Havibaj

Irodalmi és kulturális havilap 2018 december 2. évfolyam 6. szám

2

Manapság már az, hogy sznob vagy, nem elég indok arra, hogy

ne nézz tévét.. - interjú Angyalossy Eszterrel

Eredetileg a Wonderland című könyve miatt kerestem meg, amit a Könyvhéten találtam meg (és többen a figyelmembe is ajánlották). Aztán megtudtam, hogy a Libriben volt szerkesztő, ami csak fokozta az érdeklődésemet. Végül kiderült, hogy jelenleg a HBO-nál forgatókönyv-fejlesztő. És ez még mind semmi! Pasaréten ültünk le beszélgetni. - Úgy jöttem ide, hogy új szakmát fogok megtanulni. Mi az a forgatókönyv-fejlesztő? Vagy az a forgatókönyvíró, csak divatosabban mondva? - Nem, egy kicsit azért más. Nekem itt a HBO-nál nem az a dolgom, hogy forgatókönyveket írjak, hanem az, hogy a forgatókönyvíróknak segítsek, hogy ők a lehető legjobban tudják megírni a sajátjukat. Ez egy összetett feladat, mert egyfelől az íróknak a céljait is figyelembe kell vennem, akikkel dolgozom, ugyanakkor a csatornának az érdekeit is, akit képviselek. Tehát tulajdonképpen terelgetem az írókat abba az irányba, amit a HBO vár tőlük, ugyanakkor segítem őket abban, hogy a saját céljukat elérjék. - És lehet a kettőt együtt? - Abszolút! Én egyébként eredetileg a könyves világból jövök, és már ott is nagyjából ugyanezt csináltam, csak ott regényírókkal. Mondhatnánk úgy, hogy „regényfejlesztő” voltam, már ha létezne ilyen foglalkozás. Mindenesetre akkor is az volt a fő feladatom, hogy regényíróknak segítsek elmesélni a történetüket. A forgatókönyvírásban ehhez képest van még egy plusz csavar: a forgatókönyv még nem a „késztermék”. Míg a regény a megírás után egyből az olvasóhoz kerül, a forgatókönyvből leforog egy film – vagy itt, az HBO-nál sorozat – és a néző csak azzal találkozik, nem az írásművel. A végeredmény tehát biztosan nem egy ember munkája, hanem egy több mint száz fős csapaté. Ilyenkor nem sok szerep jut az alkotói egónak, hanem sok tehetséges ember közösen dolgozik egy közös cél érdekében. Egy film, vagy még inkább sorozat esetében alapvető, hogy az alkotói csapatból mindenki értse, hogy miről szól, mit és hogyan akarunk elmesélni, és mindenki hozzátegye a saját legjobbját. Ennek a hosszú és összetett alkotói folyamatnak csak egy része az írás. Fontos, de csak kis része. Ezért van az, hogy az írók nemhogy hagyják, hanem igényelik is az együttműködést, a segítséget.

3

- Ez úgy működik, hogy idejövök, hogy én írom a hatodik részt mondjuk, és nézd, itt egy vázlat, nézzük át? - Minden esetben kicsit másképp csináljuk. Párhuzamosan több projektet fejlesztünk, és minden esetben igyekszünk megtalálni a legmegfelelőbb munkamódszert. Az Aranyélet esetében például írószobás módszerrel dolgoztunk. Az Aranyélet egyébként egy kicsit más, mint a többi projektünk, abban az értelemben, hogy azt nem egy író hozta be mint saját ötletét, hanem a magyar HBO kreatív producerének, Krigler Gábornak az ötlete volt. Összerakott egy írócsapatot, akik beültek Gáborral egy úgynevezett „írószobába”, és heti 3-4 napot, napi 6-8 órát együtt dolgoztak. Én a második évadtól csatlakoztam hozzájuk. A munka úgy zajlott, hogy először közösen kitaláltuk, nagyjából mi fog történni az egyes karakterekkel az adott évadban, aztán lebontottuk a cselekményt az egyes epizódokra. Ezután dőlt el, hogy melyik író melyik epizódot írja majd. Ahogy egy epizód cselekménye megvolt, az író elment, megírta, majd visszahozta, és megint együtt megbeszéltük, hogy mit kell rajta átírni. Az átírást olykor ugyanaz az író végezte, olykor valaki más. Ez is mutatja, milyen kis szerep jut az alkotói egónak egy ilyen helyzetben. A lényeg, hogy legyen valaki, aki pontosan látja a megvalósítandó célt – az Aranyélet esetében ez a valaki Gábor volt -, a többiek feladata pedig az, hogy segítsék a cél megvalósulását.

A többi projekt viszont, amin most dolgozunk, már mind egy-egy író saját ötletén alapszik. Ilyen esetekben is általában melléjük adunk legalább egy sztori konzulenst. Ugyanis, ha egy író egyedül dolgozik, annak megvannak a korlátai. Olyankor általában az történik, hogy amint kitalált egy jó ötletet, elégedett lesz, és megy is tovább. Ha viszont legalább ketten vannak, más a helyzet: ha kitalálnak egy jó ötletet, utána elkezdik megvizsgálni, hogy valóban ez-e a legjobb ötlet, vagy esetleg elő tudnak állni egy még jobbal. Elkezdik ösztönözni egymást, hogy egyre jobbak és jobbak legyen. Ilyenkor nem megduplázódik a hatékonyságuk, hanem hatványozódik, és a végeredmény összehasonlíthatatlanul jobb lesz. Emiatt szeretjük, ha az íróink nem egyedül dolgoznak, hanem minimum egy konzulenssel vagy társíróval, de van olyan is, hogy hárman, vagy négyen vannak – plusz én is segítek. Attól függ, a projekt épp mit kíván meg. - Az emberek mégis szeretik azt hinni, hogy van egy író, és egy délután alatt megír mindent. - Hát igen, ez így még egy nagyjátékfilm esetében, de akár egy kisfilmnél is szinte lehetetlen lenne. A sorozatnál meg pláne! Gondolj bele, mondjuk nyolcszor ötven perc, az rengeteg műsoridő és még annál is több sztori. Van, hogy több éven keresztül dolgozunk egy sorozat forgatókönyv-fejlesztésén. Az emberek többsége nemigen gondol bele, hogy egy igazán érdekes, izgalmas, értékes sorozatot kitalálni mennyire bonyolult és összetett folyamat – arról nem is beszélve, hogy azt utána még le is kell forgatni. Egy sorozatban sokkal több minden történik, és teljesen más a logikája, a felépítése, mint egy játékfilmnek. Nem mondom, hogy egy ember számára lehetetlen feladat megírni, de rettenetesen nagy rutin kell hozzá. Magyarországon még nagyon kevés ember van, akinek volt lehetősége rutint szerezni sorozatkészítésben. Ezért itthon, szerintem, sokkal eredményesebb a csapatmunka. - És erre könnyű embert találni? Mert, ha azt mondod, szerezzek egy írót, nem gond, van rengeteg. De filmes íróból szerintem nem lehet túl sok. - Valóban limitált a számuk. Mi is ugyanazokkal a forgatókönyvírókkal dolgozunk, akik a nagyjátékfilmeket írják. Sokan köztük a Színművészeti forgatókönyvíró szakán végeztek, vagy más oktatási intézményben tanultak, de meglepően sok tehetséges író autodidakta módon képezte magát. De az tény, hogy Magyarországon azért a filmes szakma elég kicsi. Bevallom, én azért ennek néha örülök. Amíg könyveztem, az volt a tapasztalatom, hogy könyvet írni mindenki tud, vagy legalábbis ezt hiszi magáról. Akkoriban napi 10 kézirattal találtak meg minimum. A szomszéd néni, a szomszéd néni kisunokája, a boltos, a postás, mindenkinek volt egy kézirata a fiókban. A forgatókönyvírásról szerencsére már csak mondjuk

.

4

minden tizedik ember gondolja úgy, hogy ért hozzá, ott azért sokkal több objektíven is

megítélhető szempontnak kell megfelelni – például érteni kell a forgatókönyvíró szoftverek használatához. Emiatt sokkal kevesebb sorozatötletet kapunk. És bár igaz, hogy sokkal kisebb a merítés, de szerencsére így is épp elég izgalmas, tehetséges forgatókönyvírót találunk kiváló ötletekkel.

Az HBO abban a szerencsés helyzetben van, hogy sokkal több pénzt és időt tud rászánni a forgatókönyvfejlesztésre, mint például a kereskedelmi csatornák. Mostanában egyre népszerűbbek a sorozatok, és ezért sokan fejlesztenek, gyártanak. De míg a kereskedelmi csatornáknál előfordul, hogy alig három hónapjuk jut egy sorozatévad megírására, mi annyi időt tudunk rászánni, amennyi szükséges. Így viszont nagyon magas minőségű sorozatokat tudunk készíteni – hiszen a jó történet az egész alapja. Azt hiszem, az írók emiatt is szeretnek velünk dolgozni – mert ennyire komolyan vesszük a történet jelentőségét.

5

- Meg gondolom az is jó, hogy nem kell minden percben felrobbannia valakinek. - Igen, egy HBO-s sorozatban tényleg teljesen más a tempó. Egy kereskedelmi csatornánál az a cél, hogy az adott pillanatban minél több néző üljön a képernyő előtt. Mi viszont az HBO brandet építjük Magyarországon. Ami azt jelenti, hogy a mi saját gyártású sorozatainkat a Trónok harcához és a Hatalmas kis hazugságokhoz mérik a nézők. Arról nem is beszélve, hogy nemzetközi mércéknek is meg kell felelnünk, hiszen néhány éve minden HBO saját gyártású sorozatot bemutatnak minden európai HBO-s országban - ez jelenleg 17 országot jelent. Sőt, az Aranyélet idén augusztusban az amerikai HBO GO kínálatába is bekerült. - Nem is tudtam. De tetszik, kicsit olyan ez nekem, mint egy műhely. - Igen, ez egy jó hasonlat. Ahhoz képest, hogy az HBO egy nagy multinacionális cég, valójában minden országban, ahol készít saját gyártású műsorokat, egyfajta alkotói műhelymunka folyik.

- Felírtam magamnak, hogy kérdezzek rá arra, hogy nyertél egy forgatókönyvíró díjat. - Igen, egy kisfilm forgatókönyvével. Tudod, forgatókönyvfejlesztőként kevés lehetőségem adódik rá, hogy írjak. Az Aranyélet esetében mondjuk pont úgy jött ki a lépés, hogy a harmadik évadban pár jelenetet, pár átírást én csináltam, de azért nem ez a fő feladatom. Viszont én rettenetesen szeretek írni, nem bírom ki, hogy ne írjak mindig épp valamit. Amikor a munka nem ad rá lehetőséget, kitalálok magamnak valamit szórakozásból. Már egy ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon tudnék-e nem az anyanyelvemen is írni. Kísérletképpen írtam egy kisfilm-forgatókönyvet angolul, és beneveztem pár nemzetközi fesztiválra, hogy kiderítsem, működik-e. Eddig hat helyről van visszajelzés, négyre válogatták be és kettőt megnyert. - Ez szuper, és akkor mi lesz vele? - Hát, még azért nagyon át kell írnom, mert nem vagyok vele elégedett… De már beszélgetünk egy producer barátommal, akinek nagyon jó meglátásai és tanácsai voltak. Jó lenne előbb utóbb-leforgatni… - Hány perc lesz? 30? - Á, összesen 10 oldal az egész, ami filmidőre lefordítva 10 perc. De jó lenne annál is kicsit rövidebbre húzni. - És van már terved, hogy mit csinálsz vele?

6

- Igazából nem sok. Biztosan benevezzük majd azt is fesztiválokra, rengeteg kisfilmre szakosodott nemzetközi filmfesztivál van, ami jó lehetőség a bemutatkozásra. De mondjuk ennél van egy sokkal vadabb álmom is… Ismered a Black Mirror című sorozatot? - Sajnos nem. - Nagyon ajánlom, szerintem szuper kis sorozat. Egy angol sci-fi antológia. Különböző alternatív jövő-verziókat mutat be, amelyek egy-egy technológiai újítás következtében jönnek létre. Ezek általában elég negatív jövőképek. Az én kisfilmem, a Fearbuster tulajdonképpen egy Black Mirror rajongói film, egyértelműen a sorozat ihletésére született. Arra gondoltam, el kellene küldenem Charlie Brookernek, a sorozat kreátorának. Én korábban azt hittem, hogy minden Black Mirror részt más ír, de valójában majdnem mindegyik egyedül az ő agyszüleménye. Azért ez nem semmi teljesítmény. Nem lehet könnyű ennyi sztoriötletet kitalálni! Arra gondoltam, milyen menő lenne, ha megtetszene neki a Fearbuster annyira, hogy készítene belőle egy epizódot… (nevet). - Az amúgy miért van, hogy mostanában mindenki sorozatokat néz és nem filmeket? - Mert elképesztően jó sorozatok készülnek, sokkal jobban, mint amilyenek a filmek. Az egész nagyjából azzal kezdődött, amikor a 2000-es években az amerikai forgatókönyvíróknak elegük lett abból, ahogy a filmipar működött, hogy csak bizonyos típusú ötleteket engedtek megvalósítani, és az izgalmas, kreatív ötleteikkel elmentek inkább a tévékhez. Ezzel elkezdődött egy óriási minőségi fejlődés. A sorozatok elkezdtek moziszintet hozni, mind történetben, mind kivitelezésben. A legnagyobb sztárok kezdtek a sorozatokban dolgozni, és szép lassan elkezdték nem a filmek, hanem a sorozatok jelenteni a presztízsmunkákat.

Emellett nagyon fontos tényező az utóbbi években az OTT, over-the-top műsorszórás megjelenése: a műsorszolgáltatók az interneten keresztül elkezdték közvetlenül kínálni – streamelni - a műsoraikat a nézőknek. Mint például a mi online videótárunk, az HBO GO. Vagyis többé már nincs szükség arra, hogy egy adott időpontban oda kelljen ülnöd a tévé elé, ha meg akarsz nézni egy sorozatot: azt nézed, és akkor, amit és amikor csak akarsz. Tehát ugyanazt a minőséget, sőt talán még jobbat is kínálnak a sorozatok, mint a mozik, ugyanakkor nincs semmiféle kötöttség, a saját otthonodban nézed a sorozatodat, a saját időbeosztásodnak megfelelően. Ez az újfajta tartalomfogyasztás szerintem mindenféle értelemben újraírja azt, amit a mozgóképfogyasztásról vagy akár általában a történetfogyasztásról korábban gondoltunk. Hosszútávú és mély kapcsolatot alakítanak ki az emberek a kedvenc sorozatukkal.

Én például nagyon szeretem a Shameless című sorozatot. Az amerikai változat jelenleg a 10. évadnál tart. Tíz év alatt a szemem előtt nőttek fel azok a gyerekek, akik a főszerepeket játszák. Kicsit olyan, mintha közeli barátaim lennének, akiknek nyomon követtem a sorsát, mert érdekel, mi történik velük. - Lehet, hogy az is benne van, hogy az emberek a közvetlenebb karaktereket keresik, már nem a nagy sztár kell, aki megmenti a világot, hanem a szomszéd srác lemegy a boltba, és ott történik valami... - Ez a fajta változás nemcsak a sorozatok sajátja, ez lezajlott a filmeknél is. A történetek, amiket fogyasztunk, folyamatosan reflektálnak a valóságunkra, ez mindig is így volt. A második világháború sokkja idején az idealizált meseszerű hősöket szerették nézni az emberek. Amikor erőltetett idealizmus uralta a társadalmat, akkor a realista filmekre volt igény. A film reagál a valóságra és viszont. Most már egy ideje elfordult az érdeklődés a feddhetetlen szuperhősök felől a hétköznapi, esendő hősök, sőt a negatív hősök irányába. Még az olyan „meseszerű”, szimbolikus stilisztikával dolgozó történetek esetében is, mint például a Trónok harca, összetett, sokdimenziós hősöket látunk, akik a belső démonjaikkal küzdenek. Ettől annyira emberiek, hogy bárki tud azonosulni velük, hiába lovagolnak sárkányokon vagy kaszabolják kardokkal egymást. - Neked tetszik ez a stílus? Ebben a stílusban írsz? - Engem mindenféle stílus, mindenféle történetmesélés érdekel.

7

De az biztos, hogy én is szívesebben foglalkozom valódi, sokdimenziós karakterekkel, mint abszolút hősies hősökkel és gonosz antihősökkel. Rám egyébként jellemző, hogy több sztorin dolgozom egyszerre, csak nem mindet szoktam befejezni. Sőt, sajnos nagyon keveset fejezek be. A kedvenc műfajom a dramedy, és a coming-of-age történetekben érzem igazán otthon magam. Az olyasmit szeretem, amiben sok az érzelem, ami vicces, de sírni is lehet rajta. - Nagyon sokat beszéltünk a filmekről, pedig én egyáltalán nem is nézek tévét.. - Tényleg? Óóó… Pedig nagyon jó sorozatok vannak, érdemes nézni őket... - Sajnos én ilyen sznob vagyok. - Manapság már az, hogy sznob vagy, nem elegendő indok arra, hogy ne nézz tévét. Olyan, kifejezetten sznoboknak való sorozatok is vannak, hogy csak na! - Akkor csak simán lúzer vagyok. - Na jó, én is ismerek egy csomó embert, akik nem szeretik a sorozatokat, és valahol meg is tudom érteni őket. Sorozatot nézni nagyon komoly energia- és időbefektetés. Csomóan ezért nem szeretik, mert nem akarnak ennyit rááldozni az életükből.

- Nekem van pár haverom, akik eddig olvastak, de most azt mesélik, hogy ebben a sorozatban ez és az történt..Szóval úgy látom, hogy be tud szippantani. - Nagyon be tud szippantani! Én óriási rajongója vagyok egy csomó sorozatnak, és ezeknek tűkön ülve várom az új részeit... Könnyen tud ez komoly függőséggé is alakulni, ha valaki nem vigyáz. - Akkor megkérdezem, hogy melyik volt a kedvenced. - Egy csomó nagy kedvencem van, de ha egyet kell választanom, muszáj a The Wire-t mondanom. David Simon sorozata öt évad után pont tíz éve ért véget. Nem egy mai darab, de azért tartom még most is ezt a legjobbnak, mert miután megnéztem, az volt az érzésem, hogy ez egy teljesen más szint. Vannak a sorozatok és van a The Wire – fölösleges összehasonlítani vele bármit. David Simon sok évig újságíróként dolgozott Baltimore-ban.

8

. Annyi háttéranyaga és olyan komoly tudása volt a bemutatott világról, ami egészen példa nélküli. Olyan elképesztő hitelességgel és érzékenységgel mutatta be a baltimore-i drogszcénát, ítélkezés nélkül, feledhetetlen karaktereken keresztül, olyan szuperül van a történet összerakva, hogy azóta sem tudta senki felülmúlni, még maga David Simon se.

Bevallom, én viszonylag későn szántam rá magam, hogy megnézzem. A pilot alapján először túl lassúnak éreztem, azt gondoltam, engem nem fog érdekelni ez a sorozat. De mégis folytattam, mert mindenki szuperlatívuszokban beszélt róla körülöttem, és kíváncsi voltam, minek szól ez a nagy felhajtás. Aztán kábé a második-harmadik résznél berántott a sztori, és onnantól végem volt. A harmadik évadra már meggyőződésem volt, hogy ez a legjobb sorozat a világon, és ez a meggyőződésem azóta is megmaradt. - Jó, de most már tényleg el fogunk távolodni a filmektől. Itt van a Wonderland című könyv, amiben pl. rögtön azt nem értem, hogy lehet ketten könyvet írni. - Most, hogy már meséltem, hogyan dolgozunk a forgatókönyveken több íróval, már talán nem is olyan nehéz elképzelni. A szerzőtársam, Ákos gyerekkori barátom, 14 éves korunkban ismertük meg egymást. Ő már több mint tíz éve, a megalakulásától fogva az Irie Maffia zenekar tagja. Voltak időszakok, amikor nem értünk rá túl sűrűn találkozni, de évente egyszer-kétszer azért mindig leültünk, hogy elmeséljük egymásnak, kivel mi van. Mindig nagyon izgalmasnak találtam, amiket mesélt a zenészek világáról. Ákos nagyon jó megfigyelő, és ráadásul érti is, hogy mi miért történik körülötte. Sokat poénkodtunk azzal, hogy ebből az egészből írni kéne egy könyvet. Aztán egyszer csak komolyan vettük.

A munka azzal kezdődött, hogy én kérdeztem, Ákos meg mesélt, és mindent diktafonra vettünk. Nagyon fontos volt, hogy én is megértsem ezt a világot... - Hát, kimész egy koncertre. - Az nagyon nem elég hozzá! Mi érteni akartuk az iparág hátterét, a kapcsolati dinamikákat, az egész szociográfiáját. A sok összeszedett háttéranyagból második lépésként megpróbáltunk összerakni, „kiszintetizálni” egy prototipikus történetet arról, milyen utat járt be egy zenész a kétezres években Magyarországon. Amikor megvolt ez a váz, együtt kitaláltunk egy specifikus, konkrét sztorit, amelyen keresztül érdekesen, izgalmasan tudtuk elmesélni azokat a tanulságokat, amiket mi levontunk. Amikor megvolt a sztori váza, én elmentem és megírtam a kézirat első változatát. Ezt odaadtam Ákosnak, ő végigment rajta, és hozzátette az ő kommentjeit. Ez alapján én átírtam a szöveget, aztán megint átküldtem neki. És ezt eljátszottuk még párszor. Majd bevontuk szerkesztő barátnőmet, Dávid Annát is. Végül ezzel a sokadik verzióval álltunk neki kiadót keresni.

Ahogy említettem, igazából nagyon hasonló volt a folyamat ahhoz, ahogy itt, az HBO-ban forgatókönyveket fejlesztünk. Nagyon hatékonyan tudtunk együtt dolgozni, mert mindketten máshoz értünk, így egyértelmű volt, kinek mi a feladata és a felelőssége.

Én egyébként kifejezetten szeretek mással dolgozni, mert ösztönöz. Ha magam vagyok, hajlamos vagyok lusta és türelmetlen lenni.

9

- Amikor először elolvastam, nagyon nem tetszett, hogy túl lazára vettétek a nyelvezetet, a történet sem tetszett, azt meg végképp nem értettem a végén, úgyhogy most erre muszáj rákérdezzek, hogy a végén a Ákos, amikor elveszik tőle a zenekart, azt mondja, hogy köszi. És értem, hogy a tanulságot akarod vele kimondatni, de mondhat ilyet egy szereplő ilyen helyzetben? - Érdekes, hogy ezt mondod, de egyébként nem vagyok meglepve, elég megosztó lett végül ez a regény. Azt hiszem, talán azért, mert egyesek számára teljesen lehetetlen azonosulni vele. A mi főhősünk, Ádám, a vele történtek hatására eljutott egy olyan tanulsághoz, amivel nem könnyű szembenézni senkinek, pedig ez a szembenézés alapfeltétele a felnőtté válásnak. Csak hát, lássuk be, ki akar felnőni…

Ez a történet onnantól kezdett igazán izgalmassá válni a számunkra Ákossal, amikor megértettük, hogy miről szól igazából. Hogy ez nem egy rocksztárrá válás története. Itt ez a karakter, Ádám, aki még nem a self-made kultúrába született bele, hanem abba, hogy ha tehetséges és szorgalmas, előbb-utóbb felfedezik, és megjön a siker. Mi is ennek a generációnak vagyunk még a tagjai. A mai világban azonban ezzel a hozzáállással már nem lehet boldogulni, igenis meg kell tanulnod kitaposni magadnak az utat, ahogy Dogi is teszi. Ideális esetben Ádám és Dogi, a tehetség és az önérvényesítés egyszerre van meg az emberben, de valljuk be, azért általában nem ez a helyzet. Ádám megálmodott egy életet magának, sikerrel, rajongókkal, de fogalma nem volt arról, hogy valójában nem ezt akarja, hanem csak a szorongásaitól próbál szabadulni. És ez annyira elvakította őt, hogy nem látta, hogy nem azt csinálja, amit szeretne – egészen addig, amíg Dogi ki nem kényszerítette belőle ezt a szembenézést önmagával. Addig ő egy teljesen más mozit nézett, mint ami a valóság volt. A saját filmjét, ha úgy tetszik, és mindenki másra kiosztott egy neki tetsző szerepet, anélkül, hogy kíváncsi lett volna rá, a másik komfortosan érzi-e magát ebben a szerepben. Szandra a „visszahúzó erő”, a „civil, normális élet”, Dogi a felelőtlen, önző seggfej, aki kihasználja őt.

Dogi nem tudatosan, de ezzel szembesítette őt: hogy egy burokban élt, és hogy tulajdonképpen Ádám volt az önző, hogy arra várt, a világ a lábai elé boruljon és mindenki vele foglalkozzon. Amikor Ádám végül otthagyta a zenekart, amikor megkapta ezt az óriási pofont, az volt az a pillanat, amikor életében először meglátta a valóságot maga körül. Ő mindig is imádott zenélni, és mindezek után végre lehetett egy valóban sikeres karrierje, egy boldog élete, ami sose lett volna, ha ott marad a zenekarban. Amikor köszöntetet mond Doginak, az a legvagányabb dolog, amit valaki megtehet az életben. Erre akkor vagy képes, amikor visszanézve életed egy nehéz pillanatára vagy traumájára, megérted, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna veled. Ehhez felnőttség meg érettség kell. Azért tűnhet ez egyeseknek életszerűtlennek, mert valljuk be, csak kevesen tartanak ott, hogy erre képesek legyenek.

Tulajdonképpen ez a regény Ádám karakterének a fiktív terápiás naplója. Visszanézve már látja, hogy mennyiszer lett volna lehetősége észrevenni dolgokat, ami ott volt a szeme előtt, de próbálja mentegetni is magát, hogy akkor miért nem volt még erre képes. De végül eljut oda, hogy beismeri: végig azt akarta elhitetni magával, hogy ő a jófiú és Dogi meg mindenki más a gonosz, csakhogy ez nem így van, és ez a legjobb dolog, ami történhetett vele az életében, hogy ezt végre belátta. Ez a köszönöm a végén. - Értem, viszont Ádámból rengeteg van...

- Tényleg rengetegen beleszaladnának hozzá hasonlóan egy ilyen pofonba. De olyanból, aki a pofon után képes szembenézni magával és levonni a tanulságot, már nagyon kevés. Szerintem ettől a befejezéstől válik Ádám igazi hőssé. Mert előtte, valljuk be, csak egy balfasz (nevet). Egyébként, akik nem szerették a könyvet, általában pont ezt nem szerették, hogy a főszereplő egy balfasz – ez a saját balfaszságukra irányítja a figyelmüket, ami kényelmetlen. - Hát igen, de ilyen örök életre balfasz maradóból rengeteg van. - Rengeteg!

10

- Ott van a Peer Krisztián, akire régen felnéztem, hogy micsoda költő, és most leissza magát, és ez lesz a művészi kiteljesedés csúcsa. És akkor jön a Dogi figura, aki meg azt mondja, hogy jóvamá, gyere, megmutatom mi a stájsz... - Biztosan ismersz ilyeneket is, akik úgy állnak hozzá, mint a Dogi, és nagyon sokra vitték, nem? - Persze. Csak nekem ez a Dogi figura így még nem elég. - Ezt teljesen megértem. Csak az van, hogy ezt a történet Ádám szemszögéből ismerjük meg. És ő nem volt rá kíváncsi soha, hogy kicsoda Dogi valójában. Pont ez benne a tragédia. Hogy ha vette volna a fáradságot, hogy megismerje ezt az embert valaha, akkor megjelenne az ő története, az ő igazsága is. Vannak egyébként utalások, annyi kiderül így is, hogy viszonylag rossz körülmények közül jön, hogy ő igazi küzdő típus, aki nagyon sok mindenen ment keresztül, és pont ezért képes ennyire mindenre elszánva küzdeni egy jobb életért, mert számára nincs más választás. Épp ez benne a szomorú, hogy Ádám ezt az egészet tudhatta volna, ha csak egyszer az életben nem magára figyel, hanem erre a csávóra. Akkor valószínűleg öt perc alatt kiszedi belőle például, hogy szerelmes a Szandrába. Csakhogy ő nem akarta ezt észrevenni. Pont ezért volt fontos, hogy a karaktere kábé egydimenziós szinten legyen csak bemutatva, mert Ádám így látta őt: kinevezte őt a főgonosznak a saját élete mozijában. Egy felszínes seggfejnek, akit nem lehet becsülni. Azért, mert neki így volt kényelmes.

Ha belegondolsz, az életben is pont így van: akiket utálunk, akikre haragszunk, nem látjuk embernek, nem akarjuk megérteni őket, hiszen úgy már nem lehetne rájuk vetíteni minden negatív érzelmünket, mert esetleg megértenénk, miért viselkednek úgy, ahogy. És nem is csak az „ellenségeinket” látjuk így. Mindenkit magunkhoz viszonyítva értelmezünk és ítélünk meg, nem szánjuk rá az időt, az energiát, hogy valóban megismerjünk valakit, csak meghozzuk a döntésünket egy első benyomás után, hogy utáljuk vagy szeretjük az illetőt.

11

Minden valódi alap nélkül. Szerintem ez szomorú, és fájdalmas következményekhez vezethet – mint Ádám esetében is.

A Wonderland is ezt próbálja bemutatni, erre próbálja felhívni a figyelmet. De persze elfogadom, ha azt mondod, ez neked nem jött ki belőle. Mégiscsak egy első regény, korántsem tökéletes. De szándékunk szerint ez egy coming-of-age sztori: Ádám a végére megtanult valami fontosat magáról. A legtöbb ember viszont nem tanul, hanem újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, és aztán csodálkozik, hogy nem változik az eredmény. - És én ezt elhiszem, hogy ő tényleg megtanulta? - Azt már neked kell eldöntened. Én elhiszem, mert velem történt ilyen. Na, ez egyébként egy nagyon érdekes kérdés. Sok embert ismerek, aki nem hisz abban, hogy képesek vagyunk a változásra. Én viszont hiszek benne. Ha csak ebbe az egy szituációba gondolsz bele, amit a Wonderland feldolgoz. Nagyon sok példát látni manapság arra, hogy valaki hírnévre vágyik, de ez a vágy a figyelemre, a rajongásra tulajdonképpen egy gyerekkori figyelemhiányból fakad. Ez az én generációm esetében elég tipikus dolog. Az én generációm a rendszerváltás környékén volt kisgyerek. Akkoriban minden nagyon bizonytalan lett, mert egyik napról a másikra lecserélődtek a szabályok. A mi szüleinknek nagyon kellett hajtani, hogy a gazdasági biztonságot megteremtsék a családjuknak – és sokszor beáldozták ezért az érzelmi biztonságot. Emiatt a gyerekeket érzelmileg elhanyagolták, akik azzal a frusztrációval nőttek fel, hogy miért nem figyel rájuk senki. De több embert is ismerek, aki ezt képes volt felismerni, és továbblépett.

Ákossal sokat beszélgettünk erről, és bele is írtuk a könyvbe: amikor ott állsz a színpadon, és ezrek csak rád figyelnek, és csak árad a szeretet… ez maga a menyország egy figyelemhiány-zavarosnak. Viszont az benne a csavar, hogy bármennyi szeretetet kapsz, sosem fogja tudni betölteni azt az űrt, amit a gyerekkorodból hozol. Ádám pont egy ilyen srác, aki képes volt ezt belátni. Megértette, hogy ő nem ettől lesz boldog. Egy ilyen felismerés megváltoztat. - Én is ismerek ilyet, aki kint van a színpadon, de nem ez elégíti ki. - Ugye? Nemrég részt vettem egy amerikai forgatókönyvíró-showrunner, Jon Feldman egy előadásán. Ő mondta, hogy ha a pénzért meg a sikerért csinálod, akkor elrontottad a karrieredet. Ha nem élvezed, amikor írsz, akkor ne csináld, mert sosem fogod megkapni tőle azt, amit valójában akarsz. Ez szerintem nagyon igaz. Ha azért írsz egy könyvet, mert azt akarod, hogy majd sikeres legyen, akkor cseszheted. Ha csak a rajongókért zenélsz, de közben nem élvezed magát a zenélést, szintén. Szóval, ha engem kérdezel, a Wonderlandben, amikor a történet végén találkoznak, Dogi nem boldog, Ádám viszont igen. - A Dogi lehet nekem egy Majka, aki már kitalálta magát. - Ez teljesen szubjektív vélemény, de én azt gondolom, hogy Majka egy nagyon tehetséges ember, Dogi viszont alapból nem az. Dogi Ádám nélkül nem tudta volna felépíteni a zenekarát. Ő nagyon ért ahhoz, hogyan kell tálalni valamit, ha úgy tetszik, ő ebben tehetséges. De valójában nincs neki mit tálalni, nincs mögötte tartalom.

12

Egyébként mi is sokat tanultunk a karaktereinktől. Amikor kész lett a könyv, a bennünk élő Ádám elégedetten hátradőlt volna, de a Dogi-énünk még csak akkor indult be igazán… - Olyan szempontból tényleg nem egy egyszerű könyv ez, hogy elég sok mindent csináltatok hozzá. - Igen, nagyon nagy munkát beletettünk a könyv utóéletébe és a promócióba. Láttad például a videoklippet, amit csináltunk hozzá? - Nem emlékszem… - Megcsináltuk a való életben is egy az egyben azt a klipet, ami a könyvben van. Van a regénybem Ádámék zenekarának ez a What do you really wanna say című slágerük, és a szerzőtársam, Ákos pár zenész barátjával, Szekér Ádámmal és Horváth Gergely Ambrussal valóban megírta a dalt, játszotta is egy darabig a rádió. Aztán megcsináltuk hozzá a klipet, ami aztán egy csomó nemzetközi fesztiválon nagy sikerrel szerepelt.

Aztán még jött rengeteg új ötlet. Csináltunk egy ilyen kis interjúsorozatot, My Wonderland Story címmel. Ákos sok zenész ismerőse mondta, miután elolvasta a könyvet, hogy ez tulajdonképpen róla is szólhatna. Innen jött az ötlet, hogy kérdezzünk meg mai sikeres zenészeket, nekik hogyan indult a karrierjük.

Aztán felkértünk egy zseniális street artistot, Voidot, hogy fogalmazza meg a Wonderland sztorit képzőművészeti formában. Majd készült egy slam poetry szöveg is, amit Szinész Bob jegyez. Csináltunk egy fordítópályázatot a dalszöveghez. Kaptunk Wonderland-logós gitárpengetőket, készültek matricák… Az egész egy hihetetlenül izgalmas transzmédia projektté nőtte ki magát, amit elkereszteltünk Wonderland Projektnek. - Mesélj az új regényről. Balaton by night a címe, igaz? - Igen, az volt a terv, hogy a Balaton by night lesz a következő, meg is írtam az első verzióját, de nagyon nem voltam vele elégedett. Sokat gondolkodtam, míg végül találtam rajta egy új fogást. A témája megmaradt: az abúzus nem annyira kézenfekvő formáival, a verbális és az érzelmi abúzussal akartam foglalkozni, de az egész témát egy teljesen új közegbe helyeztem, amiben ez a jelenség, főleg a hatalmi játszmák egészen hétköznapiak, és sajátos formát öltenek. Beletettem kábé egyévnyi kutatást, ami eleve elég megterhelő volt érzelmileg és mindenhogyan. Ez épp azelőtt történt, hogy berobbant a #metoo mozgalom, és végre elkezdték az emberek maguktól is kibeszélni ezt a témát. Akkor úgy döntöttem, félreteszem ezt a projektet egy időre: már kevésbé tűnt égetőnek a probléma, nem éreztem azt, hogy sokkal többet hozzá tudnék tenni, mint amik a valódi életben megtörtént sztorikból kiderültek.

Valószínűleg egyszer meg fogom írni, azóta is foglalkoztat a sztori. De jelenleg más ötletek sokkal jobban érdekelnek. Vannak filmterveim, sorozatterveim és persze új regényen is dolgozom. Majd, ha kiderül, melyikből lesz leghamarabb valami, beszélgethetünk arról is.

Kuli

13

Könyvajánló: Krasznahorkai László - Ornan Rotem: A Manhattan-terv

Ez a könyv, amennyire lehetséges, távol áll a Krasznahorkai-könyvektől. Nincsenek benne háromoldalas mondatok, sőt, jóformán történet sincs, és amennyire tudom, neki még sosem volt társszerzője, még ha az egy fotós is ebben az esetben. És itt rögtön gondban is vagyok az értelmezéssel, ugyanis a könyv egyértelműen egyenrangúnak mutatja a két szerzőt, noha ez egyáltalán nincs így. A szöveg egy nagyon érdekes kísérlet egy rajongás feldolgozására, a képek viszont sokszor csak a szöveget illusztrálják, ahol pedig nem, ott meg minimum kétséges, hogy felnőnek-e színvonalban a szöveg magasságaihoz. Nagyon-nagyon billeg a dolog: szerintem a képek minimum fele olyan, amilyet mindenki lő, amikor először látja New Yorkot (tudom, mert én is pont ugyanezt csináltam); a maradék fele egyszerű dokumentáció, a hátramaradó egynegyedről lehet egyáltalán vitatkozni, hogy művészi kifejezés-e már, vagy még mindig csak csak nagyotmondásból elkövetett kattintgatás.

Ezzel együtt minden alkalommal rácsodálkozom, mennyire jó az, amikor egy könyvet nem egyszerűen illusztrálnak, hanem művészi fotókkal társítják. Bár hirtelen nem tudok példát mondani olyanra, amikor nem csúszik el egyik irányba se a kivitelezés. Rengeteg olyan könyv van, ahol a kép a lényeg, a szöveg pedig másodlagos, vagy fordítva. Itt nyilván Krasznahorkai hozta a témát, és ez pedig a rajongás. Az ellenállás melankóliája című regénye miatt más írók azt gondolták, hogy a szerző biztosan bálnaszakértő, akkor pedig ismernie és rajongania kell Herman Melville-ért, aki a Moby Dicket írta. Ezért, amikor Krasznahorkai egyéves ösztöndíjat kapott a New York-i könyvtártól, az egyik ismerőse elvitte Melville szülőházába, aztán amikor kiderült, hogy Melville is New York-ban lakott, Krasznahorkai tényleg végiglátogatta azokat a helyeket, ahol Melville is járt vagy köze volt hozzá.

Az író először meglehetősen ironikusan kezeli a helyszíneket, ahol meg kellene hatódnia, de aztán egyre kevésbé akarja (tudja) leplezni, hogy bizony mégis hat rá a nosztalgia. A ház, ahol Ginsberggel beszélgetett, vagy ahol Bartók lakott utolsó éveiben, ezeknek nyilván nincs emléktáblájuk a városban, és a városlakóknak nem is fontos, hogy legyen. Melville-nek ugyan van, de jelentéktelen. A rajongás, mint az életmű felfedezése a szerző/művész által lakott helyeken keresztül szerintem egy fontos mozzanat, amin mindenki átesik. Emlékszem, amikor először voltam efféle kultikus helyeken, és arra gondoltam, hogy ezáltal én is része lehetek egy kicsit az életművének. New York eleve tele van fontos épületekkel, még ha Warhol gyárát (a Factoryt, ami egy régi nyomda volt, és kultikus események voltak ott) már régen lerombolták is, azért elég lemenni egy tetszőleges metróállomásra, hogy érezzük Keith Haring metróképeinek kultikus helyszíneit, sétálhatunk Paul Auster vagy éppen Patti Smith Central Parkjában, Bukowsky bárjaiban (és lehet, hogy egyszer a Trump Tower iránt is nosztalgiát fog valaki érezni?)... A lista a végtelenségig folytatható. Szépen ki is figurázta ezt az érzést Nick Horby a Meztelen Juliet című könyvében, ahol a zenekari rajongás odáig terjedt, hogy a főhős egy koncertterem wc-jét látogatja meg, mert az énekes a legenda szerint ott világosult meg.

Párizsban az egész Montmartre negyed ebből él tulajdonképpen. És jól — teszem rögtön hozzá. Hiába, hogy a csónakház nevű, mai szemmel borzalmas fatákolmányban csak néhány évig élt Picasso, Modigliani (és a többiek), mindenki elmegy egyszer a Lapin Agile vagy a Sacre Coeur sokat látott utcáiba, ahol ma már giccsárusok szedegetik az egyszervolt hírességek után maradó csillogásmorzsákat — noha tudjuk, hogy Modigliani kifejezetten éhezett, Picasso pedig boldog volt, hogy átköltözhetett a Montparnasse-ra. De az utcák és a házak nagy része még most is hozza a századelő, az 1900-as évek hangulatát, és ha valaki felmegy a szűk lépcsőkön egy műterembe, könnyen beleképzelheti magát a festői szerepbe , amit egy külvárosi panelban nem fog érezni.

Jómagam Párizst Hemingway Vándorünnep című novellájából kezdtem felfedezni, és Hemingway háza volt az egyik első, amit meglátogattam. Nem is csalódtam, a Place de Contrescarpe ma is hasonlóan néz ki, mint akkor. De azért legyünk őszinték: ez a fajta rajongás azért idővel inkább nevetség tárgya lesz. Én legalábbis jókat szoktam mosolyogni magamon, amikor meglátogatok egy efféle történelmi helyet, és színpadiasan összecsapom a kezemet,

14

hogy nahát, itt alkotott XY, miközben tudom, hogy csak a véletlen miatt volt így, és semmiben nem különbözik a hely a környező utcáktól. Hollywoodban külön híresség-városnézés is van: beültetnek egy kabrióba, és elvisznek oda, ahol Stallone vagy Axl Rose lakott (a név tetszés szerint behelyettesíthető).

De valóban kinőttem volna a rajongásból? Vajon múltkor csak azért sétáltam el Zadkine műterméig, mert ki akartam pipálni ezt is? — Visszatérve Krasznahorkai könyvére, ő is képes mosolyogni magán, amikor a könyvtárban, ahova oly fáradságos munkával jutott el, egész nap arra gondol, hogy délután meg fogja látogatni a vámház helyét (!!!), ahol Melville dolgozott. És amikor odaér egy egészen jellegtelen rakpartra, ahol a fénykorban is csak raktárak álltak, akkor nem azt gondolja, hogy hűha, ez aztán lepukkant hely, hanem azt latolgatja, mit érezhetett Melville, amikor itt vagy ott elsétált.

Most már szögezzük le, hogy a rajongás olyan helyek iránt, ahol általunk kedvelt író, művész, zenész lakott vagy megfordult, normális. Ez része a megértési és befogadási folyamatnak. Sőt része az emberi létnek. A múltkor én is nosztalgikus hangulatba kerültem, és meglátogattam gyerekkorom egyik fontos helyszínét, egy azóta elhagyott sportközpontot, ahol megnyertem első teniszversenyemet. Mondanom sem kell, hogy kevés ennél jellegtelenebb és semmitmondóbb hely létezik, egy külvárosi sporttelep, amit nem is tartottak karban. Mégis, nekem egészen mást jelent. Ugyanakkor azért elmondhatom, hogy ilyesmi meglehetősen ritkán tör rám, és én Krasznahorkai helyében inkább New York mai csodái felé nézelődtem volna, hogy majd évekkel később nosztalgiázhassak. De fantasztikus, hogy mennyire nem vesz tudomást arról, amit ez a folyton nyüzsgő város mutathat neki, és helyette egy olyan városban próbál járni-kelni, ami már nincs is. Lee Stinger és Kurt Vonnegut közösen írtak egy könyvet arról, hogyan lehet hajléktalanként túléli New Yorkot. Krasznahorkai könyve kicsit arra is hasonlít, amikor helyekről és érzésekről beszél.

Másfelől ez egy maximálisan őszinte könyv, és ez nem kevés. Egy ősz ember gondolatmeneteit követhetjük nyomon, ráadásul egy olyan emberét, aki, noha nem dicsekszik, az irodalmi élet számos érdekes alakjával találkozott, beszélgetett már, és ezekből mi is megkapunk valamennyit a könyvet olvasva. Őszintén beszél a rajongásairól, a megállapításai pedig tűpontosak akkor is, amikor az egyik példaképéről megjegyzi, hogy voltaképpen egy iszákosról van szó, és akkor is, amikor egy híres író özvegyével beszélget, és megállapítja, hogy önmagában egy efféle lakás érdektelen. De mégis elmegy mindenhova, még egy kis üdülőszigetre is, mert arról azt írta Melville, amit.

Kétségkívül New York a világ egyik legérdekesebb városa. Elképesztő és csodálatos, hogy Krasznahorkai újat tudott mondani róla. És az is, hogy végre egy magyar író, aki nincs bezárva Karinthy nyelvébe és világába, végső soron feltalálja magát egy kaotikus nagyvárosban ismerősöket szerez, és mintha naplót írna, beavat minket. Lenyűgöző könyv.

Elekes Richárd

Pár régi kedvencem Popper Péter: Tigris és majom Többen mondták már nekem, hogy érthetetlen a Popper-mániám. Hogy az a fickó csupa közhely. Hogy ugyanazt mondja hatszázszor. Hogy aki egy Popper-könyvet olvasott, mindet olvasta. Hogy hülye pszichológus. Hogy kókler, aki még a saját szakmájában sem hisz. Mondtak már mindent, és egyáltalán nem érdekel, egyrészt, mert legtöbbször semmi igazuk, másrészt, mert nekem külön viszonyom van.

Ez a viszony különösebben nem is szívélyes, én nem vagyok a meghatott rajongók közül való. Találkoztam vele kétszer, mindkétszer nálunk a gimiben, váltottunk pár szót, sőt az egyik beszélgetést én vezettem: nem akartam különösebben megnyerő lenni, és nem is nagyon lehettem az. Ő sem akart. Emberként nem igazán tetszettünk egymásnak. Nem hiányzott. Arra gondoltam, alakulhatott volna ez másképp is, de hát így alakult. Maga a beszélgetés legyen jó, izgasson fel szellemileg, és legyen izgató a diákoknak is. És ez sikerült. Akkor meg rendben.

Akkoriban még a Tigris és majom nem létezett. És ezért a tényleg rengeteg önismétlés ellenére rengeteg dolgot nem tudtam, nem tudhattam még róla. Mint ahogy A kő, a víz és a kutya előtt (azzal a portréfilmmel jött el hozzánk másodszor) ugyanúgy nem tudtam róla más egyéb fontosakat. Ennek a folytonbeszélő embernek rengeteg kisebb-nagyobb titka volt, és noha soha semmit nem hallgatott el abból, amit egyáltalán megértett magából, mégis volt, ami harminc év után derült ki. Nyilván rengeteg „titkot” vitt is el magával, miközben egyetlenegyet sem akart. Ebben biztos vagyok. Mert nagyon gazdag személyiség volt, és az ilyenekkel rengeteg minden történik. Elsősorban belül. És ő ezeket sorban mind megpróbálta elmondani. Mi történt, ennek kapcsán mire lehet gondolni, mi lehet a tanulság, már ha van olyan egyáltalán. Hogy mások okulhassanak. Abban a korban élt és működött, amelyben az emberek az önismeretet hajszolták, és ugyanakkor persze mindent elkövettek, hogy nagyon lényeges dolgokat mégse tudjanak meg magukról, mert az kínos lehet. Popper már ezt a nagy igyekezetet is hülyeségnek tartotta, ugyanakkor viszont másfelől meg akarta mutatni, hogy az önismeret igenis lehetséges, hiszen igazából semmi sincs elrejtve. Nem kell hazudni magunknak, és

15

ennyi az egész. Figyelni kell. És ki kell mondani, amit csak lehet. A transzparencia pedig előbb-utóbb transzparenciát provokál.

Mihancsik Zsófia csinálta meg Tigris és majom címmel a nagy Popper-beszélgetőkönyvet, sőt aztán vagy öt év után még egy második résszel is megfejelte. Fontos lett ez a könyv. Nagyon jó riporter kérdez rendületlenül, kíméletlenül, empatikusan és kötekedve, és ötoldalanként hűl el a válaszokon. Hogy ennyi őszinteséget, ez már mégis… Popper szerint másként nincs értelme. De sokszor másokat is érint ez a nagy őszinteség, veti ellene a riporter, teljesen jogosan. Hát akkor szóljon, ha úgy érzi, ez már sok, aztán majd egyezkedünk. Popper mintha tényleg nem tartaná tiszteletben mások személyiségi jogait. De a magáét se, ez is tény. Ennyi intim dolgot szexről, bántásokról, butaságokról, gonoszságokról, megsértett tabukról nem hiszem, hogy még bárkiről megtudtunk valaha. Cseh Tamás ilyen vérlázítóan őszinte még, de nála csak az önfeltáró rész erős: másokat szemmel láthatólag kímél. Popper se istent, se embert. Szó szerint senkit és semmit.

Ez az egyik tulajdonsága, amit, bevallom, átvettem tőle. Vagy legalábbis igyekeztem átvenni. Mondhatják rám, hogy tolvaj: de tessék utánunk csinálni. Mert ez csak egy beállítódás átvétele, nem konkrét gondolatoké. És nem is átvettem, hanem bátorítást kaptam tőle erre. Emlékszem, hol, milyen körülmények között történt, hogy úgy döntöttem, innentől szembemegyek, és nem kímélem többé magam. De mást se. Csinálom a mániáimat, és nem hagyom, hogy megakadályozzanak, letiporjanak. Az én ügyemet én tudom jobban, az én ügyemben nekem van igazam. Ültünk Máriával Tatán, az Öregtó partján, végigdühöngtem és végigkáromkodtam egy teljes napot. Aztán visszautaztunk Budapestre, és onnantól más lett az életem. Én is más lettem. Hát akkoriban vált nekem igazán fontossá Popper: ezekben a vívódásaimban segített. Az ő könyveiben (akkor még nem volt sok) találtam magamnak bátorításokat. Meg persze Mária szavaiban, mert egy irányba húztak. És ha ketten mondják ugyanazt, amit tulajdonképpen én is gondolok, abban már tényleg lehet valami.

Poppertől tanultam, azt hiszem, azt is, hogy nem a divat és a külső sikerek irányába kell menni. Ezt is úgy „tanultam” természetesen, hogy eleve magam is így gondoltam. Persze ki-kitér arrafelé az ember, mert hiú, gyáva, mert érvényesülni vágyó majom, de fontosabb (persze csak ha a belső integritása a fontosabb számára), hogy szabad kóborló legyen, mindenbe bele-beleszagoló, sebeket adó és kapó tigris a dzsungelben. „Nézd meg és menj tovább!”, ez a kiváló Hamvas-szlogen nem annyira Hamvasra, mint inkább Popperre jellemző. Ő tényleg kóborló volt, Hamvas inkább csak mondta és néha vágyta. Birtokában volt ő (Hamvas) az igazságnak, legalábbis részben, úgy gondolta. Popper pedig biztos volt benne, hogy nincs a birtokában, és nem is lesz, és talán azért, mert nincs is olyan. És akkor korrektebb ezt bevallani. Ebben az ügyben én Popper Péterrel értek egyet és vele is tartok. Hamvas „igazságai” nagyon érdekesek nekem, mint javaslatok. De szerintem (sajnos) Poppernek van itt igaza. De lehet mindebben szépet, pozitívat is találni. Popper maga az egyik könyve végén ezt így fogalmazta meg, szeretem idézni:

„Az ember biztonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. Ha ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős."

Szerintem ez az igazi aranyszabály. Féner „Őt” Dininek köszönhetem. Amikor fotósuliba járt, elmászkált a csoportjával mindenféle kiállításokra, és nekem

is rengeteget megmutatott ezekből. Nagyon sokat tanultam így, komplett nyugati életműveket ismertem meg. Meg emigráns magyarokét. Általa „jött” Féner is: szégyen, de nem is hallottam róla korábban. (A képeiből sokat ismertem, innen-onnan, főleg azért a Film, színház, muzsikából. Ez utólag derült ki nekem.) A „szociográfusi” munkássága pláne teljesen kimaradt, én a valósággal fiatal koromban csak különféle szűrőkön keresztül érintkeztem. A realistáktól egyszerűen kiakadtam. Olyan voltam, ebben, mint a filmbeli Mr. Keating, akit persze szintén nem ismertem. Csak a romantika van. A lélek mélye. Az igazat mondd, ne csak a valódit.

Ezért részben értetlenül figyeltem a hetvenes-nyolcvanas években a dokumentarista filmesek próbálkozásait is, bár láttam a műveikből párat, mindenféle Monori Lilis cuccokat, meg például a Cséplő Gyurit, még meg is ráztak, de művészetnek nem tudtam tekinteni őket. Hát mit szóltam volna Fénerhez, aki nagyjából lefotózta nagyapám (bányász volt) és apám (gyári munkás) életét? Hogy hagyjon ezekkel békét, elég nagy baj önmagában, hogy nekik csak ez a durva, primitív életforma jutott. Tudni se akarok róla, nem bírom elviselni. Azt sem értem, ők hogy bírták.

Pedig hát épp erről volt szó Fénernél. Utólag már én is látom, de ahogy a Karneválban mondják: utólag már könnyű látni. Féner, amikor már rettenetesen ráunt a zömmel hisztis és nagyképű művész hölgyek és urak fotografálására, nekivágott a híres magyar Hortobágynak, hogy megnézze, hogy is él ez az ország valójában. Ment Zsíroskenyérországba. Nem történt ez persze simán, meg nem is volt teljesen az ő spontán ötlete, mindegy: nekiindult. Onnantól a napi munkája mellett privát szenvedélyből szociofotósként is működött. Bevette magát például Csepelre, a Vasműbe, vagy a vasúthoz, vagy egy bányába, összebarátkozott az ottaniakkal, és végigdokumentálta még tán a

16

székelésüket is. Izzadt arcok, holtfáradt, agyonhajszolt figurák, tönkredolgozott testek, ez volt az eredmény általában: ezt tudta megmutatni az „uralkodó osztályról”, semmi diadalmast. Csinálták ezt persze mások is, de ő a legérzékenyebben, legkitartóbban, és talán a legeredményesebben is. Nem volt velük népszerű, hát kik előtt lett volna? A hatalom sosem szereti, ha ilyesmikre rámutatnak. Sőt a gyűröttek sem szeretik, ha megörökítik a gyűröttségüket. Az értelmiség bizonyos fajtái díjazták csak ezeket a fotókat, nagyjából azok, akik a szociográfiai irodalomban, a szegénységkutatásban jeleskedtek. Rétegműfaj volt tehát, bár néha azért lapokba is bekerült, sőt a kiállítótermekbe.

Hát én ezekről egyáltalán nem tudtam, pont mint az akkori komplett Magyarország: annyira el akartam feledkezni a múltamról, elszakadni a gyökerektől. Bekerülni egy éteribb világba. Szégyen. Szerencse, hogy nem sikerült.

Amikor Dini megmutatta nekem ezeket a Féner-műveket (nem volt túl régen: 8-10 éve), akkor hirtelen rájuk ismertem. Akkor már egyből tudtam, miről szólnak, és azt is, miért fontosak. És azt is, hogy a rendszerváltás azt ígérte, megszabadítja a magyarokat ezektől a szörnyűségektől, ehelyett még univerzálisabbá tette őket, és sokkal nagyobb felületen terítette szét. Van egy albuma Fénernek, ott ezeket a képsorozatait (nem egy volt!) Archív jelen címen mutatja be: a cím teljesen pontos. A régi képekben már minden benne volt, ami ma is van. Ezért a rendszerváltás után pár évvel Féner abba is hagyta a szociográfiát. Nem volt már semmi értelme, mert már mindenhol az volt. Viszont már egyáltalán nem is volt senki, aki mindezt látni akarta volna. A társadalom megvakult. Magatudatlan lett. Szándékosan. Félelemből. Fájdalomból. Tehetetlenségből.

Mi lesz egy fotográfussal, ha elveszik tőle a témáját? A

mondanivalóját? Nyilván keres másikat. Hát, ha talál. Kínálta magát a csillogó-villogó nagyváros, az új elit világa – de hát Féner már a régiekétől is irtózott. Mindig, minden idealizálástól. De már nem volt más út, csak ez a hazugság. Féner tehát munka nélkül maradt.

De azért fotózott tovább. Ehhez értett. Fotózni kezdte a várost – azt újította ebben a képtípusban, hogy az emberek nélküli várost, hiszen a nyomaink úgyis ott vannak. Kietlen, idegen, nyomasztó képek. De ha rajtuk lennénk, se lenne jobb. Csak kommerszebb. Féner még a börtöncellákat is foglyok nélküli állapotukban fényképezte. Érzékeljük: úgy még rettenetesebbek. Oda bemenni?

A képeiből ezzel eltűnt minden vigasz. És minden mentő körülmény. Fotózta azért a természetet is – megint csak ember nélkül, fák, utak, ködök geometriáját… Eredetiséget tudott

belevinni ezekbe is, a fene tudja, hogyan. Legutóbbi sorozata, amit az OSZK-ban állított ki vagy öt éve: szenzációs. Nagy tülekedés persze nem volt ott.

Azt mondják, nem jelentős fotós már. Nem érdekes, amit csinál; erőlködés. Nem így látom. Igaz, én is erőlködök, és én is a valóságot akarom már megragadni, semmi mást. (Mert én már szépítettem, hazudtam eleget…) Ebben az erőlködésben társamnak, sőt mesteremnek érzem őt: utólag, oldalról jött mesteremnek, én, akinek nem volt semmilyen mestere soha, és aki egyetlen jó képet sem készített életében, sőt erre alkatilag képtelen. Megérkezett hát a mesterem. Fogalma sincs róla. Egyértelmű, hogy nem is kérne belőlem, mit kezdene velem? Kiégett, keserű, pontos ember. Mizantróp. A szája körül azonban még mindig mosolyok futkosnak. Még mindig nem adta fel. Holnap hajnalban is az utcákat járja majd.

Őt találtam magamnak. Különös, hogy mik vannak.

17

Hankiss Amikor meghalt, elgondolkoztam rajta megint egy kicsit. Sokat olvastam tőle, figyeltem is, néztem is. Akkor még

néztem néha tévét, amikor ő műsoron volt. Az utóbbi tizenöt évben már csak cikkekben, interjúkban és könyvekben volt jelen, ekkor is mindig tudtam, mit csinál, de sok újdonságot nem vártam már tőle. Kétszeresen túl az akméján, mit is várhattam volna? Számomra sosem volt orákulum. És nemrég, hogy eltemették, rá kellett jönnöm, hogy igen, de, nagyon is.

Ez hogy történhetett? Mi ez a visszamenőlegesség? Tényleg visszamenőleges? Volt egy időszak, amikor csinálta-írta az Értékszociológiai kísérletet. A hetvenes évek vége volt talán, érett

szocializmus, ő fogta a csapatát, a valahogy megszerzett engedélyét meg a valamilyen állami forrásból megszerzett összegeket, és csinált egy nagy vizsgálatot, megszondázta az akkori társadalmi rétegeket, és ki tudta mutatni, hogy nagyjából semmi sem úgy van a létező emberek létező fejeiben és létező életstratégiáiban, mint ahogy a „létező szocializmus” azt tanította és elvárta. A nem túl vastag, ronda, kék könyvecske valahogy aztán megjelenhetett, gondolom, pár száz példányban, műhelykiadványként, hozzám pedig valahogy eljutott. Akkor gondoltam először, hogy szociológusnak kellene mégis lennem. De már tanár voltam. Olyan, amilyen. Az is kísérlet végül is, gondoltam, és a dolog úgy maradt.

De a szociológia úgy általában beírta magát a fejembe, és aztán beírta a Társadalmi csapdák és a Diagnózisok is. Sok szociológiát olvastam innentől, még a klasszikusokat is mind végigvettem, Max Weberrel bezárólag: mindent, ami magyarul megszerezhető volt. És úgy döntöttem, a valósággal tényleg foglalkozni kell. Kellene. De nem volt időm, én is mindenfélével kísérleteztem. Főleg Hankissra bíztam tehát, kutasson, elmélkedjen helyettem, én majd jól elolvasom. Jó munkamegosztás volt.

A nyolcvanas évek közepére Hankiss számomra alakot váltott. Akkor kezdtem olvasni a strukturalista irodalomszociológiai írásait, amik pedig jóval korábbiak voltak. Nagyon megfogtak ezek is, rájuk is voltam már készülve, főleg Hauser Arnold munkái miatt és következtében. Az igazi szociológia és társadalomelmélet, sőt politológia, sőt közgazdaságtan azonban egyre inkább a fiatalabbak révén érkezett már, legalábbis úgy gondoltam. A Reform és demokráciát és a Fordulat és reformot olvastam, és megint nagyon szerettem volna ezekkel a szakmákkal kapcsolatba kerülni. Ehelyett újfent mindenféle más dolgokkal kísérleteztem, a gyerekprojekttől az iskolai bázisok megreformálásáig, és közeledett 1989.

A fordulat visszahozta a közéletbe Hankisst mint tévéelnököt. Hihetetlenül élveztem a faszfejekkel folytatott tévévitáját, figyeltem az attakot ellene, egy lyukas garast nem tettem volna rá, és csodálkoztam, hogy mennyire tudja, mi módon akarják kicsinálni, és hogy felfogja, mennyi ellenszere van ezügyben. Nekem már megint nem volt semmi valóságismeretem, nem éltem még demokráciában, nem tudtam se a piszkos, se a szellemes trükköket, jó volt őt és még néhányukat figyelni. Jó volt látni egy csak az eszével győzőt. Mert hát a gyakorlatból ő se tudhatta. De azért azt is láttam, hogy hiába volt igaza, hiába volt szellemes és találékony, hiába győzött a csörtékben, a hadjáratban végül mégis csak kicsinálták. Mégis csak le kellett mondania. És Gombárnak is, aki a rádióban csinálta végig ugyanezt, noha másképp. Mint ahogy friss, fiatal barátjuk, Lengyel László is hiába írta Antall Józsefről a szellemes-pontos írásait, A kegyelmes úr olvas címűt és társait, mégis csak hipp-hopp a vádlottak padjára került. Hohó, hát szóval így megy ez! – gondoltam, és nem voltam már olyan gyanútlan. Hankiss még meghirdette a Találjuk ki Magyarországot! című mozgalmát, majd egyszer csak eltűnt, évek múlva került csak elő Amerikából. Ja, szóval még ő is cserben hagyta a saját ügyét is, gondoltam, és nem voltam dühös, de szomorú igen, és még kevésbé voltam már gyanútlan. Látnom kellett, és én láttam, hogy vérre kezd itt menni minden, és nem lesz ennek jó vége. Ahol vérre megy, ott nem az okos jóemberek szoktak győzni. Kivétel ez alól még nem volt, úgy találtam.

Láttam, hallottam, ahogy őt is egyre inkább zsidózzák és liberálisozzák. Már nem is lepődtem meg. Jöttek fel az egyre nyerőbb jobboldali mantrák. Ő pedig a még meglevő tévéműsorait, a szellemességét, a kíváncsiságát, a nyitottságát szegezte velük szembe, amíg tudta. Nem hagyta magát, pörgött tovább az a hadarós nyelve, de egyre inkább már csak kérdezett és beszélgetett, míg ki nem futott alóla az összes médium. Horn alatt még tudta csinálni, Gyurcsány alatt, úgy rémlik nekem, még valameddig tudta csinálni, aztán egy nyekkenéssel vége lett. Jött mindezek helyett az Emberi kaland, a Proletár reneszánsz, és a sok, vég nélküli folytatás. Könyvoldalak százai. Könyveket még kiadtak tőle.

Szerintem az utolsó nagy és fontos könyve Az emberi kaland volt, vagy húsz éve. Azóta ugyanazt variálta tovább. Untam, sokalltam. Tartalmában meg keveselltem. Minek már ez? Kezdjen valami újba, lényegesbe megint, ahogy szokta, vagy bujdokoljon végleg el. Hát aztán elbujdokolt.

És látom, hogy alig maradt már bárki, aki még mondani tudna számomra bármi lényegeset. Nem túlzok most, nem szellemeskedek, nem temetési beszédet mondok. Nem tanultam ki rendesen a szakmákat, és mostanában itt

18

állok tanácstalanul, szavak, fogalmak nélkül, gyámoltalanul. Jönnek ezek a rohadékok, és egyetlen dolgot tudok velük kapcsolatban: nem. Nem így van. Nem ez az igazság. De hogy akkor micsoda? Fogalmam sincs. Kitől tudom majd meg? Az is egyre inkább aggasztó persze, hogy honnan? Maradnak-e fórumok? Fullad itt meg minden.

Költőket kell olvasni megint, főleg száz évvel ezelőttieket, de persze maiakat is, hogy szagot kapjak? Jól van ez így?

Egyébként ő is mintha mindig költőket olvasott volna. Szagot talán ő is legfőképp tőlük kapott. Shakespeare-től, Kosztolányitól. Ki kicsodától tud.

ob

Les Pionniéres könyv - interjú Elizabeth Vedrenne-el és Catherine Panchout-

al

- A Pompidou Központban idén áprilisban volt kiállítás Sheila Hicks műveiből. Akkor találkoztam is vele, és megállapítottam, hogy ő a legkedvesebb művész a világon. Szeretem a textilműveit, ugyanakkor miért pionír ő? (Elizabeth Vedrenne) - Szerintem ő abban pionír, hogy ő volt az első, aki meg tudta győzni a kortárs művészeti életet arról, hogy a textilből készült művei valódi művészetet jelentenek. Egészen mostanáig vagy a közelmúltig, ha egy nő hímzett vagy textilre dolgozott, akkor nem tartották igazi művésznek. Őket inkább dekorációs művésznek hívták, afféle kézműves alkotónak. De Sheila a kezdettől fogva művészetnek nevezte a munkáit és őt is művésznek tartották. Gyakran látta a társművészetek alkotóinál, építészeknél, hogy amit csinálnak, az sokak szemében nem minősül művészetnek. Valóságos mozgalmat indított be az Egyesült Államokban; ő vitte be a köztudatba a textilművészetet először. Ezen a ponton lett érdekes számunkra, mert Franciaországban ő egy pionír. Vannak más nőművészek is, akik hímeznek, de őket sosem lehet látni kortárs művészeti múzeumokban, csak textilmúzeumokban. - Mostanában jobban elismerik a textillel alkotó művészeket? EV - Általánosságban igen, mondhatjuk. Vannak páran a fiatalokon kívül is. És most itt van Sheila a Pompidouban. Úgy rendezte be a teret a kiállításán, mintha szobrokat alkotna, csak épp textilből. És néhány műve a festményekre is hasonlít, mert készít táblakép formátumú műveket is, csak épp szövetből. (Catherine Panchout) - Az egyik nap a Pompidouban megkérdezték tőle, hogy mi a titka a sikerének. Azt válaszolta, hogy az, hogy öregen is formában van. Azért, mert végülis nagyon sokat kellett várnia arra, hogy elismerjék. Szóval sokáig kell élni! És formában maradni... - Riegl Judit műveit is nagyon szeretem, és ő se fiatal már... EV - Juditnak jelenleg a Modern Művészek Múzeumában van kiállítása. (az interjú nyáron készült…) CP - Csodás kiállítás. Két hónapig követte őt mindenhova egy dokumentumfilmes, és az is látható a kiállításon. - Nem csak a Judit művei csodálatosak, de az út is, amit ő választott. Visszautasította André Bretont, hogy folytassa szürrealista stílusban az alkotást például. De szerintem ő csak a 90-es években lett ismert... EV - Igen, de ő már előtte is ismert volt. Ami az összes általunk említett nőben közös, mint minden pionírban, hogy nagyon sokáig kellett várniuk arra, hogy felfedezzék őket. Ezekre a nőkre — azt gondoljuk — csak azért, mert nők, nem figyeltek, nem foglalkoztak velük, nem említették őket úgy, mint a férfi kollégáikat. Ismertté válásuk nagyon hosszú ideig tartott, nagyon sokáig kellett dolgozniuk ahhoz, hogy felkeltsék a figyelmet. CP - Nagyon rövid idő óta vannak igazán szem előtt. Egy nagyon apró közösségben voltak korábban ismertek a festészetet ismerők között is, ezért amikor a média felfedezte őket, az nekik teljesen idegen volt. Előtte szinte titkosak voltak… EV - Most már a nagy galériák foglalkoznak velük, de ők már az életük végén járnak. Aurelie Nemours-nak volt a Pompidouban egy retrospektív kiállítása, és három hónapra rá meghalt. És Riegl Judit sincs túl jó egészségügyi állapotban... - Mi az, ami közös a könyvben bemutatott nőművészekben? EV - Ez az a generáció, aki még látta a háborút, a második világháborút. Ez nagyon fontos élményük. Van egy elméletem. Szerintem ezek a művésznők azért alkottak absztrakt műfajokban, mert ismerték a háború borzalmait. Ismerték az erőszakot, kegyetlenséget, a nyomorgást... Nekik a festés vagy szobrászat egy másik világba menekülést jelentett, egy nyugodtabb és csendesebb világba, egy spirituális térbe. Így tudtak elmenekülni a háború borzalmai elől. Ezek a nők, különösen a magyarok, sokat szenvedtek. Megtapasztalták, milyen az, amikor a szeretett férfiak meghalnak. Vera Molnár együtt járt a barátjával iskolába a háború alatt, de zsidóként mindketten máshová kerültek és csak Vera Molnár élte túl. Ez ma már történelem. Ezeknek a nőknek nagyon sokat kellett harcolniuk, bujdosniuk. És egyáltalán nem könnyű egy másik országban újrakezdeni. Csak az igazán bátraknak sikerült. Ma már ez máshogy van,

19

nincs háború, és a női művészek sem olyan absztrakttal foglalkoznak, mint akik a könyvben szerepelnek. Az ő munkáik sokkal személyesebbek, jóval politikusabbak, pl. jogot formálnak a testük használatára a művészetükben. Ez már nem az a művészet. - Szerintem manapság az absztrakt stílus meglehetősen általános a festészetben… EV - Náluk, akik a könyvben szerepelnek, ez jóval spirituálisabb. Nem vallásilag, hanem metafizikai értelemben. Manapság a nők jobban beemelik az életüket a művészetükbe. Ez az USÁban kezdődött. A 70-es években a nők performanszokat kezdtek készíteni, ami aztán Európára is hatott, pl. Eva Hessére, a franciáknál Annette Messagerre… - Mondhatjuk azt, hogy Párizs nem csak egy hely, ahol sok művész dolgozik, de egy olyan hely, ahol egy művész igazi művésszé tud válni?

EV - A művészeti élet a háború után, egészen 1970-ig nagyon dinamikus volt Párizsban. De legnagyobbrészt csak a férfiaknak. Sok kínai, amerikai művész volt, itt voltak a magyarok is. Mi franciák nagyon szeretjük azokat a művészeket, akik franciákká válnak, mint Simon Hantai. Ő Franciaországban egy nagy művész. Nagyon sokat dolgozott, sok kiállítása volt. Ez Párizs, igen. Ezek voltak Párizs utolsó nagy évei, aztán jött New York, aztán a 70-es években Párizs jelentősége lecsökkent. - Nagyon furcsa volt nekem, hogy Sheila Hicks kiállítása a földszinten volt, és nem a legfelső emeleten, ahol az ún. nagyok, mint Dali, Jeff Koons állítanak ki. Ön szerint mikor lesz egy nőnek legfelül kiállítása? CP - Sheila maga választotta a földszintet! A Pompidou felajánlotta a 6. emeletet... Aurélie Nemours-nak pedig már volt a legfelső emeleten kiállítása. Sheila azért választotta a földszintet, mert ott jobban rögzíteni lehet a lelógó textileket. Másfelől pedig azt szerette volna, hogy az utcáról is lássák a kiállítását, fenn szerette volna tartani a kapcsolatot az utcával. EV - Ez nem ennyire egyszerű… Igen, a nők egy kicsit még hátrányban vannak a Pompidouban, ez igaz. De lépésről lépésre egyre jobban elfogadják a női művészeket. Ez inkább a művektől függ már. - A könyvben bemutatják a művészek műtermeit. Azt gondolnám, anélkül hogy végignéztem volna, hogy ők inkább a külvárosokban lakhatnak… EV - Ők mindannyian Párizsban vagy Párizs környékén élnek, de nem feltétlenül külvárosban. Pl. Geneviéve Asse a belvárosban lakik. Az igaz, hogy a művészeknek elsősorban térre van szükségük, és könnyebb nagy térrel rendelkező lakást találni a külvárosokban. Párizsban ez nagyon nehéz.

20

- Nemrégiben interjút készítettem Marianne Mispelaere-rel, aki szerint lehetetlen művészként Párizsban lakni, annyira drága. CP - Nagyon nehéz lett manapság Párizsban lakást bérelni, mert tényleg folyton drágul. Már nagyon drága. Egy művészi munkához szükséges nagy teret bérelni valóban horrorisztikusan sokba kerül. Tehát mindenki Párizs közeli helyet keres magának. Van, aki az önkormányzattól kapott stúdiót, de azok is nagyon aprók. EV - Ismerek olyan művészt, aki fiatal, és Párizsban bérel stúdiót, de az valóban apró. Viszont azok, akik nem a stúdióban készítik a tárgyakat, vagy sokat használnak számítógépet, nincs szükségük egy klasszikus stúdió méretére, sem egyenletes északi fényre. A műterem a 19. század találmánya. A művészek manapság már nem feltétlenül úgy dolgoznak, mint Rodin (aki egy többszintes villaépületet a kerttel együtt teljesen beborított szobraival). A műterem manapság egy olyan hely, ahol a művész át tudja gondolni a dolgait, egy nyugodt sarok, nem feltétlenül a mű készítésének a helye. És olyan is van, amikor a művész a központban lakik és a külvárosban dolgozik a műtermében. - Említették, hogy néhány festő a könyvből már meghalt. Ez volt az utolsó pillanat, amikor a könyvet ki lehetett hozni? EV - Egyáltalán nem, Catherine némely fotóját 20 éve készítette! CP - A könyv most jelent meg, de a fotók jó része 12-13 éve készült, és van, ami már 20 éve. A könyv maga már 4 éve teljesen kész volt, de a könyvben szereplő alkotók az elmúlt pár évben lettek ismertek annyira, hogy a kiadó fantáziát lásson az anyagban. Most vannak kiállításaik a könyvben szereplő művészeknek, tehát most van a megfelelő pillanat. - Én azt hittem, az anyag mostanában készült. EV - Van, akivel már 20 éve összejárunk. Én személy szerint örülök, hogy most jelent meg, mert még akár pár éve sem lett volna ilyen sikere a könyvnek. Mostanára jobban odafigyelnek a női művészekre, több a kiállítás. A Pompidouban pl. Elles (ők, nőnemben) címmel mennek kiállítások, a gyűjteménybe is bekerültek. Az elmúlt 2-3 évben benne van a téma a levegőben, a nők egyre több helyet foglalnak el a kortárs művészetben. - Vannak kedvenc művészeik? - EV - Én nem szeretnék mondani, mert az ízlés változik. Egy életműben óriási munka van, és az abban szereplő művek is változnak, ezért én sosem mondom, hogy egy művész munkáit szeretem vagy nem. - CP - Ez egy nehéz kérdés, mert ma mondok egy nevet, és holnap megváltoztatom a véleményemet... - A könyv kiadójának neve Somogy kiadó. Ez érdekes, mert Somogy egy megye Magyarországon és a kiadó alapítója magyar volt. Miért éppen ennél a kiadónál jelent meg a könyv? CP - Már több könyvem is megjelent náluk, úgyhogy rég megvan az ismertség. Tárgyaltunk más kiadókkal is, de végül a Somogy akarta igazán megcsinálni. Ők nagyon sok hasonló, művészeti témájú könyvet adnak ki. A könyveik 99 %-a kortárs művészetről szól. - Elképzelhetőnek tartják, hogy folytatják a könyvet majd más művészekkel? EV - Mai nőművészekkel? Nem tudom. Át kell gondolni. Vannak ötleteim, de a probléma az, hogy ma már jobban dokumentálják magukat a művészek, nehéz lenne teljesen egyedi anyagot létrehozni, és mint mondtam, egy anyag évekig készül, nagy energiabefektetéssel. - Mennyire volt nehéz fotózni a könyvben szereplő művészeket? CP - Nem egy alkalom volt a fotózásra, ők mind a barátaink. Sosem hívtam fel úgy valakit, hogy kimegyek hozzá, lövök párat és kész. Mindenkivel megismerkedtünk, megbarátkoztunk, természetes folyamat volt. EV - Ahhoz, hogy egy bizonyos intimitást elérjünk, sokat kell — pont, ahogy ők csinálják — figyelni a művészre. Ezért nem lehetséges, hogy egy nap alatt végezzünk, hogy csak nyomjuk a gombot. Először be kell lépni a művész világába. Ezért fontos, hogy bemutassuk a művész műtermét; a helyszín ugyanolyan fontos ebben az esetben. CP -Márta Pán esetében 3 évig tartott, amíg egyáltalán beengedett a műtermébe. 7 alkalommal beszélgettünk, mielőtt a képekre tereltem volna a szót. De minden nővel megtaláltam végül a közös pontokat. EV - Pán Márta nem egy kitárulkozó típus. Ő egyáltalán nem akart a médiában szerepelni. Csak a munkáit szerette volna, ha fotózzák, őt magát nem. Alapvetően nagyon nehéz jó kapcsolatba kerülni valakivel, aki ennyire zárkózott. CP - Számomra ezek a művészek felejthetetlenek. Volt, aki két órán keresztül dolgozott anélkül, hogy felnézett volna, így ideális körülmények között fotózhattam. Mások nem akarták eleinte, hogy fotózzam őket. Épp ezért ez a sorozat valójában az időről szól. A könyv a művészek időhöz való viszonyáról, az idő változásáról szól. EV - A mostani fiatalok egy kicsit mások. Ők már tudják, hogy mi az a média, hogy szerepelniük kell benne, hogy képek készülnek róluk, szóval ők már felkészültebbek ezek a téren...

21

Les Pionniéres dans les ateliers de femmes artistes du XXe siécle (Somogy kiadó 2018) – könyvajánló

Mint az interjúból olvashatjátok, nem az a nehéz ebben a műfajban, hogy odamész valakihez, beszélgetsz vele és megírod, hanem az, hogy olyan közeli viszonyba kerülj az alannyal, hogy egészen természetesen viselkedjen. A kötet szerzői évekig jártak egy-egy festőhöz, tehát tényleg elképesztő munkát raktak az elkészült könyvbe.

11 nőművész került bele a könyvbe, többségük ismert név. Nem átfogó portrét készítettek róluk, hanem a műtermük megmutatásán keresztül az alkotói módszerüket villantják fel, illetve azt, hogy a hely, ahol alkotnak, hogyan befolyásolja a művészetüket. Akad közöttük, akinek tengerparti kastélya van, más Párizs belvárosában fest, Riegl Judit pedig Párizstól nagyjából fél óra vonatútra él, azonban a ház egy tisztásra néz; épp csak őzeket nem látunk a képen.

Bármennyire is szimpatikus a dolog, azért meglehetősen furcsa, hogy a könyv alkotói azt várják az olvasótól, hogy legyen tisztában a festők életművével, képeivel. Persze érthető, hogy nem akartak életműveket, többszáz képet bemutatni, hiszen akkor sokszorosára hízott volna az anyag, de nekem, aki mondjuk egy könyvesboltban találkozom a könyvvel, elsőre nem egyértelmű a téma.

Valójában ez közeli barátságok dokumentálása. Jól beleilleszkedik a trendbe, hogy mostanában Párizsban egyre több figyelem jut a nőművészekre.

A 11 pionír, aki túlélte a 2. világháborút, és ez az élmény határozta meg az életüket, mindannyian az absztraktban találták meg a kifejezési formájukat. Mindannyian teljesen ismeretlenek voltak a szélesebb közönség számára, kissé általánosítva nagyjából 50-60 éves korukig. Riegl Judit saját magának nehezítette meg a terepet, amikor visszautasította André Bretont, aki arra kérte, fesse továbbra is a szürrealista képeit. Ez az eset az 1950-es évek elején történt, Reigl Judit akkor volt 30 éves. További 20 év telt el, mire úgy-ahogy a tájékozottabb közönség megismerhette őt (1976, Musée d'Art Moderne, Paris). Képeinek árai pedig igazán csak a 90-es években emelkedtek meg jelentősebben, tehát újabb 20 év múlva.

Hasonló a helyzet Pán Márta, Vera Molnár és a többiek életművével is. Fiatalon elkötelezettek voltak, nem adták fel, de a sikert általában idősebb korukra érték el.

Mint a hasonló könyveknél általában, itt is felmerül a kérdés, hogy mennyire egyenrangú a kép és a szöveg. Vizuális művészetről lévén szó, a műtárgyak ábrázolása fontos része a könyvnek, és örömmel állapítom meg, hogy a képek igazán jó minőségűek. A papír is vastagabb a szokásosnál, a színek és a tördelés elsőrangú. Mégis, a fotók egy része sokszor tévútra visz. Természetesen bármikor aláírom, hogy nagyon nehéz az idős, a fotózástól amúgy is viszolygó művészekről portrét készíteni, ráadásul bemutatni a műtermüket úgy, hogy az esztétikailag és dokumentálásban is megfelelő legyen, plusz még belevinni valamilyen személyességet is. Ez bizony sokszor nem sikerült. A portrék néha technikailag is rosszak, életlenek, alulvilágítottak, ha pedig egyik se, akkor sokszor érdektelenek. Sokkal jobbak azok a képek, ahol a művész csak része az ábrázolásnak, az interiőrnek, de nem róla szól. Ekkor bele tudjuk képzelni magunkat a helyébe, és ezek a képek valóban érdekesek.

A szöveg egészen más utakon jár: informatív, legtöbbször életrajzi, és csak nagyon kicsit személyes, már ha egyáltalán. Talán ez a könyvvel szembeni kritikám legfontosabb eleme. Műteremlátogatások lenne a legpontosabb kifejezés a könyvre, ugyanakkor a szöveg inkább az életmű és az élettörténet bemutatása. Semmi olyasmi nincs bennük, amihez valóban meg kellene látogatni a művészt, semmi műhelytitok vagy bármi személyes, hogy mittudomén, nehéz volt felgyalogolni a lépcsőn, vagy akármi: csak az élettörténetük. Ugyanakkor arról viszont szó sincs, hogy pusztán a könyv alapján tisztába kerülnénk az életművükkel, hiszen csak a látogatás időpontjában épp ott lévő képeket láthatjuk, ami pedig esetleges az életmű szempontjából.

Ezzel együtt lenyűgöző, hogy ez a 11 nőművész mennyire komolyan vette az alkotást, a könyv készítői pedig teljesen át tudták érezni azt, hogy miért fontos megörökíteni ezeket az alkotókat, a műtermükkel együtt. Azért pedig

22

külön jópont jár, hogy a könyv fantasztikus minőségű, és ezen a szinten kifejezetten olcsó (39 euro). Ha a szövegekbe egy kicsit több személyességet vittek volna, szó nélkül 5 csillagot adnék a könyvre. Így mondjuk legyen ötös alá.

Kuli

Bizonyos értelemben ez egy álomváros - interjú Maija Lassilával Párizsról, Hockney-ról, Instagramról és a Jeges-tengerről

A párizsi Cité des Arts közel 50 országból fogad összesen 300 ösztöndíjast Párizs belvárosában, a Szajna partján (de mi,

magyarok nem akartunk ebben részt venni, ezért kimaradtunk). Ide nyert ösztöndíjat Maia, ami műteremhasználatot,

kiállítási lehetőséget, ingyenes belépőket és szakmai meghívásokat is magába foglal. Maiával egy Nyitott stúdió

elnevezésű eseményen találkoztam Párizsban, aztán egy kávézóban folytattuk a beszélgetést.

- Amikor végigmentem a műveiden, ami leginkább feltűnt, az a színek gazdagsága volt. Biztos voltam benne, hogy imádod a színeket. És két művészt írtam még fel magamnak, akikére hasonlítanak a műveid: David Hockneyt és Cy Twomblyt. Kedveled ezt a két festőt? - Igen, mindkettőt szeretem. 2017-ben láttam a Tate Britainban Hockney életműkiállítását, ami fantasztikus volt. Amin leginkább megdöbbentem, mert nem láttam a műveit korábban élőben, az a képei játékossága volt. A színei is csodálatosak. - Én a képei méretein is megdöbbentem. Elképesztőek a nagy méretű művei. - Igen. Majdnem bele lehet menni a képekbe, akkorák. Az első teremben lévő korai munkáit is szerettem, főleg a sivatagi témájúakat, és a furcsa formákat, mint amit a Hipnotizőrben látunk. Egy fekete labda van a kép közepén, nagyon furcsa a kompozíció, de ugyanakkor vicces és szerethető. Nagyon innovatív. - És az utolsó szekcióban lévő Ipad rajzok is tetszettek? - Azt hiszem, ezek a rajzok mutatják igazán Hockney elkötelezettségét, amivel mindig törekszik rá, hogy újra felfedezze a festészetet és játsszon vele. És szintén nagyon tetszettek az utolsó éveiből az angol vidéki tájakat ábrázoló képei az utakkal és fákkal.

- És Twombly? Cy Twombly képeit már sok múzeumban és könyvben láttam. Nem áll annyira közel hozzám, de ahogy rajzol és fest, az nagyon inspiráló, mert az én festményeim is sok rajzot és vonalat tartalmaznak. Egyébként, amikor pasztellkrétával dolgoztam és a festményem egy részletét rajzoltam vele, az nekem is ottmaradt a végső képen, és a festményt élőbbé, lélegzőbbé tette. - Pont tavaly volt a Pompidouban életműkiállítása. - Sajnos kihagytam. - Milyen más művészektől szerzel inspirációt? - Nagyon sok van, a 20. század elejéről a színek újrafeltalálói a kedvenceim, pl. Franz Mark, Matisse, Vuillard, Bonnard, Sonia Delaunay. Sok művet láttam tőlük Párizsban. Különösen a legutóbbi utamon kezdtem el

felfigyelni Vuillardra és Bonnardra. Talán azért, mert felújítják a Musée D'Orsay-t, ezért más műveket mutatnak most, mint normális esetben. Nagyon sok Vuillardot mutatnak és imádom őket. És szintén szeretem Agnes Martint… - De miért? Ő annyira egyenes vonalakat húzott és a színei sem érdekesek... - Igen, de a képei nagyon spirituálisak és csendesek.

23

- De akkor talán a történetét jobban szereted, mint a képeit? - Láttam a képeit San Franciscóban tavaly tavasszal. Nagyon megszerettem, mert rengeteg levegő, tér van a képein. A finom vonalai és a visszafogott tónusai mögött ott a végtelen tér érzése.

Mostanában találtam rá Claire Tabouret-re, aki Párizsban és Los Angelesben alkot. Nagyon megfogtak a képei. És Sol Calero is tetszik, aki a Crevecoeur Galériában állított ki. De szintén szeretek egy csomó fotóst, filmest, zenészt és írót is... Harry Gruayrt fotóst mostanában fedeztem fel: micsoda színeket pakol a képeire! Agnes Varda rövidfilmjét is szeretem, ami a macskája sírjáról szól, amit a Cartier Alapítványnál láttam. Nagyon különleges filmnek találtam. - Én, amikor absztrakt képet alkotok, a legnehezebbnek azt találom, hogy időben abbahagyjam a festést és ne fessem túl a képet. - Igen, és ha egyszer túlfestetted, semmi sem segít, egyre rosszabb lesz... (nevet) - Neked is ugyanígy nehéz megállnod a túlfestést? - Igen. Azt hiszem, én inkább minden alkalommal figyelmeztetem magamat, hogy inkább hagyjam ott a képet félkészen, mintsem túlfessem. De ez nagyon nehéz, szóval ha mégis megtörténik, akkor egyszerűen új képet kezdek. Igyekszem minél több időt hagyni a festésre, heteket, sőt akár hónapokat, és nagyon közelről követni az alakulásukat. Mindig friss szemmel próbálok ránézni a képeimre. Néha olyan érzésem is van, hogy elakadtam, nem látom már, hogy mit is akartam a képpel. Ilyenkor tudom, hogy valami mást kell csinálnom, és később visszatérek a képhez. - Akkor párhuzamosan 4-5 képet is festesz? - Talán 4-5 nagyobb képet festek egyszerre, meg nagyon sok kisebbet, és vázlatokat is… A stúdióm nem túl nagy, szeretnék nagyobb stúdiót, ahol egyszerre 10 képen is dolgozhatok… - És milyen a Cité des Arts stúdiója? (Maia ide nyert ösztöndíjat, ami a stúdióhasználatot is magában foglalja) - Nagyon jó. Két hónapig voltam egy festőműteremben, ami nagyon tágas, tele van fénnyel, és nagyon jó dolgozni benne, mert egyúttal egy kissé aszkétikus is, nincs túl sok más lehetőség, mint a festés. Rettentő üres, és reggeltől késő estig jön be a fény, ami kellően inspirál. - És láthatod Párizs háztetőit… - Pontosan. Mivel egyedül voltam, ezért ez a tény is ösztönzött. De mégis, praktikus szempontok miatt nagyon sok kisebb méretű képet készítettem, mert drága lett volna a szállítás Helsinkibe. De azért is érdekes volt, mert régóta nem csináltam hasonlót. Most, az utolsó ösztöndíjas hónapomban megosztom a műtermemet, így kisebb a helyem is. Azt hiszem, akvarellt fogok festeni. - Én kétfajta művésszel találkoztam itt: az első nem csinál mást, csak ismerkedik, minden rendezvényen ott van, a másik típus egész nap alkot és ki se mozdul a műteremből. - Én először 9 évesen voltam itt a mamámmal, aki szintén festő. - És mit csináltál? - Sok múzeumot meglátogattunk. Arra emlékszem, hogy folyton a Louvre-ba jártunk. Az anyukám minden múzeumba elvitt. - Pár hete beszéltem egy berlini művésszel, aki azt mondta, a szünet a festésben is alkotói tevékenység. - Igen, én is így gondolom. Ő mit csinál a szünetekben? - Más jellegű dolgokat. Megtervezi a következő projektjét, vagy installációt készít… - Nekem is nagyon fontos, hogy szüneteket tartsak. Szükségem van ezekre, hogy megőrizzem a festés iránti érdeklődésemet és szenvedélyemet. Például itt Párizsban úgy osztottam be az időmet, hogy egy hétig koncentráltan festettem, majd amikor úgy éreztem, most már nem megy tovább, akkor néhány napig kiállításokra jártam, és pár nap után újra motiváltan tudtam festeni. - Készítettél egy installációt, aminek címe Some found things. Miért mentél el a Jeges-tengerhez? - A férjem miatt, ő szeret horgászni és sokat utazott Lappföldön. Ez az installáció azt a nyarat mutatja be, amikor a Jeges-tengerhez utaztunk. A látvány egészen különleges volt és sokat túráztunk a környéken. - Akkor ez egy személyes emlék megörökítése? - Igen. Elmentünk ott a parthoz, ahol nagyon furcsa formájú dolgokat találtunk, ami csak a tenger felől jöhetett. Talán valami növény, de nem tudtam kitalálni, mik lehetnek ezek a gömbök. Növényi anyagot is tartalmaztak, de műanyagot is, és igazán furcsa formájuk volt. Nem volt ott senki más, csak ezek a gömbök mindenfelé… Muszáj volt egyet magammal vinnem. Ez volt az első installációm. Általánosságban ez az élmény tanított meg arra, hogyan dolgozzak egy nagyobb térrel, hogyan hozzak létre valamit, ami megmagyarázhatatlan. Azt hiszem, ez a megmagyarázhatatlanság és magyarázat-nélküliség nagyon fontos a műveimben. Azért festek, mert ezt a részét a világnak, az érzéseimnek nem tudom szavakkal kifejezni. - Mostanában csak festesz, ugye? Azért kérdezem, mert nekem a festményeid jobban tetszenek… - Igen, nekem is. Festeni akarok. Az is eléggé bonyolult.

24

- Van egy olyan trend manapság, hogy egyre többet és többet kommunikálunk és egyre kevesebbet dolgozunk, mert mindennapos igény mutatkozik a kommunikációra. A beszélgetésünk elején említetted, hogy nagyon aktív vagy az Instagramon, és ez egyfajta függőség már... - Én (részben) érzem ezt a problémát. Számomra az Instagram egy inspirációforrás, mert sok művészt találok ott, akiket amúgy nem ismernék meg. Másfelől nem vagyok egészen tisztában vele, hogy mi az értelme az Instagramnak, hiszen művészekkel más környezetben is találkozom, pl. megnyitókon, szóval nem gondolom, hogy ez egy olyan dolog, ami nélkül nem lehet élni. Azt látom, hogy sok művész, főleg a fiatalabbak arra használják, hogy promotálják a saját műveiket, és én szintén erre használom. Arra is jó, hogy időnként megmutassam a műveimet – kicsit gyakrabban, mint egyébként, mert a következő kiállításom jövő szeptemberben lesz. Nyilván nem szívesen várnék addig a festményeim megmutatásával. Szóval így használva szerintem hasznos eszköz az Instagram, de nem mindig szeretem én sem ezt a fajta önpromóciót, amikor az embereknek saját márkává kell válniuk. - 10-15 éve ezt a promóciót a galériák csinálták, most meg azt látom, hogy egyre többet és többet engednek át a művészeknek. - Szerintem ez szintén jó dolog! Az embereknek így megvan az erejük ahhoz, hogy a saját kezükbe vegyék az irányítást, és kirakják a munkáikat a polcra. Ilyen értelemben az Instagram segít, lehetsz a saját főnököd, nem kell várnod addig, amíg valaki más egy galériából megcsinálja. Szerezhetsz kapcsolatokat galériákhoz és újságírókhoz, szóval én örülök ennek a változásnak. De végülis nem tudom, hogy tágabban értelmezve pontosan mi az értelme ennek általánosan nézve. - Én voltam úgy, hogy óránként megnéztem a Facebookon, van-e valami újdonság. Amikor erre rájöttem, akkor eltiltottam magam egy hétre. - Igen, jogos, és gondolj bele, hogy a közösségi média értelme az állandó kapcsolatban van, mindig ott kell lenned, szóval mekkora részt is vesz ez el a kreatív énedből? Az agyad igen nagy részét tudja elfoglalni, és az a kreativitás sehonnan máshonnan nem tud jönni. - Mesélj a legjobb élményedről, ami itt ért Párizsban a Cité des Arts-ban. - Ennek nem sok köze lesz a festéshez… Sok reggelen úgy keltem fel, hogy beraktam valami zenét és táncoltam rá. Imádtam. Talán ez írja le legjobban az érzéseimet a helyről. - Ha lenne lehetőséged állandóan itt lakni, élnél vele vagy nem? - Szeretném, szeretem a francia nyelvet is. Már tanultam itt korábban, ha nagyvárosok közül kellene választanom, biztos hogy ezt választanám. Bizonyos értelemben ez egy álomváros. Egy látogatónak ez egy fantasztikus hely. Pár hónapot élni itt, az nem a valóság. Mindenből csak a nagyszerűt kapod. Minden tökéletes itt, esztétikus, és nagyon sok inspirációt kapsz a helytől. De megélni itt, az már egészen más, sokkal nehezebb. Nagyon drága minden. Amikor rövid időre vagy itt, nem látod a hajléktalanokat, vagy ha látod is őket, nem érzed át a problémát, a látogatás megvéd ettől a valóságtól.

- És Helsinki? Voltam ott és imádtam a kicsit szigeteket, a hely hangulatát… Jó hely ez egy művésznek? - Attól függetlenül, hogy mennyire kicsi hely, igen, nagyon jó. Vannak művészeti iskolák, aktívak az emberek. Elég sok galéria van, de van alternatív szcéna is, meg művészek által igazgatott helyek… De valójában ez egy kisváros. Ott születtem és szeretem. Fantasztikus a környezet és a természet, a fények, a csodálatos tengerpart és a kreatív, igyekvő, de nem eltaposó kultúra. A művészek által vitt helyekből is egyre több van, de mindig probléma van ezekkel az ingatlanokkal, sokat kell költözniük. Azt hiszem, Helsinkinek jobban kellene támogatnia hellyel a művészeket. Például épp egy éve költöztem egy városközpont közeli nagy épületbe, ahol minden szobát művészek, szabadúszók, írók béreltek, és most egy év után megint költöznünk kell, mert egy nagy hotel lesz a mostani épület helyén. Ugyanez történt egy

nagyon ismert művész által vezetett galériával is. Ott is hotel épült a helyén, és a galériának mennie kellett. Ezek a

25

dolgok egészen mindennaposak lettek. Egyre nehezebbé válik a helyzetünk. Pedig szerintem, ha van hely a művészeknek a városban és nem kell kimennünk a külvárosokba, akkor a város is aktívabb, sokszínűbb és érdekesebb hely lesz. - Mi volt a kedvenc kiállításod ebben az évben? - Több is volt. Claire Tabouret kiállítása az Almine Rech Galériában Párizsban. Laura Henno a Filles du Calvaire Galériában, szintén Párizsban. A Cartier alapítvány kiállítása latin-amerikai művészekkel. És Markku Keränen, akinek nagy retrospektív tárlata volt Taidehalliban, Helsinkiben tavasszal. - Ismered a Guerrilla Girlst? - Persze. - Női művésznek lenni Magyarországon még mindig problematikus. Hogy áll a helyzet Helsinkiben? - Szerintem a finn női művészeknek mindig is sokkal jobb dolguk volt, mint a női művészeknek bárhol máshol a világban, mert már a 19. században a nők foglalkozás szerint művészek lehettek, és így például Párizsba utazhattak tanulni. Nagyon sok csodálatos finn festőnő van a 19. és 20. századból, például Fanny Churberg, Venny Soldan-Brofeldt, Elin Danielson-Gambogi, Maria Wiik, Amélie Lundhal, Sigrid Schauman, Ellen Thesleff és Helene Schjerfbeck. Néhány közülük csak később lett elismerve, és néha ők is találkoztak diszkriminációval, mint bárhol máshol; de nálunk Finnországban nagyon sok a női festő. Ez abból a politikai tényből is következik, hogy nagyon hosszú idő óta természetes, hogy a nők tanulhatnak, a gyerekeiket állami bölcsödébe és óvodába adhatják. Ez már a 19. században is így volt, ezért a nők is választhattak maguknak foglalkozást. És mi voltunk az első ország Európában, ahol a nők választójogot kaptak 1906-ban.

Ezzel együtt a művészvilág általánosságban még mindig diszkriminatív a nőkkel szemben a világban, és a nagyobb galériák még mindig szinte csak férfiakkal foglalkoznak. Ezek a férfiak, mint mondjuk Baselitz, aki azt mondta, a nők – természetüknél fogva – képtelenek festeni, nagyon mérgessé tesz. De általánosságban, azt hiszem, a világ jó irányba halad. Ez egy politikai kérdés, ami átível generációkon, és nem gondolom, hogy védettek vagyunk attól, ha a társadalom is változik. Ezen dolgoznunk kell folyamatosan. A jobboldali populizmus előretörése, rasszizmus, homofóbia mind-mind érinthetik a nők jogait és megítélését is. Ezt látjuk is az anti-abortusz előretörésében. A pozitív változás nagyon lassú, de talán már visszafordíthatatlan. Büszke vagyok a nők nemzedékeire, akik megnyitották az utat a következő generációknak, mint ahogy az anyukám is tette, amikor művész lett az 1960-as években, amikor ez még egyáltalán nem volt evidens választás.

Kuli

Tisztás

Ahol a betonút elkanyarodik, egy keréknyom rohan be a fák közé. A falusiak, ha bírták a strapát, inkább erre vágták le az utat Kozarica felé, a köves domboldalon lefelé. A templom felett, a meredek Slivno sziklák alatt váratlan tisztást rejt a kőrengeteg. Ez volt az egyetlen ok, amiért a falu megmaradt. Történt, hogy egy bizonyos Nadia és Goran eme tisztáson olvadtak egymásba - ők persze sosem beszéltek róla -, midőn az ellenség feldúlta a falut. S ők újrakezdték. Sziklák Ez a falu nem híres semmiről. A kövek közt előtörő hitvány növények emberfeletti munkával növeszthetők. Amerre a kapa lát, kő kő hátán. A tenger is messze. Azt a pár falat csak a makacsság tartja egyben évszázadok óta. Josephine

26

kommentek átmenőben 6.

amíg átszállsz az egyik

metróról a másikra

és bolyongsz a hatalmas csövekben

amik a föld alatt le-fel

vezetnek s a mozgólépcsőre

lépve ereszkedsz mélyebbre

nem gondolsz arra hogy az ég

gyorsulva távolodik tőled

a műfényben az utasok mobiljukra

meredve a világvesztés

ákombákomait fogyasztják

mint olcsó kábítószert

szétszakadó jelenünk más-más

irányokban gyorsulva rohan

s nem sejtjük milyen csőbe húz

minket valami gyászos agyrém

*

idelibeg elém és illegeti magát

a kicsi ágacska-Zsófi

figyelmet követel tőlem

és az egész mi-mindenségtől

ki kapná meg ha ő nem

idehajolnak feléje a zöld lombok

s a csigaszarvak is őt lesik

kocsányon lógó szemükkel

27

„nézd mekkora mellem van –

mit szólsz hozzá papa"

és bedugja két öklét a ruhájába

aki éppen hétéves lett egy hete

„itt a cicim is" húzza félre blúzát

egy szempillantásra és nem is

látok ott semmit mégis „húú de

szexi" mondom neki nagyot nevetve

*

itt ezekben az utcákban járt

Radnóti üldögélt a kávéházakban

ahol verset írt vagy találkozott

barátaival majd sietett előadást

tartani s aztán még éjfél után is

eszmét cseréltek a fürge társak

irodalomról és háborúról

ami lopózva közelgett a kertek alatt

álltak még a hidak a Dunán és még

csak lassan fogyogatott a remény

még jöhetett egy-két szép nyár

a Margitszigeten a budai hegyekben

igaz Fanni több és jobb verseket

várt Miklóstól és a szerelmet is

szűkre szabta szegénynek –

mennyi szorongás és hány abortusz!

teryos

28

A Nemzeti Együtt-nem-működés Rendszere

Kockázatos dolog lehet embereket leszállítani tömegközlekedési eszközről, amennyiben azoknak van érvényes menetjegyük. 1893. június 7-én a Brit Birodalom egyik polgárát szó szerint lehajították egy vonatról a dél-afrikai Pietermaritzburg állomáson, mert bár érvényes jeggyel rendelkezett a vonat első osztályára, ő maga nem volt „fehér ember”, márpedig az első osztályon csak fehér emberek utazhattak. Ennek következtében 1947. augusztusában a Brit Birodalom elvesztette a korona legszebb ékkövének tartott Indiát. Egy kontinensnyi ország egy vonatjegyért. 1955. december 1-jén az Alabama állambeli Montgomeryben az afro-amerikai Rosa Parksot letartóztatták, mert a buszvezető felszólítása ellenére nem volt hajlandó a busz hátsó részére átülni és átadni a helyét egy fehér embernek. Ennek következtében 1963. augusztus 28-án negyedmillió ember menetelt Washingtonban, hogy egyenlő jogokat követeljen az afro-amerikai lakosságnak, amit a következő két évben hozott törvények – legalábbis elvileg – garantáltak is. Érdemes megjegyezni, hogy mindkét esetben az eljárás teljesen törvényes és legitim volt, ahogyan a rabszolgatartás az Egyesült Államokban és a zsidóüldözés a náci Németországban és az általa megszállt országokban. A sort persze a végtelenségig lehetne folytatni. Közhely, de ki kell mondani, hogy egy állam törvényei soha nem lehetnek az erkölcsös viselkedés mércéi, mert a törvényeket nem erkölcsös emberek hozzák, akik az igazságra törekednek, hanem önző emberek, akik egy csoport érdekeire törekednek mindenki mással szemben. Ez egyes esetekben odáig mehet, hogy egy törvény nem csak kellemetlenül érinti a társadalom egy részét, hanem számukra kifejezetten hátrányos, szélsőséges esetben pedig a létüket is fenyegető lehet. Ez ahhoz a kérdéshez vezet, hogy fel lehet-e lépni igazságosan egy igazságtalan törvénnyel, rosszabb esetben egy egész rendszerrel szemben? A válasz nem nyilvánvaló. Az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás egyik legkorábbi mártírja Szókratész, aki életét adta azért a nézetéért, hogy igazságtalanságot elszenvedni jobb, mint elkövetni, tehát igazságtalanságra nem válaszolhatunk igazságtalansággal. Ezzel Szókratész tagadja az ősi szemet szemért elvet. Ugyanígy vélekedett Gandhi is, aki szerint ha mindannyian a szemet szemért követjük, végül mind megvakulunk. Szókratészt egy koncepciós perben, igazságtalanul ítélték halálra, és bár lehetősége lett volna elszökni a börtönből, ő mégis a halált választotta. Érvelése szerint az ítélet igazságtalan, de törvényes volt, ő pedig igazságtalanságot követne el, ha megszökne a törvények végrehajtása elől. De miért olyan fontos az igazságosság? Szókratész azt mondja, hogy a test kiválósága az erő és az egészség, a léleké pedig az erények és az igazságosság, vagyis csak akkor lehet tiszta egy ember lelkiismerete, ha minden körülmények között az igazságosságot keresi és ahhoz ragaszkodik. Szókratész perében a halálos ítélet igazságtalan, de törvényes volt; mi a helyzet azonban, ha egy kormány által meghozott törvény igazságtalan? Szókratész azért sem menekülhetett el a börtönből, mert szerinte erre nem volt erkölcsi alapja. Az ő korában Athénban közvetlen demokárcia volt, azaz minden állampolgárnak lehetősége és kötelessége volt részt venni a törvényhozásban, mégpedig rendszeresen. Szókratész úgy érvel (önmaga ellen), hogy ha ő, noha lehetősége lett volna, soha meg sem kísérelte megváltoztatni a törvényeket, igazságtalan lenne akkor lázadozni ellenük, ha éppen az életét fenyegetik. Az újkori demokráciák ezzel szemben képviseleti demokráciák: az állampolgárok időről időre képviselőket választanak, akik az ő érdekeiket képviselik helyettük a törvényhozás alkalmával – legalábbis elvileg. Szókratésszel ellentétben tehát a mai embernek nincs lehetősége közvetlenül beleavatkoznia a törvényhozás menetébe, és megváltoztatni sem tud egy meghozott törvényt, ha azzal nem ért egyet. Mit tehet akkor az ember, ha úgy érzi, hogy a kormány – minden jószándéka ellenére – olyan törvényt hozott, amely igazságtalan? Hallgasson? Tűrjön? Költözzön el máshova?

29

Thoreau, a Walden-tó ihletett remetéje dolgozatot írt A polgári engedetlenség iránti kötelességről címmel. Ebben amellett foglal állást, hogy az embernek nem csak joga, hanem egyenesen kötelessége szembeszállni az állam általa igazságtalannak tartott törvényeivel, mert szerinte a lelkismeret szava fontosabb a törvényhozóénál (ami azért, valljuk be, az átlagembert elnézve, csak igen kevesek esetében tekintendő előírásnak). Idézzük: „Vajon az állampolgárnak akár csak egy pillanatra vagy bármily csekély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenkinek lelkiismerete? Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint inkább az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak egyetlen kötelezettséget van jogomban magamra vállalni, éspedig, hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok. Helyesen mondják, hogy a testületeknek nincs lelkiismerete, de a lelkiismeretes emberek összefogása lelkiismerettel felruházott testület. A törvény még soha egy szemernyivel sem tette jobbá az embereket; s a törvénytisztelet még az egyébként jóindulatú embereket is naponta az igazságtalanság cinkostársává teszi.” Hogyan lehet igazságosan szembeszállni egy törvénnyel vagy egy rendszerrel? Ha belelapozunk egy történelemkönyvbe, azt találjuk, hogy az igazságra hivatkozva igen véres forradalmakat hajtottak már végre... Milyen lehet akkor az igazságosságra törekvő ellenállás? Egy jellemzője biztosan kell legyen: ez pedig az erőszakmentesség. Az igazsághoz való ragaszkodás (szatjagraha) nem választható el az erőszakmentességtől (ahimsza), a polgári engedetlenség csakis e kettő bázisán állhat. Fontos megkülönböztetni az erő alkalmazását az erőszak alkalmazásától, ez utóbbi ugyanis mindig igazságtalan. Ha pedig egy polgár a lelkiismerete szavára hallgatva a polgári engedetlenség útjára lép, azt feltétlenül erőszakmentesen kell tennie. Erre egyrészt a tiszta lelkiismeret megőrzése miatt van szükség, Gandhi is hangsúlyozza, hogy csak az erkölcsileg erős emberek alkalmasak a polgári engedetlenség megvalósítására. A lelkiismeret hangja hajthatja az embert, hogy se némán ne tűrjön („Vétkesek közt cinkos, aki néma.”), se el ne meneküljön, hanem cselekedjen és tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy változtasson azon, amit igazságtalannak érez. Thoureau felteszi a kérdést, hogy „...nem folyik egyfajta vér akkor is, ha valakinek a lelkiismeretét sebzik meg? Ezen a seben az ember igazi embersége és örökléte csorbul ki, s örökkévaló halálra vérzik.” Az államnak megvannak az eszközei (törvények, rendőrség, bíróság, börtön), hogy az erőszakosan cselekvő emberekkel szemben fellépjen, annál nagyobb zavarba kerül akkor, amikor erőszakmentesen cselekvőkkel kerül szembe. Az állam oldaláról tekintve megoldás persze erre is van: nem csak tettel lehet megvalósítani törvénysértést, hanem mulasztással is, pl. közúti balesetnél az elvárható segítségnyújtás elmulasztása bűncselekmény, ahogyan az adó be nem fizetése is. A másik nagy erő, ami a polgári engedetlenséget követőket segíti, az a tömeg ereje. Ha senki sem száll fel a buszra, csődbe megy a busztársaság. Az együtt-nem-működést választóknak ugyanakkor tisztában kell lenniük azzal, hogy ha kihúzzák a gyufát, könnyen a börtönben találhatják magukat, erre pedig lelkileg készen kell állniuk. Egy alkalommal egy csapat, akik Gandhi követői voltak, eléálltak, és nyíltan megmondták neki, hogy ők még nem állnak készen lelkileg oly mértékben követni az együtt-nem-működést, hogy ezért börtönbe kerüljenek. Gandhi mosolyogva megköszönte az őszinteségüket és elfogadta, hogy ők nem vesznek részt a továbbiakban a mozgalmában. Thoureau írja: „Egy olyan kormány uralma alatt, amely bárkit is igazságtalanul bebörtönöz, az igaz embernek a börtönben a helye.” Amikor az indiai helyzet kezdte komolyan bosszantani az angolokat, úgy döntöttek, börtönbe vetnek mindenkit, aki szembeszáll. Százezer (!) embert csuktak le Indiában, mégsem jártak sikerrel: akik kint maradtak, úgyanúgy ellenálltak. Megint Thoureau: „...az állam az ember intellektuális vagy morális érzetével szándékosan sohasem száll szembe, csak a testével: az érzékszerveivel. Az állam fegyvere nem a magasabb rendű értelem vagy tisztesség, hanem a magasabb rendű fizikai erő.” Az együttműködés megtagadása végső soron azt jelenti, hogy valakit vagy valamit (intézményt, törvényt, kormányt) az emberek egy közössége kivet magából, nem létezőnek tekint, nem vesz róla tudomást. Ez a módszer igazán működni akkor tud, ha ezt egy társadalomban a többség teszi meg. Régen ugyanilyen büntetésnek számított a száműzetés: egy közösség az egyik tagját kivetette magából és elzavarta. Nem ölte meg, vagyis nem alkalmazott vele szemben erőszakot, de a továbbiakban minden együttműködést megtagadott vele: nem tanították, nem gyógyították, a törvények nem védték meg, a kereskedőt nem adtak el neki semmit, az emberek nem vettek tőle semmit, satöbbi. Együtt-nem-működés össztársadalmi szinten. Gandhi szerint ez a legkeményebb büntetés, amivel egy embert sújtani lehet.

30

És nem csak egy embert, hanem egy világbirodalom kormányán is sikerült már akkorát sújtani, hogy kénytelenek voltak kivonulni Indiából. Vajon nem működhetne ez a módszer egy Kárpát-medence méretű helyen?

Hommu Goyza

- Úgy vélem időszerű lenne a Havibajt megszüntetni. Vagy átnevezni. - Mégpedig? Fejtsd ki kérlek. - Legyen Magyar Forradalmár. - Öööö..Majd postán értesitelek... - Azt te csak hiszed. A posta is állami ellenőrzés alatt áll.. - Szerintem egy kicsit túlságosan beleélted magad az Mtv elleni molotov-koktélozásba... - MTVA. Le vagy maradva. - Biztos azért, mert én még a zenetévénél tartok.. - Remélem azon is a himnuszt hallgatod. A Himnusz nagy H. - Megpróbálom észrevétlenül elterelni a szót..Mi is van a kocsiddal? - Elég rosszak a kilátásaim. Folyton párásodik az ablak, és nem tudok vele mit csinálni. Időnként neki is megyek ennek-annak. - El se hiszem, hogy az előbb még meg akartad szüntetni a lapot. Micsoda dolog ez? - Rezsicsökkentés. Vagy nevezzük át Nemzeti Havibajnak. - Hmm, ez lehet, hogy tényleg jó lenne. Tényleg, miért csináljuk még mindig a lapot? Már eltelt másfél év, szinte olyan, mintha 2 éve kezdtük volna... - Ha megéljük a második évfordulót.. - Tudom, az új lakásodban ünnepelünk. - Azt akartam mondani, hogy majd akkor felteszem neked ezt a kérdést amikor interjúzom veled. - De miért nem Barnával? Ő mindig kimarad ebből. Mit szólnál, ha a következő számban ő lenne a Soros... - Szerinted képes lenne 10 oldalnál kevesebbet beszélni? Ha többet beszél, akkor csak folytatásokban jelenhet meg... - Gondolj bele, legalább nem lenne gond a szövegekkel úgy 8-9 számot megtöltene vele. - Mármint az előszó. Rendben, melyikünk áll vele szóba? - Ööö. Boldog karácsonyt! - Mintha valaki válaszolta volna ezt egy kínos kérdésre mostanában..

Impresszum

Havibaj. Havonta megjelenő irodalmi, kulturális és közéleti folyóirat. 2018 december

Szerzőink: Hommu Goyza, Josephine , Kuli, ob,, teryos, r

Cimlapfestmény: Kuli

Képregény: Madarász Gergő

Fotó: Angyalossy Eszter (2,4, 5,7,8, 10,11,12), Kuli (19,22) internet (13,16,21,24,28,29)

Főszerkesztő-helyettes és gépírónő: Kuli

Főszerkesztő-helyettes és orientalista büfésnéni: rózsapeti

Bűnbak és ön-kényes olvasószerkesztő: Ob

Helyesírás ellenérzés: Microsoft Word

Terjesztés: pdf formátumban, elektronikus formában. Kérésre nyomtatott változat elérhető.