2 0 1 7 . j ú l i u s 6766 L i a h ó n a

GYERM

EKEKNEK

Nebraska terület, Platte-folyó, 1863„Hóha, te!” Mary meghúzta a gyeplőt, és az ökrök

lelassítottak. „Mindenki jól van?” – nézett az ökrök hátán utazó három kistestvérére. Azok bólintottak.

Előttük húzódott a széles és sáros Platte-folyó. „Most mi lesz?” – kérdezte az öccse, Jackson. Még csak kilencéves volt, de már segédkezett Marynek az ökrök hajtásában. Apa a szekér hátuljában feküdt, a szélütéstől továbbra is betegen.

„Nem kell átkelnünk a folyón – mondta Mary. – Követhetjük is.” Sionba nem vezetett országút, de a folyót követve tovább tudtak haladni nyugat felé. „Néé, te!” – indultak el.

Mary nem tudta, hogy a mormon úttörők a Platte-folyó túlpartján haladtak, más útvonalon. Azáltal, hogy ők nem keltek át a folyón, indián területre léptek. Az útjuk során már nem is találkoztak több szekérrel.

Haladtak tovább. Hetekkel később Mary egy porfelhőt látott közeledni. „Nyugalom – suttogta az ökröknek és saját magának is. – Nyugalom.”

A por leülepedett, és kibontakozott belőle egy kis csoport lovas indián. Az egyikük a szekér hátuljához léptetett, ahol Apa feküdt.

A lovas tekintete jóindulatról tanúskodott. „Beteg?” – kérdezte Apára mutatva.

„Igen” – suttogta Mary. A férfi kiáltott valamit a saját nyelvén, és a férfiak ellovagoltak, olyan gyorsan, ahogy érkeztek.

Mary felnézett a napra. „Itt megállunk” – mondta Jacksonnak. Levette Sarah-t és az ikreket.

„Mary, gyere, nézd!” – szólt Jackson. A kedves tekintetű férfi lovagolt feléjük, valami nehéz teherrel a kezében.

„Vadkacsa – mondta. – És nyúl. Nektek.” Mary csak bámult és egy szót sem tudott kinyögni, ahogy

a lovas a kezébe dobta a zsákmányt, és egy újabb fejbiccentést követően ellovagolt a szürkületbe.

„Étel! – kiáltott fel Mary. – Hús!” A férfi ajándéka igazi csoda volt.

Az útjuk során egyéb csodák is történtek. Eldübörgött a közelükben egy bölénycsorda, de a szekérnél szétváltak és elhaladtak mellette. Egy porvihar belesodorta az ikrek egyikét egy folyóba, de Marynek sikerült kimentenie.

De az út így is nehéz volt. A szekér minden nappal egyre megviseltebbnek tűnt, az ökrök pedig fáradtabbnak. A talaj meredek volt és köves. A hegyeken nehéz volt az átkelés. De Mary és a családja csak tovább poroszkált előre.

Éppen egy magas csúcsról ereszkedtek lefelé, amikor Mary meglátott egy szekeret hajtó férfit, aki feléjük tartott.

„Talán ő útba tud igazítani minket a utahi Lehi felé!” – mondta a lány Jacksonnak. Ott élt ugyanis egy nagybátyjuk.

„Az Echo-kanyonban vagytok, nem messze a Sóstó-völgytől – mondta a férfi, amikor megkérdezték, hol járnak. – De hol van a csoportotok többi tagja?”

Elmesélték az egész történetet, a férfi pedig megdöbbenve hallgatta. „1000 mérföldet [1600 kilométert] utaztatok teljesen egyedül?” Csodálattal rázta meg a fejét. „Te aztán bátor lány vagy! Hadd mondjam el, merre kell menni Lehibe. Már majdnem ott vagytok.”

„Már majdnem ott vagyunk – suttogta Mary magának, miközben a férfi egy kezdetleges térképet rajzolt a porba. Majdnem Sionban. – Azt hiszem, hogy a végén még tényleg odaérünk.”

Mary és családja odaért Lehibe. Mary később férjhez ment és nagy családja lett. Hitének és bátorságának példája sok embert áldott meg. ◼A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Texasban él.