Akik a borászat faedényeit gyártják

A szürettől a bor érleléséig és eladásáig a borkészítés minden munkafolyamatában nélkülözhetetlenek voltak a kádár által készített fa edények: kádak, puttonyok, csöbrök, kármentők.

Fő termékük a hordó volt, melyet főleg keményfából készítettek.

A pintér és a bodnár mestersége annyiban különbözött a kádárétól, hogy azok többnyire puhafával dolgoztak, és  kisebb méretű tárgyakat, pl. dézsát, köpülőt, puttonyt gyártottak.

Ma már sokkal kevesebb kádármester dolgozik, mert a faedények helyett egyre több fém- és műanyag edényt, tartályt használnak a borászatban is.

A kád a szőlőfeldolgozásnál használatos, általában 50 liternél nagyobb, felül nyitott, hengeres formájú, egyenes dongájú, abroncsos, csaplyukkal ellátott faedény. Egyenes és ferde (felfelé öblösödő, ill. felfelé szűkülő) oldalfalú kádakat különböztetünk meg. Funkció szerint a kádak típusai:

1. szedőkád: 8–16 hl-es, felfelé öblösödik, a leszüretelt szőlő összegyűjtésére szolgál.

2. szállítókád: a lakótelken történő szőlőfeldolgozáshoz a szőlőhegyről 3–12 hl-es kádakban fogattal hordják el a termést. Névváltozatai: kocsiskád (Alföld, Mátraalja), szekeres kád (Erdély), törkölyös (Eger környéke). A szállítókád legkisebb méretű változata a csöbör, cseber (Dunántúl, Erdély), amelyben a megtört szőlőt rúd segítségével vállon szállítják.

3. taposókád: felfelé öblösödő, 3–8 hl-es csaplyukas edény. A taposóból kis, rövid dongás edényekbe folyt a színlé: kármentő, cseber, dézsa,

A leggyakoribb a 2–5 akós (1 akó=kb. 50 liter) tölgy- vagy gesztenyefából készült hordó volt. A nagyobb méretű, 15–18 akós hordók a vasabroncs elterjedése után a XIX. századtól készültek. Ezek ajtós hordók voltak, azaz volt a fenekükön egy nyílás, hogy tisztításkor be lehessen bújni a hordó belsejébe. A hegyi bor hordóval együtt került a kereskedelembe, így a hordó, különösen a 16–19. sz.-ban, mint borűrmérték is szerepelt. A gönci hordó és a gönci félhordó a tokaji aszú tárolására szolgált. Az egri 3, a dunántúli hordók általában 3–5 akósak voltak. Az ászokhordó a borok érlelésére szolgált, a szállítóhordó a kereskedelemben vett részt, e megoszlás a 19. sz.-ban vált általánossá. A hordó kezelése hozzá tartozott a pincemunkákhoz. Az új hordót szőlőlevél (Alföld) vagy diófalevél (Erdély) főzetével forrázták ki. A kiürült hordót mosólánccal és vízzel forgatták át, néhol néhány liter bort tartottak benne, amellyel ősszel kimosták (Szekszárd vidéke). A hordó belsejére egyre vastagabb rétegben borkő rakódott, ami több cm vastagságot is elért. Időnként ezt el kellett távolítani, a dongákat kétnyelű faragókéssel megtisztítani.

A hordókészítés jó minőségű, lehetőleg csomómentes tölgyfa rönkök méretre vágásával és feldarabolásával kezdődött. A dongákat faragóbárddal nagyolták ki, majd vonókéssel és gyaluval készre igazították. A munkában a méreteket rögzítő sablonok, úgynevezett módlák voltak segítségükre. A kifaragott dongákat két évig pihentették.

A hordókészítés következő műveleteként a kádár az abroncsokba állítja a dongákat, befeszíti, majd felrakja a többi abroncsot. Az évszázadokig használt mogyorófa-abroncsokat csak lassan váltotta fel a vasabroncs, amelynek használata az 1850-es években lett általános. A vasabroncs ugyan tovább növelte a hordó árát, a bor szállításakor azonban csökkent az elfolyás veszélye.

Az összeállított bordákat a bodnár tűzrakással melegítette, gőzölte, így lehetett meghajlítani, s a végén összehúzni. Ekkor nyerte el „hasas”, domború formáját a hordó. Gyaluk, csínvágók, körző segítségével került lassan minden donga a helyére. Végül a bodnár beillesztette a hordófeneket, kifúrta a csapnak való lyukat, és véglegesre szögecselte az abroncsokat.

A kádár szerszámai: bárdok, szekercék, faragószék, vonókések, körzők, szalu vagy kapacs, gyaluk, fűrészek, fúrók, kalapácsok stb. A bodnárok kéziszerszámai lényegében évszázadokon át változatlanok voltak. A technológiában az első komoly áttörést a gyaluk megjelenése jelentette a 18. században. Ez az újítás német földről terjedt, főként a céhes legények vándoréveinek köszönhetően. Szerszámaikat saját kézzel faragták és díszítették.

Egyik legősibb szakmák közé sorolhatjuk a kádármesterséget. Országszerte elterjedt és elismert foglalkozás volt, de manapság egyre ritkábban találkozunk ilyen mesteremberekkel. Történelmi borvidékeken volt a legnagyobb hagyománya. Jól kereső iparosoknak mondhatták magukat egészen addig, míg a zománcos, üveg és a műanyag tárolóedények el nem terjedtek. Régen nem csak a fa megmunkálásával, hanem borkezeléssel is foglalkoztak egyes kolostorok és uradalmak, vagy mezővárosi gazdák felkérésére. Száradt tölgyfából készítették termékeiket, a hordót, vagy a kádat, amit évszázadokig egyszerű favesszővel kötöttek össze, miután tűzben megpuhították a tölgycsíkokat. A vasabronccsal való megkötés csak a 18. századtól kezdett elterjedni. A tölgyfán kívül eper, akác és szelídgesztenyefából is gyártottak eszközöket, amennyiben anyaghiány vagy anyagi okok miatt ez volt a legmegfelelőbb megoldás.   Általában a kádármesterség apáról fiúra szállt.

Gyöngyösön és környékén a megélhetés egyik alapja a szőlő- és bortermelés volt, s ezzel együtt fejlődött az ezt kiszolgáló kádáripar. Már 1600-ban megalakult a kádárok céhe, melynek fennállása az 1872-ben általános ipartörvény életbelépésekor ért véget. Ezután Ipartásulat, majd az 1884. évi újabb ipartörvény életbe lépése után Ipartestület fogta össze a város kézműveseit. 1906-ban Gyöngyös is belépett az Ipartestületek Országos Szövetségébe. 1945 után szövetkezeti keretben vagy magánkisiparosként dolgozhattak a kádárok. Az 1950-es évektől a nagyüzemek alkalmazottjaivá lettek a faedények készítői. Pl. konzervgyár, Borforgalmi Vállalat alkalmazta nagyobb számban őket. Az 1970-es évektől ismét nagyobb teret kapott a magánkisipar, a „maszek” ipar. Sokan ekkor kezdtek ismét önállóan dolgozni, ahogy ma mondanánk, vállalkozást alapítani.

Barta Sándor bácsit a Püspöki úti házában, műhelyében látogattuk meg.

Elmondása szerint felmenői az ükapjáig visszamenőleg kádárok voltak. Édesapja 1942-ben Erdélyből jött Magyarországra, hogy itt folytassa mesterségét. Sándor bácsi 1944-ben született. Felnőve édesapjával együtt dolgoztak a szakmában. 1956-ig kisiparosként, majd egy konzervgyárban készítették a hordókat és egyéb tárolóedényeket, melyeket a konzervipar használt.

Később a Borforgalmi Vállalat alkalmazta Sándor bácsit. Ott a bor érleléséhez, tárolásához hatalmas hordókra volt szükség. A legnagyobb, amit készített200 hl-es volt. Feladata volt a hordók tisztítása, kénezéssel történő fertőtlenítése, javítása is.

A legöregebb hordó amivel dolga akadt 1847-ben készült! Elmondása szerint egy jó hordó 100-150 évig is használható.

1977-től 1994-ig maszek kisiparosként dolgozott. 7 tanuló tanulta nála a mesterséget, közülük 1 dolgozik ma is a szakmában.

Megkérdeztük, hogy milyen fafajtákkal dolgozik. Minden fa jó, aminek gyümölcse van, ezt mondta. A hordókhoz legjobb a tölgyfa, de jó az eperfa, a szilva, a cseresznye is. A bükkfahordó csak ecetes ételek tárolására alkalmas, a borhoz nem. Ugyanígy a vörösfenyőből a gyantássága miatt nem készülhet hordó, viszont a kádakhoz kiváló alapanyag.

A kádárok „kézjegye”, amiről a hordókészítőjét fel lehet ismerni: a hordó két végén a dongák élét „letörik”, tulajdonképpen lefaragják – ezt minden kádár kicsit más formájúra alakítja.

De nem mi ittuk meg!!!

Dobóczi Kamilla Lehotai Annabell Turi Zsombor Sulyok Zoltán Felkészítők: Bágyi Nóra

és Hevesi Mária

A fotón: Barta Sándor kádár, (egy 120 hl-es hordó dongájával)Sulyok Zoltán,Lehotai Annabell,Turi Zsombor.

Felhasznált források:Magyar Néprajzi Lexikon,Vinopédia.hu,B. Gál Edit: Életutak, mestersorsok Gyöngyösön.