6 VASÁRNAP, 1974. MÁJUS 19.

I

DM ^iXJöOc Alcím akár az is lehetne: Ars poétika helyett,

mert ha efelől érdeklődnek, az alábbi történettel szoktam válaszolni.

Kútásás

Na, fiúk, gyertek — mondta apánk —, jól-laktatok, pihentetek,

most aztán gyertek. Elkezdjük. Elindult. Mi, a négy fiú, utána,

libasorban. Én mentem a sor vé-gén, mert én voltam a legkiseb-bik, és tudtam a rendet. Mind-egyikünk kezében szerszám, ki-nél ásó, kinél lapát, nekem eb-ből is a legkisebb jutott: háború-ból hazamentett gyalogsági ásó, amivel a katonák a fronton, tűz-vonalban beásták magukat a földbe. A legutóbbi háborúban már nem használtuk, kiment a divatból, de célszerűsége vitatha-tatlan. Apám a tanyaudvar felső végébe vezényelt bennünket, ezt szó szerint is kell érteni, mert ezen az enyhe emelkedésű part-oldalon jelölte ki a leendő kút helyét. Volt már ugyan egy szűk, félig betömődött régi kút a ta-nyaudvar aljában, annak vize azonban ihatatlan volt, iszapos is, büdös is. és ronda zöld békák pislogtak ránk. ha beletekintet-tünk. Sárcsináláshoz még jó volt a vize, mert sárból, lóval alapo-san kitapostatott szalmás sárból raktuk fel házunk falát — de in-ni nem. Űj kutat kell ásnunk, ez már rég eldöntődött, s az ideje is elérkezett, mert ősz van, a víz árja ilyenkor mélyen húzódik, kutat ősszel kell ásni. Ebből a célból vonultunk az udvar felső, partosabb végébe, leghátul én, a gyalogsági ásóval. Apám kezé-ben nem volt szerszám, 6 a munka menetét irányította. Va-lami botot vagy lécdarabot csün-getve vezérelt bennünket.

Nem sokáig tétovázott, hiszen jó régen kijelölte már a kút pontos helyét, apró cövek jelez-te, hol lesz a kút közepe. A kis cövekre négyméternyi madzagot kötött, a madzag végét a magá-val hozott botra tekerte, kifeszí-tette, a cöveket körüljárva, a homokba kört karcolt.

— Na fiúk — mondta —, eb-ből a körből először is kihányjá-tok a földet, majd én szólok, hogy milyen mélyre ássalok.

A nagyobb fiúk nekiláttak, persze én is, a magam egyszerű és háborút járt szerszámommal, de az én munkálkodásom inkább csak lábatlankodásnak volt ne-vezhető. az általános szorgalom-ból mégsem vonhattam ki maga-mat. Bár igen keveset, valamit ért az én munkám is azért. A nagyobb fiúk persze annál hasz-nosabban ástak, dobálták ki a földet a megjelölt körből, sze-rencsére homokban dolgoztak, nem volt az olyan nehéz, aho-gyan elképzelnénk, bár köszönöm én szépem valami nyolc méter

átmérőjű körből jó másfél mé-ternyit kidobálni, nem csekély dolog, próbálja meg bárki, akár homokban is! „Messzire hányjá-tok, minél messzebbre — irányí-tott az egyre mélyülő gödör partjáról bennünket apám —, nehogy visszaperegjen."

Amikor úgy másfél méterre lehaladtunk — én már ki sem látszottam a gödörből — megál-lította a munkát. Leguggolt a gö-dör szélére.

— Eddig megvolnánk. Most te, Bandi — utasította legidősebb bátyámat —, az ásód élével kije-lölsz egy kisebb kört, de szabá-lyosat ám — s mutogatta, mek-kora legyen az a kör. Ahá, most értettem meg, hogyan is megy a kútásás tulajdonképpen. A kiseb-bik körből is kidobáljuk a föl-det, méghozzá a felső, a már ki-ásott gödör peremére, így hala-dunk óvatosan, okosan, minél kisebb köröket vájva, lefelé a vízhez.

Ez a munka már valamivel ne-hezebb volt, a hely szűkebb, a homok nehezebb — tömöttebb és nedvesebb —, de azért könnyen munkálható. A szerszámnyelek munka közben össze-össze kop-pantak, de testvéreim nem adtak rá sokat, megértették, hogy szű-kebb helyen nehezebb kikerülni a kocódásokat. Engem persze a gödörnek mindig arra az oldalá-ra küldtek, ahöl bántódás nél-kül meghúzhattam magam, és nem voltam láb alatt. A munkát azonban én sem hagytam abba, de minél mélyebbre haladtunk, az én rövid nyelű szerszámom-mal bizony nehezen tudtam a felső gödörbe feldobálni a terhe-met. Valamelyik bátyám meg is jegyezte: jobban tennéd, ha ab-bahagynád, mert csak kárt csi-nálsz, mind a mi nyakunkba há-nyod a homokot. „Miért? — kér-deztem sértődötten. — Nem is igaz, pont oda hányom, ahova kell." Hagyjátok a kicsit, ó is hadd dolgozzon, hiszen ő is iszik majd ennek a kútnak a vizéből — védelmezett apám.

Nem mondhatom, hogy nem tetszett ez a munka: sohasem csináltam ilyet, s másokat sem láttam, hogy kutat ástak volna. Idelent már jó hűvös volt a föld, meztelen talpamat borzongósan csiklandozta a hűvös, puha mély-ség. Ebben a szűkebb körben is lehaladtunk vagy másfél métert, amikor apám leállított bennün-ket. Feltekintettem: a gödör fölé öreg akácfa messzire kinyúló ága rajzolt zöldleveles mintát, és iz-galmasan messze magasba ugrott az ég kékje. Én még ilyen mé-lyen a föld belsejébe sohasem

fiátfof Sándor papucsos Go* Jent kosárfonó Bogdán Márton szitakötő

McstőrSfc. mcstörségök — így. ö-vel. ahogyan mond-ták-mondják. szűkebb

liatriankban századok óta az ipa-ros embereket, szakmájukat. Fo-gyóban vannak ezek a meslör-tiégttk. Sok régit felfalt a techni-ka. Iparosok haltak, velük együtt az ősi szakmák. Takácsok, tímá-rok, bognárok, kádárok, kefekö-tök. és még sokan hagyták abba iparjukat. Egyre kevésbé van ezükség kézműves termékeikre: többet gyárt a nagyipar. Néhá-nyan azért még maradtak. Olya-nok, akik évtizedek óta dolgoz-nak kis műhelyükben, s munká-juk összenőtt életükkel. Régi ve-vőik megmaradtak, zömében ne-kik termelnek. Amit csinálnak, iertékcs darabok. Kezük ügyessé-gének termékei. Fotoi iporterünk. Ács S. Sándor, a lassan kihaló Szakmákat kutatta a városban s * környező falvakban. Bognárra és kádárra faluhelyen van még Bzükscg. kovács és lószerszám-ké-szítő a városban is akad csak-úgy, mint kefekötő. papucsos, ko-sárfonó, szitakötő és fazekas.

ták, a felső gödör peremére fel-állították, ám mégis az volt a legnevezetesebb, amikor kipró-bálták. A csigáról csüngő vödör pontosan a gödör közepére eresz-kedett. Mi ketten a gödör fa lá j hoz lapultunk — puhán libbeni — huppant-zörrent lábunk elé a vödör.

— Nem kéne a kicsit kihúzni? — kérdezte rám célozva odafent apámtól a legidősebb bátyám. Féltett talán, vagy úgy találta; a még szűkebb gödörben még in-kább láb alatt leszek. Tetszett volna nekem is, beleülni a vö-dörbe, s lábammal kalimpálva felcsikorogni a kúp csúcsára, onnan meg valahogyan kilendül-ni a gödör napfényes partjára, de nem tudtam eldönteni, nem lenne-e izgalmasabb, ittmaradni a hűvös mélységben. Apám dön-tött:

— Nem. A kicsi még nem jön fel. Te fogsz fennmaradni, hogy a kötelet kezeljük. Húzzuk.

Így aztán hárman maradtunk a gödörben. Mondani sem kell talán, hogy még szűkebb kört vezényelt fentről apánk, ezután ebben a harmadik körben hala-dunk majd lefelé az ásással. Ahá! — így kell tehát kutat ás-ni! De aztán kiderült, mégsem pontosan így, mert apám úgy döntött, a kicsit, vagyis engem nem kell munkára fogni, én csak álljak meg ennek a legmélyebb gödörnek a felső peremén, és ne csináljak semmit. De akkor meg miért hagynak idelent? Nem bántam. Lekuporogtam, kis ásó-mat a térdem közé szorítottam, s néztem, hogyan dolgozik a má-sik kettő. Hát bizony, nehezen. Ez a gödör már annyira beszű-kült, hogy alig fértek egymástól, s a kihányt földnek is kevés volt a hely, de azért ástak szorgal-masan. Néhány ásónyomnyi ha-ladás után arra figyeltem fel — kissé megborzongott a hátam: —<• sárosan cuppogott talpunk alatt a föld. Elértük a vizet! Ha az ásást abbahagynák, ebben a mélységben már jócskán össze-szivárogna a víz. Odafent apám nagyot rikkantott, talán buzdítá-sul is, meg a jó munka dicsé-reteként is: „Ebből fiúk, már kút lesz, nem rókalyuk, a betyár hétszázát."

S lám, e biztatásra a munka üteme meggyorsult, a két fiú szaporán dobálta felfelé a sáros, cuppogós sarat, mire apám úgy intézkedett, hogy egy percre le kell állni, mert leengedik a vöd-röt. Ezután már a vödörbe kell a sarat berakni, mert ha kido-bálják, a víz vísszacsorog, sőt le-mossa, leroggyantja a gödör fa-lát is. Ez történt. „Na, még egy ásónyomot!" — kiáltotta apám. mire a két fiú szusszanás nélkül rakta tele a vödröt, odafent ket-ten megragadták a kötél végét, csikorogva röppent fel a vödör, ott kiborították, már ereszkedett is vissza. „Gyorsan, gyorsan — kiabált apám —, nagyon jön a víz!" Ebben igaza volt, a két fiú már bokáig zavaros, szürkés la-tyakban dolgozott. Én csak néz-tem.

Abból, arai ezután történt, nem sokat értettem, ök tudták azon-ban, mikor, mi következik. Még ástak egy ásónyomnyit, akkor

jutottam, mit mondjak: én már innen magamtól talán még ki-mászni sem tudnék. Apám a két idősebb bátyámat kiszólította a gödörből. Ez a kimászás is! Apám úgy rendelkezett: a legna-gyobb pofájú ásót bele kell nyomni vízszintes tartással a gö-dör oldalába, amennyire csak le-het, mintegy lépcső gyanánt. Az ásó nyelének a végét eleinte hár-nan, majd később ketten tar-

tottuk, hogy a nyelet lépcsőként használva a másik kettő kimász-hasson a gödörből. Megértettem: így kell a gödörből kimászni, ha azt akarja az ember, hogy ne roppanjon be a gödör meredek oldala.

ök odakint mit csináltak, mit nem, csak annyi a lényeg, hogy akácgerendákból összerótt szer-kezettel tértek vissza. Mi ket-ten odalent lekuporodtunk a gö-dör aljába, fel-feltekintettünk, nyúlósakat köpködtünk, ahogy a munkában megfáradt nagyoktól látni szoktuk. Odafent nem akár-milyen munka folyt. Ügy képzel-jük el, hogy három akácgeren-dából három lábú, kúpos áll-ványt meresztettek, élesen patto-gós vezényszavak kíséretében a gödör fölé. Láttam én az udva-ron, az eperfa alatt ezt a jó-előre jól összedrótozott szerke-zetet, de nem sokat töprengtem, mi célra készült, a játszással tö-rődtem. Most értettem meg: az állvány csúcsáról csiga csüngött, a csigán átvetve kötél, a kötél végén vödör kolompol. Kezd a dolog komolyra fordulni! Kite-kert nyakkal fölnézve csodáltam ügyességüket, ahogy hárman, előre tudva munkájuk célját, a szerkezet három lábát szétnyltot-

RÓZSA HO/NO/