nemere istván: a kráter árnyéka

8/13/2019 Nemere István: A kráter árnyéka

http://slidepdf.com/reader/full/nemere-istvan-a-krater-arnyeka 1/142



Nemere István

A KRÁTER ÁRNYÉKAsci-fi

Libroservo Kft. 1992Cím: Budapest, VIII. ker., Kenyérmező u. 2.

A borítót tervezte: Végvári András



ISBN 963 571 437 8

Kiadja a Libroservo Kft. Felelős kiadó: Lőrincz ErnesztinaKészült a Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalatnál Felelős vezető:

Kelemen Gábor igazgató 92.59099 N. S.



sem látszott erőltetettnek, mesterkéltnek. Valamennyi utas úgyérezhette: várták, gondoltak rá, és csökkentették a feszültségét. Letta

nem is szorongott. Sőt, mindjárt ki is használta a neki jutottébenfekete fiatal lányt és megkérdezte:

– Mondja, kedves, hol találkozhatom azokkal, akik rám várnak?– A következő teremben, asszonyom. Átesett már az

egészségügyi villámvizsgálaton?– Éppen onnan jövök.– Odavezetem, kérem – a lány mosolygott, hófehér fogsora

kivillant. – Ez a hajó a Trendal-naprendszerből érkezett? Régenláttam ilyen kis utasszállítót.

– Tudja, a Trendal-bolygók nagyon messze vannak a Földtől. Héthónapig jött a hajó, pedig elhiheti, a pilóták a legnagyobb sebes-séggel haladtak. Már csak azért is, mertők sem szeretnek oly sokáigtávol lenni a Marstól – nevetett Letta, és nevetett a fekete lány is.

– Arrafelé kevesen élnek, úgy tudom – így a lány.– Még kevesen, kedvesem – mondta azonnal Letta. – Hét éve

lakunk a Trendalon, vagy háromszázan lehetünk már. De többekközött azért is jöttem, hogy újabb telepeseket szervezzek. Egy hónapmúlva indulunk vissza ugyanezzel a hajóval, vagy talán egynagyobbal...? – nevetett hamiskásan. A fekete lánynak nagyontetszett az idősebb hölgy. Meg is kérdezte.

– Ne haragudjon, de hány évesnek tetszik lenni?– Hetvenöt, pontosan. Bizony, még a múlt század utolsó évében

születtem, pontosan 2399-ben – vallotta meg Letta. Egy pillanatrakísértést érzett, hogy meséljen a lánynak a két naprendszerben átéltkalandjairól, de gyorsan letett róla. Idő sincs rá, meg aztán... Miért istenné? Eszébe jutott egy réges-régi eseménysorozat. Amikor hazatért

a Trendalról a Földre, a két fiával. Hogy ott nevelje felőket, hogy jóiskolába járhassanak... Mikor is volt az? Negyvenháromban, igen.

Kétezer-négyszáznegyvenháromban. A Földön is ilyen kedvesenfogadták. De akkor sem mindenkinek mesélhetett élményeiről.Furcsán is néztek volna rá. Egy száműzött férfival élt sok éve egylakatlan bolygón, ahol eleinte csakők ketten voltak, és a légkör miattcsakűrruhában járhattak ki... Aztán születtek az ikrek.



– És még aktív tetszik lenni? – csodálkozott a lány. – Én az önhelyében bizony már régen nyugdíjba vonulnék. És élném a

világomat!– Én is élem – mosolygott Letta. – Én csak aktívként tudok élni.Ha sikerül, még legalább harminc évig szeretnék tevékenykedni aTrendalon.

– Nem tudnék egy idegen bolygón élni – vallotta meg a lány.Mozgójárda vitteőket lila színű műanyag folyosón, majd egy sárgásfényekkel gazdagon megvilágított keskeny terembe értek. Itt afalakon forgó-mozgó fényreklámok bántották Letta szemét. Azasszony felsóhajtott, és csak akkor hatolt el hozzá, mit mondott a

lány. Ránézett:– A Mars is idegen bolygó... ha az ember földinek számítjamagát.

– De én marsi vagyok – nevetett amaz. Karcsú volt, jó alakú,szépen öltözött, bár ez a divat nem nagyon nyerte el Letta tetszését.Szeretett volna nyitott lenni, türelmesen befogadni mindent, amit eszámára idegen világban tapasztalhat; de voltak dolgok, amelyekkelnem tudott megbékélni. Például hét év után egy teljesen új nőidivattal találkozott a Marson. És lehet, ezt hordják most a Földönis...? Hiszen az efféle szokások a tévé révén szinte a fénysebességgelterjednek az emberlakta bolygókon. A fekete lány karcsúsított,nagyon hosszú kabátkát viselt, hozzá miniszoknyát, amelynek mére-tei már anatómiailag is érthetetlenek voltak; szinte semmi nem voltrajta, combtőig. így a felső kabátka „utolérte" a miniszoknya alsószélét, összefolyt és eggyé vált vele. A sminkje is itteni szokásszerint erősen kék és sárgás volt, különösen a narancssárga domináltaz arcán. A bőrszíne miatt ez eléggé feltűnő volt. Letta közben látta amellettük elhaladó többi marsi nő arcán is. Nos,ő biztosan nem fogehhez alkalmazkodni, ebben erősen hitt. Nem a hetvenöt éve miatt; akülseje még egészen tűrhető, sőt, fiatalos. De önmaga előtt sem akartnevetségessé válni. Csak az számított.

– Én már csak itt tudnék élni – a lány körülnézett. – A Mars amindenem. Tudom, valaha nem így nézett ki, lakatlan volt, levegő jesem belélegezhető... De hát jó néhány száz év elég volt arra, hogy azemberek átalakítsák. Én itt születtem, az északi félgömbön egykisvárosban. Még kupolák alatt, de kezdik lerombolniőket, mióta a



légkör is alkalmas az ember számára... Szép vidék – mosolygottismét.

Letta azért megjegyezte:– Ha mégsem maradna valami okból, jelentkezzen nálam. Egyhónap múlva indulunk a Trendalra – és átadta a valaha névjegy-kártyának nevezett, mára viszont kicsinyke elektronikus kristályraváltozott emlékeztető-információs „magot". A fekete lány hálásmosollyal köszönte meg, elővette a sajátját:

– Tiranda a nevem, a többi adat ott van a kristályon. Ha valamiproblémája van, azűrhajózási társaság segíthet. Személy szerintengem keressen, asszonyom.

– Köszönöm – akkor értek ki a folyosók szövevényéből. Azátlátszó műanyag kupola sportpályányi térséget borított be, ésfényben úszott minden. Nappali fény volt, hiszen a Marsnak ezen apontján most delelt a Nap. Jókora zöldes digitális számlapokmutatták az itteni időt: 12 óra 14 perc volt. Kisebb számlapokon másmarsi városok és övezetek helyi idejét láthatták az érkezők. Rengetegember nyüzsgött a sima kőpadlón. Úgy látszik, innen indulnak abolygó helyi rakétarepülőgépei is, gondolta az asszony. Mégsohasem járt ebben a városban, bár a Mars nem volt túl idegen aszámára. Valaha régen – vagy alig pár éve múlt csupán? – Marskörnyékiűrvidéken ismerkedett meg mostani férjével, Berat Kolleros„admirálissal". „Te nagy Kozmosz, annak is hány éve már!" – futottát a fején, aztán igyekezett elfelejteni a dolgot. Nem lehet folyton amúltra, az elmúlt évek számára gondolni. Tiranda megállt, ésmegtorpant Letta is. Körülnézett, de elvakította a fény. Éppenmondott volna valamit erről, amikor egy férfi bukkant ki a tömegbőlés valósággal rohant, rohant feléje...

– Mama...!– Fiam!Tiranda tapintatosan elment mellőlük. Amikor visszanézett a

másik, ellenkező irányba száguldó járdáról, még látta: a két emberolyan erősen öleli egymást, mintha soha nem akarnának szétszakad-ni. És biztosan nem is akarnak... Régóta dolgozott itt, sok érkezést ésbúcsút látott már, de azért a jelenet mindig megrázta. Tiranda fiatalvolt még, túl fiatal, huszonnyolc éves. Sohasem hagyta el a Marsot,nem búcsúztatta senki, nem várta senki.



– Fiam ... – Letta szerette volna lenyelni könnyeit, de... Nem voltez olyan egyszerű. Oly régóta nem látták egymást! Erősen, nagyon

erősen szorította magához azt a férfit, aki valOban férfi volt márrégóta, felnőtt ember. De hát... a fia, neki örökre gyermek marad,

védtelen kicsi lény, akit valaha szinte a két tenyerében tudott tartani,oly apró volt. A fivérével együtt. Milyen kicsik is voltak valaha... Dehát az kétezer-négyszázhuszonnyolcban volt, vagyis nagyon-nagyonrégen. Nem kell számítgatni az éveket. De hiszen tudja anélkül is,mindennap sokat gondolt rájuk, gondol ma is. Negyvenhat évesek afiai, negyvenhat... Kész felnőttek!

– Mama... de jó, hogy itt vagy – nyögte a fia. Könnyek szöktek a

szemébe.– Bart, kicsim... mutasd magad! De erős lettél! – az asszony kisséeltartotta magától a férfit. Bart vállas, jóképű férfi. Emlékeztet azapjára, Oban Dorgra. Oban...ő már tényleg a múlt, a nagyon távolimúlt. Most van harminc éve, hogy meghalt.

– Eljöttem a Földről, hogy találkozhassak veled, mama. Pedigtudod, hogy utálom a kozmoszt!

– Tudom, fiam, tudom.

Mentek egy mágnesvonaton, a talaj alatt, néha fölötte. Ilyenkorbeszökött a fény a temperáló tetőlemezeken, az ablakokon át pedigérdekes városrészletek bukkantak fel. Mindketten hol azt, holegymást nézték. Színes házak, műkertek és valódi kertek. Földrőlidetelepített növények és igazi parkok. Magas házak, félig föld alásüllyesztett bevásárlóközpontok. Levegőben száguldozó gömb alakútaxik... Letta rég nem látott már ilyeneket. Ki is mondta:

– A marsi technika láttán úgy érzem magamat, mint századokkalkorábban egy vidéki ember a gépesített nagyvárosban.

– Olykor én is – vallotta meg a fiú. – Tudod, most KairObanlakunk a családdal, de valójában nem a városban, mert az márszörnyű naggyá növekedett. Egészen nyugatra, a régi sivatag helyéretelepítettek egy csodaszép kertvárost. Tudod, valamikor ott jártam



egyetemre, és megmaradt bennem a vágyódás a sok napfény után.Talán azért is nem kedvelem a kozmoszt.

– Sem a kozmoszt, sem a kalandokat – emlékezett Letta. – Furcsadolog történt, amikor születtetek a bátyáddal, Trinnel. Ugye mesél-tem már? Sebaj, meghallgatod még egyszer, jó? Éjszaka születtetekmeg. A Trendalon történt, és alig tíz perc időkülönbség voltköztetek. Trin volt az első, és odakünn rettenetes vihar dühöngött.Mintha a természet is jelezte volna: ez a fiú kalandra született. Depercekkel később, amikor rád került a sor, hirtelen elcsöndesedett avihar. Különös volt... A természet váratlanul felhagyott a széllel,esővel, bársonyos lett a levegő és hihetetlen nyugalom ömlött el atájon. Abba a csöndbe születtél bele, Bart. Én ugyan nem hiszek azilyesmiben, de azért... szóval valamit jelentett ez biztosan. Ugyanazvolt az apátok, anyátok, és mégsem vagytok túlságosan egyformák.Ikrek, akik nem túlságosan hasonlítanak egymásra. Külsőre sem.Belül pedig egyáltalán nem.

Bart orvosbiológus volt, annyi éve már! Az efféle fejtegetésektávol álltak tőle. Most azonban semmi másra nem gondolt. Még acsaládjára, a gyerekekre sem. Csak azt nézte, anyja arcán hogyantáncol a fény. Nagyon örült neki. Sok éve nem találkoztak. Az

időnként egymásnak küldött tévéüzenetek nem helyettesíthették azigazi találkozást.– Mesélj Nóráról.– Tizenhárom éve a feleségem már, mama!... Mi újat lehet

mondani egy asszonyról tizenhárom év után?– Ez a válasz is jellemző rád, te... te tudós! Mindig a laborban

üldögélsz, alig tudsz valamit a világról. Még a körülötted lévő mikrovilágról, a családodról sem tudsz mindent. Ismered te egyál-talán az életet?

– Nézd, mama, sokat dolgozunk... Nóra is egy kutatóintézetben,én meg egy másikban... Csak estefelé szoktunk találkozni.– És a gyerekek?– Jól vannak, üdvözletüket küldik. Meg kell értened,ők sem

kedvelik a kozmoszt. Az én gyerekeim – tette hozzá félszegbüszkeséggel. Letta elnevette magát:

– Hát, te aztán tényleg nagyon más vagy, mint a bátyád. Rendőr-tiszt és űrhajós egyszerre, előtte aztán nincs akadály.Őt sokkal jobban érdekli a világ, benne forog állandóan...



– Most is annyira forog benne, hogy egyáltalán nincs itt.– Tudom, kerestem azűrhajóból már, amikor alig kétnapi

repülésre voltunk a Marstól. A központban értésemre adták, hogy afiam egy nagyon hosszú és bonyolult akciOban van, nincs is a miNaprendszerünkben.

– Nekem is ezt mondták. Legalább kilenc-tíz hónapba telik, mígvisszakerül.

– Nem baj, vele többször is találkoztam az elmúlt években – tettetúl magát az asszony a csalódáson. – De téged mikor is láttalakutoljára...?

– Ó, mama, hagyjuk a múltat. Örülj, hogy legyőztem azundoromat, sikerült kivennem két hónap szabadságot, és mostlegalább három hétig veled lehetek majd a Marson. Te persze nemcsak azért jöttél, hogy velem találkozz. Tudom ám!

– Honnan? – lepődött meg az asszony.– Négy napja érkeztem, és minden este csúcsidőben megy egy

remek hirdetés a marsi 2-es csatornán. Ez itt a f őtévé, tudod...?Mindenki ezt nézi, különösen jó a híradójuk. Szóval már napok ótaazt harsogják minden este, hogy a Trendal-naprendszerbe lehetmenni telepesnek! Ezt jól megszervezted, mama!

– Van itt egy ügynökség, azt bíztuk meg a feladattal – mondta azasszony estefelé. Barttal egy hangulatos kis étteremben vacsoráztak.

Az asztalok keskeny sorban álltak, áttetsző falú fülkében, mígmellettük egy hatalmas műfalfelületen megelevenedtek a földi tájak.Az étterem neve különben Terra volt, ezzel is mintegy jelezve, hogyitt minden földi. Letta régen vágyott már rá, hogy élvezze ismét arégi ételeket, az ízeket. Itt ráadásul azt állította az étterem reklámja – az épület előtt lézerrel írták az égre, hogy minden speciálisélelmiszert rendszeresen a Földről hozatnak. No igen – állapítottameg Bart – , ez nem is lehet hazugság, hiszen az árak is ezt mutatták.



Bart alapjában véve takarékos ember volt. De meg akarta vendégelniaz édesanyját, így inkább nem nézte az árlapot.

– Biztosan jól ügyködnek – mondta a fia – , most szinte mindenkia Trendalról beszél, ahogy észrevettem a szállodában is, másutt is.– Sokat beszélnek, keveset tesznek – legyintett az asszony. Bart

elnézte vékony csuklóját. Anyjának vékony, de erős keze volt; a férfimost látta, hogy az asszony bőrén itt-ott apró foltok jelentek meg, amozgása lassúbb lett, mióta utoljára látta. De az biztos, hogyremekül nézett ki, nem látszott hetvenötnek. Az örökös aktivitásafogja életben tartani nagyon sokáig – gondolta a fiú és örült a lelke.Nagyon szerette az anyját, pedig előfordult, hogy a Földön hetekigeszébe sem jutott.

– Az a kérdés, hányan jelentkeznek? Az ügynökségnek elküldtemminden anyagot, és azt is megmondtam, mikor érkezem. A követ-kező hetekben személyesen beszélgetek el mindenkivel, aki azt hiszi,elmehet a Trendalra. Nem mindegy, kifélék-mifélék jönnek, éshasznára lesznek-e az ottaniaknak is...? Persze, azért nem egyedüldöntök. Pszichológusok és mások is segítenek majd. Erősen meg kellőket rostálni, ezt megtanultam már.

– Örülnék, ha segíthetnék neked. De hát nyilván itt is vannakorvosok – mondta Dr. Bart Dorg és anyjára nevetett. Letta tekintetételvonta a fal, amely lassan színét változtatta. Rozsdavörösre változott– egy ázsiai romváros bukkant fel rajta. Nem álló, hanem mozgóképvolt. Szél mozgatta a tamariszkuszbokrokat, távolabb legyezőpálmákzöldelltek. Naplemente volt, ezért minden sziklaorom vérvörösfényben tündökölt. A látvány néhány percig tartott, a kamera igenlassan fordult körbe. Aztán a fal elhomályosult és egy ideig nem

jelent meg rajta kép. Már megkapták az első fogást, a régi ízekkellemesen andalították el az asszonyt.

– Soha nem hittem volna, hogy a gyermekkor ízei ennyire végig-kísérik az embert az életben – mondta, lenyelve az utolsó kortyot is.A gyümölcsleves olyan volt, amilyent a nagyanyja készített valaha.De régen...!

Bart esze másutt járt. Kanalazta a levest és váratlanul aztkérdezte:



– Trin említette neked, hogy van egy gyereke? Az unokád,mama.

A falon óceáni hullámok ostromolták a magas, fehér sziklafalat.A kamera először alulról filmezte a látványt. A hullámok igennagynak és könyörtelennek tűntek. Számtalanszor rácsaptak a nedve-sen csillogó, már-már néhol legömbölyített szélű háznyi kövekre,fehér tajték repült a levegőben. Zöldesfehéren kavargott a dühös kisöblök vize, a kövek azonban rendíthetetlenül állták az ostromot.Évmilliók óta állták. Aztán a látvány távolodni kezdett a víz színétől,felfelé emelkedett. A fal nézőinek láthatára kitágult. Egy másikközeli partszakaszt láttak, ott is fel-felcsapott számos fehér gejzír, avihar kitartóan ostromol minden partot errefelé. A látószög egyrenagyobb lett, már a sziklafal tetejéről nézhettek le, odalent eltör-pültek a hullámok, ám erejüket itt is érezni lehetett...

– Mit mondtál? Még egy unokám? – döbbent meg Letta.– Igen, mama. Azt hittem, tudod...– Trin nekem nem szólt, nem is üzent. Öt hónapja kaptam tőle

egy tévétáviratot, mindössze háromperceset. Azt hiszem a Szolgálatpénzén küldte. A rendőrség csak akkor ilyen gavallér, ha hosszú útraküldi valamelyik emberét. Ilyenkor kifizetik az efféle búcsúüzenetekköltségeit... De szó sem volt benne semmiféle gyerekről.

– Velem is öt hónapja beszélt. Tudod, a Marsról sokkal könnyebbhívni a Földet, és nem is olyan drága még a nagyon hosszú beszél-getés sem. Azt mondta, született egy fia, Omarnak hívják.

– Hol van? – kapta el fia kezét az asszony. Éppen jött a pincér. Ittigazi emberek szolgáltak fel, nem robotok. Zavartan dőltek hátra



– A legszívesebben az egész családot a Trendalra gyű jtened – mosolygott Bart. Széles, nyílt arcán szétterült a jókedv. Szeretettel

nézett anyjára, kellemes hangján folytatta: – Azt szeretnéd, hamindnyájan folyton a szemed előtt lennénk. Mint a tyúk a csibéivel...– Így van, nem is titkolom. A családoknak örökké együtt kellene

élniök – mondta az asszony komolyan, és nekilátott a halnak. Acsaládja...? Ha belegondol, ez már lehetetlen. Oban, a férje, az ikrekapja odaveszett. Meghalt. Új férje remekül tartja magát,ő is aTrendalon van. Bartot nem hozhatja el a Földről, a családjával együttsem. Nekik ott a helyük, ott folytatják kutatásaikat. Bart és Nóraismert tudósok. Trin pedig... Trin az örök vándor, meghalna, ha

ugyanott kellene élnie. Biztosan azért nem nősült meg eddig. Nembírja ki, ha nem vándorolhat a kozmoszban. Nagyon új típusú embera nagyobbik fia. A „nagyobbik" – mert tíz perccel idősebb azöccsénél...

– Ezt csak szeretném, de sajnos lehetetlen – mondta aztán halkan.– Helyettes családot gyű jtesz magad köré – Bart az ételt élvezte

behunyt szemmel – , ezért keresel folyton újabb telepeseket aTrendalra.

– Lehet, hogy igazad van, fiam.



2.

GYANÚS JELEK

Másnap délelőtt Lettának nem volt szüksége aklimatizálódásra;pedig ezt minden Mars-útikönyvben szinte kötelességszerűen elő-írták a bolygóra messziről érkező vendégeknek. Még a földieknek is– pedig az idevezető út a két bolygó együttállása idején még négyhétig sem tartott a legújabb rendszerű űrhajókon. Letta Dorg sokkalmesszebbről érkezett, de szervezete már megszokta az efféle ugrá-sokat. Számos égitesten és bolygón megfordult már, évekig élt itt sott. Egyszer járt a legendás Aranybolygón is.

Bart szeretett aludni. Egyáltalán, kezdett nagyon kényelmeskedő emberré válni, és ez nem nyerte meg az anyja tetszését. De még nemtette szóvá. Bart tele volt jóakarattal, és Letta értékelte, hogy eljött aMarsra, csakhogy pár hetet tölthessen az anyjával. Bart fia kimond-hatatlanul utálta a kozmoszt, sőt talán félt is tőle. Életében egyszersikerült rávenni, hogy elutazzon a Holdra, amikor ott nagyon nagyszükség volt rá. Attól kezdve ki sem mozdult a Földről. „Ebben atekintetben Trin inkább hasonlít hozzám", gondolta.

Letta kiment az erkélyre.A kupolaváros hatalmas átlátszó burka itt-ott megcsillant,

vakítóan tükrözött a szemébe. Rengeteg házat látott, vékony, szintesemmi-tetőkkel, színes műanyagokkal. Az utcákon már nagy volt aforgalom, tisztítórobotok surrantak el a falak mellett, érzékelőik

szaporán villogtak. A tetők fölött néhány áttetsző fehér gömb húzottel, bennük homályos foltként mozdultak az utasok. A légi taxikleszállóhelyén két gyerek várakozott. A tér túlsó oldalán együvegszerű műanyag óriás csőben egy pillanatra felbukkant amágneses földalatti vonat, majd szinte rögtön el is tűnt megint. Igensebesen száguldott. Ez kötötte össze a nagyobb városrészeket, sőtrégebben a Mars egyes városait is. A kéregvasutat rendkívül nehézidő járási körülmények között, hatalmas hóviharokban és mínuszszázfokos hidegben építették. Számos legenda és film született erről



a hőskorról. Ma már az új marsi légkör elkészültével a kupolaváro-sok külseje is megváltozik lassan. Egymásután bontják le az átlátszó

építményeket.– Mama, itt vagy? – hallotta a háta mögött.– Az erkélyen, fiam.Bart kijött, megállt szorosan anyja mögött. Keze rátalált az

asszony vállára, megszorította. Letta lélegzetét visszafojtva állt anapfényben. Milyen kár, hogy nem élnek együtt. Annyi szeretetetérzett magában, amelyet nem tudott kire pazarolni. A gondolat mégtegnap fogalmazódott meg benne, akkor ki is mondta, de addig csakszó volt. Most kezdett igazi elhatározássá válni.

– Jó veled, mama.– Jó lenne – szakadt ki az asszonyból, de maga is mosolygottmár. Nem jöttek könnyek. Az élet megy tovább. Így sempanaszkodhat. Megvan mindene, és oly sokat elért...!Űrhajós voltvalaha, navigátor. Élve megúszta a legnagyobb katasztrófát, ami értea hajóját. Megismerte a férfit, aki gyermekei apja lett. Tíz-egynéhányévet élt vele egy lakatlan bolygón, ahol mára viszont valóságos kisminitársadalmat szervezett. A gyerekei, sőt unokái egészséges, sike-res emberek. Mi kell még...? De a lelke mélyén halványan izzott egyvágy. Oly nehéz lett volna beszélni róla.

– Délelőtt elmegyek az ügynökségre, megtudom, mit intéztekeddig – mondta az asszony – , délben találkozzunk valahol, jó?

– A hangodból ítélve döntöttél – mondta a fia. Ismerteőt jól.– Hát persze. Meg fogjuk találni azt a gyereket. Hiszen az uno-

kám – mondta megkönnyebbülten és nagyon biztos volt a dolgában.

Délben egy rövid ebéd után Letta bement a szálloda halljábanálló Videotelefon-fülkébe. Leült a kényelmes fotelbe. Bart odaadta acédulát a számmal, maga pedig odakünn sétálgatott. Egyszer megfor-dult és az üvegablakon át látta anyja csodálkozó arcát.

– Mi történt?



– Ez furcsa – így az asszony. – Felhívtam a számot, de azautomata jelentkezett és közölte, ilyen szám nincs a Marson.

– Talán rosszul ütötted be – a fia fogta a papírt, rápislantott, majdhosszú, egyenes ujjával határozottan érintgette a klaviatúra érzéke-lőit. Aztán a képernyőre meredtek mindketten. De ott csak egy jókora színes „A" betű jelent meg; ha automatához kapcsolt avideotelefon, nem adtak képet. Az automata emberhangon és írásbanis közölte a képernyőn, hogy a keresett szám nincs videotelefon-vonalba kapcsolva, gyakorlatilag: nem létezik.

– Valami nincs rendben – mormolta Bart. Tudós agya előszörnem is fogta fel, hogyan lehetséges ez. Aztán, pár másodperccel

később már a megoldáson törte a fejét. Letta átadta a fotelt és anyitott fülkeajtóban állva nézte, hogyan ügyködik a fia. Bart atudakozót hívta. Morcos, sárga bőrű, mandulaszemű idős férfi jelentkezett, amikor kifejezetten EMBERT kért a készülék kamerájaelé. Különben csak gépekkel társaloghatott volna, vég nélkül.

– A Földről érkeztünk és egy rokonunkat keressük– kezdte Bart.A hangja határozott volt. Igen, Bart emberek között érzi jól magát.Nem aző világa a vad, elhagyatott tájék, az idegen bolygók, nem isbeszélve a távoli, javarészt még felfedezetlen naprendszerekről!

A sárga bőrű marsi férfiú végighallgatta Bart panaszát, kistürelmet kért – már nem volt olyan morcos, amikor kiderült, messzi-ről jött turisták kérik segítségét – aztán két percig üres volt széke aképernyőn. Visszajött, zavart kifejezéssel az arcán:

– Furcsa ez, kérem...– Én is így vélem – suttogta az asszony. Halvány, még ismeretlen

veszély kezdett kirajzolódni a lelkében. Félt.– ...Ez a szám korábban létezett, de megszüntették úgy, hogy

vissza is vonták a forgalomból.– Mikor?– Két hónappal ezelőtt – a marsi úr a fejét vakarta tanácstalanul.

Ez annyira földi, ismerős, emberi mozdulat volt, hogy Letta még afenyegető bajról is megfeledkezett. – A tulajdonos meglehetősenszokatlan dolgot művelt, hiszen a számokat nem szokták csak úgylikvidálni. Már úgy értem, a készülékkel együtt...

– Csak egyet tehetünk – mondta Bart célratörően. Ha akadályttapasztalt maga előtt, makacs akarat költözött beléje. Ennyiben



Hiszen vannak itt kamerák is. Biztonsági okból ugyan, idegenbehatolók és tűzvész esetére, de azért... Az ember sohasem lehet

biztos a dolgában. Valakik biztosan nézik a képernyőket, és talánmindent látnak, ami az épület bármelyik helyiségében zajlik.– Már csak három sorozat van hátra, aztán kiderül, alkalmazható-

e?– Állatok...?– Patkányok, természetesen.– Egy sorozat időtartama?– Hetvenkét óra, ha minden jól megy – felelte a fiatalember. Nem

is emelte fel a fejét a mikrofontól. Körülötte száz és száz kisfémketrec csillogott, óriási volt itt a tisztaság. Pedig patkányokszaladgáltak a ketrecekben. De kellemetlen illatot sem érezhetett.Dolgoztak az elszívók.

– Tehát háromszor hetvenkettő.– Több – jegyezte meg a laborban a fiatal kutató. – Egy-egy

sorozat végén értékelnem kell az eredményt, feldolgozni a számító-gépen és összevetni a kollégák hasonló célú kutatásaival. Ettől függ-het a következő sorozat lefutásának módosítása, ha az analizátorok isúgy látják jónak – mondta unott hangon. Biztos volt benne, hogyamaz is tudja ezt, sőt, nála jobban tudja, nem vesztegetett rá többszót.

– Szóval háromszor hetvenkettő óra, plusz mondjuk két nap?– Így valahogy, uram.– Tehát mától számítva tizenegy nap. Majd a szaván fogom –

mondta amaz és búcsú nélkül kikapcsolt. A fiatalember vállat vontés nem túl sietve nyúlt a következő ketrecért.

Valahol léptek döngenek... Mi lehet ez?Nem tudott koncentrálni. A szoba falai behajlottak, és ezt már

ismerte. Olyan, mintha alul, a fal alapjánál nem mozdulna semmi. Dea fal közepétől felfelé hirtelen elhajlanak a függőleges vonalak, aszemével is látja, pedig tudja, hogy ez nem az, nem lehet igaz! A



falak állnak, súgja valami a tudata ép mélyén. De ez a vélemény azépség tudatának kicsiny szigetével együtt elsüllyed egy addig

sohasem tapasztalt furcsa érzésben. Félelem és bizonytalanság,ismeretlen jövőtudat, ugyanakkor a múlt felejtése ez; nem tud tőleszabadulni.

Alighanem feküdt egy ágyon, de tagjait nem tudta mozdítani.Hánykolódott ide-oda, tengeren volt, tutajjá lett a teste, agya. A falakmég inkább behajtottak, föléje borultak, és már akkor is látta, amikorbehunyta a szemét. Ezek nem ugyanazok a falak voltak – mintha egyhatalmas sziklába mélyített teremben lett volna, a kupola is kőbőlkészült. De az is közeledett föléje, veszélyt sugallva.

Talán kiáltott, talán nem. Nem tudhatta. A hangok a távolbasüllyedtek, mintha víz nyelte volna előket. Tükörvíz – a felületevakítóan csillog, éső most felülről nézett le rá. Megint kiáltani akart,segítséget hívni...? Reménytelen, reménytelen, sugallta valami. Vagyvalaki. A falak már majdnem ráfeküdtek, ez nem fájt. Nem ez fájt.

Sötétség bújt elő minden sarokból. Oldalra fordította a fejét, deettől sem változott semmi. A másik oldalon sem. Csak a sötétségetlátta, ami talán nem is a környezetében, hanem benne lapult. Belőletört elő mindig, ha ilyesmi történt vele. Amiről valójában azt semtudta, micsoda.

Másnap délelőtt érkeztek mágnesvonattal Granburba.A város kevés napfénnyel, annál több felhővel üdvözölteőket.

Granbur nagyobbnak látszott, mint volt valójában; csak a múltszázad végén alapították és errefelé az északi féltekén nem kellettannyira takarékoskodni a hellyel, mint a termékenyebb déli féltekén.A légkör mozgása nagyobb volt, de a kupolákat már itt is bontották.A kéregvasút állomása nem volt messze a központtól, Letta mégislégitaxiba szállt. Ez sem volt véletlen.

– Meg akarom nézni felülről. Tudod, a Földön kívüli városoknakvagy van valamilyen arculatuk, vagy nincs. Vagy kellemes a külse- jük, amely sugall is valamit, vagy unalmasan egyformák, túl moder-



nek, afféle műanyag városok – magyarázta a fiának. Bart nem szóltsemmit. Az ilyesmin sohasem töprengett még és a jelek szerint a

jövőben sem állt szándékában. Neki a városok – bárhol is voltak,Földön vagy más égitesten – csak funkciójukat illetően voltakérdekesek.

Kör alakban szálltak el a város fölött kétszer is, aztán Letta azirányítóberendezésen kijelölte azt a szállodát, ahol szobát foglaltakmég Marspolisból. Az átlátszó gömb méltóságteljesen ereszkedettalá. Több hasonló gömb húzott el mellettük. Odalent elektroautóknyüzsögtek. A sétatereken gyerekek siklottak gördeszkákon ésúszkáltak a medencékben. A lapos tetőkön sokan meztelenülnapoztak. A Nap különben nem volt olyan nagy alakú és erős fényű,mint a Földön, de ezen most csak Bart akadt fent. Nagyonmegszokta, hogy a Nap olyan, amilyennekő a Földről látja – anélkül, hogy belenézne. Itt sem a fénye, sem az ereje nem volt aföldihez mérhető.

A szálloda teljesen standard volt, sterilen unalmas és pontosanolyan, mint a többi ezen a bolygón. Letta csak letette kicsinypoggyászát – robot hozta utánuk a liftből – és máris menni akart.

– Gyerünk – adta ki a parancsot és Bart engedelmeskedett.Odakünn átvágtak egy parkon. Letta már szerzett egy térképet,amely a legújabb módszer szerint készült: mutatta a város több-szintes elhelyezkedését, a talaj alatti negyedeket is. Az asszonyélvezettel forgatta a háromdimenziós térképet, és elhatározta, viszbelőle a Trendalra is, hadd lássák az ottaniak. Eljöhet az idő, amikora trendali nagyobb városokról nekik is ilyen útmutatókat kell majdkészíteniök. Szándékukban áll felvirágoztatni az idegenforgalmatis... Letta némely percben egy távoli, kissé elmaradott, mégis

gyönyörű világ küldöttének érezte magát.Csak két utcát kellett menniök. Bart mindig csodálta anyját azért,

hogy olyan remekül tájékozódik. Itt sem volt baj – Letta Dorg szintenyílegyenesen vezette fiát a tizenhatos negyedbe. Az majdnem aközpontban helyezkedett el. Az itt bérelhető lakások általábandrágábbak voltak, mint a távolabbi negyedekben.

A Long utca nevéhez híven hosszúnak bizonyult. Bart élvezte,hogy gyalogolhat egy kicsit, már értette, anyja miért nem szálltlégitaxiba. A férfi annak idején sokat sportolt, f őleg vitorlázott, nem



fáradt ki. Letta sem. A köztük levő csaknem harmincéveskorkülönbségnek nyoma sem volt. Egyszerre értek a 46-os ház elé.

Kevesen jártak az utcán. Alul néhány fényes bolt és egy pszichobárhivalkodó reklámoktól túlzsúfolt kirakata és bejárata, odafönt pediga hallgatag ablakok.

A bejárat mellett kicsiny képernyő, semmi más. Letta közelebbhajolt. Valahol ott volt elrejtve az apró tűmikrofon.

– Lisa Travini lakását keresem.A gép hallgatott, úgy látszik, csak írásban adta a válaszokat. A

szavak egyetlen másodpercnél is rövidebb idő alatt íródtak ki aképernyőre.

LISA TRAVINI NEM LAKIK E HÁZBAN– De régebben itt lakott – makacskodott az asszony. Bart finoman

félretolta,ő állt a géphez:– Emlékezetet kérek. Adatok: Lisa Travini. valamelyik lakást

bérelte. Időadat: két hónapnál régebben.A gép most csaknem két másodpercig várt a válasszal: LISA

TRAVINI VALÓBAN LAKOTT ITT ELKÖLTÖZÖTT ÚJ CÍMÉTNEM HAGYTA HÁTRA

Most újra Lettán volt a sor:– Videotelefon-hívásait, postáját hová küldette?A gép is makacs volt:ADATISMÉTLÉS: ÚJ CÍMET NEM HAGYOTT.

POSTAKÜLDÉS NEM TÖRTÉNT, VIDEOHÍVÁS NEMTÖRTÉNT

– Ezzel nem sokra megyünk – fordult el Bart. Letta ránézett:– Azt hiszed, feladom? Tévedsz. Az unokámról van szó. Trin

feleségéről...– Aki talán nem is volt a felesége – jegyezte meg Bart dühösen.

– Mindegy, ennek semmi jelentősége. A gyerek Triné, tehát a mivérünk – Letta félreállt, mert bejött egy lakó. Tagbaszakadt, jóharmincas, szakállas férfi volt, kék szeme valósággal mosolygottrájuk:

– Baj van asszonyom? – kérdezte mély medvehangon. Lettakedvesen rámosolygott:



– Tudja, nagyon messziről jöttünk, hogy meglátogassuk LisaTravinit. Úgy tudtuk, ebben a házban lakik...

– Itt lakott – felelte az ismeretlen.– Ismerte? – élénkült fel Bart is.– Csak futólag. Ugyanazon az emeleten lakott, ahol én. Legalább

egy évig.– És járt hozzá egy magas, vállas férfi, negyvenöt év körüli, bár

fiatalabbnak látszik – mosolygott Letta és Bartra mutatott. – Hasonlítehhez az úrhoz itt, nemde?

A szakállas kíváncsian szemügyre vette Bartot. Műpapír íveket

tartott a kezében, összegöngyölve.– Hááát... Tényleg járt ide egy ilyen korú férfi. Volt, hogy együttmentek sétálni a gyerekkel.

– Akit Omarnak hívtak – segített Bart. A férfi bólintott. Letta aretiküljéből egy háromdimenziós színes fotót húzott elő:

– Ez volt az a férfi?– Kétségtelenül – mondta amaz. Elég volt egy pillantást vetni a

fényképre, és máris visszaadta: – Igen,ő járt ide. Minden bizonnyal alány... hogy is mondjam csak...

– Ne kíméljen: a szerető je. Ezt akarta mondani? – mosolygott azasszony. A szakállas rábámult, aztán neki is vidám fények cikáztakszép mélykék szemében:

– Igen, igen... hát hogyne. A szerető je. Merthogy úgy tudom,mellőzték a törvény áldását a... szerelmükre.

– Aztán a férfi elutazott valahová, a nő pedig egyedül maradt agyerekkel – folytatta Letta. – Két hónapja pedig nyoma veszett.

– Mi az, hogy nyoma veszett? Egyszerűen elköltözött– Jegyezte

meg a szomszéd. – Azt hiszi, olyan ritka dolog ez manapság...? Csakazt csodáltam, hogy el sem köszönt. Merthogy amúgy jóban voltunk,egyszer megjavítottam a lakásában a takarítórobotot, és köszönő-viszony volt köztünk...

– Szóval el sem búcsúzott. – Letta szeme összeszűkült. Életébenmár nem először állt ilyen feladat előtt. Bartra nézett: – Hányanélnek jelenleg a Marson?



– Több mint nyolcmillióan. Az utóbbi időben igencsak megsza-porodott a létszám, egyrészt a bevándorlás, másrészt a születések

számának nagyarányú növekedése miatt...– Csak azért kérdeztem, mert valaha a Földön több ember közülkellett kikeresni valakit... Ott most már milliárdokkal lehet számolni,nem igaz...? Vagyis itt csak nyolcmillió közül kell kikutatnom LisaTravinit. Meg fogom találni – mondta eltökélten. Búcsút intett aszakállasnak és kiment a kapun. Bart követte.

A szakállas még állt egy percig, nézett utánuk. Aztán berohant aliftbe, felszáguldott lakásába. Azonnal a videotelefon kamerája elérogyott és egy rövid számot hívott. Nevet mondott – és az az embermáris ott volt a képernyőn, őt nézte.

– Az imént valaki Lisa Travinit kereste – mondta a szakállas éssóhajtott.

A patkányok nem neszeztek. Csak néha vinnyogott valamelyik,talán összekaptak az egyik ketrecben...? A laboráns, akinek elégmagas tudományos képzettsége volt ahhoz, hogy ennél sokkalmegtisztelőbb címet érdemeljen ki, a képernyő előtt ült és azadatokat írta be a számítógép emlékezetébe. Időnként lenyomta aprintergombot, mert egyes részfolyamatokat továbbítania kell majd.Elküldhetné persze mindezt egyenesen képernyőről képernyőre, deúgy vélte, jobb, ha minden meglesz írásban is.

Fáradt volt. Nagyon sok idő múlott már el, mióta elkezdte ezt aprogramot. Talán reggel volt, vagy mindenképpen délelőtt...? Idebentalig látni, hogyan múlik az idő. Nem is pillantott a fali digitáliskijelzőre, egyszerűen az ablakhoz ment és megérintette oldalt a faliszenzort. A fényvédő, -árnyékoló lemez hang nélkül felsiklott.

Ha azt hitte, még napfényt fog látni, nagyot tévedett. Odakünnmár beállt az éjszaka. A férfi csak állt és nézte a környéket. Inkábbemlékezetből tudta csak, hogy ott balra van a nagy kráter, jobbra akicsi. Valahol a kettő között kanyarog az út az intézethez, éső valójában most csak az első emelet magasságában van. Nem látta a



talajt sem – mindent elborított a sötétség. Errefelé éjszaka semgyújtanak fényeket.Őrzőrobotok gurulnak hangtalanul a nekik

rendszeresített aszfaltcsíkokon, a kerítést meg észrevétlenül úgysemlépheti át senki – bár nem magasabb egy férfi vállánál. Jól vigyáznakránk – gondolta kesernyésen. Ha ilyen gondolatai támadtak, mindig abankszámlája volt a következő, ami agyában felbukkant. Szépenhízik, kövéredik, bizony. Az egész elzártságnak ez az értelme. Nemmás.

Kiment a folyosóra. Valami változatosság kell, valami mozgás.Bepillantott a kondicionálóterembe. Üres volt, de amikor átlépte aküszöböt, az automaták néhány irányfényt gyújtottak. Így tájékozó-dott. Nem volt most kedve a súlyzókhoz, a bordásfalhoz, azelektronikus sebességnöveléssel összekapcsolt versenyfutó forgó-szőnyeghez sem. Inkább két teremmel odébb az uszodát választotta.Itt működött a szellőző, kívülről egy rácsos ablakon át nyomta be afenyőillatú helyi levegőt. Persze, a közelben telepítettek egy földifenyőerdőt is, jutott eszébe.

Aztán beugrott a vízbe, és csak úszott, úszott.

Egy folyosón futott, bár nem érezte önteste mozgását. A folyosóhosszú volt és keskeny, a felső falai ráhajlottak, de már nem félttőlük. Tudta, széles mellel, akár kitartott karokkal is rohanhat, nemfog beléjük ütközni. Valami jó is megjelent most agya mélyén, ez a jó érzés rögtön lámpa lett, megvilágított sok mindent. Még egymásik alak is felbukkant. A nevét nem tudta, csak azt érezte, hogyközel áll hozzá. Vagy már nem is, csak régebben...? Odafutott volna,de valamilyen erő útját állta. Nem mehetett tovább, láthatatlan fékeknehezedtek rá, szinte a padlóra nyomták. Kiáltott – bár talán nem iskiáltott.

Futása lelassult. Most egy ideig semmi sem történt, de ezt is csakhomályosan érzékelte. Semmiképpen nem tudhatta meg, mennyi voltaz az idő, ami a két állapot között elmúlott. De volt egy bizonyosszünet. Aztán kezdődött a másik állapot. Növekvő félelem... Valahol



gátját szakította egy vakítófehér folyó, talán nem is víz volt, forróacél szakadt le a mélybe? Rázuhant, de nem fájdalom kapta el,

hanem az a rettegés, amit már nagyon jól ismert.

– Nem tudja, kik keresték Lisa Travinit?– Nem, uram. De van róluk meglehetősen pontos személyleírás.

Állítólag mutattak egy fényképet is. Arról a férfiról, aki Lisa barátjavolt...

– Hm. Ez nagyon érdekes, nem gondolja?– Dehogynem, uram. Talán az egész ügyben ez a legérdekesebb

momentum. Jó lenne tudni, honnan van olyan fotójuk?– Az az ember, aki láttaőket... Tudott még mondani valamit?– Az asszony azt mondta: „Messziről jöttünk". Ez sok mindent

jelent.– Még azt is, hogy a Marson kívülről érkeztek?

– Természetesen.– Világos a dolog. Nézzék át az összes személyszállítóűrhajóutaslistáját, legalább két hétre visszamenően.

– És a teherhajókét? A különleges járművekét? Nemcsak utas-ként jöhettek ide.

– Gondoljon az asszonyra! Jóval hatvanon felül lehet, aztmondta. Nem tudok olyan teherhajóról, amelynek legénységébenhatvanöt vagy hetvenéves asszonyok szolgálnának...

– Ez igaz, uram. Értem, azonnal intézkedem.– És még valamit...– Parancsoljon.– Csak nekem jelentse, amit megtudott. A f ővárosnak nem kell

tudnia minden apróságról... Úgy értem, csak akkor veszem fel velüka kapcsolatot, ha már valami biztosat tudunk Lisa Traviniról, vagy...erről a két rejtélyes emberről, e furcsa párról, akik mindenáronszeretnék tudni, hová tűnt a nő és a gyereke?



3.

A KUTATÁS

– Nem szeretem, ha a sors hülyének néz – jegyezte meg LettaDorg és makacsul összezárta ujjait. Úgy is mondhatnánk, ökölbeszorította mindkét kezét. Bart csak elnézte az anyját, és voltakpillanatok, amikor el sem tudta hinni: ilyen közeli rokonság vanköztük. „Vérségi kapcsolat", ahogyan régebben mondták a Földön.Ez az ember az, aki biológiailag a legközelebb áll hozzá. Akinek atestéből származik. És ez nem kis dolog manapság, a huszonötödikszázadban, amikor egyre többen születnek abiológiai úton, rettentőenbonyolult szülőgépekben tart hat-hét hónapon át a fejlődésük. Nincsanyjuk, és talán ez a tudatukban nyomot hagy. Bartnak volt többilyen kollégája is, de nem vett észre náluk semmiféle lelki hiányt. Aszakemberek, f őleg a pszichológusok szerint azonban ez nem ilyenegyszerű. Bart szakmájánál fogva csak a biológiai oldalát nézte adolognak és tudta: ez így lehetséges. A tudomány újabb diadala,hogy a megfelelő anyagok szakszerű adagolásával, az anyaméhéhezhasonló fizikai, biokémiai és egyéb körülmények fenntartásával, aszabályok szigorú betartásával igenis gépben is kifejlődhet egymagzat, és a „születése" után ugyanolyan emberré válik, mint atöbbiek. Nem nagyon figyelt egyes pszichológusok intésére, akik améhen belüli életben kialakuló anyamagzat kapcsolat jelentőségérőlszónokoltak.

– A sors nem néz hülyének senkit – jelentette ki Bart. Szigorúracionalitása most dühítette Lettát.– A fenébe...! Ne légy már olyan tudós, végtére... Végtére az

unokaöcsédről van szó!– Igen, Omarról. És egy bizonyos Lisa nevű hölgyről, aki tulaj-

donképpen a sógornőm. Neked meg a menyed.– Így van. Meg kell találnunk – az asszony maga elé meredt. A

szállodai szoba erkélyén ültek. Délután volt, a levegőben áttetsző fehér gömbök száguldoztak, némelyik már kigyújtotta jelzőfényeit



is. Közeledett az este. – Tudod, valami fura vonzás ébredt bennem.Nem ismerem Omart, de elég a tudat: Trin fia. Meg kellőket

találnom. Nem állhat utunkba a sors sem.Bart is az eget nézte. Ma már órák hosszat kutattak, de nem jutottak Lisa Travini nyomára. A város összes adattárolójábóleltűntek a róla szóló információk. Ez gyanús volt.

– Menjünk talán a rendőrségre – javasolta a férfi. – Végtére, Trina kollégájuk, annyi éve már... És hány éve van a Marson? A marsiSzolgálatnál?

– Ötvennyolcban került ide. Vagyis tizenhat éve szolgál náluk.De én utálom a protekciót. Nekem, ha egyáltalán segítenek, ne azért

tegyék, mert a fiam a tisztjük – Letta felállt. Még fogta a korlátot, demár elszakította tekintetét a várostól. Bartra nézett: – Fiam, te elme-hetsz haza, ha akarsz. Én itt maradok és megtalálom az unokámat.

– Dehogyis megyek! – legyintett dühösen a fia. – Ahhoz képest,hogy hetekig utaztam azűrben, amit utálok... Ahhoz képest, hogyeljöttem a Földről, amit tíz-egynéhány éve nem hagytam el... Ha máritt vagyok veled, nem hagylak egyedül, mama.

Letta mosolygott. Ezt akarta hallani. Elkapta Bart karját:– Gyere, menjünk a számítógéphez. Az információs csatornák

nagyobb részét még fel sem fedeztük, hát hogyan is tudhatnánkmindent? Nem kétséges, valahol kellett adatoknak maradniok! És énmegtalálom, ha addig élek is.

Impulzusok száguldanak fénykábeleken.Jelek százezrei kelnek életre minden másodpercben és majdnemugyanakkor célba érve elenyésznek. Híreket visznek, anélkül, hogytudnának róla. Halott az egész rendszer, mégis működik. Holtanyagok csak látszólag kelnek életre, holt részecskék mozgását semaz élet diktálja. Ami ezt mozgatja, az emberi agy, akkor is, ha közelés távol nyoma sincs. Maga a rendszer aző terméke, mint mindenezen a bolygón most. A talaj kivételével, a bolygó öröknek tűnő forgásával és néhány egyszerű fizikai törvénnyel, amelyet nem az



ember alkotott meg. Minden mástő teremtett itt az elmúlt száza-dokban. A szabad vizet, a légkört, a növényeket, állatokat. Az

emberi lakhelyeket, az utakat, az eszközöket. A bányákat, amesterséges holdakat, az energiatovábbítás megannyi eszközét. Avörös bolygó már nem annyira vörös, sokfelé szántóföldek tarkítják amaguk zöldjével. Robotok vezérelte gépek haladtak e földeken,öntözőberendezések álltak ki a talajból, és az olykor elszáguldóhomokviharok sem tehettek kárt már semmiben, semmiben. Azember birtokába vette ezt a bolygót is, jobban, mint bármelyiket anaprendszerben.

Információszolgálata behálózott mindent. Városok százait kap-csolta össze és lakói úgy hitték, ez a rendszer csalhatatlan ésmindentudó. Egészen addig a napig így hitték.

Felkelt az ágyról. Mert már jól látta, hogy ágy az, amin eddig

feküdt. Teste ismeretlen volt, mintha nem is az övé lett volna. A fejezúgott és odanyúlt önkéntelenül. Visszarántotta a fejét – elektródákragacsos nyomait fedezte fel, a haját is leborotválták sokfelé. Derögtön meg is feledkezett minderről, mert szédülés fogta el. Össze-szorította a száját, meg is fájdult állkapcsa. Maga elé tartott kezekkelbotorkált. Szeme tágra nyitva, mégis oly keveset látott... Miért vanilyen sötét? Ilyen nagyon sötét...?

– Összefoglalva: Lisa Travini nincs – jegyezte meg Bart hidegen.Már esteledett és a férfi agyában valamilyen nyugtalanság vibrált.Még nem tudtaő sem, mi ez az érzés, vagy mihez kapcsolódik...Csak az ébresztette benne, hogy hiába kutattak órákon keresztül? Itt



vannak Granburban, ahol Lisa és Omar laktak, még két hónappalkorábban is.Ők itt vannak, de amazoknak még a nyomuk is eltűnt.

– Csak gondolkozni kell – jegyezte meg az asszony. Kellemesfélhomályban ültek. A szállodai számítógépes információs szolgálatvégkészüléke természetesen ott volt szobájukban is. Manapságenélkül már nincs valamirevaló szálloda, nemhogy a Földön, de aMarson sem. A vendég maximális kényelmét biztosítják... Effélereklámszövegek jártak a nő fejében, és ez adta a következő ötletet:

– Tudom már, mit teszünk!Bart pesszimista volt:– Nézd, mama... mára talán abbahagyhatnánk. Lisa Travini, ha élt

is ebben a városban, nem hagyott nyomot maga után. Mi van akkor,ha ez aző akarata volt...? Ha szándékosan tüntette el maga után anyomokat, mert... mert... – Bart fantáziája meglódult. – Ha nemakarta, hogy Trin rátaláljon? Nézd csak: összevesztek, például. Vagyaz a lány nem akarta, hogy Trin elvegye a gyerekét...

– Ostobaságokat beszélsz – jegyezte meg Letta könnyedén. Mivela mi vérünk a gyerek, hát jogunk van hozzá. Legalább annyira, hogymeglássuk, beszéljünk vele, szeressük...

Nem vesztegetett több szót a témára. Leült a gép elé, amelymáskor videotelefonként is szolgálhatott. Ám a képernyőre másféleadatokat rendelt, közben magyarázott:

– A tévéreklámokról jutott eszembe... A csomagküldő áruházaknagyon népszerűek a Marson is. Könnyen lehet, hogy Lisa is rendeltvalamilyen árut.

– Ez az! – lelkesedett a fia is. Eddigi kétségei most hirteleneltűntek. Máskor is voltak ilyen „nagy megvilágosodásnak" is neve-zett pillanatai, f őleg a kutatómunkában. Nem egy híres módszerét

köszönhette ennek. – Például Omarnak rendelhetett valamit, mama!– Igazad van. A gyerek miatt nehezebben járhatott ki a lakásból,legalábbis kezdetben.

– És később is... Kérdezd meg, hátha tudják.Nem volt biztos egy csöppet sem benne, vajon az áruházi számí-

tógép kiadja-e az ügyfelekre vonatkozó adatokat is. Mindenesetremegpróbálták. És úgy tűnt, szerencséjük van. Az általános titkosítás,amelyet a személyiségi jogok alapján élvezett minden marsi polgár,valahogyan nem vonatkozott azokra, akik járókát vagy bébitápszert



rendeltek gyermeküknek... Letta kis ravaszkodás után rájött a rend-szer nyitjára és mivel itt nem működtek beépített fékek, hamarosan a

képernyőn olvashatták: Lisa Travini, Long utcai lakos hatvanháromnappal korábban rendelt náluk csaknem három kiló vitamindús

tápszert és néhány játékot, amelyek mind szerepeltek az elektronikuskatalógusban. Ezeket bárki lehívhatta lakása készülékére, „végigla-pozhatta" és úgy választhatott közülük. A rendelést is számítógép-vonalon lehetett leadni.

– A cím egyezik – morogta Bart, elismerően. – Most már nemkétséges, hogy Lisa itt élt. Mama, te egy zseni vagy!

– Ez nem vitás – nevetett az asszony felszabadultan. Továbbkutatott az áruházak között. Hamarosan gyanús lett neki valami. Anői holmikat reklámozó granburi nagyobb boltok ugyanilyen vásár-lási listáján sehol sem fedezte fel Travinit. Milyen nő az, aki magáranem ad, nem rendel semmit? Vagy azokat a holmikat személyesenvásárolta a boltban, ott próbálta fel, és ily módon természetesennévtelenül játszódott le az egész folyamat?

A csomagküldő áruházból három nappal eltűnése előtt annyitápszert hozatott, ami hetekre elegendő. – Bart homlokát ráncolta. – Gondolod, betervezte előre, hogy majd elutazik? Hiszen semmiértelme ennyi holmit magával cipelni. Bárhová költözött, másutt isvásárolhatott volna, no nem?

Ez a „no nem?" annyira jellemző volt a régi, még szinte gyermekBartra is... Letta egy pillanatra nevetett. Limában annak idején azikrek tizenöt-tizenhat évesek voltak és mennyire összetartottak,istenem... Az emlékek ideje elmúlott, elröppent, tudta az asszony.Nagyot sóhajtott:

– Igazad lehet, fiam. Mi van akkor, ha hatvanhárom nappal

ezelőtt Lisa nem is sejtette: három nappal később el kell utaznia?– De hová mehetett? Egyetlen marsi városban sem lakik! – fakadtki a férfi. – Ugyanakkor nem is utazott el! A neve hatvanvalahánynapja nem jelent meg egyetlen utaslistán sem. Azokat nem lehetettmeghamisítani, nem lehet róluk letörölni adatot, szupervédettek!

– Igaz. Ám ezek nem szupervédettek – intett Letta a kereskedel-mi hálózat adathalmazára, amely éppen most ragyogott a képernyőn.Az elektronikus agy éppen a betáplált LISA TRAVINI jelkódsorozatalapján kereste azőket érdeklő adatokat. De a legtöbbször csak az



áthúzott négyzet bukkant fel a zöldessárga képernyőn, ami a „nincsadat" egyezményes jele volt ezekben a rendszerekben.

– Adtál egy ötletet – mondta az asszony újult erővel. Bartránézett; látta, mennyire fáradt. Most öregebbnek tetszett a koránál,szürke volt az arca a kimerültségtől.

– Mama... majd holnap folytatjuk. Megyek fürödni.– Menj csak, hamarosan végzek – Letta csak intett fiának, fejét el

sem fordította a képernyőtől. Bart átment saját szobájába. Lezuha-nyozott, aztán lefeküdt. Érezte, hamarosan beborítja az álom. Afáradtság megrohanta. És éppen jólesően elmerült volna az álomédes tengerében, már hullámok is ringatták és boldog volt – amikorzajt hallott. Mielőtt felült volna, megérezte anyja parfümjét. Lettaleült az ágy szélére:

– Megvan a megoldás, fiam.– De mama... már majdnem elaludtam – nyögte Bart. A mondat

értelme csak kis késéssel hatolt el tudatáig, de akkor sem ugrott fel.Csak az egyik szemét nyitotta ki. – Miféle megoldás?

– Tudom, mit kell tennünk. Ha nem juthatunk el Lisához, ahhozkell eljutnunk, aki kitörölte a róla szóló információkat a rendszerek-

ből.– És ha az maga Lisa volt? – Bart hatalmasat ásított.– Nem férhetett hozzá a rendszer csomópontjaihoz, mint kívül-

álló. Ezt csak bennfentes tehette. Ezért legalább ötvenszázalékos azesélyünk – az asszony hangjában izgatottság csendült. – Vagyő,vagy más! Haő tette, nincs esély. De ha nemő, hanem valaki más,akkor csak eljutunk oda! Egy biztos, az illető nem végzett tökéletesmunkát. Most mindent keresztbe ellenőrzők... – felállt és visszament

a szobájába. Bart megpróbálta végiggondolni, amit hallott, nem soksikerrel. A „keresztbe ellenőrzés" fogalma ismerős volt neki abiokémiai kutatásokból, különösen doktornő feleségétől, Nórátólhallotta nemegyszer. De most olyan álmos volt, hogy semmi egyébrenem tudott koncentrálni. Az álom lerohanta és már nem is volt ott atudata, elmerült a tudattalanság tengerébe.

...És hajnalig megszakítatlanul aludt. Arra ébredt, hogy ismétnyílik az ajtó. Már nem is csodálkozott. Nem tudta még, mennyi idő



van. De azt biztosan érezte, hogy kialudta magát. Akkor hát ez areggel? Anyja már felkelt?

Letta ismét leült az ágy szélére. Nagyon fáradt volt. Egész éjjelnem aludt, de ennek nem volt jelentősége, úgy hitte. Megfogta fiavállát.

– Kelj fel, Bart.– Mi van... mama?– Megtaláltam a megoldást – felelte az asszony.

– Mi ez itt, az asztalomon?– Lehallgatási jegyzőkönyvek. Elektronikus anyagok.– Azt látom, de honnan...?– Ön kérte tegnap délután, uram. A megfigyelt személyek igen

élénk tevékenységet folytattak, mint látja.– Mindezt pár óra alatt hozták össze...? Ezeket megnyomta a

napszél, vagy mi...? Ha az ügyész ezt meglátja, azonnal egy kivéd-hetetlen és gyors lefolyású gutaütést fog kapni, ezt garantálhatom.– Már be is jelentette érkezését, uram.– Mikorra?– Nyolc harmincra.– Hogy az a merkuri boszorkány...! Ki hitte volna, hogy az

ügyészek ilyen korán kelnek?– Ez a példány mindenesetre ilyen korai madárka, uram.– Rögtön átnézem ezt a papírhalmazt... Te Nagy Kozmosz! Az

áruházakat is ellenőrizték?– Az utolsó boltig, uram. Mindet, ami csak Granburban található,de ismét végigzongorázták az egész marsi lakcím-nyilvántartót és azutazási irodák névsorait. Semmit sem találtak, illetve...

– Nagyon furcsa az arca. Mondja már...!– Kemény ellenfelek ezek, uram. Már, ha egyáltalán ellenfelek-

ként kezeljük Letta Dorgot és Bart Dorgot.– Ne filozofáljon, beszéljen...!



biztosan nem fog szólni semmit, és ha igen, másokat kérdezget. Ahangja „végigjárja" az egész intézetet, beszól-bepillant mindenhová,

mutatva örök jelenlétét, bár nincs kizárva, hogy elment innen ésnincs is a városban. Talán a Mars másik végéről szól ide,technikailag ez oly egyszerű, mint egy gyermekmese. De a lényegenez sem változtat. A Főnök adja ki az utasításokat és a többiek,legyenek bár szakmájuk legnagyobb emberei is, csak engedelmes-kednek neki.

– Csak engedelmeskednek.

– Ha veled vagyok, mama, néha úgy érzem magamat, mint annakidején a Földön – mondta Bart. – Amikor diákkoromban vitorláznimentünk valamelyik európai vagy afrikai tóra. Jött egy forgószél ésúgy megpörgette a hajót, hogy az első percekben azt se tudtuk, holvagyunk és mi történik velünk. Te is így megpörgeted az embert.

– Túlságosan elkényelmesedtél a Földön. – Letta biztos kézzelvezette a légi járművet. A város északnyugati negyedei fölött szálltakés az asszony most nem hagyta, hogy a gép automatikája vezérelje a

haladást. – Most majd ismét helyrerázódsz. Egy kis rokonkeresésmég senkinek sem ártott meg... Mennyi idő van?– Mindjárt fél kilenc. Lehet, hogy Granburban ez még korai

időpontnak számít? Legalábbis látogatásra...– Az illető, akihez megyünk, ilyenkor alszik – felelte Letta

keményen – ugyanis éjszaka dolgozik. Egy számítógép-kezelőrőlvan szó, aki a városi elöljáróságnál van alkalmazásban. Lehet,másképpen hívják a hivatalát, nem tudom. A keresztellenőrzéseksorán kiderítettem, hogy van egy hivatal, ahol minden elektronikusantárolt információt átalakíthatnak. Ebben a városban ez persze csakegyetlen személy működésén alapul, éső sem töri össze magát a sokmunkától, az biztos. Mindenféle információtörlésselő foglalkozik.Nem bízhatják a dolgot a gépekre, mert a szelektálás nem annyiramechanikus és logikus, mint hinnénk. A be- és elköltözők adataivalez megoldható, de azt már minden alkalommal emberi mérlege-lésnek kell megelőznie, töröljenek-e például áruházi katalógusokbólügyfélneveket, vagy később is szükség lehet rájuk... Hiszenelőfordulnak például elektronikus csekkcsalások. Hitelkártyákkal



manapság ez nehezen oldható meg, mégis szinte évről évre hallaniilyesmiről. Az efféle kisvárosban a mérlegelő sok embert ismer, és

tudja, kik azok, akik biztos vevők sok éve, tehát nem kell ilyesmit

őltartani az ő esetükben. Ezeket törölheti két-három hónap után a

listákról. De ha olyanokra akad, akik nemrégen költöztek ide, vagynem is itt laknak, futóvendégek, és így tovább... Meg kellőriznie azadatokat a nyilvántartási számokkal együtt, hogy esetleg későbbfelhasználhassák. Ha például lopási, csalási ügy lenne belőle. De ezvonatkozik a kórházakra, az összes egészségügyi vizsgálatra, vagy aközlekedési bírságokra is. Meg az élet ezer más megnyilvánulására...Hosszan tartott, amíg rájöttem, hogy az adatselejtezést egy ekkora

városban egyetlen helyen egyetlen ember végzi. – Letta kis tájékozó-dás után meredeken jobbra levitte a gépet. – Csakőt bízhatták megazzal, hogy törölje ki mindenhonnan Lisa nevét. Aki ezzel megbízta,ember lehetett, de én sem vagyok hülye.

– Mégis felbukkant Lisa neve – emlékeztette Bart. Nem nagyonbízott anyja elméletének helyességében.

– Feledékeny a pasas, vagy nem jól végezte a munkáját. – Lettamár a város szélső házai fölött suhant. Bart látta anyja csontos kezét,merész arcát. Milyen fáradhatatlan... A trendali telepesek ügyébenem fektet annyi energiát, mint Lisa és Omar fellelésébe! Önkénte-lenül is tisztelettel adózott az asszonynak. Voltak ilyen pillanatai,bármennyire is szerette magát kemény férfinak, érzelemmentesembernek mutatni, ahogyan mostanában divat volt a Földön. (Márévtizedek óta ilyenek voltak a videofilmek hősei is.)

Majdnem vége volt a városnak, amikor Letta kemény mozdulattalletette a gépet egy utcasarkon. Balra alacsony házak álltak, némelyikleszállásra is alkalmas lapos tetővel. Sok fa, zöld bokrok. A másikoldalon már szántóföldek. Narancssárga kupolával borított kiselektrotraktor haladt csaknem zajtalanul a barázdák között. Afeljavított földön alig hagyott nyomot. Letta egy pillanatra rácsodál-kozott:

– Ügyes. Látod, Bart...? Könnyű kis szerkezet, a Kozmoszátneki! Bele van építve a vetőgép, és alighanem elektronoptikai útonszabályozzák, melyik kivetőcsövön hány magot eresszen át percen-ként... Egyszerűen lehet szabályozni mennyi mag jusson egy



négyzetméterre. A Trendalon is szükség lenne ilyenekre, különösenaz elszaporodónargha- és sorbus-ültetvényeken. Bár kérdés, cserje-

magvakat is lehet-e vele ültetni... – úgy elbámészkodott, hogy végülBartnak kellett figyelmeztetnie:– Ez most nem a Trendal-ügy, mama.– Ki tudja? – kérdezett vissza hamiskás mosollyal, és abban a

másodpercben fogamzott meg agyában egy újabb gondolat, de errőlmár nem szólt fiának.

– Várj meg itt, Bart, mindjárt visszajövök.Eltűnt a fia szeme elől. Bement a házak közé. Majdnem öt perc is

eltelt, mire visszajött. Szaporán szedte lábait. Felnézett az égre. Nemvolt olyan kék, mint a Földön, és olyan zöldes sem, mint a drágaTrendalon. Kevesen jártak erre, valójában nem is látott gyalogos járókelőket.

– Abban a házban lakik, az emeleten. Ha becsöngetek, nemenged be – mondta Letta – odarepülünk az erkélyéhez, remélem,ebben a hőségben nem zárkózott be. Ott kiteszel, és majd vissza- jössz, ha intek.

– De mama, ez betörés! – jegyezte meg a fia. Nagyot nyelt. Letta

ügyet sem vetett rá, felemelte a gépet, méghozzá olyan gyorsan,hogy Bart érezte, a gyomra leszáll... Aztán máris egy ház erkélyénéllebegtek. Letta közelebb kormányozta a zajtalan járművet, kinyitottaaz ajtót, visszaszólt:

– Szállj le a közelben, és figyelj.Bart szemében még ott ült a döbbenet. Mire nem képes ez az

asszony! Nehéz elképzelni, hogy az anyja. Neki például ilyesmieszébe sem jutott volna, soha! De engedelmeskedett.

Letta az erkélyen maradt. Gyorsan az ajtóhoz ment. Szerencséreúgy volt, ahogyan sejtette. Tárva-nyitva állt. Ki félne betörőktőlmanapság? Ráadásul egy kisvárosban?

A hálószobában talált rá a férfira. Nem volt még negyvenéves, ésegyedül volt. Szerencsére. Letta csak annyit tudott kideríteni róla,hogy Letentornak hívják. Szerencsére a közelben volt a VT, avideotelefon készüléke is. Letentor az ágyban feküdt és éppenfelébredt a zajra. Letta bejött a nagyon is hagyományos külsejű hálószobába és fesztelenül helyet foglalt a készülék előtt. Ujja azautomatahívó kék gombjára talált. A piros és fehér mellé. A fehér az



egészségügyi szolgálatot riasztotta, a piros a tűzoltókat. A kék – aSzolgálatot, vagyis a marsi rendőrséget.

– De kérem...! Maga kicsoda, és hogyan jött be ide? – kérdezte aférfi. Felült az ágyán. Ahogy a helyében bárki más, először ő isbetörőre gyanakodott volna. De az a már nem éppen fiatal asszonymindennek kinézett, de nem betörőnek. A magabiztossága volt amásik ok, ami miatt Letentor dermedten nézte. Ez az asszony – akitsohasem látott, akivel még soha sehol nem találkozott, ebben biztoslehetett, úgy mozgott aző lakásában, mintha itthon lenne. Az amozdulata, amellyel helyet foglalt a VT előtti székben, aztán röpkenyikordulással a házigazda felé fordult a székkel együtt... nagyon

nyugtalanító volt. Letentor agyában riadót jelzett valami.– Itt most én teszem fel a kérdéseket – jegyezte meg az asszonynagyon halkan. Közben átható tekintetét le nem vette a férfiról.Letentor kezdte magát különösen érezni. Nem, ez egy csöppet semvolt kellemes érzés. Valami nyomás támadt a gyomrában.

– Választhat – mondta az asszony. – Vagy felhívom a Szolgálatotés megvádolom önt... vagy elmondja nekem, amit tud és akkor békénhagyjuk.

– De miről van szó? – kérdezte amaz rosszat sejtve. Még az ismegfordult a fejében, hogy ledobja a paplant és ráveti magát azismeretlen behatolóra. Ugyanakkor valami visszatartotta. A féle-lem... A nő többes számot használt az előbb. Nincs egyedül?

– Ugye látja az ujjamat? Itt van a rendőrségi hívó fölött. Bármittesz, annyi időm még marad, hogy riasszam a Szolgálatot. – Lettahangja nagyon is eltökélt volt. – Azt ajánlom, ne mérlegeljen sokáig,mert a társam türelmetlen ember.Ő tett ki az erkélyre és nem olyanlágyszívű, mint én.

Letentor megremegett, de azért elhatározta, tartani fogja magát.Végül is, mivel árthat neki ez az asszony...? Persze nem volt egészentiszta a lelkiismerete, és a döbbenete sem múlott még el.

– Annak az embernek a nevét akarom, aki rábeszélte: tüntesse elLisa Travini adatait az összes adatlistáról – mondta Letta nyugodtan.A szemét közben nem vette le a férfiról. Letentor magába roskadt.Lisa Travini...? Közben az idegen asszony úgy olvasott az arcán,mintha nyitott könyv lenne.



– Sohasem hallottam ezt a nevet – nyögte a férfi. Letta arcaelborult:

– Ennyire hülyének néz...? Ezt nem vártam volna. Ha azt akarja,hogy hetekig odabent tartsák, hogy ügyészek és rendőrök faggassák,hogy a munkahelyén kellemetlenségei legyenek, hogy a szomszédokés a barátok elforduljanak magától, mert van valami gyanús ügye...Akkor hallgasson.

Letentor még mindig nem tudott dönteni. Travini, Travini,dübörgött a tudatában. Nem kellett volna vállalnia! De hát az ajánlatnagyon is csábító volt.

Letta mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Nem ingyen csinálta, az biztos. Tehát maga nem hülye ember,Letentor. Most viszont fordult a kocka. Ki kell adnia a megbízóját,ha nem akar még nagyobb bajba kerülni. Bűncselekményt követettel, és én be is tudom bizonyítani. Nem kevés időmbe került, mígrájöttem, hogy csak maga állhatott a dolog mögött, Letentor. Mindenelektronikus lista és adat a birtokomban van. Egy szakembernek nemlesz nehéz bebizonyítania, hogy az adott helyeken és időpontokbancsak maga nyúlt bele a rendszerbe. Több helyütt hiányzik egy név.Lehetnek itt-ott nyomtatott címjegyzékek, és kideríthető, kinek aneve tűnt el a listákról... Nos...?

Az asszony keze kicsit odább csúszott. Letentor a kék színű szenzorra meredt. Az asszony barna, erős ujja határozottanközeledett hozzá...

– Ne! – kiáltotta. Az ujj azonnal megmerevedett a levegőben,már nem fenyegetett a veszély. Vagy mégis...?

– Nem érdemes sokáig gondolkozni – suttogta az asszony. A kéttekintet egymásba mélyedt. Letentor még töprendett, de ellenállása

már fogyóban volt. Biztos lehetett benne, hogy ez az asszony betartjaaz ígéretét. Mindkettőt. Vagy értesíti a rendőrséget, vagy... vagyelmegy és akkor békesség száll rá. Talán senki sem tudja meg, hogymit is tett.

– Nos, Letentor?A férfi kínlódott:– Az az ember., mindenre képes.– Nem derül ki, hogy magától tudom. Majd kitalálok valamilyen

elektronikus trükköt, amivel megtudtam. Halljam a nevet! – kiáltotta



váratlanul hangosan és türelmetlenül. Az ujja ismét a szenzorhozközeledett... Letentor szeme kiguvadt.

– Hagyjon... ne sürgessen – lihegte. – Megmondom... Az illető egy férfi, itt lakik valahol a környéken...

– A nevét!– Lens Botvar. Valamilyen doktor, vagy professzor, ilyesmi... – Személyesen kereste föl magát? : – Igen.– Egyedül volt?– Mindig.Mi az, hogy mindig? Többször is találkoztak?Letentor észrevette, hogy többet mondott a kelleténél. Hallgatott

hát. Letta ajka keskenyre szorult. Be kellett tartania a szavát, errekényes volt. Még az ilyenekkel szemben is, mint ez a féreg, akitmost nagyon is megvetően mért végig:

– Rendben van, ember. De ha kiderül, hogy becsapott, nem leszkegyelem a számára Letentor.

Felállt és gyorsan kiment az erkélyre. Fél percig sem állt ott, fiamáris odavezette a gépet. Letta átlépte a korlátot. Visszanézett a

lakásba – Letentor pizsamában állt az üvegfal mögött és meredtenbámulta őket. Az asszony nem tudta, amaz látta-e a fiát is...? Deennek nincs jelentősége. Elrepültek.

– Egyelőre vissza a szállóba, Bart – parancsolta Letta. A fiaszótlanul programozta be a gépet, aztán anyjára nézett:

– Jól ment?– Jól. Megvan a pasas neve. – Letta hátranézett, mintha még

egyszer szerette volna megnézni azt a környéket, ahol Letentor lakik.Újabb kis győzelmet aratott... Arra is felfigyelt, hogy sok utcányitávolságban egy másik légi jármű is lebeg. A város fölött kissé párásvolt most a levegő. A reggel és a kora délelőtt határán felhőktolakodtak a nap elé.

– Mintha... mintha követnének bennünket – mondta határozatla-nul. A gépük akkor vagy százötven méter magasan, az előírásossebességet túl nem lépve nyílegyenesen repült a háztetők fölött. Barthátranézett, aztán körbemutatott:



– Annyi gép van már a levegőben... Sokan most mennekmunkába. Nézd csak.

És valóban legalább ötven-hatvan gömb alakú légi járművetláttak lebegve haladni a város fölött. Letta hát nem törődött veletöbbé. A szállodához érve leszálltak a tetőn. Bart anyjára nézett méga liftben:

– És most? Mit teszünk?– Oktalanság lenne berohanni az oroszlán barlangjába úgy, hogy

semmit sem tudunk róla. Az a minimum, hogy információkkallegyünk felfegyverkezve. Ha már igazi fegyverünk nincsen.

– Mama, néha az az érzésem, te használnád is azt a lézerpisztolyt,amit megkaparintanál.

– Régebben nem is haboztam! – mondta erre Letta. Beértek aszobájába, a fia is követte. Az asszony leült a képernyő elé: – Voltakmár olyan pillanatok az életemben, amikor lőnöm kellett. Még a tiszületésetek előtt, meg még később is.

Ezt nem részletezte, és Bart, aki csak félfüllel hallott valamit azelmúlt években a Trendalon lezajlott eseményekről, nem kommentál-hatta a dolgot. Viszont újfent megállapította magában, hogy az anyja

bizony kemény asszony, és elment a szobájába. Fél óra múlvavisszatért – Letta Dorg most is a készülék előtt ült, ujjai fürgén jártaka klaviatúra fölött. A képernyőn egyes mondatok vagy hosszú listáktűntek fel, és tűntek el ismét. Az asszony arcán látszott: egyelőremég elégedetlen. Túl keveset tud a célpontról.

Kopogtak. Bart csodálkozva ment ajtót nyitni. Nem rendelteksemmit, a személyzet akkor miért zavarjaőket? De nem aszemélyzet volt.

Három férfi állt az ajtó előtt, az első – szemlátomást a vezető jükvolt, úgy viselkedett – már be is lépett a szobába. Egyszerűenfélretolta Bartot, ugyanakkor – csaknem egyszerre, akár egy jólösszeszokott csapat – mindnyájan holografikus fényképpel ellátottigazolványt mutattak fel.

– Szolgálat. Ön, asszonyom, Letta Dorg? És ön, uram, BartDorg?

– Igen, azok vagyunk – Letta harciasan emelkedett fel a székéből.Ugyan mit akarhat tőlük a marsi rendőrség? A férfi végigmérteőket,tartott egy kis szünetet, mielőtt újra határozottan megszólalt:



– Letartóztatjuk önöket.– De miért? – szakadt ki Bartból meglepetten és kissé hitetlen-

kedve.A férfi felé fordult:– Egy bizonyos Letentor nevű férfi meggyilkolásáért – felelte

szolgálatkészen.



4.

VISZONTAGSÁGOK

Utána minden olyan gyorsan történt, hogy később nem isemlékeztek rá. A határozott férfiak kikísértékőket az utcára,beültették a két foglyot egy légi járműbe és percek múlva egy nagyépület tetején landoltak. Közben nem válthattak egymással egyetlenszót sem. Bartot annyira meglepte a helyzet, hogy szinte álombanengedelmeskedett az idegen akaratoknak. Letta Dorgot nehezebbvolt meglepni, de az a sietség neki sem tett jót. Valami fatálisfélreértésről lehet csupán szó, gondolta, ám az is megfordult afejében, hogy esetleg csapdába estek... láthatatlan és ismeretlenellenfeleik – ha vannak ilyenek – olyan erősek és hatalmasoklennének, hogy még a letartóztatásukat is el tudják intézni? Arendőrséget is szolgálatukba állították? Az asszony mindenesetrehallgatott. Megvárta, amíg felvilágosítják a jogairól. Sok keményhelyzetben volt már életében, és nem vesztette el a fejét. Ha tényleggyilkossággal gyanúsítják, ügyvédre is szüksége lesz. Sőt, minélelőbb kell gondoskodnia róla.

Különválasztottákőket és így szem elől tévesztették egymást.Bart keze remegett, a férfi nem is nagyon tudta, mi történik mostvele. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az anyja gyilkos...„Hiszen egyedül volt abban a lakásban azzal a férfival. Amikor

kijött, nem mondta, hogy bántotta. És mi van, ha a mama ténylegmegölte? Ha elragadta az indulata...? Hiszen nemegyszer bizonyúgy, de úgy tud haragudni...!" Mégsem tudott belenyugodni adologba. Nem, aző anyja nem lehet gyilkos!

Letta egy világos falú, amúgy barátságos szobában került vallatóielé. A férfiak ketten voltak; az egyik a háttérbe húzódott, kis barna,bajuszos, harmincas fiatalember volt. A nevét nem mondták meg.Viszont a f őnök Kevin néven mutatkozott be. Magas, szigorú arcúférfi volt, a hangja is komor, majdhogynem ünnepélyes.



– Kár, hogy a szemtanú nem látta a gyilkost. Úgy látszikő már arendes bejáratot vette igénybe.

– Ha ugyan létezik az a mitikusvalaki –kételkedett nyíltanKevin. Világos volt a helyzet: nem hiszi a meséjét. Letta agyavillámgyorsan járt. Lázasan töprengett. Vajon Bart látta-e Letentort,amikor elrepültek az erkélytől?

– A fiam talán tanúsíthatja – mondta halkan.– A fia a cinkosa, tehát tanúvallomása aligha fogadható el –

jegyezte meg könnyedén a rendőrtiszt. Elnézést sem kérve kimentegy ajtón. Minden olyan volt, mint a filmekben. Fiatalabb korábanLetta is sok ilyent látott. Kevin most egy-két szobával arrébb

megtudja, mit mondott eddig Bart. Egyezik-e kettő jük vallomása...?Hirtelen nyugalom ömlött el a lelkében. Hát nem lenne egyszerűbbelmondani mindent? Végső soron a rendőrségre tartozhat a dolog.

Kevin egy perccel később visszajött. Tudta, hogy az asszony azarcát nézi, ezért olyan képet vágott, hogy abból Letta semmit semtudhatott meg.

– Miért kereste fel Letentor urat? – Kérdezte egyszerűen. Lettasóhajtott. Hát igen, az lesz a végtére is a legjobb.

– Részletes vallomást óhajtok tenni – mondta kiszáradó torokkal.

Egy ajtó került eléje. Ködös tudattal nézte, csak lassan értettemeg, mi célt szolgál. Egy másik, régmúlt világ emlékeként tolult fel.Tétován tapogatta. Először a műanyag keretet, aztán egyik keze

lejjebb tévedt. Kilincs nem volt, csak egy lapos gomb vagy szenzor,nem érte el, odébb kellett lépnie. A szenzort hiába érintette megkétszer, háromszor, az ajtó nem nyílott. Hiányérzete támadt, ám mostsem értette a dolgot. Továbbment a fal mellett. Nem tudta, hogy az aműanyag átlátszó. Lassan megértette, hogy tükröző fal, befelé vetítivissza a saját képét. De azt sem értette meg, hogyő az. Valamilyenrégi emlékek mozdultak agyában, igen halványan. Még tovább ment,önmagát sem látta már. Kínozták a régi emlékek, amelyek valaholbenne lapultak, erőlködve próbáltak felszínre törni. De nem sikerült,



könnyíthet, ha sikerül megmagyarázni a Szolgálat embereinek:őksemmiféle gyilkosságot nem követtek el. Egy órával korábbi

emlékeibe merült és eszébe jutott: az indulás pillanatában – amikorLetta kinyitotta az erkély előtt lebegő gép ajtaját –ő, Bart is látta egypillanatra az üvegfal mögött álló Letentort. Márpedig akit meggyil-koltak, az aligha néz álló testhelyzetben az éppen légi úton távozóvendége után... Bart egyrészt megörült, hogy mégsem anyja volt agyilkos, másrészt nem hagyta el a veszélyérzet. Ha valóbanőketgyanúsítják, a rendőrség nem találja meg az igazi tettest,mert nemis keresi!Hiszenőket tartja gyilkosoknak...!

Beszélt hát. Kezdettől elmondott mindent bátyjáról, Lisa Travi-

niről és gyermekér

ől, az utolsó napokban történt kutatásaikról......és ugyanezt tette Letta is. Szinte ugyanazok a mondatok

hangzottak el a rendőrségi épület két különböző pontján a kétkülönböző szobában. Amikor befejezték, nagy csönd lett. Kevin egyhosszú percig fel-alá járkált, aztán ismét elhagyta a szobát. Csaknegyedóra múlva tért vissza. Alighanem bevárta Bart vallomásánakvégét is. Közben bajuszos társa kristályt cserélt a rögzítőben, és talánúj képszalag került a felvevőbe is. Utána hosszan csörgött egytelefon, Kevin beszélt valakivel, de csak félszavakat, igeneket és

nemeket hallott Letta. Utána a rendőrtiszt leült vele szemben. A kétharcra kész szempár ismét egymásba kapaszkodott:– Asszonyom, ez a teljes igazság?– Igen.– Nem tudja, hol van a fia?Trin foglalkozásáról eddig egy szót sem mondott. Talán most

ennek is eljött az ideje?– Ezt önöknek jobban kell tudniok. A fiam ugyanis rendőrtiszt, a

Szolgálat különleges alakulatánál, azűrrendőrségnél szolgál.Kevin felugrott:– És ezt csak most mondja?Az ügyhöz semmi köze – felelte az asszony higgadtan. – Engem

és a másik fiamat vádolták, nem Trin Dorgot.Kevin intett a bajuszosnak. Az pár mondatot ütött le egy klavia-

túrán. Kevin odasétált, megnézte a képernyőn sorjázó feliratot. TalánTrin fényképe is ott volt? A két férfi összenézett. Letta nyugodtanvárakozott. Trin fényképe hasonlít Bart arcához. Ha ez nem mondsemmit nekik... Egyáltalán, hogyan tételezhették fel, hogy egy



hetvenöt éves asszony és orvosbiológus kutató fia közösen követnekel egy gyilkosságot a Marson?

– Nézze, asszonyom... – Kevin kissé zavartan ült vissza a helyére– be kell önnek vallanom valamit.A helyzet megfordult hát, de Letta nem diadalmaskodott. Várt.

Nagyon tudott várni.– Már napokkal ezelőtt értesültünk arról, hogy önök Lisa Travinit

keresik.– A szakállas, medvekülsejű férfi a Long utcából! – vágta ki az

asszony diadalmasan. Kevin nem is tagadta:– Igen,ő egy... hogy is mondjam csak...– Informátor – mondta az asszony. – A fiam mesélt ilyenekről.– Nos, igen. Travini kisasszony eltűnése ugyanis nekünk is

feltűnt.– Keresték? – csapott le az asszony. A bajuszos rendőr a

háttérben nyugtalanul nyújtogatta a nyakát. Mi történik itt...? Aziménti kihallgatott kérdezi a rendőrtisztet, az meg válaszolgat neki?

– Természetesen. De csak két napja, mióta észrevettük, hogy...szóval hogy ön is keresi.

– Addig nem tűnt fel?– Tíz napja szereztünk róla tudomást, de tudja, hány ember

költözik el anélkül, hogy meghagyná az új címét...? – Kevin széttártakarjait. Lettának hirtelen más jutott eszébe:

– Álljunk meg egy pillanatra... Kíváncsi vagyok, Bart is emlék-szik-e rá... Amikor elrepültünk Letentor házától, úgy tűnt nekem,követnek bennünket. Egy másik légitaxi repült a nyomunkba.

– Nem mi voltunk – mondta Kevin. De valami nyomta alelkiismeretét, ezért megkérdezte: – Gondolja, az ellenfél lehetett?

– A gyilkos vagy megbízottai – felelte Letta határozottan. Kevinmaga elé nézett:– Ez is egy lehetséges változat. A szakemberek a helyszínen

vannak még, dolgoznak a halott lakásában. De nincs sok remény,hogy valami döntő nyomot találjanak...

– És még valami! – kiáltotta az asszony. – Letentor elszóltamagát. Többes számot használt, mondván, többször is járt nála az abizonyos titokzatos megbízó, akinek a nevét sem tudta. Tehát



lehetséges, hogy az a bizonyos személy másokat is eltüntetett?Csakúgy, mint Lisa Travinit?

Erről beszélgettek még egy ideig. Kevint érdekelte a sugallat, deamúgy hajthatatlannak bizonyult:– Asszonyom, mindezek ellenére önt még nem engedhetem

szabadon. Mint említettem, van egy szemtanú, aki látta az ön... hm...furcsa távozását Letentor lakásából. Az ügyész nem engedélyezi azön szabadon bocsátását.

Letta nyelt egyet.– És a fiam?

–Ő

t elengedjük, egyelőre. A várost nem hagyhatja el.– Beszélhetnék vele? Meg akarom kérni, szerezzen nekem egy

ügyvédet.– Kérem... ezt engedélyezhetem – a bajuszosra nézett. Az elment.

A várakozás idegölő perceiben Letta esze gyorsan járt.Majdnemmindent elmondott az imént Kevinnek. Egy, csak egy, de igenfontos adatot hallgatott el. Ha sikerülne ezt Barttal közölni...

Behozták Bartot.– Mama!– Gyere, kisfiam – Letta szándékosan csinált „nagyjelenetet". Azt

akarta, hogy amazok elforduljanak. így is lett. Kevin és a bajuszoszavartan összenéztek, aztán mintegy vezényszóra az egyik az ablak,a másik a fali térkép felé fordult. Letta úgy tett, mint aki erősen ölelifiát, közel bújt hozzá és a nyakába borult. Úgy súgta a fülébe:

– Lens Botvar doktor a megbízó neve, fiam. Keresd meg, ésközben szabadíts ki engem is – hangosan folytatta: – Egy ügyvédetszerezz nekem, Bart.

– Igen... igen, mama – Bartot meglepte a sok esemény. Különö-sen az a perspektíva, hogy anyját bent tartják a rendőrségen... Talánegy fogdában vagy börtönben? A név azonban bekódolódott azagyába. „Lens Botvar", „Lens Botvar".

Amikor tíz perccel később a ház előtti járdára lépett, még mindigkábult volt kissé. Tétován elindult az egyik irányba, azt sem tudta,Granbur melyik részén van éppen. Légitaxi-állomást keresett. Fel is



fedezte a tér másik oldalán. Kitért néhány halkan surranó elektroautóelől, aztán átvágott a pázsitra rakott mesterséges ösvényen.

Nem vette észre, hogy a közelben álló kocsiból egy emberfigyeli.– Ön szerint mit kellene tenni...?– Csak abban vagyok biztos, hogy ezt nem így, videotelefonon

fogjuk megbeszélni. Ha amazok szagot kaptak, máris lehallgathatnakbennünket.

– Ilyesmi százévente egyszer fordul elő a Marson...– És honnan tudja, hogy nem kilencvenkilenc évenként? Éppen-

séggel ez is lehet az az alkalom. Hagyjuk a vitát. Jöjjön a szokotthelyre ma délben. Ott mindent megbeszélünk.

– Értem. Ott leszek.

Bart tanácstalanul állt anyja szobájában. Érezte, segítségre van

szüksége. Olyan emberre, aki ismeri az itteni szokásokat. És egy jóügyvédet is... Senkit sem ismert a Marson. Úgy tudta, anyja sem. Deazért átnézte a holmiját. Némi idegenkedéssel vette kezébe aretiküljét, amelyet ma reggel otthon hagyott. Úgy látszik, nincsenekbenne túl fontos dolgok... Furcsa érzés volt kiborítani az idegenretikül tartalmát az asztalra. Néhány apró személyes tárgyon kívülcsak egy miniatűr fotóalbumot talált – benne az apja, Trin és aző fotóival, és a végén volt két kép Berattal, anyja mostani férjével;ezek kétségkívül a Trendalon készültek. Aztán előkerült néhány

papír a marsi ügynökségről. Talánők segíthetnének...? Tanácstalanulforgatta a tárgyakat. Egy kis névjegy-„mag" akadt a kezébe. Betettea készülékbe, amely minden szállodai szoba asztalán állt. A miniatűrképernyőről egy fekete bőrű lány mosolygott rá. ValamilyenTiranda, azűrrepülőtér fogadóbizottságában dolgozik. Ott a hivataliés otthoni videotelefonszáma a szokásos jelszó: „Ha segítségre vanszüksége, hívjon bátran!" Bartot talán a „segítség" szó fogta meg.Leült a VT elé és töprengve ütötte be a számokat.



minden remekül, gyorsan és zavartalanul ment. Ez igen! Meg tudtabecsülni a kényelmet. Már-már úgy érezte magát, mint a Földön...

Élő felszolgáló személyzetet nem is látott. Csak robotokat. Avendégek szemmel láthatóan jól érezték magukat, hangosan

beszéltek. A sokféle bőrszínű ember láttán lassan Bart is felengedett.A halat biztosan mesterséges tóban tenyésztették, a saláták is helyitermékek lehettek, minden nagyon ízlett neki.

Aztán történt még valami, amire semő, sem a vendégek nemszámítottak. Ami egy rossz videofilm benyomását keltette. Bartéppen felnézett. Arccal az utcának ült, és így nagyon jól láthatta, mitörténik.

Azon járt az esze, hogyan keresse meg azt a Botvart, vagy hogyis hívják? Elhatározta, ebéd után leül az információs gép elé és addignem áll fel, míg mindent meg nem tud róla. Remélte, az a bizonyosdoktor nem tűnt el úgy, mint Lisa Travini. Bár most már ezen semlepődött volna meg túlságosan.

Az utcán, éppen a bejárat előtt, fékezett egy aranyszínű elektro-kocsi. Ketten ültek benne, valószínűleg két férfi. De Bart csak szemesarkából pillantott oda, agya regisztrálta az autó érkezésének tényét,ez volt minden. A vezető mellett ülő férfi kiszállt, de az ajtót nyitvahagyta. Kevesen jártak az utcán, nem zavarta vele a forgalmat. Aférfi valami színeset vitt a kezében, talán videofilm kazettáját...? Bartéppen lehajolt, mert műanyag szalvétája leesett a padlóra. Nem tudta,hogy ez a kis mozdulat menti meg...

A férfi akkor már maga elé tartotta a „kazettát". Bart csak annyitvett észre, hogy valami forróságot érez, csattanást hallott. Az első önkéntelen reakciója az volt, hogy nem mozdult vissza előbbihelyzetébe, inkább orrát csaknem a térdébe verve lapult az asztallap

mögött. Nem tudta még, mi történt, de az a forróság a tarkója fölöttrémületet keltett benne.Életében egyszer már történt vele ilyesmi. A Holdon, tíz-egyné-

hány évvel ezelőtt. Akkor rálőttek. És most...?Még lapult, amikor a csörömpölés arra késztette, hogy dobja

magát a padlóra. Tárgyak hullottak rá, fájdalmat is érzett. Mi lehetez? Földrengés? Vagy az a férfi tett valamit...? Csak most hatolt el atudatába, hogy az emberek körös-körül iszonyúan kiabálnak. A nőksikoltoztak. Mi ez...? Lapult még, pedig talán nem kellett volna.



Tompa zaj. Kocsiajtó csapódása...? Távolodó kis zaj, futó léptekdobognak körülötte. Valaki odahajolt:

– Megsebesült...? – kérdezte.– Oltsák el! Oltsák el! – kiabálta egy nő hisztérikusan. A hangjá-ból áradó tónus csak most értette meg Barttal, hogy valami szörnyű történhetett. Hogy ez kapcsolatban lehet vele, azt még nem sejtette.Lassan felült. Biztonságban érezte magát ennyi ember között.

– Elmenekült!– Lőtt, láttam! Lőtt!– Mi lesz azzal az oltóval...? Gyerünk már!– Hé emberek, utat a robotnak!– Telefonáljanak már!– Majd az eloltja...Bart körülnézett. A lábak üvegcserepeken tapostak. Az éttermet

az utcától elválasztó hatalmas üveglap nem volt sehol, illetve adarabjait a padlón látta viszont. Tétován nyúlt a hajába, valamiszúrta. Ott is talált szilánkokat, meg a vállán, a karján.

– Hát ezt szerencsésen megúszta – mondta mellette valaki.– Az a pasas magára lőtt.

– Rám? – kérdezte döbbenten. Megfordult. A háta mögött azegyik pincérrobot akkor oltotta sisteregve egy kis tartályból fehérhabbal a lángoló falat. A műanyagon fekete kört égetett a tűz. A folta feje magasságában volt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, nem tudott semmit. Az ételben és atányér mellett is üvegcserepeket látott. Az egyik robot mindent elakart takarítani, hiszen ilyen program volt elektronikus agyábakódolva, de néhány értelmesebb vendég ezt rögtön megtiltotta.Előkerült a konyhából a tulajdonos is. Végre egy ember, gondolta

Bart. Aztán megjött a Szolgálat légi járműve. Idegen, egyenruhásférfiak érdeklődtek, nem sérült-e meg. Valaki egészen közelrőlszemlélte a fejét, a haját. Fehér köpenyes orvos volt, Bart nem islátta, mikor érkezett oda.

Már régen elment az étvágya. De eszébe sem jutott az evés, mertakkor a rendőrök őt kezdték kikérdezni. Hamar tisztázódott aszemélyazonossága, amit nem is titkolt. Félfüllel hallotta, hogy másrendőrök közben a szemtanúknál az elektrokocsi külseje felőlérdeklődtek.Ő is elmondta, amit tudott. Aztán egyszer csak – akárha



a helyzet sokkal rosszabb, mint ma délelőtt voltam hajlamosfeltételezni.

Bart kivárt.– ...Mert ez azt jelenti, hogy ön és az anyja egy bűnszövetkezettelkerültek szembe, amelynek nem sokat számít az emberélet, ezt mamár kétszer is bebizonyították. Nem sok hiányzott, hogy önt iseltegyék láb alól. Letentornak vége, semmit sem tudhatunk meg tőle.Ön pedig nem ismeri a merénylőket.

Bart a fejét rázta éső vette át a folytatást:– Minden Lisa Travinin áll vagy bukik. Miért tűnt el, a gyerekkel

együtt? Hol van most? Kinek f űződik érdeke ahhoz, hogy továbbrase kerüljön elő?

– Éppen ezt mondom én is – Kevin türelmetlen mozdulatot tett,mintha a legszívesebben megállítaná Bart beszédfolyamát, de rögtöna sajátjával helyettesítette azt: – Maga mondott nekem valamit madélelőtt. Hogy eltűnt-e más is, nemcsak Travini kisasszony...? Nos,most már elmondhatom magának: négy fiatal nőt és két férfitkeresünk, az első eltűnteket már nyolc hónapja. Ezek egyike a magaTravinija...

– Aki két hónapja tűnt el.– De mi csak alig tíz napja jöttünk rá, hogyőt is be kell

sorolnunk az eltűntek közé.– Kérdezhetek valamit? – így Bart.– Kérdezzen.– Az anyámat továbbra is börtönben kell tartaniok?– Először is, nem börtönben van, hanem ideiglenesőrizetbevétel

történt. Másodszor az édesanyja valóban behatolt egy idegen lakás-ba, tiltott módon. És mint említettem, szemtanú is van. Már csak

azért sem engedhetjük szabadon... egyelőre.Bart úgy döntött, most még nem erősködik. Elvégre van mit

tennie. Felállt. Kevin ülve maradt és úgy nézett fel Bartra.– Ismeri a címemet. Amint megtud valamit, kérem értesítsen.– Rendben – felelte amaz. – És ne csodálkozzon, ha mostantól

kezdve ismerős arcokat lát maga körül. Gondoskodtam a védelméről.Bart vállat vont és elindult a légitaxik felé.



Megint az ágyon volt. Úgy rémlett neki, odahurcolták. Valahon-nan idegenek kerültek elő és becipelték egy helyiségbe. Ami talánnem ugyanaz volt, mint ahol addig tartották. A kényszer aprólázadást indított az agyában, most valami más is történt benne.Valahol fájdalom lapult a testében, de nem tudta meghatározni ahelyét.

Szeme végre látni kezdett. Most már nagyon más volt minden.Ha kinyújtotta a kezét, és arra fordította a fejét, akkor látta is azujjait. Nem tudta megállapítani, milyen ruha van rajta, mert majdnemteljesen sötét volt a szobában. De kitapogatta a bútorokat. Aztánpercről percre jobban érezte magát. Már nem volt fájdalma sem.Kezdett emlékezni, az agya mindinkább kitisztult. A múlt élesen tűntelő a ködből, a múlt nem volt távol, a múlt itt volt, látta is rögtön azakkori eseményeket. Nem volt az régen, nem volt régen – ismételtehangosan, és kiabálni kezdett:

– Eresszenek ki...!

– Most már nehezebb lesz ismételni, uram.– Könnyű lenne azt mondani, hogy első alkalommal csak ijeszt-

getni akartunk, igaz...? Pedig az igazság más.– Az emberünk megtette, ami tőle tellett, uram.– Hát, ha csak ennyi tellett tőle... Legközelebb nemőt küldjük.

Azt a fickót látni sem akarom ezután, értette?– Értettem, uram. Mi legyen?– Nem az ifjabb Dorg a veszélyes ellenfél, azt hiszem. Hanem az

anyja. Azonfelül meg kellene tudni, mit mondtak a rendőrségen.– Ha ad egy kis időt, uram, akkor ezt is kiderítem. Végül is,

mindenütt vannak ismerősök, és ha nincsenek még, hát lehetszerezni...



– Rendben van. Tehát akkor egy kis csönd, de figyeljük azeseményeket.

– Elnézést, uram. Egy kérdést...?– Mondja gyorsan.– Arra nem gondolt, hogy... felszámolja az ügyet? Az üzletet? És

elköltözik innen?– Közvetlen veszély nem fenyeget. Letentor a halála előtt azt

mondta, hogy nem járt el a szája... Persze az sincs kizárva, hogyminket akart megnyugtatni.

– Ez rajta már mit sem segített.– Nem. Szóval, én nem szoktam csak úgy visszavonulni, érti?

Ezek a kis földi törpék nem késztethetnek meghátrálásra. Meg azitteniek sem. A rendőrségtől sem félek. Hát maga is ehhez tartsamagát, értette?

– Természetesen, uram.



benntartsák. Nem kell attól tartani, hogy illegálisan elhagyja aMarsot, szabadlábon tartózkodása nem sérti a nyomozás érdekeit.Ő

maga sem tagadja, hogy nem egészen törvényszerűen hatolt beLetentor lakásába, de megkérdeztem az ügyészt: ha Letentor nem tett

feljelentést Dorg asszony ellen, akkor nekik nincs joguk csak ezen azalapon elzárva tartaniőt. Szerencsére ma hajnalban megszületett aboncolási jegyzőkönyv is; ez megerősíteni látszik a mi verziónkat. Agyilkosságot feltehetően az önök távozása után követték el.

Bart kis habozás után így szólt:– Anyámnak sikerült kiszednie Letentorból, ki az a rejtélyes

megbízó. Egy Lens Botvar nevű, doktori címmel rendelkező valaki...

Azért mondom ilyen körülményesen, mert nem sokkal többet tudokróla. Sajnos, számomra bármennyire is kínos, azt kell mondanom:egy kollégámról lehet szó... Doktor Botvar agykutató specialista, ittél a városban. Azt is megtudtam, hogy egy közeli intézet dolgozója.Nem a f őnöke, csak beosztott kutatója. Bár sejthetőleg elég magaspozícióban van.

– Aligha hihető, hogy egy ilyen embernek bármi köze lehetettTravini kisasszony eltűnéséhez. – Rafael gyorsan gondolkozott. – Különben is, amit Letentor mondott, abból csak egy dologra derültfény: Botvar szólt neki, hogy törölje ki a nő adatait a granburiszámítógépes rendszerből. Semmi egyéb.

– Azért ez eléggé gyanús, nem? – mondta Tiranda. A nő holBartra, hol nagybátyjára nézett. – Nem egy mindennapos kérés ez,úgy vélem. Az ilyesmit az emberek nem szokták szívességkéntegymástól kérni.

Rafael is töprengett. Bart közben megnyomta a szálloda városiinformációs számítógép printergombját és kinyomtatta Botvar doktor

lakcímét. Rafael eltette a papírt, de a homlokát ráncolta. Bart látta aférfi keskeny szemét, túl fehér arcbőrét. Nem sokat napozhatott, azbiztos. Alig lehet ideje, ha tényleg olyan felkapott és jó ügyvéd. Afizetségről még nem beszéltek. Bart remélte, anyja ügynökségénekvan némi pénze a Marson. Ha pedig nem, hátő bármikor lehívhatföldi bankszámlájáról annyit, amennyire szüksége van. Ilyenkoraztán igazán nem szabad sajnálni a pénzt. Rafael visszaadta a cédulátBartnak:



– Osszuk el a feladatokat, doktor. Nekem az ügyésszel kellbeszélnem. Ha lehet, ki kell hoznom az édesanyját a börtönből.

Tiranda, inkább ti nézzetek Botvar után.A fekete lány eltette a papírt. Bart is megértette, így lesz alegjobb. Ha már hárman tevékenykednek, ne együtt szaladgáljanakmindenhová. Rafael elment, Tiranda Bartra nézett:

– Maga már ismeri a várost, vezessen.A szálloda tetején megvárták a rádiójellel hívott légitaxit. Egy

perc múlva le is szállt egy üres gép, automatika vezérelte. Amikor agömb ismét, immár velük együtt felemelkedett, Bart a környéketfürkészte. Most is követik,ezekvagyazok? Több gép is érkezett ésindult a környéken éppen abban a percben. Nem lehetett biztos adolgában.

Tiranda rámosolygott:– Nagyon aggódik az édesanyjáért?– Nem fiatal már éppenséggel – mondta Bart. – Fogalmam sincs,

hetvenöt évesen hogyan viselném el, hogy rácsok közé dugtak.– Még megtudhatja, ha annyi idős lesz – nevetett a lány. Vidám-

sága azonban nem ragadt át a férfira.

– Mondja, hogyan lehetséges, hogy Rafael a nagybátyja? Mert-hogy azt mondta...– A bőrszínkülönbségre gondol? Egyszerű – legyintett könnye-

dén Tiranda. – Az én szüleim is fehérek voltak. Örökbe fogadtak,amikor kétéves voltam, az igazi szüleim egy bányaszerencsétlen-ségnél vesztek oda. Az anyám éppen meglátogatta az apámat egyészaki nikkelbányában, ahol már hónapok ótaő volt az egyetlenember. Csupa speciális automata gép dolgozott ott,ő meg csakfelügyelt rájuk. A szabályzat ugyan tiltja, hogy idegenek isleszálljanak a talaj alá, de... Az apám egyedül volt, és amikor anyámfentről leszólt a VT-n, hogy megérkezett, az apám nagyon örült.Nem jöhetett fel, a munkafolyamatok alatt ott kötelező az állandó jelenlét... Felküldte anyámért a liftet, és éppen akkor volt egy nagyMars-rengés – Tiranda arcán nem látszott szomorúság. A dolgotő ismásoktól hallotta, biztosan sok éve már. A szüleire valójában nem isemlékezett.



Bart a város déli negyedei felé irányította a gépet. Leszálltak egykis téren. A keresett ház többlakásos villa volt egy szépen parkosított

kis utca mentén.– No, itt sem koldusok laknak– jegyezte meg a lány. Pár centivelmég magasabb is volt Bartnál, pedigő sem volt alacsony férfi. Aférfi nem gondolt rá, milyen különös, hogy egy vadidegen szurok-fekete lánnyal megy egy marsi utcán. Ha ezt valaki két hónappalezelőtt mondja neki, el sem hiszi. Különösen azt nem, hogyotthagyja a biztonságos Földet!

– Az ott, ni – mondta Tiranda és szép lassan ballagott tovább. – Nincs kizárva, hogy magát ismerik már. Ha tényleg ez az ellenfél,

jobb, ha nem látja meg. Üljön le egy padra, majd én becserkészem avadat.Bart nem tudta, mit jelent az utóbbi nyelvi fordulat, de engedel-

meskedett. Leült hát és nézte, hogyan játszik a napfény a fák leveleiközött. Ez már majdnem földi hangulat volt.

Nem messze tőle leszállt egy légitaxi, de senki sem lépett kibelőle.

Tiranda megközelítette a házat. Gondtalan sétálónak látszott,felment a bejárathoz. Négy névtábla, négy mikrofongomb. Kamerák.„Félnek a betörőktől...?" Nem csöngetett sehová, inkább úgy döntött,körbejárja a házat. Lelépett hát a pázsit szélén futó járdára, meg-kerülte az épületet. Minden ablak zárva, csönd honolt. Valahonnanazért halk zene szűrődött ki. A még alacsony fák, a ház állapota arraengedte következtetni, hogy nem is olyan régen épült.

– Jó napot, szép kisasszony – mondta egy hang a háta mögött.Tiranda megperdült...



Most minden nagyon jó volt. Az idő múlása is visszatért,legalábbis érezte, hogyan telik. És ennek is örült.

Leléphetett az ágyról. Betegszoba ez? Vagy kórház...? Nemtudta. A szeme visszanyerte az élesebb látást, már nem volt a világfátyol mögött. A szoba berendezése ismeretlennek tűnt, biztosan nemlátta még, tehát nem az övé. Az övé... hol lehet? Más hiányérzete istámadt. Nem tudta még, mi ez, a múlt ködbe veszett, de azértrészletek kezdtek visszatérni az agyába.

Volt itt ablak is. Nem tudta miért, de úgy vélte, nem igazi tájatlát. Az ablakok helyett sokszor szereltek be föld alatti lakásokba ál-ablakokat, ezeken cserélhető vetített tájképeket lehetett látni annak,aki „kitekintett" rajtuk. Maga sem tudta hát, mit lát. Valamilyenegyszerű táj, szürke kövek, halványzöld f ű, távolabb egy domb.Mozdulatlan minden. Nem fúj a szél, vagy csak a f űszálakatmozdítja, de azt innen a távolból nem látni...?

Nem vette észre, hogy egy kamera közli minden mozdulatát.

– Milyennek találja, uram?– Nem rossz, egy cseppet sem rossz... Sőt, azt is mondhatnám,

jobb, mint amit vártunk.– A mozgása teljesen koordinált, vagy majdnem teljesen az...

Amíg aludt, elvégeztünk néhány vizsgálatot.– Egy pillanat. Az alvása természetes volt?– Részben. Mindenesetre magától aludt el tegnap este, és a

vizsgálatok megkezdése előtt... adtunk neki valamit. Nem akartukkockáztatni, hogy közben felébredjen.– Az eredménynél ezt figyelembe kell venni, tudja? Bármilyen

más szer tévútra viheti az elemzéseket!– Természetesen, uram. Az automata analizátorokba betápláltuk a

helyesbítés mértékét.– Mit kapott?– TRANKVIL– 10-est, két egységet. Igazán nem terheltük túl a

szóban forgó központot...



– Rendben van, folytassa.– A tesztelést jól viselte, és a jelek szerint – nézze csak, uram, itt

a kivonatos lista – a kérdések hetvenhárom százalékára adott álmá-ban helyes választ. A szenzorálással voltak kisebb bajok, de hát,ilyen állapotban...

– Ez nem csoda. Más?– Szerintem készen áll a CERB– 15-ös befogadására. Deakkor

nagyon fel kell készülnünk.– Így van. Én még várok ezzel.– Ön dönt, uram.– Természetesen én döntök. Az új szer hatása ismeretlen,

legalábbis nem teljesen ismert. Zavart kelthet a többi kísérletben is,ha túlságosan hagyjuk magunkat befolyásolni ennek az egy kísérlet-nek az eredményétől.

– Valahol el kell kezdenünk...– De nem úgy, hogy elsietünk bizonyos dolgokat. Ha visszanyeri

teljes emlékezetét, sőt stimuláló szereket kap, komplikációkra kellfelkészülnünk. Ezekben az adatlistákban nem fedezett fel valamit,doktor?

– De igen. Ha nem teszi szóvá, én szóltam volna. Itt bukkant felelőször a dolog, a száznegyvenötös kérdésnél. Halványan célozgatottrá, hogy nincs egyedül. Később egy már szándékosan célzott kérdés-re, hogy várja-e valaki abban a másik, külső világban, majdnemegészen határozottan igennel válaszolt. Várja valaki.

– Nem ártana tudni, kicsoda. Valami vőlegény, vagy férj.– Nem hiszem. Ha volt is ilyen, jó ideje nincs. Előtte megfi-

gyeltük egy ideig, de hát... Tudja, hogyan volt. Szerintem a gyerekrőllehet szó. Ugyebár emlékszik, uram, hogy szó volt akkor erről is. Dea gyerek eltűnt, nem volt vele, amikor idehoztuk.

– Igen, természetesen emlékszem. Nos, térjünk vissza a mostanidolgokhoz. Egyelőre hagyjuk egy napig pihenni, közben eldől, milesz. Beadjuk-e a CERB– 15-öt, vagy sem... megvárom még a 4-eslabor eredményeit.

– Ha kívánja, azonnal kapcsolom...– Nem, kivételesen most személyesen megyek oda.



Bart majdnem egy óra hosszat várakozott a padon. Már nagyonnyugtalan volt. Hová lett Tiranda...? Hogy ne veszítsenek annyi időt,közben lefoglalt egy üres légitaxit is. És amikor a lány sokáig nem jött vissza, keresésére indult. Körbejárta azt a bizonyos házat, aholBotvar lakott. A ház ajtajai zárva voltak. Senkit sem látott. Tanács-talanul visszament a padhoz. Aztán gondolt egyet és a gépbőltelefonált a szállodába. Rafael úr még nem jött haza, közölte vele azautomata portás. Várakozott.

A bajuszos rendőrtiszt benyitott Kevinhez:– Ez már olyan, mint egy háború – mondta.– Miért, mi történt?– Újabb akció történhetett, az az érzésem.– Ne beszéljen rébuszokban.– Telefonbejelentés érkezett. Kép nélkül, csak hang. Méghozzáfeltehetően eltorzított hang. Megvádoltak egy embert, hogy meggyil-

kolt egy másikat...Kevin csak egy pillantást vetett a másikra. Sejtette már:– Csak nem Bart Dorgról van szó?– De igen.– Hiszen őt figyeljük, védelmezzük! Le sem vesszük róla a

szemünket!– Nem kétséges. Most is, legalábbis úgy tudom. Egy emberünk

„rajta van".– Akkor hát...? Mit mondott a bejelentő?– Hogy Dorg doktor meggyilkolt egy Tiranda nevű fekete nőt.



– Mi újság, mester?A hang most nem a megafonokból érkezett. Közelről jött, ember-

közelből. A fiatalember kissé meglepetten fordult az ajtó felé. Annakszárnyai akkor suhantak össze ismét, nesztelenül.– Üdvözlöm, professzor úr – mondta zavartan, és felállt.

Önkéntelen tiszteletadása nagyon tetszett a jövevénynek. A fiatalférfi harminc körül lehetett, túl nagy feje volt, és csodálkozó szemei.Szögletes vállak, hosszú karok, lábak. Amikor végre teljes egészébenfelállt, a professzor fölé magasodott. Sybben volt a neve.

– Maradjon csak ülve, folytassa – a professzor hangjában mostnem bujkált gúny, mint máskor. Talán csak a szokásos „mester" szóhangzott el ebben a stílusban, aztán semmi. A férfi egészen közel jött. Sybben láttaőszülő haját. Mennyi idős lehet...? Biztosan vanmár nyolcvan. Nem kellene dolgoznia, de hát... Azt suttogják, sokáigharcolt az intézetért, és végül rengeteg ismeretség és utánajárás utánsikerült hozzájutnia. Most meg bajok vannak a pénzzel, bár igaz amiigaz, a fizetését mindenki megkapja rendesen. Legalábbis eddig ígyvolt.

Hurlov professzoron nem látszottak a gondok. Érdeklődve nézte

át a számítógépes eredménylistákat:– Milyennek látja a CERB– 14-est, Sybben?Sybbent meglepte a kérdés, még inkább az, hogy a szokásos

„mester" helyett végre egyszer a valódi nevét hallotta Hurlovszájából:

– Hát... ha önmagában szemlélem, sem rossz. De ha összehason-lítom a CERB– 15-ősnek azzal a részével, amit eddig kiderítettünkróla, hát jobb is lehetne. A plusz irányban, természetesen.

– Mínuszokra is szükség van – mondta oktató hangon a

professzor. – Előfordulnak bizonyos egészségi állapotok, amikor azagy regresszív folyamatait gyógyszerként lehet használni. Legalábbisvan most a pszichiátriában egy új irányzat, amely számol ezzel, sőtszeretné már alkalmazni is.

– Nem kétséges, uram – Sybben bátorságra kapott. – De mivel minemcsak állatkísérleteket végzünk, az emberben felmerülnek bizo-nyos aggályok. Igen, ez a helyes kifejezés...

Hurlov professzor hirtelen szembefordult vele. Csönd lett, néztékegymást. A beálló csöndben mindketten hallották a szupertiszta



ketrecekben neszező patkányokat. Valahol nagyon halkan duruzsoltegy légkondicionáló.

– Az emberek önként vállalták, hogy nem túl hosszú ideig résztvesznek a kísérletekben – mondta a férfi élesen. Sybben mármegbánta, hogy szóba hozta a dolgot. Azt hitte, jobb hangulatbanvan a professzor. Olyan jóban, hogy erről is beszélhet vele. ÁmHurlov arcán meglepő volt a változás, már valósággal kiabált: – Ehhez semmi köze, mester! Végezze a dolgát a patkányok között, ésmeg ne halljam, hogy betette a lábát a2-es szintre! Gondoskodomróla, hogy ne beszéljenek egymás között arról, ami nem magukratartozik! Úgy látszik, részben le kell cserélnem a személyzetet...! – Kirohant. Ha régimódi ajtó kerül az útjába, most biztosan becsaptavolna. De nem tette, mert itt azokat érzékelők nyitották, csukták,mindig egyforma sebességgel. Sybben egyedül maradt a pultjánál, ésmagában káromkodott:

– Hogy az a marsi féreg! Pedig olyan szépen indult a beszélgetés.Az öreg képes és kirúgat az első alkalommal... Ha csak nem fél attól,hogy eljár a szám valahol „odakünn". Bár ez sem egy életbiztosítás,a fenébe!

Töprengve meredt maga elé.

Bart nem is csodálkozott túlságosan, amikor déltájban leszálltegy légitaxi a közelben. Már maga is azon volt, hogy felhívja arendőrséget. Észrevette, hogy a tiszt nem jött egyedül. Civil ruhásnők és férfiak kísérték, akik azonnal eltűntek a házak között.

– Hol van Tiranda? – kérdezte Kevin közvetlenül, szinteköszönés nélkül.

– Azt én is szeretném tudni – így a doktor. – Két órája ment eloda, ahhoz a házhoz. Azóta nem láttam.

– Nem mozdult el innen?– Talán negyedórával ezelőtt már nagyon türelmetlen lettem,

odamentem a kapuhoz, de senkit sem láttam. Visszajöttem és vártam.A közelből odajött egy férfi, akit Bart még sohasem látott. Az

ismeretlen bólintott. Kevin Bart Dorg arcába nézett:



Letta mosolyogva nyújtotta mindkét kezét Bart felé. A fia csak azarcát kémlelte: megviselte-e a fogság? De ennek nyomát sem látta.

Ismét megcsodálhatta anyja lelkinyugalmát, erejét.– Minden rendben van, fiam – mondta és leült. Rafael ügyvédkörülnézett:

– Tiranda? Nem együtt voltak?Bart nagyot nyelt. Mit tegyen...? Nem habozhat. Most már

nagyon is benne vannak az ügyben, semmi értelme, hogy csupaaggodalomból félrevezessék egymást. Elmondott mindent. Számárais zavaros volt a történet. Nehezen hitte el, hogy csak úgy nyomaveszhet valakinek egy ekkora városkában.

– A rendőrség a közelben volt, úgy hiszem – mondta a végén. – De ők csak engem figyeltek, engem védelmeztek. Tiranda elmenttőlem, és akkor történhetett.

– De micsoda?– Egy névtelen bejelentő gyilkosságról beszélt. De ennek semmi

jele – a férfi Rafaelre nézett. – A rendőrség most vizsgálja át azt azegész környéket. Ha valamit találnak, biztosan ideszólnak.

Rafael maga elé meredt:

– És mit mondok majd az anyjának? Hiszen velem jött ide alány...– Huszonnyolc éves – jelentette ki Letta. – Felnőtt ember, nem

gyerek. Reméljük, nem esett baja, csak valamilyen félrevezető akcióról lehet szó. Minket akartak vele befeketíteni a rendőrség, ahatóságok előtt.

Látszott, ez egy csöppet sem nyugtatja meg az ügyvédet. Lettapár szóval elmondta: Rafael úr elintézte, hogy egyelőre szabadonbocsátottákőt, de a várost nem hagyhatja el. Ahogyan Bart sem. Ez

nem okozott nekik gondot, mert ilyen távozás nem is álltszándékukban.– Mit tegyünk most? – kérdezte aztán Bart és anyjára nézett.– Egy biztos: nem adjuk fel a dolgot. Most már két fiatal nő után

nyomozunk – mondta anyja magabiztosan és leült a számítógépesinformációkérő képernyő je elé.



Sybben látta: ismét beesteledett. Nem lehet ezt sokáig bírni,gondolta. Az emberek kétszáz éve nem dolgoztak még napi nyolcórát sem, nemhogy tízet, mintő... A fáradtságot minden tagjábanérezte. A tizenhatodik kísérletsorozat is eredményesen zárult – lega-lább ennyi öröme volt az egészben. Holnap nyugalmasabb lesz aszolgálata. Az éjszaka folyamán az analizátorok elvégzik, amit kell,és amennyit lehet. Reggelre asztalán lesz a sok kész eredmény.Először osztályozni kellőket, aztán áttenni a másik két részlegbe ésmegbeszélni az ottaniakkal, mit kell változtatni, mit nem. A doktor-hoz csak utána kerül a rövidített változat, ezt személyesen kell majdbevinnie. Ott dől el a többi, és akkor már tudni fogja, mit kell tenniedélután. Szerencsére az a nap jóval nyugalmasabb lesz. Egy időreelbúcsúzhat a patkányoktól is. Kedvesek és ártatlanok akárcsak afehér egerek, de már kezd belőlük elege lenni.

A liftben állt, megérintette a szenzort, oda sem nézve. A falhozdőlt, egyedül volt. Eszébe jutott: talán kimehetne sétálni a parkba.De az intézeti ajtókat ilyenkorra már bezárják. Ismét este van, és az

őrség nem kedveli a sétálgató személyzetet. Felmehetne a tető-teraszra, ott is szívhat egy kis friss levegőt.A lift megállt, az ajtó nesztelenül nyílott. Kilépett és azonnal

jobbra fordult. Csak valamivel később kezdte sejteni, hogy valaminincs rendben. A falak sötétzöldek voltak, márpedig a lakószinteninkább világosak... Mi történt? Körülnézett. Ez nem az a szint, jutotteszébe. Oda sem nézve érintette meg az emeletjelző szenzort, hátpersze, máshol nyílt az ajtó.

Habozva megfordult. Ez a 2-es osztály, a f őépület másodikszintjén. Ritkán járt itt. Ma éppen erről beszélt Hurlov professzor. Ésmilyen ideges lett...! Érdekes, miért? Sybben kis habozás után – pedig már visszafelé ment a lifthez – meggondolta magát és belépettegy keskeny folyosóba, amelyet idefelé jövet nem is vett észre.Valahol a közelben fény szűrődött a padlóra. Alacsony ablaksor,vagy inkább üvegfal. Sybben lehajolt, benézett. Először semmit semlátott. Rájött, félig fényáteresztő új típusú műüvegről van szó.Mostanában egyre több helyen alkalmazzák... Csak egy bizonyos



szög alatt látni át rajta. Fejét ide-oda mozgatva kereste ezt a szöget,és meg is találta.

Szobányi helyiségben néhány bútor, és egy kerekes szállítóágy.Valaki feküdt rajta. Olyan mozdulatlan volt, hogy halottnak hitte.Nem tudta, mi történt, ki ez... Kis idővel később rájött: az ott egy nő,de milyen fekete az arca... Néger? Fehér lepel borította állig, és nemmozdult. Illetve... Amint így leskelődött, egyszer csak egy fehérköpenyes férfit pillantott meg. Bejött, megragadta az ágyat és már elis tolta valamerre, a látvány eltűnt Sybben szeme elől. A fiatalemberkelletlenül felállt, körülnézett. Hallgatózott. Senki sem járt arra.Gyorsan a lifthez ment, odahívta.

Percekkel később a lakószinten, saját szobájában volt. Az intézetcsak úgy kötött vele munkaszerződést, ha bentlakást fogad el.Granbur messze volt, és mi értelme lett volna ott egy külön lakástfizetni? Itt ez nevetséges összegbe kerül, amit az étkezéssel együttvontak le a fizetéséből. Szépen hízik a bankszámla, gondolta ma is,ahogyan szinte mindennap.

Bekapcsolta a tévét. A konyhai hűtőben keresgélt, valami kissaját vacsorára fájt a foga, amikor véletlenül pillantott a képernyőre.Egy fekete nőt mutattak éppen, arca teljesen kitöltötte a képernyőt. Aszövegnek csak egy részét hallotta:

...nyomtalanul eltűnt ma délelőtt a város déli negyedében. Akiazóta látta, vagy bármilyen információval rendelkezik róla, értesítsea Szolgálat granburi központját...

Sybben dermedten állt, nem tudta levenni tekintetét a képernyő-ről.

– Ez mind kevés! – csapkodta az asztalt Kevin. Ritkán viselkedettilyen akusztikusan, jól nevelt embernek tartotta magát. És annakidején a szülei tényleg megtettek mindent, hogy rendes emberréváljon. Nem aző hibája, hogy ha ideges, elengedi magát. Biztosanvan ennek valamilyen genetikai magyarázata. Persze,ő is tudta, hogyez csak egy manapság nagyon divatos elmélet, és egyben kifogás.



Mindenki azősökre hárítja a rossz tulajdonságait. „Tudjátok, vala-mely ősöm nagyon ideges ember lehetett, így hát én is alig tudok

uralkodni magamon..."– Jelenleg többet nem tehetünk – mondta a bajuszos, akitkülönben Hollnak hívtak. – A fekete lány eltűnt, Travininak nyomasincs, és ráadásul itt van Rafael és a két Dorg, akik enyhén szólvanem könnyítik meg a dolgunkat.

– Megpróbálok lecsillapodni! – ígérte a tiszt, és egy percig csöndvolt. Uralkodott magán. Talán számolt is magában...? Legalábbötvenig, gondolta Holl, aki közben érdeklődve figyelte f őnökét. Ésvalóban, Kevin arcán elsimultak a szigorú ráncok. Persze, nemszelídült meg teljesen, erről szó sem volt. Nem lett volna Kevin, hamost ennyire megváltozik.

– Tehát? – kérdezte Holl.– Gondoljuk végig a tennivalókat. – Kevin nagyot sóhajtott. – Rá

kell állítani mindenkit, aki csak él és mozog itt a Szolgálatnál.Kérhetünk segítséget a közeli városokból is.

– Most már csak azt kellene tudnunk, mi a teendő? – Holl máskornem ennyire szellemes. Most is a legrosszabb pillanatban jött elő eza tulajdonsága. Kevin egy hosszú percig bámulta beosztottját ésmikor amaz már azt hitte, jól leteremtiőt – váratlanul így szólt:

– Van egy tervem. Ha beválik, eljuthatunk a célig.Csak a pontos célt nem mondta meg, gondolta Holl, de azértő is

bizakodni kezdett.

– Ha nem találjuk az anyját, meg kell keresni a gyereket – mond-ta Rafael. Letta egy pillanatig a férfira bámult, aztán összecsapta akezét:

– Ez igen, ügyvéd úr! – dicsérte. Rafael Bartra nézett:– Mit tudunk az adatairól?– Csak a nevét. Még a születés dátumát sem. Csak annyit, hogy

körülbelül másfél évvel ezelőtt jöhetett a világra.



– Kinek a nevén jegyezték be az elektronikus anyakönyvekbe?– Fogalmam sincs. De mivel hivatalos házasságkötés nem tör-

tént... – Bart széttárta kezeit. Rafael ült a géphez. Egy órával ezelőttkelt fel innen Letta Dorg, de semmire sem jutott. Travini kisas-szonynak továbbra sem jutott a nyomára nemcsak Granbur, de alegközelebbi másik három város névlistáiban sem. No és azt semtudhatták, vajon Lisa a gyermekével együtt tűnt-e el? Vagy a két ügynem függ össze? De akkor mi lett a kis Omarral? Milyen furcsa – gondolta Bart – csak annyit tudunk róla, hogy Omar. Semmi többet.Omar. Vajon hol lehet most...?

Rafael globális méretekben látott munkához. Látszott, vangyakorlata az ilyesmiben is. Először azt a kérdést tette fel a teljesmarsi személyi információs hálózatnak, hány Omar keresztnevű polgár él jelenleg a bolygón. Százhatvankettő, közölte a képernyőnaz adattár. Akkor Rafael egyszerűen kivette ezek közül azokat, akikkét évnél nem régebben születtek. Maradt nyolc. Letta és Bart márott ültek mögötte, nem vették le szemüket a zöldes képernyőről.Rafael keze boszorkányos ügyességgel táncolt a szenzorok fölött.

Akkor még egyet ki tudott szűrni, mivel Lettáék úgy vélték, aző Omarjuk nem lehet másfél évesnél több. Az ügyvéd csak ekkorkérdezett rá a Travini névre. A válasz egy áthúzott négyzet – vagyisilyen adat nincs. A másodiknak feltett Dorg névre viszont többszerencsével jártak: beugrott.

OMAR DORG, szül. Granbur, Mars, 2373– 01– 11.– Megvan! – mondta Bart és maga sem tudta miért, de elszorult

kissé a torka. Letta is valami nedveset érzett a szemében – a fia hátsaját nevét adta a gyermeknek. Omar is Dorg a törvény előtt... Azasszony gyorsan zsebkendőt keresett elő.

Rafael visszakapcsolt a granburi városi információs rendszerbe ésfeltette ugyanazt a kérdést. Érdekes módon ott nem szerepelt Omar.Az emberek összenéztek.

– Letentor keze nyomát sejtem ebben is – morogta Letta. Azügyvéd ismét „visszament" a globális rendszerbe és továbbkérdezett. Hamarosan kiderült: Omar Dorg átesett az összes kötelező orvosi és genetikai szűrővizsgálaton, betegséget vagy arra való hajla-mot nem állapítottak meg nála. Az információs szolgálat fényképpel



nem rendelkezett, ugyanis a Marson csak a harmadik életév betöltéseután készült a polgárokról az első holofénykép.

– Szerencsére egészséges – mormolta Bart. Nem úgy, mint orvos,hanem mint nagybácsi. Furcsa volt belegondolni is. Régebben eszébesem jutott volna, hogy egyszer Trinnek is lehet gyereke. És mostkiderült, van egy fia.

– A globális rendszer szerint Omar Dorg állandó lakhelye – ezegy hónapokkal ezelőtti adat volt – Granbur városban volt. A cím amár rég nem aktuális Long utcai lakást jelezte. Tehát aki a granburinévsorokból kitörölte Travinit és fiát, nem tudott beférkőzni a marsiglobális informatikai rendszerbe, és ezen egyikük sem csodálkozott

túlságosan. Az efféle rendszereket nagyon védik, és csak egyetlenközponti helyen nyitják meg naponta újra és újra, hogy az elmúlthuszonnégy órában lezajlott változásokat bevezessék.

Rafael a biztonság kedvéért megnézte a halálozási listákat is.Omar Dorg neve nem szerepelt rajtuk. Az utaslistákból már tudták,hogy Travini sem hagyta el a bolygót az elmúlt hónapokban. Ugyan-ez érvényes volt a fiára is. Tehát mindkettő jüknek itt kell lennie aMarson!

– De hol...?– Adoptálás – mondta Letta röviden. Az ügyvéd rábámult, aztán

szótlanul hajolt ismét a klaviatúra fölé. Hamarosan újabb adatoksorakoztak a képernyőn. Rafael a fejét rázta:

– Hivatalosan nem történt ilyen adoptálás. Mióta él, Omar Dorgotsenki sem fogadta örökbe. Különben is, akkor ez is szerepelt volnaaz imént a személyi lapján, a többi egészségügyi és szociális adatmellett.

– Akkor hát mi van? – tört ki Bart. Eddig elfojtott türelmetlen-

sége és Tiranda fura eltűnése most gyűlt össze benne. És már nemvolt képes tovább magában tartani: – Mi történik itt körülöttünk?Miféle érthetetlen erők működnek itt...?

Nem kapott választ, az ablakhoz ment. A rendőrség tanácsátmegfogadva már nem ment ki az erkélyre. Odakünn alkonyodott, sőtkelet felől a sötétség máris ott lebegett a háztetők felett. A férfiszótlanul állt. ajkát rágta.

– Mindenre elszánt erők lehetnek – mondta az ügyvéd. Halkanbeszélt, de a másik kettő így is értette. Hallgattak tanácstalanul.



6.

TOVÁBB, TOVÁBB!

Most úgy érezte, az agya valósággal táncot jár. Táncol a rengeteghasznos információban, tombol a tudásban. A világot látta magaelőtt, olyan összefüggéseivel, amelyek azelőtt soha nem juthattakeszébe. Nem voltő annyira okos.

De most annak hitte magát, és a tudata ebben nagyon nagy

segítséget nyújtott. Bármire gondolt, hátterekbe látott bele, mögöttesdolgokat is sejtett, vagy pontosan tudott. Nem győzte csodálni aváltozást. Mert annyi önkontrollja még maradt, hogy tudja: ez egyváltozás, nem volt így régebben. Megtáltosodott minden, a világgyorsan vágtatott körülötte, de érezte, bírja az iramot.

A testi mozgás érdektelenné vált. Nem akart sehová menni,semmivel foglalkozni. Később értette meg: a tudás állapot, nemnövekszik, de nem is csökken.Ő most egyszerűen rengeteget tud. AMarsról, a Földről, az űrről, mindenről. Valami nagyon halványidegenszerűség azért vibrált benne, valahol a mélyén, nem bukkantfelszínre, nem kívánt cselekvést. Csak éppenséggel volt az is.

Nem keresett már ajtót, a tudás megrészegítette, kéjesen keresgéltaz adatok között, és hihetetlenül élvezte, hogy minden a fejében van,ott megtalálható, lehívható, akár egy információs tárlóból. Kérdé-seket tett fel és sziporkázva szórta a válaszokat. Hangosan beszélt.Később egy idegen hang is bekapcsolódott, aztán többen lettek,ketten, hárman, négyen, férfiak és nők vegyesen. A megafonokmintha megszaporodtak volna a falakon, egyszerre, egymás szavábavágva kérdeztek az idegenek éső szívesen válaszolt. Később azegyik fal kivilágosodott, képernyővé vált csaknem teljes egészében,ábrák után filmrészletek, mozgó tárgyak bukkantak fel, meg kellettmondania róluk, mik azok, mire használják, hol találhatók... Való-sággal ontotta magából a helyes válaszokat; a játék – mert annakhitte – feldobta és végre hosszú idő után most először kezdte nagyon,nagyon jól érezni magát.



– Mit szól hozzá, professzor úr?– Remek. Majdhogynem tökéletes. A szakértők mit szólnak?

– Még egyetlen hibát sem vétett, azt közölték az imént.– Növelhetnénk a sebességet.– Igenis... Most is jó!– Igen, doktor, erre számítottunk. Ritka eset, hogy ilyen pontosan

bejön a dolog. Tetszés szerint gyorsítható a válaszadás sebessége, deközben mit mutatnak a műszerek?

– Nincsenek elektródák, csak teleelektródák.– Távolság az agytól?– Négy és nyolc méter között. Az egész helyiséget besugározzák,

tehát az alany nem kerülhet ki a mérések alól.– Rendben van. Folytassák. Látni akarom, meddig tart ma a szer

hatása...?

Letta Dorg hosszan nézett maga elé. A délutánba hajló órábanegyedül volt szobájában. Minduntalan eszébe jutott, hogy egyszerrégen, talán harminc évvel ezelőtt, már valami hasonlót élt át aFöldön. A fiai akkor gyerekek voltak még, és akkor is legyőzték akezdetben láthatatlan ellenfeleket. „Úgy látszik, ez már az én sor-som... Minden bolygón összetűzök valakikkel, vagy valami miattharcba kényszerülnek ellenem..." A Trendal és a Föld után most aMars volt a helyszín. De még sohasem érezte ennyire, hogy az

ellenség láthatatlan, ismeretlen, megfoghatatlan. Az elmúlt órákban,sőt napokban sokat töprengett, miféle erőkkel kerültek szembe? Demegtudhatja-e egyáltalán, ha a Szolgálat, ez a hatalmas információ-tömeggel és bátor emberekkel rendelkező szervezet is sötétbentapogatózik még?

Az ügyvéd elment valahová. Bart éppen Kevinnel tárgyaltvideotelefonon, aztán bejött anyjához:

– Nem alszol?– Ugyan, ilyenkor...? Arra való az éjszaka.



– Reggel nem úgy néztél ki, mint aki sokat aludt – jegyezte mega fia, aztán gyorsan folytatta: – No persze, én sem. Ki hitte volna,

hogy Trin ennyi gondot okoz majd nekünk?– Talán nem akarta – védte másik fiát az asszony. – Hiszenamikorő elutazott, még minden rendben volt. Valaminek történniekellett, ami később összekuszálta a szálakat. Mit mondott Kevin?

– Nincs hír Traviniről. Néhány jelentéktelen értesítés természete-sen érkezett, de mind hónapokkal ezelőtti információ. Senki semakadt viszont, aki az elmúlt két hónapban látta volna a lányt bárholis.

– Ha megint ideszól, kérdeznék tőle valamit – így Letta. De a fiaránézett és már mondta is:

– Azt hiszed, nekem nem jutott eszembe...? Kértem, hogyadjanak ki körözést a kis Omar felkutatására. De azt mondta, egymásfél éves embert csak akkor lehet köröztetni, ha szülei vagygyámja bejelentik az eltűnését. Itt most azt sem tudjuk, nem azanyjával van-e valahol. Egy rejtekhelyen például.

– Rejtekhelyen? – ismételte az anyja, aztán a fejét rázta. Márkezdettőszülni, és ezt nem titkolta. Bart látta a fehéredő tincseket. – Ha el is bújt volna Lisa Travini a gyerekkel együtt, most, hogykeressük, és a tévében is leadták a körözést, biztosan elő jönne. Kitőlfélhetne annyira, hogy még a Szolgálatot sem meri felhívni?

Nem tudták a választ. A kialakult kellemetlen hangulatot némizaj oszlatta el. Megjött Rafael és az arcán látták már, hogy hírthozott:

– Látták Tirandát!– Kik és hol? – ugrottak fel Dorgék.

– Akadt egy szemtanú. Egy tizenéves gyerek. Két házzal távo-labb játszott az udvaron és látta, hogy egy hirtelen felemelkedő légitaxi ajtaja még be sem csukódott és egy fekete bőrű embertráncigálnak bele ismeretlen kezek.. Merthogy csak a kezüket látta.Férfikarok, pontosabban.

– Kevin mire vár? És mi mire várunk? – kérdezte Bart felugorva.Rafael rávetette örökké komor tekintetét:

– Nem kezdhetünk külön nyomozásba. Lens Botvar lakásátKevin figyelteti, és ezzel egyben azt is akadályozza, hogy mi



kezdhessünk ott valamilyen akcióba. Amit különben sem ajánlok – emelte fel hosszú, fehér mutatóujját. – Ez itt ugyanis nem a Trendal

bolygó, kedves asszonyom. Itt nem telepesek élnek, akik ugyebársokszor kényszerülnek önbíráskodásra...– Túl sok kalandfilmet látott, ügyvéd úr. A Trendalon nagyon

civilizáltak már a viszonyok – mosolygott Letta kényszeredetten, báregyáltalán nem volt vidám hangulatban. – Én is tisztában vagyokazzal, hogy a Mars is civilizált világ, és be kell tartani bizonyos játékszabályokat, vagyis törvényeket.

– Örülök, hogy így látja – Rafael egy percig szigorúan bámult azasszony arcába, és hirtelen egészen másképpen szólalt meg. A

hangja konspiratív, bizalmas lett, előtte kétszer is körülnézett: – Viszont megtudtam valamit, ami hasznunkra lehet. Kicsi ugyan azesély, hogy vannak összefüggések, de... Az ember sohasem tudhatja.

– Mondja már!– Lens Botvar doktor agykutató, és munkahelye Granbur egyet-

len tudományos intézménye, a Hurlov-féle intézet. A városon kívültalálható nagy területű létesítmény, ahol számos labor és egyébhelyiség van.

– És mire céloz ezzel?– Mi oka lenne egy tudományos kutatónak, hogy felkeresse

Letentort és pénzt ajánljon neki, ha eltünteti az adattárolókból egyasszony adatait...? Mi van akkor, ha Botvar nem magánemberkéntvan benne a játszmában, hanem az intézménye révén?

– Gondolja? – Lettát egy csöppet sem győzte meg.– Szaglásztam egy kicsit – vallotta be Rafael. – Az intézetnek

nincs jó híre tudományos körökben. Ritkán jön el ide valaki a féltekemás városaiból, úgy értem, a kollégák nem nagyon törik magukatazért, hogy Hurlov professzorral találkozva eszmét cserélhessenek.Az öreget se nagyon hívják más intézetekbe. Az elmúlt években páralkalommal kéretlenül ment el néhány marsi orvoskonferenciára, deha egyáltalán szóhoz juthatott, olyan eszméket hirdetett, hogy egy-szerűen kifütyülték. A leglényegesebb, hogy mindenáron emberkí-sérletek mellett kardoskodott, amelyeket a Marson az egészségügyitörvény nagyon szigorúan és aprólékosan szabályoz. Kedves asszo-nyom, nem akarom elszomorítani, de... elképzelhető egy ilyenváltozat: Travini az intézetbe került páciensként, és ott meghalt.



Mondjuk, egy félresikerült műtét vagy kísérlet során... Nehogykiderüljön, eltüntették a halottat, majd megtettek mindent, hogy az

adatai is eltűnjenek, legalábbis Granburból. Így remélik elterelnimagukról a gyanút.

– Azt mondja, kísérletek? – Bart Lettára nézett.Ő meg a fiára.Nem kellett többet beszélniök, Dorgok voltak mindketten, egycsavarra járt az agyuk. Rafael még mondott valamit, de ezt máregyikük sem hallotta. Csak összenéztek, és tudták, mi a következő teendő.

Sybben munkája végéhez közeledett. A kísérletsorozat órákkalezelőtt lefutott, és most csak az analizálás művelete maradt hátra. Agépek már dolgoztak, a férfinak nem sok dolga volt. Ám bármikorelőfordulhatott, hogy valamelyik analizátor kijelez a képernyő jénolyasmit, amire senki sem számított. És éppen így történt; minthacsak önnön gondolataival ébresztette volna fel az „ördögöt". Anégyes gépen jött a jelzés, és Sybben kis kérdezősködés utánvilágosabb képet kapott a dologról. Olyannyira nyugtalanítottaazonban, hogy felhívta Botvar doktort:

– Sybben vagyok, uram. Valami baj van. Idejönne?Hat perccel később – Sybben figyelte az órát – Botvar doktor ott

állt mellette. Sybben beszélt, a képernyőt is mutatta, közben alaposanszemügyre vette a doktort.Ő sem volt túl fiatal, sejtette, túl van ahatvanon. Szikár, szigorú képű, keveset nevető férfi lehet a magán-életben, gondolta Sybben. Botvar hangja is kellemetlenül csikordult:

– Talán nem veszélyes... A vérellátás rendben van, csupáncsakazok a szerek... No igen, a mellékhatásokkal számolni kell.

– De uram, ha közbeszólhatok... A kísérleti állatoknál a hormon-szint emelkedése még nem olyan zűrös, mint... mint embernéllehetne, mondjuk.

– Miről beszél? – fordult sarkon hirtelen Botvar. A mozdulatolyan gyors volt, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát, megkellett kapaszkodni az asztalban. – Emberkísérletek? Honnan... –



elharapta. De Sybben nagyon jól ismerte a mondat folytatását.„Honnan tud ezekről?" – kérdezte volna Botvar. Ám Sybben töretlen

hangon, nyugodtan folytatta:– Minden kísérletünk végső soron az emberek érdekében zajlik,úgy sejtem. Tehát amit most a patkányokkal meg egerekkelművelünk, az ügy egy végső stádiumában az emberek javát fogjaszolgálni...

Botvar arca megváltozott. Megszelídültek a szemei, orra mellettkétoldalt a bemélyedő függőleges ráncok is csaknem kisimultak.

– Rendben van, kolléga. Természetesen a végső cél mindig azemberek java. Minden egyéb kísérletünk ezt a célt szolgálja. Ami

pedig... ezt a kis... hm... hibát illeti, ne aggódjon. Máris feljegyeztem.A leírást továbbítom az én gépemre és majd este elgondolkozom akijavításán. Nem kétséges, hogy megoldjuk a dolgot. A hormonszintnövekedése ebben a stádiumban, például egy ember agyában rosszulis végződhet... De szerencsére még csak az állatkísérletek szakaszá-ban vagyunk – majdhogynem mosolyt eresztett meg a férfi felé, ésmáris elment. Sybben utána még ült a helyén és nem a képernyőket,inkább az asztalt nézte. Pedig azon az asztalon nem is volt semmi. Aprofesszor is elismerte tegnap, hogy vannak emberkísérletek. Botvar

meg letagadja...? Legalább beszélnének össze rendesen, gondoltacsibészesen, de maga is érezte: ez nagyon komoly dolog.Egy elhatározás érlelődött benne. Már tegnap éjjeltől folyton

ezen járt az esze. Órákon keresztül nem tudott elaludni, egyre csak atévében látott fekete nőre gondolt. Aztán ma reggel – úgy éreztelegalábbis – már döntött. Most azonban, ahogyan múltak az órák ésismét este lett, kissé elbizonytalanodott. A döntéshez még egy kisidőre volt szüksége.

– Az új zsákmány...?– Itt van, uram. Képernyőre?– Igen, legyen szíves.– Parancsoljon.– Adatai? Már ami ebből minket érdekel...



– Nő, huszonnyolc éves, egészséges. Nincs ugyan hozzáférhető-ségünk a komplex és részletes egészségügyi adataihoz, de az első

vizsgálatok nem mutattak ki semmilyen bajt.– Felhasználható?– Minden adat erre mutat. Természetesen a külső dolgokért nem

vállalhatok felelősséget.– Mire céloz?– A nő idekerülésének módjára. Állítólag a Szolgálat tévékörö-

zést adott ki, és jutalmat is kaphat a nyomravezető.– Nem bízik a személyzetben?– Túl kevéssé ismeremőket, uram.– Én viszont bízom bennük, tehát nincs akadály. Menjünk

tovább.– Itt vannak a többi adatok. Volt egy kis hiba a tizenkilences

kísérletsorozatban, Sybben vette észre.– Sybben, a „mester"!... No hiszen, márő is kutatónak képzeli

magát?– A hiba objektíve létezik, professzor úr.– Látom. Hormonszint...? Ez még nem volt. Majd megoldjuk.

Nyomtassa ki nekem az egész leírást. Maga már jutott valamire?Csengett a telefon. A professzor felvette, aztán csodálkozvanézett a doktorra:

– Magát keresik. Úgy értem, személyesen. Egy Kevin nevű rendőrtiszt várja a f őépület halljában.

Dr. Lens Botvar zavartan nyújtotta a kezét, majd intett:– Ott a pálmák alatt van néhány kényelmes fotel. Ha nem zavarja,

hogy itt beszélgetünk... A laborokban ugyanis munka folyik.– Megértem – Kevin kissé zavarban volt. Ugyanis Botvar doktor

meglehetősen hasonlított rá. Éppen olyan szigorú az arckifejezése, ésmég a mozgásában, a hanghordozásában is van valami nyugtalaní-tóan hasonló.

– Egy meglehetősen kínos ügyben zavarom – mondta a rendőr-tiszt. Természetesen civil ruhában volt. – Talán hallott arról, hogy



hónapokkal korábban eltűnt egy fiatal nő és nem régen körözést isadtak ki...

– Valami rémlik. Az egész Marson eltűnnek olykor emberek ésgondolom, így van ez a Földön is. Majdhogynem velejárója annak,ha több millióan vagy milliárdan laknak együtt az emberek– bólintottkimérten a doktor. Kevin sasszemmel figyelte közben az arcát. Denem látott változást. Jó idegei lehetnek, gondolta, de várjuk csak ki avégét.

– Az eltűnt hölgy, Lisa Travini összes adatát kitörölték a városinformációs rendszeréből.

– De miért mondja ezt nekem, kedves... Kevin úr?– Mert felmerült egy bizonyos gyanú ön ellen – és beszélt

Letentorról is. A doktor mozdulatlan arccal hallgatta, de volt atekintetében egy bizonyos merevség, amely nyugtalanította Kevint.Ha ez megmakacsolja magát... Mondta a többit is. Letentor halálát,Tiranda eltűnését, Dorgék érkezését.

– ...Ami szintén az ön háza közelében, vagyis pontosan mellettezajlott le. Van egy szemtanúnk is – tette hozzá, bár talán fölösle-gesen. Botvar doktor megrázkódott:

– De kérem! Nem értem ezt a gyanúsítást. Miket mesél ittnekem? Ha az a Letentor vagy hogy hívják, azt mondta, én vettemrá, hazudott! Sohasem ismertem azt az embert, azt sem tudtam, hogya világon van egyáltalán.

– Ő nem ezt mondta.– Tudják ezt bizonyítani...? Mi van akkor, ha az egészet csak

azok a földiek, vagy honnan szalajtottákőket... Dorgék találták ki?Az anya és a fia?

– Természetesen ez sem zárható ki. De kedves doktor úr, miértidegeskedik annyira? Gondoljuk végig hideg fejjel. Letentor az önnevét említette halála előtt. Erre csak egyetlen tanúnk van. Ám eztkövette a fekete lány elrablása, az ön lakása mellett.

– De éppen úgy lakik ott legalább tíz másik család, éppen olyanközel ahhoz a helyhez. Már ne is haragudjon, de ez nem érv. Úgylátom, engem egyesek erőnek erejével bele akarnak keverni egytőlem teljesen független, piszkos ügybe.



– Ez sincs kizárva – Kevin szokásától eltérően most szelídnekmutatta magát. Nagyon jól tudta persze, hogy Botvar doktornak

lényegében igaza van. Egyetlen ügyész sem adna ki elfogatóparan-csot ennyi „bizonyíték" alapján, sőt még azt sem engedélyezné, hogya tekintélyes kutató egy kis „beszélgetésre" kapjon „meghívót" aSzolgálat központjába. Ezért is jött ki ideő maga. Az üvegfalon átlátta a parkot és a magas, egykor földi fák között elszórt többalumíniumszürkén csillanó épületet. A Hurlov-féle intézet Granburszélső házaitól csaknem egy kilométerre terült el. Néhány ligetesmező tarkította csak a tájat, és persze akadt még vöröses homokfoltis. A Mars meztelen háta, ahogyan egykor egy dalköltő nevezte azilyen foltokat. Az északi féltekén még több is volt belőle. No és az aközeli, magas kráter, meg néhány kisebb... Szinte a park fái fölöttlátszik az éles, cakkozott sziklaperem.

– Nem zavarom tovább – mondta és felállt.Botvar doktor most nem nyújtott kezet. Olybá tűnhetett a dolog,

hogy haragszik. Meg van sértve? Vagy ez is csak része egyviselkedési játéknak? Kevin, mint száz éve minden rendőrtiszt,éveken át tanult pszichológiát is. Másképpen sohasem kapott volna

diplomát a tiszti akadémián. Magában tehát számba vette a lehető-ségeket. Nem kétséges, hogy szakmáján kívül, mintegy „civilben"Botvar introvertált egyén, befelé forduló, titkokat tartó. Az a merevtekintet, ahogyan negyedórával ezelőtt hallgatta Kevin lajstromát...A férfi már el is hagyta a hallt. A f őbejárat előtt sárgával felfestettleszállóhelyek sorakoztak. Ott várta Holl egy felirat nélküli, de aSzolgálat tulajdonát képező légi járműben. Kevin beült, a fehérgömb felszökkent a magasba és hamarosan eltörpült alattuk azintézet. Kevin még hosszasan szemlélődött, aztán megkérdeztebeosztottjától:

– A többiek a helyükön vannak?– Igen. Ketten ott délen, egy pedig a doktor lakása közelében,– Biztosan észreveszik, ha elhagyja az épületet?– Biztosan.– És mi van Dorgékkal?– Az idős asszony fél órája elhagyta a szállodát, a két férfi pedig

alig pár perce követte.



– Hová? – vakkantotta idegesen Kevin. Nem volt számára kétsé-ges, hogy Dorgék, különösen pedig az idősebb asszony miatt még

számos baja lesz.– Most követikőket. A levegőben. – Holl aggodalmas tekintetetvetett f őnökére, aztán csak ennyit mondott: – Nincs kizárva, hogyerrefelé jönnek.

– Az intézetbe?– Tulajdonképpen logikus – próbálta Holl csitítani Kevin kitörni

készülő haragját. – Ismerik a doktor nevét, kinyomozták a munka-helyét. Eljönnek... hm... meglátogatni!

– Szó sem lehet róla! – Kevin indulatosan szorította össze azöklét. – Erre a vadra én fogok lőni, ha eljön az ideje! Ha bebizonyo-sodik, hogy valóbanő a mi emberünk! Nem tűröm, hogy holmicivilek beleavatkozzanak a nyomozásba! Nem azért szövögetem olygondosan a hálómat, hogy most ezek széttépjék! – felkapta atelefont, embereit hívta. A gömb közben úszott a kékes ég alatt.

Letta hamar rájött: túl korán repültek ide. Még nem mondta eltervét, de sejtette: nem ártana körülnézni az intézetben. Abban isbiztos lehetett, hogy Bart tiltakozni fog ellene, nem is beszélveRafaelről, aki már csak a hivatása miatt sem mehet bele ilyenkockázatos játszmába.

– Látod ott azt a krátert? Az intézettől nyugatra! – mutatta a

fiának.– Látom. Szép nagy.– Festői – jegyezte meg Rafael is. A légi jármű akkor ért a kráter

csipkés, meredek széle fölé. Letta még kétszer megszemlélte azegész vidéket, aztán így szólt:

– Az intézet a krátertől keletre terül el, és alig pár száz méterre.Ez azt jelenti, hogy amikor eljön a naplemente ideje, a kráter árnyékaráborul a Hurlov-intézetre – jósolta. A férfiak belátták, így van ez.



– No és akkor? – kérdezte Bart.– Hamarabb beállt a sötétség az intézetben és az azt környező

parkban, mint a környék többi részén. Lehet, majdnem egy órávalmeghosszabbodik így ott az éjszaka, vagyis annyival rövidebb anappal.

Rafael most sem értette, vállat vont. Bart azonban ismerte máranyját, merően nézte. Az asszony hűvös tekintetében tiltás ült, a férfihát hallgatott. Úgy látszik, jobb, ha Rafael nem is hallja, mit talált kimár megint ez a drága öregasszony, aki nyughatatlanul járja anaprendszereket és mindig mindenütt valamilyen komoly kalandba

keveredik.

Sybben sokáig habozott. Egész nap ezen járt az esze. De úgyérezte, tennie kell valamit. Nem tudta maga sem, honnan van benneez az ismeretlen erő, és f őleg: mi parancsolja neki, hogy cselekedjen.Délelőtt még nem volt benne biztos, megkísérli-e a dolgot. De ahogyközeledett a munkaidő vége, úgy nőtt benne a feszült akarat, és már

nem is tudott másra gondolni. Meg kell tenni, meg kell tenni – dübörgött az agyában, igazi parancs volt ez. Halványan perszeérezte: benne van a Hurlov iránt érzett ellenszenve. Botvar doktor, aprofesszor jobbkeze sem volt neki rokonszenves. Egyáltalán, kikedvelte Botvart? Hurlovot még csak igen, mert hisző teremtettenekik ezt a munkaalkalmat. Granbur amúgy egy elhagyatott kis lyuklett volna a Mars f ővárostól távoli táján. Hurlovot még tisztelték issokan.

De nem Sybben. Mióta itt volt, nőtt benne az elégedetlenség ésmost, amikor úgy látta, okot talált – kirobbant. A fekete lány arcképea tévéből ott lebegett előtte. „Szóval, ez egy ilyen játszma? – kérdez-gette önmagától, bár persze Hurlovnak, Botvarnak címezte volna alegszívesebben. – Ti így dolgoztok? Az egész marsi rendőrség keresiazt a lányt. Közben itt van, ebben az épületben. Emberrablók...! Hátén majd megmutatom nektek!"

Nem tudta egészen biztosan, mit mutat meg majd a f őnökeinek.De most úgy érezte,őt itt megalázták, számtalanszor kizsákmányol-



ták. Lehet, nem is így volt, vagy csak részben, de a fiatalemberben afelgyülemlett indulatok forrongtak. Délután már biztos volt benne,

hogy igenis,ő aztán most megmutatja ezeknek a gazembereknek,hogy a törvények mindenkire egyformán érvényesek!Az is megfordult a fejében, természetesen, hogy értesíti a Szolgá-

latot, mintegy hivatalos bejelentést – feljelentést? – tesz. Akkor nekinem sok dolga lenne. De mi van, ha az a fekete lány nem az a nő...?Nem látta egészen tisztán az arcát akkor az üvegfalon keresztül. Noés ha megteszi a feljelentést, a dolog már visszafordíthatatlannáválik; akkor is tudomást szerez róla a professzor, ha kiderül, tévedésvolt. Bizony nem lesz maradása az intézetben, de még a városbansem. Ebben bizonyos lehetett.

Ráadásul Sybben lelkében réglátott filmek hatására romantikushajlamok is nyiladoztak. Nem volt senkije, és nagyon szerette volna,ha valaki felnéz rá. A pszichobárokban és másutt megismert lányok,sőt, magánál idősebb nők sem hoztak igazi változást az életébe.

Fél órával a munkaideje vége előtt maga is érezte, nem várhattovább. Otthon már mindent előkészített. Nem akart kimenni azépületből, attól tartva, hogy a visszatéréssel nehézségei lesznek. Voltugyan állandó belépést biztosító mágneses kártyája, de ha az ellen-felek biztonsági lépéseket foganatosítottak? Váratlanul veszélyesellenfélnek bizonyulhat a központi számítógép, amely a rendszertellenőrzi és állandó kapcsolatban áll minden ajtóval. A gép mindigtudja, melyik igazolvány tulajdonosa hol tartózkodik éppen. Ezaggasztotta Sybbent, meg is vakarta bőséges üstökét, de tudta, ennyikockázatot vállalnia kell. És még többet is.

Néha eszébe jutott: romantikus ostobaság az egész, le kellene

róla mondania, mert csak bajt hoz magára... De aztán győzött benneaz, ami a férfiakban ilyenkor majdnem mindig győzni szokott: meg

kell mutatnia a világnak és önmagának, hogy bátor, hogy ravasz,hogy hős!...

Már sötétedett, amikor befejezte a kísérletsorozat értékelését. Azeredményeket továbbította Botvar számítógépébe, de persze semmi jelét nem kapta annak, hogy a doktor éppen a szobájában tartóz-kodott-e. Nem is érdekelte. Már felkészült, nála volt rögtönzött



felszerelése is. Mélyeket lélegzett, amikor kilépett a folyosóra éselindult.

Érezte, hogy kiürül az agya.Hihetetlen volt. Nem is tudta mihez hasonlítani, bár érezte ezt az

ürülési folyamatot. Mind kevesebb volt benne. Kétségbeesettenpróbálta megállítani – szerette volna visszatartani mindazt, amibőlmost egyre kevesebb volt a fejében. Felejtett.

Kiabált is. Hallotta saját hangját, de valamilyen hangfátyolonkeresztül. Zúgás. Vagy ez csak a fejében volt...? A mozgásamindinkább szaggatottá vált, keze-lába nem engedelmeskedett. Hament a legközelebbi fal felé, egyszer csak meg kellett állnia. Márnem tellett az erejéből...

Arra emlékezett, hogy a padlón ült és ide-oda hajlongott. Acsapás megtörte, de maradt még benne valami szikra, amit féltéke-nyen és kétségbeesettenőrizgetett. Maga sem tudta még, mi azvalójában, de valami övé volt, benne született és létezett, tehát az

övé. Nem adhatta másnak. A homályos akarat lassan erősödött, ésmivel semmi más nem volt már benne, elhatározta, ezt nem adja kimagából semmiképpen.

Lázas dac is ébredt, még céltalan, még irányok nélküli, de már azis erőt adott.

– Nem kötelező benne részt vennie, ügyvéd úr – jelentette kiLetta Dorg keményen.

Rafaelen látszott, tulajdonképpen számított erre, sőt egyenesen elis várta. A felkínált lehetőséggel talán élt volna, de Bart nem hagyottneki időt:

– Maradjon itt, ügyvéd úr. Ön a szállodában, mi pedig... ott. Havalami bajunk esik, értesítse a rendőrséget.



Rafael ekkor fellázadt. Sápadt arcában a keskeny szemek szintevilágítottak. Odakünn alkonyodott, és nem maradt sok idejük, tudta

ezt a férfi jól. De Bart „rendelkezése" ellenérzéseket ébresztettbenne. Határozottan felállt:– Megyek. Vagyis, önökkel tartok... hm... egy bizonyos pontig.

És ezt nem csak földrajzi értelemben gondoltam. Úgy vélem, önmegérti, asszonyom, hogy az én helyzetemben... Mint a jog tisztasá-gának őrző je... – zavarba jött. A szavak túl nagyok, túl fennkölteklettek. Bart hallgatott. De nem Letta.

– Ügyvéd úr, felajánlottuk a lehetőséget. Rendben van, velünk jöhet, és nagyon is jól értem, mire gondolt az imént. Nem fogjukbelevinni olyasmibe, ami miatt összeütközésbe kerülne a lelkiismere-tével vagy a marsi törvényekkel.

Rafael megkönnyebbült. Bart viszont jól ismerte anyját és olyankifejezést látott az arcán, amiből nem volt nehéz következtetni: haLetta beleveti magát a harcba, ott bizony számos olyan helyzet lesz.Ezekben Rafael eleve kihullik a rostán. Mert Letta Dorg, ha azunokájáról van szó, nem ismer lehetetlent – de törvényeket sem. Ezvilágosan leolvasható volt az arcáról. De csak Bart látta.

– Mi a terve? – kérdezte az ügyvéd, miközben felmentek lifttel atetőre. Rádión rendelt légitaxi vártaőket.

– Először is lerázzuk „kísérőinket" – mondta Letta keményen. Alégitaxi felröppent a szálloda tetejéről. Letta még hagyta, hogy a gépvezesse-vigyeőket, közben árgus szemekkel figyelte a környéket.Bart is látta, hogy az egyik szomszédos épület tetejéről majdnemvelük egyidőben emelkedett fel egy másik áttetsző gömb. Letta és fiaszeme összevillant. Rafael nem vett észre semmit.

Keletre repültek. Aztán északra, és magasabbra emelkedtek. Las-san elmaradt mellőlük a többi jármű – elég élénk volt akkor aforgalom Granbur fölött. Letta hamarosan kézi vezérlésre kapcsolta arepülő járművet. Üldözőik jeltelen gépen követtékőket, és tudták,ezek is a Szolgálat emberei. Ketten lehettek, bár a gép falán nemlehetett tisztán átlátni. Az asszony megvárta, míg a város egyetlentoronyháza került útjukba. Itt gyorsított, bevágódott mögéje és atizennyolcadik emelet magasságában körberepülte az épületet.Nagyon gyorsan repült most, és sikerült megkerülnie a házat, mielőtt



üldözői megláthatták volna, hová tűnt. A ház mögött aztánmélyrepülésbe csapott, Rafael érezte, hogy a gyomra fölszáll a

torkába. Még sohasem élt át ilyesmit. Az élete különben is nagyonkalandmentesen zajlott. Eddig. Most mindkét kezével kapaszkodottés kissé reszketett a szája széle. Letta hihetetlenül alacsonyan szállt,sőt, néhány percre le is szállt egy ház tetejére. Aztán felfelé figyelt.A rendőrök gépe még körözött egy ideig, majd eltűnt. Biztosan hiábakeresték őket. Letta még kivárt negyedórát, közben a nap márközeledett a láthatár széléhez. Nem volt vesztegetni való idő.

Hamarosan elhagyták a várost. Bart figyelmesen szemlélte alégteret, de nem látott már senkit. Nem követtékőket. Persze, azt

nem zárhatták ki, hogy a Szolgálat valamilyen más úton-módonfigyeliőket.A városszéli zöld ültetvények mögött nyersvörös marsi földet,

homokot pillantottak meg. A kisebb kráterek árnyékai mellettüklapultak, a nagy kráteré viszont már most messzire nyúlott és szinteszemmel láthatóan haladt tovább.

Egyenesen a Hurlov-intézet irányába. A széle éppen akkor érte ela kerítést. A park fái sötétedtek. Hamarosan egészen feketék lesznek.Az épületek felső emeleteit még megvilágította a folyamatosanhalványuló aranyfény. Az árnyékok mind feljebb kúsztak.

– Talán tíz percet kell csak várnunk – mondta Bart. Rafaelhallgatott. Letta órájára pillantott, aztán a napot nézte. Alig volt márereje, hát belenézhetett. „Ha Trin tudná, mit tervezünk!" – gondolta.

Ugyanakkor végleg benne lüktetett a nyugtalanság, a csalódástólvaló félelem is. Hiszen csupán az ösztöne súgta, hogy Travinit azintézet falai között találja meg. Semmi bizonyítéka nem volt, nem islehetett erre. De tudta: ha tétlenül ülne és legfeljebb a számítógépes

informatív rendszerekben keresgélne, az nem elégítené ki. Félne is akudarcot követő lelki megrázkódtatástól. Örökké önnön szemérehányná, hogy nem tett meg mindent a kis Omarért. És Lisa Travini-ért, akit Trin fia a párjának választott.– Indulhatunk – mondta Bart.



– Szem elől tévesztettékőket? – kérdezte Kevin. A kapitányságvezénylőszobájában ült egy képernyő előtt. Úgy vélte, egyelőre elég,

ha innen irányítja az akciót.– Azt mondják, valami nagyon ügyes csellel rázták leőket. – Holl úgy nyúlt kis bajuszához, mintha megigazítaná a természetajándékát. Letette a telefonkagylót: – Persze, ez minket nem izgatkülönösebben, igaz, uram?

– Hát nem is – felelte Kevin és bekapcsolta a kamerákat. Aképernyők kivilágosodtak.

Sybben szíve a torkában dobogott.A liftnél volt valaki. Gyorsan úgy tett, mintha az ellenkező

irányban akadt volna dolga. A f őépület ebben az órában már eléggékihalt volt. A férfi csak azért aggódott, nehogy valamelyik sarokbana kamerák éppen akkor mutassák az arcát, amikor arra egyáltalán

nem lenne szükség. Sejtette, hogy valahol az épületben lehet egyafféle vizuális központ, amely nyilván kapcsolatban áll a biztonságiberendezésekkel és azőrséggel is. Az előző napon arra is felfigyelt,hogy az éjszakai vigyázók előszeretettel járnak a f őépület körül, ésalig veszik útjukat a többi ház felé. Itt van tehát az a „valami", amireHurlovék nagyon vigyáznak.

„Hurlovék..." Sybbenben több harag is dolgozott egyszerre.Laboráns volt még mindig, pedig többnek érezte magát. És biztosan

többet is tudott egy egyszerű laboránsnál. De itt nem becsülték meg.Hurlov a maga gúnyos „mester" megszólításával, Botvar a lekezelő száraz modorával... Nem becsülik megőt, sem a tudását. Ráadásulbanditák...!

Megkerülte az épületrészt és visszajött. A liftek előtt már nemvolt senki. Hívott magának egy fülkét és örült, amikor végre halksurranással feltárult előtte az ajtó. Belépett, gyorsan megérintette akettes szint érzékelő jét. Az ajtók becsukódtak. Nincs visszaút, gon-dolta a férfi kissé drámaian. Pedig még van visszaút. Ha olyan



személlyel találkozik, aki megkérdezheti tőle, mit keres a számáratiltott emeleten, még mondhatja: eltévesztette a szenzort, vagy szóra-

kozott volt, nem figyelt eléggé... Bocsánatot kér és visszamegy aföldszintre. Most úgyis ott kellene lennie, ilyenkor szokott kilépni azudvarra, a park fái alatt keskeny aszfaltúton kopognának léptei... Dene, nem. Megalázná önmagát. Ennek már véget kell vetni. Végreteljes értékűnek hiszi majd magát. És mások is tudomást szereznekerről, ha sikerrel jár. Vesszen Hurlov és az intézete...!

A lift megállt a másodikon. Szétnyíltak az ajtók. Senkit semlátott, hát nem is várt. Azonnal besurrant a már ismert oldal-folyosóba. Csönd volt, ez megnyugtatta kissé.

Kivárt, de nem sokáig. Az épületben valahol emberek voltak, ezttisztán érezte. Atavisztikus ösztönök segítették ebben. Például hirte-len megérezte, hogy valaki közeledik. Egy ajtónyílásba bújt – nemmessze tőle valaki kijött egy helyiségből, de szerencsére az ellenkező irányba távolodott. Sybben továbbment. Halkan lopakodott. Kame-rákat sehol sem látott, de ez nem tévesztette meg. Tudta, ezeket néhaúgy elrejthetik manapság, hogy láthatatlanok a betolakodók számára.„Én is betolakodó vagyok", gondolta.

Újabb keskeny folyosó nyílott, majd a másik, ez már csak arobotok számára volt járható. Az energetikai kábel és berendezések javítását mindig robotok végzik, ezeknek hagytak egy alig fél méterszer fél méteres, négyzetes átmérő jű „folyosót" a laboratóriumok ésoperációs termek mellett. Ez hol felfelé emelkedett, hol lejtett, deéppen a robotok miatt nem voltak ott lépcsők és az átjáró mindenüttegyforma széles és magas volt. Sybben bebújt az egyik ilyenfolyosóba és csak abban reménykedett, nem jön majd szembe egy javítórobot. Vagy kettő közé is kerülhetne éppenséggel, de erre jobbvolt nem is gondolni...

– Mik a szándékai, uram? – kérdezte Botvar doktor. Hurlovprofesszorhoz intézte a kérdést, aki a homályos szoba túlsósarkábanült. Közöttük még szürkén világítottak a képernyők, de mert az iméntkikapcsoltákőket, mindjárt kihunynak teljesen. Csak a sarokban



ontott szelíd fényt egy melegsárga lámpa. Az asztalon a számítógé-pes kivonatok és elemzések hevertek.

– Eddig elnyomtak bennünket – kezdte Hurlov. Nem, ezt nemBotvarnak kellene mondania, maga is érezte. A doktor pedig sejtette,miről van szó: Hurlov most rendszerezi gondolatait és már aztmondja, amit hamarosan másoknak fog mondani. Kinek is...? Ahatóságoknak, a tudósok egyesületének? Mindazoknak, akik eddiglenéztékőt és ott akadályozták, ahol csak tudták?

– Eddig mindig félrelöktek bennünket, f őleg engem, és nem isnagyon hagytak szóhoz jutni. Valójában még azt sem tudtamelmondani, mivel is foglalkozunk itt az intézetben. Márpedig pár

héten belül eljön az idő, amikor meg kell változtatniok véleményüketés viselkedésüket. Tudom, az agykutatásokra már századok ótagyanakvóan néznek a kívülállók, félnek bizonyos manipulációktól.De hát megoldható-e bármi is az aggyal kapcsolatban – manipulációnélkül? Az idegrendszeri központok a legkisebb beavatkozásra isreagálnak, legyen az kísérletezés vagy bármi más. Vegyi, biológiaiés egyéb beavatkozások... – legyintett. Botvar nyugodtan várt. Tudta,a professzor most a hallgató szerepét osztotta rá, rá, akiben feltét-lenül megbízott. Hurlov folytatta:

– Ezt az ellenérvet legyőzhetjük. Sokkal nagyobb baj lesz a szerelfogadtatásával. A CERB-termékek megváltoztatják az agyműkö-dést, de hát ezt más szerek, például gyógyszerek is elérhetik. Abbaviszont nem fognak belemenni, hogy plusz és mínusz iránybanváltoztathassunk az amúgy egészséges emberek agyának működésén.A „mínuszváltozat" különösen nagy ellenérzést fog bennük kelteni,erre fel kell készülnünk.

– Természetes reakció ez, professzor úr. Senki sem szereti, ha

tudja: létezik a lehetőség, hogy agyában regressziót hozzanak létre.– Hogy van egy szer, amellyel tudatát visszavethetik a fejlődés

egy korábbi állapotába, régebbi szintjére. Először csak ellenőrzéstkövetelnek majd, később viszont a leírások és a találmány meg-semmisítését, vagyis a munkánk elpusztítását – kis töprengés utánreménykedve tette még hozzá: – A „pluszváltozat" hatása talánenyhíti a „mínusszal" szembeni ellenérzéseket, uram.

– Talán. De fel kell készülnünk arra is, hogy az a sok begye-pesedett alak ez ellen is éppen olyan hangosan kiabál majd.



Mindenféle külső beavatkozást az agyműködésbe csak akkor hagy-nak jóvá, ha az gyógyászati céllal történik. Itt pedig arról szó sincs.

Viszont teljesen új távlatokat nyithatunk az emberi viselkedésszabályozásának kérdésében... és talán nem csak abban.– Óriási lesz a vihar – jósolta komoran Botvar. – Hiszen még a

kutatók egy része is arra egyszerűsíti majd kutatásaink célját, hogybefolyásolni akarjuk az egészséges emberek agyát. És ennek óriásitársadalmi és politikai jelentősége lehet! Mindenképpen ennek alehetőségét adjuk mi a világ kezébe a CERB-szerekkel.

– Igen! Beavatkozás az emberek agyába! Így is van! – Hurlovfelállt, majd ide-oda járkált és nőtt benne a harag.

– Hát olyan világban élünk, amikor ezt már ki sem lehetmondani? Igenis, ez a célunk! A tudomány mindig is ilyen kétszínű volt. Vagyis az alkalmazói, és a szervezeteinek vezetői, hangadói...Mikor merik már bevallani, hogy rosszat is tettek? Századok óta afelhasználók döntötték el, mi lesz a találmányok sorsa. Nekünkmégis fel kellettőket találnunk; a kidolgozás, a megvalósítás mindiga mi dolgunk volt. A felhasználással foglalkozzanak mások, ebbenaz esetben is!

Botvarnak lettek volna még érvei. De fölösleges szólni, tudta.Hurlov egy zseni, de annyira utálják tudományos berkekben, hogygyőzelmét sohasem fogják elismerni. Szinte a személye a „bizto-síték", hogy a tudományos körök mindig is ellenezni fogják a CERB-készítményeket és alkalmazásukat. A harc hosszú lesz. Ám Botvartmás aggasztotta e pillanatban:

– Professzor úr... Az emberkísérleteket hogyan magyarázzukmeg?

Hurlov lendülete megtört. Botvar kérdése visszahozta a földre.Hát igen, nemcsak a nagy, de az egészen kicsi dolgokkal is neki kellfoglalkoznia... Keserű pillantást vetett a doktor irányába. Igazánlevehetné a válláról ezt a terhet!

– Ott vannak az alanyok nyilatkozatai, hogy önként beleegyezneka kísérletek folytatásába.

– De ön is tudja, hogy azok az aláírások hamisak – mondtagyorsan a doktor.



7.

A LESZÁMOLÁS KEZDETE

Sybben halkan lopakodott. Már a második szinten, a 2-es osztá-lyon volt. Nem volt nehéz idetalálnia, de a bejutást megnehezítette aszámítógépes rendszertől őrzött ajtó.

Nem volt kétséges, hogy itt már megbukhat. Ha a professzor azt

parancsolta, nagyon vigyázzanak az osztályra, a biztonsági rendszernyilván alkalmazkodik ehhez a parancshoz, hiszen azt betáplálták azirányító gépezetbe. Sybben legalább negyedóráig habozott, mit te-gyen. Aztán arra is gondolt: ha sikerül a terve, az intézetben többénem lesz maradása. Ha nem sikerül, ha kudarcot vall – úgyiseltávolítják innen. Tehát egyszerűen bármelyik megoldást választja,csak egy lesz az eredmény. Most már csak az volt kétséges, arendszer beengedi-eőt a tiltott szintre. Reménykedett, Hurlov nemváltotta be fenyegetését, Botvar nem zárta kiőt a szint használóinakköréből. Bár az sem volt kizárva, hogy oda eleve csak azokléphetnek be, akiket erre elektronikusan feljogosítottak. Ez esetbenviszont a rendszer valahol riadóztatja azőrséget, ha bedugjamágneskártyáját a nyílásba? Az identifikátornak, vagyis személyi-ségazonosítónak ilyen parancsa is lehet a programjában! És ezegyértelmű azzal, hogy a rendszer azt is közli majd az emberekkel,ki próbált meg illetéktelenül behatolni, mikor, hol.

A férfi végül betolta kártyáját az ajtó melletti keskeny nyílásba.A szíve valahol egészen magasan, a torkában dobogott, mintha kiakarna ugrani a helyéből – eddig erről csak könyvekben olvasott,most maga is érezte... Az a másodperc, amely alatt a gép megfontoltaa dolgot, rettenetesen hosszúnak tetszett számára. Pedig villanásnyiidő volt csupán... És az ajtó feltárult. Egy folyosóra léphetett.Igyekezett nem gondolni arra, hogy ettől függetlenül a rendszer amaga programja szerint értesíthetett valamilyen központot arról,hogy az ilyen és ilyen számú mágneses igazolvány tulajdonosabelépett a 2-es szintre. Nem sok ideje maradt hát...!



Sietnie kellett, de először nem tudta, merre menjen. A folyosókelágazásain a lakonikus feliratok nem nagyon könnyítették meg a

dolgát. Számára eléggé érthetetlen rövidítések voltak. Ráadásul zajthallott – valakik közeledtek. Becsúszott egy helyiségbe; a rendszerenbelül normális ajtók voltak, nyomógombos kilinccsel vagy anélkül.Itt már nem volt szükség mágneskártyára. Megbíztak abban, akit arendszer beengedett a szintre. Egy raktárban találta magát. Megvárta,míg a folyosón elmennek amazok, akiket nem is látott, majdóvatosan kijött, ismét továbbment. A szint északnyugati oldalánlehetett, néhány ablakon át beesett még az éppen lemenő nap utolsósugara. Akkor megpillantott egy feliratot. Üvegfal állta útját.

„KÍSÉRLETI TERÜLET". Talán itt van, gondolta. Tovább osont.Egy ajtón nagy4-es számjegy virított, benyitott. Először semmit semlátott. Aztán döbbenten fedezte fel, hogy rács választja el a szobaegyik részét a másiktól. Egy ágyon feküdt valaki. A homályosvilágítás nem lehetett véletlen.

Sybben kinyújtotta a kezét a kapcsoló felé... A fény, amelyhirtelen elöntötte a szobát, éles volt. Túl erős. Sybben egy ágybólfelemelkedő férfit látott. Amaz rettenetesen sovány volt, szinte csontés bőr – ilyeneket Sybben eddig csak horrorfilmekben látott.

Majdnem felkiáltott és hátrahőkölt. Az ismeretlen valamit motyo-gott, elvakultan nyújtotta botvékony kezét a férfi felé... Sybbenlassan hátrált. Keze ismét rátalált a kapcsolóra, újra sötét lett. Afekete homály jótékony fátylat borított a jelenetre. Amikor ismét afolyosón állt és hátát a falnak vetve lihegett, hajlamos volt már azthinni, csak képzelődött. Továbbment. De a félelem még inkábbbenne lüktetett. Mi ez? Hol vanő most?

A következő ajtón egy3-as számot látott. Most már tudta, ittismét egy pácienst fog látni. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a

szoba... üres volt. De olyannyira üres, hogy ez már gyanút ébresztettbenne; semmilyen bútordarab nem volt benne. Csak a puszta falakatvilágította meg a lámpa, amikor bekapcsolta. Gyorsan leoltotta ismétés valamiféle furcsa megkönnyebbüléssel ment tovább. Talán nincsis más beteg? Az egész szint üres? Halványan érezte, ez azoknak azemberkísérleteknek a színhelye, amiről olykor suttogtak az intézet-ben. Biztosat senki sem tudott. Kevesen jártak a szinten, ésőkérthető okokból hallgattak. De milyen módon kísérletezhetnek



Hurlovék, ha a páciensek olyan állapotba kerülnek, mint az általalátott férfi...?

Sybben a keskeny folyosó végére jutott. Itt egy éles kanyarral juthatott csak tovább. Ismét hangokat hallott. Zene...? Először nemhitt a fülének. Ráadásul nem a ma ismét divatos üvöltős álzene,hanem annak szelíd válfaja: elmosódó, kellemes dallamok, csakhangszeres zene. A férfi hallgatózott. Az5-ös terem következett, ésnem hallotta, hogy a személyzet közeledne. Benyitott.

Itt normális fény volt. Egy nő ült egy ágy szélén, és nem voltakrácsok. Az asszony mosolygott. Harminc évnél nem volt idősebb, deszemmel láthatóan megviselt volt az arca. Ütemesen ringott előre-

hátra, kissé dülöngélve. A zajra nem is fordult az ajtó felé.Sybbennek úgy tűnt, más világban van. Nem vett tudomást a férfiérkezéséről. Hangosan beszélt is:

– Kisfiam... gyere közelebb... mutast magad... régen láttalak...Nem az volt, akit a férfi keresett. Visszahúzódott hát. Hányan

lehetnek a „betegek"? Nőtt benne a düh. Ha ezek mindenkit ilyes-mire használnak, aki a karmaik közé kerül! Most már az aggodalomis hajtotta. Ha ez lett a sorsa a fekete nőnek is? Tiranda volt a neve atévékörözés szerint – itt van valahol az épületben? Ha nem tévedett!

Sybbenben még ott lapult egy kis kétség is. De erre sem volt ideje,tovább lopózott. A másik folyosón. Az imént látott nő is azemlékezetében maradt.

A folyosó ismét elkanyarodott. Ablakokat nem látott, itt márteljesen az épület belsejében volt. Megint zajt hallott, és amikormeglapult egy sarkon, jóval távolabb Botvar doktort látta egyasszisztens kíséretében. Megvárta, amíg eltávolodnak, aztán továbbosont. A következő ajtó egy műtő volt agysebészeti beavatkozásokra.Aztán egy gyógyszerraktárat látott. Üvegfala mögött csak a készen-

léti lámpák égtek; a halvány fény megnyugtatta a férfit. Már nemizgult annyira. A kockázatra sem gondolt.

– Professzor úr, hivatott?– Igen – Hurlov elő jött íróasztala mögül. A szőnyegen álló férfit

nézte. Ritkán látta eddig, és mindig vegyes érzelmeket ébresztettbenne. Az alacsony homloka, a nem túl sok értelmet sugárzó arca. A



lapát tenyerei. Botvar szerint ilyennek kell lennie az ideális segítő-társnak, aki nélkül sok dolog egyszerűen nem oldható meg. Sajnos...

Hurlov csak olyankor érzett némi gátlást, amikor Fitterrel találkozott.Igyekezett csökkenteni ezen találkozások számát. Ez a férfi hivata-losan mint a biztonsági rendszer vezető je szerepel a fizetési listán.Nélkülözhetetlen, sajnos. Még jó, hogy nem neki kell vele akonkrétumokról tárgyalnia. Botvar jobban ért az ilyesmihez.

– Nézze, Fitter... Arról van szó, hogy problémák adódhatnak.– A legutolsó páciensre tetszik gondolni? – Fitter arca megnyú-

lott, ilyenkor különösen ostoba kifejezés ült rajta. Hurlov nem isnézett rá, az ablakhoz ment. A park fölött már sűrűsödött a homály.Lassan szólott:

– Arra is. De megtudtuk, keresik azt az asszonyt is, akit kéthónappal ezelőtt hozott ide.

– Botvar doktor azt mondta, elsimítja az ügyet. Mármint Leten-tor... hm... eltávolítását. Akkor megoldódik az a régebbi is, nem?

– Megpróbálta, de hogy sikerült-e, azt még nem tudjuk. Arendőrség már jelentkezett nála, és Letentor felől is érdeklődtek.Összekapcsolták a személyét az ügyekkel, és ez baj.

– Én csak azt tettem, amit a doktor parancsolt – Fitterbizalmatlanul pislogott. „Ez az ostoba még most sem érti a magasabbösszefüggéseket..." A professzor csak egy pillantást vetett rá, aztánkelletlenül folytatta:

– Majd meglátjuk, mi lesz. Idővel természetesen a legutolsópáciens ügye is elcsöndesedik majd, azt hiszem. Arra akarom kérni,nagyon vigyázzon az intézet biztonságára. Ezekben a napokban, sőttalán a következő hetekben is megtörténhet, hogy vagy a rendőrség,vagy... más személyek megpróbálnak behatolni. Például érdeklődő-nek álcázva magukat... Szóljon azőrségnek, különösen vigyázzanak.Éjjel és nappal, értette, Fitter?

– Természetesen, professzor úr – a férfin látszott, szívesenkérdezne még valamit. De Hurlov nem könnyítette meg a dolgát, ígyhát szó nélkül ment el.

A professzor magára maradt. Ismét az ablaknál állt és a szemmelmár alig látható nagy fekete foltokat – a park fáit – nézte sokáig.



– Nagyon érdekelne, miért a Marson ügyködnek az efféleáltudósok? – kérdezte Bart rosszallóan. A választ Rafael adta meg:

– A Földön sokkal szigorúbbak a törvények ezen a téren. Ott csakelismert tudományágak elismert emberei kaphatnak intézetet, végső soron közpénzekből tartják fennőket. Jól megnézik tehát, mire adjákki a pénzt. A Marson ez nem kötelező, és gazdag polgárok vagyalapítványok is pénzelhetnek bizonyos... hogy is mondjam csak...nem mindig elfogadott kutatásokat. Ne feledje el, százötven-kétszázéve a Földön is ez volt a helyzet például a parapszichológiaikutatásokkal. Akkor az is elnyomott, mellőzött kutatási terület volt,

amíg be nem bizonyosodott, hogy hasznát veheti az emberiség.Lehet, egykor a marsi agykutatók neve is bekerül valami arany-könyvbe...?

Letta félbeszakítottaőket:– Elég a szöveg, uraim. Indulunk.Már sötét volt. De az égbolt még szürke-világos, a nap nemrégen

bukott le a láthatár mögött. A nagy kráter árnyéka előrekúszott,valósággal futott a földön, és hamarosan elnyelte a parkot az épüle-

tekkel, így ott már majdnem éjszaka volt, amikor a környező vörös-homokos kopár marsi tájék még világosnak tetszett:– Olyan ez, mint az élet – mondta váratlanul Letta. Önmaga

számára is váratlan volt a dolog. Hiszen az imént már untatta a sokbeszéd. De az árnyék látványa feloldott benne valamit. Valamit, amitalán már évek óta görcsösen benne lapult. Soha nem félt a haláltól,de... Az az árnyék most eszébe juttatta ismét. Egyszer mindennekeljön a vége. Bárhol legyen is, a halál, a biológiai megsemmisülés

utoléri. Nem vigasztalhatja a tudat, hogy csak átalakul testénekanyaga. Nem, nem vész el még az anyag sem – hogyan veszhetne hátel a többi, ami a tudatában van? A lelke, ahogyan régen mondták,hitték? Vagy ma is hiszik?

Mi marad az emberből halála után? Kell, hogy valahol továbblétezzen, ha nem is abban a formában, ahogyan addig. Örök lázadóaz agy, a tudat – nem tud belenyugodni, hogy megsemmisül. És jó,hogy nem nyugszik bele. Így örök a küzdelem a tudat és az anyag



között, annak eredményéről pedig sokáig nem lehet tudni semmibiztosat.

A kráter fekete árnyéka most a halált juttatta eszébe. Egyszertehát bekövetkezik... De az asszonyban azonnal felébredt, megszüle-tett a következő gondolat, a makacs ellenkezés is. „Mielőtt eljönne,tenni kell valamit. Tenni még és még... Nem adom fel soha."Szerette volna, ha Bart fia is ilyen lenne. De ebben nem remény-kedett. Viszont Trin soha nem hagy fel a küzdelemmel, márszámtalanszor bebizonyította.

És Letta ujja az indítóra csapott. A légi jármű csak kissé

emelkedett fel. A kráter oldalfalánál, ahol eddig lapultak, amágnesmotor kissé felkavarta a homokot, de az hamar leülepedett.Ilyenkor estefelé nem volt már szél. A gépet Letta majdnemtalajmagasságban tartotta – csak akkor emelte fel, amikor az intézetkerítéséhez értek. Éppen csak átcsúsztak fölötte. Az asszony remélte,nincsenek itt elektronikus védőberendezések; vagy ha mégis, taláncsak közelebb az épülethez. A levegőben repülő tárgyak talán nem isszerepelnek a riasztóberendezés számítógépének programjában. Hamagasabbra emelkedik, az épület felől megpillanthatják. Kénytelenvolt az árnyékkúpban maradni és ez nem volt túl magas. Még nem isérte el a legmagasabb épület felső emeleteit.

Rafael idegesen mozdult székén. Letta úgy tett, mintha ezt nemvette volna észre. Az ügyvéd úr máris jogtalan behatolónak érzimagát, és tulajdonképpen igaza is van... Bart hallgatott.

Letta a park fái felé irányította a gépet. Remélte, nem vették észreőket. Mindig a fák takarásában repült, a végén már alig embermaga-san a f ű fölött. Néhány sötét folt mozdult hátra alattuk – bokroklehettek. Aztán előttük a fák fala magasodott. Az asszony körbe-figyelt, majd lassan letette a gépet. A motor alig hallható surrogása iselhalt. Amikor kinyitották az ajtókat, beáramlott a levegő. Másfélevolt ez, mint amit eddig a kráter mellett érezhettek. Itt földi és marsinövények illata, a f ű szaga, a fák kérgéből még áradó meleg lebegett.

– Maradjon itt, ügyvéd úr. Bart, gyere.Rafael nyugtalan mozdulatot tett, mintha vissza akarnáőket

tartani. De Letta még odasúgta:



– Itt várjon ránk. Ha meggyőződünk róla, hogy tévedtünk, vissza- jövünk és elrepülünk. Senki sem tudja meg, hogy itt jártunk.

És a két alak eltűnt a sötétben.

– Kevin úr!– Itt vagyok – a felügyelő felkattintotta a lámpát. íróasztalát és a

térképet, amely felé a székét fordította, halvány fény öntötte el. Arádió, a telefonok, a videotelefon kis fülkéje is hallgatott. A szobameghitt csöndjében olyan jól tudott gondolkodni – eddig. De mostHoll jött be, és emiatt fényt kellett csinálnia. Sejtette, elröppent ahangulat, elmélkedésre ma már aligha jut ideje.

Holl maga is megérezhette a szentélyhangulatot, mert lépteilelassultak és olyan testtartással lépegetett közelebb, mint aki nagyonis érzi: jelenléte fölösleges. „Pontosan így van", tette hozzá gondo-latban a f őnöke, de persze egyetlen szóval sem jelezte volna ezt. Ahivatalban voltak, és maguk kreálta munkaidőben – odakünn márbealkonyodott. Elmehettek volna haza, de Kevin ötlete volt, hogymaradjanak. Sejtette, valami történni fog. És Holl hangja már aküszöbről jelezte, hogy igaza lett.

– Felügyelő úr... A bemérések szerint Dorgék légitaxija elhagytaeddigi helyét. A fiúk műszerein világosan látható, hogy berepültekaz intézet parkjába.

– És...?– Semmi és, uram. A jármű a park egyik pontján mozdulatlanul

várakozik. A jelek szerint otthagyták. Még nem tudtuk megállapíta-ni, vajon kiszálltak-e belőle mindnyájan, vagy éppenséggel ottlapulnak és nem mennek sehová...

– Ha jól tudom, a felszereléshez infratávcsövek és -érzékelők istartoznak!– Most vetették beőket, uram. Amint eredmény lesz, szólok. Alégitaxi utasainak testhőmérséklete valóban árulkodó jel lehet. – Hollmég állt, aztán halkan kérdezte: – Nem teszünk semmit?

– Még korai lenne. – Kevin nagyon határozott volt.– Behatoltak egy magánterületre! – tüzelte Holl. És ismét úgy

nyúlt a bajuszához, mintha attól tartana, leesik. Két ujjával simítottrajta egyet, szinte „visszaragasztotta" a helyére. Kevin most nemfigyelt fel erre, töprengve nézett maga elé:



– Nem tudják még, hogy minden lépésüket figyeljük. Abba alégitaxiba, amit a szállodában rendeltek maguknak, egy rádióadót

szereltünk be. A jelzések egyértelműen foghatók.– És ennyi elég lesz, uram? í

– Meg kell tudnunk, mire mennek.– Veszélyes lehet – így Holl. Kevin vállat vont:– Senki sem kényszerítetteőket semmire. Maguk keresték a

veszélyt.

Sybben egy jeltelen ajtón nyitott be. Ez a műtő és a kisgyógyszerraktár mellett volt. A kis előtérben ismerős műanyagdobozokat látott. Ilyenekben tartják az intézeten belül éppen elké-szült CERB-gyógyszereket. Bár azon lehetne vitatkozni, valóbangyógyszerek-e ezek. Vagy csak „szerek". Sybben egyszer hallott azétkezdében egy vitát két asszisztens között. A férfiakat csak látásbólismerte; amiről beszéltek, nagyon érdekes volt. A CERB-készítmé-nyek sorsáról akkor Sybben is sokat megtudott. Az agy stimulálása,vagy lefékezése... A kétféle hatás akkor, hónapokkal ezelőtt mégcsak elméletileg létezett, az asszisztensek is így tárgyaltak róla.Erkölcsi és társadalmi aspektusokat vetettek fel. A tőlük pár méterreülő Sybben viszont már tudta, hogy végéhez közelednek az állat-kísérletek, és a kétféle szer valójában már majdnem megvalósult,létezik... A kísérletsorozatokból számára egyértelműen kiderültHurlov célja.

Szóval itt végezték az emberkísérleteket...? Valaki egyszer aztközölte, hogy az alanyok önként jelentkeztek, aláírták az ilyenkorszokásos nyilatkozatot és nagy pénzeket kapnak az intézettől.Ugyanakkor Sybbennek halványan rémlett, hogy a marsi törvényeképpenséggel nem egyértelműek ez ügyben. Valaki azt fejtegette,hogy csak az agykísérleteket tiltják. Mások szerint csupán bizonyosagykísérleteket. Senki sem tudta pontosan, mi az igazság, de azvilágos volt, hogy az ilyesmiket nem az alkotmányban szoktáklefektetni. így javarészt a szakemberek is homályban tapogatóztak.



Az új helyiségben leginkább a csönd lepte meg. Mégis az volt azérzése, hogy nincs egyedül. A sötétséget nem oszlathatta el –

szélesen terjengett, csak önnön szemének fénytelen szikráit véltelátni maga előtt. Miért nincs itt kapcsoló...? És hirtelen lélegzésthallott. Alszik itt valaki...?

Lába egy bútordarabnak ütközött. Talán kerekes ágy volt, mertelmozdult. Tétován utánanyúlt – és akkor valami meleget és puhátérintett. Az a másik test gyors mozgásba lendült. Éles kiáltás törtemeg a csöndet, ütés érte a férfi vállát, aztán a mellét...

Rekedt horkanással ugrott hátra. „Olyan vagyok, mint egy állat,úgy viselkedem!", futott át a fején a csöppet sem ideillő gondolat.Nem tudta, mit tegyen. A homályban nagy karmai nőttek azismeretlen veszélynek... Hátrafelé tapogatózott.

– lii-éééé! – sikoltotta valaki agresszíven, és a közeledő zajmegrémisztette a férfit. Ugyanakkor az agyában már csak egyparancs élt: meg kell tudnia, ki ez. Soha nem bocsátaná meg, haéppen Tiranda lenne, a keresett fekete lány. Ha elmenekül, már nemlehet biztos benne.

Végre a másik oldalon a falnál talált egy kapcsolót. Tompa fénygyúlt ki a szoba egyik sarkában. Ahogyan sejtette, kerekes ágyonfeküdt egy férfi. Jó erőben volt, nem is emlékeztetett arra a másikra.Nyúlt volna Sybben után, de emez elmenekült. Becsapta az ajtót, afényt sem oltotta el. Halványan motoszkált az emlékezetében: Botvarszerint bizonyos esetekben a CERB-szer hosszas alkalmazása utánzavarok támadnak az érzékszervekben, különösen a látóidegekben,és az egyensúlyi szervekben. Hogy ezt csökkentsék, a betegeknekfeküdniök kell és naponta sok órát töltenek sötétben. „Betegek?Inkább kísérleti alanyok", gondolta. A keskeny folyosón egytakarítóautomata haladt, középen, pontosan egyenlő távolságra afalaktól és nedves vegyszernyomot hagyott maga után. Biztosanfertőtlenített is egyúttal. Sybben kikerülte. Már csak egyetlen ajtóvolt a folyosón. Benyitott.

Itt halvány fények égtek. De ugyanakkor – mielőtt megszemlél-hette volna az ágyon alvó alakot– valamit hallott. Megismerte Botvarhangját. A szíve ismét felszökött a torkába és nem tudta, mit tegyen.A folyosóra kimenni már veszélyes lett volna. Közeledő árnyékvetült a falra... Onnan jönnek. Az ellenkező irányba futni sem lehet,



akkor is észreveszik... Becsúszott hát a szobába. A sarokban álltnéhány bútordarab, nem is volt ideje megnézniőket, műszertartók

lehettek. Mögéjük guggolt és csaknem rosszul lett az izgalomtól...Nyílt az ajtó.Botvar és asszisztense lehettek. A doktor hangját kétségkívül

felismerte. A másik egyetlen szót sem szólt. De Botvar beszéltvalakihez, biztosan nem volt egyedül.

– Ez itt rendben van – mondta. – A nyugtatók hatottak. Egyelőrenem lesz vele gondunk. Lássuk az elektronikus rögzítőt...

– Igen, két órával ezelőtt kapta a TRANKVIL–10-est, elég leszreggelig. Étkezésre egyelőre ne gondoljanak, majd azt is reggel.Előtte kérek majd egy gyors általános vizsgálatot a medicin-robotoktól.

Csukódott az ajtó. Sybben nehezen lélegzett, meglazította agallérját. Percekig nem mozdult. Botvar hát ma már nem jön ide...Felegyenesedett, közelebb ment az ágyhoz. Az öröm hullámai fel-csaptak benne...

A kísérleti alany ágyán Tiranda, a fekete bőrű lány feküdt.

Letta úgy ment előre, mintha látna a sötétben. És Bart sejtette:anyja valóban jól lát. Jobban, mintő. Nem is kellett szót vesztegetnia dologra; értette így is. Neki nem volt szüksége éjszakai éleslátásra,szeme eltompult a Földön. Nem használta, vagy csak nagyon ritkánéjszaka ilyen tökéletes sötétségben. Anyja viszont a Trendal bolygónnem számíthatott mesterséges fényekre, ha éjszaka kiment a házából.A trendali városkában – az egyetlenben, amely azon a távoli bolygónlétezett! – éjszaka nem világították ki az egyetlen utcát. Nem voltpazarolni való energiájuk...

– Amott van egy alacsonyabb épület – állt meg az asszony éssuttogott.

– Nem látom – felelte Bart hasonlóképpen.



– Nem baj. Akkor is ott van – felelte Letta komoran és továbbment a bokrok között. Vagy húsz métert tettek meg, amikor Bart is

kezdte kivenni a kocka alakú ház tömbjét, a körvonalait. Hamarosanmegpillantották a f őépületet is. Lettát inkább az ösztöne vittearrafelé.

A f ű helyett hirtelen kemény aszfaltot éreztek a lábuk alatt.Valami surrogott. Letta már eltűnt a bokrok között, Bart viszont mégott volt. A homályból egy gyorsan közeledő folt merült fel, és márisott volt mellette. Fémes hang szólalt meg:

– Őrautomata,Őrautomata! Ember a közelben, igazolja magát!Még csak ez hiányzott. Letta meglapult, csaknem a földön volt már.Persze, ha az automata fel van szerelve infraérzékelőkkel is, akkor asötétben is remekül látja az embert. De egyelőre csak Bart „bukottle". A doktor összeszedte magát. Ha az automatának nincs hangazo-nosítója, talán szerencséje lehet...

– Doktor Lens Botvar vagyok – mondta kemény hangon. Azautomata hallgatott. A csend idegölő volt. Aztán a gép így szólt:

– Azonosítás rendben. Haladjon tovább.Bart fellélegzett és kényelmesen indult. Nem sietett, időt akart

nyerni Lettának is. A gép eltávolodott. Letta is megkönnyebbült és akét alak – egybeolvadó hőfoltok voltak a gép infraérzékelő képer-nyő jén – lassan ment a f őépület felé.

– Látott engem is – súgta Letta. – De azt hitte, együtt vagyunk. Jóötlet volt, hogy Botvarnak adtad ki magadat.Ő az intézet egyikvezető je, így a gép tőle már nem is kérdezte, ki az a másodikszemély...

Félelmük csökkent, és már majdnem a ház falánál jártak. Nemtudták, hogy a kertetőrző automaták minden azonosítást rádión jelentenek az intézet biztonsági központjába, ahol éppen Fitter voltaz ügyeletes.

– Ébredjen fel! – súgta Sybben a lány fülébe.



A tekintete az ismerős dobozokra tévedt. CERB-készítmények...Sybben agya gyorsan vágott. Megint olyan izgatott lett, mint utoljára

gyermekkorában volt, valamely csínjének elkövetésekor. Agyábavillant a merész ötlet. A szemtelenség teteje lesz, tudta jól. De éppenezért nagyon érdekelte és izgatta a dolog. így visszafizethet Hurlo-véknak mindent...!

Reszkető kézzel tolta odébb a dobozokat. Igen, ez az... Aszemélyzet is félt Botvartól, még inkább a professzortól. Tudják,néha egypercnyi késésért leszidjákőket. Ezt megelőzendő, idekészí-tettek már mindent, amire valaha is szükség lehet. A kísérletekhez is,amiket biztosan holnap akartak elkezdeni... Sybben valósággal

rávetette magát a dobozokra. A CERB-mínuszosokat félredobta,kivette a CERB-pluszt, a stimulálószert, és máris elindult vissza aszobába egy bőr alá befecskendező készülékkel a másik kezében.

– Hamar visszajött a kertből, doktor úr – mondta Fitter.A központi biztonsági rendszer képernyői előtt ült a f őépület

földszintjén. Éppen videotelefonon beszélt Botvar doktorral. Fitterötpercenként pillantott a fali digitális órára. Most tizenkilencharminc kettő volt. Hamarosan kezdődik a marsi négyes csatornán ahíradó, azt mindig megnézi. De ideszólt a doktor és megkérdezte,minden rendben van-e.

Botvar doktor szórakozottan hümmögött valamit és kikapcsolta akészüléket. Fitter mondata csak némi késéssel juthatott el a tudatába,mert egy perccel később ismét hívta a biztonsági központot:

– Mit mondott az imént, Fitter? Milyen kertről beszélt?

– Kert vagy park, doktor úr... Mondom, ilyen gyorsan visszatetszett jönni kintről...Botvar hátán végigfutott a hideg:– Én, a parkban?– Az imént jelentette egyőrautomata, hogy igazoltatta önt, uram.

Én mindig is mondtam, hasznos jószágok ezek a robotok...– Fitter! – kiáltotta Botvar. A hangszínéből még ez a primitív

alak is megértette, történt valami. Elhallgatott. Kamerákon ésképernyőkön keresztül nézték egymást. Botvar kitört:



– Nem jártam a parkban ma délután! Ebéd óta ki sem dugtam azorromat az épületből! Sőt, már reggel óta itt vagyok megszakítás

nélkül, érti, Fitter...?Végre felfogta. Az egyik készülék felé intett, mint aki most értimeg, hogy hamis jelentést kapott. Tragikusan ostoba kifejezés jelentmeg az arcán. Botvar hamarább döntött:

– Várjon meg ott, azonnal megyek! Addig ne csináljon semmit!Nehogy elkövessen valami ostobaságot...! – a képernyő kihunyt.Fitter tudta, a doktor perceken belül ott lesz. Még egy kicsit meg iskönnyebbült, hogy addig sem kell tennie semmit. De aztán teljesmélységében megértette, mit jelenthet a dolog, és a hideg kezdett

futkosni a hátán. Valaki van a parkban, aki biztosan rossz szándékkalközeleg. Hisz ha nem így lenne, nem közölt volna hamis adatot azőrautomatával...Ő, Fitter, kezdettől mondta a doktornak, sokkal jobbgépeket kell szerezni. Az olcsóbb automatákból sok olyasmihiányzik, ami manapság nélkülözhetetlen azőrzési és biztonságitechnikában. A hangidentifikátor, például. Még jó, hogy vankétoldalú rádiókapcsolat köztük és a központ között. Gyorsanellenőrizte, most hol is vannak. A kettes gép javításban, az egyes és ahármas vannak csak odakünn a terepen. Az egyes a f őépülettőlnyugatra, a hármas északkeletre. Már nyúlt volna a parancsadókódjához, de eszébe jutott Botvar. és nem tett semmit. Az emberiőrszemélyzet itt van nem messze. Pár szobával odébb mostvacsorázik az a három ember, aki éjszaka az objektumotőrizniszokta.

Jött a doktor. Lihegve esett be a küszöbön, és még maga semdöntötte el, most önmagához vagy Fitterhez szól:

– Nem értesítettem a professzort... egyelőre. Talán elintézzük adolgot, mielőtt megtudja. Mégis jobb, ha már a kész és megnyugtatóeredményt jelentjük neki...

– Mit tegyünk hát, uram? – kérdezte Fitter alázatosan. Még ez azember is érezte, hogy a következő órában nem lesz könnyű dolga.

– Riassza az embereket! Jöjjenek ide azonnal, és máris indulunkki! Azőrautomatáknak is parancsolja meg, hogy idegen behatolókatkeressenek!



– Az éberségi fokozatukat egyesbe kapcsolom – mondta gyorsanamaz. – Ilyen állapotban még egy madár röptét is azonnal jelzik. De

ki marad a központban?– Senki! Most a leglényegesebb, hogy elkapjukőket, mielőttbehatolnak a f őépületbe! – kiabálta Botvar idegesen.

Körülbelül sejtette is, kik lehetnek azok a behatoló idegenek.

Letta tudta: ez az az épület. Bár nem tudhatta, hol keressék, akiértidejöttek. Hiszen éppen úgy lehet a f őépületben, mint valamelyik

első látásra jelentéktelennek tetsző oldalsó házban. Nem is beszélvevalamilyen alagsorról, föld alatti szintről... Nagyokat lélegzett. Futva jöttek idáig és most meglapultak a falnál. Bart magában márelátkozta a percet, amikor hagyta magát rábeszélni erre az „akcióra".Idegenkedve nézett körül. Ez nem aző világa volt. Éjszaka aMarson, mások földjén? Illegális behatolás közben? Mi történik ittvalójában?

– Ott egy ajtó – súgta Letta és előre osont a falnál. Ha valamitmeg akarnak tudni, be kell jutniok. Bart is erre gondolt, de a magaóvatos módján rögtön hozzátette: bejutni nem elég. Utána majd ki iskell onnan jönni...!

Szerencséjük volt. Mielőtt a közelbe értek volna, megnyílott azaz ajtó. Fény gyúlt a bejárat fölött. Letta és Bart egy bokor mögöttlapult. Négy vagy öt férfi jött ki, fojtott hangon beszéltek, aztán kétcsoportra oszolva elindultak. Az egyik balra, a másik jobbra kerültemeg az épületet. Alig tűntek el, Letta felemelkedett:

– Gyere... Most szépen besétálunk.Bart ezt ugyan nem hitte – de valóban így történt. Tíz másod-perccel később már a f őépület halljában voltak és senki sem látta

megőket.

Tiranda furcsán érezte magát.



Soha nem tapasztalt még ehhez hasonlót. Nem is tudta mihezhasonlítani; minden olyan új és másféle volt. Saját teste és tudata

szolgált most meglepetésekkel. Először beleszédült, az ágy hajóváváltozott alatta, hullámok dobálták. De ez hamar elmúlott és helyettemég furább érzések uralták el. Kristályosodott a tudata. Lassanélesebb lett még a látása is – mint amikor az objektívet közelítik avalódi céltárgyhoz. Ugyanígy élesedett agyában minden gondolat.Sőt, újak is születtek, és megerősödtek, majdnem azonnal. Egyre jobban látta saját helyzetét, a szobát, sőt olybá tűnt, mintha látná avilág összes szobáját, táját. Megrázta a fejét. Még lelki szemei előttkóvályogtak a látványfoszlányok; földi és marsi tájak, égbolt kékje,csillagok, tengerek... De aztán egyetlen könnyed, ki sem adottparancs hatására a saját mostani helyzetére koncentrált. Egyszobában volt, azt látta rögtön. Kitisztult az agya. Egy férfi voltmellette.

– Kicsoda maga? – kérdezte. Bár nem akarta, hangja ellenségeslett.

Sybben tulajdonképpen nem készült fel erre a kérdésre. Önmagaszámára tisztában volt saját szándékaival. Ám Tiranda idegen volt,és bizalmatlanság sütött szép fekete szeméből. A férfi máskorgyönyörködött volna a lányban, hisz az nagyon csinos volt. De mostnem látszott annak. A sors elbánt vele és megalázta. Szenvedés ült azarcán – egészen eddig. A változás azonban gyors és szembeszökő volt, Sybben nem is látta. Zavarba jött:

– Itt dolgozom, és... szóval, láttam a körözést a tévében. Maganyomtalanul eltűnt és keresi a rendőrség.

– Elraboltak – mondta a lány. Hirtelen megjelent emlékezetében

az a múltkori látvány. Mikor is volt...? Nem tudhatta, hiszen későbbelkábították. Ez a kábultság még mintha most is benne lenne az

agyában, nem könnyű visszaemlékezni a részletekre. Egy ház mellettment, a városban. Mi is a neve? Igen, Granbur. Valaki ráköszönt aháta mögött, és amikor megfordult, már nem volt esélye. Kettenvoltak, az egyik lefogta, a másik egy tenyérnyi kis szerkezetsegítségével azonnal kábító injekciót lőtt be a karjába, a bőre alá.Még úgy érezte, elmozdulnak a házak és rázuhannak a falak, aztánmaga is zuhant valami folyamatosan sötétülő szürke mélységbe,



– Nem ismerem – mindez Sybbent egy csöppet sem érdekelte,szeretett volna minél előbb eltűnni innen. – Gyerünk! Magát kell

kivinni innen, ne húzza az időt!Elkapta a lány kezét és máris a folyosón voltak. Tiranda semminsem csodálkozott. Az agya rengeteg lehetséges változatot vetítetteléje, most például a térről, amelyben mozogtak. Bármit látott volna,azt hihette, az imént már látta valahol. Akár egy röntgenrajzon, úgylátta maga előtt az emeleteket, lépcsőket, liftaknákat. De nem maradtideje sem, hogy ezen csodálkozzon. Természetesnek tűnt a dolog.Követte Sybbent. Sugárzott valami jó a férfiból, és érzett némirosszat is. Miért segít neki ez a vadidegen? Egyszer valahol lapultakegy folyosó végén, Sybben éppen kilesett, aztán hátranézett, tekin-tetük összeakadt – valami mást is látott a szemében. Ez az embercsodáljaőt. Tetszik neki?

Szélvészként rohantak tovább. A másik folyosón Tirandábanismét felébredtek az emlékek.

– Itt kell lennie annak a másik nőnek is! Travininak! Nem látta?– Van néhány páciens. Önként jelentkeztek agykísérletekre –

lihegte a férfi.– Úgy mint én, igaz...? Travini is nyomtalanul tűnt el,őt is keresi

a rendőrség!– Honnan tudja?– Mi isőt keressük!– Ki az a „mi"?– Nem voltam egyedül – felelte a lány haragosan.– Mégis elrabolták... Gyerünk innen! – tovább húzta volna maga

után Tirandát, de a lány megmakacsolta magát. Agya megfeszítetten

dolgozott. Maga elé képzelte az emeletet, látta eddigi útjukat. Körül-nézett. Egy folyosó kanyarulatában álltak éppen. Takarítóautomataállt kikapcsolva, és valahol csattanás... Egy ajtó.

– Jönnek! – Sybben meglapult, a falhoz rántotta a lányt is.Felnézett és rémülten vette észre, hogy a mennyezeten egy kiskamera éppen feléjük fordul...

– Nagyon nyugodt, uram – kockáztatta meg Holl.



Kevin helyeslőleg bólintott, bár belül valósággal forrongott.Észrevette, hogy mostanában egyre jobban megy neki az érzelmek

elrejtése, legalábbis ami a munkatársait illeti. Előttük könnyebbenmegjátszotta magát. Otthon ez nem sikerülhetett. Új felesége – alig

két éve éltek együtt – már nagyon is kiismerte Kevint, előtte nem játszhatta meg a kemény férfit. Aki nem is volt. Pedig rendőrkénttermészetesen ilyen és csak ilyen szeretett volna lenni.

– Pedig odabent... ki tudja, mi történik?Holl láthatóan uszítottaőt, amin Kevin eléggé csodálkozott.

Aztán odapillantott és látta, hogy munkatársa eléggé nyugtalan. Hollezt már nem is titkolta, vészmadár lett belőle, hangja magasabban

szólt, ami már önmagában is pánikot sugallt:– Azok ott gyilkosok is lehetnek, ha valóban ott tanyáznak...Akik megölték Letentort, és elrabolták a fekete lányt...

– Akinek a sorsát, úgy látom, különösképpen a szívén viseli – jegyezte meg f őnöke. Holl elhallgatott, ajkát rágta, de néhánymásodperces intenzív töprengés után föltalálta magát:

– Természetesen, hiszen Dorgékkal együtt szinte ránk bíztamagát. Mintegy felelősséget vállaltunk értük, amikor közös akcióbabonyolódtunk...

– „Szinte" és „mintegy"...? Nem kedvelem ezt a ködös nyelve-zetet, Holl. Azonkívül ne felejtse el, törvény is van a világon. Amitnekünk, a Szolgálatnak akkor is be kell tartanunk, ha senki más nemtartja be ezen a rohadt bolygón! – ezt már valósággal ordította. Anyugalom máza lepattant róla, nem volt már ereje, hogy továbbtettesse magát. Nagyokat szuszogott: – Szóljon a fiúknak, adjanakképet az intézet parkjáról!

– No végre, legalább történik valami.., – morogta Holl ésvisszaült a helyére. Szája elé húzta a mikrofont.

– Hol vagyunk? – kérdezte Bart.Anyja nem válaszolt. Letta Dorg a falnál állt. A műmárvány

padló hideget lehelt. A liftekre nem számított, sejtette, azokat



távolról is irányithatják. Más sem hiányzott, mint hogy azok azőrök,akiket az előbb láttak kirohanni, visszajöjjenek és elfogjákőket a

liftekben. Bart lihegve támaszkodott a falnak, megismételte volnakérdését, de Letta csak intett és egy mellékfolyosóra húzta a férfit.Valaki közeledett. Már hallották is – lépcsőn jött lefelé, jelleg-

zetes léptekkel. Egy idősebb asszony volt, éppen távozott. Laboránsvagy másféle dolgozó lehetett...? Nem tudták. Az asszony kiment af őbejáraton. Akkor Letta már tudta azt is, hol van a lépcső.Manapság ezeket ritkán használják, eldugva építik meg valahol ahátsó frontokon. A marsiak többsége élni sem tud liftek nélkül...

– Gyere – határozottan indult. Bart követte. A férfi agyában fur-csa gondolatok forogtak. Amit tettek, nem éppen etikus dolog,ráadásul nincs kizárva, szembekerülnek a törvénnyel is. Eddigkétszer is; amikor berepültek az intézet parkjába, és most, aminthivatlanul és engedély nélkül átlépték az épület küszöbét. Ilyenkorestefelé igazán nincs félfogadás.

Ugyanakkor a férfi megint maga előtt látta azt a pillanatot,amikor rálőttek. Merénylők akartak végezni vele. Hidegvérűenmegölték volna. És ha így van, akkor nem ok nélkül vanő most itt.Azok, akik tudomást szereztek róla, hogyő anyjával az eltűnt LisaTravinit keresi, azok gyilkolni is képesek. Valami miatt nagyonfontos nekik ez az ügy, olyannyira, hogy gyilkosságok elkövetésétőlsem riadnak vissza érdekében. Tehát féltheti az életét. És az anyjáétis. Akik egy ízben már hidegvérrel rálőttek, másodszor miért haboz-nának...? Annál is inkább, mert most íme,ők maguk jöttek el ide azoroszlán barlangjába. Ha csakugyan ez a barlangjuk... De erre utaltakmár bizonyos jelek.

A lépcsőn mentek, óvatosan. Letta arra figyelt, nem hall-e valamizajt. A nagy házban csönd volt. Vagy mégsem...? Ösztönei arra

intették, vigyázzon. Az első emeleten technikai zajt hallottak. Afalak mögött gépek zümmögtek. Egy légkondicionáló nem csapottnagy zajt, de egy másik gép – alighanem az energiarendszer részevolt– jóval hangosabban zúgott. A lépcső hátsó traktusában biztosannem dolgozott senki. Itt nyugodtabban lépegettek.

Bart a második szint felé vette útját, itt megelőzte anyját is. Demég nem volt a fordulóban, amikor lentről neszt hallottak. Mintha



8.

ÖSSZECSAPÁS

– Mire vár? – kérdezte Sybben dühösen. Bármennyire is rokon-szenvesnek találta a lányt, most az mégis idegesítette.

Tiranda is a kamerát nézte. A kicsiny készülék abbahagyta aforgást és rászegeződött Sybbenre. A férfit valósággal hipnotizálta,mint madarat a kígyó.Tiranda a takarítóautomatához lépett. Nem ismerte ezt a típust,nem háztartási robot, hanem ipari méretekben használatos gép volt.A lány azonban csak egyetlen pillantást vetett a kapcsolótáblára,aztán az ujjai máris a szenzorok fölött vibráltak. Azelőtt soha nemment neki ilyen könnyen egy gép beprogramozása. Most egy pillanatalatt sikerült. A gép elindult.

– Megőrült? – kérdezte Sybben erőtlenül. Nem mozdult a géplátóteréből. Még az is eszébe jutott: jó, hogy csakő van a képernyőn,amely feltehetően a biztonsági szolgálat szobájában ragyog most.Ő végül is idevalósi, az arcát még az identifikátorok is képesekfelismerni, nem is beszélve az emberi személyzetről.

Tiranda felállt a gépre, így elérte a mennyezetet is. Hálóingefelcsúszott a combján, amikor mindkét kezével ágaskodott... Sybbenlekapta tekintetét a kameráról, odanézett, látta a szép vonalú, izmoscombokat, szótlanul nyelt egyet. A takarítógép éppen ott állt meg,ahol kellett. Tiranda két erőteljes mozdulattal kicsavarta helyéből a

kamerát, az a kezében maradt. Sybben végre felfogta: a CERB-pluszszer, amit beadott a lánynak, igencsak éleslátóvá tette Tirandát. Ésúgy látszik, fizikai erőnlétét is fokozta!

Siettek a másik kanyar felé. Valahol a közelben léptek dobogtak.A férfi nem is nézett a legközelebbi ajtóra, amikor benyitott.Berántotta Tirandát is. A lány lihegve szorult a falhoz, hallgatózott.Sybben körülnézett.

Ismerősnek tűnt a helyiség, ma már járt itt. Az egyik betegé...? Avilágítás normális volt, a bútorok – akár egy kórházban, ahol minden



betegnek külön szoba jár, ezt a Marson már réges-régen törvénybeiktatták. A folyosón közben futó léptek dübörögtek el. Tiranda tudta,

hogy felfedeztékőket. Az a kamera mégis mutatta Sybben arcát,valahol...? Megfordult.

Az ágyon egy harmincas nő feküdt. Előre-hátra dülöngélt és bárfeléjük nézett, aligha láttaőket. A szája mozgott, de hang nem jött kia torkán. Sybben Tiranda elé állt, talánő is az ajtóhoz igyekezett, dea lány eltolta maga elől és nézte azt a nőt...

– Állj! – parancsolta. –Őt is magunkkal visszük.Ez már tisztaőrület! Hiszen még az sem biztos,ők ketten

kijutnak-e innen valaha is, élve...! Sybben döbbenten nézett a lányra.

Végre megértette:– Őt kereste?...– Igen. Ez Lisa Travini – mondta a fekete lány határozottan.

Bart mozdulni sem mert. Soha nem hitte volna, hogy egy ilyenfegyver közelsége milyen bénítóan tud hatni rá. A tagjait sem tudtamozdítani. Az a valaki ellenség volt, efelől nem volt kétsége.Ösztönösen is érezte a belőle áradó ellenszenvet. Ez az emberkegyetlen volt és élvezte, hogy valakit elfogott. Hogy az idegen azáldozata lehet.

Letta még a kiszögellés mögött volt. Valamit hallhatott, mert nembukkant elő. Bart figyelmeztetni akarta, de mire akarata legyőztetorka gátját, Letta máris előbukkant. Nem jött üres kézzel. Ruhájafelső részét, afféle mellényt, amit még a szállodában vett magára,mert hűvösnek ígérkezett az este – egyetlen mozdulattal dobta

oldalról az idegen fejére. Amazt nagyon meglepte a dolog, szabadkezével Bart karját markolta, a másikban a lézerpisztolyt szoron-gatta. A ruhadarab a fejére szorult. Mindkét kezével odakapott,közben ujja a kioldógombra szorult. Lilás, tűvékony fénysugárcsapott ki, a ruhát kiégette, de ugyanez játszódott le a folyosóműanyag falán is. Füstcsík csapott fel.

Letta akkor már ott volt mellette. Bart, amint amaz elengedte,mintha megszabadult volna a varázslattól. A félelem páncéljaazonnal lehullott róla. Vaktában ütött először, egy kart talált el, aztán



vak düh gyűlt benne egy szempillantás alatt, már látta, hol a cél,lecsapott újra és újra. Letta akkor már a férfi fegyvert tartó karján

csüngött, lefeszítette. A lézersugár még kétszer kiszaladt afegyverből, ferde vonalat égetett a falba.Füst terjengett. Az egyik automata érzékelő azonnal riadót jelzett

valahol egy távoli központban, de mivel nagyon érzékeny szerkezetvolt, „tudta", hogy ennyi füst nem tűzvészt jelent. Ennek megfele-lően a jelzést nem továbbította a házatőrző elektronikus agy agranburi tűzoltóságnak.

Letta oroszlánként küzdött. A támadójuk nem bírt a túlerővel.Bart filmekből látott mozdulatokkal osztotta csapásait, és maga is

döbbenten tapasztalta: minden pontosan úgy történik, mint afilmekben. Az ütései nyomán gyengült az ellenfél, a fegyvertkicsavarhatta a kezéből, vigyázva, ne fordítsa maga vagy anyja felé asugárvető csövet, míg a férfi ujjai is rászorulnak. Aztán övé lett afegyver. Letta lekapta mellénye maradékát támadójukról. Amazdühösen pislogott, de Bart erősen fogta. Letta lihegett:

– No... csak sikerült. Kicsoda maga? Beszéljen!A férfi hallgatott volna, de Letta elkérte a lézerpisztolyt a fiától

és ráfogta. Vékony, bajuszos, most már ijedt képű harmincas fiatal-ember volt.

– Ne, asszonyom, ne...! – szinte sikoltotta.– Csöndesebben! – Letta hallgatózott. Valahol valaki megy. Zú-

gás. Csak nem a lift indult el? Felfelé jön, vagy lefelé megy?– Én... itt dolgozom... Azőrségben.– Mit tudnak rólunk? – kérdezte gyorsan Bart és megszorította a

karját. Amaz nem érezte ezt, csak a fegyvercsőbe nézett rémülten, aszája remegett:

– Riasztották azőrséget, hogy valakik vannak a környéken. Vagya parkban... Azt hiszem, egy automataőrrobot jelezte.

Letta nem tudta, mihez kezdjenek most a férfivel. Bart eszegyorsabban vágott:

– Kell itt lennie egy betegnek. Harminc év körüli nő... Nem látta?– Itt nincsenek betegek. Ez egy kutatóintézet – mondta amaz és a

fejét rázta.– Hol lehet?



– Hát... talán ezen a szinten. Merthogy ide tilos bejönni mégnekünk is – találgatta amaz, segítőkészen. Letta látott egy ajtót. Nem

tudta, hová vezet. Intett Bartnak, arra lökdösték foglyukat. Azasszony óvatosan benézett. Valami raktár volt, nem túl nagy szobapolcokkal a falak mentén. Bart belökte a bajuszost és utána szólt:

– Maradjon csöndben, azt ajánlom. Ki ne jöjjön, mert itt alig-hanem lövöldözés lesz.

Tudta, úgysem akadályozhatja meg, ha amaz mégis szökni akar.Sőt, egy telefon segítségével értesítheti társait. De nem állt szándé-kában használni a fegyvert. Bart erre nem lett volna képes. Azanyjával kapcsolatban erről nem volt meggyőződve...

A lézerpisztoly mindenesetre nála maradt. Letta már sietett afolyosón, az ajtókat nézte. Megint lépteket hallottak...

...Lépteket hallottak. Egy közeli folyosón szintén futott valaki.Vagy többen is voltak? Sybben nyugtalanul állt az ajtónál és hallga-tózott, Tiranda közben Lisát próbálta talpra állítani. A nő annyira

kábult volt, hogy ez nehezen sikerülhetett. Végül a fekete lánynaktámadt egy ötlete:– Jöjjön...! Adjon be neki valamilyen erősítőt!– Nem lehet... nem tudom, milyen szereket kapott a nap folya-

mán. Előfordulhat, hogy valamelyik szerhez nem illeszthető azerősítő. Meghalhat! – suttogta hangosan Sybben. Tiranda ekkor aző karjaiba tette a gyenge testet. Sybben csak állt, nézte Tirandát – miközben érezte Lisa melegét a ruhán keresztül.

– Tartsa, kivisszük!– Hová...?– Csak el innen, minél messzebbre! – adta parancsba a lány és

nagyon lassan nyitotta az ajtót.Akkor szólaltak meg a hangszórók az összes folyosón. Mindenfe-

lől harsogta egy ellenszenves, parancsoló férfihang– A BETOLAKODÓKHOZ SZÓLOK! AZONNAL ADJÁK

MEG



– Őrség, a második szinten a C folyosóra menjenek!– Megyünk! – felelte valaki az éterben.

A mikrofon volt ismét Fitter orra előtt:– BETOLAKODÓK A MÁSODIK SZINTEN! ADJÁK MEG

MAGUKAT...!– Ez alighanem nekem szól. Csak azt nem értem, miért használ

többes számot – morogta Sybben értetlenül. Hiszen csakő egyedül jött be erre a szintre. De nem maradt ideje a töprengésre. Tirandakitárta az ajtót. A megafonokban harsogó szövegre ügyet sem vetett.Csak annyit jelentett számára, hogy felfedezték ittlétüket: az ellenség

tehát valahol a közelben van, vagy lesz mindjárt. Tiranda agyábanvillámgyorsan száguldottak a gondolatok. Még sohasem érzett ehhezfoghatót. Különlegesen jó érzés volt. Még azt is hitte, hogy belelátellenfelei fejébe, mert az ösztönei olyan képességeket szabadítottakfel, amelyről eddig fogalma sem volt. Ez is az övé, benne rejtőzött?Vagy csak most az övé? Talán mindenkiben megtalálható? Ha egypillanatra megtorpant és behunyta a szemét, homályosan fényfoltokatlátott a szemhéja alatt. Ezek a fényfoltok nem voltak túl világosak,de ő tudta: mindegyik egy-egy embert jelez. Embert, aki közeledik ésnem volt kétséges, hogy a szándékaik ellenségesek. Az egyik... holis...? Tőle jobbra lehetett, de fal mögött, mert homályosabb a jel.Vagy talán több fal is van még közöttük. Egy másik emelkedik, aligmozdul, és mégis jön fel alulról...

– Sybben, a liftben jönnek! – elugrott a saroktól, megragadta Lisaegyik karját. – Siessünk! Futás...!

Lisa szedte a lábait, de minden ötödik-hatodik lépésnél megro-gyott gyenge volt. Sybben erőteljesen markolta a nő derekát, egyikkezét a nyaka köré vetette. Egy még keskenyebb folyosóba jutottak.Sybben csapdától félt. Megpillantotta azt a négyszegletes átmérő jű, javítóautomatáknak fenntartott folyosót. Egyszer már elrejtőzött ide.De maga is érezte, nem ez a megoldás.

A következő folyosó végén egy árny mozdult. Tiranda ezt islátta. Egyszerűen most mindent látott. Időben fékezett, a falhozrántotta kísérőit. Így, amikor velük szemben előbukkant egy férfi,már nem lephette megőket. Szerencsére nem volt nála fegyver.Alacsony, ötven körüli, mélybarna bőrű ember volt kék egyenru-



hában. Ez lehetett az intézetőreinek ruhája. Tiranda hirtelen ellöktemagát a faltól és valósággal repült, lábaival mindössze kétszer

érintette a padlót. Akár egy hármasugró, száguldott a folyosólégterében. Olyan hihetetlenül gyorsan játszódott le mindez, hogysem Sybben, sem azőr nem értették a dolgot. És egy másodpercnyihabozás elég volt ahhoz, hogy a lány megtáltosodva elérje azőrt. Atesti erejét is megháromszorozta a CERB-plusz, hitte el végreSybben.

Tiranda tanult önvédelmi sportokat, mint annyian a Marson.Különösen mostanában volt ez divat a huszonévesek korosztályában.Az őr szerette volna elkapni a lány egyik karját, de mire mozdult,Tiranda megragadta az egyik vállát és hatalmas erővel fordított rajtaegyet. Azőr csak annyit érzett, hogy már háttal áll a levegőbőlérkezettfekete ördögnek,és valami hatalmas erő lökiőt előre. Mégkitette volna az egyik kezét maga elé, a fal és feje közé – de már erresem maradt idő. Homloka nagy erővel csapódott a műanyag falhoz,és a férfi eszméletét vesztve rogyott a padlóra.

– Gyerünk!Sybben tudatába még alig hatoltak el az események. Lisa

csaknem kiesett kezeiből, Tiranda is segített.– Valahol kell lennie egy lépcsőnek, – mondta a lány.

– Az egyik érzékelő lézerfegyver használatát jelezte! – ugrott felHoll, mint akit megcsíptek. Kevin is látta a maga képernyő jén a jelzést, de először eszébe sem jutott, hogy ez az is lehet. A szerkezeta nagy mennyiségű energiák 1 másodpercnél rövidebb idejű felbuk-kanását regisztrálta. A halált hozó koherens fénysugár is ezek közétartozott, mégha nem is vezetékes energiaforrásból állították elő. Alézerpisztolyokat szuperelemek működtették, de így is gyakrancserére szorultak, hiszen még a másodpercnél rövidebb kisugárzásokis elég nagy energiát vettek igénybe.



Kevin felállt. Holl már ott volt mellette. Kevin felkapta a rádió-adót:

– Akciócsoport! Hallanak engem?– Természetesen, uram– felelte egy hang valahonnan az éterből.Ők is érzékelték a lézerhasználatot; éppen aző műszerük továbbí-totta a központba a jelzést.

– Készüljenek. Amint odaérek, behatolunk és véget vetünk annaka cirkusznak – tudta, nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, de egyébnem jutott eszébe. Aztán Hollra nézett: – Mire vár...? Hozza afegyverét és utánam!

– Sohasem találjuk meg! – kesergett Bart. A férfiban mostreménytelenség ébredt. Nagyon szeretett volna segíteni anyjának ésvalamilyen módon tulajdonképpen Trinnek is. De ezek a szürkéskék,egyforma folyosók rossz hangulatot ébresztettek benne. Nem isszólva a veszélyről. Egy támadás már érte ma este. Vagy már éjszakavan...? Ablakot sehol sem látott.

Beléptek egy helyiségbe. Túl későn hallották meg a zajt a hátukmögül; mire Bart megfordult, három férfi nyomult a szobába. Lettaegy vizsgálóasztal mögé vetette magát. Medicinrobotok fémes testevédte őt; tudta, nem habozhat fegyverét használni. A megafonokismét üvöltöttek, de senki sem figyelt rájuk.

A hetvenöt éves asszony fürge volt – gyorsabb, mint a fia.Figyelmeztető lövéseket adott le. A lila sugarak az ajtó körültáncoltak, sziszegve csaptak a fémre, műanyagra. A férfiak – mindszürkés egyenruhát viseltek – ész nélkül vonultak vissza. Nagyonmeglephetteőket, hogy ellenfeleiknek fegyverük van.

– Lökd be az ajtót! – kiáltotta Letta. Bart engedelmeskedett. Az

asszony körülnézett: – Van itt másik kijárat is. Keress egyet, énaddig erre vigyázok!Hamarosan egy másik terembe léphettek. Minden idegszálukkal

érezték, hogy a falak mögött követikőket. Letta néha megpördült,hisz nem tudta, melyik oldalról támadnak rájuk. Hirtelen kialudtak afények. Tudták, ez nem lehet véletlen.

– Ha infrájuk van, ránk találnak – jósolta Bart.– Mi meg semmit sem fogunk látni... Várj, a szem megszokja a

sötétet.



– De itt nincsenek ablakok, semmi természetes fény – mondta afia. Hátukat egy falnak vetve hallgattak. Több irányból hallottak

neszeket. A feszültség áthatottaőket, most talán még Letta Dorg isreszketett – de ezt semmiképpen sem ismerte volna el fia előtt. Bartmélyeket lélegzett, ez majd megnyugtatja, remélte.

Tiranda most azt tapasztalta, hogy az agyában mintha egy másikszem keletkezett volna. Elég volt belőle egy, ezzel látott. Aminteloltották a fényeket, a sötétség nem ijesztette el. Lisa egyik karjátfogta és halkan suttogta:

– Már nincs messze a lépcső, látom.– Látja? – csodálkozott Sybben. Sejtetteő is, a lány a CERB-

plusz szertől megsokszorozta jó tulajdonságait – időlegesen... Nemvolt szíve megmondani neki, hogy ez az állapot az eddigi kísérletekszerint nem fog sokáig tartani. Összesen alig egy óráig. Az állatoknál– de hogy meddig az embereknél, azt talán még Hurlov professzor

sem tudja...Tiranda válasz helyett előre indult, maga után húzva társait. Aztis tudta, hogy az ellenfelek nincsenek tőlük túl messze. A falakmögött többfelé is látott élőlényfoltokat. Mintha infra-érzékszervek-kel tapasztalhatta volna mások termikus jelenlétét. Akár a kígyók...Lisa közben hangosan felnyögött. Talán kezdett magához térni? Amozgás, a folyosó frissebb levegő je hatott rá. Éppen egy működő légkondicionáló rácsos nyílása alatt álltak.

– El kell menni... innen – mondta váratlanul. A hangjában annyiszomorúság lapult, hogy Sybben szíve elfacsarodott. Ha igaz a vád,amit csak sejtett, illetve amit Tiranda megerősített – hogy a doktorerőszakkal szerezte kísérleti alanyait – , akkor hát Lisa sem a magaakaratából került ide!

– Igazad van – suttogta a fekete lány válaszképpen. – Ki kellmenni, és ki is fogunk jutni, ne félj.

– Én nem félek. Én már nem félek – mondta ugyanolyanmonoton hangon Lisa Travini. Sybben erősebben markolta a kezét:



– Jöjjön. Tiranda, vezessen!

Botvar doktor csapzottan lépett be a hallba. Kis kézi rádiójánhívta Fittert:

– Mi van? Hol vannak?– Itt bent, a második szinten! Szólt a professzornak?– Még nem! De a tűzjelző nála is szólt!Fitter mondott volna erre valamit, de nyílt az ajtó és berontott

Hurlov. A biztonsági felelős alig ismert rá. A professzor most sokkalöregebbnek látszott a koránál, legalábbis az arckifejezése volt örege-sen rémült. A mozgása ugyanakkor ellentmondott ennek – fiatalossebességgel száguldozott a szobában fel-alá, ritkás haja a szemébelógott, arca eltorzult, miközben idegesen rikácsolt:

– Mi ez...? Mi történik itt, és miért nem szóltak nekem is? Holvan Botvar doktor?

Fitter nyitotta a száját, hogy válaszoljon – észre sem vette, hogyakaratlanul is vigyázba vágta magát Hurlov előtt – , amikor a

hangszóróban megszólalt az egyik embere:– Hé f őnök, itt többen is vannak!– Két csoport! – tette hozzá egy másik, és sebesen pergő nyelvvel

magyarázta: – a B folyosón lopakodik kettő, az E folyosón meg afekete nő szökött meg Sybbennel! De az infrák szerint hármanvannak!

– A betolakodóknál pedig lézerpisztoly van! Lőttek ránk! – pana-szolta egy harmadik ember. Fitter megfeledkezett Hurlovról, reked-ten harsogta parancsait:

– Két ember a liftekhez, kettő a lépcsőhöz! Így az egész szintetlezárjuk! Aztán megyek én is!

– Miért van olyan sötét? – Hurlov a képernyőkre intett. Mindenkamera vaksötét éjszakát mutatott, akárha nem is működnének. Fitterfelkapta fegyverét, nem volt már ideje magyarázkodni. Hurlov leültaz egyik székbe és meredten nézett maga elé. A sötét képernyők,akár a végzetre nyíló ablakok, hatalma határait jósolták.



Vége lesz hát mindennek? Ismét győz a másik oldal? Hurlovannyi éve harcolt már ellenük. Az Akadémia a Marson is megvetette

a lábát, már több mint kétszáz évvel ezelőtt. Ez volt az egyik legelső szervezet a bolygón, miközben az emberek lassan megszállták ésbelakták a Marsot. Még csak kupolák alá zárt, kis területre zsúfoltvárosokban éltek emberek, éppen kibontakoztak a politikaimozgalmak, a pártok, lassan lett parlament és a függetlenségimozgalom indulása is erre az időszakra tehető – amikor az Akadémiamár egyesítette a kutatókat, a tudósokat. És amikorő belépett ebbe akörbe és felvette a kesztyűt – az akadémikusok azonnal támadnikezdték. Még a sajtó is mellettük állt, pedig ez ritkán fordult elő. Azagykísérletektől mindenki fél. Ha szükséges, a sebészeti beavat-kozásokat elviselik, megszokják, még hasznosnak is tartják – bárritkán. De ha valaki vegyi-biológiai úton befolyásolja az agyat,azonnal felhördül ez az egész kórus. De hát... „Akkor ismegmutatom nekik!"

– Három helyen közelednek – mondta Tiranda. – Itt, a fal mögöttvannak a legközelebb. A másik két csoport most távolodik. De közelvan a lépcső!

– Akkor mire várunk? – Sybbennek úgy tűnt, most már

ő is látja,hol vannak. Pedig csak sejtette, mert valamennyire ismerte az épület

beosztását.– Ezek mindjárt ideérnek – jósolta Tiranda. Sybben elengedte

Lisát és felemelte öklét. Honnan jöhetnek...?Egy ajtó pattant fel, csaknem mellette. Eddig nem láthatta. Most

váratlan volt minden. Fojtott kiáltásokkal ugrott ki néhány ember, ésrájuk vetette magát. Tiranda elengedte Lisát és mivel Sybbennél jobban láttaőket, azonnal rájuk támadt. Az agyát erősítő szer a jelek

szerint fizikailag is erősítette őt. Elég volt, hogy kitette az egyiklábát, majd a belebotló férfit tarkón vágta. Közben Sybben isnekifeszült valakinek.

– Eressz el, te... – hörögte, mert amaz elszorította a torkát.Filmekből látott mozdulattal rúgott előre, bele is talált a másikba, azhirtelen elengedteőt. Ekkor aztán Sybben elindult, csapkodott ésahol érte, ott ütötte-vágta a másikat. Meg akarta mutatni Tirandának,hogy ő sem akárki. Az nem jutott eszébe, hogy a sötétben és asietségben úgysem látja hősiességét... Ment előre, mint egy



kivédhetetlen erőgép, egy robot. Addig ütötte ismeretlen ellenfelét,amíg csak elérte. Amaz alighanem elfutott.

– Gyerünk! Hol van Lisa? – kiáltotta a fekete lány.– Itt volt valahol – Sybben lehajolt és a fal mentén tapogatott.Tiranda megerőltette szemét, és végre úgy tűnt, lát valami foltot jóval távolabb.

– Lisa... te vagy az?– Én... Olyan régen... nem mondta senki, hogy... Lisa – a nő

nehézkesen állt fel. – Szédülök.– Szedd össze magad és gyerünk!– A lépcső már nincs messze – mondta Sybben, de elszorult a

szíve. Ha eljutnak oda – a földszintet már biztosan elállta azőrség!

– Fitter, Fitter!– Itt vagyok, fiúk.– A társamat leütötték! Most már én sem tudom, hol vagyok!

Nem lehetne fényt adni...?– Még nem. Viszek erősítést, tartsatok ki! Elálltátok a liftet és a

lépcsőfeljárót?– A liftnél maradtak ketten. Mi éppen a lépcsőhöz mentünk,

amikor ránk támadtak.Fitter mellett Botvar doktor állt. A földszinti ajtókat éppen

bezárták. A doktor maga is segített nekik. Nagyon sápadt volt ésidegesen mondogatta Fitternek:

– Csak odakünn ne tudják meg... Még szerencse, hogy azok azidegenek behatoltak a házba, így már nem is engedjük kiőket!

– Ön ismeriőket?– Persze! Nem kell félni tőlük! Az a pasas, akit nem tudtak

kinyírni az étteremben, meg az anyja! Van vagy hetvenéves! Hátilyenek a mi ellenfeleink!

Fitter az orvosra bámult, aztán csak ennyit mondott:– És a légitaxi, amit az embereim odakünn a parkban láttak?– Talán automata volt, vezető nélkül... – reménykedett Botvar.

Egy pillanatra maga is látta a helyzet fonákságát.Ő egy kutató, egyorvos, és itt most afféle banditákkal kénytelen szövetkezni...? De hát



már évek óta tart ez a „szövetség". Hurlov eddig többször gondoltmár erre, de mivel a dolgok remekül mentek és Fitter embereire

ritkán volt szükség, nem nyomasztotta a dolog túlságosan. Mostazonban ezen az estén minden megfordulhat. Félt ettől, bár valamimegkönnyebbülés is jelentkezett a tudatában. Ugyanakkor tartottHurlov professzor haragjától is.

– Mindegy. Gyerünk a lifthez!

Letta egyik kezével egy folyosó falát tapintotta, aztán rábíztamagát ösztöneire és követte a falat. Minden folyosónak el kellvezetnie a kijárathoz. Csak azt csodálta, hogy itt nincsenek vegyifények, lumineszcens vészlámpák, amelyek pedig sok nagyépületben megtalálhatók. Bart a neszek alapján követte anyját.

Nem jutottak messzire. A folyosó véget ért, valaki halkan szólt is– Lettának úgy rémlett, női hang volt! – Bart meg érezte, hogyösszeütközött valakivel. Ugyanakkor a közelben mintha lifteksurrogtak volna valahol a falak mögött. Kik ezek...?

A megafon most hallgatott. Ehelyett léptek dobogtak, demesszebb tőlük. Bart megragadott valakit, ám ütés érte a homlokát, afájdalom tompa volt, rögtön zúgott tőle a feje is. Egyik kezével azértnem engedte el ellenfelét. Letta hátrahőkölt, ő is érezte valakiközelségét, megpróbált kitérni előle. Még eszébe villant, hogy Bartotnem hagyhatja itt, a sötétben soha többé nem találnának egymásra.Keze ajtó nyomógombjára lelt, mindenesetre megnyomta.

Odabentről fény szivárgott ki. Úgy látszik, itt voltak luminesz-cens fények. Egy labor volt ez, ahol biztonsági okokból sohasemlehetett teljesen sötét.

A folyosóra kiszűrődő fényben Letta meglátta a támadókat.– Tiranda!A fekete lány döbbenten engedte le a kezét. Akármennyire is

„látott" agyával, nem ismerhette fel a vaksötétben a barátait. Sybbennem tudta, kik ezek, csak annyit értett a szavakból, hogy az egyik„ellenfél" egy nő, hallotta a hangját. Bart éppen ütésre emelte kezét,amikor a fény ráesett. Sybben szerencsére elhajolt.



– Rafael ügyvéd úr? Kevin felügyelő vagyok a Szolgálattól.– Jó estét. Kissé meglep, hogy itt hív.

– Hol van az az itt? – csapott le Kevin. Mindenáron meg kelletttudnia, hol bujkál most az ügyvéd a repülőalkalmatossággal. Valaholaz intézet környékén, feltehetőleg. Ez a baj. Nem lenne jó, havéletlenül lövést kapna.

– Miért érdekli? – kérdezte Rafael idegesen.– Nyugalom. Követtük magukat, és tudjuk, mit tettek a társai.

Kevin belátta, jobb, ha azonnal kiteríti a kártyáit:– Maga elment a taxival, Dorgék pedig behatoltak az épületbe,

így van...? Nos, az imént jelentették nekem, hogy lézerfegyveres

lövöldözés zajlik az épületben.– Az... az nem lehet! Nekik nincs fegyverük! – kiáltotta Rafael amikrofonba kétségbeesetten.

– Köszönöm, csak ennyit akartam tudni! – Kevin egy pillanatigösszeszorított szájjal töprengett. – Szálljon le az intézet kerítésénkívül és várja meg, míg ugyanezen az úton hívom, értette?

– I-igen.Kevin kikapcsolta a készüléket. A jármű éppen akkor ért az

agykutató intézet parkja fölé. Kevinnek eszébe jutott: pár évvelezelőtt, éppen a Marson lepleztek le egy másik hasonló társulatot.Azok is valami tudományos kutatóintézetben tevékenykedtek ésszintén az emberi agy befolyásolásával foglalkoztak. Valami szuper-űrhajósokat akartak előállítani, vagy hogyan is volt? Nem emlékezettpontosan. Egy belső elektronikus tájékoztatóban olvashatta, amit amarsi Szolgálat saját tévécsatornáján adott, de csak a jelkódot ismerő rendőrtisztek nézhették.

– Mindjárt ott leszünk – mondta Holl, lézerpisztolyát szorongat-

va. Kevin a félhomályban rápillantott és akkor jutott eszébe, neki isvan ilyen fegyvere. Állítólag. Már vagy fél éve nem is volt a kezé-ben. Még szerencse, hogy elhozta magával.

Rádiókapcsolatba lépett embereivel. Már leszálltakők is. Azintézet f őépülete előtt három légi jármű is állt; az egyik a Szolgálattűzvörös jelvényét is oldalán viselte. Egyenruhás rendőrök léptek kibelőlük. Kevin gépe úgy vágódott melléjük, akár egy régi földi héjaa csibék közé. Kevin azonnal kiugrott.

– Utánam, emberek!



Valaki, látva a felügyelő harciasságát, mindenesetre azonnalhívta a mentőket is. „Fegyveres rendőrségi akció", közölte a jelszót,

amelyre a granburi mentők azonnal orvossal együtt indították el a járművüket.Kevin felszaladt a lépcsőn és öklével megverte a f őbejárat

hatalmas üvegajtaját. Odabent sötét volt, és egy ideig senki semmozdult. Az emeleten láttak fényt, a harmadik szinttől felfelé.

– Nem nyitják ki, f őnök! – mondta az egyik embere.– Biztosan van riasztóberendezésük – válaszolt Kevin – , vágjunk

magunknak utat, és akkor majd előkerülnek a házigazdák is!Kivette lézerfegyverét és habozás nélkül megeresztett egy suga-

rat. Ügyesen körbevágta a zárat. A műüveg valósággal felizzott,forró cseppek repdestek, majd a tábla sikoltva elpattant, kiesettkeretéből. Kevin félrehúzta Hollt is, majd a csörgés elültével ismétrádiójába szólt:

– Körülvenni az épületet, senkit se engedjenek ki! Akciócsoport,utánam!

Úgy látszik, a cselekvés hevében igencsak megkedvelte az„utánam" vezényszót. Behatoltak a hallba. Akkor gyúltak ki ott is a

fények és végre felbukkant valaki. A riasztócsengők élesen berreg-tek, majd hirtelen csönd lett.

A közeledőben Kevin felismerte tegnapi beszélgetőpartnerét,doktor Botvart.

– Tudod, ki vagyok Lisa?Lisa Travini álomból ébredt. Erőszakkal rázták fel, pedig olyan

jó lett volna visszazuhanni a kábulatba. Ahogyan az elmúlt hetekbennem is egyszer, nem tízszer elmerülhetett. Talán jobb is volt így,nem kellett Omarra gondolnia. És önmagára sem. A sorsára...

Nézte az előtte térdeplő asszonyt. Sohasem látta, ebben azértbizonyos volt. Bár... mégis látta?

– Trin anyja vagyok – folytatta Letta és nem vette le tekintetét alányról. Lisa megremegett. Trin...? Agya rejtekén egy arc bukkantfel. Egy férfié, aki eddig is vele volt, de néha szétfolyt és semmivévált a múltban.

– Emlékszel Trinre?



Lisa bizonytalanul bólintott. Trin, igen, így hívták. De az márolyan régen volt.

– Téged elraboltak – mondta az azőszes asszony. Az arcaegészen közel volt. A hangja simogató, mégis határozott. Lisa csak

nézte, nem tudta elfordítani róla a tekintetét.Újabb emlékek... Elrabolták? Erőszakkal jöttek, igen.– Napok óta követtek... észrevettem – suttogta. – Trin már nem

volt itt. Valahol messze a kozmoszban... oda kellett mennie.– Tudom, Lisa. Miért nem szóltál a rendőrségnek?– Nem tudom... csak féltem. Trin is mindig azt mondta, miért

vagyok én ilyen félős...?– Mi lett Omarral?– Édes kisfiam... – Lisa szemét elfutották a könnyek. Sybben

rnég mindig nem értette a dolgot, de alig mert lélegezni is.Megérezte a feszültséget. Rajta kívül azok hárman tudtak valamit,amit ő nem; sőt már sejtette, részben Tiranda szavaiból is, hogyéppen emiatt jöttek ide!

– Mondd, hol van most Omar?– Odaadtam egy asszonynak... és a férjének... Két hétre nyaral-

ni... Akkor még nem tudhattam, mi lesz. A munkám miatt maradtamGranburban, Omar elég rosszul nézett ki, azt akartam, víz mellettlegyen, sok napsütés, fény, friss levegő...

– Hol van? – kérdezte ismét Letta gyöngéden.De a választ nem hallhatták meg. Az ajtó valósággal berobbant, a

kinti sötétségnek is vége volt, sebesen gyúltak fel a fények afolyosókon. Idegen férfiak estek be a helyiségbe, az elsőt a lendületmég a padlóra is terítette. Bart rögtön rálépett a támadó kezére ésmegpróbálta kiszedni belőle a fegyvert. Letta térdén fordult és

azonnal lőtt. Nem akart megölni senkit, csak térdet, combot talált.Valaki hangosan üvöltött. Sybben nem várta meg a harc végét. Ki

akart törni innen és mivel a legközelebb állt az ajtónyíláshoz, deoldalt, meglátta az alkalmas pillanatot. Elkapta Tiranda kezét, magaután rántotta a lányt. Még egy szürkeruhás került eléje, azt egy-szerűen állon vágta. Megint az volt az érzése, filmet lát, amelynekazonbanő az egyik f őszereplő je. Közben szedte a lábait és csak kiskéséssel értette meg: Tiranda fékeziőt, mint aki nem akar velemenekülni.



– Fuss! – - kiáltott rá.– Ésők? Várjuk megőket, Sybben!

Talán az a tény, hogy a lány szájából most hangzott el először aneve, késztette a férfit engedelmességre. Csúszva fékezett a padlón.

Mögötte Bart rohant ki, egy kezével Lisát tolva maga előtt, testévelfedezve anyját. Arcán nagy erőfeszítés látszott, de erre akkor senkisem ügyelt.

A megafonban zavaros hangok hallatszottak. Sybbennek úgyrémlett, Hurlov professzor rikácsolását hallja. Hurlov! Hát persze,hogy tud mindenről, tudnia kell!Ő küldte ellenük ezeket a fegyveresembereket! Ez is erőt adott neki. Visszafordult, segített Bartnak,ő is

megfogta Lisát. A nőnek már alig volt ereje. És akkor mindnyájanmeglátták a lépcsőt – ott volt, alig tíz méterre tőlük. Letta háttal jött,sakkban tartotta amazokat. De az egyikőr most más oldalról bukkantfel, sietve jött és kiabált:

– Hé, maguk! Tegyék le a fegyvert!Letta odalőtt, a tűvékony sugár csak egy nagyon rövid pillanatig

világított. Közben a hátuk mögül is lőttek. Lisa fájdalmasanfelkiáltott. Sybben érezte, hogy hirtelen nagyobb lett a nő súlya. Barta falnak támaszkodott. Letta sejtette, mi történt, mindenképpenvédelmezni akartaőket. Megszakítatlan sugárral pásztázta a labora-tórium ajtaját. Ellenfelei káromkodva ugrottak be a fal mögé éstöbbé nem mutatkoztak.

– Lisa megsebesült! – kiáltotta Sybben. Az imént alányúlt azelhanyatló testnek és véres lett a keze. Eszelős ijedtséggel bámultavéres ujjait. A döbbenet aztán elvette a szavát. Bart kínosan anyjáramosolygott:

– Én is megsebesültem, mama.



9.

OMAR DORG

Az anyai ösztöne először Barthoz vitte Lettát. Az asszony fiáhozrohant és melléguggolt. Bart még most is mosolyogni próbált, talánazért, hogy ne keltsen aggodalmat. Letta kiszakadt ebből a világbólés bár a fiára koncentrált, mégis egy réges-régi jelenetet látott maga

előtt. Csaknem ötven éve már, hogy ilyesmiben volt része a Trendalbolygón.– Fiam... fiam...– Egy kicsit fáj, mama. De talán nem veszélyes...Sybben felkapta Letta fegyverét és sakkban tartotta az ellenfe-

leket. Azok már ki sem mertek jönni a laboratóriumból. A mega-fonban most csönd volt. Tiranda Lisát tartotta, Letta pedig lehúztaBart zakóját. Még eszébe villant: itt vannak a lépcsőnél, most márcsak le kellene szaladni rajta, fegyverrel utat vágni ki a parkba, és...

Vért tapintott. A mellén is feltépte az inget, amelyen már átvöröslötta seb. Letta fellélegzett, bár nem volt egészen biztos a dolgában. Alézersugár oly kicsiny lyukat ütött, hogy azt most a vér miatt nemláthatta. De a helyéből ítélve csak egy eret sértett. Szerencsére nemütőeret. Azért a szíve a torkában dobogott.

– Hívjanak orvost! – kiáltotta. Tiranda óvatosan a lépcső faláhoztámasztotta Lisát és lerohant az alsó szintre.

Férfiakkal találkozott. Először azt hitte, újabb ellenséges csoport-tal került szembe, de aztán megkönnyebbülten ismerte fel a rendőr-

felügyelőt. Kevin hatalmas ugrásokkal jött felfelé, Holl és a társaikövették.– Orvost, mentőt! Két sebesült! – kiáltotta Tiranda nagyon oko-

san sűrítve a felszólításait. Kevin az első másodpercben döbbentenbámulta a lányt – a gyér világítás ellenére is azonnal felismerte – majd Hollra kiáltott:

– Intézkedjen, gyorsan! – a lányra nézett. – Hol vannak?– Itt a második szinten. De vigyázzanak, amazok lőnek! Könnyű

műanyag páncélinget és egész fejüket borító sisakot viselő férfiak és



nők előzték megőket. Kevin pár rövid szóval irányítottaőket. Hollkis rádiójába beszélt.

– Nyugalom, mama... meggyógyulok. – Bart most is mosolygott,de aztán a fájdalom miatt eltorzult az arca. Lábak dobogtak. Valakimegérintette a még mindig lövöldöző Sybben vállát és mutatta, tegyeel a fegyvert.

Sybben önmaga számára is csodálkozva eresztette le a karját. Mitörténhetett vele...? Az imént vad indulatok kavarogtak benne. Márnem is Tirandáért harcolt. Pedig két órával ezelőtt ezért indult elfélve, remegve és egyben bosszút lihegve a második szintre.

A fegyver a kézben... ismeretlen, kéjes érzést adott. Soha nem

hitte volna, hogy ilyesmit fog átélni. Amikor felemelte és lőtt, szintea lelke is odarepült a célba, ott is volt egyszerre és itt is. Látta azellenfelek rémült szemét, hihetetlen hatalmat érzett, amikor feléjükirányította a sugárkioldót és tudta, most csak aző akaratától függminden. Még az életük is... Ez rosszabb volt, mint a részegség apszichobárokban, de egyben jobb is. Élet és halál urának érezhettemagát, veszélyesen szívta be egy örvény, pedig még keveset tudottróla. Ha fegyvere lehetne...!

Ugyanakkor megszólalt a lelkiismerete is. Tirandát látta magaelőtt. A lányért tette, amit tett. A furcsa szökés alatt megkedvelteTirandát, jobban, mint valaha is hitte volna.

De most mindez megváltozott. A sisakos alakok egyike, ha nemis túl brutálisan, kicsavarta kezéből a fegyvert. Értésére adták, nincsmár szükség lövöldözésre, fegyverre – sőt, nincs szükség már aző hősiességére sem. Sybben csalódottan tápászkodott fel. Közbenvalaki kiabált, hordozható hangszóró harsogott. A férfi csak most tértvissza ebbe a világba és hallotta végre annak zajait. „Itt a Szolgálat,tegyék le a fegyvert!", üvöltötte egy hangszóró. Sybben sápadtantámaszkodott a falhoz. Megjött hát a segítség, a felmentés. Életbenmaradt Tiranda, és élő is. Talán jobb is így, mondta benne egy hang.És ezzel egy időben felébredt benne a sohasem tapasztalt, nem issejtett éhség. Másféle életre vágyott. Most már maradhatna az inté-zetben – feltéve, ha lesz még. Most valami kitüntetést is akasztanak anyakába, nincs kizárva – hisz felfedezett egy csúnya összeesküvést.De idegen szemmel nézett körül. A Mars, Granbur, az intézet – miértelme van? Állatkísérleteket végezni, amelyek ellen úgyis folyton



tiltakoznak a különféle mozgalmak... És egyáltalán. Agykísérletek?Egy évvel ezelőtt még azt hitte, ez a tudomány csúcsa. Nem, nem

kell megváltoztatni az embereket. Tiranda is csak időlegesen nyertegy kis pluszenergiát, annál rosszabb lesz neki, ha elmúlik a hatása.

Másféle élet kell, érezte a férfi homályosan, de még nem tudta, mitérez.

Jött egy orvos, mögötte segítői. Az első mentő jármű után amásodik landolt odakünn a parkban. A rendőrök könnyen hordoz-ható lámpákat és reflektorokat helyeztek el, néhány villogó sárgafény jelezte a rögtönzött leszállóhelyeket. Rafael ügyvéd gépe akkordöccent a cserjék közé, a mentőgépek láttán a férfi kiugrott és rohant

volna, de a rendőrök feltartották.– Nincs nagyobb baj – mondta az orvos. Bartot felemelték,hordágyra tették.

– Nyugodj meg, mama. Aztán majd gyere utánam. – Bart Lettafelé intett. Az asszony izgalma elmúlott. Tudta, ha már orvosokkezébe került a fia, megmentik biztosan. A seb valóban nem látszottolyan súlyosnak. Amikor a fiát elvitték, azonnal Lisához futott.Tiranda segített felemelni a nő fejét.

– Lisa... tudsz beszélni?– Omar... – súgta a nő. Vértócsa terjengett alatta. Letta egy

pillanatra megingott. Amíg nem találkozott az asszonnyal, Trinfeleségével, nem tudta megkedvelni ezt a nőt. Valójában csak azárnyékát látta, mint annak a kráternek is, amelynek védelmébenidejutottak az intézetbe.

Letta közelebb hajolt és szinte kiáltotta:– Hol van Omar? Beszélj!Lisa homlokán nagy verejtékcseppek ültek, arca szürke volt.

Láthatóan nagy erőfeszítéssel próbált erőt nyerni. A három nő számára megszűnt létezni a világ. Letta és Tiranda csak Lisa szájátlesték. Mit mond – mond-e valamit egyáltalán...? Az orvosokközeledtek.

Lisa küzdött. Mint az elmúlt hetekben annyiszor. Vad világokkalkellett harcba szállnia, árnyak és ködök támadtak rá. Hol sosem látotterdők mélyén bolyongott, hol sivatag szele verte testét...

– Beszélj – könyörgött Letta.



...De az asszony most másutt volt. Tengerparton állt, metántavakpartján halott madarak hevertek, beléjük botlott. Aztán hirtelen

hullámzani kezdett alatta a talaj, térdig süllyedt a száraz, forróhomokba, tűz égette lassan, mindjobban. Kiáltott volna...– Omar, hol van Omar? – hallott egy kiáltást. Ereje fogyott, már

alig élt. Közeledett a vég, és ez a halvány tudatfoszlány váratlanulú j erőt adott. Omar... Omarnak élnie kell. Valaki a fia nevét kiáltot-ta, itt van...? Nem, nem lehet itt – ezt még ebben az állapotban istudta. Belérögzült. Omar másutt van. Hol is...?

Letta Lisa fölé hajolt, fülét a szájára illesztette.– Portanara... Heribert... – suttogta, aztán a feje félrebillent. Letta

felkiáltott, megragadta a nő karjait.– Lisa, beszélj tovább...!Nem kapott már választ. Tiranda is döbbenten nézte Lisa Travi-

nit. Még sohasem látott halált ilyen közelről.Akkor ért oda a második orvos és segítői. Közben Kevin és Holl

lefegyverezték Fitter embereit. A biztonsági alakulat vezető je sápad-tan nézett maga elé. Amikor megbilincselték, csak annyit dadogott:

– Hurlov és a doktor parancsolták... Én csak azt csináltam, amitők parancsoltak.

– „Parancsra tettem", mi? – gúnyolódott Holl. – De ismerősnekem ez a mondat valahonnan! Valamelyik filmben már hallottam!

Kevin látta az orvos arcát, amikor az – már csöppet sem sietve – felállt a padlón fekvő, mozdulatlan női test mellől. A felügyelő nézte a vért, és az orvos lassúsága mindent megmagyarázott. Mostmárő sem sietett.

Letta még a padlón térdelt, a halott mellett. Így múlott el egy

hosszú, néma perc. Aztán az asszony felnézett Kevinre, és halkan,nagyon halkan szólt:– Ő volt Lisa Travini.Megfordult és lement a lépcsőn. Belegörnyedt a teherbe, amit a

hátán, a szívében vitt – most már talán mindhalálig. Tiranda iselindult utána. Sybben, mint akit mágnes húz, eredt a fekete lánynyomába. Kevin még állt, a halottat nézte. Holl most nem szólt,kivételesen. Végül a felügyelő csak annyit mondott:



– Talán, ha nem avatkoznak bele az akcióba... Ha nem törnek beönhatalmúlag az intézetbe, ez a nő most is élne.

Holl józanul ellenkezett:– Ha ők nem jönnek be, mi sem indulunk el és nem avatkozunkbele. Az ügy felderítetlen maradt volna, nem gondolja, f őnök?

Hurlov professzor a falnál állt. Most mindkét lapockájában éreztea kiáradó hűvös sugárzást. Nem, ez nem egy jó nap, az biztos. Ha alegjobb ügyvéd segít is, mi lehet a vége? A bíróság előtt nem lehetmajd a tudomány és csak a tudomány területére terelni az ügyet,pedig ott jobban védekezhetne.

– Bevallja, hogy maga volt az értelmi szerző je az ember-rablásoknak és a gyilkosságoknak? – kérdezte Kevin, nem túlszabályosan. Már az imént ismertette a letartóztatott Hurlovval a jogait. Mindketten tudták, miről van szó. A professzorősz fejereszketett. Nagyon megöregedett azon az éjszakán. Még nem voltugyan éjfél, de a nyolcvankét éves férfi legalább száznak látszott.Mély ráncok a homlokán, a szája mellett. Egy kétségbeesetten kiutatkereső állat tekintete sötét szemében.

– Nem... nem vallok be semmit.– Fitter és Botvar maga ellen fognak vallani. Nem mintha ettől

kisebb büntetésre számíthatnának – mormolta Kevin. – No, menjünk.Előre engedte a professzort. A folyosón rendőrök várakoztak. Az

egyik bilincset vett elő, és Kevinre nézett. Parancsra, vagy legalábbegy intésre vártak...? Kevin, most szívesen intett volna: hagyják, nemszükséges. Ezzel szemben éppen fordítva viselkedett. A gyilkosokkalnem lehet kivételezni, gondolta és így szólt:

– Bilincset rá, fiúk.Az udvaron hallgatag csoport várta a felügyelőt. Rafael ügyvéd

Tiranda mellett állt és szemlátomást megkönnyebbült. Sybben hal-kan diktálta az adatait Hollnak, utánaő is csatlakozott a csoporthoz.Tiranda váratlanul kezet nyújtott Kevinnek:

– Kösz, kapitány.



A mondat – akár az első telepesekről szóló filmekben – harsányvolt és ál-jókedvű. De odafönt maradt egy halott is, és az mind-

nyájuk lelkét nyomta. Kevin értette Tirandát, szótlanul megszorítottaa fekete kezet és félreállt. Az első rendőrségi gépbe csak a professzorszállt kísérőivel, a másikba tették Fittert és Botvart. A többiek másrendőrök felügyelete alatt maradtak itt, míg értük is gépeketküldenek. A mentőrepülőgép elment; az orvos közölte Lettával, hovávitték a fiát. Sybben felnézett az égre. Sötét volt már. nagyon sötét,de azért ragyogtak a csillagok is.

– Keveset aludtál, Letta – mondta Tiranda.A vörös síkság fölött repültek. A nagy teljesítményű gép, amit

reggel béreltek Granburban, kis kráterek és hosszú, cikcakkos feketerepedésvonalak fölött száguldott. Olykor a szél felkavarta a homo-kot, tölcsérek emelkedtek fel és hullottak vissza fáradtan a bolygófelszínére.

– Még egyszer benéztem Barthoz is – felelte halkan az asszony.– Pihennie kellene – így Sybben, aki a hátsó ülésen az ügyvéd

mellett foglalt helyet. A négyszemélyes gyorsgépető bérelte Gran-burban ma reggel.

– Majd otthon, a Trendalon – felelte Letta, aztán keskenyre zártaajkát és hallgatott. Tiranda ösztönösen megérezte, hogy ez a hihetet-len energiájú, tiszteletreméltó asszony most nagyon vágyik a csönd-re. Hátranézett. Sybben előrenyúlt, megszorította a lány vállát.Rafael látta a kis jelenetet, de persze nem szólt. Tiranda huszonnyolcéves felnőtt nő, Sybben harminc körül járhat, és a jelek szerint jólmegértik egymást. Minden nő kedveli az olyan férfit, aki kockárateszi érte az életét. És tegnap Sybben éppen azt tette. Nem csoda hát,hogy a fiatalok igencsak megkedvelték egymást.

Tizenegy előtt értek Portonarába. A város nevén és egy másikszón kívül, amit Lisa Travini a halála előtt mondott, semmit semtudtak. De az nyilvánvaló volt, hogy itt kell keresniök Omart.



Portonara a Mars északi félgömbjén volt és javarészt a Föld középső,Egyenlítő menti vidékeiről származó bevándorlók utódai lakták.

Persze, a népesség – akárcsak a bolygó összes városában – összeke-veredett már itt is.Portonara alig volt nagyobb Granburnál. A szélein magas

antennák vették a kozmikus erőművekből érkező energiát. Portonarais tagja volt az északi félteke mikrohullámú láncának. A másikoldalon, egy mesterséges tó partján szélerőmű magasodott. Avároska egy völgyben feküdt. Folyók még nem voltak a Marson, deaz itteniek már azt is nagy eredménynek tartották, hogy a szabad vízmegmarad és sikerült a felszíni hőmérsékletet alaposan megemelni.A légkör csodákra képes, hirdette a levegőgyártók szövetségénekreklámja.

A gépet a repülőtéren hagyták, kis légitaxival mentek a köz-pontba. Letta már útközben felvette a telefonkapcsolatot a városinformációs központjával. A „Heribert" jelszóra szerencsére csakegyetlen visszajelzést adott az elektronikus agy: a nyugati negyedbenlakott egy Heribert nevű férfi és felesége. A cím megvolt, így le semszálltak a városközpontban. Csak felülről vették szemügyre a nap-

fényben fürdő parkot, a nyíló virágokat. Aztán nyugatra kanyarodtakés pár perccel később leszálltak négy utca keresztező pontjánál, ahol

már állt több üres légi taxi.Letta torka kiszáradt. Mi történik, ha... ha Heriberték elutaztak?

Vagy elköltöztek? Ha nem hagyták meg a címüket senkinek? Hanem akarják kiadni nekik Omart? Vagy – ha a gyerek már nincs isnáluk?

Újabb percek elteltével már ott álltak az alacsony, fehér ház előtt.A Marson ilyeneket építettek mostanában, földi mintára. A kertben

napernyő, zöld pázsit, kis fák. Az ajtó nyitva...– Menjünk be – suttogta az asszony és elsőként lépte át aküszöböt. A többiek besorjáztak. Sybben csukta be az ajtótmögöttük. A kis teraszon feltűnt egy asszony. Negyvennél biztosannem több. Komoran bámult rájuk:

– Kicsodák maguk? Miért nem szóltak ide VT-n...?– Nincs Videotelefonunk. Nem a városban lakunk, sőt nem is a

Marson – felelte Letta. A többiek hallgattak. Egy férfi is felbukkant,szürke volt és jelentéktelen. A mozdulatból, ahogyan megtorpant az



asszony mögött, Letta már tudta: nemő parancsol ebben a házban.Az asszony a maga eléggé primitív arckifejezésével, ugyanakkor

ravasz szemeivel, tohonya mozgásával,ő az úr a házban. Így hát

ő isaz asszony szemébe mélyesztette tekintetét:

– Heriberték...! Omarért jöttünk.Amazok csodálkozva álltak. Letta szokása szerint most is

„toronyiránt" tört célja felé. Nem kerülgette, nem szépítgette adolgokat.

Rögtön kitette az asztalra kártyáit. Tisztában volt vele, hogy nemez a legjobb módszer, de mindig ilyen volt és már nem akart ezensem változtatni.

– Omarért?– Omar Dorgért. Én Letta Dorg vagyok, a nagyanyja – sorban

bemutatta a többieket is. Talán csak a Rafael neve után elhangzó„ügyvéd" szó késztette töprengésre az asszonyt.

A szobából valami zaj hallatszott. Letta nem várt tovább. Olyanerő vonzotta befelé, amelynek nem tudott ellenállni. Elment ameglepett Heribert mellett; a férfi alacsony volt, kopaszodó, látha-tóan még nem folyamodott hajátültetéshez. A lakásban félhomályuralkodott, de Letta tévedhetetlen biztonsággal ment befelé, amígodaért a kiságyhoz...

Odakünn Rafael félrevonta Heribertnét:– Azt hiszem, meg tudunk egyezni. A gyermek édesanyja tragi-

kus körülmények között elhunyt. Vagyona nem volt, Omar semmitsem örökölt. A gyermek apja Trin Dorg, azűrrendőrség magas rangútisztje, jelenleg a Marstól távol tartózkodik. Letta Dorg, a gyermekvér szerinti nagyanyja már megszerezte a hatóságok beleegyezésétarra, hogyő lehessen Omar Dorg gyámja – elővette a papírokat. Azasszony csak ezután jutott szóhoz.

– Kérem... Az anyja azzal hozta ide, hogy két hétre maradjon itt...Volt egy olyan érzésünk, el akarja dugni Omart a világ elől. Ezekszerint, ha meghalt... hát nem is ok nélkül félt valamitől... Már éppenazon töprengtünk, mit tegyünk, hiszen a gyerek csak olyan furamódon maradt a nyakunkon...

– Maguknak nincs gyerekük? – kérdezte Tiranda.– Nincs, és nem is akarunk, kérem – hangzott a nagyon is

határozott válasz. „No, ezeknél se lehetett paradicsomi dolga a kis



Omarnak", futott át a fekete lány fején a gondolat. Sybbenre nézettés látta,ő is így vélekedhet.

– Nyilván sok kiadásuk volt Omarral – mondta Rafael. Mársejtette, kifélékkel van dolguk. Nagy gyakorlata volt az ilyesmiben.Tudott az emberek nyelvén beszélni. Nem vette le a szemét azasszony arcáról, és látta a jelet, amiből egyértelműbb lett a helyzet.Hát persze, jól sejtette.

– Nagyon sok! – így az asszony mohón.– Kérem. Minden kiadásukat fedezzük, és az összegről nem

kérünk nyugtát. – Rafael a zsebébe nyúlt....Letta kinyújtotta a kezét.A mozdulat– emlékezés volt. Negyvenhat évvel ezelőtt ugyanígy

nyújtotta kezét a két ikerért, alig percekkel azután, hogy megszü-lettek. A közbeeső idő most mintha a semmibe tűnt volna. Nem islétezett talán. Ismét anyának érezhette magát. A kicsi meleg teste, azarcocskája. A kicsi kezei... Észre sem vette, mikor emelte ki a kis-ágyból, szorította magához féltő-óvatosan.

– Omar... kicsim.A gyerek nem sírt fel. Komoly, világos szemmel nézte az isme-

retlen asszonyt. Selymes haja szorosan fejére tapadt, ruhája felcsú-szott kövérkés karján. Rózsaszínű bőre és majdnem szőke szem-pillája valósággal meghatották az asszonyt.

– Gyere, Omar. Elmegyünk innen.A gyerek egy csöppet sem ellenkezett. Odasimult az asszonyhoz.

Letta megfordult. Elindult. Tudta, hosszú lesz az út.

Három héttel később Bart kiszállt a légitaxiból. Hunyorogva álltegy percig; azűrrepülőtér erős fényű lámpái a szemébe világítottak.A Marsnak ezen a pontján – közel a f ővároshoz – most éjszaka volt.De odakünn a kozmosz várta az utasokat, és ott mindig sötét van.Mégis helyet talál magának az élet.



A férfi még érezte sebén a kötést. Önkéntelen mozdulattal szorí-totta oda jobb kezét, aztán elvette. A sebet, amennyire az idő

engedte, meggyógyították. Nincs már szükség kezelésre. A hazafelévezető úton végleg be is gyógyul bizonyára. Mire Nóra és a gyerekekelé toppan, már csak emlék lesz minden, ami a Marson történt... Leszmit mesélnie...!

A jókora várócsarnokban először nem az ő holdkompjánál jelentkezett. A másik sarokban kisebb tömeg szorongott. Bart tudta,kik ezek. Nem kellett felnéznie a táblára, ahol a fényimpulzusokszinte öt másodpercenként újra és újra kirajzolták egy különgép jelét,amely teheráruval és utasokkal indul a TRENDAL bolygóra.

– Mama, hol van az a Trendal?– kérdezte egy kis mandulaszemű gyerek. A mama – ugyanilyen sárga bőrű, mozgékony kis asszony,mint a gyereke, csak valamivel nagyobb nála – legyintett:

– Ugyan, kis fiam, honnan tudhatnám...? Annyi bolygón laknakmár az emberek, ki győzné ezt mind fejben tartani?

Bart mosolyogva ballagott tovább. Közelebb érve megláttaanyját. Letta utasításokat osztogatott, poggyászcipelő robotok cikáz-tak hangjelzésekkel figyelmeztetve az utasokat közeledésükre. A

zsilipek egymás után nyelték el a nőket és férfiakat. Bart egészenközel lopózott, és hirtelen megfogta hátulról anyja mindkét vállát:– Most aztán elemedben vagy, igaz? Megint te vagy a

szupervezető!Letta mosolyogva fordult hozzá. Bart csak akkor vette észre,

hogy más ismerősök is állnak a közelben. Tiranda és Sybben.– Ti is búcsúzni jöttetek?– Búcsúzunk, de tőled csak – felelte a lány. Sybben meg már

kezet is nyújtott a férfinak:– Mi ugyanis elhatároztuk, hogy szerencsét próbálunk a

Trendalon.– Nocsak! Az anyám Trendal-kórja a jelek szerint fertőző –

tréfált a férfi. Tiranda felemelte a kis Omart, Bart arcon csókolta agyereket, és mint aki csak most veszi észre, megjegyezte:

– Hogy ez a kölyök mennyire hasonlít Trinre...!– Vigyázz magadra, fiam – Letta is megcsókolta Bartot. A

megafonok a földi utasokat szólították. Még egyszer integettek



egymásnak, aztán Bart eltűnt. Letta utolsónak lépett a zsilipbe.Magához szorította unokáját és halkan, nagyon halkan beszélt hozzá:

– Elviszlek a Trendalra, kicsim. Ott fogsz felnőni, és biztosan teis olyan erős és bátor leszel, mint az apád. Te is elmégy egyszer a

kozmoszba... Indulnunk kell, Omar Dorg.

A szerző sci-fi családregény-sorozatának eddigmegjelent kötetei:

Az utolsó bolygó – 1986

nemere istván: a kráter árnyéka

Documents