Motivációs MultMotivációs MultMotivációs MultMotivációs Multiiii----Levél MarketingLevél MarketingLevél MarketingLevél Marketing

Nos, még sosem írtam olyasmit, amit divatos motivációs levélként emlegetni. Lehet, a

bemutatkozó levél kifejezés jobb, simulékonyabb, de olyat se nagyon írtam még.

Ergó talán nem is adódhatna jobb alkalom, hogy egyszer nekivágjak, és vázlatosan,

írásban összefoglaljam a munkához, munkahelyhez, álláslehetőségekhez való

viszonyulásomat.

A legfontosabb, ami elsőként eszembe jut, leszögezni: igazából sosem érdekeltek az

"állás", "munkahely" fogalmak. Ezek a biztonságérzethez járulnak hozzá, ami termé-

szetesen legkevésbé sem elhanyagolható. De munka kapcsán valóban számít: az a

feladat, a kihívás. (Ahogy Új Péter ex-kollégám, volt Index-főszerkesztő írta valahol:

már gyerekkoromban kihívás volt a jelem az óvodában.)

Igen, elcsépelt kifejezés ez is, de ha az ember komolyan gondolja, nem lehet jobban

leírni, amit gondol; és ezt érti azért mindenki.

A kezdetekről tudok illusztrációt adni ehhez (nem óvodáskorból). Diákkoromban

mérnöknek készültem, szinte végig, egyetemista létem végéig. Az építészmérnöki

karon, ahol éveket szenvedtem a felismeréstől, hogy a "szakma" közel sem olyannak

fest, amilyennek előzetesen, naivan és elméletben elképzeltem, menet közben ért egy

életre szólóan meghatározó élmény: rátaláltam egy másik hivatásra, amely viszont

megadta a visszaigazolást - hogy olyan a gyakorlatban is, mint amilyennek

elképzeltem.

A média, a kommunikáció, vagy póriasabban, az újságírás lett az a szakma, amit az

első perctől a magaménak éreztem. Vagy engem az "övének". Pályafutásom

kezdőállomásán a szerkesztő szerencsére úgy fogalmazott: a riporterkedés mérnöki feladat. A-ból B-be kell eljutni. Itt az információ, ott a reménybeli befogadó - és a

kettő között meg kell találni, ki kell tudni "szerkeszteni" az optimális utat.

(Legrövidebb, leghatékonyabb, legolcsóbb, és amelyen legkevesebb a "jelveszteség".)

Amit addig soha, semmilyen területen nem éreztem, azt itt megkaptam: a felismerést,

hogy tudom ezt az utat, hogy hamar megtalálom, és hogy képes vagyok akár másokat

is elvezetni rajta. A médiaiskola előtt nemigen kívánkoztam vezető pozíciókba, nem

voltam megmondóember. Ott hamar rám találtak az irányítói szerepek.

Az ember talán kapocsnak érzi magát. Vagy, űrhajós metaforával, zsilipnek. (A híd

hasonlat túl elcsépelt volna.) A társadalom kisebb-nagyobb szigete között megtalálni

az alkalmas csatornát, amelyen átjuttatható valami. Egy üzenet. Nota bene, lehet az

újságíró a palack is.

A következő egy évtizedben ez volt a meghatározó irány: újságszerkesztőségben

dolgozva kiteljesíteni, amit az erre vonatkozó elhivatottság diktált. Összegyűjteni,

amit valahol valaki el akar mondani, és

továbbítani azoknak, akik valahol ezt –

valamit - meg szeretnék hallani.

Számtalan történetet idézhetnék, amelyek a

fenti tevékenység magasztos voltát

igazolják, felemelő pillanatait illusztrálják...

de az az igazság, hogy sokkal kevesebbszer

volt tetten érhető a munka jelentette öröm,

mint szerettem volna. Kevés a visszaiga-zolás. Ritkán látja kristálytisztán az ember,

hogy nem felesleges, amit csinál. Nem

hiába öli bele az energiát. Szívét-lelkét

akár. Az üzenetküldővel még csak-csak találkozunk - de a befogadóval jóformán

sosem. És ha igen, abban sincs feltétlenül köszönet...

A továbblépés szerencsés és szerencsétlen véletlenek egybeesésének volt betudható.

A kommunikáció, mint az eddigi elmondottak kiterjesztése, magasabb hatványra

emelése, valamint a tanácsadói feladatkör, mint a munkához, munkahelyhez és

munkatársakhoz való viszonyulás sajátosan kedvező formája - ezeket adta meg

számomra következő négy esztendő.

Először egy általánosságban társadalmilag nagy haszonnal járó szakterületen -

környezetvédelem, hulladékgazdálkodás - dolgozó cégcsoport kötelékében, majd a

közszférában, az önkormányzati intézményrendszerhez közel álló tevékenységi

körben, a nagyvárosi tömegközlekedéssel foglalkozó társaságánál sikerült mind addigi

tapasztalataimat, mind felgyülemlett ambícióimat kamatoztatni, nagyon kedvező

közösségi körülmények közepette.

Az imént említettekhez fontos előképként szolgált valami, amihez közel egy évtizedet

kell visszaugrani: másfél esztendőnyi, polgári szolgálat keretében a Miskolci

Állatkertben végzett hasonló munka.

Itt ismertem csak fel igazán, amit addig legfeljebb

sejtettem: hogy a munkában a legfőbb szempont a

motiváltság, a tenni akarás, a magunk (magam) előtt

látott egyértelmű pozitív cél. És az a közeg, amely

ennek felismerését és figyelembe vételét támogatja,

elősegíti. Legyen meg az a "jó", amiért tenni lehet,

amiért tenni akarhatok, s adják is meg erre a

lehetőséget, hogy tegyem.

De vissza a prózaibb hangvételhez! Amióta az emlí-

tett területen, különféle okokból – közel két éve -,

némileg visszaszorult a kommunikációs

tevékenység iránti igény, és ez az én megbízatásom

tekintetében is végzetes változást hozott, folyvást

olyan új feladat reményében kémlelem a jövőt, ahol

hasonló távlatok nyílnak. (Ez se sikerült túl

prózaira...) Szeretnék a továbbiakban is olyan feladatokat kapni, ahol

kamatoztathatom a következőket: tenniakarás, kreativitás, ötletek, közösségi szellem,

őszinteség, jártasság a korszerű kommunikációs formák terén, webes, online, pécés

ismeretek a számítógépes grafikán át a videózásig, szerkesztői tapasztalat, készség

bármilyen szövegekkel, szavakkal, betűkkel való bánásmódra.

És az ösztönös vágy, hogy ami tegnap ilyen és ilyen volt, az az én közreműködésem-

mel holnapra olyanná váljon – egyszerűen jobbá.

Balogh AttilaBalogh AttilaBalogh AttilaBalogh Attila