jessica sorensen - callie, kayden És a megváltás (véletlen 2.)

8/18/2019 Jessica Sorensen - Callie, Kayden És a Megváltás (Véletlen 2.)

http://slidepdf.com/reader/full/jessica-sorensen-callie-kayden-es-a-megvaltas-veletlen-2 1/212



J E S S I C A S O R E N S E N

the redemption of

Callie&KaydenCallie, Kayden és amegváltás

Első kiadás



Írta: Jessica SorensenA mű eredeti címe: The Redemption of Callie & Kayden

(Coincidence Book 2)

A művet eredetileg kiadta: Forever, an imprint of Grand Central Publishing

Copyright © 2013 by Jessica SorensenExcerpt from The Destiny ofViolet & Luké

copyright © 2014 by Jessica SorensenCover design: Regina Wamba

Cover © 2014 Hachette Book Group, Inc.

Fordította: Komáromy ZsófiaA szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzeneta borí tóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174ISBN 978 963 399 285 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.:(62) 551-132, Fax: (62) 551-139E-mail: [email protected]

www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér GáborKorrektorok: Réti Attila, Szécsényi Tibor

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., DebrecenFelelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszo rosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a

teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusanvagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –

nem sokszorosítható.

mailto:[email protected]



http://www.konyvmolykepzo.hu/






Minden túlélőnek



CALLIE

Lélegezni akarok.Megint eleven akarok lenni.Nem akarom érezni a fájdalmat.Vissza akarok kapni mindent, de nem lehet.Minden hangot hallok, mindenki nevetését, mindenki sírását. Az emberek szorongva járkálnak fel-alá a helyiségben, én azonban nem bírom levenni a szemem a fotocellásüvegajtóról. Heves vihar tombol odakint, az eső dobol a betonon, a porban, az avaron.

Szikrázik a fényjelzés, ahogy mentők érkeznek a bejárathoz, piros villogójukat visszatükrözi azesőáztatta talaj, ami így vörösnek tűnik, mint a vér. Mint Kayden vére. Mint Kayden vére, amibeborította a padlót. Az a rengeteg vér!Üres a gyomrom. Fáj a fejem. Képtelen vagyok megmozdulni.- Callie! - szól Seth. - Callie, nézz rám!Felemelem a fejem, és a srác barna szemébe nézek, amiből csak úgy süt az aggodalom. - Mi az?Megfogja a kezem, bőre meleg és megnyugtató. - Kayden rendbe fog jönni.

Rábámulok, magamba fojtom a könnyeimet, mert erősnek kell lennem .- Persze.Felsóhajt, és megpaskolja a kezem.- Tudod, mit? Megyek, utánanézek, fogadhat-e már látogatókat. Majdnem egy rohadt heteitt van. Azt hinné az ember, mostanra már meg lehet látogatni. - Felkel a székről, átvág azsúfolt várón, odalép a recepcióhoz.Rendbe fog jönni.Rendbe kell jönnie.Ám a szívem mélyén tudom, hogy Kayden nem fog csak úgy rendbe jönni. Persze, a sebeimeg a törött csontjai meggyógyulnak majd, de azok csupán testi sérülések. A lelki gyógyulásazonban hosszabb ideig fog tartani, és fogalmam sincs, milyen állapotban lesz, amikorviszontlátom. Vajon ki lesz akkor?Seth a pult mögött ülő recepcióst faggatja, ám a nő egyelőre vá laszra sem méltatja, afolyamatos telefonhívásokkal meg a számítógéppel van elfoglalva.De mindegy is. Tudom, mit fog válaszolni: ugyanazt, amit eddig is. Hogy Kayden nemfogadhat látogatókat, kivéve a családtagokat. A családja tagjait, azokat az embereket, akikbántották. Kaydennek nem a családjára van szüksége.



- Callie! - Maci Owens hang ja kizökkent a merengésből. Homlokráncolva, pislogva nézek fölKayden anyukájára. Hajszálcsíkos ceruzaszoknyát visel, körmét manikűröztette, hajáthatalmas kontyba fogta a feje tetején. - Te meg mit csinálsz itt?Kis híján én is ugyanezt kérdezem tőle.

- Azért jöttem, hogy meglátogassam Kaydent. - Kihúzom magam a széken.- Callie, édesem — szól, mintha kislány lennék, és lebámul rám. - Kayden nem fogadhatlátogatókat. Mondtam már neked pár nap pal ezelőtt. - De hamarosan vissza kell mennem az egyetemre - felelem, meg markolva a szék karfáját. -Muszáj látnom őt, mielőtt elutazom. Az asszony a fejét csóválja, és leül az enyém melletti székre, keresztbe téve a lábát.- Az sajnos lehetetlen.- Miért? — Élesebb a hangom, mint valaha.Mrs. Owens körülnéz, aggódik, hogy feltűnést keltek.

- Légy szíves, kicsit halkabban, édesem.- Bocsánat, de tudnom kell, hogy jól van-e - erősködöm. Rengeteg harag gyülemlett fölbennem. Még soha nem voltam ilyen dühös, és nem tetszik ez az érzés. — És meg kelltudnom, mi történt.- Az történt, hogy Kayden nagyon beteg - feleli az asszony halkan, azzal föl is kel a székről,hogy otthagyjon.- Várjon!— Én is felpattanok. - Hogy érti, hogy beteg?Oldalra dönti a fejét, és a tőle telhető legszomorúbb képet vágja, de én csak arra tudokgondolni: ez az a nő, aki hosszú-hosszú évek óta hagyja, hogy Kaydent verje az apja.

- Édesem, nem is tudom, hogyan mondjam el, de... Kayden tett kárt saját magában.A fejemet rázom, és elhátrálok.- Nem, nem igaz.Még szomorúbb képet vág, úgy fest, mint egy játék baba üveg szemmel meg rápingáltmosollyal.- Édesem, Kayden sajnos már nagyon régóta vagdossa magát, és ez most,... Hát, azt hittük,sikerült leszoknia róla, de úgy tűnik, tévedtünk.- Nem igaz! - sikoltom. Tényleg sikoltok. Megdöbbenek. Kayden anyukája is megdöbben. Azsúfolt váróteremben mindenki megdöbben.- És a nevem Callie, nem pedig „édesem”. Seth odasiet hozzám, szeme tágra nyílt, merő aggodalom. - Callie, jól vagy?Rápillantok, aztán körülnézek a zsúfolt váróban. Mindenki elhallgatott, mindenki engembámul.- Én .. én nem is tudom , mi bajom van.Sarkon fordulok, átrohanok a fotocellás ajtón, beverem a könyököm az üvegbe, mivel nemnyílik ki elég gyorsan. Az épületből kiérve addig szaladok, amíg nem találok néhány bokrot akórház mögött, aztán térdre esem, és ráhányok a sárra. Remeg a vállam, felfordul a



gyomrom, és könnyek csípik a szemem. Miután kiürül a hasam, hátradőlök, és leülök anyirkos földre.Nem létezik, hogy Kayden ezt tette magával. De a szívem mélyén egyre csak a testén lévősebekre gondolok, és akaratlanul is fontolóra vesz em: mi van, ha mégis ő tette?

KAYDEN

Kinyitom a szemem, és legelőször a fényt érzékelem. Égeti a szemem, eltorzítja akörnyezetemet. Fogalmam sincs, hol vagyok. Mi történt?Aztán mély hangokat hallok, csörömpölést, káoszt. Pittyeg egy masina, és mintha egy ütemreverne a mellkasomban dörömbölő szívemmel,ám a hangja túl halk, túl egyenetlen. A testemhideg... dermedt, akár a lelkem.- Kayden, hallasz engem?— hallom édesanyám hangját, de nem látom őt az éles fényben.

- Kayden Owens, nyisd ki a szemed! - ismételgeti, amíg hangja gyötrő zsibongássá nem válika fejemben.Újra meg újra kinyitom-lehunyom a szememet, aztán forgatom. Megint pislogok, és a fénypontokká alakul, aztán ismeretlen emberek arcává, mindegyiken félelem ül. Sorra fürkészemaz arcokat, egyvalakit keresek, de őt sehol sem látom. Megmozdítom az állam, és kényszerítem az ajkam, hogy megmozduljon.- Callie.Édesanyám jelenik meg mellettem. Hűvösebb az arckifejezése, mint vártam, és elhúzza aszáját.- Van fogalmad róla, minek tetted ki a családod? Mi bajod van neked? Semmibe veszed azéleted?Az ágyam körül álldogáló orvosokra meg nővérekre pillantok, és rádöbbenek, hogy nemfélelem az, amit látok, hanem szánalom és bosszúság.- Mi ... -Olyan száraz a torkom, akár a sivatag, és nagy erőlködés árán többször is nyelek. - Mitörtént? - Kezdek visszaemlékezni a vérre, az erőszakra, a fájdalomra... a vágyra, hogy végetvessek az egésznek.Anyám a fejem két oldalára teszi a kezét, és fölém hajol.- Azt hittem, már túl vagyunk ezen. Azt hittem, leszoktál róla.Oldalra hajtom a fejem, és lepillantok a karomra. A csuklómat kötés borítja, a bőröm fakó,kidagadnak rajta a kék erek. A kézfejembeinfúziót vezettek, az ujjamra is rácsíptettekvalamit. Most már emlékszem. Mindenre. Anyám szemébe nézek.- Hol van apa?Résnyire húzza össze a szemét, és még közelebb hajol.- Üzleti útra ment.Hitetlenkedve meredek rá. Egész gyerekkoromban nem tett sem mit az otthoni erőszak ellen,de azt hiszem, abban reménykedtem, hogy most végre kizökken a titkolózásból meg apám

örökös, kényszeres védelmezéséből. - Üzleti úton van? — kérdezem lassan.



Egy fehér köpenyes, szemüveges, őszülő hajú pasas, zsebében tollakkal, kezében csiptetősírótáblával, mond valamit anyámnak, aztán kimegy. Egy ápolónő lép oda az ágyam mellettpittyegő masinához, és elkezdi leírogatni az adatokat a lázlapomra.Anya a lehető legközelebb hajol, árnyékot vet rám, és a fülembe suttog, mély hangjából

súlyos intés árad:- Apádnak ehhez az egészhez semmi köze. Az orvosok tudják, hogy te magad vágtad meg acsuklód, és az egész város tudja, hogy te verted meg Calebet. Nem vagy jó állapotban, ésakkor aztán sokkal rosszabb helyzetbe kerülsz, ha belerángatod ebbe apádat.Kissé hátrahúzódik, és most először veszem észre, mennyire kitágult a pupillája. Szinte nemis látszik a szeme színe, csak egy keskeny kör maradt belőle a peremen. Anyámmegszállottnak tűnik, mintha az ördög uralná, vagy az apám - bár a kettő egy és ugyanaz. - Szépen rendbe fogsz jönni - mondja. - Egyik sérülésed sem ért főbb szervet. Rengeteg v értvesztettél, de kaptál vérátömlesztést.

Az ágyra nyomom a kezem, próbálok felülni, ám a testem elnehezült, a végtagjaim gyengék.- Mennyi ideig voltam eszméletlen?- Pár napig csak hébe-hóba voltál magadnál. De az orvosok szerint ez normális. - Nekilátbetűrni körülöttem a takarót, mintha hirtelen megint a kisfia lennék. - Inkább amiattaggódnak, hogy miért vágtad meg magad.Akár szét is kürtölhettem volna, torkom szakadtából üvölthettem volna, hogy nem éntettem. Hogy apám csinálta, hogy együtt okoztuk a kárt. Ám ahogy körülnézek akórteremben, rádöbbenek, hogy itt senki sincs, akit igazán érdekelne az igazság. Egyedülvagyok. Tényleg megvágtam magamat. És egy pillanatra reméltem, hogy ezzel befejezhetem.

Hogy végre, tizenkilenc hosszú év után, megszabadulhatok az összes fájdalomtól ésgyűlölettől, meg a szorongástól, hogy nem érek semmit.Anyám megpaskolja a lábamat.- Na, jól van, holnap visszajövök.Nem válaszolok. Csak az oldalamra fordulok, becsukom szemem, szám, és hagyom magamvisszasüllyedni a megnyugtató sötétségbe, amiből az imént felébredtem. Mert e pillanatban jobb, mint a világosság.



62. PONT: NE ESS SZÉT!

CALLIE

NAGYON SOKAT ÍROK A NAPLÓMBA. Szinte olyan ez nekem, mint a terápia. Már késő éjjelvan, de én még egyáltalán nem álmosodtam el, félek visszamenni holnap az egyetemre, és itthagyni Kaydent. Mégis hogyan hagyhatnám el, hogyan léphetnék le, hogyan léphetnéktovább? Mindenki egyre csak azt hajtogatja nekem, hogy muszáj ezt tennem, mintha olyanegyszerű volna, akár egy öltözék kiválasztása. Én viszont soha nem értettem igazán azöltözködéshez.A garázs fölötti kis lakásban vagyok, egyedül, begubózva a magányomba, csupán a tollam ésa naplóm társaságában. Nagyot sóhajtva bámulom a holdat, aztán hagyom, hogy a kezemszinte magától mozgassa a toll hegyét a papíron.

Hiába próbálom, egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből a képet. Valahányszor lehunyom aszemem, Kaydent látom, amint a padlón hever. Vér borítja a testét, a padlót, a csemperepedéseit meg a körü lötte heverő késeket. Kayden megtört, vérzik, darabokra hullott.Egyesek valószínűleg úgy látnák, hogy már nem is jöhet helyre. Én azonban nemgondolhatom ezt.Egyszer régen én is darabokra törtem, teljesen tönkretett valaki, de most már úgy érzem,mintha kezdenék magamhoz térni. Vagy legalábbis egy ideig így éreztem. De amikormegláttam Kaydent a padlón, egy részem mintha ismét meghasadt volna. És még jobbanmegtörtem, amikor az anyja azt mondta nekem, hogy Kayden magában tett kárt. Megvágtamagát, ahogy a z valószínűleg már évek óta szokása. Nem hiszem el.Nem bírom elhinni. Azok után nem, amit az apjáról tudok.

Egyszerűen nem bírom elhinni.

Leáll a kezem, és várom, hogy f olytatódjon a szöveg. De úgy tűnik, most csak ennyit kellettleírnom. Leheveredek az ágyra, és a holdra meredek, azon tűnődöm, mégis hogy kellenetovábblépnem, amikor minden, ami fontos számomra az életben, mozdulatlan.

- Ne vágj már ilyen bús képet, csajszi! - Seth karon fog, miközben átsétálunk az egyetem

udvarán. Hideg van. Eső szemerkél a nyomasztó felhőkből, és a járdát zavaros pocsolyákborítják. A kampuszt övező régi épületek tetejéről szinte folyó zúdul le. Edzőcipőm tocsog a



felázott füvön, és a vacak időjárás illik a hangulatomhoz. Az emberek rohannak egyik óráról amásikra, és én legszívesebben azt kiabálnám: Lassítsatok le, és várjátok meg, hogy beérjen avilág!- Igyekszem - válaszolom Sethnek, de továbbra is bús képet vágok. Azóta ilyen komor az

arckifejezésem, hogy néhány hete rábukkantam Kaydenre a konyhájukban. Az emlékképüvegszilánkként gyötri az elmémet és a szívemet. Tudom, hogy részben az én hibám ez azegész. Én hagytam, hogy Kayden megtudja az igazat Calebről. Alig próbáltam letagadni,amikor kérdőre vont. A lelkem mélyén azt akartam, hogy rájöjjön az igazságra, és a lelkemmélyén igenis örültem, amikor Luké elmondta, hogy Kayden összeverte Calebet.Seth oldalba bök a könyökével, és megszorítja a karom, miután nemcsak megbotlom, hanemkis híján el is esem a saját lábamban.- Callie, abba kell hagynod az állandó aggódást! - Segít visszanyernem az egyensúlyomat. -Tudom, hogy nehéz, de az se jó, ha folyton szomorú vagy. Nem akarom, hogy megint az a

búvalbélelt lány legyél, mint amikor megismertelek.Megtorpanok, pont egy pocsolyában. A hideg víz becsorog a cipőmbe, átá ztatja a zoknimat.- Seth, nem leszek megint olyan. - Elhúzom tőle a karomat, és szorosan összehúzommagamon a dzsekimet. - De egyszerűen nem megy ki a fejemből Kayden... ahogy kinézett.Örökké csak arra gondolok. - Folyton az jár a fejemben. Nem akartam eljönni Aftonból, deanyám megfenyegetett, azt mondta, ha elbukom ezt a félévet, nem hagyja, hogy a téliszünetet otthon töltsem. Akkor nem lenne hova mennem. - Egyszerűen csak hiányzikKayden, és bűntudatom van, amiért magára hagytam a családjával. - Semmit sem értél volna el azzal, ha ott maradsz. Akkor se hagynák, hogy meglátogasd. -

Seth kisimítja aranyszőke hajtincseit mézbarna szeméből, és együttérzőe n néz rám,miközben esőcseppek gördülnek le a fején meg az arcán. - Callie, tudom, hogy eznagyonnehéz, főleg, miután azt mondták, hogy Kayden meg akarta...hogy direkt csinálta eztmagával. De nem eshetsz szét!- Nem esek szét. - A szemerkélő eső hirtelen felhőszakadásba csap át, úgyhogy a fák alászaladunk menedékbe, karunkkal fedjük el az arcunkat. Félresöpröm a szemembe hullottnedves, barna tin cseket, és a fülem mögé simítom őket. - Csak nem bírom kiverni a fejembőlKaydent. - Felsóhajtok, letörlöm az esőt az arcomról. - Egyébként sem hiszem, hogy ezt tettevolna saját magával.Seth válla legörnyed, ahogy lehúzogatja fekete, gombos kabátja ujját.- Callie, nem szívesen mondom, de... de mi van, ha tényleg ő tet te? Tudom, hogy akár az apjais bánthatta, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha az orvosoknak igaza van? Mármint, nyilvánokkal zárták be őt abba az int ézetbe.Esőcseppek gyöngyözik az arcunkat, megrebegtetik a szempillámat.- Jó, talán tényleg ő maga tette - felelem. - Az sem változtat semmin. - Mindenkinek vannaktitkai, akárcsak nekem. Képmutató lennék, ha elítélném Kaydent az önbántalmazásért. -Egyébként is, nem zárták be oda. Csak azért szállították át a kórházból, hogy megfigyelésalatt tarthassák, amíg felépül. Ennyi. Nem muszáj ott maradnia.



Seth együtt érző mosolyt villant rám, ám a szemében szánakozó tekintet ül. Előrehajol, ésgyors puszit nyom az arcomra.- Tudom, te pedig már csak ilyen vagy. - Hátrahúzódik, elfordul, és odatartja nekembehajlított karját. - De most már menjünk, mert elkésünk az előadásról!

Sóhajtva belekarolok, és kilépünk az esőbe, nem valami sietősen indulunk tovább az órár a.- Esetleg kiruccanhatnánk szórakozni - javasolja Seth, és kinyit ja nekem a főépület kapuját.Maga elé enged a melegbe, aztán hagyja, hogy az ajtó becsapódjon a hátunk mögött.Elereszti a karomat, majd kigombolja és megrázza a kabátját, esőcseppeket repí tveszanaszét. - Mondjuk, elmehetnénk moziba, vagy valami. Alig vártad, hogy végremegnézhesd azt a filmet, tudod... - Csettint néhányat. - Nem emlékszem, mi a címe, de aszünet előtt folyton arról be széltél.Vállat vonok, megragadom a lófarkamat, és jól kifacsarom, így csöpög a végéről a víz. - Már én sem emlékszem. És nem igazán van kedvem filmet nézni.

Seth a homlokát ráncolja.- Abbahagyhatnád már a duzzogást!- Nem is duzzogok — felelem, és a mellkasomat masszírozom a szívem fölött. — Csakegyfolytában sajog a szívem.Vállat von, és nagyot sóhajt.- Callie, én...Fölemelem a kezemet, és a fejemet csóválom.- Seth, tudom, hogy te mindig segíteni akarsz nekem, és imádlak is ezért, de a fájdalom néhaegyszerűen az életem része, főleg akkor, ha szintén fájdalom ér olyasvalakit, akit szere...aki

fontos nekem.Megemeli a szemöldökét amiatt, ami kis híján kiszaladt a számon.- Na jó, akkor menjünk órára!Bólintok, és követem a folyosón. Aruhám nyirkos az esőtől, és beázott a cipőm. Bár hidegvan, és a testemhez tapadnak a vizes cuc caim, gyönyörű pillanatok jutnak eszembe, telis-televarázslatos csókokkal, és muszáj ebbe az emlékbe kapaszkodnom.Mert jelenleg nincs semmi másom.

Telik-múlik az idő. Véget ér a tanítás, beköszönt a téli szünet. Már olyan ré góta bámulom azirodalomtankönyvemet, hogy úgy érzem, mintha vérezne a szemgolyóm, a szavak pedigegyformának tűnnek. Megdörgölöm a szememet az uj jhegyeimmel, igyekszem nemtudomást venni arról, hogy az egész szoba bűzlik a fűtől, Violet, a szobatársam pedig ájultanhever az enyémmel szemközti ágyon. Már tíz órája meg sem moccan. Ha nem motyognaértelmetlen dolgokat álmában, aggódnék, hogy meghalt.Nemcsak az irodalomvizsgára kéne tanulnom, hanem egy esszét is meg kellene írnom. A

tanév elején jelentkeztem egy írásművészeti körbe, és év végére három különféle művetkellene leadnom: egy verset, egy novellát meg egy tényirodalmi esszét. Bármennyire imádok



is írni, nehézséget okoz a feladat, hogy papírra vessem az igazat, amit aztán bárki elolvashat.Félek, mi kerülhet felszínre, ha őszintén megnyílok. Vagy talán az a gond, hogy butaságnaktűnik esszét írni az élet nagy igazságairól, amikor Kayden épp egy intézetben éli meg azigazat. Egyelőre csak a címet sikerült legépelnem. Callie Lawrence: Sodródó levelek.

Fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből. A korábbi eső helyét bájos hópelyhek vették át, fagyosan szá llingóznak az égből, és azegyetem udvarán ezüstös jégbevonat csillog.Tankönyvemen kocogtatom az ujjamat, otthonra gondolok, ahol talán már egy méter hóhullott, ha nem több, és anyukám kocsija va lószínűleg a felhajtón rekedt. Látom magam előtta város utcáit járó hókotrót, meg apámat, ahogy a tornateremben vezényli le a bemelegítést,mert túl hideg van kimenni a sportpályára. Kayden pedig még mindig intézetben van,felügyelet alatt, mert azt hiszik, meg akarta ölni magát. Néhány hét telt el a történtek óta.Súlyos sérülései miatt Kayden jó darabig még a vérátömlesztés után sem tért magához.

Azóta sem engednek be hozzá senkit, hogy végre felébredt, mert (az anyja elmondásaalapján) „öngyilkos hajlamú”, és „megfigyelés alatt” kell tartani. A mobilom mellettem hever az ágyon, egy halom jegyzet meg egy csomó szövegkiemelőmellett. Felkapom a telefont, tárcsázom Kayden számát, és várom, hogy megszólaljon ahangpostaüzenete.- Csá, itt Kayden, most totál nem érek rá veled beszélni, úgyhogy légyszi hagyj üzenetet, éstalán leszel olyan mákos, hogy vissza is hívlak. - Gúnyos a hangja, mintha nagyon viccesnekhinné magát, és elmosolyodom, annyira hiányzik, hogy megszakad a szívem.Újra és újra meghallgatom, amíg ki nem hallom Kayden szarkazmusából az elnyomott

fájdalmat, amit a titkai okoznak. Végül leteszem a telefont, és hátradőlök az ág yon, aztkívánom, bárcsak visszamehetnék a múltba, és eltitkolhatnám Kayden elől, hog y Caleberőszakolt meg. - Úristen, mennyi az idő? - Violet felül az ágyon, és véreres szemmel pislog bőrpántoskarórájára. A fejét csóválja, aztán kisimítja arcából vörös tincsekkel díszített, fekete haját.Kinéz az ablakon a hóesésre, aztán rám pillant. - Mennyit aludtam?Vállat vonok, a mennyezetet bámulom.- Nem tudom, kábé tíz órát.Félrelöki a takarót, és kimászik az ágyból.- Bassza meg, kihagytam a kémiaórát.- Te felvetted a kémiát? - Nem akartam ilyen bunkón kérdezni, de kicsendül a hangomból adöbbenet annak hallatán, hogy Violet kémiát tanul. Három hónapja vagyunk szobatársak, ámén eddig csak annyit tudtam róla, hogy szeret bulizni és pasizni.Csúnya pillantást vet rám, miközben felveszi a bőrdzsekijét. - Mi van? Szerinted aki sokat bulizik, az nem lehet okos?Megcsóválom a fejem.- Nem, nem így értettem. Én csak...



- Tudom, hogy értetted: tudom, mit hiszel rólam, mit hisz rólam mindenki. - Felkapja atáskáját az asztalról, megszaglássza a pólóját, aztán vállat von. - De hadd adjak egy tanácsot:talán nem kellene elítélned másokat a látszat alapján.- Nem is szoktam - válaszolom, elszégyellve magam. - Ne haragudj, ha úgy tűnt, mintha

elítélnélek!Elveszi a mobilját az asztalról, bedobja a táskájába, aztán az ajtó felé indul.- Figyu, ha egy Jesse nevű srác keresne, tudnál úgy tenni, mintha egész nap nem is láttálvolna?- Miért? - kérdem felülve.- Mert nem szeretném, ha tudná, hogy itt voltam. — Kinyitja az ajtót, és hátranéz rám. -Egek, jó harapós lettél mostanában. Amikor megismertelek, azt hittem, te olyan egérke típusvagy. Újabban viszont tök házsártosan viselkedsz.- Tudom - felelem halkan, lehajtott fejjel. - És sajnálom. Csak nagyon durva volt az elmúlt pár

hetem.Violet megtorpan az ajtóban, engem méreget.- Figyu... - Egyik lábáról a másikra áll, láthatóan feszeng. Bármit is próbál mondani, úgy tűnik,nagyon nehezen böki ki. - Jól vagy?Bólintok, mire felvillan az arcán valami, talán fájdalom, és egy pillanatra eszembe jut, hogyigazából talán Violet sincs jól. De aztán vállat von, és kimegy, becsapva maga mögött az ajtót.Nagyot sóhajtok, és visszadőlök az ágyra. Fojtogat az igény, hogy ledugjam az ujjamat atorkomon, és megszabadítsam a gyomromat a nehéz, bor zalmas érzésektől. Csessze meg!Terápiára van szükségem. Anélkül,hogy felülnék, a telefonom után nyúlok, és hívom a

terapeutámat, vagyis Sethet, a legjobb barátomat az egész világon.- Teljes szívemből imádlak, Callie- közli Seth, amikor három csörgés után felveszi a telefont. -De épp felhevültek itt a dolgok, szóval ajánlom, hogy fontos ügyben hívj!Grimaszt vágok, és elpirulok.- Nem fontos... Csak meg akartam kérdezni, mi a helyzet. De ha épp el vagy foglalva, akkornem zavarlak.Felsóhajt.- Bocs, nem akartam így rád ripakodni. Ha tényleg szükséged van rám, természetesenbeszélhetünk. Tudod, hogy te vagy nekem a legfontosabb.- Greysonnal vagy? – kérdezem.- Még szép - feleli vidáman. - Nem vagyok én nadrágpecér hímringyó!Kitör belőlem a vihogás, és elámulok, mennyivel jobban érzem magam pusztán attól, hogybeszélek Sethszel.- Komolyan mondom, jól vagyok. Csak unatkozom, és el akartam szabadulni kicsit azirodalomkönyv mellől. — Lelököm a tankönyvet az ágyról, és a hasamra fordulva akönyökömre támaszkodom. - Nem tartalak fel.- De tuti-tuti biztos, hogy nincs semmi baj?- Száz százalék. Na, nyomás, érezd jól magad!



- Ó, hidd el nekem, meglesz! - feleli, és elnevetem magam, de megfájdul tőle a hasam. Márépp letenném a telefont, amikor Seth hozzáteszi: — Callie, ha mindenképpen együttszeretnél lógni valakivel, akkor felhívhatnád Luke-ot... Ti ketten alapvetően ugyan azonmentek keresztül. Mármint, hiányzik nektek Kayden, és nem igazán értitek ezt az egészet.

A körmömet rágom. Elég sok időt töltöttem már Luke-kal, de még mindig nem szívesenmaradok kettesben srácokkal, kivéve Sethet. Egyébként is, Luke-kal most elég fura a helyzet,mert még nem beszéltünk arról, ami Kaydenéknél történt. Kimondatlan, nyílt titok köztünk,óriási, szomorú, szívszaggató titok.- Meggondolom.- Akkor jó. És ha felhívod, mindenképpen kérdezd meg McGellon tegnapi órájáról!- Miért? Mi történt?Pajkosan kuncog.- Kérdezd csak meg Luke-tól!

- Oké... - felelem, nem vagyok biztos benne, hogy tényleg meg akarom-e kérdezni. Ha Sethviccesnek tartja, bármi történt is, akkor jó esély van rá, hogy zavarba hoz engem. -Mulassatok jól!- Te is, kislány - mondja, és elköszön.Kinyomom a hívást, aztán kikeresem az ismerőseim közül Luké számát. U jjam egyörökkévalóságig habozik a TÁRCSÁZ gomb fölött, de végül inamba száll a bátorságom, ésvisszaejtem a telefont az ágyra. Fölkelek, bebújok a Converse csukámba — abba, amitösszekent a zöld festék -, mert életem egy boldog időszakára emlékeztet. Becipzározom adzsekimet, zsebre dugom a telefonomat, és ma gamhoz veszem a belépőkártyám at meg a

naplómat, mielőtt kime gyek a szobából.Jéghideg van odakint, én mégis céltalanul sétálgatok az üres kampuszon, aztán végül leülökaz egyik fagyos padra. Még mindig havazik, de a faágak védőtetőt képeznek a fejem fölött.Kinyitom a naplómat, az orromig húzom a dzsekim gallérját, és nekilátok papírra vetni agondolataimat, kiöntöm szívem-lelkem az üres oldalaknak, mert számomra olyan ez, akár aterápia.Ugyanúgy emlékszem a tizenhatodik születésnapomra, mint arra, hogyan kell számolni.Elzártam az elmémbe, elővehetem, valahányszor csak szükségem van rá, bár nem idézem fölvalami gyakran. Aznap kezdtem vezetni tanulni. Anyám se a bátyámat, se engem nem volt hajlandó a volán közelébe engedni, amíg elégidősek nem lettünk ahhoz, hogy jogosítványt szerezzünk. Azt mondta, így óv meg minketönmagunktól és a többi vezetőtől. Emlékszem, milyen furcsának találtam ezt, hogy anyán kmeg akar óvni minket, hiszen annyi minden történt velünk — óriási, egész életünketmegváltoztató dolgok —, amiktől anyu egyáltalán nem védett meg. Vegyük például azt atényt, hogy a bátyám tizennégy éves kora óta füvet szív. Vagy a tényt, hogy Calebmegerőszakolt engem a saját szobámban, amikor tizenkét éves voltam. A szívem mélyénmindig is tudtam, hogy erről nem anyu tehet, mégsem hagy nyugodni azóta sem a kérdés:miért nem védett meg?



Szóval tizenhat évesen végre, életemben először, volánhoz ülhettem. Rettegtem, és annyiraizzadt a tenyerem, hogy alig bírtam fogni a kormányt. Apának ráadásul böszme nagyterepjárója volt, és én szinte ki se láttam a műszerfal mögül. - Légyszi, nem vezethetném inkább anyu kocsiját? — kérdeztem apámat, miközben

elfordítottam a slusszkulcsot.Becsatolta a biztonsági övét, és a fejét csóválta.- Jobb, ha legelőször megtanulsz bánni a nagy kutyával, azután már gyerekjáték lesz anyádkocsiját vezetni.Én is becsatoltam a biztonsági övemet, aztán a farmeromba töröltem izzadó tenyeremet.- Jó, de alig látok ki a volán mögül. Apám elmosolyodott, és megpaskolta a vállamat.- Callie, tudom, hogy a vezetés ijesztő, akárcsak az élet. De te tökéletesen képes vagy megbirkózni ezzel; máskülönben nem is hagynálak volánhoz

ülni.Kis híján megtörtem, és majdnem elárultam neki, mi történt velem a tizenkettedikszületésnapomon. Majdnem elmondtam, hogy nem tudok megbirkózni ezzel. Hogy semmivelsem bírok megbirkózni. De úrrá lett rajtam a félelem, így inkább beletapostam a gázba, éselindultam a terepjáróval.Végül belehajtottam a szomszéd postaládájába, ezzel rácáfoltam édesapám belém vetetthitére. A következő néhány hónapban a szüleim nem hagytak vezetni, és én nem is bántam. Avezetés ugyanis számomra egyet jelentett a felnövéssel, márpedig é n nem akartam felnőni.Gyerek akartam maradni. Megint tizenkét éves akartam lenni, ismét izgatottan akartam

álmodozni a rám váró életről, fiúkról, csókokról és szerelmekről.

- Baszki, meg lehet fagyni idekint.Felkapom a fejem Luké hangjának hallatán, és gyorsan becsukom a naplómat. Alig egyméterre áll t őlem, kezét farmerja zsebébe du gja, és a fejébe húzza sötétkék kabátjakapucniját.- Mit csinálsz itt? - kérdezem, és bedugom a tollam a jegyzetfüzet spiráljába.Luké vállat von, aztán leül mellém. Kinyújtóztatja a lábát, és keresztbe teszi a bokáját.- Seth váratlanul felhívott azzal, hogy ki kéne jönnöm ide, és megnéznem, jól vagy-e. Aztmondta, talán felvidításra szorulsz.Szemügyre veszem a kampusz udvarát.- Néha felmerül bennem a gyanú, hogy Seth titokban bekamerázta az egész egyetemet.Olyan, mintha mindig mindenről tudna, nem?Luké bólogat.- De, tényleg olyan.Én is bólintok, aztán elhallgatunk. Hópelyhek szállingóznak ránk, és lélegzetünkcsipkefátyolnak tűnik az arcunk előtt. Kíváncsi vagyok, vajon igazából miért van itt velemLuké. Seth talán azt mondta neki, hogy szemmel kell tartania?



- Nem akarsz elmenni valahova? — Luké széthúzza a lábát, és egyenesen ül a padon. — Nemtudom, te hogy vagy vele, de én szívesen elhúznék innen egy kicsit.- Jó! - Egy pillanatig sem habozok, ami meglep. Ezek szerint talán képes vagyok végremegbízni másokban?

Luké őszintén mosolyog, ám a tekintete feszült, ahogy mindig. Régen megfélemlített aszeméből sütő feszültség, de most már tu dom, hogy csak látszat. Egyébként is, szerintem atekintete leplez valamit: talán félelmet, magányt vagy az élet fájdalmát.A hónom alá veszem a naplómat, és felkelünk a padról. Átsétálunk az egyetem udvarán,ismeretlen cél felé tartunk, de azt hiszem, ez most jó is így. Majd megtudom, hova megyek,ha odaérek.



22. PONT: HOZZ OLYAN DÖNTÉST, AMI MEGRÉMÍT!

KAYDEN

VALAHÁNYSZOR LEHUNYOM A SZEMEM, nincs előttem más, csak Callie. Callie. Callie. Callie.Szinte érzem haja és bőre puhaságát, teste ízét, samponja illatát. Olyan rohadtul hiányzik,hogy attól néha már levegőt sem kapok. Ha egy ö rökkévalóságig alhatnék, megtenném, csakhogy megőrizhessem az egyetlen dolgot, ami boldoggá tesz. De végül kénytelen vagyokfelébredni, és szembenézni azzal a valósággal, amibe belekevertem magam.A kínzással.A megtörtséggel.Életem maradékával.Valószínűleg meg sem érdemlem, hogy Callie-re gondoljak, azok után, amit tettem, azokután, hog y ő talált rám...olyan állapotban. Most már tudja az igazat, a legsötétebb titkomat,amit gyerekkorom óta rejtegetek, ami a legjobban meghatároz engem. Az alegrosszabb azegészben, hogy még csak nem is tőlem tudta meg. Hanem az anyámtól hallotta. Mégis így lesz a legjobb. Callie élheti tovább az életét, és boldog lehet, hiszen nem kell az énproblémáimmal bajlódnia. Én meg itt maradok, csukva tartom a szemem, és megőrzőmCallie emlékét, ameddig csak bírom, mert az jelenti nekem az éltető levegőt.

Soha nem féltem a haláltól. Apám már gyerekkorom óta folyton szarrá ver, így a korai halálmindig is elég elkerülhetet lennek tűnt a számomra. Aztán Callie belépett az életembe, ésodalett a korai halálba való belenyugvásom. Most már félek a haláltól, amire csak azután

döbbentem rá, hogy a legutóbb megvágtam a karomat. Emlékszem, hogy figyeltem a padlóracsöpögő vért, aztá n a kezemben tartott késre meredtem. Elöntött a kétség meg a félelem, ésmegbántam a dolgot. De már megtettem. Miközben a földön hevertem, csak Callie szomorúarcát láttam magam előtt, amikor meghallja a hírt, hogy meghaltam. Tudtam, ha én már nemleszek, senki sem fogja megvédeni őt a világtól. Márpedig Callie védelemre szorult - jobbanmegérdemelte a védelmet, mint a világon bárki más. Én pedig olyan kibaszott szerencsétlenvagyok, hogy még ezt sem bírtam megadni neki.Kábé két héttel az eset után átszállítottak a Brayman Intézetbe, ami nem sokkal jobb akórháznál. A város peremén van, a szeméttelep meg a vén lakókocsipark közelében. A szoba

tök csupasz: üres, fehér falak, semmi dekoráció, piszkos linóleumpadló. Nincs olyan erősfertőtlenítőszag, mint a kórházban, viszont a szeméttelep bűze néha beszivárog a szobámba.



Nem borul mindenkire olyan fenyegetően a halál árnyéka, az itteniek mégis imádnak ezen atémáncsámcsogni. Csak néhány napja vagyok itt, de nem vagyok biztos benne, mikor fogokkészen állni arra, hogy elmenjek. Nagyon sok mindenben nem vagyok biztos.Ágyban fekszem, mint mostanában szinte mindig, kibámulok az ablakon, kíváncsi vagyok, mit

csinálhat éppen Callie. Remélem, valami szórakoztatót, ami boldoggá teszi, és mosolyt csalaz arcára.Mindjárt jön a nővér, úgyhogy lassan felülök az ágyban, közben az oldalamra csúsztatom akezem, az összevarrt sebre. A kés csodával határos módon elkerülte a belső szerveimet, ésvégeredményben mind közül ez a sérülés volt a legkevésbé súlyos. Szerencsém volt.Mindenki ezt hajtogatta nekem. Az is szerencse, hogy nem vágtam át az ütőeret acsuklómon. Szerencse. Szerencse. Szerencse. Folyton ezt a szót ismételgetik, mintha arrapróbálnának emlékeztetni, milyen becses az élet. Én viszont nem hiszek a szerencsében, ésmég abban sem vagyok biztos, hogy csak azért, mert túléltem a sérüléseimet, szerencsés

lennék.A kórházban többször is eszembe jutott, mi lenne, ha elmondanám valakinek, mi történtvalójában, de úgy telenyomtak fájdalom csillapítóval, hogy egyszerűen nem bírtam elég józanul gondolkozni az őszinte vallomástételhez. Miután végre szertefoszlott fejemben aköd, tisztán láttam a helyzetet. Épp most vertem laposra Calebet, labilisnakhittek, és atestemen lévő sebek miatt felmerült az öncsonkítás gyanúja. Ha szembeszállnék apámmal,csak veszítenék, mint mindig. Semmi értelme bárkinek is elmondani, mi történt valójában. Azemberek csak azt látják, amit látni akarnak.Belép a szobámba a nővér, kezében a lázlapommal, arcán őszinte mosollyal. Idősebb nő,

szőkített hajtöve sötét, vörös rúzsa mind ig rákenődik a fogára. - Hogy vagy ma, édesem? — kérdezi negédes hangon, mintha gyerek volnék. Az orvosok isugyanilyen stílusban beszélnek velem, mert én vagyok a kölyök, aki megpróbálta felvágni azereit, aztán ledöfte saját magát egy konyhakéssel.- Jól - válaszolom, és elveszem a kis fehér pirulákat, amiket a nővér odanyújt nekem. Nemtudom, mire valók, de azt hiszem, valamilyen nyugtatók, mert valahánys zor beveszem őket,utána nem bírok ébren maradni. Ami nem is baj. Ez tompítja a fájdalmat, márpedig nekem ezminden vágyam.Tíz perccel azután, hogy lenyelem a gyógyszert, úrrá lesz rajtam az álmosság, ésvisszafekszem. Már épp elaludnék, amikor drága par füm ismerős illata csiklandozza azorromat. Nem nyitom ki a szemem. Nem akarok beszélni anyámmal, és úgy tenni, minthaminden rendben lenne, mintha apám nem szúrt volna le. Gyűlölöm a színjátékot, miszerintanya nem tudja az igazat, és aggódik értem.- Kayden, ébren vagy? - kérdezi tompa hangon, ami azt jelenti, hogy bevett valamit.Megböki a karomat a körmével, a durva mozdulattal megkarmol ja a bőrömet. Mégszorosabban hunyom le a szemem, és karba te szem a kezemet, azt kívánom, bár erősebbenkarmolna anyám, bár felsértené a bőrt, eltörölve az összes többi érzésemet.



- Kayden Owens! - Éles hangja olyanfülsértő, akár a táblát csi korgató köröm zaja. - Idefigyelj, tudom, hogy nem akarod ezt hallani, de itt az ideje összeszedned magad. Kelj fel,egyél végre rendesen, és bizonyítsd be az orvosoknak, hogy most már hazaengedhetnek!Nem válaszolok, és nem nyitom ki a szemem. Csak hallgatom a szívverésemet. Dibb-dobb.

Dibb-dobb.Anyám zihálni kezd.- Kayden Owens, nem fogom hagyni, hogy tönkretedd a családunk jó hírét! Hozd végrehelyre ezt a zűrzavart! - Megragadja a takarómat, és lerántja rólam. - Kelj fel, húzz elterápiára, és bizonyítsd be, hogy nem jelentesz veszélyt saját magadra nézve!Lassan kinyitom a szemem, és anyám felé fordítom a fejemet.- Na és mi van apával? Ő még mindig veszélyt jelent rám nézve?Anyám szarul néz ki, karikás a szeme, amit rengeteg sminkkel próbál palástolni. Még most iselegáns vörös ruha van rajta, ékszert meg szőrmebundát visel, gondosan összeállított

külsővel igyekszik leplezni élete árnyoldalát. - Apád semmi rosszat nem tett. Csak felbosszantott a, amit műveltél.- Mármint az, hogy összevertem Calebet - pontosítok, miközben ismét a matracratámaszkodom, felülök, majd az ágyvégnek dőlök. Rideggé válik a tekintete.- Igen, az. Tűrhetetlen, hogy verekedj. Szerencséd, hogy Caleb rendbe fog jönni. Bár mégnem döntötte el, hogy fel fog-e jelenteni téged. Apád dolgozik rajta, hogy sikerüljön alkutkötni vele.- Micsoda? - Úgy érzem, minthaezernyi tű fúródott volna a bő röm alá. - Miért?

- Mert nem fogjuk hagyni, hogy a szánalmas életed sárba tiporja a családunk jó hírét.Amennyire csak lehet, diszkréten kezeljük az ügyet.- Szóval lepénzelitek Calebet - szűröm a szavakat a fogam között . Picsába! A lehetőlegerősebben meg akarok ütni valamit, legszívesebben egy fémfalba vágnám az öklömet,hadd szakadjon fel a bőröm, hadd figyeljem, ahogy vérzik. Nem akarom, hogy apámelsimítsaaz ügyet. Nem akarok az adósává válni. Életem végéig ezzel fog sakkban tartani. Picsába!Totál elbaszott ez az egész helyzet.- Igen, lepénzeljük — csattan fel any ám, és előveszi púderé t a reti küljéből. - Méghozzá apádkemény munkával keresett pénzével, és ezért illene nagyon hálásnak lenned.- Hadd jelentsen csak fel! - Már őszintén nem érdekel. Mostanra szinte minden porcikámhalott, és ami életben maradt, az is csak a következő sebre vár. - Leszarom. Még az is jobblenne, mint hagyni, hogy apa lefizesse.Anyám megnézi magát a kis tükörben, az ajkát csücsöríti, aztán összecsukja a púdert.- Borzasztó hálátlan vagy! - Az ajtó felé indul, magas sarka kopog a koszos linóleumon. -Nincs nálad bosszantóbb gyerek a világon. A bátyáiddal soha nem volt ennyi bajom.Azért, mert ők elmenekültek a v ihar alatt, így megúszták a tornádót.- Nem vagyok gyerek. - Az oldalamra fordulok, és lehunyom a szemem.— Igazából soha nemis voltam gyerek.



Anyám megtorpan. Vár, mintha arra számítana, hogy mondok még valamit, vagy mintha őmaga akarna mondani valamit, de az tán megint koppan a cipője a pa dlón, és hamarosan kiéra folyosóra.Hagyom, hogy a gyógyszerek elzsibbasszák a testemet, és lerántsanak a sötétbe. Az utolsó,

amit az elalélás előtt megpillantok, egy kék szemű, barna hajú lány, akinél szebbet még sohaéletemben nem láttam. Ő az egyetlen, aki valaha meghódította a szívemet, és minden csepperőmmel kapaszkodom e bbe a képbe. Különben valószí nűleg levegőt sem bírnék venni.

CALLIE

- Van egy gyors kérdésem - mondom Luke-nak. Egy kis műjégpálya bejáratánál állunk,korcsolyázni készülünk, mindketten életünkben először (amit az ideúton vallottunk be

egymásnak). Nincs nagy tömeg, csak néhány pár korizik kézen fogva, középen pedig egy lányéppen magánórát vesz. - Mi történt a minap McGellon óráján?Luké a fejét csóválja, és rövidre nyírt, barna haját dörgöli.- Seth ültette a bogarat a füledbe?Előrehajolok, hogy bekössem a korcsolyámat. - Említette telefonon, hogy meg kéne kérdeznem téged.Luké grimaszol, amikor felállok.- Biztos tudni akarod?Intő hangnemét érzékelve habozo k, de úgy döntök, egész vakmerő leszek, és bólintok. - Igen, biztos. Azt hiszem.Lebuktam, miközben éppen... csináltam valamit. - Luké kimerészkedik a pályára, és lenyomjaa korcsolyája orrát, hogy a penge a jégbe hasítson. - Egy lánnyal.Jaj, Seth meg a mániája, hogy kilökjön a komfortzónámból! Elpirulok, de úgy teszek, minthacsak a dermesztő hidegtől szökött volna az arcomba a vér, és látványosan didergek.- A tanár kapott rajta?Luke lassan elindul előre, és megremeg a térde, miközben a koripálya közepe felé araszol,ahol a lány most a feje fölé emelt karral pörög.- Nem, Seth.A perembe kapaszkodva kimerészkedem a jégre, és arra jutok, hogy valószínűleg jobb lesztémát váltanom, mielőtt céklavörösbe borulna a képem.- Szóval az emberek ilyesmivel szokták felvidítani magukat?— Kitárt karral, lefelé fordítotttenyérrel próbálom megőrizn i az egyensúlyomat, miközben a pályán csúszkálok.Luké is oldalra nyújtja a karját, és megroggyant térddel, cikcakkban korcsolyázgat.- Én úgy hallottam - feleli, aztán megbotlik, és a falhoz kap.- Kitől?- Én is a perembe kapaszkodom, miután megroggyan a térdem, és néhány pillanatigott mar adok, hogy kikerülhessenek a mögöttem levő szegény korisok.

Luké elvigyorodik, lába kis kört ír le a jégen.- Egy dögös csajtól, akit a minap szedtem fel. Erősködött, hogy menjünk el korcsolyázni.



Mély levegőt veszek, és ismét az elpirulással küszködöm. - Akkor miért nem őt hoztad el ide? Horkantva röhög.- Abban mi lenne a poén? Szeretek veled lógni, Callie. Ellazít. - Csúszkál a jégen, megpróbál

hátrafelé siklani, ám elbotlik a saját lá bában, és a falhoz vágódik. Két kézzel nyúl a műanyagszegély után, görcsösen kapaszkodik.- Jól vagy?— Magamba fojtom a nevetést, miközben Luké tágra nyitja a szemét.- Szerinted ez vicces? - Sikerül lábra állnia, aztán igencsak limitált koordinációval felém siklik,a térde össze-összekoccan, kitárt karral hadonászik.Továbbra is megállom a nevetést, és jobbra-balra mozgatva a lábfejemet hátrafelé csúszom,hogy eltávolodjak Luke-tól.- Azt hittem, a focistáknak remek a koordinációja.Vigyorra görbül a szája, és rám kacsint.

- A füvön, Callie. Mi, focisták nem töltünk valami sok időt a jégen. - Na és balettiskolában? - cukkolom. - Úgy hallottam, szívesen pörögtök-forogtok megspicceltek néha - mímelek idézőjelet a levegőben — „testnevelés” címén. A fejét csóválja, és a nyelvébe harap, hogy megállja a vigyorgást.- Tudod, Kayden igazat mondott rólad. Tényleg nagyon szemtelen tudsz lenni, ha akarsz.Elszorul a szívem, és Luké képe is elkomorul. Mozdulatlanul állunk ott mindketten, és agondolataim Kaydenre terelődnek. A kapuhoz botladozom, hogy leüljek egy padra.- Azt hiszem, szünetet kéne tartanom. Nem vagyok valami jó a korizásban - mondom, témát

váltva.- Én sem. - Luké is a kijárathoz siklik, és korcsolyája orra a gumiküszöbhöz döccen, ahogylejön utánam a pályáról. Leül mellém a padra, és kinyújtóztatja hosszú lábát.Egy darabig csak bámuljuk a többi korist, figyeljük, ahogy nevetnek, mosolyognak, elesnek,és jól mulatnak. Úgy néznek ki, mint akik remekül érzik magukat, és én irigylem őket. Én isszeretnék jól mulatni, de Kaydennel. Azt akarom, hogy itt legyen velem.- Szóval jelentkezett nálad? — kérdezi Luké lazán, a koripályára meredve.Ránézek, a homlokomat ráncolom.- Kicsoda? Kayden?Bólint, de nem néz a szemembe.- Ja.Nagyot sóhajtok, és a leheletem szürkés felhőként lebeg előttem. Hiába fedett a műjégpálya, attól még ugyanolyan hideg van itt, mint odakint. Kabátban éskesztyűben vagyok, még a kapucnimat is felvettem, de még így is csontig fagytam. Vagy taláncsak az ilyen dermesztő, amilyen irányt a társalgásunk vett. - Nem - motyogom, és egy fiatal párra szegezem a szemem, akik kéz a kézben siklanak a jégen, és ha elég hosszan bámulom őket, ak kor az arcuk helyére Kaydenét meg az enyémettudom képzelni. - Semmi mást nem hallottam, csak a legfrissebb pletykákat anyámtól.Luké előrehajol, a korija fűzőjéért nyúl.



- Na, és mi a legújabb pletyka?Óriási gombócot érzek a torkomban, nagyot nyelek.- Hogy Kayden valami intézetben van, megfigyelés alatt.Oldalra biccenti a fejét, és felnéz rám.

- Azért, mert azt hiszik, hogy saját magában tett kárt? - Burkolt célzás érződik a hangjából. Őis tudja, amit én: hogy Kayden apja gonosz szörnyeteg, aki képes lett volna ledöfni a fiát.Megpróbáltam beszélni erről anyámmal, de közölte velem, hogy semmi közünk ehhez azügyhöz. Haragszik Owensékre, amiért Kayden megverte Calebet. El kéne mondanom neki,miért tette... El is akartam, de néha nem elég akarni valamit.Csak akkor sikerült végre összeszednem a kellő bátorságot, hogy beszéljek anyuval atörténtekről, miután Mrs. Owens azt mondta nekem, hogy Kayden saját magá ban tett kárt.Anyám épp a konyhaasztalnál ült, egy tálka gabonapelyhet evett, és újságot olvasott.- Anyu, el kell mondanom valamit -kezdtem, tetőtől talpig resz ketve. Éppen akkor léptem be

az ajtón, szóval úgy tettem, mintha a hidegtől dideregnék, pedig valójában az idegességtőlremegtem.Felnézett a gabonapehelyből, a tálkában nyugtatta a kanalát. - Ha Kaydenről van szó, már tudom. Leültem vele szemben.- Sejtem, hogy mit hallottál, de szerintem nem ő maga tette. Anyám kavargatta a gabonapelyhet a kanállal, és ráncok jelentek meg a szeme sarkában.- Miről beszélsz, Callie? - Arról beszélek... arról beszélek, hogy mi történt Kaydennel. - Ökölbe szorított kézzel az

asztalra támaszkodtam. - És hogy miért van kórházban.Eltűntek a szeme körüli ráncok, helyette összevonta a sz emöldökét.- Jaj, az nem érdekel. Én arról beszélek, amit Calebbel tett.Elszorult a szívem Caleb nevének hallatán, és legszívesebben üvöltöttem volna anyámmal,amiért kimondta.- Az nem Kayden hibája volt.Anyu a fejét csóválta, és a tálkáját megfogva felállt.- Nézd, Callie, tudom, hogy kedveled Kaydent, de nyilvánvalóan borzasztó indulatos. - Amosogatóhoz lépett, és beletette a tálkát. - Muszáj lesz távol tartanod magad tőle. Felpattantam az asztaltól, remegett a térdem.- Nem!Megperdült, és rideg tekintete eszembe juttatta, miért nem mondtam el neki soha semmit:mert mindig csak a saját nézőpontjából szemlélte a dolgokat. Callie Lawrence, ne merészeljígy beszélni velem!A fejemet csóválva hátráltam az ajtó felé.- De igen, így beszélek veled, ha nincs igazad.Döbbenten kerekedett el a szeme. Még soha nem feleseltem vele.- Mi ütött beléd? A Kaydennel eltöltött idő volt rád ilyen hatás sal? Lefogadom, hogy igen.



- Néhány héttel ezelőtt még tök boldog voltál, hogy együtt já runk mondtam, megmarkolva akilincset.- Azmég azelőtt volt, hogy megtudtam volna, mire képes az a fiú - válaszolta. - Nem akarom,hogy a közelébe menj. Egyébkéntis, ebben az egészben Caleb oldalán kéne állnod. Ő már

régóta a családunk tagja.A harag egyszerre jeges és tüzes hulláma futott át rajtam a lábujjamtól a fejem búbjáig.- Neked fogalmad sincs az igazságról! És még annyira se érdekel, hogy rákérdezz!— Márabban sem voltam biztos, hogy mire célzok, de nem maradtam ott a házban tisztázni adolgokat. Feltéptem a hátsó ajtót, és kirohantam a hóra.Anyám nem követett, és ez nem is lepett meg. Ennél többet nem is várnék tőle. - Föld hívja Callie-t! -Luké meglengeti a kezét az arcom előtt, mire összerezzenek. - Nemhallottad, mit kérdeztem? Kaydenről. - De. - Összeszorítom a számat, előrehajolok, és nekilátok kifűzni a korcsolyámat. - Mindenki

ezt mondja...hogy ő maga csinálta.A penge és a korcsolya közti hézagba nyúlva Luké lehúzza a koriját, a földre ejti, és a lábujjaitnyújtóztatja.- Ugye te nem hiszed el, hogy ilyet tenne?A lelkem mélyén elhiszem, valahányszor csak eszembe jut az este, amikor lefeküdtemKaydennel, hiszen tele volt a karja friss sebekkel. Akkor fel sem merült bennem, hogy sajátmaga által okozott sérülések nyomai lehetnek, de most már erre gyanakszom. Azt viszontnem hiszem el, hogy Kayden leszúrta volna önmagát.- Szerintem lehetséges, hogy az apja tette. - Az, hogy kimondom, mindent megváltoztat, így

már valósnak, igaznak tűnik. Eláll a lélegzetem, és nemcsak attól a gondolattól, hogy Kaydenttalán ledöfte az apja, hanem attól is, hogy Kayden nem mondta el, és fáj belegondolnom,vajon mit jelenthet a hallgatása. Túlságosan is jól ismerem a kínt, ami ilyen hallgatást okoz.Luké lerúgja a másik korcsolyáját is, aztán a pad mögötti falnak dől, és karba teszi a kezét.- Tudod, emlékszem, hogy amikor gyerekek voltunk, Kayden folyton nálunk aludt. Ezt mindigis tök furának tartottam, mert ő ragaszkodott hozzá, hogy a mi házunkban legyünk, és nenáluk. Pedig a házunk egy kibaszott putri volt, és az anyám kurvára meg van húzatva. Nemértettem a dolgot, amíg először át nem mentem hozzájuk. Tudni szeretném, miért gondolja Luké, hogy az anyja őrült, ám úgy csikorgatja a fogát, hogynem merek rákérdezni.- Mi történt Kaydenéknél?Lehúzza a kesztyűjét, gombóccá gyűri, aztán zsebre vágja. A nedvesen csillogó, barnaszeméből sütő feszültség jelzi annak komolyságát, amit mondani készül.- Eltörtem egy csészét. Nem szándékosan, de eltört az a hülye csésze, és csak ez számított.Emlékszem, hogy amint megtörtént, Kayden totál kiakadt. Kábé tízévesek lehettünk, és énnem értettem, mi baja van. Mert csak egy rohadt csésze volt, nem? - Nagyot sóhajt, ésészreveszem, hogy kicsit remeg a keze. - Na mindegy, szóval Kayden bepánikolt, és üvöltöttvelem, hogy hozzam a söprűt a takarító s szekrényből. Úgyhogy mentem a söprűért, de aznem volt ott, a hol Kayden mondta. Erre nekiláttam keresgélni, mint az őrült, és végül az



előszobaszekrényben ta láltam meg. De akkor nagy ordibálást hallottam a konyhából. -Elhallgat, és liftezik az ádámcsutkája, ahogy nagyot nyel.Rádöbbenek, hogy az én kezem is remeg, a szívem pedig dörömböl a mellkasomban.- És mi történt? Mi lett, amikor visszamentéi a konyhába?

Luke a koripálya túloldalára bámul.- Kayden a padlón hevert, az apja mellette állt, behajlított térddel, mintha épp meg akartavolna rúgni. Kaydennek csupa vér volt a keze, mert a cserepek között tapicskolt, megpróbáltösszeszedni minden kis szilánkot. Óriási vágás volt az arcán, az apja pedig a csésze egycserepét tartotta a kezében. - Egy pillanatra elhallgat. - Kayden tagadta, hogy az apjabántotta volna, de én átláttam rajta.Mély levegőt veszek az orromon át, újra meg újra, és könnyekkel küszködöm.- Elárulta neked Kayden valaha az igazat?- Arról a napról? - Luké a fejét csóválja. - Viszont egy másik alkalommal épp ott voltam náluk,

amikor csúnyán összeveszett az apjával, és az apja megütötte, ott helyben, előttem, úgyhogyazután nem nagyon volt mit titkolni.Kihúzom a lábamat a korcsolyából, lehunyom a szemem, és hagyom, hogy kitáguljon atüdőm, miközben eltölti a hideg levegő. - Van néha bűntudatod, amiért nem szóltál erről senkinek? Luké sokáig hallgat, és amikor kinyitom a szemem, engem néz.- Az istenit neki, állandóan - feleli lángoló tekintettel.Egy pillanatra Luke-ot meg engem összeköt egy kis fonál, egy foszladozó, vékony és nagyongyönge szál. Aztán véget ér a pillanat, és Luké talpra áll, a fűzőnél fogva felkapja a

korcsolyáját, aztán a szekrény felé indul, amibe a cipőnket tettük. Követem őt, kezem be vévea korimat, mielőtt megkerülöm a padot. Cipőt húzunk, és kimegyünk a kisteherautójához,nem dumálunk, hagyjuk, hogy a bűntudat megdermessze már amúgy is átfagyott testünket.Luké beindítja a vén, viharvert tragacsot, ám habozik, mielőtt sebességbe tenné. - Talán meg kéne látogatnunk Kaydent - mondja, aztán előre tolja a sebváltót. Jobbra tekeri akormányt, aztán felcsavarja a fűtést,majd a gázra lép, és kihajt a parkolóból. - Van még egyórám a téli szünet előtt, de azt ellóghatom. Már úgyis levizsgáztam mindenből. - De senkit sem engednek be hozzá, aki nem családtag - emlékeztetem, miközben behajlítoma karomat, és a vállam fölé nyúlok a biztonsági övért. - Legalábbis anyukám ezt mondtanekem teg nap, amikor felhívtam. Állítólag Mrs. Owens mesélte neki, hogy őrajta kívül senkitsem engednek be Kaydenhez, még telefonálnia sem szabad.Luké rám pillant, ahogy megáll a műjégpálya kijáratánál, és jobbra-balra néz az üres úton.- És te hiszel neki?Előrehúzom a biztonsági övet, és becsatolom, aztán megvonom a vállam.- Nem tudom. Maci Owensről sok mindent el tudok képzelni, de miért hazudna erről? - Hogy eltussolja, mi történt valójában. - A kisteherautó kicsit kifarol, ahogy Lukékikanyarodik a hótól csúszós főútra. Későre jár, szürke az ég, és az út mentén sora kozólámpák beragyogják a lehulló hópelyheket.



Épp készülök azt mondani Luke-nak, hogy igen, hajtsunk fel az utópályára, és meg se álljunkAftonig. Néhány napon belül úgyis hazamentem volna. Ám ekkor megszólal a telefonomon aBlue October Hate Me - Gyűlölj!- című száma. A homlokomat ráncolom.

- Anyám hív.Kiveszem a mobilomat a zsebemből, és a világító képernyőre meredek. Eszembe jut, hogytalán hagyhatnám, hadd kapcsoljon be a hangposta, hadd karattyoljon annak anyám arról,milyen rémesnek tartja, hogy Kayden megverte Calebet. Ám anyu számára azegyoldalútársalgásra nyíló lehetőség felér a karácsonnyal, és nem akarom, hogy később végig kellje nhallgatnom az egész szövegelését, hátha véletlenül mond valami fontosat is.Fogadom a hívást, és a fülemhez emelem a telefont.- Halló!- Szia, édesem! - csicsergi, és azonnal elkomorodik az arcom. - Hogy vagy?

- Jól. -Ügyet sem vetek Luké kérdő tekintetére, az útra meredek. - Nem úgy hangzik, mintha jól lennél— feleli anyám, aztán felsóhajt. - Jaj, Callie, ugye nemleszel megint olyan depis? Mert azt hittem, abból szépen kigyógyultál az egyetemen.- Soha nem is voltam depressziós - válaszolom színtelen hangon. - Csak csöndes.Eltúlzott sóhajtást hallat, én pedig a fogamat csikorgatom.- Figyelj, édesem, én csak szólni akartam, hogy Caleb valószínűleg fel fogja jelenteni Kaydentazért, amit tett.- Micsoda?! — kiáltok fel, ezzel eléggé megijesztem Luke-ot ahhoz, hogy összerezzenjen, éskissé félrerántsa a kormányt, így az egyik gumi a padkához súrlódik, megdobva az autót. Luké

hamar visszanyeri az uralmat a volán fölött, én pedig csöndesebbre fogom a hangomat, és afülemre szorítom az ujjamat, hogy jobban halljak, miközben az ajtónak dőlök. - Mi a szarrólbeszélsz, hogyhogy följelenti?- Kislányom, ne merészelj ilyen hangnemet megütni velem a telefonban! - szól rám anyu. -Pontosan tudod, mennyire irtózom a trágár beszédtől. - Bocsánat - szabadkozom. — De miért jelenti föl Kaydent? Hiszen egymást verték meg.- Nem, Kayden minden ok nélkül ütötte meg őt - feleli anyám. - Caleb csak védte magát.- Kayden nem ok nélkül ütötte meg. Hanem miattam. - Mérges gázként törnek ki belőlem aszavak, minden egyes szótag fojtogat.Hosszú csönd támad.- Callie, mit jelentsen az, hogy Kayden miattad ütötte meg Calebet? Miért tett volna ilyet?Szégyenkezve görnyedek össze, a mocsok emléke elönti a testem, és eszembe jut, mennyireképtelen anyu felfogni bizonyos dolgokat.- Nem érdekes. Csak zaklatott vagyok, és hülyeségeket beszélek. Nem jelent semmit.Anyám megint hosszan hallgat, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán komolyanfontolóra veszi a szavaimat.- Callie, van valami, amit el akarsz nekem mondani?Amikor végre megint kapok levegőt, fülsiketítőnek tűnik a lélegzésem, megesküdnék rá, hogyaz egész világ hallja, és mindenki tudja a titkomat.



- Nincs, anyu.- Hát jó. - Csalódottnak hangzik, mintha épp készültem volna megosztani vele a titkot, amitegy dobozba zártam a lelkem mélyén. Ám ahhoz a dobozhoz csak Kaydennek van kulcsa. -Oké, én csak szólni akartam, hátha felmerül a téma. Tudom, hogy Kayden legjobb barátja is

arra az egyetemre jár, ahova te, és nem akartam, hogy a pletykákból hallj a dologról.A fejemet csóválom.- Jól van.- Később még hívlak, Callie. - Oké, szia.Leteszem a telefont, és szorongatom a mobilomat, mintha össze akarnám roppantani.Izzadni kezd a tenyerem, és egyre csak Kayden jár a fejemben. Értem tette. Értem tette. Megkell mentenem ő t.- Azt hiszem, Aftonba kéne mennünk.

Luké rám néz, a homlokát ráncolja, a volánt markolja.- Komolyan?- Igen. -Megemelem a csípőmet, és zsebre dugom a telefonomat. - Anyám azt mondta, hogyCaleb fel fogja jelenteni Kaydent.Luké a vezetésre koncentrál, amíg be nem kanyarodik a kole szom előtti parkolóba. - Szórakozol velem?Becipzárazom a kabátomat, és felveszem a kesztyűmet. - Nem, és meg kell ezt oldanom... valahogy. Az egész az én hibám, miattam történt.A bejárat közelében áll le a kocsival, fogja a sebváltót, és üresbe teszi. Szól a rádió, és a

motor folyton lefullad. Kíváncsi vagyok, Luké tudja-e, miért verte meg Kayden aznap esteCalebet, vajon Kayden elárulta-e neki az igazat.- Oké, benne vagyok. - Luké az előttünk álló Mclntyre Kollégiumra mered. Ez a legmagasabbkolesz a Wyomingi Egyetemen, és magányosnak tűnik, ahogy a többiek fölé tornyosul. - Márma este indulni akarsz, vagy elég holnap reggel?Megragadom az ajtó kallantyúját, és meghúzom.- Majd holnap reggel. Szeretném, ha Seth is velünk jönne, ha nem baj.Luké bólint, és a műszerfalon heverő cigarettás dobozért nyúl. - Felőlem, de csak ha nem bánját ok, hogy ebbe a vacakba kell bezsúfolódnunk. Szar egytragacs, Seth kocsija viszont tuti nem jutna el Aftonig ebben a nagy hóban.Egy lökéssel kinyitom az ajtót.- Sethet biztos nem fogja zavarni. - Kidugom a lábam a kocsiból, készülök leugrani.- Callie!— szól utánam Luké. - Nincs valami módja, hogy megoldjuk ezt? Hogy elérjük, Calebne jelentse föl? Mert, tudod, ha följelenti, a csapat tuti felfüggeszti Kaydent. Talán sohatöbbé nem játszhat. És valószínűleg a suli is f elfüggeszti. Ráadásul talán börtönbe kerül, vagykurva nagy kártérítést kell majd fizetnie, amit az apja segítsége nélkül nem engedhet megmagának. - Elhallgat, a homlokát ráncolva tűnődik. - Én csak meg akarok győződni róla, hogyKayden jól van... Néha, ha az emberek mélypontra kerülnek, feladják... - Egyre halkabb lesz ahangja, akár egy lehulló levél susogása. - Mondjuk, mint a nővérem.



A helyzet súlya a mellkasomra nehezedik, ahogy az ajtóba kapaszkodva kiugrom az autóból.Luké eszembe juttatta, hogy volt egy nő vére. Azt még nem árulta el nekem, hogyan haltmeg, de azok után, amit az imént mondott, azt gyanítom, talán öngyilkos lett.Makacsul sajgó szívemre szorítom a tenyerem, és visszafordulok a kocsi felé.

- Megpróbálok segíteni rajta. Csak még ki kell találnom, hogyan.Már tudom is, hogyan. Az a nagy kérdés: meg tudom-e tenni? Képes vagyok végre kimondaniaz igazat, szembeszállni Calebbel, megfenyegetni őt, és úgy ráijeszten i, hogy ne merjenföljelentést tenni? Képes vagyok elárulni az igazat anyámnak, apámnak, a bátyámnak?Bízhatok bennük, vajon hinni fognak nekem, az én oldalamon állnak majd?Van ehhe z elég erőm? Elég bátorságom? Tudom, hogy végül kénytelen leszek megválaszolniezeket a kérdéseket, és meghozni a döntést, ami életem elmúlt hat évében halálra rémített,de talán ideje szembenéznem vele.Talán itt az ideje, hogy ne féljek ennyire.



46. PONT: VÁLTOZZ MEG!

KAYDEN

MÉG EGY HETE SINCS, hogy itt vagyok, csak hat napja, de sokkal hosszabbnak tűnik az eltelt idő. Már megebédeltem, most ép pen a mindennapi egyéni terápiás foglalkozásom közepénvagyok. Ez sokkal jobb, mint a csoportterápia (ott meg sem szoktam szólalni). A szobámban

ülök, egy kényelmetlen, összecsukható, fém széken. Baromira fáj az oldalam, és egyre csak acsuklómon lévő kötés alatti sebeket piszkálom. Odakint felhős az ég, mennydörgés ésvillámlás zeng-sistereg folyamatosan, ezüstös fénnyel világítva be a szobát.- Mesélj: hogy érzed magad? - kérdezi a terapeuta.Minden egyes rohadt alkalommal ugyanezt kérdezi.És én minden egyes rohadt alkalommal ugyanúgy válaszolok.- Jól - felelem, és újra meg újra kifeszítem, aztán a csuklómhoz pöccintem a karomra húzottgumikarikát, hadd sajogjon a bőröm.Ezt a gumit adták nekem, hogy segítsen megállítom az öncsonkítást, mintha egy kis sajgás

ellensúlyozhatná egy egész élet összes vágását, törött csontját, a mindennapok élesfájdalmát.A terapeutám neve dr. Montergrey, de azt mondta, hívjam csak Dougnak, mert a hivatalosmegszólítástól öregnek érzi magát. Nem csoda: tényleg öreg, jócskán a hatvanas éveittapossa, őszülő haja rit kul, és egy csomó ránc van a szeme körül.Doug az orrnyergéhez emeli az ujját, és kicsit följebb tolja szögletes szemüvegét, miközbenátfutja a rólam írt jegyzeteit. El tudom képzelni, mi minden állhat a feljegyzéseiben: KaydenOwens veszélyt jelent önmagára, mérges, irracio nális, nem együttműködő, önbánt almazó.Doug leír még néhány szót, aztán felnéz rám.- Figyelj, Kayden, tudom, néha milyen nehéz bevallani, hogy érzi magát az ember, főleg,amikor gyűlölet és düh tölti el, de talán jót tenne neked, ha beszélnél róla.Ismét kifeszítem a gumit, csattanását elnyomja a fülsiketítő mennydörgés. A szobátbevilágítja egy villám, és a gumikarika elpattan a kezemben, darabokban esik a padlóra. Adarabkákat bámulom, feldagadt csuklómat dörgölve. Az egyik karom, amelyiken alegmélyebb vágásokat ejtettem, még mindig be van kötözve. A másik már kezd gyógyulni,hamarosan csak a hegek maradnak majd rajta. Újabb hegek. Kíváncsi vagyok, vajon egy napmár nem leszek-e más, csak egyetle n hatalmas heg, ami bőröm minden négy zetcentiméterétbeborítja.



Doug barna tweedzakója zsebébe nyúl, és előhúz egy újabb gumi karikát, ami vastagabb,mint az előző, és sötétpiros. Elveszem tőle, felhúzom a csuklómra, és rögtön pattintgatni iskezdem. Doug lefirkant még pár dolgot, aztán becsukja a jegyzetfüzetet, és a borítónnyugtatja összekulcsolt kezét.

- Tudod, minél tovább maradsz ilyen zárkózott, annál hosszabb ideig fognak itt tartani. -Körbeint a szobában. - Ezt akarod?Abbahagyom a gumi pattintgatását, karba teszem a kezem, és a lábamat kinyújtóztatvahátradőlök a széken. - Talán. — Tudom, hogy direkt megyek az agyára, de fogalmam sincs, miért. Keserűség töltel, úgy érzem, nem érek annyit, hogy itt legyek. Mindent érzek, és talán pont ez a baj. Ökölbeszorítom a kezem, és a tenyerembe mélyesztem a körmömet, kézfejemet gondosan azoldalamhoz nyomva, hogy a terapeuta ne lássa, mit csinálok.- Én egyáltalán nem akarok itt lenni - motyogom. - De kurvára nehéz, tudja?

Doug érdeklődve hajol előre. - Micsoda?Fogalmam sincs, hova akarok kilyukadni.- Az élet. - Vállat vonok.Összevonja szemöldökét a szögletes keret mögött.- Mi olyan nehéz az életben, Kayden?Nem érti, így talán könnyebb lesz ez az egész.- Mindent érezni.Meghökkentnek tűnik, hátradől a széken, és leveszi a szemüvegét.

- Mármint érzelmeket? Vagy a fájdalmat?Bassza meg! Talán mégiscsak érti.- Mindkettőt, asszem. Eső mossa az ablakot. Fura, hogy esik, nem pedig havazik, ráadásul reggelre tiszta latyak leszminden.Doug az inge aljával megtisztogatja szemüvege lencséjét, aztán ismét az orrára illeszti akeretet.- Hajlandó vagy valaha is tudomást venni az érzelmeidről? Nagyon hosszan fontolgatom, amit mondott. Sziréna rikoltozik odakint, és valahol a folyosónsír valaki.- Nem tudom... talán... nem mindig.- És miért van ez?Visszagondolok a rengeteg rúgásra, ütésre, üvöltözésre meg arra, hogy végül csakelnyomtam az egészet, bezárkóztam, és lélekben meghaltam.- Mert csak így tudom elviselni. - Egyszerű válasz, de minden egyes szónak több jelentésevan, mint bárminek, amit valaha mond tam. Kibaszottul furcsa nyíltan beszélni erről. Azegyetlen, akinek bármit is mondtam erről, Callie volt, neki viszont egy enyhébb verziót adtamelő, hogy ne tudja me g, milyen ronda és elbaszott vagyok lelkileg.



Doug tollat húz elő a zakójából, és keze gyorsan suhan a papíron, ahogy lejegyzetel mégnéhány dolgot.- És mit csinálsz olyankor, ha már nem tudod elviselni?A gumikarika alá csúsztatom az ujjamat, és megpöccintem, aztán még egyszer, erősebben. Ez

is elszakad, és én megcsóválom a fejem, miközben elkapom a két felét.- Szerintem jól tudja, mit csinálok, azért szakadnak el folyton ezek a vackok.Tolla végét rágja, miközben engem méreget.- Beszéljünk arról az estéről, amikor verekedésbe keveredtél! - Már vagy ezerszer beszéltem magának arról az estéről. - Nem, csak elmesélted a történteket a saját szavaiddal, de egyszer sem magyaráztad elnekem, hogy érezted magad, miközben döntést hoztál. Márpedig az érzelmek mindig komolyszerepet játszanak a tetteinkben.- Nem vagyok oda az érzelmekért — vallom be, görnyedten ülve a széken.

- Tudom — válaszolja magabiztosan. — És szeretnék a végére járni, miért van ez.- Nem, nem szeretne — vágom rá, a tenyeremet karmolászva, hogy csillapítsam egyrehevesebben dübörgő sz ívemet. - Az senkit sem érdekel. Higgye el nekem!Az ölében heverő jegyzetfüzet tetejére teszi a tollat. - Miért gondolod ezt?- Mert ez az igazság. - Mégerősebben vájom a körmömet a bő römbe, amíg meg nem érzema vér melegét és vigaszát. — Tizenkilenc éves vagyok, és történt, ami megtörtént. Semmiértelme, hogy megmentsen. Vagyok, aki vagyok, teszem, amit teszek: semmi sem fogváltozni.

- Nem akarlak megmenteni — erősködik. — Én csak meggyógyítani próbállak.Végighúzom az ujjamat a tenyeremen lévő vékony hegen, ami az óta van ott, hogy apámmegvágott egy üvegszilánkkal.- Hogyan? Meg akarja gyógyítani a sebhelyeimet? Kurvára biztos vagyok benne, hogy ezeknem múlnak el.Doug a szívére teszi a kezét.- Én azt akarom meggyógyítani, ami idebent van.Általában kerülni szoktam az ilyen szitukat. Különben a végén még megérzek valamiolyasmit, amit nem akarok, aztán a testemen kell levezetnem, csak hogy meg tudjak birkóznivele. Itt viszont nem tudom levezetni. Nem engednek éles dolgok közelébe, borotváhozpláne nem nyúlhatok. Az arcom meg az állam irtó borostás, mert már egy hete nemborotválkoztam.- Ez nekem kezd túl érzelgős lenni - jelentem ki, és a szék oldalára támaszkodva készülökfelállni.Doug feltartja a kezét, jelzi, hogy üljek le.- Jól van, nem kellaz érzéseidről beszélnünk, de szeretném, ha elárulnál nekem egyetlenegydolgot.Kifejezéstelen tekintettel meredek rá, miközben visszaülök a székre.- Attól függ, mi volna az.



A jegyzetfüzeten dobol a tollal, miközben megfogalmazza a kérdését.- Miért mentél el aznap este arra a bulira?- Maga mindig csak ugyanarra kíváncsi.- Mert ez fontos kérdés.

Megcsóválom a fejem, miközben felpörög a pulzusom... hogy dühtől vagy félelemtől, aztnem tudnám megmondani.- Azért mentem oda, hogy megverjem Calebet. Már mondtam magának.- Igen, de miért?- Mit miért? - Egyre bosszúsabb, frusztráltabb és zabosabb vagyok, és a harag elönti azereimet.- Miért verted meg? - Mintha megakadt volna nála a lemez, és legszívesebben rászólnék,hogy duguljon el.Úgy dübörög a szívem, mint egy rohadt légkalapács, és semmi mást nem akarok, csak valami

éles vagy érdes tárgyat: bármit, amivel lecsillapíthatom a pulzusomat. Pánikolva nézek körül,ilyesmit keresek, ám a helyiségben semmi sem akad. Ez nekem nem megy. Nem megy.Bassza meg!-Mert bántott valakit. - Élesen és akadozva szólalok meg, gyengének és szánalmasnakhangzom. Doug előrébb húzódik a széken. - Valakit, aki fontos neked?- Nyilván. - Bosszúsan csóválom meg a fejem. Még mindig túl hangosan dübörög a szívem, ésalig bírok józanul gondolkodni.

Megemeli a szemöldökét.- Olyasvalakit, akit szeretsz?Még jobban felpörög a pulzusom, a szívem összevissza ver, szabályos ütem nélkül. Érzem alüktetést testem minden sebe és hege alatt. Akit szeretek? Szeretem Callie-t? Szerethetemőt? - Szerintem én azt sem tudom, mit jelent szeretni.Doug úgy fest, mint aki aranyra bukkant, mintha rálelt volna lelkem rejtett titkára.- Feltehetek neked még egy kérdést?Dühödten tárom szét a karomat.- Felőlem csináljon, amit akar! Már úgyis kurvára belelendült.Azt kérdezi:- Szerinted megérdemled, hogy szeress, hogy szeressenek?- Már megmondtam magának, azt sem tudom, mit jelent az - motyogom, és Doug várja, hogybővebben kifejtsem a dolgot. Mégis mit akar tőlem? Mondjam el neki, hogy apám szarrászokott verni? Hogy anyám nyugtatófüggő zombi? Hogy Daisy az egyetlen, aki valaha is aztmondta nekem, hog y szeret, márpedig azt olyan mű nek és hazugnak éreztem, mint annak arendje?Doug lejegyzetel még pár dolgot, aztán kinyomja a tollát, és bedugja a zakója zsebébe, majdismét becsukja a füzetét.



- Azt hiszem, ma sikerült némi haladást elérnünk. - A karórájára pillant, aztán talpra áll, ésfelemeli ballonkabátját a szék támlájáról. - Csak így tovább, és akkor talán mások ismeglátogathatnak a családtagjaidon kívül.Görnyedten dőlök hátra a széken.

- Nem biztos, hogy akarok látogatókat - motyogom.Doug mintha meg sem hallana. Amikor az ajtóhoz ér, bedugja a karját a kabátjába,megigazítja az övét, aztán zsebre dugja a kezét.- És Kayden, használd csak a gumikarikákat, mindegy, hány szakad el! Bármikor kaphatsz újat.- Odadob nekem egy karikát, könnyedén elkapom. Egy másodpercre ismét a focipályánérzem magam, amint futok, elkapom a labdát, szabad vagyok.Azt kívánom, bár megint a pályán lehetnék, gyógyultan és épen. Viszont a gumikarikákkalellentétben nem hinném, hogy nálam is ilyen könnyű volna a megoldás.

CALLIE

-El sem hiszem, hogy nincs a kocsidban CD-lejátszó - háborog Seth, és kinyújtott karral nyúlát előttem, hogy föltekerje a rádió hangerejét. Kabátja ujját felgyűrte, és szűk farmer vanrajta. - Se egy iPod-dokkoló! Esküszöm, tisztára a Bundesliga-séró, sztreccsnaci, meg kreppelthaj korában érzem magam!- Szerintem kicsit messzire mész visszaaz időben. - Luké felhúzta a kapucniját, a csuklójánpedig egy bőrpánt van, rajta a megváltás szóval. Kíváncsi vagyok, vajon mit jelent ez neki,vajon hisz-e a megváltásban. Nem is tudom, vajon én hiszek-e benne. Luké is átnyúl előtt em,és kinyitja a kesztyűtartót. - Egyenesen a bakelit korába.Összerezzenek a közelségétől, de aztán lazítok, nem vagyok hajlandó megint félni.Becipzárazom a kabátomat, ugyanis a kocsiban hideg van, mivel a fiúk folyton lehúzzák azablakot, hogy cigizhessenek.Kora reggel van, a nap fénye a befagyott földre vetül, az országút pedig veszélyessé vált azelőző esti vihar miatt, így hát lassan haladunk. A túloldalon néhány kocsi elakadt azösszegyűlt hóbuckákon, a legtöbben pedig le is tértek az a utópályáról, mert nem mernekvégighajtani rajta. Luké meg én viszont hozzá vagyunk szokva. Ezek között az időjárásiviszonyok között nőttünk fel. - Nem igaz, a nyolcvanas években még nagyon is bevett volt a bakelitlemez — csap Seth akesztyűtartóban kotorászó Luké kezére, mire ő döbbenten néz rám, de én csak nevetek. - Legfeljebb a nyolcvanas évek elején - helyesbít Luké. - Az évtized közepére márvisszaszorult.Megint felkacagok, mert ilyen nevetséges dolgon veszekednek, én pedig olyan fáradt ésideges vagyok, hogy nagyon fura hangulatba kerültem.- Srácok, úgy veszekedtek, mint a vén házasok. - Amint kimondom, legszívesebbenvisszaszívnám, mert fogalmam sincs, hogy fog reagálni rá Luké.

Amikor azonban ránézek, úgy tűnik, egyáltalán nem szívta mellre. Megvonja a vállát, aztánelővesz a kesztyűtartóból egy kazettát , Tépjünk be!felirattal.



- Tök mindegy - közli, és bedugja a kazettát a magnóba. - Engem csak az érdekel, hogy énlegyek a pasi a kapcsolatban.Seth a szemét forgatja.- Tök mindegy, totál a ribim lennél, és ezt te is jól tudod.

Ennyi. Nem bírom tovább visszafojtani a röhögést. Előregörnyedek, a szám elé kapom akezem, és rázkódik a vállam, ahogy a tenyerembe vihogok.- Úristen, nem hiszem el, hogy ezt mondtad!- Hogyne hinnéd! - paskolja meg Seth a hátam. - Nem is én lennék, ha nem mondanék kimindent, ami csak az eszembe jut.Igaza van. Seth nyílt és vicces, totálisan ami a szívén, az a száján. És én imádom ezért.Felülök, a szememet törölgetem, aztán gyorsan puszit nyomok Seth arcára.- Kösz, hogy felvidítottál - mondom.Elvigyorodik.

- Szívesen, édesem, máskor is!Luké a fejét csóválja, de vigyorog, úgyhogy tudom, nem sértődött meg. Kedvelem Luke-ot.Nem ítélkezik, és megértőnek tűnik. Kis híján odahajolok hozzá, hogy megöleljem, aztánrádöbbenek, milyen fura, hogy ez az ötlet nem akaszt ki. Mégis mit jelent ez? Basszus! Mégismit jelent?A hangszórókból megszólal a Dexy’s Midnight Runners Come onEileen című száma. - Hát ez totál nyolcvanas évek! - jelenti ki Seth, és nekiáll a ritmusra csettintgetni megbólogatni. Egyre jobban belelendül, riszálja a csípőjét, előre -hátra hajolva rázza a vállát. -Rajta, Callie, ne is tagadd, hogy táncolni akarsz! Attól még jobb kedved lesz!

Fülig ér a vigyorom.- Szó se lehet róla!Hideg tölti be a kocsit, amint Luké résnyire lehúzza az ablakot.Felvillan az öngyújtó lángja, aztán cigarettafüst száll a levegőben. Seth egyre csak táncol,miközben kapucnis pulcsija zsebébe nyúl, és előveszi a cigisdobozát. A szemem sarkábóllátom, ahogy Luké bólogat a zenére, szájában a cigarettával. Hosszan megszívja a végét,majd csücsörít, és fehér füst vékony csíkja száll föl az ajka közül. Seth egyre vadabbul riszáljaa csípő jét, miközben megpöccinti azöngyújtóját, és a cigije végéhez tartja a lángot. A papírbepöndörödik és elfeketül, ahogy Seth nagyot szív a szálból. Az egész kocsi beleremeg, ahogymegszólal a refrén, és mindkét srác egyre jobban átadja magát a zenének. A füst égeti atüdőmet, a hideg miatt pedig libabőrös lesz az egész karom. A pillanat szinte minden egyesrészletét átélem, és úgy döntök, hogy akkor már az egészet megtapasztalom.-Na jó, tök mindegy, legyen! — Vonogatni kezdem a vállamat a zenére, és Seth rám vigyorog.- Ez az, csajszi! -mondja, aztán ajkát csücsörítve füstfelhőt fúj. Mindketten nekiállunk csápolni, Luké pedig nevetve hangosítja föl a zenét. Egy pillanatratáncossá változom. Amikor a refrén ismét megszólal, mindhárman mély levegőt veszünk, ésteli torokból üvöltjük a szöveget. A fejem fölött lóbálom a karomat, és lehunyom a szemem.Minden rendbe fog jönni. Minden rendbe fog jönni.Kayden rendbe fog jönni.



Egyszeriben azon kapom magam, hogy itt vagyok, táncolok és mosolygok, méghozzá két srácközött ülve, márpedig ha ez megtörténhet, akkor bármi lehetséges.

KAYDEN

Már egy hete itt vagyok az intézetben, és ma nagyon jó napom kéne, hogy legyen. Dougközölte, hogy most már nem csak családtagok látogathatnak meg, ráadásul fel is hívhatokpár embert a mai nap folyamán. Amikor azonban lehetőséget kapok az első hívásra,fogalmam sincs, hogy mégis kinek telefonáljak. Az ösztönöm azt diktálja, hogy Callie-thívjam, de a történtek óta nem beszéltünk, és nem is tudom, szóba akar-e egyáltalán állnivelem azok után, amilyenállapotban rám talált. Kurvára megijeszt a gondolat, hogykiderítsem, mi a helyzet. Egyébként is, próbálom távol tartani magamat Callie-től, megakarom óvni őt önmagamtól, mert neki aztán vég képp nem hiányzik a labilitásom meg az

elcseszett lelkivilágom. így hát Luké számát tárcsázom, és hátradőlök az ágyon, figyelem avihart az ablakból, miközben a telefon újra meg újra kicsöng.- Kayden? - szól bele végül Luké döbbent hangon. Egy nyolcvanas évekbeli szám szól aháttérben, és nagy vihogást hallok.- Mi a helyzet? - Amint kimondom, óriási hülyeségnek hangzik. Hosszú csönd támad, aztánvalaki énekelni kezd, baromi hangosan és baromi hamisan. - Sethet hallom a háttérben?- Aha. - Luké megint habozik. - Jól vagy?Kifeszítem a gumikarikát egy ujjammal. Visszapattan a csuklómra, az egész karom belesajdul.- Fogjuk rá... Miért vagy Sethszel?Mert ... a kisteherautómban ülünk. - Bizonytalannak hangzik.Igazság szerint épp úton vagyunk Aftonba, hogy meglátogassunk.Még néhányszor a csuklómnak csattintom a gumit, de nem enyhíti a gyötrő szorongásomat. - A vagyunk alatt azt érted, hogy...- Azt értem, hogy Seth, én meg... - Hezitál.— Callie.Abbamarad az éneklés, a zene is elnémul.- Kivel beszélsz? - üti meg a fülem Callie kérdése.Amint meghallom a hangját, esküszöm az égre, hogy eláll a szívverésem. Megmarkolom atelefonzsinórt, és a csuklóm köré tekerem, olyan szorosan, hogy elszorítja a keringésemet.Kibámulok az ablakon a földet borító latyakra meg az üres parkoló körülötti hóbuckákra.- Ööö... - Luké nem tudja, mit válaszoljon.- Elárulhatod neki - mondom, mert ha ide tartanak, akkor hamarosan úgyis szembe kellnéznem Callie-vel.- Kaydennel - vallja be neki Luké, mire csönd támad.- Ó . ..— hökken meg Callie, és nem is hibáztatom. - Én is ... én is beszélhetek vele?- Egy pillanat -mondja neki Luké, aztán megkérdezi tőlem: - Akarsz beszélni Callie-vel?- Én ... - Esélyem sincs megtudni, mit felelnék, ami nagy szívás, mert borzasztóan szeretnék

rájönni, mit is érzek. A válaszom talán elárulta volna az igazat a rettegésemről, és esetleg



kiderült volna, mennyire lesz vészes a helyzet, amikor Callie idejön. De mint mindig, anyámezúttal is a tökéletes pillanatban toppan be, hogy min dentől megfoszthasson. - Beszélnünk kell! - Fenn hordja az orrát, mintha mindenkinél jobb lenne ezen a helyen, ésegy sporttáska van a vállára akasztva. - Most.

- Bocs, mennem kell. - Leteszem a telefont, jól tudva, hogy beszari vagyok, és hárítom azérzelmeimet. Letekerem a zsinórt a ke zemről, és hátradőlök az ágyon, feltéve a lábamat amatracra. Skót kockás pizsamanadrág meg egy régi, kék, lyukas póló van rajtam. Öt napjaugyanezt hordom, és már kezdem unni.Anyám lerakja a táskát az ágy végébe, aztán csípőre teszi a kezét. - Erőltesd meg magad, hogy minél hamarabb talpra állj, és kijuss innen! Az egész családunkatszégyenbe hozod.Óvatosan hajolok előre, mert ha túl gyorsan mozgok, megfájdul az oldalam. - És mégis mit javasolsz, anya, mit tegyek? Ugyanis az orvosok nem igazán így gondolják.

Szerintük minél tovább itt kéne maradnom, hogy rendesen meggyógyuljak.-Leszarom, mit gondolnak az orvosok. — Heves mozdulattal kicipzározza a táskát. - Engemcsak az érdekel, hogy vegyél fel rendes ruhát, hitesd el mindenkivel, milyen jól vagy, aztángyere haza, és végre álljunk neki kitalálni, mit fogunk tenni, ha Caleb Miller feljelent téged.- Legfeljebb majd súlyos elmezavarra hivatkozom. - Árad a hangomból a gúny. - Akkor taláncsak itt kell maradnom, nem küldenek börtönbe.Anyám elpirul, és följebb húzza a vállán retikülje pántját.- Szerinted ez vicces? Akkor talán szólnom kéne apádnak, hogy jöjjön be hozzád, és beszéljena fejeddel.

Akárhogy igyekszem ellenállni, azonnal úgy érzem, mintha ismét a padlón feküdnék, lassanelvérezve, és teljességgel elfogadva a halált. Megdörgölöm az arcom, majd a fogamatcsikorgatva azt felelem:- Meglátom, mit tehetek.Anyám elmosolyodik, és ez sehogy sem illik ide, úgy fest tőle, mintha megátalkodottfőgonosz lenne, aki épp készül végrehajtani gonosz tervét. Puszit nyom az arcomra, és érzema leheletén a bor szagát. Aztán hátralép, és hüvelykujjával dörzsölgeti a képemet.- Összerúzsoztalak. - Elhúzza a kezét, és újra elmosolyodik. — Na, intézzük el, hogykiengedjenek! - Megpaskolja a lábamat, aztán kisétál a szobából, nyitva hagyva maga mögöttaz ajtót. Hallom, hogy mond valamit az egyik orvosnak, majd egy ápolónő becsuk ja az ajtót.Előhúzok a farmernadrágokkal, pólókkal meg zoknikkal teli sporttáskából egy meleg, hosszúujjú felsőt, és fölveszem. Aztán egy farmerért nyúlok, készen állok, hogy újra felöltsem a jelmezemet, és hazudjak a világnak, akárcsak egész eddigi életemben.



67. PONT: TALÁLJ RÁ VALAMIRE, AMIT ELVESZETTNEK HITTÉL!

CALLIE

KÉSŐ ESTE ÉRKEZÜNK AFTONBA, a hold addigra már óriási gömb a grafitszürke égen, ahófúvás fátyolt von a kisteherautó elé, alig lát ni az utat. Már vacsoraidőbenmegérkezhettünk volna, de Seth ra gaszkodott hozzá, hogy álljunk meg egy McDonald’snál

ebédelni és a játszóházban szórakozni. Bár igazából mindhármunk hibája volt, hogy túlzottanbelemerültünk a játékba, és olyan sokáig maradtunk, hogy végül magunkra haragítottuk afőnököt. Azt hiszem, mindhárman halogatunk valamit. De hogy mit, arra még nem sikerült rájönnöm.A nagyon hosszú, kimerítő kocsiút után Seth meg én egyenesen fellopózunk a garázs fölöttilakásba, és bedőlünk az ágyba, így nem kell beszélnem anyukámmal. Nagyon élénkemlékeket őrzök a fejemben erről a helyről, és amikor beléptem, elsőre majdnem elaléltam,amint eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor Kayden hozzám ért, megcsókolt, arészemmé vált.

- Ez tiszta szívás— jelenti ki Seth, ahogy pizsamában fekszünk, egymást nézve. A háttérbenduruzsol a hősugárzó, és derengése a lámpa fényével együ tt megvilágítja a gittel betömöttlyukakat a falban. Seth tüntetőe n az ajkát biggyeszti. - Tökre szerettem volna megismerkednianyukáddal.Gyengéden a karjába csípek.- Kamu. Nagyon is örülsz, hogy már alszik.Seth kuncog, aztán az oldalára gördül, és a könyökére támaszkodik.- Igaz. Szeretnék lelkesebben hozzáállni, de az alapján, amit anyukádról meséltél, szerintemnem igazán lesz oda a színes egyéniségemért.

Felülök az ágyban, kiveszem a gumit a hajamból, aztán újrakötöm a lófarkamat. Utána azölembe ejtem a kezem, és az ajkamat harapdálom, a holnapra gondolok, arra, hogy végreviszontláthatom Kaydent.Seth megérinti az alsó ajkamat. Ösztönös reakcióm az lenne, hogy elhúzódjak, de ellenállokneki, és uralkodom magamon.- Mi jár a fejedben?- Semmi. - Felsóhajtok, és visszahanyatlom az ágyra. -Csak azon tűnődöm, milyen lesz...újralátni őt. Seth elgondolkozik ezen, kisöpri a homlokából a frufruját.- Olyan lesz, mint amikor én először elhatároztam, hogy szóba elegyedek veled. Gondolj úgyKaydenre, mint egy ijedős macskára!



Ha netán valami rosszat mondasz neki, kiakad.- Te ijedős macskaként gondoltál rám? - Félénk kiscicaként. - Vigyorog, és rám kacsint. - Úgy festettél, mint aki kikaparja a szemem,amint odalépek hozzád.

Felrázom a párnámat, aztán a fejem alá tett kézzel rádőlök. - De mi lesz, ha tényleg valami rosszat mondok, és felzaklatom Kaydent?Seth leveszi a karóráját, és a másik oldalára gördül, hogy lerakja az ágy melletti műanyagdobozra. Aztán visszafordul felém.- Nem fogsz semmi rosszat mondani.Felemelem a lábam, és a takaró alá csúsztatom.- Hogy lehetsz ilyen biztos benne?Elmosolyodik, és megböki az orromat az ujja hegyével.- Mert Kayden életében először neked nyílt meg, vagyis eleve csak jót mondtál. Tehát holnap

nem lesz más dolgod, csak odamenni, és önmagadat adni.- Remélem, hogy igazad van. - Lekapcsolom a lámpát, és a szoba elsötétül. A hold halványfénye beszűrődik az ablakon. - Nagyon remélem.- Nekem mindig igazam van - feleli, aztán megszorítja a kezem. - Csak ne agyald túl!Lehunyom a szemem, és abba a gondolatba kapaszkodom, hogy holnap látni fogom Kaydent,méghozzá elevenen, nem pedig a padlón vérezve. Akkor talán végre ki tudom verni afejemből azt a borzalmas emlékképet.

KAYDEN

December közepe van, megkezd ődött a téli szünet. Ha nem lennék itt, akkor hazafelétartanék a suliból, valószínűleg Callie-vel és Luke-kal együtt. Furcsa tudni, hogy Callie talánpont most jön meg a városba, éppen hazaérkezik, elméletben újra közel került hozzám,mégisszörnyen távolinak tűnik, szinte elérhetetlennek, hiszen én itt ragadtam bezárva, ő megodakint van.Titokban gyűjtögetem a gumikarikákat, már öt van belőlük a csuklómon. Dougnak fogalmasincs róla. Újra meg újra úgy tettem, mintha elszakadt volna a nálam lév ő gumi, amíg egészkis gyűjteményem nem lett az újakból. így együtt jobban csípnek, és megnyugtatnak,valahányszor pattintgatom őket. Nagyon sok nyugtatásra van szükségem, mert anyám maismét megjelent, és már egy órája itt van, próbálja elintézni, hogy az orvosom meg Doughazaengedjenek.Most is az ajtóban állva beszélgetnek rólam, mintha itt sem volnék. Vagyis inkábbvitatkoznak, mint beszélgetnek.- De hát folyamatosan vele leszünk, rajta tartjuk a szemünket.Anyám beszéd közben rengeteget hadonászik, és nagyon hosszú körme van. Valahányszormond valamit, hevesen meglendíti a karját, és majdnem kiveri az orvos szemét.

Doug átlapozza megsárgult lapú füzetét, és a jegyzeteit olvasgatja.



- Nézze, Mrs. Owens, tudom, hogy ez nyilván nagyon nehéz magának, de szerintem egyelőrenem szolgálná Kayden egészségét, ha elhagyná az intézetet. Hogy őszinte legyek, egyáltalánnem tanácsolnám.Anyám a padlón dobol a lábával, és karba tett kézzel úgy mered Dougra, mintha a pasas

apró, jelentéktelen kis szarzsák volna.- Ide figyeljen, megértem, mit tanácsol, de én inkább nem fogadnék el tanácsot olyanorvostól, aki valami olcsó főiskolán szerezte a diplomáját.- A Berkeley-i Egyetemen szereztem doktori címet - feleli Doug, és tollat vesz elő a zsebéből.Anyám végigméri, és megemeli a szemöldökét.- Tényleg? Akkor meg mit keres itt?Doug megőrzi a hidegvérét, miközben a kezére támasztja a jegyzetfüzetet, és leír valamit.- Én is ugyanezt kérdezhetném magától.Abban a pillanatban úgy érzem, nagyon kedvelem Dougot, és mosolygok magamban,

miközben a gumikarikák alá dugom az uj jam, hogy a csuklómhoz pattintsam őket, haddcsillapítson le a csípés. A sarokban üldögélek, ez nem az a szoba, ahol alszom, hanem egynagyobb, amiben egy csomó asztal és szék áll szétszórva. A vén téglafal repedezik, de sokkalmegnyugtatóbb, mint a szobámban lévő gyászos szürke. Néhányan itt szoktak ebédelni, deén inkább a szobámban maradok, mert örökké van valami nagy felfordulás, példáulverekedés, kiabálás meg sírás.Anyám Doug mellkasának szegezi a körmét.- Ne merészeljen célozgatni!- Nem célozgattam - feleli Doug egyszerűen, és grimaszt vágva kap a mellkasához, oda, ahova

anyám az ujját döfte. - Csak rámutattam, hogy maga borzasztóan szeretné elvinni innenKaydent, pedig nyilvánvaló, milyen labilis még az állapota.A karomon lévő sebekre meg a csuklómat borító kötésre pillantok. Folyamatosan lekaparomaz alatta lévő vart, ezért nem gyógyu lok rendesen. De kurvára rászoktam, egyszerűen nembírom abbahagyni.- Egyáltalán nem labilis - makacskodik anyám. Kissé akadozik a beszéde, kíváncsi vagyok, azorvos is észreveszi-e. — És én döntöm el, mikor jön haza, elvégre is én magam hozattam őtebbe az intézetbe.Döbbenten állok föl.- Tényleg? Azt hittem, a kórház utalt be ide!Anyám bosszúsan mered rám.- A saját érdekedben küldtelek err e a helyre. Muszáj volt, hogy egy időre megfigyeljenek, demostanra... már kicsit több mint egy hete itt vagy, szóval legfőbb ideje összeszedni magad éstovábblépni.Vagyis muszáj volt egy időre távol tartania apámtól. - Akkor ki akarok jutni innen - közlöm, és odalépek hozzájuk. - De az egyetemre akarokvisszamenni, nem pedig haza.- Azt nem lehet - feleli anyám kurtán. — Téli szünet van.



- Oké, akkor talán mégis itt akarok maradni. - Visszahátrálok a székhez, és leülök. Lehajtom afejem, és a halántékomat dörgölöm. -Bassza meg! - Fogalmam sincs, mit csináljak. Nemakarok ebben az istenverte szobában maradni, de ha elmegyek, akkor szembe kell néznem avilággal, saját magammal, apámmal és Callie-vel.

- Ha Kayden itt akar maradni— szól közbe Doug -, semmi akadálya.- Hát, én aztán tuti nem fizetem a számlát - csattan fel anyám csípősen. A retiküljébe nyúl, éselőveszi a kocsikulcsát. - Holnap reggel kijelentkeztetlek, Kayden, aztán szépen hazajössz...hacsak nem akarod a saját pénzedből állni a cechet. A slusszkulcsot szorongatva kiviharzik az ajtón, és magával viszi minden reményem. Kíváncsivagyok, vajon miért teszi ezt. Miért dug be ide alig egy hétre, aztán miért akar hirtelenelvinni. Biztos, hogy van valami a háttérben.Bármi is az, én nem akarok hazamenni. Ha beteszem a lábam a házunkba, jó esély van rá,hogy apám befejezi, amit elkezdett.

Doug sóhajtva dugja vissza a tollat a zsebébe, majd felém fordul.- Hát, ez nem ment valami jól.- Anyámmal soha semmi nem megy jól. -Feltűröm a felsőm ujját, és a térdemen nyugtatoma karomat. - Semmi értelme bármi ben is ellenkezni vele. Mindig ő nyer. Doug elvesz egy széket a sarokból, és leteszi az enyémmel szemben. Le sem veti a zakóját,vagyis valószínűleg nem sokáig marad. - Apáddal szemben is ő szokott nyerni a vitákban? - kérdezi, ahogy leül a székre.Vészjelzések sora villan a fejemben. Ismerem a dörgést. Hazudj!Hazudj! Hazudj!

- Miről beszél? Miféle vitákban? Doug keresztbe teszi a lábát, és nadrágja felhúzódik a bokájánál. Kilátszik a zoknija, amitmosolygós arcocskák díszítenek.- Édesapád és édesanyád sosem szoktak vitatkozni?A fejemet csóválom, mert ez az igazság. Valóban nem szoktak vitatkozni, mert anyám mindigmindenben igazat ad apámnak.- Nem, nem igazán.Összevonja a szemöldökét, és az az érzésem támad, hogy talán valami rosszat mondtam.- Kayden, hogyan jellemeznéd az apádat?Automatikusan begörbítem a z ujjaimat, körmöm a bőrömet ka parássza.- Ő olyan...olyan apás. Normális apa.- Jól kijössz vele? - faggat. - Mert elég furcsának tartom, hogy egyszer sem látogatott meg itt.- Jóban vagyunk. - Mintha szurok vonná be a torkomat. - Csak apám nagyon sokat dolgozik.Doug tolla siklik a papíron, ahogy lefirkant valamit a jegyzetfüzetébe, aztán óvatosanfolytatja a társalgást.- Megütött valaha apád bárkit is a családban?Itt a tökéletes alkalom, hogy mindent elmondjak neki: az éle temről, a fájdalomról, azértéktelenségről. Ám ezt árulásnak érzem, és rádöbbenek, hogy alapvető en apám bábja



vagyok. Rémisztő ésösszezavaró következtetés, mintha a zsinórok, amik apámhoz kötnek,csomókba gabalyodtak volna.- Nem...nem tudom.- Nem tudod? - Doug kétkedőnek tűnik. - Biztos?

Bólintok, miközben a padlót bámulom. Van rajta egy rózsaszín folt, a linóleum nagy részepedig repedezett és felpattogzott.- Tényleg nem tudom.Doug méreget, aztán elővesz a zsebéből egy névjegykártyát, és felém nyújtja. - Hétfő reggel első dolgod legyen, hogy eljössz hozzám! A rendelőm címe hátul van. -Megfordítja a kártyát, és megmutatja, hova írta rá kézzel a címet. - A telefonszámom pedigott van elöl. Ha bármikor beszélni szeretnél valamiről, nyugodtan hívj fel, amikor csak akarsz! Elveszem a kártyát, és rádöbbenek, hogy ha elmegyek hozzá hétf őn, akkor sokkal többetvállalok fel egy puszta vizitnél. Akkor ki kell nyitnom az ajtókat, amiket jó régen lelakatoltam,

és szembe kell néznem az oda bezárt démonokkal. Akkor el kell árulnom Dougnak mindent,még az apámról is. És aztán mi lesz? Mi lesz, ha tényleg megteszem mindezt? Akkor mi lesz acsaládommal? Anyámmal? Apámmal? Érdekel ez engem egyáltalán? Nem tudom. Semmit setudok.Azt hiszem, nálam elbaszottabb, zavarodottabb embert még nem hordott a hátán a föld.Doug visszahúzza a széket a sarokba, aztán a hóna alá dugja a jegyzetfüzetét, és az ajtó feléindul.- Szeretnék találkozni veled néhányszor a téli szünet alatt, aztán amikor visszamész azegyetemre, keresünk neked egy pszichológust Laramie-ben.

Lassan, óvatosan fújom ki a levegőt, miközben úgy szorongatom a névjegykártyáját, hogyfélbehajlik. A papír megvágja a kezem, ez egy pillanatra csillapítja a bennem kavargónyugtalanságot.- És ha én ezt nem akarom?Doug biztatóan mosolyog rám.- Akarod, különben az előbb egyszerűen csak nemet mondtál volna. Nem válaszolok, a hallgatásom beleegyezést jelent. Laramie-ben pszichológushoz fogok járni.Mármint ha visszajutok egyáltalán az egyetemre.Francba! Hirtelen eszembe jut a teljes szitu. Nem az apám az egyetlen bajom. Hogy a fenébefogok kimászni ebből a szarságból? Hagyjam, hogy apám lefizesse Calebet? És aztán mi lesz?Egész életemben apá m adósa leszek? Akkor aztán örökké őrizgethetném a titkait...acsaládunk titkait.Doug kimegy a szobából, én pedig a tenyerembe temetem az arcom. Durván a hajambatúrok, erős en húzgálom a tincseket. Azt kí vánom, bár egyszerű lenne minden , csak most azegyszer. Bár tudnék lélegezni. Lazítani.Igazából azt kívánom, bárcsak itt lenne velem Callie.

CALLIE



Másnap kora reggel ébredek, mielőtt még a nap teljesen előbukkant volna a hegyek íveimögül. Rémesen aludtam az éjjel, egyre csak forgolódtam és hánykolódtam, képtelen voltamkényelmesen elhelyezkedni. Megint arról álmodtam, hogy berohantam Kaydenék házába, ésvért meg késeket találtam a padlón, ő maga viszont nem volt ott. Azegész házat átkutattam,

de nem leltem mást, csak egy csomó levelet. Izzadságban úszva riadtam föl, végülkirohantam a mosdóba hányni.Ébren fekszem az ágyban, Seth mellettem horkol, békésen alszik. Hallgatom a szuszogását,de aztán nem bírok tovább nyugton maradni, felkelek, és kiveszem a táskámból a naplómat.Leülök a hevenyészett ablakpárkányra, ahonnan kilátás nyílik a behavazott felhajtóra. Anyámkocsija harminc centi hóban áll, apám terepjárójának gumijain pedig hólánc van.Felhúzom a térdem, arra támasztom a jegyzetfüzetet, majd a papírra illesztem a toll hegyét.

Azt szok tam álmodni, hogy felvágjuk a tortámat, mielőtt még Caleb bevihetne a szobámba.

Amikor elfújom a gyertyákat, azt kívánom, nekem legyen a legboldogabb és legjobbszülinapom az egész világon — és a kívánságom valóra válik.Caleb fel sem bukkan aznap, hogy a bátyámmal lógjon, így bújócskázhatok odakint atöbbiekkel. Csomagolópapírt bontogatok, és mosolygok az ajándékok láttán.Mostanában az álomban nem magamnak kívánok valamit, hanem Kaydennek. Azt kívánom,bár soha ne találkozott volna velem, bár soha ne tudta volna meg a titkomat. Azt kívánom, bár ne lett volna oka megverni Calebet, bár ne a padlón végezte volna, kis híjánelvérezve. Azt kívánom, bár akadna boldogság ebben a bánattal teli világban.

Mindig olyan sok a fájdalom, és azt kívánom, bár múlna el teljesen.Persze a kívánság csak kívánság, nem több puszta reménynél, hogy a sötétségben akad egyszemernyi fény. A Kaydennek szóló kívánságomat kielemezve megrémülök attól, amit jelent. Ha hajlandóvagyok elfogadni a megtörtséget és a gyermekkorom tönkretételét cserébe azért, hogymegmentsem mindettől Kaydent, akkor tényleg nagyon mély érzelmeket táplálhatok iránta.Vajon felkészültem arra, hogy megbirkózzak ezzel?

Abbahagyom az írást, eltűnődöm az eddig papírra vetetteken, aztán megpillantom anyámat,amint kilép a házunk oldalsó ajtaján, és a havon át a garázshoz trappok A toll kiesik akezemből, a padlón landol. Az ágyamban alvó Sethre pillantok, aztán bepánikolva talpraugrom, felkapom a kabátomat meg a telefonomat, és kirohanok a garzonból. Anyu épp feléra lépcsőn, amikor becsukom az ajtót. - Remek, már ébren is vagy! - Karba tett kézzel, reszketve toporog egy helyben.A kabát ujjába dugom a karomat, és átvetem a hajam a gallér fölött.- Igen, épp most készültem átmenni.Anyu a hegyekre néz, a napfelkeltétől rózsaszínűre festett ég tükröződik a szemében. - Jó korán fölkeltél. -Barna haja lobog a szellőben, ahogy rám néz. Bár csak egy hónap telt el,mióta legutóbb láttuk egymást, mint ha sokat öregedett volna, de talán azért tűnik így, mert



pizsamában van, és hiányzik róla a szokásos smink meg frizura. -Nem rémlik, hogy azelőttkorán kelő típus lettél volna. Vállat vonok, miközben becipzárazom a kabátomat, aztán felveszem a kapucnit, és én iskarba tett kézzel didergek.

- Aludtam idefelé jövet a kocsiban - hazudom. - Úgyhogy nem voltam valami fáradt.Anyám kétkedve méreget.- Ki hozott haza?Vonakodva válaszolok.- Ööö, Luké.- Milyen Luké?- Luké... Price.Anyu tartása merevebbé válik, és még szorosabban vonja össze maga körül a köntösét.- Kayden barátja?

Bólintok.- Igen.Nyugtalanul dobol ujjaival a csípőjén, és fogcsikorgatva mered a garázs ajtajára, próbálátlátni a jégvirágos üvegen.- Callie, nem akarom, hogy találkozz Kaydennel.Ekkor feltámad a szél, a hópelyhek csípik a bőrömet, ahogy forga tagban kavarognakkörülöttünk. A szél a fülembe üvölt, és az egyre élesebb napfény bántja a szemem.- Miért? - kérdem vacogó foggal, miközben előre-hátra dőlve próbálok felmelegedni. - Mert nem akarom, hogy bármi közöd legyen Kaydenhez. - Rám néz, és utálatot látok a

szemében. Vagy talán félelmet. - Nyilvánvalóan indulatos fiú, és még apád is azt mondta,hogy csak a baj volt vele, amíg a csapatban játszott.- Kétlem, hogy apu ezt mondta volna - ellenkezem. - Mindig is kedvelte. Egyébként is, tetovábbra is beszélsz Kayden anyukájával.- Csak ha nincs más választásom. - Elítélő a tekintete, minth a Maci Owenst hibáztatnáKayden bűnéért. Ha ez a helyzet, vajon azért önmagát vádolná, ami velem történt?Behúzom a kézfejemet a kabát ujjába, és a gallér mögé dugom az államat. Még mindigpizsamanadrágban vagyok, és a hideg könnyedén áthatol a vékony anyagon.- Bemehetnénk, hogy megbeszéljük ezt? Hideg van.Anyu megint a garázs fölötti szoba ajtajára pillant, aztán újra rám koncentrál.- Itt van a barátod? Az, aki... - Halkabbra fogja a hangját, és rebeg a szempillája a körülöttünkkavargó hópelyhektől. - Aki a fiúkat szereti?Felsóhajtok, elfordulok, és átfurakodom anyám meg a korlát között, anélkül, hogy választadnék. Szerencsére anyu követ, és Seth ezzel megúszta.Legalábbis egyelőre. Amikor belépek a konyhába, mellbe vág az a bizonyos este, az este, amikor Jackson ennél azasztalnál ült, és pitét evett, Caleb pedig a titkommal kínzott. Az este, amikor Kaydenmegtudta, ki tört meg engem. Az este, amikor hagyta, hogy kisírjam magam, aztán olyankönnyedén eltűnt az életemből, mintha ott sem lett volna.



A konyhaszekrényhez lépek, és kiveszek egy tálkát meg egy doboz gabonapelyhet. Leteszema tálkát a pultra, és éppen kinyitom a dobozt, amikor belép anyám, beengedve a konyhába ahideget meg a havat. Becsapja az ajtót, aztán leveti a csizmáját, és megkerüli az asztalt,egyenesen felém tart.

- Reggelit akartam csinálni neked. - A sütő fölötti szekrénybe nyúl, amiben a lábasokattartjuk.A fejemet csóválom, miközben gabonapelyhet szórok a tálkába.- Nem kell, köszi. Nem vagyok elég éhes egy kiadós reggelihez.Leengedi a karját, és szemügyre veszi kis alakomat.- Úgy tűnik, mintha megint fogytál volna. Lenézek rövid lábamra meg a pizsama alatt megbújó karcsú derekamra.- Csak feszült vagyok.- Mitől? - kérdezi anyu. - A suli miatt? Vagy amiatt, ami az ismerősöddel történt?

Nem bírom türtőztetni magam. Túl sok ez nekem, kiakaszt. - Ó, szóval Kayden most már csak az ismerősöm, pedig annak idején, amikor megtudtad ,hogy együtt járunk, baromi izgatott voltál , amiért egy pár lettünk. Sőt, azt hiszem,szétkürtölted az egész rohadt városban.- Vigyázz a szádra! - Újra megköti rózsaszín pongyoláját, és kisimítja arcából a haját. - CallieLawrence, ne merészelj így beszélni velem! — Megfordul, és a konyhaszekrény felé nyúl,amiben az összes receptre felírt gyógyszerét tartja. - Ez az én házam, és amíg itt vagy, be kelltartanod a szabályaimat!Becsukom a gabonapelyhes dobozt, forr bennem a düh.

- Elmúltam tizennyolc, úgyhogy azzal barátkozom, akivel csak akarok.Anyu fogja az egyik nagyobb gyógyszeres üveget, és a tetejét markoIva lassan felém fordul.- Még azzal is, aki megverte a bátyád legjobb barátját.A gránit konyhapultba kapaszkodom, miközben az elmúlt hat év fájdalmától levegőt semkapok.- Téged csak ő érdekel? Caleb? — Mérgezőnek érzem a nevét a számban.Anyám küszködve próbálja letekerni az üveg tetejét, a markába nyomja az alját, és ujjaival akupakot szorongatja.- Caleb hatéves kora óta a családunk tagja, Callie. Tudod, hogy a szülei alig hajlandók szóbaállni vele. Rajtunk kívül nincs senkije.- Leszarom Calebet! -kiabálom olyan hevesen, hogy a tüdőm kis híján kiszakad. De jó érzés.Nagyon-nagyon jó. A mellkasomra szorítom a tenyerem, higgadtan elengedem a pultot, éskihúzom magam. - Elmegyek reggelizni Sethszel.Anyu szeme elkerekedik, és már nyitja is a száját, hogy tiltakozzon, ám az arckifejezésembeléfojtja a szót. Elhúzza a száját, miközben a kupak végre letekeredik az üvegről. - Felőlem, jó mulatást. - Zörögnek a pirulák, ahogy a tenyerébe szór párat.Visszateszem a gabonapelyhes dobozt a szekrénybe, a tálkát a mosogatóba rakom, aztánkisietek a hátsó ajtón. Végigrohanok a felhajtón, és fölszaladok a garázs lépcsőjén. Amikor



kinyitom az ajtót, meglepetten látom, hogy Seth az ágy szélén üldögél, nemcsak ébren van,hanem már fel is öltözött, piros pólót és sötétkék farmert visel.- Nahát, felkeltél - mondom, ahogy becsukom magam mögött az ajtót.A hajába túr, borzas frizurán ügyködik.

- Felébredtem, amikor úgy rohantál ki innen, mintha égne a ház. Mi történt?Lerázom magamról a kabátomat, összegyűröm, és az ágyra ha jítom.- Megláttam anyámat, épp erre tartott, és nem akartam, hogy meg kelljen birkóznod vele.Felveszi a karóráját, majd odamegy a cipőjéhez, ami az ágy lábánál hever.- Callie, akármennyit poénkodunk is, elbírok anyukáddal. - Belép a bakancsába. - Hidd elnekem, ha a saját anyámmal meg tudok birkózni, akkor a tiéddel egész biztosan.A homlokomat ráncolom, miközben lehuppanok az ágy szélére.- De hát azóta nem beszéltél anyáddal, mióta meséltél neki Greysonról.Vállat von, miközben beköti a bakancsát, és megcsomózza a cipőfűzőt.

- Túl fogja tenni magát rajta. Csak kell hozzá egy kis idő, mint amikor megmondtam neki,hogy meleg vagyok.Hanyatt dőlök az ágyon, és fél karomat a homlokomra fektetem.- Hogy döntöd el, mit érdemes elmondani a szüleidnek, és mit nem?Seth egy darabig nem válaszol, aztán meghallom a lépteit, ahogy megkerüli az ágyat, ésodajön hozzám. Felemeli a karomat az arcomról, és lenéz rám.- Ha azt kérdezed tőlem, sze rintem el kéne-e mondanod a szüleidnek, mit tett Caleb, akkor aválaszom: igen. Szerintem el kéne.Elereszti a karomat, mire felkönyökölök.

- Hogy lehetsz ilyen biztos benne? - Legörbül az ajkam. - Lehet, hogy anyu megharagudnarám. Vagy talán megutálná magát, ugyanúgy, ahogy én utálom... utáltam magam.Seth kisimítja a frufrumat a szememből. - Callie, ha anyád egy darabig utálja magát, ám legyen. Már hat éve cipeled ezt a terhet, éslegfőbb ideje, hogy valaki levegyen némi súlyt a válladról.- Nem biztos, hogy képes lennék elmondani neki az igazat - suttogom, tomp án lüktetőmellkasomhoz kapva. - Az annyira... annyira beletörődő volna. - Mármint talán végre bele kéne törődnöd, hogy igaz? Bólintok, és kinézek a derült égre. A napfény beragyogja a házakat az utca túloldalán. Anapsütés ritka tünemény Aftonban, de talánez most jel, hogy nem mindent borít be asötétség. Hogy még a legsötétebb sarokba is behatolhat a fény.Seth hátralép, én pedig fölkelek, és a táskámért indulok, amit az ajtó melletti összecsukhatószékre tettem.- Arra gondoltam, elmehetnénk reggelizni. Van egy kis bisztró a városban, ahol a világlegjobb palacsintáját kapni. - Előveszek a táskából egy lila felsőt meg egy farmert. - Azt hittem, legelőször meglátogatjuk Kaydent - mondja Seth, miközben épp SMS-t ír.- Nem fogadhat látogatókat. - A mellkasomhoz tartom a holmikat, és elindulok afürdőszobába átöltözni.



- De igen. -Seth leteszi a mobilját a térdére, és mély levegőt vesz. - Pont most kaptam SMS-tLuke-tól, miszerint nemcsak hogy meg lehet látogatni, hanem ma ráadásul még ki is engedikaz intézetből. Megtorpanok a szoba közepén, ahogy végre felfogom a helyzetet. Bár senkinek sem mertem

bevallani, de féltem, hogy talán soha nem látom viszont Kaydent. Hogy talán nem is létezik,és mindaz, ami kettőnk között történt, csak a képzeletem szüleménye volt, ami így próbáltafelélénkíteni az elmémet.- Várjuk meg, hogy kiengedjék, aztán majd látogassuk meg otthon? - A fürdőszoba nyitottajtaját bámulom.Nyikorog az ágy, ahogy Seth fölkel a matracról, és odalép elém.- Én arra gondoltam, hogy el kéne mennünk érte. Luké azt mondta, az anyja fog érte menniaz intézetbe, és egyenesen haza akarja vinni, de szerinte nekünk kéne elhoznunk, aztánmagunkkal vinni valahova.

Felemelem a fejem, és a szemébe nézek.- Mármint raboljuk el?Seth úgy kinevet, hogy vér szökik az arcába, és könnybe lábad a szeme.- Kayden tizenkilenc éves, Callie. Az nem emberrablás, ha ő maga akar velünk jönni. - De nem kéne, hogy megfigyelje valaki?- Hol? Náluk, odahaza? Az apja házában?Bizonytalanul fújom ki a levegőt. - De félek, hogy többet ártanánk, mint használnánk azzal,ha ... elszöknénk.Seth közelebb lép hozzám, a vállamra teszi a kezét, és rám szegezi a tekintetét.

- Kíváncsi vagy a véleményemre? Szerintem te félsz.Még jobban a mellkasomhoz szorítom a ruhákat, mert muszáj belekapaszkodnom valamibe.- Mitől? - Attól, hogy hallanod kelljen a teljes sztorit az aznap történtekr ől. Szerintem félsz azigazságtól.- De pontosan mi az igazság? - kérdezem.Seth szája félmosolyra húzódik, és gyengéden megrázza a vállam.- Arra neked kell rájönnöd, mert Kaydennek szüksége van rád.Igaza van. Mindentől félek, ami kiderülhet arról a napról, félek, hogy így talán be kell majdvallanom, én tehetek az egészről. Félek, hogykiderül, Kayden tényleg megpróbált öngyilkoslenni, megpróbált magamra hagyni a világban. Félek, hogy újra el fog hagyni, pedig ő jelentinekem az éltető levegőt. - De hova vihetnénk? - tűnődöm. - Anyám nagyon világossá tette, hogy nem akarja őt ittlátni.Seth arcára ördögi vigyor ül ki.- Azt bízd csak rám! Neked nincs más dolgod, csak bepakolni a tatyódat, és megmondanianyukádnak, hogy pár napra elmész kocsikázni.Összevonom a szemöldököm.- El sem árulod nekem, hova megyünk?



Fülig ér a vigyora, és csípőre teszi a kezét. - Ez a meglepetés-kocsitúra lényege, Callie.Az arcomat dörgölöm.- Szerinted okos ötlet ez, a körülményeket figyelembe véve?

- Nem, de sosem voltam oda az okos ötletekért - feleli. - Én az esztelen, meggondolatlandöntésekben hiszek, azok teszik érdekessé az életet. Márpedig az életnek muszáj érdekesneklennie, mert csak egyszer adatik meg nekünk.Elmosolyodom, majdnem szívből. - Nem ismerek nálad okosabb... azaz esztelenebb és meggondolatlanabb embert.Seth átkarol, szorosan magához ölel. A padlóra ejtem a ruhákat, és viszonzom az ölelését.Nem húzódom el. Nem pánikolok. Csak kiélvezem. Mert Seth számomra maga az otthon. Ésremélem, hogy egy nap Kayden is az lehet.Egy darabig még ölelkezünk, aztán elengedjük egymást. Összeszedem a ruháimat, és újra a

fürdőszoba felé indulok. - Na jó, akkor hozzuk el Kaydent!— mondom, tudva, hogy nem lesz ilyen könnyű. Mert amit elvesztettünk, arra általában nem könnyű rátalálni, pláne, ha abban sem lehetünkbiztosak, pontosan milyen állapotban találjuk.



41. PONT: EGYÉL EGY CSOMÓ PALACSINTÁT!

KAYDEN

ANYÁM MÁSNAP REGGEL ELJÖTT ÉRTEM, AHOGY ÍGÉRTE. Nem kaptam több gyógyszert, ígykimerültnek érzem magam, és hasogató fájdalom gyötör, mintha üvegszilánkok úsznának avéráramomban.

- Kész vagy, mehetünk haza? - kérdezi, amint belép a szobámba. Van valami a hangjában,ami nem tetszik, talán fenyegetés, hogy mi vár otthon.Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elmondom Dougnak, mi történt valójában. Akkorlegalább végre kiönthetném a lelkem.De aztán belegondolok, mit jelentene ez: mit kéne bevallanom, miveI kéne szembenéznem.Napvilágra kerülne minden ütés és rúgás a kínzó emlékekkel teli gyermekkoromból. Át kéneéreznem mindent, és nincs nálam se kés, se borotva, hogy elfojtsam az érzelmeket.- Igen - felelem végül, miközben összehajtok egy farmert, és berakom a táskába.Anyám egyszerre tűnik megkönnyebbültnek és rémült nek.

- Jó.Az ajtóban állva beszélget még néhány percig az orvossal, enyhén béketűrő arckifejezéssel veszi át tőle a papírokat. Kipakolom a maradék holmimat az ágyam melletti komód fiókjából.A varrataimat kiszedték, de még mindig érzek némi fájdalmat, ha elfordítom a törzsem, báraz orvosok biztosítottak róla, hogy előbb-utóbb teljesen meg fogok gyógyulni, és a következőidényben megint focizhatok.Ennyire előre nem is merek gondolkozni, mert fogalmam sincs, mi vár rám. Letartóztatás? Azapám? Az egyetem? Callie? Talán semmi.Becipzárazom és a vállamra veszem a sporttáskámat, úgy döntök, egyelőre nem is gondoloka jövőre. Most csakis arra kell koncentrálnom, hogy kijussak az ajtón, aztán foglalkozhatokazzal, hogy elérjek az autóig. Anyám meg az orvoseltűnt, úgyhogy elindulok kifelé, bár nemtudom biztosan, hova is kéne mennem.A sors azonban saját kezébe veszi a dolgokat. Még félúton sem járok az ajtó felé, amikormaga a sors lép be a szobába egy alacsony, aprócska lány képében, akinek nagy, kék szemeés barna haja van. Kisebbnek tűnik, mint amikor legutóbb láttam. A dereka egy kicsitvékonyabb, és karikás a szeme, mintha mostanában nem aludna rendesen.- Callie— mondom, és földre ejtem a táskát.Az ujjai izegnek-mozognak, egyre csak a kezét tördeli, zaklatottnak tűnik, miközben acsuklómon lévő kötésre mered.



- Szia! - szól halkan, és a szemembe néz. Lófarokba fogta a haját, néhány tincse az arcátkeretezi.Nem bírom megállni, hogy úgy mosolyogjak, akár egy eszement idióta, de hamar elkomorul aképem.

- Nem kéne itt lenned.Levegő után kap. - Seth, Luké meg én úgy döntöttünk, hogy eljövünk érted... Azt hittem, Luké mondta neked atelefonban, hogy jövünk.- Igen, mondta... viszont akkor sem kéne itt lenned. — Tudom, hogy ez durván hangzik, denem te hetek róla. Őszintén nem gondol tam volna, hogy Callie tényleg eljön, és most, hogy ittvan... Utálom, hogy egy ilyen helyen lát engem.Elkerekedik a szeme, mintha pofon vágtam volna, és a világ legnagyobb rohadékának érzemmagam. Felém lép, mire ökölbe szorítom a kezem, csak így tudok ellenállni a késztetésnek,

hogy megérintsem, a haját cirógassam, megcsókoljam.Luké meg Seth arra gondoltak, hogy elmehetnénk egy kocsitúrára.- Kocsitúrára?— kérdem hitetlenkedve. - Pont most?Vállat von, mintha fogalma sem lenne, mit tegyen vagy mit mondjon. Úgy döntök, nemleszek kolonc a nyakán, mert semmi szüksége arra, hogy egy intézetben álldogáljon, egyolyan srácot bámulva, aki kis híján halálra vagdosta magát, és hagyta, hogy az apja majdnemagyonverje.- Figyelj, Callie! - Felveszem a táskát, és a vállamra akasztom a pántját. - Nem mehetek veledkocsitúrára. - Érzem a lüktetést a kötés alatt, és arra összpontosítok, nem pedig Callie

könnybe lábadt szemére és remegő alsó ajkára. - Most nem mehetek veled sehova.Feléje lépek, aztán eloldalazok mellette. - Majd később beszéIünk, jó?Ez leghülyébb dolog, ami életemben elhagyta a számat, de így kell lennie. Callie jobbatérdemel egy ilyen megtört, szar alaknál, mint én.

CALLIE

Kayden szobájának ajtaja előtt állok, idegesen toporgok, miközben arra várok, hogybemehessek, és viszontláthassam őt. Az anyuká ja bent van vele, én pedig nem akarokbenyitni, amíg el nem megy. Nem is tudom, mit mondjak, vagy egyáltalán mit mondhatnék,amikor végre bejutok Kaydenhez. Nincs varázsszó, ami megkönnyítené a helyzetet, és ezmegrémít.A folyosó tele van emberekkel, nagy a zsibongás, a káosz zavaró, és feltüzeli amúgy ispattanásig feszült idegeimet. Napok óta írogatom a naplómba, hogy mit mondanékKaydennek, amikor viszontlátom. Örülök, hogy jól vagy! Bocsáss meg! Köszönöm! Az utóbbigondolattól mindig bűntudatom támad, de nem bírom kiverni a fejemből. - Úgy festesz, mint aki menten kidobja a taccsot, Callie. - Seth hangja zökkent ki a

merengésből. A folyosó túloldalán áll, Luké mellett, és karját a háta mögé téve, gyanakodvaméreget. - Hozzunk neked egy vödröt, vagy valami?



A fejemet csóválom.- Nem, semmi bajom. Egyébként is, honnan szereznétek vödröt?Seth szája kis mosolyra görbül, aztán három nagy lépéssel átszeli a folyosót, és megállelőttem.

- Ugye tudod, hogy minden rendben? Kayden ugyanaz, aki volt, csak megsérült, és most méginkább szüksége van rád, mint valaha.- Igen, azt hiszem. - Karba teszem a kezem, aztán leengedem, nem bírok nyugton maradni.Seth átkarol, és magához szorít.- Csak lélegezz mélyeket, szép lassan!Bólintok, és jó mélyen beszívom a levegőt az orromon át, aztán lassan kifújom a számon,ahogy mondta. Ám ekkor kitárul az ajtó,és a mellkasom a szívemmel együtt elszorul, ahogyMaci Owens kisétál rajta. Úgy fest, mintha épp egy elegáns vacsorára tartana, és eznevetségesnek tűnik a számo mra. Takaros kontyba fogta a haját, vastagon kifestette a

szemét meg a száját. Sötétkék ruha és fekete magas sarkú van rajta. Az öltözéke és amegjelenése iránti lesújtó véleményem talán pusztán abból ered, hogy itt van, ráadásul alegkevésbé sem tűnik zaklatottnak. Kopog a cipője, ahogy az egyik ápolónő mellett elhaladva kijön a szobából. Egyik kezében amobilja van, a másikban bőrkesztyű. Kivonul mellettem, és az asszony, aki valaha derűsmosollyal üdvözölt, most szinte tudomást sem vesz rólam. Talán még mindig bosszús, amiértnem hittem el, amikor azt mondta nekem, hogy Kayden önmagában tett kárt.A nőre szegezem a szemem, ahogy végigmegy a folyosón, aztán Seth megbök a könyökével,úgyhogy elvonom a tekintetem Mrs. Owensről, és a barátom felé fordulok.

- Mi van?Az ajtóra biccent.- Ne őnagyságával foglalkozz, hanem menj be! Luke-ra pillantok.- Talán neked kéne elsőnek bemenni Kaydenhez. Gyorsan megcsóválja a fejét.- Szerintem ő inkább téged szeretne látni. Nem biztos, hogy igaza van, de akkor is úgy döntök, bemegyek. Felkészülésként veszek mégegy mély levegőt, aztán belépek a szobába. Mindig is azt hittem, hogy nincs a kórháznállehangolóbb hely a világon, de ez az intézet sokkal rosszabb. A falak dísztelenek, a padlófoltos, az ágyat már gondosan be is vetették a követk ező páciens számára.Kayden a szoba közepén áll, sporttáskával a vállán. Pedig én úgy képzeltem, hogy ágybanfekszik majd, tehetetlennek és rémültnek tűnve. Magasabb, mint amire emlékeztem, és azonnal felemelem a fejem, hogy smaragdzöldszemébe nézzek. Barna haja kicsit hosszabb és borzasabb lett, a fülére meg a szemébe lóg, ésúgy fest, mint aki egy ideje nem borotválkozott, igencsak borostás a képe. Sebhely húzódikaz arcán, a csuklóját pedig kötés borítja, meg egy csomó gumikarika. A teste strammnaklátszik, arckifejezése azonban sebezhető és védtelen.



- Callie -szól, döbbentnek és kissé feldúltnak tűni k, amint meglát. A táska lecsúszik a válláról,és a padlóra esik.- Szia!— Ennél nagyobb butaságot valószínűleg nem is mondhatnék, de ez az első szó, ami eszembe jut.

Kayden szája fölfelé görbül, de aztán lelohad a mosolya, és már nem is vagyok biztos benne,hogy tényleg jól láttam.- Nem kéne itt lenned - közli.Elszorul a szívem, görcsbe rándul, úgy elfacsarodik, hogy kezd elsorvadni. Fogalmam sincs,mit tegyek vagy mit mondjak, így hát felvetem Kaydennek a kocsitúra ötletét. Egyáltalánnem tetszik neki, és hirtelen már el is megy, úgy siet el mellettem, hogy szinte egy pillantásrasem méltat.Aztán egyedül maradok, képtelen vagyok mozdulni vagy lélegezni. Nem bírok másragondolni, csak arra, hogy itt a vége. A boldogságom vége.

Miután egy örökkévalóságig álldogálok egyedül a szoba közepén végre belép Seth. Úgyközelít hozzám, mintha ijedős cica lennék és lepillantok a körmömre, kíváncsi vagyok, vajonattól tart, hogy megkarmolom.- Hahó. - Zsebre tett kézzel, óvatosan lépked felém, amíg meg nem áll előttem. - Na, akkorelmenjünk reggelizni? Az első adag palacsintát én fizetem. Örülök, hogy nem kérdezi meg, mi történt. Ha meg kéne szólalnom, valószínűleg ezernyiaprócska darabkára hullanék, amik beszorulnának a padló mocskos repedéseibe. Bólintok,Seth pedig át karol, és kikísér, egyben tart.

Abisztró tele van, betölti a reggelijüket élvezettel elköltő családok hangja. Edények zörögneka mosogatóban, a le vegőben kávé és gofri illata száll. Luké is velünk jött, de szinte abban amásodpercben, hogy beléptünk az ajtón, elterelte a fi gyelmét az egyik pincérnő, aki a pultmögött áll. Felmerül bennem, hogy talán direkt szúrta ki magának a csajt, mert így nem kellazzal foglalkoznia, ami az intézetben történt. Luké ugyanis megpróbálta utolérni Kaydent,miután az kirontott a szobából, de percekkel később feldúlt képpel tért vissza, és nem adottsemmilyen magyarázatot.- Tudod, mire jöttem rá? — kérdi Seth palacsintával teli szájjal, és rám mutat sziruposvillájával. - Hogy ezt is fel kell írnunk a listára.Lepillantok az előttem lévő tányéron tornyosuló, szinte érintet len halomra.- Mit? Hogy együnk palacsintát?Liftezik az ádámcsutkája, ahogy komoly erőfeszítéssel lenyeli a túlságosan nagy falatot.- Nem, hanem hogy együnk egy csomó palacsintát!Fogom az üveg eperszirupot, ami az asztal végében lévő tálcán áll. Jól megdöntöm az üveget,és nyakon öntöm a palacsintákat a piros sziruppal.- Ez nem tűnik elég fontos ügynek ahhoz, hogy felkerüljön a listára.Seth beledöfi a villáját egy újabb palacsintába, és megcsóválja a fejét.



- Nem igaz. A világon mindenkinek életében legalább egyszer le kéne ülnie, és degeszreennie magát palacsintával. - Bekap egy falatot, aztán lehunyja a szemét, és mély levegőtvesz. — Pláne ilyen isteni palacsintával. Esküszöm, ez a kaja orgazmikus.Kitör belőlem a kacagás, Seth pedig kinyitja a szemét, boldogan néz rám. Most először

mutatom magam elevennek, mióta csak el jöttünk az intézetből. - Orgazmikus? - kérdem.Bólint, és újra óriásit nyel.- Ez jár a bajnokoknak!- Miféle bajnokoknak?- Az élet bajnokainak.Abba sem bírom hagyni a mosolygást, miközben a számba tömök egy jó nagy falatpalacsintát.- Jól van, felírhatjuk a listára, aztán rögtön ki is pipálhatjuk, hiszen most épp ezt csináljuk!

Seth vigyora fülig ér, aztán kivesz egy szalvétát a bádogtartóból, és letörli a szirupot azajkáról. Körbehúzza az ujjait az előtte álló tejes pohár peremén, aztán a szájába veszi aszívószálat, és iszik egy kortyot. Leteszi a poharat, felsője ujjával megtörli a száját, aztánhátra dől a bokszban, karját az ülés hátán nyugtatva. Gondterhelt képpel figyeli, ahogyeszem.Teletömöm a szám palacsintával, aztán fölnézek rá.- Mi van?Megvonja a vállát.- Csak arra gondoltam, hogy talán szeretnél beszélni arról, ami történt.

A vajas tálkáért nyúlok, ami az asztal közepén áll, egy tányér pirítós meg egy rakásminidzsem mellett.- Mármint Kaydennel? - kérdezem, mire Seth bólint. Fogom a kést, és a vajba csúsztatom,vékony szeletkét véve a pengére. - Semmi. Csak elszúrtam. Ennyi.- Úgy néztél ki, mint aki menten elsírja magát - mondja. - Kayden meg, hát, zaklatottnak tűnt,amikor kijött a szobából. De komolyan, szinte elrohant előlem, miután köszöntem neki. Elkenem a palacsintákon a vajat, ami ragacsos keveréket alkot a sziruppal.- Egyszerűen csak nem úgy közelítettem meg, mint egy ijedős macskát. Túl hamarfelvetettem a kocsitúra ötletét, és Kayden kiakadt. Legalábbis azt hiszem, hogy eztörténhetett.- Szóval úgy döntött, hogy inkább hazamegy az anyjához meg az apjához. - Seth leveszi akarját az ülés hátáról, és az asztalra könyököl. - Mégis miért akarná ezt?Félbevágom a maradék halom palacsintát, aztán én is az asztalra támasztom a könyököm, ésa kézfejemen nyugtatom az államat.- Talán még nem készült fel arra, hogy bevallja az igazat.- Most róla beszélünk, vagy rólad?- Nem tudom.



Tovább trancsírozom a villámmal a palacsintákat, miközben próbálok rájönni, mi járhatKayden fejében. Ha az apja tette ezt vele, a kkor talán fél, de tőlem miért félne? A csuklójánlévő kötésre meg a gu mikarikákra gondolok.Az asztalra ejtem a kést.

- Seth, miért lenne valakinek gumikarika a csuklóján?Vállat von, a pincérnő pedig odalép az asztalunkhoz a számlával. Seth elveszi tőle, és a csajrámosolyog.- Köszi, hogy betértetek hozzánk. - A pincérnő az ujja köré csavarja egy szőke hajtincsét,miközben a rágógumiján csámcsog, és próbálja elkápráztatni Sethet. - Remélem, máskor is jöttök még.Seth a fejét csóválja, miközben a zsebébe nyúl a tárcájáért.- Akármennyire is imádom a palacsintát, nem hinném, hogy vissza tudnék jönni ide. - Ígypróbálja udvariasan elutasítani a pin cérnőt.

A csaj az ajkát biggyeszti, aztán elveszi a számlát meg Seth hitelkártyáját.- Hát, jól van. - Gyilkos pillantást vet rám, aztán eltrappol magas sarkújában, ami ugyanolyanbugyirózsaszín, mint az egyenruhája.- Tudod, egyre kevésbé értem a női nemet - jegyzi meg Seth, ahogy leteszi a tárcáját azasztalra. - Mindig rossz helyen keresik a szerelmet.- Én is? - Megiszom a maradék narancslevemet, aztán visszateszem az üres poharat azasztalra.Seth úgy grimaszol, mintha ennél nevetségesebb dolgot még életében nem hallott volna.- Egyáltalán nem, édesem. Csak ügyesebb hozzáállásra van szükséged. - A karórájával

játszadozik, körbe-körbe forgatja a csuklóján, aztán megnézi, mennyi az idő. — Honnan jutott eszedbe az a gumis kérdés?Átfogom a csuklómat az ujjaimmal, és az alkaromat forgatom.- Onnan, hogy Kaydennek egy csomó gumikarika volt a kezén.Seth dobol az asztalon, és össze vonja a szemöldökét. Előveszi a mobilját, végighúzza az ujjáta képernyőn, majd beír valamit. - Mit csinálsz? - kérdezem, a táskámért nyúlva.Feltartja egy ujját, miközben a képernyőn pötyög. - Egy pillanat!Előveszek pár dolcsit, és az asztalra teszem borravaló gyanánt, majd visszarakom a tárcámata táskába. Észreveszem a pincérnőn ket a pult mögött, épp egy másik felszolgálóval sutyorog.Mindketten felénk pillantanak, úgy merednek rám, mintha a sátán volnék.- Szerintem ezek azt hiszik, hogy a csajod vagyok - mondom, lejjebb csúszva a széken.Seth rájuk pillant, aztán vállat von, és megint tovább olvas valamit a kijelzőn. - Akkor a szerencsétlennek pláne nem lett volna szabad rám startolnia.- Az igaz. - Kinézek az ablakon, a hózáport figyelem. A hó mindent beborít, fehér és ropogós,és teljesen ártatlannak tűnik, ahogy csillog a napfényben. Ám ez hamis ártatlanság, mert azitteni jeges utak rengeteg balesetet okoztak már, számos életet követelve.



Seth az asztalra csap, megcsörrennek a jégkockák a poharainkban, én pedig rémültenösszerezzenek.- Tudtam én, hogy ismerősen hangzi k a dolog - motyogja. A fejét csóválva leteszi a mobilt azasztalra. - Rájöttem, mire kell a gumikarika.

- Mire? — húzom ki magam a széken.Seth átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem.Terápiás módszer azok kezelésére, akik vagdossák és csonkítják magukat.Azt eddig is tudtam, hogy Kayden talán kárt tett saját magában, de csak most válik igazánvalóságossá. Kihúzom a kezem Sethéből,és a hasamra szorítom, miközben összegörnyedek.- Nem érzem jól magam.- Callie, nem lesz semmi baj - nyugtatgat Seth, és ismét a kezem után nyúl.Elhúzódom tőle, a fejemet csóválva felpattanok az asztaltól. Borzalmasan ég a gyomrom, úgyfáj, mintha megsebeztek volna.

- Ki kell mennem a mosdóba. - Mielőtt Seth válaszolhatna, felállok, és átrohanok a bisztrón,közben beleütközöm az egyik pincérnőbe. Kiverem a kezéből a tálcáját, és bűntudatomtámad, de nincs időm megállni bocsánatot kérni. Ahogy elszaladok a pult mellett, ahol Luké üldögél, hallom, ahogy utánam szól:- Callie... mi a baj?Nem válaszolok. Meg kell szabadulnom mindentől. Most azon nal. Muszáj megszabadulnom agyomromat kínzó fájdalomtól.Az ajtóra csapok, kitárul előttem. A legközelebbi fülkéhez rohanok, és térdre esem. Már éppledugnám az ujjamat a torkomon, amikor hirtelen meglátom lelki sze meim előtt a padlón

heverő Kaydent. Nem segíthet magán. Segítségre szorul. Szüksége van valakire, aki segítenitud rajta. Mellbe vág, méghozzá iszonyú erővel, hogy mit kell tennem. Talánmegváltoztathatom a kívánságot, ami ről folyton álmodom, amikor azt kívánom, báreltörölhetnék minden rosszat, ami a tizenkettedik születésnapomon történt velem. Lehet,hogy nem vagyok képes eltörölni Kayden múltbéli fájdalmát, a jövőbeni fájdalomtól viszonttalán megkímélhetem. Csak erősnek kell lennem. Kiveszem az ujjamat a számból: ez az egyiklegnehezebb dolog, amit életemben meg kellett tennem. Reszketek és izzadok, ahogyhátrahúzódom, és a fal nak dőlök, nekitámasztva a feje met. Aztán csak üldögélek ott. Nemérzem jobban magam, mégis tudom, így lesz a legjobb.



35. PONT: NE FUSS, SZÉP LASSAN MENJ!

CALLIE

MÉGISCSAK JÓ SOK IDŐT TÖLTÜNK MOSTANÁBAN a bisztróban, egyrészt azért, mert Sethfolyton palacsintát akar enni, másrészt meg azért, mert ha csak lehet, igyekszünk nemotthon reggelizni, mivel az anyukámmal való első találkozása nem sikerült valami jól.Kezdettől fogva tök ciki volt az egész. - Örülök, hogy végre megismerhetlek, Seth - nyújtott kezet anyám, Seth pedig udvariasanmegrázta. Anyu virágmintás ruhát viselt, rajta fehér köténnyel, mintha a hatvanas évekbőllépett volna ki. A konyhában fahéjillat volt, a fazekak sisteregtek a tűzhe lyen.- Én is nagyon örülök. - Seth elengedte anyu kezét, aztán szemügyre vette a falak tetejérekiaggatott rengeteg égősort meg a polco kat-pultokat díszítő mikulásos és rénszarvasosnippeket. - Ezt nevezem dekorációnak!Anyám megfordította a tojást a s erpenyőben, aztán elvett egy keverőtálat a pultról, ésnekiállt felverni a tésztát.- Ó, igen, imádom az ünnepeket! Mindegyik olyan jó móka! Te is szereted?Seth megemelt szemöldökkel figyelte, miközben kihúzott magának egy széket az asztalnál.- Az ünnepeket? Nem, nem igazán. - Leült, én pedig melléje telepedtem, közben egy Luke-tólkapott SMS-t olvastam.

Luké: Hallottál felőle? Én: Nem. És te?

Luké: Nem, de elmentem hozzájuk.Én: Jól van?Luké: Nem tudom. A bátyja nyitott ajtót, és azt mondta, nem látta. De szerintem részeg volt.Én: Írtam neki pár smst. Nem válaszolt.Luké: Biztos jól van. Talán csak próbál megbirkózni a dolgokkal.

Megbirkózni a dolgokkal? Egyedül? Abban a borzalmas házban?- Callie, hallottad, amit mondtam?Felpillantottam a telefonomról, anyám meg Seth engem bámult.

- Mi az?— kérdeztem.



Seth összevonta szemöldökét szögletes keretű, szemüvege mögött, amit nem azért szokottviselni, hogy jobban lásson, hanem mert divatos.- Jól vagy? - aggodalmaskodott.Bólintottam.

- Persze.- Kivel SMS-ezgetsz?— vont kérdőre anyám, habverővel kever ve a tésztát.Gyorsan kiléptem az üzenetek közül, és letettem a telefont az asztalra.- Senkivel.Anyám levágta a habverőt a pultra, és a tészta szanaszét spriccelt. - Kaydennel SMS-eztél, igaz? Nem hiszem el, Callie! Megmondtam neked: nem akarom, hogybármi közöd legyen hozzá azok után, ami történt...amit Calebbel tett.Seth döbbent tekintettel nézett rám, én pedig vállat vontam, a fejemet csóváltam,igyekeztem nem elsírni magam.

- Nem ő írt — erősködtem anyámnak. - Még ha Kayden is lett volna, azt hiszem, Callie elég idős ahhoz, hogy eldöntse, kivel akarkapcsolatot tartani - szólt közbe Seth higgadtan. - Véleményem szerint remekül ítéli meg azembereket. - Ezt elég arrogánsán jelentette ki, így ott helyben odaveszett minden reményarra, hogy valaha is jól kijöjjön anyámmal. - Nem úgy, mint a többség, akik mindig mindenkitfélreismernek.Anyám nem fogta föl teljesen a szavai jelentőségét, ám Seth kriti kus hangneme elég voltahhoz, hogy úgy döntsön, ki nem állhatja őt, amit, miután félrevont, közölt is velem későbbnégyszemközt.

- Szörnyen udvariatlan - jelentette ki. - A saját anyjával is így beszél?- Egyáltalán nem beszél vele - feleltem, és anyám szerint ez szintén Seth ellen szólt.Ezek után úgy döntöttem, jobb lesz távol tartani őket egymástól, mivel Seth úgysem tennelakatot a szájára, ha anyám valami nevetségeset mondana, márpedig anyu örökkénevetséges dolgokat beszél.Már egy hete itthon vagyok. Mintha lassított felvételben telne az idő. Minden egyes óranapoknak tűnik, a napok pedig hónapoknak. Már csak négy nap van hátra karácsonyig, ésanyám folyamatosan próbál rávenni, hogy menjek vele vásárolni, meg csomagoljunk együttajándékokat. Megteszem, ami tőlem telik, de valahányszor szóba hozza Calebet, elhúzom acsíkot. Még a plázába tett kiruccanásunkról is meglógtam, kénytelen voltam felhívni Luke-ot,hogy vigyen haza.- Azt sem tudom, éhes vagyok-e egyáltalán - mondom Sethnek, miközben szirupot locsolokaz előttem tornyosuló palacsintákra. Megint a bisztróban vagyunk, megint élvezzük akönnyed csevegést az anyámmal eltöltött, roppant kellemetlen reggel után. - Zsinórban hatnap, már kezd elegem lenni a palacsintából.Seth megvajazza a pirítósát, aztán megkeni eperdzsemmel. Kék inget visel, a zsebén valamilógóval, a haja pedig még mindig nedves egy kicsit, mivel lezuhanyozott, mielőtt eljöttünkvolna otthonról.- Hát, nem muszáj mindig palacsintát enned — feleli, és leteszi a kést az asztalra.



- Akkor talán valami mást kéne rendelned nekem - vágok vissza, és kiveszek pár csomagcukrot a tálból. Seth ugyanis rendelt nekem, amíg a mosdóban voltam, pedig ma nempalacsintát akartam enni.- Szerintem a szünetben minden reggel palacsintát kéne ennünk. - Beleharap a pirítósába.

Morzsák hullanak az ingére, lesöpri őket a másik kezével. - Jó buli lenne.Lebámulok a szirupban tocsogó palacsintáimra.- Biztos vagy benne?- Mindig biztos vagyok abban, amit kimondok. - Leteszi a pirítóst a kisebbik tányérjára.Összeharapom a számat, igyekszem nem kinevetni, mert Seth soha nem biztos semmiben,ahogy én sem, ahogy a világ nagy része sem.- Na jó, megpróbálhatunk a szünetben mindennap palacsintát enni. De meg kell ígérned,hogy ha rókázás lesz a vége, akkor hátrafogod a hajamat.- Ígérem. — Mosolyog, és pacsira emeli a kezét. Belecsapok a tenyerébe, és egy pillanatra

mintha csak mi ketten lennénk a bisztróban, talán az egész világon. De aztán csilingel az ajtófölötti csengő, és a tekintetem ösztönösen odavándorol. Egyszeriben eszembe jut, hogynagyon is sok ember van a világon, akik a téli szünetben sok palacsintát szeretnének enni.Kayden lép be a bisztróba, és az asztaloknál üldögélő néhány vendég azonnal rászegezi aszemét. Mindenféle pletykák terjengnek róla a kisvárosban, egyik rosszabb, mint a másik.Igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy bemossak egyet mindenkinek, aki megbámulja.Kabátban van, hópelyhek tapadnak nedves hajára. Régi, lyukas farmert és fekete bakancsotvisel. Az ablakot szegélyező égősor fénye visszatükröződik a szemében, ami így zöld helyettpirosnak tűnik. Körbepásztázza a helyiséget, ám engem nem vesz észre, aztán a pulthoz lép,

köszön az egyik idősebb, ősz hajú, hajhálós pincérnőnek, aki a pénztárnál áll.- Callie, te meg mit bámulsz? - Seth követi a tekintetemet, és kidülled a szeme. - Ó !Úgy érzem, mintha a lábam nem is hozzám tartozna, miközben behajlítom a térdem, ésfelállok a bokszból. Amint talpra kászálódom,Kayden pillantása rám esik. Egymásrameredünk a bisztró két végé ből, és az asztalok, a székek meg a többi ember elhomályosul.Kayden karba teszi a kezét, elhúzza a száját, aztán a fejét csóválja. Elfordul tőlem, és apincérnő egy zacskóban át adja neki az elvitelre kért rendelését. Nem tudom, mit jelentsen ezaz egész, de muszáj beszélnem vele.- Mindjárt jövök -mondom, és elindulok a pult felé, miközben Kayden fizet a pincérnőnek. Seth elkapja a karomat, és egy kicsit visszahúz.- Vigyázz, Callie!Bólintok, bár nem tudom, hogy úgy érti-e, Kaydenre vigyázzak, vagy magamra. Elengedi akaromat, én pedig elindulok az asztalok között, behúzott könyökkel kerülgetem azembereket. Kayden éppen elteszi a tárcáját a farzsebébe, amikor odaérek hozzá, a zacskó acsuklójára van akasztva. Megfeszül az arca, miközben elvesz néhány szalvétát a kasszamelletti fém tartóból, de továbbra sem néz rám.- Szia! - mondom, és ismét bosszús vagyok magamra, amiért ilyen hülyén kezdek neki.- Szia! - motyogja, a zacskóba dugva a szalvétákat.



- Én csak... én csak ide akartam jönni, hogy megkérdezzem, hogy vagy. - Levegő után kapok,mert olyan ideges vagyok, hogy eddig lélegezni is elfelejtettem.Kayden rám emeli a szemét, és megdöbbe nt a tekintetéből ára dó ridegség.- Jól vagyok.

- Az jó. -Elszorul a torkom, nem kapok levegőt, és fogalmam sincs, hogy reagáljak. Kayden azajtó felé indul, és én követem. - Kayden, várj!Nem áll meg, az ajtóra nyomja a kezét, és nagyot lök rajta. Tudom, hogy békén kénehagynom, de nem bírom megállítani a lábamat. Kiszaladok Kayden után az ajtón, fedetlenkaromat dörgölöm a süvítő szélben. - Nem beszélhetnénk? - kérdezem, miközben kinyitja édesanyja fekete Mercedesénekajtaját.Habozik, a fejét csóválja, aztán rám néz a kocsi teteje fölött.- Callie, mennem kell. Dolgom van.

A latyakon meg a pocsolyákon átgázolva megkerülöm a kocsi hátulját, még nem bíromfeladni.- Még mindig a szüléidnél laksz?Behajol a kocsiba, az anyósülésre ejti a kajás zacskót.- Igen, hova máshova mehetnék?A víz beszivárog a cipőmbe, nagyon hideg. - Lakhatnál nálunk.Rám szegezi a tekintetét.- Tényleg? Anyád talán tárt karokkal fogadna?

Hezitálok, és ez rossz reakció, de semmi sem jut eszembe.- Nem érdekel, mit szól anyám.A fejét rázza, majd beül a kocsiba.- Callie, nem szállhatok meg nálatok, pláne nem azok után, ami történt.Miért érzem úgy, mintha most már nem anyámra célozna, hanem a kapcsolatunkra?- Kérlek, ne menekülj el! - hadarom. Már nem bírok józanul gondolkozni. Futva megkerülöma kocsi orrát, és kinyitom az anyósülés ajtaját, elszánom magam, hogy segítek Kaydenen.Valahogy. Csak rá kell jönnöm, hogyan. A kocsinak olyan illata van, mint Kaydennek, nagyotszippantok belőle, miközben félreteszem a kajás zacskótaz útbó l, beülök, és becsukom azajtót. - Nem akarom, hogy visszamenj oda.A fejét csóválja, becsapja az ajtót, és hátratolja az ülést, hogy jobban elférjen. A szemembenéz, de üres a tekintete.- Callie, én igazából sosem jöttem el onnan. Csak elszöktem egy kis időre. - Elfordítja aslusszkulcsot, és a motor felmorajlik. - Az apám már nincs itt.Megrázom a fejem.- Hol van?Vállat von, az ajkába harap, kibámul az ablakon a szomszédos nagykerre.- Azt hiszem, üzleti útra ment.Meg akarom kérdezni... meg akarom tudni, az apja bántotta-e.



- Kayden, apád...- Figyelj, Callie - szakít félbe, és tekintete belém mar. - Most már tényleg mennem kell. Egycsomó dolgom van.Nagyot nyelek, és egész testemben remegek.

- Kérlek szépen, beszéljünk! - suttogom, magamba fojtva a könnyeimet.Mély levegőt vesz az orrán keresztül, izmos mellkasa kidülled, aztán visszahúzódik, ahogykilélegzik. Olyan erősen markolja a kormányt, hogy egyre fakóbb a keze, és esküszöm, halloma szíve dörömbölését.- Én ... - Zihálni kezd, nem bírja folytatni a mondatot.Fél karommal a műszerfalra könyökölök, a másik kezemet pedig Kayden arcára simítom.Összerezzen, de nem mozdul, továbbra is a szemembe néz. Szenvedélyesen kalapál a szívem,elárasztja a testem az adrenalin. Fogalmam sincs, mit csinálok, vajon helyesen vagyhelytelenül cselekszem-e. Csak remélni tudom, hogy sikerül hatnom Kaydenre.

- Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? Biztosan meg fogom érteni. — Nagyot nyel,miközben remegő ujjal cirógatom az arcát. Még mindig olyan borostá s, mintha továbbra semborotválkozna. Bőre durva tapintású. - Kérlek!A fejét csóválja.- Nekem... nekem ez nem megy.- De, de igen, megy. - Áthajolok a sebváltó fölött, muszáj közelebb kerülnöm hozzá. - Majd énsegítek! Ahogy te segítettél rajtam.Meleg lehelete az arcomat bizsergeti, még jobban felgyorsul a légzése, ahogy tekintete azajkamra vándorol.

- Callie...— Felém húzódik, és a szája egyszeriben hevesen az enyémre tapad.Azonnal szétválik az ajkam, hagyom, hogy a nyelve a számba hatoljon, miközben kiszakadbelőlem az eddig görcsösen bent tartott levegő. H iányzott ez - ő - , még annál is jobban, mintamennyire be mertem vallani magamnak. Szükségem van Kaydenre. Borzasztóan szükségemvan rá.Megragadom pólója elejét, ő pedig a tarkómra simítja a kezét, közelebb húz magához, ésvadul csókol, nyelve durván, szinte kétségbeeesetten fedezi fel a számat. Másik kezével isfelém kap, és erősen megragadja a csípőmet. A sebváltó a hasamba nyomódik, de nem istörődöm vele. Nem akarok s emmi mást, csak örökké Kaydent csókolni. Nem akaromelengedni, nem akarom, hogy elengedjen. Szükségem van rá.De aztán már el is húzódik tőlem, kifulladva, a fogát csikorgatva. Amikor rám néz, ismét ridega tekintete.- Nem maradhatsz itt... Sajnálom, Callie. - Úgy fest, mint aki menten elsírja magát. - Nemlehetünk együtt.Igyekszem elhitetni magammal, hogy azért mondja ezt, mert kínlódik, de hirtelen ismét agimiben érzem magam, megint senki vagyok, megint én vagyok a láthatatlan lány, akit eltölta szégyen.- Nyomi — mondta Daisy, miközben lehajtott fejjel mentem a folyosón. - Senkinek nemkellesz.



Végigsiettem a folyosón, a tankönyveimet szorongatva rohantam ki az épületből. Megállásnélkül futottam, míg el nem értem a focipálya lelátója alá, ahol biztonságban voltam, aholsenki sem láthatott meg.Ledugtam az ujjamat a torkomon, és erőnek erejével megszabadultam az ebédemtől. Aztán

leültem a földre, és az ülések közti hézagon át figyeltem a focicsapat edzését, miközben aztkívántam, bár örökké ott maradhatnék.Eláll a lélegzetem, ahogy kiszállok a kocsiból, kilépek a hóba és a téli hidegbe. Amintbecsukom magam mögött az ajtót, felpörögnek a kerekek a latyakban, és Kayden elhajt,vissza se néz. Bár legszívesebben futásnak erednék utána, sarkon fordulok, és lehajtott fejjelvisszamegyek a bisztróba.

KAYDEN

Hivatalosan is a világ legnagyobb seggfejévé válok azzal, hogy ott hagyom Callie-t aparkolóban. Nem egyszer, hanem kétszer hagytam faképnél a világ legszomorúbb leányzóját,ráadásul még meg is csókoltam. Kibaszottul szemét vagyok. Miközben kikanyarodni az útra,látom, hogy Callie figyeli a kocsit, aztán lehajtja a fejét, és valószínűleg iszonyú szarul érzimagát.De mindezt az ő érdekében te szem; ezt hajtogatom magamban. Egy nap majd örülni fog,hogy nem kellett egész életében ezzel kínlódnia. A terheim és problémáim csak rámtartoznak, senki másra.Viszont... azzal, hogy újra megcsókoltam, a probléma óriási lett. Kihúzok a bisztrótól, az útonlévő latyak a szélvédőnek csapódik, ahogy a főúton száguldok anyám kocsijával. A szívemmeghülyül, kábé olyan gyorsan dübörög, mint a kocsi, az ajkamat pedig égeti a csókunkemléke. Az egész kocsit betölti Callie illata, és egyre csak azon jár az eszem, milyen jó voltközvetlen közelről beszippantani azt, milyen jó volt megérinteni őt. Nem lett volna szabad elhagynom a házat. Anyám viszont totál berúgott, és enni akartvalamit. Nem akartam, hogy részegen vezessen, ezért felajánlottam, hogy hozok neki kaját.De rossz ötlet volt bemennem a városba. Túl sokan ismernek, túl sokan ítélnek el. Aztánmegláttam Callie-t... találkoztunk... beszéltem vele...Könnyek szöktek a szemembe, ahogy otthagytam őt a bisztrónál, és a fájdalom meg aszomorúság miatt most legszívesebben lehúzódnék. Nem hagyhatom, hogy felszínretörjenek az érzelmeim, hiszen már nem tudom csak úgy elfojtani őket. Meg kéne birkóznomvelük, és az nem megy. Ám a szemem egyre jobban könnybe lábad, és már szinte semmitsem látok. Minden fehér és kásás, nem bírok az útra koncentrálni. Nem hagyhatom, hogymég ennél is jobban elszoruljon a szívem.FéI kézzel továbbra is a volánt markolva átnyúlok a sebváltó fölött, kinyitom a kesztyűtartót,remélem, hogy anyám tart benne egy csavarhúzót vagy valami éleset. Csak egy kis fájdalomkell, hogy átmenetileg elfojtsam az é rzelmeimet. A kesztyűtartóban turkálok, közben újra

meg újra az útra pillantok. De csak egy csomó papírt, egy rúzst meg egy bontatlan csomaglégfrissítőt találok.



- Bassza meg!Nincs semmi éles. A műszerfalra csapok, és épp időben ülök fel, hogy meglássam a kis, kékautót, ami lefulladva áll az út közepén, kipufogójából sötét füstfelhő száll föl. A pedálra taposok, és az autóm csikorogva fékez. Hó és latyak spriccel szanaszét, ahogy a

kocsi kifarol, és oldalvást továbbcsúszik. Hajszál híján belecsapódok a lerobbant autóba, kábénegyed méter re állok meg tőle. Mindkét kezemmel a volánra vágok, miközben a másik autó lassan megindul, és lehúzódik azútról. Elvesztettem az irányítást minden fölött - az érzelmeim fölött meg pláne, és ez végül avesztemet fogja okozni.Az a baj, hogy nem vagyok biztos benne, vajon ez rémületet vagy megkönnyebbülést vált kibelőlem.



2. PONT: NE AGYALJ TÚL MINDENT!

KAYDEN

KICSIT TÖBB, MINT MÁSFÉL HÉT TELT EL, mióta kiengedtek az intézetből, és kurvára dühösvagyok. És döbbent. Meg egy csomó minden más, amivel nem bírok megbirkózni. Legutóbbakkor láttam Callie-t, amikor otthagytam őt a bi sztrónál. Azóta hívott meg SMS-ezettnéhányszor, de hiába, nem reagáltam.De nagyon nehezen viselem az itthoni bezártságot, eléggé lehangolt va gyok miatta, főleg,mert a minap eljött a karácsony, mi viszont tudomást sem vettünk róla. Bár azt hiszem, eználunk nem is szokatlan.Anyám eltávolított a házból minden kést, borotvát és egyéb éles tárgyat. Hogy az énérdekemben vagy apáméban, azt nem tud om biztosan. A legidősebb bátyám, Tyler, mégmindig itt lóg. Ha jól sejtem, elvesztette a munkáját meg a házát, úgyhogy most az alagsoriszobában húzza meg magát, ahová gyerekkorunkban apánk elől szoktunk elbújni. Tyler szinteugyanannyit piál, mint anyám.Apám nem járt itthon, amióta csak hazajöttem. Anya azt mondja, üzleti útra ment, de éntitokban arra gondolok, talán bujkál, amíg meg nem győződnek róla, hogy senkinek semfogom elárulni, mi történt azon az éjszakán.- Jó hírem van - szól anyám, amikor belépek a konyhába. Kora reggel van, de ő márelegánsan felöltözött, megcsinálta a frizuráját, és kifestette magát. Az asztalnál ül, kávétkortyolgat, előtte egy ma gazin és fél üveg bor.A konyhaszekrény felé indulok.- Igen?Felemeli a kávéscsészét.

- Igen, már ha a dutyi megúszását jó hírnek tartod. - Kortyol a kávéból, aztán leteszi a csészétaz asztalra. - Azt hiszem, apádnak sikerült megegyeznie Calebbel. Tízezer dollárt fizetünkneki, ő pedig cserébe nem fog följelenteni téged.- Legális ez egyáltalán?- Számít, hogy legális-e?Kinyitom a konyhaszekrényt,és előveszek egy doboz gabonapelyhet.- Eléggé... És egyébként is, honnan tudjátok, hogy nem csak lenyúlja a pénzeteket, aztánmégis följelent? Caleb nem jó ember, nem becsületes.- Nem, ő az az ember, akit megvertél. - Fogja a tejszínt, és önt egy kicsit a kávéjába. - De

most már elég a vitatkozásból! Apád így intézi el a dolgot. És légy hálás, hogy elintézi!Akaratlanul is felhorkantok a röhögéstől.



- Legyek hálás! - Az oldalamra intek, ahol kezd gyógyulni a seb. - Mégis miért? Ezért?A szájához emeli a csészét, és morcosan néz rám a perem fölött.- Miről beszélsz? A sebekről, amikért te magad vagy a felelős? Becsapom a konyhaszekrény ajtaját, mire anyám összerezzen.

- Tudod, hogy ez nem igaz...és úgy szeretném... szeretném... - Szeretném, ha végrebevallaná, hogy tudja az igazat, csak nem érdekli. Sokkal jobb lenne, mint ez, hogy úgy tesz,mintha meg sem történt volna az egész.Visszateszi a csészét az asztalra, lapozgat a magazinjában, és közönyösen vállat von.- Én csak azt tudom, hogy megvágtad magad, és apád pedig itt sem volt aznap este.- Anya, ez egy nagy rakás...Az asztalra csap, egész testében remeg.- Ez a téma le van zárva, Kayden. Az ügy el lett intézve, úgyhogy most már ideje továbblépni.A saroknak támaszkodom, és a hátam mögé teszem a kezem, hogy a pultba kapaszkodjak.

- Miért véded folyton apát? A gyerekeidet kellene védened... De te még csak el sem ismeredaz igazat.Hátralöki a székét, fogja a magazinját meg a kávéját, és az ajtó felé siet.- Van neked fogalmad arról, milyen lehet olyan szegényen felnő ni, hogy anyádnak ki kellállnia a sarokra, csak hogy megvehessen neked egy pár cipőt a helyi turkálóból? Még soha nem beszélt nyíltan se a gyerekkoráról, se az édesanyjáról, így megdöbbentenek aszavai.- Nincs... De inkább nőttem volna fel rendes cipő nélkül, mint hogy naponta verést kapjak! Anya hátralendíti a karját, és felém hajítja a kávéscsészét. Elsuhan a fejem mellett, és a

falnak csapódva összetörik. Éles szilánkok záporoznak a padlóra, és beleállnak a csempékközti résekbe.- Te hálátlan kis szaros! Fogalmad sincs róla, milyen szerencsés vagy. - Anyám remeg adühtől, kidülled a szeme. Tátott szájjal meredek a padlón heverő szilánkokra, aztán anyámra. Még soha nem akadt ígyki. Általában szelíd. Ám amilyen gyorsan fellángolt benne a tűz, olyan h amar le is lohad,eltűnik a szeméből az indulat és a düh. A hajához nyúl, megigazítja a frizuráját, aztán kimegya konyhából, rám hagyva a takarítást.Kiveszek egy seprűt a takarítószekrényből, és felsöpröm a szilánkokat, aztán a kukába ürítema lapátot, figyelve, ahogy a törött darabkák lehullanak a szemét közé. Észreveszek egy Párizstmeg Puerto Ricót érintő útitervet a szemetesben, és arra gondolok, talán oda ment el apám.Bár ezek a helyek sokkal inkább vakációt sejtetnek, mint üzleti utat.Ahogy elrakom a seprűt, elveszek annak a bizonyos éjszakának az emlékében, eszembe jut afékezhetetlen düh apám szemében, és elönt a kétség. Mi lesz most velem? Hogyan találjammeg a helyem az életben azok után, hogy azt hittem, eljött a vég? És vajon lesz egyáltalánélet a számomra, amiben megtalálhatnám a helyem? Hiába áltatja magát az anyám, hogyminden a legnagyobb rendben lesz - hogy lefizetik Calebet, ő pedig szépen befogja majd aszáját -, nekem kétségeim vannak, és a legkevésbé sem leszek meglepve, ha Caleb elfogadjaa pénzt, aztán mégis följelent.



Tovább fontolgatom a lehetőségeimet, miközben lemegyek az alagsorba, és a némacsöndben üldögélek . Kiveszem a mobilomat a zsebemből, és a kijelzőt bámulom, u jjam ahívásgomb fölött habozik. Iszonyúan fel akarom hívni Callie-t. Mert úgy érzem, őtalánsegíthet, megválaszolhatja pár kérdésemet, okot adhat, hogy feléledjek.

- Csá, haver! — Tyler bebotorkál a szobába, és könyökkel becsapja az ajtót. Barnapapírzacskóba bugyolált üveg van a kezében. Hátradönti a fejét, és nagyot húz az italból,bármi legyen is az, majd megtörli a száját felsője ujjával, aztán felém nyújtja a zacskót. A fejemet csóválom, és elrakom a mobilomat, Tyler felbukkanását jelnek veszem, hogy nemkéne felhívnom Callie-t.- Kösz, nem.Vállat von, iszik még egy kortyot, aztán lehuppan velem szemben a bőrkanapéra. Bár mégcsak huszonéves, sokkal inkább úgy fest, mint aki a harmincas évei végén jár, a ruhája pedigrongyos és elnyűtt. Hiányzik egy foga, azt mondja, egy verekedésben ütötték ki, de gyanítom,

hogy talán crackfüggő lett, vagy valami, mert egy csomó fekélyes seb van az arcán. Rövid,barna haja megritkult, és bűzlik a bagótól meg a piától. - Meddig maradsz itt? - Felteszi a lábát a dohányzóasztalra, és észreveszem, hogy a cipőjetalpa lukas.- Fogalmam sincs. - Felkapom a távirányítót az asztalról, és a tévé felé tartom. - Asszem, attólfügg, mi lesz ebből a Caleb-ügyből. Kihúzza a zacskóból a vodkásüveget, és a szájához tartja.- Tényleg, mi ez az egész dolog? - Meghúzza az üveget, aztán lecsapja az asztalra. Vörös körlátszik a szája körül, olyan erősen nyomta oda az üveget, és kíváncsi vagyok, nem fáj-e, vagy

hogy érzi-e egyáltalán.Bekapcsolom a tévét, és váltogatom a csatornákat. Nem akarok I beszélgetni Tylerrel, amikorolyan részeg, hogy egy szóra sem fog emlékezni. Bár valószínűleg nem kéne, még mindigharagszom rá, amiért itt hagyott gyerekként, csak azért, hogy aztán ilyen alakká váljon.- Zajlik az élet.Hitetlenkedve röhög.- Neked úgy zajlik az életed, hogy szarrá versz valakit? -Egy ideig mindkettőnk élete úgyzajlott, hogy valaki szarrá vert minket - felelem, mire Tyler nyugtalanul fészkelődik. Azujjaimat meg a nyakamat ropogtatom, és ellenállok a kísértésnek, hogy az előttem lévőasztalba vágjam az öklömet. - Nem vertem szarrá Calebet. Csak eltörtem az orrát, kiütöttemnéhány fogát, és jól összezúztam a képét. Ennyi.- Na de mivel akasztott ki ez a Caleb Miller? - faggat. - Amikor legutóbb itt voltam, okéssrácnak tűnt. Megint az ujjaimat ropogtatom, olyan erősen szorongatom őket, ahogy csak bírom, amíg úgynem érzem, hogy menten felszakad a bőröm. - Caleb egy kibaszott pöcs, aki megúszott valamit, amiért börtönbe kellett volna kerülnie.Amit tettem vele, az semmi volt ahhoz képest, amit megérdemel. - Felkelek, mert nemakarok tovább beszélni erről. Tyler felém fordul, rám szegezi véreres szemét.



- Nem verted ájultra?Megcsóválom a fejem, ahogy kinyitom az ajtót.- Nem. - Eleinte én is azt hittem, ilyen súlyos a dolog, de kiderült, hogy Caleb csakmegjátszotta magát. Igen, tényleg kurvára kék-zöld lett a feldagadt képe, viszont mire a

rendőrök beültettek engem a kocsiba, már talpra is állt, és igyekezett minél jobbansajnáltatni magát.Kimegyek a szabadba, elegem van ebből a beszélgetésből. Nincs rajtam kabát, csak egykapucnis pulcsi, de örülök a hidegnek, miközben átvágok a fagyos kerten, és karomat lógatvagázolok a hóban.Egyik kocsink sem áll a felhajtón, a motor viszont a garázsban van, a kulccsal az indítóban.Végighúzom a kezem a bőrborítású nyer gen, és eszembe jut a legutóbbi motorozásom,amikor majdnem összetörtem a járgányt, mert megpróbáltam egy dombon ugratni vele. Amoci fényes fekete, elegán s, és egyáltalán nem ugratásra való, én viszont menőzni akartam

néhány csaj előtt, de végül felborultam, csúnyán felhorzsolva a bőrömet. Ez semmi sem voltazokhoz a dolgokhoz képest, amiket apám tett velem, arról nem is beszélve, amiket éntettem önmagammal.Körözök a kézfejemmel, megvágott csuklóm izmai kissé megfájdulnak. Átlendítem a lábam a járgányon, elfordítom a kulcsot, és rá adom a gázt, miközben tartom a féket. A motor felbőg,a kipufogó füstöl, és a másodperc törtrészére megint eltölt az életerő. Felteszem a lábam,kiengedem a féket, és kisuhanok a garázsból az útra. Pokoli hideg van, de rosszabb islehetne. Igazából Aftonban ez meleg napnak számít, a megtisztított utakon pedig nincs nagyforgalom, boldogulok, ha szép lassan hajtok. De muszáj elmennem.

Mindegy, hova, csak el innen.

CALLIE

Kicsit kevesebb, mint egy hét telt el, mióta összefutottam Kaydennel a bisztróban. Azótapárszor próbáltam hívni, és SMS-eztem is neki, de végül mindig sírok, mert semmire semreagál. Nem megy ki a fejemből, milyen üres és dühös volt a tekintete, amikor otthagyott.Seth szintén írt neki néhány SMS-t, de ő se kapott választ. Megőrjít, hogy nem bírunkkapcsolatba lépni vele, miközben ott van abban a házban, magára maradt a borzalmascsaládjával, éselhallgatja az igazságot az életéről. Elhallgatás. Hallgatás. Miért hallgatunk elmindig mindent? Azt kívánom, bár mindketten elmondhatnánk az igazat az egész világnak, ésmegszabadulhatnánk a láncoktól, amiket magunk után vonszolunk.Sethszel olyan kevés időt töltünk a házunkban, amennyit csak lehet, inkább a bisztróbanlógunk, túl sok palacsintát eszünk, és céltalanul furikázunk az utakon, hogy ne kelljen otthonlennem anyámmal. Nem mintha olyan borzalmasan viselkedne, viszont folyton a fülemetrágja, hogy köteles vagyok Caleb pártját fogni, mivel ő a bátyám „legjobb barátja”. Ráadásultegnap volt karácsony, és anyu ragaszkodott hozzá, hogy egész nap otthon lógjunk. Nem sült

el valami jól, és végül összevesztünk, miután félrevont, majd közölte velem, hogy szerintemostantól el kéne kerülnöm Sethet.



- Borzasztó nagyszájú - mondta. - És nem tetszik a szemtelensége.- Nem is kell, hogy tetsszen, anyu - feleltem. — De Seth a barátom, és az is marad.Ez még kevésbé tetszett neki, és nekiállt prédikálni nekem, hogy elvesztette a kislányt, akivoltam, aki bezzeg sosem feleselt.

- Min gondolkodsz? - kérdezi Seth. A garázs fölötti szobában vagyunk éppen. Egész szép idővan, a napfény beragyogja és megolvasztja a sok havat meg jeget. Egy ideje már figyelem anap sugarát, nézem, ahogy v isszatükröződik a jégről, teljesen tökéletesnek tűnik, pedigtudom, hogy ha kitenném a lábam a házból, a hideg és a csúszós talaj rácáfolna az illúzióra. -Olyan fura képet vágsz... mintha gyilkosságot forgatnál a fejedben.Az ablakpárkány előtt állok, ésegy homokzsákot rugdosok a csupasz lábammal. Apám cipeltefel a zsákot a szobába néhány nappal ezelőtt, anyutól kapta karácsonyi ajánd ék gyanánt,hogy a segítségével „formába hozhassa magát”. - Csak úgy elgondolkodtam mindenfélén.

Seth az ágyon hasalva egy magazint lapozgat.- Mint például?Megcsóválom a fejem, és belevágom a kezem a zsákba, de szinte meg se moccan. Izzadsággyöngyözik a tarkómon, lófarokba fogott hajam pedig kezd kicsúszni a gumiból.- Semmin. Nem érdekes... Csak az időjáráson. Seth megemeli a szemöldökét, ahogy felnéz a magazinból. Farmer és csíkos ing van rajta,meg egy bőrpántos nyaklánc. - Az időjáráson? Vállat vonok, elfordítom a csípőmet, aztán felhúzom a térdem, és még egyszer a zsákhoz

vágom a talpam. Zihálva lépek oda az ágyhoz, a betonpadló jéghideg a csupasz talpam alatt,úgyhogy sietve lehuppanok a matracra.- Igen, néha szeretem kielemezni, és eltűnődni, ho gy mit jelenthet az életre vonatkozóan.Seth lapoz, és rám mered.- Nagyon fura egy csaj vagy. Ugye tudod?Bólintok, és bedugom a lábam a takaró alá.- Már mondták nekem néhányszor.Felsóhajt, aztán szemügyre veszi a szerelésemet. Még mindig pizsamában vagyok, nemsminkeltem ki magam, és izzadságszagot árasztok.- Egész nap ebben a szerkóban leszel? Reméltem, hogy kiruccanunk.A falnak dőlök, úgy próbálok lehűlni, hogy a kezemmel legyezem az arcom.- Mégis hova?- Akárhova, csak el innen.- Máris az agyadra megy ez a hely, mi?A fejét csóválja, és új oldalt kezd olvasni a magazinban.- Nem, ez a szoba viszont igen, ahogy az a tény is, hogy te folyton elmerülsz a kisfantáziavilágodban. Nagyon lehangoló vagy... Iszonyú lehangoló lettél, mióta csakösszefutottál Kaydennel a bisztróban. - Felpillant rám hosszú, fekete szempillái alól. Egy



hajtincse a szemébe hull, de nem söpri félre. Úgy fest, mintha arra várna, hogy elmondjakneki valamit.- Mi a baj? - kérdezem, a hasamon nyugtatva a karomat.Morcosán néz rám, miközben olyan hevesen lapoz a magazinban, hogy véletlenül eltépi a lap

sarkát.- Titkolsz előlem valamit, ami abisztrónál történt...miután kimentetek.- Nem, dehogy - hazudom, mert félek beszélni róla, félek attól, hogy Seth szerint mit jelenthetnek a történtek.Vádlón rám mutat, és résnyire összehúzza a szemét.- Ne hazudj nekem, Callie! Egyszerűen csak mondd meg, hogy nem akarod elárulni. Nehazudj!Elkomorul a képem.- Ne haragudj! Tényleg nem szeretnék beszélni róla. Túl nehéz lenne...rájönni, mit jelenthet...

rájönni, hogyan is érzek.Seth hallgat egy darabig, miközben engem méreget, aztán tekintete az ablakpárkányravándorol, ahová a naplómat tettem. - Na és legalább írtál róla?Megrázom a fejem, és izzadt képemet törölgetem a kézfejemmel.- Nem, de nem is akarok.- És arról írtál, hogyan élted meg ezt az egész ügyet... tudod, Kaydennel?- Még nem - válaszolom.— És ahogy mondtam, egyáltalán nem akarok írni róla.Az ágyra támaszkodva kinyújtja a karját, föltolja magát hasaló helyzetéből. Feltérdel, ésközelebb húzódik hozzám, míg mellém nem ér.

- Talán igenis írnod kéne róla. Talán írnod kéne egy levelet Kaydennek, hogy elmondhasdneki, mit érzel, nem csak a történtekkel kapcsolatban, hanem hogy mit érzel iránta.- Seth, nem hiszem, hogy képes lennék erre. - Hanyatt fekszem, és a mennyezeten lévőfoltokat bámulom. - Rettegek, hogy a végén mi mindent írnék le... Rettegek attól, hogy mitérzek valójában, és rettegek, hogyan reagálna rá Kayden. - Rettegek, hogy kiszabadulhatmindaz, amit elzártam a szívem mélyére, és hogy meg kéne birkóznom vele.Seth megfogja a kezem, és szája sarka fölfelé görbül.- Callie, édesem, ha valamit mindketten megtanultunk eddigi életünk során, az szerintem az,hogy a rettegésben töltött élet nem élet.- Tudom — felelem halkan, rádöbbenve, mennyi mindent fojtottam el magamban. Miótacsak megtörtént az a szörnyűség, a félelem teljesen gúzsba k öti a mellkasomat, a szívemet ésaz érzelmeimet. — De mi lesz, ha olyasmire jövök rá, amire nem akarok?- Az is jobb, mint rejtegetni és elfojtani mindent, nem?Elhúzom a számat, a hősugárzó duruzsolását hallgatom, miközben gondosan megfontolomSeth szavait. Aztán erőt veszek magamon, és felülök.- Nagyon bölcs ember vagy, Seth.- Még szép! - forgatja a szemét, és elmosolyodik. - Ez mindenki számára nyilvánvaló, aki csakmegismer.



Viszonzom a mosolyát, mert bármi kerüljön is a papírra, amikor leírom a gondolataimat, Sethtovábbra is mellettem fog állni, és tudom, hogy a múlttal ellentétben most nem leszekegyedül.Elveszem a naplót az ablakpárkányról, és összegömbölyödöm az ágyon, a papírra illesztve a

toll hegyét. Készen állok rá, hogy bevall jam, mi rejtőzik szívem legmélyén, hogyszembenézzek mindazzal, amitől félek, de amit mégis mindennél jobban akarok.

Egy órával később kijövök a garázsból, és mintha hatalmas teher től szabadultam volna meg,szinte úgy érzem, repülök. Sethnek igaza lett. Remek ötlet volt papírra vetni mindazt, amitérzek. Sokkal jobban érzem magam. Furcsa, hiszen örökké Kaydenről írogatok, de teljesenmás volt neki írni, mert tudom, hogy egy szép napon, ha valaha sikerül összeszednem hozzáa kellő bátorságot, akkor talán el is fogja olvasni.Kimegyek a ház felé, ahol Luké vár a kisteherautójában, hogy elvigyen innen engem és Sethet

egy kis időre. Seth megelőzött, és ahogy lemegyek a lépcsőn, éppe n kacag valamin, és ezzelmegmosolyogtat. Szellős az idő, és sűrű fellegek borítják az eget. Még nem havazik, deestére már valószínűleg fog. Már félúton tartok lefelé a behajtón, alig várva, hogy eg y időre elszabaduljak otthonról,amikor kitárul a házunk ajtaja, és Jackson bátyám sétál ki rajta.Barna haja nedves, és vastag, zöld kabát meg farmer van rajta, bakancsát nem kötötte be,cipőfűzőjét a hóban húzza maga után. - Várj, beszélni akarok veled! – Letrappol a lépcsőn, kezét a korláton húzva. Lelassítok, aztán megállok a lépcső aljában, felveszem a kabátom kapucniját, és zsebre

dugom a kezem.- Miről? Megáll a lépcső legalsó fokán, én pedig felszegem a fejem, hogy a szemébe nézzek. - A családunk iránti hűségről — válaszolja.A jeges szél csípi az arcomat.- Én nagyon is hűséges vagyok a családunkhoz. A fejét csóválja, és Luké rozsdás, 1980-as Chevy kisteherautójára mutat, ami a felhajtóvégében parkol.- Akkor nem, ha vele lógsz.- Mármint Luke-kal?- Kayden legjobb haverjával.Továbbindulok, ám Jackson elkapja a karomat, agresszívan a kabátom anyagába vájja akörmét, ahogy visszaránt maga felé.- Tudod, hogy ő is ott volt aznap est e? - mordul. - Luké ott volt, amikor Kayden megverteCalebet, és még csak meg sem próbálta leállítani.Megrántom a karomat, de a bátyám még erősebben markol. - Jackson, eressz el! - Behajlítom a könyököm, elfordítom a karom, és újra megrántom, denem enged el. - Légyszi, ne már, ez fáj!



Olyan fagyos a tekintete, mint a hó a talpam alatt, de leveszi rólam a kezét. Oldalrabotladozom, és a ház oldalának támaszkodom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.- Callie, hatéves korunk óta legjobb barátok vagyunk Calebbcl, és régen te is a barátja voltál.Elhátrálok tőle, remegek a konfrontációtól.

- Nem akarok erről beszélni. - Te soha semmiről nem akarsz beszé lni, Callie. - Behajlítja a térdét, és fellép a következőfokra, anélkül, hogy hátrafordulna. - Csak bezárkózol, elvonulsz a saját fura kis világodba.- Azért, mert muszáj! - Megperdülök, és végigrohanok a felhajtón. Az a fura kis világ, amirőlbeszél, inkább az otthonom, mint ez a hely valaha is lehet. Ez a hely olyan emlékeket őriz,amelyek letámadnak, valahányszor beteszem ide a lábam.Beugrom a kocsiba, nagyon jólesik a szellőzőnyílásból áradó meleg levegő. ÁtmászomSethen, aki nem hajlandó a „lúzer” helyen ülni, úgyhogy én kerülök középre. Miutánelhelyezkedtem, és becsatoltam a biztonsági övét, Luké hátramenetbe teszi a kocsit, és

kifarol a ház elől. A bátyám a lépcső tetején áll, zsebre tett kézzel mered ránk.- Neki meg mi baja? - kérdi Seth, Jacksonra biccentve.- Bosszantja valami. -A szellőzőnyílás elé tartom a kezem, hogy fölmelegítsem. Érzem, hogyLuké meg Seth engem figyelnek, de nem akarok rájuk nézni. Mélyen lehajtott fejjel lélegzemaz orromon keresztül, magamba fojtom a kitörni készülő könnyeket. A kisteherautó föl-alá döccen, ahogy Luké padlógázzal áthajt a házunk előtti kis hóbuckán,aztán kikanyarodik az utcára, heves mozdulattal magasabb fokozatra vált, és máris a havasúton száguldunk. A rádió békésen szól a hátté rben, a motor pedig berregő han got ad.Miután átszeltük a fél város t, Luké meg Seth előveszik a cigijüket, és lehúzzák kicsit az

ablakot, hogy rágyújtsanak. A hideg és füstös kocsiban egyre komorabbá válik a hangulatom.Szeretném megtenni. Szeretnék bemasírozni a házba, amikor anyám, apám meg Jacksonéppen az asztalnál ül. Szeretnék fennhangon megszólalni, nem remegve, és végre elmondaninekik az igazat.Szeretném, ha átölelnének, vigasztalnának, és győzködnének, hogy minden rendben lesz. De tudom, hogy nem így alakulna a dolog. Hat év telt el, mióta megtörtént, és minden egyesév, amit a hallgatás árnyékában töltök, újabb terhet rak a vállamra. így még nehezebbelmondani az igazat, és minél több idő telik el, annál nehezebb megértetni másokkal. Seth meg Luké kipöccintik a cigijüket az ablakon, ahogy bekanyarodunk Luke-ék felhajtójára.A szél visszafújja a kocsiba a szürke hamut, némi pernye a vállamon landol. Már láttam Lukéházát, mert anyu mindig erre vitt suliba, de még soha nem jártam odabent, és a szüleirőlsem tudok sokat, csak annyit, hogy gyerekkorában elváltak. A ház elég kicsi, és zölddeszkaburkolatára iszonyúan ráférne már a festés. Az udvart majdnem egy méter hó borítja,és egy fa áll a közepén, a felsózott ösvény mellett, ami az elülső tornáchoz vezet. Luké üresbe teszi a kisteherautót, aztán elfordítja a slusszkulcsot, elnémítva a motort. Aházára bámul, miközben kiveszi a kulcsot a gyújtásból, és fekete kapucnis pulcsija zsebébedugja.- Anyám nincs itthon - magyarázza. -És azt javaslom, húzzunk el innen, mielőtt visszajönne.



- Egész pontosan mit keresünk itt? — kérdi Seth, miközben rányomja hüvelykujját abiztonsági öv csatjára, hogy kioldja magát. Aztán megnyomja az enyémet is, és elhúzza aderekamról a pántot.- Kiagyalunk egy tervet - feleli Luké elmélázó arckifejezéssel, miközben rövidre nyírt, barna

haját dörgöli.Sethszel egymásra nézünk.- Tervet? — kérdezzük egyszerre.- Hogy hogyan juthatnánk ki innen. - Luké megmarkolja a kilincset, és kinyitja az ajtót. - Nemtudom, ti hogy vagytok vele, de nekem elegem van ebből a helyből. Elveszi az emberéletkedvét.- Hova mehetnénk? - tűnőd öm, miközben Seth kinyitja a kocsi másik ajtaját, és kipattan avékony jégkéregre, ami a keskeny behajtót borítja.Luké is kiugrik, kezét az ajtón nyugtatva néz vissza rám.

- Bárhova, csak el innen.A házukra pillantok, kíváncsi vagyok, mi lehet olyan rossz benne. Átcsúszom az ülésen anyitott ajtó felé, Seth kinyújtott kézzel vár, hogy kisegítsen a kocsiból.- Van valakinek pontos ötlete, hogy hova mehetnénk? - Összekulcsolom az ujjaimat Sethével,és kiugrom a kisteherautóból, de megcsúszom a jégen. Seth elkapja a karomat, és megóv egynagyon fájdalmas eséstől. - Valami olcsó helyre - javasolja Seth, ahogy megtámaszt, miközben visszanyerem azegyensúlyom. - Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem szinte egy kanyim se maradt,miután megvettem azt a sok karácsonyi ajándékot.

- Még mindig nem hiszem el, hogy az összes karácsonyi ajándékot a benzinkúton vetted -mondom neki, miközben becsap ja az ajtót. A tőle kapott, ötvencen tes, automatából szerzettkarkötőt babrálom, amin egy pici, aranyszínű játék mackó lóg, a „szép időkre” hivatottemlékeztetni, ahogy Seth mondta, amikor nekem adta. A vurstlira céloz, ahol előszörcsókolóztunk Kaydennel, és ahol egy plüssmackót nyert nekem, amit felöltöztettünk, és amancsába nyomtunk egy táblát, miszerint otthont keres.- Jaj, mindketten tudjuk, hogy imádtad az ajándékodat. - Rám mosolyog, aztán belém karol,és Luké után szökdécselünk az ösvényen a ház bejárati ajtaja felé.Luké kitárja az ajtót, aztán félreáll, hogy beengedjen minket Sethszel. Oldalra fordulunk,hogy átférjünk, de ne kelljen elengednünk egymást, Luké pedig követ minket, és becsukjamögöttünk az ajtót.Abban a pillanatban, hogy belépek a házba, olyan érzésem támad, mintha valami baj lenne.Az ablakot vastag, csíkos függönyök borítják, így nagyon sötét van idebent, és áporodott alevegő. A narancssárga-barna kockás kanapékat műanyag védőhuzat takarja, a barna,bolyhos padlószőnyeg nagy részét is elfedi egy réteg nejlon. A nappaliban beépített polcokvannak, állatos dísztárgyak sorakoznak rajtuk, fajta alapján csoportosítva. Az ablakpárkányoncserepes növények állnak, méret alapján elr endezve a legkisebbtől a legnagyobbig, demindegyik barna, elszáradt. Olyan hideg van, hogy látom a leheletem felhőjét az arcom előtt,elkeveredik a porral.



- Minek ez a sok plasztik? — kérdezi Seth, miközben Luké egy folyosóhoz indul, ami ahelyiség hátsó sarkából nyílik.Luke vállat von, és megböki a hőfokszabályzót. - Anyám őrült.

Nem szólunk többet. Elhagyjuk a nappalit, és végigmegyünk a f olyosón. Feltűnik nekem,milyen üresek a falak, se fotó, se kép, se dísz, és egyre hidegebb van, minél mélyebbre jutunka házban. Kezdek elég ideges lenni, főleg mert nagy a por, és nehezen kapok levegőt . Amikorazonban elérünk a folyosó végére, Luké kinyit egy ajtót, és belépek a helyiségbe, ahol tisztalevegő fogad. - Na, szóval, ez a lepratelep az én szobám — mondja félszegen Luké,aztán elsüt egy gyengepoént: - Kaydenen kívül csak ti vagytok olyan bátrak, hogy be merjétek tenni a lábatokat erreaz elbaszott helyre.Körbefordulok, szemügyre veszem a bevetett ágyat, a különféle együt tesek falra erősített

posztereit, meg az íróasztalt, rajta a számítógéppel, ami úgy fest, mintha a kilencvenesévekben készült volna.Minden tiszta és nagyon takaros, de nem nyugtalanító módon, mint odakint, a nappaliban.- Dehogyis elbaszott! - biztosítom Luke-ot. - Nem lepratelep, hanem a szobád, és kész.Láthatóan elégedetten hallja a válaszomat, és merev tartása ellazul egy kicsit.- Hát, örülök, hogy te így gondolod, mert én aztán baromira nem. - Megtapogatja kabátjazsebét, és előveszi a csomag cigijét. - Ja, amúgy kibaszottul röhejes, amikor káromkodsz. -Nem gyújt rá, csak szorongatja a csomagot, mintha ez megnyugtatná.Seth leül az ágyra, kicsit ugrál rajta, nyikorgó hangot kiváltva.

- Na, és mi a nagy terv? - kérdi, keresztbe téve a lábát.Luké továbbra is a cigarettát szorongatva feltűri a kabátja ujját, majd kihúzza a számítógépelőtti széket. Megnyomja a bekapcsológombot a gépen, aztán leül a székre, és várja, hogybeinduljon a rendszer. Kinyújtja a kezét, a monitor mellett lévő iPodért nyúl. Halkan dúdol,miközben a számok között válogat, én ped ig kérdő pillantást vetek Sethre.Seth megemeli a szemöldökét, aztán Luké felé fordul.- Szóval elárulod végre, vagy kénytelenek leszünk találgatni?- Kénytelenek lesztek kitalálni. - Luké visszateszi az asztalra az iPodot, miközben beindul egyszám. A HoobastankRunning Away , azaz Szökés című dala szólal meg. - A szám alapján kéne kitalálnunk? - Seth arca lelkesen felderül, és kihúzza magát.Luké megnyitja a neten a keresőt, és lenyom néhány billentyűt. - Aha.Seth az állán dobog az ujjával, élvezi a játékot.- Csak nem...elszökünk?Luké a szájába vesz egy szál cigit, aztán tapsol.- Bravó! Nagyon ügyes.Értetlenül nézek Sethre, de ő csak vállat von. - Mi van? Szeretek játszani.Felsóhajtok.



- Egyedül engem aggaszt kissé az elszökés gondolata?Mindketten a vállukat vonogatják, én pedig körbejárok a szobában, szemügyre veszem Luképosztereit meg szétszórt kis mütyür jeit. Seth előveszi a mobilját, és nekiáll SMS-ezni,miközben Luké begépel valamit, aztán kattant az egérrel. A szobája tele van fotókkal,

néhányon ő maga van egy nővel, aki nagyon hasonlít rá: ha jól sejtem, az édesanyja lehet.Egy-két fotón Luké egy másik nővel látszik, aki sokkal idősebb nála, és ugyanolyan barnaszeme van, mint neki. Talán a nagynénje vagy a nővére lehet, bár az utóbbit én ennélfiatalabbnak hittem. Néhány képen különféle csajokkal pózol, páron pedig Kaydennel. Azegyiken egy fekete motor mellett állnak, mosolyognak, és boldognak tűn nek. A motoronnagy horpadás látszik, Kayden karja pedig fel van horzsolva, és vérzik.- Felborult a motorral - magyarázza Luké. Hátrafordulok, és meglátom, hogy az íróasztalnálülve engem figyel, miközben hátradől a széken. - Megpróbált átugratni vele egy dombon, deelesett.

- Azt hiszem, erre emlékszem. - Megint a fotóra pillantok. — Ez volt, amikor Kayden néhányhétig nem bírt játszani, mert megsérült: a karja, igaz?- Ja, ez. És emiatt három meccset vesztettünk zsinórban.- Apám iszonyú mérges volt. — Szembefordulok vele. — Vacsoránál mindig jól lehordtaKaydent.- Meghiszem azt! — Luké szája fölfelé görbül, és rádöbbenek, hogy nem sokat szokottmosolyogni. - Az edzés alatt örökké lebaltázott minket.Belesajdul a szívem, ahogy Kaydenre gondolok.- Talán el kéne mennünk meglátogatni - javaslom.

- Azt tervezem. - Luké rákattint az egérrel a nyomtatás parancs ra a képernyőn, és aszámítógép melletti nyomtató felvillan. - Közvetlenül azután, hogy megtervezem aszökésünket.- Nem vagyunk kicsit idősek ahhoz, hogy elszökjünk? - kérdezi Seth, fölnézve a telefonjáról. -Nem volna ez inkább kocsitúra, amit pár nappal ezelőtt javasoltam? - Sokkal kalandosabbnak hangzik, ha elszökésnek nevezzük - vallom be. - Mintha valamibotrányosat művelnénk. Seth összegörnyed, és fejhangon vihog.- Te jó ég, szörnyen rossz hatással vagyok rád!A számat biggyesztem.- Mit mondtam?Seth feláll, hogy zsebre dugja a mobilját.- Botrányos. Ez olyasmi, amit én mondanék. - Visszahuppan az ágyra.Vállat vonok, és félkörben húzogatom a lábu jjamat a padlószőnyegen, hülyén érzem magam.- Na és? Bóknak veszem, ha úgy tűnik, rád hasonlítok. Seth arcáról és tekintetéből teljesen eltűnik a vidámság. Másod perceken belül a karjába zár,és úgy ölel át, mintha én lennék számára a legfontosabb a világon.- Soha ne változz meg, Callie Lawrence! - súgja a fülembe, ígérd meg, hogy soha nem fogsz!Átkarolom, és a vállán nyugtatom az államat.



- Nem fogok. Ígérem.A nyomtató éles hangokat ad, miközben felizzanak és villognak a gombjai, Luké pedigmegköszörüli a torkát.- Nem szívesen szakítom félbe kettőtök megható kis pillanatát, de felkészültem, hogy

megosszam veletek a tervemet.Sethszel szétválunk, de továbbra is fogjuk egymás kezét. Luké forog a székkel, jobbra-balra, jobbra-balra, miközben a nyomtató ontja magából a tintával befogott lapokat.Miután a készülék leáll, Luké összeszedi a papírokat, és feltart egyet. Világoskék nyaralólátszik rajta, ami a tengerparton áll. Az ég felhőtlen, a napfény visszatükröződik a vízről, amiettől kristálynak tűnik. - A tengerpartra akarsz menni? - Seth hunyorogva nézi a fotót, miközben előredől, a kép föléhajol.Luké bólint, miközben a papírokat rendezgeti, az asztalhoz kocogtatja, majd szép sorban

lerakja őket. - Aha, apámnak van egy nyaralója Kaliforniában, ami szinte mindig üresen áll, és nekem vanhozzá kulcsom, meg minden.- Te Kaliforniába akarsz menni? — Seth úgy bámul Luke-ra, mint ha annak elment volna azesze.Luké kikapcsolja a számítógépet, fogja a papírjait, a hóna alá veszi őket, majd a gardróbhozlép, amiben gondos rend uralkodik.- Csak kábé tízórányira van kocsival.Seth kétkedve pillant rám.

- Tényleg? Csak tízórányira?- Én még soha nem voltam tengerparton - vallom be. Miután Seth meg Luké tátott szájjalmerednek rám, vállat vonok. - Mi van? A családom nem szeret utazgatni. A nagyszüleimFloridában élnek, de a városközpontban, és valahányszor meglátogatjuk őket, anyám legfeljebb a legközelebbi élelmiszerboltig hajlandó elmenni. Apám meg örökké csak asportcsatornát akarja nézni.Luké pislogva csóválja a fejét, aztán nekiáll ingeket lerángatni a fogasokról, néhány le is esik abarnás padlószőnyegre, de még csak fel sem veszi őket. - Hát, így pláne van okunk elutazni.Seth helyeslően bólogat.- Totál egyetértek. És meg kellmondjam, ez zseniális terv. Sokkal zseniálisabb, mint az énbéna tervem, hogy fölkocsikázzunk a hegyekbe, egy síüdülőbe. Luké bevág néhány inget meg nadrágot egy nagy, sötétkék sporttáskába, amit a gardróblegfelső polcáról vett le, aztán elrak még egy csíkos sortot meg egy szand ált, és leteszi atáskát az ágyra.- Én semmi mást nem akarok, csak elszabadulni innen, haver. Ennyi.Kíváncsi vagyok, vajon mi elől menekül. - Mennyi időre megyünk el? Luké megvonja a vállát, miközben becipzározza a sporttáskát.



- Amíg véget nem ér a szünet, gondolom.Sethre nézek, hogy egyetért-e, ő pedig egyszerűen csak bólint.- Úgysincs jobb dolgunk, mint anyukáddal lógni. - Undorodó képet vág. - Márpedig nekemszemély szerint ahhoz semmi kedvem.

- Igen, de ha szólok anyámnak, hogy nem leszek itt szilveszterkor... akkor ki fog akadni -mondom nekik.- Akkor ne szólj neki előre - feleli egyszerűen Seth. - Csak írj neki egy SMS-t, miutánelindultunk.Meglepően rövid ideig fontolgatom ezt az ötletet. - Az menni fog.Seth sugárzó mosollyal bök saját magára.- Nagyon rossz hatással vagyok rád, és baromira örülök neki!Luké a vállára kapja a táskát, szépen négyrét hajtja a papírokat, aztán nadrágja farzsebébe

dugja őket. - Indulhatunk? - Az ajtó felé lép, felkapja a slusszkulcsot az íróasztalról.— Beugrunk hozzátoka cuccaitokért, aztán elmegyünk Kaydenért.- De hogy vesszük rá, hogy velünk jöjjön?— kérdezem, miközben Sethszel együtt követemLuke-ot át a szobán. - Még csak szóba sem akart állni velem, amikor legutóbb láttam. És mivan, ha semmi kedve elutazni?Luke megmarkolja a kilincset, és kitárja az ajtót.- Leszarom, hogy Kayden mit akar. Muszáj kiszabadulnia abból akibaszott kínzókamrából,amit az otthonának hív. Nem normális, hogy ott van. - Kilép a folyosóra, és a válla fölött

visszanéz rám. - Egyébként is, majd mi kitanítunk, hogyan legyél kicsit meggyőzőbb. - Ti? - kérdezem értetlenül. Igyekszem a számon át lélegezni, ahogy kilépek a folyosóra, és alevegő ismét fojtogatóvá válik. - Mármint...Scthre bök az állával, aki fülig érő vigyort vet rám. Mármint Seth meg én.Legörnyed a vállam, ahogy elindulunk a félhomályos folyosón, minél tovább megyünk, annálnyomasztóbb a légkör.Én akkor is aggódom, hogy talán csak ártunk Kaydennek azzal, ha elvisszük hazulról.Luke váratlanul megtorpan. Hüvelykujját a sporttáska pántja alá dugva felém perdül, a táskaa faborításos falnak csapódik.- Callie, világéletünkben ismertük egymást Kaydennel, és hidd eI nekem, sokkal többet fogártani neki az a ház, mintha elvinnénk onnan.- Jól van - bólintok rá, de a gyomrom görcsbe rándul, mintha tüskés indák kötnék gúzsba.Nem azért, mert azt akarom, hogy Kayden maradjon otthon, hanem azért, mert aggódom.Aggódom, hogy valami rosszat teszek... hogy megint elszúrom az életét. Aggódom, hogyvégül megint a padlón fog kikötni, vérbe fagyva.Váratlanul becsapódik a bejárati ajtó, és csattanások zaja tölti be a házat.- Lu-u-uke! - szól valaki magas, elnyújtott hangon.Luké teste megmerevedik, elakad a lélegzete.



- Bassza meg!- Mi a baj? - suttogom, de nem felel. Csak áll ott, karja ernyedten lóg, és a fogát csikorgatja.A táska kis híján lecsúszik a válláról, feléje nyúlok, de visszahúzom a kezem, miután Lukésarkon fordul, és int, hogy hátráljunk. Seth a felsőmnél fogva rángat, sietv e elindulok

visszafelé, Luké pedig energikus léptekkel haladva terel be minket a szobájába, aztán tovább,az ablakhoz.- Erre kell kimennünk - erősködik, miközben elfordítja a kilincset, és kinyitja az ablakot.Jéghideg levegő áramlik be, borzolja a hajamat, és b izsergeti az arcomat.- Micsoda?! — Seth lenéz az ablak alatti, magas hókupacra. - Te megőrültél? Elsüllyedünk ahóban.Luké a fejét csóválja, miközben az asztalhoz hátrál.- Nem, nem fogunk. Esküszöm.- Luké! -kiabálja a nő. - Tudom, hogy itt vagy, bújjszépen elő!

- Könyörgök! - esdekel Luké, nagy barna szemében rettegés ül miközben felkapja az iPodotaz asztalról.Éreztem már ilyen félelmet, és láttam már ezt a tekintetet Kayden szemében. Továbbihabozás nélkül fellendítem a lábam az ablakpárkányra.Seth ujjai a karomra simulnak, ahogy elkapja a könyökömet.- Callie, elment az eszed?!Kirántom a könyökömet a szorí tásából, és mielőtt ismét elkap hatna, másik lábamat isfelhúzom az ablakpárkányra. Előrehajolok, lábujjhegyre állok, és kivetem magam az ablakon.Amint földet érek, térdig süppedek a hóba, a nedvesség azonnal beszivárog a farmeromba

meg a cipőmbe. Luké másodpercekkel később mellet tem landol. Nem várja meg, hogyelsüllyedjen, behajlítja a térdét, előredől, és lebukfencezik a dombon. Elengedi a táskáját, ésvisszamászik az emelkedőn, a kezét nyújtja nekem. Belekapaszkodom, bár az ösztönösreakcióm az lenne, hogy elhúzódjak. Enyhén megránt, mire kiszabadul a lábam, előrebukom,és hason siklom le a lejtőn, a felsőm egy kicsit felcsúszik, a jég a bőrömet marja.Miután a hátamra gördülök, felnézek az ablakra, és meglátom Seth kilógó lábát. A válla fölötthátranéz a szobába, aztán megcsóválja a fejét.- És mi lesz az ablakkal?Luke felkapja a táskáját, és lesöpri róla a havat, mielőtt újra a válIára veszi a pántot.- Mi lenne? - A ház oldalához lép, ami fedve maradt a hóesés elől, és egy helybe dobogvaleveri a bakancsáról a havat. - Felőlem nyitva maradhat, leszarom. Csak ki akarok jutni innen.Seth felsóhajt, aztán kezével meglökve magát leugrik az ablakpárkányról, és a hóban landol.Elsüllyed, akárcsak én, de mozgatja a csípőjét, és behajlítja a térdét. Í gy könnyedén kihúzza alábát, aztánlehajol. Ujjával kaparja a havat, amíg ki nem szabadítja a másik lábát is, aztánlegurul a lejtőn. - Baszki. - Hasra fordul, négykézlábra emelkedik, zihál az ugrástól.— Hát, ez nem volt valami jó buli.- Szerinted mi volt ez az egész? - kérdezem, hátralesve Luke-ra, aki épp megpöccinti azöngyújtóját, és rágyújt. A ház sarkánál áll, és a hajába túr, miközben magában motyog.



Seth a fejét csóválja.- Fogalmam sincs, de van egy olyan érzésem, hogy ez az, aki elől Luké el akar szökni atengerpartra.A kezemet nyújtom neki, összekulcsolja ujjait az enyémekkel.

- Szerintem ez a nő az anyja. - Talpra húzom Sethet, és a karomba kapaszkodik, miközbenátgázolunk a havon Luké felé, majd mi is leverjük a havat a cipőnkről, miután elérjük a tisztarészt a saroknál.Nem faggatjuk Luke-ot, mert Seth meg én mindketten megértjük a titkok szükségességét. HaLuké beszélni akar velünk,majd fog. Tisztában vagyunk ezzel. Rálépünk a házat körbeölelőbehajtóra, amit vékony jégréteg borít, és Luké a kerítés mentén az utca felé vezet minket.Amikor végre megkerüljük az épületet, és kilyukadunk oda, ahol Luké kisteherautója parkol,a kezem kicsúszik Sethéből Megpillantom Kaydent, a motorja mellett áll, ami teljesen ugyanolyan, mint a fényképen, horpadásostul, mindenestül.

- Kayden - zihálom, amint meglátom. Az ajka kékes árnyalatú és nincs rajta kabát, csak egykapucnis pulcsi. Barna haja szanaszét mered, arca pedig élénkpiros. Úgy fest, akár egy jégszobor, és az ösztönöm azt diktálja, rohanjak oda hozzá, ezért hát így is teszek, kapkodoma lábam, teljesen megfeledkezem arról, hogy jég van a talpam alatt.Mindössze két lépést teszek, amikor megcsúszom, és kiszalad alólam a lábam. Zuhanok, akáregy sérült madár. Seth utánam kap, hogy megtartson, de nem ér el, és hanyatt esem,beverem a fejemet a jégbe. Nagyon fáj, nem is kelek föl azonnal. Ám nem tudom, vajon afájdalom tart vissza, vagy a tudat, hogy ha egyszer fölkelek, ki fog derülni, ismét elmenekül-eelőlem Kayden.

KAYDEN

Mintha egy örökkévalóságon át motoroznék a városban, míg végül már nem érzem azujjaimat, a szám pedig ugyanolyan dermedt, mint a lelkem. Aztán Luké otthona felé veszemaz irányt, mert jobb, mint hazamenni. A másodperc törtrészére eszembe jut, hogy a városmásik végébe induljak, Callie-ékhez, de el se tudom képzelni, milyen szarul sülne el a dolog,tekintve, mennyire imádják a szülei a faszfejet, akit laposra vertem.Egyébként is, távol kell tartanom magam Callie-től. Ez nagyonfontos. Az ő érdekében. Leparkolok a házuk előtt, és m egkönnyebbülten látom, hogy Luke kisteherautója is ott áll.Viszont elkomorodva veszem észre mellette az anyja Cadillacjét. Senkivel sem akarokbeszélni, Luké anyja pedig fura, és imád hülyeségeket locsogni. Tuti dumálni akar majdvelem, pláne, ha hallotta a rólam szóló pletykákat.Nagy erőfeszítéssel elengedem dermedt ujjaimmal a kormányt, és leszállok a nyeregből.Aztán csak állok ott, a házat bámulom, és próbálom eldönteni, hogy tényleg be akarok-emenni. Nem mintha Luke faggatna, hogy mi történt, de azért kimondatlanul is nyomasztanaa dolog.

Már éppen visszaülnék a mocira, és elhajtanék, amikor Luké sétál ki a ház mögül, a vállán egysporttáskával. Elindulok felé, ám ekkor felbukkan mögötte Callie és Seth. Egymás kezét



fogják, úgy látszik, Callie nehezen boldogul a jégen. A lába elé figyel, de aztán felemeli aföldről a tekintetét, és meglát. Kék szeme elkerekedik, és elengedi Seth kezét. A szél belekapbarna hajába, ahogy futásnak indul felém. Hátrálni kezdek, ám ebben a pillanatban Callieelcsúszik a jégen, és kiszalad alóla a lába. Néhány öles lépéssel átszelem a hóborította

udvart, és mellette termek. Szétterül körülötte a haja, szeme óriásira nyílva csillog. Sápadt,bársonyos bőre - amiről tudom, hogy egész testén ugyanilyen - majdnem ugyanolyan színű,mint a hó. Pislogva néz fel rám, miközben a fejét fogja, és gyötrelmes nyögést hallat, amibebelesajdul a szívem.- Ez fájt. - Emelkedik és süllyed a mellkasa, miközben ajkát biggyesztve felsóhajt.Ennél aranyosabbat még egész rohadt életemben nem láttam, és egy pillanatra ismét Callieágyában érzem magam, amint felnéz rám, bízik bennem, miközben beléhatolok. De ahogymost a kezemet nyújtom, hogy fölsegítsem, meglátom a heget a karomon, és mintha újra akonyhánk padlóján lennék, miközben apám Ieszúr. Fázom, tehetetlen vagyok, és fogalmam

sincs, mi lesz ennek a vége Callie megfogja a kezem, és melegség önti el a testem. Talprahúzom, és nem bírom megállni, hogy átkaroljam a derekát, a karom ba zárjam őt. Csodálatosérzés átfo gni őt, és elszorul a torkom. Mi a franc bajom van ?Hátradönti a fejét, felnéz rám nagy szemével.- Szia! - Az ajkába harap, mintha zavarba jött volna, amiért ezt mondta.Úgy döntök, ezúttal ügyesebben reagálok, mint amikor legutóbb így szólt hozzám.- Szia! - Végigsimítok a haján, lesöpröm róla a havat.Ajka mosolyra húzódik.- Jól vagy? - Megérinti dermedt bőrömet, és eltátja a száját. - Mintha jéggé lennél fagyva.

Akaratlanul is elmosolyodom.- Most estél el, csúnyán beütötted a fejed, és azon aggódsz, hogy én jól vagyok-e?Bólint, mintha nem lenne a kérdésben semmi furcsa.- Motorral jöttél? - A mocimra pillant, aztán megint rám. - Kabát nélkül?Ujjaim még jobban a csípőjére simulnak, legfőképp azért, mert kifogást keresek, hogybelekapaszkodhassak.- Talán.A homlokát ráncolja.- Biztos nagyon fázol.- Nem igazán— hazudom.- Ööö... emberek? - szól közbe Luké, és Callie meg én pislogva térünk magunkhoz külön kisvilágunkból. Luke-ra nézek, és még közelebb vonom magamhoz Callie-t.- Mi van?A házra int, ahol az anyja a nappali jégcsapokkal keretezett ablakából bámul minket.- Nem mehetnénk el valahova máshova beszélgetni? Szeretnék elhúzni innen a picsába.- De, persze, haver. - Elengedném Callie-t, ám ő végigsimítja a karomat a vállamtól acsuklómig.- Én veled megyek - jelenti ki, és összekulcsolja ujjait az enyémekkel.A fejemet csóválom, és megpróbálom kiszabadítani az ujjaimat.



- Szó sem lehet róla. Halálra fogsz fagyni.Kihúzza magát, és elszántan rám mered.- De, igen, veled megyek.Sethre nézek, aki télikabátja kapucnijának zsinórjait babrálja.

- Segítenél ezt megoldani?- Naná! - Kicipzározza akabátját, és kihúzza belőle a karját. - Vedd ezt föl! - Odadobja atélikabátot Callie-nek, aki mosolyogva elkapja.- Halálra fog fagyni - ismétlem, miközben Callie bedugja a karját a kabát ujjába. Apró testeszinte elvész a nagy télikabátban.Seth megemeli a szemöldökét, gyorsan kézfejére húzza fekete inge ujját, aztán elindul visszaLuké kisteherautójához.- Nem lesz a kiscsajnak semmibaja. Sokkal erősebb, mint hinnéd.Callie egészen az álláig becipzározza a kabátot, aztán összefogja a haját a tarkójánál, és

fejébe húzza a kapucnit. Felnéz rám, és annyi akaraterő sugárzik a szeméből, hogy azt semtudom, mihez kezdjek vele. Általában nagyon törékeny és sebezhető. - Biztos vagy ebben? - kérdezem, remélve, hogy meggondolja magát. - Mert pokoli hideg van.Ellép mellettem, odamegy a motorhoz, felemelt fejjel jár, pedig kis lába mélyen elsüllyed azudvart borító hóban.- Abszolút! - Mosoly játszik vérvörös ajkán, és vidámabb hangon hozzáteszi: - Egyébként is, apokol meleg.Magamba fojtom a nevetést, és követem Callie-t, bokáig süppedek a hóba.- Na jó, ha ezt akarod.

- Kayden! - kiáltja Luké a nevemet, és vonakodva megfordulok. - Ne csinálj hülyeséget! - int,és egy pillanatra megint minden normális kettőnk között. Luké csak a haverom, nem a srác,aki látott a padlón heverni, vérbe fagyva, a karomon vágásokkal, amiket saját magamejtettem. Odaveti nekem az egyik fölös kabátját, egy vastag, cserszínű, termobéléses dzsekit,amit arra az esetre tart a kisteherautóban, ha esetleg lerobban. Szeret mindenre felkészülni.Elkapom a kabátot, és belebújok, bár élveztem, hogy kifagyaszthatom magamból afájdalmat. A fejemre húzom a kapucnit, és mire megfordulok, Callie már a motoron ül. Jólnéz ki rajta, mintha oda tartozna, és ez feszélyez, mert nem akarom, hogy hozzám tartozzon.Azt akarom, hogy valaki máshoz tartozzon, aki boldoggá teheti, még akkor is, ha emiattnekem életem hátralévő részében gyötrődnöm kell. Óvatosan lépek oda a motorhoz, mérlegelem, hogy Callie elé vagy mögé üljek.Anélkül, hogy rám nézne, hátracsúszik, és végighúzza az ujját a moci oldalán lévőhorpadáson.- Egyszer már összetörted? - Hatalmasra nyílt szemmel néz föl rám.Sziklányi gombócot érzek a torkomban, nagyot nyelek, hogy megszabaduljak tőle, ésellenállok az óriási kísértésnek, hogy előrehajoljak, és megcsókoljam Callie-t.- Igen, de az már jó régen volt. Ígérem, hogy óvatosan fogok hajtan i, főleg úgy, hogymögöttem ülsz... Nem hagyom, hogy bármi bántódásod essen. - Hülyén érzem magam,amiért ezt mondom, hiszen már sokszor megbántottam őt.



Véresen komoly tekintettel néz a szemembe, és azt mondja:- Tudom, hogy nem fogod hagyni. - A csípőjét mozgatva és kezével megtámaszkodva kicsithátrébb húzódik az ülésen. — Bízom benned, Kayden. Még akkor is, ha nem akarod.Nem ismer eléggé, hogy ennyire bízzon bennem, de látom a szemében, hogy semmi értelme

vitatkoznom vele. Nyeregbe pattanok, és beindítom a motort. Callie elő rébb csúszik, mígmellkasa a hátamhoz nem simul, és lába az enyémhez ér. Átkarolja a derekamat, és ahátamra hajtja a fejét. Az incidens óta senki nem ért hozzám ennyire, és esküszöm, a szívemmegszakad, menten elvérzik. Legszívesebben itt helyben meghalnék, miközben Callie átfog,mert nagyon békés halál lenne. Többé nem lennék magányos és lelkileg kiégett. Velem lenneCallie, és ő volna az utolsó, akit megérintek, akinek illatát beszívom.Bepánikolok attól, milyen megnyugtató ennek a gondolata, de jó mélyen eltemetemmagamban ezt az érzést. Nem agyalok túl mindent, inkább gázt adok, majd elengedem aféket. Elsüvítünk, csak Callie meg én meg a szél.



16. PONT: ÉRTESD MEG VALAKIVEL BÁRMI ÁRON, HOGY MEGÉRTED ŐT!

CALLIE

AZT HITTEM, ENNÉL JOBBAN FOGOK FÉLNI. Az utak jegesek, és csak két kerék meg némi fémválasztja el a földet a testemtől. De Kaydenbe kapaszkodom, fejemet a hátára hajtom, ésboldogabb vagyok, mint az elmúlt hónap során bármikor. Élvezem az engem elöntő hi deg

levegőt, miközben Kayden jobbra-balra dől, az út ívét követve, kihaladunk a kocsiban ülőmeg a főút mentén lévő boltok között sétáló emberek mellett. Úgy néznek ránk, m inthaszerintük őrültek lennénk. De nem baj. Együtt vagyunk őrültek. Lehunyom a szemem, és mindent kirekesztek, beszívom a csípős téli levegőt, miközbenszorosabban átfogom Kayden csípőjét. Érzem, hogy mellkasa lesüllyed, mintha nagyotsóhajtana, de csak a motor zúgását hallom.Amikor lassítunk, kinyitom a szemem. Fékezünk a bisztró előtt, ahol szinte minden reggelpalacsintázni szoktunk Sethszel. Nem mozdulok azonnal. Még nem igazán akarok.Kayden leparkol a kirakat előtt, a bejárat közelében. Piros és zöld fényfüzérek villognak,

színük visszaverődik a havon. Kolbász és kávé illata száll a levegőben, ettől megkordul agyomrom.- Életben vagy ott hátul? - kérdi Kayden, elfordítja a fejét, és hátranéz rám.Bólintok, de nem húzom el az arcom a hátától. Félek, hogy ha megteszem, Kayden eltűnik. - Callie? - kérdezi.— Jól vagy?Leereszkedik a vállam, ahogy sóhajtok, aztán erőnek erejével el eresztem Kaydent.Hátrahajolok, és a szemébe nézek.- Igen, minden oké.A homlokát ráncolja, és végighúzza az ujját az arcomon.- Mintha jéggé lennél fagyva.Megérintem az arcomat, és vagy az gémberedett el, vagy az ujjaim.- Talán be kéne mennünk.Kayden átemeli a lábát a motoron, és talpra áll. Én is nekiállok lemászni, amikor vibrál azsebemben a mobilom. Kiveszem, és megnézem az új SMS-t.

Seth: Majd jövünk. Be kellett ugranunk a boltba.Én: Miért?Seth: Venni vmit.Én: Baj van?



Seth: Nem...csak sztünk kéne nektek pár perc kettesben.Én: Mikor jöttök?Seth: Nemsokára. Ne feledd: ijedős cica.

- Ijedős cica? — kérdi Kayden.Felnézek rá, és rádöbbenek, hogy fölém hajol, így látja a kijelzőt. - Nem érdekes. - Gyorsan zsebre dugom a mobilt, behajlítom a térdem, és átemelem a lábama nyereg fölött, hogy leszálljak a motorról.Kayden felvonja a szemöldökét, miközben átfogja a csuklómat, és lesegít a nyeregből. - Szóval kettesben hagynak minket?Francba! Miért kellett elolvasnia az üzenetet? Elengedi a karomat, én pedig a kabátgallérjába dugom az államat, és zsebre rakom a kezem.- Csak Seth adja megint a furát.

Gyanakodva méreget, én pedig aggódom, hogy máris elszúrtam a lehetőséget. De aztán aztmondja:- Ő nem mindig fura?Úgy érzem, egérutat ad nekem a kí nos szituból, mert talán ő is szer etne néhány percet csakvelem tölteni. Bólintok.- De, igen, bár nem is lenne önmaga, ha nem volna ilyen fura.Viszonozza a mosolyomat, aztán a kezemért nyúl, egy pillanatra habozik, mielőttösszekulcsolja ujjait az enyémekkel, amik egészen aprónak tűnnek az övéihez képest.Felpillantok rá, és hullámzik a mellkasa, ahogy kiereszti az eddig feszülten bent tartott

levegőt. Nem szólunk többet. Csak egymásba kapaszkodunk, és a bisztró bejárata feléindulunk, amit egy zsáknyi ajándékot fogó Mikulás képe díszít.Amikor belépek, rádöbbenek, mennyire átfagytam. Körbeölel a kelle mes, meleg levegő, ésbizsergetve életre kelti dermedt bőrö met. Nincs ma nagy tömeg idebent, de azért a hátsósarokban lévő bokszot választjuk, hogy a lehető legkevésbé legyünk szem előtt. Karácsonyidalok szólnak a mennyezetre szerelt hangszórókból, ésmindegyik asztalon ezüst-fehér csíkosgyertyák várják, hogy meggyújtsák őket. Eljött az évnek az a szaka, amikor az emberekboldogok, és megpróbálnak mindent varázslattal meghinteni. Bárcsak ránk is szórna valakinémi varázst!Amint leülök a bokszba, kibújok Seth télikabátjából, gombóccá gyűröm magam mellett, aztánleveszem a saját dzsekimet is. Kicsit csalódott vagyok, amiért Kayden velem szemben ült le,de azt hajtogatom magamnak, hogy ijedős cica, ijedős cica. Kayden azonnal a sószóróért nyúl, és a két keze közt forgatja, hogy levezesse az idegességét.A bisztró csöndes, csak beszélgetés halk duruzsolása hallatszik, a konyhából pedig poharak éslábasok koccanása szűrődik ki. Töröm a fejem, hogy mit mondhatnék, miközben Kayden akezében tartott sószórót bámulja. Elveszek egy étlapot a szalvétatartó melletti halomból, ésnekilátok végigolvasni.Megjelenik a pincérnő, hogy fölvegye a rendelésünket. Ugyanaz a csaj, aki a múltkor flörtöltSethszel, és most megvető pillantást vet rám, mintha szajha volnék. Oldalra fésült haját egy



copfba fonta, és a névtábláján az áll: „Jenna”. Azt hiszem, emlékszem rá, még a suliból. Egyosztállyal lejjebb járt nálam, és jó barátnők voltak Daisy McMilliannel. - Helló, Kayden! - mondja, és vihog.Kayden felnéz rá, aztán félretolja a sószórót.

- Helló, Jenna! - Hogy vagy? - Megérinti Kayden izmos karját manikűrözött körmével, úgypaskolja meg, mintha kutya volna. Őrült késztetésem támad, hogy a kezére csapjak. Nemtetszik ez a reakció, mert nem jellemző rám. - Úgy hallottam, autóbaleseted volt, vagy valami.Kayden a szemét forgatja, és motyogva válaszol.- Ja, vagy valami.Jenna nevet, de összevonja a szemöldökét.- Olyan vicces vagy!Kayden rám néz, miközben az étlapok halma felé nyúl, én pedig gyorsan az asztalra szegezem

a tekintetem. A térdem közé dugom a kezem, és az előételek listájára koncentrálok. Elcsevegnek a pincérnővel a régi gimis napokról, hogy mennyire hiányzik mindenkinekKayden a focicsapatból meg a bulikról. Kayden időnként a csajra mosolyog, és ez egy kicsitrosszul esik, mert hozzám alig szólt valamit, mióta viszontláttuk egymást.- Tudod, nagyon hiányzol neki - mondja Jenna a rágóján cuppogva, tollát a notesza fölétartva.Kayden felpillant rá az étlapról, üveges, értetlen tekintettel.- Kinek?Jenna rózsaszín lufit fúj a rágóból, kipukkasztja, aztán a szeme sarkából rám sandít.

- Daisynek.Kicsit lejjebb csúszom az ülésen, azt kívánom, bár pici vagy láthatatlan volnék, az arcomrasimítom a kezem, és úgy teszek, mintha teljesen lekötné a figyelmemet az itallap.- Ja ... - Kayden az étlapra szegezi a szemét. - Azt hiszem, én palacsintát kérek.Elmosolyodom, eszembe jut Seth meg a palacsintás kalandunk, és némileg feltámad abátorságom. Kicsit kihúzom magam, és félretolom az étlapomat.- Én is palacsintát kérek, meg kávét.A csaj grimaszolva firkantja le a rendelésemet, aztán csábosan mosolyog Kaydenre.- Te kérsz valamit inni?Kayden becsukja az étlapját.- Én is egy csésze kávét kérek.A pincérnő ezt is leírja, aztán Kaydenre vigyorog, de amikor megfordul, hogy visszamenjen apulthoz, mogorva grimaszt vet rám. Elfordulok tőle, és Kaydenre koncentrálok. Sokkalfontosabb dolgok aggasztanak, mint Jenna meg Daisy.- Beszélni akarok veled - mondja Kayden, és az asztal repedéseire szegezi a szemét. — Csaknem tudom, hogyan.- Nem tudod, hogy beszélj velem? - Fogalmam sincs, hogy értelmezzem, amit mond. Mindigis azt hittem, hogy remekül szót értünk egymással, ezért osztottam meg vele a titkaimat.- Miért?



Követi ujjaival a fa asztallap ovális mintázatát, a másik kezével pedig felnyúl, és lehúzza afe jéről a kapucniját. A hajába túr, hátrasöpri barna tincseit, így nem lógnak a szemébe, afülénél viszont fölborzolódnak.- Mert olyan állapotban láttál, amilyenben. És én azt akartam, hogy soha senki ne lásson

olyan állapotban, te pláne ne.Az asztal repedéseit piszkálgatom, tudom, hogy bölcsen kell megválogatnom a szavaimat.- Kayden, már ezerszer megmondtam neked, hogy sosem ítéllek el, és komolyan isgondoltam.- Nem az ítélkezésről van szó, Callie. - Felpillant rám, és a szeméből áradó gyötrelemmegegyezik azzal, amit a szívem mélyén érzek. — Hanem arról, hogy te mit érdemelsz. -Sóhajt, feltűri a fölső je ujját, és végighúzza a kezét az alkarján húzódó friss hegen. - Te jobbatérdemelsz ennél.- Nem, nem igaz. - Belegondolok, mikor hánytattam meg magam legutóbb, mert nem bírtam

megbirkózni a fájdalommal, ahogy ez hosszú évek óta a szokásom volt. — Te meg én nemnagyon különbözünk.Még komorabbnak tűnik, lerántja fölsője ujját, és eltakarja a seb helyeket.- Nagyon is különbözünk. Te...te csodaszép vagy és csodálatos, és a szomorúságodat meg afájdalmadat valaki más okozta. - Halkabbra fogja a hangját, és mély levegőt vesz. - Én sajátmagamnak okozom a fájdalmat.Áthajolok az asztalon, ugyanolyan halkan válaszolok.- Nem, az apád okozza.A fejét csóválja, és a pultra bámul.

- Saját magamat vágtam meg azon az éjszakán.Összeszorul a mellkasom, aprócska gombóccá préselve a szívemet.- Minden sebet magad ejtettél?Nem válaszol, borostás képe megfeszül. Óvatosan, nehogy megijesszem, átcsúsztatom akezem az asztalon, és Kaydenére helyezem.- Nem te tehetsz arról, ami történt. Hanem én. Miattam kezdődött ez az egész. Felkapja a fejét, és a szeméből sütő tűz miatt hátrahőkölök. - Egyáltalán nem tehetsz róla, és én egyáltalán nem bánom, hogy elbántam azzal arohadékkal. - Szúrós a tekintete, a hangja viszont nyugodt. - Haragszol azért, amit tettem?Azonnal tudom az őszinte választ, mert ezt érzem, valahányszor csak belegondolok, ahogyújra és újra megüti Calebet.- Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen, mert egyetlen pillanatig sem akartam, hogy pont tetégy ilyet, de egyszerűen nem bírok ha zudni érte. - Könnybe lábad a szemem, ám úrrá leszekrajta, mert ez nem sírásra alkalmas hely és idő. — Sajnálom, Kayden. Nagyon sajnálom, hogybelerángattalak ebbe az egészbe.Kihúzza a kezét az enyém alól, és az ujjaimra simítja.- Nincs mit sajnálnod... Nekem kellene sajnálnom, hogy belerángattalak téged. Nem tudom...El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett, amikor rám találtál olyan állapotban.



A fejemet csóválom, és egyenetlen pulzusára összpontosítok, amit a kezén érzek. Ez mostmaga a valóság, mégis alig bírom felfogni.- Csak azért volt nehéz, mert én ... én azt hittem, hogy meghaltál.Úgy néz rám, mintha menten szilánkokra hullana szét, és én is ennek a határán járok. Bele

akarok kapaszkodni. Azt akarom, hogy kapaszkodjon belém, mert tudom, ha nem eresztjükel egymást, akkor kibírjuk ezt az egészet. Ám Kayden hirtelen elhúzódik tőlem, talpra áll, ésnekem fogalmam sincs, mit tegyek, mit mondjak.- El kell mennem - jelenti ki, nem is rám néz, hanem a bisztró ajtajára. — Jobb lesz úgyneked... Jobbat érdemelsz ennél...Én nem érdemellek meg téged.Amilyen hirtelen rátaláltam újra, most ugyanolyan hirtelen el is tűnik az életemből. Figyelem,ahogy kerülgeti az asztalokat, aztán kimegy az ajtón, magamra hagy. Muszáj megértetnemvele, hogy megértem őt. Muszáj meggyőznöm, hogy megérdemli a boldogságot, és hogynem tesz tönkre engem. Felpattanok, és sietve kerülgetem az asztalokat, nem érdekel, hogy

mindenki úgy néz rám, mintha őrült lennék. Meglököm az üvegajtót, és kivetem magam ahidegbe, amellyel szemben kabát nélkül teljesen védtelen vagyok.- Néha meghánytatom magam - dadogom, miközben a hóban csúszkálva odarohanok amotorhoz.Kayden fél lábával a földön, a másikkal a motoron megdermed és felém fordul. Tekintetebejárja a testem, meztelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam.- Hogy mi?Az orromra nyomom az ujjaimat, és a fejemet csóválom, mert nem bírok ránézni, amikorismét kimondom.

- Néha meghánytatom magam. - Egy pillanatig várok, aztán leengedem a kezem. — És nemazért, mert azt hinném, hogy kövér vagyok. Hanem azért... - Teszek feléje egy lépést, éshátradöntöm a fejem, felnézek Kayden smaragdzöld szemébe. Látom benne atükörképemet, és pont olyan rémültnek tűnök, ami lyennek érzem magam. — Azért, mertmegpróbálok szabadulni az engem mardosó borzasztó, undorító érzésektől. Azoktól, amikke lnem bírok megbirkózni.Kayden rám néz, mármint tényleg rám néz, és végre kapocs van kettőnk között, megértjükegymást, mint két ember, aki nem a saját hibájából, hanem valaki más miatt megtört, ésazóta mindketten azon igyekszünk, nehogy darabokra essünk szét.Várom a reakcióját, és mivel meg sem moccan, úgy döntök, majd én lépek helyette.Odamegyek hozzá, elég közel húzódom, hogy érezzem a testéből áradó hőt. Aztánlábujjhegyre állok, átkarolom a nyakát, magamhoz ölelem, és az úristenhez fohászkodom,hogy viszonozza az ölelésemet, mert bár elméletben ez egyszerű gesztus, gyakorlatban azölelés néha nagyon is bonyolult.Karja ernyedten lóg le, miközben mellkasa lassan emelkedik és süllyed. Már épp feladnám,elhátrálnék, és átadnám magam a zokogásnak, amikor Kayden átfogja a derekam. Szorosanmagához húz, mire bizakodni kezdek: talán mégsem reménytelen a helyzet.



Mintha egy örökkévalóságon át ölelne, a hajamba temetve az arcát. Egyszer csak elered a hó,de nem mozdulunk. Mintha megdermedtünk volna, nem akarjuk, hogy véget érjen a pillanat.- Mióta? - kérdezi végül, lehelete az arcomat melegíti.Lehunyom a szemem, és sütkérezem a közelségében.

- Mióta csak megtörtént.Még szorosabban ölel, odahúzza magához a testemet.- Nagyon sajnálom.- Nem te tehetsz róla. - Gyöngéden cirógatom a hátát, összeszedem a bátorságomat, hogymegkérdezzem:- Kayden?- Tizenkét éves korom óta. - Olvas a gondolataimban, és bízik bennem annyira, hogymegválaszolja a kérdésemet.Összekulcsolom körülötte a karomat, a leh ető legjobban magamhoz láncolom őt. Talán ha

eléggé igyekszem, egymásba simulunk, egyetlen személlyé válunk, és megoszthatjuk afájdalmunk terhét, ahelyett, hogy egyedül kellene cipelnünk azt.

KAYDEN

Megdöbbent, amit Callie mond, és elsőre nem is értem. H ánytatja magát. Az aprócska,pirinyó Callie hánytatni szokta magát. Ám aztán elmagyarázza, miért, és több értelme van,mint bármi másnak, az életemben. Rádöbbenek, milyen tökéletesen illünk egymáshoz, ésarra is, milyen katasztrofális páros lehetne belőlünk. Mert bár se gíthetnénk egymásnakfelszedegetni életünk szilánkjait, ugyanakkor végképp össze is törhetünk, és akkor aztánsemmi sem óvna meg minket attól, hogy széthulljunk.- Talán be kéne mennünk - mondom végül, bár tudom, hogy nem akarok. Örökké ezen ahelyen akarok állni, és Callie-t ölelni, de akkor halálra fagynánk.Callie leheletnyit hátrahúzódik, felszegi az állát, hogy rám nézzen, haja félrehullik a szeme éshomloka elől. - Nem biztos, hogy vissza akarok menni, azok után, ahogy kirohantam onnan.A füle mögé simítok egy hajtincset, miközben ő fölcsúsztatja a tenyerét a karomon. - Mi lenne, ha én bemennék, és kihoznám a kabátodat, te meg addig idehívnád Sethet? Mertnem akarom, hogy vissza kelljen ülnöd a motorra.- De akkor mi legyen?Az arcára simítom a kezem, kétségbeesetten vágyom rá, hogy megérinthessem, ahol csaklehet.- Berakhatom a motort a kisteherautó rakterébe, és elmehetünk furikázni egyet, vagyakármi.Halvány mosoly ül ki az arcára.- Hova menjünk?

Viszonzom a mosolyát, miközben végighúzom az ujjam lágy alsó ajkán.Ahova csak akarsz.



Huncut képet vág, aztán lábujjhegyre áll, és puszit nyom az arcomra.- Mit szólnál a tengerparthoz?Felvonom a szemöldököm, és értetlenül meredek rá, miközben hátralép, aztán körülnézek ahóbuckákra, amik a parkolóban, a kerítés mentén, meg a fal tövében, a tető pereme alatt

magasodnak.- A tengerparthoz?Lecsúsztatja a kezét a karomon, és összekulcsolja az ujjainkat.- Igen, majd elmagyarázom, miután Seth meg Luké ideért.Fogalmam sincs, mire készül, és félek megtudni. Volt egy tervem.Távol akartam tartani magam Callie-től, de most itt áll előttem, éssokkal jobban megért,mint egész életemben bárki, és még nem ál lok készen, hogy lemondjak erről az érzésről. - Na jó, hívd fel őket, én meg kihozom a kabátodat. Callie bólint, és a zsebébe nyúl a mobiljáért, miközben én elindulok vissza a bisztróba. Az

asztaloknál ülők közül néhányan sokatmondó pillantást vetnek rám, ahogy az ajtóbecsukódik mögöttem. Nyilván hallottak rólam valami sztorit. Gyorsan terjed errefelé apletyka, és én szeretnék a lehető legmesszebbre elhúzni bámuló tekintetüktől. A hótól, avárostól, az otthonomtól, az életem től. Sietve felkapom Callie kabátját, és Jenna metsző tekintetére ügyel sem vetve megkerülöm azasztalokat, kiszaladok az ajtón, megkönnyebbülök, amikor becsukódik mögöttem. Jenna jóbarátnője Daisynek, és nem akarom, hogy elmondja neki, együtt látott Callie vei. Aggódom,hogy talán máris felhívta, és Daisy bármelyik pillanatban beállíthat ide. Azt aztán végképpnem akarom, hogy Callie-nek ezzel is meg kelljen birkóznia.

Odakint azonnal elnevetem magam, amint meglátom Callie-t. Iszonyú rég nem nevettemmár, és görcsbe rándul tőle a mellkasom .- Te meg mit csinálsz?Az ég elfeketült, és hó záporozik a gomolygó, szürke felhőkből. Callie a motorom kormányátmarkolja, igyekszik arrébb tolni, be a parkoló védőteteje alá, hogy ne kin t álljon a hóesésben.Csúszkál a jégen, és alig bírja megmozdítani a motort.Mögéje lépek, és érzem, hogy megfeszül, amikor a kezére simítom az enyémet.- A végén még kárt teszel magadban - mondom, előrehajtom a fejem, és lopva megszagoloma haját, eszembe jut az első alkalom , amikor megéreztem az illatát. Elemelem a kezét akormányról és hátralépek, magammal húzom őt is. - Nem fog ártani neki a hó.Hátrahajtja a fejét, felszegi az állát, és a szemembe néz.- Biztos vagy benne? Azt hiszem, olvastam valahol, hogy a motoroknak nem tesz jót ahóesés.A homlokára nyomom az ajkam, és egy pillanatra ott hagyom, kiélvezem bőre zamatát,mielőtt hátradőlnék. - Ezt meg hol a fenében találtad?Vállat von.- Nem tudom. Valahol, valami magazinban, vagy ilyesmi.



A fejemet csóválom, elmosolyodok, és feltartom a kabátot, hogy belebújhasson. Már olyanrégen nem mosolyogtam, hogy most kicsit fájnak a szám körüli izmok. Callie elfordul,belecsúsztatja fél karját a kabát ujjába, aztán a másik oldalra fordul, és azt a karját isbeledugja.

Kiengedem a kabátot, aztán Callie derekára simítom a tenyerem. Sz orosan fogom őt, aztánmagam felé fordítom, mire elkerekedik a szeme. Lassan a hasához csúsztatom a kezem, ésegy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet, ahogy felhúzom a cipzárt az álláig, közbena lélegzete halvány ködként gomolyog. Megremegnek az ujjaim, ahogy elhúzom őket Callie-től, aztán előrehajolok, puszit nyomok a homlokára, és akaratlanul is lehunyom a szemem,miközben beszívom az illatát. Az elmúlt hónapban nagyon hiányzott Callie bársonyos bőre,és szürreálisnak érzem, hogy tényleg megérinthetem, nem csak álmodom róla. De ez ishelytelen. Nem én vagyok számára a legjobb, márpedig Callie a legjobbat érdemli. Még annális többet. Mindent megérdemel, én pedig messze nem vagyok minden. Dermedtség lesz úrrá

a testemen, ahogy rádöbbenek, hogy végül e I kell majd engednem őt. - Seth meg Luké mindjárt itt lesz - suttogja, ingem szegélyét markolva, arcát a nyakambatemetve.Nem érzem az ujjaimat, a karomat, a szívemet.- Oké. - Kibaszottul tehetetlennek érzem magam, de nem tehetek mást, csak állok ott,reszketek, és úgy teszek, mintha csak a hideg miatt remegnék.



6. PONT: SZÖKJ EL INNEN – SZÖKJ EL A TENGERPARTRA!

CALLIE

ÖSSZE VAGYOK ZAVARODVA. Látom Kaydenen, hogy szíve szerint nemakar elengedni, mégisfolyton elhúzódik tőlem, ellenáll a vágynak, hogy megérintsen. Muszáj lenne jó hosszanelbeszélgetnünk, hogy megérthessem, mit gondol és mit akar , ő pedig megérthesse, én mit

akarok, mert nem hinném, hogy tudja. Szükségünk volna egy hétre egy tengerpartinyaralóban, hogy jó sok időt tölthessünk kettesben - márpedig Seth és Luké pontosan eztpróbálja megadni nekünk. Aznap, késő délután Luké kisteherautójában ülünk, ami egyélelmiszerbolt mögött parkol. Már sötétedik, ám az utcai világítás beragyogja a levegőbentáncoló hópelyheket. Karácsony másnapja van, de még mindig karácsonyinak tűnik ésérződik minden. A körülöttünk lévő épületeket különféle karácsonyi égősorok díszítik, a járdát villogó mikulásbotok meg koszorúk szegélyezik.- Azt hittem, Callie csak viccelt - mondja Kayden. Az ölében ülök, háttal az ajtónak. Az ablaknedves, és a hajam folyton az üvegnektapad. - De tekintve, hogy ti, skacok, milyen komolyképet vágtok, úgy sejtem, tévedtem.Seth ficánkolva előrehúzódik Kayden és Luké közül. Átnyúl Luké előtt, kidugja a cigije végétaz ablakon, és a hóra hamuzik.- Mégis miért csinálnánk viccet a strandolásból? - Megfordul, a műszerfalnak dől, hátrahajtjaa fejét, és felbámul a felhős égre. - Itt mindig havazik? Esküszöm, egy pillanatra sem állt el,mióta csak idejöttem.- Csak decembertől áprilisig - világosítom fel, miközben Kayden ujjai az arcomra vándorolnak,aztán megsimogatja a fejemet. Akaratlanul is lehunyom a szemem, és szinte hangtalan,mégis kí nos sóhajtás tör elő belőlem. Vér s zökik az arcomba, így tovább beszélek, hogyeltereljem a többiek figyelmét. - Szóval akkor belevágunk?- Irány a tengerpart? San Diego? — kérdez vissza Kayden kétkedő hangon. Bólintok, éslubickolok a kellemes érzésben, ahogy az arcomra simítja a tenyerét. - Nem biztos, hogy én is jöhetek.Kinyitom a szemem, és látom, hogy engem néz.- Miért nem?A fejét csóválja.- Van pár dolog... amivel dűlőre kell jutnom. - Nem tudnál dűlőre jutni velük a tengerparton? - Seth előrébb húzódik az ülésen, megintlerakja a lábát a padlóra, aztán felém biccent. — Ennek a szép csajszinak az oldalán?



Kayden bizonytalanul néz előbb Sethre, aztán rám, végül ki a szélvédőn, a sötétbe. - Lesz itt valami hétfőn, amin jelen kéne lennem. - Hétfőre vissza tudunk érni - szól közbe Luké, fölfelé állítvaaz ablakmelegítőt, mivel az üvegkezd bepárásodni. — Akkor négynapig azt csinálunk, amit akarunk, vagyis négy egész napra

elszabadulhatunk innen.Kayden szemébe bámulok, és látok benne valamit, ami nem tetszik: az eluralkodó félelmet.- Nem kell elmennünk - mondom neki, mert jelen pillanatban egyedül ő számít, és látom,hogy valami baj van.Alsó ajkamhoz dörgöli hüvelykujja begyét, kicsit lebiggyesztve a számat.- Te akarsz menni?- Csak akkor, ha te is akarsz — válaszolom, aztán a nyomaték kedvéért közelebb hajolokhozzá, és azt suttogom: — És ha biztos jöhetsz.Borzasztó furcsa arckifejezéssel bámul rám, mintha csodálatos, egyedi lény lennék, akiről

senki sem tud, aztán a szája kicsi, de lélegzetelállító mosolyra húzódik.- Hétfőig mehetek. Seth visít, tapsikol, aztán a padlón dobogva azt kiabálja:- Ez az, irány a strand!- Hála a kibaszott égnek - sóhajt Luké megkönnyebbülten. Felcsavarja a fűtést, aztánelforgatja a volán melletti kallantyút, hogy bekapcsolja az ablaktörlőt. A törlő beindul, szépen jár jobbra-balra, lesöpri az ablakról a havat, harmatszerű csillogást hagy utána . - Most márcsak össze kell szednünk a cuccunkat.- Nekem nem kell otthonról semmi - jelenti ki Kayden, miközben én felülök, és lerakom a

lábam a padlóra. Kayden a hajamat fésülgeti az ujjával, és összevont szemöldökkel bámul kiaz ablakon. - Majd veszek ruhát meg egyebet, ami kell, ha odaértünk.Egyikünk sem erőlteti a dolgot, mert nyilvánvaló, hogy nem akar hazamenni. - Mi legyen a mociddal? — Luké megfordul, az ülés hátára fekteti a kezét, kinéz akisteherautó platójára, ahol vattaszerű hópelyhek leple takarja a motorbiciklit. - Magaddalakarod vinni?Kayden vállat von.- Én nem akarok semmi mást, csak hogy egyelőre ne kelljen hazamennem. - Keze a hajamróla csípőmre vándorol, ujjai a pólóm szegélye alatt a bőrömbe mélyednek. - Szóval magunkkalvihetjük, vagy akár meg is szabadulhatunk tőle valahol. Luké visszafordul, előrelöki a sebváltót, ami egy kicsit ellenáll, mielőtt engedelmeskedne. - Inkább elvisszük. - A gázra lép, a kisteherautó lassan elindul. - És veletek mi van? - néz rámmeg Sethre. - Nektek haza kell mennetek a cuccotokért?Már épp nyitom a számat, hogy nemet mondjak, ám Seth közbeszól:- Én sehova sem megyek a felszerelésem nélkül.Luké még csak rá sem kérdez, miféle felszerelésről beszél. Csak a szemét forgatja, és aházunk felé indul a kisteherautóval. Kayden ölében ülve figyelem, ahogy elsuhannakmellettünk a házak, reménykedem, hogy nem teszek semmi rosszat, reménykedem, hogynem csak ártok a nagy segíteni akarásommal. Igazából fogalmam sincs, mit csinálok, és nem



tehetek mást, csak remélem a legjobbakat. Ez a világ legrosszabb érzése, mert a reménysosem volt valami kedves hozzám.

Hamar úrrá lesz rajtam a szorongás, miután Seth meg én kimászunk a kocsiból. Négy alakot

látok a házunk konyhaablakából, és rögtön felismerem a sötét hajú személyt, aki nem acsaládunk tagja.Anyám, apám, Jackson és Caleb ül a konyhaasztalnál, miközben én végigmegyek a felhajtón agarázshoz, Kayden pedig a kisteherautóban marad Luke-kal, a ház előtt. Kiszagolom, hogy vihar közeledik, mint amikor érezni az eső illatát a felhőszakadás előtt. Ámez a szag undorító, akár a mocskos vízé, ami a zivatar után összefogja a füvet.- Mit nézel? - kérdezi Seth, és követi tekintetemet a konyhaablakra. Odabent ég a villany, éstisztán látszik az egész helyiség. Anyu mindenkit kiszolgál, apu hevesen magyaráz, Caleb megJackson pedig jót nevet rajta.

A fejemet csóválom, megmarkolom Seth felkarját, és végigrángatom a fölhajtón. Úgy nézrám, mintha elment volna az eszem, de t ovábbmegyek, lépésről lépésre h aladok, amíg fölnem érünk a garázs fölötti lakásba. Felkapcsolom a lámpát, és becsukom az ajtót, zihálvadőlök neki. - Ez iszonyú - suttogom, aztán a táskámért sietek. - Azonnal el kell húznunk innen.Seth lassan követ, aztán elkanyarodik a fürdőszobáb a a holmijáért.- Mi a baj, kislány? - Felkapja a kölnijét meg a borotváját a mosdókagylóról, hallom, ahogyegymáshoz koccannak. — Tök furán viselkedsz.A táskámba hajítom a felsőimet meg néhány farmert, aztán be cipzárazom.

- Van itt valaki... valaki... - Nem bírom kimondani, közben Sethkilép a fürdőszobából, ésbecipzározza a kis neszesszert, amiben a pipereholmijait tartja.- Callie, bármiről van is szó,nekem elmondhatod. - Beledobja a neszesszert az ágyon lévőtáskába. - Semmi baj.- Van itt valaki a házban - nyögöm ki, és az ajtóhoz ráncigálom a táskámat.- Vettem észre. — Megemeli a szemöldökét, aztán a táskámat méregeti. - Pakoltál elrövidnacit vagy szandált? A parton sokkal, de sokkal melegebb lesz, mint itt. A homokbanmeg nem mászkálhatsz sportcsukában.- Nincs semmi másom - mondom, majd gyorsan megrázom a fejem, és feltépem az ajtót. -Seth, mennünk kell. Most! - Minden szét fog esni, pont úgy, mint legutóbb.Seth grimaszt vág, és a vállára kapja a táskát.- Felőlem, de előbb-utóbb el kell majd árulnod nekem, mi volt ez a nagy pánik. - Oldalrafordul, hogy ki tudjon menni mellettem a garzonból.Lekapcsolom a lámpát, becsukom az ajtót, és lebaktatok Seth nyomában a lépcsőn, magamután rángatva a túlságosan megpakolt táskámat. Jobban meg kellett volna válogatnom acuccaimat, de nem mertem húzni az időt, nehogy felbukkanjon Caleb, a bátyám vagy anyám. Elsietek az oldalsó ajtó mellett, szinte ügetek a nagy hajtásban, de Seth megragadja akönyökömet, és megtorpan.- Nem akarsz szólni anyádnak, hova mész?



Az ajtóra pillantok, a közepén lévő ablakból áradó fényre, és meg rázom a fejem. - Szerintem nem kéne.Összevonja a szemöldökét, aggódva fürkészi az arcomat.- Biztos? Tudom, hogy baromira idegesít mindkettőnket, de sze rintem be fog pánikolni, ha

csak úgy elhúzunk, egy szó nélkül.Egész testemet rázza a remegés, amint meglátom, hogy Caleb felkel az asztaltól, és átvág akonyhán.- Nem lesz gond. - A hangom jelentéktelen, akár a csillagtalan égboltról aláhulló hópelyhek,amik azonnal elolvadnak, amint megérintik a talajt.- Callie... miért remegsz? - Seth megint a házra pillant, ahogy kitárul az oldalsó ajtó.Halványsárga fény árad ki a sötétbe, de aztán kialszik, akár a láng, amint egy magas alakmegjelenik az ajtóban.Caleb az, kezében egy szemeteszsákkal. Nyilván anyám kegyét próbálja elnyerni, ő meg

nyilván hagyja, mert mindig csak azt látja, amit látni akar. Miért ilyen vak?Caleb arckifejezése nem változik, ahogy kilép a tornácra, aztán a hóba, gondosan ügyel rá,hogy becsukja maga mögött az ajtót, így bármit is mond, az nem ütheti meg a családomfülét.- Mit csinálsz idekint? Miért álldogálsz a hóban? - Elindul lefele a lépcsőn, tekintete Sethretéved. - Máris összeszedtél egy másikat, mi? Gondolom, ejtetted azt az őrült focistát, miutánhelyben hagyott engem.- Aztakurva - zihálja Seth, egy csapásra megértve, ki ez. Ujjai a karomba vájnak, elkezdhátrafelé rángatni, lépésről lépésre húz, a hó csikorog a talpunk alatt. Caleb lejön még egy

lépcsőfokot, önelégült vigyorral a képén csökkenti a kettőnk közti távolságot. Fekete aszeme, akár a szén, és ahogy még lejjebb ér, arcát elfedi a kapucnija által vetett árnyék. Néhaeltűnődöm, vajon miért nincs bűntudata, miért nem sajnálja a tettét. Mi baja van? Annyiratorz és hasadt le lkű volna, hogy élvezi a kínzásomat?- Gyere csak ide, mutasd be az új pasidat! - szól utánam, ahogy leér az utolsó lépcsőfokra. - Baszd meg! - kiabálja Seth, és egyre nagyobbakat lép, szinte végigvonszol hátrafelé afelhajtón, apró lábam alig bírja a tempóját.Mintha gumiból lennének a végtagjaim, nem működnek rende sen, újra meg újra elbotlom asaját lábamban. Úgy szeretnék rálelni az erőre, ami biztosan ott rejtőzik bennem, csakelfojtottam, hogy rákiabálhassak Calebre, rávethessem magam, sikoltozhassak vele,hozzávághassak valamit. Bármit megtennék, hogy letöröljem a képéről azt az önelégültvigyort.Ám a jelenlétében még mindig a kislány vagyok, akit az ágyra tepert. Érzem, ahogy a számraszorítja a kezét, miközben szilánkokra tör. Hagyom, hogy Seth leráncigáljon a behajtón Lukékisteherautója felé, és figyelem Calebet a hóesés függönyén át. Tekintete az enyémbemélyed, és érzem, hogy könny csordogál a szememből. Sí rok, és gyönge vagyok, és szeretnéka földre rogyni, hogy elolvadjak a hópelyhekkel együtt.- Callie! - Kayden hangja térít magamhoz, visszatérek a való életbe, és végre felfogom ahelyzet súlyát.



Jelen pillanatban nagyobb gondom is van, mint hogy mit érzek, például el kell távolítanomKaydent Caleb közeléből, mielőtt megismétlődik az a bizonyos este. Megperdülök, és Sethkeze lehullik rólam. Kayden a kisteherautó lökhárítója előtt áll, karba tett kéz zel. Nem engemnéz, hanem Calebet. Arca árnyékba borul, ahogy a hátára vetülő fényben áll.

A vállamra rántom a táskát, és a havon csú szkáló cipőmben odarohanok hozzá. Még akkorsem veszi le a szemét Calebről, amikor odaérek hozzá, aztán előrelép, és oldalra húzódik,hogy kikerüljön A földre ejtem a táskámat, és mielőtt közelebb érhetne a házhoz, fölugrom,átkarolom a nyakát, belekapaszkodom.Teste minden izma megfeszül, ahogy a derekára kulcsolom a lábamat, és úgy rátapadok, akáregy pióca, mert e pillanatban annak ke IIlennem: olyasvalaminek, amitől csak nagyerőfeszítés árán szaba dulhat meg.- Callie - mondja mély hangon, és nem karol át. - Eressz el!Hevesen rázom a fejem.

- Nem. Kérlek, ülj vissza a kocsiba!Haja az arcomat simogatja, ahogy megcsóválja a fejét.- Callie... Nem lehet. - Fojtott hangon szólal meg, és tényleg azt hiszem, hogy úgy gondolja,nem fordíthat hátat.- Igenis lehet - zihálom a fülébe, miközben a nyakába temetem az arcom. - Az én kedvemért.Mintha fölfedeztem volna a varázsigét, mert Kayden váratlanul hátrálni kezd a kisteherautófelé, lassan, de visszavonul.Aztán meghallom Caleb hangját.- Ó, szóval nem ejtett! Ezek szerint csak ribanc lett belőle.

- Kérlek, kérlek, kérlek - kántálom, miközben Kayden újra elindul Caleb felé. - Kérlek, necsináld! Szükségem van rád. Szükségem van rád. Szükségem van rád. - Lehunyom a szemem,hallom, ahogy nyikorogva kinyílik egy ajtó, aztán még egy. Egyszeriben mindenki kiabál.Először Luké hangja üti meg a fülem. - Fogd be szépen a kibaszott pofádat, és húzz vissza a házba, mielőtt megint laposra vervalaki!- Na, most aztán kurvára fel foglak jelenteni - válaszolja Caleb. Ezzel vége az isteni, a kedvencés az ezek szerint öngyilkos hajlamú focistának!Aztán anyámat hallom:-Callie Lawrence, azonnal gyere be a házba! Megmondtam, hogy tartsd távol magad ettő l afiútól!Érzem, hogy Kayden mellkasa az enyémmel együtt hullámzik, egyszerre kapkodunk oxigénután, miközben előre -hátra toporog, mintha nem tudná eldönteni, hova menjen, mit tegyen.- Callie Lawrence! - szólongat anyám, kiáltása visszhangzik az utcákon, a környékbeli kutyákugatni kezdenek. - Karácsony van. Idebent kéne lenned, a családoddal.De hát a családommal vagyok . Összeszedem az utolsó csepp bátorságomat is, ami méglüktet bennem, Kayden vállára támaszkodva hátrahajolok, és elszántan a szemébe nézek.- Kérlek, vigyél el innen! -könyörgök elcsukló hangon. A harag egy pillanatra eltűnik aszeméből, ahogy rám pislog. - Nem bírom ki ezt nélküled.



Ezzel máris egy hullámhosszon vagyunk újra, egy ütemre ver a szívünk, rendszertelenül észabolátlanul, de akkor is egyszerre. És csakis ez számít. Együtt vagyunk, csak mi ketten, védvea körülöttünk folyó kiabálástól meg ordítozástól. Anélkül, hogy elengedne, Kayden akisteherautóhoz hátrál, és kinyitja az ajtaját. A szeméi le sem véve rólam bemászik, és

becsapja az ajtót. A meleg levegő átölel minket, miközben egymásba kapaszkodunk.Másodpercekkel később kinyílik a vezetőülés ajtaja, bepattan Seth, aztán Luké követi Akiabálás beszűrődik a kocsiba, de elnyomja a fűtés meg a rádió zaja. Miközben kitolatunk aház elől, rádöbbenek, hogy nem vagyok egyedül a világban. Egy egész kisteherautónyi embervan velem, akik eléggé szeretnek ahhoz, hogy ne kérdezzék meg, mi volt ez a felhajtás. Egyszép napon mindannyiukat megölelgetem majd ezért.Kayden a tarkómat simogatja, ujjhegyein át érzem a pulzusa lüktetését. Újra meg újra puszitnyom a fejemre, és azt motyogja, hogy minden rendben lesz. Nem vagyok biztos benne,hogy vajon hozzám beszél-e, vagy saját magához.

Miután a kisteherautó kikanyarodik az utcára, végre visszanézek a házra. Anyám a felhajtóközepén áll a hóesésben, nincs rajta se kabát, se cipő. Nyilván fázik, az arca mégis vörösnektűnik a tornác tompa fényében. Apám a lépcső n áll, farmer meg a kedvenc focimeze vanrajta, és a fejét vakarja. Calebet meg nem látom sehol.Azt kívánom, bár soha ne is kellene látnom. Azt kívánom, bár eltűnne, és anyu meg apu mostépp búcsút intenének nekem a felhajtóról, hagyva, hadd éljem úgy az életem, ahogy márrégóta kellene.

KAYDEN

Tudom, mennyire aggódik miattam Callie, és egész biztos vagyok benne, hogy hanégyszemközt volnánk, azt mondaná, nem lenne szabad elutaznunk. Szerinte össze fogoktörni, de én csakis akkor érzem magam épnek és egésznek, amikor vele vagyok. Legalábbiserre gondolok, miközben Luke-kal azt várjuk, hogy Seth meg Callie kijöjjön a garázs fölöttiszobából.Luke cigire gyújt, mialatt várakozunk. Egyikünk sem szól, miközbena füstöt eregeti, a fűtéspedig enyhíti a lehúzott ablak miatti hideget.- Na jó - szól Luké, miközben kidugja a karját az ablakon, és a földre hamuzik.— Én csakegyvalamit szeretnék tudni.Az előttünk lévő garázst bámulom, meg a fényszórók által meg világított keréknyomokat ahóban.- És mi az? - kérdezem, bár nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a választ.Visszadugja a szájába a cigarettát, aztán a műszerfalra dobja a csomagot . Mélyen beleszív,majd a füstöt kifújva hátradől. - Megérte?- Mármint Caleb megverése? - tisztázom a kérdést, anélkül, hogy ránéznék.

Felerősödik a füstszag, ahogy újra letüdőzi a cigit. - Ja.



A garázs fölé vezető lépcsőre emelem a szemem. A kis szobában fel van kapcsolva a villany,és látom, ahogy Callie meg Seth fel-alá járkálnak az ablak előtt. Eszembe jut, mit csináltunkCallie-vel legutóbb, amikor mi ketten voltunk odafent, hogy milyen érzés volt beléhatolni...milyen érzés volt együtt lenni vele.

- Igen. - Röpke szó, ami nem igazán jelent semmit, mégis sokatmondó. Ami azt illeti,szerintem többet árul el, mint amit kész vagyok bevallani magamnak.Luké visszadugja ajka közé a cigarettát, és a papír narancssárgán izzik fel, majd elhamvad,ahogy megint nagyot szív belőle. - Szóval... amúgy jól vagy?Az ajtó kallantyúján dobolok.- Ja, jól.Ujjai közé csippenti a cigit, kiveszi a szájából, és kifújja a füstöt, ami betölti a kocsit.- Biztos? Mert...ha bármikor beszélgetni szeretnél, vagy akármi, rám számíthatsz.

Ez életünk legkomolyabb társalgása, és azt hiszem, tudom, miért mondja Luké mindezt. Anővére, Amy, megölte magát. Közvetlenül azután, hogy megtörtént, Luké egy éjjel csúnyánberúgott, és sírni kezdett előttem, hibáztatta magát, amiért nem vett észre intő jeleketBólintok.- Esküszöm, jól vagyok.Hallgatunk, amíg meg nem jelenik Callie és Seth, én pedig kezdek lehiggadni. Aztánelszabadul a pokol, miután kitárul a ház oldalsó ajtaja.- Picsába, ezt nem hiszem el - mordul Luké, amikor Caleb kilép a házból.— Baszki, Kayden...Már mászom is ki a kocsiból. Ökölbe szorítom a kezem, adrenaIin árasztja el a testemet, és

fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Ismét elönt minden érzés, amik azon az estén úrrá lettekrajtam, a jók és rosszak egyaránt. Caleb meglát, és nekiáll pofátlankodni, olajat öntve abennem lángoló tűzre. Már épp tenni készülök valamit, ami valószínűleg örökre tönkretennéaz életem, amikor Callie rám veti magát. Kérlel, könyörög, hogy ne csináljam, az ő kedvéért.Caleb azonban nem állítja le magát, leribancozza, én pedig meg akarom ölni. Úrrá lesz rajtama vágy, hogy agyonverjem, és a másodperc törtrészére csakis ezt érzem, megszállottanvégezni akarok vele.Aztán Callie rám emeli csodaszép kék szemét, és úgy néz ki, mint aki menten elsírja magát.Kimond öt kis szót, amivel örökre megváltoztatja az életem és megsebzi a lelkem.Nem bírom ki ezt nélküled - suttogja, és úgy kapaszkodik belém, mintha a mentőkötelevolnék.Egyszeriben tudom, hogy semmit sem tehetek a srác ellen, mert jobban ártanék vele Callie-nek, mint magának Calebnek. Úgyhogy elhátrálok, és visszamászom a kisteherautóba, Callie-be kapaszkodom, hogy ne hulljak bele a sötétségbe.Azút nagy részében senki sem beszél. Mintha egyikünk sem merné fölvállalni, hogy övélegyen az első szó, és mindannyian félnénkattól, ami elhagyhatja a szánkat. Callie a vállamonnyugtatja a fejét, és a csuklóm belső felét cirógatja. Tudom, hogy érzi a bőrömön a gyógyulóhegeket, és kicsit szorongok emiatt, de nem húzódom el tőle. Ha szüksége van rá, hogymegérintsen, akkor megérinthet.



Egyfolytában csörög a mobilja, a Blue October Hate Me című számát játssza, de Callie újrameg újra elnémítja.- Nem lesz semmi baj - suttog ja, aztán percekkel később álom ba szenderül, szinteösszegömbölyödik az ölemben, mert négy emberrel az utastérben szinte moccanni sincs

hely. De ez van, és nincs szükségünk ennél többre.Luké fél éjszaka vezet, elszántan, hogy a lehető leggyorsabban odaérjünk. Párszorfelajánlom, hogy átveszem a volánt, de mindig elhárítja. Chevelle szól a rádióból, és ahogyközeledünk az óceánhoz, elhalványulnak a felhők, csillagok pettyezik az eget. Kíváncsivagyok, lehetséges-e meggyógyulnom, és másvalakivé válnom. Valakivé, aki ismeretlen aszámomra. Aki nem vagdossa magát, aki nem vágyik fájdalomra érzelmek helyett, aki méltóúgy ölelni Callie-t, ahogy most én ölelem.Lepillantok a karomban tartott lányra. Az arcába lóg a haja, ésátvetette a lábát az enyémen.Egyik keze az ölemben van, a másikat a mellkasához szorítja. Tudom, mindent el kéne

mondanom neki, de nem vagyok biztos benne, hogy képes lenne megbirkózni vele. A sajáttitkait is alig képes elmondani, ezért vettem én a kezembe az ügyet, ezért vertem megCalebet, és ezért lettem volna hajlandó újra helyben hagyni, Callie-nek csak egy szavábakerült volna.És nem bánom, amit tettem.Soha nem is fogom megbánni.

- Ébresztő, Csipkerózsika! - Valami nehéz csapódik a fejemnek. Felriadok, a levegőbe kapoma kezemet. Szemembe tűz a nap, pislogok az éles fényben. Luké mellettem áll, a nyitott

kocsiajtónál, a képén önelégült vigyorral. - Basszus, már azt hittem, sosem ébredsz föl.A táskára pillantok, amit nyilván ő vágott a fejemhez, aztán az előttem elterülő homokra, amiaz óceánhoz vezet. A kék eges háttér tü kröződik a vízben, és a kettő együtt rohadtul vakító.Voltam már tengerparton, azon néhány alkalommal, amikor anyám meg apám úgy döntött,hogy meg kéne próbálnunk rendes családként viselkedni. De mindig szar vége lett, valakikiakadt, és a nyaralás a tervezettnél hamarabb véget ért.- Mióta vagyunk itt? - Ásítok, kidugom a lábam a kocsiból, kimászom, és a fejem fölé nyújtoma kezem.Luke behajol a kocsiba, fogja a sporttáskát, majd becsapja az ajtót, és az ujja körül pörgeti akulcsot.- Kábé tíz perce. Callie azt mondta, hagyjalak aludni, de nem értem, abban mi a poén.Örülök, hogy szemétkedik, nem pedig öngyilkos hajlamú agyalágyultként kezel.- Hát, köszi, asszem.Megemeli a szemöldökét, ahogy a kisteherautó orra felé indul.- Szívesen, máskor is.A nyaraló Luké édesapjáé - ennyit tudok. Azt viszont sosem értettem, hogyan engedheti megmagának, hiszen még a fia egyetemi tandíját sem bírta kifizetni, másról nem is beszélve.Egyszer megkérdeztem erről Luke-ot, deő csak a vállát vonogatta. Nem szeret az édesapjárólbeszélni, már azelőtt sem szeretett, hogy a szülei elváltak. Csak egyszer találkoztam az



apjával, amikor hatéves voltam, közvetlenül azután, hogy Luké meg én összebarátkoztunk. Apasasegy kicsit furának tűnt, mintha fo galma sem lett volna, hogyan viselkedjen, mit kezdjenLuke-kal. Egy héttel azután, hogy találkoztam vele, összepakolt, és lelépett otthonról. Lukéazóta kábé tízszer látogatta meg, és valahányszor hazajött, egy szót sem mesélt a

történtekről. Én pedig sosem faggatom erről. A fatornác kissé meghajlik a talpam alatt, ahogy rálépek, és a ház oldalsó ajtaja felé indulok.A szúnyoghálós ajtó be van csukva, mögötte viszont tárva-nyitva a bejárat, így beáramlik ameleg levegő. Hallom, ahogy az óceán hullámai a partra zúdulnak, a házból szóló zenébepedig Callie nevetésének hangja csendül.- Figyelmeztetlek - szól Luké, ahogy kinyitja a szúnyoghálós ajtót -, Seth máris lestoppolta azegyik szobát, amiben van ágy. Callie azt mondja, szívesen osztozik vele, de nincs az akibaszott úristen, hogy én veled egy ágyban aludjak.Belépek, az ajtó becsapódik mögöttem.

- Nekem az is oké, ha a kanapén alszom. - Bármennyire szeretnék is egy ágyban aludni Callie-vel, átfogni őt, vele tölteni az éjszakát, valószínűleg jobb, ha nem teszem, mert még nemvagyok biztos benne, milyen közel akarom őt engedni magamhoz. - Akkor jó, mert én utálok a kanapén aludni. - Átvág a konyhán a vállára kapott sporttáskával,kimegy a folyosóra, én pedig egyedül maradok. Néhány bárszék áll egy kis konyhaszigetkörül, a partra néző ablak párkánya pedig olyan széles, hogy kényelmesen el lehetnehelyezkedni rajta. Leülök az egyik bárszékre, felhúzom a fél Iábamat, a térdemen nyugtatomaz állam. Emlékszem, hogy kisgyerekként az óceánt tartottam az egyik legcsodálatosabblátványnak a földkerekségen. Ámultam azon, ahogy a hullámok a partra hömpölyögnek, és

elmossák a homokot, nyomot hagyva a világban. Néha megálltam a part peremén, hagytam,hogy a víz a lábfejemre zúduljon, miközben arra gondoltam, talán teszek még egy lépést,aztán a lábam mintha magától indult volna el előre. Végül már csak egy lépés választott elattól, hogy a víz elragadjon...- Kayden! - szólal meg Callie hangja a hátam mögül. Hallom, ahogy közelebb lép hozzám, ésérzem teste melegét, ahogy megáll mögöttem. - Jól vagy? - A vállamra teszi a kezét, ésérzem, hogy remegnek az ujjai.Eszembe jut az első csókunk, a vidámparki mászókán, a hídon, a hálóhoz simulva. Callieremegett az érintésemtől, én pedig minden másodpercet imádtam, ugyanakkor gyűlöltem is,mert olyan érzéseket ébresztett bennem, amikre nem voltam felkészülve.- Jól. - Mosolyt erőltetek az arcomra, és megfordulok. - Csak gondolkoztam. - Felnyúlok avállamhoz, megfogom Callie kezét, és összekulcsolom az ujjainkat, ahogy talpra állok.- Min? -érdeklődik, oldalra hajtva a fejét, így pár barna hajtincs a szemébe hullik.- Azon, amitegnap este történt...amikor megjelent. .. - Küszködve próbálja kimondani Caleb nevét, énpedig gyorsan témát váltok, hogy elűzzem a fájdalmat a szeméből. - Nem, nem azon. - Szabad kezemmel hátrasimítom a haját, aztán az arcát cirógatom,élvezem bőre bársonyosságát. - Hanem azon, mikor a legutóbb az óceánnál jártam.Ráteszi a kezét az enyémre, ami az arcán nyugszik.- Hány éves voltál?



- Tizenkettő. - Felidézem, milyen érzés volt az óceán partján állni, eszembe jut a szilajhullámok ereje. Megcsóválom a fejem, hogy megszabaduljak az emléktől. - De tudod, mit?Inkább nem akarok beszélni róla. - Elveszem a kezem az arcáról, és az ujjainkatösszekulcsolvaleengedem a karomat. - Mit szeretnél csinálni ma? — Iszonyú hülye kérdésnek tűnik, mikor

egy csomó szarság lebeg a fejünk fölött.Ám Callie csak mosolyog, meglendíti a karunkat, és beszáll a játékomba, megadja nekem,amire szükségem van.- Talán el kéne mennünk vásárolni, hogy ne kelljen mindennap ugyanazt felvennünk.- Vásárolni, mi?— Felvonom a szemöldököm, és sóhajtok. — Jól van, menjünk vásárolni!

CALLIE

Arra gondolok, milyen őrülten normális dolog ez, miközben a forgalmas utcán sétálunk,

különféle épületek és neonszínű boltok kö zött, strandoláshoz öltözött emberek tömegében.Túlöltözöttnek érzem magam szűk, kék pólómban és tapadós farmeremben. Az edzőcipőme tnem olyan járdára találták ki, amit beborít a homok, és újra meg újra azt kívánom, bármagammal hoztam volna a szandálomat, ahogy Seth javasolta, amikor összecsomagoltunk.Akkor még a puszta ötletet is abszurdnak találtam, de ahogy most körülnézek a mindentbeborító homokra, tényleg szeretném beledugni a lábujjaimat. Menet közben a lábamatbámulom, és folyamatosan jobbra-balra térek ki az emberek elől. Mindig rosszul érzemmagam tömegben, mert akármennyire is igyekszem elkerülni, örökké hozzám ér valaki. Demiközben most folyton meglöki a vállamat egy-egy férfi vagy nő, rádöbbenek, hogy az ijedtreakcióm sokat enyhült az elmúlt évekhez képest.- Én előre megmondtam - suttogja Seth a fülembe.Pislogva nézek föl rá, hatalmas vigyor ül a képén. Ezüstszínű napszemüveg rejti el atekintetét, és vékony, piros póló, farmer meg szandál van rajta.- Mit mondtál meg?- Hogy meg fogod bánni, ha nem hozol szandált. - Felém tartja a könyökét, én pedigbelekarolok, tisztára olyanok vagyunk, mint két átlagos ember, akik kellemesen sétálgatnakaz utcán. Csakhogy a helyzetünk egyáltalán nem átlagos, és ez rögtön tudatosul bennem,amint Seth újra kinyitja a száját. - Akarsz... akarsz beszélni róla? - kérdezi, miközbenelmegyünk egy bolt mellett, aminek kirakatában napszemüvegek kollekciója díszeleg.A fejemet csóválom, az üzleteket nézegetem, igyekszem nem arra gondolni, milyen érzésvolt viszontlátni Calebet, milyen szavakat vágott a fejemhez, vagy, hogy anyám azóta márlegalább százszor hívott meg SMS-ezett, és számtalan üzenetet hagyott, amiket nem vagyokhajlandó meghallgatni.- Jól vagyok - nyugtatom meg Sethet. - És annak ellenére, hogy nincs se sortom, seszandálom, nagyon is élvezem a napsütést meg a homokot.Rám vigyorog, mosolya csak úgy sugárzik az erős fényben.

- Hát, annak örülök. - Elkomorul az arca. - De ha bármikor beszélni szeretnél róla...



- Akkor majd szólok. - A mikulásbotokra mutatok, amik a fejünk fölött lógnak az utcailámpákon. - Elég fura karácsonyi díszeket látni úgy, hogy nem hó borítja a földet.- Tényleg fura. - Megcsörren a mobilja, a zsebébe nyúl, és elutasítja a hívást, anélkül, hogymegnézné a kijelzőt.

Értetlenül méregetem, de Seth csak mosolyog, én pedig nem faggatom, viszonzom aszívességet, hogy nem teszek föl túl sok kérdést, mert ő is ugyanezt teszi meg a kedvemért. Kayden és Luké kicsivel előttünk járnak, beszélgetnek és nevetnek. Luké folyamatosan aszembejövő csajok után fordul, főleg azok esetében, akik szűk ruhácskát viselnek. - Föl nem foghatom, hogy érezhetik jól magukat ilyen cuccokban - mondom, miközben Setholdalra ránt, hogy megkerüljünk egy pasast, aki tacónak van öltözve, és neonpinkszórólapokat osztogat.- Milyen cuccban? Kik? - Visszahúz a járda közepére.- Az emberek. — Görnyedt vállal nézek körül a forgalmas utcán. - Mármint, a legtöbb csajon

nincs is semmi.Seth kinevet, aztán közelebb húz magához.- Szerintem meg kéne próbálnod így öltözködni.Elkerekedik a szemem, és pánikolni kezdek, ahogy nézegetem a hiányos ölt özékű embereket.Nem mintha meztelenek volnának, sőt, még csak nem is fürdőruhában mászkál nak, de egycsomó nőnek olyan rövid a ruhája, hogy feszengek tőle. - Seth, nem létezik, hogy valaha képes lennék ilyen ruhát viselni. - Visszagondolok Calebre,arra, ahogy ribancnak nevezett a tornácon. Tudom, hogy nem kéne zavartatnom magamemiatt, mégis zavar.

- Azt kétlem - méreget Seth magabiztosan. - Szerintem egy szép napon ugyanolyan jól érzedmajd magad a bőrödben, mint az ö sszes itteni ember.Kétkedve vonom össze a szemöldököm.- Nem hinném.Szemügyre veszi az utcát, pillantása egy magas nőre esik, akinek leomló szőke haja pontosanolyan árnyalatú, mint a napraforgó, és rózsaszín-fehér nyári ruhát visel. Tincsei táncikálnakaz enyhe szellőben, amely só- meg halszagot és egyéb óceáni illatokat áraszt.- Mit szólnál egy ilyen szép kis ruhához?A fejemet rázom, belélegzem a friss levegőt, hogy csillapítsam kalapáló szívemet.- Szó sem lehet róla.Seth résnyire összehúzott, a szokásos barnánál sötétebbnek tűnő szemm el gyilkos pillantástvet rám.- Mégis miért nem?- Tizenkét éves voltam, amikor legutóbb ilyen ruha volt rajtam - mondom halkan, mélyenlehajtott fejjel, ahogy elönt a szégyen. Az a ruha rózsaszín volt, tele virágokkal, és imádtampörögni benne.Seth azonnal megérti.-Jaj, Callie, úgy sajnálom! - Az állam alá dugja az ujját, és felemeli a fejemet, hogy ne alábamra meredjek.



- Semmi baj. - Csoszogok a deszkákon, ahogy áthaladunk egy kicsit íves hídon. - Nem tudtad.Egy darabig hallgat, én pedig újra a lábamra meredek.- Mi lenne, ha legalább kipróbálnád, milyen?Döbbenten pillantok fel rá.

- Azt hittem, ejtettük a témát.A fejét csóválja, és rám szegezi a tekintetét. Hajának szőke csík jai csillognak a napfényben, éssápadtabb, mint a legtöbb itteni ember.- Nem akarom, hogy megtorpanj.Meglengetem a kezem magam előtt. - De hiszen pont most megyünk előre. Elmosolyodik.- Nem így értettem.- Tudom. - Nagyot sóhajtok,az arcomra tűz a nap. - De mindegy. Egyetlenegy ruhám sincs, se

itt, se otthon.Széles mosoly ül ki a képére, izgatottan ugrál egy helyben, és meglengeti a karomat.- Jesszusom, mi lenne, ha vennék neked egyet?Körbepillantok a kirakatokra. Akad néhány üzlet, a kirakatukban hiányosan felöltöztetettpróbababákkal. A többi bolt csecsebecséket meg strandszerelést kínál, a sarkon pedig vanegy stand, ahol napernyőt lehet bérelni. Egy fickó járkál előtte fel -alá, virágmintásszörfgatyában, atlétában meg Mikulás-sapkában.- Jaj, Seth, tényleg nem hiszem, hogy ez menne nekem.Megbök a vállával.

- Legalább egy próbát megér! - A karomnál fogva oldalra ránt, átkelünk a zebrán egy rikítórózsaszín üzlethez, amelynek kirakatára százszorszépeket pingáltak, az előtető alattiállványon pedig nyári ruhák lógnak. - Veszünk neked egyet, és akkor bármikor felveheted, haolyan kedved lesz.- És ha soha nem lesz?- Akkor legalább kiélvezhettük, hogy vettünk neked egy ruhát.Felsóhajtok, de nem vitatkozom, és Seth ezt igennek veszi. Felgyorsít, kerülgetjük azembereket, összehúzom magam, hogy senki ne érjen hozzám.- Hé, ti ketten meg hova mentek? - kiáltja Luké a szemközti oldalról, tölcsért formálvakezével a szája körül.Kayden úgy néz ránk, mintha azt hinné, hogy előle menekülünk. Sötét farmer van rajta, megszűk, fekete ing. Haja a szemébe lóg, a fülénél és a nyakánál pedig fölfelé kunkorodik. Mégmindig borostás az arca meg karakteres álla, és kíváncsi vagyok, vajon mennyiidő még, miremegint borotválkozhat - mire megint pengét vehet a kezébe.Azt tátogja: Jól vagy?- Minden oké, vegyétek csak meg, ami kell! - kiáltom visszafordulva, miközben integeteknekik, aztán Seth hátrafelé húz, és fellépünk a járdára a túloldalon. - Majd utánatokmegyünk.Luké értetlennek tűnik, de aztán vállat von, és továbbmegy, nyomában Kaydennel.



Nagy nehezen leveszem róluk a szemem, és megfordulok, elbot lom a kikötődöttcipőfűzőmben. Rugdosom a homokot, miközben a százszorszépes üzlet felé tartunk. Atávolból hullámok suttogása hallatszik, ahogy a homokot mossák.- És szandált is veszünk neked - teszi hozzá Seth, és a karomnál fogva megtart, ahogy

megbotlom egy hézagban a járdán. Bólintok, miután visszanyerem az egyensúlyomat.- A szandál tényleg jól hangzik.Egy darabig válogatunk a kint, állványon lévő holmik között, de semmit sem találunk, ami„méltó lenne Callie legelső ruhájának”, ahogy Seth mondja. Bemegyünk az üzletbe, ki anapsütésből, be a l égkondi hűvösébe. Az eladó egy magazint olvas a kassza mögött, és csakegy pillanatra néz föl ránk, aztán újra elmélyed az újságban.Seth a kezével legyezgeti magát.- Idebent is meleg van, és cseresznyeillatot érzek.- Szerintem meg pont hogy normális itt a hőmérséklet - felelem. -Csak mi a világ egyik

leghidegebb helyéről utaztunk ide. Kétkedő pillantást vet rám, miközben pólókat nézeget. - A világ egyik leghidegebb helyéről? Odamegyek a kis üzlet közepén lévő, kör alakú állványhoz, és végighúzom az ujjam azakasztók tetején.- Na jó, talán az ország egyik leghidegebb helyéről. Seth felkacag, átragad rám a nevetése, ahogy a kínálatot nézegetjük. Valahányszor feltartegy ruhát, a fejemet csóválva, elutasítom. Nem mintha mind ronda lenne; csak tényleg nemszeretnék ilyen ruhát fölvenni. Szeretnék a saját holmimban maradni, és eltakarni

mindenemet, talán a lábamat kivéve. Úgy érzem, hogy ha fölveszek egy pántos, nyári ruhát,akkor újra át kell élnem azt a bizonyos napot.Odamegyek a vietnami papucsokhoz, és választok egyet, aminek tetején szép, lila kövekvannak. Megnézem a méretet, tökéletes. Már épp a kasszához indulnék fizetni, amikor Sethodasétál hozzám, háta mögé tett kézzel.- Oké, azt hiszem, találtam egyet - mondja, és megáll előttem. Nyalóka van a szájában,kíváncsi vagyok, honnan szerezte, de nem kérdezek rá, mert Sethet illetően néha jobb nemfirtatni a dolgokat. - De mielőtt megmutatom, azt akarom, hogy tisztítsd meg az elméd! - Tisztítsam meg? - A szandálos állványon válogatok.Seth bólint, kiveszi a szájából a nyalókát. Piros tőle az ajka és a foga is. - Hunyd le a szemed, és tisztítsd ki az elmédből mindazt, ami eszedbe szokott jutni,valahányszor mutatok neked egy ruhát, mert ha megteszed, szerintem ezt imádni fogod.Az üzletben nincs senki más, csak az eladó, őt pedig teljesen le foglalja a magazin. Örülök,hogy senki sincs itt rajtunk kívül, különben nagyon hülyén érezném magam. Lehunyom aszemem, or ron át mély levegőt veszek, aztán szájon át kifújom.- Na jó, próba elmetisztításra öt másodperc múlva indul.Seth nevet rajtam, aztán meglegyinti a karomat.- Ne csak próbáld megtisztítani az elmédet! Tisztítsd is meg! - Érzem, ahogy megmozdul, ésközelebb húzódik. - Na, megmondom, mit csinálj: képzeld el Kaydent!



Kinyitom a fél szemem.- Nem hinném, hogy az segítene megtisztítani az elmémet. Szerintem csak még jobban összefog zavarni.A fejét csóválja, és megint bekapja a nyalókát.

- Nem, nem fog. ígérem. - Furcsa a hangja, ahogy a nyalókát a szájában oldalra dugva beszél.Felsóhajtok, újra lehunyom a szemem, és elképzelem Kaydent. Azt a gyönyörű zöldszempárt, a csodálatosan tökéletes mosolyt meg a lágy, istenien finom szájat. Igen, az ajka,azt hiszem, az a kedvencem. Kitisztul az elmém.- Jól van, Kaydenre gondolok.- Most pedig gondolj arra, mennyire bízol benne!- Oké... - Az agyam azonnal felidézi azt az éjszakát, amikor Kayden alatt feküdtem,tehetetlenül, mégis szabadon, miközben átölelt, szenvedélyesen megcsókolt, összesimultunka fejem búbjától a lábujjhegyemig, izzadt testünk eggyé vált. Kaydennel olyan helyre

jutottam el, amiről nem is hittem, hogy létezik, és olyan dolgokat éreztem, amelyekre nem isgondoltam magam képesnek.- Nem fogja hagyni, hogy bármi rossz történjen veled, Callie - mondja Seth megnyugtatóhangon, ami enyhíti az idegességemet. - Ahogy Luké és én sem. Három erős pasi vigyáz rád.Nem vagy egyedül, és többé nem kell rejtőzködnöd. Megértem, hogy mit mond, és teljesen meghat. Hat éven át teljesen egyedül éreztemmagam a világban, a szobámban rejtőzködtem. De most már itt van nekem Kayden, Seth és még Luké is. Többémár nem vagyok egyedül.Vannak barátaim. Könny szökik a szemembe, egy csöpp az arcomra hullik.

- Az egész világon nincs nálad jobb legjobb barát - jelentem ki, és visszafojtom a könnyeimet,ahogy kinyitom a szemem. - De tényleg, komolyan mondom.- Tudom, hogy komolyan gondolod. -Halvány mosoly játszik az ajkán, és előrehúzza a karját,hogy megmutassa a ruhát, amit kiválasztott. - Íme!A ruhának vékony pántja van, és a lila különféle árnyalataiban pompázik, kicsit olyan, minthabatikolt lenne, a tetején meg az alján pedig csipkés szegély fut végig. Az anyaga selyemnektűnik, de nem mély a kivágása, és úgy látom, térdig ér. Végigfuttatom az ujjam a lágy anyagon, és ellenőrzőm a cetlin, hogy a ruha mérete jó -enekem.- Szerinted ez az igazi? Ez el fogja űzni a félelmem? - Nem, szerintem te magad fogod elűzni a félelmedet — válaszolja Seth, és meglengeti aruhát. - Ez csak nagyon jól fog állni neked, ráadásul megy az új cipődhöz.Lepillantok a kezemben tartott papucsra, aztán vissza a ruhára.- Igen, tényleg összeillenek - ismerem el, és Seth várja, hogy átvegyem tőle a ruhát. Végül akezembe kapom, és a kassza felé indulok vele.- Föl sem próbálod? — Seth az állványok közt kanyarogva követ. Leteszem a ruhát meg apapucsot a pultra a kassza elé, egy sz őrös végű tollakkal teli tartó mellé.



- Szó se lehet róla. Addig tuti nem, amíg vissza nem érünk a házba. Seth a szemét forgatja,aztán elhátrál a rövidnadrágokhoz. Az eIadó csak jó sokára hajlandó fölkelni a székéről, ésásítva lép oda a kasszához. Aztán megcsörren a telefon, és a csaj megtorpan.- Pillanat! - tartja fel a kezét, és odamegy a sarokasztalon álló készülékhez.

Türelmesen várok, karomat a pultra fektetve, a ruhán nyugtatva a kezem. Emlékszem, hogyamikor kislány voltam, folyton csak ilyen ruhákat hordtam. Ezekben rohangásztam meglabdáztam, és mindig lehorzsoltam a térdem.- Talán nem kéne labdáznod - hajtogatta nekem folyton anyám.De én csak azért sem hallgattam rá, mert imádtam sportos herceg nőnek érezni magam. Fel-alá rohangásztam a focipályán, kapkodtam apró lábamat, a ruhám és a hajam lobogott aszélben. Végtelenül boldog voltam, és most rádöbbenek, hogy talán akkor éreztem magamutoljára igazán gondtalannak.Az eladó nevet, miközben cseveg a telefonon.

- Na ne! Szórakozol velem? Ezt totál nem hiszem el!- Pedig totál elhiheted - motyogja Seth gúnyosan, és lepottyant egy halom ruhát a pultra. Azeladó mérgesen mered rá, miközben az ujja körül csavargatja a telefon zsinórját. Sethgrimaszt vág, mire a csaj hátat fordít nekünk.- Most aztán egy örökkévalóságig várhatunk. - Megnézegetem akassza melletti kis tartónlévő nyakláncokat. A legtöbbön kagyló, az egyiken meg egy picike üveg, benne homokkal.- Hát, akkor panaszt fogok tenni a főnökénél - mondja Seth olyan hangosan, hogy a csaj ismeghallja.FeIveszem a Seth által lerakott halomról a legfelső holmit: egy farmer rövidnadrágot.

- Mostantól ilyenben akarsz járni? - heccelem.- Haha. Biztos jobban érzed magad, ha már csúfolódsz is. - Letesz egy ujjatlan pólót a pultra. -És nem, ez is neked lesz.Kézbe veszem a felsőt. - Ez rendben. - Felemelek egy fekete, csipkés bugyit, aztán elejtem, mintha mérgező volna. -Ez viszont túlzás.A halom felé nyúlok, hogy fogjam a bugyit, és visszavigyem a helyére, de Seth rácsap.- Azért csak vegyük meg, biztos, ami biztos - mondja, aztán huncut mosolyra görbül a szája. -Például, ha kedved támad botrányosnak lenni.Arcomba szökik a vér, olyan forró lehet a képem, akár a napfényben csillogó fekete aszfalt akirakat előtt. De elmosolyodok, és átmenetileg megadom magam. Úgy okoskodom, hogymegveszem a holmikat, aztán majd vitatkozom Sethszel később, miután visszaértünk aházba, és senki sincs a közelünkben.- Rendben - mondom, aztán mosolyogva egy férfira mutatok, aki épp végigmegy az utcán,pólóban meg rózsaszínű forrónadrágba n. Próbálok laza lenni, és nem még jobban elpirulni,de ez nem könnyű, amikor valaki szinte mindenét közszemlére teszi. - De ha nekem föl kellvennem mindezt a cuccot, akkor neked meg föl kell venned egy olyan nacit.Seth odanéz, ahova mutatok, és elvigyorodik.- Megegyeztünk, de mindenképp kéket veszek. A rózsaszín nem áll jól nekem.



- Istenem, biztos fázik a szerencsétlen. Ennyire azért nincs meleg. - Elnevetem magam, ahogyelképzelem Sethet forrónaciban, és miután átragad rá a nevetésem, még hevesebbenkacagok. Mire az eladó lerakja a telefont, már mindkettőnknek röhögőgörcse van. Könny ekcsorognak le az arcunkon, és átmenetileg apró ráncok jelennek meg a nevetéstől a szánk

sarkában. Még akkor sem hagyjuk abba a kacagást, amikor a csaj csúnya pillantást vet ránk,hiszen a tengerparton vagyunk, és próbálunk szórakozni. Márpedig a szórakozáshoz ve zetőelső lépés a nevetés. Mire elhagyjuk az üzletet, odakint még melegebb lett, vagy talán csak engem öntött el aforróság a holmik miatt, amiket Seth az utolsó pillanatban még hozzátett a halomhoz. Én egyzacskót fogok, Sethnél van még jó pár. Delelőre hágott a nap, és beragyog mindenkit. Énviszont egyszeriben rémesen érzem magam. Bűntudatom van. Szomorú vagyok. Hiszen anapsütésben sétálgatok, és nevetek, miközben Kayden lelkét teljesen beborítja a sötétség.



Vállat vonok, és leengedem a kezemet.- Nem is tudom. Neked él itt az apád!Megfeszül az arca.- Igen, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is tudok erről a helyről... vagy apámról.

- Hogy szereztél egyáltalán kulcsot a nyaralójához?- Nem szereztem.Kérdőn nézek rá. - Nincs is kulcsod?- Nincs -feleli egyszerűen. Remek. Már csak ez hiányzott. Már amúgy is följelentéssel kell szembenéznem, ha Calebnem fogadja el apám kenőpénzét. És azok után, ami tegnap este történt, tartok tőle, hogy arohadék elutasítja az ajánlatot. Anyám ma délelőtt SMS -t küldött azzal, hogy Caleb nem volthajlandó szóba állni vele, amikor felhívta reggel az alku ügyében. A lelkem mélyén nem is

akarom, hogy elfogadja az alkut. Meg akarok szabadulni apámtól. Ahogy belegondolok ebbe,düh és kín tör felszínre bennem, de gyorsan elfojtom, mert nem vagyok képes megbirkóznivele valami éles tárgy nélkül, amivel a belső gyötrelmet külső fájdalommá változtathatnám. - Bajba fogunk kerülni? - kérdezem, és a csuklómon lévő kötést birizgálom, lehúzom róla aragtapaszt, aztán visszanyomom rá.- Á, nem - feleli Luké, és lassan közelít a vízhez. - Apám szinte soha nem jön ide. Ha mégisfelbukkan, nem lesz dühös. Valószínűleg inkább örülni fog. Ejtem a témát, mert tudom, hogy zavarja Luke-ot. Leteszem a földre a pár zacskónyi ruhát,leülök a homokba, behajlítom a térdem, és rátámasztom a karomat. Luké lehuppan mellém,

és csak ülünk ott, hagyjuk, hogy a csönd elmossa a fájdalmat, ahogy a víz a homokot.Valószínűleg nem is mozdultam volna, ha nem kezd csipogni a mobilom. Fölemelem a kezema térdemről, és kiveszem a telefont a zsebemből.

Callie: Hol vtok?Én: A parton. Ti?Callie: Az üzleteknél keresünk titeket.Én: Menjetek végig az utcán, és induljatok el a part felé.Ott vagyunk a közelben.Callie: OK

Elteszem a mobilt, hátradőlök, a kezemre támaszkodom. - Seth meg Callie mindjárt jön.Luké bólint, miközben a távolba mered.- Mi a tervünk ma estére? Nekem semmi kedvem csak mereszteni itt a seggemet, és kész.Azért jöttem ide, hogy csináljak valami... akármit.- Azt hiszem, én a nyaralóban maradok. - Kinyújtom a lábam. - Nem akarok kimozdulni.A napsütésben hunyorogva megfontolja a válaszomat.



Nem tudom, hogy csinálja. Hogy lehet, hogy az egyik pillanatban még mocsok szarul érzemmagam, aztán Callie rám mosolyog, és egy másodpercre megszűnik a fájdalom. Nem bírom ezt tovább. Szükségem van Callie-re, úgy akarom őt, ahogy azelőtt az enyém volt.Szükségem van rá, most rögtön kell nekem, mielőtt még kurvá ra kiakadnék.

Megragadom a kezét, ezzel jól meglepem, aztán magammal húzom, ahogy átvágok a partonaz utca felé, mert jelen pillanatban rohadtul nem érdekel semmi más, csak hogymegérinthessem őt. Cipője csoszog a homokban, ahogy siet az oldalamon. Valami félreesőhelyet keresek, mert amit tenni akarok, azt nyilvánosan nem lehet. Észreveszek egy hézagotkét kis bolt között, az egyik rikító sárga, a másik élénk kék, akár a napos ég. Ferde tetejükmajdnem összeér a kis sikátor fölött.- Kayden, mit csinálsz? - hebegi Callie, miközben a saját lábában botladozva igyekszik lépésttartani velem.Megrázom a fejem, átnyomakodom egy csapat ember között, és elindulok az ösvényen a

part menti üzletek felé.- Mindjárt meglátod!Callie-vel a nyomomban átkelek a zebrán, és miután odaérek a sárga bolt elé, befordulok asarkánál, hogy megbújhassunk a két épület között. A sikátor túlsó végében nagy szemetesáll, az innenső felén meg egy halom láda hever. Nem tökéletes hely, de a tökéletességettúlértékelik.- Jól vagy? - zihálja Callie, miután lelassítok.Mély levegőt veszek, és szembefordulok vele. Nem adok időt a reagálásra se neki, seönmagamnak, csak átkarolom a derekát, és odahúzom kis testét az enyémhez. Elakad a

lélegzete, ahogy ajkára szorítom a számat, és tudom, hogy valószínűleg meg fogom bánni eztkésőbb, amikor magamra maradok. De most szükségem van Callie-re.Amint összeforr az ajkunk, végre megint kapok levegőt. Mintha már egy hónapjafuldokolnék, újra meg újra elmerülnék a mélyben, miután az utolsó pillanatban sikerüllélegzethez jutnom. Ám Callie csókja most fölhúzott a felszínre.- Kayden - mormolja, és megmarkolja az ingemet.— Istenem!A szájába dugom a nyelvem, és szétválik az ajka, hogy még mélyebben behatolhassak. Szintefelfalom őt, rádöbbenek, mennyire éh eztem az elmúlt hónapban. Még jobban magamhozszorítom, és a falhoz hátrálok, összegabalyodik a lábunk, ahogy igyekszünk megőrizni azegyensúlyunkat. Kiesik a kezéből a zacskója, a kezem pedig az épület oldalának ütközik. A famegkarcolja a tenyeremet, és én élvezem a kis sérülést. De a legtöbb fájdalom a szívemből jön, ami meghasad Callie csókjától.Halk nyögést hallat, ahogy kezem fölcsúszik a hátán a nyakához. A hang kis híján megőrjít. Agyöngéd csók fellángol, és a szívem életre kel. Callie nagyobbra nyitja a száját, én pedig alehető legjobban beledugom a nyelvem, megízlelem és belélegzem őt. Keze a hasamról amellkasomra vándorol, és belém kapaszkodik.Le szeretném állítani ezt az egészet, de teljesen oda az önuralmam. Elveszem a kezem afaltól meg Callie hátáról, és gyorsan végigcsúsztatom mindkét tenyeremet a combján.



Széttárt ujjakkal megfogom a lábát, felemelem őt, azonnal átfog, keresztezi a bokáját ahátam mögött.Alsó ajka megremeg, amikor gyengéden beleharapok, erről eszembe jut, milyen ártatla nCallie, és hogy én vagyok az egyetlen, akinek hagyja, hogy így érjen hozzá. Márpedig ez kell,

hogy jelentsen valamit. Mivel nem ismerek Callie-nél lenyűgözőbb, csodásabb, kedvesebb,nagylelkűbb embert. Kell, hogy jelentsen valamit, hogy a szívébe zárt engem.

CALLIE

El is felejtettem, milyen ez, milyen félelmetes, ugyanakkor milyen csodálatos, amikor Kaydenmegérint, simogat, a karjába zár, amikor megfeledkezik a fájdalmáról. Eleinte fogalmamsincs, mi történik. Az egyik pillanatban még szusiról beszélgetünk, a másikban Kayden

elrángat engem a partról. Próbálom megkérdezni, miért, de ajka az enyémre simul, s ezzelelnémítja a gondolataimat, szertefoszlik minden aggodalmam az élettel - szinte mindennel -kapcsolatban. Megcsókol, és nem húzódik el, és ez kell, hogy jelentsen valamit, talán azt,hogy végre elindultunk előre az egy helyben veszteglés után.Menta és vágy ízét érzem Kaydenen, miközben nyelve meghódítja a számat. Borostás arcaúgy dörzsöli a bőrömet, akár a smirgli, én pedig belekapaszkodom, azt akarom, hogymindenhol megérintsen, és megrémít a gondolat, hogy valaha is el kelljen engednie. Egyörökkévalóságig csüngnék rajta, ha tudnék, mert akkor biztos lehetnék benne, hogy nem esikbaja...hogy nem esik bajunk.Nyilván ő is ugyanezt gondolja, mert felkap, és magához szorít. A lábam mágnesként tapad ahátához. Mély, öblös morgás tör fel a torkából, és megdöbbentenek az elmémbe villanóképek a múltkori együttlétünkről, idegességem ellenére most is alig várom, hogy mindenlétező módon Kaydennel lehes sek. Lélegezni akarok, megint elevennek érezni magam.Nagyobbra nyitom a számat, nyelve bejárja szám minden négyzetcentiméterét Tetőtől talpigremegek, és csak rosszabbodik a helyzet, amikor Kayden az ajkamba harap, végighúzza fogáta belső felén. - Kayden -nyögöm, és átkarolom a nyakát. Magamhoz szorítom, ő pedig az épület falánakdönt minket. Keze elindul lefelé a testemen, és a csípőm hozzásimul. Fullasztóan felhevülttestünk szinte sistereg, nyelvünk összefonódik, egybeolvad. Eksztázis lövell szét a lábamközött, ahogy megérzem nekem feszülő férfiasságát, és az érzés felerősödik, amikor keze amellemre tapad. Elfelejtem, hol is vagyunk, és hogy milyen nehéz néha a létezés. CsakKaydent akarom. Mindennél jobban. Azt akarom, hogy örökre a karjába zárjon.De aztán leválik a számról az ajka, és ugyanolyan gyorsan, ahogy felvett, le is tesz. Megintegy helyben vesztegelünk, és én igyekszem nem összeomlani. Feldagadtnak érzem azajkamat, a mellkasom hevesen hullámzik, az egész testem bizsereg ott, ahol Kaydenmegérintett, cirógatott és simított, semmi másra nem bírok gondolni, csak hogy mi mindent

akarok még csinálni vele.



Smaragdzöld szeme csillog, és hevesen zihál, elfordítja tőlem a fejét, a tengerpartot meg azépület falát nézi.- Ezt nem lett volna szabad.Megcsóválom a fejem, és az arcára simítom a kezem.

- Kayden, nézz rám!Pislog a napfényben, aztán erőnek erejével a szemembe néz - Callie, nekem ez nem megy. Muszáj... muszáj csak barátoknak lennünk.- Csak barátoknak? - A homlokomat ráncolom, mert nem akarok csupán a barátja lenni. De jelen pillanatban nem az számít, hogy én mit akarok. Hanem hogy neki mire van szüksége. -Tényleg úgy lenne jó neked?Szorosan összezárt szájjal bólint.- Egyelőre...- Nagyot nyel, és zsebre dugja a kezét, szálkás karján megfeszülnek az izmok. - Ésez nem miattad van, esküszöm. - Nem néz rám, a vállam fölé mered. - Hanem miattam.

Az ajkamba harapok, gondosan megválogatom következő szavaimat. - Bármire van is szükséged, Kayden, rám számíthatsz. Mindig meghallgatlak.Végre a szemembe néz, és olyan szikrát látok felvillanni a tekintetében, aminek minthanyoma veszett volna, mióta csak megint rátaláltam.- Tudom.Mosoly játszik az ajkamon, és vakmerően kinyújtom a kezem, hogy összekulcsoljam azujjainkat.- Menjünk, együnk valamit, mielőtt Seth kivágja a hisztit. Már egy órája csak azon nyavalyog,hogy milyen éhes.

Kayden bólint, megrebbennek az ujjai, amikor megsimogatom a hüvelykujjammal a tenyerét,nem tudom, miért.- Oké. - Mosolyt színlel, és utálom, hogy megjátssza magát előttem. Ezek szerint ismételzárkózik, márpedig én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy ugyanúgy bízzon bennem, ahogyén őbenne. Tartozom neki ennyivel. Sokkal többel is.A világon mindennel.

Egy órával később egy étterem teraszán ülünk, közvetlenül az óceán partján. A levegőbenérezni a só szagát, enyhe szellő simogatja az arcomat, és a szemembe fújja pár hajtincsemet.Lemenőben van a nap, és a hőség már kicsit elviselhetőbb. Ücsörög néhány ember ateraszon szétszórtan elhelyezkedő, kerek faasztaloknál, de alapvetően csönd van. Mi négyen némán üldögélünk, miközben az étlapot olvasgatjuk. Kayden mellettem van,térde az enyémhez ér. Nem vagyok biztos benne, észrevette-e vagy sem, mindenesetre nemmerek megmozdulni, mert félek, hogy elmozdítja a térdét...hogy megi nt elhúzódik tőlem. - Na, akkor jöhet a szusi? - poénkodik Seth, megtörve a csendet. — Vagy inkább rák?Luké barna szemét forgatva az ujjait ropogtatja.- Szerintem én inkább hamburgert eszek.



Kayden az ajkát harapdálja, figyelem, miközben az étlapot olvassa, és arról fantáziálok, hogyújra megcsókol. Kezét az asztal alá dugja, és újra meg újra a csuklóján lévő gumikarikátpattintgatja. A gumi jó nagyokat csattan, biztosan fájdalmat okoz, de nem merem leállítaniKaydent. Ha erre van szüksége, hát erre van szüksége.

- Asszem, én is. - Becsukja az étlapot, és visszateszi az asztal közepére, a ketchup-mustártartó mellé.Megint csönd támad, Seth nekiáll SMS-ezni, Luké pedig a mellettünk elterülő partot bámulja.Végre megjelenik a pincér, fölveszi a rendelésünket, aztán kihozza az italainkat. Halkankortyolgatjuk a piát szívószálon át, a hullámok zúgása betölti a gondolataink közt elterülő,üres kilométereket.- Ebből elég! - szól Seth hirtelen, és az asztalra csap. Mindhárman ijedten rezzenünk össze,Kayden kis híján lelöki a földre az italát.Luké Seth felé kapja a fejét, és gyilkos pillantást vet rá.

- Baszki, legközelebb szólhatnál csapkodás előtt. Seth a szájába dugja a szívószálat, és szürcsölgeti az italát.- Bocs, de már agyamra ment a néma csönd. - Visszateszi a poharat az asztalra, és kézfejévelmegtörli az ajkát. - Muszáj végre szórakoznunk egy kicsit!Kayden azonnal megfeszül, és a csuklóján lévő gumikarika csak pattan és pattan. - Hát, asszem, én inkább csak visszamegyek a nyaralóba.Seth a fejét csóválja, miközben apró darabkákra tépi a szívószál csomagolását.- Nem. Szó sem lehet róla. Nem azért hajtottunk el egészen idáig, hogy a házbanücsörögjünk. Azért jöttünk, hogy szórakozzunk.

- Seth, nem hiszem... - kezdem.Közbevág, az asztal közepére pöckölve a csomagolás darabkáit.- Nem. Nem hagyom, hogy ez történjen. Mindannyiunknak megvannak a magunk problémái,és mindannyiunknak szüksége van egy kis lazulásra. Úgyhogy most szépen ki fogunk öltözni,és elmegyünk szórakozni.- Hova? - kérdezi Luké, és a szájához emeli a szívószálat, iszik egy kortyot.— Egy diszkóba,vagy valami?- Csak diszkóba ne!— könyörgök összekulcsolt kézzel.— Kérlek!Seth nyomatékos pillantást vet rám.- Miss Callie, ezt már egyszer megbeszéltük. A diszkó jó muri. Ráadásul itt van neked a nagy,izmos Kayden, hogy megóvjon.A vállam megfeszül és legörnyed, ahogy belegondolok, pontosan milyen messzire ment elKayden, hogy megóvjon engem, ám akkor kidugja a kezét az asztal alól, és megragadja azenyémet. Minha csak olvasna a gondolataimban. Odahajol hozzám, ajka szinte a fülemhezér.- Semmi baj - mondja halkan, aztán a szemembe néz, és félmosolyt vet rám. - Ha el akarszmenni szórakozni, felőlem mehetünk. Közelebb hajolok hozzá, míg ajkunkat csak egy hajszál választja el egymástól.- Én azt akarom csinálni, amit te akarsz.



Hatalmas a szembogara, és lehelete a bőrömet cirógatja. - Ha menni akarsz, akkor én is.Így soha nem fogunk döntésre jutni, és gondolom, erre Seth is rájön.- Akkor megbeszéltük— jelenti ki, és ez eléggé irritál, mert látom Kaydenen, hogy nem akar

kimozdulni. - Ma este elmegyünk együtt szórakozni, és kurva jól fogjuk érezni magunkat.Luké leteszi az asztalra a poharát, és észreveszem, amint egy pillantást vet Kaydenre. Talánnem én vagyok az egyetlen, aki aggódik érte.- Mindenki benne van? - kérdezi Luké, de csak Kaydenre néz.Kayden elhúzódik tőlem, és vállat von, miközben a pohara után nyúl. - Felőlem oké, haver. - Szerintem nem... - kezdek tiltakozni.Kayden leteszi az italát az asztalra, szabad kezével megszorítja a kezemet, aztán gyöngéd,nedves puszit nyom az arcomra.

- Callie, nem lesz semmi bajom. - Lehelete a nyakamat cirógatja, ujja pedig a csuklómat. - Dekomolyan...muszáj... muszáj felhagynod azzal, hogy értem aggódsz.- Az nem fog menni— suttogom, és nagyot sóhajtok, majd bólintok, ég az arcom a puszijától.Nem akarok kiruccanni ma este, de nem azért, amit Seth gondol. Nagyon aggódom Kaydenmiatt. Nem beszéltünk a történtekről, pedig beszélnünk kell róla. Mert én egyáltalán nemértem. Nem akarok mást, csak félrevonulni valahova Kaydennel, és négyszemköztbeszélgetni, hogy feltehessem neki az összes kérdést, amit az elmúlt hónapokban magambafojtottam.Seth fölemeli a poharát, hogy köszöntőt mondjon.

- Én azt javaslom, hogy mostantól, vagy legalábbis a következő pár napban, egyszerűen csakörüljünk a jónak!Luké nagyot sóhajt, és megadóan kinyújtja a karját, odatartja a poharát Sethéhez.- Ha nem a házban ücsörgünk, nekem minden csak jó lehet!Kayden továbbra sem engedi el a kezemet, a másikkal emeli meg a poharát.- Benne vagyok.Mindhárman rám néznek, és én kisebbnek érzem magam, mint valaha. Megmarkolom páráspoharamat, és sóhajtva az övékhez koccintom.- Oké, de semmi balhé!Seth kuncog.- Szivi, én balhéra születtem, ne is próbálj ellenállni!Luké felhorkan, még Kayden is elmosolyodik. Én viszont továbbra is a homlokomat ráncolom,mert úgy érzem, mintha elszöknénk a problémáink elől. Ha egyvalamit megtanultaméletemben, hát azt biztosan, hogy a problémák elől való szökéssel csak hagyjuk nekik, hogyüldözőbe vegyenek. - A jóra!— mondja Seth, és koccint velünk, az asztalra loccsantva egy kis üdítőt. - A jóra - motyogjuk mindhárman, és a poharaink összecsendülnek, olyan ígéretet téve, amitnem vagyok biztos, hogy mindannyian be is tudunk majd tartani. Bár szeretnék hinni benne,hogy a következő pár nap csakis mókáról, kacagásról és napsütésről fog szólni, aggódom,hátha feltámad a vihar.



45. PONT: FEL A FEJJEL!

CALLIE

— SETH, NEKEM EZ NEM FOG MENNI.— Borzasztóan feszengek, miközben a tükör előttállok. Sápadt vagyok, és bár a ruha leér egészen a térdemig, meztelennek érzem magam. Apánt alig takar valamit a vállamból, és az elmúlt hat évben egyszer sem voltam ennyirefedetlen. Jól látszanak a szeplőim, ahogy kiálló kulcscsontom és kissé lapos mellkasom is.Hiába van a lábamon a vietnami papucs, még attól is csak pőrének érzem magam. És ki vanengedve a hajam, amit sosem szerettem. - Furán nézek ki — mondom, és lefelé húzkodom aruha szegélyét. - És ... pucéran.Seth a fejét csóválja, miközben hátralép, hogy szemügyre vegyen. Oldalra fésülte a haját, éselöl egy kicsit felborzolta. Cserszínű rövidnadrágot meg szürke inget visel, aminek feltűrte azujját.

- Csodásan nézel ki.Karba teszem a kezem.- Szerintem ez nekem nem fog menni.- Még szép, hogy menni fog -feleli egyszerűen, és visszafordul a tükörhöz. A fejemet csóválom.- Seth, miért akarod ezt ennyire?A hajával vacakol, aztán megdermed. Elszánt arccal elfordul a tükörtől, és a szemembe néz. - Callie, én pontosan azt akarom, amit te nem. Muszáj túltenned magad a történteken.Tudom, hogy nehéz, de tovább kell lépned... mindannyiunknak tovább kell lépnünk, hátra

kell hagynunk a múltat.- És te ezt csinálod? - kérdezem. — Mert nekem inkább úgy tűnik, mintha elszöknél valamielől. - Nem szököm én semmi elől. - Begombolja inge legalsó gombját. - Azóta nem szököm a múltelől, mióta randizni kezdtem Greysonnal. Mintha megszabadultam volna a történtek miattifélelemtől, és végre megint önmagam lehetnék. - De hát hogy lehet csak úgy elfelejteni a történteket? — értetlenkedek, kisimítvatenyeremmel a ruha ráncait. - Hogyhogy nem jár a fejedben a múlt?Seth kis mosolyt villant rám, és a vállamra teszi a kezét, heves elszántsággal néz a

szemembe.



- A múltat nem lehet elfelejteni. Csak túl lehet lépni rajta. Hátra lehet hagyni. Hogy az lehess,akinek eleve lenned kéne, nem pedig az, akinek a történtek miatt érzed magad.- De hogy különböztessem meg a kettőt? - kérdezem, leengedve a kezemet. - Mert néha úgyérzem, hogy összekeverednek bennem. Mint például most. Nem érzem jól magam ebben a

ruhában, de nem tudom, hogy azért, mert a velem történtekre emlékeztet, vagy mertegyszerűen csak nem szeretem az ilyen ruhákat. Seth szája sarka fölfelé görbül, aztán puszit nyom a homlokomra.- Próbáld ki, milyen hordani, és meglátod!Elhátrál tőlem, és a táskájához lép, ami az ágyon hever. Kivesz egy üveg kölnit, lehúzza akupakját, aztán befújja vele az ingét. Én is a táskámhoz lépek, és gyorsan átfutom a levelet,amit Kaydennek írtam. Még mindig bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, amit a levélbenföltártam, és nem tudom, meneküljek- e előle, vagy inkább adjam át neki magam. Talán idejeszembenéznem mindazzal, ami elkerülhetetlen.

- Ja, elfelejtettem megkérdezni. - Visszapattintja az üveg kupakját. - Mit vettél fel a ruha alá?Az ajkamba harapok, küszködöm a feszengéssel, mert bizony a fekete, csipkés bugyi vanrajtam, amit Seth vetetett meg velem.- Semmit.- Nahát, bugyi nélkül nyomod? - kérdi ördögi vigyorral. - Úgy még jobb!Abbahagyom a szám harapdálását, akaratlanul is elmosolyodom.- Tudod, hogy nem így értettem.- Tudom. - Rám kacsint. - De akkor is vicces volt. - Visszadugja a kölnit a táskájába. - Na,felkészültél?

Megint a tükörbe nézek, észreveszem, milyen hatalmasnak tűnik a szemem: minthaelfoglalná az egész arcomat. Igaz, Kaydenben megbíztam annyira, hogy hagytam, haddlásson teljes valómban, a világot illetően viszont bizonytalan vagyok, mert nagy, félelmetes,és örökké változik.Egyik percben még otthon érzem magam benne, a másikban már távoli és ismeretlenminden.De megadom magam, és Seth kinyitja előttem az ajtót. Remegő lábbal poroszkálok ki akonyhába, ahol Luké és Kayden épp az asztalnál ülve nevetnek valamin. Az asztalon egymagas üveg áll, benne barnás folyadékkal. Amint közelebb lépek, rádöbbenek, hogy egy üvegJack Daniels az. Luké meggyújtott cigarettát tart a kezében, a füst betölti a levegőt. Megtorpanok az ajtóban, figyelem, ahogy Kayden szeme felcsillan, valahányszor megszólal.Eszembe jut, hogy talán berúgott, hiszen a szomorúsága pár óra leforgása alatt vidámságbacsapott át. Óriási mosoly ül az arcán, és kissé üveges a tekintete.- Máris piálunk? - Seth összedörgöli a tenyerét, türelmetlenül kikerül, közben meglöki avállam. A konyhapultba kapaszkodom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat, aztán oldalralépek, hogy legalább egy kicsit elbújhassak a pult mögött.Kayden szeme felragyog, amikor megpillant, most már biztosan tudom, hogy részeg.



- Ja, gondoltuk, rágyúrunk a bulira - mondja Sethnek, miközben felkapja az üveget, és átadjaneki. A szemembe néz, és eszembe villan az összes vidám pillanatunk, amelyek annak dacárais reményt adnak nekem, hogy a dolgok most elég gyászosnak tűnnek. Kayden elmosolyodik, miközben feláll a konyhaasztaltól, a hátratolt szék lába csikorog a

padlón. Hosszú, egyenetlen lépésekkel megkerüli az asztalt, Seth pedig azonnal lenyúlja ahelyét.Bár Kayden bezselézte a haját, a fülénél még mindig kunkorodik. Sötétszürke póló van rajta,meg laza farmer, ami lecsúszik a csípőjéig. Néhány bőrpántot húzott a csuklójára, hogymegpróbálja eltakarni a rajta lévő kötést, az arca pedig frissen borotvált, ami aggaszt, mertazt jelenti, hogy borotvát használt.- Halihó!— köszön, miközben nagy lépésekkel átszeli a konyhát, és odajön a szekrényekhez.- Hali - felelem, és megfordulok, hogy szemben legyek vele, így a hátam a pultnak nyomódik.Gyorsan a karjára pillantok, friss sebeket keresek. Úgy tűnik, minden rendben, bár a kötés alá

nem látok be.Kayden hirtelen megtorpan, és a homlokát ráncolja, miközben ráérősen rajtam legelteti aszemét, tekintete megakad a dekoltázsomon, majd a pillantásunk találkozik.- Azt hiszem, még soha nem láttalak ilyen ruhában.A fejemet csóválom, és behajlított karral kapaszkodom a pultba.- Azért, mert nem szoktam ilyen ruhákat hordani. Legalábbis már hosszú ideje nemszokásom.Kayden egyre csak bámul, én meg egyre jobban feszengek. Végül újra a szemembe néz, ésmég az alkohol tompa ködén át is látom, hogy a valódi Kayden még mindig ott rejtőzik

benne.- Gyönyörű vagy. - Köszönöm — felelem halkan, és a fülem mögé simítom pár hajtincsemet. — Arragondoltam...Szája egyszeriben az enyémre tapad, levegő után kapok az orromon át, a lábam pedigmegroggyan. Meleg nyelve a számba hatol, whiskyíze és cigarettaszaga van. Megragadja aderekamat, és megtartja a súlyomat, miközben a testünk egymáshoz simul. Kicsit hátradönt,összegabalyodik a lábunk, és dörömböl a szívem. A pult szegélye nyomja a hátamat, de nemérdekel. Nem érdekel semmi más, csak Kayden.Végigcsúsztatom a kezem erős karján, és a hajába túrok. Az agyam hátsó zugában egy józanhang azt üvölti, hogy álljak le, hiszen Kayden részeg és össze van zavarodva. Muszáj megálljtparancsolnom.- Mit csinálsz? - Kicsit oldalra biccentem a fejem. - Azt hittem, azt akarod, hogy legyünkbarátok.- Azt akarom - erősíti meg fojtott hangon, aztán ajka ismét az enyémhez ér. Próbálokelhúzódni tőle, ugyanakkor viszont magammal is húzom őt. Minden zavaros. Minden kusza.Rémes ember vagyok.Keze a csípőmre simul, hosszú ujjai a bőrömbe vájnak, ahogy felemel, és a pult tetejére ültet. A fejem a szekrénynek ütődik, miközben keze a combomra siklik, és széttárja a lábam. A



combom közé lépve még följebb csúsztatja kezét a lábamon, míg hüvelykujja az érzékenybelső részt nem súrolja. Egy pillanatra elfelejtem, hol vagyok, ki vagyok, és még jobbanszéttárom a lábam, hagyom, hogy Kayden közelebb lépjen.- Ööö, bocsi, hogy megzavarom a bulit - Seth hangja pofonként ér, magamhoz térít, azonnal

elhúzódom Kaydentől, zihálok, és megint beverem a fejem a szekrénybe. - Akármennyire isbírlak titeket, inkább nem szeretném látni, milyen messzire mennétek el. Jó lenne, haelhalasztanátok a pettinget későbbre, amikor kettesben vagytok. Kayden a vállamon nyugtatja a fejét, hevesen kapkodja a levegőt, teste megfeszül a kezemalatt.- Bocs - suttogja a kulcscsontomba, aztán elhúzódik, így most még csupaszabbnak érzemmagam, mint eddig.Pislogok, lehúzom a ruhám szegélyét, hogy a lehető legjobban takarja a lábamat, aztánleugrom a pultról. Lesimítom a hajamat, amennyire lehet, helyreigazítom, és igyekszem nem

elsírni magam a szívemet hasogató fájdalomtól.Seth felvont szemöldökkel néz rám.- Látod, nem is olyan rossz egy ilyen ruha.Elhúzom a számat, mert ez nem vicces, közben meg igen.- Talán tényleg nem. - Legörbül a szám. A testem minden porcikája sajog. Nem akarok mást,csak Kaydennel lenni egy stresszmentes közegben, ahol kiélvezhetjük egymást, nem kellmegjátszanunk magunkat, önmagunk lehetünk.Seth megvonja a vállát, halk nevetést hallat, aztán a kezét nyújtja nekem.- Gyere, kislány! - Megérinti lebiggyesztett alsó ajkamat. - Fel a fejjel! Menjünk, szórakozzunk

egy jót!Bólintok, és követem őt a vesszőből font kis konyhaasztalhoz. Seth fölkapja a whiskysüveget,és felém lendíti a karját, a piát kínálja.- Tessék, majd ez ellazít.Az asztalnál ülő Luke-ra meg az ajtó előtt ácsorgó Kaydenre pillantok, aztán megint Sethrenézek.- Nem, köszi. Valakinek vezetnie is kell.Luké a fejét csóválja, miközben rövidre nyírt, barna haját dörgöli. Bő, piros póló meg elnyűttfarmer van rajta.- Fura, ez kész déjá vu: szerintem aznap este is ugyanezt mondtad, amikor a diszkóbamentünk.- Igaz - vallom be, lesöpörve a hajamat a vállamról. Nem tudom, hogy az enyhe este vagy acsók miatt, de egyszeriben nagyon melegem van. - De mit fogunk csinálni? Mindenhovataxival megyünk?Luké bólint, fogja a telefonját, és fölkel a székről. - Már el is van intézve. Kábé öt perc múlva itt a taxi.Seth megrázza a whiskyt az arcom előtt, az ital az üvegnek loccsan. - Rajta, lazíts! - Közelebb hajol, halkabbra fogja a hangját. - Muszáj lazítanod egy kicsit, Callie.Mostanában totál be vagy stresszelve.



Igaza van. Rengeteget stresszelek, és szeretnék ellazulni: csupán egy pillanatramegfeledkezni a vállamat nyomó, elviselhetetlen teherről. Kikapom Seth kezéből a whiskyt,habozás nélkül a számhoz emelem az üveget, és hátradöntöm a fejemet, de túl nagyotnyelek. Azonnal beüt a garatreflex, és a palackot elejtve a mellkasomhoz kapok.

Kayden sietve odanyúl, az utolsó pillanatban kapja el az üveget, mielőtt a padlóra zuhanna. - Azt a kurva - szentségel, aztán mellém lép, és megpaskolja a hátamat. - Csak nyugi, semmibaj.Köhögök, és ellenállok az öklendezés ingerének. Nagyon ritkán szoktam piálni, és akkor iscsak keveset.- Egy kicsit túlzásba vittem - mondom köhögve, miközben a mellkasomra szorítom a kezem.Kayden hátrasimítja a hajamat, aztán az arcomon nyugtatja a tenyerét. Folyamatosanhozzám ér, mégis úgy tesz, mintha nem lenne szabad. Össze vagyok zavarodva, nem kapoklevegőt, és nem akarok mást, csak megint szabad lenni.

- Callie, nem muszáj piálnod, ha nem akarsz. - Olyan halkan szól, hogy csak én hallom meg.Kihúzom magam, és fölszegem a fejem.- Tudom. És ez rád is vonatkozik.Végigmér, liftezik az ádámcsutkája, ahogy nagyot nyel.- Tessék - nyújtja oda az üveget Sethnek, aztán az ajtóhoz siet, és kilöki. Miután kiront aházból, az ajtó becsapódik mögötte, mi hárman pedig értetlenül, döbbenten maradunkmagunkra. Nem tudom, mit tegyek, kövessem-e Kaydent. Fogalmam sincs, mire vanszüksége.Hirtelen rádöbbenek, hogy nem is igazán ismerem ő t.

KAYDEN

Callie azt hiszi, haragszom rá, pedig nem. Magamra haragszom. Amiért idejöttem. Amiértmegcsókoltam. Amiért megérintettem őt, méghozzá nem is akárhogy. Jobbat érdemelnálam. Én még ahhoz sem vagyok elég erős, se elég jó, hogy távol tartsam magam tőle. Direkt elfoglalom Luke-kal a taxisofőr melletti két helyet, hogy Seth meg Callie kényteleneklegyenek hátulra ülni a mikrobuszban. Így esélyem nyílik lehiggadni, próbálom kiverni afejemből azt a hülye ruhát. Legszívesebben visszavinném Callie-t a házba, letépném róla aruháját, és megint szeretkeznék vele. De muszáj leállnom a fantáziálással. Ahogy az ivással is,mert felszínre hozza az érzéseket, amiket megpróbálok elzárni acélozott szívembe.Luké meg Seth egymásnak adogatják a whiskysüveget, és megmeghúzzák, jó görnyedten,hogy meg ne lássa a sofőr, egy hosszú hajú, kecskeszakállas fiatalember. Seth néhányszorCallie-nek is felajánlja az üveget, ám ő csak a fejét csóválja, mindannyiszor elutasítja a kínáltpiát. Mióta elhagytuk a nyaralót, rám se néz, egyre csak a ruhája pántját igazgatja, miközbenkibámul az ablakon. Sötét az ég, és az utcát beragyogó égősorok besütnek a taxiba,megvilágítják Callie szemét. Még annál is szomorúbb a tekintete, mint amikor megismertem,

ha ez egyáltalán lehetséges.



A rádióból valami nyálas dal szól. Egy pasas a szerelemről kornyikál, én pedig azon kapommagam, hogy legszívesebben átdöfném a dobhártyámat, vagy legalább ejtenék pár vágást abőrömön. Gondolni sem akarok a szerelemre, se arra, hogy mit jelent nekem. Semm ire semakarok gondolni.

Éppen el akarom kérni az üveget Luke-tól, amikor a taxi megáll egy magas téglaház előtt, amikét hasonló épület közé ékelődik. A bejáratnál hosszú sor kígyózik, és a bent dübörgő zenét még a padkánál is hallani. Luké pénzt vesz elő a tárcájából, átadja a taxisofőrnek, aztán kinyitja az ajtót. - A piáért majd ti fizettek - mondja hármunknak, aztán kiugrik a mikrobuszból, én pedig afejemet csóválom. Seth az ajtóhoz csúszik az ülésen, és szintén kiszáll.Arra várok, hogy Callie is elhagyja a taxit, de nem moccan. Amikor végre hátra merekpillantani rá, kiderül, hogy engem figyel. Az ülés hátára teszem a karomat, és kicsavarom atörzsem, hogy szembenézzek vele.

- Minden rendben? - kérdezem tőle. Beszippantja alsó ajkát, és a fejét csóválja.- Nem.Ellenállok a késztetésnek, hogy megérintsem.- Mi a baj?Lebiggyesztett szájjal az ülés szélére csúszik.- Nem is tudom, ki vagy.Kis híján leesik az állam.- Hogy micsoda?

Zaklatottan sóhajt, miközben kilendíti a lábát a taxiból.- Nem tudom, ki vagy. Igazából fogalmam sincs, és ez fáj. - Nem mond többet, miközbenkimászik, lehúzza a ruhája szegélyét, és odamegy a járdaszélen álldogáló Sethhez meg Luke-hoz.Azt sem tudom, hogyan reagáljak arra, amit mondott. Neki többet árultam el magamról,mint bárki másnak. De valójában, ha belegondolok, másoknak semmit sem mondtam el,Callie-nek pedig a lehető legkevesebbet. A bakancsom csikorog a kavicsos úton, miközbenbecsapom a kocsi ajtaját. A taxi elhajt, kerekei csúszkálnak a kavicsokon, én pedigdermedten állok a padkán.Callie megragadja Seth karját, bár nem tudom megmondani, igazából ki kapaszkodik kibe.Luké máris a cigijéért nyúl, és a szájába kap egy szálat. Odaballagunk a sor végére, Lukémegpöccinti az öngyújtót, és a papír meggyullad. Az emberek beszélgetnek, nevetnek, jólmulatnak, a fejem viszont görcsöl.Nem ismer engem.Tényleg nem.Azért, mert nem hagyom, hogy megismerjen.Egyszeriben seggfejnek érzem magam. Magyarázattal tartozom neki, hogy miért talált rámvértócsában heverve a padlón.



A saját elmém foglya vagyok, miközben a sor halad, és végre bejutunk az épületbe. Lukétalálta ezt a diszkót, ahova a szokásos huszonegy helyett már tizennyolc éves kortólbeengednek, így nincs szükségünk hamis személyire a bejutáshoz. Amint átlépjük a küszöböt,fullasztónak érzem a légkört. Rohadtul túl sok ember zsúfolódott be a kis helyiségbe. Alig

kapok levegőt, de szerencsére legalább tilos a dohányzás. A zene fülsiketítő, és vibrál tőle apadló. Azelőtt nem zavartak az ilyen helyek, most viszont kicsit klausztrofóbiásnak érzemmagam. Szerintem Callie is így van vele, mert úgy kapaszkodik Seth dzsekijének hátába,mintha az élete múlna rajta, miközben a srác előtte megy, utat törve magának a tömegben.Luké máris teljesen eltűnt a csődületben. Valaki hátratántorodik a bárpulttól, és kiönti a sörét, pont Callie lába mellé. Ahogy félreugrik,Callie önkéntelenül is elengedi Sethet, és rögtön utánakap. Ám a tömeg máris körülzárja, éslátom rajta, hogy pánikkal küzd.Pár hosszú lépéssel ott termek mögötte, és megragadom a derekát. Az egész teste

megdermed, de gyorsan puszit nyomok a fejére, és azt suttogom:- Nyugi, én vagyok.A hangom hallatán bólint, és ellazul a válla. Közelebb húzódom hozzá, míg feje amellkasomhoz nem simul, aztán átkarolom a derekát, és óvón magamhoz szorítom,miközben átnavigálom kettőnket a tömegen. Gondosan kidugom a könyököm, így senki nem jöhet olyan közel hozzánk, hogy megérinthesse Callie-t. Miután végre kijutunk a sokaságból,és elérünk az asztalokhoz, mindketten fellélegzünk.A karom ellazul Callie körül, de továbbra sem engedem el őt, miközben odalépünk asarokasztalhoz, ahol Luké meg Seth ül. Csak azért eresztem el Callie-t, hogy kihúzzak neki egy

széket, és leülés közben visszafogottan rám mosolyog. Megkerülöm az asztalt, és atúloldalon foglalok helyet, bár legszívesebben elhúznék innen.- Úristen, kész őrültekháza van itt - mondja Luké, és a hajába túrva körülnéz, szemügyre veszia bárpultot, az ajtó körüli tömeget meg a sarokban lévő táncparkettet. - És kurva meleg.Seth egyetért ően bólogat, miközben az inge zsebében lévő cigarettáért nyúl. Ám elkomorulaz arca, ahogy a körülöttünk lévő asztalokra pillant. - Álljon meg a menet! Csak nem tilos idebent a dohányzás?Luké biccent, hátradől a széken, és megfeszülnek az izmai, ahogy karba teszi a kezét.- De bizony... Ez a halálom.- Szerintem a bagózás lesz a halálod - poénkodik Callie idegesen, és tekintete a táncparkettretéved.Luké gyilkos pillantást vet rá, de aztán megcsóválja a fejét, és elvigyorodik.- Hát, ha nem bagózhatok, akkor legalább piálok. - Hátralöki a székét az asztaltól, és talpraáll. - Ki mivel szeretné mérgezni magát?- Én azzal, ami a létező legenyhébb - feleli Callie, közben a kezét tördeli az ölében, és akörmét piszkálja. Gondterhelt, és tudni akarom, miért. Vajon miattam nyugtalankodik, vagyvalami más miatt?Seth előveszi a telefonját, és nekiáll a gombokat nyomogatni. - Tegnap óta nem beszéltem Greysonnal. - Sóhajt. - Azt hiszem, lehet, hogy haragszik rám.



Callie az asztalon nyugtatja a kezét.- Miért?Seth vállat von, és végighúzza az ujját a képernyőn. - Mert olyasmit mondtam a kapcsolatunkról, ami talán egy kicsit csúnya volt.

- Mármint mit? - kérdi Callie.- Mármint azt, hogy szüneteltetni akarom a dolgot. - Seth leteszi a telefont, és felsóhajt,miközben Callie homlokráncolva mered rá. - Ne nézz így rám! Nem gondoltam komolyan.Fáradt voltam, túlagyaltam mindent, és tényleg nem gondoltam komolyan.Callie végighúzza a kezét az asztalon, lesöpri a padlóra a rajta lévő sót. - Ezt Greysonnak is megmondtad?- Még nem - feleli Seth.— De már készülök bocsánatot kérni.- Seth! - Callie átnyújtja kezét az asztal fölött, és megérinti a srác karját. - Mégis mióta fojtodte magadba a dolgokat? Azt sosem szabad! Nem egészséges.

Seth vállat von, rám pillant, aztán megragadja Callie karját.- Gyere velem egy pillanatra! - kéri, feláll az asztaltól, és talpra húzza Callie-t, aki bólint, ésanélkül követi, hogy visszanézne rám.A fülembe csengnek a szavaik. Soha semmit nem szabad magunkba fojtani. Egészségtelen.Ha ez igaz, akkor én vagyok a világ legbetegebb embere. Érzem, hogy minden felszínre törbennem. Mindaz, ami vagyok. Amit érzek. Az egész életem. Meg az üresség, ami mindig isuralni fog. Mert ha nem, akkor át kéne éreznem az életem elmúlt éveit. Nem bírok józanulgondolkodni, ahogy eluralkodnak rajtam az érzelmek, és talpra állok. Átrohanok ahelyiségen, a mosdó felé vetem magam, és belököm az ajtót. Van odabent néhány srác,

úgyhogy bemegyek az egyik fülkébe, és magamra zárom az ajtót. Az arcomra nyomom akezem, mély levegőt veszek, aztán lecsúsztatom az ujjaimat a csuklómra, és a gumikarikátpattintgatom. Újra meg újra, míg a csuklómon nagy, vörös hurka nem éktelenkedik, de mégettől sem könnyebbülök meg. Szükségem van valamire - bármire -, hogy megszabaduljak az érzelmektől. Keresgélek afülkében, hátha akad valami éles felület, mondjuk a fém vécépapírtartó szegélye. Ez az ötletvégső kétségbe esésemről árulkodik, és könnyen tetanusz lehet a vége. Nem vagyok biztosbenne, hogy tényleg képes lennék rá. Ahogy a vécépapírtartó felé nyújtom a karomat,megakad a szemem a csuklómon lévő egyik bőrpánt csatján. Ezt jobb alternatívának tartom,így ráhelyezem a másik csuklómat, aztán végighúzom rajta, jó erősen odanyomva. Felhasad abőröm, és fájdalom árad szét a karomban. Ah ogy kiserken a vérem, nyugalom borul aszívemre.Leülök a vécére, és hagyom, hogy a vérem a padlóra csöpögjön, vörösre színezve a csempéta lábam mellett. A tenyerembe ejtem a fejemet, elönt a szégyen, de egyben jóleső érzés is,és fel nem foghatom, hogy a picsába jutottam idáig, hogy lett belőlem ilyen ember. Az önbántalmazási kényszeremet tizenkét éves koromra tudom visszavezetni. Közvetlenülazután kezdődött, hogy a csapatom elveszített egy baseballmeccset, méghozzá miattam,mert ütőként egyszer sem talá ltam el a labdát. Részben direkt tettem, mert tudtam, hogy



- Tudod, mit tett volna az apám, ha elveszítettem volna egy meccset, és aztán mégfeleseltem is volna vele, ahogy te az imént? - Megállt, és várta a válaszomat.- Nem, uram - feleltem. - Nem tudom.Még előrébb lépett, fölém tornyosult.

- Kiabált volna velem az összes jelenlévő előtt, és a fejemhez vágta volna az igazat, mert azigazság kell ahhoz, hogy jobbá válhassunk.Néha, amikor apám bedühödött, megemlítette az édesapját, meg hogy miket csinált velegyerekkorában, mintha ezzel akarta volna magyarázni a saját erőszakosságát. Felmerültbennem, hogy talán én is ilyen leszek felnőttként, és az ő elvei alapján fogok bánni a sajátgyerekeimmel. Megrémített a gondolat, hogy én is ilyenné válhatok. Nem akartam ilyenlenni, én senkinek sem akartam szenvedést okozni.Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megüssön, ám továbbra is Ielógatta a kezét.- Egyszerűen nem értelek - mondta. - Mindig mindent elcseszel. Akárhányszor próbállak

megtanítani rendesen viselkedni, örökké csak elszúrod a dolgokat. Aztán meg elveszíted azta meccset mindenki szeme láttára, hogy olyan béna apának tűnjek miattad, akinek a fia egykibaszott anyámasszony katonája. Nem érdemled meg, hogy a csapat tagja légy. - Kidagadtakaz izmai, és a homlokán lüktetett egy ér. A törzsemre szorítottam a karomat, felkészültem averésre. - Semmit sem érdemelsz meg. Egy kalap szart se érsz. Egy kibaszott vesztes vagy.Még azt sem érdemled meg, hogy itt állj előttem. Egyre csak mondta és mondta, a lelkembe gázolt, viszont egy ujjal se nyúlt hozzám. Mindenegyes szava vágás volt: mind heget hagyott rajtam. Újra meg újra. Vágás. Sebhely. Heg. Heg.Heg. Aprónak és láthatatlannak éreztem magam, épp, ahogy az előbb kívánta m. Miután

végzett, apám sarkon fordult, és magamra hagyott az el őszobában.Emlékszem, arra gondoltam, mennyivel rosszabb érzés volt, hogy nem ütött meg. Sőt,emlékszem, hogy azt kívántam, bár egy szót se szólt volna, és inkább a szart is kiverte volnabelőlem. Mert azután összegömbölyödhettem volna, és kialudhattam volna a fájdalmat.Ehelyett azonban a fájdalom az elmémben volt, a véremben, a szívemben. Kibaszottul megakartam tőle szabadulni, úgyhogy megtettem az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott. Felrohantam a lépcsőn a fürdőszobába, és fogtam az első pengét, amit találtam. Anyámegyik borotvájának pótpengéje volt. Elég tompa volt az éle, és valami krémes szar húzódottcsíkban a tetején.De nem számított. Az is elég volt. A felkaromra nyomtam a pengét, és metszést ejtettem.Csak többszöri próbálkozás után sikerült felhasítanom a bőrt, de minden egyes karcolás jólesett. Mire kiserkent a vérem, jobban éreztem magam. A mosdó fölé tartottam a karomat,és hagytam, hogy kicsöpögjön belőlem a fájdalom. Pislogva elhessegetem az emléket, és talpra állok. Muszáj elhúznom innen. Most rögtön. Lekell lécelnem erről a kibaszott vakációról, és hazamennem, mielőtt túlságosan kötődnikezdek Callie-hez. Letörlöm a vért a karomról, és elrendezgetem rajta a gumikarikákat megbőrpántokat, hogy takarják a vágást. Kisietek a vécéből, oldalra fordulva átnyomulok azemberek között, és a kijárat felé indulok, Elhatározom, hogy visszamegyek a nyaralóba,



Braiden volt a legelső fiúja, és személy szerint őt terhelte a felelősség azért, hogy afocicsapat megverte Sethet: hagyta, hogy elbánjanak vele, mert nem akart szembenézni akettőjük kapcsolatáról terjengő pletykákkal. - Még mindig érzel valamit iránta? - kérdezem, és kisujjam körmével megpöccintem a zárat.

- Nem, nem arról van szó ... — Habozik. - De ... de összetörte a szívem.Mióta csak megismertem, Seth mindig olyan erősnek tűnt, de mint mindenki másnak, nekiszintén megvannak a maga félelmei, és nekem muszáj támogatnom, ahogy ő is örökkétámogat engem. Egy percre a helyébe képzelem magam, és átveszem a vigasztaló legjobbbarát szerepét, aki megpróbál segíteni a fájdalom enyhítésében.- Nem lesz semmi baj. - Feléje lépek, és a karjára teszem a kezem. - Greyson nem Braiden.- Tudom. - Felsóhajt, és rásimítja a kezét az enyémre. - De néha úgy érzem magam, minthamegint a földön feküdnék, és összevissza rúgnának.Átölelem Sethet, magamhoz szorítom, biztonságérzetet ad a közelsége.

- Megértem, de csak úgy hagyhatjuk hátra a múltat, ha továbblépünk, igaz? Legalábbis temindig ezt mondod nekem.- Tudom - suttogja, és átkarol. Még közelebb húz magához. - És azt is tudom, hogy nem leszsemmi baj. Greyson nem Braiden, és szeret engem, de nekem folyton az a rohadt nap jár azeszemben. Olyan kibaszottul boldog voltam akkor, azt hittem, hogy az élet tökéletes, aztánfelbukkant a focicsapat, mind összezsúfolódtak annak a kibaszott kisteherautónak a platóján,mint egy rakás robot, amik csak egymást utánozzák. És... - Elcsuklik a hangja, tudom, hogymindjárt elsírja magát. - És nem megy ki a fejemből Braiden arca...a gyűlölet a tekintetében,mintha engem hibáztatott volna azért, hogy részt vett benne.

Mozdulatlanul állok, megvárom, hogy összeszedje magát, bármennyi időbe telik is.Önmagához híven Seth nem sokkal később el is húzódik tőlem. Ujjhegyével megtörölgeti aszeme sarkát, aztán nagyot sóhajt.- Na mindegy, mielőtt nekiálltam kisbabaként rinyálni, azt akartam mondani, hogy egy kicsitmegijedtem a továbblépéstől, és talán mondtam Greysonnak néhány csúnya dolgot. A vécépapír-gurigáért nyúlok, és letépek neki pár csíkot.- Igazából... néha könnyű bocsánatot kérni. Felitatja a könnyeit a papírral, aztán a falra szerelt kukába dobja a galacsint.- Ja, de néha meg nem.- Néha viszont igen.Erre elmosolyodik.- Nézzenek oda! Milyen bölcs lettél. - Átkarolja a vállam. -Biztos azért, mert olyan sok időttöltesz velem.Mosolyra görbül a szám, ahogy kinyitom az ajtót.- Biztos.Mire kimegyünk a vécéből, a szórakozóhely még zsúfoltabb. Nem tetszik ez nekem.Szorongok a tömegtől, feszélyez a ruhám. Valahányszor valaki hozzám ér, viszolyogvarezzenek össze.



- Tudom - felelem, de igazából azt tudom, hogy Seth úgysem értené meg. Kayden rengetegszempontból hasonlít rám. Mindem elfojt magában, amíg meg nem törik. Márpedig hamegtörik, talán nem bírok majd időben segíteni rajta. És akkor mi lesz? Nem élhetem tovább az életem nélküle, minden egyes nap a fájdalommal

küzdve. Amikor megláttam Kaydent a padlón heverni, átérezhettem, milyen lenne elveszíteniőt. Azt hittem, meghalt, és a kín szó szerint mellbe vágott, a bordáim majdnem összezúzták aszívemet.Nem bírom ki Kayden nélkül. Meg kell mentenem őt, ahogy önmagamat is, és boldoggá kelltennem mindkettőnket.

KAYDEN

Amikor rádöbbenek, hogy sír, azonnal Callie felé vetem magam, félrelökök mindenkit, aki az

utamba áll. Megszakad a szívem annak láttán, hogy abból a gyönyörű kék s zempárbólkönnyek csordulnak ki, és már nem érdekel semmi más, csak hogy megvigasztaljam őt. Amint Callie meglát, elkerekedik a szeme, és az arcához kapja a kezét, hogy letörölje akönnyeit. Seth megfordul, rám néz, aztán elengedi Callie derekát, és elhátrál.- Innen átveszed? - kérdi tőlem, mire bólintok. Seth átvág a tömegen, én pedig a helyételfoglalva megállok Callie előtt. Ujjai elindulnak lefelé kipirult arcán, hogy elmaszatolják a könnyeket, én azonban elkapom akezét, és elhúzom onnan. Szabad kezemet az arcához emelem, és hüvelykujjammalgondosan letörlök minden egyes könnycseppet.- Mi a baj?— kérdezem, és közelebb húzom őt magamhoz. - Történt valami?A fejét csóválja, hevesen pislog, miközben ismét könny szökik a szemébe.- Jól vagyok, csak egy kicsit elfáradtam.- Callie, kérlek, áruld el, mi a baj, hogy segíthessek!Megint megrázza a fejét, és nagyot nyel, hogy magába fojtsa a sírást.- Tényleg semmi... baj. - Hüppögni kezd, rázkódik a válla, ahogy kibuggyannak a könnyei.Átkarolom és magamhoz húzom őt. A pólómba temeti az arcát, a szegélyét markolja,könnycseppjei átitatják az anyagot. Nem merek megmozdulni, bár körülöttünk mindenkitáncol. Callie haját és hátát simogatom.- Semmi baj - hajtogatom, miközben én magam is a sírással küszködök. Nem tudom, miért,de átérzem Callie fájdalmát, bár fogalmam sincs, mi okozza. Megpróbálom visszafojtani akönnyeket. A csuklómon lévő nyílt sebre koncentrálok, a még mindig érzett sajgásra. De nemválik be, és tudom, hogy hamarosan össze fogok omlani... mindketten össze fogunk omlani.Felkapom Callie-t, aki még csak rám sem néz, és nem tűnik döbbentnek. Lába átkulcsolja aderekam, a kezét fölcsúsztatja a mellkasomon, és a nyakamba kapaszkodik. Az emberekámulva figyelnek minket, miközben átnyomakodom a tömegen, és végig gondosan ügyelekrá, hogy lefogjam a ruhája szegélyét, még véletlenül se libbenhessen föl. Amikor kilépek az

épületből, Callie készül leugrani, de még szorosabban ölelem magamhoz, hogy kénytelenlegyen továbbra is hozzám simulni. Most, hogy végre a karomba zárhatom, nem eresztem el.



Fél kézzel tartom őt, a másikkal leintek egy taxit. A sofőr furán néz rám, amikor még mindigCallie-t fogva behajolok a kocsiba, aztán bemászom a hátsó ülésre.- Parti sétány 552. - mondom a címet, miközben az ajtó felé nyúlok, és becsukom.A taxis idősebb pasas, és többször is rajtakapom, hogy figyel minket a visszapillantó tükörből.

Az egyik kezemet Callie tarkóján, a másikat a derekán nyugtatom. Még mindig sír, a pólómraontva a könnyeit.A kocsi elindul előre, a műszerfalon lévő taxióra mérni kezd. Mozdulatlanul ülök, amennyirecsak bírok, és arcomat Callie fejéhez simítva a hátát dörgölöm. Úgy félúton vagyunk anyaraló felé. amikor a főút kivilágítása tornácok lámpáinak adja át a helyét, Callie fölemeli afejét, és a vállamon nyugtatja az állát, kibámulva a hátsó ablakon. Nem kérdezem meg tőle,mi a baj, magától pedig nem árulja el. Csak figyeli a pislákoló, homályos fényeket, amelyekmellett elhajtunk, bele az éjszakába, és mindketten tudjuk, hogy előbb - utóbb el fogunk érnia célunkhoz, és egyikünk végül kénytelen lesz megtörni a csöndet.



- Jól vagyok - csattantam föl. -Csak tele a hócipőm a karácsonnyal meg a színleléssel, hogyhiszek mindenféle nem létező dol gokban. Nincs is Mikulás, anyu. Nyolcéves korom óta nemhiszek benne.- Jaj, ezt természetesen tudom - felelte anyu, és elvette a kezét a hátamról. - De az egészből

elvész a varázs meg a móka, ha nem játsszuk azt, hogy hiszünk benne.- Varázs meg móka se létezik - közöltem vele, és elhúzódtam tőle. - És elegem van már a játékból... Inkább alszom még egy kicsit. Fáradt vagyok.Anyám egy örökkévalóságig ült ott, be- és kilélegzett, végül talpra állt, a matracmegemelkedett, miután lekerült róla a súlya.- Hát jó.Mindössze ennyit mondott. Aztán kiment, és ismét a szoba meg a benne kísértő emlékekhatása alá kerültem. Még most sem értem, miért nem mondott anyám semmi mást. Nyilvánlátta rajtam, hogy valami baj van. Egy szép napon össze fogom szedni a kellő bátorságot,

hogy kérdőre vonjam. Muszáj lesz. Különben soha nem fogom megtudni, és a bizonytalanságörökké kínozni fog.- Callie! - Kayden hangja csendül a gondolataim között. Kinyitom a szemem, rádöbbenek,hogy elszunyókáltam. Fölemelem a fejem, körbenézek, odakint sötétség honol, a távolban azóceán zúg.- Elaludtam? - pislogok, aztán elengedem Kayden vállát, hogy kidörgöljem a szememből akomor álmot.Bólint, és kisimít az arcomból egy hajtincset.- Igen, de semmi baj.

Az arcom meg a szemem mintha föl lenne puffadva a maró könnyektől. - Ne haragudj!Ujjai az arcomra simulnak, és rémülten néz a szemembe.- Mondtam, hogy semmi baj, Callie. De tényleg... Örülök, hogy átfoghattalak... Nagyonmegnyugtató volt.Visszafojtom a könnyeket, amik még mindig ki akarnak törni.- Akkor jó.Kayden bólint, némán egyetértünk, hogy pillanatnyilag mindketten jól vagyunk, és hogyegyütt lenni jó. Elkezdek kimászni az öléből, de megragadja a derekamat, és oldalra csúsztat,finoman átrak az ülésre. A padlóra teszem a lábam, nem tudom, mi legyen ezután. Kayden azsebébe nyúl, előveszi a pénztárcáját, és kihúz belőle egy húszast, aztán előrehajol, ésátnyújtja a taxisnak.Újra hátradől az ülésen, de azt án oldalra csúszik, és megragadja a kilincset. Meghúzza,kinyitja az ajtót, aztán kiugrik a kocsiból. Nyújtózik egyet, majd felém nyújtja a karját.Megfogom, érzem a bőre melegét, miközben kisegít az autóból, és még akkor sem enged el,amikor becsukja mögöttem az ajtót. Mindketten Luké kisteherautója mellett állunk, a taxipedig kitolat a kavicsos ösvényen, és visszakanyarodik az utcára. Miután elhajt, Kayden rámnéz.- Nincs kedved sétálni egyet? - biccent a part felé.



Szipogva bólintok.- A séta jó ötlet.Apró mosolyt villant rám, és összekulcsolja az ujjainkat. Kéz a kézben elsétálunk a házmellett, és kilépünk a tengerpartra. Homok megy a papucsomba, hűvösnek érzem csupasz

lábamon. Nehéz sétálni, mert folyton beleragadok a homokba, úgyhogy megállok, kissémegrántva Kayden karját.- Mi a baj? - kérdi, nem hajlandó elengedni a kezemet.Kihúzom a lábam a papucsból, és lehajolok érte, az ujjamra akasztom, mielőttfölegyenesednék. Kayden bólint, most már érti a dolgot, aztán továbbmegyünk a sötétbe. Ahullámok morajlása altató dalra emlékeztet, az egyik házból pedig zene száll felénk. A homokbehatol a lábujjaim közti kis zugokba, figyelek minden hangra, körülzár a hűvös levegő. - Fázol?— kérdi Kayden, miközben lelassítunk, a hullámok szinte a lábunkat nyaldossák.Lepillantok a karomra, és megborzongok, a holdfényben látom, hogy libabőrös lette m.

- Egy kicsit.Felsóhajt, aztán visszanéz a homokos emelkedő tetején álló nya ralóra.- Beszaladok a házba, és hozok neked egy kabátot.Sietve megcsóválom a fejem, és erősebben szorítom a kezét. - Nem, kérlek, maradj itt! Muszáj... muszáj beszélnünk.Kétkedve mér végig, és a sötétbe n üresnek tűnik a tekintete. Fe szülten dörgöli meg atarkóját, aztán letelepszik a földre, és leültet maga mellé. Gyöngéden oldalra húz, és az ölébeültet, neki háttal. A mellkasának dőlök, lehunyom a szemem, biztonságban érzem magam,mintha végre megtaláltam volna a helyem.

Kayden az egyetlen az életemben, aki ilyen érzést vált ki belőlem, sokkal inkább, mint Sethvagy akár én magam. Csakis őrá van szükségem, és remélem, hogy ő is ugyanígy érezirántam. De mielőtt megkérdezhetné m, van még valami, amit tudnom kell...amit meg kellértenem.Mély levegőt veszek, és fölteszem a nagy kérdést. - Kayden, mi történt?Három aprócska szó, mégis oly súlyosak és jelentősek, hogy megroppan alattuk a föld.Kayden egész testében megfeszül, úgyhogy én is, mielőtt megfordulok, és szembenézek vele. Nagyot nyel, ahogy én is. Nagy levegőt vesz, és szinte hangtala nul fújja ki.Kinyitja a száját, és ahogy megszólal, kis híján megáll a szívem.- Apám késelt meg.

KAYDEN

Fogalmam sincs, miért árulom el neki. Nem terveztem. Úgy terveztem, hogy örökre titokbantartom, mint minden mást. De Callie itt ül, vár rám, megbízik bennem annyira, hogyátfoghassam, és közel lehessek hozzá. Az igazságra vágyik tőlem, és én meg akarom adni

neki. Mindent meg akarok adni neki.



- Apám késelt meg. - Ezzel a pár szóval szétzúzom a szívem körüli dobozt, ami ezernyi élesszilánkra törik.Callie-nek elkerekedik a szeme, és elakad a lélegzete. Megint a sírással küszködik, úgyhogyátkarolom, és magamhoz szorítom.

- Nyugi, most már jól vagyok.Jéghideg a bőre. A karját dörgölöm, próbálom fel melegíteni. Reszket, de nem a hidegtől,hanem az érintésemtől. Vagy talán a döbbenettől az imént hallottak miatt. Hirtelenjében aztkívánom, bárcsak visszavonhatnám, mert nem lett volna szabad ilyen terhet raknom avállára.- Bocsáss meg! - szabadkozom. - Nem kéne ezzel terheljelek.Kihúzza mindkét kezét összesimuló testünk közül, és a mellkasomra nyomott tenyérreleltolja magát tőlem. A szemembe néz. - De, igenis kéne... Már korábban el kellett volna mondanod.

A fejemet csóválom, és a derekára teszem a kezem, hogy közel tartsam magamhoz.- Callie, nem kell tudnod az ilyesmit ... Megvan neked a saját bajod.Egyszeriben dühösnek tűnik, lángol a tekintete, és én hátradőlök, aggódom, hogy meg akarütni, vagy ilyesmi.- Kayden... Én nem... - Nem találja a szavakat. Helyezkedik, behajlítja a térdét, teljes súlyávalaz ölembe támaszkodik. A vállamra teszi a kezét, és állhatatos tekintettel azt mondja:- Ez az egész az én hibám. - Tiltakozni kezdek, de a számra teszi a kezét. - Nem lett volnaszabad kezet emelned Calebre... Nem lett volna szabad elárulnom neked, mit tett. Ha nemtudtad volna meg, akkor nem történt volna semmi baj. Most is odahaza lennénk, és az

ágyamban feküdnénk.- Ez nem igaz - felelem, mozgatva az ajkamat a tenyere alatt. - Jó, hogy elárultad nekem azigazat. Caleb nem élheti csak úgy vígan az életét, miközben a tiédet tönkretette.Az ölébe ejti a kezét, és felsóhajt.- A te apád meg a tiédet teszi tönkre. - Bosszúsan fújtat. - Tudja egyáltalán bárki, hogy mitművelt? A fejemet csóválom, aztán vállat vonok.- Anyám, de ő kezd ettől fogva tud mindenről... hogy apám ütött, vert, rúgott... Nem érdekli.Callie tekintete az óceánra vándorol.- Ez így nem helyes - motyogja, és felém fordítja a fejét. - Muszáj elmondanunk valakinek. -Föl akar kelni a földről, de az oldalába kapaszkodva megtartom egy helyben.- Callie, nincs értelme bárkinek is elmondani... és neked muszáj... muszáj felhagynod azzal,hogy értem aggódsz. - Remegni kezd az ajkam. Az isten verje meg. Egész életemben nemkellett még ilyen kurva nehéz dolgot kimondanom. De muszáj elmondanom neki. Meg kellértetnem Callie-vel, ki vagyok, mi rejtőzik a szívem mélyén.- El vagyok cseszve. Totálisan.Amit a bisztróban mondtam arról, hogy... hogy megvágom magamat... Defektes vagyok. Nemtudom, hogy képes leszek-e valaha is abbahagyni... abbahagyni a vagdosást. Muszáj távoltartanod magad tőlem. Kérlek, menj el! Rám szegezi a szemét, az arcomat fürkészi, és teljesen elbizonytalanít.



- Nem.A fejemet csóválom.- Callie, nem kell ez neked...- De igen, kell. - A számra teszi a kezét, és összepréseli az ajkát, miközben becsúsztatja az

ujját az egyik gumikarika alá a csuklómon. - Kayden, te azt hiszed, hogy vakon vetem belemagam ebbe, pedig nem. Azt hiszem, egy ideje már tudom, hogy te...hogy vagdosod magad,szerintem már azelőtt tudtam, hogy elárultad volna. Teljesen elszorul a szívem, miközben leveszi a kezét a számról.- Honnan tudtad?Könnyek gyöngyöznek a szeme sarkában.- Aznap este, amikor mi ... amikor te meg én ... - Akadozva lélegzik. - Amikor lefeküdtünkegymással, láttam a karodon azt a sok vágást, és arra gondoltam...megfordult a fejemben,hogy egy részűket talán te magad ejtetted.

- Miért nem kérdeztél rá?- Mit kellett volna kérdeznem? „Te, Kayden, csak nem megvágtad magad?” Egyébként is,nem akartam elhinni.A szorongásomat mintha elfújták volna.- Mert túl durva?Sietve megcsóválja a fejét.- Nem, hanem mert nem akarom elhinni, hogy ennyi fájdalom bujkál benned... Tudom,mennyi fájdalom kell ahhoz, hogy ilyen messzire menjen az ember... hogy kárt akarjon tennimagában.

Ebben a pillanatban kis híján eldobom az agyam, mert rádöbbenek valamire. Van valaki, akimegért engem. Callie megért engem. Megérti, milyen ez, és nem fél se tőlem, se attól, amibennem r ejtőzik. És bár nem értem ezt a dolgot, de akarom mindenestül: akarom Callie -t.Miként lehetséges az, hogy hosszú éveken át éltünk ugyanabban a városban - jártunkugyanabba a suliba —, és mégsem vettem őt észre? M i történhetett volna, ha már annakidején észreveszem?- Túlságosan el vagyok cseszve - hangsúlyozom újra, azt akarom, hogy teljesen megértse. -Kárt teszek magamban, hagyom, hogy mások kárt tegyenek bennem, és nem szólok rólasenkinek.- De muszáj lesz. Mindent el kell árulnod apádról. Muszáj elmondanod az igazat, még akkoris, ha az emberek azt hiszik, hogy saját magadban tettél kárt.- Soha senki nem fog hinni nekem. Nemrég tartóztattak le azért, mert szétrúgtam Calebseggét, és tele a testem kibaszott sebhelyekkel, amiket saját magam okoztam. Senki sem fogmegérteni.- Nem érdekel — válaszolja Callie, és ujjai a vállamba mélyednek, ahogy belém kapaszkodik. -Valahogy majd csak megértetjük velük.Döbbenten meredek rá. Hogy létezhet egyáltalán ilyen ember, mint ő? Lehetetlennek tűnik,mégis itt van előttem, a hold halvány lényében is sugárzik a szépsége.



- De Callie ... Mi van veled meg Calebbel? Te se mondtad el senkinek az igazat róla. -Szemétnek érzem magam, amiért szóvá teszem ezt, de úgy érzem, ki kell mondani.- Dolgozom rajta - motyogja, és megremeg a hangja.- Te meg én együtt fogunk dolgozni rajta... Többé nem hagyjuk, hogy mások uraljanak

minket. - A beszéde mintha inkább szólna saját magának, mint nekem, de nem baj. Aztakarom, hogy árulja el valakinek az igazat, hogy az a mocsok többé ne uralkodhasson fölötte.Rám néz, és látom rajta, hogy menten elsírja magát. Nem akarom, hogy sírjon. Azt akarom,hogy boldog legyen.- Callie, mondd meg, mire van szükséged!— kérem, és a füle mögé simítok egy tincset.- Arra van szükségem, hogy a világ ne legyen ilyen csúnya hely, tele fájdalommal. - Könnyekcsordulnak ki a szeméből. - Arra, hogy felébredjek, és tényleg elhiggyem, hogy mindenrendben lesz, ne csak reménykedjek benne. A szerencsések közé akarok tartozni, akiknek jóéletük van.

Bólintok, mert én is ezt kívánom neki.- Ez még mindig valóra válhat. Csak mondd meg nekem, mire van szükséged a boldogsághoz!A szemembe néz, miközben könnyek csorognak le az arcán.- Rád.Összerezzenek, mert Callie épp most dobta oda magát valakinek, aki lelkileg üres és megtört.Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, meg bírom-e adni neki, amit akar. Nem értem se avágyat, se a szerelmet. Nem értem, mitől válik teljessé az emberek élete. Kinyitom a számat,és őszintén fogalmam sincs, mi fog kijönni rajta, de nem is derül ki, mert Callie a számranyomja a száját, ezzel elnémít.

Talán tudta, hogy nem azt mondanám, amit hallani akar, vagy talán csak meg akart csókolni.Akárhogy is, elhúzódom tőle. Az arcára simítom a kezem, és győzködöm:- Callie, nem kellek én neked. Hidd el! Semmire se mennél velem.Erre csak a fejét csóválja, és megint megcsókol, úgy kapaszkodik a vállamba, mintha az életemúlna rajta. Ezúttal nem bírok ellenállni. Remeg a karomban, és meg akarom nyugtatni,úgyhogy viszonzom a csókját. Eleinte csak lassan, de aztán úrrá lesz rajtam a mohóság, ésnekiállok hevesen csókolni őt, beleadom mindazt a szenvedélyt, amit eddig magambafojtottam.Hátradőlök a homokban. Callie rajtam fekszik, a testünk egymásra simul, miközben anyelvünk összegabalyodik. Callie hevétől megáll az eszem, azt is elfelejtem, hol vagyok. Nincsmás, csak ő meg én, ahogy a homokban heverünk, és egy kibaszott pillanatra esküdnimernék, hogy minden rendben lesz. Hogy ez lesz az életem. Csak ő meg én. Örökké.És egy másodpercre ez a gondolat nem rémít halálra.

CALLIE

Látom Kaydenen, hogy megijesztem, és már épp meghátrálnék, mert elutasítástól tartok. Deaztán meglátok valamit a szemében, amit a hosszú évek számtalan verése és még az isten



tudja, mi okozott. Egyszeriben világossá válik minden. Kayden nem tud szeretni engem, mertnem érti, mit jelent szeretni. Megérti a fájdalmat, a kínt meg a csalódást, a szerelmet viszontnem. Azonnal felfogom, hogy nem bírom elmagyarázni neki, mit érzek, viszont meg tudommutatni.

Muszáj közelebb lennem hozzá, úgyhogy összeszedem minden bátorságomat, ésmegcsókolom. Elsőre viszonozza a csókot, de aztán elhúzódik tőlem. Pattanásig feszülnek azidegeim, de nem hátrálok meg. Ismét az ajkára szorítom a számat, és csak ennyi kell hozzá,még egy esély: megint viszonozza a csókomat, és ezúttal nem húzódik el.Kayden eleinte gyöngéd, nyelve finoman ér az enyémhez, miközben az ölében tart. Ám agyöngédsége hirtelen mohó vágyba csap át, és mire észbe kapok, eldőlünk a homokban. Énkerülök fölülre, összeforr a szánk, a testünk tökéletesen egymásra simul. Kayden kezerajtambarangol, simogatja a nyakamat, a hátamat. Mindkét tenyere lesiklik a fenekemre, aztánbecsúszik a ruhám alá, ujjai durván a bőrömbe vájnak.

Megfeszül a testem az intim érintéstől, de aztán eszembe jut, hogy Kayden már látott ésérzett engem teljes valómban. Megnyugszom, és hagyom, hogy a keze fölfedezze atestemet. Figyelmeztetés nél kül oldalra fordít mindkettőnket, és a csípőjére emeli a lábamat.Még följebb csúsztatja a tenyerét, felhevült ösvényt húzva a bőrö mön, és szinte lángralobbanok, amikor ujjai lassan bemerészkednek a bugyimba.Reszketek az idegességtől, a hidegtől, a várakozástól, de minden más érzésről elfeledkezem,amint Kayden belém hatol az ujjaival. Kínos nyögést hallatok, és homorítva még jobbanhozzásimulok. Mozgatni kezdi az ujjait, mire halk nyöszörgés hagyja el a számat. Érzem, hogya csúcs felé sodródom, már épp kitörnék, felszabadulnék. Ám Kayden váratlanul

megdermed, aztán újra elhúzódik t őlem. A pillanat varázsa szertefoszlik, és a homokbahullik, ahogy Kayden felül, és engem is magával húz.- Mit csinálsz? - habogom, úgy érzem, elpirultam. - Valami baj van?Ujjai a derekamba mélyednek, szorosan tart, és felkel a földről. Homok záporozik a testünkről, miközben Kayden átfog, és fölemel. Átvág a parton a nyaraló felé, én amellkasához simulok.- Beviszlek a házba - mondja halkan, megcsókol, aztán fölemeli a fejét. - Mielőtt mégtúlságosan eldurvulnak a dolgok. - Megint az ajkamra nyomja a száját, egy gyöngéd csókra. -Nem kéne ide kint folytatnunk, a parton... nyilvános helyen. - Tovább csókolózunk, Kaydencipője alatt csikorog a kocsifelhajtó kavicsa. Az alsóajkamba harap, én pedig nem bírok úrrálenni a remegésemen. Miután elhúzódik, Kayden szája vigyorra görbül. - Nem praktikus ahomokban csinálni... bizonyos dolgokat.Igyekszem nem elpirulni, de soha nem lepleztem ügyesen a feszengésemet, úgyhogy most islángol az arcom.Kayden megkerüli Luké kisteherautóját, és felkaptat a lépcsőn, beérünk a tornác lámpájánakfényébe. Elmosolyodik, ahogy rám néz, aztán fél kezével elenged, hogy az arcomhoz érintseaz ujját.- Tudod, ez hiányzott... a pironkodásod. Imádnivaló.



Erre még jobban elpirulok, de nem bánom... amúgy sem tehetek ellene semmit. Kaydenmosolyogva helyezi át kicsit a súlyomat a karjában, én pedig összekulcsolom az ujjaimat atarkójánál, és addig ügyeskedik, amíg ki nem nyitja az ajtót anélkül, hogy letenne.Bebotladozik a konyhába, és ajka az enyémre forr, amint átlépi a küszöböt.

Fél keze felkúszik a hajamba, egyre csak csókol, miközben végigmegy a nyaralón, beleütközika konyhapult sarkába, és beveri a könyökét a folyosó falába. Sötét van, de a nappaliban mega hálószobában ég egy-egy lámpa, az ablakon át pedig beszűrődik a hold halvány fénye.Kayden mindkét keze lesiklik a hátamon, aztán becsúszik a ru-hám alá, mielőtt befordul asarkon, és bebotladozik a hálószobába, amin Sethszel osztozom. - Mi lesz, ha visszajönnek?— kérdezem kifulladva, az ajkam lük tet a sok csókolózástól.Kayden úgy fog át, hogy karja a fenekem alatt van, és érzem ne-kem szegülő merevedését.Semmi más nincs kettőnk között, csak a farmerja meg a bugyim. - Majd bezárjuk az ajtót...mármint... mármint ha tényleg ezt akarod. - Anélkül, hogy

elengedne, fél kézzel hátranyúl, becsukja az ajtót, és rátolja a zárat. - Nem akarod?Imádom, hogy rákérdez. Azt még jobban imádom, hogy tényleg akarom. Vele akarok lenni.Képes vagyok arra, hogy vele legyek. Mindössze hónapokkal ezelőtt ez az ötletelérhetet lennek tűnt, nem létezőnek, lehetetlennek. Most viszont, hogy itt van velemKayden, minden megváltozott bennem, már nem borul akkora sötétség a szívemre-lelkemre.Kayden számomra a fény, és remélem, hogy egy nap majd lehetek az ő fénye. Újabb csókra közelítem a számat.- Veled akarok lenni.Nem válaszol. Ajka az enyémre simul. Megint elindul, keze a derekamra vándorol, begörbülő

ujjai izzasztóan forró ösvényeket hagynak a bőrömön. Velem a karjában lefekszik az ágyra, aztán kicsit felül, és lelöki Seth táskáját a matracról.Aztán rám fekszik, és mintha szikrák pattognának, ahogy ajkunk újra összeér. Amikor nyelvea számba hatol, a hajába túrok, és még közelebb húzom magamhoz, minde nestül akarom őt.- Callie — nyögi, mindkét keze a hasamon köröz. Ujjai a bőrömet cirógatják, forróságotgerjesztve a lábam között.Homorítva simulok hozzá, és élvezem az érzést, ahogy a nyelvünk találkozik. Ha kívánhatnékvalamit, az lenne, hogy mindig így érezhessek: teljesen és boldogan átadva magam valakimásnak. Nem, nem csak úgy akárki másnak. Kaydennek. Átfogom a csípőjét a lábammal, ígymegnyílok előtte, és rám nehezedik a súlya. Megtámaszkodik fél karjával a fe jem mellett, amásik kezével pedig a ruhám alá nyúl, amíg el nem ér a melltartómig. A másodperctörtrészére a bizonytalanság fojtogat, de emlékeztetem magam, hogy Kaydennel vagyok, akisoha nem bántana - ő mindig megvéd, bármekkora árat kelljen is fizetnie érte.Bedugja a kezét a fehérne műmbe, megfogja a mellem, a bim bóm rögtön meg is keményedik.A derekához szorítom a térdemet, ahogy megcirógatja hüvelykujjával a mellbimbómat.Hátradöntött fejjel nyögök fel, Kayden pedig nekiáll hozzám dörgölni a csípőjét.Folyamatosan csinálja, a testünk újra meg újra ütközik-találkozik. Minden egyes mozdulatotolthatatlan szenvedély hat át, és én még azt is elfelejtem, hol vagyok. Csakis ebben apillanatban létezem, életem minden más pillanata elenyészik. Körmöm Kayden lapockájába



váj, érzem, hogy az ablakon át látható csillagok felé emelkedem, de másodpercekkel későbbvisszahullok a földre. Hangosan zihálva kinyújtóztatom az ujjaimat, miután Kaydenmozdulatlanná dermed.Aztán felül, és megragadja a karomat. Fölkel az ágyról, engem is felhúz, így a matrac szélén

ülök, ő pedig velem szemben áll. A ruhám alsó szegélyéért nyúl, fölrántja, egyetlen gyorsmozdulattal kibújtat belőle. Dübörög a szívem, és miután lehúzza rólam a ruhát, a hajamvisszaomlik a vállamra. Kayden fölém hajol, keze fölkúszik a hátamon, egészen a melltartómcsatjáig. A mellkasom hevesen emelkedik-süllyed, ahogy kipattintja a csatot, és lehúzza amelltartót a vállamról.Megint fojtogat a bizonytalanság, de azt suttogom a szívemnek, hogy higgadjon le, miközbenKayden pólójáért nyúlok. A légzése akadozni kezd, amint felcsúsztatom a kezem a mellkasán,és közben fölemelkedem az ágyról, így végül Kayden előtt állok, föltolva a pólóját. Egyikkezem pontosan a szívén nyugszik, egyenetlenül kalapál a tenyerem alatt.

Nagyot nyelek, miközben szemügyre veszem az oldalán lévő sebet, ami még nem gyógyultbe, és körberajzolom az ujjammal. Könnyek csípik a szemem, ahogy belegondolok, hogykerült oda az a seb, min ment keresztül Kayden, és min mehet most keresztül.- Callie... - mondja, és az állam alá dugja egy ujját, hogy fölemelje a fejemet. Miután ránézek,elengedi az állam, és megfogja a csuklómat. Az ajkához húzza a kezemet, és megpusziljacsuklóm belsejét, megremegek lehelete finom cirógatásától. — Jól vagyok.Nem, nem vagy jól - akarom felelni. Megkéselt az apád, és a te nyakadba varrták a teljes felelősséget. Nem lehetsz jól. Elengedi a kezem, és hátranyúl a tarkójához. Kis rántással lehúzza a pólóját, és a padlóra ejti,

a ruhám meg a melltartóm mellé. Föláll a haja, és vörös az ajka attól, hogy olyan hevesencsókolt.Tekintetem az arcáról a hegekre vándorol. A legtöbbjük kicsi, de néhány nem az. Alegnagyobb a mellkasán húzódik, és kidudorodik.- Ráestem egy gereblyére, miután apám megütött - magyarázza Kayden színtelen hangon,mintha ez nem is jelentene semmit. Mintha az ilyesmi csak úgy megtör ténne, ő pedig mártovább is lépett volna, elfelejtette volna az egészet.Majdnem elsírom magam. Végighúzom az ujjamat a hegen, érzem a dudorokat, éselképzelem, milyen fájdalmas lehetett a sérülés.- Kayden...Elnémít az ajkával, aztán nekem dől, és visszafekszünk az ágyra. Miután a nyelve a számminden négyzetcentiméterét bejárta, ismét elhúzódik.- Tudom, hogy szeretnéd, ha beszélnék erről veled... és fogok is... de itt és most ezt akarom. -Végighúzza az ujját az arccsontomon,önkéntelenül is lecsukódik a szemem. - Ebben apercben csak téged akarlak.Nem is hittem volna, hogy az érintése ennyire felhevíti a testem. Bólintok, ebben a percbenaz övé akarok lenni. Halvány mosoly játszik az ajkán, miközben megpuszilja az arcomat, aztánfelemeli rólam a csípőjét. Lehúzza a farmerját, majd a boks zeralsóját, utána pedigvégigcsúsztatja a bugyimat a lábamon, és leveszi rólam. Előszed egy kotont a pénztárcájából,



mielőtt a földre ejti a farmert, vé gül megint fölém hajol, karját a fejem mellett nyugtatja, és aszemembe néz.- Tudod, bármit akarsz is tőlem... hogy álljak le, vagy lassítsak, vagy egyszerűen csakbeszélgessünk, én megteszem - mondja, próbál megnyugtatni, mivel tiszta ideg vagyok,

pedig nem először csináljuk ezt.- Tudom. - Mély levegőt veszek, kifújom, és kis híján itt helyben közlöm vele, hogy szerelmesvagyok belé, mert szinte kín eltitkolnom.De mégsem árulom el neki, ő ped ig megcsókol, aztán belém hatol. Nem fáj annyira, mintamikor legelőször szeretkeztünk, és a lábam sokkal készségesebben tárul szét előtte,miközben ringatózik bennem. Összekulcsolom a kezemet a háta mögött, belekapaszkodom,ahogy a testem újra elsodródik arra a pontra, ahol szabad vagyok, ahol Kayden meg énösszetartozunk.Izzadni kezdek, Kayden karjának és mellkasának izmai megfeszülnek, egyre gyorsabban

mozog. Minden gondolatom szertefoszlik. Azt kívánom, bár megmarkolhatnám ezt apillanatot, szeretném a kezemben tartani, és örökre megőri zni, mert akkor az életem teljes,lélegzetelállító, valóságos volna.Tökéletes lenne.

KAYDEN

Ha Callie-ről van szó, nem bírok uralkodni magamon. Erre hamar rájöttem. Valahányszor rámnéz, esküszöm, egyre jobban meghó dítja a szívem. A legtöbb emberrel ellentétben őt nemérdekli, hogy sérült-e a lelkem. És amint megcsókol, végem van. A megtört, lélektelen, üresKayden, aki azóta voltam, hogy apám először megvert, nincs többé. Teljesen Callie -é vagyok,és semmi mást nem akarok, csak vele lenni.Felkapom őt, és beviszem a hálószobába, mert amit tenni akarok vele, azt nem praktikus atengerparton csinálni. Olyan sokáig csókolom, ameddig csak bírom, közben hozzádörgölőzöm, aztán megigézve figyelem, ahogy szétesik a karomban. Többre van szükségem,úgyhogy felkelek, magammal húzom Callie-t, és levetkőztetem. Amikor ő is nekiálllevetkőztetni engem, látom, hogy a sebhelyeimet nézi, és arra gondol, hogyan kerülhettekoda. Miután leveszem a pólómat, tekintete a legnagyobb hegre szegeződik, ami a mellkasomközepén húzódik.- Ráestem egy gereblyére, miután apám megütött - mondom el neki, nem is tudom, miért.Utálok beszélni róla, de egyszeriben azt akarom, hogy Callie tudja, mert attól jobban érzemmagam, kicsit kevesebb súly nyomja a vállamat.Úgy fest, mintha menten olyasmit mondana, ami tönkretehetné a pillanat varázsát, úgyhogyaz ajkára nyomom a számat, mindkettőnket megfosztom lélegzettől é s hangtól egyaránt.Megint föléje simulok, de nem nehezedek rá, tisztában vagyok vele, milyen kicsi éstehetetlen alattam.



Leveszem a többi cuccomat, meztelenül fekszem Callie-n, aki kábé olyan rémültnek tűnik,amilyennek én érzem magam, szemehatalmasra tágul, és apró remegés fut végig a testén,valahányszor levegőt vesz. - Tudod, bármit akarsz is tőlem... hogy álljak le, vagy lassítsak, vagy egyszerűen csak

beszélgessünk, én megteszem — mondom, próbálom megnyugtatni. Mert ez az igazság. Haazt kérné, azonnal leállnék. Bármit megtennék a kedvéért.Nem szól semmit, én pedig beléhatolok, érzem a melegét, és azt kívánom, bár örökké ígymaradhatnék, vele lehetnék. Megnyugtató, rémisztő, tökéletes...annyi istenverte dolog, amitcsak akkor merek érezni, ha Callie-vel vagyok, mert amikor vele lehetek, könnyebben megtudok birkózni az érzelmekkel.A feje mellett nyugtatom a karomat, és ringatózom benne. Széttárja a lábát, és szorosanátkarol, miközben egyre mélyebbre hatolok, tudva, hogy többé soha semmi nem lesz ehheza pillanathoz fogható. Előrenyomulok, áhítattal figyelem, ahogy Callie szeme fátyolossá válik,

és hátradönti a fejét. Homorít, így a teste még jobban hozzám simul, és újra meg újraegymásnak ütközünk, ahogy egyre gyorsabb tempót diktálok. Callie az alsó ajkába harap,előrehajtja a fejét, és körme a bőrömbe mar. Utálom, hogy milyen kurvára bejön ez nekem,de nem tehetek róla. Hiába van itt velem Callie, hiába heveralattam, még most is bennemlappang a vágy, ami érzelmek helyett inkább fájdalomra éhes.- Kayden - nyögi Callie, és végleg átadja magát nekem.Belém kapaszkodik, nyirkos a bőrünk, mindketten zihálunk, ahogy mozdulatlanná dermedekbenne. Lehajtom a fejemet, lélegzete az arcomat cirógatja, ujjai fel-alá siklanak a hátamon.Miután összeszedem magam, puszit nyomok az arcára, és már épp elhúzód nék tőle, ám a

derekamra szorítja a lábát, megtart egy helyben, nem hagyja, hogy kicsússzak belőle. Felemelem a fejem, a szemébe nézek, próbálom kideríteni, mi a baj.- Jól vagy?Bólint, de furcsa képet vág.- Igen, csak még nem bírlak elengedni.Mosoly ül ki az arcomra. Ráadásul őszintén mosolygok, nem csak tettetem, mint általában.Mélyen megcsókolom Callie-t, beleadom minden szenvedélyemet.- Adj néhány percet! - mondom, és oldalra fordítom a csípőmet. - Utána megint be tudokszállni a játékba.Ezúttal elereszt, én pedig hanyatt fekszem, a karomon nyugtatott fejjel bámulom a plafont.Jelen pillanatban nagyon is tudatában vagyok minden egyes sebhelyemnek, de valahogymindegyiket kisebbnek érzem. Kezdek rádöbbenni valamire... valamire, amire nem biztos,hogy szeretnék rádöbbenni. Ha Callie-vel vagyok, sokkal jobban érzem magam, és nemtudom, ez azt jelenti-e, hogy vele kéne lennem. De nem akarom, hogy ezt jelentse. Nemakarom korlátozni őt. Callie magára húzza a takarót, felém fordul, és kisimítja a hajamat az arcomból.- Mire gondolsz? - kérdezi, és a homlokomat cirógatja, eltüntetve az aggodalmas ráncokat.Feléje fordítom a fejemet, a szemébe nézek.- Tényleg tudni akarod?



Bólint, csípőre teszi a kezét, szemem végigsiklik vékony alakján.- Mint mindig.Én is az oldalamra fordulok, hogy egymással szemben feküdjünk.- Arra gondoltam, hogy le kéne lépned.

Elakad a lélegzete.- Azt akarod, hogy hagyjalak itt?Gyorsan a csípőjére teszem a kezem. - Egy pillanatra se hidd, hogy nem akarok veled lenni! Mindig veled akarok lenni. Nagyon isazt akarom, hogy itt maradj. Velem. De...miattad mégsem akarhatom, hogy velem maradj.Azt akarom, hogy boldog légy, ha ez így érthető. Megfontolja, amit mondtam, közben az alsó ajkába harap, én pedig nem szeretnék mást,csak előrehajolni, és szintén beleharapni, de az tönkretenné a próbálkozásomat, hogyelengedjem őt.

- Megértem, amit mondasz - válaszolja. - De nem értek egyet vele. Te vagy az egyetlen olyanember, aki... - Megremeg az alsó ajka, mély levegőt vesz. - Te vagy az egyetlen, aki mellettépnek és egésznek érezhetem magam.- Ezt nem tudhatod biztosan. - Még mindig próbálom ellökni őt magamtól. - Simán lehet,hogy akad más is, aki mellett így érezhetnéd magad.A fejét csóválja.- Nem, nincs senki... és... és nem is akarom, hogy legyen.- Callie - mondom halkan, és az arcára simítom a kezem, egy ujjammal megdörgölöm ahalántékán lé vő anyajegyet. - Én nem vagyok hozzád való. Jobbat érdemelsz nálam. - A

szívembe mar, hogy ki kell mondanom az igazat. De muszáj hangot adnom neki.- Nincs nálad jobb - feleli alig hallhatóan, az ágy végét bámulva, és pislog, hogy magába fojtsaa könnyeket. - Csak ezt kéne fölfognod.- Én csak azt akarom, hogy szabad légy...hogy ne terheljen az én összes szarságom meg akibaszottul bonyolult életem.- Nem akarok szabad lenni. Én csak itt akarok lenni. Veled. Nem...nem zavar se a kibaszottulbonyolult életed, se a sok problémád.Én csak téged akarlak... és azt akarom, hogy boldoglégy. Megérdemled a boldogságot.Bassza meg. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Még abban sem vagyok biztos, hogytudom-e, mi a boldogság. Nem bírok tovább uralkodni magamon. Minden egyes sebhelyemlüktet, és szükségem van rá, hogy Callie elhallgattassa őket. Odahajolok hozzá, megragadoma tarkóját, magamhoz húzom a fejét, és olyan hevesen csókolom meg, hogy csaknemfelszakadnak a hegeim. Átfordulok vele, a hátára fektetem, és lecsúsztatom a kezem amellére. Remegve felhúzza a lábát, így a combja között heverek. Lázasan csókolom, az ajkábaharapok, kezem bejárja az egész testét. Miután végül elhúzódom a szájától, alig kapoklevegőt, de rögtön nekilátok csókokat lehelni az arcára, a nyakár a, a kulcscsontjára.Végighúzoma fogamat a nyakán, és puha bő rét szívogatom, miközben a derekam köré fonjaa lábát. Fejem még lejjebb vándorol, és Callie csí pője megvonaglik, ahogy a szám körbejárja amellbimbóját, mielőtt ajkam közé veszem. Szexi nyöszörgést hallat, és a hajamba túr.



Hevesen szopogatom, még többet akarok bel őle, aztán áttérek a másik mellbimbójára. Azt iskörbenyalogatom, aztán már nem bírom to vább: a holmim után nyúlok, és előveszek egyújabb kotont.Másodpercekkel később már újra Callie-ben vagyok, és azt kívánom, bár így maradhatnánk

örökké. Csak ő meg én, a világ zaja és súlya nélkül. Az élet kibaszott bonyodalmai nélkül.



10. PONT:NÉZZ SZEMBE AZ IGAZSÁGGAL, AZTÁN LÉPJ TOVÁBB!

CALLIE

MÉG SZÁMTALANSZOR SZERETKEZÜNK AZNAP ÉJJEL, végül fölveszem Kayden pólóját, ő megvisszahúzza a bokszerét. Aztán csak fekszünk az ágyon, és pihenünk. Valamikor hajnaltájbanLuké meg Seth bebotladozik a házba, csontrészegen, óriási zajt csapva. Seth másodpercekenbelül rángatni kezdi a hálószoba kilincsét, beleremeg az egész ajtó.

- Na de Callie Lawrence, eresszél már be! - követeli, miközben az ajtón dörömböl.Aztán Luke-ot hallom:- Kismalac, kismalac, engedj be!Ezt nagy röhögés követi, aztán üvegcsörömpölés hallatszik.Kaydenre pillantok, aki átkarol, és a hajammal játszadozik. Lemosolyog rám, én pedig amellkasán nyugtatom a fejemet.- Be vannak rúgva - mondja. - És ha jól sejtem, Luké valószínűIeg leejtett egy üveget apadlóra. Jellemző. - Gyakran előfordul nála az ilyesmi? - Ja, régebben gyakori volt. Mintha elfelejtené, hogyan kell használni a kezét, vagy ilyesmi.Arcomat a mellkasára hajtva kacagok, ő pedig megpuszilja a fe jem búbját.- Beengedjem Sethet? - kérdezem.- Ne - feleli Kayden. - Maradjanak csak odakint, és idegesítsék halálra egymást!Nevetek, miközben Seth tovább dörömböl az ajtón. Jó darabig csinálja, mielőtt feladja, és aház elhalkul. Bár az elmúlt néhány óra csodálatos volt, még mindig egy tonna kérdés van anyelvem hegyén, de nem merem föltenni őket, mert tartok a következményektől. - Áruld el, mire gondolsz! - ismétli meg korábbi szavaimat, és az ujja körül csavargatja egyhajtincsemet.Felnézek rá, szemügyre veszem a kis vágásokat az arcán, el sem tudom hinni, hogy milyensokan nem veszik észre a sérüléseit.- Arra gondoltam, hogy el kéne mondanod valakinek az igazat apádról.Megdermed, és a hajtincsem kihullik az ujjai közül.- Callie, azt nem tehetem. Senki sem hinne nekem.A mellkasára simítom a kezem, feltolom magam, és átvetem rajta a lábam.- De igen, valaki biztosan hinni fog. Csak meg kell találnunk a megfelelő személyt. Megcsóválja a fejét, nagyot nyel, és kibámul az ablakon a holdra.- Nem fog menni.A vállára teszem a kezem, és lenyomom az ágyra.



- De igen, menni fog... Tudod, miért? — Elcsuklik a hangom, mert amit mondani készülök, azvalószínűleg a második legnehezebbdolog, amit valaha ki kellett mondanom. A legnehezebbaz lesz, amit valaki másnak kell majd elmondanom.- Mert én is el fogom mondani valakinek az igazat.

A szemembe néz, és nagy aggodalommal fürkészi az arcomat.- Elmondod valakinek, hogy mit tett Caleb?A szívem úgy dübörög, hogy majdnem átszakítja a mellkasomat.- Igen, ha te is beszélsz valakivel apádról.Ilyen egyszerű, legalábbis a fejemben lévő elmélet szerint. Megígérem Kaydennek, hogyelmondom az igazat a családomnak, ha ő is elárulja valakinek, mit tett az apja... méghozzáolyasvalakinek, aki intézkedhet az ügyben. Habár, meg kell hagyni, az, hogy szavakba öntöma titkomat az egész világ előtt, nehéz lesz, bonyolult, durva, bántó, gyötrő, fájdalmas,szégyenteljes... Listát írhatnék a naplómba arról, hogy milyen lesz, de nem lenne elég lap a

jegyzetfüzetben.- Callie, szerintem ez jó - bátorít Kayden. - El kéne mondanod a szüleidnek.- De csak akkor árulom el nekik, ha te is szólsz valakinek apádról.Tudom, hogy ez zsarolás, de jelenleg csak ez az eszköz áll rendelkezésemre.- Muszáj bevallanod az igazat...mindkettőnknek muszáj. Összevonja a szemöldökét.- Tényleg képes lennél zsarolással rávenni?Legörnyed a vállam, összehúzom magam, úgy érzem, nincs nálam rémesebb alak a világon.- Csak azért csinálom, mert szeret...mert fontos vagy nekem. - Elkerekedik a szemem, ahogy

majdnem kicsúszik a számon az a bizonyos szó.Tudom, hogy Kayden is észrevette, de úgy tesz, mintha nem tűnt volna föl neki. Továbbra isnyugodtan fekszik alattam.- És szerinted mit nyernénk azzal, ha elmondanánk valakinek?Könny szökik a szemembe, egy csöpp legördül az arcomon, lehullik az államról, és Kaydenreesik.- Szabadságot. - Igyekszem magamba fojtani a többi könnyet, ám a körülöttem lévő falakmakacsul lehullanak, és pillanatok alatt elveszítem az önuralmamat. Újra zokogni kezdek.Kayden ezek után valószínűleg azt fogja hinni, hogy egy bőgőmasina vagyok. Lehúz magára, a mellkasára szorítom az arcom, mindkét kezemmel a vállába kapaszkodom.Könnyek fátyolozzák a szememet, miközben a mellettünk lévő falat bámulom. - Jó, megteszem... Elárulom valakinek... azt hiszem - szól Kayden olyan halkan, hogy potyogókönnyeim nesze kis híján elnyomja a hangját. - De csak a te kedvedért. Csakis a te kedvedértcsinálom.Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik ez a válasz. Nem akarom, hogy az én kedvemértcsinálja. Azt akarom, hogy saját magáért tegye, mert szeretném, ha tudná, milyen remekember. Olyan, aki megérti a fura, darkos-sátánista kiscsajt, akitől mindig mindenki tartott.Olyan, aki képes áttörni az áttörhetetlen falakat. Olyan ember, aki képes segíteni valakinekmeggyógyulni.



Az ember, akibe egyre jobban beleszeretek.

KAYDEN

Nem hiszek a fülemnek. Callie azt akarja, hogy mondjuk el valakinek az igazat. Együtt valljunkbe mindent. Áruljuk el sötét titkainkat a világnak, bármit kezdjenek is vele az emberek. Ez azötlet jobban megdöbbent, mint bármi, amit életemben hallottam, egészenaddig, amíg Calliekis híján azt nem mondja, hogy szeret. Gyorsan elharapja a szót, mintha félne kimondani, deennyiből is kiderül, hogy komolyan gondolja. És én is komolyan venném. Jelentene nekemvalamit. Nem olyan, mint amikor Daisyvel mondogattuk ugyanezt egymásnak annak idején.Akkor csak egy szó volt kettőnk között, az elvárt szövegen kívül nem jelentett semmit. HaCallie mondja, akkor tudom, hogy azt jelenti, szeret engem, és fogalmam sincs, mit kezdjekezzel. Szeret...szeretlek. .. szerelem. Mi afaszt jelent ez egyáltalán?

Kurvára halványlila gőzöm sincs róla. És nem tetszik, mennyire repesett a szívem, amikorCallie kis híján kibökte azt a bizonyos szót: mintha az a hülye szív dermedten várta volna amellkasomban, hogy ez a vallomás elhagyja Callie ajkát, és új életre keltse. De nem számít,mit érzek. Azt mondta, csak akkor árulja el valakinek az igazat, ha én is, és az tök mindegy,mennyire nem akarok elárulni semmit: amint felveti az egyezséget, azonnal elfogadom. Mertkészséggel a világ elé tárom minden fájdalmam és szégyenem, ha cserébe Calliemegszabadulhat a saját terhétől. Akár szíven is szúrnám magam, ha azzal meg könnyíthetnémaz életét.Egy darabig csak fekszünk az ágyon, hallgatjuk, ahogy az óceán a partra zúdul. Madarakrikoltoznak az ablak előtt, és valaki horkol a nappaliban. A karomba zárom Callie-t, miközbenálomba merül, és azt kívánom, bár örökké így maradhatnánk. Akkor itt feküdhetnék vele, ésbékében volnék magammal meg az életemmel.De minden idegszálam zaklatott, és az adrenalin hevesebben önti el a testem, mint ahullámok odakint a homokot. Majd megveszek egy borotváért vagy bármi éles tárgyért,mivel levettem a csuklómról ahülye gumikarikákat. Vagy ezerszer próbálkozom azzal, hogybelecsípek a karomba, végül a körmömet vájom a bőrömbe. A fájdalommeg a vele járóérzelmek újra meg újra rám rontanak, akár a tajték a tengerpartra. Egyre csak azon jár azeszem, hogy kölcsönvettem Luké borotváját, és lenyírtam végre a borostámat, de ellenálltama kísértésnek, hogy megvágjam a bőrömet, mert nem bírtam kiverni a fejemből annakemlékét, ahogy Callie-vel csókolóztam a sikátorban.Ezúttal azonban nem bírok megszabadulni a kísértéstől. Egyre jobban úrrá lesz rajtam: aszükség, a késztetés, az ellenállhatat lan vágy, hogy minden érzéstő l megszabadítsam a fejemés a testem. Végül már nem bírom tovább. Lepillantok Callie-re, meggyőződöm róla, hogymég mindig alszik, aztán óvatosan leemelem róla a fél karomat, és a feje mellétámaszkodom. Centiről centire oldalazva elhúzódom, és miután kicsúszom alóla, gyöngédena párnára fektetem a fejét.

Callie valami érthetetlent motyog, miközben oldalra fordul, és az arca alá dugja a kezét. Egypillanatra megállok az ágy mellett, biztos akarok lenni benne, hogy visszaalszik, aztán



nesztelenül átvá gok a szobán, bemegyek a sarokból nyíló fürdőbe. Felkapcsolom a villanyt,és becsukom az ajtót. Callie táskája a mosdó melletti pulton hever, és bár taszít a gondolat,hogy turkáljak benne, szükségem van egy borotvára. Az egyetlen alternatíva az, hogybelevágjam az öklömet valamibe, ám az zajt csapna, és a végén még talán el is törne valami.

Addig kutatok a táskában, amíg meg nem pillantok az alján egy kis neszesszert. Kiveszem, ésmegkönnyebbülten sóhajtok fel, amint találok egy borotvát Callie sminkkészlete meg aminiatűr kiszerelésű samponok között. Kiveszem a borotvát, és végighúzom az ujjamat apengén, kipróbálom, mennyire éles. Úgy néz ki, mint az első, amit ilyesmire használtam:rózsaszín, a tetején valami krémes csíkkal. Viszont élesebb, és ez a tudat megnyugtat.Próbálom eldönteni, melyik helyen volna a legjobb megvágnom magam, valahol ott, aholCallie nem veheti észre. Végül lehúzom a kötést, és a csuklómra illesztem a pengét, nem egyérhez, hanem oldalra, ahol már egy csomó heg húzódik. Lehajtom a fejem, és már éppmegejteném az első metszést, amikor hallom, hogy kinyílik az ajtó.

Megdermedek. Még soha senki nem kapott rajta, miközben vagdostam magam. És az alegrosszabb, hogy pont Callie lát meg így. Még csak föl sem kell néznem, hogy tudjam, ő az.Érzem a samponja illatát, és hallom egyenetlen légzését.- Kayden. -Ijesztően nyugodt a hangja, egyáltalán nem erre számítottam.A picsába! Bassza meg. A picsába! Nem akarok felnézni, mert akkor mindez valósággá válik,és Callie tényleg meglátja, milyen gyönge vagyok. Ráadásul le fog állítani. És nekem mégsoha nem kellett leállnom ezzel, amikor már majdnem megtettem. Fogalmam sincs, hogyanreagálna a testem meg az elmém.Callie lassan, csoszogva közelít felém. Továbbra is lehajtom a fe jem, erősen a nyelvembe

harapok. Meglátom csupasz lábát, egészen a combjáig meztelen, onnantól pedig a pólómtakarja el apró kis testét.- Kayden - ismétli, olyan kibaszottul nyugodtan, hogy a frászt hozza rám.Még mindig a csuklómhoz tartom a borotvapengéjét, a bőröm alatt görcsösen megfeszülminden izmom, kidagad minden vénám.- Callie, most menj ki innen, és csukd be az ajtót! Egy perc, és megyek én is.Hosszú csönd támad, és arra gondolok, hogy talán tényleg fontolóra veszi a dolgot.- Nem - mondja végül határozottan. - Szó sem lehet róla.Remeg a kezem, a szívem brutálisan dörömböl. Nem akarok rári- pakodni, de kezdekbepánikolni, és az érzelmeim irányítanak.- Callie, komolyan mondom, ha csak egy kicsit is fontos vagyok neked, fordulj meg, és menj kiinnen!Újabb kis lépést tesz, csökkenti a kettőnk közti távolságot, ami eleve sem volt sok. - Nagyon fontos vagy nekem, ezért nem foglak most magadra hagyni.Felkapom a fejem, és harag robban bennem, lángok lobbannak föl a testemben. Tudom,hogy mindent tönkreteszek, de nem bírom megállni.- Tűnj innen a francba! - Nem. - Elszántság lobog a szemében. Még csak nem is hasonlít az általam ismert Callie-re.Erősnek és magabiztosnak tűnik. - Nem hagyom, hogy megtedd.



Feléje hajolok, a borotvát továbbra is a bőrömhöz nyomom, és észreveszem, hogy Calliepillantása a csuklómra villan.- Ha jót akarsz magadnak, akkor kimész innen. Te ezt nem érted... Nincs szükségem rád.Most pedig húzz innen!

Felém kap, megragadja a csuklómat, aprócska ujjai határozottan fogják át.- Igenis megértem. Meg akarsz szabadulni mindattól, amit érzel, és csak ezt a módszertismered rá. És pontosan azért, mert megértem, nem hagylak itt. Ha véletlenül rajtakapnál,miközben én éppen... miközben próbálom... amikor épp próbálom meghánytatni magam, aztakarnám, hogy állíts le, bár tudom, hogy igyekeznék ellenkezni és megmagyarázni a dolgot. -Ujjai az enyémeket feszegetik, megpróbálja kiszedni a pengét a kezemből. - Én ténylegmegértelek!Szavai egy röpke másodpercre megfékezik az ellenállhatatlan kényszert, hogy mélyen abőrömbe vájjam a pengét, de aztán újra bepánikolok. Elrántom a karomat a markából, kis

híján üvöltözni kezdek vele, és valószínűleg olyan szavakat vágnék a fejéhez, amelyek egyéletre megsebeznék. Ám ahogy megmozdítom a csuklómat, Callie összerezzen, és gyorsanelkapja tőlem a kezét. Ujjai hozzáértek a borotvához, és vére most a padlóra csöpög, a lábamellé.Innentől kezdve leszarom a borotvát, meg az érzelmeimtől való megszabadulást. Amosogatóba hajítom a pengét.- Bassza meg, Callie, ne haragudj! Nem akartalak bántani. - Már megint elcsesztem mindent.Egyik ujját szorongatja, folyik belőle a vér, fájdalmas grimaszt vág. Szemébe hullófrufruján átnéz rám, és én igyekszem felkészülni, bármit vágjon is a képembe: elutasítást, gy űlöletet,

dühöt. De végül egy szót sem szól. Hanem felém lép, és mire észbe kapok, rám mászik, aderekam köré kulcsolja a lábát, és belém kapaszkodik. Aztán összefonja a kezét a tarkómnál,és a nyakam oldalához nyomja a fejét, pontosan oda, ahol a pulzusom lüktet. Megfeszülök,de aztán nyugalom árasztja el a testem. A szívem lassan békére lel, miközben Callie makacsulölel, teljesen megbízik bennem. Még soha nem éreztem ehhez foghatót, pláne nem akiakadás közepén, és fogalmam sincs, mihez kezdjek, azon kívül, hogy csak állok ott,élettelenül lelógó karral.- Callie... - mondom, de belém fojtja a szót, ahogy magához szorít, és csókolgatni kezdi anyakamat.- Nem lesz semmi baj - suttogja, amikor ajka épp nem ér a bőrömhöz. - Ígérem!Nem egészen értem, mit ígér, vagy talán nagyon is értem, csak még nem állok készen, hogybevalljam magamnak. Akárhogy is,rádöbbenek, mennyire lenyugodtam: már el is tudomhagyni a fürdőszobát. Visszamegyek az ágyhoz, és Callie-vel a karomban lefekszem. Nemhajlandó elereszteni, még azután sem, hogy leheveredünk a matracra. Keresztezi a bokáját aderekam mögött, hozzám simul, lehetetlenné teszi, hogy elmeneküljek.De nem baj. Életemben először olyan boldog vagyok, hogy nem is akarok menekülni.

CALLIE



Az éjjel olyan pillanatot éltem át, amikor tudtam, hogy minden számít, amit csak teszek, alélegzetvételemtől egészen a hangnememig. Őszintén szólva, halálra va gyok rémülve.Érzékeltem, amikor Kayden felébredt, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, aztánegyszeriben nagyon is. Azonnal kiment az álom a szememből, és bementem a fürdőszobába,

tudva, hogy olyasmi fog elém tárulni, ami akár meg is törhet, ugyanúgy, mint az, ami tizenkétévesen történi velem. De elszántam magam, hogy ezúttal máshogy fognak vég ződni adolgok, mert erős leszek, és megmentem Kaydent, ahogyan ő is megmentett engem. Dühös rám, ami érthető, de nem jelenti azt, hogy feladom, és végül megoldódik a helyzet. Na jó, azon kívül, hogy megvágom a kezem, ami fájdalmasan tudatosul bennem újra, amintkinyitom a szemem.A nap rózsaszín és narancssárga elütő árnyalataira festi az eget, és beragyog az ablakon.Lüktet az ujjam, és rádöbbenek, hogy nem kötöttem be. Vér borítja a kezemet, a karomat, azágyat, meg Kayden mellkasát, ahol a kezemet nyugtatom.

Felülök, átfogom ép kezemmel a sérültet, és pislogok, amíg tisztán nem látom a szobát. Mégmindig Kayden pólója van rajtam, érezni lehet rajta a kölnije illatát. Kilendítem a lábam azágyból, és anélkül, hogy fölkelteném Kaydent, kimegyek a fürdőszobába. A hajam csupa gubanc, és karikás a szemem. Teljesen ki vagyok merülve. Megnyitom acsapot, és felszisszenek, amint a meleg víz a sebemet éri, elmosva a vért és a tegnap éjszakaegy részét. A pulton nyugtatom a könyököm, és lehajtom a fejem, miközben a víz alá tartoma kezemet.- Jól vagy? - kérdi Kayden, mire ijedten kapom fel a fejem.Az ajtóban áll, csak a bokszeralsója van rajta, és az erős reggeli f ényben minden sebhelye

élesen kirajzolódik a mellkasán és a hasizmain.- Minden oké. - Elzárom a vizet, és egy törülközőért nyúlok, aztán rányomom az ujjamat. -Csak elfelejtettem lemosni a kezem az éjjel. Ennyi.Belép a fürdőszobába, és feszültség lesz úrrá rajtam, ahogy a törülkö zőért nyúl. Felemeli, ésaz arcához közelíti az ujjamat, hogy meg vizsgálja.- Sajnálom, hogy bántottalak - mondja.A fejemet csóválom.- Nem bántottál. Én tehetek róla...és megérte.Fölemeli a fejét, elszörnyedve néz rám, de aztán eltűnik a szeméből e z a tekintet, és azajkához vonja a kezemet. Gyöngéd puszit nyom az ujjamra, majd elindul lefelé a szájával,hogy bejárja az egész kézfejemet. Csókok ösvényét húzza végig az alkaromon, le egészen akönyökhajlatomig, majd fölfelé vándorol, puha ajka szenvedélyesen járja be a bőrömet, amígel nem ér a vállamig. Lágyan szívogatja a vállam tetejét, aztán a nyelvével cirógat. Heveslélegzetétőlmegremeg az egész testem, és a vállára teszem a kezem, hogy el ne essek. - Nincs nálad csodásabb ember - suttogja a nyakamba. - De tényleg.Kis híján elsírom magam.- Nekem te vagy a legcsodásabb.Kinyitja a száját, és a nyakamat szívja, nyelve élvezettel ízlelgeti a bőrömet, fogsora szélefinoman karcol. Önkéntelenül is oldalra csuklik a fejem, mert ez annyira jó érzés, ujjaim



pedig begörbülnek, belekapaszkodom Kaydenbe, és igyekszem megállni a lábamon. Ajka anyakam ívéhez vándorol, oda, ahol a pulzusom lüktet, aztán föl az államon, a szám sarkáig.Nyirkos ajka benedvesíti a bőrömet, én pedig elakadó lélegzettel, mohón kapkodok levegőután.

Úgy érzem, mintha bezárkóztunk volna egy dobozba, ami megóv a világtól és a félelmeinktől.Nem bírjuk elengedni egymást. Számtalan probléma vesz körül minket, de én most csakKaydenre tudok gondolni.Miután összeér az ajkunk, Kayden oldalra fordul velem, és az ágy felé terel. Talán őrültség,hogy miközben ennyi minden történik, csakis egymással vagyunk elfoglalva, nem pedig aproblémáinkat igyekszünk megoldani. Talán egy nap majd visszanézünk, és nem is értjük, mitképzeltünk. Vagy talán csak visszaemlékszünk majd a napra, amikor úgy döntöttünk, hogyegymás karjába menekülünk a fájdalom elől. Lerogyunk az ágyra, indaként gabalyodik össze a lábunk. Kayden van felül, továbbra is egy

szál bokszerben, én pedig végighúzom az ujjaimat izmos mellkasán, érzem bőre melegét ésszíve ritmusát. A lábam közé húzódik, a rajtam lévő póló felcsúszik a hasamon. Ujjaiközvetlenül a köldököm alatt cirógatják a bőrömet, egykicsit csiklandoz, ugyanakkorellenállhatatlanul jó érzés. Behajlítom a térdemet, miközben forróság árad szét a lábamközött, és arra gon dolok, mennyit fejlődtem egész rövid idő alatt, mennyire élvezem, hogyKayden megérint.Beakasztja az ujját a bugyim gumijába, és lassan lehúzza a térdemig. Az elmúlt huszonnégyórában annyit szexeltünk, hogy még érzékeny vagyok tőle, de eszem ágába n sincs leállítaniKaydent. Ez totál megéri a fájdalmat. Miután lehúzza a bugyimat egészen a lábfejemig,

onnan már magamtól lerúgom, Kayden keze pedig lesiklik a karomon, és ülő helyzetbe emel.Egyetlen gyors mozdulattal áthúzza a pólót a fejemen, aztán a padlóra hajítja.Vadul hullámzik a mellkasom, ahogy felfogom a pillanatot. Meztelen vagyok előtte. Megint.Én. Callie Lawrence. Valahányszor belegondolok, elképeszt. Már épp visszafeküdnék,miközben Kayden leveszi a bokszeralsóját, de sietve megragadja a csuklómat, és maga feléhúz. Aztán leül, és a derekamnál fogva megemel. Zihálok, ahogy lefekszik, és gyorsan magáraültet, így lábam a csípőjét keretezi. Mielőtt reagálhatnék a hirtelen változásra, a hátamrasimul a keze, és a szájához húzza a mellemet. Folyamatosan szívogatja, amíg föl nem kiáltok,és hozzá nem szorítom a lábamat, aztán felemeli a fejét, hanyatt fekszik az ágyon, aszemében pedig olyan elégedett, mohó te kintet ül, hogy leizzadok tőle. Fölnyomja a csípőjét,és belém hatol. Megint fölkiáltok, az ajkamba harapok, kezem támaszt keresve hadonászik.Mintha olvasna a gondolataimban, Kayden megfogja a kezemet, és a vállára irányítja. Erősenmegmarkolom, belekapaszkodok, miközben újra meg újra belém hatol, míg végül már úgynem érzem, hogy menten felrobbanok. Aztán a hátamra tapasztja a tenyerét, és lehúzmagához. Az utolsó lökéssel egyidőben a számba dugja a nyelvét, szenvedélyesen csókol,miközben a fejemből elillanminden gondolat, és elvesztem az uralma t a testem fölött,mintha az ágy fölött lebegnék.Miután magamhoz térek a kábulatból, izzadtan és lihegve arra gondolok, milyen jó érzés ez.És nem csupán a szex. Hanem a kapcsolat. Az érintkezés. A tény, hogy itt vagyok. Kaydennel.



És hogy remekül vagyok. Még annál is jobban. Azt hiszem, talán eljött az ideje, hogyelmondjam az igazat. Hogy visszaszerezzem a szabadságomat. Mert megérdemlem aszabadságot. Megérdemlem, hogy itt legyek, hogy átéljem ezt a pillanatot.

KAYDEN

- Ha lehetne egy kívánságod, mi volna az? - kérdezi Callie, és köröket rajzol az ujjával atenyeremben.Késő van, rég fölkelt a nap, beragyog a szobába. Luké meg Seth még nem ébredt föl;legalábbis erre következtetek a házban uralkodó csend alapján. Callie békésen hajtja a fejét akaromra, a lábát a hasamon nyugtatja, keze pedig a szívemre simul.- Hogy pont így maradhassunk örökké -válaszolom őszintén. Felemeli a fejét, és a szemembenéz.

- Tényleg ezt kívánnád?Bólintok, és selymes, eperillatú haját simogatom.- Mindenképpen. Nagyon békés így.Elpirul, és kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében.- Na és mihez kezdenénk, ha örökre itt maradnánk, az ágyban? Iszonyatosan cuki, hogybelepirul a saját piszkos kis gondolataiba.- Amit csak akarsz - felelem vidáman.A mellkasom felé fordítja az arcát, és puszit nyom a bőrömre, az tán meg is nyalja.- Én is pontosan így akarok maradni.Halkan kuncogok, és belefájdul a tüdőm, mert az elmúlt hónap ban nem nagyon tettem kiilyen erőfeszítésnek. - Biztos semmi mást nem akarnál csinálni? Csak mert a kipirult képed nem erről árulkodik. -Végighúzom az ujjamat az arcán, mire megremeg. Imádom ezt, ugyanakkor utálom is, mert jelzi, mekkora hatással vagyok Callie-re. - Vagy mégiscsak volna más ötleted?Egy darabig hallgat, aztán végül felnéz rám, kék szeme hatalmasra nyílik. Még mindig kipirultaz arca, haja az arcát és vállát keretezi.- Nincs konkrét ötletem - mondja. - Csak úgy eszembe jutott.Hazudik, de nem vonom kérdőre. Kisimítok pár hajtincset az arcából, és a füle mögé söprőm.Éppen azt akarom mondani, hogy talán fel kéne kelnünk, amikor kopognak.- Izé... én vártam, amilyen sokáig csak bírtam - közli Seth az ajtón át. -De előbb-utóbb mostmár kénytelen leszek bemenni a cuccomért.Callie eltolja magát tőlem, és a takarót a mellkasára szorítva föltér del. Elkapom a takarószélét, és lehúzom róla, aztán megcirógatom a mellbimbóját. Megborzong, félénk mosollyal jutalmaz, és meztelenül hátrál le az ágyról.A ruháját keresi, próbálja a kezével eltakarni magát. Annyira kicsi, vékony és védtelen.Akaratlanul is eszembe jut, hogy azt mondta, meg szokta hánytatni magát, és arra gondolok,

talán beszélnünk kéne róla, hiszen az én problémáimról már rengeteget dumáltunk.



- Légyszi, Callie! - könyörög Seth, a hangja rekedt és másnapos. - Tényleg szükségem van acuccomra.- Egy pillanat! - Callie kivesz egy sortot meg egy pólót az egyik olyan zacskóból, amit Sethcipelt tegnap. Újabb félszeg mosolyt vet rám, majd elindul a fürdőszobába. - Beengednéd

Sethet, miután felöltöztél? - kérdezi, miközben visszaveszem a bokszeralsómat.Méregetem őt. - Mit csinálsz?A hajába túr.- Lezuhanyozom. Csupa homok lett a hajam tegnap este.Lassan mosolyra húzódik a szám. Tudom, hogy elég heves voltam Callie-vel, és hogyvalószínűleg pokoli érzékeny lehet az elmúlt éjszaka után, de egyszerűen nem bír ok ellenállnineki. Ahogy elképzelem őt a zuhany alatt, amint a meleg víz lecsor og a testén, a haján, amellbimbóján, rögtön úgy döntök, hogy vele tartok a fürdő be. Egyébként is, most minden

tökéletes, és én el akarom nyújtani ezt a hangu latot, ameddig csak lehet, mielőtt vissza kénetérnünk a való életbe, a problémáinkhoz.- Ja, nekem is. -Felkelek az ágyról, és Callie elképedve figyel a fürdőszoba ajtajából. Nem érti,mit mondok, és nem is várom el tőle. Ő ártatlan és édes, nem mindig valami mocskosragondol, mint Daisy.Feléje lépek, imádom, ahogy az alsó ajkába harap.- Értetlennek tűnsz - mondom, miközben a karjáért nyúlok.A mellkasomra téved a pillantása, és néhány másodpercre rajtam is úrrá lesz afeszélyezettség.

- Azért, mert nem egészen értelek. Te akarsz előbb zuhanyozni ? Én várhatok, ha neked ilyensürgős. Mosolygok, méghozzá szívből, nem csak színlelem. Alsó ajkához érintem az ujjhegyemet,másik kezemet pedig meztelen csípő jére teszem.- Azt mondom, hogy veled tartok a zuhany alá.Ijedten kap levegő után, és aggódom, hogy túl messzire mentem. Aztán elpirul, tekintetegyorsan végigsiklik a testemen, közben az ajkát rágcsálja. Nem szól semmit, de a szemembenéz, és látom rajta, hogy kíváncsi.- Ne aggódj! - Elveszem az ujjam az ajkától. - Jó buli lesz. Jó szappanos, meg nedves, megsíkos. - Elkerekedik a szeme, ahogy ujjaim átfogják a csípőjét, és a karomba emelem.Kacagást hallat, én pedig mosolyogva hátrálok be vele a fürdőszobába. - Várj egy pillanatot! - mondja épp akkor, amikor megcsókolnám. - Be kell engednünk Sethet.Ki fog bukni.Vonakodva visszamegyek a hálószoba ajtajához, és kinyitom a zárat. Aztán sietek a fürdőbe,még mindig a karomban tartva Callie-t, aki továbbra is kacag, valahányszor az ujjaim ahasához érnek. Ahogy berúgom mögöttünk a fürdőszoba ajtaját, azt kiáltom: - Seth, most már bejöhetsz! - Aztán Callie ajkára tapasztom a számat, és addig csókolom, mígmindketten ki nem fogyunk a szuszból. Csak akkor válunk szét, zihálunk, és én ujjaimmal atarkóját cirógatom.



Körbenézek, meg akarom nyitni a vizet.- Ácsi, hol a zuhany?Callie a válla fölött a sarokba mutat, ahol egy keskeny ajtó van.- Azt hiszem, ott, hátul.

- Az nem egy szekrény?Vállat von.- Nem hiszem. Ha mégis... - Tekintete körbejár a helyiségben, szemügyre veszi a mosdót, avécét meg a törülközőtartót. - Akkor azt hiszem, nincs is zuhany.Megmarkolom a fenekét, hogy megtartsam a súlyát, odamegyek a kis ajtóhoz, és belépekrajta. Szűk térbe jutunk, amiben üres rudak és polcok sorakoznak. Balra for dulok, mert csakarra van hely, és egy újabb szobában találjuk magunkat. Az ablakok homályosak, ésegyenesen az óceánra nyílnak. A sarokban egy hatalmas, ovális kád áll szögletes talapzaton,amin csempével kirakott lépcső vezet föl.

Callie a homlokát ráncolja.- Tényleg nincs zuhany? - Próbálja megállni a mosolygást. - Az szívás. Már komolyan kezdettmegtetszeni az ötlet.Gyengéden belecsípek a combjába, mire felvisít, és belém kapaszkodik. Anélkül, hogyletenném, odamegyek a kádhoz, és megnyitom a csapot.- Te meg mit csinálsz? - kérdezi a zubogó vizet figyelve, miközben én a csap alá dugom akezem, hogy jó-e a hőmérséklet. - Fürdőt. - Titokban imádom, hogy nincs zuhanyzó, csak kád. Végtelen a lehetőségek tárháza,hogy mi mindent csinálhatunk együtt ebben a nagy kádban.

Callie idegesen ficánkol, megdermed a teste, gyanakodva mére geti a kádat megtöltő vizet. - Mármint kettőnknek, egyszerre? - Elhúzza a száját, és már épp azt felelném, hogy nemmuszáj, ha nem akarja, amikor hozzáteszi: - Hiszen akkor egymás mocskában ücsörögnénk.Elnevetem magam, aztán felmegyek a lépcsőn. - Szerinted én mégis milyen koszos vagyok?Néha-néha Callie szemében cinkos fény jelenik meg, és most tel jes erővel így néz rám. - Nem is tudom. -Végigmér. - A srácok hírhedten piszkosak, nem?Megint a combjába csípek, mire megugrik a karomban, és visítva felkacag. Heves mozdulatakibillent az egyensúlyomból, előredőlök, botladozva belelépek a kádba, de megcsúszom azalján. Igyekszem úgy esni, hogy Callie ne üsse meg magát, és beverem a könyökömet a kádperemébe, szanaszét fröcsköl a víz. Callie kacag, én pedig vele az ölemben küszködvepróbálok felülni.- Mi van, szerinted ez vicces? - Felülök, továbbra is a derekát fogom, ujjbegyeim nedvesbőrébe mélyednek. Vízcsöppek gördülnek le a testén, a haján, a bársonyos bőrén, és mindezmég jobb, mint képzeltem. Egy darabig így üldögélünk, hallgatjuk, ahogy a víz megtölti akádat, egymást nézzük, mindketten azt várjuk, hogy a másik megszólaljon.- Callie, muszáj beszélnünk... - Hüvelykujjammal simogatom a csípőjét. - Arról a hányósdologról.Eláll a lélegzete, de nem húzódik el.



- Igyekszem változtatni rajta.Mély levegőt veszek, és kifújom az orromon át. - Túl sovány vagy ahhoz, hogy... ezt csináld.- Mondtam neked, hogy ez nem az alakomról szól.

- Tudom, hogy nem, de akkor is túlságosan sovány vagy miatta, és még a kibaszottgondolatát is gyűlölöm annak, hogy ártasz magadnak.- Bagoly mondja verébnek, de fontos,hogy Callie tudja, mit érzek, mert ő mindig elárulja nekem az érzéseit.- Talán beszélnem kéne valakivel - mondja vonakodva. - Habár mostanában jobban vagyok.- Az biztos jót tenne, ha beszélnél róla valakinek. - Lehunyom a szemem, és összeszedem abátorságomat. - Én... én egy terapeutávalbeszélgettem az intézetben. Bármennyire utálom isazt a kibaszott intézetet, meg az okot, amiért odakerültem, az a pasas rendesnek tűnik. -Mocorgok az egyre följebb érő vízben. - Elméletben továbbra is járnom kéne hozzá.- Az jó - feleli Callie, és a tekintetemet fürkészi. - Talán el kéne mondanod neki, mit tett apád.

Ujjaim még jobban a bőrébe vájnak. - Nem vagyok biztos benne, hogy ő a megfelelő személy erre. - Ha ő nem, akkor ki? Igaza van. Kinek árulnám el? Anyámnak? A bátyámnak? Rajtuk kívül csak olyanokat ismerek,akik szart se tudnának kezdeni az infoval.- Talán tényleg elmondhatnám neki.- El is fogod -erősködik, és nedves hajamb a túr, félresöpri az arcomba hulló tincseket. - Énpedig el foglak kísérni.Habozok, tartok a dologtól, és őszintén szólva, akármennyire is fontos nekem Ca llie, nem

igazán akarom, hogy ott legyen, végighallgassa az összes elcseszett dolgot, amit műveltem. - Callie... Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Nem akarom, hogy halld a durva részleteket.- Láttam a durva részleteket - válaszolja, és könnyek szöknek a szeme sarkába. - Kibírom, hahallanom kell őket... hacsak nem za var, ha ott vagyok. - Elszántság lángol a tekintetében.- Callie, tényleg nem hiszem, hogy ott kéne lenned - tiltakozom, és görcsbe rándul agyomrom a gondolatra, hogy hallaná, mi minden rejtőzik az elbaszott fejemben.A fejét csóválja, és megfogja a kezem.- Kayden, én tényleg segíthetek, ha hagyod... Kérlek, hagyd, hogy segítsek!Nehéz nemet mondani, amikor így néz rám, úgyhogy hiába szeretnék egyedül menni, halloma saját hangomat, amint azt válaszolom:- Oké, velem jöhetsz... de csak ha megígérsz valamit.Lelkesen bólint.- Bármit.- Hadd legyek ott veled, hogy segítsek, amikor elárulod a szüleidnek, mit tett Caleb!Megfontolja a dolgot, láthatóan viaskodik magával, de aztán lassan odahajol hozzám, ésfinoman megcsókol.- Oké - suttogja, ajkát a számra simítva. - Együtt menni fog - motyogja, és nem vagyok biztosbenne, hogy nekem mondja, vagy saját magának. - Mert azt hiszem, együtt erősebbekvagyunk.



26. PONT: NÉZZ SZEMBE AZ ELKERÜLHETETLENNEL, BÁRMI LEGYEN IS AZ!

CALLIE

KÁDBAN FÜRDENI NEM IS OLYAN RÉMES, MINT GONDOLTAM. Soha nem voltam oda afürdőkádért. Undorított a gondolat, hogy az ember csak üldögél a vízben, és a saját koszábanázik. De a közös fürdőzés után, azt hiszem, megválto zik a véleményem a dologról. Végül

kiszállunk, felöltözünk, aztán felkészülünk, hogy kimenjünk a konyhába. Elég félelmeteselhagyni a szobát. Az elmúlt tizenöt órában egy varázslatos, biztonságos buborékban éltünk,és amint átlépjük a küszöböt, ki fog pukkanni, pláne, amikor közöljük Sethszel és Luke-kal,hogy a tervezettnél korábban haza kell mennünk.Farmert és pólót veszek, lófarokba fogom a hajamat, és felhúzom a cipőmet. Kayden kockásinget, farmert meg bakancsot vesz föl. Egy kicsit nyirkos a haja, és le kellett vennie a kötést acsuklójáról, mert átázott a kádban. Nem gyógyulnak alatta a sebek, az egyik még frissnektűnik. Kayden észreveszi, hogy a sebhelyeket bámulom, és lehúzza az inge ujját, hogyeltakarja őket.

- Igyekezni fogok változtatni rajta - mondja lehajtott fejjel, miközben begombolja az ingeujját. Néhány hajtincse a szemébe lóg, és én képtelen vagyok megállni, hogy félresöpörjemőket. - Nem veszíthetlek el. - Nem vagyok száz százalékban biztos, miért mondom ezt, azon kívül,hogy nem megy ki a fejemből az emlékkép, ahogy a padlón hevert, meg az érzés, amikor azthittem, hogy nem fogja túlélni. - Szükségem van rád.Inge legalsó gombját babrálja, mintha feszélyezné a kijelentésem. De nem számít. Muszájtudnia. Sőt, még rengetegszer el fogom mondani neki, mennyire szükségem van rá, ésmilyen remek ember, mert nem hiszem, hogy sokszor hallott volna ilyesmit.

- Kész vagy? -kérdezi, végre fölnéz az ingéről. A komódon lévő gumikarikáért nyúl, ésfölhúzza a csuklójára.Bólintok, és kinyitom az ajtót.- Seth nem fog örülni, hogy elmegyünk.- Ja, Luké se lesz elragadtatva. - Megkerül. - De ez van.Követem őt, ki az ajtón, végig a folyosón, be a konyhába. Seth meg Luké az asztalnál ülnek,mindketten kimerültnek tűnnek: sze mük véreres és táskás, arcuk sápadt, és láthatóanhányingerük van. Seth bermudanadrágot és szürke, galléros pólót visel, a haja divatosanborzas. Luké félmeztelen, csak egy csíkos pizsamanadrág van rajta. Feszélyez csupasz

mellkasa látványa, rajta a rengeteg tétoválással.



Megint kezd előtörni belőlem a szégyen és bű ntudat régi érzése, úgyhogy beakasztom azujjamat Kayden farmerjének egyik hátsó övbújtatójába. Nem is tudom, miért csinálom,mindenesetre nyugtató hatással van rám, ha belekapaszkodhatok.Rám pillant a válla fölött, smaragdzöld, csillogó szeme aggódva szegeződik rám.

- Jól vagy?Bólintok, direkt nem nézek Luke-ra, és a körmömet rágom.- Igen, semmi bajom.Lepillant az övbújtatójába akasztott ujjamra, de csak megvonja a vállát. Ebben a pillanatbanmég az eddiginél is jobban szeretem, különösen, amikor fél kézzel átkarol, és maga melléhúz, miután megállunk a konyhapult közelében, ami tele van sörösüvegekkel, hamuval megcigarettacsikkekkel.Kayden lehajol, és puszit nyom a homlokomra, aztán bejelenti:- Na, szóval, nekünk ma haza kell mennünk.

Luké turkálni kezd a hűtőben, azt án kezében egy doboz tejjel hátralép, és csupasz lábávalberúgja az ajtót.- Szórakozol, baszki? Csak tegnap reggel értünk ide.- Tudom — feleli Kayden, és némi félelemmel a szemében pillant rám. - De ... de van néhánydolog, amit el kell intéznünk otthon Callie-vel.Seth egy szál cigarettát vesz a szájába, a végéhez emeli a tenyerét, és megpöccinti azöngyújtóját.- Milyen dolgok? - Az asztalra ejti az öngyújtót, és hátralép, nagyot szív a cigiből, aztánvékony füstcsíkot fúj ki a száján.

- Nagyon fontos dolgok - vetek rá sokatmondó pillantást, és remélem, hogy ért a szóból.És igazi jó barátként ért is.- Ó, oké.Luké komor pillantást vet rá, miközben lecsavarja a tej kupakját.- Szó sem lehet róla. Én vagyok a sofőr. Vagyis enyém az utolsó szó.Kayden nagyot sóhajt, aztán leveszi a karját a vállamról. Odamegy Luke-hoz, megáll előtte, apultra támaszkodik.- Figyelj, tudom, miért nem akarsz visszamenni, és tényleg nem is akarlak rákényszeríteni, deén már jó ideje menekülök valami elől, amivel muszáj szembenéznem.Nem tudom, Luké pontosan érti-e, mire céloz Kayden, de azt hiszem, talán igen. Morogvabólint, bár bosszúsnak tűnik. - Hát jó, ha fontos, akkor fontos.- Köszi.— Kayden megint hozzám fordul:— Akarsz máris összepakolni?Bólintok, aztán intek Sethnek, hogy jöjjön velem. Elnyomja a cigarettáját az asztal közepéretett, levél alakú hamutartóban, és hátratolja a székét. Talpra áll, Kaydenre pillant, ahogyelmegy mellette, majd belém karol. Egymás mellett megyünk vissza a szobába. Amintbecsukódik mögöttünk az ajtó, Seth felém fordul, és csípő re teszi a kezét.- Na jó, hadd halljam! - követeli. - Mi folyik itt?



15. PONT: NE KÍNOZD MAGAD!

CALLIE

FÉLEK HAZAMENNI, ÉS SZEMBENÉZNI ANYÁMMAL, még úgy is, hogy Kayden velem van.

Félúton hazafelé bekapcsolom a mobilomat, és harminchét új hangpostaüzenet, valamintötvennyolc SMS fogad, mind anyutól. Ez egyszerre hihetetlen és nagyon is hihető. Soha nemtudott megbirkózni azokkal a dolgokkal, amik nem illenek a világába. Márpedig a lázadó,otthonról elszökő Callie nagyjából ugyanannyira illik bele, mint azelőtt a magányos, darkosCallie.- Megszállhatnánk egy hotelban - veti fel Seth, amikor beérünk a városba. - Akkorfolytathatnánk a vakációzást.- Vagy legalábbis nem kéne hazamennünk - motyogja Luké mogorván.Késő van, a park fáin élénken ragyognak a piros karácsonyi égősorok, a bejáratnál pedig egyhatalmas, felfújható Mikulás üdvözöl minket a városban. Kayden nagyon csöndes volt egészideúton, végigkibámult a kocsi ablakán, elmerülve a gondolataiban, és ez elszomorít. Luké ishallgatott, folyamatos an egyik cigirőla másikra gyújtott, és Seth se volt jobb.Kaydenre pillantok, kíváncsi vagyok, mi a véleménye a szállodás ötletről, de továbbra semtesz mást, csak bámul ki az ablakon.- Úgy érzem, hogy ha szállodába megyek, akkor elmenekülök a problémáim elől - mondom. -Szerintem inkább haza kéne mennem, és szembenéznem anyám dühével.- Miért? - kérdezi Seth, ezzel meglep. Tátott szájjal meredek rá, miközben füst kígyózik azajka közül. Kiveszi a szájából a cigarettát, kidugja a kezét az ablakon, és hüvelykujjával a szálvégét megpöckölve az utcára hamuzik. - Callie, utálom ezt mondani... - Barna szeme Luke-raés Kaydenre villan, aztán odahajol hozzám, és azt suttogja: - De amíg el nem árulodanyádnak az igazat, és tudodki többé be sem teheti a lábát a házatokba, talán jobbantennéd, ha tá vol tartanád magad tőlük. Ne kínozd magad! Elhúzom a számat, miközben hátradől. - Nem is kínzom magam - motyogom.- Tényleg? - Seth kipöcköli a cigijét, majd felhúzza az ablakot. Luké kisteherautója nagyonrégi, és az ablakok nem automatá k, így Seth erősen küzd a nehezen járó fogantyúval. Kayden komor arccal pillant rám.- Sethnek igaza van - helyesel halkan.



Visszagondolok az összes olyan alkalomra, amikor azt kívántam, bár picire gömbölyödhetnékössze, esetleg láthatatlanná válhatnék, vagy akár teljesen eltűnhetnék. De ha egyszerűenképes lettem volna kivonni magam Caleb hatalma alól, akkor talán megúszhattam volna agyötrelmes éveket, amelyekben elbújva, magamba zárkózva éltem. Képes lennék erre?

Képes volnék csak úgy megszabadulnitőle? Van ehhez elég erőm? Tényleg nem kellhazamennem, ha nem akarok. Elég akkor a családom elé állnom, ha felkészültem arra, hogybevalljam az igazat.- Hát jó, vegyünk ki egy hotelszobát! -Milyen egyszerű, döntés, mégis egy örökkévalóságigtartott meghoznom.Nem kell hazamennem, ha még nem állok rá készen. Van vá lasztásom, erőm, szabadságom.Megszabadulhatok mindattól, ami bántott. Képes vagyok rá! Bármire képes vagyok, csakakarnom kell. Csak úgy kell döntenem, hogy azt akarom. Egyszeriben megint kapok levegőt.Elmosolyodok, és Seth meg Luké úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.

Kayden rám pillant, kényszeredetten vigyorog.- Jól hangzik.Rámosolygok, próbálok rájönni, mitől lehet ilyen feldúlt. Amikor elhagytuk a nyaralót, mégminden rendben volt, legalábbis én azt hittem. Odahajolok hozzá, és azt suttogom:- Jól vagy?Bólint, értetlenül néz rám.- Igen, miért ne lennék?- Nem tudom - felelem, bánatos tekintetét figyelve. - Szomo rúnak tűnsz. - Pedig nem vagyok az. De tényleg. - Megint az ablak felé fordul, nekem pedig elszorul a

szívem, mert tudom, hogy titkol előlem valamit. De nem akarom Luké és Seth előtt faggatni,úgyhogy hallgatok.Tíz perccel később már ki is vettünk egy motelszobát, benne két óriási franciaággyal, retródekorral és penészszaggal. Seth meg Luké nekiállnak a fekhelyek felosztásán vitatkozni, énpedig kihasználom az alkalmat, hogy megtudakoljam Kaydentől, mi bántja. - Biztos jól vagy? - kérdezem, lehuppanva mellé az ágyra.Bólint, a távirányítóval babrál, pedig nincs is bekapcsolva a tévé.- Ja, minden oké. Már mondtam.- De olyan csöndes vagy - makacskodom. - Alig szóltál valamit, mióta elhagytuk Kaliforniát.- Csak fáradt vagyok. - Leteszi a távirányítót az éjjeliszekrényre, és kibámul az ablakon.Tényleg kimerültnek látszik, de nem hiszem, hogy valóban ez a baj. Mintha csak megérezné akétkedésemet, a térdemre teszi a kezét, és gyöngéden megszorítja. - Callie, ne aggódj!Minden rendben.- Oké - felelem halkan, aztán fölkelek az ágyról, hogy kimenjek a mosdóba. Bezárom magammögött a fürdőszoba ajtaját, és le ülök a kád szélére. Igazából nem is kell vécéznem, csakössze akartam szedni magam. Kezd úrrá lenni rajtam a hányás kényszere, és nem igazánszeretném visszatartani, mert már jó ideje nem csináltam, ráadásul nagyon idegessé teszKayden, meg hogy készülök elmondani az igazat anyámnak. Rugózok a térdemmel, az



orromon át lélegzem, és elszámolok tízig, azt hajtogatom magamnak, hogy erős vagyok.Hogy képes vagyok hányás nélkül élni.Eltart egy darabig, de úgy tíz perccel később végre lenyugszom, és kimegyek afürdőszobából. Meglepetten látom, hogy Luké az egyik ágyon ül, Seth meg a másikon, és

tévét néznek, Kaydennek pedig nyoma sincs.- Hova lett Kayden? - kérdezem, a két ágy közé lépve.Fölnéznek rám, értetlenül pislognak, aztán körbenéznek a szobában. Seth összevontszemöldökkel ül fel.- Mi? Nem hallottam, hogy elment volna.Luké ásít.- Kiment a kocsihoz, a platón hagyta a táskáját - magyarázza. - De már jó néhány perceodakint van.Elönt a pánik, az ágy lábát megkerülve az ablakhoz sietek, és félrehúzom a függönyt. A

SZOBA KIADÓ feliratú neoncégér megvilágítja a parkolót, jól látszik az odalent állókisteherautó, amit belep a hó. Kaydent nem lelem sehol, de azzal nyugtatom magam, hogybiztosan épp jön fel a lépcsőn, ami nem látszik innen. Bebújok a cipőmbe, és kirohanok azajtón.- Callie, mi a franc van?— hallom Seth kiáltását, mivel tárva-nyitva hagyom magam mögött aszobánk ajtaját. Nem fordulok vissza, leszáguldok a lépcsőn, a parkolóig meg sem állok.Kayden nincs Luké kisteherautójánál. Körbejárom a parkolót, még a recepcióhoz isodamegyek, hátha Kayden a kajás automatákat fosztja ki éppen, de sehol sem találom.Ezernyi gondolat kavarog a fejemben, hogy vajon mi történhetett. Hova lett Kayden? Miért

hagyott volna itt minket? Miér t tűnt olyan szomorúnak? Mire elindulok fölfelé a lépcsőn, Seth meg Luké már lefelé jönnek rajta. Menten elsírommagam, megfagyok kabát nélkül.- Kayden eltűnt - hebegem.A lépcső alján találkozunk, ésLuké a homlokát ráncolja, miközben a kisteherautóját bámulja.- Mi az, hogy eltűnt? - Mindenhol kerestem. - A törzsemre szorítom a karom, remegek a hidegtől meg azidegességtől. - Nem találom.Seth átkarol.- Biztos nincs semmi baj. Kayden talán csak sétálni ment.- Majdnem este fél tíz van, és fagy - felelem. - Nincs hova sétálni.- Talán egy benzinkúthoz ment, hogy egyen valamit. — Ez úgy hangzik, mintha még ő magasem hinné el. - Azt hiszem, láttam egyet innen néhány utcányira.- Na, ácsi - mondja Luké, miközbenelőveszi a telefonját a farzsebéből. - Mindjárt felhívom, ésha felveszi, megpróbálom kideríteni, mi van. - Tárcsázza Kayden számát, a füléhez emeli amobilt, aztán a kisteherautója felé ballag, lábnyomokat hagyva a hóban.Seth átölel, miközben figyelem Luke-ot, aki fél karját a hasára simítva rugdossa a havat.Egyre messzebb sétál a moteltől. Elgyengü I a lábam, végül kénytelen vagyok leülni alépcsőre.



Seth leül mellém.- Tuti, hogy minden rendben van.A fejemet csóválom.- Az egész ideúton nagyon zaklatottnak tűnt. Azt hiszem, irtó ra nyugtalanította valami. - A

mellkasomhoz húzom a térdemet, és azon nyugtatom az állam. Mi lesz, ha Kayden valami...valami kárt tesz magában?Előhúzom a mobilomat a zsebemből, és én is megpróbálom fölhívni őt. A vonal négyszercsöng ki, majd hangpostára kapcsol. Leteszem a telefont, és SMS-t küldök neki.

Én: Szia, hol vagy? nagyon aggódom...Csak úgy eltűntél.

Várok, de nem érkezik válasz. Magamba fojtom a görcsösen kitörni igyekvő könnyeket, azt

kívánom, bár összegömbölyödhetnék, és álomba sírhatnám magam. Mindenem fáj. És félek.Nem magamat féltem, hanem Kaydent: félek, hogy mit csinálhat. Nem megyki a fejemből akép, ahogy épp készült megvágni magát. Mi lesz, ha végül nagyon komoly kárt teszönmagában?Luké végre elindul vissza, tanácstalan képet vág. Épp, mielőtt odaér hozzánk, csipog atelefonom.

Kayden: Jól vagyok.

Jól van?

Én: De HOL vagy?

- Sikerült elérnem - jelenti Luké, miközben újra csipog a mobilom. - Azt kérte, mondjam megneked, hogy jól van, de még el kell intéznie valamit.Lepillantok a kijelzőre, igyekszem megtartani a mobilt remegő kezemben.

Kayden: Beszélnem kell a terapeutámmal... nem várhat...Figyu, majd később mindent elmagyarázok. Ha visszajövök, dumálunk. És Callie, esküszöm, jól vagyok.

Egyszerűen nem értem. Reszkető ujjakkal pötyögöm a választ.

Én: Azt hittem, együtt megyünk el hozzá... és késő van. A rendelő már nincs is nyitva.

Nem jön válasz, és azt sem tudom, mit gondoljak. Vajon tényleg a terapeutájához ment?Vagy csak hazudik?



Felállok, lesöpröm a havat a farmeromról.- Meg kéne keresnünk.Luké a fejét csóválja, kikerül minket, és elindul fölfelé a lépcsőn. - Callie, biztos vagyok benne, hogy Kayden jól van... És azt mondta, hogy hamarosan

visszajön, szóval szerintem inkább itt kéne várnunk rá.Sethre pillantok, fogalmam sincs, mit tegyek. Felsóhajt, átkarol, és felvezet a lépcsőn. - Tuti biztos, hogy nincs semmi baj - mondja halkan.Belekapaszkodom, teljes szívemből remélem, hogy igaza van.

KAYDEN

Hazafelé egész úton azon agyalok rögeszmésen, hogy végre elmondom az igazat, bevallom azösszes titkomat. Minél tovább gondolkodtam a dolgon, annál türelmetlenebb lettem, végül

már úgy éreztem, menten felrobbanok. Egész életemben magamba fojtottam azérzelmeimet és a titkaimat, erre egyszeriben szét akarom kürtölni őket. Most azonnal.Bár késő volt, tudtam, hogy ha lefekszem az ágyra, lehunyom a szemem, és elalszom,másnap reggelre valószínűleg meggondolnám magam. Ez tipikusan olyan dolog, amirőllebeszélném magam, ha sokáig halogatom. Úgyhogy amint Callie bement a mosdóba,meglógtam a szobánkból, azt motyogtam a srácoknak, hogy a kisteherautó platóján hagytama cuccomat.Tudtam, hogy Callie-t fel fogja zaklatni, ha szó nélkül lelépek, de muszáj volt így tennem;különben megint úgy nézett volna rám, mint egy szomorú kiskutya, velem akart volna jönni,ahogymegbeszéltük, és nekem irtó nehezemre esett volna nemet mondani. Bár azt ígértemneki, együtt csináljuk végig, a hazaúton rádöbbentem, hogy ez olyasmi, amit egyedül kellmegtennem. Különben visszafognám magam, márpedig nyíltan akarok... nem is, muszájnyíltan beszélnem. Mindenről. Kimegyek a motelből, elkocogok a néhány sarokra lévő parkig, ott megállok, és előveszem amobilom meg a Dougtól kapott névjegykártyát. Amikor odaadta nekem, azt mondta, hogybármikor felhívhatom, és remélem, komolyan is gondolta.Késő van, és pokoli hideg, a levegő tűként szurkálja a bőrömet. Várok, miközben a telefonkicsöng, fel-alá sétálok a járdán, és azon gondolkodom, mit is jelent ez az egész. Mióta csakaz eszemet tudom, mindig azt tettem, amit apám akart, legyen szó sportról, szabályokról, azéletemről. Mindig is kötelességemnek éreztem, hogy visszatérjek abba a házba, bármitörtént is. Nem tudom, miért, és talán soha nem is fogom megérteni. De remélem, hogyezzel az első lépéssel most elkezdhet ek megszabadulni attól az istenverte háztól, amibensoha nincs nyugtom se a z engem kísértő, borzalmas emlékektől, se a lelketlen szörnytől, akiokozta őket. Tetszik ez a gondolat.Már épp letenném a mobilt, amikor már ötödszörre csöng ki, de aztán valaki beleszól:

- Halló! - Ööö...- Nem tudom megállapítani, hogy Doug-e az, vagy sem. - Kayden vagyok...Douggal beszélek?



- Á, igen, Kayden. -Nesz hallatszik a háttérből, aztán valaki más hangja. Végül csönd támad. -Jól vagy?- Hát, igazából, nem. - Küszködök a szavakkal, és úgy érzem, mintha valaki a nyakamatszorongatná. De arra összpontosítok,hogy megszabaduljak tőle, lehunyom a szemem, és

elképzelem Callie-t. - Tudom, hogy késő van, de muszáj beszélnem arról, ami azon azéjszakán történt velem.Pár másodpercig hallgat.- A rendelőm zárva van, de találkozhatunk fél óra múlva Larry éjjel-nappali bisztrójában.Mély levegőt veszek, megkönnyebbülök a tüdőmet elöntő hidegtől. - Jól van.Letesszük a telefont, és ezzel máris elindultam a gyógyulásom rajtvonala felé.A bisztró nincs messze, és úgy döntök, gyalog megyek, bár majd megfagyok, és az ujjaimkezdenek elkékülni. Korábban odaérek, mint Doug, és rendelek egy csésze kávét. Olyan késő

van, hogy nincs itt más, csak néhány pasas baseballsapkában meg koszos farmerban. Asarokban lévő bokszba ülök le, távol tőlük, a pulttól, a konyhától. Nem akarom, hogybármelyikük is meghallja, amit mondani fogok... így is épp elég nehéz lesz kimondani aszavakat.Pattintgatni kezdem a gumikarikát, azt kívánom, bár itt lenne Callie, és fogná a kezem, ahogyterveztük, de tudom, hogy jobb egyedül végigcsinálnom ezt, kihagyva őt ebből a szarságból.A pincérnő épp kihozza a kávémat, amikor csilingel a bejárat fölötti csen gő. Jeges szellő süvítát a bisztrón, ahogy Doug belép, de nem bánom. Legalább valóságossá teszi ezt az egészet,és kényszerít, hogy mindent átérezzek.

Az asztalon nyugtatom a kezemet, miközben a terapeuta elindul felém, és a karombamélyesztem a körmeimet. Dougon dzseki és farmer van, meg egy kötött sapka. Kicsitszokatlan viselet ez tőle, hiszen eddig csak öltönyben láttam, de igaz, ami igaz, éjjel tizenegyóra van.- Szia, Kayden! - szól kimerült hangon, miközben leül velem szemben a bokszba, és leveszi asapkáját. Ritkuló haja szanaszét meredezik.- Bocsánat, hogy felébresztettem - mondom neki, és belekortyolok a kávéba, egészen ahasamig érzem a forróságát. - Csak aggódtam, hogy ha nem telefonálok most...akkormeggondolnám magam, vagy valami.- Örülök, hogy felébresztettél - válaszolja, és kihúzza a karját a dzsekijéből. - Az ilyesmit jobbnem halogatni.Kíváncsi vagyok, mit fog szólni, amikor mindent elmondok neki. Leteszem a csészét, és karbateszem a kezem az asztalon, ismét a bő römbe vájok a körmömmel.- Igaza volt - mondom sietve, mielőtt inamba szállhatna a bátorságom. A körmöm még jobban a bőrömbe mélyed, pár helyen fel is sérti. Kiserken a vérem. - Miben? - kérdezi, de szerintem igazából tudja. A karomból szivárgó vérre pillant, de nemszól semmit.Megfeszítem az ujjaimat, és a véres, félhold alakú sebeket bámulom a karomon.- Abban, hogy mi történt aznap éjjel.



Karba teszi a kezét az asztalon.- Nem rémlik, hogy bármit is mondtam volna az aznap éjjel történtekről. - Igen, de... úgy gondolta, hogy az apám... - Istenem, ez kurvára nehéz. Miért ilyen nehéz?Apám egy kibaszott rohadék. Hosszú évek óta ver. Mondd már ki! - Hogy az apám tett kárt

bennem aznap éjjel. Mármint, én is ártotta m magamnak, de ő... - Úgy hangzom, mint egykibaszott gyerek. Ökölbe szorítom a kezem, a tenyerembe vájom a körmömet. A testemminden porcikája el akar menekülni,egyedül akar lenni, találni akar valami éleset, hogykivéreztessem magamból a fájdalmat. De újra meg újra azt hajtogatom magamnak, hogyCallie, Callie, Callie. -Megkéselt. Ő szúrt oldalba. Dühös volt, mert verekedtem Calebbel,ezért értem kellett jönnie a rend őrségre, és mindenki tudott róla. Úg yhogy hazavitt, ésnekiállt verni, amit sokszor csinál. De ezúttal visszaütöttem, amit azelőtt soha nem mertem.Aztán eldurvultak a dolgok. Lelöktünk néhány kést a földre, és mire észbe kaptam, apámbelém szúrta az egyiket. Nem is tudom, hogy direkt csinálta-e, vagy csak véletlen volt. - Úgy

dőlnek belőlem a szavak, akár a vér, és a tüdőm minden egyes léleg zetvétellel egyrenagyobbra, egyre erősebbre tágul. Életemben először szabadna k érzem magam.Megszabadulok a gyerekkoromtól. Megszabadulok a sebeimtől. Megszabad ulok avágásoktól, a véraláfutásoktól, a pengéktől, a fájdalomtól. Mire mindent elmondok, már nem szorítom ökölbe a kezem, ki nyújtom magam előtt azujjaimat. Várom, hogy Doug mondjon valamit, ám ehelyett csak odainti az egyik pincérnőt. Középkorú nő, szőke haját befonta a tarkójánál. Világoskék ruha és fehér kötény van rajta.Tollat és jegyzetfüzetet tart a kezében.- Mit hozhatok a kedves uraknak? - kérdezi, tolla hegyét a papírra illesztve.

- Palacsintát kérek, pirítóst eperlekvárral, meg egy nagy pohár tejet - mondja Doug, és kismosollyal néz rám. - Rajta, Kayden, rendelj bátran, amit csak akarsz! És mindenképpen kérjeleget, hogy kibírd a következő néhány órát. - Néhány órát? - kérdezem. - Tényleg ilyen sok idő kell? Bólint.- Igen, azt akarom, hogy mesélj el nekem mindent.- Mindent? - Ez felfoghatatlan, érthetetlen gondolat a számomra. - Mint például mit? Aztakarja, hogy kiöntsem magának a kibaszott lelkemet?A pincérnő a homlokát ráncolja a káromkodásom hallatán, és nyilván azért is, mert atársalgás furcsa irányt vett. Kíváncsi vagyok, mit gondolhat, vajon kik vagyunk. És vajon miértvagyunk itt. Erre én is kíváncsi volnék.- Mindent. Azt akarom, hogy kezdd el szépen a legelejéről! - mondja Doug, és letesz elém egyétlapot, majd megkocogtatja az ujjával.Rendelek egy nagy halom palacsintát, szalonnát meg pirítóst, és a pincérnő rám mosolyog,mielőtt elmeg y. Egy ideig hallgatok, a só- meg a borsszórót babrálom, hogy ne a bőrömetkaparásszam. Egyre csak azt várom, hogy Doug megszólaljon, de ő csak ül némán, és a tévétnézi a vállam fölött.A csönd végül már az agyamra megy, és az asztal repedésein húzogatom az ujjamat.- Mit akar, milyen régtől kezdjem?



- A legelső alkalomtól, amikor apád megütött - feleli Doug nyugodtan, és a televíziótólelfordulva rám néz.Mély levegőt veszek, felkészülök a rám váró feladatra. - Az nagyjából tizenöt évvel ezelőtt volt. Tényleg azt akarja, hogy olyan régre menjek vissza?

Megnyugtató mosoly ül ki az arcára. Én még egyetlen általam ismert felnőtt arcán semláttam ilyet.- Azt akarom, hogy mesélj el mindent. Ne titkolj el semmit! Tárd fel az egészet!Kinyitom a számat, tudva, hogy miután feltárom a múltamat, minden meg fog változni. Ésimádkozom, hogy a változás jó legyen.

CALLIE

Sethszel lefeküdni készülünk, nem sokat szólunk egymáshoz, Luké pedig kiment cigizni és

megtölteni a jegesvödröt. Kayden már egy órája elment, és én másra se bírok gondolni, csakőrá, meg hogy mit csinálhat, vajon tényleg beszél-e a terapeutájával, ahogy írta, és ha igen,akkor jól alakul-e a dolog.Épp bebújok az ágyba, amikor Seth kijön a fürdőszobából. Zöld-kék kockás pizsamanadrágmeg egy fehér póló van rajta, és fogat mos.Egy darabig csak figyel engem.- Felhívtam Greysont - jelenti be, egy kicsit nehéz kivenni, mivel tele a szája fogkrémmel.Felrázom a kemény párnát, aztán az oldalamra fordulok.- Kibékültetek? - A takaró alatt összekulcsolom a kezem, reménykedem, hogy sikerültkiengesztelnie Greysont.Seth bólint, és visszamegy a fürdőszobába, hogy kiköpje a fogkrémet. Leöblíti a fogkeféjét,leteszi a pultra, aztán bemászik mellém az ágyba. Az oldalára fordul, bekapcsolja a tévét,aztán leoltja a villanyt.- Megmondtam neki, hogy szeretem - szól alig hallhatóan, és beletelik egy percbe, hogyfelfogjam a szavait.- Szereted őt? Nekem ezt nem is mondtad! - Pedig tényleg szeretem. Nagyon is.Ellazítom a kezemet.- És mit válaszolt?- Hogy ő is szeret engem - feleli Seth, és hallom a hangján, hogy mosolyog. Boldog, és ezengem is boldoggá tesz, még a jelenlegi körülmények között is.Egy kicsit irigykedem rá, amiért képes kimondani az igazat, és feltétel nélkül fölvállalniönmagát valaki előtt. - Seth... nagyon örülök nektek.Kitör belőle a kacagás. - Hát még én!

Elcsöndesedik a szoba, egy kicsit később visszajön Luké, és bebújik a másik ágyba. Picitfeszélyez, hogy egy helyiségben alszik velem, de nem olyan vészes, mint első hallásra hittem,



amikor még a kisteherautóban ülve a többiek felvetették az ötletet, hogy - a spórolás jegyében - osztozzunk meg egy motelszobán.Még kábé egy órán át álmatlanul forgolódom. Az óra világít a sötétben, és hópelyhekszitálnak az ablakra. A radiátor zörög, a szomszéd szobából pedig dörömbölés szűrődik át a

falon. Hallom Seth hangos szuszogását - mindent hallok. Majdnem hajnali egy óra van,amikor úgy döntök, ideje szembenéznem az egyik félelmemmel. Nem is tudom, mi készteterre a döntésre. Talán Seth bátorsága, vagy esetleg az érzés, hogy muszáj végre színtvallanom. Már így is túlságosan nagy feneket kerítettem ennek a titoknak, és talán idejeteljesen megszabadulnom a nyomástól.El fogom mondani Kaydennek, mit érzek iránta. Mert megérdemli, hogy tudja, valaki szereti,még akkor is, ha ő nem viszonozza a szerelmemet. Felkapom a mobilomat meg a naplómataz éjjeliszekrényről, és lábujjhegyen kimegyek a fürdőszobába. Felkapcsolom a villanyt,becsukom az ajtót, aztán tárcsázom Kayden számát, és kinyitom a naplót a neki írt levélnél.

Rögtön a hangpostája kapcsol, akárcsak az elmúlt néhány alkalommal, amikor hívnipróbáltam. Mély levegőt veszek, és elkezdem felolvasni, hogyan érzek iránta: bevallom azigazat, és fölvállalom önmagam, bár ez halálra rémít.Ha szerencsém van, ez a lépés talán majd segít eljutnom a követ kező rám váró vallomáshoz.

KAYDEN

Még mindig a bisztróban vagyunk Douggal, amikor a nap előbukkan a havas hegycsúcsokmögül. A pincérnő nekiáll lehúzni az ablakokon a rolót, mivel a napfény élesen süt be abisztróba. Lekapcsolja a kinti és benti neonfényeket, felkészül egy újabb dé lelőtti műszakra.Douggal szemben ülve éppen befejezek egy nagyon hosszú sztorit, közben már felkészülökrá, hogy elhagyjam az asztal kényelmét. Közel sem mondtam el neki mindent, pláne nem alegsötétebb időkről, amiknek emlékét elzártam az agyam mélyére, és még gondolni semmerek rájuk. Doug azt mondta, nem baj, bőven van még időm. Ez megdöbbent. Igazából még soha nem gondoltam arra, menn yi időm lehet. Mindig csak napról napra éltem,és alapvetően mindent úgy csináltam, ahogy apám akarta. A beszélgetésü nk felénél, amikoréppen azt meséltem Dougnak, hogy apám addig fojtogatott, amíg el nem ájultam, elsírtammagam.Azért kezdett fojtogatni, mert elhagytam a távirányítót. Órákig keresgéltem, aztán feladtam.Márpedig soha semmit nem volt szabad feladnom. Még csak nem is próbáltam megvédenimagam. Apám nekiállt kiabálni, én meg csak bámultam rá, és ez mintha még jobbanfeldühítette volna. Vérbe borult az arca, üvöltözött, aztán nekem rontott. Én pedig csakálltam ott, ahogy rám vetette magát, és a nyakamra szorította a kezét.Emlékszem, hogy fölnéztem apámra, és azt gondoltam: Könyörgök, ölj meg, legyen márvége!És amikor visszanyertem az eszméletemet, azon kaptam magam, hogy egy kicsitcsalódott vagyok.

- Szóval, akkor most mi lesz? - kérdezem, miután Doug kifizeti a számlát, és megpróbálom alehető legdiszkrétebben megtörölni a szememet az ingem ujjával.



Visszadugja a pénztárcáját a dzsekije zsebébe, aztán félretolja az üres tányérokat.- Az csakis rajtad múlik.Lerakom a villámat meg a kanalamat a tányérok halmá ra, aztán a karomon lévő félholdalakú, alvadt vérrel borított sebekre bámulok, amik már gyógyulásnak indultak.

- Az a laramie-i pszichológus, akit a jánlott, ő is... ő is olyan megértő, mint maga? - Nemtetszik az ötlet, hogy meg kelljen nyílnom valaki máselőtt. - Talán még jobb is nálam - mosolyog Doug. - De Kayden, nyugodtan felhívhatsz, amikor csakakarsz. És mindenképpen gyere el hozzám a jövő héten. Bólintok, és kicsúszom a boksz szélére.- Rendben.Doug az asztalon hagy néhány dolcsi borravalót.- Kayden, úgy érzem, mondanom kell még valamit...apádról.Grimaszt vágok. Az elmúlt néhány órában egy csomó borzalmas dolgot mondtam apámról,

és bár szeretném, ha nem így lenne, elönt a bűntudat, árulónak érzem m agam. De talán egynap majd megszabadulok ezek től az érzésektől. - Mit?Jó sokáig vár a válasszal.- Azt hiszem, meg kéne fontolnod, hogy följelented. Amit azon az éjszakán tett veled... Súlyosdolgokkal vádolhatnád.Megcsóválom a fejem.- Nem lehet... Főleg, mert talán engem is föl fognak jelenteni. - Nem kell most rögtön megtenned - nyugtat meg. - Ezek a dolgok jó sokáig elhúzódhatnak...

Talán majd visszatérünk erre a témá ra a jövő héten. Ha te is úgy gondolod. Mert pontosan eza lényeg: semmit sem fogok erőltetni, amire nem állsz készen. Jelentsem föl apámat?Szeretném. Kurvára tetszik az ötlet, hogy leleplezzem az egész világ előtt. Ám felszínre törbennem minden csepp félelem, amit valaha is éreztem.- Oké, a jövő héten beszélhetünk róla. Doug bólint, aztán föláll a bokszból. Kimegyek utána a bisztróból, becipzárazom a dzsekimet,és fölteszem a kapucnimat. A vállamra kapom a táskámat, Doug pedig beszáll a kocsijába, éselhajt. A fedett parkoló teteje alatt állok, figyelem a napfelkeltét, és az élénk rózsaszín-narancssárgába hajló eget.Vakító látvány, de nem bírom levenni róla a szemem. Folyamatosan bámulom, amíg pöttyöknem jelennek meg előttem, aztán zsebre csúsztatom a kezem, hogy f elhívjam Luke-ot, mertarra gondolok, a dermesztő hidegben való gyaloglás helyett inkább kocsival mennék vissza amotelba. Bekapcsolom a mobilomat, és azonnal rohadéknak érzem magam. Callie többször ishívott meg SMS-ezett, kérdezte, hogy jól vagyok-e. Egészéjjelre eltűntem, és nyilván be tegreaggódja magát.Villog a hangpostám jelzője, úgyhogy lehallgatom, visszafojtott lélegzettel emelem afülemhez a telefont, mert félek, vajon mit üzem nekem Callie: félek, hogy azt mondja,



köztünk mindennek vége, és rádöbbenek, mennyire nem akarom, hogy vége legyen, ez azérzés pedig csak felerősödik, amint meghallom a han gját.Kayden...Na, szóval, Seth tanácsolta, hogy írjak le mindent, amit érzek, és kérlek, könyörgök, vedd

figyelembe, hogy mindezt még a tengerparti vakációnk előtt fogalmaztam meg, bár abbanbiztos vagyok, hogy az érzéseim nem változtak.Mély levegőt vesz, úgy hangzik, mint aki menten elsírja magát.Mielőtt megismertelek, eléggé szét voltam esve. Bár Seth segített, hogy kicsit megnyíljak,továbbra is nagyon csúnyának éreztem magam, kívül-belül... nagyon megtörtnek... azthiszem, nagyon szégyelltem magam. Néha olyan szörnyű volt a fájdalom, hogy alig bírtamelviselni, és ez volt az egyik ok, amiért meg szoktam hánytatni magam. Amiért levágtam ahajam hatodikban. Amiért olyan sokáig csakis lötyögős holmikat hordtam. Amiértbepánikolok, ha tömegbe kerülök. Amiért utáltam, ha bárki megérintett. Alapvetően mindent

emiatt a fájdalom miatt csináltam. És egy pillanatra sem múlt el ... Néha egyszerűen csakmeg akartam szabadulni tőle, de valahányszor kiutat kerestem belőle, nem tűntlehetségesnek a menekvés. Őszintén azt hittem, hogy örökké gyötrődni fogok, ezért néha aztkívántam, hogy az örökké csak nagyon rövid ideig tartson.Újabb mély levegőt vesz, és elcsuklik a hangja. Néhányszor még az is eszembe jutott, hogy direkt megrövidítem, de a gondolatnál soha nem jutottam tovább. És ennek örülök is, mert minden rondaság, teher meg pánikolás ellenéremegérte a szenvedés, hiszen jöttél te... Megmentettél attól, hogy egész hátralévő életemetönutálattal és gyötrelemmel töltsem. Megmentettél önmagamtól, a múltamtól, a fájdalmas,

magányos jövőtől, amit elképzeltem magamnak. És azt hittem, hogy most már mindenrendben lesz. De aztán rád találtam a padlón heverve... aznap éjjel... és rádöbbentem,mennyire szenvedsz, mennyire megmentésre szorulsz te is. Nemcsak a sérüléseid miatt,hanem azért is, mert tudom, hogy te szintén nagy fájdalmat leplezel.Megértelek. De tényleg. És bármit megtennék, hogy segítsek rajtad.Csak hagynod kell, hogy segítsek. És szükségem van rá, hogy segíthessek rajtad, mertszükségem van rád. Nem bírom... nem bírom...Elsírja magát, ettől nekem is könnybe lábad a szemem. Fel-alá járkálnak mellettem abisztróba bemenő és onnan kijövő emberek, én meg itt állok a parkoló teteje alatt, észokogok, mint egy kibaszott csecsemő. De nem számít. A könnyek, a fá jdalom, semmi semszámít. Csak dolgok, amiket magamban hordozok, akárcsak a hegeket a testemen. Igaz,mindig is velem maradnak, és emlékeztetni fognak, min mentem keresztül, de ez nem jelenti, hogy meg kell őriznem a fájdalmat. A sebhelyek elhalványulnak, apró jelek maradnakcsak a bőrömön. Eredetileg nem voltak ott, és bár megváltoztatják a bőröm kinézetét, azonnem változtatnak, ahogy én élek és létezem.Callie sírása csillapodik, néhányszor még szipog, aztán újra megszólal.Nem bírom ki nélküled. Én... én szeretlek téged, Kayden. És nem várom el, hogy viszonozd.Semmit sem várok el. Csak tudatni akartam veled, mert megérdemled, hogy tudd, és mertmegérdemled, hogy szeressenek.



Csönd támad a vonalban. Egy pillanatra még hallom Callie légzését, aztán leteszi a telefont.Szavai visszhangoznak a fejemben. Úgy beszélt, mintha tudná. Tudná, hogy még soha senkinem mondott nekem ilyet, leszámítva Daisyt, az pedig teljesen más volt. Az nem jelentettsemmit, és könnyen kimondtam, hiszen a szerelem mind kettőnk számára csak üres szó volt.

Callie viszont komolyan gondolja. Sírós hangja világosan elárulja.Nem tudom, mit csináljak. Dörömböl a szívem, miközben végignézek az embereken, ahogybeülnek a kocsijukba, meg a bisztróban reggeliznek. Tudom, mit akarok csinálni. Mindenrőlel akarokfeledkezni, le akarom nyugtatni a szívemet, el akarok menekülni a sarkambanloholó érzésektől. Kilépek a parkoló teteje alól, bedugom a mobilomat a farzsebembe, aztán elindulok az úton,miközben feltámad a szél. Hópelyhek hullanak a járdára meg az útra, én azonban futásnakeredek széllel szemben, nyomulok előre, bár fogalmam sincs, hova megyek. És ez nem baj.Néha azok a legjobb dolgok, amiket nem tervez meg előre az ember, amiket a pillanat

hevében határoz el.



1.PONT: NÉZZ SZEMBE AZZAL, AMITŐL A LEGJOBBAN RETTEGSZ!

CALLIE

- HALLOTTÁL FELŐLE VALAMIT? - kérdezi Seth. Az ágyon heverészik, a távirányítót a tévé felétartva váltogatja a csatornákat. Kayden egész éjjel nem jött vissza, én pedig iszonyúanaggódom érte. Írtam neki pár SMS-t, de nem válaszolt. A többiek igyekeznek megnyugtatni,hogy minden rendben, bár Luké jó korán elment, állítólag azért, mert kávét akart inni, deszerintem igazából Kayden keresésére indult. Legalábbis remélem.A fejemet csóválom, és leteszem a hajkefét a mosdó melletti pultra.- Nem, még semmit.Kíváncsi vagyok, vajon Kayden meghallgatta-e már a hangpostaüzenetemet, hallotta-e,ahogy kiöntöm neki szívemet-lelkemet. Ha meghallgatta, akkor most valószínűleg zaklatott,vagy bosszús, vagy talán ijedt. De muszáj volt elmondanom. Többé nem titkolózom.Szeretem Kaydent, és ezt meg kellett tudnia.Kiengedve hagyom a hajamat, és visszamegyek a szobába. Lehuppanok az ágyra, hasra

fekszem, és kinyújtózom.- Koffeinre van szükségem - mondom ásítva. - Nem aludtam jól.Seth az ágy lábához hajítja a távirányítót.- Talán azért, mert fél éjszaka a hangpostájára dumáltál. Feltámaszkodom a könyökömre.- Hallottad?Seth bólint.- A sírást is hallottam. -Előreha jol, és kisöpri a hajamat a szememből. - Akarsz beszélni róla?Megcsóválom a fejem, és az oldalamra fordulok.- Nem igazán. Tegnap éjjel elég sokat beszéltem róla.

Felvonja a szemöldökét.- A hangpostán.Bólintok.- Kayden megkapja majd az üzenetem, és csak ez számít.- És aztán mi lesz?- Aztán végig fogja hallgatni.Seth várja a magyarázatot.- Na és aztán?A kopott ágytakaró virágmintáján húzogatom az ujjamat.

- Aztán semmi... Nem azért mondtam el neki, mert bármit is el akartam volna érni vele. Csakazt akartam, hogy megtudja, mit érzek iránta... Megérdemli, hogy tudja.



Seth összeszorított szájjal tűnődik. - Megmondtad neki, hogy szereted?Felnézek az ágytakaróról.- I... igen.

- Callie, én... -Szánalom ül a tekintetében. Szerinte rosszul fog végződni a dolog. Felülök, és magam alá húzom a lábam.- Seth, ígérem, hogy minden rendben lesz. Nekem már a puszta tény is jelent valamit, hogyképes voltam elmondani neki, men nyire szeretem... Azt jelenti, hogy fejlődök. Azt kívánom-e, hogy ő is szerelmet valljon nekem? Igen. De bárhogy alakul is, örülök, hogy megtettem.Féloldalas vigyort villant rám, aztán az orrom hegyéhez érinti az ujjbegyét.- Az jó. - Felül, és leteszi a lábát a padlóra. - De Callie, ha nem vall neked szerelmet, akkormint legjobb barátod és védelmeződ a gonosz pasiktól, akik bántani a karnak, kénytelenleszek szétrúgni a seggét.

Horkantva nevetek, és a szám elé kapom a kezem.- Ja, persze.Talpra áll, és az öklét szorongatja, ropogtatni kezdi az ujjait.- Nem viccelek. Ha kell, megverem őt a kedvedért. Kacagás tör ki belőlem, ahogy elképzelem, amint a magas, vékony Seth megpróbáljaszétrúgni Kayden seggét.- Hát, köszönöm, védelmezőm. Nagyra értékelem, hogy hajlandó lennél szétrúgatni akedvemért a seggedet.Elhúzza a száját, felkap egy párnát, és hozzám vágja. Lebukom, a párna elrepül a fejem fölött,

és a padlón landol. Elnevetem magam, a hasamat fogva gördülök a hátamra.- Mi az isten olyan vicces ebben? — kérdi Seth sértetten, miközben feltűri szürke inge ujját.Befeszíti az izmait, én meg kis híján halálra röhögöm magam. - Hát, örülök, hogy így el tudlakszórakoztatni.- Ne haragudj! - mondom, és a könnyeimet törölgetem. - Csak annyira vicces elképzelni!Dühösen mered rám, de haragja elpárolog, amint valaki kopog.- Ó, remek, itt a reggelim. - Az ajtóhoz indul, fölkapja a pénztárcáját az éjjeliszekrényről. - Ésha olyan nagyon vicces elképzelni, akkor ne képzeld el!— Rám vigyorog, ahogy megragadja akilincset. - Tudod, még ki kell találnunk, mihez kezdjünk kocsi nélkül, ha... - Elharapja amondatot, és leesik az álla.Kayden áll az ajtó túloldalán, vékony kabátban, farmerja szárának alja meg a bakancsa tocsoga sáros vízben. Hópelyhek vannak nedves hajában, és minden egyes tincse végén vízgyöngyözik. Lila az ajka, a szeme pedig vörös, mintha sírt volna, és behúzza a kezét a kabátujjába.- Nem, mégsincs itt a reggelim - mondja Seth, és rám pillant. - Azt hiszem, ez neked jött.Viccelődik, pedig ez egyáltalán nem vicces. Itt van Kayden, azok után, hogy eltűnt, én pedigközöltem vele, hogy szeretem, és a telefonba zokogva elmeséltem neki az egész sztorimat.Nem tudom, mit jelent ez, és hogy elég erős vagyok-e kideríteni. De el akarom hinni, hogy



menni fog, hogy nem vagyok már az a gyönge lány, aki voltam. Hogy bármivel képes vagyokmegbirkózni.Kayden a fejét dörgöli, felborzolja a haját, hópelyhek szállingóznak a padlóra.- Helló! - Helló! - feleli Seth, és rám pillant a válla fölött.

Kayden engem néz, smaragdzöld szeme csillog a kintről áradó fényben. A napos égről hóhullik, néha ez történik, ha az ég egy kis része felhős, de nem annyira, hogy ne süssenek átrajta a sugarak.Kayden leengedi a kezét maga mellé, én meg csak bámulok rá, továbbra is háton fekszem,hagyom, hogy a beáramló hideg átjárja a testem. Nem tudom, hogy meghallgatta-e azüzenetemet, de remélem, hogy igen.- Ö ö ö . .. - Seth köhécsel. - Azt hiszem, én megyek, utánanézek, hol késik a reggelim. -Teljesen kitárja az ajtót, hogy elférjen Kayden mellett, és magunkra hagy minket.Kayden nem mozdul. Egyre csak bámul, és értetlen, feszült képet vág, mint aki fél átlépni a

küszöböt. A pillanat egyre nyomasztóbbá válik, tégláról téglára épül köztünk a fal, egyre csakmere dünk egymásra, mindketten félünk megmozdulni, levegőt venni, elsőnek megszólalni. Felülök, lobog a hajam a szélben.- Gyere be! - mondom, és bár a hangomat kis híján elsodorja a szél, azért sikerülledöntenem, porrá zúznom vele a téglafalat.Kayden nem töri meg a szemkontaktust, miközben behajlítja a térdét, és fél lábbal belép aszobába. Megismétli a mozdulatot a másik lábával, aztán becsukja az ajtót, ezzel kizárja aszelet. A függöny be van húzva, így a szoba alapvetően sötétségbe borul. - Megkaptam az üzeneted - mondja, megdöbbentő módon azonnal a tárgyra tér.

- Ó ... - Úgy érzem, elszorul a torkom. Feltérdelek az ágyon, az ölembe veszek egy párnát, ésátölelem. - Kayden, hol voltál egész éjjel? A terapeutáddal?Felsóhajt, a hajába túr, a falat bámulja a vállam fölött.- Ne haragudj, de úgy nem ment volna, ha te is ott vagy.- És beszéltél...beszéltél apádról? - kérdezem, de ő csak bámul rám, furcsa a rckifejezéssel,mintha komolyan tanulmányozna. Fogai mám sincs, hogy ez azt jelenti-e, elmondta az igazata terapeutának.Fogalmam sincs, mit jelent ez az egész. Leteszem a lábam a padlóra, és felállok, felemelem afejem, hogy a szemébe nézzek.- Kayden, muszáj elmondanod valakinek... Azt hittem...azt hittem, hogy megegyeztünk.Halvány mosollyal néz rám, aztán összekulcsolja ujjait az enyémekkel. Olyan hideg a keze,akár az odakint süvítő szél. - El is mondtam. Csak nem akartam, hogy ott légy, miközben kivesézem a ... durvarészleteket.Ösztönösen behúzom a nyakam, ahogy eszembe jut, amint a padlón feküdt.- De tényleg beszéltél valakivel? Őszintén? Bólint, és nagyot nyel, hogy megszabaduljon a torkában lévő gombóctól. - Nem hazudtam az SMS-emben. Elmentem a terapeutámhoz, és mindent elmondtam neki.



- És? - Nem vagyok biztos benne, mi a jó kérdés, vagy hogy létezik-e olyan egyáltalán. Az azérzésem, egyszerűen csak hagynom kéne, hogy Kayden elmondjon nekem annyit, amennyitakar.Felsóhajt, aztán ráncok jelennek meg a homlokán, miközben a mellkasára nyomja a kezét, és

dörzsölgeti a szíve fölött.- És elég jó érzés.Az arckifejezését tanulmányozom, és rádöbbenek, hogy a szeme zöldebbnek, a tartása pediglazábbnak tűnik, mintha a magába foj tott sötétség enyhült, csökkent volna egy kicsit.- És a terapeutád szerint mit kéne tenned?A semmibe mered, arcomra simítja a kezét. Az ujja körül csavargatja egy hajtincsemet, bárazt hiszem, nincs is tudatában, mit csinál.- Azt mondta, megfontolhatnám, hogy följelentsem.- És úgy lesz?

- Mármint megfontolom-e?- Nem, följelented-e?- Még nem döntöttem el - motyogja. Letekeri a hajtincsemet az ujjáról, majd elmélyülttekintettel néz rám. - Szeretném, de nagyon nehéz. Csak egy kis időre van szükségem -mormolja kétségek közt. - Tényleg nagyon jó lenne, ha valaki segítene... Igazából aztkívánom, bár a pártomra állnának a bátyáim, legalább azért, hogy ne tűnjön úgy, mintha azegészet csak kitaláltam volna.- Talán a pártodra is fognak állni - biztatom. - Azt mondtad, apád velük is ugyanúgy bánt,nem? Lehet, hogy miután látnak téged szembeszállni vele, nekik is megjön hozzá a

bátorságuk.A fejét csóválja, aztán újból a szemembe néz.- Nem, Tyler drogos alkoholista, arra aztán várhatok, hogy kijózanodjon. Dylan pedig régesrég eltűnt. Mármint, eltűnt olyan ér telemben, hogy nem áll szóba a család egyetlen tagjávalsem.- Tudod, hogy hol van? - kérdezem, végigsimítom az ujjamat a szeme alatt, ahol kivörösödötta bőr. Sírt. Érzem az arcára száradt könnyeket. Vállat von, szájához húzza a kezemet, és lehunyja a szemét. A szívem majd megszakad,amikor puszit nyom a tenyeremre.- Még soha nem próbáltam megkeresni őt. - Kinyitja a szemét, és oldalra biccenti a fejét. - Demost talán... adhatnék neki egy esélyt.Bólintok, talpra ugrom, és habozás nélkül átkarolom a derekát.- Meg kéne próbálnod. Legalábbis szerintem.Megpuszilja a fejem búbját, és beszívja az illatomat.- Tudom, hogy szerinted ezt kéne tennem. Nem is vártam volna tőled ennél kevesebbet. -Ismét megpuszil, aztán oldalra hajtja a fejét, és a homlokomra nyomja az ajkát. Gyengédencsókolgat, majd lejjebb vándorol a szája, az arcomra, utána az államra, és abőrömetszívogatja. Remegve felhúzom a vállam, miközben lélegzete a nyakamat cirógatja.Ott is megpuszil, kinyújtja a nyelvét, aztán finoman a bőrömbe harap. - Köszönöm - suttogja



csókol meg, kezét a mellemre simítja. Boldogsága engem is boldoggá tesz, és jelenleg csakiserre van szükségem.Kayden elhúzódik, de mielőtt tiltakozhatnék, felültet, és megra gadja a felsőm szegélyét, afejemen áthúzva lerántja rólam a topot, a hajam pedig a vállamra omlik. Szemében olyan

vágyakozó pillantás ül, hogy görcsbe rándulnak tőle a tagjaim, és a hátam mögényúlvakikapcsolja a melltartómat. Csak most veszem észre, hogy egy csomó gumikarika van acsuklóján, és kíváncsi vagyok, vajon a terapeutájától kapta-e őket. Rajtakap, hogy a karikákat bámulom, és ő is azokra szegezi a szemét. Becsúsztatja az ujját azegyik alá, pattintgatja, és felnéz rám.- Elméletben segítenek a gyógyulásban.Bólintok, állom a tekintetét.- Tudom.Néhány pillanatig szavak nélkül kommunikálunk, aztán Kayden újra megcsókol, hozzám

simítja erős testét, m iközben hanyatt dönt, és rám fekszik. A lábam közé nyomja a térdét,ujjaival fölfelé haladva cirógatja a combom belső felét, féktelen őrjöngésbe űzve a teste met.Széttárom a lábamat, és hagyom, hogy a térdével dörgöljön, a lapockájába vájom azujjhegyeimet, miközben nyelvével a nyakamat ízlelgeti. Folyamatosan halk nyögésekethallatok, és homorítva bú jok hozzá, ám ekkor váratlanul elhúzza tőlem a lábát. - Ne hagyd abba! - esedezem, Kayden pedig oldalra biccentett fejjel néz le rám.Elszörnyedek, amiért könyörögtem. Rá sem ismerek magamra. - Bocsánat! - szabadkozomborzasztóan szégyenkezve.- Nincs miért bocsánatot kérned - feleli reszelős hangon. Megragadja a csípőmet, és az

oldalára fordul, engem is magával húz. Benyúl a pizsamanadrágomba, mélyen belémcsúsztatja az ujjait, én pedig önkéntelenül is felnyögök, és belekapaszkodom. Kayden atarkómra simítja a tenyerét, és odahúzza magához a számat, vadul csókol, miközbenmozgatja bennem az ujjait, én pedig végül a nevét sikoltom.Miután a csúcsot követően lecsillapodom, nagyon szégyellem a kirohanásomat. Felhevül azarcom, és tudom, hogy ezt Kayden is jól látja.- Tudod, hogy tündéri vagy, amikor elpirulsz? - kérdezi, és ujjával vonalakat rajzolgat nyirkosorcámra.Az ajkamba harapok.- Sajnálom, hogy így könyörögtem...és sikoltoztam.A fejét csóválja, barna hajtincsei a homlokába hullanak, és árnyékot vetnek az arcára.- Ne sajnáld, hogy elmondtad nekem, mit akarsz. Én bármit megadok neked, amit csakakarsz, Callie.Amit csak akarok? Azt akarom, hogy mondja ki, szeret engem, de erre soha nemkényszeríteném. Úgyhogy inkább olyasmit teszek, ami annyira nem jellemző rám, hogymindkettőnket megdöbbent. Felemelem a csípőmet, és nekiállok lehúzni apizsamanadrágomat, mert azt akarom, hogy Kayden a magáévá tegyen.Az összes mozdulatomat olyan állatias tekintettel figyeli, amit még sosem láttam, és biztosvagyok benne, hogy testem minden porcikája elpirul. Leveszem a bugyimat is, aztán csak



fekszem meztelenül, míg ő továbbra is teljesen fel van öltözve. A pironkodásom ellenére ezóriási előrelépés a részemről, és a puszta tény, hogy meg tettem, azt j elzi, mégiscsak fejlődéstérek el az életemben. Kayden az arcomat cirógatja, aztán lehúzza az ujját a nyakamig,érintése ége ti a bőrömet, mire eljut a mellkasomig. F olyamatosan a szemembe néz,

miközben megdörzsöli a mellbimbómat, mire azonnal zihálni kezdek. Áttér a másikmellemre, majd elindul lefelé, ujjai a bordáimhoz érnek, minden egyes dudort kitapint, mireelér a csípőmig. Csikiz, de jóleső érzés, és mostanra már annyira lángol a combom belső fele,hogy kénytelen vagyok összeszorítani, hátha így sikerül kicsit kordában tartanom a vágyat.A csípőmön tartja az ujjait, és átveti fölöttem a lábát, továbbra is a szemembe néz. Miutánlovaglóülésbe helyezkedik rajtam, félkézzel a háta mögé, a pólója nyakához nyúl, és lehúzzamagáról a felsőt. Most, hogy már nincs teljese n felöltözve, és nem csak én vagyok csupasz,kicsit jobban érzem magam. Amint ujjaim megérintik mellkasa kidolgozott izmait, az övéimegint lefelé indulnak a testemen. Ám ahelyett, hogy ismét belém hatolna velük, keze

megáll a combom tetején. Tekintete egyre csak rám szegeződik, mintha félne, hogy ha egypillanatra is megszakítja velem a szemkontaktust, talán bepánikolok.- Bármikor szólhatsz, ha azt akarod, hogy álljak le. Ugye tudod?Bólintok.- Tudom. Bízom benned.Mosolyogva simogatni kezd a hüvelykujjával, beleremeg a testem. Egyre csak ezt csinálja,hüvelykujjal cirógatja a combom belső felét, aztán áthúzza az ujját a lábam között, és a másikoldalon folytatja ugyanezt. Oda-vissza jár az ujja, de nem hatol belém, mintha csupán izgatniakarna. Egyre jobban az őrületbe kerget, végül már elször nyedek az esdeklő nyöszörgéstől,

amit önkéntelenül hallatok, meg attól, hogy a lábujjaim folyton begörbülnek, valahányszorKayden már éppen belém csúsztatná az ujját, de aztán mégis elhúzza.Végül leveszi rólam a kezét, és csak figyel, zihál, a tekintetében pedig olyan fény gyúl, amitmég soha nem láttam. Fogalmam sincs, mit akar tőlem, de nem bírom tovább. - Kayden, könyörgök, könyörgök, ne hagyd abba!Úgy tűnik, pontosan ezt akarta, mert mosolyra görbül a szája. Kigombolja a farmerét, ésvigyorogva lerúgja magáról. Furcsa ilyen boldognak látni őt, de nagyon jó. Visszafekszik azágyra, rám simul a teste.Egy örökkévalóságon át figyeli az arcomat, mintha az emlékezetébe akarná vésni avonásaimat.- Mi az? - kérdem feszengve.A fejét csóválja, továbbra is tanulmányoz. Félek, hogy újra nekiáll magyarázni, milyengyönyörű és csodálatos vagyok, de a szája megint csak mosolyra húzódik.- Csak azon gondolkoztam, hogy nélküled soha nem jutottam volna el idáig.Kiszabadítom alóla a karomat, és végigfuttatom az ujjam álla vonalán.- Ez nem igaz. Én valójában nem is csináltam semmit.Elfordítja a fejét, és puszit nyom a tenyeremre.- De, igenis csináltál - suttogja a bőrömbe. - Számtalanszor megmentettél. Nemcsak arragondolok, amikor megóvtál a veréstől, meg hívtál mentőt, hanem arra is, hogy bizonyítottad



nekem, törődsz ve lem. - Vállat von, és elhúzza a száját a kezemtől, kissé feszélyezettnektűnik. - Bebizonyítottad, hogy megérdemlem a törődést. - Azonnal összevonja aszemöldökét. - De azt akarom, hogy tudd, nem kell velem maradnod. Egy rakás szarságot kellmég megoldanom, neked pedig megvan a magad baja. Nem akarlak az enyémmel terhelni.

Kimondom az első dolgot, ami eszembe jut: - Kayden, szeretlek. - Aztán a szájára szorítom két ujjamat, hogy tudja, nem kell válaszolnia.Szívem ugyanúgy reszket, akár a kezem, ahogy elhúzom az ujjaimat az ajkától.Elakad a lélegzete, levegő után kap, aztán elhomályosul a szeme. Az enyémbe is könnyekszöknek. Elképesztő, hogy micsoda ere je van egyetlen mondatnak, pár szónak, néhánybetűnek. Az ilyen pillanatokban még a puszta légzésünk is felkavarja a bánatot, a kínt meg aboldogságot, amit mindketten eltemettünk a szívünk mélyére, az óriási fájdalom alá.Kaydennel egymás szemébe nézünk, és azon tűnődöm, hogy talán nem is a véletlen vitt elhozzá azon az estén, a kerti házikó előtt. Talán a sors vezetett oda, hogy megmenthessem őt,

ő pedig megment hessen engem, aztán elérkezhessünk ehhez a pillanathoz, amikormindketten teljesen boldogok és szabadok vagyunk, s örülünk, hogy élünk.Megcsókol, és könnyei az arcomra hullanak, ahol elkeverednek a saját könnycseppjeimmel.Szétnyitom a lábam, és továbbra is csókol, miközben belém hatol, lassú és tökéletesritmusban. Lágy, nedves hajába túrok, azután az arcára simítom a kezemet, érzem aborostáját és álla kissé egyenetlen vonalát. Ő is felfedezi a testemet, megérinti mindenporcikámat, kérges tenyere a bőrö mnek feszül, de minden percét élvezem.A térdemre csúsztatja a kezét, behajlítja, és még jobban széttárja a lábamat, miközben egyremélyebbre hatol. Egyre gyorsabban száguldok a csúcs felé, megmarkolom Kayden vállát,

belekapaszkodom. Szenvedélyesebben csókol, mint valaha, az ajkam közé dugja a nyelvét,majd beszívja az enyémet a szájába. Az ajkamat és a nyakamat harapdálja, a mellemretapasztja a kezét, míg heves tűz nem lángol fel bennem. Felsikoltva homor ítok, fejem amatracra hull. Zihálok, várom, hogy Kayden utolérjen, aztán lehunyom a szemem, és átadommagam a pillanatnak, megszabadulok majdnem minden félelmemtől, felkészülve arra, hogyszembenézzek azzal, amitől a legjobban rettegek.

KAYDEN

Elhúzódom Callie-től, és a hátamra gördülök, érzem, ahogy egyre jobban megtörik avédőpajzsom. Akármilyen őrültségnek hangzik,valahogy mégis kezdek újra összeállni... vagytalán életemben először válo k ép egésszé. Tovább akarok haladni előre, ismét össze aka romszedni magam, és segíteni akarok Callie-nek, hogy ő is felépülhessen. Úgy döntök, teszekebbe az irányba egy apró lépést, és felkelek az ágyról. Callie figyeli, ahogy meztelenül átkeleka szobán, és vér szökik az arcába, ami megmosolyogtat.- Mit csinálsz? - kérdezi, és a takarót magára húzva felül.Kicipzárazom a táskámat, amit a padlóra ejtettem az ajtó közelében, és a ruháim között

turkálok, amíg meg nem találom, amit keresek. A hideg fém a tenyeremnek nyomódik,miközben megkerülöm az ágyat, és leheveredek Callie mellé.



- Mi van a kezedben? - kérdezi, és az ujjaimért nyúl.Hagyom, hogy szétfeszegesse őket, aztán figyelem, milyen képet vág, miközben a kezembentartott nyakláncot bámulja.- Akkor találtam, amikor Luke-kal San Diegóban sétálgattunk. Te jutottál eszembe róla -

magyarázom.Félig lesütött szemmel les rám, alsó ajkát harapdálja.- De miért?Elfordítom a kezem, hagyom, hogy a lánc lehulljon a tenyeremről, és lelógjon az ujjaimról.Négylevelű lóherét ábrázoló medál lóg le róla, a fémet csillogó réteggel vonták be. - Azért, mert te csakis szerencsét hoztál nekem, Callie Lawrence.Azonnal a szemöldökét ráncolja. Felül, a mellkasához húzza a térdét, és átkarolja a lábát.- Én eddig csak és kizárólag balszerencsét hoztam neked. Kis híján meghaltál miattam.A fejemet csóválom, aztán mögéje húzódom, kinyújtom mellette a lábamat, és fél vállára

söpröm a haját.- Megérte minden egyes másodperc, amit veled töltöttem. Egyébként is, nélküledvalószínűleg úgysem úsztam volna meg élve. - Döbbenten fordulna felém, de a vállárateszem a kezem, hogy csak a karomat láthassa. Nem nézhet rám, miközben elmondommindezt. - Előtted csak fájdalom meg üresség volt az életemben, és egyáltalán nem érdekelt,hogy élek vagy halok-e. Csak úgy voltam, a víz felszínén lebegtem, nem igazán fulladoztam,de nem is kaptam levegőt. Aztán megjelentél te, és végre bírtam lélegezni. Nélküledvalószínűleg csak vagdostam volna magam, míg végül a testem nem bírta volna tovább. - De hát annyi rossz dolog történt veled, mióta beléptem az életedbe - szól Callie fojtott

hangon.- Azokat a rossz dolgokat a saját döntéseim okozták, és olyan problémákból eredtek, amikmár jóval azelőtt megvoltak, hogy te felbukkantál volna. - A fülébe suttogok. - De te adtálnekem valamit, amiben még soha nem volt részem. - Puszit nyomok a fülére, miremegborzong, felvont válla az arcomhoz ér. - Jót kaptam tő led. .. Nekem még soha nem volt jó. - Gyengéden megcsókolom a nyakát, és azt suttogom: - Megmutattad nekem, hogy lehetegyszerre érezni a jót és a rosszat. Csak eltartott egy darabig, mire megtalál tam a kettőközött az egyensúlyt. - Beszívom a számba a fülcimpáját, arra gondolok, hogy teljesenkiöntötte nekem a lelkét a telefonban. Viszonozni akarom, amit nekem mondott, tudatniszeretném vele, hogy én is ugyanígy érzek iránta, de egyszerűen nem bírom kinyögni aszavakat, így inkább azt mondom: - Semmi mást nem akarok, Callie, csak veled lenni.A térdére hajtja a fejét, és kitör belőle a zokogás, beleremeg az egész teste. A karja alácsúsztatom az enyémet, és magammal hú zom őt, ahogy az ágyvégnek dőlök. Hallgatom asírását, hüppögéseegyezik a szívdobogásom ritmusával. Elönt az érzés, mennyire akaromőt... mennyire szükségem van rá. Érzem, milyen sokat jelent nekem. Érzem a fájdalmat, ami aCallie iránti érzelmeimmel párosul. Érzem, mennyire szeretnék végighúzni a karomon egyborotvát, érezni, ahogy felhasítja a bőrömet, és figyel ni, amint kiserken a vérem - aztán elöntaz érzés, igazából mennyire nem akarom ezt, pontosan Callie miatt. Érzem, mennyire élniakarok, mennyire vele akarok lenni.



Feltárul a szívem, és mindent érzek. Elönt az összes érzelem, ami valaha is felmerült bennem:a jó, a rossz, a fájdalom, a szívszakadás, a magány, a boldogság, a szükség, a tudat, hogy azélet többet is kí nálhat, mint amivel én felnőttem. És életemben legelőször mindent átérzek, ráadás ul azt mondom magamnak, hogy végül

majd úgyis minden rendben lesz.

CALLIE

Álomba sírom magamat, és mire felébredek, már sokkal jobb. Kayden hozzám bújik, átkarol,úgy kapaszkodik belém, mintha én lennék számára a legfontosabb dolog a világon, miközbenkialussza fárasztó napját. A nyakamban olyan medál lóg, amit tőle kaptam, mert szerinteszerencsét hozok. Seth még mindig nem jött vissza, és kíváncsi vagyok, vajon bekamerázta-eaz egész házat, mert mintha pontosan tudná, mit találna, ha bemerészkedne a szobába.

Úgy érzem, megkönnyebbültem...és felbátorodtam. Meg akarok szabadulni az egyetlendologtól, ami még nyomaszt. El akarom mondani a családomnak az igazat Calebről, nemcsakazért, mert tudniuk kell, hanem mert ezzel levehetném Kayden válláról a terhet: nem kénehagynia, hogy az apja lefizesse Calebet.Ha elárulom a családomnak az igazat, akkor mellém - és Kayden mellé - fognak állni, amintmegértik, miért verte meg Calebet. Legalábbis ebben reménykedem. Őszintén szólva,fogalmam sincs, hogy fog alakulni a dolog. De bárhogy lesz is, ideje szembenéznem azzal,amitől a legjobban félek, nem hagyhatom többé, hogy uralkodjon rajtam. Akkor talánKayden meg én együtt léphetnénk to vább, és mindkettőnk vállát kicsit kevesebb tehernyomná.Úgy döntök, lehallgatom a hangpostámat, de az ötödik egyforma üzenet után feladom, ésinkább megnézem az SMS-eket. Átfutom őket, és az egyiken megakad a szemem. Anyám aszámos fenyegetés után végül csak megtalálta a gyönge pontomat, bár nem vagyok biztosbenne, hogy egyáltalán tisztában van-e annak létezésével.

Anyu: Callie, én már azt sem tudom, ki vagy. Elszöktél azokkala fiúkkal, akik csak a bajthozzák rád. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyenek, ahogy a bátyád és Caleb sem. Közösenúgy döntöttünk, hogy Calebnek följelentést kéne tennie. Haza kell jönnöd, muszáj a családodmellé állnod. Mind kiállunk Caleb mellett.

Az ágyra ejtem a telefont, és fölkelek. Felöltözöm, farmert meg hosszú ujjú, meleg felsőtveszek, aztán magamra kapom a kabátomat. Üzenetet írok Kaydennek, és a párnája melléteszem a cetlit.

Kérlek, ne akadj ki, amiért egyedül ébredsz, de egymagám akarom elmondani nekik, éstudom, hogy te megérted. Hamarosan visszajövök. ígérem.

Szeretlek!Callie



Felhúzom a cipőmet, aztán kiosonok az ajtón, hagyom őt alud ni. Bármennyire szeretném is,hogy velem jöjjön, fogja a kezem, és a kabalám legyen, Kayden már így is épp elég mindennelmegbirkózott ma, én pedig erőt veszek magamon, egyedül is össze akarom szedni a kellő

bátorságot. Egyébként is, ez után az üzenet után tudom, hogy anyám csak rátámadnaKaydenre, amint betenné a lábát a házunkba.A felhős ég alatt sétálok a csendes utcákon, remélem, hogy előbb -utóbb szétoszlanak afellegek, és szabadon kisüthet a nap . Te tehetsz az egészről, Callie. Ha bárkinek elmondod,téged fog hibáztatni. Továbbmegyek, gyorsan és elszántan, lépésről lépésre, míg el nem éreka házunkhoz. Ajánlom, hogy kussolj! A kibaszott úristenre esküszöm, megbánod, ha nem fogod be a pofád! A havat ellapátolták a felhajtóról, apám terepjárója a csukott garázsajtóelőtt áll. A házban elhúzták a függönyöket, a lépcsőt felszórták kékes sóval. Lépésről lépésre. Gyerünk tovább! Kinyitom a ház oldalsó ajtaját, és megállok a küszöbön, megbirkózom az

agyamat elöntő, nyomasztó emlékekke l. Gyere velem egy pillanatra! - mondja Caleb. Ajándékot akarok adni neked. Én pedig szökdécselve, izgatottan követem. Anyám elfordul a mosogatótól, egy konyharuha van a vállára vetve. A haját kontyba fogta,nem sminkelte ki magát, melegítőnadrág és rózsaszín pulcsi van rajta. - Callie Lawrence! -csattan fel, a pultra hajítja a konyharuhái, és csípőre teszi a kezét. - Temeg hol a pokolban voltál?Apámhoz fordulok, aki a konyaasztalnál ül, a gimi emblémájával díszített, kapucnis pulcsitvisel. Rántottát eszik pirítóssal, hozzá gyümölcslevet iszik, és a bátyám mellette ücsörög,éppen SMS-t ír.

- Beszélnem kell veled -mondom apunak remegő hangon. Nem tudom, miért őt választom,talán azért, mert kislányként remekülkijöttem vele, és tudom, hogy jobban megőrzi majd ahidegvérét, mint anyám. - Négyszemközt.Értetlen tekintettel néz föl, majd leteszi a villáját, és ellenvetés nélkül felkel a székéről. - Rendben, édesem.A bátyám grimaszolva mered rám, és leteszi a mobilját az asztalra.- Még csak el se mondod anyunak, merre csavarogtál? Betegre aggódta magát miattad.- Nem számít, hol voltam - válaszolom. - Csak az számít, hogy most itt vagyok.Jackson a homlokát ráncolja, aztán megcsóválja a fejét, és ismét a telefonjára összpontosít.Anyám nekiáll kiabálni, hogy igenis muszáj megmagyaráznom, hol voltam, de meglepőmódon nem követ engem meg aput a nappaliba. Miután leülök a kanapéra, apu pedig helyetfoglal velem szemben a kopott bőrfotelban, gondolatban gyorsan még egyszer megerős ítemmagam. Körülnézek, a szobában lévő családi fényképeket figyelem, néhányon még Caleb isszerepel.- Jó buli volt, nem? - mutatok egy fotóra, amin ketten vagyunk apámmal: focimezben,vigyorogvaállunk egy stadion előtt. Nyolcéves voltam, és boldog.Apu a képre néz, és mosoly ül ki az arcára.



- Igen, remek nap volt. - A homlokát ráncolva fordul felém. - Édesem, anyád meg én nagyonaggódunk... hogy mi történhetett a múltkor, miért szöktél el azokkal a fiúkkal, akiket aligismersz.- Azok a fiúk olyanok nekem, mint a családtagok, apu - felelem őszintén. - Nagyon sokat

segítettek nekem.A pulcsi madzagjával játszadozik, összehúzza a kapucnit, aztán kilazítja.- Igen, mindig is rendes srácoknak tűntek. - Elmosolyodik. - A pályán is értették a dolgukat.Abban a pillanatban tudom, hogy helyes döntés volt hozzá fordul nom elsőne k.Felülemelkedik azon, hogy Kayden megverte Calebet, talán azért, mert kissé jobban átlátja ahelyzetet.- El kell mondanom neked valamit. - Megköszörülöm a torkomat. - És elég nehéz lesz,nemcsak nekem, hogy elmondjam, hanem neked is nehéz lesz végighallgatnod.- Oké... - Apu értetlen és bizonytalan, ami nem meglepő.

Néhányszor mély levegőt veszek, aztán még párszor, míg végül már úgy érzem, mentenelájulok. Azután már egyáltalán nem is veszek levegőt. Kurvára ajánlom, hogy senkinek seáruld el, különben esküszöm, hogy bántani foglak! A markomba szorítom a nyakamban függőlóherét, muszáj a távolból is belekapaszkodnom Kaydenbe, hogy legyen elég erőm ésbátorságom.- Emlékszel a tizenkettedik szülinapomra?Ez mintha csak még jobban összezavarná apámat, kissé oldalra hajtja a fejét, kék szeme picithunyorít, homloka pedig ráncba szalad, ahogy méreget.- Igen... Zsúrt rendeztünk, nem?

Összeszorított szájjal bólintok.- És egy csomó vendéget hívtunk.- Tudod, hogy imád anyád nagy felhajtást csapni - sóhajt nagyot apu. - Mindig is imádta apartikat meg az összejöveteleket.Megint bólintok, aztán belevágok, mielőtt a pulzusom meg az agyam utolérhetnék ahangomat.- Aznap történt velem valami... valami rossz. - Felidézem, ahogy Caleb leszorít az ágyra, ésegész testemben remegni kezdek. Kérlek, szállj le rólam! Fáj. Nem bírom. Kérlek! Segítség!Segítség! Segíts...Apám kihúzza magát, és előrébb csúszik a fotelban, mintha menten szétrúgná valaki seggét,vagy valami. De nem akarom, hogy ilyesmit tegyen. Csak azt akarom, hogy tudja.- Apu, kérlek, ne akadj ki, amikor elmondom, mi történt! - A kabátommal babrálok,kicipzárazom a zsebeket, aztán becipzárazom őket, végül megint a lóheréhez kapok. -Muszáj, hogy megőrizd a nyugalmad. Ökölbe szorítja a kezét az ölében.- Megteszek minden tőlem telhetőt, de semmit sem ígérhetek. Callie, szívem, nagyonmegijesztesz.- Sajnálom. - Az arcomat dörgölöm, aztán a hajamba túrok, letolom a kapucnimat a fejemről,miközben eszembe jut, hogy éreztem magam azon a napon. Bárcsak láthatatlan lennék.



Bárcsak nem is léteznék. Meg akarok halni. A szoba kissé kivilágosodik, a felhők épp az ablakelőtt oszlanak szét, átenged ve a napfényt. A lóherét szorongatom, és belekapaszkodom azérzésbe, amivel Kayden ajándékozott meg.- Caleb megerőszakolt. - Ennyi, kimondtam, apu meghallotta. Mintha lerántottam volna egy

ragtapaszt, feltépve a bőrt, a sebe ket, mindent, mert erre senkit sem lehet felkészíteni.Apám egy örökkévalóságon át bámul, és ezernyi érzelem ül ki az arcára: tomboló düh,bosszús tehe tetlenség, mély fájdalom. Aztán olyasmit csinál, amit még sohasem láttam tőle.Elsírja magát. Hisztérikusan zokog, fejét a kezébe temetve, nekem pedig fogalmam sincs, mittegyek, úgyhogy felállok, átszelem a helyiséget, és átkarolom őt. Egyre csak sír, ám az én szemem száraz marad. Eleget sírtam már az elmúlt néhány évben, éssemmi kedvem további könnyeket ontani.Anyámmal nem olyan egyszerű szót értenem, mint apuval, főleg, ami a tettes személyétilleti.

- Nem, nem, nem - hajtogatja, mintha elég sok ismételgetés után a tagadása valóra válhatna.Újra meg újra dobbant a padlón, miközben a z ablak előtti széken üldögél. - Ez nemtörténhetett meg... Nem létezik... - Ám valahányszor rám néz, tudom, hogy tudja, ez azigazság. Valószínűleg kielemzi a múltam minden egyes részletét: amikor levágtam a hajam,és rászoktam, hogy folyton a szobámban bujkáljak, amikor anyu megfogalmazása szerint„csavargóknak való” ruhákban kezdtem járni. Talán visszagondol arra, amikortól kezdve nemálltam szóba szinte senkivel sem. Amikortól kezdve nem sírtam. Amikortól kezdve neméltem.A nappaliban vagyunk, apámmal a kanapén ülünk. Mellettem foglal helyet, nagyon közel,

mintha azt hinné, még mindig megvédhet minden rossztól a világban. Jackson elmentitthonról, közvetlenül azután, hogy félrevonultam apuval, szóval ő még nem tudja az igazat,de fogalmam sincs, mit fog tenni, amikor megtudja - vajon hisz nekem, vagy a legjobb barátjapártját fogja.- Igenis megtörtént - jelentem ki, és meglep a hangomból áradó erő. - Ti odakint voltatok,mindenki a kertben bújócskázott. És akkor ő ... Caleb azt mondta, hogy ajándékot akar adninekem. Bevitt a szobámba, aztán... aztán megtörtént.Anyu újra meg újra a fejét csóválja, apu pedig ismét elsírja magát.- Biztosan nem így történt. Nem történhetett így!- De igen - válaszolom egyszerűen. - így történt, és én most elmondtam nektek... Viszontszívből kívánom... Teljes szívemből kí vánom, bár azt mondhatnám, hogy mégsem így történt.De a kívánság csak kívánság, anyu. Ezt magamtól is tudom.Anyám folyamatosan a haját igazgat ja, és kisimítja a pulcsija gyűrődéseit, mintha legalábbezeket az apróságokat rendbe hozhatná.- Miért nem szóltál nekünk akkor, amikor megtörtént, Callie? Nem értem.Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is megérti. Anyám utálja a világban létező sötét,csúnya dolgokat, és mindig is úgy védekezett ellenük, hogy tudomást sem vett róluk. Mostpedig a lánya közli vele, hogy a sötét, csúnya dolgok már évek óta a házában tanyáznak, azételét eszik, rámosolyognak, elbájolják, és lassan megölik a lányát.



- Szégyelltem...bűntudatom volt... féltem - válaszolom, próbálom a tőlem telhető legjobba nmegmagyarázni, miközben a pulzusomra koncentrálok, valamint a nyakamban lógó lóherére,a bőrömhöz érő fémre. - Nyomasztott a puszta tény, hogy ha kimondom, akkor valósággáválik.

- Bassza meg! - Apám a karfára vág az öklével, aztán a falat döngeti, anyuval mindkettenösszerezzenünk. Apu szeme vörös, az arca sápadt. - Meg fogom ölni a rohadékot!- Nem, nem fogod, apu - felelem, és a fejemet csóválva megérintem a karját, próbálomlenyugtatni. - Ha megölöd Calebet, azzal semmi mást nem érsz el, csak azt, hogy börtönbekerülsz. Nem akarom, hogy lecsukjanak.Potyognak a könnyei, nagyon furcsa ezt látnom. Figyelem, ahogy az ölébe hullanak,miközben azt kérdi:- Ezért csinálta Kayden? Ezért verte meg?Bólintok.

- Azt akarta, hogy Caleb megfizessen...azért, amit tett. És más... más megoldás nem jutotteszébe.Apám talpra áll, és fölém tornyosul. Nem olyan nagy ember - közepesen magas ésmegtermett -, ám jelen pillanatban hatalmas nak tűnik. - Ó, de még mennyire, hogy meg fog fizetni. Máris hívom a rendőrséget! Felugrok, és megragadom a karját, határozottan a könyökébe vájom az ujjaimat.- Azt nem lehet... semmi értelme... Már túl rég volt, apu.Anyám bőgni kezd, hisztérikusan zihál, és a tenyerébe temeti az arcát.- Ez annyira szörnyű... Nem lehet igaz... Jaj, istenem...

- Pedig igaz - felelem, és anyu könnyes szemmel bámul rám. - Sajnálom, de ez az igazság.- Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - Remeg a hangja. - Nem értem.- Nem vagyok valami nyugodt - helyesbítek, és elengedem apám karját. - Én csak... én csakpróbálok továbblépni. Egyébként is... - Összevonom a szemöldököm, ahogy rádöbbenek,milyen erős vagyok most éppen. - Bőven elég sokáig voltam gyenge, és nem akarok többéösszeroppanni.Anyám előveszi a zsebéből a mobilját, és nekiáll a gombokat nyomogatni.- Ez egyszerűen nevetséges. Nem lehet igaz. Nem, nem lehet... Nem lehet... - Anyu, mit csinálsz? - kérdezem,és miután nem felel, kérdő pil lantást váltok apámmal.Apu a kézfejével törölgeti könnyes szemét.- Édesem, szerintem az SMS-ezés most ráér.Anyu a fejét csóválja, és lenyom még egy gombot.- Csak szóltam Jacksonnak, hogy jöjjön haza.- Miért? - kérdem óvatosan.- Mert ő is része ennek az egész ... egész... egész... nem is tudom, minek. - Könnyek csorognaka szeméből, az ölébe hullanak, foltot hagynak a nadrágján. Felpuffa d a szeme, és ha folytatjaa zokogást, látni se fog.Felpillantok apámra.- Nem kéne így sírnia, apu... Segíts neki abbahagyni a sírást!



Megnyugtatóan paskolgatja a karomat.- Anyád zaklatott. - A fogát csikorgatja, és rám néz. Kíváncsi vagyok, vajon mit lát. - Ahogy énis. Nem, én kurvára dühös vagyok. Ezt a szarságot! Egész idő alatt...a saját házunkban... -Érthetetlenül motyog a bajsza alatt, a nyakán kidagadnak az erek. Fel-alá járkál a szobában,

én meg csak állok a kanapé előtt, és figyelem az elharapózó őrületet, mintha épület omlanaössze a szemem előtt. Anyám végül felkel a székről, átszeli a nappalit, elszánt arckifejezéssel indul a bejárati ajtófelé.- Ebből elég... - Hova mész? - szaladok utána. - Anyu?Pulcsija szegélyével törölgeti a szemét.- Muszáj tennem valamit... Muszáj megoldanom ezt valahogy... Csak egy pillanat!A fejemet csóválom, eléje állok, és széttárom a karomat.

- Nem tudod megoldani, anyu. Megtörtént. Most már semmit sem tehetsz, kivéve azt, hogyaz anyukám vagy.Néhány másodpercig az arcomat fürkészi, aztán megint elsírja magát, és a karjába zár. Máregy örökkévalóság óta nem hagytam, hogy megöleljen, és most feszengve állok, aztmondogatom neki, hogy nem lesz semmi baj. Miután felszáradnak a könnyei, visszahátrál aszékhez, a kezébe temeti az arcát, és összegörnyed. A tagadásmeg a sírás késő éjjeligelhúzódik. Apám megint kiabálni kezd, azt hajtogatja, hogy Caleb ezt nem úszhatja megszárazon. A zokogás és üvöltözés végeztével sem vagyunk előrébb semmivel. A tény az, hogyCaleb megerőszakolt, ennek már hat éve, és azóta is megússza szárazon. Ezen semmi sem

változtathat, még az sem, hogy elmondtam a dolgot. Engem viszont ez igenis megváltoztat,visszavonhatatlanul megmásítja az életem. Széttöri a csuklómat szorító béklyót, és végreszabad vagyok.Jackson azóta sem jött haza, és fogalmam sincs, vajon mit jelent ez. Végül felkelek akanapéról, hogy anyám tiltakozása ellenére elhagyjam a házat. Azt akarja, hogy maradjakotthon, és hagyjam, hadd zokogja ki magát, miközben kitalálja a megoldást erre az egészre.Teljesen elszánt, hogy semmissé tudja tenni az ügyet, én azonban nem vagyok olyan naiv,hogy higgyek ebben. Egyébként is, most már valahol máshol kell lennem...máshol akaroklenni. Valahol, ahol boldog lehetek.- Várj, Callie, kérlek, ne menj el! - könyörög anyu, és fölkel, hogy kövessen a konyhába. -Maradj itt, beszéljük meg jobban a dolgot!A fejemet csóválom, miközben az ajtóhoz igyekszem.- Anyu, tudom, hogy meg kell próbálnod feldolgozni ezt az egészet, de én már rájöttem,kinek a segítségével birkózhatok meg mindennel, és most eléggé szükségem van rá. -Igazából nem pusztán szükségem van Kaydenre. Muszáj vele lennem.Anyám folyamatosan a fejét rázza, apu viszont odaadja nekem a terepjáró slusszkulcsát,hogy ne kelljen gyalog mennem, aztán közli velem: igenis fel fogja hívni a rendőrséget, csakhogy tudjanak a dologról. A szeme vörös és duzzadt, az ajka cserepes. Azt válaszolom, hogyrendben van, mert jelenleg ezt kell hallania. Miközben kilépek az ajtón, azon tűnődöm, vajon



mi fog történni, Caleb beteszi-e mégide a lábát valaha, vagy épp Jacksonnal volt, amikoranyám megüzente neki, mi történt.Miután becsukódik mögöttem az ajtó, és magamra maradok, széttárom a karomat, ésmegállók a tornác végében, a lámpa alatt. Az ég tiszta, a csillagok tündökölnek a fekete

háttéren. Hogy alakul majd az életem? Fogalmam sincs. De alig várom, hogy megtudjam,mert most először a jövő be nézek, nem pedig a múltba, és mosolygok az elém táruló,végtelen sok lehetőségen.



65. PONT: NÉZZ TŰZIJÁTÉKOT VALAKIVEL, AKIT SZERETSZ!

KAYDEN

- MÉG MINDIG AZT KÍVÁNOM, bár ott lehettem volna veled - mondom. Pár nap telt el, miótaCallie elárulta a szüleinek az igazat, és úgy látom, jól van: erősebbnek, magabiztosabbnaktűnik. De hiába örülök, hogy színt vallott, továbbra is azt kívánom, bár vele lehettem volna,hogy támogassam, megnyugtassam, megtegyek bármit, amire csak szüksége van.A tó mellett parkoltunk le az apja terepjárójával, a motorházte tőn üldögélünk. Nem messzeszilveszteri buli zajlik, látom a tüzet a fák között. Felbukkantak a csillagok, az ég egy kicsitködös, de a hold fényesen ragyog. Jóval fagypont alatt van a hőmérséklet, és amotorháztetőt belepi a hó, mi viszo nt egy takaró alatt bújunk össze, hogy melegítsükegymást.- Ott akartam lenni veled - erősködöm. - De muszáj volt egyedül csinálnom - feleli Callie, az eget bámulva. - Egyébként is, most márvége, és én kész vagyok továbblépni.Amikor egyedül ébredtem a motelszobában, kis híján bepánikoltam, és a rossz érzésem csakerősödött, miután elolvastam Callie üzenetét. Elment, hogy elmondja a szüleinek az igazat,egyes-egyedül . Kiakadtam a gondolattól, hogy egy szál magában kell eléjük állnia. Ottakartam lenni vele, hogy segítsek neki, hogy megnyugtassam, bár bizonyos szempontból, azthiszem, megértettem, miért kellett egyedül megtennie. Asszem, Sethnek végig igaza volt.Callie sokkal erősebb, mint amilyennek tűnik. - Hogy érzed magad? - kérdezem, szorosan átkarolom a derekát, ő pedig a mellkasomrasimítja az arcát. Megérzem a haja illatát: eper meg még valami, színtiszta Callie.

Némán fontolgatja a kérdést.- Súlytalannak.Elmosolyodom.- Én is. -Tegnap megvolt a hétfői beszélgetésem Douggal, és most még felszabadultabbnakérzem magam, mint a bisztróbeli ta lálkozónk után. Kíváncsi vagyok, mennyi tehertőlszabadulhatok még meg, ha így folytatom a terápiát.- De egy csomó dolog van, amivel még meg kell birkózni - teszi hozzá Callie, és elfordítja afejét, hogy fel tudjon nézni rám. - És aggódom, vajon mit fog tenni Caleb, amint megtudja,hogy elárultam az igazat.

Az izmaim kőkemény görcsbe rándulnak. - Soha nem fog bántani. Nem hagyom.



- Tudom, hogy megvédesz - válaszolja Callie, meglep, hogy mennyire bízik bennem. Vállamrafekteti a fejét, meleg lélegzete áhatol a kabátomon. - Azt hiszem... azt hiszem, meg kénepróbálnunk megtalálni a bátyádat.- Dylant? - Leszegett állal nézek le rá. - Miért?

Fölemeli a fejét, így elég közel kerül az ajka, hogy megcsókoljam. Arcomon érzem a leheletét,ez megnyugtat.- Mert szerintem segítene neked... amikor úgy döntesz, hogy feljelentést teszel.Igyekszem uralkodni a légzésemen, miközben megfontolom a lehetőséget, hogy talántényleg följelentem apámat. Mi lesz, ha bedü hödik? Mi lesz, ha az egészből nem sül kisemmi, aztán apám levadászik, és kárt tesz bennem? Mi lesz, ha megöl? A halál gondolatamost már nem valami megnyugtató, amit nem értek.- Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog ez nekem.Callie mély levegőt vesz, és amikor kifújja, önkéntelenül sóhajt.

- De igen, menni fog... Én biztosan tudom.Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jogosan bí zik bennem ennyire.- És mi lesz, ha mégsem megy? Te akkor is... - Elharapom a mondatot, ökölbe szorítom akezemet, aztán kiengedem, végül megrázom. - Akkor is szeretni fogsz?Ismét a mellkasomra hajtja a fejét, és a hátára fordul. - Én örökké szeretni foglak.Belélegzem a szavait és a hangját, olyan lehengerlő erővel hat rám, hogy kis híján kicsordul akönnyem. Nagyon szeretném én is ugyanezt mondani neki. Még ki is nyitom a számat, denem jön ki rajta hang.- Ki akarom mondani - szólok halkan.

Callie a fejét csóválja.- Ne! Csak akkor mondd, ha tényleg úgy gondolod. - Végigcsúsztatja a kezét a mellkasomon,és összekulcsolja az ujjainkat a hasamon.Csöndben lélegzünk a hidegben, a csillagok alatt, hallgatjuk a buliról áradó hangokat, anevetést meg a zenét. Percekkel később fel ragyog az ég, színkavalkád robban szét.A városunk minden évben óriási tűzijátékot rendez a tó fölött. Gyerekként fel nemfoghattam, mitől van úgy oda mindenki a tűzijáték láttán. Tűz az égen. Na és? Nem értettem.Most viszont, hogy itt fekszem, Callie-vel a karomban, végre kezdem érteni. Szabadság.Mindent kezdek érteni.- Boldog új évet! - suttogom a levegőbe, miközben szikrák záporoznak a tóra.

CALLIE

Sorsdöntő pillanatot élek át. Mostanában ez sokszor előfordul. Olyan pillanatot, amikorminden összeáll: a darabkák egészet alkotnak, a csillagok együtt ragyognak, a szívekegyszerre dobbannak. Minden tökéletes, és bár egyáltalán nem hiszek benne, hogy így ismarad, ezt a pillanatot sosem felejtem el.

- Boldog új évet! — suttogja Kayden alig hallhatóan, miközben tűzijáték robban az égen, ésaz előttünk elterülő víztükörre hul lik le.



- Boldog új évet! - felelem, bár eléggé biztos vagyok benne, hogy Kayden csak magábanbeszélt. A mellkasára támasztom az állam, miközben durrog a tűzijáték. - Mi az újévifogadalmad?Körberajzolja ujjával a számat, eltűnődik a kérdésemen. Egyik szálkás kar ját a tarkója alá

dugja, a másik kezével az enyémet fogja.- Hogy nem gondolok a múltra.- Ez tetszik - válaszolom mosolyogva. - Én is megfogadhatom ezt?Elvigyorodik, és megmozdítja a karját, kihúzza a kezét a feje alól. Maga elé tartja a tenyerét.- Csapj bele! . Magamba fojtom a vihogást, kivonom a kezemet a másik kezéből, és pacsitakarok adni neki, ám az utolsó pillanatban elhúzza a karját, én pedig a homlokomatráncolom.- Mi a baj?Az ajkába harap, és felül, így a fejem az ölébe csúszik. Szeme tükrözi a színes tűzijátékot,

miközben felemel magáról, és a vállamnál fogva megfordít, amíg a hátamon nem fekszem, aszélvédőnek dőlve. A fagy csípi a bőrömet a derekamon, ahol fölgyűrődött a felsőm, de nemmozdulok, Kayden pedig fölém hajol, kétoldalt mellettem a motorháztetőre támaszkodik.Felém közelít a szája, és azt várom, hogy megcsókol, ám épp, amint lehajol hozzám, épp,amint az ajkunk már majdnem összeér, megdermed.- Ez jó, nem? - kérdi, én pedig bólintok, és ellenállok a kísértésnek, hogy megragadjam azinge nyakát, és lerántsam őt magamhoz. - Hagyományt kéne teremtenünk, és jövőremegismételnünk.Egész testem belebizsereg a lelkesedésbe, amint arra gondolok, hogy ezt az egész évet vele

tölthetem.- Oké. - Keresztbe teszem a bokámat, próbálok uralkodni a felhevült testünkből áradófeszültségen.- Szóval a jövő szilvesztert is együtt töltjük? — tisztázza Kayden, én pedig habozás nélkülbólintok. Most már tudom, mit akarok, és nem félek kimondani. Többé nem élek félelemben.- Akkor jó - mondja, aztán lehajol, hogy megcsókoljon, és azt suttogja: - Köszönöm, hogymegmentettél engem.- Én is köszönöm, hogy megmentettél - felelem, és másodper cekkel később ajka az enyémretapad.A tűzijáték robban-durrog a fejünk felett, rikító és színes a sötét égen, de én semmi másranem gondolok, csakis Kaydenre.



- Igencsak kétlem, hogy hiányoztam nektek. - Kattan a csat, Seth hátradől, és lehúzza feketegombos kabátja ujját, hogy takarja a karját. - Egyébként is, magatokra akartalak hagynititeket Kaydennel.- Nem kellett volna. Nem igazán csináltunk semmit.

Vádlón vonja fel a szemöldökét.- Ja, persze. Ti ketten ki se jöttetek abból a szobából szilveszter óta. Olyanok vagytok, akár anászutasok, vagy mittomén, folyamatosan nyomjátok, mint a nyulak.Elfordulok tőle, érzem, hogy elpirulok, és megpróbálom magamba fojtani a mosolygást.- Seth, ne már! - ellenkezem, mire kuncog.Kayden kinyitja a nyikorgó kocsiajtót, készül letelepedni mellém az ülésre, de megtorpan, féllábbal még mindig a földön állva elvörösödött képemet méregeti.- Na jó, Seth, ezúttal mit mondtál neki? - viccelődik, és hüvelykujjával megcirógatja azarcomat. Rám vigyorog, én pedig felállok a helyemről, hogy Kayden bemászhasson az ülésre.

- Semmi újat - válaszolja Seth, barna szemében huncut csillogással. - Csak Callie mindenegyes alkalommal ugyanolyan döbbenten reagál, de pont ettől ilyen jó poén. A karjára csapok, aztán beülök Kayden ölébe, azonnal eláraszt kölnijének illata. Átkarolja avállamat, és magához von, miközben lehúzza a biztonsági övét a háta mögül, hogymindkettőnket becsa toljon vele. Megint havazik, Kayden barna tincseire lágy pelyhektapadtak. Gyengéden végigfuttatom a kezem a feje búbján, lesöpröm a hópelyheket. Néhánymegolvad a tes tem melegétől, így végül nedves, szexis frizurát varázsolok Kaydennek.- Szóval, hova kell még mennünk? - kérdezi Luké, miközben feldobja a táskáját a kisteherautóplatójára, ahol még mindig ott van Kayden motorja, majd beül a kocsiba, és becsapja az

ajtót . Már jár a motor, feltekeri a fűtést, és a szellőzőnyílásból forró levegő süvít. - Hozzám - felelem. - Aztán... - Kaydenre pillantok. Azóta nem járt otthon, mióta leléptünkSan Diegóba, és látom rajta, hogy most sem akar visszamenni. De muszáj hazamennie,elhoznia a ruháit meg minden más cuccát, és azt hiszem, a lelke mélyén szeretne beszélni abátyjával, Tylerrel. - Aztán Kaydenhez, asszem.A kocsiban csönd támadt, majd Luké felsóhajt, és kihajt a főútra, beindítja az ablaktörlőt. Azutak egy kicsit latyakosak és csúszósak, úgyhogy Luké megmarkolja a kis sebváltót, ésösszkerékhajtásbateszi az autót. A kocsi hangos csattanást hallat, és rázkódik, ahogyátkapcsol.- Jesszusom - grimaszol Seth, arrébb húzza a lábát, és megigazítja a biztonsági övét, amimegszorult rajta. - Úgy zötyög ez a szar, mint ami menten szétesik.Luké megpaskolja a műszerfalat. - Semmi baja. Csak öreg.Seth a szemét forgatja, és karba teszi a kezét. Mindannyian hallgatunk, ahogy Lukélekanyarodik a főútról, és a szűk utcákon kígyózik. A rádióból az Oasis Wonderwall címűszáma szól, aztán a Hands Down a Dashboard Confessionalstől. Miután befordul a házunkelőtti felhajtóra, Luké leparkol, és azt motyogja: - Na, csak gyorsan.



- Nyugi - csitítja Kayden, megragadja a kilincset, és kinyitja az ajtót. Leteszi a lábát a földre, éskimászik az autóból, engem is magával húz. Miután határozottan állunk a betonon, elereszt,és becsapja a kocsiajtót.Nem kérdezősködöm, amikor megfogja a kezem, és elindul velem a felhajtón. Egy szóval sem

említette, hogy be akar jönni velem, de azt hiszem, úgy érzi, ezzel megvéd. Felmegyünk alépcsőn, és igyekszem nem belegondol ni a gyötrő emlékekbe, amik kívül-belül ellepik aházat. Inkább a jó emlékekre koncentrálok, amiket Kaydennek és Sethnek köszönhetek.Mire felérünk a lépcső tetejére, anyukám kitárja az ajtót. Virágmintás, krémszínű szoknya,csipkével díszített fehér blúz meg kötény van rajta. Láthatóan gondosan becsavarta ahajtincsei végét, hogy szépen íveljenek fölfelé, a nyakában pedig gyöngysor lóg. Egy tányérházi sütésű csokis kekszet tart a kezében, és sugárzó mosoly ül az arcán. Látom Kaydenen,hogy nagy erővel igyekszik nem röhögnia Bízd csak az öcskösre! című telekomédia ötvenes-hatvanas évekbeli világát idéző háziasszonykodáson, amit anyám előad.

- Annyira örülök, hogy beugrottatok! - lelkendezik anyu, aztán fél karral magához húz, másikkezében meg a sütis tányért tartja. Hátralép, majd Kaydent is megöleli. A srác megpaskolja ahátát, közben feszengve és értetlenül pillant rám.Én viszont csak mosolyogni bírok. Ebben a szent pillanatban imádom anyámat, a sütit, azódivatú szerelést, meg mindent, mert egész biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül mégsoha senki nem ölelte meg így Kaydent. Anyu felénk nyújtja a kekszes tányért, és bár kismosollyal csóválom a fejem, elveszek egyet, hogy örömet szerezzek neki. Az egyik telefonosbeszélgetésünk során véletlenül elszóltam magam a hányós problémámról, és azóta megvagyok győződve róla, hogy életem hátralévő részében anyám folyamatosan próbál majd

felhizlalni.Gyorsan elbúcsúzunk a szüleimtől, Kayden még el is cseveg kicsit a fociról apámmal. Nemfaggatják sem a Calebbel, sem az apjával történtekről, pedig a városban teljes gőzzel terjed apletyka öngyilkosságról, gyilkossági kísérletről, meg minden elképzelhető bűntettről. Épp kimegyünk a kisteherautóhoz, amikor Jackson kocsija áll meg a ház előtt. Ösztönösreakcióm azt diktálja, hogy menekül jek előle, mert általában össze van nőve Calebbel. Ámezúttal senki sem ül az anyósülésen, úgyhogy megnyugszom, és nagyot sóhajtok.- Jössz? - kérdezi Kayden, és rádöbbenek, hogy a felhajtó közepén állok, és a bátyámatbámulom.Feltartom a kezem, jelzem, hogy várjon egy kicsit.- Csak egy pillanat!Aggodalom ül ki zöld szemébe, ahogy rám néz.- Biztos?Biccentek, a bátyám pedig kiszáll a kocsijából. Felém fordul, és egyáltalán nem bírommegfejteni sztoikus arckifejezését.- Igen, csak beszélnem kell Jacksonnal.Kayden bólint, aztán továbbmegy a kisteherautó felé, közben elhalad a bátyám mellett.Motyogva köszönnek egymásnak, aztán Kayden beül Luké tragacsába. Egy pillanatra sem



veszi le rólam a szemét, miközben a lépcsőhöz sétálok, és leülök a legalsó fokra, a cementetborító vékony jégréteg hidege áthatol a farmerom anyagán.Jackson odalép hozzám, kezét kockás, kapucnis dzsekije zsebébe dugja. Barna haja aszemébe lóg, a barkójára ráférne már egy nyírás. Egyik lábáról a másikra áll, nyugtalannak

tűnik, ahogy rám néz. - Figyu, Callie, azt se tudom, mit mondjak - kezdi. - Asszem... asszem, azt, hogy nagyonsajnálom.Egy kicsit megdöbbent a kijelentése, és lesütöm a szemem, ráncba szalad a homlokom.- Neked nincs mit sajnálnod. Nem tehetsz róla.Leül mellém a lépcsőre, kinyújtóztatja a lábát, aztán keresztbe teszi a bokáját. Cigi- éspiaszaga van. Nem is tudtam, hogy cigizik, bár igaz, ami igaz, nem sokat tudok róla, nemismerem rendesen. Már gyerekként is eléggé versengtünk egymással, aztán amikormegtörtént az a calebes dolog, végleg szertefoszlott a szoros testvéri kötelékünk reménye.

- Feldobtam Calebet - szólal meg hosszas hallgatás után. Mély lélegzetet vesz, beszívja azarcát, aztán felpuffasztja, és kifújja a levegőt. - Köszönöm - válaszolom. - Dea rendőrség semmit sem fog ten ni. Tényleg nem tehetneksemmit. Túl régen történt, és alapvetően csak a szavam áll az övével szemben. Jackson a fejét csóválja, és megdörgöli borostás állát.- Nem azért... Azt tudtam, hogy azért úgysem tartóztatnák le. - Az ölébe ejti a kezét. -Beköptem, hogy füvet termeszt a szülei pincéjében. Még azt is megmondtam a zsaruknak,hol rejtegeti a saját készletét.Teljesen ledöbbenek. Nem jutok szóhoz. Elbizonytalanodom. Boldog vagyok. Ámulok és

bámulok. Elönt a hála.- Szóval, akkor... akkor most börtönben van?- Nem, még nincs. - Nagyot sóhajt. - Amikor anyu megüzente, hogy... - A torkát köszörüli akényes téma miatt. - Hogy mi történt veled, éppen egy bulin voltam Calebbel. És amintkérdőre vontam, a rohadék egyszerűen lelépett, mielőtt egyáltalán lehetősé gem lett volnabemosni neki egyet. Még csak meg sem próbálta letagadni. - Elködösödik a tekintete, ahogyfelidézi a történteket. - Na mindegy, már jó ideje árulta a füvet, itt is meg az egyetemen is,szóval gondoltam, legalább azért bemártom. Ha valaha is előkerül, kurva nagy bajban lesz. Atermesztésen kívül több mint két kilót rejtett el a padlódeszka alatt, ez már kábítószer-kereskedelemnek számít. - Halvány mosoly játszik az arcán, ahogy belegondol, mi várCalebre, ha visszajön.- Honnan tudtad, hogy ott van? A fű? - Maradjunk annyiban, hogy ráhibáztam.- A rendőrök nem kérdeztek ki? - Névtelen bejelentést tettem.Hálás vagyok neki, viszont nagyon el is szomorodom. Meleg könnyek buggyannak ki aszememből, é s elfordulok Jacksontól, hogy ne lásson sírni. Kayden már nyitná a kocsiajtót, demegcsóválom a fejem, aztán lehunyom a szemem, ahogy pereg a könnyem. Ha Caleb valaha



- Biztos? Körülnézhetünk, ha akarod, hátha találunk nyomokat, vagy ilyesmi.Felsóhajtok.- Callie, ez a való élet. Nincsenek nyomok, de még ha lennének is, az sem számítana. Semmisem számít. Jobb lesz, ha csak itt hagyom ezt az egészet...és továbblépek. - Érzem, hogy a

lelkemben megint űr keletkezik, és megint f elszínre tör bennem az önbántalmazáskényszere. - Egyszerűen csak el kell húznom innen. Callie sietve bólint, megérti, mi játszódik le bennem, és kivezet az alagsorból. Megállok, hogybecsukjam az ajtót, figyelem, ahogy lassan eltűnik a helyiség, centiről centire , amíg nemkattan a zár, és a szoba végleg semmivé válik.Visszamegyünk a kisteherautóhoz, és beszállunk. Callie az ölembe ül, és bár minden olyanszarnak tűnik, mintha annál szarabb már nem is lehetne, tudom, hogy i gazából nem ilyenvészes a helyzet. Mert nem a padlón heverek, elvérezve, feladva az élni akarásomat. Ittvagyok, és itt van velem Callie, aki csodálatos, s aki miatt tovább dobog a szívem. Aki okot ad

rá, hogy fájdalom és szomorúság nélkül éljek. És aki reményt ad, hogy előbb-utóbb talánminden megoldódik.



Egy hónappal később...

6. PONT: MERJ BIZAKODNI!38. PONT: FEJEZZ BE KEZDJ EL EGY NAGY PROJEKTET!44. PONT: EGYÉL CSOKIT, SZEXELJ SOKAT, ÉS ÉLVEZD KI A VALENTIN-NAPOT, ASZERELEM ÜNNEPÉT!

KAYDEN

- TE JÓ ISTEN! ÚRISTEN! URAM ISTEN! - Seth odarohan hozzám, úgy visít, akár egyelmebeteg. A könyvtár egész üres, de a könyvtáros, egy fiatal nő szögletes keretűszemüveggel és barna hajzuhataggal, csúnya pillantást vet ránk a pult mögül. Papírszívecskékborítják a polcokat meg a falakat, még a mennyezetről is azok lógnak. Már csak néhány napvan hátra Valentin-napig, én pedig még mindig azt próbálom kitalálni, mit adjak Callie-nek,mert szeretném, ha valami különleges és tökéletes ajándék lenne, ami illik hozzá.

- Seth, halkabban. - Felemelem a fejem, és a pultra biccentek. - Itt nem szabad kiabálni.Gyűrött lapot szorongat a kezében. Már egy órája keresgélek egy könyvet a darwinizmusról.Általában az internetet szoktam használni, de Milany totál régimódi tanár, és mindigmegkövetel legalább egy könyvet forrásként.- Ki nem szarja le? — közli Seth, aztán a könyvtárosra grimaszol, aki válaszul cicceg neki.Széthajtogatja a lapot, és megrázza, próbálja kisimítani. - Kibaszottul csúcs hírem van!Visszateszem a kezemben lévő könyvet a polcra. - Nem, nem létezik, hogy máris megtaláltad... Baszki. Te tényleg... nem lehet... - Nem igazán jutok szóhoz, mert ez hihetetlen. Nem lehetséges. Ám Seth arckifejezése rácáfol ahitetlenkedésemre. - Azt a kurva!Vigyorogva átadja nekem a lapot. Egy újságcikk van rajta, az internetről nyomtatta ki. A cikkfölötti fényképen egy srác látható, aki az évekkel ezelőtt otthonról lelépett bátyámrahasonlít, csak épp idősebb kiadásban: sötét haja kissé megritkult, a szeme ugyanolyan zöld,mint az enyém, az orra még mindig görbe, miután gyerekkorában eltört, amikor apám falhozvágta. Annyira ledöbbenek, hogy meg sem bírok szólalni, miközben lebámulok a bátyámfotójára.Nem számítottam rá, hogy ez ilyen hamar megtörténjen. Csak tegnap este mondtam Callie-nek, miután megjöttem a pszichológustól, hogy készen állok megkeresni a bátyámat. Apszichológusom - Jerry, egy idősebb fazon, aki mindig hawaii inget meg papucscipőt visel -



javasolta, hogy ideje volna megkeresnem Dylant. Elég meggyőző érveket sorakoztattam fel,miért nem kéne megpróbálnom rátalálni a bátyámra, például azt a tényt, miszerint a minapkicsit visszaestem, és belevágtam az öklömet az ajtóba, mivel dührohamot kaptam azután,hogy apám főnöke felhívott, hátha éntudom, hova lett a fater. Senki sem tudja, hol vannak a

szüleim, miért mentek el, és meglepően kevéssé érdekli az embereket az eltűnésük. A főnökis csak azért telefonált, mert apám állítólag lenyúlt tőle valamit. Még azt sem értem, honnantudta meg a számomat, és a hívás eszembe juttatott minden rosszat, ami a Callie, Seth, Lukémeg a suli által behatárolt kis világomon kívül létezik. Szóval kiakadtam, de legalábbelárultam a pszichológusomnak. És Callie-nek is. De Jerry valamiért mégis úgy gondolta, hogy jó ötlet nekiállnom megkeresni Dylant, pedig én aggódtam, vajon mi lett a bátyámból, illetvemi nem lett belőle. - Minden rendben lesz - igyekezett megnyugtatni Jerry, szokás szerint mentolos cukorkátrágcsálva. - Jót fog tenni neked, ha elbeszélgethetsz valakivel arról, amin keresztülmész, és

talán a bátyád segíthet, hogy ne érezd magad olyan elhagyatottnak.- Elhagyatottnak? - adtam a hülyét. - Hiszen örülök, hogy a szüleim leléptek.- Igen, tudom - válaszolta Jerry, és lefirkantott valamit egy sárga jegyzetlapra. - De szerintemelhagyatottnak is érzed magad. A szü leid ugyan borzasztó dolgokat műveltek veled, ámakkor is egy család vagytok, és te még mindig kötődsz hozzájuk. - Vagy csak nem bírok megszabadulni tőlük - motyogtam válaszul, és görnyedtenhátradőltem a kényelmetlen bőrfotelban, amin mindig ülnöm kell .Jerry megint jegyzetelt, aztán becsukta a mappát, és félrelökte az íróasztala sarkára, egyhalom másik mappa mellé.

- De egy próbát megér, nem? - Összekulcsolta a kezét az íróasztalon. - Az nem kerülsemmibe, ha megpróbálod megkeresni a bátyádat, igaz? Végül is mit árthat egy kispróbálkozás?A csuklómat szorongattam, amíg meg nem roppant, és fájdalom nyilallt belé, ami azótaszokott történni, hogy megvágtam.- És mi lesz, ha megtalálom?Kinyitotta az asztalán lévő dobozkát, és bekapott még egy mentolos c ukrot, majd hátradőlt aszékén.- Hát, az alapvetően csak rajtad múlik. Miután kábé negyedórán át néma csöndben ültem, és hallgattam az óra ketyegését meg aforgalom kintről beszűrődő zaját, végül beleegyeztem a dologba. Amikor aznap estevacsorázni mentem Callie-vel, Sethszel meg Luke-kal, mind felvállalták, hogy segítenekmegkeresni a bátyámat.De arra nem számítottam, hogy Seth ilyen gyorsan megtalálja.- Szinte semmit sem változott - jegyzem meg a zöld szempárt bámulva, ami kísérteties,hátborzongató módon hasonlít az enyémre.- Megnősült - meséli Seth, és a lap tetejére bök. - És tanár lett belőle. Tátott szájjal bámulok rá.- Tanár? Na ne bassz, tényleg?



Seth a homlokát ráncolja.- Miért vagy úgy meglepve?Vállat vonok, aztán a kijárat felé indulok, megkerülöm a könyves kocsit, ami elállja az utat.- Nem is tudom... Csak olyan kibaszottul normálisnak tűnik. - Az ajtóra csapok, nagy

lendülettel nyitom ki. Kicsit sajognak a sebhelyeim meg a környékük, és a hüvelykujjammalmasszírozom a csuklómat, miközben kezemben az újságcikkel kilépek a napsütésbe.Tündököl a nap, megolvasztja a füvet meg a járdát borító ha vat. Örülök a napos időnek, deígy csupa latyak lesz minden. Azutca menti árkok túlcsordulnak, elárasztják a járdát, a gyeppedig tónak látszik.- Szóval most mit fogsz csinálni? - kérdi Seth, majd átugrik egy tócsán, és lerúg egy kavicsot a járdáról.A fejemet csóválom, és átlépek egy zavaros vízzel teli, hatalmas lyukat az aszfalton.- Nem tudom.

- Nem tudod?- Nem.Nem érti, és nem is várom el tőle. Viszont egyvalaki biztosan meg fog érteni.- Callie a koleszban van? - kérdezem.Seth bólint, miközben megkerüljük a bölcsészkar épületét, és átlósan átvágunk a gyepen akampusz határán lévő járdához. A fákról esőként hullik a víz, a cseppek az ingemen meg apapíron landolnak. Enyhe tavaszi szellő fújja a hátamat. - Valami esszén dolgozik, amit csak az év végén kell leadni, de Callie most vadul ír, mert -idézőjelet mímel az ujjaival, miközben hátrafelé lépked - „ihletet kapott”.

Elmosolyodom a gondolatra, hogy Callie a szobájába zárkózva írogat a naplójába, méghozzámeztelenül. Habár egész biztos vagyok benne, hogy az utóbbi részlet nem igaz. De ha nagyonvalóra akarnám váltani, akkor valószínűleg levetkőztethetném Callie-t, és rávehetném, hogyírjon nekem valamit meztelenül. Mostanában nagyon megbízik bennem, és a kapcsolatunkigencsak szenvedélyes fordulatot vett. De sosem erőltetem őt... soha nem is akarom. - Akkor elugrom a kokszba, és beszélek vele. - Megkerülök egy kocogót, aki egy fa közelébennyújt. - Jössz te is?Seth a fejét csóválja, és cserszínű nadrágja zsebébe dugja a kezét. - Nem érek rá, randim lesz. - Ezzel otthagy, lelkes léptekkel siet a tanulmányi osztály másikoldalán lévő parkoló felé, csak úgy tocsog a pocsolyákban. A kocsijánál egy srác várja,kezében nagy plüssmacival. Elmosolyodok, eszembe jut róla Callie meg a vurstlis plüssmackó.Gyorsítok, olyan nagyokat lépek, amekkorákat csak bírok, hagyom, hogy a szél elvigyen oda,ahova mennem kell.

Többször is kopogok, mielőtt Callie szobatársa, Violet ajtót nyit. Elég ijesztő csaj, csupaszegecs a ruhája, és piercing van az orrában. Fekete hajába vörös csíkokat festett, a nyakánpedig sárkányos tetkó díszeleg. Jó sok fekete cuccot hord, és mindig olyan képet vág, mintaki menten verekedni kezd.



Egyszer rajtakapott minket szex közben. Callie halálosan szégyellte magát, én viszont egészviccesnek találtam a szitut. Violet azonban nem értett egyet velem, és jól lehordott minket,azt mondta, legközelebb akasszunk sálat a kilincsre. Egy kicsit meglepett a reakciója.Violetnek olyan híre van a kampuszon, amihez nem igazán passzolt, hogy így kiakadjon a szex

miatt.- Te nem Jesse vagy — közli, és továbbra is a kilincset markolva a homlokát ráncolja.Szemügyre vesz, aztán a felső ajka fölötti, csillogó köves piercinggel játszadozik. - Ti kettensosem hagyjátok abba?Összecsavarom a lapot, szorongatom az így kapott hengert, és a fejemet csóválva vállatvonok.- Nem, nem igazán.Violet grimaszt vág, és hátralép, hogy beengedjen. Megtörlöm vizes bakancsomat az ajtóelőtti szőnyegen, majd megállok a két ágy közötti szűk tér közepén. Ahelyett, hogy becsukná

mögöttem azajtót, Violet az ágya melletti székhez hajol, fogja a kabátját meg a táskáját,aztán kifelé indul.- Nem muszáj elmenned - fordulok hozzá. - Csak beszélnem kell Callie-vel.Megemeli a szemöldökét, rám néz, aztán Callie-re, aki az ágyon szundikál.- De, muszáj... Ti ketten egy kicsit megfekszitek a gyomromat. - Kisétál, és becsapja magaután az ajtót . A rajta lévő tábla lehullik a földre, én pedig fölveszem. Callie és Seth listája állrajta, azokról a dolgokról, amiket meg kell tenniük a haláluk előtt. Meglep, milyen sok tételt kipipáltak már rajta, pláne, hogy köztük van a tizenegyes számú is:„Táncolj fehérneműben!” A bajszom alatt kuncogva visszaakasztom a táblát az ajtóra, aztán

megállok Callie ágya mellett.A hátán fekszik, karját átveti a hasán, pólója szegélye felgyűrődött, így kilátszik bársonyos,fakó bőrének vékony csíkja. A tőlem kapott nyakláncot viseli - sosem veszi le -, ésvalahányszor meglátom rajta, elmosolyodok, mert ettől úgy érzem, Callie az enyém. Naplójanyitva hever a feje mellett, a matracon egy doboz bonbon is van. Valahogy sikerült a kezébenegy csokival elaludnia. Hízott egy kicsit a téli szünet óta, és én úgy látom, mostanában sokkal jobban van. Szerintem a pszichológusa van rá ilyen remek hatással. Mindig boldogabbnaktűnik egy kicsit, valahányszor megjön a terápiáról. De néha kínoz, ha belegondolok, mitörtént vele, és hány évet töltött magányosan. Valószínűleg ezt bánom a legjobban egészéletemben. Hogy nem láttam már gyerekkorunkban, kicsoda valójában ez a lány. Talán haészrevettem volna, akkor Callie-nek nem lett volna ilyen nehéz az élete.A lábamon dobolok az ujjaimmal, próbálom eldönteni, hogy lenne a legjobb felébresztenemőt. Egy csomó lehetőség kínálkozik, mind a kezemmel, mind a nyelvemmel, de tudom, hogyóvatosnak kell lennem. Callie-nek még mindig rémálma van néha, és ha meglepem alvásközben, akár fel is zaklathatom.Letérdelek az ágyra, a matrac besüpped alattam. Leteszem a papírt az éjjeliszekrényre, ésCallie fölé hajolok, fél karomat a feje mellett nyugtatom. A másik kezemmel megcirógatom ahalántékát, ahol anyajegy van, egy kis barna pötty a szeme mellett, amitől csak mégtökéletesebb.



Megrebben a szemhéja, és édes kis nyögést hallat, ami egy picit túlzottan felizgat engem.Vigyorogva közelebb hajolok hozzá, és a homlokához érintem az ajkam.- Kayden - mormolja, nincs teljesen ébren, de valahogy mégis tudja, én vagyok itt.Kibaszottul élvezem ezt az egészet, azonnal feláll a farkam. Hát, ez van. Ajkam Callie

halántékára vándorol, gyöngéden megpuszilom az anyajegyet, amit az imént cirógattam,aztán áttérek a másik oldalára, és finom csókot lehelek meg- megrebbenő szemhéjára.Megremeg alattam a teste, homorít, mellkasa hozzám simul. Puszit nyomok az orrára, majdmég lejjebb húzom a fejem, szétválasztom az ajkát a nyelvemmel, ami mohón hatol be aszájába. Felnyílik a szemhéja, a szobába besütő fény ráesik óriási, kék szemére, szikrázóvávarázsolja. Mély levegőt vesz az orrán át, én pedig kinyújtom a karomat, kicsit eltávolodomtőle, hogy lélegzethez jusson. Körbepillant a szobában, aztán ismét rám néz, és ahogy pislogva figyel, tekintetében lassanszertefoszlik az álmosság.

- Hogy jutottál be?- Violet engedett be - felelem, és lehajolok, hogy megcsókoljam. Azonnal reagál, tágra nyitjaaz ajkát, és mélyen befogadja a nyelvemet, ami felfedezi szája minden egyesnégyzetcentiméterét. Csokoládéíze és eperillata van.Mire elhúzódom, mindketten zihálunk, a szemünkben tűz lobog, a kezem pedig a pólója alattmatat. Ujjaimat a melltartója közelében tartva legördülök Callie-r ől, és az oldalamon fekszemmellette. Lepillant a kezére, és a tenyerében olvadozó csokoládé láttán undorodó grimasztvág. Leteszi a bonbont az éjjeliszekrényre, majd farmerjába törli a tenyerét.- Na jó, ez ciki - mondja félénk mosollyal. A félig megevett bonbonokkal teli dobozért nyúl,

azt is félre akarja tenni.Elkapom a karját, lefogom, és az összeharapdált csokikra pillantok.- Oké, muszáj megkérdeznem: megettél egyet is rendesen, vagy mindet csak megkóstoltad?Callie felsóhajt, aztán a lámpája mellé hajítja a dobozt, és rám fekszik, a mellkasomra simul,állát a szívem fölött nyugtatja.- A legtöbb ízesítést nem szeretem, csak az epreset.- Hát, így legalább már értem - vigyorgok rá. - Amúgy kitől kaptad a bonbont? Csúnyánlejáratott engem az illető. Kissé dölyfösen csillan fel a szeme, ez csak roppant ritkán fordul elő. - Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy egy sráctól kaptam? Féltékeny lennél?- Igen -válaszolom őszintén. - Ami azt illeti, kénytelen lennék szétrúgni a srác seggét.- Csak semmi seggszétrúgás!- Jól van, na, de csak a kedvedért.Elmosolyodik, kidugja a nyelvét, hogy megnyalja az ajkát.- Greyson lepett meg vele tegnap este.Érzéki ajkára bámulok, amin a nyelve csillogó nyomot hagyott, és most olyan kibaszottulcsábító, hogy beleőrül az egész testem. - Mármint Seth Greysonja?Bólint.



- Tegnap este együtt lógtunk hármasban. Nagyon rendes srác.A homlokomat ráncolom, eszembe jut, miért is jöttem ide.- Éppenséggel pont az előbb futottam össze Sethszel. - Hol? - kérdezi Callie.

- Azt hittem, randija van.Sóhajtva az éjjeliszekrényen lévő, összetekert lapért nyúlok. Kisimítom, és átnyújtom neki.Nyilván nagyon hasonlítunk egymásra a bátyámmal, mert Callie azonnal rájön, kiről van szó. - Ezt meg honnan szerezted? - kérdezi, és felülve elolvassa a cikket.Én is feltolom magam a matracról, és törökülésben elhelyezkedem Callie-vel szemben.- Seth rontott be vele a könyvtárba, totál bezsongva. Azt hiszem, nem is volt olyan nehézmegtalálni, szóval már nem vagyok biztos benne, hogy a szüleim egyáltalán keresték-evalaha.Callie az ajkába harap, miközben gondosan végigolvassa a szöveget.

- Itt azt írják, hogy Virginiában él.Bólintok, a csuklómon lévő fehér hegeken húzogatom az ujjamat. Gyorsan halványulnak, demég mindig látni őket, apró jelként em lékeztetnek a történtekre.- Tudom.- Az messze van.- Tudom.Az ölébe engedi a papírt, és az arcomat fürkészi.- Megpróbálsz majd kapcsolatba lépni vele?A fejemet rázom, és vállat vonok, a múltra gondolok. Sosem voltunk valami jó testvérek

Dylannel, és egyébként is, elhúzott hazulról, aztán meg sem próbálta felvenni velem akapcsolatot.- Mi van, ha nem akar hallani felőlem? Mármint, nem véle tlenül nem beszéltünk és nemtalálkoztunk már évek óta. És úgy tűnik, már van családja, meg minden. Legalábbis ezt írja acikk.Callie egy darabig hallgat, aztán kinyújtja a kezét, az állam alá nyúl, és fölemeli a fejemet,hogy ránézzek.- De mi van, ha...ha igenis szeretne viszontlátni téged? Ha csak a szüléidtől meg a házatoktóltartotta távol magát? Vagy mi van, ha megpróbálta felvenni veled a kapcsolatot, csak aszüleid nem engedték?Jól emlékszem arra, amikor Dylan elment hazulról. Épp leérettségizett, és lemondott azegyetemi fociösztöndíjról, részben azért, hogy bosszantsa apámat, részben meg azért, mertnem akart többé focizni. Apám kurvára ki volt akadva, és közölte vele, hogy nem jöhet haza.Soha többé.- Lehet, talán. - Callie még mindig nem győzött meg teljesen, de ha most rögtön beszélnék apszichológusommal, ő azt mondaná, hogy magamban jobban kételkedem, mint Dylanben.Sokszor mondja, hogy kételkedem magamban. Azt állítja, nincs elég önbecsülésem. Ettőlgyengének érzem magam, kibaszott, gyáva féregnek, és azt hiszem, ez igencsak bizonyítjaJerry igazát.



Repes a szívem Kayden miatt, ugyanakkor borzasztóan féltem is őt. Megtalálta a bátyját, énpedig csak imádkozom, hogy jól alakuljon a dolog: hogy a bátyja rendesebb embernekbizonyuljon, mint a többi családtagja.Mostanában elég jól alakulnak a dolgaink. Mindketten pszichológushoz járunk, én pedig már

három hónapja, a kórházas incidens óta nem hánytam. Boldog vagyok. Ami csodálatos,varázslatos és félelmetes érzés.Nem mindig könnyű. Néha rémálmaim vannak, főleg akkor, ha a pszichológusom rávesz,hogy nagyon mélyen vájkáljak az elfojtott gondolataimban. Olyan is megesett, hogykiakadtam, amikorKayden kipróbált velem valami újat szex közben, és egy pillanatra az aszörnyű nap jutott eszembe ról a. De remekül reagálta le a dolgot, és a karjába zárt, amígkisírtam magam.Mostanában anyukámmal is többet beszélgetek, és nem is olyan vészes. Még apu és Jacksonis fel szokott hívni. Caleb még mindig nem került elő, és van egy olyan érzésem, hogy soha

nem is fog. Abban továbbra sem vagyok biztos, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Nagybennem az ellentmondás. Az egyik énem azt szeretné, ha Caleb börtönben sínylődne, amásik énem viszont örül, hogy eltűnt az életemből. Miután Kayden mesél nekem a bátyjáról, egy kicsit még beszélgetünk arról, mit akar csinálni,aztán nekiáll levetkőztetni. Végigfuttatja a nyelvét testem szinte minden porcikáján,miközben én belekapaszkodom, aztán belém hatol, csípője az enyémhez ér. - Szeretlek - suttogom-nyögöm újra meg újra, és lágy hajába túrok.A nyakamat harapdálja, a mellemet simogatja, miközben ringatózik bennem.- Tudom.

Mindig csak ezt mondja. Néha meg nem is mond semmit. Ez a vallomás egyelőre egyoldalú,de én akkor is újra meg újra elismétlem, mert muszáj hallania: muszáj tudnia, hogy valakiszereti. Én hallom anyutól és aputól, a nagyszüleimtől, Sethtől, néha még Jacksontól is.Szerencsés vagyok, és azt akarom, hogy Kayden is szerencsésnek érezze magát.Testünk ugyanazt a ritmust veszi fel, míg a csúcsra nem érünk. Mindketten felnyögünk, énpedig kicsit nyöszörgők, ami mindig felizgatja Kaydent. Miután magunkhoz térünk, Kaydenbennem marad, karját a fejem mellett nyugtatva fekszik rajtam. Izzadt testünk egymáshozsimul, szívünk pedig zakatol a maradék adrenalintól.Kayden végül rám hajtja a fejét, arca a mellem mellett pihen, én pedig a tarkóját cirógatomaz ujjammal.- Mit írtál? - kérdezi, a naplómra bámulva, amit félre löktünk az ágy szélére.- Semmit - felelem. - Vagyis, hát, semmi extrát. Igazából egy esszén dolgoztam azírásművészeti körre. Tényirodalmi írásnak kéne lennie, de én abban nem vagyok valami jó.Kayden a karjára támaszkodik, és elhúzódik tőlem. Az oldalára huppan, és a jegyzetfüzetértnyúl. Gyorsan felülök, kikapom a kezéből, és a csupasz mellemhez szorítom. - Azt már nem! Ez magánügy.Felül, bőre csillog a verítéktől. Fedetlen mellkasát egyenetlen sebhelyek borítják, kicsik ésnagyok, sötétek és világosak. Néha bámu lom őket, miközben Kayden alszik, mindegyiken



azelszántságukat, a szenvedélyüket, az akaraterejüket, hogy nem adják fel, nem hagyjákmagukat a vesztükbe rohanni. A vihar végeztével elaludtam az ágyamon. Mire felébredtem, kisütött a nap, és felszáradt a föld. Azok a levelek, amelyek a helyükön maradtak a faágakon, zöldek és harmatosak voltak.

Legnagyobb meglepetésemre az ablakomról eltűnt a két levél, és ez eléggé elszomorított,úrrá lett rajtam a reménytelenség. Egészen addig vigasztalt a gondolat, hogy túlélték avihart. Ám ahogy most visszagondolok, kíváncsi vagyok, vajon hova lett az a két levél. Talánmégsem adták fel, nem hagyták, hogy elvigye őket a szél meg az eső. Talán valahogy sikerültvisszatalálniuk a fájukhoz. Talán visszanőttek az ágra, és a rövid elszakadásuk után továbbrais fejlődtek, virultak. Talán elég erősek voltak, hogy ismét irányítsák a sorsukat, feléledjenek a közelgő halálból,ésrá tudták venni magukat, hogy újra lélegezzenek...” Kayden abbahagyja a felolvasást, és

megfejthetetlen pillantást vet rám.Kiveszem a kezéből a naplómat, és a mellkasomhoz szorítom. - Tudom, hogy ez igazából nem is esszé, csak néhány gondolat. De egyelőre csak ezt tudtammegírni.Kayden bólint, és egy szót sem szól. Átkarolja a vállamat, magával húz, ahogy lefekszik azágyamra, és a párnámra hajtja a fejét. A mellkasához simítom az arcom, beszívom az illatát,miközben magamhoz szorítom a jegyzetfüzetet. Hallgatom a szívverését, lehunyom aszemem, és pulzusa ritmusára lélegzem.- Te, Callie! - szól hosszú hallgatás után.

Elfordítom a fejem, és puszit nyomok a mellkasára.- Igen?- Szerintem a levelek visszajutottak a fájukhoz.



Három héttel később...

KAYDEN

VIRGINIA ELÉG SZÉP HELY, nagyon zöld, csupa fa, csupa élet. Kicsit melegebb, mint Wyoming.Legalábbis én úgy érzékelem. Még csak kábé egy órája vagyok itt, és annak a nagy részébenis a reptéren dekkoltam. Egyedül repültem ide, bár Callie el akart kísérni. Bármennyire isszerettem volna, hogy velem jöjjön, fölösleges lett volna megakasztanom az életét és afejlődését. - Csak egy hétre utazom el - mondtam neki. - És szerintem ez olyasmi, amit egyedül kellvégigcsinálnom. -Úgy tűnt, mintha kicsit megbántódott volna, de azért megértett, és továbbivita nélkül utamra engedett.A bátyám a poggyászkiadónál várt rám, nagyon furcsa volt viszontlátni, mindkettenfeszengtünk kicsit. Aztán beszálltunk Dylan közepes méretű városi terepjár ójába, éselindultunk az autópá lyán. Dylan nagyon hasonlít rám, csak idősebb kiadásban, a hajaritkább, és kevesebb heg van az arcán. Szövetnadrág és galléros póló van rajta, a kocsijátpedig gyorskaja szaga tölti be.Az első kábé tíz percben udvariasan csevegünk, az egyetemről meg a családjáról, aztánegyszeriben muszáj választ kapnom.- Miért nem telefonáltál egyszer sem? - kérdezem, és megmarkolom a kocsiajtó fogantyúját,hogy legyen mibe kapaszkodom.Enyémmel megegyező zöld szeme rám szegeződik. - Én próbáltam, de anya meg apa megváltoztatták a telefonszámot, miután eljöttem. Aztán

amikor végre megtudtam az új számot, nem vették fel a telefont, vagy ha igen, akkor rögtönletették. Úgy terveztem, majd megkereslek, miután egyetemre mész... de nem is tudom...valahogy közbejött az élet. - Habozik, a volánt szorongatja, és nagyot nyel, mint akinekgombóc van a torkában. - Nagyon rossz volt?Vállat vonok, kibámulok az autópálya melletti raktárra.- Nemtom.Dylan nem feszegeti a részleteket, de a hangnememből nyilván megérti, hogy rossz volt.Arról is tud, mi történt a konyhában, hogy apám megkéselt, és az a sztori sokat elárul.- Hallottál felőlük, mióta leléptek?

A fejemet csóválom, és az oldalamra simítom a tenyerem, a legutolsó sebre, amit apámejtett rajtam.



- Nem, pedig kíváncsi lennék, miért... hova mentek. Mintha menekültek volna valami elől. Bólint, eltűnődő képet vág. - Igen, tudom... Azt hiszem, talán aggódtak, hogy bemártod apát.- Mit számítana? - kétkedem. - Még ha el is mondanám az igazat, nem sokat érnék vele. Ha

esetleg hinne nekem a rendőrség,és följelentést tehetnék a pa ellen testi sértésért,könnyedén megúszhatná, legfeljebb bírságot kéne f izetnie. És őt ismerve ki is fizetné.Dylan a fejét csóválva lekanyarodik az autópályáról.- Inkább szándékosan elkövetett súlyos testi sértéssel vagy akár gyilkossági kísérlettelvádolhatnák. Leszúrt téged, Kayden... a szart is kiverte belőled. Mindannyiunkat szarrá vert. -Az arcához emeli a kezét, és végighúzza az ujját egy kicsi, egyenes hegen a járomcsontján. -Valamelyikünknek már rég el kellett volna mondania az igazat, nem lett volna szabadhagynunk, hogy apa megússza.Csönd telepszik ránk, miközben mindketten visszagondolunk a gyermekkorunkra. Furcsa

együtt lenni valakivel, aki megérti, milyen volt abban a házban felnőni. - Mindannyian féltünk - mondom halkan, Dylan pedig bólint, tekintetét az útra szegezi.- Tehogy tetted túl magad rajta? Hogy léptél tovább?A fejét csóválja, és egy stoptáblához közeledve lelassít.- Még nem sikerült teljesen, de idővel egyre könnyebb lesz, miután megszabadulsz apától.Egy idő után szertef oszlik az a kibaszott hatalma fölötted.Mély levegőt veszek, aztán kifújom. Kocogtatom az ujjamat az ajtón, figyelem, ahogyhomályként suhannak el mellettünk a házak, és kíváncsi vagyok, milyen lehet Dylan otthona.Tudom, hogy nős, és nincsenek gyerekei. A felesége is tanár. Ez nekem rém normálisnak és

furcsának tűnik, pláne figyelembe véve, hogy Tyler milyen lett. De azt hiszem, az élet márcsak ilyen. Nem mindenki válik ugyanolyanná, még akkor sem, ha ugyanolyan körülményekközött nőnek föl, mert nem mind enki gondolkozik és reagál egyformán.Dylan végül lehúzódik az út szélére egy mező előtt, és leparkol a kocsival. Meglepettenlátom, hol vagyunk: a mező túloldalán nem házak magasodnak, hanem egy börtön, amitmagas szögesdrótos kerítés zár el a külvilágtól.- Ööö ... - Értetlenül pillantok Dylanre. - Mit keresünk itt?Kikapcsolja a rádiót, és kicsatolja a biztonsági övét. Nagyon hosszú ideig bámulja az épületet,mielőtt megszólal. - Emlékszel, hogy apa néha mesélt a saját apjáról, és az mindig úgy hangzott, mintha az öregnagyjából ugyanúgy bánt volna vele, ahogy ő velünk? Bólintok, az épületet körülvevő őröket bámulom. - Igen, azt hiszem.- Hát, akarod tudni az igazat? - kérdezi Dylan, és rám néz. Kicsit homályos a tekintete, és nemtudom, nem fogja-e elsírni magát, vagy valami.- Asszem.- Akár hiszed, akár nem, az öreg igazából még apánknál is rosszabb volt. Apának volt egyfivére, és az apjuk, a nagyapánk...megölte. .. agyonverte őt.



Megáll bennem az ütő, és egy pillanatra visszarepülök az időben, megint a konyhábantalálom magam. A kés az oldalamba döf. Fáj. De nem csak a fájdalom gyötör. Hanem az is,hogy apám szúrt le. Nem lenne szabad ilyet tennie velem. Védelmeznie kellene, nemelpusztítania.

- És azóta itt van az öreg - biccent a bátyám a börtönre.Habozok, az épületet meg a körülötte lévő kerítést figyelem. - Hogy tudtad meg ezt?- Tudni akartam...honnan származunk. Hogy miért volt ilyen szar életünk. Csak kibaszottulfatális véletlen volt, hogy szar otthonbaszülettünk, szar szülőkkel? Vagy elkerülhetetlen volt?- Elhallgat, a kerítésre mered, a hegyes szögesdrótra. Végül beindítja a kocsit, eltekeri avolánt, teljes fordulatot vesz, kipörögnek a kerekek, ahogy tövig nyomja a gázpedált, és elhúzaz úton.Fogalmam sincs, mit kezdjek azzal, amit mondott, vagy hogy kezdhetek-e egyáltalán vele

valamit, de muszáj feltennem magamnak a kérdést, vajon én is olyanná válok-e majd, mintapám, hiszen ő is ugyanolyan lett, mint a saját a pja. Kíváncsi vagyok, vajon Dylan isugyanezen tűnődik-e. Kíváncsi vagyok, vajon a bátyám preferálja-e a fizikai fájdalmat azérzelmekkel szemben. Kíváncsi vagyok, vajon apám is így van-e vele. Jó sok kérdésem van, éskezdenek nyomasztani. Mindaz, amitől olyan kemény munkával igyekeztem megszabadulniaz elmúlt néhány hónapban, most visszatér, felkavarodik a néma vihar.De aztán eltűnődöm, vajon apám megváltoztathatta volna -e az életét, tudva, hogy mi lehetbelőle. Talán igyekezhetett volna, hogy ne zárkózzon el az érzelmeitől, és hogy jobb emberréváljon, ahogy én igyekszem.

Nem tudom, miért pont ezt a pillanatot választom. Ez így valószínűleg kicsit elcseszett ésbeteges, de muszáj megszabadulnom a nyomástól, és ahelyett, hogy valami éles tárgyértnyúlnék, a mobilomért nyúlok. Tárcsázom Callie számát, és amint meghallom a hangját,elcsitul a szívemben a vihar.- Na, jól elvagytok a bátyáddal? -kérdezi reménykedő hangon, szeretné, hogy boldog legyek. Mély levegőt veszek, és kimondom teljes szívemből: - Szeretlek.Callie egy pillanatig hallgat, hallom a légzését, ki-be.- Én is szeretlek.Egy pillanatra a világon mindennek van értelme. Egy pillanatra szertefoszlik a sötétség azéletemben. Egy pillanatra minden tökéletes és békés.

CALLIE

Hülye vigyorral a képemen térek vissza a lelátóra. Épp most beszéltem telefonon Kaydennel,és kimondta, hogy szeret engem. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, ha egyedül megyVirginiába. Aggódtam, hogy találkozik egy újabb családtaggal, aki talán csalódást okozhat

neki, és bánthatja. De ezek szerint jól alakul a dolog. Mert Kayden azt mondta, hogy szeretengem. Szeret! Szinte ugrándozom örömömben.



Greyson, Seth, Luké meg én egy kosármeccset nézünk. A szurkolók nagyon hangosak,füttyögésük és kiabálásuk betölti a stadiont, a pályán pedig csikorognak a cipőtalpak. Alevegőben sós mo gyoró, pattogatott kukorica és izzadság szaga terjeng.- Hol van Greyson meg Luké? - kérdezem, amikor visszaülök a helyemre, Seth mellé.

A szekciónk aljába mutat, ahol Luké meg Greyson a korlát mellett állnak, és dumálnakvalamiről. Greyson hevesen gesztikulál, Luké pedig újra meg újra a fejét csóválja.Seth barna szeme az arcomat fürkészi, miközben benyúl a pattogatott kukoricás bödönjébe.- Mire föl ez a hülye vigyor, édes kicsi Callie?A mosolyom fülig ér, ahogy fogok egy marék kukoricát.- Kayden épp most mondta nekem, hogy szeret.Seth kis híján a földre löki a bödönt, ahogy széttárja a karját, hogy átöleljen.- Úgy örülök, hogy ilyen boldog vagy! - szorít magához.Viszonzom az ölelést, nevetek, ahogy összenyomjuk a bödönt a testünk között.

- Én is nagyon örülök, hogy boldog vagyok.Seth vigyorogva húzódik el, és lesöpri öléből a kiborult kukoricát. - Tudom, és ez engem is boldoggá tesz. Nagyon nem akartam, hogy szét kelljen rúgnomKayden seggét.Halkan nevetek az ötleten.- Biztos vagyok benne, hogy Kayden is nagyon hálás, amiért megússza a seggbe rúgást.Egymögöttünk ülő, nagydarab pasas kiabálni kezd Luke-nak meg Greysonnak:- Üljetek már le a kibaszott helyetekre!- Kuss legyen! - avatkozik bele Seth, és csúnya pillantást vet az idegenre a válla fölött, Luké

pedig bemutat a pasasnak.Visszafojtott lélegzettel várok, míg a feszültség csillapodik, majd Luké és Greyson folytatják abeszélgetésüket. Luké az elmúlt néhány napban sokat lóg hármunkkal, és úgy tűnik, mindig jól érzi magát velünk, megtalálta a helyét a társaságban.- Néha... arra gondolok, hogy Luké talán... - Odahajolok Seth-hez, és halkra fogom ahangomat. - Hogy Luké... talán... a fiúkat szereti.Seth egy pillanatig csak ül, hangosan rágcsálja a pattogatott kukoricát. Aztán röhögni kezd,olyan hangosan, hogy kis híján elnyomja a tömeg süvöltését. Miután abbahagyja a nevetést,fojtott hangon azt feleli:- Luké nem meleg, Callie.- Biztos vagy benne? Talán csak nem mer előbújni, mint annak idején Braiden. - Ja, persze. - Seth háta meggörnyed, és sóhajtva a fejét rázza. - Tudni akarod, én mitgondolok?Bólintok, és felmarkolok még egy kis kukoricát.- Igen, kérlek, oszd meg velem mindentudó gondolataidat!Mosolyogva odahajol hozzám, és azt suttogja:- Szerintem Luké keresztülment valamin, ami az átlagnál megértőbbé és elfogadóbbá tesziőt. És szerintem az emberek néha félreértelmezik a megértést meg az elfogadást, és téveskövetkeztetést vonnak le belőle.



Teljesen igaza van, és elszégyellem magam.- Igazad van, ne haragudj! Nem lenne szabad mások magánéletében kutakodnom.- Nincs miért bocsánatot kérned - feleli, és játékosan oldalba bök a könyökével. - Egyébkéntis, te is olyan ember vagy.

- Milyen? Megértő és elfogadó? - A számba tömöm a marék kukoricát.Sugárzó mosoly ül ki az arcára.- Olyan ember, aki képes más fényben látni a dolgokat, aki megjárta a poklok poklát, ésvisszatért onnan. Olyan, aki kapott és adott megváltást.Ugyanolyan boldogan viszonzom a mosolyát, miközben a tömeg megvadul körülöttünk,mindenki kiabál, tapsol, és felugrik a helyéről egy hárompontos dobást ünnepelve. Seth istapsolni kezd, én szintén összecsapom a tenyerem, ám ekkor megszólal a zsebemben amobilom, a Seven Mary Three Cumbersome, azaz Kellemetlen című számával. - A bátyám az! - harsogom túl a tömeg zaját, ahogy felállok. - Mindjárt visszajövök! Egész

este próbált elérni.Lesietek a lépcsőn, gondosan áthúzódom a túloldalra, amikor szembejön egy csapat srác.Hiába gyógyulok, a tömeg és az idegen pasik még mindig nyugtalanná tesznek. De az alényeg, hogy itt vagyok, nem bújok el.Gyorsan felveszem a telefont, miközben a büféhez sietek, és elhalkul mögöttem a szurkolókvisongása.- Szia! - mondom.- Szia! -Jackson hangja nem tűnik boldognak, bár általában nem is szokott. Ami azt illeti,észrevettem, hogy a bátyámnak alap ból nagyon mogorva a hangneme, de ő már csak ilyen,

ezen nem szabad megbántódni.- Bocs, hogy korábban nem vettem fel. - A büfé közepén álló egyik üres fémasztalhozmegyek, leülök a padra, és az asztallapon nyugtatom a karomat. - Meccsen vagyok, és óriásia zaj.- Semmi baj. - Elhallgat, aztán felsóhajt. - Callie, nem tudom, hogy mondjam ezt el neked...anyu szerint nem is lenne szabad elmondanom... de barátok vagytok Luke- kal, szóval előbb-utóbb úgyis megtudnád.Gombócot érzek a torkomban, és nagyot nyelek, hogy megsza baduljak tőle. - Mi a baj?Mély levegőt vesz, aztán kiböki: - Hát, amikor a rendőrök átku tatták Caleb házát, találtak néhány dolgot... feljegyzéseket megnaplókat meg ilyen holmikat... és, hát... Emlékszel Amy Price-ra? Luké nővérére? Csak párévvel volt idősebb nálad, és tizenhat évesen megölte magát. - Én nem tudtam, hogy... Ezt nem tudtam. - Elszorul a szívem, ahogy eszembe jut az, amikorLuké megemlítette nekem a nővérét. - Hát igen, öngyilkos lett, de nem igazán tudta senki, miért - mondja Jackson. - Emlékszem,hogy néhány osztálytársam azt állította, a csaj egy ribanc volt, iszonyú fura, meg drogos, deigazából nem ismerte senki.Ha néhány szót megváltoztatunk, akár rólam is beszélhetett volna.



- Jackson, mi állt azokban a naplókban, amiket Calebnél találtak?Folyamatosan szuszog, arra gondolok, talán cigizik, vagy valami.- Mindenféléket írt emberekről, rólad, Amyről... hogy miket tett veled... Amyvel... meg máslányokkal.

Dermedten ülök, akár egy megtört, repedező kőszobor. - Ezt meg honnan tudod?- Apu rendőr haverja, Danny, átjött vacsorára a minap, és elmondta apunak, pedig anyomozás lezártáig nem lett volna szabad beszélnie róla. De úgy gondolta, apánknak tudniakellene róla, mivel a naplókban sokat volt szó... rólad.Tovább magyaráz, de én alig hallom. Alig hallok bármit a szívverésemen kívül. Még abbansem vagyok biztos, mi döbbent meg a legjobban, mi kavar fel a leginkább. Az, hogy Caleb írtrólam, az, hogy másokat is bántott, vagy az, hogy Luké nővére megölte magát... és hogytalán... talán a lelki gyötrelme miatt tette. Talán egy szerűen csak nem bírta tovább.

Gyorsan lezárom a beszélgetést Jacksonnal, és visszasietek a lelátóra. Felmegyek apadunkhoz, és a tekintetem azonnal Luke-ra vándorol. Rám néz, kíváncsian megemeli aszemöldökét, és nekem megszakad érte a szívem. Azt sem tudom, mit gondolok, mit érzek.Mert bár én elnyertem a megváltást, Luké nővére nem volt ilyen szerencsés. Megragadom a nyakamban lógó négylevelű lóherét, belekapasz kodom minden cseppreményemmel, és azt hajtogatom magamnak, milyen szerencsés vagyok. Igen, egy csomófájdalmon, bánaton, szenvedésen mentem keresztül. De itt vagyok, lélegzem, és ver aszívem. Boldogan élek. Nem vagyok egyedül. És szeretnek.

VÉGE

jessica sorensen - callie, kayden És a megváltás (véletlen 2.)

Documents