judith merkle riley - a párizsi látó

8/16/2019 Judith Merkle Riley - A Párizsi Látó

1/467

FordítottaBozai Ágota


2/467

]âw|à{ `xÜ~Äx e|Ä

T ÑöÜ|éá| ÄPillantás a Napkirály fényes, ám korruptés titkokkal teli udvarába

ALEXANDRA


3/467

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Judith Merkle Riley: Oracle Glass

Penguin Books USA Inc.,375 Hudson Street

New York, New York 10014, USA

Copyright © Judith Merkle Riley, 1994

Hungarian translation © Bozai Ágota, 2007

Minden jog fenntartva.Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,

információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármelyformában vagy módon a kiadóval történt előzetes

megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféleösszef űzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen

formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 20077630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.

Telefon: (72) 777-000e-mail: [email protected]

www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatójaFelelős szerkesztő Tóth-Gulyás ZsófiaA kiadványt Merényi Tamás tördelte

ISBN 978 963 370 157 7


4/467

Parkesnak,szeretettel


5/467

A KIRÁLY, AZ UDVAR,ÉS PÁRIZS VÁROSA 1675-ben

Történelmi személyek

XIV. Lajos, Franciaország királya, a „Napkirály”Marie-Thérèse, Franciaország királynéja (spanyol származású)Philippe d’Orléans, „Monsieur”, XIV. Lajos öccseElisabeth Charlotte, a „Monsieur” második felesége (bajor származású)

A király hivatalos szeret ő iLa Vallière hercegnő, korábbi szerető, karmelita kolostorba vonult vissza.

Három gyermeke van a királytól.De Montespan márkiné, a jelenlegi szerető. Gyermekei a királytól:

Louise, meghalt hároméves korábanLouis Auguste, Maine hercegeLouis César, Vexin grófja, meghalt tizenegy éves korábanLouise Françoise, Mademoiselle de NantesLouise Marie, Mademoiselle de Tours, meghalt hétéves korábanFrançoise Marie, Mademoiselle de BloisLouis Alexandre, Toulouse grófja

De Montespan márkiné háztartásában él:Mademoiselle des Oeillets, bizalmas társalkodónő. Valószínűleg két

gyermeket szült a királynak, a király egyiket sem ismerte el.Madame de Montespan más családtagjai:

Vivonne hercege, a bátyjaMadame de Thianges, a nővéreFontevrault apátnő je, a húga

Mademoiselle de Fontanges, aki hamarosan a király kedvence leszDe Maintenon márkinő, ekkoriban De Montespan márkinő gyerekeinek

nevelőnő je, később a király utolsó szerető je lesz

A Mancini család, a néhai Mazarin bíboros rokonaiPhilippe Julien Mancini, Nevers hercege, a művészetek pártolója, élénkenérdeklődik az okkultizmus iránt


6/467


7/467


8/467

A párizsi látó


9/467

EGY

Az ég szerelmére, miaz? – kérdezte azőfelsége XIV. Lajos,

Franciaország királya udvarában akkreditált milánói nagykövet, azzaszeméhez emelte lornyonját, hogy jobban lássa azt a furcsa alakot, aképpen akkor lépett be a terembe. A küszöbön álló asszony rendkívül jelenség volt, még a győzelmek éve, 1676 pazar, bő esztendejében is. Azódivatú spanyol abroncsos szoknya felett IV. Henrik király idejéből valódivat szerint szabott fekete brokátruhát, nyakánál szűkülő, keményítettnyakfodorban végződő öltözéket viselt. Közel vele egy magasságúelefántcsont sétapálcája fekete selyemszalagokkal díszített, tetején ezüsbagolyfej. A hölgy arca özvegyi fátyol mögé rejtve. A marsall fogadásán zsongás egy pillanatra csendbe dermedt, amint belépett az egyenes tartásúkis termetű nő az előző évszázadban dívott ruhában, és fekete fátyláthátrahajtva felfedte több réteg fehér púderrel haloványra színezett széparcát. Egy pillanatig csak állt, csodálkozva nézett körül a teremben, minthnagyon is tudatában lenne, milyen hatást váltott ki megjelenése. Amint egseregnyi hölgy sietett üdvözlésére, a milánói nagykövet mértékletesenöltözött kísérő je, Párizs városának rendőrf őnöke megfordult, és így szólt:

– Az, kedves nagykövet úr, Párizs legszemérmetlenebb nőszemélye.– Valóban, Monsieur de la Reynie, nyilvánvalóan senki nem tehetet

volna nagyobb joggal ilyen kijelentést – felelte a talján udvariasan, étekintetét csak nehezen tudta elszakítani a hölgy igen bájos arcáról. – Dmondja csak, miért ez a bagolyfejű sétapálca? Ettől úgy néz ki, mint egy jósnő.

– Éppen ez a célja. Ennek a nőnek nagy érzéke van a drámai hatások

iránt. Éppen ezért beszél egész Párizs Morville márkinéról.Párizs rendőrf őnöke gunyorosan mosolygott, de tekintete humortalanmaradt.

– Á, szóval ez az a nő, aki jósolt a királynénak. De Sissons grófné aztmondja, tévedhetetlen. Már én is gondoltam rá, hogy konzultálok velehátha eladja nekem a kártya titkát.

– A titkos kártyanyerési formula csak egy a sok csalása, ámítása közülValahányszor valaki sokat nyer alansquenet játékban, azt beszélik, hogy amárkinét végül sikerült rábeszélni, hogy megossza valakivel a kártytitkát. Titkos, valóban… – mondta a rendőrf őnök. – Ez a szégyentelenkalandornő egyszerűen tőkét kovácsol a város minden botrányából. Úgy


10/467

hiszek a titkaiban, mint abban, hogy azt állítja, az alkímia művészete révénmár kétszáz éve ebben a formában tartja magát.

A hír hallatán a milánói nagykövet zavarba jött, és eltette lornyonját. LReynie összehúzta a szemöldökét.

– Ugye nem azt akarja mondani, kedves barátom, hogy az örök élemegvásárlását is fontolóra vette?– Ó, nem, nem, nyilvánvalóan nem – mondta a nagykövet sietősen. –Hiszen modern időket élünk. A mi századunkban nyilván már csak abolondok hisznek az ilyen babonában.

– Akkor Párizs fele csupa bolondból áll, bizony még most, a tudománykorában is. Aki csak elveszít egy zsebkendőt, gyűrűt, egy szeretőt, márisrohan a márkinéhoz, hogy kártyából jósoltasson vele, vagy nézze meg jövő jét a vízben. És az a feneség benne, hogy általában mindenkielégedetten távozik. Veszélyes, titkos adatgyű jtés kell hozzá, hogy az ilyencsalás fenntartható legyen. Biztosíthatom, hogy ha a jövendőmondásillegális lenne,ő lenne a legelső, akit letartóztattatnék.

De Morville márkiné úgy haladt végig a magas, íves mennyezetű fogadócsarnokon, mintha római diadalív alatt vonulna át. Mögötte egy mókosztümbe öltözött törpe fekete brokát-uszályát, egy díszes zöld ruhábalévő szobalány pedig a zsebkendő jét vitte. A márkiné körül kérelmezők

gyülekeztek, olyanok, akik hittek abban, hogy vagyont és szerencsényerhetnek általa: pénztelen grófnék, túlköltekező abbék és lovagok,nemesi rangú szabadgondolkodók, szabadosok, akiknek arcát erősenkikezdte a francia kór, a társaságbeli orvos, dr. Ravel, a hírhedt diabolistDe Brissac herceg és rosszféle társaságuk.

– Á, van itt valaki, aki bemutathat minket! – kiáltott fel a nagykövetamint meglátta a frissítőkkel teli asztal felé tartó karcsú, olívaolaj szín bőrű fiatalembert. – Primi, a barátom és én szeretnénk megismerni a halhatatlamárkinét.

– Hát persze, szívesen – felelte az ifjú talján. – A márkiné és én mászáz éve barátok vagyunk – mondta szemöldökét pajkosan felhúzva.

Néhány perccel később a rendőrf őnök szemtől szemben állt oly soktitkos jelentés alanyával, az alany pedig hideg szürke szemével,matematikai pontossággal értékelte a rendőrf őnököt.

– Na, és mit csinál a leghírhedtebb sarlatán Párizsban manapság? –

kérdezte a jósnőt La Reynie; szokásos, kifogástalan udvariasságán átvillantaz idegesség.

– Hát, köszöni, jól van, legalább olyan jól, mint a legfontoskodóbbpárizsi rendőrf őnök – felelte a márkiné nyugodtan.


11/467


12/467

akarta bogozni a szálakat, a közrend érdekében. Egy nő sem okozhatbosszúságot a párizsi rendőrség altábornagyának.


13/467

Kettő

A világban való első megjelenésemben nem sok jelét lehetett felfedezni

annak a tündöklésnek, amit De Morville márkinéként elértem. Legalábbiüstökösnek illett volna megjelenni, vagy mutatkozhatott volna SzenElmor tüze, viharjelző fény. Ezt a hiányosságot természetesen pótoltamhivatalos életrajzomban, a villámlást és a földrengést is gondosanhozzátéve. Az önök elé táruló elbeszélésben azonban az igazat mondomcsak az igazat és semmi mást. Születésem napja valójában nagyonközönséges reggel volt Párizsban, 1659 elején. Anyám egy álló nap és éjjevajúdott, már aggódtak az életéért. De a legutolsó pillanatban, amikor doktor már elővette táskájából a hosszú kampót, mely utolsó megoldáskéntlegalább az anya életének megmentését biztosíthatta, a bába felkiáltottKezét becsúsztatva előhúzta az idő előtti vajúdás gyümölcsét, s a magzatlevegőért kapkodott a lepedőre ömlött vér fölött.

– Madame Pasquier, egészséges kislány – jelentette be a doktor, majd abonyodalmakat okozó lényre, rám tekintett, ahogy a bába bemutatotengem, a torkaszakadtából rívó újszülöttet. Lábam görbe volt, testemefekete szőr borította.

– Jaj, istenem, hiszen csúnya! – kiáltott fel anyám, azzal szép arcát a fafelé fordította, és csalódottságában két álló napig sírt. Így aztán még azon héten egy szekérnyi újszülött, bömbölő párizsi gyerekkel együtt elvittekFontenay-aux-Roses környékére dajkaszülőkhöz. A következő öt évbennem láttam Párizst, azután is csak véletlenségből. Éppen elég ideigmaradtam otthon ahhoz, hogy apám észrevegye, szürke szemem van.

Amikor ötéves lettem, egy nagy, csillogó fekete, aranyszegélyű hintó

érkezett Fontenay-aux-Roses-ba. Azokban a napokban, amikor a hintómég Párizsban sem voltak nagyon gyakoriak, egy elefánt sem kelthetetvolna nagyobb érdeklődést a kis faluban. Minden ablakon fejekkukucskáltak ki, még a falu papja is leskelődött. A kocsit két hatalmas pejló húzta, csengőszóra léptek, hámjuk, istrángjuk sárgarézzel vert. A bakonkocsis, hosszú ostorral, a hintó hátulján három fényes rézgombú, kéklibériás ember. Hófehér f őkötős, kötényes szolgálólány és elszürkült arcúapám hajlongott aggodalommal. Az ellátásomért anyámnak címzetkövetelő levél apám bankára kezébe került, és apám eljött, hogyhazavigyen. Rossz lábamról azonnal felismert. A testemet borító feketszőr, mint mondják, születésem után néhány héttel kihullott. Apám rám


14/467

mutatott sétapálcájával. Ott rohangáltam én is a többi gyerekkel, akikkiabálva jöttek az idegen kocsijának csodájára. Ekkor a szolgálólányleugrott, megmosdatott, a városból hozott szép ruhákba öltöztetett, apámpedig egy erszénnyi pénzt adott Mère Jeannot-nak, a dajkának, aki sírt.

A kocsi belseje kényelmetlen, fülledt meleg volt. A bőrülések síkosak, aszép ruhák merevek és keményítettek, szűkek. Mère Jeannot már nem voltvelem. Az ódivatú utazóruhát és tollas kalapot viselő idegen velemszemben ült, egyedül a szemközti ülésen; engem nézett. Szeme könnyetelt, és akkor azt hittem, azért, mert neki is Mère Jeannot hiányzik. Végümegszólalt.

– És anyád azt mondta nekem, hogy meghaltál – mondta.Lassan ingatta a fejét, mintha nem tudná elhinni. Hosszú ideig néztem

szomorú arcát.– Én vagyok az apád, Geneviève. Nem is ismersz?– De ismerem – feleltem. – Maga a legjobb apa a világon. Mère Jeanno

is megmondta.Lecsordultak a könnyek az arcán, és megölelt, nem bánta, ha

tönkreteszi mellényének gyönyörű hímzését.

– Milyen hidegszívű kis teremtést hoztál nekem ide – mondta anyám,porcelánfényű zöld szeme élesen villant rám.Fogadószobájában, karosszékben ült, ruhája sárga selyem, a szabója

küldte kelmemintákat nézegette. Az utazás alig ért véget, én már ott álltamelőtte a szoba másik végén, és hosszú ideig néztem. Nagyon szép volt, demlékszem, nem akartam hozzáérni. Nem égett a tűz, a magasmennyezetű, kék-fehér falburkolatú szobában hűvös volt. Évekig fel semtűnt, míg meg nem mutatták, hogy a parkettás padlón van egy folt, ahokorábban szőnyeg volt, és fel nem hívták a figyelmemet a falon avilágosabb négyzetekre, ahol Vooet és Lesueur festményei lógtak egykor.

A ház, amibe apám vitt, régi udvarház volt, Jean le Bon idejébenépítették Párizs központjában, a Quartier de la Citében. Az új stíl szerinátépített fogadóterem és ebédlő fölött keskeny, régi szobák voltak. A házkis udvart ölelt körbe, egyik sarkán torony, az udvar közepén kút. Aföldszinten a konyha és az istálló az udvarra nyílott. Itt César és Brutus,

két herélt pej nyújtotta hosszú fejét a nap felé, kutyák, macskák jártak mocsokban, kaptak össze a maradékon, a szakács szidalmakkal halmoztel a konyhalányt, mert az mocskos vizet öntött a macskakőre. Az első szintvolt az elegáns emelet: aranyozott faburkolat, a mennyezeten festet


15/467

nimfák, e mennyezet felől hegedűszót lehetett hallani, ha anyám időnkéntestélyt adott. A díszes termek fölött volt minden régi és tervezetlen: furcsakülönböző méretű szobák kusza elrendezésben, kanyargó lépcsőházak ésegymásba nyíló kamrák labirintusa. A ház első része, a széles, alacsony,gótikus kapuív és a súlyos, utcára nyíló kapu keveset fedett fel a bentnyüzsgő életről: cselédlányok térdelnek, hogy leporolják a nehézbútorokat, anyám az ezüsttel megrakott kredenceket zárja kulcsra. Egyszolga leereszti a csillárt, hogy a gyertyákat kicserélje; nővéremklavikordon játszik; apám inasa siet felfelé egy csésze kakaóval; és fenfent magasan nagyanyó papagája lépdel és rikoltozik, miközben az örehölgy az udvari híreket olvassa aGazette de France-ban. E mindent elrejtő kapu fölött a kő boltívbe gótikus kis figurák, groteszk torzók, francianyelvenmarmouset -k vannak faragva, és erről nemcsak a házat hívtákMarmousets-nek, hanem a ház mögött a rue de la Juiverie-től egyenesen aNotre-Dame kolostoráig vezető keskeny, kanyargó kis utcát szintén ruedes Marmousets-nek nevezték.

Mint sokkal később megtudtam, apám karrierje meredeken emelkedettNicolas Fouquetsurintendant des finances idején, a pénzügyminiszterprotezsáltjaként, majd Fouquet bukásakor a vagyonát és szabadságát ielvesztette. Apám arcán mindig megmaradt a Bastille-ban ráragad

sápadtság, szívében kitörölhetetlen nyomot hagyott az udvar és az udvarintrikák iránti utálat. Kényszerítették, hogy eladja hivatali pozícióit, émost egyetlen jövedelme abból a kis birtokból származott, amit nagybátyjhagyott rá. Börtönévei következtében semmi mással nem törődött már,csak a filozófiával, és nem érdekelte, hogy visszatérhetne a magaspénzügyekhez. Pletykák keltek életre, hogy pénzt rejtett el külföldönmégpedig úgy, hogy azt Colbert, a királyicontrôleur-général des finances ne találhassa meg, de apám megtartotta a titkait.

Anyám többször is horoszkópot állíttatott fel, számtalanszor jósoltákneki, hogy visszatér a jó szerencse még, ám az nem közeledett eléggyorsan ahhoz, hogy anyám elégedett legyen. Még mindig afölöttsiránkozott, hogy a királyi kegyelem egyben nem szolgáltatta vissza apámvagyonát, amelyre az örökké pénzéhes Colbert rátette a kezét. A királynakmondogatta anyám, figyelembe kellett volna venni azt a tényt is, hogyő anyai ágon tulajdonképpen Matignon lány, és hogy számára évjáradéko

kellett volna megállapítania.– Hiszen végül is – szokta mondani anyám – elképzelhetetlen, hogy egyilyen család, mint az enyém, bármilyen szorult helyzetben lett légyen ishozzáadott volna egy ilyenszegény emberhez, egy ilyen névtelenhez,


16/467

ráadásul a maga hibái miatt kerültem a legalkalmatlanabb,legméltatlanabb körülmények közé. Teljességgel helytelen, hogy egyMatignon így éljen. Jobb életet érdemlek. Ráadásul tönkretette aszerdáimat!

– Mi az a szerda, nagymama? – kérdeztem néhány héttel az érkezésemután, amikor a konyhából felmentem a lépcsőn nagymama szobájába.Nagymama mindig ott volt. Sosem szállt ki hatalmas ágyából. Az ágykörül súlyos, zöld függönyök voltak. Valahányszor kopogtam az ajtónnagyanyám papagája válaszolt: „Gyere be!”, száraz, sárga lábával előre-hátra lépkedett ülőrúdján, íves narancssárga csőre fölött apró feketeszemével bámult rám. Ha nem zöld arca lett volna, hanem rózsaszín, és kif őkötő lett volna a fején, teljesen úgy nézett volna ki, mint a nagymama.

– Ó, hát felhoztad nekem a cikóriakávét? Gyere, ülj ide az ágy széléreés meséld el, mi újság odalent.

A szoba falait régi stílusban festették sötétvörösre, az alvadt vér színérea falak élénél sablonnal festett, aranyozott geometriai minták voltak. Aablak előtt mindig el volt húzva a függöny; nagyanyám szerint a napfényegészségtelen.

– Nagyanya, miért mondja anyám mindig azt, hogy aző szerdája? Énúgy tudtam, hogy a szerda mindenkié.

– „Szerda.” Hah! Szerda délután az a rosszéletű menyem a kebleitmutogatja a világnak, és idegenekkel flörtöl. Úgy hívja, hogy „a szalonja”és elvárja, hogy az emberek ne a keresztnevén, hanem Amérinte-neknevezzék. Finom egy társaság, finom dolgok mondhatom, csak kártyáznaés pletykálnak… és van egy kivételesen rossz költő, aki nem bír magánaknevet szerezni jobb helyeken. Ó, micsoda végzetes nap volt, amikor az szegénység sújtotta parazita család ráakaszkodott az én fiamra! Add ide Bibliát az éjjeliszekrényről, Geneviève, olvasok neked Jezabelről, és arról,hogy mi történik a rosszéletű asszonyokkal.

Így aztán hallottam egy nagyon érdekes történtet Bibliából, arról hogy kutyák teljesen felfalták Jezabelt, csak a keze meg a lába maradt belőle.Mert nagyanyám hugenotta volt, mielőtt családját rá nem kényszerítették,hogy visszatérjen a katolikus hit kebelébe, és megtartotta a bibliaolvasáprotestáns szokását, a család többi tagjának nagy megbotránkozására.

Lefele menet átmentem a nagybácsi szobáján, ahol egész délelőtt aludt,

mivel éjjel sosem feküdt le. Láttam a fejét, és egy idegen nő lesett ki atakarók alól. Nagybácsi, anyám bátyja De Saint-Laurent lovagnak nevezt

magát, bár nagyanyám mindig azt mondta, hogy ez a cím legalább olyahamis, mintő maga, és mi mást várhatnánk egy féregtől, aki abból él, hogy


17/467

a játékasztalok mellett viszi bűnbe a lelkét, és nőktől kér kölcsönt. Sokan jóképű férfinak tartották, de volt valami keskeny, rókaszerű az arcában,arrogáns, fakó szemeiben, magas éles pofacsontjában, ami nem tetszetnekem. A nők mégis elragadónak találták.

Így aztán szerda esténként bekukucskáltam a magas, aranyozottfogadóterembe, hátha valami érdekes vétkezést láthatok, Jezabelt, kezétlábát, de csak felnőttek beszélgettek, kitalált neveken nevezve egymást,szellemességeket idézve, és a jó poharainkból ittak. Anyám pedig azzal különleges, ezüstösen csengő kacagásával kacagott, amit ezekre aszerdákra tartogatott. Szűk, nagyon mélyen dekoltált, violaszínű selyemruhája volt rajta, kezén gyémántokkal ékesített arany karkötő.Ilyenkor lesütött szempillája alatt oldalpillantásokat vetett a férfiakra, akidicsérték zöld szemét, és időnként rögtönzött verset szavaltak orráról,ajkáról. Csak kevés hölgy volt jelen, nem olyan szépek, mint anyám, ésok férfi, akik nagybátyámhoz hasonlóan buggyos nadrágot viselteksípcsontjuk mentén lelógó paszomány, zekéjük hímzett, kabátjuk tisztselyem. Sokat beszéltek a szerencséről, bassette- vagyboca játék közben,és arról is, hogy kire tekintett a király múlt pénteken, és úgy tettek, minthérdekelné őket anyám, amíg anyám jelére nővérem, Marie-Angéliquepirulva be nem lépett. Onnantól kezdve csakőt nézték. Mindenki tudta,

hogy nincs hozománya, mert apámnak nincs pénze; pontosabbanbátyámnak, Étienne-nek kellőrizgetnie, hogy Étienne ott maradhasson aCollége de Clermont-ban,avocat lehessen, és ügyvédként a családérdekében újra meggazdagodjon. De anyám azt remélte, hogy a nővéremezeken a szerdákon találkozik „valami fontos emberrel”, valakivel, aknővérem szépsége révén be tudja vinniőt is a társaságba.

Szerdánként apám bezárkózott a dolgozószobájába, hogy a rómaiakróolvasson. Pontosabban, hogy olvasson, és abból a kis ezüstszelencébőltubákoljon, amit még Monsieur Fouquet adott neki. Nem igazán akarbeszélni senkivel, kivéve néha velem.

– Miért éppen a rómaiak? – kérdeztem egyik délután.– Azért gyermekem, mert arra tanítanak, hogyan viseljük el a

szenvedést egy igazságtalan világban, ahol már minden hit elhalt – felelte– Látod ezt itt? Epiktétosz bebizonyítja, hogy az ész uralja a világot, meregyenlő Istennel – mutatott egy helyre a latin nyelvű könyvben, amit

éppen olvasott.– Nem tudom elolvasni, apám.– Ó, persze, persze – felelte azon a távoli, szórakozott hangján. – Senk

sem törődött az oktatásoddal. Azt hiszem, nekem kell gondoskodni róla. A


18/467

modern oktatás amúgy is csupa meséből áll, és csak arra jó, hogy szolgávátegye az elmét. Nézd csak a nővéredet: a legdivatosabb üresfejűség.Hímez, klimpírozik egy kicsit a klavikordon, és két tucat imát tud kívülről.Elméjét teljes mértékben olvasmányai, kizárólag lovagregények formáljákA bátyád jogi precedenseket memorizál. Példákat tanul a logika, jogot aerény helyett. Akkor már sokkal jobb, ha a rómaiakról tanulsz.Ezt mondta, valamint azt, hogy az igazság racionális felfedezése azemberi elme egyik legnagyobb tevékenysége, majd átadta nekem sajábőrkötésű noteszát, hogy rendezettebb formában írjam le gondolataimatlatintanulásom során.

Így történt, hogy apám összeválogatott nevelési terve alapján éhező abbék, ételért tanító nincstelen diákok addig oktattak, míg elég tudásmagamra nem szedtem ahhoz, hogy képes legyek a rómaiakról, éskülönösen szeretett sztoikusairól beszélgetni vele.

Napjaim hamarosan igen kellemes rutinban teltek, bár ez a napirendgyermeknek merőben szokatlan volt. Reggel azt tanultam, ami az engeméppen oktató tanárt érdekelte. Descartes-töredékeket, az epikureusokat, geometriai bizonyíték kérdését, valamint olvastam az angol orvosMonsieur Harvey új fiziológiai felfedezéseiről is. Mindebben apámirányította tanáraimat, aki úgy gondolta, az ifjú elméket fel kell készíten

az új korszakra – hogy a tudomány és a racionalitás elsöpri a régi korszababonáit.Délután anyám jóindulatát kerestem. Bizalmas megbízatásokat

teljesítettem számára. Kaptam tőle három alsószoknyát, amit a nővéremkinőtt, egy régi fésűt meg ígéretet, hogy karácsonyra kapok egy új ruhát,ha titokban tartom a titkait. Bár anyám nem tanítgatott női dolgokra,közvetett módon mégis nagyon sokat tanultam tőle. Délutánimegbízatásaim teljesítése közben tudtam meg, hol lehet szerelmi bájitalhajfestéket, ránctalanító krémet szerezni, hogyan kell pénzt váltanihogyan lehet megkülönböztetni az igazi pénzt a hamistól. Megtudtam, holehet a legjobb illegális röpiratokat kapni nagymamának, és hogyanyámnak nagy, viaszpecsétes leveleket kézbesítenek titokban. Ez neméppen a legjobb nevelés volt egy jó családból származó fiatal hölgynekaki kísérő és személyzet nélkül nem mutatkozhatott volna a házon kívülsoha, de kicsavarodott testem és vad, pallérozatlan modorom minden

szabály alól felmentett. Ugyanezen testi adottságaim akadályoztak abbanhogy az engem születésemtől fogva megillető jogokat gyakoroljam.Esténként anyám az elbűvölő Monsieur Courville-t, az isteni Livorno

márkit, a kellemes De la Riviére lovagot vagy más poző rt szórakoztatta, én


19/467

pedig apámmal a logikáról, és különösen a rómaiakról társalogtamSzerettem, ahogy olvas, nyugodt, mély hangon, aztán kis olvasószemüvegpereme fölött felnézve, megjegyzést f űzve a szöveghez. Aztán előadtam,hogy mit tanultam délelőtt, és jutalmul apró, gunyoros mosolyt kaptam.Tökéletes élet volt, nem is akartam másmilyet.


20/467

Három

Tizenkettedik életévem nyarán a sors, és anyám ambíciója, Párizs egyi

legnagyobb hatalmú jósnő jének érdekl

ődési körébe vitt. Ebben apillanatban történt, hogy abban a fondorlatos városban az az Istentől

elrugaszkodott elme elhatározta, megteremti De Morville márkinét. Miveez a divatos jövendőmondónő, akivel anyám konzultálni szokottszerencséjének megfordítása ügyében, bár anyámnak erről tudomása nemvolt, a párizsi boszorkányok ragyogó és egyben gonosz királynő je volt.Ő fedezte fel, hogy tehetséggel születtem a jósüveg olvasására. Emlékszemhogy felcsillant a szeme, amikor felismerte tehetségemet, és emlékszemnéma, birtokló mosolyára; olyan mosoly volt ez, mint egy műértő műgyű jtő mosolya, aki hirtelen meglát egy ritka értékes vázát valamihozzá nem értő bolond kezében. És mivel a jósnő igen elmés, elszánt ésolyan türelmes volt, mint pók a hálójában, csak idő kérdése volt, hogy akezei közé kerüljek.

Arra a napra is emlékszem. Forró nap volt, a nyár közepén; azon a télelettem tizenkét éves.

– Mademoiselle, odatette a Galerie-ből való üvegcsét azöltözőasztalomra? Ez volt anyám reggelilevèe-je. Gondolom, nem éppenaz udvari etikett szerint, de ezen a napon többen is jelen voltakhálókamrájában, szolgák, legújabb tanárom és egy férfi, akit azért fogadoideiglenesen szolgálatába, hogy megfesse Marie-Angélique portréjáminiatűrben.

– Igen, anyám, ott van hátul, a tükörnél. Látja?Anyám gyanakvással szemlélte a megnevezett helyet, és olyan hirtele

fordult meg, hogy a haját éppen fésülő szobalány kezéből kiesett a hajkefe.– És a visszajáró? Mind elhoztad?Átadtam neki, anyám pedig gondosan átszámolta, mielőtt eltette volna.– És a cédula? A cédulát a parfumeuse írta, rajta egy cím a rue

Beauregard-on. Elővettem a cédulát ruhám ujjából, és átadtam neki.– Ugye nem mutattad meg senkinek? – kérdezte éles hangon.Fejemet ingattam, tagadólag.Azt nem mondtam el neki, hogy kipróbáltam a parfümöt előző délután

hazafelé jövet. Már régen felfedeztem, hogy hogyan lehet visszapecsételnegy fiolát úgy, hogy anyám ne jöjjön rá, hogy ki volt nyitva. Így bármikipróbálhattam, ami érdekesnek ígérkezett. A Galeire du Palais-


21/467

parfüméria tulajdonosnő je mindennel el tudta látni anyámat, amit csakrendelt: hajfesték, rúzs, egy új illat, némi extrával, miszerint a megfelelő ráolvasásokat alkalmazva az illat viselő je láthatatlanná válik. Én vagyok alegjobb alany, akin csak kipróbálhatják, gondoltam. Nem nagy kunszt eg jóképű embert ellenállhatatlanná tenni, de ha működik egy csúnya, járáshibás lány esetében, aki olyan sovány és kicsi, mint egy majom, háakkor biztosan nagy ereje van. Így hát beparfümöztem magam, és a nahátralévő részében elrejtőztem anyám elől.

Először a toronyszobába mentem, ahol régi ruhák, egérrágta függönyökés javításra váró bútorok voltak felhalmozva, és elővettem titkos naplómat.Beleírtam a dátumot:1671. július 20-a, és mellé:ellenállhatatlan parfüm –1. számú kísérlet.

Aztán a délután hátralévő részére kiosontam a házból, ami anővéremnek velem ellentétben szigorúan tilos volt. De a csúnyaságbanszabadság van. Anyám nem törődött velem, és apám észre sem vette, haelmentem, hacsak nem a rómaiakról való beszélgetés ideje volt. Anyámparfümjétől bűzlöttem. Befordultam a Marmousets utcára, és mint folyónaz uszadék, fel-felbukkantam kereskedők, csintalan kölykök, tiszteletreméltó vásárlók között, akiknek holmiját szolgák cipelték mögöttükidőnként feltűnt egy ügyvéd vagy nótárius, akik az Igazságügyi Palotába

igyekeztek, hónuk alatt bőrmappába fogott ügyiratok. Itt-ott felbukkantegy-egy gyaloghintó, fehér arcú, púderezett úr vagy hölgy nézett ki belőlea hordszékvivők izzadt háta mögött. Az emberfolyam a Pont Neufnélcsatlakozott a f őáramba, én, sápadt, nyomorék kislány, a tömeg szélénhaladtam, sántikáltam, mint a rák. Ez a nap éppen alkalmas volttudományos kísérletek végzésére; a hídon seregnyi koldus, játékos, kufáakik kis bódékban csecsebecséket és tiltott iratokat árultak.

Azzal kezdtem, hogy megvásároltam a legjobbnak tűnő libelle-tnagymama számára egy vallásos traktátusokat áruló házalótól, aki alegérdekesebb dolgokat a köpenye alatt tartotta. Kivételes, alkalmi vétefrissen csempészték Hollandiából, ahol a legjobb illegális pamfletekenyomtatják; Lajos francia király botrányos élete, melyben leírták, hogy azmár csak természetes, hogy folyton megszentségteleníti a házasságszentségét, hiszen Mazarin bíboros törvénytelen gyereke, merthogy abíboros annak idején bizony tilalmas viszonyba került a királynéval

mondhatni legbelső bizalmába nyomakodott. Természetesen elrejtettemezt, mivel az ilyesmi elolvasása ugyanolyan törvénytelennek számított

mint kinyomtatása és árusítása, és elvegyültem az alkalmi színpad előttácsorgó nézők és zsebmetszők között. A színpadon számos álarcos


22/467


23/467

olyan szépnek látni, amilyen szépnek énőt láttam, vagy magamat, mivelelvesztettem beszélőképességemet, és megköszönni is képtelen vagyokneki, amit értem tett. Ahogy az én fehér lovagom előgyelgett a rue desMarmousets-en, láttam, hogy valami fájdalmas érzés támad benneElhatároztam, hogy a lehető leghamarabb megszabadítom tőle. Apámelmagyarázta, hogy a fegyelmezett elme a legfontosabb, amit egy embebirtokolhat. Aznap este kipihentük egy kicsit a sztoikusokat, és Monsieu Descartes Értekezés az értelem helyes használatának s a tudományosigazságok kutatásának módszerér ő l című művét olvastuk.

– Nos, hát kezdjük ott, ahol a legutóbb abbahagytuk, a negyedikdiskurzusnál – mondta apám –, aztán magyarázd el, mit értettél belőle.

– „De mindjárt azután láttam, hogy míg így mindent hibásnak akartamtartani, én, ki ezeket gondoltam, szükségképpen vagyok valami;észrevevén tehát, hogy ez az igazság:gondolkodom, tehát vagyok – olyszilárd, oly biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzottabb föltevései semingathatják meg, arra a meggyőződésre jutottam, hogy bátranelfogadhatom a filozófia amaz első elvének, melyet kerestem.”1 –olvastam. – Ezt azt jelenti, hogy a bizonyítás geometriai módja szerint…

– Phü, phü,… mi ez a fertelmes bűz? Olyan szag van, mint egybordélyban.

– Fogalmam sincs, apám.5. számú megfigyelés: az ellenállhatatlan parfümnek nincs hatása aracionális gondolkodású emberekre.

Mielőtt aludni tértem, titkos naplómba gyertyafénynél feljegyeztem:eza parfüm anyámnak nagyon is alkalmas, de én nem fogom újra használni.

De hadd térjek vissza anyámlevèe-jére annak a napnak a reggelén, melyenmegváltoztatta az életemet: miután bedörzsölte magát az ellenállhatatlaparfümmel, megnézte a cetlin álló címet. Ez volt az ünnepelt jövendőmondónő címe. Tanácsa nem olcsó. Anyám zaklatottnak tűnt,majd ruhája dekoltázsába rejletté a cetlit. Aztán mindenfele kutatott: matrac alatt tartott régi kesztyűben, az öltözőasztalon álló lakkdobozkában,a szekrény mögött álló kiskofferben. Mind üres volt, nagybátyámnak hálaA végén elővett nyolcat nagyanyám ezüstkanalai közül, amik a

tálalószekrényből t

űntek el, és elküldött, hogy csapjam azokat zálogba anői szabó feleségénél, a rue Courtauvilain-n, ahol a megszorult helyzetb

1 Zemplén Jolán fordítása


24/467


25/467

a mennyezetet feketére festették, a helyiséget a sarokban álló gipszszenteelé halmozott pislákoló gyertyák világították meg, elég gyengén. Azablaktáblákat a hőség miatt becsukták, de a nehéz drapériákat nem húztákbe. A másik sarokban a Madonna kék ruhás szobra állt, előtte vastaggyertya égett, a vázában émelyítő erős szagot árasztó virágok voltak. Azegyik szekrény mellett nyitott vitrinben válogatott porcelánangyalok. Ahalvány fényben arcuk fenyegetőnek látszott. A padlót vastag, nehézszőnyeg takarta, közepén kis, dúsan faragott asztal. Az asztal egyik oldalákarosszék adevineresse számára, a másik oldalon széles, kárpitozottzsámoly a kliensnek. Leültünk a porcelánangyalok alatti székre, ésvárakoztunk.

– Vénasszony lesz – suttogta Marie-Angélique nekem. Kék szeme tágrnyílt, dús aranyszínű haja magasra tornyozva ragyogó glóriát vont széparca köré. – Egyszerűen tudom. És jaj, mit mondok majd Laporte atyának?Nem nézi jó szemmel a jövendőmondást.

Én meg azt nem nézem jó szemmel, hogy jó lelkiismeret helyettgyóntatóm legyen. Elég büszke voltam a lelkiismeretemre, amely az elmalkalmazása és az erény törvényeinek megismerése által alakult ki.

De a nő, akit a belső ajtón át a szobalány bevezetett, nem olyan volt,amilyennek Marie-Angélique várta. Úgy nézett ki, mint egy előkelő hölgy,

fekete hímzett selyem alsószoknya felett sötét smaragdzöld selyemruhába jelent meg. Fekete haját fürtökbe rendezték, frizuráját a legújabb udvarmódi szerint gyémántok díszítették. Arca sápadt, elegáns, homloka szélesorra klasszikus metszésű, hosszú, keskeny álla finom ívű. Mosolyakíváncsi, röpke, ajka olyan hegyes ívben mozdult két szélén, mintha Vbetűt formázna. Éreztem, hogy anyám és Marie-Angélique tetszésételnyerte a jósnő megjelenése. Én csak arra gondoltam, a forgalombólítélve, jól kereshet ezzel a tevékenységgel.

Alaposan megfigyeltem, amint leült, mivel mint egyik tanáromelmagyarázta, a fiziognómia tudományában jártasak az emberek karakterémeg tudják állapítani vonásaik és mozgásuk alapján. A jövendőmondóharmincas éveiben járt, magabiztosság légköre vette körül, szeme komofekete, mintha mindentudó tekintet lenne, szinte gúnyolódó. Egészmegjelenése mindent elárasztó, intenzív jelenlét; testtartása, ahogy ott ült brokátkárpitú karosszékben: felséges. Mintha ennek a titkos világnak

királynő je lenne, aki kivételesen színe elé enged alantasabb helyekr

őlérkezett kérvényezőket. Lássuk, mit mond, mondtam magamban. Majd

meglátjuk, mennyire eszes.


26/467

– Jó napot, Madame Pasquier! Azért jött, hogy megtudakolja, milyenszerencséje lesz lányainak a házasságban.

Anyámra ez a kijelentés láthatólag elég nagy hatást tett. Legyező jemegállt. Logikus konklúzió, amikor egy anya két lányával érkezikgondoltam. Ez a nő éles eszű. Néhány hízelgő udvariassági formula utánanyám odanoszogatta Marie-Angélique-et az asztal másik végéhez, a jövendőmondóval szembe. Párizs legünnepeltebb jósnő je megfogtanővérem kezét.

– Családjuk balszerencsétől szenved – mondta a jósnő, ujjaival nővéremtenyerét pásztázva. – Magát hazahozták… ó igen… egy zárdaiskolábólmivel pénzszűkében voltak. A hozománya… ó… elenyészett. Debeteljesíti anyja legnagyobb álmát. A legmagasabb rangú szerető… egyvagyon. De óvakodjék az égszínkék kabátos férfitól. A szőke parókástól.

Bravó! Ezt aztán jól megmondta. A legdivatosabb párizsi férfiak feleégszínkék kabátot és szőke parókát hord.

Anyám győzedelmesen mosolygott, de Marie-Angélique könnyekbentört ki.

– Nem lát házasságot, gyermekeket az életemben? Nézze meg jobbankérem. Kérem, nézze meg jobban!

Okos, gondoltam először, annak kell kedvére mondani, aki fizet. De

ebből a problémából hogy jön ki?– Nem mindig látom a teljes képet – mondta a jövendőmondó lágy,sejtető hangon. – Gyermek? Igen, azt hiszem. És házasság is lehet, valahoaz égszínkék kabátos férfin túl. De most nem látok mögé. Néhány hónamúlva talán ismét el kéne jönnie, amikor a további jövő talán tisztábbanmutatkozik meg.

Nagyon eszes. Marie-Angélique még karácsony előtt úgyis eljön idelopva, elhozza minden megtakarított sou-ját, amit csak kikönyörögni vagkölcsönkérni tud, Laporte atya minden intése ellenére.

Anyám annyira türelmetlenül vágyott tudni saját jövő jét, hogy szintekitaszajtotta Marie-Angélique-et a helyéből, csak hogy mielőbb hallhassa a jósnő szavait. Bizalmas hangon, amit nekem nem kellett volna hallanom, jósnő suttogott:

– A férje nem érti meg magát. Maga ezer vesződséggel próbál tenni aboldogságáért, de neki nincs semmi ambíciója, és nem hajlandó a király

udvarba járni, azok kegyeit keresni, akik helyreállíthatnák a magaboldogságát. Ne féljen, az új öröm karnyújtásnyira van.Anyám arcán elégedett mosoly jelent meg.


27/467

– Ha siettetni szeretné ezt a boldogságot – mondta a jósnő, méghalkabb, elhaló hangon –, ifjabbá…

Hallottam és láttam, hogy kivett egy kis fiolát az asztal fiókjábólAnyám a dekoltázsába rejtette. Remek, gondoltam. Ugyan mikor utasítovissza anya egy olyan orvosságot, ami azt ígéri, hogy visszaállítja tűnő fiatalságát? Na mármost, ha ezek a kencék tényleg hatnak, az árusokszámából ítélve Párizsban csupa babapopsifinom arcú ember járkálna.

– Ha továbbra is keményszívű és közömbös marad… hozza el az egyikingét… egy mise a Szent Rabbónihoz…

Lenyűgöző. Egy alkalom, két biztos visszatérő kuncsaft, ennekmegfelelő javadalmazás.

– És most a naponta hurcolt keresztem – mondta anyám, azzal felállt, éengem tolt előre –, mondja meg nekünk, mi lesz ezzel a lánnyal, akinekszíve legalább olyan ficamodott, mint a teste.

A jövendőmondó előbb anyámra nézett, aztán rám, kutató tekintettel.– Amire maga kíváncsi, az az – jelentette be hűvösen –, vajon ez a

gyermek örököl-e pénzt, külföldön elrejtett pénzt.Nem erre számítottam. A jövendőmondó arcát néztem. Figyelmesen

nézett, mintha felmérne. Aztán sötét szeme izzadó kis tenyeremepásztázta.

– Ez szokatlan… – mondta, mire anyám és Marie-Angéliqueodagyűltek, hogy közelebbről megnézzék. Látják ezt a csillag alakúvonalcsomópontot itt? Szerencsét jelent. Három is van… ez teljességgeszokatlan. Nagyon erős jel.

Még maga a jósnő is meglepettnek tűnt. Nagy elégtétel volt ez.– Vagyon, hatalmas vagyon. – Sziszegte anyám. – Tudtam. De tudnom

kell, melyik országban van elrejtve a kincs. Fel tudná használni tehetségéhogy kiderítse a bankár nevét?

– A tenyéren formált csillagok nem jelzik, milyen szerencse következibe, kincs helyét sem mutatják meg, csak azt, hogy nagy változásokkövetkeznek be, és hogy a végén minden jóra fordul. Kérdéseikre csakrészletesebb jóslással lehetne választ adni… vízjóslattal. A víz előkészítésekülön fizetendő.

Anyám szája összeszorult, mint valami erszény.– Rendben – mondta sértődötten.

A jövendőmondó megrázott egy kis cseng

őt, bejött a szobalány, velekonzultált.


28/467

– A vízjóslás képessége ritka adomány, általában csak ifjú szüzekképesek rá, ám ebben a romlott világban ez a képesség persze nem tarsokáig, sajnos.

Éles, gúnyos nevetéséhez visszhangként csapódott anyám ezüstös„társasági” kacaja. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék. Ennyi éppen elévolt.Bejött a szobalány, tálcán kerek kristálytálat és üveg keverő-pálcáthozott. Vele volt egy korombeli, szépen öltözött lány, barna haja szorosanhátrafésülve, arca mogorva. A jövendőmondó leánya.

A jövendőmondó megkeverte a vizet az üvegrúddal, közben valamiolyasmit mondott, hogy „mana, hoca, nama, nama.” Aztán odafordulthozzám, és azt mondta:

– Tedd a tenyered az üveghez… nem, nem úgy. Igen. Jó. Most vedd el.A kislány belenézett az üvegedénybe, melynek falán ott látszott

tenyerem lenyomata, a víz hulláma elült.Valami nagyon érdekes dolgot csináltak a vízzel. Mélyén apró képmás

formálódott, fényes és tiszta, mint valami láthatatlan tárgy tükörképe. Arvolt. Furcsa, bájos, huszonéves lány arca, szürke szeme rám bámult, fekethaja lobogott sápadt arca körül, a szél erősen maga köré tekert súlyos,szürke köpönyegét. Láthatatlan óceánon bukdácsoló hajó korlátjára hajol

Hogyan sikerült a jósnőnek előállítania ezt a képet? Anyám és Marie-Angélique a jósnő arcát nézték, de én csak a kis képet néztem, le semtudtam róla venni a szememet. A jósnő a lányához beszélt:

– Most, Marie-Marguerite, mit látsz?– Az óceánt, anyám.– De hogyan sikerült megjeleníteniük azt a kis képet? – kérdeztem

anélkül, hogy belegondoltam volna.A jósnő sötét, elnehezült pillájú szeme rám villant, és nézett, nézett.

Örökkévalóságnak tűnt ezt a nézés.– Te is látsz képet? – kérdezte.– Ez valami tükör? – kérdeztem.Mohóság villant a jósnő sötét szemében. Hirtelen elfordította rólam

tekintetét, mintha valami elhatározásra jutott volna.– A szerencse a vagyon olyan országból érkezik, ahova az óceánon á

lehet eljutni – szólt a jósnő anyámhoz. – De csak évek múlva.

– De mit jelent az arc? – szólt közbe Marie-Angélique.– Semmit, csak a saját tükörképét látta, ennyi – mondta a jósnő hirtelen.– Évek múlva? Hát évekig biztos nem várok – csilingelt anyám ezüstö

nevetése. – Annál sokkal korábban kiszorítom belőle. Kedves kis


29/467

nyomoronc – tette hozzá, mintegy utógondolatként, és gúnyosan a hátamrvert a legyező jével, hogy mindenki lássa, milyen jó móka volt ez.

Aznap késő éjjel azt írtam kis könyvembe:1671. július 21. Catherine Montvoisin, rue Beauregard, jósnő , 1. számú próba:

Marie-Angélique – gazdag szeret ő , égszínkék kabátos, sző ke parókás férfitól óvakodni, talán egy gyerek. Anyám – fiatalító krém. A következő három hétben mérni a hatást.

Hamarosan nagy öröm.Én – pénz külföldön. Egy gondolat: a szép nő k jobban félnek az

öregségt ő l, mint a csúnyák. Ha öreg leszek, én könyveket veszek, nemránctalanító krémet.

Aznap este, miután Senecáról beszélgettünk apámmal, megkérdeztem, mgondol a jósnőkről.

– Drága kislányom, azok a hiszékeny emberek és a babonásokmenedékei. Nőket mondanék, de sok férfi is hozzájuk rohan. Mindbolondok.

– Én is így gondolom, apám. – Elégedetten bólintott. – De mondd csaklehetséges úgy képeket látni a vízben, ahogy leírják?

– Ó, nem. Azok csak tükröződések. Néha meg tudják oldani, hogyformák csillogjanak ki a vízből, tükrökkel, kristálygömbbel, miegyébbel.A jóslás többnyire csak kézügyességen múlik; olyanok, mint a Pont Neuzsonglőrei.

– De mi van azzal, amikor emberek titkait tudják, és felismerikkézírásukat?

– Úgy tűnik, tanulmányoztad ezt a témát. Örvendek, hogy az észlámpásával hatolsz be a babonák és fortélyosságok sötétjébe. De ami választ illeti, tudnod kell, hogy a jövendőmondók igen ravasz fajták, akikáltalában valóságos informátorhálózattal rendelkeznek, hogy megismerjéügyfeleik helyzetét. Így nyűgözik le az együgyűeket.

– Hát ez pontosan beleillik a képbe, apám. – Nagyon elégedettnek tűnt.– De van egy másik kérdésem, egy… egy filozófiai kérdésem… –mondtam. Apám összehúzta szemöldökét. – A rómaiak szerint melyi jobb: okosnak vagy szépnek lenni?

Hangom remegett. Apám sokáig nézett rám.– Persze, hogy jobb okosnak lenni, leányom. A szépség csalóka, éshamar odalesz. – Tekintete hirtelen elkomorult. – A rómaiak szerint azerényes nőnek más ékességre nincs is szüksége.


30/467

– De apám, ez Caorneliára vonatkozik, akinek fiai voltak a büszkeségede nem gondolod, hogy legalább egy kicsit szépnek kellett lennie, hogyférjhez mehessen és alkalma legyen megszülnie azokat a gyermekeketÚgy értem, az egyszerű lányok erényessége nem marad észrevétlen?

– Drága, drága gyermekem, hát megint a nővéredhez hasonlítodmagad? Biztos lehetsz benne, hogy számomra sokkal szebb vagy ígyahogy vagy. A te vonásaid pontosan az én vonásaim, ez az egyetlenbizonyítékom, hogy én vagyok az apád.

Nagyon meglepett arcának keserű kifejezése. De aztán napokigörvendett a szívem. „Nem szép, de különleges. Apám engem szeret legjobban.” Az én titkom. Ezt senki sem veheti el. Még csak fel sem kelírnom a kis könyvembe.


31/467

Négy

Gyere ide és nézd ezt meg, Geneviève! Az a férfi megint ott áll a kapu

előtt!Marie-Angélique megemelte hálókamrájának függönyét, és odahívott

Letettem vázlatfüzetemet, együtt kukucskáltunk ki lábujjhegyen a párátavaszi reggelbe. Súlyos rügyekkel pompázó gyümölcsfák,virágbontogatók emelgették ágaikat a szemközti magas kertfal mögött. Éott, az utca másik végén, egy kapualjba bújva egy férfi volt látható.

– Mindennap itt van. Szerinted mit akarhat?Marie-Angélique arca rózsaszín volt a gyönyörűségtől. Azt akarta, hogy

én mondjam ki, amire gondolt.– Szerintem szerelmes beléd. Előbb-utóbb mindenki beléd szeret.Szegény ember! 1674 eleje volt, és több százan álltak már itt előtte. A

Marie-Angélique ágya mellett álló vázában illatozó nárciszok tavaszárasztottak a szobában. A váza mellett a kis éjjeliszekrényen aClélie egypéldánya, benne pazarul hímzett könyvjelző. Marie-Angélique nagyonszerette az efféle regényes történeteket. Ezek jelentették élete értelmét; valóságos élet képeit aszerint ítélte meg, mennyire illenek bele abba képbe, melyben Aronce szerelmet vall Clélie-nek, vagy Cyrus pompázatohajóján megszökteti Mandanét.

– Mi lenne, ha Cyrusnak csak egy ütött-kopott kis csónakja lenne?Akkor hogyan vélekednél felőle? – kérdeztem egyszer a nővéremet.

– Ó, Geneviève! – felelte. – Mademoiselle de Scudéryelképzelni semtudna ilyen közönséges dolgot.

Szegény valóság – mindig olyan rosszul jött ki a buta olvasmányaiva

való összehasonlításból. Én ekkoriban Hérodotoszt olvastam apámmal.– Tényleg úgy gondolod, hogy szerelmes belém? – csacsogta. – Miótavan itt? Három napja?

– Nem, több mint egy hete.– Ó, milyen szörnyen romantikus! Neked is tetszik?Biztosan a tavasz teszi. Tavasszal mindenki beleszeret Marie-

Angélique-be. A kedvéért újra kinéztem. A férfi kilépett az árnyékokapualjból, és akkorát dobbant a szívem, hogy majdnem megállt, amikofelismertem. Magas szárú csizma volt rajta, rövid, hímzett szalagokkadíszített kabát, oldalán hímzett kardkötőn hosszú tőr, vállán hatásosanhátravetett rövid köpeny. Kalapja fiatalosan félrebillentve a fején, és


32/467

amióta utoljára láttam, bajuszt növesztett. Az én fehér lovagom, AndrLamotte, de többé már nem az én lovagom, már a képzeletemben sem az.

– Szerinted ki ez? – kérdezte Marie-Angélique álmodozón. – Nincpaszománya… Ó, az ott egy gyűrű? Nem… de talán álruhában van.

Marie-Angélique ilyen reménykedő típus volt, szegény.– Egyszer láttam, amikor apám elvitt a Luxembourg-kertbe. Olvasott –közöltem.– Ó, szóval diák – mondta Marie-Angélique, és csalódottnak tűnt. – De

lehet, hogy mégis herceg, aki felelősségteljesen tanul, mielőtt elfoglalnáméltó rangját.

– Azt hiszem, Lamotte-nak hívják.– Jaj, istenem! – felelte Marie-Angélique. – Jobban teszed, ha azonna

leereszted azt a függönyt, Geneviève. Anya nem szereti, ha idegenférfiakat bámulunk.

Azonnal elengedtem a függönyt, és felkaptam vázlatfüzetemet. Arajztanár által hagyott feladat, virágok gondos másolása közt felvázoltamLamotte szép fiatal profilját. Azt írtam alá: „Nem bámulunk idegenférfiakat.” Megmutattam Marie-Angélique-nak, aki nevetésben tört ki.

– Mit csináljak veled, húgom? Sosem tanulod meg az illemet – kiáltotfel.

– Jöjjenek, jöjjenek kisasszonykák, mire várnak? – anyánk nyomult be szobába, köpönyegben, karján egy kosárnyi sütemény, gyümölcs,pástétom.

– Ne piszmogjatok! Már nem vagytok gyerekek. Ideje megtanulnotokmi a keresztény irgalmatosság.

Valóban nem voltunk már gyerekek. Én tizenöt éves lettem, Marie-Angélique tizenkilenc. Elég idős lenne már ahhoz, hogy férjhez menjen, halenne hozománya. Anyánk nagyon komolynak tűnt. A jótékonyság újdolog volt, nemrégiben kapott rá, a jósnőnél tett látogatásai után. Mosthetente kereste fel a Notre Dame-katedrális közelében lévő Hôtel Dieuszeretetkórház szegény betegeit alamizsnával. Mostanában jött divatba ailyesmi, és anyám szeretett divatos lenni. Ráadásul gyakran lehetettalálkozni a legmagasabb rangú hölgyekkel: sebeket kötöztek, édességeosztottak az Hôtel Dieu hatalmas kőcsarnokaiban; ez volt a másodiklegjobb társaságban forgolódási alkalom, persze Saint-Germain, avagy

Versailles szorgalmas látogatása után, de annál sokkal kényelmesebb volt.A jótékonykodás nem sokkal azután jelentkezett, hogy apám hitelezőielvitették a kocsit és a lovakat. Először nagyon idegennek találtam a dolgotanyától, aki általában felhúzta az orrát a koldusok láttán, és nagyon kevé


33/467

alamizsnát adott. De aztán divatba jött ez a jótékonykodás, anyám pedifelkarolta ezt a szokást, mégpedig éppen azzal a szívós vehemenciávalamivel szalonját tartotta fenn. A családunk hanyatló szerencse-csillagárószóló pletykák féken tartása érdekében gondoskodott róla, hogy a Pasquiecsalád hölgytagjait csakis jól öltözötten, megrakott kosarakkal, reggelfelkeléstől esti lefekvésig áldásokat mormogva, a kegyelem más,arisztokrata származású angyalainak társaságában lássák.

Mindannyian találtunk valami érdekeset és érdemeset ezekben akirándulásokban. Mert Marie-Angélique már néhány nap múltán abbanlelte örömét, ha megpillanthatta ilyen-vagy-olyan márkiné gyönyörű szalagjait, netán ilyen-vagy-olyan grófné új frizuráját, én pedig kiskönyvembe jegyzeteltem. Akkoriban a vallás hatását tanulmányoztammégpedig úgy, hogy matematikai módszerekkel próbáltam bizonyítékotpontosabban adatokat gyű jteni az ima hatékonyságára. Először leírtam azáltalunk meglátogatott betegek sérüléseit, és feljegyeztem, mennyi aesélyük a gyógyulásra. Aztán alapos kikérdezéssel próbáltammegbizonyosodni arról, az egyes esetekben hány imát mondtak el abetegért. Ezt úgy állapítottam meg, hogy a rokonok számát egytől ötigterjedő számmal szoroztam meg, attól függően, hogy az adott betegetmennyire szereti a családja. Aztán feljegyeztem, hogy a beteg túléli-

kórjóslatát. Ez a munka teljesen lefoglalt. Hiszen a rendszerezettgondolkodás, hogy felfedjük az igazságot, az emberi elme legmagasabbrendű tevékenysége.

A jótékonykodás jót tett anyámnak, megszelídítette. Aznap, amikoelvitték a kocsit, sikoltozva rohangált a házban, aztán feltépte apámdolgozószobájának ajtaját, ahol éppen Senecáról beszélgettünk, ésválogatás nélkül ócsárolta. Apám ránézett, anyám ott állt apám karosszékelőtt. Apám szeme lassan, nagyon lassan mozdult, olyan lassan és olyantekintettel, amit soha nem felejtek el.

– Madame, én meghagyom önnek a hűtlenkedést, ön hagyja meg nekema filozófusaimat.

– A maga… a maga hülyeségeit, a maga ambícióhiányát… a magamakacs vonakodását, hogy az udvarban mutatkozzék, hogy átadja akérvényeimet… a magarómaijai tönkretettek engem, monsieur.Ők juttattak engemide, és ezt én nem bírom tovább.

Apám a legteljesebb nyugalommal felelt:– Azon a napon, amikor megjelenek az udvarban, a petíció, amit akirálynak átadok, arról fog szólni, hogy zárassa zárdába magát botrányoéletviteléért. Most menjen, madame, és ne zavarjon engem többé.


34/467

Azzal kinyitotta a Seneca-kötetét ott, ahol a könyvjelzőt hagyta.Anyám mozdulatlanul állt, elfehéredve, szeme félig csukva:– Maga végtelenül fárasztó – mondta hidegen, kimérten, majd

halványzöld selyempongyolájának uszályát kezében fogva kiment azalacsony mennyezetű, könyvekkel szegélyezett szobából. Apámmozdulatlanul ült a karosszékben, a könyv az ölében nyitva, kisolvasószemüvegének pereme felett nézte távozó anyámat, pontosan azzal kifejezéssel, amivel az ember a fal repedésébe visszahúzódó földi férgeszemléli.

Ezután anyám hordszéket bérelt, és a nap többi részére elmentotthonról. Aztán hamarosan felfedezte magának a jótékonykodást, és újrlenyugodott.

Kórházi látogatásunkra visszatérve: André Lamotte, a bátor, ámszegény fiatalember széles mozdulattal vette le kalapját nővérem előtt,amint elhaladtunk előtte.

– Ne is biccents neki – mondta anyám, elfordítva az arcát. – Egy vassincs. Nem akarom, hogy ilyen embereket biztass.

Amint befordultunk a rue de Saint-Pierre-aux-Boeufs-re, visszanéztemrá. A szíve fölé szorítva tartotta kalapját, epekedve nézett utánunk. Amikomeglátta, hogy visszanézek rá, elmosolyodott, és mintha kacsintani láttam

volna.Elhaladtunk a Notre-Dame bejárata előtt. Anyám jobbra-balra nézett,hogy megbizonyosodjon, senki fontos embert nem szalasztottunk el.

– Hát nem d’Armagnac grófnőt látom közeledni? – jegyezte meg. – Egykicsit lassabbra fogd Marie-Angélique, hogy üdvözölhessük, amikoelhalad mellettünk.

Beléptünk az Hôtel Dieu alacsony, gótikus előcsarnokába, egy novíciusüdvözölt bennünket, és elkísért a hosszú St.-Thomas-terembe. Ahogy megmegálltunk a masszív, lefüggönyözött ágyaknál, hogy táplálékot nyújtsunaz elfekvő szenvedőknek, anyám kikérdezte a novíciust, hogy vannakazok, akik előző héten részesültek jótéteményében.

– Hiányolom a nyolcvanhatos számú ágyban fekvő szegény beteget…Monsieur Duclos a neve, ha jól emlékszem, akinek annyira ízlettek asüteményecskéim. Most is hoztam a kedvencéből – anyám jámbor hangjanémi csalódottságot árult el.

– Sajnálatos módon, Madame Pasquier, a beteg földi szenvedései nemsokkal az ön látogatása után véget értek.– Hiányozni fog. Olyan kellemes, szellemes ember volt, még kínja

közepette is.


35/467

Anyám a szeméhez illesztette zsebkendő jét, és folytatta útját a másodikágysor mentén. Süteményeket osztogatott, bátorító szavakat mondott, ittott elmormolt egy-egy imát. Mindent feljegyeztem: mennyi ideje lehehátra, az érte mondott imák becsült számát. Mind ez ideig az ima állvesztésre. Tíz esetet regisztráltam. Ketten, akikkel anyám egyáltalán nemtörődött, gyógyulófélben voltak. A nyolc másik közül öten meghaltakannak ellenére, hogy sok imát mondtak el értük, és anyám is részesítettőket kis pástétomaiban, ketten pedig olyan érdekes szürke színűek lettek,ami a halált megelőzően szokott mutatkozni az emberen. Aznap este a kiskönyvembe való írás segített rendszerezni gondolataimat. Ha lányomlenne, én nem vinném magammal a kórházba.

Egy gondolat: lehet, hogy az ima hatékonyságának geometriaibizonyítéka céljából gyű jtött adatok inkább azt bizonyítják, milyen károshatással van a túl tápláló étel a betegekre. Aznap éjjel pislákoló fénynélvégigolvastam az addigi jegyzeteimet. Számoltam, újra számoltam. És aeredmény mindig ugyanaz. Hogy csak egy példát mondjak, mindenki, akievett anyám pâtéiból és kandírozott gyümölcsébő l, meghalt, akárimádkoztak érte, akár nem. Új bizonyíték után kell nézni. Isten egészenbiztosan nem pástétomban rejtezik. Megállt kezemben a toll. Vajon anyámtevőlegesen…? Nem, egészen biztosan csak véletlen egybeesés.

∗∗∗

– Hová megy csak így magában?A hátsó ajtón mentem ki, a kert felől, kezemben kosár, benne a

kórházba vitt étel maradéka.– A rue de la Licorne-ra, de mi köze hozzá?– Tudja, egészen ma reggelig nem is sejtettem, hogy a ház kisasszonya

Azt hittem… nos… tudja, ahogy egymagában csatangol…André Lamotte még mindig rendszeresen járt az utcába. Sietve

elmentem mellette, magasan tartott orral, sértődötten, hogy szolgalánynaknézett.

– Szóval azt hitte, fizetett társalkodó vagyok, ugye?– Várjon… most… azt nem viheti csak úgy. Majd én elkísérem.Volt benne valami fesztelen báj, de ösztönösen tudtam, hogy miként a

nap,ő is mindenkire egyformán ragyog, és ez semmit az égvilágon nem jelent. Ez a bájegyenlőség jobban bántott, mintha megsértett volna.


36/467

– Csak mert nem tudok rendesen járni, nem jelenti azt, hogy gyengelennék – mondtam. – Ráadásul most azonnal közölnöm kell önnel, hogynincs örökségünk: se a nővéremnek, se nekem, annak ellenére, hogy ilyennagy házban lakunk. Ennyi erővel ígéretesebb lányokra pazarolhatná akedvességét.

Felnevetett, és továbbra is szégyentelenül követett.Miután a kosarat célállomásán hagytam, odafordultam hozzá, ésdühödten azt mondtam:

– Nos, Monsieur Lamotte, most mondja meg, miért követ engem!Ott, az utca sarában letérdelt elém, oly széles mozdulattal, ami a Saint

Germain-palotában is elegánsnak számított volna, azzal lekapta a kalapjáés azt mondta:

– Mademoiselle Pasquier, én, költői lélek és úriember, szolgálatáraállok. Nem követem önt, hanem kísérem. Éspedig azért teszem ezt, hogmegkedveltessem magamat a felső ablak isteni angyalánakleánytestvérével.

– Én is éppen ezt gondoltam – szipogtam, és előtte bicegtem, hátra semnézve. Sietve elém került, és mielőtt a sarokhoz értem, elállta az utamat,ismét meghajolt, majd meglengette a kalapját. Az emberek bámultakMegalázottnak éreztem magam.

– Mademoiselle, örökre itt maradok az útjában, hacsak egy szívességemeg nem tesz nekem.Egy asszonyság jött ki egy üzletből, ahol tisztított kacsák és libák

lógtak. Kezét a kötényébe törölte, nevetett.– Oktalanság! – csattantam fel.Megbámultamőket, aztán az ellenkező irányba futottam. Lamotte

visszatette kalapját, és nagy léptekkel elém került. A következő utcasarkonmegint előttem állt.

– Hagyja ezt abba! – kiáltottam fel.Megint meglengette kalapját. Labdázó kisfiúk csoportja hagyta abba a

játékot. Figyeltek.– Kegyetlen hölgy! – szavalta igazi színészi hangsúllyal. – Mondjon

igent, vagy itt, az utcán öl meg a bánat!– Hagyja ezt abba! – sziszegtem. – Maga szándékosan megaláz engem!– Ha meghalok, mademoiselle, az ön miatt lesz. A világ meggyászolja

női szívtelenség újabb áldozatát.Kalapját szívéhez szorította.– Mondj már igent neki, te buta lány! – kiáltotta egy női hang egy

emeleti ablakból.


37/467

– Úgy van, mondj már igent neki, hiszen olyan szép ember! – kiáltottaegy másik.

Hamar követőkre talált.– Mondj igent, te keményszívű leány! Igen! Én a helyedben igent

mondanék!– Ha ön itt meghal az utcán, a rokonai kerülnek szégyenbe – jelentettemki, igyekezvén nem venni tudomást az egyre gyűlő tömegről.– Ó, de hiszen nincs senkim. Senkiben nincs reményem, csak önben –

mondta, és tettetett könnyet törölt ki szeméből. Az egyre növekvő tömegbátorítást kiabált,ő pedig elegánsan meghajolt feléjük.

– Ön gúnyolódik velem, monsieur – kiáltottam fel, és toppantottammert éreztem, arcom elvörösödik.

– Szívtelen nőszemély! – kiáltotta egy női hang a tömegből.– Hagyja abba! Vigyen haza! – Dühömben sírva fakadtam. – Igen, igen

vigye haza! – kiáltozott vidáman a tömeg.Lamotte felvette a kalapját.– Hát jó, ha ragaszkodnak hozzá – felelte, aztán széles gesztussal karo

fogott.Már ekkor a tömeg kedvence volt. Bólintott, és mosolygott a vidám

utcagyerekek felé, akik elszánták magukat, hogy egészen az ajtómig

követnek. Miközben körbejárt az utcákon és sikátorokon, hogyfélrevezesseőket, úgy tűnt, nem hogy kevesebben lettek volna, hanemegyre nagyobbra nőtt a csoport. Még mindig dühöngtem, amikor kiáltásthallottam.

– Ott van! A nagy Cyrus csapatai élén!A kiáltás a Pomme de Pin nyitott ajtaja felől jött; ez a hely színdarabíró-

palánták és szatirikus pamfletek szerzőinek hírhedt gyülekezőhelye volt.Gyakran kereste fel a helyet a rendőrség is, tiltott munkák szerzőitkeresték, mivel az ilyen népségnek állandó lakcíme nincsen. Vagyis affélírók odúja, a rendes emberek körében igen rossz hírben álló kocsma volAz utcagyerekek kísérőm mögött csoportosultak, alig tudtak megállni,amikor Lamotte megállt, hogy beszóljon az ajtó mögötti hangforrásnak.

– És mint Cyrus, én is megszereztem fáradozásaim jutalmát – jelentettbe Lamotte nyugodtan a napbarnította, sötét hajú fiatalembernek címezveaki már az ajtóban állt. Középmagas ember volt, a sok tanulástól kiss

hajlott hátú, ruhája nem divatos, egyszerű fekete.– Hah! – felelte a feketébe öltözött férfi, és a titokzatos ajtónyílásbó

egy magasabb barátjával lépett elő.


38/467


39/467

– Valóban – mondtam hangosan – azt gondolja, helyes dolog úgyérvelni, hogy olyan következetesen ragaszkodik a test analógiájához egteljesen más entitás, a teljesen más felépítésű államszervezet leírásában? Aszív funkciói, amiket nemrégiben Monsieur Harvey angol orvos fedezetfel, egyáltalán nem egyeznek azzal, amit korábban…

Monsieur Lamotte úgy hőkölt vissza és bámult rám, mintha viperátfedezett volna fel a párnája alatt.– Hah, Lamotte, újabb tanult hölgyet találtál. Azt hittem, már kiszeretté

a kékharisnyák ból – szólt közbe Griffon.– Monsieur Gillet, én nem vagyokkékharisnya, mivel én mindent a

rendes nevén nevezek, és nem virágnyelven, monsieur, ordenáré pamfletenyomdásza.

– Kérem, mademoiselle, megsebzett. Én a felvilágosodás terjesztő jevagyok – mondta Griffon, kezét szívére téve.

– Az Olvasó Griff jele? A pamfleteké, amiket állítólag Hágábannyomtatnak? Az a griff, amely alatt az Ariette abbé utálatos bű nei jelentmeg? A megszállott Loudon nő vérek kimondhatatlan cselekedetei? És La Putaine Errante? Ezt hívja felvilágosodásnak? Hát akkor egészen biztosanmaga akékharisnya.

D’Urbec megfordult, és elismerően tekintett rám, aztán barátjára, a

nyomdászra nézett, majd felnevetett.– Szóval Gillet, most kiálts, hogytouché ! Ezt jól megmondta neked ez arendkívül olvasott ifjú hölgy! – kiáltott fel Cato, és vállon veregetteGriffont. – És te, öreg barátom, a szemedből látom, attól tartasz, hogy azisteni nővérke is meg van fertőzve eszességgel. Ne felejtsd el, barátom, azőszinte beszédet dicsérni kell a nőkben, ez a legritkább női erény.

Azzal karba fonta a kezét, és gúnyosan végigmért. Álltam a tekintetétNézésemet látva ismét felnevetett.

– Mademoiselle, tájékoztatnom kell, hogy az intelligens nőknek kulcsukvan a szívemhez. Különösen egy olyan nő, aki szabad akaratából elolvastaaz én értekezésemet arról, hogyan lehet az államot pénzügyi reformmamegmenteni. Ha nem lenne ily nagy a sár, letérdelnék ön elé, és szerelmevallanék, ó lényeglátó, szürke szemű Athéné.

– Maguk mind gúnyolódnak velem! Én most hazamegyek. Biztosvagyok benne, hogy anyám nem örülne, ha megtudná, hogy

megismerkedtem magukkal.Azzal sarkon fordultam, hogy elinduljak. Az utcakölykök feladták, észétszéledtek.


40/467

– Akkor mi hazakísérjük. Segítünk derék barátunknak, Lamotte-nakelőmozdítani az ügyét, egyben megvédjük önt az olyanfajta gyülevésznépektől, amelyek a tavernákban tanyáznak – jelentette be Griffon.

– Griffon, hátrébb az agarakkal, te csak nyűg vagy itt – mormogottLamotte.

– Akkor ne várd, hogy kinyomtatom a következő szonettkötetedet – jelentette be Gillet.– Ha a színdarabjaim sikeresek lesznek, akad majd más nyomdász, ak

kinyomtatja a teljes kiadást, és meggazdagszik helyetted – mondtaLamotte orrát felhúzva.

– Nyugalom, uraim, nyugalom. Elértek arra a holtpontra, ahol már csaka filozófia oldhatja fel a kettejük között fennálló nézetkülönbséget –csatlakozott Cato a nyomomban veszekedő kettőshöz.

– Politikai filozófia? Ugyan mikor hagyták ki a politikai filozófusok alehetőséget, hogy bajt és lázadást kavarjanak? Háborúk törtek ki a politikafilozófia miatt – felelte Griffon.

Olyan hirtelen fordultam be a rue des Marmousets-re, hogy alig tudtak nyomomban maradni. Még mindig vitatkoztak. Aztán Cato leleményeseelém került, megállt előttem, klasszikus pózt vett fel, egyik keze a szívefölött, a másik kinyújtva, akárha szónokolni akarna.

– Hozzád könyörgök, kegyes Athéné! Vérig sértettek. Védj meg engemszegény filozófust, és műveimet!A beszéd még mindig gúnyolódóféle volt, de valami más is megcsillan

mélyen a tekintetében. Megrémített, menekültem tőle. Elértük azudvarunkra vezető súlyos nagykapu melletti kisajtót.

– Kínos helyzetbe hoznak otthonom kapujában. További jó napot,uraim!

– Ó, istenem! – mondta Griffon, házunkat nézegetve. – Ez az HôtePasquier. Itt nagyon gazdagok laknak. Petronius, itt nincs esélyed. Írj, amakarsz, soha nem kapsz meghívót, hogy betehesd ide a lábad.

Na persze, Petronius. Ki mástól kölcsönözte volna a nevét egy ilyencsupa szalag és díszgomb ember, mint azarbiter elegantiarum Petroniusról? Ám a megbajszosodott lovag ingéből levelet vett elő, és akezembe nyomta.

– Mademoiselle, könyörgök mindenre, ami szent! Adja át ezt az

üzenetet az Odafönti Gyönyörű Angyalnak!– Marie-Angélique-nek?

– Marie-Angélique… Ó, mindig tudtam, hogy angyal. Mondja megneki, hogy elenyészem a szerelemben.


41/467

– Mind ezt mondják.– Mind? Riválisom van? Ki az?– Hát a legutóbbi a magántanárom volt. Igencsak epekedett utána.– Milyen eredménnyel? – kiáltott fel Petronius, hirtelen támadt

indulattal.– Közös megegyezéssel elküldtük, hogy egyfajta memóriatréninggecsiszolgassa máshol a karrierjét.– Gondolom, összetört a szíve – szólt Petronius, visszanyerve hangja

könnyedségét.– Feltételezem. De most valami vidéki gróf törvénytelen gyerekei

tanítja, és Mademoiselle du Parts-nak, a színésznőnek csapja a szelet.– Akkor nem volt méltó a hölgy kezére. Én azonban nagyon, nagyon i

méltó vagyok. Könyörgöm, adja át neki a levelemet…– Ingyen nem teszem – feleltem.Úgy éreztem, az a tisztességes, ha legalább némi kárpótlást kapok

mindezért a nyilvános kellemetlenségért.– Hát nem ér többet a szerelem puszta pénznél?– Nem ilyesmire gondoltam, Monsieur Petronius. Megteszek önnek eg

szívességet… ami nem egészen helyén való… Cserébe ön is tegyen menekem valamit. Már régen szeretném megszerezni aSatyricon egy

példányát. Ez így helyes…– Ó, maga rossz leányasszony! Akit rajta kapnak, hogy a mű franciafordítását megvásárolja, hosszú időt tölt a Châtelet-ben – mondta Griffon.

– Én a latin eredetire gondoltam. Hiszen tudják, hogy én magam nemvásárolhatom meg. Ki is fizetem az árát.

Cato egész idő alatt nagyon figyelmesen nézett.– Gondolom, görögül is olvas, Athéné.– Egy kicsit. A legutóbbi tanárom elég sietősen távozott.– Akkor kérem, vegye fontolóra, és teljesítse kegyesen Petronius

kérését, ajánlja fel neki segítségét, különben itt sorvad és enyészik el küszöbén. Vállalom, hogy megszerzem magának azt a pajkos könyvet, báeltarthat egy darabig.

Kaján mosolyában volt valami, ami összezavart és feldühített. Elkaptama levelet, és becsaptam az ajtót magam mögött. Mindezt egy szempillantáalatt.

– Ó, mi ez? – kérdezte Marie-Angélique, és némi meglepetéssel vette el levelet.


42/467

– Azt hiszem, újabb szerelmes levél.– Á, szóval már te is vállalsz ilyesmit. Attól a szép szőke fiatalembertől

van, aki a kocsijából integetett nekünk?– Nem, attól, amelyik szalagos kabátban és csizmában áll az ajtó előtt.– Ó, szóval tőle – mondta Marie-Angélique, és rápillantott a levélre,

majd összegyűrte, és a kandalló hideg tűzrácsára dobra.– Mondd csak, Geneviève, hogy hangzik hercegnőnek lenni?– Hát nagyon jól hangzik. Ki lett hercegnő?– Mademoiselle de la Vallière . Hercegnői rangot kapott, mivel a király

kedvence, és gyermekeket szült neki.– A rómaiak szerint a nő legnagyobb ékessége az erénye. A szende

Lucretia inkább az életének vetett véget, mintsem a becstelenség foltjáviselje.

– De mi nem az ókori Rómában élünk, Geneviève. A rómaiak mindhalottak. Franciák vagyunk. Modern időket élünk, minden másképpen van.

– Az biztos.– Ma eléggé savanyú vagy, húgocskám. Hát te nem hiszel a szerelem

hatalmában?– Hiszek a logika hatalmában, Marie-Angélique – feleltem kurtán, azza

kimentem.

Megvártam, míg nővérem elmegy, aztán visszamentem, és titokbanelolvastam az összegyűrt levelet. Vers volt, késő éjjel írták,gyertyaviaszcseppek pettyezték. Cicero-kötetem lapjai közé simítottamahol azt rajtam kívül senki nem találhatja meg.


43/467

Öt

Szeptember első felében apám megbetegedett, titokzatos gyomorbántalmai

támadtak. A doktor szerint az epe egyensúlya borult fel, de állapota erőspurgálások után sem javult, sőt rosszabbodott. Anyám aggodalmaskodott.

Saját kezűleg f őzött apámnak,ő mosta az ingeit és a fehérnemű jét. Hogyfelvidítsam és gyógyulását elősegítsem, mindennap több órán keresztülolvastam fel neki. Ám, anyám minden gondoskodása ellenére, apám egyrgyengébbnek tűnt. Néha mintha nem is figyelt volna, de aztán felémfordította a fejét, és azt mondta:

– Leányom, az, hogy itt vagy, számomra támasz és vigasz. Kezddelölről a tizedik könyvet, mondd meg, hogyan határozza meg Arisztotelészaz igazi boldogságot.

– Arisztotelész szerint az igazi boldogság az elmélkedésben lelhető meg, miközben a zsarnokok udvarából terjesztett közvélekedés szerint boldogság kellemes időtöltés, apám.

– Leányom, gyorsan tanulsz, olvasd tovább.Én pedig folytattam a felolvasást, a Nikomakhoszi etikát a boldogság

alapjáról, és az erényes cselekedetekről, apám pedig egyetértően bólintott,valahányszor olyan részhez értem, amely különösen kedves volt neki, égunyorosan elmosolyodott, amikor azt olvastam, hogy a rabszolgák iélvezhetik a testi örömöket, de boldognak nem számítanak. Akkoribannem is tudtam, mit jelent ez, bár most, hogy idősebb lettem, nagyon jólértem, milyen világosan látta a világ dolgait.

– Mondd,ma petite mi újság? Ideje már, hogy a fiam meggyógyuljon.Nagyanyám az utóbbi néhány hétben láthatóan összement. Úgy

összetöppedt, mint a kiszáradó alma.Őszi eső csapkodta ablakát, abehúzott függönyök nyirkosságot árasztottak, pedig begyújtottunk már hideg ellen. Letette a Bibliát az ágyra, a Jelenések könyvénél volt kinyitva

– Nagyanya, egyáltalán nem javul apám állapota. Még így se, hogyanyám vette át a gondozását. Még a rómaiak sem tudják úgy felvidítanimint régen.

– Hogyő?! A babiloni szajha ápolja a fiamat? Mondd csak, miből áll ezaz ápolás?

– Mindentő csinál, nagyanya. Nagyon megváltozott.– Mindent? – az öreg hölgy hirtelen nagyon titokzatos lett. – Mondd

csak,ő is f őz rá?Ő mossa az ingeit?


44/467

– Persze, nagymama… és a lepedőit, a sebpólyáit is.– Sebpólyáit? Nekem nem mondták, hogy kötszerre van szüksége

Nekem azt mondták, hogy javul az állapota.– Ó, nem. Olyan sebei vannak, hogy megszakadna a szíved, nagymamaNagymama ráncos, fehér arca még fehérebbé vált, aztán f őkötő je alól

felvillant apró fekete szeme.– A szappanban van – mormogta. – Olvastam erről.Erőlködve felült az ágyban.– Add ide a botomat, Geneviève, és az ünneplő fekete ruhámat. Ott van

a szekrényben. Aztán segíts felöltözni. Felkelek.Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha azt jelentette volna be, hogy

a Szajna vize borrá változott. Odavittem a botját, segítettem neki felülnOtt ült az ágy szélén. Zihálva állt fel, aztán összeszorította az ajkátNagyanyám XIII. Lajos korabeli divat szerint öltözött. Nem használt f űzőt,súlyos, fekete özvegyi gyászruhája fekete hímzésű, nyakában feketegyöngysor, gagát. Lábai aprók, egykor híres szépségének utolsó emlékeMosolygott, ahogy fekete gyapjúharisnyás lábára felhúztam a kis feketpapucsot. Amikor aztán felöltözött, erősen karomra támaszkodvaodatámolygott régi karosszékéhez, és pihegve leült.

– Most – mondta – hozz nekem tintát és tollat. Írnom kell valamit. E

kell menned, és senkinek se szólj, szerezz egy bérkocsit. Vésd eszedbesenkinek ne szólj egy szót se, és mielőbb gyere vissza!Kis íróasztalát odavittem a karosszékhez, tollat, tintát, papírt és

szóróhomokot tettem elé.Amint kinyitottam nagymama ajtaját, mintha ruhasuhogást és gyors

halk lépteket hallottam volna. Nekiindultam. Minden idegszálam remegetNagymama úgy összement, olyan törékeny volt, ahogy ott ült akarosszékben! De volt benne valami belső izzás, ahogy írt, elszántan,ahogy tolla szántotta a papírt. Elküldtem egy fiút a bérkocsistandra, aztásiettem vissza a nagymamához.

Ott ült a székében, feje hátrabicsaklott, teste rángatózott. A kis asztal padlóra dőlt, a tintásüveg felborult, mert nem volt bedugaszolva. Tartalmafekete félkörben a homokkal szóródott szőnyegbe itatódott. Segítségértkiabáltam, szinteőrjöngve. Papagája rikoltozva a függönykarnisra röppent.Szolgák nyomultak a szobába. Anyám zsebkendőt tartva, szörnyülködve

kiáltott fel. Marie-Angélique állt mögötte, a rémülettől mészfehéren.Ahogy a szolgák beemelték a haldokló asszonyt ágyába, a madár a

baldachinra reppent, onnan rikácsolt: „Igyál! Igyál, vén szörnyeteg! ÚgyTűz és kéneső!”


45/467

– Az isten szerelmére, fojtsa már meg valaki azt a szörnyetegdögmadarat! – kiáltott fel anyám, és a szolgák még hozzáadtak ahangzavarhoz, ahogy az egész szobán át üldözték a madarat, az pedig nagszárnycsapásokkal röpködött felettük, Marie-Angélique pedig könyörögvkiáltott:

– Ó, ne! A drága, édes madár! Hiszen ez semmiről sem tehet! – mondtakezét tördelve.– Nagyanya! Nagyanya, ne halj meg! Ó, kérlek ne! Ne halj meg! Nem

halhatsz meg!Két kezembe fogtam nagyanyám összeszorított öklét, éreztem, teste

jéghideg, merev tömeggé válik. Nem is hallottam, hogy a nagybátyámbelépett, halk léptekkel közeledhetett, már mögöttem állt.

– Hát megható egy jelenet – mondta rideg, hűvös, közönyös hangon.– Hívjatok papot – fordult oda hozzám anyám, tekintete parancsoló

gyűlölettől csillogott. – Maga tette ezt, mademoiselle. Maga ölte megazzal, hogy hagyta felkelni!

Azzal bátyja karján kiviharzott a szobából, én pedig egyedül maradtama régi szép napok finom holmijába öltözött nagyanyám tetemével.

Óráknak tűnt, néztem hófehér arcát, az ablakon eső kopogott. Hogyanhalhatott meg ilyen hirtelen…ő, aki még évtizedekig dacolt volna a

halállal? Halk krrr, krrr hangot hallottam a baldachin fölül, mire felnéztemA papagáj szabadon, győzedelmesen topogott a baldachin peremén,hasbeszélőszerű hangokat hallatott, amilyent az efféle madarak szoktak.Lenéztem nagyanyám kezére, kezemben tartottam. Éreztem, hogytenyerében egy darab gyűrt papírt szorongat. Elvettem, kisimítottam. Alevél, amit írni kezdett. Összetépték, csak egy kis darab maradt a kezébenMegfordítottam a töredéket. Egy név volt rajta, egy idegen név. „M. de lReynie” állt a papíron. Semmi több. De hova tűnt a levél többi része?Körbenéztem a karosszék környékén, hátha leesett. Szíverősítő orvosságának üvege a szék alá gurult, az egyik aranyozott láb mögöttaláltam meg, de a papír nem volt sehol. Visszatettem az üvegcsét azéjjeliszekrényre, a kis metszett üvegpalack mellé. Bárcsak ne segítettemvolna felkelni, búsultam. Valóban minden az én hibám volt, miattamtörtént.

De anyám már az ajtóban állt. Vele volt a pap és az emberek, akik a

holtestet kiterítik.– Te még itt vagy? – szólt anyám ridegen, de ajkán furcsa, gonoszugyőzedelmes mosolyt véltem felfedezni. – Szégyelld magad!

Sírva szaladtam ki a szobából.


46/467

Amint kiléptem nagyanyám szobájából, láttam, hogy a bátyámathazahívták az egyetemről. Alacsony, szikár fiú volt, máris amagisztrátusok erényes profilja és hideg, halszerű tekintete ütközött kirajta. Ott állt mereven és fontoskodón a Pasquier-ház hamarosan leendő örököse, vádolón tekintve rám. Micsoda prókátor van készülőben! Talánha elegendő pénz jut számára nagymama végakaratából, vesz magánakvalami kisebb hivatalt, az első fokot a ranglétrán, és szerez valami csendes,ám nagy hozományú feleséget. Az Hôtel Pasquier-t új bútorokkalelegánsabban rendezi majd be. Mindent láttam a szemében.Ő nem leszolyan félrehúzódó, világszemlélő vesztes, mint apám.

– Geneviève, én tudom, hogy nem a te hibád volt – ölelt át Marie-Angélique. – Nem érdekel, mit mond anya.

Azzal anyám aranyozott fogadószobájának egy eldugott sarkába vont, magas, brokátfüggönyös ablakok mellé.

– Ne sírj, nem szabad sírnod. Nagymama szomorú lesz amennyországban.

Azzal elővette zsebkendő jét ruhaujjából, és megtörölte vele az arcomat.Aggódónak tűnt.

– Ráadásul – tette hozzá –, gondolnod kell apára is. Vidámnak kellenned, ha bemész hozzá, hogy meggyógyuljon. Beszélhetsz vele

mindenről, amit olvas. Attól jobban lesz.– Attól jobban lesz? De… de mi van akkor Marie-Angélique, ha nemlesz jobban?

– Ó, az nem lehet. Az egyszerűen nem lehet – mondta Marie-Angélique, de sápadtnak és izgatottnak látszott. Karikás volt a szeme alja– Apa nélkül nekem semmi esélyem nincs a világban. Semmi esélyem nemmarad. Egyikünknek sem. El fogják vinni a bútorokat, a házat. Akkor mlesz velünk? Nagybátyánknak semmije sincs, apánk családja halottÉtienne még nem végzett az egyetemen. De apánk még mindigmegmenthet minket, Geneviève, ha jobban lesz. Vidítsd fel, Genevièvegyógyítsd meg – mondta, és hangja megbicsaklott, és olyan összeesküvő-halkan beszélt, ahogy betegekről beszélni szokás. – Elhatároztuk, hogynem mondjuk meg neki, mi történt nagyanyával, amíg nem lesz jobbannehogy megártson neki a hír.

Nem mondhattam el Marie-Angélique-nek, hogy láttam azt a rettenete

szürke színt apám arcán, azt a színt, az elkerülhetetlen vég elő jelét. Ez volta mellékhatása annak, hogy annyi haldoklót láttam az Hôtel Dieu-ben, é

nem a társasági hölgyek ruháit figyeltem. Aznap este kérdést jegyeztem fefüzetembe:


47/467

Mindig jó az igazság? Fel kell fedezni valami módszert, hogykiegyensúlyozzuk a jó szándékú hazugság okozta múló örömöt, és a felkészületlenül hallott rossz hír döbbenetét.

– Ó, bárcsak ne állna nekem ilyen rosszul a fekete – mondta MarieAngélique, arcát nézve az öltözőasztal tükrében.A nagyanyám temetését követő elvárt gyászhetekben Marie-Angélique

elhatározta, hogy kissé felvidítja a ház komor hangulatát, és ennek jegyében aCélinte fejezeteit olvastatta fel velem, miközbenő új frizurákatpróbált ki, csipkét és pliszírozott szalagokat illesztett ruháira. És bászégyelltem kimondani, apám szobájának betegségszagát, a sötét bánat ésajnálat felhőit szinte elviselhetetlennek találtam. Nővérem igénytelenszerelmes történetei elvonták egy kicsit a figyelmemet.

– Ó, milyen nemes érzelmeket fejez ki Mademoiselle de Scudéry ebbea fejezetben. Milyen gyönyörű lehet így szerelmesnek lenni – sóhajtott felMarie-Angélique.

– Nem csoda, hogy tetszik neked. Akkor is tetszett, amikor ugyanezt fejezetet aClélie-ben ugyanígy olvastam neked. Ha nem tévedek, szórólszóra egyezik. Úgy tűnik, a derék szerző megkímélte magát a szellemi

erőfeszítéstől, hogy új szerelmi jelenetet írjon.– Ó, húgocskám, biztosan tévedsz. Hiszen a szereplők egészen mások.– Na persze – feleltem, és tovább olvastam a Cléonime gyönyörűséges

udvarházában játszódó hosszú párbeszédet, amelyben a társaság egyetérabban, hogy mások leveleinek titokban történő elolvasása ahhoz vezet,hogy később a kártyán is csalnak, innen egyenes út a végső züllöttség,hogy a jövő jüket is tudni akarják, és így elkerülhetetlenül asztrológusokközé keverednek.

– Mademoiselle Scudéry nagyon határozott véleményen van – jegyeztmeg Marie-Angélique ingerülten. – Pedig az csak természetes, hogy aember tudni akarja a jövő jét! A kártyában sosem csalok. – Az utolsótincset is helyre tűzte frizuráján, és felvette hímzését. – Ó, ne húzd el afüggönyöket, ki nem állhatom ezt a nagy fényességet… Ó, olyanindiszkrét vagy! Kit nézel az utcán?

– Visszajött Lamotte, és magával hozta egy barátját bátorításul.

Megjelöltem a könyvben, hol jártam, és épp kinéztem az ablak közepénA felhőkkel súlyos, a közelgő esőtől sötét ég mintha az utca másik oldalánálló keskeny házsorig ért volna le. Ott a hideg szél ellen hosszú köpenyb


48/467

burkolózva állt André Lamotte, alias Petronius, és úgy tett, mintha mélértelmű társalgásban lenne Florent d’Urbeckel, a szigorú kritikus Catóval.

– Egy barátját? Jó módú ember?– Nem. Filozófus…– És te ilyen embereket ismersz? Húgom, te olyan élhetetlen vagy…A hatalmas, formátlan lovaglókabátba öltözött d’Urbec széles karimájlapos fekete kalapban bólogatott Petronius széles gesztusaira, az ablakr

sűrűn fel-felpillantva. A kabáton nagy zsebek voltak. Elég nagyok, hogybeleférjen egy könyv, gondoltam. Elkaptam a tekintetét, visszaintettemMegrángatta Petronius ruhaujját, és az ablakra mutatott. Aztán előhúztazsebéből a könyvet. Ketten mutattak rá, amint magasba lóbálta. Némánbólintottam, és a hátsó kerti kapu felé intettem.

– Ugye, húgom, nem akarsz beszélni velük?Marie-Angélique letette kézimunkáját, és rosszallóan nézett rám.– Persze, hogy beszélni akarok velük. Elhoztak nekem egy könyvet

Illetve… apának.Ott találtam őket az elreteszelt kocsibejáró nagykapu melletti

kiskapujánál. Nagyon elégedettnek tűntek.

– Megszereztük – jelentette be Lamotte boldogan. – Elmondhatatlanköltség és szenvedés árán sikerült hozzájutnunk. Ez a könyv ritkább, mina Heszperidák aranyalmája.

judith merkle riley - a párizsi látó

Documents