Michael Connelly

Fekete jég

JLX KIADÓ

A mű eredeti címe: BLACK ICE

Copyright © by 1998 Michael Connelly

Fordította: Császár Mariann

Szerkesztő: Dr. Münz András

Főszerkesztő: LAUX JÓZSEF

Hungarian translation © 1999 JLX KIADÓ

Minden jog fenntartva /All Rights Reserved

ISBN 963 305 093 6

Számítógépes tördelés: Szűcs Bt., Dunakeszi

Készült a Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

1

A FÜST A CAHUENGA szoros felől jött és elterült a hideg levegőréteg

alatt. Onnan, ahol Harry Bosch állt, a hegy mögül felemelkedő patkónak

látszott, amelyet a késő délutáni nap halványrózsaszín árnyalattal festett

meg, a legmélyebb pontján pedig feketével. A bozóttűz a domb keleti

oldalán keletkezett, és terjedt egyre feljebb. Rádióját a tűzoltók

frekvenciájára állította, és hallotta, amikor jelentették, hogy kilenc ház már

a lángok martalékává lett, és további épületek vannak közvetlen

veszélyben. A tűz a Griffith park felé hömpölygőn, ahol a nyílt terepen

órákig is eltarthat, mire megfékezik. Harry érezte a kétségbeesést, a

jelentést tevő tűzoltó hangjában.

Elnézte a szitakötő helikoptereket, amelyek odavissza repkedtek a füstben,

öntötték a hatalmas mennyiségű vizet és a lila színű oltóanyagot az égő

házakra és a megperzselődött fákra. Vietnam jutott eszébe. A hangok. A

túlterhelt gép küzdelme a fennmaradásért. Látta a tetőkre zúduló

víztömeget, és az azonnal felsistergő gőzfelhőket.

Elfordult a tűztől és a domboldal épen maradt száraz növényzetét

fürkészte, a nyugati oldalt, ahol a saját otthona is állt. Százszorszépeket és

vadvirágokat látott, de nem észlelte a farkast, amely néhány nappal azelőtt

a háza alatti szakadékban vadászott. Olykor húst dobott le neki, de az állat

soha nem evett, amíg figyelte. Csak amikor Bosch eltűnt a hátsó kertből,

akkor merészkedett elő, és ragadta el a zsákmányt. Harry Timidónak

nevezte el. Éjszakánként gyakran hallotta vonyítását a szakadék felől.

Újból a füst felé fordult, pont, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a

hegyet, és a szürke patkóból hatalmas, fekete füstgolyó emelkedett fel.

Izgatott hangok szűrődtek ki a rádióból, és a parancsnok jelentéséből

kiderült, hogy egy kerti gázpalack robbant fel.

Figyelte, amint a sűrű, füstgomolyag szélesebb felhővé válik, aztán

visszaállította rádióját a Los Angeles-i Rendőrség adására. Készenlétes

volt. Karácsonyi szolgálat. Figyelte egy ideig, de csak a szokásos

forgalmazást hallotta ki a zajból. Nyugodt hollywoodi karácsonyra

számított.

Órájára pillantott, és bevitte a rádiót a házba. Kihúzta a tepsit a sütőből,

rácsúsztatta vacsoráját egy tányérra. Aztán egy nagy adag párolt rizst és

borsót tett a sült csirke mellé. Fogta az ételt, és kiköltözött vele a

nappaliba, ahol már egy pohár vörös bor várta a három felbontatlan levél

mellett. Napokkal korábban érkeztek, de szándékosan nem nyúlt hozzájuk.

Bekapcsolta a CD-lejátszót.

Vacsora közben bontotta ki a leveleket, elmerengett, és a feladóikra

gondolt. Tudta, egy tipikusan magányos férfi rituáléja ez, de nem bánta.

Már túl sok karácsonyt töltött egyedül.

Az első, egy volt társától érkezett, aki Ensedába költözött, és boldogan élt

könyveiből meg filmjeiből befolyó jövedelméből. Anderson mindig

ugyanazt írta neki: “Harry, mikor jössz már le?” A következő is

Mexikóból jött, egy férfitól, akivel hat hónapot töltött, horgászásaik alatt

gyakorolva a spanyol nyelvet. Bosch egy váll-lövés után lábadozott Bahia

San Felippében. A nap és a tengeri levegő segített a felépülésben.

Spanyolul írt karácsonyi üdvözletében Jorge Barrera is hívja Boscht.

Az utolsó borítékot lassan, óvatosan nyitotta ki, mert anélkül, hogy

megnézte volna feladóját, nagyon jól tudta, ki küldte. A bélyegen

Tehachapi pecsétje. Innen. A papír a börtön nyomdájából került ki.

Feladója egy asszony, akivel csupán egyetlen éjszakát töltött, de sokkal

többet gondolt rá. Ő is azt kérte, hogy látogassa meg, bár jóllehet

mindketten tudták, soha nem teszi meg.

Belekortyolt a borba, és meggyújtott egy cigarettát. A CD-én most egy, a

gyerekkorát idéző spirituálé szólalt meg. Hirtelen felkapta a fejét a

tévékészülék mellett még mindig bekapcsolt rádió hangjára. Az URH oly

régóta volt már élete háttérzenéje, hogy azonnal ki tudta szűrni a szokatlan

információkat, még ha közben egy szaxofonra figyelt is. Most a következő

mondat ütötte meg a fülét: “Egy-Ká-Tizenkettő, a Kettesnek szüksége van

a húszasára.”

Bosch felállt, és közelebb lépett, mintha azzal, hogy közelebbről nézi, jobb

lenne a vétel. Várta, hogy válaszoljanak a hívásra. Eltelt húsz másodperc.

- Kettes, a helyszín a Hideaway, a Franklin és a Western között. Ja, és

Kettes, hozz maszkot magaddal!

Bosch várt még, de ennyi volt az egész. A helyszín a Hollywood körzethez

tartozik. Az Egy-Ká-Tizenkettő egy gyilkossági nyomozó hívójele volt, a

belvárosi központból. Rablás és gyilkossági csoport. A Kettes pedig a

helyettes rendőrkapitány. Csak három helyettes volt az osztályon, de

Bosch nem tudta, ki a Kettes közülük. Most nem is ez számított. A kérdés

az volt, hogy mi a fenét keres egy főnök karácsonyeste, kinn az utcákon?

Boscht egy második felvetődő kérdés még jobban nyugtalanította. Ha már

a gyilkossági csoport van éppen készenlétben, miért nem őt - a behívós

gyilkossági nyomozót értesítették elsőként? Kiment a konyhába, és miután

tányérját berakta a mosogatóba, tárcsázta a Wilcoxon lévő őrszobát. Az

ügyeletes tisztet kérte. Egy Kleinman nevű hadnagy jelentkezett, akit nem

ismert. Új volt még náluk, a Foothill-körzetből érkezett.

- Mi történt? - kérdezte Bosch. - Valami hulláról beszélnek az URH-n, és

nekem nem szól a kutya sem! Ez annál is furcsább, mert, hogy ma én

volnék a készenlétes.

- Ne is törődjön vele - mondta Kleinman. - A kalapos fiúk kezelik az

ügyet.

Kleinman régi bútordarab lehet, gondolta Bosch. Már évek óta nem

hallotta ezt a kifejezést. A negyvenes években a rablás és gyilkossági

csoport nyomozói szalmakalapot viseltek. Az ötvenes években szürke

fedora kalapot. Aztán valahogy kiment a divatból, és az egyenruhás

rendőrök “öltönyösöknek” nem pedig “kalaposoknak” kezdték gúnyolni a

rablás és gyilkossági csoport nyomozóit, de az életvédelmisek kimaradtak

ebből a titulusból. Amazok még most is azt képzelik magukról, hogy ők a

krém, és fenn hordják az orrukat. Bosch megvetette ezt az arroganciát,

jóllehet ő is közéjük tartozott. Egy jó dolog van Hollywoodban, hogy

egyformán szar mindenkinek. Ugyanaz a kanális, nincs benne levegő. A

meló meg a szokásos rendőr meló, egyszerű, tiszta sor.

- Milyen hívás volt? - kérdezte Bosch.

Kleinman egy pillanatig zavarban volt, majd így válaszolt: - Egy hullánk

van a Franklinen egy motelban. Öngyilkosságnak néz ki. A belvárosi fiúké

lesz a buli, azaz, már az övék. Mi kimaradtunk belőle. Magasabb döntés,

Bosch.

Bosch nem szólt. Elgondolkozott. A rablás és gyilkossági csoport vonul ki

egy karácsonyi öngyilkossághoz. Ennek nem volt semmi teteje. Aztán

hirtelen beugrott neki.

Calexico Moore.

- Mennyi ideje halott? - kérdezte. - Hallottam, azt mondták a Kettesnek,

hogy tanácsos maszkot vinnie.

- Hát, van szaga. Azt mondták a fiúk, hogy nagy marha lehetett az ipse.

Nem sok maradt a fejéből. Úgy tűnik, csőre töltött egy vadászpuskát.

Legalábbis ezt vettem ki a gyilkosságiak URH adásából.

Bosch nem tudta fogni ezt a frekvenciát. Ezért nem tudott semmit a

bejelentésről az elején. Az öltönyösök nyilvánvalóan csak annyi ideig

használták a rádiót, amíg értesítették a Kettes sofőrjét. Ha nem teszik,

Bosch az egészről nem is szerzett volna tudomást másnap reggelig, amíg

bemegy a kapitányságra. Ez fölöttébb dühítette, de visszafogta magát.

Mindent meg akart tudni Kleinmantól, amit csak lehetett.

- Moore volt az, igaz?

- Hát, nagyon úgy néz ki - válaszolta Kleinman. - Ott a jelvénye. Tárcája.

De, szerintem senki sem tudja azonosítani puszta szemrevételezéssel. Nem

biztos hát semmi.

- Hogy zajlott le ez az egész?

- Nézze, Bosch, nagyon sok a dolgom, ugye tudja, mire gondolok? És

egyébként sem tartozik magára. A gyilkosságiak ügye.

- Nem. Maga téved, barátom. Nagyon is rám tartozik. Engem kellett volna

elsőként értesítenie. Azért akarom tudni, hogy zajlottak a dolgok, hogy

megérthessem, miért nem ezt tette.

- Jól van, jól van. Szóval az történt, hogy kaptunk egy bejelentést annak a

szakadt helynek a tulajától, hogy egy hulla van a hetes fürdőszobájában.

Kiküldtünk egy járőrkocsit, és visszaigazolták, hogy tényleg van egy

hulla. Csakhogy városi vonalon szóltak vissza, nem a rádión, mert

meglátták a jelvényt meg a tárcát, és tudták, hogy Moore az. Legalábbis

azt gondolták, hogy ő lehet az. Majd kiderül. Szóval, felhívtam Grupa

kapitányt otthon, és ő értesítette a helyettesét. A kalaposokat bevonták,

magát meg kihagyták, így van ez. Tehát, ha valami baja van, akkor

Grupával tárgyaljon, vagy a helyettesével. Én ártatlan vagyok.

Bosch nem válaszolt. Tudta, néha, amikor hallgat, a másik fél kitölti a

csöndet.

- Kicsúszott a kezünkből - mondta Kleinman. - A fenébe, már ott vannak a

tévétől és a Timestól. A Daily Newst is ott látom. Rá fognak jönni, hogy

Moore volt az. Jó nagy kavar lesz ebből. Az ember azt gondolná, hogy

leköti őket a tűz a hegyen. De nem. Ott sorakoznak a Westernen. Ki kell

küldenem még egy járőrkocsit, hogy fenntartsák a rendet. Hát, tudja mit,

Bosch? Örüljön, hogy kimaradt ebből a szarból. Végtére is karácsony van,

az ég szerelmére!

Ez nem győzte meg Boscht. Őt kellett volna értesíteni, és az ő döntése lett

volna, hogy hívja a gyilkosságiakat, vagy sem. Valaki szándékosan

kihagyta őt, és ez rettenetesen bántotta. Elköszönt, és rágyújtott ismét. A

mosogató fölötti szekrényből elővette fegyverét, és farmernadrágja övébe

dugta, majd felkapott magára egy sportzakót.

Odakint már sötét volt, és az eltolható üvegajtón át jól látta a

hegyszoroson túl még mindig lángoló bozóttüzet.

Amikor kilépett, meghallotta a farkas üvöltését. Vonyította a Holdat talán,

vagy a tűztől félt, vagy egyszerűen csak magányos volt.

2

BOSCH AUTÓJÁVAL LEERESZKEDETT a hegyről Hollywoodba, s a

kihalt utcákon át a Boulevard-ra. A járdákon a hajléktalanok, az átutazók

szokásos csoportjai és a strihelő kurvák - az egyiken piros télapósapkát

látott. Az üzlet az üzlet, még ha karácsony van is. Elegáns, sminkelt nők

ültek a padokon, akik nem is voltak nők, és nem is buszra vártak.

A Boulevard-t csillogó karácsonyi díszek és égősorok világították ki, csak

a kereszteződések neonfényei törték meg szürreális valóságukkal ezt a

mesebeli ragyogást. Mint egy agyonfestett kurva, gondolta, már ha

egyáltalán létezik olyan.

De nem is maga a látvány nyomasztotta Boscht igazán. Cal Moore volt az

igazi ok. Bosch már egy hete számított valami hasonlóra, amikor a srác

nem jelent meg egy eligazításon. A Hollywoodi Körzet rendőrei tudták,

hogy Moore halott. Csak az volt a kérdés, mikor és hol találják meg.

Moore őrmester volt. A körzet kábítószercsoportját vezette, az ő egysége

kizárólag a Boulevard-on dolgozott. Tipikusan éjszakai meló volt.

Mindenki tudta, hogy különvált a feleségétől, és hogy az itallal

helyettesítette az asszonyt. Bosch saját maga győződött meg erről, amikor

a kábszeresekkel dolgozott. Érezte, hogy valami más is van a dologban,

mint a szokásos házastársi civódás, valami feszíti a fiút. Burkoltan utalt a

belső elhárításra és valami információgyűjtésre. Mindehhez hozzájött még

a jó öreg karácsonyi depresszió. Ahogy meghallotta, hogy keresik, már

tudta, hogy halott. Mindenki tudta, csak épp nem mondta ki.

Még a sajtó sem. A kapitányság eleinte megpróbálta titokban tartani.

Óvatos kérdezősködés Moore Los Feliz-beli lakása körül. Néhány

rutinrepülés a közeli Griffith park fölött. Ám, minden diszkréció ellenére,

egy tévés újságíró szimatot kapott, és a dolog kipattant. A sajtó felkapta a

hírt, és beszámolt az eltűnt rendőr után folytatott nyomozás állásáról.

Moore fényképét kitűzték a Parker Center szerkesztőségének

hirdetőtáblájára. Közzétették az ilyenkor szokásos felhívásokat. Megrázó

volt. Vagy legalábbis egy jó összevágás: kutatás lóháton, helikopterrel, a

rendőrfőnök, kezében a jóképű, komoly tekintetű fiatal őrmester fotójával.

Arról azonban senki nem beszélt, hogy egy halottat keresnek.

Bosch fékezett a Vine kereszteződésénél egy piros lámpa előtt, és egy

hirdetőtáblát viselő férfit nézett, amint az áthaladt a zebrán. Nagy,

egyenetlen lépésekkel sietett, miközben a tábla neki-nekiütődött térdének.

Bosch egy Marsról készült műhold felvételt látott rajta, alatta csupa

nagybetűvel: “BÁND MEG BŰNEIDET! AZ ÚR MINDENT LÁT!”

Bosch már látta ezt a felvételt egy magazin címlapján, csak ott azt írták

alá, hogy a képen Elvis arca látható.

A lámpa átváltott, és ő tovább haladt a Western irányában. Moore járt a

fejében. Azon az egy estén kívül, amelyet egy jazzbárban töltöttek együtt,

nem sok közük volt egymáshoz. Amikor egy évvel ezelőtt Boscht

áthelyezték a rablás és gyilkossági csoporttól a Hollywood Körzethez,

bizalmatlan kézfogásokkal és a kötelező “Örülök, hogy megismertem”

frázisokkal fogadták új munkatársai. Tudta, itt az emberek általában

távolságtartóak, és elfogadta ezt a helyzetet. Moore sem viselkedett

másként, mint a többiek, akik épphogy biccentettek, amikor meglátták a

folyosón vagy találkoztak az eligazításokon. De még ez is érthető volt,

mivel a gyilkossági csoport, ahol Bosch dolgozott, az első emeleten volt,

míg Moore egysége, a Hollywood BANG - a Boulevard

Anti-Narcotic-Group - a kapitányság második emeletén. Egyszer azért

mégis összefutottak. Bosch valami informátort akart épp fölszedni,

Moore-nak meg kapóra jött, hogy van kivel innia.

A BANG név, Moore egységének neve, jól csengett a rendőrök között is,

de még inkább a sajtóban. Valójában mindössze öt nyomozót jelentett,

akik egy raktárhelyiségből átalakított irodában dolgoztak, és innen

indultak éjszakai akcióikra a Boulevard-ra, ahonnan bevittek mindenkit,

akinél marihuánás cigarettát vagy valami erősebbet találtak. Azért hozták

létre, hogy minél több letartóztatást hajtsanak végre, és hogy

alátámasszák, kevés az ember, a felszerelés pedig nem megfelelő, és

legfőképpen, hogy a következő évi költségvetés vegye figyelembe a

rengeteg túlórát. Az már nem számított, hogy az esetek nagy többségében

próbaidőre szabadlábra helyezés volt az ítélet, vagy egyszerűen csak

kidobták a pácienst. A letartóztatási statisztika számított. És ha egy

riporter a Kettes Csatornától vagy a Timestól részt akart venni a BANG

egyik éjszakai razziáján, direkt jól jött. Minden osztályon voltak ilyen

számháborús egységek. AWesternnél Bosch észak felé fordult, és elindult

a villogó kék és sárga fények irányában. A tévések reflektorai

bevilágították az utcát. Egy-egy ilyen felvonulás Hollywoodban egy élet

erőszakos kioltását jelentette, vagy éppenséggel egy filmbemutatót. Bosch

azonban nagyon jól tudta, ezen a környéken legfeljebb a tizenhárom éves

kurváknak rendeznek premiert.

Rágyújtott egy cigarettára. Vannak dolgok, amelyek soha nem változnak

Hollywoodban. Legfeljebb másként hívják őket. Ez a környék, ahol most

áll, már harminc évvel ezelőtt is egy lepusztult helynek számított, amikor

még El Riónak hívták. Most is ugyanaz a nyomortanya. Bosch sok

hasonló helyen élt az anyjával.

A Hideaway egy 40-es évek beli földszintes motel volt, amelyet az udvar

közepén álló hatalmas fügefa nappal kellemesen beárnyékolt. Éjszaka a

motel tizennégy szobája sötétbe borult, csak a bejárat fölötti tolakodó,

vörös neon fénye világított. Harry észrevette, hogy az egyik neoncső

kiégett.

Hideaway még mint El Rio sem számított jó környéknek. Csak éppen nem

volt ennyi hirdetés az épületeken, ennyi villogó neon, és ha az emberek

nem is voltak sokkal gazdagabbak, Bosch emlékei szerint kevésbé

mogorvák. A motel mellett régen egy irodaház állt, amely úgy emelkedett

ki ebből a környezetből, mint valami óceánjáró. A helyén most kisebb

bevásárló központot látott.

Nézte az autóból a motelt, és arra gondolt, milyen szomorú hely, itt tölteni

egy éjszakát, és itt meghalni, még szomorúbb. Kiszállt, és elindult az

épület felé.

Az udvar bejáratát sárga színű “Rendőrség” feliratú szalaggal zárták el, és

belül egy rakás egyenruhás rendőr sürgött-forgott. A kordon egyik felén

kamerák irányultak néhány öltönyös férfira. A szót a tarkopasz fejű vitte.

Ahogy közeledett, Bosch észrevette, hogy az erős fény elvakítja őket, nem

látnak a riporterek mögé. Gyorsan felmutatta igazolványát az egyik

egyenruhásnak, felírta a nevét a belépők listájára, és átbújt a szalag alatt.

A hetes szoba ajtaja tárva nyitva állt, fény szűrődött ki bentről. Az

elektromos hárfa hangja elárulta Boschnak, hogy az ügyet Art Donovan

kapta. A helyszínelő technikus mindenhová magával vitte a rádióját, és

mindig ugyanazt a new-age állomást hallgatta. Azt állítótta, hogy a zene

egyfajta nyugalmat áraszt a helyre, ahol valakit megöltek, vagy ahol valaki

megölte magát. Harry, az orra és szája elé zsebkendőt tartva lépett be, de

ez sem segített. A semmi máshoz nem hasonlító bűz már abban a

pillanatban megütötte az orrát, amikor átlépte a küszöböt. Meglátta

Donovant, amint éppen ujjlenyomatot próbált venni a helyiség egyetlen

ablaka alatt lévő légkondicionáló gombjairól.

- Hello - szólt oda Donovan, aki maszkot viselt szája előtt, részben, hogy

védekezzen a bűztől, részben, hogy ne lélegezze be a szürke port. - A

fürdőszobában.

Bosch igyekezett gyorsan körülnézni, mert várható volt, hogy az egyik

öltönyös hamarosan felfedezi ittlétét. A franciaágyat rózsaszínű takaró

borította. Az egyetlen széken egy újság hevert. Bosch odasétált, és látta,

hogy egy hat nappal azelőtti Times. Az ágy mellett tükrös íróasztalféleség

állt. Ahamuzóban félig szívott cigaretta csikkje. Ugyancsak az íróasztalon

egy 38-as Special, egy tárca, és egy rendőrjelvény üres tokja. Ez utóbbi

háromról már szemmel láthatóan vettek ujjlenyomatot. Nem volt

búcsúlevél, pedig ha valahol, Harry itt kereste volna.

- Nincs levél - mondta inkább csak magának, mint Donovannak.

- Nincs. A fürdőszobában sem volt. Nézz be nyugodtan. Már persze, csak

ha nem sajnálod a karácsonyi vacsorádat.

Harry a szűk folyosó felé nézett. A fürdőszoba ajtaja jobbra nyílt, és

miközben közeledett, megpróbálta legyőzni viszolygását. Akár

megesküdött volna rá, nincs olyan zsaru a világon, aki legalább egyszer ne

gondolt volna rá, hogy véget vet az életének.

A küszöbön megállt. A halott a piszkos kövön ült, hátát a fürdőkádnak

támasztva. Az első, ami Bosch szemébe ötlött, a csizmája volt. Szürke

kígyóbőrből készült, magas sarokkal. Ezt viselte akkor is, amikor egy

italra összefutottak. A jobb lábán, a félig elkopott sarkán, látta a gyártó

emblémáját, az “S” betűt. A bal lábán nem volt semmi, és a másik fél pár

csizma fal mellett állt. A zoknis lábra műanyag zacskót húztak már. Bosch

fehérnek vélte az eredeti színét, most szürkés volt a felpüffedt lábon.

Közvetlenül az ajtó mellett, a földön, egy dupla csövű, húszas kaliberű

vadászfegyver hevert. A puskatus erősen töredezett. Egy krétával

körülrajzolt forgácsdarab feküdt mellette a kövön.

Bosch igyekezett minél több részletet emlékezetébe vésni. Tekintetével

most a tetemet pásztázta. Moore farmert és pulóvert viselt. Karjai két

oldalt maga mellett, bőre szürke, viaszszerű. Az ujjak már erősen

oszlásnak indultak, és az alsó karok is duzzadtak voltak. Jobb karján

elmosódott tetoválást látott, egy vigyorgó, glóriába foglalt ördög képével.

A test a kád mellé esett, és majdnem olyan volt, mintha Moore csak

hátrahajtotta volna a fejét, hogy belemártsa kádba, és megmossa a haját.

Aztán Bosch rájött, hogy nem stimmel a hasonlat, mert nem volt ott fej.

Legalábbis a nagy része hiányzott. A duplacsövű fegyver ereje egyszerűen

levitte. A kád körüli világoskék csempéket alvadt vér borította. A barna

vérnyomok a kád aljában gyűltek össze. Néhány csempe széttört, ahol a

sörétek becsapódtak.

Bosch megérezte, hogy valaki áll mögötte. Ahogy megfordult, a helyettes

kapitány, Irvin Irving nézett farkasszemet vele. Irving nem viselt maszkot,

és zsebkendő sem volt az orra előtt.

- Estét, főnök!

Irving biccentett. - Mi szél hozta erre, nyomozó?

Bosch eleget látott ahhoz, hogy összerakja a történéseket. Átlépett a

küszöbön, megkerülte Irvinget, és elindult a bejárati ajtó felé Irvinggel a

nyomában. Kikerültek két laboros férfit, akik kék rendőrségi overált

viseltek. Ahogy kiértek a helyiségből, Harry egy kukába dobta a

zsebbendőjét. Rágyújtott, és meglátta, hogy Irving vastag borítékot tart a

kezében.

- Meghallottam az URH-án - mondta Bosch. - Gondoltam, megnézem,

elvégre ma éjjel én vagyok ügyeletben. Ez az én körzetem, engem kellett

volna értesíteniük.

- Igen. Nos, amikor kiderült, ki van ott a szobában, úgy döntöttem,

azonnal átadom az ügyet a központnak. Grupa kapitány kapcsolatba lépett

velem, és én döntöttem.

- Szóval már biztos, hogy Moore van odabent?

- Nem egészen - mondta Irving, és felemelte a borítékot. Természetesen az

ujjlenyomat azonosítás eredménye lesz a döntő bizonyíték. És persze a

fogazat. Már ha maradt elegendő belőle. De minden más körülmény ezt

látszik alátámasztani. Akárki az, a Rodrigo Moya néven jelentkezett be,

ami Moore neve volt a BANG-ben. És a motel mögött találtunk egy

Mustángot, amit ugyanezen a néven béreltek. Nem hiszem, hogy bárkiben

is kétség merülne fel a személyazonosságot illetően.

Bosch bólintott. Már akadt dolga Irvinggel, amikor az idősebb férfi a

belsőelhárítás helyettes parancsnokaként szolgált. Most egyike volt az

alosztályt vezető hármasnak, és hatáskörét annyiban bővítették, hogy

hozzá tartozott a kábítószer felderítés és nyomozás, és egyáltalán minden

nyomozati feladat. Harry egy pillanatig azt fontolgatta, érdemes-e szóvá

tenni a kiértesítés dolgát.

- Engem kellett volna értesítsenek - mondta ki végül. - Ez az én ügyem.

Ön elvette tőlem, mielőtt még megkaphattam volna.

- Nos, idefigyeljen, nyomozó. Én döntöm el, mit teszek, vagy nem így

gondolja? Semmi oka nincs, hogy megsértődjön. Tudja jól, hogy minden

rendőrtiszt halálát a központ vizsgálja. Mindenképpen át kellett volna

adnia nekik az esetet, így megspóroltuk az időt. Nincs semmi hátsó

gondolat, csupán a célszerűség vezérelt. Egy tiszt teteme fekszik ott.

Tartozunk annyival neki és a családjának, hogy a halála körüli

körülményektől függetlenül, gyorsan, profi módon végezzük el a

nyomozást.

Bosch megint csak bólintott, és körülnézett. Egy Sheehan nevű

gyilkossági nyomozót látott a bejáratnál. Az esti hűvös levegő ellenére

ujjatlan pólót viselő, szivarvéget rágcsáló hatvan körüli férfit kérdezett ki.

Ő volt az igazgató.

- Ismerte? - kérdezte Irving.

- Moore-t? Nem. Nem igazán. Azaz, persze, ismertem. Ugyanott

dolgoztunk, tehát ismertük egymást. Legtöbbször éjszaka dolgozott, az

utcákon. Nem sok közünk volt egymáshoz...

Bosch maga sem tudta, miért hazudott abban a pillanatban. Kíváncsi lett

volna, vajon Irving megérezte-e a hangján. Gyorsan témát váltott.

- Tehát, öngyilkosság - ezt mondta az újságíróknak is?

- Nem mondtam nekik semmit a világon. Persze, beszéltem velük. De nem

említettem a holttest azonosításával kapcsolatban egy szót sem. És nem is

fogok, amíg a hivatalos jelentés el nem készül. Maga és én biztosak

lehetünk benne, hogy Calexico Moore fekszik odaát, de nekik nem

mondom el, amíg minden egyes vizsgálat eredménye nincs a kezemben, és

a halottkém jelentésén meg nem szárad a tinta.

A combját ütögette a borítékkal, miközben beszélt.

- Ezért vettem elő a személyi anyagát is. Hogy gyorsabban haladjunk. Az

ujjlenyomata a tetemmel együtt kerül az orvos szakértő elé.

Irving visszanézett a szoba felé.

- De maga is látta, Bosch nyomozó. Magának mi a véleménye?

Bosch gondolkodott egy ideig. Ez most tényleg kíváncsi, vagy csak

hülyíteni próbál? Ez volt az első alkalom, amikor nem valami

ellentmondásos belsőelhárítási nyomozás miatt kerül össze Irvinggel. Úgy

gondolta, kipróbálja.

- Úgy tűnik, leült a kád mellé a kőre, levette a csizmáját, és a lábujjával

meghúzta mindkét ravaszt. Feltételezem, hogy mindkettőt, az

eredményből ítélve. Meghúzza a ravaszt a lábujjával, a lövés pillanatában

a fegyver nagy erővel az ajtókerethez vágódik, ekkor hasad le a tusból egy

darabka. A fej szinte szétrobban. Fölkenődik a falra, a kádra.

Öngyilkosság.

- Na látja - mondta Irving. - Most legalább közölhetem Sheehan

nyomozóval, hogy ön is egyetért. Mintha csak maga kapta volna az első

értesítést. Nem kell, hogy bárki is azt érezze, kimaradt a nyomozásból.

- Nem erről van szó, főnök.

- Hát miről, nyomozó? Nem ért egyet valamivel? Nem fogadja el a

feljebbvalója döntését? Kezdem elveszíteni a türelmemet, nyomozó. Pedig

már azt hittem, ez velem nem fordulhat elő még egyszer.

Irving túl közel állt Bosch-hoz, lehelete az arcába ért. Nem tudta, vajon

szándékos volt-e a fenyegető mozdulat. Hátrább lépett, és azt mondta:

- Viszont nincs búcsúlevél.

- Még nincs. Néhány dolgot még ellenőriznünk kell.

Bosch kíváncsi lett volna, mire gondol. Moore lakását és irodáját már

akkor ellenőrizni kellett, amikor eltűnt. Ugyanígy a felesége lakását is. Mi

lehet még? Elképzelhető, hogy postára adott egy levelet valakinek?

Mostanra már annak is meg kellett érkeznie.

- Mikor történt?

- Remélhetőleg holnap reggelre, a boncolás után választ kapunk erre a

kérdésre. De van egy olyan érzésem, röviddel azután, hogy bejelentkezett.

Hat nappal ezelőtt. Az első beszélgetéskor az igazgató azt állította Moore

hat nappal ezelőtt érkezett, és azóta nem látták kijönni a szobából. Ez

megfelel a szoba állapotának, a tetem állapotának, és az újsággal is

egyezik, amit a szobában találtunk.

A boncolást másnapra írták ki. Ez az sugallta Boschnak, hogy Irving

lezsírozta az ügyet. Általában három napba tellett, amíg elvégezték.

Ráadásul a karácsony tovább késleltethetné a dolgokat.

Irving kitalálta a gondolatait.

- A helyettes kórboncnok beleegyezett, hogy elvégzi holnap reggel a

boncolást. Megmagyaráztam neki: különben találgatások kezdődnének a

sajtóban, ami ugye nem volna tisztességes a családdal, illetve a testülettel

szemben. Hajlandó az együttműködésre. Egyébként pedig szeretné, ha

állandósítanánk. Nagyon is tisztában van a kooperáció értékével.

Bosch nem válaszolt.

- Szóval, holnap majd megtudjuk. De senki nem látta Moore-t attól a

pillanattól kezdve, hogy hat nappal ezelőtt bejelentkezett. Külön kérte,

hogy semmiképpen ne zavarják. Úgy gondolom, rögtön azután megtette.

- Akkor, hogyhogy nem találták meg korábban?

- Előre kifizetett egy egész hónapot. Határozottan kérte, hogy

semmiképpen ne zaklassák. Egyébként pedig ilyen helyeken nem

takarítanak naponta. Az igazgató azt hitte, csak egy piás, aki vagy valami

nagy murit akar csapni, vagy ki akar száradni. Nem lehet válogatós. Egy

egész hónap, az annyi mint 600 dollár. Eltette a pénzt.

- És be is tartották ígéretüket, hogy nem mennek a hetes szoba felé,

egészen addig, amíg ma az igazgató felesége észre nem vette, hogy Mr.

Moya kocsiját - a Mustángot - feltörték. És persze már a kíváncsiság is

hajtotta őket. Kopogtak az ajtaján, de nem válaszolt. A saját kulcsukat

használták hát. Ahogy kinyitották az ajtót, a szag elárulta, mi történt.

Irving elmondta, hogy Moya/Moore a légkondicionálót a legmagasabb,

hideg fokozatra állította, hogy minél lassabb legyen a bomlás, és hogy a

szag minél tovább a szobán belül maradjon. Nedves törülközőket tett az

ajtó nyílása elé.

- A lövést nem hallotta meg senki? - kérdezte Bosch.

- Még nem találtunk tanút. Az igazgató felsége majdnem teljesen süket, és

a férfi is azt mondja, nem hallott semmit. Az utolsó szobában laknak a

másik oldalon. Az egyik oldalon üzletek vannak, a másikon irodák.

Éjszaka mindegyik zárva van. Mögöttük sikátor. Átnézzük a bejelentőket,

és próbálunk olyan vendéget találni, aki itt tartózkodott, legalább az első

napokban, amikor Moore is. De az igazgató azt mondja, a szomszédos

szobákat egyáltalán ki sem adta. Arra gondolt, zavarhat másokat, ha hány,

vagy valami. És végül, nyomozó, ez egy forgalmas utca - buszmegálló,

pont a motel előtt. Könnyen elképzelhető, hogy senki sem hallott semmit.

Vagy ha hallott is, nem tudta hova tenni.

Rövid gondolkodás után Bosch így szólt: - Nem értem, miért bérelte ki a

szobát egy teljes hónapra? Miért? Ha végezni akart magával, miért vette ki

ilyen hosszú időre? Megtehette volna, hogy végez magával, és kész. Majd

megtalálja, aki megtalálja.

- Nem könnyű. Ha jól sejtem, időt akart adni a feleségének.

Bosch felhúzta a szemöldökét. Nem értette.

- Különváltan éltek - magyarázta Irving. Lehet, hogy nem akarta elrontani

a karácsonyát. Időt akart nyerni, amíg a sajtó kiszimatolja. Egy pár hetet,

vagy egy hónapot.

Sántított a dolog, de Bosch sem tudott jobbat kitalálni. Nem volt több

kérdése. Irving témát változtatott, jelezve, hogy Bosch számára véget ért a

látogatás.

- Egyébként, hogy van a válla?

- Remekül.

- Hallom, Mexikóban volt, és gyakorolta a spanyolt a lábadozás alatt.

Bosch nem reagált. Nem hatotta meg ez a bájcsevegés. Már a nyelvén

volt, hogy elmondja, mennyire nem stimmel neki valami a helyszínnel, az

összes bizonyíték ellenére. Pontosan nem tudta megfogalmazni, mi az, és

talán jobb is, ha hallgat, amíg nem tisztázza magában kételyének okát.

Irving szólalt meg előbb:

- Nem is gondoltam volna, hogy nyomozóink közül, persze a nem latin

származásúakra gondolok, veszi valaki a fáradságot, és megtanul egy

második nyelvet. Jó lenne, ha az egész...

- Találtunk valamit! - szólt ki Donovan a szobából.

Irving faképnél hagyta Boscht, és elindult az ajtó felé. Sheehan követte őt

egy öltönyös nyomozóval együtt, aki az elhárításnál dolgozott és

Chastainnek hívták. Harry tétovázott egy pillanatig, majd utánuk indult.

Az egyik laboros a fürdőszobaajtóban állt kollégái gyűrűjében. Bosch már

megbánta, hogy könnyelműen eldobta a zsebkendőjét. Mélyen leszívta a

cigarettafüstöt.

- A jobb hátsó zsebében volt - mondta az orvosszakértő. Kissé elmosódott

már, de azért olvasható. Kétszer összehajtották, így maradt a belső oldal

jobb állapotban.

Irving egy műanyag zacskóval a kezében hátrált ki a folyosóra, és közben

a tartalmát nézte. A többiek, Bosch kivételével köréje gyűltek.

A papíros pont olyan szürke volt, mint Moore bőre. Boschnak úgy tetszett,

mintha egy sort ki tudna betűzni. Irving felkapta a fejét, és kérdőn nézett

rá, mintha most látná először.

- Bosch, magának most már tényleg távoznia kellene. Harry szerette volna

megkérdezni, mi áll a levélben, de tudta, úgyis elutasítanák. Chastain

arcán elégedett vigyort pillantott meg.

A sárga szalagnál megállt, hogy rágyújtson egy újabb cigire, amikor

cipőkopogást hallott a háta mögül. Ahogy megfordult, a kettes csatorna

egy riporternőjét látta közeledni a hivatásosak kötelező mosolyával.

Sikerült megelőznie, mielőtt megszólalt volna.

- Kívülálló vagyok. Nem mondhatok semmit.

- Nem lehet, hogy...

- Nem.

A nő arcáról eltűnt a mosoly mintha guillotine vágta volna el. Dühösen

fordított hátat, és elviharzott. Ám tűsarkú cipője néhány perc múlva már

ott kopogott az operatőr mellett, amint sietett pózba állni a felvételhez.

Most hozták ki a holttestet. Vakuk és reflektorok villantak és vakítottak,

hirtelen fényárba borítva a kopott motel bejáratát. A letakart tetemet

hordágyon tolták ki egy kék mentőautóba. Harry észrevette Irvinget, amint

komor képpel, merev tartással a háttérben követte őket, annyira lemaradva

csak, hogy azért benne legyen a kamerák kereszttüzében. Utóvégre

bármilyen közszereplés is több a semminél, főleg a tévéhíradóban, és főleg

olyan ember számára, aki a rendőrfőnöki állásra pályázik.

Lassan kezdett oszladozni a sokaság. Távoztak az újságírók, a zsaruk,

mindenki. Bosch átbújt a sárga szalag alatt, hogy Donovant vagy Sheehant

megkeresse, de helyettük Irvingbe botlott.

- Nyomozó, valamiben a segítségemre lehetne. Sheehan nyomozónak még

itt van dolga, én pedig szeretném megelőzni a médiát Moore feleségénél.

Elvállalná a család értesítését? Persze semmi nem biztos, de szeretném, ha

tudnák, mi történik.

Bosch olyan nagy fokú érdeklődést mutatott az eddigiekben, hogy most

nem visszakozhatott. Benne akart lenni, hát most megkapta.

- Mondja a címet - felelte.

Irving hamarosan távozott, és az egyenruhás rendőrök megszüntették a

kordont. Bosch észrevette Donovant, amint kezében a nylonba bugyolált

vadászpuskával, és több kis műanyag zacskóba csomagolt bizonyítékkal

kocsija felé tartott. Harry föltette a lábát az autó ütközőjére, mialatt

Donovan berámolta cuccait egy kiürült borosládába.

- Mit akarsz, Harry? Most hallom, hogy neked nincs is itt semmi

keresnivalód.

- Az az előbb volt. Most meg már van. Belekerültem. Én kaptam a

kiértesítést.

- Valakinek azt is meg kell csinálni.

- Hát, igen. Azt teszed, amit rám bíznak. Mit írt Moore?

- Nézd, Harry. Ehhez neked...

- Figyelj, Donnie, Irving megbízott valamivel. Azt hiszem, ez feljogosít rá.

Csak azt akarom tudni, mi volt a levélben. Ismertem ezt a fiút, oké? Nem

dumálom el, ne félj.

Donovan vett egy mély lélegzetet, és kezdett rámolni a ládában.

- Igazából, nem sok értelme van. Semmi, amiből következtetni lehetne.

Felkapcsolt egy elemlámpát, és megvilágította a levelet tartalmazó

zacskót. Egy sor volt mindössze: “Megtudtam, ki vagyok.”

3

A CÍM CANYON MEGYÉBEN volt, csaknem egy órás autózásra

Hollywoodból. Bosch az autópályán indult el észak felé, majd keresztül a

Santa Susanna hegyen át haladt tovább. A forgalom szórványos volt. Az

emberek otthon ültek, és ették a sült pulykát. Bosch Moore-ra gondolt,

arra, amit tett, és amit hátra hagyott.

“Megtudtam, ki vagyok.”

Gőze nem volt, mit akart mondani halott kollégája ezzel a mondattal, s a

levelet ráadásul a farzsebébe gyömöszölte. Harry egyetlen találkozásukra

támaszkodhatott csupán. És az meg mi volt? Néhány sörözéssel és

whiskyzéssel töltött óra egy morózus, cinikus zsaruval. Nem tudhatja, mi

játszódott le benne, hogyan kopott meg a páncél, amelyet védekezésül

épített maga köré.

Felidézte találkozását Moore-ral. Néhány héttel ezelőtt történt, szakmai

jellegű volt. Moore problémái mégis felszínre kerültek. Egy kedd este

jöttek össze a Catalina grill bárban. Moore szolgálatban volt, de a bár alig

egy fél háztömbnyire esett a Boulevard-tól. Harry a helyiség hátsó

sarkában üldögélt. Moore lehuppant a szemközti székre, és ugyanazt

rendelte, mint Harry. Farmert viselt, és öve alá érő pulóvert. A szokásos

álcázás, amelyben teljesen természetesnek hatott. A farmerja combban

kopott volt, a pulcsi ujja elszakadt, és a hasadáson át látni lehetett a karjára

tetovált ördög pofát. A maga módján jóképű Moore legalább három napja

nem borotválkozott, tekintete pedig olyan üres volt, idézte most maga elé

a képet Bosch, mint egy túszé, aki hosszú és nehéz fogságból szabadult.

Olyan volt a vendégek között, mint kukásember egy esküvőn. Harry

megfigyelte, hogy a kábszeres zsaru szürke kígyóbőr csizmát visel, azt a

fajtát, amelyet a rodeósok kedvelnek, főleg a sarka miatt. A kissé magas

sarok előre keskenyedett, így jobban megvethetik a lábukat a porban,

miközben egy marhát próbálnak a földre rángatni, és megkötözni.

Népszerű nevén “dustbuster”-nek hívták, mert a kábszeres zsaruk is

hasonló célokra használták, lerántani egy gyanúsítottat a porba.

Cigiztek, iszogattak és könnyedén csevegtek. Bosch rájött, hogy a

Calexico név, valóban Moore kevert származására utal. Összességében

sötét benyomást keltett koromfekete hajával, széles csípőjével és erős

vállával, s ezt a sötét összbenyomást csak szeme színe zavarta meg. Olyan

zöld volt, akár egy kaliforniai szörfösé. Hangjában pedig végképp nyoma

sem volt mexikói származásának.

- Létezik egy Calexico nevű határváros. Pont Mexicalival szemben. Járt

már ott?

- Soha.

- Ne aggódjon, nem vesztett sokat. Épp olyan város, mint a többi. Én néha

még lemegyek azért.

- Család.

- Fenét. Már nem élnek.

Moore intett a pincérnek még egy körért, majd a füstszűrőig égett cigijéről

egy újabbra gyújtott.

- Valamit kérdezni akart, nem?

- Igen, persze. Van itt egy dolog.

Az italok megérkeztek, és Moore egy óvatos mozdulattal leküldte az

egészet. Újra rendelt, mielőtt a pincér felírta volna az előzőt.

Bosch nagy vonalakban elmondta a történetét. Már néhány hete dolgozik

rajta, de ez ideig nem jutott sehová. Egy harminc év körüli férfi holttestére

bukkantak a Gower utcát átívelő Hollywood autópálya hídja alatt. Később

az ujjlenyomatok alapján azonosították a férfit. James Kappalanni, Oahu,

Hawaii. Egy negyvenöt centis hosszúságú dróttal fojtották meg amelynek

a végeire a jobb fogás érdekében fadarabot erősítettek. Tiszta, profi

munka. Kappalanni arca kékes-szürkés volt, mint egy osztrigáé. A kék

hawaii, a boncolást végző orvosnő csak így hívta. Addigra Bosch a

számítógépes rendszerből már megtudta, hogy Jimmy Kapps volt a férfi

beceneve, és bűnlajtsroma legalább olyan hosszú, mint a drót, amely

kioltotta életét.

- Nem okozott nagy meglepetést, amikor felnyitották, és negyvenkét gumit

találtak a gyomrában - mondta Bosch.

- Mi volt bennük?

- Ez a szarházi “üvegnek” hívta. A jégből származtatva, legalábbis ezt

mondták nekem. Emlékszem néhány évvel ezelőtt ez volt a divatos

szóhasználat. Szóval, az a lényeg, hogy ez a bizonyos Jimmy Kapps

kábítószercsempész volt. A gyomrában szállította az anyagot, amikor

belefutott a drótba, alighogy leszállt a honolului gépről.

- Úgy hallom, ez az “üveg” nagyon drága dolog, és nagyon kelendő a

piacon. Valami háttérinformációra van szükségem. Merthogy a világon

sehová nem jutottam még. Ötletem sincs, ki ölhette meg Jimmy fiút.

- Ki beszélt magának az üvegről?

- Belvárosi drogszakértők. Nem volt nagy segítség.

- Azért, mert igazából senki nem tud szart se, beszéltek a fekete jégről is?

- Valamit. Azt mondták, hogy az a konkurencia. A mexikóiak hozzák. Ez

minden.

Moore a pultost kereste tekintetével, aki a bárpult túlsó felén tett-vett, és

láthatóan szándékosan nem figyelt rájuk.

- Viszonylag új anyagról van szó - mondta. - A két dolog alapvetően

azonos. Ugyanaz a hatás. Az üveg Hawaiiról jön. A fekete jég Mexikóból.

A huszonegyedik század drogja, azt hiszem, így lehetne aposztrofálni. Ha

kereskedő lennék, azt mondhatnám, minden korosztály számára ideális.

Arról van szó, hogy összehozták a kokót, a heroint és a PCP-t. Jó kis por.

Mindent tud. Az benne az új, hogy elnyúlik a hatása. Órákról van szó, nem

percekről. A PCP a végén, mielőtt elmúlna a hatása, ad még egy löketet.

Úristen, ha ez egyszer elterjed az utcákon, egyeduralma lesz a piacon, és

akkor csupa zombi bolyong majd idekint.

Bosch hallgatott. Nagy részét már tudta, de nem akarta félbeszakítani

Moore-t. Rágyújtott egy cigire, és várt.

- Hawaiiban kezdődött - folytatta Moore. - Oahuban. Ott gyártották a

jeget. Simán jégnek hívták. Veri a PCP-t és a kokót. Meglehetősen jól

jövedelmez. Aztán továbbfejlesztették. Heroint adtak hozzá. Az is jó

anyag. Hófehér, ázsiai. És üvegnek kezdték nevezni. Valami szlogen

lehetett: “sima, mint az üveg”.

- De hát ebben a szakmában semmi nem marad titokban. Csak ár és profit

létezik.

Mindkét kezét felemelte, hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon.

- A hawaiiaknak jó árujuk volt, csak éppen nehézségeik adódtak a

kontinensre szállítása körül. Hajó vagy repülő, ez a két lehetőség van. És

mindkettő jól ellenőrizhető. Legalábbis elég jól. így kapják el a Kapps

féléket, akik lenyelik a szart, és elrepülnek vele. De hát azért ez sem ilyen

egyszerű. Először is csak egy bizonyos mennyiséget lehet lenyelni.

Mennyi volt ebben a fickóban, negyvenkettő? Mennyi lehetett, száz

gramm? Nem éri meg a felhajtást. Aztán ott vannak a drogellenőrök.

Elkapják a népeket a repülőn vagy a reptereken. Olyan embereket

keresnek, mint Kapps. Gumitolvajoknak hívják őket. Forgatókönyv szerint

dolgoznak. Tudja, egy listájuk van, hogy mit kell figyelniük. Olyan

fickókat, akik verejtékeznek és száraz a szájuk, nem isznak, csak az

ajkukat nyalják. Az anti-diaré tablettáknak van ilyen hatása. A csempészek

úgy isszák, mint a Pepsit. Ez elárulja őket.

- Egyszóval, a mexikóiaknak sokkal-sokkal könnyebb. Földrajzi okok

miatt. Csónakjuk, gépeik, és mellesleg háromezer kilométeres

határvonaluk van, ahol gyakorlatilag nem létezik semmilyen ellenőrzés.

Azt mondják, a határon a kokónak alig tizedrészét fogják meg. És ami a

fekete jeget illeti, egy gramm nem sok annyit nem csípnek el. Soha nem

hallottam ilyen fogásról.

Abbahagyta, amíg rágyújtott. Boschnak feltűnt, hogy remeg a keze.

- A mexikóiak fogták magukat, és ellopták a receptet. Elkezdték másolni

az üveget. Csakhogy ők hazai gyártású barna heroint használtak, amiben

kátrány van. Az a ragacsos szar a főzőedény alján. Attól a sok szeméttől

lesz olyan a színe. Ezért nevezték el fekete jégnek. Olcsóbb az előállítása,

a szállítása, és egyáltalán. Szinte teljesen kiütik a hawaiiakat az üzletből.

Úgy tetszett, itt befejezte a mondókáját.

Harry megkérdezte:

- Hallott valamit arról, hogy a mexikóiak kinyírják a hawaii csempészeket,

hogy áruhiányt teremtsenek a piacon?

- Nem. Legalábbis itt még nem. Ne felejtse el, a mexikóiak gyártják a

szart. De nem szükségszerűen ők árusítják. Nagyon sok kézen megy

keresztül, mire kijut az utcára.

- Mégis ők a nagymenők.

- Igen. Ez így igaz.

- Akkor? Kinek állt érdekében megölni Jimmy Kappsot?

- Megfogott, Bosch. Ez az első eset, amit hallok.

- Tartóztattak le már bárkit is a fekete jég dílerek közül? Kaptak már el

valakit?

- Párat. De ezek a létra legalján vannak. Fehér fiúk. A Boulevard-on

általában fehérek a dílerek. Ők könnyebben dolgoznak. Persze ez nem

jelenti azt, hogy nem mexikóitól kapják az árut. Azt sem, hogy nem déli

bandák állnak a háttérben. Szóval, a mi letartóztatásaink nem vinnék előre

a maga dolgát.

Addig ütögette az üres söröskorsót a pulthoz, amíg a pincér oda nem

figyelt, és egy újabb kört rendelt. Kezdett egyre mogorvább lenni, és

Bosch nem vette sok hasznát.

- Feljebb kell jutnom azon a bizonyos létrán. Tud segíteni nekem? Már

három hete szarakodom vele. Vagy felmutatok valamit, vagy hagyom az

egészet a fenébe.

Moore mereven nézett előre, a szemközti polcokon sorakozó üvegek felé.

- Nézze, meglátom, mit tehetek - mondta végül. - De ne felejtse el, mi nem

töltjük az időnket a fekete jéggel. Kokó és különböző porok, esetleg

kannabis. Ezzel találkozunk nap mint nap. Semmi egzotikum. Mi egyszerű

zsaruk vagyunk, de van egy ismerősöm a drogellenőrüknél. Majd beszélek

vele.

Bosch az órájára pillantott. Már csaknem éjfél volt, szeretett volna menni.

Nézte, ahogy Moore rágyújt egy újabb cigarettára, noha még mindig égett

egy a teli hamuzó szélén. Harry előtt még ott volt a teli pohár sör, de

felállt, és a zsebében kotorászott pénzért.

- Kösz, főnök - mondta. - Nézzen szét, és értesítsen, ha van valami.

- Hát, persze - válaszolta Moore. Egy perc hallgatás után így szólt: - Hé,

Bosch!

- Mi az?

- Ismerem magát. Tudja,... beszéltek magáról a kapitányságon. Tudom,

hogy benne volt a slamasztikában. Csak kérdezem, volt valaha baja egy

Chastain nevű öltönyössel?

Bosch gondolkodott egy pillanatig. John Chastain az egyik legjobb zsaru.

A belső elhárításnál a panaszokat úgy osztályozták, hogy jogos, nem jogos

és alaptalan. Őt “jogos” Chastainnek hívták.

- Hallottam róla - mondta. - Ő egy hármas. Az egyik osztályt irányítja.

- Tudom, hogy hármas a besorolása. A fenébe is, mindenki tudja. Azt

akarom kérdezni, hogy... ő is nyomozott maga ellen?

- Nem, valaki más volt.

Moore bólintott. Előrehajolt és elvette a Bosch előtt maradt italt.

Felhajtotta, majd így szólt: - Chastain, abból, amit hallott róla, maga

szerint jó zsaru? Vagy ő is csak egy seggfej?

Bosch nagyon szeretett volna rákérdezni, miről is van szó, de nem akart

belekeveredni semmibe. Moore hallgatott. Boschra várt. Harry végül úgy

döntött, inkább nem kér belőle.

- Ha egyszer rászállnak az emberre, nem sokat tehetünk velük szemben.

Fel lehet hívni a szakszervezetet, és szerezni egy jó ügyvédet. Azt tenni,

amit ő mond, és nem beszélni fölöslegesen.

Moore ismét csak némán bólintott. Harry letett két húszdollárost, remélve,

hogy fedezi a cehhet. Még a pincérnek is marad valami, és kisétált.

Soha többet nem látta Moore-t.

Bosch rátért az Antelope Vally országútra, és északkeletnek tartott. A

Sand Canyon felüljáróról belátta az egész autópályát, és kiszúrt egy délnek

tartó fehér tévéskocsit. Oldalán óriási 9-es díszelgett. Ebből arra a

következtetésre jutott, hogy Moore felesége már valószínűleg tudni fog a

dologról, mire ő odaér. Ettől némi bűntudatot, ugyanakkor

megkönnyebbülés félét érzett, hogy nem ő lesz az első, aki közli szegény

asszonnyal.

Eszébe jutott, hogy nem tudja a nevét. Irving csak a címét adta oda,

nyilván avval a meggyőződéssel, hogy Bosch ismeri. Miközben lefordult

az autópályáról a Sierra főútra, próbálta felidézni magába az újságcikket,

amelyeket a héten olvasott. Mindben név szerint említették az asszonyt.

Rádöbbent, hogy nem emlékszik a névre. Azt tudta, hogy tanár, talán

angolt tanít, egy gimnáziumban Vallyben. A jelentésekben az állt, hogy

nem volt gyerekük. Emlékezett arra is, néhány hónapja már külön éltek.

Csak épp a nevét felejtette el.

Befordult a Del Pradón, és a házszámokat kezdte figyelni, végül megállt

egy ház előtt, amely valaha Cal Moore otthona volt.

Egy átlagos ranch jellegű épület volt, olyan, amilyet tucatjával lát az

ember az utak mellett. Nagynak tetszett, talán négy hálószobásnak, amit

Bosch furcsállott egy gyermektelen házaspár esetében. Talán tervezték,

hogy lesz gyerek.

Nem égett a bejárati ajtó feletti lámpa. Senkit nem vártak. Senkit nem

akartak fogadni. A hold halvány fényénél Bosch jól látta, hogy a ház előtti

gyepet, már legalább egy hónapja nem nyírták.

A garázsajtó is zárva volt, és autót sem látott kint. Némi fény szűrődött ki

a bejárat melletti elfüggönyözött ablakon át. Kíváncsi volt a feleségre, és

hogy milyen érzelmeket vált ki belőle a hír. Bűntudatot vagy haragot.

Vagy épp mindkettőt.

Az utcára hajította a cigijét, kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé.

Ellépett az árválkodó “ELADÓ” tábla mellett.

4

A BEJÁRATI AJTÓ ELŐTTI “Üdvözlöm” felíratú lábtörlőt jó régen nem

porolták ki. Bosch is csak azért vette észre, mert kopogtatás után cipője

orrát kezdte nézegetni. Tudta, bármi jobb, mint ennek a nőnek a szemébe

nézni. A második kopogásra válaszolt.

- Menjen innen. Nem nyilatkozom.

Bosch elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy ma már ő is használta ezt a

kifejezést.

- Jó estét. Mrs. Moore? Nem újságíró vagyok, kérem. A Los Angeles-i

Rendőrségtől jöttem.

Az ajtó kinyílt, és a résben megjelent a nő arca, hátulról megvilágítva, alig

kivehetően. Bosch látta, hogy a biztonsági láncot nem akasztotta ki.

- Igen?

- Mrs. Moore?

- Igen?

- Harry Bosch vagyok. Nyomozó. Los Angelesből. Engem küldtek, hogy...

bemehetnék? Szeretnék... fel kell tennem néhány kérdést, és... néhány

dolgot el kell önnek mondanom.

- Elkésett. Már jártak itt a 4-es, az 5-ös, és a 9-es csatornától. Amikor

kopogott, azt gondoltam, egy újabb tévéállomás. A2-es vagy A7-es. Mást

nem vártam.

- Beengedne, Mrs. Moore?

Eltette a rendőrigazolványát. Az asszony bezárta az ajtót, és hallani

lehetett, ahogy kiemeli a láncot. Az ajtó kitárult, és széles karmozdulattal

beinvitálta őt. Mexikói jellegű csempével kirakott előszobába lépett. Egy

kerek tükör lógott a falon, ebből figyelte, amint a nő gondosan bezárja az

ajtót. Észrevette, hogy zsebkendőt szorongat a kezében.

- Sokáig tart? - kérdezte.

Nemmel válaszolt, mire az asszony bevezette a nappaliba, ahol

belehuppant egy barna bőrfotelbe, amely közvetlenül a kandalló mellett

állt. Boschnak nagyon kényelmesnek tetszett. Őt a szemközti kanapéra

ültette. Ez volt a vendégek helye. A kandallóban kialvóban volt a tűz,

néhány fadarab izzott tétován csupán. Az asztalon egy csomag

papírzsebkendő, és egy csomó irat. Mintha dolgozatok lettek volna, vagy

valamilyen kéziratok. Némelyik átlátszó nylon fóliában.

- Olvasónaplók - mondta, észre véve Bosch pillantását. - Adtam egy kis

feladatot a diákjaimnak a karácsonyi szünet előtt. Ez lesz az első

karácsonyom egyedül, és be akartam magam biztosítani egy kis munkával.

Bosch bólintott. Körülhordta a tekintetét a szobán. Abból, ahogy az

emberek éltek, sok mindenre tudott következtetni. Sokszor a

megfigyeléseire hagyatkozott, és elég jónak tartotta ezt a képességét.

A szobában alig voltak bútorok. Nem úgy tűnt, mintha itt valaha nagy

társasági élet zajlott volna. Az egyik falat könyvespolc borította, tele

keménykötésű irodalmi művekkel, illetve képzőművészeti albumokkal.

Tévékészüléket viszont nem látott sehol. Gyereknek nyoma se. Csendes

munkára vagy baráti, kandalló melletti beszélgetésre való hely volt.

De másra nem.

A kandallóval szemközt, a szoba távolabbi szegletében karácsonyfa állt

fehér égőcskékkel, és piros díszekkel, néhány saját készítésű is volt

köztük, mintha generációk óta cserélődnének, megőrizve a régit. Tetszett

neki, hogy saját magának is felállította a fát az asszony. Folytatta az életét

és a szokásait még házassága romjain is. Érezte a belőle áradó erőt. A

fájdalom páncélt vont köré, és talán a magányosság sem kímélte, de

határozottan érezhető volt benne az erő is. A fa elárulta, hogy képes a

túlélésre, és kilábal a bajokból. A saját erejéből. Szeretett volna emlékezni

a nevére.

- Mielőtt belefogna - mondta -, kérdezhetek valamit?

A szék mellett álló olvasólámpa gyenge fényénél is jól látta a csillogó

barna szemet.

- Hogyne.

- Direkt csinálta? Szándékosan hagyta, hogy az újságírók érjenek

hamarabb ide? Hogy ne magának kelljen a piszkos munkát elvégezni? A

férjem így hívta. Az értesítés. Azt mondta, a zsaruk menekülnek ez elől a

feladat elől.

Bosch érezte, hogy arcát elönti a forróság. A kandalló párkányán az óra

most nagyon hangosnak tetszett. Nehezen bírt megszólalni. - Csak

nemrégen kértek fel, hogy jöjjek ki önhöz. Kissé nehezen is találtam ide.

Én...

Hirtelen abbahagyta. Ez a nő tudja.

- Sajnálom. Azt hiszem, igaza van. Húztam az időt.

- Nincs semmi baj. Nem kellett volna magára támadnom. Borzasztó nehéz

lehet.

Bosch azt kívánta, bárcsak lenne egy fedora kalapja, mint a régi filmekben

a zsaruknak. Most itt tarthatná a kezében, lenézhetne rá, és játszhatna a

karimájával, pont úgy, mint a filmekben. Felemelte a fejét, és most először

egyenesen ránézett. Meggyötörtén is szépnek látta. Úgy gondolta,

harmincas évei közepe felé járhat, barna hajú, és termetre, mint egy

futónő. Nem használt festéket, hogy elpalástolja a szeme sarkában

gyülekező apró ráncokat. Farmert viselt, és bő fehér pulóvert, amelyről

Bosch azt gondolta, biztosan a férjé lehetett valamikor.

Kíváncsi volt, mennyit őrzött meg szívében Calexico Moore-ból.

Harry tulajdonképpen csodálta a megjegyzésért, amikor a piszkos

munkáról beszélt. Tudta, hogy megérdemelte. A vele töltött három perc

alatt úgy érezte megismerte, és emlékeztette is valakire a múltból, de nem

tudta, kire. Az erő mellett valami megmagyarázhatatlan békesség áradt

belőle. Szemével a nő tekintetét kereste. Mágnesként vonzotta.

- Harry Bosch vagyok, bocsásson meg - kezdte elölről, remélve, hogy a nő

is bemutatkozik majd.

- Igen. Már hallottam magáról. Emlékszem az újságcikkekre. És mintha a

férjem is említette volna. Azt hiszem, ez akkoriban volt, amikor magát a

Hollywood körzetbe irányították. Pár évvel ezelőtt. Korábban azt mondta,

hogy az egyik stúdió egy csomó pénzt fizetett magának, hogy

használhassa a nevét, és az egyik esetből filmet készítettek. Azt is mondta,

hogy egy flancos házat vett a hegyen.

Bosch kellemetlenül bólintott, és gyorsan témát váltott.

- Nem tudom, mit mondtak magának az újságírók, Mrs. Moore, engem

azért küldtek, hogy megmondjam, úgy tűnik, a férjét megtalálták, és hogy

halott. Sajnálom, hogy ilyen szomorú hírt kellett önnel közölnöm. Én...

- Tudtam. És tudta maga is, és minden átkozott zsaru a városban tudta,

hogy ez lesz belőle. Nem beszéltem a riporterekkel. Azt mondtam, nem

nyilatkozom. Amikor ennyien jönnek az ember házához karácsony este, a

hülye is tudja, csak rossz hírt hozhatnak.

Bosch bólintott, és lefelé nézett, a kezében lévő képzeletbeli kalapra.

- Nos, hajlandó elmondani, mi történt? Öngyilkosságot követett el,

fegyvert használt?

Bosch igent intett. - Más semmi nem biztos, amíg...

- A boncolási jegyzőkönyv. Tudom. Egy rendőr felesége vagyok. Úgy

értem, voltam. Tudom, mi az, amit elmondhat, és mi az, amit nem. De

maguk még velem sem tudnak egyenesen beszélni.

Bosch látta a szemében fellobbanó haragot.

- Ez nem így van, Mrs. Moore. Én csak megpróbálom csökkenteni a ha...

- Bosch nyomozó, ha valami mondanivalója van számomra, akkor mondja

ki nyíltan.

- Igen, asszonyom, fegyverrel követte el. Ha részleteket akar, elmondom,

amit tudok. A férje, már ha valóban ő volt az, egy vadászpuskával

szétlőtte a saját fejét. A lövés teljesen levitte a koponyáját. Szóval meg

kell győződnünk, hogy valóban ő az, és hogy öngyilkosság történt, mielőtt

bármit biztosra kijelentünk. Nem arról van szó, hogy akármit is

eltitkolnánk, csupán nincsenek még válaszaink.

Hátradőlt a fotelben, és alakját beborította a félhomály. Bosch

megkönnyebbülten látta, hogy arcáról eltűnt a merevség, szeméből a

harag. Vállát ellazította. Bosch elszégyellte magát.

- Ne haragudjon - mondta. - Nem tudom, miért mondtam el. Csak annyit

kellett volna...

- Minden rendben. Megérdemeltem... nekem is elnézést kell kérnem.

Neheztelés nélkül nézett rá. Áttörte a páncélt. Látta rajta, hogy igényli a

társaságát. A ház most már túl nagy és túl sötét volt egymagának. A világ

összes karácsonyfája és olvasónaplója se változtathatta meg ezt a tényt.

Bosch nem csak ezért akart maradni. Ösztönös vonzódást érzett a nő iránt,

akinek még a nevét sem tudta. Megfogta valami benne, és már azt is tudni

akarta, mitől keletkeztek a karikák ezek alatt az átható tekintetű szemek

alatt. Tudta, akárcsak ő, az asszony is mélyen magába rejtve hordja

fájdalmát. Olyan volt, mint ő. Érezte.

- Sajnálom, de még a nevét sem tudom. A kapitány helyettese csak a címet

adta meg, és útnak engedett.

Mosolygott a férfi kínos helyzetén.

- Sylvia. Bólintott.

- Sylvia. Lehet, hogy kávéillatot érzek?

- Igen. Akar egy csészével?

- Nagyon jólesne, de, csak ha nem okoz gondot.

- Egyáltalán nem.

Az asszony fölállt, és kiment, vele együtt eltűntek Bosch kétségei is.

- Nézze, nagyon sajnálom. Talán magára kellene hagynom. Bizonyára

szeretné összeszedni a gondolatait, és én meg csak zavarok. Én...

- Kérem, maradjon. Jól jön most a társasága.

Nem várta meg a választ. A kandallóban pattogó hangok kíséretében életre

kaptak a lángok. A konyha felé távolodó alakot nézte. Várt egy pillanatot,

még egyszer végigpásztázta tekintetével a szobát, felállt, és utána indult.

- Feketén kérem.

- Hogyan másképp, hiszen zsaru.

- Maga nem szereti őket, igaz? A rendőröket.

- Mondjuk inkább úgy, hogy nem volt velük sok szerencsém.

Háttal állt neki. Nézte miközben két csészét tett a pultra, és mindkettőt

teletöltötte kávéval egy üveg kiöntőből. Bosch a hűtőszekrény melletti

ajtófélfának támaszkodott. Nem tudta, mit mondjon.

- Szép otthona van.

- Nem. Ez csak egy ház, nem otthon. Éppen áruljuk. Azaz, inkább úgy

kellene mondanom, én árulom.

Még mindig nem fordult vissza.

- Nem hibáztathatja magát azért, amit a férje tett.

Sovány vigasz volt, és ezt a férfi is tudta.

- Könnyebb mondani, mint megtenni.

- Tudom.

Hosszú hallgatás következett, mielőtt Bosch rászánta magát, hogy

folytassa.

- Találtak egy búcsúlevelet.

Az asszony megmerevedett, de nem fordult vissza.

- “Megtudtam, ki vagyok.” Ennyi volt mindössze.

Nem válaszolt.

- Mond ez magának valamit?

Most végre megfordult. Arcán jól látszott a sírás nyoma. Bosch idétlennek

érezte magát, tehetetlennek, hogy képtelen segíteni.

- Nem tudom. A férjem... rögeszmésen ragaszkodott a múlthoz.

- Hogy érti ezt?

- Mindig, örökösen emlékezett. Sokkal jobban szerette a múltat, mint a

jelent, vagy a jövő ígéretét. Szeretett a gyerekkoráról beszélni.

Ragaszkodott hozzá... nem tudta a dolgokat elengedni.

A szeme sarkában ismét gyülekeztek a könnycseppek. Hirtelen

visszafordult a pulthoz, és teletöltötte a másik csészét is.

- Mi történt vele? - kérdezte Bosch.

- Mi történik mindenkivel? - Az asszony hallgatott egy darabig, majd

folytatta. - Nem tudom. Vissza akart menni. Valamit ott hagyott, és

rettenetesen szenvedett ettől.

Mindenki ott hagy valamit a múltjában, amit később kétségbeesetten

keres, gondolta Bosch. Sokszor jobban nyomasztja az embert, mint a

jövőért való aggódás. Az asszony egy zsebkendővel föl szárította a

könnyeit, és felé fordult, kávéval a kezében. Harry belekortyolt, mielőtt

megszólalt volna.

- Egyszer azt mondta nekem, hogy egy kastélyban élt - emlékezett az

özvegy. - Legalábbis így nevezte.

- Calexióban?

- Igen. De csak egy rövid ideig. Nem tudom, mi történt. Soha nem beszélt

életének erről a részéről. Az apjával volt valami. Valahogy az apja már

nem akarta őt. Neki, és az anyjának el kellett hagyni Calexiót, a várat,

vagy mi a csuda volt, és az anyja elvitte őt a határon túlra. Mindig azt

mondta, Calexicóból származik, de valójában Mexicaliban nőtt föl. Nem

tudom, járt ott valaha?

- Csak épp keresztülhajtottam rajta. Soha nem álltam meg.

- Igen. Pont olyan hely. Ne álljon meg az ember. De ő ott nőtt föl.

Elhallgatott, és Harry nem sürgette. A kávéjára meredt, látszott rajta,

belefáradt az egészbe. Még nem fogta föl, hogy számára ez éppúgy a

kezdet is, mint a vég.

- Volt valami, amin nem tudta magát túltenni. A kitagadottság. Gyakran

ment oda vissza. Én nem mentem, de tudom, hogy ő igen. Egyedül. Azt

hiszem, az apját figyelte. Talán azt látta, ami lehetett volna. Nem tudom.

Megőrizte a gyerekkori képeket. Olykor éjszakánként, amikor azt hitte, én

már alszom, elővette őket, és sokáig nézegette.

- Él még? Úgy értem, az apja? Még egy csészével töltött.

- Nem tudom. Ritkán beszélt róla, és akkor is azt mondta, már halott. De

nem tudom, képletesen értette, vagy valóban meghalt. Ami Calt illette,

számára halott volt. És ez a lényeg. Nagyon intim dolog volt ez számára.

Ennyi év után is elevenen élt benne a kitaszítottság. Nem tudtam elérni,

hogy beszéljen róla. Vagy amikor mégis megtette, csupa hazugságot

mondott. Olyat, hogy az öregember nem is érdekelte, és nem jelentett

számára semmit. Egyszer csak, évekkel később aztán feladtam, hogy

ezekről a dolgokról kérdezzem, és ő soha többé nem hozta szóba. Csak

éppen lejárogatott oda. Olykor egy egész hétvégére, olykor csak egy

napra. De nem beszélt róla, amikor hazatért.

- Megvannak még azok a fotók?

- Nincsenek. Magával vitte őket, amikor elköltözött. Semmi szín alatt nem

hagyta volna itt.

Bosch belekortyolt a kávéjába, hogy időt nyerjen.

- Nekem úgy tűnik - kezdte -, úgy tűnik, mintha... lehet ennek a dolognak

valami köze...

- Fogalmam sincs. Annyit azonban mondhatok, hogy kettőnkhöz igenis

sok köze volt. Egy fajta megszállottság volt ez az ő részéről. Többet

jelentett neki, mint én. Ezt tette a kapcsolatunkkal.

Bosch némán elfordította a tekintetét. Mi mást tehetett volna? Munkája

során olykor túl közel került mások legbelsőbb világához, és a legtöbbször

csak állt, és együttérzéssel bólogatott. Kérdéseket tett fel, ami bűntudatot

okozott, mert nem volt joga a válaszhoz. Ő csak egy küldönc ebben a

darabban. Nem neki kell kideríteni, hogy valaki miért vesz vadászpuskát a

szájába.

Mégis, Cal Moore rejtélye, és a fájdalom ennek a kedves nőnek az arcán,

nem engedte szabadulni. Valami megmagyarázhatatlan kisugárzása volt,

amely megragadta, túl a kellemes megjelenésén. Csinos volt, ez

vitathatatlan, de az arcán ülő szenvedés, a könnyek, és a tekintetében

ennek ellenére megjelenő bátorság volt az, ami vonzotta Boscht. Az jutott

eszébe, hogy nem ezt érdemelte a sorstól. Hogy a jó istenbe tehette ezt

vele Cal Moore?

Bosch ismét felemelte tekintetét:

- Volt még valami, amiről egyszer beszélt nekem. Szóval, egyszer volt egy

kis ügyem a belső elhárítással.

- Tudom, mi az.

- Persze. Szóval tanácsot kért tőlem. Azt kérdezte, ismerek-e egy illetőt,

aki kérdezősködik felőle. Chastainnak hívják. Beszélt erről magával?

- Nem. Nem szólt.

Érezte, hogy megváltozott a hangja, szemei villogtak, újra feszült volt.

- Azért tudott róla, igaz?

- Egyszer eljött ide Chastain. Azt hitte, majd együttműködöm vele. Azt

állította, hogy én panaszt tettem a férjem ellen, ami persze hazugság volt.

Végig akart menni a házon, de én elküldtem. Nem szeretnék erről

beszélni, ha nem haragszik.

- Mikor történt ez?

- Nem tudom. Pár hónapja talán.

- Figyelmeztette Calt?

Kissé zavarba jött, aztán bólintott. Ezután találkoztak ők a Catalinában, és

kérte a segítségét.

- Biztos, hogy nem tudja, miről volt szó?

- Akkor már külön éltünk. Nem beszéltünk. Már nem volt köztünk semmi.

Annyit mondtam neki, hogy itt járt az az ember, és hogy hazudott a

panaszt illetően. Cal azt mondta, mindig ezt csinálják. Hazudnak. Azt is

mondta, ne aggódjak.

Harry már befejezte a kávéját, de még kezében tartotta a csészét.

Valahogy megnyugtatta a mozdulat. Az asszony érezte, hogy a férjének

problémái vannak, hogy a múltjával elárulta a jövőjüket, de lojális maradt.

Figyelmeztette Chastainről. Bosch nem tudta ezért hibáztatni.

Ellenkezőleg. Csak még jobban megkedvelte.

- Tulajdonképpen, mit keres itt? - kérdezte az asszony.

- Hogyan?

- Ha a férjem halála ügyében nyomozna, akkor már tudnia kellett volna a

belső elhárításról. Vagy nekem is hazudik, vagy tényleg nem tud semmit.

Ha ez a helyzet, akkor mit keres itt?

A férfi letette a csészét a pultra. Ez néhány pillanatnyi gondolkodási időt

adott.

- Engem azért küldtek, hogy...

- Tudom. A piszkos munka.

- Igen. Ez jutott nekem. De ahogy mondtam, ismertem kicsit a férjét, és...

- Nem gondolom, hogy ezt a rejtélyt maga meg tudná oldani, Bosch

nyomozó.

Hallgatott. Ebből nem lehet baj.

- Angol nyelvet és irodalmat tanítok Vallyben, a gimnáziumban - szólalt

meg az özvegy. - Sok L.A-ről szóló könyvet elolvastatok a diákjaimmal,

hogy legyen valami fogalmuk a város történelméről. És lelkéről. Szóval,

az egyik kötelező olvasmány a Hosszú búcsú volt. Egy nyomozóról szól.

- Olvastam.

- Van benne egy sor. Kívülről tudom. “Nincs halálosabb csapda, mint amit

magának állít az ember.” Valahányszor olvasom, mindig a férjemre

gondolok. Meg magamra.

Újra elkezdett sírni. Némán, le nem véve a szemét Boschról. Most nem

bólintott. Látta szemében a könyörgést. Hozzálépett, és vállára tette a

kezét. Esetlen volt, de aztán a nő megmozdult felé, és fejét a férfi mellére

szorította. Hagyta, hadd sírja ki magát.

Egy órával később Bosch már a saját házában volt. Fogta a félig töltött

poharat és az üveg bort, amely vacsoránál az asztalon maradt. Kisétált a

hátsó teraszra, letelepedett és iszogatott, felidézve az eseményeket. A

bozóttüzet már eloltották szemben a hegyen. Ám most a testét égette

valami.

Calexico Moore a maga módján válaszolta meg azt a kérdést, amelyet

mindannyian mélyen magunkban hordozunk, és amit Harry Bosch is

annyira vágyott megválaszolni.

“Megtudtam, ki vagyok.”

És belehalt. Ez a gondolat szinte mellbe vágta. Szíve legmélyén találta el.

5

CSÜTÖRTÖK. A KARÁCSONY utáni első reggel olyan szép volt, mint

amilyet a képeslap fotósok kívánnak maguknak. Nyoma sem volt a

szmognak a város fölött. A tűz már rég kialudt, és a füstöt az óceán felé

vitte a szél. Nyomában a város, a ragyogó kék ég alatt sütkérezhetett.

Bosch úgy döntött, hogy a hosszabbik úton ereszkedik le a hegyről, a

Woodrow Wilsonon hajtva a Mullholland kereszteződésig, majd a

Nicholas Canyon kanyargóin tovább. Szerette a hegyet, ilyenkor

különböző színű vadvirágok borították. És itt terpeszkedtek a sok millió

dollárt érő luxusvillák is, amelyek a város múló dicsőségének auráját

árasztották. Vezetés közben az előző estére gondolt, arra, hogy milyen

jólesett Sylvia Moore közelsége. Amikor leért a hegyről, a Genesee-re

fordult a Sunset irányában, majd átvágott Vilcox felé. A kapitányság

épülete mögött parkolt le, és a hátsó bejáraton keresztül lépett az irodába.

A hangulat érezhetően nehezebb volt, mint a cigifüst egy pornómoziban.

Mindenki leszegett fejjel ült az asztalnál, néhányan halkan telefonáltak

vagy beletemetkeztek a papírmunkába.

Harry leült a gyilkossági csoport asztalánál, és Jerry Edgarra, egykori

társára emelte tekintetét. Már nem voltak partnerek többé. Emberhiány

volt az osztályon, máshonnan kellett kölcsönkérni zsarukat, mert a

költségvetés megnyirbálása óta létszámstopot vezettek be. A

gyilkosságiaknál mindössze öten maradtak. A hivatali vezető, Harvey

“Kilencvennyolc” Pounds hadnagy csak úgy tudta biztosítani az osztály

működését, hogy szétszedte a párokat, és szólóban dolgoztatta embereit, a

nehezebb eseteket leszámítva persze. Bosch szeretett egyedül dolgozni, de

a többiek panaszkodtak a változás miatt.

- Mi történt? Moore? - kérdezte Edgart.

Edgar biccentett. Egyedül voltak az asztal mellett. Shellby Dunne és

Karen Moshito rendszerint csak kilenc után jöttek be, és Lucius Porter

szerencsés esetben tízre már meg is jelent, már ha józan volt.

- A Kilencvennyolcas nemrégen kijött a kalitkából, és elmondta, hogy

azonosították az ujjlenyomatot. Moore volt az. Szétlőtte a saját hülye fejét.

Ezután hallgattak egy ideig. Harry a papírokat rendezgette asztalán, de

nem bírta elterelni Moore-ról a gondolatait. Elképzelte, amint kollégái,

Irving vagy Sheehan, vagy akár Chastain felhívja Sylvia Moore-t, hogy

megmondják neki a pozitív azonosítást. Látta maga előtt füstté válni

csekély kis kapcsolatát is az üggyel. Anélkül, hogy megfordult volna,

érezte, valaki áll a háta mögött. Megfordult, és Poundsot látta feléje

tornyosulni.

- Harry, gyere be hozzám.

Meghívás az üvegkalitkába. Edgarra nézett, aki “tudja a fene, mit akar”

kifejezéssel az arcán nézett vissza. Harry felemelkedett helyéről, és

követte a hadnagyot az irodájába. A kis helyiséget három oldalon üvegfal

borította, amely megengedte, hogy rálásson beosztottjaira, ugyanakkor

távol is tartotta magát tőlük. Nem kellett, hogy hallja, érezze vagy ismerje

őket. A reluxa, amelyet gyakran használt, hogy még inkább elkülönüljön,

ezen a reggelen szabad betekintést hagyott a kintieknek.

- Foglalj, helyet, Harry. Ugye, nem kell mondanom, hogy itt nincs

dohányzás? Jól telt a karácsony?

Bosch nem válaszolt. Kényelmetlenül érintette, hogy ez a fickó Harrynak

szólítja, és a karácsonya felől érdeklődik. Gyanakodva ült le.

- Miről van szó? - kérdezte.

- Jaj, ne ilyen ellenségesen, Harry. Nekem van neheztelni valóm. Most

hallom, hogy az ünnep jó részét abban a nyomorult motelben töltötte,

ahová épeszű ember be nem teszi a lábát, és ahol történetesen egy másik

nyomozó csoport dolgozott.

- Én ügyeletben voltam - mondta Bosch. - Engem kellett volna a

helyszínre kihívniuk. Csak elmentem megnézni, mi történt. Egyébként,

pedig úgy alakult, hogy Irvingnek szüksége volt rám.

- Ezzel nincs is semmi baj, ha itt abbahagyja. Megkértek, hogy szóljak

magának, ne foglalkozzon tovább a Moore-üggyel.

- Mit jelentsen ez?

- Azt, amit ért.

- Nézze, ha...

- Felejtse el, ne törődjön vele - mondta Pounds, és békítőleg emelte fel a

kezét, majd az orrnyergét kezdte masszírozni, mint akinek a feje fáj.

Kinyitotta a középső fiókot, és egy kis doboz aszpirint vett elő. Kettőt a

szájába tett, és megpróbálta lenyelni víz nélkül.

- Legyen ennyi elég, OK? Nem akarok, nekem nem kell mag...

Pounds elkezdett öklendezni, és felugrott a helyéről. Kirontott a közeli

ivókúthoz. Bosch nem törődött vele, ült tovább nyugodtan a széken. A

hadnagy pár másodperc múlva visszatért, és folytatta.

- Elnézést kérek. De azt gondolom, hogy nekem nem kell magával

vitatkoznom, valahányszor beinvitálom ide. Talán nem ártana, ha az

osztály vezetésével kapcsolatos problémáit átgondolná. Azt hiszem, átesett

a ló túloldalára.

Bosch még mindig látott aszpirin maradványokat a szája szegletében.

Pounds ismét megköszörülte a torkát.

- Én csak megpróbáltam... a maga érdekében.

- Akkor Irving miért nem maga közölte a hírt?

- Nézze, Bosch, felejtse el. Megkérték valamire, és kész. Ennyi. Ha

volnának illúziói, felejtse el. Van, aki folytassa a nyomozást.

- Ebben biztos voltam.

Vette az adást, felállt, hogy távozzon. A legszívesebben kivágta volna

magát az üvegfalon keresztül, és a túloldalon rágyújtott volna egy cigire.

- Üljön vissza - mordult rá Pounds. - Nem ezért hívtam.

Bosch szó nélkül leült, és várt. Figyelte, ahogy a másik megpróbálja

összeszedni a gondolatait. Az kihúzott egy fiókot, és egy favonalzót vett

elő, majd szórakozottan ütögette vele a tenyerét, mialatt beszélt.

- Harry, van fogalma arról, hány gyilkost tartóztattunk le ebben az évben?

A kérdés váratlanul érte. Nern értette, mire akar Pounds kilyukadni. Azt

tudta, hogy ő egymaga tizenegy ügyben nyomozott úgy, hogy hat hétig

nem is dolgozott, mert Mexikóban kúrálta sebesülését. Az egész osztályra,

becslése szerint körülbelül hetven eset jut.

- Fogalmam sincs - válaszolta.

- Hát, akkor én megmondom. Eddig a percig, hatvanhatnál tartunk. És

még öt nap van hátra az évből. Még esetleg egy beeshet. Egyre

mindenképpen számítok. A szilveszter éjszaka mindig zűrös. Tehát...

- Mit akar ezzel mondani. Ha jól emlékszem, tavaly ötvenkilenc ügyünk

volt. Több a gyilkosság. Mi az új ebben?

- Az, hogy csökkent a felderített esetek száma. Kevesebb mint ötven

százalék. Nos, a nagy részét maga göngyölítette fel. Tizenegy ügyet.

Tizenegy végződött letartóztatással vagy más módon. Két gyilkos ellen

körözési parancsot adtunk ki. Két további ügyben még folyik a nyomozás,

igaz? Például, a Kappalanni-ügyben. Jól tudom?

Bosch bólintott. Nem tetszett neki ez az egész, de nem tudta volna

megfogalmazni, miért.

- A probléma a statisztikánkkal van - mondta Pounds. - Ha az egészet

nézzük, meglehetősen siralmas a helyzet.

Erősen belecsapott a tenyerébe a vonalzóval, közben a fejét rázta.

Harryben lassan derengeni kezdett, mire megy ki a játék, de még hiányzott

néhány motívum.

- Gondolja csak végig. Az áldozatok, a családjaik. Sőt, sőt, arra gondoljon,

hogy megrendül majd a bizalom bennünk, az egész osztályban, ha a L. A.

Times világgá kürtöli, hogy a gyilkosságok felének elkövetői szabadlábon

sétálnak a Hollywood-körzetben.

- Azt gondolom, nincs miért aggódnunk a közvélemény miatt. Nem

hiszem, hogy csökkenne a bizalom velünk szemben.

Pounds újra megdörzsölte az orrnyergét, és halkan így szólt. - Most nincs

helye a cinikus megjegyzéseinek, Bosch. Kérem, máskor hagyja kívül az

arroganciáját. Bármikor felállíthatom a helyéről. Bármikor. Érti? Szívesen

megtettem volna akkor, amikor panaszra ment a szakszervezethez.

- Akkor mi lenne a statisztikájával? Miről cikkeznének az újságírók? Hogy

a gyilkosok kétharmada szabadon jár-kel Hollywoodban?

Pounds visszatette a vonalzót a fiókba, és betolta azt. Halvány mosolyt

látott az arcán, és már tudta, besétált egy csapdába. Most egy másik fiókot

húzott ki, és egy kék dossziét vett elő. Ilyenben tartották a nyomozati

jegyzőkönyveket. Bosch túl vékonynak találta ezt.

- Ráhibázott. És máris a találkozónk apropójához érkeztünk. Látja, a

statisztikáról beszéltünk. Ha sikerül még egy esetet felderítenünk,

túljutunk az ötven százalékon. És ahelyett, hogy azt kellene mondanunk, a

gyilkosok több mint a fele szabadlábon van, azt mondhatjuk, a felét

lelepleztük. De ha már kettőt sikerül befejezni, akkor ez úgy hangzik,

hogy több mint a felét rács mögé juttattuk. Ért engem?

Pounds bólintott, amikor Bosch nem szólt semmit.

- Lucius Porter nem jön vissza közénk - mondta. Beszéltem vele ma

reggel. Kimerült, betegszabadságra megy. Azt mondta, kezelésre kell

járnia.

Pounds benyúlt a fiókba, és elővett egy másik iratköteget is. Bosch már

megértette.

- És remélem, hogy jó doktort talál. A saját érdekében.

Miközben beszélt, a kupac tetejére tette az ötödik és hatodik csomagot is.

- Legjobb tudomásom szerint, a májzsugorodás nem tartozik a stressz

okozta betegségek közé. Porter egész egyszerűen piás. Nem tartom

tisztességesnek, hogy idegi kimerülésre hivatkozik, és nyugdíjaztatja

magát, csak mert képtelen megállni, hogy ne igyon. A meghallgatáson

majd megfingatjuk. Az sem érdekel, ha magát Teréz anyát hozza

ügyvédjének. Ki fogjuk nyírni.

Ujjaival az irathalmaz tetején dobolt.

- Átnéztem ezeket az aktákat. Nyolc befejezetlen ügye maradt. Egyszerűen

szánalmas. Kimásoltam az időpontokat, és mindet egyenként fogom

ellenőrizni. Akármibe fogadok, hogy csupa hamisítvány mindegyik.

Valahol egy kocsmában üldögélt a bárpultra könyökölve, miközben

papíron tanúkat hallgatott ki, vagy dolgok után járt.

Pounds szomorúan rázta meg a fejét.

- Tudja, amikor megszüntettük a partneri beosztásokat, elvesztettük az

ellenőrzés lehetőségét. Senki nem tartotta ezen a fickón a szemét. Most

meg itt ülök ezzel a befejezetlen nyomozati anyaggal, aminél trehányabb

munkát még az életben nem láttam. Azt tudom csak, hogy már régen le

kellett volna zárni valamennyit.

És kinek a nagy ötlete volt a párok megszüntetése? A kérdés már Bosch

nyelve hegyén volt, de inkább hallgatott.

- Hallotta már azt a tízéves történetet Porterről, amikor még egyenruhás

volt? - kérdezte inkább. - Ő és a partnere egyszer megálltak, hogy egy

közterületen piáló pasast felírjanak. Porter ült a volánnál. Rutinfeladat,

csak egy szabálysértési feljelentés, így hát bent maradt a kocsiban. Szóval

békésen üldögél, amikor az a szarházi feláll a járdáról, és lelövi a rendőrt,

miközben az két kézzel a noteszát fogja. És Porter csak nézi.

Pounds kedvetlenül hallgatott.

- Ismerem a történetet, Bosch - mondta aztán. - Minden újoncnak

elmondják, mint tanmesét az akadémián. Elrettentő példa, hogy hogyan

kell elbaszni valamit. De ez már szakállas sztori. Ha valaha is

kimerültségre hivatkozhatott volna, hát ott volt a lehetőség. Akkor.

- Hát pont erről van szó, uram. Akkor nem élt a lehetőséggel. Megpróbálta

túltenni magát rajta. Lehet, hogy tíz éven keresztül próbálkozott, s aztán

egyszerűen magával sodorta ez a sok mocsok. Mit vár tőle, mit tegyen?

Amit Cal Moore? Kap egy jó pontot a személyi lapjára, ha megspórol egy

rendőrnyugdíjat a városnak?

Pounds nem válaszolt azonnal.

- Szép beszéd volt, Bosch. De nem a maga dolga, mi történik Porterrel.

Nem is kellett volna megemlítenem. De mivel megtettem, világosabb lesz

maga előtt, amit mondani akarok.

Gondosan elrendezgette az irattartókat, majd áttolta Bosch térfelére.

- Maga veszi át Porter munkáját. A Kappalani-ügyet pihentesse pár napig.

Egyébként sem halad vele, igazam van? Vesse bele magát ezekbe. Vigye

el az anyagot, és tanulmányozza. De gyors legyen. Kezdje azzal,

amelyikről úgy gondolja, hogy gyorsan tudna végezni. Mindent dobjon be,

hogy a maradék öt nap alatt sikert érjen el. Aláírom a hétvégi túlóráját is.

Ha akar maga mellé még valakit, az sem probléma, engedélyezem. Csak

azt kérem, hogy tegyen valakit rács mögé, Harry. Produkáljon egy

letartóztatást. Nekem, nekünk szükségünk van még egy sikeres

felderítésre, hogy túljussunk azon a bűvös ötven százalékon. A határidő

szilveszter éjszakája.

Bosch csak nézte főnökét az iratkupac fölött. Most már tudta, kivel is van

dolga. Pounds nem volt többé rendőr a szemében. Csak egy hivatalnok.

Egy nagy nulla. A bűnt, a szétfröccsent vért, az emberi szenvedést a

statisztikai adatok részeként kezelte. Év végén ez a statisztika mondta

meg, jól dolgozott-e, vagy sem. Nem az emberek. Nem egy belső hang. Ez

a személytelen arrogancia mérgezte meg a hangulatot az osztályon. Nem

csoda, hogy Porternek elege lett. Nem csoda, hogy Cal Moore meghúzta a

ravaszt. Harry felállt, kezébe vette a jegyzőkönyveket, és metsző pillantást

vetett Poundsra, mintha csak azt mondaná, most megismertelek. Pounds

nem bírta a tekintetét, és elfordult.

Az ajtóból még Bosch visszafordult. - Kíváncsi vagyok, hol lesz maga,

amikor Portert visszahelyezik az osztályra? Mit gondol, jövő ilyenkorra,

hány nyitott ügy marad?

Pounds nem tetszése jeléül, felhúzta szemöldökét.

- Ha hagyja elmenni, küldjenek valakit helyette. Sok ügyes fiú van máshol

is. Meehan például az ifjúságvédelmieknél nagyon jó. Ha őt megszerezné,

lefogadom, hogy a statisztikai mutatói rögtön elindulnának felfelé.

Pounds megvárta, amíg Bosch befejezi.

- Mi van magával? Miért próbálja védeni a szaros seggét? Nem értem a

szempontjait.

- Nincsenek szempontok, hadnagy. Azt hiszem, ez a dolog nyitja. Ért

engem?

Visszament a helyére, és az aktákat ledobta a széke mellé a földre. Edgar

aggódva nézett rá, s a most érkezett Dunne és Moshito is felkapta a fejét.

- Ne kérdezz semmit - mondta Harry.

Leült és a lábánál heverő kupacot nézte, amellyel legszívesebben semmit

nem csinált volna. Viszont borzasztóan erős vágyat érzett arra, hogy

rágyújtson, de a helyiségben elképzelhetetlen volt, legalábbis, amíg

Pounds a láthatáron van. Kikeresett egy telefonszámot a noteszából, és

tárcsázott. Csak a hetedik csengetésre vették föl.

- Mi van?

- Lou?

- Ki az?

- Bosch.

- Oh, hát persze, Harry. Bocsáss meg, nem ismertelek meg. Mi újság?

Hallottad, hogy betegszabira megyek?

- Hát persze. Épp ezért hívtalak. Én kaptam a melóidat. Pounds rám

lőcsölte. Szóval, szeretnék legalább eggyel hamar végezni. Mondjuk, a

hétvégére. Csak azt akartam megkérdezni, van-e valami ötleted, melyiket

vegyem előre? Teljesen a nulláról kell kezdenem.

Hosszú hallgatás következett.

- Baszd meg, Harry - mondta Porter végül. Boschnak az a gyanúja támadt,

hogy már most részeg.

- Ó. hogy a fene essen belé. Nem gondoltam, hogy az a faszfej mindet a te

nyakadba varrja. Harry... Harry, én nem... szóval, nem nagyon tudtam, mit

kezdeni velük.

- Hé, Lou! Ne csináld, nem kell mentegetőznöd. Éppen én voltam kéznél.

Szóval, csak valami támpontot keresek, ahol elindulhatnék. Ha nem tudsz

segíteni, semmi baj. Majd átnézem az egész anyagot.

Míg válaszra várt, észrevette, hogy a többiek, az asztalok mellett, anélkül,

hogy lepleznék, hallgatják a beszélgetést.

- Bassza meg - mondta Porter. - Az istenit a fejemnek, nem tudok segíteni,

Harry. Én, én nem voltam olyan mélyen benne, ha tudod, mire gondolok.

A vége felé kezdtem szétesni. Ja, hallottál Moore-ról? A fenébe, láttam

tegnap este a híreket. Én...

- Igen, tényleg sajnálatos. Figyelj, Lou. Ne törődj vele, rendben? Majd

szépen átböngészem az aktákat. Itt vannak a jegyzőkönyvek is, majd

összehozok valamit.

Semmi válasz.

- Lou?

- Rendben van, Harry. Hívj majd fel. Talán később eszembe jut valami.

Most éppen nem érzem valami fényesen magam.

Bosch háromig számolt magában. Lelki szemei előtt látta Portert a vonal

túlsó végén, teljes homályban, és egyedül.

- Figyelj rám - mondta halkan. - Vigyázz Poundsszal a beadványodban.

Lehet, hogy nyomoztatni akar utánad. Tudod, mire gondolok? Rád állít

egy-két fickót. Maradj távol a kocsmáktól egy időre. Az is lehet, hogy

megpróbál kicsinálni. Érted?

Kis idő eltelt, mire Porter válaszolt, hogy érti. Bosch letette, és végignézett

a kollegáin. Érdekes módon a terem mindaddig zajos volt, amíg el nem

kezdett telefonálni. Elővett egy szál cigarettát.

- A Kilencvennyolcas rád testálta Porter összes szemetét? - kérdezte

hitetlenkedve Edgar.

- Igen. Ezt tette. Én vagyok az osztály kukása.

- Igen, és ez mit jelent? Most szégyellnünk kell magunkat?

Bosch mosolygott a bajusza alatt. Látta Edgaron, nem tudja eldönteni,

örüljön-e, mert nem ő kapta a rengeteg munkát, vagy megsértődjön, mert

nem őt érte a megtiszteltetés.

- Ed, egy szavadba kerül, máris visszarohanok a kalitkába, és

megmondom a Kilencvennyolcasnak, hogy te vállalkozol a melóra, mint a

társam. Biztos vagyok benne, hogy ez a tintanyaló seggfej...

Abbahagyta hirtelen, mert Edgar rugdosni kezdte a lábát az asztal alatt.

Megfordult a székén, és a közeledő Poundsot pillantotta meg, vöröslő

fejjel. Úgy tetszett, hallotta az utolsó mondatokat.

- Bosch, ugye nem gyújt rá arra az undorító izére?

- Nem, hadnagy. Éppen indultam kifelé.

Hátratolta a székét, felállt, és elindult a hátsó parkolóba cigizni. A fogda

hátsó ajtaja tárva-nyitva volt. A karácsony esti piásokat már begyűjtötték,

és most pakolták fel egy rabszállítóba, hogy előállítsák őket. Egy szürke

overallos gondnok slaggal mosta a fogdát utánuk. Harry tapasztalatból

tudta, hogy a padozat enyhén lejt, pont azért, hogy megkönnyítsék a

mindennapos takarítást. Nézte a kifolyó mocskot, amint elért a csatornáig,

és lefolyt a rácsok között. A vérrel és hányással kavargó víz undorította, és

a fogdából kiáramló bűz émelyítette. De nem mozdult. Tudta, ez az ő

világa.

A csikket a vízbe hajította, és megvárta, amíg eltűnik a csatornában.

6

ÚGY ÉREZTE, AZ EGÉSZ nyomozóiroda egy akváriummá vált, és ő az

egyetlen hal a vízben. El kell tűnnie a figyelő kíváncsi szemek elől. Bosch

lehajolt az aktákért, felemelte a köteget és kisétált a parkolóba. Aztán az

őrbódén keresztül visszament az épületbe, fel a második emeletre, ahol

talált egy üres helyiséget magának. Nászteremnek hívták a sarokban

elhelyezett ágyak miatt. Nem hivatalos, hivatali zug. Kávézóasztal,

telefon, csend. Erre volt a legnagyobb szüksége.

Ma nem volt senki rajta kívül a helyiségben. Bosch letelepedett, és

munkához látott. Pounds állítása szerint a csoport hatvanhat gyilkossági

ügyben nyomozott ebben az évben. A rotációt figyelembe véve, és

leszámítva Harry betegszabadságát, Porterre ebből tizennégy juthatott.

Nyolc még lezáratlan, tehát hat másikat vitt végig. Nem is rossz eredmény,

figyelembe véve, hogy Hollywoodban a gyilkosságok egész más

jellegűek, mint az ország többi részén. A statisztika azt mutatja, hogy az

áldozatok döntő többsége ismerte gyilkosát. Ugyanazok az emberek,

akikkel együtt esznek, isznak, alszanak és élnek. De Hollywood ebben is

különbözik. Itt nincsenek normák. Csak aberráció és deviancia. Idegenek

gyilkolnak idegeneket. Még csak nem is feltétlenül valamilyen okból

kifolyólag. Az áldozatokat sikátorokban, autópályák mentén, a Griffith

park bokraiban találják meg zacskóba csomagolva, mint a szemetet. Az

egyik le nem zárt nyomozás áldozatát nem elég, hogy feldarabolták, de a

testrészeket a Gower egyik szállodájának tűzlétrájára rakosgatták

egyenként, hat emeleten keresztül. A vicc így szólt az esetről: - Még

szerencse, hogy az áldozat nem a Holiday Innben lakott. Az ugyanis

tizenöt emeletes.

A lényeg az, hogy Hollywoodban egy szörnyeteg is eltűnhet az

emberáradatban. Egy autóval több, a már így is zsúfolt autósztrádán.

Mindig lesznek, akiket elfognak, és lesznek olyanok is, akik megússzák.

Porter hatot elkapott, mielőtt besokallt. Ettől persze nem szerzett hírnevet,

de mégis, hattal kevesebb szörnyeteg sétál az utcákon. Bosch rádöbbent,

hogy ő javíthat Porter statisztikáján, ha legalább egy ügyet befejez, így az

öreg jobb eredményekkel távozhat.

Boscht nem érdekelte Pounds kívánsága, hogy még szilveszter előtt

végezzen. Semmilyen kollegális érzést nem táplált Pounds iránt. Ha

megteszi, csakis Porter miatt teszi. Pounds bekaphatja.

Eltolta az aktákat az asztal egyik sarkába, hogy jobban elférjen. Úgy

határozott, átfutja az egész anyagot, majd két részre osztja az aktákat. Az

egyikbe a gyors sikert ígérők kerülnének, a másikba pedig azok,

amelyekről úgy gondolja, hogy semmit sem tudna kezdeni záros határidőn

belül.

Kronológia szerint látott hozzá, kezdve a Bálint napkor feldarabolt Santa

Monicai pap esetével. Két óra hossza is eltelt mire a végére ért, és Harry

csupán két aktát rakott a szóba jöhető ügyek oldalára. Az egyik már egy

hónapos volt. Egy nőt egy buszmegállóból raboltak el, megerőszakolták,

majd brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. A másik egy nyolc napja

megtalált férfi esete. A Sunset egyik éjjel-nappal nyitva tartó étterme

mögött találtak rá. Az áldozatot agyonverték.

Bosch azért döntött ezek mellett, mert időben a legfrissebbek voltak, és

tapasztalata szerint, minden nappal egyre csökken a felderítés esélye.

Akárki ölte meg a papot, profi munkát végzett. Harry tudta, minden

amellett szól, hogy a gyilkos elmenekült.

Azt is világosan látta, hogy egy kis szerencsével mindkét kiválasztott

ügyet befejezheti. Ha azonosítani tudná az étterem mögött talált holttestet,

ez az információ elvezethetné a családjához, barátaihoz. Valószínű az

indítékra is fény derülne, s talán az elkövetőre is. Vagy, ha kinyomozhatná

a meggyilkolt nő bűntényt megelőző tevékenységét, megtudhatná, hogy

hol, és hogyan szúrta ki magának a gyilkos.

Jókora anyag volt mindkét eset, de Bosch ismerni akarta őket, mielőtt

dönt. A legfrissebbel kezdte. Az étterem mögött talált hulla a legforróbb

nyom.

Első pillantásra, az volt az iratköteg legérdemesebb része, ami hiányzott

belőle. Porter elfelejtette mellékelni a boncolási jegyzőkönyv másolatát,

amely megállapította, hogy az áldozatot egy tompa tárggyal verték agyon,

ami a rendőr zsargonban a bármit jelentette.

A körülbelül ötvenöt évesnek feltételezett áldozatot Juan Doe#67-ként

említette. Valószínűleg azért, mert láthatóan latin származású volt, és a

hatvanhetedik azonosítatlan latin halott, akit Los Angeles területén ebben

az évben találtak. Se pénzt, se tárcát nem találtak nála, csak a ruházatát,

amelynek minden darabja Mexikóban készült. Az egyetlen ismertetőjel a

bal felső karján lévő tetoválás. Valami kísértetfélét ábrázolhatott. Az erről

készült felvételt is mellékelték. Bosch hosszan elnézegette a képet, és azt

gondolta, hogy a kék tintás tetoválás már nagyon rég készülhetett.

Elmosódott és megfakult. Juan Doe#67 nagyon fiatalon csináltatta.

Porter helyszín leírása szerint december 18-án l.44-kor talált rá egy

szolgálaton kívüli nyomozó, akinek csak az igazolványszámát írták fel. A

rendőr reggelizni indult, vagy vacsorázni, amikor a konyha hátsó bejárata

mellett meglátta a kuka mögött fekvő holttestet.

R/O#1101 hetes kódot jelentett, és megállt a helyszínen, azzal a

szándékkal, hogy enni megy. Az áldozat a szemetes keleti oldalán volt

található. A tetem a hátán feküdt, a feje északnak, lábai délnek. Az áldozat

testét szembetűnő sérülések borították, ezért R/O azt javasolta az

ügyeletesnek, hogy szerinte a gyilkosságiakat kellene egyből kiküldeni.

R/O nem látott gyanús egyént a helyszín közelében.

Bosch kereste a rendőrtiszt jelentését, de nem találta. A mellékelt fotókat

kezdte nézni. Még azelőtt készültek az áldozatról, hogy a helyszínelők

megmozdították volna.

Bosch az egyik képen látta, hogy a szerencsétlen férfi koponyáját egy

iszonyatos ütéssel széthasították. De az arcát és a nyakát is sérülések

borították, és az egykor fehér póló most merő egy vér volt. A halott kezei

nyitva hevertek a teste mellett. A közeli képeken Bosch a jobb kéz két

ujját groteszkül hátra hajlott pózban találta - ami tipikus, védekezésekor

keletkezett sérülés. Feltűnő volt a kéz durvasága és izmossága. Valamiféle

munkásember lehetett. Mit kereshetett az étkezde mögötti sikátorban

hajnali egykor?

A következő iratokban a tanúként kihallgatott éttermi dolgozók vallomásai

szerepeltek. Kivétel nélkül férfiaké. Ez nem stimmel. Bosch számtalanszor

evett maga is korai időpontokban ugyanitt, és mindig csak és kizárólag

pincérnőket látott. Porter őket valószínűleg nem tartotta fontosnak, és csak

a konyhai kisegítő személyzetre összpontosított. A tanúk egybehangzóan

azt állították, hogy soha nem látták az áldozatot.

Porter csillagot rajzolt az egyik vallomás fölé. Azé a szakácsé volt, aki

hajnali egykor jelentkezett munkára, és elment a szeméttárolók mellett.

így tudta Porter behatárolni a gyilkosság időpontját valamikor a szakács és

a nyomozó érkezése közé.

A következő iratok a Los Angeles-i Rendőrkapitányság, az Országos

Bűnügyi Nyilvántartó, a Kaliforniai Törvényszék, és a Bevándorlási és

Letelepedési Hivatal számítógépes nyilvántartásaiból származtak. Semmi

eredmény. Juan Doe#67 azonosítatlan maradt.

A dosszié hátulján volt néhány megjegyzés, amelyet Porter a boncolás

alatt írt. Ezt csak kedden, pont karácsony este végezték el, a halottkém

állandó túlterheltsége miatt. Bosch agyában felötlött: Porter utolsó hivatali

tevékenysége az volt, hogy végignézte egy hulla felboncolását. Az ünnep

után már nem jött be dolgozni.

Lehet, hogy már érezte, soha többet nem tér vissza, ezért is volt hiányos a

feljegyzése. Egyetlen oldal, mindössze néhány mondattal. Volt közöttük

olyan, amelyiket Bosch nem is tudott elolvasni. Másokat viszont, hiába

voltak olvashatóak, egyszerűen nem értett meg. Ám a lap aljára Porter egy

bekarikázott megjegyzést írt: “A halál beállta délután 12 és 6 óra között”.

Bosch tudta, hogy a máj hőmérsékletéből és a test egyéb paramétereiből

következtetve, a halál beállta valamikor dél és este hat közé tehető, de

semmiképpen nem hat után.

Először azt gondolta, ennek semmi értelme nincs így. A gyilkosságot, a

megtalálást megelőző hat, hét órával korábban követték el. Ezért nem

láthatta a szakács a tetemet, amikor egy órakor munkára jelentkezett.

Az ellentmondások miatt karikázta be tehát Porter az időpontot. Az

következett mindebből, hogy Juan Doe#67-est nem az étterem mögött

ölték meg. Valahol máshol, egy fél nappal korábban, és csak később

dobták oda hulláját.

Elővett egy noteszt, és lejegyezte azoknak az embereknek a nevét, akikkel

később beszélni akart. Az első helyen a boncolást végző orvos szerepelt.

Harry látni akarta a teljes boncolási jegyzőkönyvet. Aztán Porterrel is

beszélnie kell. Leírta a szakács nevét is, mert a Porterféle jelentésben csak

az szerepel, hogy nem látott senkit a földön, miközben dolgozni ment.

Arról nem beszélt, hogy látott-e valakit, vagy valamit, ami szokatlan

lehetett, a sikátorban. A kora reggeli műszakban dolgozó pincérnőkkel is

beszélnie kell majd.

Hogy teljes legyen a névsor, felemelte a telefont, és az ügyeletes tiszt

szobáját hívta.

- 1101-est keresem - mondta Bosch. - Ránézne a táblára, és megmondaná,

kinek a kódja?

Kleinman volt ismét. - Nagyon vicces, okos fiú.

- Mi van? - kérdezett vissza Bosch, és akkor hirtelen megértette. - Csak

nem Cal Moore?

- A néhai Cal Moore. Igen.

Harry letette a telefont, és agyában számtalan gondolat kergetőzött. Juan

Doe#67-est egy nappal azelőtt találták meg, hogy Moore bejelentkezett a

Hideway motelba. Megpróbálta kiokoskodni, milyen összefüggés lehet a

két dolog között. Moore egy holttestbe botlik a kora hajnali órákban.

Másnap bevonul egy motelbe, felkapcsolja a légkondicionálót, és szétlövi

a saját fejét egy duplacsövű vadászpuskával. A hátrahagyott üzenet,

amilyen egyszerű, olyan rejtélyes.

“Megtudtam, ki vagyok.”

Bosch rágyújtott, és kihúzta listájáról #1101-et, de továbbra is ezen a

frissen megszerzett információn gondolkozott. Nyugtalanságot érzett,

zavart. Hátralökte a széket, felállt, és elkezdett fel-alá járkálni az asztal

előtt. Az új fejlemény más megvilágításba helyezte az eseményeket.

Portert küldik a Juan Doe#67-es ügyének felderítésére. Teljesen

nyilvánvaló, hogy beszélnie kellett Moore-ral a helyszínen. Moore másnap

eltűnik. Egy hét elteltével találják meg holtan. Egy nappal ezután Porter

bejelenti, hogy idegi alapon leszázalékoltába magát. Túl sok a véletlen

egybeesés.

Újra a telefon után nyúlt, és a gyilkossági csoportot kérte. Edgar vette föl.

Harry azt kérte tőle, nézze meg a határidőnaplójában Porter otthoni

számát. Edgar megtagadta, majd megkérdezte. - Harry, honnan beszélsz?

- Miért? A Kilencvennyolcas keres?

- Nem. Az egyik fickó Moore csapatából keresett néhány perccel ezelőtt.

- Igen? És miért?

- Hé, öregem! Nem vagyok a titkárnőd. Nem közvetítek üzeneteket.

- Oké, oké. Melyik fiú volt az?

- Rickard. Megkért, mondjam meg neked, hogy beszélni akarnak veled.

Megadtam neki a személyi hívód számát, mert fogalmam sem volt, mikor

kerülsz elő. Szóval hol a fenébe tekeregsz?

- Sehol.

Letette, és Porter otthoni számát tárcsázta. Tízszer csöngetett. Feladta, és

megint rágyújtott. Nem tudta, mit gondoljon erről az egészről.

Elképzelhető, hogy Moore valóban csak úgy belebotlott a holttestbe,

ahogy a jelentésben szerepel? Vagy esetleg ő maga tehette oda? Boschnak

nem volt semmi fogódzója.

- Sehol semmi - mondta ki hangosan az irattartókkal teli helyiségben.

Ismét felemelte a kagylót, és a halottkémet hívta. Megadta a nevét, és dr.

Corazont kérte. Nem mondta meg a központosnak, miért keresi. Legalább

egy percet kellett várnia, mire a doktornő jelentkezett.

- Éppen dolgozom valamin - mondta.

- Neked is boldog karácsonyt.

- Bocsánat.

- A Moore-boncolás?

- Igen, de nem beszélhetek róla. Mit akarsz tudni, Harry?

- Csak megörököltem egy ügyet, és nem találtam benne

halottkém-jelentést. Azt szeretném kideríteni, ki végezte el, és

kaphatnék-e egy másolatot?

- Harry, ezért nem kell az ügyeletes tiszthez fordulnod. Bármelyik

nyomozót megkérdezheted, akik itt meresztik a valagukat körülöttem.

- Aha, csakhogy ők nem olyan barátságosak hozzám, mint te.

- Oké, csak gyorsan. Mi a név?

- Juan Doe#67. Tizennyolcadikán halt meg. A boncolás huszonnegyedikén

történt.

Nem válaszolt, de Bosch tudta, hogy a beosztási naplót nézi.

- Megvan - mondta egy fél perc múlva. - Huszonnegyedike. Salazaré volt,

és most szabadságon van. Ez volt az utolsó munkája. Ausztráliába ment.

Ott most nyár van, tudod.

- A fene vigye el.

- Ne ess kétségbe. Előttem az anyag. Sally arra számított, hogy Lou Porter

bejön érte. De eleddig nem tette. Hogyhogy megörökölted?

- Lou bedobta a törülközőt.

- Jézus! Ez gyorsan ment. Mi a... tartsd a vonalat...

Meg se várta, hogy válaszoljon. Ezúttal több mint egy percig várakoztatta

Boscht. Amikor újra vonalban volt, megváltozott a hangja.

- Harry, most már tényleg mennem kell. Tudod mit? Találkozzunk munka

után, rendben? Addigra megpróbálom átolvasni az anyagot. Rémlik, hogy

volt ott valami nagyon érdekes dolog. Salazar megkeresett, hogy mondjak

szakértői véleményt.

- Mivel kapcsolatban?

- Rovartan. Bogár doktor az UCLA-n. Sally pici legyeket talált.

Bosch annyit tudott, hogy egy legfeljebb tizenkét órás hullában nincsenek

még bogarak.

- Bogarak? - kérdezte.

- Aha. A gyomortartalom elemzésekor és az orrüregekben. De nincs most

időm, hogy ezt megbeszéljük. Négy türelmetlen férfi vár rám a

boncteremben. És csak egy halott közülük.

- Akkor kitalálom az élőket. Irving, Sheehan és Chastain, a három testőr.

- Eltaláltad - nevetett a nő.

- Oké, hol, és mikor találkozunk?

Az órájára nézett. Már majdnem három volt.

- Talán hat körül? Akkor maradna időm, hogy átnézzem ezt a te Juan

Doe-d anyagát.

- Érted mehetek?

A személyi hívója jelzett, de egy jól begyakorolt mozdulattal kikapcsolta.

- Nem. Lássuk csak. Találkozhatunk a Red Windben? Megúszhatnánk a

csúcsforgalmat.

- Rendben. Ott leszek - mondta Harry.

Miután letette, megnézte a hívó számát, és visszahívta.

- Bosch? - kérdezte egy hang.

- Pontosan.

- Rickard. Cal Moore munkatársa voltam. A BANG-ben. Mond magának

valamit?

- Igen.

- Van valamim a maga számára.

Bosch nem válaszolt. Érezte, hogy karján felborzolódik a szőr. Próbálta

felidézni az arcot a név mellé, de sikertelenül. A kábszeresek össze-vissza

jártak be dolgozni, és egyébként is nagyon maguknak való népek.

Fogalma sem volt, ki az a Rickard.

- Azaz, inkább úgy kellene mondanom, hogy Cal hagyott magának valamit

- beszélt tovább a csendben. - Akar találkozni? Nem szeretném, ha a

házban kitudódna.

- Miért?

- Megvan az okom. Majd elmondom személyesen.

- Hol lenne az?

- Ismeri a Sunseten, az “Egg and I”-t? Egy étterem. Elég jó a konyhája. És

nem járnak oda fejesek.

- Ismerem.

- Rendben. Hátul az utolsó boksz a mienk. A konyhaajtó mellett Az az

asztal, ahol az egyetlen fekete ül. Az leszek én. Hátul talál parkolót is. A

sikátorban.

- Ki az a mi?

- Cal egész csoportja itt van.

- Az a maguk törzshelye?

- Igen, itt találkozunk, mielőtt elindulunk az utcákra. Akkor, viszlát.

7

Az ÉTTEREM NEVE megváltozott, mióta utoljára itt járt. Most úgy

hívták, hogy “All-American Egg and I”, ami valószínűleg azt jelentette,

hogy eladták egy külföldinek. Bosch kiszállt a Caprice-ból, és elindult a

sikátoron át, keresve azt a helyet, ahová Juan Doe tetemét kidobták.

Annak az étkezdének a hátsó ajtajánál, ahová a kábszeres zsaruk járnak.

Gondolatait poharaikat rázó kéregetők zavarták meg. Bosch nem törődött

velük, de megjelenésük ismét Porter sovány jegyzőkönyvére emlékeztette.

Semmi nem volt a nyomozati anyagban holmi csavargókról, akiket

tanúként lehetett volna kihallgatni. Most már ennek nem lenne semmi

értelme.

Bent négy fiatalembert látott a hátsó bokszban, egyikük fekete volt.

Némán ültek, tekintetüket üres kávéscsészéjükre szegezték. Harry egy

nagy, sárga borítékot látott az asztal közepén. Az egyik üres asztal mellől

elvett egy széket, és odahúzta hozzájuk.

- Bosch vagyok.

- Tom Rickard - mondta a fekete. Kezet nyújtott, majd bemutatta a másik

hármat is. Fink, Montirez és Fedaredo.

- Meguntuk az irodát - magyarázta Rickard. - Cal szeretett idejárni.

Bosch bólintott, és a borítékra nézett. A név Humberto Zorrillo nem

mondott neki semmit. Rickard odatolta elé.

- Mi ez? - kérdezte Harry, anélkül, hogy nyúlt volna érte.

- Ez volt az utolsó munkája. Majdnem odaadtuk az életvédelmiseknek, de

egy frászt nekik. Ezt Cal magának szánta. Azok ott mindent megtesznek,

hogy lerántsák a sárba. Nem szívesen segítenék nekik.

- Hogy érti ezt?

- Nem akarják elfogadni, hogy öngyilkos lett. Szét akarják szedni az egész

életét darabokra, hogy mit miért csinált. Az az ember kioltotta a saját

kurva életét. Mit kell még erről beszélni?

- Maga nem akarja megtudni, miért tette?

- Én tudom, ember. A meló. Egyszer mindannyiunkat kikészít. Hát ezért.

Bosch egyetértőn bólintott. A másik három férfi hallgatott.

- Bocs, csak elborult az agyam - mondta Rickard. - Nehéz nap volt. Életem

leghosszabb kibaszott napja.

- Ez hol volt? - kérdezte Bosch a borítékra mutatva. - Nem vizsgálták át az

asztalát?

- Dehogynem. Csakhogy a boríték nem ott volt. Tudja Cal az egyik BANG

autóban hagyta, az egyik álcázott autóban, amit használni szoktunk. Az

első ülés mögötti zsebben. Azért nem vettük előbb észre, mert a mai napig

nem ült hátul közülünk senki. Általában két kocsival megyünk minden

bevetésre. De ma történetesen egy kocsiba ugrottunk be, hogy végigjárjuk

a Boulevard-t, miután bejöttünk, és hallottuk a híreket. Én vettem észre a

zsebbe gyömöszölve. Egy darab papíron az állt, hogy adjuk át magának.

Tudtuk, dolgozik magának valamin, mert aznap este hamar lelépett, hogy

magával találkozzon a Catalinában.

Bosch még mindig nem nyitotta ki a borítékot. Épp eléggé nyugtalanította

maga a látványa is.

- Akkor este azt mondta nekem, figyelik. Tudják, hogy miért?

- Nem, főnök, fogalmunk sem volt mi játszódott a háttérben. Csak azt

tudtuk, hogy szaglásznak. Mint legyek a szaron. A belső elhárítás a

gyilkosságiak előtt átvizsgálta már az íróasztalát. Elvittek iratokat, a

telefonkönyvét. Még azt a kibaszott írógépét is elvitték az asztalról. Az

volt az egyetlen írógépünk. De mind ez idő alatt fogalmunk nem volt, mire

megy ki a játék. Ez az ember sok évet lehúzott a cégnél, és most

szétszedik. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a munka végzett

vele. Mindannyiunkkal ez történik.

- És a munkán kívül, mi van a másik életével? A múltjával? A felesége azt

mondta...

- Hallani sem akarok arról a baromságról. Ő szabadította rá az

öltönyösöket. Kitalált valamit, amikor ott hagyta, és most befeketíti. Ha

engem kérdez, hát egyszerűen ki akarta csinálni a férjét.

- Honnan tudja, hogy a nő volt?

- Cal maga mondta, öregem. Azt mondta, a döglegyek kérdezősködni

fognak. És hogy a felesége keze van a dologban.

Bosch nem tudta eldönteni, ki hazudott kinek. Moore a társainak, vagy

Sylvia neki. Elgondolkozott, de nem tudta a nőről feltételezni. Erről

viszont nem akart vitába bocsátkozni a négy nyomozóval. Végül elvette a

borítékot. Elköszönt, és távozott.

Nem tudott tovább várni. Hivatalosan, nem is lenne szabad megtartania.

Frankie Sheehant kellene hívnia az életvédelmisektől. Rutinszerűen

körülnézett, hogy egyedül van-e, és elkezdte olvasni. A címkén egy

utasítás szerepelt:

Harry Bosch kezébe.

Nem volt se aláírva, se dátumozva. Öt kikérdező laphoz volt csatolva.

Harry levette a cetlit, és beleolvasott a papírokba. Öt név, mind férfi.

Mindegyiket a BANG tagjai hallgatták ki október és november hónapban.

Kihallgatták őket, majd szabadon engedték. Egyik lap sem tartalmazott

sokkal többet, mint a név, cím, jogosítvány száma, meg a razzia helye és

ideje. A nevek semmit nem mondtak Boschnak.

Most azt a lapot nézte meg, amelyhez ezek a feljegyzések voltak

hozzáfűzve. A BELSŐ INFORMÁCIÓ cím szerepelt rajta, alatta pedig az

alcím: BANG Felderítési Jelentés #144. A dátum november elseje, de az

irattári pecsét két nappal későbbi dátumozású.

A tizenkettes körzet kábítószerrel kapcsolatos eseményeinek

információgyűjtési szakaszában Moore, Rickard, Fink, Fedaredo és

Montirez nyomozók számos kihallgatást folytattak a Hollywood

Boulevar-on olyan gyanús személyek körében, akikről feltételezni lehetett

a kábítószer-forgalmazásban való részvételt. Az utóbbi hetekben a fent

említett nyomozók tudomására jutott, hogy bizonyos személyek érintve

vannak a “fekete jégnek” nevezett kábítószer forgalmazásában, amely

kábítószer a heroin, a kokain és a PCP kevert változata, por alakban.

Jelenleg még nincs nagy kereslet a por iránt az utcán, de várható, hogy

növekedni fog a népszerűsége.

Az egység nyomozói úgy gondolják, hogy a “fekete jég” utcai

forgalmazásában most még csak alkalmi árusok vesznek részt. A

nyomozás során öt gyanúsítottat azonosítottak, de letartóztatás nem történt

egy esetben sem. Az utcai hálózat egyszemélyű irányítója jelen pillanatban

még ismeretlen a nyomozók előtt.

Az informátorok és felhasználók elmondták, hogy az utcán árult drog

alapanyaga Mexikóból származik, nem Hawaii-ból, ahonnan pedig a

“fekete jég” útjára indult, és hogy nagy mennyiségben érkezik a

kontinensre.

A jelentést tevő nyomozók érintkezésbe kívánnak lépni a Drog Ellenőrzési

Hivatallal a szóban forgó kábítószer eredetével kapcsolatos információkat

illetően, és tovább figyelik a 12-es körzet ez irányú eseményeit.

C. V. Moore őrmester#1101

Bosch még egyszer átolvasta a jelentést. Fal duma volt az egész. Nem

szólt semmiről, és nem mondott semmit. Értéktelen volt ugyan, de arra jó,

hogy a főnök előtt bebizonyítsa, mi aztán figyelünk a problémákra, és

megtesszük a szükséges lépéseket, hogy szembenézzünk vele. Moore

valószínűleg azt érzékelte, hogy a “fekete jég” már nem holmi ritkaság

csupán az utcákon, és le akarta magát előre védeni.

A következő dokumentum november kilencediki dátumozású, és egy férfi

letartóztatási jegyzőkönyvét tartalmazta. A jelentés szerint a Marvin

Dance nevű illetőt a BANG csoport tagjai tartóztatták le az Ivaren, miután

tetten érték, miközben fekete jeget adott át az egyik dílernek. Rickard és

Fink nyomozók a Boulevard-tól északra, az Ivarén csaptak le Dance-re. A

célszemély egy parkoló autóban ült, és a nyomozók látták, amint egy

másik férfi odasétál, és beül mellé a járműbe.

A jelentés szerint, Dance kivett valamit a szájából, és átadta a másiknak,

aki azt követően kiszállt az autóból, és elsétált. A nyomozók különváltak,

és az egyik utána indult. Amikor már kívül voltak Dance látóköréből,

megállította, és lefoglalt nyolc adag, gumiba csomagolt fekete jeget.

Rickard Dance-t tartotta szemmel, aki a kocsiban maradt, és várta a

következő, áruért érkező dílert. Miután Fink értesítette rádión keresztül a

fogásról, Rickard akcióba lépett, és lecsapott Dance-re.

Csakhogy a férfi közben lenyelte, akármi volt is a szájában. Miután

megbilincselte, a nyomozó átkutatta a kocsi belsejét, de nem talált

kábítószert. Az autó ajtaja előtti esőcsatornában viszont, egy összegyűrt

McDonald's pohárban további hat gumit talált fekete jéggel.

Dance-t kábítószer árusítás, és árusítási szándékkal párosult birtoklás

bűncselekményének gyanúja alapján tartóztatták le. A jelentés szerint a

letartóztatást végző rendőrnek annyit mondott, hogy a pohárban lévő

szerről nem tud semmit, mert nem az övé. Nem kért ügyvédet, mégis, egy

órán belül a kapitányságon volt egy, aki közölte a nyomozókkal, hogy

alkotmányellenes cselekedetnek minősülne, ha kliensét gyomormosásra

kórházba szállítanák, vagy székletvizsgálatot végeznének. Moore, aki az

őrsön kapcsolódott be a kihallgatásba, felhívta a kerületi ügyészt, aki

megerősítette, hogy az ügyvédnek igaza van.

Dance két órával a letartóztatása után 125000 dollár óvadék lefizetése

ellenében szabadon távozott. Bosch ezt különösnek találta. A jelentés

szerint a letartóztatás éjjel 11.42-kor történt. Dance az éjszaka kellős

közepén előállt egy ügyvéddel, egy kezessel, és 12500 dollár készpénzzel,

ami az óvadék tíz százaléka.

Dance ellen nem történt nyilvántartásba vett írásos feljelentés. A

következő lapon a kerületi ügyész elutasító válaszát olvashatta. A

jegyzőkönyvvezető szerint nem volt bizonyíték arra, hogy Dance-nak

bármi köze lenne a kocsijától egy méternyire lévő McDonald's pohár

tartalmához.

Tehát a birtoklás vádját elvetették. Aztán megbukott a kereskedés vádja is,

mert a nyomozók nem látták, hogy pénz is gazdát cserélt volna, amikor a

férfi Druzon - átvette a kábítószert. Az elutasításban ezzel szemben az állt,

hogy kész eskü alatt vallani, miszerint a fekete jég már akkor nála volt,

amikor beszállt az autóba Dance mellé. Ha kell, megesküszik, hogy ő

kínálta megvételre Dance-nek, aki nem mutatott érdeklődést.

Dance ellen ejtették a vádat. Druzont birtoklással vádolták, de később

próbaidőre szabadlábra helyezték, mint fiatalkorút.

Bosch felemelte a tekintetét a papírokról, és az utcát nézte. Látta a

Marlboro-ember hirdetőtáblájának tetejét. Elővett egy cigarettát, és

rágyújtott.

Még egyszer elolvasta a kerületi ügyész vádelejtési javaslatát, amelyhez

egy gemkapoccsal odatűzték Dance kamerába bambuló gyorsfotóját is.

Bosch tudta jól, hogy a legtöbb esetben ez a rutin eljárás játszódik le. A

kishalak horogra akadnak, a nagyobbak, áttörik a hálót, és elúsznak. A

rendőrök tudják jól, ők csak annyit tehetnek, hogy állandó jelenlétükkel

zavarják az utca “másik” életét. Ha ma elfognak egy dílert, másnap másik

lép a helyébe. Előkerül egy ügyvéd vagy csak a csatlósa, aztán egy bőr

aktatáskás ügyész aláírja a szabadlábra helyezést. Ez is egy ok volt, ami

miatt Bosch a gyilkosságiaknál maradt. Néha azt gondolta, ez az egyetlen

bűn, amely igazán számít.

De már ez is kezdett megváltozni.

Harry levette a fotót, és zsebre tette, majd egyelőre bezárta az aktát.

Nyugtalanította a Dance-féle letartóztatás. Azon gondolkozott, milyen

összefüggést láthatott Calexico Moore Dance és Jimmy Kapps között, ami

arra késztette, hogy beletegye a borítékba Bosch számára.

Bosch elővett egy kis jegyzetfüzetet kabátja belső zsebéből, és időrendi

listát állított fel:

Nov. 9. Dance letartóztatása.

Nov. 13. Jimmy Kapps halála.

Dec. 4. Moore-Bosch találkozó.

Bosch becsukta a jegyzetét. Tudta, vissza kell mennie az étteremben, hogy

feltegyen Rickardnak egy kérdést.

De előbb kinyitotta újra a borítékot. Egyetlen elolvasatlan jelentés maradt.

Moore egy Los Angelesben dolgozó kábítószer ellenőrtől kapott

információkat. December 11. volt a dátum, ami azt jelentette, hogy Moore

egy héttel azután állította össze az anyagot, hogy a Catalinában

találkoztak.

Harry próbálta kitalálni hogyan áll mindez össze, és hogy mit jelenthet.

Találkozásuk alkalmával Moore még visszatartott információkat, ám

később ő maga szerzett híreket az ellenőrző csoporttól. Mintha mindkét

oldalra dolgozott volna, vagy ami még valószínűbb, megpróbált maga

utána szimatolni Bosch ügyének. Bosch lassan olvasni kezdett, közben

önkéntelenül hajtogatta a lapok sarkát.

Rene Corvo a Kábítószer Ellenőrzési Csoport Los Angeles-i egységének

különleges nyomozója által nyújtott információ szerint a fekete jégként

ismert kábítószer a kaliforniai Baja-ból származik. A célszemély, 44Q3

Humberto Zorrillo (11/11/54), a feltételezések szerint titkos

laboratóriumot működtet Mexicali környékén, ahol az Egyesült

Államokban forgalomba kerülő kábítószert állítják elő. A gyanúsított egy

6000 hektáros farmon él Mexicalitól délnyugatra. A helyi hatóságok

politikai okok miatt nem léptek fel Zorrillóval szemben. A szállítás módja

ismeretlen. A légi felderítés nem talált leszállópályát a ranchon. A

tapasztalat azt mutatja, hogy általában a közúti szállítást választják

Calexicón, esetleg San Ysidrón keresztül, jóllehet, eddig még nem

észleltek erre utaló jeleket. Feltételezések szerint a megfigyelt személy,

támogatást és együttműködést élvez a helyi rendőrség embereitől. Ismert

és hősként tisztelt személyiség a határ mentén. Támogatása részben

munkahelyek teremtését, orvosi felszerelések felajánlását, lakásépítést és

ingyenkonyha felállítását jelenti azokban a szegénynegyedekben, ahol ő

maga is felnőtt. A környéken sokan hívják Zorrillót Mexicali Pápájának.

Különös módon, Zorrillo farmja 24 órás állandó, erős őrizet alatt áll. “El

Papa”, a Pápa - ritkán jelenik meg a birtokán kívül. Kivétel a heti egy

alkalom, amikor a bikák fedezését tekinti meg Bajában, a karámoknál. A

helyi hatóságok elutasítottak minden Zorrillo ellen irányuló

együttműködést a Kábítószer Ellenőrzési Csoporttal. C. V. Moore

őrmester#1101

Bosch visszatette a papírokat, és továbbra is a borítékra meredt. Nem hitt a

véletlen egybeesésekben. El kellett gondolkoznia, mi lehet a magyarázata,

hogy a Cal Moore árnyéka mindenre rávetődik, bármihez nyúl. Ránézett

az órájára, és látta, lassan indulnia kell a Teresa Corazónnal való

találkozójára. De minden más gondolat ellenére végig nem tudta kiverni a

fejéből, hogy Frankie Sheehannek, a rablás és emberölésnél, is tudnia kéne

a dossziéban szereplő információkról. Bosch dolgozott Sheeannal. Jó

embernek tartotta, és jó nyomozónak is. Úgy gondolta, ha szabályos

nyomozást folytat, látnia kell ezt az anyagot. Ha nem, akkor nem számít.

Kiszállt a kocsiból, és az étterem felé indult. Ezúttal a konyhaajtón

keresztül lépett be. A BANG csoport ott ült, ahol hagyta őket, csendben,

mintha egy ravatalozóban lennének. Bosch széke is ott volt még.

- Mi történt? - kérdezte Rickard.

- Maga olvasta, igaz? Beszéljen Dance letartóztatásáról.

- Mit mondjak? Mi elkaptuk, a kerületi ügyész meg elengedte. Nincs

ebben semmi új. Más drog. Más fickó, de ugyanaz a történet.

- Miért csaptak le Dance-re? Honnan tudták, hogy a környéken terít.

- Beszélték.

- Nézze, ez fontos. Moore-ról van szó.

- Hogyhogy?

- Most még nem mondhatom el. Bíznia kell bennem, amíg összerakok

néhány részletet. Azt mondja meg, kitől kapták a tippet? Mert az volt,

igaz?

Rickard mérlegelte a lehetőségeit.

- Igen, az volt. Az én emberem.

- Ki volt az?

- Idefigyeljen, nem mond...

- Jimmy Kapps. Jimmy Kapps volt az, ugye?

Rickard előbb zavarba jött, majd megerősítette Bosch feltevését. Boscht

dühítette, hogy ilyen könnyen rájött, és hogy csak egy rendőr halála után.

De a kép kezdett tisztulni. Kapps felnyomja Dance-t, hogy kiszorítsa a

piacról. Elrepül Hawaiira egy újabb adagért, és visszatér. Ám Dance nincs

lakat alatt, és Jimmy Kapps meghal, mielőtt egyetlen grammot eladhatna.

- Mi a faszért nem keresett meg akkor, amikor Jimmy Kapps kinyúlt?

Megfeszültem, hogy valamit kiderítsek, és egész...

- Miről beszél, Bosch? Moore azon az éjszakán találkozott magával,

amikor a Kapps dolog történt. Ő...

Most vált világossá minden jelenlévő előtt, hogy Moore nem mondott el

mindent Boschnak a Catalinában. A csend súlyosan ereszkedett közéjük.

Ha eddig nem tudták volna, most megérthették. Moore tervezett valamit.

Bosch szólalt meg végül.

- Tudta Moore, hogy Kapps a maga embere?

Rickard ismét bizonytalankodott, s aztán igenlően bólintott.

Bosch felállt, és Rickard elé lökte a borítékot az asztalon.

- Ezt pedig nem akarom látni. Hívják fel Frank Sheehant, és mondják azt,

hogy most találták meg. A maguk dolga, de én nem mondanám meg, hogy

nekem mutatták meg először. Én nem szólok.

Harry egy mozdulatot tett, de aztán megtorpant.

- És még valami. Ezt a fickót, Dance-t, látták valahol?

- A letartóztatás óta nem - mondta Fedaredo.

A másik három is megrázta a fejét.

- Ha előkerül, szóljanak. Tudják a számomat.

Kint, a szeméttároló mögött Bosch még egyszer megnézte azt a helyet,

ahol Moore állítólag megtalálta Juan Doe#67 holttestét. Már maga sem

tudta, mit higgyen Moore felől. Egyfolytában csak azon töprengett, milyen

kapcsolat lehetett Juan Doe, Dance és Jimmy Kapps között, már ha volt

egyáltalán. Tudta, a megoldást csak akkor találja meg, ha rájön, ki volt az

a kidolgozott, izmos kezű halott. Akkor a gyilkost is megtalálja.

8

A PARKER CENTERBEN Harry elsétált az emléktábla előtt, és belépett a

hallba, ahol igazolványát felmutatva köszönt az ügyeletesnek. Túl nagy és

túl személytelen volt itt minden. A recepciós pultnál ülő rendőrök a

parancsnoki rang alatt már senkit nem ismertek fel.

Az előcsarnok zsúfolt volt, jövő-menő emberekkel. Némelyek

egyenruhában, mások öltönyben, aztán voltak, akik LÁTOGATÓ táblát

tűztek az ingükre, és kerekre tágult szemekkel bámultak mindenre. Harry

úgy tekintett erre a hivatalra, mint a bürokratizmus labirintusára, amely

százszor inkább megnehezítette, mint megkönnyítette az utcai zsaruk

életét. Nyolcemeletes épület volt, ahol minden egyes szint egy-egy kisebb

birodalom. Valahány csoport féltékenyen vigyázta saját hűbér birodalmát

a másikkal szemben. Kis társadalmak a nagy társadalmon belül.

Bosch a Rablás, és emberölésen töltött nyolc évében kitanulta a labirintust,

és remekül eligazodott benne. Aztán összeroppant a belső elhárítás

vizsgálatának súlya alatt, amikor egy fegyvertelen emberre lőtt, egy

sorozatgyilkossági nyomozás során. Bosch akkor tüzelt, amikor a férfi a

párnája alá nyúlt, amire ő azt hitte, fegyver van ott. De nem az volt. A

parókáját vette elő. Szinte komikus jelenet volt, leszámítva, hogy a férfi

golyót kapott. A nyomozók egyébként tizenegy gyilkossággal

gyanúsították. A tetemet egy kartondobozban szállították a

krematóriumba. Boscht pedig áthelyezték a Hollywood körzetbe.

A lift zsúfolt volt, és kellemetlen szag terjengett benne. A negyedik

emeleten szállt ki, a kutatócsoport irodái felé indult. A titkárnő már

elment. Harry áthajolt a pulton, és megnyomta az ajtó nyitógombját.

Keresztülsétált a ballisztikai laboron, a főnök irodájába. Donovan az

asztalnál ült.

- Hogy jutottál be?

- Beengedtem magam.

- Harry, ne csináld ezt. Nem kerülheted ki a biztonsági ellenőrzést.

Bosch helyeslőén bólintott.

- Miért jöttél? - kérdezte Donovan. - Egy ügyed sincs nálam.

- Dehogynem.

- Melyik?

- Cal Moore.

- Egy fenét.

- Nézd, részben az enyém, oké? Csak néhány kérdésem van, és te tudsz

rájuk válaszolni, ha akarsz. Ha nem, akkor sincs semmi.

- Mit tudsz?

- Néhány dolgot ellenőriznem kell más nyomozásokkal kapcsolatban, de

érdekes módon, a szálak mindig Cal Moore-hoz vezetnek, így aztán... csak

szeretnék megbizonyosodni Moore-ral kapcsolatban. Tudod, hogy értem?

- Nem, nem tudom, hogy érted.

Bosch odahúzott egy széket magának, és leült. Egyedül voltak, Harry

mégis halkan és nagyon lassan beszélt, hogy magára vonja a technikus

minden figyelmét.

- Csak a magam kedvéért, biztosnak kell lennem. Az érdekel, kiderült-e

már valami?

- Minek kellett volna kiderülni?

- Jaj, ne légy már ilyen! Hogy ő tette, vagy volt-e még valaki a szobában?

Hosszú hallgatás következett, majd Donovan megköszörülte a torkát.

Végül megszólalt.

- Hogy érted azt, hogy a te nyomozásaid hozzá vezetnek?

Egész jó kérdés, gondolta Bosch. Itt van némi esély.

- Van egy halott drog dílerem. Megkértem Moore-t, hogy ellenőrizzen

nekem néhány dolgot az üggyel kapcsolatban. Aztán, ott van a szintén

halott Juan Doe, a Sunset egyik sikátorából. Moore volt, aki megtalálta a

tetemet. Másnap bevonul arra a lepra helyre, ahol tovább rontotta az

öngyilkossági statisztikát. Legalábbis látszólag. Hallottam, hogy pozitív

lett az azonosítás a boncolásnál.

- Mi az, ami ebben a két dologban összefüggésbe hozható Moore-ral?

- Per pillanat nem tudom megmondani. Csak próbálom megvilágítani a

lehetőséget. Lehet, hogy minden csak véletlen egybeesés. Nem tudom.

- Nos - szólalt meg Donovan -, én azt nem tudom, hogy odalent a

boncteremben mire jutottak, de megvannak az ujjlenyomatai a szobájából.

Moore ott járt abban a szobában. Most lettem kész az azonosítással.

Ráment az egész napom.

- Hogyan?

- A számítógép egész délelőtt rossz volt. Nem tudtam előhívni az

ujjlenyomatokat. Felmentem a fiúkhoz, hogy elkérjem Moore

ujjlenyomatát az anyagából, de azt mondták, hogy Irving már elvitte.

Elvitte, és átadta a halottkémnek. Tudod, nem ez a hivatalos eljárás, de hát

ki meri neki megmondani? Ki akar a szaros feketelistájára kerülni? Tehát

meg kellett várnom, amíg a számítógép magához tér. Ebéd után tudtam

megszerezni az ujjlenyomatot, és csak nem régen végeztem vele. Moore

volt az, ott a szobában.

- Hol találtál nyomokat?

- Várj egy kicsit.

Donovan hátragurult székestül egy iratszekrényhez, és a zsebéből elővett

kulccsal kinyitott egy fiókot. Miközben böngészett az iratok között, Bosch

rágyújtott. Donovan egyszer csak kiemelt egy aktát, és visszagurult az

asztalhoz.

- Oltsd el azt a szart, Harry! A szagát sem bírom.

Bosch ledobta a cigarettát a linóleumra, eltaposta, és a csikket Donovan

asztala alá rugdosta. Donovan néhány lapot emelt ki az aktából, és most

azokat nézte. Bosch látta, hogy a motelszobáról készült rajzokat tartja a

kezében.

- Hát, rendben - mondta. - Az összes ujjlenyomat a szobában Moore-é.

Mindegyik, kivétel nélkül. Megcsináltam a komp...

- Igen. Mondtad.

- Mindjárt rátérek, egy pillanat. Nézzük csak. Van egy hüvelykujjunk,

tizennégy ponttal - a fegyver agyán. Nem, tizennégy pont a csengő

gombján volt.

Bosch tudta, hogy a bíróságnak már öt pont is elegendő az azonosság

elfogadásához. A tizennégy pontos azonosság a fegyveren, egy fotónál is

jobb bizonyíték.

- Aztán, lássuk csak, volt négy hárompontosunk a fegyver csövén. Azt

gondolom, akkor mosódtak el, amikor kirepült a kezéből. Azaz nem

egyértelmű.

- Mi a helyzet a ravasszal?

- Semmi. Ott nincs semmi. Emlékszel, a lábujjával húzta meg a ravaszt, és

zokni volt rajta.

- És máshol? Láttam, hogy a kondit is leporoltad.

- Igen, de a gombokon nem találtam semmit. Azt hittük, hogy felcsavarta a

hűtés gombját, tudod, a dekompenzáció miatt. De a panel tiszta volt.

Egyébként is egy durva felületű műanyag borítás, amin nem maradt meg

nekünk semmi.

- Más?

Donovan a jegyzeteibe nézett.

- A jelvényéről is van egy lenyomatom. A mutató és a hüvelykujj.

Határozottan öt, illetve hétpontosak. A jelvény az íróasztalon volt a

tárcával. De a tárcán nem volt semmi. Csak elkenődött foltok. Az

íróasztalon lévő fegyveren egy csomó elmosódott valami, ám egy tiszta

hüvelykujj a töltényen.

- Aztán, lássuk csak. A fürdőszobában, a mosdó alatti szekrényke ajtaján

majdnem egy teljes kéz megtalálható. Tenyér, hüvelyk, és három ujj.

Talán akkor fogta meg, amikor leereszkedett a kőre. Uram atyám, így

meghalni!

- Hát, igen. Ez minden?

- Igen. Azaz, nem. Az újságon, volt egy újság a széken, ott remek

nyomokat találtam. Ismét egy hüvelyk és három másik.

- És a búcsúlevél?

- Semmi.

- Írásszakértő?

- Hát, tulajdonképpen gépelt írás volt. De Sheehan ellenőriztette valakivel,

aki ért ezekhez a dolgokhoz. Azt mondta, minden oké vele. Moore pár

hónappal ezelőtt otthagyta a feleségét, és elköltözött egy Szökőkút nevű

helyre Los Felizben. Kitöltött egy lakcímváltozást bejelentő lapot. Ez is

benne volt a személyi anyagában, amit Irving lenyúlt. Egyébként, azt a

papírt is géppel töltötte ki. Sok az egyezés a két szövegben. Könnyű volt

azonosítani.

- Mi a helyzet a fegyverrel? Lenyomozták a gyártási számát?

- Nem volt olvasható. Tudod, azt hiszem, nem kellene ennyit beszélnem.

Csak...

Nem fejezte be a mondatot. Visszagurult a szekrényhez, és eltette az iratot.

- Már nem tartalak fel soká. Végeztek ballisztikai vizsgálatot?

Donovan bezárta a fiókot, majd visszafordult Boschhoz.

- Elkezdték. De nem fejezték be. Azt mondom, akár tizenöt centiről is

ekkora pusztítást tud véghez vinni. Ebben nincs semmi rejtély.

Bosch az órájára nézett, és felállt.

- Még egy utolsó kérdés.

- Halljuk. Már úgyis túl sokat beszéltem, ahhoz, hogy szétrúgják a

seggemet. Azért, ugye bizalmasan kezeled, amit elmondtam neked?

- Ez természetes. Szóval, a többi ujjlenyomat. Hány van, ami nem egyezik

Moore ujjlenyomatával?

- Egyetlen egy sem. Azt várom, mikor tűnik már fel valakinek.

Bosch visszaült. Ennek nem volt semmi értelme. Tudta, hogy egy ilyen

helyen mindenki ott hagy valamit. A kézjegyét, legalább. Nem érdekes,

hogy milyen gondosan takarítanak két vendég között. Ujjlenyomat mindig

maradt. Harry nem tudta elhinni, hogy minden felületen csak és kizárólag

Moore ujjlenyomatát találta Donovan.

- Hogy érted ezt?

- Szó szerint. Senki nem reagált. Pedig szóltam Sheehanek, meg annak a

belső elhárítós fütyinek, aki mindig ott van a sarkában. Úgy tettek, mintha

nem érdekelné őket. Érted? Mintha azt mondanák: - Nagy dolog, nem volt

más ujjlenyomat? Azt gondolom, nem dolgoztak még motelszobában soha

életükben. A fene essen belé, arra számítottam, hogy hajnalig dolgozhatok

majd. De minden, amit találtam annyi volt, amiről beszéltem neked. Ez

volt a legtisztább motelszoba, ahol valaha dolgoztam, írd és mondd, még a

lézert is bevetettem. Nem láttam mást, csak elmosódott nyomokat. És ha

engem kérdezel, Harry, ez nem egy olyan hely, ahol a vezetés sokat adna a

tisztaságra.

- Ezt ugye mind elmondtad Sheehannak, igaz?

- Igen, amikor végeztem. Gondolkoztam, tudod, lehet, hogy azt hitték, a

karácsony miatt unom az egészet, és haza akarok menni a családomhoz.

De elmondtam, és annyi volt a válasz, hogy rendben, ez minden,

végeztünk. Jó éjt. Boldog karácsonyt. És eljöttem. Az isten verje meg!

Bosch elgondolkozott a három emberen. Sheehan hozzáértő nyomozó volt,

de a másik kettővel a nyakán követhetett el hibát. Azzal a száz százalékos

elképzeléssel mentek a motelba, hogy öngyilkosságot követett el valaki.

Bosch nem tett volna ilyet. Ráadásul, találnak egy darab papírt, valami

írással. Ezek után csak az késztette volna őket véleményük

megváltoztatására, ha egy kést találnak Moore hátában. Az ujjlenyomatok

hiánya és az, hogy nincs a fegyveren sorozatszám, nekik nem elég. Ezek

miatt legalább ötven-ötven százalékra esik vissza minden feltételezés

valószínűségi aránya. Harry a boncolás eredményéről kezdett

gondolkozni, hogy feltétlenül alátámasztják-e az öngyilkosságot.

Ismét felállt, megköszönte Donovannak az információt, és távozott.

Gyalog ment le a harmadik emeleten lévő Rablás és emberölés osztályra.

A három sorban egymás mögött álló asztalok többsége üres volt, hisz már

elmúlt öt óra. Sheehan is azok között volt, akik már elhagyták az arénát.

Néhányan felemelték a fejüket, amikor elsétált mellettük. Nem érdekelte

őket Bosch. Ő jelkép volt már. Annak a jelképe, hogy a baj könnyen

megeshet, és nagyot lehet bukni.

- Sheehan itt van még? - kérdezte az ügyeletes tisztet, aki az első asztalnál

ült, és a telefonokat, a jelentéseket, meg az összes többi szemetet kezelte.

- Már elment - mondta a férfi és fel sem emelte tekintetét a szabadságolási

listáról.

- Pár perccel ezelőtt ideszólt a laborból, és azt mondta, hogy hajnalig hetes

kódot jelent.

- Leülhetnék egy asztalhoz pár percre? El kellene intéznem néhány

telefont.

Utálta, hogy engedélyt kell kérnie, miután ebben a szobában dolgozott ő is

nyolc éven keresztül.

- Tegye le magát - mondta az ügyeletes tiszt, és még most sem nézett föl.

Boschnak sikerült egy viszonylag tiszta asztalt találnia. Először a

Hollywood körzet gyilkossági csoportját tárcsázta, remélve, hogy talál ott

még valakit. Karen Moshito vette föl, akitől rögtön azt kérdezte, van-e

üzenet a számára.

- Egy. Valami Sylvia. Nem mondott vezetéknevet.

Leírta a számot, miközben érezte, gyorsabb lett a pulzusa.

- Hallottál Moore-ról? - kérdezte Moshito.

- Az azonosításra gondolsz? Igen, arról már igen.

- Nem. A boncolás körül nem stimmel valami. A rádió azt mondja, hogy a

boncolás eredménye nem eléggé meggyőző. Hát, ami engem illet, még

sose hallottam olyat, hogy egy fejlövés nem elég meggyőző.

- Mikor robbant ez ki?

- Ötkor hallottam egy kereskedelmi adón.

Bosch letette, és Portert hívta. Megint ugyanaz, nem veszik fel, és az

üzenetrögzítő sincs bekapcsolva. Harry szerette volna tudni, hogy a

lezüllött zsaru ott van-e, csak nem válaszol. Elképzelte Portert, amint ül a

sötét szobában, kezében egy üveggel, és fél kinyitni az ajtót, felvenni a

telefont.

Bosch most nézte meg, milyen telefonszámot írt le. Kíváncsi volt, vajon

Sylvia hallott-e a boncolásról. Valószínű. A harmadik csengetésre vette

föl.

- Mrs. Moore?

- Sylvia.

- Harry Bosch.

- Tudom.

Nem mondott többet.

- Hogy bírja?

- Azt hiszem, jól... Én csak azért hívtam, mert szerettem volna

megköszönni. A tegnap estét. Hogy mellettem volt.

- Igazán nincs mit. Ez...

- Ismeri azt a könyvet, amiről beszéltem?

- A Hosszú búcsút?

- Van benne egy másik sor, ami elgondolkoztat. “A fehér lovag legalább

olyan ritka, mint a kövér postás.” Azt hiszem, manapság nagyon sok kövér

postás van.

Felnevetett, mintha sírna.

- De fehér lovag kevés. Maga az volt tegnap éjjel.

Bosch nem tudott mit mondani, csak próbálta elképzelni a nőt a csönd

túlsó végén.

- Nagyon kedves, hogy ezt mondja. De nem tudom, megérdemlem-e. Van

úgy, hogy amit tennem kell, nem éppen lovagias cselekedet.

Még egy ideig udvariasan elbeszélgettek, majd letették. Bosch nézte maga

előtt a készüléket, és visszaidézte a kimondott és kimondatlan szavakat.

Volt bennük valami összefüggés. Valami kapcsolat. Több, mint a férje

halála.

Visszalapozta jegyzetfüzetét ahhoz az időrendi sorrendhez, amelyet

korábban készített.

Nov. 9. Dance letartóztatása

Nov. 13. Jimmy Kapps halála

Dec. 4. Moore-Bosch találkozó

Most további időpontokat és eseményeket jegyzett le. Olyanokat is,

amelyek látszólag nem illettek bele a képbe. De épp ez a különös érzés

volt, amely az ügyeit összeköti. És a kapocs Calexio Moore. Nem

tekintette véglegesnek a táblázatot. Nézegette, és az utóbbi két nap

kavargó gondolatai kezdtek formát ölteni.

Nov. 1. BANG jelentés a fekete jégről

Nov. 9. Rickard fülest kap - Jimmy Kapps-től

Nov. 9. Dance-t letartóztatják, ejtik a vádat

Nov. 13. Jimmy Kapps halott

Dec. 4. Moore, Bosch találkozó, Moore visszatart információkat

Dec. 11. Moore megkapja drogellenőr ismerősétől a tájékoztatást

Dec. 18. Moore halottat talál - Juan Doe #67

Dec. 18. Porter kapja a Juan Doe ügyet

Dec. 19. Moore bejelentkezik a Hideawaybe öngyilkosság?!

Dec. 24. Juan Doe boncolása - Rovarok?!

Dec. 25. Megtalálják Moore holttestét

Dec. 26. Porter padlót fog

Dec. 26. Moore boncolása - nem elég meggyőző?

Nem tudott a munkájára figyelni sokáig. Gondolatai Sylvia Moore-nál

jártak.

9

BOSCH A LOS ANGELES úton ment a másodikig, azután elfordult a Red

Windnél. A St. Vibiana előtt koszos, lerongyolódott hajléktalanokat látott

a templomból kijönni. A nappalt a padok között töltik, és ilyenkor este felé

indulnak a Unió Streetre, a missziós vacsorára. Ahogy elhajtott a Times

épülete mellett és felnézett az órára, rémülten látta, hogy pont hat óra van.

Bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a híreket. A Moore boncolásról

volt szó, miután elmondták, hogyan lett a polgármester az AIDS ellenes

tüntetés áldozata. Egy disznóvérrel megtöltött ballonnal dobták meg a

Városháza hófehér márvány lépcsőjén. A felelősséget egy Nyugodt AIDS

nevű szervezet vállalta magára.

- “További híreink: a Los Angeles megyei halottkém véleménye szerint a

boncolás nem nyújtott meggyőző bizonyítékot arra nézve, hogy Calexico

Moore kábítószer nyomozó önkezével vetett véget életének. A rendőrség

ugyanakkor hivatalosan is öngyilkosságnak minősítette az őrmester

halálát. A harmincnyolc éves rendőr holttestére karácsony napján találtak

rá egy hollywoodi motelszobában. A hatóságok szerint már egy hete halott

volt, miután fejbe lőtte magát egy vadászpuskával. A helyszínen

búcsúlevelet is találtak, ám a tartalmát nem hozták nyilvánosságra.

Moore-t hétfőn temetik.”

Bosch kikapcsolta a készüléket. A hírek nyilván egy sajtó

kiszivárogtatáson alapszanak. Azon töprengett, vajon mit jelenthet az,

hogy a boncolás eredménye nem egyértelmű. Az egész hírekben csak

ennek a mondatnak volt jelentősége.

Miután leparkolt a Red Wind előtt, besétált, de nem találta Teresa

Corazónt. A mosdóban megmosta az arcát hideg vízzel. Már egy

borotválkozás is ráférne. Papírtörölközővel megszárítkozott, és kezével

próbálta rendbe szedni göndör haját és bajuszát. Meglazította a

nyakkendőjét, majd egy hosszú pillanatig bámulta magát a tükörben.

Olyan marcona férfi nézett vissza rá, akivel - ha csak nem muszáj - az

emberek nem szívesen állnak szóba.

A mosdó ajtaja melletti automatából vásárolt egy doboz cigarettát, ismét

körülnézett a helyiségben, de még mindig nem látta a doktornőt. A

bárpulthoz lépett, és egy Anchort rendelt, majd egy üres asztalnál

telepedett le, a bejárattal szemben. A Wind kezdett megtelni a munka után

egy italra betérő népekkel. Öltönyös férfiak és kosztümös nők. Az idős

férfi fiatalabb nővel - ez volt a leggyakoribb leosztás. Harry felismert

néhány újságírót a Times-tól. Kezdte azt hinni, hogy Teresa nem a

legmegfelelőbb helyszínt választotta. Már persze, ha egyáltalán eljön. A

mai bejelentés után, biztosan felismerik a riporterek. Befejezte a sörét, és

kisétált a bárból. A járdán ácsorgott a hűvös esti szélben, és az utca

forgalmát bámulta, amikor megállt előtte egy autó. Az ablak

automatikusan leereszkedett. Teresa volt az.

- Harry, várj odabent. Csak épp leparkolok. Kérlek, ne haragudj a késésért.

Bosch behajolt az ablakon.

- Nem is tudom. Ez a hely hemzseg az újságíróktól. Hallottam a rádióban

a híreket a Moore-boncolásról. Nem tudom, de biztos nem akarsz feltűnést

magad körül.

Voltak érvek mellette is, és ellene is. Ha bekerül a neve a lapokba, lehet,

hogy elősegítené a végleges kinevezését, az ideiglenes megbízás helyett.

Viszont egy rossz szó vagy egy rosszul idézett mondat az állásába is

kerülhet, és akkor már múlt idő az ideiglenes is.

- Hová menjünk? - kérdezte.

Harry kinyitotta a kocsi ajtaját, és beszállt.

- Éhes vagy? Lemehetünk a Gorkijba vagy a Pantrybe.

- Rendben. Nyitva van még a Gorkij? Ennék egy levest.

A csúcsforgalomban negyedórájukba került, amíg nyolc háztömböt előre

jutottak, és le tudtak parkolni. Az étteremben két korsó házi készítésű sört

rendeltek, és Teresa rizses csirkelevest választott magának.

- Hosszú nap volt, igaz?

- Hát az. Nem is tudtam ebédelni. Öt óra hosszat bent voltam a

boncteremben.

Bosch szeretett volna hallani a boncolásról, de nem törhetett ajtóstól a

házba. Hagynia kellett, hadd beszéljen a nő.

- Hogy telt a karácsony? Összejöttetek a férjeddel?

- Nem, egyáltalán nem. Ez úgy látszik, nem megy nekünk. Képtelen

elfogadni a munkámat, és különösen most, hogy aspirálok a végleges

kinevezésre, teljességgel elutasítja. Elhagyott. Egyedül karácsonyoztam.

Fel akartam ma hívni az ügyvédemet, de túl elfoglalt voltam.

- Telefonálhattál volna. Én egy farkassal töltöttem az ünnepet.

- Hát még mindig megvan Timido?

- Igen. Előkerül néha. Tűz volt fenn a hegyen. Azt hiszem, az kergette

hozzám.

- Olvastam róla. Szerencsésen megúsztad.

Bosch bólintott. Közte és Teresa között volt egy négy hónapig tartó, laza

együttjárás féle, de megmaradtak ezen az óvatos, udvariaskodó szinten.

Kényelmes kapcsolat volt tulajdonképpen. Határozottan fizikai, mintsem

érzelmi alapokon nyugvó viszony, amely egyikükben sem ébresztett

mélyebb vonzódást. Teresa már korábban elköltözött férjétől, aki a

UCLA-n orvos professzor, és rögtön kiszúrta magának Harryt. Bosch

tisztában volt vele, hogy ő csak egy mellékvágány az asszony életében.

Találkozásaik alkalomszerűek voltak. Sokszor hetek múltak el két találka

között, és Harry boldogan engedte át Teresának a kezdeményezés jogát.

Nézte, amint fejét lehajtva hűteni próbálja levesét, majd óvatosan

szürcsölni kezdi. Barna hajtincsei a vállára hullottak. Néhány fürtöt

kezével tartott el, miközben egy újabb kanál levest próbált hűteni. Bőre

természetes sötét árnyalatú. Egzotikus, ovális arcát erős járomcsont tette

még különlegesebbé. Erős, vörös színű rúzst használt most is, de arcára

csak épphogy egy kevés barack árnyalatú púdert tett. Tudta, hogy a

harmincas éveiben jár, de soha nem kérdezte meg tőle, hány éves. Utoljára

körmeit vette szemügyre. Lakk nélküli és rövidre vágott, hogy ne szakítsa

ki a gumikesztyűt, ami elengedhetetlen volt munkájához.

Ahogy Bosch itta a nehéz sört a súlyos korsóból, azon tanakodott

magával, hogy ez most egy újabb liezon kezdete, vagy tényleg csak azért

találkozott vele, hogy valami fontosat közöljön Juan Doe boncolásával

kapcsolatban.

- Szükségem van valakire szilveszter éjszakára - mondta Teresa felnézve

tányérjából. - Most mit bámulsz?

- Csak nézlek. Ha szükséged van valakire, hát már meg is találtad.

Olvastam a lapokban, hogy Frank Morgan játszik a Catalinában.

- Nem ismerem. Milyen hangszeren játszik?

- Majd meglátod. Tetszeni fog neked.

- Hülye kérdés volt. Ha neked tetszik, akkor biztosan szaxofonos.

Harry elmosolyodott. Örült, hogy partnert talált. Jobban utált

szilveszterkor egyedül lenni, mint karácsonykor vagy akár Hálaadáskor. A

szilveszter számára a jazz napja volt, de a magányos ember lelkét a

szaxofon felsebzi.

Mosolygott, és így szólt: - Harry, a magányos nőkkel nagyon könnyű

dolgod van.

Bosch Sylvia Moore-ra gondolt, és szomorkás mosolyára.

- Szóval - kezdte, megérezve, hogy a férfi gondolatai elkalandoznak -, azt

hiszem, te inkább a Juan Doe bendőjében talált rovarokról akarsz hallani,

igaz?

- Fejezd be nyugodtan a levesedet.

- Nem, engem nem zavar. Az igazság az, hogy mindig farkaséhes leszek,

amikor egész nap hullákat trancsírozok.

Mosolygott magán. Gyakran mondott ilyesmit, mintha el akarná riasztani

őt a munkájától. Bosch tudta, hogy még mindig szereti a férjét.

Függetlenül attól, amit mond. Megértette.

- Tudod, azt remélem, nem dobod el a kést, ha kineveznek. Mert majd a

költségvetést kell vagdosnod.

- Nem. Én tovább dolgoznék. Megtartanám magamnak a különleges

eseteket. Mint ez a mai. De pont a mai dolog után, nem valószínű, hogy

állandósítanak.

Harry megérezte, hogy ezúttal ő engedett ki egy rossz szellemet, és

szabadította rá Teresára. Talán itt az alkalom.

- Akarsz beszélni róla?

- Nem. Úgy értem, igen, de nem tehetem. Megbízom benned, nem ez a

gond, csak azt hiszem, jobb, ha egy ideig még titokban marad.

Bosch nem erőltette, de tudta, hogy még visszatér a témára, és kideríti, mi

volt a probléma Moore boncolásánál. Kivette zakójából a jegyzetfüzetét,

és az asztalra készítette.

- Oké, akkor beszélj nekem Juan Doe-ról.

Eltolta maga elől a tányért, lehajolt, és az ölébe vette az aktatáskáját.

Kihúzott belőle egy vastag, sárga irattartót, és szétnyitotta.

- Oké. Ez csak egy másolat, a tiéd lehet, ha befejezem a mesét. Átnéztem

Salazar összes jegyzetét. Azt ugye tudod, hogy a halál oka a koponyára

mért több, óriási erejű ütés. Homlokoldali koponyacsont, ékcsont és

szemöldökcsont törés.

Olvasás közben megérintette fején az említett csontokat, anélkül, hogy

felnézett volna.

- Ezek közül egyetlen ütés is halálos. Van néhány védekezésből származó

sérülés is, amit majd megnézhetsz később. A tisztelt kollegám két

fejsebből fa törmelékeket szedett ki. Feltételezhető, hogy baseballütőhöz

hasonló bottól származik, bár nem lehetett annyira széles. Azt hiszem.

Számtalan hatalmas ütésről van szó, ezért valami fogós dologra kell

gondolnunk. Nem botra. Valami nagyobbra. Csákánynyél, lapát, olyasmi,

mint például egy biliárddákó. Nagy valószínűséggel azonban valami

félkész tárgy jöhet szóba. Mint mondtam, Sally fadarabkákat szedett ki a

sérülésekből. Nem biztos, hogy egy lakkozott biliárddákó szálkákat

hagyna maga után.

Egy pillanatra belenézett a jegyzeteibe.

- Egy másik dolog, nem tudom, Porter említette-e neked, de úgy néz ki,

hogy ezt az embert kidobták arra a helyre. A halál legalább hat órával a

tetem felfedezése előtt következett be. A környék forgalmát tekintve, nem

maradhatott volna észrevétlen hat órán keresztül. Csak az történhetett,

hogy odavitték.

- Igen. Ez szerepelt a jegyzeteiben is.

- Remek.

Lapozgatni kezdett a papírok között. Vetett egy pillantást a boncolási

fotókra, majd egy hanyag mozdulattal az asztal szélére tolta őket.

- Megvan. A toxikológia vizsgálatok eredménye még nem érkezett meg,

de a vér és a máj színe azt jelzi, hogy ezen a téren nincs semmi.

Harry rágyújtott, és úgy tetszett, Teresa most nem bánja. Korábban sem

tiltakozott soha, bár egyszer, amikor jelen volt egy boncoláson, a

szomszédos helyiségből behozott egy tüdőt, amely egy negyvenéves férfié

volt valamikor, és a fickó nem kevesebb, mint három csomagot szívott el

naponta. Úgy nézett ki az a tüdő, mint egy fekete cipó, amelyen egy

teherautó ment át.

- De tudod, rutinszerűen keneteket veszünk, és a gyomortartalmat is

elemezzük. Elsőként, a fülzsírban találtunk valami barna port. Ugyanezt

fésültük ki a hajából, és a körme alatt is volt belőle.

Bosch heroin kátrányra gondolt, ami a fekete jég egyik összetevője volt.

- Heroin?

- Okos, de nem.

- Egyszerű barna por.

Bosch írt valamit a jegyzetébe.

- Szóval mikroszkóp alá raktuk, felnagyítottuk, és amennyire meg lehet

mondani, búza. Úgy tűnik, porított búza.

- Mint a müzliben, például? Müzli volt a fülében és a hajában?

Egy fehér inges, fekete nyakkendős, bajuszos képű pincér lépett az

asztalukhoz, hogy megkérdezze, hozhat-e még valamit. Véletlenül a

Teresa előtt heverő fotókra esett a tekintete. A fölső kép Juan Doe-t

ábrázolta a rozsdamentes boncasztalon anyaszült meztelenül. Teresa

gyorsan letakarta a dossziéval, és még két sört kért. A férfi lassan

távolodott asztaluktól.

- Valami búzából származó rostra gondolsz? - kérdezte ismét Bosch. -

Mint ami a doboz alján marad?

- Nem pont arra. De azért ne felejtsd szavadat, és most engedd folytatnom.

A végén minden tisztázódik.

Bosch intett, hogy folytathatja.

- Az orrmintából, és a gyomortartalom elemzéséből két nagyon érdekes

dolog derült ki. Olyasmi, ami miatt imádni lehet ezt a munkát, még ha

egyesek ezért engem nem is szeretnek. - Felnézett, és Boschra mosolygott.

Szóval a gyomorban Salazar kávét, pépesített rizst, csirkét, erős paprikát,

különféle fűszereket, és disznóbelet talált. Hogy rövidre fogjam, chorizo

volt, mexikói kolbász. A disznóbél arra enged következtetni, hogy házi

készítésű kolbászról van szó, nem gyári termékről. Röviddel halála előtt

fogyasztotta el. Szinte be sem indult az emésztés. Lehet, hogy éppen evett,

amikor rátámadtak. Azért gondolom, mert a torok és a száj tiszta volt

ugyan, de a fogak között találtunk maradékot. Ja, és el ne felejtsem, a

fogai tökéletesen épek. Semmi nyoma fogorvos kezének. Sejted már, hogy

emberünk nem idevalósi?

Bosch egyetértőén bólintott, és emlékezett, hogy Porter jegyzetei szerint

Doe minden ruhadarabja Mexikóban készült. Ismét feljegyzett valamit.

- Ezt is a gyomorban találták - mondta Teresa, és egy polaroid fotót tolt át

az asztalon. Egy rózsaszínűnek tetsző rovart ábrázol, amelynek hiányzott

az egyik szárnya, a másik pedig törött volt. Nedvesnek látszott, és

valójában az is lehetett, figyelembe véve, honnan került elő.

Petricsészében feküdt egy tízcentes mellett. A pénzérme legalább tízszer

nagyobb volt a rovarnál.

Harry észrevette, hogy a pincér tisztes távolban megáll az asztaluktól,

kezében a két korsó sörrel. Bosch intett neki, hogy nyugodtan jöhet. Az

gyorsan letette az italokat, vetett egy futó pillantást a rovarra, és távozott.

Harry visszaadta a képet Teresának.

- Tehát, mi ez?

- Trypetid - mondta az asszony mosolyogva.

- Hát, persze! Pont erre gondoltam.

Teresa nevetett a férfi bolondozásán.

- Ez egy muslica, Harry. A mediterrán változat. Tudod, az a kis rovar,

amely hatalmas károkat okoz a kaliforniai déligyümölcs-termesztőknek.

Salazar megkeresett, hogy küldjük el szakértőhöz, mert fogalmunk sem

volt, hogy micsoda ez. Egy nyomozóval átküldtem a UCLA-ra, egy

rovartani specialistához, akit Gary ajánlott. Ő azonosította.

Gary, az elidegenedett férj, akiből nemsokára exférj lesz. Bólintott, mint

aki érti, bár nem látta tisztán a felfedezés jelentőségét.

- Nézzük az orrmintákat - javasolta Teresa. - Oké, ott is volt búzapor, és

ez.

Egy másik fotót csúsztatott át az asztalon. Ez is egy petricsészét mutatott,

egy tízcentessel. A pénz mellett egy másik rózsaszínű rovar. Ez sokkal

kisebb volt, mint az első, de Bosch kivette, hogy ez is egy muslica.

- Hát ez? - kérdezte.

- A rovarszakértő szerint ugyanaz a rovar. Csak fiatalabb. Ez még lárva.

Egymásba kulcsolta ujjait, és kifordítva megemelte mindkét könyökét.

Mosolygott, és várt.

- Ezt imádod, ugye? - kérdezte Bosch, majd nagyot kortyolt a söréből. -

Oké, oké, megfogtál. Mit jelent mindez?

- Nos, valami fogalmad van a muslicáról, igaz? Felzabálja a

gyümölcstermést, és tulajdonképpen az egész iparágat padlóra küldheti.

Iszonyú nagy veszteségeket okozhat. Gondolj bele, nem volna többé

reggelire narancs juice stb., stb. A civilizáció hanyatlása, mint tudjuk.

Szinte hadarva folytatta.

- Szóval, évente egyszer ellepnek bennünket. Már biztos láttad a tiltó

táblákat az utak mellett, vagy hallottad a helikoptereket éjszaka

permetezni.

- Ilyenkor azt álmodom, hogy Vietnamban vagyok.

- Akkor biztos hallottál a permetezést ellenző megmozdulásokról is.

Vannak, akik azt mondják, ugyanolyan mérgező az emberre is, mint a

rovarokra. Követelték, hogy szüntessék be. Mit tesz a mezőgazdasági

tárca? Egy régi módszert vesz elő. A Minisztérium és az Állami

Muslicaellenes Bizottság sterilizált rovarok billióit engedi szélnek

Dél-Kalifornia szerte. Hetente több milliót. Tudod, az az elképzelés, hogy

a szabadon élő hím egyedek a sterilizált nőstényekkel párosodnak, és

egyszer az egész siserehad ki fog pusztulni, mert egyre kevesebb

reprodukálódik majd. Ez csak matematika, Harry. A probléma megszűnik

létezni - ha elegendő steril muslicát vetnek be.

Megállt, várt, de Bosch még mindig nem értette.

- Te jó ég, ez olyan fantasztikusan hangzik. De hova akarsz kilyukadni,

vagy most csak úgy...

- Mindjárt rátérek. Csak figyelj. Te állítólag nyomozó vagy. Neked tudnod

kell hallgatni. Egyszer azt mondtad nekem, egy gyilkossági ügyet

megoldani annyit tesz, hogy beszélteted az embereket, és csak figyelsz.

Hát, most én beszélek.

Harry föltartotta a kezét, és Teresa folytatta.

- Ezeket a muslicákat a lárva állapotban megfestik, rózsaszínűre, így aztán

nyomon követhetik őket, vagy szétválaszthatják a sterelizáltakat a

kezeletlen példányoktól, amikor a narancsfákra helyezett csapdákat

ellenőrzik. Miután rózsaszínűre festik a lárvákat, sugárkezelik őket, hogy

terméketlenné váljanak, aztán menjenek, amerre látnak.

Harry bólintott:

- Kezd a dolog érdekes lenni.

- A rovarkutató ismerősöm megvizsgálta ezt a két, Juan Doe-ban talált

példányt, és a következőket találta mondta az asszony és kiemelt egy lapot

a többi közül. A felnőtt példány, amit az elhunyt gyomrából emeltek ki,

festett és sterilizált nőstény egyed. Oké, semmi meglepő. Mint mondtam,

ezekben a hetekben mintegy háromszázmilliót eresztettek szabadon, ez

milliárdos nagyságrend éves viszonylatban. Nem lehetetlen, hogy az

emberünk lenyelt egyet véletlenül, amikor, teszem fel, Dél-Kaliforniában

járt.

- Ez nagyban behatárolja, leszűkíti a helyszínt - szólt közbe Bosch. - És mi

a helyzet a másikkal?

- A lárva egész más - mosolygott ismét Teresa. - Dr. Braxton, így hívják a

rovardoktort, azt mondta, hogy ez is meg volt már festve, de még nem

sugárkezelték, sterilizálták, amikor bekerült Juan Doe orrlyukába.

Kezeit leengedte maga mellé, mint aki befejezte mondanivalóját. A

tényekkel valóban végzett. Most a fejtörésnek jött el az ideje, és megadta

Boschnak az első lökést.

- Tehát két festett rovar van a testben. Az egyik sterilizált, a másik nem -

ismételte Bosch. - Ez arra enged következtetni, hogy halála előtt a

barátunk olyan helyen tartózkodott, ahol a sterilizálást végzik. Milliónyi

muslica közelében. Egy-kettő beleeshetett az ételébe. Egyet

felszippanthatott az orrába. Valami ilyesmi. Teresa bólintott.

- És a búzapor a hajban, meg a fülekben?

- Ezzel etetik őket, Harry Braxton szerint az a táplálékuk a

tenyészidőszakban.

- Tehát csak azt kell kitalálnom, hogy hol végzik ezt az egész folyamatot,

és akkor eljutok Juan Doe-hoz. Úgy hangzik, mintha ő etette volna őket,

vagy ilyesmi.

- Miért nem kérdezel meg engem, hogy hol.

- Hol csinálják, Teresa?

- Nos, a trükk az benne, hogy ott, ahol egyébként is a rovarvilág

természetes részei. Ahol tehát nem okoz problémát, ha némelyik

megszökik, mielőtt megkapná a sugárdózisát. Tehát a Mezőgazdasági

Minisztérium gazdákkal kötött megállapodásának megfelelően csak két

ilyen hely van: Hawaii és Mexikó. Hawaiin három ilyen tenyésztő telep

működik Oahun. Mexikóban van egy tenyésztő Zihuatenejo közelében, és

a legnagyobb az öt közül közel...

- Mexicalihoz!

- Harry! Honnan tudod? Elejétől kezdve tudtad, és hagytad, hogy

jártassam a számat?

- Csak ráhibáztam. Beleillik egy másik dologba, amin dolgozom.

Furcsán nézett rá, és egy pillanatig Bosch bánta is, hogy elrontotta az

előadását. Felhajtotta a maradék sörét, és tekintetével a pincért kereste.

10

VISSZAVITTE BOSCHT a Red Windnél hagyott kocsijához, majd

követte őt a hegyen lévő házáig. Teresa a Hancock Parkban lakott egy

öröklakásban, amely közelebb volt ugyan, de azt mondta, az utóbbi időben

túl sokat volt otthon, és egyébként is, hátha újra láthatja, hallhatja a

farkast. Bosch azonban tudta, az igazi ok az, hogy könnyebb neki elmenni,

mint megkérni a férfit, hogy menjen haza.

Bosch egyébként sem bánta. Az igazság az, hogy nem érezte jól magát

nála. Los Angeles jövőjét látta benne. A belvárosra néző ötödik emeleti,

hatalmas lakás, egy Warfield nevű reprezentatív épületben volt, amely

még most is ugyanolyan szép, mint amikor 1911-ben építője George Allan

Hancock befejezte. A Beaux art stílusában épült szürke-kék, és terrakotta

homlokzattal. George nem fukarkodott az olajdollárokkal, és ez meg is

látszik az épületen. A belső tér volt az, legalábbis a jelenlegi, amit Bosch

nem szeretett benne. Néhány évvel ezelőtt az egészet megvette egy japán

cég, és teljesen átalakították. Minden létező falat kivertek, lebontottak, és

hosszú, lélek nélküli helyiségeket alakítottak ki, fa utánzatú padlózattal,

fém pultokkal, és sínekre helyezett világítással. Pofás kis kagylóhéjak,

gondolta Bosch. Tudta, George is ezt mondaná, ha látná.

Hazaérve, kicsit beszélgettek még, meggyújtotta a grillsütőt, és a rácsra

helyezett egy szelet halat. Karácsonyeste vette, és még friss volt, könnyen

fel tudta szeletelni. Teresa arról beszélt, hogy a megyei hivatal még újév

előtt dönt a kinevezése felől. Bosch sok szerencsét kívánt neki, de nem

volt biztos benne, hogy tényleg komolyan gondolja. Ez politikai állás, és

azt kellene tennie, amit mások mondanak. Miért lépne ilyen csapdába?

Témát változtatott.

- Szóval ez a Juan lent élt Mexicaliban - annak a helynek a közelében,

ahol ezeket a rovarokat preparálják. Mit gondolsz, hogyan került ide a

holtteste?

- Ez már nem az én asztalom - válaszolta Teresa.

A korlátnál állt, és a völgyet nézte. Milliónyi fény villódzott a hűvös esti

levegőben. Vállán Bosch zakója. A férfi ananászos barbecue szósszal

öntözte meg a halat, és óvatosan megfordította.

- Itt jó meleg van - mondta a tűz mellől. - Azt gondolom, valami olyasmi

lehet, hogy nem látnának szívesen senki idegent ezeken a telepeken.

Érted? Nem akarták, hogy kapcsolatba hozzák a hullát velük. Ezért jó

messzire elviszik, és megszabadulnak tőle.

- Jó, jó, de hát pont L. A.-be? Nagyon messze van.

- Lehet, hogy... hát, nem is tudom. Tényleg elég messze.

Egy ideig mindketten a gondolataiba merültek. Bosch érezte a faszénre

csöpögő ananászszósz illatát.

- Hogy csempésznek át egy halottat a határon? - kérdezte az asszony.

- Ó, hát nagyobb dolgokat is át szoktak vinni a túloldalra, nem?

Teresa bólintott.

- Voltál már Mexicaliban, Harry?

- Épp csak áthajtottam rajta, amikor Bahia San Felipébe mentem

horgászni, múlt nyáron. És te?

- Még soha.

- Tudod, hogy hívják a határ túloldalán lévő első várost?

- Nem, nem.

- Calexio.

- Most viccelsz? Ez az a hely, ahol...

- Bizony.

A hal elkészült. Bosch rátette egy tányérra, letakarta a sütőt, és bementek a

lakásba. Spanyol rizzsel tálalta, és kinyitott mellé egy üveg vörös bort.

Istenek vére. Nem volt otthon fehérbor. Miközben tálalt, látta, hogy Teresa

mosolyog valamin.

- Azt hitted, hogy mireliten élek, mi?

- Megfordult a fejemben. De ez nagyon jól néz ki. Koccintottak, és

csendben hozzáláttak az evéshez. Az asszony dicsérte a főztjét, de Harry

tudta, a hal kissé száraz. Mindenféléről kezdtek beszélgetni. Bosch egész

idő alatt az alkalmat leste, hogy szóba hozhassa a Moore-féle boncolást,

de csak azután, miután befejezték az evést.

- Mihez kezdesz most? - kérdezte Teresa, letéve a szalvétáját az asztalra.

- Azt hiszem, leszedem az asztalt, és meglátom...

- Nem. Nem erre gondoltam. A Juan Doe nyomozással.

- Még nem tudom. Beszélnem kell újra Porterrel. És valószínűleg

ellátogatok a Mezőgazdasági Minisztériumba. Szeretnék többet megtudni,

arról, hogyan kerülnek azok a rovarok Mexikóból ide.

- Szólj majd, ha a rovardoktorral is akarsz beszélni. El tudom neked

intézni.

Bosch nézte, amint Teresa tekintete elmerül a távolba, mint az est

folyamán már annyiszor.

- És veled mi lesz? Mit fogsz most csinálni? - tudakolta a férfi.

- Mire gondolsz?

- A Moore-boncolás problémáira.

- Egyértelmű, nem?

Harry felállt, és leszedte a tányérokat. Teresa nem mozdult az asztaltól.

Visszaült ő is, és kitöltötte a maradék bort a poharakba. Úgy érezte,

valahogy lazítania kell a hangulaton.

- Figyelj rám, Teresa. Azt hiszem, beszélnünk kellene néhány dologról.

Nekem úgy tűnik, hogy ez a mi két vagy három különböző esetünk

valahol ugyanannak a dolognak a részei.

Az asszony zavartan felhúzta a szemöldökét. - Miről beszélsz?

- Tudom, hogy ahhoz, amit most elmondok, nem sok közöd van, de talán

segít majd meghoznod a saját döntésedet. Egész este figyeltelek, érzem,

hogy van valami bajod, és nem tudod, mitévő légy.

Bosch megállt, időt hagyva egy esetleges tiltakozásnak. De Teresa nem

tett ilyet. Bosch beszélt Marvin Dance letartóztatásáról, és a Jimmy

Kapps-féle gyilkossággal való összefüggéséről.

- Amikor rájöttem, hogy Kapps port hoz be Hawaiiról, felkerestem Cal

Moore-t, és elbeszélgettünk a fekete jégről. Tudod, a kiszorítósdi. Arra

voltam kíváncsi, honnan származik, hol lehet beszerezni, ki árulja,

mindenre, ami segíthet kideríteni, ki tette el láb alól Jimmy Kapps-et.

Szóval, én azt gondoltam, Moore ámít engem, amikor azt állította, hogy

semmit nem tud. De ma tudtam meg, hogy egy jelentést állított össze a

fekete jégről. Hülyét csinált belőlem. Visszatartott információkat,

ugyanakkor összehozott valamit, amikor eltűnt. Ma kaptam meg az

anyagot. Volt rajta egy cédula. Az állt rajta, hogy adják át nekem.

- Mi volt a dossziéban?

- Sok minden. Beleértve egy titkosszolgálati jelentést, amely azt állítja,

hogy a fekete jég előállításának fő telephelye egy ranch, Mexicaliban.

Teresa ránézett, de nem szólt semmit.

- És már Juan Doe-nál vagyunk. Porter kiborul, és ma megkaptam az

összes folyamatban lévő ügyét. Átnéztem az iratokat, és sejtheted, ki volt

az, aki megtalálta a holttestet, és másnap eltűnt?

- A fenébe! - mondta ingerülten Teresa.

- Pontosan. Cal Moore. Azt nem tudom még, mit jelent ez az egész. De ő

tett bejelentést. Másnap kámforrá válik. A következő héten pedig egy

motelszobából kerül elő, feltételezett öngyilkosként. Még egy nap eltelik,

és - miután Moore haláláról ír a sajtó, és szólnak a riportok - Porter

jelentkezik, és egyszerűen bedobja a törülközőt. Van ennek valami

értelme, szerinted?

Teresa hirtelen felállt, és a hátsó terasz tolóajtajához lépett. Az üvegen át

meredt a távoli völgy fényeire.

- Azok a szemetek - dühöngött. - Egyszerűen le akarják zárni az egészet.

Mert esetleg egyeseknek kellemetlenséget okozhat.

Bosch mögé lépett.

- Valakinek el kell mondanod. Miért nem mondod el nekem?

- Nem. Nem tehetem. Mondd el te.

- Már elmondtam. Nincs sokkal több mondanivalóm, és egyébként is, még

olyan kiforratlan minden. A jelentésben nem sok tényanyag volt, csak az,

amit a drogellenőr elmondott Moore-nak, hogy a fekete jég Mexikóból

származik. Innen jött a sejtésem a muslicateleppel kapcsolatban. És akkor

belép Moore a képbe. Ott nőtt föl, Calexicóban, és Mexicaliban. Érted?

Túl sok a véletlen ebben az egészben, és egyáltalán nem hiszem, hogy

véletlenek lennének.

Teresa még mindig kifelé meredt, Bosch a hátának beszélt, de az üvegen

visszatükröződő arcán látta a nővekvő aggodalmat. Közel álltak

egymáshoz, érezte parfümje illatát.

- A jelentésben egyedül az érdekes, hogy Moore nem az irodájában

tartotta, vagy a lakásában. Olyan helyen volt, ahol se a gyilkosságiak, se a

rablás és életvédelmisek nem találhatták meg. És amikor a saját emberei

rábukkannak, ott van rajta a cédula, hogy juttassák el nekem. Érted ezt?

A zavart tekintete válaszolt helyette. Megfordult, és visszament a

nappaliba, belesüppedt egy mély fotelbe, és a haját túrta. Harry fel-alá

járkált előtte.

- Miért írta azt a papírt, hogy adják át nekem az anyagot? Nem saját magát

emlékeztette vele. Azt a jegyzéket nekem készítette. Tehát nem valaki

másnak szólt. És mit mond ez nekünk? Azt, hogy már akkor tudta,

öngyilkos lesz, vagy...

- Vagy tudta, hogy meg fogják ölni - fejezte be Teresa.

Bosch bólintott. - Vagy legalábbis azt tudta, hogy veszélyes vizekre

evezett. Hogy nagy bajban van. Veszélyben.

- Jézusom!

Harry hozzálépett, és kezébe adta a poharát. Lehajolt, egészen közel az

arcához.

- El kell mondanod, mi volt a boncolásnál. Mi volt a baj? Hallottam azt az

idétlen sajtó kiszivárogtatást. Nem egyértelmű. Mi ez a baromság? Mióta

nem tudod egyértelműen megállapítani, hogy egy fejlövés volt-e a halál

oka? Mondd el, kérlek, Teresa! Majd együtt kitaláljuk, mi legyen aztán.

Az asszony felhúzta a vállát, és tagadólag rázta a fejét, de Harry tudta,

beszélni fog.

- Azért mondták, mert nem voltam száz százalékig... Harry, nem

hivatkozhatsz a forrásra. Érted, soha!

- Nem fog visszajutni hozzád. Ha valaha fel kell majd használnom, akkor

se. Megígérem.

- Azt mondták, nem beszélhetek senkinek róla, mert nem lehetek biztos

magamban. A helyettes, a szarházi Irving, tudta jól, hova szúrjon. Beszélt

a közelgő tanácskozásról, ahol majd döntenek az állásomról. Azt mondta,

olyan vezetőt keresnek erre a posztra, aki ismeri a diszkréció szabályait.

Azt sem felejtette el megjegyezni, hogy vannak barátai a bizottságban.

Kár, hogy nem volt szike a kezemben.

- Ne is törődj vele. Mi volt az? Amiben nem voltál száz százalékig biztos?

Kiürítette a poharát, majd beszélni kezdett. Elmondta, a boncolás rendben

ment, rutinszerű volt minden, leszámítva, hogy a két, megfigyelést végző

nyomozó Sheehan és Chastain - mellett, a helyettes rendőrparancsnok,

Irving is megjelent. Elmondta, egy laboros is kéznél volt, hogy az

ujjlenyomat azonosítást elvégezze.

- A bomlás előrehaladott volt - mondta Teresa. - Le kellett vágnom az

ujjbegyeket, és befújni egy speciális vegyülettel, hogy keményítse.

Collins, ő a laborosom, ezek után már le tudta venni a lenyomatokat. Ott

helyben elvégezte az azonosítást, mert Irving elhozta magával a mintákat.

Egyezett. Moore volt.

- A fogak?

- Nagyon nehéz feladat volt. Nem sok maradt meg, ami nem roncsolódott.

Az azonosítást egy mosdóban talált metszőfog alapján végeztük el, a

kontrollanyagot Irving hozta. A gyökércsatorna stimmelt. Hát, ez is szép

kis azonosítás volt, mondhatom.

Azt követően fogott csak a boncoláshoz, miután megállapították a

személyazonosságot. Azt azonnal megállapította, hogy a duplacsövű

fegyver okozta lövés halálos kimenetelű volt. Az öngyilkosságot illetően a

kétség akkor merült fel benne, amikor a testből vett mintákat kezdte

vizsgálni.

- A robbanás ereje teljes koponyaleválást eredményezett - folytatta Teresa.

- De a boncolási eljárás megköveteli a létfontosságú szervek, beleértve az

agy vizsgálatát is. Az volt a baj, hogy az agy a lövéskor szétfröccsent.

Mintha azt mondták volna, hogy párhuzamos csövek voltak. Hát ez

látszott a pusztításon. Mindazonáltal a homloklebeny és a koponya első

része nagymértékben épen maradt, bár kettéváltak. Érted, mire gondolok?

A diagram szerint a fürdőkádból érkezett a lövés. Lehet ezt... ez már túl

sok, igaz? Tudom, ismerted őt.

- Nem közelről. Folytasd.

- Tehát, megvizsgáltam ezt a darabkát, nem remélve mást, mint amit addig

láttam. De tévedtem. A koponyavonal mentén egy vérzéses elhatárolódás

látszott.

Kiitta az utolsó korty borát, mély lélegzetet vett, mintha egy démont

készülne megjeleníteni.

- És tudod, ez volt az a kurva nagy probléma.

- Magyarázd el, miért!

- Olyan vagy, mint Irving. “Magyarázza el, miért! Miért?” Pedig teljesen

nyilvánvaló. Két ok miatt is. Először is nem szokott ilyen gyors halálnál

bevérzés fellépni. Az agy-koponya érintkezésnél nincs vérzés, amikor egy

pillanat alatt kiszakad az agy a koponyából. Ezen esetleg lehet vitatkozni,

ennyit megengedek Irvingnek, de a másik ok esetében már nem. Ez a

vérzés határozottan egy ellentétes irányú sérülésre utal. Efelől semmi

kétségem.

Harry felidézte magában mindazt az orvosi ismeretet, amit csak tíz,

boncolásokon eltöltött év alatt magába szívott. Ilyen sérülés az agy túlsó

felén keletkezik, a behatolással szemben. A bal féltekét ért ütés, a jobb

féltekén okoz nagyobb roncsolást, mert az agy kocsonyás anyagát

hatalmas erővel nyomja a túloldali koponyafalra. Megértette, ahhoz, hogy

Moore homloklebenyében ilyen jellegű vérzés lépjen fel, hátulról kellett

kapnia a golyót. Egy vadászpuska, amelyet az arcba irányítanak, nem

okozhatta volna ezt a jelenséget.

- Lehetséges volna... - hirtelen abbahagyta. Úgy érezte, most azonnal rá

kell gyújtania. - Mi történt utána?

- Amikor elkezdtem megmagyarázni, Irving nagyon ideges lett, és

egyfolytában azt kérdezgette, biztos vagyok-e benne. Meg, hogy száz

százalékig biztos vagyok-e benne. Unos-untalan. Én azt hittem, világosan

beszélek. De ő nem akart semmi mást hallani, csak azt, hogy öngyilkosság

volt. Abban a percben, amikor kétségek merültek fel, arról kezdett

beszélni, hogy túl korán vonok le messzemenő következtetéseket, és hogy

sokkal megfontoltabban kell dolgoznom. Azt is mondta, az egész osztály

felbolydulna, ha azt látnák, hogy kapkodunk, ha nem nyugodtan,

megfontoltan és pontosan végezzük a feladatunkat. Ezeket a szavakat

használta. Seggfej.

- Hagyjuk aludni az alvó oroszlánt - mondta Bosch.

- Igen. Szóval, közöltem velük, hogy nem vagyok hajlandó

öngyilkosságnak minősíteni. És akkor... lebeszéltek a gyilkosságról. Hát

innen ered a “nem meggyőző” kifejezés. Egy kompromisszum miatt. Úgy

érzem magam, mintha valami bűnt követtem volna el. Ó, azok a szemetek!

- Le akarják zárni -jegyezte meg Bosch.

Soha nem jutott volna eszébe. A vonakodás valószínűleg a belső elhárítás

nyomozásának köszönhető. Akármin dolgozott is Moore, Irving azt hitte,

emiatt ölte meg magát, illetve, hogy e miatt gyilkolták meg. És akárhogy

történt. Irving nem akarja kinyitni azt a dóbozt, anélkül hogy tudná, mi

van benne. Talán nem akarja megtudni. Ez azt jelentette Bosch számára,

hogy egyedül van. Teljesen mindegy, hogy mit derít ki, Irving és a

központos fiúk elássák mélyre. Ha tehát Bosch folytatja, akkor csak mint

szabadúszó teheti meg.

- Ők tudnak arról, hogy Moore dolgozott neked? - kérdezte Teresa.

- Most már igen, de amikor nálad voltak, még nem tudhatták. Nincs

jelentősége.

- És a Juan Doe eset? Arról, hogy ő találta meg a hulláját?

- Nem tudom, mit tudnak róla.

- Mit fogsz tenni?

- Fogalmam sincs. Nem tudok már semmit. És te?

Sokáig hallgatott, majd felállt és Bosch-hoz lépett. Fölé hajolt, és szájon

csókolta. Felejtsünk el mindent egy időre.

* * *

Bosch átadta testét a szeretkezésben, hagyta, hogy az asszony irányítsa,

használja úgy, ahogy neki jólesik. Ahhoz elég gyakran voltak együtt, hogy

jól ismerjék egymás testét és vágyait. Rég túl voltak minden zavaron és

kíváncsiságon. A végén az ölébe ült, amint Harry hátára dőlt a párnákon.

Feje hátrahanyatlott, és rövidre nyírt körmeivel a férfi mellét karmolta.

Nem adott ki hangokat.

Amikor Bosch kinyitotta a szemét, Teresa ezüstösen csillanó fülbevalóját

látta meg először. Kinyújtotta kezét, megérintette fülcimpáját, majd

végigsimított kezével a torkán, megérintette vállait, és mellbimbóit. Bőre

meleg és nyirkos tapintású volt. Lassú, ritmikus mozgása egyre mélyebbre

vonta a beteljesülés felé, ahová nem követték a világ bajai.

Amikor már mindketten pihentek, és még mindig az ölén kucorgott,

hirtelen bűntudatot érzett. Sylvia Moorte jutott az eszébe. Különös. Egy

nő, akivel csak előző este, egy alkalommal találkozott, hogy zavarhatja

meg ilyenkor a gondolatait. De megtette. Ott volt. Nem tudta, miből eredt

a bűntudata, talán abból, ami még kettejük előtt állt.

Mintha a farkas elfojtott üvöltését hallotta volna a távolból. Teresa

felemelte fejét a mellkasáról, és most egészen közelről hallhatták a

szerencsétlen állat bánatos kiáltását.

- Timido - suttogta Teresa.

Harryt újra hatalmába kerítette a bűntudat. Most Teresára gondolt, akiből

kicsalta titkait. Vagy az okozta talán, amit még nem is tett meg? Tudta,

nem használja fel az információkat, nehogy ártson vele neki.

Bosch mintha megérezte volna, hogy Teresa gondolatai eltávolodtak tőle.

Talán a szívverésének ritmusa lett más, vagy az izmai feszültek meg.

- Semmit - mondta.

- Mi az?

- Azt kérdezted, mit fogok csinálni? Semmit. Nem vagyok hajlandó

jobban belekeveredni ebbe a disznóságba. Ha el akarják tusolni, ám

tegyék.

Harry most belátta, hogy nagyon jó vezető rendőrorvos lenne az

asszonyból Los Angeles megyében. Érezte, távolabb kerül tőle a sötétben.

Tersa legurult róla, kiült az ágy szélére, és az ablakon át a dagadó Holdat

nézte. Elfelejtették elhúzni a függönyöket. A farkas még egyszer

felvonyított. Bosch mintha egy kutya válaszát is hallotta volna.

- Te is olyan vagy, mint ő?

- Mint ki?

- Timido. Egyedül a sötétben.

- Néha. Olykor mindenkivel előfordul.

- Igen, de te élvezed is, igaz?

- Nem mindig.

- Nem mindig...

Nem tudta, mit mondjon. Egy rossz szó, és elmegy.

- Sajnálom, ha úgy érzed... - próbálkozott. - Sok minden van...

Nem fejezte be. Nem volt mentség.

- Te szeretsz itt élni, ebben a parányi, magányos házban, ahol egy farkas

az egyetlen barátod. Igaz?

Nem felelt. Sylvia Moore arca hívatlanul ismét megjelent előtte. De most

nem volt lelkifurdalása. Szerette ezt az arcot.

- Mennem kell - mondta Teresa. - Hosszú napom lesz holnap.

Követte tekintetével, amint meztelenül a fürdőszoba felé lépdelt, és

útközben magához vette táskáját. Hallgatta a víz csobogását, elképzelte,

ahogy lemossa magáról a szeretkezés nyomait, majd befújja magát a

munkájából adódó minden szagot elnyomó spay-vel.

Bosch az ágy szélére kúszott, lenyúlt a kupacért, amely a ruhája volt, és

előkereste a telefonkönyvét. Tárcsázott, mialatt a víz még mindig

csobogott a zuhany alatt. Álmos hang válaszol a csengetésre. Majdnem

éjfél volt már.

- Maga nem ismer engem, még soha nem beszéltünk.

Hallgatás. Miközben azonosították Harry hangját.

- Gond van a Moore-féle boncolás körül.

- A fenébe, ember, nagyon jól tudom. Nincs elegendő bizonyíték. Ezért

nem kellene felkeltenie az éjszaka közepén.

- Nem, félreértett. Összetéveszti a boncolást, a boncolásról kiadott

nyilatkozattal. Két különböző dolog. Érti már?

- Igen... Azt hiszem, értem. Mi a gond?

- A helyettes kapitány és a boncolást végző orvos szakértő véleménye nem

egyezik. Az egyik azt mondja, öngyilkosság, a másik gyilkosságot mond.

Mindkettő pedig nem lehet. Azt hiszem, ezt hívják “nem meggyőző”-nek a

sajtótájékoztatón.

Egy halk füttyöt lehetett hallani a vonal túlsó végén.

- Hát ez jó. De miért akarnának a zsaruk elaltatni egy gyilkossági ügyet,

főleg ha az ő emberükről van szó? Úgy értem, egy öngyilkosság kurva

rossz fényt vet a rendőrség moráljára. Miért ejtenék a dolgot, hacsak nincs

valami...

- Ez az - mondta Bosch, és letette a kagylót.

Egy perc múlva Teresa elzárta a csapot, kijött, még törülközővel a

kezében. Tökéletes nyugalommal közlekedett meztelenül Harry előtt, aki

kissé hiányolta ezt a fajta szégyenlőséget. Minden nőt elhagyott a

szemérem, akivel csak dolga volt, mielőtt elhagyták őt magát.

Belebújt egy farmerbe, és pólót vett fölé, mialatt Teresa felöltözött.

Egyikük sem szólt. Egymásra mosolyogtak, majd Bosch kikísérte a

kocsijához.

- Akkor, áll az alku szilveszterre? - kérdezte, miközben Bosch kinyitotta a

kocsi ajtaját.

- Természetesen - felelte Harry, bár tudta, hogy az asszony majd egy

kifogással lemondja a programot.

Utoljára megcsókolta, és beült a kormány mögé.

- Viszlát - mondta, de már csak a csukott ajtónak.

Éjfél volt, amikor visszament a házba. Még érezte Teresa parfümjének

illatát, és a saját bűntudatát. Feltette Frank Morgan CD lemezét, és csak

állt a nappali közepén mozdulatlanul, hallgatva az “Altatódalt”. Arra

gondolt, nincs igazabb dolog az egész földkerekségen, mint a szaxofon

hangja.

11

BOSCH TUDTA, ALVÁSRÓL szó sem lehet. Kint állt a hátsó udvar

teraszán, s az alatta elterülő fényszőnyeget csodálta. Hagyta, hogy a

csípős, hideg levegő megkeményítse a bőrét és az elhatározását. Hosszú

hónapok óta nem érezte magában ezt az eltökéltséget. Megint a régi volt.

Végigpörgette az eseményeket és számba vette a tennivalókat. Listát

készített azokról az emberekről, akikkel beszélnie kell majd.

Lucius Porter, a kiborult detektív, kinek lelépése túl jól időzített ahhoz,

hogy véletlenszerű legyen, az elsők között szerepelt. Harry észrevette

magán, hogy Porter nevétől is ideges lesz. És dühös. Nem lehet tőle

választ várni, és nem is lehet csalódni benne. Porter legalább ebből a

szempontból megbízható. Ellenőrizte a címet, és elindult.

Lefelé a hegyről egyetlen autóval sem találkozott egészen addig, amíg el

nem ért Cahuengáig. Ott észak felé fordult, és Barhamnél ráhajtott a

Hollywood autópályára. Sokkal nagyobb volt a forgalom, de messze nem

olyan, mint a délutáni csúcsban. A kocsisor egyenletesen mozgott, mintha

csak egy fénycsíkot húznának. A Studio City fölött Bosch rendőrségi

helikoptert látott körözni. Valószínűleg egy bűntény színhelyét világította

meg erős reflektoraival. Olyan volt, mintha a fénynyaláb tartotta volna ott

fenn a helikoptert, hogy ne emelkedjen följebb, és ne repüljön el.

Éjszaka szerette legjobban a várost. A sötét eltakarta a bánat nagy részét.

Elcsendesítette, s egy másfajta lüktetésnek adott teret. Úgy érezte, ebben a

közegben sokkal szabadabban mozoghat. Az árnyékok mögött. Mint, aki

egy elsötétített limuzinban ül. Mindent lát, de őt nem láthatja senki.

A sötétség furcsa érzéseket ébresztett benne. A forgandó szerencse a neon

kék éjben. Megannyi élet és megannyi halál. Utazhatsz egy sötét limóban,

de éppúgy egy halottaskocsi hátuljában is, tepsiben. A taps ugyanúgy

hangzik, mint a füled mellett elsüvítő pisztolygolyó. A véletlen szerencse.

Ez volt Los Angeles.

Tűz és árvíz, földrengés és sárcsuszamlás. Ámokfutó, álarcos bankrabló.

Részeg sofőr, az előtte az örökké kanyargó úttal. Gyilkos rendőrök és

rendőrgyilkosok. A férj, akinek a feleségével háltál. Az éjszaka minden

pillanatában megerőszakolnak valakit, meggyaláznak, megcsonkítanak.

Megölnek és szeretnek. Mindig van valahol egy újszülött az anyja

emlőjén. És olykor egy szeméttárolóban.

Valahol.

Harry letért Vaowennél Észak-Hollywoodban, és Burbank felé ment

tovább. Egy idő múlva ismét északnak fordult, csupa lepusztult lakóház

közé. A graffitiből megállapította, hogy többnyire latinok lakják a

környéket. Tudta, Porter évek óta él itt. Ezt engedhette meg magának

abból, ami a tartásdíj és pia után megmaradt.

Befordult a lakókocsi parkba, és megkereste Porter otthonát. A

lakókocsiban sötét volt, még a bejárat felett sem égett a villany. Bosch ült

a kocsijában, cigarettázott, és várt. Távolból mexikói ritmus hallatszott, de

egy repülőgép zaja elnyomta. Benyúlt a kesztyűtartóba, és elemlámpát vett

elő.

Amikor a harmadik kopogtatásra sem érkezett válasz, kinyitotta a kaput.

Nem okozott neki fejfájást, hogy behatolt Porter birtokára, aki messze nem

volt ártatlan ebben a játékban. Eljátszotta maradék hitelét is, amikor nem

mondta el, hogy Moore volt az, aki megtalálta Juan Doe holttestét. Most

azért várja, hogy elbeszélgessen vele erről.

Szájába vette a parányi elemlámpát, lehajolt és piszkálni kezdte a zárat

egy drótdarabbal. Alig néhány másodpercig tartott kinyitni az ajtót.

Savanyú szag ütötte meg az orrát, amikor belépett. Részeg

izzadtságszagként azonosította. Szólította Portert, de nem érkezett válasz.

Felkapcsolta a lámpákat. Csaknem minden létező vízszintes felületen üres

üvegek álltak. Az ágy vetetlen, az ágynemű koszos. Az üvegek közt az

asztalon színültig telt hamuzó. Egy szent szobra is állt ott, de Bosch nem

tudta beazonosítani. A hálószobából nyíló fürdőszobában a kád

mocskosan állt, a fogkefe a földön hevert, és a szemétkosárban üres

whiskys üveg díszelgett. A márkát, vagy mert nagyon olcsó volt, vagy

mert nagyon drága, Harry nem ismerte fel.

A konyhában, a szemetes vödörben újabb üres üveg. A mosogatóban és a

pulton mosatlan edények halmaza. Kinyitotta a hűtőszekrényt, ahol egy

üveg mustár és egy doboz tojás árválkodott. A lakás pont olyan volt, mint

a tulajdonosa. Egy üres élet árnyéka.

A nappaliba visszatérve Bosch felemelt egy fényképet a

dohányzóasztalról. Egy nőt ábrázolt. Nem túl vonzó, hacsak Porter

számára nem az. A volt feleség, akit nem tudott elfelejteni. Talán. Harry

visszatette az asztalra, amikor megcsörrent a telefon.

A hálószobából jött a hang. A készüléket az ágy mellett, a földön találta

meg. A hetedik csengetésre vette föl, várt egy pillanatot, majd álmos

hangot utánozva beleszólt.

- Aha?

- Porter?

- Aha.

A vonal megszakadt. Pounds lehetett? Nem, nem Pounds. Csak egy szó

volt az egész. És mégis, az akcentus jellegzetes. Spanyol, azt mondaná.

Visszatért a nappaliba, és nem túl lelkesen átnézte a fiókos szekrény

tartalmát, bár tudta, akármit talál, az nem oldja meg a jelenlegi

problémáját, azt, hogy hol van Porter.

Bosch lekapcsolta az összes világítást, visszazárta a bejárati ajtót, és

távozott. Úgy döntött, Észak-Hollywoodban kezd, és onnan halad majd dél

felé, a belváros irányába. Minden körzetben voltak kocsmák, ahová főként

a zsaruk jártak. A legtöbb sötét lyuk volt, ahová csak inni járt az ember, és

azért, hogy magában legyen. Inni, mintha az élete függne tőle. Az utca

felől mind paradicsomnak látszott, ahol felejteni, és megbocsátani lehet.

Egy ilyen helyen vélte megtalálni Portert Bosch.

A Parrot nevű bárral kezdte, de a pincér, aki egykor maga is zsaru volt, azt

mondta, nem látta Portert karácsony óta. A következő hely az 502-es volt

a Lankershimen, majd a Saints a Cahuengán. Ismerték Portert ezeken a

helyeken is, de ma egyikben se fordult meg. Egészen hajnali kettőig így

ment ez. Ekkor ért Hollywoodba. A Bullet előtt ült a kocsijában, azon

gondolkozott, mit felejtett ki, amikor megszólalt a személyi hívója.

Megnézte a hívó számát, de nem ismerte fel. Belépett a Bulettba, hogy a

nyilvános telefont használja. Miközben tárcsázott, a bárban felkapcsolták a

fényeket. Kicsörgött.

- Bosch?

- Igen.

- Rickard. Zavarom?

- Nem. A Bulettben vagyok.

- Az ördögbe is, akkor közel van.

- Mihez? Tudják, hol van Dance?

- Nem, nem egészen. Egy bulin vagyok Cahuenga és a Boulevard déli

része mögött. Nem tudtam aludni, arra gondoltam, kijövök egy kicsit,

körülnézek. Dance-nek nincs nyoma, de kiszúrtam az egyik emberét. Az

egyiket a papírokon szereplők közül a dossziéból. Kerwin Tyge a neve.

Bosch gondolkodott. Emlékezett a névre. Egyike volt azoknak a

fiatalkorúaknak, akiket a BANG elkapott az utcán, ellenőrzött, és próbált

elriasztani ettől az élettől. Szerepelt a neve abban az iratban, amelyet

Moore hagyott rá, a fekete jégről szólóban.

- Milyen buli ez?

- Underground. Van itt egy raktárhelyiség. Amolyan “Repülj az

éjszakában.” Digitális zene. Egész éjjel megy a zene, reggel hatig. Minden

héten máshol rendezik.

- Hogy talált rá?

- Könnyű megtalálni ezeket a helyeket. A lemezboltok a Melrose-on

hirdetik a telefonszámukat. Fel kell csak hívni, és felírják az embert. Húsz

dolcsi a beugró. Lehet inni és táncolni reggelig.

- Árulnak fekete jeget?

- Nem. Csak cigit.

Ezt a cigit folyékony PCP-vel itatták át. Húsz dollárba került, és egy egész

estét betöltő “utazást” biztosított. Tyge szemmel láthatóan már nem

Dance-nek dolgozott.

- Azt hiszem, csinálhatnánk egy razziát - mondta Rickard. - Utána

előcsalogathatnánk Dance-t. Azt hiszem, lelépett, de a kölyök esetleg

tudhatja, hol van. Magán múlik. Nem tudom, mennyire fontos magának

Dance.

- Hová menjek?

- Induljon nyugat felé a Boulevard-on, és amikor elhagyná Chahuengát,

forduljon délre, és a legelső sikátor. Amelyik a pornó üzletekkel

párhuzamos. Sötét van, csak a bejárati kék neon nyíl világít. Az lesz az.

Én egy fél háztömbnyire vagyok egy rozoga, piros Camaróban. Nevadai

rendszámmal. Ott fogom várni. Ki kell találjon valamit, hogy

előcsalogassuk a patkány lyukból.

- Tudja, hol áztatják a cigit?

- Persze. Egy sörösüvegben tartja, az ereszcsatornában. Ki-be rakosgatja.

A kuncsaftok kijárnak hozzá. Majd kiagyalok valamit, mire ideér.

Bosch letette a kagylót, és sietett vissza a kocsijához. Negyedóra alatt ért

csak oda, a Boulevard forgalma miatt. A sikátorban szabálytalanul a piros

Camaro mögött parkolt le. Látta, hogy Rickard teljesen lecsúszva ült a

kormány mögött.

- Szép jó reggelt! - mondta a kábítószerzsaru, amikor Bosch becsúszott

mellé.

- Hasonlóképp. Még itt van a fiú?

- Igen. Úgy tűnik, jól érzi magát. Úgy árulja a Shermanokat, mintha az

utolsó darabok lennének ezen a földön. Kár, hogy elrontjuk a játékát.

Bosch végighordta tekintetét a sötét utcán. A kék nyíl villanásai között

sötétruhás emberek csoportját pillantotta meg a raktárépület egyik oldalsó

ajtajában. Időnként kinyílt az ajtó, és egyesek kiléptek rajta, majd

visszatértek. A nyitott ajtón át kihallatszott a zene. Hangos techno-rock

dübörgött, amely szinte az egész utcát megrázkódtatta. Amikor szeme

megszokta a sötétet, látta, hogy a kintlévők isznak és dohányoznak, tánc

után hűtik magukat. Néhányan felfújt ballonokat tartottak a kezükben. Az

ajtó közelében parkoló autó motorháztetője fölé hajoltak, szívtak egyet a

ballonból, és tovább adták.

- Azok a ballonok kéjgázzal vannak feltöltve - magyarázta Rickard.

- Nevető gázzal?

- Igen. Ilyen helyeken árulják, ballononként öt dollárért. Pár ezer dolcsit

kihoznak egy kórházból vagy fogorvostól ellopott palackból.

Egy lány ráesett a kocsi motorháztetőjére, és a ballon elszállt a sötét ég

felé. A többiek felsegítették. Bosch jól hallotta a sikítozást és röhögést.

- Ezt lehet?

- A birtoklása legális. Sok helyen használják. Azonban a kiváltott hatás

miatt fogyasztani már büntetendő. De nem szoktunk törődni vele. Ha

valaki meg akarja szívni, és elesik, széthasítja a fejét, ám tegye. Azt

mondom, csinálja. Miért... ott van!

Egy vékony tinédzser alak lépett most ki az ajtón, és az utcán parkoló

autók felé indult.

- Nézze, mindjárt el fog tűnni.

A fiú egy autó mögött hirtelen lehajolt, és eltűnt a szemük elől.

- Látja, most mártja meg. Várnia kell majd egy kicsit, amíg valamennyire

megszikkad, és kijön a vevője. Akkor kötik meg az üzletet.

- El akarja kapni?

- Nem, csak egy “sherm” cigivel csípnénk el, az meg semmi. Az még

személyes használatú mennyiség. Még egy éjszakát sem töltene el miatta a

fogdában. Az üveggel kell tetten érni, ha valamit el akarunk érni nála.

- Akkor?

- Akkor maga menjen vissza a kocsijába. Álljon át a sikátor túlsó

bejáratához. Azt hiszem jó közel be tud majd hajtani. Parkoljon le, és

fedezzen. Én majd innen indulok. Tartok néhány rongyot a

csomagtartóban. Álcázásnak használt szarság. Van egy tervem.

Bosch visszatért a Caprice-hoz, megfordult vele, és elhajtott. Megkerülte a

tömböt, és a déli oldalon tért vissza. Egy szeméttároló előtt talált helyet, és

megállt.

Amikor meglátta Rickard óriás alakját, kiszállt, és elindult felé. Ellenkező

irányból közelítettek a raktár bejáratához. Bosch az árnyékban maradt

mindvégig, Rickard - most zsírfoltos pulóverbe öltözve, egy nagy

mosodás zacskóval a hóna alatt, az út közepén, énekelve sétált. A bentről

kihallatszó ricsaj miatt Bosch nem volt biztos benne, hogy Percy Sledge

számát hallja-e Rickard részegre vett alakításában, de mintha a “Ha egy

férfi szeret egy nőt” című dal lett volna.

Rickardnak sikerült magára vonnia az ajtó előtt állók figyelmét. Néhány

belőtt lány vihorászva fogadta az előadását. Ez a figyelemelterelés

lehetővé tette, hogy Bosch négy autónyira megközelítse a bejáratot, és már

csak háromra volt attól, ahol Tyge a mártogatósát tartotta.

Ahogy elment előtte, Rickard abbahagyta az éneklést, és úgy tett, mintha

kincset talált volna. Két parkoló autó közé guggolt, és egy sörösüveggel a

kezében állt fel. Már éppen készült a szatyrába csúsztatni, amikor egy fiú

jelent meg villámgyorsan az autók közül, és megragadta az üveget.

Rickard nem engedte el, és miközben mindketten erősen kapaszkodtak a

sörös üvegbe, úgy forgolódott, hogy a fiú háttal Bosch elé kerüljön. Harry

ekkor megmozdult.

- Hé, ez az enyém. Én találtam! - kiabálta Rickard.

- Én raktam oda, haver. Tegyük le szépen, mielőtt kilötyögtetjük.

- Keresd meg a tiedet, öcsi! Ez már az enyém.

- Engedd el!

- De biztos, hogy a tiéd?

- Az enyém, ha mondom!

Bosch erősen megütötte a fiút hátulról, hogy az ráesett a kocsi

motorháztetőjére. Karját a nyakára téve szinte odaszegezte, hogy

moccanni nem bírt. Az üveg Rickard kezében maradt. Nem ömlött ki egy

csöpp se.

- Hát, ha te mondod. Akkor tényleg a tiéd lehet mondta a

kábítószernyomozó. - És akkor le kell. hogy tartóztassalak.

Bosch elővette övéből a bilincset, és a fiú csuklójára kattintotta, és

leszedte a kocsi tetejéről. Most kezdtek el köréjük gyűlni a többiek.

- Kotródjanak innen! - kiáltotta hangosan Rickard. Pucoljanak innen!

Szívják tovább azt a hülye gázt, és menjenek vissza megsüketülni! Ez itt

nem magukra tartozik, hacsak nem akarnak önként szarba kerülni ezzel a

fiúval.

Közel hajolt Tyge füléhez, és belesúgta. - Igazam van, testvér?

Amikor nem mozdult senki, Rickard egy fenyegető lépést tett feléjük, mire

szétoszlottak. Néhány lány visszamenekült a discóba. Rickard megragadta

Tyge karját.

- Mehetünk. Harry, a maga kocsijával menjünk.

Egy darabig csendben autóztak a Wilcoxon lévő rendőrőrs felé. Nem

beszélték meg, de Harry hagyta, csinálja végig Rickard. aki hátul ült a fiú

mellett. Harry a tükörből látta, zsíros ápolatlan, vállig érő haját, és arra

gondolt, nemrég még fogszabályzót hordhatott, de a külseje elárulta,

abban a környezetben, ahonnan származik, a fogszabályozás soha nem

merül fel. Tekintete üres, fülében arany fülbevaló. A fogazata ragadta meg

leginkább Boscht. Görbén nőtt, és kiálló fogai voltak. Rendezetlenek, mint

az élete. Jobban tükrözték sorsát, mint bármi más, amit magán viselt.

- Hány éves vagy, Kerwin? - kérdezte Rickard. - És ne is próbálj hazudni.

Egész aktánk van rólad odabent. Ellenőrizni tudom.

- Tizennyolc. És kitörölheti a seggét az aktájával. Szarok rá.

- Hú, az anyját! Tizennyolc. Úgy látszik, egy felnőtt férfit fogtunk

magunknak, Harry. Nem a fiatalkorúak közé kell vinnünk, á, dehogy be a

nehéz fiúk közé, a hétezresbe.

A hétezres a rendőrök és bűnözők által egyaránt használt elnevezés volt. A

megyei gyűjtőfogházat jelentette az 555-7000-es telefonszám miatt,

amelyen érdeklődni lehetett a rabok felől. A börtön a belvárosban volt,

négyemeletnyi zaj, gyűlölet és kegyetlenség a megyei seriff parancsnoki

irodája fölött. Minden nap megvertek valakit. Minden órában

megerőszakoltak valakit. És soha senki nem tett semmit ellene. Nem

törődött vele senki, csak az, akit megvertek vagy megerőszakoltak. A

seriff helyettesei, akik ezt a műintézményt vezették, úgy nevezték EN.

Emberek Nélkül. Bosch tudta, hogy ha meg akarják szorongatni ezt a

gyereket, Rickard a legjobb utat választotta.

- Most elkaptunk, Kerwin. Ez már szép mennyiség. Hidegre kerülsz

eladási szándékkal való birtoklásért, kölyök. Neked annyi.

- Bekaphatja.

A fiú minden egyes szót mély megvetéssel ejtett ki száján. Harcolni akart.

Bosch észrevette, hogy Rickard a nyitott ablakon kitartja a sörös üveget,

hogy ne lélegezzék be a párolgását.

- Ez nem volt szép, Kerwin. Főleg azért nem, mert ez az ember, aki a

kormánynál ül, egy alkut akar neked felajánlani... Az ő helyében én

hagynám, hogy a nagyfiúkkal alkudozz a hétezresben. Néhány nap után,

borotválnád a lábadat és rózsaszínű alsóneműben járkálnál, amit előbb

beáztatnak hawaii puncsba.

- Kapja be, maga disznó. Engedjen egy telefonhoz.

A Sunseten jártak. Már nagyon közel voltak a Wilcoxhoz, és Rickard még

semmire nem jutott a kölyökkel.

- Majd lesz telefon, ha mi is úgy gondoljuk. Kemény vagy, fehér fiú, de

nem tart ez sokáig. Odabent mindenki megtörik. Majd meglátod. Hacsak

nem gondolod meg magad. A haveroddal Dance-szal akarunk találkozni.

Bosch ráfordult a Wilcoxra. A kapitányság mindössze két háztömbre volt.

A fiú nem válaszolt, és Rickard is hallgatott egy utca hosszat, mielőtt

tovább próbálkozott.

- Mit szólsz hozzá, kölyök. Add meg a címet. Én pedig elejtem ezt a szart.

Ne légy te is olyan ostoba, aki azt hiszi a hétezresben csupa fasza gyerek

ül. Nem lesz egy kéjutazás. Vagy azt akarod?

- Dögölj meg!

Bosch a hátsó parkolóhoz hajtott. Itt kezdődne a letartóztatási eljárás, a

bizonyíték jegyzőkönyvbe vétele, és azután kéne visszavinni a fiút a

belvárosba. Harry tudta, hogy meg kell tenniük. Ez a kölyök nem fog

beszélni. Meg kellett mutatniuk neki, hogy nem blöfföltek.

12

BOSCH CSAK HAJNALI NÉGYKOR folytatta Porter keresését. Addigra

már két kávét megivott az őrszobán, és a harmadik csészét tartotta a

kezében. Újra a Caprice-ban ült, és a város utcáit rótta.

Rickard is belátta, hogy nem tudnak mit kezdeni a kölyökkel, és bevitte

Kerwint a gyűjtőbe. A tagadásból, rendőrgyűlöletből és rossz irányú

büszkeségből szőtt páncélján nem hatolhatnak át. Az őrsön Rickard még

egyszer próbálkozott. Megismételte a fenyegetéseit, a kérdéseit, amit

Bosch a végén már maga is megunt. Szólt a fiatal nyomozónak, hogy

hagyja abba. Javasolta, sitteljék le a fiút, és próbálkozzanak vele néhány

nap múlva. Amikor kiléptek a kihallgató helyiségből, megállapodtak, hogy

délután kettőkor találkoznak a hétezres előtt. Egy tízórás ízelítőt kap a

kölyök a nagy házból, arra talán elég, hogy döntsön.

Bosch azokat a helyeket járta, ahol záróra után mindenki ihatja a saját,

hozott italát, csak a terítékért számolnak fel egy képletes összeget. A

terítékről persze szó sem volt, sőt, akadt olyan klub, ahol még tagsági díjat

is kértek. De fizettek, hiszen mindig vannak, akik képtelenek otthon,

egyedül inni. És mindig vannak, akiknek nincs otthonuk, ahol igyanak.

A Sunset és Western kereszteződésében a piros lámpánál állt, amikor egy

árnyékot látott a kocsi baloldalán, és a következő pillanatban valaki

rázuhant a motorháztetőre. Bosch automatikusan nyúlt a fegyveréhez, és

majdnem eldobta a kávéját is, amikor ráeszmélt, hogy a férfi egy

újságpapírral a kezében dörzsöli a szélvédőt.

Hajnali fél ötkor egy hajléktalan pucolja az ablakát. Rosszul, persze.

Minden igyekezete ellenére csak még jobban összemaszatolta az egészet.

Bosch előhúzott a zsebéből egy egydolláros bankjegyet, és kinyújtotta a

férfinak, amikor az oldalsó ablakot kezdte “tisztítani.” Elküldte.

- Ez jól van így, öregem - mondta, és az ember lassan eloldalgott.

Bosch az Echo park környéki klubokat kereste, a Rendőr Akadémia

szomszédságában, aztán a kínai negyed következett. Porternek sehol

semmi nyoma. Visszafordult a belváros irányába, s a kölykön jártak a

gondolatai. Mostanra már benn van a hetesben, a narkósok között.

Remélte, hogy nem lesz baja.

A Sring Streeten pont akkor hajtottak ki a hatalmas kék teherautók a

Times épületének garázsából a friss hírekkel. Kezdett kifutni az ötletekből,

hol keressen tovább. Az utolsó kocsma ahol megállt, a Poe volt, a

Harmadik sugárúton, közel a Los Angeles Times St. Vibiana nevű

közkedvelt helye, és a pénzügyi központ hatalmas üvegtornyaihoz, ahol az

alkoholos italokat nagykereskedelmi áron értékesítették. A Poe már azelőtt

kitermelte a maga hasznát, mielőtt az üzleti negyedben megindult volna a

sürgés-forgás.

A Poe egy első világháború előtti téglaépület első emeletén volt, amelyet a

városfejlesztési hivatal lebontásra ítélt. Nem felelt meg a

földrengésvédelmi előírásoknak, a tetőszerkezet cseréje viszont többe

került volna, mint az épület maga. A hivatal végül maga vette meg az

épületet, és öröklakásokat tervez a helyére építtetni, hogy a belvárost

lakottabbá tegye. De ez már régi történet. Egy másik városi hivatal, a

városvédőké, meg akarja őrizni a Poe-t. Már négy éve tart a huzavona, és

Poe még mindig működik. A fölötte lévő négy emeletet viszont lezárták.

A hely maga egy sötét lyukra hasonlított. A bárpult megvetemedett, és

sehol egy asztal. Ez nem az a hely volt, ahol behúzódhat az ember egy

boxba a haverokkal. Csak arra jó, hogy egyedül piáljon. Meg hogy

bátorságot gyűjtsön az öngyilkossághoz. Kisiklott életű zsaruk kedvenc

helye, akik tovább már képtelenek együtt élni a magányossággal, íróké,

akik nem tudnak már miről írni, papoké, akik a végén már a saját bűneiket

sem tudják megbocsátani. Itt csak és kizárólag inni lehetett, amíg volt a

delikvens zsebében zöldhasú. Öt dollárért mértek egy üveg akármilyen

whiskyt, és egy dollárért kaphattál egy pohár jeget hozzá. A szóda már

további háromba került volna, de ezek a fickók tisztán vették be a

gyógyszerüket.

Mintha egy barlangba lépne az ember. Boschnak egy pillanatra ismét

Vietnam jutott eszébe. Mozdulatlanul állt egy ideig, háttal a bejáratnak,

hogy szeme megszokja a félhomályt. A levegő rosszabb volt, mint Porter

odújában. A bárpincér gyűrött fehér ingben támasztotta a pultot.

Valahonnan Bosch háta mögül megszólalt egy hang:

- A fenébe is, Harry. Mit csinálsz te itt? Csak nem engem keresel?

Megfordult, és a helyiség másik végében meglátta Portert. Odasétált

hozzá. Előtte egy üveg bourbon, alján még egy kis whiskyvel, és jég.

- Igen. Téged - válaszolta Bosch növekvő dühvel hangjában.

- Mi a nagy helyzet?

Bosch tudta, hogy meg kell tennie, amit meg kell tenni, mielőtt az

együttérzés meglágyítaná. Megragadta Porter zakóját, hátracsavarta a

karját, és kiemelte tokjából a fegyverét, és kitette a pultra.

- Mi az istennek hordod ezt még, Lou? Bedobtad a törülközőt, emlékszel?

Vagy be vagy szarva valamitől?

- Harry? Mit jelentsen ez? Miért csinálod ezt velem?

A pincér lassan közeledett feléjük, hogy megvédje klubja egy tagját, ha

úgy adódik, de Bosch egy pillantással eltérítette szándékától. Felemelte

karját, mint egy közlekedési rendőr.

- Nyugi. Ez magánügy.

- Kurvára igaza van. Ez egy magánklub. És maga nem a tagja.

- Nincs semmi baj, Tommy - szólalt meg Porter. - Ismerem. Felelek érte.

Páran fogták az italukat, és a bár túlsó végébe húzódtak. Mások, a

részegebbek csak álltak és szemérmetlenül bámultak. Nem ment el senki,

hiszen maradt még ital a poharukban, és egyébként se volt még hat óra.

Innen már nincs hová menni. Más helyek nem nyitnak ki csak hétkor, és

az az egy óra, maga az örökkévalóság. Nem, dehogy mennek el. Ez a

népség akár azt is végignézné, hogy megölnek valakit, ha épp úgy adódik.

- Harry, kérlek, nyugodj le. Beszéljük ezt meg.

- Beszéljük meg? Beszéljük meg? Mi a francos fenéért nem beszéltél

velem, amikor felhívtalak valamelyik nap? És Moore? Cal Moore-ral

beszélgettél?

- Figyelj, Harry...

Bosch megragadta, és a lambériához nyomta az arcát. Könnyebb volt,

mint számított rá, ezért erősebbre sikerült a mozdulat. Orra olyan hangot

adott ki, mint az aszfaltra pottyanó fagyi gombócé. Bosch Porter hátának

dőlt, úgy, hogy a másik mozdulni sem bírt.

- Semmi “figyelj Harry”. Én kiálltam melletted, mert azt hittem,

megérdemled. Már tudom, hogy nagyot tévedtem. Nagyon nagyot. A Juan

Doe ügy miatt dobbantottál. Tudni akarom, miért? Tudni akarom, mi

folyik itt?

Porter alig bírt megszólalni. A fal és a vér is zavarta beszéd közben.

- Harry, a fene vigyen el, azt hiszem, eltörted az orrom. Vérzek.

- Ne törődj vele. Beszélj Moore-ról. Tudok róla, hogy ő jelentette az

esetet.

Porter káromkodott egyet, mire Harry erősebben nekidőlt. Savanyú

testszag, pia és cigifüst áradt belőle. Bosch azon gondolkozott, mennyi

ideje ülhetett itt, az ajtót lesve.

- Most már aztán hívom a rendőröket! - kiáltott rájuk a pincér.

Kezében tartotta a kagylót, de látszott, hogy fenyegetésnek szánja. Ha

valóban hívná a zsarukat, egyetlen perc alatt kiürülne a bár. Egy darab

vendég nem maradna.

Testével még mindig odaszögezve Portert, Bosch elővette az igazolványát,

és kihajtva felmutatta.

- Én vagyok a rendőrség. És törődjön a saját kibaszott dolgával!

A pincér megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná, mi lett ebből a

szakmából, és visszatette a telefont. Bosch bejelentése nyomán a vendégek

egy része felhajtotta italát, és távozott.

Porter nyüszítő hangokat adott ki, amire Bosch azt hitte, megint sírásba

kezd, mint csütörtök reggel a telefonba.

- Harry, én... én nem hiszem, hogy...

Bosch lökött rajta még egyet. Hallatszott, amint Porter homloka a falnak

ütődik.

- Ne kezdd ezt előről! Tudod, mit csináltál te? Vigyáztál a seggedre. És...

- Beteg vagyok. Érzem, hogy beteg leszek.

- És most az egyetlen, aki törődik veled, én vagyok. Érted, te szemét? És

most gyerünk, mondd el, mit tettél! Meséld el szépen, mit követtél el, és

kvittek vagyunk.

Nem mondom el, ne félj senkinek. Elmész a fészkes fenébe nyugdíjba, és

nem látjuk egymást többé. Boscht már zavarta a szuszogása.

- Ez biztos, Harry?

- Nincs más választásod. Ha nem beszélsz, elveszíted az állásodat, és

akkor nyugdíj sincs.

- Ó, jaj, én csak... istenem, véres az ingem! Ez fáj!

Bosch még jobban szorította.

- Oké. Oké. Elmondom... Csak egy szívességet tettem Moore-nak. ez

minden. De nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Amikor meghallottam,

húú. Nem bírtam tovább. Nem tudtam, mi történt. Tényleg, komolyan. Ők,

valakik lehet, hogy már keresnek. Félek. Be vagyok szarva. Mióta veled

beszéltem, csak a bárokban bujkálok. Már bűzlök. És most ez a vér is.

Szerezz egy zsebkendőt. Azt hiszem, üldöznek.

Bosch engedett a szorításon, de fél kezét továbbra is a hátán tartotta, hogy

ne legyen kedve elinalni. Másikkal kinyúlt, és néhány papírszalvétát vett

el a pultról, és odanyújtotta Porternek. Harry könnyeket látott az arcán, és

elfordította a fejét.

Ekkor kinyílt az ajtó, és a hajnali szürkület bevilágított a sötét helyiségbe.

Egy férfi állt a fénynyalábban, szoktatta szemét a félhomályhoz, mint az

előbb Bosch. Sötét bőrű lehetett, koromfekete hajjal. Bal szeme sarkából

három tetovált könnycsepp gurult le arcán. Harry rögtön látta rajta, hogy

se nem bankár, se nem ügyvéd, akinek egy dupla whiskyre van szüksége,

hogy jól induljon a napja. Ez itt valószínűleg behajtó ember, aki az

olaszoknak vagy a mexikóiaknak dolgozott egész éjjel, és most lazítani

akart. Tekintete Bosch és Porter alakjára esett, majd a még mindig a

bárpulton fekvő fegyverre. Gyorsan felmérte a helyzetet, és lassan, szó

nélkül kihátrált a helyiségből.

- Kurva jó! - kiáltott fel ismét a pincér. - Nem menne végre a jó büdös

franca! Sorra vesztem el a vendégeimet. Tűnjenek innen, mind a ketten!

Bosch észrevett egy nyilat, amely a mellékhelyiségek felé mutatott, és arra

kezdte lökdösni Portert. Ez még büdösebb volt, mint Porter. A mosdóhoz

taszította:

- Hozd rendbe magad - szólt Bosch. - Egyébként, mi volt az a szívesség?

Azt mondtad, megtettél neki valamit. Mi volt az?

Porter a feldagadt arcát vizsgálgatta a fémlapban, amelyet valószínűleg az

állandó tükörtörés miatt tett fel a személyzet.

- Nem marad abba a vérzés. Azt hiszem, eltört.

- Ne törődj vele. Beszélj, mi volt az a szívesség?

- Csak annyi, hogy Moore azt mondta, ismer néhány embert, aki szeretné,

ha a hullát az étterem mögött, egy ideig nem azonosítanák. Csak húzzam

el, mondta, egy vagy két hétig. Jézusom! Egyébként sem volt igazolvány

nála. Azt mondta, nyugodtan eljátszogathatok a komputerrel, mert úgysem

találok referenciát. Azt mondta, csináljak mindent szép lassan, és azok az

emberek, akiket ő ismer, majd vigyáznak rám. Azt is mondta, kapok egy

szép karácsonyi ajándékot, így aztán, tudod, hogy van, én, szóval, úgy is

tettem. Egyébként pedig, magad is láthattad, nem jutottam semmire az

üggyel. Se papír, se tanúk, se semmi. A fickó már legalább hat órája halott

volt, amikor odadobták.

- Akkor? Miért láttál kísértetet? Mi történt karácsonykor?

Porter kifújta az orrát egy csomó papírtörülközőbe, amitől megint könnybe

lábadt a szeme.

- Igen. Biztosan el van törve. Kórházba kell jutnom. Kérlek, intézkedj.

...Egyébként, nem történt semmi karácsonykor. Az történt. Úgy értem,

Moore már egy hete eltűnt, és nagyon ideges voltam a dolog miatt.

Karácsonykor nem jött senki. Moore sem. Amikor megyek haza a

Luckyból, jön a szomszédasszony, hogy mennyire sajnálja azt a szegény

rendőrt, akit holtan találtak. Azt mondtam, köszönöm, és bementem a

lakásba. Bekapcsoltam a rádiót. Hallottam, hogy Moore az, és kivert a víz,

Harry, de tényleg.

Porter most az ingét kezdte tisztítgatni a nedves papírral, amitől még

szánalmasabb lett, mint eddig. Észrevette az üres pisztolytokot, és eszébe

jutott, hogy a fegyver ott maradt a pulton. Nem akarózott visszamenni

érte, pont most, amikor Porter beszélni kezdett.

- Tudod, én tudtam jól, hogy Moore nem lett öngyilkos. Nem érdekel, mit

mondanak az okosok. Tudom, hogy nem ölte meg magát. Dolgozott

valamin. Hát, ezért döntöttem úgy, hogy elég. Felhívtam a

szakszervezetet, és kerestem egy ügyvédet. Itt tartok, Harry. Felszámolok

mindent itt, és elmegyek Vegasba. Talán beállók egy kaszinóba biztonsági

őrnek. Millie úgyis ott él a fiammal. A közelükben akarok élni.

Jól van, gondolta Bosch. És ne felejts el mindig a hátad mögé nézni.

- Megint vérzel - mondta helyette. - Mosd meg az arcod. Megyek, szerzek

kávét. Elviszlek innen.

Bosch elindult az ajtó felé, de Porter megállította.

- Harry, vigyázol rám?

Bosch sokáig nézte ezt a züllött, összevert arcot, mielőtt válaszolt volna.

- Persze. Megteszem, amit lehet.

Visszament a bárba, és magához intette a pincért, aki a másik sarokban

dohányzott. A cirka ötvenes férfi mindkét karját tetoválások borították.

Bosch egy tízdollárost tett a pultra.

- Adjon két kávét. Elviszem. Az egyiket rakja tele cukorral.

- Ideje, hogy, eltűnjenek - morgott a pincér, és szó nélkül eltette a pénzt. -

Egyébként pedig a szalvéta nem azért van, hogy maga csak úgy véresre

verje a vendégeimet. Azért is fizethet nyugodtan. Tegye a pultra, amit

gondol.

Kiöntötte a kávét, ami úgy nézett ki, mintha karácsonykor főzték volna le.

Bosch visszament a 38-as Smith-ért. A pincér, azt gondolva, hogy nem

figyel, mindkét pohárba jókora adag cukrot öntött. Nem csinált balhét.

- Ügye ez a cukor nélküli? - kérdezte, és meglátta, hogy a tízdollárost

kicserélték egyesre. Belefújta a füstöt a pincér arcába, és azt mondta: - Ez

a kávéra. És megcseszheti a szalvétáit.

- Menjen innen a faszba - mondta ingerülten a fickó. Bosch lábbal belökte

a mosdó ajtaját, de nem látta Portert sehol. Berúgta az egyetlen fülke

ajtaját is, de ott se volt. Kirohant, és most a női WC-t kutatta át. Nincs

Porter. Tovább futott a folyosón, és akkor megpillantott egy EXIT feliratú

táblát. A földön jól látszottak a vércseppek. Már sajnálta a közjátékot a

pincérrel, és azon gondolkozott, vajon megtalálja-e Portert, ha

körbetelefonálja a kórházakat. Csípőjével próbálta kitolni az ajtót, de csak

egy ujjnyit engedett. Valami volt a másik oldalon, amitől nem nyílt ki

rendesen.

Bosch lerakta a földre a csészéket, és teljes súlyával nekidőlt az ajtónak. A

Poe mögötti sikátorban találta magát. A hajnal erős fénye teljesen

elvakította.

Egy elhagyott Toyotát látott aztán, amelynek a kerekei, motorháztetője és

egyik ajtaja hiányzott. Más szemét is volt körülötte, amit a szél időnként

tovább vitt. De Porternek sehol semmi nyoma.

13

BOSCH A PULTNÁL ÜLT és a kávéját iszogatta, tányérján tojás és

szalonna. Várta, hogy rátöltsenek a kávéjára. Nem próbálkozott tovább

Porter keresésével. Tudta, nincs esélye. Miután tisztában van vele, hogy

Bosch keresi, még egy Porter is tudja, melyek azok a helyek, ahonnan

távol kell magát tartania.

Harry elővette a jegyzetfüzetét, kinyitotta az időrendi táblázatnál, amelyet

előző nap állított össze. De nem bírt összpontosítani. Bántotta, hogy Porter

elfutott előle, mert nem bízott meg benne. Bántotta a mostanra világossá

vált tény, hogy Moore átlépett egy határt, amely ott van minden zsaru

szeme előtt. És ez megölte őt.

“Megtudtam, ki vagyok.”

Ez a sor is nagyon zavarta. Ha nem öngyilkosság volt, akkor mit jelentett?

Elgondolkozott azon, amit Sylvia Moore mesélt a múltjáról. Arról a

csapdáról, amelyet a férje magának állított fel. Azt gondolta, mindjárt

felhívja, és elmondja, amit megtudott, de egyelőre elvetette az ötletet.

Nem volt kész válasza azokra a kérdésekre, amelyeket az asszony

valószínűleg feltett volna. Miért ölték meg Calexico Moore-t? És hogy ki

tette?

Még csak nyolc múlt. Bosch otthagyta a pénzt a pulton, és kisétált. Kint

két hajléktalan rázogatta a bögréit az orra előtt. De úgy tett, mintha nem is

léteznének. Elment a Parker központba, ahová elég korán ért, hogy

könnyen leparkolhasson. Először a Rablás és Gyilkossági Osztályra nézett

be, de Sheehan még nem volt a helyén. Ezután felment a negyedikre, a

menekültek nyilvántartójába, ahová Porternek is jönnie kellett volna, ha

nem köt egyezséget Moore-ral. A Menekült Osztály foglalkozott az eltűnt

személyekkel is, amit Bosch mindig szimbolikusnak tartott. A legtöbb

eltűnt személy egyúttal menekült is volt. Menekültek valami elől, vagy

életük egy része elől.

Egy Capetillo nevű nyomozó megkérdezte, mit keres. Harry az utolsó tíz

napban bejelentett, eltűnt latin férfiakról szeretett volna információt kapni.

Capetillo az asztalához vezette, és hellyel kínálta, amíg az iratokat átnézi.

Miközben Harry körülnézett, tekintete az asztalon álló, bekeretezett

fényképre tévedt. A képen a kissé pocakosodó nyomozó pózolt a

feleségével és két gyermekével. Családszerető ember. Az asztal mögötti

falra egy bikaviadalt hirdető posztert ragasztottak, amely a két évvel

ezelőtt, a tengerparti Tijuana-ban megrendezett eseményt hirdette. A hat

matadort a plakát jobb alsó sarkában tüntették fel. A teljes baloldalt egy

matadorról készített festmény reprodukciója foglalta el. A képen a

torreádor éppen eltereli vörös leplével a bika öklelni készülő szarvait. Az

aláírás: “El Arte de la Muleta.”

- A klasszikus veronika.

Bosch megfordult. Capetillo volt, kezében egy vékonyka dossziéval.

- Tessék? - kérdezte Bosch.

- A veronika. Mit tud a corrida de totros-ról? A bikaviadalról?

- Soha nem láttam.

- Lebilincselő. Én legalább négyszer elmegyek egy évben. Semmi nem

hasonlítható hozzá. Foci, kosárlabda, semmi. A veronika mozgása.

Ravaszul eltereli a szarvakat. Tudja, Mexikóban a bátrak fesztiváljának

nevezik a bikaviadalt.

Bosch a férfi kezében lévő iratot nézte. Capetillo kinyitotta, és néhány

papírt adott át belőle.

- Ez minden, az utóbbi tíz napot illetően - mondta. A mexikóiak, a

chicanók nem nagyon jelentik be az eltűnteket a rendőrségen. Ez

valamilyen, a kultúrájukból adódó dolog. Legtöbbjük nem bízik meg

bennünk. Ha eltűnik valaki, általában elintézik magukban annyival a

dolgot, hogy biztos délre ment. És a legtöbbjük illegálisan tartózkodik az

országban. Eszükben sincs a zsarukhoz fordulni.

Bosch öt perc alatt átnézte az anyagot. Egyik személyleírás sem illet Juan

Doe# 67-re.

- És a telexek, a keresések Mexikóból?

- Ez egészen más dolog. A hivatalos levelezést külön kezeljük.

Megnézhetem. De egyszerűbb lenne, ha elmondaná, mi az, amit keres.

- Csak egy megérzés. Van egy hullánk, minden igazolvány nélkül. Lehet,

hogy Mexicaliból jött. De ez tényleg nem több puszta találgatásnál.

- Várjon - mondta Capetillo, és ismét kiszaladt. Bosch a posztert

tanulmányozta, és feltűnt neki, hogy a matador arcán nyoma sincs a

félelemnek, merő összpontosítás, hogy távol tartsa a halált jelentő

szarvakat magától. Tekintete üres, halott, mit egy cápa szeme. Capetillo

hamar visszatért.

- Jó megérzés volt. Az utolsó két hét alatt három bejelentés érkezett.

Mindegyik ráillik a maga emberére, de az egyik talán jobban. Lehet, hogy

szerencsénk lesz.

Átnyújtott egy papírt Boschnak.

- Tegnap érkezett a konzulátusról.

Egy telexmásolat volt. Bosch beleolvasott az angolul írt szövegbe.

Tájékoztatás Fernal Gutierrez-Llosa, 55, napszámos, Mexicali, eltűnése

ügyében. Jelenlegi tartózkodási hely: ismeretlen. Utolsó tartózkodási

helye: 12/17-Mexicali. Személyleírása: l méter 72 centiméter magas, 65

kilós. Szeme barna, haja barna, kissé öszes. A mell jobb felső részén

tetoválás (kék tintás szellem, Lost Souls város jelképe) Értesítendő: Carlos

Aguila, 57-20-13, Mexicali, B.C.

Bosch másodszor is elolvasta. Nem volt sok, de pont elegendő, ahhoz,

amit tudni akart. Fernal Gutierez-Llosa 17-én, Mexicaliban tűnt el, és

másnap hajnalban, Juan Doe holttestét Los Angelesben találták meg.

Bosch az első oldalt nézte. A tetoválás a kapocs.

- Azt hiszem, ő az - mondta. - Kaphatnék egy másolatot?

- Természetesen. Akarja, hogy odaszóljak? Talán van ujjlenyomatuk, amit

elküldhetnének.

- Nem, még nem. Előbb meg akarok nézni pár dolgot.

Valójában Capetillót akarta kiiktatni a továbbiakból, és csak erre az egy

szívességre korlátozni a szerepét.

- Azt meg tudná mondani, hogy ez a jelkép, a tetoválás mit jelent?

- Igen. A tetoválás tulajdonképpen a barrio szimbóluma. Fernal

Gutierez-Llosa Ciudad de los Personas körzetben lakott, ami azt jelenti az

Elveszett Lelkek Városa. Sokan csináltatnak maguknak ilyen tetoválást

arrafelé. Egyfajta megjelölés. Olyan, mint nálunk a graffiti. Csak ők nem a

falat festik össze. Az ottani rendőrök tudják, melyik tetoválás honnan

származik. Tudomásom szerint, Mexicaliban nagyon elterjedt szokás. Ha

megkeresi Aguila-t, ő többet tud mesélni. Még fotókat is mutat magának.

Bosch hallgatott, és úgy tett, mintha olvasna. Az Elveszett Lelkek Városa.

Egy szellem. Elidőzött ennél a gondolatnál. A Moore karján látott

tetoválás jutott eszébe. Ördög, glóriával. Vajon az is Mexicaliból

származik?

- Azt mondja, az ottani kollegáknak nyilvántartásuk van a tetoválásokról?

- Pontosan. Ez az egyetlen, amit jól csinálnak.

- Hogy érti ezt?

- Járt már arra valaha is? Munkából kifolyólag, úgy értem. Ez egy egész

más világ, öregem. A rendőrség, az apparátus, talán így lehetne nevezni, a

mi mércénkkel mérve nagyon kezdetleges. Tulajdonképpen azon se

lepődnék meg, ha nem volna ujjlenyomatuk ettől az embertől. Eleve az

meglep, hogy egyáltalán jeleztek a konzulátus felé. Talán, ennek az

Aguila-nak is volt valami megérzése, mint magának.

Bosch még egy utolsó pillantást vetett a poszterre a falon, megköszönte a

segítséget, és a másolatot, majd elköszönt.

A liftben összefutott Sheehannal. A fülke tele volt, és a nyomozó a tömeg

mögött, a fal mellett állt. Nem szóltak egymáshoz, amíg ki nem szálltak a

harmadikon.

- Hello, Frankie - köszöntötte Bosch. - Nem tudtam magával beszélni

karácsonyeste.

- Mit keres itt, Harry?

- Magára vártam. Kicsit elkésett, vagy mostanában az ötödiken kell

bejelentkezni?

Ez kis fricska volt. A belső elhárítás irodái voltak az ötödiken. Arra is jó

volt, hogy Sheehan tudomására hozza, tisztában van a Moore-ügy más

vonatkozásaival is. Mivel lefelé jött, az ötödik vagy hatodik emeletről

jöhetett. A belső elhárítás vagy Irving irodájából. Esetleg mindkettőből.

- Ne szarazzon velem, Bosch! Azért nem voltam bent reggel, mert dolgom

volt, hála a maga ostoba játékainak.

- Nem értem.

- Ne is törődjön vele. Nézze, nem akarom, hogy magával lássanak itt.

Irving külön utasításokat adott magával kapcsolatban. Maga nem vesz

részt ebben a nyomozásban. Segített akkor este, ez minden. Game over.

Az irodák előtt álltak. Boschnak nem volt ínyére ez a hangnem. Még soha

nem hallotta Sheehant így beszélni.

- Gyerünk, üljünk le egy kávéra. Nekem elmondhatja, mi nyomja a lelkét.

- Semmi nem nyomja a lelkem, ember. Elfelejti, hogy dolgoztam magával.

Tudom, milyen az, amikor maga megragad valakit a tíz körmével, és nem

engedi el, amíg meg nem tudja, amire kíváncsi. Tudja mit, megmondom

én magának, hogy állnak a dolgok. Ott volt, amikor megtaláltuk. Ott a

vége. Menjen szépen vissza Hollywoodba.

Bosch tett egy lépést felé, és visszafogta a hangját.

- Mind a ketten tudjuk, hogy nincs még vége, Frankie gyerek. És nem is

lesz. Szóval, ha kötelességének érzi, mesélje csak el a főnökének, hogy én

mondtam. Nincs vége.

Sheehan hosszan Boschra meredt. Látszott rajta, hogy elgondolkodik a

hallottakon, és a dühe is elszállt.

- Rendben, Harry, gyerünk be. Majd később megbeszélem magammal.

Sheehan asztalához telepedtek le. A fiatal nyomozó levette a zakóját, és

vállfára tette. Ő is helyet foglalt, megigazította a fegyver hevedert, és

széttárta a karját.

- Tudja, hol voltam egész reggel? A patológusnál. Megpróbáltam elérni,

hogy valahogy lakat alatt tartsuk ezt a dolgot legalább pár óráig. Úgy

tűnik, az éjszaka valaki fecsegett, és Irvinget reggel már telefonok

tömegével árasztották el a médiából. Azt állították, hogy visszatartjuk a

nyomozást saját kollégánk meggyilkolása ügyében. Maga semmit nem tud

erről, ugye?

- Én csak annyit mondhatok, hogy gondolkoztam a gyilkosság helyszínén

látottakon, és miután a boncolás eredménye nem eléggé meggyőző, ahogy

mondják, nem tartom öngyilkosságnak a történteket.

- Maga ne tartsa semminek, nem dolgozik az ügyön. Ne felejtse el. És

ehhez mit szól?

Kihúzott egy fiókot, és kivett egy iratot belőle. A Zorrillo-akta volt,

amelyet Rickard egy nappal korábban átadott neki.

- Ne is próbálja azt mondani, hogy nem látta, mert képes lennék

ujjlenyomatokat vetetni róla. Esküszöm a feleségem spiráljára, hogy rajta

van a magáé is.

- Vesztene, Frankie.

- Akkor még több gyerekem lesz. De tudom, hogy megnyerném a

fogadást, Harry.

Bosch várt egy percet.

- Ez az egész letámadás egy dolgot elárul nekem. Azt, hogy maga sem

tekinti öngyilkosságnak. Hagyja abba tehát a süketelést.

- Igaza van. Nem tekintem annak. De van egy főnököm, akinek az a

briliáns ötlete támadt, hogy rám bízza a belső elhárítás nyomozását is.

Mintha mindkét lábbal szarral telt vödörbe léptem volna, mielőtt bármit

tehetnék.

- Azt akarja mondani, hogy nem folytatják a nyomozást?

- Nem, nem azt mondtam.

- Mit fognak mondani a Timesnak?

- Ma délután lesz egy sajtótájékoztató. Irving tartja. Azt fogja nyilatkozni,

hogy vizsgáljuk a gyilkosság lehetőségét - a lehetőségét. A fene vigye az

egész Timest! De várjunk csak! Ki mondta, hogy a Times szivárogtatta ki

a gyilkosságról szóló mesét?

- Senki. Csak úgy gondoltam.

- Aha. Legyen nagyon óvatos, Bosch. Ha Irvingnek meggyűlik a baja

magával, azt nem viszi el szárazon. És feni magára a fogát, annyit

mondhatok. A maga személyi lapjával, a múltbeli viselt dolgaival. Látja,

itt van ez az anyag is. Azt mondta Irvingnek, hogy nem ismerte ezt a fiút.

Most pedig előttünk egy irat, ami azt bizonyítja, hogy dolgozott magának.

Bosch rádöbbent, hogy elfelejtette levenni a cédulát, amit Moore

ragasztott rá.

- Mondjon, amit akar. Azt hiszi, érdekel? - Bosch az iratra tekintett. -

Egyébként mit gondol róla?

- Erről? Hangosan semmit.

- Ugyan, Frankie. Megkérem Moore-t, hogy nézzen utána ennek a

kábítószeres gyilkosságnak, s aztán egy motelben végzi, szétlőtt fejjel.

Alapos munka volt. Annyira, hogy más ujjlenyomat nem is létezett az

egész szobában.

- És akkor mi van? Úgy gondolom, vannak, akik megérdemlik, amit

kapnak, tudja?

Valami megtört. Akár szándékosan, akár véletlenül, de Sheehan ezzel azt

közölte Bosch-sal, hogy Moore átállt.

- Nekem több bizonyítékra van szükségem - tette hozzá nagyon halkan.

Bosch a szemébe nézett: - Nézze, a maga keze meg van kötve. De én

szabad vagyok. És a végére fogok járni. Lehet, igen, hogy Moore átállt.

De senki nem kenheti fel az agyát egy fürdőszoba falára. Ebben egyet

érthetünk. És vannak további halálesetek.

Harry látta, ez megragadja Sheehan figyelmét.

- Kössünk üzletet - javasolta halkan.

- Jó ötlet. Igyunk egy kávét - mondta Sheehan, és felállt.

Öt perc múlva a második emeleti kávézóban ültek, ahol Bosch beszámolt

Jimmy Kappsről, és Juan Doe #61-ről. Kiemelte az összefüggést Juan Doe

és Moore között, Doe és Mexicali, Mexicali és Humberto Zorrillo, Zorrillo

és a fekete jég, a fekete jég és Jimmy Kapps között. Szépen sorjában

elmondott mindent. Sheehan nem kérdezett, és nem jegyzetelt, mialatt

Bosch beszélt.

- És mire gondol?

- Amire maga - felelte Bosch. - Hogy Moore átállt. Hogy Zorrillo embere

volt, a jeges emberé, és olyan mélyen belebonyolódott, hogy már nem

tudott kiszállni. Nem tudom, hogy kötődnek össze a szálak, de van néhány

ötletem. Sok mindenre gondolhatok. Lehet, ki akart szállni, de az az ember

nem engedte. Lehet, hogy ezzel az aktával a tudomásomra akart hozni

valamit, de közben kinyírták.

- Találgatások.

- Az sem kizárt, hogy a belső elhárítás nyomozásának híre ment, és

veszélyesnek tekintették Moore-t a továbbiakban, ezért aztán likvidálták.

Sheehan bizonytalankodott. Az igazság nagy pillanata volt ez. Ha beszél

az elhárítás nyomozásáról, megszeg egy sor belső szabályzatot, ami éppen

elég ahhoz, hogy lapátra tegyék. Mint Boscht annak idején.

- Megüthetem a bokámat - mondta. - Úgy végezhetem, mint maga. A

pöcegödörben.

- Ember, az egész egy nagy pöcegödör. Teljesen mindegy, hogy az alján

vagy a tetején vagy. így is, úgy is benne vagy nyakig.

Sheehan belekortyolt a kávéjába.

- A belső elhárítás kapott egy fülest, ez kábé két hónappal ezelőtt volt,

hogy Moore valahogy érdekelve van a Boulevard-on folyó

kábítószer-kereskedelemben. Valószínűleg úgy, hogy védelmet ajánlott,

de lehet, hogy még mélyebben. A tippadó nem tudta biztosan.

- Két hónappal ezelőtt? - kérdezte Bosch. - És nem találtak semmi

bizonyítékot? Annyit sem, hogy irodára tegyék? Hiszen Moore tovább

dolgozott az utcán.

- Nézze, ne felejtse el, hogy Irving kötött össze Chastainnel. De nem

vagyok jóba vele. Nem sokat mond el nekem. Mindössze annyit árult el,

hogy a nyomozás nagyon az elején volt még, amikor Moore eltűnt. Nincs

bizonyíték se a megerősítésre, se az elvetésre.

- Tudja, mennyire vette komolyan a nyomozást?

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon is. Mindig a lehetőséget keresi, hogy

egy jelvényt letéphessen valakiről. És ezek nem egyszerű belső vádak

voltak. Magasra jutott volna a híre. Ezért gondolom, hogy keményen

dolgozott. Csak éppen nem talált semmit. Moore nagyon ügyes volt.

Mégsem eléggé, gondolta Bosch. Ahogy az ábra mutatja.

- Ki volt, aki köpött?

- Azt nem kell tudnia.

- Tudja, hogy igen. Ha szabad kezet kapok, tudnom kell, mi merre.

Sheehan tanácstalan volt, de jól leplezte.

- Névtelen bejelentés volt - egy levél. Chastain azt állította, a feleség volt.

Ezt derítette ki. Ő mártotta be.

- Mitől olyan biztos benne?

- A levél tartalmából, akármi volt is, Chastain szerint csak valaki nagyon

közelálló lehetett. Azt mondta, nem szokatlan. Gyakran megteszik a

házastársak. Azt is mondta, nagyon sokszor hamis vádakat szórnak életük

párjára. A férj vagy a feleség valami teljesen hazug dolgot állít a másikról,

tudja, ha válni készülnek vagy valami ilyesmi, csak azért, hogy lekössék a

másik figyelmét. Szóval, egy csomó idő telt el a megfigyeléssel, hogy itt

miről van szó. Mert Moore és a felesége válófélben voltak. Azt mondta, a

nő soha nem vallotta be, de Chastain biztos volt benne, hogy ő küldte. A

tartalmát illetően pedig nem mondott szinte semmit.

Bosch Sylviára gondolt. Biztosan érezte, hogy ezek tévednek.

- Beszélt vele? Elmondta, hogy megtörtént az azonosítás?

- Nem, Irving beszélt vele este.

- Beszélt a boncolásról, arról, hogy nem öngyilkosság volt?

- Azt nem tudom. Tudja, az a baj, hogy képtelenség Irvinggel úgy leülni,

mint most magával, és megbeszélni a dolgokat.

Boscht nem érdekelte a duma.

- Csak még egy pár dolog, Frankie. Chastain a fekete jégre koncentrált,

vagy valami másra?

- Nem. Amikor a kezébe jutott ez a maga aktája tegnap, majd összeszarta

magát. Az volt az érzésem, hogy az egészről akkor hallott először. Kicsit

élveztem is a dolgot, Harry. Már ha egyáltalán helyes ezt mondani ezzel az

üggyel kapcsolatban.

- Hát, mondjon el neki mindent, amiről beszéltünk.

- Kizárt dolog. Ez a beszélgetés meg se történt. Úgy kell előadnom,

mintha én szedtem volna össze. Ha bármit is jelenteni akarok.

Bosch gyorsan végiggondolta, mit akart még kérdezni.

- A búcsúlevéllel mi a helyzet? Ez az, amit nem tudok beleilleszteni a

képbe. Ha öngyilkosság lett volna, akkor mit akart jelentem?

- Hát, ez tényleg fejtörést okoz. Ezért volt olyan nehéz dolga velünk a

halottkémnek. Azt feltételezzük, hogy már régen a hátsó zsebében

hordozta, vagy a gyilkosa íratta vele. Nem tudom.

- Igen. - Bosch elképzelte a szituációt. - Maga megírna egy ilyen levelet,

ha valaki azon van, hogy szétlője a fejét?

- Nem tudom, öregem. Az emberek olyan dolgokat is tesznek, amire soha

nem gondolnánk, ha fegyvert szorítanak a fejükhöz. Mindig arra

számítanak, hogy valami majdcsak történni fog. Hát, én így látom ezt a

dolgot.

Bosch bólintott. De nem volt benne biztos, hogy egyetért vele.

- Mennem kell - mondta Sheehan. - Majd tudassa velem, ha van valami

fejlemény.

Felállt, és ott hagyta őt a két csésze kávéval az asztalon. Egy pár

másodperc múlva azonban visszalépett.

- Tudja, még soha nem mondtam, de szerintem szemétség volt, ahogy

magával elbántak. Elkelne itt a segítsége, Harry. Mindig is ezt gondoltam.

Bosch felemelte a tekintetét.

- Köszönöm, Frankie. Köszönöm.

14

A ROVAR BESUGÁRZÁSI kutatóközpont Los Angeles keleti szélén a

San Fernando úton működött, nem messze a Megyei Egészségügyi

Központtól, ahol a hullaház is helyet kapott. Bosch kísértést érzett, hogy

meglátogassa Teresát, de aztán azt gondolta, jobb megvárja, amíg elszáll a

nő mérge. Tudta, hogy gyáván viselkedik, de most nem törődött vele.

Továbbhajtott.

A kutatóközpont épületében valamikor pszichiátriai osztály működött,

amelyet aztán bezártak. A Legfelsőbb Bíróság határozatban tiltotta meg az

állam számára értsd rendőrség -, hogy az utcáról összeszedjék az őrülteket,

és megfigyelés alatt tartsák őket a közbiztonság védelme érdekében. San

Fernandót akkor zárták be végleg, amikor szerte az országban sikerült

konszolidálni a pszichiátriai intézmények helyzetét.

Azóta különböző célokra használták már az épületet, volt például mozi és

hullaház, amikor az eredeti megrongálódott egy földrengés során. A

hullákat hűtőkamionokban tartották a parkolóban. Az egyik oldalára Friss

élő rákok volt felfestve. Bosch emlékezett, hogy a Timesban olvasott róla.

A “Csak L. A.-ben történhet meg” című rovatban.

A bejáratnál biztonsági őrök fogadták, állami rendőr egyenruhában.

Letekerte az ablakot, felmutatta az igazolványát, és megkérdezte, hol

találja az igazgatót. Az igazgatósági épületbe irányították.

A bejárati ajtón még mindig ott díszelgett egy régi tábla: “Betegeknek

tilos a belépés!”

Bosch egy folyosón ment végig, miközben üdvözölte a mellette elhaladó

hivatalnokokat. Végre talált egy titkárnőt, ahol megint igazolta magát, és

kérte, hogy a vezetővel beszélhessen. Egy gyors telefon után bekísérte

Harryt a szomszédos irodába, és bemutatta egy Roland Edson nevű

férfinak. A titkárnő ijedt arccal állt mögöttük, amíg Edson végül odaszólt,

hogy minden rendben, elmehet.

Amikor egyedül maradtak, Edson így szólt: - Én rovarokat ölök,

felügyelő, nem embereket. Ez hivatalos látogatás? - kérdezte aztán, és

zavartan felnevetett. Bosch udvariasan mosolyogni próbált.

Edson alacsony termetű ember volt, rövid ujjú, fehér inget és halványzöld

nyakkendőt viselt. Vastag, keret nélküli szemüveget hordott, amitől szeme

sokkal nagyobbnak látszott, ami hasonlatossá tette kutatásai tárgyához. A

rovarhoz. Beosztottjai biztosan LÉGY-nek hívták a háta mögött.

Bosch elmondta, hogy egy gyilkossági ügyben nyomoz, és hogy nem

mondhat el részleteket az ügy szigorúan bizalmas jellege miatt.

Előrebocsátotta, hogy más nyomozók is megkeresik még. Feltett néhány

általános kérdést a rovarok etetéséről, a sterilizált egyedek elszállításáról,

abban a reményben, hogy a merev hivatalnok kissé felenged majd.

Edson többnyire ugyanazokat a tényeket mondta el, mint amelyeket

Teresa Corasontól már hallhatott, de Bosch úgy tett, mintha most hallaná

életében először, sőt jegyzeteket is készített.

- Íme, egy példány, felügyelő - mondta Edson felmutatva egy

levélnehezéket. A nehezék üvegből volt, benne egy muslicával.

Bosch bólintott és Mexicalira terelte a szót. A tudós elmondta, hogy az

ottani üzletfelüket egy EnviroBreed nevű cég képviseli. Elmesélte azt is,

hogy hetente mintegy harminc millió muslicát szállítanak ide

sterilizálásra.

- Hogy jutnak ide?

- Lárvaállapotban, természetesen.

- Igen, de azt kérdezem, hogyan?

- Ez egy olyan állapot, amikor a rovar nem táplálkozik, nem mozog. Ezt az

átalakulási állapotot, a lárva és az imagó között, nevezzük - felnőttnek. Ez

a legmegfelelőbb állapot a szállítást tekintve. Inkubátorban érkeznek, hogy

úgy mondjam. Környezeti ládáknak hívjuk ezeket. Röviddel azután, hogy

megérkeztek, a metamorfózis véget ér, érettek lesznek, és mi szélnek

eresztjük őket.

- Tehát, amikor ide beérkeznek, akkor már meg vannak festve, és a

besugárzáson is túl vannak?

- Így van. Így értettem.

- Tehát lárvaállapotban vannak, de még nem lárvák.

- Igen, felügyelő, lényegében erről van szó. Ezt is mondtam.

Bosch kezdte azt hinni, hogy Edson egy hivatali balfácán. Most már

egészen biztos volt abban, hogy LÉGY a gúny neve.

- Oké - mondta némi szünet után. - Mi van akkor, ha itt L. A.-ben találok

egy lárvát, ami már festett, de még nem sugárkezelt? Előfordulhat?

Most Edson hallgatott, és gondolkozott. Nem akart elhamarkodottan

nyilatkozni, és esetleg rosszat mondani. Bosch úgy gondolta, ez az ember

bizonyára rendszeresen nézi a Dupla vagy semmit a tévében, és a

válaszokat hangosan üvölti, a versenyzőt megelőzve.

- Nos, felügyelő, minden lehetséges. Bár szívem szerint azt mondanám, az

ön által említett példa teljességgel valószínűtlen. Amint már említettem, a

beszállítóink alávetik a besugárzásnak a lárvákat, mielőtt elszállítják a

rakományt. Az elég gyakran előfordul viszont, hogy a lárvák keverednek a

lárva állapotú egyedekkel, mert hiszen lehetetlenség volna tökéletesen

elkülöníteni a kettőt. Viszont egyformán sugárkezelt mindkettő. Tehát, a

válaszom, nem. Ilyen eset nem fordulhat elő.

- Nézzük csak. Ha van valaki, aki a testén hordoz egy lárvát, ami festett,

de nem kezelt, akkor az illető nem innen való? Igaz?

- Igen. Ezt tudnám válaszolni.

- Tudná?

- Helyesbítek, felügyelő. Ez a válaszom.

- Akkor hát, honnan jöhetett az én emberem? Edgar ismét elgondolkodott.

Egy ceruza radíros végével tologatta a szemüvegét az orrnyergén.

- Feltételezem, hogy a szóban forgó személy halott. Már abból

következtetve, hogy gyilkossági nyomozóként mutatkozott be, és

nyilvánvaló, hogy nem tudja magától az illető személytől megkérdezni.

- Önnek a Dupla vagy semmiben volna a helye, Mr. Edson.

- Doktor Edson. Egyébként még csak találgatni sem tudom, hol szedhette

össze ezt a példányt az említett személy.

- Lehetett esetleg egy gondozó, aki eteti őket, valahol Mexikóban vagy

talán Hawaii-on?

- Nos, ez egy lehetőség. Az egyik lehetőség.

- És mi a másik?

- Mr. Bosch láthatta a biztonsági rendszerünket. Az igazat megvallva,

vannak, akik nem nézik jó szemmel tevékenységünket. A szélsőségesek

úgy vélik, a természetre kellene bízni az ilyen dolgokat. Ha a muslicák

úgy gondolják, hogy Dél-Kaliforniába látogatnak, kik vagyunk mi, hogy

beavatkozunk. Vannak, akik szerint semmi jogunk nincs ahhoz, amit

teszünk. Még fenyegetéseket is kapunk bizonyos csoportoktól. Névtelenül,

de fenyegetőznek. Azt mondják, hogy sterilizálatlan rovarokat nevelnek,

és engednek majd szabadon, mérhetetlen szaporulatot okozva. Ha én

lennék az ő helyükben, én is befesteném a rovarokat, hogy megtévesszem

általa az ellenfeleimet.

Edson elégedett volt az adott válasszal, de Bosch nem fogadta el. Nem

illet bele a képbe. Azért bólintott jelezve, hogy elgondolkodik ezen a

lehetőségen.

- Azt mondja még meg, hogy honnan érkezik ide a szállítmány?

Mexicaliból, a tenyésztőtől?

Edson elmondta, hogy a tenyésztő telepeken ezrével töltik műanyag

csövekbe ezeket a rovarokat. Olyanok ezek a csövek, mint egy-egy két

méter hosszú kolbász. A tubusokat aztán karton dobozokra teszik az

inkubátorral, és a párásító berendezéssel együtt. Ezeket a környezeti

dobozokat az EnviroBreed laborjában, a Mezőgazdasági Minisztérium

felügyelőjének jelenlétében zárják le, és szállítják teherautókon a határon

át északra, Los Angelesbe. Hetente kétszer vagy háromszor érkezik

szállítmány.

- A határon nem vizsgálják meg az árut? - kérdezte Bosch.

- Megvizsgálják, de nem nyitják ki. Veszélyeztetné a rakományt. Minden

dobozban körültekintően kialakított klíma uralkodik. Ezt meg lehet érteni.

De, amint említettem, a dobozokat az állam emberének szeme láttára

csukják le. És amikor a sugárkezelés előtt kinyitják, szintén ott egy

ellenőr. A határon, nos a határőr ellenőrzi a plombaszámokat,

összehasonlítja a fuvarlevélen szereplőkkel, és a mi kísérő levelünket.

Nagyon alapos az ellenőrzés, felügyelő. A legmagasabb szintű, ami

elképzelhető.

Bosch nem válaszolt. Nem akart ő vitába bocsátkozni a biztonsági

előírásokról, de kíváncsi lett volna, ki nyilvánította ezt a legmagasabb

szintnek, a tudósok vagy a vámosok.

- Ha elmennék Mexicaliba, be tudna juttatni engem az EnviroBreedhez?

- Lehetetlen - vágta rá villámgyorsan Edson. - Ne felejtse el, kérem, hogy

ezek magánvállalkozások. Jóllehet ott az állami ellenőr és a kutató orvos,

mint jómagam, időnként rutin ellenőrzéseket végzünk, mi nem adhatunk

utasításokat, hogy rendőrségi vizsgálatok előtt megnyissák kapuikat. Más

szavakkal, felügyelő, mondja meg, mit követtek el, és majd meglátom, mit

tehetek.

Bosch nem válaszolt. Minél kevesebbet akart az orrára kötni. Gyorsan

témát váltott.

- Milyen nagyok ezek a dobozok? - kérdezte.

- Ó, hát meglehetős nagyok. Villásemelőt szoktunk használni

kirakodáskor.

- Meg tudna mutatni egyet? - kérdezte.

Edson az órájára nézett. - Azt hiszem, ennek nincs akadálya. De nem

tudom, mi érkezett, már ha egyáltalán érkezett.

Bosch felállt, hogy siettesse a dolgot. Nagy nehezen Edson is rászánta

magát. Végigvezette Harryt folyosókon, irodák és laboratóriumok előtt

haladtak el, ahol egykor a szenvedélybetegeket, az elmebetegeket és a

kitaszítottakat őrizték. Harry felidézte magában azt az emlékét, amikor

egy őrrel együtt ezeken a folyosókon kísért végig egy asszonyt, akit a

Fleming hegyről szedett le. A nő a fémállványzaton mászott föl a

Hollywood első O betűjénél. Egy összehurkolt kötelet vitt magával. Pár

évvel később az újságból értesült arról, hogy miután szabadult a Patton

állami kórházból, visszament a hegyre, és befejezte a kényszerűségből

félbehagyott munkát.

- Nem lehet könnyű magának - mondta Edson. - Az a sok gyilkosság.

Bosch az ilyenkor szokásos válaszát vette elő.

- Néha nem rossz. Az áldozatok legalább megszabadulnak a

szenvedéseiktől.

Edson nem beszélgetett tovább. A folyosó nehéz vasajtóban végződött.

Kisétáltak a rámpához, amely egy hangárszerű épület része volt. Tőlük

nem messze fél tucat ember, mind latin, rakosgatta át a fehér műanyag

dobozokat targoncákra, hogy aztán a csapóajtókon át betolják és

lepakolják őket. Boschnak feltűnt, hogy a dobozok majdnem

koporsóméretűek.

Egy fehér teherautóról emelték le őket villásemelő segítségével. Az

oldalán kék betűkkel: EnviroBreed. Kinyílt a vezetőfülke ajtaja, és egy

fehér férfi került elő, aki végig figyelemmel kísérte a kirakodást. A jármű

végén egy másik fehér férfi, mappával a kezében lehajolva ellenőrizte a

plombaszámokat.

- Szerencsénk van - szólt Edson. - Pont most érkezett egy szállítmány.

Mindjárt a laborokba kerülnek ezek a dobozok, és ahogy mi hívjuk, az

M&M folyamat beteljesedik, így hívjuk magunk között a metamorfózist.

A nyitott garázsajtón át Edson hat narancsszínű teherautóra mutatott a

parkoló területén.

- Ezekkel szállítjuk a kész rovarokat a kérdéses területekre. Ott aztán

kézzel engedik őket szabadon. Pillanatnyilag mintegy százötven

négyzetkilométerről van szó. Ötvenmillió steril muslicát engedünk

szabadon hetente. Végül majd uralni fogják a populációt, és kipusztulásra

ítélik a fajt - mondta győzedelmesen a kutató.

- Akar beszélni a sofőrrel?

- Nem - mondta Bosch. - Csak látni akartam, hogy zajlik le a rakodás.

Hálás lennék, doktor, ha a látogatásom köztünk maradna.

Érezte, miközben ezt mondta, a sofőr pont ránézett. Arca mélyen barázdált

és barnára sült volt, haja teljesen ősz. Szalmakalapot viselt, és barna

cigarettát szívott. Bosch állta a tekintetét. Mintha egy halvány mosolyt

látott volna ezen az arcon. Végül a férfi fordította el pillantását, és tovább

nézte a munkásokat.

- Nos, tehetek még önért valamit? - kérdezte Edson.

- Nem, doki. Semmit. Köszönöm a segítségét.

- Biztos vagyok benne, hogy kitalál.

Edson hátat fordított, és visszament a csapóajtón át. Harry elővett egy

cigarettát, de nem gyújtotta meg. Arcáról elhessegetett egy muslicát,

lesétált a lépcsőkön, majd a garázson át távozott.

Visszafelé úgy döntött, hogy beugrik Teresához. Nehezen talált megfelelő

parkolóhelyet a Caprice-nak. Aztán csak rálelt egyre valahol hátul egy

lejtőn, amely a régi vasútra nézett. Nem szállt ki azonnal, cigarettázott, és

gondolkozott, mit mondjon. Egy csapat fiatalt vett észre, amint

túlméretezett fehér pólójukban és trottyos nadrágjukban színes festéket

fújtak a vagonok falára. Spanyolul írtak, de Bosch megértette. A banda

filozófiája lehetett: NEVESS MOST, SÍRJ KÉSŐBB

Nézte őket, amíg át nem mentek a következő sorba. Kiszállt, és a hátsó

ajtón át belépett a hullaházba, ahol az átvétel szokott történni. A

biztonsági őr biccentett, amikor felvillantotta igazolványát.

Ma jó nap lehetett idebent. A fertőtlenítő sikeresen elnyomta a halál

szagát. Harry átsétált az egyes és a kettesszámú hűtőkamrán, majd elérte

az irodákhoz vezető lépcsőt.

Megkérte a titkárnőt, hogy jelentse be a doktornőnek. A nő, aki sápadt

bőre, rózsaszínes árnyalatú haja miatt a ház klienseire emlékeztette

Boscht, suttogva beszélt a telefonba, majd közölte Bosch-sal, bemehet.

Teresa az asztala mögött állt, és kinézett az ablakon. Ugyanazt a képet

láthatta, mint az imént Bosch, sőt még talán őt is látta közeledni. De a

második emeletről ennél messzebbre is el lehetett látni. A Washington

hegy látványa tárult szeme elé. Tiszta, szép idő volt.

- Nem állok szóba veled - mondta Teresa anélkül, hogy megfordult volna.

- Ne csináld ezt.

- Megmondtam.

- Akkor miért engedtél be?

- Azért, hogy megmondjam, nem állok többet szóba veled, hogy nagyon

dühös vagyok, és hogy valószínűleg elpuskáztad az esélyeimet a

kinevezéshez.

- Ugyan, Teresa. Hallom, sajtótájékoztatót tartanak ma délután. Szerintem

minden rendben lesz.

Nem tudott mit mondani. A nő megfordult, és az üvegnek támaszkodott.

Olyan szúrós tekintettel nézett rá, hogy szinte sírkőbe lehetett volna vésni

vele a nevét. Még ilyen távolból is érezni lehetett kölnije illatát.

- És persze legyek hálás?

- Ne nekem. Azt hallottam, Irving hívta össze a sajtót.

- Ne szórakozz velem, Harry. Mindketten tudjuk, mit csináltál a tőlem

kapott információval. És azt is tudjuk, hogy az a szarházi Irving tisztában

van vele, tőlem származik az info. És ami a kinevezést illeti, ezek után

elfelejthetem. Nézz jól körül, Harry. Ez az utolsó alkalom, hogy itt látsz.

Boschnak feltűnt, hogy az összes fontos beosztású nő, akiket csak ismert,

rendőrök, ügyvédek, milyen profának lesznek, amikor veszekedésre kerül

a sor. Nem tudta, miért csinálják. Talán azért, hogy lesüllyedjenek a férfi

szintjére?

- Minden rendben lesz - mondta végül.

- Miről beszélsz? Csak annyit kell tennie, hogy elmondja néhány

hivatalnoknak: szigorúan bizalmas információt adtam ki a sajtónak, és

többet szóba sem kerülök.

- Figyelj rám. Nem lehet biztos benne, hogy te voltál. És egyébként is rám

fog gyanakodni. Bremmer, a srác a Timestól. Valamikor dolgoztunk

együtt. Irving rögtön fogja tudni. Hagyd abba az aggódást, tehát. Azért

jöttem, hogy elvigyelek ebédelni.

Ez nem jött be. Látta, ahogy az asszony elvörösödik a méregtől.

- Ebédelni? Te viccelsz velem? Most mondtad, te magad mondtad, hogy

mi ketten vagyunk a szóba jöhető gyanúsítottak, és azt várod tőlem, hogy

együtt mutatkozzam veled egy étteremben? Tudod te, mi...

- Tudod mit? Sok sikert a sajtókonferenciára! - szakította félbe Bosch,

majd megfordult, és ott hagyta.

Hazafelé menet megszólalt a személyi hívója. A kijelzőn látta, a

Kilencvennyolcas keresi. Biztosan aggódik a statisztikája miatt, gondolta.

Úgy döntött, nem válaszol. Még a rádiót is kikapcsolta a kocsiban.

Egy mexikói gyorsbüfénél megállt, és két rákos tacót rendelt.

Nem messze tőle egy férfi a bibliából idézett részleteket. A fején egy

pohár víz, kényelmesen befészkelve hetvenes évekbeli afro stílusú

frizurájába. Időnként felnyúlt, ivott belőle, majd anélkül, hogy kiöntötte

volna, visszatette a fejére. Minden részlet előtt megadta a fejezet és

versszámokat a hallgatóságának. Lábához egy akváriumot helyezett,

amely már félig megtelt aprópénzzel. Bosch befejezte az evést, vett egy

doboz colát, és az aprót az üvegbe dobta. “Isten áldja meg” volt a

köszönöm.

15

A VÁROSI BÍRÓSÁG épülete egy egész háztömböt magába foglalt a

Megyei Büntető Bírósággal szemközt. Az első hat emeletet a seriff irodái

foglalták el, a fölötte lévő négyet pedig a városi börtön. Ezt kívülről is

bárki könnyen megmondhatta. Nem csupán az ablakokra szerelt rácsok

miatt, hanem mert a felső négy emelet úgy nézett ki, mint egy elhagyott,

kiégett épület része. Mintha a kondicionálatlan cellákban felgyülemlett

összes harag és gyűlölet lángra lobbant volna, és a füst örökre megjelölte

volna a falakat.

Az épület maga a századfordulót idézte, a hatalmas kőtömbök pedig

erődítményszerűvé formázták. A belváros egyetlen olyan épülete volt,

ahol még felvonókezelő dolgozott a liftekben. Az összes faborítású

szerkezetben egy-egy színes bőrű asszony ült, ők nyitották az ajtókat és

forgatták a kereket, minden emeleten megállva.

- A hétezresbe - szólt oda Bosch a kezelőnek, belépve egy fülkébe. Sok

idő eltelt, mióta utoljára itt járt, és már nem emlékezett a nevére. De azt

tudta, hogy már akkor liftkezelő volt, mielőtt ő nyomozó lett volna, így

volt ez a többiekkel is. A nő a hatodikon kinyitotta az ajtót, és Bosch

abban a pillanatban meglátta Rickardot, ahogy kilépett a folyosóra. A

kábszeres nyomozó egy üvegablak előtt állt, éppen igazolványát csúsztatta

át az ablak alatt.

- Itt vagyok - mondta Bosch, és ő is gyorsan beadta rendőrigazolványát.

- Együtt vagyunk - szólt bele Rickard a mikrofonba.

Bent az ügyeletes két látogatókártyára cserélte a jelvényeket, és a forgó

tálcán át kiadta nekik. Bosch és Rickard az ingére csíptette őket. Bosch

észrevette, hogy a Magas Feszültségű blokkba szól a belépési engedélyük,

a tizedik emeletre. Itt őrizték a különösen veszélyes bűnözőket addig,

amíg tárgyalásra vártak, illetve elszállítják őket más börtönökbe az ítélet

után. Elindultak a folyosón a börtön felvonói felé.

- A Magas Feszültségűbe rakta a kölyköt?

- Igen. Ismerek egy fickót. Megmondtam, hogy csak egy nap, ennyire van

szükségünk. A fiúnak épp elég lesz ennyi. Mindent elmond önként

Dance-ről.

Egy személyzeti liften mentek föl, ahol az ügyeletes volt a kísérőjük.

Bosch azt gondolta, ez lehet a legrosszabb munka az egész

igazságszolgáltatáson belül. Amikor kinyílt az ajtó a tizediken, egy másik

őr ellenőrizte belépőjüket, és beíratta nevüket a látogatók naplójába.

Ezután átvezette őket egy hosszú folyosón, két biztonsági ajtón keresztül

az ügyvédek számára fenntartott helyiségbe. A középen elhelyezett asztalt

üvegfal választotta ketté. Asztal túlsó végénél egy ügyvédnő suttogott

védencével, teljesen közel hajolva az üveghez. A kliens hatalmas termetű

szörnyeteg volt, dagadó izmokkal.

Mögöttük egy tábla lógott a következő felirattal: TILOS ÉRINTKEZNI,

CSÓKOLÓZNI ÉS ÁTNYÚLNI! A beszélgetőket, keresztbe font karral a

falhoz dőlve, egy börtönőr figyelte árgus szemekkel.

Mialatt várták, hogy Tyge-t behozzák, Bosch valami zajra lett figyelmes.

A látogató asztal mögötti rácsos vasajtó mögül száz egymásba folyó hang

visszhangzóit. Valahol verték a rácsokat, és időnként artikulálatlan

üvöltéseket hallatott valaki.

Egy őr közeledett feléjük, és így szólt:

- Még néhány percig eltart, fiúk. Az orvosiból hozzák.

Ott hagyta őket, mielőtt bármit kérdezhettek volna. Bosch nem is ismerte a

fiút, de most mégis összeszorult a gyomra. Rickardra pillantott, és azt

látta, hogy mosolyog.

- Most elválik, mi változott - mondta a nyomozó.

Bosch nem értette, minek örül. Neki ez a legnehezebb része munkájának,

játékot űzni nyomorult emberekkel. Ott volt, mert ott kellett lennie. Az ő

nyomozása. De ebben a játékban nem osztozott Rickard jókedvében.

- Miért csinálta ezt? Mit akar elérni?

Rickard értetlenül nézett rá.

- Hogy mit akarok? Tudni akarom, hogy mi történik. Azt hiszem, maga az

egyetlen, aki kiderítheti. Ha segíthetek valamit, hát megteszem. Ha a

kölyök seggébe kerül, akkor abba. Ez az ára. De cserébe azt akarom

megtudni, mit csinált Cal, és mi történik az ügyében.

Bosch hátradőlt, és megpróbált gondolkozni a válaszon. Hallotta, hogy a

szörnyeteg kezd egyre hangosabban, ingerültebben beszélni, valami

ajánlat kapcsán. Az őr egy lépést közelített felé, karját most leengedte az

oldalához. Arab lecsendesedett. A börtönőr ingujja szorosan fel volt

hajtva, láthatóvá téve hatalmas bicepszeit. Kidagadó bal karján Bosch a

CL tetoválást olvasta. Harry tudta, ezek Club Lynwood betűi, s az pedig

Los Angeles bűnnel átitatott, bandák uralta körzetét jelenti. De volt egy

másik értelmezése is, chango hichador, a majom harcos. A börtönőr maga

is egy banda tagja, jóllehet az állam által fizetett, fegyverviselésre

kötelezett bandáé.

Bosch elfordította a fejét. Cigarettát kívánt, de az ország megszavazta a

tilalmat, még a fegyintézetekre is. Majdnem börtönlázadás lett belőle.

- Nézze - mondta végül Rickardnak -, nem tudom, mit mondhatnék

Moore-ról. Dolgozom az ügyön, és mégsem dolgozom. Tudja, mire

gondolok? Az a helyzet, hogy két másik üggyel is összefüggésben van,

amin párhuzamosan dolgozom. Tehát, ha akarnám se tudnám kikerülni.

Ha ez a kölyök a kezemre adja Dance-t, az nagy segítség lesz. Hasznát

vehetem mindkét ügyben, sőt talán a Moore-félében is. De nem biztos.

Amit tudok, és ezt ma nyilvánosan is bejelentik, hogy Moore halálát

mostantól gyilkosságként kezelik. Amiről nem beszélnek majd, az, hogy

áruló lett.

- Ez képtelenség - vágta rá Rickard, de nem volt túl meggyőző. -

Észrevettem volna.

- Ember, nem ismerhet senkit igazából. Mindenkinek vannak titkai.

- Mire készülnek a Parkerben?

- Gőzöm sincs. Nem hiszem, hogy tudnák, mitévők legyenek. Azt

gondolom, ők szívesebben meghagyták volna öngyilkosságnak, de a

halottkém elkezdte keverni a dolgokat, így nem tehetnek mást. Azt

azonban nem hiszem, hogy kiteregetnék a szennyest az újságírók előtt.

- Hát, jól teszik, ha összeszedik magukat. Én nem állok melléjük. Az sem

érdekel, ha átállt. Láttam, hogyan dolgozik. Jó zsaru volt. Ott voltam,

amikor bement egyedül, minden biztosítás nélkül egy bandába, és kiemelt

négy dílert. Láttam, amikor egy strici elé állt, és ő kapta a kurvának szánt

ütést. Ott köpte ki a fogát a járdára. Vele voltam akkor is, amikor kilenc

piros lámpán hajtott át, csakhogy kórházba juttasson egy heroin túladagolt

narkóst. Ezeket a dolgokat nem teszi meg akármelyik zsaru. Szóval, azt

akarom kihozni, hogy ha át is állt, valószínűleg megpróbált visszatérni, és

ezért ölték meg.

Befejezte. Bosch nem sietett megtörni a csendet. Mindketten tudták, ha

valaki egyszer átáll, nincs visszaút. A rácsok mögül lépések zaját

hallották.

- Jól teszik, ha előállnak valamivel a Parkeren, és ezt a dolgot nem

teregetik ki. Különben én szolgálok meglepetéssel nekik - mondta még

Rickard.

Bosch válaszolni akart, de akkor a börtönőr mögött megjelent Tyge.

Mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt tíz órában. Tekintete a semmibe

révedt, ami Boscht a vietnami foglyokra emlékeztette. Bal arcán friss

karcolás.

A rácsokat láthatatlan elektronikus vezérlés nyitotta ki előttük, és a

fiú/férfi a padhoz lépett, miután az őr megmutatta a helyét. Óvatosan ült

le, és tekintetével kerülte Rickard tekintetét.

- Na, mi az ábra, Kerwin? - kérdezte Rickard.

A fiú most felemelte a fejét, és a nyomozóra nézett. Szemeitől Bosch

gyomra ismét görcsbe rándult. Eszébe jutott az első éjszaka, amit ő töltött

a McLaren fiatalkorúak fogdájában. Emlékezett a félelemre és az üvöltő

magányra. Ráadásul ott, az ő környezetében gyerekek voltak, nem vadak.

Ez a fiú az eltelt tizenkét órát vadállatok közt élte meg. Bosch szégyent

érzett. Nem szólt egy szót sem. Ez Rickard fellépése.

- Figyelj rám, kis haver. Látom, nem szórakozol túl jól idebenn, igaz?

Szóval, meggondoltad magad?

Rickard nagyon halkan beszélt, nehogy a szörnyeteg, a sor végén,

meghalljon valamit.

Amikor a fiú nem válaszolt, jelét sem adva, hogy hallja, amit mondanak

neki, Rickard hangosabbra fogta.

- Kerwin, ki akarsz kerülni innen? Ő a te embered, Mr. Harry Bosch. Ő

elintézheti, hogy ejtsem a vádat ellened, ha beszélsz Dance-ről. Nézd ezt

meg!

Rickard egy darab papírt vett elő az ingzsebéből. Egy nyomtatvány volt a

kerületi ügyész irodájából.

- Kölyök, nekem negyvennyolc órám van, hogy kitöltsem ezt a lapot. A

hétvége miatt, egészen hétfőig ráérek vele. Ennyi az egész adminisztráció

az ügyeddel. Még nem csináltam vele semmit, mert előbb beszélni

akartam veled, hátha megspórolod nekem a munkát, és kijuttatod magad

innen. Ha nem, akkor kénytelen leszek kitölteni, és ez a hely lesz az

otthonod, lássuk csak, a következő - nos, ha szerencséd van, egy évig.

Vártak, de nem történt semmi.

- Egy év, mit gondolsz, hogy fogsz kinézni ennyi itt töltött idő után,

Kerwin?

A fiú becsukta a szemét, arcán könnycseppek peregtek végig.

- Tűnjenek a pokolba - mondta végül, erejét összeszedve.

Bosch már ott érezte magát. Ezt a jelenetet sokáig nem felejti el.

Rádöbbent, hogy csikorgatja a fogait. Megpróbálta ellazítani állkapcsát, de

nem sikerült.

Rickard előrehajolt, hogy súgjon valamit a fiúnak, de Bosch megérintette a

vállát.

- A fenébe az egésszel. Engedje el.

- Mit mondott?

- Békén hagyjuk, azt.

- Mi a francról beszél maga?

A fiú Boscht kezdte figyelni, szkeptikus arccal. De Bosch ezt nem

trükknek szánta. Rosszul volt magától.

- Nézze - kezdte Rickard. - Két uncia PCP-ét találtunk ennél a szarházinál.

Ő az enyém. Ha nem akar magának segíteni, az ő baja. Visszamegy az

állatkertbe.

Nem. Nem megy vissza. És most Bosch hajolt közel Rickardhoz, hogy ne

hallja se a fiú, se a börtönőr, amit mondani készült.

- Nem megy vissza. Rickard, mert mi kivisszük innen. Intézze el,

különben felnyomom magát.

- Mit mond, ember?

- Lemegyek az ötödikre. A maga vádjaival ez a kölyök soha nem került

volna ide. Ez a maga sara. Panaszt fogok tenni. És az itteni kapcsolata is

megüti a bokáját. Azt akarja? Csak azért, mert képtelen szóra bírni egy

gyereket?

- Komolyan azt hiszi, hogy a belső elhárítás meghallgat egy ilyen porba

fingót?

- Nem. De örömmel magára húznák a vizes lepedőt. Imádni fogják.

Lassabban jönne ki tőlük, mint ez a fiú.

Harry visszaült a helyére. Egy percig senki nem szólt egy szót se, de

Bosch látta Rickardon, hogy nem tudja eldönteni, blöfföltek-e vele.

- Egy olyan ember, mint maga, azoknál, nem tudom elképzelni.

- Ez már a maga baja.

Rickard a kezében tartott nyomtatványra nézett, majd lassan összegyűrte.

- Rendben van, öregem. De ne felejtsen engem is felírni a listájára.

- Milyen listára?

- Akiknek nem fordíthat hátat.

Bosch felállt, utána Rickard is.

- Szabadlábra helyezzük - szólt oda az őrnek.

Bosch a fiúra mutatott, és így szólt:

- Kísérőt akarok mellé, amíg kijut onnan, megértette?

Az őr bólintott. A fiú nem szólalt meg.

Egy órába telt, amíg kihozták. Rickard aláírta a megfelelő papírokat, és

visszakapták a jelvényüket. Szótlanul vártak a hetedik emeleti üvegablak

előtt.

Bosch undorodott magától. Megfeledkezett arról, ami szép ebben a

szakmában. A megoldás mindig abban rejlett, hogy beszéltetett embereket.

De nem erőszakkal. Ezúttal nem így tett.

- Elmehet, ha akar - mondta Rickardnak.

- Ahogy kisétál azon az ajtón, és maga átvette, elmegyek. Nem akarok tőle

semmit. Csak látni akarom, hogy elmegy magával, Bosch. Nehogy valamit

rám kenjen később.

- Ez szép volt.

- Igen. Én is ezt mondom.

- Magának még sokat kell tanulnia, fiam. Nem minden fekete vagy fehér.

Nem mindenkit kell lerántani a porba. Vegyünk egy gyereket, mint ez is...

- Kíméljen meg a prédikációktól. Lehet, hogy van mit tanulnom, de nem

magától. Magától csak azt tanulhatnám el, hogyan kell egy létrán lefelé

mászni. Köszönöm, nem kérek belőle.

- Rendben - mondta Harry, majd a helyiség túloldalán álló padhoz sétált,

és leült.

Negyedóra múlva megjelent a fiú. Rickard és Bosch között lépdelt a lift

felé.

- Bekaphatja - szólt oda Boschnak Rickard, és az autójához indult.

- Rendben - válaszolt Bosch.

Álltak a járdán, Bosch cigarettát vett elő, rágyújtott, és a fiút is

megkínálta. Elutasította.

- Nem mondok magának semmit - szólt.

- Tudom. Nincs ezzel semmi baj. Akarod, hogy elvigyelek valahová? Egy

orvoshoz talán? Visszavigyelek Hollywoodba?

- Hollywood jó lenne.

Bosch kocsijához indultak, amely két háztömbre parkolt a Parker

Centertől. A Harmadikon indultak vissza Hollywood irányába. Már

félúton jártak, és még egyikük se szólalt meg.

- Van hová menned? Hol tegyelek ki?

- Akárhol.

- Nincs lakásod?

- Nincs.

- Hát családod?

- Nincs.

- Mihez fogsz kezdeni?

- Akármihez.

Harry északra fordult a Westernen. Tovább hallgattak még vagy

negyedórán keresztül, amíg Bosch leparkolt a Hideway előtt.

- Mi ez a hely?

- Maradj nyugton. Egy perc, és visszajövök.

Az igazgató a hetest akarta Harrynak kiadni. Felmutatta az igazolványát,

és megkérte, találjon más megoldást. Az igazgató, aki még mindig

ugyanazt az ujjatlan, gyűrött pólót viselte, végül a tizenhármas szoba

kulcsát adta át. Bosch visszament a kocsihoz, és átadta a fiúnak a kulcsot.

Elővette a tárcáját.

- Egy hétre van itt egy szobád. Azt tanácsolom, gondold végig a dolgokat,

és aztán menj el ebből a városból olyan messze, amilyen messze csak

bírsz. Vannak ennél sokkal jobb helyek.

A fiú a kezében lévő kulcsot nézte. Bosch odaadta neki az összes

készpénzt, ami nála volt. Nem volt sok: 43 dollár.

- Ez most mi? Pénzt ad, meg szobát, és azt hiszi, hogy akkor beszélek?

Ember, láttam én már ilyet a tévében. Az egész balhé csak beetetés volt,

igaz?

- Ne magyarázd félre a dolgokat, kölyök. Azért csinálom, mert ezt kell

tennem. Nem mintha egyetértenék azzal, ahogy a pénzt keresed. Nem

erről van szó. De ha még egyszer meglátlak az utcán, akkor elkaplak. És

nincs több esélyed. Tégy, amit akarsz. Elmehetsz. Nincs semmi csapda.

A kölyök kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Még visszanézett Boschra.

- Akkor miért csinálta?

- Nem tudom. Talán azért, mert elküldted a kollegámat a pokolba. Nekem

kellett volna azt mondanom, de nem tettem. Most mennem kell.

A fiú mélyen a szemébe nézett, mielőtt megszólalt.

- Tudja, Dance lelépett. Nem értem, miért aggódik mindenki miatta.

- Nézd, kölyök, én nem...

- Tudom.

Harrynak leesett az álla.

- Olajra lépett. Elhagyta a várost. Azt mondta, bedöglött a forrás, lemegy,

és utánanéz.

- Le?

- Mexikót mondott, de ez minden, amit tudok. Elment. Ezért kellett nekem

a Sherm cigivel foglalkozni.

A fiú becsapta az ajtót, és elindult a motel udvara felé. Bosch ott maradt,

és gondolkozott. Eszébe jutott Rickard kérdése. Hol lesz a fiú egy év

múlva? Aztán azokra az évekre gondolt, amelyeket ő maga töltött el

lepusztult motelekben. Ő végigcsinálta. Túlélte. Valamennyi esély mindig

van. Indított és elhajtott.

16

MOST, MIUTÁN a fiúval beszélt, eldöntötte, elmegy Mexikóba. Minden

jel arra mutat. Mexicali. Egész idő alatt tudta.

Visszament a Wilcox őrsre, hogy kidolgozzon egy stratégiát. Azt tudta,

hogy érintkezésbe kell lépnie Aguilával, a rendőrtiszttel, aki a Juan Doe-t

azonosító dokumentumot küldte a konzulátusra. A Drog Ellenőrzési

Hivatal egyik emberével, akitől Moore információkat kapott.

Az irodában a gyilkossági csoport asztalát üresen találta. Péntek volt, és

már elmúlt négy óra, vele együtt az egész ünnep. Mivel új munka nem

adódott, a nyomozók leléptek, amilyen korán lehetett, és sietek haza a

családjukhoz, a normális élethez. Harry meglátta Poundsot az

üvegkalitkában, lehajtott fejjel írt valamit, a vonalzóját használva

szamárvezetőnek.

Bosch leült a helyére, és átnézte a rózsaszínű üzenetcédulákat. Semmi

sürgős. Kettő Bremmertől érkezett, a Times újságírójától, de a Jon Marcus

nevet hagyta, amelyet egyszer együtt találtak ki. Néhány üzenet a kerületi

ügyésztől jött, aki Harry néhány korábbi ügyén dolgozott, és adatokra volt

szüksége. Volt egy még, miszerint Teresa kereste, de ahogy ránézett az

időpontra, látta, ez még azelőtt érkezett, hogy felment hozzá. Biztos azért

hívta, hogy közölje, nem áll többé szóba vele.

Portertől nem érkezett üzenet, se Sylvia Moore-tól. Elővette a Mexicaliból

küldött keresési formanyomtatványt, és Carlos Aguila számát tárcsázta. A

központ jelentkezett. A nyári felfrissítés ellenére nem volt elég biztos a

spanyol tudása, így öt percbe került, amíg kapcsolták a nyomozók

szobájába, ahol újra Aguilát kellett kérnie. Nem sikerült elérni a

felügyelőt, de helyette talált egy kapitányt, aki jól beszélt angolul, és

elmondta, hogy Aguila jelenleg nem érhető el, de még visszajön, és

szombaton is dolgozik egész nap. Bosch emlékezett, hogy Mexikóban hat

napot dolgoznak a zsaruk.

- Segíthetek esetleg? - kérdezte a kapitány.

Bosch elmondta, hogy egy gyilkosság ügyében nyomoz, és Aguila Los

Angelesbe küldött keresésére szeretne reagálni. A személyleírás ugyanis

ráillik arra a hullára, akit a nyomozás során találtak. A kapitány tudott a

körözésről, és ő foglalkozott vele, mielőtt Aguila átvette tőle. Bosch

rákérdezett az ujjlenyomatokra, de a mexikói nem tudott segíteni. Egy null

Capetillo javára, gondolta Bosch.

- Talán van egy fénykép a halottról, amit el tudna juttatni hozzánk? -

kérdezte a kapitány. - Mr. Gutierrez-Llosa családja meg tudná ejteni az

azonosítást.

- Igen. Van fotóm róla. A levél szerint munkás volt.

- Igen. A téren talált napszámos munkát, a munkaadók onnan szereznek

alkalmi munkásokat. Benito Juarez szobra alatt.

- Nem tudja véletlenül, dolgozott-e egy EnviroBreed nevű helyen? Üzleti

kapcsolatban álló cég Kalifornia állammal.

Hosszú hallgatás után jött a válasz.

- Sajnálom. Nem ismerem a munkahelyeit. Készítettem feljegyzéseket, és

megbeszélem a dolgot Aguila felügyelővel, amikor visszatér. Amint

elküldi a fényképet, elvégezzük az azonosítást. Személyesen ellenőrzöm a

dolgokat, és referálni fogok.

Most Bosch volt, aki hallgatta a csöndet.

- Kapitány, nem jegyeztem meg a nevét.

- Gustavo Grena, főfelügyelő, Mexicali.

- Grena kapitány, kérem mondja meg Aguilo felügyelőnek, hogy holnap

megkapja a fényképet.

- Ilyen hamar?

- Igen. Mondja meg neki, hogy személyesen viszem el hozzá.

- Bosch felügyelő, ez igazán nem szükséges. Azt hiszem...

- Ne aggódjon, Grena kapitány - szakította félbe Harry -, csak azt mondja

meg, hogy kora délután ott leszek. Nem később.

- Ahogy gondolja.

Bosch megköszönte, és letette. Ahogy felnézett, látta, hogy Pounds bámul

rá az irodájából. A hadnagy felemelte a hüvelykujját és felhúzta a

szemöldökét, mintegy kérdésképpen. Bosch elfordította a fejét.

Alkalmi munkás, gondolta. Fernal Gutierez-Llosa napszámos volt, aki a

téren vállal munkát, akármilyet. Hogy illik bele ez a képbe? Talán

csempész volt, aki fekete jeget visz át a határon. De lehet, hogy semmi

köze nem volt a csempészéshez. Talán csak azzal érdemelte ki a halált,

hogy ott volt, ahol nem kellett volna, és látott valamit, amit nem lett volna

szabad látnia.

Bosch csak részleteket látott az egészből. Hiányzott a ragasztó, amely

összeköti a részleteket. Volt régen egy társa, aki mindig azt mondta, nem a

tények a legfontosabbak egy nyomozásban, hanem az összefüggés. A

ragasztó, amely állhat megérzésből, képzelőerőből, néha találgatásból, de

legtöbbször szerencséből.

Két nappal korábban Bosch látta a tényeket egy lerobban motel

fürdőszobájában. És azokból következtetett öngyilkosságra. Már tudta,

tévedett. Újra értékelte a tényeket az azóta szerzett információk alapján, és

a nyomozó meggyilkolását több más gyilkosság részének tekintette.

Mexicali volt a rejtély megoldásának kulcsa.

Elővette a noteszát, és kikereste annak a drogellenőrnek a nevét, aki

szerepelt Moore listáján a Zorrillo aktában. Majd a telefonszámát kereste

meg, és tárcsázott. A férfi, aki felvette, megkérdezte, ki keresi. Bosch erre

azt válaszolta, hogy Corvóval szeretne beszélni.

- Mondja meg neki, hogy Calexico Moore szelleme keresi.

Egy perccel később egy másik hang szólt a telefonba.

- Kivel beszélek?

- Corvo?

- Nézze, ha velem akar beszélni, mondja meg kicsoda maga. Máskülönben

leteszem.

Bosch bemutatkozott.

- Csapda?

- Ne szórakozzon. Beszélni akarok magával.

- Még nem mondta meg, miért.

- Kíváncsi, hogy miért? Oké. Holnap reggel Mexicaliba megyek.

Megnézem magamnak Zorrillót. Hasznát tudnám venni néhány

információnak erről a szemétládáról. Azt gondoltam, maga talán segíthet.

Lévén, hogy maga volt Cal Moore kapcsolata.

- Ki mondta, hogy ismerem a pasast?

- Magát hívtam, nem? Magától kapott Moore információkat, nem? Ő maga

mondta nekem.

- Bosch, én hét évet töltöttem el a másik oldalon. Blöfföl velem? Jézusom.

Próbálkozzon valamelyik drog dílerrel a Hollywood Boulevard-on. Azok

talán beveszik a szövegét.

- Figyeljen ide, hétkor a Code Sevenben leszek, hátul a bárban. Aztán

elindulok délre. Azt csinál, amit akar. Ha jön, jön.

- És ha úgy döntök, hogy elmegyek, miről ismerem meg?

- Ne féljen, én megismerem magát. Maga lesz az a fickó, aki azt képzeli

magáról, hogy még mindig az alvilágban van.

Amikor letette és felnézett, látta, hogy Pounds a közelben settenkedik, és

úgy tesz, mintha a legfrissebb bűncselekményekről készült jelentést

olvasná. Egyszer csak felnézett, és a világ legtermészetesebb hangján

megkérdezte:

- Nos, mi a helyzet? Jutott valamire?

Bosch mosolygott, bólintott, de nem szólt egy szót sem. Hagyta, hadd

dolgozzon meg érte.

- Hát, mi újság?

- Ez, meg az. Hallott Porter felől ma?

- Porter? Nem. Miért? Felejtse el azt az embert, Bosch. Ő egy rakás

szerencsétlenség. Nem segíthet magának. Mire jutott? Nem írt még

egyetlen sort sem. Épp most néztem át a ládát. Magától semmi nincs

benne.

- Nagyon elfoglalt voltam, hadnagy. Van fejlemény Jimmy Kapps

ügyében, és megvan az azonosítás is, és a lehetséges színhely Porter utolsó

ügyében. Azé, amelyiket a Sunset sikátorában találtak meg a múlt héten.

Már közel vagyok hozzá, hogy megtudjam, ki és miért követte el. Talán

már holnapra mindkét esetet lezárhatjuk. Dolgozni fogok a hétvégén is, ha

ez önnek is megfelel.

- Kitűnő. Mindenképpen. Csak rajta. Majd én jóváhagyom a túlórát.

- Köszönöm.

- De miért csinál mindent egyszerre? Miért nem csak eggyel foglalkozik

egyszerre? Tudja, hogy szükségünk van egy sikeres nyomozásra!

- Azért, mert szerintem összefüggenek.

- Azt akarja mon...

Ekkor Pounds felemelte a kezét, jelezve, hogy most ő beszél, ne vágjon

közbe.

- Jobb, ha bejön az irodámba.

Ahogy leült az asztala mögé, azonnal kezébe vette a vonalzóját, és

babrálni kezdte.

- Oké, Harry. Mi ez az egész?

Bosch készen állt. Megpróbált határozottnak tűnni, mintha mindenre lenne

bizonyítéka. De az igazság az volt, hogy csak feltételezései voltak, kapocs

nélkül. Ahogy leült a hadnagy asztalához, megcsapta orrát a férfiból áradó

babahintőpor illata.

- Jimmy Kapps bosszú volt. Tegnap jöttem rá, hogy keresztbe tett

vetélytársának, Dance-nek, aki fekete jeget vitt az utcára. Jimmy

nyilvánvalóan neheztelt emiatt, hisz ő a hawaii port teríti a növekvő

piacon. Ezért jutott Dance a BANG fiúk kezére. Csakhogy a kerületi

ügyész ejtette a vádat. Ez nem jött be. Kisétált. Négy nappal később Kapps

fűbe harapott.

- Oké, oké - mondta Pounds. - Ez mind jól hangzik. Tehát Dance-t

gyanúsítja?

- Amíg nincs valami jobb ötletem. Benne van a pakliban.

- Rendben, de hogy kapcsolódik ez a Juan Doe esethez?

- A drogellenőrök szerint a fekete jég, amit Dance terjeszt, Mexicaliból

származik. Nagyon bíztató azonosítást kaptam az ottani kollegáktól.

Majdnem biztos, hogy Juan Doe igazi neve Gutierez-Llosa. Mexicaliban

élt.

- Csempész?

- Előfordulhat. Bár van, ami ellentmond ennek. Az ottani rendőrség szerint

napszámos.

- Talán nagy pénzt akart. Sokszor előfordul.

- Meglehet.

- És azt gondolja, hogy az ő halála bosszú Kapps meggyilkolásáért?

- Meglehet.

Pounds bólintott. Erről ennyit, gondolta magában Bosch. Mindketten

hallgattak. Végül Pounds megköszörülte a torkát.

- Nagyon jó eredmény két nap alatt, Harry. Nagyon jó. És most, akkor

hogyan tovább?

- Lenyomozom Dance-t, és megszerzem a tuti azonosítást...

Itt abbahagyta, mert nem tudta, mennyit mondjon el Poundsnak. Abban

biztos volt, hogy a Mexicaliba tervezett útjáról nem fog beszélni.

- Azt mondta, Dance eltűnt?

- Egy füles volt. Nem biztos. Hétvégén akarok utánajárni.

- Remek.

Bosch úgy döntött, kissé jobban kitárja az ajtót.

- Van még valami, ha kíváncsi rá. Cal Moore-ról van szó.

Pounds letette a vonalzót a kezéből, összefonta a karját, és hátradőlt.

Csupa fül volt. Olyan talajra lépnek most, ahol karrierek mehetnek örökre

tönkre.

- Nem lehet, hogy vékony jégre lépünk? Nem a mienk a Moore-ügy.

- Nem is akarnám, hadnagy. Itt van nekem ez a kettő. De lépten-nyomon

felmerül a neve. Ha nem akar tudni róla, rendben. Majd lesz valahogy.

- Nem, nem. Azt akarom, hogy elmondja. Csak éppen nem szeretem az

ilyen... bonyodalmakat. Ez minden.

- Igen. A bonyodalom jó szó rá. Szóval, azt mondtam, hogy a Dance féle

rajtaütést a BANG csapat hajtotta végre. Moore nem volt jelen, csak már a

végén, de az ő csoportja volt. És ezek után, Moore az, aki megtalálja Juan

Doe holttestét.

- Micsoda?! Cal Moore találta meg a hullát? Erről nem olvastam Porter

jelentésében.

- Benne van. De csak az azonosítási számával. A lényeg az, hogy mindkét

eset körül állandóan jelen van. Egy nappal azután, hogy a sikátorban

megtalálja Juan Doe tetemét, bejelentkezik abba a motelbe, és szétlövi a

fejét. Már biztos ön is hallotta, hogy a Főkapitányság gyilkosságnak

minősítette.

Pounds döbbent arccal bólintott. Arra számított, hogy jelentést hall majd

néhány folyamatban lévő nyomozásról. És nem erre.

- Valaki megölte őt is - folytatta Bosch. - Tehát már három gyilkosságunk

van. Kapps, Juan Doe, és Moore. Dance pedig valahol a nagyvilágban.

Bosch tudta, épp eleget beszélt. Hátradőlhet, hadd eméssze meg Pounds.

Bosch azt is tudta, Pounds tisztában van azzal, hogy most fel kellene

emelnie a telefont, és beszélni Irvinggel. Segítséget kérni, de legalább

tanácsot. Ám azzal is tisztában volt, hogy ebben az esetben a belvárosiak

elvennék tőlük mindkét ügyet. És nekik nem lenne sietős a nyomozás

lezárása. Pounds nem könyvelheti el a sikert.

- Mi van Porterrel? Ő mit mond minderről?

Bosch mindent elkövetett, hogy lehetőleg ne feketítse be kollegáját. Nem

tudta, miért. Porter megbotlott, hazudott, de legbelül Bosch érzett valamit.

Talán az utolsó kérdés volt az. “Harry, vigyázol rám?”

- Nem találtam meg - hazudta. - Nem válaszolt a telefonjaimra. De nem

hiszem, hogy lett volna ideje bármit is összerakni ezekből a részletekből.

Pounds rosszallón rázta meg a fejét.

- Biztos részeg volt.

Bosch nem válaszolt. Most Pounds térfelén volt a labda.

- Idehallgasson, Harry. Maga ugye most nem... ugye most teljesen őszinte

volt velem? Nem engedhetem, hogy elszabadult ágyúgolyóként járja a

várost. Mindent elmondott, igaz?

Harry tudta, főnöke arra kíváncsi, mire számíthat, ha a dolgok balul ütnek

ki.

- Annyit tud, amennyit én. Van két, Moore-t is belevévé három

gyilkosság, amit fel kell deríteni. Ha azt akarja, hogy hat-nyolc hét alatt

végezzenek vele, oké, megírom a jelentésemet, és maga elküldheti a

Parker Központba. Viszont, ha elsejéig a végére akar járni, ahogy

megállapodtunk, akkor adjon még négy napot.

Pounds elnézett Bosch feje fölött, és vonalzójával a fülét vakarta. Most

döntött.

- Rendben - mondta végül. - Magáé a hétvége, és nézzük, mire jut. Majd

meglátjuk, hogy állunk hétfőn. Lehet, hogy akkor már szólnunk kell nekik.

Viszont szeretném, ha holnap és holnapután is felhívna engem. Tudni

akarom, hogy halad, mik a fejlemények, mi történik.

- Megegyeztünk - mondta Bosch, és felállt, hogy távozzon. Csak most

vette észre, hogy az ajtó felett egy kis kereszt lóg. Kíváncsi volt, ezt

nézte-e Pounds. Sokan mondták róla, hogy a politika embere. Sok ilyen

volt az osztályon. Csatlakoztak valamilyen egyházhoz, mert az egyik

nagykutya ott volt prédikátor. Bosch lefogadta volna, hogy vasárnap

reggelenként mind ott tülekednek körülötte, és elmondják, milyen remek

ember.

- Akkor holnap hallok magáról - mondta Pounds mögötte.

- Rendben. Holnap.

Pounds nem sokkal ezután bezárta az irodáját, és haza indult. Bosch még

maradt egy ideig, kávézgatott, cigarettázott, és várta a hatórás híreket. Volt

egy kis fekete-fehér tévékészülék az iratszekrény tetején. Bekapcsolta és

addig játszott az antennákkal, amíg viszonylag tiszta képet kapott. Néhány

egyenruhás rendőr jött le az ügyeletről, és ott ragadtak a képernyő előtt.

Cal Moore a hírek élére került. A Kettes Csatorna beszámolt a Parker

Centerben tartott sajtókonferenciáról, ahol Irving kapitány helyettes

feltárta az újabb fejleményeket. A tudósítás Irvinget mikrofonok erdejében

mutatta. Teresa állt mögötte. Irving az ő érdemének tudta be, hogy a

boncolás során olyan új elemek merültek fel, amelyek egyértelműen

gyilkosságra utalnak. Bejelentette, hogy teljes körű nyomozást rendelt el.

A riport végén Moore fényképét vágták be, közben egy riporter a

következőket mondta: “A nyomozók feladata, ők személyes

kötelességüknek tartják, hogy Calexico Moore őrmester magánéletének

mélyére ássanak, és kiderítsék, hogyan került egy motelszobába, ahol egy

ismeretlen tettes meggyilkolta. Úgy tudjuk, a nyomozóknak nincs

kiindulási alapjuk, de mindenképpen köszönettel tartoznak a megbízott

vezető patológusnak, aki felfedezte a gyilkosság tényét, egy rendőrtiszt

magányos öngyilkosságában.”

Ennél a résznél a kamera ráközelített Moore fotójára, és a riport a

következő mondattal ért véget: “Egy rejtéllyel állunk szemben”.

Bosch kikapcsolta a készüléket. Az egyenruhás rendőrök visszatértek a

hallba, és Bosch is visszaült a helyére. Moore fényképe évekkel ezelőtt

készülhetett. Arca fiatalabb, tekintete derűsebb. Nyoma sincs rajta egy

titkos, második énnek.

A fényképről eszébe jutottak azok, amelyekről Sylvia Moore beszélt.

Moore régi fotói, amelyeket időről időre elővett és nézegetett. Mi mást

mentett át múltjából vajon? Boschnak nem volt fényképe az anyjáról.

Apját nem ismerte, a halálos ágyán látta először. Mekkora csomagot cipelt

magával Cal Moore?

Ideje volt indulni a Code 7-be. Mielőtt az autójához ment, beugrott az

ügyeletes tiszt irodájába. A falról leemelte a beosztási táblázatot, amelyről

feltételezte, hogy nem cserélték az előző héten. Még szerepelt rajta Moore

neve és címe. Gyorsan lemásolta a Los Feliz-beli címet noteszába, majd

távozott.

17

BOSCH MÉLYEN BELESZÍVOTT a cigarettájába, s a csikket csatornába

pöckölte. Bizonytalan volt, még nem nyitott be a Code 7 bárjába. A

Freedam parkot bámulta. A lámpák fényénél a füvön hajléktalan férfiak és

nők aludtak a háborús emlékmű körül. Úgy festettek, mint a háború

temetetlen elesettjei.

Végül belépett, keresztülsétált az éttermen, majd kettéválasztotta a bár

bejáratát elrejtő vastag, fekete függönyt. A helyiség ügyvédekkel,

zsarukkal és cigifüsttel volt tele. Mind arra vártak, hogy lemenjen a

csúcsforgalom, hogy lazítsanak, hogy ihassanak. Harry hátrahúzódott,

rendelt egy sört és egy felest. Pontosan hét óra volt a bárpult fölött lógó

falióra szerint. A tükörből végigpásztázta a közönséget, de nem szúrt ki

senkit, akiről azt gondolta volna, hogy ő Corvo. Rágyújtott, és nyolcig

adott időt a drogellenőrnek.

Abban a percben hátranézett, és a tükörből meglátta, hogy egy alacsony,

szakállas férfi lépett be a függönyt elhúzva, és bátortalanul nézelődik a bár

félhomályában. Farmert és ingpulóvert viselt. Bosch kiszúrta a személyi

hívót az oldalán, és a pisztoly okozta kidudorodást az inge alatt. Addig

nézelődött, amíg végül találkozott a tekintetük a tükörben, és Harry

odabiccentett. Corvo átsétált a helyiségen, és leült a Bosch melletti üres

székre.

- Kiszúrt - mondta Corvo.

- Azt hiszem, mindketten visszamehetünk az akadémiára. Iszik egy sört?

- Nézze, Bosch, mielőtt elkezd udvariaskodni velem, el kell mondanom,

hogy semmit nem tudok. Fogalmam sincs, miről van szó. Azt sem tudom,

hogy egyáltalán szóba álljak-e magával.

Harry felemelte a cigarettáját a hamuzóból, és a tükörben Corvóra nézett.

- Ugyan már, igyon egy sört, miért ne inna? Lazítson, ember!

- Utánanéztem magának, mielőtt idejöttem. Azt írják, hogy balhés fiú. A

karrierje egyenesen a semmibe vezet. A főkapitányságról ki Hollywoodba,

a következő állomás - fegyveres őr egy teherautón.

- Nem. Mexicali. Lemehetek oda tök hülyén is, belesétálhatok Zorrillo

karjaiba, vagy segít nekem és magának is azzal, hogy elmondja, mi merre.

- A mi merre annyi, hogy maga nem csinál semmit odalent. Kilépek innen,

felemelem a telefont, és maga nem megy sehová.

- Kilépek innen, és már úton is vagyok. Már túl késő, hogy

megakadályozza. Parancsoljon, foglaljon helyett mellettem. Ha bunkó

voltam, kérem, bocsásson meg. Néha előfordul velem. De szükségem van

magukra, fiúk, és maguknak is rám.

Corvo még mindig nem ült le.

- Bosch, mit akar tenni? Lemegy a ranchre, vállára kapja a pápát, és

idehozza? Ezt akarja?

- Valami ilyesmit.

- A fenébe.

- Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. Majd adja magát.

Lehet, hogy nem is látom majd a pápát, lehet, hogy igen. Maga szerint?

Corvo leült, és intett a pincérnek. Ugyanazt rendelte, mint Bosch. A

tükörből Harry jól láthatta a szakálla jobb oldalán végighúzódó mély

vágást. Ha azért növesztett szakállt, hogy elfedje vele, nem sikerült. Bosch

azon töprengett, hogy vegyülhetett el az alvilágban ilyen könnyen

megjegyezhető, feltűnő fizimiskával.

Miután megkapták az italokat, Corvo egy hajtásra megitta a rövidet, mint

aki szokva van.

- Tehát - kérdezte -, miért is megy oda tulajdonképpen? És miért kellene

megbíznom magában?

Bosch nem válaszolt azonnal.

- Mert elhozhatom magának Zorrillót.

- Hülyeség.

Bosch elengedte a füle mellett. Hagyni kell neki időt. Engedni kell, hogy

kiengedje a gőzt. Majd azután beszélhetnek. Bosch abban a percben

komolyan azt gondolta, hogy a filmek és a tévé-showk egyáltalán nem

túlozzák el, sőt nagyon is reálisan ábrázolják a helyi és a szövetségi zsaruk

között meglévő féltékenységet és bizalmatlanságot. Az egyik oldal mindig

azt képzeli, hogy ő az okosabb, jobb, magasabban képzett. Ez sokszor

helytelen gondolat.

- Oké - mondta Corvo. - Megadom magam. Elő a lényeggel.

- Mielőtt belefognék, volna egy kérdésem. Ki maga? Úgy értem, maga itt

van L. A.-ben. Hogyan kerül bele Moore aktájába? Hogy lehet, hogy maga

annyi mindent tud Zorrillóról?

- Ez legalább tíz kérdés volt. Összességében azt válaszolhatom, hogy egy

nyomozás ellenőr ügynöke vagyok. A nyomozás Mexicaliban folyik, és

Mexikó város folytatja L. A. városával közösen. Egyenrangú partnerek

vagyunk. Megosztjuk a munkát. És nem vagyok hajlandó többet mondani

addig, amíg nem győződtem meg róla, hogy egyáltalán érdemes magával

szóba állnom.

Bosch beszámolt neki Jimmy Kappsről, Juan Dóéról, és haláluk

kapcsolódásáról Dance-hez, Moore-hoz, és Zorrillóhoz. Végül

megemlítette, hogy értesülése szerint Dance Mexikóba utazott,

valószínűleg Mexicaliba, Moore meggyilkolását követően. Corvo kiitta a

sörét.

- Áruljon el nekem valamit, mert kurvára hézagos a meséje. Honnan a

fenéből veszi, hogy ezt a Juan Doe-t ott nyírták ki. Meg aztán, hogy a

bánatba került ide a hullája? Ez az egész nagyon zavaros, tudja?

- A boncolási jegyzőkönyv hat-nyolc órával korábbra teszi a halál

beálltának időpontját, mint ahogy Moore megtalálta a holttestét, legalábbis

azt állította, hogy találta. A boncolás során felmerültek olyan részletek,

amelyek Mexicalihoz kapcsolják, specifikusan egy bizonyos helyhez.

Feltételezésem szerint meg akartak szabadulni a holtesttől, hogy ne

hozhassák összefüggésbe azzal a hellyel. Azért került Los Angelesbe, mert

egyébként is indult egy teherautó erre. Kézenfekvő volt.

- Rébuszokban beszél, Bosch. Miféle helyről beszélünk tulajdonképpen?

- Nem beszélünk. Ez a probléma. Csak én beszélek. Maga szart sem

mondott. De azért vagyok itt, hogy alkut ajánljak. Én is ismerem a maga

anyagát. Maguk még egyetlen Zorrillo-szállítmányt sem kaptak el. Én a

kezébe adom Zorrillót. Maga mit ad cserébe?

Corvo felnevetett, intett a pincérnek, aki hamarosan megjelent két sörrel.

- Tudja mit? Maga tetszik nekem. Ha hiszi, ha nem. Tényleg utánanéztem,

és tetszett, amit olvastam. De valami azt súgja, magának nincs semmi

cserealapja.

- Ellenőriztek már egy EnviroBreed nevű helyet odalent?

Corvo a sörét bámulta, és próbálta összeszedni a gondolatait. Boschnak

meg kellett sürgetni őt.

- Igen, vagy nem?

- Az EnviroBreed egy ültetvény. Ezeket a steril muslicákat tenyésztik,

amiket aztán itt eresztenek szélnek. Állami szerződés. Ők nevelik a...

- Ismerem a folyamatot. De hogyhogy maga is?

- Egyetlen ok miatt. Az ottani működésünkhöz készítettünk terveket.

Megfigyelőpontot kerestünk. Körbejártuk a szomszédos létesítményeket,

és partnert kerestünk. Az EnviroBreed kézenfekvő volt. Amerikai irányítás

alatt áll. Állami vállalkozás. Megkerestük őket, hogy felállíthatunk-e egy

figyelőállást a tetőn, vagy egy irodát. Az illető ranch, amit figyeltünk, pont

az út túloldalán van.

- És nemet mondtak.

- Nem. Ellenkezőleg. Ők igent mondtak. Mi mondtunk nemet.

- Miért?

- A radioaktivitás. A rovarok. Ott zümmögnek azok az átkozott muslicák

mindenhol. De leginkább azért, mert nem volt kielégítő a látvány.

Fölmásztunk a tetőre, és nem láttunk mást, mint istállókat és karámokat. A

bivalytenyésztési létesítmények pont eltakarták a ranch főbb

létesítményeit, amire kíváncsiak lettünk volna. Használhatatlan volt

számunkra a hely. Megköszöntük a jóindulatot, és eljöttünk.

- Mi volt az álca? Vagy egyszerűen azt mondták, kábítószer ellenőrzés?

- Dehogy. Kifőztünk azért valamit. Azt mondtuk, hogy az országos

meteorológiai szolgálattól vagyunk, és egy kutatáson dolgozunk, a sivatag

és a hegyek szélmozgását tanulmányozzuk. Valami hasonló baromságot.

A fickó bevette.

- Értem.

Corvo megtörülte a száját kézfejében.

- Akkor, hogy jön ide az EnviroBreed?

- Az én Juan Doe-m a kapocs. A boncoláskor olyan rovarokat találtak

benne, amikről az imént beszélt. Ezért gondoltam, hogy ott gyilkolhatták

meg.

Corvo oldalra fordult, hogy szemből lássa Boscht. Harry továbbra is a

tükörből nézett rá.

- Oké, mondjuk azt, hogy innentől figyelek magára. Halljam tovább a

történetet.

Bosch elmondta, hogy az EnviroBreed - amelyről nem tudta, hogy Zorrillo

birtokával szomszédos, amíg Corvo nem említette -, a fekete jég

gyártásának egyik helyszíne. Elmondta elképzelése további részét is.

Fernal Gutierez-Llosa bérmunkás lehetett, akit vagy csempészésre

béreltek, és nem vált be, vagy a rovartenyészeten dolgozott, mint

etetőmunkás, és látott vagy tett valamit, amit nem kellett volna. Mindkét

feltételezés vége az a valóság, hogy agyonverték. Holttestét berakták egy

fehér műanyag dobozba, és egy rakomány muslicával Los Angelesbe

szállították. Hollywoodban kidobták, Moore pedig, mivel ezen a vidéken ő

kezelte a dolgokat, jelentette.

- Meg kellett szabaduljanak a hullától, mert nem jönne jól egy nyomozás

az ültetvényen. Valaminek lennie kell ott. Valaminek, ami miatt meg kell

ölni egy öregembert.

Corvo felkönyökölt a bárpultra, és kezébe temette az arcát:

- Mit látott? - kérdezte.

- Nem tudom. Azt tudom, hogy az EnviroBreed és a szövetségiek között

van egy megállapodás: nem háborgatják a szállítmányaikat a határon. Ha

felnyitogatnák azokat a dobozokat, tönkremenne a rakomány.

- Kinek beszélt még erről?

- Senkinek - felelte Bosch.

- Senkinek? Nem beszélt senkinek az EnviroBreedről?

- Kérdezősködtem. De nem beszéltem senkinek, csak magának.

- Kitől érdeklődött? Felhívta a mexicali rendőrséget?

- Igen. Ők küldtek egy megkeresési kérelmet a konzulátusra, így állt össze

a kép. Még hátra van a formális azonosítás a családdal, amikor lemegyek.

- Igen, de említette nekik az EnviroBreedet?

- Megkérdeztem, hogy tudnak-e róla, hogy valaha ott dolgozott.

Corvo egy nagy sóhajtással visszafordult a pult felé.

- Kivel beszélt?

- Egy Grena nevű kapitánnyal.

- Nem ismerem. De valószínű, hogy elveszítette az előnyét. Nem lehet

csak úgy odaállítani a helyiek elé ilyen dologgal. Azonnal telefonálnak

Zorrillónak, szó szerint elmondják, amit maga mondott nekik, és a hónap

végén felveszik a jutalmat.

- Lehet hogy hülyeség volt, lehet hogy nem. Grena lerázott, és azt hiheti,

hogy ezzel vége. De legalább nem mentem a rovarok közé felállítani egy

meteorológiai állomást.

Mindketten hallgattak. A másiktól hallottakat emésztették.

- Azonnal utánanézek - mondta Corvo egy idő után. - De meg kell ígérnie,

hogy nem cseszi el ott lent a dolgokat nekünk.

- Semmit nem ígérek meg. És egyelőre csak én adtam. Maga egy kukkot

nem beszélt.

- Mit akar tudni?

- Beszéljen Zorrillóról.

- Elég ha tudja, már nagyon régóta vadászunk rá.

Most Bosch volt az, aki újra rendelt. Rágyújtott, és nézte a füstöt a

tükörben.

- Elég, ha tudja, nagyon agyafúrt gazember, és amint mondtam, a

legkevésbé sem lepne meg, ha már tudna a maga szándékáról. Azok a

seggfej helyiek! Mi nem is foglalkozunk csak a szövetségiekkel. De még

bennük sem lehet megbízni. Annyira sem, mint egy exfeleségben.

Bosch jelentőségteljesen bólintott. Remélve, hogy Corvo folytatja.

- Ha még most nem is tud róla, mire odaér, tudni fogja. Jobb, ha vigyáz a

hátsójára. És ennek csak egy módja van. Ha itthon marad. Magával együtt

én is tudom, hogy ez nem alternatíva. A másik lehetőség, hogy kihagyja a

helyieket. Ne bízzon meg bennük. A pápának köztük is vannak emberei.

Rendben?

Bosch a tükörbe bólintott.

- Tisztában vagyok vele, hogy amit most elmondtam, az egyik fülén be, a

másikon ki - folytatta Corvo. - Tehát azt fogom tenni, hogy adok maga

mellé egy embert. Ramos a neve. Lemegy, beköszön a helyőrségre, hogy

van, eljön, és dolgozik tovább Ramosszal.

- Ha ez a dolog összejön, és becserkészi Zorrillót, én is ott akarok lenni.

- Ott lesz. Csak maradjon Ramos mellett. Rendben?

Bosch végiggondolta a dolgot, majd igennel válaszolt.

- Oké. Akkor most meséljen Zorrillóról. Mindig ügyesen másra tereli a

szót.

- Zorrillo régóta ott él. Egészen a hetvenes évekre visszamenőleg

utánajártunk a múltjának. Hivatásos kábítószer-kereskedő. Az egyik

trambulinművész.

- A fekete jég csak a legújabb dolga. Gyerekként marihuánában dolgozott.

Valaki kiemelte őt a faluból, olyan valaki, mint ma ő. Tizenkét évesen

hátizsákban csempészte át a füvet a határon. Teherautókat futtatott, amikor

már idősebb lett, és haladt felfelé. A nyolcvanas évekre, amikor minden

erőnket Floridára összpontosítottuk, a columbiaiak szerződést kötöttek a

mexikóiakkal. Ők szállítják a kokaint Mexikóba, és a mexikóiak hozzák át

a határon, a régi kábítószer ösvényükön. Mexicaliból Calexicóba, ez az

egyik ilyen útvonal volt. Trambulinnak hívták. Az anyag Kolumbiából

Mexikóba, onnan pedig az Egyesült Államokba jutott. És Zorrillo

meggazdagodott. A barriótól eljutott addig a nagybirtokig, saját guardia

vigyázza, és a fél rendőrség tőle kap fizetést. A kerék pedig forog.

Legtöbb emberét a nyomortanyákról emeli ki. Soha nem felejtette el, és az

sem felejti el őt. Erős a ragaszkodás mindkét részről, így kapta az El Papa

nevet. Szóval, amikor elkezdtünk Mexikóra figyelni, ő már heroinban

dolgozott. Laboratóriumokat állított fel a szegénynegyedekben. Mindig

talált csempészt, aki átvitte az árut. Egyetlen útért annyit fizetett ezeknek a

szerencsétleneknek, amennyit öt év alatt se keresnének meg, ha

megfeszülnek is.

Bosch a kísértésre gondolt. Hatalmas összeg, kis kockázat ellenében. Azok

is csak rövid időt töltöttek börtönben, akiket elfogtak.

- Az út egyenesen vezetett a herointól a fekete jéghez. Zorrillo ravasz

róka. Nyilvánvaló, hogy ez a drog még nagyon új. Azt gondoljuk viszont,

hogy ő a nagy beszállító. Egyre-másra jelenik meg a fekete jég olyan

nagyvárosokban, mint New York, Seattle, Chicago, mindenfelé.

Bármilyen tisztogatást kezdeményez az ember Los Angelesben, az csak

egy csepp a tengerben. Egy a sok közül. Sejtjük, hogy még tiszta heroint is

átküld a nyomorultjaival, de a feljövő por, a fekete jég. Ez a jövő, és ő ezt

nagyon jól tudja. Egyre inkább átáll ennek a gyártására, és ki akarja

szorítani a hawaii bandát. Az áruja annyira olcsó, húsz dollár, ami

olcsóbb, mint a hawaii jég, üveg, vagy minek hívják ezen a héten. És

Zorrillo áruja jobb is. Kiszorítja őket a kontinensről. Ugrásszerűen megnő

majd a kereslet, mint a kokain esetében a nyolcvanas évek közepén, és

akkor az árakat is ő szabja meg. Egyeduralkodó lesz a piacon, ameddig a

többiek ismét megerősödnek. Zorrillo olyan halász, akinek tízmérföldes

háló úszik a csónakja után. Körbehajókázik, és ő húzza össze a háló száját.

Övé az összes hal.

- Egy örök nyertes - mondta Bosch, csakhogy mondjon valamit.

- Igen. Én is azt mondom. Talán emlékszik, hogy pár évvel ezelőtt a

határőrök alagutat találtak Arizonában. Egy raktárépületből indult a határ

egyik oldalán, és ugyancsak egy raktárban végződött a másikon.

Nogalesben? Nos, azt gondoljuk, hogy ő is a befektetők között volt. Az

ötlet tőle származhatott.

- De a lényeg az, hogy soha nem fogták el.

- Nem. Valahányszor közel kerültünk hozzá, valaki meghalt. Nem

lágyszívű valaki.

Bosch felidézte Moore szétlőtt fejét az ócska motel fürdőszobájában.

Lehet, hogy Zorrillóval került szembe?

- Zorrillo kapcsolatban van az eMe-vel - folytatta Corvo. -Azt mondják,

bárkit, bárhol képes meggyilkoltatni. Feltételezések szerint a hetvenes

években véres leszámolások voltak a kábítószer-forgalmazók között. Ő

került ki győztesen. Egyfajta bandaháború volt, barrio barrio ellen. Azóta

egyesítette a csoportokat, de akkor az övé volt a vezető klán. Szentek és

Bűnösök. Innen kerültek ki az eMe tagjai is.

Az eMe a mexikói maffiát jelentette, egy latin bandát, amely ellenőrzése

alatt tartotta Mexikó és Kalifornia börtönlakóinak többségét. Bosch

keveset tudott róluk, és csak kevés ilyen ügye volt, amely érintette őket.

Azt sem tudta, hogy a hűséget erőszakkal megkövetelték. Akik

megszegték a törvényt, halállal fizettek.

- Honnan tudja mindezt? - kérdezte.

- Az évek hosszú sora alatt állt össze a kép. Informátoroktól, akik túlélték,

hogy beszéltek. Sok mindent tudunk barátunkról, a Pápáról. Még azt is,

hogy van egy képe Elvisről az irodájában.

- Van az ő barriójának valami megkülönböztető jele?

- Hogy érti?

- Egy szimbólum.

- Az ördög. Egy glóriával.

Bosch kiitta a sörét, és körülhordta tekintetét a helyiségen. Ott látta a

helyettes kerületi ügyészt, aki nyomozást indított rendőrök ellen, jogtalan

fegyverhasználat miatt. Egyedül ült egy Martini társaságában. Voltak még

rajtuk kívül is zsaruk a többi asztalnál. Mindnyájan dohányoztak. Harry

indulni akart. Időre volt szüksége, hogy végiggondolja a hallottakat. Az

ördög, glóriával. Moore karján a tetoválás. Ugyanonnan származik, mint

Zorrillo. Harry érezte, ahogy emelkedik az adrenalin szintje.

- Hogyan találom meg Ramost?

- Majd ő keresi magát. Hol száll meg?

- Még nem tudom.

- Menjen a De Anza-ba, Calexicóban. Biztonságosabb a határ innenső

oldalán. A víz is jobb.

- Oké, odamegyek.

- Még valami. Nem vihet át magával fegyvert a határon. Persze könnyen

megteheti. Csak felmutatja az igazolványát, és nem szólnak magához. De

tudnia kell, ha bármi történik, az első, amit ellenőriznek, hogy

bejelentette-e a fegyverét a rendőrségen.

Jelentőségteljesen Boschra nézett.

- Calexicóban van egy fegyverletét, ahol az átutazó rendőrök fegyverét

megőrzik. Kap egy elismervényt. Nagyon udvariasak. Tegye ezt. Ne vigye

át magával. Mondhatja majd, hogy itthon hagyta. Tegye le, legyen nyoma

a könyvben. Abból nem lehet baj. Comprende? Akármi történik, lesz

alibije.

Bosch megértette. Tudta, mire céloz a másik. Corvo elővette a tárcáját, és

átadott Boschnak egy névjegykártyát.

- Akármikor hívhat. Ha nem vagyok az irodában, a kollegáim

megtalálnak. Csak mondja a nevét.

Corvo beszéde megváltozott. Sokkal gyorsabb lett. Bosch arra gondolt,

talán az EnviroBreed információ miatt. Szeretett volna már utánanézni.

Harry a tükörből figyelte. A vágás most mélyebbnek tetszett az arcán,

mintha együtt változott volna a hangulatával. Corvo elkapta pillantását.

- Kés párharc - mondta, végighúzva arcán az ujját. Zihuatenajo. Egy

nyomozás során, álcázva. A csizmámban volt a pisztolyom, de mire

elővehettem volna, a fickó szúrt. Odalent nincsenek valami jó kórházak.

Nagyon elszarták, és megmaradt ez. Soha többet nem mehettem közéjük.

Túl könnyen felismerhető lettem.

Bosch látta rajta, hogy szívesen beszélt róla. Csak úgy áradt belőle a

hősködés. Az egyetlen alkalom lehetett életében, amikor megérintette a

halál. Tudta, a másik most azt várja, hogy kérdezzen.

- És a fickó, mi lett vele?

- Állami temetés. Megöltem, ahogy hozzájutottam a fegyveremhez.

Corvo hőstettként állította be, hogy fegyverrel lőtt egy késes emberre.

Legalább ő elhitte, hogy az volt. Nyilván sokszor elmesélte már, minden

alkalommal, amikor észreveszi, hogy valaki a vágását bámulja. Bosch

elismerően biccentett, és valamennyi pénzt tett a pultra.

- Ne felejtse el az egyezségünket. Nélkülem ne csináljon semmit Zorrillo

ellen. Szóljon Ramosnak.

- Persze. Hisz megegyeztünk - vágta rá Corvo. - De azt nem garantálom,

hogy akkor lesz, amikor maga épp lenn van. Nem kapkodunk. Egyébként

is elvesztettük Zorrillót. Egyelőre, ebben biztos vagyok.

- Miről beszél? Elveszítettük?

- Úgy értem, jó tíz napja nem látta senki. De azt gondoljuk, azért ott van a

farmon. Kicsit pihen. Változtat a szokásain.

- A szokásain?

- A Pápa szereti mutogatni magát. Szeret bosszantani minket. Általában

dzsippel vadászik, farkasra lövöldözget az Uzijával, és gyönyörködik a

bikáiban. Van egy kedvence, egy bajnok, aki megölt egy matadort. El

Temblar, így hívják. Gyakran csak azért megy, hogy őt lássa. Azt hiszem,

azért szereti, mert olyan, mint ő. Büszke. Szóval, nem látták a birtokon, se

a Plaza de Toros-on, ami vasárnapi elfoglaltsága volt. A barriókat sem

látogatta meg mostanság.

- Akkor?

- Ha ott van, akkor december tizenötödike óta nem lépett ki a házból. Ez

egy vasárnap volt. A bikáit látogatta meg.

- Vagy talán azért, meg meggyilkoltatott egy zsarut. Corvo bólintott.

Bosch elköszönt. Corvo még maradt, mert telefonálni akart a nyilvános

készülékről. Harry kilépett a bárból, és mélyet szívott a cigarettájából.

18

A BÉRHÁZ, AHOL Cal Moore lakott, egy háromemeletes épület volt a

Franklinen. A második világháború után épült, mint a környék legtöbb

háza. Szökőkútnak hívták, jóllehet szemét, és málladozó vakolat borította,

vízcsobogás nélkül. Egy háztömb választotta el a scientológiai egyház

központjától, ahol Bosch a villogó neontábla alatt leparkolt. Már majdnem

elmúlt tíz óra, nem kellett félnie, valaki megállítja azzal az ajánlattal, hogy

elkészíti a személyiségi tesztjét. Dohányzott és nézelődött, várta, hogy

teljen az idő. Félóra múlva úgy döntött, álkulccsal, szerszámokkal

felszerelkezve nekivág.

Biztosított épület volt, és mégsem volt az. A bejárati ajtót egy vajkéssel

nyitotta ki, amelyet mindig magánál hordott a huzalokkal együtt a Caprice

kesztyűtartójában. Az előtérbe vezető ajtó miatt nem kellett aggódnia. Már

nagyon ráfért volna egy olajozás, így aztán nem is záródott tökéletesen.

Bosch besétált, és a lakók névjegyzékét kezdte olvasni. Moore nevét a

hetes szám mellett találta meg, a harmadik emeleten.

A lakást a folyosó végén találta. Az ajtót a rendőrök lepecsételték. A

ragasztószalagot a kulcstartóján lévő apró késsel vágta el, letérdelt, és

megvizsgálta a zárat. Még két lakás volt azon a folyosón, de egyikből sem

hallott kiszűrődni tévéhangot vagy beszélgetést. Elemlámpa nem is kellett,

mert a folyosón jó volt a világítás. Moore ajtaján a szokványos zárt Bosch

két perc alatt ki tudta nyitni.

Zsebkendővel a kezében elfordította a gombot, s közben arra gondolt,

milyen nagy kockázatot vállal. Ha Irving vagy Pounds tudomására jutna

ez a dolog, még január elseje előtt kint találná magát az utcán, kék

egyenruhában. Mielőtt belépett, egyszer visszanézett a folyosóra. Tudta,

hogy be kell mennie. Úgy látszik, senki mást nem érdekel, mi történt Cal

Moore-ral, de jól volt ez így. Azt gondolta, itt majd sok titokra rájön.

Becsukta az ajtót maga mögött, és be is zárta. Egy ideig csak állt, szoktatta

szemét a sötéthez. Nehéz, áporodott volt a szoba levegője, és a sötétet csak

a vékony függönyön át beszűrődő neonfények törték át. Bosch besétált a

szobába, és meggyújtotta az asztali lámpát. A világosban megállapította,

hogy ez a lakás húsz évvel ezelőtt is pont így nézhetett ki. A sötétkék

szőnyeg kikopott, és szabályszerű ösvény vezetett a díványtól a konyhába,

illetve az előszobába, ahol hirtelen jobbra fordult.

Végigjárta a lakást, benézett a hálóba, a konyhába és a fürdőszobába is.

Megdöbbentette a hely sivársága. Semmi személyes jellegű dolgot nem

talált. Nem voltak képek a falon, üzenetek a hűtőgép oldalán, levetett

ruhadarab a fotelre dobva. Még csak mosogatóban hagyott edényt sem

látott. Úgy élt itt Moore, mintha nem is létezett volna.

Bosch nem tudta, mi az, amit keres. Szisztematikus kutatásba fogott. A

konyhából indult el. Kinyitogatta a szekrényeket, kihúzogatta a fiókokat.

Egy doboz müzlit, kávét és egy bontatlan üveg édes rumot talált, mexikói

címkével. Az üvegbe egy darabka cukornádat zártak. A fiókokban néhány

evőeszköz, konyhai dolgok és számtalan gyufásdoboz a Hollywood

környéki bárokból, mint a Ports és a Bullet.

A mélyhűtő teljesen üres volt, leszámítva a két jégkocka tartót. Alul a

hűtőben egy üveg mustár, fél csomag penészes szalámi és egyetlen doboz

Budweiser, amelyen rajta maradt a hatos csomagolás nylon karikája, s az

ajtó egyik alsó polcán nagy zacskó cukor.

Harry csodálkozva vette ki a bontatlan zacskót, hogy kerül ez a hűtőbe,

majd fogta, kibontotta, és óvatosan beleöntötte a mosogatóba. Külsőre,

ízre egyaránt cukornak tetszett. Semmi más nem volt benne. Kinyitotta a

melegvizet, és figyelte, ahogy a masszát elnyeli a lefolyó.

A pulton hagyta a papírzacskót, és belépett a fürdőszobába. Csupán egy

fogkefe és a borotválkozási kellékek voltak ott. Más semmi.

A hálószobába érve a gardróbhelyiséggel kezdett. Néhány ruha a fogason

lógott, de a nagyobb rész még a tisztító nylonjában a földön hevert. A

polcon egy zöld bőröndöt és egy fehér, Kígyó, feliratot viselő dobozt

látott. Bosch először a szennyestartót nézte át, az ingek és a nadrágok

zsebeit. Nem talált semmit. Átforgatta a fogasokon lógó ruhadarabokat,

amikor a sor végén megpillantotta Moore még nylonban lévő

egyenruháját. Ha az ember otthagyja a járőrkocsit, csupán egyetlen ok

miatt őrzi meg. Hogy ebben temessék el. Bosch azt gondolta, ez rossz

ómen volt Moore számára. Egyébként a testület is megkövetelte, hogy

földrengés, illetve felkelés, zendülés esetén a nyomozók is egyenruhát

öltsenek. Bosch ennek ellenére már tíz évvel ezelőtt elsüllyesztette

valahová kék uniformisát.

Leemelte a bőröndöt, és ahogy kinyitotta, megcsapta orrát a dohszag. Rég

nem használhatták. Levette a cipős kartont is, de mielőtt belenézett volna,

tudta, üres lesz. Csupán a selyempapírt hagyták benne.

Bosch visszatette a polcra, s közben eszébe jutott a kép, Moore fél pár

csizmája a Hideaway fürdőszobájának kövén. Vajon a gyilkos könnyen

levette-e, hogy valósághű legyen a helyszín, morfondírozott magában.

Vagy ráparancsolt Moore-ra, hogy ő maga tegye meg? Nem valószínű.

Teresa elmondása szerint, nem volt ideje félni, se hátrafordulni. Nem fogta

fel, mi történt vele. Bosch maga elé képzelte a gyilkost, anélkül, hogy az

arcát látta volna, amint hátulról közelít Moore-hoz, egy hatalmasat lendít a

fegyverrel, és leteríti őt. Lehúzza a fél csizmát a lábáról, bevonszolja a

fürdőszobába, a kádhoz támasztja a hátát, és meghúzza a ravaszt. Majd

gondosan letörli az ujjlenyomatát, és ráilleszti Moore ujjait. Azután állítja

be a csizmát. Tökéletes a színhely. Öngyilkosság.

A franciaágy bevetetlen volt. Az éjjeliszekrényen egy kevés dollár, és egy

bekeretezett fénykép, rajta Moore és a felesége. Bosch fölé hajolva

tanulmányozta a képet, de nem ért hozzá. Sylvia mosolygott rajta, talán

egy étteremben, egy esküvőn készülhetett. Sugárzóan szép volt, és ahogy

Moore a fotón nézte az asszonyt, látszott rajta, hogy ő is annak tartja.

- Ezt elbasztad, Cal - mondta félhangosan.

Az íróasztalhoz lépett, amely olyan ócska, összevissza karcolt volt, hogy

még az Üdvhadsereg is visszaküldte volna. A felső fiókban csak egy

hajkefét és egy üres képkeretet látott. Bosch elgondolkozott ezen.

Láthatóan drága lehetett, és biztos nem a lakás tartozéka, Moore hozhatta

magával. De miért üres? Szerette volna megkérdezni Sheehant vagy valaki

mást, hogy ők vették-e ki a képet belőle bizonyítékként, de természetesen

nem tehette meg anélkül, hogy fel ne feddje ittlétét.

A következő fiókban fehérneműk, zoknik és pólók sorakoztak. A

következő is csupán ruhákat tartalmazott. Az ingek alatt talált egy színes

magazint, amely a címoldalán csupasz hollywoodi sztárokat ígért. Bosch

gyorsan átlapozta, inkább kíváncsiságból, mint annak reményében, hogy

talál valami fontosat. Elképzelte, ahogy minden rendőr, aki csak

megfordul a vizsgálat során a lakásban, végignyálazza.

Az utolsó fiókban két dolgot talált: egy kopott farmernadrágot és egy

fényképekkel teli, fehér papírzacskót. Ezért jött ide. Megtalálta hát.

Amikor meglátta, ösztönösen tudta, hogy ez az. Lekapcsolta a világítást,

és visszament a nappaliba.

Leült a díványra az olvasólámpa mellé, rágyújtott és kivette a képeket.

Rögtön látta, hogy régi, megkopott felvételek. Ezek a fotók intimitást

sugalltak valahogy, és ettől még inkább betolakodónak érezte magát, mint

a magazin esetében. Cal Moore boldogtalan életének dokumentumai.

A fotókat nyilvánvalóan időrendi sorrendbe rendezték, mivel a megsárgult

fekete-fehér képeket a színesek követték. Olyan jellemző részletek, mint a

ruházat és az autók is ezt bizonyították.

Az első fekete-fehér képen egy fiatal latin nő volt látható, leginkább

ápolónőinek tetsző öltözékben. Fekete szemű, kreol bőrű, bájos nő volt,

kislányos mosollyal és megilletődött arc kifejezéssel, amint egy

úszómedence mellett állt, hátratett kezekkel. Bosch egy kerek tárgyat vett

észre a kezében, és rádöbbent, hogy egy tálcát rejteget, valószínűleg nem

akarta, hogy úgy fényképezzék le. Szobalány volt. Egy cseléd.

Több fénykép is készült róla az idő múlásával, ami tulajdonképpen kegyes

volt hozzá, de azért meglátszott külsején. Egzotikus szépségét megőrizte

ugyan, azonban szeme elvesztette ártatlan csillogását és a belőle áradó

melegséget. Néhány képen Bosch pici babával látta, a későbbieken pedig

egy fiúgyerekkel. A régi megkopott fényképet közelebbről szemügyre

véve azt állapította meg, hogy a sötét hajú fíúcska szemei minden

bizonnyal világosak. Zöldek, gondolta Bosch. Calexico Moore és az anyja.

Egy másik képen az asszony és a gyerek egy hatalmas, fehér, spanyol

stílusú ház előtt pózolt. Mintha mediterrán villa lett volna. A háttérben egy

torony elmosódott sziluettjét vélte felfedezni. Két sötét ablak rajta, mint

egy semmibe révedő szempár, valószínű a toronyszobából szolgált.

Boschnak eszébe jutott, amit Moore mesélt a feleségének, hogy egy

kastélyban nőtt föl. Hát ez volt az.

Egy másikon a fiú egy szőke, fehér férfival állt egy régi, ötvenes évekbeli

Thunderbird mellett. A férfi egyik keze a fiú fején, a másik a kocsin.

Mintha azt sugallná a kép, ők az én tulajdonom. A férfi hunyorgott a

kamera előtt, de Bosch így is látta, ugyanolyan zöld szemei vannak, mint a

fiának. Feje tetején kezdett kikopni a haj, és összehasonlítva az anyával

készült felvételekkel, Bosch arra a következtetésre jutott, hogy Moore apja

legalább tizenöt évvel idősebb lehet a feleségénél. Az apjával készült fotó

volt mind közül a leggyűröttebb. Sokkal többet foghatták, mint bármelyik

másikat.

A következő képek már más helyszínen készültek, valószínűleg

Mexicaliban. Kevesebb dokumentum, egy hosszabb életszakaszról. A

nyomornegyedben készült felvételeken a fiú szemmel láthatóan nagyot

nőtt. A háttérben embercsoport, mexikóiak, mindegyik arcán ugyanaz az

üres reménytelenség és remény, amit Bosch a Los Angeles-i gettókban

látott.

Aztán megjelent egy másik fiú is. Hasonló korú, alig valamivel idősebb

talán. Erősebbnek, és durvábbnak látszott. Bosch sok hasonlatosságot vélt

felfedezni köztük. Annyira, hogy a fivérének vélte.

Ebben a sorozatban már szembeötlő volt az anya korosodása. A valaha

volt lány, aki háta mögött rejtegette a tálcát, már nem volt sehol. Átadta

helyét az élet nehézségeihez szokott megkeményedett asszonynak. Harry

most már kényelmetlenül érezte magát a fényképekkel. Azt gondolta,

tökéletesen érti, miért voltak olyan nagy hatással Moore lelkére.

Az utolsó fekete-fehér képen a két fiút látta félmeztelenül, egymás hátának

dőlve egy piknikasztal mellett, jókedvűen. Calexico, a tinédzserek

ravaszkás mosolyával. A másik, talán egy vagy két évvel idősebb fiú, igazi

bajkeverőnek látszott. Szeméből keménység, durvaság árulkodott. Cal,

szereplési vágytól vezérelve behajlította jobb karját, és megfeszített izmait

mutogatta. A tetoválás már akkor rajta volt. Az ördög, glóriával. Szentek

és bűnösök.

Az anya is elmaradt az utolsó felvételekről. Talán, mert meghalt. Az

utolsó kettő Moore-t ábrázolta, már felnőtt korában. Az első, a Rendőr

Akadémia végzőseként mutatta, az újonnan felavatott tisztek gyűrűjében,

az akadémia füvén, amint sapkáikat az ég felé hajítják. Bosch kiszúrta

Moore-t a tömegből. Karját egy másik végzős vállán pihentette, és arcáról

sugárzott a felhőtlen boldogság.

Az utolsó fényképen Moore talpig egyenruhában a fiatal Sylviát öleli

magához. A nő arca teltebb, szeme ragyogóbb, haja dúsabb és hosszabb

volt. Ezt leszámítva nem változott szinte semmit az eltelt évek alatt. Még

most is vonzó, csinos asszony.

Bosch visszacsúsztatta a fényképeket a zacskóba, és lerakta maga mellé a

díványra. Nézte, és azon gondolkodott, vajon miért nem kerültek soha egy

albumba vagy keretbe. Egy élet villanásai voltak egy papírzacskóban,

mindig útra készen.

De mégis tudta az okát. Neki is voltak fényképei, amelveket soha nem

rakott volna egyetlen albumba se, mert amikor nézegette, szükségét érezte

annak is, hogy a kezébe tartsa, megérintse őket. Sokkal többet jelentettek,

mint az elmúlt idő emlékei. Egy élet szerves részei voltak ők, egy életé,

amelyet nem lehetett úgy tovább élni, hogy az ember ne tudja és értse azt,

ami mögötte van.

A lámpa felé nyúlt, és leoltotta. Ismét rágyújtott, s figyelte a cigaretta

parazsát. Mexikón és Calexico Moore on gondolkozott.

Ezt nagyon elszúrtad - suttogta ismét félhangosan. Úgy jött ide a lakásba,

hogy talán közelebb kerül a halott férfihoz, hogy megért valamit belőle.

Ezzel áltatta magát. És ahogy ott ült egyedül a sötétben, tudta, sokkal

többről van szó. Meg akart érteni valamit, amit nem lehet megérteni, nem

lehet megmagyarázni. Minden kérdésre, maga Cal Moore volt a válasz. És

ő halott.

A függönyön át beszűrődő sápadt fénysugarat nézte. Mintha Moore

szelleme volna. A megfakult képet idézte vissza benne. Apa és fia. A saját

apjára kellett gondolnia, akit nem ismert, akivel nem találkozott, csak

amikor már az a halálos ágyán feküdt. Akkor már késő volt bármit is

változtatni élete folyásán.

Hirtelen zajt hallott az ajtó felől. Felpattant, és pisztollyal a kezében

besietett a fürdőszobába, mert onnan látott rá legjobban a nappalira.

Cigarettáját bedobta a vécé csészébe. Hallotta a sistergést, amint kialudt.

Kinyílt a bejárati ajtó, majd néhány másodpercnyi csend következett.

Amikor a nappaliban felkapcsolták a villanyt gyorsan visszahúzódott

rejtekhelye sötétjébe. A gyógyszerszekrény tükrében Sylvia Moore-t

pillantotta meg. A nappali közepén állt, körülnézett a lakásban, mint aki

először látja. Tekintete a díványon maradt papírzacskóra esett. Odalépett

és felemelte. Bosch figyelte az arcát, miközben átlapozta a fotókat. Az

utolsónál hosszan elidőzött. Az a kép volt, amely kettejükről készült.

Önkéntelen mozdulattal megérintette arcát, mintha az idő múlását akarná

tetten érni.

Visszatette a képeket, és a zacskót lerakta a heverőre. Amikor az előszoba

felé közelített, Bosch még jobban összehúzta magát, s óvatosan belépett a

kádba. Most a hálószobában gyulladt fel a lámpa, és Bosch a gardrób

ajtaját hallotta nyílni, a félrehúzott vállfák surrogó zaját. Visszatette

fegyverét a tokjába, kilépett a kádból, a fürdőszobából halkan az előtérbe

osont.

- Mrs. Moore? Sylvia? - szólította, félve, nehogy ráijesszen.

- Ki van ott? - szólalt meg az asszony vékonyka, rémült hangon.

- Én vagyok. Bosch felügyelő. Nincs semmi baj. Ijedt tekintettel lépett ki a

ruhák közül. Kezében halott férje egyenruhája.

- Istenem, de megijesztett. Maga mit csinál itt?

- Én is ugyanezt akartam kérdezni magától.

Maga elé tartotta a vállfán lógó ruhát, mintha Bosch meztelenül lepte

volna meg. Egy lépést hátrált a hálószoba irányában.

- Maga követett engem? - kérdezte. - Mit jelent ez?

- Nem, dehogy követtem. Én már itt voltam a lakásban.

- Sötétben?

- Igen. Gondolkoztam. Amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó,

elrejtőztem a fürdőszobában. És amikor megláttam, hogy maga az, nem

tudtam, miként jöjjek elő, nehogy halálra rémisszem. Ne haragudjon, ha

megijesztettem. De maga is megijesztett engem.

Bólintott, mint aki elfogadja a magyarázatot. Világoskék farmeringet

viselt, és kék farmernadrágot. Haját szorosan összefogta hátul, láthatóvá

téve rózsaszínes kristály fülbevalóját. A jobb fülében egy második, ezüst

félhold is lógott. Udvariasan Boschra mosolygott. Harry elszégyellte

magát, mert eszébe jutott, mióta nem borotválkozott.

- Azt gondolta, a gyilkos vagyok? - kérdezte, amikor Bosch nem szólalt

meg. - A gyilkos mindig visszatér? Igaz?

- Talán. Valami ilyesmi... Nem. Egyáltalán. Nem ez volt a gyilkosság

színhelye, hiszen tudja.

A kezében tartott egyenruhára mutatott:

- El kell vinnem a McEvoy fivérekhez holnap. Látta a férfi arcán az

értetlenséget, és hozzátette:

- Természetesen zárt koporsós temetés lesz, de azt gondoltam, ő is így

szeretné, hogy a kék egyenruhában temessük el. Mr. McEvoy tegnap

megkérdezte, nálam van-e a ruha.

Harry bólintott. Még mindig az előtérben álltak. A férfi belépett a

nappaliba, és Sylvia követte.

- Mit hallott, mit terveznek a temetéssel kapcsolatban?

- Ki tudja. De pillanatnyilag az a hivatalos álláspont, hogy

kötelességteljesítés közben vesztette életét.

- Akkor megkapja a dísztemetést.

- Azt hiszem, igen.

Egy hős búcsúztatása, gondolta Bosch. Nem kötik a világ orrára, hogy egy

árulót gyilkoltak meg azok a gazemberek, akiknek dolgozott. Amíg, nem

feltétlenül muszáj. Nem, amikor hét tévés csatornán keresztül a fél világ

rokonszenve a rendőrökre irányul. És erre most nagy szükségük volt.

Azt is megértette rögtön, hogy ez a minősítés jogot biztosít az özvegy

számára a teljes nyugdíjra. Ha Sylvia Moore fekete ruhát ölt magára,

időnként megtörli szemeit egy zsebkendővel, és tartja a száját, élete végéig

megkaphatja havi járandóságát a férje után. Nem rossz alku. Ha Sylvia

volt, aki a feljelentő levelet megírta, és nyilvánosság elé lép, elveszít

mindent. A hatóságok pedig kijelentik, hogy Cal Moore-t bizonyos, a

munkaköri leírásában nem szereplő tevékenység miatt ölték meg. Ugrott a

nyugdíj. Biztos volt benne, hogy Sylviának ezt nem kell elmagyaráznia.

- Mikor lesz a szertartás? - kérdezte.

- Hétfőn, egy órakor. A San Fernando misszionárius kápolnában. A

temetés pedig Oakwoodban, fenn Chatsworthben.

Nos, gondolta Bosch, ha parádét akarnak, ennél ideálisabb helyet keresve

sem találhatnának. Az a pár száz motoros rendőr, a kanyargós Valley

Circle Boulevardon, mindig jól mutatott az újságok címlapjain.

- Mrs. Moore, miért ilyen későn jött - ránézett az órájára, 10.45 volt- a

férje egyenruhájáért?

- Szólítson Sylviának, kérem.

- Persze.

- Az igazat megvallva, magam sem tudom, miért. Nem tudtam aludni,

mármint egyáltalán, amióta... amióta megtalálták. Nem tudom. Egyszer

csak ki kellett jönnöm a házból. Beültem az autóba. Nálam volt a kulcs.

Ma adták ide.

- Kitől kapta?

- Irving kapitányhelyettestől. Meglátogatott, azt mondta, ők végeztek a

lakással, és ha bármit el akarnék hozni, semmi akadálya. Az a helyzet,

hogy semmit nem akarok innen. Soha nem akartam látni ezt a helyet. De

felhívott az a férfi, a temetkezési vállalkozó, és az egyenruhát kérte. Hát

így kerültem ide.

Bosch felemelte a fényképeket tartalmazó zacskót, és felé nyújtotta.

- Meg akarja tartani?

- Nem. Nem hinném.

- Látta már őket korábban?

- Némelyiket talán igen. Legalábbis egy-kettő ismerős volt. De van,

amelyiket még soha nem láttam.

- Mit gondol, miért? Miért van, hogy egy férfi egész életén át őrizget

fotókat, és némelyiket soha meg se mutatja a saját feleségének.

- Nem tudom.

- Ez furcsa. - Elővette, és lapozgatta a képeket. Tudja, mi történt az

anyjával?

- Meghalt. Még mielőtt megismerhettem volna. Agydaganata volt. Cal

akkor húsz éves lehetett.

- És az apja?

- Azt mondta, meghalt. De mint már mondtam, nem tudom, mi az igazság.

Mert soha nem mesélt róla, hogyan, és mikor. Amikor kérdeztem, azt

mondta, nem akar róla beszélni. Nem is került többet szóba.

Bosch most a két fiúról készült képet emelte ki a kupacból.

- Ő ki?

Közelebb lépett, hogy jobban lássa. Bosch az arcát tanulmányozta közben,

és mélyen beszívta kölnije illatát.

- Nem tudom, ki ez. Biztos egy barátja.

- Nem volt testvére?

- Amennyire én tudom, nem. Amikor összeházasodtunk, azt mondta, én

vagyok az egyetlen rokona. Azt mondta, rajtam kívül senkije sincs.

- Mit tud a tetoválásról?

- Hogyhogy mit tudok?

- Elmondta valaha is, hol csináltatta, és mi a jelentése?

- Azt mondta, a falujában, ahol felnőtt. Még kisfiú korában.

Tulajdonképpen nyomornegyed volt, nem is falu. Barrio. Úgy hívták

magukat: Szentek és bűnösök. Azt mondta, azért, mert az ott lakók

nemigen tudták eldönteni, mik voltak ők igazából, és hogy mivé lesznek.

A Cal Moore farzsebében talált levélre gondolt. “Megtudtam, ki vagyok.”

Kíváncsi volt, vajon az asszony felfogja-e a sor értelmét, a múlt

ismeretében. Amikor minden fiú azt ízlelgette, kicsoda is ő valójában.

Szent vagy bűnös?

Sylvia szakította félbe gondolatait.

- Tudja, még nem árulta el nekem, miért is tartózkodott a lakásban. Miért

ült itt egyedül a sötétben? Miért?

- Azt hiszem, elsősorban azért vagyok itt, mert látni akartam, szétnézni,

megérezni a hely atmoszféráját, ahol a férje élt. Ostobán hangzik?

- Nem. Nekem nem.

- Akkor jó.

- És sikerült? Megérezte?

- Nem tudom. Néha több idő kell az ilyen dolgokhoz.

- Tudja, kérdezősködtem maga felől Irvingnél. Azt mondta, maga nem

tagja a nyomozó csoportnak. Azt is mondta, hogy akkor éjjel csak azért

küldte éppen magát, mert a többiek nagyon elfoglaltak voltak az újságírók

miatt, meg a... halott miatt.

Bosch izgatott lett, mint egy kisiskolás. Érdeklődött felőle. Nem számított,

hogy megtudta, nem tagja a csapatnak. A lényeg, hogy kérdezősködött.

- Nos, tulajdonképpen igaz is, meg nem is. Gyakorlatilag nem az enyém az

ügy. Ám más ügyek, amelyeken dolgozom, sorra a férje halálával

kerülnek kapcsolatba.

Sylvia nem vette le tekintetét Boschról. Látta rajta, hogy szívesen

megkérdezné, milyen ügyekről van szó, de nem tette. Elvégre egy zsaru

felesége volt. Ismerte a játékszabályokat. Nem ezt érdemelte volna a

sorstól, gondolta Bosch. Egyáltalán nem ezt.

- Ugye nem maga volt? A feljelentéssel? Tudja, a levél - kérdezte meg

hirtelen.

Az asszony nemet intett a fejével.

- Nem hisznek magának. Azt gondolják, maga indította el az egészet.

- Nem én voltam.

- Mit mondott Irving, amikor átadta önnek a lakás kulcsait?

- Azt mondta, hogy ha ragaszkodom a nyugdíjhoz, akkor hagyjam az

egészet. Ne találjak ki semmit. Mintha volnának ötleteim. Mintha

érdekelne egyáltalán. Nem. Már nem érdekel. Tisztában voltam vele, hogy

Cal rossz útra tért. Nem tudom, mit tett, de tudom, rosszat. Egy feleség

megérzi, anélkül, hogy mondani kéne. Azonban ez is, mint annyi más,

véget ért köztünk. De nem küldtem semmilyen levelet. Mindvégig

rendőrfeleség voltam. Megmondtam Irvingnek, meg annak a másiknak is,

aki korábban nálam járt, hogy tévednek. Nem hittek nekem. Csak Cal

érdekelte őket.

- Chastain volt, aki ott járt, igaz?

- Igen, ő.

- Mit akart tulajdonképpen? Mintha azt említette volna, hogy körül akart

nézni a házban.

- Feltartotta a levelet a kezében, és azt mondta, tudja, hogy én írtam. Azt

mondta, akár szóban is elmesélhetek neki mindent. Szóval, megmondtam

neki, hogy nem én írtam, és megkértem, hagyja el a házat. De nem ment el

rögtön.

- Mire volt kíváncsi?

- Ó hát, már nem is emlékszem. Banki elszámolásokra, és arra, hogy

milyen tulajdonunk van még. Azt hitte, alig vártam, hogy ő megjelenjen,

és kiadjam neki a férjemet. Az írógépet kérte, de megmondtam, hogy nem

is volt soha. Szabályszerűen kilöktem az ajtón, és bezárkóztam.

Bosch bólintott, és megpróbálta beilleszteni a hallottakat a már meglévő

információi közé. Túl zavaros volt minden.

- Nem emlékszik semmire a levélből?

- Gyakorlatilag esélyem se volt, hogy beletekintsek. Nem adta a kezembe,

hogy elolvashassam, mivel, mint a többi kollegája meg volt győződve

arról, hogy én írtam. Csak egy részét láttam, mielőtt visszatette volna a

táskájába. Valami olyasmi volt, hogy Cal egy mexikóinak falaz. Hogy

védelmet biztosít számára. Valami olyasmit sugallt a sorok között, hogy

fauszti egyezséget kötött. Tudja, ez mit jelent, ugye? Szövetség az

ördöggel.

Bosch bólintott. Az asszony szavai eszébe juttatták, hogy tanárral

beszélget. Hirtelen ráeszmélt, már legalább tíz perce beszélgetnek a

nappali közepén állva, de nem próbált meg leülni. Félt, hogy a legkisebb

mozdulat is megtöri a varázst, és a nő eltűnik a szeme elől.

- Tudja - mondta -, én nem fogalmaztam volna ilyen allegorikusan, ám a

levél állításai végeredményen helytállók. Úgy értem, nem tudom, mit tett

és mit nem, de valami történt, az bizonyos. Láttam, hogy emészti magát.

- Egyszer, még azelőtt, hogy elköltözött, nem bírtam tovább, és

rákérdeztem. Azt felelte, hibát követett el, és most megpróbálja

helyrehozni. Nem akart beszélni róla. Egyszerűen kizárt az életéből.

Leült egy fotel szélére, és az ölébe vette a ruhát. A huzat borzalmasan

ronda, zöld színű volt, tele cigaretta égette lyukkal. Bosch a díványon

foglalt helyet.

- Irving és Chastain nem hisznek nekem. Csak a fejüket rázták. Azt

mondják, a levél túl sok intim részletet tartalmaz. Csak én tudhattam

róluk. Ugyanakkor az az érzésem, hogy valahol valaki most nagyon

boldog. Tönkretettek egy embert.

Bosch Kappsre gondolt. Vajon tudhatott-e eleget a levél megírásához?

Beköpte Dance-t, de lehet, hogy Moore-t is meg akarta előzni.

Valószerűtlennek tetszett. Lehet, hogy Dance-től származik, aki feljebb

akart kerülni a ranglétrán, és Moore az útjában állt.

Harrynak eszébe jutott, hogy a konyhaszekrényben látott kávét, és azon

gondolkozott, vajon nem illetlenség-e megkérdezni, innának-e egyet. Nem

akarta, hogy elmenjen. Szeretett volna rágyújtani, de nem szívesen tette ki

magát annak, hogy Sylvia esetleg megkéri, ne dohányozzon.

- Inna egy kávét? Láttam a konyhában. Szívesen elkészítem.

A konyha felé nézett, és mintha az elhelyezkedésével vagy talán a

tisztaságával lenne baja, hosszasan fontolgatta a választ. Végül azt

mondta, köszöni, nem kér. Nem akart ennyi időt se itt tölteni.

- Holnap Mexikóba utazom - mondta Bosch.

- Mexicaliba?

- Igen.

- A többi ügye miatt?

- Igen.

Akkor elmondott mindent. Beszélt a fekete jégről, Jimmy Kappsről. Juan

Doe-ról. Elmesélte azt is, hogyan függenek össze az események

egymással, és minden Mexicalival.

- És látja, az olyan emberek, mint Irving, az egészet hagynák a feledésnek.

Nem érdekli őket igazán ki gyilkolta meg Calt, mert átállt. Leírták, mint

egy rossz befektetést. Nem akarják kiderítem az igazat, nehogy a képükre

rondítson. Érti, miről beszélek?

- Elfelejti, hogy egy rendőr felesége voltam.

- Szóval megérti. Engem viszont nagyon is érdekel. Az ön férje

összeállított egy dokumentumot a számomra. A fekete jégről. Azt kell

hinnem, valami jót akart cselekedni. Talán a lehetetlenre vállalkozott, a

visszatérésre. Ez lehetett, ami megölte. És ha így történt, egyszerűen nem

hagyhatom annyiban.

Ezek után sokáig ültek csöndben. Az asszony arca meggyötörtnek látszott,

de a szeme száraz maradt. Megigazította ölében az öltönyt. Bosch

helikoptert vélt hallani a távolból. Nem is Los Angeles lenne helikopterek

nélkül.

- Fekete jég - mondta Sylvia egy idő után suttogó, halk hangon.

- Mi van vele?

- Mulatságos, csak annyi. - Hallgatott tovább, közben végighordta

tekintetét a szobán, mintha most fogná föl, hogy ez az a hely, ahová a férje

költözött, miután elhagyta őt. - Fekete jég. Tudja, én az öböl mentén

nőttem föl, többnyire San Franciscóban éltünk, és szinte mást sem

hallottunk, mint hogy vigyázzunk a fekete jéggel. Ez másfajta dolog volt,

tudja.

Ránézett Boschra, és látta zavarát.

- Telente, amikor egy-egy eső után tényleg hidegre fordul az idő, az eső

ráfagy az úttestre, azt hívták nálunk fekete jégnek. Ott van az úton, a

fekete aszfalton, de az ember nem látja. Az apám tanított vezetni, és

emlékszem mindig azt mondta: - Vigyázz a fekete jéggel, lányom. Nem

látod a veszélyt, csak amikor már késő. Megcsúszol, és elveszíted az

uralmadat a kocsi fölött.

Mosolygott az emléken. - Szóval, én ezt a fekete jeget ismertem.

Legalábbis, amíg fel nem nőttem. Olyan ez, mint a coca cola, amit azelőtt

csak szódának mondtunk. A dolgok jelentése megváltozik.

Csak bámult rá. Szerette volna újra a karjaiban tartani, érezni bőrét.

- Magának soha nem mondta az apja, hogy vigyázzon a fekete jéggel? -

kérdezte.

- Nem is ismertem. Úgy alakult, hogy magamtól tanultam meg vezetni.

Az asszony nem szólt semmit, de nem is fordította el a fejét.

- Legalább három autót törtem össze. Mire megtanultam vezetni, már

senki nem merte kölcsönadni az autóját. És persze a fekete jégről sem

beszélt nekem senki.

- Csak én.

- Köszönöm.

- Maga is úgy kötődik a múltjához, Harry?

Bosch nem válaszolt.

- Azt hiszem. Ezzel mind így vagyunk. Hogy is van az a mondás, a múlton

keresztül ismerjük meg a jövőnket? Valami ilyesmi. Azt gondolom, maga

még mindig tanul.

Mintha belelátna. Mintha mindent látna szemeivel. Gyógyító volt ő.

Hogyan volt képes Cal Moore otthagyni ezt az asszonyt?

Maga sem tudta, miért, de hirtelen témát váltott. Talán, hogy elterelje

magáról a figyelmet.

- A hálószobában találtam egy képkeretet. Faragott cseresznyefából. Nincs

benne fénykép. Emlékszik rá?

- Látnom kéne.

Felállt, férje öltönyét a széken hagyva besétált a hálószobába. Sokáig

nézte az íróasztal felső fiókjából kiemelt keretet, majd azt mondta, nem

ismeri. De nem nézett közben Boschra.

Ott álltak az ágy mellett szemben egymással, szótlanul. Bosch tétován

felemelte a karját. A nő közelebb lépett, és ez volt a jel, hogy ő is kívánja

az érintését. Lágyan megsimogatta az arcát, mint a nő a fényképét, amikor

még azt hitte, egyedül van a lakásban. Aztán lecsúsztatta kezét a nyakára,

végig cirógatta tarkóját, haját.

Nézték egymást. Aztán Sylvia még közelebb lépett, és száját a férfi szájára

tapasztotta. Kezét Bosch nyaka köré fonta, és így húzta közelebb

magához. Olyan szorosan, olyan odaadással simult hozzá, hogy

félreérthetetlen volt szándéka. Bosch látta, szemeit lecsukta, és mintha a

saját vágyai, magányossága tükröződne az arcán.

A férj vetetlen ágyán szeretkeztek, de egyikük sem törődött vele. S azzal

sem, mit gondolnak majd másnap, egy hét vagy egy év múlva. Bosch is

lecsukta a szemét, a többi érzékével akarta befogadni a másikat, illatát,

ízét, érintését.

Mikor már pihentek, fejét két melle közé fúrta, s Sylvia a göndör

hajtincseket fésülgette ujjaival. Egyszerre hallotta kettejük szívdobbanását.

19

MÁR HAJNALI EGY is elmúlt, amikor Bosch ráfordult a Woodrow

Wilsonra a Caprice-szal, és nekivágott a házához vezető szerpentinnek. Az

alacsony felhőkön át látta az Universal Studio fényeinek visszaverődését.

Az ünnepi partik miatt az út mindkét oldalán dupla sorban parkoló autók

és kidobott fenyőfák között kellett navigálnia. A mellette lévő ülésen Cal

Moore egyetlen Budweiser söre és Lucius Porter pisztolya feküdt.

Abban a hitben élte életét, hogy valami jobb felé halad, és hogy a

dolgoknak van értelme. A fiatalkorúak otthonában, a nevelőszülőknél, a

hadseregben, Vietnamban és most a rendőrség kötelékében is mindvégig

azt érezte, valamiféle megoldás felé halad, valami cél felismerése felé.

Volt benne jóság, csak a várakozás, az volt nagyon nehéz. Gyakran az

üresség érzetét keltette lelkében. Elhitte, hogy rá van írva, és az emberek

is látják, milyen üres. Megtanulta, hogyan töltse ki ezt az űrt munkával és

magánnyal. Olykor egy itallal vagy éppen szaxofonnal. De soha nem egy

másik lénnyel. Nem engedett közel magához senkit.

És most azt hiszi, látott valamit Sylvia Moore szemeiben. Hogy ő lehet az,

aki betölti ezt az űrt.

- Látni akarlak - mondta neki, amikor elváltak a Szökőkút előtt.

- Igen - válaszolta az asszony, s ujjaival megérintette a férfi arcát, majd

beszállt a kocsijába.

Bosch azon gondolkodott most, hogy az az egyetlen szó és az érintés mit

jelentenek együtt. Boldognak érezte magát, és ez valami egészen új volt

számára.

Amint az utolsó kanyarba fordult, lelassítva egy szembejövő autó

reflektora miatt, eszébe ötlött, hogy Sylvia milyen sokáig nézte az üres

keretet, mielőtt válaszolt volna. Hazudott talán? Elképzelhető, hogy Cal

Moore megvett egy ilyen drága keretet, miután ebbe a nyomorúságos

lakásba költözött? Nem valószínű.

Mire végre leparkolt a Caprice-szal, már teljesen összezavarodott. Mi

lehetett a keretben? Vajon miért tartotta meg a képet az asszony? Ha ő volt

egyáltalán. Még mindig a kocsiban ülve, kinyitotta a sört, és lassan

kortyolgatta, néhány csepp így is az ingén kötött ki. Érezte, ma este jól fog

aludni.

Belépett a házba, és rögtön a konyhába ment, ahol Porter pisztolyát

elrejtette az egyik szekrényben, és ránézett az üzenetrögzítőre. Nem volt

üzenete. Nem hívta Porter, hogy megmagyarázza, miért futott el, nem

hívta Pounds, hogy érdeklődjön a dolgok állása felől, se Irving, hogy

közölje, tudja, miben mesterkedik.

Két éjszaka után, amikor alig aludt valamit, Bosch már nagyon kívánta az

ágyat. Gyakran megesett vele, hogy a munkája miatt nem jutott

pihenéshez, vagy rémálmai nem hagyták aludni. Ilyenkor a kimerültségtől

kábultan esett az ágyba, és azonnal mély álomba zuhant.

Ahogy a párnába fúrta fejét, és magára húzta a takarót, még érezte Teresa

púderillatú kölnijét. Becsukta szemét, és egy ideig rá gondolt. De

hamarosan Sylvia Moore arca jelent meg, nem a fényképen látott fiatal

arc, hanem az igazi arca. Fáradt, de határozott. Szemei Bosch tekintetébe

fúródva.

Álmodott. Mint mindig. Valami sötét helyen volt. Sötét, alagútszerű

mélység ölelte körül. Érezte, még inkább tudta, hogy a sötétség valahol

véget ér, és neki arra kell mennie. Ez alkalommal nem egyedül volt. Ez

tette különbözővé korábbi álmaitól ezt a mostanit. Sylvia volt vele,

szorosan átölelték egymást, szemüket csípte a verejték. Egymás karjaiba

zárva, szótlanul lebegtek a végtelen sötétségben.

Hirtelen kibontakoztak egymás karjából, és mindketten elindultak.

Távolban halvány fény derengett, és Harry arra tartott. Előre nyújtott bal

kezében Smith&Wesson fegyverét emelte magasba. Jobb keze hátul,

Sylvia kezét szorította, és vezetve őt előre. Ahogy beértek a fénybe,

Calexico Moore várt rájuk, vadászpuskával a kezében. Nem bujkált, de

alakját csak félig világította meg az alagútra vetődő fénysugár. Zöld

szemei árnyékban voltak. Ajkán furcsa mosoly. Majd megemelte a

fegyvert.

- Ki baszta el?

A lövés hatalmasat szólt a sötétben. Bosch látta, amint Moore karjai

leválnak testéről, és mint a madárfiókák első próbálkozásai, billegve,

tétován tovaszállnak. Moore hirtelen hátratántorodott, és elnyelte a

sötétség. Nem elesett, egyszerűen eltűnt. Csak a fény maradt meg

nyomában. Harry egyik kezével még mindig szorította Sylvia kezét. A

másikban a füstölgő fegyver.

Akkor felébredt.

Felült az ágyon. A keletre néző ablak függönyei mögül beszűrődött a fény.

Az álom rövidnek tetszett, de tudta, hogy egészen reggelig aludt. A fény

felé emelte csuklóját, és ellenőrizte az időt. Ébresztőórája soha nem volt,

mindig magától ébredt. Hat óra volt. Megdörzsölte arcát, és próbálta

visszaidézni az álmot. Teljesen szokatlan volt. Nem tudta hova tenni. Az

akadémián, az alvászavarokat vizsgáló labor egyik orvosnője egyszer azt

mondta, írja le, amire ébredéskor visszaemlékszik az álmaiból. Ez olyan

gyakorlat, magyarázta, amikor a tudatos ént emlékeztetjük a tudatalatti

információiról. Hónapokon keresztül ott tartott az ágy mellett egy tollat

meg egy füzetet, és szorgalmasan jegyezte álmait. De azt tapasztalta, nem

tesz jót neki. Teljesen mindegy volt, hogy megértette rémálmai eredetét,

mégsem tudott megszabadulni tőlük. Évekkel ezelőtt abbahagyta az

alvászavar tanácsadó programot.

Most pedig képtelen volt felidézni az álmot. Sylvia arca eltűnt a

homályban. Észrevette, hogy erősen megizzadt. Felkelt, lehúzta az

ágyneműt, és bedobta a szennyestartóba. Majd a konyhába ment, és kávét

készített magának. Lezuhanyozott, megborotválkozott és felöltözött.

Farmerba bújt, zöld korbársony inget és fekete sport zakót vett. Hosszú

autózásra készült. Visszament a konyhába, és teletöltött egy termoszt

kávéval.

Az első, amit kivitt az autójához, a fegyvere volt. A csomagtartóból

kivette a kárpitot, kiemelte a pótkereket, és az emelőt. Helyére berakta az

olajos rongyokba tekert Smith&Wessonját, majd a pótkereket gondosan

visszatette a helyére. Az emelőt a csomagtartó egyik sarkába dobta. Aztán

az aktatáskáját tette be, és egy pár napra elegendő ruhát tartalmazó

sporttáskát. Minden természetesnek tetszett, bár nem hitte, hogy bárki

ellenőrizné majd.

Visszament a házba, és az előszobaszekrényből kihozta a másik fegyvert.

Ez egy negyvennégyes volt, jobbkezeseknek való markolattal. A cilinder

is balra nyílott. Bosch nem tudta használni, mert balkezes volt. Már hat

éve, hogy őrzi, mert olyan embertől kapta, akinek a lányát

megerőszakolták és meggyilkolták. Bosch egy rövid lövöldözésben

eltalálta a gyilkost, amikor elfogták Van Nuys-ben, a Sepulveda víztározó

közelében. Túlélte a lövés okozta sérülést, és életfogytig tartó

börtönbüntetését tölti. De az apának ennyi nem volt elég. A tárgyalás után

Boschnak ajándékozta a fegyvert, amelyet nem elfogadni, egyenlő lett

volna fájdalmának semmibevételével. Az üzenet világos volt.

Legközelebb végezzen tiszta munkát. Lőjön és öljön. Harry eltette a

fegyvert. Elvihette volna egy fegyverkészítő mesterhez, hogy átalakítsa

balkezessé, de ezzel elismerte volna, az apa igazát. És nem érezte magát

képesnek rá.

A fegyver már hat éve porosodott a polcon. Most elővette, ellenőrizte,

hogy minden rendben van-e vele, és megtöltötte. Visszatette a tokba, és

indulhatott.

Kifelé menet felkapta a termoszt, és egy új üdvözlőszöveget mondott a

rögzítőre.

- “Üdvözlöm, ez Bosch telefonja. A hétvégét Mexikóban töltöm. Ha

üzenetet akar hagyni, rajta. Ha sürgős, és el akar érni, akkor Calexicóban,

a De Anza hotelben megtalál.”

Még hét órára sem járt, amikor elindult lefelé a hegyről. A távolság 400

kilométer volt Calexico határvárosáig és Mexicaliig a testvérvárosig, a

kerítés túlsó felén. Tizenkettő előtt odaérhet. Töltött magának a kávéból,

és élvezte az utazást.

A Los Angelest beborító szmog nem tisztult fel egészen a Yucaipa

leágazásig. Innentől fogva viszont az ég olyan vakítóan tisztán és kéken

ragyogott, mint a tenger végtelen vízfelülete. Szélcsendes nap volt. Egy

Palm Springs közelében lévő szélmalomfarm mellett elhaladva,

mozdulatlanságra ítélt elektromos generátorok százait látta a sivatag

reggeli párájában. Kísértetiesebb volt, mint egy temető, és Harry tekintete

gyorsan elsiklott felettük.

Bosch keresztülhajtott a gazdag sivatagi településeken, mint Palm Springs

és Rancho Mirage, melyek utcáit golfbajnokokról és más hírességekről

neveztek el. Amint végigment a Bob Hope úton, eszébe jutott, hogy látta a

komikust Vietnamban. Épp akkor tért vissza egy tizenhárom napig tartó

akcióról, mialatt Charlie alagútjait tisztogatták a partizánoktól, és úgy

gondolta, pont jókor jött a fellépés. Évekkel később egy retrospektív

műsorban látott még részleteket ugyanabból a show-ból, de akkor már

csak szomorúságot érzett. Rancho Mirage-t elhagyva ráfordult a 86-os

útra, és egyenesen dél felé tartott.

A nyílt út mindig enyhe borzongással töltötte el Boscht. Mindehhez társult

a kíváncsi várakozás az új hely iránt. Úgy érezte, jót tesz gondolatainak a

nyílt terepen autózás. Felidézte magában Moore lakását, és próbált rejtett

üzeneteket felfedezni. A szakadt bútorzat, az üres bőrönd, a magazin, az

üres képkeret. Mintha tovább élne a lakás rejtélyében. Eszébe jutott a

fényképeket tartalmazó papírzacskó. Sylvia végül meggondolta magát, és

elvitte. Bosch megbánta, hogy nem kérte el a két fiúról készült felvételt, és

azt, amelyiken apa és fia látható.

Boschnak nem volt fényképe az apjáról. Sylviának azt mondta, nem

ismerte, de ez csak részben volt igaz. Úgy nőtt fel, hogy nem ismerte, és

nem is törődött vele, legalábbis látszatra, hogy ki volt az apja. De amikor

visszatért a háborúból, magával hozott valami sürgető késztetést, hogy

többet tudjon származásáról, így kezdte el keresni több mint húsz év után

az apját, akinek még a nevét sem tudta.

Harry nevelőintézetekben és nevelőszülőknél nőtt fel, miután a

gyámhatóság megfosztotta anyját a felügyeletjogától. Anyja rendszeresen

látogatta ezekben az otthonokban, már ha nem ült éppen. Azt mondta, nem

adhatják ki nevelőszülőkhöz addig, amíg ő bele nem egyezik. Remek

ügyvédje van, mondogatta, majd az segít visszakapni a fiát.

Azon a napon, amikor a nevelőnő közölte vele, hogy nem lesz több

látogatás, mert az anyja meghalt, nem úgy fogadta a hírt, mint ahogy azt

egy tizenegy éves fiútól várni lehetett volna. Kifelé nem mutatott

semmilyen érzelmet. Bólintott, hogy tudomásul vette, és szó nélkül

távozott. Ám még azon a napon, amikor úszni mentek, ugrott egy fejest a

mélyvízbe, lesiklott a medence aljára, és üvöltött egy hatalmasat. Biztos

volt benne, hogy a hang áttört a víztömegen, és felkeltette az úszómester

figyelmét is. Minden egyes lélegzetvétel után lemerült a fenékre, és

kiabált, üvöltött, amíg a kimerültség legyűrte, majd maradék erejével

belekapaszkodott a létra hideg korlátjába, és ettől megnyugodott. Azt

kívánta, bárcsak ott lehetett volna mellette. Bárcsak megvédhette volna.

Ezt követően nyilvánították adoptálhatónak. A nevelőszülők sorra adták

egymásnak a fiút, mintha csak próbatételen lenne. Amikor az elvárások

nem találkoztak, jött az újabb otthon, és az újabb bíró. Egy ízben még a

McClarenbe is visszaküldték a nem megfelelő étkezési szokásai miatt,

azaz, mert nyitott szájjal evett. Másszor, mielőtt egy családhoz került

volna Valley-ben, a választó szülők fogták Harryt és még néhány

tizenhárom éves srácot, és kivitték a pályára baseballt játszani. Harry

egyike volt a kiválasztottaknak. Hamarosan rájött, nem azért választották

ki, mert olyan klassz gyerek volt, hanem mert a pasas egy balkezest

keresett. Az volt a terve vele, hogy fogóembert nevel belőle, és erre a

balkezesek a legjobb alanyok. Két hónap telt el mindennapos edzésekkel

és elméleti képzéssel, amikor Harry megszökött. Hat héttel később a

zsaruk a Hollywood Boulevard-on kapták el. Visszakerült a McClarenbe,

hogy ott várja ki a sorát a következő befogadó családig. Soha nem

felejtette el, ahogy sorba állították őket a válogató felnőttek előtt,

egyenesen kellett állni, és mosolyogni.

Az országos nyilvántartóban kezdte a kutatást az apja után. Hieronymus

Bosch 1950-ben született a Queen of Angels kórházban, a kiállított

születési bizonyítvány szerint anyja neve Margerie Philips Lowe és az

apáé, ugyanaz, mint az újszülötté: Hieronymus Bosch. De Harry jól tudta,

nem ez az igazság. Az anyja maga mesélte el, hogy nevét egy általa

csodált művésztől kölcsönözte, akinek festményei nagy hatással voltak rá.

Azt mondta, ezek a képek, mintha a mai Los Angelest jelenítenék meg,

ragadozók és áldozatok rémisztő víziójában. Azt mondta, majd ha eljön az

ideje, megmondja, ki az apja. Még mielőtt eljött volna az idő, anyját

holtan találták a Hollywood Boulevard egyik sikátorában.

Harry ügyvédet fogadott: forduljon kérelemmel a gyámhatósághoz, hogy a

saját felügyeletére és elhelyezésére vonatkozó peranyagot

tanulmányozhassa. Az engedélyt megadták, és Bosch napokig kutatott az

irattárban. Vaskos iratokat tettek elé, amelyek sorban dokumentálták anyja

próbálkozásait, hogy megtarthassa a felügyeleti jogot gyermeke felett.

Bosch mindettől megerősödött lelkileg, de egyik aktában sem talált utalást

az apja nevére. Zsákutcába jutott, és végül csak annak az ügyvédnek a

nevével távozott, aki anyját képviselte ezekben a próbálkozásokban. J.

Michael Haller. írás közben rájött, hogy ismeri is. Mickey Haller Los

Angeles egyik leghíresebb védőügyvédje volt.

Egy ötlettől vezérelve, Bosch átment a büntetőperekkel foglalkozó

bíróságra, és előkérte anyja összes peres ügyeinek iratait az archívumból.

A papírokból kiderült, hogy Haller képviselte hat csavargásért való

előállítás ügyében is, 1948 és 1961 között, ami Haller karrierének

fénykorát jelentette.

Zsigereiben akkor már tudta.

A Pershing Square toronyépületének tetején működő ügyvédi iroda

titkárnője elmondta, hogy Haller nemrég vonult vissza megromlott

egészségi állapotára hivatkozva. A telefonkönyvben nem találta a nevét,

de a szavazók nyilvántartó listáján igen. Haller demokrata volt, és Beverly

Hillsben lakott. Bosch soha nem fogja elfelejteni az apja házához vezető

utat szegélyező rózsabokrokat. Mesébe illően szépek voltak.

A szobalány azt mondta, Mr. Haller nem fogad látogatókat. Megkérte,

mondja meg gazdájának, hogy Margerie Lowe fia jött el, hogy tiszteletét

tegye. Tíz perc múlva el kellett mennie a család előtt, amelynek tagjai

furcsálló pillantásokat vetettek rá. Az öregember távozásra szólította őket,

és kérte hagyják őt egyedül a látogatóval. Az ágya mellett állva, Harry

negyven, ötven kilóra becsülte a súlyát, és még csak kérdeznie sem kellett

az okot, annyira nyilvánvaló volt, hogy a rák emészti meggyötört testét.

- Azt hiszem, tudom, miért jöttél - suttogta elhaló hangon.

- Én csak... nem is tudom.

Sokáig állt mozdulatlanul, némán, és azt figyelte, mekkora erőfeszítésébe

kerül apjának az is, hogy szemét nyitva tartsa. Az ágy mellett egy műszert

látott, amelyből egy cső vezetett a takaró alá. Időnként pittyegett,

miközben morfiumot fecskendezett a haldokló vénájába. Az öregember

szótlanul tanulmányozta őt.

- Nem akarok semmit magától - mondta végül Bosch. - Nem is tudom,

miért jöttem el. Talán csak, mert azt akartam, hogy tudja, megvagyok.

Felnőttem, végigcsináltam. Már, ha aggódott volna.

- Voltál a háborúban?

- Igen. Túl vagyok rajta.

- A fiam, a másik fiam, ő... szóval, őt megóvtam tőle... Most mihez

kezdesz?

- Még nem tudom.

Néhány perc után, mintha bólintott volna a beteg. Harrynak hívnak. Anyád

megmondta. Ő nagyon sokat mesélt nekem rólad... De soha nem

tudtalak... Megérted? Más idők voltak. És azután, már annyi idő eltelt,

hogy nem tudtam... nem tudtam visszafordítani a dolgokat.

Bosch nem felelt, csak bólintott. Nem akart még több fájdalmat okozni.

Újra rájuk borult a csönd, és Harry hallotta apja ziháló légzését.

- Harry Haller - suttogta megtört mosollyal a kemoterápiától hámló ajkán.

- Ez lehettél volna. Olvastál valaha Hessét?

Bosch nem értette, de azért igenlően bólintott. Egy újabb pittyegő hang.

Várt egy percet, amíg valami hatás jelentkezik. Az öregember szeme

lecsukódott, és sóhajtott egyet.

- Jobb, ha én most elmegyek - mondta Harry. - Minden jót.

Megérintette apja törékeny, kékes árnyalatú kezét, mire az, szorosan

megmarkolta ujjait, szinte kétségbeesetten, majd elengedte. Az ajtónál járt

már, amikor meghallotta a suttogást.

- Bocsánat. Nem értettem mit mondott.

- Azt mondtam, igen. Igen, aggódtam érted.

Az öregember arcán könnycseppek gurultak végig ősz hajába. Bosch újra

csak bólintott, és két hét múlva ott állt egy domb tetején Forest Lawnban,

és nézte, ahogy eltemetik az apját, akit nem ismert. A szertartás alatt egy

csoportot figyelt, akikről gyanította, a féltestvérei, egy báty és három lány.

A mostohafivére, aki néhány évvel Bosch előtt születhetett, gyakran

odanézett felé. Végül Bosch fogta magát, és elment.

Tíz óra körül megállt egy El Oasis Verde nevű vendéglőnél. Az ablaknál

foglalt asztalt, evés közben a tenger és a hegyek látványában

gyönyörködött. Amikor végzett, és a pincérnő feltöltötte a termoszát,

kisétált a kocsihoz, majd egy ideig még levegőzött.

A féltestvére most menő védőügyvéd, ő meg zsaru. Különös egybeesése

életüknek. Soha nem beszéltek egymással, és nem valószínű, hogy valaha

is sor kerül rá.

Folytatta útját a 86-oson, a Salton Sea és a Santa Rosa hegység között.

Mezőgazdasági terület volt ez, amely fokozatosan került a tengerszint alá.

Az apjával való találkozását követő nyáron, Bosch elővette Hermann

Hesse könyveit. Kíváncsi volt. A második könyvben találta meg. Harry

Hallernek hívták az egyik szereplőt. Kiábrándult, magának való figura,

akinek nincs igazi személyisége, aki, amolyan magányos farkas.

Azon a nyáron Harry jelentkezett a rendőr akadémiára.

A farmokat felváltotta a barna erdőség, és úgy érezte, mintha ördögök

emelkednének ki a porból. Határozottan emelkedett az út, fülei

bedugultak. Még mielőtt elhaladt volna a zöld tábla mellett, tudta, közel

jár a határhoz, Calexico mindössze harminc kilométerre volt.

20

CALIEXICO PONT OLYAN volt, mint a többi határmenti település:

poros utcák, alacsony házak, s a főutca, rikító neonoktól és műanyag

hamisságoktól hemzseg. Az elmaradhatatlan arany girlandok a sétáló

utcák fölött, szuvenír boltok és autóbiztosító társaságok.

A 86-os út becsatlakozott a 11l-esbe, és egyenesen a határra vitte az utast.

A forgalom öt háztömbnyire a buszpályaudvartól teljesen bedugult, olyan

volt, mint az ötórás csúcs L. A.-ben. Mielőtt beragadt volna, Bosch

elfordult az Ötödik utcán. Elhajtott a szállodája előtt, és a kétutcányira

lévő rendőrség épülete előtt megállt. Egyemeletes, sárgára festett

betonépület volt. A tábláról Bosch azt is megtudhatta, hogy itt található a

városháza, sőt a tűzoltóság is. Ráadásnak pedig egy történelmi társaság.

Leparkolt, és ahogy kinyitotta a Caprice ajtaját, énekszó ütötte meg a fülét,

amely az utca túloldaláról, egy parkból hallatszott. Egy padon öt mexikói

férfi ült Budweisert iszogatva. A hatodik előttük állt, gitárral a kezében, és

kísérte saját énekét. Lassú dal volt, Harry nek nem okozott nehézséget,

hogy megértse.

“Nem tudom, hogy szeresselek,

Azt sem tudom, hogy öleljelek

Mert ami soha el nem hagy engem,

Az az én nagy bánatom”

Az énekes erős hangja túláradt a park fái közül, Bosch figyelte a szövegét,

és nagyon szépnek találta. A kocsinak dőlt, cigarettázva hallgatta.

“A csókod a szerelmem,

Ami megöl engem

De szárad már a könnyem

Pisztolyommal és szívemmel

Ez marad meg nékem

Élek, mint régen

Pisztolyommal s vérző szívvel”

A dal végén, a padon ülő férfiak hangosan megéljenezték a produkciót.

A Rendőrség feliratú ajtó mögött a Bosch elé tárult, savanyú szagot

árasztó helyiség nem volt nagyobb, mint egy teherautó platója. Balra egy

Coca Cola automata, szemben egy ajtó elektronikus zárral, jobbra pedig

vastag üvegablak, forgó tálcával alatta. Az üveg mögött egyenruhás rendőr

ült, mögötte pedig egy rendőrnő kezelte a rádiót. A nővel szemközti falon

Bosch kiszúrta a letétre szolgáló apró rekeszeket.

- Itt tilos a dohányzás, uram - szólt rá a sötét napszemüveget viselő,

meglehetősen testes ügyeletes tiszt. A zsebe fölötti névkitűző szerint

Grubernek hívták. Bosch visszalépett az ajtóhoz, és egyszerűen kipöckölte

a csikket az utcára.

- Azt ugye tudja, uram, hogy Calexicóban 100 dollár büntetést kell fizetni

a szemetelésért?

Harry elővette rendőrigazolványát, és felmutatta.

- Büntessen meg - mondta. - Szeretnék betenni egy revolvert.

Gruber széles mosolyt erőltetett képére, feltárva fogazatát.

- Én is dohányzom.

- Ebben biztos voltam.

Gruber arcáról lefagyott a vigyor, és erősen gondolkozott, mielőtt

válaszolt volna.

- Akkor, lássuk. Ha valaki le akarja adni a fegyverét megőrzésre, akkor

előbb át kell adnia.

Hátrafordult a diszpécsernőhöz, hogy tudomására adja, most ő a főnök. A

nő nem ellenkezett. Bosch elővette a .44-esét, és rátette a forgótálcára.

- 'ven négyes - mondta, miközben a tiszt felemelte és szemügyre vette a

pisztolyt. - Akarja, hogy a tokjában maradjon?

Bosch erről megfeledkezett. Szüksége volt a tokra. Máskülönben az

övében kellene tartania, és könnyen elveszítheti, ha futásra kerül a sor.

- Nem, dehogy. Csak úgy.

Gruber kacsintott, kinyitott egy szekrénykét, és belerakta a fegyvert.

Miután bezárta, kivette a kulcsot, és visszatért az ablakhoz.

- Kérem a papírját még egyszer, meg kell írnom az átvételi elismervényt.

Bosch a tálcára dobta az igazolványát, és figyelte, ahogy Gruber

komótosan kitölti a kétpéldányos formulát. Úgy tetszett, minden második

betű után bele kell néznie Bosch papírjába.

- Honnan szedte ezt a nevet?

- Írhatja röviden csak, hogy Harry.

- Nem probléma, le tudom írni. Csak azt ne kérje, hogy kimondjam.

Mintha az anonymus-szal rímelne.

Végre befejezte, ráhelyezte mindkét példányt a tálcára, és megkérte

Harryt, hogy írja alá. Bosch a saját tollat használta.

- Odanézzenek, balkezes aláírás egy jobbkezes fegyverért! Ilyet nem

gyakran látni errefelé, az is biztos.

Ismét kacsintott egyet. Bosch mereven állta a tekintetét.

- Csak a szám jár, bocs.

Harry visszaadta az egyik példányt, Gruber pedig kicserélte a kulcsra.

Számozott volt.

- Aztán, ne veszítse el!

A kocsi felé tartva, látta, hogy a férfiak még mindig ott ücsörögnek a

padon, de az énekes már nem volt köztük. Beült, és a kulcsot betette a

hamutartóba amelyet soha nem használt dohányzáskor.

A De Anza egy háromemeletes, spanyol stílusú épület volt,

parabolaantennával a tetején. Bosch a téglával kirakott felhajtón állt meg.

Azt tervezte, bejelentkezik, ledobja a táskáját, megmosdik, és utána megy

át a túloldalra, Mexicaliba. A recepciós pult mögött álló, barna

csokornyakkendős fiatalember alig lehetett több húszévesnél. A műanyag

névkitűző szerint Miguel volt a neve, s recepciós igazgatóhelyettesi

rangban tetszelgett.

Bosch kitöltötte a nyomtatványokat, és átnyújtotta őket.

- Á, Mr. Bosch. Önnek üzenete érkezett.

Hátat fordított, és három rózsaszínű üzenetcédulával a kezében fordult

vissza. Kettő Poundstól érkezett, egy pedig Irvingtől. Megnézte az

időpontokat, és látta, az eltelt két órában érkezett valamennyi.

- Várjon, kérem - szólt Miguelnek. - Hol találok egy telefont?

- A sarok mögött, jobbra, uram.

Bosch kezében a telefonnal tanácstalanul állt. Mit tegyen. Nyilván történt

valami, különben nem hívták volna fel mindketten. Valami miatt otthon

keresték, és a rögzítő irányította őket tovább. De mi történhetett? A

telefonkártya segítségével hívta a hollywoodi körzet gyilkossági osztályát,

azt remélve, hogy valakitől megtudhatja, miről van szó. Jerry Edgar az

első csöngetésre felkapta.

- Jed, mi a helyzet? Utolért néhány hívás a nagyjainktól.

Hosszú csönd következett. Túlságosan hosszú.

- Jed?

- Harry? Hol vagy most?

- Délen, öregem.

- Hol délen?

- Mi ez, Jed? Miről van szó?

- Akárhol is vagy, Pounds azt akarja, gyere vissza. Azt mondta, ha

beszélünk veled, mondjuk meg, hogy told haza a képedet. Azt is mondta...

- Miért? Mi történt?

- Porter. Ma reggel találtak rá a Sunshine Canyonban. Valaki drótot tekert

a nyaka köré. Szorosabban, mint egy óraszíj.

- Jézus. - Bosch elővett egy cigarettát. - Jézus.

- Aha.

- Mi a fenét keresett ott?

- Kidobták.

Persze. Tudhatta volna. Nem gondolkozott.

- Rendben, rendben. Hogy történt?

- Az történt, hogy ma reggel megtalálták a tetemét. Egy guberáló talált rá.

A szemét, és minden vacak alatt feküdt. De a fiúk átkutatták egy részét, és

találtak számlákat, éttermekből. Ezek egy bizonyos kukásautóhoz, és egy

bizonyos útvonalhoz köthetők. Megvan a szállító neve, aki ezekből az

éttermekből szállítják a szemetet. A belvárosiaké az ügy, de mi is benne

vagyunk. Én kezdem majd bejárni az útvonalat. Meg kell találnunk a

kukást, és onnan elindulni.

Boschnak a Poe mögötti szeméttároló jutott eszébe. Porter nem szökött

meg előle. Valószínűleg akkor kapták el, amikor ő szóváltásba keveredett

a bárpincérrel. Aztán eszébe jutott a könnycseppekkel tetovált férfi is.

Hogyan hagyhatta figyelmen kívül? Ott állt alig pár méterre Porter

gyilkosától.

- Nem jártam a helyszínen, de azt mondják, alaposan helyben hagyták,

mielőtt végeztek vele - mondta Edgar. - Teljesen szét volt verve az arca.

Az orra eltört, meg minden. Csupa vér volt. Azt mondják. Uram atyám,

így meghalni?!

Bosch tudta, hogy nemsokára a Poe-ba is eljutnak majd Porter

fényképével. A pincér emlékezni fog Porterre, és boldogan adja meg az ő

személyleírását. A férfiét, aki zsarunak adta ki magát, és alaposan helyben

hagyta szegény Portert. Azon töprengett, megmondja-e Edgarnak,

megspórolva neki egy csomó munkát. A túlélési ösztöne azt súgta,

hallgasson a Poe-ról.

- Mit akar tőlem Pounds és Irving?

- Fogalmam sincs. Én csak azt tudom, hogy előbb Moore-t csinálják ki,

most meg Portert. Mintha tisztogatást végeznének. Azt gondolom,

mindenkit benn akarnak tudni, biztonságos közelben. Azt beszélik, a két

ügy tulajdonképpen egy. Azt is beszélik, hogy ennek a két fiúnak volt

valami közös ügye. Irving közös nyomozást rendelt el. Moore és Porter.

Bosch még mindig nem szólt. Megpróbált gondolkozni. Ez most új

lendületet adott a dolgoknak.

- Idefigyelj, Jed. Nem beszéltél velem. Nem beszéltünk, érted?

Edgar kissé hezitált, mielőtt válaszolt:

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Igen. Legalábbis egyelőre. Majd hívlak.

- Vigyázz magadra.

Vigyázz a fekete jéggel, gondolta Bosch, amint visszaakasztotta a

hallgatót, és a falnak dőlve még a fülkében maradt egy ideig. Porter.

Hogyan történhetett? Automatikusan a csípőjéhez nyúlt, de a tok üres volt.

Választania kellett. Vagy tovább megy Mexicaliba, vagy visszafordul L.

A.-be. Tudta, ha visszamegy az egyet jelent azzal, hogy kiesik a

nyomozásból. Irving úgy kivágná, mint a macskát...

így tulajdonképpen nem is marad alternatíva. Mennie kell. Elővett egy

húszdolláros bankjegyet, a pulthoz lépett, és Miguel elé csúsztatta.

- Uram?

- Szeretném visszamondani a foglalásomat, Miguel.

- Rendben. Semmibe nem kerül, hisz nem vette igénybe a szobát.

- Nem, ez a magáé. Van egy kis problémám, ugyanis. Szeretném, ha senki

nem tudná meg, hogy itt jártam. Ért engem, ugye?

Miguel fiatal volt. ugyan, de hülye nem. Közölte Bosch-sal, hogy minden

rendben lesz. Kihúzta a számlát a gépből, összegyűrte, és a zsebébe

gyömöszölte. Ezután Harry visszaadta az üzenetcédulákat.

- Ha megint keresnének, nem kaptam meg ezeket, rendben?

- Igen, uram.

Néhány perc múlva, már a határ felé igyekvők közt sorakozott autójával.

A különbség a két határőrség munkája között szembetűnő volt. Az üzenet

félreérthetetlen: elhagyni az országot gyerekjáték, de belépni, az egész

más tészta. Amikor rákerült a sor, kihajtott igazolványát mutatta a

kocsihoz lépő mexikói tiszt felé. Amikor elvette, Bosch még utána

nyújtotta a letéti elismervényt is.

- Hivatalos út? - kérdezte a határőr, akinek fakó egyenruhája valaha

khakizöld lehetett, és sapkája széle izzadtságtól volt foltos.

- Hivatalos. Találkozóm van az Igazságügyi Palotában.

- Oh. Tudja az utat?

Bosch felemelte az egyik térképet az ülésről, és bólintott. A tiszt ekkor az

elismervényt kezdte vizsgálgatni.

- Nincs önnél fegyver? - kérdezte. - Hátrahagyta a negyvennégyesét, igaz?

- Az van rajta.

A tiszt elmosolyodott, és Bosch biztos volt benne, hogy nem hitt neki. De

végül intett, és elengedte.

A Caprice rögtön beszorult a széles úton hömpölygő autók áradatába, hat,

időnként négy-öt sávban haladtak egymás mellett. Felfestés persze sehol.

Ennek ellenére Harry nem hallott dudálást, és a forgalom folyamatosan

haladt. Csaknem két kilométert megtett, amikor először kellett megállnia

egy piros lámpánál, így végre megnézhette a térképet.

Úgy vélte, hogy a Calzado Lopez Mateos úton van éppen, amely pont az

igazságügyi palotához vezet, a város déli részén. A lámpa átváltott, és

nekilódult a sor. Bosch igyekezett odafigyelni a sávváltásra. Az utat

kétoldalt régi üzletek, és műhelyek szegélyezték. Pasztellszínű portáljukat

a kipufogó gázok szürkére változtatták, ami deprimálóan hatott Boschra.

Még a számtalan legkülönbözőbb színekre festett Chevrolet iskolabusz

sem javított hangulatán. Az út élesen jobbra fordult, majd egy

körforgalomba torkollott, amelynek közepén egy emlékmű állt. Az arany

borítású szobor talapzata körül szalmakalapos férfiak gyülekeztek, akik

vagy a tengert, vagy a forgalmat bámulták. Ajánlatra váró alkalmi

munkások. Bosch rápillantott a térképre, és megállapította, hogy Benito

Juarez a tér neve.

Egy perc múlva Bosch három hatalmas épületet szúrt ki, antennaerdővel,

és parabola antennákkal a tetőkön. Egy figyelemfelkeltő tábla szerint:

AYUNTAMIENTO DE MEXICALI.

Befordult a parkolóba. Nem látott se parkolóórákat, se parkolóőröket.

Mialatt a kocsiban ülve tanulmányozta az épületet, nem tudott szabadulni

attól az érzéstől, hogy valami vagy valaki elől menekül. Porter halála

megrázta. Ott volt ő is. Hogyan szabadult meg, miért nem gyilkolták meg

őt is? Két elfogadható magyarázat volt. Az egyik az, hogy a gyilkos nem

akart kockáztatni. A másik, hogy csak arra az egyre volt utasítása. Egy

bérgyilkos, aki azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Portert. Ha így van,

akkor az utasítás csak innen, Mexicaliból jöhetett.

Mindhárom épület bejárata a térre nézett. Modern, barna-rózsaszín

homlokzatuk volt.

A harmadik emeleten minden ablakot újságpapírral borítottak. A nap

ellen, gondolta Bosch. Ettől azonban kicsit rossz benyomást keltett az

egész épület. A főbejárat fölött krómozott betűkkel a POLICIA

JUDICIAL DEL ESTADO DE BAJA CALIFORNIA felirat volt

olvasható. A Juan Doe-aktával a kezében szállt ki a kocsiból, és elindult az

épület felé.

Rengeteg embert látott, amint keresztülsétált a téren, sok árust, akik

enni-innivalókat árultak. A rendőrségre vezető lépcsőkön lányok rohanták

meg kinyújtott kézzel, akik rágógumit és színes cérnából sodrott karkötőt

kínáltak. Sorra megköszönte, de nem vásárolt. Már majdnem belépett az

épületbe, amikor egy nő, vállán süteményekkel egyensúlyozva kis híján

összeütközött vele.

Az előtérben, négy sorban műanyag székek álltak az ügyeletes tiszt pultja

előtt. Majdnem minden széken ültek, és minden szempár az egyenruhást

leste. Az viszont sötét napszemüvege mögött újságot olvasott.

Bosch odalépett hozzá, és közölte, hogy találkozója van Carlos Aguila

nyomozóval. Elővette jelvényét, és megmutatta. A spanyol közömbös

maradt, de azért lenyúlt az asztal alá, és előhúzott egy telefont. Régi,

tárcsás készülék volt, amelyen végtelen lassúsággal tárcsázta a számot.

Alig egy pillanattal később már hadart valamit spanyolul a készülékbe.

Harry csak néhány szót értett belőle. Kapitány. Gringo. Igen. Los Angeles

Rendőrkapitányság. Felügyelő. És mintha azt is hallotta volna a szájából,

hogy Charlie Chan. Az ügyeletes hallgatott egy sort, és letette. Anélkül,

hogy Boschra nézett volna, ujjával bökött egyet, és beletemetkezett az

újságjába. Harry elindult a megadott irányba. Egy csapóajtó mögött jobbra

és balra irodák sorát találta. Visszalépett a hallba, és megkopogtatta az

ügyeletes vállát.

- Merre?

- Jobbra az utolsó szoba - válaszolta angolul.

Bosch a megadott irányt követve egy nagyobb helyiséget talált, ahol

többen ácsorogtak, s voltak, akik díványokon helyezték magukat

kényelembe. A falhoz, ahol nem volt heverő, bicikliket támasztottak.

Egyetlen árva íróasztalt látott, ahol egy nő gépelt, láthatóan az előtte álló

férfi diktálása nyomán. Harry kiszúrta, hogy a férfi övében egy 9 mm-es

Barretta, de ahogy jobban körülnézett, megállapította, hogy mindenkinél

van pisztoly. Abbamaradt a beszélgetés, amint belépett, és hozzá

legközelebb állótól megkérdezte, hol találja Carlos Aguilát. A férfi

átkiáltott a terem másik végébe. Megint túl gyors volt fülének a spanyol

beszéd, de valamit megértett belőle. A Chant hallotta ki ismét, és

elgondolkozott, mit is jelenthet. Aztán ujjával egy ajtó felé mutatott, és

Bosch tovább ment abba az irányba. Nevetés ütötte meg a fülét, de nem

fordult hátra.

Az ajtó mögött parányi szobát talált, egyetlen íróasztallal. Mögötte ősz

hajú férfi dohányzott. Semmi más nem volt előtte csak egy helyi újság,

egy hamuzó és egy telefonkészülék. Már meg sem lepődött, hogy egy

másik férfi, aki a fal mellett ült. szintén sötét szemüveget viselt, amely

mögött nem lehetett látni a tekintetét, s azt hogy vajon alszik-e, vagy őt

nézi.

- Buenos dias - mondta végül, majd angolul folytatta: - Gustavo Grena

kapitány vagyok, ön pedig minden bizonnyal Harry Bosch felügyelő.

Velem beszélt tegnap.

Bosch átnyúlt az asztal fölött, hogy kezet fogjanak. Aztán Grena a fal

mellett ülő férfira mutatott.

- Aguila felügyelő, akit keresett. Mit hozott magával Los Angelesből?

Aguila alacsony, sötét hajú, világos bőrű ember volt. Homloka és orra

leégett a naptól, de Bosch látta fehér mellkasát a mélyen kigombolt

ingben. Farmert viselt és fekete bőrcsizmát. Biccentett Bosch felé, de meg

sem próbált kezet fogni vele.

Nem volt másik szék a helyiségben, Bosch tehát még közelebb lépett, és

az aktát letette az asztalra. Szétnyitotta, és kiemelte belőle a Juan Doe

arcáról, és tetoválásáról készült polaroid felvételeket. Átnyújtotta

Grenának, aki egy pillantást vetett rájuk csupán, és azonnal le is tette a

fotókat.

- Keres valakit? A gyilkost talán? - kérdezte Grena.

- Nem elképzelhetetlen, hogy itt gyilkolták meg, és a holttestét vitték Los

Angelesbe. Ha ez valóban így történt, akkor az ön csoportja nyilván

elindítja a nyomozást.

Grena csodálkozó arccal nézett vissza.

- Nem értem - mondta. - Miért? Miért történt volna így? Biztos vagyok

benne, hogy ön téved, Mr. Bosch.

Bosch megvonta a vállát. Nem akarta erőltetni. Egyelőre.

- Nos, legalább az azonosítás megerősítését szeretném elérni, és onnan

továbblépni.

- Remek - mondta Grena. - Összehozom Aguila felügyelővel. De meg kell

önnek mondanom, hogy az a másik dolog, amit tegnap említett, az

EnviroBreed, szóval személyesen beszéltem az igazgatóval, és

megerősítette, hogy Juan Doe soha nem dolgozott náluk. Ennyi időt

legalább megspóroltam magának.

Grena úgy illegette a fejét, mintha azt mondaná, nem került fáradságába.

Semmiség az egész.

- Hogy állíthatják bizonyossággal, amikor még nincs meg a pozitív

azonosítás?

Grena mélyet szívott a cigarettájából, ezzel is időt nyerve a válaszadásra.

- Én mondtam meg nekik Fernal Gutierrez-Llosa nevét. Ilyen nevű pedig

soha nem dolgozott náluk. Ez, mint tudja egy amerikai vállalkozás,

óvatosnak kell lennünk... Megértheti, hogy nem akarunk bajt.

Grena felállt, a hamuzóba dobta a csikket, biccentett Aguila felé, és

magukra hagyta őket. Bosch belebámult a sötét szemüvegbe, és azon

töprengett, hogy vajon megértett-e egy szót is abból, ami elhangzott.

- Ne fáradjon a spanyollal, beszélek angolul - szólalt meg ekkor a férfi.

21

BOSCH RAGASZKODOTT HOZZÁ, hogy az ő kocsijával menjenek.

Azt mondta, nem az övé, és nem szívesen hagyná a parkolóban. Azt

azonban nem árulta el, hogy egyszerűen a fegyver közelében akarta érezni

magát.

- Hogyan lesz az azonosítás ujjlenyomatok nélkül? Aguila felemelte az

aktát.

- A barátai és a felesége megnézik a fotókat.

- A házához megyünk? Vehetnék lenyomatokat, visszavinném L. A.-be, és

megmutatnám a szakértőknek. Egyértelműbb lenne.

- Ez nem egy ház, Bosch felügyelő. Egy bádog kalyiba.

Bólintott, és beindította a kocsit. Aguila irányította. Először délnek

hajtottak a Boulevard Lazaro Cardenas irányába, amelyen egy rövid idő

után újra délre fordultak az Avenida Canto Kódadóra.

- A barrióba megyünk - mondta Aguilo. - Az Elveszett lelkek városába.

- Ezt jelenti a tetoválás is, igaz? A szellem az elveszett lélek?

- Igen,így van.

- Milyen messze van az a hely a Szentek és bűnösök városától?

- Az is a délnyugati szektorban van. Ha akarja, megmutatom magának.

- Igen, talán.

- Van valami különös oka a kérdésének?

Boschnak visszacsengett fülébe Corvo útravalója, hogy ne bízzon meg a

helyi rendőrökben.

- Csak kíváncsi voltam - mondta. - Ez egy másik ügy

Bántotta, hogy nem volt őszinte Aguilával. Egy ideig csendben autóztak.

Távolodtak a várostól, a forgalomtól és az épületektől. A műhelyeket,

éttermeket felváltották a nyomortanyák, a hulladékokból összeeszkábált

nyomorúságos viskók. Volt, akinek egy hűtőszekrény kartondoboza

szolgált otthonául. Az út szélén emberek ültek rozsdás motorokon, olajos

hordókon, üres tekintetükkel követve az autót. Bosch megpróbált csak

előre, a poros útra nézni.

- Miért hívták magát odabent Charlie Channek?

Elsősorban azért kérdezte meg, mert ideges volt, és azt hitte, a beszélgetés

eltereli majd figyelmét rossz élőérzetéről.

- Igen, hát csak azért, mert kínai vagyok.

Bosch megfordult, így oldalról kicsit mögé látott a sötét szemüvegnek, és

látta a jellegzetes szemformát.

- Részben, azt kell mondanom. Az egyik nagyapám révén. Mexicaliban

nagy kínai-mexikói kolónia él, felügyelő.

- Nem tudtam.

- Mexicalit 1900 körül alapították. A Colorado Land Company a határ

mindkét felén birtokolt földeket. Olcsó munkaerőre volt szükségük a

gyapot és a zöldség begyűjtéséhez. Ők alapították Mexicalit és Calexicót.

Tükörképeknek képzelték őket. Tízezer kínait hoztak, mind férfi.

Bosch még soha nem hallotta ezt a történetet, de érdekesnek tartotta. Igaz,

hogy sok kínai éttermet látott, de ázsiai embert csak alig-alig.

- És itt is maradtak? - kérdezte.

- A legtöbbjük, igen. De, mint mondtam, tízezer férfi, nők nélkül. Később

jöttek nők is, azonban kevesen, így mexikói asszonyokat kellett

választaniuk. A vér keveredett, de mint látja, a kultúra azért megmaradt.

Majd eszünk egy jó kínait ebédre, rendben?

- Örömmel.

- A rendőrmunka többnyire megmaradt a mexikóiaknak. Nem sokan

vannak rajtam kívül az igazságszolgáltatásban, így kaptam a Charlie Chan

nevet. Kívülállónak számítok.

- Azt hiszem, megértem, hogy érez.

- Majd eljut arra a pontra, Bosch felügyelő, hogy megbízzon bennem. Én

türelmesen várok, amíg azt a másik ügyet megbeszéli velem.

Bosch bólintott, és zavarban érezte magát. Igyekezett az útra

összpontosítani. Aguila rövidesen egy földútra irányította, amely

egyenesen a barrio közepébe vitte őket. Lapos tetős betonépületeket láttak,

amelyeken pokrócok szolgáltak nyílászáróként. Majdnem mindegyik

épület mellett voltak toldalékok is, bádogból vagy farostlapokból.

Mindenfelé szemét és törmelék. Lógó vállú, bamba tekintetű férfiak

bámulták leplezetlenül a kaliforniai rendszámú autót.

- Ott álljon meg, az előtt a csillaggal jelölt ház előtt - utasította Aguila.

Bosch is észrevette a csillagot a ház oldalán, amelyet kézzel festhettek. A

csillag fölött a Personas Peridos felirat volt olvasható, s ez alá kaparva

pedig egy másik: Honorabla Alcade y Sheriff.

Bosch leparkolt a kalyiba előtt, és további utasításra várt.

- Se nem seriff, se nem polgármester - jegyezte meg Aguila. - Arnolfo

Munoz de la Cruz amolyan békebíró errefelé. Rendet tart egy zűrzavaros

közösségben. Legalábbis megpróbálja. Az Elveszett lelkek városának

elöljárója. Ő hívta fel a figyelmünket az eltűnt férfira. Ez a hely volt

Fernal Gutierez-Llosa otthona.

Bosch kiszállt, és magához vette a dossziét. Automatikusan megérintette

fegyvertokját, ami egy berögződött mozdulat volt, valahányszor kiszállt a

járműből.

Ezúttal azonban, mivel nem volt testközelben a fegyvere, különösen

élesen agyába véste, hogy egy fegyvertelen idegen, idegen földön. Aguila

előtt mégsem vehette ki a csomagtartóból szolgálati Smith pisztolyát.

Legalábbis addig nem, amíg jobban meg nem ismeri.

Aguila megrázott valami csengőfélét a tákolmány bejárata fölött. Ajtó nem

volt, csak egy takaró helyettesítette. Egy hang válaszolt bentről:

- Abierto.

Ők beléptek. Munoz sötét bőrű, alacsony ember volt. Hosszú ősz haját

hátul egy csomóba fogta össze. Nem viselt inget, így láthatták a jobb

mellére tetovált seriff csillagot, és a szellemet a balon. Először Aguilára,

majd kíváncsian Boschra tekintett. Aguila bemutatta Boscht, és elmondta,

jövetelük célját. Elég lassan beszélt ahhoz, hogy Bosch is megérthesse.

Aguila elmondta, hogy szeretnének megmutatni neki néhány fényképet.

Ettől kissé zavarba jött, de amikor meglátta, hogy a fotók, amelyeket

Bosch időközben elővett, egy halottat ábrázolnak, visszanyerte nyugalmát.

- Ez Fernal Gutierez-Llosa? - kérdezte a nyomozó, elegendő időt hagyva a

mexikóinak a felvétel tanulmányozására.

- Igen, ez ő.

Munoz elmerengett. Bosch most először tekintett körbe. Az egy

helyiségből álló kalyiba olyan volt, mint egy börtöncella. Épp csak a

legszükségesebbek. Egy ágy. Egy doboz a ruháknak. Egy ócska szék fölött

ruhaszárító kötél. Az ágy melletti kartondoboz tetején egy gyertyatartó és

egy bögre, fogkefével. És mindenhol a nyomor átható szaga.

Kényelmetlenül érezte magát, hogy betolakodott.

- Hol lakott? - kérdezte Aguilától angolul.

- Fogadja őszinte részvétemet barátja elvesztése miatt, Mr. Munoz. Az én

kötelességem, értesíteni a családját. Nem tudja, itt találom?

Munoz igent intett a fejével, és magára húzott egy fehér inget, amelyet az

ágyról vett le. Majd az ajtóhoz lépett, és tartotta a függönyt, amíg

mindketten kiléptek utána.

Bosch a Caprice csomagtartójához ment legelőször, és egy

lenyomatkészletet vett elő táskájából. Aztán együtt mentek lefelé a poros

utcán, amíg egy furnérlemezből tákolt bodegához értek, amelynek

vitorlavászonból volt a teteje. Aguila megérintette Bosch könyökét.

- Senor Munoz és én beszélünk majd a nővel. Maga az alatt vegyen

ujjlenyomatokat, ha úgy gondolja, és tegye, amit tennie kell.

Munoz a Marita nevet kiáltotta, mire egy alacsony nő jelent meg az ajtóul

szolgáló fehér zuhanyfüggöny mögül. Amikor meglátta a két férfit,

kilépett. Bosch látta az arcán, hogy tudja, mit akarnak ezek a férfiak

közölni vele. Az asszonyok mindig, mindenhol megérzik. Harrynék

eszébe jutott az első este, amelyet Sylvia Moore házában töltött. Ő is

tudta. Mind tudják. Bosch átadta Aguilának a dossziét, arra az esetre, ha az

asszony látni szeretné a képeket, és belépett a helyiségbe, amelyet az

asszony és Juan Doe osztott meg.

Alig volt odabent valami bútor, ami nem meglepetés ezen a környéken. A

fa priccsen egy dupla matrac, egyetlen szék és egy sublót, amelyet

kartondobozból alakítottak ki. A dobozban néhány ruhadarab.

Bosch kintről hallotta a nő zokogását, és Munoz vigasztaló szavait.

Gyorsan körülnézett, hogy miről is vegyen lenyomatot. Még abban sem

volt biztos, hogy az egésznek van értelme. Az asszony könnyei elég

határozottan megerősíteni látszanak a személyazonosságot.

Odalépett a polcokhoz, és körmével felnyitott egy szivaros dobozt.

Néhány peso, egy koszos hajkefe és egy dominókészlet volt a tartalma.

- Carlos? - szólt ki.

Aguila bedugta a fejét a függönyön.

- Kérdezze meg, hogy használta-e ezt a dobozt mostanában? Úgy tűnik, a

férje dolgai vannak benne. Megpróbálok kezdeni vele valamit.

Hallotta, a spanyolul elhangzó kérdést, és azt is, amikor az asszony azt

felelte, ő soha nem nyúlt ahhoz a dobozhoz, mert az a férjéé volt. Harry a

körmeivel felemelte, és áthelyezte a kartondobozra. A felszereléséből

elővett egy kis flakon sprayt, egy fekete port tartalmazó tégelyt, egy finom

kefét, egy széles, átlátszó szalagot és végül néhány kártyát. Szétterítette az

ágyon, és munkához látott.

Fogta a sprayt, és négyszer ráfújt a dobozra. Miután leülepedett,

meggyújtott egy cigarettát, és az égő gyufát körbehordta a szélek körül. A

hő hatására számos ujjlenyomat vált láthatóvá a finom porban. Alaposan

megnézte őket, és teljes mintázatot keresett. Kettő ilyet talált. Most

leemelte a kupakot a fekete port tartalmazó tégelyről, és óvatosan felvitt a

kefével egy kis mennyiséget a lenyomatra. Ezután letépett egy rövid

darabot a tekercsről, ráérintette a nyomra, majd felemelte. Rányomta a

szalagot egy fehér kártyára. Ugyanezt végigcsinálta a másik teljes

lenyomattal is. Két tökéletes mintát vihet haza.

Aguila belépett a szobába.

- Talált?

- Kettőt. Remélhetőleg az övé. És nem az asszonyé. Nem mintha érdekes

lenne, miután úgy hallottam, azonosította a férjét a fényképek alapján.

- Igen. Határozottan. Átkutatta a szobát?

- Minek?

- Nem tudom.

- Körülnéztem. Nem sok minden van itt.

- Vett ujjlenyomatot a kávésdobozokról?

Bosch felnézett a polcra. Három régi Maxwell House konzervet látott.

- Nem. Azt gondoltam, hogy a nő keze nyoma lehet rajtuk.

Aguila bólintott, de csodálkozó arckifejezése elárulta, hogy valami még

foglalkoztatja.

- Honnan van ilyen szegény embereknek pénzük három doboz kávéra?

Jó kérdés volt. Bosch a polchoz lépett, és leemelte az egyik konzervet.

Csörgött, és amikor kinyitotta, egy marékra való pesót talált benne. A

következő alján kávé volt. A harmadikban, a legkönnyebben, papírokat

talált: Gutierrez Llosa névre kiállított keresztlevelet és egy házassági

anyakönyvi kivonatot, amely szerint az esküvőt harminckét évvel ezelőtt

kötötték. Ez mellbevágta Boscht. Talált egy polaroid képet is, amelyen

viszont Juan Doe-t ismerte fel. Végezetül, gumival összefogott fizetési

csekkeket fedezett fel a dobozban. Azt tapasztalta, hogy kisebb

összegekről kiállított bizonylatok, amelyeket különböző helyeken

elvégzett munkák után kapott. Nem fizettek mindenhol készpénzzel. Az

utolsó kettő tizenhat dollárról szólt, és az EnviroBreed társaság állította ki.

Bosch zsebre rakta a köteget, és szólt Aguilának, hogy mehetnek.

Miközben Aguila még egyszer részvétét fejezte ki a frissen megözvegyült

asszonynak, Bosch a kocsihoz ment, és elrakta a szerszámait, a kártyákat a

lenyomatokkal. A nyitott csomagtartó mögül látta, hogy Aguila még

mindig ott állt az asszonnyal és Munozzal a ház előtt. Egy gyors

mozdulattal felkapta a szőnyeget, megemelte a pótkereket, és kihúzta alóla

a pisztolyát. Betette a tokba, és az egészet elfordította, hogy a csípője fölé,

hátúlra essen. Jóllehet zakó volt rajta, egy szakértő szem rögtön

kiszúrhatta. Mindamellett Bosch már nem tartott Aguilától. Beült a

kocsiba, és várt. Rövidesen megérkezett kollegája is.

Bosch a visszapillantó tükörből figyelte a seriffet és az özvegyet, ahogy

távolodtak tőlük.

- Mi lesz most vele? - kérdezte Aguilától.

- Ne akarja megtudni. Ha eddig nehéz élete volt, akkor ezután még

nehezebb lesz. Azt hiszem, legalább annyira magát siratja, mint a férjét.

És megvan rá a jó oka.

Bosch szótlanul vezetett, amíg kijutottak az Elveszett lelkek városából, és

rátértek az aszfaltozott útra.

- Nagyon ügyes volt, amit csinált. A kávésdobozokkal.

Aguila nem válaszolt. Nem volt rá szükség. Bosch tudta, hogy előtte járt

már ott, és tudott az EnviroBreed csekkekről. Grena ködösített, és

Aguilának ez nem tetszett, nem helyeselte, vagy egyszerűen az bántotta,

hogy nem vehetett részt a nyomozásban. Akárhogy is van, helyes irányba

terelte Boscht. Azt akarta, hogy ő találja meg a bizonyítékot. Azt akarta,

hogy Bosch megtudja, Grena hazudott.

- Járt az EnviroBreednél, hogy ellenőrizze?

- Nem - felelte Aguila. - Ezt jelentenék a főnökömnek. Nem állíthatok be

az ő engedélye nélkül. Az EnviroBreed nemzetközi érdekeltség. Az

Egyesült Államok bizonyos állami cégeivel van szerződése. Meg kell

értenie...

- Kényes szituáció?

- Igen. Valóban ez a helyzet.

- Ismerem az ilyet. Megértem. Maga nem húzhat Grenával ujjat, de én

igen. Hol van ez az EnviroBreed?

- Nem túl messze. Délnyugatra, ahol még sík a föld, egészen a Sierra de

los Cucapah határáig. Sok ipari létesítmény, és ranch található arra.

- Milyen közel van a Pápa birtokához?

- A Pápa?

- Zorrillo. Mexicali pápája. Azt hittem, kíváncsi a másik ügyre is.

Egy ideig csendben autóztak tovább. Bosch lesve oldalra pillantott, és jól

látta, hogy Charlie Chan arckifejezése megváltozott. A sötét szemüveg

ellenére is nagyon jól látta. Zorrillo nevének említése megerősítette

kollegája gyanúját, hogy Grena megpróbálta vakvágányra terelni a

nyomozást. Bosch Corvótól már tudta, hogy a ranch az EnviroBreed

tőszomszédságában terül el. Kérdése csupán egy utolsó tesztelés volt.

Aguila csak nagy sokára felelt.

- A ranch és az EnviroBreed nagyon közel vannak egymáshoz, attól tartok.

- Remek. Mutassa meg.

22

- SZERETNÉK VALAMIT kérdezni magától - kezdte Bosch.

- Miért küldte el a körözést a konzulátusra? Úgy értem, igazából itt nem

tartanak nyilván eltűnt személyeket, igaz? Ha valaki eltűnik, átment a

határon, és kész. De nem küldenek utána körözőlevelet. Miből gondolta,

hogy ez más?

A város világos barna szmog rétege fölé emelkedő hegység irányában

autóztak.

- Az asszony győzött meg róla. Eljött a kapitányságra a seriffel együtt, és

bejelentette az eltűnést. Grena nekem adta a nyomozást. A feleség

megesküdött mindenre, hogy a férje soha nem lépte volna át a határt

nélküle, önszántából. Ezután kimentem a szoborhoz, a térre. A munkára

váró férfiak elmondták, hogy az EnviroBreed autója hetente kétszer,

háromszor jött, és munkásokat toborzott. Akik már dolgoztak a

rovarültetvényen, azt mondták, hogy nehéz munka. Ők készítették el a

masszát, a tápot a rovarok számára, majd nekik kellett a nehéz inkubátor

kartonokat is teherautóra rakodniuk. Állandóan tele volt a szemük, szájuk

muslicával. Sokan voltak, akik nem mentek vissza még egyszer, inkább

kivártak egy másik ajánlatot a téren.

De Gutierrez Llosa nem tartozott közéjük. Többen látták őt felmászni az

EnviroBreed teherautójára. A többiekhez képest idős ember volt már. Nem

válogathatott.

Aguila elmondta, amikor tudomására jutott, hogy a készterméket a határon

túlra szállítják, Dél-Kalifornia több konzulátusára is elküldte a körözési

kérelmet. Feltételezései között az is szerepelt, hogy a férfi esetleg baleset

áldozata lett az ültetvényen, és a holttestét elrejtették valahol, hogy egy

esetleges nyomozás ne zavarja meg a termelést. Aguila meggyőződése

volt, hogy ez gyakran előfordul a város ipari vidékein.

- Egy nyomozás nagyon költséges, még ha balesetről van is szó -jegyezte

meg Aguila.

- La mordida.

- Igen. Ha a fűbe harap valaki.

Aguila elmesélte, akkor feneklett meg a nyomozása, amikor jelentést tett

Grenának. A kapitány azt mondta, majd ő tárgyal az EnviroBreed

embereivel, később pedig közölte, hogy zsákutca volt. Itt tartott a dolog,

amikor Bosch telefonált, és beszámolt a hulláról.

- Úgy hangzik, mintha Grena is megkapta volna a maga figyelmeztető

harapását.

Aguila nem válaszolt. Egy ranch-hoz értek, amely szögesdróttal

megerősített drótkerítéssel volt körülkerítve. Bosch ellátott egész a Sierra

de los Cucapah hegységig, de magán a farmon, az út és a hegy között, a

világon semmi nem volt. Hamarosan egy bejárathoz értek. Könnyű

teherutó állt az úton keresztbe. A fülkében két férfi ült, és ahogy

elhajtottak mellettük, annyi idejük maradt még, hogy egymásra nézzenek.

- Ez az, ugye? - kérdezte. - Ez Zorrillo birtoka.

- Igen. Ez a bejárat.

- Soha nem merült fel Zorrillo neve, mielőtt én említettem magának?

- Nem, amíg maga nem beszélt róla.

Aguila nem adott bővebb magyarázatot. Néhány perc múlva épületeket is

láttak a kerítésen belül, nagyon közel az úthoz. Bosch garázsajtókkal

felszerelt, istállószerű építményeket fedezett fel. Minden oldalukhoz

karámok csatlakoztak, körülbelül fél tucat, külön-külön elhelyezett

bikával. Ember sehol.

- Az arénának neveli a bikákat - magyarázta Aguila.

- Hallottam róla. Sok pénzt fektet bele, igaz?

- Mind egyetlen bika spermájából. El Temblar. Mexicaliban nagyon híres

állat. Ő az, aki megölte Mesont, a híres matadort. Itt él most, és ő uralja

bőgésével a ranchot. Kedve szerint fogadja a teheneket. Díjnyertes állat.

- Remegés?

- Igen. Azt mondják, ember és föld egyaránt beleremeg, amikor rohamra

indul. Hát, legalábbis így szól a legenda. Mindenki hallott az egy

évtizeddel ezelőtt megesett tragédiáról. Állandó téma.

- És csak úgy szabadon rohangál, mint egy házőrző?

- Az emberek sokszor csak azért álldogálnak a kerítés mellett, hogy

elkapják a csodálatos állat egyetlen pillantását. A magjából fogant bikák

egész Baja állam legnagyszerűbb példányai. Itt álljon meg.

Bosch oldalt nézett. Ő is látta, hogy Aguila raktárépületeket és egyéb

létesítményeket vett észre az út túloldalán. Némelyiken felirat is volt, a

legtöbb angolul. Amerikai vállalatok, amelyek kihasználják az olcsó

mexikói munkaerőt, és mindehhez alacsony adót fizetnek. Volt itt bútor,

csempe, minden egyéb gyár is.

- Látja a Mexitec bútorgyárat? - kérdezte Aguila. -A mögött, a második

épület, amin nincs semmi felirat, az az EnviroBreed.

Egy fehér épület volt, amelyen valóban semmilyen írás nem utalt az ott

folyó tevékenységre. Magas szögesdrótkerítés vette körül. A kerítésen

kétnyelvű tábla figyelmeztetett, hogy áram folyik benne, és hogy

kutyákkal őrzik a területet. Bosch nem látta az ebeket, és azt gondolta,

biztos csak éjszakára engedik őket szabadon. Az épület homlokzatán

ráadásul kamerákat szereltek minden sarokra. Több autó is állt az udvaron,

de EnviroBreed felirattal nem látott teherkocsikat. Mindkét garázs ajtaja

zárva volt.

Boschnak meg kellett nyomnia egy gombot, megmondani jövetelük célját,

és megmutatni az igazolványát egy kamerának, mielőtt a kapu

elektromosan kinyílt. Egy kaliforniai rendszámú, gesztenyebarna Lincoln

mellé parkolt, és az Iroda feliratú épület felé indultak el a poros,

kikövezetlen parkolón át. Megérintette fegyverét zakója alatt. Egy darabka

magabiztosság érzet. Ahogy nyúlt a kilincs után, az ajtó kitárult, és egy

Stetson kalapos férfi lépett ki, cigarettával a kezében. Fehér ember volt, és

Boscht emlékeztette arra a férfira, akit L. A.-ben látott, a kutatótelepen.

- Balra az utolsó ajtó - mondta az idegen. - Várja magukat.

- Ki vár minket?

- Hát, ő - mondta most már mosolyogva.

Bosch és Aguila beléptek a lambériával borított folyosóra. Egy recepciós

pulthoz értek, amely mögött három ajtó nyílt. A folyosó legvégén volt egy

negyedik ajtó is. Fiatal mexikói nő ült a pult mögött, és nyugodtan

szemlélte őket. Bosch odabiccentett, és tovább mentek. Az első ajtó,

amely mellett elléptek, zárva volt. A tábla szerint az Egyesült Államok

Mezőgazdasági Minisztériumának helyi képviselete. A következő kettőn

nem szerepelt semmilyen felirat. Azon, amelyik a folyosó végén

helyezkedett el a:

FIGYELEM, SUGÁRVESZÉLY

IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET!

táblát olvashatták. Az ajtó mellett Harry felfedezett egy fogast, amelyen

szemüvegek és maszkok lógtak. Benyitott, és egy parányi előszobában

találták magukat, de titkárnőt nem láttak sehol.

- Erre jöjjenek - szólt ki egy hang a másik szobából.

Tágas helyiségbe léptek, közepén óriási fém asztal állt. Egy kék inges férfi

ült és írt mögötte, előtte papírpohárban gőzölgő kávé. Úgy ötven körül

lehetett, ősz hajában még látszott a lekopott fekete hajfesték nyoma. Ő is

gringó volt.

Fel sem emelte a fejét, folytatta az írást. Bosch körbehordta a tekintetét.

Az asztal melletti falon, egy konzolon négy monitort látott, amelyek zárt

rendszerű televíziós lánchoz tartoztak. Fekete-fehér képet mutatott a

kapuról, és a homlokzati kamerák által vett területről. A negyedik nagyon

sötét képet sugárzott, és egy belső felvétel volt, Harry szerint a

rakodótérről. Egy teherautó kontúrját vette ki, amelynek hátsó ajtaja

nyitva, és éppen nagy fehér kartondobozokat rakodott rá néhány ember.

- Igen? - szólalt meg végre a férfi, anélkül, hogy felnézett volna.

- Ekkora felhajtást muslicák miatt!

Erre felkapta a fejét.

- Hogy mondja?

- Nem tudtam, hogy ennyire értékesek.

- Mit tehetek önökért? - kérdezte, és ingerülten ledobta a tollat a kezéből,

jelezve, hogy Bosch miatt a nemzetközi kereskedelem most késedelmet

fog szenvedni.

- Harry Bosch, Los Angeles Rendőr...

- Ezt már elmondta a kapunál. Mit óhajtanak?

- Azért jöttem, hogy elbeszélgessek önnel az egyik alkalmazottjáról.

- Hogy hívják? - kérdezte, és folytatta a könyvelést.

- Tudja, mit mondok magának? Ha egy zsaru megtesz többszáz kilométert,

átkel egy határon, csak azért, hogy feltegyen néhány kérdést, az lenne a

normális, hogy kiváltson némi érdeklődést. De magánál nem. Ez engem

zavar, megmondom őszintén.

A férfi ezúttal keményen odacsapta a tollat, az lepattant az asztalról, és a

szemetesben kötött ki.

- Felügyelő, engem a legkevésbé sem érdekel, hogy magát mi zavarja.

Nagyon kényes rakományt kell útjára bocsátanom, még négy óra előtt.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy érdeklődést tanúsítsak, csakhogy

kielégítsem az ön igényét. Nos, ha egy nevet akart mondani, hát rajta.

Amennyiben egyáltalán dolgozott nálunk, akkor válaszolok, amire tudok.

- Hogy érti, azt, hogy ha dolgozott?

- Hogyan?

- Azt mondta, dolgozott, csak az.

- Hát aztán?

- Hogy értette?

- Azt mondta, maga jött ezzel a kérdéssel. Én...

- Hogy hívják?

- Mi?

- Azt kérdeztem, hogy hívják.

A férfi teljesen összezavarodott, és ivott egy kortyot a kávéból.

- Tudja, uram, magának itt nincs semmi keresnivalója.

- Azt mondta: “amennyiben egyáltalán dolgozott nálunk”. Én nem

használtam múlt időt. Van egy olyan érzésem, maga már tudja, hogy egy

olyan személyről van szó, aki már nem él.

- Csak gondoltam, oké? Egy zsaru L. A.-ből, hát persze, hogy azt

gondoltam, egy halott fickó miatt van itt. Csak feltételeztem, hogy már

nem él. Ne adjon a számba... ne jöjjön nekem azzal a szar jelvénnyel, ami

annyit sem ér a határon innen, mint amennyit nyom, és ne próbáljon meg

összezavarni. Nem vagyok köteles...

- Azt gondolja, nem hivatalos? Ez itt Carlos Aguila felügyelő, a helyi

rendőrségtől. Vegye úgy, hogy ő tette fel ezeket a kérdéseket.

Aguila csak bólintott, de nem szólt.

- Nem erről van szó - mondta a férfi az asztal mögül. - Arról van szó, hogy

ez tipikus amerikai imperialista szarság, és én gusztustalannak tartom. A

nevem pedig Charles Ely. És vegye tudomásul, hogy én vagyok az

EnviroBreed tulajdonosa. És nem tudok semmit arról az emberről.

- Még nem is mondtam meg a nevét.

- Nem számít. Érti? Hibázott. Nem tartotta be a játékszabályokat.

Bosch elővette Gutierrez Llosa hullájáról készült fényképet, és letette elé

az asztalra. Ely nem nyúlt utána, de megnézte. Ahogy Bosch meg tudta

ítélni, nem mutatott semmilyen reakciót. Aztán a fizetési papírt tette elé.

Ugyanaz. Semmilyen reakció.

- Fernal Gutierrez Llosa a neve. Alkalmi munkás volt. Azt akarom tudni,

mikor dolgozott itt utoljára, és milyen munkát végzett?

Ely kihalászta a tollat a szemetesből, és visszatolta vele Bosch elé a képet.

- Attól tartok, nem segíthetek. Az alkalmi munkásokról nem vezetünk

nyilvántartást. Minden nap végén látra szóló csekket kapnak. Mindig

újabb arcok jönnek. Honnan a francból ismerném őket? Egyébként is, már

válaszoltunk hasonló kérdésekre, amikor Grena kapitányjárt nálunk. Azt

hiszem, mindjárt fel is hívom, hogy megmondja, miért nem volt annyi

elég.

- Tegye azt, Mr. Ely - mondta Bosch. - De talán valaki más emlékezhet

erre az emberre. Én addig megyek, és körbeérdeklődöm.

Ely hirtelen nagyon indulatos lett.

- Nem úgy, uram! Maga nem fog itt csak úgy sétálgatni! Ennek az

épületnek bizonyos részein radioaktív sugárzást alkalmaznak, és a

szakembereken kívül más nem mozoghat a területen. Más részlegek pedig

az Államok mezőgazdasági minisztériumának fennhatósága alá tartoznak,

tehát oda sem léphet be illetéktelenül. Még egyszer mondom, önnek nincs

joga itt tartózkodni.

- Kié az EnviroBreed, Ely? - kérdezte Bosch.

Ely meglepődött a hirtelen váltáson.

- Kié lenne? - kérdezett vissza.

- Hogy hívják?

- Nem vagyok köteles válaszolni. Magának nincs...

- Azé a férfié? Aki a túloldalon lakik? A Pápáé?

Ely felpattant, és ajtót mutatott.

- Fogalmam sincs, miről beszél, és most kérem, távozzanak. Érintkezésbe

fogok lépni a helyi hatóságokkal éppúgy, mint az amerikai és a mexikói

illetékesekkel. Majd meglátjuk, ők is így képzelik-e el, az amerikai

rendőrség működését idegen földön.

Bosch és Aguila bezárták maguk mögött az ajtót. Harry még állt egy ideig,

figyelte, hallja-e telefonálni. Nem hallott semmit. Megpróbálta kinyitni a

folyosó végén lévő ajtót, de be volt zárva.

Az amerikai mezőgazdasági hatóság ajtaja előtt is hallgatózott, de onnan

sem jött ki hang. Kopogtatás nélkül benyitott, és egy tetőtől talpig irodista

férfi nézett farkasszemet velük egy íróasztal mögül. A helyiség talán a

negyede volt Ely szobájának. A férfi rövid ujjú fehér inget viselt, keskeny

kék nyakkendővel. Rövidre nyírt, ősz haja volt, bajusza, mint a fogkefe

sörtéje állt mereven előre. Vastag, húsos orrára csúszott bifokális

szemüveg mögül nézett, üres tekintettel. Zsebére tűzött névtábláján a Jerry

Dinsmore név volt olvasható. Melletté, az asztalon egy zsírpapíron félig

elfogyasztott szendvics.

- Segíthetek? - kérdezte tele szájjal.

Bosch, nyomában Aguilával, belépett a szobába. Elővette igazolványát, és

hagyta, hadd nézze meg alaposan. Aztán a halottkém által készített fotókat

odarakta az ennivaló mellé. Dinsmore egy pillantást vetett rá, és gyorsan

összekapta az ebédmaradékát, majd becsúsztatta a fiókjába.

- Felismeri? - kérdezte Bosch. - Csupán rutinellenőrzés. Fertőzésveszély.

A fickó bevitt magával valami nyavalyát L. A.-be, és kimúlt. Most

lenyomozzuk azokat az embereket, akikkel érintkezésbe kerülhetett. Még

van bőven időnk. Reméljük.

Dinsmore most sokkal lassabban rágta a falatot. Lenézett a polaroidra,

majd a szemüvegén át Boschra emelte tekintetét.

- Egy munkás volt az itteniek közül?

- Azt feltételezzük. Ellenőrzünk minden állandó dolgozót. Azt gondoltuk,

ön talán felismeri. A karantén attól függ, milyen közel került hozzá.

- Hát, én soha nem kerülök a munkások közelébe. Én csak a

vámkezelésnél vagyok jelen. De miféle betegségről van szó? Nem értem, a

Los Angeles-i rendőrség miért... ez az ember úgy néz ki, mint akit

alaposan megvertek.

- Sajnálom, Mr. Dinsmore, de ez szigorúan bizalmas, amíg ki nem derül,

hogy esetleg ön is érintve van-e. Nos, ha igen, akkor fel fogjuk fedni ön

előtt a lapjainkat. Szóval, hogy értette, hogy soha nem kerül a munkások

közelébe? Hát nem ön itt az ellenőr?

Bosch arra számított, hogy Ely bármelyik pillanatban beronthat.

- Én vagyok a felügyelő valóban, de engem csupán a késztermék érdekel.

Kizárólag a szállításra váró rakományból veszek mintákat. Azután

lezárom őket. Mindez a szállítási osztályon történik. Ne felejtsék el, hogy

ez magánbirtok, még én sem tehetem be a lábam mindenhová, például a

sterilizáló vagy etető laborokba, így hát nincs alkalmam találkozni

munkásokkal.

- Azt mondta, mintákat. Ez azt jelenti, hogy nem néz bele mindegyik

dobozba?

- Nem értett meg. Nem nézek bele minden lárvacilinderbe minden egyes

doboz esetében, de én zárok le minden dobozt. Nem értem, hogy jön ez

ide? Mi köze ennek, ehhez az emberhez? Ő nem...

A férfi szemei kikerekedtek. Bosch rákacsintott, hogy még jobban

összezavarja. Nem tudta, vajon Dinsmore is benne van-e az itt folyó

játékban, vagy tényleg nem tud semmit. Azt mondta, nyugodtan fejezze be

az ebédjét, és ott hagyták kérdéseivel együtt. Abban a pillanatban félig

kinyílott a folyosó végi ajtó, és Ely lépett be rajta. Levette arcáról a

maszkot meg a szemüveget, és a hall felé tartott.

- Szeretném, ha maguk ketten távoznának, hacsak nincs a birtokukban

házkutatási parancs.

Egyenesen Bosch felé tartott, dühtől kivörösödött fejjel. Lehet, hogy ez

máskor, másokkal szemben bevált, de Boscht nem ijesztette meg.

Belenézett az alacsony férfi kávéspoharába, és elmosolyodott, mint amikor

egy rejtély részlete a helyére kerül. Juan Doe, gyomoranalízise szerint,

kávét is fogyasztott halála előtt, így nyelhette le a lárvát, amely idevezette

Boscht. Ely követte Bosch tekintetét, és ő is észrevette a lárvát a gőzölgő

kávé tetején.

- Ezek a kurva muslicák - fakadt ki.

- Tudja - szólt Bosch -, könnyen lehet, hogy megszerzem azt a bírói

végzést.

Másként nem tudott visszavágni, viszont azt sem akarta, hogy Ely

elégedetten kidobja őket. Aguilával elindult a kijárat felé.

- Ne számítson nagyon rá - szólt utánuk. - Mexikóban vagyunk. Maga itt

egy szar senki.

23

BOSCH A HOTEL Colorado-beli, harmadik emeleti szobája ablakában

állt, és nézte Mexicali látványosságait. Balra, a szálloda másik szárnya

takarta a kilátást, de ha jobbra tekintett, rálátott a forgalmas Calzando

Justo Sierrára. Felhallatszott távolból a muzsikaszó, az égett zsír

kellemetlen szaga is elért ablakáig a szomszédos vendéglőből. A lemenő

nap fénye lilás rózsaszínre festette az eget a poros, düledező kisváros

felett.

Két órával ezelőtt hívta Corvót Los Angelesben, meghagyva tartózkodási

helyét, telefonszámát, és most várta, hogy Ramos, az embere Mexicaliból,

felvegye vele a kapcsolatot. Ellépett az ablaktól, és a készüléket nézte.

Tudta, hogy ideje elintézni a többi telefonját is, de még nem döntött.

Kivett egy sört a bárszekrényből, és leült az ágyra a telefon mellé.

Otthonában három üzenete volt a rögzítőn, mindegyik Poundstól, és mind

arra kérte, jelentkezzen.

Mégsem tette. Helyette a gyilkossági csoportot hívta. Szombat este volt

ugyan, de minden esélye megvolt, hogy mindenki benn legyen Porter

miatt. Jerry Edgar vette föl.

- Mi a nagy helyzet?

- A fenébe, ember, vissza kell jönnöd! - mondta alig hallhatóan, elfojtott

indulattal hangjában. - Mindenki téged keres. Nem igazán tudom, mi az

ábra, mert a központ dolgozik rajta. Én csak amolyan kifutófíú vagyok. De

azt hiszem... nem tudom, öregem.

- Mi az? Ki vele!

- Azt gondolják, hogy vagy te csináltad ki Portert, vagy te magad leszel a

következő. Nehéz belelátni, mit csinálnak, és mit gondolnak.

- Ki van bent?

- Mindenki. Nálunk a központ. Irving is itt ül a Kilencvennyolcassal a

kalitkában.

Bosch tudta, hogy nem mehet ennél messzebb. Be kell jelentkeznie. Lehet,

hogy már így is túl sokat ártott magának.

- Oké - mondta. - Beszélek velük, de előbb el kell intéznem még egy

hívást. Kösz.

Tárcsázta azt a másik számot, remélve, hogy jól emlékszik, és hogy otthon

találja. Már majdnem hét óra volt, és attól tartott, hogy talán elment

vacsorázni, de a hetedik csengetésre végül felvette.

- Bosch. Zavarlak?

- Mit akarsz? - kérdezte Teresa. - Hol vagy most? Tudod, hogy mindenki

téged keres?

- Hallottam. De nem vagyok a városban. Csak azért hívlak, mert hallom,

megtalálták a haveromat, Portert.

- Igen. Sajnálom, ami vele történt. Épp most jöttem meg a boncolásról.

- Sejtettem, hogy te csinálod.

- Harry, miért van olyan érzésem, hogy nem azért hívtál fel, mert a barátod

volt?

- Hát...

- A fenébe, hát már megint?!

- Nem. Csak épp tudni szeretném, hogy történt. A barátom volt.

Dolgoztam vele. De ne is törődj Harry Bosch-sal.

- Nem tudom, miért hagyom, hogy ezt csináld velem. A fene vigyen,

Harry! Mexikói nyakkendő. Most boldog vagy? Mindent tudsz, amit tudni

akartál?

- Garrote?

- Igen. Acél csomagolóhuzal, a két vége fára tekerve. Már biztosan láttál

ilyet. Ezt is olvasom majd a Timesban?

Bosch hallgatott, amíg biztos volt benne, hogy Teresa befejezte. Kinézett

és látta, hogy teljesen besötétedett. Az égnek most sötét színe volt, mint a

vörös bornak. Ismét eszébe jutott az a férfi a Poe-ban. Három könnycsepp.

- Végeztél össze...

- Összehasonlítást a Jimmy Kapps esettel? Igen. Eszünkbe jutott nekünk

is, de néhány napot várnunk kell.

- Hogyan?

- Mert ennyi idő kell az analízishez a fa és a drót esetében. Készítettünk

vágáspróbát a huzallal, és nagyon biztató eredményt kaptunk.

- Azaz?

- Azaz, úgy tűnik, ugyanonnan vágták ki ezt a darabot is, mint amivel

Kappset megölték. Végek egyeznek. Nem száz százalék, mert hasonló

sodratok, hasonló vágási nyomokat produkálnak. Ezért végezzük el a

fémösszetételi vizsgálatot. Pár nap, és megtudjuk.

Olyan természetesen beszélt ezekről a dolgokról. Azon viszont

csodálkozott, hogy még mindig neheztel rá. A tévériportok szerinte

kedvező színben tüntették fel. Nem tudta, mit mondjon. Lehet, hogy az

ágyban könnyebb volt vele, mint így telefonon.

- Köszönöm, Teresa - mondta végül. - Majd látjuk egymást.

- Harry? - szólt az asszony, még mielőtt letette volna.

- Igen?

- Ha visszajössz, azt gondolom, jobb lenne, ha nem hívnál többet. Azt

hiszem, jobb, ha megmaradunk a szakmánál. Ha összefutunk a

boncteremben, hát jó. De maradjunk ennyiben. Bosch nem válaszolt.

- Rendben?

- Hogyne.

Egyszerre tették le. Bosch mozdulatlan maradt percekig. Majd fogta a

telefont, és az iroda közvetlen számát hívta. Pounds azonnal fölvette.

- Itt Bosch beszél.

- Hol van?

- Mexiccaliban. Keresett?

- Kerestem a megadott szállodában. Azt mondták, nem érkezett meg.

- Úgy döntöttem, hogy a határ másik oldalán maradok.

- Ne törődjön azzal a hülyeséggel, Porter halott.

- Micsoda? - Bosch megpróbált hitelesen megdöbbenni. - Mi történt? Épp

hogy csak tegnap találkoztam vele. Ő...

- Hagyja ezt, inkább arról beszéljen, mit keres ott?

- Azt mondta, menjek, ahová a nyomok vezetnek. Hát ide vezettek.

- Soha nem küldtem magát Mexikóba - mondta Pounds, most már üvöltve.

- Azt akarom, hogy itt legyen már tíz perce. Ezt nem ússza meg! Van egy

bárpincér, aki, Isten engem úgy segéljen, kész felnyomni magát. Azt...

várjon.

- Bosch - szólt a kagylóba egy másik hang - Irving parancsnokhelyettes

beszél. Hol van most?

- Mexicaliban.

- Holnap reggel, lássuk csak, nyolcra legyen az irodámban.

Bosch nem gondolkozott. Tudta, nem lehet engedékeny.

- Nem tehetem, főnök. Van itt egy kis dolgom még, ami valószínűleg

eltart holnap estig.

- Itt most egy társunk meggyilkolásáról van szó, felügyelő. Nem tudom,

hogy fel tudja-e fogni. De maga is veszélyben foroghat.

- Tudom, mit csinálok. Egy másik társunk meggyilkolása vezetett ide.

Emlékszik? Vagy Moore már nem számít?

Irving mintha nem is hallotta volna.

- Megtagadja a parancsomat?

- Idefigyeljen, főnök, engem nem érdekel, hogy holmi pincér mit beszél

össze, maga tudja, hogy nem én voltam.

- Soha nem is mondtam ilyet. De ez a beszélgetés is elárulja, hogy sokkal

többet tud, mint amennyit tudnia kéne.

- Én csak azt mondom, hogy egy sor kérdésre itt kapok választ. Ezért hát

maradok.

- Bosch felügyelő, én tévedtem önt illetően. Megbíztam önben, és

önállóságot engedtem, de már belátom, tévedtem. Maga ismét palira vett.

Maga...

- De főnök, én csak a munka...

- Ne szakítson félbe! Megtagadhatja a parancsomat a visszatérésre, de

nyomatékosan kérem, ne szakítson félbe! Ha nem akar visszajönni,

rendben, ne jöjjön. De lehet, hogy soha többé nem lesz módja visszatérni,

Bosch. Gondolkozzon el ezen.

Miután Irving lecsapta a telefont, Bosch kivett még egy Tecate sört a

jégről, és az ablaknál állva rágyújtott. Nem érdekelte Irving fenyegetőzése.

Nem túlzottan legalábbis. Valószínű, hogy felfüggesztik majd, maximum

öt napra. Azt kibírja. De Irving nem rúghatja ki. Hová küldené? Ennél

lejjebb, mint ahol most van a Hollywood körzetben már nemigen kerülhet.

Inkább Porter körül forogtak gondolatai. Megfojtották egy dróttal, és

kidobták egy szeméttelepen. Szerencsétlen ördög. Ám valami mégis

visszatartotta Boscht, hogy túlzott szimpátiát érezzen a meggyilkolt

nyomozó iránt. Nem rendítette meg, mint várta volna, vagy mint illett

volna. Egy szánalmas élet szánalmas véget ért. Nem érzett sajnálatot.

Porter végzetes hibákat követett el. Bosch megfogadta magának, hogy

vele ez nem fordulhat elő, és folytatja a nyomozást.

Megpróbált Zorrillóra összpontosítani. Harry biztos volt benne, hogy ő

irányítja az eseményeket a háttérből, és fizeti a bérgyilkost. Valószínű,

hogy ugyanaz a fickó végzett Porterrel, mint Kappsszel. És Moore-t is

könnyen az áldozatok listájához írhatja. Sőt még Fernal Gutierrez Llosát

is. A férfi a három könnycseppel. Ő engedte el Dance-t a horogról? Ebben

kételkedett. Legfeljebb kihasználták, és általa csalták Moore-t a

Hideawaybe. Újra megerősödött hite abban, hogy jól döntött, amikor itt

maradt. A megoldás itt van, és nem Los Angelesben.

Táskájából elővette Dance rendőrségi fotóját. Nézte a kisfiús arcú, szőkére

festett hajú férfi képét, akinek délre kellett jönnie ahhoz, hogy feljebb

kerüljön a ranglétrán. Bosch arra gondolt, hogy ha Dance Mexicaliban

van, nem egykönnyen olvad bele a tömegbe. Segítségre van szüksége,

mindenképpen.

A kopogás meglepte. Óvatosan lerakta az üveget, s az éjjeliszekrényről

felvette a pisztolyát. A kukucskálón keresztül egy sötét hajú, bajuszos,

harminc körüli férfit látott. Nem a pincér volt, aki a sörét hozta.

- Si?

- Bosch, Ramos vagyok.

Bosch kinyitotta az ajtót, a láncot még nem akasztotta ki, és igazolványt

kért.

- Viccel? Az ember nem hord magával igazolványt ezen a vidéken.

Engedjen be. Corvo küldött.

- Honnan tudjam?

- Maga hívta L. A.-t két órával ezelőtt, és meghagyta a címét. Tudja,

kurvára rühellem, hogy itt állok a folyosón, és magyarázkodnom kell.

Bosph becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot, és újra kinyitotta. Kezében

tartotta a fegyvert, de lefelé lógatta az oldalán. Ramos besétált, ellépett

mellette, kinézett az ablakon, majd megállt az ágy mellett.

- Állati büdös jön be, valaki tortillát főz, vagy valami szart. Van még egy

söre? Egyébként, ha a federates fiúk elkapják magát ezzel, nehézségei

lehetnek a hazatéréssel. Különben, miért nem Calexicóban szállt meg,

ahogy Corvo mondta magának?

Ha történetesen nem zsaru, Bosch arra gondolt volna, hogy be van lőve.

De így másra gyanakodott, valamire, amiről még nem tudott, de tény,

Ramos feltűnően idegesen viselkedett. Bosch felemelte a telefont, és sört

rendelt, közben egy pillanatra sem vette le szemét a férfiról. Amikor

letette a kagylót, fegyverét az övébe dugva leült az ablak előtt álló székre.

- Nem akartam állandóan sorban állni a határnál - válaszolt Ramos sok

kérdése közül egyre.

- Nem bízott meg Corvóban, mondja inkább azt. Nem hibáztatom. Nem

mintha én magam nem bíznék meg benne száz százalékig. Dehogynem.

De azt is látom, hogy maga szereti a saját útját járni. Egyébként pedig

ideát sokkal jobban főznek. De tudnia kell, hogy Calexico nagyon elvadult

egy kisváros. Soha nem tudhatja az ember, mi történik a következő

pillanatban. Evett már?

Ramos még mindig fel-alá járkált a szobában. Boschnak feltűnt, hogy két

személyi hívó is van az oldalára csatolva. Már biztosra vette, hogy maga is

kábszeres.

- Igen. Már ettem - felelte, és még közelebb húzta székét az ablakhoz,

hogy ne érezze az ügynök erős testszagát.

- Ismerem a legjobb kínait. Beugorhatnánk...

- Hé, Ramos nyugodjon már meg, és üljön le. Teljesen megőrjít. Tegye le

a seggét, és mondja el végre, mi az ábra?

Ramos felkapott egy széket a fal mellől, és bevonszolta a szoba közepére

magának.

- Az az ábra, hogy nem vagyok lenyűgözve attól, amit ma az

EnviroBreednél kavart.

Bosch meglepődött, honnan tud a drogellenőr csoport L. A.-ben, hogy ő itt

mit csinál.

- Egyáltalán nem volt jópofa - mondta Ramos. Szóval azért vagyok itt,

hogy megkérjem, hagyja abba az egyszemélyes műsort. Corvo

figyelmeztetett magával kapcsolatban néhány dologra, de ilyen hamar nem

számítottam rá.

- Mi a probléma? - kérdezte Bosch. - Az én ötletem volt, Corvo szerint,

maguk szart se tudtak arról az egész helyről. Odamentem, hogy kicsit

felrázzam őket. Ez minden.

- Ezeket az embereket maga nem tudja felrázni, Bosch. Erről beszélek.

Nézze, félre a tréfát, csak el akartam mondani a mondanivalómat, és

megkérdezni, mik a szándékai? Mi a fenét művel maga itt?

Mielőtt válaszolhatott volna, hangosan kopogtak az ajtón, mire a

drognyomozó felpattant, és az ajtó mögé kuporodott.

- Csak a pincér az - mondta Bosch. - Mi van magával?

- Mindig így szoktuk.

Bosch furcsán nézett a nyomozóra, felállt, kinyitotta az ajtót, átvette a

söröket, és kifizette.

Ramos felhajtott egy fél üveggel mielőtt visszaült volna.

- Hogy érti azt, hogy mindig így szokták?

- Hát - kezdte egy újabb korty után -, nagyon jó anyag volt, amit Corvónak

elmondott. De nagyon betett azzal, amit ma itt előadott, mint magányos

cowboy. Majdnem elbaszott mindent nekünk.

- Ezt mondja maga. Mi az, amit kitaláltak?

- EnviroBreed. Ellenőriztük az információt, és telitalálatnak bizonyult.

Lenyomoztuk a tulajdonost is, és a szálak egy bizonyos Gilberto

Ornelashoz vezetnek. Ez az ismert álneve Zorrillo egyik emberének,

Fernando Ibarrának. Most próbálunk házkutatási parancsot szerezni. A

helyi szövetségi erők is közreműködnek. Szóval, jó nagy balhénak nézünk

elébe, ha megkapjuk az engedélyt.

- Mikor tudják meg?

- Bármelyik percben. Csak egy apró részlet van még hátra.

- Mi lenne az?

- Ha valóban az EnviroBreed szállítmányát felhasználva viszik át a

határon a fekete jeget, a kérdés az, hogyan jut át az anyag a farmról a

rovarházba. Tudja, figyeltük a ranchot, és látnunk kellett volna. Abban

teljesen biztosak vagyunk, hogy nem az EnviroBreed az a hely, ahol

előállítják. Ahhoz túl kicsi, túl sok az ember, túl közel van az út stb, stb.

Minden forrásunk azt mondja, hogy a ranchon készül. A föld alatt, egy

bunkerben. Szereztünk műholdas hőelemzést is, ami ventilátorok

működését jelzi. A kérdés csak az, hogyan juttatja át a túloldalra.

Bosch felidézte, mit mondott Corvo a Code 7-ben. Hogy a feltételezések

szerint Zorrillo támogatta anyagilag a határ alatt végighúzódó alagút

elkészítésének terveit.

- Alul. A föld alatt.

- Pontosan - mondta Ramos. - Most ennek a felderítése folyik. Ha

megerősítik, megkapjuk a főügyésztől az engedélyt, és bemegyünk.

Egyszerre csapunk le a ranchra, és az EnviroBreedre. Egyesített akció, a

federal militia és a titkos laboratóriumokat felderítő akciócsoport

bevonásával. Öregem, ezek a fickók olyanok, mint a ninják.

Bosch elemezte ezt az információt. Ramos valamit kihagyott a meséjéből.

Kell, hogy legyen új hírük Zorrillóról.

- Maga látta őt, igaz? Zorrillót. Vagy valaki más.

- Nyert. Az a másik kis fehér patkány, akit keres, Dance.

- Mikor és hol?

- Van bent egy emberünk, aki ma reggel látta őket a farmon, célba lőni. És

mi...

- Milyen közelről látta őket?

- Elég közel. Annyira nem, hogy jó reggelt kívánjon, de ahhoz, hogy

felismerje őket, igen.

Ramos hangosan csuklott egyet, majd felállt, és egy újabb üveg sört vett

magának. Dobott egyet Boschnak is, aki még meg sem itta a sajátját.

- Hol volt idáig?

- Jézusom! Honnan kéne tudnom. Engem csak az érdekel, hogy itt van, és

itt lesz akkor is, amikor a ninják berobbannak az ajtaján. Jut eszembe,

nehogy eszébe jusson magával hozni ezt az izét, mert a szövetségiek

nyakon csípik. Az akciócsoport külön engedélyt kapott, de ez minden. Ha

a főügyész aláírja - adja isten, hogy ne végezzék ki vagy helyezzék óvadék

ellenében szabadlábra ezt az ördögöt. Na szóval, mint már mondtam, ha

azt akarják, hogy legyen magánál fegyver, akkor majd a saját

arzenáljukból adnak.

- És honnan fogom megtudni, mikor lesz?

Ramos még mindig állt. Hátrahajtotta a fejét, és leengedett a torkán egy fél

üveg sört. Szaga teljesen betöltötte a szobát. Bosch megemelte a

sörösüveget a kezében, és az orra alá tartotta, hogy inkább azt érezze.

- Majd szólunk. Fogja ezt, és várja a hívást.

Az övéről leakasztotta az egyik személyi hívót, és odadobta Boschnak.

- Tegye fel, és majd jelzek, amikor kezdjük a táncot. Hamarosan számíthat

rá. Legalábbis remélem, hogy még szilveszter előtt. Muszáj nekivágni.

Nincs semmi információnk arra nézve, hogy ezúttal meddig marad

egyhelyben.

Befejezte a sörét, és az üveget az asztalra tette. Nem nyúlt újabb üveg

után. A megbeszélés véget ért.

- Mi legyen a társammal? - kérdezte Bosch.

- Kivel? A mexikóival? Felejtse el. Ő állami alkalmazott. Nem beszélhet

neki róla. A Pápának vannak köztük emberei. Ez biztos. Ne bízzon meg

azok közül senkiben. Csak tartsa magán a hívót, ahogy mondtam, és

várjon a jelre. Menjen, nézzen addig bikaviadalt. Ember, nézzen tükörbe!

Ráférne egy kis szín magára.

- Aguilát jobban ismerem, mint magát.

- Azt is tudja róla, hogy egy olyan embernek dolgozik, aki minden

vasárnap Zorrillo vendége a viadalon?

- Nem - mondta Bosch, és Grenára gondolt.

- Hát azt tudta, hogy lehet valaki nyomozó náluk? Úgy, hogy letesz két

lepedőt. Minden előképzettség nélkül.

- Nem.

- Erre számítottam. De itt így működnek a dolgok. Ezt jobb, ha nem felejti

el. Ne bízzon meg senkiben. Dolgozzon, akivel csak akar, de ne bízza rá

az életét senkire.

Bosch bólintott, és így szólt: - Még valami. Holnap bemennék magukhoz,

és átnézném a fotóalbumokat. Vannak képeik Zorrillo embereiről?

- A legtöbbről. Kit keres?

- Egy fickót, akinek három könnycsepp a tetoválása. Ő Zorrillo

végrehajtója. Tegnap megölt egy zsarut L. A.-ben.

- Jézus! Oké, reggel hívjon fel ezen a számon. Majd megkeressük. Ha

megtudjuk a nevét, körözést adatunk ki ellene.

Átadott Boschnak egy kártyát, amelyen csak a telefonszám volt, semmi

más. Aztán elment. Harry visszaakasztotta a láncot.

24

BOSCH ÜLT AZ ÁGYON a sörével, és Zorrillo felbukkanására gondolt.

Próbálta kitalálni, hol lehetett, miért hagyta el a világ, számára

legbiztonságosabb helyét. Eljátszott azzal a gondolattal, hogy talán

L.A.-ben járt, és az ő jelenléte volt, ami Moore-t a motelba csalta. Lehet,

hogy Zorrillo volt az egyetlen ember, kinek kedvéért Moore hajlandó volt

betenni oda a lábát.

Csikorgó fékek, és az ütközés jellegzetes fémes hangja szakította félbe

elmélkedését. Bosch még föl sem állt, de már hallotta a veszekedés egyre

emelkedő indulatú hangzavarát, amelyből nem értett meg semmit. Az

ablakhoz lépett, és látta a két férfit autóik mellett, mellük összeért, és úgy

tolták, lökték egymást indulatosan.

Ahogy visszafordult az ablaktól, balra apró kék fényvillanást érzékelt a

szeme sarkából. Ideje sem maradt megnézni, mi az, amikor kezében az

üveg szétrobbant, és a sör szerteszét fröccsent. Ösztönösen hátralépett, és

rávetette magát az ágyra, majd onnan legurult a padlóra. Összegörnyedt,

és további lövésekre számított, de nem volt több. Szíve gyorsabban vert,

és azt az ismerős, éber állapot váltotta fel szemlélődését, amely csak ilyen

élethalál helyzetben jelentkezett. Az asztalhoz kúszott, és kihúzta az

olvasólámpa zsinórját a konnektorból. A szoba sötétbe borult. Miközben

nyúlt az asztalon maradt fegyvere után, hallotta, hogy a két autó nagy

sebességgel eltűz az ablaka alól. Szép kis színjáték volt, de nem jött be,

gondolta.

Hátát a falhoz nyomva az ablak mellé kúszott, és csak most döbbent rá,

milyen ostoba volt, hogy kiült az ablakba céltáblának. Óvatosan kilesett a

sötét utcára, arra, ahonnan a kék villanást vélte látni, de nem látott senkit.

Számtalan ablak nyitva volt a másik szárnyon, és teljességgel lehetetlen

volt megmondani, honnan érkezhetett a lövés. Bosch visszanézett a

szobába, és észrevette, hogy az ágy fejtámlájába csapódott a golyó.

Próbált meghúzni egy képzeletbeli vonalat a becsapódás és a kezében

tartott sörösüveg közé, és ezt meghosszabbítva egy másik szárnybeli,

ötödik emeleti sötét ablakhoz jutott. Mozgást nem érzékelt, leszámítva a

függöny lengedezését az enyhe szélben. Végül pisztolyát az övébe dugva

elhagyta a szobát, ruhája sörszagú volt, ingét apró üvegszilánkok

borították, és a szöveten keresztül szurkálták testét. Érezte, hogy legalább

két kisebb vágása van, egyik a nyakán, a másik pedig a jobb kezén,

amelyben az üveget tartotta. Sérült kezét a nyakára szorítva indult el.

Úgy számolta, hogy az ablak a negyedik szobához tartozhat az ötödiken.

Fegyverét most a kezében tartotta, és óvatosan haladt a folyosón. Nem

tudta eldönteni, hogy berúgja-e majd az ajtót, de tulajdonképpen a kérdés

akadémikus volt, mert a szoba ajtaja nyitva volt, és huzat mozgatta a

függönyt az 504-esben.

Bent sötét volt, és Bosch tudta, őt jól láthatóvá teszi a folyosó világítása.

Ezért ahogy villámgyorsan belépett, azonnal a kapcsolóhoz nyúlt, és a

helyiséget betöltötte a fény. Végigpásztázta pisztolyával, és üresnek

találta, de az égett szagot még érezni lehetett a levegőben. Harry az

ablakhoz lépett, és megkereste a saját szobája ablakát. Könnyű célpont

lehetett. Ekkor hallotta meg a kerekek csikorgását, és egy hatalmas sedan

hátsó lámpáit látta, amint kihajtott a szálloda parkolójából, és nagy

sebességgel elrobogott.

Bosch visszatette pisztolyát a tokjába, és kihúzott ingével eltakarta.

Gyorsan körülnézett a szobában, hagyott-e maga után valamilyen nyomot

az orvlövész. A párna alól csillogó valamit vett észre, amely egy

harminckettes fegyverből származó töltényhüvelynek bizonyult. Az

íróasztal fiókjából egy borítékot vett elő, és óvatosan belekotorta.

Kilépett az 504-es szobából, és elindult a folyosón. Senki nem nézett ki a

szomszédos szobákból, nem rohantak a házi detektívek, és közeledő

sziréna hangját sem hallotta. Senki nem tapasztalt semmit, legfeljebb azt,

hogy egy üveg eltörött. Bosch tudta, a harminckettesre hangtompítót

szereltek. Akárki volt is, biztos, hogy alaposan felkészült, és kivárta a

megfelelő pillanatot. De elvétette. Vajon szándékosan? Azt gondolta, nem,

mert ilyen közelről szándékosan elvéteni egy lövést, nagyon kockázatos

dolog. Egyszerűen szerencséje volt. Az mentette meg az életét, hogy

hirtelen elfordult az ablaktól.

Visszasietett a szobájába, hogy kiszedje a töltényt a falból, bekösse sebét

és összepakoljon. Eszébe jutott, hogy figyelmeztetnie kell Aguilát.

Tárcájából kikereste azt a cédulát, amelyre a felügyelő felírta címét és

telefonszámát. Az első csengetésre felvette.

- Bueno.

- Bosch. Valaki rám lőtt.

- Értem. Hol? Megsebesült?

- Jól vagyok. A szobámban. Az ablakon lőttek be. Azért hívtam, hogy

figyelmeztessem.

- Valóban?

- Ma együtt voltunk, Carlos. Nem tudom, hogy egyedül én voltam-e a

célpont, vagy mindketten azok vagyunk. Jól van?

- Igen.

Bosch csak most gondolt rá, hogy nem tudta, Aquila vajon családban él,

vagy egyedül. Egy keveset tudott a múltjáról, de mostani körülményeiről

semmit.

- Most mit fog tenni? - kérdezte Aguila.

- Nem is tudom. Elmegyek innen.

- Jöjjön hozzám.

- Oké, rendben... Nem. Mégis, ide tudna jönni inkább? Szeretném, ha

megtudná, ki vette ki az 504-es szobát. Onnan jött a lövés. Maga

könnyebben hozzájuthat az információhoz, mint én.

- Máris indulok.

- Magánál találkozunk. Van még egy kis dolgom addig.

A Val Verde ipari negyedének sötét épületeit alig világította meg a fogyó

hold elhaló mosolya. Tíz óra volt. Bosch a Mexitec előtt várakozott

kocsijában, amely alig száz méterre parkolt az EnviroBreed kerítésétől.

Arra várt, hogy az utolsó autó is elhagyja a létesítményt. A gesztenyeszínű

Lincoln jött ki utoljára, amely szerinte Elyé lehetett. A mellette lévő

ülésen, egy zacskóban, a nemrég vásárolt ennivaló. A sült hús illata

annyira betöltötte a kocsi utasterét, hogy le kellett tekernie az ablakot.

Miközben szemét le nem vette az EnviroBreed parkolójáról, még mindig

nehezen lélegzett, és az ereiben szétáradó adrenalin úgy hatott rá, mintha

amphetamin volna. Bár estére jelentősen lehűlt a levegő, mégis izzadt.

Moore-ra, Porterre és a többiekre gondolt. Engem nem, gondolta. Engem

ugyan nem.

Aztán 10.15-kor kinyílt a bejárati ajtó, megjelent valaki, valószínűleg Ely,

két kisebb, sötét árny kíséretében. Kutyák. Ahogy ment, a kutyák

felugráltak rá. Ely valamit elszórt, de akkor is az oldalánál maradtak.

Aztán megveregette a combját, és azt kiáltotta: - Eszik! – A két dög

egymást megmorogva esett neki az ételnek.

Ely beszállt a Lincolnba. Néhány perc múlva látta, ahogy kitolat a kapun.

Néhány pillanatig várt még, jóllehet nem volt forgalom az úton. Azt várta

meg, amíg mögötte bezárult az önműködő kapu, és a kutyák belül

maradtak. Csak ezután hajtott el. Bosch lehúzódott a kormány mögött, bár

a Lincoln ellenkező irányba haladt, a határ felé.

Bosch várt, és figyelt. Sehol semmi mozgás. Se autó, se ember. Nem

számított a drogellenőrök megfigyelőire sem, mert amikor akcióra

készültek, mindig visszahúzódtak, nehogy feleslegesen kiszúrják őket.

Legalábbis nagyon remélte, hogy ez alkalommal is így lesz. Kiszállt,

kezében egy táska, elemlámpa és a betörő készlete. A kocsiba

visszahajolva felszedte a gumiszőnyegeket, összetekerte, és a karja alá

szorította.

A nap folyamán, amikor benn jártak, Bosch felmérte az EnviroBreed

biztonsági rendszerét, és azt tapasztalta, hogy a behatolástól való

elrettentésre épül, viszont nincs kiterjedt riasztórendszere. Kutyák és

kamerák, valamint a négy méter magas szögesdrótkerítés, elektromos

árammal. Odabent Bosch nem látott sehol riasztóra utaló huzalozást, még

Ely ablakán sem, sőt, elektromos kamerák figyelő szemeinek sem volt

semmi nyoma.

Hiszen a riasztó szirénája ide vonzza a rendőröket. Erre nem volt semmi

szükség, még akkor sem, ha könnyen korrumpálhatóak voltak, és pénzért

képesek voltak elfordítani a fejüket. Mégis. Jobb nem beavatni őket.

Persze ez közelről sem jelentette azt, hogy máshová a ranchon esetleg nem

érkezhetett riasztás behatolás esetén. Ez volt a kockázat, amelyet

Boschnak vállalnia kellett.

Lesétált az EnviroBreed hátsó kerítéséhez, és bevárta a kutyákat. Gyorsan

és csendben jelentek meg. A két fekete dobermann egyenesen a kerítéshez

futott. Mély, elfojtott hörgő hangot hallattak. Bosch a szögesdrótot

figyelte. A kutyák nyálukat csurgatva követték minden lépését.

Leguggolt, és kinyitotta a táskát. Egy doboz altatót vett elő, majd

kicsomagolta a sült sertés szeleteket; a szálloda melletti kínaiban vásárolta

őket. A hús már majdnem kihűlt. Fogott egy nagyobb darabot és három

tablettát belegyömöszölt az erős altatóból, majd áthajította a kerítésen. A

kutyák utána vetették magukat, és az egyik meg is állt előtte, de nem nyúlt

hozzá. Bosch megismételte, és egy újabb adagot dobott be. A fölött a

másik kutya állt meg.

Szagolgatták, és közben Boscht figyelték tekintetükkel. Néztek csak,

mintha a gazdájuktól várnának további utasítást. Az egyikük végül a foga

közé vette a húst, de nyomban el is engedte. Boscht nézték.

- Eszik! - kiáltotta végül, rádöbbenve, mit kell tennie.

A kutyák nem mozdultak. Bosch még néhányszor elkiáltotta magát, de

ugyanaz volt az eredmény. Aztán kiszúrta, hogy a jobb kezét figyelik

kitartóan, mire eszébe jutott Ely mozdulata. Megveregette a combját, és

akkor adta ki a vezényszót újból. A kutyák befalták a disznóhúst.

Bosch gyorsan készített még két adagot, és azokat is eléjük vetette. Hamar

végeztek vele. Lassan sétálni kezdett a kerítés mentén. A kutyák

mindvégig vele maradtak. Kétszer is megtette az utat a kedvükért,

remélve, hogy a mozgás sietteti az emésztésüket. Egy időre nem törődött

velük, hanem a kerítés tetején spirálban végigfutó szögesdrótot vizsgálta,

amely halványan csillogott a hold gyenge fényénél. Hallotta a berregést, és

megtalálta a tizenkét lépésenként elhelyezett áramforrásokat is. Ropogósra

sülhet, mielőtt akár fél lábbal átérne a túloldalra. De meg kell próbálnia.

Egy szeméttároló mögé kellett bújnia a sikátorban, mert egy autó

reflektorait látta közeledni. Ahogy még közelebb jött, látta, egy

rendőrautó. Szinte megdermedt arra a gondolatra, hogy magyarázkodni

kényszerülhet. Rádöbbent, hogy az autó gumiszőnyegeit ott felejtette a

kerítés mellett. A járőrautó egészen lelassított, amint elhaladt az

EnviroBreed kerítése mellett. A sofőr cuppogó hangokat küldött a még

mindig a kerítés mellett álló kutyák felé. Amint eltávolodott, Bosch előjött

rejtekéből.

A dobermannok még közel egy órán át lesték minden mozdulatát, amikor

végre előbb leültek, majd pofájukat mellső lábukra ejtve megadták

magukat. Bosch észrevette: maguk alá vizeltek és a szemük nyitva maradt.

Ekkor elővette a maradék cupákot, és behajította. Csak az egyik emelte

meg a fejét, követve a húst szemével, de feje azzal a lendülettel visszaesett

a lábára. Egyik sem szaladt utána. Bosch most ujjaival belekapaszkodott a

kerítésbe, és teljes erővel megrázta. A kutyák ezt már nem hallották.

Elérkezett az idő. Összegyűrte a húsos papírt, és a kukába dobta.

Munkáskesztyűt vett elő, és felhúzta kezére. Kigöngyölítette az egyik

gumiszőnyeget, és egyik végénél fogva a bal tenyerébe vette. Jobbjával

belekapaszkodott a kerítésbe amilyen magasan csak bírt, megemelte jobb

lábát és az egyik gyémánt alakú nyílásba illesztette a háló tetején. Vett egy

mély lélegzetet, és egy mozdulattal felhúzta magát a kerítés tetejére,

miközben baljával maga elé dobta a gumiszőnyeget, amely úgy feküdt fel

a szögesdrótra, mint egy nyereg. Ugyanezt a mozdulatot ismételte meg a

másik szőnyeggel is. Egymás mellett feküdtek most, súlyukkal lenyomva

kissé a drótot.

Alig egy percre volt ahhoz szüksége, hogy felmásszon és a gumiszőnyeg

fölött átvesse előbb az egyik, utána a másik lábát is. Fönn erősebben

hallotta az áram sercegését, és nagyon óvatosan váltott kezével fogást,

mire végre elengedhette a drótot, és földet ért a kutyák mellett.

Elemlámpájával megvilágította őket, pupilláik nagyra tágultak, légzésük

nehéz, egyenletes szuszogás volt. Nézte még őket egy ideig, majd

megkereste azt a darab húst, amelyet már nem tudtak elpusztítani.

Messzire kihajította a sikátorba. Majd nyakuknál fogva megragadta a

kutyákat, elvonszolta testüket a kennelhez, és bezárta őket. Ők már nem

jelentettek fenyegetést.

Bosch csendben elfutott az épület mellett, és a sarkon kikémlelt a

parkolóra, valóban üres-e. Aztán visszatért, és Ely irodájának ablaka alatt

állt meg.

Még egyszer alaposan megnézte a zsalus ablakot, de nem látta rajta riasztó

nyomát. Késének pengéjével hátrafeszítette az üvegtáblát tartó fémkeretet,

és óvatosan kiemelte az üveget, majd a falhoz támasztotta. Az elemlámpa

fényével végigpásztázta az üres szobát. A monitorok képernyője sötét volt.

Nem működött a kamera.

Miután öt elemet kiemelt az ablakból, elegendő helyet csinált, hogy

felhúzza magát, és bemásszon.

Az íróasztal teteje, eltekintve a levélnehezéktől, üres volt. A fiókokat

zárva találta, de miután a hurokkal kinyitotta, sem talált semmi érdekeset

bennük.

Az asztal mellett lévő szemétkosárba irányította a fénysugarat, ahol

számtalan összegyűrt papírt látott. Kiborította a kosár tartalmát a földre.

Kihajtotta, beleolvasott, majd újra összegyűrve visszadobálta őket. Csupa

érdektelen dolog.

De nem mind volt szemét közülük. Talált egy összefírkált papírlapot,

amelyen a “Colorado 504” is olvasható volt. Mit jelenthet ez? -

gondolkozott. Az ellene elkövetett merénylet nyilvánvaló bizonyítéka.

Csakhogy jogtalanul jutott hozzá. Nem használhatná fel később, hacsak

nem egy törvényes házkutatás alkalmával fedezik fel. A kérdés az, mikor

lehet erre számítani? Ha benne hagyja a kosárban, jó esélye van arra, hogy

hamarosan kiürítik, és a bizonyíték elvész.

Összegyűrte hát újra, és egy cellux csíkot letépve az asztali készletből,

ügyesen a kosár aljához rögzítette. Most már remélhette, hogy ha ki is

ürítik a szemetet, ez a papírgombóc ott marad.

Kilépett a folyosóra. A labor ajtajánál szemüveget és maszkot öltött. A

zárat pillanatok alatt kinyitotta.

Belépve sötétség fogadta. Várt egy percet, majd beljebb lépett. A

teremben émelyítő, édeskés szag terjengett, a levegő párás volt, és nehéz.

Körbehordta a lámpát a helyiségen, amely csomagolónak tetszett. Füle

mellett elszállt egy muslica, és egy másik az arca körül repdesett.

Elhessegette őket, és még beljebb lépett.

A helyiség túloldalán, dupla ajtókon keresztül olyan terembe ért, ahol a

párásság már-már nyomasztóan hatott. Üvegtartályok fölött lógó vörös

színű lámpák világították be. Mellbe vágta a hőség. Állandóan hajkurászta

a muslicákat arca körül.

Amikor szétnézett, egy állványon látta azokat az eszközöket, amelyekkel

az alkalmi munkások táplálhatják a rovarokat. Nagy zsákokban lisztszerű

anyag és cukor, kisebb zacskókban pedig élesztő. A feliratokat spanyolul

olvashatta rajtuk. Ez lenne a konyha, gondolta.

Végignézte a szerszámokat, és feltűnt, hogy az egyik lapátnak új a nyele.

A fa világos és tiszta volt, míg az összes többi sötét a sok emberi érintéstől

és izzadságtól.

Ahogy nézte, megsejtette, hogy Fernal Gutierrez-Llosát itt gyilkolták meg,

itt ütötték a lapát nyelével olyan erősen, hogy az eltört, vagy annyira véres

lett, hogy ki kellett cserélni. Vajon mit látott, hogy meg kellett miatta

halnia? Mit követhetett el egy egyszerű napszámos? Bosch tovább

nézelődött, és egy másik ajtót pillantott meg. Ezen a következő feliratot

olvasta:

SUGÁRZÁS VESZÉLY! NE LÉPJ BE!

PELIGRO! RADIÁCIÓN!

Ismét a készletét használva, kinyitotta az ajtót. Ez a helyiség volt az épület

vége. Sehol további ajtó. A legnagyobb terem volt ez mind közül, amelyet

üvegfal választott ketté, csupán egy kis ablakot hagyva köztük. A

válaszfalon angol felirat figyelmeztetett, hogy

VÉDŐRUHA VISELÉSE KÖTELEZŐ

A terem felét egy nagy gép uralta, amelyhez futószalag csatlakozott, rajta

tálcák érkeztek a gép egyik oldalához, majd a másikon továbbhaladva

belemártóztak a másik helyiségben már látott hasonló edényekbe. Ez volt

a besugárzás helyszíne.

Átsétálva a másik oldalra, hatalmas munkaasztalokat látott, fölöttük

szekrénykékkel. Ezeket nem zárták be, és bennük gumikesztyűket talált, és

a kolbászka alakú üvegcsöveket, amelyben a lárvákat szállították. A

folyamat utolsó láncszeme volt az a helyiség, ahol nem talált semmi

érdekeset.

Bosch az ajtó felé hátrált. Kikapcsolta az elemlámpát, és akkor vette észre

a kamera apró vörös, pontszerű fényét a mennyezeten, egy sarokban

Mit nem vettem észre, mi maradt ki? - törte a fejét.

Visszakapcsolta a lámpát, és a géphez lépett. Figyelmeztető táblák egész

sorával igyekeznek az embereket távol tartani innen. Itt kell a titoknak

lennie! A mennyezetig érő fém állványzatot kezdte szemügyre venni,

amelyen a lárvákat szállító tálcákat tárolták. Nekidőlt az egyik

szelvénynek, és próbálta elmozdítani. Mögötte nem volt más, csak beton.

A következővel is próbálkozott, és akkor hirtelen egy csapóajtót pillantott

meg.

Az alagút!

Abban a pillanatban beugrott. A kamera vörös fénye. Ely szobájában nem

működtek a monitorok. És korábban azt tapasztalta, hogy Elyhez csak a

csomagolóból érkeztek belső képek.

Ez azt jelentette, hogy ezt a helyiséget valaki más tarja szemmel. Ránézett

az órájára, próbálta megbecsülni, mennyi ideje tartózkodott ott. Két perce,

három? Ha a ranchról jönnek, kevés ideje van hátra. Lenézett az

ajtókeretre, majd fel a kamerába.

Annak csekély esélye volt, hogy nem figyeli senki a monitort. Gyorsan

visszatolta az állványt, és kiszaladt a másik szobába. Visszaakasztotta a

maszkot és a szemüveget az Ely irodája melletti fogasra. Keresztülment az

irodán, és kimászott az ablakon. Amilyen gyorsan tudta, helyükre

illesztette az üvegtáblákat, ujjaival hajlítva vissza a fémkeretet.

A kutyák ugyanúgy feküdtek, ahogy hagyta őket. Kissé tanácstalan volt,

de végül úgy döntött, hogy kicibálja őket a kennelből, arra az esetre, ha a

kamerák mégsem leplezték le. Az egyik kicsit morgott, de inkább csak

álmában.

Rohanva ért a kerítéshez, gyorsan felmászott, de fent már szándékosan

lelassította mozgását, csak a gumiszőnyegekre összpontosított, és estében

magával rántotta mindkettőt a túloldalra.

Ellenőrizte zsebeit, nem esett-e ki valami ugrás közben. Fegyvere, kulcsai,

mindene megvolt. Motorzúgást hallott, egy vagy talán két autóét. Már

biztos, hogy észrevették. Amint megfeszített iramban futott a Mexitec

épülete felé, kiáltásokat is hallott a háta mögül.

- Pedro y Pablo! Pedro y Pablo! - A kutyák, Péter és Pál.

Beugrott a kocsijába, és összekuporodva az EnviroBreed felé lesett. Két

autót és három férfit látott, akik fegyverrel a kezükben, a bejárati lámpa

alatt álltak. Majd egy negyedik is megjelent, spanyolul hadarva.

Megtalálta a kutyákat. Valami ismerősnek tűnt az alakjában, de túl sötét

volt ahhoz, hogy a tetovált könnycseppeket megláthatta volna. Kinyitották

az ajtót, és mint a rendőrök, előre tartott puskával beléptek. Ez volt Bosch

esélye. Indított, és kihajtott az útra. Ahogy távolodott, észrevette magán,

hogy remeg, és folyik róla az izzadság.

Rágyújtott, és kidobta a gyufát az ablakon. Idegesen belenevetett az

éjszakába.

25

VASÁRNAP REGGEL EGY Casa De Mandarin nevű étterem nyilvános

telefonjáról Bosch felhívta a Ramos által megadott számot. Bemondta

nevét és a fülke számát. Két perc sem telt el, hogy Ramos visszahívja.

- Quépasa, amigo?

- Semmi. Látni akarom a fotógyűjteményüket, emlékszik?

- Persze, persze. Tudja, mit? Felszedem magát. Adjon egy félórát.

- Már eljöttem a szállodából.

- Lelép, mi?

- Nem, csak eljöttem onnan. Általában ezt teszem, ha ki akarnak nyírni.

- Mi?

- Valaki, fegyverrel, Ramos. Majd elmondom. Ha értem akar jönni, a

Mandarinban vagyok, a belvárosban.

- Félóra. Ezt részletesen elmeséli, rendben?

Bosch visszament az asztalhoz, ahol Aguila még nem fejezte be reggelijét.

Mindketten rántottat rendeltek kolbászkákkal, de Bosch, mivel nagyon

éhes volt, hamar befalta. Reggelre mindig korog a gyomra, ha nem alszik

éjjel.

Előző éjjel, miután felszabadult nevetéssel otthagyta az EnviroBreed

telephelyét, Aguila reptérhez közeli házában találkoztak, ahol a mexikói

beszámolt a hotelban szerzett hírekről. A recepciós csupán arra emlékezett

az 504-es szoba lakójával kapcsolatban, hogy három tetovált könnycsepp

volt az arcán, a bal szeme alatt.

Aguila nem kérdezte Boschtól, hol volt, mintha tudná, úgysem kap rá

választ. Ehelyett felajánlotta Harrynak a heverőt. Bosch megköszönte, de

nem feküdt le aludni. Az éjszaka hátralévő részét ébren töltötte. Csak

bámult ki az ablakon, és gondolkodott.

Porter töltötte be leginkább gondolatait. Elképzelte a detektív holttestét a

boncasztalon meztelenül, és látta, ahogy Teresa Corazón a szikéjével

belevág. Emlékezett arra is, hogy nem egyszer ült Porter mellett

boncolásokon, és most ő van terítéken. Nyaka alatt egy darab fa, hogy feje

kellőképpen hátraessen a csontfűrész alatt. Hajnaltájban, már

összezavarodtak gondolatai, és saját magát látta az asztalon.

Gyorsan cigarettáért nyúlt, hogy kitisztuljon a feje, és megesküdött, hogy

ő soha nem kerül oda. Legalábbis, ilyen körülmények között nem.

- A kábszeresek? - kérdezte Aguila, miközben eltolta magától tányérját.

- Hogy?

Aguila az övén lógó személyi hívó felé bökött. Csak most vette észre.

- Aha. Azt akarták, hogy viseljem.

Bosch megbízott ebben az emberben, mert azt gondolta, megérdemli a

bizalmat. Nem érdekelte, mit mond Ramos. Vagy Corvo. Világ életében

hivatalokban dolgozott, és remélte, hogy elkerülte őt az elfogultság

betegsége. Mindig maga hozta meg döntéseit. Majd ha elérkezettnek látja

az időt, elmondja, mi történt.

- Odamegyek ma, és megnézek egy-két fotót az archívumukban. Utána

találkozhatnánk.

Aguila beleegyezett, és azt mondta, addig ő visszamegy a kapitányságra,

befejezi a Gutierrez-Llosa azonosításáról szóló papírmunkát. Bosch

szeretett volna beszélni neki a lapátnyélről, de meggondolta magát. Úgy

döntött, hogy a behatolásról csak egy embernek beszél majd.

Bosch kávézott, Aguila is csendben iszogatta teáját. Végül az amerikai

szólalt meg:

- Látta már Zorrillót? Életben?

- Távolról.

- Hol?

- A viadalon?

- Igen. A Plaza de los Toros lelátóján. Van ott egy számára fenntartott

árnyékos boksz. Én csak az aréna napos oldalát engedhetem meg

magamnak. Ezért csupán messziről láttam.

- Él-hal a bikákért, mi?

- Nem értem.

- Azért megy, hogy a bikáját lássa győzni, nem a matadornak drukkol.

- Nem. Azért megy ki, hogy lássa méltósággal meghalni az állatokat.

Bosch nem volt biztos benne, hogy teljesen érti, de nem kérdezett rá.

- Szeretnék ma elmenni. Van rá lehetőség? Valahol a Pápa közelében

akarok ülni.

- Nem tudom. Ezek nagyon drága helyek, előfordul, hogy marad jegy,

mert nem tudják eladni. De még így is, lehet, hogy egyszerűen lezárják a

szektort.

- Mennyi?

- Attól tartok, legalább kétszáz amerikai dollár. Nagyon drága.

Bosch elővette a tárcáját, és leszámolt kétszáztíz dollárt. Tízet az asztalon

hagyott a reggelire, és a többit Aguila elé tolta a halványzöld térítőn.

Tudta, hogy ez a pénz több, mint amennyi a nyomozó egyheti bére.

Sajnálta, hogy ilyen gyors döntésre kellett kényszeríteni Aguilát, aki pedig

rendesen órákig képes latolgatni az alternatívákat.

- Szerezzen nekünk egy páholyt a Pápa közelében.

- Tudnia kell, hogy sokan lesznek körülötte. Ő...

- Csak látni akarom. Ez minden. Ne aggódjon.

Kiléptek az étteremből, ahonnan Aguila átsétált a néhány háztömbnyire

lévő Igazságügyi Palota épületéhez. Bosch egyedül maradt, Ramosra

várakozva. Órájára pillantva látta, hogy már nyolc óra. Most kellene

Irving irodájában jelentkeznie. Kíváncsi volt, hogy a parancsnokhelyettes

megindította-e a fegyelmit ellene. Ahogy visszatér, beülhet egy íróasztal

mögé.

Hacsak... hacsak nem fejezi be itt sikeresen a nyomozást. Ez az egyetlen

lehetőség, hogy jobb belátásra bírja Irvinget. Tudta, nem mehet vissza

Mexikóból anélkül, hogy a végére járna az ügynek.

Észbe kapott, hogy ostobaság ott állni céltáblaként egy étterem

bejáratánál. Visszalépett, és az üveg mögül leste Ramost.

Csaknem egy óra telt el, mire megérkezett. Bosch úgy döntött, nem marad

autó nélkül, ezért inkább követte őt a saját kocsijával. Észak felé indultak

a Lopez Mateos úton, majd a körforgalomnál, Juarez szobra előtt keletre

fordultak, és egy raktárnegyedben kötöttek ki. Ahol megálltak és

leparkoltak, a lepusztult épület falait több réteg graffiti borította. Ramos,

mexikói rendszámú Chevy Camarójából kiszállva, idegesen forgolódott

körbe.

- Legyen üdvözölve a mi szerény irodánkban mondta.

Benn vasárnapi csend uralkodott. Senki nem volt rajtuk kívül az

épületben. Ramos felkapcsolta a lámpákat. Bosch íróasztalok és

iratszekrények sorát látta. Hátul két fegyvertár, és egy kéttonnás

Cincinnati safe, a bizonyítékok tárolására.

- Oké, nézzük, miből élünk. Közben maga elmondhatja, mi történt tegnap

este. Szóval, komolyan azt hiszi, hogy valaki meg akarta magát ölni?

- Csak akkor lenne biztosabb, ha sikerül is neki.

A ragtapaszt a nyakán eltakarta az inggallérja. A jobb tenyerén is volt egy,

de az sem volt feltűnő.

Bosch beszámolt a szállodabeli lövöldözésről, nem hagyva ki semmit, azt

sem, hogy megtalálta a hüvelyt az 504-es szobában.

- Mi a helyzet magával a golyóval? Lehet tudni, hogy hol van?

- Feltételezem, hogy még mindig a fejtámlában. Nem maradtam ott annyi

ideig, hogy azt is megkeressem.

- Nem hát. Lefogadom, hogy rohant figyelmeztetni mexikói haverját.

Bosch, térjen észre! Lehet, hogy jó ember, de nem ismerjük. Lehet éppúgy

egyike azoknak, akik az egészet kitervelték.

- Az igazat megvallva, Ramos, valóban figyelmeztettem. De aztán egyedül

hagytam, és azt tettem, amit elvárt tőlem.

- Ember! Miről beszél?

- EnviroBreed. Tegnap este ott jártam.

- Micsoda? Maga megőrült, Bosch? Én egy szóval sem mondtam

magának, hogy...

- Most aztán elég, ne nézzen hülyének. Maga beszélt úgy tegnap, hogy

értsek belőle, mi kell a házkutatási parancshoz. Ne tetesse magát itt

nekem. Magunk közt vagyunk. Tudtam, hogy ezt akarta, hát

megszereztem. Vegye úgy, hogy egy bizalmas informátora vagyok.

Ramos fel-alá járkált a kartotékok előtt. Jól színészkedett.

- Idefigyeljen, Bosch. Ez nem fog menni. Minden informátort le kell

ellenőriznem, és jelentenem. Ez így egyszerűen nem megy. Ezt nem

veszik be. Nem tudom úgy...

- Találjon ki valamit.

- Bosch, én...

- Most kíváncsi mit találtam, vagy felejtsük el az egészet?

Ez lecsendesítette az ügynököt egy pillanatra.

- Hogy is hívta őket? A ninjái, a városban vannak már?

- Igen. Tegnap este érkeztek.

- Helyes, akkor nincs mire várni. Megláttak.

Bosch látta, hogy Ramos tekintete elborul. Megrázta a fejét, és lezuhant

egy székre.

- Bassza meg! Honnan tudja?

- Volt ott egy kamera. Későn vettem észre. Rögtön leléptem, de kijött

néhány fickó utánam. Nem valószínű, hogy azonosítani tudnak. Maszk

volt az arcomon. De azt tudják, hogy valaki járt benn.

- Hát, tudja, nem sok választási lehetőséget ad nekem. És mit látott?

Hát erről volt szó. Ramos elfogadta az illegális kutatást. Szentesítette

Boscht, beszámolt hát a fémállványok mögötti rejtett ajtóról a besugárzó

helyiségben.

- Ki is nyitotta?

- Arra már nem volt időm. De egyébként sem tettem volna. Dolgoztam

már alagútban Vietnamban. Minden rejtett ajtó egy csapda. Azok a férfiak

autóval jöttek, nem az alagúton át. Ez azt jelenti, hogy biztosan van benne

valami hadicsel.

Arról is beszélt, hogy a házkutatási parancsnak rendelkeznie kell az összes

szerszám, sőt a szeméttárolók átvizsgálásáról is.

- Miért?

- Azért, mert az, amit az egyik szemetesben találnak, segít az egyik

gyilkossági ügy felderítésében. Ezért is vagyok itt. Egy gyilkossági

nyomozó meggyilkolására utaló bizonyítékot is feltárhatnak. Én lennék az

a szóban forgó nyomozó.

Ramos bólintott, és nem kért további magyarázatot. Nem érdekelte tovább.

Felállt, és a szekrényből előhalászott két nagy albumot.

Bosch leült az üres asztalhoz.

- Ezeket itt ismerjük. Ők Zorrillo emberei. Közelről ismerjük őket. A

többiek között soknak a nevét sem tudjuk.

Ramos az első képre azt mondta, ő Zorrillo. Sötét haj, szakáll, szúrós

tekintet, sötét szempár. Bosch már látta ezt az arcot valahol. Fiatalabb

volt, szakáll nélkül, és mosolygósan. Ő volt a fiú Calexico Moore mellett a

régi felvételen, felnőtt korában.

- Mit tudnak róla? - kérdezte Ramost. - Tudnak valamit a családjáról?

- Tudomásunk szerint nincs családja. Nem mintha nagyon kutattuk volna.

Ki nem szarja le, hogy honnan jött, csak az érdekel minket, hogy mit

csinál most, és merre tart.

Bosch továbblapozott. Ramos visszavonult az asztalához, befűzött az

írógépbe egy darab papírt, és gépelni kezdett.

- Kreálok egy informátorjelentést. Valahogy kiszenvedem magamból.

Bosch az első könyv harmadánál megtalálta a könnycseppes fickót. Több

évjárat rendőrségi fotói, minden oldalról. Az adatok szerint Osvaldo Arpis

Rafaelillo volt a neve, és 1952-ben született. Gyilkolt már fiatalkorúként,

és gyilkolt felnőttként. Elítélték kábítószer birtoklásért is. Fél életét

börtönökben töltötte. Azt írták róla, hogy mindig Zorrillo körül bukkan

fel.

- Megvan. Megtaláltam - szólt Bosch. Ramos is felismerte.

- Azt mondja, két zsarut ölt meg L. A.-ben?

- Igen. De egyet biztosan. Szerintem az elsőt is ő csinálta. Sőt még egy

csempészt is megölt, a vetélytársak közül. Egy Kapps nevű hawaiit.

Ugyanúgy végzett vele is, mint az egyik nyomozóval.

- Mexikói nyakkendő, igaz?

- Igaz.

- És a napszámos? Amelyiket maga szerint a rovarházban csinálták ki?

- Akár mindet az ő számlájára lehetne írni, nem tudom.

- Arpis. Egy éve szabadult. Hidegvérű gyilkos. A Pápa egyik bizalmasa. A

végrehajtó. Az emberek “Alvin Karpis”-nak hívják, tudja, az után a

harmincas évekbeli gyilkos után. Nem használt neki a börtön. Többet

érdemelne.

Bosch rámeredt a képekre, és azt kérdezte:

- Ez minden, amit tud róla? Ennyi az egész?

- Van más is, de magának ennyi. Al Karpisról annyi a történet, hogy

amikor Zorrillo a csúcsra jutott, ő volt az egyszemélyes hadserege. Ha

valamit el kellett intézni, őt hívta a barrióból. És ő meg is tett rendben

mindent. Amint mondtam, alig néhányszor kapták el. A többit nyilván

megvette pénzen.

Bosch leírt néhány adatot a bibliográfiából, miközben Ramos tovább

beszélt.

- Ezek ketten ugyanabból a déli nyomornegyedből származnak, a...

- Szentek és bűnösök városából.

- Igen. Szentek és bűnösök. Néhány helyi zsaru azt mondja, amennyire

meg lehet bennük bízni, hogy Arpis élvezi a gyilkolást. A barrióban volt

egy mondás. Quien eres? Azt jelenti, ki vagy te? Kihívás volt. Azt

jelentette, tudod, hogy melyik oldalon állsz? Velünk, vagy ellenünk?

Szent, vagy bűnös? És amikor Zorrillo hatalomra került, Arpis végzett

valamennyi ellenfelével. Azt beszélik, minden alkalommal, amikor valakit

megölt, elterjedt a faluban a szóbeszéd. El descubrio quien éra. Ez pedig

annyit tesz...

- Megtudta, hogy ki ő.

- Igen. Jó PR-nak bizonyult. Maga mellé állította a lakosokat. Igazi

kényszerhelyzet volt ez. Mindig hagytak egy üzenetet a holttesten. Tudja?

Meggyilkolták, és rátűzték az ingére: - Megtudta, ki ő.

Bosch nem szólt, és nem írt most semmit. A helyére került egy újabb

részlet.

- Néha még most is lehet látni a barrióban a falra mázolva. Része lett a

Zorrillo körüli mítosznak. Ettől Pápa.

Harry bezárta az albumot, és felállt.

- Megtudtam, amit akartam.

- Rendben. Vigyázzon magára, Bosch. Semmi biztosíték nincs arra, hogy

nem próbálkoznak újra. Főleg, ha Arpis van mögötte. Akar itt maradni? Itt

biztonságban lenne.

- Nem. Nem lesz semmi baj - mondta, és az ajtó felé indult. Megérintette a

derekára csatolt személyi hívót. - Hív majd?

- Persze. Nem marad ki, ne féljen. Corvo is lejön az előadásra, szóval,

igyekeznem kell, hogy maga is ott legyen. Mit tervez még mára?

- Nem tudom még. Azt hiszem, egy kicsit turistáskodom. Ismerkedem a

történelemmel. Megnézek egy bikaviadalt.

- Legyen nyugodt. Hívom.

- Nem tehetek mást.

Amint a Caprice felé sétált, a Moore zsebében talált üzenet járt a fejében.

“Megtudtam, ki vagyok.”

26

BOSCH FÉLÓRA ALATT jutott át a határon. A határőr, látva

rendőrigazolványát csak intett, hogy menjen. Ahogy átért Calexicóba,

megállt a városháza előtt, rágyújtott, és a parkot nézte, ahol előző nap a

trubadúr dalát hallgatta. Most szinte kihalt volt a kert. Kiszállt a kocsiból,

és elindult a Történelmi Társaság székháza felé, miközben abban sem volt

biztos, mi az, amit keres. Valahogy el kellett töltenie a délutánt, és azt is

tudta, hogy valami még mindig nem tiszta Cal Moore halálával

kapcsolatban, kezdve a farzsebébe gyűrt levéllel, a sok évvel ezelőtt

készült fotóig Zorrillóval. Bosch szerette volna megtudni azt is, mi történt

a házzal, amelyet Cal Moore kastélynak nevezett, és az ősz hajú férfival,

akivel együtt fényképezkedett az autó előtt.

Az üvegajtó zárva volt, s a kiírás szerint vasárnap csak egykor nyitnak.

Tizenöt percet várakoznia kellett. Szeme előtt kezével árnyékolva belesett

az üvegen keresztül, de nem látott bent senkit az íróasztalok mögött.

Ellépett a bejárattól, azt gondolta, addig ehetne valamit, de ahhoz meg túl

korai volt az idő. Fogta magát, elsétált a rendőrőrsre, és a parányi hallban

vett egy CocaColát az automatából. Odabiccentett az üveg mögött ülő

ügyeletesnek. Nem Gruber volt most szolgálatban.

Míg a falat támasztva iszogatott, és a parkban gyönyörködött, észrevette,

hogy a Történelmi Társaság bejáratát épp most nyitja egy kopaszodó, ősz

hajú férfi. Tudta, hogy még korán van, de odalépett hozzá.

- Nyitva van?

- Akár nyitva is lehet - mondta az öregember. - Hisz, már itt vagyok.

Segíthetek esetleg valamiben?

Bosch besétált utána a helyiségbe, és előadta, hogy tulajdonképpen maga

sem tudja, mi az, amit keres.

- Egy barátom múltját szeretném felkutatni. Úgy tudom, az apja mintha

fontos személy lett volna. Calexicóban, úgy értem. Szeretném megtalálni a

házukat, már ha még áll. És megtudni valamit az öregéről.

- Hogy hívják a barátját?

- Nem tudom. Tulajdonképpen csak a vezetéknevét tudom: Moore.

- Az ördögbe is, fiam, ezzel a névvel nem szűkítette le a kört. Errefelé

nagyon sok embert hívnak így. Nagycsalád. Testvérek, unokatestvérek,

mindenfelé. De mindjárt megmondom, mit csináljunk.

- Vannak esetleg fotóik? Tudja, albumok a Moore-ok fényképeivel, az

apáról egyszer láttam már egy képet. Megismerném...

- Igen, pontosan ezt akartam. Adok néhány könyvet, és biztosan

megtaláljuk a maga Moore barátját. Most már én is kezdek kíváncsi lenni.

Miért csinálja ezt, tulajdonképpen?

- A családfa, tudja. Szeretném neki összeállítani.

Néhány perc elteltével az öregember leültette Boscht egy asztalhoz, és

három könyvet tett elé. Bőrkötésűek voltak, és erős porszagot árasztottak a

lapok közül. Akkorák pont, mint az évkönyvek, minden lapon fotók és

magyarázó szöveg. Találomra kinyitva az egyiket, a De Anza Hotel

építkezése alatt készített fekete-fehér fényképét találta meg.

Aztán elkezdte a rendszeres átvizsgálást. Az első könyv címe: Calexico és

Mexicali: hetvenöt év a határ két oldalán. A történet ugyanaz volt, mint

amit Aguila elmondott, csak épp a fehér ember szemszögéből nézve.

Beszámolt arról, milyen iszonyatos szegénységben éltek az emberek

Kínában, és hogy milyen boldogan jöttek Kaliforniába szerencsét próbálni.

Nem említette egy szóval sem az olcsó munkaerőt.

A húszas, harmincas években élte fénykorát a város. A nagy társaságok

igazgatói hatalmas házakat építettek birtokaikon. Olvasás közben Bosch

rendre találkozott a Moore névvel. Három testvér, Anderson, Cecil és

Morgan. Más Moore-ok is szerepeltek, de előbbieket mindig fontos

személyiségként említette a könyv írója.

Bosch az “A poros utcájú város, arannyal kövezi ki utcáit” című cikk

olvasása közben talált rá a keresett férfira. Cecil Moore volt ő. Az ősz hajú

férfi, egy iskola méretű, mediterrán stílusban épült ház előtt állt a fotón, a

gyapotnak köszönhető gazdagságról szóló leírás mellett. Ez a férfi

szerepelt Moore fotói közt is, a gyűrött zacskóban. A ház baloldalán pedig

ott volt a torony, két boltíves ablakával a toronyszobán. Ettől a toronytól

lett az épületnek “spanyol kastély” jellege. Ez volt a gyermek Cal Moore

otthona.

- Ez az az ember, és pont ez az a ház - mondta Bosch, és átnyújtotta a

könyvet az öregnek.

- Cecil Moore - mondta az.

- Még él?

- Nem. A testvérek közül nem él már egy sem. Ő ment el utolsóként. Egy

évvel ezelőtt, talán pont ilyen tájt. Álmában halt meg csendesen. De azt

hiszem, ön téved.

- Miből gondolja?

- Cecilnek nem volt gyermeke. Bosch bólintott.

- Lehet, hogy igaza van. És mi van a házzal? Eladták?

- Magát ugye nem is a családfa érdekli, igaz?

- Nem. Nyomozó vagyok. Los Angelesből jöttem, és ellenőriznem kell

valamit, amit erről az emberről hallottam. Segít nekem?

Az öregember ránézett, és Bosch bánta már, hogy nem volt őszinte hozzá.

- Nem tudom, mi köze lehet Los Angeleshez, de folytassuk. Mit akar még

tudni?

- Megvan még ez a ház a toronnyal?

- Igen. A Castillo de Ojos. A Szemek kastélya, így hívják. Arról a két

ablakról kapta a nevét a toronyban. Amikor esténként meggyújtották fenn

a villanyt, azt mondják olyanok voltak, mint két szem, ami rálát

Calexicóra.

- Hol van?

- A várostól nyugatra, azon az úton, amit Farkascsapásnak hívnak.

Kimegy a 98-as úton, ráfordul az Anza útra, és azon eljut a

Farkascsapáshoz. A kastély az út legvégén áll. Nem tudja eltéveszteni.

- Ki lakik most benne?

- Nem hiszem, hogy volna lakója. A városra maradt, tudja. De a város nem

bír fenntartani egy ekkora épületet, így eladták. Valaki Los Angelesből

vette meg. Amennyire én tudom, soha nem költözött ide. Tulajdonképpen

nagy kár. Azt reméltem, hogy múzeummá lehet majd alakítani.

Bosch megköszönte a segítséget, és elindult kastélynézőbe. Nem tudta

még, hogy a Castillo de Ojos összefügg-e a nyomozásával, vagy csak egy

elhagyott épület a múltból. De valami hajtotta felé.

Áthajtott egy kiszáradt folyómeder fölött, amelyről azt gondolta, hogy

talán a Pinto medre lehet, jóllehet nem jelölte tábla. Egy zöld Chevy

Blazer parkolt lent. Épp csak egy pillantást vethetett a kormány mögött ülő

férfira, aki távcsövet tartott szeme elé. Határőr, gondolta. Jó

megfigyelőhely a határsértők figyelésére.

A híd után az út emelkedni kezdett, két oldalt hegyes vidék váltotta fel a

síkságot. Eukaliptusz és tölgyfa ligetet hagyott maga mögött, amikor az út

éles kanyart vett. Ekkor látta meg az első táblát:

FIGYELEM! BÁNYATERÜLET! OMLÁS VESZÉLY!

Bosch a könyvekből emlékezett, hogy a századfordulón aranybányák

működtek ezen a határmenti területen. Vagyonok születtek és vesztek el.

A környező hegyekben rablók tanyáztak. Aztán jött a Társaság, és rendet

teremtett.

Az Anza út még egy kilométert tartott, utána a meredek hegyoldalba vájt

keskeny földúton vezetett, jobbra lenn a mélyben ültetvényekre látott.

Rövidesen elért a Farkas ösvényhez, onnan pedig hatalmas birtok mellett

vezetett az út. A magas kerítések miatt az épületeknek jóformán csak a

második emeletét látta.

Az ösvény egy óriási tölgyfa körüli térben végződött, a vastag ágak nyáron

árnyékba boríthatják az egész utat. A Castillo de Ojos, tornyostól, ott állt

előtte.

Bosch a kovácsoltvas kapu előtt parkolt le a Capriceszal. A bejáratot

vastag lánc, és lakat zárta le. Aház előtti kocsifelhajtó üres volt, a

függönyök minden ablakon szorosan összehúzva.

A nyomozó rágyújtott egy cigarettára, és a kőkerítés mögül kiemelkedő

tornyot figyelte. A táj nyugalma, a torony ablakai, mint élettelen szemek,

valahogy borzongást keltettek benne, annak ellenére, hogy más épületek is

látszottak a távolban. Mégis. A magányosan ég felé nyúló toronyban volt

valami súlyos magányosság. Halál.

A kapu mellett a falon egy levélládát, és kaputelefont vett észre.

Megnyomta a csengőt, de nem jött válasz. Nem tudta, mit mondott volna,

ha valaki beleszól a telefonba. Kinyitotta a levélládát, de üresen találta.

Ott hagyta az autót, ahol megállt vele, és visszasétált a legközelebbi

házhoz. Egyike volt azon keveseknek, amelyet nem fallal kerítettek körbe,

hanem fehér deszkakerítése volt. Ezúttal válaszoltak a csöngetésére.

- Igen? - szólt bele egy női hang.

- Asszonyom, a rendőrségtől vagyok. Föltehetnék néhány kérdést a

szomszédjukról?

- Melyik szomszédra gondol?

- A kastélyra.

- Nem lakik ott senki. Mr. Moore elhunyt.

- Tudom, asszonyom. De szeretnék bemenni, és beszélni önnel. Van nálam

igazolvány.

Rövid hallgatás után megszólalt a berregő, és a kapu kinyílt. Bosch egy

hófehér hajú, idős asszonyt látott, aki egy tolószékben ült.

- Miért Los Angelesből küldenek rendőröket? - kérdezte a hölgy.

- Asszonyom, én valójában egy ottani bűnügyben nyomozok, ami

összefüggésben lehet annak a kastélynak valamikori lakójával. Sok évvel

ezelőtt itt volt gyermek.

Hunyorgó szemmel nézett Boschra, mintha így erősebben tudna a múltra

összpontosítani.

- Calexico Moore-ról beszél?

- Igen. Ismerte talán?

- Valami baj érte?

Bosch zavarban volt, nem tudta, mit feleljen.

- Attól tartok, meghalt.

- Ott, Los Angelesben?

- Igen. Bűnügyi nyomozó volt. Azt gondolom, halála kapcsolatban lehet

itteni életével. Ezért vagyok itt. Nem is igen tudom, mit kérdezzek öntől...

Nem élt itt hosszú ideig, de azért emlékszik rá, ugye?

- Nem élt itt sokáig, az tény, de ez nem jelenti azt, hogy utána ne láttam

volna. Épp ellenkezőleg. Rendszeresen megfordult itt az évek során.

Biciklivel vagy autóval jött, és csak ült kint az úton, bámult befelé.

Egyszer még küldtem is ki szendvicset és limonádét a lánnyal.

- Csak nézett és emlékezett, azt gondolom - folytatta az idős hölgy. -

Borzasztó, amit Cecil művelt vele. Remélem, most bűnhődik miatta.

- Mit ért azon, hogy borzasztó?

- Hát, ahogy elküldte a szegény fiút meg az anyját. Nem is beszélt velük

soha többé azok után. Én láttam azt a gyereket, és később láttam őt, mint

felnőtt férfit, amikor visszajárt. Az emberek azt beszélik, hogy Cecil azért

emeltette azt a magas falat. Ennek már húsz éve. Nem bírta nézni

Calexicót az utcán. Ő már csak így intézte a dolgait. Ha nem tetszett, amit

látott, falat épített. De fiú csak jött, rendszeresen. Amikor még nem

kerültem ebbe a székbe, volt hogy én magam vittem neki innivalót.

Megkérdeztem tőle: - Miért jársz ide, fiam?

És ő azt felelte: - Mert szeretek emlékezni, Mária néni.

- Mária néni?

- Igen. Azt hittem, ezért jött. Az én Andersonom és Cecil testvérek voltak,

nyugodjanak békében.

Bosch várt egy kicsit, mielőtt megszólalt újra.

- Az úr a múzeumban azt mondta, Cecilnek nem voltak gyermekei.

- Hát persze, hogy azt mondta. Cecil teljes titokban tartotta a nyilvánosság

előtt. Nem akart a társaság nevére szégyent hozni.

- Calexico anyja cseléd volt?

- Igen. De úgy tűnik, maga mindenről értesült már.

- Csupán néhány részletet ismerek. Mi történt? Miért küldte el őket?

Az idős nő nem válaszolt azonnal, mintha nehezére esne visszaemlékezni

a harminc évvel ezelőtt történt eseményekre.

- Miután terhes lett, itt élt, ő akarta így. És a gyermeket is itt hozta a

világra. Aztán később, úgy négy-öt év múlva, Cecil rájött, hogy a lány

hazudott. Egyszer, amikor az anyját ment át meglátogatni Mexicaliba, az

egyik emberét utána küldte. Nem is az anyjához ment. Férje volt, és egy

másik fia. Idősebb, mint Cal. Hát, ezért küldte el aztán mindkettejüket.

Kitagadta a saját vérét.

Bosch hosszasan elgondolkodott a hallottakon. A hölgy is a múlton

merengett.

- Mikor látta őt utoljára?

- Nos, lássuk csak. Lehet már egy éve is talán. Váratlanul bukkant fel.

- Gondolja, hogy tudott az apja haláláról?

- Nem volt ott a temetésen. Nem mintha hibáztatnám érte.

- Azt hallottam, hogy Cecil a városra hagyta a birtokot.

- Igen. Magányosan halt meg, és a városra hagyta a vagyonát. Egy fillért

se Calre, vagy a volt feleségeire, meg szeretőire. Cecil Moore még a

halálában is gonosz ember volt. A város persze, érthető módon, nem tud

mihez kezdeni vele. Túl nagy, és költséges a fenntartása. Volt egy olyan

gondolat is, hogy esetleg múzeummá alakítják. De egy ruhás szekrényt

sem lehetne megtölteni ennek a helységnek a történetével. A város hát

eladta az ingatlant. Azt hallottam, több mint egy millióért.

- Ki vette meg?

- Nem tudom. És nem is költöztek ide soha. Van egy gondnok. Az néha

megjelenik. A múlt héten láttam is fényeket. De, amennyire én tudom,

senki nem lakik ott. Biztosan befektetésnek tekintik. Nem tudok én már

semmit. Itt ülök a semmi közepén.

- Még egy utolsó kérdést engedjen meg. Volt valaki Moore-ral amikor

eljött?

- Mindig csak egyedül jött. Az a szegény fiú, mindig egyedül ült ott kinn

az utcán.

A város felé vezető úton Bosch az apja háza előtt magányosan virrasztó

Moore-ra gondolt. Mi után vágyódott igazából, az apja után, aki

eltaszította őt magától, vagy a ház és a hozzá kötődő emlékek után?

Talán mindkettő után. Bosch felidézte rövid találkozását a saját apjával.

Egy beteg öregember a halálos ágyán. Ő meg tudott bocsátani neki minden

elrabolt percet. De a fájdalom elkíséri élete végéig.

27

A SOR MEXIKÓ FELÉ most hosszabb volt, mint előző nap. Azt

gondolta, talán a bikaviadal miatt, amely messzi vidékekről ide vonzotta

az embereket. A hagyományos vasárnap esti program olyan népszerű volt,

mint a Raiders meccsek L.A.-ben.

Bosch már csak két autónyi távolságra volt a határtól, amikor rájött, hogy

a Smith ott maradt a tokjában, a zakója alatt. Már túl késő lett volna bármit

tenni. Amikor odaért, csak annyit mondott, bikaviadal, és már át is jutott.

Az ég ragyogóan tiszta volt Mexicali fölött, és a levegő hűvös. Tökéletes

időjárás. Harry a torkában érezte dobogni a szívét, a viadal, és talán

Zorrillo miatt. Kis szerencsével láthatja azt a férfit, akinek nevétől napok

óta nem tud szabadulni, és akinek legendáját kezdi maga is elhinni. Látni

akarta őt a maga valóságában. A bikáival és az embereivel.

Miután leállította a kocsiját az Igazságügyi Palota előtt, a kesztyűtartóból

elővette a távcsövét. Az aréna csak három háztömbnyire volt, és azt

gondolta, inkább átsétálnak majd. Miután felmutatta a kapuügyeletesnek

igazolványát, megkereste a nyomozók irodáját, ahol Aguilát egyedül

találta egy íróasztal mögött. Előtte a kézzel írott jelentés.

- Megvannak a jegyek?

- Igen, megszereztem. A napos oldalon kaptunk egy páholyt. De nem lesz

rossz, mert a páholyokat alig éri a nap.

- Közel van a Pápához?

- Majdnem pont szemben vele. Már ha eljön ma egyáltalán.

- Persze. Majd meglátjuk. Elkészült?

- Igen. Befejeztem a jelentésemet Fenal Gutierrez-Llosa ügyéről.

Egyelőre. Amíg nem születik meg a vádemelés.

- Ami nem valószínű, hogy ezen a vidéken valaha is bekövetkezik.

- Jól látja... Azt hiszem, indulnunk kellene. Bosch felemelte a távcsövét.

- Én készen állok.

- Olyan közel fog ülni, hogy erre nem lesz szüksége.

- Nem a bikákat akarom látni.

Az aréna felé tartva, csatlakoztak az emberek áradatához. Sokan párnákat

is vittek magukkal. De látták a gyerekeket is, akik egy dollárért árulták

darabját.

Miután beléptek a kapukon, beton lépcsőkön mentek néhány lépést lefelé,

ahol Aguila bemutatta a jegyüket. Az aréna ívét követő katakombaszerű

folyosón vezették őket a helyükre. Balra tőlük számokkal ellátott, kicsiny

faajtók nyíltak.

A jegyszedő kinyitotta előttük a hetes számút, s beléptek a cellánál alig

nagyobb páholyba. A padló, a falak, a mennyezet, mind nyers, festetlen

beton. A plafon előre lejtett a két méter széles nyílás irányában, amely az

arénára nézett. Közvetlenül a matadorok, a torreádorok és a viadal egyéb

szereplőinek pihenője mellett ültek. Bosch érezte a por, a lovak, a bikák és

a vér szagát. Hat összecsukható széket találtak a fal mellé támasztva.

Aguila megköszönte a jegyszedő udvariasságát, majd miután becsukták az

ajtót, leültek két kihajtott székre.

- Ez pont akkora, mint egy gyógyszeres doboz mondta Bosch, és a

nyíláson át a lelátót fürkészte. Nem látta meg Zorrillót.

- Mi az a gyógyszeres doboz?

- Nem érdekes. Hagyjuk - mondta Bosch, miközben rájött, ő sem tudja,

mert még nem ült egyben sem. - Olyan, mint egy börtöncella.

- Lehet - válaszolta Aguila.

Bosch érezte, hogy megsértette kollegáját, ezek voltak a legjobb helyek.

- Carlos, ez óriási! Innen mindent látunk majd!

A beton fülkében ráadásul visszhangzott is minden szó, s az aréna felől

áradó szagok mellett, még az áporodott söré is facsarta Bosch orrát.

Ahogy a lelátó megtelt fölöttük, úgy remegett a födém, mintha egy

hadsereg vonulna át rajta. A fölső sorokból zenekar szórakoztatta a

közönséget. Érezni lehetett a tömeg növekvő feszültségét, és amikor a

matadorok hajlongva megjelentek, a hangulat tetőfokára hágott.

- Dohányozhatok, ugye? - kérdezte Bosch.

- Igen - válaszolta Aguila, miközben fölállt. - Egy sört?

- Szívesen.

- Zárja be az ajtót, majd kopogok.

Bosch becsukta Aguila után az ajtót, és elgondolkodott, ez most az ő

védelmére van, vagy a hívatlan vendégek távoltartására? Egyedül maradva

rádöbbent, hogy nem érzi magát biztonságban, az erődítményszerű

páholyban. Mégsem olyan, mint egy gyógyszeres doboz.

Szeméhez emelte a távcsövet, és körülnézett a többi páholyban. Sok

üresen állt még, és egyikben sem látott senkit, aki Zorrillóra hasonlított

volna. Az feltűnt viszont, hogy ezek a páholyok otthonosan voltak

berendezve. Polcokkal, italokkal, és szőnyegekkel a falon. Természetesen

az árnyékos oldalon. Aguila visszatért, és kopogott. Bosch beengedte a

sörökkel. És akkor elkezdődött a produkció.

Az első két küzdelem eseménytelenül zajlott. Aguila leszólta a

matadorokat, mert az utolsó döfésük nem végezte ki a bikákat, így a

küzdelem véres mészárlássá változott, kevéssé emlékeztetve bárminemű

művészetre vagy a bátorság próbájára.

A harmadik párviadal alatt az aréna felélénkült, mennydörgött a két

nyomozó feje fölött, amint egy koromfekete bika fehér billoggal az

oldalán, megjelent a porondon. Szinte azonnal vadul rátámadt az egyik

pikador lovára, és ahogy forgolódott, oldalán tisztán kivehető volt a “Z”

betű. A ló oldalát borító mellvédő fellibbent a lovas combjára, aki

lándzsáját a bika hátába döfte, és teljes súlyával ránehezedett. Ám ettől

még jobban megvadult a fekete ördög, dühéből új erőt merített, és egy

iszonyú erejű iramodással a lónak esett. Az összecsapás alig tíz méterre

játszódott le Bosch szeme előtt, de ő mégis a távcsövön keresztül figyelte

a viadalt, hogy még jobban lásson. Mintha egy lassított felvétel képeit

foglalták volna a binokulár kereteibe, látta, ahogy a ló fara megemelkedik,

és a pikador nagy ívben lerepül a porba. A bika tovább dühöngött, és

addig lökdöste a ló oldalát szarvaival, amíg a bélelt szoknya leesett, a ló

pedig rázuhant lovasára.

A tömeg vad éljenzésbe tört ki, amint a banderillero ellepték a ringet

zászlókat lengetve, hogy eltereljék a bika figyelmét a lóról és a lovasról.

Mások a pikadort próbálták felsegíteni, aki rogyadozó lábbal tántorgott a

palánk felé. Ám ekkor ellökte az őt támogatók kezét, visszautasítva

minden további segítséget. Szégyentől vörösödő arca verejtékben úszott.

Bosch olyan közelről látta, mintha csak mellette állna ő is az aréna

homokjában. Egy párna repült be valahonnan a fölső álló helyek felől, és

vállon találta a pikadort. Nem nézett föl, hisz ezzel csak ártott volna

magának.

A bika elnyerte a közönség rokonszenvét, és néhány perc elteltével már az

őt megillető, méltó halálért skandáltak. Egy matador dárdája mélyen a

nyakába hatolt, az állat mellső lábai megbicsaklottak, és az óriási test előre

zuhant. Az aréna legidősebb torerója villámgyorsan hozzálépett, és rövid

tőrét a bika nyakszirtjébe döfte. Egy elhúzódó viadalt követő tisztes

kegyelemdöfés volt ez. Bosch nézte, ahogy a férfi az állat fekete hátán

letörli a vért a pengéről, és ellépve visszacsúsztatja az oldalán lógó

hüvelybe.

Három öszvért vezettek most be, a bika szarvai közé hurkot vetettek, és

előbb körbehordták, majd kivonszolták az élettelen, fekete testet. Bosch

látta, amint egy szál vörös rózsát dob be valaki a porondra, és a bika

fejéről a porba esik.

Harry tanulmányozta a tőrös férfit. Az ő szerepe a kegyelemdöfésre, a

Coup de Grace-re korlátozódott minden viadal alatt. Bosch nem tudta

eldönteni, hogy ez a szerep tulajdonképpen kegyes vagy kegyetlen aktust

takar. A férfi korosabb volt társainál, fekete hajában itt-ott ősz hajszálak

csillantak meg, arckifejezése komor, tekintete nem árult el érzelmeket.

Szemei lélektelenül bámulták a semmit. Boschnak eszébe jutott a tetovált

fickó, Arpis. Milyen lehetett az arckifejezése, miközben Portert fojtogatta,

vagy amikor Moore fejéhez szorította a vadászpuskát, és meghúzta a

ravaszt?

- Nagyon szép bika volt, és fölöttébb bátor - jegyezte meg Aguila.

Az első három küzdelem alatt nem beszélt másról, mint a matadorok

ügyességéről, vagy jó meg rossz képességeikről.

- Azt hiszem, Zorrillo nagyon büszke lett volna - szólalt meg Bosch -, ha

eljön.

Igaz, Zorrillo nem jelent meg. A páholy, amelyet Aguila megmutatott

neki, és amit többször is ellenőrzött távcsövével, mindvégig üres maradt,

és már nem tűnt valószínűnek, hogy a Pápa a küzdelem végeztével

megjelenik.

- Induljunk, Harry?

- Nem. Még szeretném tovább nézni.

- Rendben. Ez a viadal lesz ugyanis a legjobb, és a legművészibb is

egyben. Silvestri Mexicali legnagyszerűbb matadora. Még egy sört?

- Igen. De ezt most én hozom. Mit szeret...

- Nem. Ez az én dolgom. Egy kis törlesztés, ha úgy tetszik.

- Ahogy gondolja - egyezett bele Bosch.

- Zárja be az ajtót.

Úgy tett. Aztán elővette a jegyét, és elolvasta rajta a torreádorok nevét.

Cristobal Silvestri. Aguila azt mondta róla, ő a legjobb, akit valaha látott.

Harsány éljenzés söpört végig a lelátókon, amint egy újabb fekete bika

rontott be az arénába, hogy szembenézzen gyilkosaival. A torerók

kecsesen mozogtak körülötte kék, és zöld lepleikkel, amelyek úgy nyíltak

szét mozdulataik nyomán, mint színes virágszirmok. Boscht lenyűgözte a

rituális mozdulatok művészete, és a bikaviadal látványa. Még a kevésbé

jól sikerűlteké is. Abban biztos volt, hogy nem tekintheti sportnak. Mégis,

volt benne valami. Próbatétel. Bizonyítás. Az ügyesség, bátorság,

ötletesség legnagyobb próbája. Úgy érezte, ezután, hacsak teheti, ellátogat

majd viadalokra.

Kopogtak az ajtón, Bosch felállt, hogy ajtót nyisson, de nem Aguila

érkezett vissza, hanem két férfi állt előtte. Az egyiket nem ismerte. A

másikat rövid gondolkodás után tudta csak hova tenni, Grena volt az, a

rendőrkapitány. Amennyire kilátott mögéjük, Aguilának még híre hamva

sem volt.

- Senor Bosch, megengedi?

Bosch hátralépett, de csak Grena követte. A másik hátat fordított az

ajtónak, mint aki őrt áll. Grena becsukta az ajtót, és be is zárta.

- Csak hogy ne zavarjanak minket, igaz? - mondta, és körülnézett a

fülkében. Úgy tette mindezt, mintha legalábbis egy kosárlabdapályán

állna, és alaposan meg akarna győződni arról, hogy egyedül vannak.

- Az a szokásom, Senor Bosch, hogy mindig csak az utolsó küzdelemre

jövök ki. Különösképpen, amikor Silvestri lép színre. Nagy bajnok.

Remélem, élvezni fogja a produkcióját.

Bosch bólintott, és a ring felé fordította tekintetét. A bika még mindig

nagyon eleven volt, és rohamozta a torerókat, miközben azok sorra

félreugrottak, hogy fékezzék lendületét.

- Carlos Aguila? Elment?

- Sörért. De ezt ön már nyilván tudja, kapitány. Miért nem mondja meg

nyíltan, miről van szó?

- Hogy érti? Nem értem, mire gondol.

- Azt kérdezem, mit akar tőlem, kapitány? Mi járatban van itt?

- Óh, értem, a mi kis látványosságunkban akar gyönyörködni, és nem akar

most az üzletről beszélni. Értek én a szóból.

- Valahogy így.

De hirtelen mindketten elhallgattak, és az arénát figyelték, mert a

nézőtéren kitört az ováció, ahogy Silvestri színre lépett, és méltóságteljes

mozdulataival magához csalogatta az állatot. Fehér és aranyszínű mellényt

viselt, tartása büszke, háta egyenes, és fejét leszegve nézett farkasszemet

ellenfelével. A bika kaparta a port, fújtatott, nyakából mindenfelől dárdák

álltak ki.

Bosch visszafordult Grena felé. A kapitány fekete puha bőrből készült

zakót viselt, ujja alig takarta el karján arany Rolexét.

- Azt szeretném megtudni, hogy mit tervei a fejében, Mr. Bosch? Maga

nem a bikaviadal kedvéért jött ide. Azt hallottam, hogy Fernal

Gutierrez-Llosa azonosítása megtörtént. Mi tartja önt még itt? Miért köti

le Carlos Aguila idejét?

Bosch nem akart semmit mondani ennek az embernek, és még kevésbé

akart bajt hozni Aguilára. Hisz ő elmegy, de Aguila itt marad.

- Reggel elutazom. Véget ért a munkám.

- Akkor nincs akadálya, hogy már ma este induljon. Egy korábbi indulás?

Mit szól hozzá?

- Lehet.

Grena helyeslőén bólintott.

- Tudja, megkeresett Pounds hadnagy Los Angelesből. Türelmetlenül

várja magát. Megkért, hogy ezt személyesen közöljem önnel. Vajon,

miért?

Bosch a szemébe nézett, és megrázta a fejét.

- Fogalmam sincs. Tőle kellett volna megkérdeznie.

Hosszú hallgatás következett, mialatt Grena figyelmét ismét a viadal

kötötte le. Bosch is odafordult, és pont időben ahhoz, hogy lássa, amint

Silvestri ügyesen eltereli a rárontó bikát a lepellel.

Grena sokáig nézte, majd elmosolyodott

- Ismeri a lepel művészetének titkát?

Bosch nem válaszolt, szótlanul állták egymás tekintetét. A kapitány sötét

arcán ismét megjelent egy halvány mosoly.

- El arte de la muleta - mondta végül Grena. - Csalás. A túlélés művészete.

A matador játszik a halállal, odaküldi, ahol ő nincs. Nagy bátorság kell

hozzá. Kockáztatnia kell, hogy a bika szarva hegyén végzi. Minél

közelebb jön hozzá a halál, annál bátrabb. Soha, egyetlen pillanatra sem

mutathat félelmet. Soha nem mutathatja ki, hogy fél. Abban a pillanatban

elveszett. A félelem, maga a halál. Ez a művészet, barátom.

Bosch nem válaszolt.

Grena szélesen elmosolyodott, és az ajtó felé indult. Ahogy kilépett,

Bosch látta, hogy a másik fickó, még mindig ott áll. Grena még egyszer

visszalépett:

- Jó utat magának, Harry Bosch felügyelő. Ma este.

Bosch válasz nélkül hagyta, és az ajtó bezárult. Figyelmét szinte azonnal

lekötötte a tömeg éljenzése. Silvestri az aréna kellős közepén féltérdre

ereszkedett, és úgy hívta magához a bikát, az utolsó döféshez. Sztoikus

nyugalommal mozdulatlan maradt, amíg az állat egészen közel nem ért

hozzá. Akkor egy gyengéd mozdulattal elsuhintotta a kendőt teste mellett,

és a bika centikkel mellette dübörgött el. Hozzá sem ért Silvestrihez. Szép

pillanat volt, és a több ezer néző őrjöngve ünnepelt. A nyitva maradt ajtón

ekkor lépett be Aguila.

- Mit akart Grena?

Bosch nem felelt. Megemelte a távcsövet, és Zorrillo páholyát fürkészte.

A Pápa nem volt ott, ám helyette Grena mosolygott rá a távolból.

Silvestri egyetlen döféssel leterítette a bikát, vállai között szívébe mártva

pengéjét. Azonnali halál. Bosch közelről látta a torreádor arcát, és mintha

a csalódottság halvány fényét pillantotta volna meg fáradt vonásaiban.

Nem volt szükség összes tudására.

Silvestri ünneplése fülsüketítő őrjöngéssé fajult. Akkor sem csillapodott,

amikor felemelt karokkal körbelépdelt a porondon. Rózsák, párnák, nők

magas sarkú cipői záporként hullottak a porba. A viador arcán boldogság

sugárzott. A nagy hangzavarban időbe telt, amíg Bosch meghallotta a

személyi hívó bípelését.

28

KILENC ÓRAKOR BOSCH és Aguila letért az Avienda Cristobal

Colonról, és ráhajtott a Rodolfo Sanchez Taboada Nemzetközi Repülőtér

mellett vezető útra. Régi és újabb keletű hangárok sorát hagyták maguk

mögött. Az egyiken az Aero Carga felirat szerepelt. A hatalmas ajtók közti

résen át kiszűrődött némi fény. Ez volt a végcéljuk, a drogellenőrök

bázisa. Bosch beállt a hangár parkolójába, sok más autó közé. Feltűnt,

hogy a legtöbb rendszám kaliforniai.

Ahogy kiszállt a Caprice-ból, szinte azonnal négy széldzsekis kábítószeres

nyomozó indult el felé. Felmutatta igazolványát, és miután nevét

leellenőrizték egy listán, végigtapogatták, fegyvert és poloskát keresve.

- És ő? - kérdezte a listás fickó Aguilára mutatva.

- Velem van - mondta Bosch.

- Csak a maga számára adtak ki belépőt, Bosch felügyelő. Ez komplikációt

okoz.

- Lehet, hogy elfelejtettem szólni, hogy a barátnőmet is hozom.

- Egyáltalán nem vicces, Bosch felügyelő.

- Szerintem sem. Ő a társam. És velem marad.

A férfi nem tudta, mit tegyen. Angolszász, vöröses képe volt, szőke haja

majdnem teljesen kifehéredett a naptól. Hátrafordult a hangár felé,

segítséget remélve.

- Jobb, ha előkeríti Ramost - mondta Bosch. - Ha a társam elmegy, én is

elmegyek. És akkor, hol az akció biztonságának integrációja?

A fickó Aguilára pillantott, akit úgy vett körbe a másik három ügynök,

mint amikor ki akarnak dobni valakit egy éjszakai mulatóból, a Sunseten.

- Erre gondoljon - folytatta Bosch. - Ha valaki már idáig eljutott, végig

kell csinálnia. Nem maradhat ki a buliból. Menjen, beszélje meg

Ramosszal.

A szőke ügynök még mindig nem döntött. Azt mondta, maradjon

mindenki nyugodtan, és egy rádiót vett elő zsebéből. Jelentette valakinek,

akit főnöknek titulált, hogy a parkolóban van egy kis probléma. Aztán egy

ideig mindenki csöndben várt. Bosch Aguilára nézett, és rákacsintott.

Aztán meglátta a feléjük siető Corvót és Ramost.

- Mi ez a hülyeség, Bosch? - robbant ki Ramos, még oda sem érve az

autóhoz. Tisztában van vele, mit csinált? Az egész kibaszott akciót

veszélybe sodorta. Határozott utasítást adtam...

- Ő a társam, Ramos. Mindent tud erről az ügyről, amit én tudok. Ha

mennie kell, én is megyek vele. És ha innen eltűnünk, én visszatérek a

határ túloldalára. L.A.be. Hogy ő mit csinál, azt nem tudom. Hogyan illik

ez össze a maga bizalmi elméletével.

A hangárból kiszűrődő fényben Bosch látta, Ramos nyakán az artéria

lüktetését.

- Nézze, ha elengedi - érvelt Bosch -, azt jelenti, megbízik benne. Ha

pedig így van, ezzel az erővel maradhat is.

- A fene essen magába, Bosch.

Corvo Ramos vállára tette a kezét, és közelebb lépett.

- Bosch, ha valamit elszar nekünk, vagy ha kitudódik a támadás, teszek

róla, hogy megkeserülje. Ugye, érti, mire gondolok? Tudni fognak róla

L.A.-ben, hogy maga idehozott egy idegent.

Intett a társainak, és azok elléptek Aguila mellől. Corvo arcát

megvilágította a hold fénye, Bosch jól látta a vágást. Kíváncsi volt,

hányszor meséli el ma este a késelés történetét.

- És még valami - szólt közbe Ramos. - Meztelen marad, csak egy

mellényünk van, a maga seggét megóvni. Ha találat éri, a maga lelkén

szárad.

- Nem gond - mondta Bosch. - Elbírom. Nem számít, az én seggemről van

szó. Egyébként van saját mellényem a csomagtartóban. Megkaphatja a

magukét. Én jobb szeretem a sajátomat használni.

- Eligazítás huszonkettő-nulla-nullakor - mondta Ramos, már a hangár felé

tartva.

Corvo utána indult, nyomukban Bosch és Aguila. A sort a másik négy

ügynök zárta. Három fekete színű helikopter állt a tágas hangárban,

sok-sok férfi, a legtöbbjük fekete overállban tett-vett, vagy épp csak

kávézott. Két helikopter, széles törzsű szállítógép volt. Bosch felismerte

őket. UH-lN-esek - Huey. A rotor jellegzetes hangja, számára már

mindörökre Vietnamot fogja idézni. A harmadik gép kisebb és kecsesebb

volt. Mintha külön a sajtó vagy a rendőrség céljaira készült volna, bár ezt

éppenséggel átalakították harci géppé. Bosch észrevette a géppuskaállást a

törzs jobb oldalán. A pilótafülke alá egy sor felszerelést rögzítettek, a

spotlámpától az éjszakai fényérzékelőig. Néhány fekete ruhás a gép farkán

igyekezett leragasztgatni a fehér számokat és betűket. Teljes konspiráció

mellett készültek az éjszakai bevetésre.

Corvo lépett oda Boschoz.

- Lynx a neve - mondta, és a kisebb gép felé biccentett. - Többnyire

Közép-, és Dél-Amerikában használjuk őket. Ez speciálisan éjszakai

akcióra való. Teljes infra felszereltség, és hőérzékelő display tartozik

hozzá. Ez lesz ma este a légi parancsnoki bázis.

Bosch bólintott. Őt nem nyűgözte le annyira a technika, mint Corvót. A

csoport főnöke most sokkal lelkesebben beszélt, mint a Code7-ben. Fekete

szemei csak úgy villogtak, amint igyekezett mindent befogni, ami a

hangárban történt körülötte. Bizonyára hiányzott neki ez a fajta nyüzsgés.

Ő leragadt Los Angelesben, miközben az olyan srácok, mint Ramos

háborúsdit játszottak.

- És ez a maguk számára kijelölt hely - mondta Corvo a Lynx felé

bólintva. - Mellettem. Kényelmes és biztonságos. Megfigyelőként.

- Maga a főnök, vagy Ramos?

- Én.

- Reméltem - felelte Bosch, és a helikoptert nézte. Valamit áruljon el,

Corvo. Élve akarja elfogni Zorrillót, igaz?

- Igaz.

- Oké, és azután mik a terveik? Mexikói állampolgár, nem viheti át a

határon. Egyszerűen átadja a mexikóiaknak? Egy hónapon belül kint lesz,

akármit szabnak ki rá. Már ha börtönre ítélik egyáltalán.

Dél-Kaliforniában sok rendőrnek kellett ugyanezzel a problémával

szembenéznie. Mexikó megtagadta állampolgárai kiadatását az USA-ban

elkövetett bűncselekmények miatt. Az eljárást otthon, saját törvényeik

szerint folytatták le. Közismert volt, hogy a legnagyobb

kábítószer-kereskedők a börtönbüntetésüket szállodai tartózkodássá

alakították át. Nők, drogok, pia és minden kényelem, ami pénzen

megvehető. Az a szóbeszéd járta, hogy Juarezben valamelyik drogbáró

százezer dollár fejében beköltözhetett az egyik börtönőr irodájába és

lakásába. Fizetésének a négyszeresét ajánlotta fel ezért. Most az őr is

fogoly saját börtönében.

- Tudom, mit akar mondani - felelte Corvo. - De emiatt ne fájjon a feje.

Kidolgoztunk egy tervet. Magának csak egy dologért kell aggódnia. A

saját bőréért. Jól teszi, ha figyel a társára. És igyanak egy kávét, mielőtt

elindulunk. Hosszú lesz ez a mai éjszaka.

Bosch csatlakozott Aguilához, aki a kávézó asztal körül ácsorgott.

Odaköszöntek a többi rendőrnek, de alig viszonozták ezt a gesztust.

Hívatlan vendégek voltak. Onnan, ahol álltak, ráláttak a hangár irodáira.

Zöld egyenruhás mexikóiak ültek az íróasztalok mögött, és ők is kávét

iszogattak a várakozás alatt.

- Militia - mondta Aguila. - Mexikóvárosból. Mexicaliban nincs senki,

akiben a drogellenőrök megbíznának?

- Hát, a mai este után, magában megbíznak majd.

Bosch rágyújtott a kávéhoz, és alaposan szemügyre vette a hangárban

folyó tevékenységet.

- Mire gondol? - kérdezte Aguilát.

- Arra, hogy Mexicali Pápája ma este jó kis telefonébresztést kap.

- Úgy néz ki.

Elléptek az asztal mellől, hogy mások is odaférjenek, és nekitámaszkodtak

egy pultnak, miközben figyelték, hogyan készítik elő a razziához

szükséges felszerelést. A hangár túlsó végében Ramost szúrta ki egy

fekete ruhás csoport közepén. Harry közelebb sétált, és látta, hogy a

dzsekijük alatt tűzálló Nomex ruhát viselnek. Néhányan fekete cipőpasztát

kentek az arcukra, és fekete símaszkot húztak a fejükre. A rajtaütők elit

különítménye. Már alig várták, hogy a levegőbe emelkedjenek, hogy

elkezdődjön. Bosch szinte érezte vibráló adrenalinjukat.

Tizenketten voltak. A felszerelésüket ellenőrizték zsákjaikban. Bosch

Kevlar sisakokat, mellényeket, lobbanó gránátokat látott kezükben. Az

egyik férfi oldalán már ott volt egy 9 mm-es P-226-os, tartalék tárral. A

fedezéshez, gondolta Bosch. Az egyik zsákból egy hosszabb csövű

fegyver vége kandikált ki. Ramos benyúlt a zsákba, és kiemelte. Gúnyos

mosoly ült arcára mikor meglátta a bámészkodó Boscht.

- Ezt nézze meg - mondta. - A Colt cég kifejezetten nekünk gyártja ezeket,

öregem. RO636-os. A standard géppisztoly lefojtott változata. Tudja, mire

képes egy ilyen? Átlő három testet, és még csak le sem lassul. A

hangtompítója is speciális. Nincs villanás. Ezek a fiúk mindig laborokba

kopogtatnak be, ahol belobbanhat bármi. Bumm, és két háztömbnyire

landol. De ezekkel ez nem fordulhat elő. Gyönyörű darabok. Bárcsak a

kezemben tarthatnék én is egyet ma este.

Ramos úgy állt ott, a fegyverrel a kezében, mint anya első szülött fiával.

- Maga is megjárta Vietnamot, igaz, Bosch? - kérdezte.

Bosch igent intett.

- Biztos voltam benne. Van magában valami. Én mindig megérzem.

Arcán még most is azzal a furcsa mosollyal, Ramos visszaadta gazdájának

a fegyvert.

- Vietnamhoz túl fiatal voltam, Irakhoz meg túl öreg. Nem röhej?

Az eligazítás csak 10.30-kor kezdődött. Ramos és Corvo összeterelt

mindenkit. Amilícia embereit, Boscht és Aguilát is beleértve. Egy óriási

méretű tábla előtt gyülekeztek, amelyre Zorrillo birtokának légi felvételét

tűzték ki. Jól látható volt, hogy a ranchon hatalmas kiterjedésű,

használhatatlan területek is voltak. A Pápa ebben a tágasságban érezte

magát biztonságban. A földjeitől nyugatra már a Cucapah hegység

emelkedett, természetes határként, míg a másik irányban több ezer

hektárnyi bozótos szolgált védelemül.

Ramos és Corvo a tábla két oldalán álltak, de az eligazítást Ramos vezette.

Pálcával a kezében mutatott rá egy területre, amely magában foglalta a

haciendát, a gazdasági épületeket és egy bunkerszerű épületet. Aztán kört

vont a karámok és legelők köré, végül az EnviroBreed létesítményeit

jelölte meg.

A következő lapon a ranch körülbelül egynegyede volt látható, a

lakóterülettől a legelőkig. Ez a felvétel már elég közelről készült ahhoz,

hogy alakokat is ki lehetett venni a bunkerszerű épület tetején.

- Oké. Ezek a felvételek harminc órával ezelőttiek magyarázta Ramos. - A

NASA készítette őket egy U34-esről. Hőképelemzést is kértünk tőlük, és

az eredmény ígéretes. A vörös foltok a meleg helyeket jelölik.

Ismét új oldalra lapozott. Ez egy számítógépes grafikai ábrázolás volt,

amelyen vörös színű négyzetek (az épületek) és számtalan kék, valamint

zöld színű jelölés szerepelt. A négyzeten kívül apró pontok látszottak,

erről Boschnak a bikák jutottak eszébe.

- Ezek a felvételek tegnap ugyanabban az időben készültek - mondta

Ramos. - Ha összehasonlítjuk a grafikus felvételt az élőképpel, bizonyos

ellentmondásokba ütközünk. Ezek a négyzetek lesznek az épületek, és

ezeknek a kisebb vörös foltok jó része emitt, a bikák.

Pálcájával hadonászott a két lap között. Bosch észrevette, hogy sokkal

több vörös pont volt a grafikán, mint bika a fényképen.

- Nos, ezek a pontok, nem egyeznek a fotókon látható állatokkal. Amivel

viszont egybeesnek, azok az etetők.

Corvo segítségével újabb nagyításokat rögzítettek a táblára. Ezek voltak

eddig a legközelebbi felvételek. Bosch könnyen felismerte az egyik

fészert. Egy fekete bika állt mellette. A grafikai megfelelőjén, mind az

istálló, mind az állat vörös színt kapott.

- Ezek igazából túl kicsiny építmények ahhoz, hogy a takarmányt

megvédjék az esőtől. A NASA szerint ezeknek az istállóknak hőt kellene

kibocsátaniuk, amit a párhuzamos hőfelvételen látni kellene. Szerintük

azonban itt nem az van, amit látunk. Ezért azt gondoljuk, hogy ezek az

etetők csak a megtévesztés célját szolgálják. Feltételezésünk szerint egy

föld alatti komplexum szellőző berendezését leplezik. Valahol a

lakóterületen belül kell egy bejáratnak lenni a föld alatti laboratóriumhoz.

Hagyott kis időt a hallottak megemésztésére. Senki nem tett fel kérdést.

- Ráadásul, szóval egy bizalmas információ megerősíti, hogy létezik titkos

alagút. Azt gondoljuk, hogy az etetőktől egészen az EnviroBreed nevű

telepig. Ez lehet az egyik lehetséges útvonal a késztermék elszállítására, a

határon kívülre juttatásra is.

Ramos a támadás részleteit kezdte taglalni. A terv szerinti időpont éjfél. A

mexikói milíciának kettős feladata lenne. A ranch kapujához küldenek egy

rendszám nélküli autót, egy látszólag ittas vezetővel. Kihasználva a

helyzetet, az autóban tartózkodó gárdisták foglyul ejtenék a két őrt. Ezt

követően hatolna be a milícia egyik fele a ranchra, egyenesen a

lakónegyed felé, míg a másik, az EnviroBreed területére hatolt be,

bekeríti, és várja a fejleményeket.

- Az egész akció sikere nagymértékben attól függ, hogy a kapunál őrködő

két embert ártalmatlanná tudják-e tenni, mielőtt azok riasztják társaikat –

mondta Corvo. Először szólalt meg.

- Ha nem sikerül, elveszítjük a váratlan rajtaütés előnyét.

Ezt követően lép be a légi támogatás, a három helikopterrel. A két

csapatszállító a lakóépületektől északra és keletre száll le, és kirakja a

laboros kommandót. Ők hatolnak be elsőként minden célponton. A

harmadik helikopter, a Lynx a levegőben marad, és irányít.

Ramos elmondta, hogy a ranchon két terepjáró van, kétszemélyes

őrjárattal. A tartózkodási helyüket lehetetlenség előre meghatározni,

leghamarabb csak az akció kezdetekor nyílik erre lehetőség.

- A Joker lapok - mondta Ramos. - Ezért jó, hogy a levegőben marad egy

gépünk. Jelzik, ha közelítenek, illetve a Lynx leszedheti őket.

Ramos a tábla előtt járkált fel és alá, pálcájával hadonászva. Bosch látta

rajta, hogy kedvére való feladat az irányítás. Felért Vietnammal vagy

Irakkal.

- Nos, uraim, akkor hát rendben volnánk. Már csak néhány dolog maradt

hátra - mondta, mialatt egy újabb felvételt készített elő. - Célunk a ranch.

Házkutatási engedélyünk van, kábítószer felkutatására. Ha megtaláljuk az

előállításhoz szükséges felszereléseket, nyertünk. De amit igazán nagyon

szeretnénk, az ő.

A fotót abból az archívumból vették elő, amelyet Bosch azon a reggelen

átlapozott.

- Ő a mi emberünk - mondta Ramos. - Humberto Zorrillo. Mexicali

Pápája. Ha nem sikerül őt elkapnunk, ezt az egész akciót lehúzhatjuk a

vécén. Ő az agya az egésznek. Ő az, akit el kell fognunk.

- Érdeklődésükre tarthat számot az a tény, hogy a kábítószeres

tevékenysége mellett, két Los Angeles-i nyomozó meggyilkolásáért is

felelős. Nem beszélve egyéb gyilkosságokról, amelyeket az utóbbi egy

hónap leforgása alatt követtek el. Ez a fickó nem gondolkodik, ha ölesről

van szó. Nem ő maga az elkövető, sok embere van, akik teljesítik

parancsait. Veszélyes figura. De bárkivel találkoznak majd, számítsanak

rá, hogy fegyver van náluk. Kérdés?

Az egyik milicista kérdezett valamit spanyolul.

- Jó kérdés - felelte Ramos. - Két okból nem az EnviroBreednél kezdjük az

akciót. Elsődleges célunk a ranch, és ott kell megtalálnunk a bejáratot,

hogy egyszerre indulhassunk mindkét oldalról. Másodszor, a bizalmas

informátor szerint, az alagút valószínű csapdákat rejt. Nem

kockáztathatunk. Amikor már mienk a ranch, és biztosítottuk, akkor

bemehetünk, vagy követhetjük az alagutat.

Várt, hátha felmerül még kérdés. Az emberek egyik lábukról a másikra

álltak, és a körmüket rágták. Adrenalin szintjük a csúcson volt már. Bosch

Vietnamban látott ilyet, és azóta néhányszor máshol is. Saját növekvő

izgalmát nyugtalansággal szemlélte.

- Akkor rendben - kiáltotta Ramos. - Egy órán belül mindenki legyen

teljes felszereléssel a helyén. Éjfélkor belevágunk!

A csoport feloszlott, a férfiak szétszéledtek, dolguk után nézve. Bosch

Ramoshoz lépett.

- Jó tervnek tűnik, öregem.

- Ja, csak menjen nagyjából úgy, ahogy kigondoltuk. Soha nem úgy megy.

- Hát, igen. Corvo elmondta, van egy másik változat is arra, hogyan

jutassák át Zorrillót a határon.

- Persze. Kifőztünk valamit.

- Elmondja?

A képekkel a kezében elfordult a táblától.

- Igen. Elmondom. Tetszeni fog magának, Bosch mert eljuttatja őt Los

Angelesbe, hogy bíróság elé álljon. Az fog történni, hogy miután elfogjuk,

a kis fasz majd kapálózik és megsérül kicsit. Talán az arcán. Súlyosabbnak

tűnik majd, mint amilyen valójában. Mi azonnali orvosi kezelést ajánlunk.

Az egyik helikopter készenlétben áll. A milícia vezetője egyenesen boldog

lesz. De a pilóta sajnálatos módon megzavarodik, és összekeveri a

Mexicali General Clinic épületét az Imperial Country Memorial Hospital

épületével. Ami viszont a határ innenső oldalán áll. Amikor a helikopter

leszáll a rossz kórház tetején, amerikai területen, letartóztatjuk Zorrillót, és

az amerikai törvények szerint kerül bíróság elé. Kemény leckét kap.

Ramos arcán ismét megjelent az a megmagyarázhatatlan mosoly.

Kacsintott Boschra, és odébbállt.

29

A LYNX MEXICALI fényei fölött repült délnyugati irányban a Cucapah

hegység felé. Az út kellemesebb volt, mint ami Vietnamból vagy álmaiból

emlékezetében élt.

Bosch hátul ült egy ablakülésnél, mellette Aguila. Valahonnan jött a

hideg, fázott. Corvo a pilótakabinban elöl tartózkodott. Ő volt a légi

parancsnok, ő irányította a kommunikációt, és az akciót a ranchon. Ramos,

a földi irányítást vezette. Sisakján visszaverődtek a műszerek apró, zöld

fényei. Mind a négyen rádió összeköttetésben voltak egymással, és a

földdel. A fejükön viselt sisak szemellenzője infra érzékelővel is szolgált.

Tizenöt perc után egyre kevesebb fényt láttak lentről, így Harry ki tudta

venni az egyik szállító helikopter sziluettjét, úgy hatvan méternyire tőlük

balra. A másik fekete madárnak a jobb oldalon kell lennie. Alakzatban

repültek.

- Még két perc - szólt egy hang a fülébe. A pilóta. Bosch fogta a Kevlar

mellényét, amelyet eddig az ölében tartott, és a feneke alá tette, az ülésre.

Tűz elleni védelem a földön. Aguila ugyanezt tette az övével.

A Lynx meredeken süllyedni kezdett.

- Megjöttünk.

Bosch szemére húzta az infranézőkét, és kikémlelt az ablakon. A föld

gyorsan mozgott alattuk. Elrepültek egy út fölött, majd követtek egy

kanyarulatot. Észrevettek egy teherautót és egy dzsipet, amint az úton

mozdulatlanul álltak, viszont sok más autó haladt, hatalmas porfelhőt

verve maguk után. A milícia bent volt, és a lakóépületek felé igyekeztek.

A csata elkezdődött.

- Úgy tűnik, az egyik dzsipet már ártalmatlanná tették - szólalt meg Corvo

Bosch fülhallgatójában.

- Egy-tíz-négyes - szólt bele egy hang, valószínű a másik gépből.

A Lynx követte a milícia konvoját. Bosch a végtelen földeket fürkészte.

Gépük tovább süllyedt, és úgy kétszázötven méteren megállt. Most már

látta a haciendát és a bunker bejáratát. A másik két helikoptert is meglátta,

amelyek úgy néztek ki, mint óriási fekete szitakötők, amint leszálltak az

előre kijelölt helyen. Aztán mintha kissé megemelkedett volna gépük.

- Egy, földön - hallotta.

- Kettő, földön - jött a másik.

A szállítógépekből elkezdtek kiszivárogni a fekete ruhás kommandósok.

Egy hat fős csoport azonnal a bejárathoz futott. Másik hat a bunker

bejáratánál állt föl. Most kerültek a képbe a milícia autói. Bosch egyre

több alakot látott kiugrani a helikopterekből. Ramos lehetett, a fedezést

biztosító csapattal.

Az egész olyan szürreálisnak tűnt föl Bosch szemében. Mint egy rosszul

felvett és szerkesztett film.

- Földi kommunikációra kapcsolok - hallotta Corvo hangját.

Szinte azonnal gyors párbeszédet, és futásban lévő férfiak lihegését

hallotta fülében. Egy nagy durranás következett, amelyről Bosch tudta,

hogy nem lehetett lövés. Utána mindenfelől izgatott kiáltozás:

- Rendőrség, milícia, kábítószer razziái

Corvo hangja csattant a mikrofonba:

- Föld Egy! Jelentkezz! Mi a helyzet? Válaszolj!

Rövid zúgás után Ramos szólalt meg:

- Az A ponton behatoltunk. Az a... mennem kell.

Megszakadt a kapcsolat. Az A pont a haciendát jelentette. A terv szerint a

bunkerrel egy időben támadták meg.

- Föld Kettő! Megtisztítottátok a terepet B pontnál? kérdezte Corvo.

Nem érkezett válasz. Hosszú, nyomasztó csönd következett, majd

bejelentkezett ismét Ramos.

- Parancsnok, még nem tudok innen semmi biztosat mondani. A csoport

most indította meg a támadást, és...

Mielőtt a kapcsolat megszakadt volna, Bosch gépfegyverropogást hallott.

Érezte az adrenalin emelkedését ereiben, és mégis ott ült a süket rádió

mellett tehetetlenül. A bunker bejáratánál villanásokat látott. Nemsokára

Ramos jelentkezett ismét.

- Benn vagyunk! Benn vagyunk!

A helikopter megbillent, ahogy a pilóta kissé megemelte a gépet. A ferde

állásszög jobb rálátást engedett az alattuk elterülő tájra. Belátták az egész

hadszíntért. Bosch alakokat vett észre a bunker tetején, az építmény

bejárata felé kúszni. Megnyomta mikrofonja gombját.

- Corvo! Embereik vannak a tetőn. Figyelmeztesse őket!

- Maradjon ki a játékból! - kiáltotta vissza, de abban a pillanatban már

hívta is a földet.

- Föld Kettes! Föld Kettes! Fegyveresek a bunker tetején. Kettőre

számíthattok a bejárat felett. Vetted az adást?

A rotor zaján át nem hallotta most a fegyverek ropogását, de látta az

automaták torkolattüzét két helyről is a bunker körül. Látta az autók

reflektorait, amint sugáralakzatban megvilágítják a színteret, de a milíciát

mintha a földhöz szögezték volna. Egy pillanatra megint jelentkezett a

föld, de a fegyvereken kívül nem hallottak mást, és az adás is megszakadt.

- Föld Kettes! Hallasz engem? - szólt Corvo a mikrofonba. Hangjában a

pánik kezdeti feszültsége érződött. Nem érkezett válasz. - Föld Kettes,

válaszolj!

Egy levegő után kapkodó hang jelentkezett:

- Ítt a Föld Kettes. Jelentkezem. Beszorultunk a bejáratnál. Kereszttűzbe

kerültünk. Jól jönne egy kis segítség.

- Föld Egy, jelentést kérek! - üvöltötte Corvo.

Most is hosszú hallgatás előzte meg a választ. Ramos hangját többször

elnyomta a fegyverek zaja.

- Igen, itt vagyok. A házban... három gyanúsított... többet nem... Úgy

tűnik, ...az a kurva bunker.

- Menjetek a bunkerhez, segítségre van szükségük.

- ...arra.

Boschnak feltűnt, hogy mindenkinek vékonyabb és izgatottabb lett a

rádióban a hangja. Eltűntek a kódolt kifejezések, a formális beszéd

fellazult. A félelem teszi. Ismeri a háborúból. Látta az utcán is, amikor

még egyenruhás volt. A félelem mindig ott volt, ha kimondatlanul is, és

kimozdította az embereket, az előre felépített viselkedési pózokból. A

feszültség egyre nő, kiszárad az ember szája, összeszorul a torka, gombóc

dagad a gyomrában. A túlélés vágya vezérel mindent. Élesíti az agyat, és

kisöpri a lényegtelen dolgokat.

Bosch már látta a terv hibáját. A drogellenőrök úgy tervezték, hogy

helikoptereikkel megelőzik a milíciát, megrohamozzák a lakóépületeket,

és biztosítják, a földi egységek érkeztéig. De nem így történt. A milícia

már rég ott volt, és az egyik támadó egység beszorult a milícia és a

bunkert védők közé.

Hirtelen felerősödött a lövöldözés a bunker körül, a másodpercenként

felvillanó fények alapján legalábbis Bosch ezt állapította meg.

Egyszercsak nagy sebességgel felbukkant a bunker mögül egy terepjáró,

áttörte a kerítés kapuját, és tovább robogott délkeleti irányba. Bosch

megint lenyomta a mikrofon gombját.

- Corvo, van egy szökevényünk. Egy dzsip délkelet felé tart.

- Egyelőre hadd menjen. Szarul állnak lenn a dolgok, nem nélkülözhetek

senkit. Egyébként is, lépjen ki a rendszerből.

Mostanra már jócskán kikerült látószögükből a menekülő jármű. Bosch

hiába kereste reflektorának fényét a sötétben. Világítás nélkül hajtott

tovább. Eszébe jutott, hogy arrafelé vannak az istállók és a karámok, az

országút közelében. Oda tartott a szökevény.

- Ramos - szólt Corvo a rádióba. - Akarsz reflektorokat?

Semmi válasz.

- Föld, Egyes?... Föld Kettes, akartok fényt?

- ...lenne rossz, de akkor ti... Várjatok inkább egy kicsit, amíg mi ...títjuk a

terepet - jött a Föld Kettes szaggatott adása.

- Ez most mit jelent? Ramos, kéritek? Semmi válasz.

A fegyverropogás nem sokkal ezután elhallgatott. Miután felmérték, hogy

túlélési esélyük szinte semmi, a Pápa emberei megadták magukat.

- Légi Bázis, most jöhet a reflektor - szólt Ramos lentről, hangja

visszanyerte nyugodtságát és magabiztosságát.

A Lynx hasából három óriás erejű reflektor világította meg a terepet.

Férfiak, felemelt kezüket tarkójukon összekulcsolva, egymás után jöttek

elő a bunkerből, egyenesen a milícia karjaiba. Legalább egy tucat

fegyveres bújt elő.

- Itt rendben volnánk -jelentett Ramos.

Corvo hüvelykujjával jelzett a pilótának, és amint a gép süllyedni kezdett,

Bosch érezte, enged a feszültség idegeiben, és megkönnyebbül. Harminc

másodperc alatt lenn voltak az egyik helikopter mellett.

A bunker előtti téren, a térdeplő foglyok csuklójára műanyag bilincset

erősített néhány milíciás tiszt. Mások az elkobzott fegyvereket dobálták

egy halomra. Volt néhány Uzi, és AK-47-es, de a legtöbb, vadászpuska és

M16-os. Ramos a milícia parancsnoka mellett állt, aki rádióját a füléhez

szorította.

Bosch nem ismert fel senkit a foglyok között. Otthagyta Aguilát, és

Ramoshoz lépett.

- Hol van Zorrillo?

Ramos felemelte a kezét, jelezve, hogy most ne zavarják, és nem

válaszolt. A parancsnokot figyelte. Ekkor bukkant fel Corvo is. A

parancsnok egy jelentést hallgatott meg, majd feléjük fordulva így szólt:

- Nada.

- Oké. Az EnviroBreednél nyugalom van - mondta Ramos. - Se ki, se be,

egy lélek sem. A milícia megfigyelést tart fenn.

Ramos Corvóra tekintett, és olyan halkan, hogy csak ő érthesse odasúgta:

- Baj van. Elvesztettünk valakit.

- Igen. Én láttam - mondta Bosch. - Egy dzsippel menekült, és délkelet

felé...

Hirtelen elharapta a szót, mert rádöbbent, Ramos szavainak valódi

értelmére.

- Ki volt az? - kérdezte Corvo.

- Kirth, a laboros fiúk közül. És nem ez az egyetlen probléma.

Bosch hátrább lépett a két férfitól. Tudta, ez most tényleg nem rá tartozik.

- Mi a franc van még? - fakadt ki Corvo.

- Gyere, megmutatom.

A két nyomozó elindult a hacienda felé. Bosch diszkrét távolságból

követte őket. A ház mögött végig fedett terasz húzódott. Ramos

keresztülment egy nyitott ajtó felé. Mögötte egy vérző arcú rohamosztagos

katona feküdt. Bosch legalább négy sorozatra gondolt. Kettő a felsőtestbe,

pont a mellény fölé, és kettő a nyakába. Még mindig vérzett. Szeme és

szája nyitva maradt. Gyors halált halt.

Bosch megértette a probléma lényegét. Saját fegyverüktől származott.

Kirth-öt egy 636-os ölte meg. A sebek túl nagyok, és túl gyilkosak voltak,

semhogy az összegyűjtött fegyverek bármelyike szóba jöhetett volna.

- Úgy tűnik, amint meghallotta a lövöldözést, kilépett az ajtó mögül -

mondta Ramos. -A Föld Kettes ekkor már kereszttűzben volt. Valaki a

Kettes csoportból tüzelhetett az ajtóra, és így találta el őt.

- Az isten verje meg! - kiáltott fel Corvo. Majd kissé megnyugodva

félrehívta barátját.

- Oké, figyelj ide, Ramos.

Egymásba fonták karjukat, és olyan halkan kezdtek beszélgetni, hogy

Bosch nem hallott semmit. Ám ezúttal, jobb volt ez így. Tudta, mit kell

tenniük. A karrierjük került veszélybe.

- Értem - mondta Ramos, újra normális hangon, kibontakozva Corvo

karjából.

- Akkor hát rendben - helyeselt Corvo. - Amikor azzal végeztél, majd

szerzünk egy tiszta vonalat, és felhívod Los Angelest, a központot. Ide kell

hívnunk néhány szóvivőt, sajtóreferenst, hogy megfelelő módon kezeljék a

balesetet. A sajtó nyilván rá fog szállni. Mindenfelől.

- Rendben.

Corvo már elindult a házba, de visszafordult.

- És még valami. Tartsd távol a mexikóiakat.

A milíciára gondolt. Ramos bólintott, Corvo pedig elsietett. Ramos most

vette észre a terasz árnyékában ácsorgó Boscht. A néma egyetértés

pillanata volt ez. Bosch tudta, a médiának azt fogják mondani, hogy

Zorrillo emberei ölték meg. Szó nem lesz saját fegyver általi halálról.

- Valami baj van? - kérdezte Ramos.

- Nekem nincs.

- Akkor jó. Nem akarok még magáért is aggódni, ért engem, Bosch?

Bosch közelebb lépett.

- Ramos, hol van Zorrillo?

- Még mindig keressük. Még van egy csomó hely ezekben az épületekben,

amit át kell fésülnünk. Az biztos, hogy a haciendán nincs. Odabenn csak

három halott van, de ő nincs köztük. Senki nem mondhatja meg. De a

maga gyilkosa köztük van, Bosch. A fickó, a három könnycseppel.

Bosch óvatosan lépkedve követte Ramost, aki szintén vigyázott a

vértócsákra. Ahogy mellé értek, Bosch letekintett a halott férfi szemeire.

Már hártyásodott, és leginkább zavaros jéghez hasonlított.

Egy hallon keresztül a ház bejárati részéhez közeledtek, amikor hangokat

hallottak a lépcsősor felől. Közelebb érve egy irodahelyiséget láttak,

közepén hatalmas politúros íróasztallal, amelynek fiókjai mind kihúzva.

Az asztal mögötti falat könyvespolcok borították.

Corvót találták bent egy rohamosztagos tiszttel és két hullával. Az egyik a

földön feküdt egy felborult dívány mellett, a másik az ablak előtt álló

fotelben ült.

- Jöjjön csak, Bosch - szólította be Corvo. - Meglehet, hogy szükségünk

van a szakértelmére.

A fotelben ülő halott felkeltette Bosch érdeklődését. Drága bőrdzsekije

nyitva volt a mellén, láthatóvá téve fegyverét a tokjában, érintetlenül.

Grena volt az, bár nem volt könnyű felismerni, hiszen a golyó a jobb

halántékán hatolt be, és arca nagy részét összeroncsolta, amikor a bal

szemén távozott koponyájából. Mindkét vállán folyt le a vér,

összepiszkítva ruháját.

Bosch most a földön fekvő alakot vette szemügyre. Egyik lába

kicsavarodva a dívány háttámláján, torz pozitúrában hevert. Mellén

legalább öt lyuk tátongott, amennyire Bosch a vértől megállapíthatta. A

három könnycsepp az arcán összetéveszthetetlenül megmaradt. Arpis. Az

a férfi, akit a Poe-ban látott. Jobb lába mellett a szőnyegen egy krómozott

negyvenötös hevert.

- Ez a maga embere? - kérdezte Corvo.

- Az egyik, aha.

- Remek. Akkor, emiatt már nem kell aggódnia.

- A másik, nyomozó Mexicaliból. Kapitány. Grena a neve.

- Stimmel. Most húztam ki az igazolványt a zsebéből. Mellesleg hat rongy

volt nála. Nem rossz pénz, ha azt vesszük, hogy a heti átlagkeresete úgy

háromszáz dollár lehet. Ide nézzen.

Átment az asztal másik oldalára. Bosch követte. A szőnyeget felhajtották,

és egy kisebb hűtőszekrény méretű széfet találtak a padlóba építve. Vastag

acélajtaja tárva nyitva állt, belül pedig üres volt.

- Így volt, amikor a fiúk berontottak. Mit gondol erről? Ezek a hullák még

egész frissek. Azt hiszem, épphogy lekéstük az előadást, igaz?

Bosch tanulmányozta a helyszínt egy rövid ideig.

- Nem könnyű megmondani. Úgy fest, mintha egy üzleti kapcsolat véget

ért volna. Talán Grena túl mohó lett. Többet akart, mint amennyi járt neki.

Az is lehet, hogy valamilyen játékot folytatott Zorrillóval, valami kettős

dolgot, csak épp rosszul sült el. Néhány órával ezelőtt találkoztam vele a

bikaviadalon.

- Valóban? És mit mondott? Azt, hogy beugrik a Pápához egy belövésre?

Egyikük sem nevetett.

- Nem, csak felszólított, hogy hagyjam el a várost.

- Vajon, ki lőtte le?

- Nekem úgy tűnik, a negyvenötös volt. Ez persze csak találgatás. De az

Arpist tenném az első helyre a jelöltek közül.

- Akkor ki ölte meg Arpist?

- Megfogott. Ám, ha találgathatnék, azt mondanám, Zorrillo vagy akárki,

aki az asztal mögött ült, és a fiókból előrántott egy fegyvert. Ott helyben

szitává lövi. Az hátra zuhan, rá a díványra, és felborítja.

- Miért lőtte volna le?

- Nem tudom. Talán Zorrillónak nem tetszett, amit Grenával csinált. Vagy

kezdett félni tőle. Lehet, hogy ugyanazt a játékot űzte, mint Grena. Sok

minden lehet. Soha nem fogjuk megtudni. Mintha Ramos három hulláról

beszélt volna.

- A hallon túl.

Bosch átment a hallon egy tágas nappaliba. Sötét padlócsempéjén fehér,

süppedős szőnyeg, fehér zongora. A fehér bőrgarnitúra fölött a falon egy

Elvisről készült festmény lógott. A szőnyeget vérfoltok piszkították. A

harmadik hulla a heverő előtt feküdt a földön. Bosch Dance-t ismerte föl

benne a homlokát ért lövés, és a feketére festett haj ellenére. Arcára halála

pillanatában ráfagyott a csodálkozás. Nyitott szemei mintha fejlövését

néznék a saját homlokán.

Corvo utána sétált.

- Mit gondol?

- Úgy tűnik, a Pápa sietősen távozott, és nem akarta ezeket hátrahagyni,

hogy ne beszélhessenek... A fenébe, nem tudom, Corvo.

Corvo szájához emelte a rádiót.

- Kutatócsoport - szólt bele. - Helyzetjelentést kérek.

- Itt a kutatócsoport parancsnoka. Megtaláltuk a föld alatti laboratóriumot.

A bejárat a raktár épületén belül volt. Óriási fogás. Az anyag itt csücsül a

szárítóban. Hatalmas mennyiség. Elképesztően jó fogás.

- Mi a helyzet az elsőszámú gyanúsítottal?

- Ebben a pillanatban még semmi jó hírről nem tudok beszámolni. A

laborban egy lélek sem volt.

- Az istenit - káromkodott Corvo, miután megszakította az adást. A

rádióval az arcán lévő forradást dörzsölgette, mintha a következő lépésen

gondolkozna.

- A dzsip - szólalt meg Bosch. - Utána kellene mennünk.

- Ha az EnviroBreed felé ment, a milícia elkapta. Ebben a pillanatban nem

küldhetek embereket, hogy a ranch körül rohangáljanak. Tudja jól, hogy

hatezer rohadt hektárról van szó.

- Majd megyek én.

- Álljunk csak meg, Bosch. Ez nem a maga akciója. Ehhez nincs semmi

köze, ember.

- Tudja mit, bassza meg az akcióját, én akkor is megyek.

30

BOSCH KILÉPETT A HÁZBÓL, és Aguilát kereste. Végül a foglyok

mellett talált rá, a milícia emberei között. Bosch rádöbbent, hogy Aguila

még inkább kívülállónak érezheti magát ebben a társaságban, mit ő maga.

- A dzsip után indulok. Van egy olyan érzésem, hogy Zorrillo ült benne.

- Én készen állok - mondta a mexikói.

Mielőtt elindulhattak volna, Corvo futott oda hozzájuk. Nem akarta

eltéríteni őket szándékuktól.

- Bosch, Ramos az egyik helikopteren van. Ennyit tudok nélkülözni.

A csöndet az induló gép rotor hangja törte meg.

- Menjenek! - kiáltotta Corvo. - Vagy maguk nélkül száll fel.

Az épület mögött várakozó helikopterhez futottak, felkapaszkodtak, és

elfoglalták helyüket a Lynx kabinjában. Ramos a pilótafülkében

tartózkodott. Olyan hirtelen emelkedtek el a földtől, hogy Bosch még a

biztonsági övről is megfeledkezett. Azzal volt elfoglalva, hogy fejére

tegye sisakját, és szemére illessze az infra nézőt.

Egyelőre semmit nem látott odalent, a dzsipnek nyoma sem volt. Nem

látta a menekülőt. A ranch lakóépületeitől délnyugati irányban repültek.

Mialatt folyamatosan a sárga színű földet pásztázták, Harry rádöbbent,

hogy még nem is mondta el Aguilának, mi történt a főnökével. Majd ha

ezen túl leszünk, döntött mégis.

Két perc múlva megtalálták a terepjárót. Magas bokrok, és eukaliptusz fák

közé rejtették takarmányt szórva rá, rosszul sikerült álcázásként. A jármű

úgy negyvenöt méternyire lehetett a karámoktól. A pilóta bekapcsolta a

spotlámpákat, és körözni kezdett. Nem láttak senkit. Bosch észrevette,

hogy Ramos hüvelykujjával lefelé mutat, mire a pilóta süllyedésbe vitte a

gépet. A fényeket kikapcsolta most, és amíg Harry szeme megszokta a

sötétet, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy sötét lyuk felé

zuhannának.

Amikor földet értek, izmai határozottan ellazultak. Hallotta, hogy

leállították a rotort, de még sokáig pörögtek a lapátok. Az istálló nyugati

oldalánál szálltak le, ahol nem volt se ablak, se bejárat, és éppen arra

gondolt, hogy viszonylag jó pozícióból indulhatnak, amikor Ramos

kiáltására fölkapta a fejét.

- Mi a ...várj!

Erős puffanás, és a helikopter elkezdett oldalra csúszni. Bosch kinézett az

ablakon, és csak azt látta, hogy tolják őket. A dzsip! Valaki elrejtőzött

benne. A Lynx tappancsai valamiben elakadtak, és a gép az oldalára

billent. Bosch automatikusan feje elé kapta a kezét és összekuporodott,

mert látta, hogy a még mindig forgó propellerek belemarnak a földbe, és

őrülten, egyre mélyebbre szántanak. Aztán felfogta, hogy a ránehezedő

súly Aguila testétől származik, és hogy az artikulálatlan üvöltés a

pilótakabin felől jön.

A helikopter néhány pillanatig maradhatott ebben a helyzetben csupán,

mielőtt egy másik támadás érte, ez alkalommal szemből. Bosch hallotta,

ahogy felszakad a fémtest, és törik az üveg a géppisztolysorozatok

becsapódása nyomán.

Aztán hirtelen vége lett. Még érezte a föld remegését, ahogy a dzsip nagy

sebességgel kilőtt.

- Azt hiszem eltaláltam! - kiáltotta Ramos. - Látta?

Bosch semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy a következő

támadás hátulról érkezik majd, és nem lesznek abban a helyzetben, hogy

vissza tudjanak lőni. Szerette volna elérni fegyverét, de karja beszorult

Aguila alá. A mexikói nyomozó lassan megmozdult, és próbált

egyensúlyba kerülni, valahogy felguggolni az oldalára fordult gép

kabinjában. Bosch előre nyújtott kézzel igyekezett a most a fejük fölött

lévő ajtót megnyitni. Félig sikerült is, de ekkor megakadt egy felszakadt

fémdarabban. Levették a sisakjukat, és úgy másztak ki. Bosch ment előre.

Aguila utána nyújtotta a golyóálló mellényeket, és ő is kimászott.

Benzinszagot éreztek a levegőben. A gép összeroncsolódott orra felé

futottak, ahol Ramos, fegyverrel kezében, igyekezett kipréselődni a

nyíláson, amely nemrég még a pilótakabin ablaka volt.

- Segítsen neki, én fedezem - mondta Bosch.

Elővette pisztolyát, és háromszázhatvan fokos szögben megfordult, de

nem látott semmi mozgást. Ám hirtelen észrevette a dzsipet, ugyanott állt,

és ugyanúgy volt álcázva, mint ahogy azt a levegőből látta alig néhány

perccel ezelőtt. Nem értette, hacsak...

- A pilóta beszorult - kiáltotta Aguila.

Harry benézett a kabinba. Ramos elemlámpával világított a pilótára,

akinek szőke bajusza most csupa vér volt. Orrnyergén nagy vágás

tátongott. Szemei tágra nyitva, és a leszakadt műszerfal a lábának

nyomódott.

- Hol a rádió? - kérdezte Bosch. - Segítséget kell kérnünk.

Ramos félig visszabújt a pilótakabinba, és előhalászta a rádiót.

- Corvo, Corvo, jelentkezz. Vészhelyzet. Bajba kerültünk.

Míg a válaszra vártak, Ramos így szólt Boschhoz:

- Ez elképesztő, nem? Az a szemétláda szörnyeteg a semmiből került elő.

Nem is tudtam...

- Mi történt? - hallották Corvo hangját.

- Baj van. Mentőre van szükségünk. Szerszámokra. A Lynx roncsolódott.

Corcoran beszorult a gépbe. Megsérült.

- ...zuhant le?

- Nem zuhanás volt, haver. Egy átkozott bika támadott meg minket a

földön. A gép roncsolódott, és nem bírjuk Corcorant kiszedni. Az

istállónál vagyunk, száz méterre északkeleti irányban a karámoktól.

- Maradjatok nyugton. Máris indul a segítség. Ramos övére csatolta a

rádiót, hóna alá kapta a lámpát, és újból behajolt, most a fegyvert halászta

ki.

- Álljuk körbe, háttal a helikopternek, és cserkésszük be ezt az ördögöt.

Tudom, hogy eltaláltam, de úgy látszik még nem szenvedett ki.

- Nem - vetette ellen Bosch. - Ramos, maga és Aguila várjanak a

segítségre, én pedig megnézem az istállót. Zorrillo valahol...

- Nem, nem és nem. Nekem nem tetszik ez a dolog. Maga ne játsszon itt

nagyfiút. Várjunk együtt, és majd amikor megérkezik a...

Félbehagyta, és megpördült hirtelen. Bosch is hallotta, még inkább érezte.

A föld ritmikus remegése egyre fokozódott. Lehetetlen volt megállapítani,

honnan jön. Figyelte, ahogy Ramos körbevilágít a lámpával, s hallotta

Aguila megjegyzését: - El Temblar.

- Mi? - üvöltötte Ramos. - Micsoda?

Abban a pillanatban megjelent a bika. A hatalmas, fekete szörnyeteg

feléjük dübörgött. A saját területe volt, amelyet védeni akart. Bosch úgy

látta, mintha a semmiből bukkant volna fel, leszegett fejjel és felfelé

meredő szarvakkal, maga volt a biztos halál. Alig harminc méterre volt kis

csoportjuktól, amikor egyetlen célpontot választott magának, Boscht.

Egyik kezében a Smith-t tartotta maga elé, a másikban a mellényt fogta,

amelyen sárgán foszforeszkált a POLICE felirat. Egy másodperc töredéke

alatt rájött, hogy az állat figyelmét a sárga, világító szalag keltette fel,

ezért szúrta ki magának épp őt. Azt is fölfogta, hogy a pisztoly semmire

nem lenne jó. Golyóval nem terítené le az állatot. Túl nagy és túl erős volt

ahhoz. Egy sebesítés nem állítja meg, mint azt Ramos remélte.

Eldobta a fegyvert, és maga elé kapta a mellényt.

Ramos felől kiabálást hallott, de a bika nem változtatott irányt. Ahogy

közeledett felé, hirtelen jobbra rántotta a mellényt, amelynek sárga betűit

ismét felvillantotta a hold. A bika előbb elkapta szarvával, mielőtt

elengedte volna kezéből. Bosch megpróbált elugrani, de El Temblar

masszív vállával elérte és fellökte őt.

A földön bukfencezve látta, amint az állat hatalmas testét meghazudtoló

gyorsasággal megfordult, és Ramosra támadt. Ramos folyamatosan tüzelt,

de nem állította meg, még csak le sem lassította a dühöngő bikát. Bosch

hallotta a tár üres kattogását, és Ramos utolsó, leírhatatlan üvöltését. El

Temblar leszegett fejével, a lábánál találta el Ramost, és vérző nyakát

felrántva feldobta a levegőbe. Ramos kétségbeesetten kapálózott, majd

fejjel előre a földre zuhant, és nem mozdult többet.

A bika fordult volna már utána, de a golyó ütötte sebek képtelenné tették,

hogy tovább uralja testének súlyát. Feje lebillent, és rándult egyet. Bosch

meglátta fegyverét, nem messze a földön, kúszva érte nyúlt, és célzott. Az

állat megbotlott, és előrebukott. Aztán lassan az oldalára fordult, egy rövid

ideig nem mozdult, aztán, mintha megpróbálna feltápászkodni, de már

nem sikerült. Végleg elterült, élettelenül.

Aguila és Bosch egyszerre indultak Ramos felé. Föléje hajoltak, de nem

nyúltak hozzá. Hátán feküdt, nyitott szemét piszok lepte be. Fejét

természetellenes pózban tartotta. Esés közben nyakát szegte. Távolból

felzúgott a közeledő helikopter-rotor hangja. Bosch felegyenesedett, és

meglátta a keresőfényeket.

- Bemegyek az alagútba - mondta. - Miután leszálltak, jöjjön utánam az

erősítéssel.

- Nem - felelte Aguila. - Én magával megyek - szólt ellentmondást nem

tűrő hangon.

Lehajolt, felvette az elemlámpát, és levette Ramos övéről a rádiót.

Odanyújtotta Boschnak.

- Mondja meg nekik, hogy mindketten bemegyünk. Bosch hívta Corvót.

- Hol van Ramos?

- Elveszítettük. Aguila és én bemegyünk az alagútba. Értesítse a milíciát,

hogy jövünk. Nem szeretném, ha lepuffantanának.

Megszakította az adást, mielőtt Corvo bármit szólhatott volna, és ledobta a

rádiót a halott kábítószer-zsaru mellé a földre. A helikopter majdnem

felettük volt már. Befutottak az istállóba fegyverrel a kezükben, és

átkutatták. Bosch észrevette, hogy a mennyezeten lámpasor fut végig,

körülnézett, és a bejárat mellett meg is találta a kapcsolót.

Miután világos lett, egymásnak háttal végigpásztázták mindkét oldalt. Az

állatok kint legeltek valahol a ranch területén. Amikor hátraértek, akkor

látták meg az alagúthoz vezető nyílást.

A sarokban egy villásemelő állt megrakodva szalmabálákkal. A

betonaljzatban egy másfél méter széles nyílás tátongott a bálák alatt.

Zorrillo vagy akárki menekült is erre, a villásemelővel felemelte a

lejáratról a bálákat, de nem volt senki, aki visszatette volna őket, hogy

eltakarja a menekülés útját.

Amikor Bosch lehajolt, egy körülbelül három és fél méter hosszú létrát

látott a megvilágított folyosóban. Visszanézett Aguilára: - Kész?

A mexikói bólintott.

Bosch ment elöl. Néhány fokot mászott, majd leugrott, fegyverét

mindvégig készenlétben tartva. Amennyire meg tudta állapítani, senki nem

tartózkodott az alagútban. De még csak nem is alagút volt ez. Inkább

folyosónak lehetett mondani. Elég magas volt ahhoz, hogy

felegyenesedjen. Balra egy elágazás nyílt. Aguila szorosan követte.

- Oké - suttogta Bosch. - Maradjunk jobb oldalon. Ha lőni kell, én alul,

maga fent.

Aguila bólintott, hogy megértette, és nekivágtak a folyosónak. Bosch úgy

gondolta, kelet felé tartanak, kissé talán északra. Hátukat szorosan a falhoz

nyomva benéztek a kanyarba, mielőtt keresztezték volna a második

oldalfolyosót is.

Bosch rájött, a folyosó íve túl nagy ahhoz, hogy még mindig az

EnviroBreed területe alatt lehetnének. A következő nyílás is rendben volt.

Úgy ötven méternyire megpillantott egy létrát. Tudták, hogy nem az

EnviroBreednél fognak kikötni, ha felmásznak. Már megbánta, hogy a

rádiót nem hozták magukkal.

- A fenébe - suttogta Harry.

- Mi az? - kérdezte Aguila is suttogva.

- Semmi, folytassuk.

Az első huszonöt métert gyorsan megtették, majd lelassítottak, és óvatosan

közelítettek a létrához. Aguila a fal jobb oldalához ugrott és egyszerre

értek a nyíláshoz, mindketten előre szegezett fegyverrel, szemükben

izzadságcseppekkel.

A kijárat sötét volt fölöttük. Bosch elkérte a lámpát, és bevilágította a

nyílást. Látta az alacsony helyiség fagerendáit. Nem várta őket senki, nem

lőtt rájuk senki. Harry hallgatózott, de nem észlelt mozgást. Intett

Aguilának, hogy fedezze, eltette pisztolyát, és elindult felfelé a létrán,

egyik kezében a lámpát tartva.

Félt. Vietnamban ilyenkor könnyebbültek meg, amikor elhagyták az

alagutat. Mintha újjászülettek volna. Maguk mögött hagyták a sötétséget,

biztonság és bajtársi kezek várták őket. De ezúttal fordított volt a helyzet.

Mielőtt elérte volna a legfelső létrafokot, lámpájával egy kört írt le, de

nem látott semmit. Aztán, mint egy teknőc nyújtotta ki nyakát a nyíláson,

lassan, nagyon lassan. Az első, amit észrevett, a mindent elborító

fűrészpor volt a padlón. Még följebb lépett, és látta, hogy egy

raktárhelyiségben lyukadtak ki. Fémpolcok álltak a falak mentén, rajtuk

fűrészlapokkal, futószalag gumiszalagjával, különböző

kéziszerszámokkal. Az egyik polc különböző méretű szögekkel volt tele.

Boschnak azonnal beugrott a fához erősített dróthuzal, amellyel Kappset

és Portert megfojtották.

Intett Aguilának, hogy jöhet, majd a raktár ajtajához lépett.

Nem volt bezárva, és amint teljesen kitárta, egy hatalmas méretű

bútorkészítő műhelyt látott, gépsorokkal, padokkal, félkész és kész

termékek tömegével. A Mexitecbe jutottak, ismerte fel Bosch.

A műhely túlsó felén két ajtó nyílt. Gyorsan odafutottak, és amint kiléptek

a sötét éjszakába, Bosch felismerte azt a hátsó sikátort, ahol előző este járt.

A parkoló egyik tócsájából nedves keréknyomok vezettek ki a sikátor

irányába. Nem láttak már senkit. Zorrillo egérutat nyert.

- Két alagút létezik - mondta Bosch, nem tudván leplezni csalódottságát.

- Két alagút - mondta Corvo is. - Ramos informátora átvert minket.

Bosch és Aguila félkész székeken ültek, Corvo pedig idegesen járkált

föl-alá előttük. Elvesztette két emberét, egy helikoptert és a célszemélyt.

Csaknem két órája már, hogy feljöttek az alagútból.

- Hogy érti? - kérdezte Bosch.

- Úgy, hogy a bizalmas informátornak tudni kellett a másik alagút

létezéséről. Hogy lehet, hogy csak az egyikről tudott? Felültetett minket.

Meghagyta Zorrillónak a menekülési útvonalat. Ha tudnám, ki volt az,

ráverném Ramos halálát.

- Hát tényleg nem tudja?

- Ramos nem beszélt erről nekem. Nem volt rá módunk.

Bosch fellélegzett.

- Egyszerűen nem hiszem el - mondogatta Corvo. - Én kész vagyok.

Nekem befellegzett. Maga legalább megkapta a rendőrgyilkosát, Bosch.

Nekem meg egy nagy szar jutott.

- Adott ki körözést? - kérdezte Bosch, csak hogy témát váltson.

- Persze. Minden rendőrőrs megkapta. De teljesen mindegy. Már régen

messze jár. Biztos beveszi magát az ország belsejébe, nyugton marad egy

évig, és kezdi elölről. Ott, ahol abbahagyta. Talán Michoacan vidékén,

vagy még délebbre.

- De az is lehet, hogy északnak indult el - szólalt meg Bosch.

- Kizárt dolog, hogy megpróbál átjutni a határon. Tudja jól, hogy ha ott

elkapjuk, soha nem látja viszont a napot. Délre ment, ahol biztonságban

érezheti magát.

Már többen járkáltak a műhelyben körülöttük, kezükben jegyzetek, és

leltárt készítettek a fellelt tárgyakról, illetve kutattak. Találtak egy olyan

gépet, amely lyukat vájt az asztalok és székek lábába, ahová el lehetett

rejteni a kábítószert, és így juttatni ki az országból. Korábban megtalálták

azt a folyosót, amely az EnviroBreedhez vezetett. Sehol nem találkoztak

csapdával, se robbanószerrel. Az egész létesítmény üres volt, leszámítva a

két kutyát. Megölték őket.

A rajtaütés egy kiterjedt hálózatot leplezett le. Nyomozók indultak

Calexicóba, és letartóztatták Elyt, az EnviroBreed főnökét. A ranchon

tizennégy letartóztatást foganatosítottak, és néhány további eljárás még

folyamatban volt. Ám mindez nem elégítette ki se Corvót, se másokat.

Nem, amikor elvesztettek embereket az öveik közül, és amikor Zorrillo

szabadlábon van.

Bosch elgondolkodott. Corvo téved, amikor azt hiszi, hogy ő megelégszik

Arpis halálával. Ő is Zorrillót akarja, aki a gyilkosságokat parancsba adta.

Bosch felállt, mert már nem bírta tovább nézni az ügynök tehetetlen

haragját. Megvolt neki a saját baja. Aguila is hasonlóképp

gondolkozhatott, mert ő is felállt, és a gépek között kezdett sétálgatni.

Tulajdonképpen egy kocsira vártak, hogy visszavigye őket a reptérre,

Bosch autójához. A drogellenőrök még jóval napfelkelte után is itt

lesznek, de Bosch és Aguila számára véget ért a küldetés.

Harry észrevette, hogy Aguila visszamegy a raktárhelyiségbe, és az alagút

nyílását vizsgálja. Elmondta neki, mi történt Grenával, de a mexikói csak

bólintott. Nem mutatott semmilyen érzelmet. Most Aguila a padló

elmélyült tanulmányozásába fogott, mintha a fűrészpor helyén tealevelek

lennének, és ebből ki tudná olvasni Zorrillo tartózkodási helyét.

- A Pápa új csizmát visel - mondta.

Bosch közelebb lépett, és Aguila rámutatott egy lábnyomra. Nem tőlük

származott, ezt tudták. A porban tisztán kirajzolódott az elkeskenyülő

sarok. Bulldog csizma. Még a kígyó alakúra formázott S betűt is tisztán

kivették.

Aguilának igaza volt. A Pápa új csizmát visel.

31

A HATÁR FELÉ VEZETŐ úton Bosch azon elmélkedett, mi hogyan

történt, miként kerültek helyükre részletek, és hogy ha történetesen nincs

vele Aquila, akkor senki nem veszi észre a lábnyomot. A Los Felizben,

Moore lakásán talált cipős doboz jutott rögtön eszébe. Olyan nyilvánvaló

bizonyíték volt, ő mégis elment volna mellette. Csak azt látta, amit látni

akart.

Még mindig nagyon korán volt. A hajnal első sugarai nem törtek át kelet

horizontján. Senki nem akarta lemosni a szélvédőjét, senki nem árusított

enni, innivalókat. Egy teremtett lélek nem járt még rajta kívül a határon.

Bosch felmutatta jelvényét az álmos határőrnek, aki félig csukott szemmel

intett, hogy menjen gyorsan.

Telefonra és sok-sok koffeinre volt szüksége. Két perc múlva már a

Calexico Városházához ért, az automatából vett egy Coca Colát, és

kilépett vele az épület előtt álló nyilvános telefonhoz. Ránézett az órájára,

és tudta, hogy biztosan otthon lesz, talán épp munkába készül.

Rágyújtott és tárcsázott, megadva saját telefonkártyája számát. Míg várta a

központot, bámészkodott a ködös utcán. A parkban itt-ott takarókba

burkolózott embereket látott. A talaj menti pára még magányosabbá, még

elszigeteltebbé tette ezeket az alakokat. Mintha egy szellemvilágban

lebegnének.

Teresa a második csengetésre vette föl. Hangjából ítélve már ébren volt.

- Szia.

- Harry? Mit jelentsen ez?

- Sajnálom, ha felébresztettelek.

- Nem, már fenn vagyok. Mi a baj?

- Elmész ma Moore temetésére? Hogy vagy öltözve?

- Igen. De mit jelentsen ez? Ezért hívtál fel hat előtt tíz perccel, hogy ezt

megtudd?

- Nem Moore lesz, akit eltemetnek.

Hosszú hallgatás következett. Harry a parkot nézte közben, ahol az egyik

hajléktalan, takarójával a vállán, feltápászkodott, és őt bámulta a távolból.

- Miről beszélsz? Harry, biztosan jól vagy?

- Fáradt vagyok, az igaz, de soha nem voltam jobban. Amit meg akarok

értetni veled, az, hogy Moore él. Ma hajnalban épp hogy meglógott

előlem.

- Még Mexikóban vagy?

- A határnál.

- Nem értek egy szót sem abból, amit mondtál. Minden egyezett a

boncolásnál. A fogazat, a saját felesége azonosította a tetoválást. Az

azonosítás pozitív volt.

- Az egész szart sem ér. Ő készítette elő az egészet.

- Miért mondod ezt el nekem, Harry?

- Mert azt akarom, hogy segíts nekem, Teresa. Én nem mehetek most

Irving elé. Csak te magad. Ha nekem segítesz, magadnak is segítesz vele.

Ha igazam van.

- Túl sok a HA, Harry.

Bosch elnézett a park fái közé, de már nem látta ott emberét.

- Azt mondd el nekem, hogyan lehetséges ez? Próbálj meggyőzni.

Bosch hallgatott, mint egy ügyvéd, aki mielőtt védőbeszédébe kezd,

összeszedi gondolatait, érveit. Tudta, minden kiejtett szónak hatalmas

súlya van, és könnyen elveszítheti a nő bizalmát.

- A lenyomat és a fogazat kivételével, Sheehan szerint, a kézírást is

ellenőrizték a levélen. Azt mondta, hogy egy névkártya alapján tették,

amit Moore anyagában találtak.

Mélyen leszívta a füstöt, Teresa azt hitte, már befejezte.

- És? Nem látom az összefüggést.

- A rendőrszakszervezetnek nemrég sikerült kiharcolnia, hogy

bármelyikőnk hozzáférhet a személyi anyagához. Belenézhet a

panaszlevélbe, jellemzésébe stb. Moore tehát könnyen hozzájuthatott,

hiszen oka is volt rá, mert hogy elköltözött, és megváltozott a lakcíme.

Bosch megint megállt egy pillanatra.

- Oké. Oké - mondta Teresa.

- A személyi anyagban lenyomatok is vannak. Azok a minták, amit neked

Irving átadott a boncoláskor, szóval ahhoz Moore is hozzáfért. Azokat

vettétek alapul. Érted már? Kicserélte a saját ujjlenyomatát valaki máséra.

És te azonosítottad őt, a hamis adatok alapján. De, tudod, az nem az ő

teteme volt. Azé a másik személyé.

- Kié?

- Azt gondolom, egy itteni férfié, akit Humberto Zorrillónak hívnak.

- Ez nekem nagyon erőltetettelek hangzik. Más azonosító adatok is voltak

azért. Hogy is hívják, Sheehan, azt mondta, hogy a motelszobában is az ő

ujjlenyomatát találták. Ők más viszonyítási lapokat használtak, mint mi.

Ez tökéletes kettős azonosítás, Harry. Aztán, ott a tetoválás is. És a

fogazat. Hogy magyarázod ezt?

- Teresa, kérlek, hallgass rám. Mindent meg lehet magyarázni. Minden

összevág. A fogak? Épp te mondtad, hogy csupán egyetlen használható

darabot találtatok. Egy árva gyökércsatornát. Ami csak azt jelenti, hogy

nem maradt foggyökér. Egy elhalt fogról van szó, amiről nem mondhatod

meg, hogy mikor kezelték, hogy mióta volt a szájüregen kívül. Csak azt,

hogy egyezik a fogképletével. Ez mind szép, de Moore egyik embere

elmesélte nekem, hogy látta, amikor Moore egyszer egy verekedésen a

Boulevard-on kiköpte az egyik fogát. Akár ez is lehet az a fog. Nem

tudom.

- Oké. Akkor a szobában talált lenyomatok? Azt magyarázd meg.

- Egyszerű. A sajátjai voltak. Donovan, a laboros fickó azt mondta, a

computerből vette le. Nem jelent mást, minthogy ott járt a szobában. De

azt nem, hogy a holttest az övé. Általában ugyanazt a készlet ujjlenyomat

mintát használják minden azonosításra váró mintánál. De Irving

megfejelte ezt azzal, hogy előszedte a személyi dossziéját is. És ez Moore

tervének a legszebb része. Tudta, hogy Irving vagy valaki az osztályról ezt

fogja tenni. Azért is bízhatott ennyire benne, mert tudta, siettetni fogják a

boncolást, az azonosítást, mindent, hiszen egy nyomozóról van szó. Már

volt ilyen, és ő tudta, most is ez történik.

- Donovan nem ellenőrizte a mi nyomatainkat, és az ő készletét?

- Nem, mert nem ez volt a szokás. Lehet, hogy később gondolt volna rá, de

most minden túl gyorsan történt.

- A fenébe! - kiáltott Teresa ingerülten -, és Bosch tudta, hogy megnyerte

őt magának. - És a tetoválás?

- Az összetartozás jele egy falun belül. Sok embernek van még

ugyanilyen. Azt hiszem, Zorrillónak is volt.

- Ki ő?

- Együtt nőtt fel Moore-ral. Lehet, hogy testvérek voltak, nem tudom.

Egyébként Zorrillo volt az itteni drogkereskedelem császára. Moore

L.A.-be került, és zsaru lett. De valamilyen módon segített neki onnan. Itt

legalábbis ez a szóbeszéd járja. Tegnap éjjel a drogellenőrök lecsaptak

Zorrillo farmjára, ám ő maga elmenekült.

Én viszont nem hiszem, hogy Zorrillo volt, aki elszökött. Moore volt az.

- Láttad őt?

- Nem volt rá szükség.

- Keresik?

- A drogellenőrök, igen. Az ország belsejében. És egyébként is Zorrillót

körözik.

- Ez olyan... Azt mondod, Moore ölte meg Zorrillót, és azután szerepet

cserélt vele?

- Igen. Valahogy L.A.-be csalta Zorrillót. A Hideawayben találkoznak, és

Moore leütötte. A trauma a koponya hátsó résszén, amit megtaláltál.

Ráadta a saját ruháját és csizmáját, aztán szétlőtte az arcát a puskával.

Otthagyott néhány ujjlenyomatot, és a papírdarabot belegyömöszölte a

farzsebébe. A levelet először búcsúlevélként kezelték. És az

írás-azonosítás is része lett az azonosításnak. Mindamellett én azt hiszem,

ez valami kettejük közt feszülő dolog része lehetett. Visszavezet a

barrióban együtt töltött időkre. - Ki vagy? - Megtudtam, ki vagyok. - Ez

egy hosszú történet.

Mindketten hallgattak és gondolkoztak. Bosch tudta, még sok minden vár

tisztázásra elméletéből. Sok minden csak feltételezés.

- Miért a többi gyilkosság? - kérdezte Teresa. Porter és Juan Doe? Mit

keresnek a képben?

Erre nem tudott mit felelni.

- Nem tudom. Valahogy útban voltak. Zorrillo ölette meg Jimmy Kappst,

mert informátor volt. Valószínű Moore maga beszélt erről Zorrillónak.

Juan Doe-t, apropó, Gutierrez-Llosa volt a becsületes neve, agyonverik itt,

és kidobják L.A.-ben. Nem értem a lényeget. Aztán Moore végez

Zorrillóval, és átveszi a helyét. Hogy Portert miért kellett meggyilkolnia,

nem tudom. De lehet, hogy Lou sejtett valamit.

- Ez olyan hátborzongatóan hangzik.

- Szerintem is.

- Hogy történhetett? - kérdezte inkább csak magától, mint Boschtól. - És

most eltemetik a kábítószer-kereskedőt...

- ...teljes tiszteletadással, a rendőrfőnök és a média jelenlétében.

- És te tudod az igazat.

Sokáig hallgatott, mire feltette a következő kérdését.

- Miért tette?

- Nem tudom. Két életet élt. A zsaru és a drogkereskedő. Valami kapocs

biztos volt köztük, még a múltból. Aztán egy szép napon a zsaru átáll, óvja

a díler minden lépését Los Angelesben. Ki tudja, mi vitte rá? Talán a pénz,

talán valami más, amit réges régen, még gyerekkorában veszített el.

- Most mire gondoltál?

- Nem tudom, még át kell gondolnom.

- Ha olyan közel álltak egymáshoz, miért kellett meggyilkolnia?

- Ezt csak tőle kérdezhetjük majd meg. Ha megtaláljuk egyáltalán. Lehet,

ahogy mondod, hogy Zorrillo helyét akarta átvenni. A pénzt, a hatalmat.

Vagy a bűntudat dolgozott benne. Túl messzire jutott, és valahogy véget

kellett vetni. ...Moore-ban erősen élt, azaz él a múlt. A felesége mondta.

Lehet, hogy megpróbált visszatérni valahogy az emlékei világába. Nem

tudom.

Megint csend. Bosch az utolsó slukkot szívta cigarettájából.

- A terv szinte tökéletes - folytatta. - Olyan körülmények között hagy hátra

egy hullát, amit, tudta jól, az alosztály nem nagyon fog firtatni.

- De te igen, Harry.

- Igen.

És ennyi. Most már be kell fejeznie. A parkban éledeztek a szellemszerű

lények. Kezdték újabb reménytelen napjukat.

- Miért hívtál fel, tulajdonképpen? Mit akarsz tőlem?

- Valakivel meg kellett beszélnem, Teresa. Valakivel, akiben

megbízhatok. Csak te jutottál eszembe.

- Akkor, mit akarsz, mit tegyek?

- Hozzáférsz az ujjlenyomatokhoz, igaz?

- Igen, és most elkapjuk Irvinget is.

- Megvan még az a lenyomat kártya, amit a személyi dossziéból emelt ki?

- Nos, nem vagyok benne biztos. De a technikusok biztos, hogy készítettek

másolatot. Azt akarod, hogy megcsináljam az összehasonlítást?

- Pontosan, és majd látni fogod, hogy nem egyeznek.

- Nagyon biztos vagy benne.

- Igen. De erősítsd meg.

- És azután?

- A temetésen találkozunk. Még valahol meg kell majd állnom, de utána

odamegyek.

- Miért kell megállnod?

- Meg akarok látogatni egy kastélyt. Ez egy hosszú történet része megint.

Majd elmondom később.

- Ugye nem akarod megakadályozni a temetést? Harry elgondolkozott.

Sylvia Moore jutott eszébe, rá gondolt, és mindarra, amit az asszony

tartogat még számára.

- Nem. Nem akarom. És te?

- Ki van zárva.

Tudta, a nő szempontjai egészen mások voltak. Teresa jó úton haladt,

hogy megkapja az állandó törvényszéki orvosi kinevezését a megyétől.

- Nemsokára találkozunk - mondta.

- Légy óvatos, Harry.

Bosch letette, és újabb cigarettára gyújtott. Anap már fenn járt, és

eloszlatta a reggeli párát a park fái közül. Mindenfelé emberek

jöttek-mentek. Mintha egy asszony nevetését hallotta volna. Mégis, abban

a percben, úgy érezte, ő a legmagányosabb ember a világon.

32

BOSCH A BEJÁRAT ELŐTT állította le az autóját, a farkascsapás

ösvényén. A kocsifeljárón nem állt másik jármű, de a lánc, amely a kaput

összetartotta, lazán lógott. Moore itt van.

Harry otthagyta autóját, elzárva a kijáratot, és becsusszant a kapun.

Előregörnyedve átszaladt a füvön, teljes tudatában, hogy az ablakokból

esetleg Moore megláthatja. Nekivágódott a falnak a bejárati ajtó mellett.

Erősen lihegett és izzadt, jóllehet a kora reggeli levegő hűvös volt

körülötte.

A kilincs nem engedett. Állt mozdulatlanul, hallgatózott, de nem hallott

semmit. Végül lehajolt, és az ablakok alatt hátraszaladt a garázsokhoz. Ám

azt a bejárati ajtót is zárva találta.

A fényképekről emlékezett rá, hogy a medence körül eltolható ablakok

vannak. Az egyik ajtó nyitva állt, és szél dagasztotta a függönyt.

Szétlebbent előtte, mintha hívogatná, hogy lépjen be.

A nyitott ajtón át hatalmas nappaliba jutott. Tele szellemekkel, azaz fehér

lepellel letakart bútordarabokkal. Óvatosan elindult a konyha felé, és

benyitott a garázsba vezető ajtón. Egy letakart autót talált, halványzöld

színű, Mexitec feliratút. Megérintette a motorháztetőt, és érezte, hogy még

meleg. Az utasülésen hátul egy sérült vadászpuska hevert. Kinyitotta az

ajtót, és kivette. Amilyen óvatosan csak bírta, kihajtotta a fegyvert, és

megnézte a tárat. Mindkét csövét megtöltötték. Visszazárta, és magával

vitte, kézbe fogva a saját fegyverét is.

Lehúzta a takarót a másik autóról is, és a Thunderbird-öt ismerte fel

benne, amelyet a fényképen látott Moore-ral és az apjával. Miközben

nézte a muzeális darabot, arra gondolt, milyen messze kell visszaásni egy

ember életében ahhoz, hogy tettei mozgatórugóját megtaláljuk. Nem

ismerte Moore válaszait. A saját válaszait sem, saját életével kapcsolatban.

Visszament a nappaliba, és fülelt. A ház üresnek tetszett, valakire vagy

valamire várakozva a hosszú évek alatt, megtelve a por nehéz szagával.

Az egész olyan kísértetiesnek hatott. Egy széket nézett pont, amikor zajt

hallott. Fölülről jött, mintha valami leesett volna a parkettára.

Az ajtó felé lépett, amely egy tágas előtérre nyílt, az emeletre vezető

márványlépcsőkkel. Bosch elindult fölfelé. Nem hallott újabb hangokat.

A második szinten egy szőnyeggel borított folyosón lépdelt végig, sorra

benyitva a hálószobákba és a fürdőszobába, ahol nem látott senkit sem.

Visszament a lépcsőhöz, és folytatta útját, fölfelé a toronyba. Az egyetlen,

oda vezető ajtót nyitva találta. Nem hallott hangokat. Lassan, óvatosan

lépett be az ajtónyílásba.

Moore-t találta bent. Háttal állt az ajtónak, magát nézte egy tükörben. A

tükör a garderobe ajtaján lógott, amely pont olyan szögben volt

megnyitva, hogy Moore nem láthatta a belépő Boscht. Figyelte Moore-t

egy ideig, majd a szobában nézett körül. Középen egy ágy állt, tetején

szétnyitott bőrönd hevert, mellette egy már összekészített sporttáska.

Moore még mindig mozdulatlanul állt. Kitartóan meredt saját arcába.

Most szakállt viselt, és szeme barna volt. Koptatott farmer rajta, és lábán a

kígyóbőr csizma. Fekete bőrdzsekije alatt fekete póló, kezén ugyancsak

fekete kesztyű. Mint egy nagymenő a Melrose Avenue-ról. Távolból bárki

összetéveszthette Mexicali Pápájával is.

Bosch észrevette az automata fegyver markolatát Moore övében.

- Valamit mondani akartál, Harry? Vagy csak bámulsz?

Anélkül, hogy megmozdult volna, áthelyezte testsúlyát a bal lábára, és a

tükrön keresztül most szemtől szembe került Bosch-sal.

- Szereztél egy pár új csizmát, mielőtt kinyírtad Zorrillót, igaz?

Moore most teljesen szembefordult, de nem szólt semmit.

- Tartsd elöl a kezed.

- Ahogy akarod, Harry. Tudod, valahogy megéreztem, hogy te leszel az,

aki eljön.

- Akartad, hogy valaki eljöjjön, igaz?

- Volt, amikor igen, volt, amikor nem.

Bosch beljebb lépett a szobába.

- Új kontaktlencse, szakáll. Pont úgy nézel ki, mint a Pápa - messziről. De

hogyan tudtad megtéveszteni az embereit, a gárdistáit? Egyszerűen

félreálltak, és engedték, hogy átvedd a helyét?

- A pénz meggyőzte őket. Téged is beengedtek volna, ha szakállad van,

Harry. Látod, mindenről lehet tárgyalni, ha rajta tartod a kezed a

pénzeszsákon. És én azt tettem.

Moore az ágyon heverő sporttáska felé intett fejével.

- Ahhoz mit szólsz? Van pénzem. Nem sok, az igaz. Úgy száztíz lepedő.

- Gondoltam, hogy egy vagyon lehet, amivel leléptél.

- Óh, igen. Ami a zsákban van, az csak egy kis készpénz. Korán jöttél

értem, de tudok még többet is szerezni, ha akarod. A bankból.

- Biztos az aláírását is gyakoroltad, ahogy a kinézetét.

Moore válasz nélkül hagyta.

- Ki volt ő tulajdonképpen?

- A féltestvérem. Másik apától.

- Ez a hely. Emiatt volt minden, igaz? Ez az a kastély, ahol éltél, és

ahonnan elűzött az apád.

- Valahogy így. Megvettem, miután meghalt. De most agyonnyom. Olyan

nehéz valamire jól vigyázni. Minden olyan kötelességszerű lett.

Bosch figyelte az arcát. Látszott rajta, hogy belefáradt.

- Mi történt a ranchon? - kérdezte Bosch.

- A három hullára gondolsz? Hát, igen, győzött az igazság, mondhatnád.

Elnyerték méltó büntetésüket. Grena egy pióca volt, aki éveken keresztül

élősködött Zorrillón. Arpis csak leválasztotta róla, ha úgy tetszik.

- És Arpis, és Dance? Őket ki választotta le?

- Azt én tettem, Harry.

Boscht kirázta a hideg, nyugodt, szenvtelen hangjától. Moore zsaru volt.

Tudta, hogy nem szabad soha beszélni. Az ember hallgat, amíg nincs egy

ügyvéd mellette, egy szabadlábra helyezési kérelemmel, és előre aláírt

vádalkuval.

Harry megigazította izzadt tenyerét a fegyverén. Közelebb lépett, és

figyelt, hall-e valami hangot a házból. De csönd volt, amíg Moore meg

nem szólalt ismét.

- Nem megyek már vissza, Harry. Azt hiszem, ezt tudtad.

Olyan magától érthetődő, természetes hangon mondta, mintha rég

eldöntött dolog lett volna.

- Hogyan vetted rá Zorrillót, hogy L.A.-be utazzon? És később abba a

motelszobába? Hogyan tudtad becsempészni a saját aktádba az ő

ujjlenyomatát?

- Tényleg azt akarod, hogy elmondjam, Harry? És akkor mi van?

Moore a sportszatyorra pillantott.

- Akkor nincs semmi. Visszamegyünk Los Angelesbe. Semmi, amit most

elmondtál nekem, nem használható fel ellened. Csak te meg én tudunk

róla.

- A lenyomat nem okozott nehézséget. Egyszer megkért, hogy szerezzek

neki útlevelet, meg mindenféle papírt. Volt neki több is. Azzal járt át. Én

visszaüzentem, hogy ujjlenyomatokra van szükségem. Én magam

csináltam meg.

- És a motelben?

- Már mondtam, gyakran átjárt. Az alagúton átjött, a drogellenőrök meg

ott figyelték a ranchot, azt hitték otthon van, közben gyakran ideát járt.

Szerette a Lakers-meccseket. Szóval, csak üzentem, hogy találkozni

akarok vele, és ő eljött.

- Te meg megölted, és átvetted a helyét... De az öreg, az a munkás? Mit

követett el?

- Rossz helyen volt. Zorrillo azt mondta, pont ott volt, amikor utoljára

feljött az alagútból. Nem kellett volna abban a helyiségben lennie. De azt

hiszem, nem tudott olvasni. Zorrillo azt mondta, nem vállalhatja a

kockázatot, hogy beszél valakinek az alagútról.

- Miért ott dobta ki, a sikátorban? Miért nem temették el egyszerűen

otthon? Valahol, ahol a kutya sem talál rá?

- A sivatag nem volna jó hely, de nem én dobtam ki, hát nem érted?

Figyeltek engem. Ők hozták fel, és dobták oda. Arpis. Azon az estén

felhívott Zorrillo, és azt mondta, találkozzam vele a Egg and I-ban Azt

mondta, a sikátorban parkoljak le. Úgy tettem, és így találtam rá a

holttestre. Nem is akartam volna az egészbe belefolyni. Jelentettem. De

látod, még így is megpróbált engem madzagon rángatni. És én

eljátszottam a szerepet. Porter kapta az ügyet, és kötöttem vele egy olyan

egyezséget, hogy nem kapkodja el a dolgot.

Bosch hallgatott. Próbálta végiggondolni az eseményeket.

- Kezdem már unni, öregem. Meg akarsz bilincselni, bekísérni, eljátszani a

hőst?

- Miért nem tudod elengedni?

- Mit?

- Ezt a helyet, az apádat. Az egész múltat. El kell hogy felejtsd a múltat.

- Elrabolták az életemet, ember. Kidobtak minket az utcára. Az anyám...

hogyan felejthetném el? Ezt nem értheti meg senki.

Bosch nem szólt. Érezte, hogy kiengedte kezéből a dolgokat. Moore uralta

a helyzetet.

- Amikor meghallottam, hogy meghalt, csináltam valamit - mondta Moore.

- Nem is tudom. Éreztem, meg kell szereznem ezt a helyet, és elmentem a

bátyámhoz. Ezt nem kellett volna, ez hiba volt. Kis dolgokkal kezdődött,

de nem ért soha véget. Nemsokára, már én intéztem az ottani ügyeit.

Valahogy meg kellett szabadulnom abból a helyzetből. Csak egyetlen mód

volt rá.

- Rossz megoldást választottál.

- Ne is törődj vele, haver. Ismerem ezt a lemezt.

Bosch tudta, Moore úgy mondta el a történetet, ahogy igaznak vélte. Azt is

világosan látta, hogy átadta magát a gonosznak. Megtudta, ki ő.

- Miért én?

- Mit miért te?

- Miért nekem hagytad a dossziét? Ha nem teszed, ma nem vagyok itt.

Szabad lennél.

- Bosch, te voltál a hátvédem. Hát nem érted? Szükségem volt valakire,

arra az esetre, ha az öngyilkossági mese nem jönne be. Arra gondoltam,

megkapod az anyagot, és ráharapsz. Tudtam, hogy megfújod a riadót:

gyilkosság! Az igazság az, soha nem gondoltam arra, hogy ilyen messze

eljutsz. Arra számítottam, hogy Irving meg a többiek majd bedarálnak

téged, mert nem akarják az ügyet nagydobra verni. Az egészet el akarják

temetni velem együtt.

- És Porter?

- Hát, igen. Porter gyengének bizonyult. Szerintem, bárhol van, jobb most

neki ott.

- És én? Nekem is jobb lenne, ha Arpis golyója eltalál ott a hotelszobában?

- Bosch, kezdtél már túl közel kerülni hozzám. Meg kellett próbálni.

Nem volt kérdezni vagy mondanivalója. Moore mintha megérezte volna,

hogy beszélgetésük végére értek. Még egyszer próbálkozott.

- Bosch, ebben a táskában számlaszámok is vannak. Mind a tied.

- Nem érdekel, Moore. Visszamegyünk. Moore felnevetett.

- Te komolyan azt hiszed, hogy akad ember, aki beveszi ezt a maszlagot?

Bosch nem válaszolt.

- Az alosztályon? - kérdezte Moore. - Egy nagy szart érdekli őket ez az

egész. Nem akarnak tudni róla. Rossz üzlet lenne nekik. De látod, te, te

nem közülük való vagy. Érted, mit mondok? És itt a nagy baj. Ha

visszavinnél, hülyén néznének rád. Te is épp olyan fekete seggű lennél,

mint én. Mert húzod magad után ezt a rakás szart. Azt hiszem, csak téged

izgat ez az egész, Bosch. Tényleg úgy érzem. Fogd a pénzt, és fuss.

- A feleséged? Róla mit gondolsz?

Ez megdöbbentette egy pillanat erejéig.

- Sylvia - ejtette ki a nevét. - Nem, is tudom. Már régen elveszítettem őt.

Nem hiszem, hogy így vagy úgy érdekelné. Tulajdonképpen, már engem

sem érdekel.

Bosch próbálta kiszűrni szavai közül az igazságot.

- Hiába minden. Vidd a pénzt. Később még adok többet is.

- Nem vehetem el azt a pénzt, és ezt te is tudod.

- Igen, sejtettem, hogy így lesz. De neked is sejtened kell, hogy nem

mehetek vissza. Akkor, miben egyezzünk meg?

Bosch a másik lábára állt. Hosszú hallgatás következett, amely alatt saját

magára és az indokaira gondolt. Miért nem parancsolt rá Moore-ra, hogy

vegye ki a pisztolyát az övéből, és dobja el?

Abban a pillanatban Moore villámgyorsan oldalához kapott, és előrántotta

fegyverét. Bosch gondolkodás nélkül válaszolt a mozdulatra, és a két

fegyver egyszerre sült el. Moore az arcába kapta. A füstön keresztül Bosch

látta, hogy hátravágódik a teste. Keze a mennyezet felé lendült, végül

ráesett az ágyra. Ő is tüzelt, de csak az ablakot lőtte ki. Fegyvere kirepült

kezéből, és most a földön hevert.

Égett puskapor szag nehezedett a szoba levegőjére. Bosch a vér szagát is

meg tudta különböztetni.

Még legalább egy percig állt mozdulatlanul, amikor meglátta magát a

tükörben. Gyorsan félrekapta tekintetét.

Az ágyhoz lépett, és kinyitotta a sporttáska zipzárját. Egy csomó köteg

pénz volt benne, a legtöbb százdolláros címletekben. Egy útlevél és egy

tárca volt még mellette. Kinyitotta, és látta, hogy egy bizonyos,

negyvenéves Henry Maze nevére állították ki, Pasadénából. Két fényképet

is tűztek mellé.

Az egyik, úgy gondolta, hogy a fehér papírzacskóból való, és Moore-t meg

a feleségét ábrázolta húszas éveikben. Partin lehettek, és egymás mellett

ültek, egy díványon. Sylvia Moore-t nézte. Bosch megértette, miért ezt a

képet választotta ki, és hozta magával. Elbűvölően szép volt, szerelmesen

sugárzó arccal. A másik egy fekete fehér kép volt, szélén látszott, egy

keretből vették ki. Cal Moore és Zorrillo gyerekekként. Vidáman

játszottak, nevettek. Barnára sültek mindketten, karjukon a tetoválás.

Szentek és bűnösök.

A tárcát és az útlevet visszadobta a táskába, de a képeket betette a

zsebébe. Az ablakhoz lépett, és kinézett a magányos tájra, a határhoz

vezető síkságra. Nem látott szirénázva érkező rendőrautót. Nem látott

határőrt. Senki nem telefonált, még csak mentőért sem. A kastély vastag

falai magukba zárták a haldokló ember utolsó sóhaját.

A nap már magasan járt, a törött ablak előtt állva érezte melegét.

33

BOSCH NEM is GONDOLT az egészre, amíg be nem ért Los Angeles

szmogos külvárosába. Visszatért a piszokba, bűnbe, de tudta, csak itt

gyógyulhat meg. A körgyűrűn kerülte meg a belvárost, és rögtön elindult

fölfelé, a Cahuenga Passon. Laza volt a délelőtti forgalom. Ahogy

felnézett a hegyoldalra, látta a karácsonyi tűz elüszkösödött nyomait. De

még ez is valahogy kellemesen hatott rá. Tudta, a váratlan melegtől majd

még korábban nyílnak ki a vadvirágok, és az egész hegyoldal színek

kavalkádja lesz tavaszra.

Már elmúlt egy óra. Túl késő lett volna a gyászszertartásra elmennie,

egyenesen a temetőbe hajtott inkább. Calexico Moore, a kötelessége

teljesítése közben meggyilkolt rendőrnyomozó temetését teljes

tiszteletadás mellett, az Eternal Valley-ben tartották, a rendőrfőnök, a

polgármester és a média részvételével. Bosch mosolygott a bajusza alatt.

Azért gyűltünk itt ma össze, hogy egy kábítószer-kereskedőtől búcsút

vegyünk, és visszaadjuk testét a földnek.

A motoros rendőrök menete előtt ért a temetőhöz, és a sajtó rámozdult a

bejárat felőli zajra. Feketeruhás gyászszalagos emberek terelték a parkoló

irányába. A kocsiban ülve, a visszapillantó tükröt használva kötötte meg

nyakkendőjét. Borotválatlan volt, és egyébként is rettenetesen nézett ki, de

nem zavarta.

A fekete karszalagosok a tölgyfák mellett kiásott sírhoz irányították. Harry

keresztülsétált a füvön, haját mindenfelől fújta, borzolta a szél. Igyekezett

minél távolabb maradni, ezért aztán a koszorúerdőtől távolabb, egy fának

támaszkodva szemlélődött és cigarettázott. Nézegette az érkező autók

sorát, majd a helikopterek zajára az ég felé emelte tekintetét. Rendőrségi

gépek és a sajtó helikopterei hemzsegtek a levegőben. Amikor az első

motorosok áthajtottak a kapun, Bosch azt figyelte, hogyan mozognak

velük a tévékamerák. Legalább kétszáz motorosrendőr vonult fel,

méltóságteljes lassúsággal. Ez a legjobb alkalom áthajtani egy piros

lámpán a városban, átlépni a sebességhatárt vagy behajtani az egyirányú

utcákba. Senki nem maradt otthon vigyázni a házra.

A halottaskocsi és a kísérő limuzin követte a motorosokat, s őket a többi

autó. Lassan már mindenhol parkoltak a temető területén, és az emberek

keresztül-kasul jártak át a sírok között a helyszínhez. Bosch észrevette,

amikor az egyik karszalagos kisegítette Sylvia Moore-t a limuzinból.

Egyedül jött. Bár legalább ötven méternyi volt a távolság köztük, Harry

megállapította, hogy nagyon jól néz ki. Egyszerű fekete ruhát viselt, a

szélben szorosan a testéhez tapadt. Haját betűrte a kalap alá. A fekete

kesztyű és a fekete napszemüveg sötét hatását a piros rúzs diszkréten

ellensúlyozta. Bosch nem tudta levenni róla a szemét.

A karszalagos a sír mellett álló székekhez vezette. Útközben oldalra

nézett, és Bosch azt gondolta, talán észre is vette őt, de nem volt benne

biztos, mert a napszemüveg eltakarta a szemét, és semmi nyomát nem látta

arcán a felismerésnek. Miután leültették, megjelentek a koporsóvivők,

Rickard és a többiek, Moore egységéből, és vállukon hozták a koporsót.

- Tehát, mégiscsak visszaértél - hallotta valahonnan a háta mögül.

Amint Bosch megfordult, Teresa Corazont látta felé sétálni.

- Igen, most estem be.

- Rád férne egy alapos borotválkozás.

- És még sok más is. Hogy vagy?

- Soha jobban.

- Ezt jó hallani. Mi történt azután, hogy beszéltünk?

- Nagyjából az, amire számítani lehetett. A két készlet ujjlenyomat nem

egyezett. Két különböző személytől származnak. Nem Moore fekszik ott,

abban a koporsóban.

Bosch bólintott. Igen, tudja. De már nincs szüksége a megerősítésre. Látta

maga előtt Moore arctalan holttestét a kastélyban, az ágyon.

- Mit akarsz most tenni? - kérdezte.

- Már megtettem a szükséges lépéseket.

- Mi?

- Volt egy kis beszélgetésem Irving helyettes parancsnokkal a

gyász-szertartás előtt. Látnod kellett volna az arcát.

- De nem állította le a szertartást.

- Azt hiszem, a százalékokkal szórakozik. Megvan az esélye annak, hogy

Moore soha nem kerül elő. Így azt reméli, nem kerül neki többe, mint az

én ajánlásom a megye előtt. Boldogan kész volt felajánlani. Nem kellett

sokat ecsetelnem a jelenlegi helyzetét.

- Remélem, szeretni fogod. Most aztán benne vagy a dolgok sűrűjében.

- Ebben biztos lehetsz. Köszönöm, hogy felhívtál reggel.

- Tudja, hogy én vagyok mögötte? Megmondtad, hogy felhívtalak?

- Nem. Mert nem voltam biztos, hogy jót teszek-e vele.

Igaza volt. Irving úgyis tudja, hogy valahol benne volt ő is. Elnézett

Teresa fölött Sylvia Moore felé. Nyugodtan ült. Mellette mindkét oldalon

üres székek.

- Odamegyek a csoporthoz - szólalt meg Teresa. Megígértem Dick

Ebart-nak, hogy beszélek vele. Egy randevút akar kérni, hogy időpontot

egyeztessünk a szavazást illetően. Harry, én fenntartom, amit mondtam.

Csak szakmai kapcsolatot akarok veled ezentúl. Persze, tudnod kell, hogy

nagyon hálás vagyok azért, amit ma értem tettél. De szeretném pihentetni

a dolgokat. Egyelőre, legalábbis.

Bosch nézte, ahogy bizonytalan léptekkel távolodik a puha pázsiton

keresztül. Látta, ahogy mosolyogva kezet ráz, és azzá a politikussá válik,

aki mindig is lenni szeretett volna. Sajnálta Teresát.

Még mindig érkeztek az emberek, pedig már csak pár perc volt hátra a

szertartásig. A tömegben kiszúrta Irving fénylő, kopasz fejét. Teljes

díszegyenruháját viselte. A rendőrkapitány és a polgármester egyik

frontembere között állt. A polgármester most is késett, mint mindig.

Amikor Irving észrevette Boscht, kilépett a tömegből, és odasétált hozzá,

mintha csak a távoli hegyekben gyönyörködne. Nem is nézett rá, amíg

mellé nem ért a tölgyfához.

- Felügyelő?

- Főnök?

- Mikor érkezett?

- Nemrég.

- Magára férne egy borotválkozás.

- Igen, tudom.

- Nos, akkor hát, mitévők legyünk? Mitévők legyünk?

Bosch nem tudta, akar-e bármiféle választ erre a sóhajra.

- Tudja, felügyelő, tegnap, amikor nem jelent meg a megadott időben,

fegyelmit rendeltem el maga ellen.

- Sejtettem, hogy így lesz. Fel vagyok függesztve?

- Egyelőre nem. Én szeretek tisztességesen játszani. Előbb beszélni

akartam magával. Beszélt ma a törvényszéki orvos szakértőnkkel?

- Igen. Megkértem, hogy vessen össze néhány ujjlenyomatot.

- Mi történt Mexikóban? Hogy erre kellett kérnie?

- Semmi, amiről beszélni akarnék, főnök. Biztos vagyok benne, hogy majd

olvashatja a lapokban.

- Én most nem a drogellenőrök szerencsétlen akciójáról beszélek.

Moore-ról van szó. Tudnom kell, hogy meg kell-e állítanom ezt a temetést,

vagy sem.

Irving kopasz fején látszott a kidagadt erek lüktetése.

- Nem segíthetek. Nem az én kompetenciám. Egyébként, vendégünk

érkezett.

Irving megfordulva látta, hogy Pounds is otthagyta a ravatalt, és feléjük

tart. Azt akarta valószínűleg megtudni, hogy hány ügyet zárhat le Bosch

aktái közül. De Irving mint egy közlekedési rendőr, feltartott kézzel

megállította, mire Pounds előbb megtorpant, és visszasomfordált a

helyére.

- Azt szeretném magával megértetni, felügyelő, hogy egy mexikói

drogkereskedőt temetünk el itt néhány percen belül, mialatt egy korrupt

zsaru szabadlábon él tovább. El tudja képzelni, mekkora zűrzavar... A

fenébe! Nem hiszem el, hogy kimondtam hangosan ezeket a szavakat.

Nem hiszem el, hogy magával beszélek ezekről a dolgokról.

- Nem nagyon bízik meg bennem, igaz?

- Ezekben a dolgokban senkiben nem bíznék meg.

- Nos, nincs miért aggódnia.

- Nem amiatt aggódom, hogy kiben bízhatok és kiben nem.

- Úgy értem, a drogbáró temetése és a korrupt zsaru szökése miatt. Ne

aggódjon.

Irving összeszűkülő szemekkel figyelte Boscht.

- Maga most viccel velem? Ne aggódjak miatta? Az egész várost

felbolygatná, elképzelni sem tudom a következményeket. Ez...

- Nézze, azt mondom, hogy felejtse el az egészet. Érti? Megpróbálom

kihúzni magát belőle.

Irving megint leplezetlenül Boscht nézte, és közben egyik lábáról a

másikra állt. Harry mindinkább élvezte a helyzetet, bár már túl hosszan

tartott a csönd.

- Beszéltem a drogellenőrökkel, és ők azt mondták, hogy ez a fickó, akit

ők Zorrillónak hisznek, elszökött. Nem tudták megmondani, hol

tartózkodik.

Elvetélt próbálkozás volt, és nem is jött be. Bosch nem lett beszédesebb.

- Soha nem is fogják megtudni.

Irving erre nem szólt semmit, de Bosch jobban ismerte annál, mintsem ő

törje meg a csendet. Valamin most nagyon gondolkozott. Harry hagyta,

találgasson.

- Bosch, tudni akarom, most rögtön, hogy van-e ebben valamiféle veszély

ránk nézve? Bármilyen veszély. Mert akkor a következő három percben

oda kell mennem, és leállítani az egész temetést.

- Mit csinálnak a drogellenőrök?

- Mi mást tehetnének? Figyelik a repülőtereket és kapcsolatba lépnek a

területi irodákkal. Körözést adtak ki. Nem sok mást tehetnek. Tudnom

kell, hogy ott marad-e, ahol van?

- Soha nem fogják megtalálni azt az embert, akit keresnek, főnök.

- Győzzön meg, Bosch.

- Nem tehetem. A bizalom kétirányú. És a bizalmatlanság is.

Irving elgondolkozott ezen, és alig láthatóan bólintott.

- A férfi, akit köröznek, akit Zorrillónak vélnek, nem tér vissza soha többé.

Elég, ha ennyit tud.

Bosch a Castillo de los Ojosbeli holttestre gondolt. Az arc már

megsemmisült. Még két hét, és a testre is hasonló sors vár. Nem lesznek

ujjlenyomatok, azonosítási eljárás, nem marad más, mint a tárca és az

útlevél. A tetoválás sokáig megmarad ugyan, de olyan sok embernek van.

Még a szökevény Zorrillónak is.

A pénzt is ott hagyta. Kellő ok ahhoz, hogy az első megtaláló ne hívja

azonnal a rendőröket. Csak fogja a pénzt, és futás.

Amikor eljött, bezárta a kaput maga után, gondosan letörölt mindent,

amihez hozzáért. És hazaindult Los Angelesbe.

- A drogellenőrök most beindultak?

- Igen keményen dolgoznak. Azt hallottam - mondta Irving -, hogy

felgöngyölítették az egész hálózatot. Bebizonyosodott: a fekete jég nevű

drogot a ranchon állították elő, és alagutakon juttatták ki két másik

gyártelepre, onnan pedig a határon túlra. A szállítmányt, valószínűleg

Calexicóban, átrakták és szétosztották. Mindkét üzletet bezárták. Az

egyik, egy állami érdekeltség, kényes szituációba került.

- Az EnviroBreed.

- Igen. Holnapra talán elkészülnek az ellenőrzéssel, a szállítólevelek,

menetlevelek összehasonlításával itt, Los Angelesben, a besugárzó

telepen. Azt mondják, hogy meghamisították az adatokat. Azaz, több

leplombált doboz lépett át a határon, mint amennyi beérkezett a telepre.

- Belső segítség.

- Nagyon úgy néz ki. A mezőgazdasági minisztérium felügyelője vagy vak

volt, vagy korrupt. Nem is tudom, melyik rosszabb.

Irving lesöpört egyenruhájáról néhány képzeletbeli porszemet. Elfordult

Boschtól, és a koporsót nézte. Elkezdődött a szertartás.

- Nem tudom, mit gondoljak, Bosch. Nem tudom, hogy velem van, vagy

ellenem?

Bosch szándékosan nem felelt. Emiatt fájjon Irving feje.

- Azt azért ne felejtse el, hogy maga is sokat veszíthet. Az állását, hogy

egész pontos legyek.

Bosch szomorúan elmosolyodott. Soha nem hagy kimondatlanul semmit.

Ez Irving. Búcsúzóul még egy fenyegetést eleresztett. Ha Bosch

felhasználja ellene információit, ő is mindent megtesz, hogy tönkre tegye.

Ha másként nem, hát erkölcsileg. Erről személyesen gondoskodik.

- Fél? - kérdezte Bosch.

- Félni? Mitől, felügyelő?

- Mindentől. Tőlem. Önmagától. Hogy szétesik minden. Hogy lehet, hogy

tévedtem. Nem fél?

- Az egyetlen dolog, amitől tartok, az olyan emberek, akiknek nincs

lelkiismeretük. Akik anélkül cselekszenek, hogy végiggondolnák

cselekedetük következményeit. Én nem hinném, hogy maga ilyen ember

volna.

Bosch megrázta a fejét.

- Akkor maradjunk ennyiben. Most pedig, ha megengedi, vissza kell

mennem a rendőrfőnökhöz, valószínű, hogy a polgármester is

megérkezett. Van valami, amiben segíthetek, feltéve, hogy az én

kompetenciámba tartozik a dolog?

- Magától nem kell semmi - mondta nagyon halkan Bosch. - Ezt valahogy

soha nem akarja megérteni.

Irving ismét szembefordult vele.

- Igaza van. Nem értem meg magát. Miért kockáztat mindent, a semmiért?

Meg tudja magyarázni? Maga nem a csapatért dolgozik. Maga csak

önmagának él.

Bosch állta Irving tekintetét, és most nem mosolygott. Nagy dicséretet

mondott, és még csak fel sem fogta.

- Annak, ami ott lenn történt, semmi köze nincs az alosztályhoz - mondta.

- Ha valamit tettem, azt valaki vagy valami más miatt tettem.

Irving üres tekintettel nézett rá, fogait szorosan összezárva, mintha

csikorogtatni készülne. Merev arcizmai gúnyos mosolyba rándultak.

Bosch ebben a pillanatban megérezte a hasonlatosságot Moore tetoválása

és a mosoly között. Az ördög álarca. Nézte, ahogy Irving szemében

hirtelen felcsillan a felismerés fénye. Sylvia Moore felé nézett, majd

vissza Boschra.

- Egy lovag, erről van szó? Csakhogy biztosítsa egy özvegy nyugdíját.

Bosch nem válaszolt. Gondolkodott, hogy csak találgat, vagy tud valamit?

Nem tudta megmondani.

- Honnan tudja, hogy nem volt-e ő is része a dolgoknak? - kérdezte Irving.

- Tudom.

- Miért olyan biztos benne? Hogy vállalhatja a kockázatot?

- Ahogy maga. A levél miatt.

- Mi van a levéllel?

Bosch semmi mást nem csinált, csak felidézte Moore alakját. Négy órája

volt arra a vezetés alatt, hogy összerakja a képet. És azt gondolta, sikerült.

- Moore maga írta a levelet - kezdte. - Feljelentette magát, ha így jobban

tetszik. Készen állt a terve. A levél volt a kezdet. Ő maga írta.

Szünetet tartott, amíg rágyújtott egy cigarettára. Irving szótlanul várta a

folytatást.

- Bizonyos okok miatt, amelyek úgy gondolom a gyermekkorára

vezethetők vissza, Moore kiborult. Átállt, és amikor ki akart szállni,

rádöbbent, hogy nincs visszaút. Folytatni nem tudta már, szabadulni akart.

Valahogy. Bárhogy. Az volt a terve, hogy elindítja a belsőelhárítás

nyomozását azzal a levéllel. Annyit közölt benne, amennyi szerinte elég

volt ahhoz, hogy Chastain ráharapjon, de ahhoz kevés, hogy rájöjjön a

dolgokra. A levélnek annyi szerepe volt csupán, hogy árnyékot vessen

nevére, hogy gyanúba sodorja. Elég régóta dolgozott ahhoz az osztályon,

hogy tudja, hogy mennek ezek a dolgok. A levél volt a háttér, és tudta,

amikor megtalálják a motelban, senki nem akar majd mélyebbre ásni a

dolgokban. Maga sem. Maga egy nyitott könyv, főnök. Moore tudta,

gyorsan lezárja majd az ügyet, hogy megvédje az osztály hírnevét. És csak

másodrendű dolog lesz, mi történt valójában. Elküldte a levelet.

Tulajdonképpen felhasználta magát. És valahol engem is.

Irving a ceremóniát figyelte egy pillanatig, majd visszafordult.

- Folytassa, felügyelő. Gyorsabban, ha kérhetem.

- Csak szépen sorban. Emlékszik, azt mondta, egy hónapra bérelte ki azt a

szobát. Ez volt az első lépcső. Ha nem találják meg egy egész hónapig, a

bomlási folyamat mindent elintéz. Nem maradt volna bőr, az

ujjlenyomatokhoz. Nyugodtan élhetett volna tovább.

- De pár héttel korábban megtalálták - segítette a történet folyását Irving.

- Igen. Ez a második lépcsőhöz vezet minket. Maga volt az, főnök. Moore

épp elég ideig volt zsaru, hogy tudja, mit tesz majd. Előre látta, hogy

személyesen veszi kezébe a dolgokat, és maga viszi a személyi anyagát a

kórboncnokhoz, az ujjlenyomatokkal.

- Ez az egész egy szerencsejáték, Bosch.

- Ha engem kérdez, tuti tipp volt. Karácsony este, amikor ott láttam magát

Moore dossziéjával a hóna alatt, tudtam, mi az, mielőtt még szólt volna. El

tudom képzelni, hogy Moore kockáztatott, és kicserélte a lenyomatokat a

saját anyagában. Maga volt a második lépcső.

- És maga? Maga volt a következő? - kérdezte Irving.

- Igen, azt hiszem. Engem használt biztosítékul. Arra az esetre, ha az

öngyilkosság nem jönne be, azt akarta, hogy legyen valaki, aki kikutatja a

gyilkosság okát. Erre kellettem én. És megtettem. Rám hagyott egy

anyagot, én pedig utánamentem. Bár mindez elterelés volt csupán. Azt

sem akarta, hogy kiderüljön a motelbeli halott igazi személyisége. Időre

volt szüksége.

- De maga túl messzire jutott, Bosch. Erre nem számított, igaz?

- Azt hiszem, valóban nem.

Boschnak eszébe jutott találkozásuk a toronyban. Még mindig nem tudta

eldönteni, hogy Moore számított-e rá, sőt egyenesen várta-e. Várta, hogy

végezzen vele. Soha nem fogja megtudni. Ez Calexico Moore utolsó

rejtélye.

- Időre? Mihez? - kérdezte Irving.

- Hogy mondja?

- Említette az előbb, hogy Moore-nak időre volt szüksége. Mihez kellett

neki az idő?

- Ahhoz, hogy ott lent átvegye Zorrillo helyét, összeszedje a pénzt, és

elszökjön. Nem hinném, hogy ő akart a Pápa lenni élete végéig. Időt akart

magának, hogy még egy ideig a kastélyban élhessen.

- Mi? Hol?

- Semmi.

Hallgattak, aztán Bosch folytatta.

- De azt gondolom, ezt maga már mind ismeri, főnök.

- Valóban?

- Igen. Azt hiszem, már akkor tudta, amikor Chastain közölte magával,

hogy a levelet Moore küldte.

- És ezt honnan tudta volna Chastain felügyelő? Nem akart ennyit sem

elmondani, de valahogy úgy érezte, segít tisztázni a dolgokat. Mint amikor

átvizsgálnak egy szövetet, maradt-e rajta lyuk.

- Chastain azt hitte, a feleség írta a levelet. Elment hozzá, de az asszony

tagadta. Chastain kérte az írógépet, erre az orrára csapta az ajtót. De ezt

csak azután tette, miután közölte vele, soha nem is volt írógépük. Ezért,

amikor Moore holtan kerül elő, Chastain elkezdett gondolkodni, és

magához vette Moore írógépét, az őrsről. Azt gondolom, megtalálta az

azonosságokat a betűformákban. Innen kezdve nem lehetett bonyolult

feladat kitalálni, hogy a levél vagy magától Moore-tól származik, vagy

valamelyik kollegájától. Biztos, hogy velük is elbeszélgetett, és kizárta

őket. Nem lehetett más, csak Moore.

Irving nem erősített meg semmit, de nem is volt rá szükség. Bosch már

tudta. Minden a helyén volt.

- Moore jól okoskodott, főnök. Úgy játszott velünk, mint egy

hamiskártyás. Ismert minden lapot, még mielőtt felfordítottuk volna.

- Egyet kivéve. - szólalt meg Irving. - Arra nem számított, hogy maga

megtalálja.

Bosch hallgatott. Ismét Sylviát kereste tekintetével. Olyan védtelen volt.

Most végre biztonságban lesz. Észrevette, hogy Irving is őt nézi.

- Ő tiszta - mondta Bosch. - Maga is tudja, én is tudom. Ha bajba kerül

maga miatt, akkor elfelejtem az alkunkat.

Nem fenyegetés volt ez. Ajánlat. Egyezség. Irving mérlegelte egy

pillanatig, majd bólintott. Tisztességes alku.

- Beszélt vele, Bosch?

Harry tudta, hogy Moore-ra gondolt, és azt is tudta, hogy nem válaszolhat

erre a kérdésre.

- Mit tett, Bosch?

Rövid hallgatás után Irving sarkon fordult, és egyenes háttal, mint egy

náci tiszt, visszasétálta VIP vendégek számára fenntartott székek sorához.

Leült Sylvia Moore mögé a székre, amelyet adjutánsa foglalt számára.

Nem nézett vissza Boschra.

34

BOSCH AZ EGÉSZ ceremónia alatt csak őt nézte. Sylvia Moore csak

ritkán emelte föl a fejét, amikor a díszsortűz eldörrent, vagy amikor a légi

század elrepült a sír fölött. Egyszer mintha odanézett volna, legalábbis

abba az irányba, de nem volt benne biztos. Arra gondolt, milyen nyugodt,

milyen szép.

Amikor vége lett a szertartásnak, a koporsó a földbe került, és a tömeg

lassan szétszéledt, látta, amint elutasítja Irving kezét, hogy a limuzinhoz

kísérje. Ott maradt, egészen addig, míg mindenki elment, és egyedül

maradhatott a sírnál. Egy pillantást vetett a koporsóra, és elindult Bosch

felé, útközben levéve napszemüvegét.

- Megfogadtad a tanácsomat - mondta.

Hirtelen összezavarodott. Végignézett magán, majd ismét Sylviára.

- Milyen tanácsot?

- A fekete jég. Emlékszel? Hogy légy vele óvatos. Itt vagy. Ezek szerint

vigyáztál.

- Igen. Vigyáztam.

Látta, hogy szemei tiszták, és tekintete, ha lehet még sugárzóbb, mint

amikor utoljára átölelve tartották egymást. Ezek a szemek nem felejtik el a

kedvességet.

- Tudom, hogy sokkal több minden van, mint amit nekem elmondtak.

Talán egyszer majd te elmondod nekem, ugye?

Bólintott, és ő is csak visszabiccentett. Kellemes csend telepedett közéjük.

Bosch tökéletesnek érezte a pillanatot. A szél kiszabadított egy hajtincset

az asszony kalapja alól.

- Szeretném - mondta.

- Amikor akarod - válaszolta. - Talán te is elmondasz nekem néhány

dolgot.

- Úgy mint?

- Arról a képről, ami a keretből hiányzott. Tudtad, mi volt az, és nem

mondtad meg.

Mosolygott, mintha valami lényegtelen, közönséges dologról lenne szó.

- Csak egy kép volt róla, és a barátairól a barrióból. Volt más ugyanolyan

kép is a zacskóban.

- Fontos lett volna, de mégsem szóltál róla.

A füvet nézte most.

- Egyszerűen nem akartam már emlékezni rá, se beszélni róla.

- De mégis ezt tetted.

- Hát persze. Ez már csak így van. Amiről nem akarsz tudni vagy

emlékezni, mindig kísért.

Hallgattak.

- Ugye, tudod?

- Mit? Hogy nem az én férjemet temették el? Sejtettem. Igen. Tudtam,

hogy elhallgatnak valamit.

Elfordult, és észrevette, hogy a sofőr még mindig rá vár a limuzin mellett.

Már mindenki más elment.

- Van valami, amit szeretném, ha elmondanál. Most vagy máskor,

mindegy. Már persze, ha lehet. Van esély, hogy... szóval, hogy visszatér?

Bosch a szemébe nézett, és lassan megrázta a fejét. Figyelte a reakcióját.

Se szomorúság, se kétségbeesés, se zavar nem látszott az arcán.

- A sofőr... - mondta, nem fejezve be mondatát. Próbált udvariasan

mosolyogni, és Bosch ezredszer is azt kérdezte magától, mi baja lehetett

Calexico Moorenak. Sylvia közelebb lépett, és kezét az arcához érintette.

Még a kesztyűn keresztül is érezte kezének meleg kisugárzását. Érezte

kölnije illatát.

- Azt hiszem, mennem kell - mondta. - Köszönöm.

- Fölhívsz majd? Talán... nem is tudom.

- Hívlak.

Lassan megfordult, és elindult a limuzin felé. Bosch utánaszólt.

- Szereted a jazzt? A szaxofont?

Megállt, és visszafordult. Szemében ugyanazt a felszólítást látta, mint

amikor először ölelte meg. Szinte belefájdult a teste.

- Különösen a szólókat - válaszolta. - Azokat, amelyek magányosak és

szomorúak. Azokat egyszerűen imádom.

- Lesz... a holnap este túl korai volna?

- Holnap szilveszter.

- Tudom. Azt gondoltam... de talán mégsem alkalmas az idő. Majd

máskor. Talán. Nem is tudom.

Sylvia egészen visszasétált, kezével odahúzta arcát arcához. Sokáig álltak

ott csókolózva, egymás karjában. Nem érdekelte őket, hogy figyeli őket

valaki.

- Mikor alkalmas egy időpont? - kérdezte. Nem tudott mit válaszolni.

- Úgy vártalak. Mindketten mosolyogtak.

Végül megfordult, a limuzinhoz lépdelt, és beszállt a sofőr mögé.

Bosch rágyújtott egy cigarettára, követte szemével, amíg a limuzin

kihajtott a temetőből. Egyedül maradt a halottal.

Vége