Mette Jakobsen

MINOU SZIGETE

FordítottaUpor László

Mette Jakobsen

MINOU SZIGETE

Libri KiadóBudapest

Copyright © Mette Jakobsen 2011Published by arrangement with

The Text Publishing Company, Melbourne.Hungarian translation © Upor László 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Mette Jacobsen: The Vanishing Act

Text Publishing, Melbourne, Ausztrália, 2011

Matilde-nak

És minél tovább, minél fi gyelmesebben vizsgálomaz említett jelenségeket, annál egyértelműbben

és határozottabban megbizonyosodom róla, hogy mindez igaz.

René Descartes

9

H avazott aznap reggel, amikor a halott fi út meg-találtam. A szigetet – rajta mind a két házat és a

templomot is – fehér takaró borította.Papa épp a halászhálót vonta be, amikor két kő

között megpillantottam egy kezet. Mint egy bűvész-mutatvány, olyan volt; szinte vártam, hogy hirtelen előbukkan a semmiből egy rózsacsokor – Hopplá! Nem csalás, nem ámítás! –, aztán tapsvihar. De néma csönd volt, a kéz pedig nem mozdult.

A fi út friss hó fehér pora lepte, a hátán feküdt, kö-vek bölcsőjében. A szeme lehunyva. Fölötte holló ült egy viharvert fenyőágon, onnan fi gyelt. A fi ú valami-vel idősebbnek tűnt nálam, talán tizennégy-tizenöt éves lehetett. A haja sötét volt, majdnem olyan sötét, mint az enyém.

10

– Papa! – szóltam, de alig jött ki hang a torkomon.A halott fi ú szája résnyire nyitva maradt, mintha

kérdezni akart volna valamit – de olyat, amit nehéz megkérdezni, olyat, amitől elvesztette a bátorságát.

– Papa! – kiáltottam. – Papa!Aztán futni kezdtem felé, elbotlottam, tovább fu-

tottam, Papa pedig elengedte a hálót, és a karjába kapott.

– Ne ijedj meg, Papa! – mondtam, egyenest bele a vastag kabátjába –, nem a Mama az.

Papa elment megnézni a halott fi út, addig én ott-maradtam a hálóval a parton, és fi gyeltem, hogyan kapja föl a fi nom havat a szél, hogyan kavarog a köve-ken és a homokon. Korán köszöntött be a tél.

November volt. Egy év telt el a cirkuszelőadás óta. És azóta, hogy Mama egy nagy fekete esernyővel ki-sétált a hideg reggeli esőbe. Egy év telt el azóta, hogy eltűnt, és Teknőst is magával vitte.

Lehet, hogy nem hiszed majd el ezt a történetet. Le-het, hogy tündérmesének tűnik, a képzeletem puszta szüleményének. Pedig igaz az első szótól az utolsóig. A halott fi ú három napig maradt velünk. Papa az ágy-ra fektette a kék szobában – úgy ahogy volt, fagyottan,

11

mereven –; és ő mindvégig ott maradt, amíg a posta-hajó el nem vitte. A sziget ma is megvan; olyan csöpp kis sziget az óceánon, hogy egyetlen térképen sem szerepel. Csak egy kereszt jelzi az elgyötört hajósnak a megváltás lehetőségét itt, a végtelen tenger közepén.

Papa hajnalban járt halászni. Bádogvödrét a mosoga-tó alatti szekrényben tartotta, a hálók a konyha hátsó falán lógtak, sötéten, sokat ígérőn. Amíg Mama el nem tűnt, Papa először mindig az ő csészéjét készítet-te ki az asztalra, majd kannában vizet tett a tűzhelyre, csak aztán kezdett a hálókkal foglalatoskodni. Mama szerette rögtön ébredés után meginni a kávéját, még-hozzá tejszínnel és cukorral, egy kis pávákkal díszí-tett, fi nom csészéből. Lassan kortyolgatta, kócosan, álmos szemmel.

Én azután is mindig elővettem a csészét reggelen-te, és kitettem az asztalra. Papa búsan nézte a kényes porcelánt. „Nem halt meg, Papa – mondtam ilyenkor neki –, visszajön, hidd el.”

Tizenkét éves voltam – vézna és langaléta –, egyál-talán nem hasonlítottam a Mamára. Mama nagyon szép volt, de ennek a szépségnek a természetét kép-telen vagyok leírni. Azt azért elmondhatom, hogy a

12

szeme szürke volt, már délelőtt csinos ruhát vett föl – kéket, pirosat vagy lilát –, hosszú vörös haját pedig rögtön a kávé után laza kontyba fogta, és madártolla-kat vagy bársonyrózsákat tűzdelt bele.

Aznap reggel, amikor a halott fi út megtaláltam, én ké-szítettem elő a hálókat, Papa ezalatt megitta a kávéját, csizmát húzott, kabátot vett fel, és nyakába tekerte a sárga sálat, amit még előző évben kötöttem neki, de láthatóan nem a legjobban sikerült.

Kint hideg volt és sötét, csak a templom távoli fényei segítették a tájékozódást. Apró, szúrós hó-pelyhek vágtak keményen az arcomba, a szemem elé kellett emelnem a kezemet. Kint álltunk az ajtó előtt: Papa és én. Nem láttuk az óceánt, de hallottuk a hangját. A lapos part kétszázhetvenhat lépésre volt a küszöbünktől. A bejárat és a víz között mindösz-sze egy hatalmas, kétszárnyú, kovácsoltvas kapu állt, amely magasan, büszkén uralta a teret. Reményte-lenül vágyakozott – így képzeltem – a kerítés után, amely sosem készült el. Theodora – aki több mint kétszáz évvel korábban felépítette a szigeten a két há-zat és a templomot – váratlanul halt meg, így a kerí-tésre nem jutott ideje.

13

– Indulhatunk? – kérdezte Papa, és vállára vetette a hálókat.

– Nem találom a kesztyűmet.– Vedd föl az enyémet.Ideadta nagy, gyapjúbéléses kesztyűjét, és fogta

a vödröt. A halványuló éjszaka közben úgy rohant felénk, mintha meg akarná ragadni az utolsó esélyt, hogy jelenlétét tudtunkra hozza.

Papa mindig kinyitotta a vaskaput, sosem kerülte meg.

– Úriember kaput nem hagy fi gyelmen kívül – kö-zölte.

A kapuszárnyak rozsdás csikorgással csukódtak vis sza mögöttünk, Papa pedig szokás szerint így szólt:

– Sorolj fel három fi lozófust, Minou!És aznap reggel – ahogyan minden reggel – kapás-

ból rávágtam a három nevet:– Kant, Hegel és természetesen Descartes.– Természetesen – nyugtázta, és kézen fogott.Az arcát nem láttam, de tudtam, hogy tetszik neki

a válaszom. Baktattunk együtt az ösvényen, aztán a part mentén – mint két vak felfedező – hínáron és sötét köveken, jégen és tengeri moszaton taposva, egyenest a halászóhely felé.