mArKó BélAKöltő, politikus, 1951-ben született Kézdivásárhelyen,

Marosvásárhelyen él

Hazam_001-120(6).indd 60 2015.05.11. 10:40:01

mA

rK

ó B

él

A

%

Külhon

Minden bizonnyal a magyar nyelv egyik szóalkotási furcsasága, ahogy a haza szavunk valamikor létrejött. Nem az eredeti szótőre, a házra gon-dolok, hanem arra, hogy az ebből képzett, hova kérdésre felelő határo-zószóból miképpen lett vajon főnév, országnyi területté nagyítva a há­zunk táját. Nem akarok én itt nyelvészkedni, csak nem megy ki a fejem-ből, hogy ezt a szépséges magyar szót, a hazát tulajdonképpen azoknak találták ki, akiknek a hazája sohasem a hol, hanem a hova kérdésre felel. Vagyis nekünk, akik évszázadok óta úton vagyunk itt, Erdélyben, miközben igazából el sem mozdultunk innen. Megyünk haza, csak nem tudjuk, hol is van az a haza. Nekem is szép ez a szó, de üres. Nem tudom tartalommal telíteni, megfoghatóvá tenni. Nincs. Miközben ha a kenyér szó eredetét keresem az emlékezetemben, rögtön felötlik szü-leim hajdani viaszosvászonnal borított konyhaasztala, és ha anyát, apát mondok, látom magam előtt őket, akik már rég a föld alatt vannak. A hazát nem látom. Nem is láttam soha! Van nemzetem, vitázom róla, szeretem, haragszom rá, van családom, van szülőföldem, van ottho-nom, ezek mind megnevezhetők, megadhatom a szélességi és hosszú-sági fokokat, betáplálhatók egy képzeletbeli GPS-be.

Az én hazám csupán kötelező olvasmány volt már gyermekkorom-ban is, semmi több. Fogalmazást kellett írni róla, és tele volt a hazám kőolajkutakkal, fúrótornyokkal, gyárkéményekkel, pionír – vigyázat, nem úttörő! – nyakkendőkkel, traktoristákkal és daloló munkáslányok-kal. Kisgyerekkoromban, ami rég volt bizony, a múlt század ötvenes éveiben az olvasókönyvem a román himnusz magyar fordításával kez-dődött, mivel mi a Magyar Autonóm Tartományban éltünk: „Áldunk, büszke Románia, szép honi föld”. Az lett volna az én hazám, a magyar-ra fordított román himnusz országa? De hiszen úgy hívták: Románia. Vagyis a románok országa. Szép ország volt, az biztos, hiszen a román

Hazam_001-120(6).indd 61 2015.05.11. 10:40:02

62

olvasókönyvben is az volt románul, hogy a mi hazánk szép: Patria noast­ră este frumoasă. Az orosz nyelvkönyvben pedig – oroszt is kötelező volt tanulni, nem csak románt –: Násá rogyiná krászivájá. Aztán később a la-tinban: Patria nostra pulchra est. Ha már ennyi nyelven elmondták, miért kételkedtem volna benne. Meg aztán eszembe jutnak Petőfi Sándor dühös, József Attila fájdalmas versei a hazáról, igaz, azok mintha egy már nem létező országról szólnának. És Tompa Mihály. Anyám, aki inkább verset olvasott nekem esténként, gyakran idézte: „Neked két hazát adott végzeted / Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!” Hát igen, ezek szerint, még születésem előtt elveszett, nekem már csak a szó maradt, teljesen üresen. Szép formájú, kecses edény, eszmélkedésemtől kezdve, hat évtizede kínlódom, hogy teletöltsem részegítő borral, de elreped-hetett, minden kicsorog belőle. Kértek, hogy beszéljek a hazáról, meg-próbálhatom ismét, de attól tartok, most sem fog sikerülni. Számomra ugyanis, ismétlem, nem az a gond, hogy befogadónak vagy kitaszító-nak érzem-e a hazámat, hanem hogy van-e egyáltalán.

Hogyha már versolvasó anyámra emlékeztem, hadd idézzem fel apá-mat is, aki verset nem nagyon olvasott nekem, mesét sem mondott, kivéve egyetlenegyet, azt is ritkán, de ha igen, mindig csak ugyanazt. Valamiért fontosnak tartotta, vagy az is lehet, hogy csak ez jutott az eszébe. A rókáról, a medvéről és a huszárról szól, valószínűleg népmese, amelynek több feldolgozása is van. Ráveszi a ravasz róka a hencegő medvét, hogy ne az erdei vadakkal kötekedjék, hanem mérkőzzék meg egy igazi ellenféllel, az emberrel. Lesik az út szélén, hogy mikor jön arra az ember. Éppen arra vánszorog, botjára támaszkodva egy aggastyán, kérdezi a medve, hogy ez ember-e. Nem, ez csak volt ember, mondja a róka. Majd fütyörészve elhalad egy kisfiú, ismét kérdez a medve, ismét válaszol a róka: ez csak lesz ember. Harmadjára aztán vágtában jön a huszár, ez igen, ez ember, erősíti meg a róka, és mondanom sem kell, hogy miként jár pórul a lovaskatonának nekitámadó medve. Sokszor jut eszembe mostanában is apám meséje, hogy valahogy így vagyok én is a hazával: hajdanában elhittem, hogy van, aztán rájöttem, hogy csak volt, és titokban még mindig abban reménykedem, hogy lesz.

Volt? Van? Lesz? Hát lássuk csak! Képzeteim és képzelgéseim szerint a haza jóval több mint a szülőföld, de csak szerencsésnek mondható nem-

Hazam_001-120(6).indd 62 2015.05.11. 10:40:03

mA

rK

ó B

él

Azeteknél esik egybe az országgal. Ezek szerint azt a területet tekinthetném hazámnak, ahol születtem, netán nem ott születtem, de tartósan ott élek, és ahol „jog is van”, ahogy a haza fogalmával sokat kínlódó korban, a tizen-kilencedik században a költő mondja. Nos, én Erdélyben születtem, amely Trianon óta Romániához tartozik, és itt is éltem eddig, elmenni sem szán-dékszom. Ezek szerint ez lehetne a hazám, szűkebb, de nekem tetsző értel-mezésben Erdély, tágabban véve Románia, ami azt is jelenti, hogy a hazá-nak nem feltétlenül kell egybeesnie a nemzet határaival, hiszen egy olyan országot vallhatnék hazámnak, ahol a magyar nemzetnek csak egy kisebb része él. Egyetlen „apróság” hiányzott ehhez, a „jog”, és részben hiányzik még ma is, bár nem olyan mértékben, mint hajdanvolt iskoláskoromban, amikor minden hazafias okítás arról szólt, hogy ország, állam és haza ugyanaz: előbb a Román Népköztársaság, aztán Románia Szocialista Köz-társaság, miközben elfogyott körülöttünk a magyar szó, és egy idő után már a történelemkönyvek is azt írták, hogy a dákoktól származunk. Az már csak a történelemtanárok bátorságától függött, hogy miközben ezt a leckét feladták a nebulóknak, rájuk kacsintottak-e, hogy mi magyarok va-gyunk, és bár ez a mi országunk történelme, mégsem rólunk szól. Teljes zavar. Ilyen körülmények között mit tehettünk volna, megkerestük az igazi hazánkat a múltban, Eger várát vagy a Pál utcai grundot, és könnyekkel küszködve olvastuk Bornemissza Jancsika és Nemecsek Ernő történetét, akik így vagy úgy magukra maradtak. De azért azonosulni Bornemissza Gergellyel vagy Boka Jánossal azonosultunk. Volt választásunk tehát, ám ez az egész mégis a mi hazánk volt derűjével, borújával együtt, Buda vára, Eger és Nagyszalonta, Fehéregyháza vagy Csucsa is. Kerestük később is, hogy mi lehetne a haza igazi meghatározása, és versében az akkor még kolozsvári költőnő, Balla Zsófia telibe talált: „ahogyan élek, az a hazám” (Ahogyan élek). Menekülés volt ez az idézet, vigasz, magyarázat. És hát: ki-búvó. A lehetséges hazájukban hazátlanságra – jogtalanságra – ítélt emberek dacos visszavágása, hogy nincsen, tehát nem is kell. Pedig kellett volna bi-zony nekünk is a haza, olvastuk mohón az egykor független Erdély történe-tét, de valójában egy szintén múltbéli Magyarország volt az igazi hazánk. 1978-ban, huszonhét évesen jártam életemben először Magyarországon. Csillogott-villogott bennem az az ország azelőtt anélkül is, hogy egyetlen fűszálát megtapasztalhattam volna, puhán simogatott, mint ahogy a saját

Hazam_001-120(6).indd 63 2015.05.11. 10:40:03

64

szülőföldem, a rossz álmú, nyugtalan Székelyföld talán soha. Csupa bár-sony, csupa fény, csupa tudás, csupa tehetség, csupa szabadságakarat volt az a képzelt Magyarország. Igen, Illyés Gyula írta, de állítom, soha nem érezhette igazán, csak mi éreztük, hogy mi is az a „haza a magasban”. Mon-dom, felnőttként jártam ott először, kopottabb volt, kedvetlenebb termé-szetesen az az ország, mint képzeltem, de a miénkhez képest mégis gyö-nyörű továbbra is. Verne Gyula úgy írta meg a világtengereket valaha, hogy hajón sem nagyon ült életében, mégis rajongtunk regényeiért, és közben mi is mindannyian „vernegyulák” voltunk Erdélyben, egy talán soha nem létezett haza, egy három tenger mosta Magyarország hívei. Csak később jött a tengeribetegség, jóval később, 1989 után, amikor már sűrűn „hajóz-tunk” arrafelé. De mindegy is ez abból a szempontból, hogy egykori feltét-len imádatom, mai keserű, szemrehányó aggódásom tárgya, az az állam, amelyben nemzetem többsége él, nem lehet a hazám, és nem azért, mert én máshol születtem, egy múltbéli Magyarországon, hanem azért, mert máshol élek ma is. Jogot talán adna nekem – tényleg adna-e még? –, de ugyanakkor elveszíteném a szülőföldemet, és ezt nem akarom. Kettős ál-lampolgárság? Igen, az önmegnyugtató illúzió sokak számára, hogy ismét van hazájuk. A nagy becsapás, hogy nem veszik észre: valóban van már ál-lamuk kettő is, kötelességekkel jár mindkettő, tél-túl talán jogokkal is, de hazájuk még mindig nincsen. Mint ahogy nekem sincsen. „Irredenta” gyermekkoromban arról álmodoztunk, hogy a kettő ismét egy lesz, a való-ságos, kézzelfogható szülőföld, és az olvasmányokban élő, virtuális haza, de ez ma nyilván nem tűnik lehetségesnek, legfeljebb olyan elkent válto-zatban, mint a közös, határok nélküli Európa. Legalább ennyi. Summa summarum: hiába mondták nekem 1989 előtt, hogy van, mert nem volt. Jog sem volt, haza sem, aztán már ennivaló sem.

Viszont mi tagadás, volt néhány pillanat az életemben, amikor ezt az ország–állam–haza–Romániát én magam is megvalósíthatónak láttam, illetve már-már megvalósítottnak. Szégyelljem? Nem teszem, hiszen élni lehet ugyan haza nélkül, sokkal inkább, mint otthontalanul vagy hontalanul, de nekünk ebből állt az életünk, ebből áll ma is: keressük, ami nincs. Az egyik boldog pillanatom – ezek szerint a haza boldogság-érzetet is ébreszthet az emberben – 1989 decembere, pontosabban há-rom-négy nap, nem több, amikor elhittem, hogy a zsarnok elűzésével,

Hazam_001-120(6).indd 64 2015.05.11. 10:40:03

mA

rK

ó B

él

Avagyis igazság szerint a lelövésével, hamarosan megvalósul a szabad-ság, egyenlőség, testvériség országa, ahol „jog is van”. Még egy hetet sem tartott az eufória, de azóta is sokszor emlegetem, ilyenek a kegyel-mi állapotok, gyermeteg, hiszékeny lesz tőlük az ember, mégis jó, hogy ilyesmit megérhettem. Aztán ismét nem szerettük egymást, a románok minket, mi a románokat, ismét kiderült, az igazi hazafinak ellenségre is szüksége van, országa határain belül is, hogy valóban otthon érezhesse magát, és folytatódott a régi történet. Ez volt életem első olyan forduló-pontja, amikor el tudtam hinni, hogy lesz hazám. A lesz-haza pillanata volt ez, a volt-hazából, Mátyás király, Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály meg Kossuth Lajos és Széchenyi István országából mintha elérkeztünk volna a lesz- hazába, mintha egy rövid időre jövőnkké változott volna a múlt. Majd ismét visszaroskadt minden magába. Maradtam én is a szülőföldemmel, Erdéllyel, Székelyfölddel, Háromszékkel. Városaimmal, Kézdivásár-hellyel, Kolozsvárral, Marosvásárhellyel.

De azért próbáltuk felépíteni ezt a lesz-hazát. Létrehoztunk egy szö-vetséget, az RMDSZ-t, és próbáltuk megszüntetni a kínzó hiányérzetet. Emlékszem, a kezdeti időkben volt egy ilyen jelszavunk is, hogy: Itthont a hazában! Most utólag átfogalmaznám ezt a gondolatot éppen a fordított-jára, valami ilyesmit követelnék, hogy: Hazát itthon! Persze, nem érdemes a szinonimákkal túl sokat bíbelődni, ezek végül is csak szavak, edények, ahogy mondtam. Volt egy RMDSZ-es képviselő kollégánk, állandóan pró-bált erőszakot tenni a magyar nyelven, egy időben következetesen úgy be-szélt, hogy Magyarország az otthon, Erdély az itthon. Nem tréfálok, tényleg így volt, kérdeztük, hol voltál a múlt héten: itthon voltam, csak látogatóim voltak otthonról, mondta, az otthoniakon magyarországiakat értett, pedig ő soha egy percig sem élt Magyarországon. Nevetséges volt. Tragiko-mikus. Keserves. Ki facsarhatna ki ilyesmit az agyából egy valóságtól el-rugaszkodott, kissé habókos erdélyin kívül? Szóval dolgoztunk úgymond azon, hogy legyen hazánk, ehhez kellett a „jog”: iskolák, kétnyelvű táblák, sajtó, művelődési intézmények, visszaszerzett erdők, földek, házak, kel-lettek az erős önkormányzatok. És lassan-lassan sok minden meglett ebből. Nem szégyellem azt az újabb gyermeteg pillanatot sem, 2004 ka-rácsonya körül, amikor a magyar érdekvédelmi szervezet elnökeként az új

Hazam_001-120(6).indd 65 2015.05.11. 10:40:04

66

román kormány miniszterelnök-helyettese lettem, a legmagasabb rang, amire közössége akaratából egy magyar politikus Romániában eladdig és azután is juthatott. Nekem adatott meg az esély, hogy az akkor már sem-miképpen sem jogfosztott, de egyenrangúnak még mindig nem mond-ható másfélmilliónyi magyar nevében – pontosítsunk: azok nevében, akik egyetértettek ezzel – Bukarestben, miután a parlament bizalmat szavazott nekem, a Cotroceni elnöki palotában letegyem a miniszterelnök-helyet-tesi esküt. Mi tagadás, egy rövid időre újból azt éreztem, hogy végre van hazám. Még a rendszerváltás után elfogadott új román himnusz sem keltett akkor bennem semmiféle ellenérzést, pedig úgy kezdődik, hogy: „Ébredj román…” Akárcsak 1989 decemberében, el tudtam érzékenyülni arra a gondolatra, hogy mostantól fogva a románokkal együtt kormá-nyozzuk Romániát. Aztán lassan elmúlt ez a meghatottság, kiderült, hogy megyünk-menegetünk ugyan előre, beléptünk az Európai Unióba is 2007 januárjában, ott voltam abban a kormányban, amely a célegyenesbe fordította, majd a célvonalon is átvitte az országot, de a román–magyar ellentét ettől még nem szűnt meg, a nacionalizmus is csak szünetelt ideig-óráig. Volt hatásköröm, sok mindenben dönthettem, de alapjában véve előkelő idegen, már-már ideiglenes útitárs maradtam a román nem-zetállamban. Tagadhatatlanul az enyém is volt már ez az állam, de ettől még nem lett hazámmá. A miniszterelnök távollétében kormányüléseket is vezettem, és mégsem… Nehéz ezt megmagyarázni, de nem lehetetlen: bármennyire is tehetséges valaki, elsősorban a mögötte álló politikai erő juttatja ilyen pozícióba, annak a politikai közösségnek a programját kell megvalósítania. Ez részben sikerült, olyan kérdéseket is megoldottunk, amelyekkel kapcsolatosan a román és a magyar érdekek esetleg nem estek egybe, de nem is voltak igazán ellentétesek. Ugyanakkor azokat a kollektív jogokat, amelyek tényleg minden itt élő magyar hazájává tehet-ték volna Romániát, nem tudtuk életbe ültetni.

Itt tartunk ma, még mindig a „magasban” van a haza, és újabban az-zal küszködünk, hogy legalább el ne tűnjék az ereszkedő felhők között. És tényleg el kell gondolkodnom azon, hogy lehetséges-e ezt a csiki- csukit megoldani: itt a nemzet, ott a haza. Elképzelhető-e egy ilyen jövő? Egyelőre irritáltan hallgatom azt is, amikor valaki „anyaországként” aposztrofálja Magyarországot, hiszen nemzetként összetartozunk, de

Hazam_001-120(6).indd 66 2015.05.11. 10:40:04

mA

rK

ó B

él

Ami nem kirajzott gyermekei vagyunk egy másik országnak, mi nem egy ottani „anyától” születtünk közösségként, hanem mindig is itt voltunk, valamikor együtt – bár Erdély esetében ez időről időre változott –, aztán szétvágtak minket. Magyarország nekem a volt haza nagyobbik fele, veszteség, amputált testrész, örökös fájdalom, állandó várakozás. Más kérdés, hogy ezt a bennem élő ábrándot a valóságos magyar állam mi-kor, hogyan tudja legalább megközelíteni. Mostanában egyre kevésbé, hiszen nem anyaként, hanem nagyobb testvérként sem tud vigyázni ránk. Végül is mindannyian felnőttek vagyunk…

Inkább azon töprengek most, hogy egyáltalán van-e, lehetséges-e a világon – és ezen belül a magyar glóbuszon – egy közös haza-fogalom. Az Amerikai Egyesült Államok is, de Lichtenstein vagy Andorra is ha-zája valakinek. Kisebb-e, kevesebb-e az az ember, aki Lichtensteinben hazafi, mint aki az Amerikai Egyesült Államokban? Vagy Amerikában is: milyen a feketék hazája, és milyen a fehéreké? És kisebb-e, keve-sebb-e az ember, aki sehogy sem leli a hazáját, mert itt is van, ott is van belőle valami, itt a szülőföld, ott a közös történelem egy része, itt a jövő, ott a múlt, de sohasem tud egy helyre kerülni az egész. Mondom a költő avítt közhelyét, mit is tehetnék: egy olyan helyet szeretnék, ahol a „jog is van”. De jól tudom, van szülőföldem, amelyet nem vehetnek el, és volt egy haza, amelyet már születésem előtt elvettek tőlem. Lehet élni Amerikában, lehet Andorrában, de hátha lehet Erdélyben is. Ebben re-ménykedem. És valahányszor Budapesten járok, tulajdonképpen jól ér-zem magam, csak egy baj van: még mindig jobban dühítenek a politikai ostobaságok, ha magyarok csinálnak ilyesmit Budapesten, mint amikor románok művelik ugyanezt Bukarestben.

A Lánchídat, az Erzsébet-hídat, a Duna-partot, az Országházat fel-idézve, kérdezhetem természetesen továbbra is az egykori mese együ-gyű medvéjeként: hát ez a haza-e vajon? Ám látnom kell, medveként, rókaként, határon túli magyarként, szinte mindegy, milyen státusban, hogy most éppen fakardja van a huszárnak, ráadásul úgy nézem innen a külhonból, tehát az erdélyi bozótból, hogy bármennyire is peckesen ül a lován, hintaló az is.

Hazam_001-120(6).indd 67 2015.05.11. 10:40:04