V.

Hans-Christoph Piper

BETEGÁGYON

Betegeknek, rokonoknak, ápolóknak

Betegeknek, rokonoknak, ápolóknak

ISBN 963 02 9199 1

Fordította: Bodrog Miklós

Az eredeti cím: Kranksein. Erleben und Lernen. München, 19884

Hálás köszönetet mondunk Prof Dr. Hans-Christoph Pipemek és a

müncheni Chr. Kaiser Verlag-nak, hogy e könyv magyar

megjelenését díjtalanul engedélyezték.

ELŐSZÓ

Ezt a könyvecskét azoknak szánom, akik kénytelenek szembenézni

betegségükkel. Főként olyanokra gondolok, akik kórházi kezelésre

szorulnak. Ez gyakorta még súlyosbítja azt a válságot, amely úgyis

rájuk nehezedik. Nem terjed ki vizsgálódásom a pszichiátriai

páciensekre, hosszú időre ágyhoz kötött krónikus betegekre sem

igen. Írásom szűk keretét szétfeszítené, ha e két betegségcsoporttal is

foglalkoznám.

Mielőtt a kéziratot kiadtam kezemből, elolvastattam néhány pálya

társammal és barátommal. Különösen értékes indításokat

köszönhetek Hans-Martin Brandtnak és Helga Wittramnak.

Hannover, 1974. augusztusában

Hans-Christoph Piper

5

BEVEZETÉS

Csak nehogy a betegséggel kapcsolatos értekezésféle legyen ebből a

könyvecskéből. Az ilyesmi megkívánná, hogy a szerző bizonyos

betegségelméleteket dolgozzon ki, ennek pedig az volna az

előfeltétele, hogy ő maga "a betegség fölött" áll, s az ahhoz

kapcsolódó problémák egy részével már megbirkózott.

Ezt nem mondhatom el magamról. Ezért szándékom nem az, hogy

a betegségről írjak. hanem hogy beszélgessek a beteggel. Tudatában

vagyok e vállalkozás nehézségének. A beszélgetés valami eleven

dolog, amely pillanatonként születik. Írott szöveg hogy lehet

beszélgetőpartner? Először is: a teleírt papírnak nincs füle. És ha jól

vettem észre, azoknak az embereknek, akiknek valami kritikus

helyzettel (mint amilyen egy betegség) kell megküzdeniük, semmi

másra nincs annyira szükségük, mint egy rájuk figyelő fülre. Ezért

úgy próbálnék segíteni magamnak (nagyon is tudva: ez

szükségmegoldás), hogy miközben írok, fülelek, újra hallva

mindazokat, akiknek betegágyánál valaha is ültem. Egy

lelkigondozói körben utólag is sokszor meghánytuk-vetettük

mindazt, amit betegek mondtak nekünk, s igyekeztünk helyzetüket

jobban megérteni. Végül pedig azokat az értékes följegyzéseket is

hasznosítottam, amelyekben páciensek arról írnak, mit éltek át.

Ez a könyvecske tehát az odafigyelés eredménye. Amit eközben -

úgy vélem - felfogtam, azt valamelyest rendbe rakom és leírom,

abban a reményben, hO&,Y aztán egyik vagy másik olvasóm úgy

érzi: megértették. Azt hiszem, sok beszélgetésből szűrtem le ezt:

igen fontos, ha az ember azt tapasztalja, megértésre talált, hiszen

akkor jobban el tud igazodni élethelyzetében, önmagában. Nincs

mindig kéznél olyan ember, aki, ha szükséges, kölcsönadja a fülét.

Ilyen esetre gondolok én ezzel a kis könyvvel. Szándéka célt ért, ha

olvasása közben valaki (akár egyetértése, akár kritikája révén)

bátorságra kap egy embertársának kibeszélni magából azt, ami jelen

helyzetében nyomasztja. Azután akár már félre is teheti, ha nem is

olvasta végig.

Odafigyelésem egyik eredményét itt előre kell vennem. Minél

tovább és minél jobban fülelek, annál gyorsabban távoiodnak el

tölem az általános érvényű igazságok. Felfogom. hogy minden

embernek a maga betegségével kell megküzdenie. Azt mindenki a

maga személyes módján éli meg, s mindenki a saját útján keresi,

hogy elboldoguljon vele. Ezen a ponton különösképp érzékenyek

vagyunk. Ingerel bennünket, ha valaki azzal akar vígasztalni, hogy

szakadt már ilyen balsors ennyi meg amannyi más emberre is.

llyenkor meg nem értettnek érezzük magunkat. Minthogy mindenki

a saját fölcseréJhetetlen sorsát hordozza.

Ezért nagyon valószínű, hogy sok olvasá számos oldalon nem

bukkan önmagára. Azt fogják mondani: Én ezt másképp élem meg.

Vagy: Itt nem rólam van szó. Ebbe a kockázatba beletörÖdöm,

mégpedig abban a reményben: ezen az úton az olvasá tudatára ébred

annak, hogy ő maga - mindenki mástól eltéröcn - hogyan éli meg

betegségét és miként igyekszik azzal megbirkózni. Ha ebből közöl

velem egyet -mást, nagyon hálás leszek neki.

A könyvben szétszórva meditációs szövegek találhatók. Bizom

benne, hogy egyik-másik olvasá ezekben önmagára lel, saját

tapasztalatait és gondolatait fejezheti ki velük.

8

I. HOGYAN ÉLEM MEG BETEGSÉGEMET?

Egy asszony elmondja, mit álmodott, amikor kórházban volt:

"Tehervagonba zárva találtam magam, egyesegyedül, teljes

sötétben. Kiabálni kezdtem, hogy hol vagyok. 'Vakvágányon' -

hangzott a válasz. Akkor azt kértem, hogy legalább a férjem

látogasson meg, áro erre azt mondták, hogy nem jöhet, hiszen

vakvágányon vagyok."

Amikor ez az álom hangzott el egy nagyobb körben, a jelenlévök

egybehangzóan azt mondták: jócskán ráismernek ebben saját

tapasztalataikra, mit érezt ek akkor, amikor hosszabb ideig kelJett

nyomniuk az ágyat a kórházban.

Milyen élményhÚTokat pendit meg bennÜnk ez az álom? Először

is az elszigeteltség érzését ébreszti fel. Nemcsak olyanok élik ezt át,

akiket beutalnak a kórházba, vagy éppenséggel elkülönítőbe

kerülnek. Elég ehhez egy ,,középsúlyú" influenza, ami egy-két hét

otthoni ágyörzésre ítél, és máris megismerjük azt a sajátos érzést,

hogy az élet "kint" zajlik, mi meg el vagyunk vágva töle. S ez a

"kint" még egyre tágul is, ~ miközben saját világunk folyvást szűkül:

a hálószobára zsugorodik, majd tovább, az ágyun1<ra, amelyen

fekszEnk. Jóval súlyosabb betegsége után így emlékezett vissza egy

beszélgetőtársam: ,,Az ám a rossz, ha csak heverünk így ágyra vetve,

az idő meg múlik. Akkor az egész világ megsZŰDik az ágy szélénél.

Folyton csak magával foglalkozik az ember. Már nem gondol arra,

hogy levelet írjon ennek vagy amannak, vagy legyen egy jó szava

valakihez. Az ágy szélén túl nincs már semmi."

Legföljebb egy szék vagy éjjeliszekrény tartozik még betegségem

idejének világához az ágyon kívül, amelyen fekszem. Ezért is

vagyunk annyira érzékenyek, ha valaki - rendszerint anélkül, hogy

tudná vagy akarná - ezt a végső területünket megsérti, mondjuk úgy,

hogy az ág)l111kra ül, az éjjeliszekrényen üggyel-bajjal összehozott

rendet megbontja (úgy, hogy föl kelJ üInöm, ha az oda tett fényképet

látni akarom). Az ilyesmit úgy élhetjük meg, mint agressziv,

személyesen

9

bántó cselekményt! Nagyon kicsi lett a világunk. Kénytelenek

vagyunk tapasztalni, hogy szemlátomást elidegenednek tőlünk még

nagyon meghitt terek is. Például a hálószoba. Egy bizonyos érzelmi

értéket képviselt számunkra: a nyugalom és védettség tere volt,

amelybe visszahúzódhattunk. hogy eleresszük magunkat. szeressünk

és aludjunk. S ez a legintimebb tér kivetkőzik önmagából:

betegszoba lesz. Bútorokat odébb toInak. hogy az orvosi

ténykedésnek ne legyenek útjában. A házastárs éjszaka a nappaliban

táborozik. A bensőségesség kénytelen átadni helyét a

tárgyiasságnak. Egy klinikai betegszobában a célszerűség tökéletes.

Ott aztán iparkodhatunk. hogy néhány négyzetcentiméteren (a

gurítható éjjeliszekrényen, s ott is orvosságos csészék és vizespohár

között) nagy nehezen megmentsünk valamicske intimitást.

A megÜTesedett idő

Nemcsak a tér változik meg körülöttünk. hanem az idő is. Mintha

csak az életritmusunk zökkent volna ki a kerékvágásból. Az átállás

(ha erre egyáltalán képesek vagyunk!) kórházban esik a leginkább

nehezünkre. Itt a nap rendszerint sokkal korábban kezdődik, mint

ahogy megszoktuk. Az étkezési idők eltolódnak, a vacsora annyira

előrerukkol. hogy az este végtelenné terebélyesedik.

Életritmuszavarunk főként abban mutatkozik meg. hogy az ember

konfliktusba kerül az ágyával, amint egy ismert pszichiáter mondta.

,,Az egészséges embernek a munka és alvás váltakozása ismerős:

vagy fent van, vagy ágyban. Neki az ágyaz éjszaka jellemzője. mely

jóleső nyugalomra hivogat ja minden alkalommal. Esténként

kényelmesen elnyúlik rajta, keze-lába megtalálja a helyét; törli

gondolataiból a nap maradékát. egy kellemes gondolat fonalára

függeszkedik. és jólesően lebocsát ja magát képzeletének

parttalanságába. S az álom jön. Reggelig feltöltődik az összes napi

gondoktól való, óhajtott eloldódással, a teljes nyugalommal. Semmi

hiányérzete, most telt meg mindazzal, ami a belső csendhez

szükséges. Míg a beteget a világ hívja vagy egyenest kiált neki, az

alvónak a világ hallgatag, csöndben vár:

10

'minden jön'. Az alvás a jövő ígérete. Bizony másképp van ez a

krónikus betegnél; ami számára jön, az semmi más, csak az ágy,

amely soha nem képes hívogató jövővé ved.leni. Az ő ágya nem

ígéret, nem várakozás, hanem állandó tartózkodási hely." Megszűnik

a kiegyensúlyozó hullámzás, amit a nekifeszülés és ellazulás,

tevékenység és nyugalom, a külvilágba való kilépés és visszavonulás

váltakozása hoz magával, s benyomul a helyére az unalom. Lassan

mindent elszürkít az értelmetlenség fátyla. Nem csoda, hogy

betegeskedés idején nehezen jön az álom. Az éjszaka félelmetes

arcot ölt - micsoda torzul ása a megszokott ritmusnak! Egy beteg nő

,,nappali" és "éjszakai" gondolatairól beszélt. Azt mondta: ,.Hát

igen, az éjszakák hátborzongató gondolatok keltetőfészkei... Nappal?

Akkor megint csak mást látok." Napközben képes volt "látni", hogy

javu1gat lépésről-lépésre. Ám éjjel borzadály fogta eL

Sok költő igyekezett dallal szállni szembe a sötétség rémeivel.

Jochen Klepper:

Lefekszem most védelmedben.

és békével elalszom.

csak aki kezedben pihen,

arra vár a nyugalom.

Te őrködsz, Uram, egyedül,

segítve, óva, áldva,

ha hirtelen szívemre ül

az éj rémítő árnya.

Kinyújtod hatalmas karod,

hogy oltalmazzon engem,

s bár álmomból felriadok,

megnyugszom védelmedben.

Jövő félelme nem riaszt,

ha hűségedre várok,

s az ad nyugalmat és vigaszt,

hogy Te csak azt kívánod,

gondot, terhet letéve mind,

11

aludjam el most csendben,

s ami bánt, ami keserít,

szeretetedbe rejtsem.

Te megérinted szempillám,

s elalszom békességgel.

Ki átsegít az éjszakán,

majd holnap is vezérel.

(Fordította: Túrmezei Erzsébet)

Testvér, vagy ellenség a testem?

A körülöttünk levő dolgok általános idegensége és elidegenedése

nem áll meg saját testüclmél. Ha lázunk van, fülünk olyan zörejeket

is idegenkedve hall, amelyek különben régi jó ismerőseink. Sőt mi

több, olyasmiket is, amilyeneket egészségesen egyáltalán nem is

észleltünk: vérünk suhanását és pulzusunk lüktetését (mintha egy kis

készülék ketyegne fáradhatatlanul a kispárnánkban). Szemünk pedig

olyan dolgokat lát, amik az egészségest csak fejcsóválásra indítják:

nyugtalanító, fantasztikus alakokat a tapétamintában. Kezünk

ernyed, elvékonyodik, sápadtságából kiütköznek a kékes hajszál

erek, lábunk is felmondja a szolgálatot. Rá sem ismerünk magunkra.

Testünk hűtlen lesz hozzánk. Egy orvos így fogalmazza ezt meg:

..Normális körülmények közt a szívünket éppúgy nem érezzük, mint

a beleinket, pedig mindkettő folyton mozog. ny módon élünk

meghitt viszonyban testvérünkkel, a testtel. Megbízhatósága és

szolgálatkészsége jó hangulatot kelt bennünk, t:gészséges, szabad,

jóleső érzésben részesít. Ha észrevesszük a szívünket, az meg töri a

bizalmi viszonyt, a testvér ellenség lesz, szembenálló féUé válik,

amelyet bizalmatlanul figyelünk. és tartunk tőle."

Ehhez járul hosszabb és súlyos betegség esetén a másoktól való

függőség. Egészségesként a saját kezünkben vagyunk. Mi

határozzuk meg, mivel teljék a nap, magunk öltözködünk,

foglalkozunk testünk

12

ápolásával, döntjük el, mit akarunk enni, és azt magunk el is

készíthetjük; tevékenyek vagyunk, aktívan formáljuk életünket és

kapcsolatainkat. A magunk lábán állunk.

S egyszercsak változik a helyzet. Különösképp drasztikusan éli

ezt át a kórházi beteg. Mintegy kiadja önmagát a kezéből. Mások

rakják, ahova kell, nem mosakszik, mások mosdatják. Az ételt elébe

teszik, netalán még etetni is kell. Ha szükségét akarja végezni, a

nővért vagy az ápolót kell hívnia. Ahol csak tevékeny, meghatározó

és kezdeményező volt, most passzív, s mások segítségére szorul.

Egy tapasztalataira-érzéseire visszatekintő páciens szavaival: ,,Az

érintkezések terhelték meg mind jobban saját tehetetlenségemet és

passzivitásornat egyre kínosabb érzésekkel. A legszívesebben

egyáltalán nem is ettem-ittam volna semmit; gépiesen csak

elfogyasztottam, amit elém tettek. Még kínosabban érintett az a tény,

hogy képtelen voltam egyedül elvégezni szükségemet, hogy engem

másoknak kellett emelni, az ágy tálat vagy a kacsát hozzám

illeszteni, majd elvenni." Ésszel föl sem fogható, hogyan szükül így

be a súlyos betegek világa, összpontosul alig néhány érzésre és

érzékelésre, s ez a beszorítottság hogy árad szinte mérhetetlenné.

Úgyszólván a zsenge gyermekség korai stádiumába hanyatlik

vissza az ember. Egy ideig érezhetjük ezt kellemesnek is: minden

felelősséget átvettek tőlünk. Kicsúsztunk ránk nehezedő

konfliktusaink markából. Odaadhatjuk magunkat gyengeségünknek,

nem tartozunk már semmi teljesítménnyel. Csakhogy másrészt úgy

éljük meg ezt, hogy fájdalmas és ,,kínos", minthogy azért mégsem

vagyunk már apró gyermekecskék, s nem is válhatunk azzá. A •

.regressziónak" ebben az állapotában az lehet az érzésünk. hogy

már-már elvész valami emberí méltóságunkbóL

Gondok

Ebben a stádiumban felelősségérzetünk is foglalkoztat. Az anya

ilyen gondolatokkal kínlódik: Hogy boldogul el nélkülem a

családom? (Már csak azért is, hogy a házi neszek-zajok és a

gyerekek sírása ne

13

riadóztassák állandóan felelősségérzetét, indokolt lehet kórházba

küldése!) A férfinak az okoz gondot, hogy munkahelyén már

tornyosulnak az elintézetlen dolgok. (Ezért jó. ha nem hallja saját

telefonját.)

Ha mi betegek ilyen gondjainknak-gondolatainknak némi hangot

adunk, akkor minden oldalról megnyugtatnak: Ne aggódjunk amiatt.

otthon magától értetődően minden simán megy. Hiszen a férj meg a

gyerekek olyan megértőek. és segítenek magukon. A munkahelyen

meg van egy ügyes helyettes. Nem olyan sietős a dolog -

biztosítanak _. ráérünk visszamenni. csak eló'bb teljesen rendbe kell

jönnünk. s utána még egy kúra.

Ez a nyugtatgatás azonban valami új és esetleg mélyebb

nyugtalankodást válthat ki belőlünk. Ilyen gyorsan pótolhatók

vagyunk? Ilyen kevés múlik rajtunk? Hirtelen aggódni kezdünk:

van-e még egyáltalán helyünk az életben? Talán akár félre is

tolhatnak .. S ezzel megint a vakvágányos rémálomnál vagyunk.

azzal az ide kapcsolódó érzéssel, hogy az élet "kint" megy tovább.

nélkülünk. Tehetetlennek és bezártnak érezzük magunkat. Megszáll

bennünket a kilátástalansági érzés (az ablaktalan tehervagon!) .• .Az

élők földjéhez" vezető híd mintha leszakadt volna .

Foglyok vagyunk. Ez az érzés az egyik beteg elszólásában jutott

kifejezésre. Azt kérdezte a kórházi lelkigondozótóI: "Hol is van itt a

tábori kápolna?" - majd meglepetten, gyorsan javított: ,,Akarom

mondani a klinikai kápolna!" Sok kórházba került férfiban régesrégi

hadifogolytábor-élmények elevenednek meg. Erről beszélnek. s újra

átélik mindazt, ami akkor volt. Egy páciens ezt így fogalmazta meg:

,,A legkomiszabb az. ha az ember fogoly. Ez rosszabb. mint az éhség

és szomjúság."

Ezt a tömlöc-érzést és a gondolatainak való kiszolgáltatottságot

fejezte ki egy asszony, akinek már jó ideje kórházban kellett

feküdnie:

• .Az orvosnak és a nővérnek sok a dolga. A kezelést és az

ellátást jónak találom. de behatóbban sosem lehet beszélni.

Kérdéseim elől kitérnek. A férjem és a fiam jön, amikor csak tud, de

az utazás annyi időbe telik. és a mezei munka miatt nem

maradhatnak akármeddig ... Ezek a

14

hosszú magányos órák. Mindig csak a falra mered het az ember,

vag,v az ablak előtti fákat nézheti." Ha együ tt elgondolkozunk azon,

hogyan éljük meg betegségünket, egyre világosabb lesz, hogy

ilyenkor nem csupán a testi funkciók elromlásáról és megjavításáról

van szó. Ha hosszabb ideig fekszünk betegágyra "vetve". akkor nem

egyszeruen betegségünk van. hanem betegek vagyunk. Ez egész

lényünket érinti. teljes egzisztenciánk ,,sértett" .

Alapérzésünk nem annyira az, hogy valamink felmondja a

szolgálatot. mondjuk a vesénk vagy a szívünk, hanem sokkal inkább,

hogy mi magunk mondunk csődöt. Ezen vajmi kevéssé segít. ha

másokkal egyetemben mi is azt mondogatjuk önmagunknak, hogy ez

természetesen értelmetlenség. Ilyen bizonykodással nem lehet

elhessenteni az érzelmeket.

Teljesítöképtelenség

A csődérzés súlyos krízisbe sodorhat. Érdemes hát megpróbálnunk

egy kissé megvilágítani ennek az érzésnek a hátterét. • .Ma semmire

sem vagyok jó". szoktuk ilyenkor mondani vagy legalábbis

gondolni. • .Nem érek én már semmit." ,,Leakasztva" érezzük

magunkat ¬vakvágányon. Emögött az a szorongás lapul. hogy

netalán elveszítjük emberi környezetünk érdeklődését, s "törölnek",

elfelejtenek minket. Ugyan mire vagyunk képesek mint tehetetlen,

függőségbe került emberek, akiknek teljesítőképessége

pillanatnyilag a nullával egyenlő, s talán a jövőben sem állítható

helyre teljesen. mit jelenthetünk mi még azoknak, akik erősek.

duzzadó vitalitásúak, fiatalok, előttük az élet, vagy jól érvényesülő

javakorabeliek?

Olyan világban élünk. amelyben a teljesítménynek jár ki tisztelet,

törődés és szeretet, ez nyomja ránk bélyegét, és ugyanígy ha tunk mi

vissza rá. Ugyanezen érem másik oldala. hogy a teljesítményesést és

csődöt mellőzéssel (sőt gyakran megvetéssel). azaz

szeretetmegvonással büntetik. Erre az alapelVTe épül egész

teljesítménytársadalmunk, ha fürkészően utánanézünk annak. hogy

hajtóerői mit munkálnak az egyénben. Akkor elkerülhetetlenül

15

rábukkan az ember arra a szorongásra, hogy mi lesz, ha megvonják

tőle a szeretetet, kizárják és kitaszítják? Ez az oka a ránk nehezedő

teljesítménynyomásnak! Ha egészségesek, tevékenyek vagyunk,

telve életkedwel, ez nem tudatosodik bennünk annyira. Elég erőnk

van szembenézni ezzel a nyomással. De jaj, mihelyst már nem

tudunk teljesíteni! Semmi sincs már akkor a kezünkben, amit

szembeszegezhetnénk ezzel a félelemmel.

Ennek akkor ébredünk fájdalmas tudatára, ha páciensek lettünk.

(Volt már része abban az ellenérzésben, amelyet ez a szó kivált, ha

magunkra kell alkalmaznunk?) Egyszerre ugyancsak kérdéses lesz

az, ami korábban (akkori helyzetünkben!) problémátlan és magától

értetődő volt: mi magunk is törődéssel-szeretettel jutalmazzuk

gyermekeinket, és szeretetmegvonással fenyegetőzve igyekszünk

engedelmességre szorítani őket. Eközben egyáltalán nem

tudatosodik bennünk, mit is csinálunk: gyermekeinket szorongást

keltve manipuláljuk. Az osztályozás hátborzongató játéka ez, amely

a jó teljesítményre képest ösztönzi ugyan, ám a gyengéket

szükségszerűen elbátortalanít ja. (Ismerek egy tanítónőt, akit nem

tudtam lebeszélni arról, hogy elsős csöppségeknél a jó teljesítményt

a füzetbe festett szívecskékkel jutalmazza. S tanuja voltam annak,

hogy mekkora bánata volt egy olyan gyereknek, akinek a

tudományából sosem telt egy ilyen szívecskére. "Engem nem

szeret!" - pityergett.)

A szeretet így a teljesítményhez kapcsolódik. Ha aztán gyengének

bizonyulunk, saját bőrünkön érezhetjük ennek az éremnek a másik

oldalát: a teljesítménycsökkenés és csőd kérlelhetetlenül a

szeretetmegvonási félelmet idézi föl. Ez a legrémületesebben

szorongató lehet mindabból, amit egymás nyakába zúdíthatunk.

A vakvágányra tolt tehervagonos álomban ez a félelem a

lidércnyomás. Itt van az elszigeteltségi érzés legmélyebb gyökere.

Még ha nincs is rá valós ok, az ilyen válság megterhelheti a

legközelebbi hozzátartozókhoz fűződő viszonyt. Egy lelkész

fültanuja volt annak, amint egy férfi - aki a korábbiakban a fogság-

érzésről beszélt - az ágya mellett ülő feleségének megjegyezte: ,,Az.

a legrosszabb, ha senkivel sem tud beszélni az ember." Mire az

asszony kissé szemrehányóan:

16

,,De hát én minden nap itt voltam!" S ekkor hangzott el a szörnyű

mondat: "Senkivel sem beszélhettem, mert nem volt. akiben

megbíztam volna."

Tépelődések

Kell-e még csodálkozni. ha - mihelyst betegágyra kerülünk

¬óhatatlanul zúdulhatnak ránk kérdő gondolatok: Mi az életünk

alapja és értelme? Ha mérleget készítünk, s megfontoljuk a tartozik

és a követel viszonyát, nem attól tartunk-e olykor, hogy a deficit

nem egyenlíthető ki? És nem azért vágyunk-e titokban valaki után,

akivel ezeket a kérdéseket megbeszélhetjük, mert sejtjük, hogy

egyedül, elszigetelten, magunkra hagyatva nem tudunk velük

megbirkózni?

Minden hosszabb és komolyabb megbetegedés szembesít minket

azzal a problémával, hogy voltaképpen mi élteti az embert. Ez

külön-külön mindenkinek egészen személyes kérdése, amelyre az

óhajtott válasz is egészen egyéni. Átalány-feleletekkel nem sokra

megyünk.

Legalább utaljunk rá, hogy milyen irányban kereste a számára

érvényes választ az az asszony, aki álmában egy vakvágányon

veszteglő tehervagonban találta magát. Lássuk hát most a teljes

álmot. "Be voltam zárva egy tehervagonba, teljesen egyedül,

koromsötétben. Kiabálni kezdtem, hogy hol vagyok. Egy hang azt

mondta: 'v akvágán yon'. Azt kértem, hogy lá togasson már meg a

férjem dc erre az volt a válasz: nem, a férjem nem jöhet, hiszen

vakvágányon vagyok. Hanem aztán egyszercsak mintha egy kéz jött

volna hozzám, s ezt hallottam: 'MegparancsoItam neked, hogy légy

erős és bátor. Ne félj és ne rettegj'. Akkor teljesen megnyugodtam."

Ez az álombeli bízta tás az Ószövetségből származik, Józsué könyve

elején található. Álmodója már olvasta, képeslapon hozta neki egy

nŐÍSmerőse, aki erről a bibliai igéről egy lelkésznő fejtegetéseit

hallotta.

Álmában eg)' "kéz" jön hozzá. Ez a kéz töri át az asszonyt körülveyő

borzasztó elszigeteltséget. Ez nyomban a páciens

17

elbeszélésére emlékeztet, hogyan jött lassacskán magához sÚlyos

kríziséböl: ,,A külvilág hozzám közeledéséból elsőnek kezeket

éreztem meg. Lehet, hogy még nagyon gyenge voltam annak a

látásához és felismeréséhez. hogy kiéi azok a kezek. Egyszeruen

kezeket éreztem, amelyek megérintenek. emelnek, visznek vagy

átraknak. Valahányszor (még ha gyógyszeres hatásra is!) megint

kábultan meredtem a levegőbe, elsőként ismét kezek közeledtek

felém."

Erre a nő beszélgetőtársa megjegyezte: ,,És akkor aztán tudta, hogy

nincs vakvágányon, mert ön Isten számára valaki, akit ő szeret." "Így

is van" - bólintott rá az asszony.

A kéz mint az élet jele természetesen sokféle alakot ölthet. Amikor

erről az álomról hallott egy másik nőbeteg, azt mondta: "Számomra

ez a kéz a zene volt." Örömest járt hangversenyre, és maga is sokat

muzsikált. Most a zene lett vígasztalója, amely áttörte mágányát.

Szeretetünk, szenvedésünk nem közömbös neked, Isten.

Életünk és boldogságunk elég gondot okoz neked,

s a mi békénk a te békéd.

Köszönjük, hogy embereidben

oly sebezhető vagy.

Kérünk: napról napra

növessz minket e szövetségben, amely új és múlhatatlan

amíg csak élünk.

mindörökké.

Huub Oosterhuis

18

II. MIT VÉTETTEM?

,BaIga" kérdések

Egy páciens első kérdése, amellyel a látogató lelkészt rögtön az

Üdvözlés után fogadta, így hangzott: • .Mivel érdemelt em én ezt?!

Világéletemben dolgoztam, s arra törekedtem, hogy másoknak

segítsek (orvos volt) - és most itt van ni!" oe aztán gyorsan

hozzátette: ,,Oe hisz ma már nem beszélünk így, ugyebár! Ez inkább

amolyan középkori ízű kérdés. Hiszen tulajdonképpen meghaladott."

A lelkész válasza: ,,És mégis ilyen gondolatok cikáznak át az ember

fején akárhányszor." ,Jgen - mondta erre a beteg orvos -, így van ez.

Az ilyesmit nem lehet egyszeruen leállítani."

Nyilvánvalóan akadnak tehát kérdések. amelyeket meg¬haladottnak

tartunk. Mihelyst betolakszanak tudatunkba, mintha csak egy

bosszús kézmozdulatot tennénk, félrehessentjük őket.

Értelmetlennek nyilvánít juk a befurakodókat: Így nem beszélünk.

Ők mégis bebizonyítják lerázhatatlanságukat azzal, hogy amikor

csak kedVÜk tartja, hipp-hopp. megint itt teremnek. Olykor

védekezni sem tudunk ellenille Úgy tűnik föl, hogy különösképp

válság, betegség idején vagyunk kiszolgáltatva nekik. Így hát

megilleti <'ket némi törődés ezen a helyen.

Az oly nehezen elhessegethető kérdések, amelyek valamelyes egyéni

különbséggel makacsul fel-feltörnek, nagyjából. a következőképpen

hangzanak:

• .Mit vétettem. hogy ez történt velem?"

• .Mi értelme annak, amin itt átkell esnem?" "Miért éppen

engem sujt a sors?"

,JIogy engedheti ezt meg Isten?"

Az efféle kérdésekkel alighanem mindnyájan ugyanazt érjük el:

senki sem hallja őket szívesen! Hogy ezeket még önmagunknak sem

igen engedjük meg, az egybevág azzal a tapasztalattal, hogy

rendszerint a környezetünk sem lelkesedik értük. "Ugyan hagyd már

19

az ilyen kérdéseket!" - mondják. Vagy: ,;Mire mégy a töprengéssel?!

Gondolj valami szépre!" Netalán megpróbálnak legalább valami

szükségválaszt összehozni (hiszen aminek értelme van, azt

könnyebb elviselni!), mondjuk így: • .Majd csak belenyugszol" -

vagy másképp. Csakhogy ez sem segít tovább. Általában az az

érzésünk támad, hogy magunkra hagynak ezekkel a problémákkal.

Mitől van az, hogy - akár a betegekhez, akár az egészségesekhez

tartozunk - valami berzenkedik bennünk, ha efféle kérdés jut az

eszünkbe vagy még el is hangzik?

Két oka lehet ennek. Az egyik: nem olyan könnyű felelni az olyan

kérdésekre, hogy miért történt ez vagy az a baj, mi az értelme. Ezek

zavart fejeznek ki, s azt is zavarba hozzák, aki hallja.

TanácstaIanságunk egy darabját tudatosítják bennünk: a saját

életünk alakulásával szembeni tehetetlenségünket. Ezt a mi saját

zavarunkat és kiszolgáltatottságunkat próbáljuk hárítani, amikor

magunkban és másokban is el akarjuk némítani a kérdést, hogy

honnan jön a csapás, miért és mivégre.

A másik ok: Az ilyen kérdések kihívóak. Feltevőik nyilván

elégedetlenek a sorsukkal. Nem törődnek bele, nem adják meg neki

magukat. hanem föllázadnak. Min tegy kihívják a sorsot.

Agresszívak. ,,Ez lázadás", mondja Aljosa, Dosztojevszkij

Karamazov testvéreinek egyike Ivánnak, amikor ez úgy nyilatkozik,

hogy ő ezt az egész, színültig szenvedéssel telt világot nem tudja

elfogadni. S mindenki, aki perbe száll saját sorsával, részese ennek a

felháborodásnak.

Dühöngéssel és agressziókkaI viszont, amilyenek mi vagyunk,

rosszu] tudunk bánni. Ezek is szorongást váltanak ki. Ezért a türelem

és higgadtság ideálját áIIítjuk szembe velük. Az eszményi beteg

türelmes. Kérdés nélkül beletörődik bármibe. aminek meg kell

lennie. Mindig meg van elégedve, biza.lmának nincs határa. és

sosem nyílik panaszra ajka.

Csakhogy aligha akadhat olyan páciens, akinek ne volna elég oka

elégedetlenségre és panaszra is, és akinek a bizalma soha meg nem

inogna. Ha meg akar felelni a "türelmes beteg" eszményének (amit

rendszerint minden oldalról melegen ajánlanak neki: orvosok,

20

nővérek, no meg a saját hozzátartozói, akik menetrendszeruen azzal

búcsúznak tőle: ••... és csak szépen. türelmesen, ugye?"). akkor

magába kell nyelnie mindazt, ami szorongatja és nyomasztja.

Ezekkel aztán magára is marad. Úgy érzi, cserbenhagyták. Ez meg

persze erősíti benne azt a fájdalmas benyomást, hogy őt bajával

együtt lerázták magukról.

Türelem, vagy ellenszegülés

Szembe kell most néznünk a "türelmes páciens" eszményképévei.

akinek meg kell tanulni zokszó nélkül szenvedni. Eközben

olyasmivel próbálunk elboldogulni. amit ha betegek vagyunk. sok

oldalról elvárnak tőlünk hallgatólagosan vagy nyiltan kimondva.

Ugyanakkor viszont magunk is megkívánjuk ezt magunktól.

Ehhez helyére kell tennünk egy félreértést. amely köztünk szinte már

közkincs lett. A •• türelmes beteg" ideálja nem azonosítható a

keresztény hittel. S ha már a forrást keressük: a zokszó nélkül

szenvedő ember képét az ókor sztoikus filozófusainál találjuk.

Számukra fölöslegessé vált a panaszkodás és fölháborodás. Saját

sorsuk ugyanis olyan átlátható volt számukra. mint a természet

megváltoztathatatlan törvényei. A bölcs áttekintette a törvényeket,

amelyek uralma alatt színre lépett. Ezért csak megvetőcn

beszélhetett siránkozásról és lázadozásról. Seneca - Pál apostol

filozófus kortársa ¬egy sor mély benyomást keltő vigasziratot

szerzett, hogy ezek révén az olvasó megtanulhassa. hogyan kell

panaszkodás nélkül szenvedni. Gondolatainak nagy hatása

mindmáig terjed. Keresztény gondolkozók és lelkipásztorok sem

vonhatták ki magukat befolyása alól. Ez vezethetett ahhoz a

félreértéshez, hogy a "türelmes páciens" keresztény eszménykép.

Seneca fejtegetései szépek és méltóságteljesek. Jó szándék vezérli.

amikor türelemre és sorsunkba való belenyugvásra int (vagy talán

csak saját tehetetlenségének egy darabja rejlik emögött?); ám mit tud

ezzel kezdeni az, akinek a világában már felfordult a rend, aki a

"vakvágányon" nem tud eligazodni? Számára a sorsa minden, csak

21

nem áttekinthető. Nem áll a dolgok fölött, mint a letisztult bölcs.

Ennek megfelelően sok keserű visszhangot hallhattaIn már a

türelemre és önmegadásra intő szózatokra: ,.Ezek könnyen

beszélnek!" vagy ,.De azért engem senki sem akar megérteni!" Ezzel

szemben a Bibliában széles tere nyílik a panaszkodónak és a

pana~7nak A Zsoltárok könyve tele van szenvedélyes panasz-

zsoltárokkal, amelyekről egy mai teológusnál ezt olvasom:

"Ha ezeket a zsoltárokat imádságban követjük, tartalmukat

magunkévá téve, akkor képtelenség azt mondani, hogy keresztény

emberhezméltatlanapanasz." .

Jób könyve egyenest teológiai igazolásul szolgál annak, aki jajgat és

vádol, aki felindultan perbe száll. Az imént idézett kérdések nála

szűnni nem akaró változatokban újulnak meg, miközben a beteg

Jóbot meglátogató barátok csitító, okos érvei nekünk mindmáig

nagyon ismerősnek látszanak (s ezért ismétIésük szükségtelen). Az

Újszövetségben Jézus szájából hallunk olyan jajkiáltást, amelynél

keserűbb talán nem is lehet: ,.Istenem, Istenem, miért hagytál el

engem?!"

Ez elég meggyőző utalás arra, hogy a keresztény hit kibírja•és

megengedi, ha panaszunk kiárad. ,A panasz a szenvedés nyelve."

Mintha azt venném észre, hogy a szenvedésünk olykor azért

kétszeresen nehéz, mert szörnyű rosszul tudjuk csak beszélni és

érteni a szenvedés nyelvét. Ily módon aztán nem is tudjuk senkivel

sem megosztani ezt a terhet.

S mi következik be ilyellkor? A panasz mintegy reményét vesztve

magába roskad: "Úgy is meglesz, aminek meg kell lennie." ,.Lesz

tán valami haszna is." Érezhető a keserűség az ilyen szavak mögött.

A cél já t el nem érő panasz fájó lemondásba fúl

Ez azt jelenti, hogy a panasz valakinek szól. Minden

panaszkodásban érezhető a címzett, többé-kevésbé nyiltan, még ha

nem is nevezik meg közelebbről. Az a kérdés, hogy mi ennek az

értelme: a ,,Miért zúdul rám ilyen büntetés?" vagy ,,Miért éppen

engem SÚjt?", csak akkor érthető, ha annak szól, aki életem

végzetszerű történéseit vezeti. Ennek egyáltalán nem mindig

vagyunk

22

tudatában, amikor ílyen szavak tolulnak az ajkunkra. Ez talán a

legmélyebb oka annak, hogy miért nem tudunk már panaszkodni.

Mégiscsak feltünő, hogy ezek a kérdések legtöbbször nem válnak

megszólítássá, amelynek valahogy így kellene hangzani: "lv1íért bün

tetsz épp engem? Miért veszel célba? Miért teszed ezt velem?"

Talán olyan emberre volna !:zükségem, aki megnyílik siralmam

előtt, s aki aztán óvatosan bátorít, hogy bajos ügyeím címzettjét

nevén szólítsam.

Van válasz?

Létezik-e felelet azokra a panaszos kérdésekre, amelyek

betegségünk idején meghitt kísérőink? Ha igen, akkor biztosan nem

olyan szellemű, mint a sztoáé, amely egyéni bajunkat egy nagy,

átfogó, személytelen értelmi összefüggésbe ágyazza, és észszerűen

igyekszik megmagyarázni azt, amít fenyegetőcn sötétnek élünk meg.

Az ilyenfajta válasz untalan abban az intelemben csúcsosodik ki,

hogy . légy bátor, neki a sűriínek, mert ugyan mit hasmáI a

siránkozás?! Amint láttuk az előbbiekben, az ilyesmi nem sokat

segít. Az eredménye csak rezignáció lenne.

Ha viszont összefér a keresztény hittel, hogy panaszaink és

problémáink vannak, és siralmainkat mindig egy bizonyos irányba,

Istenhez küldjük, akkor választ is ennek az "égtájnak" az irányából

várhatunk. Isten szóba áll azzal, aki a keservét hozza. Nem zárkózik

el a felindultan perlekedőtől. Ez pedig végtelenüI sok. Hogy milyen

sok, azt akkor érezzük, amikor valaki meghallgat és komolyan vesz

minket, teret ad panaszkodásunknak, vádló keserűségünknek, s nem

zárkózik el kétségeink és kérdéseink elől. Azt, hogy így elfogad

bennünket, egyszerre felszabaduIásként és védettségként éljük meg.

Ez többet nyom a latban, mint holmi észszerű magyarázatok. Az

okfejtések és bátorítások eltörpülnek ahhoz a Valakihez képest, aki

mellénk áll. Közelsége áttöri magányunkat, s bizalomra és

reménységre nyit utat.

Az ilyen tapasztalatok az Istentől jövő válasz tükröződései.

Kierkegaardnál a következő kijelentést olvastam: ,Jézus Krisztus

23

nem néhány vigasz-támpontot ad neked. nem tant közöl veled - nem.

Ö saját magát ajánlja föl neked ajándékul." Jób könyve is értésürrkre

adja. hogy Isten nem "valamivel", okadatolással és kioktatással

válaszol. hanem azzal. hogy önmagát. törődését hozza

emberközelbe. Az Istentől jövő felelet átfogóbb. mint amilyenek a

magyarázatok bánnil::or is lehetnének.

Bár mintha még így is üres kezekkel állnánl< itL Sok minden rejtve

marad előttiink. amit szeretnénk tudni. oe most már nem vagyunk

magunkra hagyva. Nem kell sem megkeserednünk. sem lemondásba

siillyednünk. Olyasvalaki elé vihetjük kérdéseinket. panaszainkat.

aki ezeket átveszi tőlünk. S megtapasztaljuk. hogy ez olyan bizalmat

teremt. amely megoldatlan kérdések elviselésére is képessé tesz.

Mi értelme van?

Erró1 a kérdésről igen sokat elmélkedtek. írtak. mondtak el szóban

és dalban. Ez világos jele annak, hogy miIyen elviselhetetlen az,

aminek nincs értelme. Ebben teljesen megegyezik a 16. század

dogmatikusának. Melanchthon Fülöpnek és Friedrich Nietzschének.

az újkori filozófusnak a véleménye. "Semmit sem lehet higgadtan

viselni. ha nincs valami értelme". mondta előbbi. utóbbi pedig: "Ha

valakinek van miért élnie. annak csaknem bármilyen körülményét el

képes hordozni".

Mindenki. aki tudja. mit jelent sokáig nyomni az ágyat. ismeri a

kínzó kérdést is: • .Mire jó ez? Mit és kinek használ ez az egész? Mi

. ennek az értelme?" Úgy találtam. hogy van. aki valami elkövetett

igazságtalanságért járó bűnhődés gondolatát is kész magára venni

¬csak bármi értelme legyen. Akkor be tudná sorolni életébe a

történteket. Megragadható közelbe jönne a dolog. Hatalmában lenne.

A "Mi értelme a szenvedésnek?" kérdés mögÖtt az a küzdelmÜnk

húzódik meg. hogy elboldogu1hassunk vele.

Az idevágó értelmezések. akár bölcseleti, akár keresztény

gondolatmenetből erednek. mind abba az irányba mutatnak, hogya

szenvedés és betegség érleli az embert. Nos, egyáltalán nem

tagadható,

24

hogy válságok idején érlelődési folyamatok mennek véghe. Addigi

nézetek, mértékek és magatartásmódok egyszerre kérdésessé válnak,

fölkerekedünk hát. hogy új értékeket kutassunk fel. amelyek

tájékozódási pontokul szolgálhatnak a jövőben.

Csakhogy azt tapasztaljuk: nem sokat segít. ha valaki azzal próbál

vígasztalni minket betegágyunknál. hogy amit most ki keil állnunk.

az személyes érlelődésÜDkre szolgál. Ha pedig még azt is

megmondják, hogy speciálisan milyen szempontokból kell érettebbé

válnunk. akkor ahhoz már végképp nem tapsolunk. Úgy érezzük,

hogy ezzel nyomás alá helyeznek. Mit kezdjek azzal, ha azt mondják

nekem, hogy a szenvedésem a hitemet mélyíti - holott éppenséggel

kételyek környékeznek? Úgy tŰllik föl nekem, mintha a néhai

MÜDchhausenhez hasonlóan ű,<;tökömnél fogva önmagamat

kellene kihúzni a mocsárból. Ez képtelen vállalkozás. Uyen úton

nem találhatok olyan értelemre. amely segítségemre volna. Ha ez

ellen védőállásba helyezkedem. csak azt mondhatom fáradt,

lemondó vállrándítással: • .Ki tudja, mire jó."

Hogy az ilyenféleképpen tálalt értelmezés ellen berzenkedik

bennünk valami. az valószinűleg azzal kapcsolatos. hogy olyasmit

kellene elfogadnunk, ami belsőleg teljességgel elfogadhatatlan.

minthogy még egyáltalán nem emésztettük meg. Nem akaródzik

bevenni az efféle nyugtató pasztillát. Nem szabadulhatunk attól az

érzéstó1, hogy itt most "valamit" felajánlanak, ahelyett, hogy az

illető pár percet teljesen nekünk szánna. és komolyan venne

bennünket, úgy. ahogy ebben a pillanatban éppen vagyunk.

Egyébként az olyasforma értelmezés. amely már előre tudja. hogy

minden mire jó és mi az értelme. hallgatólagosan abból az

elképzelésből indul ki, hogy Isten és a betegség amolyan

szövetségesfélék. Ám ez megint csak olyan feltételezés. amelynek a

Biblia minden lapja ellentmond. Isten nem barátja a betegségnek,

hogy a szenvedést valamilyen nevelési eSzközként vetné be. Ö

barátja a betegnek. Az élet oldalán áll. Jézus a vele találkozó

betegnek nem a szenvedésük értelmét magyarázza el, hanem

meggyógyítja őket. hogy megmutatkozzék rajtuk. hogyan működik

Isten (János ev. 9.3).

25

Elsietett értelmezéseinkkel mintegy gátolnánk őt. Meglehet ugyan,

hogy a bajol,;: elmúltával egyszer valamikor új fényben látjuk

betegeskedésünk idejét. Talán felismerjük, hogy életünk számára a

krízisnek egy bizonyos jelentősége, mély értelme volt.

Visszatekintve¬a szenvedések ellenére - nem elveszett, hanem üdvös

idő volt. Csodálkozó hálával állapít juk meg, hogy Isten vezetett

minket.

Éppígy meglehet azonban, hogy életünknek egy fejezete sötét

szakasz marad. Utunk árnyékba borult darabja. Utólag sem tudunk

értelmet fölfedezni benne. Akkor cSak a remény marad, hogy -

amint a Jelenések könyve (21,4) mondja - Isten egyszer minden

könnyet letöröl szemünkről.

Kétely és reménység közt

Betegségünk napjaiban némely gondolatok bármikor s ismételten

ránk törhetnek, s aztán alig győzzük őket elhessegetni. Ezek egyike

az a kérdés, hogy meggyógyuIunk-e. Akkor is ki vagyunk téve

ennek, ha viszonylag ártatlan betegségben szenvedünk, vagy életünk

delén kerülget a kór, ám ilyenkor ez nemcsak bosszantó, de

nevetséges is. Rendszerint környezetünk is így gondolkozik erről, s

így magunkra is maradunk vele.

Mindemellett a saját elkövetkezendő halálunkra gondolni - ha

egyszer• kissé megfigyeljük magunkat - sem nevetségesnek nem

nevezhető, Sem pedig betegségünk idejére nem korlátozható.

Valamikor harminc és negyven között azon kapjuk magunkat, hogy

az újságban kissé elidőzünk a fekete keresztes és gyászkeretes

halálhíreknél. Átfut juk, hogy ki hány évet élt. Ha az elhunyt jóval

idősebb volt nálunk, az nem érint minket különösebben. Ám ha

egyszer korunkbelit fedezünk föl, akkor egy pillanatra

elgondolkozunk. Némi halk megnyugvás rezdül bennünk, mintha

csak azt mondanánk megkönnyebülten: Nem én hal tam meg.

Hogy ekkor mi is történik bennünk, annak aligha tulajdonítunk

jelentőséget. Valójában megközelítőleg sem jut el a tudatunkig, mit

is

26

teszünk ilyenkor. Holott ez halk jele annak. hogy a saját halálunkkal

foglalkomnk.

Valamikor, úgy negyven táján, szinte észrevétlenül megváltozik

életéizésünk. Ha addig úgy véltük, hogy az egész világot

meghódíthatjuk. vagy legalább egy kissé megváltoztathatjuk. most

tudatára ébredünk cselekvésünk és hatókörünk korlátainak. Mintha

csak valami magaslaton állnánk, jól szétnéznénk előre-hátra, s olyan

horizontot figyelhetnénk meg, amelyet korábban nem láttunk ilyen

tisztán.

Tudatosodik bennünk: közben felnőtt egy generáció, amely arra tör,

hogy kezébe vegye a kormányt. A gyerekek kezdenek a maguk útján

járni. S érezzük, hogy vitalitásunk a korábbihoz képest csökken. Már

nem vagyunk fanyűvó1d Ezt elfogadni nem csekélység. Erőnk-

rugalmasságunk fogyatkozása. az érezhető teljesítménycsökkenés

máris egy darabka meghalás. Ezután az sem csoda. ha a számunkra

szokatlan megjelenésű és felfogású fiatalok duzzadó életereje mintha

akaratlanul is saját erőink kezdődő apadására emlékeztetne minket, s

fenyegelŐen hatnak ránk, ami belőlünk kemény védekező beál1ást,

illetve agresszív érzelmeket vált ki velük szemben.

Ha rájövünk, hogy saját halandóságunk gondolata egészséges

napjainkban sem olyan idegen számunkra, mint ahogy azt többnyire

hisszük, akkor nem szükséges megijednünk. ha ugyanez a gondolat

váIságos idó'kben különösképp tolakodóan jelentkelik.

Ezzel kapcsolatban betegágyon főleg egy helyzetet élünk meg igen

szorongatónak. Ez pedig a bizonytalanság ideje. amíg nem tudjuk

pontosan, hányadán is állunk bajunkkal. A lelet még nincs meg. A

vizsgálatok elhúzódnak. ,A. legelviselhetetlenebb a bizonytalanság"

¬mondja ilyenkor csaknem minden beteg. Amíg az okát meg nem

találták, a betegség nem kerül megfogható közelbe. S ahol az okot

kutatják, a kimenetel kérdésére is választ várnak.

Remény és kétség vettetik az esélyek két serpenyőjébe ebben a

helyzétben. Jórészt úgy bánunk ezzel a bennünk billegő mérleggel,

hogy lehetó1eg sok érvet helyezünk a remény oldalára (a jó orvosok,

a

27

hatásos orvosságok, vagy az a közmondás, amely szerint rossz pénz

nem vész el). Környezetünk is buzgón segít ebben az

argumentumgyűjtésben. Ez azonban a legtöbbször éppen az

ellenkezőjét eredményezi: mivel "kétségbeesetten" a remény

serpenyőjébe vetjük mindenünket, a másikat kezdjük érezni, a

kétségbeesését. éspedig annál nyomasztóbban. Szorongásunkat nem

kerülhetjük meg azzal, hogy erönek erejével el akarjuk nyomni. Úgy

tapasztaljuk, hogy ezzel csak a félelmet pumpáljuk fel. A szorongás

szomszédjai a ,.szorosság" és a ,.szorultság". Nyomása csak akkor

enyhül, ha az ember levegőhöz juthat. Ezért az ilyen szituációban

semmire nincs nagyobb szükségünk, mint egy olyan emberre, aki

előtt nem kell szégyeIlnünk érzelmeinket, s aki "buta" szorongás-

érzéseinket is meghallgatja és komolyan ves7i.

Újra meg újra megindít az a tapasztalat, hogy ahol kimondható a

félelem és a kétségbeesés, ott olyan bizalom alapozódik meg, amely

mind a kettőt képes elhordozni: a reményt az egyik, a gondot meg a

másik serpenyőben. Ez az az élmény, amely a 118. zsoltárban is

lecsapódott (8.v,): ,.Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül.

Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem," A félelem nyomasztó

ereje engedett. Az ember megint fölIélegezhet és remélhet.

Vagy, hogy napjainkból vett példát idézzek: Egy beteg férfi

szorongásairól és félelmeiről beszél az őt meglátogató

lelkigondozónak. Miután elmondta, amit akart, a lelkész

megpróbálja egy kicsit megnyugtatni: "Itt jó kezekb-~n van. Elhiheti

nekem," Mire ő: "Hogy belőlem mi lesz. az a Teremtő kezében van,"

Természetesen hálás a "jó kezekért", amelyek itt a kórházban

körülveszÍ..1.:, a nővéri és orvosi kezekért Áro - miután

kibeszélhette azt, ami a lelkét nyomta ¬egy átfogóbb bizalom nyert

benne "teret". Tudja, hogy egy olyan kéz fogja köriil, amely akkor is

tartani fogja, ha más ,.jó kezek" ezt már nem tehetik.

Antoine de Saint-Exupéry Citadella címü könyvében (kiadta a Szent

István Társulat, Budapest, 1982, fordította Pödör Lász1ó, 201-

202.0.) álmában magas hegyre hág, hogy annak tetején

megtudakolja az Istentől a dolgok értelmét. Fönt azonban csak egy

28

súlyos, fekete gránittömbÖt talál - s az az Isten. Am a viharos esőtől

fényes kőtömb kifürkészhetetlen marad számára. S innen idézzük

magát a szerzőt.

"Uram - mondottam neki, mert az egyik közeli ágon fekete holló

gubbasztott -, értem én, hogy Fenségedhez hozzá tartozik a

hallgatás. Dc nekem mégis jelre van szükségem. Amikor befejezem

imádságomat! parancsold meg ennek a hollónak. hogy repüljön el.

És akkor az olyan lesz. mint valaki másnak a szemhunyorítása, nem

az enyém, és akkor már nem leszek többé egyedül a világon.

Bizalmas, bár határozatlan titok fog hozzád kötni. Nem kérek

egyebet, csupán azt, hogy jelt kapjak: talán mégis van valami, amit

meg kell értenem."

És figyeltem a hollót. Dc az mozdulatlan maradt. Ekkor a fal felé

hajoltam.

"Uram - mondottam neki -, Neked bizonnyal igazad van. Nem a Te

fenséged dolga, hogy alávesd magadat az én utasításaimnak. Ha

elrepült volna a holló, még jobban elszomorodtam volna. Mert ezt az

egyetlen jelet is csak olyan valakitől kaptam volna, amilyen én

vagyok. vagyis magam tói, mintegy kívánságom visszfényekénL És

megint csak magányomba ütköztem volna."

Tehát térdre borultam, s aztán visszatértem,

De az történt. hogy keserüségemet váratlan és kü!önösen derűs

nyugalom váltotta feL

29

Ill. GYÓGYÍTÓIM, ÁPOLÓIM

Az orvos

Az orvoshoz fűződő kapcsolatunk különbözik bármi más

viszonyulástói, ami betegségünk idején alakul ki. Miközben minden

látogatóval szemben bizonyos távolságot érzünk, nem tudva egészen

lezárni idegenkedésünket - ők az egészségesek világához tartoznak,

mi viszont a betegekéhez -, az orvos közelebb áll hozzánk.

Látogatá&'Ínak speciális neve van: a vizit. Már belépésének

jellegzetes módja szemlélteti, hogy amikor ő jön •• vizitbe", az

merőben más, mint a baráti vagy rokoni beteglátogatás. Nines félénk

kopogtatás, nem óvatosan lopakodik át a küszöbön, nem

mustrálgatja a beteget, mintegy letapogatva. mi új&'Íg ma körülötte

(amibe némi lebecsülés is vegyülhet), hanem magától értetődő

biztonsággal lép be: ez az ő kór terme. Ö itt van otthon. Egyenest

odamegy a pácienshez. Minden teketória nélkül kérdez. Hogylétem

felől másképp érdeklődik: szakemberként. S objektív módon. Ezért

rendszerint gátlás néJkÜ! válaszolunk neki. Olyan dolgokat közlünk

vele testünkrÖI és funkcióinkról, amilyeneket leghcnsőbb

barátainknak sem mondhatunk el (vagy éppenséggel nekik nem). Ő

másképp bánik testünkkel. mint bárki más. Tárgyilagosan vizsgál

meg. Jellemzö erre az orvosi kitapogatás és a szeretteljes simogatás

közötti különbség. •• Igencsak meglehet, hogya két mozdulatról

készített film tökéletesen azonos képeket adna - van a

kitapogatásnak olyan formája. amely a bőr óvatos mcgsimogatásából

áll -, és mégis mindenki rögtön és a legnagyobb biztonsággal tudná,

hogy itt két alapvetően különböző cselekmény megy végbe. A

simogatás érzelmi kapcsolatot hoz létre, két ember közvetlen

érintkezése; a simogató az ujjai hegyében van. a megsimogatott

pedig sehol másutt nem található, csakis a simogatás helyén. A

simogatás két ember érzelmi eggyé létele. akik egymást - s ez az

ismertetőjele minden érzelmi köteléknek - nem 'ismerni', vagyis

kikutatni akarják. hanem éppenséggel kölcsönös, személyes titoknak

megtartani. A simogatás, ez a legszemélyesebb érintés, egyben

30

mintegy védőburkot von a megsimogatott személy köré, határt von,

amely a szemérmesség őrizője. Ezzel szemben az orvosi kitapogatás

nem jelenti kettőnek az eggyé válását egy kézmozdulatban, hiszen

ebben az esetben avatott kéz kutatja a beteg testét, tudás vezette kéz

érez rá ennek a testnek a titkára. s előtte nincs határ, nem indokolt a

szemérmesség, mely ezt a kezet irányítaná vagy gá tat vetne neki."

Az orvos közel van hozzánk - s ugyanakkor távol. Jobban ismeri

testünket, mint mi magunk, áro olyan módon, amely nekünk idegen.

Amikor vizsgál bennünket, ez az "idegen" ismeret s a testünkkel

való bánásm<?d akár olyan benyomást is kelthet bennünk, mintha a

testünk már nem is a miénk volna. ,,Elidegenül", mintha odébb

került volna tőlünk. Tárggyá válik, olyasmivé, ami köztünk és az

orvos között áll.

Ha esetleg így éljük meg a velünk történő dolgokat, ezt még

erősítheti, hogy az orvos a vizsgálathoz különféle eszközöket

használ. Mindenki, aki röntgenernyő mögött áll. ismeri ennek a

folyamatnak a valamiképp borzongató hátoldalát. Ha sorjában sok

embert vizsgálnak, gyakran még azt az orvost sem ismeri, aki

"keresztüllát" rajta. Talán olyasmit lát, ami számomra titok? -

gondolhatja.

Viszolygatóak azok a sajátságos görbék is, amelyeket szívünk

működéséről jegyez föl egy készülék. Értelmüket az orvos tudja

kibogarászni. Mit mondanak neki ezek a szívemről? Úgy érezzük, ki

vagyunk szolgáltatva az orvosnak és a műszernek. Akárhányszor

egyiket sem értjük: sem a jeleket, görbéket és a röntgenfelvételeket,

sem az orvos nyelvét, főként ha vizit közben a kollégáival beszél

rólunk (nem egyszer elnézve fölöttünk). Igen fenyegetőnek hat, hogy

ez idegen nyelven történik. Ha meg aztán még el is mulasztja, hogy

erről beszéljen velünk, és megmagyarázz.a, hányadán állunk, s miért

rendeli ezt a gyógyszert vagy azt az injekciót (a nővéreknek

általában nem sz.abad erről felvilágosítást adniuk!), akkor pánikba

eshetünk. llyen pillanatokban akkorára nónet az orvost tőlünk

elválasztó távolság. hogy már meg sem merjük kérdezni, mi van

velünk, és mit jelentenek azok az idegen szavak, amelyeket rólunk

váltott a kollégáival.

31

Az orvos kezében vagyc.nk. Általában azt mondjuk: .JÓ kezekben

vagyunk", mert bízunk bennük. Bízunk abban, hoo.,)" szaktudásuk

elég a bajunk forrásának s a megfelelő orvosságnak a megtalálására

(a gyógyszerek ugyanolyan titokzatos nevüek, mint a betegségem.

ezektől is szorongásféle kerülget), vagy arra, hogy biztos kézzel

használják a szikét. Éppen operáció előtt az az érzésünk, hogy

életünk ezektól a kezektól függ, ide értve az altatásra ügyelő orvost

is.

Az altatás is félelmetes benyomást kelthet. Ehhez ugyanis folyton az

a torokszorító kérdés kapcsolódik (amelyet minél gyorsabban jó

messze szeretnénk száműzni), hogy egyáltalán felébredünk-e majd a

narkózisból! Egy hét éves kislány mesélte egy mandulaoperáció

után, amelyet teljes narkózissal végeztek el, hogy amikor elaludt,

"látta a halált". Ebből aztán megérthették az orvosok, hogy miért

tiltakozott olyan kétségbeesetten az altatás ellen!

Mint felnőttek persze •• értelmesebbek" vagyunk. Belát juk a

narkózis szükségességét (és áldását), és nem kapáIódzunk ellene.

Legalábbis láthatóan nem! Belül viszont már nem olyan idegen

tólünk az a mód, ahogyan a gyerek éli meg a dolgot. Így aztán

rendkívül megnyugtató számunkra, ha - amint az egyes kórházakban

szokás - az operáció előestéjén az altatóorvos az ágyunkhoz jön,

bemutatkozik, megértést tanusít (bár mégoly ésszerűtlen, ám mégis

nyugtalanító) érzéseinkkel szemben, s elmeséli, mi is történik velünk

másnap. amikor pár órára teljesen kiadjuk a kezünkból életünk

kormán ykei-ekét. tel jes tehetetlenségünk fejében.

Nagy az orvos irán ti bizalmunk.

Ám ha az orvos nem találja meg olyan hamar. hol is nálunk a hiba, s

ha a sok gyógyszer sem szünteti meg a panaszokat, vagy az operáció

nem hoz enyhülést, akkor az orvoshoz fűződő viszonyunk súlyos

válságba kerülhet. Hadd adjuk itt át a szót egy páciensnek. aki a

lelkésznek nyiltan beszél megingott bizalmáról: ,Jgen. már

harmadszor vagyok itt. Először megvizsgál tak, és hazaküldtek.

Aztán megoperáltak - most meg úra itt vagyok. Azt mondák, várni

kell. A legrosszabb az, hogy senki sem hisz az embernek. Ez az

örökös bizalmatlanság! Ha meg azt mondom ezeknek, hogy itt

semmi sincs

32

rendben. úgy néznek rám, mintha azt akarnák mondani: Na ja, te

úgyis csak hülyeségeket beszélsz. Már-már úgy érzem, mintha

amolyan készülékféle volnék. Ezt ők megjavították, de aztán jönnek

a rekIamációk. amelyeket viszont nem akarnak magukra venni. Azt

mondják, semmit sem lehetett megállapítaniuk. Csakhogy a

fájdalmat én érzem ... Már egyáltalán nem is mondok semmit.

Úgysem használ. AId itt fekszik, csak fogja be a száját. Ezek azt

csinálják az emberrel, amit akarnak. Még egy kis idő. és magam dön

tök el minden t... ••

A bizalom ilyen könnyen csaphat át bizalmatlanságbá! Az az érzés.

hogy az orvos megért, átbillen ellentétébe: hogy már egyáltalán

semmi értelme bármit is mondani, hiszen azt úgysem veszik

komolyan. Azokból a •• jó kezekból", amelyeknek minden kíntól

meg kellett volna szabadítaniuk bennünket, egyszerre személytelen

eszközök lettek, amelyek egy ,,készüléket" rosszul javítottak meg.

Hogy állhatott be ekkora krízis?

Mélyen csaIódottak vagyunk. Várakozásunk meghiusult. Így aztán

azokat vádoljuk, akikbe összes reményünk belekapaszkodott. Rá kell

jönnünk, hogy az orvosok is "csak" emberek. Ez ahhoz a kérdéshez

vezet. hogy ennek a bizalmi válságnak a magva nem volt-e már meg

bennünk, még mielőtt az orvost egyáltalán megismertük? Talán

eleve túl sokat vártunk tőle? Nem volt-e ő számunkra amolyan

"fehérköpenyes jóisten". "mindentudó". titokzatos nyelvezetű

gyógymágus. rejtélyes és borzongató masinériákkal és egyéb

eszközökkel. amelyek hatását egyedül ő ismeri? Netalán úgy

szolgáltattuk ki magunkat-az orvosnak, mint valami varázslónak?

(Természetesen akadnak orvosok, akik egyengetik az efféle

várakozás útját: úgy tesznek-vesznek, mintha mindenhatók

volnának. Csakhogy most ebben az összefüggésben elsősorban

annak nézünk utána, hogy az orvossal szembeni esetleges bizalmi

válságban mi magunk mennyire vagyunk benne, mekkora ebben az

"én-részességünk".)

Ha az orvossal szembeni várakozásunkat túlságosan felsrófoltuk.

akkor az nem azonos a bizalommal. A bizalom ugyanis nem vak

abban az értelemben, heo.,)" szem eló1 vesztené a valóságot.

Érzékeli a határokat, különösképp azokat, amelyeket emberi

mivoltunk szab

33

elénk. Ezért senki emberfiából nem csinálhat mágust. A bizalom

partnerságra irányul. magában foglalja a kockázatot is. És nem dobja

ki az ablakon a saját felelősségét.

Minden orvosnak volna elmesélnivalója arról a roskasztó teherról.

amelyet betegeinek túl magasra csapó elvárásai rónak rá. Épp elég

neki a saját felelősségének a súlya. semmint hogy magára vehetné

ebből azt is, ami a pácienséé. Ha a v:liÓ5ágtól elrugaszkodó

várakozások zúdulnak a nyakába. attól lesz kénytelen félni. hogy

betegének csak fájdalmas csalódást tud majd okozni. (falán ezért

bújik néha a technika mögé?) Az ilyen természetű szorongás elvágja

a nyílt beszélgetés útját. S ez nem marad hamu alatt. Fellobban a

bizalmatlanság. A lappangó krízis kitör.

Az orvos és beteg partneri viszonya. amelynek egyetlen bázisa a

bizalom. s ketten vállvetve szegülnek szembe a betegséggel. nem

magától értetődik. és soha sincs meg már eleve. Majd csak az

orvossal kialakuló kapcsolatban fejlődik ki. Eközben döntö szerepe

van annak,_ hogy betegségünk folyamán hogyan bánunk

önmagunkkal. Minél világosabban felismerjük saját kétségeinket,

problémáinkat és szorongásainkat, s azokat mint bennünk

magunkban meglevőket fogadjuk el, és minél tisztábban vesszük

tudomásul, hogy azok éppúgy az életünkhöz tartoznak, mint az

öröm, boldogság és beteljesedés. annál kevésbé van szükségünk

"gyógymágusra", aki a kedvünkért minden veszélyt és kockázatot

messze varázsol tőlünk.

A növér

A nővér-kapcsolat rendszerint még ,,közelebbi", mint az orvoshoz

fűződö. Ó naponta nem csak egyszer jön "vizitre", hanem

folyamatosan jelen van. Ki- és bejár nálunk. Ó ébreszt, és mond

lámpaoltáskor jóéjszakát. Ó mosdat meg bennünket, és hozza az

ételt. Sőt, ha kell. még meg is etet. Éjszaka mint ügyeletes mindig

elérhetö. Eltekintve ezektól az egészen elemi ténykedésektől,

amelyeket elvégez rajtunk-értünk (s amelyeket egykor senki más.

mint az édesanyánk látott el!), ő adja be az injekciókat, és osztja ki a

34

gyógyszert. Ha panaszunk van, először a nővérnek mondjuk meg,

hegy továbbítsa az orvosnak. Ha nem tudunk aludni: őt hívjuk! A

nővér (vagy az ápoló, még ha előbb tán szoktatnunk is kell

magunkat ahhoz. hogy férfi Ját el ilyen feladatokat) a kulcsember

betegeskedésÜnk napjaiban.

Nála keresünk védettség~t. Jelenlétében megengedhetjük

magunknak a sírást. Annak révén, amit végez, valószínűleg tényleg

saját édesanyánkra emlékeztet minket, még ha általában nem is

tudatosan. Ha kéznél van, minden jó. Kissé elhagyatottnak éreZZÜk

magunkat, ha a hét végén nem látjuk, vagy szabadságra megy és

helyettesítik, bár készséggel el ismerjük, hogy neki is kell pihenő.

Eltart egy ideig. amig "átszoJ.alllk" az új nővérre, aki átveszi az

előző meghitt szerepét.

Észrevesszük, hogy milyen gondosan regisztráltuk magatartását, s

milyen érzékenyen reagálunk, ha mondjuk úgy véljük, hogy a

szomszéd ágyban fekvővel szemben figyelmesebb, mint velünk - ez

a kórterembcn szabályos konfliktusokhoz vezethet! A személyes

törődés legkisebb jeleire is ügyelünk, olyan mozdulatokra,

amelyeket nem csupán a pi1lanatnyi tárgyi szükségszerÜség határoz

meg. A személyes törődés igénye, ami válságos időkben nagyon is

érthető. összeütközésbe vihet, ha a nővér ennek az óaajnak nem tesz.

eleget, vag)' - sok beteg lévén rábízva - erre egyszeruen képtelen.

Egy beteg nő így panaszkodik: ,Jtt a nővérek egyáltalán nem is érzik

felelősnek magukat az egyes páciensekért. Csak azt csinálják, amit

meg tanult ak. Ha megkérek egy nővért, hogy legyen szíves

rendbehozni a virágomat, mcgígéri, hogy szól a takarítónönek, de az

sem jön ... "

Ez az asszony clhanyagoltnak érzi magát. Éspedig egy nagyon is

meghatározott. igen érzékeny ponton. Az ápolási és orvosi ellátás

teljesen kifogástalan, mint kissé később leszögezi. Csakhogy nagyon

személyes szükséglete szempontjából érzi magát mellőzöttnck: e~y

kis különösebb cél nélküli törődést szeretne, túl a tár~yi

szükségszeriíségek diktálta tevékenységen. Ez számára létszükséglet

ebben a steril, tárgyi kényszerek által meghatározott. ésszeriíség és

haszon vezényelte világban. A virág elrendezése ilyen "célmentes"

35

cselekvés; ezáltal valami személyes "jegy" jut a személytelen, kopár

szobába. Megértjük ezt az asszonyt, mert egy kicsit magunkat is

fölfedezhetjük benne!

Van még két másik pont is, amelyen konfliktusba kerülhetünk a

nővérrel. Egyrészt megeshet, hogy mintegy becsúszik közénk és

hozzátartozóink közé. Amíg kórházban vagyok, meghittebb

közelségben van a testemhez, mint a házastársam, aki ki van zárva

abból, ami voltaképpen neki jár. Ö csak látogató, csupán megtűrik a

nővér felségterüIetén. A nővérnek viszont bejárása van intim

zónámhoz. S ez némileg elidegeníthet a hozzánk legközelebb álló

embertól.

S a másik tapasztalat: a nővértől való függés érzése, amely bizonyos

tekintetben a kisgyermek anyjától való függésével párhuzamos,

nemcsak kellemes. Megvan ennek a másik oldala is: felnőttek

vagyunk, és berzenkedÜDk az ellen, hogy gyermeki függőségbe

csússzunk vissza. Főként akkor, ha a nővér - bár nem okvetlenül

tudatosan - nagyon hangsúlyozza függőségünket, amikor parancsoló

vagy anyáskodó hangon bánik velünk, avagy olyan anyaként, aki

gyermekeit tudatosan kiskorúságban akarja tartani, minden kérdést

rövid úton visszautasít. Ilyenkor aztán nagyon érzékenyen

reagálunk.

Ily módon két szükségletünkre leszünk figyelmesek, amelyek

feszültségben vannak egymással, s amelyek nemcsak akkor

munkálnak bennünk, amikor betegek vagyunk, ám egészségesen

nem sok figyelemre méltatjuk őket. Világéletünkben egyebet sem

keresünk, mint védettséget. Az anya marad számunkra ennek a

védőn körülvevő szférának a szimbólurna. Ebben nem kívánnak

tőlünk semmit, minden terhet és szenvedést távoltartanak tőlünk, és

behunyt szemmel álmodozhatun}(. Ezzel szemben a másik pólus

felől az az igény teremt feszültséget, hogy legyünk csak önállóak, és

vegyük saját kezünkbe életünket Magunk is szeretnénk védettséget

ajándékozni.

így aztán megértjük, hogy e két ellentétes igény konfli.ktussá válhat,

mihelyst valami hosszabb kórházi kezelés lényegesen megzavarja

ennek a feszültségnek az egyensúlyát. s azzal fenyegeti, hogy az

egyik oldal elrán t ja a másika t.

36

Ők parancsolnak, én engedel11Wskedem (a 38. z.soltár nyomán)

Uram, itt fekszem most,

sorsomat orvosok szabják meg:

"Ágyba! Fölkelhetek! Mosakodhatom ... !"

Ők parancsoknak - sén szót fogadok, min t egy gyerek.

Saját kezdeményezés? Ki kérdi? Kész vétek.

Parancsszavukra ugorjon a nővér,

hogy jobban legyek.

Ne hagyj el, Uram, siess segítségemre embertársaim közt. Itt

fekszem most, Uram, az elkülönítőben,

van telefon, és különleges látogatási szabályzat. Vizitkor kórus

zengi:

"Csak szép nyugodtan. Fog ez menni ... " Kérdé5eimre semmi

válasz.

Formilis szaknyelvükbe menekülnek.

így néznck tompa cszűnek az elsö naptól fogva.

Ne hagyj el, Uram, sicss segítségemre cmbertársaim közt. Itt

fckszem most, Uram,

s átgondolom az életcm.

Olyan vagyok, min t aki süket, s egy hangot sem hall. Némaként

tengődöm, mint akinek ajka beragadt. SzájambóJ kifogyott aszó.

A kérdé5 elbal nyelvemen.

Erőm odavan. Min tha szétzúztak volna. Segítségért kiáltok. Ki segít

nekem valóban?

N c hagyj el, Uram, sicss segí tségemre embertársaim közt. Itt

fekszem most, Uram, s kérlek:

Ne azok örvenúezzenek, akik itt engem kínok közt látnak, ne

gúnyolódl1assanak, akik ellenem dolgoznak,

ne adhassák a nagyot, ha fogy ton rogy erőm.

Ha elbukom, a te kezed tart szilárdan .. Ne hagyj el, reménycm Ura,

ne légy tólem távol, Istenem!

Uram, én üdvöm, siess segítségemre embertársaim közt.

Uwe Seidel és Diethard Zils

37

IV. LÁTOGATÓIM

A hozzátartozók

Kórházban a látogatási idő a legfontosabb. Természetesen az otthoni

beteglátogatás jelentősége is nagy. Mindenkinek örülünk, aki

meglátogat ez azt bizonyítja. hogy nem felejtettek el bennünket.

szükségünk van az efféle jelekre. Ezek egy kis időre

megszabadítanak attól a lidércnyomásos érzéstó1, hogy ••

vakvágányra" kerültünk. Hidat vernek a ,,kinti" világ és a betegágy

elszigeteltsége közé. Ezért várjuk naponta lázas izgalommal a

látogatási időt.

Persze amikor megint egyedül vagyunk (látogatónk

virágcsokrával), gyakran mintha valami halk csalódás rezdűlne

bennünk. Kissé bosszant minket ez az érzés, mert hát nincs meg

minden okunk arra, hogy hálásak legyünk ezért a látogatásért?

Mégis: nézzünk utána egy kissé ebben a fejezetben ennek a csalódott

érzésnek, amely innen-amonnan nekünk eshet a látogatási idő után.

Talán onnan ered, hogy nem jött el az, akit tulajdonképpen vártunk.

Számos kórházba nem engednek be gyerekeket. A legkedvesebb

látogatás sem szüntetheti meg azt a hiányérzetet, amelyet az okoz.

hogy gyermekeinket hosszú időn át nem láthatjuk.

Áro a csalódottság-érzés közvetlenül azzal a látogatással is

összefügghet, amelyre annyi örömmel vártunk. Ismerjük ezt a

jelenséget, akár még legközelebbi hozzátartozóink látogatása utáni

hangulatunkból is.

Oly sok mondanivalónk volna egymásnak ebben a korlátozott

idóOen. De valami furcsa idegenség gátol. Talán mert a többi

betegnek is épp látogatói jöttek? Azon kapjuk magunkat, hogy

figyelmünk megoszlik a szomszéd ágynál lejátszódó társalgás és a

saját beszélgetésünk között. Vagy attól van ez. hogy látogatónk

nincs hová tegye kabátját-kalapját, úgy hogy szinte ugrásra készen

feszeng a szék szélén? (Csak kevés kórházban van a bejáratnál

ruhatár, ahol kabátot, meg miegyebet le lehet adni, s ezek nélkül

mehetünk be a kórterembe.)

38

Megkérdeztem egy kilencéves kislányt, ki jó pár héten át nyomta a

kórházi ágyat, és szüleinek látogatásával egész nyilvánvalóan nem

tudott mit kezdeni (mell esi eg: ők is csak magukon hagyhatták a

felöltőjűket). s azt mondta az egészre, hogy "fura". S ugyan miért?

"Csak félig láthattam őket, és nem fejüktől a talpukig. Olyan fura

volt, hogy nekem az ágyban kellett feküdnöm. Amikor már szabad

volt fölegyenesednem, az már más volt."

Ennek a gyereknek a megnyilatkozása rávezet arra, hogy a

betegágynál valóban számottevő akadályok adódhatnak abból,

ahogyan bánunk egymással, noha normális körülmények közt nem

zavarjuk egymást. Emberi kapcsolatainkra nyilvánvalóan nagyobb

hatással van a testhelyzetünk és -tartásunk, mint ahogy sejtettük. Ha

beszélni akarunk egymással, akkor lehetőleg szemtől szembe illünk.

Úgy nyíltabb lehet a tekintetünk. Eközben szemünk egészében

érzékeli beszélgetőtársunkat. Ha ez nem lehetséges, az megnehezíti a

kapcsolatfelvételt. Mi fekszünk, míg a másik ül vagy áll.

Tekergethetem a fejemet, ha jól akarom látni. Ez gyakran okoz testi

kényelmetlenséget. S amit látok, az az ágyamnál ülő látogatómból

csak egy rész: a fejét, a felsőtestének egy részével, s például az

ölében fekvő keze kiesik látószögemből. így mintha felére

csökkenne a kommunikáció.

Ebben az összefüggésben egy páciens valami végzetes kettéválásról

beszélt, ami olyan erős is lehet, hogy ő már nem is szereti, ha

meglátogatják. S így folytatta: • .Egyáltalán a tartalékban lévő

elfogulatlan öntudat és személyes erő, ahogy megtörtént a kórházi

felvétel, olyan rohamosan csökken a fájdalmak, a környezet és a

különböző orvosi kezelések miatt. hogy nem is olyan sokkal később

inkább egyedül akar maradni az ember, ha magához szeretne térni.

Akkor aztán kurtán-furcsán elutasítók lehetünk, amit a látogatók

hálátlanságnak vagy neveletlenségnek vesznek. Ők így

visszahúzódnak, a beteg meg azt hiszi, hogy vele aztán a kutya se

törődik. Boszorkánykör!"

Ehhez járul, hogy a hozzátartozóinkból, ahogy átlépték a kórterem

küszöbét. "látogatók" lesznek, itt ugyanis már semmiképp sem

39

,.hozzánk-tartozók", ,.KintrÖl" jönnek. a ,.kinti" világot képviselik,

miközben mi egy egész más világban vagyunk "otthon", amelyet a

kintivel alig pár szál köt már össze. Ők az ágyamnál csak

,,megWrtek". Ahogy lejárt It IátogaLisi idő, egy nővér - bár

meglehet: barátságosan _ minden bizonnyal figyelmezteti őket, hogy

most már menniük kell (ami az említett Iánynál azzal járt, hogy

ötpercenként érdeklődött, mennyi is az idő!). Ha valami sürgős

orvosi beavatkozásra van szükség a kórteremben, vagy jön a

megkésett vizit, akkor hanyatt-homlok el kell hagyniuk a terepet.

Abban a világban, amelyben kényszerek dirigálnak, fontosabb az

orvosi vizit, az asszisztensnő vérvétele és a nővért hívó

ágyszomszédom, mint az, hogy beszélgethessek a házastársammal -

ha még oly fontos témáink volnának is. Ha bármelyik pillanatban

megzavarhatják beszélgetésünket, hogy lehet azt egyáltalán jól

elkezdeni?

Így aztán elég gyakran olyasformán alakul a kapcsolat, hogy miután

örömmel üdvözöltük egymást, és vázába tették a hozott virágot, jön

a kérdés: ,,Na hogy érzed magad ma?" Erre jól-rosszul

megpróbálunk válaszolni. Látogatónk a gyerekekröl mesél (esetleges

rossz jegyekrÖl vagy bosszantó eseményekről persze hallgat), meg

arról, hogy mit hozott a pOsta. Információcsere.

Dc valahogy nem sikeredik a dologból beszélgetés, ami az volna:

beavatom a másikat abba, hogyan élem meg önmagamat és

helyzetemet most. ebben a pillanatban. Köz/öm a másikkal

elanyátlanodottságomat, téveteg érzéseimet, szorongásaimat,

gondjaimat, azt, hogy úgy ahogy vagyok jelenleg (egészségesen,

vagy betegen), egyedüI s magamra utalva bajosan tudok egyenesbe

kerülni az életemmel. Erró1 úgy igazán nem tudunk beszélni.

Négyszemközt talán sikerülne. Többágyas kórteremben ugyanis

megeshet, hogy ágyszomszédunk, aki hallja beszélgetésünket,

hirtelen beleszól, és meg próbál nyugta tni: ,,No de azért ne lásson

már olyan sötéten, X úr, tisztára megrémíti a feleségét!"

Hanem sejthetöen négyszemközt sem lenne valami könnyű a

beszélgetés (talán rájövünk. hogy már rég nem váltottunk szót

egymással úgy ,Jgazán", s hogy ezt egyáltalán el is felejtettük

40

valamelyest). Hisz' természetesen kimélni szeretnénk a másikat.

Miért terheljük gondolatainkkal? Átraknánk a magunk csomagját az

ő nyakába. Pedig van neki úgyis épp elég. Beérjük tárgyi,

samennyire cS<.1.k lehet, ártalmatlan tájékoztatással, és megtartjuk

magunknak. ami voltaképpen buzog bennünk. No persze - kölcsönös

megn)lJgvás ebből sose lesz. Mert hogy a másik is cipeli a magáét.

az semmiképp nem marad teljesen rejtve (hisz' épp ezért nem

akarunk bat)'lJt rakni rá!). S miután nem tudtunk kölcsönösen

megosztozni belső terheinken, a közös elégedetlenséget és

nyugtalanságot én a párnám alá teszem, ő meg hazaviszi. Valami

idegenség-érzés fészkelődik bennünk. A korábban emlí tett kislány

egyszer már néhány perc után azt mondta a szüleinek, hogy

nyugodtan elmehetnek. Ennyire elviselhetetlen volt számára átélni

azt, hogy a szülei idegenek lettek számára.

Barátok és ismerösök

Hanem a barátok és ismerősök látogatásai sem jelentenek csupán

tiszta merő örömöt, hanem könnyen meglehet, hogy vegyes

érzelmeket is okoznak. Betegágyon nagyon érzékenyek leszÜnk

mindarra. amit "így kell csinálni", mert hogy így illik. Belül

mimózaként reagálunk az illemrendszer minden formájára. Ami

nekünk úgy kell, mint a betevő falat, az az eleven kapcsolat olyan

emberekkel, akik betegágyunkon ezért keresnek föl, mert kedvdnek

minket. Bántó, ha valaki ezt csak "illik"-ből tes7J. Ezzel ugyanis

beleszorít a "konvencionális beteg" szerepébe, vagyis akkor hálás

páciensnek kötelező lennÜnk. Ebből még ellenállás is fejlődhet ki

bennünk a hozott és küldött virágokkal szemben, annál könnyebben,

minéi terpes7.kedőbben halmozódnak fel szobánkban. Egy páciens

azt írja betegeskedésére visszatekintve:

"Szobámban itt is, ott is virág állt. Áro úgy tünt nekem, hogy ezek

CS<tk virágsémák. De úgy is mondhatnám: mintha valami fátyol

fosztotta volna meg őket valós voltuktóI. Emlékszem arra a

gondolatomra. Hiszen 'a betegnek virágot kell, hogy vegyen az

ember',

41

lruldjön vagy vigyen neki valamit. Engem ez a 'kell', a 'muszáj'

gyötört, ellen érzésem volt a virágokkal és 'igényiikkel' szemben.

Látni sem akartam őket. Hanem egy nap feltünt, hogy a boltban vett

virágok közölt meghúzódik egy egyszeru mezeivirág-csokor, s aztán

csak ezt láttam. Éjjeliszekrényemre tétettem, ismételten a kezembe

vettem. Sokkal lassabban hervadt, mint a többi virág - szubjektív

érzésem szerint CSaIC hónapok múltán. Vágy támadt bennem: "bár

a közelemben volna az, aki ezt a csokrot küldte".

Nagyon is jól érezzük a szobánkban hagyott sok jószándékú

figyelmesség mÖgött, hogy látogatóink nem akartak

belebocsátkozni belső helyzetünkbe, sorsunkba, hanem "csak" egy

kis örömet próbáltak szerezni, "valamivel" megörvendeztetni!

Valóban szerettek volna valamivel felüdíteni minket - csak

sejtelmük sem volt arról, hogy így még fájdalmasabban érezzük

elszigeteltségünket. (Amiért aztán még hálásak is legyünk!)

Ám föl kell készülnünk arra is, hogy nemcsak önmagunk számára

váltunk problémává, de látogatóink sem tudják elfogulatlanul

nyomni le bctegszobánk kilincsét. Az ő érzelmeik is bizony

"vegyesek". Így például a már annyiszor emlegetett kislány

valamivel idősebb bátyja elmondta, hogy hugát egyrészt némi

irígységgellátogatta meg ("Én is szeretnék már egyszer ennyi

kényeztetést kapni!"), másrészt viszont együtt érzett vele.

A legtöbbször igen magas az a küszöb, amelyellátogatóinknak át

kelllépniük. Egy kórtermi helyzetben van valami fenyegető

számukra. Idegen és mellbcvágó világba lépnek be. A minket

körülvevő s taJánk ránk csatlakoztatott készülékek, amelyekkel

időközben mi már megbarátkoztunk - hiszen szigorúan rájuk

vagyunk utalva -, s7.ámukra egyszerre borzongatók és bámulatosak.

Hogy feszélyezettségüket leplezzék, olykor azzal segítenek

magukon, hogy sL-:l.kadalJanul beszélnek, miközben nem

számolnak azzal, hogy mi abból mennyit vagyunk képesek elviselni,

és hol a határ. Ilyen esetben egyébként teljes lelki nyugalommal

élhetünk "betegjogunkkal", megmondva nekik. hogy elfáradtunk.

42

Más látogatóknak a betegség puszta gondolata oly elviselhetetlen,

hogy bizonyitaniuk kell önmaguknak (és nekünk): legalábbis ők

egészségesek. ,.EI nem mu1aszthatják, hogy a kórterem ben

ragyogjanak az egészségtől. Sehol sem érzik magukat olyan

életerősnek és rugalmasnak, mint éppen egy beteg oldalán, akinek

vitalitása szánalmasan visszamaradt. s akiben nyoma sincs a

hajlékonyságnak. Már-már parádésan perdítik fél kézzel a széket

pontosan oda, ahol hanyag eleganciával Iecsüccsenhetnek,

keresztbedobják lábukat, s olyatén könnyedséggel csevegnek, hogy

önmaguknak is kénytelenek bámulattal és csodálattal adózni.

Látható gyönyörűséggel s ügyesen teszik odébb a virágot. ha a beteg

arra kéri öket. Kezükben minden könnyíí; ahogy végiglejtenek a

kórtermen. az egy kisebbfajta egészségtánc." Egy fiatal lány, aki

baleset következtében megbénult, hasonló korú kolleganóinek

látogatása után úgy panaszkodott, hogy "csak a betegségéról

beszélgettek vele, s akár soha vissza se jöjjenek". Ám ez szó szerint

véve semmiképp sem történt így. Épp ellenkezőleg: a szituáció

annyira rátelepedett a látogatókra, hogy ezt a témát még csak nem is

érintették. Hangsúlyozottan könnyedén viselkedtek, egyebet sem

sugároztak, mint vidámságot - és így a magatartásuk akaratlanul is,

szüntelen és kegyetlenül arra emlékeztette a lányt, hogy milyen

iszonyú a helyzete.

Hanem ugyanilyen érzékenyek vagyunk a részvétnyilvánításokra is.

,.Részvét, vagy szeretet - ezt kellene okvetlen tudnom" - mondta egy

páciens az operáció előtt. "Tegyük fel, hogy harántbéolJlást kapok,

ami meglehet; ha a feleségem szánalomból maradna mellettem, az

elviselhetetlen lenne számomra, akkor már inkább egyed ÜI

maradok. "

Ez nemcsak az olyan szélsőséges szituációra érvényes, amilyenról ez

a férfi töpreng, hanem egyál talán a beteg és az egészséges

kölcsönös viszonyára is.

A szánalommal vegyes részvétben van valami leereszkedö,

megalázó. Még mélyebbre taszít a nyomorúságba. Ennél a magány

is elviselhetőbb. ,.Allergiások" vagyunk minden mesterkélt és túl

magasztos szóra. Csakis a szeretet jelentene itt valamit.

43

Az ilyen időkben derul ki, hogy ki az igaz barát. Ö nem függönyözi

el magát tőlem és betegségemtől, sem úgy, hoooY az egés7.ségét

minél láthatóbban és hallhatóbban fitogtatja, sem pedig úgy, hogy

részvevöen leereszkedik hozz.ám (miközben csak a ,,rólam" alkotott

álláspontját hangsúlyozza!), hanem én magam vagyok neki fontos.

Komolyan vesz. gondjaimmal és szorongásaimmal együtt. Nincs

szüksége bo1:>eszédüségre. Tudja-érzi, amit kell. Hozzám jött,

értem magamért. Lépten-nyomon tapasztalhatom, hogy ő nem az.

aki ,.szövegelésévei" tulajdonképpen félretol. Értéket lát bennem,

gyenge és segítségre szorult voltomban is. S ha valamire, akkor erre

igencsak rá vagyok utalva.

A lelkész

Beteglátogatóím között ott lehet a kórházi lelki gondozó is. ,.Lehet",

mondom, mert nincs minden kórháznak saját Iclkigondozója, ha

pedig van, akkor egyetlen ember idejéből és munkaerejéből

egyszeruen nem telik ki, hogy minden beteget végiglátogasson, így

aztán aki lelkipásztori látogatást óhajt - esetleg felckezetileg vagy

szcmélyileg meghatározottat -, annak ezt jeleznie kell. Az osztályos

nővér vagy ápoló továbbíthatja kivánságát.

Ám rendszerint nem egyérte/mii, hogy pappal szeretnénk beszélni.

Ha ilyesmire gondolunk, az ugyancsak vegycs érzelmeket kelthet

bennünk. Ha váratlanul bukkan fel, akár valami szelid ijedelem is

suhanhat át rajtunk: Talán már olyan rosszul áll a szénám, hogy

értesítették? Innen a gyakorta hallható, félénk kérdés: "Küldték'!"

A lelkészt eleve életünk "végső dolgaival" hozzák összefüggésbe,

tehát a halállal, meghalással is. Nos, valóban papi feladat a temetési,

illetve istentiszteleti gyászszertartás ellátása, s az elhunyt

hátramaradott ja inak vígasztalása. Ez azonban szolgálatának csak

egy része, ami különben a főfogJalkozásu kórházlelkésznek nem

tartozik a teendői közé.

Egyébként ha betegen azt halljuk, hogy van úrvacsorázási, illctve

áldozási alkalom, rögtön a halálra gondolunk, és hogy meg kell

44

halnunk. ámbár ezt az "egycsatomás kapcsolást" semmi sem

igazolja. Az oltári szentség vagy úrvacsora azoknak a jeleknek

egyike, amelyek azt a bizonyosságot közvetítik: nem vagyunk

e!szigetelve-elvágva ,,az élők földjétó1" . Vele az a kéz jelenik meg

előttünk. amely élettel táplál, s úgy bíztat, mint a könyvecske első

oldalain a "vakvágányra" került asszonyt az álombeli hang:

,,Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj és ne

rettegj."

Ha tehát egy lelkész belépésekor csendes ijedelem fog el, az csupán

a bennünk lappangó félelmekre hívja fel figyelmÜllket.

A lelkigondozói látogatáskor fellépÖ viszolygást valamilyen

elmosódott bűntudati érzések is okozhatják. Titkon attól tartunk

ilyen-amolyan mulasztásainkat hozza szóba (mondjuk azt, hogy nem

vagyunk. "buzgó templombajárók"). Az ó szándéka azonban

semmiképp sem ez. Benéz hozzánk is, és készségesen elbeszélget

velünk. ha ezt szívesen vesszük. Ám mi döntjük el teljesen szabadon

azt is, ha az adott esetben bármi okból nem óhajtunk élni ezzel a

lehetőséggel.

Meglehet viszont, hogy épp a legjobbkor jön. Végre kiadhatom

magamból azt, ami állandóan a fejemben motoszkál. Szerepe ezt

nekem megkönnyíti. Ö nem a kórházi személyzet tagja. Az

égvilágon semmiben sem függök tőle. Nyiltan beszélhetek vele,

arról is, ha nem vagyok elégedett pillanatnyi környezetemmel.

Másrészt azokhoz a meghitt emberekhez sem tartozik, akikkel

(éppen közelségük miatt) szintén nem tudok elfogulatlanul beszélni

bizonyos dolgokróL A közte és köztem meglévő távolság elegendő

ahhOz. hogy olyan dolgokról beszélhessek, amelyek igencsak

szorongatnak engem (és a közelállókat). Egyszersmind bízhatom

abban: a magamfajta emberekkel fenntartott kapcsolatokban már

szerzett elég tapasztalatot ahhoz. hogy meg tudjon engem érteni.

Általában olyannak képzeljük a papot, aki tanít és prédikál, int és

bátorít. Egy beteg helyzetében mindenesetre mást várok tőle: hogy

figyeljen rám és legyen megértő. Leplezetlenül mondta ezt ki egy

betcg nó, amikor a lelkigondozó meglátogatta. ,.A lelkészek egy

bibliai igét mondanak - miközben még tél füllel sem hallották, mi

van az

45

ember SZÍvén. ilyenkor aztán egyáltalán meg sem lehet hallani azt a

bibliai idézetet. Ha itt az osztályon minden pácienssel egyenként

beszélni tudna - mit gondol. mi mindent mesélnének el Önnek'"

Ennek a mai leIkigondozó mindinkább tudatában van. Rendszerint

nemcsak igehirdetővé és oktatóvá. de "odafigyelővé" is kiképzik.

Gyakran annak is szükségét érezzük. hogy ne csak a magunk

aktuális bajait-gondjait bízzuk rá. hanem az életünkről is

elmondjunk neki egyet-mást. talán bövebben. Eközben kissé

mérlegeljük. mit hogyan értékeljünk. Utánanézünk a tartozik- és a

követel oldalnak. Megpróbálunk rendeződni. életünk láttán tisztába

jönni érzelmeinkkel.

Emögött alighanem az a szükségletünk húzódik meg: szeretnénk. ha

az, aki meghallgatja életünk történetét. elfogadná úgy. ahogy van.

hogy aztán mi magunk is elfogadhassuk. Megvan bennünk az a

vágy. hogy akeeptáljanak úgy. ahogy vagyunk, s amilyenek lettünk.

És az a titkos aggodalom is ott kucorog bennünk. hogy el is

utasíthatnak. mert életünk • .könnYŰnek találtatott".

Egy ilyesféle elbeszélés kellős közepén egyszer csak megálJhatunk.

s azt kérdezhetjük félig magunktól. félig látogatónktóI: "Dc miért is

mondtam én el önnek mindezt?" S ez valóban meggondolásra méltó

kérdés. Mi indít arra. hogy annak a férfinak vagy nőnek. aki

lelkigondozóként mutatkozott be nekem. ilyen sokat mondjak el

magamról és életemről? Tulajdonképpen mit tartozik ez rá? - Hiszen

talán még az is meglehet. hogy ez a látogatás olyasvalakire

emlékeztet (anélkül. hogy ezt tudatosítottam volna magamban). aki

látogatóm mögött áll. s ő csupán annak a nevében jött.

És jó. ha a lelkipásztor törődő ránk-figyelésének és bíztatásának a

légköréből megérezzük: Isten elébe jön annak az óhajunknak. hogy

el¬és befogadottak legyünk. ésszeretetének semmi sem áll útjában.

E fejezet végén megint egy páciensnek adom át a szót. aki két papra

emlékszik vissza. akik meglátogatták. amikor súlyos betegen még

egy szót szólni sem volt képes.

• .Egy lelkész állt csöndesen a szoba egyik sarkában. Alighanem

mondott valamit. s a végén imádkozott. Dc az volt az érzésem, hogy

46

ezt inkább magáért. saját megnyugtatására tette. és semmit sem akart

rám kényszeríteni, amit én nem is akartam úgy átvenni. ahogyan azt

ö akarta volna. ló érzést hagyott hátra bennem ez a látogatás.

Tudtára ébredtem: éppen hozzá soha nem fűzött valami szorosabb

vagy egyenesen szivélyes viszony. ám ez ettől a látogatás tói fogva

megváltozott, és így is maradt. noha egyáltalán semmi különös nem

•történt'.

Fordítva esett viszont a dolog egy másik pappal. akiről úgy véltem.

hogy közelebb állok hozzá. csak töredékesen emlékszem az érzésem

szerint ledarált bibliai mondásokra. és hogy alkalmasint igen sietős

lehetett neki a dolog. Kellemetlennek éltem meg jövetelét. mert

gépies. kötelességszerű látogatásnak látszott. és - sajátos módon

¬további lábadozásom idején sem tudtam jó érzéssel fogadni a

legkülönbözőbb megnyilvánulásait. s ezt az idegenkedésemet 'jó

igyekeze tem' ellenére sem tud tam legyűrni."

Beszélni és fecsegni

ÖSSzejöttünk. hogy elbeszélgessünk.

Mitől van hiányérzetünk, amikor szétválunk?

Egymásra szeretnénk találni. de elakadunk mindjárt az elején. Miért?

Alig hogy el ju tottunk oda.

ahol már ldlátszottunk volna a köznapiságból. s önmagunkról.

bajainkról. félelmeÍnkről

lett volna szó,

sietősen visszakanyarodtunk a kötetlen témákboz. Már egyedüI,

rossz ízű lett a szám:

egy kis színháusdit játszottunk.

hogy ne kelljen ldlépnünk szokott szerepünkböL Maradt minden:

betanult arcok,

menö formulák, szólamok.

Hogyan segíthetnénk egymást.

azt nyögni ki, ami hullámzik bennünk? Kicsoda ereszti ki végre a

macskát a zsákból?

Otto és Felicitas Betz

47

v. LÁBADOZÁS

Teret-időt visszahódítani

Ha túljutottunk a mélyponton, megint ,.hegynek föl" megyünk, s

akkor lassa.. ..•. ismét kiszélesedik a tér, amely - mint láttuk _

ágyfclületnyire zsugorodott össze. Eközben olyan tapasztalatra

teszünk szert, hogy a lépésről lépésre visszahódítandó tcrep többé

vagy kevésbé idegenné vált számunkra. A lakószoba, amelybe

hosszú idő múltán előszőr lépünk be újra, valahogy "egész másnak"

látszik, mint ahogyan emlékeztünk rá. Főként a méretek tolódtak el.

Az idegen.ségnek ezt a benyomását nem könnyen viseljük, ezért

örülünk, ha előszőr is újra jól behúzódhatunk a paplan alá.

Ha a klinikán próbálgat juk első szobán kívüli lépéseinket. valami

idegen, ellenséges világban érezhetjük magunkat. A fehér folyosók

végtelenné tágulnak: Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egyik

végétől a másikig fölmérhessük. Szédülés fog el, ha nem tudunk

tájékozódni. Csak fal mentén tapogatódzunk. Emberek húznak el

mellettünk, tudomást sem véve rólunk. Mintha csak elvcsztünk

volna a forgatagban, még örülünk, ha a kalandos kirándulás jól

végződik. Aznapra ezzel elcgünk is van. S így megy ez mindcn

további "felderítő" vállalkozással: az első kinti séta, az első

bevásárlás ...

Másrészt viszont érezzük, hogy - ha nem is valami szédületes

tempóban - előbbre jutunk. Egy volt páciens így tekint erre viss7.a:

,,Pontosan emlékszem: amikor özön időnyi fckvés után először

állhattam ott a mosdókagyló előtt, és önálJóan nyithattam meg a

csapot, sírva fakadtam. Egyszerűen e!öntöttek a könnyek. Megint

képes voltam arra, ami egészségünk idején oly magától értetődő, ám

beteg napjainkban korántsem éljük meg természetesnek.

Fels7..abadítóan hat ránk, hogya testünkről ismét magunk

gondoskodhatunk. Amilyen nyomasztó, hogy legintimcbb dolgaim

ban mások segítségére szorulok, olyan kiszabadulás, amikor magam

cselekszem magamért. Ha egyszer odáig jutottunk, hoooY szinte

semmit sem tudtunk tenni magunkért, akkor valami gyönyörű

48

élmény, ha egyszer újra magunk öltözkÖdünk, mosakszunk és

fésülkÖdÜllk. Úgy éljük ezt meg, mint egy darab újjászületést... s

aztán az első vizitclés a szomszéd kórteremben. Amikor, ha üggyel-

bajjal és csak kurtán is, átmchettem meglátogatni másokat. Hisz' ez

sokáig fordítva volt. Akkor mások jöttek énh07n.m ... "

Az idő is újra felölti eredeti méreteit. Az akut betegség idején

elkallódott az időérzéliink. Múlt és jövő egyetlen ponttá zsugorodott

össze: lázálmaim, fájdalmaim és légszomj am •• itt és most"-jára.

Ekkor azonban visszatapogatózunk a múltba: Mi is történt velünk

voltaképpen az utolsó hetekben? Csak annyira-amennyire világos

érzéseink vannak. Álomszerűen fátyolos volt minden. Most tudni

szcretnénk, ismét megragadni a valóságot. S ezzel újra

megfoghatóvá tenni önmagunknak azt a darabját, amely a krízis

idején kicsúszott a kezünkből. Tudni akarjuk: Mit csináltak velem?

Beszéltem lázálmomban? Mit mondtam? (Felkavaró gondolat, hogy

életemnek cbből a szakaszából mások többet tudnak rólam, mint én

magam!) Mi volt "csak" rossz álom - ésmi volt valóság? Ki

látogatott meg anélkül, hogy észrevettem volna? (Kellemetlen arra

gondolni, hogy tudtom nélkül látott valaki abban az állapotomban!)

Egy kissé későbbi szakaszban már az is érdekelni kezd, hogy közben

"kint" mi játszódott Ie. Egy beteg férfi, miután túljutott a krízisen,

azt kérdezte. hogy a régi kormány van-e még uralmon.

Nyilvánvalóan az volt az érzése, hogy időközben a kinti világ

biztosan alapvetően megváltozott. Ami a válság előtt érvényes volt,

megingott!

Hanem a jövő is jelentkezik a szemhatáron, s többuyire

parancsolóan. Meddig tart még ez az állapot? Mikor állhatok újra

munkába? Még elviselhetetlen nekem ez a gondolat, hiszen a

legjobb akarattal scm tudom elképzelni, hogy én reggel hétkor csak

úgy elmcgyek otthonról, munkába utazom és délután ötkor megint

otthon vagyok. Ez a ritmus egy másik világ üteme, amelyhez

pillanatnyilag még nem vezet híd. Gondolataimban csak módjával

óvatoskodom előre e világ felé, amely pedig valamikor az enyém is

volt, és megijedek: Hogy fogom én hosszú ágyban . fel'Yéscm

elintézetlenségeinek hegyét elhordani, és mikorra? Vagy talán máris

49

leváltottak és más végzi a munkámat? Újfent meg kell küzdenem a

heiyemért? Honnan vegyem ehhez az erőt? Minél inkább igyekszem

behatolni a jövő homályába, annál jobban tudnak bosszantani a

jÓS7..ándékú nyugtatgatások: ,.Majd rendbejön megint minden!"

Unalom

És mihez kezdek közben az időmmel? - amely végeláthatatIanná

terpeszkedik. Ürességét csak nyomasztóbbá teszi a szigorú jövő.

Másrészt viszont még nincs meg az erőnk ahhoz, hogy értelmesen

töltsük ki. Mintha valami várószobában ülve csak rámerednénk egy

ajtóra, amelynek valamikor meg kell nyílnia. Megpróbálunk

ágyszomszédainkkal csevegni. Dc milyen hamar lehetnek kínná az

efféle társalgások! Hozatunk egy képeslapot, csakhogy a betűk

elmosódnak a szemünk előtt, a sok kép meg idegesít.

Megtapasztaljuk, hogy milyen megerőI tető a szórakozás!

Talán alkalmatosabb ilyenkor az "összeszedettség", mint a

"szórakozás"? Meglehet, hogy eszünkbe jut egy régi hobbynk,

amelyet az utóbbi években elhanyagoltunk. Ha otthon vagyunk,

ágyunkhoz hozat juk a bélyeggyűjteményünket, és azzal

foglalkozunk. Vagy: folytatunk egy elkezdett kézimunkát. Kérünk

egy olyan könyvet, amelynek az olvasását karácsonykor csak

elkezdtük, netalán egy másikat veszünk elő újra, mert az mély

benyomást tett ránk első olvasásalmr. Hozatunk egy kis

magnetofont, s hozzá olyan kazettákat, amelyekről legkedvesebb

számainka t hallha t juk.

Talán látunk most olyan dolgokat is, amelyeket korábban észre sem

vettünk, amelyek viszont jelenleg foglalkoztatnak és érdekelnek.

Egy ágyhoz kötött beteg így beszél erről: "Kihasználom az alkalmat,

hogy megfigyeljek egy bimbót, amely szép számú virágcserepeim

egyikéből nyílik ki tavasszal. Van időm követni az évszakok változó

árnyalatait is. Csodás színpompájában látom a naplementét és a

hópelyheket, melyek úgy libegnek le, mint az örökkévalóság

csöndje. Látom az ösziesen aranyló leveleket, amelyek e1sodródnak

ablakom előtt, vagy tavasszal azt a rigópárt, amely az ablak előtti

magas nyírfán.

50

fészket rak. vagy a harcias éhes cillcgéket, amint egy falaton

marakodnak, s a hidegben szinte kis labdává fújják fel magunkat."

Megeshet, hogy ily módon életünknek és idÖnknek olyan látószögét

fedezzük fel újra, amely már-már elveszett számunkra. Az időt nem

nyomasztónak éljük meg, mint ii.<nikor rövid idő alatt a lehető

legtöbbet kell produkálnunk, hanem olyan térnek. amelyben minden

kényszer nélkül mozoghatunk, hogy magunkhoz jöjjünk. S az ilyen

élmény rendkívül hasznos lehet számunkra akkor, amikor

visszalépünk abba a világba, amely teljes mértékben igényt tart ránk.

Visszanyerni a világot

Ismét belépni az egészségesek világába gyakran nehéz folyamat;

fáradságosabb, mint azt valaha is álmodtuk volna. "Aztán kiengedtek

a kórházból, nővérek és főorvos jókívánságai, taxival haza, végül

lakásom meghitt szobái, s az íróasztal, amelyet oly tökéletesen

váratlanul kellett fölcserélnem a klinikai ággyal. Próbaképpen az

írógéphez ültem, a billentyűkre mercdtem, s akkor minden mintha

valami idegenszerű messzeségbe szaladt volna előlem. Hazatértem

ugyan, csakhogy az, amit a jövőben fogok élni, a régi élet már

sohasem lesz. Jó pár műsorszámot kellett életembe iktatnom: újra

megtanulni lépcsőt járni, szatyrokat cipelni, állva dolgozni a

konyhában, és bot nélkül menni sétálni." így írja le egy nő, hogyan

élte meg hazakerülését.

Ebben a szal<1iszban problémáinkról, gondolatainkról és

érzelmeinkről beszélni szinte még nehezebb, mint az akut betegség

idején. Hiszen most illik hálásnak lennünk, hogy különösebb baj

nélkül túlestűnk az egészen. Örülhetünk a jobbulás minden kis

lépésének, még ha az érzésünk szerint nem is arányos a rá fordított

vesződséggel. Napról napra igazolást kap az ember, hogy jobban néz

ki, még ha a tükörbe pillantva meg is ijed önmagától.

A sok jó tanács és intelem (hogyan előzzük meg a visszaesést, mi

mindent kell ennünk. hogy megint a régi formában legyünk stb.) sem

igen könnyít rajtunk. Mintha magunk nem tudnánk, mihez tartsuk

51

magunkat! Környezetünk nyilván nem egykönnyen boldogul velünk.

amikor magaféleként mint egészségest igyekszik befogadni minket.

Egy másik asszony így írja le nekem levelében, visszapillantva

hogyan látja lábadozási idejét: ,.Ami a legszorongatóbban rám

nehezedett. az a csaknem végtelenné puffadó kényszer volt, hogy

nekem kutyakötelességem minél hamarabb meggyógyulni. A

kórházi. sőt még a szanatóriumi kezelésnek is vége volt, mindenki

úgy találta, hogy megint ragyogóan nézek ki; végtére is magam sem

mondtam mást, mint hogy most már mennek a dolgok - no persze

azért, mert éreztem környezetemnek azt az igényét, hogy végre teljes

lendülettel benne legyek mindenben, és túlságosan is szívesen

igyekeztem ennek eleget tenni (ami szükséges volt, már csak a

gyerekek miatt is). Alapjában véve azonban még sokáig nem voltam

erre képes. Például fél napba telt, amíg egyetlen telefonáláshoz össze

tudtam szedni magam, s ha vendégek jöttek, az nekem kész

szörnyűség volt, beszélgetés közben nehezen jött számra a szó, a

gyerekekkel szemben nem tudtam kellően megfontolt és

következetes lenni. Mindezen kudarcok miatt lelki pánik és

rezignáció fogott el - ami nem nagyon mozdítja elő a lábadozást,

amint azt nagyon jól tudtam."

Lépésröl lépésre kell visszahódítanunk magunknak a felnöttek

világát, a feleiősség és a kötelességek tartományait. Sokaknak szó

szerinti tapasztalat ez a "lépésrőllépésre", mert a hosszú fekvés után

újra meg kell tanulniuk járni. Ez az út ritkán vezet nyílegyenest

fölfelé. Jóval gyakrabban tapasztaljuk azt, hogy két foknyi haladás

után egy fokot visszacsúszunk. Kemény próba ez: tudunk-e türelmet

tanusítani önmagunkkal szemben. Kétségeink támadnak: Egyáltalán

képes leszek én erre valamikor? Leszek-e egyszer megint a ,.régi"?

Sőt még az sincs kizárva, hogy az oly Mn áhított egészséggel

szemben ellentmondásosak lesznek az érzelmeink. Uyen ambivalens

viszonyulás főként akkor alakulhat ki bennünk, ha az a világ,

amelyet vissza kell hódítanunk. olyan személyes konfliktusokat is

jelent, amelyek elől egy ideig mentsvárunk volt a betegség. Ha

mármost a teljes gyógyulás azt jelen ti, hogy ezekkel az ü

tközésekkel-súrlódások¬kal újra szembe kell néznünk, úgy tünhet

föl, hogy még mindig jobb a

52

betegségbe menekülni. S amit sose hittünk volna: nehezünkre eshet

búcsút venni a kórháztói, a betegségtó1.

.Azt hiszem: a betegségek olyan kulcsok, amelyek megnyithatnak

nekünk bizonyos IwpukaJ. Úgy vélem, vannak bizonyos kapuk,

amelyeket csak a betegség nyithat meg. Mindenesetre van olyan

egészségi állapot, amely nem engedi meg nekünk, hogy mindent

megértsünk.. A betegség elzár talán előlünk egyes igazságokat, más

igazságokkal viszont az egészség teszi ugyanezt.

André Gide

53

VI. ÚJ TÁJÉKOZÓDÁS

MegváItozott kapcsolatok

Minden kiállt krízis után többé-kevésbé másnak látjuk a világot és az

életet. ..A régi kormány már nincs hatalmon." Valami megváltozott.

Jobban mondva: mi változtunk meg. Már nem vagyunk a régiek.

Újra kell tájékozódnunk. Ez pedig jelentős lelkierő ráfordítással jár.

így aztán teljesen érthető, ha megpróbálunk a lehető leggyorsabban

visszasorolódni a régi, ,,normális" kerékvágásba, s alkalmazkodni

azokhoz a struktúrákhoz, amelyek megbetegedésÜDk előtt

érvényesek voltak. Minél hamarabb szeretnénk hátunk mögött tudni

az átélt tapasztalatokat. de úgy. hogy azokra ne is emlékeztessen

semmi. Még az is meglehet. hogy feszélyez, ha az utcán hirtelen

össze találkozunk a kórházi agyszomszédunkkal vagy az osztályos

nővérrel. Amin a betegségünk folyamán átestÜDk, az nem

illeszthető be abba a világba, amelyben élnünk és érvényesülnünk

kell. Azok az élményeink ,,kínosak". Mindazonáltal ne ugorjuk át

olyan gyorsan ezt a témát. Mielőtt napirendre térnénk fölötte,

nézzünk egy kissé utána annak, hogy mi is változott meg számunkra

az elviselt betegség után.

Fölfedezhetjük magunkon, hogy másképp viszonyulunk

embertársainkhoz. "Olyan módon reagálok rájuk, amilyet magamnál

korábban nem ismertem. Ennek bizonyos személyeknél az az

'előnye', hogy egyáltalán nem is kell mondaniuk, mi foglalkoztatja

vagy nyomasztja őket. Ezt előre megérzem, néha világosabban. mint

ők maguk. Másokat. akiket azelőtt hozzám 'közelállónak' éreztem,

már csak mintegy üvegfal on át vagy valami árok túlsó partján állva

tudok elviselni, egyeseket meg épp hogy alig-alig. Ha korábban

azért törtem magam. hogy lehetőleg minél több embemek kedvére

tegyek, most már arra hajlok, hogy egész kevesen legyenek

körülöttem, olyanok, akik kedvezően hatnak rám, akikről úgy érzem:

valódi barátok." Sejthető ennek a kapcsolatait átgondoló embemek a

szavaiból, hogy változását nem csupán kellemetlennek éli meg. Ez

az érzékenység teher is.

54

Mindenesetre megnőtt a valódi kapcsolatok iránti érzék. Csak ezek

jelentenek számunkra valamit válságunkban. Kizárólag az ilyenek

voltak képe.sek áttörni annak az elszigeteltségnek a falát. amely

körülvett minket. Ezek "élet jelek" voltak nekünk. Azóta a

semmitmondó felületes és szokványos kapcsolatok jelentőségüket

vesztették számunkra. Ezeket nem folytathatjuk ott. ahol

abbahagytuk. Amióta egyszer saját bőrünkön megtapasztaltuk,

milyen sebzőek tudnak lenni a kopott köznapiságok. s

visszataszítóak a felvirágozott homlokzatok, a továbbiakban is

szenvedünk tőlük.

Hosszú távon a következő kérdéssel kell szembenéznünk: Szorgos

igyekezettel visszavastagítjuk-e a bőrünket az alkalmazkodás

végett¬vagy hasznosítani tudjuk tapasztalatainkat, hogy

megváltoztassuk életünket? Van-e valami tájékozódási segítség,

amely utat nyit arra, hogy ezekkel a tapasztalatokkal jövőbeli

életünket valamivel mélyebbé, szabadabbá tegyük, több értelemmel

töltsük meg?

Megváltozott élet

Keserü tapasztalat, hogy teljesítményre törekvésünknek és [. ránk

nehezedő teljesítménykényszernek egyik oka az: félünk, hogy

elveszítjük mások elismerését és szeretetét. Mi legyen az orientációs

pon tunk, hogy e tekintetben megtanuljunk másképp bánni

magunkkal, de házastársunkkal és gyerekeinkkel is? A keresztény

hit itt új perspektívát és új lehetőségeket tár elénk. Ez a hit olyan

szeretetből él, amely nem teljesítménytől és bizonyos normák

clérésétől függ, tehát nem hervad el, ha mi csődöt mondunk.

Érdemes ebből a szempontból foglalkoznunk azzal, hogy Jézus

milyen magatartást tanusított embertársai iránt, amint az az

evangéliumok s2'.ámos történetében lecsapódott. Meglepetéssel

fedezhetjük föl, hogy személyes élményeink alapján sokkal

hozzáférhetőbbé válnak számunkra azok a tapasztalatok,

amelyekben a Jézussal akkor találkozók részesültek. Ezek a

sokatmondó újszövetségi jelenetek nem is sejtett mértékü

időszerüséggel jönnek közel hozzánk.

55

Tudjuk már. milyen elkeserítö. ha senki sem akar megérteni minket.

ha valamiképp lakatot tesznek a s7.ánkra. amikor arról beszélnénk.

ami hányja-veti magát bennünk. és szorongat. Ám remélhetőleg

legalább egyszer megtapaszta1hattuk. milyen fölszabadító és

reményt keltő. ha egy ember meghallgat és komolyan vesz

bennünket.

Akkor - mondjuk az ószövetségi zsoltárokban - új perspektíva nyílík

előttünk, amelynek korántsem kell betegségünk idejére

korlátozódnia. Isten megengedi nekünk. hogy panaszkodjunk és

pereljünk, kétkedjünk és kérdezzünk. (Valamikor talán azért némult

el az imádkozásunk, mert ezt nem engedtük meg magunknak?)

Ez a felismerés befolyásolhatja embertársainkkal szembeni

magatartásunkat is. Hiszen akkor semmi akadálya. hogy kimondják •

ami nyugtalanítja óKet.

Kénytelenek voltunk átélni. mit is jelent gyengének lenni. Egy időre

teljes mértékben mások segítségére voltunk ráutalva. Ez elevenbe

vágó. megalázó élmény. Érthetö. ha ezt a lehetö legsfugöscbben

magunk mögött akarjuk hagyni.

Érdemes azonban elgondolkoznunk: mindaz. amin lelkileg is

keresztillmentünk. csak amolyan "üzemi baleset"-e az élet nevű

üzemben. afféle rendellenesség. amelyet a legsürgősebben ki kell

küszöbÖlni. hogy zavartalanul folytatódhassék a termelés - vagy

pedig ezek a• tapasztalatok a legmélyebben hozzátartoznak emberi

mivoltunkhoz? Nem tudnánk-e jobban is bánni gyengeségünkkel és

tehetetlenségünkkel. mint hogy minél hamarabb elfelejtjük. és újfent

erösekként lépünk a színre?

A keresztény hit e tekintetben is új. emberibb perspektívát nyit.

Nem hisz • .az erösebb jogában". s nem az "erős" és "gyenge"

kérlelhetetlen alternatívájából táplálkozik. amely felörlö életharcunk

alapja. Sőt éppenséggel abból az :.. első pillantásra paradox

¬megtapaszta1ásból él. hogy az erö gyengeségben teljesedik ki.

. .Amikor erőtlen vagyok. akkor vagyok erös" - mondja Pál apostol

második korinthusi levelében (12.10). Saját betegségét dolgozza föl

ebben a mondatban. Tehát ez nem dogmatikai tantétel. amelynek

56

semmi köze sem volna az élethez. hanem átélhető, tapasztalati

valóság. Ebben persze döntő. hogy itt nem valami önmagában

nyugvó erőről van szó (amiképp gyöngeségünkben sem önmagunkra

maradtunk). hanem olyanról. amelyet kapcsolati közösségből

merítünk. mindenekelőtt az Istenhez fűződö kapcsolatból. aki a

gyengékkel szolidáris.

Nem emlékeztet ez a betegségünk idején szerzett élményeinkre? -

amelyeket érdemes megóvnunk az elkallódástól. S nem vihetnénk át

mindezt egészséges életünkbe. hogy ott szolidaritásként hasson a

körülöttünk található gyengék javára?

Talán saját érzéseinkre ismerhetünk abban. amit egy páciens azon

tüoődve mondott. hogy mire is indítják öt beteg és lábadozó idejének

tapasztalatai:

• ,Krízisemnek legmélyebb oka. amely rajtam kívül másokat is

figyelmeztethet és elgondolkozásra indíthat. annak a ténynek az

elfojtása - amit pedig egyszer már élményszerűen s konkrétan magá

tóI értetődőnek fogadtam el-o hogy az életünket végső soron nem

magunk hozzuk össze magunknak. hanem kölcsön kaptu1<.

Márpedig minden kölcsönadott dolgot-jószágot bármikor

visszavehet, hazavihet a tulajdonos,"

Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy életünket hálával fogadhatjuk.

Lehet új kezdete.

126. zsoltár

(Huub Osterhuis és Michel van der Plas átköltése)

Ha egyszer Isten hazavisz számúzetésúnkbó,

olyan lesz az. akár egy álom.

ÉnekszáIl, boldogan nevetünk.

Azt mondja a világ:

Istenük csodákat müvel!

Igen. csodákat müvelsz

közöttünk. Istenünk.

örök örömünk!

57

Vígy hát haza, ébressz életre,

mint a puszta folyómedreit,

melyeket az esős évszak

özönlésig meg tölt vízzel.

Ki szomoruan vet,

majd örömmel arat

Útjában könnyek közt szórja a magot,

s visszatér zengő dallal,

tele kévékkel.

58

A. FORDÍTÓ UTÓSZAVA

Mihelyst a keresztényüldözések a Kr.uA. században megszűntek,

keresztény kórházak jelentek meg - hiszen Jézus Krisztus is úgy

tanított, hogy közben újra meg újra gyógyított. Ezekben a

kórházakban is szervesen egybefonódott a testi és leLkigondozás.

Feltünő, hogy mennyire sablonmentes és személyes volt a jézusi

gyógyítás, amint arról az evangéliumok tanuskodnak. Akkor is az

Isten szeretetét sugározta, ha a Mester egy szót sem "prédikált"

hozzá, mint ahogy a krisztusi szó akkor is tett volt, amikor "csak"

újjáteremtette a megnyílt szívű embereket. Semmi térítő ügyeskedés

¬ám a legmeggyőzőbb vonzerő, amelynek éppúgy nem kellett

hírverés, mint sötétben a fénynek. Uyen töltésű beteg-

Ielkigondozásra érdemes törekedniük az egyházaknak.

Ennek jegyében a megváltó szeretet "célkeresztjébe" kerül az ember,

hogy egészében, egzisztenciálisan. kapcsolataiban is gyógyuljon.

Evégett kell társáu1 szegődni, főként például a betegség rögös

kaptató jáno

Nem csoda, hogy az egyházak először az USA-ban kezdték

komolyan venni: a modern világ elidegenítő hatásaitól sújtott embert

kizárólag ott lehet elérni, ahol van. (S nem ott, ahol szerintük lennie

kellene.) Ez kiváltképp érvényes a betegre. Meg kell ismerni

lelkivilágát, látását. lehetőségeit és nyomoruságait. Előbb tízszer is

figyelni kell rá, ha valóban őhozzá akarunk szólni. Ám akkor

hagyjuk tartalékban eleve kész mondanivalónkat. Hit dolgában is

csak így szólhatunk hitelesen.

Ebben a szellemben alakult ki IlZ amerikai lelkigondozási

mozgalom, amely holland közvetítéssel a 60-as évek elején érte el

Európát. Ennek kiváló képviselője Piper professzor. Könyve

természetesen a nyugati viszonyokat is tükrözi. Nálunk pl. Il bcteg-

IeLkigondozói kiképzésnek csak most kezdjük az alapjait leralmi.

Ennek egyik köve ez a könyvecske. Kérjük a Mindenhatót: legyen

áldás rajta.

Dr. Bodrog Miklós

59

T r'\R T ALO ~1

Előszó 5

Bevezetés 7

I. Hogyan é/em n12g betegségeTr'.Et? 9 "Vakvágányon" - A megüresedett idő - Testvér, vagy ellenség a testem? - Gondok -

Teljesítőképtelenség - Tépelődések

II. Mit vétettem? 19 ,,&1.lga" kérdések - Türelem, vagy ellenszegülés - Van válasz'! Mi értelme van? - Kétely ts

reménység közt

Ill. Gyógyít6im, ápolóim 30 Az orvos - A nővér

IV. Látogatóim 38 A hozzátartozók - Barátok és isnwrősök - A lelkész

W. Lábadozás 48 Teret-időt visszahódítani - Unalom - Visszanyerni a valóságot

VI. Új tájékozódás 54

Megváltozott kapcsolatok - Megvá1tozott élet

Afordítóutószava 59

X. Y.

Hans-Christoph Piper

BETEGÁGYON Betegeknek, rokonoknak, ápolóknak