JACK HIGGINS

AZ ÁRULÓ

Küroszon semmi nem változik Lomax egy levegőtlen kabin keskeny pricscsén heverészett félmeztelenül, testén kiütött a veríték, ahogy a mocskos, hámló mennyezetre bámult. Elég sokáig nézte a falat ahhoz, hogy beleképzelje az Égei-tenger képét. Ahogy gondolatban elindult lefelé Athénon, majd a Kikládokon át, egy szélesebb részhez érkezett, amely Krétát formázta. Kürosznál azonbancsak a tenger ürességét láthatta. A férfi valahogy kényelmetlenül érezte magát, ezért a földre tette a lábát. Fölkelt, vizet öntött egy repedt mosdókagylóba, amely a tükör alatt volt, az ágyhoz közel, és lemosta testéről az izzadságot. Vállán kemény izomkötegek sorakoztak, teste bronzbarna és egészséges volt, csupán egyetlen árulkodó szépséghibával, egy csúf, ráncos sebhellyel, amelyet régen egy golyó ütött a bal melle alatt, és úgy hatott ezen a testen, mint valami szentségtörés. Törülközés közben mintha egy idegen nézett volna vissza rá a tükörből. Egy feszülő bőrű, kiálló csontú arc sötét szemmel, amint kíváncsi, furcsa, távoli kifejezéssel vizsgálja a világot. Amikor az ingéért nyúlt, a kabin ajtaja feltárult, és megjelent a hajósinas. - Másfél óra múlva Küroszon leszünk, Mr. Lomax - mondta görögül. Az ajtó bezárult mögötte, és Lomaxen furcsa izgalom vett erőt, mintha egy hideg ujj érintette volna meg belülről. A férfi belebújt vászondzsekijébe, és kiballagott a hajófedélzetre. A korlát mellett állva figyelte, ahogy Kürosz fokozatosan, egyre jobban kiemelkedik a tengerből. Papademos kapitány előkerült a parancsnoki fülkéből, és megállt a férfi mellett. A görög nagydarab, izmos férfi volt, teste majdnem feketére sült a napon, arcát ráncok hálózták be. Előhalászott egy gyufát a pipájához, és megszólalt: - Ilyen forróságban szinte nem látszik semmi a párától, bár ha az ember óvatosan vizsgálódik, akkor megláthatja Krétát a távolban. Ami nem akármilyen látvány, hm? - Valami megmagyarázhatatlan - válaszolta Lomax. - Én már hajókáztam mindenfelé, amerre egy tengerészt csak elvethet a

sorsa –folytatta Papademos -, de a végén mégis arra jöttem rá, hogy csak körbe kóvályogtam a golyóbist. - Talán nem ezt csináljuk mindannyian? - kérdezte Lomax. A férfi előhúzott egy cigarettát, és Papademos tüzet adott. - Angol létére egész szépen beszél görögül. A legjobb kiejtéssel, amit eddig idegentől hallottam. Volt már itt? - Lomax bólintott. - Évekkel ezelőtt. Az "elözönlés" előtt. Papademos eltöprengett egy darabig, majd arcán kigyulladt a megvilágosodás fénye. - Á, már értem. A háborúban járt a szigeten. - Igen - helyeselt Lomax. - Krétán leginkább az EOK-nak* dolgoztam. - Valóban? - Papademos elkomolyodvaingattá a fejét egy pillanatig. - Az kemény időszak volt mindannyiunknak: Ezek a szigetlakók nem felejtik el, milyen sokat segítettek az angolok. - Azóta volt már itt? Lomax tagadóan megrázta a fejét. * EOK: illegális partizáncsoport, a II. világháború idején, 1944-ben alakult Krétán. Hazafias és politikai célokkal harcoltak a németek ellen. - Nem, soha. Mindig halogattam, pedig nagyon fontos dolgot kell elintéznem. Tudja, hogy van ez. - Az élet már csak ilyen, barátom, torkon ragad minket, mint egy nőstény – biccentett Papademos bölcselkedve -, de tizenhét év nagy idő. Az ember sokat változik. - Mint mindenki - helyeselt Lomax. - Talán van valami célja, ezt megértem, de miért éppen Küroszon? Nekem biztos job helyek jutnának eszembe. - Van néhány illető, akiket szeretnék meglátogatni, ha még élnek - válaszolta Lomax. - Szeretném látni, mennyit változtak. Azután pedig elmegyek Krétára és Rodoszra. - Küroszon semmi sem változik – mondta Papademos, és belesercintett a vízbe. - Tíz éve csinálom már ezt a furikáztatást, de még mindig úgy bánnak velem, mintha pestises lennék.

Lomax vállat vont. - Talán nem kedvelik az idegeneket. Papademos keserűen rázta meg a fejét. - Ezek senkit sem szeretnek. Biztos benne, hogy vannak barátai errefelé? - Nagyon remélem. - Én ís. Ha mégse lenne igaza, akkor is itt ragad egy időre, mert csak egy hét múlva jövök újra. - Szerencsét próbálok. Vállalom a kockázatot. Papadámos kiverte a hamut a pipájából. - Négy óra elteltével itt leszünk. Addig is, ha javasolhatom, nézzen körül gyorsan a régi idők emlkére, aztán jöjjön velem Krétára. Ott szebb korok emlékeit láthatja majd, nem úgy, mint itt Lomax tagadóan megrázta a fejét: - Egy hét múlva élni fogok az ajánlatával, de most nem. - Tegyen saját belátása szerint-vonta meg a vállát Papademos, és visszament a parancsnoki fülkébe. Már közel jártak a parthoz, a sziget hatalmas szikla oromzata háromezer lábnyira tornyosult a fejük fölé. Ahogy a kis gőzös körözött a fehér házakkal zsúfolt girbegurba hegyfok alatt, egy egyárbocos hajó futott ki mellettük a tengerre, vitorláit kövérre dagasztotta a szél. A jármű olyan közel húzott el, hogy Lomax láthatta a hajóorra pingált hatalmas szemeket mindkét oldalon. A kormányos hanyagul integetett, és amikor Lomax üdvözlésre emelte a karját, a hajó motorja köhögni kezdett, amint lelassulva beúsztak a kikötőbe. A fehér homokdűnék kanyarulatában élénk színűre festett görög caicque-ok horgonyoztak, halászokkal a gyomrukban. Egy kis csoport halászhálót javított, miközben gyerekek kergetőztek a sekélyvízben, hangjuk valahogy a távolba veszett. A férfi visszament a kabinjába, és csomagolni kezdett. Az egész nem tartott sokáig. Amikor végzett, az egész pakkot az ágyon hagyta, és visszament a fedélzetre. A legénység már a kőmóló körül serénykedett, a férfi élvezte a motor

lekapcsolása után beállt nyugodt csendet. A kikötőgátnál három idős férfi bóbiskolt a napon, és egy fiatal srác ücsörgött horgászzsineggel, egy apró kutyus kuporgott mellette. Amikor a hajósinas előkerült a kabinból, egy vászontáskával és egy írógéppel a kezében, a kapitányi kajütből is előjött Papademos. - Kevés cuccal utazik. - Így a legkényelmesebb - válaszolta Lomax. - Most mit csináljak? Én is elhagyhatom a hajót? Nem kíváncsi senki a papírjaimra? Papademos vállat vont. - Van itt egy Kytros nevezetű rendőr őrmester, aki minden ilyesmit elintéz. Hamarosan tudomást szerez róla, hogy itt van. Ezalatt néhány tengerész felsorakozott ahajópallón rangsorban. Elsőnek a hajósinas lépett a szárazföldre, majd Lomax feltett egy napszemüveget, és követte. Amikor előhúzta a pénztárcáját, hogy borravalót adjon a fiúnak, észrevette, hogy a három idős férfi felébredt, és különös arckifejezéssel vizslatja őt. A pecázó fiú feltekerte a zsineget. Amikor a hajósinas visszaballagott a fedélzetre, a fiú Lomax felé viharzott a kutyával a sarkában. A srác talán tizenkét éves lehetett. Barna szemű, sovány, intelligens arcú. Ujjasa jóval nagyobb volt a kelleténél, és nadrágján rengeteg pecsétfolt éktelenkedett. Egy pillanatig furcsa tekintetet vetett Lomaxre, majd lassú angolsággal megszólalt: - Egy jó hotelt keres, miszter? Ahol igazán jól gondoskodnak az amerikai turistáról? - Miből gondolod, hogy amerikai vagyok? - kérdezte Lomax folyékony görögséggel. - A sötét szemüvegből. Minden amerikai ilyet hord. A fiú ösztönösen görögül válaszolt, majd meglepődésében a szája elé kapta a kezét. - Tyűha, miszter, maga éppolyan jól beszél görögül, mint én. Ez hogy lehet?

- Ne is törődj vele - mondta Lomax. – Hogy hívnak? - Yanni - válaszolta a fiú. - Yanni Melos. Lomax előhúzott egy bankjegyet a pénztár cájából, és megmutatta a fiúnak. - Rendben, Yanni Melos. Ez a tied lesz, ha megmutatod azt a hotelt, ahol olyan jól meg vendégelik a magamfajta amerikait. Minél jobb lesz nekem, annál jobban jársz te is. Yanni barna arca mögül előragyogott fehér fogsora. - Miszter, hisz csak egyetlen hotel van a városban. - A fiú felkapta a kis vászontáskát, az írógépet, és előreviharzott, a kutyája a sarkában loholt, Lomax követte őket. Semmi sem változott. Egyetlen istenverte dolog sem. Még a németek által épített kis erőd sem tűnt el, amely hajdanán a mólót őrizte. Még mindig állt, bár a betonszegély imitt-amott málladozni kezdett. Az egészből csupán két dolgot ragadott magával a múlt: a kikötői torpedónaszádot és a városházára tűzött náci lobogót. A fiú előrement, elhaladva a vízparti magas, fehérre meszelt épületek között. Az utcákon egy-két kapuban ücsörgő bámészkodón kívül - egy lelket sem lehetett látni. A hotel egy macskaköves terecskén, egy templom tőszomszédságában állt. Az előtérben néhány fából készült asztat volt hivatva várni a vendégeket, akiknek azonban nyomuk sem volt. Lomax arra gondolt, hogy majd csak estére indul meg az élet. A férfi követte a srácot a széles kövekkel burkolt, alacsony mennyezetű szobába. Itt még több asztal és szék sorakozott, márványlapos bárpulttal az egyik sarokban, amely mögött fapolcok voltak. Yanni letette a kis vászontáskát, az írógépet, és eltűnt a hátsó ajtó mögött. A helyiség kellemes hűvösséget árasztott a kinti pokoli hőséggel szemben. Lomax nekitámaszkodott a bárpultnak, és várt. Beszélgetés zsongását hallotta, majd egy élesen felemelt, zsémbes lányhangot: - Te mindig csak hazudsz nekem! – Végül egy pofon csattanása hallatszott, és Yanni leszegett fővel benyargalt a szobába, nyomában üldözőjével, egy fiatal, kék ruhás lánnyal. A lány hirtelen megtorpant, amikor meglátta Lomaxet, és a fiú tett egy

drámai mozdulatot. - Tessék, ugye így nem mondok igazat? A lány talán tizenhat vagy tizenhét lehetett, csinos kerek arccal, miközben előrelépett, lisztes kezét kötényébe törölte. Megállt, zavarában fülig pirult, és Lomax elmosolyodott: - Minden rendben. Beszélek görögül. Hirtelen megkönnyebbülés költözött a lányarcára. - Bocsásson meg nekem, de Yanni egy hazudós fráter, és éppen sütés közben esett nekem a meséjével. Mit tehetek önért? - Egy szobát szeretnék - válaszolta a férfi. - Yanni azt mondta, hogy ez a legjobb hotel avárosban. A lány zavartnak látszott, mint aki nem tudja, hogy mit mondjon, és a férfi gyengéden hozzátette: - Van üres szobátok? - Ó, persze hogy van - biztosította a lány. Olyan hirtelen jött ez az egész, csak meglepődtem, ez minden. Ritkán jön turista Küroszra. Meg kell tisztítanom az ágybetétet. - Ne aggódj - nyugtatgatta a férfi -, nincs ok a sietségre. A férfi elővett egy bankjegyet a pénztárcájából, és Yanni felé nyújtotta. A fiú óvatosan megvizsgálta, majd szeme kitágult a meglepődéstől. Sóvárogva bámult a nyitott ajtó felé, vett egy lélegzetet, és vonakodva a pénzért nyúlt. - Azt hiszem, uram, hibát követ el. Ez rengeteg pénz. Lomax a fiú ujjait a bankjegyre kulcsolta, és megszólalt: - Ezt nevezzük egyszerűen előlegnek a szolgálataidért. Lehet, hogy még szükségem lesz rád. Yanni arcán örömteli vigyor terült szét. - Uram, meg kell mondanom, hogy kedvelem magát. Ön az én barátom. Remélem, sokáig szándékozik Küroszon időzni. A srác füttyentett a kutyájának, és kiviharzott a térre. Lomax felkapta a táskát, az írógépet, és a lány felé fordult. - Lehetetlen alak - zsémbelt a lány, és előrement, hogy mutassa az utat a fehérre meszelt átjáróhoz. - Hogyhogy ilyen jól beszél angolul? - Miután a szülei meghaltak, Rodoszra került az anyja ismerőseihez.

Szerintem az angoltudását a turistáktól szerezte. - Most ki viseli gondját? - A nagymamájával él együtt a kikötőhöz közel, de az öregasszony nem sokat tehet érte. Hisz már elég idős. Felmásztak a szűk falépcsőkön, és ráfordultak a folyosóra, amely olyan hosszúnak látszott, mintha végigfutott volna az egész épületen. A lány megállt a túlsó végén egy ajtó előtt, és megszólalt: - A szoba nagyon egyszerű. Remélem, megfelel önnek. A férfi bólintott. - Éppen ilyet kerestem. A lány kinyitotta az ajtót, előrement a szobába, amelynek bútorzata egy rézágyból, egy fali mosdóállványból, valamint egy ósdi ruhásszekrényből állt. Itt is, mint a ház többi részében, ragyogtak a fehérre meszelt falak és a tisztára suvikszolt fapadló. Az egész helyiség makulátlanul tiszta volt. A férfi odasétált az ablakhoz, kinyitotta, lenézett a piros cserepű tetőkre és a kikötőre. - De hisz ez csodálatos. Amikor visszafordult, látta, hogy a lány kedvesen elmosolyodott. - Örülök, hogy tetszik magának. Meddig marad? A férfi vállat vont. - Amíg a gőzös vissza nem tér a jövő héten. Talán még tovább. Nem tudom pontosan. Hogy hívnak? A lány elpirult. - A nevem Anna Papas. Szeretne enni valamit? A férfi tagadóan megrázta a fejét. - Most még nem, Anna. Talán majd később. A lány szégyenlősen elmosolyodott, és az ajtó felé hátrált. - Akkor most magára hagyom. Ha bármire szüksége van, kérem, szóljon nekem. A konyhában leszek. Amint az ajtó becsukódott mögötte, a férfi az ablakhoz ballagott, és rágyújtott egy cigarettára. Néhány halászhajó már visszatért a tengerről, Lomax látta a kis sziget mólójához kikötött rozsdásodó gőzhajót. Egy sirály rikoltozott, ahogy

keresztülröpült a háztetők felett, és a férfit hirtelen boldog öröm járta át, amiért újra visszatért. 2 A férfi, akit Alexiasnak hívtak Kicsomagolta a táskáját, megmosdott, megborotválkozott, és tiszta inget öltött magára. Éppen belebújt a kabátjába, amikor kopogtatás hallatszott az ajtón, és belépett egy apró, kopaszodó figura. Keménytáblájú könyvet tartott a hóna alatt, és behízelgően mosolygott, elővillantak rossz fogai. - Kérem, bocsásson meg. Remélem, nem zavarom? Lomax egy pillanatra kifejezte ellenszenvét, de mosolyt erőltetett az arcára. - Nem, dehogy. Jöjjön be! - George Papas vagyok, a tulajdonos - mutatkozott be az alacsony férfi. - Elnézését kérem azért, hogy nem voltam itt a megérkezésekor. Reggelente az olívaligetemben dolgozom. - Nincs semmi baj. A lánya ügyesen gondomat viselte. - Igen, ő jó kislány - dicsekedett Papas önelégülten. Letette a könyvet az ablak melletti asztalra, kinyitotta, majd előhalászott egy tollat a kabátja belső zsebéből. - Ha maga se bánja, akkor kitölthetnénk a bejelentőkönyvet. Remélem, megérti, törvény írja elő. A helybeli rendőr őrmester kényes az ilyesmire. Lomax érdeklődéssel tanulmányozta a könyvet. A legutolsó bejegyzés legalább egy évvel ezelőtt történhetett. Átvette a tollat, és bevezette a nevét, címét és állampolgárságát a megfelelő rubrikába. - Nem lehet valami sok látogató errefelé. Papas vállat vont. - Kürosz csendes környék, nincs itt semi olyan, ami a turistákat idevonzza, különösképpen a magafajta amerikait. - Példának okáért én angol vagyok - mondta Lomax. - Talán az én ízlésem nem olyan puccos.

- Angol! -vonta össze szemöldökét Papas. - De hisz a lányom azt állította, hogy ön amerikai. - Ez tévedés, talán attól a fiatal fiútól származik, aki idevezetett, miutári kikötött a hajó - válaszolta Lomax. - Ugyanis a tengerentúlon élek. Miért, baj? - Á, dehogy, természetesen nem. - Papason világosan látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, amikor maga felé fordította a naplót, hogy megvizsgálja a bejegyzést. - Hugh Lomax, Kalifornia - motyogta -, állampolgársága angol.- Aztán mintha azegész testén kínos, görcsös rángás futott volna végig. Egy pillanatig Lomax úgy gondolta, hogy a férfi jelenetet rendez. Kezével egy invitáló mozdulatot tett a szék felé, amit Papas úgy hessegetett el, mintha darázs csípte volna meg. Arca beteges sárga színbe borult, kimeredt szemmel bámult maga elé, miközben az ajtó felé hátrált. - Az isten szerelmére, ember! Mi baja? - kérdezte Lomax. Papas egyik kezével kinyitotta az ajtót, míg a másikkal gépiesen keresztet vetett. - Jézus Krisztus Szent Anyja - rebegte, majd kibotorkált a folyosóra. Lomax csak állt bénultan egy pillanatig összeráncolt homlokkal, majd fölkapta a bejelentőkönyvet, és a férfi után eredt. Amikor a bárba ért, Anna éppen poharakat mosogatott. A lány felnézett rá, és elmosolyodott. - Segíthetek valamiben? A férfi tagadóan megrázta a fejét, és letette a bárpultra a könyvet. - Az édesapád véletlenül a szobámban felejtette. Szeretnék vele néhány szót váltani, ha ez lehetséges volna. - Sajnos éppen most ment el. Egy pillanattal ezelőtt ment át a téren. - Akkor majd később. Mondd, megvan-e még az a kocsma a vízparton, amelynek a neve ,;A Kis Hajó"? Valaha egy Alexias Pavlo nevezetű férfi volt a tulajdonosa. - Még mindig az övé - válaszolta a lány. - Mindenki ismeri Alexiast. Ebben az évben ő Kürosz polgármestere. - A lány zavarában összevonta szemöldökét. - De honnan ismeri Alexiast és A Kis Hajót?

- Emlékeztess rá, hogy majd egyszer me séljem el neked a történetét - válaszolta a férfi., és kilépett az aranylóan ragyogó napfényre. Ahogy átment a téren, a kikötőbe vezető úton Yanni, aki előkerült valahonnan, a nyomába eredt a sarkában vakkantó kutyusával. A fiú skarlátvörös inget, khaki shórtot és gumitalpú cipőt viselt. Megállt néhány lépésre a férfitól, kitárta a karját, leírt egy piruettet, és megszólalt: - Hogy tetszem? - Hogy jutott ez az eszedbe? - kérdezte Lomax. Yanni kezével gesztikulálva magyarázatba fogott: - Ha én egy ilyen gazdag és fontos embernek dolgozom, akkor adnom kell magamra. Ezek a legjobb ruháim. - Így már világos minden - válaszolta Lomax. - Honnan csórtad? - Nem csórtam! - csattant fel Yanni felháborodottan. - Egy nagyon jó barátomtól kaptam ajándékba. - Rendben - nyugtatta meg Lomax. - A te dolgod. A férfi a kövezett úton haladt lefelé a kikötő irányába a mögötte ügető Yanni társaságában. - Hova akar menni először? - A Kis Hajóba. A fiú szeme elkerekedett. - Ne menjen oda. Az egy rossz hírű hely. Nem a turistáknak való. A halászoknak. - Mit javasolsz? - kérdezte Lomax. - Van több ajánlatom is. Ott van a római templom a sziget túlsó oldalán, de hajót is bérelhetünk. Gyalog nagyon hosszú az út. - Más valamit? - Persze. Példának okáért Akhilleusz sírját. - Itt hantolták el, igaz? Yanni helyeslően bólintott. - Mindenki tudja, hogy igen. - Hát, jókora távolságot tehetett meg Trójától. A fiú figyelmen kívül hagyta az epés megjegyzést. - Megnézhetjük még a Szent Antal-kolostort vagy legalábbis a

maradványait. A németek a háborúban felrobbantották. - Ezt már hallottam - mondta Lomax, és az arca elsötétült. - Természetesen ez azt jelenti, hogy a hegyet is meg kell mászni. Valószínűleg nagyon izzasztónak találja majd. - Később sort keríthetünk rá, de egyelőre A Kis Hajóba kell mennünk. -Legyen, ahogy kívánja -vonta meg a vállát Yanni csüggedten, és elindult a vízparton. A Kis Hajó egy sikátor sarkán állt. Amikor odaértek, a fiú habozva felé fordult, és könyörgőre fogta a dolgot: - Hadd vigyem el máshova, miszter! Lomax összeborzolta a fiú haját. - Ne vágj ilyen rémült arcot! Megoszthatok veled egy apró titkot? Én már jártam itt. Jó sok évvel ezelőtt. Akkor, amikor te még csak gondolat voltál. A férfi elfordult a fiú meglepett pillantása elől, és leballagott a kőlépcsőn A Kis Hajó hűvös sötétségébe. Éppen a bejáratnál, a fallal szemközti székben egy fiatalember terpeszkedett, és harsány hangon énekelt, miközben finoman pengette a buzukiját. A zenész piros-zöld kockás inget viselt, amelynek az ujját gondosan feltűrte, fitogtatva duzzadó bicepszét. Sűrű, göndör haja agallérját verte. A férfi nem tett egyetlen mozdulatot sem, amely arra utalt volna, hogy utat enged. Lomax egy pillanatig fürkészte őt sötét szemüvege mögül, leplezve önmagát és a gondolatait. Vigyázva átlépte a zenész kinyújtott lábát. Az első férfi, akit bent észrevett, Papademos kapitány volt, egyedül ücsörgött az egyik sarokban, és vörösbort ivott. Lomax üdvözlésre emelte a karját, de Papademos szándékosan elfordult. Ekkor döbbent rá egy különös dologra. Hatan voltak a teremben, beleértve Papademost is. Négyen együtt üldögéltek, de cask hallgattak. A bárpultos sovány, szívós, izmos kis fickó volt, bőre bronzszínűre sült a naptól. Arcának jobb oldalát egy csúf sebhely torzította el, és az egyik szemét fekete védőkötés fedte. A férfi a pultra könyökölt, újságjába temetkezett, észre sem vette Lomaxet.

Furcsa volt, hogy keze kissé megremegett, mintha túlfeszítette volna magát valami kemény melóban. Lomax levette a napszemüvegét. - Itt van Alexias Pavlo? - Ki akarja tudni? - kérdezte a férfi támadóan, rekedtes hangon. - Egy régi barát-válaszolta Lomax.-Valaki a múltból. A háta mögött a buzukis zenész belevágott egy végső drámai akkordba. Lomax lassan körbefordult és látta, hogy minden tekintet rászegeződik, beleértve Papademost is. Az ajtórésben felbukkant Yanni sápadt, rémültarca. A csend vészterhes volt, mintha az egész világ megszűnt volna lélegezni, mígnem egy férfi lépett be az üveggyönggyel ékesített oldalbejárón. Fiatal éveiben óriás lehetett, de most már csak lógott rajta fehér öltönye. Lassan mozgott, feltűnően bicegve, súlyosan rátámaszkodva sétabotjára. Vastag bajuszát vasszürkévé változtatta az idő. - Alexias! -szólította meg Lomax. – Alexias Pavlo! Pavlo lassan csóválta a fejét, mintha nem hinne a saját szemének. - Te vagy az - suttogta. - Szóval ennyi év után mégis visszatértél. Amikor Papas elmesélte, azt hittem, hogy megbolondult. A németek azt mondták, meghaltál. Az üveggyöngy függöny ismét szétnyílt, és George Papas elkotródott. Arcát verejték lepte be, és látszott rajta, hogy halálosan megijedt. - Én vagyok az, Alexias-mondta Lomax, és üdvözlésre nyújtotta jobbját. - Hugh Lomax, nem emlékszel? Pavlo teljesen figyelmen kívül hagyta a felé nyú jtott kezet. - Emlékszem rád, te angol. – Állkapcsán megrándult egy izom az indulattól. - Hogyan is felejthetnélek el? Hogy is feledhetne el téged bárki is ezen a szigeten? Arcát hirtelen elborították az érzelmek. Ajka szólásra nyílt, mintha csak mondani akarna valamit, de a szavak valahogy nem akartak előjönni, ezért inkább elvakult dühvel ütésre emelte a botját. Lomax elhárította a támadást, és egy határozott mozdulattal odaszegezte Pavlo karját az oldalához. Mögötte egy szék vágódott hátra óriási csattanással, és Yanni figyelmeztető sikolya érkezett az ajtóból.

Ahogy elengedte Pavlót, és megfordult, egy izmos kar kulcsolódott a nyaka köré fojtogatón. Próbálta felemelni a karját, de hasztalan, mert hatalmas erejű támadója csak vonszolta hátrafelé. A férfi az eddig csak üldögélő négyes társaság asztalának félkörébe került. Papademos felállt, és az ajtó felé tartott, de a zenész fejével finoman tett egy helytelenítő mozdulatot, és a kapitány újra leült. A buzukis óvatosan a falnak támasztotta hangszerét és előrelépett. Egy pillanatra le nézett Lomaxre, arckifejezése teljes nyugalmat tükrözött, aztán nagy erővel arcul ütötte a férfit. Lomax hasztalan próbálkozott kitörni, amikor Pavlo félrelökte a zenészt az útból. - Nem, Dimitri! Ő az enyém. Emeld csak fel a fejét, hadd lássam jobban. Dimitri a hajánál fogva megragadta Lomaxet, és felrántotta a fejét. Pavlo az arcába nézett és bólintott. - Az évek kegyesen bántak veled, Lomax kapitány. Jól nézel ki, nagyon jól. A kis, sebhelyes arcú, szemvédős fickó előjött a pult mögül, és megállt Pavlo mellett, Lomaxet figyelve. Hirtelen előredőlt, és leköpte a férfit. Lomax érezte a hideg nyálat az arcán, belsejét forró düh járta át. - Az isten szerelmére, Alexias. Mi ez az egész? - Nagyon egyszerű - válaszolta Pavlo. - Mindezt a béna lábamért és Nikoli arcáért kapod. Ha kívánod, még mások miatt is, Dimitri apjáért és huszonhárom másik férfiért és nőért, akik a fonchi koncentrációs táborban haltak meg. Aztán az egész dolog hirtelen őrületes értelmet nyert. - Ti azt hiszitek, hogy én vagyok a felelős az egészért? - kérdezte Lomax hitetlenkedve. - Téged már évekkel ezelőtt elítéltünk, és rád sütöttük a megszégyenítés bélyegét - fogott bele magyarázatába Pavlo -, a törvényeink szerint. Rezzenéstelen arccal a buzukis zenész felé nézett: - Add ide a zsigerelőkésedet, Dimitri. Dimitri előhúzott az oldalzsebéből egy rugós kést, és átadta a görögnek. Pavlo a kés egyik oldalán megnyomott egy gombot, és egy hat hüvelyk hosszú, borotvaélesre fent penge ugrott elő a nyeléből. Lomax vadul kirúgott, páni félelem vett erőt rajta. Tett egy végső

kétségbeesett mozdulatot, és egy rántással sikerült szabaddá tennie az egyik karját. Hirtelen megperdült, és öklével belepancsolt a legközelebbi arcba, de egy pillanattal később újra csapdába került. A kést markoló kéz megrezdült egy kissé, de ennek ellenére hideg elszántság tükröződött Pavlo szemében. Tett egy mozdulatot előre a késsel, de egy, az ajtóból felcsattanó hang megálIította. - Dobd el, Alexias! Mindenki arra fordult, és Lomax érezte, ahogy a karján lazul a szorítás. Az ajtó bejáratában ott állt a rendőr őrmester kopott, napszítta khakiuniformisban, és Yanni is előbújt a karja mögül. - Maradj ki ebből, Kytros - kérte Pavlo. - Azt hiszem, mintha olyasmit mondtam volna, hogy dobd el azt a kést- mondta Kytros nyugodtan. - Nem szeretnélek ismét kérni. - De te ezt nem érted - mondta Pavlo. – Ez az angol itt volt a háború alatt. Ő volt az, aki elárult a németeknek. - Vagyis te most meg akarod gyilkolni ezért, mégpedig hidegvérrel, igaz? – kérdezte Kytros. A kis Nikoli két kézzel hadonászva kiabált. - Ez nem gyilkosság, hanem igazságszolgáltatás! - Nyilvánvaló, hogy más szemszögből nézzük ezt a dolgot. - Kytros egyenesen Lomaxre nézett. - Mr. Lomax, kérem, jöjjön velem. Lomax előrelépett, de Dimitri megragadta a karját. - Nem. Ő itt marad - dörrent rá durván. Kytros kicsatolta a pisztolytáskáját, és előrántotta automatáját. Hangjában ellentmondást nem tűrő vaskeménység csengett. - Mr. Lomax most velem jön, és hálás lennék, Alexiás, ha nem lenne arra szükség, hogy lelőjem az egyik barátját. Pavlo arca eltorzult a dühtől, és egyetlen erőszakos mozdulattal belevágta a kést az egyik faasztalba. - Rendben, Kytros, csinálj, amit akarsz, de tegyél róla, hogy ez az alak négykor a hajóval elhordja magát innen. Ha nem így történik, akkor az esetleges következményekért nem vállalok semmi felelősséget. Lomax kibotorkált az őrmesterrel az oldalán, és felmásztak a lépcsőn a

fényes napsütésbe. A férfi egy pillanatra nekidőlt a falnak, ziháló mellel kapkodva levegő után. Kytros a vállára tette a kezét. - Jól van? Bántották magát? Lomax megrázta a fejét. - Úgy látszik, kiöregedtem az ilyen játszadozásból, ez minden. - Talán nem így vagyunk ezzel mindannyian, Mr. Lomax?-kérdezte Kytros. -Az irodám éppen itt van a sarkon. Ha megkérhetném, kísérjen el oda. Ahogy tovább-ballagtak, Yanni is előkerült. Aggódó kíváncsisággal rángatta Lomax karját. - Én hívtam ki az őrmestert, Mr. Lomax. Jól tettem? Lomax étmosolyodott. - Te megmentetted az életemet, fiam. Ez minden. Yanni összeráncolta a homlokát. - Azok azt mondták, hogy maga rossz ember, Mr. Lomax. - Te hogy gondolod? - kérdezte Lomax. A fiú hirtelen pajkosan elmosolyodott. - Maga nem úgy fest a számomra, mint valami rossz ember. - Akkor még mindig barátok vagyunk? Naná, hogy azok. A férfiak megálltak egy pillanatra az őrszoba előtt, és Lomax megsimogatta a kisfiú fejét. - Egy ideig most el leszek foglalva, Yanni. Menj vissza a hotelbe, és várj meg ott. Yanni vonakodva sarkon fordult, és Lomax búcsúzóul hozzátette: - Minden rendben. Kytros őrmester nem akar börtönbe zárni. A fiú füttyentett a kutyájának, és elnyargalt a vízparton, Lomax pedig követte Kytrost felfelé a lépcsőn. Az őrmester mutatta az utat szerény bútorzatú irodájába, ahol csak egy asztal, néhány fából készült szék és egy meglehetősen új zöld iratszekrény volt. - Látszik, hogy belopta magát a fiú szívébe. A férfi levette a sapkáját, és leült az asztalához. - Kár, hogy nem maradhat tovább - sajnálkozott a rendőr hivatalból.

Lomax kihúzta a székét, és leült. - Szóval ez a helyzet. Mindenáron el kell mennem? Kytros kényszeredetten széttárta a karját. - Mr. Lomax, legyen belátó. Elég piszkos dolgok történtek A Kis Hajóban, és nincs rá garancia, hogy nem történnek meg ismét. Alexias Pavlo befolyásos ember Küroszon. - És ez istenné teszi? Kytros tagadóan rázta meg fejét. - Neki nincs szüksége arra, hogy elintézze, hógy valaki kést döfjön az ön bordái közé egy sötét éjszakán. - Alexias Pavlót ismerem tizenhét éve. Saját maga gyilkolt, ha szükség volt rá – mondta Lomax. Kytros figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. - Láthatnám a papírjait? Lomax előhúzta az okmányokat a belső zsebéből, az őrmester gyorsan megvizsgálta őket. - Mi a célja a szigetre utazásának? Lomax vállat vont. - Itt voltam a háború alatt. Arra gondoltam, hogy újból meglátogatom ezt a helyet. - De miért éppen Küroszt, Mr. Lomax? A háború sodra sok helyre magával ragadhatta. - Ez volt az első megállóhely athéni utunk közben - mondta Lomax. - Ez olyan egyszerű, mint a pofon. De azt is elterveztem, hogy meglátogatom régi barátaimat Krétán és Rodoszon. Ha még életben találom néhányukat. Ez minden. Ezért csodálkoztam a szállodai bejelentkezésem után történteken. - Értem - Kytros visszaadta a férfi papírjait. - Mindent rendben találtam. - Most mi lesz? - kérdezte Lomax. - Azt hiszem, ez magától értetődik, önnek el kell hajóznia négykor. - Ezt vegyem parancsnak? Kytros mélyet lélegzett. - Mr. Lomax, észrevettem, hogy a vízumát a miniszter úr személyesen

hagyta jóvá. Ez pedig azt jelenti, hogy önnek fontos emberek a barátai ott fent Athénban. - Szóval magának csak ez számít – mondta Lomax gyanakodva. - Ön kényelmetlen helyzetbe hoz engem - szorongott Kytros. - Ha kényszerítem önt a sziget elhagyására, akkor bajba keverhetem magam Athénban. Másrészt, ha itt marad, akkor több mint valószínű, hogy valaki megpróbálja eltenni láb alól, s akkor megint csak zűrbe kerülök. - Csakhogy én meg akarom tudni ennek az egésznek a valódi okát - mondta Lomax. - Gondolom, ezt belátja? Először is mesélje el, ezek az emberek miért gondolják azt, hogy elárultam őket a németeknek. - Minden, amit tudok, másodkézből kapott információ - mondta Kytros. - Én magam szárazföldi vagyok. Csak két éve kerültem ide. - Akkor mi a javaslata? Kytros az órájára pillantott. - Pontosan egy és egynegyed órája maradt a hajó indulásáig. Ha javasolhatom, addig menjen el a Szent Katalin-templomba, beszéljen John atyával. Ő is itt volt a kérdéses időpontban. Lomax meglepődve pillantott rá. - Úgy érti, John Mikali atyával? De hisz ő már a háború idején legalább hetvenéves lehetett. - Csodálatos idős úr. Lomax felpattant, és az ajtóhoz ballagott. - Köszönet a tanácsért. Később látjuk egymást. - Négykor a kikötőben - búcsúzott el Kytros. - És ne feledje, Mr. Lomax, hogy az idő az ön ellensége. Az őrmester maga elé húzott egy csomó papírt, és tolláért nyúlt, miközben Lomax kisétált az irodából, és visszaballagott a vízparton. 3 A Szent Katalin két gyertyája Az aprócska templom homályában, az oltár gyertyáinak gyér fényében

Szent Katalin alakja mintha kiúszott volna a sötétségből a lágy, fehér fénybe. A tömjénillat olyan erősen elárasztotta, hogy a férfi egy pillanatra megszédült. Évek teltek el azóta, hogy belépett egy templomba, és kinyújtott kézzel megérintette a tartó oszlop hideg, érdes felületét a sötétben. Mindez visszahozta őt a valóságba. Lassan lebotorkált az oldalhajóba. John Mikali atya az oltár előtt térdepelt imájába merülve. Gyermekien tiszta arcát az ég felé emelte, és a gyertyafényben szakálla úgy ragyogott sötét köntösén, mint az ezüst. Lomax leült az egyik fából ácsolt padra, és megvárta, amíg az idős pap keresztet vet és feláll. Amikor megfordult és észrevette Lomaxet, arcán semmi érzelem nem tükröződött. Lomax lassan felállt. - Rég láttam, atyám. - Mondták nekem, hogy itt vagy – kezdte John atya. Lomax vállat vont. - A hírek gyorsan terjednek egy ilyen kis városban. Az idős pap helyeslően bólintott. - Különösen a rossz hírek. - Hát már ön is? - kérdezte Lomax keserűen. - Most már tudom, hogy bajba kerültem. - Nem az én feladatom ítélkezni feletted - kezdte John atya -, de bolond ötlet volt visz szatérni ide. Ha már egyszer a fű benőtte a sírt, akkor nem jó háborgatni. - Csupán választ szeretnék kapni néhány kérdésre, ez minden - mondta Lomax. - Ha az ön emberei nem segítenek, akkor ki? John atya leült az egyik padra. - Először is hadd tegyek fel neked egy kérdést, fiam. Miért jöttél vissza Küroszra ennyi év elteltével? Lomax vállat vont. - Belső ösztönzésből, azt hiszem. De az ok nemcsak ez volt, sokkal mélyebben rejlett a magyarázat. A férfi egymáshoz préselte a kezét, és összeráncolta a homlokát, megpróbálva összeszedni a gondolatait, míg végre lassan megszólalt.

- Azt hiszem, azért jöttem ide, hogy megtaláljak valamit. - Érdekelne, hogy mit- nézett rá kérdően az atya. Lomax vállat vont. - Nem vagyok benne egészen biztos. Önmagamat talán. Azt a férfit, akit itt vesztettem el évekkel ezelőtt. - És úgy gondolod, hogy itt, Küroszon megtalálod őt? - Nem gondolja, atyám, hogy valaha itt élt ez a valaki bennem? Az elmúlt két-három évben furcsa dolgok történtek velem. Azok az események, amelyekbe az a múltbéli énem belekevert itt ezeken a szigeteken sok-sok évvel ezelőtt, számomra sokkal valóságosabbaknak tűnnek, mint azok a dolgok, amelyek azóta történtek. Mindenképp sokkal fontosabbak. Van ennek így valami értelme? Az idős pap vett egy mély lélegzetet. - Lomax kapitány! Az itteni szigetlakók számára az a férfi már tizenhét éve halott. Jobb lenne, ha nem próbálnád feltámasztani. - Rendben van, atyám - válaszolta Lomax. -Akkor térjünk a tényekre. Az utolsó kép, amit Küroszról magamban őrzök, egy torpedónaszád fedélzetéről ivódott belém, amely Krétára vitt, miután a németek foglyul ejtettek. Mi történt azután, hogy elmentem? - Mindenkit, aki segített neked, letartóztattak - válaszolta John atya. - A közeli rokonaikkal együtt. Néhány szerencsétlent a főtéren lőttek agyon, hogy példát statuáljanak, másokat Görögország egy-egy koncentrációs táborába vittek. Néhányan túlélték, maradandó egészségi károsodással. - És az emberek azt hiszik, hogy mindezért én vagyok a felelős? Hogy én elárultam őket? - Te nagyon is szóba jöhetsz. Van benne logika. Erre utal az a tény is, hogy a németek nem végeztek ki. Hiszen azok rendszerint agyonlőttek minden angol tisztet, akit elkaptak, azzal az ürüggyel, hogy a hegyek között az ellénállóknak dolgozott. - De hisz ez nevetséges! - tört ki Lomax. - Csúnyán megsebesültél, fiam, és talán még félre is beszéltél. Nem tudhatod biztosan. Ilyen állapotban az ember furcsa dolgokat művel.

- Kizárt dolog - jelentette ki Lomax ellentmondást nem tűrő hangon. - Én nem beszéltem, atyám, higgyen nekem! Az idős férfi felsóhajtott. - Fájdalmas kötelesség nekem erről beszélni, de sajnos meg kell tennem. Steiner ezredes nem rejtette véka alá azt a tényt, miszerint sikerült téged rávenni arra, hogy beszélj, cserében az életedért. Lomax úgy érezte, mintha jeges szél vágott volna az arcába. - De ez nem igaz! - csattant fel. - Ez lehetetlen. Nem mondtam Steinernek semmit. - Akkor ki tette, Lomax kapitány? Más nem lehetett. Hidd el, alapos nyomozást végeztek a történtek után. Még engem se hagytak ki. Lomax hitetlenkedve meredt a papra. - Letartóztatták magát? John atya kedvesen elmosolyodott. - Ó, persze, én is kivettem a részem a fonchi koncentrációs tábor nyújtotta élvezetekből. Lomax a tenyerébe temette az arcát. - Ez az egész kezd olyanná válni, mint egy megtestesült rémálom. Van tudomása arról, hogy Alexias Pavlo egy kis idővel ezelőtt megpróbált megölni? Fájdalom lobbant fel az idős ember arcán. - Szóval már el is kezdődött? Az erőszak csak erőszakot szül. Ez az, amitől féltem. Lomax felpattant, majd keresztülviharzott az oldalhajón. Egy pillanatra megállt, a semmibe bámult, arcán a rosszallás apró jelével, majd gyorsan megfordult. - Ha én tényleg bűnös lennék ebben a szörnyű dologban, akkor azt hiszi, atyám, hogy újra vissza merném tolni ide a képemet tizenhét év elteltével? Ismerem ezeket a szigeteket és a lakóit. Négy évet töltöttem velük a hegyek között. Ők nagyon is hisznek a szemet szemért törvényében, és nem felejtenek soha, amíg a világ világ. - Jó az érvelésed - mondta John atya. - De azzal már vitába szállnék, hogy ez meglepett téged. Mert nem biztos, hogy tudtad, mik lehetnek tettednek következményei. Lomax csak bámult rá. Különös tanácstalanságot érzett, és elárasztotta a

kimerültség hatalmas hulláma. Válla a vereségtől megtörten meghajolt. - Az isten szerelmére, mit tegyek? Az idős pap felállt. - Higgy nekem, fiam, nem táplálok ellenérzéseket veled szemben, de félek mindattól a gonosztól, amit a jelenléted előidézhet. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elhajóznál azzal a gőzössel, amelyik idehozott. Még van rá időd. Lomax helyeslően bólintott. - Talán igaza van. John atya áldást mormogott. - Most mennem kell. Talán a jelenlétem gátat szab minden erőszaknak, amíg el nem mész. A pap elhaladt az oldalhajó mentén, Lomax pedig csak állt ott lesújtottan, arcát tenyerébe temetve. Mintha a múlt ragadta volna torkon. Úgy érezte, hogy képtelen ezzel a bénító érzéssel megbirkózni. Minden erő kiszállt a tagjaiból. Előredőlt, homlokát nekitámasztotta az egyik tartóoszlopnak. Valaki beszáguldott a templomajtón, megállt, majd léptek koppantak az oldalhajó kövezetén. Az első dolog, amire felfigyelt, valahogy furcsán idegennek hatott egy ilyen helyen. Parfümillat csapta meg az orrát, élesen beleivódott, valahogy úgy, mint a frissen szedett orgonáé eső után. Egy fiatal lány ácsorgott a félhomályban, fején paraszt módra megkötött kendő. Erősen zihált, mintha sokáig futott volna. Csak állt, nézte a férfit, és egy szót sem szólt. Lomax ajka kiszáradt. - Katina! - kiáltotta rekedten. - A kis Katina Pavlo. A lány közelebb lépett, karját előrenyújtotta, hogy megérintse a férfi arcát. Egykori kislányos arca gyönyörű, harminc körüli érett nőévé változott. A gyertyafényben a jelenség egyre inkább valósággá vált. - A németek azt állították, hogy meghaltál - mondta a lány -, hogy az a hajó, amelyik Krétára vitt, elsüllyedt. A férfi bólintott.

- Ez így is volt, csakhogy kimentettek. A lány leült mellé, olyan közel, hogy érezte combjának melegét a vászonruhán keresztül. - Éppen vásároltam az egyik boltban, amikor meghallottam, hogy megérkeztél az athéni gőzössel. Nem akartam elhinni. Egész úton futottam. A lány homloka csatakos volt az izzadságtól, a férfi elővette zsebkendőjét, és óvatosan megtörölgette. - Nem tanácsos így szaladni ilyen forróságban. A lány bágyadtan elmosolyodott. - Tizenhét év elteltével is úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel. - Egy pillanattal ezelőtt azt hittem, hogy még mindig az a kislány vagy. De az egész jelenség csupán a gyertyafények csalóka játéka miatt történt. - Változtam egy keveset? - Csak gyönyörű szép nővé cseperedtél. A lány orrcimpái kitágultak, és valami felcsillant sötét szemében. - Azt hiszem, te vagy a leggálánsabb férfi, akit ismerek. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, elmosódtak a múlt és a jelen határai. Mintha valami furcsa varázslat következtében mindig itt ültek volna a kis templom meghitt gyertya fényében. A férfi megfogta a lány kezét, és kedvesen megszólalt: - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - Kytros őrmestertől - mondta a lány, majd habozva hozzátette: - Hallottam azt is, hogy mi történt A Kis Hajóban. Meg kell bocsátanod a bácsikámnak. Néha azt hiszem, hogy nem képes józanul gondolkodni. Hatalmas fájdalmat hordott a szívében oly sok éven át. - És mindenért engem okol. A lány szomorúan bólintott. - Attól tartok, igen. - Úgy, mint mindenki más ezen a szigeten, beleértve John atyát is. Te miért gondolkodsz másképp? Mert tudóm, hogy mekkora áldozatokat hoztál ezekért az emberekért - felelte a lány egyszerűen. A férfi érdesen bántó hangon felnevetett. - Ezt próbáld megmagyarázni Alexiasnak és a cimboráinak, és majd

meglátod, hogyan reagálnak rá. - Már megtettem - válaszolta a lány. - Már régóta ezt csinálom, de csak egyetlen ember hisz nekem. A férfi összevonta a szemöldökét. - És ki az? - Oliver Van Horn. - Athénban azt hallottam, hogy itt maradt a háború után. Remélem, meglátogathatom. Még mindig ott kint lakik a villájában? - Én vezetem a háztartását. A férfi szemöldöke felszaladt meglepetésében. - Soha nem mész férjhez? A lány tagadóan megrázta a fejét. - Soha. - Ő most hatvan körül járhat – elmélkedett lassan Lomax. A lány szemében kedves pajkosság Iángja fénylett. - Nem kaptunk rá engedélyt, ha ez az, amiért aggódsz. - Nem az én dolgom - mondta a férfi, de most először ő is elmosolyodott, és a lány visszamosolygott rá. - Manapság hogy viselkednek vele a helybeliek, hiszen mindent egybevetve valójában angol? - De nem a szigetlakóknak. Ő ugyanolyan sokat szenvedett, mint bárki közülünk. Hisz őt is elhurcolták a többiekkel. Lomax összeráncolta a homlokát, a gondolat hirtelen szöget ütött a fejébe. - És veled, Katina, mi történt? A lány megvonta a vállát. - Engem is elvittek a többiekkel. - A fonchi koncentrációs táborba? A lány tagadóan megrázta a fejét. - Nem, egy másikba, de mindegy. - Előrehajolt, és megérintette a férfi arcát. - Megöregedtél, túlságosan is. Megtört az idő. Azt hiszem, nagyon boldogtalanul teltek az éveid. A férfi vállat vont.

- Tizenhét év nagy idő. - Nős vagy? A férfi egy pillanatra habozni látszott, majd egyenesen megmondta, és meglepődéssel vette tudomásul, hogy milyen egyszerű volt, mintha csak valami távoli rokon vagy alkalmi barát kérdezte volna, aki nem is igazán fontos. - Volt egy feleségem és egy pici lányom. Öt éve mindketten meghaltak egy autóbalesetben Pasadenában. A lány sóhaja tova visszhangzott a sötétben. - Éreztem, hogy van valami, de nem voltam egészen biztos benne. Még mindig meglátszik a szemeden. - A lány habozás nélkül megfogta a férfi kezét. - Kérlek, mondd el, miért jöttél vissza ide. - Amikor John atya megkérdezte, azt válaszoltam neki, hogy szeretném megtalálni egykor elvesztett önmagamat - válaszolta. - Azt, aki ezeken a szigeteken még bennem élt, és aki most már a múlté. - Van egy nyomósabb ok is - faggatta a lány. - Igazam van? - Ki tudja? - vonta meg a vállát a férfi. - Egyszer Van Horn azt mondta, hogy az élet nem más, mint harc és szenvedély. Ha ez igaz, akkor nekem az egészből édeskevés jutott valamikor. Talán arra gondoltam, hogy ebből szeretnék valamit visszakapni. - És most mit akarsz tenni? Talán elhajózni? - Úgy látszik, hogy mindenki ezt szeretné. Alexias is figyelmeztette Kytrost, hogy a következményekért nem vállal felelősséget, ha itt maradok. A lány órájára pillantott. - Húsz perced maradt, hogy eldöntsd. - Te mit szeretnél, mit tegyek? A lány vállat vónt. - Nem az enyém a döntés, hanem a tiéd. A lány felállt, a férfi megölelte, miközben összevonta szemöldökét. Valami azt súgta neki, hogy mindez fordulópont lehet az életében. - Akarod, hogy maradjak?

- Ahhoz bátorság kell - válaszolta a lány. - Hatalmas bátorság. A férfi hirtelen elmosolyodott. - Emlékszel? Én már neked adtam a bátorságomat évekkel ezelőtt. A lány bólintott, arcán komolyság tükröződött. - Emlékszem. Egy pillanatig csak ültek, fürkészték egymást, aztán a lány finoman elengedte a kezét, és felállt. - Csak egy percig maradok. A férfi figyelte az oltárhoz tartó lányt. Fél térdre ereszkedett, majd felállt, kiválasztott két gyertyát, és a Szent Katalin-szobor elé tette. Akkor jött rá a jelkép értelmére, amikor a lány egy vékony viaszmécsessel meggyújtotta a gyertyákat. Ettől hirtelen olyan gombóc keletkezett a torkában, hogy fulladással fenyegette. A férfi talpra állt, és vakon odabotorkált a félhomályban az ajtóhoz. 4 A bronz-Akhilleusz Kint a téren pokoli forróság tombolt, és a férfi a tornác árnyékában ácsorgott, cigarettát szíva várta a lányt. Egyszer csak Anna tűnt fel a hotel ajtajában egy vödörrel és ronggyal, hogy lemossa a kinti asztalokat, de amint észrevette a férfit, visszamenekült a házba. Mindenütt csend, semmi mozgás. Az árnyékok sötéten megnyúltak, ahgy fogyott a délután. Egy lélek sem moccant a környéken. A férfi csak állt, égő cigarettát tartva az ujjai között, rosszkedvűen vizslatta a teret, mintha csak azt várta volna, hogy történjen valami. Háta mögött valaki megmozdult, a férfi megfordult. Katina fürkészően nézte. A férfi kedvesen elmosolyodott. - Rég nem láttalak. Hirtelen könnycseppek buggyantak elő a Lány szeméből, és a férfi szorosan magához ölelte. Csak álltak a tornác hűvös árnyékában, aztán a lány sóhajtott egyet, és eltolta magától a férfit. - Mennünk kell, ha el akarod érni a hajót, mert kifutsz az időből.

Követte a lányt a lépcsősorhoz, miközben fejében nyugtalanul kavarogtak a gondolatok. Egyszer csak Yanní kullogott elő a vízpartra levezető utcából a térre. A kisfiú ruhája szétszaggatva, könnyáztatta arcát por lepte be, vigasztalhatatlanul zokogott, karján tartva kis fekete kutyáját. Katina már szaladt is elé, és amikor Lomax is odaért, a lány már a kisfiú előtt térdelt. - Mi történt, Yanni? A kisfiú előrecsúsztatta karjában tartott kiskutyáját. Szegény pára feje lebicsaklott, nyakát kitörték, száján kiütött a tajtékos nyálhab. - Dimitri volt - szomorkodott a fiúcska. - Dimitri ölte meg szegényt. - De miért? - hitetlenkedett Katina. - Mert segítettem Mr: Lomaxnek – zokogta Yanni. - Mert segítettem Mr. Lomaxnek. Mindent elemésztő düh kerítette hatalmába a férfit. Nekiindult, de Katina hangja megállította. - Hugh! ' Amikor a férfi megforduht, a lány arca falfehér volt, szeme sötéten izzott. - Légy óvatos – figyelmeztette -, már leülte a maga két évét emberölésért. Ha az agyát elborítja a hasis mámora, akkor nem tudja, hogy mit csinál. A férfi sarkon fordult, sebesen keresztülvágott a téren, és az utcába érve futásnak eredt. Lassan beleolvadt a vízparti messzeségbe, testén kiütött a veríték, és az emberek furcsálkodva fordultak utána. Most nem szivárgott ki semmiféle zeneszó A Kis Hajóból. A férfi megállás nélkül egyenesen lerobogott a lépcsőn, és csak a bejárati ajtó előtt torpant meg egy pillanatra. Talán egytucatnyian ücsörögtek iszogatva a kocsmában. Mások, mint akik előző látogatásakor ott voltak. A bárpultnál az a fickó állt, aki a férfit satuba fogta Alexiasnak. A pasas éppen bort töltött egy pohárba, amikor meglátta Lomaxet, és szája tátva maradt a meghökkenéstől. Minden szem Lomaxre tapadt, a férfi tekintete gyorsan végigsöpört az

arcokon. Egyenesen a bárpulthoz ment. - Dimitrit keresem. A báros vállat vont. - Miért engem kérdez? Nem vagyok hozzáláncolva. Felemelt egy poharat, és nekiállt törölgetni egy piszkos ronggyal. Lomax lassan sarkon fordult, és keresztülvágott a termen. Dimitri buzukija még mindig egy szék mellé volt támasztva, ahol előzőleg hagyta. Ekkor Lomax egyetlen vad mozdulattal fölkapta a hangszert, és darabokra zúzta a falon. A férfi körbenézett a szobában, ahol senki és semi nem moccant. - Azt mondtam, hogy Dimitrit keresem - ismételte meg nyugodtan. Az ivócimborák csak ültek, és csendben figyelték a férfit, aztán megszólalt egy ősz hajú idős ember, bajszán kiütött a dohány színe. - A mólónál várja, hogy elhajózz. Lomax megfordult, és felhágott a lépcsőn, ki a forró napsütésbe. Futva keresztülvágott az úton a rakpart felé. A gőzös már indulásra készen állt, és a férfi látta, ahogy Papademos kihajol egy nyitott ablakon, parancsokat ordítva a móló matrózainak, akik kezdték eloldani a hajó kötelékeit. Talán kéttucatnyian ácsorogtak kis csoportokban. Alexias az oszlopnak dőlt, fogai között szivar füstölgött, de nem volt egyedül, a sebhelyes arcú kis Nikoli is ott ácsorgott. Nikoli volt az első, aki észrevette Lomaxet, és megrántotta a hatalmas ember kabátujját, tekintete a férfi felé mutatott. Alexias gyorsan mondott valamit, és minden fej felé fordult. A csoport fele fiatal kikötői vagányokból tevődött össze. Világos kockás inget viseltek, hajuk a gallérjukat verte. Ugyanazok a semmirekellő alakok voltak, mint amilyeneket a világ bármely sarkában megtalálni. Fiatal, aljas, gonosz állatok, akiket a balhé éltet. Egyikük megfordult, és tett egy obszcén mozdulatot, erre az egész csoport harsány röhögésben tört ki. Aztán Lomax meglátta Dimitrit a hátuk mögött. A görög a csörlőnekdőlt, képében cigaretta parázslott, miközben zsigerelőkésével egy fadarabot borotvált. Ahogy Lomax közeledett, a tömeg szétvált, és a férfi pár lépésnyire megállt Dimitri előtt.

A buzukizenész dallamtalanul dudorászgatott magának. Annyira sem zavartatta magát, hogy a tekintetét ráemelje a férfira. Alexias előrelépett, Nikolival az oldalán. - Rossz időt választottál, Lomax, a bajkeresésre. A hajó öt perc múlva indul. Lomax nagyon lassan megfordult, és megvetően a görögre nézett. - Amikor hallani akarom a hangodat, majd közlöm veled. Valaha igaz ember voltál, de most... Amikor a férfi elfordult, Dimitri lehajolt a földre, hogy egy másik fadarabot vegyen kezelésbe. Lomax azonban, mielőtt -a görög elérte volna, elrúgta a keze elől. Dimitri lassan felnézett. Szeme fakón meredt a férfira résnyíre szűkült pupillái mögül. Még mindig hümmögött maga elé, de állkapcsán görcsösen megrándult egy apró izom. - Kisgyerekekkel és kutyákkal nagy legény vagy, ezt már tudják- Lomax olyan tisztán ejtette ki a szavakat, hogy mindannyian hallhatták. - De mit szólnál egy olyanhoz, aki egy kissé közelebb áll a te méreteidhez? Ebben a pillanatban a buzukis, aki a csörlőnek tehénkedett, előrevágott a késsel. A penge úgy suhant felfelé a napsütésben, mint azolvadt ezüst. Lomax egy könnyed mozdulattal eltörhette volna támadója karját. Ehelyett azonban elperdült a gyilok elől, és tenyéréllel lesújtott. Dimitri felordított, kihullott kezéből a kés. Lomax egy rúgással átrepítette a mólón és a vízbe küldte a fegyvert. A férfi mindezt módszeres hidegvérrel és félelem nélkül hajtotta végre, mintha cask visszatért volna az a fiatalabb énje, amelyik olyan sokat gyakorolta az élet megvédésének és kioltásának módjait, amíg a mozdulatok reflexszerűen bele nem ivódtak a vérébe, a sejtjeibe. Vészjósló moraj futott végig Dimitri barátai között, de a görög egy tiltó mozdulatot tett a kezével és a fejével. Aztán amikor megszólalt, hangja furcsán távolinak tűnt. - Úgy töröm ki a nyakát, ahogy a kutyáét. Szavai nyomán minden munka abbamaradt a hajón, és a környéket átjárta a várakozás izgalma.

Ahogy Lomax óvatosan körbefordult, látta a vízparton felé siető ellenségeit, aztán egy rozoga dzsipet, amint előhajt egy mellékutcából, és lefékez. Katina és Yanni szállak ki belőle. Egy sirály rikoltozott bántóan, és lecsapott. Dimitri hirtelen előrelendült, jobb öklével egy borzasztó ütést készült mérni a férfira. Lomax számára a mozdulat olyannak tűnt fel, mintha lassított filmen látná. Félrefordult, és a buzukizenész elsuhant mellette. A férfi kézéllel a vesetájékára ütött. Dimitri felordított, és a földre zuhant. Eltartott egy ideig, míg négykézlábra állt, és amikor keservesen talpra kecmergett, mint sebzett állatnak, nyáladzott, habzott a szája. A görög vérszegényen előretántorgott ismét, és Lomax megragadta a csuklóját mindkét kezével, körbecsavarta, majd fölrántotta, és egy dzsúdófogással elkapta a vállát. Dimitri ismét felüvöltött, de a férfi ebben a fájdalmas fogásban satuként szorította, majd fejjel neki lökte egy ládahalomnak. A tömeg felsóhajtott, Lomax visszalépett és várt. Dimitri nem adta fel, megragadott egy láncot, és feltápászkodott. Amikor megfordult, látták, hogy az arca merő vér. Keze le- csúszott a láncról, ahogy tett egy tántorgó lépést előre, majd elvágódott. Egy pillanatig kábult csend ereszkedett rájuk, majd hirtelen felmorajlott Dimitri barátainak dühös bömbölése. Amikor Lomax elfordult, a tömeg előreviharzott. A férfi belepancsolt az első közeli arcba, aztán egy rúgás eltalálta a sípcsontját, amitől összegörnyedt. Ahogy tántorgott, egy térd robbant az arcába, ami a földre küldte. A férfi kétségbeesetten gurult, nyakát vállaihoz húzva, kezével védve a heréit, aztán egy lövés dörrent, keresztülvisszhangozva a tengerparton, majd egy újabb. Mintha a világ összes órája megállt volna ebben a pillanatban: Dimitri barátai kényszeredetten hátrálni kezdtek, és Lomax feltápászkodott. John Mikali atya állt előttük párlépésre, Kytrossal az oldalán, a rendőr egyik kezében automata pisztolyt tartott, a másikat övébe akasztotta. Az őrmester uralta a helyzetet.

Lomax csak állt, teste fájdalmasan sajgott, szájában a vér ízét érezte. Kytros csendesen megszólalt: - A hajó várja önt, Lomax kapitány. Lomax megfordult, és Alexiasra nézett. Az idős férfi arcán valami elismerésféle tükröződött, de sokkal többről volt szó. Kissé összeráncolta homlokát zavarodottságában, mintha elbizonytalanodott volna. Lomax vett egy mély lélegzetet, hogy kitisztítsá a fejét, és sarkon fordult. Elhaladt az őrmester mellett, és visszaballagott a mólón, a tömeg csöndben szétnyílt előtte. A férfi mintha ezermérföldnyi távolságról hallotta volna Papademos matrózait serkentő hangját, ahogy parancsszavakat kiabál, majd a horgonylánc csörgését és a motor zakatolását. Aztán Katina átölelte, előkerült Yanni is, arca sápadt volt az átélt izgalmaktól. A lány a dzsiphez vezette a férfit, a kisfiú kinyitotta a terepjáró ajtaját, és Lomax bezöttyent az utasülésre. A lány beült a kormány mögé, áthajolt, és letörölte a férfi arcáról a vért. - Jól vagy? - kérdezte kedvesen. A férfi érezte a lány kezének remegését, egy pillanatra megfogta és elmosolyodott - Kytros éppen a legjobbkor érkezett. Egy kicsit kiöregedtem már az ilyen játszadozásból. A lány gyorsan elhajtott, eloszlatva a tömeget, és a dzsippel profi módon befordult a széles mellékutcába. - Hová megyünk? - kérdezte a férfi. - A hotelba a holmidért. Azután kiviszlek a villába. Oliver is így akarná. A lány ráfordult a térre, és megállt a szálloda előtt. Ahogy ki akart szállni, Lomax a karjára tette a kezét: - Ne te, majd én! - A férfi kimászott a járgányból, és körbement. - Szeretném ezt az egészet átgondolni. A lány megfontoltan a férfira nézett. - Ahogy gondolod. - Yannit magaddal viszed? A lány bólintott. - Azt hiszem, ez lenne a legjobb. A férfi elmosolyodott, és beleborzolt a kisfiú kócos hajába.

- Találunk neked másik kiskutyát, Yanni. A férfi átballagott az asztalok között, és amikor az ajtóhoz ért, a lány utánaszólt. Amint megfordult, Katina lekapcsolta a nyakában lógó láncot, és odadobta neki. Az arany ékszer szinte úszott a napfényben, aztán a férfi egy mozdulattal rázárta az öklét, anélkül hogy megnézte volna, tudta, mi az. - Visszaadom a bátorságodat - mondta a lány, és gyorsan elhajtott. A férfi beballagott a hűvös homályba, annak tudatában, hogy Anna rémült arccal lesi a konyhaajtóból. Úgy tűnt fel neki, mintha a lépcsőfokok az örökkévalóságba nyúlnának. Amikor a szobájába ért, gondosan magára zárta az ajtót, és háttal nekidőlt. Nézte az öszszeszorított jobbjából lógó aranyláncot, majd óvatosan szétnyitotta ujjait, és ránézett az ékszerre, amelyen egy Akhilleuszt ábrázoló bronzmedalion lógott. Sok év eltelt azóta, gondolta a férfi. Pokolian sok év.Rágyújtott egy cigarettára, hanyatt feküdt az ágyon, és belemerült a múlt emlékeibe. Második könyv Az Éjjeljáró 5 A sötétség leple Lomax a dízelmotorok dübörgésére ébredt. Egy pillanatig csak feküdt a priccsén, felfelé bámulva a hajó acél válaszfalára. Összeráncolta homlokát, ahogy megpróbálta kitalálni, hol is van tulajdonképpen. Aztán valámi kattant, és Lomax rátámaszkodott az egyik könyökére. Alexias a túlsó sarokban terpeszkedett egy vászonszékben, őt figyelve. A görög kivette az ajkai közül parázsló cigarettáját, és elvigyorodott: - Te beszélsz álmodban, kedves barátom. Tudtad? - Csak arra vágytam, hogy ezt megtudjam - válaszolta Lomax. - Megkímélnél a részletektől?- A görög bólintott és felállt. A nagydarab

férfira alaposan ráfért volna egy borotválkozás. Erős, tömör válla csak úgy duzzadt a kék posztózubbony alatt. - Azt hiszem, elég sokszor kivehetted a részed az ilyen játékokból - mondta, cigaréttát és tüzet adva Lomaxnek. - Nem így vagyunk ezzel mindannyian? Mielőtt a görög válaszolhatott volna, a függöny szétvált, és Boyd őrmester jelent meg két csésze kávéval. Az egyiket Alexiasnak adta, a másikat Lomaxnek, aki belekortyolt a feketébe, és elfintorodott. Mindennek tengeralattjáró-íze van. Hogy tudják elviselni? Boyd hatalmas termetű, megbízható északi volt. Bal mellén katonai kitüntetés díszelgett a SAS-szárnyaki alatt. - Éppen most merültünk föl - mondta. - Swanson parancsnok megkért, mondjam meg, hogy tizenöt perc múlva elindulunk. - A felszerelés rendben? Boyd bólintott. - Magam intéztem. Valamivel le kellett magam foglalni. Nem tudtam aludni, ilyenkor sohasem sikerül. - Mi a benyomásod? - kérdezte Lomax. - A munkával kapcsolatban? - Boyd megvonta a vállát. - Egyik kutya, másik eb. Miért? Lomax megcsóválta a fejét. - Nincs rá különösebb okom. Az utóbbi időben elég gyakran kivesszük a részünket az ilyenekből. Tudod, mi sem tartunk örökké. - Ahogy a háború sem - válaszolta Boyd. - Akárhogy is, az esély mindig fele-fele. Mint a matematikában. * Special Air Services: Különleges Légiszolgálat - Nem tudom - felelte Lomax. - Ez egy kicsit más. Krétán az ember sokáig meghúzódhat a hegyek között, de Kürosz csak egy zsebkendőnyi sziget. - Eddig is dolgoztunk már ilyen kis szigeteken - mondta Boyd -, azzal a különbséggel, hogy nem volt olyan emberünk, mint Alexias, aki ismeri a környéket. Rendben lesz minden, megcsináljuk.

Alexias elvigyorodott, fogai fehéren villantak elő sötét szakálla mögül. - Persze hogy menni fog minden, mint a karikacsapás. Nincs miért aggódnotok. - Ki mondta, hogy aggódom? - nyújtotta ki Lomax a lábát. - Ti ketten hozzátok a cuccot. Találkozunk a fedélzeten öt perc múlva. Miután kimentek, Lomax a priccs szélére ülve végzett a kávéjával. A lötty íze undorította, ezért rágyújtott egy cigarettára. Fáradt volt, ez volt a baj, átkozottul kimerült. Tudta, hogy ezután az akció után feltétlenül pihennie kell. Elodázhatta volna egy hónappal is ezt a dolgot, ha nem ígérte volna meg már egy évvel ezelőtt. Magára öltötte báránybőr kabátját, fogta a sapkáját, és kilépett a fülkéből. Keresztülment a vezérlőtermen, és felmászott a fedélzeti toronyba vezető létrán. Feje fölött, az éjszakai égbolton sziporkáztak a csillagok. Mélyen beleszippantott a friss sós levegőbe, és hirtelen sokkal jobban érezte magát. Swanson egy rövid éjszakai távcsövet emelt a szeméhez, és végigpásztázta a partot. Lomax eloltotta a cigarettáját, és a férfihoz forduIt. - Mi újság? - Eddig zökkenő nélkül megy minden - válaszolta Swanson. Elhaladtak néhány egyenetlen, szaggatott sziklazátony meg néhány apró szigetecske mellett, és Lomax halkan füttyentett. - Nekem elég rázósnak tűnik. - Nincs sok választásunk – válaszolta Swanson. - Egyébként is valahogy a szigetre kell jutnotok, és ez a kis manőverezés fedezékül szolgálhat a németek radarjával szemben. Azt hallottam, hogy az itteni kikötő csak úgy hemzseg a fritzek hajóitól. Körülnézel? Lomax átvette a távcsövet, és hirtelen a szeme elé ugrottak a sötétből előbukkanó kőszirtek a tengerparti hullámverés karéjában. Swanson belebeszélt a szócsőbe, és amikor megfordult, fogai ragyogtak a sötétben.

- Nemsokára ott vagyunk. Hogy érzed magad? - Jól - válaszolta Lomax. - Ne aggódj értünk. - Persze hogy nem, hisz elég gyakran csinálsz ilyesmit, nem igaz? Be kell vallanom, örülök, hogy látom az őrmesteredet. - Már két éve dolgozunk együtt – mondta Lomax. - Együtt voltunk Krétán, Rodoszon, és végigharcoltuk szinte az egész Égei-tenger környékét. Ő az a férfi, aki legjobban ismeri a robbantás minden csínját-bínját azok közül, akiket ismerek. Valamikor a háború előtt robbantó volt a yorkshire-i tárnában. Megpróbálták az állásában hagyni, de valahogy nem fűlött hozzá a foga. - A nyelvi nehézségeket hogy oldotta meg? - Felszedett valamit görögül, és a némettel is elboldogul, de ez nem probléma. Én folyé konyan beszélem mindkét nyelvet. - Ez érdekes - válaszolta Swanson. - Mit csináltál, mielőtt kirobbant ez az egész szörnyűség? - Egyetemet végeztem, újságírást. Írogattam ezt-azt. - Lomax megvonta a vállát. - Tulajdonképpen úgy istenigazából semmibe nem mélyedtem bele alaposan. - A háború, a háború, ez az istenverte véres háború! - fakadt ki Swanson. - Tudom, mire gondolsz. Harmadéves orvostanhallgató voltam, és nézz rám most. A parthoz közel jártak, és Lomax felnézett a sziget magányos csúcsára, amely sötéten rajzolódott ki az éjszakai égbolton. - Azt hallottam, a szigetlakók úgy hiszik, hogy ott fenn temették el Akhilleuszt. Igaz ez? Lomax bólintott. - Azt mondják, hogy ott van a Szent Antal kolostor is. - Úgy látszik, ismered a környéket. - Nem olyan jól. Ezért jön velünk Alexias. Ő itt született, és itt is nőtt fel. Nélküle nem tudnánk végrehajtani ezt az akciót. - Elég góromba pokrócnak tűnik – mondta Swanson. - Régóta ismered? Lomax megrázta a fejét. - Kréta déli részén dolgozott egy ellenállási csoporttal. A Titkosszolgálat

kifejezetten emiatt az akció miatt hozta el ide. - Hogy menekültök el az akció után? - A Különleges Hajórészleg intézi, görög caicque-t használnak erre a célra, halászhajónak álcázva. A kormányost Soamesnak hívják. - Jól ismerem - borzongott meg Swanson. - Jobb a fritzekkel kezdeni, mint vele. - Túl fogjuk élni - mondta Lomax. - A múlt héten beszélgettem egy pasassal, az egyik bárban - kezdte Swanson -, és ő mesélte, hogy Oliver Van Horn még mindig itt él, és hogy a németek nem bántják. Igaz ez? - Én megértem - mondta Lomax. - A háború előtt került ide a tuberkulózisa miatt. Nem hiszem, hogy sokat árthatna az ellenségnek, így megengedték neki, hogy továbbra is itt élhessen a szigeten, hátha ezzel jó hírüket kelthetik. Olvastál már tőle valamit? - Egy vagy két könyvét. Engem Maughamra emlékeztet a stílusa, a ragyogó jellemábrázolása. - Ha csak feleannyira tehetséges volnék, mint ő... - mondta Lomax vágyakozva. Swanson távcsövével figyelmesen pásztázta végig a partvonalat, és rövid parancsokat osztogatott. A tengeralattjáró lassítani kezdett, és Swanson határozott hangon Lomaxhez fordult. - Azt hiszem, mi ennél tovább nem mehetünk. A matrózok a fedélzetre hozzák a gumicsónakot és a felszerelést. Az őrmestert és a görögöt lent találod, ott várnak rád. - Köszi az utat - mondta Lomax. Gyorsan kezet ráztak. A férfi oldalt lépett, és leengedte a létrát a hajó domború törzsére. A gumicsónak már a vízen lebegett. Amikor Lomax odaért, Boyd éppen beugrott a járműbe, Alexiast követve. Egy hatalmas hullám söpört végig a vízen, három matróz megtartotta a csónakot, és káromkodott, egyikük elcsúszott a hajótest sikamlós acéllapján. A tengerészaltiszt átadta a géppisztolyokat és a rádiós csomagot Boydnak, és Lomaxhez fordult.

- A maga helyében megerősíteném. Elég cseles dolgokat tud művelni egy ilyen parti hullámverés. - Ez elég meggyőzően hangzik – mondta Boyd. Lomax keze végigsiklott a nehéz csomag szíján, és szorosabban becsatolta. - Készen áll, uram? - kérdezte az altiszt. - Természetesen. Soha jobb alkalmat. Lomax várt, felmérte a távolságot, ahogy a gumicsónakot megemelték a habok, beszállt az alkalmatosságba, és azonnal leült. A matrózok elengedték a köteleket, és az áradat egy pillanat alatt a part felé sodorta a gumicsónakot a tengeralattjáró mellől. A frissítő szél fehér tajtékokat korbácsolt a hullámok tarajára. Ahogy az evezőért nyúlt, a kis csónak megingott, és víz zúdult be a peremén. Amikor a férfi visszanyerte egyensúlyát, evezni kezdett. A vízpermet függönye mögül homályosan kiemelkedett a sziklák sora, lábuknál hullámok gördülték, szétporladva a baljós kőtömbökön. Boyd káromkodott, mint a záporeső, ahogy a víz tajtékosan locsogott körülöttük. Alexias mélyen belemerítette evezőjét a vízbe. Átvette az uralmat a jármű irányítása felett. Aztán egy hatalmas hullám megemelte őket, és Lomax észrevett egy szikla alakzatot, nem egészen százyardnyira. A gumicsónak egy pillanatra egyensúlyát vesztette, majd átrohant két hatalmas sziklazátony között. A furcsán kavargó örvény körbefordította őket, majd egy csattanásszerű hang hallatszott a csónak aljáról. A tenger tajtékot vetve fehéren pezsgett, vízpermetként szállt a levegőben. Oldalra perdültek, miközben a hullámverés egy sziklazátony felé emelte őket. Lomax esetlenül, négykézláb a hajófarba ment. A rádió után tapogatózott. Amikor ujjai rákulcsolódtak a csomagra, egy újabb hullám kibillentette az egyensúlyából. Megpróbált felállni, amikor Boyd beleesett a tajtékzó habokba. Karját a férfi felé nyújtotta, hogy segítsen neki. Egy pillanatra szinte egymáshoz ragadtak, amikor egy újabb hatalmas hullám zátonyra vitte és felborította őket. Lomax ösztönösen elengedte a rádiót, és Boyd után nyúlt. Szabad keze

belemélyedt egy kiszögellésbe, amikor a hullám szívó mozdulattal visszahúzódott. Talpra küzdötte magát, magával rántva Boydot is, amikor előbukkant Alexias. A víz mellmagasságban tért vissza, forrt körülöttük ismét, végtagjaikba kapaszkodva, majd amikor újból visszahúzódott, mindhárman kitántorogtak az egyenetlen part szikláira. Egy pillanattal később már biztonságban voltak a sziklaalapzat fehér tengerparti sávján. Lomax hátát a sziklafalnak vetve lerogyott, és Boyd leült mellé. - Jól vagy? Lomax bólintott. - Hát, ami azt illeti, elég zűrös volt idefelé. - Sikerült elkapnom a fegyvereket - mondta Boyd. - Átkozottul jól tettük, hogy beszíjaztuk a csomagokat. - Attól tartok, hogy a rádió elveszett - mondta Lomax. Boyd fogsora megvillant a sötétben. - Nem baj. Legalább megkímél minket attól a kísértéstől, hogy akkor használjuk, amikor nem kellene. Alexias leguggolt melléjük. - Sikerült elkapnom a csónakot – sziszegés hallatszott, amikor a férfi kinyitotta a szelepeket, és a jármű zsugorodni kezdett. - Hála az erős karjának. Sokkal keményebb volt ez a dolog, mint amilyennek gondoltam. Alexias keresztülnézett a fehéren tajtékzó hullámverésen, amely az egyenetlen sziklazátony ostromába kezdett, és vállat vont. - A szigetnek ezen az oldalán a tenger olyan szeszélyes, mint egy asszony. Az ember sohasem tudhatja, hogy mit csinál vele a következő pillanatban. Amikor kisfiú voltam, elég gyakran kiúsztam erről a partról forró nyári éjszakákon, és a víz olyan nyugodt volt, mintha fekete üvegből lett volna. - Végül is egyben értünk földet, kivéve a rádiót, és ez a fő - mondta Lomax. - Milyen messze vagyunk a bátyád farmjától? - Úgy két mérföldre, és a terep viszonylag könnyű. Akkor annál hamarabb odaérünk, minél előbb elindulunk- állt fel Lomax.

- A hírszerzés jelentése szerint a szigetnek ezen az oldalán egy járőr cirkál óránként. Sebtében letakarták a gumicsónakot homokkal; kődarabokkal, aztán Boyd szétosztotta a géppisztolyokat. Egy pillanat alatt eltűntek a környékről. Alexias mutatta az utat, és Lomax zárta hátul a sort. A homok mély volt, Lomax azonnal megbotlott, és halkan elkáromkodta magát. Aztán rátértek egy szűk ösvényre, amely egy szakadékon át felfelé vezetett a sziklaoromra. Alexias kinyújtotta a kezét, és óvatosan kinézett a szakadék pereme mögül. Egy pillanattal később elindultak, átvágtak egy apró fennsíkon, egy kiégett füvű térségen, majd megmásztak egy sziklákkal borított hegyoldalt. Félóráig egy szó sem esett köztük. Amint túljutottak a hegytetőn, észrevettek egy kis házat lent a völgyben, amelyet olajfaliget vettkörül. Alexias megállt, hogy tájékozódjon, aztán egy árnyékos részen keresztülvágtak a hegyol dalon, letérve az ösvényről, amely cikcakkban húzódott a szőlőtőkék lépcsőzetes teraszain át. A házat sötétség ölelte körül. Leguggoltak a sövény mellett, és Lomax ránézett az órájára. Már majdnem kilencre járt. A férfi összevonta a szemöldökét. - A háziak korán mehetnek aludni. Alexias vállat vont. - Kemény életet élnek ezek az emberek. - Talán így van - mondta Lomax -, de nem bízhatunk semmit sem a véletlenre. – Majd Boydhoz fordult. - Nézzen körül elöl, én innen fedezem Alexiast. Boydot elnyelte a sötétség. A többiek adtak neki néhány percet, mielőtt elindultak volna. Lomax fél térdre ereszkedett a csűr elejében egy ló vályúja mellett, Alexias folytatta útját, keresztülvágott az udvaron, és felosont a tornác lépcsőjén. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett. Benn valahol egy ló toporgott nyugtalanul állásában, és a távolban fölzengett egy kutya öblös ugatása. Egy finom fuvallat port vitt az arcába, Lomax letörölte kézfejével, és résnyire szűkült szemmel azon töprengett, hogy mi történhet bent a házban.

A csűr ajtaja csendes, de hátborzongató nyikorgással feltárult, és egy halk, figyelmeztető hang hallatszott görögül: - Tegyék le a fegyvert, és emeljék fel a kezüket. Női hang volt, amely figyelembe véve a körülményeket, meglepően nyugodtan csengett. Lomax a vályúnak támasztotta géppisztolyát, és a lány felé fordult. Egy vadászfegyver csöve szegeződött a mellének, és észrevette, hogy támadója egy fiatal lány, szinte alig ér a melléig. - Mit csinálnak itt? - kérdezte a lány. – Kik maguk? A férfi nyugodt mozdulattal félresöpörte a sörétes puska csövét. - Nincs erre szükség. Barát vagyok. Angol tiszt. Nikoli Pavlót keresem. Itthon van? A lány előrehajolt, arca homályos foltnak látszott a sötétben. Amikor megszólalt, hangjának tónusa érzékelhetően megváltozott. - Nem, nincs itthon. - Értem - válaszolta Lomax. - Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? - Katina Pavlo, a lánya. Egy halk fütty hallatszott a tornác felől, és a férfi felkapta a géppisztolyát. - Gyerünk befelé. Gondolom, nem akarod, hogy meglepjen valaki. A lány követte a férfit az udvaron keresztül, aztán felballagtak a tornác lépcsőjén. Boyd várta őket a bejáratnál. - Senki nincs a házban - mondta -, de a nappaliban ég a tűz, és a lámpa még mindig meleg. - A férfi megtorpant, amikor észrevette a lányt. - Ki ez? - Itt lakik - válaszolta Lomax. - Itt bujkált a csűrben. A férfi Lomáx mellett belépett egy kőpadlós, fehérre meszelt konyhába. Innen egy másik ajtó a nappaliba vezetett, amely nagyon szegényes bútorzatú volt. A nyitott kandallóban farönkök égtek, a sarokban fából ácsolt létra állt, amely egy csapóajtón keresztül a padlásra vezetett. Alexias meggyújtott egy petróleumlámpáta szoba közepén álló asztalon. Visszatette az üvegburát, és megfordult. Egy röpke pillanatig farkasszemet nézett a lánnyal, aztán a lány kezéből kihullott a fegyver, és a férfi karjába vetette magát. Alexias felkapta a lányt, és körbeforgatta.

- Katina, én kis Katinám! Hogy megnőttél! -Letette a lányt, és eltartotta magától. -Hol az apád? A fiatal arc falfehérré vált, bőre kiálló arccsontjára feszült, szemét árkok szegélyezték. A lány megrázta a fejét, mintha valaki elvette volna a hangját, és képtelen lenne beszélni. A mosoly eltűnt Pavlo arcáról. - Mi történt, Katina? Mondd el! Ahogy a lány beszélni kezdett, hangja fakón és természetellenesen csengett. - Meghalt - mondta. - A németek a múlt héten lőtték agyon a városháza előtt. A lány sírni kezdett, zokogás rázta törékeny testét. Alexias szorosan magához vonta, és vakon maga elé bámult. Egy idő múlva átvezette a lányt a szobán, be a konyhába, úgy húzva a lábát, mint egy aggastyán, és az ajtó halkan becsukódott mögöttük. 6 Kényszergyilkosság Amikor úgy húsz perc elteltével Alexias visszajött a nappaliba, Lomax és Boyd már a duruzsuló tűz mellett ült félmeztelenül, ruhájuk egy rögtönzött szárítókötélen gőzölgött a melegben. A görög beleroskadt egy székbe, és gépies mozdulattal előhúzott egy szál cigarettát. Úgy látszott, mintha tíz évet öregedett volna, szeme mérhetetlen fájdalmat sugárzott, ahogy a tüzet bámulta. Valamivel később vett egy mély lélegzetet, és megszólalt: - Jó ember volt a bátyám. Nagyon is jó ahhoz, hogy így végezze. Lomax tüzet adott neki. - Hogy történt? - A németek elkapták a kikötőben az egyik torpedónaszádjuk elleni szabotázsakció elkövetése közben. - Egy szál maga tette? - kérdezte csodálattal Boyd. Alexias bólintott.

- Kürosz kicsike sziget. Itt lehetetlen megszervezni az ellenállást. Ezért mentem át Krétára két évvel ezelőtt. Nikoli is szeretett volna jönni, de egyikünknek maradnia kellett. Itt volt a farm és Katina, akivel törődni kellett, mert éppen akkor vesztette el az édesanyját. - A lány hogy bírja? - kérdezte Lomax. - Katina? - Alexias vállat vont. - Már jól van, viszonylag gyorsan kiheverte. Nagy erő kell az ilyenhez. Kávét főz, és összehoz egy kis vacsorát. - Mit fog itt csinálni? - kérdezte Boyd. - Egyedül nem fog boldogulni, hisz még gyerek. - A feleségem gondjaira bízom. A kikötőben van a kocsmám, a neve A Kis Hajó. Katina mindennap elmegy oda egy lovas szekérrel, és minden tennivalót megbeszélnek. Gondolom, éppen távozni akart, amikor meglátott bennünket útban lefelé a hegyen, a szőlősorok között. - Tudja, hogy miért vagyunk itt? Alexias tagadó mozdulatot tett a fejével. - Jelen pillanatban még nem. Később megmondom neki. Nagyon hasznos lehet a számunkra. - Mit gondolsz, a bátyád halála veszélyezteti a tervünket? - kérdezte Lomax. - Nagyon kicsi az esélye - válaszolta Alexias -; de ez azt jelenti, hogy most fel kell vennem a kapcsolatot néhány helybéli emberrel. Vacsora után lemegyek a városba Katinával. - Az veszélyes lehet - figyelmeztette Boyd. Alexias megrázta a fejét. - Küroszon nincs kijárási tilalom, és a vízparti kávéházak is zsúfolásig vannak éjfél utánig. A németeknek sok mindent sikerült megváltoztatni, kivéve azokat a szokásainkat, amelyek életünk fontos részei. Ebben a pillanatban kinyílt a' konyhaajtó, Katina belépett egy tálcával a kezében, és letette az asztalra. Megfordult, és félresimított egy rakoncátlankodó hajtincset a homlokából. - Sajnos csak kecskesajttal és olívabogyóval szolgálhatok, de a kenyér még friss. A nénikém ma reggel sütötte. - Nekem átkozottul ínycsiklandónak tűnik, kedves - áradozott Boyd,

amitől a lány elpirult, és gyors mozdulattal kávét töltött a négy bögrébe. Lomax felöltötte az ingét és a pulóverét, s amikor megfordult, a lány már ott állt előtte egy bögre kávét nyújtva felé. Szégyenlősen elmosolyodott. - Sajnos nincs cukor. A lány arca szív alakú volt, tiszta fehér bőre kiálló arccsontjára feszült, szemét körben mély, sötét karikák árkolták. Fekete haját hátrafésülte, és egy szalaggal összefogta. Talán tizenhat-tizenhét éves lehetett, de nehéz let volna pontosan meghatározni. Lomax a lány arcán azt a fáradt, túl öreg kifejezést látta, amely mostanában oly sok ember szemében tükröződött. A férfi elmosolyodott, és belekortyolt a kávéjába. - Így is nagyon finom. Te nem kérsz? A lány megrázta a fejét. - A nénikém vacsorával vár, mire visszatérek. Megfakult színű ruháján látszott a sok mo sás és javítgatás nyoma. Két számmal nagyobb férfikabátot viselt, amelyet egy öv ölelt karcsú derekához. Lomax finoman végigsimított az egyik hajtókán. - Harris-tweed. Nem egészen úgyfest, mint a görög viselet. Honnan szerezted? A lány fülig vörösödött, és a férfi azonnal rájött, hogy szavai valahogy akaratlanul is megsértették a büszkeségét. - Új ruhát szinte lehetetlen szerezni errefelé - válaszolta a lány. - Egy barátomtól kaptam ezt a kabátot, Mr. Van Horntól. - Te ismered Oliver Van Hornt? – kérdezte Lomax meglepődve. - Küroszon mindenki ismeri Mr. Van Hornt- mondta a lány. - Ő jó ember. - Még mindig azon a kiszögellésen él a villájában? - kérdezte Alexias. A lány bólintott. - A németek nem háborgatják. Amióta az öreg Douplos doktor meghalt, Mr. Van Horn vette át a szerepét. Ő az egyetlen elérhető orvos a számunkra. - Persze, el is felejtettem, hogy orvosnak tanult fiatalon - mondta Lomax. - Még egy közös vonás Maughammal. Sokért nem adnám, ha találkozhatnék vele.

- Ki tudja, talán fogsz is - mondta Alexias, miközben kanyarított egy nagy szelet sajtot. - Katina, úgy döntöttem, hogy lemegyek veled a városba. Elég biztonságos? A lány bólintott. - Ilyen meleg éjszakán, mint ez, sokan járnak az utcákon. Alexias Lomaxhez fordult. - Reggel az első dolgom lesz visszajönni ide: Addigra már mozgásba hozom a dolgokat. Boyd és te elalhattok a padláson. - Megyek és befogom a kancát – vágott közbe Katina. - Ha nem érek vissza hamarosan, Saráh néni aggódni kezd. Az ajtó becsukódott mögötte. Lomax belebújt zubbonyába, és felkapta az éjszakai távcsövet. - Nem lánynakvaló az ilyesmi, segítek neki, aztán körülnézek egy kissé. Alexias egy újabb adag kávét töltött magának, és letelepedett a tűzhöz. Báránybőr bekecséből gőz szállt fel párologva. - Öt perc múlva indulásra kész vagyok. Csak adjatok nekem öt percet, hogy megszáradjak egy kicsit. Boyd hatalmas pusztítást végzett a kenyérben és a sajtban. Lomax keresztülballagott a konyhán, és kiment a tornácra. Átvágott az udvaron a csűrhöz, és megállt a bejáratnál. Egy ósdi olajlámpa lógott a gerendáról, amely az épület fő tartóelemének tűnt. A lámpa fényében a lány felszerszámozta a kancát. Amikor a férfi belépett, a padlódeszka megnyikordult a talpa alatt. A lány megperdült, és a sörétes puska után kapott, amely a lőállásnak volt támasztva. Észrevehetően megkönnyebbült. - Ó, ön az, Lomax kapitány? - A bácsikája tehát megmondta a nevemet. A lány bólintott. - Fiatalabb, mint amilyennek képzeltem. Sokkal fiatalabb. A férfi kissé összeráncolta a homlokát. - Nem egészen értem. - Nézze, még Küroszon is hallottuk az Éjjeljáró hírét - magyarázta a

lány. - Arról is tudunk, amit Krétán tett. A múlt hónapban mast sem lehetett hallani a kávéházakban, mindenki arról beszélt, hogy hogyan rabolt el egy német tábornokot Rodoszról, és hogyan csempészte ki Egyiptomból. Még a németeknek is nehéz az ilyesmit titokban tartani. - A meséket mindig felnagyítják- mondta a férfi -, ezt ne feledd. A lány átcsúsztatta a kanca feje felett a kantárt, és gyorsan becsatolta a szíjat. - Az ön görögtudása nagyon jó, túlzottan kifinomult egy itteni szigetlakóhoz képest. A férfi elvigyorodott. - Kisfiúként öt évet töltöttem Athénban. Édesapám az angol nagykövetségen volt hivatalnok. - Értem. A lány kivezette a kancát az állásból, és Lomax gyorsan előrelépett. - Segíthetek? A lány bólintott. - A kordé az udvaron van. Ha volna szíves idehozni. A kordé egy könnyű, kétkerekű szerkezet volt. A férfi odavitte a megfelelő helyre, és a lány a két gyeplőszár segítségével a lovat odakormányozta a két rúd közé. A férfi az egyik oldalon nagy szakértelemmel felcsatolta az istrángot, a lány ugyanezt tette a másik oldalon. Amikor befejezték, a lány a férfira mosolygott. - Csinálta már ezt máskor is? A férfi bólintott. - Nagyapám farmer volt. Kisfiúként az volt minden álmom, hogy én is az lehessek. - És most hogy van ezzel? A férfi vállat vont. - A tehetségemet, úgy látszik, piszkosabb dolgokban kell kamatoztatnom. Nem hiszem, hogy a háború után nagy kereslet lesz aziránt, amihez én értek. - Ami most történik, nem számít – mondta a lány. - Egyikünknek sem lényeges. Van erre egy görög mondás: Ésszel nem értheted meg az időt. Ez a háború is ilyen, egy sötét álom, amely elveszti

jelentőségét, ha eljön a reggel. Szenvedélyes őszinteség csengett a hangjában, a szétáradó lágy fény elmosta arcáról a fáradtság és a fájdalom jegyeit, és elárasztotta a gyermeki fiatalság varázslatos szépségével. A férfi egy pillanatig el akarta mondani, hogy az élet nem mindig olyan, mint amilyennek látszik, de nem volt hozzá szíve. - Reméljük, hogy igazad van – válaszolta bátorítóan. A lány magabiztosan biccentett. - Ha nem így volna, akkor az élet csak rossz utánzat lenne. A férfi rágyújtott egy cigarettára. Az éjszaka meleg és illatos volt, az égen, mint fekete bársonypárnán, gyémántként szikráztak a szétszórt csillagok. Egymás mellett álltak, válluk összeért, és a lány boldogan sóhajtott. - Egy ilyen éjjelen még az is lehetséges, hogy az ember megfeledkezzen a háborúról. Ó, mennyi mindent tudnék mutatni magának, ha mások volnának a körülmények. - Na persze, különösen ha angol turista lennék, egyenesen az athéni hajóról – nevetett fel a férfi. - Hol is kezdenénk akkor? - Ez nagyon egyszerű - felelte a lány. - Akhilleusz sírjánál. Először holdfényben mennénk el oda, aztán hajnalban ismét, amikor ködpára lepi be a hegyet. Az élet nem tud ehhez fogható szépséget mutatni. - Ha te ott lennél, akkor az élmény garantált - bókolt a férfi, majd megfordult, és az éj feketeségéből előbújt sötét sziklaormot nézte. - Ott van fent a Szent Antal-kolostor, igaz? A férfi meghallotta, ahogy a lány lélegzése felgyorsul. Hirtelen megfordult, és mereven a férfira nézett. - Szóval ezért van itt? - Nem értem - motyogta a férfi. - Kérem, Lomax kapitány, én nem vagyok bolond! Minden szigetlakó tudja, hogy a németek három hónapja bevették a kolostort, és radarállomásként használják. A férfi tagadóan megrázta a fejét.

- Nem radarállomásként, Katina. Sokkal fontosabb dologról van szó. - Értem-válaszolta a lány.-És maguk meg akarják semmisíteni? De hisz a szerzetesek még mindig ott vannak. - Ha nem lennének ott, akkor már réges-rég lebombáztuk volna azt a helyet - mondta a férfi. - Ezért is akarják a németek, hogy a szerzetesek ott éljenek. Tipikus náci trükk. Már éltek hasonló csellel, Olaszországban, Monte Cassinóban, csak ott csődöt mondott a furfangjuk. Azt a helyet a földdel tették egyenlővé. - Akkor miért nem lehet itt is megtenni ugyanezt? - kérdezte a lány. - Mióta számít húsz vagy harminc szerzetes élete ebben a háborúban akár az egyik, akár a másik oldalon? - Mert nincs rá szükség - válaszolta a lánynak, és meglepődött a hangjából áradó keserűségtől. - Mert az én akcióm egyszerűbb, olcsóbb, és egy kis szerencsével senkinek sem esik bántódása. - Kivéve persze magukat. Erről megfeledkezett. A férfi elvigyorodott. - Valamit már régen megtanultam: nem éri meg olyan dolgon rágódni, aminek nem tudom a végkifejletét. A lány éppen vissza akart vágni, amikor a férfi halk búgást hallott a távolban, és a lány karjára tette a kezét. - Egy pillanat... Vártak, és ahogy a zúgás erősödött, Katina megszólalt: - Ez a járőr. - Hányan vannak? - kérdezte a férfi. - Általában ketten, de néha csak egy. Végigpásztázzák a sziklás ösvényt egy oldalkocsis motorkerékpárral. A férfi szeme elé emelte a távcsövet, és élesre állította a lencsét. A hang mind közelebbről hallatszott, és a völgy peremén feltűnt a motorkerékpár, majd megállt. Az oldalkocsinak nem volt utasa. A férfi tisztán látta az acél rohamsisakos vezetőt, ahogy levizslatott a völgy oldalán, szemén a furcsa motorosszemüveget, amely eltakarta az arcát. Egy pillanattal később motorját újból életre csiholta, és a jármű, hatalmas porfelhőt

kavarva maga után, elindult. - Általában megállnak itt a farmon? - érdeklődött Lomax. A lány megrázta a fejét. - Néha megállnak, és kávét kérnek, de nem olyan sűrűn. A férfi megfogta a lány kezét, sarkon fordultak, és a házhoz futottak. Alexias Boyddal a konyhaajtóban várt rájuk, és a görög egy géppisztolyt tartott a kezében. - Baj van? - kérdezte. Lomax bólintott. - A német járőr. Egy motorkerékpáros fritz. Joe Boyd előhúzta fegyverét egy finom bőrtokból, amely bal hónaljánál lógott az inge alatt. Automata Mauser volt, gömbölyített hangtompítóval. A fegyver a német kémelhárítás ügynökeinek nagyon kedvelt játékszere volt, egy korábbi krétai kaland emléke. - Ne csinálj hülyeséget-kérte Lomax-, ha megöljük, a fritzek teljesen felforgatják ezt a szigetet. Ez mindent tönkretehet. - Lomax kapitánynak igaza van – helyeselt Katina. - Gyűjtsék össze a holmikat, és húzódjanak fel a padlástérbe. Amikor megérkezik a járőr, majd azt mondom neki, hogy éppen elmenni készülök. Vitára nem volt idő. A férfiak átsiettek a nappaliba, Boyd felmászott a létrán a padlásra, és kinyitotta a csapóajtót. Lomax és Alexias gyorsan feladogatták a csomagokat és a maradék felszerelést, amíg Katina az egyik sarokban lévő szekrénybe dugta a mosatlan cserépedényeket, és eltüntette a vacsora maradványait. A lány eloltotta a lámpát, és a konyhaajtóhoz sietett, hogy szemügyre vegye, nem hagytak-e áruló nyomot, amikor a motorkerékpár feldübörgött kint az udvaron. Lomax gyorsan biccentett, és felviharzott a létrán, hogy csatlakozzon Boydhoz és Alexiashoz a meleg sötétségben. Boyd leengedte a csapóajtót, de résnyire kitámasztotta egy fadarabkával. A résen keresztül szemmel tudta követni az alsó szobában történő eseményeket. Látta a tűzhely melletti sarkot, az asztal nagy részét a Mellette álló székkel, de az ajtót már nem. Vártak, és Lomax visszaemlékezett a lány arcára, amilyennek legutóbb

látta, a csontfehér, de különösen nyugodt arcra, amikor hangokat hallott, és kinyílt az ajtó. Egy pillanattal később egy német lépett be a képbe. Majdnem olyan nagydarab volt, mint Alexias, térdig érő fekete bőrkabátját, amely elfedte szürke egyenruháját, fehér homok lepte be. Levette rohamsisakját és hosszú szárú motoroskesztyűjét, az asztalra tette, majd előhúzott egy cigarettát. Igy; sisak nélkül sokkal fiatalabbnak látszott, beletúrt rövidre nyírt, szőke hajába, és Katinát hívta rossz görögséggel. Lomax nem hallhatta, hogy mit mond, de egy pillanattal később Alexias hozzáhajolt, és ezt suttogta. - Kávét főz, érzem az illatát. A német felállt, és eltűnt a képből, valószínűleg nekidőlhetett a konyhaajtónak. Kis idő elteltével visszament az asztalhoz, leült, és Katina szintén megjelent, egy tálcát tartva a kezében. Amikor a kannáért nyúlt, a német megragadta a lány csuklóját, és magához rántotta. A lány megpróbált egy hang nélkül elmenekülni, de a férfi túl erősnek bizonyult hozzá képest. A katona hirtelen elnevette magát. Lomax lehunyta a szemét, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Amikor ismét felnézett, a német a lányt már az asztalnak döntötte, elterpeszkedve fölötte, keze végigtapogatta fiatal, karcsú testét. A lány arca falfehérvolt, és úgytűnt, mintha tekintetét Lomax szemébe fúrta volna. A férfi torka kiszáradt, bal keze ökölbe szorult. Ekkor a lány élesen felsikoltott. Mielőtt még mozdulhatott volna, Alexias felmordult, mint egy állat, egy csattanással feltépte a csapóajtót, és kivetette magát a nyíláson. Ugrás közben jobb Iába becsúszott két létrafok közé, elvesztette egyensúlyát, és keményen a földre zuhant. A német azonnal megérezte a veszélyt, és villámgyorsan megfordult. Egy pillanatig döbbenten nézett le Alexiasra, és ellökte Katinát az útjából. Lomax gyorsan cselekedett, kiugrott a nyíláson. A német ugyan sebtében kicsatolta a pisztolytáskáját, de már elkésett. Ahogy előrántotta fegyverét, Lomax megragadta a csuklóját, félreütötte a pisztolyt, és térdével a német lába közé rúgott.

A járőr felnyögött a kíntól, feje előredőlt, és Lomax jobb könyökével egy csontrepesztő ütést mért az állkapcsára. A német felüvöltött, feje hátrabicsaklott, ahogy neki tántorodott az asztalnak, ekkor Lomax tenyéréllel könyörtelenül lesújtott a torkára. Az asztal egy csattanással felborult, és a német az arcára bukott. Katina már a bácsikája mellett térdelt, Boyd még a középső létrafokoknál járhatott, kezében egy tüzelésre kész Mauserrel: Most viszszacsúsztatta fegyverét a tokjába, és ülő helyzetbe segítette Alexiast. A görög arca eltorzult a fájdalomtól, homlokát ellepte a verejték. - Szűzanyám, azt hiszem, eltört - nyögte. Lomax gyorsan keresztülvágott a szobán, és hozott a görögnek egy széket. Alexias próbaképpen megtapogatta a lábát, és hirtelen összerezzent a kíntól. - Igazam volt, itt a törés a térd alatt. Ó, a büdös rohadt életbe! Katina már majdnem sírt. - Ne haragudjanak - mondta -, én megtettem minden tőlem telhetőt, de nem akart elmenni. Azt parancsolta, főzzek neki kávét. Boyd letérdelt a német mellé, megvizsgálta, majd felállt: - Egy dolog biztos, ez már senkinek nem fog többé gondot okozni. - Lomaxre nézett fapofával. -Te sosem végzel félmunkát, igaz? Egypár óra múlva a fritzek tűvé teszik ezért az ürgéért az egész szigetet. - Akkor meg is kell találniuk - szólt közbe Alexias. Lomax homlokráncolva fordult felé. - Ezt hogy érted? - Az isten szerelmére, adjatok egy cigarettát - kérte a görög. - Egészen egyszerű a dolog. A német motoros járőrök végigpásztázzák a környéket. És a sziklák között egy csúnya balesettel kell találkozniuk, ez minden. - Istenemre, igaza van - helyeselt Boyd. - Ez az egyetlen kiút. Lomax bólintott. - Ez igaz, csakhogy még mindig van egy bökkenő, mégpedig az, hogy napkeltéig nem bukkannak rá. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lesz valami egészséges ez a környék egész éjjel. Egyvalami biztos: Alexiasnak orvosra van szüksége. - A férfi

a göröghöz fordult. - Mennyi idő alatt érhetünk oda Van Horn házához? - A hegyoldalon átvágva, ha ismered az utat, nem több, mint egy óra. Lomax rosszallóan felvonta a szemöldökét. - Ha azt képzeled, hogy itt hagyunk, akkor őrült vagy. Amikor a németek átfésülik a környéket, valószínűleg ide is eljönnek. - Én már akkor nem leszek itt – mondta Alexias. - Biztonságban leszek a városban, A Kis Hajóban. Csak segítsetek fel a kocsira, és egy-másfél óra múlva már ott is leszek. - És én mit tegyek, bácsikám? – kérdezte Katina. A férfi elmosolyodott, és megsimogatta a lány karját. - EI kell őket vinned Van Hornhoz, amilyen gyorsan csak tudod. Egy kis szerencsével az orvos még ma éjszaka eljöhet A Kis Hajóba. - Egész jól kiötölted a dolgot - ismerte el Lomax. - Akkor úgy teszünk, ahogy mondta egyezett bele Boyd is. Lomax bólintott. - Először is vigyük ki a kordéhoz. Minél hamarabb biztonságba kerül a városban, annál jobb. A férfi és Boyd két oldalról támogatva kisegítette Alexiast. Katina a lépcső aljához vezette a lovat. Felsegítették a széles ülésre a görögöt, aki sérült lábát az egyik tengelynek támasztotta. Boyd bement a házba, és amikor visszajött, kezében egy géppisztolyt tartott. Alexias az ülés alá csúsztatta a fegyvert, és lemosolygotta többiekre, fogai csillogtak a sötétben. - Ne aggódj! Minden rendben lesz. Érzem a csontjaimban. Ez nem befolyásolja a fő tervet. Amint mozgásba hozom a dolgokat, felveszem veletek a kapcsolatot. Felkapta a gyeplőszárat, és belehajtott a sötétségbe. Lomax Boydhoz fordult. - Nincs sok időnk. Amilyen gyorsan cask lehet, tűnjünk el innen. Katina követte őket. Az ajtóban állt, amíg a férfiak felhúzták a motoroskesztyűt a német merev ujjaira, és a fejére csatolták a sisakját. Ahogy elhaladtak a lány mellett a holttestet vonszolva, az elfordította a fejét. Amikor a férfiak betették a németet az oldalkocsiba, kijött a tornácra.

- Ki viszi el innen? - kérdezte Boyd. - Majd én - ajánlkozott - Lomax. - Te addig hozd ki a felszerelést, és legyél kész az indulásra, mikorra visszaérkezünk. Boyd bólintott, felszaladt a lépcsőn, be a házba, és Lomax Katinához fordult. - Sajnos azt kell kérnem, hogy mutasd meg nekem a legközelebbi és legalkalmasabb helyet. A lány egy szó nélkül lejött a lépcsőn. A férfi felszállt a motorra, és amikor a lány is mögéje ült, rárúgott az indítókarra, és kiengedte a kuplungot. A völgyből kivezető jól követhető úton haladtak, aztán a lány megszorította a férfi vállát, és előremutatott. A férfi ráfordította a járművet egy nyomra, ámely úgy vájódott bele a sötét földbe a fekete éjszakában, mint egy fehér vonal. Az arcába csapódó szél kellemes, friss tengerillatú volt, Lomax szinte érezte a só ízét az ajkán. Aztán áthajtottak egy apró emelkedőn, és a kősziklarengeteg sötét vonala nem kevesebb, mint ötvenyardnyira tátongott alattuk. A férfi leállította a motorkerékpárt, megfordult, a lány leszállt az ülésről. - Ez az a hely? A lány bólintott. - A sziklák száz láb magasak lehetnek errefelé. A lábuknál van egy vén kőgát és egy csónakház, ahol az apám tárolta a halászhajóját még a háború előtt. Most a németek megtiltották a számunkra a használatát. A férfi kihúzta a hullát az oldalkocsiból, és lefektette a földre. Majd üresbe tette a járművet, és legurította a szikla pereméről. A hátára emelte a holttestet, és ismét a szakadék széléhez ment. Egy pillanatig csak állt ott a hullámverés fehér tajtékjait figyelve, ahogy alant szétfreccsennek a sziklákon, és egy mozdulattal a motor után küldte annak vezetőjét, majd visszament a Iánkhoz. A lány az emelkedő tetején állt, ahol előzőleg hagyta, és a férfi tudta, hogy őt tanulmányozza a sötétben. - Ne haragudj, hogy belekevertelek ebbe - védekezett az angol esetlenül -, akárhogy vesszük is, pokoli éjszakánk volt.

A lány csak állt ott csendben, még mindig nem szólt egy szót sem. A férfi közelebb ment hozzá. - Jól vagy? Aztán elkezdett sírni, erre a férfi gyengéden átölelte, magához vonta, majd elindultak vissza a farm felé, nekivágva az éjszakának. 7 Harc és szenvedély Oliver Van Horn villája a szikla legkeskenyebb, legvégső nyúlványán állt egy kiszö gellésen, amely kinyúlt az elzárt kikötő vizeire. A ház lapos tetejű, egyemeletes épület volt, amelyhez egy néhány acre területű, magas fallal körülvett kert tartozott. Lementek a hegyoldalon, és átvágtak az út fehér, homokos sávján, óvatosan közelítették meg a házat. A hatalmas kovácsoltvas kapuk nyitva álltak. Beosontak, és Katina az olajfák közé ékelt, széles, kövezett ösvényen vezette őket. A kert csak úgy burjánzott a színektől, az éjszakai levegő súlyos volt a virágillattól. Pálmafák emelték fejüket a fal felett, és lágyan bólogattak a hűvös szellőben, egy tisztáson szökőkút lövellte vizét egy halastóba. Valahonnan a közelből mély, duruzsoló beszédhangok szűrődtek ki, és Katina csendben előrelépett, majd leguggolt. A kör alakú kocsifelhajtó szélén lapultak, a főbejárat előtt. Egy német vezérkari parancsnoki autó parkolt a lépcső alján, és ott lebzselt cigarettázva két tiszthelyettes szürke uniformisban és ellenző nélküli katonasapkában. Egy perccel később kinyílt a bejárati ajtó, és két férfi lépett ki a kivilágított tornácra. Lomax azonnal felismerte Van Hornt a korábban látott sok-sok fotóról. Az író szikár, sovány férfi volt, fehér vászonöltönyt, elegánsra nyírt bajuszt viselt, haja korán őszülni kezdett. A másik férfi német vezérkari tiszt, gyalogsági ezredes volt, meglepően fiatal ilyen magas ranghoz, mozgékony, intelligens arccal. Erősen sántított, ahogy lement a lépcsőn, és beszállt a kocsiba. Van Horn csak a tornácon állt. Búcsúra emelte a kezét, ahogy az auto kavicsot szórva elhajtott, és visszament a házba.

Ahogy az ajtó becsukódott, Lomax Katinához fordult. - Ki volt ez a német tiszt? - Steiner ezredes. Ő az itteni parancsnok. - Úgy látom, átkozuttul jó barátok - füstölgött Boyd. A lány tagadóan megrázta a fejét. - Mr. Van Horn Steiner jóakaratától függ, ami az orvosi ellátást illeti. Ezért sakkozik vele minden héten. - A lány talpra állt. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a ház túlsó végéhez mennénk. A saroktól követték a másik utat, és a lány megállt a bokroknál, a fedett teraszra vezető lépcsősortól néhány yardnyira. Egy erkélyajtó nyitva állt, függönyei megemelkedtek a szélben, lágyan kiúszva a sötétségbe. Valaki zongorázott, méghozzá elég jól. Egy háború előtti Rodgers és Hart-számot játszott, amely nosztalgikus volt és vágyakozó, egy elmúlt nyárról szólt, amely után már csak az emlékek maradtak. - Várjanak itt! - mondta Katina. A lány keresztülvágott a pázsiton, felment a lépcsőn, és belépett a franciaablakon. Lomax egy fának dőlve, géppisztolyát karjára fektetve várakozott. A zongora elhallgatott. A növekvő csendben, amely mintha egy örökkévalóságig tartott volna, a férfi hallotta a sziklákon áttörő hullámok morajlását lent a tengerparton. A függöny hirtelen visszahúzódott, és Van Horn tűnt fel. A férfi átment a teraszon, áthajolt a korlát felett, és halk hangon megszólalt: - Lomax kapitány? Lomax kilépett a bokrok közül Boyddal a sarkában, majd átballagtak a pázsiton. - Kedves barátom, örülök, hogy látom - üdvözölte Van Horn olyan nyájasan, mintha egy régi barátja érkezett volna meg vacsorára. - Fáradjanak beljebb! A szoba tágas volt, kényelmes bútorzattal, alacsony mennyezetét hatalmas gerendák keresztezték. Egy zongora állt az egyik falnál, és farönkök égtek meleget árasztva az óriási kandallóban. Katinának nyoma sem volt, de egy perc múlva belépett a másik ajtón egy idős, barna bőrű, élénk fekete szemű asszonnyal. Az aszszony beletörölte

fehér kötényébe a kezét, és fürkészve rájuk nézett. Van Horn átment a szobán. A két nővel élénk görög beszélgetésbe merült, majd viszszament a férfiakhoz. - Megkértem Marfiát, a házvezetőnőmet, hogy lássa el önöket. Majd beszélgetünk, ha visszajöttem. - A városba megy? - kérdezte Lomax. Van Horn bólintott. - Nem maradok sokáig. A németek persze már rég elkobozták a kocsimat, de sikerült szereznem tőlük néhány biciklit a sürgős esetekre. - Van még itt más is? - Nincs, csak Marfia. Egyébként ő néma, de mindent megért, amit mondanak neki. - A férfi Katinához fordult. - Most jobb lesz, ha megyünk, kedves. A lány arca nagyon sápadt volt, és a kimerültség jelei látszottak rajta, de felnézett Lomaxre, és bágyadtan mosolygott. - Valószínűleg holnap reggel találkozunk. - Csak akkor, ha legalább -tizenkét órát aludtál - mondta a férfi. - Ne aggódjon! Majd figyelek rá, hogy betartsa - fogta át Van Horn a lány vállát, és elhagyták a szobát. Később, miután Maria felvezette a lépcsőn, majd magukra hagyta a férfiakat a folyosó végén levő kényelmes szobában, Lomax cask állt a tengerre néző ablaknál, és elárasztotta a fáradtság hulláma. Boyd félmeztelenre vetkőzött, megmosta a fejét és karját a hideg vízben. Lomax követte példáját, ettől kissé felfrissült. Később leballagtak a lépcsőn a kávé illatát követve, míg elérték a konyhát, ahol az idős asszony elkészítette számukra az ételt, sült halat és rántottát. Amikor megkávéztak, visszamentek a nappaliba, és a tűz elé helyezkedve cigarettára gyújtottak. - Azt hiszem, én megfogadom a tanácsot - mondta Boyd. - Még egy cigi, azután megyek az ágyba. Hát te? - Megvárom Van Hornt-válaszolta Lomax. - Valószínűleg lesz valami üzenete Alexiastól a holnapi napot illetően. Boyd felállt, és a könyvespolchoz ballagott.

Megvizsgált néhány könyvet, és elnevette magát. - Mindegyik a nagy íróé személyesen, zöld bőrbe kötve és aranyszínű dedikációval ellátva. - Hozz egyet nekem is, légy szíves! – kérte Lomax. Boyd fél tucat kötettel a kezében visszament, és letette őket a szék mellé a földre. Egy vékony, zsebkönyv méretű, a többivel azonos kiadású könyvet tartott a kezében, arcán a várakozás izgalmával. - Ennek az a címe, hogy A túlélő. Úgy látszik, hogy nagyrészt háborús versekből áll. Lomax bólintott. - Élete nagy részét lövészárkokban töltötte. - Azt hiszem, ezt viszem magammal az ágyba - mondta Boyd. - Kíváncsi vagyok, hogy tudja-e az író, hogy miről is beszél. Később találkozunk. Amikor a férfi elment, Lomax találomra felkapott egy regényt, és beleolvasott. Igaz ugyan, hogy ezt a művet már olvasta korábban, de most is, mint mindig, magával ragadta az író lebilincselő stílusa. Úgy egy óra telhetett el, amikor a függönyök félrehúzódtak, és Van Horn belépett az erkélyajtón. Egy ósdi, kopott Gladstone-táskát hozott magával, és nemtörődöm mozdulattal lepottyantotta a díványra. - Á, itt van! Mi történt az őrmesterrel? - Ágyba bújt az egyik háborús verseskötetével..Remélem, nem bánja! - Nem, ha később visszakapom. Tudja, Lomax, valamilyen furcsa okból az emberek nagy része úgy hiszi, hogy az írók ingyen osztogatják a könyveiket. - A férfi felsóhajtott. - Uramisten, hát nem nekem való ez a hegymászósdi, át a városba. Már nem vagyok olyan fiatal, mint egykor. Szeme fáradtan csillogott, arca sápadt volt. A sarokban álló bárszekrényhez ballagott, kinyitotta, elővett egy üveget és két poharat. - Ez a gin a vastartalékom. - Ne pazarolja rám! - mondta Lomax. - Nemrég még egy bárban ücsörögtem. Van Horn elmosolyodott, és leroskadt a szemközti székbe.

- Badarság, ez most különleges alkalom. Ritkán csöppen be hozzám ilyen civilizált társaság. - Steiner ezredes tán nem számít? - kérdezte Lomax. Van Horn fölvonta a szemöldökét. - Mennyei atyám, á, dehogy! Szigorúan üzleti kapcsolatban állunk. Hagyom, hogy hetente egyszer legyőzzön sakkban, ezért erkölcsi kötelességének érzi, hogy megadjon nekem minden orvosi ellátmányt, segítséget, amit csak kérek. - Akkor szállt be a kocsijába, amikor megérkeztünk- kezdte Lomax. - Nagyon fiatalnak tűnt a számomra. - Huszonhét éves - mondta Van Horn. - Súlyosan megsebesült Sztálingrádnál, és evakuálták, még mielőtt az oroszok bezárták volna az ostromgyűrűt. A szokásos kitüntetések mellett megkapta a lovagkeresztet is, amit a németek nem osztogatnak csak úgy, mint tudja. - Elég félelmetesnek látszik - mondta Lomax. - Volt valami gondja a városi útja során? Van Horn megrázta a fejét. - Alexias úgy húsz perccel előttünk érkezhetett meg A Kis Hajóba. Azonnal ágyba tették, és én megvizsgáltam a lábát. - Rosszuf néz ki? - Elég ramatyul. Helyreigazítottam a csontot, és adtam neki gyógyszert. Hamarosan rendbe jön, ha pihen egy-két hetet: Azt azonban bizton állíthatom, hogy az akcióból nem fogja kivenni a részét. -Üzent valamit? - Csak annyit, hogy reméli, el tudja intézni a találkozót holnap délutánra a megfelelő emberekkel: Katina majd értesít minket az időpontról. - Szóval beavatta önt is? - Azt hiszem, igen. -A férfi töltött magának egy újabb adag gint. - Katina elmesélte nekem, azért vannak itt, hogy valamit csináljanak a kolostor főtornyában felállított német radarállomással. - Az nem radar- igazította helyre Lomax-,hanem egy ügyes kis szerkentyű, amely elektronikusan választja ki a célpontot. Erre a sugárnyalábra áll rá a németek összes repülője, torpedónaszádja, és

ezután már nem hibáznak. Az utóbbi időben jelentős károkat okoztak a hadiflottánkban. - És ez annyira fontos? Úgy értem, nyílt titok már, hogy a németek elvesztik a háborút, különösen az egy hónapja történt normandiai partraszállás óta. - Nagyon halvány az esélye a közeljövőben egy krétai inváziónak, és ez a szerkezet itt Küroszon csak nyűg az Égei-tenger mellékhábo rúsdijában. De fogalmam sincs róla, hogy ami most itt történik, az kihatással lehet-e a háború végkifejletére. - A férfi savanyúan elmosolyodott, és belekortyintott a ginjébe. - Másrészről ők is sürgetnek bennünket, ugye? .- Most rájöttem egy elég érdekes dologra - mondta Van Horn.-Mit csinált a háború előtt? - Egyetemre jártam, egy kis újságírás, ilyesmi. - Lomax vállat vont. - Semmi mást. - Aztán eljött a háború, könnyed választ adva minden problémájára. - A férfi a Lomax zubbonyán lévő kitüntetésszalagok felé biccentett. - Ugy tűnik, hogy azóta elég aktívan tevékenykedik. -. Azt hiszem, igen. - Szereti csinálni? Lomax kényszeredetten elvigyorodott. - A magam furcsa módján igen. - Az ölési vágy. Az nagyon fontos egy katonánál. - Van Horn felsóhajtott. - Kicsit vicces, hogy ugyanaz a szó több jelentéssel is bírhat az emberek számára. Nekem például a háború a lövészárkokat jelenti. A sarat, a mocskot, a brutalitást és a halált hihetetlen méretekben, ami elsöpörhet egy teljes generációt. Manapság már érzem, hogy ez szinte anakronizmus. - És nekem mit jelent? - Beosonásokat az éj leple alatt, az éjszakai akciókat, a hajszát a hegyek között. -Van Horn vállat vont. - Egy héttel ezelőtt talán még egy bárban ücsörgött egy itallal, ünnepelve a legújabb kitüntetését. Erős a gyanúm, hogy ha véget ér a háború, akkor majd nem fog tudni mit kezdeni magával.

- Egy aprócska szépséghibája van csak az eszmefuttatásának, valamit elfelejtett említeni - mondta Lomax -, mégpedig azt, hogy minden különleges osztagos tisztet automatikusan agyonlőnek a foglyul ejtés után. Ez anémet főparancsnokság azonnali végrehajtásra kötelező parancsa, amely két éve lépett életbe. Így pedig biztosan rizikós a dolog. - Az-kezdte Van Horn-,amilyen az élet is, amely harc és szenvedély. Ezért egy férfiembertől megköveteli az élet, hogy kivegye részét korának harcaiból és szenvedélyeiből, mert különben úgy ítélik meg, mintha nem is élt volna. A férfi hirtelen elmosolyodott, és visszaült a székébe. - Már megint érzelmi dolgokhoz jutottam vissza. Ilyenkor előtör belőlem az író. Végül is ez annak ellenére igaz, hogy először Oliver Wendell Holmes mondta ki. - Remélem, hogy egy napon belőlem is író lesz- mondta Lomax. - Ezért is sóvárogtam az után, hogy találkozzunk. - "Fegyvert s vitézt éneklek", valami ilyes mi, hm? - Van Horn talpra állt. - Valamit cask nyer a háborún, ha mást nem, hát egy könyvet. Szívjunk el egy utolsó cigarettát az északi teraszon. Gondolom, benne van. A férfiak keresztülballagtak a hallon, majd a hűvös, fehérre meszelt folyosón. A szoba, amelybe beléptek, sötét volt, de Lomax még így is látta az üvegfalakat körös-körül. Van Horn kinyitotta a tolóajtót, és kiléptek. Lomax mélyen beleszippantott a levegőbe. A terasz egy konzolos tartóhídon állt, az egész csodásnak tűnt, mintha csak a levegőben úsztak volna. A sötétségben virágillat terjengett, és az éjszaka úgy merült a tengerbe, mintha csak a nagy találkozásra készülne a csillagok ragyogásában. Alattuk kétszáz lábnyira lusta hullámok loccsantak a szikláknak. - Még sohasem láttam ilyet - sóhajtott fel Lomax. - Ilyen környezetben, mint ez is, hogyan tudja megállni az ember, hogy ne írjon? - Valamikor én is így gondoltam – mondta Van Horn. - Aztán jött a háború. Később Douplos doktor is meghalt, és arra gondoltam akkor, hogy ez az egész csak fiatalkori eltévelyedés volt, hiszen valójában

orvosnak tanultam. Azóta pedig nem is volt időm az írásra. - Talán, ha a háborúnak vége. - Ki tudja? - Van Horn megrázta a fejét. - Amikor itt állok, és elgondolkodom az emberi ostobaságról, kíváncsi vagyok, vajon lesz-e kedvem írni ismét erről. Ilyen alkalmakkor, mint ez, gyönyörködöm a gyűjteményemben, amely a számomra annak bizonyítéka, hogy az életnek van értelme és értéke. - A gyűjteményében? - kérdezte Lomax. Van Horn bólintott. - Megmutatom, ha akarja. Visszamentek, a férfi bezárta a tolóajtót, és átvágtak a szobán. Lomax a villanykapcsoló kattanását hallotta, de ami azután történt, felkészületlenül érte. Minden oldalon üvegvitrinek sorakoztak, valamennyi külön megvilágítva, szinte a sötétben úszva. A látványtól levegő után kezdett kapkodni ámulatában. A vitrinekben ott volt a legeslegszebb görög cserépgyűjtemény, amit Lomax életében látott. Van Horn megmoccant mögötte, arca szinte elenyészett a legközelebbi üvegfal fényében. - Az itt látható dolgok értéke minimum százezer font, de ez csak kereskedelmi szám. A tényleges értéke valójában megfizethetetlen. Hangja új melegséggel telt meg, ahogy szeretett tárgyairól beszélt, miközben Lomax megbűvölten haladt egyik vitrintől a másikig, érdeklődve nézte az ókori fazekasok remekműveit. Végül megállt a legcsodálatosabb darab előtt, amely legalább három láb magas tehetett, vörös és fekete színei még kétezer év elteltével is élénken csillogtak. - Szinte hihetetlen, hogy ez eredeti, és még mindig egy darabban van. - Rodoszról került elő egy sírból, Apollón szentélye alatt. A görög kormány ott végzett ásatásokat a háború előtt. - Van Horn elvi gyorodott. - Jog szerint a kormányt illette volna meg, de egy alaposan alulfizetett fiatal kormánytisztviselőtől sikerült engedélyt szereznem a megvételéhez.

- Ez az egyik leggyönyörűbb dolog, amit életemben láttam - lelkendezett Lomax. - A kézművesség adja számomra a reményt. De gondolja csak el, hogy mit műveltek az anyaggal a húszas-harmincas években, és művészetnek is nevezik. Hát én nem tudom. - Másrészt ezek közül néhány aligha reprezentatív - utalt Lomax arra a néhány korai krétai szobrocskára, amelyek a földanya nyers hasonmásai voltak. Van Horn felkacagott. - Itt van a kutya elásva! -eloltotta a villanyt, és visszaballagtak a folyosón a hallba. Amikor elindultak fölfelé a lépcsőn, megszólalt. - Tudom, hogy nincs több időnk hosszabb beszélgetésre, bár jó lenne. Most pedig nem árt, ha eltesszük magunkat holnapra. Van Horn jó éjszakát kívánt, és Lomax bement a szobájába. Lefeküdt az ágyra, hallgatta Boyd könnyed lélegzését, és gondolatban átfutotta az este történteket. Majd Katina Pavlóra gondolt, amikor először találkoztak, milyen sápadt és fáradt volt a lány. Utolsó éber gondolata az volt, ahogy a lány arca ragyogott a sötétségben és az a különös dolog, ahogy Katina mosolygott rá. 8 A Kis Hajó A következő nap délre járt az idő, amikor Katina lovas kocsijával ráfordult Kürosz főterére. A városháza épületéről egy náci zászló petyhüdt rongyként lógott a bágyasztó hőségben. Lomax a lány mellett ült, hátát nekitámasztotta egy rakomány tűzifának, egyik lábát a tengelyen nyugtatta, a másik lazán lógott a semmibe. A gyapjúkabátban, a kopott csizmában és rongyos tweedsapkájában, amelyet a lány hozott neki, a férfi úgy festett, mint egy valódi hegyvidéki paraszt valamelyik farmról. Katina kendőt kötött a fejére, és megfakult ujjatlan ruhát viselt, amelyben karja nagyon soványnak látszott. A lány, amíg el, nem hagyták a Van Horn- villát, nem szólt egy szót sem,

de szeme tisztán ragyogott, arcán frissesség tükröződött a kiadós alvás hatására. A gyeplőt biztos kézzel tartva megállította a szekeret, amikor egy csapatnyi katona szürkére szabott egyenruhában elhaladt előttük. Lomax érdeklődéssel figyelte a bakákat. - Öreg férfiak és fiatal fiúk! - fakadt ki, amikor ismét nekiindultak.- Egy hónappal ezelőtt még a legjobb hadtestek árasztották el Görögországot és szigeteit. Ez legalább mutatja, hogy ki nyeri meg a háborút. Ahogy ráfordultak a parti útra, a férfi előrehajolt, hogy tanulmányozhassa a kikötőt. Az élénk színűre festett caicque-k már mind a tengerparti sávban pihentek, a kőfal árnyékában halászok ültek hálóikat javítgatva. Egy hadihajó korbácsolta fel a tengert, ahogy a vízbe belehasított a teste, mindkét oldalon fodrozódó hullámokat kavarva zavarta fel a kikötő nyugodt vizét. Több társa már kikötött a mólóhoz, szorgoskodó legénységükkel a fedélzeten, a katonák meztelen felsőtesttel mosták a hajókat a forró napon. - Mindig ilyen sok torpedónaszád cirkál a kikötőben? - érdeklődött Lomax. A lány bólintott. - Ennyi az összes járőr, amennyit Iát. A lány befordította a kancát a sarkon a szűk mellékutcába, ahol A Kis Hajó volt. Mikor odaértek, Lomax leugrott a szekérről, és kinyitott egy kétszárnyú kaput a kocsma hátsó végében, amely bevezetett az udvarra. A férfi a tűzifa alól kihúzott egy kis katonai csomagot, és a fehérre meszelt folyosón át bementek az épületbe. Lomax beszélgetés zsongását, poharak csendülését és egy vidám buzukis nótát hallott kiszűrődni a kocsmából. A folyosó végén üveggyöngy függöny lógott a lépcsőszárny mellett, és Katina jelzett Lomaxnek, hogy álljon meg. A lány egyedül lépett be a kocsmába. A férfi bekukucskált a függönyön keresztül a bárba, amely hűs, kényelmes helyiség volt, fehérre meszelt falakkal és olyan bolthajtásos mennyezettel, mint a borpincéké. Az ivó zsú folásig tömve volthalászokkal. Egyetlen német katona sem mutatkozott a környéken. A függöny szétnyílt, és Katina lépett ki mögüle. Egy kedves, kerekded

arcú, harmincas éveiben járó, világoskék szemű asszony jött utána. - Ez a nénikém, Sarah - mutatta be a rokont. - A többiek már mind itt vannak, a bácsikám szobájában várakoznak. Mr. Van Horn tíz perce érkezhetett meg. Mrs. Pavlo elmosolyodott, és elindult előre, mutatva az utat. - Irigylésre méltó a nyugalma ilyen veszélyes helyzetben - súgta a lánynak Lomax. Katina elmosolyodott. - Húsz évvel ezelőtt ment hozzá a bácsikámhoz. A néni azt mondja, hogy aminek megkell történnie, az meg is történik. Sarah nagyon szereti a bácsikámat. Mrs. Pavlo a lépcsősor tetején kinyitott egy ajtót, és belépett. A szobát elhomályosította a dohányfüst. Alexias egy hatalmas ágyban feküdt, felpolcolt lábbal, pipával a szájában. Rajta kívül még voltak néhányan a szobában. Közülük Van Horn volt az egyetlen, akit Lomax ismert, ő az ágy mellett ült, és ezüstszipkából cigarettázott. - Á, Lomax, drága barátom! Már vártunk mondta mosolyogva. - Itt van közöttünk az Éjjeljáró személyesen. Hirtelen csend támadt, minden szem hitetlenkedve tapadt Lomaxre. Alexias bemutatta a többieket. Az egyházközség papja, John Mikali atya volt az első. A méltóságteljes, idős, ősz szakállú férfi sötét papi ruhát viselt, arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, modora hűvös volt. Egy magas, szakállas férfi, John Paros volt a következő. Úgy festett, mint egy halászhajó kapitánya, de kiderült róla, hogy ő a helybeli villanyszerelő. Mellette a sarokban Alexias sógora, Nikoli Aleko ült. Alacsony termetű, szívós kis fickó volt, szikrázó kék szemmel, ő segített a nővérének A Kis Hajót vezetni. Végezetül George Samos és Yanni Demos következett a sorban. Mindketten húsz év körüliek lehettek, feltűnően göndör hajjal és barnára sült arccal, bárki testvéreknek nézte volna őket. Arcukon leplezetlen csodálattal ráztak kezet a férfival. - Elhoztad, amire kértelek? Lomax az ágy sarkára helyezte a kis katonai csomagot.

- Benne van minden. - Egy pillanat - vágott közbe John atya -,még mielőtt továbbmennénk, szeretnék feltenni egy kérdést Lomax kapitánynak. Hirtelen érezhető feszültség töltötte be a levegőt, és Lomax megérezte, bármit akar is kérdezni az idős pap, azt a dolgot már az érkezése előtt megvitatták. - Az itteni akciója, Lomax kapitány - kezdte -, mennyire fontos? Lomax érezte magán Van Horn állhatatos pillantását, de egyetlen pillanatra sem bizonytalanodott el a válaszadás közben. - Nagyon fontos - felelte nyugodtan. - De hogy lehet az? - kezdett bele mondókájába John atya. -A németek elveszítik a háborút az egész világon. Ennek a radarállomásnak, vagy mi is ez, a megsemmisítése az Égei-tenger zsebkendőnyi szigetén lesz-e valami tényleges hatással a háború kimenetelére? - Ha minden ilyen akciót megvitatnának, akkor a háború végkifejlete is más lenne - tértrá a lényegre Lomax. - Megkérdezhetném, hogyan vetődött fel a gondolat? - Nekem, mint a hitközség papjának, elsősorban híveim jólétét, biztonságát kell szemelőtt tartanom - mondta John atya, - Bocsássmeg, kérlek, azért, hogy nyilvánvaló tényt állapítok meg, de te, fiam, az akció után elhagyod Küroszt, nekünk viszont, akik itt maradunk, szembe kell néznünk a németek dühével. - Tudom, atyám - mondta Lomax. - Azt is tudod, fiam, hogy ha a németek bizonyítékot találnak bárki bűnösségére, akinek szerepe van bármilyen akcióban, azt abban a szent pillanatban a családjával együtt letartóztatják, és elviszik a szárazföldre a fonchi koncentrációs táborba. Katina esetében Steiner ezredes kivételt tett Mr. Van Hornra való tekintettel és talán az én közbenjárásomra, figyelembe véve indokként a lány fiatal korát. A lány most megint belekeveredik valami végtelen rossz dologba. - Akkor még nem járt Krétán, atyám - morgott közbe Alexias. - Láttam, ahogy egész falvakat söpörtek le a föld színéről megtorlásul. Férfiak és nők lógtak az olajfákon, mint érett gyümölcs. Ez csak még jobban felszította a gyűlöletünk lángját.

- Már három éve annak, hogy leigáztak bennünket a németek, atyám - mondta John Paros halkan. - Kürosz egy kis sziget. Egészen mostanáig nem tehettünk ellenük semmit. Ez lesz az egyetlen lehetőség. Katina előretépett és fél térdre ereszkedett az ídős pap széke mellett. - Ne aggódjon értem, atyám. Édesapám az életét adta a szabadságért, akkor hogy ajánlhatnék fel én kevesebbet? John atya gyengéden a lány fejére téve a kezét megszólalt: - Hát legyen. Világos, hogy egyedül maradtam ebben a dologban. Jól hallható megkönnyebbülés sóhaja szállt fel mindenkiből. Nikoli Aleko egy pohár vörösbort nyújtott Lomaxnek. - A szerencsés vállalkozásra! - mondta vigyorogva. Miközben Lomax ivott az egészségére, Alexias megszólalt: - A terv a következő: holnap Szent Antal ünnepe lesz. Mint mindig, most is az egész szigeten nagy mulatság várható, ezért minden katona, aki nem lesz szolgálatban, a vá- rosban fog mulatni. - Mi van a szerzetesekkel? - Nagy részük ott lesz a vallási körmenetben. John atya biztosítja, hogy ez évben is így legyen. A szerzetesek délután háromkor hagyják el a kolostort, és általában hatra már vissza is térnek. - Mi a helyzet a kolostorral? - A főbejáratnál van egy bódé egyetlen őrrel. Nappal a kapuk tárva-nyitva állnak, de van sorompó is. A torony az aprócska tér másik oldalán van. Az őrház pedig a földszinten. - Hogyan tartják a kapcsolatot a várossal? - Telefonon, de azt Paros elintézi, mert akkorra már elvágja a vezetékeket. Tudja a módját, nem zöldfülű az ilyesmiben. De van még egy rövid hatótávolságú rádió is a torony géptermében, az ellen mi semmit nem tehetünk. - Hányan lesznek szolgálatban? - Hárman az őrházban, négyen a gépteremben, ami a negyedik emeleten van. Oda csak csigalépcsőn lehet feljutni. - Elég sima ügynek látszik - mondta Lomax. - Hogy jutunk be? - Itt jön be a képbe George és Yanni. - Alexias a két fiatalember felé

intett a fejével. - A hegytetőn van a juhászkunyhójuk. Katina ma este valamikor kivisz benneteket oda. - És aztán? - A városból mindennap bejár a kolostorba egy élelmiszer-szállító tehergépkocsi délután háromkor. Tudod, milyen pontosak a németek. George és Yanni birkákkal elzárják az utat néhány percre. A sofőrt nektek kell elintézni. - Azután egyenesen a kolostorba hajtunk? - kérdezte Lomax. Alexias bólintott. - George és Yanni önként jelentkezett arra, hogy veletek menjen. Majd elbújnak a kocsi hátsó részében. Te vagy Boyd pedig magára ölti a sofőr egyenruháját. - Ez azt jelenti, hogy körülbelül három negyvenötre a kolostorban lehetünk-mondta Lomax. - Mennyi idő kell a frítzeknek, hogy a nyomunkba eredjenek, miután meghallották a robbanást? - Elég sok, hisz gyalog nehéz lesz- mondta Alexias vigyorogva. - A szakadékon átívelő hidat, amely elvezet a városba, illetve Van Horn villájába, már ismeritek. Ma este Nikoli összeállítja a robbanóanyagot, és abban a pillanatban, amikor meghallja a robbanást a kolostorból, ő a levegőbe röpíti a hidat. - És ezzel elvágja az egyetlen utat a hegynek ezen az oldalán - mondta Lomax. - Így a németek semmire sem mennek a járműveikkel. - Gondolom, tetszik az ötlet - nyújtotta a felesége felé Alexias a poharát, hogy újratöltse. - Ha összehasonlítjuk a krétai akciókkal, ez egész egyszerű lesz. - Kivéve, ha a hajó, amely elvisz minket, nem lesz a kikötőben kilenckor - mondta Lomax. - Ez azt jelenti, hogy nagyjából öt óránk marad a menekülésre addig, amíg Steiner átfésüli a szigetet. - Amikor elraboltuk azt a tábornokot Rodo- szon, a fritzek négy napig hajszoltak bennünket keresztül-kasul, és mégsem tudtak elcsípni- emlékeztette Alexias.

- Csakhogy Rodoszon volt egy hely, ahová elbújhattunk - jegyezte meg Lomax. - Majd meglátjuk, itt hogy megy a dolog. - Akkor mindenben egyetértünk az akció tervét illetően? Lomax töprengő arccal az ablakhoz sétált, kinézett a kikötőre, majd egy pillanattal később megfordult. - Kivéve egy dolgot. George és Yanni nem jönnek velünk. Miután megállítják a kocsit, egyből eltűnnek. Alexias összevonta a szemöldökét zavarában. - Nem értem. - Pedig egész egyszerű. Boyd és én elboldogulunk, miután megkaparintjuk a teherautót. Akkor már egyenruhában leszünk, nem paraszti öltözékben. - Te megőrültél? - kérdezte hitetlenkedve Alexias. - Hajlok arra, hogy egyetértsek veled mondta Lomax, és töltött magának egy kis bort-, de elég kicsi az esély arra, hogy Steiner elhiggye, hogy az egészet helybeli segítség nélkül csináltuk. - A férfi a paphoz fordult. Megteszek mindent, ami csak tőlem telik, atyám: - Hálás vagyok érte, Lomax kapitány - köszönte meg John atya. - Te jó ember vagy. - Vagy sültbolond - füstölgött Van Horn. - Akkor erre iszom - mondta Lomax. A férfi félig elfordult, megemelte a poharát, hirtelen vakmerőséget érezve, és tudta, hogy Katina őt nézi ragyogó szemmel. Most történt meg először, hogy a lány elpirult, amint egy másra néztek. 9 Az éjszaka szentélye Csendes volt az éjszaka, csak egy kutya ugatott az egyik hegyoldali farmon, a völgy mélyében. Az éjszakai égbolt hihetetlenül gyönyörű volt, csillagok feszültek a horizonton, amely felé úgy nyújtózkodtak a hegyek, mintha csak találkozni akartak volna a csillagokkal. Lomax egy pillanatig elgyönyörködött a látványban, és elmerengett azon, hogy miért

nem olyan egyszerű és bajmentes minden, mint ez a nyári éjszaka. Az embernek csak állnia kell és néznie, és ez nem kerül semmijébe, kivéve azt a kis időt, mégis annyi mindent kínál. Katina megfordult, és megvárta a férfit. Átsétáltak a sziklaperem szélére, és az előttük levő fennsíkon ott feküdtek a szentély romjai csupaszon, az időtől morzsolódva oly sok év óta. Az újhold sárga sarlója bágyadtan világította meg a félig lepusztult tartóoszlopok árnyait, ahogy keresztbe dőlve pihentek a mozaikpadlón, mint megannyi vassorompó. - Ott van - mondta Katina. A férfi követte, a kövezeten léptek koppantak, aztán megálltak egy hatalmas, faragott márványsír előtt. Háromlábnyi magasan állhatott egy félig megkopott párkányzaton, melyet faragott arcmások díszítettek. - Szóval ez Akhilleusz sírja - mondta Lomax. - Legalábbis azt állítják. - A lány megfordult, lenézett a völgybe és a tengerre. - Micsoda hihetetlen dolognak tűnik, hogy egy ilyen éjszakán, amiért hálát kell adni Istennek, az emberek a halál és erőszak sötét gondolataival foglalkoznak. A férfi fél térdre ereszkedett, tenyerével kupolát formált a láng fölé, és cigarettára gyújtott. Amikor felnézett, a lány a fennsík túlsóvégéhez sétált. Katina megfordult, hogy visszajöjjön, és a férfit hirtelen átjárta a félelem. A hold éppen a lány mögött volt, és szinte átsejlett homályos alakja. Mintha a valóság fölé emelkedett volna, az éterben lebegve, mintha bármely pillaban felemelkedhetne. Amikor megmozdult, a varázs szertefoszlott. A lány leült egy kőre, hátát a sírnak támasztotta, a férfi leguggolt mellé. - Hamarosan indulnod kell, elmúlt éjfél. A lány bólintott, és furcsán előredőlt. A férfi inge a nyakánál nyitva volt, a holdfény megcsillant aranyláncán, és tisztán látszott rajta az érme. - Vallásos medál? - kérdezte a lány. A férfi megrázta a fejét. - Ez egy régi bronzérme, Akhilleusz-fejet ábrázol. A lány bólintott, mintha hirtelen rájöttvolna az értelmére.

- Szerencsét hozó amúlett? - Valami ilyesmi. Egy vén jövendőmondótól kaptam egy alexandriai mellékutcában, mielőtt az első bevetésre mentem. A javasasszony azt mondta, nagy veszéllyel kell farkasszemet néznem, de mindig bátor maradok, ha viselem a talizmánt. - És hitt neki? A férfi elvigyorodott. - Nem egészen. Ha pontosan emlékszem, még Akhilleusz is sebezhetővé vált a végső összecsapásban. A lány habozott egy pillanatig, majd lassan megszólalt: - Amikor a múlt éjjel megölte azt a német katonát, olyan kegyetlenül hidegen tette, hogy megijesztett. Alexias bácsi azért gyilkol, mert gyűlöli a németeket. Maga miért öl? - Isten tudja, én valójában nem gyűlölöm őket-a férfi vállat vont. - Az olyan férfiaknak, mint Boydnak és nekem, tehetségünk van az ilyesmihez, ilyen egyszerű az egész. Azért csináljuk, mert ezt kell tennünk. - Értem. - A lány hallgatott egy darabig, mielőtt hozzátette volna a következőket: - Gondolja, sikerrel jár holnap? - Sohasem tudhatja az ember. Valami váratlan mindig közbejöhet terven kívül. Azt hiszem, a lényeg az, hogy túléljük addig, amíg a hajó értünk nem jön. - Mi a terve? - Nincs egészen pontos terv. Majd úgy játsszuk a játékot, ahogy a dolgok alakulnak. Valószínűleg a farmon húzódunk meg, mert az közel van a kikötőhöz. Fél nyolckór már sötét van, ez sokat segíthet. - Két évvel ezelőtt apám megpróbált dohányt termeszteni-mondta a lány. - Az istálló alatt ásott egy pácolót. A bejárat csapóajtaja az istálló végében van, és általában szalma takarja. - Azt hiszem, azt elég hamar megtalálhat ják, ha átkutatják a helyet- mondta a férfi -, de azért köszönöm az ajánlatot. - Lomax talpra állt. - Azt hiszem, most már menned kell. Leballagtak a hegyoldalon a kis szakadékhoz, ahol a juhászkunyhó állt.

George Samos egy nagy szikladarabbal szemben ült őrködve, dupla csövű vadászpuskát fektetett keresztbe a térdén, egy hatalmas fekete kutya heverészett mellette szorosan. A férfi üdvözlésre emelte a karját. Lomax Katinával a szakadék szélétez sétált, és lenézett a völgyre. Lomax furcsán érezte magát, kétségbeesett, merttudta, hogy valamit mondania kell ennek a különös, titokzatos lánynak - de nem tudta, hogyan -, aki közben felé fordult és elmosolyodott, mintha csak tudná, milyen kínosan erőlködik, hogy kifejezze érzéseit. - Holnap sikeres lesz, Hugh Lomax! Kezük összeért, aztán a lány megfordult, és elindult lefelé a hegyoldalon. A férfi egészen addig figyelemmel kísérte, amíg a lányt el nem nyelte a hasadék árnyéka, és el nem tűnt a tekintete elől. A kunyhó egy alacsony tetejű építmény volt, hatalmas sziklalapokból állt. Boyd egy pokrócon kucorgott a tűz mellett, és éppen egy hosszú csövű Winchester sportpuskát szerelt össze. A férfi felnézett, amikor Lomax lehajolt a bejárati szemöldökfa előtt. - Elment a lány? - Lomax biccentett, és Boyd folytatta: - Hát ezek a görögök az anyatejjel szívták magukba a bátorságot, van vér a pucájukban ezeken a szigeteken, az egyszer biztos. A férfi felszerelte a puskacsövet, a vállához emelte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Az ütőszeg üresen kattant. - Amikor holnap délután elindulunk, ezt itt kell hagynod - mondta Lomax -, hisz csak útban lenne. Boyd szeretettel megsimogatta a fegyver agyát. - Talán igazad van, de akkor is nagyon szeretem ezt a puskát. A férfi óvatosan betöltötte a Winchestert, letette maga mellé a pokrócra, aztán kigombolta zubbonyának zsebét, és előhúzott egyvékony, bőrkötésű könyvet. Amikor kinyitotta a tűz fénye fölé hajolva, Lomax furcsálkodva megkérdezte: - Mit tartasz a kezedben? - Van Horn háborús verseit. - Boyd felsóhajtott. - Eddig nem voltam elragadtatva az ilyesmitől, de majd visszaadom neki. Ez biztos, hogy megfelel az ízlésemnek. - Akkor még te sem vagy reménytelen eset- csipkelődött Lomax

vigyorogva, amikor Yanni kávét töltött az ütött-kopott fémbögrékbe, és körbeadta őket. A férfi később pokrócba burkolózva feküdt a sarokban a tűz haldokló parazsába bámulva, és elgondolkodott azon, hogy mit is keres az Égei-tengernek ezen a zsebkendőnyi szigetén. De választ nem kapott, ezért inkább arccal a falnak fordult, és nyugtalan álomba sodródott. 10 Tűzharc a hegyen Lomax a sziklák közötti mélyedésben lapult, hátára tűzött a nap. Tudta, hogy az autó hamarosan megérkezik, annak ellenére, hogy a bégető birkák kényszeredetten vonultak keresztül a hegyoldalon. A férfi talpra állt, és Boyd mellett előrehajolva kinézett a sziklák mögül, amikor a teherkocsi előbukkant a hegyoldalban, majd néhány perccel később eltűnt egy hatalmas sziklakiszögellés mögött. Lomax kimászott a mélyedésből, jelzett George-nak és Yanninak, akik azonnal elkezdték a nyájat lefelé hajtani a lejtőn, és kővel hajigálva gyorsabb menetre ösztönözték a jószágokat. Lomax és Boyd lerohantak a hegyen, sarkuk besüppedt a morzsolódó földbe, majd beugrottak az árokba. A birkák szánalmas bégetéssel rohantak el mellettük. George ésYanni hosszú juhászbotjukat forgatva hajtották a megzavarodott állatokat az út menti töltésen, amíg a nyáj el nem torlaszolta a széles utat. Lomax hallotta, ahogy a teherkocsi lassítani kezd, jelzett Boydnak, majd meghúzódtak egy kiszögellésnél. A katonai jármű elhúzott mellettük, és megállt. A sofőr kihajolt a kocsiból, és dühösen odahívta George-ot, aki néhány lépésnyire volt tőle, és meggyőző színjátékot rögtönzött az őt körülvevő rohangászó birkák gyűrűjében. A sofőr továbbra is kikiabált az ablakon, amikor Yanni a teherautó hátuljához pattant, és villámgyorsan előrelendült. A hosszú juhászbot olyan erővel sújtott le a katona védtelen nyakára, mint egy törzsfőnök

csatabárdja. A német egy hangot sem adott, a fiatal juhász elkapta, kinyitotta az ajtót, és az élettelen test kizuhant a földre. Lomax és Boyd kiugrottak az árokból, és a jármű felé rohantak. Boyd barettjét álcázott katonazubbonya zsebébe gyűrte, és lekapta a sofőr szürke katonasapkáját. Az ellenző nélküli fejfedő túl kicsinek bizonyult, de a szemébe húzva egész meggyőzőnek hatott kellő távolságból. Boyd beugrott a volán mögé, és Lomax odaszólt Yanninak, aki a hulla mellett térdepelt, annak zsebeit kutatva át: - Dobd be az árokba, és húzzunk innen a pokolba! Ne feledd, nincs időnk az ilyesmire. George Samos már elkezdte a birkákat leterelni az útról, Boyd már elindult a teherautóval, amikor Lomax bekászálódott a túlsó oldalon. A juhászok egy pillanat alatt megtisztították az utat a birkáktól és a nyáj keltette zajok is a távolba vesztek, ahogy a kocsival elfordultak a hegyoldalon és áthajtottak a meredély fölött. Amikor Lomax előhúzta Boyd Mauserét a zsebéből, rácsavarta a hangtompítót, belökte a tárat a markolatba, éppen elhagyták a szakadékot, és feltűnt a kolostor. Az épület látványosan terpeszkedett el az apró fennsík szélén, szinte kiugrott a sziklahát mögül. Mögötte legalább ötszáz láb magas sziklafal zárt el minden lehetséges bejáratot. Lomax összekucorodott a gépkocsi padlóján, fejét és vállát Boyd Iába mellé húzta, job kezében ott lapult a tüzelésre kész Mauser. Boyd viszonylag nagy sebességre tornázta fel a teherautót. Amikor lassítani kezdett, megszólalt: - Nagy mázlink van, éppen most emelte fel a sorompót. - Akkor gondunk lesz rá. Boyd bólintott. - Gyerünk! A férfi megállította a járművet, a motort nem állította le, és kinyitotta az ajtót: Az őr odaszólt valamit, de Lomax nem értette, majd odament a teherkocsi ajtajához. Negyvenes éveiben járó, kis termetű baka volt, nyakában katonai távcsövet hordott. Fegyverét flegmán lógatta a vállán, mosolygott. Lomax nem hagyott neki semmi esélyt.

Megragadta zubbonya elejét, magához rántotta, és a szeme közé lőtt, majd lendületet vett, és behúzta a holttestet a gépkocsiba. Boyd becsapta az ajtót, és keresztülhajtott a kapun. Az apró bolondos mosoly még mindig ott ült a halott férfi arcán, de vér szivárgott az orrlyukaiból és a szája sarkából. Lomax félrelöktea hullát, amikor Boyd a járművel egyfélkört írt le, és vadul megállt a toronyhoz vezető bejárat előtt. Lomax kinyitotta az ajtót, a lépcsőhöz ugrott, és gyorsan beosont tüzelésre kész géppisztollyal. Odabent mindenütt hűvösség, sötét és síri csend volt. A csigalépcső néhány lépésnyire húzódott, mellette az őrök szobája. Valaki elnevette magát odabent, az egész távolinak, irreálisnak hatott ebben a környezetben. Lomax az ajtóhoz lépett, Boyd mögötte. A férfi kézfejével letörölte az izzadságot a szemöldökéről, és intett a fejével. Boyd egy hang nélkül kinyitotta az ajtót, és belopóztak. Két őr kártyázott ingujjban az asztalnál, egy harmadik a széles vaságyon heverészett, egy magazinba temetkezve. Az egyik játékos elkáromkodta magát, és lecsapta a lapjait. A másik nevetett, az asztal közepén tornyosuló aprópénzhalom után nyúlt, amikor meglátta Lomaxet és Boydot. - Ne mozdulj, maradj ott, ahol vagy! mondta Lomax németül. - Tedd, amit mondok, akkor életben maradsz! A katonák tarkóra tett kézzel lassan felálltak. A két kártyás még nagyon fiatal volt, de a magazinba mélyedő társuk acélosan kemény, hűvös tekintetével már tapasztaltabbnak látszott. Arcát alul repeszek tépte sebhelyek borították. Rezzenéstelen arccal figyelte ellenségeit. Lomax Boydhoz fordult: - Gyorsan menj fel a lépcsőn! Én addig szemmel tartom ezt a hármat. Boyd kiviharzott, és Lomax rájuk parancsolt: - Vegyétek le az öveteket, és forduljatok meg! Az egyik legény remegni kezdett, és a sebhelyes arcú nyugtatgatta: - Ne aggódj, fiam, nem juthatnak olyan messzire. - Pofa be, és tedd, amit mondtam! - dörrent rá Lomax. - Ha csak egy pisszenés is lesz, halott vagy.

A lépcsőről gépfegyverropogás hallatszott. Lomax ösztönösen az ajtó felé pillantott, ekkor a sebhelyes arcú felé rúgta a székét, és a fali fegyvertartó állványhoz ugrott. Lomax széles körívet írva le megperdült és csípőből tüzelt. A lövedékek a falhoz csapták a németet, és lekaszálták az asztalnál álló zavarodott, kétségbeesett két fiatal katonát is. Egyikük felordított haláltusájában, sarkával dobolt a földön a kíntól. Lomax gyorsan megadta neki a kegyelemlövést, aztán sarkon fordult, és kirohant a folyosóra. Amikor elérte a lépcsőt, Boyd feltűnt a sarkon. Arcát vér borította, egy faldarabka vágódott bele, amelyet az egyik sorozat lövedék szakított le. - Bújj el a sarkon, és szedj le mindenkit, aki lefelé jön! - mondta a férfi. - Minden olyan pokolian gyorsan történt. Egy acél csapóajtó, amely az első emeleti lépcsőhöz vezet, be volt zárva. - Minden katona a városban van, úgyhogy marad egy kis időnk az akcióra - mondta Lomax. - Egyébként is Nikoli addig nem röpíti a levegőbe a hidat, amíg meg nem hallja ennek a robbanását. Tehát el kell helyezni a pokolgépet. Boyd nem vitatkozott. Elővette a motyóját, és kinyitotta. A plasztik robbanóanyag már össze volt állítva, és Lomax segített neki gyorsan elhelyezni. Boyd a falra tette a "szeretetcsomagot", különböző helyekre. Amikor kezdték összedrótozni, a távolban hatalmas robbanás hallatszott. Gyorsan egymásra néztek, aztán Boyd halálosan nyugodt arccal folytatta a munkáját. Valami nyilván siettette Nikoli Alekót. Talán egy katonai jármű át akart hajtani a hídon, és úgy döntött, hogy ebből csak valami rossz sülhet ki. - Ennyi elég lesz? - hitetlenkedett Lomax. Boyd vállat vont. - Attól függ, hogy milyen jó az alapozás. Az ilyen klímában a habarcs már biztosan teljesen elrohadt egy ilyen ódon épületnél. A férfi bekötötte a drótokat egy apró elemmel működő detonátordobozba. - Indítsd be a kocsit. Amikor meghallom a motorzúgást, harminc másodpercre időzítem a bombát. Lomax gyorsan kirohant. Az őr hullája még mindig a katonai jármű

padlóján hevert, arca körül legyek döngtek. Lomax kilökte a holttestet, és beugrott a kormány mögé. Életre csiholta a motort, és sebességbe tette a kocsit. Boyd kirohant az épületből, és bepattant mellé. Lomax olyan vadul fordult meg, hogy a hátsó kerekek a levegőbe emelkedtek. Ahogy keresztülrobogva az udvaron felgyorsítottak, valahonnan a felső emeletről egy Schmeisser tűz alá vette őket, lövedékei porszökőkutakat rúgtak fel tőlük jobbra, aztán átszáguldottak a kapun. A robbanás iszonyú erejű volt, Lomax a visszapillantó tükörből látta a hatalmas gombafelhőt a falak fölött, ahogy a torony szinte kirepült a közepéből. Néhány pillanatig mintha egyenesen, töretlenül emelkedett volna fölfelé, aztán megtántorodott az egyik irányba, majd lassan összedőlt, és eltűnt a por és füst takarásában. Boyd kinézett az ablakon, majd vigyorogva visszafordult, arcáról letörölte a vért a kézfejével. - Most már nem félek kimondani, hogy néhány pillanatig be voltam rezelve. - Én még mindig nyugtalan vagyok - mondta Lomax. - Minél hamarabb odaérünk a hegy túlsó oldalára, annál jobb. A férfi port kavarva áthajtott a meredélyen, majd hirtelen vadul lefékezett, amikor meglátta a fritzeket. Egy német csapatszállító gördült elő a hegyoldalon százyardnyira alattuk, feléjük tartva. Csak egy másodpercük maradt a cselekvésre, Lomax Boydot az ajtó felé lökte. - Tűnjünk innen! - kiáltotta. Boyd nem vitázott. Kiugrott a földre, Lomax őrült sebességgel előreszáguldott, majd kinyitotta az ajtót, és ő is kivetette magát a teherautóból. A németeknek fogalmuk sem volt a rájuk leselkedő veszélyről, csak az utolsó pillanatban kaptak észbe, amikor már késő volt. A német sofőr túl gyorsan fordította el a katonai jármű kormányát, amitől a gép oldalra, az árokba dőlt, ahogy az üres tehergépkocsi elhúzott mellettük. Száz méterrel arrébb keresztülszáguldott az út peremén, majd eltűnt a képből, amikor egy másik páncélozott harci

jármű tűnt fel a hegyoldalon. Lomax kimászott az árokból, és keresztülrohant az úton, egy tucatnyi katonával a sarkában. A férfi letérdelt, és megeresztett egy hosszú sorozatot, amitől a németek szanaszét ugrottak, fedezéket keresve. Lomax folytatta útját, és elindult fölfelé az emelkedőn, nyomában megannyi szürke egyenruhás alakkal, akik átlósan szétterültek, mint a legyező, a sziklafalak menedékében. Az angol megállt egy pillanatra. Amikor egy golyó veszedelmesen közel verte fel a port, lebukott, majd újra nekiiramodott. A németek már közel voltak, nagyon közel. Lomax megcsúszott, elvágódott, és pár lépésnyit csúszott visszafelé a meredek lejtőn. Mögötte felharsant az egyik katona diadalittas üvöltése, amelyet szinte azonnal egy robbanás döreje követett. Amint elhalt a robaj visszhangja, a férfi nem hallott több győzelmi kiáltást, csak a német sebesültek és halottak fájdalommal telt utolsó kiáltásait. Amikor talpra kecmergett, Boyd tűnt fel fölötte az egyik sziklafal mögül. Karját hátralendítette, és egy gránát zúgott el pörögve a levegőben. Lomax ösztönösen lehajolt, amikora gránát felrobbant, kétségbeesetten megtette azt a hiányzó pár lépést, és csatlakozott Boydhoz a kis szikladarabon. Lomax levegőért kapkodva megfordult, hátával a sziklafalnak dőlt. Alattuk az első csapat életben maradt katonái töretlenül jöttek fölfelé az emelkedőn. Hátuk mögött a sziklafal egészen a hegy csúcsáig nyúlt fel. - Nikolinak előbb föl kellett volna robbantania azt a hidat - mondta. Boyd helyeslően bólintott. - Ez az egész dolog kezd bűzleni a fejétől a talpáig. Tőlük jobbra a hegyoldal meredeken húzódott fölfelé, ott állt a juhászkunyhó, ahol az éjszakáttöltötték. A másik csapatszállító katonái csak jöttek feléjük, fenyegetően elzárva a menekülés útját. Lomax nem húzta az időt. Villámgyorsan elindult fölfelé, Boyd a sarkában. Golyók fúródtak a földbe tompa puffanással, és a férfi tudta, csak másodperceken múlik, hogy lőtávolba kerüljenek. Elég nehéz volt megvetni a lábukat a meredek terepen, de Boyd megállt,

és eleresztett egy sorozatot, amitől ellenségeik csupán behúzták a nyakukat, még csak fedezéket sem kerestek. Újra megálltak, és golyózáport zúdí tottak a németekre. Az egyik katona megpördült és arcra bukott. Hamarosan egy másik is követte társát a halálba. Aztán a németek szertespricceltek, és a legközelebb fellelhető fedezékbe menekültek. Valaki a sziklavölgy pereme felől nyitott tüzet a németekre. Lomax a nyakába akasztotta a géppisztolyát, és mászott fölfelé, száján egy apró sebből vérszivárgott, kezével a laza sziklába kapaszkodott. Bemászott egy mélyedésbe, Boyd követte. Katina feküdt ott egy nagy szikladarab takarásában, Boyd Winchesterét tartva a vállához. Két lövést küldött üldözőik felé gyors egymás utánban, majd a férfiakhoz kúszott. - Mi az ördögöt csinálsz te itt? – kérdezte Lomax. - Aggódtam magukért-válaszolta a lány. - Amikor ma reggel felébredtem, rossz érzésem támadt, és úgy gondoltam, hogy megvárom magukat a kunyhóban. Megtaláltam a fegyvert és a többi holmit, aztán minden olyan hirtelen történt: Boyd hátát a sziklafalnak támasztva ült, felhúzta a zubbonyát és az ingét, sebtében nyomókötést rögtönzött egy csúnya, golyó ütötte sebre. Lomax fél térdre ereszkedett mellette. - Súlyos? Boyd egy vigyort erőltetett az arcára. - Nem kell félteni engem. Legfeljebb öszszébb húzom a nadrágszíjamat. Katina kilesett a fennsík pereme mögül, és gyorsan visszahúzódott. - Már nagyon közel vannak. - Helyes, akkor jobb lesz, ha megyünk. A férfi felsegítette Boydot, és elindultak fölfelé a meredek sziklákon a fennsíkra, Akhilleusz sírjához. Átvágtak a sziklaperemen, és lenéztek a hegyről a sziget túlsó oldalára. Boyd arca eltorzult a kíntól, a homlokán gyöngyözött a verejték.

Kétségbeesetten odaszólt Lomaxnek: - Ez így nem megy. Nem tudok elég gyorsan menni. Csak hátráltatlak benneteket. Lomax figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, Katinához fordult. - Majd én feltartom őket. Amilyen gyorsan csaktudod, vidd el őt a hegyoldalba. Vidd le a farmra. Sötétedés után ott találkozunk. A férfi elvette a lánytól a Winchestert, és átadta neki Boyd géppisztolyát. Egyiküknek sem hagyott időt a vitára, sarkon fordult, és a sziklafal takarásában visszafutott a másik peremhez. Innen tisztán láthatta a juhászkunyhót. Egy katona osont felfelé óvatosan. A puskatávcsövön keresztül Lomax tisztán látta a férfi zubbonyán a sast, amikor meghúzta a ravaszt. Ahogy a válla felett visszanézett, nem látott senkit az üldözői közül, egyedül volt. 11 Szent a béke, Lomax kapitány Elkezdett esni az eső, amikor óvatosan elindult lefelé a hegyoldalon a farm felé, és a tenger felől fújó szél hideg ködöt gurított a környék fölé. Lomax szája kiszáradt, és szinte minden csontja fájdalmasan sajgott. Megállt az olajfák takarásában, és lenézett a völgybe. A farm sötéten emelkedett, mintha gyökeret vert volna a tájban. A férfi lefelé folytatta az útját, és bébújt a sövényen. Kifújta magát az itatóvályúnál, vizet fröcskölt az arcába, és kiöblítette a száját. Amikor kiegyenesedett, a csűrajtó kinyílt, és Katina lépett elő. - A padláson voltam, ott vártam - mondta a lány. - Már kezdtem félni, hogy soha nem fog megjönni. - A férfi azonnal megérezte, hogy valami baj van, közelebb lépett, és lenézett a lányra. - Hol van Boyd? Egy pillanatig csönd borult rájuk, majd a lány lassan megszólalt: - Az első lóállásban. Nem tudtam tovább hozni. Érezte a lány hangján, hogy mi várja odabent, ennek ellenére gyorsan belépett, és elővett egy zseblámpát. Boyd élettelen teste a szalmán feküdt, üveges szeme fennakadt, keze

annak rendje és módja szerint keresztbe volt téve a mellén. Már hideg volt és merev. - Nem volt vele semmi baj, amíg el nem értük a hegytetőt-mesélte Katina síri hangon.- Aztán vérezni kezdett. Ennyi vért még soha nem láttam. Majdnem egy órába tellett, amíg idehoztam. A lány sírni kezdett. A férfi elejtette a Winchestert, és magához vonta. A lány törékeny teste rázkódott a zokogástól, a férfi szorosan megölelte, és megsimogatta a haját. Aztán a lány erőt vett magán, és ellépett a férfi mellől. - Bocsásson meg, úgy viselkedem, mint valami gyerek, amikor magának a kikötőbe kell mennie. Nincs sok idő. A férfi elfáradt, nagyon kimerült volt. Sokkal kimerültebb, mint bármikor az utóbbi négy évben, és már semmi, de semmi nem számított. Előkapart egy cigarettát, rágyújtott, egy mély szippantás után nagy sóhajjal kifújta a füstöt, amikor az esti levegő hirtelen megtelt a hegyoldalról hangzó kutyaugatással, szűköléssel. A lány hirtelen megragadta a karját, mire a férfi megszólalt: - Azt hittem, sikerült leráznom őket a patakmedernél, egy mérföldnyire innen. Úgy látszik, tévedtem. - Még mindig van időnk - mondta a lány sürgetően. A férfi megrázta a fejét. - Neked, Katina, igen, de nem nekem. Megpróbálom elcsalni őket. Amint elkezdődik a lövöldözés, osonj ki az olajfák takarásában, és lopózz vissza a hegyre. Itt hagyom nálad a Winchestert. Szét tudod szedni, hogy könynyen elrejthesd? - Nem hagyom magára - dacolt a lány. A férfi megszorította a karját. - John atya igazat mondott rólam. Harcolok és menekülök és hagyom, hogy mások viseljék tetteim következményeit. Itt az ideje, hogy valamit én is tegyek. - De az egész mi célt szolgál? - kérdezte a lány kétségbeesetten. - Nem tudom - válaszolta a férfi. – Talán segít a kürosziaknak, de az is lehet, hogy nem. Már akkor is megéri, ha csak rajtad segíthetek vele.

A lány a férfi mellére borulva újra sírva fakadt. A férfi felemelte az állát, szájon csókolta, és gyengéden eltolta magától. Egy gyors mozdulattal lekapcsolta a nyakából az aranyláncot, és az érmével együtt a lány tenyerébe ejtette. - Nekem már nem lesz rá szükségem. Ülő helyzetbe húzta Boydot, lehajolt, és a vállára kapta. A holttest meglepően könnyű volt, és amikor kilépett, a hideg eső belecsípett az arcába, új erővel töltve el. A kutyák már nagyon közel jártak. Amikor átvágott az udvaron, és elindult egy csapás mentén, üldözői elérték a hegygerincet a feje főIött. Lomax cammogó futásba kezdett, majd letért az ösvényről, és keresztülvágott a kopár hegyoldalon. A kis emelkedő tetején óvatosan letette Boydot, és leakasztotta géppisztolyát. Megeresztett egy hosszú sorozatot a németekre, ahogy jöttek lefelé az olajfák között. A kutyák izgatottan vonítottak, majd kiáltásokat hallott, és néhány fegyver megszólalt válaszképpen. A férfi megfordult, futásnak eredt, de valami történt a lábával; és megbotlott, alaposan nekivágódva egy sziklának. Egy pillanatig félig elkábult, majd talpra küzdötte magát. A németek már elérték a farmot, és futva elindultak a csapáson. A katonák is és a kutyák is zajongtak izgatottságukban. Lomax felemelte a géppisztolyát, és meghúzta a ravaszt. Mintha láng döfött volna az éjszakába, úgy ürítette ki a fegyvert egy hoszszan ugató sorozattal: Elhajította a használhatatlan géppisztolyt, megfordult és futásnak eredt, amikor egy Schmeisser kerepelve válaszolt. Ekkor lövedékek martak a lábába, és arcára bukva a földre zuhant. Mintha minden elszállt volna előle, de még akkor is öntudatánál volt, amikor egy kéz megragadta a vállánál, és megfordította. Elemlámpa bántó fénye világított az arcába. Még mindig hallotta a katonák izgatott hangját, a vicsorgó kutyákat, azután mindez egy értelmetlen üvöltéssé dagadt, és hirtelen a sötétségbe hullott. A feketeség lassan szürkeséggé vált, és a férfi tudta, hogy valaki halkan

beszél nem messze tőle. Kinyitotta a szemét, és egyenesen a feje fölött világító lámpa sugárkévéjébe bámult, amely olyan volt, mint egy furcsa, babonázó szem. Lomax egy széles műtőasztalon feküdt, és amikor megmozdult, a beszéd abbamaradt, és gyors léptek koppantak a csempézett padlón. Az a férfi, aki fölé hajolt, fehér köpenyt viselt, és valószínűleg orvos volt. - Csak pihenjen! - kérte. - Rendbe fog jönni. Egy férfi ápoló egy tálcát hozott, és a doctor megtöltött egy fecskendőt, majd beadott Lomaxnek egy újabb injekciót. Amikor befejezte a műveletet, belépett Steiner, és a műtőasztal fölé hajolt. A német arcán halvány mosoly ült. - Szóval, kedves Lomax. Még mindig köztünk van? Lomax összeráncolta a homlokát, megpróbált feltápászkodni. - Honnan tudja a nevemet? A férfi ápoló megnyomott egy lábpumpás emelőt, amely megemelte az asztal egyik végét, így a férfiak szembekerültek egymással. Steiner elnevette magát. - Egy hat hüvelyk vastag aktám van önről az irodámban. A titkosszolgálat minden hónapban gyarapította valamivel. Sohasem gondoltam volna, hogy éppen Küroszon akadok össze önnel. Egyébként tökéletes munkát végzett a kolostorban. Azt hiszem, ezért megérdemelne egy kitüntetést. - Az ezredes egy vékony aranytárcából kivett egy cigarettát, Lomax szájába tette és meggyújtotta. - Hogy érzi magát? Lomax végignézett magán, és meglátta, hogy a nadrágját felvágták. Mindkét Iába alaposan be volt kötözve. - Olyan, mintha nem is itt lennék. - De itt van - mondta Steiner. – Nagyon sajnálom. Azt hiszem, eltalálták. Gondolom, hogy van tudomása erről. - Hát, jó kis futás volt... - mondta Lomax. - Természetesen némi együttműködés segíthet megváltoztatni az elképzelésemet - mondta Steiner. - Például azoknak a neve, akik segítették. - Nem volt szükségem a helybeliek segítségére - mondta Lomax -, fél tucat jó emberem volt velem.

- Ez furcsa - mondta Steiner -, hisz cask magát fogtuk el meg a halott őrmestert. Ezt hogyan tudja megmagyarázni? - A többi emberemnek találkoznia kellett egy bizonyos időpontban - Lomax a karórájára pillantott, és megpróbált meggyőzőnek látszani. - A sziget másik oldalán egy tengeralattjáró jött értünk. - Bágyadtan elmosolyodott. - Hát, ezredes úr, azt lekéste. . - Akkor lehetetlen megegyezésre jutnunk? - Nincs miben megegyeznünk. - Valahogy éreztem, hogy ezt fogja válaszolni - mondta Steiner, felhúzva kesztyűjét. - Szent a béke, Lomax. Én nagyra értékelem a bátor férfiakat, de a munkámat kell végeznem. - Szent a béke - válaszolta Lomax. A német kezet fogott vele, kiment, és Lomax visszafeküdt a párnájára. Semmi sem számított már, csak álmosságot érzett, amikor a szer hatni kezdett. Csak az volt furcsa, hogy Steiner mintha kinevette volna, de fogalma sem volt, miért. Az ápoló leengedte az asztal végét, és az angol felnézett a lámpába, majd álomba szenderült. Amikor felébredt, egy hordágyon fekve találta magát egy mentőautóban. Két egészségügyis katonai egyenruhában ült mellette. A férfi elfordította a fejét, és összevonta a szemöldökét. - Hol vagyok? Mi történik? Egyikük fölé hajolt, a megnyerő arcú fiú ellenző nélküli sapkája alatt komolyan csillogott a szeme. - Nincs mitől félnie. Krétára visszük, ez minden. A lábának speciális műtétre van szüksége. Lomax csak feküdt kábán, megpróbált valami értelmeset kihozni az egészből, de képtelen volt a koncentrálásra, aztán a rohamkocsi megállt, a katonai mentőorvosok kinyitották az ajtót, és kiemelték az angolt. Kora reggelre járt, szürke és borús volt az ég; gyenge eső szitált, és hideg szél söpört keresztül a kikötőn. Harminc vagy negyven ember állt beszélgetve kis csoportokban a kőmólón, zömében halászok, egy vagy két fehércseléd is ott lebzselt. Az emberek az őrök taszigáló unszolására furcsálkodva utat engedtek, amikor a két orvos felkapta a hordágyat. Egy vagy két percig tarthatott

levinni a létrán a torpedónaszád egyik hadihajójának fedélzetére. A kormányosfülke mellé helyezték, és megálltak mellette, amikor a matrózok gyorsan eloldották a köteleket. A hajó a vizet korbácsolva kiúszott a kikötőből, az emberek lassan összegyűltek a kőgát szélén. Lomax felnézett a számára jelentéktelen arcokra, és elé villant Katináé. Tehát a lány biztonságba került. Ezért volt a leghálásabb. A lány fejkendőt viselt, és a férfi olyan tisztán látta őt, mint azon az első éjszakán. A férfinak fojtogató gombóc kezdett nőni a torkában. Csak feküdt a fedélzeten, hideg eső hullt az arcába, ahogy a sziget elenyészett a ködben, Egy sirály úszott felette a levegőben, úgy hasította keresztül a szürke reggelt, mint egy halott nyugtalanul kóborló lelke. Harmadik könyv A vadászat harci zaja 12 Ami egyszer elmúlt. . . Amikor a férfi felébredt, jobb kezében még mindig szorongatta a talizmánt. Zavarodott értetlenséggel ráncolta össze homlokát, először még azt sem tudta, hogy hol van, majd hirtelen újra emlékezni kezdett. A múlt és a jelen olyan kibogozhatatlanul összekeveredett, amiből már nehéz volt valami értelmes dolgot kihozni. A mellette levő asztalkára ejtette a láncot az érmével, kinyújtotta a lábát a padlón, csak ült, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Melyik vagyok? - töprengett. - Az Éjjeljáró vagy pedig Hugh Lomax kaliforniai lakos, a forgatókönyv- és regényíró? De nem volt válasz, sem senki, aki válaszolhatott volna rá. Idegenné vált saját maga számára. Felállt, és a mosdóállványhoz ballagott. Oldala tompán sajgott a fájdalomtól ott, ahol a rúgás érte, és arca jobb oldalán is kegyetlenül bizsergett egy horzsolás. Levette az ingét, és arcára paskolta a langyos vizet. Amikor törülközni kezdett, kopogtattak az ajtón, és Katina belépett.

A lány ugyanazt a selyemkendőt és krémszínű vászonruhát viselte. Becsukta az ajtót, és elmosolyodott. - Hogy érzed magad? A férfi visszamosolygott rá. - Elég vénnek egy ilyen utcai bunyó után, olyan fickókkal, akiknél kétszer öregebb vagyok. A lány kinyitotta a férfi bőröndjét, kivett egy tiszta inget, és kigombolta. - Mit csináltál? - Gondolatban visszamentem a múltba -válaszolta. - Megpróbáltam valami értelmeset kiszűrni a történtekből. - Veszélyes játék. Azt mondják, ami egyszer elmúlt, azon nem érdemes rágódni, mert nem vezet semmire. - Kezdem azt hinni, igazuk van. Már abban sem vagyok biztos, hogy ki is vagyok valójában. - Hugh Lomax - mondta a lány, majd hátborzongató rejtélyességgel hozzátette: - Az Éjjeljáró már réges-rég halott. - Nem vagyok benne biztos - mondta a férfi. - Hisz majdnem megölt egy embert ma délután. A lány erre nem tudott mit felelni, és a férfi folytatta: - Nincs értelme, Katiná. Ahogy válasz sincs. Csak egyetlen magyarázat van, az, hogy a világ megbolondult, valamint az a tény, hogy tudom, nem árultam el azokat, akik segítettek nekem. - Tudom, Hugh - felelte a lány. - Én hiszek neked, és Oliver is. Szeretne látni téged. Úgy gondolja, hogy talán tud segíteni. Kijössz velem a villájába? - Van mit veszítenem vele? - kérdezte. - Egyébként is szeretnék ismét találkozni vele. A lány az ajtóhoz ment és kinyitotta. - Lent megvárlak. Szeretnék néhány szót váltani Annával, mielőtt elmegyünk. A férfi úgy döntött, hogy nem borotválkozik meg, és gyorsan felöltözött. Amikor öt perc elteltével kitépett a térre a forrón tűző napfényre, a lány már a dzsip kormánya mögött ült, Kytrosszal beszélgetve. Amikor Lomax odaért a rendőr őrmesterhez, az megfordult, és kritikusan

megvizsgálta. - Sokkal jobban fest, mint Dimitri... - Mi van vele? - kérdezte Lomax. - Amikor legutóbb láttam, néhány öltés virított az arcán - válaszolta Kytros. - De ne becsülje alá az ő képességeit. Egy verésnél sokkal több kell ahhoz, hogy padlóra küldjék. Vaskemény, és a gyűlölete félelmetes. - Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Kytros megfontoltan bólintott. - Éjszaka kerülje el az utcákat, Mr. Lomax. Vannak néhányan, akik szíves örömest hidegre tennék. Az ön helyében inkább nem könnyíteném meg a dolgukat. - Örömmel - Lomax bemászott a dzsipbe Katina mellé. - Még valami? - Talán az egyetlen értelmes dolog, ami a német megszállás öröksége, a telefonrendszerünk - fogott bele Kytros. - Ha informálna engem a hollétéről, az segíthetne. Ha nem lennék bent az irodámban, akkor a telefonke- zelő megkeres, hogy felvehessem önnel a kapcsolatot. A rendőr visszalépett, és Katina keresztülhajtott a téren. Amikor ráfordultak a mellékútra, a lány megszólalt: - Úgy teszel, ahogy kérte? Lomax bólintott. - Míért ne, ha ezzel örömet szerzek neki? A lány a vezetésre koncentrált, ügyesen kormányozta a dzsipet a szűk, kanyargós utcákon. A város külső részén a szakadék fölé új hidat vertek. Egy acélháló pótolta az egykor tönkretett kőművesmunkát, de egyébként mintha semmi sem változott volna. , A férfi rágyújtott egy cigarettára, kezével eltakarva a lángot a huzat elől, és megfordulva a lányra nézett. - Hol van Yanni? - kérdezte. A lány elmosolyodott. - A konyhában hagytam, valószínűleg kieszi a gazdát a vagyonából. - Ki van vele, az idős Maria asszony? A lány mosolya lehervadt. - Maria évekkel ezelőtt meghalt Fonchiban. A németek akkor vitték el, amikor letartóztatták Olivert.

A férfi felsóhajtott, ahogy visszaemlékezett az idős asszonyra, a kedvességére, és új gondolat jutott az eszébe, majd lassan megszólalt: - Mi történt a nénikéddel? - Megpróbálta figyelmeztetni a bácsikámat, amikor a németek érte jöttek. Amikor lefutott a lépcsőn, akkor lőtték agyon szegényt. - Még valami más, amit a fejemre olvashat? - kérdezte Lomax keserűen, de a lány nem válaszolt, és csöndben folytatták útjukat. Amikor a lány leállította a motort a villa túl só oldalán, az istálló mellett, mindenütt mozdulatlanság, csend és forróság honolt, mintha annyi év elteltével semmi sem változott volna. Megállt az idő, a múlt és a jelen egybeolvadt, egy hajszálnyit érintve a képzelgés határmezsgyéjét. Ahogy követte a lányt a széles ösvényen az olajfák között, az érzés egyre inkább fokozódott, és amikor felballagtak a terasz lépcsőin, és beléptek a házba, egyre jobban megszilárdult benne ez a képzet. Hisz minden pontosan ugyanolyan volt, mint tizenhét évvel ezelőtt. A hatalmas, kőből készült kandalló, a zongora, de még a könyvekkel zsúfolt polc is. Megállt előttük, és szeretettel végigsimogatta a gerincüket. A férfi hirtelen megingott, érezte a bizonytalan szédülést, és Katina aggódva megkérdezte: - Jól vagy? A férfi vett egy mély lélegzetet, és összeszedte magát. - Nincs semmi baj, csak valami furcsa okból az az érzésem támadt, mintha megállt volna az idő, és nem tudtam, hogy mit kerestem én itt akkor. Egy kis időbe telik, míg ezt megszokom. A lány szeretett volna valamit mondani. Egy darabig habozott, majd kisétált a hallba, és elballagott a hűvös, fehérre meszelt folyosón, amely az északi teraszra vezetett. A kör alakú üvegezett szobát szórt fény töltötte be, a könnyű, félig behúzott függöny kiszűrte az erős napsugarakat. Van Hornnak nyoma sem volt, de csodás ókori kerámia gyűjteménye ott pompázott. A nagy vörös és fekete amfora egy talapzaton díszelgett, a társaitól külön, a szoba közepén.

Lomax megtorpant, hogy megcsodálja, és közelebb lépett. A műtárgy felületét olyan finom vonalak erezték be, mint a pókháló. Tudta, hogy amióta nem látta, valaki ezer darabra törte, és nagy szakértelemmel, fáradságos munkával újra összeragasztották. Léptek zaja hallatszott a háta mögül, és Van Horn megszólalt: - Ha érdekli, több mint egy évembe került, hogy ilyen legyen. A férfi arca kissé markánsabb lett, haja és bajsza hófehéren ragyogott, szeme szikrázóan kéklett barna arcában, és amikor Lomax megrázta a felé nyújtott jobbot, a szorítása meglepően erős volt. - Mi történt? - kérdezte. - Az amforával? - Van Horn vállat vont. - Amikor a németek eljöttek letartóztatni, kissé faragatlanul viselkedtek. A meglepő csak az az egészben, hogy amikor visszatértem a háború után, a darabkákat a pincében találtam meg, összegyűjtve egy dobozban. Mindenesetre jó, hogy így történt. Az összerakása egy jó évig ellátott munkával. Egész jól sikerült. - Fonchi után? - kérdezte Lomax. Van Horn bólintott. - Menjünk ki a teraszra! Egész kellemes ilyenkor, amikor rövidülnek az éjszakák. Katina csendben visszahúzódott, és Lomax követte vendéglátóját. Kint a panoráma lélegzetelállító volt. A nap, mint valami narancssárgán izzó labda, úgy süllyedt bele a tengerbe. Kréta és a környező hegyek körvonalai bágyadtan remegtek a forró párában. Lomax nekidőlt a betonkorlátnak, és lenézett. A sziklák kétszáz lábnyi mélységben alattuk egy tölcsér alakú mélyedésbe vesztek. Ilyen magasságból tisztán látta a víz különböző kék és zöld árnyalatait a sötét bazaltpárkányok változó mélységében. Nem messze egy kisebb tengerjáró hajó lebegett mozdulatlanul a kőgát mellett, néhány lépésnyire a tengerpart csontfehér homokjától. Van Horn egy vászonnal bevont széken üldögélt az asztal mellett, amelyen egy tálca állt jéggel, vízzel, néhány üveggel, pohárral és a hordozható írógéppel. Lomax felszedett néhány papírlapot, amely lehullott a lágy szellőtől, és visszatette az asztalra.

- Ha emlékezetem nem csal, nem olvastam öntől semmi újat már egy jó ideje. - Kedves barátom, már rég elmondtam mindent, amit akartam. - Van Horn gint töltött két pohárba. -Tudja, a németek meséje miatt mi sokáig abban a hitben éltünk, hogy meghalt. Hogy a hajó, amely Krétára vitte önt, sohasem érkezett meg. Mi történt? Lomax leült, és előhalászott egy cigarettát. - Úgy beszéltük meg a kapitánnyal, hogy egy görög halászhajó, egy caicque menekít el minket. Erre nem került sor, a kapitány keresni kezdett minket, vesztére, mint egy kisbárány, belépett a farkasok közé. Egyébként a Különleges Hajórészleg úgy tervezte, hogy az álcahalászhajóval az akció után elvisz minket. - Vagyis a hajó elsüllyedt? Mi történt önnel azután? - A német parancsnok, amilyen. gyorsan csak tudott, elszállított engem Alexandriába. A lábam elég rossz állapotba került, ezért hazaküldtek Angliába speciális kezelésre. Egészen 1945 elejéig nem is töltöttem be semmiféle szolgálatot. Ezalatt Európában sok minden nagyon gyors változásnak indult, és hazám úgy döntött, hogy Németországban nagyobb hasznomat veszik. - És miért? - kérdezte Van Horn. – Hiszen végül is az Égei-tenger környékén lezajlott harcok csak apró cseppecskék voltak a háború áradatában. Az angoloknak még csak Krétára sem kellett bevonulniuk. Amikor véget ért az egész, a németek egyszerűen feladták a harcot, kivonultak, mint ahogy minden görög szigetről. - Kréta tervszerű inváziója talán ürügy volt a küroszi baklövés miatt-töprengett Lomax.- Valószínűleg ön úgy hiszi, hogy az egész talán csak időpazarlás volt. Van Horn kissé meglepődve nézett a férfira. - Talán mást mutattam eddig is? Egész romantikus kis kaland volt, ahogy éjszaka ide jöttek, aztán megcsinálták az úgymond jogos portyát, de ne higgye, hogy ennek az akciónak volt valami hatása a háború kimenetelére. Vak, oktalan düh lángja lobbant fel Lomax belsejében.

- Sajnos, Joe Boyd és még néhányan nem hallhatják, amit most mondott. - Mondhatnék néhány nevet én is - válaszolta Van Horn nyugodtan. - Az idős Maria asszony, Alexias felesége és még jó néhányan. Ártatlan nézelődők, akik azt sem tudták, mi ez az egész, Fonchi maga volt a pokol, de azokat a nőket sem hagyhatom ki, sem az olyan fiatal lányokat, mint Katina, akiket katonai bordélyokba hurcoltak Görögország-szerte, igaz? A tényleges áldozatok ők voltak. A férfi felemelte ugyan a hangját, de Lomax nem hallotta, nem akarta hallani. Lehunyta a szemét, és elmerült a saját légüres, sötét belső csendjében. A kín már majdnem fizikai erővel marta, gombóc nőtt a torkában, már már fulladással fenyegetve. Nekidőlt a korlátnak, és erőszakos rosszullét tört rá. Néhány pillanatig csak bámult lefelé a tántorgó űrbe, aztán lassan érzékelni kezdte a hangokat és azt is, hogy mögötte Van Horn felé nyújt egy poharat. Ahogy az ital jóleső melegséget árasztva kúszott lefelé a gyomrába, Van Horn halkan megszólalt: - Bocsásson meg, azt hittem, tudta. - Ezt nem mondta el nekem - suttogta Lomax. Van Horn finoman a férfi vállára tette a kezét, és visszament a székéhez. Lomax rágyújtott, csak állt, és vakon bámult a mélységbe. Majd kis idő múlva megfordult, és halkan beszélni kezdett. - Katina elmesélte, hogy ön az egyetlen, aki elhiszi nekem, hogy nem árultam el mindannyiukat Steinernek. Van Horn újabb adagot töltött magának. - Ez így van. - Megtudhatnám, miért? Van Horn vállat vont. - Mondjuk, nem illik az ilyesmi a jelleméhez. - És úgy gondolja, hogy ez elegendő ok? - Ne feledje, hogy profi író vagyok. Az emberekkel foglalkozom. Lomax ismét visszaült az asztalhoz. - Kérem, mondja el nekem, mi történt azután, hogy a németek letartóztatták. - Egy buzgó mócsing fiatal tiszt jött ide egy szekérderéknyi katonával, és

olyan gyorsan átkutatták a lakásomat, hogy még tiltakozni sem maradt időm. Ekkor tört szét az amfora is. Ezután elhurcoltak a főparancsnokságra, Steinerhez. A német egyszerűen közölte, hogy információt kapott, miszerint én szállásoltam el önt és Boydot. Természetesen én letagadtam, azt mondtam, hogy azt sem tudom, miről beszél. - És mikor merült fel először, hogy én informáltam őket? - Efelől egy hónappal később hallottam a városi börtön őrétől. - Akkor magát ezek nem küldték egyenesen Fonchiba? - Az itteni börtönben voltam három hónapig, csak ezután szállítottak el a lágerbe. Az emberek nagy része már ott volt, mikorra odakerültem. - Alexias is? - Ő soha nem volt Fonchin. Őt azonnal Athénba hurcolták, a Gestapo börtönébe. Feltételezem, azt gondolták, hogy kifacsarhatnak belőle mindent. A németek tudták, hogy az EOK-nak dolgozott Krétán. - De miért tartották önt az itteni városi börtönben, amikor a többieket a koncentrációs táborba vitték? - Steiner intézte így. Tudta, hogy az egészségi állapotom nem jó, és a börtönorvos is azt mondta neki, hogy legfeljebb három hónapig maradhatok életben Fonchin. Úgy hiszem, mindent megpróbált megtenni értem. - Miért tette volna? - kérdezte Lomax nyersen. - Kedvelt engem, Ilyen egyszerű az egész - vonta meg a vállát Van Horn. - Ne feledje el, hogy minden héten sakkoztunk. Ha szükségem volt az akkor nehezen megszerezhető orvosi felszerelésre, amely sok életet mentett meg, ő megszerezte. Könyörtelen, hidegvérű katona volt, de nem rossz ember. - Akkor mi volt ez a pálfordulás három hónap elteltével? - Nem történt ilyen. Egy reggelen egy torpedónaszádon Krétára ment katonai konferenciára. Ahogy önről sem, őróla sem hallottam többé. Az utódja küldött el engem Fonchira,amint átvette a parancsnokságot. Aztán egészen addig ott voltam, amíg a németek a következő évben kivonultak Görögországból. - Hát az a börtönorvos jó nagyot bakizott a diagnózisát illetően - mondta Lomax.

- A diagnózis pontos volt, ám az élet sem mindig veszi figyelembe a vizsgálati eredményeket. Csak egy hajszálon múlott az egész. - A növekvő csendben Van Horn nyugodt hangon folytatta: - Lehet, hogy kétkedve fogadja a történteket, és az is előfordulhat, hogy hibás következtetésre jut. Talán valósabb bizonyítékkal is meg tudom győzni, mint a szavaim. A férfi felállt, kigombolta krémszínű, roved ujjú ingét, és megfordult. Avállától a csípőjéig számtalan korbácsütés okozta seb nyoma borította, a forradások egymást keresztezték, iszonytató pókhálót képezve a hátán, amire csak egyetlen lehetséges magyarázat lehetett. A férfi ismét magára öltötte az ingét. - Nem valami kellemes látvány, hm? Ötven korbácsütést mértek rám, és én még könnyen megúsztam ahhoz képest, amit másokkal műveltek. - És ön túlélte ezt?-kérdezte Lomax lassan. Van Horn kezdte begombolni az ingét. - Élet és halál között lebegtem. Megjártam a .pokol fenekét. Ha valaki olyan mélyre kerül, akkor mélységes lesz a gyűlölete is, és ez hatalmas életerőt ad. Megesküdtem, hogy egyszer kisétálok a lágerkapun. Végül is felszabadítottak, de talán ez az érzés segített túlélnem a dolgokat. Lomax felállt, és a korláthoz ment, csak állt előtte, gondolatai ismét a férfi sebhelyei körül forogtak, ahogy keresztül-kasul átszelték a hátát, majd azokra gondolt, akik meghaltak, majd Katinára, végül a saját fájdalmára. Néhány perc múlva Van Horn mellé lépett, és gyengéden megszólalt: - Attól tartok, valahol másutt kell keresnie az árulót. - Van valami javaslata? - kérdezte Lomax. Egy hosszú pillanatig Lomax nézte a kellemes arcot és a részvéttel telt szemet, aztán gyorsan megfordult, és visszament a házba. 13 Az idő túlsó partján Lomax lesétált a terasz lépcsőjén, átment a kerten, amely felfrissítette a nappali hőség után. Az ég alja haragosvörös volt. A fal melletti ciprusfák

úgy magasodtak fölfelé, mint valami fekete csipke, a sötétkék boltozaton felgyulladt a magányos Esthajnalcsillag. A férfi hallotta a bokrok közé bújt szökőkút locsogását, és kiment a nagykapún. Hamarosan egy sziklacsúcson találta magát. Hirtelen Yanni robogott felé. A kisfiú meglepve nézett fel rá, majd pajkosan elmosolyodott. - Ó, ön az, Mr. Lomaxl - Hova ilyen sietve? - kérdezte Lomax. - A konyhába. -A lurkó mosolya kiszélesedett. - Katina megkért, hogy mondjam meg a szakácsnak, tálalhatja a vacsorát. - A tengerparton van ő is? - kérdezte Lomax. Yanni bólintott. - Segítettem neki felkészíteni a hajót. Ő és Mr. Van Horn Krétára hajóznak vasárnap. Katina megígérte, ha rendesen viselkedem, velük mehetek. - Remélem, sikerül. - Lomax beleborzolt a kisfiú hajába, aki elvigyorodott, és eliramodott a ház felé. A tengerparthoz egy kő lépcsősor vezetett, amely találomra volt a sziklába vágva, a természet szeszélye szerint. Lomax egy kissé megizzadt, mire leért az aljára. Elindult a móIón, és meglátta a lányt félúton a tengerpart. kanyarulatánál. A Iány a térdig érő vízben állt, ruháját összefogta maga előtt az egyik kezével, - arcával a lebukó nap felé fordult. Valami fékezhetetlen erő áradt belőle,amely az ősi föld mély gyökereiből sarjadt ki,mégis légiesen könnyűnek tűnt büszke alakja. A lány Lomax felé fordult, ránézett, és a férfi torka kiszáradt. Úgy érintette meg a lány szépsége. mint egy csodálatos jelenés. Katina elmosolyodott. - Te és Oliver nem beszéltetek valami sokat. - Miért nem mondtad el, Katina?- kérdezte a férfi egyszerűen. Hosszú ideig csak nézték egymást, aztán a lány kigázolt a tengerből, átvágott a part süppedős homokján a patkó alakú sziklák karéja felé. Cipője és törülközője egy ósdi pléden pihent. Leült, és törölgetni kezdte a lábát. Lomax leguggolt mellé, és rágyújtott. Egy pillanattal később a lány nyúlt

a férfi cigarettájáért - Nem baj? A férfi szó nélkül átadta a füstölgő rudacskát, és amíg a lány el nem szívta, csend telepedett közéjük. A lány utolsót szippantott, és elfricskázta a csikket. - Mit akarsz hallani? Hogy elrontották az életemet? Hogy minden nap gyötrelmes volt? - Tán nem igaz? - Ez az egész már olyan régen történt, mintha nem is velem esett volna meg - válaszolta a lány. – Mindent egybevetve szerencsém volt. Néhány hónap elteltével teherbe estem, és a németek segítettek, hogy gondoskodhassam magamról. Abortuszom volt. Megvonta a vállát. - A kisbaba úgysem maradt volna életben. Hisz akkor fél Görögország éhezett. - Bocsáss meg, Katina! - kérte a férfi. - El nem tudom mondani, mennyire sajnálom. - Nincs miért bocsánatot kérned. - Nincs? Emlékszel, mit mondott John atya azon a napon A Kis Hajóban? Hogy jöhet egy ember, olyan, mint én,ahhoz, hogy megfizettesse másokkal a saját dicsőségének az árát? A lány tagadóan megrázta a fejét, és határozottan hozzátette: - Csak a háborút okolhatod. Egyszer már mondtam neked, hogy az egy sötét álom volt, amelyben semminek nem volt értelme. - És amiből néhányan soha nem lesznek képesek felébredni. - A bácsikámra gondolsz? - sóhajtotta a lány. - Igen, attól tartok, hogy sohasem tudja elfelejteni. Túl sokat verte a sors, és ezen töpreng, egyedül. - Egyedül? - A farmon. A háború óta bérli tőlem. Rengeteg időt töltött ott, éveket. Ez pedig nem tett jót neki. - Biztos van egy alkalmazottja, aki a háztartására ügyel, és munkásai is vannak, akik a szőlőben segédkeznek. - Igen, de csak nappal. Este egyedül szeret lenni. - És mi van A Kis Hajóval? - Évekkel ezelőtt kötött barátságot Nikolival.

Ő és Dimitri Paros vezeti a kocsmát. Lomax összeráncolta a homlokát. - Miért éppen Dimitri? A lány vállat vont: - A bácsikám mindig felelősséget érzett iránta. Az ő apja is egyike volt azoknak, akiket Fonchi ölt meg. - És ők mindannyian gyűlölnek engem - állapította meg a férfi. - Mindannyian, kivéve téged. Miért, Katina? Miért vagy te más? A lány felállt, és gyengéden megszólalt: - Mert nem adtál rá okot, hogy gyűlöljelek. A lány állva nézte a tengert, ahogy a nap végül lemerült a horizont mögé. Lomax felkecmergett, és odalépett hozzá. - Miért nem mentél soha férjhez? - kérdezte a férfi lágyan. - Egy olyan lánynak, mint te, biztosan rengeteg kérője volt. A lány nagyon lassan a tengerfeléfordult, a víz felszínéről visszatükröződő különös narancsos fény felé, olyan lenyűgöző hatást keltve, mintha Helené nézné az égő Tróját. Szeme sötét tóként csillogott, amelynek mélyére férfiember soha nem hatolhat. Ekkor a lány a férfi nevét suttogta, majd egymás felé indultak, és szinte magától értetődő természetességgel és könnyedséggel váltak eggyé. A lány kezével maga felé vonta a férfi fejét, szájával a másikét kereste, aztán a férfi a karjába kapta, és lefektette a plédre. A lány sírt, arca könnytől ázott, a férfi érezte őt, aztán úgy tűnt, mintha egy hatalmas szélvihar szárnyaira kapta volna őket, és elszálltak volna vele az idő egy másik partjára. Később kéz a kézben, mint a gyerekek, átballagtak a kerten a házhoz. Katina vászonruhája alaposan összegyűrődött, és foltos volt a sós víztől. Lomax felkacagott, és gyengéden megcsókolta az arcát. - Jobb lenne, ha vacsora előtt átöltöznél. Nem szeretném Olivert vénségére megbotránkoztatni. Átmentek a nappalin, be a hallba, és megálltak a lépcsősor előtt. - Azt hiszem, le is zuhanyzom - mondta a lány. - Úgy másfél óra múlva találkozunk. A férfi biccentett.

- A teraszon leszünk Van Hornnal. A lány gyorsan megcsókolta, és elsietett. A férfi csak állt, ahogy a levegőben felé úszott a lány illata, és furcsa szomorúság tört rá. Hisz egy kis időre elszökhetett a világ gyűlölete, erőszakossága elől. De érezte, hogy amit a tengerparton átélt, az csak a boldogság ígérete, ami gyorsan tovaszáll, kivéve, ha megfejti a tizenhét év óta lappangó titkot. A férfit kétségek gyötörték, képes lesz-e erre. Van Horn a teraszon ücsörgött ugyanabban a vászonborítású székben, fújta a cigarette füstöt, és egy éjszakai távcsővel a tengert nézte. - Á, már itt van? - kérdezte. - Tetszett a séta? - Lementem a tengerpartra - mondta Lomax. - Csinos kis hajója van. Van Horn bólintott. - Nagyon jól jön az ilyesmi. Ez azt jelenti, hogy ha a kedvem úgy hozza, átmehetek vele Krétára. Hisz a postahajó is csak egyszer áll meg itt egy héten. - Ezt nagyon is jól tudom - mondta Lomax. A férfi nekidőlt a korlátnak, és kinézett a sötétedő tengerre, aztán Van Horn csendesen megkérdezte: - Miért jött vissza, Lomax? Míért, annyi év eltelte után? Lomax vállat vont. - Úgy éreztem, változásra van szükségem. Ilyen egyszerű. - De ez nem megoldás. Lomax egyből tudta, hogy igaza van, de miután megrágta a mondatokat, ezt mondta: - Azt hiszem, valahol rossz fordulatot vet az életem. - Író szeretett volna lenni, igaz? Lomax bólintott. - Egész jó író lettem. Na, nem az a nagy regényíró, mint képzeltem, de egész jó nevem van a filmszakmában. - A kompromisszum megtanulása az egyik legkeményebb lecke az ember életében. Lomax durván felröhögött. - Az én egész életem, úgy tűnik, kompromisszumok sorozata volt. Ezért

is jöttem ide, ahol reggelente rám tört a tegnapok halálos íze. Arra gondoltam, ha visszatérek ide, az Égei-tengerhez, és eltöltök itt egy kis időt, elgondolkodom, akkor talán megtudom, hogy hol rontottam el. Van Horn felsóhajtott. - Nem ezt szeretnénk mindannyian, cask sohasem tudjuk megtenni? Soha nem követjük el kétszer ugyanazt a hibát, mindig cask másfajtákat - a férfi kedvesen elmosolyodott. - Van egy régi görög közmondás: "Az Istenek minden örömért kétszeres bánatot adnak." Az életet olyannak kell elfogadnunk, Lomax, amilyen. Lomax megrázta a fejét. - Ez túl végzetszerű az én ízlésemnek. Az embernek vissza kell vágnia, ha a dolgok eldurvulnak körülötte. - Valószínűleg ezt szándékozik tenni, igaz? Lomax bólintott. - Tudom, hogy sokat vétettem morálisan ezek ellen az emberek ellen akkor, de nem én pecsételtem meg a sorsukat. Nem értem, hogy miért nekem kell hordoznom a bűnös keresztjét. - De nincs nyom, amelyen elindulhatna. Még csak azt sem tudja, hogy mít keres. - A dolog pofonegyszerű - mondta Lomax. - Azt a figurát keresem, aki nem illik bele a sorba. Azt az embert, aki hasznot húzott az árulásból. - De tehette gyengeségből vagy félelemből is. Ezt is fontolóra vette? - Van Horn megrázta a fejét. - Ez így nem megy, Lomax. A háborút mindenki megszenvedte, ki így, ki úgy. Vannak halottaink, a többiek Fonchiból szabadultak, de mindannyian nyakig merültünk abba apokolba. Egyikünk sem élvezett különleges bánásmódot. - Kivéve Alexiast - mondta Lomax. - Ha jól emlékszem, mintha már korábban említettem volna, hogy a németek Athénba vitték a Gestapo-főparancsnokságra, és ott egészen másféle különleges bánásmódban részesült. - De a németek miért bántak volna vele így? - kérdezte Lomax. - Hisz tudták, hogy az EOK-nak és nekem dolgozott Krétán, és az erősen valószínűtlen, hogy az itteni mozgalomról mondott volna nekik valami újat.

Egyébként is törvény jogosította fel őket arra, hogy golyó általi halálra ítéljék, mint egy kémet, amit nem tettek meg. - Másrészt viszont kivégeztek minden SAS-tisztet, ha elkapták, ami nem történt meg az ön esetében. Lomax lassan bólintott. - Ez volt az egyik dolog, amit sosem értettem meg. Hogy Steiner miért nem lövetett agyon. A krétaiak nem tehettek volna semmit, hiszen a törvény kimondta, hogy a nyilvános kivégzés a helyi lakosságszeme láttára történjen meg, ott, ahol elfogták az ellenséget. - Adhatok még egy tippet, ha azt keresi, aki nem illik bele a képbe. Ott van Katina is - mondta Van Horn nyugodtan. Lomax döbbenten meredt rá. - Az isten szerelmére, gondolkodjon egy kicsit. Pontosan tudjuk, hogy min ment keresztűI. - Erre csak a szava a garancia. Ha gyanúba keveri a bácsikáját, akkor logikus, hogy őt is belevegye. Lomax összevonta a szemöldökét, és leült egy székbe Van Hornnal szemben. A férfi folytatta: - Másrészt, ha Alexias árult volna is el bennünket, akkor mivel magyarázza azt, hogy a németek éppen az ő házán kezdték a rajtaütéseket? Ez valóban nem illett bele a képbe. Lomax mélyet sóhajtott. - Természetesen igaza van. - Ne haragudjon-kérte kedvesen Van Horn -, de ezt meg kellett mondanom. Most mit fog csinálni? Lomax felállt. - Épp ideje, hogy beszéljek Alexiasszal. Végül is, hogy úgy mondjam, ő alaposan benne volt a dolgok sűrűjében. - Ön szerint hajlandó lesz fogadni magát? - Nem tudom, mi oka lenne rá, hogy ne fogadjon? Katina azt mondta, hogy egyedül él a farmján. Ha csak egyszerűen beállítok hozzá, akkor nem lesz más választása, nem igaz? - Természetesen azzal is tisztában van, hogy szinte azért imádkozik, hogy összefusson önnel, ugye? Szóval fejjel akar menni a falnak? - Tisztában vagyok vele-válaszolta Lomax nyugodtan.

Van Horn feltápászkodott, és a korláthoz ballagott. Néhány pillanatig a tengert nézte elmerengve, aztán megfordult. - Hát meg kell hogy mondjam, én nem helyeslem ezt az egészet, Lomax. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy sokat számítana már ez, de ha segítségre szorulna, rám számíthat. Először is örömömre szolgálhat, hogy felajánlhatom a dzsipemet. Lomax tagadóan megrázta a fejé. - Mindenesetre köszönöm, de inkább gyalog mennék, így több időm marad.a gondolkodásra. Azt hiszem, hogy a hegyen keresztül megyek. - Nem beszélhetem rá arra, hogy vacsorázzon velünk? - Nem, köszönöm. Először is nem akarom Katinát még jobban belekeverni ebbe az egészbe. Ha megtudja, hogy szándékomban áll meglátogatni a bácsikáját, akkor megpróbálna valamit tenni, hogy megvédjen. - Mit mondjak neki? Lomax vállat vont. - Bármit, amit akar. Mondja azt, hogy majd megkeresem, de egyelőre át szeretnék gondolni néhány dolgot magamban. Van Hornon látszott, hogy szeretne vitába szállni vele, de Lomax gyorsan sarkon fordult, és kisétált a kertbe. Amikor a főkapu felé indult, egy hang a nevén szólította, és Yanni került elő az udvarból. - Nem marad ítt vacsorára? Lomax megrázta a fejét. - Halaszthatatlanul sürgős dolgot kell elintéznem, fiam. Ez nem várhat. Mondd meg Katinának, hogy nagyon-nagyon sajnálom. Yanni gyermeki arcán komolyság tükröződött. - Már megint keresi a bajt, Mr. Lomax? Lomax elvigyorodott. - Egészen más dologról van szó. Most menj vissza a házba. Holnap találkozunk. Keresztülvágott az úton, és elindult a hegyoldalon felfelé. Nyugodt este volt. A férfi kutyaugatást hallott a távolból, és égő fa füstjének szagát sodorta felé a lágy szellő valame- lyik juhászkunyhó felől. Amikor megállt pihenni, nekidőlt egy sziklának, és rágyújtott. Már jó

ideje tudta, hogy valaki követi, ezért visszament az árnyékba, és várt. Egy pillanattal később gördülő kövek hangja hallatszott, és Yanni óvakodott elő a sötétből. A kisfiú megállt, látszott rajta a bizonytalanság. Lomax kilépett a szikla mögül, és megkocogtatta a vállát. - Hova, hova, fiatalember? Yanni szégyenlősen elmosolyodott. - Nem akartam zavarni, Mr. Lomax, cask arra gondoltam, hogy megint bajba kerülhet, mint ma délután. - Hát rosszul gondoltad - mondta Lomax. - Tudja Katina, hogy itt vagy? - Ha megmondtam volna, akkor ő is el akart volna jönni. Lomax határozottan megfordította a fiút, és előretolta. - Most menj vissza a villába, mielőtt kezdene aggódni érted. A fiú elindult, majd egyszer csak megfordult és visszanézett, de Lomax megkeményítette a szívét, és előremutatott. A fiú kényszeredetten eltűnt a szakadék sötét árnyékában. Lomax egy ideig csak állt, mosoly játszadozott a szája sarkában, aztán megfordult, és ismét mászni kezdett. Mire átmászott a hegycsúcshoz közeli fennsík pereme fölött, és végignézett Akhilleusz sírján, az éjszaka már közel járt. A férfi állt a halvány narancsszínű fényben, a tenger feketén ásított a mélyben, a parthoz közel lilában és szürkében játszott, a villa fényei messzire tűntek. Ez a gyönyörűség már túl sok volt a számára, és szomorúság kerítette hatalmába. Aztán kihunyt a fény a hegy felett, és ráborult az éjszaka. Gyenge szellő susogott a templom oszlopai között, aztán csend támadt. A férfira elementáris erővel rátört a félelem. Itt a hegycsúcson, az ősi korok romjai közt szembekerült az örökkévalóság csendjével, és ráébredt a saját jelentéktelenségére, a cselszövések, ármányok hiábavalóságára. Az ember akkor is semmivé lesz, ha sikerül megfejtenie a rejtélyt. De mást is felismert: hogy nem kerülheti el a sorsát, csak azt teheti, amit tennie kell, és reméli, hogy élete jobbra fordul. Lomax átvágott a

fennsíkon, és elindult lefelé a sziget másik oldalára. 14 Szép éj a halálra A hold már felkelt, amikor Lomax leereszkedett a hegy túloldalán az olajfák között, és érezte, ahogy a szél felé fújja a sós tengeri levegőt. A farm csendesen pihent a sötétség mélyén, lámpafény sem látszott sehonnan. A férfi lehajolt a kerítés alatt, és óvatosan átosont az udvaron. Egy ódon, ütött-kopott kisteherautó - a háború sötét éveinek a relikviája - parkolt a tornác mellett. Megérintette, a kocsi hűtője még meleg volt. Aztán egy pillanatra összeráncolta a homlokát, megtorpant, majd felosont a lépcsőn a tornácra, és kinyitotta az ajtót. A sarokvasak enyhén megnyikkantak, de más zaj nem hallatszott. Bement a konyhába, szeme a sötétséget kutatta, és hirtelen megtorpant, mert egészen biztos volt benne, hogy nincs egyedül. . Egy lépés surranó zaja törte meg a csendet, és Dimitri Páros hangja csendült ki az árnyékból: - Jöjjön csak be, Mr. Lomax. Reméltük, hogy eljön. Lomax gyorsan tett egy lépést hátrafelé, de akkora ütést mértek a gyomorszájára, hogy hétrét görnyedt. Térdre bukott, és az egyik oldalára dőlt. Felgyulladt a lámpa, a világosság elárasztotta a szobát. A férfi a földön feküdt felhúzott térddel, levegő után kapkodott,.amikor csuklóját hátul összekötözték. Görög beszélgetést hallott, majd röhögéseket, aztán valaki megragadta a grabancánál fogva, és talpra rántotta. Dinvitrin kívül még két, vele egyívású fickó volt ott. Fiatal halászok kopott posztókabátban és pecsétes farmerben. Egyikük izgatottan gesztikulált, a másik pedig letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot a kézfejével. Dimitri feje alaposan be volt kötözve, arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy megszólalt. - Meg fogsz halni, te angol - szeme olyan volt, mint a kő. - Mert hülyét csináltál belőlem a barátaim előtt a mocskos kis trükkjeiddel és azért is,

mert apámat a halálba küldted a fonchi lágerben. Lomax újra levegőt erőltetett megkínzott tüdejébe, de ajka annyira kiszáradt, hogy képtelen volt a beszédre. Megnedvesítette ajkát, és nehezen kinyögte: - Nem én küldtem apádat a halál torkába, és másokat sem. Olyan bátor férfi volt, akire mindig is tisztelettel néztem. Dimitri visszakézből az arcába vágott. - Neked nincs jogod beszélni róla - majd a másik kettőhöz fordult. - Tegyétek a kocsiba. Keresztülrángatták az ajtón, és a vén masina padlójára lökték. Egyikük bemászott a kormány mögé, Dimitri a másikkal átment a túlsó oldalra. Lomax éppen feltornázta magát, és amikor a fényszórók felvillantak, észrevette, hogy egyenesen Dimitrire mered. A buzukizenész előhúzott egy automata Berettát, azt a típust, amelyet az olasz tisztek használtak a háborúban, és átadta az egyik társának. - Ha bármi baj lenne a városba vezető úton, csak lődd le. - Mit tegyünk, ha megszabadultunk tőle? -kérdezte az. - Gyere vissza egyenest a farmra. Várni fogom a jó híreket. - Dimitri Lomax felé fordult. - Sajnálom, hogy nem lehetek ott a halálodnál, de sajnos más dolgom akadt. Riki és Nikita majd alaposan a gondodat viselik. Nekik majdnem olyan jó okuk van gyűlölni téged, mint nekem. - Soha nem úszod meg! - mondta Lomax. Dimitri az arcába köpött. - Hogy szerencséd legyen, angol. Szükséged lesz rá. A zenész kilépett a járműből, Riki beült az utasülésre, és elindultak az egyenetlen felszínű udvaron. Ahogy ráfordultak az útra, Nikita felpörgette a motort, és a kisteherautó a legnagyobb sebességgel nekiindult. Lomax az oldalára gurult és felnézett. A műszerfal lámpájának fényében Nikita arca szinte állatias volt, erősen kiálló arccsontjait élesen kihangsúlyozták a hegyes álla felé gördülő izzadságcseppek. Riki elszívta a cigarettáját, a csikket kilőtte az ablakon, és énekelni kezdett. A motor bőgése elfojtotta a hangját, és olyan volt, mintha némán tátogna.

Mintha egy rémálom vált volna valóra; Lomax most először érezte a rettegést. - Hallgassatok meg! - ordította kétségbe esetten. Ha bármelyikük hallotta is a motorzúgástól, akkor sem reagáltak rá. A gépkocsi átpattant egy útszéli bucka fölött, amitől a férfi ismét az arcára került, és ahogy a pánik nőtt benne, a hátára hengeredett, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. - Az isten szerelmére, hallgassatok meg! A hatás a csodával volt határos. A teherautó farolva megállt, Nikita abban a pillanatban leállította a motort. Mindketten lenéztek rá, egyikük sem szólt egy szót sem, azt várták, hogy Lomax szólaljon meg, amit az meg is tett. - Ez őrültség! Azzal, hogy megöltök engem, csak azt éritek el, hogy bajt hoztok magatokra. - Van jobb ötleted? - kérdezte Riki nyugalommal. - Gazdag vagyok - mondta Lomax. - Az életem sokat ér nekem. A hatalmas, vészterhes csend azt súgta neki, hogy nem jót mondott. Egy hirtelen káromkodászápor után Riki felemelte a lábát, és talpával a nyakára lépve keményen a padlóhoz szögezte a férfit. Lomax fulladozni kezdett, és a nyomás néhány másodperccel később felengedett. - Hallottál már George Samosról? - kérdezte Riki. Lomax bólintott, hirtelen hideg járta át az egész testét, mert tudta, hogy mi következik. - Ismertem egy ilyen nevű juhászt: Akkor segített nekem, amikor a háborúban itt voltam. - Ő a nagybátyánk volt - mondta Riki. - Apánk testvére. A németek vadásztak rá a hegyek között, majd agyonlőtték, mint egy kutyát. - Azt hiszed, hogy ezt meg lehet pénzzel váltani, te angol? - kérdezte Nikita. Erre Lomax nem tudott mit mondani. Csak feküdt ott, amikor Riki elővett egy széles piros kendőt, és gyorsan betömte a száját. Nikita újra

beindította az autót. Tudta, hogy mikor értek be a városba, mivel a kocsi lelassított, behajtott a szűk utcákba, és amikor egy kissé elfordította a fejét, látta a háztetőket. Amikor az autó végre megállt, Riki ugrott ki elsőnek, Lomaxet maga után húzta, és az orrának szegezte a Berettát. - Tedd pontosan azt, amit mondok! - parancsolta. - Ne kelljen ezt használnom! A hullámtörő gát végénél parkoltak le, a móló legtávolabbi részén. Minden sötét és elhagyatott volt, csupán a móló pilléreinek csapódó hullámok törték meg a csendet. Amikor a távolban kinyílt egy kávéház ajtaja, muzsika és nevetés szűrődött ki, mintha egy másik bolygóról érkezett volna, és Lomax megborzongott, ahogy lementek a kőlépcsőkön a mólóra. Egy negyven láb hosszú bárka volt kikötve a túlsó végén. A hajót a napi munkától átnedvesedett hálók díszítették, az egész halszagtól bűzlött, a fedélzete sikamlós volt a halpikkelyektől. Arcra fektették'a hálóknál, majd öszszekötözték a bokáját. Nikita hátrament, és egy halom súlyos lánccal jött vissza, majd a fedélzetre dobta hangos csörgéssel. Riki megfordította Lomaxet, és leguggolt mellé. - Te angol, tudunk a számodra egy jó kis helyet néhány mérföldre innen. Sötét, csendes, nagyon mély, és egészen a tiéd lesz. Megpaskolta Lomax arcát, felállt, és a testvéréhez fordult. - Én vezetem a hajót, te pedig oldd el a rögzítőköteleket. Riki a kormányosfülkébe, Nikita pedig a hajóorrba ment, miután felszedte a horgonyt. Egy pillanatra eltűnt a képből, és Lomax az oldalára dőlt, kétségbeesetten megfeszítette kötelékeit, de ezzel csak az idejét vesztegette. A móló csendes volt és kihalt, csupán egy magányos lámpa világított sárga fénnyel. Egy lelket sem látott, aki segíthetett volna. Valahol az árnyékban egy konzervdoboz koppanása hallatszott, majd bádoghangon kerepelve végiggurult a fedélzeten. Amikor Lomax elfordult, hogy maga mögénézzen, Nikita visszarohant, arcán veszélyérzet ült. - Mi a pokol történt? - kérdezte. Egy hatalmas fekete-fehér macska

surrant ki az árnyékból, és a lábához dörgölőzött. Felkapta a jószágot, és gyengéden megsimogatta. - Az öreg ördögbe, de megijesztettél! Amikor letette a cirmost, és megfordult, a motor életre kelt, a zaj megtörte az éjszaka nyugalmát, és a hajó kiúszott a kikötőből. Kis idő múlva maguk mögött hagyták a móló végénél égő fényt is, és kihajóztak a tengerre. A vízről köd szállt fel, különös fényt árasztva, és az égen megannyi odaszegezett ékszerként ragyogtak a csillagok, csodálatos látványt nyújtva. Amikor Riki növelte a sebességet, a testvére a korláthoz ment, és hagyta, hogy a vízpermet az arcába hulljon. Néhány pillanatig csak állt ott, majd elfordult, cigarettára gyújtott, kezével védőernyőt formálva a fellobbanó gyufa lángja fölé, amelynek fénye egy pillanatra megvilágította erős csontozatú arcát. A tengerbe fricskázta a gyufaszálat, és lenézett Lomaxre. - Ezért az éjszakáért adj hálát istennek. Szép éj ez a halálra. Foga villogott a sötétben, és magában danolászva elsétált, alakját elnyelte a kormányfülke. A szájpecek ellenére Lomax felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Egy kis idő múlva már azt is tudta, hogy nem a macska volta ludas a konzervdoboz felrúgásában, hanem az a valaki, aki a hálócsomók mögött lapult. A férfi elkezdte magát az alakfelé vonszolni, amikor az ismeretlen kioldozta a kendőt, és Yanni Melos belesuttogott a fülébe: - Ne féljen, Mr. Lomax. Először is ezt veszszük le. Lomax kiköpte a szájpecket, és hatalmasat szippantott a friss, sós levegőből. Nem vesztegette az idejét jelentéktelen kérdésekre. - Ha volna egy késed, azzal gyorsabban menne. Bármikor visszajöhetnek. Éles kattanás hallatszott, amikor a kisfiú megnyomta a rugós kése gombját, és egy másodperc elteltével Lomax már a csuklóját dörzsölgette, amely sajgott a fájdalomtól, és bizsergett, amikor újra elindult a vérkeringése. Amikor Yanni átvágta a férfi bokáját satuba fogó kötelékeket, a

hajómotor leállt, és a jármű lassulni kezdett. A fiú visszahúzódott a sötétségbe. Lomax halkan utánaszólt: - Maradj ki ebből. Nem akarom, hogy bajod essék. Kirobbanó nevetés hangja hallatszott. Nikita bukkant elő a kormányosfülkéből, és feléjük tartott. Leguggolt Lomax mellé, és elvigyorodott. - Már nem tart sokáig, te angol. Hirtelen megmerevedett, és a mosoly lefagyott az arcáról. Amikor előrehajolt, Lomax tenyéréllel összetörte a légcsövét. Szörnyű halálsikoly tört elő Nikitából, hátratántorodott kínjában, a torkát fogdosta, miközben vonaglott a padlón gyötrő fájdalmában. A kormányosfülkéből egy szempillantás alatt előkerült Riki, kezében a tüzelésre kész Berettával. Megeresztett egy gyors lövést, ami ellen Lomax csak egyféleképpen védhette magát: egy lapos fejessel átvetődött a korláton. Ahogy a férfi felett összezárult a víz, azonnal úszni kezdett lefelé a hajó alatt, de a bárka gerince fájdalmasan felkarcolta a hátát. A hajó túlsó oldalán bukkant fel a tengerből; egy rövid létra mellett, amelyet a szivacshalászok használnak. Belekapaszkodott, amíg a légzése vissza nem nyerte normális ritmusát. A víz meglepően hideg volt, és dideregni kezdett, amikor fölosont a létrán. Riki háttal állt neki, a tengert leste árgus szemekkel, és amikor Lomax átmászott a korláton, Yanni tört elő a hálócsomó mögül. Felemelt kezében úgy ragyogott a penge a holdfényben, mint az ezüst. Riki abban a pillanatban elfordult a gyilok elől, és kicsavarta a kisfiú kezéből a fegyvert, majd a tengerbe hajította. Yanni hátrálni kezdett, a görög utána indult, arcát eltorzította a düh, és a kezében tartott Beretta csöve fenyegetőén rámeredt a fiúra. Egy hat láb hosszúságú halászkampó - amelyet a nagy halak húzására használnak - lógott a kormányfülke mellett. Ez volt az egyetlen lehetséges fegyver Lomax számára. Megragadta a nyelét, és gyorsan előrelendült. - Itt vagyok, Riki! – terelte el a görög figyelmét. Az oldalra nézett, leesett az álla a döbbenettől, majd megfordult, és az angolra emelte fegyverét. Lomax elég esetlenül támadt a kampóval, de a

horog így is áthasította a vastag posztókabátot a görög jobb hónalja fölött. Riki felordított, abban a pillanatban kihullott kezéből a fegyver, hátratántorodott, kitépve ezzel a halászkampót Lomax markából. Kirántotta a testéből a horgot, és a hálócsomó mellé dőlt, fájdalmában nyögve. Yanni odabotorkált a korláthoz, és nekidőlt. Fiatal teste csak úgy zihált. Lomax felkapta a Berettát, és utána eredt. A kisfiú megfordult, és kézfejével megtörölte a száját, nehezére esett visszatartani könnyeit és gyengeségét. - Azt hittem, hogy meghalt-hüppögte-, és soha nem kerül elő a mélyből. Lomax gyengéden a kormányosfülke felé terelte. - Menj be ide, és várj meg, nem maradok sokáig. A férfi övébe lökte a Berettát, és a hajó konyhába ment. A kabin sötét és levegőtlen volt, de még így is sikerült találnia egy törülközőt, és visszament a fedélzetre. Riki a testvére mellett guggolt, aki túl csendesen feküdt a padlón, feje az egyik oldalra billent, szeme fehérje kísértetiesen csillogott a kormányosfülkéből kiszűrődő sárga fényben. Lomax fél térdre ereszkedett, vastag párnát hajtogatott a törülközőből, és a görög felé nyújtotta. - Ha olyan erősen rászorítod a sebre amennyire csak tudod, akkor addig ki fogod bírni, amíg kerítünk egy orvost. Riki arca betegesen sárga volt a lámpafényben, szeme meredten bámult a semmibe. - Meghalt-mondta bárgyún. - A testvérem halott. Lomax felemelte Riki karját, és rászorította a törülközőt a sebre. Riki meg sem kísérelte megállítani. Csak ült a bátyja holtteste mellett, oldalához szorítva a karját. Lomax fáradtan elfordult, és a kormányosfülkébe ment. Nekidőlt az ajtónak, és behunyta a szemét, úgy érezte magát, mintha egyedül lenne. Beleköltözött a sötétség, belülről szörnyű nyomás nehezedett rá. Szinte elveszett a sötétben egyedül, fény után tapogatózva, amikor egy kéz megrángatta nedves ruhaujját. Kinyitotta a szemét, és

lenézett Yannira. A kisfiú arca fehér volt, és nyugtalan. Lomax biztatóan megpaskolta. - Minden rendben, Yanni. Már nem vagyok olyan fiatal legény, mint egykor, ennyi az egész. De többről volt szó, sokkal többről. A kajütablakon kinézett a testvére holtteste mellett guggoló Rikire, és gyorsan megfordult, mert gyomra émelyegni kezdett. Remegő kézzel nyomta meg az indítógombot. A hajómotor először felköhögött, majd életre kelt. Lomax a hajóval leírt egy széles kört, majd megszólalt: - Most pedig meséld el nekem, hogy jutottál ide! - Követtem önt a hegyek között a farmhoz, ahelyett hogy visszamentem volna, ahogy parancsolta - kezdett bele a mondókájába Yanni. - Amikor kivezették az udvarra; és belökték a kocsiba, bemásztam hátra a pótkerékhez. - Elég kemény utad lehetett - mondta Lomax. - Lehetett volna rosszabb is - vonta meg a vállát a kisfiú. - EI szerettem volna menni Kytrosért, de nem akartam otthagyni magát. A lámpa miatt nem caplathattam végig a mólón, ezért beúsztam a tengerbe, és bemásztam a hajófarba. Ekkor rúgtam fel azt a konzervdobozt - mondta habozva a lurkó, és félénken megkérdezte: - Jól tettem, Mr. Lomax? Lomax rámosolygott. - Elgondolni sem merem, mi történt volna velem nélküled! A köd egy kissé megsűrűsödött, de néhány perc múlva már látszottak a kikötő fényei, és a férfi növelte a sebességet. Amikor étérték a móló végét, Yanni kiment a fedélzetre, és egy hajókötelet tartva a kezében készen állt a kikötésre. Lomax lassított, leállította a motort, amikor már csak néhány yardnyira voltak a mólótól. A férfi egy kissé elszámította magát, mert a hajó oldala nekisodródott a cölöpöknek, és a döccenéstől megtántorodott. Amikor kilépett a fedélzetre, Yanni már a mólón serénykedett, szakértően hurkolta rá a kötelet a kikötőbakra. A srác pajkosan elvigyorodott. - Utoljára mikor hajózott be egy kikötőbe, Mr. Lomax?

- Itt vagyunk, nem? - vágott vissza Lomax. - És ez a fő. Milyen messze vagyunk a rendőrségtől - Itt van a sarkon - válaszolta Yanni. – Csak néhány percnyire. Előkerítsem Kytros őrmestert? Lomax bólintott. - Itt megvárlak. Csak úgy visszhangzott a kikötő, ahogy a kisfiú keresztülfutott a széles mólón a rakpartra, és eltűnt a sötétben. Amikor Lomax megfordult, észrevette Rikit, aki már talpra állt. Kis terpeszben állva erősen odaszorította a karját az oldalához, és a testvére holttestét nézte. - Ki köpött be neked, a bátyádnak és Dimitrinek? - kérdezte Lomax. - Alexias Pavlo volt? Riki lassan felnézett. A sárga lámpafényben szeme sötét lyuknak látszott, fájdalomtól eltorzult arcán maszkot képezett a csillogó izzadság. Nem válaszolt, és gyűlölete úgy feszült kettejük közé, mint valami megtestesült démon. A férfi úgy megborzongott, mintha valakinek a kísértetét látta volna. Gyenge szél támadt fel a víz felől, és keresztülfújt nedves ruháján. Lomax megfordult, átlépett a korláton, és lesétált a mólón. Amikor a rakparthoz ért, habozni kezdett, talán értelmesebb lenne megvárni Kytrost, hagyni, hogy ő intézkedjen. Aztán eszébe jutott Dimitri, aki a farmon várja az angol halálhírét, és haragra gerjedt. Bemászott a kisteherautóba, és sebesen elhajtott. Egy magányos lámpa köszönt rá a sötétből, és a férfi elindult a farm felé. Megállt, lekapcsolta a motort, és a járműben ülve a tornácot leste. Majd kipattant az autóból, és felosont a lépcsőn. Övéből előkapta a Berettát, jobb combjához támasztotta, kibiztosította és belépett. A konyha sötétbe borult, csak egy keskeny fénysáv szivárgott be a nappaliba vezető ajtó sarkából. Figyelte a hátborzongatóan rejtélyes, síri csendet. Valahol a távolban fenyegetően megdörrent az ég. Lomax kinyitotta az ajtót, és belépett a nappaliba. A kandallóban tűz pattogott, egy lámpa állt a szoba közepén, egy az asztalon, sárga fénybogár világította meg a sarkokat.

. Aztán észrevett egy eldőlt üveget a báránybőr takarón. A kiloccsant vörösbor olyan volta padlón, mint a vér, és az árnyékból, a tűzmellől egészen a nagy karosszék lábáig folyt. Dimitri Paros a mennyezetre meredt, szeme az örökkévalóságba nézett, arcára ráfagyott félmosolya. Egy agancsnyelű zsigerelőkés meredt elő az álla mögül, a hosszú penge keresztülhasította a száját, és behatolt az agyba. Az egyik kezében még mindig egy borospoharat fogott; tartalma a padlóra folyt. Lomax visszalökte a Berettát az övébe, és fél térdre ereszkedett. Amikor kézfejével megérintette a halovány, fehér arcot, az még meleg volt. A görög már minden kétséget kizáróan halott volt, Lomax sóhajtott egyet, és felállt. Egy kicsiny fuvallat érintette meg a tarkóját, és az ajtó feltárult. Ismerős hang parancsolt rá: - Kérlek, ne moccanj! Alexias Pavlo lépett be, erősen botjára támaszkodva, másik kezében szilárdan tartott egy Mausert. A férfi egy apró mozdulattal elvette az angol fegyverét, a zsebébe csúsztatta, és Dimitri holttestére nézett. Amikor újra Lomaxre pillantott, arcán olyan sötét, kérlelhetetlen bosszúvágy tükröződött, mint egy metszett drágakő hideg csillogása. - Viszlát az akasztásodon, Lomax kapitány! - mondta. 15 Egy hajszálnyira a bitótól A börtöncella kicsiny és csupasz lyuk volt, fehérre meszelt falait csupán egy árva villanykörte világította meg. Apró ablakát rács borította. A bútorzat egy mosdótálból és egy priccsből állt, ahova Lomax lehajthatta a fejét. Az ajtót vaspántokkal erősítették meg, kémlelőablakán rács korlátozta a kilátást a folyosóra. Az iroda irányából halk beszélgetés moraja hallatszott. A férfi takaróba burkolózott a csontig hatoló hideg ellen, és elszívott egy cigarettát, amelyet Kytros adott neki.

Az ablak rácsán keresztül látta a feketében úszó éjszakai eget szétszórt csillagaival, és a távolban ismét mennydörgés jelezte a vihart. Felállt, és az ablakhoz ment. A tenger messzeségében villámfény lobbant fel cikázva a horizont alján. Lépések zaja hallatszott a folyosóról. Amikor megfordult, Stavrou, a börtönőr – egy magas, izmos férfi gyűrött khaki uniformisban kinyitotta az ajtót. Lomax az ágyra dobta a pokrócot, és a folyosó felé indult. - Mi történt? - Az őrmester John atyával beszélget - kezdte Stavrou. - Az atya szeretne önnel váltani néhány szót, mielőtt elmegy. Az irodában félhomály volt, mindössze egy zöld ernyős asztali lámpa világította meg. John atya az íróasztal mellett ült, Kytros az ablak mellett állt. Amikor Lomax megjelent az ajtónyílásban, az idős férfi keményen nézett rá. Néhány percig közéjük ereszkedett a csend, aztán a pap felállt. Tehetek érted valamit, fiam? - Ném tudom, mire gondol - mondta Lomax. - Kytros őrmester elmesélte, hogy te Alexias Pavlót vádolod Dimitri meggyilkolásával. - És ön nem tartja őt erre képesnek, erről van szó? -kérdezte Lomax. - A gyilkosságra?-vonta meg a vállátJohn atya. - A Sátán mindannyiunkban benne lakozik. De akárhogy vesszük is, az tény, hogy Alexias Pavlo a ma estét ugyanott töltötte, ahol oly sok éve már minden csütörtök estét. Nálam sakkozott tíz harmincig. - Akkor még maradhatott elég ideje - mondta makacsul Lomax. Az idős pap tagadóan megrázta a fejét. - Nagyon nehéz elhinni. Ekkor egy kő zörgette meg a spalettát. - Elkezdődött a szemétkedés – mondta Kytros. John atya odament mellé, a spaletta rései között Lomax húsz vagy harminc embert látott apró csoportokba tömörülve, néhányan beszéltek, míg mások a rendőrség épületét vizslatták. - Mit akarnak? - kérdezte.

- Ha érzésem nem csal, magát – válaszolta Kytros nyugodtan. - Elég sokáig eltarthat, amíg meglátjuk ennek a mai éjszakának a végkifejletét – mondta John atya, vállára borítva a köpönyegét. - Amiért természetesen én vagyok a hibás, igaz? - kérdezte Lomax. - A felelősséget ráhárítani valakire nagyon nehéz. Egy dologban vagyok csak biztos: két ember meghalt. Neked pedig, fiam, el kellett volna hajóznod. Most már tudom, hogy kényszerítenem kellett volna erre. Lomax leült, és vett egy cigarettát az asztalon heverő pakliból. - Hát atyám, az átkozottul kényelmes megoldás lett volna mindannyiuknak. Úgy tenni, mintha én lennék a felelős. Egy kívülállóra verni a balhét, nehogy az itteniek tisztasága csorbát szenvedjen. Az idős férfi ránézett, és egy kis zavartság látszott az arcán. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, aztán job ötlet jutott az eszébe. Kytros felé fordult. - Most mennem kell. Még meg kell látogatnom Nikita Samos szüleit. - Köszönöm, hogy eljött, atyám – búcsúzott el Kytros. - Megkérem az embereket, hogy menjenek haza - az idős férfi indulni készült. - Ha szükséged lenne rám később, egy percig se habozz, és hívj fel. Ismét Lomax felé fordult, töprengett, majd az ajtó felé vette az irányt. Amikor az ajtó bezárult mögötte, Kytros az ablakhoz ment, aztán elégedetten mormogott. - Elmennek? - kérdezte Lomax. - Jelen pillanatban igen, de később visszajönnek. Stavrou az árnyékban levő asztalnál szorgoskodott, ahol egy kannában víz forrt bugyborékolva egy apró spirituszfőzőn. Megtöltött két csészét, és letette az asztalra. Lomax élvezettel szippantotta be a kávé kellemes illatát. Az ital forró volt, és új erővel töltötte fel. Újabb cigarettára gyújtott. Kytros lelt az íróasztal másik oldalára, török cigarettát tett egy lapos ezüstszipkába, és meggyújtotta. Hátradőlt, arca az árnyékban maradt. - Egyvalami zavar engem - mondta. - Dimitri Paros miért mondott le annak élvezetéről, hogy személyesen végezzen azzal a férfival, akit annyira gyűlölt? Vajon miért tette?

- Azt mondta, hogy van valami elintéznivalója. - Akkor nagyon fontos lehetett. A férfi kinyitotta a fiókat, előhúzta a Berettát és Dimitri "gyilkosát," a zsigerelőkést. A kés tucatáru volt, kissé görbülő nyele fekete agancsból készült, rézszegéllyel. Amikor megnyomta a gombját, egy kilenc hüvelyk hosszúságú penge pattant elő a nyeléből. Visszacsattintotta a helyére, és összevonta a szemöldökét. - Ugye elég szokatlan módja a késsel történő gyilkolásnak? - Régi kommandós trükk. Nézze, megmutatom. Elvette a kést, és jobb tenyerébe rejtette, a combjához szorítva. Karja hirtelen előrelendült, és a penge úgy vágódott előre, mint egykígyó nyelve. Az asztalra tette a fegyvert, és ismét leült. - Elég kényelmes módja a szemből, közvetlen közelről történő emberölésnek. A halál azonnal beáll, mivel a penge behatol az agyba. - És így ölték meg Dimitri Parost? - Egészen bizonyos vagyok benne. Hisz mosolygott. Ezt önnek is észre kellett vennie. Olyan valaki ölhette meg, akit ismert, és ezzel azt szeretném bebizonyítani, hogy rám aligha mosolygott volna. - Jó érv- mondta Kytros. - Csakhogy az arcán ülő kifejezést én nem nevezném kellemes mosolynak. - Abban a rohadékban nem is lehetett egy szikrányi kedvesség sem - mondta Lomax. - Más dolog; ha én meg akartam volna gyilkolni azt a szerencsétlent, miért használtam volna kést, ha Beretta is volt nálam. , Kytros sóhajtott. - Zavarós ez az egész ügy, Mr. Lomax. Ha megvárt volna a rakparton, akkor a dolgok most egészen másként alakultak volna. - Ilyen az én szerencsém. Most mi lesz? - Sok még a nyitott kérdés ebben az ügyben. Például most végzi Spanos doktor a boncolást. Addig, amíg... Stavrou előbukkant kulcsait csörgetvé, és Lomax keserűen megszólalt: - Más szóval én még mindig az első vagyoka listán. - Attól tartok, igen - mondta Kytros. - Tegyen, ahogy jónak látja, de ne feledje, hogy angol' állampolgár vagyok.

Kytros bólintott. - Felveszem a kapcsolatot Krétával. Ők majd azonnal értesítik az ön követségét Athénban. Kíván még valamit? - Szeretnék átöltözni. A ruhám átnedvesedett, és az a cella kész jégverem. - Meglátom, mit tehetek-mondta Kytros.- Most, ha megbocsát, sok dolgot kell elintéznem. Stavrou visszavezette Lomaxet a cellájába, és rázárta az ajtót. Amikor a foglár elment, Lomax vállára terítette a pokrócot, az ágyra ült, hátát a falnak támasztva. Ha megvárta volna Kytrost. Eső után köpönyeg. Hisz a közvetett bizonyítékok hálójába került, már el is ítélték, és a szégyen bélyegét is rásütötték. Léptek hallatszottak a folyosóról. Amikor az ajtó felé nézett, Stavrou arca tűnt fel a rács mögött. Kinyitotta az ajtót, és az ágyra dobott egy gyapjúszvettert. - Valami készül. Lomax levette a kabátját, és a pulóverért nyúlt. Amikor felöltötte, az árnyékból Katina lépett elő. A lány arca falfehér volt, szeme sötét tóként csillogott. Csak álltak ott a saját külön világukban, nem szóltak egy szót sem. Stavrou megköszörülte a torkát. - Öt percet engedélyezhetek. Az ajtó bezárult, kulcs fordult a zárban, és egyedül maradtak. A lány felemelte a karját, és gyengéden megérintette a férfi arcát. - Jól vagy? Nem bántottak? - Csak néhány horzsolás. Semmi említésre méltó. A férfi észrevette, hogy a lány sír, és lehúzta maga mellé az ágyra. - Mi a baj, Katina? - Elmentem A Kis Hajóba, megkértem a bácsikámat, hogy segítsen, de látni sem akart. Vikoli és a bandája hülyére vedelték magukat, olyanok voltak, mint az őrültek, szörnyű volt. - Gondolod, hogy bajt keverhetnek? A lány lassan bólintott. - Azt hiszem, el tudják intézni a dolgokat a maguk módján, ha akarják.

- Mondtad ezt Kytrosnak? A lány megrázta a fejét. - Most mehetett el, mielőtt megjöttem. Lomax lassan felkelt, és kényelmetlen érzés kúszott fel a gyomrából. - Ugye nem valami fényesen állnak a dolgok? - Negyvenen vagy ötvenen várakoznak kint az utcán a kijáratnál - mondta -, és még többen érkezhetnek minden percben. A férfi ismét az ágyra roskadt, ajka hirtelen kiszáradt. A lány báránybőr bekecsének zsepéből előhúzott egy automata pisztolyt, és átadta neki. - Attól tartok, elég ócska mordály, de ez volt a legjobb, amit szerezni tudtam. A férfi marka rászorult a fegyverre, és összevonta a szemöldökét. - Azt javaslod, hogy használjam? - Megérte Dimitri Paros halála? Ebben a pillanatban a férfi megértette, hogy a lány azt hiszi, ő ölte meg Parost, és ekkor döbbent rá, hogy milyen reménytelen helyzetbe került. - Mi jár a fejedben? - kérdezte. - Még ha Stavrout sikerül is harcképtelenné tenni, nem sétálhatok ki csak úgy a kapun. Van hátsó kijárat? - Csak néhány fallal körülvett udvar, aztán odaérsz a sikátorhoz, és mehetsz tovább a vízparton. A városházánál várok rád a dzsippel. - Ne felejtsd el, hogy sötét van - mondta. - Könnyen eltévedhetek. A lány tagadóan megrázta a fejét. - De nem Yanni útmutatásával. O is itt van. - Aztán mi lesz? - Oliver és én elintézzük a többit – mondta nyugodtan a lány.- Minden, amittennem kell, hogy mielőbb a villába juttassalak. Oliver felkészíti a hajót. Tizenkét órán belül Törökországban lehetsz. Ez tényleg olyan egyszerű. Egy pillanatig szerette volna a lánynak elmondani, hogy az életben semmi sem olyan egyszerű, és a világnak nincs olyan sarka, ahol egy gyilkos menedéket találna, de nem volt erre idő. Léptek koppantak a folyosón, és kulcs fordult a zárban, Lomax éppen felállt volna, de Katina

megfogta a ruhaujját - Ne bántsd! - suttogta. - Ő jó ember. A férfi gyorsagy bólintott és várt, az automatát a combjának támasztva. Az ajtó a falnak lendült, és Stavrou belépett. - Ne haragudj Katina - mondta a foglár. - Most már menned kell. Ha Kytros itt talál, megiszom a levét. Ugyanabban a pillanatban Lomaxhez fordult, de tekintetének útját állta egy fegyvercső. A börtönőr arca elsápadt, a válla megereszkedett. Egy pillanat alatt tíz évet öregedett. Ismét Katina felé fordult keserűen. - Te kurva! Ezért elveszítem az állásomat. - Tedd, amit mondok, és nem esik bántódásod! - kérte Lomax. - Vedd le a nyakkendődet és az övedet, és arccal lefelé feküdj az ágyra. Stavrou kényszeredetten engedelmeske dett. Lomax átadta Katinának a stukkert, és megkötözte a smasszer csuklóját, bokáját. A lány kendőjével tömte be a száját. Kiléptek, és bezárták a cella ajtaját. Lomax követte a lányt az irodába. A lány az ajtónál megtorpant, és felnézett a férfira, egy szót sem szólva. Az egy pillanatra megszorította a kezét, majd Katina kilépett a szobából. A férfi becsukta mögötte az ajtót. Amikor kilesett a spaletta rései között, láthatta az utcán csoportokba tömörült embereket. Hallotta a hangjukat, és felismerte a veszélyt. A csőcselék már elkezdte a műsort. Mindössze arra volt szükségük, hogy valaki az élükre álljon, és megrohamozzák a rendőrséget. Támadt egy ötlete, de tudta, hogy kevés az ideje: Figyelte Katinát, ahogy elhajtott, majd végigsietett a folyosón a hátsó ajtóhoz. Két rozsdás retesz biztosította. Egy kis nehézséggel hátrahúzta a kallantyúkat, és megpróbálta kinyitni az ajtót, de az meg se moccant. A férfi a nadrágzsebébe csúsztatta a fegyvert, és a fél tucat kulcs közül, amely a karikán lógott, keresni kezdte a megfelelőt. A negyedik megoldotta a zár nyelvét, a férfi kinyitotta az ajtót, majd kilépett. Egy pillanatig csak állt a hatalmas csendben, várta, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez, majd óvatosan kilépett. A fal tizenkét láb magas lehetett. Amikor megtorpant, és felnézett a tetejére, egy kavics csikordult valaki cipője alatt, és Yanni jelent meg

mellette. - Erre, Mr. Lomax- mondta. -A sarkon van egy vén olajfa. - Jó fej vagy - dicsérte meg Lomax, és finoman megérintette a kisfiú vállát. - Gyerünk, nincs sok időnk. A srác ment előre, Lomax követte. A kövek közötti habarcs kiváló támaszként szolgált. Az olajfa és a fal közé ékelődve a férfi gyorsan haladt felfelé. Néhány perc múlva már a fal tetején járt. A fiú vezetésével elhaladtak néhány fal mellett, és egy fatelephez érkeztek. Odament a kettős szárnyú kapuhoz, kilesett a kémlelő résen. Egy pillanat múlva bólintott, és kiosont az ajtón. Várakoztak a kövezett sikátorban, amely a magas falak között futott végig. A hely árnyékban volt, csak egy utcai falilámpa adott némi fényt. Panni megfordult, hogy mondjon valamit, ekkor az árnyékban, a sikátor túlsó végében mozgás támadt, és egy hang felkiáltott görögűI: - Megszökött! Az angol megszökött! Abban a pillanatban két lövés dördült olyan gyors egymásutánban, hogy még a legkifinomultabb fül is egynek hallhatta volna. Yanni futásnak eredt, és Lomax előhúzta az automatát a farzsebéből, hogy viszonozza a tüzet. Meghúzta a ravaszt, de a fegyver csütörtököt mondott. Még, mindig a használhatatlan fegyvert markolva sarkon fordult és futni kezdett, tekintetét a sikátor közepén világító lámpára szegezve. Mögötte léptek dobbantak a kövezeten, és a kopogó hang végigvisszhangzott a falak között. Újra lövés dörrent, és valami elsüvített a füle ráellett. Ezalatt Yanni elsuhant a lámpa alatt. Megfordult, hogy visszanézzen, de Lomax belevágta a pisztolyt a Iámpába, sötétségbe borítva ezzel a sikátort. és eliramodott. Egy pillanattal később elérték a sikátor végét, és Yanni ki-fulladva figyelmeztette: - Óvatosan, Mr. Lomax. Visszamegyünk a vízpartra. -A sarkon lelassította léptéit, megtorpant egy pillanatra, hogy elforduljon, és egyenesen egy nagydarab, pocakos halász karjába futott. A férfi dühösen káromkodott, és megra gadta a fiút az ingénél fogva. Lomax gyorsan cselekedett, elkapta a férfi jobb csuklóját, és egy

csípődobással a falnak kente. - Fuss, Yanni! - szólt rá sürgetően, és a fiú kilőtt, átvágott az úton, majd eltűnt az árnyékban. ' A halász előretántorgott sütőlapát méretű kezét kinyújtva, de Lomax gyorsan hátralé pett, és gyomron rúgta. Amikor a görög a földre került, kiabálni kezdett, amitől Lomax zavarba jött. Megfordult és látta, hogy nem egészen ötvenyardnyira lehet A Kis Hajótól. Egy teherautó parkolt a kijáratnál, a platója zsúfolásig tömve volt emberekkel, a többiek a jármű körül ácsorogtak. Az ablakból kiszűrődő fényben egészen tisztán látta Nikoli Alekót, aki felé nézett. A tömeg hirtelen megbolydult, amikor felismerték az angolt, és Lomaxnek futnia kellett az életéért. Ráfordult egy nedves, lejtős utcára, amely a térre vezetett, megcsúszott a kövezeten, és mögötte mélyen felbőgött a teherautó motorja. A vezetőt sürgető hangok töltötték be az éjszakát, néhányan leugrottak a platóról a földre, és üldözőbe vették, hogy a meredek emelkedőn a súlyosan megrakott teherautónál gyorsabban elkaphassák az angoIt. Egyszer csak megcsúszott és elvágódott. Egy pillanatra mintha egy nyomában haladó kutya vonítását hallotta volna, aztán talpra állt, és a térre futott. Valaki rásütötte a dupla csövűjét. A férfi lebukott, amikor a sörétek elsüvítettek a feje felett. A dzsip feltűnt a téren, oldalt farolva a nedves macskaköveken, és Katina megállt. A lány a vállához kapott egy puskát, és eleresztett négy lövést, amely gellert kapott a földön, a teherautó előtt, amitől a jármű azonnal megállt, és az emberek fedezékbe vonultak. A lány várt. Báránybőr bekecsének gallérja fel volt hajtva, arca olyan keménységet tükrözött, mintha kőből metszették volna ki, kezében egy távcsöves Winchestert tartott. Azt az ismétlőpuskát, amelyet a férfi adott neki egy éjszaka sok-sok évvel ezelőtt. A férfi szinte bezuhant az utasülésre, a lány átadta neki a Winchestert, és nyugodtan megkérdezte:

- Mi van Yannival? - Egy kis bajba keveredtünk - lihegte Lomax-, de a kisfiú jól van. Az isten szerelmére, tűnjünk már el innen! A motor felbődült, s szinte keresztüllőttek a téren. Amikor ráfordultak a széles autóútra, amely kivezetett a városból, keresztül a hídon,egy másik teherautó tűnt fel a színen, feléjük robogva. Lomax egy villanásra meglátta a vezető félelemtől eltorzult arcát, amikor az elfordította a kormányt, és egy csattanással nekiszáguldott a falnak, elzárva az utat. Katina gyorsan visszatolatott, és áthajtott a téren. A másik teherautó már a hegy felé robogott nagy sebességgel, hogy elzárja a másik, egyetlen kijáratot, a sziget túlsó oldalára vezető utat. Az utolsó pillanatban a vezető lefékezett, hogy elkerülje az ütközést, és Katina a dzsippel rászáguldott a sötét, kanyargó utcákra, majd a farmra vezető földútra hajtott. Most már csak egy lehetőségük maradt. Ha a kocsival elérik a farmot, már csak gyalog mehetnek tovább, fel a hegyek közé. 16 A menekülés Jó ötpercnyi előnyük volt az üldözőkkel szemben, amikor a farmhoz érkeztek. Katina lefékezte a dzsipet az udvaron, a csűr mellett. Lomax kipattant a járgányból, és a vályú fölé hajolt, hogy vizet fröcsköljön az arcára. Amikor felemelte a fejét, észrevette, hogy a lány őt nézi, kissé összeráncolva a homlokát. - Mi a baj? - kérdezte. ' - Egyszer már álltunk így együtt-válaszolta lassan. A férfi bólintott. - Emlékszem rá. A lány egy kissé megborzongott: - Ez akkor volt vagy most van, Hugh? - Nem tudom, Katina - válaszolta józan megfontoltsággal. - Talán valami furcsa okból az egyik része a másiknak. A lány megfogta a férfi kezét és Lomax abban a pillanatban teljesen biztosan tudta, hogy ő az a nő, akire mindig is vágyott. Szájon csókolta a

lányt, amikor a teherautó átrobo gott a szakadék peremén, és lefelé gurult a farm felé. Átvágtak az udvaron, átbújtak a kerítés alatt, és elindultak az olajligeten keresztül felfelé az emelkedőn. Katina ment elöl, mutatva az utat. Biztosan haladt felfelé a sötétség ellenére. Az ég baljóslatúan dörgött a távolban, mint a fegyverropogás, de ezt leszámítva termé szetellenes csend borult rájuk. A teherautó motorjának zaja elhalt. Katina kilesett az olajliget menedékéből, majd átvágott a terméketlen hegyoldalon. Lomax követte a lányt. Ebben a pillanatban elgördültek a felhők a hold elől, és minden éles fehér fényben fürdött. Alulról hirtelen kiáltozás hallatszott. A férfi megfordult és lenézett. Egészen tisztán látta a teherautót az udvar közepén és néhány férfi fehéren világító arcát, ahogy felfelé néztek. Mögöttük egy másik teherautó ment lefelé a farmhoz vezető keréknyomon. Katina már félúton járt a kopár hegyoldalon. A férfi vállára akasztotta a Winchestert, és a lány után eredt. Furcsa érzés volt ismét, hogy rá vadásznak. Ismerte ezt az idegesítő izgalmat, amely minden érzékét élessé tette. Megpihent az apró fennsík peremén, és egy pillanatra lenézett. Jól látta a vadászokat, ahogy jöttek felfelé a hegyoldalon. Néhányuk lámpát tartott, és amikor megállt a második teheráutó, izgatott kutyaugatást hallott. Egy lövés beledörrent az éjszakába, a lövedék céltalanul a levegőbe repült, és a férfi visszalépett, hogy ne legyen látható. Katina megmozdult mögötte, arcán nyugtalanság tükröződött. - Kytros nem lehet velük. Ő nem tűrné az ilyesmit. Lomax kézfejével kitörölte az izzadságot a szeméből. - Nincs miért aggódnunk. Nekünk van előnyünk. A lány megrázta a fejét. - Ne legyél ebben olyan biztos. Túlnyomó részük farmer és juhász. Jobban ismerik a hegyet, mint a tenyerüket. Akár kétszer gyorsabban is haladhatnak, mint mi.

Ahelyett hogy a lány átlósan vágott volna keresztül a meredek hegyoldalon, inkább az egyenes utat választotta felfelé, és Lomax követte. Az emelkedő csaknem függőlegessévált, és csak apró, nyers fűcsomók kukucskáltak elő a kopár sziklákon. Elértek egy laza, köves, agyagpalás részhez. A lány megállt, és visszanézett a válla fölött. - Hogy bírod? - kérdezte nyugtalankodva, ahogy a férfi csatlakozott mellé. Lomax mosolyt erőltetett magára. - Mondjuk azt, hogy nem vagyok már olyan fiatal, mint voltam. - Mostantól fogva nagyon óvatosnak kell lennünk - figyelmeztette a lány -, ez a terep eléggé csalóka. Katina lassan és könnyedén mászni kezdett, kipróbálva minden füvet, minden bokrot, cserjét és minden sziklát. Lomax követte, és olyan vidámság töltötte el, hogy szinte elfelejtette üldözőit, és megfeledkezett a veszélyről is. Egyszer csak megkapaszkodott egy sziklában, amely magától letört. A férfi sebesen oldalt fordult. A kőgörgeteg pattogva, zörögve, csattogva gurult lefelé a hegyoldalon, és a zaj tovavisszhangzott az éjszakában. Egy pillanatra lélegzetelállító csend támadt. Katina hangja halkan, félve úszott le a férfihoz. - Jól vagy? - Éppen hogy megúsztam - szólt vissza lágyan, és újból mászni kezdett. Kevéssel ezután a férfi elérte az utolsó emelkedőt is, és a széles fennsík peremén találta magát. Megfordult és lebámult az árnyékos völgybe, de az üldözőiknek nyoma sem volt. Katina megmozdult a háta mögött. - Az egyszerűbb utat választották - mondta.-Emlékszel még arra az ösvényre, amelyet az első éjjelen mutattam neked, amikor a villához vezettelek? - És hova megyünk innen? - kérdezte Lomax. A lány megfordult, és rámutatott egy nagy sziklafalra, amely előttük magasodott. A kőmonstrum a holdfényben fürdött, repedései,törései úgy ágaztak szét rajta, mint valami sötét ujjak. Lomax halkan füttyentett. - Biztos vagy benne, hogy ezt meg lehet csinálni? Katina bólintott.

- Ó persze, lánykoromban rengetegszer megmásztam. Semmi nehézség nincs benne. - Nyugtalanul nézett a férfira, majd elmosolyodott. - Nincs más választásunk, igaz? Majd megfordult és átvágott a fennsíkon a hatalmas sziklák között. Amikor elérték a szikla talapzatát, Lomax látta, hogy az nem egészen függőleges, hanem egy kissé megdőlt.. Egy nagyobb tábláját, amely széthasadt és megrepedezett, sokezernyi mélyedés borította. Katina azonnal mászni kezdett, és a férfi utána eredt. Addig le sem nézett, amíg nem tett meg vagy negyven-ötven lábnyi távolságot. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha úszna a levegőben, és egy óriás keze megpróbálná letaszítani a szikláról. A férfi mélyet lélegzett, és behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, már minden rendben volt. Ezután már nem nézett le, hanem újult erővel, rendületlen magabiztossággal mászott fölfelé. Öt perccel később átlépte a széles kőpárkány peremét, amelyet egy kiálló sziklalapvédett, és ott találta Katinát, rá várakozva. - Jól vagy? - kérdezte a lány. Most, hogy abbahagyta a mászást, a férfi érezte, hogy végtagjai kissé remegnek, de magabiztosan bólintott. - Itt megállunk? A lány megrázta a fejét. - Erre most nincs idő. Még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha előttük odaérünk, hiszen ők a hegyek között élnek, jól ismerik az ösvényeket. A lány ismét gyors mászásba fogott. Lomax követte, és megpróbált megfeledkezni sajgó végtagjairól, a sziklára koncentrálva. Az ocean felől feltámadt szél keresztülfújt a gyapjúpulóveren, egy villámlást mennydörgés követett, de ezúttal sokkal közelebb csapott be. A férfi átmászott egy görbe sziklatáblán, és Katina megint ott várt rá a kőlapon. Fölöttük egy merőleges sziklafal magasodott százláb nyira az éjszakába, Lomax a nyakát nyújtogatta, próbálta meglátni a tetejét, s az arcán gyöngyöző izzadságot kezdte szárítani a hideg szél. A lány megfordult, és a sötét kürtő felé mutatott, amely egyenes utat

hasított a szilárd kősziklába egészen a csúcsig. - Elég nehéznek látszik, pedig ez a legkönnyebb rész. A férfi erőltetett mosollyal felelt: - Szavadon foglak. Lomax megint várt, amíg a lányt a feje fölött elnyelte a sötétség, majd utánamászott. Nyakába akasztotta a Winchestert, és a szokványos hegymászótechnikát alkalmazva haladt tovább, hátát nekitámasztotta az egyik, lábát a másik sziklafalnak. Lassan araszolt fölfelé, minden egyes tizenöt-húsz lábnál megpihent, szorosan beékelve testét a kőbe. Egészen addig így haladt, amíg rá nem jött, hogy helyesen is mászhat tovább, hisz annyi volt az erős és jó fogódzó. Tíz perccel később átmászott a szikla felett, és csatlakozott Katinához. A fő fennsík szegélyén álltak a hegytetőn. Akhilleusz sírja háromszáz yardnyira volt tőlük, a túlsó végén. Alattuk a sziget teljes deli oldalát bevilágította a hold, és a tengerben is tükröződött ezüst fénye. Hihetetlen látvány volt, és Lomax még mindig érezte a természetfeletti csendet. A sötétség takarója fellebbent, és a hajnal érkezése letörölte a csillagokat az égről. Fejük felett újabb villám lobbant, és Katina megszólalt: - A vihar hamarosan kitör. Ez jó fedezéket adhat felfelé menet. Elindultak, jobb felől halk vonítást hozott feléjük a szél. Lomax megfordult, amikor a fennsík túlsó pereme felől három férfi bukkant elő két kutya kíséretében. Nem voltak kétszáz yardnyira sem, és tisztán látszottak a fényes holdvilágban. A férfi felemelte a Winchestert, és tüzelt. Az egyik kutya a levegőbe szökkent, és eltűnt a szakadék mögött. - Ez egy kis időre kedvüket szegi - meglökte Katinát. - Tűnjünk innen! A szentély felé rohantak, Katina mutatta az utat. Amikor Lomax megfordult és jobbra pillantott, látta, hogy három üldözője és a másik kutya villámsebesen elindultak velük párhuzamosan, nyilvánvalóan

azért, hogy feltartóztassák őket. Egyikük jó ötven yardnyival társai előtt loholt töretlenül. Egy pillanattal később üldözőik eltűntek egy apró emelkedő mögött. Lomax követte Katinát a hatalmas sziklák között, csúszkálva botorkált a zord terepen, és felrohantak a terasz lépcsőin. Ahogy odaértek az oszlopok közti mozaikpadlóhoz, Nikoli Aleko bukkant elő az árnyékból jobb felől, és feléjük rohant. Szemén a fekete kötés élesen kivált az arcából, arcán kegyetlen vigyor ült. Jobbjában tompán csillogó pengéjű zsigerelőkésttartott. Lomax vadul félrelökte Katinát, és futás közben a férfi elé került. Amikor a kés felfelé vágott, az angol elhárította a Winchester csövével, és tusát ütésre lendítve lesújtott a férfi állkapcsára. Aleko hátratántorodott, majd egy hang nélkül arcra bukott. Ahogy Lomax lement a szakadék széléhez, óriási mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Elkezdett esni az eső, ahogy elhaladt a juhászkunyhó mellett, és Katina után eredt a bizonytalan, veszélyes, palás mellvéden. A kövek csak úgy gurultak lefelé ,a nyomában, három-négyszáz lábnyira zuhantak le a meredek szakadékba. Amikor a lány már közel volt a célhoz, megpihent, hátranézett, de a talpa megcsúszott. Sarkát kétségbeesetten vájta bele a földbe, majd átlendült a fodros kőszegélyen. Lomax a lány után eredt, és egy pillanat múlva újra együtt voltak. Ezalatt az eső felhőszakadássá változott, ami elfojtott minden hangot. A férfi közel hajolt a lányhoz, és bátorítóan bólintott, aztán egy pillanatra az éj nappallá vált a villám hatalmas pengéjének fényében, és Katina szája halk sikolyra nyílt. A férfi hirtelen megfordult. A szakadék peremétől nem messze, úgy húszyardnyira ott állt Aleko két társával és a kutyával. Ugyanabban a pillanatban a kutya előreugrott, szinte úszott a levegőben. Amikor földet ért a bestia, Lomax keményen odasózott neki a Winchesterrel; és akkor megindult alatta a föld. Hallotta Katina figyel meztető sikoltását, és látta a fogait rávicsorító dögöt, aztán mindannyian lecsúsztak a meredélyen. Föld és szikladarabkák záporoztak a levegőben. A férfi elejtette a Winchestert, és karjával megragadott egy kiálló

szikladarabot, de már túl késő volt. Egy szörnyű pillanatig mintha a levegőben lógott volna a teste, aztán felakadt a szakadék egyik kiszögellésén. Hallotta Katina hangját a sötétből, és lecsúszott a lejtőn, hogy csatlakozzon hozzá. A lány egy hatalmas kősziklán állt, kétlábnyira a víztől, és a férfi aggódva érintette meg. - Jól vagy? A lány a karjába vetette magát, nyakába csimpaszkodott. - Azt hittem, hogy sosem állok meg. - Így legalább rövid idő alatt megtettük az út nagy részét-vigasztalta a férfi.-Jobb lesz, ha ezt is kihasználjuk. Ahogy befejezte a mondókáját, laza földrögök és paladarabkák zúdultak rájuk, felettük valahol a kutya vicsorgott, majd kitört a sötétből, és hatlábnyira a földre csapódott. Lomax félrelökte Katinát,.két markába nagy darab kősziklát kapott, és minden erejével a nekirontó állathoz vágta. Szörnyű csonttörő hang hallatszott, és a kutya nyöszörgő sírásba fogott, majd oldalra dőlve belecsobbant a vízbe. Lomax megfordult, zihálva szedte a levegőt. Egyik kezével átölelte Katinát, és együtt mászták meg a sikamlós sziklarengeteget. Rövidesen elindultak lefelé a hegyoldalon a keményen záporozó esőben. 17 A gyónás Amikor odaértek a villához, Katina már sántikált. Lomax támogatta, kimásztak az árokból, és keresztülvágtak az úton. A kapuk nyitva álltak, és a boltíves bejáró felett lámpa lógott, lengedezve a szélben. Elindultak a széles, kövezett ösvényen az olajfák között, az eső hangos locsogása elmosott minden zajt. Lomax bőrig ázott, sötét haja a homlokára tapadt. Testének minden porcikája fájdalmasan sajgott, és minden lépés nagy erőfeszítésébe került. Katina már majdnem felélte összes erő- és idegtartalékát, az összeomlás

határán állt. Amikor a liget széléhez értek, a lány megbotlott, de a férfi elkapta a karját. Szorosan, de lágyan magához vonta. - Már nem tart sokáig. Már majdnem túlvagyunk rajta. Aztán a férfi zongoraszót hallott, pontosan úgy csengett, mint régen, nosztalgikusan és vágyakozón. A férfi újra belezuhant a múlt és a jelen összemosódásának csapdájába, cask állt az esőben; karjában tartva a lányt, és a zene fájdalommal teli szomorúsággal töltötte el. Az erkélyajtó félig nyitva volt. A vörös bársonyfüggöny egyik vége kihullámzott az esőbe, amikor egy szélroham megtaszította. Katina elhúzta a függönyt, és belépett a házba. A hatalmas kandallóban farönkök égtek, a szobát egy zongorára tett lámpa világította be. Ennek fényében Van Horn haja úgy csillogott, mint az ezüst. A férfi zöld selyem házikabátot viselt. Felpattant, és eléjük ment aggodalmas arckifejezéssel. - Már azt hittem, sohasem jönnek meg. Mi történt? Ebben a pillanatban Katina felsóhajtott, és majdnem elcsúszott a földön, de Lomax még idejében a karjába kapta, és a díványhoz vitte. Van Horn odaállt a lány mellé, ujjával kifordította a szemhéját, és megfogta a pulzusát. Egy pillanat múlva felnézett. - Teljesen kimerült. Hozza ide a brandyt, a bárszekrényben van a könyvespolc alatt. Lomax megtalálta az üveget és két poharat, majd visszament. Megtöltötte az egyiket, és Van Hornnak adta, majd töltött magának is. Az ital jóleső melegséggel járta át, és a férfi újratöltötte poharát, közben figyelte, ahogy Van Horn felemeli Katina fejét, és erőszakkal szétfeszíti a száját. A lány fulladozni és köhögni kezdett, majd kinyitotta a szemét. Megpróbált felülni, de Van Horn megnyugtatta: - Minden rendben van, kedvesem. A villában vagy, jó helyen. A lány üres tekintettel nézte, aztán valami bekattant nála, és a szemében kigyúlt az értelem szikrája. - A hajó készen áll? A férfi bólintott, és a lány a földre nyújtóztatta lábát. Megpróbált felállni, de Lomax gyengéden visszatolta.

- Nem kell sietni, Katina - mondta. - Most már nem megyek sehova. A lány a férfira nézett apró, zavart homlokráncolással, és Van Horn megszólalt: - Ne legyen bolond, Lomax! Hallottam, hogy megvádolta Alexiast Dimitri Paros meggyilkolásával, de pokolian kicsi az esélye annak, hogy ezt bebizonyítsa. Lomax vett egy cigarettát a zongora tetején lévő ezüstdobozból. Komótosan rágyújtott, és lassan kifújta a füstöt. Nagyon fáradt volt, jobb szeménél tompa sajgást érzett. - De én nem hiszem, hogy Alexias volt Dimitri gyilkosa - mondta csendesen. - Azt viszont igen, hogy maga tette. Dörgött újból, az eső rohama fokozódott, cseppjei kalapálva verték az ablakot. Van Horn arckifejezése egy szemernyit sem változott. Nyugodtan csengett a hangja, amikor megszólalt. - Egészen biztos ön abban, amit mond? Katina felállt és előrelépett, arca elfehéredett, szeme szélesre kerekedett. - Mit mondasz, Hugh? A férfi gyengéden a lány vállára tette a kezét. - Valaki megpróbált megölni a sikátorban ma este a börtön hátsó végénél. Valaki, aki tudta, hogy onnan jövök ki. Aztán itt van az automata, amit küldött. Valami furcsa okból csütörtököt mondott, amikor tüzelni akartam vele. A lány a férfit nézte, rémült láng lobogott a szemében. Lomax folytatta: - Tudott-e arról Van Horn, hogy a bácsikád minden csütörtök este sakkozott János atyával? A lány bólintott. - Mindenki tudott róla. - Akkor miért nem mondta meg nekem, hogy csak az időmet vesztegetem, amikor elmeséltem neki, hogy megszándékozom látogatni a bácsikádat? A lány lassan megfordult, és Van Hornt fürkészte, Lomax pedig folytatta: - Amikor a farmhoz értem, a sötétben márott vártak rám a Samos testvérek és Dimitri.

Ennek csak egyetlen magyarázata lehetséges. Dimitri azért várt rám, mivel valaki figyelmeztette, hogy jövök. De ezt csak egyvalaki tudta. Van Horn könnyedén elmosolyodott. - Ez az egész nem passzol össze. Hogy a manóba magyarázza meg azt, hogy olyan gyorsan felvettem vele a kapcsolatot, hisz Katina magával vitte a dzsipet? Erre a választ Katina adta meg. - Valakinek telefonáltál éppen akkor, amikor kijöttem a konyhából. Egyébként Dimitri az éjszaka nagy részében A Kis Hajóban dolgozik. Ezt is mindenki tudja. Van Horn rágyújtott, kezét olyan szilárdan tartotta, mint egy kőszikla. - Még úgy sem stimmel, hisz hogyan le hettem volna ott a gyilkosság időpontjában? A világ egyetlen bírósága sem adna hitelt a szavainak egy pillanatra sem, hisz egy olyan korú és kondiban levő férfi, mint én, hogyan vághatott volna keresztül a hegyen kétszer is ilyen rövid időn belül? - Ez engem is izgatott egy ideig – mondta Lomáx. - Aztán eszembe jutott, hogy Katina egyszer mesélt nekem arról, hogy a farm közelében, a sziklák aljában van egy móló. - A férfi lenézett a lányra. - Szerinted mennyi idő alatt lehet megtenni ezt az utat innen a tengeren? - Húsz perc alatt - válaszolta a lány. – Elég sűrűn megtettem már én.is. Oliverről nem is beszélve. Lomax érdeklődve nézte Van Hornt. - Használta ma este a hajóját? Minden esetre ezt tudjuk elienőrizni. - Maga nem egészen tiszta – próbálkozott Van Horn. - Mi okom lett volna megölni Dimitri Parost? - Ez csak feltételezés, de azért elmondom. Talán rájött, hogy ön a felelős az apja haláláért -válaszolta Lomax. Katina élesen felszisszent. Egy pillanatig Van Horn higgadt nyugalma majdnem megtört, de összeszedte magát. - Nem én voltam, Lomax. Mindenki tudja, hogy min mentem keresztül Fonchiban.

- Amikor ma korábban beszélgettünk ezekről a dolgokról, azt mondtam, hogy érzésem szerint Alexias Pavlo az áruló – mondta Lomax. - És ön arra akart kilyukadni, amire én még most is keresem a magyarázatot, hogy miért az ő házába rontottak be a németek először. De most jobb jutott az eszembe, megmutatom, hogy jutottak el önhöz a németek. - Attól tartok, hogy ön nem egészen érti a dolgokat - próbálkozott Van Horn ismét, de minden szín kiszaladt az arcából, és mély ráncok övezték a homlokát. - Amikor legelőször jártam ebben a házban, Joe Boyd kölcsönvette az ön egyik háborús verseskötetét, A túlélő volt a címe - mondta Lomax. - Zöld bőrkötésű és arany nyomású könyv volt, az ön könyvtárának egyik példánya. A férfi a könyvszekrényhez ballagott, egy vékony kiadvánnyal tért vissza, és ledobta a kávézóasztaIra. - Itt van az ominózus könyv. Már korábban észrevettem, amikor Katina elhozott a hotelből, hogy újból találkozzam önnel. Egészen ma estéig nem jutott eszembe, amikor ismegértettem, hogy mi folyik itt. - Én viszont nem értem - mondta Katina. - Azt hiszem, Van Horn annál inkább. Tudod, Joe Boyd elfelejtette visszaadni a könyvet. A zubbonya zsebében volt még az akció közben is. Ez csak ma este jutott eszembe. A németek biztos, hogy megtalálták nála, miután átkutatták a holttestét. Nem csoda, hogy Steiner kinevetett, amikor azt mondtam neki, hogy senkivel nem voltunk kapcsolatban a szigetlakók közül. Van Horn felkapta a könyvet, és vizsgálgatni kezdte. Egy kis idő múlva felsóhajtott. - Az a baj, hogy nem akartam megcsonkítani a sort. Ezt még a háború előtt kaptam az amerikai kiadótól. Odaballagott a könyvszekrényhez, visszatette a kötetet, kivett egy üveget a bárszekrényből, és töltött magánk egy italt. Amikor megszólalt, hangja furcsán távolinak tűnt. Úgy mesélte el a történteket, mintha mindaz mással esett volna meg. - Természetesen igaza van. A németek megtalálták a könyvet, és Steiner azonnal elhozta nekem. Megpróbáltam ködösíteni, de ez nem vezetett

semmi jóra. Katina előrelépett. - Miért árultad el nekik? - A férfi megpróbált elfordulni, de a lány elkapta a karját, és magához rántotta, majd mélyen a szemébe nézett: - Miért, Oliver? A férfi vállat vont. - Mert féltem. Megfenyegetett, hogy elvisznek Athénbe a Gestapo főparancsnokságára. - Ez minden? Van Horn megrázta a fejét. - Steiner még azt is kilátásba helyezte, hogy összetöri a gyűjteményem minden egyes darabját. És a szemem láttára zúzta darabokra az amforát, hogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja a dolgot. A lány undorral fordult el a férfitól, de Lomax megszólalt: - Míért küldte magát Steiner a városi börtönbe ahelyett, hogy Fonchiba vitte volna, mint a többieket? - Az ön látszólagos halála útban Kréta felé kapóra jött - kezdte Van Horn. - Steiner cask hat hónap múlva eresztett volna szabadon, az egészségemre való tekintettel. - Szóval még többet tudtál beárulni a barátaidról? - kérdezte Katina. A férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és folytatta: - Sajnos, Steinert meggyilkolták, és a helyettese semmit sem tudott a megállapodásunkról. Ő pedig azonnal elküldött engem Fonchira, miután átvette a parancsnokságot. - Szóval te a pokolra ítélted a barátaidat,mert féltél? - dörrent rá Katina. - Mert féltetted azt a hülye gyűjteményedet? - Én is annyit szenvedtem, mint bárki más mondta. - Ön láthatta, Lomax, hogy mit műveltek velem a németek. Amikor azt mondta nekem, hogy Alexiast vádolja, és szándékában áll tisztázni vele a dolgokat, pánikba estem. Tudtam, hogy valamit előás, ami éppen elég lehet ahhoz, hogy engem bemártson. - Vagyis értesítette Dimitrit, igaz? Van Horn bólintott. - Azt mondta, hogy elintézi a dolgokat, de ragaszkodott ahhoz, hogy

találkozzon velem. Hajón mentem el hozzá. Amikor odaértem, részeg volt. Nyilván összeadta a dolgokat, és rájött a végeredményre. - És megpróbálta zsarolni magát, igaz? - Az asztalon ott volt a zsigerelőkés. Arra gondoltam, ha ezzel követem el a gyilkosságot, Kytrosnak erről csak az juthat az eszébe, hogy egy halász volt az elkövető. - Hát eléggé szokatlan módja egy ember meggyilkolásának. Van Horn vállat vont. - Ezt a trükköt még a lövészárokban tanultam. Az ember sohase felejti el az ilyesmit. Ezt önnek jobban kell tudnia, mint bárki másnak. Lomaxről szinte lepergett a támadás. - És az a dolog ott a sikátorban? Ezzel kapcsolatban igazam volt? Van Horn bólintott. - Amikor Katina eljött a villába, és a segítségemet kérte, hogy juttassuk ki önt innen, nem volt más választásom, nem tagadhattam meg a segítséget. De az automatának, amelyet adtam, rossz volt az ütőszege. Amikor elhajtott a dzsippel, követtem az öreg bringámmal a városba, amit az istállóban tartok oly sok éve. Lomax kezdte fáradtnak érezni magát, és a fejét hasogató fájdalom egyre erősödött. - Vagyis megölte őt?-kérdezte Lomax.-És rákényszerített engem is a gyilkosságra. És miért, Van Horn? Mi végre? - Nem tudom - válaszolta Van Horn. -Tényleg, fogalmam sincs. Mindig meg kell tudnunk a dolgok végét? A férfi előhúzott a zsebéből egy revolvert. Katina gyorsan hátralépett, és Lomax megszólalt: - Még több gyilkosságot akar, Van Horn? De akkor velem nem állhat meg. Katinával is ez a szándéka? Őt is le akarja lőni? - Nem hiszem, hogy szükség lenne rá - szólt egy ismerőshang, és Kytros lépett be az erkélyajtón. Alexias Pavlo jött mögötte. Van Horn szeme rájuk villant, Lomax félre lökte Katinát, és a férfira vetette magát, de elkésett. Van Horn közvetlen közelről tüzelt, a lövedék eltalálta a vállát, és nekitaszította

háttal a zongorának. Katina felsikoltott, karjával a földre söpörte a lámpát, és a szoba sötétségbe borult. 18 Por és hamu Pár pillanatig a sötétség és a zűrzavar uralt mindent, de Lomax tudta, hogy Katina ott van mellette. Amikor felgyulladt a villany, már nyoma sem volt Van Hornnak, de még Alexiasnak sem. Kytros elballagott a villanykap csolótól a hallba vezető ajtóhoz, de nem tudta kinyitni. Az őrmester megfordult, majd higgadtan megszólalt: - Nem juthat messzire. Megtettem a kellő elővigyázatossági intézkedéseket, lezárattam a főkapukat, amikor megérkeztünk, és Stavrou szemmel tartja a sziklaösvényt. Lomax megragadta a zongora szélét, és talpra rántotta magát. Katina megmozdult, hogy segítsen neki. A vállán ütött seb erősen vérzett, a lány egy hímzett asztalterítőből vastag párnakötést rögtönzött, és a férfi szvettere alá tette. Kytros odalépett. - Súlyos? Lomax megrazta a fejét. - Túlélem. Mióta volt a teraszon? - Elég rég. Semmi olyat nem hallottam, ami újdonságot jelentett volha a számomra. - Kytros elmosolyodott. - Hisz már azelőtt tudtam az igazságot, mielőtt idejöttem volna. Meséltem önnek, hogy Spanos doktor boncolási jegyzőkönyvére voltam kíváncsi, hát megkaptam. Amiből két érdekes dolog került napvilágra. - Nem egészen értem - mondta Lomax. - Először is Dimitri Paros halála sokkal korábban történt, mint azt elképzeltük. Csak hogy a holtteste elég közel volt a tűzhöz, és a meleg késleltette a hullamerevség beálltát. - Másodszor? - A halott férfi zuhanás közben összetörte az óráját, amely pontosan

kilenckor állt meg - Kytros felsóhajtott. - Meg kell bocsátania egy egyszerű szigetlakó rendőrnek, hogy nem közölte ezt a tényt előbb. - És kilenckor, vagyis abban az időpontban én a tengeren jártam a Samos fivérekkel. - Alexias pedig szokásos sakkpartijának hódolt John atyánál. - De mégis mi vezette önt Van Hornhoz? - Először is az egyszerű logikai összefüggések-kezdte Kytros.-Riki Samos bevallotta, hogy Dimitrit valaki értesítette, hogy ön a farmra készül, de azt nem tudta megmondani, ki volt az. Viszont abból, amit előzőleg mondott nekem, kiderült, hogy csak egyetlen ember lehetett a tettes. Aztán rájöttem; hogy Dimitri a telefonüzenet után hagyta csak el A Kis Hajót, telefonja pedig a szigeten nagyon kevés embernek van. - És a telefonkezelő emlékezett arra, hogy ki volt a hívó, igaz? Kytros bólintott. - Megálltam, hogy megnézzem Alexiast, amikor meghallottam az ön szökésének a hírét. Aztán Yanni eljött a rendőrségre, és figyelmeztetett, hogy önt szét fogják tépni a hegyen. - De ön nem tett semmit? - kérdezte Lomax. Kytros engedélyezett magának egy halvány mosolyt. - Fontolóra vettem a dolgot, és figyelembe véve a múltját itt a szigeten, ez az egész eléggé valószínűtlennek tűnt. - Megint Yanninak köszönhetünk valamit - mondta Katina. Kytros bólintott. - Jó fiú, az biztos. Kár, hogy nincs senki, aki iskoláztatni tudná. - Azt hiszem, ezt el tudom intézni – mondta Lomax. Egy loves visszhangzott erősen az esőn át, és Alexias jött be a teraszról. - A kertben van - mondta rekedten. Kytros kicsatolta a pisztolytáskáját, és előhúzta belőle automatáját. - Azt hiszem, helyesebb lenne, ha itt maradnának. A férfi kilépett az erkélyajtón, és Lomax követte. Odakint az esőcseppek, mint megannyi lándzsa, fúródtak a földbe. A teraszról szétömlő fény megvilágította a bokrokat, de azon túl már a sötétség uralkodott.

A következő pisztolylövést egy géppisztoly baljós, száraz kerepelése követte. - Stavrou! - kiáltotta Kytros, majd keresztülfutott a teraszon, és beugrott a kertbe. Az esőn át gyengén hallatszott a sok-sok ember hangja és a kutyák ugatása. Katina megérintette Lomax karját, és előremutatott. A sötétben, az út túlsó oldalán férfiak indultak a villa felé lefelé a lejtőn, lámpásaik úgy villantak bele az éjszakába, mintha szemek lettek volna. A kertben minden csendes volt. Lomax egy hirtelen belső impulzusnak engedelmeskedve, sebére szorítva a kötést, keresztülrohant a teraszon, és a bozótba vetette magát. Leguggolt egy bokor mellé. Katina egy pillanattal később már ott volt mellette. - Ez őrültség -tiltakozott a lány. A férfi óvatosan elindult a csöpögő olajfák között, anélkül hogy válaszolt volna a lány megjegyzésére. Felettük a hegyoldalon a zaj baljóslatúan nőtt. Kytros kilépett egy fa mögül, és csatlakozott hozzájuk. Mielőtt megszólalhatott volna, mozgás támadt a kert túlsó végén a bokrok között, és a géppisztoly ismét felugatott. Stavrou elkiáltotta magát, megeresztett egy cifrát, és Van Horn egyenest keresztülvágott az aljnövényzeten, bal karját felemelte, hogy védje az arcát. Majd nekidőlt a fának, és őket nézte, lélegzete fehér füstként áramlott a nedves, párás légben. A sárga lámpafényben a bőre olyan volt, mint a pergamen, öregnek, fáradtnak és legyőzöttnek látszott. Megfordult és átbotorkált a kocsiúton a főkapuhoz. Amikor odaért, a tömeg megindult lefelé, és elárasztotta az utat. Lomax és Katina megálltak, Alexias utánuk eredt, és furcsa csend borult rájuk. Olyan volt ez az egész, mintha a kapu előtt várakozó tömeg megérezte volna, hogy valami rendkívüli dolog történik odabent. Stavrou bukkant elő a fák mögül, és várt, géppisztolyának csövét a kapura szegezte. Kytros fejével jelzett neki, és elindult az áruló után. Amikor megállt, lábát kissé terpeszbe állította, jobb combjához szorította az automátát. - Dobja el a fegyverét, Mr. Van Horn! - kérte.

- Hogy ne szenvedjen már többet senki ettől a dologtól. Van Horn kezdte megemelni a fegyverét, mint egy lassított filmen, ujja a ravaszon feszült. Ugyanebben a pillanatban Kytros előrenyújtotta a karját, és tüzelt. A lövedék nekicsapta Van Horn hátát a kapunak, és a tömeg sebesen szétrebbent. Az író hátrakapott, baljával megragadta az egyik vasrácsot, és felhúzta magát. Nagy megfontoltsággal újra célzásra emelte a fegyverét, és Kytros még két golyót eresztett a testébe. A tömeg szörnyű morajban tört ki, és Van Horn a földre csúszott, kezét a gyomrára szorítva, ahogy az élet lassan elszállt belőle. Felnézett, amikor Lomax elindult felé, és megpróbált beszélni, de nem jöttek az ajkára a szavak. Egy pillanattal később fulladozni kezdett, és vérfolyam tört elő a szájából. A kapu közelében ácsorgó tömeg csak hallgatott az esőben, nem értették; mi történt, várták, hogy valaki megmagyarázza a történteket. Alexias Lomaxfelé indult, látszott rajta a megfáradt öregség, mintha életénekterhét túlnehéz volna továbbcipelni. Szeretett volna megszólalni, de ajkára nem jöttek szavak, és elindult a kapu felé. Kytros kinyitotta, Alexias kilépett, és halkan beszélni kezdett a tömeghez. Az őrmester fél térdre ereszkedett Van Horn mellett, és megvizsgálta a holttestet. Néhány perc múlva felnézett, és nyugodt hangon megszólalt: - Önt nem hibáztatja senki, Mr. Lomax. Ez az ember kívánta a halált. Meg akart halni, rákényszerített, hogy megtegyem. Lomax csak állt, kezét a sebére szorította, és érezte a vér szivárgását az ujjai között. Megfordult, és a kocsiúton elindult a villa felé. A bejárati ajtó nyitva állt. Lomax átment a hallon, a széles, fehérre meszelt átjárón, és belépett a hatalmas szobába, amelynek üvegtáblái mögött Van Horn kerámiái díszelegtek. A vitrinek mintha a levegőben lógtak volna. A hatalmas vörös-fekete amfora testetlenül úszott a sötétségben. A férfi csak állt, nézte a műtárgyat, és elvakult, oktalan dühre lobbant. Oldalt dőlt, és ép kezével lesöpörte a talapzatról. Az amfora a földre zuhant, és ezernyi darabkára törött. Aztán valami megmagyarázhatatlan okból levegő után kezdett kapkodni, miközben száraz zokogás szorongatta a torkát.

Kiment az erkélyre, valahogy Katina is ott termett mögötte, és a férfi megtörve cask ennyit mondott: - Por és hamu, Katina, mindenütt csak por és hamu. - Tudom, Hugh - mondta a lány egyszerűen. A férfi a korlátnál állva figyelte az elé táruló, gyönyörű látványt. Az eső elállt, az ázott föld friss illata úszott a párás levegőben, ami újélettel töltötte fel. Aztán rácsúsztatta ép karjáta lány vállára, és együtt sétáltak vissza a házba.