Fiona Harper

Ötórai teaRomana különszám – 2010. – 40. kötet

Josie, miután fiatalon megszülte gyermekét, fellázadt a nemesi életforma ellen, és most egy kis teázót vezet a környékbeli kastélyban. Amikor az új lord megérkezik, hogy átvegye az örökségét, mindenben a segítségére lesz, és remek ötletekkel áll elő, melyekkel becsalogathatják a vendégeket a kastélyba. Will, a munkaadója először visszariad a lány vadóc külsejétől, ám rájön, hogy Josie ezzel csak sérülékeny lelkét palástolja...

1. FEJEZET

Will leállította az autót, és kiszállt. Az utca közepén hagyta a nyitott járművet, és tett néhány lépést a kastély felé. Elmhurst Hall kéményei és tornyocskái az épületet körülvevő fák fölé emelkedtek. A homokkő falakat meleg aranysárga színbe vonta a délutáni napfény, az utcafrontot számos hosszúkás ablak törte meg.

Erre a pillanatra várt, amióta egy hónapja kinyitotta az ügyvéd levelét. Ahogy a családja is, három nemzedék óta. Ha most csődöt mond - ami nem jellemző rá -, talán újabb három nemzedék kell, hogy kiheverjék a vereséget.

Visszaült az autóba, és az anyósülésen heverő reklámfüzetre pillantott. A kiadvány állította: Elmhurst Hall olyan, mint egy mesebeli kép. Eddig azt hitte, a mondat nem több reklámfogásnál, ám a kastély csakugyan lélegzetelállító volt. És az övé!

Lassan bekanyarodott az épület elé. Az óriási kovácsoltvas kapu előtt kénytelen volt megállni. A három méter magas kaput lelakatolták, bizonyára azért, hogy ne léphessenek be a hozzá hasonló közemberek. Elmosolyodott. Most már itt van, és a Radcliff család semmivel nem tarthatja vissza.

Közelebbről nézve az épület már nem volt olyan lenyűgöző. A félig leszakadt ereszcsatornákkal, a pergő vakolattal úgy festett, mint egy öreg díva: már régen túl van a fénykorán, de egykori szépsége még mindig látható.

Will most már vigyorgott. Micsoda tréfája a sorsnak, hogy éppen a kitagadott fiú unokája végzi el a szükséges plasztikai műtétet a hölgyön - mert neki van rá pénze és lehetősége. Az elhunyt lord Radcliff-nek vagy nem telt rá, vagy nem érdekelte a felújítás. Will azonban már sokkal elhanyagoltabb házakkal is boldogult. Ez volt a munkája, ebből élt - ideje újra latba vetni a tehetségét.

Balra tőle keskeny út nyílt. Miután rákanyarodott, kiderüli, hogy a tágas, szinte üres parkolóig nyúlik. A házhoz vezető gyalogút egy fallal körbevett kerten haladt keresztül. Will az órájára nézett. Mr. Barrett négyre várja, öt perce maradt. Ideje sietni. A labirintusszerű kertet sűrű tiszafa sövények osztották kisebb részekre. Miután öt percig bolyongott tanácstalanul, az egyik kereszteződésben megállt, és megpróbálta kitalálni, melyik lehet a helyes irány. Az előtte futó út mintha az épülethez vezetne, de itt semmi nem az, aminek látszik.

Éppen be akart kanyarodni balra, amikor egy apró, csillogó szárnyakkal felszerelt lény törte át a sövényt, és egyenesen előtte landolt. A reklámkiadvány mesevilágot ígért, de tündérekre nem számított. Mielőtt megdörzsölhette volna a szemét, egy újabb, nagyobb alak ugrott ki az ösvényre, és azon nyomban el is terült. Dallamos nevetés ütötte meg a férfi fülét. Ám amikor a két ismeretlen észrevette, hogy nincsenek egyedül, a nevetés elhallgatott. Két huncut szempár fürkészte Willt.

- Te ki vagy? - tudakolta a kisebbik lény.Will látta, hogy a szárny rózsaszínű szövetből készült, és gumipántok egész erdeje tartja a

kislányon.- Will vagyok - mondta meg a keresztnevét.A kicsi felállt, és leporolta a szoknyáját.- Én pedig Harriet - közölte, és a férfi felé nyújtotta apró, rózsaszín kesztyűs kezét.A férfit meglepte a felnőttes mozdulat, és megfogta a felé nyújtott kezecskét. Nem volt

tapasztalata gyerekekkel, nem tudta megállapítani, mennyi idős lehet a kislány. Háromévesnél biztosan több, mert tisztán beszél. Hétnél viszont alighanem kevesebb.

- Hattie, megmondtam, hogy csak akkor beszélhetsz idegenekkel, ha megengedem! - dorgálta a kislányt a magasabbik alak, a hangja alapján felnőtt.

Will meg akarta nézni magának, ám a kislány fogva tartotta a tekintetét. Különös. A gyerekek többnyire nem lelkesedtek érte, mert merev és elfogódott volt a társaságukban. A kislányt ellenben ez nem zavarta.

Ekkor Will felfigyelt a zajra, amit a gyerek kísérője keltett, miközben felkelt. A lány pillantása ugyanolyan átható volt, mint apró barátnőjéé.

- Elmhurst Hallt áprilisig nem látogathatják csütörtökön és pénteken - szólalt meg a nagylány. - Hogyan jutott be?

- Természetesen a kapun keresztül - füllentette a férfi, és lopva a parkoló felé pillantott. - Időpontot beszéltem meg Mr. Barrettel.

- Akkor az lesz a legjobb, ha követ - javasolta a lány, és kézen fogta Hattie-t. - A kertnek ebben a részében könnyű eltévedni, ha valaki nem ismeri ki magát.

Hattie vidáman szökdécselt az idősebb lány mellett, akiről Will gyanította, hogy nem a nővére, inkább a nevelőnője lehet. Rövid farmerdzsekit, kordnadrágot és csizmát viselt.

A férfi vállat vont. Soha nem ítélt az öltözködés alapján. A két ismeretlen öltözéke egyébként is alkalmasabb volt arra, hogy a kertben bóklásszanak benne, mint az övé. Máris sáros volt a nadrágszára, ahogy drága olasz cipője is.

A kert mélyebben fekvő részén, óriási virágágyások között egy szökőkút állt. Innen végre láthatták az épület hátsó részét is. Will értett annyira az építészethez, hogy felismerje: többféle

stílus és korszak nyomta rá a bélyegét az egykor pompás kastélyra. Azt a szárnyat, amelynek díszes homlokzata a bejárati kapura nézett, később építhették. A hátsó oldalról viszont leolvashatta az épület egész történetét. Elmhurst Hall valóban egyedi építészeti műremek. Alig várta, hogy megfejthesse a titkát.

Ekkor apró kezecske csúszott a tenyerébe.- Gyere, Will, erre! - hívta Hattie, és a gyepen keresztül egy faajtó felé húzta. A férfi hagyta

magát vezetni, annyira lefoglalta az új környezet.

- Ha nem látogatók vagytok, mit kerestek itt? - kérdezte meg kicsit később a kislányt Will.- Hercegnő és koboldot játszunk - világosította fel Hattie tárgyilagosan, mintha minden

vendég ezért jönne ide. - Én vagyok a hercegnő, anya a kobold - magyarázta.Ez a lány lenne a kicsi anyja? - kérdezte magától döbbenten a férfi. Talán a magassága miatt

lepte meg annyira: a törékeny nő alig volt százhatvan centi magas. Úgy nyújtotta a kezét Hattie felé, hogy az inkább volt parancs, mint kérés.

Valami volt ebben a nőben, ami riadóztatta Willt. Makacsul felemelte az állát, de közben kerülte a férfi tekintetét. Amint Will beérte, rögtön előresietett, tartva a kellő távolságot.

Nem indult el felfelé a lépcsőn, hanem az egykori cselédbejárathoz sietett. Hattie előreszaladt, és eltűnt a nyitva hagyott ajtó mögött.

- Mit keresnek itt maguk tulajdonképpen? - fordult Will a fiatal nő felé.- Ahogy Hattie is mondta, játszottunk. Nincs jobb hely a hasonló játékokra vonta meg a

vállát.Ennyiért nem érdemes belopózni a birtokra, gondolta Will. Inkább nem mondta ki, csak

annyit kérdezett:- Na és van engedélye a tulajdonostól?- Itt élek és dolgozom, természetesen használhatjuk a kertet is.Will elhatározta, hogy ennek még utánajár. Hattie anyja közben a nyitott ajtó felé intett.- Sok szerencsét! - mondta, de a tekintete minden volt, csak nem bátoríró. Nem maga az

első jól öltözött úriember, aki feltűnik itt Lord Radcliff halála óla. A fiatal nő hevesen megrázta a fejét, mintha keserű gondolatoktól akarna szabadulni. -

Félek, üres kézzel fog távozni. Szinte semmi nem maradt, amiből kifizethetnék az adósságait.Most, hogy Will közelebbről látta az arcát, már értette, miért nézte először őt is gyereknek.

Nagy szeme, telt ajka miatt egy tündéréhez hasonlított az arca.- Köszönöm a tanácsát - biccentett, mire a nő elmosolyodott.- Josie vagyok - mutatkozott be a keresztnevén.- Nem az adósságok miatt jöttem - kezdte a férfi, ám ekkor tágra nyílt a szeme a

meglepetéstől.A lány ugyanis lehúzta a fejéről a kalapot, amely leginkább egy kávémelegítőhöz hasonlított

- és kiderült, hogy a füle mellett lógó bojtok valójában copfok. Rövid, rikító rózsaszín copfok. Ez a nő tele van meglepetésekkel!

Az volt az érzése, az érkezése nagyobb meglepetést fog okozni, mint egy rózsaszín hajú alkalmazott. Ha az ösztöne nem csal, mindenki úgy meglepődik majd... mintha tündéreket látna a kertben.

A cselédszárny szűk folyosóján visszhangzottak a férfi léptei, miközben Josie után sietett. A nő bekopogott egy ajtón, amelyet olyan évszázadban készíthettek, amikor még alacsonyabbak voltak az emberek. Nekem nem gond az alacsony ajtó, gondolta a lány, de ez a Will kénytelen lesz lehúzni a fejét. Miután bevezette Barretthez a látogatót, kiment a szobából. Nem akarta hallani, miről beszélnek.

Ez az egész annyira megalázó! Harry volt a legkedvesebb öregúr a világon. A pénzzel viszont egyáltalán nem tudott bánni. Josie ezt már hat éve sejtette, amikor idejött, de csak a lord halála után derült ki a számlákból, mennyire rosszul állnak a dolgok.

Mindannyiuk állása a levegőben lógott, amíg véget nem ér a jogvita a hagyaték fölött. Az idős lord azt ígérte Josie-nak, ráhagyja a kis kertészházat, amelyben lakott. Ám sehol sem találtak végrendeletet, így ki van szolgáltatva az új tulajdonosnak Hattie-vel együtt. Szeretett keresztapja megengedte, hogy ingyen lakjanak a házikóban, de nem hitte, hogy az új lord Radcliff tiszteletben tartja majd a kívánságát. Elmhurst Hallt egy vagyonba kerül fenntartani, és nem csak a kastélyt örökli, hanem Harry adósságait is. Ha akarná, sem engedhetné meg magának, hogy bérleti díj nélkül adja ki a házat.

A teázó vezetéséért kapott bér alig volt elég a költségeire. Akkor sem tudna fizetni a házikóért, ha nem vinné balettra Hattie-t. Márpedig Hattie imádja a balettórákat. Legalább egy hónapig duzzogna, ha nem mehetne többet.

A nő elhúzta a száját, és a konyhába sietett. Sejtette, hogy ott találja a lányát. Hattie csakugyan a konyhaasztalnál ült. Várakozón nézett Mrs. Barrettre, a kastély konyhatündérére. Ahogy férje csak a Barrett megszólításra hallgatott, a szakácsnő ragaszkodott hozzá, hogy Mrs. B.-nek szólítsák.

- A szokásosat, Miss Hattie? - kérdezte éppen a szakácsnő a kislánytól.Josie elmosolyodott. Rendszeres szertartás volt ez a lánya és Mrs. Barrett között. A régi

szép időkre emlékeztette a szakácsnőt, amikor még népes személyzetnek parancsolt, és kényeztette a ház urait. Azt pedig könnyű volt kitalálni, miért tetszik a játék Hattie-nek. Minden kislány álma, hogy kastélyban lakjon, mint Csipkerózsika. Ő pedig akkor sem veszi el a kislánytól az álmait, ha a valóság közel sem rózsás.

- Igen, Mrs. B. - felelte méltóságteljesen a kislány.- Esetleg megkísérthetem némi friss gyömbéres süteménnyel a kisasszonyt?Hattie lehajtott fejjel gondolkodott az ajánlaton. Előkelően ült: egyenes háttal, keresztbe tett

lábbal.- Igen, az kedvemre volna - felelte végül, és Josie alig tudta megállni nevetés nélkül.Mrs. B. bólintott, és gyümölcslevet töltött a kislánynak egy apró teáscsészébe.- Jó napot, Mrs. B. - köszönt Josie, miután belépett a konyhába.Felborzolta a lánya haját, mire Hattie sötét pillantást vetett rá. Levette a hajpántját, és

lesimította az összekuszálódott tincseket.- Jó napot, kedvesem! Na, fogtak ma koboldot?- Nem hinném, hogy kobold... - tört ki Josie-ból a nevetés.Mrs. Barrett csodálkozva nézett rá, és töltött neki egy csésze teát. Hattie viszont szívesen

adott felvilágosítást.- Egy Will nevű férfival találkoztunk a kertben - magyarázta. – Azt hiszem, szereti a

tündéreket.- Barretthez kísértem - tette hozzá Josie. - Szegénynek nem lesz túl sok öröme, amíg elő

nem kerül az új lord. Utána is be kell állnia a hosszú sorba, ha meg akarja kapni a pénzét.A testes szakácsnő leült a Josie melletti székre.- Barrett mesélte, hogy megtalálták a lordot. A megboldogult Lord Radcliff unokaöccsének

a fia, és a tengerentúlon dolgozik - újságolta. – Valamikor a héten érkezik. Ma délután fél ötkor válsággyűlést tart a személyzet. Szívesen vigyázok addig Hattie-re, Barrett majd később elmondja, mi történt.

- Nem is tudtam, hogy Edward Radcliffnek volt egy fia. - Josie meglepődve kortyolt bele a teába. - Nekem azt mondták, feladta négy lány után.

- Edward volt Lord Radcliff legfiatalabb öccse. Az új lord nagyapja a középső Radcliff testvér lehetett.

- Hárman voltak? Nem emlékszem, hogy láttam volna a középső fiút a családfán.

- Nem láthatta, mert kitagadták, jóval a maga születése előtt. Az ügyvédek egy nyomozót bíztak meg vele, hogy keresse meg az örököst. Ő derítette ki, hogy a középső Radcliff fiú megváltoztatta a nevét. Ezért volt nehéz az utódok nyomára bukkanni.

- Tehát egy újabb fekete bárány - nevetett gunyorosan a lány.- Most jobb, ha siet a teával, különben elkésik a gyűlésről – figyelmeztette a szakácsnő, ám

Josie hátradőlt a széken, és feltette a lábát az asztalra.- Annyi időm még van, hogy nyugodtan megigyam a teámat - állapította meg, oda sem

figyelve Mrs. B. és Hattie szemrehányó pillantására.Szóval a fekete bárány unokája örökölte Elmhurst Hallt! Ráférne a birtokra, hogy valaki

rendbe hozza az ügyeit. Azt viszont nem akarta, hogy egy felfuvalkodott hólyag felfordulást okozzon a vadászterületén.

Josie kicsit bután érezte magát, amikor véget ért a gyűlés. Ám nem mutatta Will Hogyishívják előtt, inkább visszaviharzott a konyhába.

Egyáltalán nem olyan, mint egy lord! Ő tehet róla, hogy nem viselkedett vele a rangjának megfelelően. Besurrant a kertbe, aztán elvárta, hogy mindenki tudja, az új gazda megérkezett!

Hétfő reggel, amikor Mrs. B.-vel a teázót rendezgette, Josie még mindig fel volt háborodva.- Ki ez az alak egyáltalán? - mérgelődött halkan. - És hová tűnt pénteken a gyűlés után?

Egész hétvégén nem mutatkozott.Mrs. B. felsóhajtott, és tovább szeletelte a répás süteményt egyforma darabokra- Barrett azt mondta, üzletember. Méghozzá nagyon sikeres - világosította fel lányt.- Kíváncsi lennék rá, mivel üzletel - morogta Josie.A szakácsnő vállat vont, és elrendezte a pultban a péksüteményeket.- Azt hiszem, régi épületekkel foglalkozik - jegyezte meg.Josie tudta, hogy nincs értelme tovább kérdezősködni. A szakácsnőnek a jövevény Lord

Radcliff, és kész. Egyébként senki nem tudott többet az új tulajdonosról. Régi épületek? Ez alapján akár építési vállalkozó is lehet, aki lerombolja a kastélyt, és csúnya, modern lakóparkot épít a helyére.

Josie megtörölte a kezét egy konyharuhában, és levette a kötényt.- Elmegyek bevásárolni, még dél előtt visszaérek - mondta a szakácsnőnek.Felvette a kabátját, elővett a zsebéből egy csíkos sapkát, a füle mögé simította a haját, majd

felhúzta a fejfedőt. Nem sokkal később maga mögött hagyta Elmhurst falut. Miután elintézte a bevásárlást Groombridge városkában, úgy döntött, kutat egy kicsit. Ha nem is tartozik a munkájához, ebből minden alkalmazottnak haszna lehet.

Öt perccel később belépett a városi könyvtárba. Egyenesen egy számítógéphez ment, amelyen volt internet-csatlakozás. Beütötte a keresőbe a William Roberts nevet. Az új lord vezetéknevét Barrett-től tudta meg.

Hosszú lista jelent meg a képernyőn. Először egy lelkes horgász honlapjára tévedt, de két-három próbálkozás után megtalálta, amit keresett. A legnagyobb félelmei igazolódtak be, amikor beleolvasott egy újságcikkbe. William néhány hónapja díjat kapott egy tervéért. A cége régi épületek felújításával foglalkozik, de újak építésével is.

Josie már látta széthullani az életét. Ha Elmhurst Hallt bezárják, nincs más hátra, mint hogy visszamenjen a szüleihez, holott megesküdött rá, hogy ezt soha nem teszi meg.

Tovább keresgélt, hátha talál még valamit a titokzatos Mr. Robertsről. Sok mindenre nem akadt, de annyit megtudott, hogy a semmiből építette fel a cégét, és nagyon sikeres. Máris az anyja hangját hallotta: „Lehet, hogy gazdag, drágám, de nem a mi köreinkbe tartozik."

- Jóképű, ugye? - szólalt meg Josie mögött Marianne, a könyvárosnő, miután rálesett a képernyőre.

Amióta Marianne itt dolgozott, a tanulás és elmélyülés helye igazi pletykaközponttá változott.

- Nem arra figyeltem - közölte vele, ám a könyvtárosnő szívélyesen hátba vágta egy zsebkönyvvel.

- Ugyan már, engem nem teszel bolonddá! - közölte. - Fogadni mernék, hogy jó test rejtőzik az öltöny alatt.

- Marianne, túl sok időt töltesz a romantikus regények polcainál! Nem minden nő gondol rögtön kockás hasra és izmos combra, ha meglát egy férfit - világosította fel Josie. - Vannak ennél fontosabb dolgok is.

Marianne csak nevetett, és elsündörgött. Josie bezárta az oldalt, és felállt a gép mellől. William Roberts jóképű, de talán ő jelenti Elmhurst Hall végét. És a lány semmit sem tehet ellene.

2. FEJEZET

Will a teázó egyik sarkában üldögélt. Félig elrejtette egy csúf farács, amelyre kifakult műborostyán tekeredett. Felvett az asztalról egy levelet - vagy magától esett ki, vagy egy unatkozó vendég húzta ki a helyéről -, és visszatette a szárra. Itt bizony változtatni kell egyet s mást! Míg az épület egésze megkopott előkelőséget sugárzott, a teázó olcsó volt, és igénytelen.

Az üzletvezető viszont gondot jelenthet. Will már egy hónapja itt töltötte a hétvégéket, és még mindig nem tudta, hogyan fogadja majd, hogy felújítja a teázót. Már délelőtt befejezte a munkát Londonban, és délutánra újra ott volt Elmhurst Hallban. Azt hihetné, a rózsaszín copfos lány örülne, ha a helyiség visszanyerné a régi szépségét, ám érezte rajta, hogy megveti őt.

Nézte, ahogy Josie cseveg a vendégekkel, és elbúcsúzik tőlük, miközben leszedi az asztalt. Lehet, hogy kicsit furcsán néz ki, de jól kijön az emberekkel. Szívélyes és elbűvölő - mármint másokkal szemben.

Ránézett az órájára, és megállapította, hogy öt perc múlva zár a teázó. Utána beszélnie kell Josie-val. Az elmúlt hetekben külön-külön beszélt a személyzet minden tagjával a munkájukról, és megkérdezte, vannak-e ötleteik, hogyan működhetne jobban a kastély. Figyelmesen meghallgatta őket, még ha nem is minden javaslat győzte meg. Kertitörpe-múzeumot például nem tudott elképzelni Elmhurst Hallban. Olyan ötletekre volt szüksége, amelyek a hely történetét és a hagyományokat is figyelembe veszik.

Egy csésze teát tettek le elé az asztalra hangos koppanással. Felnézett, és meglátta Josie-t. Essünk túl rajta, mondta a lány arckifejezése.

- Köszönöm - bólintott a férfi. - Üljön le maga is!Josie rövid habozás után leereszkedett egy csúnya műanyag székre.- Átnéztem a teázó elszámolását. Nem áll éppen fényesen... - kezdte a férfi, ám Josie karba

tett kézzel hátradőlt, és félbeszakította.- Mindent megteszek, amit a jelen körülmények között megtehetek. Próbáljon maga vezetni

egy teázót egyetlen működő sütővel és olyan költségvetéssel, amelyből csak a legolcsóbb összetevőkre telik! A személyzet is kevés.

- Annyit mondtam, hogy sok jót nem ígérnek a számok. Ha nem vág a szavamba, már tudná, hogy a birtokon egyedül a teázó hozott hasznot az utóbbi években, és szerintem ez magának köszönhető.

- Vagy úgy! - sóhajtotta a lány, és leengedte a kezét.- Nem kerülgetem a forró kását, Josie. Maga nagyszerű munkát végzett az adott

körülmények között, a teázó viszont úgy fest, mint egy rozzant kocsma.

Josie felállt, és csípőre tette a kezét. Ám aztán körülnézett a helyiségben, megakadt a szeme a műanyag borostyánon, és inkább visszaült.

- Igaza van, szörnyű ez a hely - ismerte be. - Én is mindig mondtam Harrynek, de hallani sem akart változásról.

Will ivott egy korty teát. Forró volt, erős - pont így szerette.- Tehát magának nincs kifogása némi felújítás ellen?- Szerintem mindent ki kellene hajítani, és újra berendezni az egészet! - A lány felpattant. -

Ezt nézze meg!Az asztalra állította az egyik faszéket, egy pillanat múlva már fent állt rajta, és elkezdte

leszedni a műanyag borítás egy részét a mennyezetről.- Nézze csak meg! - szólította fel Josie, amikor a műanyag mögött előtűnt az eredeti

gerendás mennyezet. Sötét volt, és poros, de látszott rajta, hogy felújítás után remekül mutatna.

Josie lemosolygott rá. Még úgy sem volt sokkal magasabb Willnél, hogy a széken állt. A férfinak hirtelen feltűnt, hogyan emelkedik a melle minden lélegzetvételnél, észrevette, hogy a szeme ragyog.

- Jobb lenne, ha ezt idelent beszélnénk meg - javasolta.A lány egyenesen a szemébe nézett, ám ezúttal a szokásos lebecsülés nélkül.- Rendben... Lord Radcliff.- Szólítson Willnek! - kérte a férfi, amikor újra az asztal mellett ültek.- Nem igazán illene a helyzethez - ellenkezett Josie, de az arcát megváltoztatta a mosoly. A

vastag szemfesték és a rózsaszín haj nélkül gyönyörű lenne, gondolta Will. - Barrett említette, hogy ad az illemszabályokra. Nem szokás ennyire bizalmasan viselkedni a személyzettel - világosította fel a lány.

- Nagyon új még nekem ez a világ - túrt a hajába Will. - Azt látom. A ruhái drágák, de alkalmatlanok a vidéki életre válaszolta a lány. Úgy fest,

mint egy londoni bankár.- Hát igen, én... Londonban dolgozom. - Hordja az Armani öltönyeit az irodában! Nagy lesz a számlája a tisztítóban, ha nem szerez

be strapabíró darabokatA férfi csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Nem hitte volna, hogy Josie felismer egy

Armani öltönyt.- Úgy néz ki itt, mintha eltévedt volna - tette hozzá a lány. Maga nem úgy fest a furcsa ruháiban? - mormolta magában a férfi, ám úgy döntött: ezt ráér

megemlíteni később is. Most fontosabb, hogy összebarátkozzanak. Ha az ösztöne nem csal - márpedig sohasem csalt, ha üzletről volt szó -, egyedül neki köszönhető, hogy még nem zárt be a teázó. Hasznos szövetséges lehet, szüksége van rá.

Az ajtó kinyílt, és Hattie szökdécselt be a helyiségbe. Josie felállt, és köszönt egy asszonynak. Egy anyuka lehet a faluból, aki hazahozta a kislányt, gondolta. Amíg a nők a pultnál beszélgettek, Hattie egyenesen a férfi asztalához sétált.

- Szia, Will! - üdvözölte, és az ölébe kapaszkodott.Will visszafojtotta a lélegzetét. Most mit tegyen? Nem tudta, hogyan kell a gyerekekkel szót

érteni. Segélykérően nézett Josie felé, ám az elmélyülten csevegett a látogatóval.Hattie-re nézett, aki viszonozta a pillantását. A kislány tekintete azt mondta: mindegy neki,

ki ő, és mennyi házat újított fel. Kedveli őt, ez minden. Különös, de kellemes érzés volt.Még mindig egymást nézték, amikor Josie odament hozzájuk. A férfi könyörgő tekintetére

mosoly suhant át az arcán.- Menj és hozz maradnak egy süteményt, kicsim! - küldte el a lányát. - Választhatsz fekete

áfonyásat vagy málnás-citromosat.

Hattie-nek nem kellett kétszer mondani, már rohant is a pult felé. Will nem vesztegette az időt, gyorsan felállt.

- Máris felhívom az építészemet, és előkészítjük a felújítást - közölte.A lány nem szólt semmit, csak bólintott. Amikor a férfi kiment a teázóból, még mindig nem

tudta biztosan: Josie barát vagy ellenség.

Már két kilométerről látni lehetett Harrington House magas falait. Josie szíve nehéz volt.- Hurrá! - ujjongott a hátsó ülésen a kislánya, és Josie azt kívánta: bárcsak osztaná a gyerek

lelkesedését. Soha nem értette, miért érzi magát bezárva egy csaknem száz szobás kastélyban, mégis így volt.

Ahogy közeledtek, fenyegetőn magasodtak fölé az épület falai. Furcsa. Elmhurst Hall soha nem volt rá ilyen hatással. Persze fele akkora sincs, mint Harrington House. Josie szülőházát azért építették, hogy uralja a környezetét.

A lány elhatározta, hogy nem hagyja magát megrémíteni. Mégis ijesztően kicsinek érezte magát, amikor kiszálltak az autóból. Amint kiengedte a kislányát, az rögtön a bejárathoz futott. Az ajtó kinyílt, és Hattie eltűnt odabent. Josie bezárta az autót, majd lassan odament az asszonyhoz, aki az ajtóban várta. Szinte hivatalosan csókolták meg egymást, és nem vettek róla tudomást, hogy mindketten zavarban vannak.

- Szia, anya! Örülök, hogy látlak - köszöntötte gépiesen Josie.Az anyja kritikusan mérte végig. A szeme megakadt a rózsaszín tincseken, de volt elég esze,

hogy ne tegyen rá megjegyzést.- Én is örülök, hogy látlak, Josephine. Az öcséd már megérkezett. - Remek! - mosolygott kényszeredetten Josie. - Mikor ebédelünk? - Fél kettőkor.Josie műmosollyal lépett be utána a szalonba. - Sok boldogságot, Alfie! - kiáltotta oda az öccsének, és megölelte.Alfie szőke haja most is a homlokába hullott, és a szokásosnál is butább mosoly ült az

arcán. Bizonyára a mellette álló karcsú lány miatt, aki leplezetlen kíváncsisággal figyelte Josie-t.

A lány megpaskolta a testvére karját.- Nem figyelmeztetted rám, tesó? - kérdezte, és arcon csókolta az öccse menyasszonyát. -

Örülök, hogy megismerhetlek, Sophie. A vőlegényed mesélhetett volna a neveletlen nővéréről. Gondolom, jobbnak látta várni, amíg igent nem mondasz neki. Most viszont látni akarom a gyűrűt!

Sophie engedelmesen felemelte a bal kezét, Josie pedig kellően lenyűgözött arcot vágott a méretes gyémánt láttán. A lány még mindig Josie-t bámulta.

- A hajad... nagyon... - hebegte, majd elhallgatott, és még tágabbra nyitotta a szemét.- A dobozon a bugyirózsaszín kifejezés állt, ha jól emlékszem - segítette ki Josie.- Na de Josephine! - rótta meg szigorúan az anyja, mire a lány vállat vont. Eszébe sem jutott

bocsánatot kérni azért, hogy úgy néz ki és úgy viselkedik, ahogy neki tetszik.

Ahogy Josie várta, alaposan elhúzódott az ebéd. Legalább Hattie élvezte, hogy elpusztíthat két adagot egy rafinált almatortából, egész hegynyi vaníliafagyival. Szegény Sophie - bár Josie mindössze két órája ismerte, nem tudott máshogy gondolni rá - az evéshez is túl rémült volt. Pedig nem kellett volna rettegnie. Ott volt ő, Josie, hogy magára vonja a család haragját.

Ebéd után visszavonultak a szalonba. Josie gyanakodva figyelte, ahogy az anyja mesterkélt mosollyal közeledik felé.

- Hattie igazi kis kincs, ugye? - kezdte az asszony.Akar tőlem valamit, gondolta Josie.- Igen, különleges kislány - helyeselt.

Az édesanyja arca ellágyult, amikor az unokájára nézett. Hattie a szőnyegen hevert, és feszült figyelemmel dolgozott egy kifestőn. Az anyjának biztosan tetszett a fodros ruhácska - a kislány ragaszkodott hozzá, hogy ezt vegye fel. Josie megcsóválta a fejét. A lánya harisnyája makulátlan volt, és még a fagyival sem kente össze magát.

Az anyja mintha olvasott volna a gondolataiban.- Igazi kis úri hölgy - jegyezte meg. - Ha arra gondolok, milyen voltál az ő korában...!Minden összehasonlításból én jönnék ki rosszabbul, gondolta a lány.- ... Hattie nem tölthetné itt a szünidőt?Josie annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy alig hallotta, mit mond az anyja.- Még nem terveztünk semmit. Tudta, hogy ennyivel nem tarthatja vissza sokáig az anyját, de legalább időt nyer, amíg

eszébe jut valami jó kifogás. Szóba sem jöhet, hogy Hattie hat hetet töltsön a szüleinél. Másfél hónap túl hosszú idő, szegény lánya agymosáson esne át.

- Tudom, hogy nem mindenben értünk egyet, de ez még nem ok, hogy távol tartsd tőlünk az unokánkat - győzködte az édesanyja.

- Nem erről van szó - tiltakozott Josie, mire Mrs. Harrington-Jones kérdőn felvonta a szemöldökét. - Tudod, milyenek a nyári hónapok! Rengeteg a munkám, ezért nehéz előre terveznem - magyarázkodott a lány.

- Milyen gyakorlatias vagy, pedig nem is kellene dolgoznod - jegyezte meg a ház úrnője, és végighúzta az ujját a kandalló párkányán, por után kutatva. - Már többször mondtam, hogy élhettek nálunk. Ha függetlenségre vágysz, kaphattok saját lakást.

Josie tudta, hogy az anyja vasakarata előtt nincs akadály. Őt egy csapásra férjhez adná egy unalmas lordhoz, Hattie-t pedig bevezetné az úri társaságba.

- Ha már teherbe estem, nekem kell viselnem a következményeit - jelentette ki.- Nem büntetheted a lányodat, mert te nem akarsz itt lakni!- Hattie semmiben nem szenved hiányt. Sőt, többet kap, mint más gyerekek - közölte vele

Josie. - Csak azt akarom, hogy boldog gyerekkora legyen. Nem mindennel rajtad akarok bosszút állni, amit teszek.

- Ezt jó tudni - jegyezte meg epésen az anyja, és a hangjából eltűnt minden melegség.- Tudom, mit gondolsz most. Sok hibát elkövettem, de már megváltoztam. Hattie tett

felnőtté. Igaz, nem viselek drága gyöngysort, és nem házasodtam be egy jó családba, de...- Meglett volna rá a lehetőséged.Hát igen, ebben a hitben hagyta a szüleit. Pedig Miles köddé vált, amint elmondta neki,

hogy gyereket.vár. A szüleinek azt mondta, ő adta ki az útját, így kevésbé volt megalázó a helyzet. Mert amit valójában visszautasított, az egy időpont volt a Harley utcai klinikán, hogy - ahogy Miles fogalmazott - megszabaduljanak a gondtól.

- Tudom, anya, nem értesz engem, de a magam módján akarok megbirkózni az életemmel.Az anyja végre abbahagyta a kandallópárkány vizsgálatát, és támadásba lendült.- Josephine, tanulni a múltból azt jelenti, hogy nem kell újra ugyanazt a hibát elkövetned.

Márpedig a családom története hosszú és sikeres.Rojtosra beszélhetem a szám, akkor sem fogja megérteni, mit akarok mondani, gondolta

Josie.- Akkor érzem, hogy élek, ha elkövetem a saját hibáimat, és megtanulom a saját leckémet -

vágott vissza.Mellesleg az a korosztály, amelyiktől a legtöbbet tanulta, itt van vele egy szobában. Hattie-

re nézett, aki hason feküdt, és elmélyülten színezett egy hercegnőt. Nem nőhet fel abban a tudatban, hogy ki kell érdemelnie a szeretetet! Josie kamaszévei vadra sikeredtek, de minden, amit tett, csak segélykiáltás volt. Így akarta elérni, hogy figyeljenek rá. Remélte, hogy a lányának soha nem kell efféle eszközökhöz folyamodnia.

Persze addig könnyű megadni neki a szabadságot, amíg a babák és a hercegnős játékok érdeklik. Néhány év múlva már más lesz a helyzet. Fiúk, kábítószer, alkohol: minden sarokból az önpusztítás kísértete les majd rá. Szerette volna örökre ott tartani Hattie-t Elmhurst Hallban.

Az anyjára nézett, aki elgondolkodva meredt a lobogó tűzbe. Oda akart hajolni hozzá, hogy egy puszival megmutassa: megérti, hogy védené a világtól, de nem hagyja magát eltántorítani. Ám mielőtt megmozdulhatott volna, az anyja összeszedte magát, és elsétált.

- Hattie, megnéznéd az ablakból, ki csengetett? - kiabált ki Josie a fürdőszobából a kád fölé hajolva. Nem törődve a szanaszét záporozó rózsaszín cseppekkel, felkapta a fejét. - Hattie!

Csönd. A fenébe!Elzárta a vizet, és begyömöszölte a haját a műanyag zacskóba, amelyben a festéket vette.

Lerohant a lépcsőn, ajtót nyitott - és megdermedt. Will állt az ajtóban, ijedt tekintettel.Rosszabb már nem is lehetne a helyzet! Josie nemigen adott rá, mit gondolnak mások a

külsejéről, mégsem akart ajtót nyitni a főnökének egy zacskóval a fején.Josie látta, hogy a férfi szája megrándul. Ki ne merje nevetni! Letörölt egy víz-cseppet az

arcáról. Rózsaszín maradt az ujja.- A teázó miatt jöttem - magyarázkodott Will. - Visszajöhetek később, ha most nem

alkalmas...- Ugyan már, jöjjön be! - hívta a férfit. -Mindjárt lemosom a festéket a hajamról, addig üljön

le!Alig csukta be Will mögött az ajtót, már rohant is fel a fürdőszobába. Lemosta a hajáról a

festéket, és megdörzsölte a tincseit egy törölközővel. A nappaliban néma csend honolt, amikor lement a lépcsőn. Will elment? Már csak az hiányzik, hogy átkutathassa utána a birtokot! Mindjárt le kell fektetnie Hattie-t.

Belépett a helyiségbe, és csodálkozva megtorpant. Két fej hajolt egy társasjáték fölé. Will és Hattie szó nélkül dobtak a kockával, és lépkedtek a bábjaikkal. A kislány hamarosan megnyerte a játékot.

Josie összeborzolta Hattie haját.- Ügyes vagy, hercegnő, de most már ideje felvenni a pizsamát és megmosni a fogadat -

figyelmeztette.Hattie gondosan lesimította a haját, és felszaladt a lépcsőn.- Sajnálom - mentegetőzött Josie -, amiért kénytelen volt játszani egy kör Ki nevet a végén?-

t. Remélem, nem unatkozott.- Nem - rázta meg a fejét az új lord. - Jól szórakoztam.- Mi hozta magát ide vasárnap este?A férfi felemelte az aktatáskáját, és kihúzott belőle egy mappát.- Az építészem készített néhány vázlatot a teázóhoz. Gondoltam, szívesen megnézné maga

is. Ha van valami ötlete, csak mondja!Ezzel odaadta neki a mappát.Josie számára új volt, hogy valaki kíváncsi a véleményére. Ha arra gondolt, hány éven át

próbálta rávenni Harryt, hogy meghallgassa... Most végre bebizonyíthatja a világnak, hogy nem két lábon járó csődtömeg!

Úgy tűnik, Will tényleg a legjobbat akarja a birtoknak. Mivel nem tud az ő botrányos múltjáról, azt gondolja, nincsenek előítéletei. Inkább segítséget lát benne, mint veszélyt, és ez jó érzés. Ha azt akarja, hogy Will véleménye ne változzon róla, nem hibázhat.

- Kér egy kávét? - kérdezte a lány. - Rögtön átnézném a terveket. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg!

- Remek lenne, köszönöm.

- Rendben. Nem akar leülni? - kérdezte Josie a főnökét, és elpakolt egy köteg papírt az egyik fotelból. - Mindjárt visszajövök.

Will körbepillantott, és kinézett magának egy másik karosszéket. Kényelmesnek látszott, de Josie ijedten emelte fel a kezét.

- Arra ne üljön! - tiltakozott, mire Will megdermedt a mozdulat közben, és kétkedve méregette a fotelt is.

- Ez megtartja, megígérem! - nyugtatta meg Josie, és a férfi óvatosan leült az ülőalkalmatosság peremére.

- Harry megengedte, hogy a padláson talált bútorokkal rendezzem be a házat. Némelyiket már megrágta a szú - magyarázkodott a lány.

A férfi beljebb csúszott, de látszott rajta, hogy még mindig kényelmetlenül érzi magát. Josie kisietett a konyhába, és feltette a vizet a kávéhoz. Meg kell tanulnia uralkodni magán!

3. FEJEZET

Mire Josie visszatért két csésze neszkávéval, Will többé-kevésbé ellazult, és hátradőlt a fotelban. A lány letette a csészéket az asztalra, majd szétterítette a terveket.

- Ahogy maga is látja, nem tervezek döntő változásokat. Ám ha be akarjuk fejezni a felújítást a turistaszezon előtt, sietnünk kell.

Josie nemigen látott eddig terveket. Túl elméleti és bonyolult volt a kétdimenziós, színtelen rajz, nem ismerte fel benne a kávézót.

- Mi ez itt? - kérdezte, és egy pontra mutatott.Will felállt, és odalépett mögé. Fölé hajolt, hogy követni tudja az ujját.- Ez itt az önkiszolgáló részleg.- Ezek szerint ott marad, ahol volt?A lány megfordult, és kis híján összeütközött az orruk. Korábban nem értette, mit eszik

Marianne a férfi elgondolkodó tekintetén. Most, hogy ő állt e szempár kereszttüzében, kezdte megérteni. Elakadt a lélegzete.

- Maga szerint arrébb kellene helyeznünk? - tudakolta a férfi, és Josie gyorsan visszafordult a tervhez.

- Nos... - Összefolytak a szeme előtt a vonalak. Pislogott, hogy visszanyerje a látását. - Most minden vendég ezen az úton megy a kasszához. Azok, akik csak egy italt akarnak, kénytelenek beállni az ételt rendelők mögé. Szerintem jobb lenne úgy, hogy...

A lány ceruza híján kivett egy violaszínű filctollat Hattie készletéből. Néhány vonallal gyorsan felvázolta a teázó alaprajzát egy üres papírra, majd lelrajzolt egy patkó alakú formát néhány lyukkal.

- Ha különböző részlegeken adjuk a hideg és a meleg ételt meg az italt, egyrészt gyorsabban haladnak a vendégek, másrészt nyitottabb és otthonosabb lesz a helyiség. Akár két kasszánk is lehetne.

Will elvette a lapot, alaposan megnézte a rajzot, majd bólintott. Josie izgalmában az ajkába harapott.

- Megmondom az építésznek, hogy változtasson a terveken - mondta a férfi. - Jövő héten kezdjük a munkát. Ezek a részletek a vége felé következnek, így nem vesztünk időt az átalakítással.

Josie felállt a székről, megfogta a csészéjét, és biztos távolságra a letelepedett férfitól.- Rendben. Örülök, hogy segíthettem. - Mielőtt meggondolhatta volna, kicsúszott a száján: -

Nagyon izgatott vagyok a felújítás miatt, és van néhány ötletem a berendezéssel kapcsolatban is. Faszékekre gondoltam, fehérre meszelt falakra, nagy kortárs festményekkel... Persze erről nem muszáj most beszélnünk.

A férfi gondosan összehajtogatta a terveket, majd eltüntette a papírokat a mappában.- Akkor most hagyom, hogy azt tegye... amit éppen tenni készült.- Befestettem a hajamat - hebegte zavartan Josie, és megfogta az egyik nedves tincset.- Milyen színű volt előtte?- Azt hiszem, világosszőke.- Úgy értem, mielőtt elkezdte különböző színekre festeni.Josie legyintett, és elhúzta a száját.- Semmi különös. Unalmas volt. Miért akarja tudni?Will nem válaszolt. Ekkor apró lábak dobogása terelte el a figyelmüket. Hattie leviharzott a

keskeny lépcsőn, Willhez rohant, és átölelte a férfi lábát.- Szia, Will! - köszöntötte nagy örömmel.Az új lord mosolyogva nézett le a kicsi lányra. Teljesen elolvadt tőle.- Viszlát, Hattie! - köszönt el a kislánytól, és megpróbálta kiszabadítani magát.- Engedd el, Hattie! - parancsolt rá az édesanyja, mire a kislány leengedte a kezét és

hátralépett.- Köszönöm az ötleteit - mondta a férfi Josie felé fordulva.- Nincs mit - felelte a lány, miközben Will már az ajtó felé igyekezett. Aztán eszébe jutott

valami. - Várjon egy pillanatot! - Visszaszaladt a nappaliba, és kihalászott valamit a táskájából. - Ezt magának szereztem.

A férfi tanácstalanul forgatta a kezében az ajándékot.- Mi ez?- Egy sapka. Márciusban még gyakran van itt hideg - magyarázta Josie, és igyekezett nem

mutatni, hogy megbántódott.- Jaj, köszönöm szépen! Helyes... Szép tarka - nyugtázta Will. Összehajtotta a sapkát, a

kabátzsebébe tette, majd elindult a főépület felé.- Hát, akkor viszontlátásra! - kiabált utána a lány. - Ha itt lesz a birtokon, jövő hétvégén

találkozunk. Hátha támad még ötletem.- A belsőépítész már elkészült a magánlakosztályommal - szólt hátra a válla fölött a férfi. -

Úgy döntöttem, maradok egy ideig, és személyesen felügyelem a munkálatokat ........Elhallgatott, intett, és elindult a kertkapu felé. Josie esetlenül, halkan elköszönt, majd

becsukta az ajtót.

Iratkötegek mindenütt. Az egyik polcról kitömött fácán meredt Willre figyelmes szemmel, miközben a férfi megpróbált úrrá lenni a káoszon Harry dolgozószobájában.

Becsaptam magam, amikor azt hittem, ugyanúgy vezethetem tovább a céget, mint eddig, gondolta Will. Most már tudta, hogy nem lehet részmunkaidős lord. Ezért úgy döntött, ezt a tervet - jobban mondva az új otthonát - teszi meg a főállásává.

Irodahelyiségekre volt szüksége. Azt sem tudta, hol kezdjen hozzá a rendrakáshoz. Tulajdonképpen szeretett volna többet megtudni az emberről, aki előtte használta ezt a szobát. Az apja meghalt kicsi korában, így nem volt, aki megválaszolja a kérdéseit a családjáról.

Soha nem érezte magát Radcliffnek. Már huszonöt éves volt, amikor kiderítette, hogy a nagyapja változtatta Robertsre a nevét - az egyik keresztnevét választotta a sok közül. A nagyapja mindig szófukar volt, ha a család került szóba, végül a nagyanyja mesélte el neki a szomorú történetet. A családja kitagadta a nagyapját, mert nem a megfelelő nőt vette el. Willnek még mindig fájt az igazságtalanság, és büszke volt rá, hogy a nagyapja után kapta a nevét. Miután az apja korán meghalt, ő volt számára a meghatározó apafigura. Sőt, több annál: barát, tanár és tanácsadó.

William Radcliff nem érdemelte meg, hogy abban a tudatban haljon meg: az általa alapított család mindig kívülálló marad. Most itt a lehetőség, hogy Will megváltoztassa a Roberts család sorsát, és visszanyerje a tekintélyt, amelyet a nagyapja örökre elveszettnek hitt.

A Radcliff rokonok hagyták lepusztulni Elmhurst Hallt. Ő viszont újra felvirágoztatja, és biztosítja, hogy az utódai számára se vesszen el! Akkor majd meglátja a Radcliff család, kik vallottak igazán kudarcot!

Persze még meg kell találnia azt a nőt, aki a gyerekei anyja lehet. Aki visszafogott, de nem unalmas, elbűvölő, de nem közönséges. Bár lehet, hogy túl sokat kíván. Hol talál ilyen nőt? És ha talál, vajon beleszeret?

Két óra alatt sikerült szabaddá tennie az íróasztal egy részét. Nehéz volt szétválogatni az iratokat, mert Harry személyes és pénzügyi iratai kibogozhatatlanul összekeveredtek. Úgy tűnt, soha nem gondolt rá, hogy külön kellene választania a kettőt. Ezen változtatni kell, a birtoknak szüksége van egy intézőre, aki foglalkozik a szervezéssel és az alkalmazottakkal.

Kézbe vett egy bekeretezett fényképet. A fekete-fehér fotó az ötvenes években készülhetett, és néhány perce még egy halom térkép alatt hevert. Emberek álltak a rózsakert feletti mezőn, pislogva a vakító nyári napfényben. Középen állt Harry: Will felismerte korábbi képekről. A többiek Harry öccse és annak a gyerekei lehettek. A rokonai, akikkel soha nem találkozott.

- Anya, ehetek még egy szelet süteményt? - kérdezte Hattie.Josie megtörölte a kezét a kötényében.- Egy elég volt, édesem - felelte. - Háromnegyed óra múlva végzek, és hazamegyünk

vacsorázni.- Kérlek! - győzködte könyörgő szemmel Hattie.- Sajnálom, kicsim. Kezdj el addig kiszínezni még egy képet!- Az összes asztal billeg, folyton elcsúszik a ceruzám! - panaszolta a kislány.Josie körülnézett az átmeneti teázóban, amelyet az ajándékbolt sarkában rendeztek be a

felújítás idejére. Tényleg nem volt az igazi.- Nézd csak, a sarokasztaltól éppen elmennek! Az nem billeg - hívta fel a lánya figyelmét.

Segítek odavinni a kifestőket és a színes ceruzáidat.Az egyik ceruza leesett és begurult az asztal alá. Josie lehajolt érte, és éppen ekkor szólalt

meg a régimódi harang az ajtó fölött. A lány óvatosan előbújt. Szégyellte, hogy a vendég a fenekével találkozik először.

- Elnézést kérek, csak felvettem a... - kezdett magyarázkodni, miközben kiegyenesedett. Amikor meglátta, kijött, meglepődve hallgatott el. Nem vendég érkezett, hanem a főnök, az ismerős mappával a kezében. Vajon beképzeli magának, vagy csakugyan szaporodnak a látogatások?

- Gondoltam, érdeklik az új kasszák tervei - nyújtotta oda a férfi az irattartót.- Szívesen megnézem, de előbb még készítenem kell néhány csésze teát - mentette ki magát

Josie, miután egy négyszemélyes asztalra pillantott a helyiség másik végében.- Nem gond, addig leülök és szórakoztatom Hattie-t - felelte vállvonogatva Will. - Van

számodra egy meglepetésem, hercegnő! - közölte a kislánnyal.Hattie szeme tágra nyílt.- Csokoládé? - kérdezte várakozón, mire Will nevetett, és letette a mappát az asztalra.Josie bement a pult mögé, és nekilátott teát főzni, majd süteményszeleteket tett a négy

vendég tányérjára. Időnként lopva az apró sarokasztal felé pillantott. Will egy fadobozkát húzott elő a zsebéből. Hattie lelkesen tapsolt, amikor felfedezte, hogy a doboz egy sakk-készletet rejt.

Milyen figyelmes! - gondolta Josie. Észrevette, hogy a lánya unatkozik, amikor iskola után kénytelen itt ülni zárásig. Ez az ember jó hatással van Hattie-re.

Amikor később az utolsó vendég is elhagyta a teázót, Josie levette a kötényét, és odament hozzájuk.

- Most mutassa meg a terveket! - kérte.Will átnyújtotta neki a mappát.

- Játszik? - kérdezte közben a sakktáblára bökve, de a lány megrázta a fejét.- A bátyám megpróbált megtanítani, de reménytelen eset vagyok. Mindig megszegtem a

szabályokat.- Anya! - szólt rá Hattie a szemét forgatva. - Igazán nem nehéz megjegyezni a szabályokat!- Tudom, de képtelen vagyok betartani őket - válaszolta az anyja nevetve. - Vallja be, hogy

megdöbbentettem! - szegezte tekintetét Willre.- Soha nem nyerhet, ha nem tartja magát a játékszabályokhoz.Josie az asztalra könyökölt, és a tenyerébe hajtotta az állát.- Én a saját szabályaim szerint szeretek játszani.- Észrevettem, ám az élet is olyan, mint egy játék. - Will megrázta a fejét, és előrelépett egy

paraszttal. - Ha nem tartod be a szabályokat, nem jutsz előre.Ez így nem igaz, töprengett Josie. Ismert elég embert, aki azért jutott előre, mert ranggal

vagy pénzzel született. Egy ugrással a csúcsra kerültek, senki sem álll az útjukba - és ezt veleszületett jognak tartották. Az előrelépésnek inkább a jó kapcsolatokhoz van köze, mint a szabályok betartásához.

Az új Lord Radcliffnek még rengeteget kell tanulnia, ha azt hiszi: új köreiben a kemény munka és a becsület sikerhez segíti. Még nem tudja, hogy cápákkal teli medencébe került.

Josie nem egészen azt látta, amit elképzelt. Lassan átsétált a felújított teázón, és végigsimított az erős faszékek háttámláján.

- Mit szól a berendezéshez? - tudakolta várakozón Will.- Hát... - Unalmas? Kispolgári? Lehangoló? - Igazán hagyományos.- Remek! Éppen ezt akartam elérni.A lány halkan felsóhajtott, amikor felidézte, mennyi jó tervet eszelt ki az évek alatt. Annyi

ötlete lett volna! Csodás helyet hozhattak volna létre, de ez itt unalmas. Méghozzá rettenetesen.

- Magának nem tetszik - állapította meg Will összeráncolt homlokkal.- Nem számít, mi tetszik nekem - jegyezte meg a lány.- Már hogyne számítana! Nem kérdezném a véleményét, ha nem akarnám hallani.Jellemző Willre! Az utóbbi hetekben sok időt töltöttek együtt, és Josie megbizonyosodott

róla, hogy a férfi nem játszik. Eltekintve a heti két alkalomtól, amikor sakkozni tanítja Hattie-t.

- Tehát, mit rontottam el?Josie még egyszer körbenézett, és alaposan szemügyre vette a helyiséget.- A borvörös függöny télen otthonossá teszi a teázót, nyár közepén azonban sötét és

szomorú lesz tőle a helyiség. Nem túl hívogató a hőségben.- Hőség? Kentben vagyunk, nem Floridában!- Júliusban és augusztusban itt is túl meleg van, hogy az emberek a parkban sétáljanak.- Maga hogyan rendezné be a teázót? - tette fel a kérdést Will.- Világos lenne, levegős, rengeteg fénnyel. Tiszta, egyszerű vonalak, fehér muszlinfüggöny,

modern bútorok. Egy helyi művész kiállíthatná itt a képeit.A kortárs művészet nem igazán illik az épülethez.- Korábban itt istállók voltak - felelte csípősen Josie. - Ha történelmi hűségre törekszik,

elárulom, hogy nyergek, lószerszámok, lovak és szénakupacok díszítették a mai teázót. És ahol lovak vannak, ott sok a...

- Elég! - szakította félbe a férfi. - Értem, mire gondol.- Lócitrom. Ezt akartam mondani - közölte angyali mosollyal a lány.Will, mint általában, most is rezzenéstelen arccal nézett rá. Ám Josie meg mert volna rá

esküdni, hogy mosoly villant fel az arcán.

Gyorsan elhatározta: nem figyel sem Will Roberts arcára, sem a teste többi részére. Ám a gondolatai akaratlanul is az izmos has és a comb tájékára tévedtek, amire Marianne is célozgatott a könyvtárban.

Míg küzdött magával, a férfi kinyitott egy nagy táskát, és elővett valamit, ami vékony műanyag fóliába volt csomagolva. Josie közelebb lépett hozzá.

- Ha már a megújult teázóról beszélünk... Készíttettem környezethez illő egyenruhát a személyzetnek - jelentette be Will, és tetőtől talpig végigmérte a lányt.

Josie biztos volt benne, hogy a kopott farmert és a pólót a kedvenc rockzenekara nevével a férfi nem tartja környezethez illőnek. Még jó, hogy a dzseki miatt nem látja, mi van a póló hátára írva!

Will kibontotta a csomagot, és Josie szeme előtt teljes nagyságában megmutatkozott a rettenet.

Ezt nem gondolhatja komolyan! - kiáltott fel rémülten.

4. FEJEZET

- De Josie, ez csak egy munkaruha! - győzködte a lányt Will.- Soha az életben nem veszem fel! Nézze már meg, ez szürke! - És térdig ér, nyakig

begombolt bubigallérral. - Ilyesmit nem húzok magamra.- Az egész személyzet viselni fogja az egyenruhát - jelentette be Will, és mélyen a szemébe

nézett.Ezen a ponton Josie máskor már tett volna valami botrányos dolgot, hogy megmutassa: őt

nem lehet ilyesmire kényszeríteni.- Na jó! - morogta vészjóslóan, kitépte a férfi kezéből a rettenetes ruhadarabot, és az ajtóhoz

ment.Hattie-nek ételre van szüksége, és tetőre a feje fölé. Will sarokba szorította az egyenruhával.Az ösvényen sétálva érezte, hogy Will utánanéz. Hát csak nézzen! A csatát meg nyerte, de

foggal-körömmel fog küzdeni, hogy ne nyerje meg a háborút! Lady Josephine Harrington-Jones egyszeri és megismételhetetlen lény. Ezen még a férfi sem változtathat, aki dönt a jövője felől.

Mielőtt eltűnt volna Will látómezejéből, levette a dzsekijét, hogy a póló mondja ki az utolsó szót. A hátán ugyanis az állt: Le a gazdagokkal!

Will önkéntelenül felvonta a szemöldökét. Ez a nő kiszámíthatallan!Josie okos és ötletes, rendkívül gyors a felfogása, viszont nem illik Elmhurst Hall-hoz, hogy

ennyire szereti a feltűnést. A kastély méltóságteljes. A külsőségeknek a legkisebb részletig tükrözniük kell ezt a méltóságot. Beleértve a munkaruhát is.

Josie befordult a kis ház udvarába. Willnek csak most tűnt fel, hogy nem mozdult, amíg a lány el nem tűnt. Mosolyogva emelte fel a táskát, amelyben a ruhát hozta. Annyit el kell ismerni, ennek a nőnek elég heves a vérmérséklete.

Még hogy lócitrom!Halkan felnevetett, majd körülnézett az üres teázóban. Az ég elsötétült, szürke felhők

takarták el a napot. Előbb-utóbb elered az eső. Felkapcsolta a világítást. Így már sokkal jobb!Nos.... Josie nem győzte meg, hogy modern bútorok kellenek ide és kortárs festmények, de

a függönyökkel kapcsolatban igaza lehet.

Méretre szabás. Micsoda gyönyörű kifejezés, mondta magában Josie, miközben az olló a szürke anyagba vágott. Hattie feje ekkor felbukkant a mesekönyv pereme fölött.

- Anya, már megint magadban beszélsz! - korholta szemrehányóan.

- Ne nézz így rám! Nézd, kiesett az olló a kezemből az ijedtségtől!A kislány rezzenéstelen arccal fordult vissza a képeskönyvhöz. Josie letette a ronda szürke

ruhát, odament a lányához, és puszit nyomott a fejére.- Akarod, hogy felolvassak neked?- Nem, nem fontos - válaszolta a kislány mosolyogva. - Szeretem nézegetni a képeket.Más szavakkal: feleslegesen zavarnám, gondolta az édesanyja. Útban vissza a felbontott

szürke ruhához, megállt a tálaló mellett, és addig kotorászott a fiókban, amíg meg nem találta, amit keresett. Rózsaszín flitterek! Lord Radcliff elrendelte, hogy viselnie kell ezt az átkozott egyenruhát. Viselni is fogja - de a maga módján.

Már majdnem egy egész napja nyitva állt az átalakított teázó. Will keményen ellenállt a kísértésnek, hogy benézzen. Egészen idáig.

Belesett az üvegajtón. Jóval többen ültek odabent, mint máskor ebben az időpontban. Az asztalok fele tele volt teázó, süteményt majszoló vendégekkel. Ha így hat az emberekre az új környezet, mi lesz, ha majd Josie összeállítja az új étlapot?

Visszatértek a gondolatai az aktakötegre az íróasztalon. Annyi az adósságuk, hogy az is csak csepp lenne a tengerben, ha megduplázódna a teázó bevétele. Olyan tempóban nyeli a pénzt a birtok, hogy itt az ideje a komoly intézkedéseknek.

Elővette a telefonját, és felhívta az ingatlanügynökét. Tudott egy biztos módot, hogyan szerezhet pénzt. Gyorsan eladja a londoni lakását, ebből tisztességes összeghez jut. Miután befejezte a beszélgetést, újra belesett az üvegen. Égett benne a kíváncsiság, hogy megtudja, mekkora volt a forgalom, de nem akarta zavarni Josie-t munka közben.

Az ajtó kinyílt, mire oldalra lépett, hogy kiengedjen néhány vendéget. Most már látta, hogy lassan alábbhagy a roham. A lánynak talán lesz rá némi ideje.

Belépett a helyiségbe, és pislogva kereste a félhomályban Josie-t. A legtávolabbi sarokban felcsillant valami. Amikor rájött, mit lát, nem hitt a szemének.

Az illemtudó szürke ruha átalakult... Mivé is? Nem talált rá szavakat. Egy pincérnő, aki úgy fest, mint egy punk - holott az egyenruha az ötvenes évek stílusában készült. Josie hátán rózsaszín flitterből kirakott „pink lady" felirat díszelgett. És az ég szerelmére, mi történt a szoknyával? Szétszabdalta, mint egy halászhálót...

Félrehajtotta a fejét, hogy jobban lássa a lány gyönyörű lábát, majd gyorsan rendre utasította magát. Most nem hagyhatja, hogy egy rózsaszín hajú kobold elvonja a figyelmét. Josie éppen ellentéte annak a nőnek, akivel az oldalán felvirágoztathatná Elmhurst Hallt.

A nő kávét töltött az egyik vendégnek, majd megfordult. A ruha elülső része még szörnyűbb volt. Kötényt legalább viselt: természetesen rózsaszínt, amely inkább díszítette, mint védte az öltözékét. Az egyenruhából megmaradt felsőrészen mély kivágás díszelgett.

A férfi szívverése felgyorsult. Nagy erőfeszítéssel állta csak meg, hogy ne bámulja a lányt. Josie a legkevésbé sem szégyelli magát, állapította meg dühösen. Épp ellenkezőleg: önelégült mosoly ül az arcán.

Most már más okból vert sebesebben Will szíve. Még soha nem vesztette el az önuralmát, ha egy alkalmazottjával beszélt, de most nagyon közel állt hozzá. Pillanatok alatt a lány mellett termett.

- Mit képzel maga, mit művel? - csapott le rá, mire egy idősebb házaspár megdermedt a szomszéd asztalnál.

Will tudta, hogy túl hangos, ám képtelen volt uralkodni magán. Josie felszegte az állát. A férfi már az első találkozásuknál megtanulta, hogy ez bosszúságot jelent.

- Viselem a ruhát, amelyet előírt - védekezett pimasz mosollyal a lány.- Ez itt nem az, amit magának adtam!- Alapjában véve ugyanaz. Mindössze javítottam rajta egy keveset - felelte kihívóan a lány.

- A vendégeknek tetszik. Egész nap erről beszéltek.

A férfi ezt élénken el tudta képzelni. Ha nem figyel oda, a birtoknak egészen más híre lesz, mint amit ő szánt neki. Az idős pár még mindig zavartan nézte őket, úgyhogy megfogta Josie könyökét, és behúzta a konyhába.

- Hé! - tiltakozott a lány, és elrántotta a karját.Látszott az arcán, mennyire mérges, de miután a férfira nézett, inkább becsukta a száját.- Mondok magának valamit, és csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyeljen! - kezdte

Will lassan és halkan. - Nem akarom többet meglátni ebben az öltözékben! A szekrényben talál új egyenruhát. Öltözzön át, méghozzá fürgén!

- Most azonnal? - kérdezte szikrázó szemmel a lány.- Most!Josie a szemébe nézett, és elkezdte kigombolni a ruhát. Will most jött rá, mit tervez.- Nem úgy értettem! - szólt rá, és elkapta a kezét.Ebben a pillanatban lépett be Alice, a kisegítő pincérnő: Josie ruhájának felső része félig

kigombolva, Will keze majdhogynem a mellén. Miután meglátta őket, gyorsan visszahúzódott.

- Nem tudom, milyen játékot űz maga velem, de ideje abbahagyni! - figyelmeztette Will a lányt.

- Maga játssza itt a nagyfőnököt, és mindenkinek megmondja, mit tehet és mi nem. Ez így nem megy!

- A szigor nem a maga személyének szól, Josie. A szabadidejében úgy öltözik, ahogy akar. Nekem viszont Elmhurst Hall jó hírére is gondolnom kell.

- És maga szerint én ártok a hírének?- Árthat, ha nem tanul meg csapatban játszani.Josie elgondolkodva túrt a hajába.- Mielőtt maga felbukkant, minden remekül ment - közölte. - A birtok híre kifogástalan.- Tudja, hogy az összeomlás szélén áll! Sajnos nem a fán terem a pénz. A felújítás sokba

kerül. Ha a következő egy évben nem rakjuk rendbe a pénzügyeket, lehet, hogy mindannyian fedél nélkül maradunk.

- Tudtam, hogy nehéz a helyzetünk, de azt nem, hogy ennyire - sóhajtott fel Josie.Will az új kordnadrágja zsebébe tette a kezét. Vidéki, egyszerű öltözék, ahogy Josie

javasolta. Miért nem működik ez oda-vissza?- Nincs időnk veszekedni - szögezte le. - Ha meg akarjuk menteni Elmhurst Hallt,

mindegyikünknek be kell állni a sorba.A lány bólintott- Megyek és átöltözöm.- Köszönöm - sóhajtott fel megkönnyebbülten Will a nemesacél munkapultnak

támaszkodva.Josie eltűnt a mosdóban, hóna alatt az újabb szürke csomaggal. Forrófejű volt, és furcsán

öltözködött, Will mégis kedvelte. Szeretett élni, és két lábbal állt a földön. De ha még egyszer olyasmit tesz, mint ma, sajnos mennie kell.

A lány hamarosan feltűnt a sértetlen egyenruhában. A ruha szörnyen nézett ki, szürke volt, és unalmas.

- Ha ennyire nem érzi jól magát benne, kitalálunk valami mást - vigasztalta Will. - Valami illendő viseletet - tette hozzá gyorsan. - Amivel mindketten együtt tudunk élni.

Tudni kell megegyezni: ez volt a jelszava, mert megkívánta a jó főnöktől, hogy maga is azt tegye, amiről prédikál. A cégét ezen elv alapján vezette, így lesz Elmhurst Hallban is.

- Megegyeztünk - közölte Josie, és kezet nyújtott.A férfi megragadta finom ujjait. Apró és törékeny volt a keze az övéhez képest. Hogyan

okozhat ennyi zűrzavart egy pici, törékeny lény?

- Megegyeztünk - visszhangozta. - Na és mit szól az új szerzeményeimhez? - tudakolta kockás ingére és kordnadrágjára mutatva.

A lány alaposan végigmérte.- Mintha egy katalógusból rendelte volna, vidéki nemest játszó városinak.

Josie keresztapjának két szenvedélye volt: beutazni a világot, és felhalmozni rengeteg különös és csodás tárgyat. Megtöltötte a szerzeményeivel az egész kastélyt, a padlástól a pincéig. Josie felment a padlásra a nyikorgó lépcsőn, és megállt egy apró villához hasonlító, művészi babaház előtt. A házikó mennyezetén egyre növekvő rés tátongott. Látszott rajta, hogy pár nap múlva összeomlik, mégsem tudta csak úgy otthagyni. Valakinek törődnie kell a tárgyakkal, ha már Harry nincs többé.

A régi játékok, hangszerek, tarka emléktárgyak sem voltak sokkal jobb állapotban. Megpróbálta megjavítani a babaházat, de ehhez már szakemberre volt szükség.

Hattie az egyik kis barátja születésnapjára ment, neki pedig nem akadt semmi dolga, így kötött ki a padláson. Talán azért, mert ez volt az egyetlen része a kastélynak, amelyik nem változott meg. Will érkezése után négy hónappal még javában zajlott az átalakítás. Az épület már közel sem volt annyira lepusztult, mint korábban.

Lépéseket hallott a lépcső felől.- Itt vagyok, Will! - kiabálta.- Honnan tudta, hogy én vagyok az? - kérdezte a férfi.A lány vállat vont. Will mindig kimérten lépkedett, mintha takarékoskodna az erejével.- Egyébként mit művel itt?- Emlékezem - felelte Josie, és előhúzott egy fából készült, rézbillentyűs fúvós hangszert. -

Azon töprengek, mi legyen ezzel a sok tárggyal. Ez itt Harry hagyatéka.Will bólintott, majd érdeklődve vonta fel a szemöldökét.- Egyáltalán mi ez? - mutatott a hangszerre. - Úgy néz ki, mint egy oboa, csak éppen meg

van tekeredve.Josie megérintett egy sárgaréz billentyűt, amely klarinétra vagy szaxolonra emlékeztette.- Úgy hívják, serpent, vagyis kígyó.- Úgy is néz ki!- Évek óta próbálok kicsalni belőle értékelhető hangokat - vallotta be mosolyogva Josie.Az ajkához illesztette a hangszert, belefújt, de csak sziszegés hallatszott.- Szabad? - kérdezte a férfi, és már nyúlt is a különös tárgy után.Egy ideig vizsgálgatta, aztán csücsörített, mintha trombitálni készülne, és belefújt - olyan

összpontosítással, hogy Josie már-már elhitte: meg tudja szólaltatni. Ám csak brummogás volt az eredmény. A férfi annyira meglepődött, hogy Josie elnevette magát.

- Ez már sokkal jobb! - értékelte a próbálkozást, és nagy meglepetésére Will felnevetett.Már nem is tűnt olyan merevnek, mint máskor.- Miért nem tudok magával rendes, visszafogott társalgást folytatni? - sóhajtotta és félretette

a kígyót.- Talán mert sem rendes, sem visszafogott nem vagyok - közölte vele a lány felszegett állal,

amire Will újabb nevetéssel válaszolt.Megcsóválta a fejét, közben Josie letelepedett egy faládára.- Van egy ötletem - mondta a férfinak.- Na és mi az?- Harry nem akarhatta, hogy a gyűjteménye itt korhadjon el. Valamit kezdenünk kell vele,

például elárverezhetnénk a jobb állapotú tárgyakat.- Egyik nap felhoztam ide egy szakértőt, hogy felbecsültessem, mennyit ér a hagyaték. Úgy

véli, sok darabnak történelmi értéke van. Javasolta, hogy gyűjteményként adjam el a dolgokat:

együtt az összes játékot, vagy éppen a keleti tárgyakat. Erről jutott eszembe, hogy létrehozhatnánk egy kiállítást.

Josie minden idegszálával a férfira figyelt.- Remekül néznének ki a régi hangszerek, együtt kiállítva - folytatta Will. - Egy terembe

kerülhetne minden tárgy, amelynek köze van a hajózáshoz. A hajómodellek, az iránytűk, a harangok. Lenyűgöző kutatni az emlékek között, és szerintem más ember is így érezné.

Ez a férfi szörnyen merev és gátlásos, az esze viszont sokkal jobban vág, mint gondoltam, tűnődött Josie. És sokkal jobb a szíve.

- Nagyszerű ötlet! - helyeselt. - Harry is azt akarná, hogy küzdjünk a birtokért. Szerette, még ha nem is volt erőssége, hogy törődjön vele. Az is tetszene neki, hogy más emberek méltatják a dolgokat, amelyeket összegyűjtött. Szerette ezeket a tárgyakat, mert eredeti kézműves munkák. De hol találunk helyet ennyi mindennek?

- Hát itt - felelte mosolyogva Will. - Felújítjuk a padlás helyiségeit, és erősebb lépcsőt építünk. A látogatók a galéria melletti lépcsőn jöhetnének fel, és miután végigsétáltak az összes termen, lemehetnének a lépcsőn a hálószoba mellett.

Josie szemébe könnyek szöktek. Will ötlete csodálatos, Harry emlékét örökre megőrzik a szeretett tárgyak. Veszélyesen közel állt hozzá, hogy a férfi nyakába ugorjon, és arcon csókolja.

A groombridge-i városi könyvtárban mindig nagy volt a forgalom iskola után. Josie belökte a nehéz tölgyajtót, és előre engedte Hattie-t. Amíg visszaadta a múlt héten kikölcsönzött könyveket, a lánya a gyerekkönyvekhez rohant.

Ahogy általában, Marianne most is az egyik munkatársnőjével sustorgott. Amikor Josie sorra került, felnézett. Mindketten elhallgattak, és abbahagyták a kuncogást.

- Hattie-nek viszel új könyveket? - kérdezte Marianne élénk, mesterkélt hangon.A lány bólintott, átadta a könyveket, és bement a könyvespolcokhoz. Elégszer adott témát a

pletykálkodóknak, így rögtön felismerte, ha róla beszéltek. Amikor a környékre költözött, alighanem hónapokra ellátta Marianne-t beszédtémával. Ám Hattie miatt mindenképpen kicsi közösségben akart élni. Szeretett volna egy helyet, ahová tartozhatnak, és ahol jól érzik magukat. Néhány pletyka nem volt nagy ár mindezért.

Szórakoztató, könnyű olvasmány után kutatott a polcok között. Amikor a zsebkönyveket nézte át a pult közelében, megdermedt az ismerős hangok hallatán.

- Meséld már, Valerie! - követelte éppen Marianne. - Mit tudtál még meg?- Csak annyit, hogy kinézte magának Elmhurst Hall új urát - elégítette ki a kíváncsiságát

Valerie. - Pedig aligha felel meg a ház úrnője szerepre!Mindketten gonoszul kuncogtak.- Na és azt is hallottam, hogy képtelenek levenni a kezüket egymásról. Szegény Alice

rajtakapta az új lordot, amint a teázó konyhájában vetkőztette Josie-t!- Nem mondod komolyan! - sziszegte Marianne. - Akkor sem lesz több a lordnak, mint egy

futó kaland, a rózsaszín hajával és a botrányos hírével.Most már aztán elég! Josie úgy döntött, nem hallgatja tovább ezt az ostobaságot. Csípőre

tett kézzel lépett elő a könyvespolc mögül. Marianne szája tátva maradt ijedtében, Valerie pedig gyorsan pecsételni kezdett néhány könyvet, hogy elfoglaltnak tűnjön.

- Tudod, Marianne, mielőtt pletykálsz, utánajárhatnál a forrásaidnak! Köztem és Lord Radcliff között nincs semmi. És ha lenne is, az sem tartozna rád!

Josie átmasírozott a gyerekkönyvekhez. - Gyere, Hattie, indulunk!A kislány felemelt egy nagy köteg könyvet.- Ezt mind kivehetem, anya?

Hetente négy könyvet lehetett csak kölcsönözni, de Josie-t most nem érdekelték a szabályok. Felkapta a könyveket, és a kölcsönzőpulthoz ment. Marianne és Valerie eltűntek, helyettük egy másik könyvtárosnő pecsételt.

Odakint a friss levegőn végre lecsillapodott. Nem ő bizonygatta magának, hogy nem érdekli mások véleménye? Akkor miért bántja, hogy az egész város úgy véli: nem elég jó Willnek? Nem is akarja a férfit. Túl merev, túl maradi.

- Anya, már megint magadban beszélsz! - figyelmeztette a kislánya.Josie pislogva próbált visszatérni a valóságba.- Ne haragudj, kincsem! - szabadkozott.Eddig bele sem gondolt, mennyire megkedvelte Willt az elmúlt hetekben. Tisztelte a férfit,

és nem akarta, hogy vele mocskolják be a jó hírét. Lehet, hogy Lord Radcliff nem ismeri a múltját, de jól teszi, ha távol tartja magát tőle. Különben élve falják fel a cápák.

Késő délután Will a teázóba ment, hogy sakkórát adjon Hattie-nek. Szokatlan nyugalom fogadta, Josie és Hattie kettesben voltak. Éppen egy élénk színű képeskönyv fölé hajoltak, és Hattie hangosan felolvasott egy mesét. Már majdnem odaért az asztalukhoz, amikor mindketten egyszerre felnéztek.

A férfi rámosolygott a kislányra.- Készen állsz a következő leckére? - kérdezte tőle, mire a gyerek buzgón bólogatott.- Szerinted ma meg tudlak verni?A férfi elővette a sakktáblát és a bábukat az aktatáskájából.- Ma talán még nem, de hamarosan - válaszolta.Josie közben elindult vissza a pulthoz.- Miattam ne menj el! Ülj vissza! - kiabált utána Will. Időközben észrevétlenül tegezésre

váltottak.- Készítek neked egy csésze teát. Úgy nézel ki, mintha nehéz nap állna mögötted.Ezzel eltűnt a konyhában, és csak tíz perc múlva bukkant fel ismét. Keményen dolgozik,

néha túlságosan is, gondolta a férfi. Nem emlékezett rá, hogy kivett volna szabadnapot, mióta ő itt él. Összecsukta a sakktáblát, és az asztalra tette. Rosszul ítélte meg Josie-t. Mióta jobban megismerte, tudta, hogy nem meggondolatlan, nem felelőtlen. Szorgalmas, megbízható, és önfeláldozóan gondoskodik a gyerekéről.

Még mindig nem értette, miért akar ennyire másnak mutatkozni. Miért játssza el, hogy hangos és féktelen, amikor egészen más a természete? Mintha a harsány külső mögé rejtőzne, de vajon mitől fél? Bár első pillantásra nagyon különböztek egymástól, mégis érezte, hogy valami összeköti őket. Olyan világban próbálnak bizonyítani, amelyben csak a gazdag, híres vagy hatalmas ember ér valamit.

- Te jössz, Will! - sürgette Hattie, aki közben felállította a táblán a bábokat.A férfi felriadt a gondolataiból, és terv nélkül lépett az egyik paraszttal egy mezőt. Rájött,

hogy Josie és ő is elismerésre vágynak, csak éppen más eszközökkel próbálják elérni. A lány hozott neki egy csésze teát, majd visszasietett a konyhába.

Miután lejátszották a partit, Hattie ragaszkodott hozzá, hogy ő rakja vissza a dobozba a figurákat.

- Holnap is játszunk? - kérdezte reménykedve, ám Will megrázta a fejét.- Nem, holnap nem leszek itt. Rá kell jönnöm valamire. Idejönnél, Josie?A lány rövid habozás után odament az asztalhoz, és leült Hattie mellé.- Valami baj van?- Igen is, meg nem is. Holnap el akarok menni Wilmington Manorba, hogy kikémleljem a

konkurenciát. Hallottam, hogy tekintélyes a bevételük, szeretném megtudni, mi a titkuk. Sok család jár oda kirándulni.

- A turisták nagy része a szafaripark miatt megy. Ugye te nem akarsz oroszlánokat telepíteni a kertbe?

- Nem - nevetett a férfi -, csak tudni akartam, elkísértek-e Hattie-vel?- A szafariparkba?- Jegesmedvék is vannak? - kapcsolódott be izgatottan a kislány.- Nem hinném, de van sok más vadállat. Oroszlánokkal, tigrisekkel és zebrákkal is

megelégszel?Hattie lelkesedése nem ismert határokat, Josie ellenben bizalmatlanul nézett rá.- Miért akarsz magaddal vinni minket?- Honnan tudjam, mi családbarát, és mi nem? - tette fel a kérdést gyámoltalan mozdulattal

Will. - Jól jönne két szakértő véleménye. Mit szóltok hozzá?- Oroszlánok, anya! Elmegyünk? Kérlek!Hattie hihetetlenül édes volt tágra nyílt, könyörgő szemével. Josie minden ellenállása

szertefoszlott. Jó anyaként a saját büszkesége elé helyezte a lánya örömét.- Korán reggel értetek jövök - ígérte a férfi, majd felállt, és kiment a helyiségből.

Josie az ablakhoz nyomta a homlokát, és lehunyta a szemét. Autóval tartottak hazafelé a szafariparkból, és fáradtan süttette az arcát a nappal, mialatt Will vezetett. Hosszú és kimerítő nap állt mögöttük, és nem csak azért, mert sokat gyalogoltak.

Bebeszélte magának, hogy dolgozni, jegyzetelni jött Wilmington Manorba, ám a jegyzettömb szinte végig a táskája alján lapult. Alig pár sort írt fel.

Mélyet sóhajtott. Próbált távolságot tartani Willtől, ám nem volt könnyű hűvösen és hivatalosan viselkednie. Hattie ugyanis folyamatosan a férfin lógott, a nyakában cipeltette magát, miközben bejárták a parkot. A kislány annyira izgatott volt, hogy élő vadállatokat láthat, hogy a lelkesedése a többiekre is átragadt. Josie kénytelen volt újra és újra az eszébe idézni, hogy a park legtöbb látogatójával szemben ők nem alkotnak egy családot.

És amikor erre gondolt, olyan magányosnak érezte magát, mint már évek óta nem. Amikor korábban arról álmodozott, hogy talál valakit, aki szereti őt és a lányát, homályos alakot látott. Ám a kirándulás után ez az alak kezdett egyre inkább Willre hasonlítani.

Soha nem történhet meg, felejtsd el! - parancsolt magára. A férfi minden erejével küzd a nemesi életért, amely elől ő elmenekült. Két ember, aki az ellenkező irányba igyekszik. A munkában jó csapatot alkotnak, a magánéletben azonban csődhöz vezetne, ha összejönnének.

Elbóbiskolhatott, mert arra tért magához, hogy Will finoman rázogatja a vállát.- Hazaértünk - suttogta.Josie felriadt és körülnézett. Valóban, a parkolóban állt az autó, az Elmhurst Hall mögötti

udvarban. Szégyellte magát, hogy elaludt.- Nem tudom, mit mondhatnék, Will. Köszönjük ezt a csodálatos napot.- Nincs mit - szabadkozott a férfi láthatóan zavartan. - Én is kaptam néhány jó ötletet.Nem lenne benne semmi furcsa, ha most átölelném, vagy adnék egy puszit az arcára?-

tanakodott Josie. Ám nem akarta, hogy Will félreértse. A pokolba is, semmi szüksége kétértelmű gesztusokra! Inkább gyorsan elköszönt, kisegítette a lányát az autóból, és elindultak a kis házba vezető ösvényen.

Miután gyorsan megvacsoráztak, és lefektette Hattie-t, rájött, hogy nagy hiba volt a mai nap. Éppen be akarta csukni a kislány szobájának az ajtaját, amikor hallotta Hattie suttogását:

- Jóistenke, tudom, hogy már rég kértelek, küldd el hozzám az apukámat, és vigyen el az állatkertbe. Még nem jött el, de Will elvitt a szafariparkba. Sokkal jobb volt, mint az állatkert! Nagyon örülök, hogy megteremtetted az oroszlánokat. Tudod, arra gondoltam, ha az apám soha nem jön vissza, lehetne Will az apukám. Szerinted?

Josie a falnak dőlt, és lecsúszott a padlóra. Nem, nem, nem! - hajtogatta hangtalanul, a szőnyegen ülve. Hattie nem tekinthet Willre nevelőapaként, ez nem történhet meg! Kénytelen lesz keresni valami kifogást, miért nem taníthatja a férfi hetente kétszer sakkozni Hattie-t.

Nem akarta, hogy a kislány feleslegesen reménykedjen. Egy apát már elveszített.

Will talált egy apró kulcsot a dolgozószoba egyik polcán. Vajon szándékosan rejtették oda, vagy megfeledkeztek róla? Réginek látszott, és túl kicsi volt ahhoz, hogy a kastély egyik szobáját nyissa. Inkább olyan volt, mint...

Gyorsan a kecses íróasztalhoz lépett, és kinyitotta a fiókot. Mögötte egy rejtett rekeszt talált. A kulcs pontosan beleillett a zárba. A rekeszben egy köteg irat lapult.

Will lehunyt szemmel imádkozott, hogy találjon valamit, ami megoldja a birtok gondjait. Értékpapírokat, vagy egy biztosítást, amelyről megfeledkeztek. A köteg alján egy lezárt borítékra lelt. A papírja fakó volt, és ha nem ismerte volna fel a ráírt nevet és címet, nem nyitotta volna ki. Egyetlen ív rejtőzött a borítékban, és valóban értékes dolgot talált.

Nem pénzt, nem kincset, hanem válaszokat - amelyek segíthetnek egyesíteni egy szétszakított családot.

- Pókháló ragadt a hajába, kedvesem - figyelmeztette Josie-t Mrs. Barrett.A lány elhúzta a száját, és a frizurájába túrt.- Még benne van?Mrs. Barrett kihalászott egy szöszt a hajából.- Most már nincs. Mivel töltötte a szabad délutánját?- Fent voltam a padláson Will-lel, és szétválogattuk Harry holmiját – mesélte Josie,

miközben megmosta a kezét. - Kiállítást tervezünk. Will szerint Harry hagyatéka különleges, sok látogatót vonzana.

- Will? - kérdezte felvont szemöldökkel a szakácsnő.- Elnézést, megfeledkeztem az illemről - felelte a szemét forgatva Josie. - Természetesen

őlordságára gondoltam.Vele ellentétben Mrs. Barrett nem nevetett.- Maga szólíthatja a keresztnevén, elvégre egy társadalmi rétegből származnak. De hová

vezetne, ha mindnyájan ennyire bizalmasan viselkednénk?Talán egy igazságosabb világhoz? Josie tudta, hogy nincs értelme vitázni. Az asszony egy

letűnt világ maradványa.- Tudna nekem segíteni szombat este? - érdeklődött Mrs. B. - Lord Radcliff vendégeket

hívott, és Barrett háta megint megrándult. Fel tudja szolgálni az italokat, de az ételek túlságosan megerőltetnék. Én sem vagyok már olyan fürge, mint régen.

- Azt szeretné, hogy én szolgáljak fel?- Megtenné? Attól félek, nem boldogulnék az ebédlőbe vezető lépcsőkkel. Tizenöt év telt el

az utolsó vendégség óta.- És mi lesz addig Hattie-vel?- Alice örülne némi plusz keresetnek, szívesen vigyázna rá. Lord Radcliff átvállalja a

költségeket.- Természetesen segítek - ígérte a lány, és megpuszilta a szakácsnő arcát.- Maga jó kislány, a jelmezei ellenére - közölte erre Mrs. Barrett elnéző tekintettel. Josie

kihasználta a lehetőséget, hogy elcsenjen egy süteményt, és gyorsan kisurrant a konyhából.

Will fel-alá járkált a szalonban. A nyakkendő szorította a torkát. Benyúlt a gallérja alá, hogy levegőhöz jusson.

A nagynénje hangja hűvösen csengett a telefonban, amikor ő meghívta erre az estére. Inkább bizalmatlan volt, nem nagyon örült egy rég eltűnt rokon felbukkanásának.

Szerencsére Barrett segítőkészen felvilágosította Willt a családról. Beatrice Beaufort Harry unokahúga volt, Edward öccsének lánya. Jocelyn Beauforthoz ment hozzá, egy befolyásos politikushoz. Will remélte, hogy okos nő, aki belátja, hogy érdemes félretenni a családi viszályt.

Az óra egészet ütött. Beatrice és a fiai mindjárt itt lesznek, Sir Jocelyn sajnos nem ért rá eljönni. Will az ablakhoz lépett, és lenézett. A bejáratnál éppen akkor állt meg egy csillogó limuzin. Mély lélegzetet vett. Azon tanakodott, hol lenne a legjobb állni, mialatt Barrett bevezeti a vendégeket a szalonba. Végül a kandalló mellett döntött. Szörnyen mesterkéltnek érezte a helyzetet.

Az ajtó kinyílt: megérkezett a három vendég, Barrett kíséretében. Will mosolygott, mintha parancsra tenné. Beatrice Beaufort az ötvenes évei elején járt. Nem volt kimondottan csinos, de értett hozzá, hogyan legyen elegáns és stílusos. Nem is belépett a szalonba, hanem fejedelmien belibegett, oldalán a fiaival.

- Örülök, hogy megismerhetem, Lady Beaufort - köszöntötte Will, és kezet nyújtott.- Le vagyok nyűgözve, William - felelte az asszony műmosollyal.A férfinak feltűnt, hogy nem használta sem a rangját, sem a hivatalos megszólítást. Talán jó

jel, hogy mellőzi a formaságokat, és hajlandó családtagjaként elismerni.Hiába várt az asszony ajánlatára, hogy szólítsa Beatrice-nek, így a többi vendéghez fordult.

Piers, az idősebbik fiú a húszas évei végén járt. Pontosan olyan volt, amilyennek Will elképzelte. Sötét haját hagyta kissé hosszúra nőni, és nyegle viselkedése arra utalt, hogy soha semmiért nem kellett megküzdenie. Will kemény kézszorítással üdvözölte, majd az öccséhez, Stephanhoz lépett, aki megszólalásig hasonlított a testvérére.

A szokásos udvarias csevej után letelepedtek a kandalló előtti kanapékra.- Nos, William, meséljen magáról! - szólította fel a férfit Beatrice összehúzott szemmel, és

dallamosan felnevetett. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon... érdekes élete volt, mielőtt Elmhurst Hallba jött.

5. FEJEZET

Will tudta hogy aknamezőn jár.- Az ügyvédünk szerint az építőiparban tevékenykedik - kezdte enyhe megvetéssel a

hangjában Piers, miközben elhelyezkedett a kanapén. - Szerencsére nem látszik magán.A férfi nem ismerte túl jól a nemesi körök bonyolult illemszabályait. Azt azonban sejtette,

hogy aligha illik lekezelő megjegyzéseket tenni a házigazdára.- Egy nagy céget irányítok, építkezésre és felújításra szakosodtunk.Beatrice belekortyolt a borába, és megköszörülte a torkát.- És hogy van a kedves családja? - érdeklődött.- Köszönöm, az édesanyám és a nagymamám remekül vannak.- A nagyanyja? Rubyra gondol?Will bólintott, mire az asszony összemosolygott az idősebbik fiával.- És még... dolgozik?A férfi remélte, hogy nem kerül szóba a nagyanyja munkája, ugyanis táncosnő volt, amikor

a nagyapja megismerte. A botrányos házasság vezetett oda, hogy elszakadt a család.Will mereven bámult a poharába.- Nem, már régóta nyugdíjba ment.Egy másodpercig mindannyian hallgattak, majd Stephan és Piers olyan emberekről kezdtek

fecsegni, akiket ő nem ismerhetett. Felállt, és átült egy kis bőr karosszékbe Beatrice mellé, aki alaposan szemügyre vette.

- Maga művelt fiatalembernek tűnik, William. Ennek nagyon örülök, tekintetbe véve a származását. Ám tudnia kell, hogy a Radcliff család éppen elég botrányon esett már át, ezért mindannyian idegesek voltunk maga miatt.

Az asszony nem tűnt idegesnek, ám Will tudta, mire céloz. Nem ismerték, és attól féltek, árthat a család jó hírének, ha a nagyapja hozzáállását örökölte. Aki elvesz egy táncosnőt, az nem éppen tekintélytisztelő.

- Biztosan tudja, hogy a maga helyzetében ügyelnie kell rá, mit tesz, és kivel érintkezik - folytatta Lady Beaufort.

- Higgye el, soha nem voltam annyira tudatában, mint most.Az asszony letette a poharát, és felállt, hogy szemügyre vegyen egy portrét a falon. Will

követte.- Biztosan egyetért, Beatrice... hogy éppen elég sokáig tartott már a családi viszály - kezdte,

elvégre ha az asszony szólíthatja a keresztnevén, ő is megteheti. - Reméltem, hogy ez a találkozás a közeledés első lépése.

Ebben a pillanatban megjelent Barrett, és bejelentette, hogy azonnal tálalják a vacsorát.- Mint már mondtam, William, korai erről beszélni - nézett rá Beatrice átható pillantással. -

Ki kell várnunk, mennyire bizonyul Radcliff-nek. Egy újabb botrány a legutolsó, amire vágyunk.

Josie úgy döntött, a felszolgáláshoz megfelel a munkaruhája is. Az új, javított változat jól szabott fehér blúzból és szűk, szürke szoknyából állt. Volt stílusa, még ha nem is éppen az övé.

Rózsaszín tincseit fekete paróka alá rejtette, a sötét fürtöket copfba fonta össze Mrs. B utalt rá, hogy ez a vacsora nagyon fontos Willnek. Legalább a hajszínével nem akart kellemetlenséget okozni.

- Kiviheti az előételt, kedvesem - sürgette kedvesen a szakácsnő, és Josie rámosolygott.- Igen, asszonyom!Felemelte az ezüsttálcát a salátával és fürjtojással teli tányérokkal. Miközben felment az

ebédlőbe vezető lépcsőn, egyre idegesebb lett. Amikor belépett a helyiségbe és meglátta a vendégeket, rögtön menekülni szeretett volna. Összeakadt a bokája, megbillent, és a négy tányér vészesen közel csúszott a tálca pereméhez. A zajra persze felfigyeltek a vendégek is, mire lehajtotta a fejét, hátha így nem ismerik fel.

Miért pont őket hívta meg Will? Josie családja és Radcliffék évtizedek óta szoros barátságban voltak. Nem véletlenül lett Harry Josie keresztapja. Beatrice legalább annyira büszke nemesi származására, mint az anyám, gondolta a lány. És a fiai sem jobbak. Csak azért van állásuk, mert az apjuk megmozgatta a kapcsolatait. Ha önállóan kellene boldogulniuk, hajléktalanok lennének.

Josie lehajtott fejjel tette a tálalóra a tálcát. Örült, hogy Barrett is itt van, így valamennyire biztonságban érezte magát. Felszolgálta az előételt, és amilyen gyorsan csak tudott, visszasietett a konyhába.

- Miért nem mondta, hogy az a vadállat Beatrice és a fiai vannak odafent? - kérdezte feldúltan Mrs. Barrettet, aki nagy nyugalommal foglalatoskodott tovább a kacsasülttel.

- Úgy gondoltam, nem segít magán, ha tudja.- Hogy lehetett ennyire kegyetlen? - sóhajtott Josie, és lerogyott egy konyhaszékre. - Tudja

Will, hogy Beatrice azt remélte, Piers örökli a birtokot? Mrs. B. vállat vont.- Én nem mondtam neki semmit. Nem az én dolgom.Tehát Will gyanútlan. Szegény! Alighanem kap néhány tőrdöfést a hátába az este folyamán.

Jól emlékezett Beatrice arckifejezésére a temetésen. Próbált illő gyászt mutatni, de biztosan forrt benne a harag, amikor megtudta, hogy találtak egy ismeretlen rokont.

- Gyerünk, ifjú hölgy, nincs idő álmodozásra! Fel kell szolgálni a levest. Legyen szíves, hozza ki a kamrából a nagy levesestálat!

Amikor Josie felcipelte a nehéz tálat az ebédlőbe, a paróka sűrű, hosszú frufrujával takarta el az arcát. Letette a tálalóra a tálat, Barrett pedig nekilátott kimerni a levest a tányérokba, és egyiket a másik után adta a lány kezébe. A harmadik tányérig minden rendben ment, ám amikor Josie Stephant akarta kiszolgálni, a copfja előre esett. Nem számolt vele, hogy ennyire nehéz. Döbbenten nézte, ahogy a póthaj vége a fiú tányérjába esik, és hallotta, hogy Will félrenyeli a bort.

Óvatosan, nagyon lassan kihúzta a póthajat a kakukkfüves bablevesből. Úgy festett a copf vége, mint egy világos színbe mártott ecset. Stephan hangosan elnevette magát.

- Ez nem lehet igaz! - kiáltott fel Beatrice.Alighanem lelepleződtem, gondolta magában Josie.- Te jó ég! Nézzétek csak, ki van itt! Ilyen nincs! Jo? - kérdezte Piers gonoszul.Az öccse megfordult, és megrántotta a copfot. A paróka hangos puffanással hullott a földre. Mindenki hallgatott. Josie Willre nézett, aki láthatóan kínosan érezte magát érthető okokból.

A lány legszívesebben a föld alá süllyedt volna.- Ajaj, Josephine! Tudtuk, hogy nehéz időket élsz, de hogy ilyen mélyre süllyedj... -

Beatrice elhúzta a száját.- Egyáltalán nem süllyedtem mélyre, Lady Beaufort. Kisegítek, mert szívességet teszek

valakinek. Ez minden.- Milyen izgalmas! - nevetett Beatrice.Josie felemelte a földről a parókát, közben lopva Willre pillantott. A férfi összehúzta a

szemöldökét, és zavartnak látszott. Piers vigyorogva ült vissza a székére. Josie ismerte annyira, hogy tudja: csak most kezdi élvezni a mókát.

- Bocsássanak meg, most mennem kell - hadarta a lány, és az ajtóhoz sietett.- Néhány szó csak belefér, Jo! Mi van veled mostanában?Beatrice persze rögtön csatlakozott a fiához.- Gyere, Josephine, ülj le közénk! - hívta.Josie lassan megfordult. Will helyet mutatott neki az óriási ebédlőasztalnál,

kifürkészhetetlen arccal. Egy kesztyűs kéz elvette tőle a végzetes parókát, amelyet még mindig szorongatott.

- Köszönöm, Barrett - hálálkodott az inasnak.Legalább én állok a célkeresztben, nem Will, gondolta a lány. Bólintott és leült. Tudta, hogy

ez a társaság végez vele, de Willért kész volt vállalni a megaláztatást. Ő maga követett el hibákat, és együtt tud élni a következményekkel, de Will nem érdemli meg, hogy lenézzék ezek az emberek.

Barrett rögtön letett elé egy tányér levest, de Piers lecsapott még az első kanál előtt.- Mikor is találkoztunk utoljára egy buliban, Jo?Jo... Ez a név egy másik élethez, egy másik emberhez tartozott.- Már emlékszem! - folytatta az idősebbik Beaufort fiú, miközben kettétörik zsömléjét. -

Amanda Fossington tizennyolcadik születésnapján, ugye?Josie érezte, hogy az arcába szökik a vér. Mandy születésnapi bulija előtt túl sok vodkát

ivott az autóban, útban a Park Lane Hotel felé.- Nem tartóztattak le aznap éjjel? - tudakolta durva nevetéssel Piers.Will kanala nagyot koppant a levesestányér alján, Josie keze pedig annyira remegett, hogy

le kellett tennie az evőeszközt. Annak idején elkényeztetett fruska volt, nagy adag kisebbségi érzéssel és arany hitelkártyával a táskájában, amely egyengette az utat az önpusztítás felé.

- Miért kérded, Piers? Tudod, hogy így történt.- Közbotrányokozás alkoholos befolyásoltság alatt. Az egyik rendőrt sípcsonton rúgtad,

amikor megpróbált beültetni a rendőrautóba. Annyira vicces volt!

A szemtanúnak talán vicces lehetett, ám másnaposan felébredni egy cellában, - nos, Josie-nak más elképzelései voltak a jó szórakozásról. Mélységesen szégyellte magát.

- Ez már régen volt - szabadkozott, de Piers még nem végzett.- A legrosszabb persze az volt, hogy egy lesifotós lefényképezett, amikor betuszkoltak a

rendőrautóba, és felcsúszott a ruhád.Josie lehunyta a szemét. Évekig üldözte az a fénykép.- Hogy is nevezett el utána a sajtó?- Lady Go-go! - szólt közbe Stephan.- Te vagy... te vagy Lady Go-go? - Will hangja túlharsogta a két hahotázó fivért.Nagyszerű! Tehát Will is olvasott annak idején a történetről. Most már ismeri a múltját,

vége a közös munkának. Fájt a gondolat, hiszen Will volt az egyetlen ember, aki hitt benne. Tízszer annyit ért neki, mint a családja egész vagyona.

- Lady Josephine Harrington-Jones! - ujjongott Piers. - Ezek szerint nem mondtad el neki!Josie Willre pillantott. Azt hitte, elboldogul a múltjával, és vágtak már a fejéhez rosszabb

dolgokat is. Vajon miért szökik könny a szemébe? Rekedt suttogás tört fel a torkából, amikor megszólalt:

- Az nem én vagyok, Will. Csak voltam.

Piers gúnyos nevetése még mindig Will fülében csengett. Képtelen volt felfogni, hogy Josie félrevezette, de legalábbis nem bízott benne. Megrendültnek és becsapottnak érezte magát.

Josie abba a világba tartozott, amelyikből az ő nagyapját kitagadták. Ismeri ezeket az embereket, a mércéjüket és a játékszabályaikat. Eddig Willt nem zavarta, hogy partra vetett hal az előkelő társaságban, hiszen nem ő volt az egyetlen. Most viszont nagyon magányos volt, és egyre dühösebb lett Josie-ra. Igyekezett jó benyomást kelleni a rokonaiban, akiket először látott, de a lány mindent elrontott.

Szüksége volt a család elismerésére, és nem csak azért, mert hozzájuk akart tartozni. Befolyásos barátaik vannak, néhány telefonhívással megnehezíthetik az életét és a munkáját. Ezért volt igazán fontos, hogy befogadják.

Dühös volt a leleplezés miatt. Ám ekkora boszorkányüldözést nem érdemel ez a lány csak azért, mert kissé mozgalmas az előélete! Will körülnézett az asztalnál. A vendégei elviselhetetlenül fensőbbséges arccal kanalazták a levesüket.

Amikor Barrett nekilátott összeszedni a tányérokat, Josie aggodalmasan méregette. Will is az inasra nézett, és már látta, miért aggódik a lány. Minden alkalommal, amikor az öregember előrehajolt, összerándult a nyakán egy izom. A férfi gyanította, hogy összeszorítja a fogát.

Josie felugrott.- Megsérült a háta, nem engedhetem, hogy egyedül végezze ezt a munkát! - jelentette be, és

beállt segíteni.A vendégek a fejüket csóválták, majd megint összesúgtak. Will figyelte, ahogy Josie

összeszedi az edényeket, és méltósággal leviszi a konyhába. Miután látta Beatrice-t és a fiait akcióban, már sejtette, hogyan bántak annak idején a nagyapjával. Ötven év alatt semmit sem változott a Radcliff család, és valószínűleg soha nem is fog. Itt az ideje, hogy valaki megmutassa nekik: ezzel a modorral nem győzhetnek.

- Végtelenül udvariatlanok voltak Josie-val - szólalt meg hangosan, hogy odafigyeljenek rá.Beauforték rögtön abbahagyták a beszélgetést, és rámeredtek. Beatrice felkacagott.- Drága William, ezt nem mondhatja komolyan! Josephine hátat fordított a családjának, a

kötelességeinek, a társadalmi helyzetének. Az olyan emberek, mint ő, egyszerűen nem számítanak. Majd maga is megtanulja idővel.

Will felállt az asztaltól.- Attól tartok, ez az a lecke, amelyet soha nem fogok megtanulni, és nem is akarok.Beatrice felvette az öléből az asztalkendőt, összehajtogatta, és az asztalra tette.

- Nincs értelme elmagyaráznom. Mindegy, milyen címet szerzett, örökre egyszerű polgár marad.

Will minden arcizma megfeszült.- Ez esetben, Lady Beaufort, arra kérem, azonnal hagyja el az asztalomat és a házamat! -

utasította ki az asszonyt.

A zsíros, lúgos víz teljesen elszürkült, mire Josie végzett a mosogatással. Elmhurst Hall sosem ért el igazán a modern technika korába, egy mosogatógép pont olyan furcsa lett volna a konyhában, mint egy űrhajó.

Mrs. B. egy csésze kakaóval ült a konyhaasztal mellett. Ugyanolyan rendezett volt a külseje, mint máskor, ám két korty között hosszan bámult a semmibe. Ez elárulta, mennyire kimerült.

Josie felakasztotta egy kampóra az átnedvesedett konyharuhát, elbúcsúzott az idős szakácsnőtől, és elindult vissza a kis házba. Miközben az ösvényen bandukolt, arra gondolt: a ház kicsi, szűkös, mégis az utóbbi hat évben boldogabb volt itt, mint valaha. Ez a házikó volt az otthona.

A kertkapuban az órájára nézett. A vacsora idő előtt véget ért, még csak tíz óra volt. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy sétáljon egy kicsit a friss levegőn. Alice nem várja tizenegy előtt. Úgy döntött, nem megy egyenesen haza.

Nem zavarta, hogy a holdat a séta jó részében felhők takarták. Álmában is megtalálta volna a kedvenc zugát a kertben. Almavirág illata áradt szét a levegőben a mohalepte padnál, amelyet a sajátjának tekintett. Leült, kinyújtotta a lábát, és az égnek fordította az arcát, hátha előbukkan a hold.

Egy ág reccsent a gyümölcsös sarkában, majd ismerős hangot hallott kurtán káromkodni. Dobogó szívvel állt fel a padról.

- Will? Hol vagy? - kiáltotta.- Ideát - hatolt át a férfi hangja a sötétségen.Josie gyanította, hogy egy másik padon ül a sövény mellett.- Megsérültél?- Csak a büszkeségem, meg talán a sípcsontom. - Will felsóhajtott. - Minden rendben volt,

amíg el nem tűnt a hold.- Várj meg ott, ahol vagy!Josie óvatosan elindult jobbra, kinyújtott kezével tapogatva a sövényt, nehogy eltévedjen.

Egyszer csak valami selymes dologba ütközött a keze.- Jaj, ne haragudj! - kiáltott fel. A férfi haját érinthette meg. Gyorsan visszahúzta a kezét. -

A padot kerestem, amelyiken ülsz.Will morgott valamit az orra alatt.Mivel nem akart a férfi ölében kikötni, Josie kitapogatta a sötétben a padot. hogy biztosan

tudja, hová telepedik. A pad két végén ültek, jelentős távolságban, így nem fenyegetett a veszély, hogy véletlenül egymáshoz érnek. Csend volt, csak a levelek susogása hallatszott az esti szélben. Egy idő után Josie nem bírta tovább a hallgatást.

- Gyakran jársz ide? - kérdezte, miközben felhúzta a lábát a padra, és törökülésbe ült.- Hogy csinálod ezt?- Mit?- Minden helyzetben átgondolod, mit kellene mondani, és aztán pontosan az ellenkezőjét

teszed.- Adottság - közölte a lány, és vállat vont. A sötétben is tudta, hogy a férfi a fejét csóválja.- A nevelés mellett, amit kaptál, jobban kellene tudnod, mi illik a helyzethez - jegyezte meg

Will. - Egyébként köszönöm, hogy felvilágosítottál, milyen körülmények között nevelkedtél - tette hozzá gunyorosan.

- Természetesen tudom, hogyan illik viselkedni az előkelő társaságban, de legtöbbször az ellenkezője mellett döntök. - A lány egy pillanatra elhallgatott. - Dühös vagy rám, ugye?

- Igen - vágta rá Will őszintén.- Nem számít, kik a szüleim, és hogy hol nőttem fel.- Ha nem számít, miért nem mondtad el?Mert szégyelltem magam mindazért, amit annak idején műveltem, gondolta Josie. És nem

akarta, hogy Will rossz véleménnyel legyen róla.- Az vagyok, aki vagyok. Vagy elfogadhatsz így, vagy nem. Hogy lehet, hogy amikor azt

hitted, alacsonyabban állok a társadalmi ranglétrán, elég jó voltam, hogy együtt dolgozz velem? Amióta ellenben tudod, hogy egyenrangúak vagyunk, rossz a kedved.

- Egyáltalán nem erről van szó! - támadt rá a férfi, aki nem tudta tovább rejtegetni a dühét. - Azt hittem, te is olyan vagy, mint én!

- Olyan is vagyok! Természetesen a hajszínemtől eltekintve. Ember vagyok én is, nem igaz?- Szóval te is lady vagy. Ami azt jelenti, hogy az édesapád... - A férfi félbehagyta a

mondatot, kényszerítve Josie-t, hogy befejezze.- Az apám Grantleigh lordja.Will halkan füttyentett.- Már mondtam, hogy nem számít, kik a szüleim. A magam ura vagyok.- Josie, senki nem állította az ellenkezőjét - nyugtatta meg a férfi.- Sajnálom, hogy tönkretettem az estédet.- Mérges vagyok, mert nem nézted ki belőlem, hogy nem foglak elítélni. Esélyt sem adtál,

hogy elfogadhassam a múltadat - panaszolta dühösen a férfi. - Ha tudtam volna, mi történt annak idején, nem engedem meg Mrs. Barrettnek, hogy tőled kérjen segítséget. Szándékosan soha nem hoztalak volna kínos helyzetbe.

Most dühös rám, vagy meg akar védeni? - tanakodott a lány.- Honnan tudtam volna, hogy olyan embereket hívsz meg, akiket ismerek? Egy szóval sem

említetted. Nem csak az én hibám, ami ma este történt.Will felsóhajtott.- Hogy őszinte legyek, eleve úgy éreztem, nem is akarnak megkedvelni. Ötven év után még

mindig ugyanolyan erős a családi viszály, mint egykor.Will megérdemli, hogy megtudja az igazságot, gondolta Josie.- Amíg az ügyvéd meg nem bízott egy családfakutatót, hogy keresse meg a nagyapád

örököseit, azt hittük, Piersre száll a birtok és a lordi cím. Semmit sem tehetsz, hogy megnyerd a rokonszenvüket. Hosszú távon ez persze változhat, ha úgy döntenek, hogy a megfelelő emberek közé tartozol.

- Nem vagyok benne biztos, hogy olyan ember vagyok, aki nekik megfelel. Annyira durvák voltak veled, hogy kidobtam az egész társaságot.

Hűha! Josie tudta, hogy félbeszakadt a vacsora, de azt hitte, Beauforték maguktól mentek el. Erre kiderül, hogy Will kihajította őket. Miatta! Még soha senki nem állt így ki érte.

- De hát teljesen leégettelek!- Nem, Josie. Kisegítettél egy idős házaspárt, akik sokat jelentenek neked. A vendégek

viselkedtek gonoszul. Te végig úrinő voltál.Az utolsó megjegyzés máskor kihozta volna a sodrából a lányt, most azonban furcsa módon

jólesett. Amikor a férfi tovább beszélt, lemondás bujkált a hangjában.- Feltételezem, Piers tudta volna, hogyan hozza működőképes állapotba a birtokot. Elvégre

erre született.- Nem mondhatod komolyan! - tiltakozott felháborodva a lány. - Tíz év alatt tönkretett

volna mindent. Ezenkívül ha ő erre született, akkor te is. Ugyanabból a családból származtok.- Én nem úgy érzem. Egészen másként alakult az életük, mint nekem.

- Most viszont te vagy Lord Radcliff, és nincs is szükséged ezekre az emberekre - vigasztalta Josie, és közelebb húzódott hozzá. - A helyedben nem hívnám meg többet Beaufortékat. Ha létezik nő, aki arzént szórhat a levesedbe, az Beatrice.

A férfi felnevetett.- Mi annyira vicces ebben? - érdeklődött Josie, amivel csak fokozta Will jókedvét.- Láttad volna az arcodat, amikor belecsúszott a copfod a levesbe! - zihálta a férfi, majd

megint elnevette magát. - Jó benyomást akartam tenni rájuk. Soha nem volt nagy családom nagynénikkel, nagybácsikkal, unokatestvérekkel. Még testvéreim sincsenek.

- Egy nagy család sokkal több bosszúságot tud okozni, mint bármi más. Jobb egyedül.- Ahogy te is? Ezért élsz itt, fested a hajad rózsaszínre, és ezért néznek ki úgy a ruháid,

mintha használtruha-üzletben vásárolnál?- Élvezem, hogy szabad vagyok.- Nem vagy szabad! - ellenkezett a férfi. - Szélsőségekbe hajszolod magad, annyira

erőlködsz, hogy az ellentétét tedd annak, amit szerinted elvárnak tőled. Ez nem szabadság, hanem lázadás. És ha már a hajadnál tartunk, nem vagy kicsit öreg a rózsaszínhez?

- Huszonnégy éves vagyok, és nem tudtam, hogy az egyéniségnek vannak életkori határai. Vagy mindennek vége, ha az ember elmúlt negyven?

- Honnan tudjam? Még csak harmincöt vagyok.- Nem vagy kicsit fiatal hozzá, hogy úgy beszélj, mint a nagyapám?- Megértettem. Fesd a hajad olyan,színűre, amilyenre csak akarod, de a jövőben próbálj meg

ellenállni a parókáknak!- Ne aggódj, ezt fogom tenni.A férfi rátette a karját a pad támlájára.- Nagyapára gondoltam, amikor idejöttem a gyümölcsösbe. Sokszor mesélte, mennyire

szeretett itt lenni gyerekkorában. Fára mászott és almát csent.- Ahhoz képest, hogy a felmenőd, ez elég botrányosan hangzik - állapította meg Josie.

Kíváncsian közelebb húzódott Willhez, és kinyújtott karjára tette a kezét. - Valójában mi történt annak idején? Harry soha nem beszélt róla.

- Nagyapa a légierőnél harcolt a második világháborúban. Mindenki azt mondta, hogy megváltoztatta a háború. Nem rossz irányba, mindössze igyekezett megtagadni az életet. Soha nem tudtam róla elképzelni, mindig annyira visszafogottan viselkedett.

- Mégis mit tett?- Beleszeretett egy nőbe, aki táncosnő volt a londoni Soho egyik mulatójában. Annak idején

sokkal szigorúbban vették az ilyesmit, mint manapság. Ha csak ki akart volna rúgni a hámból, szemet hunytak volna a kapcsolat felett. Ám a nagyapám nem az a fajta ember volt, aki képes elhagyni a szerelmét, hogy rangjához, illő házasságot kössön, és őrizze a látszatot. A helyes utat akarta járni, úgyhogy gyűrűt húzott a nagyanyám ujjára, amit nem tudtak neki megbocsátani. Ő pedig nem volt hajlandó bocsánatot kérni.

- Nem tudom elképzelni, hogy Harry évtizedeken keresztül semmit sem tett a békülésért. A saját öccséről volt szó! Nem jellemző arra a Harryre, akit én ismertem.

- Én is csodálkoztam rajta. Néhány hete viszont találtam egy levelet Harry íróasztalának egy rejtett fiókban, amely megoldotta a rejtélyt. A levelet Harry sosem küldte el. Szerelmes volt egy nőbe, akiről tudta, hogy a családja sosem fogadná el. A levélben bevallotta a szerelmét, ám azt is hozzátette, hogy nem lehet közös jövőjük. Szívszaggató volt. Gyanítom, hogy a nő semmit sem tudott Harry érzelmeiről.

- Milyen szomorú! - sóhajtott fel a lány. - Talán ezért nem nősült meg soha Harry bácsi. Na de mi köze ennek a családi viszályhoz?

- A levelet egy bizonyos Ruby Cogginsnak címezték - felelte a férfi, nyugtalanul csúszkálva a padon. - A nagyanyámnak.

- A nagyanyádnak? - kérdezett vissza Josie hitetlenkedve. - Ez a Ruby volt a te nagyanyád?

- Nagypapa mindig azt mondta, illik rá a neve. Többet ér, mint egy rubin, a legértékesebb része az életének... Furcsa pár voltak. Nagyapa öltönyt húzott és nyakkendőt kötött, valahányszor alkalma volt rá, nagymama pedig túl sok olcsó arany ékszert aggatott magára, és túl hangosan nevetett a férje viccein. De ha visszagondolok, hogy néztek egymásra... - Will mélyet sóhajtott. - Mindenesetre tisztázódott néhány dolog.

- Két fivér, akik ugyanazt a nőt szeretik? Ez mindig biztos recept a veszekedésre - gondolkodott el a lány. - Mégsem értem, miért nem próbált kapcsolatba lépni velük Harry.

- Próbált, de már késő volt. Emlékszem, hogy egy nap a nagyanyám zokogva fogadott, amikor hazaértem. Harry írt egy levelet, amelyben megkérdezte, eljöhet-e látogatóba. A nagymama visszaírt, hogy nagyapát már csak a Hither Green temetőben látogathatja meg. Meghalt, amikor tizenöt éves voltam.

Josie szíve összeszorult.- Talán ezért nem beszélt róla soha Harry - sóhajtott. - Szerintem szégyellte magát, és

bűntudata volt, hogy annyi éven át nem kereste a testvérét. És a szüleid mit szóltak a levélhez?

- Az anyám nem értette az egész felhajtást, az apám pedig meghalt, hét évvel a saját apja előtt.

- Jaj, Will, annyira sajnálom! - karolta át a lány a férfi vállát.- Ne sajnáld, az ő hibája volt - világosította fel Will. - Eljátszotta a házunkat pókeren,

közben alaposan berúgott, és egy csatornába fulladt.Josie odafordult hozzá, mindkét kezét a vállára tette, majd magához húzta. A férfi először

nem mozdult, aztán megfogta a lány derekát, Josie pedig a vállára hajtotta a fejét. Sokáig ültek ott némán, mindkettőjükre gyógyító balzsamként hatott az ölelés.

Josie elégedetten felsóhajtott. Régen volt, hogy utoljára odabújt egy férfihoz. Már csaknem elfelejtette, mennyire jó érzés.

- Szóval, Lady Josephine... - szólalt meg Will, olyan közel, hogy a lány arcát érte meleg lehelete, - mostantól mi a helyes megszólítás?

- Én Willnek hívlak, te pedig engem Josie-nak. Ez a helyes megszólítás.A következő pillanatban az ajkán érezte a férfi száját. Lehunyta a szemét. A csók különös

módon a világ legtermészetesebb dolgának tűnt. Ám amint viszonozta, tudta: a napvilágnál soha nem jutottak volna idáig. Will közelsége ellenállhatatlan volt a virágillatú éjszakában.

Egy idő után elváltak egymástól, és a lány kinyitotta a szemét. A hold előbújt a felhők mögül, és ezüstös fény világította meg Will arcát. A férfin látszott, hogy teljesen összezavarodott.

Amikor mondani akart valamit, Josie az ajkára tette az ujját. Ezután felállt, és kiment a gyümölcsöskertből anélkül, hogy visszanézett volna.

6. FEJEZET

Csapás csapás után, gondolta Josie, miközben a régimódi telefon zsinórjával játszott. Mintha a tegnapi botrány nem lenne elég, most még az öccse is megnehezíti az életét.

- Kérlek Josie! Nagyon sokat jelentene nekem. - Milyen színű? - Micsoda?- A ruha, Alfie. Milyen színű a nyoszolyólányok ruhája?- RózsaszínLegalább a hajamhoz illik, gondolta a lány.- Au! - jajdult lel a vonal másik végén az öccse, mire Josie elkapta a fülétől a kagylót.Mi történhetett odaát?

- Sophie megcsípett, és azt mondta, nem rózsaszín, hanem málnaszínű. Én nem látok különbséget.

- Azért, mert te férfi vagy.A sötétebb árnyalat lényegesen jobb volt, mint a babarózsaszín, de Josie tudta: a hajához

nem fog illeni a ruha.- Kérlek, Josie! - könyörgött Alfie enyhe kétségbeeséssel.- Mi ütött beléd, öcsikém? A testvére felsóhajtott.- Ez az egész készülődés egy nagy kudarc! Ha igent mondanál, legalább egy gonddal

kevesebb lenne.- Kudarc?- Sophie olyan ruhát akart, amilyet a balerinák is hordanak. Tudod, tüllszoknyával. De anya

rábeszélte, hogy hosszú, szűk ruhát válasszon. Hagyd már abba, Sophie!Josie elmosolyodott. Alfie alighanem újabb csípést kapott.- Hogy hívta Sophie a ruhát? Csőruha?- Igen - válaszolta elképedve az öccse. - Honnan tudtad?- Onnan, hogy nő vagyok.Úgy tűnik, az anyjuk átvette az irányítást az év esküvője felett, és nem engedi ki

egykönnyen a kezéből. Szegény jegyespárnak nagy szüksége van az erősítésre.- Mondd meg Sophie-nak, hogy szívesen leszek nyoszolyólány - egyezett bele.- Komolyan? - kérdezte az öccse, megkönnyebbüléssel a hangjában.- Hát persze. Ahogy anyát ismerem, a menyasszonyi ruha nem az egyetlen döntés, amelyet

befolyásol.- Ragaszkodik hozzá, hogy Harrington House-ban tartsuk a fogadást. Ha itt rendezzük, soha

nem lesz olyan esküvőnk, amilyet szeretnénk!- Sophie családja nem lakik messze Elmhurst Halltól, igaz?- Igaz, de felújítják a házat, és a munkálatok nem érnek véget július közepéig.- És anya úgy gondolja, megtalálta a tökéletes megoldást?- Azt mondja, mások vagyonokat adnának érte, ha ilyen előkelő házban tarthatnák az

esküvőjüket - válaszolta kimerülten Alfie. - Úgyhogy érezzük magunkat szerencsésnek.- Van egy ötletem, Alfie! Hadd gondolkodjam egy-két napot, utána jelentkezem. Sok

pénzem ugyan nincs, de lehet, hogy a lehető legszebb ajándékot kapjátok tőlem.

Will vasárnap délután egy ceruzával játszott az íróasztalánál ülve. Josie-ra várt. Tudta, mit akar neki mondani, csak a megfelelő szavakat nem találta. Butaság volt megcsókolni. Könnyelműség, ami nem jellemző rá. Valamiért mégis jó érzés volt, hogy életében egyszer nincs egyedül, áll mellette valaki, aki nem várja el, hogy bizonyítson.

Kopogtattak, mire elejtette a ceruzát.- Gyere be!Amikor Josie belépett, a férfi örült, hogy ott van köztük korlátként a széles tölgyfa íróasztal.

A lány ugyanis az új munkaruhát viselte. A szűk szoknya szorosan a csípőjére simult, és kihangsúlyozta az alakját. Josie hajára nézett, de már nem idegesítette annyira a hajszíne, mint régen. Mert közben az álcája mögé látott.

- Valami gond van, Will?- Nem. Kérlek, ülj le! - kínálta hellyel a lányt, és a vele szemben álló székre mutatott.- Beszélni akartál velem, ugye? - kérdezte Josie, és mereven belenezett a szemébe. - A

szombat estéről van szó? Mert ha igen...- Nem, semmi köze hozzá. A múlt éjszaka...- Bármit is akarsz mondani, mielőtt kirúgsz a csók miatt, ne felejtsd el, hogy te kezdted! -

figyelmeztette Josie, és kihívóan felszegte az állát.- Kirúgni? Téged? Nem elküldeni akarlak, hanem szeretnélek előléptetni.

A lány fellélegzett.- Harry személyes pénzügyei és a birtok iratai össze voltak keveredve, amikor

megörököltem Elmhurst Hallt. Hiába az otthonom, üzleti vállalkozásként kell kezelnem a birtokot. Az ügyvédeim azt tanácsolták, hozzak létre egy jótékonysági alapítványt.

- Csodálatos ötlet! - lelkendezett Josie. - Elfogadhatunk adományokat, és rengeteg adót megspórolunk!

Will mosolygott. A tény, hogy a lány rögtön felismerte az előnyöket, megerősítette a döntésében.

- A birtoknak kell egy intéző. Pillanatnyilag nem tudunk plusz személyzetet felvenni, de ez az állás mindennél fontosabb. Szeretném, ha te töltenéd be.

Josie csodálkozva pislogott.- Felelősséget akarsz rám ruházni?- Így van. Nem tudom, ki lenne rá megfelelőbb. Kívül-belül jól ismered a birtokot, és tele

vagy jó ötletekkel. Bár a hajszínedről nem gondolná az ember, remek az üzleti érzéked.A lány pont olyan döbbenten és diadalmasan nézett, mint Hattie, amikor Will először verte

meg társasjátékban. A férfi elmosolyodott, majd emlékeztette magát, hogy ő itt a birtok ura, és komoly arcot erőltetett magára.

- Irodát is kapok? - kérdezte Josie.- Szerintem szükséged lesz rá.Már kinézett erre a célra egy használaton kívüli részt az egykori cselédszárnyban. Manapság

már nincs szükség szolgahadra Elmhurst Hallban.Josie elgondolkodott, Will szinte látta, ahogy dolgozik az agya. Az új állás miatt még többet

fognak együtt dolgozni - lehet, hogy nem a legjobb ötlet a tegnapi este után. Viszont ha meg akarja tartani ezt a csodálatos kastélyt, minden erejükkel a tervre kell összpontosítaniuk. Különösen akkor, ha a Radcliff család betolakodónak tekinti, és keresztbe tesz neki.

- Úgy rendezhetem be az irodámat, ahogy nekem tetszik? - jött a következő kérdés.Will nagyot nyelt.- Bizonyos ésszerű keretek között igen. De kérlek, kerüld az olyan feliratokat, mint amilyet

a múltkor a pólód hátán láttam! Természetesen a munkaruhát sem kell többé viselned.- Pedig már éppen hozzászoktam.A férfi vállat vont.- Azt veszel fel, amit akarsz. Amíg nem engedhetünk meg magunknak több alkalmazottat,

ránk marad egy rakás gyakorlati munka. Át kell válogatnunk Harry emlékeit, és elő kell készítenünk a kiállítást.

- Két helyiség már elkészült, ötöt kell még berendeznünk.- Amilyen gyorsan csak lehet - helyeselt Will. - Egy barátnőm a Sotheby's aukciós háznál

dolgozik. Megkérem, hogy jöjjön el és adjon tanácsot, kit bízzunk meg a játékok és a babaház helyreállításával. Július végére el kell készülnie a kiállításnak. Nagy szükségünk van a bevételre, amit hozhat.

- Ami a bevételt illeti... - kezdte Josie reménykedve, mire a férfi rávágta:- Természetesen kapsz fizetésemelést.- Nem erre gondoltam. Van egy ötletem, hogyan szerezhetnénk pénzt.- Ki vele!Josie olyan izgatott lett, hogy képtelen volt összehozni egyetlen összefüggő mondatot. - Tegnap jutott eszembe... arra gondoltam, hogy te és én... esküvőt szervezhetnénk...

meglátjuk, hogy sikerül... szerintem remek lenne!Tessék? Ez lesz egyetlen csókból? Will rögtön tudta, hogy óriási hibát követett el, de a lány

most tényleg összezavarta. Nem tűnt olyan típusnak, aki sürgősen férjhez akar menni.- Úgy érted...? Josie, én ezt nem tartom jó ötletnek.- Miért nem?

- Nem találod kissé elhamarkodottnak? - érdeklődött Will óvatosan.A lány könyörögve pillantott rá.- Tudom, hogy csak most kaptam meg az új állást, de azt hiszem, működne.Komolyan gondolja! Will remekül érezte magát Josie társaságában, na de házasság? Szó

sem lehet róla! Ha megnősül, olyan nőt vesz el, aki segít megőrizni a család jó hírét. Josie inkább az ellenkezőjét tenné.

- Azt hiszem, meg kell mondanom... - kezdte a férfi, aztán elhallgatott.Vajon hogyan kell visszautasítani egy házassági ajánlatot? Még sohasem próbálta.- Kérlek, ne mondj nemet, amíg nem hallottad a terveimet! - könyörgött Josie- Tervek?- Az öcsém júliusban megnősül. Ha itt tartanák az esküvőt és a fogadást, akár főpróbának is

tekinthetnénk.- Főpróbának? - kérdezett vissza egyre furcsább hangon a férfi.- Mi ütött beléd, Will? Folyamatosan megismétled az utolsó szót, amit mondok.A férfi összekulcsolta a kezét az asztalon, és nagy fáradsággal igyekezett semleges arcot

vágni.- Ha Alfie esküvője jól sikerülne, jövőre még több esküvőt rendezhetnénk. Utánanéztem, és

kiderült, az emberek egy vagyont kiadnak, hogy ilyen pompás birtokon házasodhassanak össze. Néhány év, és minden szombat esténk foglalt lenne nyaranta, ami szép összeggel növelné a bevételt. Mit szólsz hozzá?

Vagy úgy, szóval más emberek esküvőjéről beszél! Üzletről! Ő pedig már azt hitte...- Rendben, írj egy összegzést a költségekről.- Köszönöm! - hálálkodott lelkesen a lány.- Nem is tudom, miért nem jutott eszembe nekem is. Az esküvő volt az egyik fő bevételi

forrás a vidéki szállodákban is, amelyeket korszerűsítettünk.- Ezért vagyok én. Csapatban dolgozunk, és rendbe tesszük a birtokot, megígérem.- Ha ennyire szorosan együtt dolgozunk, nem kellene inkább ... tudod, miregondolok...- Összebújni a gyümölcsösben? - mondta ki nyíltan a lány, és Will ebben a pillanatban hálás

volt az őszinteségéért.- Pontosan. Hagyjuk a holdfényt! Mit szólsz hozzá?- Mihez? A gyümölcsöshöz vagy az új munkához?- Az új munkához - szögezte le a férfi; a gyümölcsösről inkább nem akart több szót ejteni.A lány bólintott és elmosolyodott.- Mikor kezdjek?- Amint találunk valakit a teaházba.- Azonnal nekilátok a keresésnek - jelentette be a lány, ám útban az ajtó felé még egyszer

visszafordult. - Nagyon köszönöm, Will, hogy adtál nekem egy esélyt. Nagyra értékelem.Will kezdett végre ellazulni. Megoldotta azt a kis gondot a szombat estével kapcsolatban,

minden visszatért a rendes kerékvágásba. Már csak azt kellene kibírnia, hogy ne bámulja folyton Josie lábát...

- Ha már a gyümölcsösnél tartunk... - jegyezte meg szemtelen vigyorral a lány. - Nem emlékszel? Nem is volt holdfény.

Miután átöltözött, Josie gyorsan kihozta a konyhából a táskáját, és búcsút intett Alice-nek. Tíz perce lejárt a munkaideje, ha nem rövidíti le az utat a kerten át, elkésik a falusi iskolából.

Gyorsan a vállára kapta a táskát, és kirohant a teázóból. Jól haladt, amíg be nem fordult egy sarkon a rózsakert másik végében, és szembe nem találta magát egy apró gallyal teli talicskával. Már nem tudott megállni, így csak az a lehetőség maradt, hogy átugorja. Ám ugrás közben az egyik lába beakadt a talicska peremébe, és hatalmasat esett. Szerencsére a

talicska nem borult rá, a tartalma viszont igen. Felpattant, megrázta magát, az órájára nézett, és tovább rohant. Nincs idő nyafogásra!

Kimerülten, levegő után kapkodva ért az iskolaudvarra. A lánya éppen egy osztálytársnőjével beszélgetett. Felnézett, és amikor meglátta az anyját, a mondat közepén elhallgatott. Gyorsan elköszönt a barátnőjétől, és odament hozzá.

- Szia, kincsem! Jó napod volt?Hattie bólintott.- Mit tanultál ma?A lánya vállat vont, és lesütött szemmel elindult a kijárat felé. Josie utána sietett, és

megfogta a kezét. Hattie azonban elrántotta az ujjait, megtorpant, és felnézett rá.- Mi történt már megint? - tudakolta tompa hangon, mire Josie elhúzta a száját.- Volt egy kis nézeteltérésem egy talicskával, és sajnos a talicska nyert. Annyira csak nem

nézek ki szörnyen?Újabb vállvonogatás.- Rendben. Ez az egész csak azért történt, mert nem akartam elkésni. Biztosan rossz lett

volna, ha itt kell várnod az iskolaudvaron, és azt kérdezned magadtól: vajon anya elfelejtett?Hattie halványan elmosolyodott.- Képzeld, jó hírem van! Will felkínált nekem egy új állást, én leszek a birtok intézője!

Valamivel több pénzt kapok, és saját irodát.Hattie lelkesen ugrott egy nagyot, és átölelte az anyja derekát.- De jó, anya! Ezentúl te is kosztümben fogsz járni, mint Elisabeth anyukája? Végre olyan

leszel, mint egy igazi anyuka?Josie elnémult. Újra megfogta a lánya kezét, és hazaindultak.

Josie-t már megint kosz borította, nem nézett ki túl fényesen. Leverte a port a nadrágjáról, és körülnézett az apró helyiségben. Ez lesz az irodája, miután végre berendezik. A kacatok nagy részét már kihordta. Még egyszer alaposan felporszívózza a szobát, egy friss festés, aztán hozhatja is a polcokat, az asztalt, a számítógépet és a székeket. És végre elkezdheti a munkát.

A késő délutáni nap besütött az ablakon. Josie az órájára nézett. Mrs. B. vigyáz Hattie-re, még bőven van ideje kiporszívózni a szőnyeget, mielőtt hazaviszi és ágyba dugja a lányát.

- Micsoda különbség! - szólalt meg az ismerős hang.Hátranézett: Will állt a küszöbön.- Látom, tényleg keményen dolgoztál - jegyezte meg elismerő hangon a férfi.A lány éppen köszönni akart, amikor nagyot tüsszentett. Megdörzsölte viszkető orrát.- A por miatt tüsszögsz - mosolyogott Will az ajtófélfának támaszkodva.Nagyon lazának tűnt, nem úgy, mint amikor besétált ide néhány hónapja. Kivételesen nem

sötét öltöny volt rajta, hanem farmer és ing.- Gyere velem, szívj egy kis friss levegőt! - hívta magával a lányt.Amikor tartotta neki az ajtót, Josie észrevette, hogy oldalra lép, nehogy egymáshoz érjenek.

Talpig úriember. Kivéve persze azt a bizonyos estét a gyümölcsösben.Megtorpant, és gyorsan megnézte magát a hátsó bejárat melletti magas tükörben. Will

nekiütközött.- Mi az, miért álltál meg?- Semmi, csak... nézz rám, hogy nézek ki! Piszkos az arcom, és tetőtől talpig por borít.

Legszívesebben hazavinném Hattie-t, és lezuhanyoznék. Nem mutatkozhatsz így velem, csak szégyent hoznék rád.

- Butaság! Túlóráztál eleget, hogy elvégezz egy piszkos munkát. Ezenkívül negyed órája bezárták a kapukat. Legfeljebb néhány kóbor vendéggel találkozhatunk, aki a parkolóba igyekszik.

Willnek igaza volt. Nem áll fenn a veszély, hogy együtt látják őket.- Hová megyünk? - tudakolta.- Szeretném, ha mesélnél az esküvő előkészületeiről.Gyönyörű volt a kert ebben a napszakban. A nap már alacsonyan állt, a sugarak

megcsillantak a fák lombjai között. A kora nyári pára finom színekbe burkolta az eget, szilvakéktől egészen a halványkékig.

Josie nem is annyira a kert részleteire, inkább a légkörre, a hangulatra figyelt. A jótékony esti levegő feloldotta a gyomrában a görcsöt, amitől napok óta próbált megszabadulni.

- Mi nyomja a szívedet, Josie?A lány Will felé fordult. Kis híján elfelejtette, hogy ott van mellette.- Miből gondolod, hogy nyomja valami?A férfi nem nézett rá, miközben végigsétáltak a magas tiszafák szegélyezte kavicsos

ösvényen.- Nem szólsz egy szót sem. Tudod, milyen furcsa ez tőled? - Josie kénytelen volt igazat adni

neki. - Szóval, mi bánt?A lány megtorpant, és észrevette, hogy éppen a gyümölcsöshöz vezető sövénynél állnak.- Hattie miatt aggódom, ez minden.Mindketten a sövény nyílására néztek, aztán egyszerre a másik irányba, mintha

összebeszéltek volna.- Remélem, nem beteg.- Nem - rázta meg a fejét Josie. - Szerinted jó anya vagyok? - tette fel a kérdést, mielőtt

átgondolhatta volna.A férfi megköszörülte a torkát. Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát.- Nem tudok túl sokat a gyerekekről. Aligha én vagyok a megfelelő ember, akitől ezt

megkérdezheted.Pontosan az történt, amitől féltem, gondolta a lány. Annyira szerette volna jobban nevelni a

gyerekét annál, mint ami ő kapott az anyjától, hogy másképp rontott el mindent. Legszívesebben elszaladt volna, mielőtt olyasmit hall, ami még jobban szétzúzza az önbecsülését. Mégsem tudta abbahagyni.

- Tudod, mit mondott Hattie néhány napja, amikor meséltem neki az új állásomról? Annak örült, hogy végre olyan leszek én is, mint egy igazi anyuka. - Panaszosan szipogott - Hat évig azt hittem, jó, ha szabadon nevelem, hogy önmaga lehessen. Erre kiderül, hogy arra vágyik, olyan legyek, mint mindenki más! Egy átlagos anyuka csinos frizurával, helyes autóval, akit nem érdekel más, csak a szappanoperák és a valóságshow-k a tévében.

- Nehezen tudlak ilyennek elképzelni.A lány megint szipogott.- Ő viszont igen! És nem tudom megadni neki, amire vágyik, mert nem maradnék

önmagam. Mindegy, mit teszek, valamelyikünk boldogtalan lesz.Gondosan összehajtott zsebkendő bukkant fel a lány orra alatt. Tompa hangon

megköszönte, és kifújta az orrát.- Többek között azt szeretem benned, hogy nem érdekel, mint mondanak más emberek -

súgta a fülébe Will. - Én folyamatosan aggódom emiatt. Miután nagyapa kegyvesztett lett, ez velem született tulajdonság. Néha azt kívánom, bár képes lennék én is rózsaszínre festeni a hajamat, és fütyülni az egész világra!

Josie máskor kuncogott volna a feltételezésen. Most viszont elhúzódott, és megtörölte a szemét.

- Amit a világ gondol, az nem számít, amit Hattie gondol, az viszont nagyon is! Ha csődtömegnek tart, nem tudom, mit kellene tennem. - Könnyes szemmel nézett a férfira. - Ennyi erővel akár fel is adhatom, és visszaköltözhetek a szülői házba, hogy az anyám határozza meg az életemet.

- Nem! - tiltakozott határozottan Will. - Adj neki időt, Josie! Még annyira fiatal! Néhány év, és felismeri, mekkora ajándék egy olyan anya, mint te. Maradj olyan, amilyen vagy! A nagyapám mindig azt mondta: tedd azt, amire születtél! - idézte fel a férfi, és a házra pillantott. - És én pontosan ezt fogom tenni. Ez a ház a családom emlékezete, arra születtem, hogy felvirágoztassam a birtokot. - Will nagy levegőt vett, majd folytatta. - Az építőipari cégem vezetését teljesen átadom az üzlettársamnak, és minden erőmet Elmhurst Hallra fordítom.

- Will, ez nagyszerű! - lelkendezett a lány, majd még egyszer kifújta az orrát. - Kimosom a zsebkendőd, mielőtt visszaadom, jó?

- Tudnám értékelni - nevetett a férfi.Visszafordultak a ház felé, és nagy egyetértésben elindultak egymás mellett. Amikor

átvágtak a magnóliakerten, Will rámosolygott:- Nos, mesélj, milyen csodás és merész ötleteid vannak az esküvői fogadásra?

- Igen, anya. Természetesen nem felejtettem el vonósnégyest szerződtetni, és nem bíztam meg helyette egy rockzenekart.

Nagy nehezen sikerült befejeznie a telefonhívást, miután az anyja rázúdított egy nagy halom jó tanácsot. Ez volt a tizedik hívása a héten, lassan az őrületbe kergette Josie-t.

Úgy vette észre, Sophie és Alfie ravaszabbak, mint gondolta. Josie vívta meg az összes csatát az anyjukkal, például hogy liliomot akarnak, nem rózsát. Ők maradtak az aranyos jegyespár, Josie-nak pedig folyamatosan a bűnbak szerepe jutott.

- Sok dolgod van? - kérdezte Will az ajtóból.A lány felpillantott. Will időközben átköltöztette a saját irodáját egy szomszédos

helyiségbe, hogy ne kelljen két emeletet megmászniuk, ha meg akarnak beszélni valamit.- Ahogy mindig. Nálam igazán jó az ár-érték arány.- Tudom.Josie szívverése felgyorsult. Jó érzés volt, hogy valaki díjazza a munkáját, és nem arra

számít, hogy ki kell húznia a csávából.- Mutatni szeretnék valamit - mondta a férfi, mire Josie szabaddá tett egy kis helyet az

íróasztalán.- Nem, nem itt. Tíz percre el akarlak rabolni az irodából. Találtam valami nagyon érdekeset

a padláson. Muszáj megnézned!Josie hamarosan a hátsó lépcsőn ment felfelé, a nyomában Will-lel. Harry hagyatékának

átvizsgálása hosszadalmas, poros és bonyolult feladatnak bizonyult, és a férfi még az ebédszünetét is a kutakodásra áldozta. Az utolsó helyiséghez vezette a lányt, megkérte, hogy várjon egy percet, majd eltűnt az ajtó mögött. Josie hallotta, hogy tesz-vesz odabent, majd néma csönd lett. Mit művel Will? Csak nincs valami baj?

Josie óvatosan bekémlelt, ám rémülten ugrott hátra, amikor egy nagy, vadnak látszó lény rontott felé. Ekkor meghallotta Will nevetését. Ugyanis a férfi állt előtte egy sisakban, amely az egész fejét elfedte. A maszk szörnyű grimaszba torzult. Will kikapcsolta a sisakot tartó pántot az álla alatt, és levette a szörnymaszkot.

- Mi jut eszedbe? - támadt neki a lány.- Ez egy japán fegyverzet része. Lenyűgöző, ugye? Nem akartam megtagadni tőled a teljes

élményt.- Hogy tehetted...? - Josie túl dühös volt ahhoz, hogy folytassa.- Lady Josephine, te szeretsz másokat megbotránkoztatni, az viszont már nem tetszik, ha

felcserélődnek a szerepek?- Szóval ez egy lecke magamról.

- Azt hittem, neked is tetszeni fog a sisak, ez minden. A szekrényben egy teljes fegyverzet rejtőzik! Több ezer fontot érhet. A szamuráj kardokkal és a japán ládákkal állítjuk ki. Vonzani fogja a látogatókat.

Josie felkapott egy porrongyot, és hozzávágta.- Ne merj még egyszer így megijeszteni, világos?Will legalább annyit megtett, hogy megpróbált bűntudatos arcot vágni.

Josie kivirult, állapította meg Will, miközben a lányt figyelte telefonálás közben. Bízott benne, hogy jól végzi majd a munkáját, de ekkora változásra nem számított.

A lány haja még mindig rózsaszínben virított, de a sminkje visszafogottabb volt, és hosszú, tarka nyári szoknyát viselt, hozzá csinos, strasszköves szandállal. Azért tűnt fel Willnek a szandál, mert még mindig nem tudta megállni, hogy ne bámulja a lány lábai. Különösen azóta, mióta felfedezte az egyik bokáján az indiai bokaláncot. Minden lépésnél halkan csilingelt, szinte bűverővel vonzotta a tekintetét.

Josie letette a kagylót, és bánatos arcot vágott.- A fényképész lemondta - közölte.- Micsoda? - kiáltott fel Will, és felpattant a székről. - Már csak három hét van hátra!- Nem tudom, miért, de bűzlik a dolog. Alighanem Beauforték avatkoztak közbe. - Komolyan? Gondolod, hogy ennyire mélyre süllyednek?A lány felvonta a szemöldökét.- Szerintem mindent megtesznek, ha arról van szó, hogy ártsanak neked,A férfi visszaült az íróasztal előtt álló székre. Eredetileg a birtok új reklámanyagáról akart

Josie-val beszélni, de az várhat.- Nyilván rájöttek, hogy az esküvőszervezés igazi aranybánya. Ezért próbálnak akadályt

gördíteni az utadba.- Lehet, hogy nem kedvelnek engem, de miért akarnának így tönkretenni egy családtagot?- Mert nem családtagként tekintenek rád, hanem ellenlábasként. Ha már nekik nem sikerült

megszerezniük Elmhurst Hallt, be akarják bizonyítani, hogy te sem érdemled meg. Ettől megint felsőbbrendűnek érezhetnék magukat. Au! - kiáltott fel váratlanul, és megdörzsölte az arcát.

Ezt a mozdulatot a férfi az utóbbi napokban többször is látta.- Mi az, fáj a fogad?- Ne aggódj, csak egy kis szúrás, mindjárt elmúlik. Most jobb lesz, ha utánajárok, hol

találunk másik fotóst.Már tárcsázott is egy számot, ám Will felpattant, és egy gombnyomással megszakította a

hívást.- Egyedül a fogorvosi ügyeletet hívhatod - közölte a lánnyal. - Ragaszkodom hozzá!Josie sötét pillantást vetett rá, de nem ért el vele semmit, ebben a műsorszámban Will

utcahosszal nyert.- Na jó - adta be a derekát -, elmegyek a fogorvoshoz!

Josie a fogorvosi rendelő várótermében ült, és az újságokat lapozgatta Mióta róla is jelentek meg hírek a pletykalapokban, kerülte ezeket az újságokat, de nem nézegethette egy örökkévalóságig a fogászati kiadványokat. Egyszer csak felfedezett egy fotót Claire Frazier-Smithről, vagy ahogy most hívják, Lady Hammondról. Elmosolyodott. Claire és ő osztálytársak voltak, és Claire már tizenöt évesen kinézte magának ezt a férfit. Úgy tűnik, kifizetődött a türelme. Lord Hammond arca kissé elkínzott volt a képen, Claire ellenben önelégülten nézett a fényképezőgépbe neves divattervezőtől származó fehér ruhájában.

A fényképeken remekül érvényesült a helyszín: Westbury, a családi birtok. Pillanatfelvételek a kertről, a bálteremről, a verandáról... Kiváló fotók voltak! Sokkal jobbak,

mint annak a fotósnak a munkái, aki lemondta az esküvőt. Megkereste a készítőjük nevét, és kiesett a kezéből az újság. Úgy látszik, ma kegyes hozzá a sors. Talán sikerül behajtani egy réges-régi adósságot.

A kérdés csak annyi: vajon Alfie megöli-e, ha elmondja neki a javaslatát.

Will irodájának ajtaja olyan lendülettel csapódott ki, hogy a férfi kitörte a ceruza hegyét, amellyel éppen írt. Josie viharzott be a helyiségbe, széles mosollyal. Rögtön hadarni kezdett, de alig lehetett érteni a mondanivalóját.

- Josie, Josie! Lassíts egy kicsit! - kérte Will. - Egy szót sem értek az egészből!Miután a lány lassabban is érthetetlenül beszélt, rájött, hogy még nem múlt el az

érzéstelenítő injekció hatása. Josie viszont nem akart addig várni az ötletével, amíg alábbhagy a zsibbadás.

Összegyűrt újságot vett elő a táskájából, és a férfi orra elé tartotta. Will egy idő után rájött, hogy a fotós az ismerőse, és kapcsolatba akar lépni vele a lap szerkesztőségén keresztül.

- De ugye nem most rögtön akarod felhívni? - érdeklődött.- Elektronikus levelet írok neki.- Jó ötlet. Írj neki most azonnal, és ha elmúlik az injekció hatása, megbeszéljük a dolgot.Josie ferde mosollyal tűnt el a saját irodájában.Kézenfekvő a javaslat minden előnye, gondolta Will. Remek fotók a boldog ifjú párról, és

nagyszerű reklám Elmhurst Hallnak, hogy betörhessen az esküvői piacra. Ez lehet a nagy esélyük!

Délután átfutotta a birtok pénzügyi helyzetét. A tartalékait felélte. Mindent eladott az otthonából, ami mozdítható volt, végül a lakását is, hogy állni tudja a felújítás költségeit. A kiállítás miatt a padlásteret is belevették a munkálatokba, ami az összeomlásig kimerítette a pénzeszközeit. Ha az esküvői fogadás nem lesz sikeres, soha nem látja viszont a pénzét, és fel kell adnia.

Jó egy óra múlva visszatért Josie, lényegesen jobb állapotban.- Kaptál már választ a leveledre? - tudakolta rögtön a férfi.- Még nem, de bízom benne, hogy válaszolnak.- Honnan is ismered ezt a fotóst?- Az ő műve volt, hogy Lady Go-gónak neveztek a lapokban - vallotta be a lány, és elhúzta

a száját. - Közben sikeres esküvői fotós lett belőle a Celebrity Life magazinnál. Már vagy hat éve nem láttam, de úgy gondolom, tartozik nekem egy nagy szívességgel. Végül is nekem köszönheti, hogy annak idején egy rakás pénzt keresett!

7. FEJEZET

Már három napja ott állt az új hajfestékes flakon a fürdőszoba polcán. Valahányszor Josie arra járt, a kezébe vette, mélyet sóhajtott, és visszatette a polcra. Mivel egy hete maradt az esküvőig, csak halogatta az elkerülhetetlent. A haja töve már három centiméterre lenőtt.

Miután elvitte Hattie-t az iskolába, hazafelé átvágott a kerten. Álomszép volt a környezet ebben az évszakban. A levegő kellemesen meleg volt, még nem érkezett meg az augusztusi forróság. Végigsétált egy rózsákkal szegélyezett ösvényen a szökőkútig, ahonnan látta, hogyan állítják fel a mezőn a nagy rendezvénysátrat. A sátor mellett ott állt Will, és a semmibe bámult. Odaintett neki, de a férfi nem vette észre. Akkor nézett csak felé, amikor már majdnem mellette volt.

- Éppen téged kerestelek - mondta Will.- Nem voltál elég alapos. Kis híján leszakadt a kezem, olyan hevesen integettem, hogy

észrevegyél.

- Sajnálom - szabadkozott a férfi, és megint elkalandozott a tekintete.- Mit csinálsz idekint? A sátorállítást ellenőrzöd?- Nem, nem - felelte Will, és lekapta a szemét a sátorról. - De jól néz ki.- Will, mi a gond? - kérdezett rá a lány.- Nem tudom, hogyan mondjam meg. El kell utaznom, és nem biztos, hogy visszaérek az

esküvőre.Micsoda? De hát olyan keményen dolgoztak! Willre itt van szükség, és egyébként is együtt

akarta élvezni vele a sikert.- Felhívott a nagymamám. Betörtek a házába, nagyon feldúlt.- Szörnyű! Természetesen ott a helyed mellette.- Tudom - bökte ki nagy nehezen a férfi keserű arckifejezéssel.Josie nem örült, hogy így kell látnia, elvégre nemcsak a munkatársa, hanem a barátja is.

Sikerült kordában tartaniuk a vágyat, amit egymás iránt éreztek, megtanultak együtt dolgozni. Tudták, mekkora butaság lenne belebonyolódni egy románcba.

- Itt kellene lennem a birtokon - folytatta Will. Kötelességem maradni és felügyelni a szervezést.

- Ostobaság! - torkolta le a lány, és szó szerint beráncigálta a házba, ami nem volt egyszerű.- Ezek szerint nincs szükséged rám? Mi lesz, ha valami balul üt ki?- A legapróbb részletekig megterveztük az esküvőt - nyugtatta meg Josie. – Biztos vagyok

benne, hogy néhány kisebb nehézséggel elbírok.- Köszönöm, Josie!.- A férfi hálásan megragadta a lány vállát. - Te vagy a legjobb!Gyorsan, erőteljesen szájon csókolta, majd berohant a házba.Josie úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Eltelt néhány perc, mire meg

tudott mozdulni, és amikor az irodákhoz ért, Will már nem volt sehol.Később elment Hattie-ért, és amint hazaértek, elszántan a fürdőszobába ment. Megfogta a

hajfestékes flakont. Nincs értelme tovább halogatni a dolgot.

Az apró kápolna Elmhurst Hall közelében rég nem élt át ilyen mozgalmas napot. Már csak két óra volt hátra a szertartásig. Josie besietett a főbejáraton, és ellenőrizte a virágcsokrokat a sorok végén. Minden tökéletes!

Megszólalt a táskájában a rádiótelefon. Várta a fotós hívását, az esküvői videós cégét és az egyik nyoszolyólányét, aki eltévedt, és azt beszélték meg: telefonál, ha nem találja meg a helyes utat. Ezt a csengőhangot viszont ismerte, és nem vette fel. Az anyja az idegein zongorázna a sirámaival, miért nincs még a házban, hiszen rég szépítkeznie kellene a nagy eseményre.

Még fél óra, hogy megbizonyosodjon róla: minden a terv szerint halad. Utána kiszolgáltatja magát a kínokkal teli tortúrának, és engedi, hogy nyoszolyólányt faragjanak belőle. Kisietett a kápolnából, lerövidítette az utat a kerten át, végigszaladt a verandán, és a felső rét felé indult. A rendezvénysátor csodásan festett. A belsejét pliszírozott, elefántcsontszínű szövet borította. A kerek asztalok fölött óriási virágcsokrok függtek. Fényfüzérek, gyertyák dobták fel az összhatást. Varázslatos pillanat lesz, amikor a vacsora után Alfie és Sophie megnyitják a táncot.

Megint megszólalt a telefonja, és ezúttal felvette. A fotós volt az.- Jeff? Hol vagy?- Egy közeli mellékutcában parkoltam le. Találkozhatnánk a bejáratnál?- Rendben, öt perc, és ott vagyok - ígérte Josie, és már rohant is.Útközben megint hívta az édesanyja, és ő megint nem fogadta a hívást.- Jeff - kiáltott fel, amikor meglátta a jól ismert fotóst a kapu előtt.- Hol lesz rám szükséged? - kérdezte gonosz mosollyal a férfi.

- Mindenhol, ahol jó pillanatfelvételeket készíthetsz. Menjünk be, nézz körül! Nagyon hálás vagyok, hogy elvállaltad a munkát.

A fotós vállal vont.- A lap jól fizet, és ahányszor le tudlak kapni egy összejövetelen, mindig jó pénzt adnak a

képekért - jegyezte meg gunyorosan.- Biztosíthatlak, hogy semmi botrányosra nem számíthatsz tőlem ma. Ez Alfie öcsém nagy

napja - közölte szigorú tekintettel Josie. - Jó kislány lett belőlem - tette hozzá, ám a fotós erre csak halkan nevetett.

- Tudod, mit, Lady Josephine? Ha te viselkedsz, én is viselkedni fogok.

- Na végre! Tudod, hányszor próbáltalak elérni az utóbbi egy órában? - támadt Josie-ra az édesanyja, amikor összetalálkoztak a házban.

- Sajnálom, anya, folyamatosan rohantam valahová.- Ennek vége! Már mindenki elkészült rajtad kívül.- Belinda időben ideért?Az anyja dühös tekintettel intett oda egy bozontos hajú alakot. Josie gyanította, hogy ő a

fodrász.- Igen, méghozzá jóval előbb, mint te!Josie körülnézett Will faborítású nappalijában. A férfi előzékenyen felajánlotta a helyiséget

a násznép készülődésére. A lány bekopogott a hálószoba ajtaján.- Gyere be! - hallatszott a gyenge hang az ajtó mögül.Josie belökte az ajtót.- Minden rendben, Sophie?A menyasszony az ágy peremén ült, és lehajtott fejjel, de hevesen bólogatott. Szőke haját

művészi kontyba fonták, a kezében egy törékeny diadémot tartott.- Segítsek feltenni? - tudakolta Josie, ám Sophie ijedten pattant fel.- Nem, köszönöm! Csak Gavin, a fodrász vagy az anyád nyúlhat a hajamhoz.Josie lemondón legyintett.- Jól van, jól van! Távol tartom magam a diadémtól. Ne aggódj, Sophie, minden rendben

lesz! - nyugtatgatta az ideges menyasszonyt. - Alfie el fog ájulni, ha meglát. Lenyűgöző vagy! Élvezd ezt a napot, és hagyd a részleteket másra!

Ebben a pillanatban belépett a fodrász, hogy elvégezze az utolsó simításokat Sophie haján, és feltegye a fejdíszt. Josie bevonult az egyik szomszédos szobába, és nekiállt levetkőzni. Már csak egy gyors zuhany hiányzik, hogy újra friss legyen.

A nyoszolyólányok öltözéke ujjatlan ruhából állt, fűzőszerű felsőrésszel és kabátkával. Josie meglepődött, mennyire jól áll neki a málnarózsaszín. Éppen a ruha kivágását csodálta, amikor kopogtattak, és Hattie lépett be az ajtón. Édes volt a rózsaszín ruhácskájában.

- Gyönyörű vagy, kicsim! - dicsérte meg a kislányt, aki hosszan méregette az édesanyját.- Úgy nézel ki, mint egy hercegnő - jelentette ki végül, amivel könnyekig meghatotta Josie-

t. Hattie-től ez volt a lehető legnagyobb bók. Mi ehhez képest az áldozat, hogy ne különbözzön más emberektől? Egy ilyen pillantás a lányától kárpótolta mindenért.

- Ideje volt, hogy felöltözz! - harsant fel ekkor az anyja vészjósló hangja az ajtóból. - Segítek összehúzni hátul a felsőrészt.

- Kérlek, gondolj arra, hogy levegőt is kell vennem! - könyörgött a lány, miközben az anyja odalépett mögé, és húzott egyet a zsinórokon.

- Ugyan már, Josie! A lélegzés a gyengéknek való, nem tudtad?Josie meglepődve kuncogott, és a szája elé kapta a kezét. Közben kiderült, hogy az anyja

nagyon ügyes: pillanatok alatt befűzte a felsőrészt.- Készen vagyunk? - érdeklődött Josie türelmetlenülAz anyja felvont szemöldökkel végigmérte, majd közölte:

- Még nem egészen. Mit kezdjünk a hajaddal?

Will végigrohant a St. Stephan kápolnához vezető ösvényen. Remélte, hogy mint általában, most is késik a menyasszony. Amikor becsúszott az egyik hátsó padsorba, megállapította, hogy tartották magukat a hagyományhoz. Éppen kezdett levegőhöz jutni, amikor lépteket és halk beszédet hallott. Odakint gyülekezett a násznép. A szíve nagyot dobbant.

Az orgonista játszani kezdte a nászindulót, és Will érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Felállt, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy nem egy bizonyos személy után kutat a tekintetével. Nagy fáradságába került, hogy a vőlegényre összpontosítson, aki az első sorban várakozott. Amikor oldalra pillantott, egy csapat málnaszínű ruhás nő vonult el mellette. Na de hol van Josie? Egyedül próbál megküzdeni valami váratlan gonddal?

Sophie és az édesapja végigvonult a templomon a padsorok között. Amikor végre odaértek az oltárhoz, és az orgona felerősödő hangjától a lépteiket sem lehetett hallani, Will észrevétlenül kilopózott a templomból. A rendezvénysátorhoz sietett. Odabent Barrett adta ki az utolsó utasításokat a pincéreknek. A férfi odament hozzá, és meg sem várva, amíg elhallgat, közbevágott:

- Hol van Josie? - kérdezte elfúló lélegzettel. - Nem látta valahol?Barrett kiválóan képzett inasnak bizonyult. Szeme sem rebbent a heves kérdés hallatán.- Nincs a násznéppel, uram?A férfi megrázta a fejét, és kirohant a sátorból. Megpróbálkozott a konyhában, a teázóban és

a lány otthonában, de sikertelenül. Végül visszafutott a templomhoz. A kapu éppen akkor nyílt ki, amikor ő befordult a sarkon. Az ifjú pár megállt a bejáratnál néhány fotó erejéig, majd kiözönlött a násznép.

Már éppen meg akart fordulni, hogy visszamenjen a házba, amikor ismerős arcot, szemtelen mosolyt és sugárzó szempárt látott.

Elakadt a lélegzete. Josie?A lány... lélegzetelállítóan nézett ki! Az élénk rózsaszín helyed csodaszép gesztenyebarna

volt a haja. A tincseit előkelően feltűzték és virágokkal díszítették. Na és a ruha! Lenyűgöző.A szűk felsőrész kihangsúlyozta tökéletes alakját, ami az egekbe emelte Will pulzusát. A

szemtelen, rózsaszín hajú Josie jó barát volt, akivel kitűnően lehetett szórakozni. Az új, előkelő Josie viszont veszélyt jelent, mert már nem tud rá ugyanúgy nézni, mint azelőtt. És már eddig is alig tudta megőrizni az önuralmát, ha ránézett.

A lány kiragyogott a társaságból Audrey Hepburnre emlékeztető méltóságteljes megjelenésével. Most megfordult, és észrevette Willt. Oda sem figyelve a fotósra, aki rá akarta beszélni, hogy álljon modellt még egy kép erejéig, a férfihoz lépett.

- Will? Hogy kerülsz ide? - csodálkozott. - Történt valami a nagyanyáddal?A férfi megrázta a fejét.- Akkor miért jöttél vissza?Mert szükséged van rám; mert muszáj volt visszajönnöm hozzád, futott át a férfi agyán.

Felemelte a kezét.- Adj egy percet! - kérte rekedt hangon. - Annyit rohangáltam, hogy alig kapok levegőt.Ez igaz volt, de más ok rejtőzött az elfúló lélegzet mögött.Josie jobb kezével a férfi hajába nyúlt, és kihalászott egy apró tiszafa gallyacskát.Az ártatlan érintés a kelleténél jobban megdobogtatta Will szívét.- Josephine! Azonnal gyere ide! - hallatszott az anyja parancsoló hangja.Josie vállat vont.- Vissza kell mennem fényképezkedni. Később találkozunk.

Kiderült: a később sokkal későbbet jelent. A szertartás után a családi fotók következtek, majd kisebb válság alakult ki a borszállítóknál. Felügyelni kellett a kis koszorúslányokat is,

közben Josie folyamatosan mosolygott mindenkire, és üdvözölte a vendégeket, miközben végig több ember helyett dolgozott.

Időről időre látta Willt Barrett mellett a sátornál, ám valahányszor volt egy szabad perce, vagy a férfi tűnt el, vagy neki akadt új feladata. Most szűk családi körben ült az asztalnál, és úgy tett, mintha enne. Az ételek kifogástalanok voltak, de annyit foglalatoskodott a menüvel, hogy közben elment az étvágya.

Vajon miért jött vissza Will? A templom előtt elég furcsán viselkedett.A koszorúslányok közben elszáguldottak az asztal mellett. Gyorsan utánuk szaladt.

Valahogy rá maradt a feladat, hogy ügyeljen rájuk. Még éppen látta, ahogy a rakoncátlan kislányok eltűnnek egy asztal alatt. A vendégek felugráltak, és elejtették az evőeszközöket.

Josie villámgyorsan előhúzta őket az asztal alól.- Ti most velem jöttök! - parancsolt rájuk.Legszívesebben fülön fogta volna Sophie virgonc unokahúgait, de megelégedett a kezükkel.

Ám alábecsülte a kicsiket. Az ikrek másodpercek alatt elmenekültek, és a sátor hátsó kijáratához rohantak. Onnan egy kicsi, oldalsó helyiségbe futottak, ahol az esküvői torta várt a nagy pillanatra.

Jade és Amber, a rémes ikrek nem figyeltek rá, mi van előttük. Kuncogva nézegettek hátra, hogy Josie követi-e még őket. Egyenesen az asztalnak szaladtak, amelyen a torta állt, és teljes lendülettel nekiütköztek.

Az asztal megbillent. Josie visszafojtotta a lélegzetét, Jade és Amber pedig egyszerre elsírta magát. Nem azért, mert megütötték magukat, mindössze a büntetéstől féltek. A torta inogott egy kicsit, de úgy tünt, megőrzi az egyensúlyát. Aztán a lány észrevette, hogy az egyik oszlop, amely a négyemeletes torta utolsó szintjét tartja, félredőlt. Minden pillanatban összeomolhat a torta!

Kinyújtott kézzel rohanni kezdett, ám túl messze volt...Ekkor két ügyes kéz tűnt fel a semmiből, és felfogta a dőlni készülő süteménydarabokat.Will! Még soha nem volt ennyire hálás a férfinak! A művészi cukormáz díszítést már így

sem lehetett megmenteni, és a marcipánvirágok a földre hullottak.A lány Willhez fordult, aki úgy tartotta a torta tetejét, mintha időzített bomba lenne a

kezében.- Mit... most mit tegyek vele? - kérdezte a férfi tanácstalanul.- Add ide!Will óvatosan átadta a tortadarabot, és Josie letette a zsúrkocsira, amely a sérült torta mellett

állt.- Elsőrendű időzítés volt, Lord Radcliff.- Na, és most mihez kezdünk? A torta ugyan túlélte, de a díszítésnek vége. Így nem

szolgálhatjuk fel a vendégeknek! Ha kép kerül róla az újságba, elfelejthetjük, hogy esküvőket szervezzünk Elmhurst Hallba.

Josie a tortára meredt.- Kérlek, szaladj az irodába, és hozz egy köteg papírt meg filctollakat! - mondta váratlanul a

férfinak.- De...- Nincs idő a magyarázkodásra. Menj! - parancsolt rá a lány, és nagy lökéssel elindította a

megfelelő irányba.

Josie visszasietett az asztalhoz, felkapta a csokrát, mindenkire bájosan mosolygott, aki szembejött, de nem állt le beszélgetni. Kisietett a sátorból. Amikor a tortához ért, gyorsan szétszedte a csokrot, és nekilátott újra elrendezni az élő virágokat a cukrászremeken. Az eredményt látva azonban elhúzta a száját. Már csak egy megoldás maradt, és ahhoz le kell nyelnie a büszkeségét. Ám amikor végignézett a félresikerült díszítésen, tudta, hogy nincs

más választása. Visszament a sátorba, leült az asztalhoz, és unottan hallgatta Sophie apjának hosszú beszédét.

- Anya - suttogta az édesanyja fülébe - szükségem van a segítségedre!- Neked, az én segítségemre? - csodálkozott az édesanyja.Josie bólintott, mire az anyja felállt, és engedelmesen követte az oldalsó helyiségbe. A lány

szó nélkül a tortára mutatott.- Mi az ördög történt itt?- Baleset. A felső virágdíszek használhatatlanok.Nem említette, hogy az édesség részben Jade és Amber gyomrában landolt. A kislányok

már az anyjuk mellett ültek ártatlan arccal, mint két kis angyal.- Megpróbáltam a virágcsokorral feldíszíteni, de nem igazán sikerült.Az anyja máris nekilátott szétszedni a díszítést, miközben a fejét csóválta.- Nem az én hibám volt, anya. Ezúttal nem.Az édesanyja nagy összpontosítással dolgozott tovább.- Tudom, Josephine. Nagy lélekjelenléttel oldottad meg a helyzetet.Most Josie-n volt a sor, hogy csodálkozva felvonja a szemöldökét.- Köszönöm - hebegte, és bizalmatlan tekintettel várta, mi jöhet még.Ám az anyja nem szólt semmit. Szorgalmasan igazgatta a virágokat, és amikor el készült, a

torta szebb volt, mint az eredeti.- Köszönöm, anya - hálálkodott a lány. - Tartozom neked egy szívességgel- Butaság - felelte az asszony, és a füle mögé tűrt egy elszabadult hajtincset. Remek munkát

végeztél az esküvő megszervezésével. Nem akarom, hogy kárba vesszen a fáradozás, és bármi is tönkretegye Alfie és Sophie nagy napját.

Josie szeme könnybe lábadt.- Hagyd abba ezt az ostobaságot! - parancsolt rá az anyja. Elővett egy zsebkendőt, és

óvatosan felitatta a lány könnyeit. - A tanúk mindjárt befejezik a beszédeket, és koccintanak a koszorúslányokkal. Nem nézhetsz úgy ki, mint egy pandamaci!

Josie az anyja után indult volna, amikor Will felbukkant a papírokkal és a filctollakkal.- Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan akarod papírral és tollal helyreállítani a... Nahát!A férfi hangja elakadt, amikor meglátta a virágdíszes tortát, és a kezében lévő írószerekre

nézett.- Akkor ezek mire kellenek?- Szedj össze minden tíz év alatti vendéget, és vedd rá őket, hogy itt rajzoljanak! - Egy

szabad asztalhoz vezette Willt.-- Mondd azt nekik, hogy rajzverseny!- Én foglalkozzam a gyerekekkel? - hitetlenkedett a férfi, de hiába.- Én nem érek rá, teljesítenem kell a társasági kötelezettségeimet - közölte a lány csípőre tett

kézzel. - És Will, tudod, hogy neked kell kitalálnod a díjazást - tette hozzá, miközben a férfira kacsintott. - Ajánlom, hogy jusson eszedbe valami csábító!

A vendégek pezsgőt kortyolgatva csevegtek a kertben, miközben a sátrat átrendezték a tánchoz. Will végre megszabadult a gyerekfelügyelet kínos kötelességétől. Már csak Hattie volt mellette, és apró kezét a tenyerébe csúsztatta. Amikor meglátták Josie-t, Hattie odarohant az édesanyjához. Will is szerette volna ugyanezt tenni, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas. Látta, mennyire fesztelenül beszélget Josie a nemes származású vendégekkel. Alig hitte, hogy ugyanaz a Josie áll előtte, aki megveti a formaságokat és a képmutatást.

- Remek esküvő, William - szólalt meg mellette egy ismerős női hang.A férfi lassan megfordult.- Lady Beaufort! Micsoda öröm, hogy itt üdvözölhetem. Remélem, jól szórakozik.Beatrice mosolygott, de a szemében megvetés csillogott.

- Szerencséjük van, hogy minden rendben zajlik - jegyezte meg az asszony, és belekortyolt a pezsgőjébe.

- A szerencsének ehhez semmi köze - világosította fel a férfi merev arccal. - Josie keményen dolgozott.

Halk nevetés jött válaszul, és Lady Beaufort megpaskolta a karját.- Nem szabadulhatunk az örökségünktől, ugye? Először a nagyapja, aztán most maga.

Ismeri a mondást az almától, amelyik nem esett messze a fájától...A férfi érezte, hogy szétárad benne a harag. Josie nem bártáncosnő, aki egy kétes klubban

mulattatja a vendégeket. És az sem számítana, ha táncosnő lenne, mert minden szempontból igazi úrinő. Sokkal inkább, mint Beatrice valaha volt.

- Maga persze nem követ el akkora butaságot, hogy kapcsolatot kezd vele. Josie az ő hírével... A család nem veszítheti el megint a hitelességét.

Will összehúzta a szemét.- Ugye érti, mire célzok, kedves William?- Tökéletesen.

Will a szökőkút márványperemén ült, a kert közepén, ahonnan számos ösvény futott szét a virágágyások közé. A lenyugvó napot figyelte, ahogy nyugaton eltűnik a fák csúcsánál. Innen távoli, fojtott zaj volt csupán a fogadás lármája.

Azon töprengett, hogy nem igazságos, amit ezek az emberek tesznek Josie-val. Mindenki megérdemel egy második esélyt, de kezdte megérteni, hogy ezekben a körökben ilyen megfontolások nem léteznek. Lassan rájött, hogy éppen ez az, amit gyűlöl az előkelők életében. Ostobaság volt azt hinnie, hogy a lordi cím megöröklésével tagja lehet a legfinomabb társaságnak. Azt remélte, így megkaphatja az elismerést, amire egész életében vágyott. De pontosan az ellenkezője történt.

Felállt, és visszaindult az ünneplők közé. Amikor fellépkedett a felső kertbe vezető lépcsőkön, meglátott egy apró, rózsaszínű alakot, aki sírva ült a lépcsőn.

- Hattie? - A férfi letelepedett a kislány mellé. - Mi a baj?A kislány szipogva nézett fel rá, majd tovább zokogott.- Valaki bántott?Hattie még szívszaggatóbban zokogott, mire Will felemelte és az ölébe vette.- Ki volt az?- Jade és Amber - szipogta a kislány.- És mit mondtak neked?- Azt, hogy nem lehetek igazi hercegnő, mert nem tudok táncolni.- Micsoda butaság! - mosolygott Will. - Már láttalak táncolni itt a kertben, és remek voltál.Hattie megsemmisítő pillantást vetett rá, mintha azt akarná mondani: mit értesz te ehhez?- Nem arra a fajta táncra gondoltak. Hanem igazira. Amber szerint az igazi hercegnők

tudnak keringőzni.- Gondolom, Jade és Amber tud.- Igen, az anyukájuk táncórára járatja őket. Én csak balettozni járok.- A balett is igazi tánc, csak másfajta. Szerintem pedig igenis igazi hercegnő vagy. Én csak

tudom, elvégre lord vagyok, őket pedig a lady cím sem illeti meg. Na gyere! - hívta, és felállt a lépcsőről.

- Hová megyünk?- Megmutatjuk az ifjú hölgyeknek, hogyan kell igazából táncolni.Ezzel felemelte a kislányt, és keringőlépésben végigtáncoltatta a kerten.Amikor megálltak a sátor bejáratánál, Hattie csodálattal nézett Willre.- Tényleg tudsz táncolni - állapította meg, szinte már áhítatosan.

- A nagymamám táncosnő volt, már kisfiú koromban megtanított keringőzni. Most már van herceged, aki táncol veled, tehát hercegnő vagy. Jade és Amber talált herceget a tánchoz? - tudakolta a férfi, miközben a táncparkettre perdültek.

Hattie hátralesett a válla fölött, és látta, hogy az ikerpár irigykedve bámulja őket a parkett mellől.

- Nem, ők csak a bátyjukkal tudnak táncolni, és Christophernek lószaga van.Will felnevetett, és lendületesen forgatta a kislányt, amíg az kuncogni nem kezdett.

Josie szíve összeszorult, a torkában pedig gombóc ült. Hogyan hihette ezt a férfit unalmasnak és érzéketlennek? Hattie boldog arca láttán majdnem elsírta magát. Hallotta a lánya és az ikrek vitáját, és miután Hattie könnyek között elrohant, mindenütt kereste, de hiába. Már éppen kezdett kétségbe esni, amikor felfedezte Will-lel a táncparketten.

A zene elhallgatott, miközben lassan odament hozzájuk.- Úgy látom, anya is szeretne táncolni - intett Will Hattie-nek. - Menj a nagymamával a

büfébe, biztosan találsz valami finom süteményt!A kicsinek nem kellett kétszer mondani, villámgyorsan eltűnt. Mielőtt Josie megszólalhatott

volna, a férfi átkarolta a derekát, és táncolni kezdett vele.- Jó táncos vagy - dicsérte később a lány, mire Will elmosolyodott.- Te sem vagy éppen rossz.- Csak hagyom, hogy vezess - szabadkozott Josie. - A nagyanyádnál mi történt? - kérdezett

rá kicsit később.- A rendőrség nem erősítette meg, hogy betörtek hozzá, mert semmit sem vittek el. Lehet,

hogy elfelejtette bezárni az ajtót, amikor elment otthonról.- Gyakran tesz ilyesmit?- Két napja volt a nagyapám halálának az évfordulója. Minden évben nagyon érzékeny és

szétszórt ilyenkor.- És te egyedül hagytad?- Minek nézel? Természetesen elhoztam magammal. Gondoltam, jót tehet neki némi

változatosság.Hát persze, hogyan is feltételezhettem mást? - gondolta Josie. Will mindig helyesen

cselekszik.Most érezte meg igazán, mennyire szorítja a ruha, a kényelmetlen cipőtől pedig vízhólyag

nőtt a lábán. Körülnézett: már nem volt semmi dolga. Az esküvői tortát felvágták és felszolgálták. A büféből nem hiányzott semmi, és a bárban jobbnál jobb italok várták a vendégeket.

A zene elhalkult, a keringő véget ért. Itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk az ifjú pártól, mondták be a mikrofonba. A legtöbb vendég elindult a belső udvar felé. Ott várt a Jaguar, amelyet alig lehetett felismerni a rákötözött lufierdő alatt.

Sophie és Alfie olyan boldog volt, mint az utóbbi hetekben egyszer sem. Josie-nak akkor tűnt fel, hogy Will még mindig fogja a derekát, amikor félkörben állva várták az autó körül, hogy Sophie eldobja a menyasszonyi csokrot. Nem tudta, mire vélje. Ám mielőtt átgondolhatta volna, azt vette észre, hogy egyenesen felé repül a csokor. Az embertömeg miatt hiába próbálta kikerülni: egyenesen a fejének ütközött, majd Will kinyújtott kezébe esett.

A férfi úgy állt ott, mintha villám csapott volna belé: elképedt arccal, a kezében a menyasszonyi csokorral. A többi vendég tapsviharban tört ki, és röpködtek a vidám megjegyzések. Josie tizenhárom éves kora óta először elpirult.

- Inkább te, mint én - közölte Will-lel.

8. FEJEZET

Szerencsére a figyelem az induló párra terelődött. Josie és Will egyedül maradt az előreszaladó vendégek mögött.

- Tudod mit? Azt hiszem, sikerült! - lelkendezett nevetve a lány. - Az esküvő remek volt!- Te voltál remek - tért magához Will a dermedtségéből.- Ha nem a saját családunkról lesz szó, lényegesen könnyebb dolgunk lesz. Érdemes

belevágni, Will! - kiáltotta lelkesen Josie, majd megfogta a férfi arcát, magához húzta, és megcsókolta. Csak egy apró puszit akart adni a sikeres este tiszteletére, de az ajka nem engedelmeskedett. Érezte a hátán Will kezét: a férfi magához húzta, végigcirógatta a vállát, amit szabadon hagyott a ruha, és az apró tincsekkel játszadozott a nyaka körül.

Egyikük végül kibontakozott az ölelésből - Josie nem tudta biztosan, pontosan ki mozdult meg először.

- Mi volt ez? - tudakolta a férfi.- Azt jelenti, hogy most már kvittek vagyunk - vágta rá a lány.Végül is Will is megcsókolta őt a gyümölcsösben.

Josie az anyja ölében találta meg Hattie-t, amint nagy gyönyörűséggel epret falatozott.- Gyere, kicsim, itt az ideje lefeküdni! - szólította, és Hattie kelletlenül kicsúszott a

nagyanyja öléből.- Szaladj gyorsan a nagypapához, és kívánj neki jó éjszakát! - avatkozott közbe Lady

Harrington-Jones. - Különben nagyon szomorú lesz.Hattie bólintott, és átfutott a sátor másik végébe. A nagyanyja megtörölte a kezét egy

szalvétával, majd felállt, és Josie-ra kacsintott.- Úgy látom, végül a lehető legjobban alakul az életed.- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte homlokráncolva Josie.- Nos, úgy tűnik, nem csak a tortadíszítésben vagy sikeres. Igen jó fogás - dicsérte az

asszony, és megpaskolta a lánya karját.- Nem... Félreérted, én nem akarok semmit... Anya, ne nézz így rám! - Nos, csak hogy tudd: áldásom rátok. Már aggódtam, hogy nem találsz hozzád illő férfit.- Nines szükségem férfira, anya. Nagyon jól boldogulok egyedül - tiltakozott Josie.

Visszajött Hattie! Gyere, kicsim, menjünk!Elindult, és húzta maga után a kislányt, de Hattie megrántotta a kezét.- Anya, még nem kívántam a nagymamának jó éjszakát!- Szaladj vissza, és adj neki egy puszit! Itt várlak.Nem fordult meg, mert ha most meglátná az anyját, elveszítené a türelmét. Végre elhitte,

hogy a szülei saját magáért értékelik. Erre kiderül: az anyját csak az nyűgözi le, ha házasság által szerez tekintélyt. Nem ismerik és nem értik a lányukat. És egyáltalán, hogy juthat az anyja eszébe, hogy kivetette a hálóját Willre?

Ugyan már, szólalt meg egy halk hangocska a fejében. Kinek játszod meg magad? Félig már beleszerettél!

Nem igaz! - mondta ki hangosan, majd gyorsan körülnézett, hallotta-e valaki.Will unalmas, karót nyelt, és...Hattie visszatért, és félbeszakította a gondolatait.- Nagyon fáradt vagyok, anya, felvennél a hátadra?- Na jó egyezett bele Josie, és leguggolt, hogy a kislány felkapaszkodhasson a hátára.- Te jó ég, mennyi süteményt ettél ma? - nyögött fel, amikor felegyenesedett. - Legalább

egy tonnát nyomsz!- Majd én viszem - szólalt meg mellette Will.- Nem, boldogulok - tiltakozott halvány mosollyal Josie. - Menj, élvezd a bulit!

Lépett előre néhányat, és rögtön érezte a hólyagokat a lábán. Hattie súlyával megduplázódott a fájdalom. Ekkor erős kezek nyúltak a kislány után, aki boldogan belehuppant Will karjába. Josie fájdalmas arccal pillantott a férfira, aki jókedvűen mosolygott vissza rá.

- Az ördögbe is, most már elég! - kiáltott fel hirtelen Josie, és lerúgta a cipőt a lábáról. A kőlapokkal kirakott járda kellemesen hűsítette elkínzott talpát.

Mire a házikóhoz értek, Hattie elaludt a férfi karjában. Will óvatosan átadta az édesanyjának, aki felvitte az emeletre, és ágyba fektette. Az este hátralévő részében az egyik alkalmazott vigyáz majd rá, hogy Josie visszamehessen a fogadásra. A zenekart is ki kell fizetni, és meg kell szervezni a takarítást, a sátorbontást.

Will a falnak dőlt a bejárati ajtó mellett. Úgy döntött, megvárja a lányt. Ilyen könnyen nem szabadul tőle! Az egyik pillanatban jókedvű és szenvedélyes, a másikban a hátát mutatja. Tudnia kell, mi a helyzet.

Josie tíz perc múlva ért vissza. Még mindig a földig érő ruhát viselte, de lapos talpú balettcipővel. Nem lepődött meg, hogy ott találja a férfit, de lelkes sem volt.

Együtt indultak vissza az ünneplőkhöz, ám minél közelebb értek a sátorhoz, annál inkább lelassultak Josie léptei.

- Nincs kedved visszamenni, jól sejtem? - kérdezte a férfi, mire a lány megrázta a fejét.- Elegem van a felszínes csevegésből és ezekből az emberekből. De nincs mese, vissza kell

mennünk.A férfi megrázta a fejét.- Egy ideig még boldogulnak nélkülünk. Gyere, csavarogjunk egy kicsit a kertben!Azzal megfogta a lány kezét, és behúzta a sövény egy résébe.

A csillagok felragyogtak az elsötétülő égen. Josie Will mellett ült az egyik tisztáson: a sövények kisebb részekre osztották a labirintusszerű kertet. Minden résznek meghatározott hangulata és feladata volt. Ahol letelepedtek, ott szabadtéri színházat alakítottak ki. Egyik oldalon színpad állt egy füves magaslaton, vele szemben egy lejtőn harminc-negyven néző fért el.

- Meghalok, annyira fáj a lábam! - sóhajtott fel Josie. A lejtőn ültek, arccal a színpad felé. Josie felhúzta a térdét, a talpát a fűre helyezte. Will hasonló tartást vett fel, megfogta a lány jobb lábát, és felemelte. Josie hirtelen alig kapott levegőt. Will gyengéden cirógatni, majd masszírozni kezdte a lábát nagy, meleg kezével. A lány zavara hamarosan semmivé lett, és nyugodtan, oldottan élvezte a kényeztetést.

A férfi nem szólalt meg, még csak rá sem nézett. Egyedül a lábára összpontosított. Hihetetlen érzés volt a masszírozás, érzéki és bensőséges.

Will letette a lány lábát a fűre, és a tenyerébe vette a másikat. Josie nem volt benne biztos, hogy sokáig fogja bírni a gyengédséget. Túl sok volt, és mégsem elég. Hátradőlt a fűben és lehunyta a szemét.

Will lassan és szakszerűen masszírozta a lábát, amit alaposan megkínzott a kényelmetlen cipő. Amikor végül abbahagyta, Josie nem tudta, megkönnyebbült legyen vagy csalódott. A férfi letette a fűre a másik lábát is, és mellé feküdt. Egy örökkévalóságig hallgatták egymás lélegzetvételét, és csodálták a szikrázó csillagokat.

Josie hiába akart megszólalni, nem tudott. Érzéki borzongás futott végig rajta, amikor Will megfogta a kezét. Elakadt a lélegzete. Bár csak az ujjaik értek össze, mintha az egész testén érezte volna a férfi érintését, és ez félelemmel töltötte el.

Nem akart úgy élni, mint a férfi, de az észérvek most nem számítottak, kizárólag Will meleg keze. Egyszerre fordultak egymás felé, és a férfi mélyen a szemébe nézett.

A levegő megtelt izgató feszültséggel. Ahogy Will ránézett... A férfi tudta, hogy Josie-t lázadónak és vesztesnek bélyegezték, ám a tekintete azt mondta: mindez nem számít.

Will megtalálta, amit keresett, és mindezt nem a nemesi címnek vagy az üzleti sikernek köszönhette. Amikor Josie szemébe nézett, elhalványultak a mellékes dolgok, hogy rózsaszínűre festi a haját, harsány viselkedés mögé rejtőzik, és mindig bajba sodorja a nagy szája. Csak azt látta, hogy szenvedélyes, nyílt és életvidám, ugyanakkor képes a dolgok legmélyére hatolni. És tetszett neki, amit látott.

A lány finoman végigsimította a férfi arcát. Nem tudta biztosan, melyikük mozdult meg először, de hamarosan találkozott az ajkuk.

Ez a csók egészen más volt, mint az eddigiek. Korábban az ösztöneiket követték, élvezték az érintés varázsát. Most azonban Will pontosan tudta, kit csókol: ma látta meg először, ki is a lány valójában. És szerette az igazi Josie-t.

- Josie - suttogta, és csókokkal borította a lány nyakát, mielőtt a szája újra rátalált volna az ajkára.

Ekkor zajt hallottak, majd összerezzentek a villanófényben.- Jeff! - kiáltotta hangosan Josie. - Meg tudnám ölni! Éppen most fényképezett le minket!Will szeme még égett a vaku éles fényétől. A lány felugrott, hogy a lesifotós után

iramodjon.- Josie, várj! - kiáltotta a férfi, és elkapta a karját, de a lány kiszabadította magát.- Nem, Will, meg kell találnunk! Fel kell tartóztatnunk!- Mi ebben annyira szörnyű, csak egy fotóról van szó!- Te ezt nem értheted. Az a kép mindent tönkretehet! Nincs szükséged efféle

nyilvánosságra.Will habozás nélkül követte. Amikor utolérte, magához rántotta a reszkető lányt.- Ebben a ruhában nem tudsz vadászni rá! Menj vissza a házikóba, öltözz át! - kérte, és Josie

bólintott. - Megszerezzük a fotókat, ezt megígérem!Lerohant az ösvényen a sátorhoz. Nem engedi, hogy bárki is bántsa Josie-t! Nem akarja

látni a szemében azt a fájdalmat és megaláztatást, amit a vacsoránál, amikor Piers a régi fotót említette.

Jeff nem volt a sátorban, és a ház közelében sem. Már csak a kert maradt. Will hátrafutott a rózsakertbe, ahol teljes nyugalom fogadta. Halkan körbejárt és hallgatózott. Semmi.

Ekkor meglátott egy árnyékot átsuhanni a gyógynövények közé. Végigosont a sövény mentén, közben hallgatózott.

- Aranybányába botlottam, cimbora! Végigfotóztam az esküvőt, és éppen összepakoltam, amikor nagyon érdekes dolgot találtam, amit a Celebrity Life nem hozna le, téged viszont érdekelhet - súgta Jeff a telefonba, majd rövid szünet után folytatta: - Igen, amint tudom, átküldöm elektronikus levélben. Először még ki kell találnom ebből az átkozott kertből. Olyan, mint egy labirintus.

Will mosolygott. Pontosan tudta, hol lehet Jeff - a földközi-tengeri növényekkel beültetett kertrészben, amelynek két kijárata van. Gyanította, hogy nem azon fog kijönni, amelyiken bement.

Elrejtőzött egy szobor mögött a másik kijáratnál. Pár másodperc múlva felbukkant Jeff, aki még mindig beszélt a mobiltelefonján. Will előugrott, és kikapta a fényképezőgépet a kezéből.

- Köszönöm, azt hiszem, ezt megtartom - jelentette ki a fotósnak, aki megbotlott, és hangosan káromkodott. - Egy meghatározott feladatra vettük fel, amihez nem tartozik hozzá, hogy hívatlanul behatoljon a kertembe. Mivel tudom lebeszélni róla, hogy eladja ezt a fotót?

- Alighanem semmivel. Szép summát hoz majd. A Buzz Magazine ötezer fontol fizet érte.Will tízezret is felajánlott volna, ha nem lett volna üres a számlája.- Mi lenne, ha valami jobbat ajánlanék?Jeff vállat vont.- Nagyon jónak kell lennie.

- Két hét múlva megnyitunk egy kiállítást. Mit szólna egy exkluzív riporthoz a Celebrity Life számára?

Jeff elhúzta a száját, és megrázta a fejét.- Talán belemennék, ha kevésbé lenne... érdekes a kép, amelyet készítettem magukról.Will legszívesebben összeverte volna a fickót. Kétségbeesetten törte a fejét egy jó ötleten -

és meg is találta. Egyenesen Jeff szemébe nézett.- Rendben, mit szólna kizárólagos riporthoz egy másik eseményről, méghozzá a...

Josie életében először nem tudta, mit vegyen fel. Tanácstalanul állt a ruhásszekrénye előtt. Általában kikapta az első holmit, ami a keze ügyébe akadt. Ma viszont minden ruhadarabja túl harsánynak és tolakodónak tűnt. Végül kihúzott egy egyszínű, felirat nélküli pólót a fiókból, felvette, és a tükörbe nézett. Smink nélkül is friss volt az arca - te jó ég, szinte lángolt!

Jeff volt az egyetlen felhő boldogsága egén. Tegnap este átöltözött, aztán kereste még egy darabig, de hiába. Remélte, hogy Will megtalálta. Azóta nem hallott a férfiról.

- Készen vagy, Hattie? Menjünk! - hívta a lányát.Kéz a kézben átsétáltak a kerten. Néhány munkás éppen a sátrat szedte szét. A rózsakertben

egy karcsú alak állt, és a szökőkutat nézte. Az idős hölgy haja világosszőkére volt festve, divatos barna kosztümöt viselt, és hozzáillő leopárdmintás cipőt.

Mialatt Hattie dudorászva ugrándozott az ágyások között, Josie odament az asszonyhoz. Halkan szólította meg, nehogy megijessze.

- Jó reggelt! Maga biztosan Ruby - köszöntötte, és kezet nyújtott neki.Az asszony megfordult. A szemében egy cseppnyi szomorúság ült. Honnan tudja? -

kérdezte.- Josie vagyok, Will munkatársa. Már sokat mesélt magáról.Ruby elmosolyodott, és megrázta a felé nyújtott kezet. Örülök, hogy megismerhetem.

Furcsa újra itt lenni, ennyi idő után. Ismertem az egykori lordot, amikor még fiatal voltam.Josie nem szólt semmit. Nem lenne helyes elárulni Rubynak, milyen sokat tud

magánéletének titkairól.- Ő mutatott be a bátyjának, Will nagyapjának. Szerelem volt első látásra. Két hónap múlva

összeházasodtunk, és soha nem bántam meg - mesélte az idős hölgy, és a szeme nedvesen csillogott.

Ebben a pillanatban megállt mellettük Hattie.- Szia, te játszod a jó tündért? - kérdezte Will nagyanyjától.- Ruby, hadd mutassam be a lányomat, Hattie-t! Azt hiszi, az egész világ egy mese.Az asszony rámosolygott a kislányra, és az arcáról eltűnt a szomorúság.- Szívesen játszom - felelte neki.- Fuss és bújj el, kicsim! A jó tündér és én, a kobold elszámolunk százig, rendben?A kislány elszaladt, Ruby és Josie pedig számolni kezdtek.- Én is szeretem a leopárdmintát - jegyezte meg a lány Ruby cipőjére pillantva.

Vajon mi ütött a nagyanyámba? - töprengett Will, amikor kinézett az ablakon. Egyenesen a rózsakertre látott. Aztán felfedezte Hattie-t, aki úgy suhant végig az egyik ösvényen, mint egy kis tündér. Már mindent értett.

Hamarosan Josie is feltűnt. Nagyokat dobbantott, és bolond módjára lengette a karját.Gondolhatta volna, hogy a nagyanyja és a lány rögtön megértik egymást.Will lerohant a lányhoz. Amikor egymásra néztek, Josie rögtön elfelejtett koboldot játszani.

Hattie hiába rángatta a karját, képtelen volt mozdulni. A nő csak Willt látta, aki egyre közelebb ért hozzá.

- Szia! - szólalt meg a férfi, és Josie viszonozta a köszönést.Ruby tánclépésekkel közeledett feléjük. Némi távolságra megállt, és közölte:

- Itt az ideje, hogy Hattie megmutassa nekem az egész kertet. Megyünk? – kérdezte a kislányt. Kézen fogta, és mielőtt elindultak volna, jelentőségteljesen odapillantott Willre, majd Josie-ra.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg, majd Will váratlanul átölelte a lányt, és megcsókolta. Képtelen volt abbahagyni, csókolta az ajkát, a szemét, a nyakát... Josie már nem tudott gondolkodni. Végül szétváltak, és egymás szemébe néztek. A férfi ugyanazzal a tekintettel nézett rá, mint előző este, amitől elgyengült Josie lába.

Will megfogta a kezét, és csendben sétáltak végig az egyik ösvényen. Nem volt szükségük szavakra, csak a másik közelségére. Amikor odaértek a gyógynövényes kertbe vezető kereszteződéshez, a férfi megtorpant. Josie már akkor tudta, mit akar mondani, amikor még meg sem szólalt.

- Szeretlek - bökte ki a férfi.Ennyire egyszerű. Jellemző Willre! A lány gyengéden megérintette az arcát az ujja

hegyével. Hirtelen elsírta magát, könnyek csorogtak végig az arcán.- Én is szeretlek - szipogta.Will felkapta, és örömkiáltással forgatta körbe.- Pedig annyira elterveztem, hogyan mondom el - suttogta a fülébe, miután letette.- Így volt tökéletes - válaszolta fátyolos hangon Josie.A férfi felnevetett, és újra megcsókolta.- Legalább a maradék legyen olyan, amilyennek elterveztem. Josie, szeretnélek ma este

meghívni vacsorára.- Lord Radcliff, igazán megtisztelő a meghívása - felelte tettetett komolysággal a lány, és

kecsesen pukedlizett.

Papírzörgés állította meg Willt Josie irodája előtt. A lány előtt egy halom újság hevert, villámsebesen lapozta át a bulvársajtót. A férfi tudta, mit keres.

Egyik lapban sem fogja megtalálni a fotót, gondolta, és továbbment az irodájába. Pontosan tudta, mit akar: feleségül venni Josie-t. Na de vajon Josie is ezt akarja? Már csak kilenc napja maradt a Jeffnek beígért eseményig. Elég lesz vajon ez az idő mindarra, amit tervez?

Jövő szombaton nyitják meg a kiállítást, amelyet Harry hagyatékából alakítottak ki. A média érdeklődése már most nagyobb volt, mint várták. A könyvelője is biztató hírekkel szolgált: ha csakugyan olyan sikeres lesz a tárlat, és az esküvőszervezés is beindul a nyáron, Elmhurst Hall megmenekül. Ám Josie nélkül mindez nem jelentene semmit. Boldogok lehetnének együtt, erre rá kell ébresztenie a lányt!

Mindent alaposan eltervezett. A gyűrű egy dobozkában lapult az íróasztalfiókban. A megnyitó estéjén a nagy hallban hirdeti majd ki ország-világ előtt, hogy szereti Josie Harrington-Jonest. Utána pedig megkéri a kezét.

Josie néhány iratot vitt be Will irodájába, amikor bekapcsolt az. üzenetrögzítő:- Lord Radcliff, ami a kis egyezségünket illeti, tudatom, hogy nem adtam tovább a fotót.

Bár a Buzz Magazine kiadója szörnyen dühös rám emiatt, ne aggódjon, áll az alku! - Jeff egy pillanatra elhallgatott. - Ezúttal senki nem kerül kínos helyzetbe.

Kínos helyzetbe? Will azért akadályozta meg, hogy a fénykép nyilvánosságra kerüljön, mert kínos vele mutatkoznia?

A lány nagy levegőt vett, és próbált úrrá lenni a remegésén. Magánkívül volt a haragtól, le tudta volna tépni a férfi fejét. Dühösen viharzott el a padlás felé, ahol Willt sejtette.

A férfi éppen belemerült a japán fegyverzet szemlélésébe.- Sokkal jobban néz ki megtisztítva és kifényesítve, ugye? - kérdezte a lánytól mosolyogva,

ám amikor meglátta az arcát, elkomolyodott.

- Nem akarsz nekem mondani valamit, Will? Például egy apró titkot, amelyet elfelejtettél említeni?

- Azt hiszem, nem.- Hazudsz! Egyezséget kötöttél a fotóssal, ne is tagadd! Tanulságos üzenetet hagyott a

rögzítődön, amikor bevittem hozzád egy köteg iratot.Will odalépett mellé, és megfogta a kezét, de a lány elrántotta az ujjait.- Az utóbbi tíz napot végigrettegtem, hogy megjelenik a fénykép kettőnkről. Egyszer sem

gondoltál rá, hogy eláruld, miként sikerült Jeffet lebeszélned a megjelentetéséről?- Josie, ezt nem értheted.- Dehogynem, nagyon is jól értem! Nem bízol bennem, és szégyenkezel miattam. Nem

akarod, hogy kiderüljön, együtt vagyunk.- Nem igaz! - tiltakozott a férfi. - Szeretném megmagyarázni, de most még nem tehetem.

Még nem.Josie nem akarta kimutatni, mennyire fáj neki, hogy Will nem bízik benne.- Nem érdemled meg Harry gyűjteményét! Neki volt szíve, tudta, hogy mi a fontos az

életben. Te csak a szörnyű családod és a jó híred miatt aggódsz, és hogy az olyan súlytalan emberek, mint Beauforték, elismerjenek.

- Nem, Josie! - ellenkezett a férfi, és megpróbálta átölelni. - Szeretlek! Az egészet félreérted.

A lány ellökte magától.- Megkönnyíteni a dolgodat, és eltűnök innen. Úgy nem hozhatlak kínos helyzetbe.- Elmész? - hüledezett Will. - Most? - Maradok a megnyitóra, de kizárólag Harry emléke miatt! Utána elmegyünk Hattie-vel.Ha Josie nem lett volna ennyire dühös, megszakadt volna a szíve a férfi kétségbeesett arca

láttán.- Rendben, azt állítod, hogy szeretsz, és nem szégyellsz. Bizonyítsd be! Hívd fel az egyik

pletykalapot, és szellőztesd meg, hogy együtt vagyunk!- Kérlek, Josie, légy türelmes! Bár megmagyarázhatnám a helyzetet, még várnunk kell.Na persze! Will képtelen dönteni. Egy futó kalandra jó neki, de semmi másra. Jobb, ha

elmegy, mielőtt még jobban belészeret!Visszanyelte a könnyeit, és eliramodott a kis ház felé. A hálószobában belenézett a tükörbe.

Alig ismert magára. Ki ez a nő az unalmas barna hajjal és a visszalopott öltözékkel? Ezt mind a férfi miatt művelte magával!

Kigombolta a blúzt, levette a szoknyát, és lerúgta a körömcipőt. Így már mindjárt jobb! Gyorsan összeszedte a szétdobált ruhadarabokat, és a szennyestartóba tette. Közben a polcra pillantott, és megakadt a szeme egy flakonon.

Itt az ideje, hogy megint a régi önmaga legyen.

Will Harry régi dolgozószobájában ült, és a bársonnyal borított dobozkát nézte maga előtt. Nem teljesíthette Josie kérését, nem szivárogtathatta ki a kapcsolatukat a bulvárlapoknak. Úgy óvta meg a fájdalomtól, hogy megegyezett Jeff-fel. Ha nem fotózhat egyedül ő az eljegyzésükön, újabb képek jelennek meg Lady Go-góról.

Talán Josie időközben megnyugodott, és meghallgatja a magyarázatát. Úgy döntött, vár még egy kicsit, utána megkeresi.

Tíz perc múlva a keresésére indult. Nagy meglepetésére az irodájában találta, amint teljes lelki nyugalommal dolgozott a számítógépén. A haja a legvörösebb vörös volt, amit valaha látott.

Tudta, mit jelent a hajszín: szavakkal nem tudja meggyőzni a lányt.

A nagyterem csodálatosan nézett ki. Josie körbejárt, beszélt a pincérekkel és megbizonyosodott róla, hogy minden készen áll a megnyitóra és a fogadásra.

Willt alig látta az elmúlt napokban. Miután bizonyítást követelt, remélte, hogy a férfi küzdeni fog érte, de az láthatatlanná vált. Sejtette, hogy Will nem mellette döntött, ám képtelen volt egyenesen szakítani vele, mert nem úriemberhez méltó, hogy fájdalmat okozzon.

Itt az ideje egy utolsó sétának a kertben. Holnap visszaköltözik a szüleihez, vége a szabadságnak! Sajnos nem engedhette meg magának, hogy saját lakást béreljen.

Amikor kilépett a házból, meglátott egy férfit. Mintha Will lett volna az, de valami furcsa dolgot viselt a fején. Csodálkozva pislogott.

Jaj, ne! Ez az a sapka, amelyet még ő vett neki! Eddig soha nem látta rajta.- Will! - kiáltott oda neki.A férfi körülnézett, látta, ki szólítja, de tovább sietett. Josie utána rohant. Miért szalad el

előle? Amikor a rózsaágyások közé ért, már sehol sem látta Willt. Elhatározta, hogy megkeresi. Érezte, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

A férfi nem volt a földközi-tengeri kertben, sem a gyógynövényes részben. A halastónál sem találta. Az ösztöne azt súgta, keresse a gyümölcsösben. Végtelennek tűnt az oda vezető út. Amikor a bejárathoz ért, már látta a férfit, aki annyi örömöt és bánatot okozott az életében. A sarokban ült egy padon, és üres tekintettel bámult a semmibe.

- Will? - szólította meg kérdő hangsúllyal.A férfi felpattant, ahogy meghallotta a hangját.- Josie! - kiáltott fel.A lány odament hozzá, és megpróbálta eltitkolni, milyen hamar elhatalmasodnak rajta az

érzelmei.- Kitérsz az utamból? - faggatta a férfit.Will a fülére húzta a sapkát, amennyire csak tudta. Zavartnak tűnt. Josie titokban még

mindig abban reménykedett, hogy bevallja neki: olyannak szereti, amilyen, és soha nem fogja szégyellni. Ám a férfi testtartása megölt minden reményt. Már a közelségét sem tudja elviselni!

- Később... később a fogadáson beszélünk - vetette oda gyorsan Will, és elmenekült az egyik kijárat felé.

Josie követte. Egyszer s mindenkorra tisztázni akarta a helyzetet.- Will! - kiabált megint a férfi után, aki futtában fordult hátra.- Tényleg szeretnék beszélni veled, de várnod kell a megnyitóig. Később meg fogod érteni -

ígérte.De Josie most akart megérteni mindent.- A sapkámat viseled - mondta ki kétségbeesésében az első mondatot, ami az eszébe jutott.- Igen - felelte a férfi, megállt, és a fejéhez nyúlt.Miközben Josie a sapkát nézte, feltűnt neki, mennyire hanyag munka. Az egyik oldalon

kilógott egy élénk rózsaszínű fonal. Önkéntelenül is utána kapott.- Lóg a sapkádról egy... - kezdte, aztán további magyarázat helyett inkább megragadta a

fonalat, hogy a következő pillanatban csodálkozva rántsa vissza a kezét.Nem! Will nem tehette ezt! Megint kinyújtotta a kezét, és ezúttal végigsimított a férfi arcán,

majd a sapka peremén.- Jaj, Will, mit tettél? - sopánkodott rekedt hangon, és lehúzta a férfi fejéről a sapkát.Will bűntudatosan állt előtte, mint egy neveletlen iskolásfiú. Josie nem tudta, sírjon vagy

nevessen.- Az a szép, sötét hajad! Ez...- Bugyirózsaszín - fejezte be Will a mondatot.Josie apró csókokkal borította el az arcát.

- Így nem jelenhetsz meg a fogadáson! Mi jár a fejedben?- Miattad tettem, hogy megmutassam, szeretlek, és cseppet sem szégyellek. Mindent

megtennék, hogy bebizonyítsam. A vendégek előtt akartam megkérdezni, hozzám jössz-e feleségül.

Josie könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Beletelt egy kis időbe, mire újra meg tudott szólalni.

- Tényleg ennyire makacs vagy? - kérdezte végül, félig már nevetve.- Pontosan ennyire - bólintott a férfi.- De így nem jöhetsz a fogadásra, az emberek kigúnyolnának. Senkit sem fog érdekelni a

tárlat, mindenki csak a hibbant lordot látja majd a rózsaszín hajjal, és ez örökké üldözni fog.A férfi szorosan átölelte.- Az a lényeg, hogy tudd, mennyire szedetlek. Semmi más nem számít.A lány hosszan, bensőségesen megcsókolta.- Rendben, azt hiszem, értem, mit akarsz mondani. Most viszont menjünk vissza a kis

házba, és kezdjünk valamit a hajaddal!- Lehetne mondjuk égővörös, mint a tiéd.- Lord Radcliff, nem ez a megfelelő időpont a viccelődésre! Barnára gondoltam. Én is

átfestem a hajamat, ha akarod.- Rendben, legyen barna, de te olyan hajszínt viselhetsz, amilyet akarsz - jelentette ki Will,

és elővette a zsebéből a bársonydobozkát. - Azért bolyongtam a kertben, hogy összeszedjem a bátorságomat, és átgondoljam, mit mondjak neked. Ezt itt ihletnek hoztam magammal.

Josie képtelen volt megszólalni. A férfi kinyitotta a dobozt, és elővett egy csodaszép opálköves gyűrűt.

- Honnan tudtad, hogy szeretem az opált? - kérdezte csodálkozva Josie.- Ezer különböző színben csillog. Úgy gondoltam, soha nem fogod megunni.

UTÓSZÓ

Friss hó fedte a gyümölcsfák ágait. Úgy festett a gyümölcsös, mintha elvarázsolták volna.Josie felsóhajtott, és Willnek döntötte a hátát. A férfi átkarolta, és megcsókolta a nyakát,

majd gyengéden végigsimított domborodó hasán.Hattie körülugrálta őket, a lábnyomaival mintákat formázott a hóban.Múlt ősszel, amikor Will-lel összeházasodtak, itt tartották a fogadást. Nem volt nagy

vendégsereg, csak a szűk családot hívták meg, és néhány igazán jó barátot. Will azzal lepte meg, hogy a fák ágait fehér fényfüzérrel tekerte körbe. Amikor az alkonyatban a fák alatt táncoltak, az ágakon mintha fehér virágok világítottak volna.

Josie megint sóhajtott, és a férfi kezére tette a tenyerét. Will hirtelen összerezzent.- Érezted? Rúgott!- Ugye nem gondolod, hogy én nem vettem észre? - kérdezte mosolyogva Josie. - És most

áruld el, miért hoztál ki ide ezen a jéghideg napon!- Nézd csak! - A férfi a gyümölcsös másik végébe mutatott. - Remélem, hogy túlélik ezt a

nagy hideget.- Új fák? - tudakolta az asszony, és közelebb ment a facsemetékhez. - Will, tudom, hogy

megfogadtad, az új évben jobban hallgatsz a hirtelen ötletekre, de miért ültettél almafákat? Tele van velük a kert.

- Ez a mi ajándékunk Elmhurst Halltól. A közös történetünk kezdetét jelképezi. Arra emlékeztet, hogy csodálatos vagy, és egyedi.

- Emlékeztet, na és hogyan? Csomókat kötünk a fák törzsére?A férfi nevetett, megfordította Josie-t, és a karjába zárta.

- Ez egy különleges fajta, a Lady William és a Golden Delicious keresztezéséből. - Elvigyorodott, és a felesége fülébe suttogta: - Az a neve, hogy Pink Lady.