Tervezet aKözép-Európa szellem- és kultúrtörténete (legújabb kor)

tematikájáhozTémavezető előadó: A.Gergely András

Rövid (összegző) témavázlat

1) Európa és az Európa-felfogások historikuma– Európa kulturális földrajzi szerepe és tudománytörténeti jelentősége– Európa újkori funkcióváltozásának felfogásmódjai és mintái– Birodalmak kora és birodalmak képe: határok és törésvonalak– Európa és az Európán kívüli világ civilizációtörténete

2) Közép-Európa – öndefiníciós kísérletek, nagyregionális képzetek– Európai tagoltság politikában és kultúrák diszharmóniáiban– A „közép” funkciója és határoltságának értelmezései– Kultúrák konfrontációja a téri egységen belül– Integrációs és dezintegrációs hullámok a birodalmi építkezésben

és nemzetpolitikában– Európai reintegráció, avagy az Unió vonzáskörében

3) Kelet-Európa mint vízió és identitásforma– Duna-völgyiség és összetartozástudat a 20. századi Európa-politikákban– Nemzeti keretek kontra határokfölötti (politikai-kulturális) integrációk– Öndefiníciós kísérletek és identitás-határok korunk tömegkultúráiban– Az identitás mint tér- és idő-problematika része– Kultúrák harmóniája és a multikulturalizmus– Regionális és szupranacionális formációk a térségiség felfogásában– Mikro-identitások és lokális kultúrák: kutatások és konzekvenciák– Politikai identitás kontra etnikai identitás

4) Interpretációk és diskurzusok a szimbolikus politikában– Európai diskurzus és euro-atlanti konfliktus– A migrációs és mobil szubkultúrák korunk Európájában– Észak és dél, kelet és nyugat: szimbolikus beszédmódok és értékrendek– Birodalmi narratívák – avagy tér a hatalomban, hatalom a térben– Interkulturális kölcsönhatások és szociális-jogi normarendek.

A tervezett kurzus rövid leírása

A kurzuskínálat szerves részeként Közép-Európa szellem- és kultúrtörténete tematikus előadás-sorozat a Témavázlatban jelzett fogalomkört kívánja körüljárni, nevezetesen az Európa-felfogások és európai identitások széles horizontjáról indulva a kistáji-lokális reprezentációkig ívelően tekinti át azt a szellem- és kultúratörténeti folyamatot, amelyben Kelet- és Közép-Európa megjelent, megformálta magát és kommunikálni tudta a térségi összetartozás-formák egy sajátos interkulturális változatát.

A kurzus anyaga nem épít különösebben speciális előképzettségre, csupán a (főként magyar nyelven) elérhető szakirodalomból emeli ki azokat az értelmezési és narratív kísérleteket, amelyek az értelmiségi és hatalmi diskurzusokban számos formában megjelentek, nem okvetlenül találkozva a társadalom szélesebb köreinek értelmezési vagy önértelmezési szándékával. A kurzus e tekintetben éppúgy épít a társadalomnéprajz, a szociálgeográfia, a kisebbségkutatások vagy a szimbolikus politikai kutatások hozzáférhető anyagaira, mint a tömeglélektani, politikai pszichológiai, politikaelméleti vagy regionalizmus-kutatásokra, s nem utolsósorban a kulturális antropológia módszertanából kiinduló empirikus társadalomismeretre is.

A kurzus elméleti hátterének biztosításához egy sor forráskiadvány áll rendelkezésre, nemcsak táj- és népismereti, de humánföldrajzi, mentalitástörténeti, történeti antropológiai kézikönyvek formájában, hanem az MTA Politikai Tudományok Intézete számos kiadványsorozatában is. Kiegészíti mindezt az ELTE BTK akkreditált kulturális antropológia szakoktatás (a Társadalomtudományi Karra közös) kisebbségkutatási, antropológiai és szociálpszichológiai szakirányának fordítás- illetve forráskiadvány-sorozata is.

Szükség és igény esetén a kurzushoz speciális szakszöveg-válogatás alakítható ki, esetleg tankönyv-értékű jegyzet megformálását is tervbe kellene venni. A jegyzet anyaga az előadások levezetésének logikai vonalát követné, megfelelő bibliográfiai és kutatásmódszertani kiegészítésekkel.

Budapest, 2002. 06. 09.DR. A.GERGELY ANDRÁS

MTA Politikai Tudományok Intézete, tudományos főmunkatársELTE Kulturális Antropológia Tanszék, Széchenyi-ösztöndíjas professzor

az MTA Etnoregionális Kutatóközpontjának tudományos igazgatója

Vesna V. GodinaMi hibás az emberi (társadalmi) evolúció koncepciójában?

Ennek az szövegnek az első fogalmazványát egy, az 1995-ben Firenzében tartott IUAES kongresszusra készítettem. Ez az írás annak a dolgozatnak a felújított változata. Alaptéziseim azonban változatlanok maradtak. A dolgozat és az alább bemutatott szöveg egy kutatás részét képezik "Elméletek az antropológiában: klasszikus antropológiai gondolatok újraértelmezése" amelyet a szlovén Tudományos és Technikai Minisztérium támogat.

Az emberi (társadalmi) evolúció fogalma érdekes dolog. Nemcsak egyike azoknak az elgondolásoknak, amelyek , több mint egy évszázada állandóan jelen vannak és kutatások témái a társadalomtudományban és az antropológiában (cf. Darwin, 1901; Darwin, 1985; Lotka, 1945; Mayr, 1982; Sahlins, 1960; Simpson, 1949; 1953; Ingold, 1986; Kuper, 1994; Friedman, Roelands 1977; stb.), de ugyanakkor egy olyan fogalom is, amely úgy tűnik jól érthető és ismert. Nemcsak az antropológusok, hanem majdnem mindenki úgy gondolja, hogy pontosan tudja mit is jelent a társadalmi evolúció. Ez annyit tesz, hogy van az emberi társadalmi fejlődésnek egy természettörvénye, amelyet az emberek nem tudnak irányítani. Ugyanúgy ahogy a fajok fejlődésében, az emberi társadalom fejlődésének területén is létezik ez a természettörvény. És ez többé-kevésbé egy optimista jövőképet jelent.

Azonban ennek az optimista képzetnek, amely az elmúlt században nagyrészt az európai közgondolkodás részévé vált, megvannak a gyenge pontjai. Ezeket nemcsak a nem-evolucionalisták részéről bírálták a társadalomtudományban, hanem a természettudósok részéről is. Ők amellett érvelnek, hogy az emberi társadalom evolúciós fogalmával kapcsolatban valami (nagy) hiba van. Nemcsak a (fent említett) optimista képzet, hanem sokkal több minden miatt. Az evolúció alapelvének problémája vált a kérdések tárgyává: Az evolúció gondoskodik a fejlődésről? Az evolúció státusza a társadalmi fejlődésben: természettörvény? Egyáltalán létezik a történelemben természettörvény? És végül, de nem utolsó sorban létezik az evolúció logikája, úgy ahogy Darwin leírta?

Valóban az alapokat érintő kérdések ezek. Ahhoz, hogy legalább néhányra választ találhassunk, az emberi társadalmi fejlődésről zajló vitát vissza kell helyeznünk a korba, amikor az elképzelések modern formában és értelemben megjelentek. Tehát a múltba.

Rövid történeti áttekintés

Ebben a dolgozatban nincs lehetőségünk arra, hogy az emberi társadalmi fejlődés elméletét részletesen megvitassuk. Mindenesetre hasznos lehet, egy rövid történeti áttekintés ennek a fogalomnak kialakulásáról és használatáról az elmúlt századokban.Az európai tudományos hagyományban az emberi fejlődés elmélete nem egyszer merült fel. Darwinnak voltak kortársai, akik szintén eljutottak ehhez az elképzeléshez, amely végül is őt A fajok eredete megírására késztette 1859-ben. De emlékeztetnünk kell arra is, hogy az európai tudományos gondolkodásban az elmélet sokkal korábbi.Amit most tárgyalunk, nem annyira az emberi evolúció, hanem az emberi társadalmi fejlődés kérdése, amelyben a felvilágosodás korának van döntő jelentősége. A XVIII. században a történelem törvényeiről folytatott vita számos elméletet eredményezett Vico, Holbach, Montesquieu, Turgot, Ferguson, Miller, Helvetius, Condorcet és mások részletesen tárgyalták a történelem törvényszerűségének problémáját. Ezek számos evolúciós elméletet eredményeztek, amelyek különbségeik ellenére is a történelem nagyon hasonló értelmezését javasolják.Először is többé-kevésbé közös a meggyőződés arról, hogy a történelem egyenes vonalúan fejlődik. Minden társadalomnak a történeti fejlődés ugyanazon pályáját kell bejárnia, senki sem járhat a maga útján, nem létezik saját speciális történelmi fejlődés. A történelemnek egy változata van, nincs szükség (tolerancia) változatokra.Másodszor a történelem szakaszosan fejlődik. Nincs közös álláspont az állomások számáról (Robertson, Montesquieu, Turgot és Vico hármat ajánl, Condorcet például tizet) sem lényegükről,

tartalmukról (Robertson és Montesquieu három szakaszról – vadság, barbarizmus, civilizáció – ír; Vico az istenek, hősök és emberek koráról; Turgot a vadászat, pásztorkodás és földművelés szakaszairól). Azonban közös, hogy ezekben az elképzelésekben a történelem egy "megszakított folytonosság", az állomások között alapvető és minőségi különbségek vannak, amelyek nemcsak az intézményeket befolyásolják (ezek minden állomásra jellemzőek), de a "szellemi állapotot" is, a emberi gondolkodás egy fajtáját, ahogy az emberek abban a szakaszban élnek. A szociokulturális fejlődés elve szerint, ezek az állomások is egy sort alkotnak, a fejlődés szerint minden társadalomnak és kultúrának az állomások ugyanazon a sorrendjét kell követnie. Semelyik kultúra, társadalom sem módosíthatja ezt az elrendelést.A fent említett elvek egy bizonyos kombinációja vezet a harmadik alapelvhez a szociokulturális fejlődés egyetemességének elvéhez. A szociokulturális evolúció egyetemes modell, sem többvonalúság, sem változatok a sorrendben nem lehetségesek. Ez az oka annak a kijelentésnek is, hogy az alacsonyabb szinten álló társadalom és kultúrák Európa történelmét mutatják, és viszont, Európa egyfajta megtestesülése a nem európai társadalmak és kultúrák jövőjének.Világosan látható, hogy az univerzalitás, és az egyvonalúság egyik következménye a kultúrák és társadalmak különbségének nagyon speciális értelmezése. Ezeket a különbségeket a történelem "sebességében" lévő eltérésként értelmezik. Egyes társadalmak - különböző okok miatt- lassabbak a történeti haladásban, mások gyorsabbak. Ez és nem a szocikulturális fejlődés különböző változatai az oka annak a ténynek, empirikusan a társadalmak és kultúrák elég nagy mértékben, és elég alapvetően különböznek egymástól.

A felvilágosodás a társadalmi-kulturális fejlődésről vallott felfogásának, ötödik jellemzőjeként a fejlődés és az előmenetel közti kapcsolatot kell említeni. Az evolúció minden esetben előrehaladást jelent. Sőt mi több, a társadalmi-kulturális fejlődés már önmagában véve a haladás törvénye. Az ilyen magyarázatok egyik alapvető eredménye az a következtetés is, hogy azok a társadalmak és kultúrák, amelyek gyorsabbak, progresszívebbek is, mint azok a társadalmak, amelyek lassabbak kevésbé haladóak. És a történelmi törvényszerűség az utóbbiakat haladóbbá fogja tenni.A történelem megfelelő elgondolásának van még egy alapvető vonása a felvilágosodás szerzői számára. Nevezetesen a megjósolhatóság. Mivel a természettörvény kormányozza a történelmet, lehetséges a jövőt előre megtudni. Legalábbis a kevésbé progresszív kultúrák és társadalmak számára nem kétséges, hogy mi a jövőjük: a jelenlegi Európa. De Európa számára is világos, hogy a jövő egy optimista periódust jelent: nagyobb ésszerűséget, nagyobb fejlődést, nagyobb egyenlőséget. Nem feltétlenül egy földi mennyországot, de bizonyosan valami sokkal jobbat, mint a múlt vagy a jelen.Végül a legutolsó ténynek meg kell említeni, hogy a felvilágosodás álláspontja tartalmazza a toleranciát, de a társadalmi és kulturális különbségeknek hierarchia nélküli megítélését nem. Egyike a történelmi egyvonalúság, egyetemesség, a szakaszos modell és fejlődés, a haladás képzete szükségszerű következményeinek, az a tény, hogy a társadalmak és kultúrák között nemcsak a különbségek léteznek, de ezek a különbségek felölelik a többé-kevésbé progresszív szakaszait az evolúciónak. Minthogy csak egy emberiség, a történelemnek csak egy törvénye, és az evolúciónak csak egy célja van a különbségeket "természetesen" elkerülhetetlennek kell tartani. Mivel a szociokulturális fejlődés különböző szakaszai a történelmi fejlődés eltérő szakaszait mutatják, a különböző szociokulturális intézmények ugyanazokaz a különbségeket mutatják, mivel az egyenlőtlenségek az emberi elmében a különböző történelmi állomások eredményei, a fejlődésben - ezeknek a különbségek evolúciójának léteznie kell. Míg a fejlődés ilyen kritériuma létezik, ami közös célban valósul meg, ez a végső eredménye a szociokulturális evolúció folyamatának. És mindez (többé-kevésbé sikeresen) mérhető: egy adott társadalom, kultúra, intézmény milyen közel van ehhez a célhoz, vagy milyen távol áll tőle. Ezen kívül nem csupán az lehetséges, hogy hierarchikusan kiértékeljük a különbségeket a társadalmak és kultúrák között, hanem tulajdonképpen szükségszerű is megtenni ezt- egy ilyen evolúcióhoz elkerülhetetlen lépés a jövő társadalmi, kulturális, intézményi fejlődésének megértése.A felvilágosodás antropológiai helyzetének, logikájának az emberi történelem megismerésének a természeti törvény részeként, tehát a történelmet a társadalom, kultúra természetes jelenségként felfogásának, sokkal több köze van a modern felfogáshoz, mint fentebb vázoltuk. De a jelen

tárgyaláshoz, a felvilágosodás antropológiájának fent említett elemei bőven elegek, csupán egy végső megjegyzést kell tennünk.Az evolúció a felvilágosodás szerint történeti, szociális, kulturális és nem biológiai volt. Vagy másként megfogalmazva: az evolúció modern felfedezése történeti, kulturális, társadalmi formában történt. Ez a tehát nem-biológiai fejlődés volt, amely a XVIII., és a XIX. század elejének legjobb elméinek gondolkodásmódját meghatározta. Ez volt a korszellem, amely oly erősen befolyásolta Darwint, hogy nyíltan kijelentette: "Ez inkább egy egyedi példánya annak a módnak, ahogy azonos nézetek kb. ugyanabban az időben keletkeztek. Goethe Németországban, Dr. Darwin Angliában és Geoffry Saint-Hilaire... Franciaországban, ugyanarra a következtetésre jutottak a fajok eredetéről, tíz éven belül 1794/5-höz képest." (Darwin, 1985:18) Semmi kétség, ez az eredetiség hiányának egyfajta megvallása.A XIX. század eleji gondolkodás a felvilágosodás örökségére hagyatkozott. E század során a társadalmi evolúció hipotetikusan túlhaladottá vált ill. újraértelmezték. Túlhaladta a biológia, és újraértelmezte a kulturális evolucionizmus. E kettő közül nagyobb hatású és tudományosan jelentősebb volt az első lépés. A XIX. század az evolúciós tézis biológiai változatának szakasza. Ez a változás, amely a társadalmi evolúció átvitelének eredménye volt a természettudomány területére, egy olyan lépés, amely ma már teljesen elfeledett. Ma már többé-kevésbé teljesen világosan tűnik, hogy az evolúciót Darwin fedezte fel a biológiában.Mindenesetre a felvilágosodás társadalmi evolúcióról vallott felfogásának újraértelmezése, amelyet a kulturális evolucionizmus végzett el, egy fontos fejlemény. Nem azért mert ez jól ismert (hisz nem), hanem mert egy fajta "közmegegyezéses attitűdöt" eredményezett az emberi fejlődés koncepciójának problémájával, amely ma általában elfogadott. Pláne az antropológusoknál.Talán a legfontosabb lépést ebben az újraértelmezésben Morgan végezte el. Bár azt gondolhatnánk, hogy Morgan csak szintetizálta a szociális és kulturális fejlődésről meglevő tudást, amit a XIX. század szerzői halmoztak fel- hozzá kell tenni, hogy az ő szintézise hozta létre a végső modelljét a társadalmi fejlődés elméletének. A társadalmi fejlődésről szóló viták általában teljesen mellőzik a felvilágosodás szerzőit, de mindenki említi Morgan Acient Society c. művét.Mik tehát a legfontosabb jegyei Morgan újraértelmezésének a felvilágosodás korának a történelmi fejlődéséről vallott elképzelésével kapcsolatban?

Morgan átvette a 3 szakaszos fejlődési modellt (Montesquieu és Robertson verzióját), és hozzáadott egy részletes felsorolást. A vadságot és a barbarizmust 3 részre osztotta (alsó, középső és felső vadság ill. barbarizmus) a civilizáció szakaszát nem szakaszolta (Morgan, 1981:40). Ezenkívül mindegyik részről egy precíz leírást adott (gazdaság, család-típus, királyság, terminológia, társadalompolitikai szervezet...)

Átvette a társadalomfejlődés egyvonalúságának elvét azaz, hogy a kultúráknak és társadalmaknak történeti fejlődés ugyanazon modelljét kell bevégezniük. Amit hozzátett: "az emberi szükségletek hasonló körülmények között lényegileg ugyanazok, és a művészet, az intézmények, az életmód lényegileg azonosak". A kifejezések "lényegileg ugyanazok", lényegileg azonosak" mindenestre magukban foglalnak különbségeket is. Bár minden társadalom -például- a felső, középső és alsó barbarizmusban lényegileg ugyanazt a típust képviseli, nem ugyanazok a részletekben. Az evolúció viszonylagos, nem egyforma, bár a történelem legalább is lényegét tekintve, egyvonalú. Nagyon hasonlóan. Morgan átvette a szociokulturális fejlődés egyetemességének elvét.

Morgan szintén átvette a felvilágosodás felfogását az evolúció és haladás kapcsolatáról- semmi kétség, hogy az evolúció előre haladást eredményez, vagy pontosabban az evolúció maga a progresszió folyamata. Az evolúció lényege a haladás. Ő (csupán) egy részletes leírást adott ehhez hozzá: milyen a progresszió a gazdaság, társadalompolitikai szervezet, család.... területén

Morgan átvette a történelem megjósolhatóságának tézisét is: Minden kétséget kizáróan meg lehet határozni egy társadalom, egy intézmény jövőjét. És ő hozzátette a meghatározás előtti lépést is tudniillik, a jelenlegi állapot pontos elhelyezését a fejlődés szakaszai között. Az ő három szakaszos elmélete- alszakaszaival együtt- ugyanis nem csak az általános vázlata volt a történeti fejlődésnek, hanem egyben egy eszköz is a jelen állapotának vizsgálatára. Ezzel az elgondolással lehetségesség vált az összes létező civilizáció elhelyezése a fejlődési sorban, és mivel lehetségessé vált a

jelenlegi kultúrák helyzetének precíz meghatározása, a jövőbeni fejlődés részleteiben is megjósolható lett.

Végül, de nem utolsó sorban Morgan átvette a fejlődés szakaszainak hierarchikus elrendezését. Ehhez nem adott hozzá semmit.

Tehát az a kép amit Morgan Acient Society c. műve felvázolt, bár jóval precízebb volt, lényegében nem különbözött a korábbi elgondolásoktól. Világos volt: a történelemben létezik egy törvény, a társadalmi evolúció törvénye, amely minden társadalom fejlődését irányítja és -nagyon pontosan- vezeti a kezdetektől a végéig, a civilizációig. A társadalmak különbözősége abból fakad, hogy a fejlődés eltérő fokain állnak. Történelmünk tanulmányozható azokon a társadalmakon, amelyek alacsonyabb szinten állnak, és viszont, ők a mi civilizációnkban saját jövőjüket csodálhatják meg. Ahhoz, hogy valahol létrehozzák a civilizációt nem kell mást tenni, mint a történelem törvényével együtt dolgozni. A kevésbé fejlett kultúrák eltűnése ebből a nézőpontból normális, mitöbb szükségszerű. Minden kultúra meg fogja ismételni Európa fejlődését. És végül olyanokká válnak, mint amilyenek mi most vagyunk. A különbségek végleg eltűnnek. Mivel tudományos eszközünk is van a társadalmi fejlettség fokának mérésére, nemcsak meghatározhatjuk minden egyes társadalom helyzetét, hanem a jövőbeni fejlődését is részletesen megadhatjuk. És talán, ami a legfontosabb: a társadalmi fejlődés biztosítja a jobb jövőt, garantálja a haladást. A természettörvény tehát optimista. Ezen kívül: objektív, tudományos és szükségszerű.

Evolúciós kritika

Az evolúció kritikája azzal kezdődik, amikor Kuper (1994:1) felteszi a kérdést. "Mindent a Darwiniánusok tudnak?" E kérdés egy olyan kétséget fejez ki, ami semmi esetre sem mellékes. A probléma az hogy alapvető különbség van az evolúció darwini és morgani értelmezése, biológiai és társadalmi értelme között. Az alapvető különbség Darwin és Morgan között nem csak a területek különbözőségéből fakad, hanem - mindenek előtt- a logika különbözőségéből. Van egy lényeges pont amelyben Morgan társadalmi fejlődése alapjában véve különbözik Darwin evolúciójától, ez a pont a haladás. Darwin ragaszkodik, ahhoz, hogy az evolúció nem azonos folyamat a haladással. A haladás gondolatát "meghatározatlan érzésként" kezeli. (Darwin, 1985:292). És Morgan, amint az fentebb említettük, ellenkezőleg, ragaszkodik ahhoz, hogy a társadalmi fejlődés mindig előidézi a technikai, gazdasági és társadalmi haladást. A társadalmi fejlődés (többé-kevésbé) ugyanaz, mint az előbb említett formái a fejlődésnek.Tehát -a társadalmi fejlődés nézőpontjából- adott egy alapvető probléma Darwin evolúciós felfogásával. "Talán a legnagyobb nehézség amit Darwin elmélete jelentett, az az elgondolása volt, hogy a fejlődés nem foglal magában irányt, vagy előremenetelt, annyira, hogy nem követ semmiféle tervet" (Kuper, 1988:2)Ez így egy radikális váltás a felvilágosodás evolúciós felfogásához képest. Ebből a nézőpontból Darwin kritizálta Lamarckot is, aki átvette a felvilágosodás......a fejlődést a progresszióval. "Ő (Darwin-VGV...) Lamarck könyvét valóságosan szemétnek nevezte, és hozzátette, hogy semmilyen tényt vagy gondolatot sem vett belőle. 'Isten ments'- írta egyszer kegyesen 'Lamarck ostobaságától a "fejlődés hajlamától" ....átvétele...Elutasította Lamarck hitét a progresszív fejlődésben, ragaszkodott ahhoz, hogy a történelemnek nincs ilyen kényelmes terve, és a helyi lakosság és az egész faj néha valójában kiveszőben van." (Kuper, 1994:8)"Nem hiszek a fejlődés rögzített törvényében." -írta Darwin a Fajok eredetében, ezért amikor a keresztény értelmiségiek az ő "materialista" elméletét támadták, valójában arra a nézetére gondoltak, hogy a történelem esetleges, tervezetlen, cél nélküli, egyszerűen mutációk és természetes kiválasztódás eredménye." (Kuper, 1994:46)

Ha az evolúció nem követ semmilyen különleges tervet, akkor nem lehetséges, hogy megjósoljuk a jövőt. "Darwin azzal érvelt, hogy a természetes kiválasztódás többé-kevésbé véletlenszerű, egyéni variációkban működik. És mivel a környezeti tényezők döntő jelentőségűek,

megjósolhatatlanok....Ennek megfelelően a fajok történetét ki lehet nyomozni visszafelé időben, de nem lehet megjósolni jövőbeni pályájukat. Szintén nehéz, bár nem lehetetlen a fejlődés értékelése. (Kuper, 1988:2)

Mivel az evolúció semmiféle tervet nem követ, mivel a véletlen eredménye, és a környezetnek, döntő szerepe van a fejlődésben, így nem állítható, hogy egyenes vonalú folyamat. "Azonos eredettel rendelkező csoportok, különbözőképpen fejlődhetnek, ha eltérő környezetbe választjuk szét őket.....Ebből következik, hogy a történelem nem unilineáris."

Tehát mit tudunk?

Darwinnál létezik egy biológiai evolúció terv nélkül, véletlenszerűséggel, megjósolhatatlansággal, az egyenes vonalú fejlődés hiányával, a jobb és boldogabb jövő ígérete nélkül. A folyamat, amely kifejezetten nem kínál semmifajta optimizmust.Morgan szerint pedig egy olyan társadalmi fejlődés zajlik, amelynek pontos terve van, és a technikai, gazdasági, társadalmi progresszió törvényei irányítják, azzal a lehetőséggel, hogy nem csupán a múltat lehet rekonstruálni, hanem meg lehet jósolni a jövőt, lényegében az egyenesvonalúságból, illetve a progresszióból, amely fenntartja a fejlődést.Ez nagyon lényeges különbség valóban. S nyilván Kuper következtetésének is oka:" Számos úgynevezett evolucionalista, beleértve Morgant, és Frazert, ..... a progresszió apostolai voltak" (Kuper, 1991:50)

Ezek a rövid megjegyzések egy dolgot biztos tisztán megmutatnak: Morgan társadalmi fejlődésről alkotott elképzelésének nagyon kevés közös pontja van Darwin biológiai evolúciós elgondolásával. Az evolúció terminus mindkét esetben félrevezető. Ha a darwini értelemben vett evolúciót akarjuk alkalmazni a társadalmi progresszió területén, egy olyan folyamatot kell vennünk, amely véletlenszerű, amely haladást eredményezhet, de amely elfajuláshoz is vetethet, amelyet nem lehet ellenőrizni, és amellyel kapcsolatban nem lehet törekvésünk, hogy megjósoljuk a jövőt, tehát egy folyamat, amely alapvetően nyitott nagyon különböző megoldásokra.Azaz amivel itt szembe találjuk magunkat az egy szokatlan alternatíva: a darwini evolúció vagy a társadalmi evolúció.Most a kérdés: mi a hiba a társadalmi fejlődés folyamatával az evolucionalisták szemszögéből (természetesen Darwin) megválaszolható? A válasz egyszerű: a darwini társadalmi fejlődés a megoldás, ami nem létezik.

Coevolúciós kritika

A társadalmi fejlődés koncepciójának evolúciós kritikája lényegében a társadalmi fejlődés nem evolucionalista karakterének kritikája. Coevolucionalisták egy lépéssel tovább léptek, ők magának az evolúciónak a fogalmát kritizálták. Amire a kritikájuk irányult az maga az alap, amiből az evoluciós kritika kinő. Számukra nincs fejlődés, ami az alapvető elv lenne, a megértés törvénye, a fajok eredete... (Levins, Lewontin, 1985; Lewontin, Rose, Kamin, 1994))Az együttes fejlődés kritikája történeti megjegyzéssel kezdődik: "Az evolúció modern elméletét jogosan nevezik "darwininak", nem azért mintha Darwin fedezte volna fel az evolúció elméletét, hiszen ezt nem tette, hanem mert Darwin találmánya a természetes kiválasztódás, az egyetlen hajtóereje az evolúciónak. Bár Darwin tudatában volt, hogy az élőlények evolúciós változásának folyamata, teljesen különbözik minden ismert történelmi folyamattól, így annak megfogalmazása egy radikális ismeretelméleti szakítás volt a korábbi elméletekkel. Darwin előtt a történeti változás elméletei mind az átalakulásról szóltak. Azaz a rendszerek időbeni változása azért ment végbe, mert a rendszer minden eleme egy egyéni átalakuláson ment keresztül az élete során...Darwin épp ellenkezőleg a változás elvét javasolta, hogy az csoport egyes tagjai néhány tulajdonságukban különböznek egymástól, és a rendszer azáltal fejlődik, hogy a különböző típusok aránya változik. Létezik egy kiválasztási folyamat, amelyben néhány fajta típus megmarad, mások eltűnnek, tehát a közösség természete anélkül módosul, hogy az egymásra következő tagokban változás történne." (Levins, Lewontin, 1985:85,86) És: "Darwin tézise a közvetlen materiális erőről, amellyel a

"természet" válogathat a változatok között, hogy még alkalmasabb típusokat hozzon létre, együtt az egyéni változásokra való összpontosítással, mint a tanulmányozás megfelelő tárgyával egy mechanizmust eredményez az evolúció számára.....Ez három tézist tartalmaz: A fajon belüli egyedek eltérnek, pszichológiailag, morfológiailag és viselkedésükben: a változás

elve Egy átlagos utód jobban hasonlít a szüleire, mint más nem rokon egyedekre: az örökl(őd)és elve A különböző változatok eltérő számban élnek az utódok között: a természetes szelekció elveE három elvből automatikusan következik, hogy az evolúció meg fog történni..... Darwin elmélete teljesen mentes bármilyen kikövetkeztethető, de megfigyelhetetlen valóságtól, mint erők, pályák, atomok" (uo. 32-33)De habár Darwin ismeretelméleti áttörése kétségtelenül alapvető jelentőségű, coevolucioanlisták kimutatták, hogy "a variációk közti választás elmélete önmagában nem teljes az evolúció magyarázataként. Először is nem számol az változatok eredetével, ami egy rendkívül kellemetlen probléma lett volna Darwin számára... Másodszor még ha van is egy mechanizmus a változatok eredetére, Darwin nem állapított meg ennek átöröklésére szolgáló mechanizmust..... Harmadrészt a variációk közti kiválasztódás elmélete megmagyarázhatja az egyes fajok időbeni lassú változását, de nem magyarázza a fajok szétválását különböző vonalakra" (uo. 33-34) De a mi tárgyalásunk szempontjából van egy újabb korlát is, amely összefügg Darwin elméletének, mint a változás elméletének karakterével. Ugyanis: "Az átalakulás elméleteiben az egyes elemek alanyai az evolúciós folyamatnak... Darwin változásos elméletében az élőlények az evolúciós erők tárgyai, nem pedig alanyai. (uo. 86-87.)Valójában csak itt kezdődik maga a coevoluciós kritika. A darwini probléma a következő: "Bár a klasszikus darwinizmus az élőlényeket belső és külső erők összefüggésébe helyezi, mindegyik saját törvénnyel rendelkezik, függetlenül egymástól, és attól az élőlénytől amelynek a teremtményei. Egy furcsa módon az élőlények, a tárgyai ezeknek az erőknek, érdektelenné válnak az evolusionalisták számára, mert az organizmusok fejlődése csak a környezet evolúciójának átváltozása. (uo. 88) Az eredmény "menekülés az élőlényektől".A coevolucionalistáknál az élőlény és környezete kapcsolatának egy sokkal alkalmasabb értelmezése áll, amely tartalmaz egy aktív részt az élőlény számára "egy komplex dialektikus kapcsolat a gén, a környezet, és az élőlény hármasságának elemei között. (Levin, Lewontin, 1985: 105)Így az élőlénynek kettős kapcsolata van környezetével, annak terméke, és annak aktív összetevője. Az élőlények ilyen helyzete előidéz néhány azonnali következményt, a környezet és a genotípus közti interakciót: "Az élőlény részben, a gének és a környezet interakciójából jön létre, de az élőlény alakítja környezetét, és részt is vesz a saját építményében." (uo.)Attól, hogy pusztán tárgyai, vagy pusztán alanyai saját fejlődésüknek az élőlények egy időben mindkettővé válnak. (Levins, Lewontin, 1987:274-9)A genotípus és a környezet közvetve (nem közvetlenül) lép kapcsolatba egymással - egy élőlényen keresztül: " A belső és külső tényezők, gének és környezet együtt lépnek fel a az organizmus közvetítésével" (Levins, Lewontin, 1984:89)Az élőlény aktív beavatkozását a természetbe legalább 5 dolog alkotja: Az élőlények meghatározzák mi releváns...... Az élőlények megváltoztatják a külvilágot, amint kapcsolatba kerülnek vele..... Az organizmusok.... fizikai jeleket, amelyek a környező világból érik őket...... Az organizmusok megváltoztatják a statisztikai mintázatát a környezet variációnak a külső világban......A környezet-organizmus kapcsolat meghatározza a kiválasztott jellegzetességet...(uo. 99-102)Ezek a tények minden élőlényre érvényesek, nem csak az emberekre: "lehetetlen elkerülni a következtetést, hogy az organizmusok maguk alkotják környezetük minden szempontját. Nem külső erők passzív tárgyai, hanem a létrehozói és módosítói ezeknek az erőknek. Az átváltozást és alkalmazkodást fel kell váltani egy konstrukcióval, az átváltozás, amelynek következményei vannak az evolúciós elméletre." (uo. 104)

Az első következtetés a modell megváltoztatása. A kettős modell (gének-környezet) alkalmazása helyett a coevolucionalisták bevezetik a négy faktoros modellt (gének, környezet, véletlen, organizmus): "minden pillanatban a gének, környezet, véletlen, organizmus mint egész, mind részt vesz." (uo. 89)

A második következtetés az a nyilvánvaló tény, hogy soha nem létezett a fejlődésnek egy olyan törvénye, mint az evolúció. Ami létezett, és most is létezik, a coevolucionalisták nézőpontjából, a coevolúció törvénye.(uo. 104)A coevolucionalisták minden következtetésének közvetlen jelentősége van a társadalmi fejlődés értelmezését illetően. Nem csak azért mert a coevolucionalisták elvben negatív attitűdökkel viseltetnek az olyan magyarázatok felé, amelyek túlbecsülik a biológiai faktorok jelentőségét a társadalmi életben, hanem mert ők szintén ragaszkodnak a társadalom történek és a társadalmi életnek sokkal összetettebb magyarázatához, mint azok, akik az evolúcionalizmust ajánlják: "Először is a társadalmi szerveződéseknek számos tulajdonsága van, amelyek egyedülállóak, és nem változtathatók meg a társadalom összetételének megváltoztatásával...... Míg a biológiai deterministák néha azt állítják hogy a társadalmi pozíciók és tudás szétosztását a természeti lehetőségek korlátozzák, a magas munkanélküliség a végzett mérnökök, angol, filozófiai, történelmi és hasonló Ph. D.-vel rendelkezők között világosan mutatja, hogy ez nem igaz. Másrészt a társadalmi struktúrák történelmi változásai olyan gyorsan zajlanak le, hogy a társadalomban lévő különböző genotípusok tulajdonságainak semmilyen változása sem magyarázhatja meg őket... Ugyanakkor a társadalom nyilvánvalóan egyedekből épül fel. A társadalom nem egy jelenség amely számos változatban létezett az évszázadok során, maga egy organizmus. "Most már megadható coevolucionalisták válasza a kérdésre, hogy mi a probléma az emberi társadalmi fejlődés koncepciójával. Legalább két dolog téves. Az első, hogy a fajok fejlődése nem követte az evolúció törvényét, hanem a coevolucióét. A második, hogy a társadalmak nem olyan létezők, amelyek az evolúció vagy a coevolúció alanyai.És ha a lehetséges megoldás az első problémára a coevoluciós törvények felállítása a társadalmak számára, a lehetséges megoldás a második problémára nyilvánvalóan nem létezik. Mivel a társadalmak nem léteznek mint biológiai entitások.

Végső megjegyzések

Az a remény az emberiség társadalmi fejlődésének létezik egy objektív természettörvénye, a társadalmi evolúció törvénye, ahogy itt világosan bemutattuk, egy túl optimista várakozás, amely nem Darwinnal, illetve a darwini evolúciós elmélettel, hanem mindenek előtt a felvilágosodás felfogásával (a fejlődés, mint a történelem alapvető törvénye) hozható kapcsolatba. A társadalomtudományokban ez a folytonosság jórészt feledésbe merült, vagy rosszul értelmezték, mint a darwinizmussal fennálló folyamatosságot. Ez egyfajta biztonságérzetet és az objektivitás képzetét eredményezte. A társadalomtudósok erre nagyon is vágytak, mivel ez azt biztosította volna, hogy lehetséges, hogy a társadalomtudomány ugyanolyan objektív tudománnyá váljék, mint a természettudományok.Tehát annak a tézisnek az elutasítása, hogy a társadalomfejlődésnek létezik egy modellje, abban a formában, mint a társadalmi evolúció, sokkal többet jelent, mint az alapvető tételek megváltoztatását. Ez problémássá teszi a társadalomtudományok helyzetét egészében, és az antropológia tudományos jellegét. Természetesen szép lenne, ha létezne a társadalmi fejlődésnek egy objektív törvénye: de mi van ha ez nincs? És természetesen jó lenne, ha valami biztosítaná a társadalomtudományok objektív jellegét, de mi van ha ez sincs?

Ez valóban kérdéses akár tudunk hozzátenni Sapir több mint hatvan éve tett lakonikus állításához, akár nem: "A tökéletes objektivitás jó dolog lenne, de mivel nem érhetjük el, be kell érnünk valami rosszabbal." (Sapir, 1994:61).Talán ez nem a legoptimistább következtetés, de talán elég ösztönző.

Bibliography References To the content

MTA Politikai Tudományok IntézeteEtnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetei

3/B). A. Gergely András: Forráselemzés: Városi és nemzetiségi lét magyarok és „jugoszlávok” körében, a XX. századi városfejlődés árnyékában. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 56 6. 350,- Ft (35 oldal)4). A. Gergely András: Kun etnoregionális kisvárosi sajátosságok. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 57 4. 250,- Ft (24 oldal)6). A. Gergely András: Identitás és etnoregionalitás. A kisebbségi identitás történeti és regionális összefüggései Nyugaton és Kelet-Közép-Európában. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 59 0. 500,- Ft (98 oldal)7). Szabó Ildikó: Közösségszerveződési folyamatok a magyarországi románok körében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 60 4. 450,- Ft (45 oldal)11). A. Gergely András: Kisebbség – etnikum – regionalizmus I. Állam, nemzet, ellenkultúra és kisebbségiség. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 64 7. 500,- Ft (139 oldal)12). A. Gergely András: Kisebbség – etnikum – regionalizmus II. Etnoregionalizmus Magyarországon? ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 65 5. 500,- Ft (90 oldal)13). Bindorffer Györgyi: Identitás kettős kötésben. Etnikai identitás és kulturális reprezentáció a dunabogdányi svábok körében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 66 5. 450,- Ft (75 oldal)16). Dudich Ákos, Gál Anasztázia, Molnár Eszter, Németh Rita, Pásztor Zoltán: Népek, maszkok, nemzeti- és csoportkultúrák. Etnikai-antropológiai dolgozatok. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 69 8. 450,- Ft (76 oldal)18). Kormos Éva: Albánia: az emberélet fordulói. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 71 X. 350,- Ft (44 oldal)19). Veres Emese-Gyöngyvér: Barcasági körkép. Egy kulturális antropológus terepmunka-tanulmányai. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 72 8. 450,- Ft (53 oldal)25). Vörös Kinda Klára: Otthon és itthon. Erdélyi menekült értelmiségiek magyarországi beilleszkedéséről. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 81 7. 450,- Ft (77 oldal)33). Papp Richárd: Szakadékok és hidak. A magyar és a román egymás mellett élés lehetőségei és stratégiái Hargita megyében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 89 2. 450,- Ft (86 oldal)35). Szabó Ildikó – Lázár Guy: Nemzet-koncepciók a mai magyar társadalomban. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 91 4. 400,- Ft (49 oldal)36). Gordos Ágnes: Fehéren feketén: esélyek és zsákutcák, avagy a cigányság oktatásával és foglalkoztatásával kapcsolatos kérdések. ISSN 1416-8391, ISBN 963 8300 92 2. 450,- Ft (100 oldal)40). Orosz Anett: Menekültek és menedékesek helyzete a Debreceni Befogadó Állomáson. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 29 9. 400,- Ft (55 oldal)44). A.Gergely András: Államválság – régiók – civil társadalom I–III. /II. Régiók/. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 37 X. 450,- Ft (75 oldal)46). Albert Árpád, Benke József, Gulyás Anett, Kovács Monika, Pásztor Zoltán, Sebestény Anikó, Veres Emese-Gyöngyvér: Másság – idegenség – elmozdulás. Léthelyzetek az otthonosság és a sehollét között. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 61 2. 400,- Ft (57 oldal)52) Fleck Gábor – Virág Tünde: Egy beás közösség múltja és jelene. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9098 81 7. 600.- Ft (112 oldal).66) Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor szerk.: Idegen az idegenben. (Kulturális antropológiai tanulmányok). Szerzők: Bansar Mohamed, Böszörményi Nagy Katalin, Csige E. Ibolya, Czingel Szilvia, Fülep Anikó, Hajdú Gabriella, Sipos Zsuzsanna, Szövényi Katalin. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 27 8. 1200.- Ft (109 oldal).68) Csámpai Ottó: Magyartanítás Zoboralján: egy szociológiai vizsgálat eredményei. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 18 9. 650.- Ft (61 oldal).69) Németh Ildikó: A multikulturális nevelés és gyakorlatának elmélete – a magyarországi cigányság tükrében. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 24 3. 450.- Ft (43 oldal).71) Hajnal Virág: A zentai „foglyok”. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 25 1. 900.- Ft (45 oldal).72) Mihályfi Márta: Irányzatok a barcelonai meleg mozgalomban. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 30 8. 750.- Ft (70 oldal).82) Holló Imola Dalma – Komjáthy Zsuzsa szerk. Jelen lenni és antropológiát írni: a kutatás és a szöveg talányos viszonya. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 70 7. 1800.- Ft (180 oldal)83) Korbai Hajnal: Identitáskeresők az ír szigeten. Szelidülhet-e a nacionalizmus nemzeti identitássá? ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 59 6. 800.- Ft (74 oldal)84) A.Gergely András szerk. „Primitív” kultúrák, ősi hitek, modern genocídium. /Politikai antropológiai források/. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 71 5. 800.- Ft (74 oldal)85) Angyal Mónika: Euro-identitás Belgiumban. ISSN 1416-8391, ISBN 963 9218 73 1. 500.- Ft (47 oldal)

A munkafüzetek megrendelhetők:MTA Politikai Tudományok Intézete

H – 1399 BP. Pf. 694/115. (Szabó Irén. Tel./fax: 224-67-24, E-mail: szaboi@mtapti.hu)

Más kiadványok közül ajánlott irodalom:

Kisebbségkutatás (folyóirat) 2002/2. szám vagy két tucatnyi kisebbségi-etnopolitikai írással, az európai integrációs politika és a kisebbségek viszonyának körüljárásával.

További szakirodalom, magyar és idegen nyelven:

Altermatt, Urs2000 A szarajevói jelzőtűz. Budapest: Osiris Kiadó

Anderson, Benedict1983 Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of

Nationalism. London: Verso Barth, Fredrik (ed.)

1969 Ethnic groups and boundaries. The social Organisation of Culture Difference. London: G. Allen&Unwin

Barth, Fredrik 1996 Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. In: Regio. 7. évfolyam 1. szám 3–25.

Biró A. Zoltán1995 A megmutatkozás kényszere és módszertana. In: Gagyi József (szerk.): Egymás mellett

élés. A magyar–román, magyar–cigány kapcsolatokról. 247–277. Csíkszereda: KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja

Brubaker, Rogers1996 Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalizmus kutatásban.

Beszélő. III. évfolyam (I.) 7. szám 26–41.Cohen, Anthony P.

1996 A kultúra mint identitás egy antropológus szemével. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. 101–108. Budapest: Osiris–Láthatatlan Kollégium

Dekker, Ton – Helsloot, John – Wijers, Carla (ed.): 2000 Roots & Rituals. The construction of ethnic identities.

Amsterdam: Het Spinhuis Dittrich, Eckhard J. – Radtke, Frank-Olaf

1989 Der Beitrag der Wissenschaften zur Konstruktion ethnischer Minderheiten. In: Dittrich, Eckhard J. – Radtke, Frank-Olaf (Hrsg.): Ethnizität. 11–40. Opladen: Westdeutscher Verlag GmbH

Eriksen, Thomas Hylland1993Ethnicity and Nationalism: Definitions and Critical Reflektions.

In: Lindholm, Helena (ed.): Ethnicity and Nationalism. 40–50. Göteborg:Nordens&Padrigu

Eriksen, Thomas Hylland2000 Ethnicity and Culture: A Second Look. In: Bendix, Regina – Roodenburg, Herman (ed.):

Managing Ethnicity. Perspektives from folklore studies, history and anthropology. 185–205. Amsterdam: Het Spinhuis

Feischmidt Margit (szerk.)1997 Multikulturalizmus. Budapest: Osiris – Láthatatlan Kollégium

Gellner, Ernset1983 Nations and Nationalism. Oxford: Basil Blackwell

Glazer, Nathan – Moynihan, Daniel P. 1975 Introduction. In: Glazer, Nathan – Moynihan, Daniel P. (ed.):

Ethnicity. Theory and experience. 1–26. Cambridge, Massachusetts, and London, England: Harvard University Press

Hall, Stuart1996 A kulturális identitásról. In: Feischmidt Margit (szerk.):

Multikulturalizmus. 60–85. Budapest: Osiris–Láthatatlan KollégiumHeckmann, Friedrich

1992 Ethnische Minderheiten, Volk und Nation. Stuttgart: Ferdinand Enke VerlagHjärpe, Jan

1993Islam, Nationalism and Ethnicity. In: In: Lindholm, Helena (ed.): Ethnicity andNationalism. 207–223. Göteborg: Nordens&Padrigu

Hobsbawm, Eric J. 1992 Nacionalizmus és etnicitás. Hiány. III. évfolyam 8. szám 34–37.

Hobsbawm, Eric J. 1997 A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest: Maecenas Kiadó

Isajiw, W. Wsevolod1979 Definitions of Ethnicity. Occasional Papers in Ethnic and Imigration Studies.

March. 6. Toronto, Ontario: The Multicultural History Society of OntarioKeményfi Róbert

2000 A nyelvsziget fogalmának ideológiai hátterérőlNéprajzi Látóhatár. IX. évfolyam, 1–2. szám, 1–10.

Kocsis Károly1998 Etnikai földrajz. In: Tóth József – Vuics Tibor (szerk.):

Általános társadalomföldrajz. 279–301. Budapest–Pécs: Dialóg Campus KiadóKöstlin, Konrad

1997 Roots and Rituals: Managing Ethnicity. Ein Vorwort. In Roots and Rituals: Managing ethnicity. SIEF–Information–Bulletin, New Series No. 2., P:J. Amsterdam: Meertens–Institut

Kraas–Schneider, Frauke1988 Bevölkerungsgruppen und Minoritäten. Stuttgart: Verlag Steiner

Lynch, Kevin1960 The Image of the City. Cambridge, Massachusetts: M.I.T.– Press

Mező Ferenc 1999 Etnicitás, időstruktúrák a volt Jugoszlávia geopolitikai rendszerében. In: Tér és Társadalom. XIII. évfolyam 1–2. szám 142–159.

Moosmüller, Alios 2000 Perspektíven des Fachs Interkulturelle Kommunikation aus

Kulturwissenschaftlicher Sicht. In: Zeitschrift für Volkskunde.96. II. 169–185.

Patterson, Orlando1975 Context and Choice in Ethnic Allegiance: A Theoretical Framework and Caribbean Case

Study. In: Glazer, Nathan – Moynihan, Daniel P. (eds.): Ethnicity. Theory and Experience. 305–349. Cambridge: Harvard Univerity Press

Roth, Klaus1994 Europäische Ethnologie und Interkulturelle Kommunikation.

In: Roth, Klaus (Hrsg.): Mit der Differenz leben. 11–27. Münster, München, New York: Waxmann; München: Südosteuropa–Gesellschaft

Smith, Anthony D. 1995a A nacionalizmus. In: Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: A

nacionalizmus. 9–24. Pécs: Tanulmány KiadóSmith, Anthony D.

1999 Myths and Memories of the Nation. Oxford University Press Smith, Anthony D.

2000 Sacred Ethnicity: The Role of Religion in the Persistence and Renewal of Ethnic Communities. In: Bendix, Regina – Roodenburg, Herman (ed.): Managing Ethnicity. Perspektives from folklore studies, history and anthropology. 97–120. Amsterdam: Het Spinhuis

Stark, Joachim1988 Völker, Ethnien, Minderheiten. Bemerkungen zu Erkenntnistheorie und

Terminologie der Minderheitenforschung. In: Jahrbuch für Ostdeutsche Volkskunde. 31. 1–55. Marburg

Steinberg, Stephen1994 Az etnikum mítosza. Fajok, etnikumok és osztályok Amerikában.

Budapest: Cserépfalvi AlapítványVermeulen, Hans – Govers, Cora (ed.)

1994 The Antropology of Ethnicity. Beyond ‘Ethnic Groups and Boundaries’.Amsterdam: Het Spinhuis

Yinger, J. Milton1993Ethnicity. Source of Strength? Source of Conflict? Albany: State

University of New York Press

A.Gergely AndrásBevezetés a politikatudományba/előadásvázlat/

A/. Bevezetés a politológiába - köznapi politika és köznapi társadalom - az autoritás kritériumai - politikai tér, hatalmi tér és modernitás

B/. Szociokulturális integrációk - Kényszer, jog, szabadság - Hatalom, állam, elosztás

Köznapi politika és köznapi társadalom

Egy 1800 évvel ezelőtti álomfejtő-könyvben áll a következő szöveg: "Államügyekről, közügyekről csak uralkodók, magas rangúak és hatalmas személyek jogosultak értelmezhető módon álmodni - egyszerű magánemberek közügyekre vonatkozó álmai érvénytelenek... /legfeljebb akkor vehetők figyelembe, ha tömegesen jelennek meg.../ Csak a démosz egésze mérvadó társa az egyes hatalmasságoknak".

A politika világa kétségtelenül teljes társadalmunkat, mindennapi világunkat áthatja. Meghatározza álmainkat is - vagy legalábbis olykor törekszik erre. Lehet ugyan védekezni ellene, s lehet olyan politikamentesnek mondható tevékenységeket folytatni, mint amilyen a gombfocizás vagy a gordonkázás, mert ezeknek a közfelfogás és a politika szerint sincsen politikai tartalma... - de nem elképzelhetetlen olyan történelmi időszak, olyan politikai légkör, amelyben ezek a politikai tartalmúnak nem mondható társadalmi cselekvések is politikai jelentőségre tesznek szert. Számos történelmi időszak volt, amikor például bizonyos zenei anyagok társadalmi hangulatot, indulatot, lázadást és tiltakozást fejeztek ki, s alig negyedszázada még Magyarországon is politikai tartalmat hordozott, ha valaki "aktív közéleti tevékenység" helyett gombfocizott, vagyis vétlenül, esetleg tudatosan is kimaradt az "állampolgári jogok és kötelességek" gyakorlásából, a kötelező társadalmi cselekvésekből, a látványos politikai "résztvételből". Van tehát politikai jelentése a "nemválasztásnak" is, és lehet a nemtudatos politikai cselekvésnek is: amikor Chaplin a "Modern idők" csatornamunkásaként egyszercsak felbukkan egy nyílásból, hirtelen egy tüntető felvonulás élére kerül, továbbsodorja a tömeg, részévé lesz egy történésnek, s ettől fogva sorsának-helyzetének meghatározója immár az idő és az események folyamata lesz, nem pedig az állampolgári döntésszabadság.

A velünk is megtörténő történelem, a hétköznapi politika folyama is rákényszerít arra, hogy a politika megismeréséhez hozzákezdjünk, amit persze az érdek-érintettség, a legkülönfélébb motivációk serkentenek, a társadalmi részvétel ösztönöz. A társadalmi aktivitás és a politika kontrolljának gyakorlásához tehát már legalapvetőbb szinten is szükség van a politikáról szóló ismeretek rendszerezett, értelmezett tudásanyagára.

Szerencsés esetben a politikáról szóló ismereteink külsődlegesek maradnak, tudományos elméletté állhatnak össze, másik esetben puszta hétköznapi tudássá változnak - de mindez lényegében véve gyakorlati haszon nélkül is maradhat. Miként a műszaki, természettudományi vagy esztétikai tudás sem vezet oda, hogy mindenki feltaláló, Nobel-

díjas vagy korszakos festőművész legyen, s ekként gyakoroljon befolyást a társadalomra, a politikáról való tudásunk sem okvetlenül gyakorlati tudás lesz, s még kevésbé lesz eredendően politikai jelentőségű tényező. Hogy miért nem válik közvetlenül gyakorlati érvényű tudássá a társadalomtudományok és a politikatudomány ismertetanyaga - egyebek közt ennek értelmezése is lehetséges a politikatudomány révén.

A politikatudomány (vagy sokféle fogalmi körülírása közül egyet kiragadva: a politikai szociológia) a politika rendszerének, szervezeti összefügéseinek feltárására vállalkozik. Mint társadalomelmélet 1) globális kontextusban értelmezi a politikát; 2) mint társadalomkutatási diszciplína a politika viszonylagosan elkülönült terét rajzolja körül, amikor "rendszerről" beszél: a politikai közösség, a hatalom és az egyes ember viszonyszerkezetét fogja át a tényleges politikai gyakorlat, a politikai eszmeiség és a szervezetek változatosságára koncentrálva (Gombár 1986).

Változatossága mellett kiemelendő, hogy a politikatudomány a változó világ jelenségeit, történéseit, "itt és most"-ját törekszik megismerni, s így maga is része a változásoknak, ha nem is előidézője okvetlenül, de követője a mindennapi politika mechanizmusainak. A politikai alrendszer viszonylagosságának hangsúlyozása azért fontos itt, mert sosem áll magában, hanem más alrendszerekkel való kapcsolata határozza meg számos körülményét, továbbá mert belső összefüggéseinek bonyolultsága teszi ködössé, partalanná, nehezen áttekinthetővé. A világtörténet mintegy kétszáz államában, a társadalmak mintegy 2500 éves történetében visszatekintve a politikáról való gondolkodás és maga a politikai rend működése is mindannyiszor modosuló kontextusban érvényesült, szüntelen belső változásban és kölcsönhatásban valósult meg.

Tudományról lévén szó, elvárhatóan bizonyosságokat kell állítania, meggyőző érveket és értelmezéseket a politika jelenségéről és a "zoon politicon" jellegzetességeiről. Ám a politikai rendszer globális egészéről megformált kép sajátlagosan nem tartalmazza a személyes szerep, a magánpolgári lét körülményei közt megnyilvánuló, belsőleg motivált magatartásokat, tradíciókat, mentalitásokat, akcióképességet, státusbiztonságot, stb. - amelyek viszont már az állampolgár, az államtag szempontjából bírnak jelentőséggel. Jelentőséggel bírnak mégpedig az állam, az uralkodó, a hatalom szempontjából, amelynek érdeke a politikai ember bizonyos szintű aktivitásának fenntartása, hogy az legitimálja, elfogadja és támogassa a hatalom létét és fennmaradását. És fordítva is így áll: a személyes és csoportos részvétel élteti a pártokat, államokat, kormányokat, mozgalmakat. Sőt, a politika, akár szeretjük, akár nem, a maga létében teszi lehetővé, hogy az őt kerülni igyekvő vagy elutasító állampolgár egyáltalán megfogalmazhassa védekező tartózkodását, kiépíthesse politikaellenességét vagy fölépíthesse oppozíciós stratégiáit.

A politika fölöttünk, körülöttünk és mellettünk van, látszólag parttalanul szétterjedve. Mi több, bennünk van mint mentalitás, érdek, vonzódás és undor, reflex és tartózkodás is. Nincs tőle menekvés - kikényszeríti reflexív viszonyunkat. Válaszunk lehet hódolat, jóváhagyás, tűrés, ellenállás vagy bármi más, a politika kényszerű velejárója a társadalmiságnak. E parttalanság tehát kihívás - válaszolni kötelező. Követelni lehet az állam kivonulását egyes szférákból (művészetekből, piacból, szociális politikából, adópolitikából, stb.), de ennek következetesen ellenáll. A válasz tehát a küzdés területén, a politikai élet terében, a társadalmi köznapokban keletkezik, s politikai jelentőségűvé lesz.

A korszakos válaszokban meg-megfogalmazódik a politika elutasítása, globális megkérdőjelezése (pl. rendszerellenes mozgalmak, anarchista eszmék, szeparatizmusok, általános sztrájkok, stb. formájában). A politika rendszere azonban ezellen is védekezik: épülete, vagy inkább talán erődítménye kiépül, erőssége szervezetén, illetőleg az autoritás minőségén nyugszik, ettől függ hatékonysága (amely lehet: zsarnoki, tehetetlen, időleges, sztochasztikus, stb.), ettől válik lehetővé, hogy beavatkozzon a társadalom életébe, ettől lesz

képes elviselni a konfliktusokat, ettől kezd oligarchizálódni, ettől válik túltengővé, mindenre ránehezedővé, vagyis parttalanná.

A politika parttalansága, határainak ködössége egyúttal telítettséget is jelenthet, vagyis túlfeszült és hatékonysághiányossá vált szervezetet, túlbürokratizált gépezetet, besült mechanizmusokat, rugalmatlan gondolkozást, rigid parancsolást. E feltételek a kormányozhatóság/kormányozhatatlanság kritériumai is egyúttal, tehát az omnipotencia kialakításának kísértését tartalmazó működésmód eszközei (Gombár Csaba), a centralizáció csapdájának (Bruszt László) és az igazgatási-politikai hálózati feszültségek kialakításának (Csanádi Mária) körülményei.

A politika tudománya éppen e belső összefüggések rendszerének, mechanizmusainak elemzője, a politikai tagoltságnak és a szervezeti vagy szervezetenkívüli működés konfliktusosságának feltárója, a szabadság külső feltételeinek és a politikai kiegyezések keresésének eszköztára. Tagoltság, rendszer, konfliktus, szabadság és konszenzus - ezek a leggyakoribb kategóriák a politikatudományban, az uralgók és uraltak viszonyát elemző megközelítésekben.

A köznapi ember köznapi politikai életének számos nemtudatos vagy nem szervezett feltétele van, amelyek a belső és a külső feltételek összhangjától vagy konfliktusosságától függően a szociokulturális integráció típusait, kivételes vagy köznapi változatait alkothatják. A "politikai ember", vagyis a politikában részt vevő, a politikai döntések kialakításában és/vagy befogadásában cselekvően jelen lévő egyén a maga mindennapi létében találkozik a "nagypolitika" vagy az ágazati politikák megannyi hatásával és következményével, egyszóval az őt körülvevő politikai feltételrendszerrel. Seymur Martin Lipset, a nyugati politikatudomány egyik legtöbbet hivatkozott gondolkodója ezt a viszonyrendszert így foglalja össze: "A politikai szociológia egyik fő érdeklődési területe a demokráciát megalapozó társadalmi feltételek elemzése. Talán meglepően hangzik, de szilárd demokráciához szükség van a konfliktus, más szóval a megosztottság nyílt megjelenésére, az uralkodó pozíciókért folytatott harcra, a hatalmon lévő pártokat érő kihívásokra és a hivatalban lévők cserélődésére. Nem lehetséges azonban a demokrácia konszenzus nélkül sem, mely a hatalom "békés színjátékának" enged teret, mikor a "kívül levők" elfogadják a "belül levők" által hozott döntéseket, a "belül levők" pedig elismerik a "kívül levők" jogait. A demokráciát erősítő feltételek tanulmányozásakor tehát középpontba kell állítani mind a megosztottság, mind pedig a konszenzus forrásait. A megosztottság, amennyiben legitim, megkönnyíti a társadalmak és szervezetek integrációját." A kulcsfogalmak tehát Lipset szerint a konfliktus, a konszenzus, a megosztottság (vagyis a társadalmi és politikai tagoltság), az integráció és a demokráciát erősítő egyensúly (Lipset 1996:13. p.)

Ebben a funkcionálisan tagolt viszonyrendszerben a politikai centrum, a kormányzat és a parlament (vagy kongresszus), valamint a társadalmi érdekképviseletek és civil szervezetek osztják föl a politikai teret. A civil szervezetek és érdekképviseletek a pártokon kívül, olykor azokkal szemben is, s főként a centralizálódott hatalommal szemben olyan szerepet játszanak, amelynek révén a kormányzati politikát befolyásolni, korlátok között tartani tudják, s ez egyben a legfontosabb gyűjtőcsatornaként is szolgál azzal, hogy bevonja az embereket a politikába (Lipset 1996:19. p.). A másik ilyen fontos csatorna, amely korlátok közt tartani segít mind az uralmon lévők, mind pedig az uraltak tetteit: a bürokrácia. Max Weber és Robert Michels elmélete szerint a bürokrácia nemcsak a társadalmi konszenzus megteremtésének és fenntartásának alapvető eszköze, hanem egyik fő forrása a társadalmi integrációt kikezdő erőknek is.

A társadalmat integráló erőkhöz rendelt értékképzet, vagyis a hatalom főszerepének megítélése éppúgy változott a történelem során, mint a politikai társadalom terjedelme, működési dinamikája és hatékonysága. Köztudott, hogy a társadalom politikai szférájának kiegyensúlyozott működése ősidők óta a politikai rend fennállásának első számú feltétele. (A

következő alkalommal, a politikai antropológia tárgyalásakor is látni fogjuk, hogy a tradicionális és a modern társadalmak politikai feltételrendszere szinte ugyanazokkal a funkciókkal, feltételekkel szabályozott az államnélküli törzsi települések lakossága és a föderatív rendszerű többszázmilliós amerikai politikai rendszerben). Az egyensúly, a konfliktusok és konszenzusok egészséges aránya az európai politikai rendszerek esetében a 17-18. század idején már úgy fogalmazódott meg, mint a politika főcélja, hiszen ezzel volt képes biztosítani a szabadság körülményeit. (Hobbes-nál például a félelemtől való mentesség minden más szabadság első előfeltétele). A politikai rendszerek működésének, életfolyamatainak biztosítása, a szükségletek garantálása oly módon vált az újkori politikai rendszerek elemi feltételévé, hogy enélkül a kormányzattal szembeni bizalmatlanság kapott lábra, s kialakult az a szekularizált szféra, a társadalmi ember személyes szférája, amely idegenként (elidegenedettként) fogalmaz már a hatalomról, s elvárja, hogy a törvények uralma korlátozza a politika uralmát, a társadalomnak pedig legyen meg a politikai szférába beavatkozáshoz elegendő joga (Arendt 1995:151-180. p.).

A politikai hatalom korlátozásának és a társadalom politikai egyensúlya kialakításának ezek a feltételei tehát igen régiek, de napjaink hétköznapi politikai életében, konfliktusai közt is jelen vannak. Példaként lehet hivatkozni arra, hogy a modern demokráciákban időről időre újrafogalmazzák a demokratikus feltételek közötti tekintélyelveket, amire márcsak azért is szükség van, mert a demokráciáknak nevezett rendszerek is igen-igen távol vannak még a teljesen demokratikus rendszerektől (Dahl 1995:9-55. p.). Mégannyira így van abban a rendszerváltási folyamatban, amely nemcsak új autoritás-fogalom kialakítását igényli, hanem a kormányzásképtelenség és a kormányozhatatlanság veszélyével is fenyeget. Nem véletlen, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek nyugati politikatudománya sorra-rendre vetette el a hagyományos autoritás-felfogásokat, s keresve kutatta az "államdemokrácia" ősi megoldásait éppúgy, mint az államvarázstalanítás korszerű eszközeit (Dahl, u.o.).

Az autoritás fogalma ugyancsak egyike a legvitatottabbaknak. Szinte alig van politikatudományi elmélet, amely szembe ne nézne a maga saját autoritás-fogalmával, amelyet a köznapi értelmezésekben mint hatalmi tekintélyt találunk meg. Hannah Arendt, korunk egyik legkiválóbb társadalomtudósa tüzetesen újratanulmányozta az autoritás fogalomtörténetét, s kimutatta, hogy a politológia egyik leggyakrabban használt fogalmának mai értelme jóval szűkebb az eredetinél. Az autoritás a latin augere = gyarapítani, gazdagítani igéből származik (s rokonságban áll az auktor = szerző, alkotó köznévvel), s eredeti jelentésében nem a döntéshozó hatalom dominált, hanem az a magatartás, amely az ősök (a római városalapítók) tettének tekintélyét ismeri el és magára nézve a tekintély további növelését, az alapítás gazdagítását tekinti feladatának. Ez a feladat tehát a hagyománykövetést jelenti, az ősök tekintélye az alapja, s teljességgel ellentétes a hatalommal (potestas); vagyis a tekintély csupán az a többlet, amellyel pl. a szenátus a politikai döntéseket gyarapíthatja, vagyis maga nem hatalom. A hatalom képviselőinek, magyarán a szenátus "politikusainak" munkája tehát nem abból áll, hogy autokratikusan hozott döntéseiket végrehajtatják, hanem a parancs és a tanács közötti javaslataikkal "augmentálják", vagyis gyarapítják az ősök tekintélyét (Arendt 1995:130-132. p.).

Az autoritás tehát régi értelmében a viselkedés mintáival és példáival, e súly viselésének képességével "a helyes egyensúlyt, s ezzel az államhatalom szilárdságának és biztonságának legfőbb tényezőjét" biztosítja, az előzményekre és az azokból eredő szokások kötelező tiszteletben tartására támaszkodva (írja Plutarkhosz). Az auctoritas maiorus a mindenkori viselkedés során követendő tekintélymintát jelenti, morális példát, amelyet az elődök tapasztalatával összevetett kényszerek, ideák hagyománya őriz meg a politikai folyamatban. A tekintélyt parancsoló példák a későbbiekben a hagyomány és a vallás révén a politikai közösségek tartósságának garanciáját jelentették. Az újkori politikai fejlődésben a

forradalmak is ezt a klasszikus hármasságot próbálták restaurálni, lényegesen modernebb társadalmi viszonyok között. Ámde épp a modernizáló szándék, a hagyományokkal való radikális szakítás törekvése tette őket új politikai paradigmák, rendszerválságok kiharcolóivá. Ennek a folyamatnak mai állomásain már az emberi együttélés alapvető problémái, globális kihívások és rendszerválságok kerültek előtérbe, aminek egyebek között az is oka, hogy a tekintély archaikus tartalma eltűnt az uralkodók és az uraltak közötti viszonyból, a politikai bizalom és a politikai magatartások közötti kapcsolat megromlott (Arendt 1995:133. p.). Az együttélés még nem egyetértés, a politika alakítása utasítások, dekrétumok által ugyanúgy lehet illegitim, vagyis el-nem-fogadott, jóvá nem hagyott, mint a puszta parancsuralom. Egy politikai hatalom saját döntései csak akkor lehetnek másokra kötelezőek, ha nem kényszerítenek senkit alávetettségbe, anarchiába, elszigeteltségbe, vagyis ha társadalmi szerződésen alapulnak. Semmilyen autoritás nem lehet demokratikus, ha nem alapul a politikai egyenlőség elvére. A társadalmi társulások alapviszonya a közmegegyezés és a konszenzus mellett a szabadság lehet csupán, amely ha hiányzik, ha kényszerek és jogtalanságok korlátozzák, nem vezethet tartós kiegyezésre (Dahl 1995:9-54. p.).

A társadalmi kiegyezéseket, konszenzusokat a modern politikában a kölcsönös garanciák rendszere kell hogy fenntartsa. Ennek kötelező feltétele 1). a kompetencia (amely szakmai, politikai, morális komplexum), 2). a racionális, hatékony, gazdaságos társulás az érdekegyeztetésben, valamint 3). az autonómia, a személyes választás joga és szabadsága. A konszenzusos uralomnak pedig végső állapota csakis akkor érvényesülhet, ha a demokráciának nevezett politikai rendszerben a nép általi uralom valósul meg. S itt az uralmon van a hangsúly, holott a nép csupáncsak felhatalmazó, aki a politikai döntések meghozatalára és képviseletére feljogosít némelyeket. Hogy azonban e jogosultsággal ne lehessen visszaélni, a demokratikus politikai rendszerek kiépítik a társadalmi szerződéseken alapuló részvételi mechanizmusokat. E téren azonban már ellentmondás keletkezik a nép fogalma és a társadalmi akaratnyilvánítás formái között. Az újkori társadalmi szerződés-elméletek Rousseau óta alapját képezik az elvileg demokratikus politizálásnak - azonban már Rousseau is feledni látszik, hogy a szavazásra, társadalmi akaratnyilvánításra feljogosítottak köre csak a polgárokból áll, de a népet nem egyenlően alkotják a polgárjoggal bíró és a mellettük megtűrt, alávetett, kényszerített egyének. (Rousseau szülővárosában, Genfben a Társadalmi szerződés keletkezésének korszakában a felnőtt lakosság háromnegyede ki volt rekesztve a politikai döntéshozatali részvállalásnál feltételként állított polgári státuszból). E tekintetben a példa nem egyedüli, hanem klasszikus: ugyanilyen arány volt az archetipikus demokráciának tekintett Athénban és a példásnak képzelt velencei köztársaságban, a francia forradalom döntéshozó politikai szférájában, stb. (Dahl 1995:55-87. p.). Ezenfelül a polgári státus elosztásának joga egészen az újkorig a politikai döntéshozók kezében, azt követően pedig az állam központi hatalmának kezében volt. Egyebek között ennek következménye lehetett, hogy az amerikai szavazónép nem az összlakosságból, hanem pusztán csak a fehérek politikai közösségéből állott; a "francia parlamentben" korántsem képviseltette magát a bretonok, gasconok, korzikaiak, tengerentúli gyarmatok népe; a demokratikus Angliában még századunk hajnalán sem volt meg a nők szavazati joga..., stb.

A politikai hatalomhoz hozzáférés szabadsága, a résztvételi jog a hatalmi és a társadalmi cselekvések kiegyezéses mechanizmusai által kialakított politikai térben érvényesülnek, amelyben a társadalmi közösség folytonosságának nyilvánvalósága válik képzetessé. Holott a tér a cselekvők és a cselekvések viszonyrendszere, többdimenziós diskurzus helyszíne, amelyet térközök és téridők bontanak szeletekre, a társadalmi diskurzusok viszont az intim terek és a közterek elosztásában érdekelt felek között zajlanak, s a kultúra tükreként, a közösségi összetartozás együtthatójaként működnek. A társadalmi közösségi tér az ember és a környezet megszemélyesített viszonya, amely azonban nem tulajdonviszonyban, hanem szimbolikus kapcsolatrendben nyilvánul meg, mert a szimbólum

nem valamely mechanikus reflexió vagy a politikai valóság egyszerű reprezentációja, hanem nagymértékben függ az őt körülvevő érték-tértől, értékszelekciós attitűdöktől, illetve kiszolgáltatott a szimbolikus tőkeképződés folyamatának.

A társadalmi valóság és annak megjelenítése tehát nem függetleníthető a hatalom kizárólagos birtoklásáért folyó harctól, amely a társadalmi világ felosztásának legitim definíciójára és ennek csoport-teremtő vagy csoport-megszüntető következményeinek elfogadtatására irányul. A harc tétje tehát olyan hatalom, amely kikényszerítheti a társadalmi világ egyfajta szemléletét (vízióját) a divízió, vagyis a fölosztás által, azonosság és egység, természetes folytonosság és szakadás, eredet-identitás és tér-identitás közmegegyezéses definíciójával.

Az autoritás, amely kinyilatkoztatásaival, tekintély-beszédjével és a tér tartományában megvalósított határolásokkal igyekszik létrehívni a maga érdekeinek megfelelő fölosztást, önkényesen kényszerít ki sajátos területi egységeket, amelyek a lokalitások szempontjából sem az eredet, sem a kulturális, gazdasági vagy politikai erőviszony-határokkal nem esnek egybe (Bourdieu 1985).

A politikai hatalom térgazdálkodási gyakorlata a modern kori történelemben leginkább a településrendszer és az igazgatási gyakorlat hatásainak volt kitéve. A politikai hatalom térbeli megjelenítődése ugyanakkor a direkt politikai ráhatások mellett egy sokkalta nehezebben nyomon követhető beavatkozási módot, a szimbolikus uralom hatékony eszközrendszerét használja föl a közösségi terek kézbentartására és a társadalmi tér-átélés manipulálására. A politikai valóság a "nagypolitika" szintjén, vagyis a nemzeti vagy országos keretben reprezentálódik, ugyanakkor azonban a politikai uralom elsősorban az erőkifejezés és a "többségiség" elve alapján kialakított legitimitás révén jut kifejezésre. Ám mégsem interpretálódik minden érdektörekvés és minden főbb politikai cél, hanem ezeket inkább a szimbolikus eszköztár hordozza. A politikai állam és a politikai társadalom térelosztási "társadalmi szerződése" viszont korántsem egyféleképpen értelmezett, a legkevésbé sem azonosan gondolt tér-képzeteket tartalmaz, s a térnek a politikával kialakított kapcsolata korántsem független a társadalmi tértől, amelyen belül kialakul a specifikusan politikai tér. Ebben a specifikus térben, amely köznapian szólva a politikusok tere, kialakulnak azok a mechanizmusok, amelyek révén a nyilvános teret beépítik és átépítik a politikai hatalom rejtett mechanizmusai, s a térfelhasználás a szimbolikus politikai érdekeket fogja szolgálni. Így például a települési érdekek (szembekerülve más politikai és társadalomszerveződési érdekekkel) szimbolikusan megszűnnek megjelenítettek lenni, ugyanakkor a politikai hatalom a szimbolikus térfoglalás eszközével önmagának kovácsol olyan szimbolikus tőkét, amelynek felhasználásáról a továbbiakban csakis ő maga dönt, a társadalmi beleszólás pedig esélytelenné válik minden demokratikus intézményesség ellenére.

A mindenkori autoritás, amely kinyilatkoztatásaival, tekintély-beszédjével és a tér tartományában megvalósított határolásokkal igyekszik létrehívni a maga érdekeinek megfelelő fölosztást, illetve az erről szóló közmegegyezést, önkényesen kényszerít ki sajátos területi egységeket, amelyek teljességgel szimbolikusak, hiszen a lokalitások szempontjából sem az eredet, sem a kulturális, gazdasági vagy politikai erőviszony-határokkal nem esnek egybe (Bourdieu 1985). A kialakuló szimbolikus mezők (így a hatalmi mező, a vallási, a tudományos, stb.) társadalmi erőterekként érvényesülnek, amelyeken belül viszonylag önállóan működik a teret kifeszítő viszonyok rendszere (Bourdieu 1976). Ezekben a mezőkben a szereplők vagy egyes csoportjaik egymással is versengenek a hierarchizált pozíciókért, illetőleg végső soron azért, hogy kinek sikerül az egyes szimbólumok értelmezését másokra rákényszeríteni. Az így kialakuló, rendszerszerűen működő mezők belső dinamikája, az őket körülvevő társadalmi valóság és annak megjelenítése tükrözi a hatalom kizárólagos birtoklásáért folyó harcot, amely a társadalmi világ felosztásának legitim definíciójára, illetve csoport-teremtő vagy csoport-megszüntető következményeinek

elfogadtatására irányul. A harc tétje tehát olyan hatalom megvalósítása, amely kikényszerítheti a társadalmi világ egyfajta szemléletét (vízióját) a divízió, vagyis a fölosztás által, s kialakíthat egy sajátos teret az azonosság és egység, a természetes folytonosság és szakadás, az eredet-identitás és tér-identitás definíciójával.

A politika parttalan világának nagyvonalú fölvázolásával kezdtem e bevezetést a politikatudományba, s egy aprócska témakörig, a szimbolikus politika megnyilvánulásainak elemzéséig jutottam. E vázlatos ismertetés is híven tükrözi egyrészt a politikatudomány történeti forrásainak, gyökereinek, a politikai intézményrendszer-elemzés kezdeteinek legalapvetőbb fogalomköreit, és azt a "puhább" tudományszférát, amely az utóbbi néhány év struktúra- és intézmény-elemzéseitől elkülönülve a kortárs politikatudomány (talán egyik új irányzatának) kérdéseit veti föl.

A hazai politológia alkalmazkodása a posztmodern korszak új tudományos paradigmáihoz ma már több, mint látványos. A politológia helyzetének, tudományos problémáinak kritikája, önreflexív szintjének megjelenése nem maradhat itt említés nélkül. Sarkosabb megfogalmazások szerint nincs is politikatudomány Magyarországon, mert hiányoznak a "versengő paradigmák", a specifikusan politológiai módszerek, a kutatói közösségek, a nyilvános tér, a nagy elméletek, a szaknyelv sajátosságai. Előbb kezdődött a politikatudomány egyetemi oktatása, mint akadémiai elfogadottsága, előbb voltak intézményei és kutatóhelyei, mint nagydoktorai, stb. (Becskeházi 1994). A politológia hazai születése a politikai tettek idejére tehető, a nyolcvanas évek közepére datálható, amikor a nyugati elméletek honosítási törekvései megsokasodtak, ami az értelmiségi "kibeszélésnek", hangosan beszélésnek és polemizálásnak ugyanúgy teret adott, mint a marxizmus átfestésének. Párhuzamosan haladt az elméleti "domesztikálás" és a gyakorlati kríziskezelés, s ez felhatalmazást adott ahhoz, hogy legyen végre politológia Magyarországon, hogy hozzákezdhessen tudományos rangja kivívásához. De nem őrizhette meg ideológiamentességét, intézményeiben és intézményeiből aktív politikusok kerültek ki, alig vált el a tudós és a politikus pozíciója (Becskeházi u.o.). Emellett viszont kialakulhatott az a tudáshorizont, amely egy európai tradíciót jelent, s amely a politikai rendszer legitimációjára, totális magyarázatára éppúgy lehetőséget nyújt, mint egy gyakorlatorientált értékszempont érvényesítésére. Így keletkezhetnek egyszerre empirikus-analitikus, dialektikus-kritikai és normatív elméletek egyaránt. Így kerülhetett sor arra, hogy problematizálódjon, vitatnivalóvá váljon, hogy egy anarchizált társadalomról lehet-e úgy beszélni, mint a közvetlen politikai részvételt vállaló, abban pártszerűen reprezentálódó, a politikai tagoltságot a társadalmi térben is kifejező egységről? Hiszen a nemszavazók nem értékelhetők ugyanúgy, mint a parlamenti és önkormányzati választásokon hitvallást tevők, a nemképviselt törekvések nem értékelhetők ugyanúgy, mint a politikailag reprezentáltak, a nem-hatalomként működő nyomásgyakorló (informális) csoportok pedig össze sem vethetők az állami képviseleti intézmények aktoraival (Hülvely 1994).

Kérdés lehet az is, hogy a politikatudomány tíz évvel ezelőtti feladata: a hatalomszolgálat miként változott meg napjainkra? Ha a politika a pártok politikája mostanság, akkor a politológus "pártokrata" maradt? Nem keletkeztek itt morális problémák, nem hiányzik-e a politológia etikai kódexe? S elválasztható-e egyáltalán a plurális pártpolitikától maga a sokarcú tudomány? A politika parttalanságát vajon nem a politikatudomány parttalansága tükrözi-e? S amikor a politológia a politikai rendszer egészére nézve tesz megállapításokat, amikor a kikristályosodott nyugati demokráciák elemzőinek érveit, módszertanát importálja, vajon megfelel-e a tudományossági kritériumoknak? Valóban átalakult-e a felszínes kritikai attitűd, az értelmiségi-társasági közbeszéd egzakt tudományossággá? S ha a politikai rendszer egészét elemzi, miért marad ki ebből a belpolitikán túli világ, a külpolitika? (Fricz 1994).

A magyar politikatudomány kétségtelenül felhalmozási korszakában van ma még. Párhuzamosan épül, szimbiózisban halad együtt a társadalmi változások eseményeivel. Épp ezért rendkívül fontos, hogy nyitott legyen és nyilvános, résen legyen és ugyanakkor maradjon önkritikus, szolgálja a nyilvánosságot és alakítsa ki a maga tudományos rangját, megbecsültségét.

A fentiek nyomán fölvetődhet a kérdés mindenkiben: mi tehát a politikatudomány feladata és lehetősége a jövőben? Szolgáltasson magyarázatot a társadalom politikai valóságáról? Törekedjen közmegegyezés kialakítására? Gyakoroljon befolyást, felelős véleményformálást vállaljon? Vagy ideológiai hangolást, lazítást végezzen? Manipuláljon? Legitimáljon? Kritikai viszonyt építsen ki a társadalom és a hatalom közötti térben? Alapozza meg a politikai cselekvés lehetőségeit, vázolja föl alternatíváit? Szolgálja a hatalmat politikai tanácsokkal? Tárja fel az "igazságot"?

Alighanem mindez és egyik sem feladata. Alapvető dolga a társadalom politikai tagoltságának, a hatalom és a társadalmi szereplők politikai terének megrajzolása, a konfliktusok föltárása és elemzése, a felek közötti konszenzus fölismerése, s ennek értő, bölcs elősegítése, a szabadság intézményének folyamatos kontrollja lehetne. Az uralgók és az uraltak politikai természetét, ideológiáit, téveszméit és törekvéseit, belső erőviszonyaikat és formaváltozataikat, a politikai közösség egészének és kis köreinek összefüggéseit kell átlátnia és megismertetnie.

A politikatudományi előadások sorozata a legjobb remények szerint ennek a feladatnak próbál majd megfelelni. A jelen bevezetőt követő előadáson a politikatudomány talán legpuhább, legfiatalabb ágazatának, a politikai antropológiának, mint a politikai tudás "archeológiájának" bemutatása következik.

Hivatkozott szakirodalom:

Arendt, Hannah 1995. Múlt és jövő között. Osiris, Bp.Becskeházi Attila 1994. A politikatudomány helyzete. Vitaanyag. =Politikatudományi Szemle, 1. sz.Bourdieu, Pierre 1976. A társadalmi egyenlőtlenség újratermelődése. Gondolat, Bp.Bourdieu, Pierre 1985. Az identitás és a reprezentáció. =Szociológiai Figyelő, 1. sz., 7-22. p.Bruszt László 1995. A centralizáció csapdája. Savaria Univ. Press.Csanádi Mária 1994. Honnan tovább? T-Twins, Bp.Dahl, Robert A. 1995. Forradalom után? Osiris, Bp.Fricz Tamás 1994. A politikatudomány helyzete. Vitaanyag. =Politikatudományi Szemle, 1. sz.Gombár Csaba 1986. A politika parttalan világa. Kozmosz, Bp.Hülvely István 1994 A politikatudomány helyzete. Vitaanyag. =Politikatudományi Szemle, 1. sz.Lipset, Seymur Martin 1995. Homo politicus. Osiris, Bp.Michels, Robert 1949. Political Parties. Glencoe, The Free Press.Weber, Max 1990. Gazdaság és társadalom I-II. KJK, Bp.

Fontosabb fogalmak:

Társadalmi tagoltság, politikai rendszer, konfliktus, szabadság, konszenzus, megosztottság, integráció, egyensúly, hatalomkorlátozás, tekintély, tranzíció, autoritás, hagyomány, társadalmi szerződés, legitimitás, kompetencia, uralom, autonómia, társulás, tér-identitás, szimbolikus uralom.

Kérdések:

1). A politikai szociológia és a politikai antropológia miben különbözik egymástól és a politikatudománytól ?

2). Mondjon példákat a szimbolikus politikai cselekvésre...

3). Hogyan definiálható a politikai intézmény fogalma az antropológia nézőpontjából ?

4). Autoritás, kényszer és konszenzus. Írja körül e fogalmak politológiai és politikai antropológiai tartalmát, belső összefüggéseiket.

Kötelező irodalom:

Dahl, Robert A.1995. Forradalom után? Osiris, 195 p.A.Gergely András 1995. Politológia versus politikai antropológia. =Politikatudományi Szemle, 1. sz., 139-165. p.Hofer Tamás 1992. Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben. =Politikatudományi Szemle, 1. sz., 29-51. p.Lipset, Martin 1995. Homo politicus. Osiris Könyvtár, 418 p.

Ajánlott irodalom:

Arendt, Hannah 1995. Múlt és jövő között. Osiris, 314 p.Bausinger, Hermann 1995. Népi kultúra a technika korszakában. Osiris Könyvtár, 215 p.Biró A. Zoltán és mtsai 1993-95. Antropológiai Műhely. Csíkszereda, Kulturális Antropológia Munkacsoport kiadványai.Bourdieu, Pierre 1985. Az identitás és a reprezentáció. =Szociológiai Figyelő, 1. sz., 7-22. p.Dahrendorf, Ralph 1994. A modern társadalmi konfliktus. Gondolat, 331 p.Elster, Jon 1995. A társadalom fogaskerekei. Osiris Könyvtár, 182 p.Geertz, Clifford 1994. Az értelmezés hatalma. Osiris Könyvtár, 407 p.Giddens, Anthony 1995. Szociológia. Osiris, 771 p.Heller Ágnes - Fehér Ferenc 1993. A modernitás ingája. T-Twins, 276 p.Hofer Tamás - Niedermüller Péter szerk. 1988. Nemzeti kultúrák antropológiai metszetben. MTA Néprajzi Kutató Csoport - OSZK Magyarságkutató Csoport kiadv.Leach, Edmund 1996. Szociálantropológia. Osiris Könyvtár, 220 p.Molnár Tamás 1992. A hatalom két arca: politikum és szentség. Európa K.Wolf, Eric 1995. Európa és a történelem nélküli népek. Századvég-Osiris.