Láthatatlan Nyomon

Odakint még jeges sötétség honolt. Csak az utcai lámpa fényében fürdő hinták, mászókák és csúszdák sötét árnyékai járták magányos táncukat. Hajnali négy órakor ugyanis egy gyerek sem hintázott vagy csúszdázott.Általában én is át szoktam aludni a hajnali órákat, ám ezúttal más volt a helyzet. Nagyjából húsz perce kaptam egy telefonhívást a rendőrségtől, miszerint Tálosi rendőrfőkapitány látni szeretne a IX. kerületi metró aluljáróban. Mondtam, hogy egy óra múlva ott leszek, hiszen a lakásomtól az út odáig majd egy órát vett igénybe tömegközlekedéssel. Ilyen benzinárak mellett nem használom a kocsimat. Annyira jól azért nem fizetik meg a magánnyomozókat. Ő fél órát akart hallani, rövid egyezkedés és némi kiabálás után feladta és jobbnak látta, ha nem sürget. Jövök, amikor jövök. Az egész életem erről szólt: akkor jöttem és mentem, amikor akartam. Nem voltam szabályokhoz, rendszerhez kötve, nem volt tartós kapcsolatom nagyjából az óvoda óta, és van egy olyan érzésem, hogy az ott kötött házasságom lesz az utolsó is. Nem nekem való a család, a gyereknevelés. Ehhez nem értek, nincs érzékem hozzá. Persze szép dolog a, hisz akinek van, az letette képzeletbeli ujjlenyomatát a világban.

Az ablak előtt álltam, kezemben egy bögre gőzölgő feketével. Nem méregdrága, finoman pörkölt kávé, de a célnak megfelel. Ahogy újabbat kortyoltam belőle, éreztem, ahogy az ébenfekete folyadék kellemesen „végigforrázza" a torkomat, a koffein pedig egyre erőteljesebben lüktet az ereimben. Kezdtem felébredni. Utáltam felkelni hajnalban. Most azonban valamiért mégis jól esett végignézni az üres parkon, aminek egyetlen lakója egy kóbor kutya - tacskó lehetett -, kétségbeesetten kotorászta az átfagyott talajt némi élelem után kutatva. A lakásom egy tízemeletes, hideg és cseppet sem barátságos betontömb ötödik szintjén volt. Nem volt nagyobb egy cipős doboznál, de a célnak megfelelt: volt tető a fejem felett, volt fűtés, víz, áram, de ami a legfontosabb volt: az internet. A XXI. században mi mást is akarhat az ember, mint a globális „könyvtárat" a saját dolgozószobájába? A dolgozószoba némiképp túlzásnak hathat, ugyanis nem volt. Pontosítok: A dolgozószoba a nappali volt, ahol egy fekete bőrkanapén álmos, ráncokkal barázdált színes díszpárnák hevertek. A kanapé előtt egy apró dohányzóasztal, amin a laptopom, egy koszos bögre és egy vaskos, kávéfoltos akta fért csak el. Egy újabb hajtással kiittam a maradék kávémat, a bögrét pedig a mosogatóba raktam, a koszos tányér mellé, amin még mindig jól kivehető volt a tegnapi, szecsuánis csirkém maradéka. Az egyik kellemes és hasznos dolga az agglegény életnek az,hogy megtanultam főzni. A kellemetlen pedig az, hogy mosogatni is nekem kell. Hiába, a Sors és az Univerzum mindig az egyenlőségre törekszik. A nappaliból besétáltam a hálószobámba, és a beépített szekrényből kiszórtam azokat a ruhadarabokat az ágyra, amikről úgy gondoltam, hogy alkalmasak lesznek a mai napra. Szerettem az elegáns ruhákat, ennek több oka volt: egyrészt, mert magánnyomozó és harminc éves férfi voltam, mégsem járhattam fényes pólóban, szakadt, ülepem közepéig letolt farmerban és a szivárvány összes színeiben pompázó tornacipőben. Másrészt, imádtam azokat a nyomozós sorozatokat, filmeket, amikben a főszereplők öltönyben lövöldöznek, háztetőkön ugrálnak, szélvédőkön zuhannak keresztül. Afféle magyar James Bond akartam lenni, akin nem fog a golyó, és aki két-három vodkamartini után is úgy vezet a legnagyobb sebességgel, hogy a reakcióideje egy tizedmásodpercet sem romlik. A rideg valóság az, hogy nem lettem magyar James Bond. Rajtam fog a golyó - már kaptam

egyet a vállamba -, két-három whisky után dülöngélve támolygok haza, és nekem valahogy mindig koszolódik, szakad és gyűrődik az öltönyöm, ha futnom, másznom vagy ugrálnom kell. Ki érti ezt?Villámgyorsan felöltöztem. Megmostam a fogam, megborotválkoztam és próbáltam egy kicsit igazítani rakoncátlan fürtjeimen, de erőfeszítéseimet kevés siker koronázta. Valószínűleg én leszek a legelegánsabb nyomozó az aluljáróban, de ezért csináltam az egészet. Ez is a hírnevem fontos eleme volt, emlékszem- talán még az a bizonyos újság is meg van még valahol. Az egyik újság a sikeres nyomozásomon túl – kiszabadítottam egy tízéves kisfiút egy beteg, emberrabló család karmai közül - dicsérte a stílusomat is, különösképpen a kalapomat. Merthogy én imádom a kalapokat. Lekapcsoltam a villanyt a hálószobában és visszasétáltam a nappaliba. Szándékosan nem akartam sietni az indulással, várjanak csak rám. Felnyitottam a laptopomat, beütöttem a jelszavamat, majd megnyitottam a postafiókomat. Hihetetlen, hogy a postagalamboktól, a füstjelzésektől eljutottunk odáig, hogy kényelmesen, a kanapémon fekve, a perc törtrésze alatt tudok levelet váltani távoli ismerőseimmel, volt szeretőimmel. Ma is jött egy levelem. Köszönetmondó levél, aminek az írója - egy dekoratív, kimondottan nem szűzies nő - piedesztálra emelte nyomozói képességeimet és aziránt érdeklődött, hogy nem lenne-e kedvem meginni vele egy kávét. Sem kedvem, sem időm nem volt válaszolni. Kifizette a munkámat, ráadásul férje és egy lánya is volt. Sok mindent el lehet mondani rólam, de azt nem, hogy nem tisztelem a családos embereket. Sohasem feküdtem le férjezett nővel. Kivéve, amikor nem tudtam, hogy az. Lecsaptam a laptopomat, kisimítottam néhány barázdát a kanapémon, majd az egész alakos tükör előtt állva jó pár pillanatig nézegettem a tükörképemet. Nem is rossz. Megigazítottam a nyakkendőmet, és a szürke szövetkabátomért nyúltam. Gondosan begombolkoztam, ilyenkor a hideg is a csontomig szokott hatolni. A tartóról felkaptam egy fekete kalapot, kezembe vettem az esernyőmet, és kiléptem a bejárati ajtón. A folyosó gyéren volt megvilágítva, és ahogy haladtam a lift felé, az egyetlen hang csak az elegáns makkos cipőm kopogása volt. Ebben a nyomasztó csendben szinte ordított minden egyes lépésem. Megnyomtam a hívógombot, ami vörösen felizzott. Amíg várakoztam szórakozottan végigpásztáztam a folyosót. Ebben az óriási betontömbben a lakók alig ismerik egymást. Én is csak a közvetlen szomszédjaim nevét tudtam. Könnyen lehet, hogy felettem egy sorozatgyilkos főzi reggelente a kávét, az is lehet, hogy minden reggel, amikor lemegyek a postámért egy kiéhezett pedofillal köszöntjük egymást udvariasan. A legnyomasztóbb ebben, hogy valószínűleg csak akkor értesülök majd erről, ha megtalálják a kiláncolt hullát egy hangszigetelt spájzban. Szomorú, hogy nem törődünk mások gondjaival. Néha el szoktam gondolkodni azon, hogy vidékre költözöm. A lift ajtaja fájdalmas nyikorgások közepette kinyílt, én pedig sötét gondolataimmal karöltve beléptem, és megnyomtam a gombot. A kis fülke lomhán szedte az emeleteket. Nem voltam klausztrofóbiás, egyszer még élve el is temettek - igaz nem sokáig - egy koporsóba. Na, az volt aztán az izgalmas ügy! Most valamiért nagyon szabadulni akartam ettől a lifttől, távol akartam lenni a betontömbtől és a képzeletbeli gyilkos szomszédaimtól.. Végre a fülke ajtaja kinyílt, az orromat pedig megcsapta az előtér illata. Mindig is azt éreztem, mintha valami rohadna ebben a házban. Talán az emberek világszemlélete és erkölcsi értékei öltöttek testet ebben a rohadó szagban. A postaládához léptem, kinyitottam a kis rekeszt, és kivettem belőle két sárga csekket - már megint fizetnem kell valamit - és egy fehér borítékot. Ezt már izgalmasabbnak találtam, mint a csekkeket, amiket visszalöktem a postaládába. Mielőtt kinyithattam volna a borítékot, megcsörrent a Mission Impossible főcímdalára hajazó csengőhangom.

Tálosi rendőrfőkapitány hívását jelezte. Megnyomtam a fogadás gombot. -Úton vagyok. - válaszát meg sem várva kinyomtam a hívást, a borítékot a szövetkabátom belső zsebébe mélyesztettem, majd kiléptem a lépcsőházból.

***- Az a hajléktalan találta meg a testet. - mutatott a kapitány az aluljáró sarkában kuporgó alakra, aki a rendőröktől kapott zsemléjét majszolta élvezettel. – Jöjjön velem! - intett felém, és a mozgólépcsővel a metró szintjére "száguldottunk". Az út ide nem volt valami izgalmas, sajnos nem várt rám a villamoson bajba jutott hölgy, akinek váratlanul a segítségére kellett volna sietnem. Ám ami odalent fogadott, az már sokkal izgalmasabbnak ígérkezett: egy eddig azonosítatlan férfi holtestét hevert a biztonsági sávon. nem hiába óvnak mindenkit attól a gondos bemondók. A fickót sebészi pontossággal darabolták fel. Mintha csak egy rúd párizsi lenne. A kezét és a lábát az aluljárószinten hagyták, a többit pedig az a bizonyos hajléktalan találta meg, aki pár zsemlét kapott cserébe azért, amit a lelet mellett kiokádott. Akárki akármit mond nekem, a csövesekre én mindig úgy tekintettem, mint az éjszaka „járőreire". Úgy kell nekik. - Készüljön fel, mert a látvány nem lesz épp kellemes. - láttam, ahogy a kapitány zsebkendőt rak az orra elé. Nyilván a hullaszag ellen , nekem nem volt szükségem rá. Rátámaszkodtam az esernyőmre és úgy sétáltam metrószinten hemzsegő egyenruhások köré. A rendőrök alaposan biztosították a területet, senkit nem engedtek le és valószínűleg még jó pár óráig nem is fognak. Már látom is magam előtt a dühöngő tömeg ökölrázásait, vad szitkozódásait.- Engedjenek át minket. Utat! -mennydörögte a kapitány, két járőr pedig felemelte előttünk a sárga szalagot. Ahogy ránéztem a testre, éreztem, hogy a lábaim megremegnek. Még jó, hogy az esernyőm kéznél volt, így rá tudtam támaszkodni. Egy alsókar és alsólábszár nélküli pucér felsőtest hevert előttem a hideg, koszos padlón, a szeme helyén is üres feketeség nézett rám. A testre a 666 számsort karcolták. Az egész olyan különös volt, borzasztó, brutális. De engem lázba hozott. Utáltam is magam emiatt.- Mit gondol? Magának... khm... vannak furcsa gondolatai, megérzései. Ezért is hívattam magát. rohadtul nem örülnék neki, ha egy ilyen megoldatlan ügy szerepelne a statisztikámban. Bólintottam, mint akit érdekelnek a kapitány gondjai. A hangját csak távoli, tompa zsivajként érzékeltem, megszűnt körülöttem a világ. Csak én voltam és mellszoborra emlékeztető férfitest. A szemem sarkából láttam, hogy a kapitány szája szűnni nem akaró mozgásba lendül és csak úgy okádta magából a szavakat.- Figyel rám egyáltalán? - most végre újra rápillantottam.- Megvizsgálhatom a testet?A férfi összeráncolt homlokkal bólintott. – Az orvos már elment mindent lefotóztunk, lefilmeztünk, csak magát vártuk, akár el is mozdíthatja.- Ezt megfogná nekem? – kérdeztem az egyik járőrt, miközben a kezébe nyomtam az esernyőmet és a kabátomat. - Köszönöm, öhm. Simon Péter, járőr. – olvastam le a jelvényéről a nevét.Négykézlábra ereszkedtem, s előbb a padlót, majd a testet, újra a padlót és megint a testet néztem. Körbejártam az egész „mellszobrot" kétszer-háromszor, minden irányból. Néztem a precíz, finom vágások nyomát a térdizületen, könyökön, megállapítottam, hogy a mellkasba a számokat szikével „rajzolták”, vagy inkább vésték. A szemét is feltehetően ugyanazzal az eszközzel szúrták ki. Az arcon döbbent rémület és fájdalom tükröződött, nem keveset szenvedhetett, mielőtt kimúlt. A péniszt egészen a tövénél nyiszálták le: a kis penge felület miatt szikére kezdtem gyanakodni, ez a térd és könyök kis vágásait is megmagyarázta volna. A herék eltávolítása minden gondosság nélkül történt, a zacskó maradékán látható vérömleny arra utalt, hogy mielőtt kivágták volna, széttaposták a tökét. De hát mindezt az orvosszakértő is leírja majd a jelentésében.- Nos? Talált valamit? - türelmetlenkedett Tálosi.

- Hm...nem találnak itt valamit különösnek? - néztem végig a rendőrökön, akik úgy álltak körbe, mint a marhák. - Azon kívül, hogy nincsenek kezei és lábai? - harsant fel az ügyeletes viccmester.- Nagyon szellemes. Nézzék csak meg: hol van a vér? - Vér? - kérdezett vissza a hozzám legközelebb álló járőr, aki úgy szorongatta a holmijaimat, mintha magát a Szent Grált tartaná a kezében.- Igen, a vér. Ha levágnám a kezét és a lábát, biztos vagyok benne, hogy vörösre festené ezt az átkozott padlót. Az emberi testben öt liter vér kering és az lehetetlen, hogy ha levágom a lábát és a kezét, egy csepp vért sem találok a padlón. - ráztam a fejemet. - Van valamilyen elmélete?A válasz csak egy egyszerű bólintás volt.- Bökje már ki! - csattant fel újra a rendőrkapitány.- Ezt a férfit nem itt ölték meg. Az elméletem az, hogy a testet valahol máshol feldarabolták és ide hozták. Ügyelve arra, hogy megtaláljuk. Egy sebészt, vagy egy olyan embert keresünk, aki ilyen ügyesen le tud választani ízületeket. .- Akkor azért nincs itt vér, mert máshol megölték, ott elvérzett, feldarabolták, és úgy hozták ide, ugye? - összegezte Tálosi a hallottakat.- Nem. - ráztam meg a fejemet. Mindenki megütközve meredt rám.- De az előbb azt mondta, hogy...- Azt mondtam, hogy felvágták és ide hozták a darabokat. Ez így is van. De itt egyáltalán NINCS vér. - hangsúlyoztam a nincs szót, hogy mindenki agyában rögzüljön. - Egy csepp sem, már pedig ha önt kivéreztetném a lakásomban, feldarabolnám, és ide hoznám a testrészeit, nyilvánvalóan még itt is bemocskolná a vére a padlót.- Ez kedves öntől. - morogta, én pedig megejtettem az irányába egy vigyort.- A helyzet az, hogy az ürge vérét teljesen lecsapolták. Jó alaposan kiszívták, mire idehozták. Így olyan mintha a hentestől csirkecombot kérne. Vér nélkül kaptuk a testrészeket.- De miért csapolta le?- Nem akarta megkönnyíteni a dolgunkat. Nem lesz egyszerű azonosítani.- És mik azok a számok?- 666. A bibliából van. Ördög számsora. - Vallási okból elkövetett gyilkosság?- Nem tudom.. Még az is lehet - éreztem a telefon rezgését a combomnál. Kivettem a zsebemből,s megnyitottam az üzenetet , ami egyetlen egy sorból állt: „Ügyes! Nyissa ki a borítékot!” Kővé dermedten bámultam a szavakat. - Jól van?- nézett rám a kapitány. .Szavai visszarángattak a valóságba. Nem válaszoltam neki, a járőrhöz léptem, és kivettem a kezéből a kabátomat. Felvettem, és kitapintottam a szívem közelében pihenő levelet. Éreztem a pihekönnyű borítékot. Mintha csak egy kismacska lenne, szüntelenül dorombolt, én pedig egyszerre imádtam és viszolyogtam tőle. Rátámaszkodtam az esernyőmre, s elindultam a mozgólépcső felé.- Hé, álljon meg, hova megy? Megtorpantam, és a kapitányra néztem. Közben elővettem a telefonomat, az ujjaim pedig úgy táncoltak a billentyűkön, ahogy egy zongorista játszik.. Én lehettem az sms-írók Ray Charlesa. Imádom Ray Charlest. Erre felcsendült a „Ne szívjál füvet” című dal a döbbent Tálosi zakójának zsebében. - Küldje át az összes anyagot, aktát és képeket arra a címre, amit most küldtem el. Majd jelentkezem. – biccentettem visszafogva mosolyomat, s újra elindultam a mozgólépcső felé. - Álljon már meg! Mégis mit képzel, hogy hova megy?! - értetlenkedett tovább.Újra megtorpantam. Nem szoktam visszatartani bizonyítékot a rendőrség elől, de valami azt

súgta, hogy egyelőre kezeljem bizalmasan. az üzenetet. Nem fordultam meg, csak a vállam fölött válaszoltam.- Elmegyek reggelizni. Farkaséhes lettem.Mire megállíthattak volna, én addigra már emelkedni kezdtem a szemükben, s el is tűntem előlük.

***Odakint a nap első sugarai lassan aranyba borították a végtelen eget. Ahhoz képest, hogy már bőven benne voltunk az őszben, meglehetősen enyhe időnek örülhettünk. A metróállomástól nem messze, egy non-stop kis kávézóba ültem be, ahol bőséges reggelit adnak. Tojással, angolszalonnával és friss kávéval. A Késdobáló nevű kocsma, vagy ha úgy tetszik vendéglő, egy jó barátomé, Tomié –aki akkor, amikor még joggal tartottak tőle az alvilágban, a „Colos Tomi” névre hallgatott.Az után nyitott vendéglőt, hogy kijött a börtönből, ahol egy évtizedet ült, gyilkosságért. Állítása szerint önvédelem volt, de olyan profin végezte ki a srácot, hogy nem hittek neki. Csupán egy jó ügyvéd és a jó magaviselet segített rajta. Fogalmazzunk úgy, hogy Tomival kifizetődő volt jóban lenni. Ha kedvelt, akkor számíthattál rá és a kapcsolatrendszerére - bárkit meg tudott találni és bármit meg tudott szerezni neked -, de aki az ellensége lett... jobban jár, ha azonnal foglal egy jegyet Bangkokba, és vissza sem tér. Én szerencsére nagyon jóban voltam vele, a középiskola óta ismerjük egymást. A barátságunk azóta tart, hogy tizenkettedikben, érettségi előtt két hónappal lemondtam a kedvéért a szépséges Hajmáskéri Klementina, Klemci szerelméről. A dolog szépséghibája, hogy titkos forrásokból tudtam: Klemci pasija középsúlyú bokszoló, és nagyon erőszakos. Tomi persze elbánt vele, mint ahogy Bruce Lee-n kívül mindenkit lecsapott volna.Nagyjából húsz perce térhettem be hozzá, azóta pedig már reggelimet fogyasztottam. De még mindig nehezen tudtam megemészteni a metróban látottakat, és a furcsa görcs a gyomromban sem akart enyhülni. Igazából nem voltam annyira éhes sem, csak az időt húztam. Nem akartam megnézni a levelet. Tudtam, hogy amit benne találok, annak nem fogok örülni... egy kicsit sem. - Kérsz még valamit, Dave? - tudni kell Tomiról, hogy imádja angolosítani a neveket. Így lettem Dávidból Dave. Eltoltam magamtól a tányért, és ránéztem a toronyméretű férfira. Hiába volt már ő is harminc fölött, hiába húzott le egy tízest a sitten, borzasztóan fiatalnak, legföljebb húsznak tűnt, kölyökképű volt, akiért megvesztek a nők. - Egy laptopot és egy dupla whiskyt. Lehetőleg jég nélkül. - Tomi rásandított a falon logó, ormótlan, régi kakukkos órára. Utoljára ilyen órát talán a Szomszédok című színvonalas magyar sorozatban láttam. - Whiskyt? Ilyenkor? - rökönyödött meg, de a hangját már kicsit tompábban hallottam, mert, a konyhából beszélt hozzám. Kihozta elém a laptopját, beütötte a WiFi kódot, s letette elém a poharat, amibe háromujjnyi mélységet teremtett tömény szeszből. - Mi történt?Felmutattam a mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon egy kicsit, majd pár perccel később elé toltam a laptopot.- Nézd meg ezeket a képeket, most kaptam a rendőrségtől - élvezettel figyeltem, ahogy Tomi képe lassan megnyúlik, drogos, vérágas szeme gúvadtan meredt a képernyőre. - Azt a rohadt- suttogta. Felállt, a pulthoz sétált, levett egy üres poharat, megtörölgette foltoktól hemzsegő konyharuhájával, majd töltött magának is egy italt. - Milyen beteg ember csinál ilyet? Ezen dolgozol most?Bólintottam.- Nem semmi ügy. Van valami nyomod vagy elképzelésed arról, hogy miért pont így csinálta? – kérdezősködött.- Találtam a helyszínen néhány érdekes nyomot. Lecsapolták a vérét ennek a

szerencsétlennek, és sebészi technikával vagdalták fel. Úgy szórták szét a testrészeit, mint én kiskoromban a legóelemeket, amikor hisztiztem. Még a farkát is lenyisszantották.Ahogy felidéztem az emlékeimet, elöntött a mélységes indulat. Féltem, undorodtam, agresszió növekedett bennem. Ilyennek nem szabadna lenni, hogy valakik puszta játékból vagy élvezetből ilyen módon oltanak életeket.- És van még itt még valami - elharaptam a mondatot. Nem voltam benne biztos, hogy bölcs dolog már az elején kiteríteni a kártyáimat, de ha valaki, akkor ő tudna nekem segíteni.. Tomi felvont szemöldökkel nézte,ahogy előveszem a borítékot, s olyan finoman, mintha porcelánból lenne, az asztalra teszem. Mindketten pár pillanatig gyanakodva figyeltük a fehér köntösbe bújt gonoszt, aztán végül feltéptem a száját.- Mi van benne? - kérdezte fojtott hangon Tomi. Kihúztam a levelet, gondosan széthajtottam, s felolvastam:

Van kedved játszani velem? A következő megállót az alábbi koordinátán találod47.496196 / 19.068962

Az üzeneten kívül más is találtam apró kulcs koppant finoman a messziről márványt utánzó műanyag asztalon. Tomi felkapta, úgy vizsgálta, én pedig eközben az interneten néztem utána, mint jelölhetnek a megadott koordináták. - Ez egy postára akar engem elküldeni. - fordítottam Tomi felé a képernyőt. - Akkor ez a kulcs egy postafiókot nyithat a Blahán - morfondíroztam, s felhajtottam a whiskym maradékát.- Nem kéne szólnod a rendőröknek? - ezt a kérdést fura volt a szájából hallani. Éppen ő buzdít arra, hogy értesítsem a fakabátokat. - Egyelőre nem. Szeretnék magam utánajárni, hisz ismersz.- Pontosan. Túl jól ismerlek és tudom, hogy mennyire önfejű vagy. Legalább Amandának szólj! Hevesen megráztam a fejem.- Nem, nem és nem! Nem szólok neki, és te sem fogsz. Héé! - csettintettem az arca előtt. - Ígérd meg nekem, hogy nem szólsz neki! Még nem. Most még keveset tudok. Amanda a menyasszonyom volt még két évvel ezelőtt. Igazi szakmai szerelem volt, vállvetve nyomultunk, mint a kolhozparasztlány és a munkásfiú a szovjet filmek elején. Piszok jó nyomozó, majdnem olyan jó, mint én, csak persze szerencsésebb, meg könnyebb is a dolga, mert csak meg kell riszálnia a gyönyörű seggét, és máris minden ajtó megnyílik előtte. Tomi úgy gondolja, hogy segíthetne. Én meg nem. Igen csúnyán vesztünk össze, egy semmiség miatt, de csak azért, mert éppen az volt soron. Valójában két dudás voltunk egy csárdában, akik képtelenek összejátszani. Tehát újabb heves fejrázás volt a válaszom.- Jó, jó - adta meg magát. - Egyébként, mikor dugtál utoljára? Olyan szarul nézel ki. - egy rosszalló tekintet és a középső ujjam felmutatása elég volt ahhoz, hogy Tomi végre észre vegye magát. - Oké, befogom. - vont vállat, és felállt az asztaltól. - Azért, ha bármire szükséged van, csak kiálts, és jön a konyhából a felmentő sereg.Biccentettem, majd elővettem a pénztárcámat.. Kivettem egy ezrest, amit az asztalra ejtettem. - A többit tartsd meg. Vegyél belőle terítőt, esetleg virágot. Szörnyen lehangoló ez a hely.- Akkor mi a tökömért jársz ide? - Mert jó a konyha meg a társaság. Csak kicsit igénytelen - vontam meg a vállam. - Később hívlak majd - magamra kanyarítottam a kabátomat. - Jó munkát. - köszöntem el Tomitól, aki akkor már egy koszos asztalt próbált tisztává varázsolni. - Héé! - kiáltott utánam. Az ajtóból visszanéztem rá.

- Kapd el a nyavalyást, és törd el a gerincét!- El fogom. - nyugtattam meg, majd egy biccentés után. kiléptem az utcára.

A tömegközlekedés nagyjából olyan, mintha egy csapat marhát próbálnánk beterelni egy olyan karámba, ahol tutira nem férnek el. Megőrülnek, megvesznek, és egymást fellökve próbálnak meg harmincan egy négyzetméternyi helyen elférni. Kényelmetlenül éreztem magam a négyes villamoson. Egy nagydarab férfi elég közel állt ahhoz, hogy ötvenes lábával finom „csontporrá" zúzza a lábujjaimat. Ezen kívül pedig büdös volt. Iszonyatosan büdös. Izzadtság, ázott kabátok, néhány tavaly mosdott csöves és az emberekre váró stressz keveréke eszméletlen bűzt hányt magából. Szerencsére csak három megállót kellett mennem a Blaha Lujza térig. Ezért pedig hálás voltam. Nem volt tömegiszonyom, se bezártság érzetem, De már kezdődött.Egy dolgot kedveltem a tömegközlekedésben: minden utazás során tanultam. Górcső alá tudtam venni az emberi viselkedést, hiszen hús-vér alakban jelenik meg előttem szinte minden formája. Vegyük például a sarokban álló, kopaszra nyírt tesztoszteron-titánt, aki úgy meredt maga elé, mint aki vérre szomjazik. Elfojtott dühe és agressziója örvényként szippantott be maga körül mindent. Az ilyen ember egy időzített bomba. Pár méterrel arrébb egy zakkant férfi vitába keveredett a saját tenyerével, míg a mellettem álló idős hölgy megállás nélkül szidta a kormányt. Ezt meg is tudtam érteni Csodálatos egyveleg ez, hiszen ezek az emberek annyira különbözőek, annyira más és más utat járnak, hogy annak az esélye, hogy egy térben találkozzanak, a zérónál is kevesebb.- Blaha Lujza tér. - hangzott a gépies, női hang, amit ezerszer hallottam már. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy már csak pár pillanat, és kiszabadulok a villamos büdös gyomrából. A sárga Kombínó lassan fékezni kezdett, majd egy érezhető rántás után megállt. Az ajtók kinyíltak, a csorda pedig... megindult. Egymást taposva próbáltak meg kijutni a levegőre, mellőzve minden rendszert. Megvadultak. Attól tartottam, hogyha elesnék, agyontipornának.- Héé, figyelj, hogy hova lépsz! - taszítottam arrébb egy beképzelt suhancot, aki a magyar nyelvben fellelhető összes trágár szóval hízelgett nekem.Abban a pillanatban, hogy kiléptem az ajtón, megcsapott az őszi levegő hűvös, éltető szele. Kivettem a telefont, s a képernyőre tekintettem: a GPS azt jelezte, hogy a posta pár utcával van csak odébb a megállótól. Remek. Célirányosan bekapcsolódtam a nyüzsgő élet vérkeringésébe. Menetközben figyeltem az emberek arcát: sehol egy mosoly, kedves pillantás vagy reménykedő tekintet. Bús, depressziós nép vagyunk. Semminek sem örülünk, semmiért sem lelkesedünk. Persze, rá lehet ezt fogni arra, hogy a történelem fekete bárányai vagyunk, vagy, hogy mindig rosszul döntöttünk a világháborúkban. Így igaz, nem hoztunk bölcs döntéseket, de könyörgöm, a trianoni békeszerződés 92 évvel ezelőtt történt! A mai Nagy Magyarország pulcsit, Vesszen Trianon trikót hordó fiatalok nagyszülei még gondolatszinten sem éltek akkor, amikor ezt a paktumot szentesítették. Emiatt pedig már késő bánkódni, azzal kell együtt élnünk, ami megadatik, nem azzal, ami valaha megadatott.

Bedfordultam a megfelelő sarkon, és megláttam a Magyar Posta palackzöld emblémáját. Megszaporáztam lépéseimet.Egy apró csengő halk éneklésbe kezdett, ahogy betoltam az ajtót. Először az ötlött szemembe, hogy mekkora sor áll már reggel a postán. Mindenki csekkeket fizetett be. Egy dolog bizonyosan közös a magyar emberekben: mindannyian, teljes szívünkből utáljuk a sárga szín egy bizonyos árnyalatát. - Elnézést, hölgyem. - szólítottam meg az egyik pultnál magányosan üldögélő dolgozót. – Meg tudná nekem mondani, hogy hol találom a 33-as postafiókot?- a nő kedvesen rám mosolygott, amivel megcáfolt pár mendemondát a postai dolgozok hozzáállásáról.

- Ott a sarokban találja, uram - mutatott a terem túlsó végében álló szekrények felé.- Nagyon szépen köszönöm. - viszonoztam a mosolyt, és elindultam a kijelölt iránybaMegálltam a testes szekrény előtt, aminek az elején tenyérnyi lapocskák voltak, gondosan, sorban megszámozva. Megkerestem a 33-ast. Szokatlan érzés kerített a hatalmába. Féltem kinyitni ezt az apró fiókot. A tenyeremet ráhelyeztem a hideg acélra. Éreztem a szekrényből kiáradó gonoszt, a lelketlen szörnyet. A hideg futkosott a hátamon, a tarkóm nyugtalanul bizsergett.„Szedd össze magad!” Ez csak egy szekrény. Próbáltam magammal elhitetni, hogy amit ott találok, az egy kedves kis képeslap lesz, valahonnan a Kanári - szigetekről. De nem tudtam bebeszélni magamnak. Ha elhinném, bizonyára én lennék a legpocsékabb magánnyomozó. De ha nem képeslap, megharapni, megölni biztosan nem fog. Csak elrontja a kedvemet, ami most sem valami fényes.Kitapogattam a kulcsot a zsebemben. Éreztem a recét a végén, szinte könyörgött, hogy használjam.Tekintetemet továbbra sem tudott elszakadni a 33-as számtól. 33...33...33......3-as szám. Szentháromság... Ez a fickó nagyon imádja a bibliai utalásokat. Vettem egy mély levegőt, kihalásztam a kulcsot, és a zárba helyeztem. Egy fordítás. Katt. Izzadok. Uram isten, félek egy szekrénytől? Mi a fene bajom van?Megragadtam az apró kilincset, és kitártam a szekrényt. Olyan volt, mintha Pandóra szelencéjét nyitottam volna ki, csak, hogy a gonoszság és a szenvedés helyett mást találtam a saját kis szelencémben: egy hosszú, vékony fémdobozt és egy borítékot. Nem vesztegettem az időt,magamhoz vettem őket, izgatottságomban a szekrényajtót a kelletnél erősebben vágtam be. Fájdalmas hangja bezengte a termet, s egy pillanatig minden tekintet rám szegeződött.- Hupsz.. Elnézést. - bűnbánó arcot vágtam, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a postát.

***

Most nem volt sem időm, sem hangulatom a tömegközlekedéssel bajlódni. Gyorsan haza akartam jutni, szerencsére a posta előtt egy üres taxi várakozott. Utazás közben időről-időre a mellkasomat szorítottam, a szívem úgy dübörgött, mint egy megvadult légkalapács. A sofőrnek is feltűnhetett felfokozott izgalmi állapotom,mert a negyedik – vagy ötödik hasonló mozdulat után a hogylétem felől érdeklődött.

- Várjon meg itt. - a kezébe nyomtam egy Széchenyi Istvánt ábrázoló bankjegyet, és az ajtót hangosan becsapva a lépcsőház felé siettem. Egyre növeltem a tempót, s mire az ajtóhoz értem, már zihálva kapkodtam levegő után.Le kellene szoknom a cigarettáról. Tinédzser korom óta úgy nyeltem magamba a nikotint, mint öreg alkesz éjféli kocsmákban a stampókból a maradékot. Próbáltam a kulcsot a zárba illeszteni, nagyjából a tízedik próbálkozásra sikerült is bejutnom a betonerődbe. Mögöttem az üveg a megrázkódott, ahogy bevágtam a kaput, de nem törődtem vele. Egyhelyben topogva nyomkodtam a lifthívó gombot újra és újra, mint akinek már szinte késő elérni a klotyóig..Bevetődtem a fülkébe, s meg sem álltam a lakásomat „rejtő” folyosóig. Alig telt el pár perc - noha én óráknak érzékeltem - már a lakásom előszobájában álltam. Hátamat a falnak vetve úgy lihegtem, mintha nem engem hozott volna fel a lift, hanem én azt. Néhány mély levegőt vettem. Tudtam, hogy muszáj lesz megnyugodnom. Pár perc multán a szívem sem zakatolt gőzmozdonyra emlékeztetően, rávettem magam arra, hogy megnézzem a kis dobozt. Elbotorkáltam a nappaliba, töltöttem magamnak egy whiskyt majd leültem a bőrkanapéra, és előhalásztam a dobozt és a levelet. Egy hajtásra lehúztam az italomat, s abban a pillanatban, hogy az égető alkohol végig csúszott

a torkomon, felpattintottam a kis fémreteszt... a szemem elkerekedett és tudtam, ha nem ültem volna le, most jól beütöttem volna a farkcsontomat.Így sem tartottam kizártnak, hogy hamarosan megszabadulok Tomi angolos reggelijétől, mielőtt még rendesen megemészteném. Elborzadva toltam félre a dobozt, és nyúltam gyermeki kíváncsisággal a boríték felé. Levélvágó késsel felvágtam a száját, és kicsúsztattam egy közepes méretű fehér kártyát.

Oktogon Motel, 43-as szoba.

Újabb üzenetet. Volt egy olyan sejtésem, hogy az a visszataszító ajándék és az üzenet összefüggnek egymással. Nem sokat gondolkodtam, berohantam a nappaliba, kihúztam a gardróbom felső fiókját, amiből kivettem a saját 45-ös coltomat, és egy tartaléktárat. A tárat a zakóm belső zsebébe süllyesztettem, pontosan a szívem fölé, míg a fegyveremet az övem mögé erősítettem, így a kabátom elrejtette a kíváncsiskodók elől. Mintha csak egy láthatatlanná tévő köpenyt viselnék. Hah. Többet kellene néznem a National Geographicot a szart sem érő kereskedelmi tévék helyett.

Ezúttal a gyorsabb lejutás érdekében a lépcsőt választottam. Minden lépcsőfokot duplán véve hamar leértem a földszintig, ahonnan már csak egy ajtó választott el a külvilágtól és a taximtól. - Vedd már fel. Gyerünk. Ilyenkor bezzeg sose...- Iiiigen? - még így telefonon keresztül is hallani lehetett, hogy Tomi élete nagy részében szívott, mint az állat. Beszédsebessége jóval az átlag alatt volt.– Ki beszél?- Dávid vagyok, hívd fel a rendőrséget, egy óra múlva. Tálosi ezredest kérd, hivatkozz rám! Mondd, hogy nyomon vagyok. Az Oktogon Motelhez küldd őket. 43-as szoba. - magyaráztam Tominak, s beszálltam a taxiba.- Az Oktogon Motelhez – adtam meg az úti célt a taxisnak,aki kérdés nélkül felhajtott a főútra, ami a belváros szívébe vezetett.- Mit találtál? Mi volt a postán? – kérdezte Tomi a vonal túloldaláról.- Egy újabb üzenet. - válaszoltam, közben az ölembe ejtettem a noteszemet, és szabad kezemmel szorgosan gondolatjeleket, megjegyzéseket véstem bele. - De mégis mit írt? - Nem írt semmit. Sokkal inkább adott valamit. - suttogóra vettem a hangomat, ugyanis észrevettem, hogy a férfi a visszapillantóban lopva rám sandít. - Mit adott? Cseszd meg, bökd már ki végre! Ne akard, hogy a telefonon keresztül megüsselek!- Elküldte nekem a halott fickó farkát. - a vonal hirtelen megszakadt, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal és a halott férfi péniszével egy idegen taxiban. És még alig indult el a nap!

***Az Oktogon Motel úgy nézett ki, ahogyan azt a taxiban ülve magam eléképzeltem. Kívülről régimódi, századfordulóra emlékeztető építészeti jegyekkel büszkélkedhetett. Az ódon vaskaput formás oroszlán díszítette, ami népszerű jelkép volt: bátorságot vakmerőséget és dominanciát sugárzott. Ahogy rákacsintottam a fémből formázott Leóra, szinte vártam, hogy felüvölt, mint az MGM filmek elején. A motel hazai viszonylatban elegánsnak volt mondható, ám amint jobban szemügyre vettem, megállapítottam, hogy igencsak ráférne egy alaposabb tatarozás. A falakon itt-ott beázások, sőt penészfoltok, a vakolat is néhol végső búcsút mondott a helynek, ahova annak idején buzgó kőművesek felkenték.. Mégis, talán régies stílusa miatt, az ember könnyen beleszerethetett az épületbe. Egy szeletnyi történelmet, egy jobb és becsületesebb kor

levegőjét szippantottam be. Ezek a falak tudnának mesélni. Az épület túlélt már mindent: háborúkat, bombázást, megszállást, diktatúrákat. De még ma is olyan szilárdan magasodott fölém, hogy kicsinek és semmitmondónak éreztem magam. Ki vagyok én, aki belép egy helyre, aminek építői és építtetője már rég por és hamu? Nekik az volt a fontos, hogy maradandót alkossanak. És nekem? Egy elmebeteg, aki egy levágott pöccsel rohangál az utcákon. Az én utcáimon. Gyerekek között. Az épület előtt állva újra elolvastam az üzenetet: 43-as szoba. Szippantottam egy nagyot a helyi ódorból, amiben benne volt a rosszul szigetelt és csak néhány repedésen át szellőző pince dohszaga is, és beléptem a hallba. Amit először észrevettem, a takarékosság volt. Takarékosság a takarítással. Kevés népszerű vendég fordul meg itt ahhoz, hogy megérné igazán tisztán tartani a helyet. Akik ide merészkednek, általában azért teszik, mert el akarnak tűnni. Mondjuk a barátnőjükkel, akit esetleg csak percek óta ismernek, egy félórácskára. A sarokban két elnyűtt, szakad fotel állt, kopott dohányzóasztallal, szemben velem pedig a recepciós pult, ami mögött egy túlsúlyos, kopaszodó férfi gubbasztott. Az asztalon és a pulton is egy-egy elszáradt cserepes növény próbálta feldobni a hangulatot. Kevés sikerrel. Keresztülsétáltam a hallon, ahol rajtam kívül csak egy alultáplált vörös macska szunyókált egy foltozott párnán. Legalább az egerekkel nem lesz gond.. - Jó napot kívánok! - köszöntem, ám a recepciós tekintetét elvesztette a Playboy címlap lányának lábai között. - A 43-as szoba kulcsát szeretném elkérni. A haverom mondta, hogy várjam meg nyugodtan, amíg visszatér. Lenne kedves átadni nekem? - a hangom leheletnyi felemelésével sikerült végre magamra irányítani a figyelmét Tüzetesen végigmért, malacszemei összeszűkültek, és válasz nélkül újra az újságba temette magát.Nagyot sóhajtottam, s kivettem a pénztárcámból egy kis „erősítést”. Letettem a pultra és finom mozdulattal a portás elé csúsztattam.- Azt hiszem ez segíteni fog a kulcs megtalálásában. - a recepciós felpillantott elvette a pénzt, és egy szó nélkül elém vágta a kulcsot. Hát így bízzon meg az ember a portásokban. - Lekötelez, - biccentettem és egy gúnyos mosolyt eresztettem meg a kopasz feje búbja felé. - Csak ne dumálna ennyit! - felkaptam a kulcsot és felrohantam a lépcsőn.Az emeleten hosszú, lepukkant folyosón találtam magam. A falak sárgásbarna színben játszottak, a szőnyeg pedig olyan poros volt, hogy minden egyes lépésem után attól féltem, hogy egy őrjöngő homokvihart indítok el. 40...41...42... - olvastam le az ajtókra függesztett táblákat. A negyvenkettes előtt elhaladva elővettem a negyvenötösömet. 43. A pisztolyt egy halk kattanással kibiztosítottam. Az ajtó előtt megállva megint elkapott az az érzés, amit a postán már átéltem egyszer. Ellazítottam a testemet. Mindenre kész voltam. Legalábbis reméltem. Ha ez csapda, akkor erősebbnek kell lennem, mint az acélrugó, ami összecsattan rajtam. Ha meg mégis gyengébb lennék, egyszer csak ideér majd a rendőrség is…Három erőtejeset kopogtam az ajtón, de miután hosszú másodpercek után sem kaptam választ, szó nélkül elfordítottam a kulcsot a zárban, és miután félrehúzódtam, sarkig löktem az ajtót Elővigyázatosan belestem, és csak az után léptem át a küszöböt, miután megállapítottam,hogy nincs mozgás odabent. Körülnézve egy hatalmas, régi szekrényt láttam, amiben akár fél tucat gyilkos is megbújhatott, egy asztalkát két székkel, egy hatalmas ágyat, ami alatt a többi merénylőt sejthettem volna, meg egy vénséges televíziót. Ez volt az egyetlen modern darab a szobában.Az ajtótól jobbra nyílt egy apró, kétes tisztaságú fürdőszoba. Elég minimál stílusú volt, de hát mégis mit vártam? Ez nem a Hilton.Az ablakokon a redőny le volt húzva, így a szobában kemény félhomály honolt. Kivettem egy zsebkendőt, s felkattintottam a lámpát. Nem akartam ujjlenyomatot hagyni. Már csak az hiányozna, hogy megrójanak, mert beszennyeztem a bizonyítékot.

Amint hozzászokott a szemem a hirtelen világossághoz, rögtön megláttam azt, ami minden kétséget kizáróan eredetileg nem tartozott az Oktogon Motel szobáinak berendezéséhez: a szobát egy hosszú damil szelte át, amire frissen mosott ruhaként fényképeket csíptetek. Jó sokat. Odasétáltam, és óvatosan leszedtem az egyiket. Az áldozatot ábrázolta.„Hűha, itt még jobb formában volt, mint ma hajnalban a metróállomáson.” Megtántorodtam, elkaptam a szemem a képről, és savanyú böfögés jelezte bennem, hogy Tomi reggelije nem a szokásos úton akar távozni belőlem. Akaratom ellenére összegyűrtem a fényképet a tenyeremben. Ugyanis a meggyilkolt a képek tanulsága szerint, pedofil volt. A képen, meg a többi fotón is gyerekkel fajtalankodott. Némelyikkel csak úgymond játszott, de egy-két nagyobbal erőszakoskodott is, brutális, állatias módon.

Apró zajt hallottam a szekrényből. Felemeltem a fegyverem, és a hang irányába fordultam. Ha valaki olyan van a szekrényben, akkor az első rossz mozdulatra addig lövöm, amíg csak véres pacni marad belőle.- Ki van ott? Feltartott kezekkel jöjjön elő! - nem történt semmi. Nem mozdult senki és semmi. Óvatosan, oldalazva a szekrényhez osontam. Miközben felrántottam az ajtaját, egy őrült perverz alakot vizionáltam, aki kalasnyikovja tárjának mind a harminc acélmagvas lövedékét a hasamba üríti… Pisztolyom csöve egy nyolc év körüli kislány homlokára nézett. A gyermek csuklóján és bokáján többször áttekert ragasztószalag, a száján is. Szegény rémülten vonaglott. Vékony combocskái belül véresek.Ledobtam a fegyvert a földre, s letérdeltem a lányhoz.- Nincs semmi baj. Nyugodj meg, most már biztonságban vagy. – gyengéden feléje nyúltam, mire olyan rémült arcot vágott, hogy a kezem megállt a levegőben. Fájdalom, szégyen, pánik ragyogott a szemében. Folytattam a mozdulatot, és letéptem a szájáról a szalagot. Várakozásommal ellentétben nem kezdett el sikoltozni.Végigsimítottam a haján.- Ugye nem jön vissza? – motyogta. – És ugye a bácsi nem akar…- Nem. És nem jön vissza. Nyugodj meg. Már gondoskodtak róla, hogy ne bántson téged többet. Se ő, se más. - odakint hirtelen szirénák egész sora vijjogott fel. Megjöttek a rendőrök.

- Most már minden rendben lesz. A szüleid már biztos nagyon aggódnak miattad - hallottam a folyosóra rohanó kékruhások bakancsának robaját. Majd az ajtó kivágódott.- Nyugalom! Tegyék el a fegyvert! A helyszín biztosítva van – kiáltottam, mielőtt még az ajtón beeső első maszkos szitává lőtt vagy letepert volna, majd felálltam és elléptem a kislány elől. A rendőrök elözönlötték a szobát, és nagyon mordul méregettek. Reméltem, hogy a kapitány hamarosan felbukkan, és rendet teremt. Nem kellett csalódnom. - Tegyék el a fegyvert! - hallatszott Tálosi rendőrkapitány hangja az ajtóból. Mondjuk az ő szavára sem tették el, de legalább nem fogták rám. - Maga pedig mi a fenét keres itt egy pucér kislánnyal? Magyarázza meg, de percenként ezerötszázas nyelvcsapással! - mennydörögte. Megbocsátottam neki, mert akcióban mindenki feszült. De azért szívesen orrba nyomtam volna magyarázat helyett.- Mindent elmondok, de előbb megtenné valaki, hogy megmutatja a kislányt egy orvosnak? A szülőket sem ártana értesíteni. –a szemem a lányról a képekre ugrott. Tálosi követte a tekintetemet, és amikor felfogta, amit látott, akkorát hördült, hogy egy százéves vadkant is megszégyenített volna. Szeme egyik fotóról a másikra ugrott, majd a kislányra és megint a fényképekre.- Azt a szájbaba... Persze, persze! Mit állnak itt?! Hívjon már egy istenverte orvost!A kislány hangosan felzokogott, én pedig észbe kapva, levetettem a zakómat, és didergő kis vállára terítettem.

- Nem lesz baj. Már biztonságban vagy. Meg fog vizsgálni egy doktor bácsi, aztán pedig a szüleid hazavisznek. - Nem akarok orvost! Megint bántani fognak! – picsogta. Összeráncoltam a homlokom. Azt még megértettem, hogy utálja az orvost és fél tőle, minden gyerek fél, de „Megint bántani fog?” - De nem fog fáj és nem fog bántani.- De az a bácsi is doktor bácsi volt, aki ide hozott. Mindig hozzá vitt el anyu, ha beteg voltam. - Hívják fel a szüleit! – súgtam oda a kapitánynak. - Ez a kislány most azonosította nekünk az áldozatot.

***Odakint az eső ütemesen dobolt az ablakpárkányon. Hirtelen jött a zápor, ami elmosott minden mocskot az utcákról. Az ablaknak fordulva, szórakozottan figyeltem, ahogy a kövér esőcseppek csillognak a távoli utcai lámpa fényében.- Vegyük át újra. - indítványozta a kapitány. A széke keserves hangot adott ki, ahogy a nagydarab test előre hajolt. A motelből egyenesen a kapitányságra jöttünk. Mivel volt pár olyan jelentéktelen kérdésük, hogy miért nem rohantam be a levágott pénisszel a rendőrségre, mert ez bizonyíték visszatartása, és az olyat a törvény bünteti. Addig pedig nem mehettem vissza a tetthelyre, amíg kielégítő válaszokat nem adok. A probléma csak az, hogy az a sok helyszínelő mind összejárja a helyet. Én sosem vérnyomot, ujjlenyomatot vagy DNS - mintát keresek. Persze, ez mind elengedhetetlenül fontos és nagyban megkönnyíti a nyomozó munkáját. De én mást akartam megérteni: a gyilkos motivációit, az eltökéltségét. A művészetét. Mert ez a gyilkos egy művész. Valódi Michelangelo. Engem pedig mindennél jobban érdekelt, hogy megértsem. Volt abban a szobában valami, ami segített volna ebben, de egy feldúlt tetthelyen még én sem találok meg semmit. Más úton kell eljutnom a gyilkoshoz.

- Mikor kapta az első üzenetet tőle? - tette fel újra ugyan azt a kérdést, amit az elmúlt két órában már negyvenhétszer feltett. Fáradtan sóhajtottam. Nem tudtam több információt átadni, feleslegesen húzták az időmet, amit a gyilkos kézrekerítésére tudtam volna fordítani. De ezt persze a rendőröket nem érdekelte, csak a papírmunka. Bürokrácia és aktatologatás. - Mint már említettem – nyomtam meg a szavakat -, még reggel. A postaládámban volt. Ahogy maga is láthatja, nem volt felbélyegezve. Tudja, hogy hol lakom - fordultam vissza a kapitány felé. - Kérhetnék egy csésze kávét? – ha már itt kell ülnöm, legalább hadd érezzem kicsit jól magam.- Majd kérhet. - legyintett Tálosi, és feljegyzett valamit az előtte heverő aktába. - Az üzenet pedig a postára irányította önt. Jól mondom? Bólintottam.- Mielőtt a postára ment volna, megreggelizett, elbeszélgetett valamelyik idióta haverjával, és csak utána ment átvenni a „csomagot", így volt?Újabb bólintás, bár azt megjegyeztem volna, hogy az idióta jelzőt a kapitány helyében Tomi előtt nem ejteném ki a számon.- Akkor árulja már el nekem, hogy mi a szarért nem hívott minket, mielőtt a postára ment volna! Vagy ha már el is ment, utána miért nem hozta be azt a vézna, elhalt pöcsöt az irodába?! – mennydörögte, és úgy magaslott fölém, hogy vörösen dagadó feje árnyékot vetett rám. Egész arca remegett, halántékán az ütőér pedig úgy kidagadt, mint egy bringás-gatya a melegbárban.- Magam akartam utánajárni. Minden tiszteletem uram, de a gyilkosunk szerint, önök nem elég szórakoztatóak egy ilyen játékhoz. Sem pedig elég okosak.

- De maga az, ugye? - horkant fel.- Igen, jó arc lehetek - vigyorogtam Tálosira, akinek az képe újra cseresznyeszínben játszott.- Ne szellemeskedjen itt nekem! Van egy fasztalan, feldarabolt hullánk.- Aki egy pedofil – karba tett kézzel néztem a plafonra .- Maga is látja már a szalagcímeket igaz? - Még egy poén, és esküszöm, az éjszakát a fogdán tölti. Ne kísértse a szerencséjét! - figyelmeztetett, majd visszakanyarodott a gondolatmenetéhez - Ez akkor is gyilkosság, méghozzá előre megfontolt, szándékosan elkövetett emberölés - kihúzta az íróasztal legfelső fiókját, s egy csomag piros Marlborót vett elő. Leszakította a zárjegyét.- Kér? - nyújtotta felém a dobozt. Érezhetően megenyhült. - Vegyen nyugodtan! - tódította. - Köszönöm. - kihúztam egy szálat, és a számhoz emeltem. - Szóval, akkor át kéne beszélnünk, hogyan is tovább. Mit tudunk eddig? - meggyújtottuk a cigarettákat, és egy perc alatt befújtuk a szobát. Szívtam egy mély slukkot, s a nikotin elárasztotta a tüdőmet, a véremben pezsgett, felizgatott és megnyugtatott egyszerre.- Nos - felálltam a székből, és az asztallal szemben felállított, mozivászon méretű táblához sétáltam. - Azt tudjuk, hol találták meg az áldozatot. - mutattam rá a Corvin negyed metróállomásának fotóira. - Azt is tudjuk, hogy az áldozat egy bizonyos Dr. Galambos Ábel, és bizony, ez az ember nem volt éppen galamblelkű.- Hagyja már ezeket a rossz vicceket! - pirított rám a szmogfelhő mögül a kapitány.- Elnézést, uram - megköszörültem a torkomat. - Szóval tudjuk a helyszínt, az áldozat nevét és foglalkozását. És ami a legfontosabb, tudjuk a gyilkosság miértjét. Hogy aki végzett vele, miért ölt ilyen brutális módon, és miért küldte el nekem az a levágott farkat.- Tudjuk? - értetlenkedett a kapitány. Jézusom, ez az ember, hogy lett a rendőrség első emberre? Ha ő itt a helyi Sherlock Holmes, akkor mit várhatunk egy őrmestertől?- Tudjuk, bizony. Megadta azt ennek az Ábelnak, amit érdemelt. Gyerekeket erőszakol meg? - Akkor én megkínzom és levágom a szerszámát. Mérleg-elv. Ki kell egyenlíteni a két oldalt. A bűnt mindig kövesse bűnhődés. Érzek valami különlegeset az elkövetett gyilkosságban. Ott a belekarcolt szám a mellkasba. És lehet, hogy előbb levágta a pöcsét, és végignézette vele, amíg elvérzik. Fájdalmas halál. Megfosztotta a méltóságától, megalázta, megmutatta neki, a rettenetes véget. Mintha személyes sérelemként érte volna meg mindazt, amit ez az orvos művelt a gyerekekkel. A kapitány sűrűn jegyzetelte, amit mondtam. - Régóta figyelhette ezt az embert - töprengtem.- Hogy mondta? – emelte fel Tálosi a tekintetét a jegyzeteiből.- Látta maga is azt a szobát. Rengeteg kép lógott a falon. Több megerőszakolt gyerek, megkínzott kisfiúk és kislányok. Miért pont most? Nem értem, hogy miért várt eddig. Nyilván, hogy figyelte a faszit. Tudta, hogy mit tesz a gyerekekkel, látta, hogy újakat visz be és szerintem a szobáját is bekamerázta. Ezeket képeket csak bentről lehetett elkészíteni. – mutattam a táblán egy–két fotóra. – Szinte együtt élt vele. Nem értem, hogy miért hagyta, hogy a többi gyereket megerőszakolja, és miért mentette meg azt a kislányt… - néztem kérdően a kapitányra.- Klaudia. A kislány neve Klaudia, és nyolc éves.Bólintottam. - Miért pont Klaudiát mentette meg? Miért olyan különleges? - beszéd közben fel, s alá járkáltam az irodában. A mozgás segít gondolkodni. Megálltam a könyvespolc előtt, és újra végignéztem a könyveket. A kapitány szeretett olvasni, s bár ez nem látszott rajta, de nyilván művelt is volt: sok kötet szólt az építészetről, anatómiáról, kémiáról, de akadt egy-két krimi - biztos munkahelyi ártalom - és még egy Biblia is volt.

Elővetettem a noteszemet, és egy üres lap közepére egyetlen egy nevet írtam fel nagy betűkkel:

KLAUDIA

Beszélnem kell a szülőkkel. Ebben biztos voltam. Valami nagyon nem stimmelt ezzel az üggyel kapcsolatban. Nem állt össze a kép. Nagyon egy irányba terelődik az ügy. - Uram, kérhetnék egy másolatot az aktából? - fordultam vissza a kapitányhoz. Újabb mély slukkot szívtam a cigiből. - Maga se segített nekem, de én segítsek? Hogy is van ez, uram? - arcán diadalmas vigyor terült szét.- Ezek szerint mégis azt szeretné, hogy megoldatlanként szerepeljen az aktájában ez a ügy. Ahogy gondolja. Legyen kellemes a szabadsága a Kanári-szigeteken! - felkaptam a kabátomat a szék pereméről, és határozott léptekkel elindultam az ajtó felé.- Álljon meg! Nem kell úgy sietni. Megkapja - és a telefonkagylóhoz nyúlt. - Éva, másolja le a Galambos-ügy aktáját! Köszönöm.- Köszönöm, az együttműködést, kapitány. Ha megbocsát, most megyek. Jelentkezem majd.- Dávid, tegyen meg nekem valamit! - hangja falat húzott közém és az ajtó közé.- Ha módomban áll, megteszem. Megköszörülte a torkát és elnyomta a cigarettát.- Ha még egyszer levágott faszt talál egy postán, legyen olyan kedves, hogy értesít minket. Végeztünk.

***

Úton hazafelé a taxiban azon gondolkodtam, hogy milyen hosszúnak is tűnt ez a nap. Hulla a metrónál, pedofil „szerelmi fészek" az Oktogonnál, levágott férfi nemi szerv a postán. Őrült világot élünk.

A sofőr leparkolta az autót a tízemeletes betondzsungel közepén.- Kösz az egész napos fuvart. - kiszálltam a kocsiból, s egy pillanatig élveztem, ahogy a lágy őszi szellő cirógatja a tincseimet. Nem tudtam hazamenni. Örvényként keringtek bennem a megválaszolatlan kérdések. Kételyek. Rejtélyek. Mintha egy ezer darabos puzzle-t próbálnék összerakni, csak épp hiányzik vagy 999 elem.Úgy döntöttem nem megyek még haza, inkább a lakásomhoz közeli kocsmába ülök be egy italra. Maximum kettőre, de négynél vagy hatnál többre semmiképpen.A kocsma,amit Flamingónak hívtak, kívülről úgy nézett ki, ahogy egy peremvidéki kocsmának kívülről ki kell néznie. Ósdi, lepukkant és olcsó. Az ajtó felett díszelgő Flamingó-neonábra szemet bántóan villódzott. A bejárattól jobbra egy nagyobb táblán a napi ajánlat volt kinyomtatva: „Korsó sör 200 Ft.”Megjegyzem, hogy már akkor ez volt a napi ajánlat, amikor apámmal és az őstulok haverjaival jártunk le piálni. Igazi oldschool hely.

- Áh, Dávidkám! - intett a csapos, aki a tulaj is volt -, amikor beléptem a kocsmába. Beszívtam az orrlyukaimon a történelem illatát. Múlt századi berendezések, fából készült sörpadok foglalták el az előteret. Az ajtótól pár lépésre helyezkedett el a nagyobb pult, ami mögött Félszemű Tóni és „csinos" (általában jó pár sör után a törzsvendégek gyakran rágerjedtek) ám de fogatlan pincérnő, Marika épp pár poharat próbált tisztára törölni egy kérdéses illatú ronggyal. Marika egyébként fellációban jeleskedett.- Mi járatban? Csak nem egy újabb hosszú nap?- Nem is hinné, hogy milyen hosszú. Szabadok hátul a bokszok?

- Hogyne fiam. Ma meglehetősen kevesen vagyunk. Telepedj le csak nyugodtan. Marika majd visz neked valamit inni. - kacsintott rám az öreg, és jó nagyot csapott Marika méretes ülepére.Vigyorogva megcsóváltam a fejem, s hátrasétáltam a bokszok felé. Ezt a részt szerettem a legjobban a kocsmában: tágas, elhagyatott. Kevesen voltak, mindenki általában a pultot támasztotta vagy dartsozott. Leültem a sarokban az egyik hasított bőrülésre.

- Jól vagy, kincsem? - simította végig a hajamat Marika, aki bár akkora volt, mint egy partra vetett bálna, de a keblei szétfeszítették a falatnyi felsőt, amit viselt. Letette elém a whiskyt és egy tál sós mogyorót.- Nem is tudom...- kezembe vettem a poharat. – Úgy érzem magam, mintha egy alagútban sétálnék. Miközben a válaszok ott vannak, ahova nem látok el. .- Észrevetted, hogy mindig ezt mondod? - cirógatta meg a kezemet. - Emlékszel arra a rablási ügyre?- Az ékszerrablásosra? - néztem fel Marikára. Jobban mondva a melleire. Uramisten.- Ja, arra. Akkor is itt ültél, tanácstalanul. Aztán mégis megoldottad. Beugrott valami. Megoldottad. Barátságosan rámosolyogtam.- Köszönöm. Újra végigsimított az arcomon, majd a fenekét riszálva elindult a pult felé.- Ja, míg el nem felejtem - fordult vissza. - éjfél körül végzek. Ha kedved lenne egy kis stressz levezetéshez. - kacéran kacsintott, s eltűnt két alkoholista között.Mosolyogva megráztam a fejem, és kortyoltam egyet a whiskyből. Kezembe vettem a jegyzeteimet.Na, nézzük, hogy mit tudunk eddig: „pedofil félbevágott test. Brutális gyilkosság.” - címszavakat írtam fel egy új oldalra. Vonalakat és köröket rajzoltam. Egyfajta idő- és cselekmény vonalat próbáltam készíteni. Áttekinthetőség és a letisztultság segít rávilágítani pár olyan részletre, amit esetleg nem vettem észre.Végignéztem a képeket, amit a rendőröktől kaptam: megcsonkított tetem, véres ruhák... belemarkoltam a mogyoróba.Klaudia. Újra és újra visszatértem a kislányhoz. Nem értettem, hogy miért pont Őt mentette meg. Miért pont őt? Erre terelte a dolgokat. Azt akarta, hogy ezt lássam. Hogy Klaudiára gondoljak, hogy megértsem ,hogy miért pont őt mentette meg. Miért? Miért akarna segíteni nekem? Megdörzsöltem a szemem. Nagyon összetett, vagy roppant egyszerű ez az ügy. Nincs más út. Vagy ez, vagy az. Mintha egy jobb Agathe Christie regényben kelteném életre az egyik szereplőt. Hol vagy Poirot, amikor szükségem lenne rád?Egy dologban teljesen biztos voltam: a lány fontos volt. Ezt nem lehet megkérdőjelezni. Mindig hozzá kanyarodtam vissza. Valamilyen szerepet játszik ebben az egészben.„Felkeresni holnap a szülőket.” - írtam fel magamnak nagy betűkkel a lap közepére. Lehet, hogy újabb zsákutcába fogok jutni, de mivel így is abban vagyok, sokat nem veszíthetek.Felhajtottam az italomat, a pohár pedig hangosan koppant az asztalon.Fáradt voltam. Túl sok minden történt egy nap alatt.Kifizettem az italt, udvariasan lemondtam az esti orgiát, s hazafelé vettem az utat, hogy nyomasztó álomba merüljek.

***Reggel korán keltem. Ahogy azt megjósoltam, az éjszakám rémes volt. Általában, ha olyan ügyön dolgoztam, ami érzelmileg is felkavart, gyakran szoktam rosszul aludni. Ez a meló még nem tépte darabokra a lelkemet, pedig mindennap találkozom az emberi természet mocskával.

Hajnalban keltem és elővettem egy nagy fehér táblát, amire újra felírtam fekete filccel azokat

az adatokat, tényeket, eseményeket, amiket eddig tudtam. A tábla melletti falra pedig parafalapot akasztottam. Képekkel, jegyzetekkel töltöttem meg, így a véres képek igencsak nyomasztó hatást gyakoroltak a nappalimra.