudomá-nyos kutatás nélkül el tudjuk fogadni, a „minőségi” kapcsolatok kialakulásának kutatása pedig még várat magára.


166

Összegzésként nem tudom azt mondani, hogy a szórakoztató- és információs eszközök nagy volumenű változásokat produkálnának a fiatalok körében. Az vi-szont tisztán látszik, hogy a folyamatos online életnek megközelítőleg ugyanany-ni negatív, mint pozitív tulajdonság van, s ha a megélője ezt felismeri és képes kezelni, akkor az élete, az információ beszerzése és kommunikációja is minő-ségibbé, hasznosabbá válhat. Az eszközök tudásának és funkciójának közpon-tosulása nemcsak praktikussági, hanem gyártási szempontból is fontos globá-lisan, hiszen ha van egy fejlett okostelefonom, akkor nincs szükségem digitális


167

fényképezőgépre, játékkonzolra stb. Kiveszhetnek vagy erősen visszaszorulhat-nak a klasszikus kapcsolattartási formák és viselkedések, ami új helyzeteket te-remt, s ha ezekhez nem alkalmazkodnak az idősebb generációk, akkor kimarad-nak, ezzel is mélyítve a „digitális megosztottságot”.

6. ZáráskéntA fentiek megismerése némileg tisztábbá teheti a mai ifjúsággal kapcsolatos ké-pet, és megválaszolhat néhány kérdést is amellett, hogy felkeltheti az érdeklődést a témával való foglalkozásra. Remélem, az eddigi legnagyobb generációs kü-lönbség is jól látható az X és az Y generáció között. A technikai világ folyamatos változása magában hordozza a különböző generációk sajátos szocializációját, új kulturális viselkedéstípusainak kialakítását, aminek szerves része az elődöktől, pontosabban azok helyzetéből és viselkedéséből való tanulás, ami továbbra is új élethelyzeteket, társadalmi módozatokat, viselkedés formákat és így megol-dásokat, kezeléseket és segítséget, támogatásokat kíván. Ezért az X és az Y ge-neráció közti szakadék nem az utolsó ilyen; valószínűleg több ehhez hasonló vagy merőben más (de minden esetben különbözőség az előzőhöz képest) fog kialakulni. Már a most bontakozó Z generáció (az 1995–2009 között születettek) is mutatja azokat az Y-hoz képest „deviáns” jeleket, amelyekre érdemes volna időben figyelni, és a lehető legtöbbet kihozni belőlük. A legnagyobb országos diákmagazin, a DUE Tallózó egyik vezércikkében is már írtak róla, melynek tar-talmával egyetértek – elsősorban a szerző azon megállapításaival, amelyek az új generáció sajátosságaira és azok kihasználására és kezelésére, valamint az abban rejlő lehetőségekre vonatkoznak (T. T. Kapitány 2013: 4). Ugyan a cikkben van némi említeni való sarkosítás, de talán mentségére szolgáljon, hogy középiskolá-soknak írt vezércikként értendő, nem előrejelző tudományos figyelmeztetésként.Azt hiszem, a fentiek ismeretében ideje több toleranciával fordulnunk az élet-társi kapcsolatot létesítők felé, kiterjeszteni rájuk a házastársakat illető kedvez-ményeket (nyilván akkor, ha az élettársi viszony közjegyző által hitelesített), így is támogatva őket a családalapításban – amire a statisztikák alapján törekednek is. Nem tartom veszteségnek a klasszikus családmodell felbomlását, ha azt a kel-lő figyelemmel és érzékenységgel kezelik. Nemcsak a szülők és a rokonok, ba-rátok, hanem a szakemberek is. Mert függetlenül a család formájától és annak összetételétől létrehozható a szerető és egymást támogató környezet.


168

IrodalomBauer Béla – Szabó Andrea (szerk.) 2005. Ifjúság 2004. Gyorsjelentés. Budapest: Mobilitás

Ifjúságkutatási Iroda.Bukodi Erzsébet 2002. Párkapcsolat-formálódás az ezredfordulón. In: Szabó Andrea – Bauer

Béla – Laki László (szerk.): Ifjúság 2000. Tanulmányok I. Budapest: Nemzeti Ifjúságkutató Intézet. 119–144.

Cseh-Szombathy László 1978. A mai magyar család legfőbb jellegzetességei. In: Cs-Sz. L. (szerk.): A változó család. Budapest: Kossuth.

Ganong, Lawrence H. – Coleman, Marilyn 2004. Stepfamily Relationships. Development, Dynamics, and Interventions. New York: Kluwer Academic – Plenum.

Jancsák Csaba 2011. Életmód. Fiatalok családi állapota. In: J. Cs. (szerk.): Az európai fiatalok világa a 21. század elején. Szeged: Belvedere Meridionale.

Z. Karvalics László 2007. Információs társadalom – mi az? Egy kifejezés jelentése, története és fogalomkörnyezete. In: Pintér Róbert (szerk.): Az információs társadalom. Az elmélettől a politikai gyakorlatig. Budapest: Gondolat – Új Mandátum. 29–46.

Kitta Gergely 2013. Médiahasználat a magyar ifjúság körében. In: Székely Levente (szerk.): Magyar Ifjúság 2012. Tanulmánykötet. Budapest: Kutatópont.

Losonczi Ágnes 2005. Sorsba fordult történelem. Budapest: Holnap.Nagy Ádám – Székely Levente (szerk.) 2014. Magyar Ifjúság 2012. Másodkézből. Budapest:

Kutatópont.Prensky, Marc 2001. Digital Natives, Digital Immigrants. On the Horizon 5: 1–6.Szabó Andrea – Bauer Béla (szerk.) 2009. Ifjúság 2008. Gyorsjelentés. Budapest:

Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet.Szabó Andrea – Bauer Béla – Laki László (szerk.) 2002. Ifjúság 2000. Tanulmányok I.

Budapest: Nemzeti Ifjúságkutató Intézet.Székely Levente (szerk.) 2012. Magyar Ifjúság 2012. Gyorsjelentés. Budapest: Kutatópont.Székely Levente (szerk.) 2013. Magyar Ifjúság 2012. Tanulmánykötet. Budapest: Kutatópont.Tóth Olga 2007. Fiatalok párkapcsolatai történelmi háttérrel. In: Somlai Péter – Bognár

Virág – Tóth Olga – Kabai Imre (szerk.): Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest: Napvilág. 81–109.

Triszt Tviszt Kapitány 2013. Z-generáció: veszély vagy kihívás? DUE Tallózó 10: 4.

Büki Dániel - Mire emlékezik az internet?

169

Büki Dániel

Mire emlékezik az internet?

A kommunikációs technológia időtlen idők óta segít nekünk az emlékezésben. Ha az embereket megkérdeztük volna még a kilencvenes években, hogy hány te-lefonszámot tudnak kívülről, majd a kapott válaszokat összehasonlítottuk volna egy tíz évvel későbbi felméréssel, az eredmény nem lett volna meglepő.Azon túl azonban, hogy olyan dolgokat megjegyeznek és észrevesznek a tárgya-ink, amelyekre kérjük őket, rengetegszer észrevehetjük, hogy olyasmire is figyel-nek, amire nem is gondoltunk. Ha az interneten horgászbotokra keresünk rá, akkor nemcsak az azonnali keresőoldalon találkozunk majd horgászfelszerelése-ket árusító boltok hirdetéseivel, hanem még az elkövetkezendő héten is fogunk látni reklámokat, amelyek horgászoktató könyveket vagy épp halsütési recepte-ket próbálnak eladni a számunkra.Az internetnek igenis emlékezete van. Megszámlálhatatlan, böngészőkbe és weboldalakba épített algoritmus követi nyomon minden kattintásunkat, szám-lálják az adott oldalakon eltöltött másodperceket, messzemenő következtetése-ket levonva mindezekből a személyiségünkre, szokásainkra. Ez összeesküvés-el-méletbe illő gondolatnak hangzik, de mindjárt érthetőbb, ha meglátjuk, hogy ezek igazából a mi érdekeinket is szolgálják.Ennek köszönhetően ajánlja fel nekünk a Facebook az elveszettnek hitt általános iskolai osztálytársunkat, aki a második osztályban az ország másik felére köl-tözött. Ennek köszönhetően kínál nekünk a Spotify, a last.fm, az iTunes olyan együtteseket, amelyekről még nem hallottunk, viszont egészen biztos, hogy sze-retni fogjuk. Ennek köszönhetően javasolja nekünk a (nálunk még nem honos) Netflix azokat a filmeket, amelyek éppen illenek a hangulatunkhoz.Ugyanakkor ennek köszönhető az is, hogy a nagy cégeknek nem szükséges rengeteg pénzt kidobniuk az ablakon a célba érést nem garantáló reklámokért. Ahogy a híres szállóige is szól: „A hirdetésekre költött pénz fele pocsékba megy; a probléma az, hogy nem tudom, melyik fele.”1 A marketing forradalmát jelen-tették a célzott hirdetések: pontosan ahhoz és akkor jut el a hirdetés, akinek és amikor a legnagyobb szüksége van rá. Cégóriások nőttek ki az iparágból, ame-lyek meg tudják jósolni, hogy ki milyen hirdetésekre kattintana szívesen.

1 A szállóigét a legtöbben John Wanamakernek tulajdonítják, de az idézetnek hosszú és szerteágazó története van, l. http://staff.washington.edu/gray/misc/which-half.html (2014. 04. 16.)

http://staff.washington.edu/gray/misc/which-half.html


170

A rólunk egyre többet tudó algoritmusok fontos kérdést vetnek fel az internet jövőjéről: szélesre nyitja és otthonunkba hozza az egész világot, mindig meg-mutatva azt a részét, amely minket érdekel belőle, avagy ellenkezőleg, bezárja a világunkat, és újra meg újra ugyanazzal a véleménnyel, ugyanazokkal a gondo-latokkal kell találkoznunk, amelyeket mi is vallunk, észre sem véve a viták másik oldalát képviselőket? Dolgozatomnak nem kimondott célja a jövendőmondás, hiszen ez lehetetlen. Annál inkább annak bemutatása, hogyan és miért jutottunk el ahhoz a helyzethez, ahol mind a két lehetséges jövő elérhető, és egyáltalán, meddig terjed ma az interneten a személyre szabott tartalomszerkesztés. Célom továbbá bemutatni azt is, hogyan gondolkodnak erről kortárs kommunikációel-méleti kutatók.

1. A harmadik modell felemelkedéseA fogyasztott tartalom egyéni ízlésre formálásának gondolata nagyjából a kilenc-venes évekre tehető. Hogy megértsük, miért és hogyan adtunk az internetnek saját emlékezetet, fontos átlátnunk a kommunikációelméleti alapokat, valamint hogy milyen finanszírozási és tartalomszerkesztési modellekre épültek a törté-nelemben a korai elektronikus médiumok: a rádió és a televízió. A 20. század elején két fő modell körvonalazódott: Európában az állami és előfizetői eltartású „első” modell, míg az Egyesült Államokban a kereskedelmi, reklámbevételekből működő „második” modell.Horvát (1998) tankönyvéből megtudhatjuk, hogy az áttekintést a telefon felta-lálása és népszerűvé válása idején kell elkezdenünk. Európában ugyanis mind a posta, mind a telefonszolgáltatók állami kézben működtek, így egyértelmű volt, hogy később a távíróra és a telefonra épülő médiumokat, a rádiót és a televíziót is állami pénzből és előfizetői díjból fogják fenntartani. Ezek az állami rádió- és televízióadók egyrészt az állami költségvetésből, másrészt közvetlen előfizetői díjból tartották fenn magukat, így nem volt szükségük reklámok sugárzására.Az Egyesült Államokban ezzel szemben a posta még állami fenntartásból műkö-dött, a telefonszolgáltatás viszont már a kezdetektől magántulajdonban volt. Így itt a rádióban és a televízióban is sokkal elterjedtebb volt később a kereskedelmi vagy a második modell. A rádióadók és később a televízióadók is profitorientált vállal-kozásokként működtek. A cég médiatartalmat állított elő, majd ebből generált né-zőszámot, továbbá reklámhelyeket értékesített nagyvállalatoknak, az ebből nyert pénzből pedig egyre nagyobb nézőszámot eredményező műsorokat állíthatott elő.A kettő között látszólag csak finanszírozási különbségeket vehetünk észre, és az ’50-es, ’60-as években ez valóban így is volt – az igazi különbség csak abban rejlett, hogy az amerikai televízióadásokat reklámok szakították meg. Az elkövetkezendő pár évtizedben azonban mindkét modellben előtűntek tartalombéli hiányosságok.


171

Az európai televízió-szolgáltatók (országonként ekkor még csak 1-2) számára hamar kiderült, hogy mind a műsorok előállítása, mind a szolgáltatás karban-tartása nagyon sok pénzbe kerül, olyan sokba, amit előfizetői díjakból csak ne-hezen lehet fenntartani. Ugyanakkor a nézőknek is több műsorra, választékra volt igényük, így a ’60-as évektől az európai tévészolgáltatás lassanként elindult a kereskedelmi modell felé.Amerikában viszont feltűnt, hogy a piaci érdekek által vezérelt tartalomszolgál-tatásból egyre inkább kiestek azok a műsorok, amelyek magas előállítási költség mellett kisebb nézettséget hoztak: elsősorban az igényes kulturális és gyermekmű-sorok. Ennek a résnek a kitöltésére jött létre a PBS (Public Broadcasting System), amely részben állami, részben pedig magántámogatásokból tartja fenn magát, és főleg kulturális, ismeretterjesztő és gyermekműsorok sugárzásával foglalkozik.Látható tehát, hogy a kétféle modell lassan elkezdett egymás felé közeledni, de mind a két kontinens megőrizte az „eredeti” modelljét. Európában az állam mindig ragaszkodik legalább egy televízió- és rádiócsatornához, míg az Egyesült Államokban teljesen állami befolyású csatornára máig nincs példa. Szintén az európai közszolgálatiságra jellemző a kvótarendszer. Ez előírja a kereskedelmi adók számára is, hogy műsoraik hányadrészének kell magyar, európai vagy saját előállításúnak lennie. A közszolgálati csatornáknak ezen felül biztosítaniuk kell az etnikumok, kisebbségek és a különböző vallási felekezetek megfelelő arányú reprezentációját is.A fő tartalmi különbségeket tehát a következőképpen fogalmazhatjuk meg: a közszolgálati modell nagyobbrészt értékelvű, az igényes műsorszerkesztést tartja szem előtt nézőszámtól és kereskedelmi bevételtől szinte függetlenül; a kereskedelmi modell ezzel szemben nagyobb hangsúlyt fektet a nézői igény fel-mérésére,2 és annak kiszolgálására, hogy piaci profitját maximalizálhassa.E két modell lassú kiforrása után kezdett a technológia nagy lépésben fejlődni. Egyre inkább lehetővé tette a ma már általánosnak vett több tucat, lassan több száz csatorna böngészését. Így a néző egyre kevésbé függ a műsorszerkesztők akaratától, és sokkal inkább képes magának összeválogatni, szerkeszteni a kívánt tartalmakat. A műsorszolgáltatók mind a televíziónál, mind a rádiónál reagáltak erre: specializált csatornák jöttek létre, amelyek a nap huszonnégy órájában adott témájú műsort sugároztak (zenei stílus szerinti rádióadók, szappanoperákat ve-títő tévécsatornák), így a néző bármikor dönthetett, hogy épp milyen tartalmat kíván fogyasztani. Ezt a folyamatot nevezi Nicholas Negroponte a posztinfor-mációs korba való átlépésnek. „A posztinformációs korban a célközönség gyak-

2 Gondolok itt arra, hogy már előre hosszú fókuszcsoportos tesztekkel mérik fel egy-egy műsor potenciálját, valamint arra is, hogy amennyiben egy műsor nem elég népszerű, nem hoz elég nézettséget, előbb befejezhetik, mint tervez-ték. Bővebben l. http://www.post-gazette.com/ae/tv/2006/09/17/Test-audiences-still-have-sway-in-the-launch-of-a-TV-series/stories/200609170308 (2014. 04. 16.)

http://www.post-gazette.com/ae/tv/2006/09/17/Test-audiences-still-have-sway-in-the-launch-of-a-TV-series/stories/200609170308

http://www.post-gazette.com/ae/tv/2006/09/17/Test-audiences-still-have-sway-in-the-launch-of-a-TV-series/stories/200609170308


172

ran egyetlen főből áll. Minden megrendelésre készül, az információ a végletekig személyre szabott. A széles körben osztott felfogás szerint az individualizáció a narrowcasting3 extrapolációja: a nagy célcsoportot sok kisebbre osztjuk, ezek még kisebbekre bomlanak, mígnem eljutunk a végső, egyetlen személyből álló „egységekhez” […] ekkora a legkisebb megcélozható demográfiai egység” (Neg-roponte 2002: 129). Népszerű lett ugyanekkor eleinte a VHS, később a DVD, ma pedig már az internetes filmletöltés is (mind legálisan, mind illegálisan). Ez a harmadik modell, a személyre szabott tartalomfogyasztás modellje, amelyben a néző maga a szerkesztő.Talán nem tűnik fontosnak az internet emlékezete szempontjából, hogy több oldalon keresztül tárgyaljam a televízió és a rádió finanszírozási és tartalom-elő-állítási modelljeit. Az internet vagy még inkább a web 2.0 viszont már ennek a modellnek a fénykorában teljesedett ki. A néző, a hallgató, az internetező, a fogyasztó azt fogyaszt, amit csak szeretne, és akkor, amikor csak szeretné. Azok az algoritmusok, böngészőkbe épített rejtett kódok, amelyek felmérik személyi-ségünket és kívánságainkat, azok a harmadik modellbeli néző igényeinek minél gyorsabb kielégítését szolgálják. A nézőnek egy idő után nincs kedve kapcsolgatni. Negroponte már 1995-ben azt vizionálta, hogy egy mesterséges intelligencia majd minden részletét ismerni fogja személyiségünknek, és ez alapján fogja nekünk személyre szabottan szer-keszteni a különböző médiumokat. „Immár elérkezett az igazi személyesség kora […] A posztinformációs korszak az időben fejlődő és kiteljesedő kapcsolatok kora: a gépek olyan alaposan (vagy még alaposabban) fognak ismerni bennün-ket, akár embertársaink, sajátos vonásainkat – például, hogy állandóan kék inget viselünk – éppúgy, mint a tökéletesen véletlenszerű, néha jó, néha rossz esemé-nyeket, amelyek körül életünk története bonyolódik” (Negroponte 2002: 130). Ez a gondolkodásmód vezetett el ahhoz a cégóriáshoz, amelyet Google néven ismerünk.

2. A személyre szabott internet2.1. A Google

Larry Page és Sergey Brin 1995-ben találkoztak az amerikai Stanford Egyetemen, ahol mind a ketten számítástechnikai PhD-t szereztek. Itt támadt az az ötletük (eredetileg doktori disszertációjuk témájaként), hogy matematikailag, hatalmas gráfként írják le az internet különböző honlapjait, amelyek egymásra hivatkoz-nak, olyan rendszert alkotva, ahol adott információ minden oldalon különbö-

3 A broadcast kifejezés a széles körnek való műsorszórást jelenti. A J.C.R. Licklider által megteremtett narrowcasting ugyanennek a szűk körű változatát jelenti. (Parsons, 2003)


173

ző mértékű relevanciával jelenik meg, s ezeket „töredékfontosságként” tovább is adják azoknak az oldalaknak, amelyekre hivatkoznak (Tanase–Radu 2009).Később erre az ötletre építették ki a BackRub-rendszert a Stanfordon belül, amely a későbbi Google keresőmotor alapjává vált PageRank néven. Ez a rendszer a korábbi keresőmotorokkal ellentétben nemcsak azt figyelte, hogy hányszor jele-nik meg a keresett kifejezés adott honlapon, hanem osztályozási rendszert ala-kított ki, amely alapján sorba rendezte az oldalakat. A legfontosabb szempont a hivatkozás volt, amelyet Page-ék az akadémiai munkák világából kölcsönöztek, hiszen ott is egy tanulmány annyit ér, ahányan hivatkoznak rá.A motor kifejezetten sikeresnek bizonyult, és egy idő után az egyetemi belső hálózat már nem bírta el a forgalmát. A google domaint (a név a matematikai kifejezésből, a googol-ból eredeztethető, ami ’tíz a századikon’-t jelent) 1997-ben regisztrálták, és hamar a legnépszerűbb keresőmotorként az összes többi ver-senytársukat letaszították a pályáról.Pariser könyvéből kiderül azonban, hogy habár a Google-mítosz szerint a Page-Ranknek köszönhető a keresőmotor sikere, valójában sokkal több későbbi ötlet az, ami igazán kiemelkedővé tette. „Brin és Page rájött arra: a relevancia kulcsa, és a legjobb módszer a Web adatainak kiválogatására nem más, mint […] még több adat” (Pariser 2011: 32).4

Ahogy a kereső használóinak száma egyre nőtt, az algoritmusok egyre jobban kezdtek belőlük is következtetéseket levonni az oldalak relevanciájáról. Hogy-ha rákeresünk egy szóra, akkor igencsak komplex számítás alapján kapunk egy sorrendet, amely a linkek relevanciáját hivatott tükrözni: a Google szerint az első találat pontosan az az oldal, amit mi keresünk. De ha ezek után mégis úgy ítéljük meg, hogy a második találatra van szükségünk, és előbb arra kattintunk rá, az algoritmusok ezt is megjegyzik, és a kattintásunk növelni fogja a második találat értékét az adott keresés kontextusában. Ezeket a Google-nél click signalnak ne-vezik, amit nagyjából ’kattintásjelzés’-nek lehet fordítani.„A tökéletes keresőmotor pontosan érti, hogy mire gondolsz, és pontosan azt fogja visszaadni, amit szeretnél”5 – hangoztatta Page előszeretettel (Vise 2009, idézi Pariser 2011: 33). Márpedig az ideális találat emberről emberre változhat. Ha a világ mitológiáiról tanuló egyetemista és egy debreceni focidrukker külön-külön rákeresnek a Loki kifejezésre, akkor egyértelmű, hogy előbbi inkább a ger-mán tűzistenről, míg utóbbi inkább a DVSC-ről szeretne oldalakat megjeleníteni.Hogy közelebb kerüljenek a személyre szabott keresőmotorhoz, Brin és Page 2004 áprilisában megalkotta a Gmailt. Ez az ingyenes e-mail szolgáltatás volt

4 „ What Brin and Page had really figured out was this: The key to relevance, the solution to sorting through the mass of data on the Web was […] more data.” (saját fordítás)

5 „The ultimate search engine would understand exactly what you mean and give back exactly what you want.” (saját fordítás)


174

az első azon Google-termékek sorában, amelyek megkívánták a felhasználótól, hogy regisztráljon és azonosítóval rendelkezzen. Ahogy teltek az évek, egyre több és több olyan szolgáltatással álltak elő, amellyel rá tudták venni a felhasz-nálókat, hogy egyre több időt töltsenek el bejelentkezve az interneten, és közben minden kattintásukat feljegyezte a Google-azonosítójuk. Így 2008-ra már ren-geteg szabadalommal rendelkeztek a személyre szabási algoritmusok területén. Számtalan olyan kategóriát különböztettek meg, amelyek kevés, egymást kizáró csoportokból állnak, ahol a kevés csoport közül valamelyikbe mindenkit be lehet sorolni. Például az „emberek, akik gyűjtenek régi cápafogakat” és az „emberek, akik nem gyűjtenek régi cápafogakat” csoportok közül valamelyikbe mindnyá-jan beletartozunk, így ha rákeresünk a nagy fehér metsző-re, akkor ennek alapján fog eltérő találatokat mutatni (Tong–Pearson 2006).A személyre szabott keresési eredményekhez mára már arra sincs feltétlenül szükség, hogy bejelentkezzünk. Bizonyos adatokhoz (mint például a földrajzi helyünkhöz) mindig hozzáfér a böngészőnk, így ha valaki Magyarországról rá-keres a Google-térképen a Kossuth tér kifejezésre, akkor az a földrajzi koordiná-ták alapján különbséget tud tenni a budapesti és a szolnoki között, kitalálva hogy az illető melyiket keresi.Hogy saját magunk is látványosan megtapasztaljuk az új, harmadik modelles keresést, egy nagyon egyszerű, bárki által bármikor megismételhető kísérletet szeretnék felvetni. Szükségünk van hozzá internetelérésre, valamint olyan bará-tokra, akiknek szintén van internetelérésük. Természetesen csak kísérlet, tehát az eredmények egyáltalán nem reprezentatívak, pusztán szúrópróbaszerűek, és csak megmutatni szeretném, hogy tényleg, ha csak apróságokban mutatkozik is meg, de eltérő eredményeket kapunk.Próbáljuk meg azokat az ismerőseinket kiválasztani, akikről valamennyire tud-juk, hogy eltérő politikai véleményen vannak, mint mi, vagy esetleg – ha mi egyáltalán nem foglalkozunk a politikával – olyanokat, akik szeretik magukat beleásni. Miután ez megtörtént, kérjük meg őket, hogy mindannyian a saját szá-mítógépükön (ez fontos!) keressenek rá a Google keresőjével a következő két kifejezésre: baloldali média és jobboldali média.A következő lépésben jegyezzük fel a saját és barátaink eredményeit a következő kategóriákban: 1. mi volt az első találat, 2. hány találatot adott a Google? Azt gondolnánk, hogy ezeknek nagyjából egyeznie kellene, amennyiben ugyanazon a nyelven és ugyanabban a témában keresünk az interneten, de ahogy összeha-sonlítjuk az eredményeket, hipotézisünk ellenkezőjét láthatjuk. Nekem például a baloldali média kifejezésre nagyjából 400 000 találatot adott, a jobboldali médi-ára 650 000-et, és mind a két esetben a Magyar Narancs egy-egy, a témával fog-lalkozó cikke volt az első találat. Egy ismerősöm találati arányai szinte fordítva voltak, de volt olyan is, akinek alig volt eltérés a két találat értéke között. Meg-


175

ismételhető a kísérlet: akárhányszor keresünk is rá, korábbi eredményünkhöz képest nem változik a szám, másokétól viszont eltér. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hány évesnek és milyen neműnek gondol minket a Google, érdemes ellátogatni a https://www.google.com/settings/ads/onweb/ címre, ahol láthatjuk az általunk használatban lévő keresési beállításokat. Itt nyomon követhetjük, nőnek vagy férfinak tűnünk-e a szokásaink alapján, vala-mint az életkorunkra vonatkozó becslést is találunk.

2.2. A mindentudó online inasA PageRank sikertörténetének ismerete kulcsfontosságú ahhoz, hogy megért-sük, milyen úton jött létre az a személyre szabott internet, amelyet ma ismerünk. Látható, hogy az eredeti ötlet jó szándékú volt: a böngészés és a keresés időt ve-het el, ezt az időt pedig jobban is fel tudjuk használni, ha egy személyre szabott „asszisztens” pontosan tudja, mire van szükségünk. E pozitív gondolat mentén nagyon sok példát találhatunk az interneten.A második legkézenfekvőbb példa a Google-termékek után a hatalmas vetély-társ, a Facebook. A Facebook nagyon hasonló ötletekkel dolgozik, mint amilye-nekkel Page-ék kezdték annak idején. Ám Zuckerberg találmányának kiindu-lópontjában nem a felhasználók tudta nélküli, titkos adatszerzés állt, hanem a nyílt megkérdezés. Ugyanúgy gráfokban gondolkodott, de ahelyett, hogy a grá-fok csúcspontjai internetes oldalak lennének, ő sokkal inkább olyan társadalmi gráfot képzelt el, amely embereket köt össze.Az igazán nagy jelentőségű fejlesztés azonban, amelyik ténylegesen kiemelte a Facebookot a többi közösségi oldal közül, a News Feed (’hírfolyam’) megjelenése volt. Itt a felhasználók maguk oszthatták meg a híreket önmagukról és a világ-ról. Eleinte csak szöveges üzenetekkel (állapotfrissítés), később képekkel és más oldalakra mutató hivatkozásokkal is. „Több hírt termelünk a 19 millió felhasz-nálónknak egy átlagos napon, mint bármely másik médium tette eddigi létezése alatt”6 – dicsekedett Zuckerberg 2007-ben (McGirth 2007, idézi Pariser 2011: 37). Ezt a hatalmasra duzzadt hírfolyamot lehetetlen volt olyan sebességgel ol-vasni, mint amilyen gyorsan megjelentek az információk (hacsak az ember nem töltötte a nap minden éber óráját a hírfolyam olvasásával). Hogy átláthatóvá és fogyaszthatóvá váljon a hírfolyam, megalkották az EdgeRank algoritmust.Az EdgeRank alapvető logikája nagyon egyszerű. Minden egyes dolgot, ami meg-jelenhet a hírfolyamunkon (legyen az állapotfrissítés, kép vagy akár egy cikkre mutató link), objektumnak nevez. Amikor valamely felhasználó kapcsolatba lép

6 „We’re actually producing more news in a single day for our 19 million users than any media has in its entire existen-ce.” (saját fordítás)

https://www.google.com/settings/ads/onweb/


176

egy objektummal, létrehoz egy edge-et (’él’7). Minden élhez egy három részből felépülő pontszámot adhatunk. Az első az affinitás: minél többször lép kapcso-latba velünk adott felhasználó, aki az élet létrehozta, annál magasabb ez a pont-szám. Kapcsolatba lépésnek számít, hogy milyen gyakran és milyen sokáig nézi a személyes profilunkat, hány üzenetet váltunk egymással – tehát gyakorlatilag minden interakció. A második az él típusa: egy hozzászólás jelentősebb a pont-szám tekintetében, mint például egy lájk8. A harmadik pedig az idő: minél régeb-bi az él, annál alacsonyabb a pontszáma. Miután minden élhez hozzárendelődött ez a szorzatos pontszám, összeadjuk a különböző éleket, amelyeket egy objektum kapott, s így megtudjuk az adott objektum EdgeRank-értékelését, amely meg-határozza, hányadik hely illeti meg a hírfolyamunkban (Kincaid 2010). Ennek köszönhető az, hogy előbb látjuk az egyik közeli barátunk eljegyzési buliján ké-szült képet, mint a gyermekkori szomszédunk által megosztott dalt, akkor is, ha az eljegyzési fotó tegnap, a dal pedig ma került fel a hírfolyamra.Hasonló sikertörténet az amerikai online videotéka, a Netflix esete is. Az ő ci-nematch névre keresztelt algoritmusuk nagyjából félcsillagos hibahatárral (egy ötcsillagos skálán) meg tudja jósolni, hogyan fogunk értékelni egy filmet. Az adatszűrés kulcsa itt is a még több adat: regisztráláskor értékelnünk kell a már korábban látott filmeket. Ezután megnézi, kik azok, akik hasonlóan értékelték ugyanazokat a filmeket, majd pedig megmutatja nekünk, milyen filmek esnek bele a mások által már látott és magasra értékelt, valamint az általunk még nem látott halmazok metszetébe (Wilson–Crawford).Ám Reed Hastings, a Netflix vezérigazgatója a következőképpen fogalmazott: „Jelenleg a lehetséges jövő T-modell szintű változatát vezetjük. Mi építeni akarunk egy Ferrarit.” Ebben a szellemben hirdette meg 2006-ban a Netflix Prize-ot, az egy-millió dollár főnyereményű versenyt, amelybe bárki nevezhetett, aki felül tudta múlni a cinematch pontosságát. A verseny folyamán erősen támogatták a csapatok együttműködését is, így a közös fórumokon nyomon követhető volt, hogy milyen problémákkal is küzd egy ilyen fejlesztőcsapat. Végül három évvel később két csa-patnak is (a győztes csupán 24 perccel korábban nyújtotta be saját algoritmusát a másiknál) sikerült tíz százalékkal növelnie a pontosságot (Duncan 2006).Chris Coyne, miután matematika szakon diplomát szerzett, mindig is úgy érezte, hogy az algoritmusokkal segíteni tudna, segíteni szeretne az embereken. Szép las-san végignézte, ahogy az összes szaktársa különböző befektetési alapokhoz szer-

7 Valószínűleg a gráfelméletből eredeztethető elnevezés: „A gráf dolgok (csomópontok, csúcsok) és rajtuk értelmezett összeköttetések (élek) halmaza.” http://hu.wikipedia.org/wiki/Gr%C3%A1f (2014. 04. 16.)

8 Szándékosan a lájk kifejezést használom, és nem a tetszik-et. Sajnos a tetszik gomb egyrészt kevésbé hangzatos, mint a lájk, másrészt a lájk mára saját jelentést nyert, és egy összetett, tömör fogalomban fejezi ki a Facebook oldal működési elveit: a lájkolással követem az oldalt, értesülök az általa közzétett fejleményekről, és ez a cselekedetem nem feltétlenül jelenti azt, hogy tetszik az, amit az oldal képvisel. Ezért a továbbiakban is a lájk szót fogom használni, és nem a tetszik-et.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Gr%C3%A1f


177

ződik le, hogy ott keressen pénzt a tudásából, de ő végül úgy döntött, másfajta vállalkozásba kezd. 2004-ben alapította meg OkCupid néven a társkereső oldalát, amely a Netflixhez hasonló rendszerben dolgozik, de ahelyett, hogy filmeket aján-lana nekünk, emberek közül válogat. Adatlapunk felépítésekor az értelemszerű alapadatokon kívül egy sor kérdésre kell válaszolnunk, amivel apránként besorol-juk magunkat a click signal rendszerhez hasonlatos egymást kizáró kategóriákba. Ezek után pedig a rendszer százalékosan tudja kiszámolni, hogy a regisztrált fel-használók közül ki mennyire kompatibilis a mi érdeklődési körünkkel és érték-rendünkkel. Coyne fantáziájában a jövőben az okosszemüvegeink (lásd például Google Glass) a kocsmába lépve a bent lévők arcát össze tudják vetni az OkCupid adatbázisába feltöltött profilképekkel, és meg tudja mondani nekünk, hogy a pult végén álló barna hajú lánnyal például nyolcvannyolc százalékig kompatibilisek va-gyunk, így egyből hozzá léphetnénk oda (Pariser 2011: 210–211).Ezek csupán példák arra, hogy a mindennapi élet milyen sok területén tud raj-tunk segíteni az a fajta személyre szabottság, amelyet Negroponte megálmodott. Látható, hogy többnyire a szórakozásunkat segítik, hogy ne a „milyen filmet nézzek ma este”(Netflix) vagy „milyen zenét hallgassak”(last.fm, Spotify) vagy „milyen könyvet vegyek”(Amazon) kérdésekkel kelljen az időnket töltenünk. Viszont – ahogy Chomsky is fogalmazott: „a technológia alapjában véve semle-ges. Olyan, mint egy kalapács. A kalapácsot nem érdekli, hogy egy ház építésére használjuk, vagy pedig arra, hogy kínozzunk vele valakit, vagy betörjük a fejét. Mind a kettőre képes”9 (Brown-Martin 2014).A harmadik modellre épülő, kvázi gondolatolvasó algoritmusokat lehet, hogy jó szándékkal, az emberiség fejlődésének céljával hoztuk létre, de ettől még képes lehet arra is, hogy ártson a társadalomnak. Eli Pariser ezt a jelenséget nevezi szű-rőburoknak: ez az a burok, amely távol tart minket a világ azon részétől, amelyik nem fér bele az ízlésünkbe, helyette egy olyan világba zár be, ahol mindenki a mi véleményünket ismételgeti.

2.3. Barátságosan gonosz világFelmerülhet egy kérdés a személyre szabott internettel kapcsolatban, amelyre a válasz megmutathatja a technológia ijesztő oldalát. Miért éri meg ezeknek a cé-geknek ilyen sok pénzt beleölni az algoritmusokba? Miért éri meg egy internetes videotékának egymillió dollárt kifizetni azért, hogy összesen tíz százalékkal nö-velni tudja az algoritmusa hatékonyságát? Miért éri meg a Google számára, hogy annyi adatot tároljon rólunk és kattintásainkról, amihez bődületes mennyiségű szerverparkra van szükség? Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a cégek mind

9 „… technology is basically neutral. It’s like a hammer. The hammer doesn’t care whether you use it to build a house or whether on torture, using it to crush somebody’s skull, the hammer can do either.” (saját fordítás)


178

üzleti vállalkozások, és bármennyire magasztos cél az emberiség előrehaladásá-nak gondolata (és a programozó szeme előtt valóban ez a cél lebeghet), végső soron a vállalat igazi célja a profitszerzés. Honnan a pénz, ha ingyen vagy nagyon alacsony előfizetői díjért használjuk a szolgáltatást?Behar (2004) érdekes anekdotával mutatja be a történet igazi méretét. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után három nappal az FBI nyilvánosságra hozta a 19 merénylő nevét, kérve az ország lakóit: aki tud róluk valamit, szólaljon fel. Még aznap előlépett egy bizonyos Mack McLarty, aki még Bill Clinton elnöksége alatt a Fehér Ház kabinetfőnőke volt, hogy ő a 19-ből 11-ről elég sokat tud – olyan dolgokat is, amelyekről egyik titkosszolgálatnak sem volt adata: korábbi és jelenlegi lakhelyüket, lakótársaik nevét stb. McLarty az egyik igazgatója egy ismeretlen, ám hatalmas profitot generáló cégnek, az Acxiom-nak. Ez a cég látja el különféle adatokkal a legnagyobb bankokat és nagyobb világvállalatokat (mint például a Microsoftot vagy – az azóta már csődbe ment – legnagyobb videotékát, a Blockbustert. Az adataik pedig kiterjednek az Egyesült Államok lakosságának nagyjából 96%-ára, s e lakosokról szinte mindent tudnak: a családtagjaik nevét, azt, hogy jobb vagy balkezesek-e, hogy van-e valamilyen háziállatuk, milyen gyógyszereket szednek, mely városokban fordulnak meg gyakran stb. A technológia alapja itt sem nehéz: minden ember kap egy 13 jegyű kódot, valamint elhelyezik őket az általuk meghúzott nagyjából 70 életviteli cso-portba (szingli városiak, örök gyerekek stb.), annak érdekében, hogy bármerre járnak, nyomon lehessen követni őket.Hogy jól láthassuk, honnan is szerzik az ilyen és ehhez hasonló cégek (mint pél-dául a BlueKai vagy az eXelate) az adatokat, Clifford (2009) egyszerű példát hoz fel. A különböző utazási irodák, mint a példában szereplő Kayak is két mó-don kereshet pénzt: az első természetesen az, ha valaki egy általuk szervezett utazásra megy, egy picivel többet fizet a repülőjegyért, ahol a picivel több a re-pülőtársaság helyett hozzájuk folyik be, a szervezés díjaként; a második pedig az információkereskedelem. Amikor rákeresünk az oldalon a párizsi repülője-gyekre, kapunk egy kis cookie-t (sütit)10 a számítógépünkre. Ez nagyjából úgy képzelhető el, mintha egy post-it lenne a homlokunkon, amely tudtára adja min-denkinek: „érdekelnek a párizsi utazások”. Ezt az információt pedig az utazási iroda tovább tudja árulni a BlueKainak, az Exelate-nek vagy épp az Acxiomnak. Ezek a cégek pedig megkereshetnek bennünket az adatbázisukban, és az „érde-kel a párizsi utazás” információt a már meglévő adataink mellé helyezik. Ezek

10 A cookie alapvetően rövid szöveges üzenet, amelyet a számítógépünk tárol. Például ilyen egy felhasználói azonosító. Amikor adott oldalon regisztrálunk, a szerver utasítást ad a böngészőnek, hogy tárolja el a következő sütit, amelyben számokká kódolja a felhasználónkat, például: „ID=123456789”. Amikor legközelebb meglátogatjuk az oldalt, akkor ezt az azonosítót a böngészőnk visszaküldi az oldalnak, így a szerver tudni fogja, milyen felhasználóval rendelke-zünk, így például kiírhatja a kezdőoldalon, hogy „Üdv újra itt, <felhasználónév>.ˮ További információk: http://computer.howstuffworks.com/internet/basics/question82.htm (2014. 04. 16.)

http://computer.howstuffworks.com/internet/basics/question82.htm

http://computer.howstuffworks.com/internet/basics/question82.htm


179

után pedig jön például a Hilton, amely párizsi hotelszobáit szeretné értékesíteni. Elkéri a nagy adatkezelőktől azoknak az embereknek az IP-címét, akik gépére le lett töltve az „érdekelnek a párizsi utazások” cookie, és kifejezetten nekik célozva hirdeti majd a hotelszobákat. Senki nem költ fölöslegesen a reklámokra, hiszen pontosan azokhoz jut el a hirdetés, akiket érdekel. Az Acxiom például évente nagyjából egymilliárd dolláros forgalmat és tizenöt millió dollár körüli profitot generál (Behar 2004).Akit esetleg érdekel, milyen adatokat tart róla számon például a BlueKai, nyugod-tan ellátogathat a http://bluekai.com/registry/ címre, ahol akkurátusan felsorolva olvasható minden, amit az internethasználatunk alapján összegyűjtött rólunk ed-dig a cég. Ezen felül lehetőségünk nyílik kitörölni bizonyos adatokat, amennyiben azokat helytelennek vagy privátnak érzük. Az összes fent felsorolt cég honlapján találunk természetesen különböző, a magánélet védelméről szóló nyilatkozatokat, és lehetőségünk van megtagadni azt is, hogy számon tartsanak rólunk bármit is az adatbázisaikban. Fontos megjegyezni, hogy utólagosan letiltható, nem pedig előzetesen beleegyező rendszerről van szó: alapvetően mindenki szolgáltat adatot, külön erőfeszítést ahhoz kell tennünk, hogy ez ne történjen meg.Ezzel alapvetően nincs probléma, hiszen az átlagos fogyasztó is jól jár a célzott, személyre szabott reklámokkal. A cégnek nem kell plusz, fölösleges pénzt köl-tenie a marketingre, így több pénze maradhat fejlesztésre, a szolgáltatás vagy a termék minőségének növelésére; a fogyasztó pedig könnyebben szerez tudomást akciókról vagy olyan szolgáltatásokról és termékekről, amelyeket szívesen igény-be venne. Mi történik azonban akkor, ha ezekből az információkból messzeme-nő következtetéseket vonnak le rólunk? Korábban a Google és most a BlueKai adatbázisában is láthattuk: az adatok nem mindig pontosak. Megbízhatóak tehát ezek az adatok, ha épp azt kell rólunk eldönteni, terroristák vagyunk-e? És mi történik, ha valaki feltöri ezeket az adatbázisokat, és birtokába kerül ezeknek az adatoknak? Behar (2004) számol be arról az esetről, amikor a 24 éves Daniel Baas otthonában rengeteg lemezre bukkantak, amely több millió amerikai ál-lampolgár minden kényes adatát tartalmazta. Később kiderült, az adatokat két év munkájával gyűjtötte össze az Acxiom szerverparkjából. Végül bíróságra került az ügy, Baas bűnösnek is vallotta magát, és kiderült, hogy nem kerültek kereske-delmi forgalomba az adatok. Ettől függetlenül az eset fontos kérdéseket vet fel a tekintetben, hogy mennyire képesek, mennyire szükséges őrizni az ilyen kényes adatokat, és nem nehéz elképzelni azt sem, hogy mit tehet velük valaki, aki rossz szándékra használná őket.És vajon mi történik akkor, hogyha a Facebookon a lájk gomb megnyomása a legkeresettebb érték? Természetesen az, ami meg is jelent nagyon hamar: az illegális klikkfarmok felbukkanása. Muller (2014) és Cellan-Jones (2012) is hasonló kísérletekkel igazoltak valamit, amit a Facebook vezetősége mindmáig

http://bluekai.com/registry/


180

tagad. Az illegális klikkfarmok, amelyeknek használatát a Facebook szabályzata szigorúan tiltja, javarészt fejlődő ázsiai és afrikai országok (például Indonézia vagy Egyiptom) lakosait alkalmazza, akik nagyjából egy dollárt kapnak minden ezer lájkolt oldalért, amely lájkokat a Facebook-oldalak üzemeltetői megvásá-rolhatják. Ezzel szemben a Facebook legális rajongószerző módszereket is kí-nál: bizonyos összegért cserébe hirdetéseken keresztül garantáltan szerezhetünk magunknak további követőket. Cellan-Jones kísérletében létrehozott egy olyan Facebook-oldalt, amelynek abszolút semmi értelme nem volt. A Virtual Bagel Ltd. virtuális péksütemény-letöltő oldalként funkcionált, és lájkolói semmi hasz-not nem kaptak. Az oldal hivatalos Facebook-hirdetésekkel célozta az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Oroszország és néhány fejlődő ország, mint pél-dául Indonézia, Egyiptom és Malajzia lakóit. Néhány napon belül az oldal közel 3000 lájkot gyűjtött össze. Amikor Cellan-Jones megnézte, hogyan oszlik meg a lájkok száma a megcélzott országok között, meglepve tapasztalta, hogy a fejlődő országokban sokkal népszerűbbek az angol nyelvű virtuális péksütemények. A Facebook részletes statisztikát közölt vele arról is, hogy a megjelenített reklá-mok milyen arányban váltottak ki kattintást a felhasználókból: nagyjából 0,55%. Amikor a következő körben a hirdetéseit csak az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban mutatta, ez a szám 0,059%-ra csökkent, nagyjából a tize-dére. Megfigyelte még azt is, hogy az oldal lájkolói között szerepeltek olyanok is, mint például a kairói (amely városban mellesleg a legnépszerűbb a Virtual Bagel) Ahmed Ronaldo, aki adatlapja szerint a Real Madridban dolgozik, hírfolyama pedig semmi másból nem áll, mint a portugál focista, Cristiano Ronaldo képe-iből. Emellett közel 3000 oldalt lájkolt, amelyek között szerepeltek ruhaboltok, kisboltok és kisállat-kereskedések is. Ezzel még önmagában nem lenne baj, hi-szen semmilyen törvény nem tiltja ezt a fajta üzleti modellt: a Facebook lájkokat ígért az oldalnak, és lájkokat is adott neki. A probléma sokkal inkább erkölcsi: ezek a lájkolók, akik a fejlődő országbeli klikkfarmokon dolgoznak, nem aktív felhasználók, nincsenek az adott oldal célközönségében. Márpedig, ahogy Mul-ler (2014) videójából kiderül, az EdgeRank-rendszer egyik eleme, hogy adott oldal objektumait nem osztja meg az összes lájkolóval. Először csak egy kisebb kontrollcsoporttal, majd utána annak reakciói szerint egyre többel és többel. Hogyha Ahmed Ronaldo látja az én üzletem egyik állapotfrissítését, ő el sem fogja olvasni, így a fontos információim nem jutnak el azokhoz a követőimhez sem, akiket esetleg tényleg érdekelt volna.Szemléletes példával szolgált nekem az egyik magyar DJ, akivel volt lehetőségem személyesen beszélgetni erről. A Tesco Disco Facebook-oldalnak jelenleg nagy-jából 13 000 követője van. Valamilyen felderíthetetlen hiba miatt (amely azóta magától megoldódott) az oldal az elmúlt pár hónapban elkezdett automatiku-san megosztani korábbi állapotfrissítéseket, de azokat is csonkolva, csak az első párszáz karaktert mutatva belőlük. Személyesen többször próbált a Facebook


181

ügyfélszolgálatával kapcsolatba kerülni, de egyszer sem tudtak érdemleges meg-oldást találni a jelenségre. Mindeközben a követőit egyre nehezebben sikerült elérnie. Személyesen is tapasztaltam, hogy én például az automatizált megosztá-sokkal minden esetben találkoztam, viszont a ténylegesen fontos objektumokkal (például azzal, hogy hol rendezi a következő buliját) szinte egyszer sem. Talán régen igaz volt a mondás, hogy a jó bornak nem kell cégér, de ma sajnos ah-hoz, hogy a személyre szabott hírfolyam burkán áttörhessünk, szükségünk van a cégérre. Mit tegyen egy kisebb oldal üzemeltetője, ha az algoritmus, amelyik a cégérét kezeli, valamit elront a folyamatban?Szintén hibája lehet a harmadik modellnek a legközelebbi maximum problé-mája. Pariser (2011) ezt a következő példával illusztrálja. Tegyük fel, hogy egy nap eszünkbe jut, milyen régen foglalkoztunk az egyik régi barátnőnkkel. Rá-nézünk a facebookos adatlapjára, megnézzük néhány képét, hogy megtudjuk, miképp zajlik az élete. A Facebook ezt úgy értelmezi, hogy ő most már jobban érdekel minket, ezért hirtelen a hírfolyamunkban újra elkezd kitüntetett helyet kapni. Még mindig csak közepes érdeklődéstől vezérelve megnézzük azt az új fényképalbumot, amelyet megosztott a férjéről és a gyerekéről. Az oldal ebből csak annyit érzékel, hogy egyre jobban és jobban érdeklődünk iránta, és lassan ő lesz a legkiemelkedőbb szereplője a hírfolyamunknak. Matt Cohler, a Facebook egyik korai alkalmazottja ezt nevezi a lokális maximum problémájának. Ezeknek az algoritmusoknak általában az a céljuk, hogy kiderítsék, pontosan melyik kép vagy link az, amelyből mindig többet és többet szeretnénk látni. Ez nem tűnik nehéznek, hiszen mindig apró lépéseket kell tenni olyan objektumok felé, ame-lyek hosszabb és több interakciót váltanak ki a felhasználóból. A probléma az, hogy ez egyszerre juttathat el egy domb tetejére (a legközelebbi maximumra) és a legmagasabb hegycsúcsra is (Pariser 2011: 126–127).Cohler és Pariser azt is felvázolja, milyen hatással lehet ez a személyiségre. Ha egy kezdeti kattintás után a Facebook elkezdi elhinni rólam, hogy szeretek valamit, las-san a mi agyunkban is átíródhat ez a folyamat. Az agyunk megpróbálja feloldani a kognitív disszonanciát: „miért csinálnám ezt, ha nem lennék olyan ember, aki ilye-neket csinál? Ebből következik, hogy ilyen ember vagyok”11 (Pariser 2011: 127).Pariser (2011) Filter Bubble (szűrőburok) elméletében felhívja a figyelmet, hogy a személyre szabott hirdetések szolgálhatják a kereskedelmi indokokat, de nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a politikusok is kampányolnak. Ha a külön-böző reklámügynökségeknek, adatkereskedőknek rendelkezésére áll információ arról, hogy az elmúlt választásokon melyik pártra vagy képviselőre szavaztunk, akkor az befolyásolni fogja azt is, mit láthatunk a kampányból. Ha jellemző ránk, hogy két választás között megváltoztatjuk a véleményünket és másfelé szavazunk,

11 „Why would I have done x if I weren’t the kind of person who does x – therefore I must be a person who does x.” (saját fordítás)


182

céltáblájává válunk az igazi kampányoknak, amelyek megpróbálnak bennünket meggyőzni különböző érvekkel, hogy kire vagy mire szavazzunk. Ha azonban az elmúlt években rendszeresen szavaztunk, méghozzá következetesen ugyanarra a pártra, akkor a választott pártunk kampánymunkásai nyugodt szívvel bízhatnak abban, hogy ebben a ciklusban is elmegyünk szavazni, és ebben a ciklusban is ugyanarra – a másik párt aktivistái pedig meg sem próbálnak majd meggyőzni. Ennek következtében úgy múlhat el a választás, hogy nem értesülünk semmiféle kampányról és semmilyen problémáról, ami az országot foglalkoztatja. Ugyan-akkor Pariser szerint ez elvezethet odáig is, hogy úgynevezett egyproblémás kampányok jöjjenek létre. Ha például valaki hibrid autót vezet, bekerülhet abba az adatpiaci csoportba, amelynek tagjait érdekli a környezetvédelem. Így a vá-lasztások során nem hallunk semmi másról, csak a versengő pártok álláspont-ját a környezetvédelemről; még akkor sem, ha vannak ennél sokkal fontosabb problémák. Az ilyen, részeire bontott kampányok nemcsak a problémákat zárják ki az egyes emberek világképéből, hanem a közéleti szereplőket is kizárhatják a közéletből: ha mindenki személyre szabott, apró üzeneteket kap, megmarad-e a lehetőség, hogy bárki a nagy nyilvánossághoz szóljon? Nem kerül-e veszélybe a nyilvánosság mint olyan?George Gerbner és munkatársai az 1970-es, ’80-as évek során fogalmazták meg a „gonosz világ szindróma” elméletét, amely kimondja, hogy az emberek a te-levízióban olyan sok erőszakot és gyilkosságot látnak (mivel a médiaelemzések alapján ezek népszerű témák), hogy sokkal gonoszabbnak és félelmetesebbnek látják a világot, mint amilyen valójában. Eckles (2010) ehelyett veti fel a „ba-rátságos világ szindrómát”, miszerint a mi ízlésünkre formált, személyre szabott, megszűrt tartalom miatt sokkal nagyobb eséllyel látom azt, hogy a körülöttem lévők (a társadalmi szomszédjaink: a barátok, a családtagok) egyetértenek ve-lem. Ha például az ismerőseimnek nagyjából a fele az egyik, fele pedig a másik oldal politikai nézeteit képviseli, akkor nagyjából egyenlő mennyiségben fognak megosztani a saját oldaluk álláspontját képviselő véleménycikkeket is. Ha min-dig azokat olvassuk el, amelyek közelebb állnak a saját álláspontunkhoz, akkor a Facebook ebből azt a következtetést vonja le, hogy a másik oldal álláspontja nem érdekel minket, és szépen lassan eltünteti a hírfolyamunkról. Így könnyen abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy mindenki egyetért velünk. Ahogy Ec-kles is felhozza példának, ez állhat a szállóigévé vált Pauline Keel-idézet mögött is: „Mégis hogy győzhetett Nixon? Az ismerőseim közül senki sem szavazott rá!” Magunk is megfigyelhetjük, hogy minden választás után sokan vannak, akik meglepődnek az eredményeken, annak ellenére, hogy a közvélemény-kutató iro-dák hónapokkal előre majdnem pontosan megjósolták azokat.Ezek a jelenségek, ha külön kezeljük őket, ártalmatlannak tűnhetnek. Ha azon-ban összevetjük őket, és nagyobb társadalmi szintre emeljük, ijesztő kérdéseket is felvetnek. A radikális és szélsőséges nézetek nem képesek így gyorsabban ter-


183

jedni? A radikális nézeteket vallók így sokkal könnyebben megtalálhatják azokat a társaikat az interneten, akik hasonlóképpen gondolkoznak, és a körülöttük lé-vők is lassan elfogadhatják a nézeteiket. A hallgatás spirálja12 visszafordul, a ki-sebbségben lévő szélsőséges nézetek újra képesek lesznek népszerűséget nyerni. Még veszélyesebb a folyamat, ha felmerül egy gazdasági vagy társadalmi válság, amely szintén a szélsőséges eszmék egyik melegágya.

3. ÖsszegzésAhogy a bevezetésben is leírtam, nem célom és nem tisztem a jövőmondás, pusztán annyit kívántam bebizonyítani, hogy a Negroponte által vizionált sze-mélyre szabott jövő közel 20 év alatt valósággá vált. A robotok (algoritmusok) azonban, amelyek a szűrést végzik, közel sem tökéletesek, a tökéletlen rendsze-rekben viszont a felhasználó feladata, hogy helyesen használja. Elméleti síkon valóban csak egy algoritmus lehet képes arra, hogy igazán toleráns legyen, pél-dául hogy egy állásinterjún tényleg a jelentkező képességeit, és ne a bőrszínét vagy az előéletét vegye figyelembe. Ha egy cég azonban minden tíz felvett alkal-mazottjából kilenc fehér, és csak egy fekete, akkor ezt az algoritmus ugyanúgy meg fogja tanulni. Chomsky idézetére visszatérve: a technológiát nem érdekli, hogy jóra vagy rosszra használjuk. Ezért fontos figyelembe vennünk és a meg-felelő szabályok szerint használnunk az internetet. Fontos látnunk, mit jelente-nek a kattintásaink, hiszen ha az algoritmusokra bízzuk magunkat, a különböző szolgáltatások tényleg megkönnyíthetik az életünket, meggyorsíthatják mind a munkánkat, mind a szórakozással töltött időt. Viszont sohasem szabad elkényel-mesednünk vagy ellustulnunk, mindig szükség van arra, hogy felkutassuk a mi-énkkel ütköző nézeteket, ugyanis ha ezt nem tesszük meg, akkor kiteljesedhet a Pariser által kifejtett szűrőburok hatása, és tényleg egy politikailag egysíkú vi-lágban találjuk magunkat, ahol tudtunk nélkül a szélsőségek, a radikális nézetek egyre népszerűbbé válnak.

12 Noelle-Neumann elmélete a népszerű és szélsőséges eszmék terjedésével foglalkozik. A hallgatás spiráljának mo-delljében a kisebbségben lévő nézetek vallói a társadalmi nyomás hatására eltitkolják ezen nézeteiket, és később akár meg is változtatják azokat, attól félve, hogy kirekesztik, megbélyegzik őket. Míg ha egy nézetet egy híresség, egy köz-tiszteletben álló személy vall, akkor az hamarabb tehet szert nagyobb számú követőre. Tehát: a nézetek terjedésének sebességét és kvázi értékét azok népszerűsége vagy szélsőségessége határozza meg (Noelle-Neumann 2007).


184

IrodalomBehar, Richard 2004. Never Heard Of Acxiom? Chances Are It’s Heard Of You. http://money.

cnn.com/magazines/fortune/fortune_archive/2004/02/23/362182/ (2014. 04. 13.)Brown-Martin, Graham 2014. Noam Chomsky on Technology and Education. http://learning-

reimagined.com/noam-chomsky-on-technology-learning/ (2014. 04. 13.)Cellan-Jones, Rory 2012. Who „likes” my Virtual Bagels? http://www.bbc.com/news/

technology-18819338 (2014. 04. 13.)Clifford, Stephanie 2009. Your Online Clicks Have Value, for Someone Who Has Something to

Sell. http://www.nytimes.com/2009/03/26/business/media/26adco.html (2014. 04. 13.)Duncan, Geoff 2006. Netflix Offers $1 Mln for Good Movie Picks. http://www.digitaltrends.

com/computing/netflix-offers-1-mln-for-good-movie-picks/#!DLJoR (2014. 04. 13.)Eckles, Dean 2010. The „friendly world syndrome” induced by simple filtering rules. http://www.

deaneckles.com/blog/386_the-friendly-world-syndrome-induced-by-simple-filtering-rules/ (2014. 04. 13.)

Horvát János 1998. A televízió és az üzlet; televíziós műsortípusok; a televíziós személyiség, Budapest: Média Hungária Bt.

Kincaid, Jason 2010. EdgeRank. The Secret Sauce That Makes Facebook’s News Feed Tick. http://techcrunch.com/2010/04/22/facebook-edgerank/ (2014. 04. 13.)

Muller, Derek 2014. Facebook Fraud. https://www.youtube.com/watch?v=oVfHeWTKjag (2014. 04. 13.)

Negroponte, Nicholas 2002. Digitális Létezés. Ferenc Csaba (ford.). Budapest: Typotex.Noelle-Neumann, Elisabeth 2007. A hallgatásspirál elmélete. Torma Péter (ford.). In:

Angelusz Róbert – Tardos Róbert – Terestyéni Tamás (szerk.): Média, nyilvánosság, közvélemény. Budapest: Gondolat. 776–800.

Pariser, Eli 2011. The Filter Bubble. London: Penguin Books.Parsons, Patrick 2003. The evolution of the cables-satellite distribution system. Journal of

Broadcasting and Electronic Media 1: 10–16.Tanase, Raluca – Radu, Remus 2009. PageRank Algorithm. The Mathematics of Google Search.

http://www.math.cornell.edu/~mec/Winter2009/RalucaRemus/Lecture3/lecture3.html (2014. 04. 13.)

Tong, Simon – Pearson, Mark 2006. Methods and systems for improving a search ranking using population information. http://www.google.com/patents/EP1668550A1?cl=en (2014. 04. 13.)

Vise, David 2009. Google Sztori: két lelkes diák megváltja a világot. Csatári Ferenc (ford.). Budapest: K.u.K.

Wilson, Tracy V. – Crawford, Stephanie. How Netflix Works http://electronics.howstuffworks.com/netflix2.htm (2014. 04. 13.)

http://money.cnn.com/magazines/fortune/fortune_archive/2004/02/23/362182/

http://money.cnn.com/magazines/fortune/fortune_archive/2004/02/23/362182/

http://learning-reimagined.com/noam-chomsky-on-technology-learning/

http://learning-reimagined.com/noam-chomsky-on-technology-learning/

http://www.bbc.com/news/technology-18819338

http://www.bbc.com/news/technology-18819338

http://www.nytimes.com/2009/03/26/business/media/26adco.html

http://www.deaneckles.com/blog/386_the-friendly-world-syndrome-induced-by-simple-filtering-rules/



http://techcrunch.com/2010/04/22/facebook-edgerank/

http://techcrunch.com/2010/04/22/facebook-edgerank/

https://www.youtube.com/watch?v=oVfHeWTKjag

http://www.math.cornell.edu/~mec/Winter2009/RalucaRemus/Lecture3/lecture3.html

http://www.google.com/patents/EP1668550A1?cl=en

http://electronics.howstuffworks.com/netflix2.htm

http://electronics.howstuffworks.com/netflix2.htm

PUBLICISZTIKA

186

Pölcz Ádám - A kulcsszó: emlékkép

Pölcz Ádám

A kulcsszó: emlékképEmlékezet és emlékeztetés

Mert ahogy az [írás] betűjelekből áll, meg abból, amire írva vannak ezek a jelek,

így az emlékezet működése is úgy használja a he-lyszíneket, mint a viasztáblát,

és ezekben mint betűket helyezi el a képeket.(Marcus Tullius Cicero)

Szerény újságírói múltamból maradt meg az a szokásom, hogy figyelemmel kísérem a világ eseményeit. Napon-ta felkeresem a legnagyobb interne-tes hírportálokat (a magyarok mellett néha egy-két külföldit is), és igyek-szem tájékozódni a körülöttünk zajló történésekről. Az egyik legfrissebb hír, amit találtam, és amely leginkább fel-keltette a figyelmemet, érdekes módon nem az ukrajnai helyzet egyre válságo-sabbá válása, sem pedig a választások végeredményét firtató cikkek voltak, hanem egy közel sem világrengető méretű, de azért nagyon is jelentősnek nevezhető esemény: Norvégiában egy 30–40 év közötti, hiányos öltöze-tű férfira bukkantak, aki azt állította, hogy nem emlékszik semmire: hogy került oda, honnan jött, van-e család-ja, és – egyáltalán – kicsoda ő maga? Papírokat sem találtak nála, amelyek alapján azonosíthatták volna.A modern technikáknak (elsősorban a DNS-teszteknek) köszönhetően aztán nagyjából két-három hónap alatt meg-

fejtették a férfi kilétét: cseh állampolgár, belügyminisztériumi alkalmazott, aki valamilyen rejtélyes okból nem az ere-deti úti célként megjelölt Új-Zélandon kötött ki, hanem Norvégiában. Annyira azért emlékezett, hogy támadói kínzás-nak, szexuális bántalmazásnak vetették alá – ez magyarázza a hiányos öltözéket és a testén talált sérüléseket is. Szülei is jelentkeztek, mert a médiában keringe-tett fotók hozzájuk is eljutottak. A férfi – aki John Smithnek hívatta magát, mert a nevére sem emlékezett – addig nem volt hajlandó további lépéseket tenni, amíg DNS-teszttel be nem bizonyították, hogy azok az emberek valóban a szülei.A történet egyelőre itt tart. Nem tud-juk, mi lesz belőle: könnyes összeboru-lás várható a szülőkkel vagy eddig még le nem leplezett szélhámosságról van szó? Esetleg sosem tér vissza az emlé-kezete? Majd az idő eldönti, bár igaz, hogy ami történt, nem példa nélküli: a történelem rejtélyei korábban is szol-gáltattak már alapot a találgatásoknak, pletykáknak – elég csak Kaspar Hauser történetére gondolnunk. Az 1828-ban, Nürnbergben fellelt furcsa, beszélni és járni is alig tudó, 16 év körüli fiúra a városi polgárok találtak rá, valahol egy mellékutcában. Nem tudtak róla sem-mit, csak a kezében szorongatott levél-ből derült ki, hogy valamikor 1812-ben születhetett. Bár beszélni alig tudott, nevét valaki mégis megtanította neki: Kaspar Hauser. Egy fiatal nürnber-gi költő és filozófiaprofesszor, Georg Friedrich Daumer vette magához, és végtelen türelemmel tanítani kezdte az alapvető emberi készségekre. A fiú pe-dig meglepően gyorsan tanult, olyany-

187


nyira, hogy hamarosan már saját maga tudta felidézni korábbi életének emlé-keit – nem kis megdöbbenést okozva az őt hallgatóknak. Mint töredékes be-számolóiból kiderült, három éves ko-rától nagyjából megtalálásának napjáig egy sötét lyukban tartották fogva, ahol sem felállni, sem aludni nem tudott rendesen, emberekkel nem találko-zott, szabadulásának napján gyakor-latilag magára hagyták. Az, hogy a ké-sőbb ellene elkövetett merényletekben mennyire volt szerepe annak, hogy beszédkészségre tett szert és elmond-hatta az emlékeit, nem tudhatjuk. Any-nyi bizonyos, hogy a megtalálása utá-ni évben, 1829-ben egy álarcos férfi merényletet kísérelt meg ellene, de csak a homlokán sikerült megsebeznie őt. Végül 1833 decemberében, egy közparkban szúrták le, és három nap múlva meghalt.A találgatások már feltűnésekor meg-kezdődtek: voltak, akik a bajor uralko-dóházzal hozták összefüggésbe mint trónörököst, akit – talán hatalomfél-tésből – valaki el akart tüntetni. Talán máig ez a legerősebben fennmaradt és ható elképzelés, a többi kérdés e körül mozog: miért kellett Kaspart hosszú éveken keresztül fogva tartani; miért nem ölték meg azonnal; ennyire veszé-lyessé válhat az emlékezet; egyáltalán kifecseghetett-e volna bármit is, ami korábbi fogva tartóira nézve kellemet-len lett volna?Két történet áll tehát előttünk. Van azonban egy nagy különbség „John Smith” és Kaspar Hauser sorsa között. A Norvégiában talált férfi esete sajátos: valami – talán a sokk – pszichogén am-

néziát eredményezett nála, ezért min-den emlékképe, amelyet előző életéről őrzött – feltételezhető, hogy ideiglene-sen, de – elveszett. A tudomány segítsé-gével mégis azonosítani tudták. Kaspar Hauser saját élete, az emlékképei azon-ban ott voltak a fejében, de a megfelelő kifejezőeszközök hiánya miatt ezeket nem tudta átadni a környezetének, s így csak befogadója, Daumer professzor állhatatos munkájának köszönhető, hogy bármi többet is megtudtak, meg-tudtunk róla. Kaspar Hauser nem vesz-tette el tizenhat évének emlékképeit. Kétségtelen, hogy rendkívül ingersze-gény környezetben élhetett, és azokat az éveit, amelyek a bevésődés korszaka-inak tekinthetők, egy sötét lyukban élte le; de őrzött valamit a múltjáról. „John Smith” – akiről időközben az is kide-rült, hogy Michal a keresztneve – azon-ban elvesztett valamit: egy identitást, amelyet mások hiába akarnak visszaad-ni neki (kész tényekkel, laboratóriumi vizsgálatokkal bizonyítva az igazukat), amíg az ő fejébe vissza nem térnek az emlékképek, idegenként élheti majd az életét egy számára teljesen ismeretlen környezetben. Esete a pszichogén am-nézia mintapéldája lehet – annak elle-nére, hogy pontosan nem tudjuk, mitől törlődött az emlékezete.A kulcsszó: emlékkép. A fejünkben el-raktározott vizuális élmények támpon-tot jelentenek, kapaszkodót, ami nélkül elveszítjük saját magunkat. A képek sorozata pedig hol töredékes, szakadt, kétdimenziós, hol pedig teljes, illattal és hanggal fűszerezett, folyamatos négy-dimenziós kavalkád, amelynek az újjá-szerveződése (kicsit komolykodón szól-

188


va: reorganizációja) sosem szűnik meg. Az emlékezés tulajdonképpen hasonlít a régi szalagos magnókra. Bármelyikre, még a későbbi video- és kazettás mag-nókra is. Az emlékeket is vissza lehet te-kerni, és le lehet játszani újra meg újra, amit láttunk, hallottunk. Kezdetben minden változatlan, de az idő múlásá-val a képek éle elmosódik és a hangok színe megfakul, az illatok eltompulnak, elkopnak. A szalagot felfalják a magnó orsói, az emlékek pedig az agyteker-vények bonyolult pályáin vesznek el – olykor örökre –, helyüket pedig más, frissebb képek veszik át. A folyamat egészséges ember esetében nem szűnik meg, nem tart szünetet. Persze néha előfordul, hogy egy-egy gondolat rosz-sz útra téved, vagy ideiglenesen elvész. De aztán – mint emlék – ismét előkerül. Előhívja belőlünk valami más, egy jel, egy kép, amire lehet, hogy nem is szá-mítottunk. És ez az, ami sokszor kima-rad egy emlékezetkiesésben szenvedő életéből. S bár nem vagyok szakavatott emlékkutató, mégis látom, hogyan tör-ténik ez a mindennapokban. Mondjuk egy autóbuszon, utazás közben.Megtörtént eset, nem is olyan régi. Pesterzsébet, HÉV-állomás. A 23-as buszon utazom, és ahogy ilyenkor len-ni szokott, a figyelmem elkalandozik, megbabonáznak az út mellett elsuhanó háztömbök, oszlopok és jelzőlámpák. Ebben a megállóban azonban egy idős nő ül le mellém. Alig vetek rá egy pil-lantást, máris látom, hogy a tekintete zavart, a teljes bizonytalanságról árul-kodik. Nem foglalkozom vele egészen addig, amíg a monoton zúgást kétség-beesett hangja meg nem szakítja.

„Fiatalember, ma kedd vagy szerda van?” – kérdezi, miközben görcsösen a karomba kapaszkodik. A meglepett-ségtől szólni is alig tudok. És hirtelen nekem is kiesik néhány pillanat, amíg felfogom, mit is kérdezett valójában. Már majdnem „nem tudtom”-mal fe-lelek, de aztán ijedten elrebegem, hogy szerda van, tessék megnyugodni, nin-csen baj, szerda van, csak egy átlagos nap, olyan, akár a többi. Ettől lassan megnyugszik, elengedi a karomat, fel-sóhajt, majd ezek után a végállomásig minden percben azon sopánkodik, hogy azt hitte, hogy még csak kedd van, és hát az nagyon nem lenne jó, ha így lenne.De ezeket már kevéssé hallom meg, mert más jár a fejemben. Én is éltem át hasonlót a saját életemben, több-ször is elveszettnek éreztem magam az egymást követő napokon. Különösen a monoton, egymástól semmiben sem különböző napok egymásutánjától za-varodtam össze, amikor nem voltak határvonalak, mezsgyék, mert még a napszakok váltakozása sem szolgált támpontul egy olyan helyzetben, ami-kor minden nap csak egyféleképpen tel-hetett el: unalommal vagy függőséggel.Elképzelésem szerint az idő vízszinte-sen halad egy irányba, mint egy szalag, amelyet maguk között pörgetnek az emlékgépezet különböző szerkezetei – mint a szalagos magnók. Erre a sza-lagra kerülnek rá a képek, a hangok, sőt még az illatok is, és ettől válik négydimenzióssá az egész. Vannak azonban olyan időszakok, amikor ez a vízszintesség inkább egybefolyó masz-szához kezd hasonlítani. Mint a papír-

189


gyártáskor, amikor a péppé őrölt fát vegyi anyagokkal és vízzel keverik el, majd megszárítják: rövid időre masz-szává változhat az időérzékelés. Valami ilyesmi történhetett az idős hölggyel is – persze a korral járó szükséges el-mebeli változások is szerepet játszanak a rövid távú memória romlásában, ezt mindannyian tudjuk. Mégis: el-mosódó virtuális határaink azt jelzik, hogy nemcsak az általunk kialakított természetes mezsgyéket vagyunk ké-pesek elmosni, hanem a természettől adottakat is, mert bár természettől adva van bennünk az elme, mégis a saját elképzeléseink szerint használjuk, magunk vagyunk a magunk életének főszereplői, és saját gondjaink kizár-nak bennünket a világból, a világgal való érintkezésből. Persze nem mindig könnyű visszatalálni, mégis kell egy hí-vószó, amellyel az emlékkép visszake-rül a megfelelő pozícióba, és helyre áll az elmebeli rend.Máskor az elménk szelektál. Tudattala-nul. Nem akar túlterhelni bennünket. Saját életemben is tapasztalom ezt, hi-szen egy alapítvány, egy nonprofit kft. és egy társadalmi szervezet tartozik a felügyeletem alá, én igazgatom a min-dennapi ügyeket, s ha valamit nem a megfelelő helyre teszek, összekeverek, vagy fontos információkat nem jegy-zek fel egy darab papírra vagy a hatá-ridőnaplómba, akkor a saját dolgomat nehezítem meg, mert nem fogok em-lékezni arra, mit is akartam csinálni, vagy ami még rosszabb: teljesen elfe-lejtem, hogy bármikor is szót ejtettünk az adott dologról. Annál rosszabb pe-dig nincsen.

Az elménk szelektál, csak azt tartja meg, ami fontos. Ami az életünk előbbre vite-le szempontjából (és saját tudatalattink értékrendje szempontjából) nélkülöz-hetetlen. S olykor-olykor mi magunk is rácsodálkozunk: mennyire kímélni akar minket. Pedig – igaz, nem most volt – az ókoriaknak még hatalmas emlékező-képességük volt, ahogyan a legnagyobb antik retorikaszerző, Quintilianus is megörökíti: „Egyébként, hogy mire ké-pes az emlékezet, akár velünk született, akár gyakorlással fejlesztettük ki, arra tanú Themisztoklész, akiről köztudott, hogy egyedül ő tudott egy éven belül ki-válóan megtanulni perzsául, vagy Mit-hridatész, akiről azt tartják, hogy hu-szonkét nyelven tudott, mivel ennyi nép fölött uralkodott, vagy a gazdagságáról híres Crassus, aki mikor Ázsia élén állt, úgy ismerte az öt különböző görög nyelvjárást, hogy ugyanazon a nyelven hozta meg az ítéletét, amelyiken hozzá fordultak, vagy Kürosz, akiről azt tart-ják, minden katonájának tudta a nevét; sőt Theodektész állítólag akárhány vers-sort egyszeri hallás után rögtön vissza-mondottˮ (Quintilianus: Szónoklattan. Pozsony: Kalligram. 2009. 11, 2, 50).Sosem találkoztam még olyan ember-rel, akinek ne lettek volna emlékképei. Tudom, hogy léteznek olyanok – a fenti példák is ezt mutatják – akik ide-ig-óráig elveszítik az emlékezőtehet-ségüket (számos olcsó szappanopera és hatásvadász filmsorozat épít erre a kvázi toposzra), mégis megkockáz-tatom, hogy az emlékezetét vesztett embernek is vannak emlékképei: de valahol mélyen, eltűnve az agypályák zegzugaiban. Ezeket fogva tartja egy

190


élmény, így elvesznek egy sötét lyuk-ban, amit tőle független külső hatás eredményezett. Az emlékezetről és annak működéséről több neves kuta-tó, filozófus, pszichológus is írt: Sig-mund Freud, Rudolf Steiner, Herman Ebbinghaus vagy Frederic Charles Bartlett – műveik az emlékezetkutatás alapjainak tekinthetők a 20. századi kutatások történetében. A ma emberének azonban mindig kri-tikusnak kell lennie: amikor már túl vagyunk azokon a nézeteken is, hogy az emberiség mindent elmondott, ami elmondható, s bár ez utóbbi kijelentés erősen cáfolható (sőt nyilvánvalóan ha-mis), nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az emlékezettel korábban is fog-lalkoztak. Természetesen nem a mára kialakult fogalmi rendszert kell ezen érteni, s még csak nem is az emlékezet-kieséssel és -kimaradással kapcsolatos kutatások megindulását. Egyszerűen arról van szó, hogy valakik valahol el-kezdtek foglalkozni azzal, hogy miért fontos emlékezni, tanulni, rögzíteni az elménkben a körülöttünk lévő világot. S ha a kedves olvasó szakértő, elemző és módszertanilag kifogástalan gon-dolatmenetet vár tőlem, csalódni fog, hiszen sem „John Smith”, sem Kaspar Hauser esetét nem oldhatom meg, de még csak ki sem egészíthetem a nagy gondolkodók emlékezetről írott fel-jegyzéseit, ellenben felhívhatom a fi-gyelmet arra, hogy az emlékezés prob-lémája sok ezer évvel ezelőtti kérdés, amelyre nemcsak a pszichoanalitiku-sok és az agykutatók figyeltek fel, ha-nem a nyelvészek és az irodalmárok is. A témának ebből a szempontból

vizsgált szelete még a 20. század elején is kiaknázatlan, s nem kell, „csupán” a Kr. e. 5. századig, a klasszikus reto-rika születésének évszázadáig vissza-mennünk, hogy a mai európai kultúra bölcsőjének tekintett Hellász vitatha-tatlan vívmányát megértsük.

*Homérosz eposzaival mindannyian találkoztunk valamilyen formában közép- és/vagy felsőoktatási tanulmá-nyaink során. Egy távoli világ tőlem idegen kultúrájával ismerkedtem 14-15 évesen, és nem értettem, miért fon-tos ilyenekre vesztegetnem az időmet. Az Odüsszeia olvasása közben talán az egyetlen dolog, ami megkapó volt: a hexameterben írt verssorok és az ál-landóan ismétlődő eposzi jelzők. És tény, hogy az utóbbiakon sokat nevet-tem, mert nem értettem, hogy éppen a lényeg az, amire rátaláltam, az egész műnek az esszenciája, amely lehetősé-get kínál arra, hogy évszázadok eltelté-vel is olvashassuk a görög kultúra cso-dálatos alkotásait.A görög kultúrát áthatotta a szóbeliség. S bár ismerték az írást, mégis az egyet-len hatásos szócsőnek (ha úgy tetszik, médiumnak) tartott élőszó, a szónoki beszéd jelentette az érvényesülés kul-csát. Kr. e. 467 körül elűzték a szicíliai zsarnokokat, s – ahogy egy zsarnoki uralom után rendesen lenni szokott – perek, méghozzá birtokjogi perek in-dultak meg a korábban elkobzott föl-dek visszaszerzéséért. A felpereseknek és az alpereseknek saját maguk igazá-ért kellett kiállniuk – ez a kor ugyanis nem ismerte még a védőügyvéd intéz-

191


ményét. Ha valaki nem rendelkezett a kellő ismeretekkel, ún. logographo-szokkal írathatta meg a beszédét, s már csak az volt a dolga, hogy a megírt be-szédet megtanulja és elmondja a bíró-ságon. Ez is tanúbizonyság arra, hogy a szónoki beszédek elkészítése már kez-dettől fogva az íráson alapult.Kérdés persze, hogy mi volt korábban. Hiszen a homéroszi eposzok jóval ko-rábbról, még az írásbeliség elterjedése előttről (a Kr. e. 8. századból) szár-mazhatnak. Hogyan lehet akkor, hogy mégis fennmaradtak? Hogyan rögzí-tették ezeket a szövegeket, ha nem volt még olyan „kezdetleges” technológia sem, mint az írás? Az már korábban is világos lehetett, hogy Homérosz ének-mondó volt, aki bejárta az ókori Hel-lászt, de vitás kérdés volt, hogy vajon tudott-e írni – azaz ő maga jegyezte-e le a „műveit” vagy néhány nemzedék-kel később egy, az írást már ismerő énekmondó vagy hallgató jegyezte le ezeket. Képes-e egyáltalán egy ember ennyi szöveg megjegyzésére anélkül, hogy bármilyen segédeszközt (legin-kább az írást) segítségül hívná? Ezek-re a kérdésekre figyelt fel az amerikai Milman Parry is, amikor kutatni kezd-te a szóbeli kultúrák emlékezetmegőr-ző technikáit, az ún. mnemotechnikai módszereket. Figyelmét a homéroszi eposzok visszatérő elemei (jelzők, szó-fordulatok) keltették fel. Parry ezért olyan közösséget keresett, amelyben még erősen jelen voltak a szóbeliség vonásai, olyan énekmondókat, akik feltételezhetően még őrizhetnek vala-mit abból az énekmondói kultúrából, amelyet Homérosz képviselt – így ju-

tott el az akkori Jugoszlávia területére, ahol még erősen élt a hagyomány, s az énekmondók nemzedékről nemze-dékre örökítették át a tudást és a mód-szert (Parry, Milman: The Making of Homeric Verse. Collected Papers. Ox-ford: Oxford University Press. 1971). Homérosz kapcsán persze felmerült az is, hogy nem egyetlen ember volt, hanem több énekmondó munkájának köszönhetjük a ma neki tulajdonított gigantikus eposzokat.Tény, hogy amit sokszor elmondunk, azt megjegyezzük. Ráadásul ha van valamilyen sorrend, logika a felépített mondanivalóban, könnyebb megsző-nünk és követnünk a beszéd fonalát. Amikor beszélek, képeket látok ma-gam előtt: látom, ahogyan a virágokat gondozom a kertben, látom, ahogyan folyik a csapból a víz, látom, ahogyan lefelé csorog a lefolyóba, és mindezt le-írom a tökéletlen eszközökkel: a szava-immal. S ha elismétlem, megint látom. Emlékképek ezek, amelyek lehetővé teszik, hogy ismerjem, ami elmúlt, megjegyezzem azért, hogy ne kelljen újratanulnom a tárgyak nevét és hasz-nálatát, ne kelljen újra megjegyeznem az arcokat és a barátaim nevét. A mai kognitív pszichológia is megfigyelte ezt: a rövid távú memóriából folya-matos ismétlések során kerülnek át az emléknyomok (a megtanult anyag stb.) a hosszú távú memóriába. S ez volt az, amire Milman Parry is gondolt: az is-métlődő, visszatérő formulák a nyelv-ben. Hát nem egyszerű? Nem töké-letes? Homérosz eposzai közel sem olvasóknak voltak szánva, ahogyan azt sokáig gondolták. Nem, hiszen egy

192


még dominánsan szóbeli kultúrában éltek az emberek, akik Homérosz(ék) énekét hallgatták. Lehet, hogy maga az énekmondó sem volt az írás tudo-mányának birtokában. Minden egyes eposzi jelző („leleményes Odüssze-usz”), minden megszokott szófordulat („És hogy a rózsás ujjú Hajnal kélt ki a ködből”) és az epikus panelek (invoká-ció, enumeráció) mind-mind a mara-dandóság érdekeit szolgálták. Ráadá-sul tankönyvek is voltak ezek: tökéletes szónoki beszédeket és történelmi pilla-natfelvételeket (pl. Akhilleusz pajzsá-nak leírása) is tartalmaztak. A kérdés Nietzschét mint klasszika-filológust is foglalkoztatta, aki a görög irodalomról tartott előadásai egyikében azt mond-ta: „régi fogyatékossága az irodalom-történetnek is, hogy gondolatainkat elsődlegesen is egy nép teljes írott ha-gyományára, s nem pediglen nyelvi összművészetére tereli, azaz abból a korszakból indul ki, melyben a nyel-vi műalkotás egyes egyedül az olvasó élvezete. […] Vagyis minden kor iro-dalmi műveltsége egyfajta klasszikus irodalom elismerésén alapul. Csak erre vonatkozólag van értelme az olvasás követelményének” (Nietzsche, Fried-rich: A görög irodalom története. I–II. In: Nyíri Kristóf–Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommuniká-ciós technológiák története Homérosz-tól Heideggerig. Budapest: Áron. 1998. 21–37. 21).Az eposzok lejegyzése Homérosz korá-nál későbbre tehető. Ugyanakkor az írás mint első technológia, mint az elfelejt-hetőnek a rögzítése, mint segédeszköz a könnyebb emlékezéshez, nem kerül-

te el a filozófusok figyelmét sem. Pla-tón leírja Phaidrosz című dialógusában az egyiptomi Theuth isten esetét, aki mint a számok, a számolás, a mértan és az asztronómia feltalálója, találmányait az uralkodó, Thamus elé vitte. Így tett az írással is. Az uralkodó értékelte Theuth találmányait aszerint, hogy hasznosak vagy haszontalanok-e – eszerint érdemeltek dicséretet vagy helytelenítést. S amikor Theuth büszkén bemutatta az emlékezés eszközeként aposztrofált írást, Thamus ezt mondta: „Ó, te ezermester Theuth, az egyik abban kiváló, hogy feltalálta a művészeteket, a másik viszont meg tudja ítélni, mennyiben járnak kárral és haszonnal azok számára, akik majd használják őket. Így most te is, mint az írás atyja, jóindulatból épp az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatása. Mert éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a lát-szatát.” Platón persze szkeptikusan szemléli az írás művészetét (bár az em-lékezetbe vésést is írásnak nevezi, igaz, „lélekbe írásnak”, amely belső tárolá-son, szóbeliségen alapul) ugyanakkor megjegyezhetjük – ahogyan ezt Eric A. Havelock meg is teszi –, hogy Platón művei sem maradhattak volna fönt, ha valaki hamarjában írásba nem foglalta

193


volna a gondolatait (Havelock, Eric: A görög igazságosság-fogalom: homéro-szi árnyvonalaitól platóni főszerepéig. In: Nyíri Kristóf–Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommuniká-ciós technológiák története Homérosz-tól Heideggerig. Budapest: Áron. 1998. 57–110). De tényleg az emlékeztetés korszaka kezdődött volna meg ezzel?A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár rak-tárából a kezembe került egy könyv. Rádiós szakkönyv, csupa technikai tudnivalóval az 1930-as évekből, dr. Császár Elemér előszavával. És azt hiszem, ezt a könyvet lapozgatva ér-tettem meg igazán, hogy miről szól a médiumok, technológiák korszakvál-tása. Míg a szónoklás virágkorában az egyetlen szócső maga az emberi hang és a beszéd volt, addig az írás megje-lenésével ez a szám már kettőre nőtt, s szépen lassan elcsendesítette az in-formációfeldolgozást – fülközpontú lényekből szemközpontú lényekké váltunk, majd később hangos olvasók-ból csendes olvasókká. És akkor, a 19. században ismét a szó hatalma látszott kibontakozni, amikor kontinenseket átívelve száguldott a hang egyik pont-ból – mondjuk Nagy-Britanniából – a másikba – mondjuk az USA-ba. „A sokféle válaszfal között, melyek az embereket elkülönítik egymástól, első pillanatra két természetes válaszfal ra-gadja meg figyelmünket: az idő és a tér, a távolság. Az első nemzedékeket vá-laszt el egymástól, a második ugyanan-nak a kornak az embereit” – olvasom az előszóban (Vermes Miklós: A rádió. Budapest: Királyi Magyar Természet-tudományi Társulat. 1930. Császár

Elemér előszava), és bennem is megfo-galmazódik valami, ami az idézett so-rok írójában is: az idő és tér kettőséből a tér meghódítása adott keményebb munkát az emberiségnek. Az írás ma-radandósága révén az idő már jóval korábban „összezsugorodott” elődeink számára, hiszen visszakereshetővé vált a régiek gondolatvilága, kultúrája. Kü-lönböző korszakok találkozása volt ez – elegendő csak a görög és a római kul-túrák közötti kapcsolatra gondolnunk. De nemcsak ők, hanem a mai kor em-bere is képet kaphat arról, hogyan éltek az ókor vagy a középkor emberei, s eh-hez nem kell mást tennie, mint kezébe vennie egy, a témáról szóló könyvet. Az írás tehát a kultúrák közötti össze-köttetést jelentette, és jelenti ma is. A távíró, a telefon és a rádió – s külö-nösen ez utóbbi – megjelenése pedig egy újabb fordulópont az addigi embe-ri kommunikációban, hiszen egészen nagy, és addig elérhetetlennek tűnő távolságok váltak áthidalhatóvá. Az írás médiuma kiegészült számos más közeggel, amelyben az emberi kom-munikáció lefolyhatott. Vagyis még több lehetőség állt rendelkezésre, hogy emlékeztessük magunkat a múltra. Számos jel, amely emlékeztet minket arra, hogy kik jártak előttünk.Emlékezés és emlékeztetés. Fejemben visszhangoznak középiskolai tanáraim szavai, akik azt mondták, hogy csak az az enyém, amit megtanulok és bensővé teszek. Így leírva kicsit közhelyesnek tűnik, de – szent ég! – valóban igaz. Egyre általánosabb az a nézet, hogy nem kell terhelni a tanulók agyát sok-sok felesleges könyvvel, adattal, képlet-

194


tel, memoriterrel. Elég, ha tudják, hol keressék az információkat, amelyekre éppen szükségük van. Ezekben a sza-vakban Szentgyörgyi Albert, Nobel-dí-jas tudósunk gondolatát látom visz-szaköszönni, amely hasznos lehet, ha el akarunk kényelmesedni, és semmit sem tudva, csak a magunk kényelmét nézve, befolyásolhatónak lenni. Mert csak az dőlhet hátra kényelmesen, aki már sokat tud.Amikor azt mondom: emlékezem, akkor valóban belülről indul el egy folyamat. Képek, hangok, illatok – fel tudok idézni valami régebbit, kikere-sem a megfelelő szalagot az agyamból, és megpróbálom újra lejátszani. Ebben a folyamatban: 1. tudom, hogy mit ke-resek; 2. tudom, hogy hol keressem; 3. meg tudom állapítani, hogy valóban a megfelelő információt találtam-e meg, és megvan-e rá a lehetőség, hogy a megfelelő formában át is tudom azt adni. És ha e három lépésből valame-lyik hibádzik, hát tudom, hogy milyen külső eszközt hívhatok segítségül: szó-tárakat, történelemkönyveket, függ-vénytáblázatot, hang- vagy mozgókép-felvételeket stb. Sokkal könnyebbnek találom így a dolgokat. De legalábbis nagyon kényelmesen érzem magam attól a tudattól, hogy nem kell állandó-an keresnem-kutatnom valami olyan után, amiről sem elképzelésem, sem emlékem, sem semmilyen segédinfor-mációm nincsen.Amikor azt mondom: emlékeztetnem kell magam, az valamilyen szelektá-lás eredménye – és természetesen a szándék csírájából fejlődik, hiszen az első szó, amit ilyenkor kimondunk: a

nem. Nem akarom, nem vagyok képes rá, nem tetszik, nem bírom befogad-ni, és így tovább. Eltaszítjuk magunk-tól a tudás lehetőségét. Persze vannak olyan pillanatok, amelyek nem alkal-masak például a kvantummechanika működési elveinek befogadására vagy Shakespeare sokadik szonettjének meg-tanulására, egyáltalán bármilyen infor-máció kezelésére. De ez nem attitűdkér-dés, míg az alapvető nem akarás igenis az. Nem akarok tanulni, nem akarok emlékezni, elég, ha vannak adatbázisok, ahonnan tudást meríthetek. Emlékezni ugyanakkor annyit jelent: tudni. Megérteni tudni, felidézni tud-ni, elmélyíteni tudni, átadni tudni. Az emlékezés identitásképző. Amit megtanultam, amit láttam, az mondja meg nekem, hogy ki vagyok. A körü-löttünk lévő emberek szükséges részei szociális életünknek (nélkülük az már nem is „szociális” lenne), hiszen visz-szajelzéseik alapján is formáljuk az énünket, gondolkodásunkat. De jó-e, ha csak másokra hagyatkozunk? Nem biztos, hogy mindenki azt akarja, hogy nekünk jó legyen. Ha mások határoz-nak meg minket, azok már nem mi va-gyunk – nem én vagyok. Aki elvesztet-te az emlékezetét, az kiszolgáltatott. Ha rossz kezekbe kerül, elveszett. Akinek nincs mire emlékeznie, annak nincsen múltja sem, nincsen identitása, nem tudja honnan jött, nem tudni hova tart, amíg mások meg nem mondják neki, vagy nem segítenek abban, hogy visszatérjen eredeti énjéhez.Van úgy, hogy az emlékek beragad-nak. Belül őrlődnek, emésztődnek, s az embernek nincs kivel megosztania

195


ezeket az emésztő, rákos gondolato-kat. Nem is beszélve arról, hogy so-kan vannak, akik gyermekkori rossz emlékeket hordanak magukban. Fi-atalkorúak zaklatása, családon belüli erőszak, kisebbségi komplexus – mind tartós sebet okozhat. Egy életre kihat-nak az ilyenek. Ezeket jobb elfelejteni, jobb ezekről tudomást sem venni. De lehet-e egyáltalán? Meg lehet-e szaba-dulni a rossz emlékek terhétől? Hiszen ugyanúgy bevésődtek az agytekervé-nyekbe, ugyanúgy hatnak tovább, és ráadásul olyan történések, amelyek megfordíthatják egy ember életét. És ha a jelentős dolgokra határozottabban emlékezünk, és ha az emlékezés identi-tásképző (ha akár csak egyetlen emlék is identitásképző vagy -befolyásoló), akkor az élmény, az emlék a miénk. Erről mondja a híres római szónok, Cicero, hogy bárcsak lenne valaki, aki arra tudná megtanítani, hogyan felejt-se el azt, amit el szeretne felejteni, mert azzal tenné a legnagyobb szívességet. A felejtésnek biztosan könyvtárnyi iro-dalma van – szakmai és kevésbé szak-mai szövegek, mindent tudó, nőknek szóló könyvek és kuruzslók művei egy-aránt. Ugyanakkor az emlékezetnek, az emlékezet fejlesztésének is egész könyvfejezeteket szenteltek már régen, az antik korban is. Az ókori retoriku-sok a szónok egyik feladataként tar-tották számon, hogy meg kell tanulni a megírt beszédet, és erre különböző technikákat dolgoztak ki.A klasszikus retorika hosszú évszáza-dok során kialakult gyakorlata szerint a szónoknak öt feladatot kellett vég-rehajtania, ha jó beszédet akart írni és

előadni. Ezek a következők voltak: 1. a téma feltalálása (invenció); 2. a beszéd-részek és az érvek elrendezése (diszpo-zíció); 3. a stílus kidolgozása (elokúció); 4. a beszéd megtanulása (memória); 5. a beszéd előadása (pronunciáció). A beszéd előadásának gyakorlatára az utolsó két feladat, a megtanulás és az előadásmód kidolgozása vonatkozott. Úgy is mondhatnánk, hogy kötelező volt a fejből való beszéd. A már idé-zett római szónoklattaníró, Quintili-anus Kr. e. 96-ban megjelent 12 köte-tes Szónoklattanában nem véletlenül nevezi az emlékezőtehetséget az ékesszólás kincsestárának: „Az emlékezetet némelyek kizárólag a természet ajándékának tartották, s legnagyobbrészt az is, de mint minden más, ez is fejlődik, ha műveljük. S minden eddig ismertetett munkánk hiábavaló, ha ez mint lélek nem tartja össze. Hiszen minden tanítás alapja az emlékezet, és hiába tanítanak minket, ha minden, amit hallunk, elillan. Más-részt ugyanez a képesség biztosítja a példáknak, a törvényeknek, a rendel-kezéseknek, a mondásoknak, s végül a tetteknek egész tárházát, amelyekben a szónoknak bővelkednie kell, és néhá-nyat mindig készenlétben kell tartania” (Quintilianus: Szónoklattan. Pozsony: Kalligram. 2009. 11, 2, 1). Quintilianus olyannyira fontosnak tartotta a me-móriát, hogy enélkül a szónok minden korábbi munkáját feleslegesnek tartot-ta. Nem csoda, hogy olyan nagy jelen-tőséget szentelt az emlékezés fejlesztési lehetőségeinek.De ne rohanjunk ennyire előre. A ret-orikában hatásos eszköz a példa, ezért

196


már Cicero is szemlélteti a memória edzésének fontosságát De oratore (A szónokról) című munkájában. Egy közismert történetet mesél el Szimó-nidészről, aki bebizonyította: az elme helyek és képek alapján azonosítja a múltbeli történéseket, s így lehető-vé válik az, ami külső módszerekkel egyébként lehetetlen lenne. Történt ugyanis, hogy Szimónidészt felkérték: írjon dicsőítő költeményt egy koszorús ökölvívónak. A költemény árát előre kialkudták, azonban a költemény el-hangzása után csak az összeg felét fi-zették ki, mondván, hogy a szerző túl-nyomórészt Kasztórt és Polüdeikészt dicsőítette, ezért a fizetség másik felét azoktól kérje, akiket magasztalt. A tör-ténet szerint a két isten meg is fizetett neki. Nagy lakomát tartottak ugyanis az ünnepelt ökölvívó tiszteletére, és Szimónidészt is meghívták. Váratlanul szóltak neki, hogy két ifjú várja a ház előtt, mert beszélni szeretnének vele. Az ifjakat Szimónidész nem találta sehol, de a lakomateremből való kilé-pése után hamarosan beomlott a te-rem mennyezete, és maga alá temette a mulatozókat – a testek pedig annyi-ra összeroncsolódtak, hogy lehetetlen volt azonosítani őket. Szimónidész si-etett a kétségbeesett rokonok segítsé-gére mint a tragédia egyetlen túlélője. Ő ugyanis megjegyezte az ülésrendet, ezért a holttesteket emlékképei segít-ségével felismerhették (Cicero összes retorikaelméleti művei. Pozsony: Kal-ligram. 2012). Mi következik mind-ebből? Quintilianus szerint az, hogy a memória egyik kulcseleme a sorrend és – ahogyan Adamikné Jászó Anna

kiegészíti – az ehhez kapcsolódó asz-szociációk (Adamikné Jászó Anna: Klasszikus magyar retorika. Budapest: Holnap. 2013).Ahogyan arról világosan ír a klasszikus retorikát összefoglaló munkájában, az asszociáció lényege abban áll, hogy helyszíneket és képeket veszünk fel a témával kapcsolatban, ezzel könnyítve meg a saját dolgunkat. A dolog olyany-nyira nem újszerű, hogy már a Kr. e. 80-as években a latin retorikaszerző, Cor-nificius művében is találkozunk vele: helyszíneket és képeket említ, amelyek-hez emlékezőtehetségünk fejlesztése kapcsolható (Cornificius: A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak ajánlott retorika. Budapest: Magyar Könyv-klub. 2001). És hogyan képzelhető el ez szemléletesen? Quintilianus szerint a tapasztalatból, életünk tapasztalataiból táplálkozhatunk, mert magát a módszert is ez fejlesztette ki. A módszert úgy kell elképzelni, hogy „a lehető legtágasabb és legváltozatosabb helyeket választják ki [emlékezés céljából], például egy nagy és sok szobára osztott házat: pontosan rögzítik magukban mindazt, ami említésre méltó benne, hogy gondolatban biztosan és gyorsan át tudják futni minden egyes részét. Az az első feladat, hogy ezen átfutás közben nem szabad leragadni, hiszen annak az emléknek, mely a többi emléket fogja segíteni, mindennél biztosabbnak kell lennie. Azután amit leírtak vagy kigondoltak, egy fogalomba sűrítik, és valamilyen emlékeztető jellel látják el. Ez utalhat az egész fogalomra […] vagy valamelyik szóra is, hiszen

197


az elfelejtett gondolatokat egyetlen hívószó visszaidézi”. Aztán a dolgokat a következőképpen rendezhetjük el: „az első gondolatot az előcsarnokban hagyják, a másodikat az átriumban, az-tán körbejárják a belső udvart, s nem-csak a hálószobákat és a termeket, ha-nem minden szobrot és tárgyat sorban megjelölnek. Ha ezt megtették, később, amikor fel kell idézniük a gondolato-kat, az elejétől kezdve végigveszik eze-ket a helyeket, és annak alapján, hogy melyiknek a képe mit idéz fel, mind-egyiktől számon kérik, amit rábíztak” (Quintilianus: Szónoklattan. Pozsony: Kalligram. 2009. 11, 2, 18–20).Próbáltam a saját nyelvemre lefordítani az olvasottakat, és a következőt találtam.Amikor az éppen aktuális vizsga-időszakban tanulni akartam, igye-keztem képekhez kötni minden tan-tárgyat, sőt minden olvasmányt. A lakás külső részéből haladtam befe-lé. A „Bevezetés…” című irodalmi tantárgyakat mindig a konyhában – az előcsarnokban – tanultam, ez volt ugyanis legmesszebb a belső szobától, az én szobámtól, majd fokozatosan haladtam befelé. De a konyhában is igyekeztem folyamatosan helyzetet változtatni: a sámli volt többnyire az irodalmi tárgyak szentélye, ahol ösz-szekuporodva lapozgattam a könyve-ket, esetleg pokrócot terítve magam alá, a könyveket a sámlin helyeztem el, párnákon támaszkodtam meg, és lassan már azt is tudtam, hogy melyik sor olvasásakor milyen testhelyzetben voltam. Persze nem ment ez mindig könnyen, hiszen a padló hideg volt, ke-mény, és csak a nyár közeledtével esett

jól a hűsítő kövön kinyújtóztatnom a lábam, a derekam.Aztán jött a nappali, az átrium. Ide a szabadon választott tárgyakat sorol-tam. A dohányzóasztalon tökéletes helye volt a számítógépnek, ha sze-mináriumi dolgozatot kellett írnom, s írás közben felidézhettem azokat az emlékeket, amelyek ebben a stációban elleptek: amikor kifacsarodott pózban a kanapé tetején vagy fejjel lefelé a fotel karfáján lógva olvastam Glenn Gould gondolatait a hangversenytermek ha-láláról és a hangrögzítés hamarosan várható egyeduralkodásáról. De a bolyhos-gyapjas szőnyegen is rengete-get olvastam hason fekve vagy hanyatt vetve magam. Olvastam az erdélyi Dra-kuláról és 20. századi abszurd drámák-ról is. Ionesco neve nekem még mindig azzal a látvánnyal párosul, ahogyan a mennyezeti csillárt nézve mormolom az értelmetlen mondatokat A kopasz énekesnőből.Végül a belső szobám: igen, ezt szen-teltem a nyelvészeti stúdiumnak. A ragok, a jelek, a képzők, a helyesírás, a nyelvemlékek, a beszédfonetikai eszközök birodalmának. Körbe-kör-be járva tanultam a Halotti beszédet, s próbáltam minél hűségesebben vissza-adni a kiejtést, amelyet igazából senki sem ismer. Körbejártam a belső szo-bát, hogy a közepére érve megvilágo-sodjam: immár minden tárgynak a ne-vét tudom, mindent ismerek és tudok valamilyen képhez kötni, mert any-nyit láttam őket körbejárásom során. A lámpákhoz egy-egy „de” szócskát kapcsolok, az asztallapnak a „Volék si-rolm tudotlon” jut (és így már az egész

198


Ómagyar Mária-siralom), s talán még profánabbul és szentségtörőbben a fo-némákat a padlón kergetőző porlabda-csokkal azonosítom. De említhetném – némi képzavarral – a pókháló sarok-ban feszülő kódexeit és az ágyam lábai alatt eldugott szókép és alakzattöredé-keket, példákat. Ezzel nyilván sajátos mnemotechnikát alakítottam ki, de az önálló módszer megtalálása nagy se-gítségemre volt.A szobáimban, a helyiségeimben több-nyire rend uralkodik, s ebben a rend-ben a kiválasztott tárgyakhoz társítom a szavakat, a képzeteket. Tulajdonkép-pen saját nyelvet alkotok, nevet adok a saját világomnak. Emlékképsoroza-tot hozok létre, hogy fel tudjam idéz-ni, amit tanultam. És hát nem ilyen az élet? Nem a múltra emlékeztetnek az egyes helyszíneken elhelyezett emlék-képek? De milyen érdekes az is, hogy a működési mechanizmus is átalakul az idők során. Cicero még viasztábla-ként tekintett az elmére, amely töröl-hető és újra belevéshető az informá-ció, a legújabb kor embere viszont a Lumière fivérek óta talán tudat alatt is filmben gondolkodik: „végigpörgeti” vagy „visszatekeri” az eseményeket, és veszélyes helyzetekben „lepereg előtte az élete”. Egyesek szerint 1896 előtt az utóbbival kapcsolatos élményről senki sem számolt be. Csak nem emlékmér-földkő lett egy rémisztő mozgóképve-títésből?

*Kaspar Hauser emlékképei valószínű-leg sötétek és bizonytalanok voltak. Életének nyomorúságos előzményei,

ingerszegény környezete nem segítette hozzá, hogy túl sokat tudjon a világról. Életének nem voltak előcsarnokai, át-riumai és belső szobái sem, a fogva tar-tásra használt cellában élte az életét. A feljegyzések szerint néhány szót tudott csak bajor tájszólásban kiejteni, így el-mondani sem tudta volna azt a keve-set, amit az életéről tudott, ha Daumer professzor nem veszi a szárnyai alá. Amikor azonban elméje nyiladozni kezdett, veszélyessé vált. Megölték.John „Michal” Smithnek nincsenek emlékképei életének előzményeiről, és egyelőre csak reménykedhet ben-ne, hogy visszakapja eredeti szemé-lyiségét. Külső eszközök, a tudomány segítségével sikerült kideríteni, hogy ki is ő, de „belső szobájában” még nem találta meg a helyét. Akárhogy szenved, egyelőre nem találja a saját házát, amelyet előcsarnokra, átriumra és belső helyiségre oszthat. Mások igyekeznek megmutatni neki és elfo-gadtatni vele a helyzetét, de nincsen könnyű dolguk.Az emlékképek identitásunk részei. Beleivódnak az elménk viasztáblájá-ba, s a ma embere filmszalagként per-getheti vissza akár az egész életét. Én most csak kísérletet tettem rá, hogy megosszam a kedves olvasóval, amit az emlékezetről és az emlékeztetésről tudok. Gondolataim nem tökéletesek, sőt töredékesek és olykor naivak, de kérem, nézzék el nekem. Mondanom sem kell, hogy egy élet emlékeit nem lehet egy szuszra elmondani, sem leír-ni, még ha több hetet szentelek is rá. Ezért „legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a vissza-

199


idézés fájdalmával és kéjével kapcsola-tos, legyen valami olyan, amit öregko-rában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném, és még emlékezni tudnék akkor” (Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Pécs: Jelen-kor. 1986/2012).

200

Bagó Sarolta - Az oktatás és ismeretelsajátítás különböző megközelítései

Bagó Sarolta

Az oktatás és ismeretelsajátí-tás különböző megközelítései

Az iskola mindannyiunk életében fon-tos – elsősorban talán úgy gondolunk rá, mint az ismeretek bővülésének, készségek elsajátításának helyszínére. Mindezen tudás megszerzése azonban korántsem egyszerű feladat, komoly koncentrálást, sok időt és egy helyben ülést igényel… Vagy mégsem?Az itt következő két interjúból részben eltérő nézetek, módszerek rajzolódnak ki, ugyanakkor jól látszik az is, hogy a különböző pedagógiák célja végső so-ron ugyanaz: a gyerek kezébe (fejébe) használható és maradandó tudást adni.

*

Egy komplex pedagógiai szemlélet és az elmetérkép gyakorlati hasznaKostyál Katalin, a Rogers Akadémia mentora mesél arról, hogyan könnyít-heti meg a diákok számára a tanulást egy másfajta szemléletmód, illetve egy azt jól tükröző módszer.

A Rogers Akadémiát a Rog-ers Személyközpontú Okta-tásért Alapítvány működte-ti, legnagyobb projektjeként.

Bagó Sarolta: Mi az a háttér, amely előhívta ezt az ötletet, mit érdemes tud-nia az olvasónak a Rogers Akadémia tanítási elveiről?

Kostyál Katalin: Pedagógusként itt azt közvetítjük a diákjaink felé, hogy a tanulásáért mindenki maga felelős. Amiben mi mentorként, pedagógus-ként mögötte állunk, az ennek a fele-lősségnek a megértése. Megtanítjuk nekik sokféle eszköz, módszer hasz-nálatát, amelyek segítségével önállóvá válhatnak a tanulásban is, hiszen ezek sztenderdizálható (tehát máskor is al-kalmazható) megközelítésmódok. Egy olyan agyi és érzékszervi nyitottság vá-lik így beállítódássá, amely az informá-ció megszerzése után elindul a maga útján, nem csak tárolódik. Ennek a nézetnek egyik szemléletes példája a „pók”. (Az asztalon kiterítve néhány A3-as laminált papír, melyek különböző történelmi-művészeti időszakokat jele-nítenek meg. – B. S.)

201


pusztítás az Ú

jvilágban

hódoltság

tőkés gazdaság

gyarmatok

a halál az élet vége –veszteség

virágzó tudományok:

csillagászat, építészet

találkozás idegen kultúrákkal

mecénások

a „politikus” ember

városok

másik világ utáni

sóvárgás

heliocentrikus világkép

Kálvin

új növények az Ú

jvilágból

szépség a term

észetbenperspektíva

természetközeliség

Lutherw

ittenbergi kolostorperspektíva

Francis Bacon

„reneszánsz ember”-

polihisztor

REN

ESZÁN

SZa harm

ónia kora1300-1600

a reneszánsz ember viszonyai

ÉLJ A M

ÁN

AK

!

önmagához

szerelemhez

halálhoz

természethez

tudományhoz

más

emberekhez

az egyéniség születése

életöröm – az evilági

élet fontos

a művésznek

neve van

testi szerelemabszolutizm

us

bibliaolvasás

valódi érzelmek –

nem a házasságban

pestisjárvány

testről ismeretek -

egészség

személyes viszony

istenhez

pénzhez és

hatalomhoz

világkereskedelem,

nagy felfedezésekérdekelni kezdik m

ások szem

élyiségei, érzései

protestáns közösségek

CA

RPE D

IEM

202


B. S.: Mennyiben speciális ez egy elme-térképhez képest?K. K.: Nem az, a „pók”-ot kifejezetten az elmetérkép módszerére alapoztuk. Ugyanis ennek a megközelítésnek nagy előnye, hogy a kellő információ birto-kában bárki feldolgozhat ilyen módon egy tetszőleges témát. Ami a „pók”-ban – nem mint elmetérképben – újdon-ság, az a mögötte álló alapos szakmai munka. Ezeket a korszakáttekintőket többszöri átgondolással és szaktanárok bevonásával alakítottuk ki, tudomány-területenként több tanár közreműkö-désével. A diákok beleérző képessé-gére építve, egy állandó szempontkör (nyolc egymásba fonódó szempont) vizsgálatával segítünk a történelmi korszakokról megtanulandó informá-ciók áttekintésében. Az adott kor leg-alapvetőbb motivációit láttatjuk a leg-ismertebb események, nevek, eszmék kulcsszavas feltüntetésével. Mindig azt vizsgáljuk, hogy a kor emberei (termé-szetesen a különböző társadalmi osztá-lyok, kiemelkedő személyiségek külön vizsgálandók) miként viszonyulhattak a pók gerincét alkotó szempontrend-szer egyes elemeihez: saját magukhoz, más emberekhez, a hithez, a halálhoz, a szerelemhez, családhoz, pénzhez és hatalomhoz, a tudományhoz, a termé-szethez. Elmetérképünk a szempontok közötti egyenrangúságot segít láttatni, valamint azt, hogy az információk egy-szerre több csomóponthoz is tartoz-hatnak. Mindez az adott korra jellem-ző motivációkat mutatja meg, amelyek pedig könnyebben felidézhető tudás-hoz vezetnek. B. S.: Ha jól látom, itt nem egyes tantár-

gyakról van tehát szó, hanem a korszak interdiszciplináris jellemzőinek össze-foglalásáról.K. K.: Így igaz. Ez összefügg azzal is, hogy komplexitásra törekszünk a taní-tásban – ami nem csupán a mi tanári elképzeléseink következménye, de a di-ákjaink igénye is. A mostani évfolyam-nál tapasztaltuk, hogy hiányzik náluk az „általános műveltség”. A történe-lemkönyvekben a tárgyalt századok művészetéről, tudományos felfedezé-seiről, társadalmi berendezkedéséről vagy mindennapjairól rendszerint csak az utolsó fejezetben esik szó. Ezekre pedig sokszor nem jut idő, mert már jön is a témazáró dolgozat. Holott ez a lényeg: mi az az adott közösségben, ami „kitermelte” az igényt és a lehető-séget például az internet kialakulására. A gyerekek így nem látják át az össze-függéseket, vagy éppen nincs meg az a korábban (elvileg) elsajátított tudás, ami alapján megláthatnánk a kapcso-latokat az egyes ismeretek között. Azt sok esetben nem is tudják meghatároz-ni, hogy mely tudományterület isme-retei hiányoznak. Az általunk kidolgo-zott eszköz azért jelent nagy segítséget, mert egyfajta tudományterületeken át-ívelő, összefoglaló elemzés, amely épp e kapcsolatteremtő jellegének köszön-hetően megkönnyíti az emlékezést.B. S.: A különböző korszakok „pókhá-lói”-t összehasonlítva feltűnt, hogy a fő csomópontok korszaktól függetlenek. K. K.: Így van, ezek állandóak.B. S.: Hogyan alakult ki ez a szempont-rendszer?

203


K. K.: Végiggondoltuk, hogy az ember-nek mindig van „saját viszonya” („én hogyan érzem magam”), amely befo-lyásolja azt is, hogyan tekint a világra, hogyan él benne. Ez szorosan kapcso-lódik társas kapcsolatok szempontja-ihoz is: a másikhoz való viszonyulás-hoz, illetve a szerelemfelfogáshoz. Ez utóbbi is jelentős kérdés. Hiszen pél-dául a párkapcsolatok minősége, vagy az, hogy az adott kor embere kivel és milyen megfontolásból köti össze az életét, meghatározza a következő ge-neráció életét. A tudomány szerepe is fontos egy korszak vizsgálatánál: a megléte vagy éppen hiánya. (Gondol-junk csak mondjuk az őskorra – ott mit jelent a tudomány? Nem nagyon szokás erről így gondolkodni, inkább egyfajta lineáris, leíró szemlélet ural-kodik; átadni a tudható információkat a kor tudományos életéről… Pedig eb-ből nem rajzolódik ki a diák számára, hogy mi az, ami hiányzik. A hiány is lehet informatív.)B. S.: Mire szolgál a „pók” egy tanóra keretein belül?K. K.: Részint a korszak összegzése, részint a memorizálás alapja. Minde-mellett pedig fejleszti a diákok belső asszociációs készségét.B. S.: Mi a tapasztalat, a „pók” önmagá-ban elegendőnek bizonyul erre? K. K.: Az elmetérkép természetesen „csak” a tananyag kiegészítője, annak átfésülését, átlátását segíti. Ugyanak-kor mint ilyen, nagy segítség, és szá-mos új megközelítésre ad lehetőséget. Az már csak a pedagógus egyéni fan-táziáján múlik, hogy milyen más esz-

közökkel egészíti ki. Lehet kártyákat készíteni, egyéni és csoportos feladato-kat kapcsolni hozzá. Csináltunk ebből olyan füzetet is, ahol már képek nélkül szerepelnek a kulcsszavak. Vagy példá-ul meg lehet változtatni az elrendezést – az eredeti direkt ilyen mozgalmas, de ez nem mindenkinek inspiráló. Az egyszerűsítésnek különböző fokozatai vannak – a mai mnemotechnikai is-mereteknek megfelelően előbb a szí-neket hagyjuk el, majd a kulcsszavakat töröljük az ábráról. A végén már csak a korszakok közös szempontjai marad-nak, az üres helyeket pedig a diák tölti ki. Arra is bíztatjuk őket, hogy csinál-janak saját „pók”-ot.B. S.: Hogyan készül egy ilyen ábra? Vannak-e nehézségei?K. K.: A legnehezebb talán megtalálni a kulcsszavakat, amelyek kellően nagy te-rületet fednek le. Ezt meg kell és meg le-het tanulni. De ez is tipikusan olyan fo-lyamat, mint a (jó) puskaírás: miközben az ember megírja, már meg is tanulja.B. S.: Nem szokott problémát okozni, hogy a hagyományos tankönyveken fel-nőtt generáció esetleg kétségbe vonja a módszer eredményességét, célravezető voltát?K. K.: De igen, ahogy ez minden új do-log bevezetésénél előfordul. A „pók”-kal évek óta próbálkozunk, és a diákok mindig „leráztak minket”, mert nem hittek a hatékonyságában. Hiszen a tan-könyvek meglehetősen más elvárásokat sugallnak. Mégis, minden szakember, aki azóta ránéz, azt mondja, hogy ez az összefoglalás jó alap az érettségihez. Egyfajta váz, amelyhez mindig vissza le-

204


het nyúlni. A történelemvizsgán példá-ul a csaták, évszámok mind szerepelnek az atlaszban, csak tudni kell használni. Ezért mi inkább arra fektetjük a hang-súlyt, hogyan tanuljanak meg jól képről olvasni, forrásnak tekinteni és helyesen elemezni az ábrákat.B. S.: Mennyiben tud segíteni egy elmetér-kép annak, aki inkább kinesztetikus típus?K. K.: Mikor új diák kerül hozzánk, első lépésként a tanulási típusokra vonatkozó tesztet csináltatunk vele, amelyből kiderül, milyen területen erős. Az elmetérképben különösebb kinesztéziát nem tudunk felmutatni, de ha valaki a mozgásos tanulásban mutatkozik sikeresnek, akkor igyek-szünk őt erre inspirálni. A lehetőség egyébként általában adott, hogy óra közben vagy otthon valamit alkossa-nak az adott tananyaghoz kapcsolódó-an. Ezen kívül minden héten szoktunk „elmenős programot” tartani, amikor meglátogatunk valamit. Ezáltal saját élményük lesz például arról, milyen benyomásokat kelt az emberben, ha belép egy gótikus templomba vagy a pécsi ókeresztény katakombákba, job-ban emlékszik majd az adott korstílu-sok jellemzőire.

Azok, akik mozgás(os tevékeny-ség) révén tanulnak eredmé-nyesen. Az emberek különböző csoportokba sorolhatók aszerint, hogy milyen ingerek segítségével jegyzik meg könnyebben az in-formációt: hallás (auditív), látás (vizuális) vagy mozgás (kinesz-tetikus) alapján. Ezek általában nem „tiszta típusok”, a külön-

böző érzékszervi ingerek eltérő mértékben segíthetik az adott személy tanulását. Az ingerek „tanulásbeli hasznosíthatósága” életkorfüggő is, például a kis-gyermekkorban nagy szerepet játszik a mozgásos (kineszteti-kus) tanulás.

B. S.: A mnemotechnikára visszatérve: nekem egyszer 7. osztály táján volt egy, „a tanulás tanítása” nevű tárgyam, de valahogy nem maradt meg belőle semmi hasznos. Amit utólag nagyon sajnálok, mert szerintem ez amolyan „oktatási vakfolt”. Mit gondol erről, ez bevihető-e valamilyen formában az oktatásba?K. K.: Egyetértek, nagyon fontosnak tartjuk a tanmódszertan oktatását. Fontos eredmény, hogy már sok is-kolában órarendbe iktatták ezt a tan-tárgyat. Mindazonáltal mi a Rogers Akadémián nem tanítjuk egységesen mindenkinek ugyanazt. Inkább min-den gyereknek „személyre szabottan” olyan módszereket tanítunk, amelyeket a számára hasznosnak tartunk. Igyek-szünk a gyakorlatban is felhasználni azokat az új módszereket, amelyek a friss kutatások szerint jobb eredmény-re vezethetnek, mint a hagyományo-sak. A mai agykutatók tanulmányai is rámutatnak arra, hogy a tanulásban túl nagy szerepet tulajdonítunk a bal agy-féltekés működéseknek. Fontos lenne emellett a jobb agyféltekés működések szerepét felismerni, illetve a két agyi te-rületet együtt használni. Ha nem vizu-ális beállítottságú is az illető, ha kétféle ingert kap egyszerre, a balos „logikust” és a jobbost (például mozgás vagy kép formájában), akkor ez utóbbi erősíti a

205


tanulási folyamatot. Érdekes, hogy míg a kisgyermekekkel foglalkozó tanítók képzésében nagy hangsúlyt fektetnek a több érzékszerv által való tanításra, addig a tanárképzésben ez hiányzik. Mintha az évek múlásával lényege-sen megváltoznának velünk született adottságaink, különböző intelligencia-területi erősségeink. Ez azonban nincs így, a gyerekek nem válnak e szem-pontból annyira homogén csoporttá az évek során, hogy a magasabb évfolya-mokon ki kéne hagyni az oktatásból a kisebb korban szokásos és jól működő megközelítési módokat, például a vi-zuális feldolgozást. Bár az újabb tan-könyvek információforrásokban egyre gazdagabbak, sajnos az a gyakoribb, hogy kevés a kép, és csupán illusztrá-ciós célokra használják őket. Egy mai gyerek egy idő után unalmában kiszí-nezi bennük Shakespeare portréját – és értem, miért.Mai magyar valóság: a kompetenciaalapú és alternatív tanítási módszerek realitásaMásodik beszélgetésemben Szabó Pap Editet, a budapesti Móricz Zsigmond Gimnázium magyartanárnőjét kér-deztem az iskola és a pedagógusok sze-repéről, a különböző tanítási-tanulási elvek és módszerek alkalmazásáról.Bagó Sarolta: Manapság egyre többet hallhatunk a kompetenciaközpontú ta-nítás fontosságáról, például az országos, rendszeresen végzett kompetenciaméré-seknek köszönhetően. Ön mit gondol er-ről a pedagógiai megközelítési módról?Szabó Pap Edit: Nem tartom a kom-petenciaalapú oktatást hibásnak vagy fölöslegesnek, sőt sok módszerét, alap-

elvét magam is régóta alkalmazom. Ugyanakkor szerintem nagy baj, ha lebecsüljük a hagyományosan lexikális tudásnak nevezett információhalmazt. Nem azt gondolom, hogy az iskola el-sődleges célja adatok bebifláztatása, de igenis szükség van arra, hogy az ember – akár magolásos módszerrel is – bizo-nyos információkat megjegyezzen. Az, hogy a gyerekeket gondolkodni tanít-juk, nagyon szép küldetés, és én is ezt tartom egyik fő feladatomnak. De egy-részt nem lehet gondolkodni, ha nincs miről, másrészt pedig a gondolkodás-hoz bizonyos adatok, logikai művele-tek és képességek is szükségesek. Pél-dául a memoriternek sincs különösebb „gyakorlati haszna” (a szókincsfejlesz-tő vagy a műveltségi vonatkozásaitól eltekintve), de arra kiváló eszköz, hogy a megjegyzés által bizonyos mentális műveleteket begyakoroljunk.Én nem hiszek abban, hogy semmit nem kell tényszerűen tudni, hiszen számos információforrás rendelke-zésünkre áll, mert vannak helyzetek, amikor két perc alatt kell valamit meg-csinálni. Ilyenkor nincs idő a keres-gélésre. Szerintem a mai oktatási-pe-dagógiai szemlélet mérlege egy kicsit elbillent a „majd a gyerek kreatívan fog gondolkodni és rájön magától” irányába, és kissé háttérbe szorult az iskolának az a funkciója, amikor az a cél, hogy megtanítsunk a diáknak va-lamit. Én ezzel nem értek egyet, ahogy többek között azzal sem, hogy az érett-ségin használható segédeszközökben a szükséges adatok nagy része megtalál-ható. Sokszor azt tapasztalom ugyan-is, hogy hiába például a sok évszám a

206


történelematlaszban, a tanulók nem tudják őket megfelelően használni.B. S.: Ha jól értem, kicsit sarkítva arról van szó, hogy szinte mindegy, mit tanul a gyerek, a lényeg az, hogy elsajátítsa és bevésse azokat a gondolkodási sémákat, amelyek a tanuláshoz szükségesek. Ezt az elvet alkalmazza is például a memo-riterekkel kapcsolatban?Sz. P. E.: Igen. Természetesen vannak olyan klasszikus szövegek, amelyek-ről magyartanárként azt gondolom, hogy az adott költő életművéből az a legjellemzőbb, vagy a műveltségnek fontosabb alkotója, mint a többi… De emellett nagyon sok esetben a terjedel-met adom csak meg, esetleg a témát. Szerintem egyrészt nagyobb kedvvel tanulnak is olyan verset, amelyet ma-guk választhatnak, másrészt teljesen egyetértek azzal, hogy maga a folyamat a lényeges, nem feltétlenül az, amire irányul. Az más kérdés, hogy én azért a műveltségben is hiszek, bár ezáltal semmi mérhető változás nem történik, de emberileg leszünk többek. Ez olyan érték, amelyet nem lenne szabad arra hivatkozva elvenni a gyerektől, hogy mondjuk a mohácsi vész dátuma vagy a másodfokú egyenlet megoldóképlete az interneten is bármikor megkereshe-tő. Ha tehát nem adok teljes szabadsá-got a választásban, amögött az áll, hogy az általános műveltség szempontját is érvényesíteni szeretném.B. S.: Mit gondol a vizualitásnak az ok-tatásban, illetve magában a tanulási fo-lyamatban betöltött szerepéről?Sz. P. E.: Az iskolában sok különböző módon hozzuk ezt játékba, a fürtáb-

ráktól az elmetérképen át az ún. intel-ligens tábláig. Ezáltal szemléltetjük, egyszerűsítjük és érthetőbbé is tesszük az anyagot – például egy bizonyos kor-stílus tárgyalásánál a jellemző festmé-nyek vetítésével. Nyilvánvalóan vannak, akiknek ez nagyon sokat segít, de az én tapasztalatom az, hogy ez nem minden esetben tesz hozzá annyit az órához, hogy érdemes legyen használni.Biztos ön is járt már úgy, hogy nem tudta felidézni a szükséges informáci-ót, de arra emlékezett, hogy a könyv-ben a lap melyik részén helyezkedett el. Ez szerintem egyrészt csodálatos, mert azt jelenti, hogy az adott személy vizuális típus, másrészt viszont ez a tudás (mármint az elhelyezkedést il-lető) nem sokat ér, ha a kérdéses szö-vegrészre egyáltalán nem emlékszünk. Azt gondolom, a két módszert (a képi ingerekre épülő és a hagyományosabb, erre kevésbé apelláló oktatásmódot) össze kellene kapcsolni ahhoz, hogy a lehető legjobb eredményt érjük el.B. S.: A saját tapasztalataimból kiindul-va úgy látom, hogy a hatékony tanulást emellett gyakran az is gátolja, hogy a diákok nem tudják, hogyan kell tanulni. Főleg akkor érzem ezt égető kérdésnek, amikor nagy mennyiségű adatot kérünk számon a diákon, amelyek megjegyzé-sére akár alkalmas is lenne, ha tud-ná, hogy neki magának mely tanulási technikák működnek a legjobban. Erre viszont nem épül külön tantárgy, más órák keretében nem vagy csak érintőle-gesen kerül rá sor, magától pedig nem mindenki találja meg a számára megfe-lelő megoldást. Ön hiányolja-e az efféle módszertani ismereteket az iskolából?

207


Sz. P. E.: Egyetértek, tényleg nagyon fontos az, hogy a diákok tudjanak ta-nulni. Azt viszont nem tartom meg-oldásnak az e téren megfigyelhető nehézségeikre, hogy a különböző segédletekben – mondjuk a történe-lematlaszban – mindent kézhez kap. Meg kéne tanítani őket arra, hogy hogyan jegyezzék meg az adatokat; ha nem is annyit, amennyit egy atlasz tartalmaz, hiszen az valóban hihetet-lenül sok, és nem is mind feltétlenül szükséges. Ugyanakkor tény, hogy az emberi agy kapacitásának csak kis há-nyadát hasznosítjuk, hiszen az elme alapvetően óriási adathalmaz tárolásá-ra alkalmas. A tudás pedig szerintem alapvető feltétele annak, hogy gondol-kodni tudjunk. A semmiről nem lehet gondolkodni. Ha például nem tudom, hogy a mohácsi vész és a Dózsa-féle parasztfelkelés összefüggésbe hozható egymással, hiába nézem meg az atlasz-ban, mikor is történtek. Csak akkor juthatok érdemi gondolatokra vagy felfedezésekre, ha vannak az említett eseményről mögöttes információim.Ami pedig a tanulásmódszertant illeti: meg vagyok győződve róla, hogy en-nek rendkívül nagy jelentősége van. De erről is azt gondolom, hogy egy adott ismeret elsajátítása kapcsán kell ezek-kel a kérdésekkel foglalkozni. Nem azt érdemes megtanítani a gyerekeknek, hogy hogyan tanuljanak, hanem azt, hogy az adott dolgot hogyan tanul-hatják meg. Én azt gondolom, hogy ez alapvetően működik is az iskolában. Például amikor a kulcsszavakat keres-tetjük meg a tanulókkal, hallott szöveg utáni jegyzetelést tanítunk nekik, vagy

egymondatos összegzést kérünk egy hosszabb szöveg lényegéről, akkor vol-taképpen tanulás-módszertani ötlete-ket adunk. Én szoktam olyat is csinál-ni, hogy megbeszélem velük, hogyan fogják tudni megjegyezni az adott is-mereteket. De ezeket a módszereket mindig anyaghoz kell társítani, nem heti egy órában, különálló tárgyként. Én is tanítottam egy időben tanulás-módszertant, vannak nagyon jópofa és hasznos tankönyvek is hozzá. Arra kellett azonban rájönnöm, hogy nem lehet „csak úgy” verseket vagy mon-dókákat memorizáltatni a diákokkal, mert nem értik, miért kellene ezzel foglalkozniuk. Ha viszont ugyanezt magyarórán kérjük, és a teljesítmé-nyükre jegyet kapnak, akkor már látják értelmét az adott technikáknak.

B. S.: A tanulási stratégiák kapcsán szeretnék egy korábbi témára vissza-térni. Már beszéltünk arról, hogy mi-lyen nagy szerepe van a vizualitásnak az információk feldolgozásában és tá-rolásában – ezt mutatja a tankönyvek bővülő képi anyaga, erre épül az emlí-tett elmetérkép-módszer is. Ezek jelen-tős előrelépésre utalnak, mindazonál-tal mintha megfeledkeznénk az auditív vagy kinesztetikus beállítottságú ta-nulókról. A magyaróráknál marad-va: a közös vershallgatás vagy egy mű élőszobros megjelenítése sokkal ritkáb-ban fordul elő a közoktatásban, mint a képiség. Pedig vannak, akiknek ezekre a technikákra lenne szükségük. Ön sze-rint hogy tud az ember pedagógusként segíteni a tanulásban azoknak, akik nem (elsősorban) vizuális típusok?

208


Sz. P. E.: Ez fogas kérdés. Az a baj, hogy sokszor nem is derül ki egyértelműen, hogy ki melyik tanulótípusba tartozik, mert manapság a vizualitás térnyerése miatt azt hisszük, hogy mindenki vizu-ális alkat. Ha egy órán mozgásos fela-datot adunk, azt jellemzően a gyerekek egy része nagyon szereti, egy másik része pedig utálja, mert nem akar sze-repelni, ügyetlennek érzi magát, nem akar „leégni” a többiek előtt. Nagyon kevés alkalom adódik arra, hogy ki-derítsük, kinek mi segít a tanulásban, sokszor ugyanis épp az szorul háttérbe az órán, akinek az adott módszer a leg-többet adhatná.Hogy ezen hogy lehetne segíteni? Nyil-vánvalóan úgy, ha elég hamar kiderít-hetnénk, kinek mi használ: van, akinek a rajzolás, másnak a mozgás, a harma-diknak az, ha megbeszélheti valaki-vel. Az ideális órát pedig úgy kellene megszervezni, hogy eszerint ültetnénk csoportokba a diákokat. Nekem ehhez mindegyik csoporthoz ki kellene talál-ni a megfelelő tananyag-szervezési el-járást, az óra végére pedig meg kellene próbálnom az összes feldolgozási mó-dot valahogy egymás mellé hozni, ösz-szegezni. Mindez azonban – már maga az óra eleji instrukciók kiosztása és az összerendeződés is – rengeteg időt venne igénybe, kaotikussá válhatna tőle az oktatás. Azt pedig nem mond-hatjuk, hogy „ebbe a csoportba vagy osztályba csak azok járjanak, akiknek az auditív képessége jobb a vizuálisnál”. Azt gondolom, hogy az efféle óraszer-vezés nagyon jó dolog lenne, ugyan-akkor még gyerekcipőben jár, és a mai nagyon hétköznapi, átlagos oktatásban

egyszerűen nem látok rá reális esélyt. A technikai kivitelezés bonyolult, nagy energiabefektetést igényel, a tanári kar sincs erre felkészülve, nincsenek meg a formai keretek. Így aztán marad in-kább a jól bevált hagyományos tanítás, amikor kiállok az osztály elé, vagy cso-portmunkával dolgozunk. Az újsze-rű ötleteket egyszer-egyszer szívesen kipróbáljuk, a gyerekek is élvezik, de arra már sajnos nincs lehetőség, hogy rendszeresítsük őket.B. S.: Engem nagyon érdekel a mód-szertani kérdések tanári vonatkozása is, illetve hogy mindez összefügg-e az emlí-tett óraszervezési nehézségekkel. Önnek mi a tapasztalata ezzel kapcsolatban?Sz. P. E.: Nagyon lényegesnek tartom, hogy az órákat próbáljuk a diákok számára is érdekesen kialakítani; le-kötni, érdekeltté tenni őket a tanulás-ban. Ugyanakkor úgy gondolom: jó, ha ez sikerül, de nem várható el min-den helyzetben. Elsősorban a tanárok túlterheltsége miatt, de persze más té-nyezők is hátráltatják az efféle munkát. Például az, hogy amikor egyetemre jártam, akkor gyakorlatilag egyáltalán nem tanultunk módszertant. Így kel-lett belevágnunk a tanításba, a magunk tapasztalatából tanulva vagy kollégák-tól lesve el a különböző tanítási straté-giákat és módszereket. Szerencsére ez a helyzet mára megváltozott: a mód-szertani kurzusoknak köszönhetően a következő tanárgenerációnak ez az is-merethiány már biztosan nem fog hát-rányt okozni.

209

Németh Ráhel - Lapszemle

Németh Ráhel

Lapszemle *

A tudományos-fantasztikus történe-tekben gyakran teljesen természetes olyan emlékezetmódosító technológi-ák használata, amelyek a valóságban szinte elképzelhetetlennek tűnnek. Annak ellenére azonban, hogy az em-lékmódosítás az elképzelt világokban általában katasztrófához vezet, a való-ságban is egyre több olyan kezdemé-nyezésről hallhatunk, amelyek kísérte-tiesen hasonlítanak a fikciós művekben alkalmazott eljárásokra. Ezek között egyaránt megtalálhatók olyan emlék-megőrző technikák, amelyekhez csak egy ötletre és a már a mindennapokban is használt technológiára van szükség, és komoly kutatásokat igénylő emlék-módosító, illetve emléktörlő eljárások is, amelyekkel egyelőre csak kísérletez-nek a kutatók.A Project Womb nevű kezdeményezés azon a gondolaton alapszik, hogy az ember halála után ne csak a barátok, családtagok által elmondott történetek maradjanak fenn az illetőtől, hiszen úgy csak valaki más szemszögéből, valaki más élményei alapján ismerhe-tő meg az elhunyt élete. A cél, hogy mindenki a maga módján mondhassa el a saját történetét, még a halála után

* A szemle nem tudományos szakfolyóiratok, hanem egyéb sajtóorgánumok cikkei alapján készült – következésképpen szakmailag nem ellenőrzött információkat tartalmazhat.

is, ezért hozták létre az úgynevezett wombot (egy kis, fából készült szelen-cét), amely gyakorlatilag egy adathor-dozó, amelyre képek, videók, zenék és szövegek is feltölthetők, a felhasználó ráadásul az interneten keresztül bár-hol, bármikor bővítheti a saját adattá-rát egy iPad-alkalmazás segítségével. Létre lehet hozni nyilvános profilt is, amelyet bárki megtekinthet, a sze-mélyes profilokhoz azonban csak az aktivációs kulccsal rendelkező szemé-lyek férhetnek hozzá, így a felhasználó biztosíthatja, hogy csak azok láthassák élete történetét, akikkel meg szeretné osztani. Ez a módszer egyébként igen-csak hasonlít a manapság már alapve-tésnek számító Facebook-profilokhoz, ahol életünk fontosabb mérföldköveit és legjelentéktelenebb gondolatain-kat egyaránt közzétehetjük – a womb azonban multimédiás emlékek megőr-zése mellett a tulajdonosa DNS-kódját is 150 évre elraktározza. (projectwomb.com)Michio Kaku amerikai fizikus ötlete, a Brain 2.0 a tudat megőrzésére irá-nyul. Kaku szerint fizikailag lehetséges test nélkül létező tudat létrehozása, ugyanis a kutatók annyira fel tudják térképezni az emberi agyat, hogy nem-sokára CD-ROM-okon tárolhatjuk teljes tudatunkat, minden emlékkel, gondolattal, személyünk lényegével együtt. Ezzel a módszerrel természete-sen a test halála után is minden továb-bi nélkül fennmaradhatna a lemezen tárolt tudat, amit Kaku halhatatlan-ságként definiál. (http://index.hu/tu-domany/2014/03/22/talaljuk_ki_a_jo-vot/)

210


A kutatók azonban még ennél is tovább mennek. Nemcsak változatlan formá-ban akarják megőrizni az emberi tuda-tot és a leélt életet, de kifejlesztettek egy módszert, amellyel módosítani lehet az emlékezetet, s már emlékeket törölni, valamint hamis emlékeket beültetni is sikerült, ugyan egyelőre csak különbö-ző állatokon végzett kísérletek során. A Georgia állambeli orvosi egyetem kutatói az emlékezés működésében fontos szerepet játszó fehérjéket mó-dosítottak egerek agyában, s ezzel elér-ték, hogy egyes, meghatározott elemek törlődjenek az állatok memóriájából. Kísérletek bizonyították, hogy a fehér-je működése esetén az egerek emlé-keztek korábbi rossz tapasztalataikra, s nem mentek olyan helyre, ahol ko-rábban kellemetlen élmény érte őket, míg a fehérje „kikapcsolása” esetén a korábbi tapasztalatok egyáltalán nem játszottak szerepet az útvonal kiválasz-tásában, az őket ért kellemetlen élmé-nyeket tehát elfelejtették. Ez a módszer azonban emberi emlékek módosításá-ra nem alkalmas, az egerek és az em-berek agyának felépítése ugyanis jelen-tősen eltér egymástól.( h t t p : / / w w w . o r i g o . h u / t u d o -many/20090319-az-emlekek-szelektiv-tor-lese-hogyan-mukodik-a-memoria.html)Meg nem történt emlékek beültetését egyelőre még csak legyeken sikerült végrehajtani, ugyanis a művelethez genetikai módosítás szükséges. Az Ox-ford Egyetem kutatói (Gero Miesen-böck vezetésével) legyek idegsejtjeinek stimulálásával ugyanazt az eredményt érték el, mint valós tapasztalatok so-

rán szerzett emlékekkel: miután egy bizonyos illat forrásához közeledve elektrosokk érte a kísérleti állatokat, azok megjegyezték, hogy ne kövessék az adott illatot, ám a gének módosí-tása után erre a valós tapasztalatra nem volt szükség, ugyanis a módo-sítás sikeresen elérte, hogy a legyek a lézerfényre is ugyanúgy reagáljanak, mint az elektrosokkra. Ez a módszer szintén nem alkalmazható változatlan formában emberek esetében, ugyanis a művelet végrehajtásához az emberek génjeit is módosítani kellene, de fontos eredmény, hogy kiderült: a tanulási fo-lyamat valós tapasztalatszerzés nélkül is végbe mehet.( h t t p : / / i n d e x . h u / t u d o -many/2009/10/16/lezerrel_atirtak_egy_legy_emlekeit/)Thomas Ågren svéd professzor kuta-tásai ezekkel szemben kifejezetten az emberi emlékek kitörlésére irányul-nak. Az emlékek előhívásuk során rövid időre instabillá válnak, Ågren kutatási eredményei pedig bebizonyí-tották, hogy ebben az időszakban ki lehet törölni az adott emlékképeket. A kutatók azt remélik, hogy ezzel a mód-szerrel kiküszöbölhetők lesznek egyes fóbiák, illetve gyógyítani tudják majd a traumatikus élményekkel összeköthető pánikbetegségeket is. Az Amszterdami Egyetem kutatóinak eredményei alap-ján azonban kiderült, hogy a kellemet-len emlékek előhívása során kialakuló félelemérzet törlése csak akkor lesz tartós, ha az ember agya ugyanakkor új információt is elraktároz.(http://www.sciencedaily.com/re-

211


leases/2012/09/120920141155.htm; http://www.sciencedaily.com/relea-ses/2013/02/130218102914.htm)A valóságban tehát még nem tart ott a tudomány, hogy minden további nélkül emberi emlékeket töröljünk ki vagy ül-tessünk be, az erre irányuló kutatások és az állatkísérletek sikerei azonban arra engednek következtetni, hogy a tu-domány egyenes úton halad afelé, hogy a jövőben a tudományos-fantasztikus művekben bemutatott technológiákhoz hasonló beavatkozásokat a valóságban is végre tudjunk hajtani. Azonban míg e művekben az emlékek mesterséges úton való, gyakran csak szórakoztatás céljából történő módosítása általában rossz véget ér, a kutatók arra töreked-nek, hogy a valóságban a poszttraumás stressz betegséget és egyéb szorongáso-kat szüntethessen meg.

esszencia xix a

Documents