Julius Evola:

A HANYATLÁS TITKÁRÓL

Bárki, aki arra jutott, hogy elutasítja a haladás racionalista mítoszát és a történelemnek mint az

emberiség töretlen fejlődésének interpretációját, fokozatosan afelé a világszemlélet felé közeledik,

mely jellemző volt minden nagy tradicionális kultúrára, és amelynek középpontjában megtalálható

volt a hanyatlás folyamatára, a lassú elsötétedésre, vagy egy megelőző magasabb rendű világ

összeomlására való emlékezés. Ahogy egyre inkább elmélyedünk ebben az új (vagy régi)

szemléletben, különféle problémákkal találjuk magunkat szemben, melyek között legjelentősebb a

hanyatlás titkának kérdése.

Szó szerinti értelmében ez a kérdés semmi esetre sem új keletű. Elgondolkozva azon kultúrák

monumentális maradványain, melyeknek még csak a neve sem ismeretes számunkra, de amelyek

úgy látszik, hogy - még materiális megjelenésükben is - olyan nagyságot és erőt jelenítettek meg,

mely több mint földi, alig van, aki elmulasztott kérdéseket feltenni magának a kultúrák elmúlásáról,

és alig van, akinek feltűnt, hogy azok az okok, melyeket általában magyarázatképpen felhoznak,

nem kielégítőek.

Comte de Gobineau-nak köszönhetjük e probléma legjobb és legismertebb összefoglalását, és a

témát érintő fő hipotézisek kiváló kritikáját is. Az ő megoldása, mely a fajelméleten és a faj

tisztaságán alapul, szintén sok igazságot tartalmaz, de szükséges, hogy magasabb rátekintésből

néhány észrevétellel kibővítsük. Hiszen sok olyan eset volt, amikor egy kultúra annak ellenére

összeomlott, hogy az azt alkotó faj tisztasága megmaradt, ahogy az különösen világosan látszik

bizonyos csoportoknál, melyek lassan, elkerülhetetlenül kihaltak, bár faji elkülönültségüket

szigetszerűen megőrizték. A svédek vagy a hollandok esete meglehetősen kézenfekvő példa. A faj

ugyanaz, mint két évszázaddal ezelőtt, de mára már nem sok maradt abból a heroikus attitűdből és

faji öntudatból, mely egykor a sajátjuk volt. Más nagy kultúrák pedig, olybá tűnik, hogy pusztán

mumifikált állapotban maradtak fenn: bensőleg már régóta halottak, ezért a legenyhébb lökés is

leteríti őket. Ez történt például az ősi Peruval, a hatalmas szoláris birodalommal, melyet néhány

európai kalandor, a csőcseléknek is a legalja, a semmivel tett egyenlővé.

Ha a hanyatlás titkát kizárólag tradicionális szempontból szemléljük, akkor teljes megválaszolása

még nehezebbé válik. Ebben az esetben a kultúrákat két fő típusra kell osztanunk. Egyrészt a

tradicionális kultúrákra, melyek lényege minden, a felszínen megnyilvánuló különbözőség ellenére

azonos és változhatatlan. Ezeknek a kultúráknak a tengelyét és hierarchikus rendjük csúcsát

metafizikai megalapozottságú és szupraindividuális erők és tettek alkotják, ezek hatnak át és

támasztanak alá mindent, mi pusztán emberi, időleges, változásnak és a 'történelemnek' alávetett.

Másrészt a modern kultúrára - ez de facto az antitradíció -mely pusztán emberi és földi

jellegzetességekben és ezek végsőkig vitt kibontakoztatásában merül ki, egy olyan élet

hajszolásában, mely a magasabb rendű világról teljesen leválasztatott.

Az utóbbi szemszögéből tekintve a történelem egésze hanyatlás, mert ez jelzi a korábbi

tradicionális kultúrák egyetemes kihunyását, és egy új univerzális modern civilizáció meghatározó

és elsöprő felemelkedését.

Ez két kérdést vet fel.

Először is, hogyan lehetséges, hogy ez megtörtént? Az evolúció doktrínájának hátterében logikai

hiba húzódik: lehetetlen, hogy alacsonyabb rendűből magasabb rendű keletkezzék, és a

hatalmasabb a kicsinyből. De vajon nem találjuk-e magunkat hasonló nehézséggel szemben akkor,

amikor az involúció doktrínáját akarjuk megfejteni? Hogy lehetséges, hogy a magasabb rendű

alázuhanjon? Ha egyszerű analógiákkal beérnénk, akkor könnyen elintézhetnénk a kérdést. Az

egészséges ember megbetegedhet, az erényes gonosszá válhat. Van egy természeti törvény, amely

mindenki számára magától értetődő: minden élőlény megszületik, felnövekszik, megerősödik, aztán

megöregszik, legyengül, végül belső összetartó ereje elvész. És így tovább. De ezek csak

kijelentések, magyarázatul nem szolgálnak, még akkor sem, ha elismerjük, hogy ilyen analógiák

valóban kapcsolatban állnak az itt felvetett kérdéssel.

Másodszor, nemcsak arról van szó, hogy megmagyarázzuk egy adott kultúra hanyatlásának

lehetőségét, hanem arról a lehetőségről is, hogy egy kultúrkör hanyatlása más népekre is hatással

lehet, és azokat is magával ránthatja. Például nem elég megmagyaráznunk, hogyan is omlott össze

az ősi Nyugat-i valóság, de azt is meg kell mutatnunk, miért volt lehetséges, hogy a modern kultúra

gyakorlatilag az egész világot leigázza, és miért volt akkora ereje, hogy oly sok népet eltérítsen

bármely más kultúrától és hatalmas befolyással bírjon még ott is, ahol úgy tűnt, hogy élő

tradicionális jellegű államok vannak (elég az árja Keletet felidézni).

E tekintetben nem elég annyit mondanunk, hogy tisztán materiális és gazdasági hódításról van szó.

Ez a nézet két okból is nagyon felszínesnek tűnik. Először is, a föld, melyet materiális szinten

legyőznek, hosszú távon magasabb síkon is érzékeli a hódító kultúrájának megfelelő influenciákat.

Valójában nyugodtan állíthatjuk, hogy az európai hódítás majdnem mindenhol az europeanizáció

magvát hinti el, vagyis a modern racionalista, tradícióellenes, individualista gondolkozásmódot.

Másodszor, a tradicionális felfogás szerint a kultúra és az állam hierarchikusan épül fel, nem pedig

dualisztikusan. Letéteményesei komoly fenntartások nélkül soha nem érthettek egyet az 'Add meg a

császárnak, ami a császáré' és 'Az én királyságom nem e világból való' elvekkel. Számunkra a

Tradíció annak győzedelmes és teremtő jelenléte a világban, ami 'nem e világból való', vagyis a

Szellemnek, olyan erőt értvén ezen, mely hatalmasabb mindennél, mi pusztán emberi vagy

materiális szintű.

Ez az autentikus tradicionális létszemlélet alapgondolata, amely nem engedi meg, hogy pusztán

materiális hódításokról megvetően nyilatkozzunk. Ellenkezőleg, a materiális szinten megjelenő

hódítás, ha nem is a szellemi győzelemnek, de legalábbis a szellemi gyengeségnek vagy egyfajta

szellemi 'meghátrálásnak' a jele azokban a kultúrákban, amelyeket legyőznek és amelyek elveszítik

függetlenségüket. Mindenhol, ahol az erősebb hatalomnak tartott Szellem valóban jelen volt, soha

nem hiányoztak azon - látható vagy láthatatlan -eszközök, amelyek az ellenség technikai és anyagi

fölényével szembeni ellenállást lehetővé tették. De nem ez történt. Azt a következtetést kell tehát

levonnunk, hogy a tradicionális arculat mögött már ott lapultak a rombolás erői minden olyan

népnél, melyet a modern világ képes volt legyőzni. Tehát kétségkívül a Nyugat volt az a kultúra,

amelyben egy már univerzális méreteket öltött válság legakutabb formáját elérte. Ezen népek

hanyatlása már olyan mérvűvé vált, amely, úgymond, 'kiütéssel' egyenértékű, és amint hatása

érvényesült, magával rántott - könnyűszerrel vagy kevésbé könnyen - más népeket is, melyeknél az

involúció még nem jutott idáig, de amelyek tradíciója már elvesztette eredeti erejét, úgyhogy többé

nem voltak képesek megvédeni magukat egy külső támadástól.

Ezeket fontolóra véve, problémánk második aspektusa visszavezet az elsőhöz. Egyéb

mozzanatoktól elvonatkoztatva főként arról van szó, hogy a hanyatlás jelentését és lehetőségét

fejtsük ki.

Ehhez világosan kell látnunk valamit: hiba azt feltételezni, hogy a tradicionális világ hierarchiája a

felsőbb osztályok zsarnokságán alapul. Ez pusztán modern felfogás, és teljesen idegen a

tradicionális gondolkozástól. A tradicionális doktrína a spirituális cselekedetet mint 'cselekvés

nélküli cselekvést' fogta fel; 'mozdulatlan mozgatóról' beszélt; mindenhol használta a 'pólusnak',

annak a változatlan tengelynek a szimbolikáját, mely köré minden mozgás rendeződik (máshol már

rámutattunk, hogy a szvasztikának, 'az észak keresztjének', ez a jelentése); mindig hangsúlyozta az

'olymposi' spiritualitást, a valódi tekintélyt, csakúgy, mint ennek alárendeltjeivel szembeni

közvetlen megnyilvánulásait, nem erőszak által, hanem a 'jelenléten' keresztül; és végül használta a

mágnes hasonlatát, melyben a kérdés megoldásának kulcsa rejlik, ahogy azt mindjárt látni is

fogjuk.

Csak ma képzelheti bárki is, hogy a Szellem vagy a Tradíció autentikus képviselői arra törekednek,

hogy az embereket igába hajtsák - röviden: azt, hogy 'kézben tartják' őket, vagy hogy személyes

érdekük fűződik ahhoz, hogy felállítsák és fenntartsák azokat a hierarchikus összefüggéseket,

melyek révén 'látható' uralkodókként tűnhetnek fel. Ez nevetséges és értelmetlen lenne. Sokkal

inkább arról van szó, hogy az alacsonyabban állók felismerik, hogy ez a tradicionális rangsor valós

alapja. Nem a magasabb rendűnek van szüksége az alacsonyabb rendűre, hanem fordítva. A

hierarchia lényege az, hogy valami élő valóságként van jelen bizonyos emberekben, ami a

többiekben csak mint eszménykép, sejtelem, elszórt törekvés van meg. Így az utóbbiak sorsszerűen

vonzódnak az előbbiekhez, és alacsonyabb rendű állapotukat sokkal kevésbé valami tőlük

idegennek rendelik alá, mint saját igaz valójuknak. Ebben nyugszik a tradicionális világra jellemző

önfeláldozás-készség, heroizmus és hűség titka; a másik oldalon pedig a tekintélyé, a hatalomé és a

nyugodt erőé, melyekre a legjobban felfegyverzett zsarnok soha nem számíthat.

Ezen konsziderációkkal már nagyon közel kerültünk nemcsak a hanyatlás, hanem egy lehetséges

'alázuhanás' kérdésének a megoldásához is. Talán nem untuk-e meg azt hallgatni, hogy minden

forradalom sikere a megelőző uralkodók gyengeségétől és degeneratiojától függ? Az efféle felfogás

igen egyoldalú. Valóban ez lenne a helyzet, ha vad kutyákat megkötnének, majd azok hirtelen

elszabadulnának: ez bizonyítaná, hogy a pórázt tartó kezek tehetetlenné váltak vagy elgyengültek.

De a spirituális rendben, melynek valódi alapját fentebb magyaráztuk el, nagyon másként állnak a

dolgok. A hierarchia csak egyetlen esetben gyengül meg és dönthető le: amikor az individuum

elkorcsosul, amikor fundamentális szabadságát a Szellem megtagadására használja, hogy életét

minden magasabb vonatkoztatási ponttól elszakítsa, és 'csak magának' éljen. Ekkor a kapcsolat

végzetszerűen megtörik, a metafizikai feszültség, melynek a tradicionális szerveződés egységét

köszönheti, összeomlik, minden erő stabilitását veszti és végül elszabadul. A csúcsok természetesen

tisztán és sértetlenül maradnak meg a magasságban, de a többi, mely ezektől függött, lavinává

válik, olyan tömeggé, mely elvesztette egyensúlyát és alázuhan, először érzékelhetetlenül, de egyre

gyorsuló mozgással tart a mélység és a völgy legalsóbb szintjei felé. Ez minden hanyatlás és

revolúció titka. Az európai ember először magában ölte meg a hierarchiát azzal, hogy írmagját is

kiirtotta saját belső lehetőségeinek, melynek megfelel azon rend alapja, amit azután külsőleg is

lerombolt.

Ha a keresztény mitológia az Ember bukásának és az angyalok lázadásának az okát az akarat

szabadságában látja, akkor ennek jelentősége ugyanez. Arra az emberben lakozó félelmetes

lehetőségre vonatkozik, hogy szabadságát arra használja fel, hogy szellemi rombolást végezzen és

megszabaduljon mindentől, mi természetfeletti értékét biztosítaná. Az áramlat, mely a

tradíciógyűlölő, revolucionista, individualista és humanista szellemiség legkülönfélébb formáiban

végighalad a történelmen, vagyis röviden a modern szellemiség - metafizikai döntés. A hanyatlás

titkának, a tradíció lerombolásának ez az elhatározás az egyetlen valós és döntő oka.

Ha ezt megértjük, akkor talán azon legendák értelmét is meg tudjuk ragadni, melyek olyan

titokzatos uralkodókról beszélnek, akik mindig léteznek és soha nem haltak meg (emlékezzünk az

Imperátorra, aki a Kyffhauser hegy alatt alszik). Ilyen uralkodók csak akkor lelhetők fel újra, ha

valaki szellemi tökéletességet ér el, és egy olyan kvalitást ébreszt fel magában, mint amilyen a

fémé, mely egyszer csak megérzi a mágnest, megtalálja, és ellenállhatatlanul afelé orientálódik és

mozdul. Jelenleg be kell érnünk ezzel az utalással. Ezen legendák, melyek a legősibb árja forrásból

maradtak ránk, átfogó magyarázata túl messzire vezetne. Egy más alkalommal talán visszatérünk a

helyreállítás titkához, a 'mágiához', mely képes visszavezetni az alázuhant tömeget a változhatatlan,

magányos és láthatatlan csúcsokhoz, melyek a magasságban még mindig ott vannak.

Deutsches Volkstum, Nr. 11, 1938. Ford.: Parragh Mónika