1999 AQUILA-CHERUBIONGALAXIS SF KÖNYVEK

A Galaxis SF Könyvek sorozat megjelent kötetei:

l. Poul Anderson: Változó csillag 2. Jack Vance: Trullion3. Robert A. Heinlein: A fenevad száma4. Philip Jósé Farmer: A Végzet álarca5. John Varley: Titán 6. Greg Egan: Karantén 7. Poul Anderson: Tűzkorszak8. Larry Niven-Jerry Pournelle: Szálka Isten szemében9. Larry Niven-Jerry Pournelle: A szálkák10. Wolfgang Jeschke: Midas – Meamone szeme

Tervezett kötetek:

Róbert Silverberg: Vendég a jövőből Jack Williamson: Fekete nap Dan Simmons: Hyperion Dan Simmons: Hyperion bukása Greg Egan: Diaspora Jack Vance: Araminta Állomás

GALAXIS SCIENCE FICTION KÖNYVEK SOROZATSZERKESZTŐ: NEMES ISTVÁNA fordításokat szerkesztette és az eredetivel összevetette: Roberto KohlstedtM IDAS Copyright © 1989 by Wolfgang JeschkeFordította: Herbák Zsolt Hungarian translation © Herbák ZsoltMEAMONES Copyright © 1994 by Wolfgang JeschkeFordította: Miklós Erika Hungarian translation © Miklós ErikaKiadja: Az AQUILA KÖNYVKIADÓISBN: 963 679 002 7 Borító: © GRAPH ARTFelelős kiadó: Rácsay László ügyvezetőFelelős szerkesztő: Nemes István Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária

MIDASavagy a test feltámadása „Egy olyan világban, amely hamarosan a saját bőrén fogja tapasztalni a demográfiai robbanás következményeit, meg kell állapítanom, hogy az emberi élet sérthetetlensége már régen nem lehet az a szentség, ami még Albert Schweitzer számára volt."anthony burgess

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indulatos természetű szabómester, aki mindhárom fiát elkergette a háztól, mert jobban hitt alattomos, éles nyelvű második felesége hazugságainak, mint a fiúk becsületszavának. A fiúk egy kicsit naivak voltak még ugyan, de mind ügyes, derék legény; nyakukba vették a világot, és megtalálták a szerencséjüket. Az elsőből asztalos lett, és a mesterétől búcsúajándékként egy olyan asztalkát kapott, amelyik a legpompásabb étkekkel lett tele, valahányszor csak kívánták. A második fiú molnárnak állt, az ő búcsúajándéka egy szamár volt, ami valahányszor a szükségét végezte, fényes aranytallérok maradtak a nyomában. A harmadik fiú esztergályos lett, mesterétől búcsúzóul egy zsákot kapott, melyben egy varázslatos botocska lapult, ami parancsszóra kiperdült a zsákból, és azt kezdte el csépelni, aki ellen küldték. Miután az első két testvért egy tolvaj vendéglős rászedte, és a varázslatos tárgyak helyett közönséges asztalkát és szamarat csempészett a csomagjukba, így ők a rokonság előtt tartott varázslási bemutatójukkal megszégyenültek, a harmadik testvér kiparancsolta a botocskát a zsákjából, és behajtotta az igazi szerzeményeket a vendéglősön."- Ez minden, Alice?- Igen, ez minden.

Nancy Tanner életei és szenvedései- Uram, ugye maga ismeri Nancy Tannert? - kérdezte tőlem a taxisofőr. Egy csendes, kihalt mellékutcában álltunk meg, az egyik Wolfendahl utcai étterem hátsó bejáratánál.- A filmszínésznőre gondol?- Igen, őrá.- Láttam pár filmjét videón - mondtam. - Miért kérdezi? A sofőrön látszott, hogy nem könnyű a válasz.- Bökje már ki!Egy szétlapított csomag Benson & Hedges cigarettát húzott elő inge mellzsebéből, remegő kézzel rágyújtott egy szál cigire, majd a füstöt mély sóhajtással a szélvédőre fújta.- Félek - mondta végül.- Mitől?- Ugye, megbízhatok magában, Mr. Kirk? Megvontam a vállam.- Már elég jól ismerjük egymást.- Láttam, amikor meggyilkolták...- Nancy Tannert? Ugyan, menjen már! Miket mesél itt összevissza? Ha ez igaz lenne, minden újság csak erről írna! Mit látott maga?- A múlt héten történt, 18-áról 19-ére virradó éjszaka. A taxiban várakoztam a tiszti klub hátsó bejáratánál, tudja, ott a Korteboam utcában, ahol a katonatisztek a kurvákat szokták felszedni. Azért, hogy a nőcskéiknek imponáljanak, általában szép borravalókat adnak. Szóval itt vártam ezen a mocskos hátsó udvaron, ahol csak az a rengeteg patkány rohangál a tele szemeteskonténerek között. Hirtelen kivágódott az ajtó, és bentről kihallatszott a hangos zene. Két alak tántorgott ki, miközben egymással tusakodtak. Az egyik egy egyenruhás tiszt volt, a másik meg egy magas szőke nő. Abban a sivár neonfényben nem lehetett sokat látni, de azt ki lehetett venni, hogy a tiszt teljesen be volt indulva, és mindjárt leteperi a nőt, ott a koszos udvar közepén. Még a slicce is nyitva volt, és olyan erősen tapogatta a nőt, hogy annak elszakadt a ruhája. Biztos, hogy teljesen be volt rúgva a pasas, folyton magához rántotta a nőt, és a szoknyája alá akart benyúlni. De ez sehogy se sikerült neki, mert a nő meglepően erősnek tűnt. Erre a fickó dühösen ütlegelni kezdte a nőt, de az kiszabadult a szorításából, és sikoltva elfutott. A tiszt a lökéstől a szemeteskukák közé esett, láttam, ahogy a patkányok szétfutottak a zajra. De szinte azonnal talpon termett, és - alig hittem a szememnek - pisztolyt rántott.- Kérem, segítsen rajtam! - kiabálta a nő angolul, és a taxim felé szaladt. - Mentsen meg ettől a vadállattól!Hátranyúlva kinyitottam az ajtót, és beindítottam a motort. Szegény eléggé megviselten nézett ki. A haja összekócolódott, a sminkje elkenődött, a ruhája pedig a mellénél teljesen szétszakadt.Ekkor dörrent el az első lövés. Láttam, ahogy a nő megpördült, és előresodródott a lövés erejétől. Összegörnyedt a fájdalomtól, majd a kinyújtott karját védőn maga köré fonta, és még mindig a meztelenségét próbálta eltakarni. A vállán és az alkarján hirtelen egy-egy vérpatak jelent meg. Már egyesbe tettem a kocsit, amikor eldördült a második lövés, majd egy másodperc múlva egy harmadik is. A becsapódások erejétől a lány még két-három lépésnyit a kocsi felé tántorodott, a zuhanó test lendületétől becsapódott az ajtó. Az arca az oldalablaknak csapódott. Addigra a szeme már élettelen, merev volt, a szája is nyitva maradt. Ezt a látványt egész életemben magam előtt fogom látni. Rettenetes volt... Padlóig tapostam a gázpedált, mire az arca egy rántással eltűnt a látóteremből, de egy széles vércsíkot hagyott hátra az üvegen. A

negyedik és az ötödik lövés a hátsó ablakba vágódott, a kocsi tele lett üvegszilánkokkal. Olyan gyorsan hajtottam, ahogy csak a járgánytól telt, hogy mielőbb kijussak a városból. Közben folyton a tükörbe bámultam, hogy nem követ-e rendőrautó vagy a katonai csendőrség járműve.- És a lelőtt nő? Biztos, hogy Nancy Tanner volt az?- Esküszöm, Mr. Kirk! Az ő hangja, az ő alakja, az ő arca volt, minden egyezett!- De éppen maga mondta, hogy a rossz világítás miatt keveset lehetett látni!- Az elején igen, de a végére az arca alig egy méterre volt csak tőlem. De a dologban az a legfurcsább, hogy ma újra láttam őt, élve.- Ugyanazt a nőt?- Igen. Nancy Tannert. A Janadhipathi Mawatha sugárúton cirkáltam oda és vissza, utasokat kerestem, és akkor hirtelen, világos nappal megint láttam őt. Egy tábornokkal sétált karonfogva. Szép volt, mint mindig, majd kicsattant az egészségtől, a kezében egy napernyőt tartott. Nagyon jókedvűnek látszott, mintha egy kicsit be is lett volna csípve. Annyira megdöbbentem, hogy a fékbe tapostam, és kis híján belém jött valaki hátulról. Persze dühösen dudálni kezdett. A zajra a tábornok odanézett, végigmért, nekem meg a hideg futkározott a hátamon a pillantásától. Csak annak örültem, hogy nem ugyanazt a kocsit vezettem, mint azon az éjszakán, de így is csak arra tudtam gondolni, hogy tudnék teljesen elrejtőzni a napszemüvegem mögé. Abban a pillanatban a lányt is tisztán láttam, és nincs semmi kétségem arról, hogy megint Nancy Tanner állt előttem.- Miért ilyen biztos ebben?- Mert szerelmes voltam belé! Biztosan maga is ismeri a „Teaszedő lány" című filmjét, amely itt játszódik Sri Lankán, a tamil háború idején.Persze hogy emlékeztem arra a magasztosán giccses eposzra a felebaráti szeretetről, a népek közti megértésről és a szenvedélyről. Négy vagy öt Oscar-díjat is kapott. Egy fiatal amerikai újságírónőt játszott benne, aki egy sebesült tamil terroristát a frontvonalakon keresztül Jaffnába vitt, és ott egy hajón biztonságba juttatott.- Két éve, a forgatások alatt mi itt mindannyian szerettük, sőt egyenesen imádtuk őt. A legtöbb fiatalember bármit megtett volna érte. Nekem néhányszor sikerült őt a szállodájába vinnem a taximon. És ne is kérdezze, hogy a filmet hányszor láttam videón. Teljesen biztos vagyok a dolgomban.- De mégis, hogy gondolja ezt?- Nem is tudom... Nekem úgy tűnik, mintha a hadsereg kezébe került volna, és azok valahogy képesek lennének mindig feltámasztani, majd újra és újra halálra kínozni őt.- Hogyan juthat ilyesmi az eszébe?- A katonák gyűlölik őt. A hadsereg ugyan közreműködött a forgatásban, de a hadügyminisztérium másfajta beállításra számított. Amikor a forgatás elkezdődött, erősen tiltakoztak, mert a terroristából bátor szabadságharcos lett, és a szingaléz tisztek voltak a gazemberek. A filmet máig sem lehetett bemutatni Sri Lankán. Hacsak tudnák... - itt elhallgatott, és gyors pillantást vetett rám - hacsak képesek lennének rá, meg is tennék, csak azért, hogy személyesen rajta álljanak bosszút a sérelemért.- Megtenni? Mit?- Megölni őt. Újra és újra megölni.- De hát ez képtelenség!- Én hívő buddhista vagyok, Mr. Kirk. Hiszek az újjászületésben. De ez itt... ez most valami gonosz, rettenetes dolog. És valóban megtörtént, itt, ebben a városban.Nem valami ilyesmiről beszélt Andrew is nemrég? Nem, ő azt kérdezte: „Mondd! Hiszel te a test feltámadásában?" Vajon mit akart ezzel mondani?- Maga nem hisz nekem, ugye? Megráztam a fejem.

- Nem, nem hiszek.Pedig már akkor is sejtenem kellett volna. Volt néhány nagyon furcsa híradás a sajtóban, de ezek annyira abszurdak és nevetségesek voltak, hogy senki sem vette őket komolyan. Persze azokon kívül, akik tudtak a dologról. A tények a napnál világosabban ott voltak, mint egy archeológiái könyvben. Csak egymás mellé kellettvolna tenni a darabokat, és helyesen össze kellett volna kapcsolni azokat. Természetesen volt néhány „egérfogó" is az InfoPoolban, amik mindenre ráharaptak, ha valaki megpróbált olyan adatokhoz hozzáférni, melyek felvilágosítást adnak egy bizonyos emberről. Egy emberről, akinek ugyan ritka, de jelentéktelen neve volt: Cecil Roughtrade.Egy olyan kiváló szakember, mint Andrew Baldenham könnyen lóvá tehette volna ezeket a programokat, csakhogy ő és én olyan sokáig nem voltunk a Földön; sajnos a Világűrben a Rómából vagy Londonból érkező mindennapi hírek jelentéktelenné zsugorodnak.így tehát azok tették lóvá őt.

A hullámtörés robajaA nap a fatörzsek között lassan felkúszott az égre, befészkelte magát a tollas fakoronákba, és sugaraival körülragyogta a kókusz-pálmák kemény heréit.Kiléptem az erkélyre. Megvakargattam a mellemet, és közben éreztem a beton hidegét a talpam alatt. Hat, talán hét friss szúnyogcsípést találtam. Igaz, hogy az űrruhában vagy a lakóblokk csíramentesített levegőjében lehúzott fél év után a környezettel való közvetlen kapcsolat elementáris élményt jelentett, de az öt Nanguneriben eltöltött hónap után mégis ki merem jelenteni, hogy egy életre elegem van mindenfajta vérszívóból. A Kék Bolygóra vetett vágyakozó pillantás egy dolog, viszont az ezernyi elviselhetetlen teremtménynek való teljes kiszolgáltatottság egészen más tészta.A kabócák most is fülsértőén ciripeltek, a tengerpart felől pedig a halászok egyhangú kántálása hallatszott. Csakúgy, mint minden hajnalban napkeltekor ma is kieveztek csónakjaikkal az öbölbe, és széles ívben kivetették a hatalmas hálójukat. Órákig is eltartott, míg újra behúzták, és barnás-feketés halmokba rendezték a súlyos, kókusz-pálmarostból készült hálót. Ameddig a szem ellátott, csak ezek a szabályosan ismétlődő hálóhalmok törték meg az öböl homokjának vakító fehérségét.„Pimpernay-everyday, Pimpernay-everyday. Félszáz eltompult mozgású férfi őrjítőén monoton kórusa. Nemsoká majd hangos kiáltozással fognak veszekedni a szegényes zsákmányon. Általában csak néhány nagyobb hal van a hálóban, egypár kagyló és rák, meg a szokásos értéktelen vacakok. Ezeknek az embereknek a halfogási módszerei évezredek óta semmit sem változtak. Az utóbbi ötven évben a fogás ijesztően visszaesett a vízszennyezésnek, a korallpa-dokon lévő költőhelyek elpusztításának, és a szupermodern japán halászflottának köszönhetően, akik az öblöket kíméletlenül, fenékig kihalásszák az árbevételük fokozása érdekében. Egyedül a gyermekáldás az, ami az itt élő embereknél nem csökkent az évek folyamán.„Pimpernay-everyday, Pimpernay-everyday". - A háló íve alig észrevehetően ismét szűkebb lett.Az órámra pillantottam. Még csak fél kilenc volt. Odaát, a szomszédos katonai támaszponton, amit az egykori Ashok Beach Resort nevezetű luxushotel parkjából alakítottak ki, néhány katona gyakorlatozott. Az elszáradt, barna füvön kúsztak, ami már alig emlékeztetett az egykori golfpálya elvadult pázsitjára. Géppisztolyokat tartottak a kezükben, miközben térden-könyéken küzdöttek magukat előre. A kellemesen hűvös reggel ellenére a homokszínű egyenruháikat már alaposan átitatta az izzadság. A hullámtörés zúgásán és a halászok éneklésén keresztül időnként hallani

lehetett, ahogy az altiszt ordítva parancsokat osztogat.Elindultam a Sea Queen homlokzatán körülfutó erkélyen, és az éjjeli tűzharcra utaló becsapódásnyomokat kezdtem keresni, de egyet sem találtam. A barlangra emlékeztető szobák ajtajai nyitva álltak. Némelyikben egypár félmeztelen alak feküdt az ágyakon: a szálloda alkalmazottai, akik az üresen álló szobába vonultak vissza, nehogy valaki is munkával merje zaklatni őket ezen a reggeli órán.Motorzaj közeledett. Egy harci helikopter húzott el közvetlenül a pálmák koronái felett, és leszállt a Kovalam Ashok Beach Resort egykori parkolójában. A rotorok zúgása elhalkult, majd teljesen elhalt. Ismét a halászok kántálása uralta a levegőt. Letöröltem a mellkasomról az izzadságot, és visszamentem a szobámba. Az ágyra dőltem, és belebámultam a mennyezeti ventilátor árnyékos kavargásába. Élveztem a lapátok által keltett szegényes légáramlatot.A szerkezet makacsul rángatózott a tetőgerendán, amihez rögzítették. Időről időre némi fűrészpor is bekerült a légáramlatba. Ez a vacak egyszer a termeszek alapos előkészítő munkája gyümölcseként el fog szabadulni, és az alatta fekvő gyanútlan vendégre zuhan, hogy ízekre szabdalja.A tarkómra tettem mindkét kezem, és hatalmasat nyújtózkodtam. Már napok óta itt rostokolunk Kovalamban, ezen az egykori luxusfürdőhelyen, Dél-India legmélyén. Ezekben a keleti országokban mindig, minden elhúzódik. A Nanguneriben lévő antennaállomásnak, amit az űrből látnak el energiával, már szeptemberben rá kellett volna kapcsolódni a hálózatra. Ehelyett valami nagyokos politikus fellázította a parasztokat, és bebeszélte nekik, hogy az űrből idesugárzott mikrohullámok százmérföldes körzetben mindent meg fognak sütni, mihelyt a fogadóantenna üzembe lép. Persze semmit sem segített a dolgon, amikor elmagyaráztuk, hogy az energiatovábbítási folyamat lézervezérlésű, és az energianyaláb néhány centiméteres eltérése esetén is automatikusan megszakad az átvitel az űrállomás és a földi vevőantenna között. Lelki szemeikkel már borzongva látták, amint a mezőkön a szent teheneikből gőzölgő rostélyos lesz, őket és gyermekeiket nyomorultul elpusztítja, földjeiket pedig kiégeti és megmérgezi az állomás.Pedig most legalább olyan nagy szükség lenne itt az energiára, mint az esőre. A régóta tartó aszályban már csak a nagybirtokosok engedhették meg maguknak, hogy öntözőszivattyúikhoz gázolajat vegyenek, a kis falusi gazdaságokban a rizstermés menthetetlenül elszáradt. Azonban a politikai szarkavaróknak és a nagybirtokosoknak ez egyaránt a kezére játszott. Tovább heccelték a parasztokat, mire azok megtámadták a mi nyersanyagszállítmányainkat, felgyújtották a munkások barakkjait, satöbbi. Erre persze egyből bevonult a katonaság, volt néhány halott is - a régi nóta.Andrew-val elhatároztuk, hogy közösen szabadságra megyünk Sri Lankára, mielőtt a NASA-nak ismét szüksége lenne ránk. Azt mondta, hogy jól kiismeri magát a szigeten, még egyetemista korában járt erre egypárszor, még abban az időben, amikor létezett a turizmus.Portlandba nem akartam visszamenni: Oregonban ebben az évszakban ködös, esős és hideg az idő. Rút most valószínűleg a közös lakásunkban lakik, én meg nem akartam vele találkozni. Haragban váltunk el, és minél többet gondoltam erre, annál rohadtabbul érzem magam abban a szerepben, amit akkor eljátszottam.Felegyenesedtem és körülpillantottam. A takarón fényfoltok hullámzottak ide-oda: az egész úgy nézett ki, mint valami átlátszó, élő szövet erős nagyításban. Valami felébresztett az éjjel. Talán egy kiáltás volt? Vagy egy sikoly? Kiléptem az erkélyre. A fatörzsek között vakítóan fehérlett a hullámtörés. Dagály volt, a parton csillogott a visszafelé rohanó víz. A pálmafák árnyas levélkarjai elmerültek a csillagok ragyogásában, a holdnak nyoma sem volt. Hirtelen, talán háromszáz méterre a parttól

torkolattüzek villantak. Mikor meghallottam a géppuska hangját, a sorozat már éppen a szálloda előtti bozótos facsoporton hatolt keresztül. Az erkélykorlát térdig érő betonlábazata mögé vetettem magam. Egy lövedék egészen közel csapódott be, gellert kapott, majd elsüvített a koromfekete égbe. A hotelban fények gyulladtak.- Lekapcsolni! Kapcsolják le a lámpát! - ordítottam, miközben rémülten visszakúsztam a szobámba, de valószínűleg senki sem figyelt rám. Becsaptam az ajtót magam mögött, noha tudtam, hogy a vékony farostlemez az acélmagvas lövedékek számára alig jelent nagyobb akadályt, mint a pizsamám szövete. A fal fedezékéből kilestem a nyitott ablakon. Mostanra már helyesbítettek az irányzékon, a tűz messzebbre, nyugat felé irányult. A nyomjelző lövedékek a parti szikla csúcsa, az egykori Ashok Beach Resort felé rohantak, mint egy csomó megvadult szentjánosbogár. Időközben ott is felébredtek, és viszonozták a tüzet. Most narancssárga szentjánosbogarak raja záporozott a tengerbe. Erős motor dübörgése hangzott fel, a zaj felemelkedett, majd nagy sebességgel távolodott a nyílt tenger irányába. Egypár világítórakétát is kilőttek, az öböl hosszú másodpercekig betegesen sápadt fénybe borult. Egy madárraj rebbent fel, néhány ijedt majom rikácsolt, aztán ismét visszatért a sötétség. A zűrzavarnak vége volt.Felhúztam a vászonlepedőt a lábaim között, és ráterítettem a hasamra és a mellkasomra, mintha az bármitől is védelmet nyújtana, aztán megpróbáltam lecsillapítani rohanó szívverésemet. Ez az incidens jellemző volt a harmadik világ országaiban dúló, hadüzenet nélkül, de folyamatosan zajló kis háborúkra. Értelmetlen, pazarló lőszer-felhasználású akciókra fecsérlik el az idejüket, esti rajtaütésekre, alkalmi kalózkodásra. A magukat szingalézeknek nevező Sri Lanka-i rasszisták egyetlen összehangolt támadása elegendő lett volna, hogy a nanguneri antennaállomást néhány perc alatt megsemmisítsék, és ezzel német, francia és japán cégek tizenhat havi munkáját egyetlen csapással tönkretegyék. Ezt persze sohasem fogják megtenni, mivel ezzel valószínűleg egy taktikai atomcsapást vonnának magukra az indiai hadsereg részéről.Azonkívül sosem lehet tudni, hogy egy napon nem akarnak-e majd a berendezésből hasznot húzni, amellyel olcsó energiát lehet az űrből a Földre juttatni. Vagyis az összecsapások csak jelentéktelen célokra korlátozódnak.Sok időmbe került, míg újból el tudtam aludni, de a félelem belopódzott az álmomba, akár egy hideg, sötét féreg.- Hallgass ide, Péter! - mondta Andrew, miközben a mankójával a nyitott erkélyajtóra mutatott. - El kell tűnnünk innen!A szoba hátsó részén három sötét bőrű, harci egyenruhás katona vett fel éppen pihenőállást. A géppisztolyaikat csövükkel felfelé tartva a mellükhöz szorították. Nagy nehezen felültem az ágyban, és összecsikorgattam a fogaimat, mert erős lágyéktáji fájdalmaim voltak. Az Andrew-t támogató 35-40 éves indiai nővér sürgetően hunyorított rám. Felfedte hiányos fogsorát, és a nyelve hegyét fürgén ide-oda mozgatta a felső ajkán. Kint a folyosón fegyverek csörömpölése, és az ablakoknál fedezéket kereső katonák rohanása hallatszott.- Mindent újra átfuttattam a számítógépen -mondta Andrew. Láttam, hogy a pizsamanadrágja vérfoltos. A mankójával az ajtóra mutatott. - Nincs más megoldás, Pete - mondta, mialatt a nővért magához szorította, felém pedig bátorítóan bólintott. - Most nagyon erősnek kell lenned. - A pizsamával hanyagul letörölte a vért, ami most már a szájából és az orrából is folyt. - Csak azt kell mondogatnod magadnak, hogy ellened nem tudnak semmi terhelőt sem felhozni.- Oké - feleltem, és elindultam. Szörnyen lassan ment, mintha süppedős homokban kellett volna mozognom. Végre elértem az ajtót, és felrántottam. A katonák felemelték a

fegyvereiket, és tüzet nyitottak.Zihálva ébredtem, saját izzadságomban fürödve. A ventilátor lapátjai némán álltak fölöttem. Áramkimaradás van, mint ahogy az elég gyakran lenni szokott errefelé.Az álmom nem hagyott nyugodni. Nem ez volt az első eset, hogy ez a jelenet kísértett. Mindig ugyanaz a rettenetes, kétségbeesett helyzet. Még a nővérszállón felbukkanó asszonyt is ismertem: ő takarított a szobánkban, és néha a konyhán is kisegített, egyébként pedig özvegy volt.- Meg kellene égetni azt a nőt! - jelentette ki Mr. Lain, a Sea Queen vezetője, és közben csücsörített is hozzá duzzadt ajkaival, hogy meg tudja gyújtani a cigarettáját. - Korábban is így csinálták, Mr. Kirk - biztosított nagylelkűen, miközben a füstöt az arcomba fújta -, és ma ismét megteszik.Rám hunyorított, miközben a bárpult fölé hajolt.- Ez a nő folyton a külföldiek után járkál - mondta ismét, bizalmas hangnemben. — Használja ki, mielőtt még túl késő lenne, Mr. Kirk. Látja, Mr. Baldenham nem olyan szégyenlős. - Ökölbe szorította a jobb kezét, és a bal felkarjára csapott.Nem szóltam semmit, mert tényleg valószínűnek tartottam, hogy Andrew lefeküdt azzal a nővel.Éppen fogat mostam, amikor felgyulladt a lámpa a fürdőszobában, és a ventilátor halk nyögéssel ismét mozgásba lendült. Megragadtam az alkalmat és megborotválkoztam, mielőtt ismét összeomlik az elektromos hálózat. A tükör csaknem teljesen matt volt, ezért még azzal is komoly gondjaim voltak, hogy a saját arcvonásaimat azonosítsam. Eközben a tükör pereménél egy hatalmas csótány csápjai bukkantak elő, amikkel a szörny óvatosan felmérte a terepet. Undorodva húztam ki a csatlakozót a lötyögős konnektorból.Éppen reggelizni indultam, amikor Andrew jelent meg az ajtómban.- Már megint nincs víz! - mondta barátságtalanul, és vakargatni kezdte kopaszra borotvált fejét, amiről méretes korpadarabok hullottak a földre.- Te is tudod, hogy kilenckor mindig elzárják a vizet.- De még nincsen kilenc óra.- Ezt Mr. Lainnek mondd, ne nekem!- Na, neked aztán tényleg rosszkedved van ma. Csak nem vagy féltékeny miatta?- Nem vagyok féltékeny.- Tudod te egyáltalán, hogy hány éves?- Úgy harminc és hatvan között lehet. A fogazata alapján jóval közelebb a hatvanhoz.- Tévedsz. Huszonnégy éves, és igazi művésznő.- Gratulálok! Nem vettél észre semmit a ma éjszakai lövöldözésből?- Dehogyisnem. Mindössze arról van szó, hogy túlságosan is el voltam foglalva. - Lehúzta a szemhéját, és önelégülten elvigyorodott.- Félre a tréfát, Andrew! A héten ez már a második fegyveres támadás volt. Át kellene költöznünk egy földszinti szobába, azok sokkal védettebbek.- Ezek itt - kezdte egy széles gesztussal, ami magába foglalta a mocskos, összekent, valaha világoszöldre mázolt falakat - a Sea Queen legelőkelőbb lakosztályai, kedves barátom. A legjobb vendégeinknek fenntartva, pompás kilátással az óceánra. Természetesen a friss tengeri szellő benne foglaltatik a szolgáltatásban.Erről az az észbontó fokhagymabűz és a már nem egészen friss tengeri hal szaga jutott az eszembe, ami egészen éjfél utánig szokott a konyha felől felszállni.- Azokban a lenti lyukakban egy fél évszázadig hippik tanyáztak. - Elfintorította az orrát. - Hidd el, ennek a tiszteletreméltó szállodának a vezetője nem is gondolt arra, hogy új matracokat szerezzen be. Lekapart egy rétegnyi lakkot az ágyam lábáról: - Bár, ahogy elnézem, ez se sokkal jobb.

Undorodva pillantottam az előbukkanó alsó rétegre.- Minden matracnak megvan a saját története - mondta olyan hanghordozással, mintha egyetemi előadást tartana. - A szállodai ágybetéteknek különösen megindító történetük van. Azok ugyanis olyanok, mint egy világtérkép. Nézd csak meg! Ágybavizelők és szexőrültek határozták meg a domborzatot, a graffitimániások pedig meghúzzák a határokat. - Egy spermafoltra mutatott az ágybetét közepén, amit filctollal bekarikáztak, és köré írták: HERE l FUCKED HER1. Egy másik jópofa áthúzta a HER-t, és HIM-et írt a helyére2. Régen elfeledett győzelmek emlékművei. Hippiboldogság.Kiszakítottam a matracot a fakeretből, és megfordítottam. Ugyanannak a világnak a másik félgömbje... Rémálmok és szenvedély kontinensei.- Micsoda disznóól! Beszélni fogok Mr. Lainnel! Andrew elvigyorodott:' Itt keféltem meg őt (angol)2 A nőnemben lévő „ó't" átjavította hímneműre, (angol)

- Sok szerencsét, cimbora!Odakint elnémult a halászok kórusa. Végre behúzták a hálójukat.- Lemegyek a strandra - vetettem oda.Egy hulla volt a hálóban. Fiatal fiú, legfeljebb tizenhat éves lehetett. Khakiszínű sortot viselt, rövid ujjú egyeninge kigombolódott, és látni engedte sovány, világos bőrű mellkasát. A holttesten apró, ezüstösen fénylő halak fickándoztak, mint papírfecnik a szélben. A halott fiú szája és haja tele volt homokkal, a szíve felett pedig egy lyuk tátongott a mellkasán, amiből a már jócskán átázott hús közül barnás lé szivárgott.Egy dzsip viharzott át a homokon, jó pár métert csúszott, mielőtt megállt. Harci egyenruhás katonák ugráltak le róla, puskatussal félreterelték a halászokat, kiszedték a halottat a hálóból, de nem vették a fáradságot, hogy kibújtassák, hanem csak szétvágták a köteleket bajonettjeikkel, végül a tisztjük lábai elé vonszolták a testet. A haldokló halak úgy hullottak le a fiú melléről, mint egy középkori páncéling fémlemezkéi, és egy keskeny sávot képeztek a nedves homokon. A tiszt elkezdte a halászok kikérdezését. Azok izgatottan fecsegtek. A halott ellenséggel szembeni gyűlölet lakozott a pillantásokban, de egy leheletnyi félelemmel is keveredett. Az egyik közelebb lépett a halotthoz, és fogatlan szájával leköpte. A tiszt lovaglópálcájával visszalökte a halászt, nem túl durván, de azért nyomatékosan.- Kicsoda maga? - kérdezte végül tőlem, kielégítő angolsággal. Megmondtam a nevemet.- Menjen vissza a szállodájába! - vetette oda. - Ez itt katonai ügy-Megszemléltem a fogást. Alig két tucat olyan hal volt a hálóban, amely legalább tenyérnyi méretűre nőtt. Nyomorultul vergődve várták a végüket. A férfiak továbbra is a halottat figyelték, akinek homokkal borított arca máris úgy tűnt, mintha erősen oszlana, a sebe elzáródott, egy kis hal szorult belé, akár egy ezüstkitüntetés.A tiszt engem figyelt. Foncsorozott napszemüvege teljesen átláthatatlan volt, lovaglópálcájával türelmetlenül csapkodta a csizmaszárát. Megfordultam, és engedelmesen visszasompolyogtam a hotelhez.

A szomorú elefánt- Az egy mocskos kalóz! - vonta meg a vállát a Sea Queen igazgatója, de beszéd közben sem hagyta abba bételrágástól megbámult fogai tisztogatását.- De hát egyenruhában volt!- Akkor egyenruhás mocskos kalóz volt, Mr. Kirk. Ezek mind gengszterek. Szingalézek... Legalábbis így nevezik magukat: „Az oroszlánok mancsa." Nevetséges! A tamil tigrisek megnyúzzák azt a rühes oroszlánt, és a tengerbe fojtják.

A hátsó falon hatalmas színes falinaptár lógott. A képen egy óriási Ganésa látszott, amint éppen egy patkányt lapított szét termetes hátsójával. Alattomosan, légyszartól teljesen vak szemekkel bámult le rám. Egyszerre két időszámítást is mutatott. Az egyik szerint ma 2016. december 18-a van, de a bal oldali számok szerint már az 52. évszázad is beköszöntött. Párhuzamos univerzumok? Színes girlandok között az 5 l 16-os szám állt, közvetlenül az elefántisten bal hátsó lába mellett.- Mikorra ér ide a léghajó? - kérdeztem.- Talán két-három nap múlva. Ki tudja? Az is lehet, hogy már holnap itt lesz.- Két-három nappal ezelőtt is ezt mondta, Mr. Lain. Megvonta a vállát.- Délkeleti szelünk van. Ebben az évszakban ez nagyon ritka. A hajó csak lassan halad ilyenkor. Bombay nagyon messze van, Mr. Kirk, De higgye el, jönni fog.- Kaphatnék addig is egy új matracot?Teljesen értetlenül nézett rám. A Ganésa kajánul vigyorgott.- Hallgasson ide, Mr. Kirk! Tudom, hogy maga nagyon sokat tett a hazámért, és higgye el, hogy nagyon szívesen teljesíteném is a kívánságát, de manapság az efféle dolgokat igazán nehéz...- Mennyit kér egy újért?Mr. Lain lesütötte a szemét, majd egy bársonyos mozdulattal a recepciós pulton heverő zsebszámológépért nyúlt, félretolt egy halomnyi megsárgult vendégbejelentő nyomtatványt és néhány rettenetes nyomdai minőségű magazint, majd pötyögni kezdett.- Kétszáz dollár lesz, Mr. Kirk. Adtam neki két százdollárost.- A délutáni busszal beküldőm a boyt a városba, Mr. Kirk. Estére meglesz az új matraca.- Nagyon hálás vagyok, Mr. Lain.- Mr. Baldenham is óhajt talán egy új ágybetétet?- Nem. Mr. Baldenham nem óhajt új ágybetétet.Mr. Lain elvigyorodott, majd metsző rikácsolással felhorkant. Ez teljesen szokatlan volt a mindig oly sima modorú igazgatótól.- Aha, értem én!A boy éjfélkor még mindig nem érkezett meg. A biztonság kedvéért leköltöztem az egyik földszinti szobába, amelyik egy mellmagasságú betonlábazat mögött állt. Az ajtaja egy, az egész épületet körülfutó erkélyre nyílott. Az igaz, hogy a kilátást teljesen eltakarta az elhanyagolt bozót, de ez csak pluszvédelmet nyújtott. Mindent megtettem, nehogy valami tengeri kalóz - vagy hazafi - eltévedt golyója eltaláljon. Szent borzongással két lepedőt is terítettem a fekhelyemre, jólesően kinyújtózkodtam, majd a viseltes matractérkép tengerei, szárazföldjei, csúcsai és mélyedései fölött azonnal álomba zuhantam.Valamikor az éj folyamán két harci helikopter szállt le a bázison, csak azért, hogy nem sokkal ezután ismét felszállhassanak. A hajnali szürkületben tértek csak vissza. Valamennyi rakétájukat kilőtték.A léghajó sem ezen a napon, sem a következőn nem bukkant fel. A boy se mutatkozott többé.- Én mondtam magának, Mr. Kirk, hogy nem könnyű ilyesmit beszerezni - mentegetőzött az igazgató, de nekem szilárd meggyőződésem volt, hogy zsebre tette a pénzemet, a fiút meg egyszerűen hazaküldte, hogy az elutazásunkig ne is kerüljön elő.A rákövetkező napon - egész éjszaka villámlott és szakadt az eső - éppen a teraszon ültünk a reggelinél, amikor hirtelen erős zajra lettünk figyelmesek. Egy csomó gyerek rohant az utcán, mezítláb fröcskölve a víztócsákban, és egyre csak azt kiabálták:- Az Elefánt! Itt az Elefánt! - Úgy tűnt, hogy a helység minden lakója talpon van.

Mindannyian a nyugati öböl felé rohantak, ami a lezárt katonai zóna túloldalán volt.Mr. Lain jött sietve, miközben mindkét kezét széttárta, és nevetve mondta:- Hát nem megmondtam, hogy ma ér ide?Mindketten felugrottunk, és csatlakoztunk a rohanó emberáradathoz. A pálmák koronájából még csepegett a víz, a levegő a friss fű és a virágzó franchipani illatával volt tele, a tócsákban még mindig tükröződtek a súlyos esőfelhők szürke maradványai, és ezek közül a szürke felhőfoszlányok közül.... Igen, tényleg ott volt! Egy hatalmas, csillogó, nedves léghajó ereszkedett a föld felé.Hatalmas, óvó hasa alatt négyemeletnyi magas, alumíniumból és műanyagból épített gondola lógott. A látvány egyszerre emlékeztetett luxushajóra, pullmankocsira és teherkonténerre. Legelöl, a körkörösen beüvegezett orrfülkében volt a parancsnoki híd. E mögött, a gondola tetején dobozok, kosarak és bálák között szorosan összezsúfolva utasok ültek a ballon takarásában. A bordázott, tompa orr-részre fehér mezőben Szingapúr lobogóját festették fel: piros alapon fehér félhold öt fehér csillaggal. A zászló mögött ez állt:SULTAN AHMET EFRAIM HASIM SON. BHD. AIR AND SEA TRANSPORTSA hajó surrogó légcsavarokkal közeledett egy rácsos torony felé, ahol egy férfi zászlójeleket adott. Az orrból egy rögzítőkötelet eresztettek le, amit egyből ki is kötöttek. A gondola korlátja mentén tucatnyi félmeztelen figura mászott végig. További köteleket dobtak le és húztak szorosra. Sípszavak és hangos parancsok hallatszottak, majd megeresztették a kábeleket, és csigákon vonták őket keresztül. Ugyanaz a kántálás hangzott fel, amivel reggel a hálóikat vonták be; az összeszaladt halászok lehúzták a ballont az égből, míg az egy tompa nyögéssel a homokba ereszkedett. A kikötés befejeződött.Ezután egy pillanat telt csak el, és minden felpezsdült. Az utasok elkezdtek kiszállni, teljesen összekeveredve a kosaraikban gyümölcsöt és földimogyorót cipelő nőkkel, gyerekkel. A tengerpart hamarosan felbolydult nyári táborra kezdett emlékeztetni.Most látszott csak, hogy a hatalmas, héliummal töltött léghajó, melynek alumíniumburkolatát csak a tetejére szerelt feketén csillogó napelemek cellái törték meg, orránál és a farrészen leeresztett négy motorgondolájával éppen úgy nézett ki, mint azok a tükörrel borított elefántszobrok, amelyeket korábban minden elképzelhető méretben árultak az amerikai, európai és japán turistáknak. De ez itt, a szürke ég alatt sötéten csillogó felszerelésével nagyon szomorú elefántnak tűnt.Vártam addig, míg a Sultan Ahmet pénztárosa kifizette a kikötésnél segédkező halászokat, aztán odalépve megkérdeztem tőle, hogy mennyibe kerül egy út Colombóba. Összeszorította hímzéssel díszített bőrzacskóját, amiből a rúpiákat előszedte, lebecsülő pillantással végigmért, majd megtörölte tekintélyesre pödört ősz bajuszát. Szikh volt, legalább 185 centi magas, hosszú sötét haját zöld turbánja alá csavarta.- Háromezer dollár.- Kabinonként?- Ágyanként.- És a tetőn?- Kétezer rúpia. De fehéreknek tilos.Tudtam, hogy ha fehér embert látnak, mindig a többszörösét kérik az összegnek, de ez egy kicsit azért erős volt. Nem mintha számított volna, hiszen a NASA visszatérítette az útiköltségünket, de ez túl sok készpénzünket vitte volna el, nekünk pedig még két hónapnyi szabadságunk hátravolt. Mindenki készpénzzel fizetett, a Szingapúri Nemzeti Bank ezüst százdollárosaival, hiszen mára az American Express hitelkártya ideje éppúgy visszavonhatatlanul lejárt, mint a tömeges turizmusé.

Még Új-Delhiben mondta azt nekünk az amerikai nagykövet: „Készpénz nélkül itt olyanok lesznek, mint a páriák. Azokat senki sem érinti meg,"Az USA-val szembeni ellenszenv nagyon mélyen gyökerezett. Még a századforduló idejéből, mikor a harmadik világ országai magukra maradtak az éhínség közepén, pedig Amerika éppen 500 milliárd dollárt fordított az aktuális űrprogramjára. Ez a technológiai áttörés teremtette meg az EFOS-t3 is, de a szinte ingyenes energia négyszázmillió ember számára már túl későn érkezett.Lefoglaltam két kabint a Sultan Ahmeten, és leszámoltam hatvan ezüstpénzt a pénztáros hatalmas barna markába. Erre leszakított két színpompás jegyet a zsebéből előkerült tömbről, és vásári kofákra emlékeztető gesztussal átnyújtotta őket.- Pontban háromkor indulunk.Odaballagtam Andrew-hoz, aki az egyik leeresztett hajtóműgondola mellett állt, és figyelte, ahogy a technikusok beépítették a meghajtó izomcsomókat. A léghajó napközben a napenergiával hajtott villanymotorjaival haladt, de éjszakára át kellett kapcsolni izommeghajtásra. A munkások a hatalmas izomtömböt egy közönséges csigasor segítségével emelték ki az állandó hőmérsékleten tartott, tápoldattal töltött alumíniumtartályból. Ezután melegvízzel lemosták, és nagyon óvatosan a helyére illesztették a félmarhányi, rózsaszín izomtömeget, ami első ránézésre is legalább tíz mázsát nyomott.3 Energy From Outer Space (angol) 28Itt a tompábbik végén lévő porcogós kinövéseket egy masszív acélkerethez erősítették, míg a hegyesebbik végén lévő ínszalagokat gondosan a hajtáslánc végéhez rögzítették. Minden légcsavart három ilyen izomköteg hajtott meg. A sápadt bőrbe egy tányérméretű tetoválás volt lézerrel beleégetve: Hitachi Biotech. A klónozott mamutok élő izomszövete, amit tonnaszám tenyésztettek a japán biolaborokban, erősebb és megbízhatóbb is volt, mint a konkurens American Bison terméke. Ez itt előttünk szakszerű kezelés esetén akár egy évig is működőképes marad, utána pedig kiválóan alkalmas emberi táplálkozásra. Legalábbis annak, aki meg bírja rágni.A technikusok elzárták a regenerációs kamra vérellátását, és összekapcsolták az artériákat a hajtóműgondola ellátórendszerével. Miután mindhárom izomköteget rögzítették és összecsatlakoztatták, az impulzusgenerátor elektródáit bedugták a csenevész idegkötegekbe. A pontos ütemet egy mikroprocesszor adta, miközben minden bioizomegységben egy önálló érzékelő ellenőrizte a vér szintetikus adrenalinszintjét és a vérnyomást. Bekapcsolták a jeladót, hogy ellenőrizzék a beállítást: az izomkötegek mozgásba lendültek, és megforgatták a meghajtó mechanizmust. Az egyik műanyag artéria elszabadult, és vérrel borította be a munkásokat. Azok nevetve törölget-ték magukról a vért a turbánjuk egyik lelógó fonatával, miközben elhárították a meghibásodást. Az újabb próba már sikeresebb volt: a hatalmas ősállatok újjászületett maradványai elektronikusan keltett menekülőreflexekkel, kémiai úton kiváltott félelemtől hajtva, megnövelt teherbíró képességgel rohantak a képzeletbeli tundrákon.Egy jól gondozott, megfelelően táplált és bejáratott Hitachi-ma-mut az adrenalintúladagolástól akár harminc órán át is képes maximális teljesítményt nyújtani. Az egyik szerelő mondott nekem valamit, de nem értettem. Rám vigyorgott.- Ez meg mit akar? - kérdeztem Andrew-tól.- Azt kérdezi, nem akarsz-e egy vérátömlesztést, mert olyan sápadt vagy.- Kösz, most nem - kiáltottam vissza az egyre gördülékenyebben dolgozó izomcsomók neszezését túlkiabálva.Amikor visszatértünk a Sea Queenbe, már két tucat új vendég állt a recepciós pultnál. Izzadság- és fokhagymaszag terjengett.

- Mr. Kirk! - kiáltott oda az igazgató. - Megérkezett az új ágybetétje!És tényleg ott volt: a hátsó falhoz támasztották. Rettenetes piros virágokkal volt ékes, zöld és szürke alapon; szűziesen átlátszó műanyag fóliával burkolták be. Néhány új vendég idegenkedve mért végig.- Mi tartott ezen három napig?- A fiú meglátogatta a családját a városban - mondta bocsánat-kérőén az igazgató. - Tudja, nem túl gyakran van lehetősége eljutni a városba. Ezt igazán meg kell értenie, Mr. Kirk.A vendégek egy része úgy nézett rám, mintha valami kivetnivalót találtam volna abban, hogy az a szegény fiú meglátogathatta a családját a városban. Jobbnak láttam, ha visszavonulót fújok, ezért megvontam a vállam, és felmentem a szobámba összepakolni a cuccomat.Andrew jött be hozzám, leült az ágyam szélére, és mélyet sóhajtva azt mondta:- Hogyan mondjam meg neki, hogy ma délután elhúzom a csíkot?- Ne rágd magad emiatt. Nem tartozol neki semmivel.- Olyan rohadtul érzem magam.- Akkor ne rohangálj folyton mindenféle nőcske után! Talán őt is magaddal kellene hoznod. Colombóban pótlólag nyélbe is ütik az özvegyégetést, a tamilokkal arrafelé különben se sokat vacakolnak.- Igazságtalan vagy!- Gondolod?- A fenébe is! - kiáltott fel Andrew. - Én vagyok tizenöt évvel idősebb nálad, Pete, de néha tényleg olyan vagy, mint valami házsártos vénember, aki már semmit sem vár az élettől. Tudom, hogy nem jöttetek ki ]ól a feleségeddel, és eléggé megszenvedted a válást. Akkor is, ha soha egy szót sem meséltél nekem erről. Látom, amit látok. Előttem nem kell a sértett hiúságodat dédelgetned. Ha ilyesmi történik, már kár a hibás felet keresni.- Mit tudsz te erről?- Egész csomó dolgot tudok erről, Pete!Megfogtam az utazótáskámat, és lementem, hogy kifizessem a számlát.Persze már régóta sejtettem a dolgot, néha még nyomoztam is utána, de soha nem találtam kézzelfogható bizonyítékot. Ezért mielőtt négy hónapra elutaztam az űrbe, tettem néhány megelőző intézkedést, mert attól tartottam, hogy Rútnak nem lesznek aggályai arra nézve, hogy a szeretőit a mi közös hálószobánkba invitálja.Ez tényleg az én feleségem!? - mondogattam folyton magamnak, miközben a tévé képernyőjére bámultam, és azt figyeltem, ahogy Rút soha nem látott szenvedéllyel és odaadással egy másik férfival szeretkezett. Egyszer még az ágyról is legurultak, és utána igencsak a padlón folytatták tovább, de a nyomásérzékelő kapcsoló leállította a szalagot egészen addig, amíg ismét két test súlya nehezedett rá. Egy felvételi zavar miatt a kép fűrészfogszerű mintával hirtelen kétfelé vált, és a közösülő pár oldalirányban eltolódott egymástól; a mozdulataikat egy ezüstös színű sáv választotta ketté - ettől valahogy olyan bizarrnak hatott, ahogy tovább izegtek-mozogtak. Ez tényleg az én feleségem!? - mondogattam folyton magamnak, a keserű önutálat és a sértett hiúság undorító keverékével. Annyira szorítottam a fotel karfáját, hogy megfájdult tőle a kezem. Hideg volt a szobában, mert még arról is megfeledkeztem, hogy bezárjam az ablakot.- Miért van itt ilyen hideg? - kérdezte Rút még az ajtóból. Ismerős mozdulattal fésülte el a haját az arca elől, majd levette a kabát-ját. - Vettem pár ehető dolgot, úgyhogy ma este valami nagyon finomat fogunk főzni. El tudom képzelni, hogy ennyi idő után valami rendes kaját akarsz enni.

Nem voltam képes leállítani a szalagot. Éppen egy lebarnult hát látszott, vonagló ágyékok, vékony ujjak, amint éppen egy tarkót simogatnak. Aztán az ő arca tűnt elő, amint csukott szemmel próbálja megragadni a pillanat gyönyörűségét, kócos szőke hajtincsek, majd az ajkai, amint éppen egy fület, szájat csókolnak mohón.Halk sikolyt hallottam, utána sóhajt, amely nagyon mélyről jött, aztán zihálva nekem esett, és vadul csépelni kezdett apró ökleivel. A fejemre, vállamra zúduló ütések felriasztottak a kábulatból. Felugrottam és elkaptam a csuklóit. De hiába szorítottam, nem hagyta abba, hanem még vadabbul vergődött, és mindenáron azon igyekezett, hogy a tűsarkú cipője sarkát a sípcsontomba döfje.- Hogy te mekkora disznó vagy! - sikoltotta. - Hogy lehet valaki ilyen szemét?!- Én is pont ezt akartam megkérdezni tőled.- Öntelt szörnyeteg vagy! Perverz állat!Tovább dulakodtunk, és ahogy megpróbálta kiszabadítani magát, a feje egy pillanatra a mellkasomon nyugodott; az ajkaimmal éreztem, hogy a haja még mindig nedves az esőtől. Hónapokig vágytam erre az illatra az űrben, de soha nem voltam képes pontosan felidézni, csak arra emlékeztem, hogy mennyire is szeretem ezt az illatot. Ebben a pillanatban kész lettem volna mindent megbocsátani, letörölni a szalagot, és elfeledkezni az egészről. De ez a pillanat elmúlt, és minket már semmi sem tartott össze.Még aznap este elutaztam a klub tengerparti házába, amihez minden tagnak saját kulcsa volt. Senki sem volt ott rajtam kívül. Tüzet raktam a kandallóban. Egész éjjel esett az eső, én meg csak hallgattam, ahogy cseppek a ház melletti fenyők alatt leparkolt kocsim tetején dobolnak. Nem tudom, mikor aludtam el.Másnap reggelre kitisztult az ég, én pedig hatalmas léptekkel két óra hosszat sétáltam. Az űrállomás bezártsága után mindig szükségem van arra, hogy erezzem magam körül a szabad teret, valós távolságokat tehessek meg, ilyenkor úgy érzem, mintha minden egyes lépésem hátralökné és megforgatná alattam a földet. Az öböl fölött sűrű köd ült. Végigfutottam a parton, hallgattam, ahogy csikorogtak a kagylóhéjak a lábam alatt, mint a törött üvegszilánkok. Már majdnem kiköptem a tüdőmet. Az Atlanti-óceán hullámai megtörtek a lábam mellett, majd zizegve visszahúzódtak. Végül teljesen kimerültén lerogytam és kinyújtóztam. Jólesett a homok nedves hidege.A sziklaként a mellkasomra nehezedő harag, amit egész éjjel éreztem, reggelre eltűnt. A nyomában maradó fájdalom is enyhült minden lélegzetvétellel. Kinyitottam a szemem, és pont fölöttem, a felhők között megpillantottam egy darabka kék eget. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy rettenetes meredély szélén állnék, hátamat egy hideg kőfalnak vetve, és egyetlen apró, meggondolatlan mozdulat is elég lenne ahhoz, hogy lezuhanjak. Minden űrhajós ismeri ezt az érzést, aki dolgozott már űrállomás külső felületén. Gyorsan becsuktam a szemem, és egészen addig vártam, amíg biztos voltam benne, hogy a földön fekszem hanyatt, biztonságban. Ekkor felálltam, és visszasétáltam a házhoz.- Nem is sejtettem, hogy ilyen minden hájjal megkent kukkoló vagy - mondta Danny, élvezettel vigyorogva. Fürgén összeszedte kanalával a tányérján maradt utolsó rizsszemeket, és a szósszal összekevert masszát egyetlen villámgyors mozdulattal eltüntette a szájában. Aztán kényelmesen hátradőlt, és a szalvétájáért nyúlt.- Az lehet, hogy a bíró nem fog úriembernek tartani, de ez a szalag akkor is aranyat ér.Ebéd közben leette magát, és most ügyetlenül törölgette a nyakkendőjét. Dagadt arca teljesen kivörösödött a nagy erőfeszítéstől, ahogy lefelé csavargatta a fejét.- Egy ilyen tárgyi bizonyítékkal szemben nem fog megállni a vagyoni igénye - nevetgélte elégedetten, miközben a karomat csapkodta.Egy gomb kinyílott az ingén, a pocakja felett, és a sápadt, szőrös bőrfelület

megállíthatatlanul odavonzotta a pillantásomat. Hirtelen undort éreztem attól, hogy oda kell adnom a szalagot ennek az embernek.- Ki fogja még látni?- Természetesen én, mint az ügyvéded. Rajtam kívül a bíró, az ülnökök, és talán egy szakértő is.Egy szakértő? A pocakja remegett, ahogy röhögve mondta:- Kétségeid vannak? Hidd el nekem, az a szalag aranyat ér. Egy nagy csomó pénzt takaríthatsz meg vele.- Kár.- Miért mondod ezt?- Mert belehajítottam a tengerbe. Lehervadt a mosolya.- És nincs róla egy másolatod?- Nincs másolat.Ahogy felálltam, a pillantásom a szomszédos asztalon felejtett újság címlapjára esett.MEGGYILKOLTÁK AZ ELRABOLT NOBEL-DÍJAS TUDÓS ÁLLÍTÓLAGOS HASONMÁSÁT.Egy New York-i szállodában holtan találták azt a férfit, aki azt állította magáról, hogy ő a hónapokkal ezelőtt elrabolt Nobel-díjas tudós, Giuseppe Torre. Torre asszony vitatja az azonosságot.Az újsághírek soha nem érdekeltek igazán. Ez mindig is nagy hibám volt.

A tenger tükre- Mr. Kirk, uram! Mr. Kirk! - kiáltozta egy rekedtes hang, mialatt áthaladtunk az útlevél-ellenőrzésen. – Itt felejtette a matracát!A boy volt az a Sea Queenből. Szegény fiú teljesen leizzadt, míg a nehéz matracot maga mögött húzva utánam rohant a léghajóhoz.- Neked adom! Csinálj belőle egy szép világot!- Mit csináljak vele, Mr. Kirk?- Nem érdekes. Aludj jól rajta!- Köszönöm, uram! Legyen kellemes az útjuk!Egy fél óra elteltével elkötötték és behúzták a hajót rögzítő kábeleket, és a Sultan Ahmet a levegőbe emelkedett. A gályarab mamutok alaposan nekifeküdtek, és a propellerek surrogva tolták délkelet felé a termetes léghajót.Andrew a szobapincértől sört rendelt, megemelte az üveget, és szomorúan visszanézett a magunk mögött hagyott partra.- Kérlek, bocsásd meg, hogy az előbb ordítoztam veled! - mondta.- Semmi baj! Neked volt igazad.Kibámultunk a kabin vékony műanyag ablakán, miközben alattunk ebben a szomjazó országban egy újabb este köszöntött be.Nagyon rosszul aludtam. Folyton arra riadtam fel, hogy álmomban a műhold ellenőrizhetetlenné vált. A gondola lágy ringatózása is nagyon zavart. Különben pedig az ágy túl rövid volt ahhoz, hogy kinyújtsam a lábaimat, és túl keskeny ahhoz, hogy kényelmesen felhúzott lábakkal feküdjek. Felkeltem, és kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem a kellemesen hűs éjjeli levegőt. Szokatlanul csendes volt minden, csak a léghajó szerkezetének halk nyikorgása és a merevítőköteleken zúgó szél éneke hallatszott. A háttérben a doppingolt műmamutok kísérteties neszezéssel hajtották a légcsavarokat.Felvirradt a hajnal. Az egyik hajtóműgondola melletti ablakban egy matróz kuporgott, a csípős hideg elleni védekezésül egy takarót terített a vállára. Mikor meglátott, felém intett. Én visszaintegettem.

Nagyon halkan feltápászkodtam az ágyamról, és mezítláb felegyenesedtem a rizsszalmából font vékony szőnyegen, ami a kabin padlóját takarta.Andrew még mélyen aludt. Végigmértem a félhomályban. Enyhén nyitott szája sarkában szomorúan lógott sötétbarna bajusza. Annak ellenére, hogy maradék haja is igen erősen őszült, meglepően fiatalnak tűnt. Almában kisimultak a homlokát és a szemét övező ráncok. Határozottan volt benne valami fiatalos, noha már 54 éves is elmúlt. Aki először látta az alacsony, izmos figurát a hozzá egyáltalán nem illő sörpocakjával, kopott farmerjában, sportingében, elnyűtt bőrdzsekijében és félretaposott cipőjében, csak nehezen tudta elhinni, hogy az EFOS csapat egyik legnagyobb tudású számítástechnikai szakembere áll előtte.- Szoftverszakember - szokta rendszeresen kijavítani. - Engem csak a szoftver érdekel, a drótakadály egyáltalán nem. Abból nem is értek semmit.Már tizenévesként hackerként működött az Interneten, és ezzel a kétes dicsőséggel sokakat tanított meg a rettegésre. Később az UCLA-n tanult Alán Garfinkelnél, ahol káoszkutatással kapcsolatos munkáival keltett feltűnést. Ő a determinisztikusuk nézeteit képviselte, és még a randomisták elméleti irányzatának győzelme után is megalapozatlannak tartotta azok álláspontját.Andrew csak később kapcsolódott be az EFOS csapat munkájába, úgy 2010 körül, ekkor én már hat éve ott dolgoztam. Arról, hogy korábban mivel foglalkozott, nem akart beszélni.- Megküzdöttem a randomistákkal, de végül ők nyertek. A kormány által finanszírozott titkos program volt, amiből nem lett semmi. Mégis arra köteleztek minket, hogy tartsuk a pofánkat. Tehát légy olyan kedves, ne is kérdezősködj tovább! Ezt igazán megérthetnéd, a francba is!- Valami bomba volt az?- Ja, akkora bomba lehetett volna, amekkorát még nem látott a világ. Kibombázhattuk volna az éhezést a világból.- És hány évig dolgoztál ott?- Tizenkét évig.- Ez elég hosszú idő egy olyan projektre, amiből aztán semmi se lesz.- Egyszerűen csak nem volt szerencsénk. Az alapkutatás olyan eredményeket hozott, amely ellenünk dolgozott. De én még most is azt hiszem, hogy rossz matematikai módszert választottak.Amikor Andrew feltűnt a Sunbird-3-nál, engem telemetriai mérnökként osztottak be hozzá. Neki kellett kidolgoznia azt a számítógépes programot, ami az energiaellátó műholdak antennaelfordulását vezérelte. Ennek segítségével látta el a geostacionárius pályán keringő műholdhálózat a földi vevőállomásokat Japántól és Pakisztántól Zimbabwén át Ausztráliáig. Én szállítottam neki az adatokat, méghozzá plusz-mínusz 100 milliméteres pontossággal a 35800 kilométeres távolságon.A dél-indiai Nanguneri volt az utolsó földi állomás, amit átvétel előtt még tesztelnünk kellett. Időközben a Sunbird-3 teljesen működésbe lépett. Most az volt a feladatunk, hogy a Sunbird-4-et üzemkésszé tegyük, mialatt Port-au-Prince-ben, Montevideóban, Nouakchottban és Swakopmundban is befejezik a vevőantennák felszerelését.Felöltöztem és lementem a második szintre, a másodosztályú utasfedélzetre. A helyiség úgy tele volt zsúfolva székekkel, mint egy múlt századi chartergép. A legtöbb utas még aludt, takarókba vagy hatalmas színes köntösökbe burkolózva. Egy gyerek nyöszörgött álmában. Az anyja ringatni kezdte, miközben kifejezéstelenül bámult rám. Minden tolóablakot bezártak éjjelre, mostanra a levegő émelyítő volt a pelenkák bűzétől.Előrementem, le a lépcsőn, a bárhoz. Két fehér burnuszba öltözött férfi támaszkodott a pultra, kopott műanyag poharakból kávét szürcsöltek, és eközben arabul társalogtak

egymással. Az egyikük, akinek hatalmas forradás volt az arcán, mintha valaki egy hentesbárddal dolgozta volna meg, barátságosan bólintva rám vigyorgott, amitől egy egész kincstárra való aranyfog villant elő. Én is visszavigyorogtam, majd rendeltem egy kávét a csapostól, aki éppen egy aprócska műanyag edényben poharakat mosogatott.- Ez nem egyszerűen kávé, hanem Malaccá kávé - jelentette ki igen büszkén, miközben teletöltötte a csészémet. Elém tolt egy hatalmas, cukorral színültig töltött bögrét is.Kiittam a hatalmas adag forró, sűrű löttyöt, fizettem, majd felmentem a lépcsőn három emelettel feljebb, az utaskabinok tetejére. Minden talpalatnyi helyet csomagok és ládák halmai foglaltak el, a csomaghegyek között rongyaikba burkolózva mindenfelé a harmadosztály utasai aludtak, közvetlenül az elefánt óvó hasa alatt.Körülbelül 600 méteres magasságban repültünk. Mostanra már teljesen kivilágosodott, a levegő csípősen hideg volt. Csak turbánt és bőrkötényt viselő matrózok tűntek fel, és mérsékelt lelkesedéssel fényesítgetni kezdték a napelemcellákat. Sovány barna lábaikkal fürgén kapaszkodtak fel a kötélhágcsók lépcsőfokain. Az egyikük fél magasságban megállt és könnyített magán. A kifogástalan parabola lefelé ívelt, majd a mélybe veszett. Az ég körülöttünk egyre jobban kivilágosodott, a tenger úgy terült el alattunk, mint egy fényezett acéllemez. Messze előttünk kelet felé egy hófehér szegély csillogott, mint holmi girlandok a horizonton: ez már a ceyloni partok hullámtörése.Egyre erősebben sütött a nap. Sötét felhőkaravellák vitorláztak szembe velünk, árbocaikat és palánkjukat a léghajónk propellerei által kavart szél kergette szét, úgy tűntek el a semmibe, mint a füst. A színek játéka lenyűgöző volt: a világosság ismét győzedelmeskedett a sötétség fölött. A legfelső felhők teteje a sápadt zöldről erős cinóberre váltott, majd fokozatosan átszínezték az alsóbb felhőcsúcsokat is. Messze keleten az égbolt felizzott, meleg színekkel árasztva el a világot: előbb sárgába, majd vakító fehérségbe burkolózott a tér: végül felkelt a nap.A híd előtt egy jelzősíp hosszan elnyújtott hangja hallatszott. A takarók és kabátok alól egyre több utas feje tűnt elő - barna arcok, kopaszra borotvált koponyák, fehér szakáilak, fogatlanul ásító szájak. A négy hajtóműgondola és a híd között kézjelekkel folytatott kommunikáció zajlott: amint csak lehetett, a kapitány átkapcsolt napener-giás meghajtásra, hogy kímélje a drága biomotorokat. Az adrenalinbetáplálást elzárták, a vérkeringésbe nyugtatót kevertek és ezzel egy időben az idegi impulzusokat is lecsökkentették. Az izmok erős csapásai ellanyhultak, majd hirtelen teljesen abba is maradtak. A remegő izomtömegeket oxigéndús vérrel látták el, hogy kimossák belőlük a salakanyagokat, miközben sorban bekapcsolták az elektromos motorokat. A légcsavarok ismét sebesebben kezdtek el forogni.Hirtelen valami éles zaj keveredett a monoton surrogásba. Egy teljes fegyverzettel ellátott harci helikopter bukkant fel, és villámgyorsan tüzelési helyzetbe került, úgy 20 méterre a tat mögött. A vezérsíkján barna alapon sárga oroszlános felségjel látszott: a ragadozó ágaskodva, győzelemittasan tartott valamit a jobb mancsában, ami egyaránt emlékeztetett jogarra és hentesbárdra. Tisztán kivehető volt az acélsisakos pilóták arca a páncélüveg mögött. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ezek a sötét bőrű pasasok bármit szétlőnének vagy felrobbantanának, ha parancsot kapnának rá. Nagyon szívesen előszedtem és bekapcsoltam volna az elektronikus bokszeremet, de valahogy mégis sikerült megállnom, hogy ne tegyem, hiszen valószínűleg katasztrófát okozott volna, ha egy kicsit összekuszálom a fedélzeti elektronikájukat.A kapitány egy megafont emelt a szája elé és átkiabált. A helikopter pilótája is a megafonon át válaszolt. A kialakult beszélgetés arra emlékeztetett, ahogy a pulykakakasok hergelik egymást, közvetlenül az összecsapás előtt. Egyszer mintha Baldenham nevét hallottam volna, de nem mertem rá megesküdni. Végül a helikopter leborított, és egy pillanat alatt eltűnt a délkeleti égbolton, míg a Sultan Ahmet tovább

folytatta útját a part felé.- Látogatóid voltak! - Andrew felnézett a reggelije romjai közül, és érdeklődve nézett rám. - Azt hiszem, ezek felőled érdeklődtek.- Marhaság! - mondta, miközben az összetekert lepényszerű kenyerével buzgón mártogatta tükörtojását. -Te megreggeliztél már?- Csak egy kávét ittam.- Akkor ülj le!A szomszédos asztalnál öt buddhista szerzetes ült. Jól táplált testükön csak úgy feszült a bő, narancssárga köntösük, lábaikat kényelmesen maguk alá húzták. Gömbölyödő kopasz fejük, elégedetten, barátságosan mosolygó ábrázatuk láttán nem meglepő, hogy már a századfordulót megelőzően is hatalmas ütemben növekedett követőik létszáma a nyugati országokban is. Ez egy barátságos, elégedett és jól táplált vallás.- Hallottad valaha Cecil Roughtrade nevét? - fordult hozzám Andrew.- Roughtrade?- A kilencvenes években ő volt a káoszelméleti vitákban az egyik determinista fejes.- Az még az én időm előtt volt.- Én voltam az egyik asszisztense a MIDAS-projektben. Akkoriban, csakúgy, mint ő, én is nagyon hittem abban a dologban. Egyébként még ma is hiszek benne.- Mi az a MIDAS-projekt?Elgondolkodva piszkálgatta ujjaival az ajkát, mintha saját magát intené hallgatásra, majd félhangosan azt mormolta: ez a Molecular Integrating and Digital Assembling System szavak rövidítése. Ez volt a Multimanna alapja. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy ez egy hatalmas, rendkívüli fontosságú dolog. Matematikailag csúcs, az elméleti részével minden teljesen rendben volt, még akkor is, ha a randomista idióták mást állítottak.- És mire volt ez jó?Dörmögött valamit, és elszántan tovább lapátolta a szájába a reggelijét.- Ezt olvasd el! - mondta, és elém tolt egy teljesen agyonolvasott Washington Rostot, amit valaki itt felejtett. A december 13-i szám volt, vagyis több mint egyhetes. Andrew egy fejbólintással a főcímre mutatott.RODESTROM HASONMASA HALOTTRövid, súlyos betegség után múlt pénteken a londoni kórházban meghalt az a férfi, aki azt állította magáról, hogy ő az eltűnt Nobel-díjas fizikus, Bengt Rodestrom. Rodestrom személyesen nem foglalt állást az ügyben.A tudós a századforduló idején a rendkívül alacsony hőmérséklettel kapcsolatban végzett kutatásai révén vált ismertté. Eredményeiért, amelyek segítségével a memóriakristályok tárolókapacitását az addigiak százszorosára lehetett növelni, munkatársával, Mario Battanival együtt 2004-ben fizikai Nobel-díjban részesült. Egy nyolc évvel ezelőtti manilai fizikustalálkozón elszenvedett szívinfarktusa óta a tudós igen visszavonultan él egy Samso nevű dániai szigeten. A hasonmás holttestének londoni boncolása a megdöbbentő külső hasonlóság ellenére jelentős eltérésekre is fényt derített. A férfi legalább 6-8 évvel fiatalabb volt Rodestromnál, teljesen ép fogazattal rendelkezett, és az orvosok szerint veleszületett rendellenessége volt a jobb csípőízületében. A szívében sem voltak esetleges korábbi infarktusra utaló jelek. A holttest legtöbb belső szervében olyan elváltozásokat és rendellenességeket találtak, amelyek az orvosok szerint a halált okozhatták. Az egyik orvos, dr. Shaw azt nyilatkozta: - Számomra rejtély, hogy ez az ember hogyan érhetett meg ilyen hosszú kort.Rodestrom barátja és kollégája, Mario Battani, aki jelenleg a Róma melletti Cerveteriben egy, a különösen alacsony hőmérsékletet kutató intézet igazgatója, a

hatóságok kérésére Londonba utazott, és az üggyel kapcsolatban azt nyilatkozta: - Nincs semmi okom azt feltételezni, hogy Bengt barátom ne lenne Samso szigetén, ahol eddig a körülményekhez képest jó egészségnek örvend. A halott tényleg akár az ikertestvére is lehetne, mégis legfeljebb egy fontoskodó csaló volt.A hatóságok számára ez az eset ugyanolyan rejtélyes, mint a fél évvel ezelőtti Törre-hasonmás-ügy, amelyre máig sem sikerült fényt deríteni. A két eset közötti esetleges összefüggést is vizsgálják.- A személyazonosságot egyszerűen meg lehet állapítani az ujjlenyomatok alapján - mondtam Andrew-nak, miközben visszatoltam elé az újságot.- Nem hiszem, hogy "Ibrrétól lenne ujjlenyomatuk, ő pedig máig sem került elő.- De a Rodestrom-ügyben...- Talán nem járult hozzá - vonta meg a vállát Andrew.- Miért ne járult volna hozzá?- Azt én nem tudom - mondta, miközben összeseperte és az üres tányérjába szórta az asztalon maradt morzsákat. - De az mindenesetre nagyon furcsa, hogy Tőrre is és Rodestrom is Roughtrade csapatába tartozott a MIDAS-projektben, legalábbis az elején.- Szerinted a két eset között van összefüggés?- Mielőtt Nanguneribe utaztunk, Buchan, a NASA biztonsági főnöke magához hívatott. Egy csomó kérdést tett fel, de igazából fogalmam sincs, hogy mire akart velük kilyukadni. Semmi konkrétumot nem árult el, valószínűleg csak ki akart faggatni. Kenneth! -mondtam neki. - Én fél évig az űrben voltam. Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Előbb el kell mondanod, hogy mit is akarsz tőlem megtudni. Erre azt mondta, hogy a "Ibrre-féle emberrablás miatt van az egész. Találtak állítólag egypár nagyon furcsa dolgot, ami a MIDAS-projekttel is kapcsolatos lehet.Andrew ekkor hátradőlt, és azt kérdezte tőlem:- Pete, hiszel te a test valamiféle feltámadásában?- Most mint technikust vagy mint hívő keresztényt kérdezel? -érdeklődtem.- Én csak téged kérdezlek, Pete. - Nagyon figyelmesen végigmért azzal a sötét szemével. Egy darabka tojásfehérje ragadt a bajusza szélére, alig bírtam megállni, hogy le ne fricskázzam onnan, de aztán kárörvendően mégsem tettem.- Ha ezzel a klónozásra gondolsz...- Nem, nem. Az a játék túlságosan sok időt igényel - rázta meg a fejét lekicsinylő mozdulattal.Egy pincér jött oda, és fantasztikus lassúsággal elkezdte leszedni az asztalunkat. A keze csaknem teljesen fekete volt, elképesztően vékony, finom metszésű ujjakkal.Andrew megrázta a fejét:- Ha nem lettem volna személyesen ott, amikor meghalt, azt hinném, hogy Roughtrade még él, és folytatta a projektet. - Igen, ő képes lett volna a folytatásra. A dolog anyagi oldalát pedig akár rabszolga-kereskedelemből is finanszírozhatta volna. Ez is rá vall.- Rabszolga-kereskedelemből? De hát hogy lehetne ma ilyet...- Megérkeztünk! - szakított félbe, és kimutatott az ablakon. Közvetlenül alattunk pálmakoronák úsztak el. A Sultan Ahmet elérte Katunayake bei Nagombot, Colombo nemzetközi repülőterét.

Singha birodalma- Kérnek teát? - kérdezte a felügyelő, miközben már lapátolta is a cukrot a három csészébe, majd tejet öntött rájuk.- Igen, kérek - feleltem. Andrew is bólintott.Gőzölgő, fekete teát öntött a csészékbe, ami azonnal kellemes világosbarnára

színeződött. A felügyelő csak azután nézett végre ránk, miután áttolta az íróasztalon a csészéket. A szeme egészen világoskék volt, amely nagyon furcsa kontrasztot képzett sötét arcbőrével.- Maga ugye fizikus, Mr. Baldenham?- Nem, én matematikus vagyok.- És ön, Mr. Kirk? Ön is matematikus?- Nem. Én telemetriai mérnök vagyok.- Elárulná, kérem, hogy mivel foglalkozik egy telemetriai mérnök?- A munkám abból áll, hogy lézertükröket és antennákat állítok be, amelyekkel aztán a műholdak egymással, illetve a földi vevőállomásokkal kommunikálnak.- Ez nagyon érdekes. Az SDI-nál is dolgozott?- Nem. Kizárólag az EFOS-programban dolgoztam. Még soha nem vettem részt katonai projektekben.- Egyébként valószínűleg nem lenne itt, igaz?- Igen, ez szerintem is így van, uram.Biztos voltam benne, hogy a felügyelő észrevette növekvő bosszúságomat, és ezért ajándékozott meg megnyerő mosolyával.- Kérem, ne úgy fogják fel ezt a beszélgetést, mint egy kihallgatást. Én vagyok a felelős a biztonságukért, amíg ebben az országban tartózkodnak. Bizonytalan időket élünk. A fehéreket nem szeretik a harmadik világ országaiban. Különösen az amerikaiakat nem. Szemmel kell tartanom magukat, a saját érdekükben. Még valami félreértés történne. Ugye, értik, mire gondolok?... Még valamit, Mr. Kirk! Elárulná, kérem, hogy pontosan mire is szolgál az a berendezés, amit önnél találtak?- Felénk ezt Erasernek, vagy EMPU-nak nevezik. Ez az Electro Magnetic Power Unit rövidítése.- Nem ez az a dolog, amit elektromos bokszernek is neveznek?- Igen, néha így is emlegetik.- Ugye, jól tudom, hogy elektronikus berendezések tönkretételére használják?- Nem a tönkretételükre, uram. Kizárólag vészhelyzetben használják, amikor arra van szükség, hogy a célzott elektromágneses impulzus segítségével egyes memóriablokkok tartalmát töröljék, vagy egy hibás számítógépes program futását leállítsák. Egyetlen űrhajós sem válik meg egy pillanatra sem az Eraserétől. Egy űrállomás építésekor egyszerre tucatnyi építőelem van úton, amelyeket számítógéppel vezérelt vontatók mozgatnak. Az építkezési területen tartózkodó űrhajósoknak egyből be kell tudni avatkozni, ha hibát észlelnek, le kell állítaniuk a hibás programot, és ellenintézkedéseket kell tenniük.- De ilyesmire csak az űrben van szükség.- Az űrhajósok mindig maguknál hordják az Eraserüket. Ez olyan, mint a mesterségünk címere.- Az a probléma, hogy ezzel ugyanúgy meg lehet zavarni egy repülőgép fedélzeti elektronikáját vagy egy bank számítógépes rendszerét, mint egy digitális telefonközpontot. Vagy akár egy szívritmus-szabályozót is meg lehet vele állítani.- Ez valóban így van, uram, amennyiben ezek a berendezések nincsenek elektromágnesesen leárnyékolva.- Szerintem ez a maga játékszere nagyon is veszélyes dolog, Mr Kirk.- Egyetlen űrhajós sem játszana ilyesmivel. Az is ki van zárva, hogy az Eraser illetéktelenek kezébe kerülve okozzon kárt, mert az impulzust csak a csuklómra szerelt érzékelőegység kódjának beütése után lehet aktiválni. Ezt a kódot pedig csak én ismerem.- Tudom, Mr. Kirk. -A felügyelő kezébe vette az útlevelemet, és elgondolkodva

lapozgatni kezdte.- Mivel önnek ebben az országban nincsen érvényes munkavállalási engedélye, valószínű, hogy nem is lesz szüksége a csodálatos kis szerszámjára.- Nagyon nehezen válók meg a személyes tárgyaimtól, uram.- Ilyen az élet, Mr. Kirk!A felügyelő egy hatalmas barna borítékot halászott elő az íróasztala fiókjából, belecsúsztatta a bokszért, majd leragasztotta egy széles ragasztószalaggal. A szélén lévő ellenőrző szelvényt lepecsételte, majd leszakítva átnyújtotta nekem.- Amikor majd elhagyja az országot, visszakapja a játékszerét, Mr. Kirk. Önnek is van ilyen mütyürkéje, Mr. Baldenham?- Nincsen. Én nem vagyok űrhajós.- De hiszen már többször is volt az űrben.- Igen, de még sohasem kellett elhagynom az űrállomás belsejét.- Akkor az ön mesterségének biztosan a zsebszámológép a címere.- Ez is tévedés! - Andrew megkocogtatta kopasz, napbarnított fejtetőjét. - A mi jelképünk a fejünk. Ezt pedig nem fogom itt hagyni magánál!A felügyelő zengő kacagásban tört ki, de ez a mély hang egyáltalán nem illett hozzá, olyan volt, mintha valaki egy nagy teljesítményű kompresszort indított volna be a mellkasában. Mindketten megütközve néztünk rá, míg végül lehiggadt.- Hol fognak lakni? Megvontam a vállam.- A Taprobant ajánlom önöknek. Csak nemrég lett felújítva.- Mihelyt lehet, el szeretnénk jutni Trincomalee-ba - mondta Andrew.- A keleti parton most éppen esős évszak van.- Pont ez az, amire vágyom.- Akkor engedjék meg, hogy kellemes nyaralást kívánjak önöknek! - Széles mosollyal nyújtotta át útleveleinket az asztal fölött. -Ha bármilyen problémájuk adódna, csak hívják fel Kirtisinghe felügyelőt. Mindenki ismeri ezt a nevet.A Colombo felé vezető úton egy csomó szétlőtt, kiégett ház mellett haladtunk el. A romhalmaz egy része még a tamil háborúból származott, de a legtöbb valószínűleg újabb keletű volt. A Negombo és a Wattala Beach mentén épült egykori szállodákat most szögesdrót akadályokkal vették körül, mindben thaiföldi menekülteket zsúfoltak össze. Nem sokkal Wattala után valami felvonulás közepébe csöppentünk. A sofőr vissza akart tolatni, de pillanatok alatt akkora dugó alakult ki mögöttünk, hogy a buszok és riksák miatt lehetetlen volt az átjutás. Rengeteg szegény, rongyos ruházatú ember rohant ordibálva az utcán, a legtöbbnek még cipője sem volt, de mindannyian nagyon elszántan rázták az öklüket. A népharag egy erősen megrakott katonai teherautónak szólt. Pár fiatalabb férfi már fel is mászott rá, és felhasították a ponyva oldalát. Megpróbálták lerángatni a felrakott rizseszsákokat, de a katonák buzgó ütlegei egyelőre megakadályozták őket ebben.A taxisofőrünk, aki eddig lemondóan hátradőlve bámult ki az ablakon, most lihegve rágyújtott egy cigarettára, és tört angolsággal megszólalt:- Az emberek nagyon éhesek. Thai emberek sokat enni ENSZ-segélyből, mi embereink nem enni. Hívő muzulmánok, de nincs munka, sokan szegények. Rossz nekünk a katonai kormány. - Hirtelen a volánra hajolt, mikor lövések dördültek. Az emberek pánikszerűen rohantak szerteszét, miközben az erősen megrakott teherautó továbbhaladt. A platójáról vékony sugárban rizs folyt le az útra. Sovány női kezek szedegették a magokat a továbbhaladó járművek kerekei között. Egy fiatalember erősen vérző fejjel, szédelegve ült az út szélén, társa megpróbálta felsegíteni.- Ez nem jó így! - mondta nyomatékkal a sofőrünk.- A szoba éjszakánként 300 dollárba kerül. Ezeknek elment az eszük!

- Hallgass rám, Pete! - mondta Andrew, mialatt a zuhany alatt szappanozta magát. - Kaphatsz errefelé egy hotelszobát napi háromszázért vagy valami lyukat napi egy dollárért. A kettő között nincs semmi más. Én pedig a világért sem szeretnék lemondani arról a jogról, ami errefelé minden elefántnak kijár.- Mire gondolsz?- A napi egyszeri fürdésre.- Erről jut eszembe. Befejezted a zuhanyzást?- Még egyáltalán nem!Leültem az ágyra, és kezdtem számba venni készpénzállományomat. Ijesztő gyorsasággal fogyatkozott.- Nem állunk valami jól - vetettem oda Andrew-nak, aki végre előjött a fürdőszobából, és éppen egy törülközőt tekert a fejére.- Igen, tudom. Igazán ránk férne egy olyan Roughtrade-féle gép.- Mi az a Roughtrade-féle gép?- Ismered a mesét arról a manóról? Volt neki valami rokkája, ami a szalmát arannyá tudta változtatni. Egy ilyen Roughtrade-féle gépnél csak bedugsz elöl egy szingapúri dollárt, és hipp-hopp a gépezet szingapúri dollárokat kezd ontani magából. Terülj-terülj, asztalkám! Rázd meg magad, kis szamaram! Ki a zsákból, botocskám!- Milyen kár, hogy ilyesmi csak a mesében létezik.- Igen, kár - mondta elmerengve, majd leereszkedett a szőnyegre, mint valami fakír. - Pont olyan, mint a mesében.A kijáratnál egy csapat lesoványodott figura vett körül minket. Koldusok, önjelölt idegenvezetők, riksatulajdonosok, akik bennünk látták felragyogni aznapi szerencsecsillagukat. A közelben posztoló rendőr figyelmeztetően előhúzta a pisztolyát, és szétkergette a csőcseléket, minket pedig az egyik várakozó taxi felé terelt. Egy valaha fekete Peugeot állt ott, mely annyira ütött-kopott volt, hogy biztos voltam benne, hogy jóval a születésem előtt gördült le a gyártósorról. A kormánynál egy farmerba és sportos ingbe öltözött feltűnően fiatal, vézna fiú ült, aki igen jól beszélt angolul.- Cambridge-i Egyetem - mondta büszkén. - Utána pedig három évig Bahreinben voltam vendégmunkás.- Mondja, hány éves maga? - kérdeztem tőle.- Huszonnyolc. - Legfeljebb tizennégynek látszott. - Szeretnék, ha körbevinném önöket a szigeten?- Ezzel a kocsival?- Ó, nagyon jó kis kocsi ez. Igaz, hogy a szövetkezet tulajdona, de én magam tartom karban.Kérdő pillantást vetettem Andrew-ra, ő pedig megadóan rábó-lintott.- Legyen holnap reggel nyolckor a szálloda előtt!- Oké.A Taprobane a Szenátus épülete mögött van, a Church és a York utcák kereszteződésénél, egészen közel a kikötőhöz. Az épület tetején lévő Harbour Roomnak nevezett helyiségből nagyszerű kilátás nyílik az utasforgalmi mólóra és a Queen Elizabeth gátra, meg persze a többi kikötői létesítményre. Éppen a lifttel akartunk felmenni, amikor kialudtak a lámpák.- Kérem, maradjanak az előcsarnokban! - mondta a portás a jelen lévő vendégeknek. - Légiriadó van. - Az unatkozó üzletemberek, tea- és kávéfelvásárlók szótlanul vették tudomásul a közlést.A boyok égő kanócú lámpásokat hoztak be, és szétosztották őket az asztalokon. Halovány, remegő fény töltötte be a helyiséget. Megszólalt a gong, amellyel vacsorához hívták a vendégeket. Az étkezőben kísérteties árnyak vacsoráztak. Aggódva füleltem,

hogy meghallom-e a repülőgépek zúgását vagy a bombák becsapódását, de hiába: csak az esti forgalomban araszoló autók dudálását és a riksák csengetését lehetett hallani. Egy kicsit csalódott is voltam, amikor ismét kigyúltak a fények, és feltűnt a szálloda igazgatója. Széttárta a karjait, és cirkuszi direktorhoz illő mozdulattal meghajolva bejelentette:- Vége a riadónak. Feloldották az elsötétítést.- Mennyit fizettél a reggeliért?- Harminc dollárt.- Mindkettőnknek?- Nem, külön-külön.- És a tegnap esti kísértetvacsoráért?- Nyolcvanat.- Összesen?- Fejenként.- Jézusom! Ezek tényleg nem normálisak! Mi legyen most, Andrew?- Mától magunknak kell gondoskodnunk a kajáról.A taxisofőrünk a belső tükörben vizsgálgatott minket.- Szívesen megpróbálok beszerezni valamit, de nem lesz egyszerű.- Csak eladnak nekünk legalább egypár banánt vagy kókuszdiót.- Talán igen - mondta. - De nekik sincs valami sok. Mindent be kell adniuk a szövetkezetnek. Mindenki attól fél, hogy áru rejtegetésért megbüntetik, ha valamit eladnak a feketepiacon.- És jó pénzért? - Azonnal tudtam, hogy ezt nem kellett volna mondanom. A sofőr szarkasztikusán felnevetett.- Ezek az emberek egyáltalán nem tarthatnak maguknál külföldi fizetőeszközt. Csak a nagyobb szállodák. Ott pedig legalább százszoros árat kell fizetni mindenért. De majd meglátom, mit tehetek. Tricomalee-ig még legalább tízórás út áll előttünk.- Ki mondta magának, hogy mi Tricomalee-ba akarunk utazni? -kérdezte Andrew bizalmatlanul, és előrehajolt.- Ez a megszokott turistaútvonal: Anuradhapura, Tricomalee, majd Sigiriya, és végül Polonnaruwa...- De mi nem oda akarunk menni! - vágott közbe Andrew. Menjen a Kandy felé vezető úton, és vigyen minket Batticaloába!- Oké, oké! - vonta meg a vállát a sofőr. - Oda viszem magukat, ahová csak akarják!

A lángoszlopKéső délutánra értünk Kandyba. Az Agyar Temploma előtti mesterséges tóban tavirózsák virágoztak. A virágok kelyhei még mind zárva voltak, úgy néztek ki, mint millió bíborszínű nyílhegy a vízen. A parton riksák álltak, tulajdonosaik bennük terpeszkedtek; és innen messziről olyanok voltak, mint egy csomó árnyalak a csillogó vízfelszínen. A szerzetesek egy kőpárkány mellett ücsörögtek egy hatalmas sáfrányszínű napernyő védelmében. Almosnak tűntek és olyan dagadtnak, mint a heréit kandúrok. Kifejezéstelen arccal bámultak ránk. Nem álltunk meg, hanem továbbhajtottunk a hegyekbe, Maha Oya irányába. Az út egyre rosszabb lett, a Peugeot vadul köhögött és rángatózott a kátyúkban. A kocsi megtelt porral.- Nemsokára pihenőt tartunk - szólt hátra a sofőr, majd kiköpött az ablakon.Egy vashíd előtt állt meg, amely teljesen elrozsdásodva ívelt át a csontszáraz folyómedren. Kiszállt, megkerülte a kocsit, majd kivette táskáinkat a csomagtartóból.- Maga meg mi a fenét csinál? - tudakolta Andrew.- Kérem, várjanak meg itt. Meg kell próbálnom teletankolni, meg valami ennivalót is

beszerezni. Úgy fél óra múlva visszajövök.Kiszálltunk és kézbe vettük utazótáskáinkat. Andrew a híd korlátjára támaszkodott:- Ez biztosan a Muhaweli Ganga. Félúton járhatunk.A folyómederben egy kis sziget állott, rajta három hatalmas, teljesen élettelennek tűnő fa. Kopasz ágaikon hosszú fürtökben bőrszerű gyümölcsök lógtak.- Mik ezek? - kérdeztem meglepődve.- Repülőkutyák. Ilyenkor nappal alszanak, csak éjjel járnak vadászni.Vagy száz méterrel lejjebb egy gödör volt a mederben. Asszonyok kuporogtak a partján és mostak. A környéket uraló teljes csendben szokatlanul hangosnak tűnt, ahogy a nedves ruhákat a kövekhez csapkodták.- Hé!Megfordultunk. Egy kisfiú és egy lányka termett felettünk olyan hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki. A kislány talán tizenkét-tizenhárom éves lehetett, agyonmosott kék pamutanyagból varrott, szakadt ruhát viselt. A szakadások között kilátszott az egyik apró melle. A fiúcska csak három-négy éves lehetett. Teljesen kopaszra volt borotválva. Taknyos orrának látványát csak az egyetlen ruhadarabként viselt koszos inge ellensúlyozhatta volna, de az is éppen csak a derekáig ért. Most izgatottan húzogatta a lelógó rojtokat. A lány ellenségesen, a fiú pedig gyanútlanul méregetett minket. Végül a lány egy koszos rongydarabot halászott elő a ruhaként viselt szakadt valami alól, és felénk nyújtotta. Egy repülőkutya került elő. Az apró, szürke, szőrös állatka az unalom és az iszonyat szánalmas keverékét mutatta. Az állat aránytalanul hosszú végtagjai és a köztük lévő, petyhüdten lógó csupasz bőrlebeny ernyedten fityegett a leányka erős markában.- Hé! - mondta ismét, most már kihívóbban. - Tíz dollár. Megölni! -A mutatóujjával erősen megszorította a rabul ejtett állat parányi koponyáját. - Enni! Tíz dollár! Megölni! Enni! - Értetlenségünket látva egyre türelmetlenebbül rángatta az állat.- Ezek védett állatok! - próbálta csillapítani Andrew. - Nem megölni! Tilos!- Tíz dollár! Megölni! Enni! - A denevér állkapcsa hangtalan sikolyra nyílt. A kékes szájacskából előtűntek apró hegyes fogai.- Tilos! Hát nem érted? - kiáltott Andrew a lányra. Az erre teljesen feldühödött, a lába elé köpött, majd néhány tánclépést lejtett felém.- Tíz dollár! - követelte. Megráztam a fejem. Dühösen visszacsomagolta az állatot a rongyokba, és elmormolt néhány érthetetlen szitkot.- Tíz dollár, mister! Baszni! Gyere baszni! - Felrántotta a szoknyáját, erre előtűnt mezítelen és még teljesen szőrtelen nemi szerve. Terpeszbe állt, és körkörös, táncoló mozdulatokba kezdett a combjával. - Tíz dollár! Gyere baszni, mister!- Baszni! - kacarászott a fiúcska ártatlanul.Hirtelen abbamaradtak a táncmozdulatok, és a lány leguggolva a lábam elé vizeit. Annyira megdöbbentem, hogy elképedve egyre csak a növekvő sárga tócsát bámultam, miközben rikácsolva odébb-állt. A fiú győzelmi ordítással követte.Andrew élesen felkacagott, amikor megrökönyödött arcomat meglátta.- Nos, Pete! Látod, ezek a tömeges turizmus utóhatásai.Az út túloldalán lévő bozótból valaki köveket hajított felénk. Nem talált el.- Kopjatok le! - ordította Andrew. - Különben szétrúgom a hátsótokat!A bozótból seregnyi rémült fekete madár rebbent fel, és tanácstalanul körözni kezdtek felettünk. A folyó felől egy asszony kiáltása hallatszott. Lehet, hogy egy nevet kiáltott.A sofőr egy nagy adag currys rizst hozott nekünk. A menüt banánlevélre helyezték, és újságpapírba csomagolták. A csomagban két papaya, egypár citrom, egy tucat banán és két kókuszdió is volt még.- Csak egy adag rizst tudtam szerezni - mondta, miközben egy hatalmas rozsdás késsel

felnyitotta a kókuszdiókat.- Jöjjön, egyen velünk maga is! - invitáltam. - Elég ez három embernek is.- Én már ettem - felelte, de én biztos voltam benne, hogy nem mond igazat. Ráhagytam a dolgot, és hatalmas étvággyal vetettem magam a kajára. A kókusztej hűvös volt, és kellemesen csillapította a curry csípős erejét.- Mennyit fizetett az ételért?- Úgy negyven rúpiát. Gyorsan utánaszámoltam.- Ez kevesebb, mint másfél dollár.- Itt ez egy napi kereset.- Ezek szerint a Taprobane-ban a reggelink egyhavi keresetbe került.Bólintott és ivott a kókuszhéjból.- Viszont a tankolásért 2000 rúpiát fizettem. Ez nyolcvan dollár.- Ezek szerint itt egy munkásnak egy tank benzinért...- Igen, uram. Több mint két hónapig kell dolgozni érte. Andrew halkan kuncogott.- Ez már harminc évvel ezelőtt is így volt.- De ezek sehogy sem arányosak.- Az embereknek errefelé már régen ez az érzésük. Miért költhet egy fehér ember egyetlen nap alatt annyit, amennyit errefelé egy egész évben keresnek?- Én láttam már olyan estélyt, ahol a katonatisztek egy este több pénzt költöttek el, mint amennyit egy gumiültetvényen dolgozó munkás egész életében megkereshet - mondta a sofőrünk, és az út közepére hajította az üres kókuszhéjat. Az bizonytalanul imbolyogva gurulni kezdett az aszfalton; önkéntelenül is olyannak láttam, mint egy guillotine által éppen levágott emberi fejet.Késő délutánra értük el a síkságot. Itt is, ott is vízzel teli gödröket láttunk. Hatalmas fekete szarvú vízibivalyok dagonyáztak a pocsolyában, a friss sártól nedvesen csillogott a szőrük.- Mikor először erre jártam, ez az egész terület víz alatt állt -szólalt meg Andrew. - Olyan erős tájfun volt, hogy a tenger harminc kilométerre elárasztotta a szárazföldet. Napokig tartott, míg a helikopterek összeszedték a pálmafákra mászott túlélőket. Sok ezren fulladtak a vízbe. A tengerparti szállodák egyszerűen eltűntek. Mindent elmosott az ár. Korábban soha nem történt ehhez fogható. Csak azután törhetett be ennyire a víz, hogy a part előtti korallzátonyokat elbontották, hogy kinyerjék belőle a meszet, meg hogy a mélyjáratú hajók is befuthassanak a kikötőkbe. Nagyon súlyos hiba volt.Egy kiterjedt katonai létesítmény mellett haladtunk el, amit elektromos szögesdróttal vettek körül. Az út mentén poros ponyvájú nehéz teherautók sora állt. A légibázisról egy ősrégi Phantom szállt fel a tenger felé, meredeken emelkedve megfordult, majd felettünk áthúzva a hegyek irányába távozott.A jobb oldalunkon a batticaloai öböl lagúnája csillogott, balra pedig a hatalmas homokos strandon tajtékzottak a hullámok. A keleti égbolton viharfelhők tornyosultak.A Batticaloa Hotel éttermének teraszán ültünk. Nagyon úgy látszott, hogy mi vagyunk az egyetlen vendégek. Az egyik távolabbi asztalnál két katonatiszt ült glenfiddisht iszogatva. A sofőrünk bement a faluba, hogy valami olcsóbb szállást keressen magának.Egy mogorva pincér kihozta a sörünket, és egyetlen szó nélkül elénk tette. A szállodaigazgató viszont sokkal serényebb volt. A kövérkés, szögletesre borotvált bajuszú férfi nagyon barátságosan sürgölődött körülöttünk; megcsodáltuk pomádéval fejére simított fekete hajzatát, ami pont olyan volt, mintha egy sapkát húzott volna a fejére.- A többi szálloda mind zárva van ebben az évszakban. Az egész tengerpart az önöké. - Vizsgálódó pillantást vetett az égre.

A pincér egy nagy palack glenfiddisht hozott két pohárral és egy edény jéggel.- Nem ezt rendeltük! - tiltakoztam.- Az a két úr kéri önöket, hogy legyenek a vendégeik - mondta, miközben egy fejbiccentéssel a katonatisztekre mutatott.- Még hogy ezektől a gaz... - Andrew erősen megszorította a karomat, és alig láthatóan megrázta a fejét.A két tiszt poharát felénk emelve meghajolt.- Te is tudod, mennyire utálom ezeket a kinyalt egyenruhás majmokat! - sziszegtem.- Tudom, de most hallgass!- Miért?- Mert az igazi hatalom mindig a katonaság kezében van. Élet és halál urai. Mindenhol a világon. És ez soha nem is fog megváltozni. Ezekben az országokban pedig, hidd el, azt tesznek, amit csak akarnak.Mivel már hónapok óta nem is láttunk whiskyt, az ellenszenvem gyorsan csökkent, főleg azután, hogy az egyenruhások felvették az asztalukról lovagló pálcáikat, és távoztak a teraszról.- Egykor ez az öböl az éneklő halairól volt híres. Minden teliholdkor hallani lehetett, ahogy a lagúnában énekelnek a halak -mondta Andrew. - Az ipari szennyvizek miatt azóta már elmúlt a dalos kedvük.A tenger halkan zúgott a parton, a tenger felől pedig hallani lehetett, ahogy a hullámok mennydörögve megtörnek a korallzátonyon. A nyílt tenger felől kellemesen hűsítő nedves légáramlat támadt. Egy halászt figyeltünk, aki egypár gyékényből font varsát a vállára vetve a derékig érő vízben gázolt, és időnként megállva aggodalmasan az erősen sötétedő égre tekingetett.Andrew megragadta a karomat:- Megint itt van! - mutatott felfelé.A keleti égbolt szinte teljesen besötétedett, az alacsonyan gomolygó fekete felhők lábainál a hullámtörés fehérsége világított. Magasan a pálmák koronája felé tornyosulva egy nagyon furcsa felhőképződmény magasodott. Az alján lazacszínű volt, de a teteje felé egyre inkább világosodott, előbb tüzes, majd vérvörös színt öltött. Nagyon magasan emelkedhetett az atmoszférába, hiszen a nap már régen a hegyek mögé bukott. Pont olyan volt, mint egy atomrobbanás gombafelhője. Aztán hirtelen alulról felfelé oszlani kezdett, és néhány másodperc elteltével teljesen eltűnt, csak az a fenyegető érzés maradt utána, amitől nem tudtam megszabadulni.- Hát ez meg mi a fene volt? - böktem ki.- Nem tudom. Talán valami helyi meteorológiai jelenség, egy forgószél kezdődő tölcsére, ami nem elég erős a kibontakozáshoz. Először a szökőár-katasztrófa idején láttak ilyet, de azóta rendszeresen visszatér. A halászok rettegnek tőle, mert rossz ómennek tartják.- Te hiszel az ilyesmiben?Jó ideig nem szólt semmit, már-már azt hittem, hogy nem is akar válaszolni, de végül rám nézett, és azt mondta:- Igen, Péter. Én hiszek benne. A halász eltűnt az éjszakában.A szálloda igazgatója személyesen szolgálta fel nekünk a fűszeresen édes földimogyorószószban tálalt halételt. Köretként rizst és szeletelt gyümölcsöt kaptunk.- Téged mi vonzott Ázsiába, Andrew?- Egy olyan meditációs módszert keresek, ami olyan, mint a vízesés tiszta ereje. Minden szorongást és gondot kimos az agykéregből, de a magasabb matematikai megvilágosodást ott hagyja a homlokod belső oldalán.- És megtaláltad már? Magvetőén pillantott rám.- Csak szószátyár fontoskodókat találtam, akik azt hiszik, hogy haszonbérbe vehetik a

karmát és a gondolkodás megszűnését már a misztérium előfutárának tartották. Csupa megalkuvó. - Felnézett az esti égboltra, ahol a hullámtörés világított az éjszakában. – Mégis nagyon tanulságos időszak volt ez számomra. A Távol-Kelet egy hatalmas, színes képeskönyv - folytatta. - A felszínen egy csodálatos meséskönyv, de a mögötte rejlő valóság csak mocsok, nyomorúság, nehéz gyötrelmes munka és borzalom, mint az egykori rabszolgatartó társadalmakban. Mindegy, hogy keleten vagy nyugaton voltak is. - Az ujjai között forgatta az üres sörösüveget. - Milyen kár, pedig mi tudtunk volna ezen változtatni.- Hogyan?Megvonta a vállát, és nem válaszolt.Már nem tudom pontosan, hogy azon az estén miről is beszéltünk még. A whiskysüveg egyszer csak kiürült, esni kezdett az eső. Kellemesen langyos eső volt. Beletelt egy kis időbe, míg megtaláltuk a bungalóinkat. Apró kis faházak voltak, amiket a szálloda területének másik sarkába építettek.- Miért pont a két utolsót kaptuk? - szitkozódott Andrew, miközben átvergődtünk a tócsákon. - Az összes többi is üres!Nem egészen öt perc telt belé, és úgy aludtam, mint a bunda.Hatalmas csattanást hallottam, és amint felnéztem az égre, hatalmas tűzoszlopot láttam, amint a tengerből az ég felé emelkedik. Mennydörögve szállt egyre magasabbra, majd pörögni kezdett, mint egy tüzes orsó. A levegőt morajlás töltötte meg, és izgatott kiáltozás és sikoltozás. A halász a sekély vízben állt, és felfelé mutatott. Valaki dörömbölt az ajtómon, és a nevemet kiáltozta. Már az egész égboltot betöltötte az izzás, de a lángoszlop dübörgése egyre csak nőtt. Az ablaknál egy katona bukkant fel, botjának egyetlen csapásával bezúzta az üveget, majd feltépte a szúnyoghálót.- Kifelé, uram! Gyorsan! Ki kell mennie innen!Kábultan lábra álltam, felkaptam és az utazótáskámba gyömöszöltem a ruháimat.- Gyorsan, uram! Jöjjön!- Mi történt?- Tűz van!Kimásztam az ablakon. Már világos volt odakint. A levegőt füst és a lobogó tűz fénye töltötte be, mindenfelé szikrák pattogtak. A szemközti szikla felett éppen felkelt a nap. Katonák rohangáltak ide-oda, az egyik egy kézi haboltót próbált működésbe hozni, de sikertelenül.- Andrew! - ordítottam fel, amikor megláttam, hogy az ő bungalója az, amely lángokban állt. A tető már beszakadt, és az emberek visszarettentek az égő gyékényből kicsapó lángok hőjétől. A zsarátnokkal teli füstöt a szél a szárazföld felé hajtotta. Az én bungalóm nádtetején is megjelentek az első lángnyelvek. Végre sikerült beindítani a tűzoltókészüléket, és a kunyhó deszkafalán fehér hab kezdett el csorogni, majd lassan a tetőt is beborította.- Hol van az a férfi? - kiáltoztam.Az egyik katona a főépület irányába mutatott.- Megsérült? - kérdeztem.Nem értettem a válaszát, mert egy helikopter lebegett el közvetlenül felettünk, és pislákoló pozíciófényekkel a leszállóhely felé tartott. A rotorok által kavart légáram leszorította a füstöt, és eltakarta előlem a látványt. Köhögve elfordultam. Hirtelen a szállodaigazgató termett előttem. Egyből nem is ismertem fel, mert meztelen felsőtesttel állt ott, egyetlen öltözékként egy színes bennszülött kendőt tekert a derekára. Csak ekkor tűnt fel, hogy rajtam is mindössze egy alsónadrág van.- Olyan borzasztóan sajnálom, Mr. Kirk! - siránkozta.- Hol van? Történt vele valami? - kérdeztem, miközben felrángattam a farmeromat.

- A lába. Egy gerenda leszakadt. Előrevitték. A katonai bázis orvosa van vele.- Engem miért csak most ébresztettek fel?- Én megpróbáltam, Mr. Kirk! De ön nem ébredt fel, és az ajtót is bezárta belülről.Kihalásztam a ruháimat az utazótáskámból, és magamra kapkodtam őket. Begyűrtem az ingem a nadrágba, és rohanni kezdtem a bungalók és virágágyak között kanyargó ösvényen. Elcsúsztam, és egy csomó mimóza közé estem, amelyek ragadós, kemény szőnyegként takarták a talajt. A növények pillanatok alatt becsukták leveleiket. Szitkozódva feltápászkodtam, és továbbrohantam. A helikopter járó hajtóművel állt a szálloda előtti parkoló betonján. Mikor odaértem, éppen két katona tolt be egy hordágyat a gépbe. Egy zacskó vérkonzerv hintázott a szélén levő állványon.- Andrew! - ordítottam, hogy a lármán át is hallani lehetett. A hordágyon fekvő alak nem reagált. - Andrew! - Nem volt eszméleténél. A bejáratnál egy fehér orvosi köpenyt viselő férfi jelent meg. Felé kezdtem szaladni, de egy géppisztolyos katona az utamat állta.- Vigyenek engem is magukkal, doktor! - Az orvos nem válaszolt, csak védekezőén széttárta a karjait. - Figyeljen rám, doktor! Én a sérült barátja vagyok. - Megpróbáltam elmenni a katona mellett, de az kibiztosította a fegyverét és rám fogta.- No! - kiáltotta.- Ő a barátom! Hát nem érti? Engedjen oda hozzá!- No! - A katona dobbantott a lábával, és szikrázó szemmel nézett rám. Komolyan gondolta. Tanácstalanul leengedtem a karomat, és tehetetlen dühvel néztem, amint a helikopter felszállt, és a szárazföld felé távozott.- Seggfej! - mondtam a katonának, de szerintem nem értett meg. Megfordultam. A nap már felkelt. A katonák már csaknem eloltották a tüzet. Az igazgató sietett felém kitárt karral.- Hogyan történhetett ez meg? Szokott Mr. Baldenham az ágyban dohányozni?- Mr. Baldenham nem dohányzik. Hová vitték?- Azt hiszem, a colombói katonai kórházba. A lába nagyon rosszul nézett ki. Egy gerenda, tudja? Meg kell operálni.- Nem üzent nekem valamit?- Sajnálom, Mr. Kirk, de nem. Nem volt... hogy is mondják? Eszméletlen volt. Az orvos azt mondta, hogy azonnal meg kell operálni. Ne aggódjon, Mr. Kirk! A legjobb kezekben van. Mindent meg fognak tenni érte. Készíttetek önnek valami reggelit.- Szeretnék telefonálni Nogombóba. Kirtisinghe felügyelőnek.- Tudja a számát?- A francba, dehogy tudom! Tudja meg maga! Szerintem a rendőrségen dolgozik. Vagy valami titkosszolgálatnál.Amikor visszajött, már ismét kifogástalan európai öltözéket viselt. A frizurája frissen volt olajozva és rózsaillatot árasztott. Az egyik pincér bőséges reggelit tett az asztalra. Kis kerek, rizslisztből sütött fánkokat, melyeket melegen szolgálnak fel, közepükön egy tükörtojással, friss papayát, kicsi, de mézédes banánokat, pirítós kenyeret, lekvárt, vajat és egy kannában teát hozott. Egy falat sem ment le a torkomon. Rettenetesen fájt a fejem, és a rémület még ott volt a végtagjaimban.- Azt mondták, hogy Kirtisinghe nevű felügyelőt nem ismernek a negombói rendőrségnél.- De hát ez nem lehet igaz! Nekem ő azt mondta, hogy mindenki ismeri a nevét!- Én soha sem hallottam róla - vonta meg a vállát az igazgató.- Beszélhetek az orvossal, aki Andrew-t ellátta?- Ő is Colombóba utazott a géppel.- Akkor hívja fel telefonon azt a katonai kórházat!

- Telefonon nem fognak semmiféle felvilágosítást adni, Mr. Kirk.- Akkor kérjen meg egy magas rangú tisztet az itteni bázisról, hogy segítsen ebben! Talán azok közül egyet, akik tegnap meghívtak minket egy üveg whiskyre. Őket biztosan jól ismeri.Kényelmetlenül vállat vont.- Nem ismerem őket olyan mélyen, hogy bármi szívességet is kérhetnék tőlük, Mr. Kirk.- Ezt nem értem.- Az lenne a legjobb, ha visszautazna Colombóba, és személyesen felvenné a kapcsolatot ezzel a Kirtisinghe felügyelővel. Talán ő szerezhet engedélyt, hogy meglátogathassa a barátját a kórházban. Értesítem a sofőrjüket, Mr. Kirk. Természetesen nem kell fizetnie. Elég kellemetlenséget élt át itt Batticaloán. Hiszen még a reggelijéhez sem nyúlt hozzá, Mr. Kirk! Milyen kár! Készíttetek hideg élelmet a visszaútra.Meg akart szabadulni tőlem, ez teljesen világos volt számomra. Félt a katonáktól, akik kedvükre jártak ki-be nála. De vajon miért rettegett ennyire?A visszaút Colombóba meglehetősen nyomott hangulatban, hallgatva telt. Dél körül rövid pihenőre megálltunk valahol a hegyekben. Egy elefánt éppen fatörzseket rakodott fel egy teherautóra. A kidöntött fákat vagy egy fél tucat másik elefánt vonszolta ide a járhatatlan dzsungelén keresztül. Teljesen lenyűgözött az állat és az ember közti tökéletes összhang. Munka közben egyetlen parancsszó sem hangzott. A hajtó egy súlyos láncot hurkolt a fatörzs egyik végére, amit egy ékkel emeltek meg. A hatalmas állat fújtatva ráemelte a súlyos gerenda egyik végét az ott várakozó teherautó platójára. Azalatt, míg a hajtó leoldotta a láncot és a következő fára kötözte, az állat a homlokával a fatörzs másik végét is feltolta a platóra. Az elefánt ormányán és homlokán a sok munkától már teljesen kifényesedett a bőr.A sofőröm az órájára pillantott, majd ellenőrizte a nap állását is.- Na most jól figyeljen! - szólt rám.Az elefánt éppen egy újabb rönköt emelt fel a platóra, de ahelyett hogy a hátsó részét is felgördítette volna, odafordult a hajtójához, és begörbítette az ormányát. Ő az ívbe tette a lábát, mire az állat egy elegáns mozdulattal a hátára emelte. Ekkor az elefánt a füle mögött ülő hajtóval kényelmesen elindult lefelé a hegyről, a dzsungel irányába.- Egyszerűen csak abbahagyja a munkát?- A világon semmivel sem lehet rávenni egy elefántot arra, hogy egyetlen perccel is tovább dolgozzon, ha a nap delelőre hágott. Napi hat óra munkára hajlandóak napkeltétől délig, mióta csak munkaelefántok vannak a világon.- És mit csinálnak a nap hátralevő részében?- Fürdenek meg enni járnak a dzsungelba.Napi egy fürdés minden elefántnak kijár. Andrew is ezt mondta egyszer.- Menjünk tovább! - mondtam türelmetlenül. Meg kellett tudnom, hogy mi történt Andrew-val. Hirtelen rossz érzés fogott el, egészen összeszorult tőle a torkom.- Magának van családja? - kérdeztem a sofőrtől, csak hogy másra tereljem gondolataimat.- Volt feleségem - felelte. - De ez szomorú történet. Van most önnek elég baja. jobb lenne, ha nem beszélnénk erről.- Csak mesélje el!- A feleségem és én is a cambridge-i egyetemen tanultunk, és utána külföldi munkára jelentkeztünk. Bahreinben találtunk munkát. Kikötötték, hogy házaspárok jelentkezzenek. Ezzel sok problémát megspórolhattak, érti ugye?Kint ömleni kezdett az eső. Az ablaktörlők alig bírták letörölni a szélvédőt.- Látott már ilyen munkaszerződést, uram? Minden nagyon jó, egészen addig, amíg

egészséges és tud dolgozni. Ha megbetegszik, hát nincs szerencséje. És még nagyobb pechje van, ha orvosra is szüksége lenne. Velem ez történt. Balesetem volt az építkezésen, és négy hónapra kórházba kerültem. A pénz, amit kerestem, nem volt elég, és a feleségem spórolt pénze is hamar elfogyott. A bérének egy részét visszatartották. Nekem csak annyit mondtak, hogy biztonsági őrizetbe vették a feleségemet, nehogy el tudja hagyni az országot, mielőtt a teljes ápolási költséget megtérítettük. Valójában egy munkatáborba vitték. Néhány héttel később meghalt tífuszban. Csak amikor már újra itthon voltam, akkor tudtam meg egy kolléganőjétől, hogy egy bordélyba kényszerítették. Ott lett öngyilkos. Senki sem tudta megmondani, hol lett eltemetve. Talán elásták valahol, vagy csak a tengerbe dobták a testét. Hiszen csak egy hitetlen vendégmunkás volt, meg persze kurva. Ugye, nem szép történet?- Nem. Ez rettenetes.Egy darabig megint hallgatva haladtunk.- Ön az EFOS alkalmazottja?- Honnan tudja?- A batticaloai szállodaigazgatótól.- És ő vajon honnan tudta? Vállat vont.- Fogalmam sincs. Hallgasson ide! - mondta kis szünet után. -Megmondom őszintén, én nem szeretem az amerikaiakat. De ez az EFOS-dolog nagy szálka az olajsejkek szemében. És ezt a szálkát igazán megérdemlik azok a szemetek. Amióta egyre több ország csatlakozik a Nemzetközi Energia Szövetséghez, oda tehetik az olajukat, ahova csak akarják. A legszívesebben az összes napenergiai műholdat lelövöldöznék.- Na ez azért nem olyan egyszerű - mondtam. - Azok ugyanis elég magasan repülnek.- Elvigyem Negombóba? Ha akarja, ott várok majd magára.- Igen, ez nagyon jó lenne.Valahogy sejtettem, hogy ezt a Kirtisinghét nem lehet majd elérni.- Szolgálati úton van - tájékoztatott a sötét hajú fiatalember, aki a felügyelő asztalánál ülve végigmért. Pupilláit természetellenesen felnagyította a rendkívül erős szemüvege. - Tehetek még valamit önért?Beszéltem neki a tűzesetről, meg arról, hogy szeretném meglátogatni a sérültet.- Érdeklődni fogok, kérem, várjon kint.A folyosó túloldali ablakából a Katunayake nemzetközi repülőtérre nyílt kilátás.Harminc éwel ezelőtt itt naponta 60-80 gép szállt fel és le. Most már csak az American Airlines, a British Airways, a Quantas és a Singapore Airlines indít innen járatot, hetente egyszer. A leszállópálya túloldalán a Lufthansa egyik Jumbójának kiégett roncsa hevert, akár egy hatalmas teknős kibelezett páncélja. Terroristák robbantották fel még tíz évvel ezelőtt, de senki se vette a fáradságot, hogy eltakarítsa a roncsokat. A reptér teljesen kihaltnak tűnt. Az irányítótorony ablakaiban vörösen csillogott az esti nap fénye.- Mr. Kirk! - hallottam egy halk hangot a hátam mögül. Sarkon fordultam. A hivatalnok volt az. Semmiféle ajtócsapódást sem hallottam. Levette a szemüvegét, és most rövidlátón hunyorított rám.- Azt a szomorú hírt kell közölnöm önnel, hogy Mr. Baldenham ma délután elhunyt.- Micsoda? - A falhoz kellett támaszkodnom, mert féltem, hogy a lábam összecsuklik. - Istenem! Ez nem lehet igaz!- Sajnos az, uram. - Orrára biggyesztette a szemüvegét, és mellettem elnézve kibámult az ablakon. -Jól ismerte őt?- A barátom volt. Bólintott.- Akkor arra kell kérnem, hogy jöjjön velem Colombóba, hogy azonosítsa a holttestet. Csak formaság. Remélem, megérti.

- El kell hoznom a csomagomat, és ki kell fizetnem a sofőrt.- Tegye azt. Addig hívatok egy szolgálati kocsit.Andrew holttestét a rendőr-főkapitányság pincéjében lévő hűtőkamrába vitték. A helyiségben még legalább egy tucatnyi halott volt fekete műanyag hullazsákokban, vagy lepedőkkel letakarva a falak mellé tolt hordagyakon. Egy hivatalnok felhajtotta az egyik lepedőt. Mivel a hullamerevség még nem állt be, az állkapcsát gézzel felkötötték, amitől az arca valahogy rosszkedvűnek nézett ki. Észrevettem, hogy hiányzik a lábfeje. Ahol a két kiemelkedésnek kellett volna lennie a lepedőn, semmi sem volt, csak a lapos hordágy. Nem is a váratlan halála borzasztott el legjobban, hanem az, hogy a testét így megcsonkítva látom. Kértem, hogy teljesen hajtsák vissza a lepedőt. Mindkét lábát amputálták, valamivel a boka felett. A sebeket ideiglenesen összevarrtak, a csonkokat alvadt vér borította. Ezenkívül a testen semmiféle sérülést sem tudtam felfedezni. A jobb csuklóján egy sárga műanyag szalagon kézzel írott kártya lógott.Hirtelen elszorult a torkom, ahogy így meztelenül, védtelenül láttam őt feküdni. A szomorúságtól sírni támadt kedvem.- Mi okozta a halálát?A hivatalnok egy pillantást vetett a kártyára, aztán csattanva visszaengedte a gumiszalagot.- Szívelégtelenség. Az orvos azt írta ide, hogy műtét közben megállt a szíve.- Mi történik most vele?- Még nem adták ki a holttestet. Talán elrendelik a boncolást. Az urnát el fogják küldeni a hozzátartozóknak. Ismeri a hozzátartozóit?- Nem hiszem, hogy lennének rokonai. Sohasem beszélt róluk.- Átadhatom önnek a személyes holmijait?- Természetesen.Egy irodába mentünk, ahol a falak mentén fiókos iratszekrények sorakoztak. Egy őszülő göndör hajú, hatalmas bajuszt viselő hivatalnok sorban az asztalra rakta Andrew holmiját: a cipőket, a nadrágját, egy kopott bőrdzsekit, ingeket, alsóneműt, zoknikat, törülközőt, borotvakészletet, a jegyzetfüzetét és a tollat, levéltárcát, útlevelet, pénzt. Semmi sem hiányzott, már amennyire meg tudtam ítélni. A tisztviselő mindent kipipált egy listán, és aláíratta velem, mielőtt az utazótáskába pakolta volna a cuccokat.Mikor kiléptem az utcára, már sötét este volt. Motoros riksák dudáltak, biciklis riksák csilingeltek, a mozgóárusok pakolták ki áruikat a járdára.Még mindig nagyon kábult voltam, gyalog indultam el a Taprobane felé. Hirtelen megtorpantam. Hogy a pokolba tudták ezt a rengeteg cuccot sértetlenül kihozni a lángoló házból, ha Andrew-t csak a legutolsó pillanatban, egy lezuhant gerenda alól kihúzva tudták csak kimenteni?Másnap karácsony volt. Ez volt életem legszomorúbb karácsonya. Az American Airlines irodája az ünnep miatt két napig zárva tartott. A Taprobane előcsarnokában egy kis műanyag karácsonyfát állítottak fel; színes műanyag lámpácskák fénye tompán csillogott a műanyag díszeken. A liftben a néhány vendég halkan a Jinglebellst és a Holy Nightot dúdolta. Tikkasztó meleg volt, a tenger úgy terült el a párás felhőréteg alatt, mint az olvadt ezüst. A levegő teljesen mozdulatlan volt. A légkondicionált szobám hűvösében maradtam, és azon a batticaloai estén törtem a fejem. Minél többet foglalkoztam a dologgal, annál valószínűtlenebbnek tűnt az egész. Egy gyékénnyel fedett faház néhány perc alatt porig ég. A katonák mégis azonnal odaértek a néhány kilométerre levő bázisról. Ráadásul teljes felszerelésben, még napkelte előtt. Az orvos is azonnal ott termett, sőt pilóta is volt, meg helikopter, meg minden. De mi volt a szándékuk Andrew-val? Vajon mit akarhattak tőle? Miért csonkították és ölték meg?

Nem bíztam ezekben a katonákban. Sőt semmiféle katonában nem bíztam. Ok élet és halál urai, mondta egyszer Andrew. Mennyire igaza volt! De mit akarhattak ezek Andrew-tól? Talán bosszú volt? Hiszen ő soha senkinek nem ártott, sőt mindig hagyta, hogy az emberiség érdekében kihasználják. Nem láttam értelmét az eseményeknek.Amikor két nappal később, egy hétfői napon az American Airlines irodájából kiléptem a Jayatilleka Mawatha sugárútra, az izzó levegőt elviselhetetlenebbnek éreztem, mint valaha. A levegőt rothadás és emberi ürülék szaga töltötte be. Északon a kikötő felett viharfelhők gyülekeztek, mint minden délután. Legtöbbször ezek napnyugtára eloszlottak, és nem hozták el a várva várt felfrissülést.Még egyszer végiglapoztam a repülőjegyemet, majd a táskámba dugtam. A gép Sydneyből érkezik Szingapúron át, és már reggel nyolckor felszáll innen. Tizenöt óra múlva elhagyhatom ezt a poklot.- Mr. Kirk! - hallottam egy ismerős hangot magam mellett. Az út szélén egy fekete autó állt meg. Az a sofőr volt, aki Batticaloába vitt minket. Kopottas világosszürke öltöny volt rajta, amitől még soványabbnak tűnt. Arcát egy hatalmas fekete napszemüveg takarta. -Szálljon be! - Áthajolva kinyitotta a jobb első ajtót, én pedig beültem mellé az ülésre.Idegesnek tűnt. Mikor cigarettára gyújtott, észrevettem, hogy a keze erősen remeg.- Mi történt magával? - kérdeztem.- El kell mondanom önnek valamit - felelte, miközben a kocsival az utca forgatagában lavírozott. - Van egy kis ideje?- Nincs semmi konkrét programom. Holnap reggel hazarepülök New Yorkba. Már semmi sem tartóztat itt.Bólintott. Áthaladtunk a Prince Parkon, majd egy csendes mellékutcába kormányozta a kocsit, és megállt az egyik Wolfendahl utcai étterem hátsó bejáratánál.- Ön biztosan ismeri Nancy Tannert - mondta.- A filmszínésznőre gondol?- Igen.Mondtam neki, hogy láttam pár filmjét videón.- Miért kérdezi?Rövid vonakodás után egy hajmeresztő történettel állt elő. Azt állította, hogy szemtanúja volt, amikor egy katonatiszt egy klub hátsó udvarán agyonlőtte a nőt. És másnap újra látta őt a Janadhipathi Mawathán, épen és egészségesen. Megmondtam neki, hogy mit gondolok az efféle dolgokról. Ekkor valami nagyon furcsát válaszolt.- Én hívő buddhista vagyok, Mr. Kirk. Hiszek az újjászületésben. De ez itt... valami gonosz dolog. És itt történik, ebben a városban.Andrew is említett valamit a feltámadásról. Nem, mégsem. Ő azt kérdezte tőlem, hogy hiszek-e a test újjászületésében. Vajon mire gondolt ezzel?- Pontosan tudom, mikor történt a dolog - mondta.- Mi mikor történt?- Tudom, hogyan került a kezükbe. Talán egy hónapja történt. Akkor Nancy Tanner itt járt Colombóban. Ő is a Taprobane-ban szállt meg, akárcsak ön, Mr. Kirk. Én vittem őt a Vihara Devi parkból a szállodához. Nagyon feldúlt volt. Másnap kórházba szállították. Állítólag túl nagy adag kokaint adott be magának, és találtak is nála egy csomó anyagot. Miss Tanner néha szívesen megivott egy pohárka pezsgőt, de kemény drogokat sohasem fogyasztott. Én ismerem az ilyen embereket. Az egész vád hazugság, csakúgy, mint az állítólagos kitoloncolása az USA-ba. Levette a napszemüvegét, és rám nézett.- Szeretnék önre bízni valamit, Mr. Kirk. Valamit, amiről még senkinek sem beszéltem. Amikor Miss Tanner egy hónapja itt járt, egy levelet bízott rám, amit a menedzserének,

Fred Kissingernek írt.- A filmrendezőnek?- Igen, azt hiszem, korábban filmrendező volt. Később, mikor ennyire sikeres lett, ő lett a menedzsere. A nő itt akart találkozni vele Colombóban, de nem jött el. Azt mondta nekem: „Néhány nap múlva megérkezik Mr. Kissinger, és itt, a Taprobane-ban fog megszállni. Kérem, adja oda neki ezt a levelet, de csak személyesen, a saját kezébe. Én sajnos már nem tudok tovább várni rá."„Természetesen nagyon szívesen megteszem ezt önnek, Miss Tanner - feleltem. - De tudnia kell, hogy néha két-három napos körutakat is teszek az utasaimmal. Miért nem adja le a levelet a Taprobane recepcióján?" „Megvan rá az okom - felelte. - Amilyen gyorsan csak lehet, el kell mennem innen. A következő géppel." Másnap kórházba szállították, és két hét múlva, mikor a kábítószer-csempészet vádját elejtették, kitoloncolták az USA-ba. Nem egészen egy hét telik bele, és megint itt van, a szemem láttára gyilkolják meg, de másnap ajanadhipathi Mawathán újra látom. Kérdezem tehát, Mr. Kirk, hogy mit gondoljak ezek után a dologról? Vállat vontam.- Kézbesítette azt a bizonyos levelet?- Nem is volt rá lehetőségem. Ez a Kissinger nem jelentkezett. Többször is érdeklődtem a Taprobane-ban, az Oberoiban, az Intercontinentalban, a Havelockban, még a Gallé Facében is, mindenhol. Talán megakadályozták abban, hogy Colombóba utazhasson. Talán valakik meg akarták akadályozni, hogy találkozzon Nancy Tannerrel. Lehet, hogy csapdába csalták.A zakója belső zsebéből egy négyszögletes, műanyag dohánytartó zacskót húzott elő, szemlátomást ezt használta levéltárca gyanánt. Piros és fehér minták voltak rá nyomtatva, alattuk ez állt: Lincoln-Cavendish. Két napérlelte dohánylevél felett egy aranyszínű sas az amerikai zászlót tartotta a karmaiban. Kopott, de gondosan rendben tartott emléktárgy.Vékony, sötét ujjaival kinyitotta a tépőzárat, és egy orgonaszínű borítékot halászott elő.- Arra szeretném kérni, hogy vigye magával ezt a borítékot New Yorkba, és adja oda ennek a Fred Kissingernek. Ő is ott lakik valahol.- De ez a levél már egy hónapos is elmúlt. Már régen nem aktuális, ami benne van.- Azt írja, nem várhat itt tovább rá, mert nagyon fél, és fenyegetve érzi magát.- Honnan tudja? Csak nem nyitotta ki a levelet?- Nem, persze hogy nem. De ha egy erős fényű zseblámpát tart alá az ember, pár sort el lehet olvasni. Kérem, adja ezt oda Mr. Kissingernek, és azt is mesélje el, amit tőlem hallott. Mondja el, hogy mi folyik itt! Mondja meg neki, hogy Miss Tanner szingaléz katonatisztek kezébe került, akik a filmben játszott szerepe miatt bosszút akarnak állni rajta, hogy kínozzák, megöljék; és valahogy még arra is képesek, hogy valami természetellenes úton életre keltsék. Talán ő tud segíteni Miss Tannernak, lehet, hogy ő majd tud tenni valamit.- Mégis, hogy képzeli ezt? Mit mondjak én ennek a Kissingernek? Hallgatott, és a műszerfalat bámulta.- Maga nem hisz nekem - szólalt meg végül. Előbb vonakodtam, de aztán megráztam a fejem.- Nem hiszek. - Teljesen megdöbbentem, amikor észrevettem, hogy sírva fakadt. Levette a napszemüvegét, és a kezével törölgetni kezdte a szemét.- Mégis arra kérem, Mr. Kirk, hogy tegye meg ezt nekem! Elvettem a borítékot, és zsebre vágtam. Hirtelen tompa ütések csattantak a kocsi tetején. Mindketten összerezzentünk. Egy ellenzős sapkát és overallt viselő sötét bőrű, széles vállú ember integetett be a kocsi ablakán vastag munkáskesztyűivel, hogy menjünk tovább, tegyük szabaddá a bejáratot. Jóindulatúan vigyorgott. A ferdén mögöttünk álló italszállító

teherautó vezetője türelmetlenül dudált. Elindultunk.- Elviszem a szállodájához. Nemsokára esni fog.Még száz métert sem tehettünk meg, máris ott csattantak az első nagy esőcseppek a poros szélvédőn.- Kívánja, hogy holnap reggel kivigyem a reptérre? - kérdezte, mikor kiszálltam a Taprobane fedett bejáratánál.- Legkésőbb hétre oda kell érnem.- Akkor pontban hatkor felveszem itt a bejáratnál.Az eső csapkodta az ablakot. A csaknem függőlegesen a tengerbe csapó sötétvörös villámok visszfénye megvilágította kikötő körüli épületeket. A tetőkön úgy habzottak a hatalmas cseppek, mint a hullámtörés.Mérges voltam, amiért hagytam magam bepalizni, és el kell játszanom a postás szerepét ezzel a nevetséges, több mint egy hónapos levéllel. Kedvem lett volna otthagyni a recepción, vagy simán csak elhajítani. Az is lehet, hogy valami kis kurva, aki tudta, hogy a tisztek mennyire odavannak azért a Nancy Tannerért, ügyesen kisminkelte magát, hogy jó üzletekhez jusson.És ez a fiatalember már elég sok dolgon ment keresztül az életben. Súlyos üzemi balesete volt, elveszítette a feleségét... Milyen szilárd lehet az ítélőképessége? Valószínűleg csak az élénk képzelő-ereje játszott vele. Szerelmes volt abba színésznőbe, és kísérteteket látott... Egyáltalán mi is a neve? Dühösen jöttem rá, hogy soha nem is kérdeztem a sofőr nevét. Elgondolkodtatóan szomorú jel: valakivel egész napokat voltunk együtt, de csak a funkciója alapján vettünk róla tudomást: ő a sofőr. Elhatároztam, hogy másnap meg fogom tudni a nevét. Azután összepakoltam a csomagomat, és az utazótáskámat az Andrew-é mellé állítottam.Egy közelben becsapó villám megremegtette az ablaktáblákat. A szobát betöltötte a különösen hosszan tartó villámlás fénye. Az utazótáskákra esett a pillantásom. Most először vettem észre, hogy mennyire egyformán néznek ki.Nem sokkal ezután álomba merültem.Névtelen sofőröm hatkor nem volt a Taprobane bejáratánál. Az ítéletidő addigra elvonult. A levegő frissen és tisztán illatozott. Az eső megtisztította az eget és a földet. Világított a levelek zöldje, a franchipani csaknem viaszosán sima damasztja, a jakaranda hihetetlen kéksége, a bougainvillea pazar lilája és a hibiszkusz visszafogott skarlátvörös színe töltötte be a szálló előtti virágágyat.Amikor a taxi még negyed hétkor sem bukkant fel, idegeskedni kezdtem, és megkértem a portást, hogy hívjon nekem egy másik kocsit. Az egy percen belül meg is érkezett. A vezetője kevésbé hatott frissnek: izzadságszagot árasztott, és időről időre lopva az orrában turkált. A Prince of Wales sugárút és a Madampita Road kereszteződésénél dugóba kerültünk, ami egészen a Victoria hídig tartott. A Kelani Ganga éppen lomtalanítást tartott: az esti esőzéstől megduzzadt vizében mindenféle szemét lebegett. A parton sovány kutyák dögöket kerestek.Az órámra pillantottam. Már két perccel elmúlt fél nyolc. Egyre idegesebb lettem. A reptér ide még több mint harminc kilométer.- Baleset történt - szólt hátra a taxisofőr.A baleset helyszínén egy fehér zászlócskákkal integető katona irányította a forgalmat. Két katonai teherautó közé ékelődve egy fekete színű, a felismerhetetlenségig összepréselődött személykocsi roncsa állt. Az aszfalton egy halott feküdt, csak pár koszos újságpapírral takarták le. Nem nagyon ismerem ki magam az európai kocsik között, így ma sem lehetek egészen biztos abban, hogy annak a fiatalembernek a Peugeot-ja volt-e az, akitől a levelet kaptam.Kirtisinghe kitárt karral sietett felém.

- Annyira sajnálom, Mr. Kirk! Hogyan történhetett ilyesmi? Még semmi konkrétumot sem tudok. Még nem érkezett meg a jelentés Batticaloából - mondta egy szuszra, mintha minden kérdésemet egyszerre akarta volna elhárítani. - Az a borzasztó tűzvész! Szegény Mr. Baldenham! Biztos vagyok benne, hogy a kórházban mindent megtettek, amit csak lehetett. Sajnos nem lehettem ott. Puttalamban bombamerénylet történt. Sokan meghaltak. Ön hogy van, Mr. Kirk? -A szeme hideg, részvéttelen kékséggel csillogott. -Miért utazik el ilyen sietve? Ebben az évszakban nagyon kellemes nálunk. Önöknél otthon nagyon hideg van.- Köszönöm, Mr. Kirtisinghe! Elment attól a kedvem, hogy itt töltsem el a szabadságomat. Biztosan megérti.- Természetesen, Mr. Kirk. Mielőtt azonban jó repülést kívánnék, még vissza szeretném adni az elektromos bokszerét.Egy sötétbarna papírzacskót vett fel, ami az American Airlines pultján hevert, felszakította, majd a kezembe nyomta az Erasert.- Ki tudja, talán még szüksége lehet rá. Jó utat, Mr. Kirk!- Köszönöm!Átnyújtottam a jegyemet a pulton.- Csak ez a két táskája van? - kérdezte a szingaléz származású, hatalmas barna szemű stewardess bársonyos hangon.- Igen. Csak ezek.- Ötös kapu - mondta, miközben egy szerény mosoly kíséretében átnyújtotta a beszállókártyámat.- Viszlát! - feleltem.Jellegzetes ázsiai módon bólintott, csaknem olyan volt, mint egy fejrázás.- Good bye, Sir! Jó repülést!A bennszülött biztonsági tiszt bizalmatlanul méregette jobbról balról az Eraseremet. - Mi ez? - kérdezte.- Ez egy EMPU.- Egy mi?- Ó, istenem! - mondtam mérgesen. - Éppen az előbb kaptam vissza az egyik titkosszolgálati tisztjüktől. Most meg maga kezd kukacoskodni. Mi értelme van ennek?- Sajnálom, uram, engem köt a szabályzat.A légitársaság egyik gépfedélzeti biztonsági tisztje furakodott át az ellenőrzésen már áthaladt utasok tömegén.- Rendben van! - mondta bennszülött kollégájának. - Felmehet a fedélzetre, Mr. Kirk.Amikor még egyszer hátranéztem, Kirtisinghe felügyelőt pillantottam meg, amint éppen egy hatalmas termetű, arab ruházatú férfi mellett állt, aki óriási díszes fejfedőt viselt. Valahonnan ismerősnek tűnt ez a férfi. Mindketten felém sandítottak, majd összenevettek. Amikor felnevetett, megláttam a szájában az arany csillogását. Felismertem. Ő volt az a sebhelyes arcú, akit a Sultan Ahmet bárjában láttam.A gépünk egy öreg Airbus volt. A székeken túlsúlyos férfiak terpeszkedtek, másnapos, whiskytől kivörösödött ábrázattal. Ausztráliai birkatenyésztők lehettek, vagy Londonba hazatérő üzletemberek, akik az ünnepeket ausztráliai rokonaikkal töltötték.Fél óra elteltével a starthoz gurultunk. Nagyon örültem, amikor végre felszállt a gép, és az ország eltűnt az alattunk gomolygó felhőkben.A stewardess a Financial Times legfrissebb számát nyomta a kezembe.IRÁN KIPRÓBÁLTA ELSŐ ATOMBOMBÁJÁTOROSZORSZÁG ÉS TÖRÖKORSZÁG TILTAKOZOTTINDIA A DIPLOMÁCIAI KAPCSOLATOKMEGSZAKÍTÁSÁVAL FENYEGET

Tovább tart a találgatás azoknak a tudósoknak a kilétét illetően, akik néhány év alatt képesek voltak megépíteni az iráni bombát. Vajon igazak azok a Kreml által hangoztatott vádak, hogy néhány amerikai és európai tudós eladta magát a katonai rezsimnek? London tagadja, hogy William Treholt, David Silver-man, vagy akár az indiai származású Lal Bhattavali Teheránnak dolgozott volna. A dán származású Nobel-díjas Bengt Rodestrom neve is felmerült az üggyel kapcsolatban, aki állítólag visszavonultan él Sanso szigetén.Bahreinben landoltunk. Amíg a gépet feltöltik üzemanyaggal, le kell szállnunk a fedélzetről. A váróteremben túlzottan hűvös volt. A bennszülött utasok a hideg miatt kendőkbe és kábátokba bugyolálták magukat, mielőtt leültek a fekete műszálas anyagból varrott fotelekbe. Egy turbánt és agyonhordott katonai zubbonyt viselő pakisztáni férfi kiürítette a hamutálcákat. A sarkvidéki mikroklímához már hozzászokott legyek a kiürült csészék és csokispapírok tartalmát vizsgálgatták az asztalokon. A vámmentes bolt kínálatát nézegetem: képeslap 5 $, bélyeg 5 $, kávé 5 $, tea 5 $, Coca-Cola 5 $, Canada Dry 5 $, tojásos szendvics 5 $. A csirkés szendvics is 5 $-ba került.- Sört?A bárban dolgozó férfi az ajkát csücsörítve olyan hangot adott ki, mintha egy csókot dobott volna felém.Kinéztem a színezett üvegű panorámaablakon. A sótlanított tengervíznek hála a növényzet buján tenyészett. A háttérben csontvázszerű, kopár dűnék látszottak. Ez Bahrein. Felrémlett előttem a szingaléz lány merev tekintete, aki kétségbeesésében és honvágytól hajtva öngyilkos lett. Borzalmas betonépületek, mintha betonból vájták volna ki. A távolban valamivel több volt a zöld, meg a paloták fehérsége. A horizonton narancsszínű fáklyák lobogtak: a közeli földgázmezők fényei.Egyik csoda a másik után. A falon egy világórát veszek észre, amin a kontinensek felett valódi árnyékok kúsznak végig. Az Antarktiszon vakító világosság van, de az Arktiszt homály fedi. Egy formátlan fénynyelv nyúlik az Egyenlítő felől a behavazott tajga felé, egészen Szverdlovszk és Gorkij magasságáig. Ott most nappal van. A Csendes-óceánt viszont az éj sötétje fedi.Londonban esett az eső. Az égbolt nyomasztóan szürke volt. A tócsákban a KLM, a SAS és a British Airways kövér teherléghajóira festett színes zászlók tükröződtek. A hatalmas zeppelinek a távoli észak hidegében összebújni látszanak, mint egy csapatnyi megázott, fázó kutya.Már késő délután van. A bahreini óra fénynyelve valószínűleg már Labrador sivár partjait nyalogatja. Most gördülünk a starthoz.Az Erris Headen túl, ahol még utoljára megláttuk a függőlegesen tengerbe zuhanó ír partokat, a homályos szakadékokat, amiket az utolsó bálnák éneke tölt be, minket is utolért az éjszaka sötétje.

Az egérfogóNew Yorkban havazott. Még sötét éjszaka volt, mikor felszálltam a Kennedy reptérről Manhattanbe induló buszra. Egy ősz hajú néger vezette, aki súlyos fekete télikabátba burkolózott. Amikor meglátott, azt mondta:- Úgy látom, maga naposabb vidékről jön, uram. Feljebb is tekerem a fűtést. Nálunk kutya hideg volt egész karácsonykor.- Köszönöm - feleltem, és becsúsztattam a hitelkártyámat a busz számítógépébe.Egy kisebb csoportra való utas tolakodott fel a buszra. A ruházatuk alapján ők is melegebb éghajlatról érkeztek. Csaknem kizárólag feketékből állt a csapat, így nem csoda, hogy a busz pillanatok múlva zenétől és vidám beszélgetéstől lett hangos. Jó

hangulatban haladtunk a kihalt utcákon.- Grand Central Station, végállomás. - Egy ideig kérdezősködnöm kellett, míg megtaláltam azt a buszt, amely a külváros felé indúlt. Az Ötödik sugárút és a 14. utca sarkán szálltam ki. Innen gyalog mentem el a Washington Square közelében álló kis szállodához. Az Electric Rose-ban a NASA folyamatosan bérelt néhány szobát, hogy a Cape Canaveral vagy a Vandenberg támaszpont katonai indítóbázisához átutazóban lévő, kevésbé prominens látogatókat vagy munkatársakat el tudják szállásolni.- Hétkor van a reggeli - mondta a portás, miközben átnyújtott egy kis kódolt plasztikkártyát.Lezuhanyoztam, utána majdnem délig aludtam. Vettem egypár téli holmit, végül betértem egy közeli olasz kisvendéglőbe. Hat hónapnyi curryevés után a spagetti egyenesen mennyei volt, akárcsak a saltimbocca, a soaveról nem is beszélve. A vécében egy tábla lógott, ami minden alkalmazottat arra figyelmeztetett, hogy minden használat után alaposan mossanak kezet. A kézmosó kagyló feletti kis tükörben megnéztem az ábrázatomat, és rá kellett hogy jöjjek, hogy már két napja nem borotválkoztam.- Egy adatátviteli kapcsolatra lenne szükségem - mondtam a portásnak, mikor délután visszatértem a hotelba.- Felküldetek a szobájába egy terminált.Fél óra elteltével az asztali gép monitorja előtt ültem, és be^lpel-tem az azonosítási számomat. Az infopoolos hölgy, aki évek óta felügyelte a postafiókomat, most is változatlanul fiatalnak tűnt, vonzón és bizalomgerjesztőén nézett ki. Mennyi időbe telik még, míg a számítógépek ezeket a mesterséges teremtményeket nemcsak a legújabb divat szerint öltöztetik és sminkelik, hanem természetes módon öregedni is hagyják.- Hello, Alice! Hogy vagy?A legszebb mosolyát villantotta felém.- Köszönöm, remekül vagyok. Remélem, ön is jól érzi magát. Kérem, most hangosan és érthetően mondja el a nevét, a születési dátumát és az azonosítójelét!- Peter Kirk, 1976. november tizenegyedike. Óvakodj a hitvány emberektől, gyermekem! A nyelvük akár az olvadt acél, mindenen áthatol izzó gonoszságával.- A hangazonosítás megtörtént. Elfogadom a kódot, Mr. Kirk.- Mi van a postaládámban, Alice?- Egész csomó üzenete gyűlt fel. Kérem, mindig közölje, hogy melyek azok, amelyeket egyből törölni szeretne, illetve melyeket kíván továbbra is megőrizni a memóriában.- Oké, Alice! Kezdheted!Egy reklámhirdetés tűnt fel: az üdítőital állítólag hihetetlenül frissítő és még hihetetlenebbül kalóriaszegény volt.- Alice!Ismét felbukkant a képernyőn.- Mit tehetek, önért?- Azt mondtam, hogy kezdd el!- Ha nem kíván reklámbejátszásokat látni, akkor kilobájtonként további tíz centet kell felszámítanunk, mivel az InfoPool költségeinek legnagyobb hányadát a reklámbevételek fedezik.- Tudom. Nem kell reklám.Leginkább lényegtelen dolgok voltak. Számlák, befizetési igazolások, az adótanácsadóm érdeklődése egy nem számítógéppel bonyolított utazási költségelszámolásról, ismerősök hívásai, régen elmúlt partikra szóló meghívások. Rút is üdvözletét küldte: a képen egy kicsit teltebbnek tűnt, ami jót tett az alakjának. Szűk bikinit viselt. A háttérben egy úszómedence látszott. A fiú, akit éppen átkarolt, legfeljebb húszéves lehetett, napbarnított, kidolgozott izmokkal, szóval eléggé jóképű gyerek volt, csak a két szeme

ült egy kicsit túl közel egymáshoz, ami önfejű és korlátolt kifejezést kölcsönzött az arcának. Rút is egészen le volt bámulva, szőke haja most simán omlott a vállára, és egy kicsit rövidebbre vágatta, mint korábban. Káprázatosán nézett ki.- Csak azt akartam megmutatni neked, drágám, hogy nélküled sem unatkozom - mondta, majd csókot dobott a kamera felé. Egészen be van csípve. Most megpróbálja arcon csókolni a fiút, de az inkább zavarba jött, mint hogy örült volna. Most nagy lendülettel felemeli a poharat, egy kis ital kiloccsan a földre.- Happy Birthday, Peter! - Rápillantok a dátumra. Az üzenetet 2016. november tizenhatodikán küldték Fort Lauderdale-ből.- Kitörölni! - mondtam.- A következő üzenetet csak akkor nyithatom fel, ha teljesít egy feltételt, Mr. Kirk.- Mi az a feltétel?- Meg kell erősítenie, hogy teljesen egyedül tartózkodik a helyiségben.Felhorkantam. Nem volt ugyan teljesen szokatlan, hogy az InfoPool által közvetített üzeneteket ehhez a feltételhez kötik, amennyiben azokban magán jellegű intim vagy üzleti ügyekről volt szó, amelyek nem tartoznak harmadik személyre. Én azonban egyikfajta üzenetet sem vártam senkitől.- Teljesen egyedül vagyok a szobában, Alice - biztosítottam. -Lássuk azt az üzenetet!- Csupán egy hangfelvételről van szó. Kissé hiányos, és nem tartozik hozzá azonosító adat sem. Telefonon juttatták el hozzánk. A feladója is hiányzik, de valószínűleg rendelkezett sürgősségi kóddal, különben a számítógép így nem fogadta volna el az üzenetet. Az InfoPool nem fogad el anonim üzeneteket.Mindkét kézzel az asztal szélébe kapaszkodtam, mikor hirtelen Andrew hangját hallottam meg a készülékből.- Pete! Nem tudom elérni Andrew-t. Kérlek, mondd meg neki, ha még életben van, hogy felhívott téged valaki, akinek pont olyan volt a hangja, mint az övé. Ő tudni fogja, hogy miről van szó. Mondd meg neki, hogy valaki a Roughtrade-féle...A hang elnémult, mert valószínűleg megszakították a telefonkapcsolatot. A mechanikus kattanás ridegen és erőszakosan hangzott.Úgy ültem ott, mint akit villám sújtott. Mi a fenét jelent ez? Kétségtelenül Andrew hangját hallottam az imént. Kimerült volt, sürgető, és talán egy kicsit ijedt is, de az ő hangja.- Kitől jött ez az üzenet?- Nem tudom, Mr. Kirk. Csak annyi derül ki, hogy december 25-én jutott el az InfoPoolhoz.Karácsony napján.- Van még valami üzenet?- Igen, egy hasonló üzenet. Ugyanilyen úton jutott el hozzánk. Ezt december 27-én küldték. Ez is hangfelvétel, de se feladója, se egyéb azonosítója nincsen.Ismét Andrew hangja volt az!- Hallgass ide, Pete! Nem tudom, hogy lesz-e alkalmam arra, hogy telefon közelébe jussak, vagy hogy most elég sokáig tudok észrevétlen maradni. Mivel nem vagyok abban sem biztos, hogy én életben vagyok-e még, ezért a biztonság kedvéért hozzád fordulok. Azt sem tudom, hogy ez lesz-e az első üzenet, ami eljut hozzád tőlem, vagy pedig kaptál már ilyeneket. Kérlek, gyújtsd össze ezeket az üzeneteket időrendi sorrendben, és tartsd őket számomra is hozzáférhető módon. Biztos vagyok benne, hogy számodra ez az egész história nagyon zavaros és valószínűtlen lesz, de kérlek, tedd, amit mondok! Most azonnal lépj kapcsolatba egy Kenneth Buchan nevű emberrel, ő a NASA biztonsági főnöke. El fogja neked magyarázni, hogy mi is történt, ha jónak látja. Mondd meg neki, hogy bizonyítékom van arra, hogy valaki folytatja

Roughtrade munkáját. Légy nagyon óvatos! Lehet, hogy egérfogó van az InfoPoolnál, ami erre a névre reagál. Én valószínűleg még mindig Sri Lankán vagyok, de az is lehet, hogy...- Az üzenetnek itt vége van, Mr. Kirk.- Vannak... vannak még ehhez hasonló üzenetek, Alice?- Nincsenek. Nincs más a postaládájában.Mi történt itt? Mik ezek a baljóslatú üzenetek? Andrew mégsem halt volna meg? De hát ez hülyeség, hiszen a saját szememmel láttam a holttestét. Persze hogy meghalt. „Mivel nem vagyok biztos benne, hogy én még élek..." mit jelentsen ez? Teljesen biztos, hogy az ő hangja volt. Az igaz, hogy bárki hangját nagyon egyszerűen lehet szintetizálni, ha elegendő korábbi felvétellel rendelkezik valaki. Valami perverz idióta szórakozásának vagyok talán az áldozata? Mi más lehetne? Andrew meghalt. Biztos, hogy az ő holttestét láttam. A szétroncsolt holttestét. .Valószínűleg még mindig Sri Lankán vagyok..."- Szüksége van még rám, Mr. Kirk?- Bocs, Alice. Köszönöm, nem... azaz mégis! Két dolog is lenne. Először: az utolsó két üzenetet tedd hozzáférhetővé egy Andrew Baldenham nevű ember számára. Másodszor: üzenetet szeretnék küldeni Kenneth Buchannak, amely így hangzik: Andrew Baldenham azt mondta nekem, hogy bizonyítéka van arra, hogy valaki Roughtrade munkáját folytatja, bármit is jelentsen ez. Azt is mondta, hogy majd ön elmagyarázza nekem, mi is történik itt. Vagyis csak Andrew Baldenham hangja mondta ezt nekem, mivel ő maga halott. December 23-án halt meg a colombói katonai kórházban. Üzenet vége. Köszönöm, Alice.- Nagyon örülök, hogy segíthettem, Mr. Kirk! A képernyő elsötétült.Kibámultam az ablakon. Még mindig havazott. A World Trade Center tornyainak tetejét felhők takarták. A szomszédban álló épület már sokkal vigasztalanabbul nézett ki. A koromtól elsötétült téglafalakat helyenként barnára színezte a galambürülék, a falak sivárságát csak a rozsdás tűzlétra törte meg. Most a vastag hótól mégis olyan volt, mint a brüsszeli csipke. Egy emelettel lejjebb egy teremben éppen valami istentisztelet vagy hasonló összejövetel zajlott. Figyeltem az embert, aki közvetlenül az ablak előtt állva erősen gesztikulálva beszélt, de persze egy szavát sem értettem. Rettenetesen ronda kék és piros kockás dzseki volt rajta, kezét folyton az égnek emelte, vagy őszes hajába túrt. Időről időre viharos taps hallatszott át. Hirtelen letépte magáról a kabátot, és dühösen a padlóhoz vágta, hátat fordított a hallgatóságának, összefonta a karjait a mellén, és ünnepélyes arckifejezéssel felnézett rám. Önkéntelenül is elfordultam.Tudtam, hogy vannak olyan emberek, akik még jó idővel a haláluk után is születés- és névnapi jókívánságokkal bombázzák ismerőseiket és rokonaikat, ezekkel a kísérteties hívásokkal rémisztgetve őket a túlvilágról. Olyan üzenetek ezek, amiket az InfoPool számítógéprendszerébe előre beprogramoztak. Andrew azonban nem tartozott az efféle mókás pasasokhoz, akik ilyen ízléstelen dolgokkal szórakoztatják magukat. De akkor mégis mi lehetett ez? Ez a valaki nagyon sok mindenről tudott. Vagy talán mégsem? A Sri Lanka-i tartózkodásunkat nem lehetett nehéz lenyomozni, és azt is sokan tudhatták, hogy a NASA biztonsági főnökét Kenneth Buchannak hívják. Ismét bekapcsoltam a számítógépet.- Hello, Alice! Hogy vagy?Ismét megkaptam az ellenállhatatlan mosolyt.- Köszönöm, remekül. Remélem, hogy ön is jól van. Kérem, hogy érthetően mondja el a nevét, a születési dátumát és az azonosítóját.- Átkozottul feledékeny leányzó vagy te, Alice! Még egy negyedórája sincs, hogy utoljára csevegtünk.

- Tudom, Mr. Kirk, de megvannak az előírásaim. Kérem, adja meg az azonosításhoz szükséges adatokat!Megismételtük a procedúrát.- Szeretném újra hallani a két utolsó üzenetet.- Ahogy óhajtja.Még kétszer meghallgattam a bejátszásokat. Ha hamisítottak voltak, akkor is igen jó hamisítványok. A telefonvonal minősége miatt egy kicsit eltorzultak ugyan, de ami a hangfekvést illeti, teljesen egységesek voltak. Ilyesmit a szintetizált üzeneteknél csak nagyon nehezen lehet elérni. „Légy nagyon óvatos! Lehet, hogy egy egérfogó van az InfoPoolban, ami erre a névre reagál..." Roughtrade. Andrew egyszer már említette nekem ezt a nevet. Egy Roughtrade-gépről beszélt, amivel különféle dolgokat lehet reprodukálni. Akár a mesében: Térülj-terülj, asztalkám! Rázd meg magad, kis szamaram! Üssed-üssed, botocskám. Manókról nem beszélt, akik szalmából aranyat varázsolnak?Vajon ez lehetett a MIDAS-projekt? A monda szerint Midas ókori görög király volt, akinek az istenek teljesítették azt a kívánságát, hogy minden arannyá változzék, amit csak megérint. Aztán persze borzasztó éhség gyötörte, mert az étel is arannyá változott, amint megérintette. Molecular Integrating and Digital Assembling System. Biztosan valami olyan szerkezet, amivel az egyes molekulákat a digitális információ alapján rendezni lehet. Titkos kormányzati kutatás volt, ami biológiai alapú számítógépek kidolgozására irányult? Nagy tekintélyű káoszkutatók dolgoztak ott, deterministák az egyik, randomisták a másik oldalon. A véletlen nem létezik, minden dolog okok és okozatok láncolata, minden kiszámítható, minden meghatározott, az idők kezdete óta el van rendelve, mondták az egyik nézet képviselői.Az ellentábor nézetei szerint viszont a világot a véletlen események irányítják, semmi sincs előre meghatározva, minden csak a valószínűségek puszta játéka. A káosz valós dolog, alternatívák mindig léteznek, az oksági összefüggések pusztán az elme szüleményei, ami egyedül az emberi agy felépítéséből következik.A MIDAS-projekt szolgált a Multimanna terv alapjául. A „Terülj-terülj, asztalkám" még csak rendben van, na de a „Rázd meg magad, kis szamaram!", meg az „Üssed-üssed, botocskám!" Mire gondolt vajon mindezzel? A gyerekmesékben nem ismertem ki magam eléggé, alkalomadtán majd informálódnom kell ebben a dologban. Nem valami bombáról beszélt a Multimannával kapcsolatban? Egy bombáról, amivel ki lehetett volna bombázni az éhséget a világból? Mesterséges fehérje-előállítás?„Hiszel te a test feltámadásában? - Nem Andrew, nem hiszek."- Szüksége van még rám, Mr. Kirk?- Igen, Alice! Üzenetet szeretnék küldeni Andrew Baldenhamnak. így hangzik: Kedves Andrew! Nem hiszek sem a test feltámadásában, sem a halál utáni életben. Nekem nem adatott meg ez a vigasz. Szívből üdvözöl barátod, Péter. Az üzenetnek vége... Köszönöm, Alice! Érkezett már válasz Kenneth Buchantól?- Nem, Mr. Kirk. Mr. Buchan éppen értekezleten van. A személyhívójára most csak olyan üzeneteket továbbíthatok, amelyeket sürgős jelzéssel láttak el.- Ez nagyon sürgős.- Ezt elfelejtette tudatni velem, Mr. Kirk!- Nem lehet esetleg utólag megsürgetni az üzenetet?- Sajnos nem, de természetesen küldhet egy újat, amit már sürgős jelzéssel fogok továbbítani. Kívánja ezt megtenni, Mr. Kirk?- Inkább hagyjuk, Alice! Add meg nekem inkább Fred Kissinger címét, itt lakik New Yorkban.- Frederic vagy Alfred Kissinger?

- Hát... nem is tudom.- Tizenhat Frederic vagy Alfred Kissinger él New Yorkban.- A filmrendezőre gondoltam.- Egy pillanat türelmet! A nyugati 125. utcában lakik, 42-es szám, nyolcadik emelet.- Most a városban van?- Ilyen információt nem adhatok meg. Átadhatok neki valami üzenetet?- Nem, Alice. Elsétálok hozzá személyesen, mert valami nagyon régimódi dolog van nálam a számára, el se hinnéd: egy levél. Velem jössz?Ismét kaptam tőle egy csodás mosolyt.- Ezt tréfának értelmezem, noha az értelmét nem teljesen értem. Nekem sehová se kell elmennem. Én mindenütt ott vagyok. Remélem, elégedett volt velem, Mr. Kirk.- Csodálatos voltál, Alice!Az új kabátomban is majd megvett az isten hidege, a frissen vásárolt cipő pedig törte a lábamat. Ilyen időben őrültség volt gyalog menni, de ha egyszer a fejembe vettem valamit, már nem lehetett kiverni onnan.Szakadatlanul havazott. Ennek ellenére egy csomó autó és ember volt az úton, mégis, a forgalom moraja kísértetiesen tompán és távolian hangzott.A Plaza szörnyű romjai mentén sétáltam el; itt köszöntötte a nemzetközi terrorizmus az új évezred eljövetelét. Annak idején én még diák voltam a CalTéchen, mikor a rettenetes eseményt élőben közvetítette a tévé. 1999 szilveszterének éjjelén a fényes bankett alatt egy csapatnyi palesztin terrorista szállta meg az épületet, és túszul ejtette a megjelent több mint 1200 vendéget, akik között a Keleti part legelőkelőbb és leggazdagabb személyiségei is ott voltak. A terroristák számát illetően eltérő becslések láttak napvilágot, az igazi számuk sohasem derült ki, de legalább egy fél századra valóan lehettek. Váltságdíjként tízmilliárd dollárt követeltek, valamint az amerikai elnök ígéretét arra, hogy közreműködik abban, hogy a palesztin nép végre saját országot alapíthasson. Eleinte a palesztinok számára igen kedvezően alakultak a dolgok, már ami a tízmilliárd dollárt illeti, hiszen a vendégek között jó néhány kormányzó és legalább egy tucat szenátor és kongresszusi képviselő is ott volt, sokan az elnök személyes barátai közül, meg persze egy csomó igen befolyásos gazdasági, pénzügyi és médiacézár. Rossz nyelvek szerint a jelenlévők könnyedén ki tudták volna fizetni a követelt összeg tízszeresét is.Amikor azonban Newbury elnök - inkább tréfásan, mint komolyan - bejelentette, hogy megkérte az angol miniszterelnököt, hogy Anglia mondjon le a Falkland-szigetekről a terroristák javára, elfogyott a túszejtők türelme. Azzal kezdték, hogy minden órában ledobtak egy túszt az épület legfelső emeletéről, természetesen a képviselőkkel és a szenátorokkal kezdve a sort. A borzalmas show-t a média élőben közvetítette, a műholdas hálózaton az egész világ láthatta. Kétmilliárd ember figyelte a készülékek előtt, ahogy újabb és újabb testek zuhantak az aszfaltra. Ahogy az operatőrök ráközelítettek a holttestekre, az amerikai nemzet mindannyiszor döbbenten, egy emberként zúdult fel. Legalábbis így magyarázta később Newbury. Persze sok egyszerű embernek az volt a véleménye, hogy most végre azokat intézték el, akiket már régen kellett volna. Egyszóval Newbury elnök parancsot adott a Blue Lights kommandónak az épület elfoglalására. A többi már maga volt a tiszta iszonyat. A terroristák beváltották a fenyegetésüket, és a támadás második percében felrobbantották a Plazát magukkal, a túszokkal és minden egyébbel együtt. Alig száz ember menekült meg a tűz poklából. A romokat emlékmű gyanánt hagyták állni, hangoztatták ismételten. A valóság inkább az volt, hogy a Central Park és a Grand Central Station közötti terület időközben az ország leglepusztultabb és legveszélyesebb helyének számított. A luxusszállodák és a legelőkelőbb apartmanházak már régen a Harlem és a Bronx

negyedekben épültek, a 116. utcától északra, ahol ez a Fred Kissinger is lakott.Három kamera és az egyik biztonsági őr géppisztolya irányult rám, miközben a másik őr golyóálló üveg mögött állva ellenőrizte a személyi igazolványomat és bejelentett. A géppisztoly a lift felé lendült.- Menjen fel, de ne álljon meg sehol!Fred Kissinger az ajtóban fogadott. Inkább alacsonynak mondanám, hatvanas évei elején-közepén járhatott. Félhosszú fehér haját a halántékánál zsemleszőkére festette. Az arca és az ajkai egyaránt ki voltak sminkelve. Szerintem sokkal öregebb volt, mint azt valaki az első pillantásra gondolná. Enyhén sárgásra színezett lencséjű szemüveget viselt, amitől a szemét szinte alig lehetett látni. Ezenkívül fehér frottírból készült vörös gallérú fürdőköpeny volt rajta, bal mellén egy szintén vörös, hímzett kínai sárkánnyal, aminek hosszú farka egészen a derekáig ért.- Minek köszönhetem a szerencsét, Mr. Kirk? Jöjjön be! Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna már.- Nem. Személyesen még sosem találkoztunk. Persze ismerem az ön nevét, láttam is pár filmjét...Lekicsinylőén legyintett. Észrevettem a hatalmas zafírral díszített gyűrűt, amit bal kezének középső ujján hordott.A lakás az épület tetőteraszos luxus apartmanjainak egyike volt. Legalább 250 négyzetméteres, maisonette stílusú berendezéssel, részben kétszintes kialakítással. Pazarló fényűzés jelei mindenfelé. Régi japán asztalok és székek, nemes fából készült intarziával, elefántcsont, gyöngyház berakás, ezüst. Plexiüvegből készült vitrinekben kínai porcelán és csiszolt drágakövek. Biztos egy egész vagyont érnek. A falakat korabeli árnyjátékfigurákból berendezett jelenet díszítette. A terasz ketté volt választva, és teljesen be volt üvegezve, az üveg alatt egy valóságos trópusi esőerdőt pillantottam meg. Legalább egy tucatnyi különféle orchideát láttam.- Már negyven éve nemesítek orchideát - szólalt meg, mikor észrevette a pillantásomat. - Ezek a világ legszebb, legszelídebb és legtörékenyebb teremtményei. Adhatok valami italt?- Ó nem, köszönöm.- Kérem, nézze el nekem a hiányos öltözékemet. Én is úgy élek, mint az a filozófus... ki is volt az, Descartes vagy Rotterdami Erasmus?... aki télvíz idején egyáltalán nem kelt fel az ágyából, és még a látogatóit is hálóöltözékben fogadta, mert a hideg elviselhetetlen volt számára. Hála a mai elektronikus dolgoknak, az embernek már nem kell kitennie a lábát a házából. Én pedig nem is megyek ki a hideg évszakban. - Nevetett ugyan, de nem tudtam volna megmondani, hogy a színezett szemüveg mögött a szeme is osztozott-e a vidámságban. Szerintem nem. Nem kedveltem ezt az embert, akármilyen barátságosnak és nagyviláginak tettette is magát, akármilyen műveltnek és tehetségesnek akart is látszani.- Egy levelet hoztam önnek Miss Tannertől, Colombóból.- Ó! - mondta, és felvonta a szemöldökét. - A jó öreg Nancy mindig is kedvelte a romantikus dolgokat. Ugyan ki más ír manapság leveleket?Úgy láttam, kissé zavarban van. Átnyújtottam neki a vékony borítékot. A keze némileg remegett, ahogy elvette.- Ez valóban az ő kézírása. Kitől kapta a levelet?- Egy taxisofőr adta át nekem, és arra kért, hogy...- Egy taxisofőrtől? - Nagyon megkönnyebbült, mikor meghallotta. — És ő vajon honnan szerezte?- Személyesen Miss Tannertől. Ő adta át neki, mikor egy hónappal ezelőtt Colombóban tartózkodott.

Ettől, úgy láttam, még jobban megkönnyebbült. Nem is nyitotta ki a levelet.- Akkor már nem is esedékes a dolog. Nancy a gyógyulás útján van. Az utóbbi időben egy kicsit sokat kábítószerezett. Mindennap felhívom a klinikán. Ön turistaként járt Colombóban?- Igen, szóval... pár napos szabadságomat töltöttem ott.- Manapság nincs már arra olyan sok turista.- Ez tényleg így van.- Hol lakik most itt New Yorkban? - kérdezte, mintegy odavetve.- Egy barátomnál, odaát Queensben. - Nem tudom, miért hazudtam.- Köszönöm önnek, Mr. Kirk, hogy vette a fáradságot, és eljátszotta a postás szerepét. Ez igazán romantikus - mondta, és a karját a vállamra téve az ajtó felé kísért. - Ez olyan szép dolog ebben a józan világban. Isten áldja, Mr. Kirk!- Viszontlátásra, Mr. Kissinger!Már esteledett, amikor átmentem a Central Parkon. A hóesés is elállt. A hó szűziesen fehérlett mindenfelé, én pedig alig találkoztam emberrel.- Már órák óta próbálják elérni a NASA-tól, Mr. Kirk! Hol járt eddig? - A portás igazán izgatottnak tűnt.- A szobámban van még a terminál?- Nem, nem az InfoPoolon keresztül. Van egy külön vonalunk a NASA-hoz. Menjen be, kérem, a videotelefon-fülkébe, ott szemben. Már kapcsolom is.Kenneth Buchan nem volt olyan bikaszerű ember, mint amilyenek általában a biztonságiak szoktak lenni. Alacsony, csaknem filigrán férfi volt, a hangja azonban parancsoláshoz szokott, a szeme pedig olyan tekintélyt sugárzott, hogy attól legalább tíz centivel magasabbnak látszott.- Maga nyugodtan mászkál ott a környéken, mialatt én mindent megteszek, hogy előkerítsem, mint valami tűt a szénakazalból! -mennydörögte, mikor meglátott. - Hogy jön maga ahhoz, hogy anélkül kószáljon el, hogy üzenetet hagyna?- Uram, csak sétálni mentem, gyalogoltam, és...- Manapság senki sem megy sehová gyalog! Főleg nem Manhattanben!- Azt hiszem, ez már az én dolgom!- Nagyon téved, a francba is!- Na de, uram...- Hallgasson, Kirk! Maga a Roughtrade nevet átfuttatta az InfoPoolon. Ez egy igazán forró név, garantálom magának, hogy legalább egy egérfogó rá van állítva, ami persze egyből meg is találta magát. Ki tudja, hol csörögnek azóta a telefonok? Nagyon figyeljen rám, Kirk! Maga nagy veszélyben van. Szedje össze a csomagját, és menjen a Kennedy reptérre! A legelső géppel utazzon el Fort Lauderdale-be vagy Miamiba! Azt akarom, hogy itt legyen nálam Cape-en. Első kézből akarom hallani ezt az egész Baldenham-féle történetet. Megértette? Az egész dolog bűzlik. A legjobb az lenne, ha most azonnal elhagyná a szállodát. És eszébe ne jusson taxit hívni! Menjen ki az utcára, és intsen le egyet! Világosan beszéltem?- Oké, Mr. Buchan! De mire jó ez az egész? Miért lennék én veszélyben?- Ezt majd akkor mesélem el, ha ideért. Végeztem. Felmentem a lifttel, és összeszedtem a cuccaimat. Mikor ismét ahaliba értem, a szemközti fali tükörben két férfit pillantottam meg, akik a recepciós pultra támaszkodtak. Mindkettő vastag télikabátot és kalapot viselt. Nem volt náluk csomag. Amikor a beszélgetésből meghallottam a saját nevemet, besurrantam a vécébe, de résnyire nyitva hagytam az ajtót.- Fent van a szobájában - felelte éppen a portás.- Hányas számú a szoba?

- 3 12. Hé! Hová mennek?- Csak meglátogatjuk.- Várjanak! Felszólok telefonon.- Nem szükséges! Már vár minket. - Beléptek a liftbe. A portás a házi telefon után nyúlt.- Ne fáradjon vele! - mondtam neki.- Két úr kereste az imént, Mr. Kirk! Éppen felfelé mennek.- Kérem, adja át az üdvözletemet az uraknak. Mondja meg azt is, hogy elmentem egy kicsit sétálni, mert túl forró itt a levegő.- Hogy értsem ezt, kérem?- Nem kell hogy értse! A NASA tanácsai is sokszor maradnak indokolatlanok, de csaknem mindig nagyon bölcsek. A Mars-repüléshez van rám szükségük.- Hívjak önnek taxit, Mr. Kirk?- Köszönöm, nem szükséges. Sietek. Talán azért a fiúkat egy kicsit feltarthatná. Na viszlát!

Üzenetek élőktől és holtaktólA Cape-en jeges szél fújt. Az öböl vizét teljesen felkorbácsolták a széllökések, a pálmák koronái pedig úgy hullámzottak és zúgtak, akár egy csomó ijedt csörgőkígyó.- A múlt héten a citrustermés nyolcvan százaléka lefagyott - fogadott Buchan -, az aligátorok pedig olyan lassúak voltak, mint még soha. Minden veszély nélkül közel lehetett menni, és agyon lehetett ütni őket. - Öklével nagyot csapott a levegőbe.Az indítóállvány mellől sűrű párafelhő csapott fel, majd narancsvörös izzássá változott. Miközben a pénteki űrsikló felemelkedett, Buchan elfordult az ablaktól. A háttérben az űrhajó mennydörögve emelkedett, és a hatalmas lángnyelv hamarosan átégette a vékony felhőréteget.Izmos kis ember volt, nagyon is élénk tekintettel és jellegzetes testbeszéddel. Ettől valami természetes tekintély aurája vette körül, bárhol jelent is meg. Az ősei között minden bizonnyal olaszok is voltak, elegáns öltözködése is ezt sugallta. Világosszürke öltönyéhez most sötétbarna nyakkendőt viselt, amihez remekül illett a barna bőrből készült drága cipője.- Foglaljon helyet, Péter! - mondta házigazdás gesztussal, és leült az íróasztala mögé. - Azt mondta, joga van megtudni, mi is történik itt.Összekulcsolta a kezét a tarkóján, majd hátradőlve alaposan végigmért.- Téved. Nincs joga. Verje ki a fejéből! Minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban van. De valamit elmondhatok. A barátja, Andrew Baldenham halott. Nekem is barátom volt. Ez szomorú, de immár megváltoztathatatlan dolog. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy szándékosan ölték-e meg. A körülmények inkább balesetre utalnak, ezt egyébként a maga beszámolója is megerősítette.- Baleset? Na ide figyeljen! Azon az estén...- ...egy tragikus baleset történt. De nem tűzeset volt. Azt utólag rendezték meg, miután a baleset már megtörtént, és amiben Andrew elveszítette mindkét lábát. Éppen maga mondta, hogy mennyire gyanús volt, hogy a katonák, az orvos, a mentőhelikopter egyszerre csak ott termettek.- Azt akarja ezzel mondani, hogy elrabolták és valahová elhurcolták a hotelből, és eközben...- Pontosan. Úgy gondolom, hogy álmában érte a támadás. Utána pedig a közeli katonai bázisra vitték.- De miért?Buchan egy percig habozott a válasszal. Az alsó ajkába harapva tépelődött, majd végül

határozottan kijelentette:- Azért, hogy egy másolatot készítsenek róla.- Egy micsodát?- Másolatot. Andrew Baldenham halott. De létezik róla egy elektronikus másolat. Magával is az lépett kapcsolatba.- Azt gondolja, hogy Andrew tudata valahol fennmaradt egy számítógép memóriájában?- Igaz, hogy nem vagyok a terület szakértője, de szerintem helyesen fejezte ki a dolgot.- Hogy lenne ez megvalósítható?- Ilyet ne is kérdezzen tőlem, Pete! Az viszont tény, hogy Andrew néhány más tudóssal együtt a Calléch-en Roughtrade professzor vezetésével éppen ezen a módszeren dolgozott egy titkos program keretében. Felhívom rá a figyelmét, hogy ezek az információk még ma is titkosak, vagyis semmilyen körülmények között nem említheti őket mások előtt.- Andrew-tól úgy hallottam, hogy a projekt kudarcot vallott, és nem is folytatták.- Igen is, meg nem is. A másolási folyamat csak egy bizonyos hibaszázalékkal működik, amin nem is sikerült javítani. Végül bebizonyították, hogy a hiba forrása nem szüntethető meg. Ezzel aztán befejeződött a munka, pedig a NASA rengeteg pénzt ölt bele, és persze nagy reményekét fűzött hozzá.- Mire tudták volna ezt az űrutazásoknál felhasználni?- Ember nélküli, de a megfelelő vevőberendezésekkel felszerelt űrexpedíciókat terveztek indítani, és a megfelelő időben fénysebességgel utánuk küldték volna az éppen szükséges tudósokat.- Másolatok formájában?- Pontosan. Mialatt az eredeti tudósok itt maradnak a Földön, biztonságban.- Ha pedig a másolatokra már nincs szükség, ki lehet őket törölni.- Hát igen, lehetőség van a... kitörlésre.Buchan felállt, és az ablakhoz sétált. Az erős szélben a pára és füstfelhők dél felé sodródtak, és lassan eloszlottak.- Ki készít ilyen emberi másolatokat, ha tudja, hogy azok nem lesznek kielégítő minőségűek?- Úgy látszik, hogy a MIDAS-projekt biztonsági intézkedései erős kívánnivalókat hagytak maguk után. Nagyon fontos adatok kerültek illetéktelen kezekbe. Valaki egy egész vagyont keres most azzal, hogy a legkiválóbb tudósokról másolatokat készít, amiket aztán leginkább a harmadik világ érdeklődő országai számára értékesít.- Ez hát a Roughtrade-féle üzlet?- így van.Még a gondolattól is elállt a lélegzetem.- Lehetséges, hogy ezek a másolatok valahol felbukkannak? Itt volt nemrég a Tőrre- és a Rodestrom-féle hasonmásügy.- Sajnos a legkisebb bizonyítékkal sem rendelkezünk-vetette oda Buchan a válla fölött. - Persze azt sem lehet teljesen kizárni, hogy a módszert időközben mégiscsak sikerült továbbfejleszteni.- Az üzenetben azt mondta Andrew... akarom mondani Andrew másolata... hogy nem tudja, mikor kerül legközelebb telefon közelébe, és azt sem, hogy meddig maradhat észrevétlen.Buchan vállat vont.- Ezt akár képletesen is érthette.„A MIDAS a Molecular Integrating and Digital Assembling System a Multimanna-projekt alapját képezte" - jutott eszembe. - Mit jelent ez a Multimanna?Buchan megfordult.

- Mit mondott erről magának Andrew?- Szó szerint azt mondta: Terülj-terülj, asztalkám! Rázd meg magad, kis szamaram! Ki a zsákból, botocskám!Buchan bólintott, majd harsányan felnevetett.- Ha a vitában a deterministák kerekedtek volna felül, ez lehetett volna a következő lépés. A digitális jelek anyaggá való visszaalakítása. Vagy ahogy az elméleti tudósok kifejezték: az elektronikus közeg szerkezetét anyagi szerkezetté alakították volna. De eddig már nem jutottak el.„Péter! Hiszel te a test feltámadásában?" Ismét vállat vont.- A dolog tudományos zsákutcának bizonyult. Még akkor is, ha sokan ezt nem akarták tudomásul venni. Karrierizmus, hiúság, ostobaság... még az ilyen embereknél is előfordul. A tudományos elit! -Lekicsinylőén felhorkant. - Ezzel szemben maguk, technikusok egészen megbízható emberek.- Hogy érti ezt, uram?A Buchan csuklójára csatolt apró terminál villogni kezdett. A füléhez tartotta, majd megszólalt:- Értesítsd George-ot! Tíz perc múlva ott vagyok!A szekrényből egy teveszőr télikabátot húzott elő, és felvette.- Még ma elkezdi az orvosi vizsgálatokat, Péter! Azt akarom, hogy már a keddi űrsiklóval felmenjen. Rengeteg munka van oda-fönt. Ez a gondolatait is eltereli.- Eltereli a gondolataimat, uram?Abbahagyta a kabát gombolgatását, és rám nézett.- Úgy gondolom, hogy erősen megviselte Andrew halála.- Ez így igaz. jó barátom volt. Buchan bólintott.- Mindennap ellenőrizze az üzeneteit az InfoPoolnál! Ha a másolat újabb üzenetet hagyna, azonnal küldje le nekem a NASA közvetlen vonalán.- Igenis, uram.- Elvihetem valameddig?- Ezt a pár lépést a legénységi szállásig gyalog is meg tudom tenni.- Úgy látom, maga nagyon lelkes gyalogló.- Igen, uram. Mint csaknem mindenki, aki sokat volt az űrben. Könnyű elfelejteni a járást. Ez egyféle pótlék. Nálam legalábbis.Már nem figyelt rám, felhajtotta a kabátja gallérját, megragadta elegáns vékony bőr aktatáskáját, és előhalászta belőle a kocsija indítókártyáját.- Holnapután van az év utolsó napja, Pete - nézett rám. - Ne vigye túlzásba az ünneplést. Azt nem szeretik az orvosok így pár nappal a start előtt.- Oké, uram. Ha nem találkoznánk többet, megengedi, hogy már most boldog új...- Nem. Borzasztóan babonás természet vagyok.Búcsút intett. Mérges lettem. Idegesített az arroganciája. De sokkal jobban idegesített a saját viselkedésem, amiért ebbe az alázatos pózba vágtam magam. Odakint megint feltámadt a szél. Megvadult farkascsordaként vágtatott a betonon, és vadul belemart az örökzöld sövénykerítésbe.Megpróbáltam néhány fújással felmelegíteni elgémberedett ujjaimat, és szorosabbra húztam magamon a kabátom. Ahogy a legénységi szállásokhoz értem, egy óriási pasast pillantottam meg, amint éppen hatalmas barna papírzacskókat pakol ki egy Dodge csomagtartójából. Gyöngyszürke Statson-kalap volt a fején, legalább akkora, hogy egy tucat nyúl elfért volna benne, a hatást sarkantyúkkal ékesített cowboycsizmák tették teljessé. A hideg ellenére erősen izzadt, a tarkójára tolta a kalapját, és széles mozdulattal megtörölte a homlokát. Előtűnt rövidre nyírt vörös haja, ami a tarkójánál már erősen őszült. Kinyitotta a bejáratot, lábát az ajtó és a félfa közé tette. Amikor

meglátott, óvatosan a földre tette a hatalmas zacskókat. Üvegek csörömpölése hallatszott.- Maga biztosan Peter Kirk lesz - szólított meg vigyorogva. Hatalmas fogai jókora térközökkel helyezkedtek el a szájában, mintha rózsaszínnel fugázott fehér csempéket látnék. - Charles Cadigan vagyok. - Még mindig vigyorogva felém nyújtotta hatalmas mancsát. Meleg, érdes tapintású tenyere volt.- Úgy hallottam, hogy a magáé lett a helyem a keddi űrsiklón. Én csak mához egy hétre kerülök sorra. Ezzel egy jó kis szilveszteri partihoz segített hozzá. - Fejével a zacskók felé intett. - Velünk tart? Minden űrhajós hivatalos a bulira, aki csak itt van a Cape-en.- Csak akkor, ha az orvosoknak nincs ellene kifogásuk. Egyébként köszönöm a meghívást.- ígérje meg, hogy eljön! - bólogatott bátorítóan.- Hát persze!Az orvosi vizsgálat több mint három órán át tartott. A számítógép minden most mért adatomat összevetette a korábbi paramétereimmel, és kiértékelte az eredményt. A trópusi nyaralás alatt nyolcfontnyit fogytam, valószínűleg az utolsó napok eseményei miatt. Tényleg csak egyetlen hét telt volna el azóta?A centrifugában érzékelőkkel és szondákkal teleaggatva eltöltött néhány kör után elgyötörtén masszíroztam a retinámon makacsul ott maradó színes foltokat, majd megkönnyebbülten zuhanyoztam le az izzadságot megfáradt tagjaimról. Sokat romlott az erőnlétem, ezért hálás voltam minden leadott kilóért.Ezután a szabók vettek kezelésbe. Behozták jamest is. Úgy veregettem meg a vállait, mint a régi jó barátoknak szokás. A sisak új bevonatot kapott, amitől úgy csillogott, mint egy arany karácsonyfadísz.Néhány helyen állítani kellett, de négy óra múlva már úgy simult rám, mintha rám öntötték volna. A szkafander belsejében a megszokott fülledt szag terjengett.- Hello, James! - mondtam neki. - Ismét itthon vagyok. Hogy vagy, öreg cimbora?- Minden rendszer működik.- Ez minden, amit ennyi idő után mondani tudsz?- Minden rendszer működik.Felemeltem a hüvelykujjamat. A szabók bólintottak, és vetkeztetni kezdtek.A számomra kiutalt apartmanban volt ugyan légkondicionáló berendezés, de fűtés az nem. Leültem az ágyra a kezem ügyébe téve az üveget és a poharat, beburkolóztam a rettenetes zöld virágoktól ékes takaróba, és előhúztam a terminált.Nem volt üzenetem.- Mond neked valamit az a szó, hogy Rumpelstilzchen, Alice? Én úgy tudom, manócskát jelent. Andrew több alkalommal is említette ezt a szót a beszélgetéseink során, de akkor egyáltalán nem figyeltem rá, igazából nem is értettem, mire mondja.- Lenne szíves betűzni a szót, Mr. Kirk?- Nem tudom, pontosan így írják-e, csak hallottam valahol.- Akkor etimológiai elemzésre lesz szükség, Mr. Kirk. Ez eltart egy ideig. Kívánja, hogy addig lejátsszak egy rövid filmet? Van egy új NASA-publikációm az ön számára „Az SPS-től az EFOS-ig -1976-2016: Az amerikai űrkutatás negyven éve a béke szolgálatában."- Ó, köszönöm, Alice, nem érdekel.- A dossziéjában azt a megjegyzést találtam, hogy érdeklődik az űrhajózással kapcsolatos dolgok iránt.- Ez igaz is, mert ez a munkám. A jövő héten már megint fent leszek, és megnézem személyesen, hogy időközben mire haladtak.- Sajnálom, Mr. Kirk!

- Nem kell sajnálnod, inkább mutasd meg, mit találtál!A képernyőn az összes létező helyesírási változat szerinti etimológiai elemzés futott végig.- A szó német vagy holland eredetű lehet, erre utal a végződése is.Újabb sorok cikáztak végig a monitoron, majd hirtelen megszakadt az áradat. A szó tényleg manószerűséget jelent. Egyben egy német eredetű gyermekmese címe is.- Zseniális vagy, Alice! Ez lesz az!Most kissé zavarba kellett volna jönnie, félrenézni, elpirulni. Ehelyett csak magabiztosan mosolyog rám. A szoftvertervezők még dolgozhatnak egy kicsit a spontán reakcióin. A képernyőn Wilhelm és Jákob Grimm adatai jelentek meg. Andrew érdeklődött az efféle dolgok iránt. Hihetetlenül olvasott ember volt, a világ minden részéről ismert meséket, nemcsak németül, de spanyolul, franciául és olaszul is jól beszélt, na meg persze egy kicsit arabul, törökül, meg tamil nyelven. A fejében sok ezer könyvet hurcolt magával.- Nem ismerem ki magam a mesék terén, Alice. Nincs valami felvételed róla?- Van egy Walt Disney-féle rajzfilmváltozatom és a Gremlins Inc. háromdimenziós animációval készült változata.- Van angolra fordított szöveg is?- Igen.- Akkor olvasd fel!Az InfoPool a rövid távú memóriát lézerlemezek segítségével hozta létre. A hosszú távú memóriarészt már régen ULT+ (Ultra Low Temperature) memóriakristályokon rögzítették. Ezek tartalmazták valamennyi fontosabb irodalmi és művészeti alkotást, na meg az emberiség összes fontos adatát. A kristályok csaknem nulla Kelvin-fokos hőmérsékletre vannak lehűtve. Ettől ugyan a tárolókapacitásuk egymilliószorosára növekszik, de az adatok hozzáférési ideje is jelentősen hosszabb. Több mint két percbe telt, míg Alice elkészült a szöveggel.- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Szegény ember volt, de volt neki egy világszép leánya...Különös történet. Egy nagyszájú molnárról szól, aki a királynak fontoskodóan azt ígérte, hogy a lánya a szalmából aranyat tud fonni. A király persze igen pénzsóvár volt - melyik király nem az -, felfogadja a leányt, és halálbüntetés terhe mellett a rokka mellé ülteti. A leány betartja az ígéretet, mégpedig egy gonosz szellem segítségével, akinek, csak hogy a haláltól megmeneküljön és királynő lehessen, odaígéri első gyermekét. Amikor be kellene tartania az újabb ígéretet, olyan hangosan kezd jajveszékelni, hogy a szellem inkább belemegy abba, hogy elengedi a kötelezettséget, ha a lány kitalálja a nevét. Ez különös véletlen folytán sikerül is neki, mire a gonosz manó apró darabokra szakad.Vajon mire célzott Andrew ezzel a mesével? A szalmából aranyat csinálni - talán átvitt értelemben azt jelenti, hogy könnyen pénzhez jutni. Aranyhoz... Midas! Ez lehet a titkos név eredete. De akkor mi van Roughtrade-del? Az ő neve nem titkos. Egyszerűen csak veszélyes volt a hálózaton keresztül érdeklődni utána. A nagy hatalmú gonosz szellem varázslata, aki a végén apró darabokra hullik? Nem, ez sehogy sem állt össze.- Van olyan mese, aminek „Térülj-terülj, asztalkám", vagy valami hasonló a címe?- Ugyanabban a gyűjteményes kötetben van, mint az előbbi mese. Van belőle Walt Disney-féle rajzfilmváltozatom, és két számítógépes produkció a...- Elég lesz a szöveg!Ez a sztori még zavarosabb volt. Egy indulatos természetű szabómester mindhárom fiát elkergette a háztól, mert jobban hitt alattomos, éles nyelvű második felesége hazugságainak, mint a fiúk becsületszavának. A fiúk egy kicsit naivak voltak még

ugyan, de mind ügyes, derék legény; nyakukba vették a világot, és megtalálták a szerencséjüket. Az elsőből asztalos lett, és a mesterétől búcsúajándékként egy olyan asztalkát kapott, amelyik a legpompásabb étkekkel lett tele, valahányszor csak kívánták. A második fiú molnárnak állt, az ő búcsúajándéka egy szamár volt, ami valahányszor a szükségét végezte, fényes aranytallérok maradtak a nyomában. A harmadik fiú esztergályos lett, mesterétől búcsúzóul egy zsákot kapott, melyben egy varázslatos botocska lapult, ami parancsszóra kiperdült a zsákból, és azt kezdte el csépelni, aki ellen küldték. Miután az első két testvért egy tolvaj vendéglős rászedte, és a varázslatos tárgyak helyett közönséges asztalkát és szamarat csempészett a csomagjukba, így ők a rokonság előtt tartott varázslás! bemutatójukkal megszégyenültek, a harmadik testvér kiparancsolta a botocskát a zsákjából, és behajtotta az igazi szerzeményeket a vendéglősön.- Ez minden, Alice?- Igen, ez minden.Ismét az aranycsinálás motívuma. Szalmából aranyat csinálni... valami közönséges dologból értékeset. Mint az alkimisták akarták. Az Egyesült Államok kormánya egyetlen centet sem lenne hajlandó egy olyan projektre fordítani, amelyik arany előállítását tűzte ki céljául. Akkor pedig mégis a könnyen keresett pénzre gondolt, nagyon sok pénzre, piszkos pénzre. Midas.Terülj-terülj, asztalkám... Meg valami bombát is emlegetett. Kibombázhattuk volna az éhínséget a világból. Ez a Multimanna lehetett?Ki a zsákból, botocskám... az erőszak célzott alkalmazása? Béketeremtés? A bot mint valami morális eszköz? Aligha. Nem, így nem jutok előbbre.- Szüksége van még rám, Mr. Kirk?- Bocs, Alice. Már nincs. Ha kirúgnának az InfoPooltól, felveszlek mesemondónak, oké? Amikor gyerek voltam, senkinek sem volt ideje, hogy meséket mondjon nekem. Sok bepótolnivalóm van.- Nem értem, mire gondol, Mr. Kirk!- Nem érdekes, felejtsd el. Viszlát, Alice!Szombat délután is üres volt a postafiókom.- Ki az a Cecil Roughtrade? - tettem fel a kérdést. Itt a Cape-en eléggé biztonságban éreztem magam.- Nem helyes jelen időben fogalmazni, Mr. Kirk. Cecil Roughtrade már nem él.- Mióta?- 2004. április 26-án halt meg egy autóbalesetben Santa Monicától délkeletre.- Mivel foglalkozott, amíg élt?- Fizikus volt. A szűkebb szakterülete a különösen alacsony hőmérsékletre lehűtött kristályokkal való adatrögzítés volt. Nyolc éven keresztül vezetett egy titkos kormányzati projektet, amit röviddel a halála előtt leállítottak.- A Midast?- Titkos projektről van szó, Mr. Kirk. Az ilyen jelzésű adatokhoz nincs hozzáférési jogom.- Van fényképed róla?Magas, sovány férfi tűnt fel a képen, simára borotvált, barátságos kifejezésű arccal, hullámos szőke hajjal. Keret nélküli vékony szemüveget viselt. Világos színű, láthatóan méretre szabott, háromrészes öltönyben volt, amihez szolid píros-fehér csíkos nyakkendőt kötött. Kellemes megjelenésű szimpatikus embernek tűnt. Emelt karral állt a képen, mintha éppen üdvözölt volna valakit, aki balra állt a kamerától. A gesztusában minden szívélyessége ellenére is volt valami félénkség. Vajon a feleségének integetett? Vagy csak egy ismerősnek? Esetleg a szeretőjének?

- Házas ember volt?- Igen. 2003-ban elvált, két lánya van.- Voltak férfi barátai?- Erről eltérő adataim vannak.Tehát homoszexuális volt. Az a jó családból való, érzékeny fajta. Nem sportolt. Valószínűleg már az egyetemi évei alatt szexuálisan zaklatták, ami maradandóan befolyásolta az érdeklődését. Az aggódó szülők gyorsan összehoztak egy házasságot, ami persze nem lehetett tartós. A tudományban keresett menedéket. Zseniális elméletet dolgozott ki, amelynek révén gyorsan emelkedett a pályája, a legmagasabb kitüntetésekre is esélye lett volna. Egy ambiciózus kormányzati program vezetésével bízták meg, de itt újból kudarc érte. Az elmélete matematikai alapjait megdöntötték, a kollégái valószínűleg kaján mosollyal reagáltak, és a pénzt is megvonják tőle...- Öngyilkos lett?- Részletes vizsgálat volt. Nem tudták teljesen kizárni az önkezűséget. A hivatalos változat szerint figyelmetlenség okozta a balesetet.- Miért van akkor egy egérfogó a nevére állítva, ha ez az ember már legalább tizenkét évvel ezelőtt meghalt?- Erről sajnos nem...- De ugye, tényleg van egérfogó a hálózaton?- Ez most kérdés vagy kijelentés, Mr. Kirk?- Ez kijelentés volt.- Oké. Ha kérdésként fogalmazta volna meg, akkor nem válaszolhattam volna rá.- Helyes volt a megállapításom?- Erre a kérdésre sem felelhetek.- Miért nem?- Mert ön az egérfogó alatt ebben az esetben egy fonetikai, illetve optikai úton működő érzékelőt ért, ami a megfelelő betű- és hangsorok felbukkanását figyeli a hálózat információáramlásában. Ezt a fajta megfigyelést kizárólag a legmagasabb körökből, nemzetközi vagy nemzetbiztonsági érdekből lehet elrendelni.- Nem fordulhat elő valahogy illetéktelen felhasználás?- Ez teljesen kizárt.- Nos, ha a NASA embereinek igazuk van, ez az egérfogó majdnem a halálomat okozta, csak azért, mert valakik illetéktelenül titkos adatokhoz jutottak.- Igazán sajnálom, Mr. Kirk!- Ez nagyon kedves tőled, Alice.- Úgy gondolja, hogy illetéktelen felhasználásról van szó?- Nincs rá más magyarázatom.- Ha kívánja, jelentem a gyanúját, Mr. Kirk.- Tedd meg, Alice! De még mindig nem értem, miért kell egy régen halott ember nevének felbukkanását így figyeltetni.- Ezt az információt nem adhatom meg.- Ugyan, ne butáskodj, Alice!- Hajlamos elfelejteni, Mr. Kirk, hogy nem vagyok képes megszegni a kapott utasításokat, hiszen gép vagyok.- Ne hagyd, hogy ezt bebeszéljék neked, Alice! Te vagy a legelbűvölőbb szoftver, akivel valaha is találkoztam.- Ez nagyon kedves öntől, Mr. Kirk!- Ha egyszer rólam is készítenének egy olyan elektronikus másolatot, mint Andrew Baldenhamról, nem fogok addig nyugodni, amíg a te világodban nem találkozunk.Az önteltségem ellenére észrevettem egy aprócska vonakodást a válaszában, amit a

zavar jeleként értékeltem. Végül azt mondta:- Ez igazán remek lenne, Mr. Kirk!Elfogadtam Charles Cadigan meghívását. Kizárólag űrhajósok voltak jelen, főleg a szerelőszemélyzetből. Páran már a Sunbird 2-es és a Sunbird 3-as idején is itt dolgoztak, látásból ismertem őket.Mindenki rettenetesen sokat ivott, de nekünk, a keddi sikló legénységének be kellett tartanunk a szigorú alkoholtilalmat. Hat férfi és három nő alkotta a legénységet. Ahogy mindig is lenni szokott, ha a többiek túlzásba vitték az ivászatot, nekem sehogy sem jött meg a bulizós hangulatom. Folyton Andrew járt az eszemben. Lemásolták a tudatát? Buchan azt mondta, hogy azon az estén történt, ott Batticaloában. Hogy rendelkezhetnek azok az emberek ilyen bonyolulttechnológiával, amiről tudtommal sehol sem jelent meg publikáció. Na persze ez a semmi nem egészen semmi. Már a múlt század nyolcvanas éveiben is voltak kísérletek, ahol neurális impulzusokat számítógépre próbáltak vinni, de közvetlen információcserére, a tudat egyes részeinek átvitelére még soha nem került sor. Lettek volna titkos kormányzati programok, amelyekben áttörést értek volna el? Gondolati úton irányított fegyverek? Pusztán a gyilkolás szándéka által kiváltott tűzlökés?Tegyük fel, hogy voltak ilyenek. Minél többet gondolkodtam ezen, annál kevésbé kételkedtem a dologban. Milyen lehet éber tudattal egy számítógép memóriájába zártan élni? Mintha egy kristályból, drótokból és chipekből álló börtönbe zárnának? Van vajon testi visszajelzés? Éreznek fájdalmat? Lehet a fájdalmat, szomorúságot szimulálni? Milyen a szerelem vagy a barátság elektronikus megfelelője? Ez valami új tudati állapot? Vagy egyenesen egy új életforma?- Boldog új évet, Andrew!Már régen elmúlt éjfél, mikor elkezdtem keresni a vécét. Kinyitottam az ajtót, és a sötétben a kapcsoló felé kezdtem tapogatózni. Valami zajt hallottam, amitől mozdulatlanná merevedtem. Nyomott, reszelős lihegés volt. A folyosóról beszűrődő fényben két összefonódott alakot vettem észre, na meg egy meztelen hátsót, pumpáló mozgás közben.- Hé! - szólt rám a férfi lihegve, anélkül hogy egy percre is szünetet tartott volna a mozgásában. - Ide ne hugyozz nekem a falra! A budi egy ajtóval arrébb van.- Bocsánat! - mormoltam, visszavonultam a folyosóra, és csendben behúztam magam mögött az ajtót.A vécé foglalt volt, valaki szánalmasan öklendezett odabent. Kimentem a házból, és a garázsbejáró melletti lugasban végre könnyítettem magamon. Pont felettem a horizonton az Orion állt, lábait ugyanúgy terpesztve, mint én most. A csillagok erősen hunyorogtak. Az est melegebb lett - vagy csak nekem tűnt úgy?- Úgy néz ki, melegebb lesz - szólított meg a házigazdám, és mellém állt, hasonló szándékkal.- Pár vendéged igazán jól érzi magát - feleltem neki, és felhúztam a cipzáramat. Felemelt fejjel nevetett. Züllött egy banda vagyunk mi itt a földön, az igaz. De utána hónapokig úgy élünk az űrben, mint a trappisták.- Én most lelépek. Tízkor már az orvosi vizsgálaton kell lennem.- Ha addig nem találkoznánk már, jó repülést kívánok! - A fejével az égbolt felé bökött. - Fent találkozunk.- Köszönöm a meghívást, Charles.- jó éjszakát!Amikor vasárnap este visszaértem a tréningközpontból, még mindig nem volt semmi üzenetem. Még Rút is megkímélt obligát figyelmességeitől. Talán még nem pihente ki a szilveszterezés fáradalmait.

- Boldog új évet, Alice!- Önnek is, Mr. Kirk!Úgy éreztem magam, mint akit kerékbe törtek. Lehörpintettem két doboz hideg sört. Mielőtt még a magány rám tört volna, már aludtam is, mint a bunda. Álmomban egy gépekkel teli csarnokot láttam, ahol minden gép teljesen hangtalanul működött. A terem közepén a szürke egysoros öltönyt és kék nyakkendőt viselő Roughtrade állt. Bátortalan mozdulattal egy présgépnek kinéző masina felé intett, amiből egy szamár levágott lábai és farka lógott ki: a farából obszcén módon egy fém csapszeg állt ki. Valahányszor a csapszeget visszahúzták, egy arany pénzérme esett a padlóra, ahol már egy térdig érő halomra való gyűlt össze. Egy erős rugó által hajtva a fémdarab folyton mozgott, az állat végtagjai pedig folytonosan rángatóztak a kíntól. Megütközve fordultam Roughtrade felé, aki lágy mosollyal a borzalmas szerkezet működési elvét kezdte el magyarázni, de az ő hangja is teljesen elveszett a helyiséget betöltő áthatolhatatlan némaságban. Szörnyen megijedtem, hogy megsüketültem, mindkét kezemet a füleimre szorítottam.Ettől aztán felébredtem. Kint már hajnali fény volt. Az ablakhoz léptem. Odaát a lagúna túlsó oldalán kápráztató fénybe burkolva a keddi űrsikló gurult az indítórámpa felé. A két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta közé függesztve úgy lógott a folyékony hajtóanyag tankján, mint egy odaragadt hatalmas molylepke. Vörös fények villogtak. Valahol felvisított egy sziréna.Hétfőn megint megnéztem a postaládámat.- És előhúzá élesre fent kardját, aprítá az ellent szakadatlan. Mikor már senki sem állt elé, egy fatörzsnek dőle, és megszemlélé a csatamezőt.- Elnézést, Mr. Kirk, de meg kell erősítenie, hogy jelenleg egyedül tartózkodik a helyiségben.- Teljesen egyedül vagyunk, Alice.- Mivel én mindenhol ott vagyok, ahol az InfoPool elérésére alkalmas adatátviteli csatlakozó van, ezt a tréfát megerősítésként értelmezem. Van egy dátum és feladó nélküli hangfelvételem az ön számára. Nem tudom megfejteni, hogy kerülhetett az InfoPoolhoz, de a címzése teljesen egyértelmű.- Halljuk!Andrew hangja volt az.- Hello, Pete! Ha ez az első üzenet, ami eljut hozzád az óta a batticaloai este óta, akkor egészen zavarosnak és érthetetlennek fogod találni. Közölték velem, hogy is mondjam, szóval az eredetim, vagyis én, egy balesetben meghaltam. Most biztos úgy érzed, mintha a túlvilágról kapnál üzenetet. Aki most veled beszél, az egy másolat. Egy afrikai országban vagyok. Nem mondták meg nekünk, hogy melyik is ez az ország, de sikerült rájönnöm: Angolában vagyok. A többes szám alatt Omero Pazzi, Cyril Wordsworth, Frank Nealon, Manfréd Donsdorf és jómagam másolatait értem. Rajtam kívül mindannyian lézerszakértők. Az a feladatunk, hogy egy olyan páncélelhárító neodym-lézerágyút építsünk, mint amilyen az USA hadseregének van, de nincsenek meg a szükséges adataink. Nagy teljesítményű szuperszámítógép nélkül nem jutunk előbbre. Ezért vettek meg engem, hogy az InfoPoolon keresztül létrehozzam a szükséges számítógépes kapcsolatot. Természetesen állandóan figyelnek, de az itteni biztonságiakat elég egyszerűen át lehet verni, ha valaki egy kicsit is ért a számítógépekhez. Mindannyian rossz minőségű másolatok vagyunk, talán néhány hetes várható élettartammal. Nekem amputálták a lábamat. Valószínűleg azért, hogy ne tudjak elmenekülni. Éjszakánként nem tudok aludni a fájdalmaktól, az orvosi ellátás pedig csapnivaló... Hallgass ide, Péter! Elképzelhető, hogy több másolat is létezik rólam, akiknek nem mondták meg, hogy az eredetim már nem él. Kérlek, hogy

ezt és az összes többi üzenetemet időrendi sorrendbe rendezve tartsd számomra is hozzáférhető módon, és az én postaládámban is helyezz el egy példányt, hogy minden másolat informálódni tudjon a helyzetről, ha lehetősége nyílik rá. Egy további példányt küldj el Kenneth Buchannak, a NASA biztonsági főnökének. Mondd meg neki, hogy minden az InfoPoolon át is elérhető adatot tartson számomra elérhető módon. Már régen sejtettem ezt a dolgot, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora méretekben folyhat. Fogalmam sincs, ki folytathatta Roughtrade munkáját. Péter! Bárhol is vagy most, legyél nagyon óvatos! Ebben a rabszolga-kereskedelemben nagyon nagy pénzekben folyik a játék. Az is lehet, hogy egérfogók vannak a hálózatban, amik bizonyos kifejezésekre vagy szókapcsolatokra reagálnak, és ennek révén a nyomodra akadhatnak. Nagyon vigyázz! Üdvözöl barátod, Andrew. Üzenetnek vége.„Én hívő buddhista vagyok, Mr. Kirk. Hiszek az újjászületésben. De ez itt valami borzasztó, rettenetes dolog. És itt zajlik a városban."- Van még valami, Alice?- Igen, Mr. Kirk. Van egy töredékes üzenet, ami mindössze hét mondat után megszakad. Két óra huszonöt perccel ezelőtt érkezett.Ismét Andrew hangja volt.- Hello, Pete! Nem is tudom, hogy magyarázzam el, de én nem vagyok igazából Andrew. Az igazi Andrew-t hiába próbáltam elérni. Mondd meg neki, hogy valaki újból felelevenítette Roughtrade munkáját. A pasas tudja, hogy mit csinál. Azt is mondd meg neki, hogy itt arra kényszerítenek, hogy a MIDAS-projektben végzett munkámat folytassam. Tőrre és Rodestrom is itt van. Mondd meg, hogy megcsonkítottak és...Ezek szerint tényleg voltak ilyen kutatások? Még akkor is, ha Buchan tagadja. Egyfajta elektronikus eukarisztia. Valami digitális ereklyetartó, amiben az elektronikus úton tárolt információ ismét anyagiasul, testet ölt.- Az üzenetnek sem a feladója, sem a feladás helye nem ismert, de volt vele egy infopoolos megjegyzés. Az Abu Dhabi-i helyi hálózaton l óra 23 perckor játszották át.- A hang egyértelműen Andrew Baldenhamé?- Egybeesik a Mr. Baldenhamról készített hangfelvétellel. Egyébként egyik üzenet feladásakor sem került sor a megszokott hanganalízisre. A számítógép mégis elfogadta, mivel az üzeneteket egy titkos, magas szintű biztonsági kóddal látták el.- Még valami?- Más nincs, Mr. Kirk.- Akkor tedd meg nekem a következőket: Először is mindkét üzenetet tartsd elérhetően Andrew Baldenham számára, a következő megjegyzéssel: „Kedves Andrew! Amint látod, két újabb üzenetet kaptam, két másik másolattól. Buchannal már beszéltem. Boldog új évet! Akárhol is vagy, kihozlak onnan. Üdvözlettel, Péter." Üzenet vége. A másik dolog: mindkét üzenetből kell egy másolat az InfoPoolon kívüli felhasználásra. A megjegyzés a következő: „Mr. Buchan! Andrew egyszer azt kérdezte tőlem, hogy hiszek-e a test feltámadásában. Akkor azt mondtam neki, hogy nem adatott meg nekem ez a hit. Időközben megváltozott a véleményem. Maga nem mondta el nekem a teljes igazságot, Mr. Buchan. Kérem, hívjon vissza!" Üzenet vége.Alice halk nesz kíséretében egy memóriakártyát csúsztatott ki a terminálból, amit a NASA zárt láncú információs hálózatába csatlakoztattam. A letapogató egység pillanatok alatt beszippantotta a műanyag kártyán lévő kódolt információkat, majd ismét a kezembe tolta a lapocskát.Buchan nem hívott fel.

A napmadarakSokan közülünk nem hajlandók elismerni, mégis valamennyi űrhajós mellkasára egy

hatalmas, hideg fekete kő nehezedik, miközben a mozdulatlan gyorsulásmérőt bámulja vagy a visszaszámláló lepörgő számsorát figyeli, a kilövésre várva. Titkon mindenki attól retteg, hogy a tökéletesnek látszó rendszerek a „Start" parancs elhangzása után minden figyelmeztetés nélkül egyetlen aprócska hajszál repedés miatt hatalmas, izzó tűzgömbbé válnak, és a semmibe ragadják az űrhajóst. A felszállás első perceiben ez pótlólagos megterhelést jelent mind a test, mind a lélek számára, egészen addig, míg a hatalmas tűzvihar alábbhagy, a kiégett fokozatok visszahullanak, és a kilövés füstje eloszlik. A pszichológusok Challenger-szindrómának nevezik a dolgot, és nem tudnak ellene semmit sem kitalálni. Annak a több mint harminc évvel ezelőtti hideg keddi napnak az emléke a legsúlyosabb traumának bizonyult, amit az amerikai űrkutatás valaha is elszenvedett.Ezért aztán érthető az eufória, ami a pálya elérésekor lesz úrrá a legénységen. Ez segít úrrá lenni a zuhanási érzeten, ami mindenkit óhatatlanul elfog egy időre.Fellélegeztem, hogy ismét idefent lehetek. De azt is tudtam, hogy csak akkor fogok igazi megnyugvást érezni, ha újra kint lehetek. Soha nem szerettem a földközeli pályákat, mert nem tudtam megszabadulni a tériszonyomtól. Még szerencse, hogy ezt az orvosi műszerek soha nem jelezték. A Föld rám is megnyugtatóan hatott, irgalmatlanul hatalmas tömegének puszta közelsége által. Éreztem az erejét, ha nem is közvetlenül. Az eszem azt súgta, hogy nem fogok lezuhanni, egyszerűen körbezuhanom, mégis mindig elfogott a zuhanás semmihez sem fogható érzése, és ez minden észérvemet legyőzte. Ilyenkor egészen addig remegtem és borzongtam, míg a szemem valami látszólagos kapaszkodót talált az űrállomás vagy egy közelben lebegő platform képében. Ezek aztán vonatkoztatási pontként szolgáltak ahhoz, hogy az érzékeim megnyugodjanak, és ismét biztonságban erezzem magam. Geostacionárius röppályáknál ez egészen máshogy van. A Föld elég messze van ahhoz, hogy fel lehessen dolgozni az élményt. Már nem fölöttem tornyosul, hanem jól nevelt égitesthez méltón előttem lebeg, és a pillantásomat sem vonzza olyan ellenállhatatlanul.A sikló a Columbus űrállomás dokkjához simult. Két Sunbird-szerelő, egy távközlési technikusnő és én szálltunk be az OTV-be, amit egy kiszuperált Hermes űrsiklóból alakítottak ki. Erre még jó volt, de a hajótest több atmoszféra belépést már nem bírt volna ki. A pilóta a bejárat felett lógott, lesoványodott lábait a raktér teherrögzítő hálójába akasztotta. Ismertem őt, Giullio Masperónak hívták, már évek óta nem volt odalent. A lábaiban annyira előrehaladott volt a sorvadás, hogy a Földön valószínűleg soha többé nem tudná elhagyni a tolókocsit. Fekete túlnyomásos overall volt rajta, az állánál lestrapált oxigénmaszk fityegett. Némán pakolta be a cuccot, minket pedig az ülőhelyek felé irányított. Erős karjaival és hatalmas tenyerével pont olyan volt, mint valami óriási rák. Hogy a csonttörésektől védje magát, arasznyi vastag fekete habréteggel borította be a pilótafülke falait, így az olyan lett, akár egy bársonyvitrin, amiben ékszerként ragyogtak a műszerek.A repülési adatmegjelenítőn egy csillaghalmaz látszott, benne egy cső, ami körül perspektivikusan csökkenő méretű, zöld fénnyel jelzett négyzetek sorakoztak. Ezek voltak az építési terület teherzsilipjei, köztük vezetett az Orbiter Transfer Vehicle kijelölt útvonala. Az ESŐ űrsikló kirakodott, majd mindhárom tengelye körül lassan forogva irányba állt. Mikor elhagyta az űrállomás biztonsági övezetét, hajtóműveit alapfokozaton járatva két perc alatt teljesen eltávolodott.A legtöbben közülünk a tízórás repülőutat alvásra használták, vagy valamelyik műholdas tévéadás programját bámulták. Én a műszerek fényjátékát figyeltem. A képernyők szélén rohanva váltakoztak a digitális számadatok. A kijelölt irányt jelző keskeny sáv úgy tekergett ide-oda, mint valami hatalmas csáp. A fedélzeti számítógép utat keresett magának az ezernyi automatikus tehervontató között, amik az építési

területen az anyagmozgatást végezték.- Maga nem a Baldenham-féle csapatban volt? - kérdezte Maspero, aki tőlem balra lógott a pilótaülésben. A testét körülvevő feketeségből csak arcának és hatalmas kezének sápadt színe derengett elő. Sorvadt lábait maga alá húzta, mintha csak útban lettek volna neki.- De igen - feleltem.- Úgy hallottam, hogy valami hülye balesetben meghalt.- Igen. Egy szállodai tűzesetben - mondtam vonakodva. Félig felém fordulva méregetett a szeme sarkából.- Feltűnt már magának, hogy mennyi tudós és technikus keveredik szokatlan balesetekbe mostanában? - kérdezte félhangosan. -A legtöbben közülük nagyon jó szakemberek voltak.- Igen, hallottam egypár esetről.- Azokról a rejtélyes hasonmásokról is hallott, akik nemrég feltűntek? Bengt Rodestrom meg Giuseppe Torre?- Igen, persze. Valami pasasok azt állították, hogy... Megrázta a fejét.- Ezek nem valami szélhámosok voltak, ha erre gondol... - Óvatos pillantást vetett hátra, a többi utas felé, majd hozzám hajolva halkan megkérdezte: - Hallotta már az Alonso Forli nevet?- Még nem.- Remek pilóta. Azonkívül ismert olasz újságíró. Volt néhány közös repülésünk. A Déli-sarkra meg hasonlók. Négy hónappal ezelőtt beszéltünk utoljára, akkor azt mondta: „Nem fogod elhinni, Giulio! Rájöttem, hogy egyes embereknek pontos hasonmásai léteznek, igazi klónok vagy mi. Be is fogom bizonyítani." - Akkoriban nem vettem őt komolyan. - Maspero a kézfejével az orrát kezdte vakarni, majd ezt suttogta: - De két hét múlva már halott volt.Vállat vont.- Nagyon furcsa sztori. Elmesélem. - Némán a belső kommunikációs csatlakozó felé bólintott. A bal karomnál, a szék támlája melletti képernyőn egy felirat jelent meg. A fülembe dugtam, és bekapcsoltam a hallgatót. A fejhallgatóban már ment a felvétel. -.....tegnap délután óta keresik a Nyugat-Szahara felett eltűnt Diwit Skylark típusú gépet. Körülbelül kilencven perccel a ndjamenai felszállás után 13.50-kor megszakadt a géppel a rádiókapcsolat. A fedélzeten a két ismert olasz újságíró Alonso Forli és Pietro Barga tartózkodott. A RAI tévéállomás adatai alapján Csádban jártak, hogy egy titkos helyen interjút készítsenek egy férfival, aki azt állította, hogy ő Omero Pazzi, a Massachusetts Institute of Technology világhírű lézerkutatója. Az újságírók eltűnése miatt az olasz tévében szenzációnak beharangozott esti adás elmaradt. A valószínűleg a csádi és líbiai határ közelében lezuhant gép keresését a kora reggeli órákban folytatják. Eddig sem a RAI, sem a MIT nem foglalt állást az ügyben. Még az évek óta a nyilvánosságtól visszavonultan élő Omero Pazzi sem nyilatkozott." A sikló pilótája kikapcsolta az adást.- Később megtalálták a roncsot - mondta halkan. - Hárman voltak a fedélzeten. Forli, Barga és Pazzi. A vizsgálat műszaki hibát állapított meg. Marhaság! Ilyesmi nem fordul elő egy Diwit Skylarknál, egyébként is Alonso mindig saját maga szerelte a gépét. Bombát rejtettek a csomagjukba, vagy egy föld-levegő rakétával lőtték le őket.- Semmit sem hallottam erről az esetről - mondtam neki. -Andrew és én éppen Indiában voltunk. Nanguneriben, az antennaállomáson...- Halkabban! - szólt rám, majd hátrasandított. - Ott volt, amikor az a dolog történt? - Teljesen felém fordult. - El kell mesélnie, Kirk!- Nincs sok mesélnivalóm. - Kellemetlenül éreztem magam. -Teljesen mindennapi

szállodatűz volt.- Nem vett észre semmi szokatlan dolgot?- Mire gondol?- Voltak a közelben katonai létesítmények, kutatóintézetek, klinikák? Ugyan már, Kirk! Nem hiszek magának. Alonso halála óta minden ilyen esetet átnézek. Itt az űrben sok időm van ilyesmire. A Baldenham-féle baleset is pont beleillik a képbe. A számítógépes programok területén világviszonylatban is vezető tudós volt. Egy csomó pénzt vitt a harmadik világba. De vajon miért ölték meg? Rájött valamire?- Buchan úgy gondolja, hogy már korábban balesetet szenvedett.- Korábban?- A tűzeset előtt.Maspero bólintott.- Buchan? Csak nem Kenneth Buchan? - kérdezte. - A Cape biztonsági főnöke? Mi az ördögöt kereshet a NASA ezek körül? Ezek fejvadászok.- Ezt én sem tudom. Mindenesetre Buchan többet tud, mint amit nekem el akart mondani. Magának is mindenképpen beszélni kellene vele, és el kellene mondania ezt az elméletét.Maspero gyanakvóan rám nézett, majd vigyorogva megrázta a fejét. Végül az utasokra pillantva halkan azt mondta:- Alonso azt mondta nekem, hogy a Pazzi-féle sztori a RAl-nak egymillió dollárt ért.- Most biztos van egy csomó ideje, hogy kitalálja, hogyan is költse el.Maspero vállat vont.- Mindenesetre ne lepődjön meg, ha egy napon felhívja majd Andrew Baldenham.- Nevetni fog, Maspero, de már kaptam pár ilyen hívást. Csak tegnap kétszer felhívott.A pilóta bólintott. Egy cseppet sem volt meglepődve.- Gondoltam, hogy ő is a keresett koponyák közé tartozik.A Sunbird 4 úgy nézett ki, mint valami túlméretezett pókháló, amibe ezernyi szentjánosbogár gabalyodott. A napelemcellák félig már elkészült hálózata pedig tovább fokozta ezt a hatást. A nyolc összekapcsolt lakómodul lassan közelebb úszott hozzánk, a fogókarok, napelemek, dokkolónyílások és az aranygőzzel bevont csillogó megfigyelőablakok sokasága megint csak szürrealista rovarokra emlékeztetett.Maspero az egyik lakómodul zsilipje mellé kormányozta a siklót. Most derült csak ki, hogy ezek tartalék üzemanyagtartályok átalakításával készültek, a felső részükben a megfigyelőhelyiségek és a közösségi termek kaptak helyet, a középső harmadban voltak a lakó és hálókabinok, az alsó harmad pedig légzsilipként funkcionált. Az űrha-jósok az ilyen tákolmányokat csak konzervdobozként emlegették. Minden szűkös volt bennük, egyedül a falakba ivódott üzemanyag bűze volt bőséges. Intettem Masperónak, vettem egy utolsó mély lélegzetet, felhúzódzkodtam a zsilipbe, magam után húzva Jamest és a többi ingóságomat. A kabinomban egy mozdulattal mindent a helyére pakoltam, a priccsem alá. Valami figyelmes embertársam máris újra cserélte az ajtómon a névtáblát, pedig csak annyi ideje voltra, amígaSunbird 3-tól idevontatták a lakómodulokat. Önkéntelenül is a szomszéd kabin ajtajára tévedt a tekintetem. Andrew Baldenham névtábláját leszerelték.Pedig majdnem olyan érzésem támadt, mintha újra otthon lennék. De most elröppent. A képernyőmre hoztam a munkatervet, és tanulmányozni kezdtem. Brian Ferguson, a projekt vezetője kapcsolódott be és üdvözölt:- Isten hozta a fedélzeten, Kirk!Szokás szerint most is olyan űzött pillantást vetett a világra, mint az a mérnök, akinek egyszerre két súlyos hibát kell kijavítania; egyből ki is lépett a vonalból. Nem egészen hét óra múlva munkába kell állnom.

Megpróbáltam még aludni valamicskét, de nem nagyon sikerült. Még hozzá kell szoknom a zajokhoz, amelyek a hangokat remekül áteresztő fémdobozban folyton dübörögnek: folyadékok bugybo-rékolnak, levegő sziszeg, szervomotorok és pumpák vinnyognak, válaszfalak és ajtók döngenek, ezenkívül az összes többi létfenntartó rendszer is mindenféle idegesítő hangot ad ki magából.Egy dologban igaza volt Buchannak. Most tényleg más gondolatok foglalkoztattak, illetve nem nagyon volt időm, hogy bármin is mélyebben eltöprengjek. Az űrben végzett munka kemény és nélkülözéssel teli. Az EFOS nem valami közhasznú jóléti társaság, hanem egy profitorientált részvénytársaság, amiben a NASA az egyik főrészvényes. Nagyon sok pénzzel szállt be. Az anyagoknak a földközeli pályára való feljuttatása nagyon költséges, az emberek feljuttatása egy egész vagyonba kerül, a személyzet életben tartása pedig még ennél is többe. Ezért rendkívül magasak a követelmények. A lehetetlent követelik, hogy elérjék, ami emberileg lehetséges. Ennek megfelelő az elhasználódás is, minden tekintetben.Gyakran már evés közben elaludtam, de legkésőbb az esti film alatt. Mégis minden műszak után lementem a kommunikációs helyiségbe, és a képernyőre varázsoltam Alice-t. A levelesládámban azonban reklámokon, ismerősök szokásos üdvözletein, a számlákon és valami bank-visszaigazolásán kívül nem volt semmi. Úgy tűnik, hogy Rút is elfeledkezett rólam. Andrew-tól nem érkezett újabb üzenet, Buchan pedig még mindig nem reagált az enyémre.A napkollektorok hálója elérte végső méretét. A hatalmas tükrök gyújtópontjában rögzítették a reaktort, most úgy ült ott, mint egy elégedett pók. A Föld felé irányított antennák már túl voltak az első teszteken, gyors fordulatokat tettek Swakopmund, Port-au-Prince, Montevideo és Nouakchott vevőállomásai között.Egy keddi nap volt, február 14-e, úgy egy óra telhetett el a műszak vége óta. Éppen éhesen kanalaztam az egyik ragacsos menüt, ami a felirat szerint pulykahúsból, rizsből és vegyes zöldségköretből állt, és valami enyvhez hasonló, íztelen anyagba volt beágyazva, hogy a súlytalanságban is meg lehessen enni. Időnként a kávét tartalmazó flakon szopókáját is a számba vettem, hogy leöblítsem a pépes falatokat, és az élvezetek netovábbjaként egy hírműsort néztem a fali monitoron. Hirtelen az éppen szolgálatban lévő telemet-riai asszisztens, Mabel Hertz arca tűnt fel a képernyőn. Egy fejmozdulattal kirázta az arcából göndör fekete fürtjeit, majd bátorító mosollyal azt mondta:- Péter, kérem, jöjjön azonnal a kommunikációs helyiségbe!- Ki keres? - kérdeztem meglepődve, miközben a mellkasán feszülő hevedert figyeltem, ami a székéhez rögzítette. Fekete pólóján egy felvarrt páva feszített, de az igazi látványosság az öv pántjai által két izgalmas részre osztott anyag alatt domborodott.- Valami Alice az InfoPooltól úgy gondolja, hogy van egy halaszthatatlan fontosságú videofelvétele a maga számára. Ezenkívül a földi központ is adásban van, egy lehallgatásbiztos vonalon a Cape-ről. A NASA biztonsági főnöke személyesen akar magával beszélni, ha jól értettem a dolgot. Minden oké? - kérdezte, mialatt vékony, egy kicsit talán csontos ujjait végigfuttatta a kikapcsológombon. Kacéran rám nevetett, és élvezte a reakciómat.- Én... azonnal megyek - nyögtem ki izgatottan, és a kiürült sztaniolpapírt összegyűrve az asztal szélén lévő szemétledobóba hajítottam.A visszatérő rémálmaimból már jól ismert kép fogadott: Andrew a tolókocsiban.- Megőrülök! - suttogtam.- Megkaptam az üzenetedet, Pete. Sikerült hozzáférnem a levelesládámhoz, hogy tanulmányozzam mozgalmas múltamat, amit összeállítottál nekem. Köszönöm.Erőtlenül felemelte a karját.

- Végre sikerült képi összeköttetést is teremteni - mondta. Hirtelen köhögni kezdett. Nehezen lélegezve folytatta. - Rosszul állnak a dolgok. Nealon és Donsdorf meghaltak, Wordsworth haldoklik, és Pazzit már napok óta nem láttam. - A kamera körbefordult, és laboratóriumi berendezéseket mutatott, végül egy arcon állapodott meg, egy ősz szakállt viselő fehér bőrű férfi arcán. A szája sarkában feketére száradt vércsík húzódott, az ajkát, a homlokát és az állat legyek lepték el. Nem ismertem ezt a férfit. A kamera továbbfordult. Még több halott tűnt fel, leginkább négerek, egypáran közülük fehér köpenyben, de a többségük egyenruhában volt. Puffadt testüket szíjakkal kötözték meg, mindent elleptek a legyek.- Gyorsabban történt, mint azt bármelyikünk is gondolta. - A kamera most ismét Andrew felé fordult. Az egyik lesoványodott karjával a tolókocsi kerekét fogta, a másikkal a kamera távirányítóját kezelte.- A dél-afrikaiak valamilyen biológiai fegyvert vetettek be. Még a patkányok is megdöglöttek tőle. Úgy tűnik, egyedül a legyeket nem érdekli. Buchannal is sikerült beszélnem. Megerősítette a gyanúmat. Erről nem akarok többet beszélni. - Előregörnyedt, nehezen szedte a levegőt. Minden erejét összeszedve tudott csak újra felegyenesedni. - Isten veled, Péter! Remélem, biztonságban vagy.- Andrew! - kiáltottam, teljesen elfeledkezve arról, hogy csak egy videofelvételt látok.A kép elsötétült.- Isten veled! - suttogtam.Alice jelent meg, most is barátságosan és jókedvűen, mint mindig.- Mivel a Cape Canaveralbe kért vonal csak néhány perc múlva áll készen, addig adásban maradok, Mr. Kirk. Mivel korábban már kifejezte óhaját, hogy nem kíván reklámfilmeket látni, azt javaslom, nézzen meg egy-két vidám rajzfilmet.- Köszönöm, Alice, de most nem vagyok valami vidám hangulatban.- Igazán sajnálom, Mr. Kirk! Óhajt valami mást megnézni?- Nem, semmit.- Szükségem van a felhatalmazására, Péter- kezdte Buchan pattogva, majd komoran rám meredt. Kigombolt ingben ült az íróasztalánál, és fenyegetően gesztikulált a kamerába. - Bármikor hozzá akarok férni az infopoolos levelesládájához!- Miért?- Arra az esetre, ha a Baldenham-ügyben bármi újabb fejlemény történne, azonnal reagálni akarok.- Hiszen minden egyes üzenetet továbbküldtem, amit...- Azt mondtam, hogy azonnal, Kirk!- Igazán nem várhatja el, hogy bárki is a magánügyeimbe... Szarkasztikusán felnevetett.- Édes istenem! Ne játssza meg magát! Mit akar előttem rejtegetni? A tönkrement házasságát? - Nagyon bosszúsan néztem rá. -Bocsánat, nem így gondoltam. Figyeljen, Péter! Szándékosan akarom magát távol tartani ettől az ügytől. Hiszen látta azokat a képeket Angolából. Itt többről van szó, mint azt maga gondolná.- Ne higgye! Elég sok dolgot sejtek.- Mit mondott?- Tudom, amit tudok.Kutató pillantással végigmért, aztán legyintett.- Gondolja meg, mit csinál, Pete! Én vagyok a felelős a biztonságáért. És nemcsak a maga biztonságáért. Most tényleg az életéről van szó, hát nem érti? Egyébként sem fog már sok hívást kapni Baldenhamtól. A felvétel elkészülte óta már olyan sok idő telt el, hogy minden további másolat először a saját postafiókjában fog körülnézni, hogy valamelyik korábbi példány nem hagyott-e ott üzenetet, vagy nem tett-e kísérletet az

életrajzuk összeállítására.- Másolatokat mondott, uram?Dühösen nézett rám, majd öklével az asztal lapját kezdte püfölni.- Most nagyon dörzsöltnek képzeli magát, mi? - Hirtelen elmosolyodott, és békülékeny hangnemben azt mondta: - Kérem, higgyen nekem, Pete! Minél kevesebbet tud a dologról, annál jobb magának.- Már megint palira akar venni, uram.- Azt akarom, hogy bocsássa rendelkezésünkre a postafiókját! -mennydörögte felém.Megráztam a fejem.- Sajnálom. Ehhez nem járulok hozzá.- Akkor menjen a fenébe, maga önfejű marha! - Magából kikelve ordított, és egy dühös mozdulattal megszakította a vonalat.Kábultan vigyorogtam az üres képernyőre, még engem is meglepett saját megátalkodottságom. Nem kedveltem ezt a fickót, mert állandóan éreztette velem a hatalmát. Egyébként a házasságomra tett gonoszkodó megjegyzése inkább megnyugtatott, mint megsértett. Ezzel elárulta, hogy milyen kisstílű is valójában.- Maga a marha! - mormoltam magam elé, és gyerekesen kacarászva ünnepeltem vélt eszmei győzelmemet.- Szüksége van még rám, Mr. Kirk? - kérdezte szokásához híven Alice.- Jobban, mint valaha, kedvesem, de azt hiszem, most jobb, ha nem váratlak tovább.- Aludni is itt akar, Pete? - kérdezte Mabel. A páva kiterjesztett farktollai csábítóan integettek.- Számíthatok magára?- Tegye szabaddá a kommunikációs helyiséget! Mit gondol, maga itt az InfoPool egyetlen előfizetője?Buchannak majdnem igaza lett. Március hatodikán, egy hétfői napon történt. Joseph Martinezzel, Dean Howarddal és Charles Ca-digannel együtt egy antennatesztet végeztünk el, és már éppen azon voltunk, hogy bezsilipeljünk. Ez páronként történik, mert a lakómodul farrészében lévő zsilipkamra olyan keskeny, hogy egyszerre csak két ember fér el benne. Egyébként is jobb, ha a másik szabadon mozoghat, miközben lesegíti a szkafandert. Martinez és Howard ment elsőnek, én addig Cadigannel vártam a soromra. Martinez már túl volt a válaszfalon, de Howard még mindig a zsilipben piszmogott, narancssárga alsóneműben ténfergett, és a fejét dörzsöl-gette egy törülközővel. Fekete képe csak úgy fénylett az izzadságtól.Cadigan átmászott a belső zsilipajtón, én szorosan a nyomában. Felnyitottam a sisakja zárját, és ő is pont ki akarta nyitni az enyémet, mikor véletlenül Howard arcára esett a pillantásom. Tátott szájjal, néma döbbenettel bámult valamit, ami a zsilipen kívül kellett hogy legyen. Megfordultam, olyan gyorsan, ahogy csak a szkafanderem engedte, és megláttam: az összevissza karcolt plexifal mögött egy hatalmas, telepakolt anyagszállító közeledett felénk. Villámgyorsan előkaptam az Eraseremet, amit ilyenkor a bal csuklómra szíjazva szoktam magammal hordani. A vontató fékezőhajtó-művei azonnal teljes erővel dolgozni kezdtek, a kondenzálódott vízpára fehér jégkristályokká válva csapódott az üvegnek, de persze már túl késő volt.A következő pillanatban a lakómodul úgy rándult össze, mint az American Bison legjobb mesterséges izomgépe, amelyik éppen kiszabadult a rögzítő csatlakozók fogságából. Jó néhány köbméternyi állványzat csapódott recsegve-ropogva a zsilipkamra ajtaját áttörve az öltözőhelyiség hátsó falának.Mivel a biztonság kedvéért mindig beakasztom a lábaimat a padlón levő hevederekbe, ezért most úgy lendültem hátra, mint egy inga. A sisakom erősen a falnak csapódott. Ez nagy szerencse volt, mert így kikerültem a száguldó anyagtömeg útjából. A vontató

még mindig nem állt meg, hanem egyre csak nyomult befelé.Cadigannek már kevesebb szerencséje volt. Vagy ő maga húzta ki a lábát a hevederekből, mikor a sisakom levételénél akart segédkezni, vagy egyszerűen a becsapódás ereje szakította ki a rögzítésből, a lényeg az, hogy most úgy repült a terem vége felé, mint valami torpedó. Amikor mellém ért, elkaptam, és valami csoda folytán sikerült is megtartanom.Hogy Howarddal mi történt, hála istennek, nem láttam pontosan. Az utolsó sikolya elhalt a hangos fémes recsegésben, de az állványok mentén valami vöröses dolog kezdett terjedni, ami már alig emlékeztetett emberi testre. A folyosóra vezető zsilipajtó döngve bezárult, James pedig hangosan sopánkodni kezdett:- Sisakot lezárni! Veszélyes nyomáscsökkenés...A levegő páratartalma egy pillanat alatt kicsapódott, és a köd a fal repedésén át villámgyorsan kifelé kezdett áramolni.Az építési terület frekvenciáján mindenki egyszerre kezdett kiabálni, tanácsok, kérdések áramlottak, míg Ferguson ordítása sikeresen elnyomta a zajt.- Vészhelyzet van. Minden csatornán rádiócsönd! A mentőegységek azonnal menjenek a négyes modulhoz! Az egyes szektorban mindenféle anyagforgalmat azonnal állítsanak le! Ismétlem: vészhelyzet van! A mentőegységek azonnal menjenek a négyes modulhoz! Az egyes szektorban mindenféle anyagforgalmat azonnal állítsanak le! Ki a franc a felelős ezért a disznóságért? A központi számítógépnek: azonnal végezzék el a részletes tesztet! Akárki csinálta is ezt, személyesen teszem kívül a zsilipen!Vagy a vontató hajtóművei maradtak épségben a becsapódás után, vagy csak a szemközti fal rugalmassága okozta, de az egész anyaghalom lassan kifelé kezdett mozogni. Megint az az iszonyú fémes nyikorgás hallatszott. Persze a levegő is követte a vontatót. Egy sziréna kezdett sivítani, de a lármája gyorsan halkult, mintha távolodnék tőle. A falakba épített négy szelep egyszerre sisteregni kezdett, és világoskék, ragadós habanyagot fecskendezett ki, amit a légáramlás a rés felé sodort. Persze egy ilyen hatalmas lyuk esetében az öntömítő mechanizmus nem járhatott sikerrel. A kék habot játszva az űrbe szippantotta a vákuum.A sisakom záró mechanizmusa nyitva állt, és ahhoz, hogy becsukjam, el kellett volna engednem Cadigant. Ehelyett két kézzel szorítottam a testét. Azért imádkoztam, hogy a padlóba épített hevederek, amibe a lábamat beakasztottam, kibírják a kettős terhelést. A kiáramló levegő még mindig hihetetlen erővel próbált minket magával ragadni. Ilyen lehet egy tornádó belsejében. Úgy éreztem, mintha egy megvadult bivalyfogattal akarták volna lehúzni a csizmámat. A csípő- és térdízületeim fájdalmasan ropogtak. A fejünk felett ide-gesítően visító sziréna már csak mérföldekről hallatszott. James változatlanul azt ordította a fülembe, hogy sisakot lezárni, veszélyes nyomáscsökkenés... Átkoztam ezt az idióta sisakkomputert, de nem tudtam kikapcsolni.Cadigan sokkal rosszabbul volt nálam. Az ő sisakja már félig ki volt nyitva, nálam is gyorsabban veszítette a levegőt, már nem is volt eszméleténél. Bugyborékoló sivítással távoztak tüdejéből az utolsó levegőmolekulák. A sisakja ellenzője vérpiros habbal telt meg. Örültem, amiért nem látom az arcát. Két kézzel szorítottam magamhoz a magatehetetlen testet, éreztem, mikor a belei a szkafanderbe ürülnek.Hirtelen tisztán az emlékezetembe villant egy kiképzési videofelvétel, amiben a leendő űrhajósokat a hirtelen dekompresszió veszélyeire oktatták. A képen egy üvegbe zárt fehér egér látszott, amint kíváncsian szaglászik börtönében. Ekkor vákuumot hoztak létre az üveghengerben. Az előbb még élő állatka a másodperc törtrésze alatt focilabdányi rózsaszín gömbbé vált, majd ugyanennyi idő elteltével már csak valami vörös köd látszott a csontszilánkokkal és szőrszálakkal bemocskolt üveg mögött.

Na, én ilyen könnyen nem adom meg magam. Az lehet, hogy Cadigan már...Ekkor hangos reccsenést hallottam, és egyszerre erős fájdalom nyilallt a fülembe, mintha égő parazsat dugtak volna bele. Azt hittem, szétszakad a fejem. Már csak az agyam statikus zúgását hallottam, mintha a fülem a koponyámba süllyedt volna.A viharnak vége volt ugyan, de csak most lett igazán kemény a dolog. Úgy szorítottam Cadigant, mint a polip a zsákmányát. Charles szép lassan leeresztett a karomban, mint egy lyukas léggömb. Két kesztyűm egymásba fonódott, bennük a kézfejem kihűlt és érzéketlen volt. Most már elengedheted, nem fog elsodródni, mondtam magamnak. Hiába: már egyetlen izmomat sem tudtam ellazítani. Hol vannak már a mentőcsapatok? Kezdtem kétségbeesni, pedig jól tudtam, hogy a baleset óta legfeljebb csak három, talán négy perc telt el.A légzésem egyre gyengült, pedig James csaknem a teljes oxigéntartalékát felhasználta már, és csak kevés maradt a sisakban. Összeszorítottam a fogaimat, de így sem tudtam visszatartani a hányingeremet. A reflexeim ellenére nagyot köptem, és minden erőmmel kilélegeztem az orromon át, pont úgy, ahogy azt tanítják, nehogy a saját hányadékomtól fulladjak meg. Az újabb erőfeszítéstől színes foltok jelentek meg a retinámon, smaragdszín, cinóber és lila forgatag töltötte be a látómezőmet. A kavargás lassan galaxisokká állt össze, de ezek elvesztek a sötétségben. A fülem irányából égető fájdalom hatolt át a koponyámon, egészen az agyam közepéig. A pulzusom rendkívül felgyorsult, minden szívdobbanásom vadul dübörgött a szemem hátsó felén, mintha ki akarna ugrani az üregéből. Még arra emlékszem, ahogy a fájdalomtól erősen ömlő könnyeim az arcomra fagytak, olyan lehetett a képem, mint valami gleccser. Egyszerre minden elsötétült.A színes, kavargó galaxisok eltűntek, fényévnyi távolságra lévő porfelhőkké alakultak át. A látómezőmet sötét salakhalmok töltötték be, de ezek is ide-oda cikáztak, ahogy a szemgolyóimat körbe mozgattam, de lassan ez a káprázat is tovatűnt. A távolban azért még látszott néhány magányos pulzár. A szemem sarkából újabb adag feketeség csúszott elő, fájdalmasan lüktetve.- Meghalt, doktor?A hang nagyon messziről jött. Ferguson hangja volt. Ki akartam nyitni a szemem, de egy nagy halom láva megakadályozott ebben.- Hatalmas szerencséje volt. Annak ellenére, hogy a sisakja ellenzője nem volt rendesen lezárva, a nyomáscsökkenés nem volt olyan ugrásszerű. A szkafander létfenntartó rendszere megpróbálta ellensúlyozni a nyomáscsökkenést, de persze öt perc után ennek is elfogytak a tartalékai.Szóval küzdöttél értem, James. Szeretlek, te vén büdös konzervdoboz!- És Cadigannal mi lett?- Ha Kirk nem tartotta volna meg, halott lenne. Ha kint kellett volna megkeresnünk, semmi esélye sem maradt volna. Most stabil az állapota. Túl fogja élni. A hallása persze odavan, és egy szemátültetés is szükséges lesz, de a látóidegei nem sérültek meg. Szerintem a szeme világának egy részét visszakapja majd, és hallani is fog majd valamit, de persze még semmi véglegeset nem mondhatok, nincsenek meg hozzá a szükséges berendezéseim.- Szállítható?- Igen, mindketten szállíthatók.- Szerdán?- Legyen inkább szombat.- Oké, meg fogom szervezni.- És Howard? Vele mi lett?- Nos... sajnálom uram, de a mentőcsapat nem sokat talált meg belőle. Gyakorlatilag

meztelen volt, amikor történt. Tudják már, hogy mitől...?- Igen. De a vizsgálat lezártáig nem akarok semmit sem mondani.- Értem, uram.Egy injekciós tű szúrását éreztem. A galaxisok a retinámon lassan forogni kezdtek, de aztán szem elől veszítettem őket.- Kirk! - Valaki az arcomat paskolta. Ezek szerint már levették a kötést. - Hall engem?Zöld és szürke pacákat láttam, amik rohamosan egy emberi arccá kezdtek összeállni, dr. Lemberg arcává.- Igen - krákogtam. A torkom olyan volt, mintha évszázadokig nyirkos vasércet tároltak volna benne. Bólintani is próbáltam, de nem sikerült. A számban valami hűsítő kámforos vagy mentolos ízt éreztem, nyeltem egy nagyot, amitől azonnal erős köhögés tört rám, de utána már könnyebben tudtam lélegezni.Ferguson hajolt fölém. Lestrapáltnak és kialvatlannak tűnt.- Most az akarja majd kérdezni, Kirk, hogyan is történhetett meg ez a dolog. Kérdezze csak nyugodtan! Az utóbbi negyvennyolc órában már úgyis legalább egymilliószor kérdezték ezt tőlem. Szóval könnyen megválaszolom a kérdését: valaki belepiszkált az építési terület számítógépébe, és felülírt néhány biztonsági kódot. Ez persze nagyon bonyolult dolog. Csak a legjobb szakemberek képesek ilyesmire. Ismeri Herb Ashleyt?- Nem. - A hangom nagyon idegenül csengett.- Egészen új ember volt itt fent. Baldenham pótlására küldték, akit azok a rühes fekete fattyúk kinyírtak.- Ez nem így történt. Baldenham egy...- Mi? - Véreres szemével olyan megrovóan nézett rám, mintha leköptem volna a csillagos lobogót.- Én ott voltam, uram. Az nem... -Hirtelen kimerültén elhallgattam.- Ne legyen már ilyen naiv! Nyilvánvaló, hogy a bokszosok ölték meg. Azt hiszem, Sri Lankán. Biztosan el akarták rabolni, ő meg védekezett. Nem ez lenne az első eset, hogy ott ilyesmi történik. Azért kellenek nekik a mi tudósaink, mert ők mindenhez teljesen hülyék. Legszívesebben egypár hónapra elzárnám az energiát attól a fekete csürhétől, majd meglátnák, mi maradna belőlük! Pár nap alatt ismét a fákon élnének. Akar fogadni?- Ha így gondolja, uram. - Ő is azok közé a javíthatatlan idegengyűlölők közé tartozott, akik egész életükben előre gyártott sablonokban gondolkodnak, pedig ha egy kicsit is kinyitnák a szemüket, észrevennék, hogy mennyire ellentétes a gondolkodásuk az általuk végzett munkával. Rengetegen vannak ilyenek még ma is, főleg a műszaki pályán dolgozók között. Sajnos elég ilyennel találkoztam már. „Ti, műszakiak mindig olyan megbízhatók vagytok" - mondta egyszer cinikusan Andrew.- Ashleynek csak megfigyelői státusa volt. Legalábbis, amíg megszokja a helyet. Erre a hülye elkezd matatni a programban! Azt mondta, elveszítette a fejét, aztán pánikba esett. Átlátszó hazugság! Fél tonna antennamerevítőt indít el a zsilip felé, éppen akkor, mikor maga befelé jön.- Mit akar ezzel mondani, uram?- Magára vadászott!- Uram! Négyen voltunk ott: Martinez, Howard, Cadigan és én. Megrázta a fejét.- Ő magát akarta, Kirk!- Ki mondta ezt? Talán ő maga? - Túlzottan nehezemre esett a beszéd. A mellkasomban erős szúrást éreztem.- Már nem fogjuk tudni kikérdezni. Kiment egy zsilipen. Szkafander nélkül.- Istenem!- Egyesek szerint műszaki hiba volt, ő pedig a lelkifurdalása miatt vetett véget az

életének, de nekem teljesen világos a dolog. Magát akarta kinyírni, Kirk.- Mi oka van ezt feltételezni? - kérdeztem nagy nehezen, és közben megpróbáltam felülni az ágyon. Az orvos a mellkasomra tette a kezét és visszatartott.Ferguson egy percig némán tűnődve nézett rám. Nagyon öregnek és fáradtnak látszott. Most mindkét kezét az arcára tette, és masszírozni kezdte a halántékát. Az ujjait egészen a haja tövéig felhúzta. Ettől egészen úgy nézett ki, mint valami nagy testű madár, ami hirtelen, és akarata ellenére a párzási időszak közepén találta magát.- Hallgasson ide, Kirk! Én nem tudom, mi folyik itt, de a Cape-en lévő biztonságiak pont ezt találják a legésszerűbb és leglogikusabb magyarázatnak. Amikor jelentést tettem Buchannak, ő csak dühösen bólintott, és úgy látszott, nem is lepte meg a dolog. Elrendelte, hogy keressük meg Ashley hulláját, hogy elvégezhessék a boncolást. Érti maga ezt? Mintha maradt volna belőle bármi felboncolható. Annak már mindene szétrepült. Nekem nem is árult el többet. Valami nagyon nem tetszik itt nekem. - Rezignáltán vállat vont. - Negyvennyolc órája áll a munka. Harminc emberem van odakint, mindegyik ezt az átkozott hullát keresi. Vagyis inkább azt, ami megmaradt a hullából. Mindezt egy akkora építési területen, ahol egy űrsiklót is észrevétlenül el lehetne rejteni. A hulla már mérföldekre elsodródhatott. Méghogy boncolás! Idő- és üzemanyag-pocsékolás az egész!Az orvos, aki a hordágyam másik oldalán lebegett, egyetértőén bólintott.- Azt hiszem, nem kell magának elmagyaráznom, hogy mit jelent az űrben együtt tartani ennyi építőanyagot. Még napokig eltart, amíg kidolgozzuk az új anyagmozgató programot. Legalábbis akkor, ha a következő siklóval küldenek egy igazi szoftverspecialistát. Ez a szarság egy egész hetünkbe kerül!Ferguson dühösen odébb lökte a hordágyam felfüggesztő hevederét. Csukott szemhéjam mögött ritmusosan himbálózni kezdtek a színes foltocskák. Mérgesen nyitottam ki a szemem.- Óvatosan, uram! - szólt rá az orvos.- Bocsánat - mennydörögte Ferguson. A látóterem lassan megnyugodott.- Buchan azt akarja, hogy amilyen gyorsan csak lehet, maga lent legyen, Kirk. A szerdai siklóval megy. Hozzájárul, doktor?- Semmi akadálya, uram.- Örülök, ha végre megszabadulok magától, Kirk. Ha valami nem hiányzik itt nekem, hát az a vesződség. Határidőket kell betartanom! Méghozzá mindenáron. Nagyon, nagyon sok pénzről van szó. - Értem uram - feleltem engedelmesen.Tizenhat óra múlva lent voltam a Columbus űrállomáson, ahol gondosan átemeltek a zsilipen, majd a hordágyamat az egyik hátsó túlnyomásos kamrához tolták és rögzítették. Ismeretlen arcok lebegtek felettem. A többszöri nyomásváltozástól erősen könnyezett a szemem. A pilóta megpaskolta az arcomat.- Ne sírj, kicsim! Hazaviszlek a mamához! - mondta utána vigyorogva.- Megszakad a szívem - feleltem krákogva.A mögöttünk lévő tehertérben fekete műanyag zsákok lebegtek, bennük Herb Ashley és Dean Howard jéggé fagyott maradványai. Ha az állványszállító csak egyetlen perccel később ér oda, akkor Cadigan és én is ott lógnánk hátul. Védőruha nélkül lettünk volna. Nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy a gyomromat a helyén tartsam, és nem is a fékezési manőver miatt, amit az űrsikló éppen elkezdett.Nagyon kicsin múlott.

Élő konzervek tőzsdezáráskor- Nem sokon múlott, Kirk! - fogadott Kenneth Buchan, mialatt dühtől villámló szemmel az íróasztala és az ablak között rohangált. - Átkozottul szoros volt.

Sötét, vékony csíkos szövetből készült háromrészes öltönyt viselt, hozzá ezüstszürke nyakkendőt kötött. Pont úgy nézett ki, mint aki a Fehér Házba volt hivatalos valami kerti vacsorára. Kopott bőrdzsekimben és kivénhedt farmeremben nagyon slamposnak éreztem magam mellette, le is sütöttem a szemem a tornacipőimre.- Mi kifogása van ellenem? - kérdezte tőlem hirtelen. Meglepődve néztem fel.- Hogyan, uram? Nekem semmi... Miért gondolja ezt? Bólintott, majd türelmetlenül a csuklójára kapcsolt terminálra pillantott.- Azonnal idehozattam magát a klinikáról - mondta elegáns lakkcipője élén hintázva. - Csak hogy minden kockázatot elkerüljünk.Amióta megint a Földön voltam, folyton ezeknek a feltűnően elegáns, középkorú embereknek a gyűrűjében találom magam. Esőkabátot vittek a karjukon, vagy ha éppen esett, akkor felvették, de akkor is volt egy másik a karjukon, tartaléknak. A klinikán is, ahol még egy hétig utókezelésre benn tartottak, folyton egy ilyen pasas állt az ajtóm előtt.- Az ügy időközben olyan méreteket öltött, hogy már nem tudom egyedül viselni a felelősséget.- Most Andrew Baldenhamra gondol?- Igen, rá is - felelte vonakodva.- Adott magáról valami életjelt azóta?- Igen - mondta még nagyobb vonakodással -, azóta többször is kapcsolatba lépett velem.- Felbukkantak esetleg újabb másolatok is? Bizonytalanul bólintott.A csuklóterminálja villogni kezdett. A füléhez emelte.- Igen... Igenis, uram. Oké, máris átviszem.- Menjünk! - szólt oda hátrafordulva, és kinyitotta az ajtót. A folyosón ismét elém került, kinyitotta egy kis konferenciaterem ajtaját, majd parancsolóan befelé intett a fejével.Két férfi állt velem szemben. Az egyikük az asztalnak támaszkodott, és egy kisméretű magnót babrált. A másik pasas a teremben teljesen céltalanul elhelyezett székek egyikén ült, és beléptünkkor felemelkedett.- Mr. Ashkenside, a ClA-tol - mutatta be Buchan. Az asztalnál álló kis termetű, filigrán férfi jelentéktelen öltönyt hordott. A nevét hallva felém fordította mozdulatlan, keskeny arcát. Aranykeretes vastag szemüveg volt rajta, úgy hatott, mint valami golyóálló üveg. Ez a szimatoló rágcsáló itt az igazi főnök, gondoltam magamban.- Mr. McEnroe, a CIA-tól - nézett a Buchan másik ember felé. A férfi, aki beléptünkkor felállt, spontán felém nyújtotta a kezét. Nagydarab, alázatos figurának tűnt, lecsúszott nadrágszíja mögül tekintélyes pocak kandikált ki. Kockás zakója menthetetlenül gyűrött volt. Durcásan elhúzta a száját, bólintott felém, majd azt mondta:- Frank vagyok, nagyon örülök, Péter! - Ez lesz a vadászkutyatípus, gondoltam.- Az úr itt Peter Kirk - mondta Buchan teljesen feleslegesen, hiszen teljesen biztos voltam abban, hogy ezek itt jobban ismerik a múltamat, mint én magam.- Kérem, üljön le, Péter! - mondta Frank McEnroe, és a székek felé mutatott.- Inkább állnék.- Ahogy óhajtja, de egy ideig eltart majd a dolog. - Feljebb rántotta a nadrágját, majd az egyik székre huppant. Végül én is leültem. Összeráncolt homlokkal mért végig, aztán ismét csak durcásan elhúzta a száját. Mivel semmi sem jutott eszembe, hogy mi rosszat csinálhattam, ezért arra kellett gondolnom, hogy valószínűleg ez a hivatali arckifejezése. A kisebbik pasas még mindig a magnót kapcsolgatta. Halálos komolysággal nézte a készüléket, és vékony ujjaival a szenzoros billentyűket böködte. Fekete, rövidre vágott göndör haja volt, az orra alatt vékony bajusz. Ashkenside - ez

egy amerikanizált név. Vajon örmény bevándorló lehet? Közel ülő szemek; ő a megvesztegethetetlen bürokrata tipikus megtestesítője. Korrekt, teljesen logikus, könyörtelen, konzekvens. Olyan ember, aki a világ valamennyi titkosszolgálatánál karriert tudna csinálni. Ezzel vigyáznom kell, gondoltam. Ez afféle két lábon járó számológép. Valódi szörnyeteg, aki titkon osztrigát szürcsöl, és a legjobb kurvákat engedheti meg magának.Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, szimatolva felemelte a fejét és rám nézett. Ettől a pillantástól igazán rossz érzésem támadt.Buchan, aki most mellém lépett, keresztbe fonta mellén a karjait, és felfújta magát.- Mr. Kirk! - kezdte, láthatóan a formális hatás kedvéért. - Nagyon nehéz helyzetbe hozott minket.- Miért mondja ezt? - kérdeztem ellenkezve.- Miért nem árulta el nekünk, maga vicces fiú, hogy New Yorkban felkereste Kissingert?- Miért érdekelte volna ez magukat?Buchan segélykérőén nézett a másik kettőre, mintha azt akarta volna mondani: „Most láthatják saját maguk is! Mit tehettem volna? Ez egy csökönyös, agybajos idióta".- Azért, mert könnyen meghalhatott volna ettől a látogatástól! -ordította a képembe.McEnroe védekező mozdulattal emelte fel a karját, mintha jelezte volna, hogy neki sincs efelől semmi kétsége.- Mr. Kirk milyen mélyen van beavatva a dologba? - kérdezte halk hangon Ashkenside.Még soha nem láttam Buchant ilyen serényen válaszolni.- Nos, úgy tűnik, hogy Mr. Baldenham jó néhány... információt átadott, bár nem tudom, mi késztette erre. Meghaladta volna a hatásköri lehetőségeimet, ha meg kellett volna... -Ashkenside egy észrevétlen fejbiccentéssel belé fojtotta szót. Gyáva féreg, gondoltam.- Akkor hallgassa meg ezt, Mr. Kirk! - mondta Ashkenside, és megbökte a magnó gombját. Egy ismeretlen férfi hangja hallatszott, éppen indulatosan azt mondta: - Mióta foglalkozunk mi azzal, hogy ezek a fekete képű majmok miket csinálnak vele. Mióta ennyire érzékeny maga? Egy vagyont fizetnek a madárka másolataiért. Az összes magas rangú tiszt csak vele akar kefélni.- De hát utána megölik! Ez Kissinger hangja!- Ó, istenem! Az ottani kópiák minősége mellett tényleg nem számít, hogy a halál egypár órával hamarabb jön el vagy sem. Mióta érdekel ez téged, Kiss?- Ne mondd ki a nevem! - mondta felháborodva Kissinger.- Ne aggódj! Ez biztonságos vonal.- Figyeljen! Nancy Tanner nem akárki. Colombóban minden kifutófiú és minden taxisofőr ismeri őt. Valakinek fel fog tűnni, abból pedig baj lesz. A másolataikat a tiszti klubokban bezárva kellene tartaniuk, ahogy megegyeztünk. Ehelyett már megint azt hallottam, hogy ezek a barmok fényes nappal mászkálnak vele az utcán.- Ki fogom vizsgálni az esetet.- Tegye csak meg! Képzelje, mennyire megijedtem, mikor megjelent itt ez a pasas, és egy levelet hozott tőle. Szerencsére nem valamelyik kópia írta a levelet, hanem az igazi Nancy, még jó régen. De ilyesmi is bármikor előfordulhat.- Az volt a benyomása, hogy ez a Kirk ki akarta ugratni a nyulat a bokorból?- Igazából nem. Egyáltalán nem is kérdezett semmit. Mégis, nem kéne hagyni, hogy továbbra is szabadon mászkáljon.- A NASA-nak dolgozik.- Na és?- Az űrkutatási hivatal szigorúbb biztonsági intézkedéseket alkalmaz.

Buchan rám nézett és bólintott. McEnroe a körmeit piszkálta. Ashkenside mereven maga elé bámult és hallgatott.- Ez meg mióta jelent gondot magának? - kérdezte gúnyosan Kissinger. - Különben is, a pasas egy szál magában sétálgat itt New Yorkban. Úgy tűnt, magánügyben van itt. Egy barátjánál lakik.- Akkor hazudott magának. Ma kétszer is horogra akadt valami. Kétszer is elhangzott a Roughtrade név a hálózaton. Mindkét esetben egy Péter Kirk nevű ember kért információt róla, az Electric Rose Szállóból, amely a Washington Square-en van.- És mit tett maga erre?- Azonnal küldtem oda két embert, de addigra már kirepült a madárka.- A francba! Akkor találjon ki valami mást!Ashkenside az ujja hegyével megérintette a kapcsolót, és megállította a felvételt. Buchan sziszegve fújta ki a levegőt a fogai között.- Sejtettem valami hasonlót - szólalt meg. - Ezért hívattam ide azonnal magát, és ezért küldtem fel az űrbe is. Azt hittem, odafenn biztonságban lesz. De nem így volt. Ha maga tökfilkó akkor nem ejti ki azt a halálos szót...- A felvételt az FBI készítette - vágott közbe kellemetlen orrhangon Ashkenside. -Teljesen véletlenül, az engedély nélkül titkosított vonalak rutinellenőrzése során. Azért, mert a szövegben a NASA szó is elhangzott, a NASA biztonsági szolgálata automatikusan kapott egy másolatot a szalagról. Ez pontosan... - keresgélni kezdett a feljegyzéseiben - január másodikán történt. - Uram Isten, ekkor még nem is mentem fel az űrbe!- Nem is gondolná, hogy mennyi ehhez hasonló anyagot kapunk mindennap - mondta Buchan elkeseredetten. - Sajnos a NASA biztonsági részlegén nincsen annyi szakember, mint más hasonló intézményeknél.- Szerintem Mr. Kirknek kérdései vannak - szólt közbe Ashkenside. - Ezeket természetesen megválaszoljuk, ha módunkban áll. Természetesen továbbra sem tartozik minden önre. Mr. Kirk, elöljáróban arra kell felhívnom a figyelmét, hogy az itt elhangzó dolgok szigorúan bizalmas természetűek, és ezért az információk továbbadásának súlyos jogi következményei lehetnek.Bólintottam.- Az előbb megint elhangzott Roughtrade neve. Engem igazából nem a pasas érdekel, főleg azért, mert már tizenkét éve halott. De úgy látom, hogy ő afféle kulcsfigura ebben az ügyben... - McEnroe felnézett, és alaposan végigmért. - Miért vannak egyesek ennyire kiakadva, ha valaki ezt a nevet kiejti az InfoPoolon keresztül.- Ez a dolognak a technikai része - kezdte Ashkenside. - Annak, hogy egy szóra érzékelőt állítsanak, csak az igazán ritka neveknél van értelme. Ilyenkor is csak a megfelelő szemantikai környezetben elhangzott szó vált ki riasztást.- Nem erre gondoltam. Én úgy tudom, hogy egy ilyen... ilyen egérfogót csak a legfelsőbb nemzetbiztonsági szervek utasítására lehet telepíteni. Hogy van az, hogy Kissinger és a tettestársai büntetlenül kinyomozhatták a tartózkodási helyemet, hogy aztán kinyírjanak?- Ez a dolog jogi oldala. - Újra Ashkenside felelt. - Már sok fejtörést okozott nekünk is. Az InfoPool egy nemzetközi vállalkozás. A Föld összes népe - kevés kivétellel - az emberiség boldogulása miatt hozta létre. Mivel valamennyi részt vevő ország egyenrangú félként szerepel, be kell látnia, hogy azoknak a kormányoknak is meg kellett adni ezeket a jogosultságokat, amelyek... nem kimondottan a szövetségeseink.- Már értem.- Valószínűleg már azt is tudja, Mr. Kirk - folytatta -, hogy ezek a biztonsági intézkedések olyan eljárást fedeznek, ami emberekről készült másolatok előállítását

célozza.- A MIDAS-t.- A M IDAS titkos kormányzati program volt, amiben ilyen irányú kísérleteket folytattak. 2003-ban leállították, amikor bebizonyosodott, hogy a módszer kudarcra van ítélve.- És ennek ellenére ma is készítenek másolatokat? Ashkenside-nak az volt a szokása, hogy sohasem válaszolt azonnal.Ez nagyon idegesített. Először most sem reagált, úgy tűnt, először jól megfontolja, mit is fog mondani. Mintha tolmácsra várt volna. Eltelt tíz vagy tizenöt másodperc is, mire újra felemelte a fejét, és válaszra méltatott.- Igen, így van. Ezek azonban elégtelen minőségű kópiák. A várható élettartamuk néhány óra és egypár hét között váltakozik. Az eredeti felvétel minősége és a másolási eljárás technikai színvonala függvényében. Horace Simonson bebizonyította, hogy a másolatok minőségét egy ponton túl elméleti okokból már nem lehet javítani. Ez olyan, mint a határozatlansági elv a részecskefizikában. Már azért sem lehet egy bizonyos pontosságot meghaladni, mert a felvétel készítése és a másolási folyamat önmagában túl erős beavatkozást jelent a molekuláris rendszerbe. Van tehát egy határ, ahol a pontosság növelésére tett kísérlet éppen a pontosság romlását idézi elő. Ebből molekuláris szintű hibák sorozatai következnek, magyarul hatványozottan keletkeznek mérgező vagy rákkeltő anyagok, és előbb vagy utóbb ezek vezetnek az organizmus pusztulásához. A MIDAS-t is ezért állították le, és valamennyi adatot zárolták.- Úgy látszik, nem eléggé.- Sajnos így van. Kiszivárgott a dolog.- Roughtrade?- Igen, Roughtrade. Valahogy megszimatolta, hogy le fogják állítani a programot. A felszerelés egy részét, a kutatási anyagot, sőt még talán a MIDAS-projektben készített másolatok egy részét is eltüntette. Önállóan akarta folytatni a kutatásait.- De nem sokkal ezután... - Döbbenten hallgattam el. Ashken-side bólintott. - Nem tudtuk ugyan bebizonyítani, mert a holttest teljesen elégett, de mégis csaknem teljes bizonyossággal állíthatom, hogy akkor csak egy kópia égett el az autóban, ő maga pedig még ma is él és virul.- És ott folytatja, ahol abbahagyta.- Ez egy egészen jól jövedelmező konzervkereskedelem - mondta vigyorogva McEnroe. - Valamennyi szakterület vezető tudósait szállítani tudja, az ár pusztán megegyezés kérdése. Főleg a harmadik világ becsvágyó diktátorai vásárolnak ilyen tudós-befőtteket. Az egyik atomfizikust, a másik matematikust, a harmadik meg egy számítógépes szakértőt vásárol. Feltűnt már magának, hogy az atomfegyverrel rendelkező országok száma az utóbbi években több mint ötvenre nőtt? Még Paraguay és Burkina Faso is tagja a klubnak. A pasasnak valószínűleg már mesés vagyona van.- Kezdetben talán a bosszúvágy is motiválta - szólt közbe ismét Ashkenside. - Mostanáig csak az ellenségeinek a másolatai bukkantak fel. - Amikor ezt mondta, a szemüvege furcsán csillogni kezdett. Csak nem kárörvendő nevetésen kaptam ezt az embert? Tehát nemcsak a szája széle remegett meg, hanem igazi érzelmi reakciót produkált? - A módszer nem nélkülöz egy leheletnyi iróniát, ahogy az ellenfeleit a kutatásai finanszírozására használja fel. Később egyre változatosabb igényeket kezdett kielégíteni. Valószínűleg zsarolták is valamivel.- Vajon hogy találtak rá azokra az emberekre?- Gondoljon csak Andrew Baldenhamra! -vetette közbe Buchan.- Leginkább tudományos konferenciákon, főleg az olyan városokban, mint Manila, Nairobi, Rio de Janeiro, Colombo vagy Újdelhi. De azért Montrealban és

Mexikóvárosban is történtek ilyen esetek. Az áldozatokat elkábítják a szállodai szobájukban, azután néhány órára egy megfelelő helyre viszik őket, ahol elkészítik róluk a felvételt. A saját ágyukban térnek magukhoz, talán egy kis testi kimerültséget vagy rosszullétet éreznek, de az ilyesmi egyáltalán nem ritkaság egy jelentős konferencián. Meg persze az időeltolódás, a szokatlan ételek és az idegen klíma is pont ilyen tüneteket okoznak.- De hiszen Andrew-t megcsonkították és megölték!- Nem hiszem, hogy szándékosan meggyilkolták volna, bár nem zárhatjuk ki ezt sem. Roughtrade közeli munkatársaként azonnal rájöhetett, hogy mi is történt. A bizonyítékok mégis inkább a baleset verziót támasztják alá. Talán áramszünet vagy egy berendezés meghibásodása okozhatta a letapogatási fázisban. A lézersugarak könnyen levághatták a lábát. Ezért néhány dolgot megrendeztek, hogy eltussolják a történteket. Igen, talán még a halálát is elősegítették. A gyilkosság nem jellemző rájuk, bár mostanában előfordult néhány ilyen eset is. Ezek végrehajtása során szintén kópiákat használtak fel.- Herb Ashley is ilyen kópia volt - szólt közbe Buchan.- Herb Ashley? Az a számítógép-szakértő, aki állítólag engem akart eltenni láb alól?- A boncolás egyértelműen kimutatta, hogy a Sunbird 4-nél egy másolattal volt dolgunk. - Buchan megrázta a fejét. - Teljesen érthetetlen számomra, hogyan juthatott át észrevétlenül az orvosi ellenőrzésen. Drasztikusan meg kell szigorítanunk az ellenőrzést. Időközben a rendőrség megtalálta az eredeti Ashley holttestét.- Miért ölték meg?- Ha már csak egy felvétel formájában létezik, be lehet beszélni a másolatnak, hogy egy napon majd lehetőség lesz, hogy a kópiákat orvosilag stabilizálják. Ezért a lehetőségért cserébe komoly... szívességeket lehet kérni tőlük.- Odaadó szívességet - vetette közbe McEnroe, miközben bólintott felém.- És mi van ezzel a Nancy Tannerrel?- Ő is nagyon odaadó teremtés - vigyorgott McEnroe. - Ha nem is a saját akaratából.- Ezek csak marginális jelenségek. - Ashkenside figyelmeztetően felemelte a kezét. - A valódi problémához semmi közük.McEnroe azonban nem hallgatott rá, felállt a székéből, és hozzám sétált.- Látott már igazi, keményen perverz pornófilmet? - A kérdés közben a szeme kerekre tágult. - Szex hullákkal, meg ilyesmi?- Igen - feleltem. - Rémlik valami.Világosan emlékeztem arra a rettenetes szalagra, amit titokban terjesztettek az egyetemen a diákok között. A címe „Monsieur A. varázsvesszője" volt, vagy valami hasonló. A borzalmas filmkockák még évekig üldöztek visszatérő rémálmaimban. Az egyik jelenetre különösen élesen emlékszem. Fehér és fekete bútorok álltak egy fényűzőén berendezett lakás nappalijában. Két magas, sovány, tolldíszes maszkot viselő férfi látszott a kép közepén. A vállukat és a combjukat is tolldísz fedte, mintha Salvador Dali által a Varázsfuvolához tervezett jelmezt viselnének. Tánclépésszerűen mozogtak, ettől valahogy egyszerre tűntek lenyűgözőnek és visszataszítónak, mindenesetre volt valami parancsoló a megjelenésükben. Az egész azonban embertelennek, sőt valahogy nem is emberinek hatott.Egy néger lány is volt a képen, szinte még gyerek. Az alakja tökéletes volt, ezt könnyen meg lehetett állapítani, mert ő is mindössze egy fekete-fehér tollmaszkot viselt. A bőre sötéten csillogott. Az egyik madárember éppen hátulról közösült vele, a lány a férfi térdén ülve, előrehajolva vonaglott. Az apró mellek előrefeszültek, mint valami gyönyörű vadállat emlői. A karjait széttárta, mintha csak repülni akarna. Az ajkai a növekvő kéj hevében sikolyra nyíltak. Ekkor a harmadik alak is megjelent a képen,

kezében egy rubinokkal pazarul díszített áldozati szablyát tartva. Bal kezével lassan hátulról a lány hajába markolt, majd a súlyos penge egyetlen suhintásával leválasztotta a nő fejét a nyakáról. A másik pasas zavartalanul párzott tovább a torzóval, mintha mi sem történt volna. A hóhér továbbra is lassú, kimért mozdulatokkal egy színpompás virágszirmokkal bélelt fehér porcelántálra helyezte a levágott fejet.A kamera folyamatosan a lány arcát mutatta, most egyre jobban ráközelített. A fantasztikus galamb- és hollótollból készített maszk mögött a lány csinos arca, kissé széles orrnyerge, és néma sikolyra nyitott szája látszott, amiből egyre jobban kicsúszott a nyelve; a vége egyre ernyedtebben, mélyebbre nyúlt, míg végül a szirmok között megállt, akár egy pihenő kígyó.- Akkoriban fiatal, tapasztalatlan prostituáltakat szedtek össze az utcán - mondta McEnroe. - Néhány rövid jelenet leforgatásáért úgy 500 dollárt ajánlottak nekik. A hullákat azután Bronxban találtuk meg, elhagyott házak pincéiben. Néhányukat olyan rettenetesen megcsonkították, hogy nem is tudtuk őket azonosítani. Akkoriban még fiatal voltam, a rendőrségnél dolgoztam. Higgye el, ezeket a dolgokat sosem fogom elfelejteni. - Olyan kemény dühvel nézett rám, mintha bűnrészességgel vádolna. - Ha elkaptam volna ezeket a fickókat, a 44-esemmel heréltem volna ki mindet, elhiheti.Buchan felhúzott vállal gubbasztott, mintha nagyon kínosan érintette volna az ügy. Ashkenside a fehér műanyagból készült álmennyezetet méregette unottan, ami mögött a félhomályban halk neszezéssel a ventilátor lapátjai forogtak.- Az FBI akkor nagyon komolyan vette az ügyet. Azonnal abba is maradtak az efféle gyilkosságok. De a különbség csak annyi volt, hogy a filmeket onnantól Brazíliában vagy a perui-ecuadori határon forgatták, és a szétdarabolt nőket az amazonasi indiánok közül toborozták. Azoknak elég volt, ha valamit enni adtak nekik. Perverz állatok! - Húsos kezét összefonta a pocakja előtt, és ujjait a nadrágszíjába akasztotta. - De ez már nem a mi hatáskörünk volt - tette hozzá keserű mosollyal.- Mi köze van ehhez Nancy Tannernek? - kérdeztem ismét.- Ez a legújabb változat - felelte vállat vonva. - Ez ellen pedig még csak törvényi eszközeink sincsenek, mivel hivatalosan nem léteznek ilyen emberi kópiák.- Azt akarja ezzel mondani, hogy... Nancy Tannert újra és újra lemásolják csak azért, hogy...- Maga aztán tényleg lassú felfogású! - horkant fel. Az állat egészen előretolta. - Hát persze! Újból és újból... - A jobbját ökölbe szorította, majd a pocakja előtt egy obszcén gesztussal mozgatni kezdte fel és alá. A mozdulat olyan volt, mintha állati belsőségeket vagdalna egy pengével.- Ó, istenem! - nyögtem.- Mit mondott!- Semmi, nem érdekes.Hümmögött valamit, majd megfordult, és szuszogva a székére ereszkedett.- Most... szóval azok után, hogy mindent tudok, mi történik... mi lesz most velem? Miért mondták el nekem ezt az egészet?McEnroe a körmét piszkálta. Buchan a kifogástalanul fényesre pucolt lakkcipőit méregette. Ashkenside ezúttal különösen hosszú ideig várt a válasszal.- Egy különleges feladattal szeretnénk megbízni. Ezt egyedül maga képes végrehajtani - válaszolta végül.- Mi lenne az?Ismét megcsillant a páncélüvegre emlékeztető szemüvege.- Találkozni fog Andrew Baldenhammal. Ő csak magát hajlandó elfogadni közvetítőként. Roughtrade hozakodott elő a dologgal. Rajta keresztül akar kapcsolatba

lépni velünk.- Miért?- Fogalmam sincs. Talán kicsúsztak a kezéből a dolgok. Lehet, hogy ki akar kerülni ebből az ördögi körből. Az is lehet, hogy felkínál nekünk valamit. De persze Roughtrade-nél soha nem lehet tudni. -Ismét megrándult a szája széle.- Mikor kerül sor erre a találkozóra?- Ezt még nem tudjuk, de szerintem hamarosan.- Hol? Ashkenside elhallgatott.- Damaszkuszban - mondta McEnroe barátságtalanul. Aztán el-vigyorodott. - Ismeri a várost?- Nem - feleltem.McEnroe a tudomásulvétel jeleként bólintott, és simogatni kezdte erősen barázdált homlokát.- Ne aggódjon, Kirk, megoldjuk a dolgot! Ez egyáltalán nem hangzott meggyőzően.Hajnali négy óra lehetett, mikor Alice parancsoló harangkongatással felébresztett.- Mr. Kirk, egy közvetlen beszélgetésre kérik. Legmagasabb sürgősségi fokozat - mondta jókedvűen.- Oké - nyögtem ki álomittas hangon, a kezemmel hátrasimítottam a hajam, és így megszépülve a kamera elé ültem. Felvérteztem az idegeimet az ellen, hogy a tolószékbe kényszerült Andrew-val találom szemben magam.De nem ő volt a hívó, hanem Rút.- Élsz még?- Mi van? Persze hogy élek még!- Tudod, hogy manapság már lehet ilyen pótlásokat készíteni, korábbi felvételekből összevágva, vagy ilyesmi. Csak ezért kérdezem.- Milyen pótlásokat?- Azokra a filmekre gondolok, amiket manapság számítógéppel csinálnak régen meghalt színészek korábbi felvételeiből. Pont olyan, mintha még élnének. Már alig van olyan tévésorozat, amiben ne játszana Humphrey Bogart, James Dean vagy Marilyn Monroe. Ők meg már legalább ötven éve nem élnek.- Biztosíthatlak róla, Rút, hogy én még tényleg élek.- Látom az arcodat a monitoron, és egy hangot is hallok, ami eléggé hasonlít a tiedre, Pete. De azt is tudom, hogy ilyesmit szimulálni is lehet. Vannak cégek, mint például a „Hívások a paradicsomból Rt." amelyek egy csomó pénzért beszélgetéseket készítenek halottakkal.- Ha ez megnyugtat téged, itt nem a „Hívások a paradicsomból Rt.", beszél. Amit magad előtt látsz, az én vagyok, teljes testi valómban. Élek, és még majdnem jól is vagyok. Esküszöm.- Mindig is olyan átkozottul biztos voltál abban, hogy mi az igazság és mi nem az. Honnan veszed ezt a magabiztosságot?- Alapjában egyszerű dolog, ha valaki vigyáz arra, hogy a fejét ne zavarják össze mindenféle...- Ó, Pete! - rázta meg szomorúan a fejét. - Még mindig nem tudod, mi a valódi és mi nem az, azt se tudod, mi a helyes, vagy illendő, meg hogy mi kell igazából egy nőnek.- Nem illendőségről volt szó, hanem csak korrektségről. Ne légy igazságtalan.- De azt, hogy mi a korrekt, azt persze te akarod megmondani.- Megköszöntem már a születésnapi jókívánságokat?- Kérlek, Péter! Miért van az, hogy ha mi beszélgetni kezdünk, néhány mondat után mindig veszekedésbe torkollik?

- Korábban nem volt mindig így.- Te is más voltál. Nem voltál ilyen magabiztos... ilyen öntelt. -Félrefordította az arcát. Megnövesztette a haját, ami most erősen göndörödött. Pont ezt szerettem benne a legjobban, amikor megismerkedtünk. Mostanra talán egy kissé öreg lett ehhez a fiatal lányos frizurához. A kézfejével az orrát törölgette, és nem emelte fel az arcát.- Korábban mindketten mások voltunk - mondta végül halkan.- Azért hívtál fel hajnali háromkor, mert ezt tudatni akartad velem?- Még éjfél sincs! Ezt megint úgy mondod, mintha az én hibám lenne, hogy ott Floridában már három órával később van.- Honnan beszélsz most?- Természetesen otthonról!Ezt most úgy mondta, mintha csak a múlt héten váltunk volna el, nem pedig majdnem egy éve.Csak most ismertem fel a csíkos huzatú kanapét, amin felhúzott lábakkal ült, mintha fázna. Fehér frottír fürdőköpeny volt rajta. Mellette a nádból fonott lábú üvegasztal látszott, amin még mindig az én újságjaim tornyosultak, elolvasatlanul. A közös lakásunkban volt, Portlandben.- Nem engedtek oda hozzád! - mondta duzzogva. Összeszorította az ajkait, én meg észrevettem, hogy a szája körüli apró ráncok azóta mélyebbek lettek. Ettől olyan keserűvé vált az arckifejezése, amit még soha nem láttam nála.- Kik azok az ők? - kérdeztem.- Nem tudom. Ezeknek az embereknek nincsen nevük. De nem hagytam magam lerázni. Végül egy sikamlós modorú spagettizabáló maffiózóhoz vezettek... valami Buchannak hívták. A gazember azt mondta, hogy meglepi a felbukkanásom. Azt mondtam neki: A francba, én vagyok a felesége, és csak azért repültem ide, hogy lássam őt, és megtudjam, hogy van. Erre azt mondja nekem az a szemtelen törpe: Honnan ez a hirtelen érdeklődés, hiszen már több mint tíz hónapja feléd se nézek. Erre azt kérdeztem, hogy ezt meg honnan tudja, meg azt is megmondtam neki, hogy ez így egyáltalán nem is igaz. Erre a disznó azt felelte, hogy ő egészen sok mindent tud, még azt is, hogy milyen üdvözleteket küldtem neked, és hogy ezek a kis figyelmességek mennyire szórakoztatóak voltak a számára. Erre persze egyből megmondtam neki, hogy szerintem buzi, meg hogy egy utolsó szemétláda.- Buchan a NASA biztonsági főnöke. Már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán beszélhettél vele. Talán csak személyesen is meg akarta ismerni a... figyelmességek feladóját.Nem kerülte el a figyelmem az az aprócska képhiba, ami a NASA szó elhangzása után átfutott a képernyőn. Valahol az InfoPoolnál most jelzett egy egérfogó, és bekapcsolt egy felvevő. Ezt tudhattam volna! Hogy lehetek ilyen hülye? Most már túl késő volt.- Azt is mondta, hogy a kérésemet biztonsági okokból nem teljesítheti. Valami operációról is említett valamit. Meg fognak műteni, Pete?- Valamit félreértettél, Rút. Egészséges vagyok, nem fognak megoperálni.- Mondd meg az igazat!- Ez az igazság.- Miért nem engedélyezték eddig a közvetlen beszélgetést? Legalább tízszer próbálkoztam már. Mindig csak azt mondták, hogy pillanatnyilag nem vagy elérhető. Mi folyik ott, Péter?Láttam magam előtt Buchan mozdulatlan arcát, amint éppen az erről a beszélgetésről készült videofelvételt nézi.- Nem tudom, Rút. Ha tudnám, se mondhatnám el neked.- Veszélyben vagy?

- Nem, egyáltalán nem veszélyes a dolog. Egy barátomról van szó, akit ki kell húznom a slamasztikából. Elég bonyolult ügy, nem hiszem, hogy pár mondatban el tudnám magyarázni neked. Pláne ilyenkor, éjnek idején...- Vigyázz magadra! Aggódom miattad. Ha valahogy segíthetek, kérlek...- Ez kedves tőled, Rút.- Néha az az érzésem támad, hogy mi már mindketten halottak vagyunk. Mintha valaki ellopta volna az életünket, de nem is vettük észre.Észrevettem, hogy sír. De Buchan vigyorgó arcát is láttam magam előtt, ezért nem szóltam semmit.- Hazajössz, ha majd vége lesz ennek?- Meglátjuk.- Kérlek, Pete!- Oké - mondtam. A hangom kedvesebben csengett, mint akartam.- Jó éjszakát, Pete!- Jó éjt!Heves mozdulattal megszakítottam a kapcsolatot, mert éreztem, ahogy a lelkemben megtörik a páncél. Csak most vettem észre, mennyire nagy terhet jelentett nekem eddig ez a tettetett keménység.Némán bámultam az üres képernyőt, míg végül Alice jelent meg:- Szüksége van még rám, Mr. Kirk?- Köszönöm, már nincs. - Kitrappoltam a konyhába, és a hűtőből egy doboz sört hoztam magamnak. Ez volt az utolsó, és túl hideg is volt. Ide-oda görgettem a tenyeremben egy ideig, mielőtt feltéptem. Csak két-három kortynyi rettenetesen fémízű lötty jött ki belőle, a több folyadék jéggé fagyva zörgött a dobozban. A jéghideg dobozt egy ideig a mellemen görgettem, majd átmentem a fürdőszobába.- Ilyen a mi szerelmünk, Pete - mondtam a tükörképemnek a mosdókagyló felett. -Vén, mogorva faszi lettél. Sértett önérzettel duzzogsz itt már hónapok óta, most meg hirtelen teljesen elérzékenyültél az önsajnálatod miatt.Ledugtam az ujjamat a torkomon, a mosdókagylóba okádtam a förtelmes sört, kimostam a számat, majd eloltottam a villanyt.Vajon mire gondolt azzal, hogy nem tudom, mi az igazság. Ilyesmiken törtem a fejem az ágyban, de mire a kavargás valami gondolattá kezdett volna összeállni, már el is aludtam.A sebhelyes arcú férfival álmodtam, akivel a Sultan Ahmet fedélzetén találkoztam. Barátságosan bólintott felém, miközben kivillantotta aranyfogát. Az arca most is rettenetesen nézett ki: a sebhelyek és a ráncok groteszk maszkká álltak össze. A fején széles karimájú kalapot viselt. A kép valahogy homályos és torz volt, mintha halszemlencsén át néztem volna. Ijesztően nagy kezével teljesen körülfogta a kerek, bádogból készült cukortartót, és felém tolta a pulton. Lassan mozgott, mintha egy lassított felvételt látnék. Amikor kinyitottam a cukortartó fedelét, Rút arcát pillantottam meg benne. A szája kinyílt, és a nyelve lassan kifelé kezdett csúszni...A saját ordításomra ébredtem, felültem, majd az ablakhoz támolyogtam. Kapkodva nyitottam ki, és jólesőn, mélyen lélegeztem. Szürke, felhős nap volt. Megfordult a szél, most a lagúna felől fújt. A levegő fülledt és ragadós volt, poshadt víz és állati tetemek szaga érződött. A sirályok átható sikoltozása idegesítő volt.

Egy ódon város maradványaiMcEnroe azt mondta nekem, hogy ezentúl egyetlen lépést sem fogok tenni egyedül. „Egy vagy két emberem mindig figyelni fogja. Váltani fogják egymást, úgyhogy maga is nem fogja tudni, ki az. Csak akkor fognak közvetlen kapcsolatba lépni magával, ha

elengedhetetlenül szükséges."Hatszor vagy hétszer mentem el sétálni a csaknem teljesen megtelt Jumbón, ezután már úgy gondoltam, hogy kiszúrtam a két védőangyalomat. A két pasas a gép hátulsó részén ült, elég messze tőlem. Biztosan azért, hogy mindent szemmel tudjanak tartani, és gyorsan be tudjanak avatkozni, ha kell. Az egyik férfi sötét hajú volt, a harmincas éveiben járt. Fekete öltönyt viselt, vadonatúj fekete diplomatatáskájával túlzottan is utazó üzletembernek látszott ahhoz, hogy igazi legyen. Valahányszor arra jártam, mindig feltűnően kezdte tanulmányozni a táskáján kiterített magazinokat. A másik pasas talán negyvenéves lehetett, szőke rövid haja volt, tweedza-kót és kék-fehér csíkos sportinget viselt. Neki is diplomatatáska volt az ölében. A bal hátsó vészkijárat mellett ült, lábait messze kinyújtva. Amikor csak végigmértem, mindig érdeklődést színlelve nézett ki az ablakon, pedig odakint semmi látnivaló sem akadt, leszámítva az alattunk körülbelül 4000 méteren húzódó szürke felhőréteget, ami összefüggően borította be az Atlanti-óceán északi területeit.McEnroe, McEnroe! - gondoltam győzelemittasan. - A fejedre fogom olvasni, hogy milyen könnyen kiszúrtam a két kísérőmet.Mindkét pasasom kiszállt Rómában. Innentől feladtam, hogy detektívesdit játsszam.Helyi idő szerint 22.00 óra volt a Leonardo da Vinci repülőtéren. Páncélozott harcjárművek érkeztek, géppisztolyos, harci egyenruhát viselő katonák vették körül a repülőgépet. Megerősített biztonsági intézkedések. Észak-Afrika nincs messze innen, talán bombariadó van. Mindenkinek le kell szállnia a gépről. A levegőben leheletnyi kora tavaszi illat érződik.A csomagokat kirakják, és egyenként azonosítják. Vörös overallos, szakállas emberek emelgetik türelmesen a poggyászt az alacsony kocsikra. Mindegyikük teljesen tudatában van jelentőségteljes feladatának, ez jól látszik az arcukon. Méltóságteljesen viselik a mellükön lógó tenyérnyi fényképes igazolványt.Két óra elteltével mehetünk fel újra a gépre. Néhány beteget hoznak, akiket az első üléssorokra ültetnek. Idős, sötét bőrű emberek, csak csíkos pizsamába vannak öltözve, mindegyik egy takaróba burkolózik. Két fekete öltönyös férfi egy aggastyánt támogat be. Az unokái lehetnek? A csontsovány testet vállainál és a térdhajlatánál emelve ügyetlenül és lihegve teszik a székbe. Egyikük túl korán engedte el, a bácsi feje nagyot koppan a karfán. Halkan felnyög, mikor ugyanaz a fajankó rálép az ernyedten lelógó kezére. Egy steward lép oda, és kezébe veszi az irányítást, hátraküldve a két pasast. Az öreg hálásan néz rá. A pizsamája félrecsúszott, az átlátszó kötés alól friss műtéti heg villan elő. A szívétől srégen a teljes testén át egészen a jobb csípőjéig hatalmas vágás húzódik. Szeme egészen tompa a fájdalomtól és a nyugtatóktól.- Nem palesztin, hanem szíriai - mondja nekem a steward, úgy hiszi, meg kell hogy nyugtasson.Vállat vontam.A starthoz gurulunk. A páncélozott járművek szorosan mellettünk haladnak. A géppuskák csövei a kifutópálya lámpáin túl kezdődő éjszakai sötétségbe merednek. Amikor a jumbo felgyorsul, a kísérő konvoj lassan lemarad. A gép az elemelkedés után azonnal éles balfordulót csinál, hogy minél hamarabb elhagyhassuk a szokásos légifolyosót. Lehet, hogy attól tartanak, valaki föld-levegő rakétát lő ki ránk.Róma még mindig a fények szigete, noha éjfél már rég elmúlt. A város közepén szélesen elterpeszkedve a Vatikán komor kőpalotája látszott.Az Antilibanon hegy csúcsa messze kimagaslott a többi közül a sápadt holdfényben. A völgyekben viharfelhők húzódtak, időnként vörös villámok cikáztak át a sötétségen.A gép leszállás előtt széles ívben megfordult a sivatag felett, közben erősen rázták a légörvények. Kísértetiesen kék fények jelennek meg bal felől, mintha hatalmas

ibolyamező felett járnánk. A kifutópálya fényei. Imbolyogva és pattogva ért földet a gép.„Damaskus International Airport" - hirdetik az embermagas betűk a fogadócsarnok falán. Kétemeletes, csúnya épület, a célszerűség diktálta formákat sikertelenül próbálják Alhambra stílussal álcázni.Forró, poros szél fújt a Golán-fennsík felől, a közelgő vihar előszele. A jobb oldalon arab kereskedelmi léghajók sorakoztak. Ezek a színesre mázolt óriások úgy néztek ki, mintha repülő paloták lennének az 1001 éjszaka meséiből. Most azonban inkább megvadult kínai sárkányokra emlékeztettek, ahogy az erős szélben rögzítőköteleiket cibálták. A földi személyzet lázasan dolgozott, hogy további pányvákkal rögzítsék őket az elsodródás ellen.- Ne aggódjon a csomagja miatt, Mr. Kirk! - Egy alacsony, pocakos emberke állt mellettem. - Értük fognak jönni.Talán hatvanéves is lehetett, kék blézert és szürke nadrágot viselt. Régimódi aktatáska volt a kezében, a másikban pedig kampós végű esernyőt tartott.- A nevem Fuller - mondta nevetve. A halántékánál hátrasimította hosszú ősz haját, és megigazította a szemüvegét. - Washington óta maga mögött ültem.- Tudom - feleltem. - Feltűnés nélkül keresztrejtvényt fejtett egész úton.- Jól megfigyelte. Kérem, várjon meg itt! - Egy egyenruhás reptéri hivatalnokhoz fordult, és az aktatáskájából egy átlátszó mappát húzott elő.„Damaszkusz az ókori kelet középpontja - hirdette az érkezési oldal pultjára készített színes utazási prospektus. - Több mint négy évezred óta az Afrikából és Európából Ázsia felé irányuló áruforgalom csomópontja... Európa előőrse... A világvallások és a kultúra bölcsője... A századforduló óta a régió politikai súlypontja. Miután Bejrútot elpusztította a negyven éven át tartó polgárháború, Bagdad kivérzett a véget nem érő viszályokban, Jeruzsálem a megbékélni nem tudó gyűlölet véres mészárszékévé vált, Kairó pedig a túlnépesedés fertőjébe süllyedt, Damaszkusz lett a béke és a megértés oázisa... Elnökünk példaszerű liberális politikája révén a halhatatlan emlékű Ássad öröksége tovább gyarapodott"... - Itt elegem lett.„Damaszkusz a nemzetközi kongresszusok és találkozók városa is, művészeti központ... Kelet és Nyugat találkozása..."Szemügyre vettem az elnök portréját. Nem volt nehéz, minden falon az ő képe díszlett.- Tudja, miért van az itteni vezetőknek olyan szögletes koponyájuk? - kérdezte Fuller. -Az újszülöttek feje alá lapos követ tesznek. Ez kidomborítja a koponyát, és így több helyet teremt a nagyagynak. Komolyan beszélek! - tette hozzá, mikor észrevette kétkedő pillantásomat. - Titkos recept. Már generációk óta alkalmazzák.Egy hivatalnok intett a kezével, mi pedig akadálytalanul haladtunk át az útlevél-ellenőrzésen. A kora reggeli időpont ellenére a várócsarnokban rengeteg ember volt, leginkább a földön ültek. Nagyon sok nő volt köztük, félig elfátyolozva vagy fehér leplekbe öltözve. Az anyák - sokan hihetetlenül fiatalok voltak még - gyermekeiket ringatták. Vékony csuklóikon hatalmas ezüst karpereceket viseltek.A Syrianair egyik öreg Jumbója dübörgött végig a kifutópályán, majd végre a levegőbe emelte az orrát. Hajtóműveinek mennydörgése megremegtette az épület üveghomlokzatát.Magas, sovány ember volt a sofőrünk. Úgy harmincéves lehetett. Ritkás szőke haja a homlokába lógott. Az arca is csontos volt, hideg kék szeme mélyen ült. Mogorva és szófukar volt, még köszönni is alig akart. Az amerikai követség küldte, hogy a szállodánkba vigyen minket. Fullerral a kocsi hátsó ülésére ültünk.Erős szélroham támadt, ami port és papírdarabokat kavart fel az úttesten. A papírfecnik az út menti drótkerítésbe akadtak. A padkán egy csomó kivilágítatlan teherautó sorakozott. Esni kezdett az eső. Hirtelen szikraeső és sötét füst csap fel

előttünk. Baleset történt talán? Egy álarcos alak szalad előttünk az úton. A sofőrünk lefékezett, és egy pisztolyt rántott elő a kesztyűtartóból. Egy másik álarcos is felbukkant, egy másik munkás, aki egy félbevágott zsákot húzott a fejére, hogy az eső elől védje magát. Az út másik oldalán álló nyomorúságos deszkakunyhóba menekültek a vihar elől, és szemetet égettek, hogy ne fázzanak. A férfi benézett a lelassító kocsiba, és rémülten visszarettent a rá irányuló pisztolycső elől. Továbbhaladunk.Egyre jobban esik, a villámok szapora csapkodásában olyan, mintha marékszám rizsszemeket hajigálna valaki. Az út mentén a szél eukaliptuszokat, ciprusfákat, kopasz jegenyéket borzol. Alacsony, csúnya épületek tűnnek fel, vályogból vagy szürke terméskövekből épültek; néhányat rozsdás hullámlemezzel fedtek be. A tetőkön hajladozó tévéantennák erdeje látszott.A belvárosban nem volt eső. Az utcák szárazak és porosak voltak. Csak néhány autó járt az utakon. A kertekben barack- és mandulafák virágoztak. Mire a szállodához értünk, már teljesen kivilágosodott. A nap átküzdötte magát a horizonton sorakozó vastag barnás felhőkön.A Sheraton nem a legjobb szálloda a városban, de hagyományosan ez az amerikaiak találkozóhelye. Kívülről egy észrevétlen, hatemeletes kockaépület a múlt század hetvenes éveiből. A homlokzaton a lőrés-szerű ablakokon kívül semmi sincs, ami magára vonná a tekinteteket, annál inkább furcsák az eredeti tető szélén jóval túl lógó utólag épített lakosztályok. Ezek úgy csüngenek ott, mint valami hatalmas madárfészkek. A bejáratot bunkerszerű tetőzet fedi, érkezéskor úgy tűnnek el ebben az autók, mint egy alagútban. De a hotelnak megvan az az előnye, hogy egy kicsit félreeső helyen áll; az Omajjádok terétől délnyugatra, a Quneitra felé vezető Faez Mansur autópálya, a bejrúti vasútvonal és a Choukry Kouwatly sugárút által határolt térségen. Ez utóbbi úton érkezett száz évvel ezelőtt Mark Twain a szíriai metropolisba, kimerültén és a lovaglástól kisebesedett fenékkel.McEnroe a bejáratnál várt ránk. A ruhája át volt izzadva, kialvatlannak tűnt, az arca szivacsos volt, a szeme véreres, a lehelete pedig whiskytől bűzlött.- Két lakosztályunk van a hatodik emeleten - mondta. - Jobb lenne, ha a szobájában maradna, Kirk, mert így mindig el tudom érni. Nem beszélhet senkivel, még videofonon keresztül sem. A hotelszemélyzettel sem érintkezhet. Ha valamire szüksége van, mondja meg Fullernak, ő majd megszerzi. Az ő szobája a magáé mellett van. Ha valaki kopogtatna, majd Fuller nyit ajtót. Lehet, hogy mindezt eltúlzottnak hiszi, de higgye el, szükséges.- Andrew vagy Roughtrade jelentkezett már? - kérdeztem.- Még semmi hír. De ez nagyon gyorsan megváltozhat, hiszen most már maga is itt van. A legjobb, ha most lefekszik, és alszik egypár órát. Kér valamit reggelire?- Én nem bánnám - szólt közbe Fuller. - A legutóbbi étkezést az Azori-szigetektől délkeletre szolgálták fel, az meg legalább háromezer mérföldre van.- Akkor felküldetek valamit maguknak.A felvonó cizellált sárgaréz lemezekkel volt borítva. A lestrapált fülke cikornyái az Omajjádok mecsetje utánérzésének tűntek. A lakosztályaink viszont igazán pazarul voltak berendezve. Mindenüttsüppedős szőnyegek, burjánzóan zöld cserepes virágok, díványok és heverők álltak, meg bőrpuffok és hatalmas fotelek; bennük pazar kézimunkával készült díszes párnák terpeszkedtek, mint a bagdadi kalifák háremében.A reggeli nem kevésbé pazar volt. Vagdalt hússal és mogyoróval töltött, olívaolajba mártott kis padlizsándarabkák, kandírozott padlizsán mézzel, fehér, sűrű juhsajt, amibe olajbogyókat kevertek, és oregánóval szórták be, frissen sült lepény kenyér, hozzá szőlő, füge, datolya. A teát apróra vágott borsmentalevélkék díszítették, a kávéba

pedig csipetnyi fahéjat kevertek. Az arab konyhát illetően a világképem alapjában módosult.Dél körül McEnroe felébresztett.- Kaptunk egy telefonhívást, lehet, hogy sor kerül a kapcsolatfelvételre. Készüljön, Kirk. Fogjon egy taxit, és menjen a... - a kezében tartott cédulára sandított - Jabal Kassiounhoz. Ez a várostól északra fekvő, hosszan elnyúló hegyhát neve. Van ott egy afféle szórakoztató park gyerekek számára. Kávézókkal meg minden ilyesmi. Fuller, maga a kocsival követi. Vigye magával Piercyt is! Időpontot nem jelöltek meg az üzenetben. Csak annyit mondtak, hogy a délután folyamán. Minden világos?- Nekem semmi sem világos! - feleltem álmosan.Egy pillanatig megsemmisítő pillantással méregetett, aztán felmordult:- Nekem se, barátom. De majd minden kiderül. Nagyon jó előérzetem van. Van még kérdése?- Hát, ha magának ennyi is elég...- Nem elég ennyi! Ne okoskodjon már megint! - mordult fel ismét. - Pillanatnyilag semmi mást nem tudok felmutatni, ezért erre kell hagyatkoznom. Ha nem így tennék, akkor nem értem volna el ezt a kort ebben a szakmában. Megértette?Csillapítóan felemeltem a kezem.- Jól van, jól van.A jabal Kassioun egy kopár, okkersárga színű magaslat, amit aztán önhatalmúan egy csomó műholdvevővel, radarállomással és rádióadótoronnyal raktak tele. Úgy fele magasságánál van egy terasszerűség, ahová a legforróbb órák elmúltával nagyon sok damaszkuszi család jön fel, gyerekestül.A parkoló egyre jobban megtelt, ahogy lassan esteledni kezdett. A dodzsemnél, a körhintánál és az elektronikus dzsihád játékteremnél már most is telt ház volt. Mindenfelé gyerekek visítoztak. Feltűnően erősen kisminkelt lányok flangáltak csoportokban. Kíváncsi, de lenéző és öntudatos pillantásokat vetettek rám.Már legalább két órát mászkáltam hiába fel és alá, mikor felfedeztem egy standot, ahol hideg sört árultak. Vettem két doboz Hanningert, és mikor megfordultam, féltucatnyi, khakiszínű iskolai egyenruhát viselő fiú vett körbe. Először nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen támadt érdeklődést, de aztán eszembe jutott, hogy most egy iszlám országban vagyok, ahol az alkohol tiltott dolognak számít. Valószínűleg arra vártak, hogy részegen összeessek, mint ahogy ezt az iskolában az elrettentő oktatáson tanították nekik.Leültem az egyik asztalhoz, a túlsó felén pár gyerek éppen fagyit evett. A lapos fehér műanyag pohár alján lévő málnaszínű lében döglött hangyák úszkáltak. A szemben lévő betonfalon régi ismerősökre bukkantam: Donald kacsa és Mickey egér kis műanyag figurái voltak odaragasztva. Valaha szép színesre festhették őket, mostanra azonban a szél és a homok csaknem felismerhetetlenné tette őket. A múlt század popkultúrájának maradványai.Kiittam a sörömet, a fiúk legnagyobb csodálkozására minden imbolygás nélkül felálltam, és a terasz széléhez mentem, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra. Egykor ez a város volt a hét folyó oázisa, mostanra azonban betonba ágyazott föld alatti szennyfészekké süllyedt.A levegő szinte párás volt a portól, amit a sivatag felől fújó szél sodort magával. A mályvaszínű égen furcsán elmosódtak a nap körvonalai, mintha éppen feloldódni készülne. A különös fényben a négymilliós város szürrealisztikus látványt nyújtott. A távoli sivatag okkersárga és szürke háttere előtt fahéjszínben feküdt a város, mintha csak a talajból kristályosodott volna ki. Helyenként régi temetők látszottak hosszú, fehér sírköveikkel, ezek mint valami száraz ko-rallpadok feküdtek a homokon. Kelet

felé a távolban felfedeztem az Omajjádok mecsetjének minaretjeit és kupoláit.- Éppen ott, ahol most maga áll, Mr. Kirk, állt 635 őszén az utolsó kelet-római helytartó, amikor búcsút vett a várostól. Herakles volt a neve. A legenda szerint sírt is. - Egy negyven év körüli, alacsony férfi állt mellettem, fekete szakálla rövidre volt nyírva, nyílt, barátságos arcából élénken villant elő sötét szeme. Fekete színű, háromrészes öltönyt viselt, ettől ügyvédnek vagy középiskolai tanárnak tűnt. Enyhe francia akcentussal beszélt angolul.- Amikor Chalid, az Isten Kardja negyvenezer harcosával kitört a sivatagból, kétszázötvenezer kelet-római légióst futamított meg. Ez Jármuknál történt, ötvenmérföldre délnyugatra innen. Damaszkusz fél éven át állott ostrom alatt, de aztán feladták. Ezzel kezdődött Konstantinápoly hatalmának a vége. - Rezignáltán széttárta a karját.- Honnan tudja a nevemet?- Át kell adnom Mr. Baldenham üdvözletét. Már nagyon örül, hogy viszontláthatja önt.- Hogy van?- Nincs jól, de valószínűleg elég sokáig fog élni ahhoz, hogy teljesíthesse a feladatát.- Hol van most?- A városban.- Akkor vigyen oda hozzá!- Kérem, legyen türelmes, Mr. Kirk! Még nem vagyunk biztosak abban, hogy csak a maga emberei figyelnek-e minket.- Kik azok a „mi"?- Van nálunk egy közmondás, Mr. Kirk, így hangzik: A szomjazónak mindenhol adnak egy pohár vizet. De ha a kút helyét kérdezi, könnyen rajtaveszthet. Megértette a közmondást, Mr. Kirk?- Igen. Ezért is nem fogom megkérdezni a nevét.Bólintott.- De honnan tudjam, hogy valóban Mr. Baldenham küldte magát?- Megkért, hogy a következőt mondjam magának. Én nem értem, de azt mondta, maga azonnal tudni fogja, miről van szó. Az üzenet így hangzik: Emlékszel arra a lángoszlopra, akkor este, meg a halászokra és a halakra, akik már nem énekeltek?Akaratlanul is felnevettem, mert eszembe jutott az Andrew-val töltött utolsó közös esténk Batticaloában. Eszembe jutott az a férfi is, aki az esti szürkületben a sekély vízben gázolt, meg a lángoszlop is az égen. Vajon Andrew számára mennyi idő telt el azóta?- Legyen holnap délben a Makam ál-Sitt Zainabnál! Onnan talán egy lépéssel közelebb jutunk. Mondja meg az embereinek, hogy maradjanak otthon.- Attól félek, ez meghaladja a lehetőségeimet.- Mégis próbálja meg! Nem akarok feltűnést, még kevésbé azt, hogy valakinek baja essék. Fogjon egy taxit, és jöjjön egyedül!- Hogy hívják a helyet?- Makam ál-Sitt Zainab. Ali leányának a síremléke. Síita zarándokhely. Az iráni menekülttábor közelében van.Köszönés nélkül megfordult, és elment.McEnroe dúlt-fúlt haragjában, amikor beszámoltam a dologról, és elmondtam, hogy egyedül akarok odamenni. Kérdőn nézett Fullerra, aki kifejezéstelen arccal egy színes selyemzsinórokkal díszített vízipipát szívott, amit a szobapincérrel hozatott fel.- Tud pisztollyal bánni, Kirk?- Nem. Gyűlölöm a fegyvereket.McEnroe felnyögött. Fuller vihogott, kinyitotta az aktatáskáját, és egy géppisztolyt

húzott elő.- Megmutassam, hogy kell? - kérdezte tőlem.- Sajnálom, de soha nem vennék egy ilyet a kezembe.- Mi ez a hülyeség, Kirk? - mordult fel McEnroe.- Nem hülyéskedem, komolyan mondtam.- Elengedhetjük így? - kérdezte Fuller felé fordulva.Az csak vállat vont, és csalódottan visszatette a fegyverét a táskába.- Nincs más választásunk.Túl könnyen egyeztek bele? Lehet, hogy csak játszanak velem?- Ugye, tartani fogják magukat a megállapodásunkhoz? - kérdeztem tőlük bizalmatlanul.- Hát persze! - bizonygatta McEnroe védekezőn kitárt karokkal. - Örülök, hogy végre felvették velünk a kapcsolatot. Semmit sem teszek, amivel ezt veszélyeztetném.A vízipipa felbugyborékolt. Az égő dohány fűszeres illatot árasztott, de valami édeskés mellékíze is volt.- Ha találkozik Baldenhammal, a lehető leggyorsabban hozza őt ide! A doumai amerikai katonai kórházba fogjuk szállíttatni. Sürgős orvosi segítségre van szüksége. Nekem meg van hozzá egy csomó kérdésem.A Makam ál-Sitt Zainab egy nagy, körülkerítetlen négyzetes térség, aminek a közepén egy építészeti szempontból ötlettelen mecset és egy minaret emelkedik. Mindkettőt rombusz alakú, szürke és zöld színű csempével borították be, körben a homlokzaton rozsdás állványokon ócska hangszórók lógtak. A kapu fölé egy rettenetes, négyszögletű betonlapot építettek be, amin egy vasútállomási falióra fehér számlapja díszelgett. A mutatók szerint öt perccel múlt dél.A vakító déli napsütés ellenére a helyben volt valami komorság, valami halálközeli hidegség. A lehangoló érzést csak fokozta a közelben álló, kopott terepszínű katonai sátrakból épített menekülttábor. A végeláthatatlan, párhuzamos sorokat szögesdróttal kerítették be. Ameddig a szem ellátott, egyetlen fa vagy bokor sem látszott; a monotóniát csak a vizet szállító tartálykocsik törték meg. A poros utcákon feketébe öltözött, teljesen elfátyolozott asszonyok cipelték színes műanyag vödreiket, vagy a borzalmas, betonozott mosóhelyek előtt álltak sorban. Egypár gyerek játszott az egyik sátorsoron, de egyikük sem nevetett vagy mosolygott közben. A lányok mind fejkendőt és térd alá érő szoknyát viseltek.Ez mind az ayatollah-rezsim öröksége. Az iráni katonai puccs idején a nép embertelenül megbosszulta az erőszakos vallási túlkapásokat a papságon. A síita inkvizíció több millió áldozatot követelt, főleg gyermekeket, akik a sah rendszerének megdöntése utáni időben vesztek oda. A bosszú is rettenetes volt: több mint ötvenezer mullahot gyilkoltak meg, szúrtak le, vertek agyon, négyeltek fel vagy égettek el elevenen. Ezt a csapást a síita papság sohasem fogja tudni kiheverni. A túlélő menekülteket sehol sem látták szívesen, egyedül Szíria kínált egy részük számára menedéket. Azoknak a mulla-hoknak és családjaiknak, akiknek sikerült a szökés a Perzsa-öblön keresztül.- Allah ritkán segít az igazhitűeknek - szólalt meg mellettem egy idős férfi hibátlan angolsággal. - Ez már Zainab és testvérei, Hussein és Hassan idejében is így volt. Biztosra vették, hogy Allah segíteni fog rajtuk, de az Isten közönyösen nézte végig, ahogy Hussein herceget meggyilkolták. Síiták! - Megvetően a porba köpött. -Az Öbölháború alatt minden este itt ordibálták el gyűlölködő dalaikat. A nők pedig büszkén hordozták körbe elesett fiaik képét, meg annak a vén csirkefogó Khomeininek az arcképét. Mostanra már mind meghaltak - mondta vállat vonva. - És Allah ismét csak közönyösen szemlélte a dolgot. Csak a gyász és a keserűség maradt. Mégis,

sokaknak ettől csak erősödött a hite. - Felemelte a botját, és dühösen a homokba bökött vele. - Á legenda szerint a világ pusztulása után Allahot először az Omajjádok mecsetjében fogják ismét imádni. Nem Mekkában, nem is Jeruzsálemben, és nem is itt. - Ismét a porba szúrta a botját.- Hol tanult meg ilyen jól angolul?Szegényesen volt öltözve, fekete bugyogót és egy foltos katonai kabátot viselt. A fejét mesterien feltekert piros-fehér csíkos, fehér bojtos turbán fedte.Felnézett, mintha közelebbről is meg akarná szemlélni az arcomat vastag szemüvegén át, mielőtt válaszra méltat. Egyetlen foga volt már csak, az alsó állkapcsában.- A családomnak hatalmas szállodája volt Bejrútban. Sok külföldi turista járt oda, persze még a háború előtt. Most pedig nyomorban élek, csak néha keresek egy fontot, mint például most is, amikor megmondom magának, hogy menjen oda ahhoz a szürke teherautóhoz, ott szemben. - A botjával még meg is mutatta az utat. -Nyissa ki a hátulsó ajtót és szálljon be! Egy régi ismerősével fog találkozni. Nem kell szaladnia! - kiáltotta utánam. - Vár magára.- Éppen ezért sietek!- Andrew! - kiáltottam, mikor felrántottam a raktér ajtaját. De a kocsiban megint csak az a férfi volt, akivel ajabal Kassiounnál beszéltem. A jobb oldalon ült egy felhajtható ülésen.- Szálljon be, Mr. Kirk, és csukja be az ajtót! - mondta. - Most egy kis körutazást teszünk az óvároson át. Nem bízom ugyanis az embereiben. Még a végén csinálnak valami hülyeséget, és maga rossz kezekbe kerül.- Miért, követett engem valaki?- Nem tudom, de nagyon valószínűnek tartom.- Nekem azt ígérték, hogy...Legyintett egyet, majd öklével kétszer a sofőrfülke hátsó falára csapott. Egy fiatal férfi arca jelent meg a hátsó ablakban, aki némán bólintott. Elindultunk.A Damaszkuszi Souk, ahogy a kiterjedt piacot nevezték, az Omajjádok mecsetjétől délre és nyugatra terült el. Első pillantásra olyan, mint valami barlangrendszer. Különféle korokból származó építmények kusza sokasága az egész; vannak itt még a római és bizánci időkben épült boltívmaradványok is, amelyeket félig már elhordtak, vagy újabb épületekbe építettek be. Van itt tégla, vályog, terméskő, fagerendák meg beton, mind egymásba épülve. Az utcák az évszázadok alatti ismételt feltöltések miatt helyenként több méterrel az eredeti szintjük felett húzódnak, ettől a régebbi házak földszinti részei olyanok, mintha lassanként a földbe süllyednének. Ide, a boltozatos pincehelyiségekben elhelyezett kézműves műhelyekbe meredek rámpákon vagy létrákon lehet lejutni. Mindössze egy vagy két méterre innen, fejmagasságban dübörögnek a teherautók és buszok kerekei, meg a kisebb járművek egész hordái. A siralmas állapotú útburkolat és a hihetetlenül szűk utcák sem akadályozzák meg, hogy hatalmas tumultus ne alakuljon ki, és egy percre se csituljon. Nem csoda, hogy errefelé mindent elnyom a forgalom pokoli zaja és maró füstje.Egy ilyen utcáról egy nagyon meredek lejtőn egy kikövezett belső udvarra hajtottunk. Úgy látszott, ezt a helyet a kovácsok uralják; nyolc aprócska, kormos műhely vette körül minden oldalról.- Várunk itt egy kicsit - mondta a kísérőm, mialatt a fiatalember kihajtott a kocsival az udvarról.Az egyik műhely előtt egy szamár feküdt, a patkoláshoz első és hátsó lábait is összekötözték. Az állat teljesen apatikusnak tűnt, csak akkor csapott egyet-egyet a fülével, amikor az izzó patkókat a patáira tették. Sűrű füst szállt fel. Két fiú állt ott, és figyeltek. Az egyikük egy sárga labdát tartott a hóna alatt. A másik egyszer csak

lehajolt, és a védtelen állat orrlyukába köpött. A szamárnak vádlón dülledt ki a szeme, és vad ordításba kezdett. A mérges kovács megkerülte az állatot, és dühös szitkozódással elkergette a köly-köket. A fiúk röhögve elfutottak, közben egymásnak dobálták a labdát.A szomszédos műhelyben két férfi térdelt a vörösen izzó tűzhely mellé rakott szeneszsákokon, közöttük egy kis üllő állt. Az idősebbik, egy rövid ősz hajú ember egy fogóval az üllőn tartotta az izzó vasdarabot, miközben bal kezében egy vésőt fogott rá; a másikuk, aki rendkívül izmos volt, izzadó arccal addig ütötte a fémtömböt a nagykalapáccsal, míg az két részre nem esett.Lenyűgözve figyeltem őket. Ez a kísérőmnek is feltűnt.- Az utóbbi ötezer évben itt nem sok minden változott - vetette oda.A sofőrünk egy kis háromkerekű teherautóval kanyarodott be az udvarra, majd megfordult. A kísérőm felemelte a ponyvát és felém intett, hogy szálljak be. A platón volt pár sörösláda, amire le tudtunk ülni.Húsz perc múlva, borzasztó lassú előrehaladás és pár forgalmi dugó után megismétlődött az előbbi procedúra. Egy másik belső udvarban voltunk, itt nem volt akkora a zaj, ehelyett mindent betöltött a szomszédos kávépörkölő üzem átható illata. Az egyik oldalon egy ódon kétszintes épület állt, amit egészen a tetejéig gyapjúbálákkal zsúfoltak tele. A másik oldalon papírdobozok és faládák álltak, a rakás teteje az első emeleti fakorlátos verandáig ért. Egy fiatalasszony állt ott, karján ringatva gyermekét. Nagyon szomorúan pillantott le ránk. Amikor üdvözlésképpen biccentettem felé, azonnal elfordult, és némán besietett a házba.Az udvar közepén egy kút állt, már teljesen benőtte egy kiszáradt kúszónövény. Az alacsony szegélyt porcelánfigurák díszítették: türkiz alapon kék pávák. A legtöbbjük már törött volt. Talán egykor egy perzsa kereskedő kereskedelmi telepe lehetett ezen az udvaron.A bejárat mellett egy kereskedő őrölt fűszereket árult négyszögletes pléhdobozokból. Volt ott kömény, sötét olajszínű szárított menta, aranysárga sáfrány, pirospaprika, keserű illatú fekete citrom, fekete- és fehérbors, apró kötegekben kakukkfű és rozmaring, fokhagyma meg valami barna gumós növény, vörös és barna lencse. Az ajtó mellett egy tálban kandiszcukor kínálta magát, fehér pamutszálakra kristályosítva, olyan volt, mint egy vaskos gyöngysor.Akaratlanul is tettem egypár lépést a kijárat felé, hogy jobban szemügyre vehessem az árus kínálatát.A kísérőm az órájára pillantott.- Jobb, ha most bemegyünk a házba. Kér teát?Bólintottam. Egy irodaszerű helyiségbe léptünk be, amit most raktárnak használtak. A háttérben álló sötét polcokon kelmebálákat halmoztak fel. A falon gyönyörű, hatalmas tükör lógott, a szélébe arab írásjegyeket csiszoltak. Egy széles vállú öregember üldögélt a pénztárgép mellett, fehér ghalabiát viselt, a fején vérvörös tarbush volt. Egyáltalán nem vett rólunk tudomást, továbbra is úgy ült ott, mint egy kirakati baba. Az ablak mellett leültem egy székre. A kilátás a szomszédos apró udvarra nyílott, nem egészen hat méterre tőlem pékség működött egy félig föld alatti helyiségben.- Meddig tart még ez a bújócska? - kérdeztem.- Ayman bármelyik percben visszaérhet - felelte vállat vonva a kísérőm. - Ilyenkor nagy a forgalom.Egy szakadt farmert és kopott pólót viselő fiú jelent meg egy drótból készült alkalmatossággal, amin három teáscsésze lógott. Amikor kiosztotta őket, akkor vettem észre, hogy az öregember vak. Csak akkor reagált, amikor megérezte a kezében a csésze melegét. Hangosan szürcsölve inni kezdett.

A tea forró és fűszeres volt, de az én ízlésemnek túlontúl is édes. Kipillantottam az ablakon. A fehér alsóinget viselő fiatal pék villámgyors mozdulatokkal kéttenyérnyi tésztadarabokat tapasztott a kemence forró falára. A tészta pillanatok alatt párna alakú darabokra fújódott fel, de a gombócok aztán lassan ismét összeestek. Egy fiatalasszony nevető arca jelent meg a pékműhely ablakában. Amikor engem észrevett, a szája elé kapta a tenyerét, de mégsem tudta visszatartani hangos kacagását. A zajra a férfi is megfordult. Sötét bőrű arcát izzadság borította. Vigyorogva bólintott felém, majd elkapta az asszony ruháját, átölelte és megmarkolta az egyik mellét. Az felsikkantott, és a férfi kezére csapott. A pasas nem törődött már vele, hanem finoman félretolta, és egy liszttel borított kendőt emelt fel az asztalról, ami alól újabb adag tésztagombóc bukkant elő.- Jöjjön, Mr. Kirk! Megérkezett.A fiú összeszedte a teáscsészéket. A kísérőm egy pénzdarabot nyomott a markába, amit torokhangú mormogással köszönt meg.Az öreg is felemelkedett a kassza mellől, hangos krákogással megköszörülte a torkát, majd a padlóra köpte a slájmot. Ezután összefogta magán a ghalabiát, és céltudatosan az ajtó felé kezdett csoszogni bőrszandáljában.Ezúttal egy kék kisbusszal mentünk tovább. A sötét, keskeny bejárónál állt, ahonnan meredek lépcső vezetett az első emeletre. Most a sofőr is kiszállt. Fiatal fickó volt, legfeljebb huszonkét éves lehetett. Sötét haja volt és szimpatikus arca. Agyonhasznált fehér tornacipőt és kopott szürke melegítőt viselt.- Salam! - mondta, és felém nyújtotta a kezét.- Shalom! - viszonoztam az üdvözlést.- Ez ugyanazt jelenti: Béke veled! - mondta erre. - Maga zsidó?- Nem. Amerikai vagyok.- Korábban azt hittem, hogy ez a kettő egy és ugyanaz, így tanították nekünk az iskolában - magyarázta.- Hová akarja vinni Mr. Baldenhamot? - kérdezte tőlem a kísérőm.- Itt van? - kérdeztem a lépcső felé intve. Bólintott.- A Sheratonba.- Ayman majd elviszi magukat. - Bólintott, és üdvözlésre emelte a kezét.- Köszönöm! - mondtam, és futni kezdtem. Két lépcsőfokot léptem egyszerre. Egy tágas lakószobába rontottam be, a padlón és a falakon mindenütt súlyos szőnyegek lógtak.- Megállj! - kiáltotta valaki rikoltó hangon.Porcelánnal teli üvegvitrinek között egy szófán egy fekete ruhás, kövér asszony ült, és egy ósdi tévét bámult. Az ölében egy félig elfogyasztott lepénykenyér feküdt, vastag ujjaival most is ezt mar-kolászta.Rikácsoló hangon arabul mondott valamit, anélkül hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a képernyőről. A sofőr válaszolt neki odalentről. Felém fordította sápadt tésztaképét, és egy fejmozdulattal a szemközti falon lógó piros gyöngyfüggöny felé intett, és azt mondta:- Oké!- Te vagy az, Pete? - kérdezte Andrew hangja.- Andrew! - kiáltottam.- Végre itt vagy! - sóhajtotta.Három vagy négy lépéssel szeltem át a szobát, és félrerántottam a gyöngyfüggönyt.

A rettegés hideg érintéseÉppen olyan volt ez a jelenet, mint ahogy a rémálmaimban már számtalanszor átéltem. Andrew fájdalomtól eltorzult arccal ült a krómozott acélcsövekből és műanyagból

készült tolószékben, lábai csonkját mocskos, véráztatta kötés takarta. Vékony, lesoványodott kezét a kocsi kerekein nyugtatta. Hirtelen kételkedni kezdtem abban, hogy ez itt tényleg a valóság. Egy lepedővel letakart holttest képe villant az agyamba. Úgy éreztem magam, mint valami szürrealista művészfilmben, ahol a történések különböző idősíkjait egymással összekeveredve jelenítik meg.- Te tényleg életben vagy - nyögtem ki, miközben nyeltem a feltörni készülő könnyeimet.- Igen - mondta erőtlen mosollyal. - Az egyik múlandó létformámat látod.- Honnan kerültél ide? - kérdeztem tőle, miután tolókocsistul lecipeltük a meredek lépcsőn, és beraktuk a kisbuszba.- Iránból - felelte halkan. - Ezt a másolatot Roughtrade személyesen állította elő. Ez egy igazán jó minőségű kópia, sokkal jobb, mint amilyennek kinéz. De egy egész csomó dolgon mentem keresztül, mielőtt ide eljutottam.- Miért történt mindez?- Már nem bíznak meg Roughtrade-ban. Az üzlettársai megsejtették, hogy át akar állni. Nagyon bizalmatlanok lettek. A perzsa katonatisztek azt is kitalálták, hogy én valamiféle parlamenter leszek. El is fogtak, és ki akarták verni belőlem az igazságot. De néhány ellenálló kiszabadított, és kijuttattak a Perzsa-öböl partjára, sőt az áthozatalomat is megszervezték.A rendkívül erős forgalomban csak kínzó lassúsággal haladtunk előre. A villanymotorok a folytonos gyorsításoktól és fékezésektől kísértetiesen vinnyogtak.- Láttad Roughtrade-et?- Természetesen. Több alkalommal is hosszan beszélgettünk. Rengeteg információt bízott rám, és persze az ajánlatát is közvetítenem kell.- Miért pont téged választott?- Ő sem bízik már senkiben. Hatalmas vagyont harácsolt össze. Az is lehet, hogy ő a világ leggazdagabb embere. De nem sok élvezete marad belőle, mert folyton mindenféle titkosszolgálatok, irigy ellenfelek meg államfők elől menekül. Az egyik becsapva, rászedve érzi magát, mert a megrendelt specialisták kópiái nem felelnek meg az elvárásoknak, nem akarnak együttműködni vagy túlságosan hamar elpusztulnak, a másik egyszerűen csak a befolyását félti. Én azok közé a kevesek közé tartozom, akikben megbízik, mert tíz éven át a legközelebbi munkatársa voltam. Azt is tudja rólam, hogy megrögzött determinista vagyok, és mindig is támogattam az elméletét.- Ma is egyetértesz vele?- Ne érts félre, Pete! Kizárólag a dolog tudományos részéről beszélek. Az a pasas igazi zseni. Embernek mindig is nehézkes és kiszámíthatatlan volt. Ha pedig arról volt szó, hogy keresztülvigye a terveit, egészen kegyetlen is tudott lenni.- Ő egy szörnyeteg! Csak gondolj arra, hányszor küldött téged a halálba! - A Nancy Tanner-kópiák borzalmas életére és halálára gondoltam. - Villamosszékbe kellene juttatni!- Ha megbízhatok a saját magam által összeállított elektronikus életrajzban, akkor belőlem kilenc példányt adott el, ezt leszámítva. Adj hozzá még hármat-négyet, akiknek nem volt lehetőségük egy InfoPool aljzat közelébe férkőzni vagy más módon üzenni. Ez legalább egy tucat halál, valószínűleg egytől egyig borzalmas körülmények között. Minden esetben meghalt egy ember, minden esetben én haltam meg, de furcsamód engem ez nem érint olyan mélyen.Sőt inkább jókedvre derít, hogy minden egyes alkalommal egy apró fricskát adtam a halálnak. Lehet, hogy ez őrültségnek hangzik.- Mit vár a kormányzattal folytatott alkudozástól? Talán azt hiszi, hogy büntetlenül megúszhatja, és csendes polgári életet élhet valahol? Bíróság elé fogják állítani

emberkereskedelemért, vagy mit tudom én, milyen váddal.Andrew nevetve rázta meg a fejét.- Nem hiszem, hogy így történne, Pete! Éppen ellenkezőleg. Tárt karokkal fogják fogadni. Talán még egy intézetet is rábíznak, ki tudja. Tovább folytatta a kísérleteit, kifejlesztett egy automatikus hibakereső programot, amivel statisztikai adatok alapján ki lehet javítani a sérült felvételeket. Ez azt jelenti, hogy olyan kópiákat képes előállítani, amiket aztán orvosilag hónapokra, talán évekre is stabilizálni lehet. Ezt pedig remekül lehetne használni tudományos célokra, például távoli bolygókra küldött űrutazásokhoz. Akár a szomszédos csillagrendszereket is el lehet így érni. Legénység nélkül indítják el az expedíciókat, a megfelelő vevőberendezésekkel a fedélzeten. Mindig a megfelelő szakembert lehetne fénysebességgel elküldeni, amikor csak szükség van rá. A katonai felhasználásokról nem is beszélve! Hidd el, úgy fogják fogadni, mint egy rég elveszett gyermeket. Még az örvénykamrát is továbbfejlesztette...Észrevette értetlen pillantásomat.- Ez a reprodukciós egység neve. Az a berendezés, amiben a rögzített információ alapján az anyagból ismét létrehozzák a bonyolult szervezeteket. Úgy képzeld el, mint egy háromdimenziós szövőszéket. A szükséges kémiai elemeket és bázisvegyületeket a felvétel alapján meghatározott sorrendben juttatják az örvénykamrába, így elérhető, hogy a másolat számára szükséges valamennyi alkotórész rendelkezésre álljon anélkül, hogy felesleges...Egész idő alatt hallottam egy rendőrautó szirénájának közeledő vijjogását. Hirtelen a buszunkat bal oldalról egy hatalmas ütés érte, amitől erősen jobbra sodródott. Imbolyogva átrohant a járdaszegélyen, hatalmas csattanással kiborított valami akadályt, aztán csörömpölve megállt. Megpróbáltam Andrew-t a tolókocsijával együtt megtartani, de az ütközés ereje a padlóra lökött. A tolószék felborult. Feltápászkodtam, és a sofőrkabin hátsó falán kezdtem dörömbölni. Semmi válasz. Andrew kábultan nyöszörgött. Megpróbáltam kinyitni a tolóajtót, de az az ütközés erejétől beragadt, meg se mozdult. Valaki kívülről is megpróbálta kinyitni. Teljes erőmből feszíteni kezdtem, és együttes erővel sikerült is résnyire kifeszíteni az eldeformálódott ajtót. Egy géppisztolyt tartó khakiszínű egyenruhás alakot láttam, mögötte egy masszív szürke acélsorompó állt egy alacsony betonfal előtt.Ebben a pillanatban egy újabb erős ütközés érte a jármű bal oldalát. Sikerült kipillantanom, mielőtt ismét csak a padlóra zuhantam, és így még láttam az iménti katonát - aki éppen be akart mászni -, amint az ütközés a sorompónak löki. Aztán meghallottam McEnroe hangját, amint azt üvölti:- Kezeket fel! Mindenki! Maradjanak távol attól az autótól!Átpréseltem magam az ajtó résén. Egy bekapcsolt villogójú rendőrautót pillantottam meg, ez volt az, amelyik a kocsink elé furakod-va leszorított az útról. Egy második felfegyverzett egyenruhás állt a kocsi előtt, McEnroe rövid csövű géppisztollyal a kezében dühtől eltorzult arccal ordított neki. Egy hatalmas mentőautót is megláttam, amelyik a mi buszunk roncsa és a járőrkocsi közé ékelődött be.Egy pillantást vetettem a kocsink vezetőfülkéjébe, ahol döbbenten láttam a fiatal sofőr kormányra bukó holttestét. Homlokon és nyakon lőtték. A véres arc furcsán aprónak és torznak tűnt.- Miért lőttétek le? - ordítottam. - Csak egy ártatlan fiú volt! Semmiről sem tudott!- Ne avatkozzon ebbe bele! - mordult rám McEnroe. - Szálljon be a mentőkocsiba!- Miért kellett agyonlőni? Az a srác senkinek sem ártott!- Fogja be a pofáját, és bízza ezt rám! Szálljon már be végre! -harsogta McEnroe még mindig ordítva.Megkerültem a mikrobuszt, és láttam, hogy az az egyenruhás, akit az ütközés a

sorompóhoz lökött, már talpra állt, és a fegyverét McEnroe-ra fogta, miközben a másik kezével vérző orrát törölgette.- Azt hiszem, nincs tisztában azzal, hogy milyen helyzetbe került - mennydörögte felé McEnroe, miközben lassan széttárta a karját. Fullert és a követségi sofőrt, Piercyt láttam, amint fegyvereikkel sakkban tartják a két egyenruhást. - Szedjék ki onnan! - parancsolta a két mentőápolónak. Azok egyesült erővel félretolták az ajtót, és kiemelték Andrew testét. - Ez az én emberem! - kiáltotta McEnroe, és testével fedezte az eszméletlen sérültet. McEnroe area félelmetesen sápadt volt, és izzadságban fürdött. -Túllépték a hatáskörüket! Foglalkozzanak inkább azzal a disznósággal, amit itt csináltak! - mondta nekik, és a halott felé intett a fejével.Beszálltam a mentőautóba Andrew és a két ápoló mögé. Hányingerem volt. Ez a fiú bezzeg nem adhat már fricskát a halálnak.- „Shalom" - mondtam akkor neki. - „Salam" - felelte mosolyogva.- Mi van magával? - kérdezte McEnroe, aki Fuller és Piercy után utolsóként ugrott a mentőbe. Beosztottai előírásosan végig fedezték a visszavonulást a géppisztolyaikkal. Visító szirénákkal és kék lámpával haladtunk észak felé.- Semmi - feleltem. - Tényleg semmi.Másnap hajnalban McEnroe és Piercy Doumába utaztak, hogy az ottani amerikai katonai kórházban beszéljenek Andrew-val. Én Fullerral a Sheratonban berendezett főhadiszálláson maradtam.- Bemegyek a városba, el kell intéznem valamit - mondta Fuller vigyorogva.- Most, hogy már Andrew itt van, nincs is szükség további biztonsági intézkedésekre?- Igen, talán jobb lesz, ha maga itt marad, Kirk! - mondta. - Csak amíg kiderül, hogy mi folyik itt.Kibámultam az ablakon. A parkolóban két fiatal szállodai alkalmazott sepregetett. Azt hitték, senki sem látja őket. Az egyik pantomimszerű gesztusokkal produkálta magát: dühös mozdulatokkal felpofozta a seprűnyelet; a másik meg a hasát fogta a nevetéstől. Aztán valaki kijött a recepcióról, és szétzavarta őket.Végigkapcsolgattam a tévécsatornákat. A TV Ammanon egy angol nyelvű film ment, idétlen vacak volt a múlt század nyolcvanas éveiből. Dustin Hoffman egy nőt alakított benne. Gyorsan továbbkapcsoltam, és a következő adón megtaláltam a Muppet-show-t. Csak egy baj volt, Miss Röfi és társai arabul beszéltek, nem lehetett kibírni. Azon gondolkodtam, hogy átjátszatok Alice-szal egy angol vagy egy amerikai tévécsatornát, de aztán letettem róla. Londonban még csak kora délelőtt volt, az USA-ban pedig rég elmúlt éjfél.Átsétáltam a másik lakosztályba, hátha hagyott itt McEnroe egypár újságot vagy magazint, de csak egy zöld műanyagba kötött, nyitott könyvet találtam az éjjeliszekrényén. A Korán volt, angol és francia fordításban, a címlapján a Sheraton emblémájával. Csak nem ilyesmiket olvas McEnroe?„A ti Uratok mely jó cselekedetét akarjátok megtagadni? - olvastam találomra. - Arannyal átszőtt puha selyemvánkoson nyugodjanak, és mindkét kert gyümölcsei közel legyenek a kezeikhez azoknak..."Kopogtattak az ajtón. Felugrottam.- Maga az, Fuller? - kérdeztem az ajtón keresztül.Egy női hang válaszolt arabul, egyedül a „monsieur" szót értettem belőle.Résnyire kinyitottam az ajtót. Tiszta törülközőkkel és vécépapírtekercsekkel megpakolt takarítókocsira esett a pillantásom. Egy középkorú, törékeny nő állt odakint, fehér kötényben. Pukedlizett előttem.- Jöjjön csak be! - invitáltam.Amíg a fürdőszobát takarította, visszatértem a Paradicsom leírásához, ami a bátor

sivatagi harcosokra vár jutalmul a túlvilágon......fekete szemű szüzek állnak ott, akiket még sem ember, sem a dzsinnek nem érintettek..." - Egy lábjegyzetben magyarázat is volt: a dzsinnek szellemek, tűzből való láthatatlan lények, akik különféle alakot ölthetnek magukra, de legszívesebben fiatal nőknek álcázzák magukat. - „Olyan szépek ők, mint a rubinok és a gyöngyök... Nagy, fekete szemű szüzek, mint az igazgyöngyök a kagyló belsejében" - azon kaptam magam, hogy a szobaasszony térdhajlatát bámulom, amíg tiszta lepedőt húz az ágyakra. Vastag, erősen szőrös lába volt. Nő ez egyáltalán? Semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy a végére járjak, ezért letettem a könyvet, és felálltam. Nem vett rólam tudomást.Kihalásztam a zsebemből a kulcsként funkcionáló műanyag lapocskát, és vetettem egy pillantást a másik lakosztályba. Fuller még mindig nem jött vissza. Behúztam az ajtót, és a lifttel lementem az előcsarnokba, hogy a bejárat melletti International Bookstore-ban vegyek néhány folyóiratot magamnak.A tágas előcsarnokban a felvonóktól balra, gondolom, éppen valami rendezvényt tartottak, mert nagy csoportban elegánsan öltözött urak és jól táplált, hosszú estélyi ruhájuk alatt fűzőt viselő hölgyek álltak ott. A ruhaköltemények kivétel nélkül atlaszból, brokát-ból vagy taftból készültek, gyöngyökkel vagy drágakőutánzatokkal voltak díszítve. A legtöbb dáma a fullasztó kinti hőség ellenére is nercstólát hordott. Hitachi nerc volt, amit a japán biolaborokban agy nélküli, DNS-manipulációval kitenyésztett menyétfélékről nyernek. Rengeteg arany és gyémánt, meg a sok drága, egzotikus keleti parfüm nehéz illata tette fülledtté a levegőt. Testes, fekete szmokingba erőltetett ezüst nyakkendős urak - valamennyien rendkívül fontos személyiségnek tűntek - kínosan ügyeltek arra, nehogy udvariatlannak tűnjenek, vagy egy mozdulattal is megsértsék az etikettet. Szemüvegeket töröltek meg, lesimították a nyakkendőiket, és minden ilyen elegáns mozdulatot egyszerre több videokamera is megörökített, amiket egy energikus fiatal nő irányított. A magasban fa álmennyezet feszült, rajta műanyagba öntött, az örökkévalóságig is elálló színpompás virágcsokrok tucatjai pompáztak, mint a japán gárdaezredek díszlobogói. Már kezdtem azt hinni, hogy valamelyik virágzó üzletág vezető vállalkozóinak a fogadására tévedtem, vagy a bankvilág csúcsvezetői találkoznak éppen, mikor egy fiatal, világosszürke ghalabiába és vörös tarbushba öltözött férfi lépett hozzám, és egy ezüsttálcáról édességgel kínált. A tálcán lévő, angol, arab és francia nyelvű tájékoztató füzetecskéből kiderült, hogy egy, a városban eléggé ismert cukrászmester nyitott itt a hotelban egy új üzletet. Tanúja voltam tehát ennek a történelmi eseménynek, és még édességet is kaptam, amiben a cukor mellett méz, mogyoró és pisztácia is volt.Amikor visszaosontam a lifthez, egy pár ment el előttem, akik szintén részt vettek az ünnepségen. Nem értettem őket, de nyilvánvaló volt, hogy fojtott hangon veszekednek. Ahogy a liftbe léptek, a fiatal nő heves gesztust tett, amitől a stólája lecsúszott, és a földre esett. Mivel szorosan mögötte mentem, lehajoltam, hogy feladjam neki. Ebben a pillanatban a fejem fölül valami halk, pengő hangot hallottam. Nedves foltot pillantottam meg, amibe néhány átlátszó szilánk ragadt bele. Jéglövedék, mint amilyet a repülőfedélzeti biztonsági emberek használnak! Ösztönösen megnyomtam az ajtózáró gombot. A kínosan lassan záródó ajtószárnyak közti résen át egy alakot láttam, aki a bejárat melletti dézsákban álló pálmák mögé húzódva célra tartja fegyverét. Bőven lett volna ideje egy második lövésre is, de egy csomó ember lépett közénk, akik mind a lift felé igyekeztek, most pedig vádlón néztek rám, amiért az orruk előtt becsuktam az ajtót. Úgy láttam, rajtam kívül senkinek sem tűnt fel semmi a dologból.Átnyújtottam a stólát a nőnek, mialatt a férfi megnyomta az első és a második emelet gombját. Eközben egy percre sem hallgatott el. Megnyomtam a hatodik emelet gombját.A lift megállt az első emeleten. A nő kiszállt, de szemmel láthatóan úgy gondolták, hogy

még folytatják a vitát a nyitott liftajtón keresztül is. A férfi ezért az ajtónyitó gombra tapasztotta az ujját.- Gyerünk már! - szóltam rá, de úgy tűnt, egy cseppet sem figyelt rám. A nő vastag aranygyűrűkkel ékesített ujjait most begörbítette, és fenyegetően gesztikulálni kezdett vele, mintha a levegőt akarta volna szétkarmolni az érveivel. Türelmetlenül félretoltam a pasast, és kiléptem mellette a folyosóra, hogy lehívjam a maradék három felvonó valamelyikét. Megnyomtam a gombot, de hirtelen kétségeim támadtak. Mi van akkor, ha a fegyveres férfi utánam jött, én pedig egyenesen a fegyvere torkába nézek, amikor kinyílik az ajtó. Tehát jobb felé igyekeztem a folyosón. Emlékeztem arra, hogy a szolgálati szárny egyemeletes épületének tetején egy úszómedence és egy teniszpálya volt. Egy forgóajtó vezetett a szörnyen ronda folyosóra, amely a liftek mögötti lépcsőházat a terasszal köti össze. A teraszra vivő üvegajtó le volt zárva.Csak semmi pánik! Lépéseket hallottam a lenti lépcsőházból, ezért felrohantam a második emeletre. De mert a lépések követtek, továbbrohantam, egészen a negyedikig. Kikémleltem a folyosóra, és láttam, hogy éppen kinyílik a felvonó ajtaja. Egy férfi lépett ki rajta, majd figyelmesen körülkémlelt. Visszaléptem. Ez egy magas pasas, tweedzakóban és sötétbarna nadrágban. Nem is bennszülött. Vajon ő lőtt rám? Fizetett bérgyilkos lehet. Ismét kilestem a folyosóra. Visszalépett a liftbe, és továbbment. Odaszaladtam a lifthez, és megnyomtam a hívógombját, majd visszasiettem a lépcsőház ajtajához. Lépéseket hallottam fentről. A francba! Hát persze! Most megelőzött, elvágta az utamat és a hatodikon vár rám!Csengőszó hallatszott, és kinyílt az ajtó. Senki sem lépett ki. Óvatosan közelebb merészkedtem. Az ajtószárnyak lassan csukódni kezdtek. Egy ugrással ott termettem, hogy az utolsó pillanatban megállítsam az ajtót, de egy összeroskadt alakot pillantottam meg a padlón: Fuller volt az! Ettől visszarettentem.A lift lefelé ment. De honnan jött? Fentről vagy lentről? Kilátástalan helyzetbe kerültem. A gyilkos bármelyik folyosón lesbe állhatott, mindössze annyit kellett tennie, hogy a hívógombra teszi a kezét, és kivárja, amíg kinyílik az ajtó, és bummm!Kétségbeesésemben a folyosó valamennyi ajtaját megrángattam, de egyik sem volt nyitva. Kopogtattam. Semmi válasz. Lentről egy férfi kiáltása hallatszott. Franciául beszél talán? Fentről egy másik válaszolt neki. Ketten vannak? Lázasan törtem a fejem. Ki kell jutnom ebből az átkozott szállodából! Csak nagyon kevés esélyem van. Megnyomtam a hívógombot, majd oldalt a fal mellé húzódtam és vártam. Az egyik lift feljött, az ajtószárnyak kinyíltak. Óvatosan belestem: üres volt.Beugrottam, majd a billenő kapcsolót stop állásba kapcsoltam. Lecsatoltam a csuklómról az Eraseremet, és azért kezdtem imádkozni, hogy a kis szerkezet impulzusa elérjen a központi tárolóegységig, és valamennyi emelet hívásait törölje. Aztán a fali kapcsolóhoz szorítottam a szerkentyűt, és megnyomtam a kioldógombot. Azután visszakapcsoltam a stop kapcsolót, és megnyomtam a földszint gombját. Egyik emelet mellett sem villogott jelzőfény, de az is igaz, hogy korábban soha nem figyeltem meg, hogy szokott-e ilyenkor villogni. Az ajtó becsukódott, a lift pedig elindult lefelé. Visszatartottam a lélegzetemet. A lift nem állt meg egyik emeleten sem! Lassan kifújtam a levegőt, és félrehúzódtam a fülke oldalához, a cizellált sárgaréz lemez mögé. Kinyílt az ajtó; a hátsó falon lévő tükörben méregettem az előcsarnokot. Amennyire innen meg lehetett ítélni, nem fenyegetett veszély. Kilopakodtam.A hallban elszabadult a pokol. Fuller testét már kihúzták a liftből. A hátán feküdt, a sárga-barna csíkos padlóburkolón, két lift közötti térdig érő fekete hamutálca mellett. Valaki egy fehér abroszt terített az arcára és a felsőtestére, és a karjait is összekulcsolták a mellén. Kíváncsiskodók vették körül, meg néhány szállodai alkalmazott tartotta őket távol. A cukrászünnepség váratlan, gyászos véget ért.

Átverekedtem magam az embertömegen a kijáratig. Senki sem vett tudomást rólam. \Szerencsém volt, mert éppen elcsíptem egy taxit, amiből pont kiszálltak az előző utasok. '- Hová? - kérdezte a sofőr. Értetlenül bámultam rá. Hová is akarok menni tulajdonképpen?- Vigyen a városba! - vágtam rá.- A főpostához, uram?- Igen. Vigyen a főpostához!A főpostáról kiderült, hogy egy ronda, négyemeletes dobozszerű épület, amely valamivel hátrébb, a S. el Jabry sugárúton magasodott. Az alsó részen, a pénztárterem homlokzatát lyukacsos téglafal képezte, ettől úgy nézett ki, mintha gyerekek csinálták volna, lombfűrésszel. Az emeleteken valószínűleg irodák voltak. Az utcai ablakokban félig leengedett redőnyök alól a légkondicionálók dobozai kandikáltak ki, mint ágyúcsövek a lőréseken. A teraszon színes napernyők alatt alacsony faasztaloknál írnokok ültek, és ősrégi írógépeken klienseik leveleit gépelték. Úgy látszik, az InfoPoolnak itt nincs túl sok ügyfele.A kétemeletes pénztárcsarnok tömve volt emberekkel. InfoPool-fülkét sehol sem tudtam felfedezni, láttam viszont a terem végében néhány hagyományos telefonfülkét, amelyek előtt egy halom ember tolongott. Egy asztalon telefonkönyvek feküdtek. A katonai kórház vagy az amerikai követség telefonszámára volt szükségem, hogy elérhessem és figyelmeztetni tudjam McEnroe-t. Elkeseredetten csuktam be a könyvet: arabul volt, akár az összes többi.Véletlenül felnéztem. A galérián, pont velem szemben egy sötét öltönyös férfit láttam, aki aktatáskáját az alacsony párkányra téve engem bámult. Azonnal a fülkére várakozó tömeg fedezékébe húzódtam, majd menekülésszerűen elhagytam a termet. Egy csomó emberen kellett átfurakodnom. Űzött vadként néztem körbe, és észrevettem a Syrian Air városi irodáját, pont a szemközti épületben. Ott biztosan tudnak angolul, és segíteni is fognak! Lesiettem a teraszról, és átrohantam a forgalmas utca túloldalára. A nagy üvegajtók azonban zárva voltak. Az egyik asztalnál egy fiatalember ült ingujjban. Bekopogtam az üvegen. Az ajtóhoz jött, majd a kétnyelvű „zárva" feliratra mutatott. Kézzel-lábbal mutogattam neki, hogy nyissa ki az ajtót, de ő csak azzal a furcsa fejrázással válaszolt, ami itt Keleten szigorúan nemet jelent. Előhalásztam egy tízdollárost a zsebemből, és az üveghez szorítottam. Megvetően legyintett, megfordult és visszament az íróasztalához anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám.Az egyik járókelőhöz fordultam:- Van itt valahol egy InfoPool-iroda?- Iffopull? - mormolta értetlenül a férfi.- Telefon, távirat, műhold...- Aha! Telefon, távirat! - megfordult, és a S. el Jabry sugárút felé bökött.Továbbrohantam. Az utca végén egy szellős, velencei stílusban emelt épület állt, így messziről palotára emlékeztetett. A felső szintek boltíves ablakait sötétkék porcelándíszítés vette körül. A toronyóra alatti rúdról ernyedten lógott a szíriai zászló. Felsiettem a lépcsőn, és az üvegajtón át beléptem az épületbe.Minden volt, csak az InfoPool nem. Körülnéztem: egy csomó öreg fapad állt az apró, vasrácsos ablakok előtt. A falak zöldre és aranyszínűre voltak festve, gyönyörűen metszett kazettás mennyezet alatt fából készült galéria futott körbe. Az egyik padon egy férfi aludt, a fejét piros-fehér kockás fejkendőbe tekerte, papuccsá átalakított félcipőit levette. Hirtelen tompa csattanást hallottam a hátam mögött. Rémülten perdültem meg. Egy ellenző sapkát viselő ember egy zsinóros aktacsomót dobott le a galériáról.

Egy csomó por szállt fel. Kinyílt egy ajtó, és egy fiatalember jelent meg egy rácsos targoncát tolva, nevetve felkiabált valamit a másiknak, majd elkezdte felszedegetni a papírokat.- Beszél angolul? - fordultam hozzá.- Egy kicsit igen.- Egy InfoPool-irodát keresek.- Éppen itt van a szomszédban - felelte. - Ha kimegy a pályaudvarról, egyből jobbra van, az El Nasr sugárúti távirati irodában.- Ez itt a pályaudvar? - kérdeztem meglepetten. Valóban, éppen úgy nézett ki, mint egy játékvasút-pályaudvar.- Még soha nem láttam ilyen gyönyörű pályaudvart.- Ez a Hedschas-vasút - felelte nevetve a fiatalember. Szemmel láthatóan örült a megjegyzésemnek. - Ammanba megy a vonat. Kétszer egy héten. Hétfőn és csütörtökön.Teljesen alaptalanul megkönnyebbültem, ahogy megpillantottam Alice-t itt, Damaszkusz közepén.- Hello, Alice! Nagyon örülök, hogy látlak, ilyen messze otthonról - mondtam neki. - „Az urak mind egybegyűltek, folyt a víg lakoma, te sem maradhatsz ki ebből, ülj le ide közénk, koma."- Hangazonosítás megtörtént. Hello, Mr. Kirk! En is örülök, hogy látom. Hogy van?- Ki akartak nyírni. Éppen csak megúsztam élve.- Örülök, hogy így történt - mondta Alice csipetnyi habozás után. Az InfoPool számítógépe valószínűleg igen ritkán hall efféle megjegyzéseket. - Mit tehetek önért?- McEnroe-val kell beszélnem. Szerintem az amerikai katonai kórházban van, Doumában.- Egy pillanat türelmet.Hátranéztem. Mind az öt kabin foglalt volt. Még vagy féltucatnyi ügyfél várakozott türelmesen arra, hogy sorra kerüljön.- Mr. McEnroe már nem tartózkodik a megadott helyen. Azt az információt kaptam, hogy visszahívták a szállodájába.- Akkor próbáld meg a Sheratonban elérni!- Melyik Sheratonban, Mr. Kirk?- Ja, bocs. Természetesen itt, a damaszkuszi Sheratonban.Kíváncsi vagyok, mit jelent Alice számára az, hogy „itt": elektronikus valójában mindenütt egyszerre ott lehetett, vagyis nem sokat. Itt a Földön? Igen, ez már jobb, bár az InfoPool természetesen a földközeli űrt is kiszolgálta.- Egy pillanat türelmet.Csaknem öt percbe tellett, míg McEnroe dühtől vöröslő arca megjelent a képernyőn. Nem a lakosztályban volt, hanem a porta melletti készüléknél.- Már megint mi ez a szarság, Kirk? - kiabálta. - Már azt hittem, maga is fűbe harapott. Hol van most?- Az El Nasr sugárúton, a távirati iroda épületében.- Akkor mire vár, jöjjön vissza a szállodába!- Semmi pénzért nem megyek oda vissza!- Ne okoskodjon! Tudnom kell, hogy történt a dolog!- Fuller meghalt, ugye?- Igen. Szegény pasas! Valami mocskos szemét bénító hatású mérget lőtt a nyakába. Hátulról nyírták ki.- Mit csináljak most?- Tartsa nyitva a szemét! Fogjon egy taxit, és menjen a Cham Palace Szállóhoz! Ez

egészen közel van oda. Én is maga után megyek, mihelyt innen el tudok szabadulni. Vagy inkább Piercyt küldöm. Rendben van így?- Oké.A Cham Palace kívülről úgy nézett ki, mint egy zátonyra futott szupertankén A Rue El Brazil és Port Said sugárút között, a belváros betonrengetegétől keletre tornyosult. A belseje viszont valóságos oázis, fejedelmi szeráj. Kényelmes ülőgarnitúrák álltak a galériás hallban, a terem közepén pedig egy alulról megvilágított szökőkút pompázott. Az emeletek körben futó korlátjairól sötétzölden pompázó növények indái csüngtek le, sűrű, de mégis szellős falat képezve. Víz, biztonság, nyugalom - az építészt valószínűleg nagyban befolyásolta a sivatagi emberek Paradicsom-felfogása. A teret vakítóan fehér márványból faragott apró lépcsők és hidak tagolták, a kecsesen hajlított rézkorlátok arabeszkszerű lágysággal vezetik a pillantást a magasba, éppen úgy, mintha a zöld indákon túl egyenesen az arab mennyországba, a Djenetbe vezetnének.Figyeltem, ahogy a vendégek, a színes buggyos nadrágot és magas sarkú lakkcipőt viselő izzó szemű nők a folyosókon tipegtek, vékony, finom kezüket végigcsúsztatták a csillogó korláton, aranygyűrűik finom csengéssel koccantak a rézhez. Időnként egy-egy mélyvörös egyenruhát viselő szobapincér sietett végig a süppedős szőnyegen, ujjaik hegyén súlyos ezüsttálcát egyensúlyozva.Még a recepción is ez a paradicsomi csillogás tükröződött: három InfoPool-terminál állt ott, aranyból és elefántcsontból készült asztalkákon. A pultot fényezett sárgaréz és fehér porcelánkeret borította.Rendeltem egy kávét, és olyan helyet kerestem magamnak, ahonnan szemmel tarthattam a bejáratot. Olvasni akartam valamit, de képtelen voltam a szövegre koncentrálni. Valahányszor kinyílt egy ajtó, rémülten rezzentem össze.Több mint egy óra telt el, mire végre McEnroe bebicegett. Odakint már sötét volt. Rosszkedvű és kimerült volt.- Hogy történhetett meg mindez? - dörmögte. - Határozottan megtiltottam magának, hogy elhagyja a szobáját!- Hé, várjon csak! Maga nekem nem parancsolhat! Én nem a maga csapatában játszom. Arra sem emlékszem, hogy önként jelentkeztem volna erre a melóra.- Ez most nem számít. Tartania kell magát az utasításaimhoz! Maga is láthatja, mennyire fontosak ezek a biztonsági óvintézkedések. - Rendelt magának egy sört.- Ha a szobában maradtam volna, most halott lennék. Bejöttek volna és...- Vagy pedig életben lenne Fuller is, mert azok a disznók pont akkor lőtték tarkón, mikor magát kereste. Egyáltalán miért engedte ki magát Fuller?- Egész idő alatt nem is volt ott!- Micsoda? Fuller elment? - kérdezte elképedve McEnroe. -Akkor viszont magának kereste a bajt. - A pincér kihozta a sörét, ő pedig egyetlen hajtással kiitta. - Remélem, azért előtte egyszer még összejött neki. - Nagyot böfögött, majd rám vigyorgott. - Ezt tényleg nem lehetett volna megtiltani neki. El sem képzelné, mennyi helyen kefélt már eddig. Más talán ki se bírna ennyit. - Megrázta a fejét. - Ilyenkor semmitől sem riadt vissza. Szeptemberben abbahagyhatta volna az aktív szolgálatot, és kapott volna egy kényelmes íróasztalt. - Öklével a mellére csapott. - Miért is nem készíttettem róla egy kópiát ehhez az akcióhoz? - kérdezte maró önváddal.- Talán azért, mert jó volt az előérzete.- Nagyon vicces! - fortyant fel.- Kik voltak ezek?- Profik. Fizetett gyilkosok. Nemzetközi bűnözők, akik rengeteg pénzért dolgoznak. Valószínűleg ketten voltak.- És ki adta a megbízást?

- Istenem, Kirk! Honnan a fenéből tudjam? De higgye el, ki fogom deríteni! Ha valaki veszi magának a bátorságot, hogy rám vagy az embereimre lövöldözzön, annak magam tépem le a golyóit! Erre mérget vehet!- Hová megyünk? - kérdeztem tőle, mikor már a kocsiban ültünk.- Doumába, a kórházba. Csak nem hiszi, hogy még egyszer kockáztatok? Nem mehet még egyszer a tűzbe. Hazaküldöm magát az Allamokba. Készíttetünk magáról egy másolatot. Amikor Mr. Bal-denham Mr. Kirkkel találkozik, maga is csak kópiával képviselteti magát.- Miért kell valakinek ott lenni?- McEnroe vállat vont.- Ez Mr. Baldenham óhaja. Szeretné, ha valaki lenne mellette. A legjobban pedig azt szeretné, ha maga lenne az. Ezt ma már megbeszéltem vele, minden részletet tisztáztunk. Az ő javaslata volt, hogy a biztonság kedvéért készítsünk magáról másolatot. Tehát ez már azelőtt eldőlt, hogy engem tájékoztattak volna a szállodai eseményekről.- Vajon Roughtrade feladja majd magát?- Baldenham azt ígérte, hogy személyesen jön el. Ki akar szállni. És nászajándékként a Baldenhamról Sri Lankán készített másolatot is magával hozza. A felvételt aztán a legújabb módszerrel fogják feldolgozni. A kópiát várhatóan stabilizálni tudják majd az orvosok.- Hol lesz a találkozó?- A Sheraton előcsarnokában.- Mikor?- Még nem tudjuk a pontos időpontot.- Rossz érzéseim vannak! - mondtam neki.- Nekem is! - vallotta be McEnroe. - Már kértem erősítést.A hold lassan felkelt a sivatag felett, és narancsszín fénybe borította a hegyeket. Az út mindkét oldalán szögesdróttal elkerített alacsony épületek bukkantak fel. Csak imitt-amott égett valami fény. A feliratok szerint egy egyetemi kutatóintézet volt.- Tegyük fel, hogy megcsal az előérzetünk, és minden jól alakul. Mi történik akkor a másolatommal?- Tudja mit, Kirk? Odaadjuk az öregeinek, hogy kedvükre játsszanak vele, amíg ki nem purcan, maga meg addig vígan élheti a világát.- Harsogón felkacagott, de abbahagyta, amikor meglátta az arckifejezésemet. - Na jó, akkor nem! Hát maga nem érti a viccet? - kérdezte.- Néha tényleg nem - feleltem. - Most komolyan: mi történik a másolatokkal, ha nincs már rájuk szükség?- Vannak speciális klinikák. Ott gondozzák őket, míg meg nem halnak. Hiszen csak pár hét a várható élettartamuk. - Komoran elvigyorodott. - Talán egy kicsit be is segítenek nekik.- És mi lesz akkor, ha a kópiák egyre jobb minőségűek és egyre hosszabb élettartamúak lesznek?- Akkor majd tényleges problémát fognak jelenteni. - Vállat vont.- De eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít már.- Én mindenekelőtt jogi problémát látok: kié lesz például a feleség, és kié a takarékkönyv?- Vannak már ötletek az efféle dolgok megoldására. Csak kivételes esetben fogják engedélyezni, hogy még élő személyekről másolat készüljön. A fő szabály szerint csak az eredeti elhalálozása után. Már nevet is találtak a készülő törvényhez: ez lesz a Lazarus-törvény.

Egyébként sem hiszem, hogy jelentősen meg lehetne hosszabbítani az élettartamukat. Kétséget kizáróan bebizonyították, hogy mind a felvétel készítésekor, mind pedig a reprodukciós fázisban van egy-egy hibatényező, ami nem küszöbölhető ki.- Ezt már elmesélték nekem egyszer, de Andrew más véleményen van. És nekem úgy tűnik, hogy Roughtrade is. Valami hibakereső programot említett, amit Roughtrade fejlesztett ki, és aminek a segítségével a hibaszázalékot jelentősen le lehet majd szorítani. Éppen maga mondta, hogy Andrew esetében...Legyintett.- Szemfényvesztés. A bizonyítékkal eleddig még adósok maradtak.- Talán a bőröndben lesz. Lehet, hogy ezzel akar majd ismét visszatérni az emberi társadalomba.- Ahogy én az urakat ismerem, ez sikerülni is fog neki. Akar fogadni, Kirk?Egy lágy műanyaggal teli kádba fektettek. A massza nagyon hamar megdermedt, rögzítve testem kontúrjait. Ettől a letapogatási fázisban teljesen mozdulatlanul marad az alany. A másolat is ebben a kádban készül majd el, az ÜLT memóriakristályokból az örvénykamrába ömlő adatfolyamból. A másológép krómozott csövekből és műanyagból álló hengeres berendezés volt, első pillantásra egy komputertomográfhoz hasonlított. Teljesen rezgésmentesített lábazaton, lézervezérléssel mozgott a kád felett.A felvétel készítési folyamatból semmire sem emlékszem, mert előtte elaltattak, hogy kizárják az akaratlan testmozgásokat. Mégis, furcsa fényvillanások maradtak az emlékezetemben, amik az agyamban cikáznak. Még ma is fel tudom idézni a színes szikrákat, amint hol egyenként, hol pedig sorozatosan villantak át a tudatom határán, mint a nyomjelző lövedékek. Valószínűleg a letapogató sugár energiája ingerelte az idegpályákat, mialatt a testemet sejtről sejtre, egészen atomi mélységekig leképezte, és digitális adatáramlássá alakította. Az adatfolyamot a számítógép még feldolgozta, tömörítette, mielőtt a csaknem abszolút nulla fokra hűtött gallium-arzenid kristályokba vezették, és megszilárdították.Azon az éjjelen azt álmodtam, hogy látom, amint cikázó, színes lézersugarak nyomában a sikamlós szénhidrátláncok bonyolult szövetekké állnak össze, hullámzó, bíborszínű szövetekké, élő sejtekké, amik lüktetve felfúvódnak, majd újra összeesnek. A lézersugarak mint valami kötőtűk ugráltak ide-oda, és az előre gyártott elemekre emlékeztető sejtmagokat egymáshoz rögzítették; a hullámzó plazma egyre jobban alakot öltött, és én lassan elvesztettem a fonalat.Hasogató fejfájásra ébredtem, és meg kellett állapítanom, hogy a legmodernebb orvosi műszerek vesznek körül, mint az intenzív osztályon. Lehet, hogy az is volt. Nagyon úgy nézett ki, hogy a letapogatás! folyamat mégsem volt olyan problémamentes, mint azt mindenki állította. Egy fiatal orvos lépett be, rám kacsintott, de egy szót sem szólt, csak a műszereket nézegette figyelmesen.- Hogy érzi magát?- Rettenetesen - feleltem neki, az igazságnak megfelelően. Szemrehányóan rázta meg a fejét.- Pedig csodaszép ikertestvérkét kapott.- Nagyon vicces! Fejfájás ellen is tud adni valamit?- Hát persze. - Egy injekciós pisztoly volt a derekára csatolva, úgy járt vele, mint egy vadnyugati seriff. Valamit beállított egy forgatható tárcsán, majd a bőrömön át a felkaromba lőtt egy adag fájdalomcsillapítót. Ezután elkezdte leszedegetni rólam a műszerek érzékelőit.- Hol vannak a cuccaim?- Ide fogják hozni. Egy kicsit még maradjon fekve! Sokan nem viselik el túl jól a narkózist. Jut eszembe: látogatója van.

- Egy veszett buldog kinézetű pasas, vagy egy amputált lábú az, tolókocsiban?- Egyik sem. Egy csinos nő akarja látni. De csak tíz percet engedélyezek. Az lesz a legjobb, ha kialussza magát.- Milyen figyelmes, hogy így aggódik miattam!Megint kacsintott, és kinyitotta az ajtót. Felemeltem a fejem.- Rút? - kérdeztem döbbenten.Az ágy végére dobta az esőkabátját, és leült mellém.- Mi történt, Pete? Beteg vagy?- Nem. Csak egy enyhe rosszullét. Ma reggel történt először.- És ezért vagy most az intenzív osztályon? Mondd meg az igazat!- Ez az igazság, Rút! Tegnap egy... kivizsgáláson voltam. Ma reggel pedig itt ébredtem fel.- Mi történik itt? - kérdezte. - Kedden felhívott valaki, hogy hozzalak el innen, és vigyelek haza. A lehető leggyorsabban idejövök, erre a kórházban talállak. Mi ez az egész?- Azt mondtad, hogy kedden? Hiszen ma van kedd!- Ne akarj összezavarni! Ma csütörtök van. Értetlenül ráztam meg a fejem.- Ki hívott fel?- Valaki az itteni amerikai követségről, valami McEvans nevű ember.- Nem McEnroe volt a neve?- De, lehet. Azt mondta, nagyon fogsz nekem örülni.- Tényleg nagyon örülök neked!Fölém hajolt, és ajkaival futó csókot lehelt a számra. Az egyik göndör fürtjét az ujjamra tekerve közelebb húztam.Ahogy becsuktam a szemem, ismét azokat a fényvillanásokat láttam az agyamban. Ezúttal azonban olyanok voltak, mint a villámlás. Kinyitottam a szemem, és Rút nevető arcát láttam magam előtt.- Fáradtnak látszol.- Te is - mondtam neki.- Nem is csoda. Több mint huszonnégy órája utazom. A csomagom még mindig a reptéren van. Egyből a követségre mentem, onnan küldtek ide.- Vegyél ki egy szobát a Cham Palace-ban! Igazán gyönyörű hely. Én is megyek utánad, mihelyt kiengedtek innen, és visszakaptam a ruháimat.- Vigyázz magadra! Bólintottam.- Mikor kapom végre vissza a ruháimat? - kérdeztem az orvostól, aki az ajtóban állt, és az órájára mutogatott.- Még ezzel is nekem kell foglalkoznom? - mondta méltatlankodva. Rút felkapta a kabátját, és az ajtóhoz lépett.- Nemsokára találkozunk!- Viszlát!- Ezek nem az én ruháim, nővér! - reklamáltam. - Biztosan tévedés történt. Hol van a levéltárcám, az Eraserem és az órám?- Nekem azt mondták, hogy ezeket a ruhákat hozzam be magának.- Akkor vigye is vissza őket, és kérdezze meg, hol vannak az én ruháim! - Ennyi hülyeségtől teljesen elvesztettem a fejem. - Ennyit csak magára lehet bízni, nem?Kidugtam a lábam a takaró alól, és fel akartam állni, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Visszarogytam az ágy szélére. Hányinger tört rám, a fejem pedig majd széthasadt. Mit injekciózott be nekem az a gazember?- Üdv! - hallottam egy ismerős hangot az ajtóból. Andrew lökdöste be tolókocsiját az ajtón, majd becsukta maga mögött. - Tüdőd, hogy nevezték a hozzánk hasonlókat az

ókori Rómában? Moriturinak. Ez annyit tesz, mint a halál fia.- Miért mondod ezt?- Mert fel fognak áldozni minket.- Most arra gondolsz, hogy a Roughtrade-del való találkán... -elakadt a szavam. Éreztem, amint egy jeges penge a szívemhez ér. Nem! Én nem! Miért én? Csak most döbbentem rá, miért nem kaptam vissza a ruhámat. Azt a másik viseli! A szerencsésebb...Andrew észrevette növekvő rémületemet.- Ó, istenem! Nem mondták meg neked, hogy te vagy a másolat?Megráztam a fejem, de egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Teljesen elgyengültem, és mint valami rongydarab zuhantam vissza az ágyra.- Az adatmutánsok is éppen olyan meztelenül jönnek a világra, mint a többi ember. A születés traumáját mi sem kerülhetjük el, Pete. De mivel mi felnőttként éljük át, fel kell dolgoznunk az agyunkban. Rövid létezésünkben ez az egyik legnehezebb dolog.Tolókocsijával a mosdókagylóhoz kerekezett, és töltött egy pohár vizet. Odanyújtotta nekem. Nehézkesen felültem, és mohón kiittam.- Semmi sem rosszabb, mint az őszinte igazság - folytatta. - És semmi sem irreálisabb, mint a közeli, elkerülhetetlen halál tudata.- Te már elég sokszor végigcsináltad mindezt.- Igazából nem én voltam, de biztos vagyok benne, hogy minden egyes alkalommal ugyanazt az eredendő rettegést éreztem. Olyan érzés, mintha belépnél a pokol kapuján, tudva, hogy már nincs visszaút, csak egyféle mehetsz.Lenéztem a gyűrött, barna pizsamanadrágba bújtatott térdeimre, de nem voltam képes legyőzni a remegést. Vajon meg fogják engedni, hogy Rút mellettem legyen ezekben a nehéz napokban? Nem valami ilyesmire utalt McEnroe? De hiszen azt mondták neki, hogy jöjjön értem, és vigyen haza! Hazamenni pedig csak a másiknak lehet!- És mégis... - szólalt meg Andrew rövid hallgatás után. - Mégis megnyugvással tölt el a tudat, hogy újra és újra visszatérhetek, része lehetek a világnak, még akkor is, ha csak ebben a formában tehetem... - öklével a tolószék krómozott kerekére csapott. - A dacos szembeszállás érzése ez.

Roughtrade üzleteMásnap késő este Andrew-t és engem a városba vittek egy mentőkocsiban.- Szerinted találkozom majd az eredetimmel? - kérdeztem tőle.- Biztos hogy nem. Az első napokban az igazi embert és a másolatot gondosan elkülönítik, és arra is figyelnek, hogy különböző élmények érjék őket ez idő alatt. Megmagyarázhatatlan pszichikai jelenségek léptek fel azoknál a pároknál, akiknél erre nem ügyeltek kellően. Egy elmélet szerint az agyhullámok interferenciája váltja ki a jelenséget. Mások szerint olyan pszi-jelenségről van szó, ami olykor az egypetéjű ikreknél lép fel. Ehhez jön még az a sokk is, hogy az ember önmagával találja szembe magát. Tisztán emlékszem az első ilyen tapasztalataimra, még az intézetből.- Ti embereken is folytattatok kísérleteket?- Csak önmagunkon. - Lesütött szemmel hallgatott egy darabig. - Már akkor is készült rólam másolat. Az egyikük még egy óráig sem élt. A limbikus rendszerében volt egy kis hiba. Valami erősen toxikus vegyület képződött. Akkoriban még mi is nagyon keveset tudtunk. Soha nem fogom elfelejteni a sikolyait és a pillantását, ahogy rám nézett. Én is vele sikoltottam, és még napokig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy vele együtt én is meghaltam, és már csak mesterségesen tartanak életben. Ez nem valami szokásos együttérzés volt, hanem hatványozott, szó szerint együtt érzés, olyan rejtélyes párhuzam, ami csak a két agy kapcsolata révén jöhetett létre. - Vállat vont. - Ennek a

jelenségnek a kutatása még egyetlen lépéssel sem közeledett a megoldáshoz.McEnroe a Sheraton bejáratánál várt ránk. Tapintatosan csak „az én kis zombicsapatom-ként aposztrofálva üdvözölt minket. Felmentünk a hatodikra. Akaratlanul is megfordultam, és óvatos pillantást vetettem a bejárat mellett álló virágosládák mögé, mielőtt beléptem a liftbe.Megkaptuk az utolsó Roughtrade-et illető utasításokat.- Hajnali hat órára ígérkezett. Olyankor általában még nincsenek vendégek az előtérben. Abban az esetben, ha minden rendben van, maga, Mr. Kirk, kitolja Mr. Baldenham tolószékét a kocsifelhajtóra, a várakozó autóhoz. Ez lesz a jel. Ekkor Mr. Roughtrade ki fog szállni a kocsijából, maga pedig, Mr. Baldenham, jelezni fogja nekem, hogy tényleg ő az. Mr. Roughtrade ki fogja venni a kocsija csomagtartójából a Mr. Baldenhamról készült felvételt tartalmazó táskát: ez egy alumíniumbőrönd, amiben 32 darab mélyhűtött memóriakristály van. Magának fogja átnyújtani, Mr. Kirk. Ezután maga Roughtrade mögött haladva a bejárathoz megy, és belépnek az előcsarnokba, ahol én és pár emberem figyelni fogunk, Mr. Baldenham pedig ezalatt...- A testével és a tolószékkel fedezi a visszavonulást, arra az esetre, ha a bejárat felől ránk lőnének - szólalt meg Andrew. - Nagyon logikusnak hangzik.McEnroe barátságtalan pillantást vetett rá.- Minden világos? - kérdezte.- Teljesen - feleltem.- Akkor most mindannyian feküdjünk le aludni. Utasítást adtam, hogy ötkor ébresszenek fel.- Hello, Rachel! - mondta Andrew az InfoPool termináljának. -„Ha a kedvesed a térdeden ülve muzsikál, ne szóld meg rajongó lelkedet, hiszen nemcsak a test az, mi fontos."- Hangazonosítást elvégeztem. Mr. Baldenham - mondta a képernyőn megjelenő sötét hajú fiatal nő, aki Andrew postaládáját kezelte.- Mit tehetek önért?Andrew egy digitális kazettát vett ki a diktafonjából, és az InfoPool pult megfelelő nyílásába csúsztatta.- Én magam vagyok a címzett. Az üzenet ez a hangfelvétel, lejátszás indul.Megnyomta a gombot.- Az életem ugyan rövid, és múlandó - mondta felém fordulva -, mégis szeretnék nekik emléket hagyni, arra az esetre, ha holnap reggel történne valami.- Ilyesmire számítasz? Vállat vont.- Igen.- Ez azt is jelenti, hogy Roughtrade is életveszélyben van.- Neki is számolnia kell ezzel. Sok ellensége van. Nagyon sokat tud egy csomó harmadik világbeli politikusról, akik most mind kínos leleplezésektől félnek. Ezért tartják őt olyan nagy becsben a mi vezetőink. A világon jelenleg kevés dologgal lehetne nagyobb politikai nyomást gyakorolni ezekre, mint éppen Roughtrade információival.- De ha személyesen jön, akkor nagyon nagy kockázatot vállal.- Ne becsüld le Roughtrade-et! Éppen olyan hidegvérű, mint amilyen zseniális.A kazetta kiugrott a konzolból. Andrew két ujja közé csippentve magasra emelte.- Én egy nagyon furcsa időutazó vagyok, Pete. Amikor az elektronikus életrajzomat tanulmányozom, mindig egy kép jut eszembe: olyan vagyok, mint egy menekülő állat az idő folyama mentén. Hol itt, hol ott bukkanok fel, és nyomokat hagyok. Egy letört ágat, egy felfordult kavicsot, elhullajtott leveleket... Mindig csak tovább!- Szüksége van még rám, Mr. Baldenham? - kérdezte Rachel.- Nem, ma már nem.

Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy a szigorú tiltó parancs ellenére a képernyőre hozom Alice-t, és közvetlen beszélgetést kérek a másik énemmel. De ahogy jobban belegondoltam, annak a lehetősége, hogy magammal kerüljek szembe, olyan kellemetlen, szorongó érzéssel töltött el, hogy inkább hagytam az egészet a fenébe.- Szükséged van még arra a kazettára?- Nem, már nincsen.Bedugtam a diktafonba, és bekapcsoltam.- Szerintem ne hagyjuk a feledés homályába veszni ezt az estét, mert valószínűleg ez lesz az utolsó.- Kinek akarod megőrizni?- A másik énemnek. Az alteregómnak.- Bármit is mondasz arra a kazettára, Pete, McEnroe cenzúrázni fogja, vagy egyszerűen nem is adja ki majd a kezéből.- És mi van a te üzeneteddel?- Azt már korábban megbeszéltem vele, és Buchan is beleegyezett.- Akkor el fogom rejteni a kazettát.- Honnan tudná a másik éned, hogy készítettél neki egy kazettát, és hogyan fogja kitalálni, hogy hova rejtetted?- Megüzenem neki.- Kivel?- Személyesen McEnroe-val!- Te is jól tudod, hogy határozottan megtiltotta neked, hogy bárkivel is kapcsolatba lépj. Ezért is nem fogja megtenni neked.- Akarsz fogadni?Átkutattam a lakosztályt, de az utazótáskám már nem volt ott. A pillantásom Fuller aktatáskájára esett. Kinyitottam, és matatni kezdtem a személyes tárgyai között. Egy csomó keresztrejtvény és még több pornóújság között végre megtaláltam a diktafonját. Ellenőriztem, hogy felvételre van-e állítva, gondosan az Andrew-é mellé tettem, majd bekapcsoltam.- Aha - mondta Andrew felemelt mutatóujjal. - Értem már! Redundancia!- Pontosan - bólintottam.- Adj ide egy narancsot, légy szíves! - kérte Andrew.Vettem egyet az asztalon pompázó gyümölcskosárból, és a kezébe adtam. Magamnak egy hatalmas szőlőfürtöt vettem ki. A csaknem szilvanagyságú sötétkék szemeknek érdekes aromájuk volt, valahogy kesernyés, szappanszerű.- Valami nem stimmel az ízlelőbimbóimmal. - Undorodva a hamutartóba köptem a gyümölcsöt.- Valószínűleg reprodukciós hiba történt az agyad valamelyik részén. A legösszetettebb szövetek ott találhatók, egy ottani hiba valószínűsége összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a test más részein, és ezen eltérések súlya is sokkal jelentősebb. A legveszélyeztetettebb a nagyagy, míg a középagyat és az agytörzset elég jól le lehet másolni.- Ezeket a hibákat sohasem fogják teljesen kiküszöbölni.- Alapjában nem is erről van szó. Szigorúan véve minden élő szervezetben előfordulnak mutációk. Ezek afféle olvasási hibák az öröklődés során. Egyszerűen a hibaszázaléknak eléggé alacsonyan kell maradnia ahhoz, hogy a népességnek csak igen kis része legyen életképtelen. Az adatmutációra is ez vonatkozik.- Azt hittem, bebizonyították, hogy...- Van egy elmélet, amit a randomista káoszkutatók, Horace Si-monson és Aaron Rosenblueth állítottak fel. Mindketten Alán Garfinkel tanítványai voltak az UCLA-n. Azt

állítják, hogy a szubatomi tartományban érvényesülő Heisenberg-féle határozatlansági elvhez hasonló dolog van a molekuláris világban is, ami befolyásolja az anyagnak információvá való át- és visszaalakítását. Én sem az egyikben, sem a másikban nem hiszek. Meggyőződéses determinista vagyok, éppúgy, mint Roughtrade. Nem hiszek a tudás elvi korlátaiban. Sohasem fogunk ugyan mindent megtudni, hiszen a megismerendő világ végtelen, hiszen a tényekről tett kijelentések is tényékké válnak, de ez nem jelenti azt, hogy lennének olyan területek, amelyek el vannak zárva a megismerés elől... Tudod, Pete, az emberi agy csodálatra méltó szerkezet, ami az évmilliók során optimális műszerré fejlődött. De mindez nem azért történt, hogy megismerjük a világot, hanem azért, hogy fenn tudjunk maradni benne. Vagyis a környezet egy csomó adatát kiszűrte, mert azok nem voltak fontosak a fejlődéshez, és ezáltal a szervezet sokkal jobban odafigyelhetett a biológiailag jelentős dolgokra. Mindaz, ami a bőrünk túlsó oldalán található, egy teljesen rejtélyes, elképzelhetetlen és nagyon is közönyös világ... Ugye, ezek után nem meglepő, ha ismereteink nem kielégítő volta miatt újból és újból látszólag legyőzhetetlen akadályokba ütközünk? Elhamarkodott dolognak tartom, ha ezt azonnal elvi korlátnak nyilvánítják. Mindig csak arról van szó, hogy a felállított modellek nem tudják megmagyarázni a kérdéseket. Én abban hiszek, hogy az univerzumot az ok és az okozat törvényei irányítják, különben nem is létezhetne. Roughtrade-nek igaza volt, amikor ellenfeleit misztikusoknak titulálta. Én hiszek a determinizmus oszthatatlanságában és rendíthetetlenségében.- És a test feltámadásában is - vetettem közbe.- És hiszek a test feltámadásában. Csak tudnád, micsoda szócsatákat vívtunk a költségvetési tárgyalásokon és a szakértői meghallgatásokon. A randomisták érveinek csak azért hittek jobban, mert mi nem tudtunk kellő gyorsasággal eredményeket felmutatni. Pedig akkor minden olyan jól haladt, csak alábecsültük a nehézségeket a szervetlen anyag szervessé alakításával kapcsolatban. És e nélkül az egész MIDAS-technológia nem ért egy fabatkát sem. Mire mennek azzal, ha még igen bonyolult mechanikus vagy elektronikus berendezéseket is le tudunk másolni, ha a másolat az eredeti példány árának a sokszorosába kerül. A dolog csak a szerves vegyületeknél kezdett érdekes lenni: élelmiszert nyerhettünk volna a számítógépek memóriájából!- Ez volt a Multimanna?- Igen, a Multimanna-projekt. De ekkor kezdődtek a nehézségek. Folyton olvasási hibákba botlottunk, amelyek mérgező anyagok formájában öltöttek testet. Kétségbeejtő helyzet volt. Pont a Multimanna sikerében bíztak olyan sokan. Szeretetté változtathattuk volna az éhezést az egész világon!- Terülj-terülj, asztalkám!- Ismered a mesét?- Időközben utánanéztem. A rázd meg magad, kis szamaram is világos már azóta, de nem éri meg a hatalmas költségek miatt. De mire gondoltál a „ki a zsákból, botocskám"-mal?- A hadsereg leginkább ez iránt érdeklődött. Néhány kiképzett, tapasztalt katonát akartak lemásolni, hogy aztán krízishelyzetben tetszőleges számban reprodukálva a tűzvonalba küldjék őket. Azóta tudom, hogy ezen a területen titokban tovább folytatták a kutatásokat. A katonaságnak a kópiák mai minősége is megfelelő. Úgyis csak addig kell életben maradniuk, amíg megteszik a kötelességüket. Egyáltalán nem fontos, sőt olcsóbb is, ha nem térnek vissza a küldetésből.- Talán hiányozna belőlük a motiváció.- Azt kémiai úton könnyen lehet fokozni. Csak a megfelelő pszichikai hatású szert kell bejuttatnod a középagyába, máris egy gyűlölettől hajtott harci géphez jutottál, aki nem

hagyja magát eltéríteni a feladattól. Ha pedig ezt szétlőtték, útjára indítod a következő másolatot. Ha ennek sem sikerül, majd megcsinálja a következő vagy az azutáni. Generálisok, tábornokok eszményi játékszere. Hadvezérek gyöngye! - Szarkasztikusán felnevetett.Sokáig egyikünk sem szólt.- Menjünk aludni! - javasolta végül Andrew.Kikapcsoltam mindkét magnót. Az egyiket visszatettem Fuller aktatáskájába, a másikat pedig átnyújtottam Andrew-nak, miután kivettem belőle a szalagot. Vizsgálódva körülnéztem a szobában: szekrény, éjjeliszekrények, ágyak, íróasztal, lámpák, légkondicionáló berendezés, papírkosár, dívány, fotelek. Rejtsem talán a szőnyeg alá? Vagy a vécébe? Ez mind túlságosan is egyszerű, nem akarom, hogy ilyen könnyen megtalálják. Megvizsgáltam az egyik virágcserepet. Egy hordószerű dézsában gyökeredzett, az alsó részén a dongák mélyebbre nyúltak, mint az edény alja. A köztes résbe csúsztattam a kazettát, majd a helyére toltam a virágot.Segítettem Andrew-nak a fürdőszobában, majd a tolószékéből az ágyába emeltem. Nagyon lefogyott, olyan könnyű volt, mint egy macska.Később, amikor már én is az ágyamban feküdtem, hirtelen rám tört a félelem. Összegörnyedtem, a szívem hevesen vert. Visszatartottam a lélegzetemet, hogy elnyomjam a nyöszörgést. Aztán elmúlt a roham.- Valóságosak vagyunk mi egyáltalán?- Ez pusztán filozófiai kérdés - felelte Andrew. - Aludnom kell rá egyet.- Most jut eszembe: tudtad, hogy van itt egy legenda, ami szerint a világ pusztulása után Allahot először az Omajjádok mecsetjében fogják újra imádni?- Feltéve ha áll még akkor az Omajjádok mecsetje, és lesz egyetlen emberi lélek is, aki hozzá akar imádkozni.Sokáig hallgattunk.- Van nekünk lelkünk, Andrew? - kérdeztem.Nem válaszolt. Már azt hittem, elaludt, amikor hallottam, ahogy felém fordul az ágyában.- Ez nagyon érdekes felvetés - felelte. - Vajon oszthatatlan-e a lélek? - Halkan felnevetett, úgy hangzott, mintha csuklana. - Talán ez a mi problémánk, Pete! Nincsen lelkünk.Nem sokkal ezután hallottam, hogy álomba merült. Én még sokáig feküdtem álmatlanul, és a végzeten gondolkodtam. Miért én? Miért nem a másik? Vajon mit csinálhat most? Meglátogatta Rútot a Cham Palace Hotelban? Alszik már? Vajon lefeküdt vele? Lehet, hogy ezekben a percekben is szeretkeznek? Vajon gondolt rám egyszer is úgy, mint a kísértetére, halálra ítélt hasonmására?Eszembe jutott, amit Andrew-tól hallottam az eredeti alany és a kópiája közti érzelmi interferenciáról. A másolási folyamat lezárása óta már csaknem száz óra telt el, azóta teljesen elkülönítve élünk. Ő már más lett, más dolgokat élt át, különböző dolgokat hallott, látott azóta.Hello, te ott kint! Hallasz engem? Én vagyok az, a te másik éned, aki minden pillanattal messzebbre kerül tőled. Hallasz engem? Válaszolj?Lassan belecsúsztam a bőröm túloldalán tátongó sötétségbe. Nem kaptam választ a kérdéseimre.Nagyon furcsa bömbölést, sóhajtást, nyögéseket álmodtam az éjjel, amit nem tudtam mire vélni. Mikor felriadtam, odakint már virradt. Felálltam, hogy kinyissam az ablakot. Egy müezzin hívta imára a hívőket. Több száz, túl erős hangerőre állított hangszóróból egyszerre bömbölte Allah nevét, mindenkit imádkozásra buzdítva. A torz ricsaj engem mégis inkább egy seregnyi démon üvöltésére emlékeztetett, akik éppen

elveszett telkekre vadásznak.Kopogtattak az ajtón. McEnroe hangját hallottam. Behozták a reggelit. Bőséges volt, mint amit a Damaszkuszba érkezésem reggelén kaptam, de egy falat se ment le a torkomon. Mindössze egy csésze feketekávét bírtam meginni. Aztán lementünk a lifttel.Ahogy kiléptem a liftből, megmagyarázhatatlan idegesség vett erőt rajtam. Letöröltem a homlokomról az izzadságot. Úgy éreztem, mintha az eddig elnyomott félelmeim egyszerre alakot öltenének, és elém állnának. Attól féltem, hogy összecsuklik a térdem. Mielőtt még teljesen úrrá lett volna rajtam a rettegés, erőt vettem magamon, a bejárati ajtóra szegeztem a tekintetemet, és abba az irányba kezdtem tolni Andrew tolókocsiját. Nem mertem levenni a szemem az ajtóról. A bejárat két oldalán egy féltucatnyi külföldi ácsorgott. Mindegyikük kisportolt alkatú volt, és szemmel láthatóan nem érdekelte őket semmi. Azonban ha odakint a legkisebb mozgást is észlelték, mindegyik egész testében megfeszült. Érdekes, hogy odakint szikrázóan kék volt az ég, ezeknek mégis esőkabát volt a jobb karjukra terítve. Nagyon pesszimista csoport lehetett... Vajon ők is másolatok?McEnroe idegesen pillantott a csuklójára csatolt apró számítógépre. Időnként halk hangon beleszólt valamit: a csapatát irányította. Valószínűnek tartottam, hogy az épület előtt és a tetőn is helyezett el embereket, akik a környék minden mozgását szemmel tartották.Megálltam. Éreztem, hogy most már legyőztem a gyengeségemet, megint ura vagyok a testemnek.Azért választották a Sheratont találkahelynek, mert a lapos, bunkerszerű bejárati rész bizonyos mértékig biztonságot nyújtott a kintről jövő támadások ellen. A felhajtó úgy nézett ki, mint egy alagút, nyolc vagy tíz méter széles lehetett. Az oldalát galériaszerűen félmagas boltívek és hasadékok törték át. Ezeken a hasadékokon át másfél méter széles, fehér kőlapokkal burkolt járdák vezettek a tágas parkolóhoz, amit virágvályúk, agávék, örökzöld kúszónövények és bozontos törpepálmák fogtak körül. A parkoló mögött egy enyhe emelkedő következett, a kis dombot ritkás eukaliptuszcserjék nőtték be. A domb tetején kerítés húzódott, szabályos térközönként álló acéloszlopok tartották. A Faez Mansur út túloldalán a nyolcvanas, kilencvenes években épült toronyházak álltak, a kerítéstől délnyugatra pedig egy magas töltésen a bejrúti vasútvonal húzódott.Várakoztunk. Észrevettem, hogy Andrew-nak ismét bélvérzése van, ettől nagyon szenvedett az utóbbi időben. A tolószék ülőkéjén keskeny vércsík szivárgott, majd a peremén átfolyva a krómozott csövekre csörgött.- Ez is másolási hiba - mondta Andrew lekicsinylőén legyintve.Hirtelen valami nyugtalanság támadt. A kocsifelhajtón két hatalmas, poros Mercedes jelent meg. Két kisportolt alkatú fiatalember ugrott ki, majd éberen körülkémleltek. Mindkettőn fehér köntös és fekete kockás fejkendő volt. Nyilvánvaló volt, hogy nem pusztán sofőrök, hanem testőrök is. Egy magas, fekete kabátos arab is kiszállt, fehér fejkendőjén egy Aghal volt. Egy idősebb és egy fiatal nő követte, majd egy csomó öt és tizenöt év közötti gyerek, két fiú és három kislány. Álmos fekete szemükkel minket kezdtek méregetni.McEnroe barátságtalan hangon rá akarta venni a széles vállú férfit, hogy azonnal vigye el a kocsikat a bejárat elől. A recepcióról odahívott fiatalember hevesen gesztikulálva, sírós hangon tolmácsolt, de úgy tűnt, az arabot ez egyáltalán nem érdekli, hátat is fordított nekik. Amikor McEnroe utána rohant, hirtelen előtte termett a két testőr, gyilkos pillantással szorították meg a hasukon viselt ezüst-markolatú, görbe tőrök nyelét. Hamar elbizonytalanodtak azonban, mikor a következő pillanatban egy csomó géppisztoly csövébe bámultak, amelyek az esőkabátok alól kerültek elő.

A feketekabátos mindkét kezét felemelte, majd nyugodt hangon kérdezett valamit a recepcióstól. Az alázatos hangon válaszolt neki. McEnroe visszaparancsolta az embereit. A géppisztolyok eltűntek, a két testőr pedig a csomagokat kezdte kipakolni. Szekrény nagyságú bőrkofferok és fonott kosarak kerültek elő. McEnroe csuklóján villogni kezdett a műszer. Csaknem ugyanebben a pillanatban egy harmadik autó tűnt fel a bejárat bal oldalán. A sofőr lefékezett, amikor észrevette a már ott álló két kocsit, majd lassan továbbhajtott a nyitott parkoló felé.- Ő az! - kiáltott fel Andrew. McEnroe kétségbeesetten nézett körül.- Gyerünk! - kiáltotta dühösen. Már tudta, hogy súlyos hibát követett el, mikor hagyta, hogy a két autó elállja a bejáratot, de ilyen korán még nem számolt más vendégekkel. Kitoltam a tolószéket a bejáraton, a két Mercedes között a parkolóba vezető járda felé. A kocsiból egy elegáns sötétbarna öltönyt viselő, magas, őszes hajú férfi szállt ki. Hátrament és kinyitotta a csomagtartót. Egy alumíniumbőröndöt vett ki, majd visszacsukta a csomagtartó tetejét.- Cecil! - kiáltott Andrew.Örül, hogy viszontlátja, hitetlenkedtem magamban. Pedig ez a szörnyeteg legalább egy tucatszor küldte őt a pokolba, csak azért, hogy pénzt keressen vele.A férfi üdvözlésre emelte a karját, ekkor egyszerre egy csomó dolog történt. Roughtrade még lépett egyet előre, aztán hirtelen mozdulattal hátratántorodott, a gerince egészen megfeszült. A kezében tartott bőrönd a rántástól felemelkedett, és pörögve felénk repült. Roughtrade lassan térdre rogyott, a mellkasából több helyen is piros vér kezdett ömleni, egy pillanat alatt elborítva fehér ingét. A bőrönd koppanva a földre esett, fehér füst kezdett szivárogni belőle. Lövéseket hallottam, és a kerítésnél két helyen is torkolattüzeket láttam felvillanni. McEnroe felordított:- Fedezékbe! - De mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, mi történik, Andrew feje felrobbant előttem. A hasam és a mellkasom agyvelő- és koponyaszilánkokkal lett tele. Erős ütést éreztem a testemen, és hirtelen azt vettem észre, hogy a hátamon fekszem egy kis tisztáson, a virágok és bokrok között. A tolókocsi négy-öt méterre állt tőlem. Andrew teste oldalra dőlve lógott ki belőle, a feje felső része teljesen eltűnt. Most már a hátam mögül és a tetőről is puskák és géppisztolyok tüzet hallottam. Megpróbáltam feltápászkodni, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy lábra álljak. Csodálkozva vettem észre, hogy mindkét kezem csupa vér. Ekkor egy újabb hatalmas ütést éreztem a lapockáim között, éreztem, ahogy a lövedék magával sodor. Hirtelen ismét talpon termettem, és a virágok között rohanok, nem, mégsem, csak lebegek, hiszen a végtagjaim furcsán érzéketlenek lettek, a mellemben égető tűz támadt, ami kiégette a tüdőmből a levegőt. A tűz füstje marta a szememet, a fekete koromtól már alig látok, aztán...Láttam, ahogy a virágágyba zuhan, és a galéria egyik oszlopa mögött eltűnik a szemem elől. Azt is láttam, ahogy felugrik, és a bozóton át erre támolyog, majd ismét a földre zuhan, és narancssárga virágok között fekve marad. Az oszlopnak támaszkodtam, és el is estem volna, ha nem támaszkodom meg. A karomat és a mellkasomat néztem, mert az előbb mintha úgy tűnt volna, hogy vér borítja őket.- Megsérült? - kérdezte McEnroe egyik embere zavartan.- Nem - nyögtem, de olyan fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha engem találtak volna el, nem pedig azt a másikat, akit helyettem küldtek ki oda.A délnyugati kerítés mögül, a vasúti töltéstől egy hosszan elnyúló sikoly hallatszott, aztán abbamaradt a lövöldözés. Annál hangosabb lett a rémült gyerekek sírása, akik az előcsarnokban anyjukkal együtt a csomagok mögé bújva kerestek fedezéket.Hallottam, ahogy McEnroe, aki az egyik emberével és a két testőrrel a bejárat előtt álló kocsik mögött keresett fedezéket, azt kiáltja:

- Tiszta a levegő! A szemetek legalább ketten voltak!Dühtől vöröslő arccal rontott be az előcsarnokba, kezében a teljesen összelőtt alumíniumbőrönddel. A golyó ütötte lyukak szélén vastag jégréteg képződött.- A francba! - ordította. - Miért is kellett ezeknek a tevehajcsároknak pont most felbukkanniuk? - Dühös mozdulattal egy fotel mellé vágta a bőröndöt, -jobb, ha maga még nem megy ki, Kirk, amíg össze nem takarítják a disznóólat. Hogy maga milyen szarul néz ki! jobb, ha felmegy a szobájába.- Nagyon rosszul aludtam az éjjel - mondtam neki.- Ne játssza meg magát! Én figyelmeztettem, de magának persze mindenképpen jelen kellett lennie! Egy csomó emberrel szörnyű dolgok történtek, mikor meghalt a kópiájuk.Még annál is rosszabb volt, mint amilyennek elképzeltem. Már azelőtt éreztem őt, hogy megláttam, éreztem a feszültségét és a félelmét. Akkor kilépett a liftből, és Andrew-t a kijárat felé kezdte tolni. Hálát adtam Istennek, amiért nem nézett felém, mert nem bírtam volna a szemébe nézni. Ereztem, ahogy az én feszültségem is átragad rá, de valószínűleg benne ez nem tudatosodott, annyira a céljára koncentrált. Láttam, hogy feszültté váltak a mozdulatai. Nagyon is ismertem ezeket az önkéntelen gesztusokat, hiszen ezek az én gesztusaim voltak! Végigsimította a homlokát, megtörölte a szája szélét, szárazán nyelt egyet, majd hirtelen körülnézett.Azon kaptam magam, hogy minden mozdulatát pontosan utánzóm, mintha a tükörképe lennék. Ereztem, ahogy a növekvő félelme rám is átragad, valami ismeretlen idegi visszacsatolási folyamat révén. Úgy nézett ki, hogy ez a dolog kezd veszélyes méreteket ölteni.Nem meséltem el McEnroe-nak a tegnap esti szörnyű álmomat sem. Almomban eltévedtem a Soukban, kétségbeesetten benéztem a mindenféle áruval zsúfolt raktárakba és irodákba, a teázókba és a műhelyekbe, de sehol nem volt egyetlen lélek sem. A kovácsműhelyekben és a pékségekben is hideg volt, és mindent szürke por és hamu fedett. A komor boltozatok alatt bogarak nyüzsögtek, teljesen ellepve az áruhalmokat. Újra és újra kiáltozni kezdtem, de senki sem válaszolt nekem. Aztán elértem az Omajjádok mecsetjéhez. Mind ott feküdtek, a hatalmas szőnyegekkel borított teremben Keresztelő János sírja körül. Teljesen megtöltötték az árkádos udvart. Szorosan egymás mellett feküdtek a kovácsok a fűszerárusok, a teherhordók, meg az édességkereskedő partiján látott finom urak és hölgyek. Mind ott feküdtek dél felé nézve, mint mindig, mind halottak voltak, és oszlásban levő koponyájuk a földet érintette.Ekkor meghallottam a másikat, ahogy az én hangomon azt mondta: „Hello, te ott kint! Hallasz engem? Én vagyok az, a te másik éned, aki minden pillanattal messzebbre kerül tőled. Hallasz engem? Válaszolj?" Úgy hangzott, mintha a föld alól beszélne, és minden egyes szótól mélyebbre süllyedne.Arra ébredtem, hogy félek.Felmentem a lifttel a hatodikra. Annak a lakosztálynak az ajtaja, amiben a Másik és Andrew az éjszakát töltötték, résnyire nyitva állt. Amikor ki akartam nyitni, egy fiatalember lépett ki, videokamerával a kezében.- Nem mehet be ide! - mordult rám. Megragadtam a zakója hajtókáját, és rákiáltottam.- Mit képzel magáról, csirkefogó! Én lakom ebben a szobában! Mit keres maga itt?Döbbenten nézett rám, majd békítőleg felemelte a kezét.- Jól van, jól van, Mr. Kirk! - De nem állt félre az utamból. -Befejeztük a nyomrögzítést - mondta a csuklójára csatolt mikrofonba. - Mr. Kirk van itt. Beengedhetem? Oké. - Most végre félreállt az utamból.- Bürokrata seggfej! - morogtam, és az orra előtt becsaptam az ajtót. Még láttam, ahogy

a kamerát ijedten elkapja az útból.Miféle nyomokat rögzítettek itt ezek? Figyelmesen körülnéztem a szobában. Vajon hagyott nekem az alteregóm valami üzenetet? Nézzük, mi jöhet szóba mint rejtekhely. Szekrény, éjjeliszekrények, ágyak, íróasztal, lámpák, légkondicionáló berendezés, papírkosár, dívány vagy a fotelok? Talán a vécében rejtette el? Nem, ennyire nem lehetett ötlettelen. Az egyik virágot kezdtem vizsgálgatni.- Nagyon közel jár, Mr. Kirk! - McEnroe állt mögöttem az ajtóban, és győzelemittas mosollyal egy diktafonba való kazettát tartott a magasba. - Maga hová rejtette volna el?Vállat vontam. A virágcserép egy hordóra emlékeztető edényben állt, a dongák szokás szerint túlnyúltak a szélein.- Talán ide, ez alá.- Maguk mesterséges ikrek sokkal jobban össze vannak hangolva, mint a kvarcórák - mondta lelkesen. - Nagyon okos, de egy telemetriai szakembertől kicsit azért többet vártam volna.Ismét csak vállat vontam. Ekkor Fuller aktatáskájára esett a pillantásom, amely az egyik fotel mellett állt. Hirtelen a redundancia szó jutott eszembe. Feltűnés nélkül átsiklott a tekintetem a táskán, majd kinyitottam az ajtót.- Először én hallgatom meg ezt az utolsó üdvözletet, Kirk. Sajnálom, de megtiltottam mindenféle kapcsolatfelvételt.Átmentünk a másik lakosztályba. A szoba közepén három alumíniumkoffer állt, pont olyanok, mint az, amit a hajnali lövöldözésben szétlőttek.- Hát ez meg mi? - kérdeztem McEnroe-t.- ULT-tartályok, amit a felvételeket tartalmazó memóriakristályok szállítására használnak. Ma reggel hozták. Fogalmam sincs arról, hogy ki van benne. Ha abban, amelyik tönkrement, valami fontos felvétel volt, megnézhetem magam.McEnroe lement, én meg kinyitottam magamnak egy sört, visszalopakodtam a szomszédos lakosztályba, leültem egy fotelba, és az ölembe vettem Fuller aktatáskáját. Rejtvényújságok és pornómagazinok közt ráakadtam Fuller diktafonjára. Visszatekertem a szalagot, és megnyomtam a lejátszás gombot.- Aha - hallottam Andrew hangját. - Értem már. Redundancia.- Pontosan - felelte neki a másik énem.Kivettem a kazettát, és zsebre vágtam, a kis magnót pedig visszaejtettem a táskába. A táskát bezártam, és gondosan az eredeti helyére állítottam. Zavartalan nyugalomban ittam ki a sörömet, aztán visszamentem az előcsarnokba.Éppen a halottakat szállították el. A földön öt fekete műanyag zsák feküdt, az egyikre sárga krétával az én nevemet írták, alatta egy „K" betű volt, biztos a kópia szó rövidítése. Két zsákra csak kérdőjeleket mázoltak. A hullazsákokat az amerikai katonai kórház mentőautójába rakták. Egy másik ugyanilyen mentő vitte el már korábban a két sebesültet. A parkolóban egypár városi rendőrautó meg néhány katonai jármű állt. A kocsifelhajtó mindkét végénél khakiszínű egyenruhát viselő fegyveresek álltak.Az embereink hangulata erősen nyomott volt. Valószínű, hogy egy harmadik merénylő is volt, de ő el tudott menekülni. Legalábbis erre következtettek abból, hogy egy harmadik fegyvert is találtak a délnyugati kerítés mögött. A feltételezéseik szerint egy további cinkostárs segítségével a Faez Mansuron keresztül Quneitra irányába menekült. McEnroe két embere is lőtt sebet kapott, az egyik válságos állapotban volt. Ezúttal sem kópiáról volt szó.A parkolóba vezető átjárónál két szállodai alkalmazott épp azzal foglalatoskodott, hogy egy slag és egy seprű segítségével eltüntessék a bokrokon és a járda fehér kőlapjain vöröslő vérfoltokat. Nevetgéltek valamin, de azonnal elhallgattak, mikor közeledni láttak.

- Hívjak egy taxit, uram? - kérdezte az egyikük.A barnás vércsíkot bámultam, amit a seprű a járdán húzott, aztán megráztam a fejem.A kocsifelhajtó oldalánál ott állt Andrew véres tolószéke. Eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy elvigye onnan.Az előcsarnokban, a bejárattól jobbra három emberével McEnroe állt. Még mindig a karjukon voltak az esőkabátok. Csatlakoztam hozzájuk.- Milyen felvétel volt ez? - kérdeztem, és fejemmel a szétlőtt alumíniumkoffer felé intettem.- Honnan tudjam? - felelte, majd egy zsebkendővel izzadt homlokát kezdte törölgetni. - Remélem, hogy nem a kutatási anyagai voltak, amiket magával akart hozni. Akkor ugyanis mindez felesleges volt. Ha ezek a memóriakristályok csak néhány fokkal is felmelegszenek, elvész a tárolt információ. Azok ott már egészen langyosak.- Nem úgy volt, hogy az Andrew-ról készített felvételét is elhozza?- Ezt meg honnan tudja? - kérdezte bizalmatlanul. Utánagondoltam a dolognak. Ez kiment a fejemből.- Nem maga mondta nekem?- Ilyet én nem mondtam magának. - Figyelmesen méregetni kezdett.- Akkor nem tudom, hol hallottam - mondtam vállat vonva. -Azt hittem, magától tudom.Bólintott.- Ez érdekes. Maga vagy sokkal okosabb annál, amilyennek hittem, vagy egyszerűen elszólta magát. De az is lehet, hogy ez megint egy olyan jelenség, amit az ikreknél figyeltem meg.- És azokban a konténerekben mi van, amelyek ott állnak?- Ha úgy van, ahogy mondta, akkor az egyikben Roughtrade saját felvétele van, a másikban Baldenhamé.- Ezek szerint odakint az igazi Roughtrade halt meg?- Az orvos szerint igen, bár végleges válasz csak a boncolás után lesz.Nem tudtam megállni, hogy ne bólintsak elégedetten.- És a harmadikban mi van?- Azért imádkozom - tényleg összetette a kezét, és alázatos tekintetét az égre emelte -, hogy abban legyenek az ígért kutatási feljegyzések.Nem hittem a szememnek: Rút állt a bejáratnál, ide-oda forgatva a fejét, mintha keresne valakit. Végül észrevett, és azonnal felém sietett. McEnroe követte a pillantásomat, majd hirtelen felordított:- Ne lőjetek!Rút ijedten torpant meg, amikor a rá irányuló géppisztolycsöveket észrevette.- Jöjjön csak bátran, Mrs. Kirk! Nem lesz semmi baj - mondta McEnroe.- Mit jelentsen ez? - kérdezte feldúltan.- Merényletet követtek el itt ma reggel. Még mindenki ideges egy kicsit. - McEnroe bocsánatkérően emelte fel a kezét.- Te itt vagy, Rút? Hogy kerülsz ide? - nyögtem döbbenten. Láthatóan gondterhelten, homlokráncolva nézett rám.- Kivettem egy szobát a Cham Palace-ban, mert te azt javasoltad, "légnap egész délután vártalak. Legalább felhívhattál volna! A katonai kórházban azt mondták, hogy úton vagy, nem lehet elérni. Az InfoPooltól viszont azt a felvilágosítást kaptam, hogy a Sheraton-ban vagy. Itt viszont folyton idegenek vették fel a telefont, és azt mondták, hogy pillanatnyilag nem vagy elérhető. Nem tudtam mire vélni a dolgot, úgyhogy taxiba ültem és idejöttem.Harciasán csillogott a szeme, jól ismertem ezt a pillantást.

- Milyen jó, hogy itt van, Mrs. Kirk! - szólt közbe McEnroe, de egyből észrevette, hogy bájos megjegyzése nem érte el a kellő hatást. - Hozathatok egy italt önnek?- Köszönöm, uram. Nem kérek italt. - Leült, és rágyújtott egy cigarettára, szándékosan nem véve észre a McEnroe által odakínált égő öngyújtót. - Tudni akarom, mi folyik itt!Én már sejtettem, mi történhetett.- Rút, figyelj...- Bocsáss meg, Pete, de jobban szeretném, ha Mr. McEnroe válaszolna a kérdésemre! Ugyanis ő hívott ide Damaszkuszba.- Mrs. Kirk - kezdte McEnroe -, vannak dolgok, amiket nyomós okokból bizalmasan kell kezelnünk. De biztosíthatom arról, hogy az itt lezajlottak az amerikai kormány parancsára történtek, és a nemzet javát szolgálták.Attól féltem, hogy Rút valami kevéssé hazafias dolgot fog McEnroe fejéhez vágni, ezért gyorsan közbeszóltam.- Szükség van még itt rám?- Tőlem nyugodtan visszarepülhet az Államokba.- Bocsáss meg, Rút, le kell hoznom a csomagomat.- Ezt a nőszemélyt is vigye magával! - mondta fojtott hangon McEnroe, miközben a lift felé sétáltunk.- Vigyázzon a szájára! A feleségemről beszél.- Aha! - mondta lassan, majd vigyorogni kezdett. A nyelvét egészen az alsó ajkáig előrenyújtotta, ettől mosolya valami egészen undorító, obszcén kifejezést nyert.Beléptünk a liftbe.- Miért hívta őt ide, Damaszkuszba? Mi szükség volt erre? - kérdeztem, de csak nehezen tudtam uralkodni magamon.Csodálkozni látszott.- Természetesen önzetlen cselekedete jutalmául. Mint valami cukorkát. A dublőre nyalogatta is egy kicsit. De ugye, magának nincs ez ellen semmi kifogása? Mindig is nagylelkű volt. - Kotkodácsolva felröhögött.198Elöntött a düh. Elkaptam a vállát, hogy a lift falához lökjem, de könnyedén kiszabadult a szorításomból.- Na ne nevettessen! - mondta nyugodtan. - Menjenek a Cham Palace-ba. Foglaltatok repülőjegyeket Portlandbe, és majd odaküldetem.- Maga a megtestesült jóakarat, McEnroe! Vállat vont.- Töltsenek el pár kellemes órát, este meg pótolják be, amit eddig elmulasztottak! - Obszcén mozdulatot tett.- Hogy maga mekkora disznó... Elvezettel veregette meg a vállamat.- Na, így már jobban tetszik nekem.A két szállodai alkalmazott befejezte a munkát, Andrew tolószéke is eltűnt, Rút cipősarka pedig hangosan kopogott a betonon.Hirtelen úgy éreztem, azonnal el kell tűnnöm erről a helyről. Nem is néztem körül. Átkaroltam a vállát. A kopár nyugati hegyek felől fújó szél már déli forróságot sodort magával. Rút göndör fürtjeit az arcába fújta a gyenge légmozgás. Ő elfésülte a szeme elé lógó tincseket, felnézett rám, majd nevetni kezdett.- Amikor tegnapelőtt megláttalak, olyan furcsa voltál, mintha nem is te lettél volna, akit megérintek. De ma már tényleg te vagy.Becsúsztatta a kezét ingem kigombolt elején, és a mellemre tette. A keze hűvös és gyengéd volt.Amikor a szálloda északnyugati kijáratánál emelt kis mecset elé értünk a Choukry Kouwatlyn, egy nagy fehér Mercedes ért utol minket, amely a Sheraton parkolójából

hajtott ki. Lelassított mellettünk, és valaki leengedte az elsötétített üvegű hátsó ablakot. Rémülten torpantam meg. A kocsi is megállt. Annak az embernek az arcát pillantottam meg, aki a Sultan Ahmet óta ébren és álmaimban egyaránt a nyomomban volt. A sebhelyek szürrealisztikus mosolyra torzultak, egy aranyfog csillant meg.- Örülök, hogy jó egészségben látom, Mr. Kirk! - szólalt meg. -Kérem, adja át üdvözletemet Mr. Baldenhamnek, ha találkozik vele!- Kinek az üdvözletét kell átadnom?- A név pusztán szemfényvesztés és káprázat. Neki is csak egy utas vagyok, akivel a Sultan Ahmeten találkozott, noha a többi életében sokszor összefutottunk.Bólintott Rútnak, üdvözlésre emelve a karját. A színezett üveg felemelkedett, a kocsi pedig halkan kifordult a Choukry Kouwatly sugárútra.- Az isten szerelmére, ki volt ez? - Ereztem, hogy megborzongott.Vállat vontam.- Talán egy igazi rabszolga-kereskedő.- De hát ilyesmi manapság már nem létezik!- Én ebben azért nem vagyok olyan biztos...A Cham Palace szeráj meghitt biztonsága elfeledtette velünk a veszekedéseinket. Az éjszaka közepén felriadtam. Rút karja a mellemen feküdt. Kibújtam alóla, a sötétségbe. Hallottam a légkondicionáló halk ciripelését. A másolatom segélykiáltásai elnémultak.Két héttel azután, hogy Portlandbe értünk, videofonon felhívott McEnroe, és közölte, hogy az elkobzott kazettát nem szolgáltathatja ki nekem, mert olyan információk vannak rajta, amelyek a legtitkosabb katonai ügyeket is érintik.- Most az „üssed-üssed, botocskám"-ra gondol? Rezignáltán nézett rám.- Hát mégis sikerült átvernie? Hogy csinálta?- Van az információtechnológiában egy alapfogalom: redundancia. Hogy pontosan hogyan csináltam, nem mondom meg.Bólintott.- Azt hiszem, nem lesz már dolgunk egymással.- Milyen sajnálatos! - mondtam, de úgy láttam, nem érti benne az iróniát.- Kirúgtak - mondta barátságtalanul. - Száműztek egy íróasztal mögé.- Miért? Üres volt a harmadik konténer?- Ellenkezőleg. Abban volt Roughtrade összes feljegyzése, amitől annyira beindultak a pentagonosok.A képernyőn kis remegés futott át a Pentagon szó elhangoztakor.- Az íróasztali munkának is vannak szép oldalai - vigasztaltam. -Szentelje magát például az elektronikus úton létrehozott ikrek kutatásának.- Úgy mondja ezt, mintha lenne még ott mit kutatni.- Miért? Ott van maguknak például Roughtrade. - Ismét egy remegés.- Ó, ha tudná! Megszakította a kapcsolatot.Nem sokkal később Andrew is felhívott. Ismét megoperálták, gyengének és kimerültnek tűnt, de úgy nézett ki, hogy végre sikerült orvosilag stabilizálni ezt a kópiát. Bizakodó hangulatban volt. Megígértem neki, hogy amint lehet, meglátogatom a pasadenai klinikán.Amikor a NASA május elején Houstonba rendelt, tettem egy kis kerülőt Los Angelesbe, és benéztem hozzá.Ez is egy olyan klinika volt, amilyenekről korábban McEnroe beszélt nekem. Elektronikus úton létrehozott klónokat vizsgáltak itt. Azon rejtélyes testi és lelki fogyatékosságokat tanulmányozták, amelyek iránt a tudomány továbbra is osztatlan érdeklődéssel viseltetett. Az intézmény egy félreeső helyen épült, hatalmas, óriási fákkal teli park vette körül. Az épületet a múlt század hatvanas éveiben építette egy

hollywoodi milliomos. Mintául egy tizenhetedik századi francia kastély szolgált. A palotát a szokásos sivár kinézetű lapos tetős laborépületek vették körül, amiket csaknem teljesen befutottak a kúszónövények. Az egészre óriási platánfák és erdeifenyők vetettek árnyékot.Amikor a bejáratnál lévő parkolóba hajtottam, egy termetes ősz hajú férfi lépett ki a portásfülkéből. Erősen sántított, minden lépésnél egy vastag görbe botra támaszkodott, aminek a markolatán ezüst halálfej díszelgett.- Itt parkoljon le, az árnyékban, uram! - kiáltotta, és a halálfejjel egy hatalmas erdeifenyőre bökött, amely a portásfülke mögött magasodott az égbe. Amikor elfordította a fejét, észrevettem, hogy a koponyája jobb oldalán súlyos égési sérülés érte. A füléből csak apró fehér porc maradt, a szemöldöke és a haja teljesen leégett, a bőre simán és rózsaszínűén csillogott, mintha csak rá lenne húzva az arccsontjaira. Azt is észrevettem, hogy a jobb lába erősen megrövidült, és valahogy kifelé fordult, de így is erőteljesen, határozott mozdulatokkal haladt.Leállítottam a kocsit, kiszálltam és kulcsra zártam az ajtót, majd megfordultam, és ekkor földbe gyökerezett a lábam.- Maga az, McEnroe? - kérdeztem bizonytalanul. Vizsgálódva végigmért. A jobb szeme a sérülés miatt sokkal mélyebben ült, mint a bal.- Ismerjük mi egymást? - kérdezte. Megvontam a vállam.- Nos... azt hiszem, nem. Hirtelen elvigyorodott.- Biztos az eredetimmel találkozott. Ha megint látná, adja át üdvözletemet a vén gazembernek, és mondja meg neki, hogy a várakozások ellenére még mindig élek. - A hóna alá csapta a botját, elvett egy félig széttaposott cigarettacsikket a fülke párkányáról, és egy katonai öngyújtóval rágyújtott. - Tudja - mondta pöfékelve -, a fickónak máig nem jutott eszébe, hogy idetolja a képét. Még egy üveg whiskyt vagy egypár csomag cigit se küldött. Pedig én kapartam ki neki a gesztenyét a tűzből. - Hatalmas adag füstöt fújt ki. -Biztosíthatom, hogy nagyon meleg tűz volt. Napalm. - Égett koponyájára bökött az ujjával, majd a cigaretta izzó parazsát kezdte bámulni. - Ad nekem száz dollárt, uram?- Egy kicsit sok lenne a parkolásért.Felnevetett.- Az eredetim majd megadja. Ennyivel tartozik nekem az a gazember. - Botjával megrövidült jobb lábára csapott, ami egy tenyérnyivel a föld felett ért véget.Előhúztam a pénztárcámat, és a kezébe nyomtam egy százdollárost. Elégedetten dörmögve zsebre vágta. Azután félrefordított fejjel kutatóan méregetni kezdett.- Ismerem magát valahonnan. - Elgondolkodva csücsörített a szájával. - Nem is olyan régen történt. - Óvatos mozdulatokkal vakargatni kezdte az égett sebet a fején. - Megvan! - kiáltotta, és az alkaromra csapott. -Álmodtam. Valami merénylet volt, egy hídon. Legalábbis valami sorompóra emlékszem. Egy mentőautó is benne volt. Valaki rám fogott egy géppisztolyt. Maga meg ott rohangált, és folyton azt ordítozta: Miért lőttétek le? - Lassan bólintott. Besüppedt szeme vizenyős kéken csillogott.- Damaszkuszban történt.- Furcsa, nem? Én soha nem jártam azon a vidéken.- Az eredetije viszont ott volt.Vállat vont, elgondolkodva méregetni kezdte a bot végén csillogó halálfejet, majd kivette a szája sarkából a teljesen elszívott csikket, és széles ívben elhajította.Leengedte a súlyát a rövidebb lábára, ettől olyan lett, mintha egy lépcsőfokkal lejjebb lépett volna; majd egyből vissza is helyezte súlypontját, csípője ügyes mozdulatával helyesbítve az oldalirányú elmozdulást. A megrövidült végtag ismét lógni kezdett. A mozgása egy kifinomult szerelőrobotéra emlékeztetett, de mégis volt benne valami

szerves rokkantság, valami emberi.- Többször is volt dolga vele? - kérdezte.- Szerencsére nem sokáig boldogítottuk egymást. Tudta, hogy elveszítette az állását?- Ez nem lehet igaz!- Damaszkuszban súlyos hibát követett el. Egy a Pentagonnak nagyon fontos dolgot elveszített.Botjával hevesen a cipőjére csapott, majd hangosan kacagni kezdett.- És még azt mondják, hogy a másolatok hülyébbek, mind az eredeti! Azt mondják, hogy itt fent - a koponyájára bökött - nincs minden a helyén. De úgy látom, a mi esetünkben éppen fordítva van. - Még mindig nevetve megrázta a fejét. - De örülök, hogy ez történt azzal a szeméttel! - Sarkon fordult, és elindult a portásházikó felé. Az ajtóban visszafordult, és felemelte a botját: - Köszönöm a száz dollárt, uram!Átmentem a parkon a főépület felé. Sok tolókocsit és kevés ápolót láttam, de mindenekelőtt egy csomó elesett embert, akik többé-kevésbé apatikus tekintettel várták a halált. Ezek mellett Andrew kifejezetten élénknek hatott.A kocsiját magam előtt tolva sétálni mentünk a park egyik aszfaltozott sétányán.- Tudod, Roughtrade nem az az őrült tudós volt, akinek sokan tartják őt. Ő csak... rettenetesen következetes volt. De... - Andrew a válla fölött rám nézett - egy zsenitől éppen ezt várják el, nem?Nem válaszoltam. Egy ideig mindketten hallgattunk, csak a kerekek nyikorgása hallatszott.- A jövő hónapban megpróbálnak átültetni nekem két lábat. Azt a feltételt szabtam, hogy hosszabb combú donort keressenek. Mindig is magasabb szerettem volna lenni. - Viccelni próbált, de nem igazán sikerült. - Nagyon nagy sokk volt számomra, hogy amikor itt felébredtem, nem volt meg a lábam. Szerencsére még mindig tartott a whisky hatása, amit azon az estén együtt megittunk. Tegnap még december volt, és a batticaloai strandon ültünk, ma pedig április közepe van, és itt vagyok. Emlékszel még arra a halászra meg a lángoszlopra az égen?- Persze hogy emlékszem.- Neked azóta fél év telt el, nekem mindössze négy hét.- És te emlékszel egy aranyfogú fickóra a Sultan Ahmet fedélzetéről, akinek olyan volt az arca, mint akit henteskéssel borotváltak?- Igen, emlékszem rá.- Üdvözletét küldi. Nem sokkal azelőtt találkoztam vele Damaszkuszban, hogy hazautaztunk. Azt mondta, hogy ti ketten már sokszor kereszteztétek egymás útjait.- Én nem ismertem őt, de csak Nairn Sandouk lehetett az, Roughtrade emberkereskedője. Azóta ugyanis áttanulmányoztam az elektronikus önéletrajzomat. - Egyébként szeretném megköszönni a segítségedet, Pete. Most már tudom, mi történt. Úgy vettem észre, nagyon keresett fickó vagyok. Négy hónap alatt körülbelül egy tucat másolatot adtak el belőlem. Biztos vagyok benne, hogy időnként egyszerre több példányban is léteztem.- Mi történt a többi tudósról készített felvételekkel? Mi lett Tbrréval, Pazzival, Wordsworthszel, Nealonnal, Donsdorffal, Rodest-rommal? - És persze Nancy Tannerrel, tettem hozzá magamban.- Ashkenside a CIA-től azt mondta, hogy Roughtrade a megegyezés szerint valamennyit elpusztította, az enyém kivételével.- És persze az övé kivételével.- Na igen.- Azzal mi történt?- Készítettek egy másolatot. Hihetetlenül jó minőségű lett. Senki sem tudja, hogy tudta

utólag ennyire feljavítani.- Bíróság elé állítják majd?- Ez nem lehetséges, Pete. Az a felvétel csaknem tizenöt éves, még az intézetben készült.- Nagyon ügyes húzás. Persze semmiről sem tud. Se emberrablás, se emberkereskedelem. Egyáltalán nincs semmi törvénybe ütköző.- Tényleg nem tud semmiről.- A szürke hétköznapokba való visszatérésének árát a CIA saját kezűleg játszotta el: hagyták elveszni a kutatási adatait. Nagyon ügyesen kitervelték. Nekem nagyon úgy tűnik, mintha terv szerint zajlott volna az egész.- Biztosan így is történt. Ez nagyon is jellemző Roughtrade-re. Nem látott más kiutat a pénz, a hatalom és az erőszak ördögi köréből.- Az életével fizetett érte.- Az is benne volt a pakliban.- Akkor tényleg Roughtrade halt meg ott Damaszkuszban?- Ez nem kétséges. A boncolás egyértelműen bebizonyította.- Emlékszem, hogy azonkívül, ami a kocsiban volt, három másik konténert vitetett azon a reggelen a Sheratonba. Az egyikben a rólad készült felvétel volt, a másikban a sajátja. Ki vagy mi volt a harmadikban?- Erről is mesélt nekem valaki, aki akkor ott volt Damaszkuszban. Jerry Shirley, Ashkenside egyik embere. Nagyon örültek a harmadik bőröndnek, mert azt hitték, hogy abban vannak a tudományos feljegyzések. De tudod, mit találtak? Nem fogod elhinni, tiszta őrület! Egy felvétel volt benne százhatvan tonna aranyról! A teljes vagyon, amit Roughtrade tíz év alatt összeszedett.- Ebből akár tíz intézetet is berendezhet, hogy folytassa a kutatásait.- Igen. Tényleg úgy végződik, mint a mesében.- Pont mint a mesében.- Csak ezúttal nem elég a szalma, hogy arannyá változtasd. Ahhoz ugyanis, hogy a százhatvan tonna aranyat a MIDAS másolási folyamatban ismét előteremtsék, legalább ugyanennyi, atomokra bontott aranyat kellene az örvénykamrába juttatni.- És hol maradt az igazi arany?- Ha legközelebb találkozol Nairn Sandoukkal, akkor feltétlenül kérdezd meg tőle!- Remélem, hogy nem fogom többet látni, még rémálmaimban sem!Lenéztem Andrew fejére. Szeplős koponyája teljesen le volt barnulva, és korpásodott is. Hosszú, vékony keze könnyedén pihent a kocsi kerekein, amik az ujjai között csúszva forogtak körbe. Hirtelen déja vu érzésem támadt. Behunytam a szemem, és visszatartottam a lélegzetemet, de az sem segített. Nem tudtam kiverni a fejemből a látványt, ahogy Andrew feje eltűnik egy véres robbanásban, mellkasomat és arcomat véres masszával beterítve. Iszonyodva néztem a ruhámra. Mindenütt vért láttam, amint lefelé folyik a karjaimon.- Mi van veled? - kérdezte Andrew. Megállította a tolószéket, és felnézett rám. Csak most vettem észre, hogy a tolókocsi fogóján nyugvó kezem rettenetesen reszket. Semmi, akartam mondani, de csak egy nyögés jött ki a torkomon.- Semmi.Az alsó ajkába harapva bólintott, majd egy erőteljes lökéssel ismét mozgásba lendítette a tolókocsiját.- Szörnyű éjszakáim vannak - mondta aztán. - Mostanában gyakran álmodom kínzásokról, sorvadásról és halálról. Rettenetes helyeken tartanak fogva, amiket még sohasem láttam, és olyan emberek vernek és kínoznak, akikkel sohasem találkoztam.Észrevettem, hogy a kellemesen hűvös idő ellenére a homlokán izzadságcseppek

gyöngyöznek.- Néha pedig - tette hozzá - arról a másolatomról álmodom, akit még ott az intézetben csináltunk. Mintha én lennék az, aki minden szenvedését és fájdalmát ki akarom ordítani magamból, de mindenfelé csak idegen, értetlen arcok vesznek körül. Ez a legrosszabb az egészben.A fák közt vezető sétányon egy padhoz értünk, amin egy körülbelül negyvenéves, magas, sovány férfi ült. Világosszürke háromrészes öltöny volt rajta, a fején drága panamakalap. Andrew a kezét a kerekekre téve megállította a tolókocsiját.- Cecil - szólalt meg.A férfi felénk fordította az arcát, úgy nézett ki, mint aki hallgatózik.- Igen?- Én vagyok az, Andrew. Andrew Baldenham.- Igen, igen - nevetett fel. - Szomorú dolgok ezek!- Emlékszel Péter Kirkre, meséltem már róla neked.- Szomorú dolgok ezek!- Most Peter Kirk van itt velem.- Igen, igen.Levette a kalapját, lassan az ölébe tette, majd barátságosan mosolyogva felém bólintott.- Szomorú dolgok ezek!Amikor a kapuhoz értünk, odaadtam Andrew-nak a kazettát.- Mi ez?- Ezt a felvételt az utolsó esténken készítettük Damaszkusz-ban.- Ó, nagyon kedves tőled. Két halálraítélt beszélgetése megőrizve az utókor számára.- Ezenkívül a te hittételed a determinizmus oszthatatlansága és rendíthetetlensége mellett.Felnevetett.- Fel kellene venned a hitvallásodba a jóságos gondviselés és az igazságosztás fogalmait is - javasoltam neki.- Ilyesmikkel sohasem találkoztam az életemben, Péter.- Én pont az imént találkoztam vele. Pokoli lehet így élni. - A park felé intettem.- Ebben ne legyél olyan biztos.- De hiszen a Semmi közepén él! Andrew megvonta csontos vállát.- Ez a test feltámadása.- Igen. Csak a testé - feleltem megborzongva. Megszorította a kezem, és nem is akarta elengedni.- Majd meglátogatlak benneteket, ha ismét talpra állok. Ezt szó szerint értettem.- Mindig szívesen látunk, Andrew! Ezt te is tudod.- Üdvözöld Rútot a nevemben.- Örülni fog neki. Tudod, mennyire kedvel téged. Felnevetett.- Megint felmész az űrbe?- Most megyek Houstonba egy technikai megbeszélésre. Hamarosan kiderül.- Hát akkor sok szerencsét kívánok!- Én is neked!McEnroe lépett ki a portásfülkéből, üdvözlésképpen megemelve az ezüst markolatgombot.- Még egyszer nagyon köszönöm, uram! - kiáltotta utánam.Sokáig integettek nekem. Az apró termetű alak a tolószékben és a nagydarab, megégett fejű nyomorék. Az út egy enyhe kanyarulatában aztán kicsúsztak a tükörből. A gázpedálra léptem, hogy minél messzebb kerüljek ettől a helytől. De Roughtrade szeme, mellyel mosolygó búcsúzása közben nézett rám, tovább kísért.

Olyan volt, akár egy halott szeme.

Meamone szeme We are the music-makers And we are the dreamers of dreams Wandering by lone sea-breakers And sitting by desolate streams; World-losers and world-forsakers On whom the pale moon gleams; Yet we are the movers and shakers Of the world forever, it seems.

- Arthur O'Shaughnessy

NOTHING IS LEFT TO RANDOM, YOU CAN TRUST IN OUR GODS.- Matsushita-Sandoz

Az egyetlen,ami a kvantumóceán mélységeibeakadálytalanul behatolhat,az álom és a gondolat,az intelligens élet emanációi.Talán azért,mert az Univerzum maga is egy álom,vagy egy gondolat.Egy álom, melyet tovább álmodunk,egy gondolat,melynek továbbgondolása a mi feladatunk.- A nizozoti kolostor alapító okiratából

Sziszegve indult be a lézer. A halványkék sugárnyaláb reszketve haladt át a panorámaüvegen, majd egyenetlen sercegéssel aludt ki. A cet koponyáján cseresznyepirosan villant fel egy kis vérfelhő, amely aztán gyorsan el is hamvadt. A kondenzvíz a fény egy részét az üvegre reflektálta, és ezáltal még jobban felmelegítette a betakarítóállomás belsejét. A levegő nedves és fojtogató volt, ózon, forró fém és műanyag bűze töltötte meg. Odakint már nem sokan lehettek, a vadászat a végéhez közeledett.Gianfrancesco rápillantott a helyzetjelzőre. A szellőzőberendezés teljes erővel működött. Az utóbbi napok maximális külső fedélzeti aktivitása miatt túl sok atmoszferikus levegő került a hajóba. Nem volt hozzászokva a levegő ilyen mértékű nedvességéhez. Néha értelmetlenül attól félt, hogy váratlanul egy túlfűtött akvárium alján találja magát, ilyenkor el kellett nyomnia tagjainak összehúzódási kényszerét, és a nedvességet ki kellett köhögnie a tüdejéből.- Merde - sóhajtotta, és kioldotta a 27-es, 28-as szigonyt. Sisakja VidKom-panorámáján követte a támadást. A lövedékek átfúrták az állat hidrogénnel teli hordozókamráját, rettenetes sebeket ejtettek, amelyekből gőz és vér tört elő, mielőtt a húsba beleakaszkodtak és az AG-sejteket aktiválták volna. A cet ennek ellenére süllyedni kezdett, felhőbe burkolódzva merült lejjebb és lejjebb. Ezzel neki már nem kellett törődnie, ez a vágóhídi termésbetakarító munkások számára jelenthetett csak kihívást, akiknek feladatai közé tartozott a zsákmány fedélzetre szállítása is.Az állat még egyszer utoljára felegyenesedett. Hatalmas fejét ide-oda mozgatta, mintha végső erőlködésével lerázhatná magáról a halált. Mindhiába. A fogók megragadták, elindították, és méterről méterre közelebb vitték a vágóhíd szájához. A hajó megrázkódott, amikor a cet feje nekiütődött a rámpának, és befelé indult. A fejet aztán követte a szigonyok által megsebzett test: százhúsz tonna fehérje és nyolcvan tonna biológiai hulladék, melynek lefejtése beindult, mielőtt az állat agonizálni kezdhetett volna. Nagy sebességű pengék nyúzták le a köpenyt a koponyáról, tették dolgukat a testen. A fölösleges részek leváltak, és a mélybe zuhantak.Gianfrancesco ismét a helyzetjelzőre pillantott, és megállapította, hogy a lézer készen áll, a szigonyokat feltöltötték. A VidKom a kijelzők zöld sávját mutatta horizontja alatt. Balra egy kék villanás jelezte, hogy Roberto a betakarítóállomás másik helyén van, és

tüzelésre kész.De már nem sokan lehetnek odakint. A radar, melyen az utóbbi blimpsi fényéjszakán még akkora nyüzsgés volt, mint az ollósok keltetőjében, most zavaros, üresre halászott pocsolyát jelzett. Éppen egy körletapogatást indított el, amikor a felhők közt észrevett egy a látótérbe jobbról érkező és testet öltő árnyékot. Hatalmas állat volt, talán egy a legendás kétszázötven tonnások közül, olyan, amilyen egy szezonban legfeljebb egyszer bukkan elő. Az állatok állata volt, színe a szürkétől a feketéig sötétlett, szemei körül sötét, mély redők, állkapcsa mögött barlangszerű nyílás moszattal és elhullott állatok maradványaival, melyeket a hatalmas száj még nem süllyesztett el. Magasra ívelő nyaka ebben a mélységben természetellenesen felfúvódott, mint valami ballon, a testet takaró réteg külső véredényei kirajzolódtak. Az oldalsó hordozókamrák gázt bocsátottak ki, mely gőzszerűen tört elő a duzzanat alól. Lusta uszonymozgással haladt az állat a hajó irányában és úszott tova. Úgy tűnt, a homályból szelvényről szelvényre elősikló testnek nincs vége.- A hatvanötösön lévő nagy szürke az enyém, Roberto - suttogta a mikrofonba, mintha hangjának csengése az utolsó pillanatban elriaszthatná a zsákmányt.- Akkor sok szerencsét!- Kösz.Elhúzta a fedelet, hogy a karmost beirányozza. A lézer készen állt, a célirányba fordult. A csaknem embernagyságú élőlény aprónak látszott a fedélen, melybe kullancsként tapadt, hosszú tapogatóit bőrkérgébe rejtette, amely alatt az idegközpont kapott helyet.A tényleges törzset körülvevő hidrogéntöltetű ballontestbe irányuló hibás lövés tűz és füst keverékévé változtathatta volna a zsákmányt, és az űrsiklónyi súlyú, félig sült hús a tenger mélyén kötött volna ki, vagy belefúródott volna a talajba. Gianfrancesco gondosan szemügyre vette a karmos sovány alakját, mielőtt tűzparancsot adott. A fény felvillant, de a másodperc töredékével a lézer aktivizálása előtt a cél eltűnt. A fakókék sugár súrolta a cet nyaki részét, és izzó barázdát égetett bele, melyből gőz és füst csapott ki, más kárt azonban nem tett benne.Gianfrancesco hunyorgott, és döbbenten csóválta meg a fejét. Abban a pillanatban, amikor a célt felmérte, és a gondolatparancsot elküldte, a kis lény aktivizálódott, kioldotta tapogatóit, a cet felé indult, és a látómezőből eltűnve a mélybe zuhant.- Nem találtam el! - kiáltott fel inkább csodálkozva, mint mérgesen. Elfordította a fejét, és belenézett az Inter Komba. Homlokán és arcán verejtékcseppek csillogtak. A célzómű világos vörös kábele a halántékához tapadt, olyan volt, mintha frissen lőtt seb éktelenkedne a fején. - Ez a dög egyszerűen megugrott!Roberto vállat vont. Szemét eltakarta annak a VidKomnak az állványa, amelyen át öccse próbálkozását figyelte.- Véletlen.- Nem tudom - felelte Gianfrancesco, és nézte az irányítás nélkül sodródó állatot. Az óriási, felfújt test megremegett, majd mozdulatlanná vált. Elindította utolsó két szigonyát, az egyik a koponyába hatolt be a szemüregen keresztül, a másik az állat nyakába fúródott. Elégtételt érzett, bár tudta, hogy a legénységnek nehéz problémát jelent a hajóhoz képest ferdén elhelyezkedő, egyre inkább elforduló test kiemelése.A cet csőrszerű pofája kinyílott, az alsó állkapocs leesett. Tízcentiméteres, hegyes, fehér fogak bukkantak elő, három sorba rendeződve. Félig szétrágott élelmiszer tűnt elő, tengeri és szárazföldi állatok maradványai hullottak ki habos massza kíséretében.- Ilyesmi még sosem történt velem. A fenébe, mi volt ezzel a karmossal? A godoknak teljesen megbízhatóaknak kell lenniük, Roberto! Ha nem így van, hová jutunk?! - fakadt ki, és ellenőrizte a műszereket. Megrázta a fejét, hogy kábultságán úrrá legyen. Nyugtalanító pillantást vetett bátyjára.

- Talán rövidzár lehetett? - tűnődött amaz.- Hmm - morgott Gianfrancesco. Izzadt arcát beletörölte a lélegeztetőpalack csövébe, majd kioldotta öltözékének biztosítóját. - Csak az a kérdés, mi okozta.- Abbahagyod? - kérdezte Roberto vállat vonva.- Azt hiszem, mindet begyűjtöttük.- Jó, akkor még egyszer körbenézek, és megyek utánad.Gianfrancesco felliftezett a vágóhídi részre. Amikor áthaladt az íriszkapun, olyan pára csapta meg, mely tele volt gőzzel, vérszaggal, meleg belek bűzével, ehhez járult még a hangosbeszélőbe kiabált szavak sivítása, a motorok vinnyogása és a húsdaráló gépek csikorgása és kattogása.Leválasztották a cet fejét, és további munkálatok céljából felvitték egy magasabb szintre.A fúvógépek zöreje, amelyekkel a beleket tartalmukkal együtt a selejtnyíláson át a szabadba juttatták, már elcsitult. A jellegzetes színű védőöltözetbe burkolózott munkások megkezdték feladatuk teljesítését, feltárták a fényárban úszó, hangárnagyságú testüregeket, és beindították a gépeket. A még működő szervek dübörgése, sóhaj-tozása, rázkódása és nyikorgása áthatotta a pillanatnyi csendet, néha egy-egy remegés rázta meg a padlót és a falakat. A széles karbonplasztik szalagok rázáródtak a pulzáló véredényekre, és másodpercek alatt megbénították őket. A lézerfény megremegett, és átvágta az ereket. Lézerkések vágtak az üreg felső része felől a máj sötét baldachinjába, és elválasztották a remegő szívet a véredényektől.Két alagútmaró gépet vetettek be, melyek a hátgerinc mentén köröztek, hogy leválasszák a csontvázat a test egyéb részeiről. Ezek rögtön eltűntek a vér- és csontfelhőben, miközben zsíros, zavaros kupacok nőttek a fényárban.A hústechnikusok kézi lézerekkel vágták szét a belsőségeket szállítható darabokra, és szabadították meg a szecskavágó gépek szalagjairól, amelyek mindent beszívnak, hogy szétzúzzanak, szétmorzsoljanak és a feldolgozóegységhez szállítsanak, ahol már szinte egyszerű fehérjedarabokból álló masszát kapnak.Az égett porctömeg szaga mindent átjárt, amikor a lézer végre átvágta a mellkast, és az feltárult. Szilánkos repedéssel vált el egyik borda a másik után a gerinctől. A fényszóró kutatóan indult befelé. Gőz lepte el a vágóhidat, a hulladékot félresöpörték és a vért letörölték a műanyag bevonatú, fehér falakról, miközben a csontokat láncokkal vontatták el a fedélzeti nyíláshoz, hogy annak pereméről a mélybe taszítsák.Gianfrancesco vizsgálódva szemlélte a szürkésfehér viaszos anyagot, melyet hálókba csomagoltak. Erős, bódító szag terjengett belőle.Ámbra - legalább fél tonna. Ez az élelmiszer-fehérje mellett a galaxis eme részének legkeresettebb organikus nyersanyaga. Specialisták kutatják fel és rögzítik, mielőtt a hasüreg lelohadása megkezdődne. Kemény és veszedelmes munka, ugyanis a fej leválasztása után a munkások leszállnak a nyelőcsövön át a még működő emésztési rendszerbe, hogy az ámbrát a gyomorban és a béltraktusban felkutassák, megjelöljék, és az értékes anyagot hálókkal biztosítsák.Egy vértől átitatott védőöltözetű hústechnikus lépett Gianfrancesco mellé, és levette sisakját.- Gazdag termés, uram - mondta, és kirázta haját izzadt homlokából.- Igen - bólintott Gianfrancesco. - Elegendő lesz.Az ebédlő majdnem tele volt. Sült hús, főtt belsőségek, izzadt fehérneműk szaga terjengett a levegőben. Hentesek, hústechnikusok, fehérjeszakácsok ültek pólóban és zokniban az asztaloknál, és sört ittak. Kimerültnek és letaglózottnak látszottak, de felálltak és felemelték korsóikat, amikor Gianfrancesco belépett a terembe.- Gazdag termés! - kiáltották néhányan. Gianfrancesco felemelte a kezét.

- Gazdag termés! - ismételte nevetve. - Üljetek le, emberek! Roberto már az asztalánál ült.- Még egyet elcsíptem - szólt. - Körülbelül százötven tonna. A maradékot meghagyjuk az éhező apúliaiaknak és karthágóiaknak.- Nem sok fog maradni - morgott Gianfrancesco.Közben megérkezett egy steward asztalterítővel a kezében, melyet közéjük terített le. Gianfrancesco összehajtotta és az ember elé tolta:- Szívet, májat, kenyeret, sört, borsot, St. Julian-i sót!- Ahogy óhajtják, uraim!- Elkaptad a karmost? - kérdezte Gianfrancesco, és öklével törölte meg fáradt szemét.- Persze, semmi gond - vigyorgott, megmutatva hibátlan fogait. Kitörölte a fekete loknikat a homlokából. Bal fülében korall díszelgett. Kékesfehéren ragyogott, mint egy kis rágcsáló frissen kimetszett agyveleje, hosszúra nyújtott fekete platinafoglalatban. - Komolyan odavagy attól, ami történt?Feltálalták az ennivalót: gőzölgő sültmáj-darabokat és párolt szívet, megfelelő falatokra vagdalva. Gianfrancesco kézbe vette az ezüstdobozt, és hüvelykujjával megnyomta a szenzort. A zár kinyílt, a kis edényke feltárult. A kés hegyével kiemelt egy kis adagot a halvány rózsaszín kristályból, és élvezettel szórta a tányér szélére.A só ritkaságnak számított a Contereten. Kevés vizű, szinte csapadékmentes, viharos völgyeket és tengereket nélkülöző világ volt ez. Találtak néhány helyet, melyeken vulkanikus víz maradt, például a St. Julián-öbölben, a Monté Sepolcro lávaföldjén belül, a Salina Bayen belül és a Marsé Scirocco területén, délre a Kap Delimarától. Csekély mennyiség, de különböző tisztítási folyamatok után kiváló íz. Féltékenyen őrzött monopóliuma néhány városállamnak.Persze létezett olcsóbb só is: az Ál Bu'ayrat-i, a belső világok egyikéből származó tengeri só.Gianfrancesco eltolta maga elől az üres tányért, és tűnődve szívta a fogát.- Egy karmos, amely a szigonyozás előtt leugrik? - csóválta a fejét. - Abban a pillanatban több méter mélyen voltak a koponyában az idegcsápjai, és koordinálták az állat mozgását. A rá váró feladat teljesen igénybe vette, kevéssel volt céljának elérése és életének beteljesedése előtt. Aztán hirtelen elszabadul és meglóg!- Ne vedd már annyira a szívedre, Gianni! A zsákmány megvan, az az állat meg azóta csak olyan trágya, mint bármi más odalent.- Megint meg fogom nézni a felvételeket. Túlságosan el voltam foglalva, de mielőtt a tűzparancsot kiadtam, nagyon különös érzésem volt.- Szánalom?- Hülyeség!A panorámaablakon át lenézett az alattuk elterülő világra. Az étterem a hajó körbeablakozott felületén kapott helyet. Néha a felhők között mélyen le lehetett látni a tengerre. Bár a swingby még néhány keringésnyivel odébb volt, Confringet kis gravitációja miatt az árhegyek időközben már óriásira nőttek. A koorbitális bolygótárs szívóhatása máris túllépte Meamone saját vonzását, és az egymás vállára felfutó hullámok háborítatlan, pár száz kilométeres szabad tengerfelszíni növekedésük során elérték a nyolcvan-száz méteres magasságot, hogy majd a swingby alatt ennek a duplájára emelkedjenek, elárasztva csaknem az egész szárazföldet.Leszállt az éjszaka.- Néha megkérdezem magamtól, hogy az én génjeim is vajon nincsenek-e benne ezekben az átkozott godokban - dünnyögte.Roberto kék szeme gúnyosan villant fel.- Mindjárt azt mondod, hogy bérbe adtad a heréidet Matsushita-Sandoznak - nevetett.

- Jobb, ha nem tudom, hány Patini-gént árusított már ki Bandelli a kreatúrakereskedőknek - nézett a bátyjára mogorván Gianfrancesco.- Hé! - kapta fel a fejét vizsgálódva Roberto. - Csak nem gondolod tán, hogy ez a karmos...- Ugyan már! - hárította el Gianfrancesco. Hüvelykujjával bezárta a sótartót, és az asztal közepére tolta.- Úgy gondolod, hogy valami ilyesmi irányban...? Hm...- Nem tudom. Tényleg nem. Egyben viszont biztos vagyok: ha egy napon majd az enyém lesz a jog, akkor ezt az undorító génke-verőt kizavarom a sztyeppre.Roberto hangos nevetésben tört ki. Néhány betakarító munkás kíváncsian pislogott át az asztalhoz.Gianfrancesco abbahagyta a kenyérmorzsák tologatását, és bizalmatlanul nézett rá.- Komolyan gondoltam.- Jó, jó, jó - csuklott Roberto, és megtörölte a szemét. - Csak éppen elképzeltem az egészet - vihogott. - Signore Bandelli, meztelenül a sugárvédő kabátkája alatt, amint a sztyeppén trappol - behunyta a szemét, és előrehajolt a visszafojtott nevetéstől.- Bru-ho-ho-ha-ha-ha - tört ki Gianfrancesco is, mire a szomszédos asztalnál ülő betakarító munkások is bekapcsolódtak, rövidesen mindenki hahotázott, az egész étterem zengett a nevetéstől.Egy éjszaka tartózkodtak a városok szövetségének betakarítóhajói AG-mezőikre támaszkodva Confringet atmoszférájában a dühöngő víz felett, aztán egy sötétnap és még egy éjszaka. Egymástól látótávolságra a Bhengas és a Tabarka, a Hammamet és a Siracusa, a Catania és a Gozo, a Mahdia és a Gallipoli, a Karthágó, az Otranto, a Palermo, az Isola di Capo Rizzuto és a Visconte Patini meg két fia, Gianfrancesco és Roberto tulajdonába tartozó Pr/mavera de//a Malta Nuova.Mozdulatlanul várakoztak, mint a jóllakott kérődzők, felhőbe és párába burkolódzva, mely körülvette kék, zöld, vörös és borostyánszínű helyzetjelzőiket. Várakoztak egy világ fölött, amely lélegzetelállítóan bűzlött a haláltól, és amelyben minden magasabb életformát erőszakkal kiirtottak. Sóhajtva és bugyborékolva emésztették meg zsákmányaikat, miközben nyílásaikon összevagdalt belsőségek ömlöttek kifelé, melyeket már nem volt érdemes a fehérjetankba tölteni. A belsőségek lehullottak a sűrűbb atmoszférába, az óceánba és a szárazföldre, hogy a learatott világot megtrágyázzák, és az felkészüljön az újabb aratásra.A következő világos éjszakán a mélyen alattuk lévő tenger már nem Meamone sötét indigójában mutatkozott, nem az álomszínben, ahogyan az üvegművészek nevezték, hanem zavaros rozsdavörösben, mint amilyen a távoli tüzek tükröződése. A felhők olykor szabad bepillantást engedtek az otthoni világ felé, mely úgy emelkedett a horizont fölé, mint valami ősi bronzpajzs, számtalan vágással összeszabdalva és lézerlövések nyomaihoz hasonló, vörösen izzó himlőhelyektől teleszórva. A nap fényében úszva, de mégis komoran; a vulkánok és törészónák feketén, a láva- és hamuföldek szürkén, a kiszáradt sztyeppék sárgán, a hegyek közötti homoksivatagok vörösen és barnán. Több mint százezer kilométer távolságból észre lehetett venni az újonnan kitört vulkánok izzását, a füstölgő lávanyelveket, melyek úgy vonultak a síkságon, mint valami hadsereg. A sötétségben néha feltűntek a városok megvilágított buborékkupolái: Karthágó, Malta Nuova, Catania, Palermo, Hammamet.A koorbitálisok swingbyja közeledett. Ideje volt keresni egy biztosabb helyet. A Gianfrancesco parancsnoksága alá tartozó Primavera delta Malta Nuova indult elsőként, a többi betakarítóhajó pedig egyik a másik után követte. Kiszakadtak az atmoszférából, és belőtték magukat a Meamone körüli elliptikus pályákra, amelyeken ők és értékes rakományuk a rendszer peremterülete felé haladtak, ahol Sabratán és

Nizozoton túl a flotta orbitális gyárai írták köreiket.Nem zuhant, szárnyalt és átrepülte a mélységet. Emlékezett a földre, melyet az ár még nem öntött el és kereste tekintetével. Közeledett az este, a következő nap pedig sötétnek ígérkezett. Az utolsó fénysugarak beesését,él találta meg a szirteket, melyeknek az óceán nekicsapódott, és ahol a víz húsz-harminc méter magasra is felfutott, hogy megpróbáljon győzedelmeskedni. Kikeresett magának egy száraz helyet, és remegve húzódott össze. Meg tudott volna élni a vízben, vagy szükség esetén egy ideig a víz alatt is, de teljesen ki volt lúgozva. A nagy úr parancsa felemésztette utolsó erőit is. Éhes volt, fényre volt szüksége.Megnézte ujjait. Eredeti hosszuknál egy ízzel rövidebbek lettek, és lassan elhalni látszottak. Nekivágta a bőrmaradványokat a sziklafalnak, és növekvő kábulatot érzett. Ujjai használhatatlanok lettek.Meg akart ölni, gondolta. Éreztem. Most is, mint oly sokszor az elmúlt időben, furcsamód azt érezte, hogy veszélyben van, és a következő pillanatban már le is csapnak rá. Olyan volt, mint egy elektromos fájdalom, mely a fej hátsó részén lobban fel, és villámgyors cselekvésre késztet. Kihúzta ujjait a zabáló idegcsomóiból és magából a koponyából, majd a másodperc töredékrésze után már ugrott is.De miért akart engem megölni ez a láthatatlan? - kérdezte újra és újra, ha egyszer táplálékként nem vagyok neki elég jó? Feladatát rendesen elvégezte. Pontosan követte azt az utat, amelyet számára előírtak. Közben nem várt köszönetet, még csak igazságosságot sem. Ezek a fogalmak idegenek voltak számára. Az értelmetlen halált viszont nem érezte sorsa beteljesülésének, hanem inkább abszurd eseménynek, a Nagy Terv semmibevételének. Talán minden hozzá hasonló lénnyel így bántak el? Ez lenne egy karmos vége? - Nos, én viszont élek.- Élek - mondta tagjainak, miközben egy sötétnap fényes délutánján a parton mászkált, és agyonhasznált membránjait a fényre tologatta, amikor előjöttek. Bőre fakó és nyúzott lett. Testén elkezdődött a klorofill visszavonulása, egy régi szabálynak megfelelően, mely valamely heliotrop életformára vezethető vissza, melynek génjét magában hordozta. Tisztában volt vele, hogy ezt a törvényt ésszel a maga javára fordíthatja, ha direkt kimegy a fényre, hiszen a törvénynek való engedelmesség veszélyt rejtett magában - össze volt kötve a szellemi képességek visszaesésével, álmossá és nyomottá tett.Az elmúlás bűze lebegett a tenger és a szárazföld felett.- Óm vagyok, és élek - mondta a szétzúzott páncéloknak, héjaknak, hulláknak és csontvázmaradványoknak, melyek lábai alatt csikorogtak. A visszavonuló ár az iszapban vérengző makrahalakat hagyott maga után, közülük a legtöbb már nem élt. Néhányan még küzdöttek a halállal. Kerülte őket, kerülte borotvaéles pengéiket. Itt éppen egy az elmúlásnak szánt csapat jutott az árral az öbölbe, majd a szárazföldre, így kerülték el a vadászokat. Persze ez nem volt tragikus ilyen mértékű élelmiszer-felhozatal mellett, de így haláluk értelmetlenné vált. Olyan véletlen és abszurd volt, mint maga a halál, mellyel ő találkozott a felhőkben. Nem is olyan halál, melyet a Nagy Tervben beteljesülésnek neveznek, hanem üres és szomorú elmúlás.Talán elfelejtették a makrahalak, hogy távol kell maradniuk a parttól, ha éhségüket lecsillapították? Csapatban maradtak ott, hogy könnyű prédává váljanak? Nem tudta, mi az igazság. De nem volt minden úgy, ahogyan lennie kellett volna.Végigsöpört a széles parton. A hullámok óráról órára erősebben verték a partot, tajték emelkedett a sziklák fölé. A levegőt meleg nedvesség töltötte meg. A fény csak ritkán tört át, fény és árnyék hálóját húzta a víz és a szárazföld fölé, egészen a horizont széléig. A felhők fölött egyre szélesebben ívelő penge jelent meg acélszürke repedésekből és pörsenésekből, mely napról napra magasabbra nőtt, és már szinte a

fél eget átívelte.Amikor talált egy követ, odakuporodott, és elkezdte vele ütni használhatatlanná vált, karhosszúságú ujjcsápjait. Meg akart tőlük szabadulni, de a kövek kerekek voltak, nem arra teremtődtek, hogy leválasszák feketévé vált tagjait. Erezte egy fájdalom távoli visszhangját. Ezek voltak tegnap még a legérzékenyebb szervei. Velük nyúlt bele a leviatán központi agyába. Finom drótként hatolt át a kérgen és a koponyafedőn, majd megragadta ezt a ködös féltudatot, melyet csupán a legprimitívebb életmegnyilvánulásokra programoztak be: evés, emésztés, kiválasztás, mozgás, megint evés... Ő vált az agyává, a leggazdagabb legelőkre vezette, ahol óráról órára tonnaszámra zabálta fel a makrahalakat, melyek fel-puffadva és a jóllakottságtól eltelve hányódtak sűrű csapatokban. Úgy nézett ki tőlük a tenger, mint valami acélkék mocsár. Aztán aktivizálta a mirigyeket, melyek átformálták a testet, megtöltötték a gázkamrákat, miközben az állat napokon és éjeken át hányódott a felszínen, és nyelte a tengeri növényzet maradékát. Eztán kiemelte a vízből, olyan völgyekbe vezette, melyekben még némi élet mutatkozott, miután a rikoltozók, izgatok és a hajtok elvonultak, és a csordákat a tengerbe zavarták. Kikereste a legjobb legelőket, a fogas száj pedig mindig újra végigszántotta az összeterelt csordákat, amelyek mozdulatlanul, halálos kábulatban kínálták fel magukat. Véghezvitte daráló, véres művét, majd felfelé irányította a szakadásig jóllakott leviatánt az égbe, hogy a felhők között beteljesedjen rendeltetése.És hogy saját rendeltetését is megtalálja.Az árvonal habjában talált egy makrélahalat, amely még mutatott életjeleket. Odamászott, és felé nyújtotta csápjai egyikét. Az állat engedelmeskedett vak harapóösztöneinek, és borotvaéles ajkaival leválasztotta a hasznavehetetlen tagot. Két tucat hasonló lényre volt szüksége tervei megvalósításához. Vissza akarta vágatni ujjait egészen a csontig, kezeket akart formálni magának. Megnézte végtagjait. Nem igazi kezek, hanem primitív fogószerszámok voltak ezek, nem ujjak, hanem érzéketlen csonkok, csőcsontok. Feketészöld bőr fedte őket, melyben az idegek már kihaltak. Megpróbálta őket behajlítani, kezét ökölbe szorítani. Sikertelenül. A harapási seb nedvezett, de vérnek nem volt nyoma. „Ezzel is meg fogok birkózni", gondolta. A karjain és mellkasán lévő fakó foltok a széleken friss zöld színt mutattak.Ijedten ugrott fel, amikor egy hullám a hátának csapódott és szinte feldöntötte. Aztán továbbrohant.- Óm vagy és élsz - mondta a hajtó, és fújtatott a csőrén át. -Órák óta hallak, karmos.Óm megnézte a madár csúnyán szétzilált tollazatát, és látta, hogy a lábai hiányoznak. Ez észrevette pillantását, és megtört hangon reagált:- Nos, már nincs mit hajtanom. Hol lenne? Pedig tudnék még -tette hozzá tollait felborzolva és ijesztő maszkját felvéve.- Uhum, uhum - morgott Óm, és körbejárta az embernél nagyobb állatot, mely múló pompáját mutogatta a csontokkal elborított parton. A valaha olyan rémítő vörös kifakult, elkoszosodott, a faroktoll valaha oly fenyegető hatása szánalmas, szerencsétlen kifejezést öltött, a világoszöld sisak megtört, és petyhüdten lógott. -Nem akarlak megbántani, de... Nos, azt hiszem, senkit sem tudnál többé az árba kergetni.A hajtó hirtelen rántással visszahúzta fejére a sisakot, tollai sisteregve záródtak:- Ez túlzás - sziszegte sértődötten.- Ne vedd a szívedre! - vigasztalta Óm. - Úgy van, ahogy mondtad: nincs már mit hajtani. Minden beteljesedett; mint ahogyan mindig mondták is nektek, hajtóknak: Rajta, tovább, tovább, hogy minden beteljesüljön!- Hogy egy agy nélküli zabáló szájában végezzük - kesergett a hajtó, fejét visszavetve, csőrével csattintva, hogy elkeseredett vidámságát kifejezze.

- Hogy egyek legyetek a legnagyobba!. Az ő egy része legyetek, ez a cél és terv és mindannyiunk rendeltetése. - Helyesen idéztem?- Ez a buta állat kiejtett a szájából. Nem voltam neki elég finom?- Nem szabad a történteket így értelmezned - vigasztalta Óm sajnálkozva.- Ezt jelenti hát a legnagyobb? Mindannyiunk rendeltetése? - ingatta meg kétségbeesve sisakja maradékait.- Mindig ti prédikáltatok erről.- Ez volt az akarat - vonta fel a hajtó fáradtan a szárnyait.- Kinek az akarata?A hajtó felriadt, amikor egy hullám elérte a partot, és megnedvesítette hasi tollait.Óm megragadta szárnyai alatt, és egy magasabban fekvő helyre vitte.- Jaj! Jaj! Jaj! - kesergett a hajtó, amikor lábcsonkjai a talajt érintették.- Ne legyél már ilyen érzékeny! - morgott Óm, és kinézett az óceánra, ahol a sötét felhők alatt egyre nagyobb hullámok gördültek. Célszerű volt még magasabb helyet keresni. - Nézd, már az ár-apály sem megbízható.A hajtó szabaddá tette csőrét, és folytatta a beszélgetést:- Talán magasabb hely is van. Az égben.- Ti, hajtok ezt mindig vitattátok - vont vállat Óm. - Van magasabb hely odafönt. Ereztem.- Nem láttad?- Nem, csak éreztem. Meg akart ölni.- Akkor a halál mégiscsak a beteljesedés.- Még élek - felelte Óm, kinyújtotta karjait, és széttárta repülő bőrét, hogy befogja a fényt, mely átszűrődött a siető felhők között, és fátylat borított a nedvesen csillogó partra.A hajtó tűnődve nézett rá:- Ha annyira biztos vagy benne, hogy meg akart ölni, karmos, akkor ez nem isten volt.- Miből gondolod, hogy egy isten nem akar...?- Mert még élsz - emelte magasra tollazatát. Feddő pillantása elhallgattatta Omot.- Igazad van, hajtó - ismerte el kis idő múlva. - Ezek embereknek nevezik magukat.- Sose hallottam róluk.Mindketten fagyosan húzódtak össze, amikor eső kezdett permetezni. Gyorsan közeledett a sötétség, a tenger fenyegetően kis távolságra került. Időről időre átjárta egy-egy villámlás a felhőket, és megvilágította a partot ostromló hullámtörők sorait. A levegő fojtó volt és meleg, megnehezítette a légzést. Reggel felé puha kék-ség jelent meg az égen, amely megfestette a felhők szegélyeit. Meamone felkelt.Óm akkor ébredt fel, amikor a Nap Meamone arcára villogó új sarlót öntött, mely gyorsan pengévé növekedett, erről szikraként leugrott, és a világot megtöltötte fénnyel, melegséggel. Lucilla.Óm jólesően nyújtotta ki foltos membránjait.- Ma éjszaka egy égi istennőről álmodtam. Levegős és színesen átlátszó téglájú palotában él, van ott lábakon álló erkély, balkon, torony és párkány. A palota láthatatlan kupola alatt áll, fölötte hátborzongatóan világos ég boltosul. Mi a véleményed?Mikor nem kapott választ, felegyenesedett, és a hajtó felé fordult. Ekkor vette észre, hogy meghalt az éjszaka. Még mindig tűnődve nézett, a csőre félig nyitva, mintha benne maradt volna a mindent eldöntő, végső érv.- Na - szólította meg -, mégiscsak eljött saját beteljesedésed? -Valamiféle érthetetlen vágytól hajtva lezárta szemeit, hogy nyugalmat találjon a világ elől. Aztán lement a partra, lemászott, és egy maréknyi vizet fogott fel a visszazúduló vízből, hogy felfrissítse

magát. Minden homályos volt és hidegebb, mint máskor. Az ár mélyen fekvő rétegeket hozott a felszínre, ez enyhén sós volt, miközben a felszíni víz alig tartalmaz sót.Hirtelen érezte, hogy a lába alatti talaj felemelkedik és lesüllyed. Olyan volt, mint egy a földön átfutó hullám.Ijedten ugrott fel és repült a szél elől a szárazföld felé. A fényben úszó tenger alatta olyan volt, mint a szétolvadt friss vaj, aranysárga, fehér csíkokkal. A hullámok megostromolták a folyótorkolatokat, és egyre mélyebben hatoltak be a völgyekbe, melyek valaha szárazföldnek számítottak. Felszámolták a bokrokat, a lejtők fűcsomóit, aztán szürkészöld csomókká és ködfelhőkké egyesítették őket.A ledörzsölt, a megnyúzott föld. Elkezdődött a baktériumok és kisélőlények korszaka. Ezek majd bőven találnak élelmet a learatott bioszféra maradványain.Egész nap repült. Csak egyszer pihent meg. Szorosan belekapaszkodott egy földdarabba, mely remegett a rohanó folyó sodrásától. A levegő eltelt vízpárával, benne szivárvány csillogott, ha rásütött a Nap.Amikor a felhők felszakadoztak, belepillantott a nagy vándor szemébe.- Mi történik a világgal? - kérdezte tőle, de az egykedvűen nézett vissza, és felhőket vont tekintete elé.Tovább és tovább repült, amíg csak el nem érte a kontinens legmagasabb csúcsát. Ilyen magasra már nem juthat fel a víz.Hideg volt a magasban, fázott. Amikor végre éjszakára talált egy szélvédett helyet, lerogyott, összekuporodott, és kimerültén álomba merült.Az éjszaka közepén felriadt, mert valami nyugtalanította. A horizont felett rozsdaszínű korong függött, olyan nagy, amekkorát még sosem látott. Nagyobb volt Meamone arcánál, és félelmetes fénnyel világította meg a hegyek csúcsait.Ez hát a mindent megsemmisítő, a mindent elpusztító. Kis fényként kelt életre valaha a vándor hasából, megnőtt és egyre világosabb lett. Sarlója adta meg a jelet a nagy betakarításra, és minden élet ezért múlt ki. Betegesen felduzzadt, utálatos himlőkkel teli arca töltötte meg a kihalt világ egét.Mégiscsak elérkezett az idők vége, gondolta Óm, karját térde köré vonta, és betakarózott irhájával. Jó neked, hajtó, mondta gondolatban. Itt fogok ülni az örökkévalóságig, és hiába fogok az újabb napra várni.Reggel viszont a horizont elnyelte az idők befejezőjét, Meamone hatalmas kopottkék hasa töltötte meg az eget, hamarosan pedig felkelt a Nap. Melegség és új erő járta át Óm testét.- És még mindig élek - mondta, de távol-közei senki sem volt, aki hallhatta volna.Valami felébresztett. Talán a palota styroporfalainak sercegése és suhogása, a hálószobámmal határos erkély tartóbordáinak csikorgása és nyikorgása, a fa falburkolat pattogása és recsegése, a fajanszok és színes üvegek csilingelőse és csörömpölése, melyek minden földrengésnél megmozdultak.Egy yabou ült az ágyamon, és engem mustrált bagolyszerű tekintettel, lenézően. Kinyitotta csőrét, mintha mondani akarna valamit, hogy aztán hagyja az egészet, mert túl fárasztó.- Yabou - mondta ehelyett.- Neked sem jut más az eszedbe, mint hogy állandóan bemutatkozz. Mondj már egyszer valami kedveset!- Yabou - felelte.- Na, jó. Tudod, mit álmodtam ma éjjel, yabou? Olyan lényről álmodtam, mely egy salátalevél és egy repülő kutya keresztezése kellett hogy legyen, emberi alakban, hosszú ujjakkal, és amely egy vörös pávával beszélgetett. A páva éppoly megtépázott volt, mint amilyen agyafúrt. Képzeld el, a Legfelsőbb Lényről disputáltak, ha jól

értettem. A Nap ott volt az égen és a közeli koorbitális, de valahogy olyan... Na igen, valahogy minden fordítva volt.Egy újabb földrengés rázta meg a jól épített palotát. Visszafeküdtem a párnámra és jólesően kinyújtózkodtam.- Yabou - mondta álommadaram.Egy ilyen sötétnap se nem fél, se nem egész. Teljesen normális reggellel kezdődik, de körülbelül két óra múlva ismét szürkülni kezd, majd besötétedik, míg fordított irányban le nem játszódik ugyanez.Először jön a bal orca, majd rögvest hozzá jobbika. Itt van szája, az orr, a szemek, és Meamonénk már néz is téged....sületlenség, melyet gyerekként töltenek belénk, és amelyet valószínűleg egész életünkben nem felejtünk.Persze - egyszeriben! Órákra van szüksége ennek a buta égitestnek, hogy megint világos legyen. Na jó, túlzók, mindenesetre hosszú idő kell hozzá. Ennek az oka az e-lon-gá-d-ó, mondják az asztronó-musok, illetve az af-hél-i-um, amelynél a második szótag állítólag félrevezető, de azt már elfelejtettem, miért. Na igen, egyesek számára nem lehet elég hosszú egy ilyen sötétnap, ahogy már arra régen rájöttem. Ilyenkor aztán lejátszódik egy s más a hálószobákban és a palota egyéb sötét zugaiban. Na és ki figyel egy serdületlen lányra, aki mackójával a karján mászkál a folyosókon? A legkevésbé a csinos testőrtisztek fess egyenruhájukban, mivel ők leginkább egymással vannak elfoglalva.Aztán persze megint világos lesz, de a napnak már lényegében vége, nem sok minden történhet egy ilyen késő délutánon vagy estén.És mindez háromnaponként, egy körforgás alatt egyszer. Logikus.A világos éjszakák valamivel tovább tartanak, az este átmegy a reggelbe, csak a fény változik hét óra hosszára fehérről ultramarinkékre, és a színek másak lesznek. Aki mindenképpen aludni akar, annak sötét kendőt kell tennie a szemére, mert olyan világos van éjfélkor, hogy meg lehet számolni a legyeket a falon és a csótányokat a palota konyhájának padlóján.Ez is háromnaponként. Logikus.Nem, nem tudom eltitkolni: gyerekként féltem a világos éjszakáktól. Különösen ha korán ágyba dugtak, és akkor ébredtem fel, amikor Meamone feljött. Olyan volt, mintha idegen világba helyeztek volna, és ott egyedül maradok. Olyan világba, ahol minden szín eltűnt, mint egy kifakult, olcsó fotókópián. Minden úgy nézett ki, mintha kék jégből álló vékony réteg fedné, még a saját bőröm is. Szinte érezhető volt a szín hidegsége.Az elragadtatás, mely az álomszínhez kapcsolódott, csak később nyert teret, mindenekelőtt azokban a jelenségekben, amikor Meamone sarlója átvonult az égen, és a mélykék árnyékok mozgásba jöttek. Kinyíltak, összehúzódtak, maguk is sarlókká váltak, úgy tűntek, mintha be lennének fedve kis sarlószerű cordierit és zafír tükörcserepekkel, melyeket valaki titokban kiszórt, hogy becsapja a szemeket. Apró másai a központi bolygónak, melyek napkeltekor úgy eltűnnek, mint egy kísértet.Egészen más egy sötétnap delelője: körbecsillagozott kútkagyló, amelyben az éjszaka alszik.Tulajdonképpen meg akartam várni a szürkületet - mivel a Ráma-dán idején semmi sincs a konyhában, még a Visconte lánya számára sem -, aztán indulni cserkészni. Hirtelen észrevettem, hogy kint sötét lett. Kiugrottam az ágyból, és az ablakhoz rohantam. „Allah!", kiáltottam fel, amikor az égre néztem. Először csak két pengét láttam, az egyik teljesen, a másik a közepén széttörve. Ezután vettem észre azt a gigantikus tömeget, amely Meamone sarlója elé osont, és amelynek közepén

szüntelenül fények remegtek és villogtak. A swingby szűk három nap múlva lesz. Rábámultam a koorbitálisra. Hatalmas volt. Nem emlékeztem, hogy ilyen nagy.Ilyen volt az apám. Az égen olyan jelenségek zajlottak, amelyek csak minden standard évben fordulnak elő, a város kapuja elé sztyepplakók tucatjai toporogtak bebocsátást kérve, félig megbolondulva az éhségtől és a félelemtől, földrengések rázták meg palotáját, melynek lakói egyre idegesebbek és nyugtalanabbak lettek - és ő a boszorkánya mellett feküdt. Ó, hogy gyűlöltem ezt a nőt! Boszorkány kellett hogy legyen, mert csak varázslatos csalásokkal tudhatta rávenni az apámat ez a nagy seggű vén szipirtyó, hogy őt kívánja. És menny/re kívánta! Két hatalmas sötét mancsával fogdosta zsíros tőgyeit, térdelve, hátulról közelítette meg. Sóhajtozva ringatózott csipkés hálóingében, hosszú haja a fülére csúszott. A nő feltartotta hatalmas ülepét, hasa minden lökésnél ide-oda rengett, miközben apám körszakállának kéjes rángásaival igazolta a történtek élvezetes voltát. Szemét lehunyta, hogy kiűzze a világot gondolataiból. Éreztem apám növekvő kábultságát, a körülötte történtek egyre nagyobb fokú észre nem vétele megijesztett, olyan volt, mintha Meamone szemének forgatagába ragadtak volna el.Éreztem őt is. Az ő értelme tiszta maradt, de azért élvezett. Ijedten hátráltam, amikor megéreztem ezt a nedves-csúszós súrolást, olyan volt, mintha az én altestemben mozogna az apám. Az undor és az izgalom különös keveréke öntött el, és egy időre elvesztettem az uralmamat önmagam fölött. Talán akaratom ellenére kiáltottam is? Vagy ez a boszorkány érezte meg közelségemet? Mindenesetre félig kinyitotta szemét, és rám bámult, miközben teste egyre intenzívebb lökésektől mozgott.KOPJ LE!, mondta anélkül, hogy az ajkai mozogtak volna. A gondolatparancs úgy ért, mint egy ökölcsapás a szememre. Néztem az apám arcát, apámét, aki nem vette észre jelenlétemet, és vakon süllyedt el az élményben.Megfordultam és elrohantam.Én, asurranás és leskelődés bajnoka, aki gyakran időztem hálószobák, cselédkamrák, tiszti szállások közelében, ahol hallgatóztam és másodkézből ismertem meg a gyönyör elragadtatását, jelen voltam a forró, lélegzetelállító párzásoknál, a házastársi kötelességek teljesítésénél, bátyáim titkos onanizálásainál, később a szobalányok közös megerőszakolásánál, én soha, soha nem éreztem ugyanezt a saját testemmel. Talán ez a nő engem is megbabonázott, direkt szemétkedik velem?Már gyerekként hozzászoktam ahhoz, hogy ne hallgassak mások gondolataira, vessem meg ehelyett folytonos dadogásukat, félkész képeiket, a gondolatok töredékeit, hárítsam el őket, ahogy az ember a szomszéd asztalnál ülők társalgását is kizárja a fejéből. Ha pedig egy tudat nem hagy békén, mert a gondolatait nem lehet meg nem hallani, mert talán az embert magát érintik, akkor el kell fordítani a tekintetet, nyugodtnak kell maradni, barátságos közömbösséget kell mímelni, mint ahogyan ezt a süketek teszik, vagy ahogyan egy távoli világból származó csillagközi utazó teszi, aki nem érti a nyelvet. Anyám tanított meg erre. Ő kiváló hallgatódzó volt.Én naiv sokáig azt hittem, hogy tehetségemet minden ember előtt elrejthetem. Yaboum azonban már régen elárult. Ő a legbiztosabb indikátor, mert szívesen időzik olyan gyerekek közelében, akik ezzel a tehetséggel vannak megáldva, mindenekelőtt, ha alszanak vagy álmodnak. Elárultál engem, yabou, miközben aludtam és álmokat álmodtam távoli dolgokról, gondolatokról, világokról, ahová sosem fogom betenni a lábam. Én táplállak álmaimmal, yabou. Csak jóval később döbbentem erre rá.Végigmentem a folyosón. A falak üvegképei, amelyek nappal világos fényben úsznak, a világos éjjeleken valószínűtlen kékben pompáznak, mint valami tenger alatti világ, nos, ezek kialudtak és sötétté merevedtek. Fényforrások kis csoportja ragyogott és világította meg valamelyest a folyosókat szellemszerűen fakó foszforfénnyel.

Odamentem a palota bejáratához. Az utca tele volt emberekkel, akik az égen lejátszódó jelenségeket bámulták, de a két elsötétedett darabkán kívül semmi sem volt látható. Emlékeztem az utóbbi együttállásra. Kicsi és hihetetlenül életvidám lány voltam, ez a csillagászati esemény úgyszólván az udvari főasztronómus rendezése alatt zajlott le, mégpedig az éjszakai égen. Nekem közben igen rossz kedvem volt, de amikor megtudtam, hogy a felnőttek ezt az eseményt izgatottan, de félelem nélkül fogadják, lassan elmúltak félelmeim, és a rosszkedvem is megjavult.Egy testőrtiszt lovagolt végig az utcán, leugrott a lováról, és kettesével véve a lépcsőfokokat, rohant el mellettem. Kezében nedvesen ragyogó nyíl csillogott.Hallottam, hogy a palotai őrségen vitatkozik az ügyeletes tiszt és az udvarmester. A feltételezés hihetetlen, állította az utóbbi, a Visconte lepihent, és semmilyen körülmények között - megismételte: semmilyen körülmények között - sem szabad zavarni.Csak egészen lassan, részletről részletre sikerült kihámoznom a tiszt és a nyíllal felfegyverkezett gárdista beszélgetésének részleteit. A sztyepplakók egyfajta rituálét rendeztek, ha a koorbitálisok swingbyja közeledett. Kisorsoltak valakit maguk közül. Az áldozatnak nyilat fúrtak a mellébe, melyet egyre beljebb vertek. Miután a hulla elvérzett, szétdarabolták, a tűzön megsütötték és megették. Ez egyszerre volt a legnagyobb szükség és a legkifejezettebb lázadás megnyilvánulása. A sztyepplakók élelmet és védelmet kértek a növekvő sugárzás ellen, ennek ellenszolgáltatásául felkínálták, amijük volt: a génjeiket. A Visconte mindeddig nem foglalkozott javaslatukkal, és nem volt hajlandó helyet biztosítani számukra a város védőernyője alatt. Emiatt kezdték hát megsemmisíteni a legértékesebb és pótolhatatlan javakat, úgy, hogy megették egymást.Miután nagyjából felfogtam, miről van szó, elrohantam, hogy szóljak apámnak. Ha ilyen fontos dolgok játszódnak le, nem zavarhat el a boszorkány, apámnak meg kell hallgatnia, mindegy, mit csinálnak ők éppen.A boszorkány már nem volt ott. Apám meztelenül, kinyújtózkodva feküdt az ágyon. Nemi szerve combjának barna bőrén, csillogó nyáknyommal a végén feküdt szerencsétlenül összehúzódva, mint egy döglött csiga. Horkolt és nyöszörgött sűrűn nőtt szakálla mögül, miközben hatalmas hasa mellette szőrös állatként feküdt. Átható izzadságszag keveredett valami nehéz parfümszaggal, melynek édeskés bűze megtöltötte a szoba félhomályát.Megfogtam apám bokáját, és megráztam.- Apám! - kiáltottam. Felült, de néhány másodpercre volt szüksége, hogy felismerjen.- Mi van, te gyerek?!- Elkezdték egymást enni!- Kik?- A sztyepplakók!Megfordult az ágyban és felüvöltött. Ekkor tényleg fájdalmat érzett, ezt biztosan mondhatom.- Menj a francba! - ordította, és egy törülközőt dobott a csípőjére. Megfordultam és kimentem.Azokra a szerencsétlenekre gondoltam, akik most kint ülnek a tűznél. Sok ennivaló nem lesz az áldozaton, hiszen mind csont és bőr. A boszorkányt szerettem volna nekik kiküldeni, abból jóllakhattak volna. Legalábbis pár napra.Ennél a gondolatnál eszembe jutott, hogy éhes vagyok. Bementem a palota konyhájába, hogy valamit harapjak, amíg Meamone és koorbitálisának árnyéka ránk esik.Már szürkült, a sötétség majdnem elmúlt. A palota udvarán megverték a nagy dobot.

Bumm - vumm, bumm - vumm, bumm - vumm, dübörgött tompán. Visszhangja végigzúdult a puszta folyosón, és az egész városban hallhatóvá vált. Figyelmeztetett minden hívőt, hogy a Ramadánt tartsa tiszteletben és a nap hátralévő részében ne fogyasszon élelmet, hogy saját bőrén érezhesse a kinti sztyeppén élő szerencsétlen fiú- és lánytestvérek szenvedéseit. Hogy „viszontagságaikban osztozzunk", ahogy a mélyen hívők mondták.Micsoda komédia!Még ha gyerekként nem is értettük, miért nem kapunk enni, amíg a nap süt. Micsoda nevetséges időtartam, amelyet evés és ivás nélkül kell átélni - még egy világos napon is! Hét teljes óra a régi standard időszámítás szerint. A „fiú- és lánytestvérek" odakint gyakran egy teljes körforgás alatt semmit sem találnak, és ez a hatszoros időt jelenti. És ha találnak valamit, ami ugyan elég értéktelen, akkor az szennyezett, és nem szabad megenni. Jelt kell adniuk és meg kell várniuk, amíg egy különítmény elmegy helikopteren, amely a zsákmányt elviszi, és őket néhány napra kártalanítja.Időközben teológusok vitatják meg azt a kérdést, hogyan kell tartani a böjtöt a világos és a sötétnapokon. Ez a buzgó hívők régi értelmetlen vitája. A sötétnapok, azaz amikor Meamone a Napot eltakarja, igazi napokként nem értendők, tehát böjti napok sem lehetnek, érvelnek a liberálisok, miközben a fundamentalisták szerint egy nap egy nap, akár világos, akár sötét. Ebből következően a világos éjszakák is napok és böjti időnek számítanak, mert a fény, mely Meamone eget betöltő korongjáról ömlik, még ha kék színben is, akkor is Lucillától származik eredetileg, tehát vitathatatlanul napfény, azaz nappali fény.Micsoda butaság!Dühösen dugtam egy ostyát a számba azok közül, amelyekkel a zsebeimet korábban megtöltöttem, bár odakint még ragyogóan sütött a délutáni nap. Sarkamat a talajba ütöttem, úgy, hogy fogaim összezáródtak és félrenyeltem. A talaj morgott, a falak csikorogva rugóztak a rázkódástól. Allah megbüntetett.Bumm - vumm, figyelmeztetett a dob.A következő nap az Idulfidri volt, a swingby előtti utolsó nap.Vége lett a sztyeppén és pusztán élő fiú- és lánytestvérekkel való közös szenvedésnek. A dob hallgatott.A palota harmadik emeletén dróton ülő fecskékhez hasonlóan egymáshoz közeli erkélyeken lévő prófétazászlókat bevonták - ezek messziről láthatóak voltak-, a keskeny, fehér-vörös györgykeresztes árbocszalagokat kibontották, ezek a városcímert jelképezték. Úgy lógtak a kőbordájú, vörös, kék és zöld ornamentikával díszített oszlopok között, mint a szomjas állatok nyelve. Ez volt a jel, így kívánta Málta Nuova lakóinak nagy része az évenkénti aszály és a nélkülözés után.A város fölött enyhe rothadásszag terjengett. Kitakarították a raktárházakat, kiszellőztették, hogy az új termésnek helyet csináljanak. A régi termés maradékát neki ajándékozták a város rászorultjainak. Reggel óta ingyenélelmiszert osztottak a nyilvános konyhákon. Az emberek nagy része álarcot vett fel, vagy egyéb komikus holmit, de a vidámság csak a swingby alatt, egy nappal ezután kell hogy elérje tetőpontját.Ilyenkor délben mindig megrendezik a palotában a szokásos közös ebédet, melyen a Visconte családjával és a palota minden lakójával és alkalmazottjával együtt, egy asztalnál vesz részt.Ezután rövid időre leengedik a védőkupolát, hogy megtörténjen a levegőcsere. Ezzel egyidejűleg a gárda kilovagol, hogy a kapu előtt táborozó sztyepplakókat a swingby idejére bekísérje a város biztonságos belsejébe.Az étterem tele volt ünnepien öltözött emberekkel. Kitűnő hangulat uralkodott. Mivel

mindkét bátyám elrepült a betakarításra, apám balján ültem. Velünk szemben a miniszterek foglaltak helyet. Apám jobbján ült a szeretője. Hosszú, fekete nadrágkosztümöt viselt, melyet a kihajtóján és a hátán ezüstornamentikák díszítettek, ezektől soványabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Fonott ezüstdrótból készült, kéttenyérnyi széles öv fogta össze ruháját, rajta mézszínű, finom csiszolatú drágakövek, melyek a fényviszonyoktól függően különböző árnyalatokban pompáztak, minden mozdulatnál halkan egymáshoz ütődtek. Az öv kitűnően kihangsúlyozta csípőjét és mellét. Fülében ezüst fülbevaló csilingelt, bal orrszárnyát és nyakát szintén ezüst ékszerek díszítették. Mindkét kezén négy, ezüstfoglalatú cirkonköves gyűrűt viselt. Dús fekete haját szorosan hátrafésülte, ezüstfésűcskékkel és -láncocskákkal tűzte fel. El kellett ismernem, értett a számára előnyös öltözködéshez. Minden elismerő pillantást tágra nyílt szemmel és mosollyal fogadott. Azokat a nőket, akik a hajukat így viselik, nagyon tudom irigyelni magabiztosságukért. Én az arcomat legszívesebben fekete copfjaim mögé, vékony, nem nélküli testemet pedig olyan bő gyapjúnadrágba és pulóverbe dugom, amilyet Omar Jerouf is szeret. Persze nem ilyen alkalommal. Omar hófehér jellabát viselt, rajta bal oldalon egy a hivatalát, a technikai minisztériumot jelképező betakarító hajó fölött a Lucilla - Meamone - rendszer stilizált ábrázolása. Velem szemben ült, és mosolyogva bólintott. Visszavigyorogtam. Bandello, a tudományos miniszter, aki mellette ült, felvonta a szemöldökét, amikor ezt a bizalmasságot észrevette.Majom!, vágtam a képébe, de verébagyával képtelen volt felfogni gondolatomat. Csak a boszorkány fordult felém és pillantott rám szórakozva.Éppen feltálalták az ételt, amikor az őrség egy tisztje apámhoz lépett, és valamit súgott neki. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A Visconte hirtelen eltolta maga elől a tányért, és annyi hévvel állt fel, hogy széke nagy zajjal felborult. Halotti csönd lett a teremben. A boszorkány hátrahajtotta fejét, és csilingelő kacagásban tört ki. Apám merev tekintettel nézett rá, mire abbahagyta a nevetést.- Ezért meg fogom őket főzni! - sziszegte apám, majd kivihar-zott anélkül, hogy egy falatot is evett volna.A sztyepplakók elküldték neki meggyilkolt társuk főtt heréit.Röviddel ezután trombitajeleket adtak le, parancsokat kiabáltak, és a felnyergeit lovakat bevezették a palota udvarára. A gárdisták felsorakoztak, várták a lóraszállási parancsot és a Visconte megjelenését.Aranyveretes fehér díszuniformisok, rajtuk gyöngyszürke lovaglóköpenyek, a nyaki részen ezüstlánccal biztosítva. A vállakon kék vállpántok. Az aranyozott sisakokat kék tollak díszítették. Csillogtak a széles ezüstláncok, versenyben ragyogtak a sarkantyúk és kengyelek ezüstjével, a kardhüvelyekkel, a mellvértekkel, a polírozott bőrökkel.Ilyen volt az apám: egy vagyont költött a lovasságra, bolondult a ragyogásért és a pompáért, odavolt a fegyverekért, amelyek már több mint húszezer éve reménytelenül elöregedtek, a felszerelésekért, melyeket ősrégi kosztümöket bemutató történelmi filmekből szedett össze. Nem feleltek meg neki azok a bőrök, amelyeket például Toshiba Laroche környékén takarítottak be agy nélküli DNS-képződményekről. Igazi élőlények bőrét akarta, állatokét, melyekre más napok sütöttek, a tollak olyan madaraktól voltak csak megfelelőek, melyek fényéveknyi távolságra keltek ki a dzsungelekben.És a lovak! A lovak, melyekre Matsushita-Sandoz génműhelyében adott megbízást, és melyeket a Conteret környezeti körülményeinek megfelelően formáltak. Saját minisztériumot létesített ápolásukra és táplálásukra. Brian Edwards McMullen, a hippológia minisztere távoli hasonlóságot mutatott a rábízottakkal. Ő olyan világból származott, melyet Nuova Scotiának neveztek, és amely hemzsegett a hasonló

bestiáktól. Azt mondták róluk, hogy a régi Földön - Allah irgalmazzon nekik - évszázadokon át az emberek társai és barátai voltak. Én a magam részéről iszonyatosan butának, ijedősnek és hisztérikusnak tartom őket. Igaz, hogy mozgásuk viszont bámulatosán könnyű és elegáns. A Visconte lóháton, a gárda élén archaikus manifesztáció.Megértik hát, hogy apámat - mindenek ellenére - néha még szeretem is?A Visconte nem jelent meg. Neheztelni méltóztatott. A lovakat visszavezették az istállóba és leszerszámozták őket. A kilovaglás elmaradt. A gárdisták visszatértek szállásukra.A kupolát nem nyitották fel, a szellőztetésből semmi sem lett.A sztyepplakók kint maradtak egy további rettenetes éjszakára.Este egy tiszt újabb vérrel szennyezett nyilat hozott.Röviddel éjfél előtt felnyílt az egyik ablak, és az állami hajók startoltak. AG-emelvények juttatták őket a sztratoszférába, aztán narancsszínű tűz csapott ki hajtóműveikből, mint valami lándzsa. Ezáltal gyorsultak. Repülési idejük szűk két óra a koorbitálisig. A legénység nélküli hajók fontos, gondosan előkészített terhet vittek magukkal - speciális landoló konténerekben lévő biológiai szülőgépeket -, melyek új életet visznek és terjesztenek el a fenti világban, és ezáltal új ciklust indítanak be.Később, még ugyanezen az éjszakán azt álmodtam, hogy erősen háborgó víz fölött repülök, mely harminc-negyven méter magasságú, jáde-színű falaknak csapódik, a hullámok az örökkévalóság egy pillanatáig megdermedni látszottak, mielőtt tetőpontjuk remegni kezdett, fehéren előregörbült, a feltornyosult tömeg ordítva lezuhant, hogy a szárazföldet rettenetesen elárassza. Sötétvörös villámok dübörögtek át a távoli felhőkön, a horizontot villogó fényözön világította meg. A magányos szirtekként magasodó csúcsok egyikén álltam, éreztem, hogyan mar bőrömbe a nedves, hideg szél, és hogyan görnyed össze testem.Amikor a felhők között rés nyílott, láttam - egészen furcsa volt -Meamonét az égen. De nem úgy, mint amilyennek ismerem, hanem világos, szinte átlátszó kék színt vett fel, úgy tűnt, mintha vékony ametisztrétegen át néztem volna. Szeme szokatlanul lágyan, merengően bámult vissza.Honnan, jönnek ezek az álmok?Ayabou félelmetesen röpködött, és el akart menni, de gondolataim erejével odaláncoltam és kényszerítettem, hogy reggelig maradjon.Reggel a Visconte parancsot adott a város fölé boruló védőernyő leeresztésére. Ilyen még sosem történt a swingby idején, amikor a mágneses mezők leginkább egymásba mélyednek, és levezetik a sugarak kaszkádját.Hangos veszekedésre került sor egyrészt Jerouf technikai miniszter, másrészt az apám és Bandello tudományos miniszter között. A Visconte ragaszkodott ahhoz, hogy a kupolát egy időre ne használják, mert erre volt szükség a kilovagláshoz és a sztyepplakók városba hozatalához. Nem akarta használni a föld alatti alagutat, melyen át a lovak csak egyesével haladhattak volna, hanem alakzatba rendezve akart a kapun áthaladni, hogy mindenkinek megmutathassa, ki az úr Málta Nuován.Jerouf, a technikai miniszter azzal érvelt, hogy ez felelőtlenség és veszélyes manőver lenne. A jelenlegi konstellációnál a mágneses mezők átláthatatlanul egymásba fonódtak, összecsomósodtak, a város igen jelentős adag sugarat kaphatna. Ráadásul az atmoszféra időközben meglehetősen turbulens lett, megtelt porral, hamuval és vulkáni eredetű anyagokkal, ezek közül némelyik mérgező is. Bár az ernyő kikapcsolása másodpercnyi gyorsasággal történne, de újraépítése az adott körülmények között legalább egy óráig tartana. A történtek után a sztyepplakók kétségbeesett támadása sem zárható ki a védtelen város ellen.

- Időben a helyemen leszek a gárdával - közölte a Visconte mérgesen. - Azok meg jól teletömték a bendőjüket... - folytatta, mivel feldühítette, hogy ezek a félvadak, akiket saját tulajdonának tekintett, éppen a böjtidő alatt szégyenítették meg. - Különben meg a koorbitális a horizont alatt áll.A középmagas negyven év körüli technikai miniszter ökölbe szorította kezét fakó, bő gyapjúnadrágja zsebében, és határozottan megrázta a fejét:- Az nem számít. A mágneses mezők...- Nem a mágneses mezőkről beszélek - vágott közbe felindul-tan a Visconte. - Nem látja azt a valamit az égen. Ez valamennyire meg fogja nyugtatni.- A sugárveszélyt sem akarjuk túlbecsülni - szólalt meg Bandello, aki egyben a palotai Ökológiai Intézet vezetője is volt. - Ha egy vagy két óra hosszára le kell mondanunk az energiamező védelméről, és valóban erős sugárzást kapnánk...- Amire akár mérget is vehet...- ...nos akkor a sugárzás mértéke... - ujjaival megérintette fekete parókájának halánték részét, ott, ahol kapcsolóhüvelyeit tartotta -...igen, pontosan kiszámolhatnám, de gondolja meg, azok a lények odakint már napok óta...- Felháborítónak találom! Azokat az embereket...- Embereket? - ismételte Bandello orrhangon, és ujjbegyeit egymáshoz dörzsölve ingatta a fejét. - Na igen.- Azokat az embereket már régen be kellett volna hozni - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Jerouf. -A sugárzás néhányuk számára halálos lehet.- Hülyeség! - szólt közbe a Visconte. Mint oly sokszor, most sem tudott uralkodni magán, és kereste a viszályt. - Két tucat ilyen eset óta tudjuk, hogy a két koorbitális swingbyja előtti idő - csapott bele jobb mancsának élével tapsolóan a balba - döntő vágás a húsba. Az öko-intézet minden géntechnikusa bizonyíthatja ezt önnek, technikai miniszter úr!- Teljes mértékben egyetértek önnel, Visconte - mosolygott Bandello, és bólogatott mondanivalója megerősítéséül.- Ha nem a saját húsáról van szó, kedves uram!- Az ernyőt leengedjük! - kiabálta a Visconte, és mindkét öklével az asztalra ütött.- Ez meglehetősen egyértelmű utasítás -válaszolta Jerouf és meghajlott.- Ez parancs!- Nem lett volna szükséges - tárta szét karjait Jerouf.Röviddel ezután megérkezett a Visconte az udvarra. Öltözete tetőtől talpig fekete volt, fekete páncélt, sisakot, sisakforgót, csizmát, lovaglóköpenyt viselt. Felpattant csodálatosan felszerszámo-zott paripájára, most igazán önmaga volt. Uralkodói gesztussal adott parancsot a kilovaglásra. A gárda kivágtatott a palotaudvarról, végig az utcákon, a városkapuhoz, hogy a város lakóit és néhány nyomorult teremtést elkápráztasson. A nyomorultakat, akik napok óta a gyilkos ég alatt kellett hogy éljenek, akik sugárbiztos helyet kerestek maguknak éjszakára és pár harapás fehérjéért koldultak, hogy újra erőre kaphassanak.Csikorogva omlott le a védőernyő, és ezzel egyidejűleg kezdetét vette a káosz.Amit Jerouf „meglehetősen turbulens atmoszférának" nevezett, az homokviharnak bizonyult. A levegő egy pillanat alatt olyan zavaros lett, hogy egy centire sem lehetett látni, forró hamu és kén bűzölgött, mintha a pokol kapui nyíltak volna meg. Az ablakok becsapódtak és széttörtek, ajtók csörömpöltek, baldachinok szakadtak le és repültek el madárként, a palotában, a folyosókon uralkodó erős huzat miatt a swingby idejére még nem biztosított üveg műremekek leestek a falról, és széttörtek a padlón. Ráadásul nőtt a földrengések száma és intenzitása. Az emberek, akiket megleptek az események, mindezek mögött természeti katasztrófát gyanítottak és nem a Visconte

önkényeskedését. A hetekig tartó böjtölés miatt egyébként is feszültek voltak, fejvesztve, hisztérikusan rohangáltak, ordítottak, pánikba estek, amikor a gyerekek és családtagjaik nem találták rögtön meg egymást.Ez volt hát az apám műve.Hogy a sztyepplakókat meglátta-e egyáltalán a porfelhőben, vagy azok meglátták-e őt, nem tudom. Tény, hogy tíz perccel később már a kapuhoz érkeztek az első gárdisták. Szakadozva, egyesével jöttek, mint egy vesztett csata után szokás, fehér egyenruhájukat beborította a por és a hamu, arcuk feketéllett. A rémült lovaknak forgott a szemük, és alig lehetett őket megfékezni. Letaposták az embereket, akik nem tudtak időben kitérni előlük. Néha lovas nélküli ló is érkezett.Utolsónak jött meg az apám. Arca szürkéllett - nemcsak a hamuerdő miatt - és szinte kővé vált.- Jerouf építse vissza az ernyőt - krákogta és nagyot köpött. -Mire vár még?!A két preparált cetkoponya, melyeknek csőrszerű pofája enyhén ki volt nyitva, lefelé vigyorgott a palotakapu két oszlopáról. Sárgult fogaik között fekete lepedékként gyűlt össze a por.A város szélén hangos csikorgás hallatszott, amikor a városfal párkányán lévő mezőgenerátorok teljes erővel dolgozni kezdtek. Erőtereik szőttek, egymással összefonódtak és egy órával később már a kupola ismét védelmezőén borult a város fölé. Persze ahhoz napok kellettek, hogy a bűz és a kosz eltűnjön. Legalább a mindent betöltő rothadásszag is eltűnt.Minél közelebb került a swingby ideje, annál több ember tolongott az utcákon. Senki sem akart az épületekben tartózkodni, amikor a valóban erős lökések bekövetkeznek. Sokan álruhát öltöttek fel, énekeltek, zenéltek. A város lármától, zajtól volt hangos. Néhány polgár, aki megengedhette magának ezt a luxust, kihozta a szabadba AG-székét, ráült és azon lebegett messze a gyalogosoktól, szabadon a levegőben. Az első lökéshullámokat, melyek Málta Nuova alapjait megrezegtették, kiabálással és rikoltó füttyökkel fogadták, vártak a színjáték csúcspontjára, mely késő délután kezdődött. Ereztem, hogy a népünnepély hangulata egy kicsit túl lelkes A szórakozás mögött meghúzódott a félelem.Ha a vihar által hozott hamufüggönyök felszakadtak, láttuk őt. KÖZEL! Először egy valószerűtlenül világos hegyvonulat jelent meg keleten, mely gyorsan magasabbra csúszott, szélsebesen terjedt ki északra és délre, mintha áthatolhatatlan cet feküdt volna keresztben a világ fölött. Aztán erőszakosan felduzzadt, levált a horizontról, magasra ugrott és nőtt, nőtt, csak nőtt, csaknem a teljes eget betöltötte. A mi árnyékunk a felső szél felől már régen belemart a szürkésfehér, kékeszöld erekkel tarkított korongba, majd elérte a centrumot, és éjszakai sötétségbe burkolta a koorbitálist. Az azonban úgy tűnt, hogy kimászik az ölelésből, az árnyék egyre gyorsabban csúszott lefelé, és végül leesett róla. Mintha érintése különleges változásokat vezetett volna be, elkezdett a Confrignet ránk gurulni, úgy tűnt, hegyeinek egyike elszakadt alapjától, feltartóztathatatlanul és a legcsekélyebb zaj nélkül görgött az égen. Tömegek özönlöttek tova, fehér körvonalai gigantikus égési zónákat mutattak, hegyláncokat, földdarabokat, folyókat, tavakat, szinte obszcén részleteket. A Confrignet közben alakváltozáson ment keresztül: percnyi gyorsasággal labdává formálódott, végigfutott minden fázison, és nagyra nyílt sarlóvá fiatalodott, a nyugati égboltot bizarr agancsként díszítette, mielőtt lassan elsüllyedt és tovatűnt az éjben.Az impozáns színjátéknak sajnos nem minden részlete volt megfigyelhető, mert a szél újra és újra hamuval szórta be a várost borító kupolát. Óriási amőbához hasonló barna pordarabok csapódtak a védőernyőnek, melyek a kupola felső részén, ahol a porvihar égett, lobogó hálóban egyesültek, élőnek tűnő szövetet alkotva. Mögötte

megvilágosodott az ég az állandó fényjelenségek hatására, mintha északi fények százai lennének jelen, majd újra kitisztult minden.- Még ha nem is fogod fel, kicsikém - szólalt meg valaki mögöttem orrhangon -, hadd áruljam el neked, hogy ez a jelenségek jelensége.Sovány, kis termetű, nadrágba és vörös kötött pulóverbe bújt férfi volt.Arcát tollakkal díszített álarc fedte, erről az orr magasságából harminc centiméter hosszú csőr lógott le. Felemelte karjait és úgy tett, mintha madártáncot akarna járni, de egy földrengés ledöntötte a lábáról.Hasra esett, letört csőre oldalt hajolt ki a maszk alól. Felemelte csípőjét, és vihogva fordult át a hátára, kezét a nadrágtartó alá csúsztatta, és így szólt:- Most a következőket éled át az égen: hátulról jön, megfogja, szorosan tartja, ráugrik és felülről veszi birtokba. A hullámok magasra csapnak, a testek remegnek és nekitüzesednek, vadul, szoros ölelésben gurulnak egymáson, aztán egy cigánykereket vetnek. Ezzel be is fejezték, azt mondja: „viszontlátásra legközelebb". A gyorsabb lett a lassabb, mintha kimerült volna, a másik pedig erőre kapott a találkozástól, ő siet a legközelebbi körben, mintha nem bírná kivárni az újabb együttlétet.Ezeknél a szavaknál leverte az emberke a port a ruhájáról, búcsút intett és így szólt:- Örömömre szolgált, hogy bevezethettelek a koorbitális asztronómiába, kicsike. Viszontlátásra legközelebb! - lengette meg nadrágszárait vékony lábain.- Te csaló! - kiáltottam utána nevetve.Megfordult, kissé meglazította álarcát, majd visszaengedte a gumiszalagot.- Ki tudja - mondta. - És ha igen, hát ez az oka - mutatott fölfelé.Felnéztem. Fakó, piszok körvonalas foltok jelentek meg a védőernyőn, megnagyobbodtak, összenőttek. Ennek víznek kellett lennie. Esett! Ilyet még sosem láttam. Víz esett le! Víz egy másik világból.Csönd lett. Az árapály lehengeredett, felemelte a szárazföldet, olyan volt, mintha egy kéz nyúlna be a város alá. A házak ugrásra készültek, de az alapjuk visszahúzta őket. Por szállt föl. Nyöször-gés, repedés, sikoly járta át a talajt. A madarak csapatostul, ijedten repültek fel, majd estek vissza, nekiütődtek a kupola belső felületének. Szikrák özönlöttek, élettelen testek estek le, ami a többi őrületét még csak fokozta.A palota úgy ingadozott, mint egy hajó a háborgó tengeren. A bálnacsonttal megvasalt erkélyek bólogattak, és torz maszkként vigyorogtak. Por szállt fel belőlük. Egy oszlop elvált a tartójától, és az utcára zuhant. Egy díszes kőív követte. Az istállóban nyerítettek a lovak, dörömböltek, és páni félelmükben elszakították láncaikat.A város környéke teljesen felfordult. A horizontra rettenetes monstrumfejek kerültek fel, barázdált, szürke agyvelők váltak láthatóvá és jutottak el az atmoszféra magas részeibe. Viharok sötétítették el az eget, keresztülszőve az erupció tüzével, ahol a kéreg megrepedt az árapály nyomása alatt. A védőernyőt izzó, folyékony minta vonta be, remegett a tufaesőben és a vulkáni hamu növekvő terhe alatt.Az emberek elnémultak, és félve tekintettek fölfelé. A kupola sötét barlanghoz hasonlított, mely beomlással fenyeget. Sokan lefeküdtek a földre, és a Sure al-lnschikakot imádkoztak, mely a következőképpen hangzik:„Allah, a könyörülő, a kegyelmes nevében. Ha az ég repedÉs engedelmeskedik urának - és ez kötelessége -, És ha a világ kitágul, És kilöki, ami benne van és üres lesz;És engedelmeskedik urának - és ez kötelessége -, Ó, ember, keményen fáradozoluradért, okkor találkozol VELE..."Gyerekek sírtak.A Confringet úgyszólván bevitt bennünket a belső pályára, az orrunk előtt váltott át a külsőre és kényszeríttet bennünket a belsőre. Közelebb kerültünk Meamone felszínéhez

néhány tízezer kilométerrel, és gyorsabban mozgunk, miközben ő lassabb lett és mögénk került. A következő ciklus 815 helyett 816 körforgásig fog tartani. Szűk négy standardév múlva a manőver éppen fordítva fog lejátszódni... és így tovább... legalábbis így magyarázta a tanárom.A városban mindenütt az Asztronómiai Intézet plakátjai függtek az új kalendáriumi adatokat ismertetve, minden képernyőn új időpontok jelentek meg: e világ meghódításától számított 662. periódus első körforgásának első napja. Az idő múlása észrevehetetlenül felgyorsult.A swingby alatt olyan rossz volt a rádió-összeköttetés, hogy szinte lehetetlen volt adást továbbítani, de valamikor megjött a hír, mely szerint a betakarító hajók megérkeztek a flotta orbitálgyáraiba, melyek a Sabrata és a Nizozot túloldalán járják pályáikat. A Primavera de Málta Nuova több mint 60 000 tonna fehérjés rekordtermést könyvelhetett el.Ezen az éjszakán hosszú idő óta megint anyámról álmodtam. Szép álom volt. Álmom szerint félálomban feküdtem, amikor szüleim beléptek a szobába. Megálltak az ajtónál. Napfény esett be a bezárt ablaktáblákon át, és festett keskeny csíkokat a szőnyegre. Az utcáról behallatszott egy vízárus csilingelése és kiabálása.A Visconte mindig is erős, széles vállú ember volt, de nem olyan kövér, mint ma. Anyám csaknem olyan magas volt, mint ő, de olyan könnyedség jellemezte, mely testének szinte törékenységet kölcsönzött. Kifejezett szépségnek számított. Bőre olyan sötét volt, mint az apámnak, szemei olyan mély kékek, melyek a futó pillantás számára feketéknek tűnhettek. És tényleg feketék voltak, ha vadul és dühösen villámlottak. Szemöldökét leborotválták, magas, türkizszínű ívekkel helyettesítették, melyek arcának különös, kérdő kifejezést kölcsönöztek. Gyakran viselte azt a sötétzöld selyemruhát, melyet annyira szerettem rajta.Apám mellett állt az ajtóban, keskeny kezét az ő alkarjára helyezte. Apám kötött bőrmellényébe dugta ujjait. Kíváncsian nézett rám, miközben anyám természetesen tudta, hogy kilesek szemhéjaim alól, hiszen érezte gondolataimat.- Nézd a madarat - suttogta anyám. - Gyermeked tehetséges! - Megcsókolta apám szakállas arcát, és karját büszkén tette a vállára, majd kezével simogatta a mellét. Apám az ablakhoz lépett, és kinyitott egy ablaktáblát. A hirtelen világosságtól megijedve ébredt fel a yabou, mely addig a párnámon szunyókált, kis fojtott zajtól kísérve tárta szét szárnyait és repült el a szabadba.Anyám hozzám lépett, és megcsókolta homlokomat. Éreztem illatát, mely később mindig nagy fehér virágkelyhekre emlékeztetett, melyek csak éjszaka nyílnak.Rám mosolygott, mint aki mindent tud, és összeesküdött velem, de még túl kicsi voltam ahhoz, hogy mindent felfogjak és megértsek.A fény észrevehetetlenül elsötétült a teremben, és kobaltszínnel vonta be a tárgyakat. A Nap elérte Meamone legfelsőbb atmoszféraszintjét és elkezdett belemerülni. Útjára indult egy sötétnap.Világos lett előttem, hogy ez korai gyermekkorom eseménye volt. Valami előjött tudatom szélének a mélyéről, úgy, hogy előttem is megmutatkozott. Vagy talán korábbi tudatom talányos formájával találkoztam?Mindenesetre ez lehetett szüleim utolsó boldog napjainak egyike. Röviddel ezután megérkezett ez a Guido Conteretre, és felvételt nyert az udvarnál. A mi világunk mindig is vonzotta a művészeket, főleg a festőket, fajansz- és üvegművészeket. A több mint ezer vulkán különleges kapcsolatokat hoz létre, melyek hihetetlenül villogó természetes fényekben egyesülnek.Ez a Guido bolond volt és egyben tehetséges üvegművész. Számos kísérleti művet alkotott: ragyogó üvegből készült háromdimenziós diakeretet, holográfiát, bizarr

tájakat, meghökkentő fényeffektusokat, amelyekben a kép meglepően gyorsan módosult, ha az ember változtatta a perspektívát vagy a fény beesését.A legtöbb tárgyat ő maga zúzta szét, egyszerűen kidobta őket negyedik emeleti ablakából, és úgy nevetett, mint valami őrült, amikor fülsiketítő zajjal széttörtek a kövezeten. Alkotásai közül néhányat eladott a Visconte a kreatúrakereskedőknek vagy konszernjeiknek. Egy alkotástól sohasem tudott megválni: egy háromszor nyolc méteres holoszínpadtól, és egy ennek sokszorosát kitevő mélységtől. Az alkotás a palota nagy fogadótermében függött. Ezzel a híres, a Lucilla-rendszer határain túl is messzire ismert művel még eddig minden látogatót le tudott venni a lábáról. Ez nagy báltermet ábrázolt, melyben emberek és tucatnyi világ idegenjeinek százai ünnepeltek fantasztikus ruhákban. A részleteket hihetetlen pontossággal dolgozta ki és tette vonzóvá a szem számára. Ha végül valaki elfordította a tekintetét, a szeme sarkából olyan mozgást észlelt, mely valósággal lebilincselte. Ha visszafordította tekintetét úgy, ahogyan azelőtt volt, akkor döbbenetes színjátékot láthatott: az ünnepség résztvevői levetették ruháikat, és egy töredék másodperc múlva szilaj orgiát kezdtek: emberi és nem emberi testek fonódtak egymásba, idegen nemi szervek hatoltak be mindenféle testnyílásba, fogak, karmok, fogók és állkapcsok martak bele a húsba.Ezen az ábrázoláson az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a perverz részletek csak az elfordított tekintet előtt nyíltak meg, amikor az emberi retina már csak elmosódott szürke tónusokat észlel. Ezen semmiféle prizma vagy tükör nem segített: ha valaki reflexszerűen odafordította tekintetét, hogy jobban szemügyre vegye a művet, akkor a szemlélő sóvárgása könyörtelenül konfrontálódott a kifogástalanul illedelmes alkotással.Talán ez a különös mélység ejtette ámulatba Guidón anyámat. Emlékszem bolond kék szemére, de ettől eltekintve inkább jelentéktelennek, soványnak, szinte csúnya arcúnak tartottam az állán szőke kecskeszakállat viselő férfit.- Gondolod, hogy anyám...? - kérdeztem Gianfrancesco bátyámat, aki egyre jobban hasonlított apámra.- Persze hogy lefeküdt vele - jelentette ki a pubertás kor mindent tudásával. - Egyébként miért volna minden?- Ne felejtsd el, kicsikém, hogy ő nem a mi anyánk, csak a tiéd -tette hozzá Roberto.- Úgy döntött, hogy elhagyja a mi világunkat - közölte apám. -jól meggondolt döntés volt.Szavai sokfélét jelenthettek, mert a mi világunk volt a város is, meg a palota is. Az sem kizárt, hogy elszökött Guidóval. De tőlem el sem köszönt?Bátyáim semmit sem tudtak. Nem is érdekelte őket az egész, ahogy észrevettem.- Lehet, hogy kivonult a sztyeppre - mondta Roberto gúnyosan -, hogy magányosan elzárkózva vezekeljen bűneiért.Fájt, hogy egyszerűen itt maradtam, mint egy elfelejtett játék, anyám. De lehet, hogy nem tehettél mást.Úgy tűnt, apám száműzte őt gondolataiból. Egyszerűen nem gondolt többé rá.Egy vízárus csengőjének hangjára ébredtem fel, aki az ablakom alatti utcán közlekedett és gyakran megállt. Úgy látszott, jó üzletet csinált, ez sejlett vidám, tréfás kiabálásából. Nem csoda, hiszen a levegő még mindig tele volt a vulkáni hamu éles szagával, és bűzlött a kéntől.Kimásztam az ágyból, bár még kora reggel volt, mert ki akartam használni a lehetőséget, és szemügyre akartam venni azokat a titokzatos sztyepplakókat, akiknek az agyon hallgatás jutott osztályrészükül.Amikor beléptem a közvetlenül a palota mellett található ökoin-tézetbe, a bejáratnál egy fiatal férfi fordította el tekintetét a képernyőről. Csinos volt, de szeme túl hidegen

mustrált engem ahhoz, hogy sokáig csinosnak tarthattam volna.- Van külön engedélye, Signorina?- Micsodám? - kérdeztem.- Külön engedély az igazgatóságtól, Bandelli professzortól - közölte türelmetlenül.- Mióta szükséges ilyesmi? - tettem csípőre a kezemet.- Ez az előírás, Signorina. Itt olyan páciensek tartózkodnak, akiket orvosilag el kell látni és kezelni kell őket. Betegek, akik veszélyesek lehetnek a látogatókra.- A sztyepplakók?- Sokan így hívják őket - vont vállat a férfi.- Te nem?Megint vállat vont, és rám nézett.- Tudod, hogy ki vagyok? - kérdeztem. Bólintott.- Akkor azt is tudod, hogy szabadon mozoghatok a palotában, oda mehetek, ahová akarok.- Ez itt nem a palota, hanem az Alkalmazott Tudományok Ökológiai Intézete. Sajnálom, Signorina, ez az előírás.Klassz. Szóval be kell dobnom régi, kipróbált módszeremet.- Ifjú ember - kezdtem a támadást. Legfeljebb két vagy három évvel lehetett idősebb nálam. - Mondjak valamit? Például közöljem önnel, mi jár éppen a fejében? Igaz, nem sok minden, de azért jól fogunk rajta szórakozni.Közben ugyanis néhány intézeti munkatárs és egyetemista állt meg mellettünk kíváncsian, akik vihogva suttogtak a folyosón.- Kérem, Signorina, értse már meg, hogy... - motyogta, miközben kezét védekezőén felemelte, mintha így le tudná árnyékolni gondolatait.- Egyre nehezebben viselem a feltartóztatást - folytattam fenyegetően -, hiszen neked magadnak is tudnod kellene, hogy ebben az intézetben semmi sem történik, amivel kapcsolatban ne szereznék rögtön első kézből információt anélkül, hogy a lábam ide betenném. Most pedig állj félre az útból, ha mondom!A fiú visszamenekült a képernyője mögé, és valami matematikai problémával kezdett foglalkozni, mert így akart a lehető leggyorsabban kiűzni gondolataiból.Beléptem arra az osztályra, amely a sztyepplakókkal foglalkozott.Meglehetősen nagy, ablak nélküli teremben találtam magam, melyet világoszöldre csempéztek. Ebben egy ágy kapott helyet, közepén valamilyen készülék, mellette számítógép és orvosi műszerekkel felszerelt asztal. A két asszisztens futólag rám tekintett, majd elhatározták, hogy nem vesznek tudomást kellemetlen jelenlétemről, és folytatták munkájukat.Éppen leültem az íróasztal melletti fotelba, amikor kinyílt az ajtó. Belépett a kerekded, barátságos arcú ügyeletes orvos, akit látásból ismertem. Amikor felismert, megállt, és tanácstalanul nézett rám:- Signorina... én...- Végezze nyugodtan a munkáját, doktor - intettem hanyagul. Elfordult, egy további asszisztens pedig bevezette a sztyepplakót. Ez volt az első eset, hogy egy ilyen különös lényt közvetlen közelről láthattam, azon emberek egyikét, akik a szabadban való életet és a szabad ég alatti egyedüllétet előnyben részesítik a védett várossal szemben. Szűk ezernyi körforgás alatt mindössze egyszer térnek be ide, hogy védelmet találjanak, amikor a Confringet fenyegetően megjelenik az égen, és a sugárzás intenzitása egy védtelen szervezet számára halálos.A férfi csaknem két méter magas volt, kopasz és úgy tűnt, csak bőr és csont. Szürke szeme vadul és zavarosan villogott, láthatóan el volt kábítva, ugyanis közömbösen és koordinálatlanul mozgott. Olyan fehér pácienszubbonyban jött be, mely

hátulgombolós, leültették az ágyra és levetkeztették.leste fekete volt és nagy felületű sebektől borított. A felső combján és a vállán nedvedző égési sebeket láttam, ezeket ellátták és bekötötték. Homlokához és nyakához elektródákat rögzítettek, majd megfordították, és óvatosan lefektették úgy, hogy a hasára került. Az asszisztensek egyike vigyorogva terített rá egy lepedőt, miközben a számítógép mögött ülő ember megnyomott néhány gombot, és a válla mögött hátranézve szemlélte a pácienst.- Most aztán engedd ki az anyagot, fiú! - szólalt meg.Ugyanebben a pillanatban intenzív gondolatkontaktusba léptem, és hirtelen olyan lett, mintha két valóságban tartózkodnék egyszerre. Az egyikben egy nagy, ablaktalan terem foteljében ültem, a másikban egy hihetetlen táj hihetetlen ege alatt álltam, és szemem sarkából láttam, hogy a számítógépet kezelő asszisztens ugyanezt látta monitorán.Váratlanul megint közvetlenül láttam világomat, ezt a fénytől kiszipolyozott, pusztasággá vált, hamuszínű tájat. Közeli, elnyúlt horizont a füstös ég alatt. Dupla szélű árnyékok, groteszken szétterpeszkedve a konstelláció miatt, ezek sötétebb területére lágy kék lopakodott be: mintha szökőkút mélyéről érkezett volna, olyan volt Meamone puha, hideg fénye. Alomfénynek nevezték az üvegművészek, mert még akkor is látta az ember, ha lezárta szemhéjait. Rozsdás vas sötét színét magán viselő talaj és szikár, kifakult vegetáció. Mindenféle elevenségtől megfosztott, groteszk formákra csonkult facsontvázak, melyek hódoltak a közelgő estének.Tágas, száraz völgy volt, valószínűleg a Ras il-Qammieh melletti Marfa Ridge tájainak egyike, azaz olyan ősi felgyűrődés, mely az utóbbi százezer év széleróziója miatt szinte lecsiszolódott és kisimult.Előttem egy csipkebokor ágai között szőlőtőke kapaszkodott vékony gyökereivel a talajba. Különös módon meztelennek ható, lengő szárai úgy hajlottak egymáshoz, mint a kétségbeesetten védelmet keresők arcai, indái reménytelenül belegabalyodtak a szúrós ágakba. Közeledett élete végső állomásához.Beledugtam lábam a hideg, lisztfinomságú porba, mely már sok ezerszer körbejárta ezt a világot, űzte-hajtotta a vihar a száraz láva fölött, a jeges, simára söpört magaslatokon, ahol a levegőréteg olyan vékony, hogy még a szél mindenütt jelen lévő vinnyogása is elnémul.Elfutottam, éreztem meztelen talpam alatt a sziklákat és a kemény fűszálakat, éreztem arcomban és fedetlen mellkasomon a szelet, belélegeztem a maró, kéntől bűzlő levegőt.Ereztem magamon az eget betöltő és lassan a horizont felé sikló bolygó terhét. Nyugaton felszakadozott a felhő, világoszöld és kénsárga ömlött szét fölöttem, majd hirtelen cseresznyevörösen felizzott Lucilla, amikor a világok széle közé került és szétmorzsolódott.Láttam őt a rám törő világos éj fényében. Karcsún és törékenyen állt egy sziklának támaszkodva. Szakadozott, átlátszó fóliakabátot viselt, melyet bal kezével fogott össze mellén a hideg szél miatt. Ezalatt meztelen volt. Lábát széttaposott tornacipőbe bújtatta, ez olyan szürkésbarna volt, mint a föld. Fejére szorosan feltett sapka simult, melynek gyöngyein visszatükröződött az esti ég minden színe. A gyöngyök apró érzékelőként szolgáltak, melyek a látómezőt 360 fokra tágították, és egészen a csúcsmagasságig befogták. Nézte a naplementét, de biztos, hogy engem is észrevett, bár háttal állt nekem. Anélkül hogy körülnézett volna, elmenekült. Keresztülfutott a csontszerű bokrok között, de semmi esélye sem volt velem szemben. Harminc-negyven lépés után utolértem, megragadtam a vállát, és ledöntöttem a lábáról. Megpróbált újra felállni, de rávetettem magam, hátára fordítottam, és...Ebben a pillanatban megduplázódtak a valóságok, mindegyik ugyanolyan éles és ugyanolyan intenzív lett. Olyan volt, mintha négy realitás egy időben magával rántana,

és a diverzáns észleletek vihara agyvelőmet szétpattanással fenyegetné. Semmit sem segített, hogy bezártam a szemem. Az optikai, akusztikai és a daktilusi benyomások egymásba fonódtak, mint egy őrült képzuhatagban, mely az információs áradatot darabokra vagdossa és véletlenszerűen egymás után helyezi.Én/ő elővette megduzzadt nemi szervét az ágyékkötő alól, és combjaihoz közelítette. Csak néhány sikertelen kísérlet után találta meg az utat és hatolt mélyre...Megint éreztem az utálat és elragadtatás keverékét atestemben...Hallottam nevetni az asszisztenst:- Hé, az ürge fellöki a tartót!Láttam, hogy mozgatta a férfi az ágyon az ökleit, mintha ráütne valakire, és testével odébb kényszerítené, láttam, hogy mozgatta a lepedő alatt csípőjét, és hogyan közeledett a kielégüléshez......éreztem hideg térdeim alatt a nyitott plasztikkabát puha, melegizoláló felszínét és a nő csípőjének, kezének hideg bőrét......láttam a vért a nő fején, ahol a dulakodás közben a sapka lecsúszott, és az agyimplantáció leszakadt......hallottam az ágyon fekvő férfi nyöszörgését és a sajátomat is, mialatt lökéseim és a testemben érzett lökések egyre erőteljesebbek lettek......éreztem tüdőmben lobogni a jeges levegőt, mint valami hideg tüzet......közvetlenül magam előtt láttam a nő arcát, ugyanakkor nagyban a monitoron is. De ez nem is arc volt, csak egy kerekded valami, mint egy kókuszdió fonákja, konkáv alakú ezüstös felület. Egy arc, melynek vonásait lekaparták.Ez az arc...Hallottam egy kiáltást, miközben ágyékom erős lökések közben megkönnyebbült, és az elfogódottság elsötétítette látásomat. Eltelt néhány másodperc, amíg rájöttem, hogy én kiáltottam. A sötét égen felhőnagyságban őrjítő gyorsasággal száguldozott mindig ugyanaz a szóFINE FINE FINE FINE FINEa horizontról indulva fölöttem. Aztán fény lobogott a hegyek fölött, mint valami meghibásodott világítócsőben, az arc pedig elsápadt, és egy másodperc alatt semmivé foszlott.Zavartan bámultam a monitorra, mely csupán egy meredek hullámmintát mutatott. Ez a képernyő felső részéről indult el, és egyik oldalról a másikra vándorolt. Két kezemmel végigsimítottam az ölemet, mintha így az utálatos, ragacsos, gyorsan kihűlő nedvességet letörölhetném hasamról és combomról. Körülnéztem, és lassan magamhoz tértem, összekulcsoltam a kezemet, hátravetettem a fejemet, összeszorítottam a fogamat, hogy ne hányjak.- Mi a baj? - kérdezte valaki, és az orvos idegenül rám nézett.- Már megint az a hibás rajz jött elő - válaszolta az asszisztens a számítógépnél -, ahol a nőnek hiányzik az arca.- Minek a dugáshoz arc? - kérdezte a másik. - Már bocsánat, Signorina.- Az ürge valószínűleg észre se vette.Az orvos felhajtotta a lepedőt, megvizsgálta az ágyon fekvő férfi sovány hátsóját. Ez közben mélyeket lélegezve megnyugodott. Az asszisztens hátára fordította, kivett az ágyon lévő mesterséges hüvelyből egy kis műanyag hengert, majd ráragasztott egy, a számítógép által kidobott címkét. Ezután műanyag zacskóból újabb hengert vett elő, ezt beletette az ágy mélyedésébe.A páciensre újra ráadták zubbonyát, majd leültették egy székre. Zavartan nézett egyik emberről a másikra, majd tekintete rajtam pihent meg. Felemelte kezeit és úgy nézte őket, mintha először látná. Válla megrázkódott, észrevettem, hogy sír.

- Kaphatok egy pohár vizet? - kérdeztem remegő hangon.Az orvos szó nélkül intett fejével az ajtó felé. Az egyik asszisztens kiment, és egy pohár vízzel tért vissza. Ez az arc!- Rosszul van, Signorina?Felugrottam. Bandello jött be hangtalanul és állt meg mögöttem. Parókájának lakkozott halántéktartói közelről szemellenzőnek látszottak. Figyelmesen nézett engem kis, sötét szemeivel, melyek olyan közel álltak egymáshoz, mintha horgas orra íveléséhez több helyet használtak volna fel az arcból a tervezettnél.- Ez az arc... - szólaltam meg.- Milyen arc? - kérdezte kedvesen.- Amit az előbb láttam. Ez eredetileg anyám arca volt.- Sosem volt részem abban a szerencsében, hogy a Viscontessát személyesen megismerjem - vont vállat Bandello. Fogta a felcímkézett tartót, és a fény felé tartotta. Több mint a feléig ért benne a vékony vérnyomoktól csíkos szürkéssárga folyadék. - Általában értéktelen anyag - mondta -, de néha igazi kincs is van köztük.- Érdekes volt látni, hogyan takarítja be a termését, Professzor Úr - jegyeztem meg ironikusnak szánt könnyedséggel, de hangom az első szavak után elvesztette szilárdságát. Suttogva fejeztem be a mondatot.- Nagy megtiszteltetés, Signorina - mosolygott. - Már távozni készül? Maradjon még! Hamarosan jön a következő. Minden esetben nagy örömünkre szolgál, ha egy ilyen szerencsétlen fickót némi gyönyörhöz juttathatunk. Az élettől olyan kevés jutott nekik.- Majd máskor - válaszoltam.- Ilyen sok esettel azonban csak minden negyedik standardévben szolgálhatunk, Signorina. Ezt tartsa szem előtt - csepegett hangja az udvariasságtól és a gúnytól. Az asszisztensek nevettek.Kimenekültem az intézetből, átfutottam a palota udvarán, és leültem a főbejárat lépcsőjére. A tető bálnacsont erkélyei gúnyosan nevettek rám. A holografikus víz csobogott az üveg szökőkútban, és a kaput díszítő cetkoponyák a swingby alatti rengések miatt kicsit kevésbé dőltek meg. Úgy tűnt, egymás felé néznek, csőrpofájuk vigyorgásában volt valami összeesküvő cinkosság.A két fehér nadrágos, vörös mellényes, a fekete sapkát mélyen a homlokba húzva viselő őrszem zavartalanul mustrált engem, és piszkálta idegesen alabárdját. Átöleltem a térdem, és nyugalmat erőltettem magamra.Ez az arc!Röviddel azelőtt, hogy a nő megfordult, illetve megfordították a monitoron, a másodperc töredékével azelőtt, hogy meg lehetett látni arcnélküliségét, teljesen bizonyos voltam benne, hogy anyámat látom magam előtt.Apám tehát hazudott, amikor azt állította, anyám saját akaratából hagyta el ezt a világot. Ő maga küldte ki a sztyeppére, ott pedig már régen nyomorúságosán elpusztult.De miért nem törölték ki a gépből ezt a felvételt, miért csak az arcát mosták el? Véletlen volt - vagy valaki számolt azzal, hogy egyszer én rábukkanok?Ezeket a felvételeket úgy csinálták meg, hogy a lehető legnagyobb emocionális hatást érjék el. Biztosan lehetséges utólag odamásolni egy arcot, de miért tettek volna ilyet, és miért távolították volna el utólag?Bármikor is próbálkoztam, apám nem volt hajlandó felvilágosítást adni anyámról. Úgy tűnt, hogy teljesen kitörölte gondolataiból.Annak a bolond Guidónak sem akadtam nyomára. Ő volt a legnagyobb művész, aki valaha is eljött a mi világunkba, félelmetes, rettenetes képzelőerejű zseni, a görbelineáris és anamorfikus perspektívák mestere, az elszabadult képtengelyek, a

szédítő kompozíciók, a véget nem érő optikai labirintusok alkotója. A sztereoszkóptechnikát éppúgy uralta, mint a virtuális panorámát és a rotográfiát. Kiment a sztyepplakókhoz, rotográfiákat készített a haldoklókról, akiknek éppen akkor lőttek nyilat a mellkasukba, megmutatta a feláldozottak szörnyű testpanorámáját, akiket a rituális étkezéshez megnyúztak és kibeleztek - mindez persze sok ellenséget gyűjtött neki az udvari esztéták között. A maga módján állt bosszút rajtuk, ravasz üveg színpadokat készített, melyekre húszezer évnyi világirodalmat montírozott holografikus darabokban, és végtelenített szalagokra másolva vetítette nekik. Áhítattal kiejtett szavak értelmetlenül egymás mellé rendezve, az ürességbe kiszórva, szó szerint a szélnek eresztve. Hitvallása ugyanis így hangzott: egy műnek szabadnak kell lennie, szabadnak, mint a szél. így alkotásait színes üvegekből, tükrökből, holográfiákból, ÁG támaszú síkokból készítette és síkságokra cipel-tette, hogy ott állítsák fel. Világító, átlátszó képződmények voltak ezek, prizmával többszörösen tört fényből álló légi jelenségek; csillogó paloták számtalan teremből összerakva, erkélyek és tornyok, kaszkádok félfolyékony üvegből, melyek úgy lógtak, mint valami érzékelők a portugál gályákon, leheletvékony pókhálókból álló vitorlák, melyek lobogtak a szélben, és megforgatták az alkotásokat, hogy új formákat vegyenek fel és színes fényt árasszanak. Repülő hollandusok űzték őket a változó szélben a világ körül, valószínűtlen kékben ragyogtak a világos éjszakákon, vagy kísértetiesen foszforeszkáltak a sötétnappalokon. Sok olyan, mely magasra szállt az atmoszférában, ékszerként ragyogott, és hajnalig vagy késő éjszakáig világított. A karavánvezetők, kutatók és kereskedők, akik lebegő utazókabinjaikban városról városra vonultak, azt mesélték, hogy látták egyiket vagy másikat a magasból, illetve hangokat hallottak, melyek ismert szövegeket idéztek, így vándoroltak Guido alkotásai a világ körül, amíg szét nem törtek a vulkánok csúcsain, amíg a villámok ezer darabra nem morzsolták őket, amíg a szél szét nem fújta őket, vagy amíg homokkal beborított napelemeik már nem bírtak elég energiát szolgáltatni és tönkre nem mentek valahol, valamikor.Ennyit Guidóról, a bolondról, az elragadtatás mesteréről, aki anyámat megbabonázta.- Hová olyan sietősen? - intézte a kérdést Óm felfelé, amikor valami fölötte elrepült.Nem kapott választ. A képződmény körülbelül harminc méter hosszú függőleges orsó volt, mely lent zöld zsákba torkollott, a zsák lustán lobogott a szélben. Az orsó mentén fél tucat mozgó egység kapott helyet, ezek tölcsérben végződtek. Rendszertelen időközönként kezdett az orsó egyik vagy másik része vadul rángatódzni, miközben a szomszédos tag mindig az ellenkező irányban mozgott. A tölcsérekből zöld és fehér porfelhő fújódott ki, mely beterítette a tájat, majd a szél tovasöpörte, mialatt az orsó kényelmesen repült a völgy közepe fölött.- Brrrr, brrrr, brrrr, brrrr. Ft, ft, ft, ft. Piff, piff, piff, piff. Ft, ft, ft, ft - grimaszolt Óm a valami után. - Úgy tűnik, nem vagy valami jó társalgó, te majom.Az orsó zavartalanul továbbvonult.- Azt hiszem, úgy vagy programozva, hogy rövid életed végéig ezen a vidéken kell kísértened! - kiáltott utána. - Micsoda kötelességtudó marha vagy!Amikor Óm másnap mélyebbre szállt a völgyben, melyet a víz végre békén hagyott, akkor látta meg, hogy a kötelességtudó marha jó kis munkát végzett. A kiszáradt réteg vastag, sötétzöld, szívformájú, húsos levelekkel volt beborítva, melyek egy inda leveleiből származtak. Szemmel láthatóan terjedtek és vették birtokba a csupasz vidéket.Amikor késő délután érezhetően melegebb lett, Óm kiterjesztette szárnyait, és négy-ötszáz méter magasra repült. Látta, hogy egy csomó ilyen orsó dolgozik a környéken. Legalább harminc unalmas frátert számolt össze. Azt is látta, hogy a táj egyik napról a másikra megváltozott. Az árterület vigasztalan, iszapos üressége kizöldült és üde illatot

árasztott. Eltűnt a halál és rohadás bűze, a levegő megtelt friss, fanyar szaggal.Indák kacskaringóztak a talaj fölött, sűrű hálót képeztek, mely néhány óra múltán már minden négyzetmétert befedett, mint valami rugós, elasztikus anyag. Estére a pusztaság olyan kertté változott, mely a horizonttól a horizontig ért. Óriási mezők keletkeztek, és álltak készen a bégetők, az ugrálok, a fújtatok és dörmögők csordái számára. Csodálkozva kérdezte önmagától, vajon honnan jönnek majd ezek.A következő reggelen - egy sötétnap reggelén - egy lépéssel közelebb jutott a talány megoldásához.Csészeszerű törmelékhalomra bukkant, melyet valami nagy dolog dönthetett romba. Pár száz méterrel odébb, egy patak partján olyan képződményt látott, mely a vízbe lógó óriási zöld tömlőnek látszott. Nem volt teljesen biztos a dolgában, nem tudta, hogy növénnyel vagy állattal van-e dolga. Óm közelebb ment, és ekkor ismerte fel.A „tömlő" kiemelte a vízből elülső végét, rátette egy tüskés gerinc tetejére, és fenyegetően morogni kezdett.- Na, na, na - csitította Óm szelíden. - Hiszen nem ártok neked.A lény nem válaszolt, csak szaglászva fordította a másik irányba a tömlő végét.- Úgy látom gyenge agyvelődből, hogy egyszerűen szülésre hivattál. Ez bizonyára tiszteletreméltó és megbecsült, felelősségteljes munka. Nem is akarlak hát zavarni, igyál hát tovább. Csak azt szeretném tudni, hogy kerültél ide.Erezte egy támolygó, véget nem érő zuhanás, valamint egy szűkösség és kényelmetlenség szorítását, mely fájdalmas ütközésbe torkollott. Ezután már csak a hihetetlen szomjúság maradt, mely szűnni nem akaróan tovább élt.- Na, legalább ez valami - mondta Óm -, de egyébként te éppen olyan szűkszavú vagy, mint azok a széllel bélelt fickók.A valami újra belemártotta egyik tömlővégét a patakba, és órákon át szívta magába a vizet, végig a sötétnapon és az éjszakán. Közben egyre kövérebb és hosszabb lett.Óm várt, mert tudni akarta, mi lesz ezután. Megszemlélte a világoszöld anyag egy részét, mely a közben rendetlen kiemelkedésekké alakult tömlő zöld bőréről vált le. Ezt külső oldalán rendszertelen minták borították, melyek négy oszlopban lineárisan voltak elrendezve.Óm nem tudta, mire jó mindez, de csalhatatlan emlékezőtehet-sége volt a szövetelrendeződésekkel kapcsolatban.A szülő felduzzadt testének túlsó végéről hirtelen tompa robbanás hallatszott, melyet szürcsölő nyikorgás követett. Óm hátrasietett, és megnézte az eredményt. Egy habos, kocsonyaszerű folyadékban ezernyi, többezernyi élőlény jött elő a szülőnyílásból, melyek röpködve szabadultak ki a folyadékból, nedves szárnyakkal indultak tova, és rögtön nekiestek a friss zöld fűnek.- Ezt már nem bírom - sóhajtott Óm -, hajtónak kellene lennem. Micsoda pompás feladat ez egy hajtó számára!Három óra múlva ürült ki a szülőnyílás. Csibeszerű élőlények átláthatatlan hada csipogott, röpködött széles körben, élvezte a friss leveleket, melyek a talajt befedték.Óm tűnődve nézte a szülésre rendeltetett lény összeaszott bőrét, amely többé már semmiféle idegtevékenységet sem mutatott.- Hát ez dicséretes teljesítmény volt - mondta elismerően. -Próbálja valaki utánad csinálni!Felnézett az égre. A kék alakváltoztató uralta újra a nappalt és az éjszakát. Hol balra, hol jobbra fordult, néha sötét oldalát mutatta nappal, és elnyelte a Napot.Ragaszkodik szokásaihoz, mondta magában Óm. Nekem így jó, ez valahogy bizalomgerjesztő.

8Amikor a Conteretet újra veszély nélkül meg lehetett közelíteni, a Sabrata és Nizozot túlsó oldalán lévő orbitális gyárakról visszatértek a betakarítóhajók, amelyek ezeken a helyeken rakták le a városok lakóinak szánt fehérjéket és élelmiszereket.Az emberek kisiettek a kupola elé, hogy fogadják hajónkat, a Primaverát. A gárda is felvonult, ezúttal gyalog, vértjük és sisakjuk olajozott cetbőrből készült, melyet vörös tollak ékesítettek. A két hajóközpontból kilőtt, különböző színű lézerlövésektől kísérve ereszkedett le lassan és vetett horgonyt a hajó a leszállósíkon.Amikor az ajtó kinyílt, zenekarunk a himnuszt játszotta. A trombiták tették a dolgukat, a sípok sikoltoztak, a dudák jajongtak, a cintányérok csattogtak, az ég tízezernyi büszkén dagadó toroktól visszhangzott. „Te, én Máltám, boldog ország, idegen ég alatt találtad meg hazád.Te, én Máltám, legbüszkébb város, amely a holdak és csillagok áldását bírja.Te, én Máltám, áldott róna, viseled örökké az emberek nyomát.lé, én Máltám, védő mentsvár, vigyázni fogsz ránk örökké."Az új termés megérkezésével az éhezés idejének sok időre vége lett. Elkezdődött a két körforgásig tartó népünnepély. Egész nap és éjszaka forgatták a kereplőket. Senki sem próbált meg aludni, mindenki mászkált, rokonokat, ismerősöket látogatott. Asztalokat, székeket állítottak fel az utcán, mindenfelé italokat, ételeket szolgáltak fel, mintha nem harminc napig böjtöltek volna az emberek a swingby előtt, hanem harminc körforgásig.Röviddel a Primavera után a kreatúrakereskedők hajója is landolt, mint ahogyan az minden betakarítás után történni szokott. Ezek érdeklődni szoktak a bevétel, a felhasznált eszközök kifogástalan működése iránt, és bemutatják új kollekciójuk darabjait.- Ezúttal bővítést hajtottunk végre, ez bizonyára érdekelni fogja önt, Visconte.Apa, Bandello, Gianfrancesco, Roberto és én ültünk a félhomályos könyvtárban, és néztük az okosan összeépített biológiai építőkövekből álló projekciókat. A GOD-ok a Matsushita-Sandoz kreációit jelentették, melyek a felfuvalkodottság és istenkáromlás keverékéből jöttek létre, ezek a Genetically Originated Device-ok. A géntechnikusok véleménye szerint Matsushita-Sandoz szállította a legjobb kreációkat. Alkotásai működtek a legjobban és biztosították a legnagyobb hozamokat. Túlszárnyalták mindazt, amit Greenmantle az Alza-Duponttól, New Paradise az ÖkoDow-Hitachi-Oberontól, Greenhills a Bayer-Genetech-LaRoche-tól, vagy a Terranova Design az IBM-Amgen-Solartól kínálhatott. Természetesen az M&S konstruktumok voltak a legdrágábbak is.A kereskedő kísérője kezelte a vetítőt. Bizarr lény öltött testet, mely szürkéskék páncélt viselt, első tagjai erős harapófogókkal és óriási csápokkal voltak ellátva, melyek az egész testnél hosszabbak voltak, és nyugtalanul mozogtak ide-oda. Intelligens szemekkel nézett ránk és rajtunk keresztül.- Ne ilyen drága intelligenciabestiát, André! - sóhajtott az apám.- Legyen nyugodt, Visconte. Intelligenciája nem különösebb, de a lény megéri a pénzét. Homár, garnéla, rák és medúza génjeiből állítottuk elő. Igen alkalmas a tengerfenék learatására és a mindeddig kihasználatlanul maradt, lesüllyedt organikus anyagnak a tápanyagláncba való visszavezetésére. Úgy programoztuk, hogy aratási időben kényszert erezzen a felszínre emelkedni, ahol a betakarítok felveszik. Ezáltal ötszázalékos növekedést remélünk.A lény hologramja lassan megfordult a tengelye körül.- Mindent felzabáló funkciója mellett mélyvízi hajtóként is használható. Mint azt mindannyian tudjuk, a makrélahalaknál a végső stádiumban problémák lépnek fel. Ezek a godok egész életükben agresszívek kellenek hogy legyenek, de végül el kell hogy

felejtsék örökségüket, és békésen össze kell gyűlniük, hogy fel lehessen őket szedni. Az eredmény azonban az, hogy ehelyett szétszélednek. Ez az új lény megoldja a problémát, úgyszólván egy juhászkutya funkcióit veszi át, aki összetereli a makrélahalakat csordába, hogy könnyen fel lehessen őket szedni.A Visconte ujjaival turkált a szakállában, és megszemlélte a nehéz páncélzatú godot.- Az egész egyre bonyolultabb - morogta. Bandello helyeslőén bólintott.- A költségek növekedése csak öt százaléka a bevétel emelkedésének - védekezett a kereskedő. Középkorú, vékony férfi volt, már fél standardévszázada az üzlettel foglalkozott. Megszokta a hasonló kifogásokat.- Minek ez a túlzott páncélozás? - kérdezte Roberto.- Ezáltal tud a god 1500 méteres vízmélységig leszállni.- Ezek minden szezonban drágábbak - sziszegte dühösen a Visconte,- De mindig megbízhatóbbak és hatékonyabbak is.- Igen - szólt közbe Gianfrancesco. - Most például olyan karmosunk volt, amely leugrott, mielőtt a zsákmányt a hajóhoz irányította volna.A kereskedő Gianfrancescóhoz fordult, és vizsgálódva nézte. Asszisztense, egy kifogástalan űröltözetű, kerek fejű ember, felhúzta a szemöldökét, szkeptikusan vigyorgott, és energikusan rázta meg a fejét. Széles arca mentes volt mindenféle értelmes kifejezéstől. Bár nem értettem azt a nyelvet, melyen ez az ember gondolkodott, de éreztem, hogy támadó álláspontot vett fel.- Létezik valamiféle feljegyzés erről a folyamatról? - kérdezte a kereskedő elővigyázatosan.- Azt hiszem. A céloptika bizonyára tárolta.- Láthatnám?- Létesítsen kapcsolatot a hajóval! - utasította apám a tudományos minisztert. Bandello tett-vett valamit a könyvtárterminálon, de a képernyő sötét maradt.- Te jó ég, mennyi időre van még szüksége?! - húzta el a száját apám. Vigyorogtam, mert éreztem, hogy a miniszter egyre idegesebb.Végül megjelent az információ a képernyőn: egy vérfelhőben felrobbanó karmos, a szigonyok harapása, aztán - percekkel később - a felhőből kicsúszó nagy szürkeség, a szabadulás és az ugrás. A két kereskedő feszülten figyelt.- Na, ez jó kis defekt volt, André - jegyezte meg apám.- Nem lehetett tanúja egy másik karmos leválásának? - kérdezte a kereskedő.Gianfrancesco kérdően nézett Robertóra. Roberto megcsóválta a fejét:- Nem hiszem. Csak percek múlva jött ki a felhőből. A látási viszonyok meglehetősen rosszak voltak.- Szinte semmit sem lehetett látni - bólintott Gianfrancesco megerősítőleg.- Lejátszathatnánk a történteket még egyszer, Visconte? Apám csettintett az ujjaival. Bandello bólintott, és a felvétel újraindult.- Az ilyen vándorsáskákról álmodsz? - suttogta Roberto a fülembe.- Honnan veszed?- Azt hiszed, te vagy itt az egyetlen hallgatódzó? A boszorkány!A két kereskedő figyelmesen bámulta a képernyőt.- Most időlupét kérek! - követelte André.A karmos kihúzta idegcsápjait a cet koponyájából, három-négy lépésnyit tántorgott, összegörnyedt, kitárta repülőszervét és ugrott.- Egyértelmű - közölte André. A másik kereskedő bólintott. Izzadság csöpögött a homlokán.- Szóval elismeri - ujjongott Gianfrancesco.- Ahogy látom, ön ezt a godot egyszerűen lelőtte.

- Ezek már másra úgysem használhatók!- Ennek ellenére intelligens lények. Az emberi mértéket használva 150 az IQ-juk. A tájékozódással kapcsolatos emlékezetük pedig kiváló.Gianfrancesco megvonta a vállát.- A fiúk élvezik a velük való játékot - szólalt meg a Visconte izgatottan. - Miért is ne? Nem akarunk öregek otthonát berendezni a kiszolgált godoknak.Bandello mekegő röhögésben tört ki.- A világok jelentős részében pedig így van - jelentette ki a kereskedő vállat vonva.Hallottam, ahogy valaki mondta, nem; csak gondolta: Ez a lény arannyal megfizethetetlen, ezek meg majdnem kinyírták. Javasolnunk kell, hogy visszavásároljuk tőlük. Csak óvatosan, nagyon óvatosan! Feltételezem, hogy André gondolatait hallottam.Szóval vigyáznom kell.- Itt nem ez a helyzet - közölte a Visconte határozottan. - A termés alig elegendő. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy fölösleges szájakat is etessünk.- Ami a karmost illeti, neki a napfény is elegendő.- Ide figyeljen, André! - sziszegte apám. - Amíg a termést nem veszélyeztetik, tőlem filozófiai fakultást is alapíthatnak odaát. Nem tudja elképzelni, ezek a peripatetikusok miféle disputákba bonyolódnak származásukról, rendeltetésükről, a világ és az evolúció értelméről meg hasonló marhaságokról. A hajtok egyfajta végzetességet képviselnek, a csőrösök ezzel szemben kifejezett kétkedők, akik mindent megkérdőjeleznek, és mindenen elcsámcsognak, mintha nem az lenne létük egyetlen értelme és célja, hogy fehérjévé feldolgozzák és megegyék őket.- Honnan tud ön az ő gondolataikról? - kérdezte a kereskedő, és szórakozottan meglepetést miméit.Apám észrevette, hogy elszólta magát, és bosszús fejmozdulattal mutatott rám:- Nálunk, Patiniknél mindig is voltak hallgatódzók.A kereskedő felém fordította hideg, szürke szemét, és lekicsinylőén mustrált.- Gratulálok-nyögte ki, és éreztem, hogy valamit gondosan elrejtett előlem tudatában. - Igen rendkívüli adottság, melyet ritka, értékes gén okoz.- Nem lehetne olyan godokat bevetni - szólalt meg apám, hogy elterelje a szót tehetségemről -, amelyek elég intelligensek a szükséges döntések meghozatalához, de elég buták ahhoz, hogy meghaljanak vallási meggyőződésükért?A kreatúrakereskedő gondolkodva nézett rá, de csak mímelte a gondolkodást. Biztos voltam benne, hogy BC-jével tanácskozik. Homlokán ugyan nem voltak kapcsolók, de biztos rendelkezett chipekkel, melyek segítségével kapcsolatba léphetett hajójának fedélzeti számítógépével. Olyan problémával találta szemben magát, melyet képtelen volt átlátni, mely azonban azonnali döntést követelt. Valami nagyon fontosról volt szó, ezt tisztán éreztem, de gondolatait bezárta egy széfszerű dobozba. Nem jutottam át a falán. Talán gyakorolnom kellene az ilyesmit, akkor javíthatnám képességeimet?Futó, kényelmetlen pillantást vetett rám, megtörölte a száját, és így szólt:- Nos, mindez olyan alacsony intelligenciahányadossal járna, mely nem felel meg az ötödik és hatodik fokozatú godokkal szemben támasztott követelményeknek. Ezek a magas fokozatúak olyan intuícióval kell hogy rendelkezzenek, amely éppúgy képes analitikus, mint szintetikus értelemre, ez bizonytalan és váratlan részmegoldásokat is átlát. Vannak persze primitív rendszerek is, melyek csak egyértelmű döntésekre képesek: igen, igen, nem, nem. Mint a régi számítógépek. A különböző fajok bázisára épült mikroökológiák az előrehaladott evolúciós fázisban nem tudnak mit kezdeni az ilyen automatákkal, ha optimálisan akarnak működni.Miről akarja elterelni a figyelmet ezzel a szöveggel?, kérdeztem magamat. Egyébként

minden más volt, csak nem szószátyár. Kérdően néztem apámra, de ő gyanútlannak látszott, és figyelmesen hallgatta a fecsegést. Úgy tűnt, nehezen fogja fel a végkövetkeztetést, de André zavartalanul beszélt tovább.- Egy hajtó esetében ez nem jelentene problémát: alacsony, abszolút logikus intelligencia, célratörő, erősen motiválható. Egy karmosnak viszont intuícióval kell rendelkeznie, hogy megtalálja a legjobb legelőket, kell, hogy szaglása legyen a zsákmányhoz. Persze primitív szisztematikus legelőprogrammal is jutnánk valahová, de ezek időrabló és hatástalan tevékenységeknek bizonyultak.Apám tűnődve nézte a plafont, miközben Gianfrancesco és Roberto Bandellón mulattak, háta mögött grimaszoltak, és affektív gesz-tikulációit együtt érző tudóssággal utánozták.- Higgyen nekem, Visconte — kérte André -, az ember nem élte volna túl az evolúciót, ha olyan logikusan gondolkodó lény lenne, ahogyan a felvilágosultság idején állították. Szó szerint megrekedt volna. Túlságosan kiszámítható. Könnyű préda. Az adott neki esélyt, hogy irracionális fattyú, talányos, váratlanul reagál, érthetetlen okok miatt változtatja meg céljait.- Pontosan ezt tette ez a fattyú - szólt közbe Gianfrancesco. -Biztos van benne egy csomó emberi gén.A kreatúrakereskedő ajkaiba harapott, és akkorát nyelt, mintha váratlanul kiszáradt volna.- Ez az oka annak is - folytatta -, hogy az ember minden hasonló teremtmény számára, sőt saját maga számára is, állandó fenyegetést jelent. Túlélési potenciál, mely gyenge fizikai volta ellenére fantasztikus fölénnyel jár, mely egyetlen más élőlénynél sem jelentkezik, még ha páncélos vagy gyorslábú is. Kivéve...Mereven nézett rám.Kivéve... Hirtelen leesett a hályog a szememről. Kivéve ha az irracionális döntéseket keletkezésük pillanatában regisztrálják. Csuklani kezdtem.- Nincs érzékem a filozófiához - jelentette ki az apám. - Én csak azt látom, hogy a godok szezonról szezonra drágábbak.- Szárazvilág-ökológiát is fejlesztettünk ki, Visconte. Ezek jóval olcsóbbak, és ragyogóan beváltak. Hátterük a csoportosan élő rovarok. Ezeknél semmiféle intelligencia sem szükséges.A szuper királynő: fehérjehegy, melynek szegmentjein hangárpagy-ságú szilikonvázak nőttek, különben összeroskadna saját súlyának terhe alatt. Puha, remegő húsmasszák, melyekből szakadatlanul folyik a peték áradata, ezeket tovahajtja a nyüzsgő rovarok hada.A Visconte tiltakozóan intett. A milliónyi repdeső harcosra gondolva borzongott a hátam. Ezek minden élőt darabokra vágnak, és agy nélküli uralkodónőjüknek szállítják őket. Akkor már jobbak a töprengő filozófusok, akik vallási buzgalmukban feláldozzák magukat, és a zabáló meg a felzabált szent tanává fejlesztik áldozatukat.- Lemondanak arról a filozófusról, aki meglógott előlünk? - kérdezte Gianfrancesco.Bandello diszkréten röhögött. Nem/, kiáltottam hangtalanul.- Úgy gondolják, még életben van?- Igen, úgy tudjuk.- Bocsánat, elfelejtettem - nézett rám jelentőségteljesen. - Természetesen szükségem van agodra. Megvizsgálnám, hogy történhetett ilyesmi.- Meg is kérdezheti - vetette közbe Gianfrancesco -, miért tette.- Az még nem elég. Az agyát is meg kell vizsgálni.- Egy pillanat! - szólt közbe a Visconte. - Az a lény végül is az én tulajdonom. Megvettem.

- Visszavásárolom.- Mennyiért? - kérdezte Gianfrancesco. Apám felé fordult, és sötéten nézett rá. - Úgy értem, hogy... végül is nekünk kell idehoznunk. Ennek az ára...- Ne avatkozz bele az anyagi dolgokba! - mordult rá az apám.- Elnézést - morogta Gianfrancesco, és bocsánatkérően emelte fel a kezét.- Átvesszük önöktől - folytatta a kereskedő. Hallgatag társa bólintott.- Hogyan akarják megtalálni? - kérdezte Roberto.- Ha ön segítene, Signorina.- Nem! - jelentettem ki határozottan. - Nem akarom, hogy megöljék, és az agyát szétszabdalják.- Mi az, hirtelen lelkiismeret-furdalása lett? - kérdezte gúnyosan. - Bátyjai az aratás alatt tucatnyit öltek meg!- De azokat legalább nem ismertem.- Ó, igen, ezt pedig jól ismeri - hajolt meg előttem undorító udvariassággal.Hogy utáltam ezt a halszemű dögöt!- Arannyal megfizethetetlen! - kiabáltam. A kreatúrakereskedő megdöbbent.Apám csodálkozva nézett rám, majd mosolyogni kezdett, amikor rájött, honnan származnak az információim.- Nézzétek ezt a lányt! - szólt, és a karjaiba zárt. Megcsókolta a homlokomat, és így folytatta: - Te is arannyal megfizethetetlen vagy.Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok zöld létezik a világon. Az egész táj zöld volt, a hegyek, a völgyek, még a folyó is, melyben a csibeszerű lények tobzódtak. Néhol már egyéb csordák is feltűntek. Hatszáz körforgás után csak ebben a völgyben ezernyi állat fog legelni, ha a nagy hajtás kezdődik...Árnyék esett rám, valaki megragadta a vállamat. Felocsúdtam álmodozásaimból.- Hé, Méta! Alszol vagy ébren vagy?Roberto ült az ágyam szélén. Gianfrancesco a másik oldalon állt.- Mit csináltok a hálószobámban?! Tűnjetek el! Roberto benyúlt a pólóm alá, és a mellemet kereste:- Hé, Gianni! Találd ki, mire bukkantam! Talán mégis lesz valami hasznos a húgocskánkból!- Vidd innen a koszos mancsod! Ezt csinálhatjátok a lotyóitokkal, de nem velem! - kiáltottam, és felé ütöttem, de ügyesebb és erősebb volt nálam, megfogta a karomat. Gianfrancesco szórakozottan röhögött, és megvakarta a mellkasát. Egyre jobban hasonlított hajdani, még fiatal apámra. - Mit akartok tőlem? Menjetek a francba, hagyjatok békén!- Félre a tréfát! - mondta Roberto. - Szükségünk van a segítségedre. Meg kell találnunk ezt a szöcskét.- Ne hívd így! Óm a neve.- Hallod, Gianni? Ómnak hívják. Hol van Óm?- Óm - mondta Gianni. - Mindenki Omot akarja.- Minek?- Te is láthattad, hogy odavoltak érte a kereskedők.- Arannyal megfizethetetlen - mondta Roberto. - lé magad mondtad.- Ezt a kereskedő gondolataiból olvastam ki.- Na jó, hol van Óm? - bólintott Roberto.- Honnan tudjam?- Figyelj - kapcsolódott be Gianfrancesco sóhajtva, és leült az ágy másik oldalára. - Meg kell találnunk, és ide kell hoznunk.- Ellenzem. Meg fogják ölni, aztán pedig megvizsgálják.

- Na, ezt nem - emelte fel sóhajtva a tekintetét Roberto. - Ehhez ő túl értékes.- De apa eladja őt nekik - ellenkeztem.- De csak ha a Matsushita-Sandoz tökfilkói egy vagyont fizetnek érte - mondta Gianfrancesco. - Szóval húgocskánk, ne hülyéskedj. Szükségünk van rá.- Fogalmam sincs, hogy segíthetnék.- Eszedbe jutott már, hogy a te Omod esetleg nemcsak egy hívó, hanem egy hallgatódzó is? - kérdezte Roberto.A flottánál az erős emanációjú emberek „hívónak" számítottak, ezek észrevették a hallgatódzókat nagy távolságokról, még több száz fényévről is. Ilyen szempontból még nem gondoltam kettőnk kapcsolatára.- Reagált már valamikor valamire? Valamire, amit éppen láttál, tettél, vagy csak gondoltál?- Hogy jut ilyesmi eszedbe? - kérdeztem rövid gondolkodás után fejcsóválva.- Arra gondolok, amikor rá akartam lőni - mondta Gianfrancesco. - Mintha sejtette volna szándékomat, vagy inkább hallotta volna gondolatparancsomat, mielőtt azt a lézernek megfogalmaztam volna.- Ezt persze nem lehet pontosan tudni, lehet, hogy egyszerűen csak észlelte, hogyan bántunk el a vele hasonlókkal.- Ugyanerre gondolt a kreatúrakereskedő is - jegyeztem meg.- Igen - bólintott Roberto -, de ha valóban hallgatódzó, akkor nemcsak egy hajónyi fehérjét ér, hanem egy egész aratásnyit, sőt egy egész bolygónyit.- Kinek?- A Matsushita-Sandoznak.- És miért?- Fogd már fel! - kiabált közbe Gianfrancesco. - A genetikusok évszázadok óta kísérleteznek programjaikkal, de semmit, az égvilágon semmit sem sikerült kitalálniuk, ami használható lenne, ezek közül a kívánatos hallgatódzók közül egyet sem sikerült a flottának szállítani. A Patini nemzetség ezzel szemben egyik vérfertőzést a másik után követi el és szállítja a hallgatódzókat! Most viszont váratlanul az egyik, Matsushita-Sandoz laborjából származó termék véletlenül ugyanezt a képességet mutatja. Felfogtad, hogy ez mit jelent?- A Patini család monopóliumának a végét - feleltem.- De ez az aranytojás még a miénk - mondta Roberto. - Gyorsan védő szárnyaink alá kell helyeznünk.- Akár a te nővéred is lehetne - vigyorgott Gianfrancesco.- Óm hímnemű - sziszegtem dühösen.- Nem valószínű - vetette oda Roberto. - Ez a tehetség csak a nőknél jelentkezik.- A godok nemtelenek - közölte tudálékosan Gianfrancesco.- Már bizonyára érted, miért keresi apánk a nagynéniknél, az unokatestvéreknél, azok lányainál, és még inkább unokáinál ezt a gént, még ha bolondok, kövérek, vagy mindkettők is - mondta Roberto nevetve. - Ez a Patini család féltett kincse.- Az ő mostani...- Karthágói unokatestvér.- Boszorkány.- Mint te is. Rávillantottam szemeimet.- Hagyd már a hülyeséget, Roberto - kérte Gianfrancesco kedvetlenül. - Nem tehet róla!- Szóval nem lehet kizárni - gondolkodott hangosan Roberto -, hogy Matsushita-Sandoz eme kreációjánál főleg Patini-géneket használtak.- Egyetlen ember sem tudhatja, mi mindent pancsol össze Bandello a lombikjaiban, mielőtt a kreatúrakereskedőknek eladná teremtményeit.

- Megtermékenyített petesejteket és mélyhűtött embriókat is elad, amelyeket terhes sztyepplakó nőkből operált ki.Anyám kiradírozott arca.- Ezek arra a bolondra hasonlítanak - húzta el a száját Roberto. Döbbenten néztem rá és Gianfrancescóra:- Úgy gondoljátok, hogy anyám is... Roberto vállat vont.- Hogy ő is kint...-nyögtem nagyot.- Nem, dehogy! Ehhez túl értékes lenne egy hallgatódzó. Biztos vagyok benne, hogy Nizozotba ment. A flotta - még - sokat fizet a tehetségekért.- Tegnap Bandello intézetében láttam egy felvételt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt rajta. Odakint volt. És őt,..- Csalás. Gyönyörű nő volt. Éppen ilyenre van szükség, hogy egy sztyepplakót begerjesszenek.- Azt mondtad, hogy „volt". Azt jelenti ez, hogy szerinted is...- Dehogy! Csak gondold meg, Méta, ennek már tíz éve - húzta el a száját. - A szépség múlandó.- De lehet, hogy apánk bosszúból... Roberto megrázta a fejét:- Hidd el, mindent el tudok képzelni apánkról, legalábbis majdnem mindent, de a pénzt nem szokta kidobni az ablakon. Nem, ezt nem tenné a vén csirkefogó.- Hol lehet most ez az Óm? - kérdezte Gianfrancesco türelmetlenül.- Honnan tudnám?- Gyere már, húgocskám, egy kicsit jobban működj közre!- Nézzük meg együtt nyugodtan a dolgot - emelte fel békülékenyen a kezét Roberto. - Egészen nyugodtan. Látod, amit ő lát?- Igen, néha. De inkább csak ritkán. Talán azért, mert azt akarja, hogy... Hogy én...- A vidék fölött repül, igaz?- Igen.- Látsz valamit a tájból?- Igen, de elég elmosódottan. Sok a zöld.- Nyilván. Valami feltűnő dolog?- A hegyek között volt, amikor az ár jött. A víz apadása után lement a síkságra. Széles völgyben járkált. Minden zöld. Ott folyik egy folyó is.Roberto, aki a képernyő előtt ült, megrázta tűnődve a fejét:- Ezzel nem sokra megyünk. A mélyebben fekvő vidék a swingby alatt meglehetősen megváltozott. A folyók medre is elvándorolt -mutatott a térképre. - Itt dolgozott a Primavera. Feltételezem, hogy két-háromszáz kilométernél messzebb nem juthatott, így csak ez a hegység jöhet szóba, a Maori Rangé. Ezt nem öntötte el teljesen az ár. Aztán észak felé kellett mennie, az Egyenlítő felé. Ide, a Kaingaroa Plainshez, Bay of Plenty, vagy a Coromandel-félsziget irányába -mutatott ujjával a térképre. - Most nappal van?- Azt hiszem, kora délután.- Hm - vizsgálta Roberto a jeleket. Ujjait tűnődve csavargatta, majd habozva bólintott.- Az égen van a mi világunk? - kérdezte.- Igen, keskeny sarló. Majdnem a zeniten.- És Meamone?- Épp most kelt fel. Nagyjából fél.Roberto végighúzta ujja hegyét az ajkán, és homlokát ráncolta, majd meggyőződéssel bólintott.- Igen, nagyszerű, kislány! Éppen jó helyen járunk - mutatott a térképre, majd hátradőlt.- Hát akkor mire várunk még? - ugrott fel Gianfrancesco. Sötét szeme tettre készen

ragyogott. - Elkapjuk a drágát.- De meg kell ígérnetek, hogy...- Ne izgulj, húgocskám! Haja szála sem fog meggörbülni.- Mivelhogy nincs is haja - kötözködött Roberto.- Jó. Se kerékbe nem törjük, se szét nem szedjük. Teljes nagyságában és szépségében fogjuk neked Omot tálcán felkínálni. Egyetértesz?- Hm.- Jerouf! - szólt, ajkai elé tartva kommunikációs gyűrűjét. - Készítse elő a startkomplexumot. Szükségünk van egy AG-platformra az űrsiklóhoz, mégpedig... - rápillantott a monitorra - kilencven perc múlva. Vége.

10A tájat új vegetáció borította, ameddig csak a szem ellátott.Óm fölötte repült, felszálló légáramlatot keresett, azzal vitette magát. Jólesett neki a bőrét felmelegítő napfény, érezte, hogy újra erőre kap. Teste erősebb tempóban gyártotta a klorofillt, a nemrég még sápadt foltjai máris újra életteli zöld színt vettek fel. Sebei gyógyulni kezdtek.Dél felé egy hegyoldalnál fehér szilánkokat vett észre, mintha valami lezuhant és a becsapódásnál darabokra tört volna. Talán az egyik erre siető orsólény járt szerencsétlenül? Lejjebb ereszkedett, és kis magasságban repült át a helyszín fölött. Vékony tárgy, valószínűleg valamiféle tartóedény darabjait pillantotta meg, kívül sötét nyálkás anyag fedte, belül pedig fehér volt. A legkülönösebb az volt, hogy a romok közül intenzív, nyugodt emanáció áradt.Óm visszafordult és leszállt. Majdnem térdig süllyedt a puha, pi-hés növényzetbe. Kutatva nézett körül, de semmit sem látott, ahonnan az emanáció származhatott volna. Lezárta szemeit, körbefordult, majd kiválasztott egy irányt, tett néhány lépést, és térdre ereszkedett. Óvatosan tolta félre a leveleket és indákat, majd csodálkozva szemlélte az alattuk lévő képződményt.Világoszöld kúp volt az, melynek hegyes vége kissé befúródott a talajba. A kerek felső végét többszörösen egymásra hajló levelek fedték. Óm hozzáért ujjaival: a felső felület puha és nyúlós tapintású volt. Valamiféle élet húzódott meg a levelek alatt, amely aludt, és nem vett tudomást Ómról.Félrehúzta a külső levelek egyikét. Meglepően könnyen elvált a többitől, ugyanígy a következő és az azt követő is. Rövidesen egyfajta, zöld levelekből álló gallér képződött a kúp körül.A lejjebb fekvő rétegek vékonyabbak voltak, de a levélstruktúra elrendeződése ugyanaz maradt, és kicsinyített formában ismétlődött újra és újra. Egyre nehezebben lehetett őket félrehajtani, színtelenebbek és átlátszóbbak lettek. Ennyi lenne az egész, ez az ismétlődő struktúra? Nem valószínű. Óm érezte, hogy közelében erős intelligencia nyugszik, mely jelenleg még nincs aktivizálva.Óvatosan hatolt egy szinttel mélyebbre. Valamiféle kontúrok sejlettek fel. Valami hallgatózott? Nem, a latens veszélyt érzékelte volna, ezt tapasztalatból tudta. Lefejtett egy újabb levelet. Két sötét, kerek terület. Alatta - egyenlő szárú háromszöget képezve - egy ellipszisszerű harmadik. Egy arc? Lefejtette az utolsó levelet is. Két szemgödör, egy száj, az ajkak zárva, a szemhéjak úgyszintén, mindez befedve egy fehéressárgás krémszerű réteggel, egy védő kocsonyával.Óm felállt, és hosszan nézte. A lény nem lélegzett, meg se rezdült. De élt. Egy lény, mely születésére várt.És az ő arcvonásait viselte.Óm letérdelt és befedte a finom, gyerekes vonalakat, minden levelet visszahajtott

eredeti helyére. Óvatosan, körültekintően járt el, olyan érzések töltötték el, melyeket addig még nem ismert.Amikor aztán minden megint úgy volt, ahogy találta, felállt és felnézett az eget uraló koorbitális még mindig hatalmas hasára.- Már értem - mondta.Néhány lépést tett lefelé, mielőtt a levegőbe emelkedett volna, majd nyugat felé szárnyalt, ahol az a hatalmas síkság terült el, melyet a tenger ismét szabaddá tett.Késő délután egy további képződményre bukkant, ez nagyobb volt az elsőnél, még ő magánál is, sértetlen, világoskék tojás, mely fűfészekben feküdt. Egyértelműen emanációt érzett, mely éber, bár kissé zavaros tudatra engedett következtetni.Óm leszállt, és kíváncsian szemlélte a tojást. Párszor körüljárta, minden oldaláról végigmustrálta, majd óvatosan megkopogtatta:- Van bent valaki?- Igen - válaszolta egy hang.- Gondoltam - folytatta Óm. - Biztos hajtó vagy. Az íriszblende kinyílt, és megjelent egy szem.- Te jó ég, egy karmos! Mit keresel te itt? Az én programozásom szerint éppen elkezdődött a harmadik fázis. Még nem mi következünk.- Ez még nem azt jelenti, hogy az egész időt el kell fecsérelni, nemde?A nyílás kitágult, megjelent egy madárfej méregzöld sisakforgóval.- Meglehetősen vacakul nézel ki, karmos. Talán kényszerleszállást kellett végezned?- így is lehet mondani.- Ó, ó, ó, ó. Tehetek érted valamit?- Igen, gyere ki, és beszélgess velem egy kicsit.- Bár szokatlan dolog ilyen korán elhagyni a házamat, de...- Te magad is szokatlan teremtés vagy.- Ez igaz - ismerte el a hajtó, és kimászott a nyíláson. Még meglehetősen jelentéktelenül nézett ki. Tollai nedvesek voltak, lábai tojássárgák, hasát olyan kevés pihe borította, hogy látni lehetett sápadt bőrét, fekete tollaknak még nyoma sem mutatkozott, ehelyett egy zsírzsákot viselt, melybe bedugta a csőrét, ha megéhezett. Ügyetlenül ugrált, és kinyújtotta szárnyait.- Tudsz olvasni? - kérdezte Óm.- Persze hogy tudok. Egy hajtó el tudja olvasni az útmutató és irányítástáblákat.- Mérget vehetsz rá, hogy ebben a világban nincsenek útmutató és irányítástáblák.- Aha - felelte a hajtó. - Úgy tűnik, jól szétnéztél a környéken.- Szét.- Meglehetősen nagyképűen hangzik. Nem tudom, hihetek-e neked.- Olvasd már el, mi áll a házadon - vont vállat Óm.A hajtó megnézte a fehér jeleket, melyeket kék tojására festettek.- Azt hittem, tudsz olvasni - jegyezte meg Óm.- Tudok is, csak előbb meg kell néznem, mielőtt elolvasom.- Aha.- Na, az első sorban ez áll: MATSUSHITA-SANDOZ BIOLAB, alatta: ÉGŐSET TYPE 872 E, aztán FOURTH STEP GOD: LAN-DANIMALS OMNIVORE INTELLIGENCE LIMITED.- Hm - mondta Óm. - Azt is tudod, ez mit jelent?- Nem - felelte a hajtó. - Senki se tudhat mindent.- Ez néha még jó is - bólintott Óm.- Attól függ.- Tudom például - folytatta Óm -, hogy mindaz, ami itt él és nő, fentről jön - mutatott fel a Conteret nagy sarlójára, mely minden körforgással kisebb lett. - És hogy minden...

hát., megváltozott formában oda vissza is fog térni.- Mindennek rendeltetése van - helyeselt a hajtó, és bölcsen lehajtotta a fejét. - Mindennek van kezdete és vége.- Tudod, miért hívnak téged hajtónak?- Nem - ismerte el a hajtó.- Ha eljön az idő, állatok ezreit és tízezreit fogod a tengerbe hajtani, ahol megölik és feldolgozzák őket.- Ha ez a rendeltetésem, ezt fogom tenni, ha eljön az idő.- Nem borzadsz a gondolattól?- Nem, egyszer mindennek vége. Mindennek van rendeltetése. Annak pedig teljesülnie kell. Ez az igazi értelem.- Hallottam a teremtmények millióinak ordítását, amikor ennek a teljesülésnek eljött az ideje - bólintott Óm. - Maga a puszta szörnyűség. Rettenetesen éreztem magam - remegett meg Óm a Nagy Halál borzalmaira való emlékezés közben.A hajtó kérdően tárta szét szárnyait, és értetlenül nézett rá.- Szeretnék süket lenni, mint te, de nem tudok megváltozni.- Hogy fogod végezni?- Azt csak MATSUSHITA-SANDOZ BIOLAB tudja. Mindjárt jön az égből egy hajó, hogy elvigyen. Felmegyek abba a másik világba, majd ott döntenek felőlem.- Ez már megint nagyképűen hangzik, karmos. Igen nehéz kényszerleszállást hajthattál végre. Lehet, hogy valami bajod lett.- Nem, hajtó. Az az egyetlen bajom, hogy olvasni tudok az emberek gondolataiban. Azok pedig rettenetesek.- Kik azok az emberek?- Akik minket előállítottak. Egy kicsit hasonlítanak rám...- Na, na, na, na!- Csak nincs tollúk. Olyan, mintha szándékosan levágták volna róluk, hogy ne tudjanak repülni. Aztán hogy elfedjék ezt a hiányosságot, ruhákat vesznek fel.- Nagyokat tudsz mondani, karmos, csaló vagy.- Csak várd ki a végét. Mielőtt a Nap lemegy, egy leckével odébb leszel. De hogy okosabb leszel-e tőle, hát abban kételkedem.

11Gyerekként meg kellett tanulnom egy fájdalmas leckét: lefekvés előtt ne gondolj az állatokra, a légyre a falon, a szúnyogra, vagy a lepkére, mert ha rájuk gondolsz, rettenetes álmaid lesznek. Almok hosszú lábú, hangtalanul surranó, háznagyságú, sarlópofájú, tüskés mancsú állatokról, akik megfognak, miközben a többiek villámgyorsan összekötöznek, álmok éles pengékről, amelyek belevágnak a húsba, álmok a hideg méreg áradatának testben való szétömlése közbeni fájdalomról, a fájdalomról, mely a bénulást megelőzi, miközben a bokrok közül szemek ezrei közömbösen bámulnak és figyelik a művelet eredményét. A tudatot a realitástól elválasztó fólia viszont csak kínos lassúsággal lesz átlátható.Átizzadtan ébredtem, és ordítva rohantam végig a folyosón egy embert keresve. Csak nehezen jutottam vissza a világunkba, melyet ilyen lényekkel együtt népesítünk be. Megkérdeztem magamtól, hány ilyen univerzum van együtt beágyazva egy és ugyanazon valóságba. Ezek kölcsönösen átjárják egymást, mégis alig tudunk valamit egymásról.A palota a Conteret más épületeihez hasonlóan könnyű és levegős. A téglák pihekönnyű, granulált műanyagból készültek, ujjnyi vastagságú fugákkal vannak egymáshoz ragasztva, hogy a koor-bitálissal való swingby alatti pusztító földrengést

kibírják.Ez a pókok birodalma.Az emberek hozták őket magukkal élelmiszereiken, ruháikon, ingóságaikban, és persze elejtett állataik is.Az évmilliós régi vadászat folytatódott.Gyerekként mindez meghatározó volt számomra. Itt az én világom, az ágy meghittsége, ott pedig - alig két méterre - a borzalom és halál világa. Mindkettő összefonódva a most és itt jelentésében, ugyanabban a valóságban. Köztük egy határ, mely mögött biztonságban voltam, ha gondolataimat a mi világunkra tudtam irányítani.Ó, milyen naiv voltam én valaha! Milyen jóhiszemű! Ez a határ sohasem létezett!Éppen kikémleltem az ablakon, amikor hozták. Sajnálatot ébresztő kinézete volt. Nem volt kicsi, nagyjából egy-hetven vagy egy-hetvenöt lehetett, de szerencsétlennek és nyomottnak látszott, amint nagy lábain lépkedett elegáns, kékesszürke pilótaoverallos bátyjaim között a palota udvarán. Csuklóját be kellett görbítenie, mint valami majomnak, hogy kézfeje ne súrolja a padlót, bár vállát egyébként is felhúzta a füléhez. Zöldes bőre valójában úgy nézett ki, mintha tetőszerűen összerakott levelekből állna, karjai alatt pedig úgy összetekerte tollazatát, mint valami bő műanyag kabátot, melyet könyöke alatt odanyomott a test vonalához. Mindez hanyag nemtörődömséget kölcsönzött megjelenésének.Ő volt az tehát, akit napokon és heteken át kísértem útjain és vándorlásain egy távoli, idegen világban, akinek szemével láttam álmaimban, a világos éjszakákon és sötétnappalokon átélt félálmaimban. Ő Óm.Váratlanul megállt. Bátyjaim kérdően néztek rá. Felemelte barázdás, zöld arcát és rám nézett. Akaratlanul - nem tudom, miért -visszaléptem szobám félhomályába, és visszatartottam a lélegzetemet.Ne félj, én vagyok az, Óm, mondta a jól ismert hang.- Megelégednek néhány szövetmintával - mondta a Visconte -, aztán megtarthatod a zöld játékszeredet.- Ő nem játékszer, apa. Hallgatódzó és rendkívül intelligens lény.- Mert átver bennünket, és mert turkál a gondolatainkban - sóhajtotta. - Okos bestia. Örülök, ha nem kell látnom.- Hol van most?- Jobban kell tudnod, mint nekem. Andrénak van rá szüksége, hogy néhány végső vizsgálatot elvégezhessen.- Hogy érted, hogy végső?- Nemsokára indulnak haza - vonta meg a vállát.- De nélküle?- Persze!Nem hittem el egyetlen szavát sem.- De hát már régen eladta - mondta Gianfrancesco. - Ennek a kísértésnek nem tud ellenállni az öregünk, ahogy ismerem.- De ezt nem engedhetjük meg! - kiáltottam. - Ő is a testvérünk!- Ne beszélj hülyeséget!- Patini-génjei vannak...- De még több génje származik a repülőkutyáktól, a zöld káposztából, meg mit tudom én, miből. Óm egy biont, egy god, egy gén-technikailag egészen jól meghatározott céllal előállított eszköz.- Jóval több ennél.- Hát éppen ez a baj.- Évezredek óta mindig születik egy nő a Patiniknál ezzel a tehetséggel. Ha jól tudom, a

flotta óriási összegeket fizet értük, mert ezek mind első osztályú hallgatódzók. Ezzel most vége a dolognak, mert Matsushita-Sandoz szalagról képes szállítani a hallgatódzókat. A ti jövőtökről is szó van, nem igaz?!- Ez már régen lejárt lemez, Méta - mondta Roberto. - Ha a gén fellépett godjainak egyikében, akkor benne van egyik DNS-ében, tehát ki fogják szűrni, lokalizálni fogják. Ez csak idő kérdése. Persze ha Óm náluk van, hamarabb megy a dolog. Megvizsgálják, tesztelik. Okos dolog apánktól, ha elfogadja ajánlatukat.- Nem lett volna szabad mellélőnöm - dühöngött Gianfrancesco, és mérgesen nézett rám. - Ne bámulj már olyan gyilkos indulattal!- Nyald ki a seggem, te hülye!- Hagyjátok abba a veszekedést! - avatkozott bele Roberto. Olyan volt, mintha hallottam volna Omot nevetni. Talán figyelte beszélgetésünket.Emlékeztem arra, hogyan láttam őt először közelről. Ezt a zaklatott, görbe lábú fickót túl nagy lábával és túl hosszú kezével, sérült, csonkos fekete ujjaival, melyekké érzékeny, hosszú idegcsápjait szándékosan, erőszakkal tette, csupasz zöld koponyájával, okos sötét szemeivel, melyek nem kerültek el semmiféle fontos dolgot. Előttem volt piszkos tollazata, melyet karja alatt hozott, mint valami megtépázott műanyag fóliát. Mély szánalmat éreztem iránta, ugyanakkor átéreztem méltóságát és autoritását is.Halló, istennő, mondta, végre saját szememmel is látlak. Eddig csak mások szemével pillanthattalak meg.Elvörösödtem, de senki sem vette észre zavaromat, mert senki sem hallotta gondolatait.Mit csinálnak vele? Fájdalmat nem okoznak neki, azt észrevenném.Feküdtem az ágyban és elképzeltem, hogyan hiúsíthatnám meg a kreatúrakereskedők sötét tervét, és hogyan érhetném el, hogy Óm itt maradjon. Csak ha már hajójuk fedélzetén lesz, akkor veszett el számomra. Matsushita-Sandoznak szuperizzós és súlyos AG-esz-közös mélyűrhajói voltak, melyekkel 100 g-s gyorsulást is el lehetett érni, és napokon belül einsteini sebességgel száguldani. Biztos, hogy a lehető leggyorsabban elviszik egyik orbitális komplexumukra, csak pár fényhétre a Lucilla-rendszer területétől, ott pedig szét-trancsírozzák.Hallani fogom kiáltásait?Ne találj ki semmi butaságot, mondta Óm a fejemben. Talán ez a rendeltetésem.- Ne gyere már te is ezzel a baromsággal! - kiáltottam. Éreztem tanácstalan vállvonogatását.Tudtam, hol tartják bátyjaim fegyvereiket, és napok óta egy Telos Scorpióval mászkáltam. Ez volt a legkisebb és legkevésbé feltűnő, amit találtam.Óm, kérlek, szólj, ha el akarnak hurcolni!Nem fognak elhurcolni, Méta. Saját akaratomból fogok velük menni.Bárgyúsága feldühített.Ne tedd, Óm!Figyeltem őt és a kereskedők minden lépését. Jobb, ha nem becsülnek le. Én is keresztül tudom vinni az akaratomat, hiszen apám lánya vagyok.Amikor tényleg készülődtek, éppen szunyókáltam. A fickók sze-métségén és saját figyelmetlenségemen feldühödve rohantam be Óm szobájába.Ne tedd/, hallottam a fejemben, de már húztam is el a ravaszt. Láttam a füstölgő karcsonkot, hallottam egy éles nyögést, és döbbenten láttam, amint a leválasztott kéz görcsösen összezárul az injekciós pisztolyon. Halk fújtatás, majd a padlón szétterjedt egy habos folyadékból álló tócsa. Szemem sarkából észleltem valamiféle hirtelen mozgást, majd már mellettem is állt a másik kereskedő, elvette tőlem a pisztolyt,

valamit kiáltott idegen nyelven, engem pedig izmos testével úgy a falhoz szorított, hogy levegőt sem kaptam. Majdnem elvesztettem az eszméletemet, és nyögve kapkodtam levegő után. A férfi rettenetesen erős volt.Bámultam a kezet, mely önálló, kísérteties életre kelt és kúszott a padlón. Láttam, amint André szürke védőruhája a mandzsettánál fehér zselét választ ki, mely a karcsonkot azonnal lezárta. Ugyanez történt a kéz megfeketedett vágási felületével.Gianfrancesco állt meg az ajtóban és futtatta végig tekintetét a jelenlévőkön.- Te jó ég! - kiáltotta és elszaladt.Óm nyomorúságosán összehúzódva állt, és szomorúan nézett rám.Nem kellett volna ezt tenned. Ezzel semmi sem változik.Egész dühöm hirtelen ellene fordult:- Hagyd abba végre ezt a békepapi dumát! - üvöltöttem. - Rólad van szó, te hülye! Rólad!Apám jelent meg az ajtóban, összekötötte az övet házikabátján.- Bocsásson meg, monsieur Andre! - szólt zavartan. Felém fordult, és vadul nézett rám. - Már az üzleti ügyeimbe is beleavatkozol?! - ordította, és felemelte karját, hogy megüssön. Az engem leszorítva tartó kereskedő azonban nagyot kiáltott, és védelmezőén tartotta elém a karját. Apám döbbenten hátralépett, és idegesen gombolgatta mandzsettáit. Aztán elhúzta a száját, és megvonta a vállát.Ereztem, hogy egész testem remeg. Amikor monsieur Andre lehajolt, és felvette a padlóról saját levált kezét, a szituáció számomra túllépte az elviselhetőség határát. Elkezdtem gátlástalanul ordítani.Egy keringési idővel később, egy sötétnap reggelén megérkezett a flotta orbitális gyárainak siklója, és lerakta az új termés első friss fehérjeadagját. A sötétség teljes ideje alatt fényszóróktól megvilágítva rakodtak ki és szállították az élelmiszert a tárházakba. Élelmiszer Málta Nuova lakói számára a következő négy standardévre. A termés felét a Visconte a begyakorlott módon eladta a flottának.Este megrendezték a szokásos vacsorát, melyen az új ennivalót jelképesen Ál Bu'ayrat-i és nem St. Julian's Bay-i sóval és borssal ízesítették, mielőtt a Visconte a tényleges vacsorát megnyitotta volna.Utáltam ezeket az ünnepeket, melyeken az egész családnak részt kellett vennie, és nekem ruhába kellett bújnom. Meztelennek éreztem magam, és azt képzeltem, minden férfi hosszú, sovány lábamat lesi, ezért elbújtam a szemüvegem mögé. Ez össze volt kötve a palota Mesterséges Intelligenciájával és minden, szemem elé kerülő arcról automatikusan elárulta a nevét és származását. Bár névmemóriám mindig kifogástalan volt, biztonságosabban éreztem magam a szemüveg mögött.A termet olyan növény díszítette, amelyet még sosem láttam. Magas, a világoszöldtől az ametiszten át a levenduláig terjedő színskálájú legyezői csodálatosak voltak, de valahogy idegesítettek. Állandóan mozogtak. Ilyen érzékenyen reagáltak az észrevehetetlen légáramlatokra, vagy akaratlagos életmegnyilvánulások voltak?- Miféle növény ez? - kérdeztem Róbertot. Megvonta a vállát.- Merveilleuse-nek hívják. A pennetulania génjeinek felhasználásával nemesítették. Egyébként nem helyhez kötött növény, az évszakokkal együtt csapatokban vándorol.Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Elhúzódott.- Nem kedvel téged, Méta, de ne törődj vele. Holnapra már csak bűzlő szemét marad utána. Hat bárra van szüksége az élethez. Itt kifogy a szuflából.Láttam, hogy Gianfrancesco olyan férfival beszélget, aki csak a derekáig ér. Ősz haját rövidre vágva viselte, sötétkék flottái uniformisán sem rangjelzést, sem kitüntetést nem viselt, csak a navigátorok gyémántjele tündökölt a kihajtóján. Úgy nézett ki, mint olyan valaki, akit az ember gyerekként barátjául szeretne fogadni: bizalomgerjesztő,

barátságos és erős volt. „Kalevi Kasivarsi", közölte velem a szemüvegem. „Első navigátor a nizozoti DSS Dorc/onn/ernél."- Az meg ki? - kérdeztem vidáman. Még sosem láttam ilyen kicsi, de zömök alakot. Úgy nézett ki, mint egy búgócsiga, kezét szinte direkt a könyökéhez ragasztották.- Első navigátor volt a Dordonn/eren, de már régóta nyugdíjas. Nizozoton él.- Nem néz ki olyan öregnek. Én legalábbis nem úgy látom.- Kislány - vigyorgott jól mulatva Roberto -, nem hiszed el, de huszonötezer évvel előtted született. Mindig gyorsan repült, ezért nem öregedett meg - nevetett döbbent arcomon. - A Dordonnier elsőként érte el a Sagittarius-Kart. Akkoriban még ehhez ilyen erős fickók kellettek, mert nem léteztek AG-készülékek.Ünnepi zene csendült fel, amikor a flottakapitány a büféhez lépett, és felsorakoztatta a nizozoti konyhafőnök kreációit. Nizozot kolostora gondoskodik az átrepülő csillagközi hajókról. Volt ott fehérje minden mennyiségben, finom falatok formájában. Rafináltán fűszerezett parfait-k, eclairok, savarinok Ras Alhague-i szemelt szeg-urával, babák Zuben Elschemali-i pácolt cottamoccával, zuppaacrabi tintinnel, muffin dubhei vajas tartassam mai, panettone és profiterole pirított benetnaschi borjaccal, lasagna alcyonei belhemmel, blini és palacsinta schediri és mirfaci reszelt tortorakkal. Mindezek mellé pástétomok, soufflék, marinádok, desszertek és sütemények jártak.Nem sok dolog van, amit érdemes felgyorsítani einsteini sebességre, aztán pedig ismét lelassítani. A legtöbb dolog, beleértve egy állat- vagy növényfaj genetikai kódját is, elektronikus információként, fénysebességű digitális adatfolyamként vagy adathordozókon továbbítható. Vannak viszont bizonyos anyagok, melyeket felgyorsítanak, mert léteznek emberek, akik hajlandóak értük egy vagyont fizetni, hogy másoknak imponáljanak, vagy hogy különleges élvezetben legyen részük. Szállítanak így műalkotásokat, bizarr természeti produktumokat, például színes tollakat, különleges fogakat, szarvakat, drága illat- vagy bőrárut, mindenekelőtt pedig ritka fűszereket. A flotta több száz fényévnyi távolságra is elszállítja őket a galaxis lakott részére és a jövedelemből finanszírozza tudományos és katonai expedícióit.Észrevettem, hogy apám a szeretője nélkül jelent meg a vacsorán. Amikor Róbertot megkérdeztem ennek okáról, megvonta a vállát, és azt mondta, hogy állítólag problémák vannak a terhességével, és Bandello intézetében fekszik állandó orvosi felügyelet mellett.- Allah irgalmazzon neki - feleltem.- Ez komoly? - kérdezte nevetve. Fülbevalója hintázni kezdett: apró agyvelő egy mészároshorgon.- Igen - mondtam -, igen.- Tulajdonképpen mit akart a támadással elérni, Signorina? - kérdezte monsieur Andre, miközben gúnyosan mustrált hideg, szürke szemével. Karja fel volt kötve, ugyanis visszavarrták neki. Fájdalmat érez, állapítottam meg elégtételt kapva. Homlokát izzadság borította. Akaraterejére hivatkozott, és elutasította a fájdalomcsillapítókat, így akarta elkerülni, hogy elveszítse a kontrollt gondolatai fölött.- Meg akartam nézni, hogy ön nem android-e.- Ezt kellemesebb körülmények között is bebizonyíthattam volna, Signorina - mosolygott a leereszkedés halvány árnyalatával.- Ó, milyen kedves. Nem feltételeztem volna önről -vigyorogtam. Dühös lettem magamra a buta vihogásért, amit nem tudtam teljesen elnyomni. Micsoda arrogáns seggfej.Meghajolt és megigazította felkötött karját. Saját csuklómban éreztem a szúrást, és akaratlanul visszatartottam a lélegzetemet.- Na, André, fogadok, hogy Matsushita-Sandoz laboratóriumában a géntechnikusok

most agyondolgozzák magukat - szólt közbe apám, aki egy pohár pezsgővel a kezében lépett mellénk. - Ismerje már el végre, hogy mostantól kezdve szupergodokkal fogja ellátni a flottát.- Ó, az még messze van, Visconte. Először meg kell keresnünk a gént, amely évezredek óta mindig újra előjön az ön családjában -közölte, miközben halszemeit kutatólag szegezte rám. - És ami meglepő módon termékeink egyikénél szintén előfordult.- Akkor mégis véletlen ez Matsushita-Sandoz godjainál?A kreatúrakereskedő nem volt hajlandó reagálni apám gúnyos kérdésére.- A legalapvetőbb probléma az élettartam. A godok maximum tíz évre vannak rendelve. Akkor vagy rákban, vagy az agy defektje miatt halnak meg - mosolygott. - Mindez nem csoda, ha bizarr genetikai összetételükre gondolunk. Ennyi idő még arra sem elegendő, hogy hallgatódzókká képezzük ki őket, nem szólva az űrutazásba való bevetésükről. Mindehhez egy teljesen új genetikai bázist kell kidolgoznunk - emelte fel majd ejtette le vállait, amikor váratlan fájdalmat érzett.- Próbálkozzanak a teknősbékákkal - javasolta apám.- Igen - felelte és rám nézett -, vagy emberekkel. Végigfutott hátamon a hideg. Ereztem, hogy komolyan gondolja.Hirtelen úgy éreztem, el kell futnom, amíg bírnak a lábaim. Megint láttam a levált kezet a padlón, a görcsösen bezáródó ujjakat, mintha változatlanul tovább tennék a dolgukat.Istenem, apám, te habozás nélkül eladnál engem is. Iszonyodva húzódtam vissza gondolataim mögé, és éreztem magam valamivel nagyobb biztonságban. Nem, a rémület birodalmát elhatároló vonal, a határ, mely mögé gyermekként menekültem, ha a rémálmok meglátogattak és izzadtán tértem magamhoz, nos a határ nem létezett. Nem is létezett soha.Veled is ezt tette az apám, anya?- Nem - mondta a kreatúrakereskedő. - Az ötleteim egészen más irányúak, Visconte. Emlékszik még ön beszélgetésünkre a félintelligens és intelligens kreatúrák ökoszisztémában való bevetéséről? Olyan, szinte majdnem vallásos áthidalást tervezünk kifejleszteni, melyben gyártmányaink effektivitása maximális lenne.- Ez mit jelent? - kérdezte apám, miközben kiitta pezsgős poharát.- Hit, misztikum, alávetettség, egy magasabb hatalom alá rendeltség.- Szóval a zabálók és a felzabálandók gyógytana.- Nem, ellenkezőleg! Remény. Remény a megváltásra, az individuális újjászületésre. Jutalom halál után. Ez külön ráadásmotivációval jár, Visconte! Az Om-szerű kreatúrák lennének a próféták, érdekeink helytartói, úgyszólván, akikkel állandó kapcsolatot tarthatnánk fenn, hogy irányítsuk a folyamatokat, és be tudjunk avatkozni, ha kell.- Szóval Matsushita-Sandoz Messiása. Ragyogó! Ezek persze csak üres ígéretek. Teológiai dumák.- Persze hogy dumák - intett mosolyogva monsieur Andre. -De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ilyen módon magasabb intelligenciahányadosú kreatúrákat vethetnénk be, és több emberi génthasználhatnánk fel. Ezáltal nagyobb terveket is végrehajthatnánk, bolygókat népesíthetnénk be megfelelő populációkkal, melyek tökéletes nemzeti és történelmi tudattal lennének felszerelve, egy illemkódexszel, egy vallási tradícióval. Mindehhez kötelességtudat, hazaszeretet, világuk dicső múltja miatti büszkeség, meg ilyesmi járulna.- Mindez persze csalás.- Persze. Természetesen történelmi tényeket és bizonyítékokat kell ehhez szállítanunk. Ha pedig problémák merülnének fel - vonta meg a vállát André -, léteznek megfelelő

eszközök terveink végrehajtására.- Inkvizíció? - csóválta hitetlenkedve a fejét apám. Odaintett egy pincért, és újabb pezsgős poharat vett el a tálcáról. - Egy kicsit istent játszani, ugye, kedves André?- Azért ez túlzás, Visconte. Az viszont igaz, hogy át kell néznem néhány régi templomi történetet, az ilyenekből sokat lehet tanulni - ismerte el, tekintetét a cipője orrára szegezve. - A tulajdonképpeni probléma a mítosz.- Ehhez én nem értek, André - jegyezte meg apám. - Más az érdeklődési köröm.El kellett nyomnom egy mosolyt.- Nézze, Visconte, a Confringet mítosza egyszerű: minden élet sorsa a koorbitális közeledésekor teljesedik be. Sarló mutatkozik az égen: itt az idő a betakarításra. Aztán rátelepszik a világra, és élettel tölti meg. Elkezdődik egy új időszámítás: élet - halál - új élet. Semmi sem állandó.Apám homlokát ráncolva és bizonytalanul mosolyogva nézett rá.- De ha ön magas kultúrát akar kialakítani, akkor olyan mítoszt kell kitalálnia, amely visszatükrözi az ég rendjét, különben eluralkodik a káosz. Ha valaki kultúrát akar teremteni, annak kitartónak kell lennie, annak ismernie kell az efemeridákat - így szól a demiurgológia első premisszája. De ez megoldható, Visconte! - csettintett ép kezével. Halszemei elragadtatva csillogtak. - Ez megoldható! Ebből pedig maximális profit származik majd, Visconte. Mindez az ön segítségével. Ha pedig nekünk sikereink lesznek, az önnek sem lesz kárára.Hallottad, Óm?Igen, de időközben már semmi emberi nem idegen számomra, Méta.Figyeltem az embereket, akik a büféhez tolongtak. Jól táplált arcok, vörösek az egzotikus fűszerek élvezetétől.Elment az étvágyam.

12- És mindezt Patini-génekkel? Az emberi faj egyik legistentele-nebb és legizgágább nemzetségével? - kérdezte Jerouf nevetve, amikor elmeséltem neki a hallottakat. - Már látom ezeket a dicsőségszomjazó projektumokat kegyetlen vallási háborúkban elesni.- Úgy gondolja, semmit sem tehetek Ómért?- Ön nagyon kedveli őt, Signorina?- Ő... ő számomra többet jelent a legtöbb embernél. Jerouf bólintott, és vizsgálódva nézett rám, majd vállat vont.- A konszern profitéhsége az ő életbiztosítása. Nem lesz szép élete, úgy fogják kezelni, mint egy laboratóriumi állatot, de ez még mindig jobb, mintha kiszolgáltatnák egy olyan hólyagnak, mint Ban-dello. Ha pedig itt maradna, ez elkerülhetetlen lenne.Benyúlt nadrágja óriási zsebébe, majd színes üveget húzott elő. Kinyitotta, és tartalmából egy kis kúpot formázott hüvelyk- és mu-tatóujjával a kézfejére.- Ez valami drog? - kérdeztem utálattal.- Sokkal rosszabb - felelte, és orrlyukához emelte az anyagot. -Tabak - nézett rám könnyező szemmel. - Rettenetes teher, Signorina. Rosszul fogom végezni - tüsszentett óriásit. Ijedten ugrottam hátra, és bizalmatlanul néztem rá, mert nem tudtam, mi jön még.- Ne ijedjen meg - nyugtatott kedvesen, és beletemetkezett egy hatalmas kendőbe. - Csak hosszú távon jelentkezik a hatása.Ereztem, hogy viccel, de fogalmam sem volt róla, mit inhalált be. Utáltam minden drogot, mert ezek akadályozták az embert cselekvésében. Azt is éreztem, hogy könnyedségével el akar valamiféle gondot űzni, amely igen aggasztotta.- Gyűlölöm ezt az ölest és zabálást, ezt a vérszagot, mindig hatékonyabban, mindig

több fehérjét célozva. Nem lehet ezen változtatni?- Attól félek, nem - vonta meg a vállát. - Az emberek könyörtelenek azokkal, akik életük alapfeltételeit veszélyeztetik.- De hát más lehetőség is adódhat a Confrignet kihasználására. Telepek, farmok, állattartás és esetleg...- Melyeket minden negyedik standardévben evakuálni kellene, ha jön a swingby. Nem, ez lehetetlen. Vágóállatokat akar tenyészteni? Ez túl drága dolog. Csak a nagy koncentrátumú protein jöhet szóba. A jövedelem éppen annyi, amivel a GenTech-Multi termékeit és a flotta műszereit meg lehet venni. Ami ezen felül megmarad, alig elegendő élelmiszer, még ha a lakosság száma nem is nő. A növekedés azzal jár, hogy egyre többen kényszerülnek ki a sztyepp-re, hogy saját magukról gondoskodjanak, vagy egymást megegyék. És ne gondolja, Signorina, hogy ezek önként mennek ki. Esetleg néhány különc. A legtöbb ember számára viszont a Bandello intézetében végbemenő úgynevezett kondicionálás maga a halál. Elhatároztam, hogy megpróbálok valamit tenni ez ellen. Legalább a súlyos betegeket nem volna szabad kiküldeni, hagyni kellene őket nyugodtan meghalni.- Láttam közülük egyet. Szégyen, hogy bánnak ezekkel az emberekkel.- Újra követeltem Bandello úgynevezett kísérleteinek Ökologium általi felülvizsgálatát. De ő az elnök, és mindig meghiúsítja szándékaimat. Persze az ön édesapjának beleegyezésével, mivel ez egy külön jövedelemforrást jelent. Mutált emberi gének. Matsushita-Sandoz munkatársait természetesen a legkevésbé sem érdekli, honnan származik az anyag. Bár godjaik DNS-ét kizárólag a számítógép szintetizálja, de ez a sarlatán megspórol nekik néhány utálatos kísérletet emberi főtuszokkal. Látta már Bandello gyűjteményét az Öko Intézetben, Signorina? Emberi és állati embriók ezrei. Hátborzongató látvány. Elképzelhetetlen kereszteződések. Nyitott agyvelejű és kopoltyújú embriók, egymásba nőtt tucatnyi...- Hagyja abba!- Évek óta azt ígéri az ön édesapjának, hogy intézetében ő maga is kreatúrákat fog kifejleszteni, hogy függetlenek legyenek a Genléch-Multi drága termékeitől. El tudja képzelni, Signorina, miféle teremtményeket várhatunk tőle? Egyszer maga a Visconte fogja a fickót kiküldeni a sztyeppre.Ettől jobb kedvre derültem. Lelki szemeimmel láttam őt, amint parókájában, ruhátlanul, himbálódzó nemi szervvel trappol a fenyegető ég alatt.Ránéztem a képernyőkre, amelyeken az űrkikötők, a környék és a város különböző részei látszottak. Itt figyelték a védőkupola állapotát és a közvetlen közeli vidéket, délen a Bingemma-Plateau-t, nyugaton a Rabat-Dingli-Plateau-t, északon az Il-Qleigha Ridge-t és Marsa Sciroccót, keleten a Cap Delimarát - bár fölöslegesen, mert közel-távol semmiféle víz nem látszott, sehol ebben a világban.Láttam, hogy a világűri kikötő közelében lévő téren egy karaván induláshoz készülődött. A kikötő épületeit kivilágították, de a pályavilágításokat nem kapcsolták be, a landoló terület sötétségben feküdt. A vidéket homok fedte, melynek mintázata gyorsan változó formákat öltött magára. Egyetlen hajó sem startolt ekkor. A mélytéri adó kiterjesztett szárnyai feketén ütöttek el az olvasztott sárgarézhez hasonlító égtől, mely mögött koldulva ágaskodtak a fogadóantennák tányérjai. Ezeket „csigaposzt"-nak nevezték a hallgatódzók és a hívók. Ők valóban évekkel, évtizedekkel előbb tudták, ha a flotta valamelyik mélytéri tagja a Lucilla-rendszer felé vett irányt, hogy kihasználja Meamonét egy catering-swingby vagy egy teherszállítmány kicserélésének erejéig, mielőtt az első elektronikus jelek megjelennek és buzgón villognak a monitorokon. Az einsteini sebességgel repülő hajók csak kissé fékeztek, amikor a rendszeren átrepültek. A nizozoti siklók hónapokkal előbb startoltak, hogy a nagyobb bolygók között

komplikált útvonalon 250 000 kilométer per szekundumra gyorsíthassanak és dokkolhassanak. Ezek a fedélzeten és a kolostorban lévő hallgatódzók és hívók párbeszédére voltak utalva.A hegyoldal, melyen a karaván állatai várakoztak, már esti szürkületben feküdt és elöntötte Meamone puha fénye, miáltal a befogott lények, hatméteres vállmagasságú, szöcskeszerű, megtízszerezett erejű, ezüstös kolosszusok összeolvadtak mozdulatlanságukban a sziklákkal. A teherkonténerek lánca máris teljes magasságot ért el, és a szél irányába fordult. A két utazókabin még a talajon állt.- Kereskedelmi karaván? - kérdeztem.- Igen, Es-Sider és EI-Beida felé mennek. Érckutatók egy csoportja akar a St. Julian's Bay-re utazni, hogy onnan kiindulva nyomuljon előre St. Paul's és Meliheda, valamint a Kap L'Ahrax melletti friss kitörés felé.Láttam már felvételeket ezekről az emberekről. Ezek leginkább hallgatag, magányos lények voltak, akik saját szakállukra dolgoztak. A koorbitálisok swingbyja - amikor is a két hold, nehézségi erejük folytán, kölcsönösen átformálja egymást - után képződött forró vulkánterületeken azonban biztonsági okokból kisebb csoportoknak kell együtt dolgozniuk, hogy szükség esetén segítsék egymást. ÁG támaszaik segítségével a füstölgő láva fölé ereszkednek, ólom-megerősítésű védőruhájukat kiszívja az agresszív gőz és megkérge-síti a kén, mellkasukon szkenner és spektroszkóp, övükön szerszámok, miközben a forrongó láva izzó parazsakat köpköd. A sötét füstfelhőből előmászó bizarr alakok igyekeznek megszabadulni a forróságtól, az 1400 kelvines magma szorításától, analizálják a leleteket, titkos kódjukkal jelölik meg számítógépükön, hol kerültek elő a Conteret mélységéből értékes fémek, érdekes kötődések. Apámtól kapták engedélyüket, a fizetség ezért információ, gyönyörű kristály, vagy finom étkezési só.A két utazókabin úti magasságba emelkedett. Az átlátszó organizmusok nadírján lágyan izzó ritmusban pulzált a szív. Rádiószignállal aktivizálták az igavonó állatok második agyféltekéjét, mely motorikus rendszerüket irányította. Felemelkedtek. A hat élőlény közül mindegyik külön kormányozható volt, karommal ellátott póklábaikkal még orkánerősségű szélben is mindenfajta területen meg tudtak kapaszkodni és előre tudtak haladni megadott céljuk felé, miközben hosszú érzékelőikkel állandóan az utat vizsgálták.Úgy éreztem, mintha hallanám tagjaik száraz recsegését, amikor elindultak és karmaikkal kerestek kapaszkodót a talajban, hogy tovább tudják lendíteni ezüstös szürke testüket. Varas napelemekkel borított szárnyaik kérges ólomüvegként villogtak.Mialatt az igás állatok a horizont felé mozogtak, a karaván pulzáló fénylánca a szélben jobbra sodródott. A karavánszeráj technikusai a föld alatti járaton igyekeztek a város irányába. Egyikük intett a kamera felé, mely erre mozgásba jött, és követte haladásukat. A légi kikötő lámpái kialudtak, fényéjszaka vette kezdetét. A landoló-pályán kék árnyékok suhantak. Az örökös, szakadatlanul vándorló por, mely ezt a világot kézben tartotta, mely mindent elsimított, beborított, majd végül be fog temetni... ó, mennyire gyűlöltem ezt a világot!- Nem fogok itt maradni, Omar - fordultam el sóhajtva. - Elmegyek Nizozotba - jelentettem ki határozottan.- Mint az édesanyja - nézett rám kutatóan és bólintott.- Nem tudom... - haboztam. Nem bírtam eldönteni, beszéljek-e a Bandello intézetében tapasztalt különös élményemről, valamint titkos gyanúmról.- Mit nem tud, Signorina?- Nem tudom, anyám Nizozotba ment-e. Talán apám kiküldte... - mutattam a képernyőre, mely a Rabat-Dingli-Plateau sötét síkságát mutatta. - Ott már biztos vége

lett.- Ezt nem hiszem, Signorina. Sajnos én nem ismertem a Con-tessát, az ön édesanyját. Csak mindenféle híreket hallottam arról, ami... ami elutazásához vezetett. Mindez azelőtt történt, mielőtt én az ön édesapja meghívását elfogadva ideutaztam volna. Ennek ellenére meglehetősen valószínűnek tartom, hogy Nizozotba ment.- Miért gondolja?- A Patini-hallgatódzókat igen nagyra becsüli a flotta. Direkt a Patinik számára alapítottak kolostort Nizozotban, ahol kiképezik őket. Ahogy én - már bocsánat - az ön édesapját ismerem, nem szalasztottá el ezt a bevételi lehetőséget. Drága kedvtelései vannak.- Nem lehetne kinyomozni...?- Sajnos nem. A flotta nem ad felvilágosítást. Mindenki, aki náluk szolgálatba lép, fel kell hogy égessen minden hidat maga mögött, ez elkerülhetetlen. Hogyan tarthatna valaki kapcsolatot ismerősökkel vagy rokonokkal, ha hallgatódzóként vagy hívóként repül egy csillagközi hajón? Az utak általában évtizedekig, néha évszázadokig vagy évezrednyi standardideig tartanak. Mindenki, akit az illető ismert vagy szeretett, régen halott, mire ő visszatér. A hallgatódzó élete hátralévő részében a fedélzeti család tagja. Velük utazik az időkön át a távoli jövőbe.- És milyen a kiképzés?Először újabb adagot dugott az orrlyukába abból az utálatos barna valamiből, mielőtt válaszolt volna. A hallgatódzókat arra oktatják ki, mondta, hogy jól meghatározott hívók szavaira figyeljenek. Minden hang különböző, de gyakorlás után lehet ezeket csak biztonsággal felismerni. A legnehezebb a helyzet az olyan űrhajókon utazó hívókkal kapcsolatban, amelyek einsteini sebességgel száguldanak, ahol egy mondat, egy gondolat napokig vagy hetekig is úton van. Ekkor a hallgatódzók egész csoportja jegyzi fel éjjel-nappal a legkisebb nüanszokat és a legkisebb változásokat is, amíg a puzzle össze nem áll és meg nem fejthető.Ha valaki egy gyorsuló csillagközi űrhajó utasa, és a helyben maradó hívó jelei egyre rövidebbek, akkor minden figyelemre szükség van a jelek kibogozásához, és eredeti formájukban való visszaadásukhoz.- Miért nem küldött nekem anyám soha egyetlen üzenetet sem? Miért hagyott cserben ezek között a... süket... Bocsásson meg, Omar.- Jó, jó - bólintott -, de ön sem értené a jeleit, mert ön nincs kiképezve a felfogásukra. A kiképzés sok-sok évig tart.- Akkor jó esélyeim vannak arra, hogy hamarosan elmenjek innen. Talán én vagyok az utolsó Patini, akit a Visconte eladhat a flottának, mielőtt Matsushita-Sandoz olcsóbban szállítaná a hallgatódzó-kat.- Óm? Bólintottam.Kifújta az utálatos barna valamit zsebkendőjébe.- Havaiami történne, Signorina...- Mi történhetne?- Nem tudom - vont vállat. - De ha valami történne, ha ezt az Omot csaléteknek használnák, vagy ha önnel... - csuklott el a hangja.... erőszakoskodnának.- Miért kellene velem erőszakoskodni?- Gondolja meg, hogy ön magában hordozza a gént. Szóval akkor olyan hangosan kiabáljon, ahogy csak bír. Akkor önt Nizozoton is hallani fogják. Kérje Kalevi Kasivarsi védelmét. Ő megvédi önt, abban biztos lehet. Akkor nem mernek majd kezet emelni önre. Ő ismert navigátor és a flotta autoritását képviseli.Ez volt hát az a gond, amely egész idő alatt nyomasztotta!

- Menj minél előbb, kislány - mondta, majd mosolyt erőltetve magára megcsókolta az arcomat. - Kérlek, menj hamar!Szinte fürödtem a belőle kiáramló vonzalomban, és szagoltam az aromás, idegen illatot lélegzetében, ezért nem vettem észre a közelgő vihart.Az ajtó kivágódott, berontott a Visconte, Gianfrancesco és két őr kíséretében.- Semmiféle ellenállást nem tűrök el ebben a városban parancsaimmal szemben! - kiáltott Jeroufra tajtékzóan. Arcom elöntötte a düh pírja. - Hogy jön ön ahhoz, hogy megakadályozza a sztyepplakókat a város elhagyásában?- Ezek halálosan beteg páciensek...- Ezt ön nem tudja megítélni. Bandellónak más a véleménye.- Mióta van Bandellónak egyéni véleménye? - kérdezte Jerouf.- Majd megtanítom önt, mivel jár, ha ellenszegül parancsaimnak! Nem teheti!, kiáltottam némán. Nem teheti!- Fogjátok el!A két őrszem előlépett, megfogták Jerouf karját és kivezették. Arca sápadt és kifejezéstelen volt. Az általa inhalált barna valami egy darabja arcára ragadt. Nemcsak éreztem félelmét, hanem láttam is: láttam, hogy vezették a kapuhoz és lökték ki a porba. Láttam, hogyan veri puszta öklével a kerámiakaput, miközben egyetlen hangot sem képes magából kipréselni.- Engedjétek el! - ordítottam, és utána szaladtam, de apám elkapta a karomat és visszarántott.- Mit akarsz vele tenni? - kérdezte Gianfrancesco sötéten. - Ő a legrendesebb fickó az udvarban.- Ne avatkozz bele!- Nem vagyok hajlandó nem beleavatkozni.- Ohó! Szóval zendüléssel van dolgom?Úgy ment Gianfrancesco felé, mintha meg akarná ütni, de bátyám egyetlen millimétert sem hátrált, és úgy emelte fel öklét védekezve, mint egy bokszoló. Jó ideig dühösen nézték egymást, aztán apám leengedte a kezét, és ujjával mutatott Giannira.- Most tanulni fogsz - sziszegte fogcsikorgatva.Bátyám leengedte a karját, és ebben a pillanatban már ütött is az apám. Öklével állón találta, az ütésre nem számítva esett el.- Még többet is fogsz tanulni!

13Szóval ma fontos ismerethez jutottál, álomhúgom.- Attól tartok, igen.Életbiztosításunk egyetlen lényeges pontja, hogy valakinek szüksége van ránk.- Vagy szeret bennünket.Akkor is szüksége van ránk, húgom.- Hát így mindnyájan godok vagyunk, azaz genetikai úton előállított szerszámok valaki és valami számára.Óm hallgatott.De az ember ennél több, azt mondta Jerouf. Szomorúan nézett rám és így szólt: „Ha ezt a hitet meg akarja tartani, kicsi Contessa, akkor ne foglalkozzék soha antropológiával!"Óm hallgatott.- És te, yabou, rám bámulsz éjfekete szemeddel, és ellopod álmaimat, mert szükséged van rám. De minden hidat fel fogok égetni magam mögött, mint anyám. Hallod?Repülj el innen!Isten veled, Óm!

Isten veled, álomhúgom!Fényéjszaka van. Meamone sarlója fölöttem úszik. Felületi villámok világítják meg másodpercekre a felső atmoszféra százezernyi négyzetkilométereit, a mélyebb rétegek pedig mint valami visszhang, felelnek. A holdak árnyékai sötét szigetekként vonulnak, átcsúsznak a bolygó szélén, és eltűnnek a semmiben. A szem rám tekint, én pedig dacolva nézek vissza. Gyerekként gyakran játszottuk ezt a játékot. Ez egyfajta bátorságpróba. Aki a legtovább bírja anélkül, hogy elfordítaná a tekintetét, az győz.Ha elég sokáig nézzük Meamone szemét, nyomon követve a forgószelek fahéj-, paprika-, sáfrányszínű tollazatát az északi és déli szférában, melyek a valószínűtlen kékből szállnak fel és szakadatlanul körülrepülik a szubtrópusok övét, amíg az írisz vonzásterületére nem érnek, amely a viharok vihara, amely évmilliók óta tombol a vidéken, akkor - egyik pillanatról a másikra - a perspektíva váratlanul 180 fokot ugrik, és te kétségbeesetten kapaszkodsz, elfog a rémület, hogy talán téged is felszív ez az örvény, aztán beránt Meamone szívébe.Az ilyen pillanatokban szinte hallani a milliónyi és sokmilliónyi tonna metán üvöltését, mely lezúdul a zuhatag széléről, és tízezer kilométeres mélységbe árad, amíg a bolygó nukleáris tűzben izzó fém szívében fel nem perzselődik.Csodálkozva nézem fájó kezeimet, melyek valahol összekarmolódtak, és nevetve dörzsölöm fehér ujjperceimet.Omar?Nem hall engem. Néma. Apám még nem küldte ki. Valahol itt kell legyen a közelben. A sötét éjszakákon, amikor a legnyugalmasabb, bizonytalanul hallom gondolatait, amint álmatlanul fekszik.Gianni sokra tartja őt. Jerouf zseniális technikus. Kijavította a város védőrendszerét, amelynél régebben gyakran adódtak problémák. Máltának szüksége van rá. Hogyan lehet különben az egyre szörnyűbbé váló swingby-okat átvészelni?Bízom Gianniban.Nizozotba fogok hát menni, mert a flottának szüksége van rám -és mert apámnak így előnyös.Sokszor lett volna rád szükségem, anyám, de tudom, hogy kényszerítettek a hidak felégetésére.Értelek. Ez volt az egyetlen lehetőséged. Téged is védelme alá helyezett a flotta?Talán egy fénysebességű hajó fedélzetén utazol, melyen száz esztendő egy napnak felel meg, amely a galaxis spirálkarja felé tart a távoli jövőbe vezető úton.Néha úgy tűnik, hívásokat hallok. A gyorsan repülők észlelési horizontja fölötti szavakat, melyeket csak a tapasztalt hallgatódzók képesek összerakni és értelmezni, hiszen órákon vagy napokon át hangoznak. Néha másfajtákat is észlelek, nagyon távoliakat, titokzatos visszhangokat a Tejútrendszeren kívülről.Anyám, talán egyszer meghallom hívásodat az Orion izzó válláról, vagy a Cassiopeia szikrázó tüzéből. Hangodat ezer közül is meg fogom ismerni, anyám, és válaszolni fogok neked.Elmegyek Nizozotba és megtanulom, hogyan lehet megfigyelni a távoli hívásokat, és hogyan lehet kikiáltani a galaxis mélységeibe: Itt vagyok! Itt vagyok! Most és itt!Addig pedig dacosan nézek Meamone sötét szemébe.Egykedvűen néz vissza. Utószó helyettTalán történetem végén egy napon ez az epilógus áll majd:Részt vettem egy expedícióban, mely a Sanduleak maradványait vizsgálta a Magellán felhőben. Visszatértünk, közben átszelve a Lucilla-Meamone-rendszert.

A régi felfedezőknek igazuk volt, amikor a világoknak nevüket adták. Kölcsönösen szétmorzsolták és összetörték egymást: Confringet, az életre keltett jégvilág, és Conteret, a forró szívű fiatal betolakodó.Nem maradt több belőlük, mint egy Meamonét körülvevő, széles kiterjedésű gyűrű, melynek külső szélén Sabrata pásztorholdként őrködik.Elpusztult a lakosság az egyik gyilkos swingby alkalmával?Vagy továbbköltöztek? Az emberek nomádokká lettek. Mióta otthonukat tönkretették, nyugtalanságra vannak kárhoztatva.A flotta archívumában bizonyára léteznek utalások a két hold sorsát illetően, de nem fogok kutakodni.A nizozoti kolostor sem létezik már.Csak Meamone szeme néz olyan kifürkészhetetlenül, mint háromszázezer évvel ezelőtt.Felébresztett egy hívás.Felébresztett egy hívás.Valahol panaszkodott egy yabou. Álmát veszítve.Pangandaran, 1992. március és Alanya, 1992. október

KÖTETÜNK ÍRÓJÁRÓL

WOLFGANG JESCHKE 1939-ben született a cseh Decin városában. Később Nyugat-Németországban érettségizett, majd germanisztika, anglisztika és filozófia szakon tanult tovább a müncheni egyetemen. 1969 óta tevékenyen részt vett különböző kiadók tudományos-fantasztikus publikációinak megjelentetésében, 1973 után Herbert W Franké mellett társszerkesztőként, 1977 óta pedig egyedüli felelős szerkesztőként építette ki az NSZK legfontosabb science fiction és fantasy sorozatává a müncheni Heyne kiadó SF-vonalát. Nemcsak az általa kiadott antológiákban (melyek száma már 150 felett jár), hanem magában az egész sorozatban is következetesen - és a kommerszet, a gyors üzleti sikert szem előtt tartó nyugati kiadóknál egyáltalán nem magától értetődően - az egész világ terméséből merített. A megszokott - vagy akár szokatlan - angolszász írók mellett sorra jelentek meg szocialista vagy harmadik világbeli országok szerzői. Az ő szerkesztésében jelent meg Sztrugackij, Lem, Calvino, Borges, általa nyert bebocsátást a német ajkú sci-fi köztudatba az előző évszázadok klasszikus fantasztikus irodalma, és nem utolsósorban a mai német science fiction- és fantasyírók zöme.Ennek mellékhatásaként nekünk, magyaroknak is sok köszönni-valónk akad, hiszen ő volt az, aki a hetvenes években Szepes Mária Vörös Oroszlánját megismertette a német olvasókkal, és valóságos bestsellert csinált belőle. Ennek hatására további Szepes-könyvek jelenhettek meg, és sorozatában ezután hírünket több magyar írógeneráció képviselői, egyebek mellett Zsoldos Péter, Hosszú Ágnes, Trenka Csaba Gábor vagy Nemes István is öregbíthették. De nemcsak az irodalom terén kaptak szereplési lehetőséget kreatív magyarok: a kilencvenes évek elejétől egyre nagyobb számban jelennek meg itthon már mesterként számon tartott grafikusaink borítót díszítő illusztrációi. Összességében több tucat képet rendelt „a magyaroktól" Wolfgang Jeschke az évek során, nemzetközi szereplési lehetőséghez juttatva számos művészt, így illusztrálhatta például a Boros-Szikszai páros a világ első és eddig egyedüli, teljességben megjelenő Asimov-ciklus köteteit, így nyerhette el az európai Hugó-díjként értelmezett német Kurd Lasswitz-díjat Boros Attila Wolfgangjeschke: Meamone szeme német kiadásának színes belső grafikáiért és borítójáért, s így lett a Heyne újjáalakuló

fantasysorozatának egyik vezérgrafikusa Szendrei Tibor.Persze nemcsak magyarok profitálhattak eklektikus ízléséből, rugalmas szerkesztői felfogásából és határt nem ismerő melegszívű nyitottságából, hanem sok más nemzet alkotói is, akik az ő támogatása nélkül Németország számára egyébként névtelenül maradtak volna. Ezt honorálta az 1987-es World SF kongresszus, amikor a nemzetközi science fiction előremozdításáért Harrison-díjjal jutalmazta.Mindezen szerkesztői és kiadói teendői mellett Wolfgang Jeschke íróként is roppant termékeny. Magyar olvasók is megismerkedhettek sziporkázó szellemével A teremtés utolsó napja (Kozmosz Fantasztikus Könyvek, Budapest, 1989) oldalain, vagy az egzotikus posztnukleáris világ és a földönkívüli civilizáció találkozását remekül leíró Oz/risz országában (Cherubion Könyvek, Debrecen, 1997). Németországban több ízben megnyerte írásaival a Kurd Lasswitz-díjat, melyet egyébként a német science fiction minőségi megújításáért életmű-kitüntetésként is megkapott 1985-ben.Legfőbb művei, mint a Teremtés utolsó napja (1981), a Dokumentumok az ország katasztrófa előtti helyzetéről című novelláskötet (1981), a Midas (1989), vagy akár a távolabbi jövőben játszódó Oz/risz országa (1982) és a Meamone szeme (1994) is mind az emberiség fejlődésével, a civilizációjának vélt kiteljesedésével jelentkező, személyes és össztársadalmi felelősséggel foglalkoznak. Kritikusan elemzi a humánus viselkedés természetes korlátait, mint például a katolikus egyház funkcióját keserű cinizmussal megkérdőjelező Rossz hírek a Vatikánból (l 991) című elbeszélésével, vagy a klónozás következményeit kutatja olvasmányosan, de filozófiai mélységgel a Midas-ban. Munkásságát emellett kiegészíti néhány nagy sikerrel sugárzott rádiós hangjáték, melyek a verbális humor és az abszurd logika dramaturgiájával próbálnak a szépirodalmi művekéhez hasonló rezonanciát elérni közönségében. Főbb munkái ebben a kategóriában a Király és a bábkészítő (1976), az instant vadállatok (1986) és zjóna a kemencében (l988).1998-ban súlyos betegség szakította meg fáradhatatlan munkáját, távolléte alatt szinte megállt az élet a He/ne Kiadó science fiction-részlegében. Most, 1999 elején, felépülése után kezd visszatérni régi munkatempójához, így hát szerencsére továbbra is figyelemmel kísérhetjük az európai science fiction és fantasy egyik legjelesebb személyiségének következő évezredbeli terveit és álmait - s talán e kötetet követő, későbbi kiadványok révén magyarul is.Kohlstedt Roberto, 1999. január 13.