Fejre / On headVágner Orsi 2012

A kiállításról:

Vágner Orsi (én): Tárgyakat? Emberek fejére tenni? Idegeneknek? Csak úgy? Minek? Ezekre a miértekre szeretnék választ adni azzal, hogy röviden leírom indíttatásaimat, élményeimet, és gondolataimat.

Először is hiszek a blődség erejében, az irracionális, furcsa gegekben! Hasznos, szükséges, jó. Ennél azonban többet jelent számom-ra a Fejre sorozat.

Egy ideje nagyon vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, amelyekben a művész, vagy a tervező tud zavarba ejtően humoros lenni, finoman pimasz, és esztétikusan abszurd. Példának egyik kedvenc kortárs képzőművészemet említeném, Erwin Wurmot. Nagyon megragadott az-az érzékenység, ahogyan modelljeit teljesen abszurd szituációkba tudja „pakolni”, s mindezt úgy, hogy egyáltalán nem alacsonyítja le őket. Sőt, úgy csinál belőlük bolondot, hogy ezzel még fel is emeli őket. Így az irracionális és csiklandós hu-moron felül van bennük valami nagyon emberi. Illetve számomra ezek a művek egyértelműen sugalmazzák azt a nagyon fontos alapelvet: Ne vedd magadat túl komolyan!

Első Fejre fotómat egy nem túl kellemes napon készítettem el. Szüleim cégénél dolgoztam hosszabb ideig, és sokszor bent voltunk hétvégén is a munkahelyen. Egyik szombaton fáradt, feszült légkörben próbáltunk átrágni egy témát. Anyukám ingerülten, és vehemensen magyarázott valamit, amikor megláttam a helyiségben egy ronda cserepet, igénytelen művirággal. Valamiért nálam volt aznap a fényképező gépem. Hmm – mondtam magamban. Észrevétlenül letettem magam mellé időzítve a kis fujit, felálltam, és komótosan elsétáltam a mű növényért, majd anyukám fejére tettem pont az exponálás pillanatába. Az egész helyzet spontán abszurdságától a helyiségben lévő feszültség egy rövid időre teljesen feloldódott. Ez az érthetetlen mozzanat, humoros, és ironikus volt az adott helyzetben, s ez kibillentett minket a kellemetlen hangulatból. A fényképezőgép szerepe másodlagos, de fontos. Nem csak hogy megőrizte egy kép formájában ezt a kis történést, hanem a rögzítés által szereplővé vált minden személy.

Eléggé komplikált, és paradox jellemnek érzem magamat, ami a témaválasztásom kapcsán is tetten érhető. Annak ellenére, hogy sokszor nem érzem eléggé magabiztosnak magamat, közel áll hozzám az interakció, a saját határaim feszegetése, illetve az em-berek finom kóstolgatása, és a megmutatkozás. Már több projektem épült a spontaneitásra, az utca emberével való kapcsolatba lépésre, a szokatlan helyzetek kialakítására, és a kockázatvállalásra.

A Fejre, vagy az On head is egy ilyen sorozattá forrta ki magát: Tárgyakat helyeztem rá ismerősök, és ismeretlenek fejére spontán, s ezt az aktust örökítettem meg egy fejük felé szegezett fényképezőgéppel. Nagyon izgalmas volt a képanyag elkészítése. Vicces, kedves, meglepő, megdöbbentő, ijesztő helyzetekkel és emberi reakciókkal találkoztam. Élveztem ezeket az akciókat, de majd mindnél egy izgatott feszültséggel vegyült ez a derű, mivel sok a hiba lehetőség, és a kisebb-nagyobb konfliktusok kialakulásának esélye, arról nem is beszélve, hogy abszolút az emberek figyelmének központjába kerülök egy ilyen helyzetben, amikor például a villamoson billegek az alanyom felé egyik kezemben a géppel, másikban egy morzsaporszívóval.

Dömötör Luca (táncos) :

A kiállítás címe egyszerű, ámde remekül fedi annak tartalmát, hiszen a koncepció is csupán ennyi: váratlanul emberek fejére helyezni váratlan tárgyakat és megörökíteni a váratlanul ért arcokat. Orsi jó barátnőm, így nagy rálátásom volt az alkotás folya-matára.

Nem egyszer voltam szemtanúja olyan akcióknak, amikor idegenekkel került kapcsolatba a kiállítás anyaga miatt. Számomra érdekes volt megfigyelni, azt, hogy ő hogyan dolgozik, és hogy hogyan reagálnak erre az érintettek és az érintetlenek is. Engem is nagyon foglalkoztat mostanában ez a műfaj, amit jobb híján egy nem létező, általam kreált terminus technikussal így fogalmaz-tam meg: kísérleti jellegű improvizált fluxus-interakció. Megfigyeléseim a következők:

Sok minden szükségeltetik egy ilyen sorozat elkészítéséhez. Határozott, gyors, de ugyanakkor empatikus fellépés kell, hiszen pár másodperc van arra, hogy közel kerülj egy emberhez. Pillanatok alatt lejátszódik egy-egy ilyen jelenet két idegen között, Orsi hozzájuk ér, egy objektívet szegez a fejük felé, exponál, és már rögzítve is vannak a találkák. Sokféleképpen lehet becserkészni az alanyt. (Leteszed a gépet, időzítesz, és oda osonsz hozzá. Egyik kezedben a gép, másikkal a tárgyat rárakod a fejére. Kérsz segítsé-get, és valaki fotóz, valaki tárgyat rak a fejre.)De ami nagyon fontos, az a pozitív, megnyugtató kisugárzás. Ha a fotós nem ezt tükrözi minden egyes gesztusával (mozgás, köze-ledés sebessége, tekintet, érintés, beszéd akár), láthatólag kevesebb sikerrel jár. Mindezt tehát úgy kell kivitelezni, hogy közben az „áldozat” ne ér ezze támadásnak.Nem szabad, hogy bárki bántónak élje meg a dolgot, hanem pusztán annak ami, egy játék, amibe bele lettek vonva, meg lettek viccelve.Bizonyos szempontból el lettek kapva, be lettek cserkészve, ki lettek figyelve, egy színjá-

ték részesei lettek a tudtuk nélkül, s ezzel pár pillanatra kibillennek a biztonságukból. Ez a helyzet mindenki számára meglepetést okoz és nagyon érdekes, hogy kik hogyan reagálnak rá. Ahogy én láttam, a legtöbben önirónikus mosollyal veszik tudomásul, hogy bohócot csináltak belőlük egy pillanatra. A lassabban reagálók bambán csodálkoznak, nem fogják fel, hogy mi történik velük. A közömbösekből semmilyen reakciót nem vált ki egy ilyen eset, folytatják a rutinos ügyködést egy idegen tárggyal a fejükön.

Nyílván sok sikertelen próbálkozás is van egy ilyen sorozat során, sok ponton csúszhat a dolog. Mivel ezek spontán akciók, a képek minősége és tartalma nagyon eltérő. Amitől jónak ítélünk meg egy képet az is számtalan féle lehet például: a tárgy színe, formája, ritmusa megegyezik a környezet színével, formájával, ritmusával, az alany arca kifejező, átlagostól eltérő arc, hangulatában a fejre helyezett tárgy harmonikus vagy nagyon idegen a környezettel, képkivágásában nagyon találó, stb.

Volt, hogy felmerült bennem, talán öncélú ez a projekt. De aztán meggyőztem magam, hogy nem, hiszen nem csak a fotós kerül extrém helyzetbe, hanem az alanyok is. Kicsit mindenki kibillen a megszokottból és emberi arcot ölt egy idegennek. Megkockáz-tatom egyesek még el is gondolkodnak rajta, de lehet, hogy csak vidámabban, egy élménnyel gazdagabban folytatják a napot. Remélhetőleg egy teljesen kívülálló is élvezheti majd ezeket a képeket, s meglátja benne az egyszerűen nagyszerűt, a humort, a finom pimaszságot, és a nagy vállalást.

Az Y generáció körében megfigyelhető egyfajta kiüresedés, ami alapjában verte szét azt az igényt, hogy kíváncsiak legyünk a má-sikra és keressük a közös találkozási pontokat. Ez és az ehhez hasonló akciók továbbléptek az átkos örökségtől, miszerint „maradj otthon, nézzél tv-t” (Kispál és a Borz). Fontos, hogy felismerjük az embert azokban, akik mellett általában csak elsétálunk az utcán. A FEJRE nyíltan hirdeti, hogy minden lehet művészet, olyan helyzetet teremt, ahol minden az alany reakcióján múlik, egy teljesen nyílt végű történet, ahol végezetül a néző fantáziájára van bízva a magyarázat. A FEJRE sokkal inkább kérdez, mint felel.

Üveges Péter (Formatervező művész)

A képek nézegetése közben folyton az motoszkált bennem, hogyan tudta rávenni Orsolya az embereket erre a dologra. Nyilván mindenki nem lehetett egy kedves ismerős vagy jó barát. A képek után elolvasva az előttem szóló két értékes gondolatokkal teli szöveget, mindenre kerek választ kaptam. Nehéz bármit is hozzáfűzni mindezekhez.„Egy ideje nagyon vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, amelyekben a művész, vagy a tervező tud zavarba ejtően humoros lenni, finoman pimasz, és esztétikusan abszurd” Orsolya e mondata nagyon megfogott. A fotóanyagot látva mégis akadt egy erős im-pulzusból fakadó mondanivalóm, amit úgy éreztem, hogy elmondhatok. Manapság divat a tiszta gondolatokat nagyon bonyolult eszközökkel, technikákkal, praktikákkal kifejezni. Olyan világot élünk, amelyben a gondolatok profi önkifejezési előadásmódját a végsőkig cizelláljuk, mert úgy véljük, így lesz a leghatásosabb mások számára. A gondolatok megjelenítési eszköze lehet nemcsak nagyszerű fotó, grafika, festmény, hanem lehet egy szuper virtuális 3D formaterv, szobor, összetett térbeli tárgyalkotás vagy bármi más stb. A végsőkig kifinomult munkák minősége által kifejeződik az alkotói szenvedély, ami elvileg erősíti a tiszta gondolat átadását, azonban ez nem mindig van így. Sokszor átfordul és inkább megvakít minket, ezért nem látjuk meg azt, ami valójában a látott alkotás mögött van.Ekkor a csodálatos látvány önmagát és az egót tolja előtérbe az eredendően megfogant gondolat kifejeződésének rovására. A befo-gadó már nem is törődik azzal hogy vajon mi lehet a dolog mögött, ezért őbenne nem marad más érzés, csak ez egyszerű csodálat, vagy a csodálat irigység érzésével párosulva. Megmarad a távolságtartás a mű és a szemlélője között. A szemlélő csodáló marad és nem befogadó.Számomra e képalkotások gondolati ébresztőt fújnak. A maguk minőségében őszintén, leplezetlenül megmutatják azt ami a mű mögött van… Orsolya nem a gondolatok frazírozott kifejezőeszközeit szeretné profi módon villogtatni, hanem a mondanivalóját szeretné letisztultan az adott témához illő leghatékonyabb úton, józan közvetlenséggel még melegében és frissen elénk tárni, meg-osztani a szereplőkkel és a többi befogadóval egyaránt. Olyan ez, mint amikor az ember azt mondja, hogy nézzétek találtam valamit és ezt szinte rögtön olyan önzetlenül mutatja meg a többieknek, hogy annak hatása azonnali. Ha ezt kellő tisztasággal, nyitottsággal és őszinte egyéniségével teszi meg akkor a többiek befogadják, megértik, megszerethetik. Jómagam e megőrzendő kincset láttam meg Orsolya képei mögött.

A megnyitó szövege

Jó estét, sziasztok! Nagyon jó Titeket látni! A kiállítás anyagáról most nem fogok szólni, viszont van egy leírás ott a falon, amit elolvasva választ kaphattok a miértjeitekre. Illetve találtok egy s mást még a zongorán. Most pedig szeretnénk megnyitni a kiállítást egy kis előadással. Leonardo da Vinci, híres polihisztor géniusz írt egy könyvet, „A festészetről” címmel, körülbelül fél évezrede. Mi pedig néhány velős és bájos gondolatot kölcsön vettünk Tőle, s kapcsoltba hoztuk a mozgással és zenével. Táncolni fog Dömötör Luca, s követik őt Nagy Antal, Bolcsó Bálint, és Szabó Gergő, akikkel ma találkoztunk először, improvizatív muzsikájukkal. Fogadjátok őket nagy-nagy szeretettel!

A művészet summája és csúcsa: kigondolni valaminek a kompozícióját. A második igen fontos rész: a mozdulatok, s hogy megfe-leljenek az alakok élénk tevékenységének, a cselekvő személyek restségének, vagy buzgóságának. a harcias vad-hirtelen mozdulat legyen a szélsőségesebb, amint az ilyen alakokhoz illik is: ha például valaki dárdát, köveket, vagy effélét akar elhajítani, a figura mutassa a végső elszántságot ebben a mozdulatban.

Az élőlények mozgásai kétfélék: helyváltoztató és tevékenykedő mozgások. És 3 féle helyváltoztató mozgás van: felfelé kaptatni, leereszkedni, és síkon járni, e háromhoz még kapcsolódik kettő: az egyenes és a cikkcakkos, és végül egy: az ugrás. A lassúságot és a gyorsaságot nem a helyváltoztatások közé, hanem ezek állapotai közé kell számítani.Ami pedig a tevékenykedő mozgást illeti, az végtelen sokféle van, és se szeri se száma a sokféle munkának is, amiket az ember gyakran a saját kárára végez. Az összetett mozgások száma végtelen, ide tartozik ugyanis a tánc, a vívás, a játék, a magvetés, a szántás, az evezés: hmm, habár az evezés azonban tulajdonképpen egyszerű tevékenység, mivel az ember által végzett tevékenység nem keveredik az ember által végzett helyváltoztatással. A helyváltoztatást ugyanis a bárka mozgása okozza.

A figurákat olyan mozdulatban fesd, amely jól mutatja a figura lelkében élő szándékot, különben művészeted nem lesz dicséretre érdemes.

A különféle lelki állapotok az ember arcát különféle mozgásokra késztetik, egyszer nevet, másszor sír, hol haragot, hol nyugalmat mutat.A nevető s síró ember szeme, ajka és orcája között nincs különbség, csupán a szemöldökük merevsége különbözteti meg őket: ez sírásnál összehúzódik, nevetésnél magasra emelkedik. Egyesek nemcsak zokognak, hanem kezükkel szaggatják ruhájukat, hajukat tépik, körmükkel összekarmolják arcukon a bőrt. Ez nem fordul elő a nevetésnél.

A figyelemre méltó események szemlélői a feszült figyelem és csodálkozás más-más kifejezésével állnak ott, például ha előadást figyelnek, vagy más ilyesmi történik: ha az esemény mulatságos vagy siralmas, nem szükséges, hogy az összes résztvevő odanézzen, hanem sokfélék lehetnek a mozdulataik, a legtöbben meglepettek, értetlenek, vannak, akik ítélkezőek, és akadhatnak, akik meg-hatottak. Az emberek jelleme válogatja. S ne keverd össze kisgyermekek seregét ugyanannyi aggastyánnal, se ifjakat csecsemőkkel, se nőket férfiakkal, csak ha az-az eset, amit ábrázolni akarsz, indokolja ezt az összevisszaságot.

„Mozogjál!”

A mozdulatnak az elképzelt lelkiállapottal egyeznie kell, s a Figura ezt fejezze ki igen elevenen, erős érzésekkel, s nagy hevességgel. Másképp az alak kétszeresen holttá válik, mert halott, hisz csak elképzelt, de halott azért is, mivel sem a test, sem a lélek mozgását nem tárja elénk.

„Sugás nélkül is ment volna!”

A hús mindig gyűrődik és ráncosodik az egyik oldalon, ha a másikon megfeszül.

Köszönjük! A kiállítást ezennel megnyitom! Szabad foglalkozás következik: hallgassátok a zenét, egyetek-igyatok, érezzétek jól magatokat!

Köszönetnyílvánítás

Szeretném megemlíteni azokat, akik hozzásegítettek a kiállítás megvalósításához. Leghálásabb Dömötör Lucának, szüleimnek, és a zenészeknek (Nagy Antal, Bolcsó Bálint, Szabó Gergely) vagyok, de sokat számított Nagy Dániel, Éles Adrienn, Ferenczi Anita, Horváth Bence, Üveges Péter, Jancsók Péter, Dömötör Bence, és Klopfstein Bálint közreműködése.

És hát persze köszönöm a lehetőséget a Fogasháznak,

valamint a szép nyomatokat a Perfect Lines digitális nyomdának.