MIRCEA FLORIN ŞANDRU

A nagy terembenVersek

Cseke Gábor átültetésében

Alapkiadás:Kriterion Könyvkiadó

Bukarest 1988

2

TARTALOM

Maholnap (În curând)Az ablak (Fereastra)A krumpli (Cartofii)Kép (Imagine)Reptér (Câmpia aeroportuluí)Utcánk éneke (Cântec pentru strada mea)Az élet (Viaţa)Éjféli éhség (Foamea de la miezul nopţii)Kubikosok (Săpătorii)Gondolat (Gândul)Baleseti kórház (Spital de urgenţă)Éjszakai repülőút (Zbor de noapte)A kicsike gépezet (Micuţa maşinărie)Vonat a hóban (Un tren în iarnă)Afrikám (Africa mea)A forgalomirányító (Agentul de circulaţie)Gépbe írt vers (Poem scris direct la maşină)Egyik nap mint a másik (O zi ca oricare alta)Az írógép (Maşina de scris)Gyermekjátékok (Jocuri de copii)Radar-képemyő (Ecranul de radar – II.)Egy mesztic vallomása (Confesiunea unui metis)Gyere (Vino)A hegy (Muntele)Forgácsillat (Miros de talaş)Tanulj (Învaţă)Vasreszelék (Pilitură de fíer)Pihenő (Odihna)Micsoda (Ce este)A nagy teremben (În sala vastă)Életkor (Vârstă)Visszatérés (Intoarcere)Az est (Seara)Ne haragudj (Nu te supăra)A páva szomorúsága (Melancolia păunului)Erdő (Pădure)Kilátás (Privelişte)Még egy nyár (Încă o vară)

3

A szemetes (Gunoierul)Barát (Prietenul)Testek vakító napfényben (Trupuri în soarele orbitor)Árnyékgép (Maşina de umbre)Fütyörészel majd te is csöndesen (Poem alb)Mócok gázlója (Vadul Moţilor)Lupsai ősz (Toamna la Lupşa)Egy marék áfonya (Un pumn de afine)Verespatak (Roşia Montana)Függőhíd (Pod suspendat)Fehér láng (Flacăra albă)Egy állat (Un animal)Egyedül, képzelt szobában (Singur în încăperea imaginară)Kicsírázott krumpli (Cartofi încolţiţi)A szem (Ochiul)Röntgensugarak (Raze Roentgen)Tágra nyílt szemével (Cu ochii ei imenşi)A játszma (Jocul)Várj még (Mai aşteaptă)Térben lebegő város (Oraşul plutind în spaţiu)Fényzápor (Lumina torenţială)Egy vers (Un poem)Szavak (Cuvintele)Tűzbe néző (Spectacol al focului)Arckép (Portret)Az élet infravörösben (Viaţa în infraroşu)Csöndben (În linişte)Fekete méz (Miere neagră) – 1, 2Pisztrángászat (Pescuit de păstrăvi)Színes kenguru (Cangurul roz) – Részletek egy ciklusbólEgy száradó ruha (O rochie întinsă la uscat)Majd megajándékozom (O să-i fac daruri)Szelídnek tűnik az éjjel (Noaptea pare blândă)MelanieKüküllő (Târnave)Az isten jár-kel (Dumnezeul vine şi pleacă)

Cseke Gábor: „Vagyok a kicsi gépezet...”Névjegy

4

Maholnap(În curând)Maholnap a jövő századba lépünk, kérdemÉrzitek ezt?A toronyóra mánusaNemsokára átzökken az ezredév küszöbén, kérdésSzelíd gyermek lesz vajon, báránnyal a karján?Tenger a tengertől elválik napnyugaton. Egy évszázadVálik el a másiktól láthatatlan vonal mentén,Mezőnk lesz-e vajon, amelyben elpihenhetünkLesz-e békénk, szél dagasztotta hófehér ing?Ott túl mi látszik? akkor is megkérdem, ha közülünk egyesekbőlDomború hant, szállongó hamu marad csupánA majom megnyomja az állatsereglet gombjátS a forró gömb ölébe hull, a szendvicsTelefonon érkezik, a szénkupacok apadnakÉs kályhánkban algatűz lobogMilyen leszel Te, meg te és te? arcomatA tiétekhez közelítem, csupa füst és gőzSzakállam mint szél-cserzett férfié, nézzetek rámÜvegkezet nyújtunk egymásnak? arra várunkHogy a másik szíve kis kalitkából bújjon elő?Testünk húsa akkor is vérvörös, akár a rózsa?Akár a haláltól rettegő virág? A jövőSzázadba lépünk, érzitek?

Az ablak(Fereastra)Vörös karmú madár kopog az ablakonAmíg csak él, kopogTe, boldog ember, meg se hallodMint szólít és zokogÁllasz, kezed halántékodra szorítodA vasalt ablak szélénMagához szólított a távolS tekinteted dermesztő fagyátólA madár lezuhan, végeSzárnyára fröccsenő véreA földre peregEnnyi marad a délutánbólMár csak a szó, mi remeg.

5

A krumpli(Cartofii)

Egy vers a krumpliról, a századEgy tál krumplival kínálSült krumplival, főtt krumplivalVajas burgonyával, hagymás burgonyávalEgyszerűen pityókávalÉhes kölyköket, hadseregeket táplálMeg a kiöltözött urakat, a táncosnőket, a disznókatEllátja az interkontinentális vonatokat, az éjszakábaFúló lakodalmakat, az üzlet-Házakat, ahol a papagáj mind csak egyet rikácsolGold, gold, gold!Roppant császári krumplik, paraszti pityókákApró szeműek, csököttek, durvák, de omlósakMint nyelvünk hegyén a vajÁttetsző, súlyos, földízű burgonyaSós és kénízű krumpli, valóságos kézigránátCsírát hajtva a házak alatt, az útonA pincékben, a vermekben, a vasúti töltés oldalán legurulvaCsászári burgonyák, paraszti pityókákA Moulin Rouge-ban, a Kolibri Kabaretts-benA század felénk kínálta tálonFehérek, mint egy halánték, sötétekMint a napbarnította nő combja, a csajkában feketékMint a halál vize maga.

Kép(Imagine)

E város már-már szent bejáratánálE város kapuinál, amelyek fölöttRepülőgépek húznak elAz egymillió petárdakéntSzikrázó, dübörgő, fújtató ésSivító gépkocsik előttAz út szélén, a megtépázottCsend ölénJámbor zöld bokor guggol, felénk nyújtottMarkában kökény.

6

Reptér(Câmpia aeroportuluí)

Hosszan elnyúló reptér, hol a repülőgépek néha végignyalják a füvetAhogy elzúgnak fölötte, mindenütt leperzselt kamillavirágFütyülök integetek, senki se halljaA távoli kifutópályákon csak a szél süvít átÚgy húznak el a gépek, mintha sose lettek volnaEgy kölyök is bátran elalhat a fűben, meg nem zavarjákJönnek a távoli gépek, egyesek óceán szagávalMások narancsillatú partokon átJönnek, mintha csak hattyú röpülne, testük hófehérSzárnyuknak ütközik, elpusztul egy-egy madárHa elhúznak a rengő fű fölött, a magok kiperegnekCsönd ül a reptéri toronyban, az évszakokDalolva kitelnek.

Utcánk éneke(Cântec pentru strada mea)

A fűben valahol bogár sütkérezikVérfekete lábain mint apró tükrökben a fényÜgyetlen madárfiók próbálkozikAz árva galambdúc pereménNéma utca, itt jöttek valahaNagyúri zsoldosok száguldó lovakonA por kavargott, lányok visítoztakMa csupa hallgatag nyugalomHa ki itt rikkant, földet árul, cserépbeVagy kéken csillogó üvegetAz eperfa levelei a kút vedrébe hullnakAblakodban a búza már csírát eregetGólya libben a templom árnyékában, szárnya evezDió puffan a földön, a madarak párban szállnakKamrában szikkad a hársfavirágA régi halottak olykor visszajárnak.

7

Az élet(Viaţa)

Elmondjuk majd egy szép napon, mi láttuk EldorádótBejártuk a világot, sivatagokon és hegyeken átalkeltünkHáltunk a csupasz földön is, éreztük arcunkon a szél ostorcsapásátLáttuk az élet változó orcáját, életet és haláltHázat emeltünk, szerettünk egy asszonyt, volt egy gyermekünkLáttuk a sorjázva elhaladó napokat, maroknyi pergő levélAzt mondjuk majd egy szép napon, mi megismertük a boldogságotLáttunk haldokló városokat a földbe süllyedni, másokat hamuvölgyből kiemelkedniBoldogok voltunk, fiatalok, éreztük vállunkon a satnyuló izmokatAzt mondjuk majd egy szép napon, mi megismertük a boldogságotSzél perzselt, havazás cserzett, bőrünk szikkadt útiköpenyÍgy ülünk majd egy szép napon, pihenünkMoccanatlan, csak a gondolat útja visz EldorádóbaÉs mintha fákra, a madarak vállunkra szállnakKék ereinken billegve alusznakSzörnyű álmotVállunkon szunnyadnak, mintha fémsziklánMintha bárkán, mintha ledöndültFatörzseken.

Éjféli éhség(Foamea de la miezul nopţii)

Az éhség kék fűrésze moccanFölötted az éj, derengveLángol a kerítésen a hóMinden oly távoli, már nem érezzükA sötét rettegését, a halálfélelmetA hideg borzadálytA láz szorongását, a magány őrületétA vér irtózatátMit sem érzünk, csak körös-körül a házat

8

A lehunyt szemű, tovacsengető villamostAz otthonosan simuló lepedőtMicsoda mély nyugalomSehol egy nesz, csak a fagy vacogNe félj, csupán az éjféli éhségKék fűrésze; és a kezünkAmint fagyos alma után matat.

Kubikosok(Săpătorii)

Benzint öntenek a hóra, meggyújtjákElnézik csöndben a lángokat, mint sisteregnekKörbe-körbe, középen a fagyos földAz elszenesedett fűszálakKubikosok, fagytól püffedt arcok, kérges tenyerekPorcelánfehérekVékony lapockák, majdnem átdöfik a vastag gúnyákatNehézkes légzésük akár a nyargaló vadéFagyos fémhez tapad a bőr, csak cafatokban válik le rólaFelhasított föld, egy bivaly bendője, telefonhuzalokkalKővé fagyott kenyérdarab, kimeredő bölcsességfog a tetején.

Gondolat(Gândul)

Gondolatom most deltákban csatangol, torkolatoknálLagúnákon, dzsungeleken át, elhagyatott kastélyokbanVégtelen napozók finom homokján, a cellákbanBolyong, ahol az elítéltek szerelmi jeleneteket rajzolgatnakGondolatom millió telexvonalon átCikázik, hogy megtudja, még az elsők közöttA milliárdnyi friss hírtGondolatom a császári koncerten figyelEgy szépasszony térdén motozvaGondolatom alázatosan ácsorog az irodaPárnázott ajtaja előtt, hátha fogadjákGondolatom ez a csatakos eb, mely a koszos utcán loholS elüti egy autó.

9

Baleseti kórház(Spital de urgenţă)

A kórház fehér lépcsőfokairólIntegettél nekem és tovatűntélBelepett a nappal zöld pora, behintett az éj fekete kormaA reflektorok viháncoló porszemeinek sugarábanA nikkelezett hordágyon, kíváncsi tekintetek kereszttüzébenMiközben csöppenként szivárog beléd a vérA nyavalyás gépezetbőlMiközben a másodpercmutató csöndesen, mind csöndesebben szökkenMiközben egyre szédítőbb előttem a félelem szakadékaMiközben téged szájába vesz a szörnyÉs bömbölnek a nagy stadion hangszóróiMiközben a halál mezítláb járkál.

Éjszakai repülőút(Zbor de noapte)

Falvak az éjben, repülőből nézveFekete lyukak, hol kutyák vonítanak és szétmállik minden szóÉjszakai harcterek, repülőből nézveViharlámpák fényében, öngyújtó pillogó lángjánálKaszinók a repülőgépből, állomások, hidak, gigászi városokA vonat kiöltött nyelve, amint az éjszaka lejtőin felkúszikÉgők, világítótornyok a ködben, robbanó tankhajók a tengerenÁsító szakadékok, amik nem nyelnek el semmitVadászgépek, műholdak, üstökösök, nyomjelző lövedékekTávoli szigetek az óceánon, valaholMunkatáborok, de profundis clamavi domine teA karosszékben ülök és a légikisasszony lábát bámulom.

A kicsike gépezet(Micuţa maşinărie)

Majd túrót eszel és ütődött paradicsomotOlcsó illatpermetet használsz, futva robogsz le a lépcsőnSzáguldó húsköteg, aktatáska a hónod alattNyúlánk tünemény vagy, mely szalad, lihegA hivatal lépcsőin, felfelé

10

Jókora adag kalória vagy, amely ír, gondolkodik, te nyájas robotKi egymás alá rója a számokatVagy a kicsike gépezet, amely évente1 kiló acélt, 10 kiló zöldséget1000 kilowattot fogyaszt, te vagy az egy főAma bizonyos lakossági fő, az az egy fő a sor legvégénAz a fő az emelvény bal felső sarkábanAz a névtelen állat, mely nyolc óra után megsimogatja gyermekeitAz a szelíd fő, akit reggelente meglódít a győzedelmes nap.

Vonat a hóban(Un tren în iarnă)

Rezesbanda fújja, míg a vonatUtat tör a hóviharbanÉs fiatalok harsány hangjaSzáll, mintha torkukatHóeke takarítanáKúszik a vonat, átal a fantasztikus mezőnOdabent, az édesen bűnös melegbenAz álom csatakos szárnyú, szürke madárFérfiak, kemény combú asszonyok vallanak dőlveMinden verejtékben úszik, a boros korsókAz álmukban motyogó gyermekek, a rekedtenGajdoló, hazagondoló katonákA rezesbanda hangja a folyosón, ide-oda csapódik, így megyenHavakon át a vonat, helyi járat.

Afrikám(Africa mea)

Ti szomorú hazái a földnek, tiAkik az ujjongás kórusával leplezitekKönnyeitekTi szomorú, zászlókba bugyolált hazák, tiAkik nevettek, lengetvénElfáradt kezeitekTi szegény hazák, szerény

11

Igyekvő hazákReménykedve tódultok a terekreTi, az éhség, a maréknyi rizs hazáiTi, a sztrájkok, a vérA vad tánc hazáiFiaitokat a betevő falatértVilággá kergető hazákTi pompázó és szomorúÓriás szívei a földnekSejteni, amint felőletek vakító fényKözeleg.

A forgalomirányító(Agentul de circulaţie)

Peckes sziluettje, délidőbenAkár egy csillogó, szomorú hollóKinyújtott kézzel a nap előttBeint és ímeVágtába kezd a bivalycsordaSzelíd gépkocsik, gyilkosakPeckes sziluettje, délidőbenAkár egy elfelejtett víztoronyA gázmezőnLágyan sípol s máris keletről nyugatraMajd balról jobbra lódulunkMagában áll a déli fénybenA hömpölygő nappal a melléig érBeint, a város egy irányba áradMajd egy másikbaMutat keze, egy holló szomorú szárnya.

Gépbe írt vers(Poem scris direct la maşină)

Lapok a nyomdagép szájában, özönlő fehér, vörös, feketeSzürke. Lapok zsákban, tehergépkocsin, vonatonÁtható festékszag, szavak, villanófénnyel készített fotókHírek, hírek, hírek. Kecsesen vékony keretek között az élet; élettelen ólom, vonalak, cicomák

12

Porosan, szutykosan utaztam át az éjjelen, a vonat átszelte az éji mezőtKaptatókon kúszott. Egy asszony elnyíló szájjal aludt, részegek csöndes danája kéltDallama verejtékkel, hideggel vegyültGépbe írt újságcikk, otthon, a villamos hősugárzó tövébenBuszok az utcán, emeleti hangok, sarat, havat, szemetet szállítóTraktorok. A jegyzetfüzetben benyomások a hegyi városkábólSzennyes hó a fenyőkön, kis szatócsbolt dobkályhával, benne kekszMosópor, petróleum, egy asszony a könyvek között keresgél, zene bugyog előA kis hangszóróból, egy sziget, egy tócsaErdei vasút, behavazott bérc az elvadult, a kristályos csöndbenFalvak a völgyben, odalent; távolban repülőgép, egy menedékházBódító, fagyos levegő. Jegyzetfüzetet lapozok, kitépett lapok, gépbe írokNyomdagép torkába hulló szavak, hangok;traktorok szállítják a sarat, a havat.

Egyik nap mint a másik(O zi ca oricare alta)

Fiatalember, farmerbenTrikóján felirat: „I never lose in love”A lépcsőn lefeléAcélkosarat tologat a tejesAz üvegek hárfásan kocolódnakÁtvágok az úton, „Te barom” rikolt rámA teherautó sofőr; hajszál híja, hogy el nem ütöttElhatározom: ma mindent csak nyugodtanA gyerekek elnyílt szájjal alusznakA rádióban reggeli tornaHarsognak a hírek, indul a lihegő, szomorú reggelTeafoltok a szőnyegen, az ablaküvegenUjjlenyomatok: a gyerekek kibámultak az alkonyatbanJön a buszomCsellengő kutya a szemeteskukák közöttÉgő gézhalom a kórházi hamvasztókemencébenAz utcán lassan elömlik a fény

13

A kirakatokban felirat: „Fogyasszon tengeri halat”Fölkapaszkodom a buszraMa elhatározom: mindent csak lassan, nyugi-nyugi.

Az írógép(Maşina de scris)

Kis állatot tartok a kezemben, egy táska-Írógép, kérem, ne tévesszék össze egy aggyalMert nekem asszonta a szomszédasszony, hogy írni nagy könnyűségHa itten van magának ez a masinaAhogy az ezredes úr szokta mondani, én téged agyonlőnélekHelyedbe írógépet állítanék, meglátnád, ki nyerné akkor az ostábla-partitMit jössz itt nekem mindenféle szóval, az ördög se értiHa lenne egy szakasznyi költőm, ugyancsak megtáncoltatnám őketMi jön ki az agyvelődből, ha kicsavarod? Vér, mondom nekiMajd egy kék hiéna is, amely ha rád néz, sírva fakadMicsoda? kérdi, micsoda? kérdiVér, mondom neki, vérrel felelek neki.

Gyermekjátékok(Jocuri de copii)

Ha ki beszél, kivel áll szóbaHa ki hall, kit hall megHa ki figyel, kit figyelHa ki les, kire lesKi kicsodát, ki micsodátKi kicsodával, hogyan, miértKinek vezet fel, s kinek le az útjaKi él tovább, s kit üt meg a gutaHonnan, mióta, kiért, miértÉn, te, ő, mi, ti, mindenki egyért, egy mindenkiértA szelíd madár kiereszti karmaitA csöndes éj alvó vadat uszítGázolj előre, vértengeren át

14

Fehérlő csapdák mezejénHol senki se hallja és senki se látjaKi kicsodát, honnan, miértAmi van, nincsen, aminek látszik, romló tünemény.

Radar-képemyő(Ecranul de radar – II.)

Rádiólokátoros szakaszvezetőként megismertem a világotÜltem a radar képernyője előtt s elnéztemA városi nyüzsgést, a vonatokat, műholdakat, az alkonytMindent hallottam, mindent láttam, éreztemTéged is, téged is, téged is meg tégedAhogy a macska szeme lát a sötétbenAhogy a gamma-sugár átüt az ólomfalonAhogy az agyhártya finom ráncai szétnyílnak utat engedve a vérnekElnéztem a járókelők párálló arcátA testeket, előbb csak pontok voltak, majd egyre nőttekMíg teljesen kitöltötték a képernyőtLáttam az élet apró szusszanásait, mint a gázöngyújtó lángja, égtekLáttam, amit általában sose: a félelmet, az éhséget, a verejték véres glóriájátLáttam a magának valót, amint a magányosat keresteLáttam a férfit női combhoz érni s fröccsent a vérLáttam a nappal lángoló bőszületét, amint a homokon kialszikSáskafelhőt láttam átszelni a láthatártLáttam erdőből kimerészkedő állatokat a tengerhez ügetniHallottam zajos légzésüket, a csordák fújtatását, a zsákmányt szétmarcangoló vadak bömbölésétHallottam tengerimalacot ríni üvegbörtönébenMinden oly családias, közeli, élőMinden a reggel kristálykönnyében fürdikMinden oly kecses, mint az éjjeli tengerben növekedő szivacsÉn egyedül voltam, és egyedüliRádiólokációs szakaszvezetőként a radar képernyőjét figyeltem.

15

Egy mesztic vallomása(Confesiunea unui metis)

Amiért lábbal tiportak engemÉs azt mondták, vadbarom vagyokHordd el magad, te meszticAmiért engedelmeskednem kellett, mertÉjjel-nappal fenyegettekAmiért én is megundorodtam saját magamtólLeugrottam a szikláról, a tengerbe ugortamDe kupán vágott egy evezőValaki egy csónakból kupán vágott az evezővelPusztulj innen, te mesztic, hátrébbTe vadbarom, itt jön a Császár Hajója.

Gyere(Vino)

Gyere az állomások kongó termeibeA huzatos, szemetes peronokra, hol az ingázók bóbiskolnakA bevérzett, szelíd szemű váltóőr melléGyere a földalatti folyosóira, hol jámboran tenyész a saprofirum celestum, vagyis a penészAz apró ablakszemeken át úgy surran be a nappal mint alázatos élőlényGyere a nagy stadionba, hadonászni, üvöltözz teli tüdőbőlTombold ki magad, lásd a melletted állót zokogniGyere a sivár, elhagyatott grundra, hol a szél az úrS a hangszórók bömbölése se ér el, aholSzamártövis tenyészik dölyfösen, csikorogva, zölden.

A hegy(Muntele)

Menta, fenyő és éter illataA hegy és a sziklákon kígyózó útErdők, tavak, szürkülő homályban kúszó fellegekTiszta levegő, mint a talajvízJóformán be se légzem és éget

16

Agyamból kimossaA szavakat, a festéket, a fáradtságot, a nyomdagép szennyétMinden, ami van, lemarad, városok, vonatok isAkár a szedőgép zajában átvirrasztott éjszakákMa rólatok írokAkik az utcán, autóbuszon, vasúton nyüzsögtökÉs fehér tenyeretekben szorongatjátok e napot, mint egy zsákmányt.Ma megéneklem a büszke szarvastA fürjet, amint esőtől csillog a szárnyaA rovarokatMa agymosást tartok.

Forgácsillat(Miros de talaş)

Deszkarakást idéző forgácsillatHegyifaluból, a vízifűrész mellől; asszony a partonForgácsillat, az asztalos konyhaasztalt gyalulAlacsonyat, egyszerűt. Kezét cirkula vágta leFekete bőr-műkézzel jár az utcánForgácsillat, hófehér deszkákMézgaillat, még a koporsók is illatoznakMielőtt olcsó lakk terülne rájuk, akár a keresztekForgácsot köpik a gyalu, belecsavarja a levegőbeÖsszevegyíti. Vén mester szundít rajtaDélidőben, elnyíló szájjal; inasaÉjjel falusi lánnyal babázikForgácsillat; az élet lassan elvékonyulÁtlátni rajta, átütnek erei, csontjaiMinden nap lehull egy-egy forgács, lassan meggyűlRétegesen, lépteid elnyelő szőnyegAgy gőze, gerinc párája, forgácsillatHegyifaluban deszkarakás.

17

Tanulj(Învaţă)

Tanulj meg hallgatni, szól anyám, mert öreg és sok mindent látottTanulj meg hallgatni, mondja nikkelezett kalitkájából a papagájTanulj meg hallgatni, vartyogja a béka a tó közepénTanulj meg hallgatni, recsegi a rádió s kenyeret pirítTanulj meg hallgatni, hebegi a ló, szemüvege mögül olykor kilesveTanulj meg hallgatni, sugallja egy fej fölé függesztett szablyaTanulj meg hallgatni, mondja a szörny, különben elvisz az öregördögTanulj meg hallgatni, szól az öregördögElvégre ő is sok mindent látott márŐ is vén és feladta a reménytHallgatok és ím, csak úgy reszket a testemHallgatok, és hallom, vacognak fogaimHallgatok és vígan vagyokItt, a vakondok szűk járatában, a vakondok hűvös agyában.

Vasreszelék(Pilitură de fíer)

Sár és fémforgács, vasreszelék,,Nézz mán be a tizenegyes részlegre”, a szutykos sapkánEgy pillanatra fölfénylik a por, majd kihunyBádogot kalapálnak. Hangok, rikkantásokGörnyedt test ütemes remegése. Ifjú farkasokonHegesztőszemüveg, óriás kesztyűMunkaruha. Vasak halmaza. NövekvőFűszálak, miként a rozsda. Egy sziluett fönt, a csarnok hídjánKreppruhás lány, a pénzügyi osztályrólCombjait látva belesajdulA hátgerinc. Mária áll a magasbanÁttetszőn, vizet iszikAlumíniumbögréből. A vízben vasreszelékHomok. A híddaru karmai között tartja ezt a napot.

18

Pihenő(Odihna)

Városszél; vakító fényben egy férfi heverLevegőt szel a szitakötő szárnyaElárvult akác napba lődözi magjaitFényes nappal a férfi elalszikMadár csőrében utolsót moccanó bogárAz alvó félrebeszél, eltorzul az arcaSzél paskolja lehunyt szemét, az eső sósan pityeregKagylóba homokszem peregVárosszél; madár libben a testreSzárnyát a szemek fölé feszíti, a férfi mocorogFekete tolla, fekete csontjaA város madara, semmi fölött billegő madár.

Micsoda(Ce este)

Mi a halál kérdezi a halálMi a ló kérdezi a lóMi a bestia kérdezi a bestiaMi a jó kérdezi a jóMi a fény kérdi a szem a szennyes fénysugarat mustrálgatvaSenki sem tud semmitSenki sem lát semmit ebben a bizonytalan ködbenVálaszolj, kiált rám a halál, a ló, a bestia, a jó, a szem, mi történik?Képtelen vagyok válaszolni, a farkas gyomrából szólok hozzátok.

A nagy teremben(În sala vastă)

Az elektronikus számítógépek termeibenHol a levegő hűs, mint a talajvízA nagy repülőterek nikkelfalú csarnokaibanHol a terroristák bombái szunnyadnak

19

Kórháztermekben, hol a vér úgy buzog elő, mint a gázkitörésA törvényszéki nagyteremben, hol az elítélt körmét rágjaA roppant közcsarnokokban, ahol csak élettelen, magányos szám vagyokA radarteremben, ahol a képernyőn vörös és fehér combok látszanakAz állomások várótermeiben, ahol a patkányok kitartóan rágnakA hatalom tágas termében, hol a nappali őrületEgy aláírásra váró mappában lapulA valahol elkezdődő, véget nem érő termek sorábanMintha egyik szörny gyomrából a másikéba vándorolnékAz ünnepélyes termek sorában, ahol paránynak érzem magam és fázomMint egy szomorú állat, amely tenyeredből eszikÉs némán hallgat, ha megvered.

Életkor(Vârstă)

Hej, élet, te szügyemben rejtező jaguár, de bolond valálMennyi halálugrást néztek ki belőledMost meg szelíd alázattal kushadszHej, élet, te szügyembéli jaguárHogy rezdültek pattanó izmaid, hogyan csillogtakCombjaid, mint egy léglökéses repülő, remegő bőrödHogy rezdültek pattanó izmaid, hogyan csillogtakMekkora erőd volt, mily látásod, hallásod, tapintásodMi akkor eleven volt, most bágyadt csönd csupánHej, élet, te bősz ragadozóKeresztül-kasul kószáltad a földetMellkasod hogy nekifeszült a mindenségnekKörmeid aranyba vonva ragyogtakMost gyáván és nehézkesen heversz szügyem ketrecébenA fal mögött, ami vasrácsot rejt magábaSzájkosárral, elgyengült végtagokkal, megkopottBundádból alig néhány szál maradtHej, élet, szügyemben élő jaguárDe bolond valál.

20

Visszatérés(Intoarcere)

Még nyílnak a kertek a városszélen, ott élt a szerelmemNyáron nektártól kába méhek tanyáznak a meggyfák közöttAugusztus volt, egy rozstáblában letepert az álomBarátom fölött virrasztva, ki egy halálos vonattal végleg átköltözöttNem sejthetem, miért áll rajtam bosszút a mezőMondják, hogy egyesek a fű közt ballagóban a messzeséget járjákMások egy madár bűvöletében se szó, se beszéd, égbe szállnakS van, aki illatos szénában, dermedten alussza az igazak álmátJóságosan kuporognak a városszéli házak, ott élt a szerelmemMost is szólítom őt, ostobán, átal az idő ködénPedig felnőttem immár, s látom, semmi se a régiMíg ifjúságomból futja, bárhogy is félek, visszatérek én.

Az est(Seara)

A nedves tűzifa még senyvedőbenAkár az ing, az este ránk simulÖltözz belém, öltözz halálbaHol közelebb, hol távolabb állvaSajgó bőrödre szórjál homokotRejtsd el a fűben izzó homlokodHalld felfelé kúszó véredet az erek falábanA lovak ködbe vesznek a domboldalonÉgen a csillagok halkan dobognakA bolygók is rendre a tengerbe hullnakKardcsörtetéssel zsoldos árnyak jönnekPoros uszályukkal erdőt-mezőt befödnekCsípőd beleborzong a közelítő halálbaÖltözz belém, öltözködj életünkbeHol közelebb, hol meg távolabb állva.

21

Ne haragudj(Nu te supăra)

Nevedet noteszébe írtaAz utolsó nő, aki beírja nevedetTelefonnoteszébeRádesteledik, és ahogy állszA zöldes fényben, a körúton, lónak látszolNe haragudj, lónakCigarettádból szippantasz, míg ajkadra égHarsányan nevetszIntegetve, miközbenA nő arca a tömegbe vészLődörgünk az utcán, a hó, mint holmi állatKörülnyaldossa lábainkatAhogy állsz ott, lehajtott fővelLónak látszol, ne haragudjLónak bizony.

A páva szomorúsága(Melancolia păunului)

Szomorú estén egy páva rikoltNekünk rikácsol, a messzeségbenBolond szépsége élesen sikoltCsöndet s fagyot árasztó énekébenA kert fenséges lángokkal lobogMagánya mélyén rikoltoz az árvaTolla alatt szelíd vőlegény-szív dobogSzépséggel verve készül a halálraMint megszaladó késpenge a hangokonDalolni kezd, de odalesz a dallamA titokzatos, ártatlan rokon -Áll elfeledve a kerti alkonyatban.

22

Erdő(Pădure)

Megjössz a hegyekből a nyári alkonyattalA levegő, akár a menta, talpad elgyötörveZsebedben kéklő kökény; véred tüskéiElfehérednek a bőr alattKezedben fénylő magot szorongatszEgy küklopsz égő fejét, a mindenség lelkétA tűzmadarat, a foszfor-gyermeketÖrömödetA rothadást.

Kilátás(Privelişte)

A lépcsők tetejétől kezdődik mindenAzon túl a forró bádogtetőnNapozó asszony fájdalmas képeLátszikA lépcsők tetejétől kezdődik mindenA kis ablakon túlÜvegén át látni a lakótelepetZölden, kuporgón, fákkal tűzdelve, ágaikraLeveleket és papírcafatokat aggattakMinden a lépcsők tetejétől indulA láthatár vonala, rajta robogó mozdonyAz ég vonala, vadászgép száguld odafentA föld vonala, amin gyermek nyargalVonszol egy döglött madarat.

Még egy nyár(Încă o vară)

Bádogereszeken, betontetőkönMálló cserepeken még egy nyár leszivárgottA hivatalnok irodája földszínbe játszikMár-már a földdel egyenlő, ő pedigKivénhedt, számolni tudó ragadozó,

23

Betéve fújja a várost: ennyi s ennyi fő, lakásSírhely, aszfaltos út, sínek kilométereiMég egy nyár, zsibvásárEmberek, tárgyak, húshalmok a vágóhidak rakodótereinA város verejtékéből liliomok nyílnakEgy bolond hintóban képzeli magát, úgy dézsmálja őketA szemetes nyikorgó taligája nyománA mai nap is megszelídül.

A szemetes(Gunoierul)

‘sten éltesse, mondja a szemetes, itt vagyok‘sten éltesse, szól a szemetes, és hajlongPörög a fémpénz a levegőben, cseng-pengTenyerébe hull, ‘sten éltesse, mondja a szemetesHörög a gépkocsija, felszeleteli a levegőtÖntöttvas billentyűkön játszikKöszönöm, szól a szemetes, borongvaSzutykos, sovány, fiatal, borostája két hetesCsillámló, földszínű, rikító kukákat görgetViszontlátásra, mondja a szemetes és merőn nézPont a szemedbe, borongósan, majd eltűnikA kukákat rejtő téglafal mögöttLeeresztett függöny az összegyűrt, szennyes életA nappal maradékai, a némaság előttViszontlátásra, szól a szemetes és távozikA gépkocsi hágcsójára lép, viszi magávalA papírhalmokat, rothadt zöldségetGyűrt újságokat, a befejezetlen verseketEgy lány elszakadt, véres ingétLapokat, amiket egyéves fiam tépdesettCafatokraViszontlátásra, mondja a szemetesIntegető keze fekete madárA város lávájába süllyedőn, üdvöz légyMondja a költő.

24

Barát(Prietenul)

Ne haragudj, szól a barátomMiután bicskáját hátulról a vállamba döfteNe haragudj, miutánKiszakított egy csontot a hátgerincemből isNe haragudj, mondja ő, míg halántékomat simogatja, vöröslik a vértőlMíg megtörli bicskáját a nadrág élénMiközben egyre távolodik, már csak egy vérző pont talán.

Testek vakító napfényben(Trupuri în soarele orbitor)

Emberek a metróállomásokon, vasúti peronokon, lelátókon, utcákonTömeg, mindenféle arc, hangok, összepréselődő testekA moraj messziről árad, hallom a nyitott ablakon átMint egy vízesést. Ujjongás, zúgás, hahota az aluljáróbanGól! gól! gól! A levegőben robbanó szavak az égboltnak, kupoláknak csapódnakRoppant folyosókon hömpölyögnek, kihunynak és újjászületnek, elvegyül félelemÉs alázat. A kusza képernyőn sokszorosított arcok, már-már egybevágó formákSzínesek, szürkék, planktonok a tenger roppant levesébenEleven tömeg, lassú hullámzás, várakozás, meglepetés, eksztázisA hatalmas pályán a labda átszakítja a perc zsenge burkát, süvít, a lélegzet kihagyKenyér és játék. A gumiszőnyegre kiáll a nagy bohócMozdulatokból és füstből teremt szelíd, színes világotÓriás, vetített képek között téblábolsz, az illúzió útvesztőjébenA látszatok terében. Arcok, gázok, sorok, amiket lassan tapogat le a tekintetMajd előhívja, dédelgeti a képet. A gépkocsi ablakából nézem az utcátEmberek vakító napfényben, óvatosan mozgó, gépies bábukEgyazon mozdulat, egyazon tekintet, mely az utcára mered, a nagy hömpölygéstől kábánHalmazok, számok, számjegyek hunynak ki, nyájak az időben, az éjjel sötét kulimászába veszve

25

Kinyújtom a kezem, roppant körmeimmel kiragadlak a végtelenségből, te vagy az, te vagy, te vagyVérem veszettül forr, lángol, világlik és füstölKusza képernyőn elvegyülő arcok, testek a vakító napfénybenElnézlek a végtelenségben.

Árnyékgép(Maşina de umbre)

Árnyékom a falonSzavak árnyéka az itatósonEreim vézna, lila árnyaAsszonyi árnyék a fürdőszobaajtó tejüvegénA víz árnyékaA földön kúszó nappal árnyaFérfi és nő árnyéka, összefonódnakA zene árnyékaA kés árnyéka egy pohár vízbenKutyaárnyék az autópályánA téged merőn figyelő tekintet árnyéka, a félelem árnyaÁrnyék nélküli tárgyak a sötétben, kieresztett karommalSzürke bőrük feszülA város árnyéka kiterülve az égenRepülőgép árnyéka a vadászmező felettA ragadozó árnya az őzsuta vérző nyakánAz utcán csapatostól zsivajgó hangokMint kik börtönükből szabadultakA szürkés-fehér képernyő, rajta homályos képekA halál settenkedő árnya a mentőállomás alagsorábanA vers árnyéka, mely védtelen lángként a homokba fúl.

Fütyörészel majd te is csöndesen(Poem alb)

Egyedül meszelek, ez itt a festékszivattyúSzéthinti a sűrű masszát, ezekA kezeim, melyek a fogantyúraTapadnak, ez itt a cső, melyen átHűs permet zúdul a falra sörétkéntEz az utolsó emelet, ameddig az eget látni

26

Végtelen lakótelep, és pár madárLebeg az alföldi huzatbanEz vagyok én, a férfi, aki meszelEz meg az egyéves fiam. Te isMeszelsz majd egykor, pajtásNeked is bosszantja majd az orrodat a mész szagaÉs te is ugyanúgy kened az új rétegetA falra, „ez hát az örökkévalóság”Fütyörészel majd te is csöndesen, mikéntIfjú öreged teszi e pillanatban,Görnyedten a fénytőlBenned is feldobog majd e csöndes örömS míg meszelsz, hiszed te is, hogy a világÁltalad épül ittA magasság tomboló viharábanHa eljön az idő, kihajítod te is a régi újságokat, a fölösleges könyveketNéhány holmit őrizve meg, akárcsakJómagam erdélyi tanító apám utánEgy-két emlék, pár fényképÓcska borotva, California Silver az acélon, egyCsomag dohos szivarkaÍgy lesz ám, fiam, ki egyévesen rúgkapálszA cikkanó fénybenŐrizd meg, kérlekEmlékül ezt a verset.

Mócok gázlója(Vadul Moţilor)

Alkonyi víztükör füröszti arcunkHomályló erdők, minthaDidergő nyájak, tülekedveAz éjszaka termeibenA vadul jajgató hegedű roppantRést hasít a csillagok közöttA folyó a parthoz loccsanÁlmunkban útra kelünkA néma dombokon átA régi fák között, a vízenElúszó hattyútetemek

27

Lupsai ősz(Toamna la Lupşa)

Fényverte dombon a házakA retinán aranyba vonvaA szemhéj rése mentén, csapongvaVakító krómmadarak szállnakA pillanat hasító pengeFagyos hidege agyba hatolÉrzem hogy sajog valaholFekete pókfonálon lengveTávoli hang míg rátalálÉbredő párja a hegyenA fákban némán felderengA szelíd elhaló sugár

Egy marék áfonya(Un pumn de afine)

Egy marék áfonya fehérlő háncskosárbanUjjaim közt lepergő, síkos feketeGyöngyök, érzem, mily fagyosSötétség mélyén a kígyó szemeKései nyár emlékezemHegyi tisztáson ballagokÁfonyát szedünk, s mint nyelvem hegyeJátékból talpig fekete vagyokAkárha láthatatlan vad szuszognaAkárha vérem hajt odaElmart kamasz, otthoni szökevény„Soha szebb ősz soha”

Verespatak(Roşia Montana)

A hegy színei szanaszét az égenAz ég színei változékony, szél sodorta színekÓriás árnyak, átkelőben a kaptató úton

28

Lehunyt szemedVaksötétjében a hely útiköpenyes szelleme, lovonA köves ösvényenAlburnus MaiorHolt rétegek, eleven telérek, vér és aranyRégi tárnákban a megfagyott pillanat, belőle telik ki a századFelcsillantja a hűvös fémeketA régi kocsmában, a füst mélyén hegedű sírGyöngyöző pálinka, agyagkupábanHangok, házak a mélyben, időbe tűnt, emlékezetbe fúltVilág, Eldorádó

Függőhíd(Pod suspendat)

Drótkötélen függő híd a hegyifolyón általLeng, inog, míg átlépdelek. Órákon át, mozdulatlanul, a mélybe bámulvaVízben a kövek, millió folyékony göröngy, belefájdul a könnyezőSzem. Vízi zúzdaA fakerék sugarakká bontja a NapotAz időt taszítja. A parton motorkerékpárÓcska Simson. Fiú és lány követ dobálnak a vízbeSzavak nélkül értik egymást. LengőhídDeszkapallóra tűző nap hevePisztráng uszonya hasítja a vizetFűzfák, füvek. Lovas közeleg, a háttérből kiválvaA vászonra lép. Folt az égen vakítóFényben. Foszló füst körvonala, kamaszkoromRégi híd, korhatag.

Fehér láng(Flacăra albă)

Letűnt idő, kőbe fagyvaAlászálló ösvények a fehér hegyi lejtőnBeomlott átjárók, vízesések, erdőkA levegőben kővé vált hangok. Lassan, felfeléMíg az este elönti a fennsíkot s a városok belevesznek

29

A mindenségbe. Egyedül induljHúzd fel a hidat, tomboljon némán mögöttedA nap dühe. Egy időre felejts el mindentLégy alázatos élőlény, csak érzékeidnek és ösztöneidnekEngedj, azonosulj a tájjal, a láthatárralA tűlevelűekkel. Élj elhagyott kunyhóbanFogyassz szárított húst, gombát, igyál hűs hegyi patakbólÁllítsd meg az órád. Figyeld az egetAmint nagy ábrándok felhői borítjákÍrd meg a tökéletes magányVersét, fehér láng, elfogyóban

Egy állat(Un animal)

A nyitott ablakon át beszökken a házba a szürke századHatalmas állat, szőrös, szelíd, elcsigázottMellső lábaira fekszik és engem nézMellső lábaira telepszik és nevetPár pillanat, s vasfogait is fölfediVérző állkapcsát mutogatjaBendőm teli van hazug szobrokkal, mondjaBendőm teli van hazug istenekkelTestem szomorú láthatárHol együgyű sasok kóvályognak, karmaik odalettek.

Egyedül, képzelt szobában(Singur în încăperea imaginară)

A falon túl egy hang, majd egy másik, vízcsobogásEloltott fényű repülőgépFényszórók fúródnak a sötétbe, közelről átdöfikMég süvít beléVonatfüttyök, csikorgó fékekMentőautó száguld a haldoklóval, közömbösenBelépek az éjbe, mintha védőfüggöny mögéMintha füstben, nyomomat vesztemA nappal lassan bevonta éles körmeit, megcsöndesedettDölyfös ereje odavanA jelentéktelen események, e buzgó rágcsálók barlangjukba

30

Tértek, elült az eszelős nyüzsgésMagam vagyok, képzelt szobában, agyam páncélja mögöttSemmi se moccan, csak a lélegzet, csak a vérCsak az éjszaka apró, elektromos szikrák lyuggatta palástjaLassan kaptatok a vers dombján, ődöngök az éjben. A szavakSzédítő magasságból hullnak alá, távolrólMint éjjeli madarak, a vasrácson gyülekeznekÉgnek, fénylő füst szállong, felszívódnak a légörvénybenAgysejtjeimben csupán a formájuk marad fennCsak a zuhanás, csak az árnyék.

Kicsírázott krumpli(Cartofi încolţiţi)

Dermesztő pince, koromsötétEgy fénysugár se hatol rajta átFekete éjszaka, akár a bálna gyomrábanMint a barlangban, a pokolmélybenMinden mozdulatlan, fény seholMint alagútban, halad előre az élet, növekszik infravörösbenZárt terekben fogyatkozik, önemésztő, új formák, fehér burgonyaindaFurcsa, hallgatag formák, vak halak az óceán fenekénOxigénmentes életKitartás, mondják a burgonyaindák, összefonódva a sötétbenKitartás, mondják, egymáshoz egyre közelebbAz elsötétítő papír mögöttSemmi se rezdül, fény sehol, se csillagok,Se a ragadozók felizzó szeme, csak a csöndCsak a penész, a hegyre kaptató rovarokKövekhez koccanó páncélzata.

A szem(Ochiul)

Szemem, annyi törvénytelenség után, most megpihenLecsukódik és alszik, kinyílik, könnyezikIdegen nő combjára tévedt és megkívántaSzembenézett az igazsággal és rajongott érte

31

Látta a szennyet és a gyémántot, és rájött, melyik másikElnézte a kelő napot, és látta alkonyatkor isAz erényesek arcába tekintveLátta a kőtáblák törvényeit, szerinte sántítanakLegelt színorgiát és sugara átlépte a látóhatártKételkedett a látottakbanMindent megértett, az igaz fényt szeretteSzemem, annyi törvénytelenség után, most megpihen.

Röntgensugarak(Raze Roentgen)

Meztelen testek, nő és férfi teste a röntgenkészülék előttMost nem kívánják egymást a sötétben, fázósan ácsorognak a hűvös sugarak özönében„Mélyen lélegzeni”, mondja az orvosLátszanak a bordák, a fehér és vörös zsigerek alig lüktetőHalvány körvonala, mint holmi élettelen hártyák, reggel vanEmlékszem, ahogy a tengerből kibújtunk s mindjárt egymást kerestükEmlékszem, ahogy a szakadó esőben rohantunkA hegyi úton, emlékszem a zenéreEmlékszem, ahogy orrlyukaim sivítva, vérzésig habzsolták a levegőtEmlékszem, ahogy tapintó ujjbegyeim legkisebb érintése is lángra gyújtott„Mélyen lélegzeni, mondja az orvos, mélyen.”

Tágra nyílt szemével(Cu ochii ei imenşi)

A színész egyedül deklamál a tükör előttA képzelt publikumnakA hangszórók magukban harsognak a nagy stadionbanA fűben egy fehér, piros és fekete tollazatú madár csupánAnyám a fáskamrában, motyog magánakAz ósdi bútorok közt, amelyek apámat idézikA papagáj, a vak ember, a tanár, a sarki boltosMind magukban beszélnek

32

Zengő hangokat nyel a nappal tölcsére, mintha óriásPorszívó zsákja dagadnaRétegesen lerakódó szavak, mint a homokMint a salak. A végtelen magánybanKarod kinyújtod, érzed a melletted lévő testetNézed, pupillád pupillához ér, félresiklikTest test mellett, szorosan, utcákNövekvő lármájaTanulj meg hallgatni, kérlel asszonyomTágra nyílt, nyirkos szemévelVékony és jéghideg nyakávalPillantásával, melytől felragyog e szennyben úszó este.

A játszma(Jocul)

Ez az igazság, ifjú barátaimEgy évtized háromszáz költőbőlVálaszt ki egyetlen egyetUgye, halljátok a nagy tétek zaját, az érmek csörögnekFej vagy írás, fej vagy írás, fejNézzétek, a rulett tűje mint szalad, les jeux sont faits messieursNézzétek, a nagymester föltartja egyik kezétA másikban szónoklattant szorongatÁll az urna előtt; kétszázkilencvenkilenc fekete golyóCsak egy a vörösElőttünk a végtelen mező, rohanunkBolondul lüktet a vérÉjjel-nappal írunkA mező szélén az Enciklopédia várCsak egyetlen üres lapot benne, ezért mondomNe orroljatok a Kritikusra, ő csak egyet tudFej vagy írás, fej vagy írás, fejNyugodjatok meg, jó költőtársaimEgyikünk, ha kidől, katonás kefefrizurával ott terem a másikVersével a hóna alatt vágtába fogEz az igazság, jóbarátaim, a századHáromezer költőből választEgyetlen egyet.

33

Várj még(Mai aşteaptă)

Türelem, vers, várj mégKét gyermek ül a vállamonMint tündöklő szárnyakKönyörülj rajtam, vers, türelemA rugó, az óra fájdalmasan szorítanakFújtatva loholok utánad a villamosok köztKenyeret vásárolok, pörölökA díjbeszedőkkel, váromA gyűlések végétMég tűrjél, versEgy órát, egy napot, egy évet, egyszerű firkász vagyok, a napSebezhető pontom, édeskés, akár a rétesGépek bőgnek, mint a felnyársalt madarakIszkolok a lépcsőn, hajam lobogFeléd szaladok, gyorsan megsütök két tükörtojástA tűzhelyen, Arisztotelész úr szerint„A mozgás örök”Gyermekek zöld labdája pattog a sétány kavicsánTürelem, vers, még várjál...

Térben lebegő város(Oraşul plutind în spaţiu)

Plakát, egy csésze tea, telefon, hamutartóLapok, könyvek, fényképek rendetlen halmazaA hosszú folyosón árnyék, a gépírónőTelexen jött hírek, nehéz szagú ólom a szedőgépbenCikket írok, s hirtelen kerekedő falevélillatLevelek az utcán, a házakon, hej, emlékezik a véremSzaga, akár az ázott leveleké, az iszapé, a tavakon át sikló vad szelekéRőt állat vergődik a fűbenA magasfeszültségű vezetéken madár szenved, a szuperszonikusRepülőgép megsemmisül a légkörbenSzínpompás képek a retinán, olykor felizzanak, álmomban zöld hegyet láttamA forrongó vízesés párállva a mélybe zuhant;

34

meztelen felsőtesttelÁtúsztam a tengert. Lassan megjön az éj, a vadállat felizzó szemeiKitapogatják a vasutat. A város a térbe libbenKinyújtom a kezem, fénylő gömbként tűnik el a felhők mögöttFázom is, nem is, füstölgő szavak, cikket írokA reggel kajütablakán friss újságok záporoznak alá.

Fényzápor(Lumina torenţială)

A reggel, akár egy tengeri hullám, oly friss, erősTestem lágyan elomlik a fényzápor ostromábanMég minden oly zavaros, mint búvárnak, a mélység, mint érzéstelenítéskor a zúgó halántékA nappal villámgyorsan átzúdul az utcákon, mint a légörvény, előtörÉlek. Élni fogok. Újabb nap rakódik életemreTestem lebeg. A test kardként hasítja a levegőtMindent külön érzek, fájdalmasan, felajzvaAz űr már messziről bűzlik; cementszag, a halál szagaÉs ez a bágyadt szem, fakó retinávalHogyan tobzódik a záporozó fénybenHogyan nyeli a formákat, lubickol a színekben, hogyan könnyezikA hátgerinc, mint egy hiéna, szimatol, ugrásra készenÉlek. Egy asszony kél át az utcán, eszembe juttat valamitA reggel, akár egy tengeri hullám, oly friss, erős.

Egy vers(Un poem)

Mit írsz? kérdi ajtót nyitva a gyermekVerset, felelem, egy verset az alkonyatrólMiért épp az alkonyról? kérdezi, olvasólámpámFénykörébe lépve. Mit írsz? kérdi asszonyomAblakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőtEgy verset, mondom neki, verset a magányról

35

Miféle magányról? kérdeziKilép a lámpa fényköréből. Mit írsz? faggat apámA folyosó homályába veszve. VersetEgy verset a halálról, válaszolomHogyhogy a halálról? hökken meg és zokogMit írsz? érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedőA boltos és a bürokrata. Mit írsz? kérdeziFőnököm, míg a nap eseményeiA nyomdagép tölcsérébe hullnak. Verset, egy verset, mondom nekikVerset a csendről. Miféle csendről? szól asszonyomCsend még álmunkban se létezikSikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál. Nem szeretem az alkonytSzól a gyerek. Szobámba térveKuporgok a sötétben, elalszom, és senkinek se jutok az eszébeHa egyedül vagyok, fehér és fekete lovakat látokEgy fehér lovat és egy feketét, így az apám. Torkig vagyok a halállalMondja az orvos. Mindennap meghal valakiA cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítveMíg a rokonok értük jönnek. Sose szólsz semmit, mondjaA szomszéd, nem hallom a hangod. Hallgatok. Lassan elfogynak a szavakA csendről, az alkonyatról, a magányról, a halálról.

Szavak(Cuvintele)

Bársonyos, selymes pelyhek, azbeszt- és cin-foszlányokJégszilánkok a földalatti vezetékenA vénákon, verőereimen, a vérbenSzálak, huzalok, fénybe vesző sávok, sötétségVillamos impulzusok, mágneses mező, csíkokA porban, a kőzetben, a ködben, a vasbanFénylő élőlényekként kergetőző szavakDrótokon, óceánközi vezetékeken átHalkan fecsegve, lecsifocs, locsifecsZizegve szanaszét görögve, mint hűs sötétekSzelídek, gyávák, számonkérők, bujákSzavak, kihunyó elektromos lángok

36

Nyomukban finom koromRitkás fuvallat, rettegés bódulataSzavak, apró fehéregerek, szaladnak, körmük kopogSzelídek, gyávák, számonkérők, buják.

Tűzbe néző(Spectacol al focului)

Lángoló benzinfolt az aszfalton, a sötétbenEgyre áttetszőbb, illó testeA levegőbe vész. A földgáz halkan sziszeg.A kályhán, tavirózsa az acélos fénybenA szesz, a szesz kék lángú fuvallat a kávés-ibrik alattA szeszfőzőben, gyepszőnyegenÖngyújtó csöppnyi lángja a sötét folyosónFelfénylik tőle egy asszony arca, árnyak lobognakSátortábor a végtelen mezőn, repülőgépből nézveLáng a kőolajfinomító fölöttFények az éjben, reflektorok, ablakok, lámpásokFény özönlik belőlük, szerteszétFekete gömb, benne felaggatott fényekLángok, szikrák, foszforeszkáló csíkok, lüktető pillogások:A fény óriási mágnes a sötétben, érzi eztTestem, a tűz mellé húzódik, újraéledRovarok táncolnak az utcalámpán, bűvöliŐket a fény, a vadállat is a rőzsetűz közelébe búvikEgyügyűn bámul, nyújtózik a melegben, belealszikA dombról elnézem a várost, égő kőolajkútAz éjszaka heves vízsugarai eloltjákA tűz, a látvány; közelebb, közelebb, én magam isMerő egy láng vagyok.

Arckép(Portret)

Ez itt a költő, a saját lábánHa az utcán jár, könnyen összetéveszthetőA házgondnokkal, a rikkanccsalA civilbe öltözött rendésszel

37

Ő az írógépAz éjszaka zakatája, ami az öregek idegeire megyŐ a bolondŐ a szavakra vadászó bolondŐ a lantfarkú madárŐ nyájas, hallgat, megért, lát, érezŐ az írógépJárkál az utcán, ahol könnyen összetéveszthetőPedig inge alatt töltényheveder, szavakkal, roskadásigÉs nem kegyelmez, nem kegyelmez, nem kegyelmez.

Az élet infravörösben(Viaţa în infraroşu)

Körülötted erős fény, a tárgyakon felizzikKiemeli őket a sötétbőlLüktető formáikat az égre vetítiSzínpompás világ ingerli az érzékeket, megvonaglikAz illúzió gépezete, tökéletes színjáték, színészekkel, tapssalAmit nem lát a szem, infravörösben esik megCsak a hús, az agyhártya érzi, a vakon zubogó vérSugarak és árnyfoltok barlangvilágaA méhlepény mélyén, az eredendő semmibenVörös-fekete világ, ismeretlen erőkkelGőzökkel, hősugarakkal, jelekkelSzokatlan formák születnek, kimúlnak, lebegnek az utcák, a házak felettA szobákban; a tárgyakhoz tapadnakÉrzi őket a hátgerinc, egyensúlyozó patkányok a nikkelezett korlátonSikló denevérek a csöndes homálybanAz élet infravörösben; égnek kis molekulákA sejtekből apró gőzpamacs szállBőröd szikrázó elektromos csíkokat hagy maga utánKiereszti szépmívű karmait a szívÉs üvölti: élek!

38

Csöndben(În linişte)

Csöndben, a pince kulcsolt kezű boltívei alattAz ódon fal tövén, hol gördülőVízcsöppek fénylenek verejtékezik a földEgyedül, halántékra szorított tenyérrelAzonnal meghallod a felpolcolt almaLágyan moccanó neszét amintFriss fenyődeszkán forgolódikCikkan mint sok-sokHűvös harang, lebegveMiként a köddé váló lelkekAlmák, lüktető nagy, vörös vértestekA téglaboltív alatt, almákA szénában, roppant súlyosakAlmák, vékony dér páncéljába vonvaBennük még lüktető gyermeki lelkünk.

Fekete méz(Miere neagră)

1.Fekete méz, te keser-édesNyelvemhez ér s már istenedek,Fény aprította árnyékszeletek,Múlóban a nyár, elhagyni képes.Fatörzs mélyén vadméhek odvaA füst a rajt jól tova űzte.Levelek, ágak fúlnak a tűzbe,Gömbölyű forgács gyűl ma halomba.A kas lepusztult, tünedezőben,Kezem a lép után matat.Keser-édesség a nyelvem alatt,Fekete vadméz, istenedőben.

2.Fekete méz, te keserű-édesMennyei íz a nyelvem hegyénÁrnyékot szabdal a déli fényMicsoda nyár, furcsa és véges

39

Vadlépet rejt a korhadt fa odvaA bolyt ki tudja mily füst űzte elAvar fölött az égő ág perelSzilánk dől a fejsze szerte dobjaMálladozó lép romló telepeKezem a maradék viaszra tévedNyelvem hegyén, te keserű-édesMennyei ízű vadméz, fekete.

Pisztrángászat(Pescuit de păstrăvi)

Kezeimet vállig a vízbe merítettemVérem megfagyott, meztelenül gázoltam a hegyi folyóbaBőröm fénylett és gőzlöttBelesajdult lassan a sodrásbaÁmuló szemem a víz alatt kinyílottVakító kavicsok, áttetsző anyagA folyónak hószaga voltIszap, kökény és menta illataKőre fonódtak ujjaimFehéren, bársonyosan, lesben állvaVéres kamaszkezemTapintásra, szorításra, fogásra készenVadászó ragadozó voltamGyöngyház karmaim közt a zsákmánySebespisztráng, pikkelye fényesA hegyekben elolvadt a hóÁrtatlan kegyetlenséggelNéztem elhaló vergődéseitMellemre, hátamra szórtaA freccsenő víz véres cseppjeit

Színes kenguru(Cangurul roz)Részletek egy ciklusból

Apám kezében a kezemMintha játékbabáé volnaDe azért apám büszkén fogja

40

Hasonlítunk, kétségtelenHozzáérek, rögtön megértiMintha szólnék, mintha játékKötne, láthatatlan láng égUjjaink között, mindörökreApám kezében – a kezemHazafelé, míg tart az álomÉgi utakon, csillagáronZsendülő búzaföldeken. *Fényben állt minden, akár egy álomAblak, ház, udvar, gyümölcsfák, az égFélig lehunyt szemmel is látomA titkok titkát, míg hív a messzeségElbódított a füvek illataA kút fölött rengett-ringott a páraÉreztem: minden a maga helyénŐsidőktől mintha tükörben állnaA lépcsőt mászva körbenéztem énNyíló ablak a végtelen világraA föld s az ég felkéklő pereménHázunkból vezetett az út a határbaAzon túl meg, inkább csak sejtelemFalu, az erdő, folyó, hegyek, a rétHomlokom mögött születő világTávcsőben látott ezüstös, tiszta kép. *Fehér iszákban édes, ropogósEgy feketében pedig vadcseresznyeNagyanyó vajha hozzánk érkezettÜnneplőt öltött, úgy cipelteKora reggeltől az ablak előttAz utca hosszát lestük, jön-e végreVersenyt futottunk, ki nyisson kaputAzt kapja föl elsőnek az ölébeAlma- és szénaillatot hozottA hegyi faluból, hol zúg a fenyvesFehérlő, érdes, gyöngéd tenyereFejem búbja, homlokom fölött repdesA házba lépett, mi meg utána-Zúdultunk, repeső szívvel, lelkesenVezettük a hűs tiszta szobába

41

Kíváncsiskodva, szájtátin, csendesenKörülültük, mint kotlót a csibékTürelemmel, hadd pihenje ki magátElnéztük hosszan, amint kibomlikAz otthonról cipelt két nehéz iszákNem kellett nékünk immár semmi semMást se láttunk lábánál tülekedveFehér iszákban édes, ropogósFeketében keserű vadcseresznye. *Csíkos csergébe bugyolálta testünkKét bivaly állt a házunk udvaránSötét bőrük fehér páráit lestükAz éj füstje fölöttük lobogottBeleborzongtunk hűvös harmatábaKapu nyílt és a bivalyszekeretBallagni hagyta egy távoli világbaVasárnapon, egy szekér s rajta miKölykök, kik titkon nem alusznak éjjelEgy hegyi faluból mentünk virrasztaniEgy vásárba, mely álmainkban vész el. *Ha letépem, a kis virágKezemben fáklyaként világolÉs minden ragyogó sugártólFényesebb lesz a napvilágAblakomban szépen lobogGyermekkori éjszakákonVarázsgömb, benne magam látomAkkor is, ha ébren vagyokRemegő színes csillagomMint egy hegedű, búgva zengettÉjszaka ma is megijeszthetIllatától nem nyughatom. *Gyermekként színes kengurum valaAblakom mellett strázsált egymagaÁlmából nyíló szeme sugaraMintha a létbe tért volna hazaÚgy néztem őt, rózsaszínű valaMarkomban óvtam, ne essen baja

42

Levél remegett, ághegy csillagaÉs néztem, néztem őt ábrándosanGyermek voltam, s egy kengurum valaAz ágyam mellett strázsált egymagaÉs útra keltünk ketten néhanapHegyeken-völgyeken át, hallgatagValaha színes kengurum valaSzéltől is óvtam, ne essen bajaGyermek voltam, rügyező rózsafaVirágos ablak málló illata. *A varázstóra emlékszel-e még?Míg szürke fák hajoltak rá a jégreA hulló hó hűvös arcunkra ér lePedig gyémántot szór reánk az égGyermekkorunkban, világ kezdeténEgy égi tó jegén, sorsunkra hagyvaSzelíd, földöntúli arcunkra fagyvaBuzgó örömként világlott a fényMint ki selyemre, úgy léptünk a hóraEzüst szánok száguldoztak velünkNetán az Északi Sarkra megyünkGyöngén verdeső szárnyakon suhogvaTe hótiszta tükör, gyermekkoromJégtáblák között, Nansennel, kutyaszánonFagyos gyöngyök gyűlnek egyre a számonHull, csak hull, s hogy mióta, nem tudom. *Anya és apa fényképről néz le rámAnyukám hószín fátyolruhábanSzürke öltöny és kalap van apukánSzombat este volt, így mentek bálbaMég sose kísértük el oda őketAlig-szülőket alig-gyerekekEgy titokzatos hegedűhang mélyenBúgott a víg, bársonyos éj felettA táncteremben sok-sok tükör kéklettA csillogó gyertyatartók közöttS mint ki álmok palotájába tér beBorzongva léptük át a küszöbötGyerekként a fal mellett, vigyázzbanSzédülve forgott velünk a világ

43

Tangó, valcer, táncoló fiúk, lányokSodorták messze anyát és apátSok selyem, fátyol, csipke suhogottVillogtak kékes tükörkeretekAnyáékat így látjuk álmainkbanAlig-szülőket alig-gyerekek. *Mezítláb jártam sok-sok nyáron átMelengessen a föld, a füvek selymeKiszaladtam a rétre, surrogottA tarló, mintha súrlókefe lenneAz úti por bársonya rásimultTalpamon át a nap melege áradtMint bolygó árnyék keringett az ölyvPrédára lesve, kiterített szárnnyalFeledtem mindent, vonzott a berekHegyipatak, a sok merész kanyarralVizébe léptem, lángra gyúltam énS tűzként sodort, a fodrozódó habbalLábam egyre csak síkos kőhöz értKözöttük fürge pisztrángok cikáztakCsöndes füzek és juharfák alattVize ma is csobog, mossa a gátatNyáron mezítláb jártam mindenüttTalpamon át a nap melege áradtIzzó gömbje prédára lesve ringA falu fölött, kiterített szárnnyal. *Cseresznyefák közt egy madárijesztő, seregélyek rémeRajta nagyapó bő és molyetteRégi posztóruhájaTán még viselte fiatalon. Most ágak közöttCsüng, belseje csupa szalmaÉs vigyorog. Szörnyűség, borzong nagyanyóÖltöztetnéd másbaMintha téged látnálak odaföntNagyapó kuncog. A madárijesztőKarjával int, a seregélyek tovaszállnakÉs a piros cseresznyék tavasszalÉrnek.

44

Egy száradó ruha(O rochie întinsă la uscat)

Még érzékelni tudom a szépet, ott látomAz alvóváros koszos tömbházai köztA lepusztult erkélyeken vagy a penészlepte lépcsőkön.Mindig van valami szép e szomorúságban,Egy színpompás részlet, egy nyugis hangEgy libbenő függöny, egy száradniAkasztott ruha, az ajtó alatt beeső fény.Több van, mint az újgazdagokBarnára, narancsszínűre, vörösre pingáltEgészségtelen villáiban,Több, mint a cigányvajda palotáiban,Több, mint a Népek Háza giccses csarnokaiban,Gipszcirádái közt az Agyonlőtt szelleme kísért.Valami szelíd és szívszaggató ami a külvárosokban pislákolMeleg, sugárzó élet.

Majd megajándékozom(O să-i fac daruri)

Rajokban, miként muslincák a szeszre, sürögnek a lányokPénzes pasasok körül, kik társadalmilag is jól szituáltak.De nekem, amilyen én vagyok, nem jutnak hosszú lábú szőkék.Sem kék szemű barnák, a közönségkapcsolatok karáról.Az úristen számomra egy szerencsétlen asszonyt rendeltAki beállít szombatonként, kitakarít és főz rám,Elkínzott, jótét lélekKi örömét leli az egyszerű dolgokbanMindenfélét mesél a vidéki életrőlOly szelíd hangon, hogy olykor elnyom az álomŐ magába roskadva üldögél a karosszékben és kötöget.Félek, hogy e másodkézből való nő szeret engemÉs nehéz elviselnem ennek a gondolatát,Pedig hát magam is csak egy másodrangú férfi vagyokÚgyhogy egy szép napon megajándékozomÉs remegő hangon így szólok hozzá: többé ne jöjj!

45

Szelídnek tűnik az éjjel(Noaptea pare blândă)

Ablakomból nézve szelídnek tűnik az éjjelA hárs kinyílt a szökőkutak locsognakMagányos gépkocsik, motorosok húznak el ki tudja merreMajd csönd lesz és egy álmot hozó szellemA házakra telepszik. A verandára lépekA vén díványra telepszem, nyugtázva: ez hát a boldogságElüldögélni szemernyi nyugtalanság nélkül, szunnyadozvaA nagyvárosi homályban, s függönyBoruljon mindenekre. Tekints önmagadba,Békülj meg életeddel,Ne gondolj semmivel, habzsold a pillanatot,Lebegj mint szélsodorta levél,Apró hullámok hátán, a néma tavon.De hirtelen felizzik egy reflektor, fénycsóvákat eregetveÉs egy másféle világ bújik elő a föld alólPatkányokkal, kóbor ebekkel,Szemétben guberáló koldusokkal.Oltsátok el a villanyt! kiáltok.Oltsátok le a villanyt! mondom azoknakAkik az igazságot mutogatnák nekem.

Melanie

A szomszéd lakásból hegedűszó hallszikA hangok futama MozartHegedűversenyét (KV 216) idéziTudom is, ki zenél: egy lány, a neve Melanie,Oly szép, valahányszor látom, a könnyem is kibuggyan.Így telnek-múlnak néhány éveA hosszú téli esték. Kikapcsolom a tévét,Őt hallgatom és mintha a kedvemért gyakorolna.Bevallom szeretem, bár szinte-szinte megöregedtem,Nem is illendő már, ideje a szívemet bezárnom,Veszteg maradni és napjaimat számlálni.Mégsem teszem; ágyamra telepszem, kezem a mellemre szorítomÉs áttűnési gyakorlatokat végzekÍgy jutok be szobájába, láthatatlanul,Mialatt Melanie Mozart hegedűversenyét (KV 216) játssza.

46

Küküllő(Târnave)

Fekete szőlő bús szemekönnyek a szempillák alattaz ősz gerezdes szellemesok szivárványló gömb maradszénába rejtett fürtjeiillatát távolról megérzedszemed a határt kémlelinyomát élő és holt levélneka hang oly tiszta illanóüveg mélyén csendülő s elhalablak mögött birsalmalángderes fénye játszik a nappalaz alma hűs halomba gyűlparázsló gömbök hamva mállika kertben kiterít az őszmindent mi selyem fény és árnyék

Az isten jár-kel(Dumnezeul vine şi pleacă)

Annyi megpróbáltatás után, becsapottan, elhagyva, elárulvaEgy lépésre a haláltól, íme magamra,Csakis én, az üres ház és a Jóisten pislákolásaA bordáim között. Ha elgondolomAz Úr a legfontosabb; a többi pelyvaMit elvisz a víz. De a Jóisten jár-kelAnnyiféle ember szólítja, annyiféle helyreMegy vigaszt vinni. Én meg hozzá kiáltokUram, ne hagyj el! Tél van és hideg,Bealkonyult és én szinte-szinte megöregedtem,Nem hiszem, hogy kibírnám nélküled!Ő meg azt mondja: miért siránkozol, te kishitű?Hiszen nem megyek el, mindig veled vagyokElég az ablakot kinyitnod,Én vagyok ott, aranyló fényözönben.

47

Cseke Gábor:„Vagyok a kicsi gépezet...”

Valamivel az ezredforduló után, két könyvet is hozott a posta. Feladójuk egy ésugyanaz a személy: Mircea Florin Şandru, bukaresti költő.Kissé eláll a szavam.Pár nappal előtte hívott ugyan telefonon és jelezte, hogy sikerült kiadnia két újkötetet, amelyekből kötelességének érez nekem is juttatni egy-egy példányt,talán beléjük lapozok, s aztán ha nincs rájuk szükségem, el is dobhatom őket.Majd csinálok nekik helyet, esetleg megválok más könyvektől – replikáztamvissza, lazán, ahogy fiatal korunkban froclizni szoktuk egymást.Mármint én Florint, mert ő inkább tiszteletteljesen, a némileg idősebbnek kijáróalázattal szólított meg, még akkor is, amikor már egyfajta alkotói közösségneklehetett kettősünket nevezni.Most meg ilyen dedikációkat enged meg magának:

„Ajánlom ezt a könyvet, megbecsüléssel és elismeréssel Cseke Gábor költő-nek, azon roppant kevés remek ember egyikének, akit életemben ismertem”.

Soraiból messzire lerí a megindultság öngerjesztő pátosza. De meg a hamisdicséret kénkőszagát is bűzleni érzem a háttérben, ennek ellenére mindig jó-érzéssel olvasom el őket, valahányszor kezembe veszem könyveit.Kapcsolatunknak története van.

Amikor a Kriterionnál 1988-ban fordításkötetem jelent meg Florin válogatottverseiből, egy, a szakmát éppen tanuló ifjú riporter mindjárt ki is faggatott: miértéppen Mircea Florin Şandrut választottam ki a sok-sok élő román, s nem egyszermárkásabb nevű költő közül?– Véletlenségből – válaszoltam hirtelenében. – Fiatalabb korunkban, az ifjúságiszervezet vezetőségében rengeteg gyűlésen kerültünk egymás mellé, eközbenbeszélgettünk, ismerkedtünk. Ő a bukaresti diáklap, a Viaţa studenţească egyikvezető szerkesztője volt, az is hetilap, az Ifjúmunkás is, volt hát elegendő közöstémánk, elfoglaltságunk. Kezdetben egyszerű udvariassági gesztus volt részem-ről tőle fordítani, elvégre valahányszor egy-egy kötete megjelent, szintén merőudvariasságból mindig dedikált egyet számomra. Beléjük olvastam, megragadotta hangvétele, majd egyre több versét kedveltem meg, ültettem át. Amikor Anagy teremben c. fordításkötet gondolata megszületett bennem, már mintegy kéttucatnyi Şandru-vers fordítása állt a hátam mögött.A következő riporteri kérdés azt firtatta: mégis, mi fogott meg ebben a fajtaköltészetben, hogy bemutatásra méltónak tartsam a magyar közönség előtt.

48

- Életközelsége – válaszoltam –, egészséges szellemi nyitottsága. Şandru az élet,a mindennapi apróságok átlényegítésének költője: nem ködösít, nem használartisztikus, művi elterelő hadmozdulatokat, cseleket. Úgy írja a verset, minthaolyan kavicsokkal játszana, melyek pontosan illeszkednek egymáshoz. Ezt azilleszkedést egy teljesen más nyelvi megközelítésben újrateremteni, izgalmasfeladatnak bizonyult.

Hogy mennyire volt igazam és mennyire nem, az idő majd eldönti: a művekelérhetők könyvtárban, interneten.Rendkívül hálás volt ezért a fordítgatós gesztusért, bár maga sem tudta, hovátegye, nem fért a fejébe az, hogy ha én tőle nem kaptam semmit, akkor én mi-ként vagyok kapható ilyen nem mindennapi cselekedetre irányában. Beszéltemneki belső kényszerről, meg arról, hogy mialatt verseit átültettem anyanyel-vemre, magam is rengeteget csiszolódtam poétikai iskoláját gyakorolva, újra-teremtve, imitálva.Ugyanez a furcsa megilletődés fogta el, amikor meglehetősen erős pressziónakvetettem alá és már-már szabályosan belehajszoltam, hogy írjunk közösen egyverses könyvet a gyermekkorról.Az elgondolás részemről több mint kézenfekvő volt, minthogy szerkesztőkéntrengeteg fénykép került az asztalomra, amelyeket egy kicsit a magaméinak istekintettem. Az összehordott képhalomból közösen kiválogatunk ötven, témábavágó művészfotót, majd naponta – hogy az erőltetett ritmusból-ihletből ki neessünk, illetve ki ne fogyjunk – hol az egyikünk, hol a másikunk szállít hozzájukegy-egy verset. Amikor az ötven kép mellett ott lesz az ötven vers, kölcsönösenlefordítjuk egymás munkáit – sajnálatos egynyelvűsége miatt váltig szabad-kozott, mire nagylelkűen elvállaltam a nyersfordítást a számára, hogy ezzel isátlendítsem a magyar nyelvi fogyatékosságán – s mindkét nyelven kiadjuk.A terv egyszerű és szép volt, lelkesítő, különösen azokban az időkben, énmagam a szabályokat betartva el is készültem a részemmel, elkészítettem Florinverseinek fordítását, sőt átadtam neki a saját verseim nyersfordítását is.Egy hét múlva ígérte a végleges kéziratokat.Aztán hirtelen közbejött a rendszerváltás, amely durván megszakította a közösalkotás addigi békés ritmusát, s talán a rítusát is. Továbbra is találkoztunk, de őtis, engem is teljességgel felszippantott az újfajta, a szabad újságírás kényszerítőforgataga: Mircea ráadásul mindjárt a román ifjúsági napilap szerkesztőségifőtitkára – amolyan túlterhelt mindenese – lett, s pár év múlva kényszerűségből,magam is osztoztam a muszájherkulesi sorsban.Teltek a napok, a hetek, s mind kevesebb szó esett köztünk a már-már befejezettkötetről, s amikor már végleg reményemet vesztettem, hogy egyáltalán kihord-juk-e még a közös gyereket, váratlanul azzal keresett meg, hogy ha meg nem

49

haragszom, ő a saját verseit kiadná külön, mert a nyersfordítások ellenére isképtelen arra, hogy kellő szinten lefordítsa az én verseimet. Próbálta, de egy-szerűen nem megy, és kész. Értsem meg...Haragudni nem haragudtam, nagyon keserű lett viszont a szájam íze, de azértszabad kezet kapott saját verseit illetően, hiszen a közös egyezségen kívülsemmilyen jogom nem lehetett fölöttük, meg aztán azzal vigasztaltam magamat,hogy azok a versek egy konkrét képvilágra tapadva születtek meg, s bár ön-magukban is élnek, valódi hatásuk csak akkor lenne, ha beilleszkednek amaközös szintézisbe, melyre egymásra hangolódva valamikor elszerződtünk.A Mircea versei később részei lettek egy akármilyen kötetének, én meg várat-lanul, jó pár év múlva segítséget kaptam Andrassew Iván budapesti írótól, akimeglátta költői kalandunkban a fantáziát, és mert elszánt szorgalmazója és gya-korlati művelője a könyvdigitalizálásnak, internetes kapcsolatunk segítségévelelhelyezte – magyarán: megjelentette – a könyvet a világhálón. (Bárki megtalál-hatja, ha egy keresőmotor ablakába beírja a fura könyv még furább címét: Színeskenguru...)

Az ezredfordulóig Mircea Florin Şandru hosszú éveken át csupán emlék volt aszámomra. Egyik napról a másikra, szinte észrevétlenül odahagyta a sajtóházbanműködő szerkesztőséget, ahol dolgozott, így megszakadtak találkozásaink ter-mészetes körülményei. Arra hivatkozva, hogy nyugdíjas éveire szeretne össze-gyűjteni néhány jól fizetett esztendőt, elszegődött a parlament sajtóosztályáraelőrehátra mozdítónak, tisztviselőnek, névtelen csinovnyiknak.Váratlanul bukkant fel újra, ama bizonyos telefonhívással és a két dedikáltkönyvvel.Elmesélte: az interneten szörfözött éppen a parlamenti irodájában, s kíváncsi-ságból a keresőprogram ablakába beírta a saját nevét. A program elsőnek éppena Színes kengurut, közös kötetünket jelölte találatként, majd pár sorral lejjebb aszintén Andrassew jóvoltából évek alatt összehordott Román költők antológiá-ját. Magyarul tudó kollégája segítségével végül is sikerült megértenie, mikéntkerült nevével és verseivel a világhálóra, ezért aztán a meghatottságtól nemtudott eléggé hálálkodni. A könyveket is azért küldte, hogy törlesszen valamitabból az általa rettenetesnek nevezett adósságból, ami örök hálára kötelezi irá-nyomban.Érdeklődéssel forgattam az új köteteket: más-más kiadónál jelentek meg, egy évkülönbséggel, tartalmuk szinte azonos. Szorongó szívvel tapasztaltam: a kötetekanyagának szinte fele ugyanazokat a verseket, tartalmazza, melyeket mármagam is beválogattam a Kriterion-kiadásba. Az új versek pedig, valami iszo-nyatosan barokkos, avítt, halálfélelmekkel teli, már számtalanszor megverseltvíziókat, fordulatokat tartalmaznak, egyszerűen nem ismertem az én valamikorijóemberemre. Gondoltam, folytatom a tolmácsolások sorát, legalább egyetlen

50

vers erejéig. Újra és újra visszatértem mindegyik darabra, de vagy benne voltakmár a magyar válogatásban, vagy nem érték meg a fáradozást… A frissen meg-jelent kötet címe viszont ismerősnek tűnt: Miere neagră – tehát Fekete méz.Izgatottan lapoztam át többször is a könyvet, a harmincadik próbálkozás után iscsak azt tapasztaltam, hogy a címadó vers hiányzik belőle. Majd egy egész estétáldoztam arra, hogy tűvé tegyem jegyzettornyaimat, s rendre mindent meg istaláltam, amit Şandruval kapcsolatban írtam vagy fordítottam, a „fekete méz”azonban sajnálatosan nem került elő. Ettől aztán végleg begerjedtem, akár egyvadászkutya, akivel megszagoltatták a nyomot.Ennek a Fekete méznek márpedig a végére kell járnom! Legjobb lesz, ha egye-nesen a forráshoz – Mirceához fordulok.Másnap felcsörgettem telefonon. Álmos, fáradt hang a kagylóban:– Itt a szenátus sajtóirodája, mit óhajt, kérem?Mondom, hogy kit keresek.– Én vagyok az, miben segíthetek?– Kérek egy köcsög fekete mézet...– Hogyan?!!!... Ó, te vagy az? Így már minden egészen más.Mondom neki: megérkeztek a könyvek, nagyon köszönöm.Erre közbevágott: elég, ha átlapozom őket, s nyugodtan dobhatom a szemeteskukába.– Majd odébb – vigasztaltam – , amikor a fekete méz végére jártam.– Mi bajod azzal a mézzel? Az az egyik kötet címe, na és?– Igen, csak hogy nem találtam benne semmiféle mézet!– Persze, mert szándékosan kihagytam... Az ugyanis egy nagyon keserű világotsűrít magába, nem illett volna a kötet anyagába.– No de a cím, hát mégis azt a címet adtad neki!– Igen, mert nagyon szeretem ezt a verset és a címét. Gondoltam, erre majd rá-harapnak...– Tudod mit, Florin, nem faxolnád át nekem a barátságunk fejében?– Én akár mindjárt tollba is mondom, a legkedvesebb verseimet fejből tudom, deazért mégsem teszem, hogy ne tévedjek. Inkább várj holnapig, magammalviszem az irodába, s onnan átküldöm.– Különben hogy vagy? – udvariaskodtam.– Kösz, ahogy könyökvédővel lehet. A kis tisztviselőcske a kicsike pult mögött.Vagyok a kicsi gépezet... Emlékszel? – utalt egyik keserű hangú poémájárahajdani fordításkötetemből.

51

Felemlítettem neki, hogy meglepődve láttam: antológiái legalább felében feltételnélkül megegyezik az én válogatási értékítéletem az övével.– Hiába, többször rájöttem én is, hogy rokonlelkek vagyunk...

Akkor ismét eszembe jutott 1988 ősze, amikor a frissiben megjelent fordítás-kötettel meghívtak kettőnket Homoródszentmártonba, az ottani kulturális napok-ra. A Falvak Dolgozó Népe által korábban falusi nemzetiségi fórumként indulttalálkozók a lap vonzáskörébe tartozó erdélyi magyar személyiségekkel egy időután szemet szúrtak, s a napokat úgy próbálták megmenteni, hogy román és másnemzetiségű alkotókat is meghívtak a rendezvényekre. A szervezők ezért előze-tesen érdeklődtek nálam: milyen gyerek ez a Şandru? Kell-e előtte különösebbszínjátékot mutatni, vagy eléggé nyitott a másságunkra? Némi habozás utánmegelőlegeztem számára a garanciákat, remélve, hogy nem hagy cserben.A Székelyföld déli részén található nagyközség amúgy a nagy erdélyi szobrász-tehetség, Román Viktor szülőhelye, aki a hatvanas években fényesen futott fölBukarestben modern szobraival, valahol etalon volt és mindent eldöntő ítész, aztánkiment Párizsba, ott egy jeles szobrász, a tordai származású Étienne Hajdu párt-fogoltja lett, ott is halt meg, távol a szülőföldtől, de szülei, ősei a szentmártonitemetőben nyugszanak. Florinnal kisétáltunk oda, enyhe, napsütéses délelőttön,mindenen a kiteltség, a megereszkedettség, az elmúlás hangulata lebegett, akárcsak Labiş Eminescu emlékére írt verstöredékében, az olvasótalálkozóig méghátravolt másfél óra, tűnődve sétáltunk az elvadult sírok között, az ódonfejfákról olvastuk le a székely neveket. Florin csodálkozott e gazdag lustrán,addig sose járt magyar temetőben, meglegyintette a hely szelleme, s a találkozóután, ahol őszinte lelkesedéssel kaptunk tapsot román és magyar szövegeinkhallatán, a székelyudvarhelyi szállodaszobában, ahol az éjszakát töltöttük, azt akérdést tette föl nekem: ha ilyen jól megértjük egymást mi ketten, akkor miértakartok ti külön vonulni, külön iskolába, egyetemre?A válaszom az volt: azért, mert ettől még nyugodtan lehetünk együtt.Igen, de ő nem tudja az én nyelvemet.– Ha akarnád, megtanulnád.– Miért, te meg akartál tanulni románul?– Nem, de egy idő után szükségem volt rá, és megtanultam– Tudod, amikor nekem is szükségem lesz a magyarra, megtanulok.Rendszerváltás előtt volt, csupafül szállodai szobában; azóta se folytattuk a vitát.Azt hiszem, most már mind a ketten megmaradunk, becsontosodva annak, akikvoltunk és akikké lettünk. Nincsen visszaút. Megértettem, hogy minden közele-dési szándékom, gesztusom dacára a maradék távolságot már képtelenségközöttünk legyőzni: minden lépés, amit feléje teszek, az ő halmozódó adósságait

52

húzza alá, amitől ő védtelen lesz és egyre legyőzöttebbnek, megalázottnak érzimagát. És a meghunyászkodás nem jó tanácsadó, mert magában hordozza azelvakult lázadás, a harag csíráit is.Hogy minden teljes legyen, Florin szavának állt és még aznap elküldte a Feketeméz szövegét. Azonnal ráismertem, hogy e szöveget egyszer már olvastam, talánle is fordítottam, de sehol nem találtam a nyomát. Azonmód neki is ugrottam, sfel nem álltam, amíg ki nem izzadtam magamból a fordítást, akár annak akockázatával is, hogy egyszer majd kiderül: akár két változat is létezik belőle...

Utólag kiderült: joggal gyanakodtam. Most, hogy összeállítom e gyűjteményt,újabb és újabb adalékok kerülnek elő egy még be nem fejezett, de máris meg-másíthatatlan, mert megismételhetetlen élethez: az Előre 1988-as évfolyamainaklapjain sikerült minden különösebb keresgélés nélkül rábukkannom a Feketeméz akkori tolmácsolására, ami csak azért nem került be a válogatott vers-gyűjteménybe, mert mire elkészültem vele, az akkor már lezárva, megjelenésrekészen várta, hogy piacra kerüljön.

53

A szerző névjegye

Mircea Florin Şandru született 1949-ben, Brassóban.Elektromérnöki egyetemet végzett szülővárosában, s 1971-ben debütált azországos román diáklapban, majd annak szerkesztője lett. Hosszas hírlapíróitevékenység után a román parlament felsőházának sajtóirodáját vezette.Verseit hagyományos kettősség szervezi: a romlatlan természet utáni nosztalgiaés a nagyvárosi élet villogásának vonzása. Terjedelmes, néha rímes, mindigritmikus versezet jellemzi, amelyben a konkrét elemek, a képzelet játéka, azironikus őszinteség és közvetlenség a legfőbb hatótényezők.Amint Nicolae Manolescu írta: „elégiái mívesek és eredetiek, újra fölfedezik aköltői beszédet: a szónoki pózokban ágálás ellenében a lüktető, elbűvölő közvet-lenséget avatják verssé”.Verseskötetei: Elegie pentru puterea oraşului, Editura Eminescu, 1974; Luminileoraşului, Editura Eminescu, 1975; Melancolia), Editura Eminescu, 1977;Flacăra de magneziu, Editura Eminescu, 1980; Maşina de scris, EdituraEminescu, 1981; Trupuri pe ecranul de radar, Editura Cartea Românească,1982; Viaţa în infraroşu, Editura Eminescu, 1985; Paşi pe acoperişul fierbinte,Editura Eminescu, 1988; Legătura de sânge, Editura Albatros, 1989; PodulGrant, Editura Domino, 1992; Colinele Paradisului, Editura Domino, 1993;Rugă pentru cei blânzi, Editura Domino, 1999; O fiară desăvârşită, EdituraEminescu, 2001, Miere neagră, Editura Arvin Graphics, 2002; Îngerul pegheaţa subţire, Editura Arvin Graphics, 2003; O femeie second-hand, EdituraArvin Graphics, 2004; Orbul la fereastră, Editura Arvin Graphics, 2006.Válogatott verseinek egy szűkebb gyűjteménye (În sala vastă – A nagy terem-ben) 1988-ban jelent meg magyar nyelven, Cseke Gábor tolmácsolásában aKriterionnál.