németh, györgy...viii created by xmlmind xsl-fo converter. bevezetés az ókori történelem...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh, György

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Görög–római szöveggyűjtemény Németh, György

Publication date 2011-03-31 Szerzői jog © 2011-03-31 György, Németh; Fordítók

Kivonat

A két kötet a bronzkortól a Nyugatrómai Birodalom bukásáig kíséri végig az eseményeket, bizonyos csomóponti

kérdések részletesebb tárgyalásával.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

Bevezetés ......................................................................................................................................... viii 1. A SZÖVEGEK FORDÍTÓI ............................................................................................................ 1 2. RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE ......................................................................................................... 2 3. 1. HELLAS ŐSTÖRTÉNETE. A TRÓJAI HÁBORÚ. THUKYDIDÉS CÉLJA .......................... 5 4. 2. TRÓJA EGY HETTITA FORRÁSBAN: AZ ALAKSANDU-SZERZŐDÉS ........................... 9

1. Hivatkozások ....................................................................................................................... 15 5. 3. A LINEÁRIS B ........................................................................................................................ 19 6. 4. A THÉSEUSI SYNOIKISMOS ............................................................................................... 26 7. 5. A SPÁRTAI KETTŐS KIRÁLYSÁG ...................................................................................... 27 8. 6. VELLEIUS PATERCULUS VILÁGTÖRTÉNELMI MODELLJE ........................................ 28 9. 7. ITALIA ŐSLAKOSSÁGA ....................................................................................................... 30 10. 8. KARTHÁGÓ ALAPÍTÁSA ................................................................................................... 31 11. 9. A NÉMA KERESKEDELEM ................................................................................................ 32 12. 10. BÍRÁSKODÁS HOMÉROS KORÁBAN ............................................................................ 33 13. 11. TANÁCSKOZÁS HOMÉROS KORÁBAN ........................................................................ 34 14. 12. GLAUKOS VENDÉGBARÁTSÁGOT KÖT DIOMÉDÉSSZEL ....................................... 35 15. 13. A PHALANX ÉS A HOPLITÁK HOMÉROSNÁL ............................................................ 36 16. 14. RÓMA ALAPÍTÁSÁNAK MONDÁJA .............................................................................. 37 17. 15. A PATRICIUSOK, A PLEBEIUSOK ÉS A CLIENSEK .................................................... 39 18. 16. A NAGY RHÉTRA .............................................................................................................. 40 19. 17. A RHÉTRA KIEGÉSZÍTÉSE .............................................................................................. 41 20. 18. A HÁROM LEGKORÁBBI GÖRÖG BETŰÍRÁSOS FELIRAT ....................................... 42 21. 19. SZICÍLIA GYARMATOSÍTÁSA ........................................................................................ 43 22. 20. A TÚLNÉPESEDÉS ÉS A HÁBORÚK .............................................................................. 45 23. 21. TYRTAIOS VERSEI ............................................................................................................ 46 24. 22. SPÁRTAI NŐK .................................................................................................................... 48 25. 23. TULLUS HOSTILIUS ÉS AZ ALBAIAK SZERZŐDÉSE ................................................. 49 26. 24. A SIKYÓNI TYRANNIS KIALAKULÁSA ....................................................................... 50 27. 25. A DRÉROSI „ALKOTMÁNY” ........................................................................................... 51 28. 26. KYLÓN ................................................................................................................................ 52 29. 27. A PÉNZVERÉS FELTALÁLÁSA ....................................................................................... 53 30. 28. DRAKÓN TÖRVÉNYEI ..................................................................................................... 54 31. 29. KYPSELOS ÉS PERIANDROS .......................................................................................... 55 32. 30. EGY ZSARNOK PORTRÉJA: PERIANDROS ................................................................... 56 33. 31. PERIANDROS ÉS A KALÁSZOK ..................................................................................... 57 34. 32. A HÉT BÖLCS ..................................................................................................................... 58 35. 33. A SPÁRTAIAK ÉS A KINCSEK ........................................................................................ 59 36. 34. CHARÓNDAS ÉS ZALEUKOS TÖRVÉNYEI .................................................................. 60 37. 35. KYRÉNÉ ALAPÍTÁSA ....................................................................................................... 62 38. 36. SOLÓN TÖRVÉNYEI ......................................................................................................... 64 39. 37. A PANATHÉNAIA ELSŐ MEGRENDEZŐI ..................................................................... 65 40. 38. PEISISTRATOS HÁROM HATALOMÁTVÉTELE .......................................................... 66 41. 39. A PHILAIDÁK CHERSONÉSOSI URALMA .................................................................... 67 42. 40. ATHÉNI ARCHÓNLISTA .................................................................................................. 68 43. 41. POLYKRATÉS CSALÁDJA ............................................................................................... 69 44. 42. A LAKEDAIMÓNIAK TYRANNISELLENESSÉGE ........................................................ 70 45. 43. A ZSARNOKÖLŐK ............................................................................................................ 71 46. 44. GABII ELFOGLALÁSA ÉS A MÁKGUBÓK .................................................................... 73 47. 45. RÓMAI PAPI MÉLTÓSÁGOK RANGSORA .................................................................... 74 48. 46. KLEISTHENÉS .................................................................................................................... 75 49. 47. A RÓMAIAK SZERZŐDÉSEI A KARTHÁGÓIAKKAL .................................................. 76 50. 48. A SALAMISI KLÉRUCHOSOK ......................................................................................... 79 51. 49. MARATHÓN ....................................................................................................................... 80 52. 50. A CSERÉPSZAVAZÁS ....................................................................................................... 82 53. 51. ATHÉNI SZAVAZÓCSEREPEK ........................................................................................ 83 54. 52. THEMISTOKLÉS NÉPHATÁROZATA ............................................................................ 84


iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

55. 53.AZ OLYMPIAI VERSENYDÍJAK ....................................................................................... 85 56. 54. GELÓN FELAJÁNLÁSA DELPHOIBAN HIMERAI GYŐZELME UTÁN ..................... 86 57. 55. AZ EPHÉBOSOK ESKÜJE ÉS A PLATAIAI ESKÜ ......................................................... 87 58. 56. A HELLÉNEK FELAJÁNLÁSA A PERZSA HÁBORÚK UTÁN ..................................... 89 59. 57. A KR. E. 464-454-ES HELÓTAFELKELÉS ....................................................................... 90 60. 58. A SZÖVETSÉGESEK ADÓI A KR. E. 454/453. ÉVBEN .................................................. 91 61. 59. GORTYNI TÖRVÉNYEK ................................................................................................... 93 62. 60. OIANTHEIA ÉS CHALEION SZERZŐDÉSE ................................................................... 95 63. 61. A XII TÁBLÁS TÖRVÉNYEK ........................................................................................... 96 64. 62. ATHÉNI GYARMATOSÍTÁS THRÁKIÁBAN: BREA .................................................... 99 65. 63. A SPÁRTAI DAMÓNÓN ÉS FIA, ENYMAKRATIDAS GYŐZELMEI ........................ 100 66. 64. PERIKLÉS HALOTTI BESZÉDE. A DEMOKRÁCIA DICSÉRETE. A JÁRVÁNY ..... 102 67. 65. PERIKLÉS UTOLSÓ BESZÉDE. ATHÉN ZSARNOKSÁGA. AZ ELSŐ EMBER URALMA

106 68. 66. HATÁROZAT A SZÖVETSÉGESEK ADÓJÁNAK BEHAJTÁSÁRÓL ........................ 108 69. 67. ADOMÁNYOK A SPÁRTAIAK SZÁMÁRA .................................................................. 109 70. 68. ATHÉNI HATÁROZAT A PÉNZ, SÚLYOK ÉS MÉRTÉKEK EGYSÉGESÍTÉSÉRŐL 110 71. 69. ARGOS, MANTINEIA ÉS ÉLIS SZÖVETSÉGE ............................................................. 111 72. 70. A MÉLOSI DIALÓGUS .................................................................................................... 112 73. 71. HATÁROZAT A SZICÍLIAI EXPEDÍCIÓRÓL ............................................................... 114 74. 72. MEGJUTALMAZZÁK PHRYNICHOS GYILKOSAIT ................................................... 115 75. 73. THÉRAMENÉS KÖVETSÉGE ÉS A PELOPONNÉSOSI HÁBORÚT LEZÁRÓ BÉKE 117 76. 74. A HARMINC ZSARNOK .................................................................................................. 119 77. 75. AZ ELEUSISI OLIGARCHÁK DEKRÉTUMA ............................................................... 122 78. 76. SZÖVETSÉG A SPÁRTAIAK ÉS AZ AITÓLIAIAK KÖZÖTT ..................................... 123 79. 77. KYNISKA GYŐZELMI FELIRATA ................................................................................ 124 80. 78. A KORINTHOSNÁL ÉS KORÓNEIÁNÁL ELESETTEK SÍRKÖVEI ........................... 125 81. 79. GALLOK RÓMÁBAN ...................................................................................................... 126 82. 80. AZ ANTALKIDAS-FÉLE BÉKE (KR. E. 386) ................................................................. 127 83. 81. PERZSIA KIFOSZTÁSÁNAK PROGRAMJA ................................................................. 128 84. 82. A THÉBAI FÜGGETLENSÉG HELYREÁLLÍTÁSA ...................................................... 129 85. 83. A MÁSODIK ATHÉNI TENGERI SZÖVETSÉG ............................................................ 130 86. 84. LYKURGOS SPÁRTÁJA – ÉS A VALÓSÁG ................................................................. 132 87. 85. ATHÉNI TÖRVÉNY AZ EZÜSTPÉNZEK ELLENŐRZÉSÉRŐL .................................. 133 88. 86. A LEUKTRAI CSATA ...................................................................................................... 134 89. 87. A MANTINEIAI CSATA .................................................................................................. 136 90. 88. PHILIPPOS ELFOGLALJA AMPHIPOLIST ................................................................... 137 91. 89. PHILIPPIKA ...................................................................................................................... 138 92. 90. LEVÉL PHILIPPOSHOZ ................................................................................................... 139 93. 91. II. PHILIPPOS KATONAI SIKEREINEK TITKA ........................................................... 140 94. 92. DECIUS MUS FELÁLDOZZA ÖNMAGÁT: DEVOTIO ................................................ 141 95. 93. A HELLÉNEK BÉKEKÖTÉSE II. PHILIPPOSSZAL ...................................................... 142

1. A. ....................................................................................................................................... 142 2. B. ....................................................................................................................................... 142

96. 94. ATHÉNI TÖRVÉNY A ZSARNOKOK ELLEN .............................................................. 143 97. 95. ALEXANDROS ................................................................................................................. 144 98. 96. AZ ÁLLAMFORMÁK ....................................................................................................... 146 99. 97. SPÁRTA A KR. E. 4. SZÁZADBAN ................................................................................ 147 100. 98. A CAUDIUMI VERESÉG ............................................................................................... 149 101. 99. APPIUS CLAUDIUS CAECUS CENSOR ...................................................................... 150 102. 100. RHODOS OSTROMA ................................................................................................... 151 103. 101. DÉMÉTRIOS ÉS AZ ATHÉNI ÖNKÉNTESEK ........................................................... 153 104. 102. A LEX OGULNIA ......................................................................................................... 154 105. 103. KÉT RÓMAI JELLEM: A SCIPIÓK ............................................................................. 155 106. 104. ATHÉN ÉS SPÁRTA SZÖVETSÉGE: CHREMÓNIDÉS NÉPHATÁROZATA ........ 156 107. 105. C. DUILIUS HŐSTETTEI ............................................................................................. 158 108. 106. HANNIBÁL ................................................................................................................... 159 109. 107. A LEX CLAUDIA .......................................................................................................... 161 110. 108. FABIUS MAXIMUS CUNCTATOR TAKTIKÁJA ...................................................... 162 111. 109. A CANNAEI CSATA .................................................................................................... 163


v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

112. 110. V. PHILIPPOS ÉS HANNIBÁL SZÖVETSÉGE .......................................................... 165 113. 111. RÓMA ÉS AZ AITÓLIAI SZÖVETSÉG SZERZŐDÉSE ............................................ 166 114. 112. EGY SPÁRTAI TYRANNOS: NABIS .......................................................................... 167 115. 113. A II. MAKEDÓN HÁBORÚ LEZÁRÁSA .................................................................... 168 116. 114. GÖRÖG VÁROSOK FELIRATAI A RÓMAIAK RÉSZÉRE ...................................... 169 117. 115. MARCUS VALERIUS LEVELE TEÓS LAKOSAIHOZ A VÁROS KIVÁLTSÁGAIRÓL

170 118. 116. A BACCHANÁLIÁK BETILTÁSA .............................................................................. 171

1. A. ....................................................................................................................................... 171 2. B. ....................................................................................................................................... 171

119. 117. RABSZOLGA-FELSZABADÍTÁS DELPHOIBAN ..................................................... 174 120. 118. RÓMA VÁDIRATA PERSEUS MAKEDÓN KIRÁLY ELLEN .................................. 175 121. 119. POPILIUS KÖVETSÉGE ANTIOCHOSNÁL .............................................................. 176 122. 120. AZ ISTENEK ÁTCSÁBÍTÁSA: EVOCATIO DEORUM ............................................ 177 123. 121. A HISTÓRIA DICSÉRETE ........................................................................................... 178 124. 122. AZ ÁLLAMFORMÁK VÁLTOZÁSÁNAK ELMÉLETE ÉS A KEVERT ÁLLAMFORMA

180 125. 123. A RÓMAI ÁLLAMREND ............................................................................................. 183 126. 124. AZ ELSŐ SZICÍLIAI RABSZOLGAFELKELÉS ......................................................... 186 127. 125. TIBERIUS GRACCHUS ................................................................................................ 188 128. 126. GAIUS GRACCHUS ..................................................................................................... 191 129. 127. HÁBORÚ IUGURTHA ELLEN .................................................................................... 193 130. 128. A SZÖVETSÉGES HÁBORÚ ....................................................................................... 196 131. 129. MARIUS ÉS SULLA POLGÁRHÁBORÚJA, SULLA DICTATURÁJA .................... 198 132. 130. CAESAR ÉS A KALÓZOK ........................................................................................... 202 133. 131. SPARTACUS RABSZOLGA FELKELÉSE .................................................................. 203 134. 132. LAUDATIO FUNEBRIS IULIA FÖLÖTT ................................................................... 205 135. 133. AZ ASIAI HÁBORÚ ÉS A GAZDASÁG ..................................................................... 206 136. 134. A RÓMAI VÁLASZTÁSOK MANIPULÁLÁSA ......................................................... 207 137. 135. CATILINA ÖSSZEESKÜVÉSE ÉS A VÉRVÁD ......................................................... 209 138. 136. POMPEIUS DIADALMENETE .................................................................................... 212 139. 137. AZ ELSŐ TRIUMVIRATUS ......................................................................................... 213 140. 138. ASIA PROVINCIA KORMÁNYZÁSÁRÓL ................................................................ 214 141. 139. CAESAR BRITANNIÁBAN ......................................................................................... 216 142. 140. CAESAR ÁTKEL A RUBICONON .............................................................................. 217 143. 141. CAESAR JELLEMZÉSE ÉS HALÁLA ........................................................................ 222 144. 142. CAESAR CSILLAGA: SIDUSIULIUM ........................................................................ 224 145. 143. CICERO PHILIPPIKÁJA ............................................................................................... 225 146. 144. A MÁSODIK TRIUMVIRATUS MEGALAKULÁSA ................................................. 226 147. 145. CORNELIUS GALLUS EGYIPTOMI FELIRATAI ..................................................... 229 148. 146. ROMLOTT FAJ VAGYUNK ........................................................................................ 230 149. 147. RÓMA ERKÖLCSEI ..................................................................................................... 232 150. 148. AUGUSTUS ................................................................................................................... 234 151. 149. NIKOLAOS DAMASKÉNOS: AUGUSTUS CSÁSZÁR ÉLETE ................................ 235 152. 150. RÓMA HIVATÁSA ....................................................................................................... 237 153. 151. SIBYLLA JÓSLATA ÉS A LUDI SAECULARES ....................................................... 238 154. 152. A CUMAEI AUGUSTUS-SZENTÉLY NAPTÁRA ..................................................... 241 155. 153. TIBERIUS ÉS A BARBÁR ........................................................................................... 242 156. 154. AUGUSTUS JÁTÉKAI ÉS A PROPAGANDA ............................................................ 244 157. 155. OLTÁR AUGUSTUS TISZTELETÉRE ........................................................................ 245 158. 156. RES GESTAE DIVI AUGUSTI ..................................................................................... 246 159. 157. ADVERSA AUGUSTI ................................................................................................... 252 160. 158. HARAG ÉS RÉSZREHAJLÁS NÉLKÜL ..................................................................... 253 161. 159. CLAUDIUS TIBERIUS NERO (TIBERIUS CSÁSZÁR) ............................................. 255 162. 160. A GYÁSZ ÉS AZ ÖNGYILKOSSÁG ........................................................................... 256 163. 161. TIBERIUS ÉS SEIANUS – KÉT VÉLEMÉNY ............................................................ 257 164. 162. TIBERIUS ÉS AZ URALKODÓKULTUSZ ................................................................. 259 165. 163. CAIUS CAESAR CALIGULA ...................................................................................... 260 166. 164. A DECURIOK TERHEI ................................................................................................. 262 167. 165. A NUMIDIAI TACFARINAS FELKELÉSE ................................................................. 263


vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

168. 166. CLAUDIUS LEVELE AZ ALEXANDRIAIAKHOZ .................................................... 264 169. 167. CLAUDIUS BESZÉDE: A LYONI BRONZTÁBLA .................................................... 265 170. 168. A COLONUSOK SZEREPE A KORAI CSÁSZÁRKORBAN ..................................... 267 171. 169. L. DOMITIUS NERO .................................................................................................... 268 172. 170. A ZSIDÓ HÁBORÚ ....................................................................................................... 269 173. 171. AZ URALKODÓI HATALOM TITKA ......................................................................... 271 174. 172. FLAVIUS VESPASIANUS ........................................................................................... 272 175. 173. LEX DE IMPERIO VESPASIANI ................................................................................. 273 176. 174. EGY KARRIER A PRINCIPATUS KORÁBAN .......................................................... 274 177. 175. A VEZÚV KITÖRÉSE ................................................................................................... 275 178. 176. CALGACUS BESZÉDE A RÓMAI HÓDÍTÁSOKRÓL .............................................. 277 179. 177. M. ULPIUS TRAIANUS ................................................................................................ 278 180. 178. GERMANIA ÉS A GERMÁNOK ................................................................................. 279 181. 179. PLUTARCHOS MŰFAJÁRÓL ..................................................................................... 280 182. 180. EGY RÓMAI HELLASBAN ......................................................................................... 281 183. 181. TŰZOLTÓEGYLET BITHYNIÁBAN .......................................................................... 282 184. 182. AZ IFJABB PLINIUS HAGYATÉKA .......................................................................... 283 185. 183. AELIUS HADRIANUS .................................................................................................. 284 186. 184. MUNICIPIUM ÉS COLONIA HADRIANUS KORÁBAN .......................................... 285 187. 185. ANTONINUS PIUS ....................................................................................................... 286 188. 186. RABSZOLGAVÉTELI SZERZŐDÉS ........................................................................... 287 189. 187. RÓMA ÉLETKORAI ..................................................................................................... 288 190. 188. A TERJESZKEDÉS HATÁRAI .................................................................................... 289 191. 189. A PANNONIAI VÉDELMI RENDSZER MEGERŐSÍTÉSE ....................................... 290 192. 190. EGY VIHAROS SENATUSI ÜLÉS COMMODUS HALÁLA UTÁN ......................... 291 193. 191. CONSTITUTIO ANTONINIANA, CARACALLA EDICTUMA ................................. 292 194. 192. III. GORDIANUS VÁLASZA A SKAPTOPARAIAK PANASZÁRA ......................... 293 195. 193. ÁLDOZÁSI IGAZOLVÁNY DECIUS KERESZTÉNYÜLDÖZÉSEKOR .................. 294 196. 194. VALERIUS DIOCLETIANUS ...................................................................................... 295 197. 195. DIOCLTIANUS ÁRMAXIMÁLÓ RENDELETE ......................................................... 297 198. 196. DIOCLETIANUS KERESZTÉNYÜLDÖZÉSE ............................................................ 299 199. 197. A MEDIOLANUMI EDICTUM .................................................................................... 300 200. 198. A NICAEAI (NIKAIAI) ZSINAT .................................................................................. 301 201. 199.TÖRVÉNYEK A DOMINATUS KORÁBÓL ................................................................ 302 202. 200. A GÓTOK LETELEPÍTÉSE A RÓMAI BIRODALOMBAN ...................................... 304 203. 201. THEODOSIUS ............................................................................................................... 305 204. 202. A HUNOK ...................................................................................................................... 306 205. 203. VALLÁSI TÜRELMET A POGÁNYOK SZÁMÁRA IS ............................................. 307 206. 204. A PATROCINIUMOK ................................................................................................... 308 207. 205. A KATOLIKUS VALLÁS URALKODÓVÁ VÁLIK ................................................... 309

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája

1. ..................................................................................................................................................... viii 2. ....................................................................................................................................................... ix 1.1. ..................................................................................................................................................... 1 60.1. ................................................................................................................................................. 91

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezetés

Az ókori történelem írásos forrásai három módon maradtak ránk: egyrészt kőre vagy fémre vésett feliratok

formájában, másrészt a többnyire Egyiptom homokjában megőrzött papirusztekercseken, harmadrészt – a

középkori kódexmásolóknak köszönhetően – kéziratos könyvek, vagyis kódexek szövegeként.

Forrásgyűjteményünk bő válogatást nyújt mindhárom forráscsoport reprezentatív darabjaiból. Az egyes

szövegrészletek bemutatásakor az alábbi szempontokra voltunk figyelemmel:

• Lehetőség szerint a legtöbb fontos történetírótól kiválasztottunk egy-egy jellemző részletet, gyakran éppen

azokat, amelyekben a szerző a történetírás, illetve saját munkája célját fogalmazza meg (1., 121., 147., 158.,

170., 179., 188. dok.).

• Törekedtünk rá, hogy a görög és római történelem meghatározó eseményeit legalább egy-egy rövidebb forrás

érzékeltesse, a jelentősebb személyiségek (pl. Periklés, Caesar, Augustus, Diocletianus) tetteit azonban több

dokumentum segítségével világítottuk meg.

• Bemutattuk egy-egy gyakori vagy fontos történelmi toposz különféle alakváltozatait és ezek fejlődését (72.,

116., 140., 161. dok.).

• A politikatörténet mellett a gazdaság- és vallástörténet néhány jellemző dokumentumát is bemutattuk (37.,

45., 92., 102., 116., 120., 151., 152., 155., 193., 196., 197., 198., 203., 205. dok.).

• E forrásgyűjteményben olvashatják először a magyar olvasók Muwattalli hettita uralkodó Wilusát, vagyis

Tróját (Ilion) megemlítő levelét, valamint több kisebb felirat és papirusz fordítását (2., 41., 54., 105., 145A.,

193. dok).

• A görög és római források szigorú kronológiai sorrendben követik egymást a Kr. e. 13. századtól Kr. u. 400-

ig, vagyis helyreállítottuk a mediterrán világ természetes egységét, amely nem vált szét külön görög, illetve

római történelemre.

Az egyes dokumentumok fordítóit nevük kezdőbetűi jelzik. A szövegmagyarázatokat többnyire a kötet

szerkesztője írta, ha nem, azt szintén a szerzők monogramjával jeleztük.

Végezetül szeretnék néhány szót szólni a görög neveknek a forrásgyűjteményben alkalmazott átírásáról.

Az ógörög nevek átírásának szabályait közli a Magyar Tudományos Akadémia által összeállított A magyar

helyesírás szabályai valamennyi kiadása. A forrásgyűjtemény mégis eltér e szabályoktól, igaz viszont, hogy az

ún. tudományos átírás követelményeinek megfelel. A tudományos átírást az Akadémiai Kiadó által

megjelentetett magyar nyelvű ókortudományi folyóirat, az Antik Tanulmányok, valamint a Görög történeti

chrestomathia, a Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig, a Görög történelem. Szöveggyűjtemény és Az

ókori Róma című tankönyv alkalmazza. Értelmetlen föltenni a kérdést, hogy melyik átírás helyesebb, hiszen

mind a két átírási rendszer következetesen adja vissza a görög betűk hangértékét, az persze más kérdés, hogy a

görög nyelv általunk ismert mintegy 3400 éves történetének melyik szakaszát választjuk ki az átírás alapjaként.

A mai görögök az ógörög neveket saját fonémarendszerük szerint ejtik ki, így lesz például az antik EYBOIA

(ejtsd: Euboia) újgörögül Evia. A magyar átírások mindkét rendszere a rekonstruált Kr. e. 6-5. századi ejtést

vette alapul.

Az európai középkor sokáig csak a latin forrásokból ismerte a görög szerzők nevét és műveit. Így honosodott

meg Magyarországon is a görög nevek latinos átírása, amit ma már – egyre kisebb mértékben – csak az

angolszász szakirodalom használ. Vegyünk egy példát.

1. táblázat -

Görög Latinos „Akadémiai” Forrásgyűjtemény

AIZXYAOZ Aeschylus Aiszkhülosz Aischylos

OMHPOZ Homerus Homérosz Homéros

Bevezetés

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A különbség nyilvánvaló: a latinos átírás az -os végződést -us-ra változtatja, ami meglehetősen félrevezető,

minthogy vannak olyan görög nevek, amelyek valóban -us-ra végződnek, például Oidipus, Achilleus. További

különbség látható az ai betűkapcsolat és a X (kh vagy ch) átírásában. A latinos átírás a k hangot c-vel írja át (pl.

Cadmus Kadmos helyett), ami további félreértésekre ad okot, és nem jelöli a magánhangzók hosszúságát.

A németes átírást korábban német könyvek magyar fordításaiban lehetett megtalálni, az utóbbi évtizedekben

azonban már senki sem alkalmazza az alábbi, elnémetesített görög névalakokat: Homér (Homéros), Böócia vagy

Beócia (Boiótia).

Minden átírás végső soron megállapodás kérdése, a legfontosabb az, hogy egy könyvön, cikken, publikáción

belül egyetlen átírást érvényesítsünk következetesen. Hazai tudományos gyakorlatunknak megfelelően a

tudományos átírást választottam. Kivételt csak a magyarban már meghonosodott névalakokkal (Athén Athénai

helyett, Spárta Sparté helyett, helóta heilótés helyett, hoplita hoplités helyett, Karthágó Karchédón helyett stb.)

tettem, ezeket meghagytam már megszokott formájukban.

A magyar kiejtéstől eltérően használt betűk:

2. táblázat -

u = ú vagy u ch = kh

ph = p + h (nem f) s = sz

y = ü z = dz vagy z

Az é az éta, az ó az ómega átírására szolgál, a kettőshangzókat (ai, ei, oi) kettőshangzóként írjuk át, az ióta

subscriptumot (magánhangzó alá írt ióta) nem jelöljük.

Ebből következik, hogy az ógörög ékezetes epsilon (é) és ékezetes omikron (ó) átírása nem é és ó, hanem e és o,

minthogy a görög ékezetek hangsúlyt, nem pedig hosszúságot jelöltek.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani Hegyi W. Györgynek, aki javaslataival segített kialakítani a bemutatott

római források sorát. Minden válogatás igen nehéz, mert sok olyan forrás van még, amit szívesen bemutattunk

volna, de az amúgy is jókora terjedelmet nem lehetett a végtelenségig növelni. A válogatás felelőssége az

enyém. Remélem azonban, hogy munkánk így is segítséget nyújt az egyetemi hallgatóknak és kollégáinknak az

előadások és a szemináriumok során.

Budapest, 2011. június 25.

Németh György

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A SZÖVEGEK FORDÍTÓI

1.1. táblázat -

A. B. Adamik Béla M. B. Mezei Balázs

A. T. Adamik Tamás M. E. Máthé Elek

B. A. Bede Anna M. Gy. Muraközy Gyula

B. Á. Bencze Ágnes Ma. E. Maróti Egon

B. G. Betegh Gábor N. B. Németh Béla

B. I. Borzsák István N. Gy. Németh György

B. J. Bollók János N. M. Nagy Mihály

B. L. Borhy László N. T. Nótári Tamás

D. G. Devecseri Gábor P. E. Pólay Elemér

F. J. Földy József P. H. A. Patay-Horváth András

G. T. Gherdán Tamás R. J. Révay József

H. I. Hahn István R. Z. Rihmer Zoltán

H. J. Horváth János R. Zs. Ritoók Zsigmond

H. L. Havas László S. J. Sarkady János

H. Zs. Hoffmann Zsuzsanna S. Zs. Simon Zsolt

K. Á. Kurcz Ágnes Sz. E. Szász Eszter

K. F. Kis Ferencné Sz. F. Szölgyémy Ferenc

K. G. Kerényi Grácia Sz. Gy. Szepesy Gyula

K. I. Kapitánffy István Sz. M. Szabó Miklós

K. P. Kató Péter T. P. Tokodi Péter

K. R. Kopeczky Rita T. W. I. Trencsényi-Waldapfel

Imre

Kő. I. Kőrizs Imre Ü. Gy. Ürögdi György

L. Á. Lőrincz Ádám V. O. Vit Olivér


2. fejezet - RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

AAntHung Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungariae

ACD Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis

AClass Acta Classica

AE Année Epigraphique

AG Anthologia Graeca

AJA American Journal of Archaeology

AJAH American Journal of Ancient History

AJP American Journal of Philology

AncSoc Ancient Society

AncW The Ancient World

ANRW Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt

Anth. Pal. Anthologia Palatina

AntTan Antik Tanulmányok

AP (Aristotelés): Athéni állam. Németh György (szerk.): Államéletrajzok. Bu

dapest, 2002

ATL Meritt, B. D. – Wade-Gery, H. T. – McGregor, M. F.: The Athenian Tribute

Lists. I-IV. Cambridge, Mass., 1939-1953 AW Antike Welt

BSA Annual of the British School at Athens

CAH The Cambridge Ancient History. (A görög-római kötetek új kiadása.) Camb

ridge, 1982-től C&M Classica et Mediaevalia

CHD Güterbock, H. G. – Hoffner, H. A. (szerk.): The Hittite Dictionary of the

Oriental Institute of the University of Chicago. Chicago, 1980-tól CIL Corpus Inscriptionum Latinarum

CJ The Classical Journal

ClAnt The Classical Antiquity

CPh Classical Philology

CQ Classical Quarterly

CR The Classical Review

CTH Laroche, E.: Catalogue des textes hittites. Paris, 1971

CW The Classical World

DOCS Ventris, M. – Chadwick, J.: Documents in Mycenaean Greek. Three Hundred Selected Tablets from

Knossos, Pylos and Mycenae with Commentary and Vocabulary. Cambridge, 1956

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE


DOCS2 Ventris, M. – Chadwick, J.: Documents in Mycenaean Greek. Three Hundred Selected Tablets from

Knossos, Pylos and Mycenae with Commentary and Vocabulary. 2. kiadás, Cambridge, 1973 fem. feminini

generis (nőnem)

FGrHist Jacoby, F.: Die Fragmente dergriechischen Historiker. Berlin-Leiden, 1932-től

Fornara Fornara, Ch. W.: Translated Documents of Greece & Rome 1. Archaic Times

to the End of the Peloponnesian War2. Cambridge, 1983. gen. genitivus (birtokos eset)

G&R Greece and Rome

GRBS Greek, Roman and Byzantine Studies

GRVSZ Sarkady János – Gesztelyi Tamás (szerk.): Görög és római vallástörténeti szöveggyűjtemény.

Debrecen, 1974 GTSZ Németh György (szerk.): Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Buda

pest, 1996

HaH Haus am Hang (Hattusa Alsóvárosának egy prominens épülete)

Heubeck Heubeck, A.: Aus der Welt der frühgriechischen Lineartafeln: eine kurze

Einführung in die Grundlage, Aufgaben und Ergebnisse der Mykenolo- gie. Göttingen, 1966

Hiller-Panagl Hiller, St. – Panagl, O.: Die frühgriechischen Texte aus mykenischer Zeit.

Darmstadt, 1976 HPS Hungarian Polis Studies

HW2 Friedrich, J. – Kammenhuber, A. – Hoffmann, I. (szerk.): Hethitisches

Wörterbuch. Heidelberg, 19752-től IG Inscriptiones Graecae

ILS Dessau, H. (szerk.): InscriptionesLatinae Selectae. I-III. Berlin, 1892-1916

Jacoby Jacoby, F.: Die Fragmente der griechischen Historiker. Berlin-Leiden,

1932-től

JdI Jahrbuch des Deutschen Archaologischen Instituts

JHS Journal of Hellenic Studies

LSAG Jeffery, L. H.: The Local Scripts of Archaic Greece. A Study of the Origin

of the Greek Alphabet and its Development from the Eigth to the Fifth Centuries B.C. Revised Edition with a

Supplement by A. W. Johnston. Oxford, 1990

LSG Sokolovski, F.: Lois sacrées des cités grecques. Paris, 1969

masc. masculini generis (hímnem)

ML Meiggs, R. – Lewis, D.: A Selection of Greek Historical Inscriptions. Revi-

sed Edition. Oxford, 1988 P. papirusz

Palmer Palmer, L. R.: The Interpretation of Mycenaean Greek Texts. Oxford, 1963

PGM Papyri graecae magicae 1-3. Ed. Preisendanz, K. Leipzig-Berlin, 1928-1941

P. Mich. Michigan Papyri

P. Oxy. The Oxyrhynchus Papyri. 1898-tól

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE


PP La Parola del Passato

REA Revue de Études Anciennes

REG Revue des Études Grecques

RFIC Rivista di Filologia e d’Istruzione Classica

RhM Rheinisches Museum


3. fejezet - 1. HELLAS ŐSTÖRTÉNETE. A TRÓJAI HÁBORÚ. THUKYDIDÉS CÉLJA

Thukydidés: A peloponnésosi háború. I 1-23.

Kr. e. 13-6. sz.

1. Az athéni Thukydidés megírta a háború történetét, amelyet a peloponnésosiak és az athéniak vívtak egymás

ellen. Művébe mindjárt a háború kitörésekor kezdett bele, mert előre sejtette, hogy az rettentő és minden

eddiginél sokkal nevezetesebb lesz. Erre pedig abból következtetett, hogy mindkét fél hatalma tetőpontján,

teljes felkészültségben kezdte meg a küzdelmet, s látta, hogy a többi hellén is vagy azonnal valamelyik

oldalra állt, vagy ezt fontolgatta. Így ez a háború a leghatalmasabb megrázkódtatássá vált a hellének, a

barbárok egy része, sőt, mondhatni, az emberiség többsége számára is.

Noha a nagy időbeli távolság miatt lehetetlen volt világos képet alkotni az ezt közvetlenül megelőző vagy még

korábbi eseményekről, mégis a múltba lehető legmesszebbre visszanyúló kutatásaim közben hitelesnek talált

tények arra a meggyőződésre vezettek, hogy sem a korábbi háborúkat, sem az egyéb eseményeket ne tartsam

jelentősnek.

1. Ismeretes, hogy a ma Hellasnak nevezett területen nem régóta vannak állandó települések; korábban gyakran

változott a lakosság, s mindenki könnyen vált meg lakóhelyétől, valahányszor kiszorították a túlerőben lévők.

Nem volt még ugyanis kereskedelem, nem alakultak félelem nélküli kapcsolatok sem a szárazföldön, sem a

tengeren; ki-ki annyit birtokolt csak, amennyi a létfenntartásához szükséges volt. Nem halmoztak fel

felesleges készleteket, nem vetették be a földet, hiszen nem tudhatták, hogy – mivel még nem voltak

védőfalak – mikor jelenik meg és rabolja ki őket valaki. Így abban a tudatban, hogy napi táplálékukat

mindenhol megszerezhetik, könnyen továbbköltöztek, s nem is tettek szert hatalomra, mert nem voltak

tekintélyes városaik, sem egyéb anyagi eszközeik.

Leggyakrabban mindig a legtermékenyebb földek lakossága váltakozott: a most Thes- saliának és Boiótiának

nevezett területé, a Peloponnésos legnagyobb részéé, Arkadia kivételével, s mindenütt a legtermékenyebb

vidékeké. De mivel a föld termékenysége révén egyesek nagyobb hatalomra tettek szert, belső egyenetlenségek

támadtak, amelyekben az emberek egymást pusztították, egyszersmind jobban ki voltak téve idegenek

támadásainak is. Attikát viszont, ahol sohasem dúltak belső küzdelmek, mivel földje terméketlen volt, mindig

ugyanazok az emberek lakták. S ez a tény nem csekély mértékben igazolja azt az állítást, hogy mások a

vándorlások miatt nem tudtak hasonló arányban gyarapodni. Hiszen azok közül, akiket Hellas más részeiről

valamely háború vagy lázadás következtében elűztek, éppen a legkiválóbbak, mint biztos helyre, Athénba

menekültek, s itt polgárjogot kaptak, és már a régi időktől megnövelve a lakosság számát, oly naggyá tették a

várost, hogy később, mikor Attikával már nem érte be, gyarmatosokat küldött Ióniába.

1. A régi időkre jellemző gyengeségnek nem elhanyagolható bizonyítéka számomra az a tény is, hogy – minden

jel szerint – Hellas a trójai háború előtt nem kezdett semmiféle közös vállalkozásba...

2. A régiek közül Minós volt az első, akiről a szájhagyomány révén tudjuk, hogy hajóhaddal rendelkezett; ő

hatalmában tartotta a mai Hellén-tenger legnagyobb részét. Birtokba vette a Kyklas-szigeteket is; a legtöbbön

gyarmatot alapított, de előbb elűzte a kariaiakat, és a hatalmat saját fiaira ruházta. Természetesen

igyekezett, amennyire lehetséges volt, megtisztítani a tengert a kalózoktól, hogy bevételei minél biztosabban

megérkezzenek.

3. A régi hellének ugyanis és azok a barbárok, akik a szárazföld tengerparti vidékein vagy a szigeteken laktak,

mikor a hajózás révén sűrűbbé vált az emberek közti érintkezés, kalózkodásba kezdtek. A leghatalmasabbak

vezetésével, akik részben saját hasznukat, részben a szegények megélhetését akarták biztosítani,

megtámadták és kirabolták a meg nem erődített vagy kisebb településekből álló városokat, elsősorban ebből

éltek, s már nemcsak hogy nem szégyellték, hanem némiképpen még dicsőségnek is tartották ezt a

foglalkozást.

1. HELLAS ŐSTÖRTÉNETE. A

TRÓJAI HÁBORÚ. THUKYDIDÉS

CÉLJA


Ezt még ma is bizonyítja a szárazföldön lakó néhány néptörzs, amelyek körében dicsőségnek számít az efféle

sikeres vállalkozás, s a régi költők műveiben is mindenütt ugyanúgy megkérdezik a partra vetődöttektől, hogy

nem kalózok-e, és a megkérdezettek éppúgy nem tagadják le ezt a foglalkozást, mint ahogy a tudakozódók sem

tartják megvetésre méltónak.

A szárazföldön lakók is fosztogatták egymást, s Hellas nagy részén napjainkig él ez a szokás, így az ozolisi

lokrisiaknál, az aitóliaiaknál, az akarnaniaiaknál s a szárazföld egyéb ottani vidékein lakóknál; a régi rabló

életmód maradványa az itt lakóknak az a szokása is, hogy állandóan fegyvert viselnek.

1. Nem kis mértékben űzték a kalózkodást a szigetlakók: a kariaiak és a phoinikiaiak, akik a szigeteken a

lakosság többségét alkották. Ezt bizonyítja, hogy mikor az athéniak ennek a háborúnak a folyamán

megtisztították Délos szigetét, s kiürítették az itt, a szigeten elhunytak sírját, ezeknek több mint felében

kariaiakat találtak: fel lehetett ismerni őket a velük eltemetett harci felszerelésről s a temetkezésnek a

kariaiaknál még ma is szokásos módjáról. De amikor Minós megszerezte a tenger feletti uralmat, egyik nép

könnyebben hajózhatott el a másikhoz, mert ő elűzte a szigetekrők a gonosztevőket, s a legtöbbre új lakókat

telepített. Így a tenger mellett lakók egyre jobban gazdagodtak, és kezdtek mind nagyobb biztonságban élni,

sőt – mivel a jólét folyvást növekedett – néhol védőfalakat is emeltek.

S minthogy mindenki a maga hasznát nézte, a gyengébbek hajlandók voltak alávetni magukat az erősebbeknek,

s a hatalmasabb városok, amelyek mindennek bővében voltak, kiterjesztették uralmukat a kisebbekre. S már

inkább ezek a viszonyok jellemezték a helyzetet, mikor elindultak a trójai hadjáratra.

1. Úgy vélem, Agamemnón nem annyira azért bizonyult alkalmasnak a sereg összegyűjtésére, mivel ő volt a

vezetője Helené kérőinek, akik esküvel elkötelezték magukat Tyndareusnak, hanem mert ő volt köztük a

leghatalmasabb. Ennek a hadjáratnak az alapján következtethetünk a megelőző állapotokra is.

2. Igaz ugyan, hogy Mykéné kicsiny volt, s egyik-másik akkori várost nem látnánk ma jelentősnek, mégsem

volna helyes ennek alapján azt hinni, hogy a hadjárat nem volt olyan hatalmas, mint a költők lefestik, és mint

a hagyomány állítja. Mert tegyük fel, hogy Lakedaimón városa elpusztul, s nem marad belőle semmi más,

csak a szent helyek és az épületek alapja, úgy gondolom, a távoli jövőben a későbbi nemzedékek nagyon

kételkedve hallgatnák, hogy milyen hatalmas volt, pedig a Peloponnésos kétötöd része az ő birtokában van, s

uralmát a félsziget egész területére és számos külső szövetségesre is kiterjeszti. Hatalma mindamellett

jelentéktelennek látszanék, mivel a város nincs egybeépítve, nem találhatók benne fényes szentélyek és

épületek sem, hanem a régi hellének szokása szerint, faluszerűen húzódik szét. Ha viszont az athéniakat érné

ugyanez a végzet, városuk látható maradványaiból hatalmukat kétszer akkorára lehetne becsülni, mint

amekkora a valóságban volt.

Nem kell tehát hitetlenkednünk, nem a városok külső képét, hanem hatalmát kell néznünk, s akkor elhihetjük,

hogy ez a hadjárat jelentősebb volt minden megelőzőnél, noha elmarad a mostaniak mögött. S itt megint hitelt

adhatunk Homéros költeményeinek, bár igaz, hogy a hadjárat, amelyet a költő természetesen felnagyít és

kiszínez, még így is elég jelentéktelennek látszik. Ő ugyanis az ezerkétszáz hajó között a boiótiaiak százhúsz és

Philoktétés ötven embert befogadó hajóit említi, s ezzel, gondolom, a legkisebbeket és a legnagyobbakat nevezi

meg, de egyébként a hajók felsorolása közben sehol sem beszél a legénység számáról. Azt viszont, hogy az

evezősök egyszersmind kivétel nélkül harcosok is voltak, Philoktétés hajójáról szólva közli, az evezősöket

ugyanis egytől egyig úgy mutatja be, mint íjászokat. S nem valószínű, hogy sokan hajóztak volna velük utasként

a királyokon s a főbb vezetőkön kívül, hiszen a fő feladat a harci eszközök tengeri szállítása volt, a hajóknak

pedig nem volt fedélzete, hanem régi módon készültek, mint a kalózbárkák. Ha most a legnagyobb és legkisebb

hajók között a középarányt vesszük, akkor – ahhoz képest, hogy egész Hellas állította ki – nem látszik nagynak

a hadra kelt sereg létszáma.

1. Ez azonban nem annyira a lakosság csekély száma, hanem inkább az anyagi eszközök szűkössége miatt volt

így. Az élelmezési nehézségek miatt vittek ugyanis magukkal kisebb sereget, csupán akkorát, amely – úgy

remélhették – ott helyben, hadakozás közben is el tudja magát tartani. Megérkezésük után egy ütközetben

felülkerekedtek – ez bizonyosan így van, hiszen különben nem vehették volna körül táborukat védősánccal –,

de úgy látszik, ezután nem fordították minden erejüket a küzdelemre, hanem az élelemhiány miatt nekiláttak

megművelni a Chersonésost és kalózkodni. Így aztán a trójaiak a szétszóródott ellenféllel szemben tíz évig

könnyűszerrel állták a nyílt küzdelmet, s mindig azokkal harcoltak, akik éppen ott időztek.

Ha viszont a hellének elegendő élelemmel érkeznek, s a földműveléssel és kalózkodással mit sem törődve, teljes

erejüket szüntelenül csak a hadakozásra fordítják, egyetlen csatában diadalmaskodva könnyen elfoglalhatták

volna a várost. Hiszen még így is, seregük éppen ott tartózkodó részével, nem teljes számban is helyt tudtak



CÉLJA


állni, de ha állandó ostromzárat vonnak a város köré, rövidebb idő alatt és kisebb fáradsággal veszik be Tróját.

Az anyagi eszközök szűkössége miatt azonban nemcsak a korábbi vállalkozások voltak jelentéktelenek, hanem a

valóságban ez az addigiaknál jóval nevezetesebbé vált hadjárat is sokkal szerényebbnek bizonyult a hírénél és a

költők műveiben megőrzött hagyománynál.

1. Kutatásaim alapján ezt tudom elmondani a régi időkről, de itt nehéz minden bizonyítéknak sorban hitelt adni.

Hiszen az emberek, még ha saját hazájukról van is szó, kételkedés nélkül elhisznek mindent, amit egymástól

hallanak a régi időkről. Így például a legtöbb athéni úgy tartja, hogy Hipparchos tyrannos volt, mikor

Harmodios és Aristo- geitón megölték, s nem tudják, hogy – mint Peisistratos legidősebb fia – Hippias volt

uralmon, Hipparchos és Thessalos pedig csak az ő testvérei voltak. S hogy Harmodios- nak és

Aristogeitónnak a kitűzött napon, az utolsó pillanatban az a gyanúja támadt, hogy valamelyik összeesküvő

társuk bejelentette a dolgot Hippiasnak, s így abban a hiszemben, hogy a tyrannos mindent tud, nem

közelítettek hozzá, de mert elfogatásuk előtt szerettek volna még valamilyen emlékezetes cselekedetet

végrehajtani, s úgy várni be sorsukat, mikor váratlanul találkoztak Hipparchosszal, aki az úgynevezett

Leókoreion közelében éppen a Panathénaia ünnepi menetének rendezésével volt elfoglalva, őt gyilkolták

meg. S még sok egyéb – méghozzá ma is meglévő, az idő múltával sem elfeledett – dolog akad, amiről a

többi hellénnek is hamis fogalmai vannak. Például, hogy Lakedai- mónban a két király külön-külön nem egy,

hanem két szavazattal rendelkezik, vagy hogy van ott egy pitanéi század nevű harci különítmény, ami a

valóságban sohasem létezett. Annyira sajnálja az emberek többsége a fáradságot az igazság felderítésére, és

sokkal szívesebben elfogadják azt, amit éppen hallanak.

2. Mindamellett mégsem fog tévedni az, aki a felhozott adatok alapján lényegében elfogadja az itt nyújtott

áttekintést, s nem ad hitelt a költők mindent felnagyító és feldíszítő alkotásainak vagy a logographosok

elsősorban a közönség meghódítása s nem az igazság kiderítése végett alkotott elbeszéléseinek, amelyeknek

igazságát nem lehet ellenőrizni, s amelyeket idő múltával annyira átszőnek a mesék, hogy elveszítik

hitelüket, hanem inkább az lesz a meggyőződése, hogy a tényeket, már amennyire a nagy időbeli távolság

lehetővé tette, a legvilágosabb bizonyítékok alapján és kellő megalapozottsággal tártam fel.

Így azután – visszatérve erre a háborúra –, noha az emberek mindig azt a háborút szokták a legjelentősebbnek

tartani, amely éppen dúl, és csak a befejeződése után adóznak nagyobb csodálattal a korábbinak, azok előtt, akik

magukat a tényeket nézik, világos lesz, hogy ez a háború nagyobb volt az eddigieknél.

1. Ami pedig azokat a beszédeket illeti, amelyeket egyesek részben a háború előtt, részben a háború alatt

elmondtak, lehetetlen feladat volna azokat, amelyeket én személyesen hallottam, vagy azokat, amelyekről

innen vagy onnan mások tudósítottak, szóról szóra visszaadnom. Így aztán ezeket úgy adtam elő, ahogy

véleményem szerint egy adott helyzetben kinek-kinek a legvalószínűbben beszélnie kellett, s közben

igyekeztem a legszigorúbban ragaszkodni a valóban elhangzott beszéd gondolatmenetéhez. A háború

folyamán megtörtént eseményekkel kapcsolatban pedig nem azt tartottam kötelességemnek, hogy úgy

jegyezzem fel őket, ahogy éppen értesítettek róluk, vagy ahogy én magam helyesnek találtam, hanem azt,

ahogy azoknak is, amelyeknél jelen voltam, s azoknak is, amelyekről mások tudósítottak, amennyire

lehetséges, minden részletét felkutatva utánajárjak.

A nyomozás fáradságos munkának bizonyult, mert a szemtanúk még ugyanazokat az eseményeket sem

egyformán, hanem vagy az egyik, vagy a másik félhez fűződő érzelmeik szerint adták elő, vagy úgy, ahogy ők

emlékeztek rájuk. Lehet, hogy művem végighallgatása, mivel hiányoznak belőle a mesés részletek, látszólag

kevés szórakozást nyújt, de azok, akik szeretnék látni a megtörtént események lényegét, s következtetni

óhajtanak – ha majd ember voltunk következtében ugyanolyan vagy hasonló dolgok fordulnak elő – a jövőre is,

azok, s számomra ez elég, hasznosnak fogják ítélni. Hiszen ez az alkotás maradandó értéknek készült, nem

pedig abból a célból, hogy a hallgatóság pillanatnyi tetszéséért versenyezzen.

1. A régebben lezajlott események közül a méd háború volt a legkiemelkedőbb; de ennek a sorsát is gyorsan

eldöntötte két tengeri és szárazföldi ütközet. Ez a mostani háború viszont rendkívül sokáig elhúzódott, s

annyi szenvedést hozott Hellasra, amennyit máskor soha nem él át ennyi idő alatt.

A háború pedig az athéniak és a peloponnésosiak között tört ki, amikor megszegték az Euboia elfoglalása után

létrejött, harminc évre szóló fegyverszünetet. A legigazibb, noha a legritkábban emlegetett oknak azt tartom,

hogy az athéniak hatalmának növekedése félelemmel töltötte el, majd háború megindítására késztette a

lakedaimóniakat.

M. Gy.



CÉLJA


Az athéni Thukydidés műve a peloponnésosi háborúról szólt, de a történetíró munkájának bevezetőjében

felvázolta Hellas korai történetéről mindazt, amit tudott, és amit kritikai vizsgálódásának eredményeként

hitelesnek elfogadott. Megfigyelhető, hogy az írott forrásokkal nem rendelkező korszakoknál néprajzi, sőt

régészeti forrásokra is hivatkozik (pl. a délosi sírok leleteire a

1. caputban). Kritikai módszerére jellemző, ahogyan – történeti forrásként kezelve – elemzi a ho- mérosi

hajókatalógus adatait (9-11.). A 20. caputban korábbi történetírók állításaival vitázik, majd a 22.-ben kifejti a

művébe iktatott szónoklatok szerepét. Az 5. caputhoz vö. 60. dok.


4. fejezet - 2. TRÓJA EGY HETTITA FORRÁSBAN: AZ ALAKSANDU-SZERZŐDÉS

A szöveg fennmaradt kéziratai1

A. KUB XIX 6 + KUB XXI 1 + KBo XIX 73 + KBo XIX 73a + FHL 57 + KBo L 124 + KBo L

41 + KBo L 212 + KBo L 48 (I. Templom, úh.)

A. KUB XXI 5 + KBo XIX 74 + (vlsz., Miller 2006, vi) KBo L 47 (I. Templom, úh.)

C1. KUB XXI 2 (Bo 2403 mint KBo IV 5 is) + KUB XLVIII 95 (kései úh.)

C2. KUB XXI 4 + KBo XII 36 + KBo XLV 272 (HaH, úh.)

A. KUB XXI 3 (úh.)

B. HT 8 + 7159 (úh.)

C. KBo XIII 205. (HaH)

Szövegkiadások: Friedrich 1930, 42-102; az újabb töredékekhez lásd Otten 1957; de Martino 1996, 35-38;

Roszkowska-Mutschler 2005, 330; Miller 2007, 126; Groddek 2008, 35-36, 41-43, 95, 141; Miller 2008, 120.

Teljes fordítások: Friedrich 1930, 42-102; Beckman 1999, 87-93; Star- ke apud Latacz 2005.

1. Én,2 a Nap,3 Muwattalli, a Nagykirály, Hatti4 országának [királya], a Pihassassi Viharisten kegyeltje,5 Mursili

Nagykirály, a Hős fia,6 ekképpen (szólok):

2. Amidőn régen Labarna,7 az ősöm,8 alávetette Arzawát9 [és] Wilusát10 mind, attól kezdve így Arzawa

ellenséggé vált, Wilusa pedig elszakadt Hatti egyik királyától.11 (De) mivel (ez) régi ügy, nem tudom, melyik

királytól. Ha [el] is szakadt Wilusa Hattitól, Hatti királyaival régóta békében voltak,12 gyakorta küldtek

[követeket hozzájuk]. De amidőn Tudhaliya [...] Arzawa ellen vonult [...] ám Wilusába nem vonult be.13 Béke

[volt] vele. Gyakorta küldött [követeket hozzá]. Azonban jöttek [...]. Tudhaliya [...] az elődök Arzawa ellen /

Arzawába [...].

3. Békében [volt] vele Wilusa királya, gyakorta küldött [követeket hozzá], s így nem [vonult] be ellene.

[Amidőn azonban] Arzawa [ismét ellenségessé vált], nagyapám, Sup- piluliuma14 felvonult és [legyőzte

Arzawát]. Kukkunnival azonban, Wilusa királyával [békében volt], (így) nem vonult ellene. Gyakorta küldte

követeit15 [nagyapámhoz, Sup- piluliumához].

4. Ismét felvonult azonban [...] Arzawa királya [...]. Az [...] országok [...] (olvashatatlan sor) mialatt [...].

Apám16 [...] Wilusa [...] Wilusa királya [...] segítség(ül) [...] legyőzte. [Arzawát szolgaságba taszította].

Arzawa országát [felosztotta?,17 Mira és] Ku- waliya országát [Mashuiluwának adta, a Seha-folyó országát

és] Appawiya országát [Ma- napa-Tarhuntának adta], Hapalla országát [Targasnallinak adta]. Hapalla [...]

5. Kukkunninak [...] volt. [...]. A te [... atyád?] szava révén [...] Alaksandu [...] (két sor kitörött, illetve

olvashatatlan). Neked/Téged [...]

6. De amidőn atyám istenné [vált],18 [én pedig] atyám [trónjára] ültem, Te [...] véd- tél. Felvonult ellenem [...]

ellenséggé váltak. [...] helyezték. Segítséget kért[-...] tőlem. [Segítségül] mentem és elpusztítottam Masa

országát19 és elpusztítottam [...]. A hadifoglyokat pedig [...]. Ők/Az(ok/at) Kupta?[-? ] hegyére [...]. A

hadifoglyoknak [...] vittem?. Téged/Neked pedig [...] elpusztítottam azokat az országokat. [...] el [...] ők/az-

(ok/at) Hattusába. [...] atyádnak [...] Alaksandu [...]

7. (három sor kitörött) le [...] fiak [...] Wilusa [...] egyre csak felállítják/helyezik [...] Wilusában a királyságot

illetően semmi(t)/senki(t) [...] S mivel a nép zúgolódik? [...]. (Amikor) szülőanyád napja20 eljő, Alaksandu,

[...]. (Ha) arra a fiadra, amelyiket a királyi uralomra kijelölsz, legyen a feleségedé, legyen az ágyasodé,

2. TRÓJA EGY HETTITA

FORRÁSBAN: AZ ALAKSANDU-

SZERZŐDÉS


legyen még [gyermek?21], a nép nemet mond, és így szól: „A sarj [nem a?22] fia(d)?”, én, a Nap (erre) nemet

mondok, s a fiam, unokám minden nemzedéken át23 megvédik őt. Te, Alaksandu (pedig) védj engem, a Napot

jó szándékkal, védd fiam, unokám, minden nemzedéken át. Amint én, a Nap téged, Alaksandut jó ügyben,

apád szava miatt megvédtelek, segítségedre mentem, megöltem az ellenséged, bizony (akképp) fogják a

jövőben védeni a fiaim s unokáim a fiad, minden nemzedéken át. Ha pedig neked bármiféle ellenséged

támad, akkor én, a Nap nem hagylak cserben, amint most sem hagytalak cserben, az ellenséged megölöm. Ha

pedig ellened, Alaksandu fivéred vagy bárki a családodból fellázad,

8. vagy fiad, unokáid ellen bárki fellázad, és Wilusa királyságára tör; én, a Nap téged, Alaksandut, bizony nem

doblak el, őt pedig nem veszem (magamhoz). Amiképpen ő a te ellenséged, éppúgy ellensége az én

Napomnak is. Én, a Nap csak téged ismerlek el, őt pedig [nem] ismerem el, országát elpusztítom. Te,

Alaksandu (pedig) védj meg engem, a Napot. S fiaid minden nemzedéken át védjék meg uralmukat illetően a

Napom [fiait] minden nemzedéken át. [Ellenük] gonoszat ne keressenek, tőlük el ne szakadjanak. Amint

most én, a Nap <neked>, Alaksandunak a szerződés tábláját készítettem, te, Alaksandu a szerződés táblája

szerint cselekedj [fiaiddal], minden nemzedéken át. Csak a Napom fiait védjék uralmukat illetően fiaid,

minden nemzedéken át. [Ellen]ük [gonoszat ne] keressetek, [tőlük] el ne szakadjatok.

9. [...] semmi(t) [...] tett. Ha neked/téged [...]. Én, a Nap pedig neked/téged [...] után [...] megöltem. [...] tartotta

neked. [...] (három kitörött sor, értelmezhetetlen szótöredékekkel) [...] a jövőben [...] keresik [...] (két kitörött

sor, értelmezhetetlen szótöredékekkel) [...] aki [...] a palota pedig [...] az ember [...] a Napom fiai [...]

ivadékai [...] (két kitörött sor, értelmezhetetlen szótöredékekkel)

10. [...] nekem, a Napnak [...] és szövetség [...] a Napom fiai [...] legyenek [...] és szövetség [...] a jövőben

[...] a jövőben [...] nekem, a Napnak [...] ivadékok [...] ivadékok [...] megvédetnek [...] a te fiaid [...] el [ne]

szakadjon. [...] vágyj [...] ivadékok [...] ellen [...] megszökik [...] nem [...] vagy [...] távozz bárhová! [...] az

istenek ellen [.] téged/neked az istenek a szolgák [...].

11. [Továbbá, ha valamilyen] felkelés [gonosz] terve születik [Hattiban, ha valamely ország külhonban]

ellenségessé válik [ellenem, a Nap ellen, de velem, a Nappal minden rendben], várd meg [a Napom szavát],

amíg [írok] neked. [Ha az ellenség benn van], s ellenem, a Nap ellen felkel, [akár egy nemes, akár gyalogság

és harci szekeresek]: bármely ember is kel fel <ellenem, a Nap> ellen, én, a Nap helyreállítom (a rendet), azt

az embert vagy [azt a gyalogságot és azokat a harci szekereseket elfogom]. De ha írok neked, Alaksandu,

hogy „Küldj gyalogságot és harci szekereket! Rögtön küldd őket segítségemre”, (akkor) rögtön [küldd] őket

[segítség]emre. Ha egyedül érted [írok], Alaksandu, hogy „Egyedül Te siess ide!”, akkor egyedül te siess ide.

Ha pedig én, a Nap nem írok [neked], és te pedig előbb hallasz (a lázadásról): ne fordítsd el tekinteted, ha

neked magadnak nem [lehetséges] (jönnöd/írnod), küldj gyalogságot és harci szekereket, és küldd őket

segítségemre azonnal. Semmilyen madárjóslatot nem kell előbb kérned.24

12. Ha bármilyen felkelésre vonatkozó gonosz tervet előbb hallasz meg, akár valakiről) a Seha-folyó

országából, akár valaki(ről) Arzawa országából, amelyek most mind kuriwanáid,25 és a tervet előbb

megtudod, és azt nekem, a Napnak nem írod meg, sőt egyre csak elfordítod tekinteted tőlük, és így szólsz:

„Történjék meg az a gonosz”, <a dolgot ne hagyd annyiban, hanem> amint meghallod a tervet, késlekedés

nélkül írd meg nekem, a Napnak.

13. Amikor meghallasz egy efféle tervet, a dolgot ne hagyd annyiban, ne fordulj el, ne tartozz efféle

emberhez, amint (ő) nekem, a Napnak az ellensége, akképp legyen neked is az ellenséged.

14. Ha te, Alaksandu efféle tervet hallasz, s annyiban hagyod, ilyen emberhez keveredsz,26 akkor te,

Alaksandu, bűnt követsz el az eskü ellen. S (akkor) az esküistenek űzzenek téged szüntelen!27

15. A gyalogságod és a harci szekereseid kötelessége pedig a következőképp legyen meghatározva: Ha én,

a Nap abból az országból – akár Karkisából, akár Masából,28 akár Lukkaból, akár Warsiyallából – hadba

indulok, te mindig hadba vonulsz velem, gyalogsággal és harci szekerekkel; vagy ha ebből az országból

küldök hadba bármilyen urat, te mindig hadba vonulsz vele. Hattusából (indulva) ez a katonai

kötelezettséged: ha valaki a velem, a Nappal egyenlő királyok közül – Egyiptom királya, Babilón királya,

Hanigal- bat királya vagy Asszíria királya – csatába indul vagy pedig valaki belföldön, előttem, a Nap előtt

lázad fel, én, a Nap, gyalogságért és harci szekerekért írok neked, és rögtön küldj segítségemre gyalogságot

és harci szekereket.

16. Továbbá, mivel az emberek hamisak, (ha) híresztelések keringenek és valaki előtted (ilyeneket) sugdos:

„A Nap így és így egyre csak a te hátrányodra cselekszik, és az országot el fogja venni tőled, vagy pedig



SZERZŐDÉS


valami rosszat fog tenni ellened”, írd csak meg ezt az ügyet te nekem, a Napnak. S ha a dolog (így) van,

amikor én, a Nap válaszolok neked, ne hamar- kodd el, ne cselekedj ellenségesen, ne tégy harpu sarupa,29

velem, a Nappal szemben gonoszat ne tégy. Amint mellettem, a Nap mellett álltál, (úgy) állj mellém, a Nap

mellé.

17. Ha valaki előtted, Alaksandu, gonosz szót szól rólam, a Napról, és te azt elhallgatod előlem,

elhamarkodod, és ellenem, a Nap ellen gonoszat teszel, akkor, Alaksandu, az eskü ellen vétsz. S (akkor) az

esküistenek űzzenek téged szüntelen!

18. Továbbá ti négyen vagytok az Arzawa-országok királyai: te, Alaksandu, Manpa- Kuruntiya,30 Kupanta-

Kuruntiya és Ura-Hattusa. (Közületek) Kupanta-Kuruntiya fiág- <on> Arzawa királyának sarja, de leányágon

Hatti királyának sarja.31 Apám, Mursili nagykirály, Hatti királya lányának fia, unokatestvére nekem, a

Napnak. Hamisak az alattvalói és az arzawaiak. Ha valaki gonoszat forral Kupanta-Kuruntiya ellen, te,

Alaksandu, segítség, szövetség és erő légy Kupanta-Kuruntiyának, védd meg őt, ő pedig védjen meg téged.

Ha pedig bármely alattvalója fellázad Kupanta-Kuruntiya ellen, és hozzád megy, fogd el és add át Kupanta-

Kuruntiyának. Az egyik legyen segítség, szövetség és erő a másik számára. Az egyik védje a másikat.

Továbbá, ha valamilyen ellenség támad, s lesújt a határokra, amelyek azok az országok, amelyeket én, a Nap

neked adtam, s amelyek Hatti határai: (ha) te ezt meghallod, s nem írod meg előbb annak, aki az ország

belsejének ura, és te nem jössz segítségül, elfordítod a tekinteted a gonosztól – vagy az ellenség támad, és

fenyeget, de te nem jössz elő segítségül, és nem harcolsz az ellenséggel – vagy pedig az ellenség átvonul az

országodon, (de) te nem harcolsz vele, (hanem) így szólsz: „Menj, támadj, rabolj – én nem tudok semmiről”:

(ez is) ezen eskü alá tartozzék. S (akkor) az esküistenek űzzenek téged szüntelen! Vagy gyalogságot és harci

szekereket kérsz tőlem, a Naptól, hogy valamely ellenségre támadj, és a Nap ad neked gyalogságot és harci

szekereket, de te őket az első alkalommal átadod az ellenségnek: ez a dolog is tartozzék az eskü alá, és

(akkor) téged, Alaksandut az esküistenek űzzenek szüntelen!

19.32 A szökevények ügye (szintén) tartozzék az eskü alá. Ha egy szökevény jön Hat- tiba országodból [szökve],

őt nem adják ki Hattiból. A szökevények kiadása nem megengedett. Ha azonban valamely mesterember szökik

meg (az országodból), Hattusába jön, és munkádat nem adja át,33 elfogják és átadják neked. Ha valamely hettitát

elfog az ellenség, s az megszökik az ellenségtől, és országodba megy: ha te elfogod őt, (s) nem adod át őt,

(hanem) az ellenségnek adod át: (az is) ezen eskü alá tartozzon.

1. Továbbá ezt a táblát, melyet neked, Alaksandu készítettem, évről évre háromszor olvassák fel előtted, hogy

ismerjed, Alaksandu. Ezek a szavak semmiképpen sem kölcsönösek, (hanem) Hattitól valók. (Ha) te,

Alaksandu, ellenem, a Nap ellen gonoszat nem teszel, ellened Hattusa gonoszat nem fog tenni. [Én, a Nap], a

Labarna,34 a Nagykirály, a Pihassassi Viharisten kegyeltje egybehívtam az ezer [istent]35 ebben az [ügyben],

tanúul hívtam őket. Hallják [és lássák és legyenek tanúk]:36

2. Az Ég [Napistene], az országok királya, az emberiség pásztora; az Arinnai Napistennő, az országok

[királynője]; a Pihassassi Viharisten – aki nekem, a Napnak (az istene) -; a Hatalmas Viharisten, [az országok

királya]; Hatti [Viharistene], az országok királya; a Villámlás Viharistene; Zippalanda Viharistene; [Nerik

Viharistene]; a Sereg Viharistene; Aleppó Viharistene; a Kapu Viharistene; a Segítség Viharistene; Arinna

Viharistene; His- sashapa Viharistene; Sapinuwa Viharistene; Samuha Viharistene; Hurma Viharistene; Sa-

rissa Viharistene; Lihzina Viharistene; Uda Viharistene; Sahpina Viharistene; a Segítő Viharisten; Serri;

Hürri;37 Namni hegye; Hazzi hegye;38 Hepat, az Ég Királynője.

3. A Védőisten; Hatti Védőistene; Karzi; Hapantaliya; Karahna Védőistene; a Vadásztarisznya Védőistene;39

Allatum; Aya; Telipinu; a Holdisten, az Eskü Ura; Sauska; a Mező Sauskája; a Ninuwai Sauska; Hattarina

Sauska; Ninatta; Kulitta;40 Ishara, az Eskü Királynője; a Hadisten;41 Hatti Hadistene; Ellaya Hadistene; Arziya

Hadistene; Yarri; Zap(pa)na.

4. Samuha Aparája; Hurma Hantitassuja; Ankuwa Katahhája; Katapa Királynője; Tahurpa Mammája; Dunna

Hallarája; Hupisna Huwassannája; a hegylakó? istenek; a steppelakó? istenek;42 minden férfi- és női isten;

<minden ősi isten:> Nara, Napsara, Am- munki, Tuhusi, Ammizadu, Alalu, Kumarpi, Enlil, Ninlil.

5. Hulla hegye; Zalliyanu hegye [...]; Hatti hegyei, folyói, forrásai; a [nagy] tenger; az ég és a föld; a szelek; a

felhők; Wilusa minden [istene]; a Sereg Viharistene; [.]appaliuna;43 a férfi- és női istenek; Wilusa hegyei,

folyói, forrásai és föld alatti vízfolyása.44 Én, a Nap, a Nagykirály, a Pihassassi Viharisten kegyeltje hívtam

őket gyűlésbe, hogy tanúskodjanak.



SZERZŐDÉS


6. Ha te, Alaksandu, a tábla ezen szavait megsérted, melyek ezen a táblán vannak, ez az ezer isten pusztítson el

téged, asszonyod, fiaid, országaid, városaid, szőlőskerted, szérűdet, meződet, dűlődet, marháid, juhaid

javaiddal együtt! Pusztítsák ki írmagod a Sötét Földből!45 Ha azonban megőrzöd e szavakat, (akkor) ez az

ezer isten, Hatti istenei és Wi- lusa istenei, a Pihassassi Viharisten – mely az én Napomé –, kiket én, a Nap, a

Labarna, Muwattalli, a Nagykirály hívtam gyűlésbe, asszonyoddal, fiaiddal, unokáiddal, országaiddal,

városaiddal, szérűddel, szőlőskerteddel, meződdel, dűlőddel, marháiddal, juhaid- dal, vagyonoddal együtt

óvni fognak téged jóindulattal. Az én kezemben, a Napéban élj jólétben, az én kezemben, a Napéban éld meg

az öregkort.

Kolophón. Az Alaksandu-szerződés táblája.46

S. Zs.

A szerződés történeti háttere: A szöveg II. Muwattalli hettita nagykirály szerződése Alaksanduval, Wilusa állam

királyával. II. Muwattalli uralkodásának időpontja, mint általában a hettita uralkodóké, csak hozzávetőlegesen

határozható meg: mivel azonban az egyik kulcsfontosságú hettitaegyiptomi szinkronizmus, a II. Ramses ötödik

évében, azaz Kr. e. 1275-ben lezajlott qádesi csata épp az ő uralmára esik, uralkodása nagyjából a Kr. e. 13.

század első negyedére tehető (a különböző konkrét időpontjavaslatokhoz lásd Din^ol 2006 összefoglalását, a

hettita kronológiához magyarul lásd Simon 2010).

A szerződés dátuma ennek megfelelően szintén csak körülbelül határozható meg: amint He- inhold-Krahmer

1977, 164. rámutatott, a szerződés időpontjában Muwattalli fővárosa még Hattusa volt (vö. 15.), és fivére, III.

Hattusili ún. Apológiájából tudjuk (II. 52-72), hogy Muwattalli a qádesi csata előtt helyezte át a székhelyét a

dél-anatóliai Tarhuntassába – azaz e szerződés 1275 elé datálandó. Ezt támogathatja, hogy a csatában hettita

oldalon harcolt egy, az egyiptomiak által d3rdny-nak nevezett népcsoport, mely feltehetőleg Északnyugat-Kis-

Ázsiában, Wilusa régiójában lakott, és az Ilias-béli dardánok történeti előképe volt (a kérdés legutóbbi

áttekintése Haider 2003, 186-189., irodalommal), s részvételük – ha nem zsoldosok voltak – mint a vazallusi

szerződés által előírt kötelező katonai segítségnyújtás magyarázható (vö. 11. és 15.).

Wilusát a kutatás kezdetei óta próbálják Trójával azonosítani. Ennek alapja az állam nevének Iliosszal és

Alaksandunak a nevezetes trójai királyfi nevével, Alexandrosszal való összecsengése, továbbá, hogy egy I/II.

Tudhaliya korabeli (kb. Kr. e. 1400 körül) szöveg Wilusa mellett egy Taru(w)isa nevű államot említ, amely

pedig Trójára emlékeztette a kutatókat. Ám csak a hettita földrajz alapjainak nemrégiben történt tisztázása

(Starke 1997, Hawkins 1998) óta jelenthető ki, hogy Wilusa állam nagy valószínűséggel azonos a Trójaként

ismert Hisarlik lelőhellyel, annak is VI. (azaz VIa-h + VIi/ VIIa, illetve VIj/VIIb1) rétegével (kb. Kr. e. 1750-

1190/1180, illetve 1150, Korfmann 2006).47

Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy egy dolog Hisarlik/Trója Wilusaként való azonosítása, és egy

másik, hogy létezett-e a trójai háború, vagy van-e az Iliasnak történeti (késő bronzkori) magva. A kérdés körüli

problémákat jól jellemzi, hogy bár az Alaksandu nevet általában a görög Alexandros név helyi adaptációjának

szokás tekinteni, a földrajzi nevek tényleges összefüggését számtalan próbálkozás ellenére mindmáig nem

sikerült igazolni (lásd legutóbb Hajnal 2003 kísérletét és kritikáját: Simon 2005). Másfelől mindmáig nem

világos, hogy ameny- nyiben a hapax Taru(w)isa48 helynév valóban összefügg Trója nevével, hogyan lett a két

önálló településből az eposzban – egy.

Wilusa lakosságának etnikai összetétele ismeretlen, az elszórt adatok – elsősorban névanyag – alapján a kutatók

többsége valamilyen nyelvi értelemben vett anatóliai csoportra gondol (vagyis a hettita egy rokonára, általában

egy ún. luvikus nyelvre), a kérdés kutatástörténeti áttekintéséhez magyarul lásd Simon 2006a, legújabban pedig

Yakubovich 2009, 117-140. Az a kevés, ami Wilusa történetéről és kultúrájáról elmondható, legnagyobbrészt az

itt olvasható Alaksandu-szer- ződésen alapszik, a többi szöveghely értelmezéséhez magyarul lásd Simon 2004,

24-29.

A magyar ókortudomány nagy adóssága, hogy a Trója-problematikáról nincsen alapos áttekintés (Wood kissé

naiv művének lefordítása [2006] távolról sem pótolja ezt; Simon 2004 folyóiratcikke ugyan áttekintő jellegű, de

műfajából fakadóan ez sem pótolhatja a hiányt). Csekély mentségül szolgálhat, hogy ilyen a nemzetközi

kutatásban sincs: megbízható kép ugyanis csak a filológiai és régészeti részletekre nem mindig ügyelő

„optimista” irányzat (összefoglalóan: Latacz 2005 és Korfmann 2006, mindkettő bőséges irodalommal) és az

olykor prekoncepciózusan hiperkritikus és felettébb polemikus irányzat (összefoglalóan: Ulf 2003,

irodalommal) műveinek összeolvasásából nyerhető ki. A legkiegyensúlyozottabb leírás Bryce 2006 nevéhez

fűződik, ám sokat levon az értékéből a német nyelvű szakirodalom és a Homéros-filológia felületes ismerete.49



SZERZŐDÉS


S. Zs.

1. Az összeállítás alapja Kosak 2002- adatbázisa. A kéziratok esetén – bevett módon – a táblatöredékek

kiadásait és, ha ismert, lelőhelyüket, illetve duktusukat adom meg. A kompozíció maga értelemszerűen

szintén újhettita (vagyis mindegyik kézirat sigluma NH/NS). Rövidítések: úh. = újhettita, HaH = Haus am

Hang (Hattusa Alsóvárosának egy prominens épülete).

2. Fordítói elvem az angolszász hettitológiai fordítói iskola gyakorlatát követi, vagyis a cél a szöveghű és

magyar nyelven is értelmes szöveg (ellentétben a német iskolával, amely annyira szöveghű, hogy sok esetben

német nyelven már nem értelmes textust hoz létre). Az -sk- szuf- fixumos igék, a kösma-szerkezetek és a pai-

/uwa- + ige szerkezetek értelmezéséhez és fordításához lásd Hoffner-Melchert 2008, 318-329., irodalommal.

A paragrafusok a hettita táblatagolást adják vissza. Jelölések: (...) = értelmi kiegészítés, <...> = véletlen

írnoki kihagyás, [.] = kitörött szöveg. Kiegészítés csak abban az esetben került a kitörések helyére, ha

azoknak biztos párhuzama van vagy a szövegen belül, vagy egy másik szerződésből. Az olvashatóság

kedvéért a részben kitört szavaknál, ahol azonban a szó egyértelműen helyreállítható, a kitörést nem jelöltem.

A jegyzetek a terjedelmi korlátok folytán csak a megértéshez legszükségesebb háttérre korlátozódnak,

általános bibliográfiához vö. Kosak (2002-) s. v. CTH 76 (a hettita szövegekre katalógus-, azaz CTH-számuk

szerint hivatkozunk). A hettita nevek filológiai megfontolásokból a szakirodalomban leggyakrabban

használatos – az egyik hettita orthográfiai gyakorlatot tükröző – kvázi-tőformájukban (tehát nem

alanyesetükben) szerepelnek. Kiejtésük: <s> = (palatalizált?) sz; <h>, illetve <hh> = közelebbről meg nem

határozott torokhangok, kb. kh; <w> = bilabiális v, mint az angol west szóban; <y> = j.

3. A hettita nagykirály tradicionális önmegjelölése, szó szerint ’az én Napom’.

4. A Hettita Birodalom egykorú ön- és külső elnevezése.

5. A Pihassassi Viharisten II. Muwattalli előttről nem ismert, eredete bizonytalan. Neve – amely végső soron a

luvi piha- ’villám’ szóból van képezve –, egyik attribútumára utalva kb. ’a villámok urá’-t jelenti, II.

Muwattalli személyes védőistenének tette meg (Singer 1996, 185-189.). Az istenség túlélte a Hettita

Birodalom dezintegrációját, és előképül szolgált a görög mitológia Pégasos alakjához (Hutter 1995).

6. II. Mursili, ur. a 14. század utolsó negyedében.

7. Bár ezen uralkodó azonosítása vitatott, itt valószínűleg I. Hattusiliról (eredeti nevén Labarná- ról, ur. 17.

század második fele / 16. század közepe), a Hettita Birodalom megalapítójáról van szó (vö. de Martino 1996,

33-34.; Simon 2006b, 318.; mindkettő a korábbi irodalommal).

8. Szó szerint ’apáim apja’.

9. B I 3: az Arzawa-országokat. Arzawa – némiképp leegyszerűsítve – Nyugat-Kis-Ázsia hettita neve, több

régiót foglalt magában, a Seha folyó országát és Appawiyát, Mirat és Kuwaliyát, Hapallát és – olykor –

Wilusát (innen a B I 3 megfogalmazása), amelyek élére hódítása után

I. Mursili külön-külön vazallus uralkodókat állított, lásd 4. Arzawa történetéhez összefogla- lólag lásd

Heinhold-Krahmer 1977 és Bryce 2003, 35-93.

1. A C1 szöveg kézirata sporadikusan (I 6 és I 10) -ussa-val írja a város nevét, ennek oka tisztázatlan, vö. Simon

2006a, 158., irodalommal.

2. Amnon 2004, 59-60. meggyőzően érvel amellett, hogy az „elszakadást” a lehető legenyhébben kell

értelmezni.

3. Minthogy a hettita szóhasználat (taksul-) szerződést is implikál, felvetődik a kérdés, ki(k) köthetett/köthettek

Muwattalli előtt Wilusával szerződés(eke)t. Altman 2004, 61-65. amellett érvel, hogy csak az említett

Labarna jöhet szóba.

4. Általános felfogás szerint (pl. Klengel 1999, 107.; Bryce 2003, 48-50.; Altman 2004) itt I/II. Tudhaliyának

(ur. kb. Kr. e. 1400 k.) a nyugat-kis-ázsiai ún. Ássuwa-koalíció elleni hadjáratáról van szó, melynek mind

Wilusa, mind Taru(w)isa tagja volt, s azt, hogy Muwattalli a valóságtól eltérően tünteti fel Wilusa szerepét,

azzal szokás magyarázni, hogy a hettita szerződések történeti preambulumai az aktuálpolitikai érdekeknek

megfelelően lettek megformálva. Ugyanakkor de Martino 1996, 34-35. arra hívja fel a figyelmet, hogy



SZERZŐDÉS


ellentmondásmentesen magyarázható a szöveghely, ha az az Arzawával folyamatosan konfliktusban álló III.

Tudha- liyára (az előbbi unokája, ur. Kr. e. 14. század első fele) vonatkozik.

5. I. Suppiluliuma (III. Tudhaliya fia), ur. kb. a 14. század közepén.

6. B I 20: Gyakorta küldött követeket.

7. Itt II. Mursili Arzawa elleni hadjáratáról van szó, amely során meghódította, majd felosztotta Arzawát, és a

„függetlenített” részkirályságok élére vazallus uralkodókat állított.

8. Saját kiegészítési javaslat. Többé nem volt ugyanis királya Arzawának, csak az „önállósított” régióknak.

9. A hettita uralkodó halálára használt képes kifejezés. A hettita nagykirályokat ugyanis életükben – IV.

Tudhaliyát leszámítva – nem tisztelték istenként, ám haláluk után igen.

10. Nyugat-kis-ázsiai régió.

11. Azaz „halálod napja”.

12. Beckman 1999, 88. javaslata.

13. Saját javaslat.

14. A hassa-, hanzassa- kifejezés jelentése ’minden ivadék’, a katta-val együtt ’minden nemzedéken át’, vö.

Kloekhorst 2008, 323-324.

15. A hadjáratok megindítása előtt az uralkodó jóslatot kért.

16. A kuriwana- vagy kuirwana- egy közelebbről tisztázatlan, speciális vazallusi szerződés, vö. Beckman

2003, 763.

17. C2 I 19: tartozol.

18. C2 I 22: űzni fognak szüntelen.

19. A III 5 – valószínűleg véletlenül – kihagyja.

20. A kifejezés jelentése ismeretlen, vö. HW2 s. v. harpu- és CHD s. v. sarupa-.

21. Írnoki hiba, a név helyesen: Manapa-Tarhunta, lásd már Heinhold-Krahmer 1977, 154-157.

22. De nem vér szerint. Az előző uralkodó, Mashuiluwa és a hettita hercegnő házassága gyermektelen

maradt, így adoptálták Mashuiluwa unokaöccsét.

23. Ez a paragrafus hiányzik a B kéziratból.

24. Homályos értelmű mondat.

25. A hettita nagykirály egyik titulusa, amely a birodalom megalapítóinak személynevéből vált címmé.

26. A Hettita Birodalom összes istenét jelentő hettita kifejezés.

27. Az esküistenek listájának többé-kevésbé kötött szerkezete van (Schwemer 2006, 243-253.): a lista az

Ég Napistenével, az Arinnai Napistennővel, az Ég, illetve Hatti Viharistenével nyit (21), őket követik a

fontosabb városok viharistenei (21); majd a védőistenek, Aya és a Sauskák (22), utánuk a hadistenek (22),

adott esetben alvilági istenek, majd az általánosabb istenek: hegylakók, steppelakók, az ég, a föld, a hegyek, a

folyók és az ún. Ősi Istenek (23-24). A most következő istenekhez lásd Haas 1994 és van Gessel 1998-2001

vonatkozó részeit.

28. Utóbbi kettő a Viharisten bikái, akik a szekerét húzzák. Sapinuwa Viharistene lehet, hogy Kummanni

Viharistene, lásd Miller 2008, 12012.

29. A Viharisten kísérői. A Hazzi-hegy a szír-török határon álló Casius (Dzsabal al-’Aqrac).



SZERZŐDÉS


30. A vadásztarisznya (kursa-) az uralmat biztosító bőség és termékenység egyik jelképe (Haas 1978 és

Bremmer 2006 szerint az aranygyapjú előképe), azonosításához vö. Güterbock 1989.

31. Utóbbi kettő Sauska szolgálólányai.

32. Csak a KBo L 47 kéziratban.

33. Vö. HW2 s. v. hapiri- és CHD s. v. lulah(h)i-

34. A szöveg egyik legvitatottabb pontja ezen isten kiléte: az isten-determinatívum és az ap szótag között

egy jelentékenyebb (legalább ötjelnyi) rész kitörött, amely egy másik isten nevét vagy az ]appaliunas név

elejét tartalmazta. Bár a szövegkiadás az ap jel előtt egy ún. Winkel- haken-jel alsó részét adja meg, a

tábláról készült fotográfia alapján Sommer 1937, 181-182.

egy függőleges ékjel alsó részét, illetve középső részénél egy kis egyenetlenséget tapasztalt, ami alapján a

kitörés végén az a, za, ya, kar, nap olvasatú jelek jöhetnek számításba. Vagyis csak az egyik lehetőség az, hogy

Áppaliunasnak olvassuk az egyébként csak itt adatolt nevet (ha egyáltalán az a név első jele). Így bármily

csábító is, hogy az ismeretlen eredetű, a mykénéi korban nem adatolt Apollón isten (<*Apéljön) előképét lássuk

benne, mint azt a kutatás kezdete óta feltételezik (legutóbb Beekes 2003 és Brown 2004, mindkettő

kutatástörténettel is), s ezzel azt is megmagyaráznánk, hogy Apollón az Iliasban miért a trójaiak védőistene,

mindez hipotetikus. Emlékeztetni kell arra is, hogy Apollónnak van sok más, egyképpen bizonytalan

etimológiája is (vö. legújabban Rosóí 2007, kutatástörténettel).

1. A KASKAL.KUR ezen jelentéséhez lásd Gordon 1967. Feltételezhető trójai azonosításához vö. Korfmann-

Frank-Mangini 2006.

2. Azaz a föld színéről. Bár a ’Sötét Föld’ fogalma először csak az ún. Ősi Istenek (lásd 23.) lakhelyét jelölte,

ahová mágiával száműzni és/vagy elzárni lehetett a gonoszt, az általános ’a föld színe’ jelentés is hamar

megjelent. Részletesen lásd Oettinger 1989-1990.

3. C2 IV 19-21 „második táblája”.

4. Még a rendkívül kevés kételkedő kutató egy része is elismeri, hogy Wilusát a hettita források alapján csak

Északnyugat-Kis-Ázsiába lehet lokalizálni (Haider 1997, Heinhold-Krahmer 2004), a földrajzi problémákhoz

lásd még Easton et al. 2002, 94-100.; magyarul Simon 2004, 24-25. Minden, a hettita írásbeliségben

megemlített földrajzi név (így a továbbiakban említendők is) összes szöveghelye és lokalizációs kísérlete

megtalálható del Monte-Tischler 1978 és del Monte 1992 s. vv. kézikönyveiben.

5. A kutatásban többször felmerült, hogy a hieroglif luvi ANKARA felirat Tara/i-wa/i-zi/a (RE- GIO) helyneve

e település lenne, de ez téves. A kérdéskör elemzéséhez lásd Simon 2009.

6. Igen tanulságosak a két irányzat „összecsapásai”: Easton et al. 2002, ellenük Hertel-Kolb 2003; Kolb 2004,

ellene Jablonka-Rose 2004; Hertel 2002, ellene Jablonka 2002.

S. Zs.

1. Hivatkozások

Altman, Amnon: Did Wilusa Ever Defect from Hatti? Some Notes on the Prologue of the Alak- sandu Treaty

(CTH 76). AoF, 31, 2004, 57-65.

Beckman, Gary: Hittite Diplomatic Texts. Atlanta, 19992.

Beckman, Gary: International Law in the Second Millennium: Late Bronze Age. In: Raymond West- brook

(ed.): A History of Ancient Near Eastern Law I. HdO 72/1. Leiden-Boston, 2003, 753-774.

Beekes, Robert S. P.: The Origin of Apollo. JANER, 3, 2003, 1-21.

Bremmer, Jan N.: The Myth of the Golden Fleece. JANER, 6, 2006, 9-38.

Brown, Edwin L.: In Search of Anatolian Apollo. In: Anne P. Charpin (ed.): Charis. Essays in Ho- nor of Sara

A. Immerwahr. Princeton, 2004, 253-267.



SZERZŐDÉS


Bryce, Trevor: History. In: H. Craig Melchert (ed.): The Luwians. HdO 68. Leiden-Boston, 2003, 27-127.

Bryce, Trevor: The Trojans and their Neighbours. London – New York, 2006.

de Martino, Stefano: LAnatolia occidentale nel Medio Regno ittita. Eothen 5. Firenze, 1996.

del Monte, Giuseppe F.: Supplement. RGTC 6/2. Wiesbaden, 1992.

del Monte, Giuseppe F. – Tischler, Johann: Die Orts- und Gewassernamen der hethitischen Texte. RGTC 6.

Wiesbaden, 1978.

Din^ol, Belkis: Über die Probleme der absoluten Datierung der Herrschaftsperioden der hethitischen Könige

nach den philologischen und glyptischen Belegen. In: Dirk Paul Mielke -

Ulf-Dietrich Schoop – Jürgen Seeher (Hg.): Strukturierung und Datierung in der hethitischen Archaologie.

Voraussetzungen – Probleme – Neue Ansatze. Internationaler Workshop, Istan- bul, 26-27. November 2004.

BYZAS 4. ístanbul, 2006, 19-32.

Easton, Donald F. et al.: Troy in recent perspective. AnSt, 52, 2002, 75-109.

Friedrich, Johannes: Staatsvertrage des Hatti-Reiches in hethitischer Sprache II. MVAeG 34. Leip- zig, 1930.

van Gessel, Ben H. L.: Onomasticon of the Hittite Pantheon 1-3. HdO 33. Leiden – New York – Köln, 1998-

2001.

Gordon, Edmund I.: The Meaning of the Ideogram dKASKAL.KUR = „Underground Water- Course” and Its

Significance for Bronze Age Historical Geography. JCS, 21, 1967, 70-78.

Groddek, Detlev: Hethitische Texte in Transkription, KBo 50. DBH 28. Wiesbaden, 2008.

Güterbock, Hans G.: Hittite kursa „Hunting Bag”. In: Albert Leonard – Bruce Bryer Williams (eds.): Essays in

Ancient Civilization Presented to Helene J. Kantor. Chicago, 1989, 113-123.

Haas, Volkert: Medea und Jason im Lichte hethitischer Quellen. Acta Antiqua, 26, 1978, 241-253.

Haas, Volkert: Geschichte der hethitischen Religion. HdO 15. Leiden – Köln – New York, 1994.

Haider, Peter W.: Troia zwischen Hethitern, Mykenern und Mysern. Besitzt der Troianische Krieg einen

historischen Hintergrund? In: Hannes D. Galter (Hg.): Troia. Mythen und Archaologie. Graz, 1997, 97-140.

Haider, Peter W.: Westkleinasien nach agyptischen Quellen des Neuen Reiches. In: Ulf 2003, 174-192.

Hajnal, Ivo: Troia aus sprachwissenschaftlicher Sicht. Die Struktur einer Argumentation. IBS 109. Innsbruck,

2003.

Hawkins, John David: Tarkasnawa, King of Mira. „Tarkondemos”, Bogazköy Sealings and Kara- bel. AnSt, 48,

1998, 1-31.

Heinhold-Krahmer, Susanne: Arzawa. Untersuchungen zu seiner Geschichte nach den hethitischen Quellen.

TdH 8. Heidelberg, 1977.

Heinhold-Krahmer, Susanne: Ist die Identitat von Ilios mit Wilusa endgültig erwiesen? SMEA, 46, 2004, 29-57.

Hertel, Dieter: Troia. Archaologie, Geschichte, Mythos. München, 20022.

Hertel, Dieter – Kolb, Frank: Troy in clearer perspective. AnSt, 53, 2003, 71-88.

Hoffner, Harry A. – Melchert, H. Craig: A Grammar of the Hittite Language 1. A Reference Gram- mar. LANE

1/1. Winona Lake, 2008.

Hutter, Manfred: Der luwische Wettergott pihassassi und der griechische Pegasos. In: Michaela Ofitsch –

Christian Zinko (Hg.): Studia Onomastica et Indogermanica. Festschrift für Fritz Lochner von Hüttenbach zum

65. Geburtstag. Graz, 1995, 79-97.



SZERZŐDÉS


Jablonka, Peter: Troia – Geschichte, Archaologie, Mythos und Polemik. Zu einem Buch von Die- ter Hertel. In:

Rüstem Aslan et al. (Hg.): Mauerschau. Festschrift für Manfred Korfmann 1. Greiner, 2002, 259-273.

Jablonka, Peter – Rose, Brian C.: Late Bronze Age Troy: A response to Frank Kolb. AJA, 108, 2004, 615-630.

Klengel, Horst: Geschichte des hethitischen Reiches. HdO 34. Leiden, 1999.

Kloekhorst, Alwin: Etymological Dictionary of the Hittite Inherited Lexicon. Leiden, 2008.

Kolb, Frank: Troy VI: A Trading Center and Commercial City? AJA, 108, 2004, 577-613.

Korfmann, Manfred O. (Hg.): Troia. Archaologie eines Siedlungshügels und seiner Landschaft. Mainz am

Rhein, 2006.

Korfmann, Manfred O. – Frank, Norbert – Mangini, Augusto: Eingang in die Unterwelt – Die Höhle von Troia

und ihre Datierung. In: Korfmann 2006, 337-342.

Kosak, Silvin: Konkordanz der hethitischen Keilschrifttafeln. Mainz, 2002-. www.hethport.uni-

wuerzburg.de/hetkonk/

Latacz, Joachim: Troia und Homer. Der Wegzur Lösung eines alten Ratsels. München-Berlin, 20055. Miller,

Jared L.: Keilschrifttexte aus Bogazköy 50. Texte historischen Inhalts. Berlin, 2006.

Miller, Jared L.: Joins and Duplicates among the Bogazköy Tablets (11-20). ZA, 97, 2007, 125-132. Miller,

Jared L.: Joins and Duplicates among the Bogazköy Tablets (31-45). ZA, 98, 2008, 117-137. Oettinger, Norbert:

Die ’dunkle Erde’ im Hethitischen und Griechischen. WO, 20-21, 19891990, 83-98.

Otten, Heinrich: Zusatzliche Lesungen zum Alaksandu-Vertrag. MIO, 5, 1957, 26-30.

Rosóí, Rafaí: Die Herkunft des Gottesnamens Apollon. Glotta, 83, 2007, 222-242. Roszkowska-Mutschler,

Hanna: Hethitische Texte in Transkription, KBo 45. DBH 16. Wiesbaden,

2005.

Schwemer, Daniel: Das hethitische Reichspantheon. Überlegungen zu Struktur und Genese. In: Reinhard Gregor

Kartz – Hermann Spieckermann (Hg.): Götterbilder, Gottesbilder, Weltbil- der I. Polytheismus und

Monotheismus in der Welt der Antike. Ágypten, Mesopotamien, Per- sien, Kleinasien, Syrien, Palastina.

Tübingen, 2006, 241-265.

Simon Zsolt: Trója, azaz Wilusa. Az Íliász történeti hátteréről. Ókor, 3/3, 2004, 22-31.

Simon Zsolt: [Hajnal 2003a]. Acta Antiqua, 45, 2005, 476-479.

Simon Zsolt: Milyen nyelven beszéltek Trója VI. városában, azaz Wilusában? In: Gárgyán Gabriella –

Sinkovics Balázs (szerk.): LingDok 5. Nyelvész-doktoranduszok dolgozatai. Szeged,

1. 155-179. (Simon 2006a.)

Simon Zsolt: [H. Craig Melchert (ed.): The Luwians.]. Acta Antiqua, 46, 2006, 313-322. (Simon 2006b.)

Simon Zsolt: Die ANKARA-Silberschale und das Ende des hethitischen Reiches. ZA, 99, 2009, 247-269.

Simon Zsolt: Hettita királylista. Ókor, 9/1, 2010, 66-69.

Singer, Itamar: Muwatallis Prayer to the Assembly of the Gods Through the Storm-God of Light- ning (CTH

381). Atlanta, 1996.

Sommer, Ferdinand: Ahhijava und kein Ende? IF, 55, 1937, 169-297.

Starke, Frank: Troia im Kontext des historisch-politischen und sprachlichen Umfeldes Kleinasiens im 2.

Jahrtausend. Studia Troica, 7, 1997, 447-487.

Ulf, Christoph (Hg.): Der neue Streit um Troia. Eine Bilanz. München, 2003.



SZERZŐDÉS


Wood, Michael: A trójai háború nyomában. A legenda mélyreható történelmi elemzése. Budapest, 2006.

Yakubovich, Ilya: Sociolingustics of the Luvian Language. Leiden-Boston, 2009.

S. Zs.


5. fejezet - 3. A LINEÁRIS B

1. BRONZGAZDÁLKODÁS PYLOSBAN

A Jn-táblák kovácsokat és a nekik juttatott bronzot jegyzik fel. Csak a kovácsok egy része kap feldolgozni való

nyersanyagot (ta-ra-si-ja), mások az a-ta-ra-si-jo („nyersanyag-nélküliek”) kategóriájába tartoznak. A táblákon

említett bronzmennyiség kb. 600 kg, amit szembeállíthatunk a

Ja 749 összegzőtáblán említett 1046 kg-mal. Ebből arra következtethetünk, hogy az ide tartozó tábláknak

mintegy kétharmada maradt meg. Ha a kovácsok számát ennek megfelelő arányban emeljük, nagyjából 400

chalkeus („kovács”) jelenlétével számolhatunk. Az egy főre eső csekély bronzjuttatás és a Jn 829 tábla

beszolgáltatása bronzhiányra mutat, ami valószínűleg összefügg a Pylost fenyegető ellenséges támadással.

A. Bronz A-ke-re-wa-ban PY Jn 310, DOCS 253; DOCS2 510.

A-ke-re-wa-ban nyersanyagban részesülő kovácsok:

Thisbaios:1,5 kg bronzQuestawón:1,5kg bronz

Aisónios:1,5 kg bronzTamieus:1,5kg bronz

Eurówotas:1,5 kg bronzEudónos:1,5kg bronz

5. Pluteus:1,5 kg bronzWi-du-wa-ko:1,5kg bronz

üres

És ennyi kovács van nyersanyag nélkül:

Panguósios, Ke-we-to, Wadielus Petalos

üres

És ennyi rabszolga: a Ke-we-to-éi, Iwachaséi Panguósioséi, Pluteséi üres

Az úrnő nyersanyagban részesülő kovácsai:

1. Imadijo:2 kg bronzTu-ke-ne-u3kgbronz

[]:3 kg bronzIwachas3kgbronz

[] nyersanyag nélkül: Pu2-[...]-ja-ko

A. Bronz A-ka-si-jo-ne-ben PY Jn 389, DOCS 254; DOCS2 510.

A-ka-si-jo-ne-ben nyersanyagban részesülő kovácsok:

Philamenos 3 kg bronz; ma-u-ti-jo 3 kg bronz; e-do-mo-ne-u 3 kg bronz Klawiskos1,5kgbronzPiweriatas1,5

kgbronz

sa-mu?-ta-jo1,5kgbronzwa-u-do-no1,5 kg bronz

ka-ra-pa-so1,5kgbronzPthakeus1,5kgbronz

Moleus1,5kgbronzti-ta[.]-wo1,5 kg[...]

És ennyi bronzot osztottak ki közöttük mind: 6 kg.

Ennyi bronz (összesen): 27 kg.

üres

3. A LINEÁRIS B


11. És ennyi kovács van nyersanyag nélkül:

Terthreus, Pamphaios, Philowergos, Hanumenos Xouthos.

A. Bronzösszegzés PY Jn 749; DOCS 256.

Ennyi (bronz) összesen: 1046 kg.

D. Bronzbeszolgáltatás

PY Jn 829 részlet; DOCS 257; DOCS2 510-3. A dokumentum nyilvánvalóan összefüggésben áll a rendkívüli

helyzettel: bronzbeszolgáltatást vesz számba hajók és fegyverek készítéséhez. (Más értelmezés szerint nem

hajókról, hanem templomról van szó [a ka-ko na-wi-jo kifejezés ezt is jelentheti], s a dokumentum a

szentélyekben található, kultikus célra felajánlott bronz begyűjtését jegyzi fel.) A tábla 1-2. sora magasrangú

pylosi tisztségviselőket sorol fel, pontos értelmezésük tekintetében nincs egyetértés.

Így szolgáltatnak be a falufőnökök és a du-ma-k,

az alfőnökök, a kulcstartók és a füge- és gyümölcsfelügyelők (?)

bronzot a hajókhoz, a nyíl- és a lándzsahegyekhez

pi-*82afalufőnök2kg bronzazalfőnök750gbronz

me-ta-paafalufőnök 2 kgbronzaz alfőnök 750 g bronz

pe-to-noafalufőnök 2 kgbronzaz alfőnök 750 g bronz

stb.

1. FÖLDBIRTOKLÁS ÉS FÖLDBÉRLET

A mykénéiek a földterület nagyságát vetőmagban mérték. Ez a gyakorlat jól ismert az ókor más korszakaiból is,

s egyes földközi-tengeri területeken a legutóbbi időkig fennmaradt. A legnagyobb itt említett

vetőmagmennyiség 2880 liter (a király temenosa), a legkisebb 1,6 liter (alighanem csak egy gyümölcsöskert

területe). Alapvetőleg két földtípust különböztetünk meg: a ko-to-na ki-ti-me- na-t és a ko-to-na ke-ke-me-na-t.

A ko-to-na a későbbi görög ktoina előzménye, földdarabot jelent; a ki-ti-me-na földeket részben a nagyobb

földbirtokosok birtokolják saját jogukon, részben bérlőik, itt tehát jogosan beszélhetünk „magánbirtokáról. A

ke-ke-me-na földek (etimológiája szerint e szó eredetileg elhagyott’, ’felosztásból kimaradt’ jelentésű lehetett) a

da-mo (a későbbi damos/démos ’nép, közösség’) birtokában vannak, s a helyi közösségre utalnak.

A. Földtulajdon Sphagianésban

Sphagianés a palota közelében feküdt, csak az itt elterülő földekről ismerünk egy teljesnek mondható

földjegyzéket. Ezt kettős szerkesztésben készítették el: előbb kis „pálmalevél alakú” agyagtáblán előzetesen

rögzítették a beérkező adatokat (l. b), majd ezeket nagyobb („lap alakú”) táblákon egyesítették (l. a). 13

előkészítő táblát foglaltak össze 4 nagyobb táblára, valamennyi a magánbirtokosok és bérlőik földjét vette

számba.

a. A „nagy kataszter”: PY En 609; DOCS 114; DOCS2 443-450. E tábla a 4 összegző dokumentum közül az

első: erre utal az 1-2. sor. A telestas-ok itt mint földbirtokosok jelennek meg: szerepüket sokan a feudális

európai társadalom „bárói”-val vetik egybe. Az „isten rabszolgái/-női” aligha valódi rabszolgák, inkább

valamilyen kultikus funkcióra kell gondolnunk.

Ennyi Sphagianéshoz tartozó földbirtok van: 40.

És ennyien vannak a telestas-ok rajta: 14 férfi.

Warnataios magánbirtoka, ennyi vetőmag: 242 l búza.

És így bírnak (földet) a bérlők Warnataios földbirtokából:

3. A LINEÁRIS B


5. Atuchos, a király építőmestere bír egy bérletet, ennyi vetőmag 2 l búza, i-ni-ja, az isten rabszolganője bír egy

bérletet, ennyi vetőmag 32 l búza, e-*65-to, az isten rabszolgája bír egy bérletet, ennyi vetőmag 24 l búza, si-

ma, az isten rabszolganője bír egy bérletet, ennyi vetőmag 12 l búza,

üres

1. Amaruntas magánbirtoka, ennyi vetőmag: 276 l búza.

[És így bírnak földet] a bérlők Warnataios földbirtokából:

[so-u-ro, az is]ten rabszolgája bír egy bérletet, ennyi vetőmag 6 l búza,

[e-do-mo-ne-u, az is]ten rabszolgája bír egy bérletet, ennyi vetőmag 12 l búza,

[e-sa-ro, az isten rab]szolgája bír egy bérletet, ennyi vetőmag 6 l búza,

1. [Warnataios a telestas b]ír egy bérletet, ennyi vetőmag 12 l búza,

[e-ra-ta-ra, a Pakijanei papnő rabszolganője] bír egy bérletet, ennyi vetőmag 12 l búza, [po-se-re-ja, az isten

rabszolganője b]ír egy bérletet, ennyi vetőmag 18 l búza, [Sphagianes papnője b]ír egy bérletet, ennyi vetőmag

36 l búza.

a. A „nagy kataszter” egyes lapjai: PY Eo 211; DOCS 118; DOCS2 443-450.

Warnataios magánbirtoka, 242 l búza

Atuchos az építőmester, és bír egy bérletet Warnata[iostól]: 2 l gabona, i-ni-ja az isten rabszolganője, és bír egy

bérletet Warnata[iostól]: [32] l búza, e-*65-to az isten rabszolgája, és bír egy bérletet Warnata[iostól] [24] l

búza,

5. si-ma az isten rabszolgája, és bír egy bérletet Warnataiostól 12 l búza,

A. Közösségi földek

PY Ep 704; DOCS 135; DOCS2 448.

Opetereu qejomeno közösségi földet birtokol, ennyi vetőmag: 300 l búza,

Huamia, az isten rabszolganője bír egy bérletet, a papnő tiszteletajándékát, ennyi vetőmag: 18 l búza,

Erita, a papnő bír egy bérletet a néptől a közösségi földből, ennyi vetőmag: 48 l búza,

A ki-ri-te-wi-ja (-asszonyok) bérletet bírnak a néptől a közösségi földből, ennyi vetőmag: 228 l búza,

5. Erita, a papnő bírja (a bérletet), és azt állítja, hogy ez istene tulajdona, a nép viszont azt állítja, hogy ő (csak)

bérli ezt a közösségi földből, ennyi vetőmag: 468 l búza. Karpathia, a kulcshordozó két (?) közösségi

földdarabot birtokol; bár szolgáltatásra van kötelezve mindkettő után, ezt nem teljesíti, ennyi vetőmag: [...]

búza.

Nem tudjuk, hogy opetereu qejomeno (1. sor) kettős tulajdonnév-e, vagy név és rangmegjelölés kombinációja.

A ki-ri-te-wi-ja megjelölés (mely más pylosi és knóssosi táblákon is előfordul) feltehetőleg valamilyen kultikus

testületre utal. Az 5. sorban említett Erita papnő vitás földügyletéről érdemes idézni az előkészítő dokumentum

szövegét (Eb 297): „A papnő bírja ezt, és azt állítja, hogy az istenség tulajdona, de a föld birtokosai (azt állítják),

hogy a papnő (csak) bérli a közösségi földből: 474 l búza.” A legfontosabb eltérés a két megfogalmazás között

az, hogy az utóbbi táblán a „nép” helyett a „föld birtokosai” kifejezést találjuk. Karpathiát az előkészítő táblán

(Eb 32) mint „kulcshordozó papnőt” említik.

A. Egyedi földbirtokok

PY Ea 817; 782; 800; 23; 825; DOCS 108-112; DOCS2 446. E kisebb, elszigetelt táblák földbirtoklásai a

birtokosok és bérlőik foglalkozása miatt figyelemre méltók.

Ea 817:

3. A LINEÁRIS B


Mologuros ’pásztor’ magánbirtoka 374 l búza Ea 782:

Lugros, a fővezér szolgája bír egy bérletet Mologuros pásztor birtokából 12 l búza Ea 800:

Krétheus bír egy bérletet Mologuros pásztortól 240 l búza Ea 23:

Koldos ’pásztor’ magánbirtoka 174 l búza Ea 825:

Thalamatas bír egy bérletet Koldos pásztortól 12 l búza

A 817. és a 23. táblán a „pásztor” szó utólag van beszúrva a szövegbe, figyelmen kívül hagyva a mondat

szintaxisát. Feltehető, hogy a pásztorok földjüket valamilyen szolgálat fejében kapták.

1. NYÁJAK, GYAPJÚ TEXTILIPAR

Fontos szerepet töltött be a mykénéi gazdaságban az állattartás: nemcsak a nyájakat számba vevő táblákon

találkozunk a juhász, gulyás, kecskepásztor említésével. Lovakról ritkán esik szó, akkor is a harcikocsikkal

kapcsolatban, az ökröket igavonó állatnak használták (a táblák még az állatok nevét is megőrizték: Tarka,

Fekete, Keselábú, Borszínű, Fakó), de egy hosszú pylosi dokumentum cserzett bőröket, egy másik tábla bőrből

készült lószerszámokat jegyez fel; említik a disznótartást; szarvasról, feltehetőleg elejtett vadakról is szó van

egy-két táblán. Legjelentősebb azonban a juhtenyésztés volt: a knóssosi táblák tanúsága szerint Kréta szigetén

csaknem 100 000 birkát legeltettek. Mintegy 800 tábla foglalkozik a nyájakkal, más táblacsoportok a tőlük nyert

gyapjúval és az abból készült ruhákkal.

A. Knóssosi birkanyájak

A táblák „pálmalevél” alakúak. Először nagyobb jelekkel a pásztor nevét írták le, majd a tábla jobb oldalát

vízszintes vonallal kettéosztották: a felső részen a palota ellenőrének a neve (rendszerint birtokos esetben) és az

állatok száma áll, alulra a helynév került. Ugyanazokat a nyájakat különböző szempontok szerint többször is

számba vették. A Da-Dg táblákon a többnyire kerek százasával (vagy legalábbis kerek számmal) feljegyzett

állatokat nemük szerint (kos, anyajuh), továbbá mint régieket, hiányzókat vagy előző évieket osztályozták, a Dk

táblákon ezzel szemben az állatok számán kívül a tőlük elvárható, illetve a hiányzó gyapjúmennyiséget

regisztrálták. 1 gyapjúegység kb. 3 kg gyapjút jelent, e táblákon 4 állatra esik 1 egység. Ismét más szempont

érdekelte az írnokokat a Dl sorozatban: itt előbb a nőstényállatokat jegyezték fel, majd utána a hímeket (ezekhez

a „ki” szótagot írták hozzá), arányuk 1 : 1 (mindkétfajta állatból hiányozhat bizonyos mennyiség); végül itt is

szerepel gyapjúmennyiség, de az előző csoporténál csekélyebb arányban: 1 : 10. Feltehető, hogy itt

anyaállatokról és mindegyiknek egy-egy kicsinyéről van szó: a gyakorlat azt mutatja, hogy az anyaállatok

lényegesen kevesebb gyapjút adnak. A Dn táblákon két-két helynévvel találkozunk, a Do jelűek pedig

tenyészállatokról szólnak, az idei és tavalyi szaporulatot jegyzik fel.

a. A Da-Dg táblák: KN Da 1195; 1221; Db 1105; 1232; Dc 1129; Dd 1171; DOCS 64-67; DOCS2 434. Da

1195:

kos 100

A-ke-e-to (nyája): Ra-su-to-ban.

Da 1221:

kos 200

Aithalowens (nyája): Pa3-ko-we-ban [

Db 1105:

kos 52anyajuh 28

Ai-ku-pi-ti-jo (nyája): Su-ri-mo-ban.

Db 1232:

kos 23anyajuh 27

3. A LINEÁRIS B


Na-pu-ti-jo (nyája): Ti-ri-to-ban; (ellenőr) Peri-qo-to.

Dc 1129:

kos 37

Po-ro-u-te-u (nyája): Da-*22-to-ban; (ellenőr) U-ta-jo, h(iányzik) 63 kos.

Dd 1171:

kos 20 anyajuh 72 Poros (nyája): Phaistosban; ö(reg) 8 kos.

Dc 1129: A hiány jele az eredetiben o. (= o-pe-ro [ophelos]). A két összeg együtt 100.

Dd 1171: öreg’ az eredetiben pa (= pa-ra-jo [palaios]); a nyolc elöregedett állatot pótolni kellett. További

rövidítés: pe. = pe-ru-si-no-wo (perysinos) 'tavalyi’.

a. A Dk táblák: KN Dk 1065; 1072-1073; DOCS 71-72.

Dk 1065:

X kos10034kg gyapjú

Ka-da-no (nyája): Ku-ta-to-ban; h(iány) 41 kg gyapjú.

Dk 1072:


Ka-te-u (nyája): Ku-ta-to-ban; h(iány) 35 kg gyapjú.

Dk 1074:


Eruthros (nyája): Ku-ta-to-ban; h(iány) 18 kg gyapjú.

Az „X” – ellenőrzési jel. A gyapjúmennyiséget az állatok alapján számították ki, négy juhra esik 1 egység (kb. 3

kg), tehát 75 kg – 25 egység.

a. A Dl sorozat: KN Dl 943; 1061; DOCS 72-4; DOCS2 435.

Dl 943:

az úrnő tulajdona; anyajuh 90, 33 kg gyapjú

A-ko-i-da (nyája): Pa-nwa-so-ban; h(iány) ki kos 35, h(iány) 21 kg gyapjú Dl 1061:

Ennyi: Phaistosban 1368 kg birkagyapjú.

Az utóbbi ismét összegző tábla.

B. Knóssosi gyapjú és szövet

a. Az Lc táblák: KN Lc 525-6; 532 + 534; 535 + 538; DOCS 209-12; DOCS2 486. Ezek közös sajátossága,

hogy a szövettel együtt a felhasználható gyapjúmennyiséget is számba veszik. A kulcsszó a pa-we-a

(pharwea, egybevethető a Homérosból ismertpharos gyapjúból készült nagy darab szövet, palást, köpeny’

jelentésű szóval), amely mindig a különböző alakban megjelenő szövet ideogramma kíséretében található.

Az ide tartozó táblák legnagyobb részén utalás van a Kréta különböző részein foglalkoztatott nők

származására (esetleg tevékenységére) is.

Lc 525:

Se-to-i-a-ból való nők: 40 királyi típusú (nehéz) szövet3, 100 + mérték gyapjú.

3. A LINEÁRIS B


Lc 526:

Daosból való nők: 10 pe-ko-to-a. típusú (nehéz) szövet1,

14 pe-ko-to-b. típusú (nehéz) szövet2;

3 tu-na-no típusú szövet1, xx mérték gyapjú.

Lc 532 + 554:

[ ]ku-wo: 16 ko-u-ra típusú köpeny szövet1, 26 2/3 mérték gyapjú;

1 tu-na-no típusú szövet1, 3 mérték gyapjú;

4 (nehéz) szövet1, 26 mérték gyapjú.

Se-to-i-a, Daos – e helyet jelölő melléknevek, illetve az alapjukul szolgáló helynevek más táblákon is

előfordulnak. Nagyobb városokra vonatkozó táblákon további megkülönböztető megjelölések is találhatók. Az

itt számba vett nők csoportjai újra megjelennek a Ak jelű személylistákon, de leányaikkal és fiaikkal együtt.

A szövet ideogramma indexszáma a képjel alján megjelenő, 1-4 függőleges vonalkára utal. A pe-ko-to típusú

szövet mindig a TE szillabogrammal együtt jelenik meg: a felhasznált gyapjúmennyiség alapján arra

következtethetünk, hogy e szövetek súlyosabbak voltak a többinél.

a. Az Ld táblák: KN Ld 571; 573; 598 + 661; DOCS 214-5; 218; DOCS2 487. A táblák legnagyobb része

ugyanattól az írnoktól származik; közös sajátságuk, hogy a textiliák felhasználására és küllemére utaló

melléknevek fordulnak elő bennük. Legtöbbjükön a feljegyzett textilmennyiség 5 többszöröse (25, 30, 35),

feltehetően ötösével csomagolták össze őket.

Ld 571:

25 e-qe-ta típusú köpeny, fehér fonallal,

ék alakú díszítéssel (?), jobb minőségű, szövet3, 1 zsák.

Ld 573:

35 vendégajándék típusú köpeny, fehér fonallal; pirossal beszórva (?), szövet3, 1 zsák.

Az itt említett ruhaneműk legfontosabb, visszatérő minősítése (e-qe-ta és „vendégajándék”) vagy a ruha

típusára, vagy a megrendelőre utal.

1. A TÁRSADALOM TAGOZÓDÁSA

PY Er 312; Un 718; DOCS 152; 171; DOCS2 453-454; 458. A mykénéi társadalom tagozódására különösen

tanulságos két, párhuzamosan szerkesztett pylosi tábla: az egyik az állam vezetőinek földbirtokait jegyzi fel, a

másik a Poseidónnak nyújtott állatokból és mezőgazdasági terményekből álló „felajánlást” (do-so-mo, dosmos).

A földjuttatás mértéke (3 x 10, 1 x 10, 3 x 10, 6) világosan mutatja a felsorolt személyek rangja közötti

különbséget.

PY Er 312:

A királyi birtok:

ennyi vetőmag: 3600 l búza.

A Lawagetas birtoka: 1200 l búza.

A telestasoké, ennyi vetőmag: 3600 l búza;

üres

A kultuszközösség lakatlan (?) (földje): ennyi vetőmag: 720 l búza.

3. A LINEÁRIS B


PY Un 718:

Sa-ra-pe-da felajánlása Poseidónnak:

Echelawón felajánlásként az o-wi-de-ta-knak ennyit

fog adni? 480 l búza, 108 l bor, 1 bika, 10 sajt, 1 juhbőr, 6 (?), 1 méz,

a nép pedig (adni fog): 240 l búza, 72 l bor,

2 kos, 5 sajt, 4 l zsír, 1 juhbőr.

A Lawagetas ennyit fog adni:

2 kos, 72 l liszt,

24 l bor. A kultuszközösség birtoka pedig ennyit fog adni:

72 l búza, 12 l bor, 5 sajt, 14 (?) ,1 méz.

Er 312. 1. A „király” a wa-na-ka (a későbbi görög [!] anax). 3. Lawagetas: a szó elemei: a homé- rosi laos

„hadra kelt nép” + agetés „vezető”, tehát a főparancsnok. 4. A telestasokra vö. 2. A. a. (földbirtoktáblák). 6.

„Kultuszközösség”-nek a wo-ro-ji-jo-ne-jo e-re-mo szavakat fordítottuk.

Un 718: 2. A király helyén itt Echelawón neve áll, akit más táblákon is a wanaka mellett neveznek meg, talán a

trónörökösről van szó. 4. E táblán a „nép” kerül a telestások helyére, és megcserélődik a Lawagetasszal. 8. Itt a

kultuszközösség földbirtokáról esik szó.

T. I.


6. fejezet - 4. A THÉSEUSI SYNOIKISMOS

Thukydidés: A peloponnésosi háború. II 15.

Kr. e. 13-11. sz.

Mikor azonban Théseus lett a király, aki bölcsessége mellett hatalommal is rendelkezett, nemcsak egyéb téren

rendezte a terület helyzetét, hanem az egyes közösségek tanácsát és elöljáróságát is feloszlatta, s azzal, hogy

tanácsot és prytaneiont szervezett, mindnyájukat a mostani városban egyesítette, s noha mindenkit meghagyott

eddigi birtoka tulajdonában, arra kényszerítette az embereket, hogy ennek az egy városnak a polgárai legyenek.

S Athén, minthogy ettől kezdve mindenhonnan ide küldték az adót, naggyá lett, s így szállt ^éseus utódaira. S az

ő korától fogva rendezik meg az athéniak mind a mai napig az istennő tiszteletére államköltségen a Synoikia

nevű ünnepet. Korábban ugyanis még a mai Akropolis s az alatta főleg délre fekvő terület alkotta a várost. Ezt

bizonyítja, hogy magán az Akropolison található nemcsak Athéné, hanem a többi isten szentélye is... S az Akro-

polist, mivel a régi időkben ez volt a lakott terület, az athéniak ma is polisnak nevezik.

M. Gy.

Diodóros IV 61, 8-9.

Aigeus halála után Théseus örökölte a királyságot. A népen a törvények szerint uralkodott, és sokat tett hazája

megerősítésére. A legnevezetesebb, amit végbevitt, az, hogy az egyes községeket, amelyek nagyságra nézve

kicsinyek, de szám szerint sokan voltak, áttelepítette Athénbe. Ettől az időtől kezdve ti. az athéniek a város

súlya következtében öntudattal teltek el, és a görögök feletti főhatalomra törekedtek.

S. J.

Pausanias I 3, 3.

A mögötte épült csarnokot az úgynevezett tizenkét isten képe díszíti; szemben levő falára Théseus, a

Démokratia és a Démos van festve. A felirat elmondja, hogy Théseus teremtette meg Athén polgárai között a

politikai egyenlőséget. Egyébként is általánosan el van terjedve az a hagyomány, hogy Théseus a népre ruházta

a hatalmat, s ettől kezdve demokrácia volt mindaddig, amíg Peisistratos államcsínnyel tyrannosszá nem lett. Sok

más valótlanság is el van terjedve a tömeg közt, mert nem ismerik a történelmet, és igaznak hiszik, amit

gyermekkoruktól fogva hallanak a kardalokban vagy a tragédiákban. Théseusról is elbeszélik azonban, hogy ő

maga is mint király urakodott, és később Me- nestheus halála után a Théseidák a negyedik nemzedékig

uralkodók maradtak.

S. J.

Az athéni ’ttéseus alakja, talán válaszul a dór Héraklés nemzetközileg elismert jelentőségére, a Kr. e.

1. század forrásaiban, különösen pedig az athéni tragédiák színpadán, a legnagyobb, leghumanistább hőssé

nemesült, aki nagy tettein, például a Minótauros legyőzésén kívül a hozzá menekült árvák és üldözöttek

gyámola volt. A Kr. e. 4. század történelemszemléletében ’ttéseus nevéhez fűzték már a cserépszavazástól a

demokrácia megteremtéséig Athén legtöbb jelentős politikai vívmányát. Az athéni synoikismos

(összetelepülés) mondai hagyományát, amelyet a trójai háború előtti generációhoz tartozó ’ttéseus nevéhez

kötöttek, ma inkább a Kr. e. 11. századi válságos időszak régészeti leleteivel hozzák kapcsolatba. A mykénéi

kor bukása után a korábban sűrűn lakott Attika lakói a jól védhető Akropolis környékére telepedtek, Attika

többi része pedig teljesen kiürült. Ennek a valóban létező összetelepülésnek az emléke tükröződhet a

héróstörténetekben.


7. fejezet - 5. A SPÁRTAI KETTŐS KIRÁLYSÁG

Pausanias III 1, 7-1, 9.

Az ő (Aristodémos) fiainak a Proklés és Eurysthenés nevet adták, és ezek, bár ikrek voltak, egymás halálos

ellenségeivé váltak. Bár viszonyuk nagyon megromlott, mégis együtt indították el gyarmatalapításra Thérast,

Autesión fiát, anyjuk, Argeia fivérét, aki gyámjuk is volt. A telepeseket Théras az akkor Kallistének nevezett

szigetre vezette, remélve, hogy Membliaros leszármazottai önként átengedik neki a királyságot. Ezt meg is

tették, meggondolva, hogy Théras származása magára Kadmosra megy vissza, ők meg csak Memb- liaros

leszármazottai; Membliaros pedig a köznépből származó ember volt, akit Kadmos hagyott a szigeten, hogy a

telepesek vezetője legyen. Théras saját magáról nevezte el a szigetet, és a théraiak még ma is évente hérósi

áldozatot mutatnak be (enagizusin) neki mint alapítónak. Proklés és Eurysthenés véleménye megegyezett abban,

hogy hogyan kívánnak bánni Thérasszal, de azontúl szándékaik teljesen különbözőek voltak.

Még ha egyetértők lettek volna is, leszármazottaikat akkor sem mertem volna közös listába besorolni, mert

egyáltalán nem egyeznek meg életkorukban úgy, hogy az unokatestvér az unokatestvérrel, az unokatestvérek

gyermekei egymással, és a későbbi leszármazottak is egyező rendben születtek volna. Ezért tehát mindkét

családot külön tekintem végig, és nem keverem össze őket.

S.J.

Maguk a spártaiak sem tudták, hogyan alakult ki náluk a kettős királyság intézménye. Mindenesetre mindkét

királyi nemzetséget Aristodémoson keresztül Héraklésra vezették vissza. A forrás azt is mutatja, hogy Théra

szigetének dór lakosságát spártai eredetűnek vélték, noha időben Spárta alapítása nem sokkal előzte meg Théra

benépesülését.


8. fejezet - 6. VELLEIUS PATERCULUS VILÁGTÖRTÉNELMI MODELLJE

Velleius Paterculus: A római történelemről M. Vinicius consulhoz írott két könyve. I.

Kr. e. 13. sz. – Kr. e. 490

A következő időben az Asia feletti uralom az assyriusoktól, akik 1070 évig bírták, átkerült a médekhez

körülbelül ezelőtt 870 évvel.1 Csakugyan, Sardanapalust,2 királyukat, aki szétfolyt az elpuhultságtól, és hatalmas

szerencséje lett a veszte, aki harmincharmadik leszármazottja volt Ninusnak és Semiramisnak, akik Babylont

alapították, ugyanis a királyi atya utóda mindig fia lett, őt Arbaces, a medus megfosztotta birodalmától és éle-

tétől.3 E korban élt a leghíresebb görög, a lacedaemoni Lycurgus nevű, királyi származású férfi. Ő igen szigorú

és igazságos törvények és férfiakhoz leginkább illő rend szerzője volt, amiket amíg Sparta követett, igen

nagyszerűen virágzott.4 Ebben az időben, Roma város alapítása előtt hatvanöt évvel a tyrusi Elissa, akit egyesek

Didónak neveznek, megalapította Carthagót.5 Nagyjából ebben az időben Caranus, egy királyi származású

férfiú, Hercules tizenhatodik leszármazottja, Argosból elindulván elfoglalta Macedonia ki- rályságát.1 Az ő

tizenhetedik leszármazottja volt Nagy Alexander,7 aki azzal dicsekedett, hogy anyai ági származása miatt

Achilles, atyai ágon pedig Hercules az őse. [Aemilius Sura8 a római nép évkönyveiben így ír: Az assyriusok

elsőként bírták a hatalmat az ösz- szes nép fölött, utánuk a medusok, azután a persák, utánuk a macedónok.9

Azután a két macedón király, Philippus és Antiochus legyőzése révén10 – mindez nem sokkal Cartha- go

alávetése után történt11 – a legfőbb hatalom a római népre szállt. E között és Ninus- nak, az assyriusok

királyának uralkodása kezdete között, akinek először volt világhatalma, 1995 év van.]12

L. Á.

Velleius Paterculus Kr. e. 20 körül született. Katonai pályát futott be Caius Caesar, majd Tiberius mellett. Kr. u.

6-ban quaestor lett, Tiberius szinte minden hadjáratában részt vett, az ő legatusa volt. Barátja és pártfogója,

Marcus Vinicius Kr. u. 30-ban volt consul, neki ajánlotta művét, bár valószínűleg már korábban is dolgozott

rajta. Műve igazi világtörténet: a trójai háború végétől saját koráig tart. Legnagyobb értéke talán az I. könyvben

található történelemfilozófia: a történelem világuralkodó birodalmak egymást váltó sorozata.

1. Tehát Kr. e. 840 körül.

2. Ez Assur-bán-apli görög-római neve, de a legendás és a történelmi alak tettei között nincs összefüggés.

3. A történeti Assur-bán-apli Kr. e. 627-ben halt meg, Asszíria végső bukása pedig csak a Kr. e. 605-ben

lezajlott karkamisi csatához köthető.

4. Lykurgos személye és datálása igen vitatott kérdés, csakúgy, mint a régészeti és epigrafikai bizonyítékok

alapján a híres spártai szigor széles körű alkalmazása. Az ókorban azonban Spártát e tekintetben

mintaállamnak tekintették.

5. Vagyis Kr. e. 818 körül.

6. Hérodotos szerint (8. 137.) Témenos három fia, Gauanés, Aeropos és Perdikkas menekült Argosból

Makedóniába. Gauanést nevezi ’tteopompos Karanosnak.

7. Alexandros, vagyis Nagy Sándor.

8. Aemilius Surát az ókori hagyomány nem ismeri. Plinius Naturalis historiájában szerepel ugyan egy Mamilius

Sura, de ő a földművelésről írt.

9. Az asszír „világbirodalom” fogalma már a kortársaknál is létezik. Nabú-apal-uszur egy feliratában így ír:

„Assur, amely régi idők óta az egész emberiség ura”.

1

6. VELLEIUS PATERCULUS

VILÁGTÖRTÉNELMI MODELLJE


10. V. Philippos makedón királyról és III. Antiochos Seleukida uralkodóról van szó. V. Philip- post (Kr. e.

221-179) a rómaiak Kr. e. 197-ben győzték le Kynoskephalai mellett, III. Antio- chost pedig Magnésiánál

Kr. e. 190-ben. Makedónia a Kr. e. 168-as pydnai veresége után húsz évvel, Kr. e. 148-ban lett római

provincia.

11. Velleius itt a pun háborúkra, különösen a harmadikra (Kr. e. 149-146) gondolhatott. Karthágót Kr. e.

146-ban rombolták le a rómaiak.

12. Ezt a részt a 16. század vége óta mindenki betoldásnak tartja.

L. Á.


9. fejezet - 7. ITALIA ŐSLAKOSSÁGA

Dionysios Halicarnasseus I 26-30.

26, 2. Az etruszkokat egyesek Italia őslakóinak (autochthones) mondják, mások bevándoroltaknak. A nép

bennszülött volta mellett állást foglalók szerint nevüket azokról az erősségekről kapták, amelyeket az itt lakozók

küzül az elsők építettek. Mert a falakkal körülvett és tetővel ellátott épületeket az etruszkok (görögül Tyrrhénoi

vagy Tyrsénoi) ugyanúgy tyrsiseknek (tornyoknak) nevezik, mint a hellének. Úgy vélik tehát, hogy erről kapták

a nevüket, mint a kis-ázsiai mosynoikosok, akik szintén toronyszerű, magas faépületekben élnek, és ezeket (a

lakásokat) mosynéknek nevezik.

1. Azok szerint viszont, akik ideköltözötteknek mondják őket, Tyrrhénos volt a telepescsoport (apoikia)

vezetője, és az ő neve szállt át a népre. Ez (a Tyrrhénos) pedig a régebben Méioniának nevezett vidékről

származó lyd volt. ... Atysnek és Kallitheának két fia született: Lydos és Tyrrhénos. Lydos ott maradt; ő

kapta meg apjának az országát, és róla nevezték el a földet Lydiának; Tyrrhénos pedig, mint egy

telepescsoport vezetője, Italia jókora részét megszerezte, és a vele együtt hajózókat is magáról nevezte el.

Hérodotos előadása szerint Atysnak, Manés fiának a fiaiból (került ki) Tyrrhénos (telepes) csoportja, és a

méiónok átköltözése Italiába nem volt önkéntes. Azt írja ugyanis, hogy Atys uralkodása alatt szűk termés volt

Méioniában, és az emberek – a szeretett földhöz ragaszkodva – egy darabig sok mindent kigondoltak, hogy a

csapást elhárítsák, ti. csak egyik nap fogyasztottak valamennyi ételt, másnap (a nélkül) bírták ki. Mikor azonban

a baj állandósult, sorsvetéssel az egész népet kettéosztották: az egyik félnek ki kellett vándorolnia, a másik

maradt: Atys fiai közül is az egyik ide, a másik pedig oda került. Mivel Lydos csoportjának jutott a maradás

sorsa, a másik (csoport) a holmik egy részével kivándorolt; Italia nyugati partjain kötött ki, ahol az ombrikosok

(umberek) laktak, és itt maradván alapította azokat a városokat, amelyek még az ő (Hérodotos) idején is

megvoltak.

1. Megítélésem szerint tévednek mindazok, akik a tyrrhén és pelasg népet ugyanannak gondolják. Abban, hogy

egymás nevét használták, nem volt semmi csodálatos, hiszen ugyanez megesett már egyéb – akár hellén, akár

barbár népekkel is, mint például az egymáshoz közel lakó trójaiakkal és phrygekkel (legalábbis sokan egy

népnek tartották ezt a kettőt, amely legfeljebb elnevezésben, de nem természettől fogva különbözött

egymástól); és mint ahogy másutt összekeveredtek a népnevek, ez törtent Italiában is. Mert valóban volt idő,

amikor a hellének a latinokat, ombrikosokat (umbereket), ausonokat és még sok egyebet mind

tyrrhénosoknak mondották, mivel a népek lakóhelyeinek egymástól való távolsága a messzebb élők előtt

elhomályosította a pontos megkülönböztetést. Sok író Rómát is etruszk városnak vélte. Én azt hiszem, hogy e

népek neve is, életmódja is változott (közben), de hogy mind a kettő közös eredetű volna, azt már nem

hiszem. Ezt sok minden egyébbel, főleg azonban nyelvükkel bizonyíthatnám, amelyek teljességgel

különbözők és semmiféle hasonlóságot nem őriztek meg. „A krotóniak ugyanis – írja Hérodotos – a

körülöttük lakó népek közül egyikkel sem azonos nyelven beszélnek, sem a plakiaiak, egymással viszont

igen. Világos tehát, hogy máig őrzik nyelvük jellegét, amelyet magukkal hoztak, mikor ezekre a vidékekre

költöztek.” Bár elcsodálkozhatna rajta az ember, hogy a krotóniak és a Helléspontos körül lakók nyelve

hasonló – hiszen eredetileg mind a kettő pelasg (nép) –, a közvetlen közelben lakó tyrrhénekétől viszont

teljesen elütő.

2. Ennek alapján tehát én azt hiszem, hogy a tyrrhének és a pelasgok két különböző nép, és nem hiszem, hogy a

tyrrhének a lydök telepesei, mivel nem ugyanazt a nyelvet beszélik, sem azt nem mondhatjuk, hogy a

nyelvük már nem hasonló ugyan, más dolgok azonban mindmáig őrzik a közös haza (métropolis)

emlékeztető jeleit. Mert isteneik sem azok, akiket a lydök tisztelnek; törvényeik és szokásaik sem hasonlók,

hanem éppen ezek tekintetében a lydöktől még inkább különböznek, mint a pelasgoktól. Szerintem közelebb

járnak az igazsághoz azok, akik azt állítják, hogy sehonnan sem vándoroltak be, hanem őslakosok

(epichórion ethnos), mivel megállapíthatólag nagyon régi, és akár nyelvében, akár életmódját tekintve

egyetlen más nemzettel sem azonos nép. Az, hogy a hellének – akár toronyszerű lakóhelyeikről, akár

valamely uralkodójukról – így nevezték el őket, semmit sem jelent. A rómaiak ugyanezt a népet más

nevekkel jelölik, amennyiben egykori – Etruriának mondott – hazájukról etruszkoknak nevezik őket; az

istentisztelettel kapcsolatos tennivalókban való jártasságukról, amelyben kiemelkednek mások közül, most –

homályosabb névvel – tuszkoknak (Tusci), régebben – nevüket pontosan, görögösen ejtve – Thyoskooinak

(áldozatnézőknek) mondották őket. Ők Rasenna nevű vezérükről ugyanúgy nevezik magukat.

B. I.


10. fejezet - 8. KARTHÁGÓ ALAPÍTÁSA

Iustinus: Világkrónika. XVIII 4-5.

Kr. e. 814

1. A tyrusiak . takarékosságuk és jövedelmező munkájuk révén hamarosan megerősödtek... Afrikába küldték

ifjúságukat, mivel vagyonban és emberekben is bővelkedtek, akik ott megalapították Uticát. Eközben

azonban Tyrusban meghalt Mutto király, aki fiát, Pygmaliont meg leányát, Elissát, egy gyönyörű szépségű

hajadont jelölte ki örököséül. De a nép a még gyermek Pygmalionra bízta a királyságot, Elissa pedig

hozzáment anyja fiútestvéréhez, Acherbashoz, Hercules (Melkart) papjához, amely mindjárt a király utáni

második tisztségnek számított. Ennek az Acherbasnak nagy, de titkolt vagyona volt, és aranyát a királytól

való félelme miatt nem a házában tartotta, hanem elásta a földbe. Bár az emberek nem tudták, a szóbeszéd

mégis fecsegett róla. E szóbeszédtől feltüzelve Pygmalion megfeledkezett az emberies érzésről, és

nagybátyját, aki egyben sógora is volt, tekintet nélkül a kegyeletre, megölte. Elissa e gonosztett miatt hosszú

ideig ellenszenvvel viseltetett testvére iránt; végre azonban gyűlöletét eltitkolja, nézését is szelíddé

változtatja, és titokban szökést tervez. Néhány főembert is szövetségbe von, akiről úgy gondolta, hogy

hasonló gyűlölettel viseltetnek a király iránt, s ugyanúgy szökni kívánnak... Csatlakozik hozzá a senatorok

egy csoportja is, akik már felkészültek erre az éjszakára, és miután visszaszerezték Hercules szent tárgyait –

akinek Acherbas a papja volt –, száműzetésben keresnek maguknak hazát.

2. . Elissa eljutott Afrika egyik öblébe, és ott a vidék lakosait, akik örültek az idegenek megérkezésének és a

velük folytatott cserekereskedésnek, arra ösztönzi, hogy kössenek vele barátságot. Azután megvásárolt tőlük

egy akkora területet, amennyit egy ökör bőrével be lehet fedni, hogy ott a hosszú hajózástól kifáradt társait

felüdíthesse, amíg tovább nem utazik. Ám a bőrt igen vékony szíjakra hasogatja, s ily módon nagyobb

területet foglalt el, mint amekkorát kért. Ezért ennek a helynek utóbb Byrsa (lenyúzott bőr) lett a neve.

Azután összegyülekeztek a szomszédos vidék lakói, akik haszon reményében sok minden eladnivalót hoztak

az ott tanyát vert idegeneknek, és az emberek sokasága folytán afféle település keletkezett belőlük. Mint

vérrokonaiknak az uticaiak követei is elhozták nekik ajándékaikat, és arra buzdították őket, hogy ott

alapítsanak várost, ahol a sors lakóhelyet adott nekik. Az afrikaiakat is elfogta a vágy, hogy visszatartsák

őket. Így tehát valamennyiük egyetértésével megalapítják Karthágót, és megszabják az évi adót, amelyet

fizetniük kell a város számára átengedett földért. Amikor az első alapokat rakták le, egy ökörfejet találtak,

amely gyarapodó, de sok munkával terhelt és örökös szolgaságban élő városnak volt a jósjele. Emiatt a várost

áttelepítették egy másik helyre, ott pedig egy lófejet találtak, amely azt jelezte, hogy a nép harcias és

hatalmas lesz, s így a város számára kívánatos helyet jelölt. Az új város hírére seregekben jöttek a népek, és

rövid idő alatt mind a nép, mind a város hatalmassá növekedett.

H.J.

A Kr. u. 3. vagy 4. századi Iustinus az Augustus korában élt Pompeius Trogus 44 kötetes latin nyelvű

világkrónikájából (Historiae Philippicae) készített kivonatokat. Pompeius Trogus a hellé- nisztikus államok

történetét dolgozta fel az asszír Ninos királytól Augustusig.


11. fejezet - 9. A NÉMA KERESKEDELEM

Hérodotos IV 196.

Kr. e. 8-5. sz.

Azt is a karchédóniak (karthágóiak) mesélik, hogy Héraklés Oszlopain (Gibraltár) túl is van Libyának egy

vidéke, ahol emberek laknak. Ha odamennek, a tengerparton kirakják az árut szép sorban, aztán visszavonulnak

a hajóra, és tüzet raknak. Mikor a bennszülöttek meglátják a füstöt, kimennek a tengerpartra, letesznek annyi

aranyat, amennyit az áru ér, majd hátrahúzódnak. Ekkor visszatérnek a karthágóiak, megvizsgálják, hogy

mennyi az arany, s ha úgy látják, megfelel az áru értékének, vitorlát bontanak, ha azonban keveslik, újból

visszavonulnak az ott horgonyzó hajókra, és várnak. A bennszülöttek akkor tüstént hoznak még aranyat, s ez így

megy egészen addig, amíg a karthágóiak nem találják elégnek. Egyik fél sem csapja be a másikat: a

karchédóniak addig nem nyúlnak az aranyhoz, amíg kevésnek tartják, a bennszülöttek viszont addig meg sem

érintik az árut, amíg a kereskedők nem vitték el az aranyat.

M. Gy.


12. fejezet - 10. BÍRÁSKODÁS HOMÉROS KORÁBAN

Homéros: Ilias. XVIII 498-508.

Kr. e. 8. sz.

Míg a piactéren (agoré) sokaság állt, pörlekedés folyt: meggyilkolt ember vérdíja fölött civakodtak ketten: az

egyikük esküdözött, azt mondta a népnek, mind kifizette; tagadta a másik: mitse kapott még.

Mindketten kívánták, hogy tanu (istór) döntsön a perben.

Mindkettőt bíztatta a nép, két pártra szakadtak: jártak a hírnökök (kérykes) és intették csendre a népet; ültek a

síma csiszolt köveken szent körben a vének (gerontes): botját tartották harsány szavu hirnökeiknek, föl-

fölemelkedtek, s fölváltva itéltek a bottal.

Köztük a kör közepén két tiszta talentum arany volt, annak díjául, ki a leghelyesebben itél majd.

D. G.

A per leírása az archaikus polis számos lényeges vonására hívja föl a figyelmünket. Az ítéletet a véneknek

(gerontes) kell meghozni, és bennük nem láthatunk valamiféle ad hoc testületet. A vének az agorán várják, hogy

a polis lakói peres ügyeikben hozzájuk forduljanak. Ítélkezésükért jutalomban részesülnek. Számukról nem tesz

említést az eposz, de elképzelhető, hogy kötött volt, mivel az agorán előre elkészített, csiszolt köveken foglalnak

helyet.


13. fejezet - 11. TANÁCSKOZÁS HOMÉROS KORÁBAN

Homéros: Odysseia. III 405-416.

Kr. e. 8. sz.

... Nestór

ment ki háza elé, s a csiszolt köveken le is ült ott, melyek a nagy kapunál állottak tiszta fehéren, s mindegyikük

ragyogott az olajtól; régi időben

Néleus ült ezeken, mint isten, bölcs a tanácsban, őt leigázta a vég, Hádés házába került már, és itt most fia,

Nestór ült, az achai hadak őre, mint jogaras fejedelmük. Gyűlt sok sarja körébe, termeiből lépvén ki: Echephrón

jött Stratiosszal,

Perseus s Árétos meg az isteni hős Thrasymédés; és hatodiknak a hős Peisistratos ért ki közébük; s isteni

Télemachost odaültették az öreghez.

Köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nestór...

D. G.

A tanácskozás helyét kiépítették Nestór pylosi palotája előtt is.


14. fejezet - 12. GLAUKOS VENDÉGBARÁTSÁGOT KÖT DIOMÉDÉSSZEL

Homéros: Ilias. VI 144-236.

Kr. e. 8. sz.

Válaszul így szólt Hippolochos ragyogó fiusarja (Glaukos)

„Hősszivü Tydeidés (Diomédés), minek is kutatod születésem?

Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.

Földresodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra: így van az

emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.."

Szólt. S megörült a csatában erőshangú Diomédés,

dárdáját a sokat tápláló földbe ütötte,

majd meg a nép-pásztorhoz mézes hangon ekép szólt:

„Régi barátom vagy hát így, révén az apáknak: mert hős Bellerophontést egykor az isteni Oineus húsz napon át

vendégül látta a háza ölében, s tisztelték egymást gyönyörű vendégadománnyal:

Oineus bíbor övet nyújtott neki, szépragyogásút,

Bellerophontés meg színarany kettősfülü kelyhet...

Rajta, cseréljünk hát fegyvert: lássák ezek is, hogy ősi barátoknak valljuk dicsekedve magunkat"

Így szóltak ketten, s lovaikról földreszökelltek, és a baráti szövetséget kézrázva kötötték.

Ekkor azonban Glaukos eszét Kronidés elorozta, mert ez aranyfegyvert nyújtott át Tydeidésnek rézért, százökör-

értékűt a kilencökör-árért.

D.G.

A trójai háború forgatagában egymással szembekerült Diomédés és Glaukos. Kiderült, hogy nagyapáik, Oineus

és Bellerophontés egykor egymás vendégbarátai voltak. A két hős, felújítva családjaik barátságát, fegyvert

cserél egymással, csakhogy „Glaukos eszét Kronidés (vagyis Zeus) elorozta”. Homéros korában eszerint a

vendégajándékok cseréjénél is szerepet kezdett játszani azok „piaci” értéke. Arra mindenesetre semmi jel sem

mutat, hogy a homérosi kor hallgatósága különösnek, netán nevetségesnek tartotta volna, hogy az öldöklő csata

közepén két harcos megáll, és a családfájáról mesél.


15. fejezet - 13. A PHALANX ÉS A HOPLITÁK HOMÉROSNÁL

Homéros: Ilias. XIII 129-133; 701-708.

Kr. e. 8. sz.

Válogatott daliák vártak Hektórra s a trósra, dárda a dárdához, pajzs ért meredezve a pajzshoz, pajzs pajzsot,

sisak ért sisakot, hős férfiu férfit: sok ragyogó gombú forgós sisak összecsapódott míg bólintottak: mivel

ennyire sűrüen álltak.

S csöppet sem tágított Oileus gyors fia, Aiás Aiásnak, Telamón sarjának az oldala mellől: ámde miként ugaron

két borszinü jó bika vonszol jólácsolt nagy ekét, egy szívvel, nékifeszülve, s szarva tövében az izzadság

patakokban előtör; s kettejüket csak a jól kigyalult járom (zygon) különíti, míg igyekezve a föld-peremig húzzák

a barázdát: íly szorosan léptek most egymás oldala mellett.

D.G.

A nehézfegyverzetű gyalogosok olyan szorosan léptek egymás mellett a phalanxban, mint az igába (zygon)

fogott ökrök. Ebből a hasonlatból származik a zeugités kifejezés, vö. Plutarchos: Pelo- pidas. 23: „A

lakedaimóniak, akik a harcművészet nagyszerű mesterei voltak, semmire se képezték ki magukat tudatosabban,

mint hogy ne maradozzanak el egymástól, és soraik soha fel ne bomoljanak, hanem összezárkózva (zeugitais)

támogassák egymást...”


16. fejezet - 14. RÓMA ALAPÍTÁSÁNAK MONDÁJA

Dionysios Halicarnasseus I 72-73.

Kr. e. 753 k.

1. Mivel a nézetek mind az alapítás idejére, mind a város alapítóinak kivoltára vonatkozólag sokban eltérnek

egymástól, úgy gondoltam, nem szabad csak úgy futtában ismertetni a kérdést, mintha egybehangzóan

megítélt dolgokról volna szó. A gergithosi Ke- phalón, ez az igen régi író úgy tudja, hogy a várost az ilioni

(trójai) háború utáni második nemzedék idejében az Ilionból Aineiasszal együtt elmenekültek alapították, a

város bené- pesítőjének (oikistés) pedig Rhómost, a telepescsoport (apoikia) vezetőjét, Aineias egyik fiát

tünteti fel. Szerinte Aineiasnak négy fia volt: Askanios, Euryleón, Rhómylos és Rhó- mos. Ugyanezt írja (a

város alapításának) idejéről és a település vezetőjéről Démagoras, Agathyllos és még sokan mások.

2. Bár még sok más görög írót is felvonultathatnék, akik mind különböző személyeket tüntetnek fel a város

alapítója gyanánt – nehogy hosszadalmasnak ítéljenek, áttérek a római írókra.

A rómaiaknak nincs egyetlen régi írójuk vagy logographosuk sem. A szent táblákon fennmaradt régi

hagyományokból veszi át és írja le mindenki (a magáét). Ezek közül egyesek szerint Aineias fiai: Rhómylos és

Rhómos voltak Róma alapítói, mások szerint Aineias leányának a fiai – hogy az apjuk ki volt, nem mondják

meg határozottan. Ezeket Aineias kezesekként adta Latinusnak, az Aborigines nép királyának, amikor az

őslakosok és a jövevények baráti szerződést kötöttek egymással. Latinus kedvelte és gondoskodásának minden

látható jelével körülvette őket, majd amikor férfiutód nélkül halt meg, országa egy részét rájuk hagyományozta.

Mások úgy írják, hogy Aineias halála után As- kanios nyerte el a latinok egész országát, de testvéreivel,

Rhómylosszal és Rhómosszal háromfelé osztotta a latinok földjét és (hadi) erejét. Ő maga Albát alapította meg,

és más kisebb városokat; Rhómos pedig Capuát dédapjáról, Kapysről; Anchisét nagyapjáról, Anchisésről, a

később Ianiculumnak mondott Aineiát apjáról, Rómát pedig magáról nevezte el. Ez (Róma) egy ideig néptelen

volt, de amikor az albaiaktól küldött Rhómylos és Rhómos vezetése alatt újabb telepesek érkeztek, a régi telepet

szállták meg. Ezek szerint Rómát kétszer alapították: előszor nem sokkal a trójai események után, majd tizenöt

nemzedékkel az előbbi után. Ha azonban valaki még messzebbre akar visszatekinteni, egy harmadik, még

ezeknél is ősibb Rómát fog találni, amely Aineiasnak és a trójaiaknak italiai megérkezése előtt keletkezett. Ezt

pedig nem akármilyen és nem is valami újabb író nyomozta ki, hanem a syrakusai Antiochos, akit már korábban

is említettem. Szerinte Morgés italiai királysága idején – Italia akkoriban a Tarentumtól Poseidóniáig (Paes-

tumig) húzódó parti szegélyre korlátozódott – egy római menekült folyamodott hozzá. Szó szerint ezt írja:

„Amikor Italos már öreg volt, Morgés vette át a királyságot. Ennek idejében Rómából egy Sikelos nevű ember

menekült hozzá.” A syrakusai történetíró szerint tehát egy ősi, még a trójai események előtti Róma nyomozható

ki. Hogy azután ez ugyanazon a helyen terült-e el, ahol a mai népes város van, vagy egy másik helységet hívtak

történetesen ugyanígy, én sem tudom eldönteni, mivel ő is tisztázatlanul hagyta.

B.I.

1. 9. Aventinus után Proca uralkodott. 10. Ő nemzette Numitort és Amuliust, és a Silvius nemzetség ősrégi

királyságát az elsőszülött Numitorra hagyta örökül. De az erőszak hatásosabbnak bizonyult, mint az apa

végakarata vagy a kort megillető tisztelet: bátyját elűzve Amulius foglalta el a trónt. 11. Bűnét újabb bűnnel

tetézte: bátyja fiúgyermekét megölette, leányát, Rea Silviát pedig Vesta papnőjévé választotta, így a

megtiszteltetés látszatával örök szüzességre ítélve őt, megfosztotta a gyermekszülés reményétől.

2. 1. De azt hiszem, a végzet követelte meg, hogy létrejöjjön ez a nagyszerű város, és szárba szökkenjen az a

hatalom, amely az isteneké után a legnagyobb a világon. 2. A Ves- ta-szüzet megerőszakolták, és amikor

ikerfiaknak adott életet, Marsot nevezte meg bizonytalan eredetű gyermekei apjaként – vagy mert így is

gondolta, vagy mert egy isten mégiscsak tiszteletre méltóbb csábító. 3. De sem az istenek, sem az emberek

nem mentették meg az anyát és gyermekeit a király kegyetlenségétől: a papnőt megbilincseltette és börtönbe

záratta, a csecsemőket pedig a folyóba dobatta. 4. Valamely gondviselésszerű véletlen folytán a Tiberis

kilépett medréből, és vize csendes tavakká gyűlt, így sehol nem lehetett megközelíteni a folyó igazi medrét,

de az újszülöttekkel odaérkező szolgák joggal remélhették, hogy a gyermekeket a mégoly lassan folydogáló

víz is el fogja nyelni.

14. RÓMA ALAPÍTÁSÁNAK

MONDÁJA


3. Így abban a hiszemben, hogy ezzel teljesítették a király parancsát, kitették a csecsemőket az ártér

legközelebbi részén, ahol most a Ruminalis-fügefa áll; úgy mondják, ezt egykor Romulus-fügefának

nevezték. 6. Ez a vidék akkoriban széltében-hosszában lakatlan volt. A hagyomány úgy tartja, hogy miután a

sekélyesben megfeneklett a vízen úszó teknő, amelyben a gyermekeket kitették, a környező hegyekből egy

szomjas nőstényfarkas odament a gyereksírásra, majd lecsüngő emlőit a csecsemőknek nyújtotta. Olyan

szelíd volt, hogy amikor a királyi nyájak pásztora – a neve, mint mondják, Faustulus volt – rájuk talált, már a

nyelvével nyaldosta őket. 7. Faustulus aztán hazavitte a gyermekeket az aklokhoz, és átadta feleségének,

Larentiának, hogy nevelje fel őket. Egyesek úgy gondolják, hogy Larentiát nevezték a pásztorok

farkasszukának (lupa), mert mindenkinek odaadta magát, és ez volna a csodás történet eredete.1 8. Így

születtek, így nevelkedtek hát a fiúk, és mihelyt felserdültek, nem henyéltek sem az aklok, sem a nyájak

körül, hanem vadat űzve járták be az erdőket.

1. 3. Remust elfogták (a rablók), kiszolgáltatták Amulius királynak, és még ők emeltek vádat ellene. 4. Legfőbb

vétkéül azt rótták fel, hogy a két testvér be szokott törni Nu- mitor földjeire, és ott ifjakból gyűjtött

csapatukkal ellenség módjára fosztogatnak. Ezért átadták Remust Numitornak, hogy büntesse meg ő. 5.

Faustulus már kezdettől fogva reménykedett abban, hogy házában királyi sarjak nevelkednek; hiszen tudta,

hogy a király parancsára kitettek két csecsemőt, és hogy ezzel pontosan egybevág az az időpont, amikor ő

magához vette a kisdedeket, de nem akarta, hogy a dolog időnap előtt kiderüljön, csak ha kedvező alkalom

adódik rá, vagy ha a kényszerűség úgy hozza. 7. Romulus nem az ifjak csapatával tört be a királyhoz – hiszen

nyílt támadáshoz nem volt elég ereje –, hanem pásztorokkal, akiket más-más úton rendelt a palotához egy

meghatározott időpontra;

Remus pedig Numitor házából egy sebtében összeszedett másik csapattal segített neki. Így aztán megölték a

királyt.

1. 3. Miután így átadták Numitornak az Alba fölötti hatalmat, Romulust és Remust elfogta a vágy, hogy azon a

környéken, ahol kitették őket és ahol nevelkedtek, várost alapítsanak. Az albaiak és a latinok már valóban

túlságosan sokan voltak, és hozzájuk csatlakoztak még a pásztorok is; így a lakók együttes száma alapján

joggal remélhették, hogy Alba is, Lavinium is eltörpül majd a megalapítandó városhoz képest. 4. De tervüket

megzavarta az ősi kórság, a királyi hatalom vágya, és a teljesen ártatlan kezdeményezésből rút versengés

támadt. Minthogy ikertestvérek lévén az életkort megillető tisztelet nem dönthetett köztük, a hely

védőisteneire bízták, hogy madárjóslattal válasszanak, kinek a nevét viselje az új város, ki uralkodjék fölötte,

miután megalapították. Romulus a Palatinuson, Remus az Aventinuson jelölte ki jóshelyét.

2. 1. Azt mondják, először Remusnak jelent meg jósjel: hat saskeselyű. Már be is jelentették a jósjelet, amikor

Romulusnak kétszer annyi jelent meg, így mindkettőjüket királyként üdvözölték a maguk hívei. 2. Az egyik

csoport a jósjel korábbi megjelenése, a másik a madarak száma alapján formált jogot a királyságra. Ebből

vita, majd dulakodás támadt, és a haragos vetélkedés gyilkolássá fajult: a verekedés közepette Remust

halálos csapás érte. Az elterjedtebb hagyomány szerint Remus gúnyolódva átugrotta a bátyja által emelt új

falakat; emiatt Romulus haragra lobbant, és e szavak kíséretében: „Így jár mostantól, aki átugorja falaimat!”

– megölte. 3. Így Romulus egyedül szerezte meg a hatalmat, és a megalapított várost alapítójáról nevezték el.

Először a Palatiumot, neveltetése helyét erődítette meg.

K. F. – K. R.

Feltűnő Livius józan racionalizálása. Kételkedik benne, hogy Mars lenne Romulusék apja, a farkasszuka

történetét pedig (igaz, Hérodotos I 110-hez hasonlóan) meglehetősen illúzióromboló- an magyarázza meg.

1. A lupa (farkasszuka) prostituáltat is jelentett, a nyilvánosház neve lupanar volt.


17. fejezet - 15. A PATRICIUSOK, A PLEBEIUSOK ÉS A CLIENSEK

Dionysios Halicarnasseus II 7-10.

Kr. e. 753 k.

1. ... Miután (Romulus) ilyen módon az egész népet tribusokba és curiákba osztotta, a földet is harminc egyenlő

részre osztotta fel, és sorsvetés útján minden egyes curiának megadta belőle a saját részét. Előzetesen

azonban kivett annyi földet, amennyi az áldozatok ellátásához és a templomok fenntartásához szükséges volt,

és valamennyi földet közös használatra is fenntartott. Ez volt hát az emberek és földek Romulus által történt

első felosztása, amely a legnagyobb fokú egyenlőséget tartotta fenn.

2. Az emberek második felosztása már rang szerint különböztette meg az emberbaráti kötelezettségeket és

megtiszteltetéseket, s ezt akarom most elmondani. Különválasztotta a származásuk és férfiúi erényük miatt

tiszteletre méltó s az akkori körülményekhez képest vagyonuk tekintetében is jómódú és egyben

gyermekekkel is rendelkező férfiakat a nemtelenektől, hitványaktól és szegényektől. Ez utóbbi,

kedvezőtlenebb helyzetben levőket plebeiusoknak nevezte, mintha görögül azt mondanánk: „a démoshoz

tartozók”. Az előkelőbb helyzetben levőket atyáknak (patres) nevezte, talán azért, mert általában korosabbak

voltak a többieknél, talán gyermekeik miatt, de lehet, hogy nemzetségük előkelő volta vagy mindezen

körülmények találkozása miatt. Azok azonban, akik e kérdés tárgyalásába egyéni ellenszenvüket is

beleviszik, és a római népnek alacsony származását vetik szemére, azt állítják, hogy nem a fenti okokból

nevezték az előkelőket patríciusoknak, hanem azért, mert csupán ők tudtak saját atyjuk személyéről, a többi

jöttmentek azonban nem tudtak szabadon született atyát megnevezni. Ennek bizonyságául arra hivatkoznak,

hogy valahányszor a királyok a patriciusokat tanácskozásra akarták összehívni, a hírnökök név szerint és az

atyjuk nevének hozzátételével szólították őket, a plebeiusokat viszont a király szolgái tülök hangjával

együttesen szólították a népgyűlésre.

3. Miután Romulus így különválasztotta a hatalmasokat a hitványaktól, törvényekkel szabályozta mindegyik fél

teendőit. A patriciusok az áldozati kultuszt látják el, viselik a tisztségeket, igazságot szolgáltatnak, s a város

ügyein őrködvén, vele együtt intézik a közügyeket. A plebeiusok mentesek e közös feladatoktól, hiszen nem

is értenek hozzájuk, és szegénységük miatt nincs is idejük a közügyekkel foglalkozni, ehelyett azonban

művelik a földet, ellátják a nyájakat, és végzik a jövedelemmel járó ipari teendőket. Így nem lesz idejük

lázadozásra sem, ami más városokban gyakran előfordul, mivel ott a gazdagok a szegényeket megvetik, a

hitványak és nyomorúságosak pedig irigylik a náluk különbeket. Romulus azonban a plebeiusokat a

patriciusok gondjára bízta, s a plebs minden tagjának szabad választást adott arra, hogy ki-ki válasszon

magának egy patronust.1

4. A patronatusnak akkor meghatározott és hosszú időn át érvényben maradt rendezése a következőkben állt. A

patriciusok feladata volt clienseik számára a törvényeket magyarázni, hiszen azok nem is értették őket,

továbbá jelenlétükben és távollétükben gyámkodniuk kellett felettük, mindazt teljesítvén, amit az apák

tesznek fiaik érdekében pénzügyekben és anyagi vonatkozású szerződésekben. Jogtalanságot szenvedő

clienseik pereit – valahányszor egy-egy cliens anyagi károsodást szenvedett – ők vitték, és vádakkal szemben

a bíróság előtt képviselték őket. Egyszóval: a clinseket minden magán- és közjellegű háborgatástól meg

kellett óvniuk. Ezzel szemben a cliensek feladata volt pat- ronusaikat segíteni lányuk kiházasításában, ha a

szülőknek nem volt elég pénzük. Ha patronusuk vagy annak fia hadifogságba került, ki kellett váltaniuk. Ha

patronusuk elvesztette saját perét, akkor a peres összeget és a köznek fizetendő büntetéspénzt gazdáik helyett

sajátjukból kellett megadniuk; ezt a pénzt persze nem kölcsönbe adták, hanem hálából az irántuk tanúsított

jótéteményekért. A tisztségek vállalásával, papi feladatokkal és más költséges megbízásokkal járó anyagi

terhekben ők is részesedtek, mintha csak rokonok lennének. Ily módon a cliens és patronus kapcsolata

apákról fiúkra szállván, sok nemzedéken át maradt fenn, és valósággal rokoni viszony jellegét öltötte. Az

előkelők legnagyobb dicsősége az volt, ha minél több cliens volt közöttük.

H. I.

1. Dionysios összetéveszti egymással a cliensi és a patricius-plebeius viszonyt. A továbbiakban a cliensi

viszonyról számol be.


18. fejezet - 16. A NAGY RHÉTRA

Plutarchos: Lykurgos. 6.

Kr. e. 8. sz. (?)

Lykurgos oly nagy figyelmet szentelt az államvezetésnek (arché), hogy egy erre vonatkozó jóslatot (manteia)

hozott Delphoiból, amit rhétrának neveznek. Így hangzik:

Zeus Skyllaniosnak és Athéné Skyllaniának szentély(körzete)t alapítván, a népet phy- lékbe és óbákba

rendezvén, az archagetasokkal együtt harminctagú gerusiát felállítván, időről időre tarts népgyűlést Babyka és

Knakión között; így lehet törvényjavaslatot előterjeszteni és visszavonni, fde a döntés mindig a nép joga legyen

(gamódangorianémén kai kratos).f

H. W. Gy.

Ezt a néhány sort a boiót származású Plutarchos (Kr. u. 50-120 k.) tartotta fenn számunkra a Lykurgosról,

Spárta legendás törvényhozójáról szóló életrajzában. A szöveg maga eredeti dokumentumnak, tehát nem

történetírói konstrukciónak látszik, és keletkezését az archaikus kor legelejére tehetjük.

A „Rhétra” első gondolati egysége egy szentély-körzet megalapítását írja elő. A közös melléknévvel

(Skyllanios1) összekapcsolt, tehát közös lényegükben megragadott Zeus és Athéné, akik külön-külön is a

közösség, az emberi rend, a polis istenei, így együtt lesznek védnökei a „Rhétrá- ban” összefoglaltaknak,

amelyek rendkívüli tömörséggel a korai polis kereteiről és intézményeiről rendelkeznek. Ahogy a következő

részben a phylékről, azaz a három dór törzsről: Hylleis, Dymanes, Pamphyloi2, illetve az óbákról. Az óbák

kifejezés alatt minden valószínűség szerint azokat a kis falvakat (későbbi forrásainkban már kómé a nevük),

Limnait, Mesoát, Kynosurát, Pitanét, illetve Amyklait kell értenünk, amelyek egyesüléséből Spárta városa

kialakult. A „Rhét- ra” következő pár szavában sor kerül a korai spártai állam minden fontos elemére: a

gerusiára (vének tanácsa), az archagetésekre – ezek a királyok, ahogy már maga Plutarchos is magyarázza a

szöveget – és a népgyűlésre. Hiányoznak az ephorosok, de mint a Lykurgos-életrajzból később (7.) kiderül:

„körülbelül százharminc évvel Lykurgos után választották meg az első ephorosokat, Elatost és társait”.3 A

népgyűlés helyét megjelölő Knakiónt és Babykát már Plutarchos (6. 4.) is magyarázandónak ítéli: „Babykát . és

Knakiónt Oinusnak nevezik ma, Aristotelés pedig Kna- kiónt egy folyónak, Babykát pedig egy töltésnek tartja.”

A crux (f) után álló kiolvashatatlan betűcsoport javítására rengeteg kísérlet született. Szinte minden

emendatióban közösek a viszonylag biztosan kiolvasható damos4 (esetleg gamos alakban, de ugyanavval a

jelentéssel) és kratos szavak. Vagyis a „Rhétra” utolsó része a démosról és a hatalomról rendelkezik

valamiképpen.

A Plutarchos által némi távolságtartással közölt rhétra elnevezés, amely a szakirodalomban elválaszthatatlanul

hozzátapadt már a szöveghez, rendeletet vagy szerződést5 jelent.

1. A skyllanios (egyes olvasatok szerint syllanios) jelző értelmét még nem sikerült megfejteni, esetleg

Hésychios, egy Kr. u. 5. századi görög szótáríró skyllanis -polemiké címszava alapján a „harcias”,

„háborúzó” értelmet láthatjuk mögötte.

2. Érdemes felfigyelni e törzsnév etimológiájára: a pan összes, minden' jelentésű és a phylé szavakból van

összetéve.

3. A hagyomány egy másik ága szerint az ephorosok hivatalát is Lykurgos hozta létre (vö. Hérodotos I 65).

Nagyon fontos (bár nehezen értelmezhető) forrás még az ephorosi intézmény kialakulásához Plutarchos:

Agis. 11.

4. A démos dór alakja.

5. Vö. (például) Homéros: Odysseia. XIV 393. „Kössünk hát fogadást: legyenek tanuink az Olym- post /

birtokló magas istenek...”

H. W. Gy.


19. fejezet - 17. A RHÉTRA KIEGÉSZÍTÉSE

Plutarchos: Lykurgos. 6.

1. 6. A népgyűlésen senki más, csak a gerónok és a királyok (basileus) tehettek javaslatokat, de ezekről dönteni

a nép joga volt. Ámde később, mivel a köznép (polloi)1 gyakorta kiforgatta és erőszakosan eltorzította a

javaslatokat, megrövidítve, illetve kibővítve őket, Poly- dóros és Theopompos királyok az alábbiakkal

egészítették ki a rhétrát: „de ha a nép helytelenül döntene, a tanács tagjai és a királyok (archagetas)

szegüljenek szembe a döntéssel”.

H. W. Gy.

Plutarchos folytatólagosan (6. 9.) így magyarázza a szöveget: „azaz ne hagyják jóvá, hanem utasítsák el

egészében a határozatot, és oszlassák szét a népet, arra hivatkozva, hogy a nép eltérítette és megváltoztatta a

javaslatot a közjó rovására”. A népgyűlés itt leírt korlátozásának megfogalmazása jellemzően oligarchikus

vonás, ha a végleges döntést nem is adja a vezetők kezébe, a döntés befolyásolására korlátlan lehetőségeket

biztosít.

1. Apolys 'sok' alapjelentésű szóból

H. W. Gy.


20. fejezet - 18. A HÁROM LEGKORÁBBI GÖRÖG BETŰÍRÁSOS FELIRAT

A. Az athéni Dipylon temetőben talált, geometrikus stílusú agyagkorsó bekarcolt felirata, LSAG

1. tábla 1.

A. Pithékusai szigetén talált rhodosi csésze (skyphos) bekarcolt, jobbról balra futó felirattal, ML 1, LSAG 47.

tábla 1.

B. Gabiiban, egy nő sírjában talált agyagedény. Vö. Peruzzi, E.: Cultura greca a Gabii nel secolo VIII. La Parola

del Passato, 47, 1992, 459-468.

A. Kr. e. 735 k., B. Kr. e. 725 k. C. Kr. e. 770 k.

A.

Az, ki a táncosokat tréfában mind megelőzi,

(kapja) e (vázát ?)

N. Gy.

B.

Nestór kupája, [én]belőle[m] inni jó.

Hogyha az ajkad hozzáér e poh[ár]hoz, a szíved szépkosz[orú]s Aphrodité vágyát érzi azonnal.

Sz. J. Gy.

C.

EULIN vagy EUOIN

A. A verses felirat egy tréfás táncverseny győztesét köszönti. Az első sor hexameterét egy adóni- si sorra

emlékeztető, de nehezen értelmezhető sor követi. Elképzelhető, hogy a második sor nem is rendelkezett

semmiféle jelentéssel, hanem egy gyakorlatlan kéz az ábécé betűit (KLMN) próbálgatta. Ne feledjük el, hogy az

írást ekkor még kevesek ismerték.

A. Vitatott, hogy a vers a homérosi Iliasból (XI 632-637) ismert Nestór-kupára utal, vagy a skyphos tulajdonosát

valóban Nestórnak hívták (természetesen a homérosi hős nevére utalva). Az első sor kiegészítése

bizonytalan. Lehet, hogy jelentése „Nestór kupája, amelyből inni jó”. Az első sor jambikus, a második és

harmadik hexameteres.

B. E rövid feliratot az itáliai Gabii temetőjében találták egy nő sírjában, szokatlan alakú, helyi készítésű edényre

karcolva (Kr. e. 770 k.). Olvasata (EULIN vagy EUOIN) éppoly bizonytalan, mint értelmezése (EULIN[OS]

= jó szövő, ti. a halott vagy EUOIN[OS] = jó ború, ti. az edény). Mindenesetre feltűnő, hogy a görög írás az

első itáliai görög gyarmatváros megalapítása előtt megjelent Latiumban, ráadásul éppen abban a városban,

amelyet Plutarchos is a görög kultúra itáliai megismertetőjének tartott, hiszen szerinte Romulus és Remus

Gabiiban tanulta meg a betűvetést (Plutarchos: Romulus. 6., vö. Peruzzi 463-468.).


21. fejezet - 19. SZICÍLIA GYARMATOSÍTÁSA

Thukydidés: A peloponnésosi háború. VI 2-5.

Kr. e. 735 k.

6, 2. Az ősi időkben így települt be, s teljes lakosságát a következő népek alkották. A hagyomány szerint a

sziget egy részét a kyklópsok és laistrygónok lakták, de származásukról éppoly keveset tudok mondani, mint

arról, hogy honnan vándoroltak be, vagy hogy hová költöztek el ezután. Elégedjünk meg azzal, amit a költők

mondanak, vagy amit kiki éppen gondol felőlük. Utánuk először valószínűleg a sikanosok telepedtek le, sőt saját

állításuk szerint még előttük éltek itt, mint őslakók, a valóság azonban az, hogy ezek voltaképpen ibérek, akiket

a ligyes nép az ibériai Sikanos folyó mellől űzött el. Róluk kapta aztán a korábban Trinakriának nevezett sziget

a Sikania nevet, s még ma is ott élnek Szicília nyugati részén. Ilion elfoglalása után az achaiok elől

megmenekült néhány trójai csapat Szicíliába hajózott, s miután itt a sykanosok szomszédságában letelepedtek,

közös néven elymoinak nevezték őket. Városaik Eryx és Egesta. Közelükben telepedett le néhány phókisi,

akiket a vihar annak idején Trójától először Libya, majd Szicília partjaihoz sodort. Végül az opikoi nép elől

menekülve a sikelosok költöztek át Italiából, ahol eredetileg laktak, mint mondják, valószínűleg az áramlatokat

és a megfelelő szelet használva ki, tutajokon, de az is lehet, hogy valamilyen más módon.

1. A hellének közül először a Thuklés vezetésével Euboiáról idehajózó chalkisiak alapították meg Naxost, majd

oltárt emeltek Apollón Archégetésnak, amely most a városon kívül van, s a Szicíliából útnak induló

követségek először ennél szoktak áldozni (Kr. e. 735 k.). Syrakusait egy évvel később egy korinthosi

Héraklida, Archias alapította, de előbb elűzte a sikelosokat a szigetről, amelyen a tengertől immár nem

övezett belső város áll (Kr. e. 734 k.). Csak később csatolták hozzá a megerősített külső várost, amely aztán

nagyon népessé vált. Thuklés a chalkisiakkal Naxosból elindulva Syrakusai alapítása után öt évvel, miután a

sikelosokat fegyverrel elűzte, megalapította Leontinoit (Kr. e. 729 k.), majd Katanét, noha maguk a katanéiak

Euarchost tartják városuk alapítójának.

2. Ez idő tájt érkezett Megarából Szicíliába egy telepescsoporttal Lamis, s itt, a Panta- kyas folyó mellett

megalapította a Trótilon nevű helységet. Később átköltözött embereivel Leontinoiba, hogy egy ideig a

chalkisiak polgártársai legyenek, de elűzték őket, erre megalapították Thapsost, ahol Lamis meghalt. A

többiek felkerekedtek Thapsosból, és a sikelosok egyik királya, Hyblón vezetésével, aki átengedte nekik a

területet, megalapították Hyblaia Megarát (Kr. e. 728 k.). Kétszáznegyvenöt évig laktak itt, mikor Gelón,

Syra- kusai tyrannosa elűzte őket a városból és a vidékről (Kr. e. 484/481 k.). De még mielőtt elűzték volna

őket, száz évvel a letelepedésük után az anyavárosukból, Megarából segítségükre jött Pammilos

közreműködésével megalapították Selinust (Kr. e. 630 k.). Gelát az új gyarmatosokkal odaérkező rhodosi

Antiphémos és a krétai Entimos alapították negyvenöt évvel Syrakusai megalapítása után (Kr. e. 690 k.). A

város a Gela folyóról kapta nevét, a helyet azonban, ahol most áll, s amelyet először megerősítettek,

Lindioinak nevezték; államberendezkedése a dór törvényeken alapult. A gelaiak városuk alapítása után

mintegy száznyolc évvel alapították meg az Akragas folyóról elnevezett Akragast (Kr. e. 590/582 k.). A

feladat elvégzésére Aristonust és Pystilost küldték oda, akik a városban a gelai törvényeket honosították meg.

Zanklét eredetileg Kyméből, az Opikiában lévő, chalkisi eredetű városból odaérkezett kalózok alapították

(Kr. e. 756 k.). Később Chalkisból és Euboia egyéb részeiből nagy tömeg áramolt ide, s a földet közösen

felosztották egymás között. Az alapítás megszervezője Periérés és Krataimenés volt, az egyik Kyméből, a

másik Chalkisból (Kr. e. 730 k.). A városnak a sikelosok adták a Zanklé nevet, területének sarlószerű alakja

miatt, mivel a sikelosok a sarlót zanklénak nevezik. Később elűzték őket a samosiak és a többi ión, akik a

médek elől menekülve Szicíliában kötöttek ki. A samosiakat pedig nem sokkal később Anaxilas, Rhégion

tyrannosa űzte el, aki a várost vegyes származású lakossággal telepítette be, és, megváltoztatva korábbi

nevét, saját hazájáról Messénének nevezte el (Kr. e. 490 után).

3. Himerát a Zankléból odaérkezett Eukleidés, Simos és Sakón alapította, az ide letelepültek többsége chalkisi

volt, s csatlakoztak hozzájuk azok a syrakusaiak is, akik egy belső harcban vereséget szenvedtek, az

úgynevezett Mylétidák (Kr. e. 650 k.). A dór és chalkisi nyelvjárást vegyítő keverék nyelven beszéltek, s a

chalkisi törvények szerint éltek. Akrait és Kasmenait syrakusaiak alapították, Akrait hetven évvel Syrakusai

(Kr. e. 664 k.), Kasmenait pedig mintegy húsz évvel Akrai alapítása után (Kr. e. 644 k.). Kama- rina első

alapjait is a syrakusaiak rakták le Daskón és Menekólos vezetésével, mintegy százharminc évvel Syrakusai

megalapítása után (Kr. e. 599 k.). Mikor aztán a kamarina- iakat Syrakusaitól való elszakadásuk miatt

19. SZICÍLIA

GYARMATOSÍTÁSA


fegyverrel elűzték, a várost syrakusai hadifoglyok váltságdíja fejében Hippokratés, Gela tyrannosa kapta

meg, s Kamarinát új alapítóként ismét benépesítette (Kr. e. 492). Mikor a lakókat Gelón ismét elűzte, a várost

harmadízben Gela lakói alapították újra (Kr. e. 484).

M. Gy.

Thukydidés a Kr. e. 415-ben Szicília meghódítására indított athéni expedíció bevezetéseként idézi fel a sziget

meghódításának történetét.

kyklóps – Mitikus egyszemű lények, Uranos és Gaia fiai (Hésiodos: Munkák és napok. 139 skk., 501 skk.).

laistrygón – Mitikus emberevő óriások, vö. Homéros: Odysseia. X 81.

sikanos – Vaskori nép Nyugat-Szicíliában (Cannatello a későbbi Agrigento mellett).

Trinakria – Az elnevezés feltehetőleg Szicília háromszögletű alakjára utal (treis akrai – három csúcs). Az

Odysseiában szereplő Thrinakié (X 105) a thrinax = háromágú szigony szóból ered.

Ilion – Trója.

elymusok – Az Eryxöt, Entellát és Egestát (Segestát) alapító, a hagyomány szerint kis-ázsiai eredetű nép.

Városaik neve inkább ligur gyökerekre utal.

Libya – Afrika.

sikelos (lat. siculus) – Kelet-Szicília a latinhoz közel álló nyelvet beszélő lakossága a vaskor

ban (vö. Pantalica és Finocchito necropolisaival a Kr. e. 9-7. században).

Archégetés – Alapító, vezető, általában istenek mellékneve, de királyokat (pl. a spártai rhétrá-

ban) és gyarmatalapítókat (pl. Kyrénében, vö. 35. dok.) is neveztek így.

Szicília görög gyarmatosításának zárójelben szereplő, hagyományos dátumait a görög történetírók

következtették ki, részben mitikus hagyományok, részben pedig a generációszámítás alapján, ti. az ő korukban a

gyarmatosítók hányadik nemzedéke élt az adott polisban. Thukydidés forrása feltehetőleg a syrakusai Antiochos

mára már elveszett munkája volt. Az olykor önkényesnek tűnő adatokat a régészet eszközeivel vizsgálták felül,

és a legtöbb évszám, ha nem is pontosan, de évtizedre, negyedszázadra megbízhatónak bizonyult.


22. fejezet - 20. A TÚLNÉPESEDÉS ÉS A HÁBORÚK

A Kypria című eposz töredéke. Scholion Hom. Il. I 5-höz. Bernabé, A.: Poetae epici Graeci I. Leipzig, 1987,

Kypria fr. 1.

Kr. e. 7. sz.

Akkor az emberi sok törzs, bár szétszórtan, erősen

ránehezült szélesmellű síkjára a földnek,

s Zeus, ezt látva, meg is könyörült, és bölcs esze döntött:

embertől könnyíti a tápláló anyaföldet,

küldve az Ílion elleni háboru szörnyű viszályát,

hadd üresítse halálnak súlya a földet: eképpen

hullt ott hősök rendje: betelt vele Zeus akaratja.

D. G.

A töredék igazolja, hogy a régészeti emlékekből (pl. sírstatisztikákból) kiolvasható archaikus kori relatív

túlnépesedésnek tudatában voltak a görögök. A trójai háború kitörését a vers Zeus túlnépesedést csökkentő

szándékával magyarázza.


23. fejezet - 21. TYRTAIOS VERSEI

Kr. e. 7. sz.

EUNOMIA 1

Phoibost meghallgatván Pythóból hazavittek isteni jóslatokat s teljesülő szavakat: „Két basileus, istentől tisztelt,

úr a tanácsban: védelmezzék ők Spárta becses polisát, elsőnekszült vének a démos tagjaival mind váltsák mindig

jól és helyesen szavaik, szépet szóljanak, és cselekedjenek is becsülettel, és sose hozzanak ők görbe határozatot,

s győzelem és hatalom kíséri a nép sokaságát" Phoibos a városnak hát ily igéket adott.

Kő. I.

Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi

bátran , s ott esik el védve hazája rögét.

Ám ki bolyong elhagyva a várost s dús legelőit

koldusként , nem akad még egy olyan nyomorult; kóborol anyja is és öreg apja, s hordja magával

kisded gyermekeit, megy hites asszonya is, gyűlöletes lesz, hogyha betér majd bárhova, már nem bírva viselni a

kínt, kárhozatos nyomorát, megcsúfolja családját, szépségére homályt vet,

szégyene és keserű sorsa kiséri nyomon.

Lám, a bolyongó férfira senki se néz, nem ügyel rá senki, a tisztelet és irgalom is kerüli, harcoljunk hát bátran e

földért s gyermekeinkért haljunk meg, ha hazánk életet is követel.

Ifjak, küzdjetek egymás mellett, hát ne ragadjon

félelelem el titeket, szégyen a gyáva futás, hősi szivet, bátor lelket hordozzon az ifjú,

s harc közben ne legyen kedves az élete sem; és az elaggott férfiakat, mert lassú a lábuk,

hátra ne hagyjátok, mentve saját magatok.

Mert szégyenletes ám az, hogyha elesve az első sorban fekszik idős férfi az ifjak előtt, mindvégig bátor lelkét

kilehelve a porban,

állán szürke szakáll, ősz haja leng a fején, vérrel elöntött ágyékán ott tartja kezét még -

rút s szégyenletes ezt látni, csupasz tetemét; ifjakat illet a harc javarésze, amíg csak a bájos ifjuság ragyogó

tarka virága övék.

Tiszteli minden férfi a harcost, kedves a nőknek,

míg él, s hős, ha csatán ott esik el, legelöl; két lábát hát jól megvetve maradjon az ember

földjén , ajka fölött összeszorítva fogát.

K. G.

E két elégia szerzője a forrásaink szerint Milétosból vagy Athénból származó, de ma már versei nyelvének

elemzése alapján általában spártai születésűnek tartott Tyrtaios, a Kr. e. 7. században Spártában működő költő.

A hazáért (patris, ’apai föld' a görögben) való hősi, akár halálig tartó helytállás szembeállítása a gyáván

megfutamodók sorsával nem csak költői fordulat. A versben érdemes felfigyelni a harcosok korosztály szerinti

tagolódására, amelyre más polgárhadseregeknél (Athén, Róma) is találhatunk párhuzamokat.

1. Az eunomia jótörvényűséget jelent. Phoibos Apollón delphoi jósszentélyéből hozták haza a rhétrát, amire a

költemény is utal (vö. 16. dok.).

21. TYRTAIOS VERSEI


H. W. Gy.


24. fejezet - 22. SPÁRTAI NŐK

Plutarchos: Spártai nők nevezetes mondásai. 16. és 19.

Egy spártai nő annak hallatára, hogy fia a csatasorban hősi halált halt, így szólt: „Az enyém volt.” Mikor pedig a

másikról azt hallotta, hogy gyáván elmenekülve maradt életben, azt mondta: „Nem volt az enyém.”

R. Zs.

Egy másik, fiának adva a pajzsot, így szólt: „Fiam, ezzel vagy ezen”.

R. Zs.

A spártai nők legendás szigora süt ezekből a mondásokból. Lehetetlennek tartották, hogy gyáva fiút szüljenek,

aki elmenekül a harcból, netán még pajzsát is elhajítja. A pajzseldobást minden ókori nép szégyennek tartotta

(pl. Tacitus: Germania. 6), de a jelenség így sem számított ritkaságnak.


25. fejezet - 23. TULLUS HOSTILIUS ÉS AZ ALBAIAK SZERZŐDÉSE

Livius I 24.

Kr. e. 672-640 között

1. Minden szerződést más-más feltételekkel, de ugyanolyan módon szoktak megkötni. Ezt, amelynél régebbi

szerződést nem ismer a hagyomány, mint mondják, a következő módon kötötték meg. A fetialis1 ezt a kérdést

intézte Tullus királyhoz: „Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést

kössek?” Amikor a király megparancsolta ezt, így szólt: „Szent füveket kérek tőled, király.”2 Mire a király:

„Végy tisztát.” 5. Erre a fetialis a fellegvárból tiszta füvet hozott. Majd megkérdezte a királytól: „Megteszel-e

engem, király, a Quirisek római népének királyi hírnökévé, kíséretemmel és szent edényeimmel együtt?” A

király így felelt: „Ne származzék ebből hátrány sem rám, sem a Quirisek római népére: megteszlek.” 6. A

fetialis Marcus Valerius volt; pater patratusnak Spurius Fusiust tette meg, fejét és haját a szent növénnyel

megérintve. A pater patratust arra választják ki, hogy kivegye az esküt, vagyis szentesítse a szerződést; ezt

egy hosszú, kötött formájú szöveg elmondásával végzi, amelyet itt nem érdemes idézni. 7. Majd felolvasván

a feltételeket, azt mondja: „Halld, Iupiter; halld, Alba népének pater patratusa; halld te is, Alba népe!

Azokhoz a feltételekhez, amelyeket ezekről a táblákról vagy viasztáblákról elejétől végéig rosszhiszeműség

nélkül felolvastam, és amelyeket itt ma világosan megértettetek, a római nép nem lesz hűtlen elsőnek. 8. Ha

állami döntés folytán, rosszhiszeműségből elsőnek válna hűtlenné, azon a napon, Iupiter, úgy sújtsd le a

római népet, ahogy én sújtom le itt ma ezt a malacot; és annyival inkább sújtsd le, amennyivel hatalmasabb

és erősebb vagy.” 9. Mihelyt ezt kimondta, egy kovakődarabbal letaglózta a malacot. Az albaiak szintén

elmondták a maguk szent szövegeit és a maguk esküjét, saját dictatoruk és papjaik révén.

K. F. – K. R.

1. A fetialisok testülete 20 tagból állt. Egy-egy diplomáciai küldetésen ketten vettek részt, az egyik a szent

füvek hordozójaként (verbenarius), a másik az eskütételt lebonyolító paterpatra- tus minőségében.

2. A szent füveket (sagmina) a Capitoliumon kellett kitépni, földestül. A szertartás jelentősége, hogy a fetialis

mindenhová vigye magával hazája földjét, és maradjon vele eleven kapcsolatban még idegen földön járva is.


26. fejezet - 24. A SIKYÓNI TYRANNIS KIALAKULÁSA

P. Oxy. XI. 1365; Jacoby FGrHist 105. F 2. Kr. e. 150 k. keletkezett papirusz töredéke. Vö. Aristo- telés:

Politika. V 12, 1315 b.

Kr. e. 650 k.

... a köznépből származó és közönséges emberként nem törődött a jóslattal. A Delphoi által elrendelt többi | 5.

jóslatot bemutatta az isteneknek, de azt semmibe vette, amely a tyrannis | 10. eljöveteléről szólt. Andreas pedig,

amikor fia született, fölnevelte, és elnevezte | 15. Orthagorasnak. Míg csak el nem érte a felnőttkort, olyan

életmódot biztosított számára, és úgy nevelte, ahogy egy | 20. szakács fiához és a közönséges polgárok

egyikéhez illett. Amikor | 25. fölserdült, és az országot vigyázó határőrcsapat tagjává vált, háború támadt a

sikyóniak | 30. és a pellénéiek között, amelynek minden pillanatában erélyesnek és rátermettnek mutatkozott.

Amikor a pellénéiek | 35. betörtek, és váratlanul rájuk rontottak, védekezés közben több ellenséget megölt, | 40.

és az összes határőr közül ő tüntette ki magát a legjobban. A sikyóniak jutalmul kinevezték őt | 45.

határőrparancsnoknak (peripolarchos). Alighogy része lett ebben a megtiszteltetésben, még fényesebb

győzelmet aratott az ellenség fölött, úgyhogy | 50. a polgárok közül sokakat megnyert magának, és maga mellé

állított. Egy idő múlva megválasztották polemarchosnak, | 55. leginkább bátorsága és hadiszerencséje miatt,

meg azért is, mert a | 60. polgárok sokasága kedvelte őt. Hivatali ideje alatt vitézül harcolt, megvédelmezve a |

65. hazai földet, és az ellenségnek sok veszteséget okozott, (ezért) a | 70. sikyóniak újból (megválasztották ...)

N. Gy.

A sikyóni Orthagoridák tyrannisának kialakulásáról szóló töredék az egyszerű származású Or- thagoras

személyes hősiességének és ebből következő népszerűségének tulajdonítja gyors karrierjét. A közkatonából

határőrparancsnokká, majd polemarchosszá választott Orthagoras a népre és fegyvereseire támaszkodva

könnyedén átvehette a hatalmat.


27. fejezet - 25. A DRÉROSI „ALKOTMÁNY”

ML 2; LSAG 59. tábla 1 a. Krétai bustrophédon felirat.

Kr. e. 650-600 k.

Irgalmas Isten!

Így határozott a polis. Ha valaki kosmos volt, ugyanő tíz évig

ne legyen kosmos. Ha mégis kosmos lesz, amilyen ítéletet hozott, annak kétszeresét tartozik büntetésként

fizetni, s ő maga

ne viselhessen hivatalt (többé), míg csak él, s mindaz, amit kosmosként határozott, semmis legyen.

| 5. X Esküt tesznek: a kosmos, a damiosok, a polisgyűlés húszai.

N. Gy.

A legkorábbi görög törvényfelirat. Egyik sor jobbról balra, másik balról jobbra fut váltakozva, ahogy az „ökrök

fordulnak” a szántás során (bustrophédon). A kis krétai város a vezető hivatalnok hivatali idejét egy évre

korlátozta, és kimondta, hogy aki kosmos volt, tíz éven belül nem választható újra kosmosszá. A kosmos bírói

hatalommal is rendelkezett, ezért volt joga ítélkezni. A törvénytelen kosmosok ítéletét megsemmisítették, és ha

valakit vagyoni kártérítésre ítéltek, a megítélt érték kétszeresét kellett büntetésül kifizetniük. A 4. sor előírása

vitatott. Lehet, hogy a törvénytelen kosmost nemcsak a hivatalviselésből zárták ki, hanem polgárjogától is

megfosztották.


28. fejezet - 26. KYLÓN

Pausanias I 28, 1.

Kr. e. 631

Kylónról nem tudom biztosan megmondani, miért állítottak neki bronzszobrot, mikor pedig tyrannisra tört.

Gondolom, azért, mert gyönyörű alakja volt, azonkívül nagy hírnévre tett szert az olympiai kettős futáson aratott

győzelmével, és Theagenés megarai tyrannos lányát vette feleségül.

S. J.

Kylón, a korábbi olympiai futóbajnok feltehetőleg Kr. e. 632-ben akarta apósa, a megarai tyrannos

segítségével átvenni Athénban a hatalmat. Puccskísérlete elbukott, embereit az Alkmeónida

Megaklés által vezetett fegyveresek annak ellenére legyilkolták, hogy előtte eskü alatt szabad elvonulást

engedtek nekik. Ez volt a kylóni vérbűn, ami miatt az Alkmeónidákat többször is elűzték Athénból (vö. 46.

dok.).


29. fejezet - 27. A PÉNZVERÉS FELTALÁLÁSA

Órión: Etymologikon. Az obelos címszó alatt.

Kr. e. 625-620 k.

Az obolos szó az e-nek o-val való helyettesítése által jött létre. Régebben az emberek nyers vasnyársakat

használtak pénz gyanánt; az iónok obelosnak mondják, mi (attikaiak) obolosnak. Az argosi Pheidón volt az első,

aki pénzt veretett Aiginában, és mikor használatba hozta a pénzérméket, kivonta a forgalomból a nyársakat, és

felajánlotta azokat az argosi Hérának. Mivel pedig abban az időben a nyársak megtöltötték a kezet, azaz a

markot (drax), még mi is, bár a mi hat obolosunk nem tölti meg a markunkat, marék- nak (drachmé) nevezzük

ezt is, a hajdani megmarkolás következtében. Ezért nevezzük még manapság is a pénzkölcsönzőt

nyársmérlegelőnek (obolostatés), mert a régiek súlyként is használták nyársaikat. Így beszéli ezt el Hérakleidés

Pontikos.

S. J.

A vert pénzt a Kr. e. 7. században találták föl Lydiában. A Kr. u. 5. században élt Órión etimológiai munkájának

több kivonata is fennmaradt. Órión a magyarázatra szoruló szavakat ábécésorrendben sorolja föl.


30. fejezet - 28. DRAKÓN TÖRVÉNYEI

IG I3 104; ML 86. Erősen lekopott felirat, ma az athéni Epigraphiai Múzeumban őrzik. A felirat keletkezési ideje

Kr. e. 409/408. Vö. Stroud, R. S.: Drakons Law on Homicide. Berkeley – Los Angeles, 1968.

Kr. e. 621

A Phrearrioi Diognétos jegyezte Dioklés archónsága alatt

A tanács és a nép határozatot hozott, az Akamantis prytaneiája alatt, Diognétos jegyezte, Euthydikos elnökölt,

(X)e(no)phanés(?) tette a javaslatot: | 5. Drakón emberölésre vonatkozó törvényét írják fel az anagrapheusok,

átvéve a törvényt a basileustól, a tanács jegyzőjével együtt, egy kőoszlopra, és állítsák fel a Stoa Basileia előtt.

A pólétések adják ki a munkát a törvény szerint, a költséget a hellénotamiasok utalják ki.

| 10. Első tábla.

És ha valaki szándék nélkül ölt, menjen száműzetésbe. A basileusok vizsgálják meg, hogy bűnös-e

gyilkosságban, kezével ölve vagy felbújtással, az ephetések pedig ítélkezzenek. A tettes kiegyezést köthet, ha él

az atya vagy a fivér vagy a fiak, mindegyikükkel, vagy pedig az ellenkező fél győz a perben. Ha ezek közül

egyik sem | 15. él már, és az emberölés szándéktalan volt, és az ötvenegy ephetés meg is állapítja a

szándéktalanságot, a tettes hazatérését megengedheti a phratria tíz tagja, ha akarja. Ezeket az ötvenegyek

választják ki, előkelőségük szerint. Azok is, akik korábban | 20. követtek el emberölést, ennek a törvénynek a

hatálya alá essenek. Vádat emelni az agorán az emberölés tettese ellen mindenki jogosult a másodfokú

rokonságon belül; részt vehetnek a bevádolásban az unokatestvérek,

az unokatestvérek fiai, a vők, az apósok és a phratria tagjai

emberölés tetteseazötvenegyek|25

ha pedig valaki egy gyilkost megöl vagy oka lesz halálának, aki távol tartja magát az agorától, a

versenyjátékoktól és az amphiktyóniai szentélyektől, ugyanolyan megítélés alá esik, mint aki egy athéni polgárt

ölt meg. Az ítéletet az ephetések mondják ki. A gyilkosokat meg lehet ölni vagy el lehet fogni saját földjükön,

de nem lehet bántalmazni, se pénzbírságot behajtani rajtuk, különben az elkövető a kár kétszeresével bűnhődik

S. J.

Élettelen tárgyak megbüntetése Pausanias VI 11, 6.

.Miután elhunyt, egy ember azok közül, akik életében gyűlölték, éjszakánként odament Theagenés szobrához, és

megkorbácsolta az ércet, mintha magát Theagenést bántalmazná. A szobor azonban egyszer rázuhant, és így

vetett véget a sértegetésnek. A meghalt ember fiai pedig gyilkosság vádját emelték a szobor ellen. A thasosiak a

tengerbe süllyesztették a szobrot; ezzel Drakón nézetét követték, aki a gyilkosságra vonatkozó törvényeket

alkotta meg az athéniek számára, és ezeket kiterjesztette az élettelen tárgyakra is, ha valami például lezuhan és

megöl egy embert.

S. J.

Drakón Aristaichmos archóni évében hozta meg törvényeit, vagyis ő maga ekkor nem volt archón. Állítólagos

vérrel írott törvényeiből semmi sem maradt fenn, „drákói” szigora valószínűleg korai törvényhozó toposz. A Kr.

e. 409/408-as törvényrevízió során újra fölírt ún. emberölési törvény a vérbosszú ellen irányult. Tudjuk, hogy

Solón Drakón valamennyi törvényét hatályon kívül helyezte, az emberölési törvény kivételével (AP 7,1).

Drakón vérbosszúellenes törvényének különös aktualitást adtak a kylóni vérbűnt követően az arisztokrata

nemzetségek között fellángolt klánharcok.


31. fejezet - 29. KYPSELOS ÉS PERIANDROS

Nikolaos Damaskénos 56-57.

Kr. e. 600-560 k.

Ő (ti. Kypselos) pedig hazahívta a száműzötteket, és azokat, akiket a Bakchiadák megfosztottak polgárjoguktól,

ismét visszahelyezte jogaikba; s ezért úgy bánhatott velük, ahogy akart. Gyarmatalapításra küldte ki azokat, akik

nem voltak hívei, hogy a többiek felett könnyebben uralkodjék. Gyarmatot telepített Leukasba és Anaktorionba,

s alapítókként saját fattyú fiait, Pyladést és Echiadést jelölte ki. A Bakchiadákat száműzte, és elkobozta

vagyonukat. Azok pedig Korkyrába távoztak el. Kypselos szelíden uralkodott Korinthos felett, nem tartott

testőröket, és nem volt ellenszenves a korinthosiak számára.

Periandros, Kypselosnak, Korinthos királyának fia örökségként vette át atyjától a királyságot, és

kegyetlenségével és erőszakosságával zsarnoksággá torzította azt; 300 testőrt is tartott. Megakadályozta, hogy a

polgárok rabszolgákat vásároljanak és szabad idővel rendelkezzenek, s mindig kitalált számukra valamilyen

munkát. Ha pedig valaki a piacon üldögélt, büntetést szabott ki rá, mert attól félt, hogy valamit terveznek ellene.

Állandóan hadat viselt, és harcias természetű volt. Háromsor-evezős hajókat építtetett, és mindkét tengernek ura

volt.

S. J.

Periandros értékelése ellentmondásos, mert állítólagos zsarnoksága ellenére belekerült a hét görög bölcs

kánonjába. A hét bölcsről lásd a 32. dokumentum jegyzeteit. A parasztokat számos tyrannos távol akarta tartani

a városoktól, például a sikyóni tyrannosok, az erythrai Ortygés és az athéni Peisistratos. Ugyancsak

Peisistratosról olvashatjuk, hogy munkára kényszerítette a tét- lenkedőket.


32. fejezet - 30. EGY ZSARNOK PORTRÉJA: PERIANDROS

Diogenés Laertios: A kiváló filozófusok életrajzai és nézetei. Periandros I 94-100.

Kr. e. 600 k.

A korinthosi Periandros, Kypselos fia, a Hérakleidák nemzetségéből származott. Feleségének neve Lysidé volt,

ő azonban Melissának hívta. Lysidé az epidaurosi tyrannosnak, Proklésnak és Aristokratés leányának,

Aristodémos nővérének, Eristheneiának volt a leánya. Róluk Hérakleidés Pontikos A kormányzásról szóló

könyvében azt állítja, hogy csaknem egész Arkadiát uralták. Melissától két fia született, az egyiket Kypselosnak,

a másikat Lykophrónnak hívták. Az ifjabbik éles eszű volt, az idősebb viszont gyengeelméjű. Egyszer

Periandros haragjában egy zsámollyal úgy megütötte vagy megrúgta feleségét, aki ráadásul állapotos volt, hogy

az meghalt. Hitelt adott ugyanis az ágyasok rágalmainak, akiket ezért később megégetett.

Az anyja halála miatt bánkódó Lykophrónt Kerkyrára száműzte. Később, amikor a kor már eljárt fölötte,

elküldött érte, hogy a tyrannist átadja neki, ám Lykophrónt addigra elemésztették a kerkyraiak. Felbőszült erre

Periandros, és elküldte ezek gyermekeit Alyattéshez, hogy herélje ki őket. A hajó azonban kikötött Samoson, s

ők oltalmat kerestek Héránál, a samosiak pedig menedéket adtak nekik.

Periandros ekkor feladta a reményt, és meghalt. Nyolcvanéves volt. Sósikratés szerint negyvenegy évvel

Kroisos előtt, a negyvenkilencedik Olympias kezdetén halt meg. Hé- rodotos első könyvében azt állítja, hogy

Thrasybulos, milétosi tyrannos vendégbarátja volt.

Periandros volt az első, aki testőröket tartott, uralmát tyrannissá tette, és nem engedte meg akárkinek, hogy a

városban éljen, így mondja Ephoros és Aristotelés is. Fénykora körülbelül a harmincnyolcadik olympias idejére

esett, és negyven évig uralkodott.

G. T.

Diogenés Laertios (Kr. u. 2-3. sz.) filozófus-életrajzokat tartalmazó munkája a történeti és bölcsekre vonatkozó

toposzok valóságos tárháza. Talán meglepő, hogy a korinthosi tyrannos is szerepel ebben az összeállításban, de

ez nem bölcselkedésével, hanem azzal magyarázható, hogy más politikusokhoz hasonlóan bekerült a hét görög

bölcs Kr. e. 4. században kikristályosodott kánonjába (vö. 32. dok.). Periandros tetteiről először Hérodotos

számol be, és az ő ábrázolására is jellemző, hogy a tyrannos portréjában keverednek a zsarnoki és a pozitív

elemek. Anyjával folytatott állítólagos viszonya annak a magyarázata, hogy a jó uralkodó miért válik zsarnokká:

Periandros nem tudta, hogy titkos éjszakai látogatója saját anyja, s amikor rádöbbent, elborult az elméje. A

milétosi Thra- sybulos fiktív levelének forrása Hérodotos (I 20-23), e kötet 31. dokumentuma, a motívum római

továbbéléséhez lásd e kötet 44. dokumentumát. A 38. olympias: Kr. e. 628-625.


33. fejezet - 31. PERIANDROS ÉS A KALÁSZOK

Hérodotos V 92.

Kr. e. 600 k.

Ez a Periandros szelídebb módszerekkel uralkodott ugyan atyjánál, később azonban, amikor egy követség útján

kapcsolatba került Thrasybulosszal, Milétos tyrannosával, még Kypselosnál is sokkal vérszomjasabb lett. Mert

elküldte egy emberét Thrasybuloshoz, és megkérdeztette tőle, hogy milyen eszközökkel kormányozhatná a

legjobban a várost. Thrasybulos pedig kisétált Periandros követével a városból a gabonaföldekre, s a vetés közt

járkálva egyre csak arról kérdezgette a követet, hogy milyen körülmények között jött ide Korinthosból. Ha

beszélgetés közben olyan kalászt látott, amely kimagaslott a többi közül, azonnal levágta és félrehajította, és a

séta közben valósággal letarolta a vetés legvirulóbb és legsűrűbben sarjadzó részét, majd egyetlen szónyi válasz

nélkül elbocsátotta a követet. Amikor a követ hazaérkezett Korinthosba, Periandros mohó kíváncsisággal

megkérdezte, hogy milyen tanácsot kapott Thrasybulostól. Erre a követ elmondta, hogy Thrasybulos egyetlen

szónyi üzenetet nem küldött, s nagyon is csodálkozik, hogy Periandros miért küldte őt egy nyilvánvalóan

eszelős emberhez, aki szántszándékkal pusztítja a saját vagyonát, és elbeszélte, hogy mit tapasztalt Thrasybulos

társaságában.

Periandros pedig tüstént felfogta, hogy mit jelentett Thrasybulos viselkedése, és mit tanácsol általa: ölesse meg a

város legkiemelkedőbb polgárait. S attól fogva kegyetlensége nem ismert határt, s minden polgárral végzett, akit

Kypselos elmulasztott száműzni vagy meggyilkolni.

Vö. Livius I 2, e kötetben a 44. dokumentum.


34. fejezet - 32. A HÉT BÖLCS

Cicero: A szónok. III 34, 137.

Azt mondják, heten éltek ugyanabban a korban, akiket bölcseknek tartottak és így is neveztek. Ezek – a milétosi

Thalést kivéve – mind államuk élén állottak. Ki volt tudósabb náluk azokban az időkben, vagy kinek az

ékesszólása volt irodalmilag kiműveltebb, mint Peisistratosé? Róla azt tartják, hogy elsőként rendezte el

Homéros azelőtt összekevert énekeit úgy, ahogy most olvashatjuk őket.

S.J.

A hét bölcs legszokásosabb kánonja: lindosi Kleobulos, athéni Solón, spártai Chilón, milétosi Tha- lés, priénéi

Bias és korinthosi Periandros. A zsarnok Periandros helyett azonban több felsorolásban a chénai Mysón szerepel

(Platón: Prótagoras. 343 a).


35. fejezet - 33. A SPÁRTAIAK ÉS A KINCSEK

Alkaios 101. töredék, vö. Diogenés Laertios I 31.

Kr. e. 600 k.

Amint a spártai Aristodamos bölcsen megfogalmazta,

„Kincs teszi a férfit”, egy szegény

pedig nem lehet kiváló, és nincs része a megbecsülésben.

N. Gy.

Alkaios (Kr. e. 630 k. – Kr. e. 570 k.), a lesbosi arisztokrata költő Kr. e. 600 k. írja e sorokat. A Kr. e.

1. század közepén a vagyonos spártai arisztokraták magánbirtokain már jelentős versenyistállókat találunk. Ez

időtől a Kr. e. 4. század kezdetéig összesen tizenötször vehették át spártai fogattulajdonosok az olajkoszorút

Olympiában. Mindez határozottan ellentmond a spártaiak vagyoni egyenlőségéről és a pénz tilalmáról szóló

történelmi mítoszoknak.


36. fejezet - 34. CHARÓNDAS ÉS ZALEUKOS TÖRVÉNYEI

Diodóros: Bibliothéké históriké. [Történeti könyvtár.] XII 17-21.

Kr. e. 7-6. sz.

17. Charóndas legkülönösebb törvénye, mint mondják, a törvénymódosításokra vonatkozott. Minthogy

megfigyelte, milyen viszályra ingerli a tömeget a legtöbb államban a törvényreformra törekvők sokasága, akik

tönkreteszik a korábbi törvényeket, sajátos és teljesen szokatlan törvényt hozott. Elrendelte ugyanis, hogy aki

meg akar változtatni egy törvényt, amikor beterjeszti módosítási indítványát, kössön hurkot a nyakára, és így

maradjon, míg csak döntést nem hoz a népgyűlés a törvénymódosításról. Ha az ekklésia elfogadja az új

változatot, vegyék le a kötelet a javaslattevőről, ha azonban elutasítják a reformot, azon nyomban ki kell végezni

őt a hurok megszorításával. Így intézkedett a törvényreformról, s a félelem féken tartotta a későbbi

törvényhozókat, minthogy senki sem merte a törvényreformot szóba hozni.

1. Már csak az maradt hátra, hogy beszámoljunk Charóndas haláláról, amely sajátos és szokatlan körülmények

között következett be. Egyszer ugyanis a vidéket járva, tőrrel fegyverkezett föl a rablók ellen, s amikor

hazaért, éppen ülésezett a népgyűlés, és a tömeg nagy izgalomban volt, ő pedig odament, kíváncsian a viszály

okaira. Csakhogy korábban hozott egy törvényt, amely megtiltotta, hogy valaki fegyveresen belépjen a

népgyűlésre. Megfeledkezett róla, hogy övén ott függ a tőr, ezzel alkalmat adott néhány ellenségének, hogy

vádat emeljenek ellene. Egyikük így szólt:

• Érvénytelenítetted saját törvényedet!

• Zeusra – mondta –, éppen érvényesebbé teszem! – És kihúzva tőrét, ledöfte magát. Egyes szerzők azonban a

syrakusai törvényhozónak, Dioklésnak tulajdonítják ezt a tettet.

Miután kimerítően tárgyaltuk Charóndas, a törvényhozó cselekedeteit, röviden át akarjuk tekinteni a

törvényhozó Zaleukos tevékenységét is, minthogy e férfiak hasonló elveket követtek életükben, és szomszédos

városokban születtek.

1. Zaleukos tehát az italiai Lokroiból származott. Nemes családja és műveltsége miatt csodálták, minthogy

Pythagoras, a filozófus tanítványa volt. Olyan nagyra becsülték városában, hogy törvényhozóvá választották,

és kezdettől új törvények meghozatalára törekedve, művét az égi istenekre vonatkozó törvényekkel kezdte.

Ugyanis teljes törvénykönyvének mindjárt a bevezetőjében kimondta, hogy a polis valamennyi lakójának el

kell fogadnia, és hinnie kell benne, hogy léteznek istenek, és értelmükkel megvizsgálva az eget, annak

elrendezését és szabályát be kell látnia, hogy nem a véletlen vagy az ember teremtette meg szerkezetét.

Tisztelni kell az isteneket, mint az élet minden szépségének és jóságának forrásait az emberek számára,

lelküket tisztán kell megőrizni minden gonoszságtól, minthogy az istenek nem örülnek a gonoszok

áldozatainak és ajándékainak, csak a jó emberek igaz és szép cselekedeteinek. S miután e bevezetőben

felhívta a polgárokat a jámborságra és igazságosságra, hozzáfűzte rendeletét, hogy a polgártársak közül

senkit se tekintsenek engesztelhetetlen ellenségnek, hanem abban a tudatban vitázzanak, hogy újra

kiegyezzenek és barátok legyenek. Aki pedig ezzel ellentétesen cselekszik, azt polgártársai vad és erőszakos

lelkű emberként bélyegezzék meg. A vezetőket felszólította, hogy ne legyenek önkényesek és önteltek, és

ítéletüket ne befolyásolja harag vagy barátság. Törvényei sorába számos saját rendelkezését fűzte be igen

bölcsen és nagyszerűen.

2. Másutt mindenhol az a szokás, hogy a vétkes asszonyokkal pénzbüntetést fizettettek, ő azonban leleményes

büntetés kilátásba helyezésével akadályozta meg kicsapongásaikat. Így rendelkezett: szabad születésű

asszonyt egynél több szolgáló nem kísérhet, hacsak nem részeg. Nem hagyhatja el éjszaka a város területét,

hacsak nem házasságtörő. Nem hordhat arany ékszert és (bíbor-) szegélyű köntöst, hacsak nem hetaira. A

férfi nem hordhat aranygyűrűt és milétosi szabású felsőruhát, hacsak nem paráználkodó vagy házasságtörő.

Így aztán a büntetések megszégyenítő kikötéseivel könnyedén megtisztította az erkölcsöket az ártalmas

fényűzéstől és kicsapongástól, ugyanis senki sem akarta, hogy rút kicsapongása miatt polgártársai

valamennyien kigúnyolják.

N. Gy.

34. CHARÓNDAS ÉS ZALEUKOS

TÖRVÉNYEI


Diodóros mesés és pontatlan híradása a két dél-itáliai görög törvényhozóról alapvetően két jellemző korai

törvényhozó toposzra épül: a korai törvényhozók kegyetlenül szigorúak (mint pl. Drakón hagyományos

ábrázolása), és az általuk hozott törvény visszaszáll saját fejükre vagy gyermekükére. Charóndas minden

forrásunk szerint Katané törvényhozója volt, egyedül Diodóros helyezi őt Thurioiba, ami azért is képtelenség,

mert Thurioit Kr. e. 444-ben alapították, Charóndast pedig Zaleukosszal együtt a legkorábbi törvényhozónak

tekinti a görög hagyomány.

Zaleukos nőkre vonatkozó előírásait Athénaios (XII 521 b) a syrakusaiaknak tulajdonítja: „Phylarchos

Történelmének huszonötödik könyvében írja, hogy a syrakusaiak törvénye szerint az asszonyok nem viselhetnek

arany ékszert, virágos hímzésű vagy bíborszegélyű köntöst, hacsak nem akarja valamelyikük elismerni magáról,

hogy közismert hetaira; és egy másik szerint a férfi nem ékesítheti föl magát sem azzal, hogy ruháját kihívóan

viseli, sem azzal, hogy cserélgeti, hacsak nem ismeri el, hogy házasságtörő és fajtalan; és szabad születésű

asszony nem járhat kint naplemente után, hacsak nem házasságtörő.”


37. fejezet - 35. KYRÉNÉ ALAPÍTÁSA

ML 5; SEG 9, 3; Fornara 18. Márványstélé Kyrénéből, ma a kyrénéi múzeumban őrzik.

Kr. e. 600 körül, de a felirat a Kr. e. 4. század elején keletkezett. A 23. sortól kezdődik a telepesek Kr. e. 7.

század végén letett esküje, amire Damis törvényjavaslatában hivatkozik, és amit a felirat idéz.

Isten! Jó szerencse!

Damis, Bathyklés fia terjesztette be a javaslatot. Azzal kapcsolatban, amit a théraiak mondtak, (nevezetesen)

Kleudamas, Euthyklés fia, azért, hogy a polis helyes irányba tartson, és a kyrénéiek népe jó szerencsével járjon,

adjuk meg a théraiaknak | 5. az ősi hagyomány szerint a polgárjogot, amelyet őseink teremtettek meg, (azok,)

akik Kyrénét megalapították Théráról, és (azok,) akik Thérán maradtak, amiként Apollón szerencsében

részesítette Battost és a Kyrénét betelepítő théraiakat, amennyiben hűek maradtak esküikhez, amelyeket az ősök

fogadtak meg egymásnak, amikor | 10. kiküldték a gyarmatvárost megalapítókat az Alapító (Archagetas)

Apollón parancsának megfelelően. Jó szerencse! Határozzon úgy a népgyűlés (damos), hogy a théraiak

Kyrénében is azonos feltételek mellett tartsák meg egyenlő polgárjogukat. Tegyék le ugyanazt az esküt

valamennyien a Kyrénében lakó théraiak, amit a többiek egykor | 15. letettek, és osszák be őket phylébe és

patrába és a kilenc hetaireiába is. Írják föl ezt a határozatot (psaphisma) egy már- ványstélére, állítsák föl ezt a

stélét a Pythói Apollón ősi szentélyében, és írják föl az esküt is a stélére, amit az alapítók tettek le, amikor

Battosszal együtt Libyába áthajóztak, | 20. Théráról Kyrénébe. A kő és a feliratkészítés szükséges költségeit

utalják ki a számvevőségi elöljárók (epistantes epi tos apologos) Apollón jövedelméből. vacat

A telepesek esküje

Így határozott a népgyűlés (ekklésia): Minthogy Apollón saját magától kinyilatkoztatta Battosnak | 25. és a

théraiaknak, hogy Kyrénét (mint apoikiát) meg kell alapítaniuk, úgy tűnik, hogy ezzel azt parancsolta a

théraiaknak, hogy küldjék Libyába Battost mint alapítót (archagetas) és királyt (basileus), és azt, hogy társaiként

hajózzanak vele a théraiak. Azonos és egyenlő feltételek mellett hajózzanak valamennyi háztartásból (oikos),

[mindegyik háztartásból] válasszanak ki egy fiút, . a felserdültek közül, és a többi | 30. szabad thérai közül.

hajózzanak (velük). Ha a gyarmatosok (apoikoi) szilárdan tartják kezükben gyarmatukat, a később Libyába

hajózó rokonaik részesüljenek a polgárjogból és a hivatalviselés jogából, és sorsoljanak ki számukra a gazdátlan

földterületből. Ha azonban nem tudják megtartani településüket, és a théraiak sem tudnak segítséget nyújtani

számukra, | 35. hanem öt éven belül [vagy öt évig] sorscsapások sújtják őket, térjenek vissza félelem nélkül a

földjükről Thérára, saját birtokukra, és legyenek polgárok. Ha azonban valaki, akit a polis kiküldött, nem akar

elhajózni, bűnhődjék halállal, és sajátítsák ki a birtokát. Aki befogadja vagy elrejti őt, akár apa a fiát, akár

testvér a testvérét, | 40. sújtsa őt is ugyanaz a büntetés, mint azt, aki nem akart elhajózni. Az esküt a következő

módon tették le azok is, akik (Thérán) maradtak, és azok is, akik elhajóztak gyarmatot alapítani, és átkot

mondtak mindazokra, akik e (rendelkezéseket) megsértik, és nem tartják be, akár a Libyába települők közül,

akár az itt(hon) maradók közül (kerülnek ki). Viaszbabákat gyúrtak, és (a következő) | 45. átokformulát mondva

elégették őket valamennyien egybegyűlve, a férfiak és asszonyok és fiúk és lányok: „aki nem tartja be ezeket az

esküket, hanem vétkezik ellenük, olvadjon meg és folyjék szét, mint a viaszbaba, ő is, az utóda is, és a jószága

is, akik azonban betartják az esküben megfogadottakat, akár | 50. Libyába hajóztak, akár Thérán maradtak, sok

szerencsében részesüljenek maguk is és utódaik is”.

N. Gy.

Battos kyrénéi gyarmatalapításáról részletesen (és mesésen) beszámol Hérodotos (IV 155-161): „155. Itt azután

Phronimé egy Polymnéstos nevű előkelő thérai férfi ágyasa lett. Idő múltán fiút szült, akinek alig volt hangja,

dadogott, és a kyrénéiek szerint ezért kapta a Battos nevet. Én azonban azt hiszem, eredetileg másképpen

nevezték, s csak akkor lett Battos, amikor Libyába érkezett, mégpedig a delphoi jóslat s a tisztesség

következtében. Libyában ugyanis a király neve battos, s azt hiszem, azért mondta őt a Pythia jóslata libyai

nyelven uralkodónak, mert tudta, hogy ő lesz Libya királya. Amikor ugyanis férfivá serdült, elment Delphoiba,

hogy a hangja felől tanácsot kérjen, s kérdésére a Pythia a következő jóslattal válaszolt:

Battos, hangot akarsz, de urunk küld, Phoibos Apollón juhnevelő Libyába, hogy ott várost alapítsál.

Mintha hellén nyelven azt mondta volna: »Ó, király, hangot akarsz.« Ám ő így felelt: »Uram, én a hangom miatt

jöttem hozzád jóslatért, de te képtelen választ adsz, ha arra biztatsz, hogy alapítsak várost Libyában. De hát

35. KYRÉNÉ ALAPÍTÁSA


milyen hatalommal, milyen emberekkel?« De hiába, nem tudta megváltoztatni a jóslatot, az isten erre is

pontosan ugyanazt válaszolta, mint az imént. Battos tehát elment haza, Thérára.

156. Ettől fogva azonban őt is és a théraiakat is egyre-másra érték a csapások, s nem tudván rájönni a bajok

okára, a théraiak követeket küldtek Delphoiba, hogy kérdezzék meg a jósdát. A Py- thia pedig azt jósolta, akkor

fordul jobbra a sorsuk, ha segítenek Battosnak gyarmatot alapítani a libyai Kyrénében. Erre aztán a théraiak két

ötvenevezős hajóval útnak indították Battost. El is hajózott Libyába, de mert nem tudott ott mihez fogni,

visszament Thérára. A théraiak azonban nyílzáporral fogadták a visszatérőket, nem engedték őket partraszállni,

hanem azonnal visszafordították a hajókat. Mit volt mit tenni, kénytelenek voltak visszahajózni.

1. Felkerekedvén, a libyaiak nyugat felé vezették őket, úgy osztva be a nappal és az éjszaka óráit, hogy

országuk legszebb vidékein éjjel menjenek keresztül, nehogy a hellének meglássák őket. Ennek a vidéknek

különben Irasa a neve. Amikor végül egy forráshoz értek, mely állítólag Apollón szent vize, így szóltak a

hellénekhez: »Hellén férfiak, itt aztán örökké jó dolgotok lesz, mert itt állandóan lyukas az égbolt.«

2. A gyarmatalapító Battos negyvenévi, s utána uralkodó fia, Arkesilaós tizenhat évi uralkodása alatt Kyrénében

annyi ember lakott, mint kezdetben, a bevándorláskor.”

M. Gy.


38. fejezet - 36. SOLÓN TÖRVÉNYEI

(Aristotelés): Az athéni állam. II; VI-VII.

Kr. e. 594

I. Ezek után az előkelők és a tömeg között hosszú ideig tartó viszály ütött ki. 2. Államszervezetük ti. minden

egyéb tekintetben is oligarchikus volt, kivált pedig abban, hogy a szegények gyerekestől, asszonyostól a

gazdagoknak szolgáltak. Pelatéseknek és hatodo- soknak nevezték őket. Ezért a bérért művelték meg ugyanis

a gazdagok földjét (az egész föld ti. kevesek kezén volt), s ha a bért nem fizették meg, mind magukat, mind

gyermekeiket rabszolgaságba lehetett hurcolni; az adósságokért pedig mindnyájuknak személyükkel kellett

felelniök egészen Solón idejéig. Ő volt az első, aki a nép élére állt. 3. A legnehezebb és legkeservesebb a

tömeg számára az egész államberendezkedésből ez a szolgaság volt; mindamellett a többi miatt is

zúgolódtak, mert úgyszólván mindenből ki voltak rekesztve.

I. 1. Miután Solón teljhatalmat kapott, a népet egyszer s mindenkorra felszabadította, megtiltva az

adósrabszolgaságot, törvényeket hozott, és mind a magánosokkal, mind az állammal szemben fennálló

adósságokat eltörölte, amit seisachtheiának (teherlerázás- nak) neveznek, mert így mintegy lerázták terhüket.

2. Ebben a kérdésben egyesek megpróbálták Solónt megrágalmazni. Úgy történt ugyanis a dolog, hogy

Solón, mikor arra készült, hogy a seisachtheiát végrehajtsa, azt egyes előkelőknek előre megmondta; erre –

mint a nép oldalán állók állítják – barátai kijátszották, azok szerint viszont, akik gya- lázni akarják, maga is

részt vett a dologban. Kölcsönök felvétele útján ugyanis ezek nagy földterületeket vásároltak össze, s nem

sokkal utóbb, mikor az adósságelengedés bekövetkezett, egyszerre meggazdagodtak. Így lettek gazdagok,

mint mondják, azok, akik később régi gazdagok hírében állottak. 3. Mindamellett hihetőbb a nép oldalán

állók állítása. Nem valószínű ugyanis az, hogy egy ember, aki egyéb dolgokban annyira mértéktartó és

pártatlan volt, mint ő, hogy – bár lehető volt számára, hogy mindkét felet megnyerve a város tyrannosa

legyen – inkább meggyűlöltette magát mindkét féllel, és többre tartotta a becsületet és az állam javát, mint

saját meggazdagodását, ilyen kicsinyes és könnyen átlátható dologgal beszennyezte volna magát. 4. Hogy

azonban erre a lehetősége megvolt, azt bizonyítják a zavaros körülmények; költeményeiben maga is többször

említi, s mindenki más is egyetért ebben vele. Ezt a vádat tehát hazugságnak kell tartanunk.

II. 1. Solón megállapította az államrendet, és más törvényeket hozott úgy, hogy Drakón törvényeit a gyilkossági

törvény kivételével nem használták többé. A törvényeket háromszögletű hasábokra írták fel, s ezeket a királyi

csarnokba állították, és mindnyájan megesküdtek, hogy ezeket meg fogják tartani. A kilenc archón a kőnél

megesküdve kötelezte magát, hogy aranyszobrot állít, ha valamelyik törvényt megszegi. Innen van, hogy

még ma is így esküsznek. 2. Törvényeit száz évre tette érvényessé, s az államot a következőképpen rendezte.

3. A lakosságot vagyonbecslés alapján négy osztályba osztotta úgy, ahogyan korábban is fel volt osztva, az

ötszáz mérősök, a lovagok, a zeugitések és a thé- sek osztályába. A thések adóját fizetőknek csak a

népgyűlésben és a bíróságokban juttatott részt. 4. Az ötszáz mérősök adóját kellett fizetniök azoknak,

akiknek birtokukból száraz és folyékony terményekből összesen ötszáz mérőnyi jövedelmük volt, a lovagi

adót azoknak, akiknek háromszáz mérőnyi jövedelmük volt. A zeugitések adóját fizették, akiknek összesen

kétszáz mérő jövedelmük volt; a többiek meg a thések adóját fizették, s ezek mindenféle tisztségből ki voltak

rekesztve.

R. Zs.

Az Aristotelés neve alatt fennmaradt, de feltehetőleg nem általa, hanem egy tanítványa által írt Az athéni

államhoz lásd Államéletrajzok. Budapest, 2002. Drakón emberölési törvényéhez lásd 28. dok. A zeugités

kifejezés eredetéhez lásd 13. dok.


39. fejezet - 37. A PANATHÉNAIA ELSŐ MEGRENDEZŐI

IG I3 507; IG I2 463+475; SEG 26,35. Mészkő stélé az Akropolisról. Kr. e. 566/565?

A versenypályát készíttették………………. [Kr]atés, [Thras]yklés, Aristodikos,

Br[ysón], Anté[nór]……………. ünneprendezők (elsőkként rendezték meg a versenyt a bagolyszemű leány

tiszteletére.)

S. J.

A hagyomány szerint Hippokleidés archóni évétől (Kr. e. 566/565) kezdve rendezték meg Athéné tiszteletére a

Panathénaia sportversenyeit, vagy legalábbis ettől kezdve rendeztek az évi versenyeken kívül ötévenként ún.

nagy Panathénaiát. A felirat datálása éppúgy vitatott, mint a versenyrendezők nevének kiegészítése, sőt tisztsége

is.


40. fejezet - 38. PEISISTRATOS HÁROM HATALOMÁTVÉTELE

Hérodotos I 59-64.

Kr. e. 560 k. – 527

1. . Peisistratos, aki, amikor a tengerparton és a síkságon lakó athéniak között ellentét támadt – a

tengerpartiaknak Alkmeón fia, Megaklés, a síkságon lakóknak pedig Aristo- laidés fia, Lykurgos volt a

vezére –, szervezett egy harmadik mozgalmat, mert meg akarta kaparintani a tyrannosi hatalmat. Azon a

címen toborzott magának híveket, hogy ő a hegyen lakók vezetője, s a következő cselhez folyamodott.

Magán és öszvérein sebeket ejtett, majd kocsijával a piacra hajtott, mintha ellenségei elől menekülne, akik a

mezőn az életére törtek. Azt kérte a néptől, hogy adjon mellé védőőrizetet, hiszen ő már a megarai

háborúban kitüntette magát, elfoglalta Nisaiát, és más jeles tetteket vitt végbe. Sikerült is rászednie az athéni

népet, s háromszáz válogatott polgárt adtak melléje. Ezek azonban Peisistratosnak nem lándzsásai, hanem

buzogányosai voltak, mert fabuzogányokkal kísérték őt. Ezeknek az embereknek az élén indult támadásra

Peisistratos, és elfoglalván a fellegvárat, átvette Athénban az uralmat. De nem szüntette meg a meglévő

tisztségeket, s nem változtatta meg a törvényeket, hanem a fennálló hagyományok alapján bölcs belátással és

helyesen kormányozta a várost.

2. Nem sok idővel később azonban Megaklés és Lykurgos kibékült egymással, és Peisistratost száműzték. Így

nyerte el Peisistratos első ízben Athénban a hatalmat, de mert uralma nem volt eléggé szilárd, elbukott.

Peisistratos elűzői között azonban kiújult az ellentét, s a szorult helyzetbe került Megaklés követek útján

megkérdezte Peisistratos- tól, hogy hajlandó lenne-e a leányát feleségül venni, ha ennek fejében ismét ő

lenne a tyrannos. Peisistratos elfogadta az ajánlatot, s meg is egyeztek a visszatérésben, de erre, véleményem

szerint, igen együgyű tervet eszeltek ki. Hiszen a hellénség már réges-rég elhagyta az egykori barbár

szokásokat, és értelme világosabb volt annál, hogy bármilyen kezdetleges cselfogással rá lehessen szedni. Ők

mégis a következő módon jártak túl az akkoriban már a legravaszabbnak tartott athéniak eszén. A Paiania

kerületben élt egy Phya nevű asszony, aki három hüvelyk híján négy könyök magas volt, s minden

tekintetben vonzó a külleme. Ezt az asszonyt teljes fegyverzetben egy kocsira ültették, úgy helyezték el, hogy

minél nagyobb tiszteletet keltsen, s hírnököket küldvén előre, elindultak vele a város felé. Mikor a hírnökök a

városba értek, parancsuk szerint ezt kiáltozták: „- Athéniak! Fogadjátok szívesen Peisistratost, akit Athéna is

minden ember közül a legjobban kedvel, s most maga viszi őt vissza fellegvárába.” Ezt kiáltozták

mindenfelé, s hamarosan minden kerületben híre terjedt, hogy Athéna istennő visszahozta Peisistratost. Mire

a városiak, abban a hitben, hogy ez az asszony valóban az istennő, ember létére imádkozni kezdtek hozzá, s

visszafogadták Peisistratost.

3. Ily módon lett újra tyrannos Peisistratos, majd a megállapodás szerint feleségül vette Megaklés leányát.

Mivel azonban neki már voltak fiatalkorú gyermekei, s széltében azt emlegették, hogy az Alkmeónidákon

átok ül, nem akart új feleségétől gyermeket, és nem a rendes módon hált együtt vele. Az asszony egy ideig

titkolta a dolgot, később azonban – nem tudni, hogy faggatásra-e vagy a nélkül – elmondta anyjának, az meg

továbbadta férjének. Megaklés éktelen haragra gyulladt, hogy Peisistratos így megszégyenítette, s

felháborodásában kibékült ellenfeleivel. Peisistratos, értesülvén róla, hogy ellene készülnek, egész

családjával elhagyta az országot, és Eretriába ment, ahol fiaival meg- hányta-vetette a helyzetet. Tetszését

Hippias tanácsa nyerte el, miszerint mielőbb vissza kell szereznie az uralmat. Így aztán adományokat

gyűjtöttek azokból a városokból, amelyek valamilyen módon le voltak kötelezve irántuk. Sok helyről kaptak

értékes segítséget, de Thébai mindent felülmúlta adományai gazdagságával. Ezután, hogy rövidre fogjam a

szót, eljött az idő, mikor már mindent előkészítettek a sikeres visszatéréshez. A pelopon- nésosi Argosból

zsoldosokat fogadtak, s ezekhez önként csatlakozott egy Lygdamis nevű naxosi férfi, aki lelkesen segítette

ügyüket, és sok pénzt s embert hozott magával.

1. . Ekképp szerezte meg Peisistratos Athénban harmadízben is a tyrannist.

M. Gy.


41. fejezet - 39. A PHILAIDÁK CHERSONÉSOSI URALMA

Pausanias VI 19.

Kr. e. 550 k.

Vannak itt (Olympiában) más, említésre méltó fogadalmi ajándékok is; így Pelops kardja aranyművű

markolattal és egy elefántcsont „Amaltheia-bőségszaru”, amelyet Miltia- dés, Kimón fia ajánlott fel; családjából

ő uralkodott először a thrák Chersonésoson. Az ivókürtön régi attikai írással a következő felirat olvasható:

Chersonésos emelt fogadalmul olymposi Zeusnak,

hogy megvívta Aratost Miltiadésszal az élen.

Suda: Lexikon. Krithóté címszó alatt.

Krithóté város a Chersonésoson, amelyet a Miltiadésszel odatelepült athéniek alapítottak.

S. J.

Az idősebb Miltiadés, a chersonésosi tyrannis alapítója Kypselos fia volt, vagyis rokonságban állt a korinthosi

tyrannosokkal, a zsarnokuralmat megalapító Kypselos id. Miltiadés dédapja volt. A marathóni győző az idősebb

Miltiadés unokaöccse volt. A chersonésosi gyarmatalapítás történetét Hérodotos beszéli el legrészletesebben (VI

34-38).


42. fejezet - 40. ATHÉNI ARCHÓNLISTA

ML 6. Márványstélé négy kisebb töredéke, ma az athéni Agora Múzeumban őrzik. A felirat röviddel Kr. e.

424/423 után keletkezett.

Kr. e. 548-521

[On]éto[ridés]Kr.e.527/526

[H]ippia[s]Kr.e.526/525

[K]leisthen[és]Kr.e.525/524

[M]iltiadésKr.e.524/523

[Ka]lliadésKr.e.523/522

[Peisi]stratosKr.e.522/521

N. Gy.

Az archónlista legérdekesebb pontja Hippias tyrannisának időszaka. Ebből a szakaszból megtudjuk, hogy maga

Hippias is betöltötte az archóni tisztséget, vagyis – apjához hasonlóan – megtartotta Athén korábbi

intézményrendszerét. További érdekesség Kleisthenés archónsága. Az Alkmeónidáknak ugyan a kylóni vérbűn

miatt száműzetésben kellett volna lenniük, Hippias azonban tyrannisa elején, úgy tűnik, kiegyezett velük.

Hippias Kleisthenés mellett a Philaida család vezetőjével, Miltiadésszel, a későbbi marathóni győzővel is

kiegyezett, erre utal az ő ar- chónsága, amely halikarnassosi Dionysios szerint Kr. e. 524/523-ra esett (VII 3, 1:

„A hatvannegyedik olympias idején, amikor Miltiadés volt archón Athénben...”).


43. fejezet - 41. POLYKRATÉS CSALÁDJA

A. Bronzedénytöredék száján fennmaradt felirat. Schmidt, G.: Heraion von Samos: Eine Bry- chon-Weihung

und ihre Fundlage. AM, 87,1972,165-185. B. A samosi akropolison talált archaikus ülő férfiszobor felirata.

LSAG 63. tábla 13.

Kr. e. 540 k.

A.

Brychón ajánlott föl engem, Timolés fia.

B.

Aeakés ajánlotta föl, Brychón fia, aki Hérának behajtotta a lefoglalt javakat (vagy a zsákmányt, sylé) | 5. hivatali

ideje alatt.

N. Gy.

A két felirat alapján a samosi tyrannos, Polykratés családját következőképp rekonstruálhatjuk: Ti- molés fia

Brychón, Brychón fia Aiakés (a feliraton Aeakés), Aiakés fiai Polykratés, Pantagnótos és Sylosón, Sylosón fia

az ifjabb Aiakés. A családfa rekonstrukcióját a feliratokon kívül Hérodotos adatai tették lehetségessé.

Hérodotos III 39: „Miközben Kambysés Egyiptomban háborúzott, a lakedaimóniak hadat indítottak Samos

ellen, ahol Aiakés fia, Polykratés volt az úr.”

Hérodotos III 139: „Mikor Kambysés, Kyros fia hadba vonult Egyiptom ellen, sok hellén is elkísérte a seregét,

némelyek, ahogy szokás, kereskedni akartak, mások meg csak országot látni. Ezek közé tartozott Sylosón,

Aiakés fia, Polykratés testvére is, akit száműztek Samosról.”


44. fejezet - 42. A LAKEDAIMÓNIAK TYRANNISELLENESSÉGE

P. Ryland 18 = Jacoby FGrHist 105. F 1. Kr. e. 1. században keletkezett papirusz töredéke.

Kr. e. 555 k. – 510

| 5. Amikor a lakón Chilón, az ephoros betöltötte a stratégosi tisztet, Anaxandridasszal együtt felszámolták a

tyrannisokat. Aischinést Sikyónban, Hippiast, | 10. Peisist[ratos fiát pedig Athénban fosztották meg hatalmától .]

N. Gy.

Aischinést, aki Kr. e. 570 körül, Kleisthenés halála után került hatalomra, Kr. e. 555 körül űzték el a spártaiak.

A spártai Chilón Kr. e. 556/555-ben volt ephoros. Az Agiada Anaxandridas spártai király, León fia, Kroisos

kortársaként és Aristón társaként uralkodott (Hérodotos VII 204; I 67; Pausanias III 3, 5). A spártaiak űzték el a

naxosi Lygdamist is, mindebből azonban nem következik egyértelműen a spártai politika alapvető

tyrannisellenessége. Aischinés eltávolításának oka feltehetően az előde, Kleisthenés által bevezetett, a dórokra

nézve igen sérelmes phyléreform lehetett.


45. fejezet - 43. A ZSARNOKÖLŐK

Thukydidés: A peloponnésosi háború. VI 54-59.

Kr. e. 514

54. Ami pedig Aristogeitón és Harmodios vakmerő vállalkozását illeti, az valójában szerelmi vetélkedés

következménye volt, amit részletesebben akarok ismertetni, hogy bebizonyítsam, mennyire pontatlanul

számolnak be az athéniak is, mások is tyrannosaik- ról s ezekről az eseményekről. Mikor ugyanis Peisistratos

tyrannos öregkorában meghalt, az uralomban nem Hipparchos követte, mint sokan hiszik, hanem az elsőszülött

Hippias. Az akkor ifjúsága virágjában levő Harmodiosba beleszeretett Aristogeitón, egy közepes helyzetben

lévő athéni polgár, s szeretőjévé is tette. Harmodiost azonban megkörnyékezte Hipparchos, Peisistratos fia is, de

visszautasította, s elmondta a dolgot Aristo- geitónnak. Aristogeitón aztán heves féltékenységében s attól félve,

hogy Hipparchos – meg- lévén rá a hatalma – majd erőszakkal kényszeríti magához az ifjút, tüstént

összeesküvést kezdett szervezni – amennyire befolyásától telt – a tyrannis megdöntésére. Közben Hip- parchos,

akinek ismételt ajánlatát Harmodios változatlanul visszautasította, noha semmiképpen nem akart erőszakhoz

folyamodni, azt tervezte, hogy az ifjút valamilyen, a dologgal látszólag egyáltalán nem összefüggő ügyben meg

fogja szégyeníteni. Uralma alatt egyébként sem hívta ki maga ellen a tömeg gyűlöletét, s nem adott okot a

kárhozta- tásra. Ez a tyrannoscsalád általában igazságosan és belátóan uralkodott, az athéniaktól csupán

egyhuszadot kértek adóba, hogy ebből a várost széppé tegyék, viselték a háborúk terheit, s a templomi

áldozatokról is gondoskodtak. A város egyébként régi törvényei szerint élt, s a családnak csak arra volt gondja,

hogy egyik tagja mindig főtisztséget viseljen. Így viselte – többek közt – a családból az egyéves archóni hivatalt

Hippias tyrannos fia, a nagyapja nevét viselő Peisistratos is, aki hivatali ideje alatt oltárt emelt a tizenkét

istennek a főtéren, s Apollónnak a Pythionban. Az agorán lévő oltárt az athéni nép megtoldotta, így a felirat

eltűnt, de a Pythionban még most is megvan a következő, elmosódott betűs felirat:

Ezt Hippiasnak fia, Peisistratos emelte

tisztéért , Pythó Phoibosa, szent helyeden.

1. Visszatérve tehát Harmodioshoz, őt Hippias, szerelmi ajánlata visszautasítása miatt, amint tervezte, valóban

megalázó helyzetbe hozta. Felkérette ugyanis Harmodios hajadon húgát, hogy egy áldozati körmenetben

vegyen részt a kosárhordozók között, de mikor a lány megjelent, elküldte, mondván, hogy senki sem kérte

fel, hiszen nem is méltó erre a feladatra. Harmodiost nagyon bántotta ez a megaláztatás, s még elszántabbá

vált miatta Aristogeitón is. Összeesküvő társaikkal együtt minden előkészületet megtettek, és csak a Nagy

Panathénaia-ünnepre vártak, mert ezen az egyetlen napon nem keltett gyanút, ha az áldozati menetben részt

vevő polgárok mind fegyveresen jelentek meg. Megállapodtak, hogy ők ketten kezdik meg a dolgot, a

többiek aztán a nyomukban tüstént rátámadnak a testőrökre. Az összeesküvők a nagyobb biztonság végett

nem voltak sokan, de remélték, hogy a merész vállalkozás hatására a be nem avatottak is, mivel fegyver lesz

náluk, készségesen csatlakoznak hozzájuk saját felszabadulásuk érdekében.

2. S mikor az ünnep elérkezett, és Hippias testőreitől övezve kint, az úgynevezett Kerameikos városrészben

intézkedett, hogy a menetben a csoportok milyen sorrendben haladjanak, Harmodios és Aristogeitón

kezükben tőrrel odaléptek hozzá, hogy végrehajtsák a merényletet. De amikor észrevették, hogy Hippias,

akihez mindenki könnyen odamehetett, bizalmasan beszélget egyik összeesküvő társukkal, megrémültek,

hogy elárulták és minden pillanatban elfoghatják őket. De azon, aki megszégyenítette őket, s aki miatt az

egész vállalkozásba belefogtak, szerettek volna, ha lehetséges, bosszút állni, ezért úgy, ahogy voltak,

berohantak a kapun, és az úgynevezett Leókoreionnál összetalálkoztak Hipparchosszal. Azonnal,

gondolkodás nélkül rárohantak, s féktelen bosszúvággyal eltelve, amit egyikben a féltékenység, a másikban a

megszégyenítés táplált, tőrüket belevágva megölték. Aristogeitón az összecsődült tömegben ekkor

elmenekült a testőrök elől, de később elfogták, és kímélet nélkül végeztek vele, Harmodiost pedig ott helyben

megölték.

Hippias még három évig volt Athén tyrannosa, de a negyedik évben megdöntötték uralmát a lakedaimóniak és a

száműzött Alkmeónidák. Mivel szabadon eltávozhatott, Si- geionba, majd Aiantidéshez, Lampsakosba, onnan

pedig Dareios udvarába ment. S innen indult el később, húsz év múlva, mint öregember a méd sereggel

Marathónhoz.

M. Gy.

43. A ZSARNOKÖLŐK


A romantikus történet arra keres magyarázatot, hogy mitől fajult el Hippias tyrannisa, amikor apjának,

Peisistratosnak az uralmát aranykorként festik le a források (AP XVI 7), ő pedig még Peisistratos ellenfeleivel,

az Alkmeónidákkal és a Philaidákkal is kiegyezett hatalomra jutásakor, amint erről az athéni archónlista

tanúskodik (vö. 40. dok.). Harmodios és Aristogeitón minden későbbi zsarnokölő, sőt a zsarnokölés elve

számára állandó hivatkozási alap volt (vö. 30. dok.). Különösen érdekes a Pythionban felállított, elmosódott

feliratú oltár említése: ez az oltárkő ma is látható az athéni Epigraphiai Múzeumban, és töredékes felirata jól

olvasható (IG I3 948).


46. fejezet - 44. GABII ELFOGLALÁSA ÉS A MÁKGUBÓK

Livius I 2.

Kr. e. 510 k.

Ily módon Gabii előkelőit lassanként feltüzelte a háború folytatására, ő maga pedig a leg- harciasabb fiatalok

élén zsákmányszerző portyákra indult, és úgy számította ki minden szavát és tettét, hogy egyre inkább a

gabiibeliek bizalmába férkőzzön, míg végül őt választották meg a háború vezérének. 3. A köznép nem is

sejtette, mi történik: Róma és Gabii között apró csatározások folytak, amelyek többnyire Gabii javára dőltek el,

így hát

Gabii apraja-nagyja szentül hitte, hogy Sextus Tarquiniust az istenek küldték nekik hadvezérül. 4. A katonák

körében pedig, mivelhogy társuk volt a veszélyben és a fáradságban, és bőkezűen osztotta nekik a zsákmányt,

akkora szeretetnek örvendett, hogy az öreg Tarquinius sem volt nagyobb úr Rómában, mint a fia Gabiiban. 5.

Amikor aztán úgy látta, elég befolyással rendelkezik ahhoz, hogy minden tervét végrehajtsa, egyik emberét

elküldte apjához Rómába, hogy kérdezze meg, mi a teendője most, hogy az istenek kegyéből Gabiiban minden

hatalom az ő kezében van. 6. A hírnök, bizonyára mert a király nem tartotta teljesen megbízhatónak, nem kapott

semmiféle szóbeli választ. A király, mintha mérlegelné, hogy mit tegyen, kiment a palota kertjébe, nyomában

fiának követével; ott föl s alá járkálva, úgy mondják, pálcájával lecsapdosta a legmagasabbra nőtt mákvirágok

fejét. 7. A hírnök elunta a kérdezősködést és a várakozást a válaszra, így hite szerint dolgavégezetlenül tért haza

Gabiiba, ahol beszámolt róla, mit mondott és mit látott, és hogy a király haragból, gyűlöletből vagy veleszületett

gőgje miatt egyetlen szót ki nem ejtett a száján. 8. Sextus pedig, mihelyt megértette, hogy mit vár tőle apja, és

mire céloz ezzel a néma rejtvénnyel, sorra eltette láb alól az állam előkelőségeit: némelyeket bevádolt a nép

előtt, másoknak a népszerűtlenségét használta ki. Sokakat nyilvánosan végeztetett ki, akik ellen viszont nem

tudott elég látványos vádakkal előállni, azokat titkon pusztította el. 9. Néhányan, ha akartak, elmenekülhettek,

másokat ő küldött száműzetésbe, a távollevők vagy meggyilkoltak javait pedig egyaránt szétosztotta. 10. Folyt a

bőkezű adományozás és zsákmányosztogatás, az egyéni gazdagodás édes érzése elaltatta az emberek éberségét a

közösség gondjaival szemben, míg végül Gabii bölcs irányítás és segítség híján egy kardcsapás nélkül a római

király kezére jutott.

K. F. – K. R.

Vö. Hérodotos V 92, e gyűjteményben a 31. dokumentum.


47. fejezet - 45. RÓMAI PAPI MÉLTÓSÁGOK RANGSORA

Festus: A szavak jelentéséről (töredék).

Kr. e. 510 előtt

A papság rangsorát az istenek rangja szerint állapították meg. A legmagasabb rangú a Rex (sacrorum,

áldozókirály), ez után következik a flamen Dialis (Iupiter papja), őutána a Mar- tialis (Mars papja), a negyedik

helyen a Quirinalis (Quirinus papja), ötödiken a pontifex maximus. Ennek megfelelően a (szent lakomákon)

csak a Rex foglalhatja el a főhelyet. Iupiter papja fölötte áll Mars papjának, az pedig Quirinusénak, aki rangban

éppen utána következik, és mindezek magasabb rangúak a pontifexnél. A Rex azért áll a főhelyen, mert a király

a leghatalmasabb. Iupiter papja azért jelentős, mert a világmindenség urának. papja. Mars papja azért, mert a

város alapítójának Mars volt az apja. Quirinus istent Cures városából hozták Rómába, hogy társa legyen

(Marsnak?) a rómaiak hatalmának védelmében. A pontifex maximus tekintélyét az adja, hogy őt tekintik az

isteni és emberi dolgok bírájának és eldöntőjének.

G. I.

Festus rangsora még a királyság viszonyát tükrözi. A köztársaság korában a pontifex maximusé volt a

legtekintélyesebb papi méltóság.


48. fejezet - 46. KLEISTHENÉS

Hérodotos V 66-73.

Kr. e. 510-508

66. Athén ugyan már korábban is erős város volt, de ekkor, a tyrannosok uralmától megszabadulva, még

hatalmasabb lett. Két férfiú tett szert különösen nagy befolyásra: az Alkmeónida nemzetségből származó

Kleisthenés (róla beszélik, hogy megvesztegette a Pythiát), valamint az ugyancsak tekintélyes családból való

Isagoras, Teisandros fia, akinek őseit nem tudom megnevezni, de rokonai mindenesetre a Kariai Zeusnak

áldoznak. Ezek ketten küzdöttek a hatalomért, s mikor Kleisthenés alulmaradt, a néppel szövetkezett. Majd az

eddigi négy athéni phylé helyett tízet szervezett, eltörölte az Ión négy fiától, Geleóntól, Aigikoréstól, Argadéstól

és Hopléstól származó nevüket, és más hazai héró- sokról nevezte el őket, az egyetlen kivétel Aias volt, akit, bár

nem itt született, mint szomszédot és szövetségest a többihez sorolt.

1. ... Az athéni Kleisthenés – a sikyóni tyrannos leányának fia, aki nagyapja nevét viselte – alighanem az

iónokat nézte le, s hogy az athéniaknak ne ugyanolyan phyléi legyenek, mint az iónoknak, úgy járt el, mint a

vele azonos nevű Kleisthenés. Megnyervén pedig az addig minden jogától megfosztott athéni nép

rokonszenvét, megnövelte a phy- lék számát, új nevet adott nekik, az addigi négy phylarchos helyett tízet

jelölt ki, s a dé- mosokat a tíz phylébe osztotta be. A nép megnyerésével aztán sokkal nagyobb befolyásra tett

szert, mint politikai ellenfelei.

2. Így hát Isagoras húzta a rövidebbet, de nem késlekedett a válasszal, hanem segítségül hívta a lakedaimóni

Kleomenést, akihez a Peisistratidák ostroma óta vendégbarátság fűzte, bár Kleomenés a szóbeszéd szerint

gyakran meglátogatta Isagoras feleségét. Kleomenés először is követet küldött Athénba azzal a követeléssel,

hogy Kleisthenés és több más athéni polgár, akiket „átkozottaknak” nevezett, hagyják el azonnal a várost. Az

üzenetet Isagoras sugallta, ama gyilkosságot ugyanis az Alkmeónidák és összeesküvő társaik követték el,

Isagorasnak és párthíveinek viszont nem volt része benne.

3. Hogy ezeket az athéniakat „átkozottaknak” nevezték, annak ez volt az oka. Élt egykor egy Kylón nevű athéni

ember, aki az olympiai versenyjátékokon győzelmet aratott. Ez az ember tyrannos szeretett volna lenni,

összeállt hát néhány vele egykorú társával, és el akarta foglalni az Akropolist. Tervük nem sikerült, s

oltalomkeresők gyanánt az istennő oltárához menekültek, de elhurcolták őket a naukrariák elöljárói, Athén

akkori kormányzói, akiknek a halálbüntetésen kívül mindenhez joga volt. Ennek ellenére megölték az

oltalomkeresőket, s a gyilkosság bűne aztán az Alkmeónidákat terhelte. Mindez azonban még Peisistratos

uralma előtt történt.

4. Kleomenés tehát azt követelte üzenetében, hogy Kleisthenés és az „átkozottak” hagyják el a várost.

Kleisthenés erre önként eltávozott, Kleomenés pedig egy kis sereg élén hamarosan bevonult Athénba, s

megérkezvén száműzte azt a mintegy hétszáz „átkozott” családot, akiket Isagoras megjelölt. Majd fel akarta

oszlatni a tanácsot, és az ügyek intézését Isagoras háromszáz hívére bízni, a tanács azonban ellenállt, és

megtagadta az engedelmességet. Ekkor Kleomenés, Isagoras és híveik hatalmukba kerítették az Akropolist.

Az athéniak összefogtak, és két napon át ostromolták őket, a harmadik napon aztán ünnepélyesen

fegyverszünetet kötöttek, s az összes lakedaimóni kivonult a városból. Így teljesedtek be a jóshely

Kleomenésre vonatkozó szavai. Kleomenés ugyanis, mikor felhatolt az Akropolisra, hogy hatalmába kerítse,

jóslatkérőként be akart menni az istennő szentélyébe. Mielőtt azonban átléphette volna a küszöböt, a papnő

felemelkedett ülőhelyéről, és így szólt hozzá: „Távozz innen, lakedaimóni idegen, kerüld el a szentélyt, mert

dór embernek tilos belépnie ide!” Mire Kleomenés így felelt: „Asszony, nem dór vagyok én, hanem achai.”

Nem hallgatott az isteni hangra, és belépett, később aztán – mint említettem – el is kellett vonulnia a

lakedaimóniakkal. A többieket az athéniak elfogták és kivégezték, köztük a delphoi Timasitheost, akinek

roppant bátorságáról és hatalmas erejéről sokat mesélhetnék. Ezeket a férfiakat tehát elfogták és kivégezték.

5. Majd az athéniak hazahívták Kleisthenést és a Kleomenés által száműzött hétszáz családot.

M. Gy.

A szemelvény a kutatók egy része által Kr. e. 632-re, mások által 636-ra vagy 628-ra datált kylóni vérbűntől

Kleisthenés reformjáig és Isagoras bukásáig tekinti át Athén történetét. A Pythia Apollón delphoi jós papnője

volt, akit a hagyomány szerint azért vesztegettek meg az Alkmeónidák, hogy jóslataival támogassa a száműzött

család Athénba való visszatérését. A sikyóni tyrannis kialakulásához vö. 24., kylónhoz pedig 26. dok.


49. fejezet - 47. A RÓMAIAK SZERZŐDÉSEI A KARTHÁGÓIAKKAL

Polybios III 22-32.

Kr. e. 509-279

Rómaiak és karthágóiak között szerződés először Lucius Iunius Brutus és Marcus Horatius alatt jött létre. Ők

voltak a királyok elűzése után az első consulok, és őalattuk avatták fel Iupiter Capitolinus szentélyét. Mindez

huszonnyolc évvel azelőtt történt, hogy Xerxés átkelt Görögországba. A szerződést a lehető legpontosabb

fordításban alább adjuk. Mert olyan nagy a rómaiaknál a mai és a régi nyelv között a különbség, hogy egyes

kifejezéseket a legjobb szakértők is csak nehezen, az értelem alapján tudtak megfejteni. A szerződés tehát

körülbelül a következőképpen hangzott: „Az alábbi feltételekkel legyen barátság egyfelől a rómaiak és

szövetségeseik, másfelől a karthágóiak és szövetségeseik között. Sem a rómaiak, sem szövetségeseik nem

hajózhatnak az úgynevezett Szép-hegyfokon túl, csak ha vihar vagy ellenség kényszeríti őket. De ha valaki így

kényszeríttetve odavetődik is, nem szabad semmit sem vásárolnia, sem vásárlás nélkül elvennie, csupán any-

nyit, amennyi a hajó helyreállításához és áldozatok bemutatásához szükséges. Az idevetődött személyek öt

napon belül kötelesek eltávozni. A kereskedés céljából érkezőknek nem kell illetéket fizetniük, csak ha hivatalos

kikiáltó és írnok jelenlétében kötnek üzletet. Ami viszont e személyek jelenlétében kerül eladásra, annak

vételára erejéig az állam vállal szavatosságot. Mindez egyaránt vonatkozik a Libyában és Szardínia szigetén

történő eladásra. Ha valamely római személy Szicíliának karthágói uralom alatt álló területén tartózkodik, itt a

rómaiak minden tekintetben egyenjogúak legyenek. A karthágóiak semmiben se ártsanak Ardea, Antium,

Laurentum, Circeii, Tarracina népének, sem La- tium egyetlen olyan községének sem, amely Róma alattvalója.

De tartózkodjanak azoktól a városoktól is, amelyek Rómának nem alattvalói. Ha ilyet elfoglalnak, azt sértetlenül

szolgáltassák ki a rómaiaknak. Latium területén nem építhetnek erődöt. Ha hadiállapotban lépnének Latium

földjére, itteni területen ne éjszakázzanak.”

Szép-hegyfoknak azt nevezik, amely Karthágótól északra fekszik. A karthágóiak tehát nem tartották

megengedhetőnek, hogy a rómaiak ezen túl dél irányban hajózzanak. Nyilván nem akarták azt, hogy az ő

földjüket, továbbá Byzaciumot s a kis Syrtis-öblön túl fekvő területet, az úgynevezett Emporeiát s e földek

termékenységét megismerjék. Ha egy római vihar vagy ellenség üldözése miatt partra vetődve áldozat

bemutatása és a hajók helyreállítása végett valamire rászorul, ezt – de ezenkívül semmit! –, úgy vélték,

megvásárolhatja, de a partot érő személyek öt napon belül távozni kötelesek. Karthágóba azonban és Libyának

az úgynevezett Szép-hegyfokon inneni részére, Szardínia szigetére és Szíciliának karthágói uralom alatt álló

részeire a rómaiak mehettek kereskedni, sőt ezekkel szemben a karthágóiak az állam hűségével szavatolták a

méltányosság megőrzését. A szerződés értelmében Szardíniáról és Libyáról kifejezetten saját területeikként

tesznek említést, Szicíliáról azonban kifejezetten éppen ellentétes módon rendelkeznek, mert a szigetnek csupán

arra a részére vonatkozólag kötöttek szerződést, amely a kar- thágóiak uralma alatt állott. Hasonlóképpen a

rómaiak is csak Latiumra vonatkozólag kötöttek szerződést, Itália többi részét azonban meg sem említették,

mert nem állt fennhatóságuk alatt.

Ezek után később újabb szövetséget kötöttek, amelybe a karthágóiak bevonták Tyros és Utica népét is: „Az

alábbi feltételek mellett legyen barátság egyfelől a rómaiak és szövetségeseik, másfelől a karthágóiak, tyrosiak,

uticaiak és ezek szövetségesei között. A Szép- hegyfokon, Mastián és Tarseionon túl a rómaiaknak nem szabad

sem rabló hadjáratot folytatniuk, sem kereskedniük, sem várost alapítaniuk. Ha a karthágóiak Latiumban a

rómaiak fennhatósága alatt nem álló várost foglalnak el, a zsákmányt és az embereket megtarthatják, a várost

azonban adják át. Ha egyes karthágói személyek olyan személyeket fognak el, akik Rómával szerződéses

viszonyban levő városban élnek, de mégsem alattvalói Rómának, ezeket nem szállíthatják római kikötőbe. Ha

mégis így tesznek, s egy római rájuk helyezi kezét, szabadon kell bocsátaniuk. Hasonló eljárástól a rómaiak is

tartózkodjanak. Ha valamely római személy karthágói fennhatóság alatt álló területről vizet vagy útra való

élelmet vesz fel, ezáltal egyetlen olyan személyt se károsítson meg, aki Karthágóval békében és barátságban

levő városban él. Hasonló cselekményektől karthágói személyek is tartózkodjanak. Ha ez mégis megtörténne,

vele szemben ne járjanak el egyéni úton, mert ha valaki így cselekszik, az államközi bűncselekménynek számít.

Szardínia és Libya területén római ember nem folytathat kereskedelmet, nem alapíthat várost (.), csak ha élelmet

vesz fel, vagy hajóját állítja helyre. Ha a vihar kényszeríti kikötésre, öt napon belül hagyja el a partot.

Szicíliának karthágói uralom alatt álló területén s magában Karthágóban a római ember mindent úgy tehet, és

úgy is kereskedhetik, amint arra az ottani polgárnak joga van. Hasonlóképpen járhatnak el a karthágóiak

Rómában.” Ebben a szerződésben a karthágóiak tehát ismét és hangsúlyozottan Libyát és Szardíniát tekintik a

47. A RÓMAIAK SZERZŐDÉSEI

A KARTHÁGÓIAKKAL


maguk területének, és itt meg is tiltják a rómaiak mindenféle partraszállást. Ezzel szemben Szicíliára

vonatkozólag különbséget tettek a fennhatóságuk alatt álló területeket illetően. Hasonlóképpen jártak el a

rómaiak Latium kérdésében. Ebben a szerződésben ugyanis szintén gondoskodtak arról, hogy a karthágóiak ne

kövessenek el sérelmet Ardea, Antium, Circeii és Tarracina rovására. Ezek ugyanis Latiumnak azok a

tengerparti városai, amelyekre vonatkozólag a megegyezés létrejött.

Ezek után még egy utolsó szerződést is kötöttek a rómaiak Pyrrhos partraszállása idején, mielőtt Szicília

birtokáért kitört volna a Karthágó elleni háború. Ebben a szerződésben fenntartják az összes addigi

megegyezéseket, de az alábbiakat fűzik hozzá: „Ameny- nyiben a szerződő felek egyike Pyrrhosszal írásos

szövetségi szerződést akarna kötni, ezt csak a másik szerződő féllel együtt teheti, hogy egymásnak a

megtámadottak területén segítséget tudjanak nyújtani. Bármelyik fél szorul rá a segítségnyújtásra, minden

esetben a karthágóiak szolgáltatják a hajókat mind az oda- és visszaútra, mind pedig a támadásra, az ellátást

pedig mindkét fél saját csapatainak. A karthágóiak szükség esetén tengeri úton is segítsék a rómaiakat. A hajók

legénységét azonban egyik fél sem kényszerítheti akaratuk elleni partraszállásra.” .

Amikor a Szicíliáért vívott háború befejeződött, újabb szerződést kötöttek a következő értelemben: „A

karthágóiak hagyják el Szicíliát és az Itália meg Szicília között fekvő szigeteket. Mindkét szerződő fél

szövetségesei legyenek biztonságban a másik szerződő fél részéről. Egyik fél sem hozhat rendelkezést a másik

fél fennhatósági területére vonatkozóan, ott középületet nem emelhet, onnan zsoldosokat nem gyűjthet, s a

másik fél szövetségeseit nem fogadhatja barátságába. A karthágóiak kötelesek azonnal ezer talentum, további tíz

év alatt pedig összesen még kétezer-kétszáz talentum összeget fizetni. A karthá- góiak váltságdíj nélkül

kötelesek visszaszolgáltatni a római hadifoglyokat.” Ezt követően a libyai zsoldosháború befejeztével, miután a

rómaiak feltételesen hadat üzentek Karthágónak, az eddigi megállapodáshoz a következő pótszerződést

függesztették: „A karthágói- ak távozzanak Szardínia szigetéről, és fizessenek további ezerkétszáz talentumot” –

mint ahogy fent már erről szó volt. Mindezeket a szerződéseket legvégül egy Hasdruballal Ibériában kötött

megállapodás követte, amelynek értelmében „a karthágóiak háborús célból nem kelhetnek át az Iberus folyón”.

Ezek a Róma és Karthágó között kötött érvényes szerződések, kezdettől fogva egészen a Hannibál elleni

háborúig.

Ez a helyzet tehát a szerződésekkel. A továbbiakban azt kell megvizsgálnunk és tisztáznunk, hogy melyik felet

terheli a felelősség a hannibáli háborúért.

Miután tehát előadtuk, hogy mit mondtak a háború kitörésekor a karthágóiak, most a rómaiak érveit fogjuk

ismertetni. Akkor, Saguntum pusztulása miatt érzett felháborodásukban nem hivatkoztak ugyan rájuk, de

gyakran, sokak szájából hallani ezeket a rómaiak körében. Először is, mondják, Hasdrubal szerződését nem

lehetett semmibe venni, ahogyan ezt a karthágóiak merészelték, mivel nem volt olyan záradéka, mint

Lutatiusénak, tudniillik, hogy „ez a szerződés érvénybe lép, ha a római nép is jóváhagyja”. Hasdrubal

teljhatalmú megbízottként kötötte meg az egyezséget, s az tartalmazta a kikötést, hogy a „karthágóiak háborús

célból nem kelhetnek át az Iberus folyón”. Továbbá, a Szicíliára vonatkozó szerződésben szerepelt az a pont –

amint a karthágóiak is állítják –, hogy „mindkét szerződő fél szövetségesei legyenek biztonságban a másik

szerződő fél részéről”, mégpedig nemcsak az akkor meglévő szövetségeseik, ahogyan a karthágóiak értelmezték

a szöveget. Ez esetben ugyanis hozzátették volna vagy azt, hogy a meglévőkön túl újabb szövetségeseket ne

fogadjanak el, vagy hogy az egyezmény nem vonatkozik a szerződés megkötése után csatlakozó

szövetségesekre. Minthogy pedig ezek közül egyik sem fordult elő a szövegben, nyilvánvaló, hogy a két féltől

való biztonságnak mindenkor ki kellett terjednie mindkét fél valamennyi szövetségesére, mind az akkoriakra,

mind a később csatlakozókra. Ezt a felfogást a rómaiak feltétlenül meggyőzőnek tartják, hiszen sohasem voltak

hajlandók olyan szerződés megkötésére, amely megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy barátjuknak és

szövetségesüknek fogadjanak el alkalomadtán egy arra méltónak mutatkozó népet; sem pedig arra, hogy ha

elfogadják és védelmükbe veszik, akkor eltűrjék, hogy bárki jogtalanságot kövessen el ellene. Ellenkezőleg,

mindkét félnek a szerződésben kifejezésre jutó alapelve az volt, hogy tartózkodni kell mindkét fél akkor

meglévő szövetségeseinek megtámadásától, és hogy ezek közül senkit semmilyen módon nem szabad az egyik

fél szövetségi rendszeréből a másikba átvenni; a később csatlakozókra pedig az vonatkozott, hogy a felek ne

toborozzanak zsoldosokat és ne foganatosítsanak intézkedéseket a másik fél fennhatósági területén és

szövetségesei körében, s valamennyi szövetséges legyen biztonságban mindkét féltől.

Amellett, hogy ez így volt, azt sem vitatja senki, hogy Saguntum lakói már évekkel a hannibáli háború előtt a

rómaiak védelme alá helyezték magukat.

H.I. – K. I.

47. A RÓMAIAK SZERZŐDÉSEI

A KARTHÁGÓIAKKAL


A római-karthágói szerződések kronológiája vitatott. Sokan elképzelhetetlennek tartják a Kr. e. 509-ben kötött

szerződést, hiszen Rómának ekkoriban még feltehetően nem voltak különösebben meghatározó jelentőségű

tengeri kereskedelmi érdekeltségei. A korai időpontot azonban magyarázhatja az a tény, hogy a karthágóiak és

az etruszkok között igen szoros kapcsolat volt, Róma pedig – minthogy etruszk királyai voltak – Kr. e. 510-ig

beletartozott az etruszk államok szövetségébe. Amikor Róma Tarquinius Superbus elűzése után e szövetségi

rendszerből kikerült, Karthágóhoz fűződő szövetségesi viszonya is megszűnt. Ilyenformán az első szerződés

Karthágó oldaláról nem volt más, mint a status quo biztosítása vagy helyreállítása, a rómaiak számára pedig az

első külpolitikai kapcsolatfelvétel a királyok elűzése után, s mint ilyen, jócskán tartalmazhatott

kompromisszumokat, a diplomáciai sikert maga a szerződés jelentette.


50. fejezet - 48. A SALAMISI KLÉRUCHOSOK

IG I3 1; SIG3 13; Tod 11; ML 14. Márványstélé nyolc töredéke, amelyeket az Akropolison találtak. A gipsszel

egybekötött töredékeket ma az athéni Epigraphiai Múzeumban őrzik.

Kr. e. 510-500

A nép így határozott: a salamisi kléruchosokat hagyni kell, hogy Salamisban lakjanak. . Az athéniekkel együtt

adózzanak és katonáskodjanak. [Salamisi birtokukat] ne adják bérbe, ha nem ... Ha 5. pedig bérbe adja, fizessen

bírságot a [bérbeadó és a]

bérlő, mindegyikük

a kincstárba: [a büntetést hajtsa be az] archón: ha pedig nem, vonják felelősségre. A fegyverzetről gondoskodjék

[ő maga]

1. harminc drachma (értékben; a fegyveresek) felszerelését vizsgálja meg az archón; a tanácsban .

S. J.

A legkorábbi ismert athéni néphatározat. A határozat a Salamis szigetére küldött kléruchosokról rendelkezik. A

felirat első nyolc sorának utolsó betűit tartalmazó nyolcadik töredéket 1990-ben tették közzé. A hoplitések

fegyverzetének értéke, a harmic drachma a korábbi magyar fordításban hibásan szerepel 300 drachmaként.


51. fejezet - 49. MARATHÓN

Hérodotos VI 102-113.

Kr. e. 490

1. Eretria leigázása után néhány napig még ott maradtak, majd gyorsan elhajóztak Attika felé, abban a

reményben, hogy az athéniakkal éppúgy elbánhatnak, mint az eretria- iakkal. S minthogy Attikában

Marathón volt az a terület, amely lovascsatára a legalkalmasabbnak látszott, és Eretriához is ez esett a

legközelebb, Peisistratos fia, Hippias ide vezette a perzsákat.

2. Az athéniak a perzsa közeledés hírére szintén Marathónhoz vonultak. Tíz hadvezér vezette őket, a tizedik

volt az a Miltiadés, akinek atyját, Kimónt, Stésagoras fiát száműzte Athénból Peisistratos, Hippokratés fia.

Kimón idősebbik fia, Stésagoras a nagybátyjánál, Miltiadésnál nevelkedett a Chersonésoson, az ifjabbik

pedig apjánál maradt Athénban, és a Chersonésoson gyarmatot alapító Miltiadésról nevezték el Miltiadésnak.

3. Ez a Miltiadés most megérkezett a Chersonésosról, és miután útközben kétszer is elkerülte a halált, az

athéniak hadvezére lett.

4. Mielőtt a hadvezérek elhagyták volna a várost, követet küldtek Spártába: egy Pheidippidés nevű athéni férfit,

aki nagyon gyorsan tudott futni, és ez is volt a foglalkozása. Ez a Pheidippidés azt mesélte az athéniaknak,

hogy egyszer Tegea fölött, a Partheni- on-hegy lejtőin összetalálkozott Pan istennel. Pan a nevén szólította

Pheidippidést, és rábírta, hogy vonja kérdőre az athéniakat, vajon miért nem törődnek vele, amikor ő mindig

is a javukat akarta, nemegyszer segített már nekik, és fog a jövőben is. Az athéniak hittek Pheidippidés

állításának, és amikor államuk felvirágzott, templomot építettek Pannak az Akropolis tövében, s az üzenet

emlékét évenként áldozatokkal és fáklyás futóversennyel ünnepelték meg.

5. A hadvezérek tehát ezt a Pheidippidést, aki azt állította, hogy találkozott Pannal, elküldték Spártába, s az

Athénból való indulása utáni napon már meg is érkezett. Felkeresvén az elöljárókat, ezt mondta:

„Lakedaimóni férfiak! Az athéniak azt kérik tőletek, hogy siessetek a segítségükre, és ne nézzétek tétlenül,

hogy a legősibb hellén várost a barbárok leigázzák. Eretria már szolgasorsra jutott, így Hellas máris elvesztett

egy fontos várost.” Pheidippidés elmondta hát a rábízott üzenetet, a lakedaimóniak pedig úgy döntöttek, hogy

megadják ugyan a segítséget, de nem indulhatnak azonnal, mert akkor megszegnék a törvényt. Aznap volt

ugyanis a hónap kilencedik napja, márpedig a kilencedik napon – legalábbis így mondták – nem indulhatnak

hadba, hiszen még nincs holdtölte.

6. Így hát megvárták a holdtöltét. Közben Hippias, Peisistratos fia elvezette a perzsákat a marathóni síkságra.

Előző éjjel azt álmodta, hogy saját anyjával hál együtt. Ő ezt az álmot úgy magyarázta, hogy amikor majd

visszajut Athénba, újra megszerzi a hatalmat, és öregkorában ott fog meghalni. Ilyen következtetést vont le

tehát álmából. Másnap elszállította az Eretriában ejtett foglyokat a styraiak birtokában lévő Aigileia

szigetére, a hajóhadat Marathónba irányította, és ott lehorgonyoztatta, továbbá elrendezte a partra szálló

hadsorokat. Intézkedés közben egyszer csak nagyot tüsszentett, és heves köhögés fogta el. Benne járt már a

korban, úgyhogy a legtöbb foga laza volt, s most a heves köhögéstől kiköpte az egyik ilyen meglazult fogát a

homokba. Mindent tűvé tett érte, de hiába, s ekkor Hippias felsóhajtott, és így szólt a körülötte állókhoz: „Ez

a föld nem a miénk, és soha nem fogjuk tudni leigázni. Amennyi nekem járt belőle, azt a fogam megkapta.”

7. Hippias tehát azt gondolta, hogy így vált valóra az álma. Közben az athéniak Hé- raklés szentélye körül

foglalták el hadállásukat, s megérkeztek hozzájuk a plataiaiak is. Ezek a plataiaiak már korábban Athén

védelme alá helyezték magukat, és az athéniak eddig is sok terhet és viszontagságot vállaltak értük.

8. Az athéni hadvezéreknek megoszlott a véleménye: egy részük úgy gondolkodott, hogy nem szabad

megkockáztatni az ütközetet a médekkel, akik sokkal többen vannak, más részük, Miltiadésszal az élen,

ragaszkodott hozzá. Ez a két nézet alakult hát ki a hadvezérek között, és már-már a rosszabbik kerekedett

felül. A tíz stratégos mellett azonban tizenegyedikként annak az athéni polgárnak is szavazati joga volt, akit

babszem húzásával polemarchosnak választottak (ősi athéni szokás szerint ugyanis a polemarchos a

hadvezérekkel azonos szavazati joggal rendelkezett), s ebben az időben az aphid- nai Kallimachos volt a

polemarchos, akit Miltiadés felkeresett, és így szólt hozzá: „Tőled függ, Kallimachos, hogy rabszolgasorba

taszítod-e Athént, vagy pedig megőrzöd szabadságát, és akkor emlékedet az utókor nagyobb dicsőséggel

fogja övezni, mint Harmodiosét és Aristogeitónét. Athén ugyanis fennállása óta még sohasem forgott ekkora

veszélyben. Ha meghódolnak a médek előtt, sorsuk megpecsételődik, mert Hippias kényére-kedvére elbánik

49. MARATHÓN


velük. Ha viszont ők győznek, Athén lesz Hellas első városa. Elmondom hát most neked, hogyan történhet ez

meg, és miért éppen a te szavad a döntő. Mi tízen vagyunk hadvezérek, és megoszlik a véleményünk:

egyesek a csatát javasolják, mások ellenzik. Ha nem vívjuk meg most ezt az ütközetet, tartok tőle, hogy

akkora egyenetlenség támad az athéniak közt, hogy zavarodottságukban átállnak a médekhez. Ha azonban

vállaljuk az ütközetet, még mielőtt az athéniak teljesen meghasonlanának egymással, akkor az igazságosztó

istenek segítségével megszerezhetjük a győzelmet. Mindez csak rajtad áll. Ha az én véleményemhez

csatlakozol, hazád megőrzi szabadságát, és Hellas első városa lesz, ha viszont a csata ellenzőinek oldalára

állsz, annak a sok jónak, amit felsoroltam, az ellenkezőjét fogod ránk zúdítani.”

9. Ezekkel a szavakkal Miltiadés végül meggyőzte Kallimachost, a polemarchos szavazata pedig eldöntötte,

hogy lesz ütközet.

10. Amikor aztán rákerült a sor, az athéniak felsorakoztak az ütközetre, mégpedig a következő hadrendben.

A jobbszárnyat Kallimachos, a polemarchos vezette, akkoriban ugyanis az volt a szokás az athéniaknál, hogy

a jobbszárnyat mindig a polemarchosra bízták. Ő állt tehát az élen, s mögötte sorakoztak fel egymás mellett,

meghatározott sorrendben a phylék, legvégül pedig a balszárnyon a plataiaiak álltak. Az athéni csapatok

Marathónnál úgy helyezkedtek el, hogy arcvonaluk éppen olyan hosszú volt, mint a mé- deké, a középső

részre azonban csak néhány sor mélységben jutott ember. Ez volt tehát a legsebezhetőbb pontjuk, s erejük a

két szárnyra tömörült.

11. Amikor a csapatok is elfoglalták a kijelölt helyüket, és az áldozati előjelek is kedvezőek voltak, az

athéniak rohamra indultak, és futólépésben közeledtek a barbárokhoz. A két sereg között mintegy nyolc

stadion volt a távolság. A perzsák meglátták a futva közeledő athéniakat, és felkészültek az ellenállásra, de

közben szentül hitték, hogy az athéniak megőrültek, és a vesztükbe rohannak, hogy ilyen kis sereggel,

íjászok-lovasok nélkül rájuk támadnak. Ezt gondolták a barbárok, az athéniak azonban zárt csatarendben

vonultak, és példás hősiességgel harcoltak. Tudomásunk szerint ők voltak az első hellének, akik rohammal

támadtak az ellenségre, és akik nem ijedtek meg a méd ruhák és viselőik láttára. Mert egészen addig a médek

nevének puszta említésére is rémület fogta el a helléneket.

12. Hosszú ideig tusáztak Marathónnál. Középen, ahol maguk a perzsák és a sakák harcoltak, a barbárok

voltak fölényben, és áttörvén a hellén arcvonalat, a szárazföld belseje felé kezdték szorítani a helléneket, a

két szárnyon azonban az athéniak és a plataiaiak kerekedtek felül. Előnyös helyzetükben a megfutamított

ellenséget menekülni hagyták, a két szárny egyesült, és azokra támadt rá, akik korábban középen áttörték az

athéni csatasort. Itt is az athéniak győztek. A perzsák menekültek, ők a nyomukba eredtek, és addig

kaszabolták őket, amíg a tengerhez nem értek, ahol – megpróbálván tűzbe borítani – megtámadták a hajókat.

M. Gy.

A marathóni csata leghosszabb leírását Hérodotos örökítette meg. Kallimachos, a harcban elesett polemarchos

verses sírfeliratának töredékeit tartalmazó ión oszlop darabjai fennmaradtak, amelyeket ma az athéni

Epigraphiai Múzeumban őrzinek (IG I3 784; ML 18):

Az Aphidnaiból való (Kallimachos) ajánlott fel engem Athénának, az Olymposon lakó halhatatlanok követét,

polemarchosként az athéniak küzdelmét

Marathónnál ... a hellének (?) ... az athéniak fiai az emlékét .

N. Gy.

A hérodotosi leírásból világosan kitűnik, hogy bár a csata előtt Pheidippidés valóban elfut Spártába, a marathóni

futó közismert története nem más, mint minden alapot nélkülöző legenda.


52. fejezet - 50. A CSERÉPSZAVAZÁS

Siewert, P.: Ostrakismos Testimonien I. Stuttgart, 2002.

Kr. e. 508? Kr. e. 487

A. Diodóros XI 55.

Először eltávolították őt (ti. Themistoklést) a városból, az úgynevezett ostrakismost alkalmazva ellene, amelyet

a Peisistratida tyrannosok bukása után iktattak törvénybe Athénben; ez a törvény pedig a következő volt.

Minden polgár felírta egy cserépdarabra annak a nevét, akit a leginkább képesnek tartott arra, hogy megdöntse a

demokráciát, és akire a legtöbb cserépszavazat esett, annak száműzetésbe kellett mennie hazájából ötévi időre.

Úgy látszik az athéniek nem azért hozták ezt a törvényt, hogy a hitványságot büntessék, hanem azért, hogy a

gőgösök gondolkodása alázatosabbá váljék a száműzetés következtében.

S. J.

Hipparchos: Charmos fia, ahogy Lykurgos mondja. Erről írja Androtión a második könyvben, hogy rokona volt

Peisistratosnak, a tyrannosnak; és elsőként ostrakizálták, akkor, amikor először megalkották az ostrakismosra

vonatkozó törvényt, a Peisistratoshoz tartozók iránti gyanúból, mivel az mint népvezér és stratégos lett

tyrannosszá.

S. J.

C. Vaticanus Graecus 1144 fol. 222rv

Kleisthenés hozta be Athénbe a cserépszavazás törvényét. Ez pedig a következő volt: a tanácsnak szokása volt

néhány napon át vizsgálatot tartva, cserépdarabokra felírni, kinek kell a polgárok közül száműzetésbe menni, és

ezeket bedobták a tanácsház elkerített helyére. Akire pedig több mint kétszáz cserép esett, annak száműzetésbe

kellett mennie tíz évre, de javait továbbra is élvezhette. Később néphatározattal törvényt hoztak, hogy hatezernél

több szavazatot kell leadni ahhoz, hogy valakit száműzetésbe küldjenek.

S.J.

A cserépszavazás (ostrakismos) az athéni demokrácia alapvető intézményei közé tartozott. Ennek ellenére

vitatott, hogy ki és mikor vezette be, és az is, hogy milyen szabályok szerint és ösz- szesen hányszor éltek vele.

A bevezető személyére nézve egységesek a források: Kleisthenés alkotta meg reformjai során az ostrakismosra

vonatkozó törvényt. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy az első ismert cserépszavazást Kr. e. 487-ben

tartották, és nehéz indokolni azt, miért telt el húsz esztendő a törvény meghozatala és első alkalmazása között. A

C. pontban idézett forrás, a Vaticanus Graecus egy 15. századi pergamenkódexben maradt fönn. Kérdés, hogy

egy mára már elveszett ókori forrás adatait tartotta-e fönn, vagy szerzője szabadon kezelte történelmi ismereteit.

Ha feltételezzük hitelességét, áthidalható a törvény keletkezése és első alkalmazása közötti szakadék.

Kleisthenés a négyszáz tagú tanács hatáskörébe utalta a cserépszavazást, ezért volt elegendő kétszáz szavazat

valaki elűzéséhez. Ebben az esetben nyilvánvalóan nem számoltak szavazategyenlőséggel, minthogy a

cserépszavazás során sohasem csak egy vagy két polgár neve került szóba, ha pedig legalább három személy

között kellett dönteni, a kétszáz cserép biztos többségnek számított. Themistoklés újítása abban állhatott, hogy a

cserépszavazást a bulé kezéből a népgyűlésébe helyezte. Az elmélet gyenge pontja, hogy nem ismerünk senkit,

akit a bulé űzött volna el cserépszavazással, és az is, hogy Kleisthenés miért a négyszáz tagú tanáccsal számolt,

ha ő volt az, aki bevezette az ötszázak tanácsát.


53. fejezet - 51. ATHÉNI SZAVAZÓCSEREPEK

A. ML 21. B. Willemsen, F.: Verzeichnis der Kerameikos-Ostraka. AM, 106, 1991, 144-145. Ra- ubitschek, A.:

Megakles, geh nicht nach Eretria! ZPE, 100, 1994, 381-382. C. Lang, M.: Ostraka. The Athenian Agora 25.

Princeton, New Jersey, 1990. Vö. Siewert, P.: Ostrakismos Testimonien I. Stuttgart, 2002.

Kr. e. 486-471

A.

[Arri]phrón fia, Xanth[ippos], bűnös vezetők közt leghitványabb ő, mondja e csorba cserép.

B.

[Meg]aklés, ne menj Eretriába,

[Hipp]okratés fia,

[haz]átlan, ki vagy taszítva.

C.

Themistoklés, Neoklés fia a Phrearrioi (démosból)

N. Gy.

Az első ismert cserépszavazást Kr. e. 487-ben tartották meg. A ma ismert ostrakonok száma tízezer körül van. A

beszédes ostrakonok közé tartozik az A. kétsoros epigrammája, amely Xan- thippost, Periklés apját valamennyi

vezető (prytanis) közül a legbűnösebbnek nevezi. A B. ostra- kon két oknál fogva hivatkozhat Eretriára.

Egyrészt a cserépszavazással elűzöttek nem léphettek az euboiai Geraistos és az argolisi Skyllaion-fok közé,

tehát Attikába. Az euboiai Eretria Gerais- tostól északkeletre, vagyis a tilos övezetbe esett. Másrészt az

Alkmeónidák családjába beházasodó Koisyra eretriai volt, és Megaklés lányát, aki rövid ideig Peisistratos

felesége volt, ugyancsak Koisyrának hívták. A cserép tehát az Alkmeónidák és a tyrannosok kapcsolatára utal.

A C. pontban ’ttemistoklés neve olvasható.


54. fejezet - 52. THEMISTOKLÉS NÉPHATÁROZATA

ML 23; Fornara 55. Márványfelirat. Damala, az ókori Troizén területén találták, ma az athéni Epigraphiai

Múzeumban őrzik. A betűformák alapján a felirat a Kr. e. 3. századra keltezhető, vagyis az eredeti athéni

néphatározatot két évszázaddal később Troizénban újra felírták.

Kr. e. 480

Istenek!

Így határozott a tanács és a népgyűlés.

Themistoklés, Neoklés fia a Phrearrioi démosból terjesztette be (a javaslatot).

A várost rá kell bízni Athénára, Athén | 5. védelmezőjére, és az összes többi istenre, hogy védjék meg és tartsák

távol földjétől a barbárokat. Valamennyi athénit és az Athénban

lakó idegeneket gyermekeikkel és feleségükkel együtt telepítsék át Troizénba,1 []

e vidék alapítójának (védelmébe). | 10. Az öregeket és a kincseket Salamisra kell áttelepíteni. A kincstárnokok

(tamiasok) és a papnők maradjanak az Akropolison, hogy megvédjék mindazt, ami az isteneké. A többi

nagykorú athéni és idegen mind szálljon föl az előkészített kétszáz hajóra, és | 15. védelmezze meg a barbártól

saját és a többi hellén szabadságát a lakedaimóniakkal, a korinthosiakkal, az aiginaiakkal és mindazokkal együtt,

akik készek osztozni a veszélyben. A stratégosok | 20. a holnapi naptól kezdve állítsanak kétszáz triérarchost,2

hajónként egyet, azok közül, akiknek földjük és házuk van Athénban, valamint törvényes gyermekeik vannak,

de nem idősebbek ötvenévesnél, és sorsolással osszák el őket az egyes hajókra. vv Válasszanak ki tíz

tengerészgyalogost (epibatés) mindegyik hajóra azok közül, akik idősebbek húsz-, | 25. de fiatalabbak

harmincévesnél, és (ti. hajónként) négy íjászt. Sorsolják ki az (egyes) hajók legénységét is, amikor a

triérarchosokat hozzásorsolták (a hajókhoz). A stratégosok jegyezzék fel hajónként fehér hirdető- (leukó- ma)

táblákra a többiek nevét, az athéniakat a polgárok | 30. névjegyzékéből (léxiarchikon grammateion), az

idegenekét pedig a polemarchos3 névjegyzékéből. Jegyezzék fel azokat, akiket beosztottak a kétszáz, egyenként

száz főből álló szakaszba, és minden szakasz (taxis) fölé jegyezzék föl a hajó nevét, a triérarchosét és a

legénységét, hogy tudják, | 35. melyik szakasznak melyik triérésre kell szállnia. Miután az összes szakaszt

beosztották, és kisorsolták a hajókat, a tanács és a stratégosok szállítsák föl mind a kétszáz hajóra (őket), miután

engesztelő áldozatot mutattak be a Mindenható Zeusnak és Athénának és Nikének és a | 40. biztonságot adó

Poseidónnak. vv Miután a (legénység) a hajókra szállt, közülük száz vonuljon az euboiai Artemisionhoz, a

további száz pedig Salamisnál és Attika más részeinél állomásozzék, és védelmezze a vidéket. Azért pedig,

hogy valamennyi athéni egyetértésben | 45. harcoljon a barbár ellen, a tízesztendős (száműzetésre) ítéltek4

jöjjenek Salamisra, és maradjanak ott addig, amíg a népgyűlés nem határoz róluk. A [polgárjoguktól

megfosztottak] pedig [..]

N. Gy.

1. Troizén a Saróni-öböl déli partján feküdt. A hagyomány szerint itt született ’ttéseus. A feliratot idézi

Plutarchos (^emistoklés 10) és Aelius Aristeides (XLVI 192, 1), sőt már a Kr. e. 4. században hivatkozott rá

Aischinés (Démosthenés XIX 303, 311). A felirat jelenlegi megszövegezésében mindenesetre van néhány

anakronizmus. A legvalószínűbb az, hogy az eredeti néphatározatot nem betű szerinti pontossággal vésték

kőbe Troizénban, azzal a céllal, hogy Athént emlékeztessék rá, milyen segítséget nyújtottak neki a perzsa

háborúk idején.

2. Triérarchos: a triérés, vagyis három evezősoros hajó parancsnoka.

3. A polemarchos a kilenc archón egyike, aki hagyományosan az athéni hadsereg főparancsnoka. Rituális

feladatai mellett ő intézte a metoikosok ügyeit, ezért volt nála a metoikosok névjegyzéke.

4. Vagyis azok, akiket ostrakismosszal űztek el. Tudjuk, hogy valóban visszatértek Athénba a salamisi csata

előtt.


55. fejezet - 53.AZ OLYMPIAI VERSENYDÍJAK

Hérodotos: A görög-perzsa háború. VIII 26.

Kr. e. 480

Útközben odajött hozzájuk néhány arkadiai szökevény, akik éheztek, és szerettek volna a perzsák hasznára

lenni. Elvezették őket a király elé, s ott egy perzsa megkérdezte tőlük, hogy mit csinálnak most a hellének. A

szökevények erre azt felelték, hogy az olympiai ünnepeket ülik, s tornaversenyeket meg kocsihajtást néznek.

Azt is megkérdezte a perzsa, hogy mi a versenydíj náluk, s ők azt felelték, hogy a győztes olajágból font

koszorút kap. Erre Tigranés, Artabanos fia találó megjegyzést tett, noha a király gyávának mondta miatta. Ez a

Tigranés, amikor meghallotta, hogy versenydíjként nem pénzt, hanem koszorút kapnak, nem állhatta meg, hogy

fel ne kiáltson: „Jaj, Mardonios, milyen emberek ellen vezetsz te bennünket? Hiszen ezek nem pénzért, hanem a

győzelem dicsőségéért harcolnak!” Tigranés tehát így fejezte ki a véleményét.

M. Gy.

A történet a perzsa és görög gondolkodás szembeállításával a görög erényeket idealizálja. Tigranés megjegyzése

előrevetítette a perzsák salamisi vereségét.


56. fejezet - 54. GELÓN FELAJÁNLÁSA DELPHOIBAN HIMERAI GYŐZELME UTÁN

ML 28; Fornara 54. Delphoiban talált mészkő talapzat felirata.

Kr. e. 480

Gelón, Deinomen[és fia] ajánlotta föl Apollónnak, a syrakusai.

A tripust és a Nikét a | 5. milétosi Bión, Diodóros fia készítette.

N. Gy.

Miután Gelón Kr. e. 480-ban Himeránál győzelmet aratott a karthágóiak fölött, egy 16 talanton súlyú

aranytripust (háromlábú edényt) ajánlott föl a delphoi Apollónnak (szicíliai Diodóros XI 26, 7). A tripus súlya

attól függően, hogy melyik vidék talantonjával számolunk, 599 vagy 326,4 kg volt.


57. fejezet - 55. AZ EPHÉBOSOK ESKÜJE ÉS A PLATAIAI ESKÜ

Tod 204; Fornara 57; Siewert, P.: Der Eid von Plataiai. Vestigia 16. München, 1972. A felirat a Kr. e. 4. század

végén keletkezett.

Kr. e. 479

Istenek. Arés és Athéna Areia papja, Dión, Dión fia Acharnaiból állította.

| 5. Az ephébosok ősi esküje, amit minden ephébosnak le kell tenni. vvv Nem hozok szégyent a szent

fegyverekre, és nem hagyom el a bajtársamat, bárhol is fogok állni (a sorban). Megvédem a szentélyeket és a

középületeket, s hazámat nem | 10. gyengébben fogom örökül hagyni, hanem megnövelve és megerősödve,

amennyire csak erőmből telik, és együttműködve mindenkivel. És készségesen engedelmeskedni fogok

mindenkori parancsnokaimnak, a fennálló és ezután | 15. meghozandó törvényeknek, s ha valaki eltörli őket,

minden erőmmel és mindenki segítségével fellépek ellene, és tisztelni fogom az ősi szentélyeket. Tanúk az

istenek, Agraulos, Hestia, Enyó, Enyalios, Arés és Athéna Areia, Zeus, Thalló, Auxó, Hégemoné, Héraklés, | 20.

a haza határai, búzák, árpák, szőlők, olajfák, fügefák. vacat

Eskü, amit az athéniak tettek a barbárok elleni csatára készülve. vvvvvv „Harcolni fogok, míg csak élek, és nem

becsülöm többre életemet a szabadságnál, és | 25. nem hagyom el sem a taxiarchost (vagy taxilochost), sem az

enómotarchést, sem amíg él, sem halála után, és nem vonulok vissza, csak ha parancsnokaim (hégemones)

adnak visszavonulási parancsot, és megteszem, amit a stratégosok | 30. parancsolnak, elesett bajtársaimat

(symmachesamenón) azonnal eltemetem, és senkit sem hagyok temetetlenül, és ha győzelmet aratunk a

barbárok fölött, meg fogom tizedelni a thébaiak városát, de semmi kárt nem teszek Athénban, Spártában,

Plataiaiban | 35. és a többi szövetséges városban. Sem a barátokat, sem az ellenséget nem fogom kiéheztetni, és

nem zárom el tőlük a vizet. Ha betartom az | 40. eskü előírásait, városom meneküljön meg a betegségektől, ha

pedig nem, betegedjék meg; városom sértetlenül maradjon, ha pedig nem, pusztuljon el; <földem> teremjen

(bőségesen), ha pedig nem, meddő maradjon; és az asszonyok olyan gyerekeket szüljenek, akik szüleikre

hasonlítanak, ha pedig nem, torzszülötteket; | 45. és a jószágok magukhoz hasonló utódokat szüljenek, ha pedig

nem, torzszülötteket.” Ezt az esküt téve, befedték pajzsaikkal az áldozatokat, és trombitaszó kíséretében

könyörögtek, hogy ha az esküt tevők közül valaki valamit megszeg az eskü előírásaiból, és nem tartja be azokat,

| 50. a szentségtörés azok fejére szálljon, akik esküt tettek.

N. Gy.

Az eskü szövege egy Kr. e. 4. század végén keletkezett feliraton maradt fönn. A felirat első huszonegy sora az

ephébosok esküjét tartalmazza, és utána következik a plataiai eskü szövege. Az ephébo- sok esküjének egy

részére hivatkozik Lykurgos szónoklata (Leókratés ellen. 76-77), és majdnem teljes terjedelemben idézi Pollux

(8, 105), valamint Stobaios: Florilegium. XLIV 48. Az ephébosok esküjének végén az istenek felsorolásába

illesztik a haza határait, a gabonákat, szőlőket, olajfákat. Erre utal Plutarchos is az Alkibiadés-életrajzban (15):

„Ugyanakkor (Alkibiadés) lelkükre kötötte az athéniaknak, hogy szárazföldi uralmukat is erősítsék meg, és

tettekkel váltsák valóra azt az esküt, amelyet az athéni ifjak Agraulos templomában tesznek. Az eskü szövege

szerint Attika határának az árpát, a búzát, a szőlőtőkét, a fügét és az olajfát tekintik, s ilyen módon arra tanítják

őket, hogy mint birtokukra nézzenek minden megművelt és gyümölcstermő földre.” (M. E.)

A plataiai eskü hitelességét már az ókorban vitatták fjtteopompos, FGrHist 115 F. 153), bár Lykurgos beszéde

(Leókratés ellen) nagyon hasonló szöveget őrzött meg.

Lykurgos: Leókratés ellen. „80: Ezért aztán, bírák, ezt a fogadalmat tették Plataiainál a hellének valamennyien,

akik eltökélték, hogy felsorakoznak és megvívják harcukat Xerxés hatalmával szemben. Ezt nem ők

fogalmazták meg, hanem ahhoz az eskühöz hasonlított, amit ti szoktatok tenni. Méltó rá, hogy meghallgassátok.

Régen történ mindez, mégis kiérződik a leírtakból erényük. Olvasd hát föl nekem!

81. Eskü: »Életemet nem becsülöm többre a szabadságnál, parancsnokaimat nem hagyom cserben sem amíg

élnek, sem haláluk után, és eltemetem valamennyi csatában elesett bajtársamat. A barbárok fölött aratott

győzelem után a Hellasért harcoló városokban semmi kárt nem teszek, a barbárokhoz húzókat azonban mind

55. AZ EPHÉBOSOK ESKÜJE ÉS

A PLATAIAI ESKÜ


megtizedelem (dekateusó). A szentélyeket, amelyeket a barbárok lángba borítottak és feldúltak, semmiképpen

nem építem újjá, hanem utódaimra hagyom, mint a barbárok szentségtörésének emlékművét.«” (N. Gy.)

Különös, hogy az athéniak esküje spártai katonai tisztségeket (taxilochos, enómotarchés, hé- gemón) említ. A

kiéheztetésre és a víz elzárására vonatkozó tilalmat Aischinés beszédéből (2,115) ismerjük, de ott az

amphiktyónia tagállamai fogadják meg ezt. A felirat utolsó mondata bizonyosan nem tartozott az eredeti

dokumentum szövegéhez.


58. fejezet - 56. A HELLÉNEK FELAJÁNLÁSA A PERZSA HÁBORÚK UTÁN

SGDI 4406; Tod 19; ML 27. Három, oszlopszerűen egymásba csavarodó kígyó, amely eredetileg egy arany

háromlábú edényt tartott. Ma az isztambuli Hippodromban van fölállítva.

Kr. e. 479/478

Ők küzdöttek a háborúban:

lakedaimóniak, athéniak, korinthosiak,

tegeaiak, sikyóniak, aiginaiak,

megaraiak, epidaurosiak, erchomenosiak,

phleiusiak, trozaniak, hermionéiak,

tirynsiek, plataiaiak, thespiaiak,

mykanéiak, keósiak, malosiak, ténosiak,

naxosiak, eretriaiak, chalkisiak,

styraiak, walisiak, poteidaiaiak,

leukasiak, wanaktorioniak, kythnosiak, siphnosiak,

amprakiaiak, lepreoniak.

N. Gy.

A fogadalmi ajándékot Delphoiban állították föl, onnan szállították Constantinus idején Kons- tantinápolyba. A

delphoi betűkkel, dór dialektusban felírt lista néhány város nevét nem a szokásos formában adja meg.

Erchomenos megszokott alakja Orchomenos, Trozan – Troizén, Myka- né – Mykéné, Malos – Mélos, Walis –

Élis; Wanaktorion – Anaktorion, Amprakia – Ambrakia. A ténosiak és siphnosiak nevét utólag vésték föl. Az

arany háromlábú edényt Kr. e. 354 körül, a harmadik szent háborúban beolvasztották a phókisiak.


59. fejezet - 57. A KR. E. 464-454-ES HELÓTAFELKELÉS

Diodóros XI 63-64.

Kr. e. 464-454

Ezekben az időkben nagy és váratlan szerencsétlenség érte a lakedaimóniakat. Spártá- ban nagy földrengés

támadt, ennek következtében a házak alapjaikig ledőltek, a spártaiak közül pedig húszezernél többen pusztultak

el. Minthogy a föld hosszú időn keresztül állandóan mozgott a városban, és a házak egyre-másra omlottak össze,

sok személy pusztult el úgy, hogy a lezuhanó falak temették maguk alá. Ezt a bajt úgy tűrték, mintha valami

rájuk haragvó istenségtől jönne, de más bajok is érték őket, emberek részéről, a követekző okokból kifolyólag.

A helóták és a messénéiek, a spártaiak örökös ellenségei, először békében voltak ugyan, mert féltek Spárta

túlerejétől és hatalmától, de mikor látták, hogy a földrengés következtében sokan elpusztultak közülük, egyre

inkább fölbátorodtak a megmaradtakkal szemben, minthogy kevesen voltak. Ezért szövetséget kötöttek

egymással, és megkezdték a háborút a lakedaimóniak ellen. Archidamos, a körültekintő spártai király a

földrengés alatt is vigyázott polgártársaira, majd a háború során is vitézül szembeszállt a támadókkal. Mikor

ugyanis a várost a földrengés borzalma tartotta hatalmában, ő volt az első a spártaiak közt, aki felkapva teljes

fegyverzetét, kisietett a szabad ég alá, és a többi polgároknak is ugyanezt parancsolta. A spártaiak

engedelmeskedtek: akik megmaradtak, így menekedtek meg. Archidamos király ezeket összerendezve,

felkészítette a támadók elleni harcra.

A messénéiek a helótákkal egyesülve először Spárta ellen indultak. Azt gondolták, hogy el tudják foglalni,

hiszen nincsen, aki ellenük vonulna. Amint azonban meghallották, hogy a megmaradtak Archidamosszal, a

királlyal csatarendbe állva készek küzdeni hazájukért, elálltak ettől a tervüktől; megszálltak egy megerősített

helyet Messéniában, és onnan támadták időnként Lakóniát. A spártaiak az athéniakhoz folyamodtak, és kaptak

is tőlük segítséget; majd többi szövetségeseiktől is éppígy sereget gyűjtvén, ellenségeik egyenrangú ellenfeleivé

váltak. Eleinte sokkal erősebbek is voltak az ellenségnél, de később, minthogy az a gyanújuk támadt, hogy az

athéniak a messénéiekhez hajlanak, felbontották velük a szövetséget, mondván, hogy a fennálló veszedelemmel

szemben elegendő számukra a többi szövetséges. Az athéniak úgy tartották, hogy ez sértő rájuk nézve, és akkor

eltávoztak ugyan, de ettől fogva ellenségesen kezelték a Lakedaimónnal kapcsolatos ügyeket, és így a gyűlöletet

mindinkább lángra lobbantották. Ezzel kezdődött köztük az elidegenedés; később azután nyíltan

összekülönböztek, és háborúikkal egész Hellast nagy szerencsétlenségbe döntötték.

R. Zs.

A harmadik – vagy ötödik – messénéi háborúnak is nevezett, tízéves elkeseredett küzdelemről szóló forrásunk a

szicíliai görög szerző, Diodóros (Kr. e. 1. sz.) nagyszabású kompilációjából, a Bibliothéké histórikéből való. A

felkelés történetéhez és a végül legyőzött messénéiek további sorsához lásd Tiukydidés I 101-103, Plutarchos:

Kimón. 16-17.

H. W. Gy.


60. fejezet - 58. A SZÖVETSÉGESEK ADÓI A KR. E. 454/453. ÉVBEN

IG I3 259; Tod 30; ATL I-II. 1.

Kr. e. 454/453

Ezeket az összegeket zsengékként fizették be az istennőnek a szövetségi kincstárnokok, akiknek jegyzője . volt,

és számba vette a harminc számvevő, abból az adóból, amelyet a városok Aristón archóni évében befizettek az

athénieknek: egy minát minden talanton után.

60.1. táblázat -

III. columna

IV. columna

Maróneiaiak 150

Lindosiak 845

Oinusiak

Ikaroson 133 2

Héssosiak 100

Neandreia 33 2

Lampóneia 16 4

Halikarnassosia

k 166 4

4 Strepsaiak 100

600

Galépsosiak 150

400

Kyrbissos 33 2

?

Didymeteichosia

k 16 4

Mendéiek 800

Dikaiopolisiak 400

Kryaiak 33 2 Klazomenaiak 150

Argilosiak 1050

Karbasyandaiak 16 4

Peparéthosiak 300

Phasélisiek 500

Kolophóniak 300

Termeraiak 250

58. A SZÖVETSÉGESEK ADÓI A

KR. E. 454/453. ÉVBEN


Notioniak 33 2 Kebréniek 300

Dioseirisiek 16 4 Kasólabosiak 41 4

Spartólosiak 200

Az Abdéra

melletti Dikaia 50

A délosi szövetség adólistái két hatalmas stélén és néhány kisebb feliraton maradtak fönn. A sté- léket ma az

athéni Epigraphiai Múzeumban őrzik. A Kr. e. 454/453-ból származó adólista nyitja a feljegyzések sorát, amiket

Kr. e. 406/405-ig vezettek. Kr. e. 454/453-tól 440/439-ig egy hatalmas, 3,583 m magas, 1,105 m széles és 0,385

m vastag, mind a négy oldalán teleírt (és 183 töredékből összeállított) stélén rögzítették a szövetségesek által

befizetett szövetségi hozzájárulás (eisphora) hatvanad részét drachmában („egy minát minden talanton után”),

amit Athéné istennő számára ajánlottak föl.


61. fejezet - 59. GORTYNI TÖRVÉNYEK

A feliratot mindössze 18 betűt használó ábécével, bustrophédon írásmóddal jegyezték le, krétai dialektusban.

Kiadás: Willetts, R. F.: The Law Code of Gortyn. Berlin, 1967; Effenterre, H. van – Ruzé, F.: Nomima II.

Róma, 1995.

Kr. e. 450 k.

1. Istenek! Aki szabad ember (eleutheros) vagy rabszolga (dulos) ügyében akar pert indítani, az őt ítélethozatal

előtt ne fogja el. Ha azonban elfogja, a (bíró) ítélje szabad ember miatt tíz statér1 (büntetésre), rabszolga miatt

ötre, akárki számára vitte el, és hozzon ítéletet, hogy engedje szabadon három napon belül. Ha azonban nem

engedi szabadon, (a bíró) szabad ember miatt egy statér (büntetésre), rabszolga miatt egy drachmára ítélje

naponként, míg szabadon nem engedi. Az időről pedig a bíró eskü alatt döntsön. Ha azonban tagadja, hogy

elfogta, ha tanú nem tanúskodik, a bíró eskü alatt döntsön.2 Ha az egyik fél azt állítja, hogy az szabad ember,

a másik pedig, hogy rabszolga, azon személyek tanúsága legyen döntő, akik azt állítják, hogy szabad ember...

Ha valaki szabad férfi vagy szabad nő ellen követ el nemi erőszakot, száz statért fizessen, ha apetairos3 ellen,

tízet; ha rabszolga (követi el) szabad férfi vagy szabad nő ellen, kétszeresét fizesse; ha szabad ember voikeus4

vagy voikea ellen, öt drachmát; ha voikeus voikeus vagy voikea ellen, öt statért. Ha valaki saját házi

rabszolganője (endothidia dola) ellen követ el nemi erőszakot, két statért fizessen, ha pedig olyannal teszi ezt,

akit már elcsábítottak, ha nappal, egy obolost, ha pedig éjjel, két obolost. Élvezzen azonban előnyt az esküben5 a

rabszolganő. Ha valaki megkísérel nemi kapcsolatot létesíteni egy szabad nővel, aki rokona felügyelete alatt áll,

tíz statért fizessen, ha tanúskodik tanú. Ha szabad nővel házasságtörtést elkövetőt elfognak annak atyja, fivére

vagy férje házában, száz statért fizessen, de ha más házában, ötvenet; ha apetairos feleségével teszi, tízet; ha

rabszolga teszi szabad nővel, kétszeresét fizesse; ha rabszolga rabszolga feleségével, ötöt.

Ha férj és feleség elválnak, legyen az asszonyé saját (vagyona), amivel férjéhez jött, és a haszonnak (karpos) a

fele, ha van, vagyonából, és mindannak, amit szerzett, a fele, bármi is az, és öt statér, ha a férfi az oka a

válásnak. Ha azonban a férfi kijelenti, [hogy nem ő az oka], a bíró eskü alatt döntsön. 3. Ha azonban az asszony

mást visz el férje (vagyonából), öt statért fizessen, és amit eltulajdonított, adja vissza. Azokkal a tárgyakkal

kapcsolatban, amelyeket tagad, (a bíró) ítélje meg, hogy az asszony tagadó esküt tegyen (apomosai) Artemisre

az amyklaioni nyilazó istennő szobra előtt.6 Ha pedig tőle valaki, miután a tagadó esküt letette, valamit elvisz,

fizesse meg magát a dolgot, és még öt sta- tért. Ha azonban olyat visz el, ami a gyermekeké, az legyen per

tárgya (endikon emen). Ha gyermekek nélkül hagyta (az asszonyt), az a sajátját megtarthatja, és szerzeménye

felét, és a háznál levő haszonból a rokonokkal együtt részesüljön, és amit férje neki adott a törvénynek

megfelelően. Ha másvalamit visz el, az legyen per tárgya.

Az atya gyermekei és a vagyon felett, és az anya a saját vagyona felett rendelkezzék az osztozásban. Ameddig

ott élnek, nem kell osztozni, de ha valakit (pénzbüntetésre) ítélnének, az elmarasztaltat az előírás szerint kell

részesíteni. Ha meghal (az atya), a városban levő házak és ami a házakban van, amelyben egy vidéken élő

voikeus nem állandó lakos, és az apró és a nagy lábasjószág, ami nem a voikeusé, a fiúké legyen; de a vagyon

többi részét osszák el szabályszerűen, és a fiúk, akárhányan is vannak, két-két részt kapjanak mindnyájan, míg a

leányok, akárhányan is vannak, egy-egy részt kapjanak mindnyájan. Ha valamely asszonynak nincs vagyona

atyja vagy fivére adománya vagy ígérete révén, vagy öröklés révén, attól kezdve, hogy az Aithaleus törzs

(startos),7 Kyllos8 és társai voltak hivatalban, kapják meg a részüket, a haszonélvező nők ellen azonban per ne

legyen. Ha a férj vagy a feleség meghal, és vannak gyermekeik vagy gyermekeiknek gyermekei vagy ezeknek

gyermekei, övéké legyen a vagyon. Ha a vagyonon osztozkodva a felosztásra nézve nem tudnak megegyezni,

ajánlják fel a vagyont eladásra annak, aki legtöbbet ad érte, az értéknek kapja mindegyik a reá eső részét.

Amikor a vagyont felosztják, legyen jelen három vagy több nagykorú szabad tanú. 6. Ha lányának ad (az atya),

ugyanezt (az eljárást kell követni).

1. A leányörökös lépjen házasságra atyjának fivérével, az életben levők közül a legidősebbel. Ha több

leányörökös és az atyának több fivére van, (a második) a következő legidősebbel lépjen házasságra. Ha az

atyának nincsenek fivérei, a fivéreknek azonban vannak fiai, a legidősebb fiával lépjen házasságra. Ha több

leányörökös és a fivéreknek több fia van, a második a következő legidősebbel lépjen házasságra. A kiszemelt

vőle- gény9 egy leányörökössel lépjen házasságra, többel azonban ne. Amíg serdületlen a kiszemelt vőlegény

vagy a leányörökös, a ház, ha van, legyen a leányörökösé, minden jövedelem felét pedig a kiszemelt

59. GORTYNI TÖRVÉNYEK


vőlegény kapja. Ha a kiszemelt vőlegény a serdült lányörököst nem akarja elvenni, bár mindketten

házasodára alkalmas korban vannak, abból az okból, hogy kiskorú, a leányörökös rendelkezésére álljon egész

vagyon és a jövedelem, amíg elveszi. Ha azonban nagykorú a kiszemelt vőlegény, és a serdült és házasodni

akaró (leányörököst) nem akarja elvenni, a leányörökös rokonai indítsanak pert, a bíró pedig rendelje el, hogy

a házasságkötés történjen meg két hónapon belül. Ha nem akarja elvenni, ahogy elő van írva, az egész

vagyonnal rendelkező (leányörököst), ha van másik, (akkor azzal) a kiszemelt vőlegényel, ha kiszemelt

vőlegény nem lenne, a törzsből (származó) kérők közül azzal lépjen házasságra, akivel akar. Ha azonban

felserdülve a kiszemelt vőlegényhez nem akar hozzámenni, vagy serdületlen a kiszemelt vőlegény, és nem

akar várni 8. a leányörökös, a ház, ha a városban van, legyen a leányörökösé, és ami azonkívül a házban van,

a többinek pedig a felét örökölve, mással lépjen házasságra a törzsből (származó) kérők közül, akivel akar. A

vagyont azonban ossza meg ezzel. Ha nincsenek férfirokonai a leányörökösnek a törvényes előírások szerint,

az egész vagyonnal rendelkezve, a törzsből azzal lépjen házasságra, akivel akar. Ha azonban a törzsből senki

sem akarná elvenni, a leányörökös rokonai hirdessék ki törzsszerte: – Nem akarja-e valaki elvenni? – és ha

valaki elveszi, harminc napon belül legyen meg (az esküvő), miután kihirdették, ha azonban nem, mással

lépjen házasságra, akivel akar. Ha egy nő örököl, miután atyja vagy fivére férjhez adták, és az, akihez adták,

meg akar maradni a házasságban, ő azonban nem akar, ha vannak gyermekeik, részt kapva a vagyonból az

előírás szerint, mással házasságra léphet a törzsből.

K. I. – T. I.

A gortyni törvények, amelyek részleteit közöljük, az egyetlen nagy görög jogkodifikáció a Kr. e. 5. század

közepéről. A törvényt tartalmazó tizenkét táblát a római dalszínház körfolyósójának falába építették be, ahol

1884-ben került napvilágra. Tartalmi szempontból a törvény kizárólag a magánjogba tartozó intézkedéseket

rögzít (személy-, család-, örökösödési, vagyon- és adósságjog). Nem egységes, új törvény volt, hanem egy

korábbi törvénygyűjtemény javítása: erre néhány helyen maga a törvény is hivatkozik. A korábbi állapottal

szemben világos szándéka a törvénynek az önbíráskodás korlátozása (a rabszolgákkal szemben, házasságtörés

esetén) és a nők jogi helyzetének megjavítása (a leányörökös jogai). Viszonylag primitív állap otokra utal a

törvénykezési eljárás kötetlensége. A bírói jog, a bizonyítási jog alig van szabályozva, az írás pedig a per

folyamán semmiféle szerepet sem játszik. A törvény révén világos képet alkothatunk magunknak a krétai

társadalom szerkezetéről (szabadok, apetairo- sok, voikeusok, rabszolgák), a tisztviselőkről és a bíróság

működéséről.

1. Az előforduló pénzegységek viszonya a következő: 1 statér = 2 drachma, 1 drachma = 6 obolos. E kornak

megfelelő attika drachma 4,29 g súlyú ezüstérme.

2. „A bíró eskü alatt döntsön” kifejezés azt jelenti, hogy a bíró számára az ítélet nincs előírva, hanem azt a

körülmények mérlegelése után a saját belátása szerint hozhatja meg.

3. Az apetairos az a szabad ember, aki nem tagja a hetaireiának, a teljes jogú polgároknak a spártai syssitionhoz

hasonló szervezetének. Ebbe a kategóriába tartoztak minden bizonnyal az idegenek is.

4 Voikeusnak (nőnemben voikeának) nevezték Gortynben a rabszolgák és szabadok közti réteget, amely – a

spártai heilótésekhez hasonlóan – a földeken, kisebb termelőeszközök birtokában többé-kevésbé önállóan

gazdálkodott.

1. „Élvezzen előnyt azonban az esküben” – az eskü perdöntő jellegű volt, ezért nem volt mindegy, melyik felet

esketik meg.

2. Amyklaion krétai kikötő volt, feltehető, hogy lakossága Gortynnek volt alávetve: úgy tűnik, az itt tisztelt

Artemisnek Gortynben is volt kultusza. Az istennőt ebben a minőségében fegyveresen, sisakkal, lándzsával,

íjjal ábrázolták. A hellénisztikus korban Gortynben volt egy Amyk- laion nevű hónap.

3. Az Aithaleus törzset (startos, a szó egyébként az attikai stratos megfelelője) említik más alka- lomal is

Gortynben, ugyancsak megtaláljuk Knóssosban, Drérosban, Malliában stb.).

4. Kyllos (a név egyébként Krétán ismeretlen) aprótokosmos neve volt.

5. A „kiszemelt vőlegény” (epiballón) a legközelebbi férfirokonok közül pontos szabályok szerint a házasságra

kijelölt vagy kiválasztott férfi volt.

T. I.


62. fejezet - 60. OIANTHEIA ÉS CHALEION SZERZŐDÉSE

IG IX 1. 333; Tod 34; Bengtson, H.: Die Staatsvertrage des Altertums. II. München-Berlin, 1962, 146. Két

oldalán teleírt bronztábla.

Kr. e. 450 k.

Előlap:

I. Az oiantheiai idegent ne hurcolhassák el chaleioni területen, se a chaleionit az oiantheiai területen, se

vagyonukat ne rabolja el senki; ha valaki mégis elrabolja, azt büntetlenül lehessen kifosztani. Az idegen

tulajdont a tengeren büntetlenül el lehet rabolni, kivéve, ha valamelyik város kikötőjében van. Ha valaki

jogtalanul rabol, négy drachma a büntetése; de ha tíz napnál tovább tartja magánál a zsákmányt, a

másfélszeresét fizesse annak, amit elrabolt. – Ha a chaleioni Oiantheiába vagy az oiantheiai Chaleionba

telepszik át egy hónapnál hosszabb időre, a helyi törvénykezési eljárásnak legyen alávetve.

I. A proxenos, ha hamisan tölti be a proxenosi hivatalát, kétszeres büntetést fizessen.

Hátlap:

Ha az idegenek bíráinak véleménye megoszlik, a pert indító idegen válasszon magának bírákat – a proxenoson

és saját vendégbarátján kívül – kiválóság szerint, tizenöt férfit az egy- vagy többminás ügyekben, ha pedig

kevesebbről folyik a per, kilenc férfit. Ha egy polgár pert indít egy másik polgár ellen a szerződés alapján, a

damiorgosok válasszák ki az esküdtbírákat a legjobbak közül, letéve az ötszörös esküt, az esküdtek ugyanezt az

esküt tegyék le; a többség döntsön.

S.J.

A két kis lokrisi város szerződése világosan mutatja, hogy milyen archaikus viszonyok uralkodtak Hellas jó

részén még a Kr. e. 5. században is. A lokrisi viszonyokról tanúskodik Thukydidés (I 6) is, vö. e kötet 1.

dokumentumával.


63. fejezet - 61. A XII TÁBLÁS TÖRVÉNYEK

Kr. e. 451-450

A. 1. Ha (a panaszos a vádlottat) törvénybe hívja, menjen (a vádlott). Ha nem megy, hívjon tanút (a panaszos),

azután ragadja meg (a vádlottat).

1. Ha (a vádlott) kifogásokkal próbálkozik, vagy meg akar szökni (más szóval: kése- delmeskedik), (a

panaszos) vessen rá kezet (fogja el).

2. Ha betegség vagy öregség forog fent gátló körülmény gyanánt (vitium escit), (a panaszos) adjon igásfogatot

(a vádlottnak). Ha (a vádlott ezt) nem akarja, (a panaszos) fedett kocsit (arceram) ne készítsen.

3. Földdel bíró polgárnak (assiduo) a védője (vindex) földdel bíró legyen; proletarius polgárnak viszont az

legyen a védője, aki akar.

4. Lekö(telezésre és birtokátruházásra) a jóknak és engedelmességre térített szomszédoknak ugyanolyan joguk

legyen, (mint a római népnek).

5. Ha (a felek) megegyeznek, (a praetor) jelentse ki.

6. Ha nem egyeznek meg, a comitiumon vagy a forumon még dél előtt tárgyalják az ügyet. Amikor is

mindketten személyesen szólaljanak fel.

7. Dél elmúltával (a praetor) a jelenlévőnek ítélje a pert.

8. Ha mind a ketten jelen vannak, napnyugta legyen a végső időpont (a tárgyalásra).

9. Gellius (Attikai éjszakák. XVI 10,8): .mivel a gyermekekkel és földdel bíró polgárok (proletarii et adsidui),

továbbá az engedelmességre térített szomszédok (sanates), a kezesek (vades) és alkezesek (subvades), a 25 as

és a visszafizetések (taliones), valamint a tállal és ágyékkötővel előírt lopásfelderítési ügyek (furtorumque

quaestio cum lance et licio) eltűntek, és a XII táblás törvények egész régiségtára a lex Aebutia meghozatala

(Kr. e. 150 k.) óta feledésbe merült .

I. 1. Gaius (Institúciók. IV 14) : A sacramenti actio (legis actio per sacramentum) . 500 vagy 50 as büntetéssel

járt együtt. Mert az 1000 vagy ennél több as értékű ügyekben 500, az ennél csekélyebb értékű ügyekben

viszont 50 asszal kellett perelni, így írta elő a XII táblás törvény. Ha azonban egy ember szabadságáról volt

szó a perben, ugyanez a törvény azt írta elő, hogy még a legértékesebb ember esetében is 50 asszal folyjék az

eljárás. (Vö. Gaius IV 17a.)

1. Cicero (A kötelességekről. I 27, 37): Hostisnak őseink azt mondták, akit manapság peregrinusnak mondunk.

Ártó betegség vagy idegennel megállapított nap. Ha ezek közül valamelyik gátló körülmény a bíró, döntőbíró

vagy peres fél előtt felmerül, emiatt a (tárgyalás) napja későbbre teendő.

1. Akinek tanúbizonyság hiányzik, az minden harmadik nap (tertiis diebus) menjen a (tanú) kapuja elé

hangosan panaszkodni (obvagulatum).

I. 1. Pénz(beli adósság) elismerése és az ügy törvényszéki eldöntése után harminc nap legyen (a teljesítési

határidő).

1. Ezután (a hitelező) vesse kezét (az adósra: manus iniectio esto). Vezesse a törvényszék elé.

2. Ha (az adós) az ítélet(ben foglalt kötelezettségé)nek nem tesz eleget, vagy helyette a törvényszék előtt nem

lép fel védőnek (vindicit), (a hitelező) vigye magával, kötözze meg akár kötéllel, akár tizenöt fontnál nem

súlyosabb bilincsekkel, vagy ha (úgy) akarja: könnyebbel kötözze meg.

3. Ha (a fogságban tartott adós) akarja, éljen a magáéból. Ha nem a magáéból él, (akkor az,) aki megkötözve

tartja, egy font lisztet adjon (neki) naponként. Ha akar, többet adjon.

61. A XII TÁBLÁS TÖRVÉNYEK


4. Gellius (Attikai éjszakák. XX 1, 46-47): Időközben is volt azonban mód az egyezkedésre, de ha nem

egyeztek meg, (az adósokat) hatvan napig bilincsbe verve tartották. Ezen időn belül három egymás után

következő vasárnapon (nundinis) a praetorhoz vitték őket a comitiumra, és (ott) kihirdették, mennyi

pénz(tartozás) miatt ítélték el (őket). A harmadik vasárnapon pedig a fejükkel lakoltak, vagy a Tiberis túlsó

partján idegenbe (peregre) adták őket.

5. A harmadik vásárnapon részeket vágjanak (partis secanto, ti. a hitelezők a kivégzett adós testéből). (Vö.

Gellius XX 1, 52:) Én ugyan senkiről sem olvastam vagy hallottam, akit hajdan részekre vágtak volna.

(Quintilianus, Institúciók III 6, 84:) Ezt a törvényt a közösségi szokás (mos publicus) elvetette. Ha többet

vagy kevesebbet vágtak (belőle), büntetlenül történjék (se fraude esto).

6. Idegen ellenében a kezdeményezés joga örökre fennmaradjon (adversus hostem aeterna auctoritas esto).

I. 1. Cicero (A törvények. III 8,19): Gyorsan megölték, mint a XII tábla szerint feltűnően idétlen gyermeket

(tamquam ex XII tabulis insignis ad deformitatem puer).

2. Ha az atya háromszor eladta fiát, a fiú szabaduljon fel atyja (hatalma) alól.

I. 1. Gaius (Institúciók. I 144-145): A régiek úgy rendelkeztek, hogy a nők még felnőttkorukban is gyámság

alatt (in tutela) maradjanak, kivéve a Vesta-szüzeket, akiket mentesítettek (a gyámság alól): így intézkedett a

XII táblás törvény is.

1. Gaius (Institúciók. II 47): Agnatusok1 gyámsága alatt álló asszony res mancipijai- nak2 tulajdonjogát (mások)

nem szerezhették meg, csak abban az esetben, ha gyámja közreműködésével ő maga adta át: így rendelkezett

a XII táblás törvény is.

2. Ahogyan valaki (végrendelkezett) pénzére vagy a dolgai fölötti gyámságra vonatkozólag, úgy legyen jog(os).

3. Ha valaki végrendelet nélkül hal meg, és tőle származó örököse nincsen, a legközelebbi agnatus örökölje

családi vagyonát.

I. 1. Ha valaki kötelességet (nexum) vállal vagy adásvételi ügyletet (mancipium) köt, ahogyan nyelvével

megnevezte, úgy legyen jog(os).

II. 12. Ulpianus (Reg. 2, 4): Ha (az örökhagyó) ezzel a feltétellel bocsátja szabadon (rabszolgáját): Ha tízezret

fizet az örökösömnek (a rabszolga), még ha az örökös ismét eladja is, szabaddá válik, ha a vevőnek megfizeti

a pénzt: így rendelkezik a XII táblás törvény.

III. 1. Aki ártó igéket énekel valakire. Cicero (Az állam. IV 10, 12): A XII táblás törvények nagyon kevés

dolgot sújtottak halálbüntetéssel, a következőre mindenesetre azt vélték kiszabandónak: ha valaki gúnydalt

énekelt, vagy olyan éneket szerzett, amely gyalázatot vagy szégyent zúdított a másikra.

1. Ha valaki (másnak) valamely tagját eltöri (membrun rupsit), ha ki nem egyezik vele, ugyanazzal fizessen

(talio esto).

1. .aki a termést elvarázsolta (qui fruges excantassit) . – sem másnak lábon álló termését el ne csalogasd .

2. Plinius (Természetrajz. XVIII 3, 12): Ekével megművelt föld. termését éjszaka lelegeltetni vagy levágni

felnőtt ember számára a XII táblás törvények szerint főbenjáró vétség (capital) volt, és (az illetőt) Ceresnek

szentelve (egy fára) akasztva kellett kivégezni; .kiskorú (tettest) a praetor döntése szerint megkorbácsoltak és

az (okozott) kárnak vagy kétszeresének megfizetésére kötelezték.

3. Gaius (Digesta. XLVII 9, 9): (A XII táblás törvény) úgy rendelkezik, hogy aki a házat vagy a ház mellett

rakott gabonaszalagot felgyújtja, megkötözve és megkorbácsolva égettessék el (igni necari), ha tudva, azaz

hanyagságból (neglegentia), akkor vagy a kár megtérítésére, vagy – ha erre képtelen – enyhébb fenyítésre

ítéljék.

1. Ha éjszaka követ el (valaki) tolvajlást, ha (a tulajdonos) az illetőt megöli, tekintessék joggal megöltnek (si

nox furtum faxsit, si im occisit, iure caesus esto).

2. Cicero (Pro Tullio. 21, 50): A tolvajt (furem), azaz fosztogatót és rablót (praedo- nem et latronem), nappal

(luci) megölni tiltja a XII tábla, ha fegyverrel nem védekezik – mondja –, de ha fegyverrel jön is, ne öld meg,

61. A XII TÁBLÁS TÖRVÉNYEK


ha nem használja és (nem azzal) védekezik; ha pedig védekezik, fennhangon kiálts (endoplorato, hoc est

conclamato), hogy meghallják és (segítségedre) jöjjenek.

3. Gellius (Attikai éjszakák. XI 18, 8): A többi nyilvánvaló (tetten ért) tolvajról (a decemvirek) úgy

rendelkeztek, hogy közülük a szabadokat meg kell korbácsolni és szolgákul a megkárosítottnak kell ítélni.; A

rabszolgákat meg kell korbácsolni és a szikláról letaszítani; a még fel nem nőtt gyermekekre vonatkozólag

azonban úgy határoztak, hogy a praetor közbejöttével korbácsolják meg és a kár jóvátételére kötelezzék őket.

I. 1. Cicero (A törvények III. 4, 11): Kiváltságokat (priviligeia) ne javasoljanak polgár főbenjáró ügyében (de

capite civis) csak a legfőbb népgyűlés útján (per maximum comi- tium, vagyis per comitia centuriata)

döntsenek.

1. Cicero (A törvények. III 19, 44): Két kiváló törvényt vettünk át a XII tábláról, amelyek közül az egyik a

kiváltságokat szünteti meg, a másik pedig úgy rendelkezik, hogy polgár főbenjáró ügyében csakis a legfőbb

népgyűlés közbejöttével szabad határozni.

2. Gellius (Attikai éjszakák. XX 1, 7): Keménynek találod azt a törvényt, amely halálbüntetéssel sújtja azt a

jogszerűen kirendelt bírót vagy döntőbírót (iudicem arbitrumve iure datum), akire rábizonyul, hogy az

elbírálandó ügyben pénzt fogadott el?

3. Pomponius (Enchiridion, Digesta. I 2, 2, 23): A főbenjáró ügyekben intézkedő quaestorokat

rokongyilkosságban eljáró quaestoroknak (quaestoresparricidii) nevezték; így említi őket a XII táblás törvény

is.

4. Marcianus (Inst., Digesta. XLVIII 4, 3): A XII táblás törvény rendelkezése szerint halállal kell büntetni azt,

aki az ellenséget támadásra ösztönzi (concita verit), vagy polgárt az ellenségnek kiszolgáltat (civem hosti

tradiderit).

5. Salvianus (De gubern. Dei. VIII 5, 24): A XII táblás törvény rendelkezése szerint tilos volt bárkit ítélet nélkül

kivégeztetni.

I. 1. Cicero (A törvények. II 23, 58): Halott embert a városban sem eltemetni, sem elhamvasztani nem szabad.

XII. Livius (VII 17, 12): A XII táblás törvény rendelkezése szerint az jogos és érvényes, amit a nép utoljára

hagyott jóvá.

B. I.

A XII táblás törvényeknek több magyar fordítása is ismert, vö. a Római történeti chrestomathia 7. dok. (Borzsák

István fordításában) és A tizenkéttáblás törvény töredékei. Ford. és összeállította Zlinszky János. Miskolc, 1986.

A táblák szövege nem maradt fenn, ezért más forrásokban (pl. Gaius Institutiói, Varro, Cicero, Aulus Gellius,

Festus, Ulpianus, Salvianus stb.) megőrződött idézetek alapján rekonstruálták. Az egyes paragrafusok előtt

feltüntettük, kinek melyik művéből származik az idézet.

1. Egy pater familias hatalma alá tartozó rokonok.

2. Vagyontárgyainak és szolgalmi jogainak.


64. fejezet - 62. ATHÉNI GYARMATOSÍTÁS THRÁKIÁBAN: BREA

IG I3 46 = ML 49 = Tod 44. Az athéni Erechtheionban talált márványstélé két töredéke, ma az athéni Epigrahiai

Múzeumban őrzik. A szöveg második része (az oldallap) a kő jobb oldali oldallapjának felső harmadát foglalja

el.

Kr. e. 445 k.

Előlap:

. [A hatóságok, akikhez a] feljelentés vagy a panasz beérkezik, indítsák el az eljárást. Az apoikistések a

gyarmatváros virágzásáért bemutatandó áldozat céljaira bocsássanak rendelkezésükre annyi kecskét, amennyit

mondanak. Válasszanak tíz geónomost, minden phyléből egyet, ezek osszák fel a földet. Démokleidés pedig

igazgassa a gyarmatvárost önálló jogkörrel, minél eredményesebben. | 10. A kihasított földdarabokat úgy kell

hagyni, ahogyan vannak. és nem kell még többet kihasítani. A Nagy Panathénaia-ün- nepre küldjenek egy ökröt

és egy teljes fegyverzetet, a Dionysiára pedig egy phallost. Ha valaki haddal támadna a telepesek földjére, a

városok minél gyorsabban siessenek segítségükre, ama szerződésnek megfelelően, amelyet [.]

hivatalviselésének évében kötöttek a thrákiai városokra vonatkozólag. Mindezt véssék egy kőtáblára, és állítsák

ki a városban. Ezt a kőtáblát a telepesek a magukéből teremtsék | 20. elő. Ha pedig valaki a stélé[re vésett

határozat]tal ellentétes javaslatot tenne, vagy valaki ilyen értelemben szólalna fel, vagy híveket próbálna

toborozni a határozat teljes vagy részleges eltörlésére, veszítse el polgári jogait az illető is, gyermekei is,

vagyona legyen a népé, tizedrésze [Athéné] istennőé, ha maguk a telepesek nem javasolnak mást. (?) Azok, akik

a katonák közül iratkoznak fel telepesnek, Athénbe való megérkezésük után harminc napon belül

csatlakozzanak a telepesekhez Breában. A gyarmatosító csoport elvonulása harminc napon belül történjék meg,|

30. az ehhez szükséges pénzt a kísérő Aischinés adja.

Oldallap:

Phantoklés javaslata: A telepescsoport kiküldése Breába történjék úgy, ahogyan Démok- leidés javasolta. Az

Erechthéis-phylé elöljárói azonban bocsássák Phantoklést a legelső ülésen a tanács elé. | 40. Breába pedig a

napszámosok (thétes) és a zeugitések közül menjenek telepesek.

B.I.

Az athéniak a Kr. e. 6. század végén kezdtek kléruchiákat telepíteni (vö. a salamisi kléruchosokra vonatkozó

határozattal, 48. dok.), a Kr. e. 5. századból pedig több mint egytucatnyi kléruchia és apoikia alapításáról

tudunk, ezek közül a pánhellén vállalkozássá fejlődött Thurioi a legnevezetesebb. A sors iróniája, hogy szinte az

összes gyarmatalapítás helyét és időpontját ismerjük, de egyik apoikiának sem maradt fönn az alapító okirata

(kivétel a kyrénéiek esküje, vö. 35. dok.), a thrákiai Brea alapítóiratát ismerjük, de nem tudjuk pontosan, hol

feküdt a város, és mikor alapították. Az a tény, hogy a telepeseket a legszegényebbek, a földbirtokkal nem

rendelkező thések közül jelölték ki, arra utal, hogy az apoikia létrehozása egyfajta földosztást jelentett, amely a

belső feszültségek enyhítésére szolgált.


65. fejezet - 63. A SPÁRTAI DAMÓNÓN ÉS FIA, ENYMAKRATIDAS GYŐZELMEI

Márványstélébe faragott győzelmi felirat Athéna Chalkoioikos templomából. Moretti: Iscrizioni Agonistiche

Greche. Roma, 1953 = 16, 5, 1. 213; LSAG 1990, 448. 52. pont.

Kr. e. 440-435 k. vagy 403 után

Damónón a városon úr Pallasnak ajánlja,

Mert úgy nyert, ahogyan nem nyert még senki ma élő.

Damónón ezeken a versenyeken győzött saját négyes fogatával, amit maga is hajtott: a Gaiaochos ünnepén

négyszer | 10. és Athénáén négyszer és az Eleusynián négyszer. És Da- mónón a Poseidaián nyert [fogatával]

Helosban, és ugyanakkor nyert a hátaslova is, ő maga hajtotta a fiatal kancákat hétszer, saját lovaiból állt a

fogat, és sajátja volt már az a ló is, akitől ezek származtak. És Ariontas ünnepén Damónón nyolcszor nyert, | 20.

ő maga hajtván a fiatal kancákat, és ugyanakkor nyert a hátaslova is. Saját lovaiból állt a fogat, és sajátja volt

már az a ló is, | 30. akitől ezek származtak. És az eleusisi istennők ünnepén Da- mónón győzött, maga hajtván a

fiatal kancákat négyszer. Enymakratidas ezeken a versenyeken győzött. Enymakratidas elsőként a Lithésián

győzött a gyerekek1 hosszú távú futásán, és ugyanazon a napon együtt győztek a hátaslóval. És Enymakratidas |

40. győzött az ephébosok versenyén az Ariontas ünnepén [.] hosszútávfutásban, és ugyanazon a napon együtt

győztek a hátaslóval. És győzött a Parparónián gyerekként stadion-, kettős és hosszú távú futásban, és a hátasló

is győzött ugyanazon a napon. És Damónón | 50. győzött gyerekként, indulván a Gaiaochos ünnepén stadion- és

kettős futásban. És Damónón győzött gyerekként, indulván a Lithésián stadion- és kettős futásban, és Da-

mónón győzött gyerekként, indulván a Maleateián stadion- és kettős futásban, és Damó- nón győzött

gyerekként, indulván a Lithésián a stadion- és kettős futásban. És Damónón győzött | 60. gyerekként, indulván a

Parparónián stadion- és kettős futásban, és az Athé- naián stadionfutásban. Abban az évben, mikor Echemenés

volt az ephoros, Damónón ezeken a versenyeken győzött: Athéné ünnepén fiatal kancákkal, maga hajtván a

lovakat, | 70. és a hátaslova is győzött egyazon napon, és a fia ugyanakkor megnyerte a stadionfutást. Abban az

évben, amikor Euippos volt az ephoros, Damónón ezeken a versenyeken győzött: Athéné ünnepén fiatal

kancákkal, maga hajtván a lovakat, és a hátaslova is győzött egyazon napon, és a fia ugyanakkor megnyerte | 80.

a stadionfutást. Abban az évben, amikor Aristés volt az ephoros, Damónón ezeken a versenyeken győzött: a

Gaiaochos ünnepén fiatal kancákkal, maga hajtván a lovakat, és a hátaslova is győzött egyazon napon, és a fia

ugyanakkor megnyerte a stadion-, a kettős és a hosszú távú futást egyazon napon: minden versenyt megnyertek

együtt. | 90. Abban az évben, amikor Echemenés volt az ephoros, Damónón ezeken a versenyeken győzött: a

Gaiaochosén fiatal kancákkal, maga hajtván a lovakat, és a fia stadion-, kettős és hosszú távú futásban nyert

egyazon napon.

H. W. Gy.

Damónón Spárta egyik legfontosabb templomában helyezte el feliratát. Sok győzelmet aratott különböző

versenyeken: Poseidón Gaiaochos, a „Földrázó” Poseidón – szentélye egy lakóniai község, Therapné közelében

lehetett – ünnepén, illetve más Poseidón-kultuszhelyekhez (Helos és a messé- néi Theuria) kötődő versenyeken;

Athénáén (valószínűleg Athéna Chalkioikos, a „Bronzházú” Athénáról van szó); az eleusisi istennők (Démétér

és Kóré közös neve egy lakóniai kultuszhelyükön) ünnepén; az Ariontián (nem ismerjük sem az ünnepet, sem az

ünnepelt istent), az Apollón tiszteletére rendezett versenyeken (a Lithésián és a Maleateián), valamint az argolisi

Parparos- hegynél rendezett Parparónián. Sajnos, nem tudjuk, hogy Damónón e „területi” versenyek mellett

eljutott-e Olympiába is lovaival, de ez a sok kis helyi – zömében lakedaimóni – verseny mindenképpen segít

megismernünk azt a hátteret, amelyből a nagy, az egész görögséget megmozgató agónok, a pythói, a nemeai, az

isthmosi és az olympiai játékok kiemelkedenek. A sok helyi lovasverseny, de az olympiai győzelem mögött is

egy versenyistállókat fenntartani képes, vagyonos réteg kellett, hogy álljon, ami ugyan ellene mond a spártai

vagyonegyenlőség elvének, de annál inkább megfelelhetett a valós állapotoknak a Kr. e. 5. század második

felében.

1. Három korcsoportban versenyeztek ezeken az ünnepeken: gyerek, ephébos, felnőtt.

63. A SPÁRTAI DAMÓNÓN ÉS

FIA, ENYMAKRATIDAS

GYŐZELMEI


H. W. Gy.


66. fejezet - 64. PERIKLÉS HALOTTI BESZÉDE. A DEMOKRÁCIA DICSÉRETE. A JÁRVÁNY

Thukydidés: A peloponnésosi háború. II 34-54.

Kr. e. 430

Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki, úgy tartva, hogy nem hiányzik belőle a kellő

bölcsesség, s aki különös megbecsülésnek is örvend, az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet

tart, majd hazatérnek. Ilyen náluk a temetési szertartás, s a háború folyamán végig, valahányszor ilyen alkalom

adódott, felújították ezt a hagyományt. Periklésre, Xanthippos fiára bízták a feladatot, hogy a háború első

áldozatai felett az emlékbeszédet megtartsa. Ő, mikor a megfelelő pillanat elérkezett, a síremlék mellett egy

magas emelvényre lépett fel, amelyet azért készítettek, hogy szava a tömegben lehetőleg mindenkihez eljusson,

és a következő beszédet mondta:

35. „Az előttem ezen a helyen szónoklók többsége már dicsérte azt, aki szertartásunkat ezzel a beszéddel

kiegészítette, mert helyesnek találták, hogy a háborúban elesettek tiszteletére ünnepélyes megemlékezés

hangozzon el.

1. Mi olyan államformában élünk, amely nem szomszédaink törvényeit veszi mintául, s inkább mi szolgálunk

példaképül másoknak, mint hogy mi utánoznánk más népeket. A neve pedig, mivel az uralom nem néhány

ember, hanem a többség kezében van, demokrácia. A magánügyekben a törvény mindenkinek egyenlő jogot

biztosít, ami pedig a tekintélyt és azt illeti, hogy egyesek miért örvendenek jó hírnek, a megbecsülés nem a

közéletben elfoglalt helyzetüktől, hanem az érdemeiktől függ, s ha valaki képes rá, hogy városának

valamilyen szolgálatot tegyen, ezt akkor is megteheti, ha szegénysége miatt társadalmi rangja jelentéktelen.

A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva

egymást, s nem érzünk haragot szomszédunkkal szemben sem, ha olykor saját tetszése szerint cselekszik, s

nem nézünk rá szemrehányó tekintettel, ami, ha nem okoz is neki kárt, sértő a számára. De ha az egymás

közti érintkezésben még olyan türelmesek vagyunk is, az állami életben, elsősorban erkölcsi aggályból,

tartózkodunk a törvénytelenségek elkövetésétől, s mindig engedelmeskedünk hivatalban lévő

polgártársainknak s a törvényeknek, főképpen azoknak, amelyek az igazságtalanságok áldozatait

oltalmazzák, s azoknak, amelyeknek megsértését, még ha nincsenek is írásba foglalva, mindenki szégyennek

tekintené.

2. Továbbá sokféle alkalmat nyújtunk szellemünknek a felfrissülésre a fáradalmak után: versenyjátékokat s

évenként megismétlődő áldozati ünnepeket rendezünk, s életünket otthon is olyan tetszetős módon intézzük,

hogy ennek naponként megújuló öröme messze űzi a szomorúságot. Hála városunk nagyságának, az egész

földről minden mi- hozzánk özönlik, s olyan szerencsések vagyunk, hogy az itthon termett javakat, élvezésük

közben, egyáltalán nem érezzük jobban magunkénak, mint a más népek termékeit.

3. A hadügyek intézésében is különbözünk ellenfeleinktől abban, hogy városunk mindenki előtt nyitva áll, és

még sohasem fordult elő, hogy egy idegent kiutasítottunk volna, megakadályozva őt olyasminek a

megismerésében vagy megtekintésében, aminek a megfigyelése, ha nem rejtjük el, valamelyik

ellenségünknek esetleg hasznára lehet. Mert mi nem annyira a felkészülésben és a cselfogásokban bízunk,

hanem abban a hősiességben, amire mindenki képes, ha tettre kerül a sor.

Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal edzik

magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk

ugyanolyan vszélyekkel szembenézni. Ezt az is bizonyítja, hogy a lakedaimóniak sohasem egymagukban,

hanem mindig valamennyi szövetségesükkel együtt szokták megtámadni a mi területünket, ha viszont mi törünk

be valamelyik szomszédunk földjére, rendszerint idegenben, egyedül is biztosan győzünk a saját otthonukat

védők ellen.

1. Mert mi szeretjük az egyszerűséggel párosult szépséget, s szeretjük a bölcsességet, ha elpuhultság nélküli.

Nekünk gazdagságunk megfelelő cselekedetek végrehajtására, nem pedig nagyzoló dicsekvésre ad

lehetőséget. Nem tartjuk szégyennek, ha valaki meg- vallja szegénységét, sokkal inkább szégyennek, ha

64. PERIKLÉS HALOTTI

BESZÉDE. A DEMOKRÁCIA

DICSÉRETE. A JÁRVÁNY


munkájával nem igyekszik kikerülni belőle. Mindenki egyformán törődik otthona és az állam ügyeivel, s

bármilyen elfoglaltsága van is, nem kevésbé tájékozott a közügyekben sem. Mert mi vagyunk az egyetlenek,

akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem sem- mirevalónak tartjuk,

s amiként ez helyes is, mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben, abban a meggyőződésben, hogy

nem a vita akadályozza meg a cselekvést, hanem – ellenkezőleg – éppen az, ha előzőleg megtárgyalva nem

tisztázzuk, hogy mit is kell tennünk. Mert egy másik megkülönböztető tulajdonságunk az is, hogy mi a

legmerészebben vágunk bele a cselekvésbe, ugyanakkor alaposan megfontoljuk, hogy mihez fogjunk hozzá,

míg másokat a tájékozatlanság tesz elszánttá, a megfontolás pedig ingadozóvá. Joggal tarthatjuk tehát a

legszilárdabb lelkeknek azokat, akik, noha teljes mértékben különbséget tudnak tenni a félelmes és a

kellemes között, mégsem hátrálnak meg a veszedelmek elől.

2. Összefoglalva kimondhatom: városunk, úgy, ahogy van, Hellas nevelő iskolája, s nekem úgy tűnik, hogy

minden egyes polgárunk olyan egyéniség, aki kedvességgel párosult rendkívüli sokoldalúsága révén meg

tudja állni a helyét az élet minden területén. Hogy ez pedig nem csupán a mostani alkalomra szóló üres

dicsekvés, hanem a tényekből következő igazság, azt maga városunk hatalma igazolja, amelyet ezekkel a

jellemvonásokkal szereztünk. Mert ez az egyetlen a mostani államok közül, amely, ha próbatételre kerül a

sor, hírénél nagyobbnak bizonyul, az egyetlen, amelynek rátámadó ellenségei nem háborodnak fel, hogy

kiktől szenvedtek vereséget, s alattvalói sem tiltakozhatnak, hogy méltatlanok uralkodnak felettük.

Nagy és nem megalapozatlan bizonyítékokkal igazolhatjuk hatalmunkat, amelyet a jelen és jövő egyaránt

megcsodál. S nincs szükségünk még egy Homérosra sem, hogy tetteinket dicsőítse, sem másra, akinek éneke

pillanatnyilag elgyönyörködtet ugyan, de akinek az eseményekről nyújtott ábrázolását a valóság meghazudtolja.

Mi minden tengert és szárazföldet arra kényszerítettünk, hogy nyisson utat merészségünk előtt, s mindenütt

otthagytuk szigorunk vagy jóságunk maradandó emlékjeleit.

1. Nektek pedig, az elhunytak jelen lévő gyermekeinek és testvéreinek, úgy látom, nehéz versenyben kell

helytállnotok. Azt ugyanis, aki már nincs életben, mindenki magasztalni szokta, benneteket azonban, jussatok

el bár a tökéletesség legmagasabb fokára, nehezen fognak nemhogy velük egyenlőnek, de kevéssel alattuk

állónak is ítélni. Mert az élőt versenytársai irigysége övezi, annak azonban, aki már nem áll szemben velük,

jóindulatú tisztelettel adóznak.

Ha most azoknak az asszonyoknak az erényéről is meg kell emlékeznem, akik ezentúl özvegységben élnek,

nekik szóló mondanivalómat néhány szóban összefoglalhatom. Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem

lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és

hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.

1. Most elmondtam én is beszédemben, eleget téve a hagyománynak, amit szükségesnek tartottam. Az

eltemetettekkel szemben egyrészt nemes cselekedetekkel is kifejeztük tiszteletünket, másrészt gyermekeiket

az állam mostantól kezdve egészen felserdült korukig saját költségén fogja felneveltetni, s nem haszontalan

koszorút tűz ki az ilyen küzdelmek díjául nekik és az életben maradottaknak. Mert ahol a legnagyobb jutalom

jár az érdemnek, abban a városban a legkiválóbbak a polgárok.

Most pedig, miután ki-ki elsiratta a maga halottját, távozzatok.”

1. Így zajlott le a temetési szertartás ebben a téli időszakban, s megrendezésével véget ért ennek a háborúnak az

első éve is. De alig köszöntött be a nyári időszak, a pelo- ponnésosiak, szövetségeseikkel és hadseregük

kétharmad részével, akárcsak legutóbb, azonnal betörtek Attikába Zeuxidamos fia, Archidamos lakedaimóni

király vezetésével, s tábort ütve hozzáfogtak a vidék feldúlásához. Még csak néhány napja tartózkodtak

Attikában, mikor az athéniak közt mutatkozni kezdtek a járvány első jelei. Mint mondják, ez a járvány

korábban már több helyen pusztított, így Lémnoson és egyéb vidékeken is, de emberemlékezet óta sehol sem

volt olyan súlyos, mint Athénban, és nem követelt annyi emberéletet áldozatul. Az orvosok sem bírtak vele,

hiszen kezdetben a kór ismerete nélkül próbálkoztak kezelésével, s éppen közülük haltak meg a legtöbben,

mivel ők érintkeztek a leggyakrabban a betegekkel. De nem segített semmiféle egyéb emberi beavatkozás

sem. Így teljesen hatástalannak bizonyult a szentélyekben való könyörgés, a jóshelyek felkeresése s minden

efféle cselekedet, úgyhogy végül, összetörve a csapások súlya alatt, nem is próbálkoztak ilyesmivel.

2. Mint mondják, a járvány először az Egyiptom felett fekvő Aithiópiában tört ki, azután elérte Egyiptomot,

Libyát s a király birodalmának jelentős részét is.





Athénban váratlanul tört ki, s először a Peiraieusban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is

feltételezték, hogy a peloponnésosiak megmérgezték a víztárolókat (mert azon a helyen akkor még nem voltak

források), később azonban a város felső részére is átterjedt, s egyre több embert ragadott el.

1. Általában azoknál, akik előzőleg teljesen egészségesek voltak, minden előzmény nélkül, a fejben támadt erős

forrósággal és a szemek kivörösödésével és gyulladásával jelentkezett a baj, majd belül a garatjuk és nyelvük

vérvörös színűvé lett, s leheletük szokatlanul bűzössé vált. Ezek után a tünetek után tüsszögés és rekedtség

jelentkezett, majd rövid idő múlva erős köhögés kíséretében a mellre is átterjedt a kór, később pedig bevette

magát a gyomorba, ezt felforgatta, s az epeömlés minden olyan neme bekövetkezett, amelynek a nevét az

orvosok csak ismerik, méghozzá roppant fájdalmak kíséretében.

1. .Az egész bajban a legszörnyűbb azonban az a levertség volt, amely elfogta az embereket, ha észrevették,

hogy megtámadta őket a betegség, mert átadva magukat a reménytelenségnek, gondolatban már eleve

lemondtak az életükről, és feladták az ellenállást, s mivel ápolás közben érintkezve, egyik a másikat fertőzte

meg – s éppen ez okozta a legnagyobb pusztulást –, úgy hullottak, akár a juhok. Ahol viszont a félelem miatt

óvakodtak mások meglátogatásától, ott magukra hagyatva haltak meg az emberek, és sok házból a lakók

teljesen kihaltak, mert nem volt, aki ápolja őket. Ha pedig felkerestek másokat, ez okozta vesztüket,

különösen azokét, akik nemeslelkűségből segíteni akartak, s nagylelkűen, nem féltve az életüket,

meglátogatták barátaikat akkor, amikor, összetörve a sok csapás súlya alatt, maguk a legközelebbi

hozzátartozók is belefáradtak abba, hogy jajgatva gyászolják az eltávozottakat.

2. Az emberek beözönlése a környékről a meglévő megpróbáltatások közepette még újabb csapást jelentett,

amely elsősorban magukat a beköltözötteket sújtotta. Ezek között – mivel nem volt elegendő lakás, és a nyár

idejére fojtó levegőjű kalyibákba húzódtak – vad szertelenséggel dúlt a pusztulás, egymás hegyén-hátán

heverve lehelték ki lelküket, s feküdtek ott holttestként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak

az utakon és a források körül. S maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak

holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz

velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. A temetések addig szokásos rendjét

is a teljes zűrzavar váltotta fel; mindenki úgy temette el a maga halottját, ahogy éppen tudta. Sokan, akik

nélkülözték a szükséges eszközöket, mert előzőleg már annyi halottjuk volt, olyan szemérmetlen módon

jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve, a maguk halottját helyezték

rá és égették el, sőt némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holttestet, majd

elsiettek.

3. A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek

egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a

szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig

teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell

hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék.

Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos,

hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet

s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az

istenektől való félelem, se az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy

gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot,

amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg fejük

felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniük valamit az életből, amíg le nem sújt rájuk.

4. Ilyen csapás szakadt az athéniakra, és tette keservessé a sorsukat, s míg bent a városban hullottak az emberek,

kint pusztították a területüket. Ebben a helyzetben nem lehetett csodálni, hogy visszaemlékeztek arra a

jóslatra is, amely az öregek emlékezete szerint egykor így hangzott el: Dór had támad majd mireánk, és véle

a dögvész.

Az emberek közt vita folyt róla, hogy a hajdani versben nem a döghalál (loimos), hanem az éhhalál (limos) szó

fordul-e elő, de az akkori helyzetben természetesen az a vélemény győzött, hogy a jóslat döghalált mond, mert

az emberek emlékezetét nyilván átformálták az átélt szenvedések. S meg vagyok győződve róla, hogy ha a

mostani után egyszer egy újabb dór háború törne ki, s közben éhínség támadna, a jóslatot minden valószínűség

szerint ebben az értelemben idéznék.

M. Gy.





Periklés beszéde – Thukydidés ábrázolásában – Athén utópikus felmagasztalását adja. A szónoklatnak éppen az

volt a célja, hogy a gyászoló rokonokat meggyőzze arról: a háborúban elesettek áldozata nem volt hiábavaló,

egy minden szempontból magasabb rendű államért küzdöttek az ellenséggel. Periklésnek ezt azért is különösen

hangsúlyoznia kellett, mert a háború kirobbanásáért sokan őt tették felelőssé. Az ideális Athén és athéniak

ábrázolását brutálisan ellensúlyozza a járvány által felbolydult állam tragikus viszonyainak lefestése. Az athéni

polgárok gyászukban nem Hellas nevelő iskolájának polgáraiként viselkedtek (41), sőt az is kiderül, hogy csak a

büntetéstől való félelem tette őket korábban erényessé (53).


67. fejezet - 65. PERIKLÉS UTOLSÓ BESZÉDE. ATHÉN ZSARNOKSÁGA. AZ ELSŐ EMBER URALMA

Thukydidés: A peloponnésosi háború. II 60-65.

Kr. e. 429

1. „Nem ér váratlanul ellenem fellángolt haragotok, mert az okát ismerem. Azért is hívtam össze ezt a

népgyűlést, hogy felfrissítsem emlékezeteteket, és a szemetekre hányjam, hogy jogtalanul nehezteltek rám, a

csapásokat pedig képtelenek vagytok elviselni. Én ugyanis úgy vélem, hogy az állam sokkal jobban meg

tudja segíteni az egyes polgárokat, ha maga is teljes erejében virul, mint akkor, ha a polgároknak külön-külön

jól megy a sora, a közösség ügye azonban válságos helyzetbe jut.

62 Ti azt hiszitek, hogy fennhatóságunk csupán a szövetségesekre terjed ki. Én azonban kijelentem, hogy az

ember előtt nyitva álló két elem, a föld és a víz közül az egyiknek teljesen ti vagytok az urai, nemcsak addig,

ameddig jelenleg elér hatalmatok, hanem addig, ameddig csak ki akarjátok terjeszteni. Sem a király, sem

egyetlen más nép nem volna képes a most rendelkezésetekre álló hajóhadat feltartóztatni. Így hát azoknak az

épületeknek és földeknek a haszna, amelyeknek az elvesztését oly nagyon fájlaljátok, nem is mérhető ehhez a

hatalomhoz, s éppoly kevéssé kellene bánkódnotok értük, mint holmi díszkertért vagy a gazdagság valamely

külső jeléért, látva, hogy mily csekély a jelentőségük hatalmunkhoz képest. S meg kell gondolnotok, hogy ha

független helyzetünk megmarad, és kitartóan harcolunk, mindezt játszva visszaszerezhetjük, azoknak viszont,

akik mások alattvalóivá válnak, rendszerint még meglévő vagyona is értékét veszti.

S egyéb tekintetben sem bizonyulhatunk hitványabbnak atyáinknál, akik mindezt nem örökségül kapták, hanem

nehéz küzdelem árán szerezték és tartották meg, s hagyták így mireánk. (És nagyobb szégyen elveszíteni a

meglévőt, mint sikertelenül próbálkozni valaminek a megszerzésével.) .

63. Magától értetődő kötelességetek, hogy azt a megbecsülést, amely városunkat hatalmáért övezi, s amelyre

mindnyájan olyan büszkék vagytok, ne hagyjátok elveszni, s hogy ne térjetek ki a megpróbáltatások elől, ha

ezután is szeretnétek ezt a megbecsülést kiérdemelni. És ne gondoljátok, hogy ez a küzdelem csupán annak az

egyetlen dolognak az eldöntéséért folyik, hogy szolgák legyünk-e vagy szabadok. Nem! Itt hatalmatok

elvesztéséről van szó, s arról, hogy mekkora veszélyt jelent az uralmatokkal magatokra haragított államok

gyűlölete. S erről a hatalomról most már nem lehet lemondanotok, bármennyire szeretné is most egyik-

másikótok, a pillanatnyi helyzettől megrémülve, a tétlenséget kedvelő derék ember szerepét játszani. Hiszen

hatalmatok immár zsarnoki uralommá (tyrannis) vált, s lehet, hogy ennek kialakítása helytelennek látszik, de

lemondani róla veszélyes.”

1. .Periklés a háború megkezdése után még két évig és hat hónapig élt, s halála után derült csak ki igazán,

milyen éleslátással ítélte meg előre a háború eseményeit.

Periklés tekintélyének titka elismert erkölcsi és szellemi fölényében rejlett, továbbá abban, hogy a legteljesebb

mértékben megvesztegethetetlennek bizonyult, s bár a tömeget szabadsága korlátozása nélkül kormányozta, nem

a tömeg irányította őt, hanem inkább ő a tömeget, s mivel hatalmát nem törvénytelen eszközökkel szerezte,

szavaival sosem igyekezett a népnek hízelegni, hanem, mivel elég tekintélye volt, olykor indulatosan

szembeszállt véleményével. S ha észrevette, hogy polgártársait indokolatlanul ragadja el a vakmerő

elbizakodottság, kemény szavaival félelmet ébresztett bennük, ha viszont oktalanul csüggedni kezdtek, ismét

önbizalmat öntött beléjük. Idejében névlegesen ugyan demokrácia jött létre, valójában azonban az első polgár

uralma. Utódai azonban, akik tekintély dolgában közelebb álltak egymáshoz, s arra törekedtek, hogy

megszerezzék az első helyet, kezdték a tömeg kedvét keresni, s az államügyeket ennek a tetszése szerint

intézték.

M. Gy.

Thukydidés Periklés összefoglaló jellemzésében elárulja az athéni aranykor titkát: csak névleg volt demokrácia,

valójában az első polgár uralkodott a polisban. Athén bukását az okozta, hogy Periklés halála után nem állt az

65. PERIKLÉS UTOLSÓ

BESZÉDE. ATHÉN

ZSARNOKSÁGA. AZ ELSŐ

EMBER URALMA


állam élére egy hasonló formátumú politikus, hanem a tehetségtelenebb utódok addig küzdöttek egymással a

hatalomért, amíg Athén elvesztette a háborút, s vele birodalmát. A király a perzsa uralkodó.


68. fejezet - 66. HATÁROZAT A SZÖVETSÉGESEK ADÓJÁNAK BEHAJTÁSÁRÓL

IG I3 60; Tod 76; IG I2 97. Márványstélé három töredéke. Az athéni Akropolison találták meg, ma az athéni

Epigraphiai Múzeumban őrzik.

Kr. e. 430 k.

.a tanácsnak azonnal be kell terjeszteni egy határozati javaslatot a népgyűlés elé az adó (phoros) és a kiegészítő

adó (epiphora) ügyében, hogy a szövetségesek az adótartozásukat teljes egészében kiegyenlítsék, és a | 5.

peloponnésosiak ellen vívott háborúban részt vegyenek, amint ez szükséges. van nekik egyrészt. az adó teljes

összegét. A tanácsnak ebben az ügyben azonnal be kell terjeszteni egy határozati javaslatot a népgyűlés elé, és

tanácskoznia kell a stratégosokkal, ha szükségesnek látják. | 10. A stratégosok válasszanak ki százötven

tengerészgyalogost (epibatés) a törvény értelmében az athéniak közül sorban a phylékből, és a lehető

leghamarabb bocsássanak vízre harminc triérést. A hadsereg további részét azokból állítsák ki, akiket

kisorsoltak az egyes triérésekre. E hajókkal fussanak ki | 15. az athéni férfiak, hajónként öt önkéntes

tengerészgyalogos, rajtuk kívül hajónként negyven nehézfegyverzetű gyalogos (hoplités), akik hasonlóképpen

kerülnek ki az egyes phylékből, valamint tíz íjász és tíz peltastés, akiket hasonló módon állítottak ki az athéniak

és a szövetségesek közül. Ha pedig . a stratégosok . | 20. . phylénként az athéniak közül . addig . athéni . | 25. . a

városokba . ahányan csak az adót (phoros) . írják fel . valamennyi . | 30. . írótáblákat . hogy aki csak akarja,

vizsgálja meg. [Ezt a határozatot] a tanács [írnoka írassa föl egy stélére, és állítsa föl az Akropolison] .

N. Gy.

A rendkívül töredékes és erősen kiegészített feliratot korábban Kr. e. 416-ra datálták (pl. Tod), és kapcsolatba

hozták a mélosi expedícióval. B. D. Meritt 1953-ban újraértelmezte a töredékeket, felülvizsgálta a

kiegészítéseket, és kimutatta, hogy nem a Mélos elleni készülődés, hanem az elmaradt és a kiegészítő adók

behajtásának dokumentuma (SEG 12, 26). A hajók legénységéhez lásd az 52. dokumentumot. A peltastés

fegyverzete könnyebb, mint a hoplitésé.


69. fejezet - 67. ADOMÁNYOK A SPÁRTAIAK SZÁMÁRA

IG V 1,1; Tod 62; ML 67; Loomis, W. T.: The Spartan War Fund. IG V 1,1 and a New Fragment. Historia

Einzelschriften 74. Stuttgart, 1992.

Kr. e. 427 vagy 409

Előlap:

A lakedaimóniak barátai a háborúra . négyszáz dareikost adtak. Az aiginaiak a lake- daimóniaknak a háborúra

tizennégy minát és tíz statért adtak. | 5. A . a lakedaimóni- aknak Lykeidas fia.

vacat

Som..ophon az achaiai Olenosból . a lakedaimóniaknak a háborúra triéréseknek zsoldra …

. ..harminckét mina ezüstöt. | 10. A chiosiak közül a lakedaimóniak barátai ezer aiginai statért adtak.

vacat

… adtak a lakedaimóniaknak a háborúra . négyezer medimnost és további | 15. . ezret és mazsolát (astaphidos) .

talantonnal. . adtak . fia sokat, és nyolcszáz dareikost és . három talantont. | 20. .. a háborúra . egy talantont és

harminc minát és . ..ezer medimnost és … és ... hatvan mina ezüstöt. Az ephesosiak a lakedaimóniaknak | 20. a

háborúra ezer dareikost adtak.

Oldallap: vacat (7 sor)

a malosiak a | 10. lakedaimóniaknak húsz mina ezüstöt adtak. | 15. Molokros egy talanton ezüstöt adott a

lakedaimóniaknak. | 20. A malosiak a lakedaimóniaknak adtak .

N. Gy.

A felirat datálását vitatják. Loomis annak alapján csatlakozik a korábbi kiadások által fölvetett, Kr. e. 427-re

történő keltezéshez, hogy a mélosiak (dór nyelvjárásban malosiak) Kr. e. 416 után nem voltak abban a

helyzetben, hogy adakozzanak, minthogy az athéniak kiirtották őket (Thukydidés V 115, e kötet 70.

dokumantuma). Igaz viszont, hogy Thukydidés úgy ábrázolja a mélosiakat, mint független szigetlakókat, akik

sem az athéniakat, sem a spártaiakat nem támogatták. Ha a felirat valóban Kr. e. 427 körül keletkezett,

Thukydidés téved, minthogy a mélosiak két ízben is hozzájárulást fizettek a spártai hadjáratokhoz. Igaz, Kr. e.

425-ben Kleón 15 talanton adót vetett ki rájuk, amit feltehetőleg be is fizettek Athénnak (IG I3 71, 65. sor).

Kérdés ezek után, hogy mennyire tekinthető Mélos semlegesnek és el nem kötelezettnek, és hogy milyen

mértékben felel meg a valóságnak Thukydidés drámai színekkel megfestett mélosi dialógusa (Thukydidés V

85115)? Feltűnő, hogy egyes államok nemcsak pénzt, hanem élelmiszert is adományoznak, mint például az

előlap 15. sorában szereplő mazsolát. Ez a spártai pénzgazdálkodás meglehetősen alacsony szintjéről árulkodik.


70. fejezet - 68. ATHÉNI HATÁROZAT A PÉNZ, SÚLYOK ÉS MÉRTÉKEK EGYSÉGESÍTÉSÉRŐL

ML 45.

Kr. e. 450-446 v. 425-423

. a városok főhivatalnokai vagy az athéniek főhivatalnokai . A szövetségi kincstárnokok vegyék jegyzékbe a

városokban működő pénzverőket; ha a városok valamelyikéből nem pontosan jegyzik fel, bárki, aki akar, tegyen

bejelentést a thesmothetések bíróságához a jogtalanságot elkövetők ellen; a thesmothetések pedig öt napon belül

folytassák le a tárgyalást. a bejelentők számára egyenként. Ha valaki a főhivatalnokokon kívül akár a polgárok,

akár az idegenek közül nem cselekszik a határozatoknak megfelelően, legyen jogfosztott, vagyonát kobozzák el,

és annak tizede legyen az istennőé.1 Ha pedig nincsenek jelen athéni főhivatalnokok, hajtsák végre a határozat

rendelkezéseit az egyes városok főhivatalnokai; és ha nem cselekszenek a határozatoknak megfelelően,

indítsanak ezek ellen a főhivatalnokok ellen jogfosztási eljárást Athénben.

Miután a pénzverdében átvették a pénzt,2 nem kevesebbet, mint a felét verjék újra ki, és fizessék ki, hogy a

városoknak legyen megfelelő pénzük; a felügyelők mindig vonjanak le minánként három drachmát. A másik

felét öt hónapon belül cseréljék ki, ellenkező esetben a törvény szerint felelnek. Ami megmarad a befizetett

pénzből, verjék ki és adják át a stratégosoknak vagy az apodektéseknek. Miután pedig ezt kifizették, hozzanak

határozatot az Athénával és Héphaistosszal szemben fennálló tartozásokról. Ha pedig valaki javaslatot nyújt be

vagy bocsát szavazásra arról, hogy idegen pénzt használjanak vagy kölcsönözzenek, jelentsék fel azonnal a

tizenegyeknél, a tizenegyek pedig büntessék halállal az illetőt; ha azonban az ügy vitás, vigyék bíróság elé.

A nép pedig válasszon hírnököket, és küldje ki őket a határozatok értelmében, egyet a szigetekre, egyet Ióniába,

egyet a Helléspontoshoz, s egyet a thrákiai területre; ezeknek útiköltségét feljegyezve a stratégosok utalják ki.

Ha nem teszik ezt, fejenkint tízezer drachma büntetést kapjanak. Állítsák fel ezt a határozatot a városok

főhivatalnokai kőoszlopra felírva mindegyik város főterén, és a felügyelők a pénzverde előtt. Ha ők maguk

vonakodnak, hajtsák végre ezeket az athéniek. A hozzájuk érkező hírnök szólítsa fel őket arra, amit az athéniek

elrendeltek. A tanács jegyzője a jövőre nézve írja hozzá a tanács esküjének szövegéhez a következőket: „Ha

valaki ezüstből pénzt ver a városokban, vagy nem használja az athéniek pénzét, súlyait vagy mértékeit, hanem

idegen pénzeket, mértékeket és súlyokat, azon bosszút állok, és megbüntetem a szerint a régebbi határozat

szerint, amelyet Klearchos indítványozott.”

Legyen szabad mindenkinek beszolgáltatnia a külföldi pénzt, amit birtokol, és beváltania a fentebbieknek

megfelelően, amikor akarja; a város viszont cserébe adjon neki belföldi pénzt, az pedig hozza a magáét Athénbe,

és adja le a pénzverdében. A felügyelők pedig mindent, amit egyenként beadtak, vegyenek jegyzékbe, és tegyék

ki az oszlop mellé a pénzverde előtt, hogy bárki, aki akarja, megtekinthesse. Vegyenek jegyzékbe minden

külföldi pénzt is, külön az ezüstöt és az aranyat, és az összes belföldi pénzt.

S. J.

Ez a vitatott időpontban hozott határozat nem maradt fönn Athénban (többek között ezért is nehéz datálni),

hanem hat különböző városban talált töredékből állították össze. A töredékek megtalálási helye: kettő származik

Syméből, egy-egy lelőhelye pedig Aphytis, Kós, Siphnos, Smyrna (mára elveszett), Odessa. A határozat nem

tiltotta be az egyes polisok pénzverését, hiszen élekt- ronból, illetve rézből ezután is verhettek pénzt, csak a

leggyakoribb, a külkereskedelmi forgalomban meghatározó „közös valutát” egységesítették. Az athéniak a

pénzcserén 3 százalékot kerestek (minánként 3 drachmát).

1. Az istennő Pallas Athéné.

2. A más városok által vert, kötelezően beszolgáltatott ezüstpénzt.


71. fejezet - 69. ARGOS, MANTINEIA ÉS ÉLIS SZÖVETSÉGE

Tod 72; IG I3 83. Az athéni Epigraphiai Múzeumban őrzött márványstélé.

Kr. e. 420

Az argosiaké, mantineiaiaké, élisieké.

Szövetséget kötöttek egymással száz esztendőre az athéniak és az argosiak, mantineiaiak és élisiek, mind

magukra, mind a vezetésük alatt élő szövetségesekre vonatkozólag, mindkét részről csel és ártó szándék nélkül,

a földre és a tengerre [kiterjedő hatállyal].

Fegyveresen nem szabad megtámadniuk – kár okozása végett – sem az argosiaknak, élisieknek és

mantineiaiaknak, valamint | 5. szövetségeseiknek az athéniakat és az athéni vezetés alatt élő szövetségeseket,

sem az athéniaknak és az athéni vezetés alatt élő szövetségeseknek az argosiakat, élisieket és mantineiaiakat,

valamint szövetségeseiket, semmiféle módon, semmiféle eszközzel. vv

Az athéniak és az argosiak, mantineiaiak és élisiek a következő feltételekkel szövetségesei egymásnak száz

esztendőre: Ha ellenség támad az athéniak földjére, az argosiak, mantineiaiak és élisiek segítségül mennek

Athénba, mihelyt [a támadásról] az athéniak hírt adnak, a lehető leghatásosabb módon, | 10. tehetségük szerint.

Ha pedig [a támadó] a pusztítás után elvonulna, ellenségei lesznek az illető országnak az argosiak, mantineiaiak,

élisiek és az athéniak, és [az illető város] ellenséges bánásmódra számíthat valameny- nyi megnevezett város

részéről. Az illető város elleni háborút abbahagyni egyik városnak sem szabad, csak ha közösen így határoznak.

Segítségül mennek az athéniak is Argosba, Mantineiába és Élisbe, ha ellenség támad az argosiak vagy a

mantineiaiak vagy az élisiek földjére, mihelyt [a támadásról] az illető városok hírt adnak, mégpedig a lehető |

15. leghatásosabb módon, tehetségük szerint. Ha pedig [a támadó] a pusztítás után elvonulna, az illető város

ellensége lesz az athéniaknak, az argosiaknak, mantineiaiaknak és élisieknek, és ellenséges bánásmódra

számíthat valamennyi megnevezett város részéről. Az illető város elleni háborút abbahagyni egyik városnak sem

szabad, csak ha közösen így határoznak.

Nem szabad engedni, hogy [bárki ellenség] fegyveresen, háborús szándékkal keresztülvonuljon akár a maguk,

akár a vezetésük alatt élő szövetségeseik földjén, sem a tengeren, csak ha valamennyi város megszavazza | 20.

az átvonulást: az athéniak, az argosiak, mantineiaiak és élisiek.

A segítségül küldött [csapatokat] a küldő város lássa el harminc napra élelemmel [attól a naptól számítva],

amikor elindulnak a segítségkérést bejelentő városba, és a visszatérőket ugyanígy [lássa el]. Ha pedig az a város,

amely segítségért küldött, hosszabb időre akarná igénybe venni a csapatot, adjon élelmet mind a nehéz-, mind a

könnyűfegyverzetű katonának, mind az íjásznak [fejenként és] naponként három aiginai obolosnyit, a lovasnak

pedig egy aiginai drachmát. A segítségért küldő város a | 25. maga vezetése alatt veheti igénybe a csapatot, ha a

háború a maga területén folyik. Ha pedig valameny- nyi város úgy határoz, hogy közösen hadakoznak,

valamennyi város egyenlő arányban veszi ki részét a vezetésből.

Esküvel erősítik meg a (szövetséget az athéniak maguk és szövetségeseik nevében, az argosiak, a mantineiaiak,

az élisiek és szövetségeseik polisonként esküt téve.)

B. I.

A Kr. e. 420 tavaszán kötött, a háborúpárti Alkibiadés által tető alá hozott, száz esztendőre szóló szövetségi

szerződést Thukydidés történeti műve is megőrizte (V 47). A szöveg két változata között nem találunk lényegi

eltérést, ami arra mutat, hogy a történetíró nem torzította el tendenciózusan, hanem csupán néhány helyen

lerövidítette forrásait.

E szerződés a Nikias-féle béke időszakában Athén és Spárta konfliktusát Spárta Argosszal, Mantineiával és

Élisszel való konfrontációjává alakította át, amely elvezetett a mantineiai csatáig (Kr. e. 418). Ezt a csatát Athén

szövetségesei elveszítették, és a nagyhatalmak közötti béke formailag Athén szicíliai expedíciójának

megindulásáig fönnmaradt.


72. fejezet - 70. A MÉLOSI DIALÓGUS

Thukydidés: A peloponnésosi háború. V 84-116.

Kr. e. 416

84. A következő nyáron Alkibiadés húsz hajóval Argoshoz vitorlázott, őrizetbe vette a Lakedaimón iránti

rokonszenvvel gyanúsítható argosiakat, háromszáz embert, akiket az athéniak az uralmuk alatt álló közeli

szigeteken helyeztek el. Majd az athéniak harminc saját hajójukból és hat chiosi és két lesbosi hajóból álló

hajóhaddal Mélos szigete ellen indultak. Saját haderejüket ezerkétszáz nehézfegyverzetű katona, háromszáz

íjász és húsz lovas íjász, szövetségeseik és a szigetlakók hadseregét pedig mintegy ezerötszáz nehézfegyverzetű

katona alkotta. Mélost Lakedaimón alapította, s lakói nem akartak, mint a többi szigetlakó, Athén alattvalói

lenni, hanem kezdetben egyik félhez sem csatlakozva nyugodtan viselkedtek, majd mikor az athéniak, földjüket

pusztítva, erőszakkal akarták megtörni őket, nyílt háborút kezdtek ellenük. A rájuk támadó athéni sereg vezetői,

Kleo- médés, Lykomédés fia és Teisias, Teisimachos fia, mielőtt pusztítani kezdték volna földjüket, követeket

küldtek hozzájuk, de ezeket a mélosiak nem engedték a népgyűlés elé, s a főtisztviselők és a vezető családok

képviselői előtt kellett elmondaniuk, hogy miért jöttek. Itt az athéni követek a következőket mondták:

1. „Miután nem szólhatunk az egész néphez, nyilván azért, hogy a tömeget egyetlen összefüggő beszédben

előadott s az első hallásra is meggyőzőnek és megcáfolhatatlannak ható érveinkkel meg ne zavarjuk – hiszen

jól tudjuk, hogy ezért vezettek minket e szűkebb körű tanács elé –, nos, ti, akik itt ültök, válasszátok a

tárgyalásnak még ennél is biztosabb módját. Ne összefüggő beszédben, hanem pontról pontra válaszoljatok, s

szakítsatok félbe azonnal, ha olyasmit mondunk, ami számotokra nem látszik kielégítőnek. S először arra

válaszoljatok, elfogadjátok-e javaslatunkat?”

2. Erre a mélosi főemberek így válaszoltak: „Méltányos javaslatok ellen, hogy higgadtan igyekezzünk egymást

meggyőzni, nem lehet kifogásunk. Ennek azonban szemlátomást ellentmond az a tény, hogy ti már most, túl

az előkészületeken, készen álltok a háborúra. S úgy látjuk, azért jelentetek meg, hogy ítélőbíráink legyetek az

elkövetkező eszmecserében, s hogy tárgyalásaink eredménye, ha bebizonyítjuk igazunkat, s éppen ezért nem

engedünk, a háború, ha pedig hagyjuk magunkat meggyőzni, a szolgaság lesz.”

3. Athéniak: Ha ti azért jöttetek össze velünk, hogy a jövő lehetőségeit találgassátok, vagy más a célotok, nem

pedig az, hogy jelenlegi helyzetetekben, amelyet ti magatok is láttok, városotok megmaradásáról

tanácskozzatok, máris abbahagyhatjuk a tárgyalást. Ha azonban az utóbbi a célotok, akkor beszéljetek

tovább.

4. Mélosiak: Természetes és megbocsátható, ha ilyen válságos helyzetben valakinek a gondolatai sok irányban

elkalandoznak. Összejövetelünk célja valóban a mi megmaradásunk, s a tárgyalást, ha nektek is megfelel,

folytassuk úgy, ahogy ti javasoltátok.

5. Athéniak: Nos, jó. Mi tehát egyáltalán nem szándékozunk előttetek szép szavakat hangoztatva – hogy például

a médek legyőzése után minket illet az uralom, vagy hogy az elszenvedett jogtalanságok megtorlására

érkeztünk ide – hosszadalmas és alig elhihető szónoklatot tartani, másrészt azonban ti se higgyétek, hogy

meggyőzhettek minket, azt állítva, hogy noha ti a lakedaimóniak gyarmatosai vagytok, nem nyújtottatok

nekik fegyveres segítséget, vagy hogy nekünk még soha semmi sérelmet nem okoztatok. Okosabb, ha csak

annyit akartok elérni, amennyit kettőnk őszinte érzései megengednek. Hiszen éppoly jól tudjátok, mint mi,

hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban

végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.

6. Mélosiak: A mi véleményünk szerint – s ezt meg kell mondanunk, mikor ti, semmibe véve a jogot, csak a

haszonról vagytok hajlandók beszélni – kívánatos lenne, ha nem vetnétek el mindnyájunknak ezt a közös

kincsét, s a bajban lévő esetében a méltányos mindig igazságosnak is számítana, s ő, ha ügye jogosságát nem

is tudja teljes mértékben bebizonyítani, számíthasson némi jóindulatra. S ez nektek is érdeketekben áll,

hiszen ha netán egyszer alulmaradtok, meglehet, ti szolgáltok a legszörnyűbb megtorlás példájául.

7. Athéniak: Amiatt mi nem aggódunk, hogy mi lesz velünk, ha uralmunk egyszer véget ér. Mert nem az a nép

félelmetes a legyőzött számára, amely, miként a lakedaimó- niak is, másokon uralkodik – különben is most

nem a lakedaimóniakkal van nézeteltérésünk –, hanem az elnyomott, ha egyszer fellázad, s legyőzi eddigi

urát. De engedjétek, hadd legyen ez a veszély csak a mi gondunk. Azt szeretnénk kifejteni, hogy mi

70. A MÉLOSI DIALÓGUS


hatalmunk kiterjesztése végett érkeztünk ide, s városotok megmentése érdekében folytatjuk ezt a tárgyalást,

hogy itt küzdelem nélkül vegyük át az uralmat, úgy, hogy ti mindkettőnk javára sértetlenek maradjatok.

8. Mélosiak: S miképpen jelenthetne nekünk akkora előnyt szabadságunk elvesztése, mint nektek az elnyert

uralom?

9. Athéniak: Úgy, hogy ti a legszörnyűbbet elkerülve, alattvalóinkká váltok, mi pedig csak nyerünk vele, ha

nem teszünk tönkre benneteket.

10. Mélosiak: S nem elégednétek-e meg azzal, ha mi ellenségeitekből barátaitokká válva nyugodtan

maradnánk, anélkül hogy bármelyik féllel szövetséget kötnénk?

11. Athéniak: Nem! Ellenséges érzületetek kevesebb kárt okozna nekünk, mint barátságotok, amely

alattvalóink szemében éppen gyengeségünket, míg gyűlöletetek hatalmunkat bizonyítaná.

1. Mélosiak: Higgyétek el, mi is súlyos dolognak tartanánk, ha teljesen egyenlőtlen helyzetben kellene

szembeszállnunk haderőtökkel és a sorssal. Azonban bízunk benne, hogy az isten kormányozta végzet nem

engedi meg, hogy eltiporjanak, mert mi tiszta ügyet képviselve szállunk szembe a jogtalan támadással. Ami

pedig haderőnk gyengeségét illeti, bízunk lakedaimóni szövetségeseink támogatásában, akik, ha más okból

nem is, a rokonság és a becsület miatt feltétlenül segítségünkre sietnek. Így hát a mi magabiztosságunk nem

is annyira megalapozatlan.

2. Athéniak: Ami az isten jóindulatát illeti, az, reméljük, minket sem fog cserbenhagyni. Hiszen mi semmi

olyasmit nem kívánunk vagy teszünk, ami ellentmondana az emberek istenről való véleményének vagy

egymás iránt táplált érzelmeinek. S istenről nagy valószínűséggel, az emberről pedig minden bizonnyal

állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni

akarnak. Ezt a törvényt nem mi találtuk ki, s fennállása óta nem mi alkalmazzuk először, hanem már készen

örököltük, s minden időkre érvényes örökségként fogjuk is hátrahagyni. S ha eszerint járunk el, ezt abban a

tudatban tesszük, hogy ti vagy bárki más hasonló hatalom birtokában ugyanúgy cselekednék, mint mi. Így

hát nyilvánvalóan semmi okunk nincs a félelemre, hogy az istenek jóindulatát esetleg elveszítjük. Ami pedig

a lakedaimóniakról alkotott véleményeteket s azt a reményeteket illeti, hogy már csak becsületből is

segítségetekre sietnek, nos, ebben az esetben csodálattal illethetjük gyermekhez illő bizalmatokat, de nem

irigyeljük balgaságotokat. Mert igaz, hogy a lakedaimóniak, ha egymás közti érintkezésükről vagy hazai

törvényeik tiszteletéről van szó, kiválóan viselkednek, de sokat lehetne arról beszélni, hogyan bánnak

másokkal, s röviden szólva úgy jellemezhetjük őket, hogy aligha ismerünk még egy népet, amely a

legteljesebb nyíltsággal azt tartja tisztességesnek, ami neki kellemes, és azt jogosnak, ami neki hasznos. S

mivel ilyen a gondolkodásmódjuk, nagyon alaptalan a reményetek, hogy megmentenek.

1. Ezzel az athéni követek visszatértek a sereghez, s a hadvezérek, miután a mélosiak egyáltalán nem engedtek,

haladéktalanul megkezdték a háborút Mélos körül. A munkát az egyes városok között felosztva,

körülsáncolták Mélost, majd az athéniak, szárazon és vízen saját és szövetséges csapataikra bízva az

őrködést, eltávoztak, míg az ottmaradtak fenntartották az ostromzárat.

116. . Ugyanebben az időben a mélosiak, ismét kitörve, elfoglalták az athéni ostromsánc egy másik pontját, ahol

kevés volt az őr. E támadás után Athénból új sereg érkezett Démeas fiának, Philokratésnak vezetésével. S mivel

most már teljes erővel folyt az ostrom, amihez hozzájárult még néhány városbeli árulása is, a mélosiak

megadták magukat azzal, hogy sorsukról az athéniak tetszésük szerint döntsenek. Az athéniak minden kezükbe

került felnőtt mélosi férfit lemészároltak, a gyermekeket és asszonyokat pedig eladták rabszolgának. S a

városba, amelyet saját gyarmatukká tettek, később ötszáz telepest küldtek.

M. Gy.

Thukydidés úgy ábrázolja a mélosiakat, mint független szigetlakókat, akik sem az athéniakat, sem a spártaiakat

nem támogatták. Ennek ellentmond egy Kr. e. 427 körül keletkezett spártai felirat (e kötetben a 67.

dokumentum), amely szerint Mélos két ízben is hozzájárulást fizetett a spártai hadjáratokhoz. Igaz, Kr. e. 425-

ben Kleón 15 talanton adót vetett ki rájuk, amit feltehetőleg be is fizettek Athénnak (IG I3 71, 65. sor). A

történelmi hitelességtől függetlenül, e szofisztikus filozófusokat idéző párbeszéd leplezetlen cinizmussal szól

egy nagyhatalom és egy annak kiszolgáltatott kis állam viszonyáról.


73. fejezet - 71. HATÁROZAT A SZICÍLIAI EXPEDÍCIÓRÓL

IG I3 93; Tod 77; ML 78. Két stélé összesen nyolc töredéke. Az athéni Akropolison találták, ma az athéni


Kr. e. 415

1. stélé

… A nép azonnal szavazzon arra vonatkozólag, hogy egy vagy három stratégos autokra- tór választását látje-e

most indokoltnak jó szerencsével, akiknek az lesz a feladatuk, hogy megérkezésük után verjék le az ellenséget,

miközben a lehető legtöbb kárt okozzák az országnak, és fogadjanak fel | 5. a szövetségesek közül is, ahány

matrózt az illető városok bejelentenek az athéni bulénak. Gondolkozzanak a hatvan hajó útrakeléséről is, hogy

mikorra lesznek készen, és hogy hány teherszállító hajót akarnak igénybe venni .

| 10. .,, a bulé, hogy a hajók a lehető legjobban fel legyenek szerelve, akár az lesz a határozat, hogy a

triérarchosok a jövedelmi adóból fedezhetik a költségeket, akár pedig az, hogy a város biztosítja a szükséges

összeget. Ha a most megszavazott hatvan hajóhoz még több jönne, a kivetett hozzájárulást be kell szolgáltatni.

Amikor a hajóhad készen áll a kifutásra, az elöljárók | 15. tíz napon belül feltétlenül hívják egybe a népgyűlést,

és semmi másról ne tárgyaljanak előbb, mint a hajóhad kiküldéséről. A népgyűlést pedig az elöljárók a dokkok

mellett hívják egybe, és hallgassák meg a hajóhad parancsnokait, a pénzügyi tisztviselőket és a triérarchosokat.

Ha a flotta kihajózásával kapcsolatban e határozat folyományaképpen még valamilyen szükséglet merülne fel, |

20. el kell intézni a nép előtt, tehát az elöljárók és a stratégosok hívják össze a népgyűlést, amikor a matrózok, a

kormányosok és a legénység egyéb tagjai nem tartózkodnak a hajókon. Gondoskodni kell továbbá a kedvező

előjelek nyerését célzó áldozathoz szükséges pénzről is . ezerhatszáz nehézfegyverzetű gyalogosról .B. I

1. stélé

Így határozott a tanács és a nép. . terjesztette be a javaslatot. Jó szerencsét! …. zsold …. negyven . peltastések . |

30… .íjászok . négy obolos . kormányosok és . kincstárnokot pedig együtt. | 35. a tanács, amikor . a

triérarchések . az ellenség . ho..gy . | 40. .. őrizzék a várost és a vidéket . aki nem vesz részt határőrszolgálatban

és nem vesz föl zsoldot . azokon kívül, akik . a tanács és . büntetendő . sem a …. elöljárók (prytaneis): oldják fel

. a néphatározat (pséphisma) . a hatvan hajó kifutása .-ig . sem egy másik feladatra, sem pedig egy másik

hadjáratra . háromezer. Ha pedig valaki javasol vagy megszavaztat .

Kr. e. 415 tavaszán az athéniak expedíciós sereget küldtek Szicíliába Alkibiadés, Nikias és Lama- chos

vezérletével. Először csak hatvan hajót állítottak (Thukydidés VI 8, 2), amint a feliraton is olvashatjuk (7. és 47.

sorok), négy nappal később azonban száz hadihajó és számos athéni és szövetséges szállítóhajó indítását

szavazták meg (^ukydidés VI 8, 3). Az 58. sorban szereplő háromezer feltehetőleg az expedíciós sereg

költségeire szánt háromezer talantonra vonatkozik (ML 78).


74. fejezet - 72. MEGJUTALMAZZÁK PHRYNICHOS GYILKOSAIT

ML 85; IG I3 102. Az athéni Akropolison talált, hat töredékből összeállított márványstélé, ma az athéni


Kr. e. 410/409

Glaukippos archóni évében, a kédoi Lobón volt a jegyző.

Így határozott a tanács és a népgyűlés. A prytaneia sora Hippothontis (phylén) volt, Lobón volt a jegyző,

Philistidés volt az epistatés, Glaukippos az archón. A javaslatot Erasi- nidés terjesztette be. ^rasybulos

részesüljön dicséretben, mint aki az athéni nép iránt jóindulatot tanúsított, és lelkesen megtett minden jót, amire

csak képes volt. És mindazért a jóért, amit az athéniak államáért és népéért tett, | 10. koszorúzzák meg őt arany

koszorúval, a koszorút pedig ezer drachma (értékű aranyból) készítsék. A pénzt a hellé- notamiasok utalják ki. A

[Dionysia idején tartott] játékok során [hirdesse ki a kikiáltó, miért koszorúzza meg őt a népgyűlés.] Dioklés

javasolta: [Minden legyen úgy, ahogy a tanács javasolta,] ^rasybulos azonban váljék athéni polgárrá, és írják be

abba a phylébe és phratriába, amelybe csak akarja. A többi, amit a népgyűlés megszavazott, legyen érvényes

^rasybulosra. Engedjék meg számára, hogy bármi mást kérjen az athéniaktól, | 20. amit csak jónak lát, az athéni

nép iránt tanúsított jótéteményei fejében. A jegyző írassa föl a határozatokat. Válasszanak a tanács tagjai közül

azonnal öt embert, akik meghatározzák, mi jár ^rasybulosnak. A többiek, akik akkor jót tettek az athéni néppel, [

]is és

Agoratos és Komón [és .]o[.]o[..] és Simón és Philinos é[s ]a, (nevét) írassa föl a

tanács jegyzője az Akropolison (felállított) kőtáblára, mint jótevőkét. | 30. Rendelkezzenek ugyanazzal a

tulajdonszerzési joggal, mint az athéniak, vonatkozzék az földbirtokokra, házakra, valamint athéni lakóhelyre, és

viselje gondjukat a tanács, amelyik csak éppen hivatalban van, és a prytanisok, hogy ne szenvedjenek

igazságtalanságot. A stélére a pólété- sek adjanak megbízást a tanácsban, a pénzt a hellénotamiasok bocsássák

rendelkezésre. Ha úgy határoznak, hogy még más is jár nekik, a tanács alkosson törvényjavaslatot (pro-

buleuma), és terjessze a népgyűlés elé. Eudikos javasolta: Minden legyen úgy, ahogy Dioklés (javasolta), de ami

azokat illeti, akiket | 40. megvesztegettek az Apollodórosról hozott határozat érdekében, a tanácsnak a

tanácsházán (buleutérion) tartott legközelebbi ülésén meg kell (az ügyüket) vitatnia, és pénzbüntetést kell

kiszabnia azokra, akiket szavazással elmarasztaltak a megvesztegetés (vétkében), és át kell adni a bíróságnak a

(tanács) határozatának megfelelően. A tanácstagoknak, akik jelen voltak, be kell számolniuk arról, amit tudnak,

és ha valaki más tud valamit erről, (annak is). Magánszemély is lehet (a bejelentő), ha úgy tetszik neki. vacat

N. Gy.

A javaslatot Alkibiadés barátja, Erasinidés terjesztette be. Alkibiadésnak és a négyszázak tagjának,

Phrynichosnak feszült viszonyáról ’ftiukydidés számol be (^ukydidés VIII 50-52). Phry- nichos

meggyilkolásáról három eltérő híradással rendelkezünk. Ezek közül Lysiasé áll a legközelebb a felirathoz,

hiszen ő adja meg pontosan Phrynichos gyilkosának, Thrasybulosnak a nevét. Ezenkívül ő számol be arról, hogy

a gyilkosok megjutalmazására beterjesztett javaslat egy része megvesztegetés hatására született. A feliraton

mindenesetre szerepel Agoratos neve, de valóban nem athéni polgárként, hanem az athéni nép jótevőjeként. A

megvesztegetés gyanúja a felirat szerint Apollodóros ügyében merült föl.

Thukydidés VIII 92: „Egyszer azonban a lakedaimóni követségből visszatért Phrynichost, mikor kilépett a

tanácsházból, attól nem messze, a zsúfolt agorán egy határőrkatona megsebesítette, úgyhogy azonnal meghalt. A

gyilkos elmenekült ugyan, tettestársát azonban, egy argosi embert, elfogták. Bár a négyszázas tanács parancsára

kínvallatásnak vetették alá, nem mondta meg felbujtója nevét, sem semmi egyebet, s csak annyit vallott, hogy

tudomása szerint a határőrparancsnok házában sok ember szokott összegyülekezni.” (M. Gy.)

Plutarchos: Alkibiadés. 25, 14: „Később, amikor Phrynichost az agorán egy Hermón nevű lovas határőr leszúrta,

az athéniak vizsgálatot tartottak, a halott Phrynichost az árulásban vétkesnek nyilvánították ki, Hermónt és

társait pedig koszorúval jutalmazták meg.” (M. E.)

Lysias XIII 70: „Azt akarja mondani (Agoratos), és azzal szándékozik áltatni titeket, hogy a négyszázak idején

megölte Phrynichost, és, mint mondja, a népgyűlés ennek fejében athéni polgárrá tette, de hazudik, bírák! Nem

72. MEGJUTALMAZZÁK

PHRYNICHOS GYILKOSAIT


ölte meg ő Phrynichost, és a népgyűlés sem tette őt athéni polgárrá. Phrynichos ellen ugyanis, bírák, a kalydóni

Thrasybulos és a megarai Apollodóros esküdött össze. Akkor találkoztak vele, amint éppen sétált. Thrasybulos

földre terítette és megölte 71. Phrynichost, Apollodóros azonban hozzá sem ért. Az ezután kitört riadalomban

sikerült elfutniuk és egérutat nyerniük. Ezt az Agoratost nem hívták (az összeesküvők), nem is volt ott, és nem is

tudott a dologról. Azt, hogy igazat mondok, maga a néphatározat fogja bizonyítani számotokra. Voltak bizony

olyanok, akik megvesztegetve a javaslattevőt, keresztülvitték, hogy az ő nevüket is fölírják ráadásként a

kőtáblára mint jótevőkét. Az igazamat ez a néphatározat bizonyítja.” (N. Gy.)


75. fejezet - 73. THÉRAMENÉS KÖVETSÉGE ÉS A PELOPONNÉSOSI HÁBORÚT LEZÁRÓ BÉKE

P. Mich. 5982. Vö. Pesely, G. E.: ’tte Origin and Value of the ’tteramenes Papyrus. AHB, 3, 1989, 29-35;

Engels, J.: Der Michigan-Papyrus über ’tteramenes und die Ausbildung des ’tteramenes- Mythos. ZPE, 99,

1993, 125-155.

Kr. e. 405/404

[Néhányan] szót emeltek [a javaslat] ellen, hogy [^éramenés teljhatalmú követként menjen] a

lakedaimóniakhoz, és azt mondták, hogy a világ legképtelenebb dolgát teszi, mert | 5. míg mások az ellenfél elől

titkolnak el dolgokat, addig ő a | 10. polgártársai előtt nem merészel arról beszélni, amiről az ellenféllel tárgyalni

szándékozik. Ő pedig ez ellen föllépve azt mondta:

– A szónokok a legtöbb dologban tökéletesen tévednek. Mert ha mi lennénk abban a helyzetben, | 15. mondta,

hogy a békefeltételeket megszabjuk, mindegy lenne, mit gondolok arról, hogy milyen feltételek mellett lenne jó

a városnak megkötni a békét. | 20. Minthogy azonban az ellenség a helyzet ura, nem bátorságos a békéről

meggondolatlanul beszélni. Mert nyilvánvaló, hogy el fogják várni a tárgyalásokon, | 25. hogy semmit se

titkoljunk el abból, amit készek vagyunk nekik adni, sőt megkísérlik, hogy ezeken belül még más dolgok

beszolgáltatását is kiszabják ránk. Ezek (ti. az előző szónokok) tehát őrá- juk (ti. a lakedaimóniakra) bízzák a

választást, | 30. én viszont rátok. Mert ők mindent nyilvánvalóvá tennének a lakedaimóni kémek számára abból,

amiről tanácskozunk.

A népgyűlés úgy vélte, hogy helyesen beszél, | 35. és a békekötés ügyében teljhatalommal felruházott követként

bocsátották útjára. Théramenés pedig mindjárt azután, hogy megválasztották, | 40. megpróbált tárgyalásba

bocsátkozni vele (ti. Lysandrosszal) a békéről. Lysandros azonban fölszólította őt, | 45. hogy a

lakedaimóniakkal [Spártában tárgyaljon].

N. Gy.

Théramenés követségét Xenophón és Lysias a papirusztól eltérően ábrázolja.

Xenophón: Hellénika. II 2, 14: „A követek hazatértek, és beszámoltak a kudarcról. Az embereken csüggedés lett

úrrá, mert úgy gondolták, hogy rabszolgasorba taszítják őket, és addig is sokan fognak éhen veszni, amíg útnak

indíthatják a következő követséget. 16. Ez volt a helyzet, amikor Théramenés felszólalt a népgyűlésen, és

fölajánlotta, hogy ha jónak látják, küldjék el őt Lysandroshoz. Ki fogja tudakolni, hogy miért ragaszkodnak a

lakedaimóniak a falak elpusztításához, rabszolgává akarják tenni a várost, vagy csupán ebben látják a béke

zálogát?

Amikor megérkezett Lysandroshoz, több mint három hónapot töltött nála. Arra várt, hogy az athéniak

tökéletesen kiéhezzenek, és bármilyen javaslatot elfogadjanak. 17. A negyedik hónapban visszatért, és elmondta

a népgyűlésen, hogy Lysandros idáig magánál tartotta, majd kijelentette, hogy nem ő, hanem az ephorosok

illetékesek abban, amit kérdez, menjen hozzájuk Lakedaimónba. Ezután teljhatalmú küldöttként beválasztották a

Lakedaimónba induló tízfős követség tagjai közé. 18. Lysandros közben hírnököket küldött az ephorosokhoz,

néhány lake- daimónit és Aristotelést, az athéni menekültet, és megüzente, hogy azt a választ adta Thérame-

nésnek, hogy az ephorosok hivatottak dönteni a háború és béke ügyében. Amikor 19. Thérame- nés

követtársaival megérkezett Sellasiába, megkérdezték tőlük, hogy milyen javaslatot hoznak. Felhatalmazták őket

a béke megkötésére – válaszolták. Ekkor az ephorosok kiadták az utasítást, hogy hívják őket Spártába. Amikor

odaértek, a spártaiak népgyűlést hívtak össze. Sok hellén ellenezte, de leghangosabban a korinthosiak és a

thébaiak, hogy békét kössenek az athéniakkal, szerintük a várost el kell pusztítani. 20. A lakedaimóniak azonban

nem értettek egyet azzal, hogy rabszolgává tegyék azt a hellén várost, amely annyira jeleskedett, amikor Hellast

hatalmas veszély fenyegette. – Ezért békét kötöttek, amelynek értelmében az athéniak lerombolják a hosszú

falakat és Peiraieus védműveit, tizenkét hajó kivételével átadják flottájukat, visszafogadják a menekülteket,

ugyanazt tekintik ellenségnek és barátnak, mint a lakedaimóniak, és követik őket szárazon és vízen, bárhová

vezetnek is hadjáratot..” (N. Gy.)

73. THÉRAMENÉS KÖVETSÉGE

ÉS A PELOPONNÉSOSI

HÁBORÚT LEZÁRÓ BÉKE


Lysias XIII 11: „Elment hát Lakedaimónba (Théramenés), és hosszú időn át ott maradt, hátrahagyva titeket az

ostromgyűrűben, jól tudva, milyen szorult helyzetben vagytok ti, a köznép tagjai, mivel a háború és a csapások

következtében legtöbbeteknek fogytán a készleteitek, de ő úgy gondolta, hogy ha abba a szorult helyzetbe

kerültök, amibe éppen ő juttatott titeket, szívesen belementek bármiféle békefeltételekbe. 13. Théramenés

ezután tért vissza Lakedaimónból. Odasietett hozzá néhány stratégos és taxiarchos, közöttük Strombichidés és

Dionysodóros és más polgárok, akik jószándékkal voltak irántatok, amint ezt később be is bizonyították, és

hevesen tiltakoztak. Olyan békét hozott ugyanis, amit saját bőrünkön tapasztaltunk meg: sok kiváló polgárt

elvesztettünk, és a harmincak száműzetésbe kényszerítettek minket.” (N. Gy.)


76. fejezet - 74. A HARMINC ZSARNOK

Xenophón: Hellénika. II 3, 1 – 4, 19.

Kr. e. 404-403

3, 1. A következő esztendőben (Kr. e. 404) tartották az olympiai játékokat. A stadionfutást a thessaliai Krokinas

nyerte meg. Spártában Endios volt az ephoros, Athénban pedig Py- thodóros az archón, mégsem róla nevezték el

az évet, hanem inkább anarchiaként tartották számon, mivel az oligarchia idején választották meg őt. 2. Az

oligarchia következőképpen jutott hatalomra: elhatározta a nép, hogy megválaszt harminc férfiút, akik

összeírják az ősi törvényeket, hogy ezek alapján irányítsák az athéniak az állam életét. A testület tagjai közé

választották Polycharést, Kritiast, Mélobiost, Hippolochost, Eukleidést, Hie- rónt, Mnésilochost, Chremónt,

Théramenést, Aresiast, Dioklést, Phaidriast, Chaireleóst, Anaitiost, Peisónt, Sophoklést, Eratosthenést,

Chariklést, Onomaklést, Theognist, Aischi- nést, Theogenést, Kleomédést, Erasistratost, Pheidónt, Drakontidést,

Eumathést, Aristote- lést, Hippomachost és Mnésitheidést. Miután lezajlott a választás, Lysandros Samos ellen

vonult hajóhadával, Agis pedig visszavonta gyalogságát Dekeleiából, és városonként hazaengedte katonáit.

1. Az athéniak, amint lebontották a hosszú falakat és Peiraieus védműveit, megválasztották a harmincakat.

Azért választották meg őket, hogy írják össze a törvényeket, amelyek alapján az államot vezetni lehetne,

csakhogy ők állandóan halogatták a törvények összeírását és nyilvánosságra hozatalát, közben pedig saját

érdeküknek megfelelően állították össze a tanácsot és jelölték ki a többi tisztségviselőt. 12. Aztán elfogatták

azokat, akikről mindenki tudta, hogy a demokrácia idején följelentésből éltek, és sok kellemetlenséget

okoztak az előkelő férfiaknak. A harmincak halálos ítéletet kértek a besúgókra, a tanács örömmel

megszavazta, és a többi polgár sem bánta a dolgot, már akik tudatában voltak, hogy ők maguk nem tartoznak

a besúgók közé. 13. A harmincak ezek után már azt kezdték fontolgatni, hogyan irányíthatnák az államot

saját belátásuk szerint. Ekkor aztán első lépésként Lakedaimónba küldték Aischinést és Aristotelést, és

rábeszélték Lysandrost, hogy segítsen: küldjön Athénba spártai helyőrséget, míg ők megtisztítják a várost a

vétkesektől, és megszilárdítják az államot. Vállalták, hogy ők fogják élelmezni a megszállókat. 14.

Lysandros hajlott a kérésre, és elintézte, hogy küldjenek Athénba helyőrséget Kallibiosszal, a helytartóval az

élén. Miután a harmincak megkapták az őrsereget, valósággal körüludvarolták Kallibiost, hogy kedvezően

fogadja minden intézkedésüket. Mivel Kallibios rendelkezésükre bocsátotta csapatait, azt fogattak el, akit

csak akartak. Már nemcsak a vétkeseket és hitványakat üldözték, hanem azokat is, akikről feltételezték, hogy

a legkevésbé tűrnék el háttérbe szorításukat, viszont a legtöbb támogatóra lelnének, ha a harmincak ellen

támadnának.

15. Kritias eleinte hasonlóan gondolkozott, mint Théramenés, és jó barátok voltak. Amikor aztán Kritias

késznek mutatkozott arra, hogy tömegeket gyilkoljon le – ugyanis a demokrácia idején száműzték őt –,

Théramenés szembeszállt vele.

1. Amikor a jogtalanul meggyilkoltak száma egyre nőtt, a sokaság egész nyíltan ösz- szeverődött, és az emberek

megütődve kérdezgették, hogy mi lesz az államrendből. Thé- ramenés ekkor ismét kifejtette, hogy lehetetlen

lesz fönntartani az oligarchiát, ha nem részesítenek a hatalomban elegendő embert.

2. Kritias és társai a harmincak közül attól tartottak, hogy a polgárok Théramenés köré fognak tömörülni, ezért

kijelöltek háromezer embert, hogy velük osszák meg hatalmukat. 19. Théramenés ezután is elégedetlen volt.

Helytelennek tartja, jegyezte meg, hogy egyrészt, bár a legkiválóbb polgárokkal akarják megosztani

uralmukat, éppen háromezret választanak ki, mintha szükségszerű lenne, hogy pont ennyi kiváló és erényes

polgár van, ezeken kívül nem lehetnek derék emberek, sem ezek között nem akadhatnak hitványak.

• Másrészt úgy látom, hogy két, homlokegyenest ellenkező dolgot cselekszünk, amikor a hatalmat erőszakra

építjük, mégis gyengébbé tesszük az elnyomottaknál.

23. A többiek belátták, hogy Théramenés önkényeskedéseik útjában áll, ezért áskálódni kezdtek ellene.

Egyenként fölkeresték a tanács tagjait, és mindegyiknél bevádolták, hogy veszélyezteti az államot. Végül

összehívták a tanácsot, de előbb felszólították azokat az ifjakat, akik feltétlen híveiknek számítottak, hogy

rejtsenek tőrt a hónuk alá, úgy jelenjenek meg. 24. Amikor belépett Théramenés, Kritias felállt, és így szólt:

74. A HARMINC ZSARNOK


• Férfiak, tanácstagok! Ha valaki úgy gondolja közületek, hogy mostanában több ember veszti életét, mint

ahánynak jelen körülmények között feltétlenül szükséges lenne, gondoljon arra, hogy mindenhol ezzel jár az

államformák megváltozása. Szükségképpen itt van az oligarchia kiépítésének legtöbb ellenfele, mivel

valamennyi hellén város közül ez a legnépesebb, és mivel itt növekedett a leghosszabb időn át szabadságban a

nép. 25. De mi tudtuk, hogy az olyan emberek számára, mint mi és ti, a demokrácia elviselhetetlen

államforma, és azt is tudtuk, hogy felszabadítóink, a lakedaimóniak, a nép iránt sohasem fognak barátságot

érezni, a legkiválóbbak azonban örök bizalmukat élveznék. Ezért vezettük be a lakedaimóniak

jóváhagyásával ezt az államformát. 26. És ha arról értesülünk, hogy valaki szembeszegül az oligarchiával,

ahogy tudunk, leszámolunk vele. Úgy véljük, még inkább jogos igazságot szolgáltatnunk abban az esetben, ha

valaki belülről bomlasztja berendezkedésünket. 27. Most szereztünk tudomást róla, hogy ez az ember,

Théramenés, minden eszközzel arra törekszik, hogy elpusztítson minket és titeket. Hogy mindez igaz,

könnyen belátjátok, ha végiggondoljátok, hogy senki sem gya- lázta Théramenésnél inkább a fennálló

viszonyokat, és senki sem tiltakozott hevesebben, ha egy demagógot el akartunk távolítani utunkból. 28. Ha

pedig kezdettől fogva így gondolkodott, ellenségünk volt, de nem nevezhettük teljes joggal gazembernek. Ő

kezdeményezte a szövetséget és a barátságot a lakedaimóniakkal, ő a népuralom megdöntését, ő ösztökélt

benneteket a leginkább arra, hogy elítéljétek azokat a vádlottakat, akiket először állítottak elétek. Most

viszont, hogy a nép benneteket és minket nyilvánvalóan meggyűlölt, már nemtetszését hangoztatja amiatt,

ami megesett, így biztosítva saját helyzetét, a történtekért pedig lakoljunk meg mi. Amikor azonban

észrevette, hogy szerveződni kezd az oligarchia ellenzéke, a népnek lett legfőbb vezetője a négyszázak elleni

küzdelemben. Ezért aztán elnevezték kothornosnak. 31. (A kothornos ugyanis mindkét lábra illik, mert

mindkét fele ugyanúgy fest.) Egy férfinak, aki méltó az életre, Théramenés, nem szabad veszélybe sodornia

követőit, és aztán, ha valami közbejön, mindjárt cserbenhagynia őket, hanem, mint egy hajón, addig kell

megfeszítenie erejét, amíg a vitorlába belekap a jó szél. Ha nem így tennének, hogyan jutnának célba?

Hogyan érnék el a célt, ha az első akadálytól megrettenve rögtön az ellenkező irányba hajóznának? 32. Való

igaz, hogy minden államformaváltás halállal terhes, de te kétkulacsosságod folytán nagyon sok olyan ember

halálában vagy bűnrészes, akiket a nép pusztított el az oligarchia hívei, s olyanokéban, akiket az előkelők

pusztítottak el a demokrácia képviselői közül. – Théramenés volt az, akit a hadvezérek utasítottak, hogy

mentse ki az athéniakat, akik a Lesbos melletti tengeri csatában hajótörést szenvedtek, és ugyancsak ő volt,

aki nem mentett ki senkit,1 viszont bevádolta a hadvezéreket, és halálukat okozta, csak hogy ő maga mentse a

bőrét. 33. Miért kellene kímélnünk egy olyan embert, aki egész nyíltan mindig csak a saját hasznát keresi,

nem törődve sem az erénnyel, sem barátaival? Hogyne kellene védekeznünk tőle, hogy ha egyszer ismerjük

színeváltozásait, ne bánhasson el velünk is ugyanúgy? Vádoljuk ezt az embert, hogy gonoszat forralt

ellenünk, és elárult bennünket és titeket.

50. Kritias belátta, hogy a tanács szavazás esetén fölmentené Théramenést, márpedig ő halálra szánta. A

harmincakhoz lépett, valamit megbeszélt velük, majd kiment, utasította azokat, akiknél a tőrök voltak, hogy

álljanak feltűnően a korlátok mellé, hadd lássák őket a tanács tagjai. 51. Ekkor aztán újból bement, és

megszólalt:

- Azt hiszem, tanácstagok, az a rátermett vezető feladata, hogy ne tűrje el, ha látja, hogy barátait félrevezetik. Én

sem fogom eltűrni. És ezek a férfiak is, akik ott sorakoznak, kijelentették, hogy nem nézik tétlenül, ha mi

szabadon eresztjük azt az embert, aki nyíltan bomlasztotta az oligarchikus rendet. Mármost az új törvényekben

az áll, hogy senkit sem szabad halálra ítélni a listára vett háromezer polgár közül a ti szavazatotok nélkül, a

lajstromon kívülieket azonban a harmincaknak jogában áll elítélni. Én tehát valamennyiünk közös akaratának

megfelelően törlöm ezt a Théramenést a lajstromból. És aztán – fűzte hozzá – halálra is ítéljük.

4, 1. Így halt meg Théramenés. A harmincak pedig, amikor már nem kellett semmitől sem tartaniuk, és

zsarnokként uralkodhattak, megtiltották a névjegyzékben nem szereplő polgároknak, hogy belépjenek a város

területére, és elhurcolták őket birtokukról, hogy földjeiket saját maguk és barátaik számára megszerezzék. Az

emberek Peiraieusba menekültek, de onnan is sokakat elhurcoltak közülük, úgyhogy Megara vidéke és Thébai

megtelt az elűzöttekkel.

1. A harmincak ettől kezdve már nem voltak biztosak a dolgukban, ezért elhatározták, hogy végszükség esetére

kisajátítják Eleusist, legyen hová menekülniük, ha kell. Kri- tias és a harmincak többi tagja a lovasság

kíséretében Eleusisba ment, ahol a lovasság felügyelete mellett szemlét tartott, és azt állítva, hogy szeretnék

megtudni, hányan vannak az eleusisiak, és hány fős őrségre van szükségük, elrendelte mindenki összeírását.

Akiknek már fölírták a nevét, a tengerre néző kis kapun át el kellett távozniuk. A parton a kapu két oldalán

fölsorakoztak a lovasok, s poroszlóik megkötözték az odaérkezőket. Amikor már valamennyiüket elfogták,

megparancsolták Lysimachosnak, a lovasság főparancsnokának, hogy vezessék el és adják át őket a

tizenegyeknek.

74. A HARMINC ZSARNOK


1. . A többiek (a Képhisos gázlójánál) győzelmet arattak, és egészen a síkságig űzték az ellenséget. Itt halt meg

a harmincak közül Kritias és Hippomachos, a Peiraieusban kormányzó tíz közül Charmidés, Glaukón fia, a

többiek soraiból pedig nagyjából hetvenen. A halottak fegyvereit elvették, de ruhájuktól egyik polgárt sem

fosztották meg. Ezek után a halottakat fegyverszünet oltalmában kiadták, majd egymással elkeveredve sokan

elbeszélgettek.

N. Gy.

Az athéni demokrácia bukásának és a zsarnokok rémuralmának érzékletes leírását adja Xeno- phón, aki, lovag

lévén, maga is részt vett a harmincak kegyetlenkedéseiben. Xenophón Platónhoz, Alkibiadéshez és Kritiashoz

hasonlóan Sókratés tanítványa volt. Charmidés és Kritias Platón nagy- bátyjai voltak. Xenophón mégsem

próbálta meg felmenteni Kritiast, mert felelősnek érezte azért, hogy Sókratést Kr. e. 399-ben kivégezték, többek

között éppen azzal a váddal, hogy olyan politikusokat szabadított Athénra, mint Alkibiadés és Kritias (vö.

Xenophón: Emlékeim Sókratésról. I 2, 12). Ugyanennek az időszaknak értékes dokumentuma Lysias

Eratosthenés elleni 12. szónoklata (GTSZ, 127.). A szögletes zárójelben álló részek későbbi betoldások

Xenophón szövegébe.

1. Az arginusai csata után, Kr. e. 404-ben.


77. fejezet - 75. AZ ELEUSISI OLIGARCHÁK DEKRÉTUMA

Bengtson 213.

Kr. e. 403/402

… ha pedig valaki …

... a harmincak átadják a kettőknek, hogy büntessék meg őket az előírásnak megfelelően. Ha pedig valaki vitatja

(a büntetés jogosságát), öt napon belül vigyék bíróság elé az ügyet. | 5. Az archónok állítsanak őrséget, hogy

felügyeljenek rá, ki jön be és ki megy ki, megakadályozva ezzel azt, hogy az eleusisiak buléja által hozott

határozatok ellenére bejöjjön valaki. Eleusisinak számítson az, aki Eleusisban lakott a háború előtt. | 10. Az

athéniaknak, ha akarnak, ezentúl is, mint korábban, joguk van belépni Eleusisba és ott tartózkodni a

mystérionok látogatása céljából. Nem léphetnek be Eleusisba sem idegenek, sem szökevények, mert a

határozatban foglalt büntetéseket vonják fejükre. Az athéniak hadserege az ellenség [üldözése céljából

átvonulhat az eleusisiak területén, ha a lakedaimóniak hívják.]

N. Gy.

Kr. e. 403-ban kettészakadt az athéni állam. A vesztes oligarchák, vagyis a harmincak megmaradt tagjai és

támogatóik berendezkedtek a korábban megtizedelt lakosságú Eleusisban, és önálló államot hoztak létre. Ez az

állam Kr. e. 401/400-ig állt fönn. Az Athéni állam 39-40. fejezetén kívül ez a felirat az egyetlen forrásunk az

oligarchaállam működéséről. A felirat utolsó sorainak kiegészítése rendkívül bizonytalan.


78. fejezet - 76. SZÖVETSÉG A SPÁRTAIAK ÉS AZ AITÓLIAIAK KÖZÖTT

ML2 67 bis. 1976-ban publikált mészkő stélé a spártai Akropolisról. A spártai Múzeumban őrzik. Kr. e. 400 előtt

Az aitóliaiakkal megkötött szerződés pontjai a következők: legyen barátság és béke az aitóliaiakkal és fegyveres

szövetség (symmachia) [örökre (?) ...] | 5. kövessék a lakedai- móniakat oda, ahová azok hadjáratot vezetnek,

szárazföldön is és tengeren is, ugyanazt tartsák barátjuknak és ugyanazt ellenségüknek, akit a lakedaimóniak is, |

10. és ne kössenek fegyverszünetet a lakedaimóniak nélkül senkivel, de szüntessék be a harcot azzal szemben,

akivel a lakedaimóniak (fegyverszünetet kötnek). Ne fogadják be a száműzöt- teket, | 15. akik valamilyen

bűnben vétkesek. Ha valaki Erxadieis földjére haddal támadna, Lakedaimón szövetségesként nyújtson segítséget

minden erejével, amennyire képes, | 20. ha pedig valaki Lakedaimón földjére támadna haddal, E[rxadieis

szövetségesként nyújtson segítséget minden erejével, amennyire képes].

H. W. Gy.

Thukydidés (III 100) számol be a peloponnésosi háború egy olyan epizódjáról, amelyhez kap- csolhatónak

látszik ez a szövetségkötés (bár nem zárható ki sem egy korábbi, sem egy későbbi alkalom lehetősége). 426-ban

az aitóliaiak segítséget kérnek Spártától és Korinthostól Naupaktos ellen – ez a város az athéniak legfontosabb

támaszpontja Közép-Görögországban a Korinthosi- öböl bejáratánál, Aitólia déli partvidékén –, a lakedaimóniak

küldenek is 3000 hoplitát három spártai vezetése alatt. Akár ennek a kapcsolatfelvételnek a dokumentuma

maradt ránk ebben a feliratban, akár nem, a szöveg értékes forrása a spártai diplomáciának, ugyanis egyelőre ez

az egyetlen feliratos szerződésszövegünk. Formuláinak egy részét már ismerjük a történetíróktól is, de az egész

szöveg vagy ahhoz hasonló nem található meg náluk. Tehát úgy tűnik, ez a felirat több, külön-külön is használt

formulából van összeállítva. A szöveg második negyedéhez (4-10. sor) hasonló megfogalmazást találhatunk

Xenophón Görög történelem című munkájában (II 2, 20): „Ezért békét kötöttek, amelynek értelmében az

athéniak lerombolják a hosszú falakat és Peiraieus védműveit, tizenkét hajó kivételével átadják flottájukat,

visszafogadják a menekülteket, ugyanazt tekintik ellenségnek és barátnak, mint a lakedaimóniak, és követik

őket szárazon és vízen, bárhová vezetnek is hadjáratot.” (N. Gy.) Az athéniak lettek evvel a megfogalmazással a

peloponnésosi szövetség tagjai. A felirat utolsó negyedére (16-23. sor) emlékeztető szöveg pedig Thukydidésnél

(I 4, és vö. V 23) szerepel. Itt a Korinthos-Kerkyra konfliktus és Athén állásfoglalásával kapcsolatban kétféle

szövetségről is szó esik: „s úgy döntöttek (az athéniak), hogy a ker- kyraiakkal nem kötnek általános szerződést,

úgyhogy ugyanazok maradnak ellenségeik és barátaik – mert ha a kerkyraiak segítséget kérnének tőlük a

tengeren Korinthos ellen, ők ezzel megszegnék a peloponnésosiakkal kötött szerződést –, és védelmi

szövetségben állapodnak meg, vagyis hogy kölcsönösen megvédik egymást abban az esetben, ha Kerkyrát,

Athént vagy valamelyik szövetségesüket támadás érné” (M. Gy.).

H. W. Gy.


79. fejezet - 77. KYNISKA GYŐZELMI FELIRATA

Felirat Kyniska szobrának talapzatán Olympiában. IG V 1, 1564 a, illetve Anth. Pal. 13, 16.

Kr. e. 396-392

Spárta királyai voltak atyáim, s véreim is most.

Gyorsparipáju fogattal díjat nyerve Kyniska állíttatta e szobrot; egész Hellasban egyetlen

nő vagyok én, ki fején hordhat ilyen koszorút.

K. G.

Pausanias Lakedaimón történetét leírva is kitér Kyniska győzelmére (III 8. 1). Ezek szerint ő volt az első nő, aki

lónevelésre és -versenyzésre adta a fejét rendkívüli becsvágyában. Példáját később más nők is követték. Az

esettel Plutarchos is foglalkozik Agésilaos életrajzában (20). A moralizáló Plu- tarchos a történetnek olyan

variációját közli, amely szerint Agésilaos beszélte rá testvérét a versenyzésre, bebizonyítandó, hogy az olympiai

győzelem nem az erényen, hanem a költségeken múlik.

H. W. Gy.


80. fejezet - 78. A KORINTHOSNÁL ÉS KORÓNEIÁNÁL ELESETTEK SÍRKÖVEI

A. IG II2 5221; B. IG II2 5222; C. fehér márvány sírkő Dexileós lovas reliefjével. IG II/III2 6217; Pfohl 1980,13;

Harding 19. Vö. Németh György: IG II-III2 5222; 6217 und die athenische Rei- terei nach dem Sturz der

Dreifiig Tyrannen, ZPE, 104, 1994, 95-102; Bugh, G. R.: The Horsemen of Athens. Princeton, New Jersey,

1988.

Kr. e. 394/393

A.

[Az athéniak közül] Korinthosnál és Boiótiában elesettek [az Erechtheis, Aigeis, Pandio- nis, Leóntis],

Akamantis, Oineis, Kekropis, Hippothontis, Aiantis, Antiochis (phyléből) [.]isikratés stratégos, Kallipp[.]eias

stratégos [.]ipp[.], Mnésikl[., Th]ukle[idés]

B.

A Korinthosnál elesett lovasok: Antiphanés phylarchos, Melésias, Onétoridés, Lysitheos, Pandios, Nikomachos,

Theangelos, Phanés, Démoklés, Dexileós, Endelos. Koróneiánál: Neokleidés.

C.

(Kr. e. 414/413) (Kr. e. 394/393)

Dexileós, Lysanias fia, Thorikosból. Teisandros archóni évében született, Eubulidés (évében) esett el

Korinthosban, mint az öt lovas egyike.

N. Gy.

A korinthosi és a koróneiai ütközet Kr. e. 394-ben zajlott le. A. A Kr. e. 394/393-ban hősi halált halt athéniak

sírkövének töredéke. B. A Kr. e. 394/393-ban hősi halált halt lovasok közös sírköve. Feltehetőleg nem a teljes

athéni lovasság veszteségét, csak Akamantis phyléjét sorolják föl. ’tto- rikos, Dexileós szülőhelye az Akamantis

phylébe tartozott. C. Szokatlan, hogy a sírfelirat megadja a halott születési évét. Ennek az lehetett az oka, hogy

Dexileós lovasként szolgált, a lovagok pedig a harminc zsarnok idején (Kr. e. 404/403) különösen negatív

szerepet játszottak. Dexileós rokonai a születési év megadásával jelezték, hogy a Korinthos alatt elesett lovas

még túl fiatal volt ahhoz, hogy a harmincak bűneiben osztozzék. Nem lehet pontosan tudni, mit jelent az, hogy

Dexileós az öt lovas egyike volt.


81. fejezet - 79. GALLOK RÓMÁBAN

Plutarchos: Camillus. 22.

Kr. e. 390-386

1. Az ütközet után harmadnapon Brennus megérkezett a város alá hadaival. Minthogy a kapukat nyitva és a

falakat őrizetlenül találta, először valami csalárd cselszövéstől félt, s nem tudta elhinni, hogy a rómaiakat

ennyire hatalmába kerítette a kétségbeesés. De mikor meggyőződött róla, hogy valóban ez a helyzet,

bevonult a Porta Collinán át, és birtokba vette a várost. Ez Róma alapításától számítva valamivel több, mint

háromszázhatvan évvel történt, ha ugyan el lehet hinni, hogy az időpontokat kezdettől fogva nyilvántartották.

Éppen az a felfordulás okozott később nagy zavart ebben a tekintetben. A rómaiakat ért szerencsétlenségről

és a város elfoglalásáról szóló bizonytalan hírek, úgy látszik, rövidesen eljutottak Görögországba is, mert a

pontosi Hérakleidés, aki nem sok idővel később élt, A lélekről című művében azt írja, hogy nyugatról

származó hírek szerint a hyperboreosoktól érkezett hadsereg elfoglalta a Róma nevű görög várost, amely a

nagy tenger mellett épült. Nem csodálkozom rajta, hogy olyan mesemondásra és költött történetekre

hajlamos író, mint Hérakleidés, minden alap nélkül „hyperboreosokról” és „nagy tengerről” beszél. De már

Aristotelés, a filozófus is pontosan beszámolt értesüléséről, hogy a várost a gallok elfoglalták. Ő Luciusnak

nevezi Róma megmentőjét, pedig Camillus előneve Marcus volt, és nem Lucius. Mindez csak találgatáson

alapuló szóbeszéd.

M. E.

Hérakleidés Pontikos (Kr. e. 4. sz.) felületes értesülése mutatja, hogy Róma még Kr. e. 386-ban is mennyire

jelentéktelen város volt a görögök szemében, pedig néhány dél-itáliai görög gyarmatváros nem is esett túl mesze

Rómától. A másik következtetés, amit forrásunkból levonhatunk, az, hogy Rómát az etruszkon kívül erős görög

hatás is érte, ezért minősíthette Hérakleidés Pontikos görög városnak. A hyperboreos mitikus, örök

boldogságban élő távoli, északi nép volt. A kelták a kora vaskortól kezdve éltek az észak-itáliai Lombardia

területén. A forrásunk által említett gall betörés előtt tehát már laktak az insuber törzshöz tartozó kelták

Itáliában. A gall és a kelta elnevezés szinonima, vagyis nem csak a mai Franciaország területén élt keltákat

hívják galloknak. A Bren- nus vezette kelta senon törzs mintegy 130 ezres sereggel Kr. e. 390-ben kelt át az

Appennineken, és Kr. e. 386-ban aratott győzelmet a Tiberis jobb oldali mellékfolyója, az Allia mentén a római

csapatok fölött. Brennusék a Capitolium kivételével elfoglalták egész Rómát, és hatalmas hadisarcot fizettettek a

rómaiakkal (vae victis, „jaj a legyőzötteknek”, vö. Livius V 48).


82. fejezet - 80. AZ ANTALKIDAS-FÉLE BÉKE (KR. E. 386)

Isokratés: Panégyrikos. 115-120.

Kr. e. 380

1. Valóban, sem a jelenlegi békét, sem a szerződésekben foglalt, de az állami életben a valóságban nem létező

önállóságot nem érdemes többre tartani, mint a mi vezetésünket.1 Mert ugyan kinek kell az ilyen állapot,

amelyben kalózok tartják hatalmukban a tengert, zsoldosok foglalják el a városokat, 116. s a polgárok

ahelyett, hogy mások ellen küzdené- nek hazájukért, a városfalon belül egymás ellen harcolnak; sok város

rabságra jutott, mielőtt békét kötöttünk, s a változások gyakorisága miatt bátortalanabbul élnek a városukban

lakók, mint a számkivetéssel sújtottak, mert azok félnek a jövőtől, emezek viszont reménykedve várhatják a

hazatérést. 117. Annyira távol vannak (a városok) a szabadságtól és a függetlenségtől, hogy közülük egyesek

tyrannosok uralma alatt állnak, másokat harmosté- sek2 kormányoznak, egyeseket elpusztítottak, másoknak

pedig a barbárok lettek az urai! Ők, akikkel mi, amikor átmerészkedtek Európába, és többre törtek, mint ami

megillette őket, úgy elbántunk, 118. hogy nemcsak abbahagyták az ellenünk indított háborút, hanem tűrniük

kellett saját országuk pusztítását is, és bár ezerkétszáz hajóval rendelkeztek, annyira megaláztuk őket, hogy

Phasélisen3 innen nem mert jönni hadihajójuk, hanem meghúzódtak, és az alkalmat várták, de nem bíztak

meglevő hatalmukban. 119. És hogy ez a mi elődeink vitézsége miatt volt így, azt világosan megmutatta a

városok további sorsa: mert ahogy mi elvesztettük a vezetést, kezdetét vette a görögök szerencsétlensége.

120. Legjobban akkor látható a változás nagysága, ha összehasonlítjuk a mi akkori szerződésünket azzal, amit

most kötöttek. Akkor ugyanis mi határt szabtunk a (perzsa) király uralmának, adókat vetettünk ki, és

megakadályoztuk őt abban, hogy a tengert használja. Most pedig ő az, aki elrendezi a görögök ügyeit, és

megszabja, hogy kinek-kinek mit kell tennie, és éppenhogy csak helytartókat nem rendel a városok fölé.

S. J.

1. A Királybékét Kr. e. 386-ban kötötték a görög államok. A Kr. e. 395 óta tartó ellenségeskedéseket lezáró, a

perzsa uralkodó gyámkodása alatt megkötött szerződéssel a kis-ázsiai görög polisok visszakerültek perzsa

uralom alá. Spárta és ellenfelei (Athén, Boiótia, Korinthos, Argos) kimondták a görög államok autonómiáját.

Xenophón így ír a békeszerződés megszületéséről (Hellénika. V 1, 29-35): „Miután összegyűltek, és a király

(ti. Agésilaos) fölmutatta Tiribazos pecsétjét, ismertette az iratot, amely következőképpen szólt:

»Artaxerxés király úgy tartja helyesnek, hogy az ázsiai városok és szigetek közül Klazomenai, valamint Kypros

az övéi legyenek, a többi hellén város pedig nyerje vissza önállóságát Lémnos, Imbros és Skyros kivételével,

ezek, mint korábban is, maradjanak az athéniak birtokai. Aki pedig nem fogadja el ezt a békét, az ellen

mindazok segítségével, akik velem egy véleményen vannak, háborút fogok indítani gyalogosan is, tengeren is

hajóimmal és vagyonommal.«

A városok követei meghallgatták a békefeltételeket, és jelentették őket saját hazájukban.

A történtek után – hogy az államok megesküdtek a király diktálta békére – valamennyien föloszlatták gyalogos

és tengeri hadseregüket. A lakedaimóniak, az athéniak és a szövetségesek számára először virradt föl a béke

napja azóta, hogy az athéni falak lerombolását (Kr. e. 404) követően kirobbant a háború.” (N. Gy.)

1. A harmostések a görög városokba küldött spártai helytartók voltak.

2. A délnyugat-kis-ázsiai Phasélis volt a határ a Kallias-féle béke (Kr. e. 449) értelmében a Perzsa Birodalom és

a délosi szövetség között.


83. fejezet - 81. PERZSIA KIFOSZTÁSÁNAK PROGRAMJA

Isokratés: Panégyrikos. 160-162; 166.

Kr. e. 380

160. Így hát véleményem szerint éppen elég ok szólít fel bennünket a velük folytatandó háborúra, leginkabb

azonban ez a jelenlegi, egyedülállóan alkalmas időpont. És ezt nem szabad elmulasztanunk, mert szégyenletes

dolog az alkalmas pillanatot kihasználatlanul hagyni, és csak később emlékezni rá. Hiszen ha a perzsa királlyal

akarunk hadakozni, ugyan milyen előnyöket is kívánhatnánk magunknak azokon kívül, amelyekkel most

rendelkezünk? 161. Nem pártolt-e tőle el Egyiptom és Kypros? Nem pusztította-e el a háború Syriát és Föníciát?

Nem foglalták-e el ellenségei Tyrost, a szeme fényét? Kilikia városainak nagy része szövetségeseink kezén van,

s a többit pedig könnyűszerrel meghódíthatjuk. És Lykia felett sohasem szerezte meg a hatalmat egyetlen perzsa

sem. 162. Hekatomnos, Karia helytartója már régen elpártolt tőle, és nyíltan is színt fog vallani, mihelyt akarjuk.

Knidostól Sinópéig görögök lakják Kis-Ázsia partjait, és ezeket nem kell megnyernünk, csak éppen gátolnunk

nem kell őket a harcban. Ha pedig ennyi biztató körülmény áll fenn, ha a háború így tombol Ázsia körül, ugyan

mire való az esélyeket aprólékosan latolgatni? A kis csapatokkal szemben alulmaradtak, nem kétséges, milyen

sorsra jutnának, ha valamennyiünkkel kényszerülnének harcolni!

166. . Mint tudjuk, a perzsa király a szárazföld népei felett nem azok önkéntes beleegyezésével uralkodik,

hanem úgy, hogy mindegyiküknél nagyobb fegyveres erővel vette magát körül. Ha mi ennél is nagyobb erővel

kelünk át, amit könnyen megtehetünk, csak akarnunk kell – kockázat nélkül a magunk számára

kamatoztathatjuk Ázsiát. És sokkal szebb dolog a királlyal küzdeni királyságáért, mint egymással szemben a

vezető szerepért.

Sz. T.


84. fejezet - 82. A THÉBAI FÜGGETLENSÉG HELYREÁLLÍTÁSA

Xenophón: Hellénika. V 4, 1-9.

Kr. e. 379

1. A lakedaimóniakat, noha megesküdtek rá, hogy a városok önállóságát meghagyják, de a thébai fellegvárat

mégis elfoglalták, éppen azok büntették meg, akik ezt az igazságtalanságot elszenvedték, pedig a

lakedaimóniakon addig soha senkinek sem sikerült győzedelmeskedni; ami viszont azokat a polgárokat illeti,

akik bevezették a lakedaimóniakat a fellegvárba, és azért akarták a várost idegenek szolgájává tenni, hogy

maguk zsarnokoskodhassanak rajta, ezeknek az uralmát hét menekült is meg tudta dönteni. Hogy miképpen

történt mindez, sorra elmondom.

1. Volt egy bizonyos Phillidas, aki Archias és polemarchostársai mellett volt jegyző, és látszatra más dolgokban

is kiváló szolgálatokat tett nekik. Valamilyen ügyben Athénba érkezve összetalálkozott a thébai menekültek

egyikével, Melónnal, akit már régebbről ismert. Amikor Melón tudakozódott Archias polemarchoskodása,

továbbá Philippos zsarnoksága felől, és megtudta, hogy Phillidas még nála is jobban gyűlöli az otthoni

viszonyokat, egyezséget kötve megállapodott vele, hogy miképpen történjék minden. 3. Ezután Melón

kiválasztotta a hat legalkalmasabb menekültet, s egy puszta tőrrel az éj leple alatt először ^ébai vidékére

mentek. A napot egy elhagyatott helyen töltötték, majd mintha a földekről érkeznének, a munkából

legkésőbb hazatérőkkel egy időben a kapukhoz mentek. A városba érkezésük éjjelét és a következő napot egy

Charón nevű férfinál töltötték. 4. Phillidas egyéb dolgokban is a hadvezérek szolgálatára volt, akik szolgálati

idejük leteltével épp Aphrodisiát ünnepelték. Minthogy Phillidas régen megígérte nekik, hogy be fogja

hozzájuk vezetni ^ébai legtiszteletreméltóbb és legszebb asszonyait, most bejelentette: hozza őket. A

hadvezérek, hajlamosak lévén a kicsapongásra, szíves örömest beleegyeztek az éjszakai mulatságba. 5.

Miután elköltötték vacsorájukat, és Phillidas buzgólkodása folytán lerészegedtek, követelni kezdték a

hetairákat. Phillidas kiment, majd bevezette Melónt és embereit, akik közül hárman úrnőnek, a többiek pedig

szolgálólánynak voltak öltözve. 6. Bevitte őket a hadvezéri épület kincstárába, maga pedig előremenve azt

mondta Archias társaságának, hogy a hölgyek nem hajlandók addig belépni, amíg egyetlen szolga is bent

tartózkodik. Azok tüstént kiparancsolták a szolgákat, akiket Phillidas elküldött az egyik őr házába, és még

bort is adott nekik. Ezután már bevezette a „hetairákat”, és leültette őket a mulatozók mellé. Úgy szólt a

megállapodás, hogy mihelyt leültek, felfedik kilétüket, és lesújtanak a tőrrel. 7. Egyesek így mesélik el a

hadvezérek halálának történetét, mások szerint viszont Melón és emberei mint mulatozó társaság tagjai

mentek be és végeztek a polemarchosokkal.

Phillidas pedig három társát magához véve, Leontiadés házához sietett, és bezörgetve az ajtón, azt mondta:

üzenetet hoz a polemarchosoktól, azt szeretné átadni. Leontiadés magában heverészett a vacsora után, csak a

felesége ült mellette, gyapjúfonással bíbelődve. A férfi behívatta Phillidast, akit bizalmas emberének tartott.

Valamennyien beléptek, nyomban meggyilkolták Leontiadést, az asszonyt pedig megfélemlítve elhallgattatták.

Kifelé menet megparancsolták, hogy az ajtót zárják be, azzal fenyegetőztek: ha nyitva találják, a ház összes

lakóját kivégzik. 9. Ezután nyomban kihirdették, hogy valamennyi thébai, lovag és nehézfegyverzetű gyalogos

jöjjön elő, mert elpusztultak a zsarnokok. A polgárok éjszaka nem mertek kimozdulni, mivel nem értették

pontosan, mi történt, hanem amikor reggel fény derült a történtekre, a nehézfegyverzetű gyalogosok és a

lovagok hamarosan teljes fegyverzetben csatlakoztak hozzájuk. A hazatértek lovas hírnököket indítottak a

határon állomásozó athéniak két hadvezéréhez is, akik látták, hogy megtörtént az, amiért küldték őket.

N. Gy.

A spártai Phoibidas a thébai oligarcha, Leontiadés kérésére és a spártai elöljárók tudta és beleegyezése nélkül

Kr. e. 382-ben elfoglalta Thébai fellegvárát, a Kadmeiát. A spártaiak utólag szentesítették Phoibidas kalandor

vállalkozását, és helyőrséget hagytak a Kadmeiában. Archias Thé- bai oligarcha polemarchosa volt. Philippos a

thébai oligarchák egyike volt. Mindketten életüket vesztették a demokrácia restaurálásakor.


85. fejezet - 83. A MÁSODIK ATHÉNI TENGERI SZÖVETSÉG

Tod 123; IG II2 43. Márványstélé húsz töredéke. A stélé előoldala hordozta a határozat szövegét, bal oldallapja

pedig a szövetségi rendszer tagállamainak nevét. A töredékeket az athéni agorán találták, és ma az athéni

Epigraphiai Múzeumban őrzik. Vö. Cargill, J.: ^e Second Athenian Lea- gue. Berkeley – Los Angeles –

London, 1981.

Kr. e. 377

Nausinikos archónsága alatt, a paianiai Kallibios, Képhisophón fia volt a jegyző.

A Hippothóntis-phylét illető hetedik elöljáróság alatt a tanács és a nép így határozott, | 5. az athmononi Charinos

elnökölt, a javaslatot Aristotelés terjesztette elő.

Jó szerencsét az athénieknek és az athéniek szövetségeseinek. Hogy a lakedaimóniak engedjék (a többi)

görögöket szabadon, önállóan és egész területüket biztonságban birtokolva nyugalomban | 10. élni, és hogy

érvényes legyen és örökre fennmaradjon az általános béke, amelyre a szerződés értelmében megesküdtek a

görögök és a (perzsa) király – a nép ezt a határozatot hozta.

Ha valaki a | 15. szárazföldön vagy a szigeteken lakó görögök vagy barbárok közül, amennyiben nem áll a

(perzsa) király uralma alatt, szövetségese akar lenni az athénieknek és szövetségeseiknek, azzá lehet szabadsága

és önállósága (teljes) birtokában, olyan államrendben | 20. élve, amilyet akar, és nem kell őrséget befogadnia,

sem kormányzót elfogadnia maga fölé, sem adót fizetnie, ugyanolyan feltételek szerint, mint a chiosiak és

thébaiak és a többi szövetségesek. Azoknak, akik szövetséget | 25. kötnek az athéniekkel és szövetségeseikkel,

adja át a nép azokat a birtokokat, amelyeket az athéniek magán- vagy közbirtokként birtokolnak a szövetségbe

lépők területén, és ezekre vonatkozólag adjon | 30. biztosítékot nekik. Ha esetleg az athéniekkel szövetséget

kötő városok valamelyikére nézve kedvezőtlen feliratos kőtáblák lennének Athénben, a mindenkori tanács

felhatalmazást kap ezek eltávolítására. Nausinikos | 35. archónságától kezdve az athéniek közül sem egyénileg,

sem az állam útján nem szerezhet senki a szövetségesek területén sem házat, sem földet, sem vétel, sem zálog

útján, sem semmi más | 40. módon; ha pedig valaki bármilyen módon vásárol vagy szerez, vagy zálogba vesz

(ti. házat vagy földet), a szövetségesek közül bárki feljelentheti a szövetségi tanácsnál; a tanács tagjai pedig

adják el a birtokot, és az ár felét adják a feljelentőnek, | 45. a másik fele pedig legyen a szövetségi kincstáré. Ha

pedig valaki szárazon vagy tengeren haddal támad a szövetség tagjaira, nyújtsanak neki segítséget az athéniek és

a szövetségesek | 50. szárazon és tengeren minden erejükkel, ahogy csak képesek. Ha pedig valaki – akár

tisztviselő, akár magánember – e határozat ellenére azt javasolja vagy megszavaztatja, hogy valamit el kell

törölni e határozat rendelkezéseiből, annak büntetése legyen a polgárjog elvesztése, | 55. vagyonát kobozzák el,

és tizede az istennőé legyen, és ítélkezzenek fölötte az athéniek és a szövetségesek előtt, mint a szövetség

megsértője fölött, s büntessék halállal vagy az athéniek és a szövetségesek | 60. területéről való száműzetéssel,

ha pedig halállal büntetik, ne temessék el sem Attikában, sem a szövetségesek területén. Ezt a határozatot a

tanács jegyzője írja fel kőtáblára, és helyezze el Zeus Eleutherios | 65. (szobra) mellett; az oszlopfelirat

költségére az istennő kincstárnokai utaljanak ki hatvan drachmát a tíz talan- tonból. Erre az oszlopra írják fel a

szövetségbe tartozó városok | 70. neveit, és ha valamely másik is szövetséges lesz. Ezeket írják fel, a nép pedig

azonnal válasszon három követet, hogy azok a lehetőség szerint a thébaiakat is rávegyék arra, ami javukra lesz.

Ezeket választották meg: | 75. a marathóni Aristotelést, az anaphlystosi Pyrrhand- rost, a kollytosi Thrasybulost.

Ezek az államok az athéniek szövetségesei:

a chiosiak, a tenedosiak,a thébaiak,

| 80. a mytilénéiek,a chalkisiak,

a méthymnaiak,az eretriaiak,

a rhodosiak, a poiéssaiak,az arethusaiak,

a byzantioniak,a karystosiak,

83. A MÁSODIK ATHÉNI

TENGERI SZÖVETSÉG


a perinthosiak,az ikosiak,

| 85. a peparéthosiak,a pall[...],

a skiathosiak,[...]

a maróneiaiak,[...]

a dioniak,[...]

| 90. a parosiak, az o[...][...]

az athéniek,1 a p[...][...]

Aristotelés javasolta: [.] mivel először [.] önként belépnek [.] a nép és a (tanács?) határozatai [.] | 95. a szigetek

[.] szövetségbe

A stélé bal oldallapján:

A kerkyraiak népe, az abdéraiak, | 100. a thasosiak, a thrákiai chalkisiek, az ainosiak, a sa- mothrakéiak, | 105. a

dikaiopolisiak, az akarnanok, a kephalléniaiak, a prónnoiak, Alketas, | 110. Neoptolemos, [Iasó]n, az androsiak,

a ténosiak, a hestiaiaiak, | 115. a mykonosiak, az antissaiak, az eresosiak, az astraiusaiak, a keósiak, | 120. az

iulisiak, a karthaiaiak, a ko- résiaiak, az elaiusiak, az amorgosiak, | 125. a sélymbriaiak, a siphnosiak, a

sikinosiak, a thrákiai oioniak, | 130. a neopolisiak, a zakynthosiak Néllonban élő népe.

S. J.

A második athéni tengeri szövetség hatósugara a Perzsiához tartozó görög polisok kivételével kiterjedt szinte az

egész korábbi délosi szövetség területére. A szövetségesek biztosítékokat építettek be a szerződés szövegébe,

hogy Athén ne alakíthasson a tagállamokból saját birodalmat, és az athéniek ne sajátíthassák ki a szövetségesek

földjeit. A szövetség legfőbb szerve a szövetségi gyűlés (synedrion) volt. A második athéni tengeri szövetséget a

Thébai ellen harcoló Spárta is elismerte Kr. e. 371-ben. A szövetség Kr. e. 355 körül formálissá vált. A felirat

bal oldallapján szerepelnek azok a polisok, amelyek később csatlakoztak a szövetséghez. Ezek nevét nem egy

kéz és nem is egyszerre jegyezte föl. A feliraton nem szerepelhetett hatvannál több tagállam (a délosi

szövetségnek több mint háromszáz tagállama volt), noha Diodóros hetven (XV 30, 2), Aischinés pedig hetvenöt

tagállamról beszél (II 70).

1. A kis euboiai település, Athénai Diades lakói.


86. fejezet - 84. LYKURGOS SPÁRTÁJA – ÉS A VALÓSÁG

Xenophón: A lakedaimóniak állama. 1-5; 14. A teljes mű megtalálható Németh György (szerk.):

Államéletrajzok. Budapest, 1994, 85-101.

Kr. e. 378-371 hagyja a törvényes előírások megsértésének. Az élelem mennyiségét úgy szabta meg, hogy ne

terheljék túl a gyomrukat, de ne is maradjanak éhen. Olykor a vadászzsákmány teszi változatosabbá az

étkezéseket, olykor pedig a gazdagok hoznak búzalisztből sütött kenyeret a közösbe, így aztán az asztalról

sohasem fogy ki az étel, amíg be nem fejezik a lakomát, mégsem kell nagyobb kiadással számolniuk.

Megszüntette a lakomáknál szokásos kötelező ivászatot, amely megrendíti a testet és a lelket, és elrendelte, hogy

mindenki csak annyit igyék, amennyi jólesik neki, mert véleménye szerint így a legveszélytelenebb és

legkellemesebb az ivás.

1. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy tapasztalatom szerint Lykurgos törvényei a mai napig változatlanul

fönnmaradtak-e, Zeusra, nem mernék bátran igent mondani. Jól tudom, hogy korábban a lakedaimóniak

szívesebben éltek otthon, egymás között, beérve közepes életkörülményeikkel, mintsem hogy idegen államok

helytartóiként ki legyenek téve a hízelgés romboló hatásának. Tudom, hogy korábban féltek fölfedni, hogy

arany van a birtokukban, manapság pedig vannak, akik büszkélkedhetnek vagyonukkal. Tapasztalom, hogy

míg korábban elűzték az idegeneket, és tilos volt külföldre járniuk, hogy az idegenek ne rontsák meg a

polgárokat, most tudok olyanokról, akik magukat a legkiválóbbnak képzelik, s közben másra sem

törekednek, mint hogy életük végéig helytartóként szolgáljanak külföldön. Azelőtt megfeszített erővel

igyekeztek, hogy méltók legyenek egy vezető tisztségre, ma sokkal inkább azon mesterkednek, hogy elérjék

a vezető tisztséget, az pedig már nem érdekli őket, hogy méltók is legyenek rá. A hellének korábban Lake-

daimónba jöttek, és kérték, hogy vezessék őket az ellenük fenekedők megfékezésére, most viszont sokak

másokhoz fordulnak, hogy a lakedaimóniak ne ülhessenek újból a nyakukba. Egyáltalán nincs semmi

meglepő abban, hogy ilyen vádak érik őket, mivel szemmel láthatóan nem engedelmeskednek az isteneknek,

Lykurgos törvényeinek.

N. Gy.

A spártai államot és a legendás Lykurgos törvényeit az athéni Xenophón, aki emigránsként maga is élt

Lakedaimónban, leplezetlenül idealizálta. Művének alaptétele: a kevéssé népes Spárta (vö. 97. dok.) csak a jó

törvények és a helyes nevelés segítségével tudott Hellas egyik legjelentősebb katonai hatalmává válni. A Kr. e.

4. századi spártai viszonyok azonban olyan szembeszökően különböztek a javarészt athéni arisztokrata

politikusok által felrajzolt ideáltól, hogy Xenophón a

1. caputban kénytelen szinte teljesen visszavonni korábbi állításait.


87. fejezet - 85. ATHÉNI TÖRVÉNY AZ EZÜSTPÉNZEK ELLENŐRZÉSÉRŐL

Athéni feliratos kőstélé, ma az athéni Agora Múzeumban őrzik (I 7180). Stroud, R. S., Hesperia, 43, 1974, 161-

188; Bogaert, R.: Texts on Bankers, Banking and Credit in the Greek World. Epig- raphica. 3. Leiden, 1976, 21;

Wankel, H.: Bemerkungen zu den athenischen Münzgesetz von 375/4. ZPE, 52, 1983, 69-74; ZPE, 53, 1983, 94.

Kr. e. 375/374

Így határoztak a törvényhozók (nomothetések); Hippodamas archóni évében; Nikophón terjesztette elő. Az

attikai ezüstpénzt el kell fogadni, ha ezüstnek bizonyul, és az állami jelet viseli. | 5. Az állami ellenőr

(dokimastés) ennek értelmében a pénváltó asztalok között ülve ellenőrizze az ezüstpénzeket mindennap, kivéve,

amikor pénzbefizetés van, ilyenkor a tanácsházán (buleutérion) legyen. Ha valaki az attikaival azonos jelet

viselő idegen ezüstpénzt hoz elébe, amennyiben ez megfelelő, az ellenőr | 10. adja vissza annak, aki hozta. Ha

viszont réz- vagy ólommagja van, vagy nem tiszta ezüst, az ellenőr nyomban üsse át, s az istenek anyjának szent

tulajdona legyen, és az ellenőr a tanácsnál (bulé) helyezze letétbe. Ha pedig az ellenőr nem ül a helyén, vagy

nem a törvény szerint ítél, |

1. a végrehajtók (syllogeusok) verjenek rá ötven csapást korbáccsal. Ha valaki nem fogadja el az ellenőr által

ellenőrzött ezüstpénzt, fosszák meg mindattól, amit azon a napon eladásra kínál. A feljelentéseket

gabonaügyekben a gabonafelügyelőknél (sitophylaxok), az agorán és | 20. másutt a városban a

végrehajtóknál, a piacon (emporion) és Peiraieusban a piacfelügyelők előtt (epimelétések) kell megtenni,

kivéve a gabonával kapcsolatos ügyeket, amelyeket a gabonapiacon, a gabonafelügyelők előtt kell intézni. A

feljelentettek ügyében tíz drachma alatt az archónok legyenek jogosultak | 25. ítélni, a tíz drachma fölötti

ügyekkel pedig járuljanak a törvényszék (dikastérion) elé. A thesmothetések sorsoljanak ezek számára

bíróságot, amikor csak utasítják őket, s ha ennek nem tesznek eleget, büntetésként [.] drachmát fizessenek. A

feljelentő, ha bárki ellen pert nyer, jogosult legyen a (büntetés összegének) felére. | 30. Ha az eladó rabszolga

vagy rabszolganő, az archónok, akikre ezek az ügyek tartoznak, verjenek rá ötven csapást korbáccsal. Ha

valamelyik archón nem a leírtak szerint cselekszik, bármelyik athéni, aki akarja és joga van hozzá, vezesse őt

a tanács elé. | 35. Ha pedig elmarasztalják, ne legyen archón többé, és a tanács további büntetésként rójon ki

rá legalább ötszáz drachmát. Avégett, hogy a hajótulajdonosok, kereskedők és mindenki más számára

Peiraieusban is legyen ellenőr, a tanács állítson ki egy állami rabszolgát, ha van, vagy | 40. vásároljon egyet.

A költségeket az apodektések utalják át. A piacfelügyelők ügyeljenek rá, hogy az ellenőr Poseidón sté- léje

előtt üljön, és ugyanazon törvény szerint járjanak el, amelyet a városbeli ellenőrről hoztak. Ezt a törvényt

írják fel | 45. kőstélére, amelyet a városban, a pénzváltó asztalok között és Peiraieusban, Poseidón stéléje

előtt helyezzenek el. A tanács jegyzője jelentse a kialkudott bért a pólétéseknek, a pólétések pedig terjesszék

azt a tanács elé. | 50. A piaci ellenőr kapjon fizetést Hippodamas archóni évében attól kezdve, hogy munkába

állították. Az apodektések ugyanakkora fizetést utaljanak ki számára, mint a városbeli ellenőrnek, s bérét

ettől kezdve ugyanonnan kapja, mint a pénzverők. | 55. Ha valahol valamilyen határozat ezen törvénynek

ellentmondana, a tanács jegyzője távolítsa el azt.

G. T.

Az athéni baglyos ezüstpénzek nagy nemzetközi népszerűségnek örvendtek, ezért gyakran előfordult, hogy

hamisították őket. Kétfajta hamisítást különböztethetünk meg egymástól. Az egyik ugyanolyan ezüstből készült,

mint az athéni, súlya és ezüsttartalma is megegyezett azzal, csak éppen nem Athénban készült. A másik valódi

hamisítvány volt, rézből, bronzból vagy ólomból, amelyet ezüstréteggel vontak be. A törvény értelmében a jó

ezüsttartalmú pénz forgalmát ellenőrök (dokimastések) segítségével legalizálták, a hamis pénzt azonban

kivonták a forgalomból, egy keresztvésettel érvénytelenítették, és a Nagy Istennő Agorán álló szentélyében, a

régi tanácsháza (buleutérion) bejárata előtt álló Métróonban helyezték el. A megfelelő ezüsttartalmú, baglyos,

de nem Athénban vert pénzek keletkezését magyarázza, hogy a Kr. e. 4. században nagyszámú athéni és más

görög zsoldos szolgált Egyiptomban, a Perzsa Birodalomban és más államokban, s e katonák ragaszkodtak

hozzá, hogy zsoldjukat a jól ismert és értékálló athéni pénzben kapják meg. A feliratban említett nomothetési

testületet Kr. e. 403-ban hozták létre. Korábban – az oligarchia időszakát leszámítva – minden törvényt a

népgyűlés hozott a tanács (bulé) előterjesztése alapján. Athénban tíz sorsolt apodektés, vagyis pénzügyi

felügyelő volt, ők hajtották be az adóbérletek, az elárverezett javak vételára, valamint a föld- és bányabérletek

összegeit. Tíz drachma értékig bírságot is kiszabhattak. A tíz sorsolt pólétés adta bérbe az állami ingatlanokat és

vezette az elkobzott javak árverését. A feliratokat hordozó kőtáblákat nevezzük stélének.


88. fejezet - 86. A LEUKTRAI CSATA

A. A leuktrai csatában elesett thébai hadvezérek sírfelirata. Tod 130. Mészkő stélére vésett boió- tiai sírfelirat,

ma a thébai múzeumban őrzik (Nr. 88)

B. Diodorós: Bibliothéké Historiké. [Történelmi Könyvtár.] XV 53-56.

Kr. e. 371

A.

Xenokratés, | Theopompos, | Mnasilaos Spártai dárda uralma alatt, sorsolt feladatként,

5. Xeinokratés sora lett, hogy vigye Zeus jeleit.

Nem remeg ő a lakón pajzstól, s eurótasi hadtól, mert hisz a harcokban győznek a thébaiak.

Dárda szerezte leuktrai győzelmünk a jel őrzi,

s még Epameinóndast is megelőzte sorunk. 1

N. Gy.

B.

53. Kleombrotos, amint értesült arról, hogy az ellenség elfoglalta a hágókat, nem bízván abban, hogy itt át tud

törni, Phókis felé fordult. A tengerparti nehéz terepen átjutva, veszteség nélkül érte el Boiótia határát. Menet

közben néhány kisebb várost elfoglalt, és több három evezősoros hajót is kézre kerített. Végül Leuktra síkságáig

jutott el. Itt ütött tábort, hogy seregét az út fáradalma után kipihentesse. Eközben a boiótok is előrenyomultak, és

a spártaiak táborához közeledve egy magaslatról egyszerre csak megpillantották a lakedaimóniakat, amint

táboruk az egész leuktrai síkságon elterül. Megrémültek az ellenség nagy tömegének láttán. 55. A

lakedaimóniaiakat mindkét szárnyon Héraklés- tól származó hadvezérek vezették, éspedig Kleombrotos király

és Archidamos, Agésilaos király fia. A boiótok vezére, Epameinóndas, egészen egyéni és újszerű harcrendet

alkalmazott, és így saját hadvezéri tehetségével vívta ki ezt az emlékezetes győzelmet. Ugyanis egész seregéből

kiválasztotta a legjobb katonákat, s ezeket mind az egyik szárnyon helyezte el, és maga állt az élükre. A

gyengébb katonákat állította a másik szárnyra, és meghagyta nekik, hogy színleljenek menekülést, s az ellenség

első támadására kezdjenek lépésről lépésre hátrálni. Ezáltal ferde hadrendet hozott létre, s a csata eldöntését

kizárólag e válogatott katonákból álló szárnyra bízta. Amikor a csatakürtök mindkét félnél támadásra szólítottak,

s a két sereg egyszerre tört ki harci kiáltásban, a lakedaimóniak mindkét szárnyukkal támadást kezdtek. Ezáltal

arcvonaluk félholdalakot öltött. A boió- tok egyik szárnya hátrált, a másik szárny azonban futólépésben támadt

az ellenségre. Amikor kézitusára került a sor, eleinte mindkét fél elszántan harcolt, s a csata eldöntetlennek

látszott. A továbbiakban azonban Epameinóndas katonái vitézségük és harcrendjük tömött volta következtében

felülkerekedtek, és sok peloponnésosit megöltek. Ezek nem bírták feltartóztatni a válogatott vitézek rohamát. Az

ellenállók közül egyesek elestek, mások megsebesültek – de mindnyájan mellükön kapták a sebeket. Amíg a

spártaiak királya, Kleombrotos életben volt, amíg fegyvertársai még körülvették, és hősiesen vállalták érte a

halált is, kétséges lehetett, merre hajlik majd a győzelem. De végül ő sem volt már képes – bár minden veszélyt

vállalt – ellenállni a rohamnak, hanem heroikusan harcolva és sok sebtől borítva elesett: teste felett vad tusa

támadt, s a harchelyet holttestek tömege borította. Ekkor már teljes volt a zavar ezen a szárnyon, Epameinóndas

harcosai egyre súlyosabb nyomást gyakoroltak a lakedaimóniakra, és nagyobb erejükkel lassan-lassan

kiszorították ellenfeleiket a csatasorból. A lakedaimóniak királyuk holtteste körül vitézül harcoltak, azt sikerült

is megszerezniük, de a győzelmet már nem tudták kivívni. Felülkerekedett a thébai válogatott harcosok

vitézsége, s ehhez sokban hozzájárult Epameinóndas személyes példaadása és buzdítása is. A lakedaimóniak

egyre súlyosabb hátrányba kerültek. Hátrálás közben egy ideig még fenn tudták tartani az arcvonal rendjét,

végül azonban, amikor már sokan elestek, s maga a parancsnokló hadvezér is halott volt, egész seregük vad

1 Xenokratést Pausanias (IV 32, 5) szerint sorsolással választották meg a thébai hadsereg jelvényeként kijelölt fegyverek hordozására. E

feladatban segítette őt a leuktrai csatában Theopompos és Mnasilaos. A sorsolás idején még Spárta uralkodott görög földön, erre utal a vers első sora. A leuktrai csatában elesett Xenokratésék emlékét hirdeti ez a felirat. A csata után felállított győzelmi jel feltehetőleg az a fegyver

volt, amit Xenokratés hordozott. Az ötödik sorban metrikai okoknál fogva írnak Xeinokratést. Eurótas Spárta folyója. A Kr. e. 371 őszén a

boiótiai Leuktra mellett vívott csata a spártaiak egyik legnagyobb veresége volt, amelyet Epameinóndas újítása, az ún. ferde ék tett lehetővé. A spártaiak helyzetét az is nehezítette, hogy királyuk, Kleombrotos elesett a csatatéren.

86. A LEUKTRAI CSATA


futásban menekült. Epameinóndas harcosai a menekülők nyomában maradtak, ellenségeiket tömegesen

mészárolták le, és ragyogó győzelmet arattak. Mert bár a hellének legvitézebbjeivel szálltak szembe, és csekély

létszámukkal hatalmas túlerő ellen is kellett küzdeniük, mégis győztek, s ezzel vitézségüknek halhatatlan

dicsőséget szereztek. De a legnagyobb magasztalást hadvezérük, Epameinóndas érdemelte, hiszen ő volt az, aki

személyes bátorságával csakúgy, mint hadvezéri lángeszével, leverte Hellas legyőzhetetlennek hitt urait. A csata

során a lakedaimóniak közül nem kevesebben, mint négyezren estek el, a boiótok közül csak mintegy

háromszázan.

R. Zs.


89. fejezet - 87. A MANTINEIAI CSATA

Diodóros: Bibliothéké Historiké. [Történelmi Könyvtár.] XV 84-87.

Kr. e. 362

84. Mikor Epameinóndas megtudta a foglyoktól, hogy a mantineiaiak teljes erejükkel a la- kedaimóniak

segítségére indulnak, pillanatnyilag ugyan a várostól egy kicsit visszahúzódott és ott tábort ütött, de elrendelte,

hogy a katonák vacsorázzanak meg, s a lovasság egy részét hátrahagyva, megparancsolta nekik, hogy a hajnali

őrségváltásig égessék a tüzeket a táborban, maga pedig a sereg zömével felkerekedett, és azon igyekezett, hogy

a Manti- neiában maradottakra hirtelen rátörjön. A következő napon nagy utat tett meg, s így csakugyan

hirtelenül és meglepetésszerűen rajtaütött a mantineiaiakon. A mantineiaiakat segítették az élisiek, a

lakedaimóniak, az athéniak és mások, kik valamennyien több mint húszezer gyalogost és kétezer lovast

számláltak. A tegeaiakkal szövetségben harcolt az arkadiaiak legnagyobb és legerősebb része, az achaiok, a

boiótok, az argosiak, valamint a peloponnésosi és azon kívüli szövetségesek közül néhányan: összesen

összegyülekezett több mint harmincezer gyalogos és nem kevesebb, mint háromezer lovas.

1. Mikor a lakedaimóniak látták, hogy Epameinóndas az, aki a legelszántabb lélekkel támad, együttesen ellene

indultak. Sűrűn szállott a sok gerely, ezeket részben kikerülte, részben kivédte, néhányat meg a testéből

rántott ki, s azokkal védekezett a rároha- nók ellen. Hősiesen küzdött a győzelemért, s így kapott a mellén

halálos sebet. Epa- meinóndast még élve vitték a táborba, s amikor az összehívott orvosok úgy nyilatkoztak,

hogy ha a lándzsát kiveszik melléből, feltétlenül be fog következni a halál is, életének hősies véget szabott.

Először pajzshordozóját hívatta, és megkérdezte, hogy megőrizte-e pajzsát. Mikor az igennel válaszolt, és a

pajzsot le is tette elé, azt kérdezte, ki győzött. Mikor a fiú elmondta, hogy a boiótok, így szólt: „Itt az ideje

meghalnom”, s megparancsolta, hogy húzzák ki a dárdát. Mikor ott levő barátai felkiáltottak, és valaki

könnyezve azt mondta: „Gyermektelenül halsz meg, Epameinóndas”, így szólt: ,,Zeusra, de két leányt

hagyok, a leuktrai és a mantineiai győzelmet”. Amikor a dárdát kihúzták, minden haláltusa nélkül halt meg.

R. Zs.

Az ún. második mantineiai csatára Kr. e. 362. június végén vagy július elején került sor (az első mantineiai csata

Kr. e. 418-ban volt, vö. 69. dok.). Ez volt az Epameinóndas által megalkotott ferde ék vagy ferde phalanx

legnagyobb sikere. A thébaiak növekvő peloponnésosi befolyása ellen küzdő spártaiak, athéniak és mantineiaiak

veresége nem bizonyult végzetesnek, mert a mantineiai csatatéren elhunyt Epameinóndasszal a thébaiak

terjeszkedő politikája is sírba szállt. Epa- meinóndas azért nevezte leányainak győzelmeit, mert a niké

(győzelem) szó nőnemű.


90. fejezet - 88. PHILIPPOS ELFOGLALJA AMPHIPOLIST

Tod 150; SIG 194. Amphipolisban talált felirat, ma az athéni Epigraphiai Múzeumban őrzik.

Kr. e. 357

A nép így határozott:

Philón és Stratoklés legyenek örökre száműzve Amphipolisból és az | 5. amphipolisiak területéről, mind ők

maguk, mind gyermekeik, és ha valahol elfogják őket, bánjanak velük mint ellenséggel, és | 10. büntetlenül

megölhessék őket, vagyonukat pedig kobozzák el, és tizede legyen Apollónnak és a | 15. Strymónnak szentelve;

az elöljárók pedig írják fel őket (és a rájuk vonatkozó határozatot) kőtáblára. Ha valaki a határozatot meg akarja

változtatni, vagy bármiféle | 20. csellel vagy mesterkedéssel befogadja őket, vagyonát kobozzák el, és őt magát

örökre | 25. száműzzék Amphipolisból.

S. J.

Amphipolist, a Kr. e. 437-ben alapított athéni gyarmatvárost Kr. e. 424-ben elfoglalta a spártai Brasidas, és Kr.

e. 422-től minden kapcsolat megszakadt Athén és gyarmata között. III. Perdik- kas (Kr. e. 368-359) támogatta

Amphipolis harcát az athéniak ellen, utóda, II. Philippos azonban Kr. e. 359-ben kivonta csapatait a városból, és

formálisan átengedte Athénnak. Az athéniak azonban nem tudták igényüket érvényesíteni, és amikor háború tört

ki köztük és szövetségeseik, a második athéni tengeri szövetség tagállamai között, II. Philippos elfoglalta a

várost. A felirat az Athén-barát amphipolisi politikusok száműzéséről intézkedik. Strymón Thrákia és

Makedónia határfolyójának istene, Amphipolis ugyanis e folyó partján fekszik.


91. fejezet - 89. PHILIPPIKA

Démosthenés: II. Philippika. 1-4; 23-25. Vö. 22 híres beszéd. Budapest, 1995, 58-76.

Kr. e. 344

1. Athéni férfiak, valahányszor beszédek hangzanak el arról, hogy Philippos a békeszerződéssel ellentétben

erőszakos cselekedeteket hajt végre, azt látom, hogy az érdekünkben előadott beszédek nyilvánvalóan jogosak

is, emberségesek is, és mindazok, akik vádolják Philippost, úgy tűnik, azt mondják, amit kell, mégsem valósul

meg semmi sem abból, aminek meg kell valósulnia, s ami miatt érdemes lenne meghallgatni őket. 2. Sajnos ma

már városunk minden ügye olyan állapotba jutott, hogy minél jobban, minél világosabban kimutatja valaki,

hogy Philippos megszegi a veletek kötött békét, és az összgörögség ellen szervezkedik, annál nehezebb tanácsot

adnia arra nézve, hogy mit kell tennünk. 3. Ennek oka pedig abban rejlik, athéni férfiak, hogy bár a hódítókat

nem szóval, hanem tettel és intézkedésekkel lehet megfékezni, mégis mindnyájan elmulasztjuk ezt: mi,

politikusok mellőzzük ezeket a kérdéseket, tudniillik azt, hogy írásban vagy szóban javaslatot tegyünk, mert

félünk a népszerűtlenségtől; helyette kárhoztatjuk Philippos szörnyű tetteit és egyéb viselt dolgait; ti meg, akik

itt ültök, Philipposnál jobban értetek ahhoz, hogy a jogról beszéljetek és mások beszédét megértsétek, ám ahhoz,

hogy megakadályozzátok őt abban, amire most törekszik, végképp renyhék vagytok. 4. Az eredmény tehát –

ahogyan én látom – logikus és szükségszerű: ki-ki abban jobb, aminek idejét és igyekezetét szenteli: Philippos a

tettekben, ti a szavakban.

1. Ti pedig – folytattam – az ajándékozót és az ígérgetőt látjátok Philipposban, de ha eszeteknél vagytok, látni

sem akarjátok, mert becsapott és rászedett benneteket. Zeusra – folytattam –, a városok sok mindent

feltaláltak a védekezésre és biztonságuk megőrzésére, például a cölöpsáncot, a falat, az árkot és más

efféléket. 24. Csakhogy mindez emberi kéz munkája, és pénzbe kerül. Van azonban a zsarnokkal szemben

egy közös védelem, amelyet a helyesen gondolkodó emberek természete önmagában hordoz, s amely

mindenki számára jó és üdvös, de különösen a sokaságnak kedvez. Mi ez? A bizalmatlanság. Ezt őrizzétek,

ehhez ragaszkodjatok. Ha ezt megőrzitek, nem fogtok semmi szörnyűséget elszenvedni. 25. Mire

törekszetek? A szabadságra. Hát nem látjátok, hogy Phi- lipposnak már a rangja is összeférhetetlen a

szabadsággal? Mert minden király, minden zsarnok ellensége a szabadságnak, a törvénynek. Vigyázzatok –

folytattam –, nehogy, miközben a háborút próbáljátok elkerülni, zsarnokot ültessetek a nyakatokra.

A.T.

Démosthenés athéni szónok a makedón II. Philippos terjeszkedő politikája ellen három gyújtó hatású, híressé

vált szónoklatot intézett, ezeket nevezték el Philippikáknak (Kr. e. 351; 344; 341). Egy negyedik Philippika is

fennmaradt, de ennek hitelessége megkérdőjelezhető. A démosthenési politikai szónoklatok alapján

Philippikának nevezik Cicero M. Antonius ellen intézett tizennégy, nem kevésbé éles hangú beszédét is Kr. e.

44-43-ból (vö. 143. dok.). Ezért hívják Philippikának a támadó hangvételű, egy személy ellen irányuló politikai

szónoklatokat (vö. 91. dok.).


92. fejezet - 90. LEVÉL PHILIPPOSHOZ

Isokratés: II. levél.

Kr. e. 342

1. Senki sincs, aki ne tudná, hogy inkább vakmerő, mint királyhoz illő módon kockára tetted saját személyedet,

és inkább törődtél a vitézségednek kijáró dicséretekkel, mint ügyeid egészével. Egyformán szégyenletes az,

hogy ha az ellenség körülvesz, nem tűnsz ki a többiek közül, és az, hogy ha nincs rá kényszerítő okod, olyan

küzdelmekbe veted bele magadat, amelyekben győzelmeddel nem vittél végbe nagy dolgot, esetleges

haláloddal azonban az életeddel együtt járó boldogságodat (ti. hatalmadat, birodalmadat) is tönkreteszed.

Nem szabad minden csatatéri halált szépnek tartani; csak a haza, a szülők és gyermekek védelmében haltak

méltók a dicséretre; azt a halált azonban, amely mindezeket tönkreteszi, és a régebbi sikeres tetteket

beszennyezi, csúfnak kell tartanunk és kerülnünk, mint szégyen okozóját.

1. Ezeket meggondolva, ne tiszteld az esztelenséggel és alkalmatlan becsvággyal párosult merészséget, s a

monarchiák számára úgyis eleve meglevő számos veszély mellett ne keress magadnak másokat is, méghozzá

olyanokat, amelyek dicstelenek és közkatonákhoz illők; s ne versengj azokkal, akik vagy szerencsétlen

életüktől akarnak megszabadulni, vagy a nagyobb zsold kedvéért vaktában vállalják a veszedelmeket; s ne

vágyj olyan dicsőségre, amely sok görögnek és barbárnak kijut, hanem arra a kivételesen nagyra, amelyet a

most élők közül csak te szerezhetsz meg. Ne kedveld túlságosan az olyanfajta erényeket, amelyekben a

hitványak is részesek, hanem az olyanokat, amelyekhez hitvány embernek nincs köze. Ne viselj dicsőséget

nem hozó és nehéz háborúkat, mikor megvan a lehetőséged dicsőségesekre és könnyebbekre is, s főleg ne

olyanokat, amelyekkel bánatot és gondokat okozol a hozzád közel állóknak, ellenségeidben pedig nagy

reményeket keltesz, mint ahogy most is tetted. De azokon a barbárokon, akik ellen most harcolsz, elég

annyira erőt venned, hogy országodat biztonságba helyezd; a most „nagynak” címzett (király, ti. a perzsa

uralkodó) megdöntéséhez kell kezdened, hogy dicsőséged növeld, és a görögöknek megmutasd, ki ellen kell

harcolniuk.1

S. J.

Isokratés (Kr. e. 436-338), a közel száz évig élt szónok és politikus Hellas gazdasági gondjaira a gazdag perzsa

tartományok kifosztásában találta meg a gyógyírt, s e politikának legfőbb és a siker reményében egyedül

fellépni képes megvalósítóját élete utolsó évtizedeiben II. Philipposban látta. Minthogy Philippos

meggondolatlansága kis híján az uralkodó életébe került, Isokratés e levelében arra figyelmezteti: a királynak

nem az a feladata, hogy az első sorban harcoljon, hiszen e dicsőséget bármely közkatona is elérheti, hanem az,

hogy politikáját, amelyet egyedül csak ő képes folytatni, sikerre vigye (vö. 81. dok.).

1. A thrák törzsekre céloz, akik ellen Kr. e. 342 és 339 között viselt Philippos hadat. A nagynak nevezett perzsa

uralkodó III. Artaxerxés Óchos (Kr. e. 358-338).


93. fejezet - 91. II. PHILIPPOS KATONAI SIKEREINEK TITKA

Démosthenés: II. Philippika. 47-52.

Kr. e. 341

47. Egyesek olyanfajta naiv beszéddel akarják városunkat vigasztalni, hogy Philippos mégsem olyan erős, mint

amilyenek egykor a lakedaimóniaiak voltak, akik a tenger és az egész görög szárazföld felett uralkodtak, és

szövetségesük volt a perzsa nagykirály, és senki sem tudott nekik ellenállni. Városunk még őellenük is tudott

védekezni, és nem pusztult el a viharban.1 Én mégis azt mondom, hogy azóta szinte minden fejlődött, s a jelen

semmiben sem hasonlít a múlthoz. De a legnagyobb fejlődés és változás éppen a hadügyben következett be. 48.

Először is, úgy tudom, hogy akkoriban a lakedaimóniaiak – amiként valamennyi többi görög város is – egy

évben csak négy vagy öt hónapon át, a kedvező időszak idején harcoltak, ilyenkor betörtek az ellenség földjére,

azt hoplitáikkal, tehát polgárokból álló seregekkel pusztítgatták, majd hazatértek. Annyira ragaszkodtak az ősi

szokásokhoz, vagy inkább a polis hagyományaihoz, hogy pénzen senkitől semmilyen szolgálatot nem

vásároltak, s a háborút a hagyományos módszerrel és nyílt eszközökkel folytatták. 49. Most pedig láthatjátok,

hogy a legtöbb bajt az árulók okozzák, anélkül hogy a seregek nyílt csatában összeütköznének. Azt is

hallhatjátok, hogy Philippos már nem a gyalogos hopliták phalanxával menetel oda, ahová csak akarja, hanem

könnyűfegyverzetűekből, lovasokból, íjászokból, zsoldosokból álló sereg kíséri. 50. Ha aztán ez a sereg a belső

bajoktól szenvedő városokra tör, s a csüggedtség közepette azok még csak nem is merészkednek a városfalakon

kívül, hadigépeivel ostromolja meg őket. Arról nem is szólok, hogy az ő számára mindegy a nyár vagy a tél, és

nincs olyan évszak, amelyben szünetelnek. 51. Mindennek tudatában és számbavételével a háborút mindenáron

távol kell tartani saját földünktől. Nem szabad magunkat a spártaiak ellen a „régi jó időkben” vívott háború

emlékeivel álomba ringatni. Tetteinkben és előkészületeinkben mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy ő

saját országából ki ne tudjon mozdulni, és ne kénysze- ríthessen bennünket nyílt összeütközésre. 52. Mert

háború esetén nekünk is van nem egy természetadta előnyünk, ha egyszer, athéni férfiak, elszántuk magunkat a

cselekvésre. Országának természeti viszonyai sok lehetőséget adnak a rablásra, zsámányszerzésre és ezerfajta

más ártalomra. De a nyílt csatára nálunk jobban van felkészülve.

G. I.

Démosthenés beszéde arra figyelmeztet, hogy a makedónok a görög hadviseléssel szemben több stratégiai és

taktikai újításuknak köszönhetik sikereiket. A merev hoplitaphalanx helyett köny- nyűfegyverzetűek, lovasok és

íjászok, polgárokból álló sereg helyett zsoldosok adják a fő ütőerőt. A zsoldosok nemcsak a nyári hónapokban,

hanem egész esztendőben fegyverben állnak. A várostromokban Philippos a legmodernebb ostromgépeket

alkalmazza (vö. 89. dok.).

1. Vagyis, bár elbukott a peloponnésosi háborúban, mégsem pusztult el.


94. fejezet - 92. DECIUS MUS FELÁLDOZZA ÖNMAGÁT: DEVOTIO

Livius VIII 9.

Kr. e. 340

9. 1. Harcba vonulás előtt a római consulok áldozatot mutattak be. Úgy mondják, Deci- usnak megmutatta a

haruspex1, hogy a májcsúcs „baráti” oldalán van egy bevágás, de egyébként az istenek elfogadták áldozatát.

Manlius áldozata kiválóan sikerült. „Ha tiszttársam kedvező jósjeleket kapott – mondta Decius –, minden

rendben van!”

1. Ezután az egységeket a fentebb ismertetett rendben felállítva, csatába indultak. Manlius vezette a jobb-,

Decius a balszárnyat. 3. Kezdetben mindkét fél egyforma erővel

és lelkesedéssel küzdött. Azután a balszárnyon a hastatusok, nem tudván feltartóztatni a latinok

előrenyomulását, visszahátráltak a princepsek vonaláig. 4. A nagy kavarodásban Decius consul harsány hangon

Marcus Valeriust szólította: „Marcus Valerius, most van szükség az istenek segítségére! Rajta, mint a római nép

állami pontifexe, mondd elő a szöveget, amellyel legióinkért felajánlhatom magamat áldozatul!”

5. A pontifex utasította, hogy vegye fel bíborszegélyes togáját, fedje be fejét, és kezét a toga alatt állához

emelve, ráállva a lába alá fektetett dárdára, mondja el a következőket: 6. „Ianus, Iupiter, Mars atya, Quirinus,

Bellona, Larok, jövevény istenek, hazai istenek, istenek, akiknek hatalmatok van a mieinken és az ellenségen, és

ti, holtak szellemei! 7. Titeket kérlek, tisztellek, kegyetekért esdek és könyörgök, hogy a Quirisek római

népének erőt és győzelmet adjatok, és a Quirisek római népének ellenségeit félelemmel, rémülettel, halállal

sújtsátok. 8. Ahogy szavakkal kimondtam, úgy a Quirisek római népének államáért, seregéért, legióiért,

segédcsapataiért az ellenség legióit és segédcsapatait magammal együtt a holtak szellemeinek és a Földnek

felajánlom.”

9. Miután végigmondta a könyörgést, Titus Manliushoz küldte a lictorokat: jelentsék sürgősen tiszttársának,

hogy felajánlotta magát a seregért. Ő maga gabii köntösben, fegyveresen lovára szökkent, és az ellenség

sűrűjébe vágtatott, mindkét sereg szeme láttára. 10. Emberfelettinek látszott, mintha az ég küldte volna minden

isteni harag kiengesztelésére, hogy a pusztulást övéiről az ellenségre fordítsa. 11. Nyomában teljes rémület és

rettegés járt, megzavarta a latinok első egységeit, majd továbbterjedve egész seregüket. 12. Jól lehetett látni,

hogy amerre csak elvágtat, az emberek úgy reszketnek, mint akik egy gonosz égitest hatása alá kerültek, és

amikor a rázuhogó dárdák alatt végül összerogyott, a latin csapatok már fejvesztve menekültek, üresen hagyva a

csatateret. 13. A rómaiak pedig, miután vallásos kötelezettségük teljesült, mintha csak most hangzott volna el a

csatára hívó jel, újrakezdték a harcot.

M. Gy. – K. R.

1. Haruspex – májjós.


95. fejezet - 93. A HELLÉNEK BÉKEKÖTÉSE II. PHILIPPOSSZAL

Tod 177; SIG 260; IG II2 236. Márványstélé töredékei. Ma az athéni Epigraphiai Múzeumban őrzik. Kr. e.

338/337

1. A.

Az eskü szövege: Esküszöm Zeusra, Gére, Héliosra, Poseidónra, Athénére, Arésre és minden istenre és

istennőre, hogy megtartom a békét, és nem szegem meg a makedón Phi- lipposszal | 5. kötött szerződést, nem

emelek fegyvert senki veszedelmére azok közül, akik megtartják esküjüket, sem szárazföldön, sem tengeren, és

a béke résztvevői közül senki városát, erődítményét vagy kikötőjét nem foglalom | 10. el semmiféle módon vagy

mesterkedéssel, és sem Philippos és utódjai királyságát, sem a békére esküt tett városok alkotmányát nem

döntöm meg, | 15. sem magam nem teszek semit, ami ellentétes ezzel a szerződéssel, sem másnak nem engedem

meg ezt; ha valaki megszegné ezt a szerződést, segítséget fogok nyújtani a megsértetteknek, és háborút viselek a

| 20. közös béke megsértője ellen, ha a szövetségi gyűlés így határoz, és a szövetségi fővezér (hégemón)

elrendeli, és nem hagyom el [.]

2. B.

[.]: öt, a kerkyrai nép: kettő, a thessalosok: tíz, a thessaliai magnések: kettő, a phthióti- si achaiosok: kettő, a

szigetlakók: egy, a samothrakéi nép és a thasosiak: kettő, az aitólo- sok: öt, az akarnanok: kettő, az ambrakiaiak:

egy, a thrákiai [.] és [.]: [.] a phókisiak: három, a lokrisiak: három, a dórisiak, oitaiak, malisiak, ainianok,

agraiosok és dolopsok: öt, az athamanok és perrhaibosok: kettő, a zakynthosi és kephalléniai nép: három.

S.J.

Az A. töredék a korinthosi szövetség tagállamainak esküjét, a B. pedig a szövetségi tanács (synedrion)

tagjainak felsorolását tartalmazza, annak feltüntetésével, hogy melyik államnak hány szavazata van a tanácsban.

A korinthosi kongresszusról és a szövetség megalapításáról az ókori forrásaink közül Szicíliai Diodóros (XVI

89) és a Pompeius Trogust kivonatoló Iustinus (IX 5, 1-7) számol be legrészletesebben, de mindkettőben számos

félreértés és tévedés található.


96. fejezet - 94. ATHÉNI TÖRVÉNY A ZSARNOKOK ELLEN

SEG 12, 87. Márványstélé, ma az athéni Agora Múzeumban őrzik (I 6524).

Kr. e. 337/336

Phrynichos archóni évében. A kilencedik prytaneiát Leóntis (phylé) töltötte be, amely során az acharnai

Chairestratos, Ameinias fia volt a jegyző. Az elöljárók (proedrosok) közül az aixónéi Menestratos irányította a

szavazást. | 5. A javaslatot a peiraieusi Eukratés, Aristotimos fia tette. Jó szerencsét az athéni népnek! A

törvényhozók (nomothetések) hozzanak határozatot! Ha valaki felkel a nép ellen, hogy tyrannist hozzon létre,

vagy hogy közreműködjék a tyrannis bevezetésében, vagy az athéni népet vagy a demokráciát | 10. megbuktassa

Athénban, az ő gyilkosát tekintsék ártatlannak, ha az (áldozat) az előbb (felsoroltak) közül bármit elkövetett. Az

Areios Pagos tanácsának tagjai közül (senkinek) sem szabad az athéni nép vagy a demokrácia | 15.

megbuktatása után fölmenni az Areios Pagosra, sem a gyűlés helyén ülésezni, sem tanácskozni egyetlen

tárgyban sem. De ha valaki az Areios Pagos tanácsának tagjai közül az athéni nép vagy a demokrácia

megbuktatását követően fölmegy az Areios Pagosra, vagy a gyűlés helyén ülésezik vagy bármiről tanácskozik, |

20. veszítse el jogait ő is és valamennyi utóda is, javait kobozzák el a nép javára, és (az értékük) tizedét kapja

meg az istennő. A tanács titkára írassa föl ezt a törvényt két kőtáblára, és az egyiket állíttassa föl | 25. az Areios

Pagos feljáratánál, ott, ahol a gyűlés helyére mennek, a másikat pedig a népgyűlés (ekklésia) helyén. A stélék

feliratának elkészítésére a nép kincstárnoka (tamias tu dému) adjon át húsz drachmát a népgyűlési határozatok

(pséphismák) számára a nép által elkülönített keretből.

N. GY.

A stélé domborművén a demokráciát jelképező nőalak megkoszorúzza az athéni népet szimbolizáló szakállas

férfit. A határozatot II. Philippos chairóneiai győzelme (Kr. e. 338) után nem sokkal terjesztette be Eukratés,

minthogy attól tartott, a makedónbarát athéniak megbuktatják a demokráciát. A törvény nem maradt sokáig

hatályban. Kr. e. 322-ben Eukratést a makedónokkal szembeni ellenállás másik szervezőjével, Hypereidésszel

együtt letartóztatták és kivégezték (Lukianos: Dé- mosthenés dicsérete. 31). A tyrannis elleni törvény, a

zsarnokölők megjutalmazása Démophantos Kr. e. 410-ben, a négyszázak bukása után hozott törvényében is

megjelenik, amelyet Andokidés (I 96) tévesen tulajdonít Solónnak. „Ha valaki megdönti az athéni demokráciát,

és bármiféle hivatalt visel a demokrácia megdöntése után, tekintsék az athéniak ellenségének, és büntetlenül

gyilkolják meg, vagyonát kobozzák el a nép számára, és az istennőé legyen (az érték) egytizede. Aki az így

cselekvőt megöli, vagy megölésében együttműködik, legyen büntetlen és áldott. Valamennyi athéni tegyen esküt

phylénként és községenként (démosonként) hibátlan áldozatot bemutatva, hogy megöli azt, aki így tesz (ti.

megdönti a demokráciát). Az eskü hangozzék így: »Ha hatalmamban áll, megölöm szóval, tettel, szavazatommal

vagy saját kezemmel azt, aki csak megdönti az athéni demokráciát, és azt, aki bármilyen hivatalt betölt azután,

hogy a demokráciát megdöntötték, és azt, aki tyrannos akar lenni, vagy hatalomra segíti a tyrannost. És ha

valaki más öli meg, ártatlannak tartom őt az istenek és daimónok szemében, mint aki az athéniak ellenségét ölte

meg, és a megölt minden vagyonát eladom, és (az érték) felét gyilkosának adom, és nem veszek el tőle semmit.

És ha valaki életét veszti egy ilyen ember meggyilkolása során, vagy amikor megkíséreli meggyilkolni,

ugyanolyan jótéteményekben fogom részesíteni őt is és gyermekeit is, mint Har- modiost és Aristogeitónt és

utódaikat. Akik pedig az athéni nép ellen esküt tettek akár Athénban, akár a hadseregben, akár másutt,

felmentem és feloldom őket (esküjük alól).« Valamennyi athéni tegye le ezt a törvényben előírt esküt a hibátlan

áldozat fölött, a Dionysiák előtt. Az esküt megtartókra kérjenek imájukban sok és nagyszerű áldást, az

esküszegőkre és családjukra pedig pusztulást.” Démophantos néphatározatát utólag beillesztették a solóni

törvénykorpuszba, ezért nevezhették „solóni törvénynek”. Figyelemre méltó, hogy Eukratés – Démophantosszal

ellentétben – nem általában a zsarnokság időszakában betöltött hivatalokról beszél, hanem csak az Are- ios

Pagos tanácsának tagjait szándékozik büntetni, mintha úgy látná, e tanács hajlik leginkább a demokrácia

megdöntésére. Harmodiosról és Aristogeitónról lásd a 43. dokumentumot.


97. fejezet - 95. ALEXANDROS

Plutarchos: Alexandros. 11; 15-16; 70; 75.

Kr. e. 336-323 lippos a fegyverek erejével meghódított népeket megfékezze és megszelídítse; csak

megváltoztatta és megzavarta a régi rendet, ami így szokatlansága miatt nagy felfordulást idézett elő, s azután

eltávozott. A makedónok válságtól féltek, és azt tanácsolták Alexandros- nak, hogy adja fel teljesen Hellast, és

ne alkalmazzon erőszakot ellenük, az elszakadni vágyó barbárokat pedig szelídséggel nyerje meg, és átpártolási

szándékukat próbálja meg a kezdet kezdetén megakadályozni. Alexandros, éppen ellenkező okoskodásból

kiindulva, azzal kezdte, hogy bátran és merészen biztosította birodalma üdvét és biztonságát; meg volt ugyanis

győződve róla, ha azt látják, hogy a legkisebb engedékenységet mutatja, valamennyien rátámadnak.

Midőn Thébai falai alá érkezett, hogy alkalmat adjon a thébaiaknak tettük megbánására, csak Phoinix és

Prothytés kiadatását kérte tőlük, s bántatlanságot ígért azoknak, akik átállnak hozzá. A thébaiak

ellenkövetelésképpen Philótast és Antipatrost kívánták tőle, és felhívást bocsátottak ki, hogy csatlakozzék

mindenki hozzájuk, aki Hellas felszabadítását kívánja; így aztán Alexandros harcba vezette ellenük

makedónjait. A thébaiak erejüket meghaladó bátorsággal küzdöttek a sokszoros számbeli fölényben levő

ellenséggel, mikor azonban a kadmeiai makedón helyőrség kirohant, és hátba támadta s bekerítette őket,

legnagyobb részük elesett az ütközetben, a város az ellenség kezébe került, s a makedónok a föld színével tették

egyenlővé. Alexandros ezt főként azért tette, mert azt remélte, hogy a görögök majd megrémülnek ettől a nagy

szerencsétlenségtől, és mozdulni sem mernek. Egyébként a történteket azzal szépítgette, hogy szövetségesei

felhívásának volt kénytelen eleget tenni; a phókisiak és plataiaiak ugyanis vádat emeltek a thé- baiak ellen. Így

aztán a papok, a makedónok vendégbarátjai, Pindaros leszármazottai és azok kivételével, akik az átpártolás ellen

szavaztak, mindenki mást, mintegy harmincezer embert rabszolgának adatott el, az elesettek száma pedig

hatezer volt.

12-14. Alexandros Athént megkíméli. Az isthmosi gyűlésen a görögök fővezérré választják. Jóslatot kér

Delphoiban.

1. Hadseregének számát legkevesebb harmincezer gyalogosnak és négyezer lovasnak mondják; de azok szerint,

akik legtöbbre becsülik, negyvenháromezer gyalogos és ötezer lovas katonája volt. Ennek a haderőnek az

eltartására, amint Aristobulos mondja, csak hetven talantonnal rendelkezett; Duris szerint élelme csak

harminc napra volt elegendő, Onésikritos pedig azt állítja, hogy kétszáz talanton kölcsönt is vett fel. És

mégis, bár ilyen csekély és szűkös erőforrásokkal indult el a hadjáratra, mielőtt hajóra szállt, utánajárt barátai

viszonyainak, s az egyiknek földbirtokot, a másiknak falut, a harmadiknak egy város vagy kikötő

adójövedelmét ajándékozta. Mikor már a királyi javakat és birtokokat úgyszólván mind szétosztotta és

elajándékozta, Perdikkas megkérdezte tőle: „Magadnak, királyom, mit hagytál?” És mikor Alexandros azt

felelte, hogy a reményt: „Akkor tehát – folytatta Perdikkas – ezt választjuk osztályrészül mi is, akik hadba

szál- lunk veled.” Ezzel Perdikkas lemondott a neki kiosztott javakról, s barátai közül is néhá- nyan ugyanezt

tették. De Alexandros szívesen adományozott azoknak, akik ajándékait elfogadták, és így makedóniai

vagyona legnagyobb részét bőkezűen szétosztogatta. Ilyen lelkes hangulatban és ilyen előkészületek után kelt

át a Helléspontoson. Ilionban szállt partra, és itt áldozott Athénénak, a hősöknek pedig italáldozatot mutatott

be. Achilleus sírkövét megkente olajjal; hagyományos szokás szerint társaival mezítelenül versenyt futott a

síremlék körül, majd a síremléket megkoszorúzta, s boldognak mondta Achilleust, hogy életében hű barátra,

halála után pedig tetteinek nagy dalnokára talált. Amikor bejárta a várost, és a látnivalókat megnézte, valaki

megkérdezte tőle, hogy nem akarja-e látni Alexandros (ti. Paris) líráját? Azt mondta, arra nincs a legkisebb

gondja sem, de szívesen megnézné Achilleusét, amellyel ő bátor emberek dicső tetteiről énekelt.

2. Közben Dareios hadvezérei nagy sereget vontak össze és állítottak csatarendbe a Granikos folyó

átkelőhelyén. Így tehát elkerülhetetlenné vált, hogy mindjárt Ázsia kapujában csatát vívjanak a birodalomba

való behatolásért és a felette való uralomért. A legtöbben féltek a folyó mélysége és a meredek túlsó part

miatt, amelyet harcban kellett el- foglalniok. Némelyek úgy vélekedtek, hogy a hónappal egybekötött

szokásokhoz ragaszkodni kell (a makedónok királyai Daisios hónapban ugyanis nem szoktak hadaikkal csatát

kezdeni), de ezen az aggodalmon Alexandros úgy segített, hogy kijelentette, nevezzék a hónapot második

Artemisionnak. Parmeniónnak arra az ellenvetésére pedig, hogy már késő van, és ezért ellenzi az átkeléssel

járó kockázatot, azt mondta, hogy megszégyenítené a Helléspontost, ha félne a Granikostól, mivel a

Helléspontoson már átkelt. A folyóba vetette tehát magát tizenhárom lovasszakasszal, és a feléjük szálló

lövedékek közt a gyalogsággal és a lovassággal megrakott, meredek partok felé tört előre. A folyó sodra már-

már magával ragadta, és az örvénylő víz elborította; inkább a harc vad mámorától részegen, mint józan

95. ALEXANDROS


belátással vezette embereit. Makacsul küzdött az átkelésért, s nagy üggyel-bajjal jutott csak át az iszaptól

nedves és csúszós túlsó partra, majd csatarendbe való felállás nélkül, nyomban kénytelen volt rendezetlen

harcba kezdeni és kézitusába elegyedni a rájuk törő ellenséggel. A perzsák hangos harci kiáltással támadtak,

lovaik szembeszálltak az ellenséges lovakkal, s előbb lándzsával, majd mikor a lándzsák összetörtek, karddal

viaskodtak egymással. Sokan Alexandrosra zúdúltak, akit feltűnővé tett pajzsa és sisaktaréja, és annak két

oldalára rátűzött, szokatlanul nagy, fehér tolldísze. Egy dárda átfúródott páncélja kapcsán, de sebet nem

kapott, ekkor azonban két perzsa vezér, Rhoisakés és Spithridatés egyszerre rárontott. Az utóbbi elől kitért,

de Rhoisakésszal összecsapott, és dárdájával vérten ütötte, majd amikor a dárda kettétört, karddal támadt rá.

Mialatt ezek ketten egymással viaskodtak, Spithridatés lován oldalt húzódott, és nyergében felemelkedve,

barbár harci bárdjával teljes erejéből lesújtott Alexandrosra; a sisaktaréj eltörött az egyik tolldísszel együtt,

de a sisak az ütés erejét nagy nehezen felfogta, s a harci bárd éle éppen csak horzsolta Alexandros haját a feje

tetején. Majd mikor Spithridatés újabb ütésre emelte karját, a fekete Kleitos lándzsájával keresztüldöfte.

Ugyanakkor esett le lováról Rhoisakés is, halálra sújtva Alexandros kardjától.

A heves és veszélyes lovasütközet közben a makedónok phalanxa átkelt a folyón, és mindkét fél gyalogos

csapatai megütköztek, de a perzsák nem fejtettek ki komoly ellenállást, vagy csak rövid ideig, és a görög

zsoldosok kivételével hanyatt-homlok megfutamodtak. Ezek egy halmon sorakoztak fel, és azt kérték

Alexandrostól, hogy szavatolja biztonságukat. De ő inkább haragból, mint megfontolásból, ellenük rohant, és

lovát (egy másikat, nem Bukephalast) az oldalán ért kardcsapás következtében elveszítette. A görögök

legnagyobb része elhullott, és a makedónok közül is itt estek el és sebesültek meg a legtöbben, mert olyanokkal

kellett megküzdeniök, akik kétségbeesett emberek voltak, és tudták, hogy harcoljanak.

A barbárok közül állítólag húszezer gyalogos és kétezer-ötszáz lovas katona esett el. Aristobulos adatai szerint

Alexandros hadseregéből csak harmincnégyen estek el, ezek közül kilencen voltak gyalogosok. Ezekről

Lysipposszal bronzszobrokat mintáztatott. Az athéniaknak, hogy a görögöket is részesnek ismerje el a

győzelemben, külön háromszáz pajzsot küldetett. A többi zsákmányra azt a nagyravágyó feliratot vésette rá:

„Alexandros, Philippos fia, és a lakedaimónok kivételével az összes görögök az Ázsiában lakó barbároktól.” A

serlegeket, bíborszöveteket és a perzsáktól zsákmányolt egyéb holmit csekély kivétellel mind anyjának küldte

el.

17-69. Sardeis meghódolása. Dareios veresége és halála. Alexandros indiai hadjárata. Alexandros serege

visszatér Indiából Perzsiába.

70. (Alexandros) Susában tartotta meg társai nászünnepét; ő maga Dareios leányát, Sta- teirát vette feleségül, a

legelőkelőbbekhez pedig a legelőkelőbb perzsa nőket adta. Közös nászünnepély volt ez mindazokkal a

makedónokkal együtt, akik korábban léptek házasságra. A lakomára állítólag kilencezren voltak hivatalosak, és

mindegyikük arany ivópoharat kapott az áldozathoz. Más tekintetben is bámulatos fényűzést fejtett ki; mindenki

adósságát kifizette; százharminc híján tízezer talantont.

71-74. Alexandros perzsa őrséggel veszi magát körül. Ekbatanába, majd Babylónba érkezik.

75. Nearchos tiszteletére fényes lakomát rendezett, majd megfürdött, és szokása szerint lefeküdni készült. Ekkor

Médios kérte, hogy menjen, és vegyen részt a mulatságukon; így aztán az egész következő napot ivással töltötte,

majd lázas lett. Nem itta ki egy hajtásra Héraklés serlegét, és nem is érzett hirtelen olyan éles fájdalmat a

hátában, mintha lándzsa járta volna át; ezeket a részleteket bizonyos írók kötelezőnek tartották feljegyezni,

mintha egy nagy drámához tragikus és szomorú véget kellene kitalálniok. Aristobulos azt mondja: Alexandros,

mikor szörnyű lázas állapotában bort ivott, hogy gyötrő szomjúságán enyhítsen, önkívületbe esett, és Daisios

hónap harmincadik napján meghalt.

M. E.

Alexandros mindössze húszesztendős volt, amikor megkapta a királyságot. Kr. e. 335-ben elfoglalta Thébait. A

fiatal uralkodó apjához hasonlóan Korinthosba hívta össze a hellén szövetség tagállamait, megújította

megállapodásukat, és magát választatta meg fővezérnek. Miután Ale- xandros otthon megszilárdította helyzetét,

minden készen állt a nagy hadjáratra. Kr. e. 334 áprilisában indult útnak a hadsereg. Alexandros valóságos

diadalmenetben vonult végig a leigázott tartományokon. A jól ismert csatahelyek e diadalút állomásai voltak:

Issos (Kr. e. 333), Tyros (Kr. e. 332), Gaugaméla (Kr. e. 331). Kr. e. 330-ban meggyilkolták III. Dareiost, és

Alexandros a Perzsa Birodalom ura lett. Alexandros Kr. e. 323 júniusában halt meg Babylónban.


98. fejezet - 96. AZ ÁLLAMFORMÁK

Aristotelés: Politika. 1279 a-b.

Kr. e. 335-323

Ezen megállapítások után folytatólag az államformákat vizsgáljuk meg, hogy hányféle van, és melyek azok;

elsőként a helyeseket, mert ha ezeket meghatároztuk, felismerhetővé lesznek a korcs formák is. Mármost

amennyiben az államforma ugyanazt jelenti, mint a kormányzás, ez pedig a városállamban a legfőbb hatalom,

akkor a hatalom szükség szerint lehet egy ember, néhány vagy sok személy; ha az az egyetlen ember, azok a

néhá- nyan vagy sokan a közérdek szerint uralkodnak, keletkeznek szükségképpen a helyes alkotmányok; azok

meg, melyek amaz egyetlen ember, ama néhány vagy sokak érdekéhez igazodnak, a korcs formák. Mert hiszen

vagy nem kell polgárnak neveznünk azt, aki abban részt vesz, vagy pedig részesednie kell az előnyökben is.

Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekintettel van, királyságnak, azt a kormányzatot, amely

keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisztokráciának nevezzük (akár azért, mert itt a legjobbak

uralkodnak, akár, mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb);

végre mikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi államforma közös nevével

politeiának nevezzük. (S ez rendjén is van: mivel lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik;

de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéletességet akarja elérni, s

leginkább még a harciasságtól várhatjuk ezt, mert hiszen ez szokott a tömegben megnyilvánulni; ezért az ilyen

államformában a legfőbb hatalmat a harcosok gyakorolják, s mindazok részesülnek benne, akiknek kezében

fegyver van.) Az említett államformák korcs alakjai pedig: a királyságé a tyrannis (zsarnokság), az

arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A tyrannis olyan monarchia, mely csak az

egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a

közösség érdekéhez egyikük sem igazodik.

Sz. M.

Aristotelés elméletét az államformákról Polybios fejleszti tovább, lásd 122. és 123. dokumentum.


99. fejezet - 97. SPÁRTA A KR. E. 4. SZÁZADBAN

Aristotelés: Politika. 1269 a – 1271 b.

Kr. e. 335-323

9. A lakedaimóni, a krétai, sőt szinte valamennyi többi állam államformáját illetőleg is két kérdést kell

megfontolnunk: az egyik, hogy törvényalkotásuk a legtökéletesebb államforma szempontjából jó-e vagy rossz, a

másik, vajon nincs-e bennük valami ellentétben az ajánlott alkotmány alapelvével és formájával. Általánosan

elfogadott, hogy egy államot akkor kormányoznak helyesen, ha a polgárok a mindennapi élet szükségszerűségei

alól mentesek; de hogy miként lehetséges, azt már nem könnyű eltalálni. Tovább menve, az asszonyok iránt

tanúsított szabadelvűség is káros mind az alkotmány szelleme, mind a városállam boldogulása szempontjából.

Mert ha a családnak tagjai a férfi és a nő: világos, hogy a városállamot is férfiakra és nőkre megosztottan kell

szemlélnünk, úgyannyira, hogy azokban a városállamokban, ahol a nők helyzete rosszul van megoldva, ott úgy

vehetjük, hogy az állam fele törvények nélkül él. Ez az eset Spártában is, mert bár a törvényalkotó azt akarta,

hogy az egész városállam szigorú erkölcsű legyen, s a férfiakat illetően nyilvánvalóan olyan is, a nőkre nem

fordított gondot: így ezek féktelenül, teljes szabadságban és kicsapongásban élnek. Az ilyen városállamban tehát

szükségképpen tisztelik a gazdagságot, különösen, ha asszonyuralom van, amint ezt a legtöbb harcias és

hadviselő népnél találjuk, kivéve a keltákat s más népeket, melyek nyíltan tisztelik a férfiak egymással élését.

Az ősi mítoszköltő, úgy látszik, nem ok nélkül párosította össze Arést Aphroditéval, mert a férfiakkal csakúgy,

mint a nőkkel való nemi érintkezésre minden harcias nép különösen hajlamos. Ez utóbbi volt szokásban a

lakónoknál, és uralmuk idején az asszonyok igen sok ügyet intéztek. Végeredményben miben különbözik az, ha

asszonyuralom van, és az, ha a vezetők asszonyi uralom alatt állanak? Egy az eredmény. Bár a kihívó

magatartás a köznapi életben mit sem ér, és nem is jár haszonnal, és ha valahol egyáltalában, akkor legfeljebb

háborúban: még olyankor is a legtöbb bajt a saját asszonyaik okozták a lakónoknak. Ugyancsak megmutatkozott

ez a thébaiak betörése idején: mert hasznuk ugyan semmi nem volt, csakúgy, mint más városállamban, de

zavart, azt nagyobbat keltettek, mint az ellenség. Eredetileg ugyan a lakónoknál látszólag okkal fejlődött ki az

asszonyok szabadossága. | 1270 a. A hadjáratok miatt ugyanis a férfiak sok időt töltöttek hazai földjüktől távol,

harcolva az argosiakkal, majd meg az arka- diaiakkal és a messénéiekkel; mikor azután visszatért a béke, a

katonaélet által (amely sok erényt lehetővé tesz) mintegy felkészítve, alárendelték magukat a törvényhozó

akaratának; az asszonyokat azonban megpróbálta ugyan Lykurgos a törvény alá hajtani, de mikor

ellenszegültek, megint elállott tervétől. Ez tehát az oka annak, ami bekövetkezett, és világos, hogy ezeknek a

károknak is; ámde mi nem azt vizsgálgatjuk, mi a megbocsátható, és mi nem, hanem azt, hogy mi a helyes, és

mi a helytelen. Márpedig a nőkkel kapcsolatos rossz megoldás, mint már mondottuk, nemcsak magának az

államformának helytelenségét vonja maga után, hanem némi tekintetben a pénz szeretetének fölkeltését is.

Valóban, az eddig vitatottakon túl a vagyoni helyzet egyenlőtlenségét is bárki föl- hánytorgathatja. Egyesek

ugyanis rendkívül nagy vagyon birtokába jutottak, míg másoknak édeskevés akadt: így azután a föld kevesek

kezén van. A hiba itt is a törvény helytelen rendelkezéseiben rejlik, a föld megvételét vagy eladását helytelennek

minősíti ugyan – és igaza van –, de viszont annak, aki kívánja, megengedi az ajándékozást vagy örökhagyást;

pedig így vagy úgy, de az eredmény szükségképp ugyanaz. Az egész földterületnek körülbelül kétötöd része a

női juss, mivel sok az örökösödő leány, és mert nagy hozományt szoktak adni. Márpedig jobb lett volna egészen

elhagyni a hozományt, vagy csak keveset, vagy arányos nagyságút engedélyezni. Manapság mindenki ahhoz

adja egyedörökös leányát, akihez akarja, és ha váratlanul hal el az, akit gyámnak maga után hagy, megint csak

ahhoz adja, akihez akarja. Ezért van, hogy bár ez a föld 1500 lovast és 30 000 nehézfegyverzetű gyalogost tudna

eltartani, rendesen még ezren sem voltak. Maguk a tények bizonyították e rendszer hibáit; egyetlen csapást nem

bírt ki ez a városállam, és belepusztult az elnéptelenedésbe. Úgy mondják, a régebbi királyok idejében még

osztogattak polgárjogot, s akkor nem is következett be az elnéptelenedés, pedig hosszú időn át harcban álltak, s

állítólag néha 10 000 polgárral is rendelkeztek a spártaiak; különben akár igazak ezek, akár nem, többet ér, ha a

vagyon arányos elosztása folytán népesedik a városállam. Ámde a népesség szaporodására vonatkozó törvényük

is ellenkezik az ilyen reformmal. Törvényhozójuk ugyanis azért, hogy minél népesebb legyen Spárta, arra

ösztönzi a polgárokat, hogy minél több gyermeket neveljenek; van egy törvényük, amely azt a polgárt, akinek

három fia van, a katonai szolgálat, azt pedig, akinek négy van, mindenféle szolgáltatás alól fölmenti. | 1270 b.

Ámbár nyilvánvaló, hogy ha sokan születnek, a föld pedig úgy marad fölosztva, ahogy van, szükségképpen

sokan elszegényednek. Sőt mi több, az ephorosi intézmény is helytelen. Ez náluk az a hivatal, amely a

legnagyobb hatáskörű, tagjai mégis az egész népből kerülnek ki, tehát a sokszor nagyon is szegény emberek

ebbe a méltóságba jutva, szegénységük miatt megveszteget- hetőkké lesznek. Ez akárhányszor megmutatkozott

régebben is, de különösen minap az androsiak esetében, akik pénzzel elcsábíttatva, ha rajtuk áll, az egész

97. SPÁRTA A KR. E. 4.

SZÁZADBAN


városállamot tönkretették volna. Túlságosan nagy hatáskörű, majdnem tyrannosi hatalmuk előtt maguk a

királyok is arra kényszerültek, hogy az ő kegyüket hajhásszák, úgyhogy ezt az alkotmány sínylette meg: az

arisztokráciából lassanként demokrácia lett. Valóban ez a hatalom tartja össze a városállamot (a nép csendben

marad, mert részt vesz a legfőbb hatóságban), és ez az állapot, akár a törvényhozó tevékenységeként, akár a

véletlen folytán van így, igen hasznos a gyakorlati életben; mert a városállam biztonsága megköveteli, hogy

valameny- nyi rétege maga is óhajtsa meglétét és fennmaradását; így a királyok a maguk elnyert méltósága

kedvéért, a jelesek és erkölcsösek a gerusia (a „vének” tanácsa) miatt – ez a méltóság az erénynek jutalma –, a

nép pedig az ephorosi intézmény miatt (mert ezt az egész polgárságból alakítják meg), kétségtelenül szükséges,

hogy e tisztségre mindenki megválasztható legyen, de nem oly formában, mint ahogy ma van, mert ez nagyon

gyermeteg... Azon módszer pedig, ahogyan a „vének” tanácsának tagjait választják, a végső eldöntés szerint

gyermeteg, de meg az sem helyes, hogy annak, aki e tisztségre méltónak ítéltetik, magának kell azt kérnie;

márpedig akár van kedve valakinek ahhoz, akár nincs, ha méltó arra, vállalnia kell e hivatalt. Itt azonban a

törvényhozót nyilvánvalóan ugyanaz a szándék vezeti, mint a városállami élet egyéb területén: felkelti a

polgárok becsvágyát, és ezt használja föl a „vének” választásánál. Hiszen senki se folyamodnék hivatali állásért,

ha nem volna becsvágyó. Pedig lám, a legtöbb szándékos bűncselekménynek a becsvágy és a pénzsóvárság az

elindítója az emberekben. De nem helyeselhetjük a „phiditiára”, a közös étkezésre vonatkozó törvényhozást

sem, ahogyan azt annak első szervezője megállapította. Az összejövetelekhez szükséges pénzt inkább a

közösből kellene összeadni, mint például Krétán; a lakónoknál azonban mindenkinek magának kell a tartáspénzt

lerónia, és mivel vannak köztük nagyon szegények is, akik ezt a költséget nem tudják előteremteni, éppen az

ellenkezője következik be annak, amit a törvényhozó akart. Mert hisz neki az volt a szándéka, hogy a közös

étkezés demokratikus legyen, de ez a fajta törvényhozás éppenséggel nem tette demokratikussá. Mert az igen

szegényeknek nem oly köny- nyű abban részt venni, márpedig náluk az a polgárjognak hagyományos feltétele,

hogy nem részesülhet benne az, aki ezt a szolgáltatást nem tudja megfizetni. S mindent ösz- szevéve, a

törvényhozó alapelve ellen is tehetne valaki kifogást, aminthogy Platón tett is a Törvényekben; mert valamennyi

törvényük csak az egész egyik része, a hadi erény szempontjából van megalkotva, mivel az segít uralomra. |

1271 b. . Nagyon rossz a közpénzek kezelése is a spártaiaknál. Az állampénztárban nincs semmi pénz, holott

sokszor kell nagy háborúkba bocsátkozniok, és az adót sem pontosan szolgáltatják be. Mivel a spártaiak kezén

van a legtöbb földbirtok, egymás adózását nem ellenőrzik. S így a törvényhozó az általános érdekkel ellenkező

eredményre jutott: a városállamot koldussá tette, a magánembereket pedig pénzsóvárokká. A lakedaimóni

államrendről legyen elég ennyi: ezek a hibái a legszembeszökőbbek.

Sz. M.

Aristotelés látszólag nőgyűlölő sorai azért születtek meg, mert számára a legfőbb érték a polis védelmi

képességének fenntartása volt. Ha a polis elbukott, polgárai vagy elpusztultak, vagy rabszolgasorba kerültek. A

női örökösödés azt jelentette, hogy ha a klaros, a parcella egy női örökös kezébe került, az a harcos, akit e klaros

tartott volna el, egyszer s mindenkorra kiesett a spártaiak phalanxából. Erre vonatkoztak Aristotelés

megdöbbentő adatai: a föld, amely 31 500 harcost tudott volna eltartani, még 1000 fős polgárhadsereget sem

volt képes kiállítani. Ne feledjük, Aris- totelés mindezt Leuktra (Kr. e. 371) után írta (vö. 86. dok.). A

penestések Thessalia helótaszerű, röghöz kötött jobbágyi sorsú földművesei voltak. Spártára vonatkozó további

források e szöveggyűjteményben: 16.,17., 21., 22., 33., 42., 63., 77., 84., 112. dokumentum.


100. fejezet - 98. A CAUDIUMI VERESÉG

Livius IX 1-6.

Kr. e. 321

1.Erre az évre következett – Titus Valerius Calvinus és Spurius Postumius consulsága idején – a rómaiak

veresége miatt rossz emlékű caudiumi béke. 2. A samnisok fővezére ebben az évben a bölcsességéről nagy hírű

Herennius fia, Gaius Pontius volt, maga is kiváló harcos és hadvezér.

1. 1. (Pontius) elindult serege élén, és a legnagyobb titokban tábort ütött Caudium környékén. 6. Két úton

lehetett eljutni Luceriához. Az egyik széles és nyílt terepen vezetett a felső tenger partja mentén, de

amennyivel biztonságosabb volt, annyival hosszabb is. A másik, a rövidebb, a caudiumi kettős szurdokon át

vitt. 7. Ezt a helyet a természet úgy alkotta meg, hogy két mély, szűk, erdős hegyszakadékot körös-körül

összefüggő hegyvonulatok kötnek össze egymással. Ezek egy elég tágas, fűben és vízben gazdag rétet zárnak

közre, ennek a közepén vezet át az út. 8. De még mielőtt eljutna az ember a rétig, át kell haladnia az első

szoroson. Visszafelé arra is kijuthat, amerre jött, ha viszont továbbmegy, meg kell küzdenie a másik, még

szűkebb, még nehezebben járható hegyszakadék akadályaival.

9. Erre a rétre ereszkedett le az előbbi úton a római menetoszlop egy sziklahasadékon keresztül, de amikor

továbbindult a másik szorosba, kiderült, hogy az utat kidöntött fákból, nagy kődarabokból összehordott torlasz

zárja el. Mire felismerték, hogy kelepcébe estek, már fel is tűntek a szurdok fölött az ellenséges csapatok. 10.

Ők sietve megindultak visszafelé, amerről jöttek, de mindjárt látták, hogy útjukat itt is torlasz és őrség zárja el.

Ekkor megálltak, bár nem adott rá parancsot senki. Mindannyiuk lelkét döbbenet, testét sosem tapasztalt

tehetetlenség bénította meg. 11. Jó ideig némán és mozdulatlanul álltak, úgy nézve egymásra, mintha mindegyik

a másiktól remélne több lelkierőt és találékonyságot.

Herennius Pontius samnis vezér idős édesapja először azt tanácsolja fiának, hogy eresz- sze szabadon a

rómaiakat, másodszor pedig azt, hogy végezzen velük.

1. 1. A consulok meg is jelentek Pontiusnál tárgyalásra. Amikor a győztes a békeszerződésről kezdett beszélni,

kijelentették, hogy a nép felhatalmazása, a fetialis papok közreműködése és egyéb vallási szertartások nélkül

szerződés nem köthető. 2. Ezért a caudiumi béke formája nem békeszerződés volt (mint általában hiszik, és

mint Claudius is írja), hanem kezességvállalás. 3. Másként nem is lett volna szükség kezesekre és túszokra,

hiszen a szerződéskötésnél az egész eljárás lényege az a könyörgés, hogy arra a népre, amelynek hibájából a

rögzített feltételek felborulnak, úgy sújtson le Iupiter, ahogy a fetialis papok lesújtanak a malacra. 4. A mi

esetünkben pedig kezességet vállaltak a consulok, legatu- sok, quaestorok, katonai tribunusok, és ma is

olvashatjuk minden kezes nevét, holott ha szerződést kötöttek volna, csupán a két fetialis pap neve maradt

volna ránk. 5. Sőt, éppen mivel a békeszerződést kénytelenek voltak elhalasztani, a samnisok még 600 római

lovagot is követeltek túszként, akik fejükkel felelnek az egyezség megtartásáért. 6. Aztán kitűzték az

időpontot a túszok átadására és a fegyvertelen sereg elbocsátására.

1. Efféle zúgolódások közben érkezett el a végzetes óra, a gyalázat órája, és amit ekkor elszenvedtek,

szörnyűbbnek bizonyult minden előzetes elképzelésnél. 12. Először is elhangzott a parancs, hogy egy szál

ruhában, fegyvertelenül vonuljanak ki a sánc mögül. Az ellenség először a túszokat kapta meg és vette

őrizetbe. 13. Majd a consulok mellől elparancsolták a lictorokat, és letépték róluk a hadvezéri köpenyt. Ez a

jelenet még azokat is, akik nemrég átkokat zúdítottak rájuk, és készek lettek volna őket kiszolgáltatni vagy

darabokra tépni, oly mélységes szánalommal töltötte el, 14. hogy saját szerencsétlenségükről is elfeledkezve,

elfordították tekintetüket e magas méltóság megaláztatásának tűrhetetlen látványától.

1. 1. Először a consuloknak kellett majdnem félmeztelenül átvonulniuk az iga alatt, aztán rangsor szerint a

többiek, majd az egyes legiók estek át a megszégyenítésen. 2. Gúnyolódva, sértegetve állták őket körül az

ellenséges fegyveresek, sokakat még kardjukkal is megfenyegettek, sőt néhányat, akinek a gyalázat miatt túl

ádázzá vált tekintete sértette a győztest, megsebesítettek vagy meg is öltek. 3. Így vonultatták át őket az iga

alatt, és ami talán még nagyobb megaláztatás volt, az ellenséges sereg szeme előtt. Amint kijutottak a

szurdokból, úgy tűnt nekik, mintha az alvilágból megmenekülve csak most látnák meg a napfényt, de ez a

fény is, ahogy meglátták benne szánalmas menetüket, gyászosabbnak látszott minden halálnál.


101. fejezet - 99. APPIUS CLAUDIUS CAECUS CENSOR

Livius IX 29-34.

Kr. e. 312

29. 6. Erre az évre esett Appius Claudius és Gaius Plautius nevezetes censori működése is. Appius nevét több

hálával őrizte meg az utókor, 7. amiért utat építtetett, és bevezettette a vizet Rómába.1 Mindezt egymaga vitte

véghez, 8. censortársa ugyanis addigra lemondott tisztségéről, annyira szégyellte magát a senatori névjegyzék

rossz hírű, nagy felháborodást keltő összeállítása miatt, Appius pedig a családjára ősidők óta jellemző

makacssággal egyedül gyakorolta a censori hatalmat.

1. Ugyancsak Appius kezdeményezésére történt, hogy a Potitius nemzetség, amely a család ősi hagyományai

szerint Hercules oltáránál, az Ara Maximánál a papi teendőket teljesítette, állami rabszolgákat tanított be,

hogy nekik adja át ezt a szent szolgálatot. 10. A hagyomány ezután megdöbbentő esetekről tudósít,

amelyekből kitűnik, hogy milyen veszedelmes szentségtörés egy vallási szertartás rangját megcsorbítani: a

Potitius nemzetség 12 családjából egy éven belül kipusztult az összes felnőtt férfi – mintegy harmin- can –,

gyermekeikkel együtt; 11. ráadásul az istenek Appius censornak sem felejtették el ezt a cselekedetét, mert

néhány év múlva megfosztották szeme világától.

30. 1. Ezért a következő év consuljai, Gaius Iunius Bubulcus (harmadszor) és Quintus Aemilius Barbula

(másodszor), mindjárt az év elején panaszt tettek a nép előtt, hogy a senatus tagságának helytelenül

végrehajtott összeállítása megfosztotta tekintélyétől a senatori rendet, 2. hisz jó néhány olyan személyt hagytak

ki, akik sokkal méltóbbak a tagságra, mint akiket beválasztottak. Kijelentették, hogy nem veszik tudomásul ezt

az önkényes és személyes kapcsolatokon alapuló válogatást, amely nem tesz különbséget helyes és helytelen

között. A senatust azonnal össze is hívták, mégpedig az Appius Claudius és Gaius Plautius censori működése

előtti összetételében.

1. 3. Már jó egynéhány éve szünetelt minden viszálykodás a patricius főtisztségviselők és a néptribunusok

között, amikor annak a családnak az egyik tagja, amelyet szinte a végzete rendelt arra, hogy civakodjon a

köznéppel és a tribunusokkal, újrakezdte a küzdelmet. 4. Appius Claudius censort – noha eltelt a 18 hónap,

amelyben az Aemilius-féle törvény a censor szolgálati idejét megszabja, és hivataltársa, Gaius Plautius is

lemondott már tisztségéről – semmiképpen sem lehetett rákényszeríteni, hogy hivatalát letegye. 5. Publius

Sempronius néptribunus vállalkozott arra az egyaránt népszerű és igazságos feladatra, amely nem csupán a

nagy tömeg, de a legderekabb polgárok érdekét is szolgálta: hogy követelje a censori tisztség törvény szabta

idejének betartását. 6. Újra meg újra felolvasta az Aemilius-törvényt, magasztalta szerzőjét, Mamercus

Aemilius dictatort, aki a régebben öt évig tartó és hosszú időtartama miatt túl nagy hatalommá növekedett

censori méltóság idejét egy évre és hat hónapra korlátozta, majd így folytatta: 7. „Mondd csak, Appius

Claudius, mit tettél volna, ha akkor viseled censori tisztségedet, amikor Gaius Fu- rius és Marcus Geganius?”

8. Appius erre azt válaszolta, hogy a tribunus kérdésének nem sok köze van az ő ügyéhez. 9. Ha az Aemilius-

törvény kötelezte is azokat a censorokat, akiknek a hivatali ideje alatt meghozták – hisz a népgyűlés az ő

megválasztásuk után fogadta el a törvényt, és mindig a nép legutolsó döntése érvényes és jogerős –, de nem

kötelezheti sem őt, sem bárki mást, akit a törvény meghozatala után választottak meg censornak.

1. 1. Appius jogi csűrés-csavarása a legkisebb tetszést sem aratta.

26. Beszéde végeztével (Sempronius) parancsot adott, hogy a censort tartóztassák le és verjék bilincsbe.

Tiszttársai közül hatan helyeselték a tribunus eljárását, hárman azonban a segítségükért folyamodó Appius

védelmére keltek, így az továbbra is egyedül töltötte be a censori tisztséget, az összes rend legnagyobb

felháborodására.

M. Gy. – K. R.

1. A via Appia és az aqua Appia vízvezeték megépítéséről van szó.


102. fejezet - 100. RHODOS OSTROMA

Diodóros: Történeti Könyvtár. XX 84, 91-99.

Kr. e. 305-304

84. A rhodosiak egy darabig követeket küldözgettek (Démétrioshoz), mert helyesnek tartották, ha semmi olyat

nem tesznek, ami helyrehozhatatlan kárt okozna a városnak. Mikor azonban senki sem törődött velük,

felhagytak a békés megoldás keresésével, Pto- lemaioshoz, Lysimachoshoz és Kassandroshoz követeket

küldtek, és segítséget kértek tőlük, minthogy a város az ő érdekükben készül háborúzni.

1. . Démétrios, aki Rhodost ostromolta, minthogy tengeri támadásaival nem ért célt, elhatározta, hogy a

szárazföldön folytatja az ostromot. Előkészítve tehát nagy meny- nyiségű mindenféle fát, megszerkesztette a

városszerzőnek (helepolis) nevezett gépezetet, amely nagyságával az előttevalókat sokkal felülmúlta. Alapja

négyszögletű volt, s az egyes oldalakat majdnem ötven könyök hosszúságúra készíttette. Ezek négyszögletű,

vassal összefogott fákból álltak. A középső területet egymástól mintegy könyöknyi távolságra levő

gerendákkal vétette körül, hogy azoknak, akiknek feladata volt a gépezet előremozga- tása, legyen helyük

hozzá állniuk. Az egész alkotmány nyolc erős és nagy keréken gördült. Az erős lemezekkel megvasalt

abroncsok vastagsága kétkönyöknyi volt. Az oldalmozgás kedvéért forgatható szerkezeteket készített,

amelyeknek a segítségével az egész gépezet könnyen tudott mindenféle mozgást végezni. A sarokból azonos

magasságú oszlopok emelkedtek, amelyek kevés híján százkönyöknyi magasak voltak, s úgy hajlottak

egymás felé, hogy az egész szerkezet kilenc emelet magasra nyúlt, az első emelet negyvenhárom akaina, a

legfelső kilenc akaina területű volt. A gépezet három oldalát kívülről összeszegecselt vaslemezekkel

borította, hogy a gyújtónyilak semmi kárt ne tehessenek. Az emeleteken elöl ablakok voltak, melyeknek

nagysága és alakja azoknak a lövedékeknek sajátságaihoz igazodott, amelyeket onnan készültek kilőni. Az

ablakokat takarók védték, amelyeket gépezet húzott fel, hogy ezáltal az egyes emeleteken a nyilak

kilövésével fogla- latoskodók biztonságban legyenek. A takarók ugyanis bőrből voltak varrva és gyapjúval

megtömve, hogy a kővetők csapásait is állják. Mindegyik emeletnek két széles létrája volt, melyek közül az

egyiket a szükséges dolgok felvitelére, a másikat a lejárásra használták, hogy mindent zűrzavar nélkül

intézhessenek. A szerkezet mozgatására az egész seregből kiválasztottak négyszázharminc embert, akik

erejükkel kitűntek. Ezek közül egyesek belülre kerülve, mások a hátulsó részek felől állva, taszították a gépet

előre úgy, hogy a technika nagyban elősegítette a mozgást. Készíttetett védőtetőket is, részben árokásáshoz,

részben faltörő kosok felállításához, amelyek segítségével a munkákhoz igyekvők biztonságban mehettek oda

és térhettek vissza. A hajók legénységével négystadionnyira meg- tisztíttatta azt a helyet, amelyen át az

elkészített gépezetet felvonultatni készült úgy, hogy a munka hat toronyköz és hét torony hosszúságra terjedt.

A mesteremberek és a munkálatokat végzők egész tömege nem sokkal volt kevesebb, mint harmincezer.

2. Ezért, amikor a sok kéz folytán minden a vártnál hamarább elkészült, Démétrios igen félelmetes lett a

rhodosiak szemében. Mert nemcsak a gépezetek nagysága és az összegyűjtött haderők tömege rettentette meg

őket, hanem a királynak az ostromokban tanúsított erőszakossága és ügyessége is. Módfelett leleményes volt

a kigondolásban, s minthogy a mérnökök tudományán kívül sok mindent maga is kitalált, Poliorkétésnek

(Ostromlónak) nevezték. Az ostromokban olyan fölénye és ereje volt, hogy úgy tűnt, nincs olyan erős fal,

amely vele szemben az ostromlottaknak biztonságot nyújthatna. Testének nagysága és szépsége miatt is

olyan tekintélye volt, mint egy hérósnak, elannyira, hogy az odaérkező idegenek, akik látták királyi

méltósággal ékes külsőjét, álmélkodtak és kijártában csatlakoztak hozzá csak azért, hogy láthassák. Ezenfelül

lelkülete is fennkölt és emelkedett volt, megvetője nemcsak a tömegnek, hanem a hatalmon levőknek is. És

ami mindenek között a legsajátosabb volt, békében mámorban és lakomákon töltötte idejét, ahol a tánc meg a

részeg felvonulások járták, és általában Dionysosnak a monda szerint hajdanában az emberek között

megmutakozott magatartását utánozta, háborúkban viszont tevékeny és józan volt, hogy testben-lélekben

egyaránt bármely munkálkodóval versenyre kelhetett. Az ő idejében készültek a legnagyobb hajítófegyverek,

meg mindenféle hadigépezetek, amelyek sokkal felülmúlták a másoknál levőket. Ő bocsátotta vízre ez

ostrom és apja halála után a legnagyobb hajókat.

1. Démétrios pedig, mikor a gépezetek elkészültek, és a falak előtti helyet teljesen megtisztították, a

„városszerzőt” középre állította, és az árokásáshoz való védőtetőket, amikből nyolc volt, hozzá szétosztotta: a

gép mindkét feléhez négyet állított, s mindegyikhez kapcsolt egy oszlopsort, hogy a be- és kimenők

biztonságosan teljesíthessék a parancsokat, valamint a két faltörő kossal ellátott tetőt, amelyek sokszoros

100. RHODOS OSTROMA


nagyságúak voltak. Mindegyik kos ugyanis százhúsz könyöknyi volt, meg volt vasalva, a hajóorrhoz hasonló

zúzófejjel rendelkezett, könnyen lehetett előretaszítani, kerekeken gördült, teljes hatóerejének kifejtéséhez

nem kevesebb, mint ezer emberre volt szükség. Mikor a gépezeteket a falak közelébe akarta vinni, a

kőhajítókat és a nyílvetőket elhelyezte a „városszerző” egyes emeleteire úgy, ahogyan megfelelő volt. A

kikötőhöz és az annak közelében levő helyekhez a hajóhadat küldte, a falak többi megostromolható részéhez

pedig a gyalogságot osztotta szét. Azután egy parancsra és jelre együttes harci kiáltással mindenfelől

megindították az ostromot. Mikor már a kosokkal és kőhajítókkal szétrombolták a falakat, megjelentek a

knidosiak követei, akik kérték, hogy szakítsa félbe az ostromot, s megígérték, hogy rábeszélik a rhodosiakat,

fogadják el a parancsok közül azokat, amelyeket leginkább lehetséges. A király abba is hagyta, és a követek

itt is, ott is sokat tárgyaltak, de minthogy végül is nem tudtak egyetértésre jutni, ismét teljes erővel folyt

tovább az ostrom.

99. Démétrios, bár látta, hogy a szerencse kiragadja kezéből a város elfoglalását, ismét az ostromra készülődött.

Akkor azonban apja írt, hogy egyezzék ki a rhodosiakkal ahogyan tud, s ettől fogva kereste a legjobb alkalmat,

ami kedvező ürügyet szolgáltat a kiegyezésre.

R. Zs.

Antigonos Monophthalmos fia, Démétrios Poliorkétés, a várostromlás tudományának mestere, ostrom alá vette a

Földközi-tenger egyik legfontosabb kereskedelmi központját, a gazdag és igen kedvező stratégiai helyen fekvő

Rhodost. A több mint egy évig tartó ostrom során Démétrios bevetette a korabeli ostromtechnika minden

lehetséges eszközét, végül azonban kiegyezett az elszántan védekező rhodosiakkal. Amikor a makedón hadsereg

elvonult, hátrahagyta ostromgépei jelentős részét. A rhodosiak ezeket eladva teremtették meg annak az anyagi

alapját, hogy városuk megmenekülése alkalmából hatalmas Hélios-szobrot emeljenek, a később az ókor hét

csodájának egyikeként emlegetett kolosszust. A szobrot a lindosi Charés, Lysippos tanítványa készítette el Kr. e.

302 és 290 között. A mintegy 32-37 méter magas szobor alig több, mint ötven esztendeig állt, Kr. e. 227-ben

vagy 224-ben földrengés döntötte le. Emlékét őrzi az alábbi, ismeretlen költő által írt epigramma (Görög

antológia. VI 171):

Rézből készült szobrod elér az olymposi csúcsig,

Hélios, ezt Rhodoson néked emelte a nép, aztán, hogy lecsitultak a bősz hullámok, a harcok végén dús

zsákmányt nékik adott Enyó.1 Nemcsak a tengeren ormosodik, de a föld az alapja, fénye szabadságnak hírnöke,

édes e hír.

Így illik Héraklés dór unokáihoz, egyként

jussuk: a tengeren és földön a két uralom.

N. Gy.

1. Enyó Arés, a hadisten. Hélios, a Napisten a dór származású rhodosiak védőistene volt.


103. fejezet - 101. DÉMÉTRIOS ÉS AZ ATHÉNI ÖNKÉNTESEK

Moretti, L.: Iscrizioni storiche ellenistiche. I. Firenze, 1967, 7. Athéni márványstélé.

Kr. e. 303/302 (?)

A válogatott önkéntesek így határoztak: azután, hogy Nagy Démétrios már korábban Hellasba érkezett, tengeri,

valamint gyalogos seregével elűzte a demokrácia ellenségeit, és felszabadította az athéniek és sok más hellén

földjét. Most pedig | 5. még nagyobb sereggel érkezett ide segítségünkre, és felülkerekedett az ellenségen és sok

más hellén várost is megnyert saját királyságának, vállalva számos veszélyt és fáradságot, megbecsülte az

oldalán harcolókat, és mindennél fontosabbnak tartotta megmentésüket. Miután ők megkérték, hogy legyen a

közös szabadság és felszabadítás vezére, és foglalkozzon a | 10. peloponnésosi ügyekkel, azonnal kiűzte a

földjükről az ellenséget válogatott önkénteseivel. Ezért határoztak úgy jó szerencsével a válogatott önkéntesek,

hogy dicsérjék kiválóságáért és jóindulatáért Démétrios királyt, Antigonos király fiát, és hogy állítsák fel lovas

szobrát a Demokrácia (szobra) mellett. Felszólították az athénieket és | 15. a többi görögöt, hogy emeljenek ők

is oltárt és szentélykörzetet Démétriosnak, és hogy a Démétrios tiszteletére bemutatott áldozaton részt vevők

áldozzanak a Megváltó (Sótér) Démétriosnak is . Az oltároknál a lehető legmagasztosabban és legszebben

imádkozzanak, és hirdessék ki, hogy miként tisztelték meg a válogatott önkéntesek a királyt azért, hogy amiként

a magánemberek | 20. ajándékokkal tisztelték meg a jótevőket, példát véve róluk, mások is ugyanúgy, a

legragyogóbb ajándékokkal tiszteljék őket.

V. Zs.

A platóni Akadémia területén talált felirat datálása vitatott, lehet, hogy Kr. e. 296/294-ben keletkezett, amikor

Démétrios felszabadította a Peloponnésost. Ez indokolhatná azt, hogy Antigonos Monophthalmos említése miért

korlátozódik annyira, hogy ő Démétrios apja. A nyolcvanegy esztendős Antigonos Monophthalmos Kr. e.

301/300-ban esett el az ipsosi csatatéren. Az is lehetséges azonban, hogy a Peloponnésos Kr. e. 303-ban

bekövetkezett felszabadítása és a korinthosi szövetség újraalapítása (Kr. e. 302 tavasza) között született az

athéni önkéntesek határozata. Démétrios Poliorkétés Kr. e. 307-ben szabadította föl Athént phaléroni Démétrios

oligarchiája alól (Kr. e. 317-307). Az athéniak a legelképesztőbb túlzásokkal fejezték ki hálájukat: Megváltónak

(Sótér) nevezték Antigonost és fiát, két új phylét alapítottak tiszteletükre, és oltárt emeltek ott, ahol Démétrios

először attikai földre lépett kocsijáról (Plutarchos: Démétrios. 10). Figyelemre méltó, hogy Démétrios lovas

szobrát éppen a Demokrácia alakja mellé állították föl.


104. fejezet - 102. A LEX OGULNIA

Livius X 6.

Kr. e. 300

1. 1. Marcus Valerius és Quintus Apuleius consulok idejében elég békés volt a külpolitikai helyzet. Az

etruszkokat nyugalomra kényszerítette háborús vereségük és a fegyverszünet. 2. Az oly sok éven át rájuk

mért vereségekkel megfékezett samnisoknak sem volt még okuk, hogy megbánják a nemrég kötött

szerződést. 3. Rómában is nyugodtabb volt a köznép, mintegy tehermentesült a város, mivel a sokaság nagy

részét a coloniákba küldték. De hogy mégse legyen minden téren teljes a nyugalom, Quintus és Gnaeus

Ogul- nius néptribunusok viszályt szítottak a polgárság patricius és plebejus vezetői között. 4. Minden

alkalmat megragadtak, hogy a köznép előtt vádaskodjanak az atyák ellen, és miután egyéb kísérleteiket nem

koronázta siker, olyan vállalkozásba kezdtek, amely nem az aljanépet tüzelte fel, hanem a köznép vezetőit: 5.

azokat a plebejusokat, akik már con- sulságot viseltek és diadalmenetet tartottak, és minden tisztséget elértek,

kivéve a papi méltóságokat, amelyeken még nem osztozhattak a patriciusokkal. 6. Tehát törvényjavaslatot

terjesztettek elő, hogy az eddigi négy augur és négy pontifex mellé, akiknek a számát úgyis éppen növelni

akarták, válasszanak még öt augurt és négy pontifexet – mindet a köznépből. 7. Nem találom az okát, hogy

hogyan csökkenhetett az auguri testület létszáma négyre – hacsak nem haltak épp meg közülük ketten –, hisz

közismert, hogy az augurok számának páratlannak kell lennie, hogy a három ősi törzsnek, 8. a Ramnesnek,

Titiensesnek és Luceresnek mind meglegyen a maga augurja, vagy ha többre van szükség, mindegyik törzs

papjainak számát ugyanannyival kell megszorozni. Így is tettek, amikor a négyhez még ötöt választottak, és

így számukat kilencre – azaz törzsenként háromra – egészítették ki. 9. De minthogy a testületet a köznépből

kellett volna kiegészíteni, az atyák ezt éppúgy nehezményezték, mint annak idején, amikor azt kellett látniuk,

hogy a consuli méltóság mindenki prédája lesz. 10. Úgy tüntették fel a dolgot, mintha ez inkább az isteneket

és nem őket magukat érintené: az istenek majd gondoskodnak róla, hogy ne szennyezzék be szent

szertartásaikat; ők maguk csak azt kívánják, hogy emiatt ne érje szerencsétlenség az államot.

1. Mégsem tanúsítottak komoly ellenállást. Megszokták már, hogy alulmaradnak az efféle küzdelmekben, és jól

látták, hogy ellenfeleik már nem azokért a magas tisztségekért küzdenek, amelyekre egykor még vágyakozni

is alig mertek, hisz rég megszerezték a többszörös consulságot, censori tisztséget és diadalmeneteket, vagyis

mindazt, amiért annak idején a sokszor bizonytalan siker reményével küzdöttek.

M. Gy. – K. R.


105. fejezet - 103. KÉT RÓMAI JELLEM: A SCIPIÓK

A. A Scipiók síremlékében 1764-ben feltárt szarkofág, ma a Vatikáni Múzeumban őrzik: CIL I2 6-7; CIL VI

1284.

Kr. e. 290 után

A. CIL I2 10.

Kr. e. 170 után

A.

Lucius Cornelius Scipiónak, Cnaeus fiának

Cornelius1 Lucius Scipio Barbatus, Cnaeus fia, erős és bölcs férfiú, akinek alakja igen hasonlatos volt

vitézségéhez, aki consul (Kr. e. 298), censor (Kr. e. 290), aedilis volt közöttetek, a samniumi Taurasia és

Cisauna városát bevette, leigázta egész Lucaniát, és hadifoglyokat ejtett.

A. L.

B.

Neked, aki Iupiter papjának2 ékes süvegét viseled,

halálod révén minden rövid életű lett,

méltóságod, híred, vitézséged, dicsőséged és tehetséged.

Ha tovább élvezhetted volna az életet,

ezeknek a révén tetteiddel könnyen felülmúltad volna

őseid dicsőségét. Ezért szívesen fogad ölébe a föld,

Publius Cornelius Scipio, Publius fia.3

Ma. E.

1. Az eredetileg verses dicsőítő feliraton (elogium) a szokásos Lucius Cornelius Scipio névalakot metrikai

okoknál fogva cserélték fel a Cornelius Lucius sorrendre.

2. Vagyis flamen Dialis volt.

3. Talán Publius Cornelius Scipio Africanus maior fia volt.


106. fejezet - 104. ATHÉN ÉS SPÁRTA SZÖVETSÉGE: CHREMÓNIDÉS NÉPHATÁROZATA

Schmitt, H. H.: Die Staatsvertrage des Altertums III. München, 1969, 476; IG II/III2 1, 686-687; SIG I3 434-435.

Az athéni Akropolison talált márványfelirat négy töredéke. Ma az athéni Epig- raphiai Múzeumban őrzik.

Kr. e. 267, 266 v. 265

Peithidémos archónsága és az Erechtheis második prytaneiája alatt. vacat Metageitnión (hónap) és a prytaneia

kilencedik napján. Fő népgyűlés (ekklésia kyria). Szavazásra bocsátotta az Erchia démosbéli Sóstratos,

Kallistratos fia és vezetőtársai. | 5. A nép így határozott. A javaslatot az Aithalidai démosbéli Chremónidés,

Eteoklés fia terjesztette elő. Azután, hogy az athéniak és a lakedaimóniak és mindkettejük szövetségesei egykor

barátságot és közös szövetséget kötöttek egymassal, és | 10. számos dicső harcot vívtak együtt a városaik

leigázására törők ellen, és fényes hírnevet szereztek ezzel maguknak, a többi hellénnek pedig szabadságot

hoztak, most hasonlóan kedvező alkalom kínálkozik egész Hellas számára azok ellen, akik megpróbálják a

törvényeket | 15. és a városok ősi államberendezkedését felszámolni. Ptolemaios királynak is az az őszinte

törekvése, hogy őseinek és nővérének1 politikáját folytatva elhozza a helléneknek a közös szabadságot. Az

athéni nép szövetséget kötött vele és | 20. a többi hellénnel is, és arra szavazott, hogy támogatni fogja ezt a

politikát. A lakedaimóniak, éppen úgy, mint a Ptolemaios királlyal kötött barátságot és szövetséget, az athéni

néppel kötendő szövetséget is megszavazták, együtt az élisiekkel, a tegeaiakkal, a mantineaiakkal, az

orchomenosiakkal, | 25. a phia- liabeliekkel, a kaphyaibeliekkel és a krétaiakkal, ahányan csak tagjai a

lakedaimóniak és Areus és a többi szövetségesek szövetségének, és a szövetségi tanácsból követeket küldtek a

néphez. Ezek megérkezvén kinyilvánítják a lakedaimóniak és Areus és a többi szövetségesek együttműködési

készségét, | 30. és közzéteszik a határozatot a szövetségről, amit magukkal hoznak. A hellének tehát közösen

megegyeztek, hogy a városokkal szemben most is jogsértően és szerződésszegően viselkedők ellen egymással és

Ptolemaios királlyal karöltve elkötelezetten és harcra készen állnak, és később is egyetértésben | 35. védelmezik

a városokat. vvvv Jó szerencse. A nép így határozott. Jöjjön létre az athéniak és a lakedaimóniak és a

lakedaimóniak királyai és az élisiek és az achaiok és a tegeaiak és a mantineaiak és phialiabeliek és a

kaphyaibeliek és a krétaiak, | 40. és ahányan csak vannak a lakedaimóniak és Areus szövetségében és a többi

szövetségesek között örök időkre szóló barátság és szövetség, amivel a követek érkeznek. A prytaneia írnoka

írja fel ezt egy bronzstélére, és azt állítsák fel az Akropolison, Athéné Polias temploma mellett. A (város)

vezetése | 45. tegyen esküt a szövetségre a jelen lévő követek előtt az ősi szokás szerint. v A nép válasszon

kézfeltartással követeket, és küldje el őket, hogy a többi hellénnek esküjét vegyék, vvv és egyúttal az összes

athéni közül válasszon két | 50. megbízottat is, akik az együttműködés megszervezéséről tárgyalnak majd

Areusszal és a szövetségesek által küldött megbízottakkal. A kincstár költségén osszanak ki a

megválasztottaknak út- ravalót annyi időre, amennyit a távollétre a nép megszavaz. Hozzanak dicsérő

határozatot a | 55. lakedaimóni ephorosok és Areus és a szövetségesek számára, és a törvény értelmében

koszorúzzák meg őket aranykoszorúval. Hozzanak dicsérő határozatot a követek, a lakedaimóni Theom[...] és az

élisi Argeios, Kleinias fia számára, és a törvény értelmében koszorúzzák meg őket aranykoszorúval a többi | 60.

szövetséges és az athéni nép iránt tanúsított együttműködési készségükért és jóindulatukért, és mindketten

kapjanak a tanácstól és a néptől egyéb javakat is, ha arra méltónak találják őket, a következő napra pedig hívják

meg őket vendégül a prytaneionba. Ezt a néphatározatot és a szerződést | 65. a prytaneia írnoka írja föl egy

kőstélére, és ezt állítsák fel az Akropolison. A felirat és a stélé felállításának felmerülő költségeit adja ki a

kincstár. Ezek a megbízottak lettek megválasztva: eleusisi Kallippos [.] | 70. Megállapodás és szövetség, amit a

lakedaimóniak és a lakedaimóniak szövetségesei, és az athéniak és az athéniak szövetségesei kötnek örök

időkre. Saját városát illetően mindkét fél őrizze meg szabadságát és önrendelkezési jogát, és ősi törvényein

alapuló államberendezkedése szerint politizáljon. Ha pedig valaki háborús szándékkal lép az athéniak földjére,

vagy törvényeit lábbal tiporja, | 75. vagy háborús szándékkal lép az athéniak szövetségeseinek földjére, a

lakedaimóniak és a la- kedaimóniak szövetségesei minden tőlük telhető erővel segítséget nyújtanak; ha pedig

valaki háborús szándékkal lép a lakedaimóniak földjére, vagy törvényeit lábbal tiporja, vagy háborús szándékkal

lép a lakedaimóniak szövetségeseinek földjére, | 80. az athéniak és az athéniak szövetségesei minden tőlük

telhető erővel segítséget nyújtanak. [.] a lakedaimóniak és szövetségeseik az ahéniaknak és szövetségeseiknek.

104. ATHÉN ÉS SPÁRTA

SZÖVETSÉGE: CHREMÓNIDÉS

NÉPHATÁROZATA


Az athéniak közül a stratégosok, | 85. a hatszázak tanácsa,1 az archónok, a phylarchosok, a taxiarchosok és a

hipparchosok tegyenek esküt a lakedaimóniak és az összes város képviselői előtt: Esküszöm Zeusra, Gére,

Héliosra, Arésra, Athéné Areiára, Poseidónra, Démétérre, hogy a kötött szövetséget megtartom; a híven

esküvőknek minden jót, a hamisan esküvőknek az ellenkezőjét. | 90. Ennek megfelelően tegyenek esküt a

lakedaimóniak közül a királyok, az ephorosok és a vének tanácsa az athéniak képviselői előtt. Ennek

megfelelően tegyenek esküt a többi város vezetői is. Ha a lakedaimóniak és a szövetségeseik és az athéniak

jónak látják, hogy a szövetséghez hozzátegyenek vagy abból töröljenek valamit, | 95. ez, amennyiben mindkét

félnek megfelel, nem számít esküszegésnek. A szerződést írják fel stélékre, és állítsák fel városonként egy

szentélyben, tetszés szerinti helyen.

G. T.

Az athéni Chremónidés, akiről az Athénnak, Spártának és II. Ptolemaiosnak Antigonos Gonatas ellen vívott ún.

chremónidési háborúját (Kr. e. 267-261) elnevezték, a kitioni Zénón sztoikus filozófus (Kr. e. 335-262 k.)

barátja volt (Diogenés Laertios VII 17). A háború történetéhez vö. a tankönyv 2.4.3.1. fejezetét.

1 A hatszázak tanácsa az athéni ötszázas tanács helyébe lépett, amikor az athéniak Kr. e. 307/306- ban az addigi tíz phyléhez a makedón

királyok iránti megbecsülésük jeleként még kettőt csatoltak, az Antigonos Monophthalmosról elnevezett Antigonist és a Démétrios Poliorkétés nevét viselő Démétriast. Minthogy e két phylé is 50-50 főt delegált a buléba, annak létszáma ötszázról hatszázra nőtt.


107. fejezet - 105. C. DUILIUS HŐSTETTEI

Columna rostrata, vagyis hajóorrokkal díszített márványoszlop erősen töredékes felirata. Rómában találták, ma a

Capitoliumi Múzeumban őrzik. A köztársaság kori felirat korai császárkori másolata. CIL I 2, 4. No. 25.

Kr. e. 260

... a segestaiakat ... felszabadította az ostrom alól, valamennyi [karthágói] legió legnagyobb vezérükkel (ti.

Hamilcarral) együtt kilenc [nap múlva], fényes nappal, [mindenki szeme láttára] elmenekült (exfociont =

effugiunt) táborából. Macelát, az [oppidumot] (Duilius) | 5. ostrommal bevette. Ugyanezen magistratura idején

mint consul [nagyszerű] tettet hajtott végre hajóival a tengeren. Elsőként állított fel hajóscsapatokat és flottát,

elsőként szerelte fel és gyakorlatoztatta őket, és e hajóhaddal (cumque eis navebos claseis) valamennyi pun

hajót és a karthágóiak legnagyobb seregeit, amelyek [Hannibál] jelenlétében, | 10. az ő parancsnoksága alatt

álltak, a nyílt tengeren vívott csatában megverte, társaival hatalmába kerítette a (következő) hajókat: egy hét

evezősorost, harminc öt és három evezősorost, és tizenhármat elsüllyesztett. A zsákmányolt arany: 3600. érme.

A zsákmányolt ezüst a zsákmány (elárverezett részével): 100 000. érme. | 15. A teljes zsákmány 2 100 000 . as.

Abban is az első volt, hogy tengeri (győzelem) zsákmányát [adta] a népnek, és elsőként vezetett karthágói

születésű polgárokat [diadalmenetben] ...

N. Gy.

Az eredetileg az első pun háború idején keletkezett, rendkívül archaikus nyelvezetű felirat C. Duilius

karthágóiak felett aratott mylaei (Lipari-szigeteki) döntő jelentőségű győzelméről emlékezik meg. A

zsákmányolt arany összege ezresekben, az ezüsté százezresekben van megadva. A teljes zsákmányt a felirat

asban adja meg, de feltehetőleg nem rézpénzben, hanem ezüstsestertiusban számolt. Vö. Polybios I 23, 2;

Florus: Róma háborúi. I 2, 2: „Duilius és Cornelius consulsága alatt a római nép a tengeren is harcba mert

bocsátkozni a szemben álló féllel. Már a hajóhad gyors felszerelése is az eljövendő győzelem előhírnöke volt.

Mert az erdők kivágásától számított hatvan napon belül százhatvan hajóból álló flotta horgonyzott készenlétben,

s úgy látszott: nem a mesterségbeli tudás formálta a bárkákat, hanem az istenek kegyelméből maguk a fatörzsek

változtak, alakultak át vízi járművekké. De még az ütközet is milyen csodálatosan zajlott le, amikor a

villámgyors sasmadarakra emlékeztető ellenséges naszádoknak nekilódultak a mi nehézkes és lassú hajóink! Mit

sem használt a punoknak tengerészeti tudományuk: hiába fordították más irányba az evezőket, és hiába akarták

kikerülni színlelt meneküléssel bárkáink acélorrát. A mieink ugyanis kivetették rájuk azokat a vascsáklyákat és

azokat a rendkívül erős harci szerkezeteket, amelyeket a csata előtt az ellenség sokszor kinevetett, s így az

ellenfelet valósággal szárazföldi háborúra kényszerítették. Róma győzelmet aratott, és azután tartotta meg első

tengeri diadalmenetét, miután a Lipari-szigeteknél a karthágói flotta egy része elsüllyedt, a másik pedig

megfutamodott.” (H. L.) A felirat a rendkívül ritka, kora köztársaság kori dokumentumok egyikének másolata.

A töredékek kiegészítésekor a kiadók elsősorban Polybios művére támaszkodtak.


108. fejezet - 106. HANNIBÁL

Cornelius Nepos: Híres férfiak. Hannibál.

Kr. e. 247/246-183

1. A karthágói Hannibál, Hamilcar fia – ha igaz, amiben senki nem kételkedik, hogy a római nép vitézségben az

összes nemzetet felülmúlta – katonai hozzáértésben tagadhatatlanul annyira fölötte állt minden más

hadvezérnek, mint amennyire a római nép bátorság dolgában mindegyik nemzetet maga mögé utasította.

Mert valahányszor megütközött népünkkel Itáliában, mindannyiszor ő hagyta el győztesen a csatamezőt. Úgy

látszik, hogy térdre is kényszeríthette volna a rómaiakat, ha otthon saját polgártársainak gyűlölete meg nem

gyöngítette volna helyzetét. Sokak gáncsoskodása azonban végül is vereséget mért egyetlen ember

vitézségére.

2. . – Atyám, Hamilcar – mondta –, amikor én még csak kilencéves apró gyermek voltam, áldozatot mutatott be

a legjobb és leghatalmasabb Iupiternek, közvetlenül azelőtt, hogy hadvezérként elindult Karthágóból

Hispaniába. A szent szertartás közben megkérdezte tőlem, nem mennék-e el vele együtt a táborba. Én szíves

örömest elfogadtam a hívását, sőt még kértem is, hogy ne habozzon magával vinni. Atyám így válaszolt:

„Megteszem, ha szavadat adod rá, hogy megteszed, amit tőled követelek.” Erre odavezetett az oltárhoz,

amelynél az áldozat bemutatását elrendelte, a többieket eltávolította, engem pedig felszólított, hogy kezemet

az oltárra téve esküdjem meg rá, hogy sohasem fogok a rómaiakkal barátságra lépni. Én ezt az apámnak tett

fogadalmamat mind a mai napig megtartottam, és senkinek sem szabad kételkednie benne, hogy életem

hátralévő részében hasonló lélekkel fogok cselekedni.

3. Mint mondtuk, ilyen fiatalon elutazott hát apjával Hispaniába, s apja halála után ő lett az egész lovasság

parancsnoka – fővezérnek Hasdrubalt tették meg. Amikor Hasdru- balt is meggyilkolták, a hadsereg reá

ruházta a fővezérséget. Ennek hírét megvitték Karthágóba, és a döntést hivatalosan is jóváhagyták. Így

Hannibál nem egészen huszonöt esztendős fejjel lett fővezér, s a következő három évben Hispania

valamennyi népét leigázta; megostromolta a Rómával szövetséges várost, Saguntumot, és három óriási

hadsereget szervezett. Közülük az egyiket Afrikába küldte, a másikat testvére, Hasdrubal vezetésével

Hispaniában hagyta hátra, a harmadikat pedig magával vitte Italiába. Átkelt a Pyrenaeus meredélyén, s

amerre csak útja vezetett, minden bennszülöttel összecsapott, és csupa legyőzötteket hagyott maga mögött.

Eljutva az Italiát Galliától elválasztó Alpokhoz, amelyen őelőtte még senki sem kelt át hadsereggel, kivéve a

görög Herculest, amiért azt a hegyet mind a mai napig görög bércnek nevezik, az Alpok lakói megkísérelték

megakadályozni átkelését, ő azonban mind egy szálig levágta őket, megtisztította a terepet, utakat épített ki, s

így elérte, hogy egy felszerelt elefánt is végig tudott haladni azon a csapáson, amelyen korábban egy

fegyvertelen ember is alig tudott csúszva keresztüljutni. Errefelé vezette át csapatait Hannibál, és

megérkezett Italiába.

4. . Hannibál innen Apuliába tört be. Ezen a helyen két consul, C. Terentius és L. Aemilius szállt vele szembe.

Mindegyikük hadseregét egyetlen ütközetben megszalasztot- ta, megölte Paulus consult és ráadásul több

olyan személyt is, aki korábban viselte ugyanezt a tisztséget, köztük Cn. Servilius Geminust, aki az előző

évben töltötte be a consulságot.

5. Az ütközetet szerencsésen megvívta, majd megindult Róma felé, és senki sem állta útját. A város közelében

fekvő hegyekben ütötte fel táborát. Néhány napig itt állomásozott seregével, aztán visszafordult Capua

irányába, és ekkor Róma dictatora, Q. Fabius Maxi- mus elébe vágott a falernusi földeken. Bár Hannibált itt

egy szorosban sikerült bekeríteni, ő éjnek idején mégis kiszökött onnan, úgyhogy katonáinak a haja szála se

görbült, sőt Fa- biust, ezt a rendkívül elmés hadvezért még rá is tudta szedni. Mert amikor rájuk borult az

éjszaka, igavonó marhák szarvához kötözött rőzsét gyújtatott meg, és ezt a hatalmas csordát széthajtatta. Ez a

hirtelen feltáruló látvány akkora félelmet keltett a római hadseregben, hogy senki nem merészkedett a sáncon

túlra. Hosszadalmas volna előszámlálni minden ütközetet. Ezért elég egy dolgot megemlíteni, amelyből

könnyen megérthető, hogy milyen nagy hadvezér is volt Hannibál: amíg Italiában tartózkodott, senki sem

győzte le csatában, s a cannaei ütközet után senki sem mert vele szemben nyílt mezőn tábort ütni.

6. A diadalmas hadvezért ezután visszaszólították Afrikába hazája védelmére, s annak a Scipiónak P. Scipio

nevű fia ellen viselt háborút, akit először a Rhodanusnál, majd a Pónál, harmadjára pedig a Trebiánál

futamított meg. Mivel azonban ekkorra hazájának már minden erejét elvesztette, Hannibál megpróbált

ideiglenes fegyverszünetet kieszközölni az új római parancsnoknál, hogy később annál keményebben

szállhasson csatába. A tárgyalás meg is történt, de a megállapodás nem született meg. Ezután néhány nappal

106. HANNIBÁL


megütköztek Zamánál, Hannibál vereséget szenvedett, és (szinte még elmondani is hihetetlen) két nap és két

éjszaka leforgása alatt el tudott jutni Hadrumetumba, amely Za- mától mintegy háromszázezer kettős lépés

távolságra van. Hannibál hajóra szállt, és Antiochushoz menekült Syriába. Mikor fény derült a dologra, a

punok két hajót küldtek elfogatására, hátha utol tudnák érni; vagyonát pedig elkobozták, házát földig

lerombolták, és őt magát száműzöttnek nyilvánították.

1. Miközben ez történt Asiában, véletlenül úgy esett, hogy Prusias követei Rómában egy consulviselt férfiúnál,

T. Quinctius Flamininusnál lakomáztak, amikor szó esett Hannibálról, az egyik küldött elszólta magát, hogy

a hadvezér épp Prusias országában tartózkodik. Másnap aztán Flamininus előadta a senatusban, hogy mit

hallott. A tanácsatyák, akik úgy vélték, hogy amíg Hannibál él, rájuk szüntelenül veszély leselkedik,

követeket küldtek Bithyniába, köztük Flamininust, hogy megkérjék a királyt: ne tartsa udvarában legádázabb

ellenségüket, hanem szolgáltassa ki nekik. Prusias nem mert nemet mondani, de vonakodott is a követelés

teljesítésétől, hiszen azzal megsértette volna a vendégbaráti jogot. Fogják el tehát maguk a követek – ha

tudják – a keresett személyt; tartózkodási helyét könnyen föllelhetik. Hannibál ugyanis egy zugban húzta

meg magát, egy erődben, amelyet a királytól kapott ajándékba, s ezt úgy alakította ki, hogy az épület minden

részén legyen kijárat, mert félt tőle, hogy egyszer bekövetkezik az, ami aztán valóban bekövetkezett. Amikor

a római követek megérkeztek, és kíséretükkel körülvették a házat, az ajtónálló szolga kitekintve jelentette

Hannibálnak, hogy a szokásosnál több fegyveres mutatkozik odakint. Az megparancsolta a legénynek, hogy

járja körbe valamennyi kaput, és tüstént közölje vele, hogy minden oldalról egyformán körülkerítették-e a

házat.

A szolga gyorsan beszámolt a helyzetről, és jelentette, hogy minden kijárat el van zárva, a karthágói megértette,

hogy ez nem véletlenül történt, hanem őt keresik, és nem hagyják tovább életben. De hogy ne más kénye-kedve

szerint kelljen megválnia életétől, emlékezve hajdani vitéz tetteire, bevette a mérget, amelyet mindig magánál

hordott.

1. Így pihent el hetvenedik évében ez a rendkívül bátor férfiú, aki oly sok különféle feladatot véghezvitt.

H.L.

Cornelius Nepos, lovagrendi származású történetíró Kr. e. 100 körül született, és Kr. e. 27 után halt meg.

Ciceróhoz és Varróhoz hasonlóan Titus Pomponius Atticus baráti köréhez tartozott, Catullus pedig neki

ajánlotta egyik verseskötetét. Híres férfiak (De viris illustribus) című művéből csak az idegen hadvezérek,

valamint id. Cato és Atticus életrajza maradt fenn, a római hadvezérekről írott fejezetek elvesztek. Életrajzaiban

olykor csak rövid kronológiai összefoglalást ad hőseinek életéből, legtöbbször azonban színes történeteket és

toposzokat sző elbeszélésébe a híres férfiak erényeinek és hibáinak megvilágítására, ilyen például a gyerek

Hannibál esküje.


109. fejezet - 107. A LEX CLAUDIA

Livius XXI 63.

Kr. e. 218

Az atyák ugyanis meggyűlölték (Flaminiust) azért az új törvényért, amelyet Q. Claudius néptribunus vitt

keresztül a senatus akarata ellenére, csupán egyetlen atya, C. Flaminius támogatásával. Ez a törvény kimondta,

hogy egyetlen senatornak vagy senator fiának sem lehet háromszáz amphoránál nagyobb űrtartalmú hajója. Mert

úgy vélték, hogy ekkora hajó elegendő a gabonának a földekről való beszállítására, s hogy az atyákhoz méltatlan

bármiféle üzérkedés. Ez a javaslat, amelyet hatalmas küzdelem árán vittek keresztül, gyűlöletessé tette a

törvényt indítványozó Flaminiust az atyák, és kedveltté a nép körében, s másodszor is megszerezte számára a

consulságot.

M. Gy.


110. fejezet - 108. FABIUS MAXIMUS CUNCTATOR TAKTIKÁJA

Livius XXII 11-23.

Kr. e. 217

1. 4. Elrendelte, hogy a meg nem erősített városok és helységek lakói vonuljanak biztosabb helyekre; azokról a

vidékekről, melyeken Hannibál át fog vonulni, mindenki költözzék el, de előbb gyújtsák fel a házakat, és

semmisítsék meg a termést, hogy az ellenség semmi élelmet ne találhasson. Ő maga a Via Flaminián elindult

(Cn. Servilius) consuli seregéhez. 12. A dictator átvette Fulvius Flaccus legatustól a consul seregét, s a

besorozott katonák gyülekezésére kitűzött napon Sabinumon keresztül Tiburba érkezett. Innen Praeneste felé

haladva, keresztutakon kiért a Via Latinára, majd gondosan felderített utakon az ellenség felé nyomult, azzal

a szilárd elhatározással, hogy bárhol is jár, csak végszükségben bízza magát a szerencsére.

Fabius azonban a magaslatokon nyomult csekély távolságban az ellenség után úgy, hogy ne tévessze szem elől,

de ütközetbe se keveredjék vele. Katonáit, ha az ellátás nem kívánta másként, bent tartotta a táborban. S

takarmányért vagy fáért se kicsiny, szétszórt csoportokban mentek. Katonáinknak lovasokból és

könnyűfegyverzetűekből álló, jól felszerelt és minden váratlan rajtaütésre kellőképpen felkészült őrség nyújtott

teljesen biztos védelmet, és veszélyeztette a szétszéledt, zsákmányoló ellenséget. A vezér nem tette kockára

egyetlen nagy csatában serege sorsát, viszont a biztos helyzetekben, a jó visszavonulás lehetőségében vállalt

jelentéktelenebb összecsapások apróbb sikerei megnövelték az első vereségek miatt elcsüggedt katonái bizalmát

saját vitézségükben és hadiszerencséjükben.

1. Mikor azonban Hannibál a Volturnus folyó mellé helyezte át táborát, s Italia legszebb vidéke (Campania) a

lángok martaléka lett, mindenütt az égő házak füstje látszott, Fabius pedig közben seregével a Massicus

hegygerincén vonulgatott, katonái között ismét majdnem felkelésre került sor. Néhány nap pihenőt tartottak

ugyanis, mert a sereg a szokottnál gyorsabban menetelt, abban a meggyőződésben, hogy Campaniát sietnek

megvédeni a pusztulástól.

2. Fabius, aki éppolyan gonddal figyelte saját seregét, mint az ellenséget, először velük szemben bizonyította

be, hogy hajthatatlan. S noha jól tudta, hogy a halogatást (cunctatio) nemcsak a táborban, de Rómában is

rossz szemmel nézik, kitartott feltett szándéka mellett, s ugyanígy viselkedett a nyár hátralévő részében is,

úgyhogy Hannibál feladta az annyiszor óhajtott ütközet reményét, s téli szállás után kezdett kutatni. Mert a

gyümölcsösökkel és szőlőskertekkel s inkább kellemes, mint hasznos terményeket nyújtó növényekkel

betelepített vidék pillanatnyilag biztosította ugyan ellátását, de hosszabb időre nem. Felderítői útján Fabius

értesült minderről, s mivel jól tudta, hogy Hannibál azon a szoroson át készül távozni, amelyen a falernusi

területre benyomult, közepes nagyságú csapatokkal megszállta a Callicula nevű hegyet s a Volturnus két

partján fekvő várost, Casilinumot, amely Campaniát és a falernusi vidéket elválasztja. Ő maga ugyanazokon

a magaslatokon vezette vissza seregét, s négyszáz szövetséges lovassal felderítő útra küldte L. Hostilius

Mancinust.

1. . Italiában Fabius okos halogató taktikájával elérte, hogy a rómaiak vereségük után rövid időre lélegzethez

juthattak. Ez a tény nem csekély gondot okozott Hannibálnak, mert látta, hogy a rómaiak végre olyan embert

állítottak seregük élére, aki a háborút nem a szerencsére bízza, hanem józan megfontolás alapján vezeti.

Fabiust viszont a Városban és a hadseregben egyaránt lenézték ezért, különösen azóta, hogy távollétében a

lovassági főparancsnok elhamarkodottan inkább örvendetesnek, mint szerencsésnek mondható eredménnyel

csatát vívott.

M. Gy.


111. fejezet - 109. A CANNAEI CSATA

Livius XXII 44-51.

Kr. e. 216

44. A consulok az utak megfelelő felderítése után Hannibál nyomába szegődtek, s mikor elértek Cannaehoz, s

megpillantották az ellenséget, két megerősített tábort emeltek, nagyjából olyan távolságra egymástól, mint

Gereoniumnál, s akárcsak előzőleg, megosztoztak a csapatokon is. Az Aufidus mindkét római tábor mellett

elfolyt, s a vízhordók, ki-ki a neki megfelelő helyen, le tudtak járni a folyóhoz, bár ki voltak téve az ellenség

zaklatásának. Mégis, az Aufidus partján felvert kisebbik római táborba könnyebben lehetett vizet hordani, mert

a túlsó partra egyáltalán nem állított őrséget Hannibál, aki abban reménykedett, hogy a consulok olyan terepen

ütköznek meg vele, amely kiváltképpen alkalmas a lovascsatára – amely harcnemben legyőzhetetlen volt –,

ezért hadirendbe állítva seregét, a numida lovasok rajtaütéseivel ingerelte az ellenséget. Erre a római tábort

ismét felkavarta a katonák lázadozása és a consulok egyenetlenkedése, miközben Paulus Varro szemére hányta,

hogy olyan meggondolatlan, mint Sempronius vagy Flaminius, Varro pedig Paulusnak Fabiust, a félénk és

cselvetésektől irtózó vezérek oly csábító példaképét emlegette, tanúul híva istent s embert: nem ő a hibás, hogy

Hannibál a használat jogán már szinte birtokának tekinti Italiát, hisz őt tiszttársa megbénítja a cselekvésben, s a

felbőszült és háborúra sóvárgó katonák kezéből kicsavarják a fegyvert. Erre Paulus azt válaszolta, hogy őt

semmi felelősség nem fogja terhelni, ha elhamarkodott és meggondolatlan csatában feláldozzák a legiókat, noha

a sorsukat mindenképpen vállalni fogja; s szeretné látni, hogy akiknek a nyelve most ennyire elszánt és

vakmerő, a csatában is ilyen erővel küzdenek-e majd.

1. Varro, mikor másnap átvette a főparancsnokságot, kitűzte a jelet a csatára, csapatait hadirendben átvezette a

folyón, meg sem kérdezte tiszttársát, aki követte őt, mert azt megtehette ugyan, hogy ne helyeselje, de azt

nem, hogy ne támogassa a tervet. Átkelve a folyón, magukkal vitték a kisebb táborban tartózkodó csapatokat

is, és úgy sorakoztatták fel csatarendjüket, hogy a folyóhoz közelebb álló jobbszárnyra állították a római

lovasságot, melléje a gyalogosokat, a balszárny szélére a szövetségesek lovasait, beljebb gyalogosaikat,

középre pedig az egyesített római legiókat, s a parittyások s a többi könnyűfegyverzetű csapat volt az

elősorokban. A consulok a szárnyakon helyezkedtek el, Terentius a bal-, Aemilius a jobbszárnyon; a csatasor

közepének vezénylését Geminus Serviliusra bízták.

2. Hannibál, előreküldve a balearokat és a többi könnyűfegyverzetű csapatát, kora hajnalban átkelt a folyón, s

amilyen sorrendben átvezette, úgy állította őket csatarendbe is. A gallus és hispán lovasságot közvetlenül a

folyópart mellett, a római lovassággal szemben helyezte el, a jobbszárnyra a numida lovasokat rendelte,

középre a gyalogságot állította, úgyhogy az africaiak a két szárnyon sorakozzanak fel, s a gallusok és

hispánok pedig közéjük zárva, középen helyezkedjenek el. A csatasorban álló gyalogság teljes létszáma

negyvenezer, a lovasoké tízezer volt. A balszárnyat Hasdrubal, a jobbszárnyat Maharbal vezette; Hannibál –

öccsével, Magóval – a hadsor közepét irányította.

3. Miután elhangzott a csatakiáltás, a segédcsapatok rohamával és a könnyűfegyver- zetűek összecsapásával

megkezdődött az ütközet. Majd a gallus és hispán lovasságból álló balszárny ütközött meg a római

jobbszárnnyal, de egyáltalán nem a lovascsatákban szokásos módon. Az arcvonalaknak ugyanis szemtől

szemben, egymásnak rohanva kellett küzdeniük, nem volt módjuk az elkanyarodásra, mert egyik oldalról a

folyó, a másikról a gyalogosok hadsora fogta őket közre. Így mindkét fél egyenes irányban tört előre, s mikor

lovaik megtorpantak, s egy tömegben zsúfolódtak össze, a lovasok összekapaszkodva igyekeztek egymást

lerántani a lóról. A csata már nagyrészt gyalogos ütközetté alakult át, de inkább elkeseredve harcoltak, nem

kitartóan, s a visszaszorított római lovasok menekülni kezdtek.

A lovascsata végeztével megkezdődött a gyalogság küzdelme. Kezdetben, amíg soraik összetömörültek, a

gallusok és a hispánok egyenlő erővel és lelkesedéssel szálltak szembe a rómaiakkal, végül azonban ezek

bekanyarodó, tömör arcvonalukkal, szívós, megmegújuló rohamok után visszanyomták az ellenséges csatasor

többi részéből előrenyúló, túlságosan keskeny, s éppen ezért kevéssé ellenállóképes éket. Ezután üldözni

kezdték a visszaszorított, rendetlenül visszavonuló csapatokat, majd a rémülten, hanyatt-homlok menekülő

tömegen át egyetlen rohammal behatoltak a csatasor közepéig, s így jutottak el végül ellenállás nélkül a

tartalékhoz, a jobb- és balszárnyon elhelyezett africai csapatokhoz, amelyek hátravonva álltak úgy, hogy a

csatasor gallusokból és hispánokból álló középső része eléggé előreugrott. Mikor a rómaiak visszanyomták ezt

az éket, az arcvonal először kiegyenesedett, majd hátrálás közben középen be is öblösödött, az africaiak pedig

már kihúzódtak kétfelé a szárnyakra, amelyek bekerítették a középre gyanútlanul berohanó rómaiakat, majd,

még jobban megnyúlva, hátulról is átkarolták őket. Ekkor a rómaiak, miután hiába harcoltak végig egy

109. A CANNAEI CSATA


ütközetet, otthagyva a gallusokat és hispáno- kat, akiket már hátulról kezdtek kaszabolni, az africaiak ellen

újabb csatát kezdtek, amely nemcsak azért volt egyenlőtlen, mert az ellenség által körülfogva vívták, hanem

azért is, mert fáradtan kellett küzdeniük az erejük teljében levő friss csapatok ellen.

1. Közben megkezdődött a harc a római balszárnyon is, ahol a szövetséges lovasok a numidákkal álltak

szemben; eleinte vontatottan, mert egy pun hadicsel vezette be. A nu- midák közül mintegy ötszázan, akik

nemcsak szokott fegyverüket, a dárdát viselték, hanem vértjük alá még kardot is rejtettek, azt színlelve, hogy

átszöknek, a csatasorból kiválva, s pajzsukat hátukra taszítva átnyargaltak az ellenséghez, s itt lovukról

leugorva, pajzsukat és hajítófegyverüket a katonák lába elé dobták. A gyalogság beengedte sorai közé a

csapatot, s elvezetve őket a leghátsó sorba, rájuk parancsoltak, hogy maradjanak ott. Azok nem is mozdultak,

miközben körülöttük tombolt a csata, de mikor a rómaiak tekintete s teljes figyelme az ütközetre irányult, ők

a levágott holttestek halmai között szanaszét heverő pajzsaikat felkapkodva, hátulról megrohanták a római

csatasort, s a katonák hátába szúrva és térdhajlatukba belevagdalva nagy veszteséget, s még ennél is jóval

nagyobb rémületet és zűrzavart okoztak.

2. A csatatér másik pontján Paulus, noha már a harc kezdetén súlyosan megsebesült egy parittyakőtől, sorra

indította a rohamokat Hannibál összetömörült hadsorai ellen. Több helyen is megszilárdította a hadihelyzetet;

a római lovasok fedezték, akik, minthogy a consulnak már arra sem volt ereje, hogy lovát kormányozza,

végül leszálltak a lóról. Hannibál, mikor valaki hírül vitte neki, hogy a római lovasok a consul parancsára

gyalogosan harcolnak tovább, állítólag kijelentette:

• Azt hiszem, jobb lenne, ha mindjárt megkötözve adná át őket nekem!

A lovasok gyalogos harca olyasféle küzdelem volt, amelyben kétségtelen az ellenség győzelme, de a

legyőzöttek inkább hajlandók ott helyben meghalni, semhogy megfussanak, a győztesek pedig nekidühödve

öldösik azokat, akiket nem tudtak meghátrálásra bírni, mivel késleltetik győzelmüket. Végül mégis

megfutamították azt a küzdelemtől és a sebektől kimerült néhány rómait, aki még életben maradt. Ezek

mindnyájan szétszóródtak, s aki még képes volt rá, igyekezett megkeresni lovát, hogy megmenekülhessen.

A becslések szerint negyvenötezer-ötszáz gyalogos, kétezer-hétszáz lovas, körülbelül ugyanennyi polgár és

szövetséges veszett oda.

1. Így zajlott le az Allia melletti vereséghez hasonlóan baljós emlékű cannaei csata, amely – hála az ellenség

tétovázásának – ha következményeit tekintve nem is volt olyan végzetes, de azért súlyosabb és iszonyúbb

csapást is jelentett, mert seregünk odaveszett.

2. Hannibált a többiek, körülállva, szerencsekívánatokkal halmozták el a győzelemért, s azt tanácsolták, hogy e

nagy háború befejezése után a nap többi részében és a rá következő éjszaka adjon pihenőt magának és

kimerült katonáinak. Csupán Maharbal, a lovasság parancsnoka vélekedett úgy, hogy egyetlen percet sem

szabad elvesztegetniük.

• Hogy megtudd – mondta –, mit nyertél ebben a csatában, öt nap múlva győztesen a Capitoliumon kell

ebédelned! Kövess engem, én majd előremegyek a lovassággal, hadd higgye az ellenség, mielőtt még

odaérkeztél volna, hogy Rómában vagy!

Hannibál azonban túl derűlátónak és nagyszerűnek vélte a tervet ahhoz, hogy azonnal elfogadja. Ezért azt felelte

Maharbalnak, hogy szándéka dicséretet érdemel, de ilyen elhatározás mérlegeléséhez időre van szükség.

• Valóban úgy van – szólt erre Maharbal –, hogy az istenek nem adnak meg mindent egy embernek. Győzni,

azt tudsz, Hannibál, de a győzelmet kihasználni nem tudod!

S általános vélemény, hogy ez az egy nap késlekedés mentette meg Rómát és a birodalmat.

M. Gy.


112. fejezet - 110. V. PHILIPPOS ÉS HANNIBÁL SZÖVETSÉGE

Polybios VII 9.

Kr. e. 215

„Ez az az esküvel szentelt szövetség, amelyet egyfelől Hannibál hadvezér, Magón, Myr- kanos, Barmokaros, a

jelen levő karthágói vének, s a vele együtt harcoló karthágóiak, másfelől pedig az athéni Xenophanés,

Kleomachos fia, Philipposnak, Démétrios fiának követe a makedónok s azok szövetségesei nevében kötött,

Zeusnak, Hérának és Apollónnak; a karthágóiak isteneinek, Héraklésnak és Iolaosnak, Arésnak, Tritónnak és

Po- seidónnak s a velük együtt harcoló isteneknek: Héliosnak, Selénének, Gének, a folyamok, rétek és folyók

szellemeinek és mindazoknak az isteneknek színe előtt köttetett, akik egyfelől Karthágónak, másfelől

Makedóniának és Hellas többi részének urai. A hadak isteneinek jelenlétében kötöttük a szerződést: ők

őrködjenek a most létesített, esküvel szentelt szerződés fölött!”

Így szólt Hannibál hadvezér, a körülötte levő karthágói vének és mind a vele harcoló karthágóiak: „A ti

akaratotokból és a mi akaratunkból köttessék a barátságnak és jó egyetértésnek ez a szövetsége, hogy barátok,

szövetségesek és testvérek legyünk. Ennek értelmében Philippos király, a makedónok s a velük szövetséges

hellének segítsék meg Karthágó urait, Hannibál hadvezért, társait, Karthágónak egyazon törvény alá tartozó

alattvalóit; Utica lakóit s mindazokat a városokat és népeket, melyek Karthágónak engedelmeskednek,

harcosaikat és szövetségeseiket; mindazokat a városokat és népeket, amelyekkel barátságban vagyunk Italiában,

a kelta és ligur törzsek területén, s akikkel ezen a területen kötünk majd barátsági és fegyvertársi szövetséget. És

nyerjen segítséget és védelmet Philippos király, a makedónok és hellén szövetségesei a velük együtt harcoló

karthágóiak és uticaiak részéről és mindazon városok és népek részéről, amelyek Italiában, a kelta és ligur

törzsek területén vannak, vagy akik Italiának e területein a jövőben fognak velük szövetséget kötni. Nem

szövünk terveket egymás ellen, és nem élünk egymással szemben ármánnyal. Ellenkezőleg, csel és hátsó

gondolat nélkül, tiszta szándékkal és jóindulattal közös ellenségei leszünk Karthágó minden ellenségének –

kivéve azon királyokat, városokat és kikötőket, amelyekkel jelenleg fennálló, esküvel szentelt barátsági

szerződésünk van. Másfelől mi is ellenségei leszünk Philippos király minden ellenségének – kivéve ama

királyokat, városokat és népeket, amelyekkel nekünk esküvel szentelt barátsági szerződésünk van. Ti együtt

lesztek velünk a rómaiak ellen vívott háborúnkban mindaddig, amíg az istenek nekünk és nektek a kedvező

végkimenetelt meg nem adják. Segítséget nyújtotok nekünk a mindenkori szükséghez és közös

megegyezésünkhöz képest. Ha az istenek megsegítenek titeket és bennünket a rómaiak és szövetségeseik ellen

vívott háborúnkban, s a rómaiak békét és barátságot akarnak kötni, a békét azzal a feltétellel kötjük, hogy

veletek is hasonló béke és barátság legyen, hogy a rómaiak a jövőben se indíthassanak ellenetek háborút, és le

kell mondaniuk a Kerkyra, Apollónia, Epidamnos, Pharos,1 Dimallé, a parthinosok és Atintania feletti

uralomról. Vissza kell adniuk a pharosi Démétriosnak mindazokat az alattvalóit, akik jelenleg a rómaiak

közösségéhez tartoznak. Ha a rómaiak a jövőben ellenetek vagy ellenünk háborút indítanának, e háborúban a

szükséghez képest kölcsönös segítséget nyújtunk egymásnak. Ugyanez vonatkozik bármilyen más ellenségre is

– kivéve azokat a városokat, királyokat és népeket, amelyekkel nekünk esküvel szentelt barátsági szerződésünk

van. Ha ehhez a szerződéshez hozzátenni vagy belőle elvenni óhajtanánk, erre csak mindkét fél egyetértésével

kerülhet sor.”

H. I.

1Pharos sziget az Adriai-tengeren, ahol a parosziak Kr. e. 385-ben gyarmatvárost alapítottak, ma Hvar. A pharosi Démétrios uralma alatt álló szigetet a rómaiak Kr. e. 219-ben foglalták el.


113. fejezet - 111. RÓMA ÉS AZ AITÓLIAI SZÖVETSÉG SZERZŐDÉSE

Thyrreionban talált, töredékes felirat, amit az ottani múzeumban őriznek. SEG 13, 382; IG IX 12 2, 241.

Kr. e. 212

. (9 betű) . Mindezek ellenében az aitóliaiak vezetői (archontes) azonnal folytassanak hadműveleteket úgy,

amint azok folytatását (a római nép?) óhajtja. Ha pedig egyes városait ezeknek a népeknek a rómaiak erővel

beveszik, a római nép felől (heneken) az aitóliai népnek legyen szabad birtokolnia ezeket a városokat és

helységeket (chóras). Amit azonban a városokon és helységeken kívül a rómaiak elfoglalnak, a rómaiak bírják.

Ha pedig egyeseket ezek közül a városok közül a rómaiak és az aitóliaiak közösen foglalnak el, ezeket a

városokat és helységeket a római nép felől az aitóliaiaknak legyen szabad birtokolniuk. Amit azonban a városon

kívül foglalnak el közösen, mindkét félé legyen. Ha pedig egyesek ezek közül a városok közül

(kényszerűségből) a rómaiakhoz vagy az aitóliaiakhoz állnak át (pothistan- tai) vagy csatlakoznak, akkor ezeket

az embereket és városokat és helységeket a római nép felől az aitóliaiaknak legyen szabad a maguk állami

közösségébe (politeuma) bekebelezniük (potilambanein), de autonómiájukat őrizzék meg. Ezeket a rómaiak . a

békét .

B. I.

Az 1949-ben talált és G. Klaffenbach által 1954-ben publikált felirat által rögzített megállapodásról Livius is

beszámol (XXVI 24). A történetíró rövidít, értelmez, de lényegileg pontosan foglalja össze a szerződés

szövegét.


114. fejezet - 112. EGY SPÁRTAI TYRANNOS: NABIS

Polybios XIII 6-8.

Kr. e. 207-192

Nabis spártai zsarnok már harmadik éve volt hatalmon, de óvakodott bármiféle jelentős vagy kockázatos

külpolitikai lépéstől; frissen élt még ugyanis Machanidas vereségének emléke, melyet az achaioktól szenvedett

el, és Nabis figyelmét egy tartós és kegyetlen önkényuralmi rendszer megalapozása és kiépítése kötötte le. Mind

egy szálig kiirtotta Spártában a királyi nemzetségek még élő tagjait, a vagyonukkal vagy előkelő

származásukkal kiemelkedő polgárokat pedig száműzte, vagyonukat és feleségüket megkapták tőle maradék

alattvalóinak legjelesebbjei, mármint a zsoldosai: csupa gyilkos pribék, betörő és útonálló. Egyáltalán, főképp ez

a fajzat sereglett köréje az egész világból, olyan emberek, akik istentelenségük és törvényszegéseik miatt nem

tehették lábukat hazájuk földjére. Nabis ezek vezérének és királyának nyilvánította magát; ők lettek rendőrei és

testőrei – látni lehetett, hogy szörnyű híre és hatalma tartós lesz.

A zsarnok nem is elégedett meg az említett intézkedésekkel, azzal, hogy a polgárokat száműzte: az elűzöttek

sehol sem leltek biztonságos oltalmat vagy menedéket. Volt, akit a száműzetésbe való útján öletett meg

utánaküldött embereivel, másokat meg az onnan való visszatérés közben gyilkoltatott le. Végül a városokban is,

ahol valamelyik száműzött lakott, gyanú fölött álló személyek közvetítésével kibérelte az egyik szomszédos

házat, és krétai íjászokat szállásolt be oda. Ezek a falba vágott réseken át meg az ablakokon keresztül leadott

lövésekkel akkor ölték meg a száműzöttet, amikor saját otthonában éppen állt vagy feküdt. Így a szerencsétlen

spártaiak nem érezhették magukat biztonságban egyetlen helyen, egyetlen pillanatban sem.

Igen sok spártait tett el láb alól a zsarnok ezen a módon, de volt erre a célra egy gépezete is, ha ugyan

használhatjuk ebben az összefüggésben ezt az ártatlan szót. Ez egy drága ruhákba öltöztetett női figura volt,

amelynek külsejét nagy műgonddal úgy készítették el, hogy Nabis feleségére hasonlítson. Valahányszor a

zsarnok hívatta valamelyik polgárt, hogy pénzt zsaroljon ki tőle, először hosszan és barátságosan beszélt hozzá:

utalt a vidéket és a várost fenyegető achai veszélyre, elmondta, mekkora haderőt kell fenntartania azért, hogy

ők, a polgárok biztonságban élhessenek, sőt még az istenek tiszteletére és a város közszükségleteire fordított

kiadásokat is fölsorolta. Ha a vendég erre engedett, a zsarnoknak ennyi elég is volt céljának eléréséhez. Ha

viszont ellenszegült neki, és elutasította a kívánságát, a következőket mondta neki: „Én bizonyára képtelen

vagyok arra, hogy téged meggyőzzelek, de azt hiszem, majd jobb belátásra késztet Apéga!” (Ez volt a neve

Nabis feleségének.) Amikor ezt mondta, megjelent az előbb említett képmás. A vendég üdvözölte, és föl akarta

segíteni az asszonyt a székéről, az erre karjaival átfogta és lassacskán magához szorította. A női alak keze és

karja a ruha alatt teli volt vastűkkel, s ugyanúgy a mellkasa is. Amikor Nabis kezével megnyomta a képmás

hátát, és a szerkezettel apránként még jobban odanyomta és hozzászorította az áldozatát a női alak mellének, a

szorongatott ember torkaszakadtából üvöltött. Ezzel az eljárással sok olyan polgárt megölt, aki megtagadta a

kérését.

K. I.

Nabis Spárta utolsó uralkodója volt az Eurypontida-házból (Kr. e. 207-192). Fegyveresei élén tyrannosként

uralkodott. 205-től Róma szövetségese volt. 192-ben egy díszszemlén meggyilkolták, Spárta pedig, végleg

elveszítve önállóságát, tagja lett az achai szövetségnek. Nabis értékelése vitatott, van, aki Spárta utolsó reformer

politikusát látja benne, más pedig egyszerűen tömeggyilkos zsarnoknak tekinti. Polybiosról lásd a 121.

dokumentum jegyzetét.


115. fejezet - 113. A II. MAKEDÓN HÁBORÚ LEZÁRÁSA

Livius XXXIII 30-32.

Kr. e. 197

30. Néhány nap múlva megérkezett Rómából a tíz megbízott, s az ő javaslatuk alapján megkötötték a békét

Philipposszal, a következő feltételek alapján: valamennyi görög város a saját törvényei szerint éljen Európában

és Asiában egyaránt; ezek közül Philippos azokat, amelyek hatalmában voltak, kivonva belőlük csapatait, ürítse

ki, s még az Isth- mosi Játékok megkezdése előtt (vagyis Kr. e. 196 előtt) adja át a rómaiaknak; vonja ki a

helyőrségét a következő asiai városokból: Eurómos, Pédasa, Bargylia, Iasos, Myrina, Abydos, Thasos és

Perinthos, mert ezeknek is vissza kell nyerniük szabadságukat; a kio- siak szabadsága ügyében Quinctius

megírja Prusiasnak, Bithynia királyának, hogy erről mit döntött a senatus és a tíz megbízott; Philippos

visszaadja a rómaiaknak a foglyokat és a szökevényeket, továbbá kiszolgáltatja valamennyi fedélzettel ellátott

hajóját öt hajó s a nagysága miatt szinte használhatatlan, tizenhat sor evezővel hajtott királyi gálya kivételével;

nem lehet ötezer főnél nagyobb hadserege, s egyetlen elefántja sem; nem viselhet háborút Makedónia határain

kívül a senatus jóváhagyása nélkül; ezer talentumot fizet a római népnek, az egyik felét azonnal, a másikat tíz

évre elosztott részletekben.

32. Eljött az Isthmosi Játékok ideje, ahol a görögök máskor is mindig nagy számban gyűltek össze, részben mert

népük veleszületett hajlamánál fogva vonzotta őket a látványosság, ahol a szemük láttára versenyeznek a

legkülönbözőbb művészetekben, valamint testi erőben és gyorsaságban, de vonzotta őket a rendkívül kedvező

fekvésű vidék is, amely a két, egymással szemben fekvő tenger révén mindennel ellátta az embereket, amire

csak szükségük lehet, s így Asia és Hellas gyülekező- és kereskedőhelyévé vált. Ez alkalommal azonban

nemcsak a szokott céllal sereglettek össze az ország minden részéből, hanem azért is, mert feszült várakozás

töltötte el őket, mi lesz ezután Hellas helyzete, milyen sors vár reá? S egyesek nem elégedtek meg azzal, hogy

magukban töprengjenek a különböző lehetőségeken: mit fognak cselekedni a rómaiak, de véleményüknek

nyíltan is hangot adtak, s szinte senki sem volt hajlandó elhinni, hogy ki fognak vonulni egész Hellasból.

Miután helyet foglaltak a nézőtéren, a kikiáltó szokásos módon, oldalán a harsonással, kilépett a küzdőtér

közepére, ahonnan a Játékok kezdetét be szokták jelenteni, harsonával csendre intette a nézőket, s a

következőket hirdette ki:

„A római senatus és T. Quinctius fővezér Philippos király és a makedónok legyőzése után kinyilvánítja, hogy

Korinthos, Phókis, Lokris valamennyi polgára, továbbá Euboia szigetének, Magnésiának, Thessaliának,

Perrhaibiának, a phtiótisi Achaiának lakói szabadok, adómentesek, s a saját törvényeik szerint élhetnek.” S

felsorolta mindazokat a népeket, amelyek eddig Philippos uralma alatt voltak.

A kikiáltó szavainak hallatára az embereken olyan öröm lett úrrá, amit a maga valóságában nem is tudtak

felfogni. Alig hitték el, amit hallottak, s úgy tekintett álmélkodva egyik a másikra, mintha hiú álomkép játszana

velük, s mivel nem hittek a saját fülüknek, különösen abban, ami rájuk vonatkozott, szomszédaikat kezdték

kérdezgetni. Még egyszer előszólították a kikiáltót, mivel mindenki égett a vágytól, hogy szabadsága hírül

adóját ne csak hallja, hanem lássa is. Ez újra kihirdette az előbbi határozatot, s ekkor, mivel örömük

bizonyossággá vált, akkora örömrivalgással kísért tapsban törtek ki, s ezt annyiszor ismételték, hogy ez is

nyilvánvalóan bizonyította: nincs az életnek olyan ajándéka, amely e népnek annyira kedves lenne, mint a

szabadság.

M. Gy.


116. fejezet - 114. GÖRÖG VÁROSOK FELIRATAI A RÓMAIAK RÉSZÉRE

SIG 592.

Kr. e. 195

A gytheioniak népe (állíttatta) Titus Quinctius (Flamininus), Titus fia, római consul, megmentője (ton autu

sótér) (tiszteletére).

SIG 607.

Kr. e. 191/190

Delphoi városa (állíttatta) Manius Acilius, Gaius fia, római consul (lovas szobrát), kiválóságáért, valamint a

várossal és a szentéllyel tett jótéteményeiért, Apollón (tiszteletére).

B. I. – H. I.

A hízelgő hangvételű feliratok olykor valódi hálát tükröztek. Gytheion, Spárta egykori kikötőjének lakói

valóban sokat szenvedtek Nabis spártai uralkodó zsarnokságától, amitől Flamininus valóban megszabadította

őket. Flamininus Kr. e. 195-ben nem consul, hanem proconsul volt, amit a görögök vagy nem tudtak, illetve

értettek pontosan, vagy pedig nem tartották elítélendőnek, ha a felirat címzettjét magasabb rangúnak tüntették

föl, mint amit valójában viselt.


117. fejezet - 115. MARCUS VALERIUS LEVELE TEÓS LAKOSAIHOZ A VÁROS KIVÁLTSÁGAIRÓL

SIG 601.

Kr. e. 193

A rómaiaké

Marcus Valerius, Marcus fia, praetor, a néptribunusok és a senatus – Teós város tanácsának és népének

üdvözlet! Menippos, Antiochos királynak hozzánk küldött követe, akit ti is a város képviselőjének

választottatok, átadta nekünk a néphatározatot (pséphisma), és maga is teljes nyíltsággal annak értelmében

nyilatkozott. Mi jóindulattal fogadtuk e férfiút, és az őt megelőző | 10. jó hírnevére és jóindulatunkra való

tekintettel jóakaratú- lag hallgattuk meg kéréseit. Azt, hogy általában a legnagyobb jelentőséget tulajdonítjuk az

istenek iránti kegyességnek (eusebeia), bárki felismerheti az istenség (daimonion) felől ennek viszonzásaként

felénk áradó jó hajlandóságából. Meg vagyunk azonban győződve arról, hogy sok egyéb jelből is nyilvánvalóvá

válik az istenség iránti buzgalmunk. Ezért a fenti okokból, továbbá irántatok és nagyra becsült követetek iránti

jóindulatból elhatároztuk, hogy a város és a hozzá tartozó vidék (chóra) | 20. a római néppel való

vonatkozásaiban – mint eddig is – szent, sérthetetlen (asylos) és adómentes legyen. A jövőben is arra

törekszünk, hogy gyarapítsuk az istenség iránti tiszteletünk és irántatok való emberbarátságunk (ta philanthrópa)

jeleit, amennyiben irántunk való jó hajlandóságotokat ti is megtartjátok. Jó egészséget!

H. I.

A Teós városának kiváltságait megerősítő feliratot a római senatus megbízásából a praetor peregrinus, Marcus

Valerius Messala adta ki.


118. fejezet - 116. A BACCHANÁLIÁK BETILTÁSA

A. Senatus Consultum de Bacchanalibus . CIL I 2, 581.

B. Livius: Ab Urbe condita. [A római nép története a Város alapításától.] XXXIX 8-9, 13-14.

Kr. e. 186

1. A.

„Quintus Marcius, Lucius fia és Spurius Postumius, Lucius fia mint consulok előterjesztést tettek a senatusnak

(senatum consoluerunt) október hetedikén Bellona templomában. A senatusi határozat írásba foglalásánál

tanúként jelen voltak (sc[ribundo] arf[ue- runt]) Marcus Claudius, Marcus fia, Lucius Valerius, Publius fia és

Quintus Minucius, Gaius fia. Azokról, akik Bacchus-ünnepekre szövetkeztek (Bacanalibus quei foideratei

esent), rendeletileg a következőképpen határoztak (exdeicendum censuere):

»Egyikőjük se rendelkezzen Bacchus-szentéllyel; ha mégis vannak olyanok, akik maguk számára szükségesnek

tartják, hogy Bacchus-szentéllyel rendelkezzenek, azok jöjjenek Rómába a praetor urbanushoz, és erről az

ügyről, miután meghallgatták szavaikat, a senatusunk döntsön, de csak akkor, ha legalább száz senator jelen

van, amikor ezt az ügyet tárgyalják. Bacchánsnőkhöz egyetlenegy férfi se járjon, legyen az római vagy latin

jogú polgár (ceivis Romanus neve nominus Latini), vagy szövetséges (socius), csak ha a praetor urbanushoz

járul, és ő senatusi határozat alapján (de senatuos sententiad), de csak akkor, ha legalább száz senator jelen van,

amikor ezt az ügyet tárgyalják, ezt megengedi. Így rendelkeztek (Censuere).

Egy férfi se legyen pap (sacerdos); se férfi, se nő ne legyen elöljáró (magister); egyikőjük se tartson fenn közös

pénztárat (pecuniam comoine[m]), és senki se tegyen meg akár férfit, akár nőt elöljárónak (magistratus) vagy

elöljáró-helyettesnek (pro magistratus); és ezután ne álljon szándékukban egymással összeesküdni, vagy

egymásnak fogadalmat tenni, vagy egymást elkötelezni, vagy egymásnak kölcsönösen ígéreteket tenni, vagy

egymást adott szóval biztosítani. Senki se mutasson be titokban áldozatot, és senkinek se álljon szándékában se

közterületen, se magánterületen, se a városon kívül áldozatot bemutatni, csak ha a praetor urbanushoz járul, és ő

senatusi határozat alapján, de csak akkor, ha legalább száz senator jelen van, amikor ezt az ügyet tárgyalják, ezt

megengedi. Így rendelkeztek.

Ötnél több ember, férfi és nő, ne akarjon együtt áldozatot bemutatni, és közben ne akarjon kettőnél több férfi

vagy háromnál több nő ott jelen lenni, csak a praetor urbanus és a senatus határozata alapján, ahogy fent le van

írva.«

Ezeket népgyűlésen (in conventionid) hirdessétek ki nem kevesebb, mint három héten belül (trinum

noundinum), és legyetek tudatában a senatus határozatának, ők ugyanis a következőképpen határoztak: ha akad

valaki, aki a fent leírtakkal ellentétesen cselekszik, azt a határozatuk értelmében halálbüntetéssel kell sújtani; és

hogy ezt érctáblára véssétek, így tartotta célszerűnek a senatus, és hogy függesszétek ki oda, ahol

legkönnyebben el lehet olvasni; és hogy a Bacchus-szentélyeket, ha vannak ilyenek, kivéve, ha ott valamiféle

más ősi szent hely van, úgy, ahogy fent le van írva, a határozatot tartalmazó táblák (tabel[l]ai) átvétele utáni tíz

napon belül távolíttassátok el. Az ager Teuranuson”

A. B.

2. B.

A következő évben Sp. Postumius Albinus és Q. Marcius Philippus consulokat a hadsereg, a háborúk és a

provinciák gondja helyett egy belső összeesküvés megtorlása foglalkoztatta. A praetorok kisorsolták

provinciáikat: T. Maenius kapta a városiak, M. Licinius Lucullus a városiak és idegenek közti jogügyek

intézését, C. Aurelius Scaurus Sardiniát, P. Cornelius Sulla Siciliát, L. Quinctius Crispinus Hispania innenső, C.

Calpurnius Piso pedig Hispania túlsó részét. A két consult a titkos összeesküvés kivizsgálásával bízták meg.

116. A BACCHANÁLIÁK

BETILTÁSA


Ez azzal kezdődött, hogy hozzánk érkezett – először Etruriába – egy egyszerű görög ember, aki egyetlen olyan

művészethez vagy tudományhoz sem értett, amelyekre ez a példátlanul művelt nép szellemünk és testünk

művelése végett minket megtanított; pap volt és jövendőmondó. De nem olyan, aki az isteneket nyíltan tiszteli,

és tanait nyilvános szertartáson feltárva, az emberekben babonás félelmet ébreszt, hanem titkos, éjszakai

szertartások szervezője.

Ezeknek titkai kezdetben csak kevés ember előtt tárultak fel, de később egyre jobban kezdték vonzani a férfiakat

és a nőket. Majd, hogy minél több lelket nyerjenek meg, a szertartást borozással és lakomával kötötték össze. S

itt, mikor a bortól felhevültek, s az éjszaka meg a férfiak és asszonyok s a fiatalabb és öregebb korúak

összevegyülése minden szemérmes tartózkodást feloldott, megkezdődött az ocsmány orgiák mindenféle fajtája,

mert mindenki úgy érezte, hogy itt megtalálhatja azt az élvezetet, amelyre természete szerint különösen vágyott.

S itt nemcsak egyféle gyalázat, a két nemnek szabadon született fiúkkal és asszonyokkal vegyesen űzött

fajtalankodása folyt, hanem hamis tanúk, hamis pecsétek, végrendeletek és feljelentések is kikerültek ebből a

műhelyből, sőt egyes családokban mérgezésekre és gyilkosságokra is sor került, úgyhogy nemegyszer a

holttestet sem lehetett megtalálni, hogy eltemessék.

A gaztetteket sokszor ravaszság, még többször erőszak segítségével vitték végbe. S az erőszakosság titokban

maradt, mert az üvöltés, a dobok és a cymbalum zajától a meg- becstelenítettek és megöltek segélykiáltásait

egyáltalán nem lehetett hallani.

Ez a szörnyű romlás, mint valami fertőző ragály, Etruriából Rómába is eljutott. Először ugyan rejtve maradt az

efféle bűnöknek több teret és lehetőséget nyújtó Város nagysága miatt, végül azonban feljelentés útján

Postumius consul tudomására jutott.

Volt egy közismert örömleány, Hispala Faecenia szabadosnő, aki . elbeszélte, hogyan is keletkeztek ezek a

szertartások.

A szent helyre először csak asszonyok léphettek be, s oda egyetlen férfit sem lehetett bebocsátani. Minden

évben csak három napot jelöltek ki, s ekkor avatták fel napközben Bacchus új híveit, a papnőket pedig felváltva

a matronák közül választották. Ezt az egész rendet azután – mintha az istenek figyelmeztetésére tenné –

megváltoztatta az egyik campaniai papnő, Paculla Annia.

Ő volt az első, aki férfiakat is felavatott, mégpedig saját fiait, Minius és Herennius Cer- riniust; a szertartásokat

nappal helyett éjszaka rendezte, s az évi három nap helyett minden hónapban öt napot jelölt ki a felavatási

szertartásokra. S attól kezdve, hogy a szertartásokat vegyesen látogatták, s ott férfiak és nők összekeveredtek, s

féktelenségüket még az éjszaka is növelte, alig van olyan bűn, olyan gaztett, amit ott ne követtek volna el.

S a férfiak egymás között még több fajtalanságot műveltek, mint a nőkkel szemben. Aki pedig nem tűrte elég

készségesen a megbecstelenítést, s túl renyhe volt a gaztettek elkövetésében, azt, mint valami jószágot,

feláldozták. Semmit se szabad bűnnek tartani – ez számít náluk a legfőbb vallási szabálynak.

A férfiak, mint a megszállottak, testük őrjöngő rángatózása közben jövendőt mondanak; a matronák a

bacchansnők öltözetében, lobogó hajjal lerohannak a Tiberishez, kezükben égő fáklyával, a vízbe dugják, majd

– mivel abban nyers kén és oltatlan mész van – égve húzzák elő. Azokról az emberekről, akiket csigára kötnek,

s szemük elől ismeretlen barlangokba hurcolnak, azt híresztelik, hogy az istenek ragadják el őket.

S azok járnak így, akik nem voltak hajlandók velük együtt felesküdni, gaztetteikben részt venni, vagy a

megbecstelenítést eltűrni. Immár jelentékeny tömeget, szinte egy másik népet alkotnak, s köztük nem egy

előkelő férfi és asszony található. A legutóbbi két évben elrendelték, hogy senkit sem szabad felavatni, aki

húszévesnél idősebb, mert olyan korúakra vadásznak, akik könnyebben rávehetők az eltévelyedésre és

fajtalanságra.

Postumius . az ügyet a senatus elé terjesztette, s itt sorban mindenről beszámolt, a neki tett bejelentéstől kezdve

addig, hogy a nyomozás során mi jutott tudomására. Az atyákat roppant rettegés fogta el; részben az állam

miatt, amelyet az efféle összeesküvések és éjszakai összesereglések titkos merénylettel és veszéllyel

fenyegethetnek, részben pedig kit-kit személyesen saját hozzátartozói miatt, hogy közülük hátha valamelyik

belekeveredett ebbe a gazságba.

A senatus úgy döntött, hogy a consulnak háláját nyilvánítja, amiért az ügyet páratlan körültekintéssel derítette

fel, s így semmi nyugtalanságot nem keltett. Ezután megbízták a consulokat, hogy a bacchanaliák és az éjszakai

szertartások ügyében soron kívül tartsanak vizsgálatot; gondoskodjanak róla, hogy Aebutiusnak és Faeceniának

116. A BACCHANÁLIÁK

BETILTÁSA


bejelentésük miatt ne legyen bántódásuk, s igyekezzenek jutalom kitűzésével másokat is feljelentésre buzdítani.

Igyekezzenek a szertartások papjait – férfiakat és nőket egyaránt – nemcsak Rómában, de valamennyi forumon

és gyülekezőhelyen felkutatni, hogy ezek a consulok kezébe kerüljenek.

Rendeljék el Rómában, s küldjenek rendeletet egész Italiában mindenhová, hogy senki, aki Bacchus

szertartásába be van avatva, nem gyülekezhet, szertartás címén nem jöhet össze, és semmi, az istenekkel

kapcsolatos dolgot nem cselekedhet. Mindenekelőtt pedig fel kell kutatni azokat, akik összegyűltek és

ünnepélyesen felesküdtek a fajtalanság és gyalázat művelésére. – Így szólt a senatus határozata.

M. Gy. – K. R.

A feliratot tartalmazó bronztáblát 1640-ben a Rómától délre fekvő, bruttiumi Tirioli falucskában találták

Giovanni Battista Cigala palotájának építési munkálatai közelében. A feliratot jelenleg a bécsi Kunsthistorisches

Museum Antik Gyűjteményében őrzik. Szövege archaikus latinsággal íródott, az egyik legrégebbi ránk maradt

latin nyelvű törvényfelirat.

A senatus határozatát Italia minden közösségébe elküldték, így került az ager Teuranus (Ti- rioli területének

római neve) lakóihoz is. A feliratból egyértelmű, hogy az eredeti senatusi levél szövegét többé-kevésbé

módosították, de az is elképzelhető, hogy az ekkoriban még inkább görög, mint latin nyelvű bruttiumiak

számára egy görög nyelvű hivatalnok készített kivonatot az eredeti szövegből. Livius nyilvánvalóan ismerte a

senatusi határozatot, és művében felhasználta annak szövegét.


119. fejezet - 117. RABSZOLGA-FELSZABADÍTÁS DELPHOIBAN

Schwyzer, E.: Dialectorum Graecarum Exempla Epigraphica Potiora. Hildesheim, 1960, 338. A delphoi

Apollón-templom talapzatának poligonális falazatára vésett felirat.

Kr. e. 178

Praxias archóni évében, Amalios havában, a delphoi Philokratés, Theophrastos fia átadott a pythói Apollónnak

egy férfiszemélyt, akit Kómosnak hívnak, értéke tizenhárom mina, minthogy Kómos rábízta az adásvételi

szerződést az istenre. A törvény értelmében Praxias, Eudokos fia ad biztosítékot. Kómos tizenhárom év alatt

fizesse ki a | 5. tizenhárom ezüstminát Philokratésnak, évente egy drachmát befizetve Archelaos közpénztárába.

Ha valami történne Philokratésszal, az ezüstöt örököseinek, | 10. Theoph- rastosnak és Xenónnak fizesse ki

Kómos, mindegyiknek a neki járó részt. Ha pedig valaki rátenné a kezét Kómos maradék pénzére, vagy azután

lépne föl követeléssel, hogy a pénzt már befizette, álljon jogában a tanácstagoknak, és bárkinek, aki csak akarja,

visz- szaállítania (Kómos) szabadságát, s ezért ne lehessen megbüntetni vagy felelősségre vonni őket. Tanúk: az

archónok: Kallias; Damenés; Bacchios; Hérys, Pleistón fia; | 15. Kleodamos, Ateisidas fia; Patrón, Iatadas fia;

Euarchos, Menestas fia; Nikaios, Dexippos fia; Kleón, Xenophilos fia.

N. Gy.

A delphoi Apollón-templom talapzatául szolgáló poligonális (sokszögű) falazat kövei több száz rabszolga-

felszabadító feliratot tartalmaznak. A saját felszabadításukra, vagyis szabadságuk megváltására pénzt

összegyűjtött rabszolgák akkor látták valóban biztosítva szabadságukat, ha a delphoi istent hívták tanúul a

felszabadítás aktusához. A leggyakoribb felszabadítási forma az volt, hogy a rabszolga formálisan fölszabadult,

de gazdája haláláig (más esetben egy előre meghatározott időpontig) életjáradékot tartozott fizetni gazdája vagy

annak örökösei számára.


120. fejezet - 118. RÓMA VÁDIRATA PERSEUS MAKEDÓN KIRÁLY ELLEN

SIG 643.

Kr. e. 171

... (Állítjuk, hogy) Perseus a szokásjog ellenére lépett seregével Delphoi területére a Py- thia-ünnep miatt

elrendelt fegyverszünet idején. Nem is volt méltányos, hogy egyáltalán megengedték neki az átvonulást, a

jóshelyen, az áldozatokon és versenyeken való részvételt, s a hellének közösségének (to koinon tón Hellénón)

amphiktyoniai összejövetelén való megjelenést. Hiszen | 10. a maga oldalára vonta az Istroson túl lakó

barbárokat, akik már korábban sem jó szándékkal, hanem valamennyi hellén leigázására gyülekezvén össze,

betörtek Hellasba, és Apollón Pythiosnak Delphoiban lévő szentélye ellen hadakoztak, azt ki akarták rabolni és

elpusztítani, de az isten részéről az őket megillető bosszút szenvedték el úgy, hogy nagy részük ottveszett.

Megszegte az általunk atyjával kötött és esküvel szentelt szövetséget, valamint azt a szerződést, amit ő maga

újított fel. A thrákokat, barátainkat és szövetségeseinket harcban legyőzte és földjükről elűzte. Ab- rupolist, akit

mint barátunkat és szövetségesünket belefoglaltunk a vele kötött szerződésbe, elűzte királyságából. A hellének

és egyes királyok részéről szövetségkötés céljából Rómába küldött követek közül a thébaiakat vízbe fojtotta, a

többieket pedig más módon készült láb alól eltenni. Ezenkívül esztelenségében odáig vetemedett, hogy

senatusunk méreggel való meggyilkolásáról is terveket szőtt. A dolopsok | 20. az ő betörései következtében

veszítették el szabadságukat. Aitóliában háborút és öldökléseket készített elő, s az egész nép körében

zavargásokat és zendüléseket szított. Egész Hellas területén szüntelenül a legrosszabbakat cselekedte, több más

gonosz terve közt azzal is, hogy befogadta az egyes városokból száműzött elemeket. Az előkelők romlására tört,

a tömegnek hízelegvén adósságelengedést (chreókopiai) hirdetett, és egyéb forradalmi lépéseket (neóte- rismos)

is tett, ezzel is kinyilvánítván a hellénekkel és rómaiakkal szemben forralt terveit. Mindennek eredményeként a

perrhaibosok, thessaliaiak és aitólosok orvosolhatatlan bajokba jutottak, a barbárok pedig még veszélyesebbekké

váltak a hellének számára. Ellenünk már hosszú ideje háborút tervezett, hogy előbb bennünket szigeteljen el,

majd – immár vetélytárs nélkül – minden hellén várost leigázzon. Ezért vesztegette meg pénzzel és uszította

ellenünk Genthios illyr királyt, Eumenés királyt, barátunkat és szövetségesünket pedig Euandrosszal akarta

orvul | 30. meggyilkoltatni, amikor az fogadalmát beváltva, Delphoiba utazott. Nem törődött azzal, hogy a

sérthetetlenséget maga az isten adta meg a színe előtt megjelenőknek, sem azzal, hogy Delphoi városának szent

és sérthetetlen voltát az egész emberiség tiszteletben tartja, és hogy mind hellének, mind barbárok minden idők

óta ...

A felirat itt megszakad.H. I.

A töredékes felirat eleje és vége olvashatatlan. A delphoi Apollón-szentély védelmére szolgáló ősi szövetség, az

amphiktyonia elé terjesztett római javaslatok elvesztek, csak a rómaiak vádjai maradtak fenn. Ezekhez lásd a

pergamoni Eumenés király római senatus előtt elhangzott vádaskodásait (Livius XLII 13) és Quintus Marcius

vádjait (Livius XLII 40).


121. fejezet - 119. POPILIUS KÖVETSÉGE ANTIOCHOSNÁL

Polybios XXIX 27.

Kr. e. 168

Amikor Antiochos megtámadta Ptolemaiost, hogy elfoglalja Pélusiont, találkozott Caius Popiliusszal, a római

hadvezérrel. A király már messziről üdvözölte, és kezét nyújtotta felé, Popilius viszont egy iratot nyújtott át

neki, mely a senatus határozatát tartalmazta, és arra kérte Antiochost, hogy először olvassa azt el. Úgy

gondolom, azért viselkedett így, mert nem tartotta helyesnek, hogy barátsága jelét adja, mielőtt megismerte

volna a másik szándékát, hogy ellenséggel vagy baráttal van-e dolga. Miután a király elolvasta az írást, azt

válaszolta, hogy meg szeretné beszélni a barátaival a kérdést. Caius Popilius ekkor rendkívül barátságtalannak

és gőgösnek tűnő tettre ragadtatta magát: a kezében tartott senatori pálcájával egy kört rajzolt Antiochos köré, és

megtiltotta, hogy kilépjen a körből, amíg nem ad választ a határozatban foglaltakra. A királyt megdöbbentette ez

a gőgös viselkedés, de csak rövid ideig tétovázott, majd azt válaszolta, hogy teljesíti a rómaiak minden kérését.

Popilius és társai erre mindnyájan kezet fogtak vele, és szívélyesen üdvözölték. A határozatban az állt, hogy

haladéktalanul állítsa le a Ptolemaios elleni háborút. Ezért Antiochos a kiszabott határidőn belül visszavonta

hadseregét Syriába; vonakodva és méltatlankodva ugyan, de meghajolt a körülmények kényszerítő ereje előtt.

Caius Popilius és társai helyreállították a rendet Alexandriában, felszólították a királyokat, hogy egyezzenek

meg egymással a vitás kérdésekben, és egyúttal meghagyták nekik, hogy Polyaratost küldjék Rómába. Ezt

követően Kyprosra hajóztak, mert el akarták távolítani az ott állomásozó seregeket. Amikor megérkeztek, látták,

hogy Ptolemaios hadvezérei vereséget szenvedtek, az egész szigeten rettenetes felfordulás uralkodik. Gyorsan

intézkedtek, hogy a támadó sereg hagyja el Kyprost, ők pedig ott maradtak, amíg a csapatok át nem hajóztak

Syriába. Így mentették meg a rómaiak Ptolemaios már-már elbukott királyságát.

Tyché játéka intézte úgy Perseus és Makedónia sorsát, hogy amikor Alexandria és egész Egyiptom helyzete

csaknem reménytelennek látszott, megmenekültek a veszedelemtől, egyszerűen azáltal, ahogy Perseus sorsa

eldőlt. Mert ha nem így történt volna, vagy nem lett volna még biztos, hogyan alakul Makedónia jövője, akkor,

azt hiszem, An- tiochos nem engedelmeskedett volna a rómaiak utasításainak.

K. P.

A harmadik makedón háború zűrzavarát kihasználva, IV. Antiochos Epiphanés (Kr. e. 175-164) Seleukida

király megtámadta az egyiptomi VI. Ptolemaios Philométórt (Kr. e. 181-145), akinek hatalmát Róma pydnai

győzelme (Kr. e. 168. június 22.) mentette meg. Antiochos félt szembeszállni a makedón Perseus legyőzőivel, és

inkább visszavonult Egyiptomból és Kyprosról.


122. fejezet - 120. AZ ISTENEK ÁTCSÁBÍTÁSA: EVOCATIO DEORUM

Macrobius: Saturnalia. III 9.

Kr. e. 146

Az a varázsige, amellyel ostrom idején valamely város isteneit ki lehet szólítani:

„Akár isten vagy, akár istennő, aki Karthágó népét és városát oltalmad alatt tartod, Téged kérlek, te nagy isten,

ki véded ezt a várost és népét! Könyörgök hozzád és isteni társaidhoz, hagyjátok el Karthágó népét és városát,

hagyjátok magukra szent helyeit, templomait és városukat, és távozzatok el belőle! Népébe és államába oltsatok

félelmet, rettegést, feledést! Hozzánk hivatván jöjjetek Rómába énhozzám és az én népemhez! A mi szent

helyeink, templomaink és egész városunk legyen kedvesebb és szeretettebb számotokra. Úgy álljatok az én

római népemnek és az én katonáimnak élére, hogy azt lássuk és észrevegyük. Ha így tesztek, fogadom, hogy

templomokat és ünnepi játékokat alapítok (számotokra)” ...

Tudomásom szerint a régi időkben az alábbi városokat átkozták el ilyen módon: Ita- lia területén . Fregellaet,

Gabiit, Veiit, Fidenaet, Italián kívül Karthágót és Korinthost, továbbá a gall, hispán, afrikai, mór és egyéb

ellenséges népek seregeit és városait – ezeket a régi évkönyvek meg is nevezik.


123. fejezet - 121. A HISTÓRIA DICSÉRETE

Polybios I 1-4.

Kr. e. 146

Művem időrend szerint a száznegyvenedik olympiasszal kezdődik (Kr. e. 220), az események rendjén pedig a

hellén történetben az úgynevezett szövetséges háborúval, amelyet Philippos, Démétrios fia és Perseus atyja az

achaiok szövetségében az aitólok ellen viselt (Kr. e. 220-217); az ázsiai történetet illetően viszont azzal a

háborúval, amelyet Koilé Syria birtokáért vívott egymás ellen Antiochos és Ptolemaios Philopatór (Kr. e.

219-217); Itália és Afrika viszonylatában a rómaiak és karthágóiak harcával, amelyet általában hannibáli

háborúnak neveznek (Kr. e. 218-201). Ezek az események közvetlenül kapcsolódnak a sikyóni Aratos történeti

művének végéhez.

A régebbi időkben a világ eseményei mintegy elszórtan mentek végbe, mind céljaik, mind kivitelük, mind pedig

színhelyük szempontjából. De a fent felsorolt események óta a történelem egységes testté tömörült, Itália és

Libya eseményei egybefonódtak az Ázsiában és a hellén világban történtekkel, és mindez egyetlen cél felé

halad. Ezért választottuk éppen ezeket az eseményeket munkánk kiindulópontjaként. Mert miután a rómaiak az

említett háborúban megverték a karthágóiakat, és úgy látták, hogy a világuralomhoz vezető út leghosszabb és

legnehezebb szakaszán már túljutottak, ekkor először ki merték nyújtani a kezüket a világ többi része után is, és

a tengeren átkelve, haderejükkel megjelentek mind Hellasban, mind pedig az ázsiai területeken.

Ha mindnyájan megbízhatóan ismernénk a világhatalomért küzdő két államot, bizonyára fölösleges lenne a

korábbi időről írnom: arról, milyen tervekkel és mekkora erőkkel bocsátkoztak ebbe a hatalmas küzdelembe.

Minthogy azonban a legtöbb görög nem ismeri a római meg a karthágói állam korábbi erejét és történetüket

sem, úgy vélem, még a tulajdonképpeni történeti beszámoló előtt meg kell írnom munkámnak ezt és a

következő könyvét. Nem szeretném ugyanis, ha az események olvasása közben valaki megakadna, és akkor

kezdene gondolkodni, ugyan miféle tervekkel, milyen haderő és anyagi erőforrások birtokában vállalkoztak a

rómaiak ezekre a lépésekre, amelyek eredményeként megszerezték az uralmat a szárazföld és az egész Földközi-

tenger fölött is. Ebből a két könyvből, vagyis a bennük olvasható áttekintésből az olvasónak rá kell jönnie arra,

hogy a rómaiak megfelelő feltételekkel rendelkeztek ahhoz, hogy a világuralom megszerzésére gondoljanak, s

hogy tervüket meg is valósítsák.

Munkánk sajátsága és az itt ábrázolt események csodálatos volta abban áll, hogy amiként a sors a lakott

világnak szinte minden dolgát egyetlen irányba terelte, és mindent egy és ugyanazon cél felé vezérelt,

hasonlóképpen a történetírásnak is egységes nézőpont alapján kell az olvasók elé tárnia a végzet ama

működését, amellyel az minden eseményt az egységes végcél felé vezet. Éppen ez a körülmény sarkall és

lelkesít bennünket e történelmi események tanulmányozására, s ezenfelül az a tény, hogy előttünk még senki

sem vállalkozott az egyetemes történelem megírására. Magam sem könnyen vállalkoztam erre a feladatra. Mivel

azonban látom, hogy az egyes háborúkat s az ezzel kapcsolatos egyedi tetteket számosan tanulmányozták,

viszont az események általános és mindent magában foglaló rendjét – hogy honnan és milyen irányban halad a

történések sora, és mi a kifejlet –, ezt a feladatot tudomásom szerint senki meg sem kísérelte elemezni: ezért

tartottam szükségesnek el nem hanyagolni és nem hagyni vizsgálat nélkül a végzetnek ezt a legvonzóbb és

tanulmányozásra legalkalmasabb munkálkodását. Mert a végzet már sok újat hozott a múltban, szüntelenül

formálja az emberek életét most is, de a mi korunkban végbement átalakuláshoz és megküzdött harchoz

hasonlót nem művelt még soha; és ezt a történelemnek csak egyes részleteit kutatók munkái nem mutathatják

meg, ha azt nem gondoljuk, hogy aki a legnevezetesebb városokat egyenként meglátogatta, külön-külön

megszemlélte és leírta, az egyúttal az egész lakott világ szerkezetét, rendjét és rendszerét is megismerte – ez

pedig alig valószínű. Akik az egyes történelmi eseményekből kiindulva akarják az egészet szemlélni,

véleményem szerint úgy járnak, mintha egy valamikor élő, szép testnek szétszaggatott részeit szemlélvén azt

hinnék, hogy ennek alapján fogalmat alkothatnak az élő test erejéről és szépségéről. Ha ugyanis ezután valaki

ismét összerakná a részeket, és az élő testet a maga szépségében, lelki gazdagságában helyreállítaná, s ilyen

állapotban megmutatná az illetőnek, alighanem hamarosan be- vallanák, hogy az előbb nagyon távol maradtak

az igazságtól, és elképzelésük csak álomlátáshoz volt hasonló. A részletek alapján az egészről elképzelést

alkothatunk, de szilárd és tudományosan megalapozott ismeretet nem szerezhetünk. Így hát el kell ismerni, hogy

az egyes területek története külön-külön csupán csekély mértékben járul hozzá az egész történetének

121. A HISTÓRIA DICSÉRETE


megbízható megértéséhez. Mert csak az összes események egymással való egybeszövődése és összehasonlítása,

a hasonlóságok és különbségek megfigyelése útján juthatunk el az egész áttekintéséhez, csak ezen az úton

szerezhetünk hasznot és egyben gyönyörűséget is a történelem tanulmányozásából.

H. I. – K. I.

Polybios (Kr. e. 200 k. – 120 k.) megalopolisi görög történetíró, aki a pydnai vereség (Kr. e. 168) után túszként

került Itáliába (Kr. e. 167). Scipio Aemilianus pártfogoltjaként Rómában élt, és a hadvezér kíséretének tagjaként

Kr. e. 146-ban szemtanúja volt Karthágó pusztulásának. 40 kötetes történeti műve Kr. e. 220-tól 144-ig foglalta

össze a világtörténetet, természetesen kitérve az események előzményeire. Polybios szerint a korábbi elszigetelt

országtörténetek a római hódítás során egységes világtörténetté álltak össze.


124. fejezet - 122. AZ ÁLLAMFORMÁK VÁLTOZÁSÁNAK ELMÉLETE ÉS A KEVERT ÁLLAMFORMA

Polybios VI 2-10.

Kr. e. 146 után

Munkám legnagyszerűbb és a könyv olvasói számára leghasznosabb eredménye, hogy megismerhetik és

megtudhatják, miképpen, milyen államrendnek köszönhetően jutott nem egészen ötvenhárom év alatt a lakott

világ szinte minden területe egyetlen nép, a rómaiak uralma alá; erre nem ismerünk példát a történelemben.

Miután felismertem ennek a kérdésnek a jelentőségét, nem találtam alkalmasabb időpontot az erre vonatkozó

mondandóm előadására és bizonyítására, mint amelyikhez most elértünk. Mert az államrendet is ugyanúgy kell

megvizsgálnunk, mint amikor valaki véleményt formál magának hitvány vagy derék emberekről; ha a

valóságnak megfelelően akar ítélkezni, akkor nem az élet békés, nyugodt szakaszait figyeli meg, hanem a

balsors válságait és a jó sors sikereit, mert azt tekintjük a kifogástalan férfi egyetlen ismérvének, hogy bátran és

nemesen el tudja viselni a legnagyobb sorsfordulatokat. Minthogy aligha találhatna valaki hevesebb és nagyobb

átalakulást annál, mint ami korunkban, legalábbis a rómaiaknál, bekövetkezett, ezért ehhez a korhoz helyeztem

államformájuk ismertetését.

Ami érdekes s egyben hasznos is a tanulságokra kíváncsi olvasónak, az az okok vizsgálata és a kedvezőbb

lehetőség választása minden egyes helyzetben. Minden téren a siker és a kudarc legfőbb okának az állam

felépítését kell tartanunk, mert ez mintegy forrása nemcsak mindenfajta tervezésnek és kezdeményezésnek,

hanem ezek végrehajtásának is.

Azt, aki képtelenséget hazudik, még csak mentegetni sem lehet.

A legtöbben azok közül, akik módszeresen igyekeznek tárgyalni ezt a kérdést, az államok három fajtáját

sorolják fel. Az egyiket királyságnak nevezik, a másikat arisztokráciának, a harmadikat pedig demokráciának.

Azt hiszem azonban, joggal megkérdezhetjük tőlük, vajon mint egyedül létező államformákat mutatják-e be

nekünk ezeket, vagy, Zeusra, mint eszményi államformákat. Attól tartok ugyanis, hogy kiderül a tudatlanságuk,

akár ezt válaszolják, akár azt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a legjobb államrendnek azt kell tartanunk, amelyik

egyesíti magában a felsoroltak valamennyi sajátos vonását. Erre nemcsak elméleti, hanem gyakorlati

bizonyítékunk is van, azóta, hogy elsőként Lykurgos ezen a módon szervezte meg a spártai államot. Nem

fogadható el az sem, hogy csak ezek az államformák léteznek, hiszen ismerünk olyan monarchikus és tyrannikus

államokat, amelyek, bár jelentősen különböznek a királyságtól, bizonyos mértékben hasonlónak látszanak

hozzá; ezért is nevezi magát hazug módon minden egyeduralkodó, amennyiben teheti, királynak. És bizony

többféle oligarchikus állam is létezik; ezek valamiképpen hasonlónak látszanak az arisztokratikus államokhoz,

holott szinte a legtöbb tekintetben eltérnek tőlük. Ugyanez áll a demokráciára is.

Azt kell tehát mondanunk, hogy az államnak hat fajtája van: az imént említett három, amelyikről mindenki

beszél, s másik három, azokkal rokon, tudniillik a monarchia, az oligarchia és az ochlokrácia. Elsőként a

monarchia jön létre magától, a természet rendje szerint; ha ezt fejlesztik és tökéletesítik, akkor következik utána

és születik meg belőle a királyság. Miután pedig ez átfejlődik a vele rokon hibás rendszerbe, vagyis a

zsarnokuralomba, nemsokára ezek felbomlásából létrejön az arisztokrácia. Miután pedig a természet rendje

szerint ez is oligarchiává fajul, a tömeg pedig felháborodásában elégtételt vesz a vezetők igazságtalanságáért,

akkor megszületik a nép uralma. Idővel aztán ennek önkénye és törvényszegése viszont az ochlokrácia

kiteljesedéséhez vezet. E most ismertetett elmélet igazságát akkor ismerhetjük fel a legvilágosabban, ha

megfigyeljük az egyes államok természetes eredetét, születését és változását. Csak az értheti meg ugyanis az

államok fellendülését, fénykorát és hanyatlását is, s hogy mikor, hogyan és hol következik majd be a végük, aki

ismeri az egyes államformák létrejöttét. Ez a tárgyalásmód meggyőződésem szerint különösen a római állam

esetében célravezető, mivel ez az állam kezdettől fogva magában hordja természetes rendjét és gyarapodásának

feltételeit.

Az államformák egymásba való természetes átalakulásának elméletét minden bizonnyal részletesebben taglalja

Platón és néhány más filozófus; fejtegetésük azonban bonyolult és hosszadalmas, és ennek következtében

kevesen ismerik. Éppen ezért csak annyit igyekszem kivonatosan ismertetni belőle, amennyi véleményem

122. AZ ÁLLAMFORMÁK

VÁLTOZÁSÁNAK ELMÉLETE

ÉS A KEVERT ÁLLAMFORMA


szerint hozzátartozik a tudományos történetíráshoz és az általános műveltséghez, hiszen még ha az általános

megfogalmazás miatt hézagosnak tűnik is ez a leírás, a később következő részletes tárgyalás kellőképpen pótolja

majd a mostani hiányokat.

Mi tehát az állam eredete, és miként jöttek létre az államformák? Ha özönvíz, járvány, éhínség vagy más

hasonló ok miatt romlás tör az emberi nemre – tudjuk, hogy a múltban ilyesmi már megtörtént, és a jövőben is

számítanunk kell többszöri megismétlődésére –, akkor az intézmények és a mesterségek pusztulása után a

megmaradottakból idővel ismét az utódok sokasága nő fel. Az emberek lassanként – akárcsak a többi élőlény –

csoportokba verődnek (érthető is, hogy az egynemű lények gyengeségüknél fogva másokkal szemben

egyesüljenek), s ez esetben annak kell őket vezetnie, aki testi erejénél és bátor szelleménél fogva a legkiválóbb.

Ezek uralmát testi erejük szabta meg, s ezt nevezhetjük monarchiának. Ha azután idővel ezek a csoportok

összeszoktak, és kialakultak közös szokásaik, ez az uralmi rend királysággá alakult át. Ekkor kezd kialakulni az

emberekben a jóság és igazság, valamint ezek ellentéteinek fogalma.

A természet rendjén tehát felismerték az emberek a jót s a rosszat és ezek ellentéteit. Kialakult a szó igazi

értelmében vett királyság; mert már nemcsak a királyok, hanem késő utódjaik számára is fenntartották az

uralmat, abban a meggyőződésben, hogy ilyen emberek leszármazottai és neveltjei szándékaikban hozzájuk

hasonlókká válnak. Ha azonban az utódok már nem nyerik meg tetszésüket, vezetőket és királyokat immár nem

a testi erő és bátorság szerint, hanem a kiemelkedő értelem és szellem alapján fognak választani, hiszen most

már tapasztalat alapján tesznek különbséget a kétféle érték között. Régebben azok, akik egyszer a királlyá

választás megtiszteltetésére méltóknak találtattak, életük végéig azzal foglalkoztak, hogy az alkalmas helyeket

megerősítették és fallal vették körül, és területeket hódítottak, részben biztonság okából, részben alattvalóik

szükségleteinek bőséges kielégítése végett. Mindaddig, amíg csak ezzel foglalkoztak, fölötte álltak minden

rágalomnak és irigységnek. Sem ruházatuk, sem ételük-italuk nem sokban különbözött a többiekétől, és mivel

azonos volt életmódjuk, életüket a tömeg között élték le. Amióta azonban származás szerinti öröklés alapján

vették át az uralmat, és mindenük megvolt a gondtalan élethez – táplálékuk a kelleténél is bőségesebb –,

gazdagságuk következtében engedtek vágyaiknak, úgy vélték, hogy a vezetőknek különb ruházat, bőségesebb és

változatosabb étkezés és fényesebb bútorzat jár, mint alattvalóiknak, és nem szabad ellentmondani tiltott

szeretkezéseiknek sem. Így hát tetteik egyrészt irigységet és sértődöttséget váltottak ki, másfelől magukra

vonták az emberek lángoló haragját, sőt gyűlöletét. A királyságból zsarnokság lett, s ezzel megindult bomlása is.

Összeesküvések jöttek létre a vezetők ellen. Ezeket nem a leghitványabbak, hanem a legkülönbek,

leglelkesebbek és legmerészebbek szervezték, mert mind közül éppen ezek viselhették el legkevésbé az

uralkodók gőgjét.

A nép, ha vezérekre talált, az említett okokból bekapcsolódik az uralkodók elleni harcba; így megbukik a

királyság és a monarchia uralmi formája, s helyébe kialakul és megszületik az arisztokratikus uralom. Ugyanis a

királyság megdöntőinek, mintegy hálából, kezébe adták a hatalmat, őket választották vezetőknek, és ügyeik

intézését rájuk bízták. Ezek eleinte, megelégedvén az ügyintézés jogával, nem törekedtek többre annál, ami a

közhasznot szolgálta, és mindenkinek magánügyeit, csakúgy, mint a közügyeket, gondosan és óvatosan

vezették. Amikor azonban az atyáktól fiaik veszik át a hatalmat, akik nem élték át a bajokat, és nem ismerik a

politikai egyenlőséget és szabadságot – hiszen kezdettől fogva apjuk kiváltságainak és méltóságának légkörében

éltek –, ezek vagy a kapzsiságnak és méltatlan vagyonszerzésnek, vagy a tivornyának és véget nem érő

dorbézolásnak adják át magukat, mások nőkkel erőszakoskodnak, és gyermekeket rabolnak, s ily módon az

arisztokrata uralmat oligarchiává torzítják. A tömegben így hamarosan újjáélednek az olyan hangulatok,

amelyekről az előbb szóltunk. Így az oligarchia is hasonló módon jut el az összeomlásig, mint ahogy a

tyrannosok is rossz véget értek.

Ha ugyanis valaki megfigyeli a polgárok lelkében az oligarchiákkal szemben ébredő irigységet és gyűlöletet, s

ezután szólni és cselekedni merészel az élen állókkal szemben, az egész népben készséges segítőtársat talál.

Végül is az uralmon levők egy részét megölik, egy részét elűzik; nem mernek azonban sem királyt állítani

maguk fölé, mert félve emlékeznek a régebbi gazságokra, és többekre sem óhajtják a közügyek intézését bízni,

mert szemük előtt lebeg korábbi tévedésük. Egyetlen reményük van, amely még nem csalta meg őket: az

önmagukba vetett bizalom. Ehhez folyamodnak tehát. Az oligarchikus államrendet tehát demokráciává

alakítják, s a közügyek gondját bizalomteljesen ők maguk alakítják. Mindaddig, amíg még élnek azok, akik

átélték az előbbi elnyomó uralmat, elégedettek is a fennálló állapottal, és mindenekfölött őrködnek a

jogegyenlőségen és szólásszabadságon. De új nemzedékek nőnek fel, a demokrácia őrzése az alapítók

gyermekeinek gyermekeire száll, s ezek a megszokás következtében már kevésre becsülik a jogegyenlőséget és

szabadságot. Ők maguk akarnak a tömegek fölébe kerekedni; leginkább pedig azok, akik gazdagságukkal

tűnnek ki. Amikor azután ezek vezető szerepre törekednek, s azt a maguk erejéből és saját erényeik segítségével

nem képesek elnyerni, vagyonukat eltékozolják arra, hogy a tömeget bármi módon elámítsák és megrontsák.

Esztelen hajszájuk a hírnév után a tömeget rászoktatja ajándékaik elfogadására és mohó élvezetére, ebbe pedig

122. AZ ÁLLAMFORMÁK

VÁLTOZÁSÁNAK ELMÉLETE

ÉS A KEVERT ÁLLAMFORMA


most már a demokráciának kell belebuknia. A népuralom helyébe az erőszak és ököljog lép. A nép ugyanis már

hozzászokott a mások javainak élvezéséhez, és reményét abba helyezi, hogy mások rovására éljen meg; ezért

olyan nagyra törő és merész vezért választ, akit szegénysége kizárt a köztiszteletben álló tisztségekből. Az ilyen

vezér az ököljogot segíti uralomra. Összegyűlik hát a nép; gyilkol, száműz és földet oszt, és elvadultságában

végül önmaga emel maga fölé despotát és zsarnokot. Ez hát az államrendek körforgása, ez a természetnek ama

rendje, amely szerint az államok élete változik, átalakul, hogy végül is mindig önmagához térjen vissza.

Aki ezt jól ismeri, az egy állam jövőjéről beszélve talán nem tudja pontosan megmondani az átalakulás

időpontját, abban azonban ritkán téved majd, hogy az állam fejlődésének vagy hanyatlásának melyik fokára

jutott, és hogy milyen államformába fog átalakulni, legalábbis ha elfogultság és rosszindulat nélkül formálja

meg a véleményét. Éppen a római állam esetében érthetjük meg ennek az elméletnek a segítségével igen jól,

hogyan jött létre, fejlődött és bontakozott ki teljesen, nemkülönben a jövőben bekövetkező, ezzel ellentétes

irányú átalakulását is.

Ha ugyanis, mint minden más állam, ahogy mondtam, a római is a természet rendje szerint jött létre és

gyarapodott, akkor a természet rendje szerint bekövetkezik majd ellentétes állapotba való átváltozása is.

Beláthatjuk majd későbbi fejtegetések alapján.

H. I. – K. I.


125. fejezet - 123. A RÓMAI ÁLLAMREND

Polybios VI 11, 11-18.

Kr. e. 146 után

Az államok életében az a három tényező érvényesült, amelyekről az előbbiekben beszéltem. Ezek azonban (a

római államban) oly arányosan és megfelelően ötvöződtek egybe, hogy még a római állam polgárai közül sem

tudná valaki biztosan megmondani, vajon arisztokratikus-e államszervezetük, vagy demokratikus, vagy

éppenséggel monarchikus-e. Ez a helyzet teljesen érthető. Ha valaki ugyanis csak a consulok hatalmára tekint,

azt teljességgel monarchikus, sőt: királyi jellegűnek fogja tekinteni. Ha a senatus hatalmára gondol, az államot

arisztokratikusnak fogja tartani. Ha pedig arra gondol, mennyi hatalom van a nép többségének kezében, nyilván

azt fogja mondani, hogy Róma demokratikus állam. Hogy ez a három államhatalmi tényező miként érvényesült

ebben az időben – de még most is, néhány apróságtól eltekintve –, a következőkben foglalható össze.

A consulok mindaddig, amíg Rómában tartózkodnak, és nem veszik át a hadra kelt sereg parancsnokságát, az

összes közügyek élén állnak. Valamennyi többi magistratus – a néptribunusok kivételével – alájuk van rendelve,

és nekik engedelmeskedik. A senatus ülésére ők vezetik be a követségeket. A fenti jogokon kívül ők terjesztik

elő a szükségesnek látszó javaslatokat, s a senatus határozatait ők hajtják végre. Továbbá az ő feladatuk

mindarról gondoskodni, ami mint közügy a népgyűlés elé tartozik: ők hívják össze a népgyűléseket, terjesztik

ott elő a javaslatokat, és hajtják végre a többségi határozatokat. A háborúra való felkészülés és a hadvezetés

kérdésében szinte korlátlan joguk van. Ők rendelik el, mekkora segítséget nyújtsanak a szövetségesek, ők

nevezik ki a katonai tri- bunusokat, írják össze a katonákat és sorozzák be az arra alkalmasakat. Háború idején

belátásuk szerint büntethetik az alájuk rendelteket. A közpénzekből annyit költhetnek, amennyit szükségesnek

tartanak. E célból egy-egy quaestor áll rendelkezésükre, aki minden utasításukat végrehajtja. Ha tehát valaki

csak a consuli hatalomra tekint, joggal fogja azt mondani, hogy ez az állam: monarchia, sőt: valóságos

királyság. Ha pedig ezek vagy a még szóba kerülő sajátosságok közül némelyik megváltozik majd, akár

korunkban, akár később, az nem érinti jelen ábrázolásunk igazát.

Ami a senatust illeti, ez a testület elsősorban az államkincstár gazdája. Minden bevétellel ő rendelkezik, és

hasonlóképpen dönt a kiadásokról. A quaestorok az egyes közszükségletekre csakis a senatus utasítása alapján

költhetnek – kivéve a consulok rendelkezésére bocsátott összegeket. A legfontosabb és összeg szerint is

legnagyobb kiadása, tudniillik a középületek ötévenkénti karbantartása és új épületek emelése felett – ami

szintén a quaestorok hatásköréhez tartozik – ugyancsak a senatus rendelkezik, erre ő adhat engedélyt a

quaestoroknak. Az Itáliában elkövetett és hivatalból üldözendőnek tekintett bűntények: árulás, összeesküvés,

méregkeverés, orgyilkosság felett szintén a senatus dönt. Mindezen felül, amennyiben Itália területén valamely

egyénnek vagy városnak egy vitás ügy elintézésére van szüksége, ha büntetés, segítségnyújtás vagy őrizetbe

vétel látszik szükségesnek – minderről a senatus gondoskodik. Amennyiben Itálián kívüli területre kell

követséget küldeni, akár egy vitás ügy elintézésére, javaslattételre, valamilyen utasítás kiadása céljából,

szerződéskötésre vagy hadüzenetre – minderről ugyancsak a senatus gondoskodik. Ha idegen követség jön

Rómába, a senatus dönt arról, miként kell fogadni, és milyen választ kell neki adni. Mindezekben az ügyekben a

népnek, röviden szólva, egyáltalán semmi szava nincs. Ha történetesen valaki akkor látogat Rómába, amikor

egyik consul sincs jelen, az állam rendje teljesen arisztokratikusnak fog tűnni. Sok hellén és egyes királyok is

erről vannak meggyőződve, hiszen ügyeiket szinte kizárólag a senatus intézi.

Mindezek után joggal kérdezheti valaki, hogy ebben az államrendben mi marad meg a nép hatáskörében: hiszen

a senatus dönt mindama kérdésekben, amelyeket felsoroltunk, s ami a legfőbb: ő a gazdája az állam

bevételeinek és kiadásainak. A consuloknak mint hadvezéreknek pedig korlátlan hatalmuk van mind a háború

előkészítésében, mind pedig a hadra kelt seregeknél. És mégis: az államügyek egy része, éspedig a legfontosabb

része a népre marad. Mert kizárólag a népnek van joga kitüntetést és büntetést osztogatni, márpedig ez tartja

össze a királyságokat, a köztársaságokat, egyszóval: az egész emberi társadalmat. Ahol ugyanis nem ismerik ezt

a megkülönböztetést, vagy ismerik ugyan, de rosszul alkalmazzák, ott semmi esetre sem működhetik jól a

meglévő államrend. Hiszen hogyan is lehetne, ha ugyanúgy bánnak a hitványakkal, mint a derék emberekkel?

Tehát a nép mond ítéletet számos ügyben, például amikor az elkövetett bűnnel arányban levő pénzbüntetést kell

kiszabni, különösen akkor, ha a magasabb tisztségek viselői ellen indul eljárás. Halálbüntetés kiszabása

kizárólag a nép joga. Az ilyen ügyekben azonban elismerésre és figyelemre méltó eljárást követnek. Főbenjáró

ügyek vádlottjainak, ameddig ügyük tárgyalás alatt áll, a szokásjog megadja azt a lehetőséget, hogy törvényes

123. A RÓMAI ÁLLAMREND


úton önkéntes száműzetésbe vonuljanak mindaddig, amíg akár csak egyetlen tribus is van, amely még nem

mondta ki az ítéletet. Az önkéntes száműzetésbe távozók biztonságban élhetnek Nápolyban, Praenestében,

Tiburban és mindazokban a városokban, amelyeknek Rómával kötött szerződésük erre jogot ad. Ugyancsak a

nép adja a tisztségeket az erre méltó férfiaknak, márpedig egy államban ez az erény legszebb jutalma. A

törvények megerősítésének joga is a népgyűlés kezében van. Legfontosabb jogköre azonban a béke és háború

kérdésében való döntés. Szövetségkötés, szövetség felbontása és szerződés ügyében is a népgyűlés mondja ki a

végső szót: ezeket megerősítheti vagy érvénytelenítheti. Ha tehát valaki ezekre a tényekre van figyelemmel,

joggal állíthatja, hogy az államhatalom legnagyobb része a nép kezében van, s a római államszervezet

demokratikus jellegű.

Eddig arról volt szó, hogy az államhatalmi jogkörök miként oszlanak meg a három tényező (consulok, senatus

és népgyűlés) között. Most arról kell szólnunk, hogy ezek hogyan kerülhetnek szembe egymással, és miként

működnek együtt. A consul, attól fogva, hogy az imperium birtokában a sereggel útra kél, úgy látszik, korlátlan

joggal intézi az ügyeket. Valójában azonban mind a népgyűlés, mind a senatus támogatására rá van szorulva,

mert enélkül a rábízott feladatot nem tudná sikerrel elvégezni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a seregnek állandóan

utánpótlást is kell küldeni. Márpedig a senatus jóváhagyása nélkül sem gabonát, sem ruházatot, sem a szükséges

pénzt nem kaphatja meg serege részére. Így tehát a vezérek minden elgondolása meghiúsul, ha a senatus

szándékosan akadályozza munkájukat, és ártani akar nekik. Továbbá a hadvezérek terveinek és elgondolásainak

sikere vagy balsikere is a senatustól függhet. Egyéves hivatali idejük lejártával ugyanis a senatusnak joga van

más hadvezért kiküldeni, vagy a meglevő hadvezér megbízását meghosszabbítani. Ugyanennek a testületnek

módja van arra is, hogy a vezérek sikereit ünnepelje és nagyobbítsa, vagy – ha úgy tetszik neki – kisebbítse és

homályba borítsa. A rómaiaknál szokásos triumphust ugyanis, amely a polgárok előtt szembetűnő módon

mutatja be a hadvezérek viselt dolgait, méltóképpen csak akkor tudják megünnepelni a hadvezérek, ha a senatus

ehhez hozzájárul, és az ehhez szükséges pénzösszeget rendelkezésre bocsátja. És bármilyen távol legyenek is

otthonról, a népgyűléstől is függenek, mert az dönt a háború folytatásáról vagy befejezéséről. Fentebb

elmondtuk már, hogy a népgyűlés erősítheti meg vagy érvénytelenítheti a fegyverszüneti egyezményeket és

szerződéseket. És ami a legfőbb: hivataluk letétele után a népgyűlés előtt számot kell adniuk viselt dolgaikról.

Így tehát a hadvezérek számára egyáltalán nem biztonságos dolog semmibe venni akár a senatus, akár a

tömegek jóindulatát.

Ami viszont a senatust illeti, ez – bármily hatalommal rendelkezik is – a közügyek intézésében mindenekelőtt a

többség véleményéhez kénytelen igazodni, és figyelembe kell vennie a népgyűlés akaratát. A legsúlyosabb s az

egész államot érintő főbenjáró bűnügyekben a vizsgálatot és döntést mindaddig nem hajthatja végre, amíg

javaslatait a népgyűlés meg nem erősíti. De hasonló hatalma van a népgyűlésnek a senatusszal szemben is. Ha

ugyanis valaki törvényjavaslatot terjesztene elő, amelyben a senatus meglevő jogait a hagyományokkal szemben

kisebbíti, vezető szerepét vagy az őt megillető tiszteletet csökkenti, vagy éppenséggel a senatorok vagyonát

veszélyeztetné: végső soron a népgyűlés dönt arról, hogy ezek a javaslatok életbe lépjenek-e vagy sem. De a

legfontosabb a következő körülmény: ha valamelyik néptribunus az intercessio jogával él, akkor a senatus

nemcsak hogy elgondolásait és javaslatait nem képes érvényre juttatni, de még ülésezni vagy akár csak

összejönni sincs joga. Márpedig a néptribunusok mindig a nép tetszése szerint kötelesek eljárni, annak akaratát

kell szem előtt tartaniuk. Így tehát az imént felsorolt körülményekre való tekintettel a senatus mindig tart a

tömegektől, s a nép akaratát nem tévesztheti szem elől.

De a nép is függ a senatustól, és mind a maga tömegében, mind pedig egyénileg kénytelen rá is tekintettel lenni.

Mivel ugyanis a censorok egész Itália területén sok közmunkát adnak ki: középületek helyreállítását vagy

építését és sok mást, amit aligha lehetne felsorolni; mivel az ő kezükben vannak a folyami átkelőhelyek,

kikötők, erdőségek, bányák és földbirtokok jövedelmei, röviden szólva: a római állam minden jövedelme:

mindezt a felsorolt jövedelmi forrást ők osztják szét a nép között, és így szinte mindenkinek keresete és

munkalehetősége többé-kevésbé a censoroktól függ. Egyesek ugyanis maguk veszik bérbe a censoroktól az

állami jövedelmeket, mások ezekkel társulnak, vannak olyanok, akik kezességet vállalnak a bérlőkért, egyesek

pedig azzal foglalkoznak, hogy ezek nevében saját vagyonukat helyezik letétbe az állami kincstárnál. Márpedig

mindezekben a dolgokban a senatus mondja ki a végső szót. Neki van joga a határidő meghosszabbítására, baj

esetén a feltételek megkönnyítésére, ha pedig valaki teljességgel képtelen kötelezettségének teljesítésére, fel is

oldozhatja a bérleti szerződés alól. Sok dolog van tehát, amelyben a senatus az állami jövedelmek kezelőinek

súlyos károkat okozhat vagy hasznot biztosíthat: mert mindezekről az ügyekről be kell számolni a senatus előtt.

A legfontosabb azonban az, hogy ez a testület adja a bírákat a legtöbb állami vagy magánjellegű peres ügyben,

ha a vitás összeg egy bizonyos nagyságot elér. Így tehát mindenki kötelezve érzi magát a senatus iránti hűségre,

és attól tartva, hogy valamikor rászorulhat a segítségére, óvakodik attól, hogy a senatus akaratával

szembeszálljon, vagy annak ellenére cselekedjék. Ugyanis csak viszolyogva mernek szembeszállni a consulok

szándékával, hiszen háború esetén mindenki, egyénileg és együttesen, az ő fennhatóságuk alá kerül.

123. A RÓMAI ÁLLAMREND


Mivel tehát az államhatalom alkotórészeinek hatalmi viszonyai úgy alakulnak, hogy kölcsönösen megvan az

ártás és az együttműködés lehetősége, mindegyik szükségszerűen törekszik a többivel való együttműködésre.

Lehetetlen ennél jobb alkotmányt elképzelni. Ha valamely kívülről fenyegető közös veszély egyetértésre és

együttműködésre kényszeríti őket, mindig kiderül ennek az államszervezetnek nagy ereje: a szükséges

intézkedések egyikét sem mellőzik, mert mindnyájan, egymással versengve, az előttük álló feladatra fordítják

figyelmüket, a határozatok végrehajtását nem halogatják, és közös erővel, de mindenki egyénileg is

együttműködik a határozatok végrehajtásában. Ezért legyőzhetetlen és ezért képes minden nehézséget legyűrni

ez a sajátos államszervezet. Ha pedig a külső veszedelemtől felszabadulva az ellenség felett aratott győzelem

után békén élvezik a kivívott boldogságot, s önelégültségükben és nyugalmukban már-már gőg és

elbizakodottság lenne úrrá felettük – ami gyakran előfordul –, akkor is azt tapasztaljuk, hogy az államszervezet

maga gondoskodik a bajok orvoslásáról. Mert mihelyt az állam egyik alkotórésze túlburjánozván, a kellőnél

nagyobb hatalomra törekednék, akkor, mivel egyiküknek hatalma sem teljes önmagában, hanem – miként

kimutattuk – mindegyiknek szándékát ellenfelei meghiúsíthatják; végső soron az állam egyik alkotórésze sem

emelkedhet a többi fölé, nem szerezhet túlzott hatalmat, és nem válhat önteltté. Így tehát mindegyik megmarad a

maga kereteiben, mert előretörése vagy kudarcot vall, vagy pedig már eleve tart a többi hatalmi tényező fékező

erejétől.

H.I.

A Polybios által ideálisnak tartott kevert államberendezkedés (miktépoliteia) eszméjének kialakulásához, amely

egyesíti a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus berendezkedés előnyeit, lásd Aristotelés elméletét (96-

97. dok.). Polybios életrajzához lásd a 121. dokumentum jegyzeteit.


126. fejezet - 124. AZ ELSŐ SZICÍLIAI RABSZOLGAFELKELÉS

Diodóros XXXIV 2, 1-26.

Kr. e. 138-132

... A szicíliaiaknak a karthágóiak leverése (Kr. e. 201) után hatvan évig mindenben jól ment a dolguk; akkor tört

ki náluk a rabszolgaháború, mégpedig a következő okból: mivel nagy jómódjukban hatalmas vagyonokat

halmoztak fel, rengeteg rabszolgát vásároltak össze. Mihelyt ezeket a nevelésükre szolgáló intézményekből

csoportonként elhajtották, tüstént ismertetőjelet sütöttek rájuk. A fiatalabbakat pásztorokként alkalmazták, míg a

többit mindenki arra használta, amire éppen szüksége volt. Szolgai munkájuk végzése közben durván bántak

velük, azzal viszont egyáltalán nem törődtek, hogy mit esznek, vagy mivel ruházkodnak. Nagyobb részük ezért

rablással gondoskodott fennmaradásáról, úgyhogy elszaporodtak a gyilkosságok, mivel a rablók szinte katonai

alakulatokként mindent megszállva tartottak. A praetorok próbáltak ennek gátat vetni, de a rablókkal rendelkező

urak befolyása és súlya miatt nem merték megbüntetni őket, és így kénytelenek voltak tehetetlenül tűrni a

provincia dúlását. A birtokosok közül legtöbben ugyanis római lovagok voltak, és mivel a provinciák részéről

bevádolt praetorok fölött ők bíráskodtak, félelmesek voltak a tisztviselők előtt.

Az ennai Antigenésnek volt egy Apameiából származó syriai rabszolgája, egy mágiához értő, csodákat művelő

ember. Ez (az Eunus) azt mondta magáról, hogy az istenek rendeléséből álmában meglátja a jövőt, és ilyen

irányú tehetségével sok embert becsapott... Nos tehát, ez az ember a felkelés előtt azt mondogatta, hogy a syriai

istennő (Atargatis) megjelent, és királyságot jövendölt neki.

Az egész felkelés pedig a következőképpen kezdődött: élt Ennában egy Damophilos nevű, a vagyonára büszke

és gőgösködő ember, aki hihetetlenül gyalázatosan bánt rabszolgáival. Felesége, Megallis vetekedett férjével a

rabszolgák fenyítésében és egyéb embertelenségekben. A bántalmazottak végül is állati haragra gerjedve

összebeszéltek egymással, hogy fellázadnak, és megölik a gazdáikat. Elmentek Eunushoz, és megkérdezték,

hogy az istenek jóváhagyják-e elhatározásukat. Az pedig a szokásos hókuszpókusz után közölte velük az isteni

jóváhagyást, sőt rávette őket, hogy azonnal fogjanak is hozzá tervük végrehajtásához. Szolgatársaik közül azon

nyomban összetoboroztak négyszázat, mihelyt alkalmuk nyílott, felfegyverkeztek, és a lángot lehellő Eunus

vezetése alatt megrohanták Enna városát. Behatoltak a házakba, öltek-gyilkoltak, még a csecsemőknek sem

kegyelmeztek; az anyjuk öléből tépték ki és vagdosták őket a földhöz; az asszonyokon pedig a férjeik szeme

láttára műveltek elmondhatatlan becstelenségeket, miután a városi rabszolgák tömege csatlakozott hozzájuk.

Először uraikkal bántak el gyalázatos módon, majd a többiek legyilkolásához láttak.

Ezek után Eunust választották meg királlyá, nem bátorsága, hanem kizárólag bűvésztudománya miatt, és mivel ő

kezdte a felkelést, egyben tekintettel voltak kedvező jelként magyarázható nevére is,1 hogy majd jóindulattal

lesz alattvalói iránt. Amikor tehát a felkelők korlátlan ura lett, összehívta a népgyűlést (ekklésia), és kivégeztette

a foglyul ejtett ennaiakat, csak azokat nem, akik értettek a fegyverkészítéshez: ezeket láncra verve dolgoztatta.

Eunus is saját kezével ölte meg volt urait, Antigenést és Pythónt; a fejét dia- démmal övezte, egész környezetét

királyi módon rendezte el, a vele együttélő, ugyancsak syriai származású asszonyt pedig királynénak tette meg.

Tanácsának tagjait azok közül válogatta ki, akiket a legokosabbaknak tartottak. Ezek között volt egy Achaios

nevű, achaiai származású, bölcs és vitézségben is kiváló ember, aki három nap leforgása alatt több mint hatezer

főt fegyverzett fel, ahogy lehetett, de még ennél is nagyobb sokaságot vitt magával szekercékkel, bárdokkal,

parittyákkal, sarlókkal vagy tűzben megedzett karókkal, sőt konyhai nyársakkal felszerelve, úgy járta végig

zsákmányolva a vidéket. Mivel megszámlálhatatlanul sok rabszolga csatlakozott hozzá, olyan merész lett, hogy

még a római praetorokkal is szembeszállt, és katonáinak tömegénél fogva az ütközetekben nemegyszer győzött

is, de ekkor már tízezernél is több fegyverese volt.

A felkelők egész városokat foglaltak el lakosaikkal együtt, és több sereget semmisítettek meg, amíg csak (P.)

Rupilius római consul Tauromeniont vissza nem foglalta a rómaiaknak (Kr. e. 134). Innen Enna ellen vonult, és

azt is ostromzárral vette körül, úgyhogy a felkelőket teljesen reménytelen helyzetbe kényszerítette. Eunus fogta

hatszáz főnyi testőrségét, és gyáván valami megközelíthetetlen sziklás vidékre menekült. Amikor kísérői

észrevették, hogy veszélyes helyzetükből nincs számukra menekvés, mert közben már Rupilius consul is a

közelükbe érkezett, maguk végeztek magukkal úgy, hogy a kardjukkal lenyakazták egymást. Eunust, a királlyá

lett komédiást, aki hitványságában egy barlangba húzódott, onnan rángatták elő ötödmagával: egy szakáccsal,

egy pékkel, egy fürdőszolgával, és negyediknek azzal a hívével együtt, aki ivás közben mindig szórakoztatta.

124. AZ ELSŐ SZICÍLIAI

RABSZOLGAFELKELÉS


Innen került a börtönbe, majd amikor testét a tetvek sokasága teljesen megemésztette, gonoszságaihoz méltó

módon fejezte be életét Morgantinában. Ezek után Rutilius csekély létszámú csapatainak élén végigjárta

Szicíliát, és minden várakozásnál gyorsabban tisztította meg az egész (szigetet) a rabló népségtől.

Eunus, a felkelők királya magát Antiochosnak, a felkelők sokaságát pedig syriaiak- nak nevezte.

B.I.

1. Eunus azt jelenti, hogy jóindulatú.


127. fejezet - 125. TIBERIUS GRACCHUS

Appianos: Róma története. I 7-16.

Kr. e. 133-132

Kivezető utat sem látott, hiszen nem könnyű feladat és nem is teljességgel méltányos ily nagyszámú embert oly

hosszú ideje birtokolt és ráadásul oly nagy kiterjedésű földjétől megfosztani akkor, amikor már saját

költségükön létesítettek ültetvényeket, emeltek épületeket és szerezték be a felszerelést. Végre, nagy nehezen,

olyan törvényt hoztak a néptri- bunusok javaslatára, amelynek értelmében az ilyenfajta földből senkinek sem

lehet ötszáz iugerumnál nagyobb birtoka, sem száznál több szarvasmarhája és ötszáznál több aprómarhája.

Ezenfelül elrendelték, hogy mindenki tartson földjén meghatározott számú szabad embert is; ezek tartsák

szemmel és jelentsék az ott történteket. 34. Miután mindezt törvénybe foglalták, a törvény megtartására esküt

tettek, és megszegésére büntetést szabtak. Azt remélték, hogy az ezen felüli földeket azonnal kiárusíthatják apró

parcellákban a szegények között. A valóságban azonban senki sem törődött sem a törvénnyel, sem az esküvel, s

akik látszólag törődtek is vele, azok is képmutató módon saját rokonaik között osztották szét földjüket, a

többség azonban ügyet sem vetett a törvényre.

1. 35. Végül Tiberius Sempronius Gracchus lépett fel, tekintélyes és köztudomásúan dicsőségvágyó, ékesszóló

férfiú, akit e tulajdonságai már mindenki előtt ismertté tettek. Ez néptribunusként nagy beszédeket tartott az

italicus népről. Elmondta, hogy ez a rendkívül harcias s a rómaiakkal rokon nép egyre fogyatkozik a

szegénység s a csekély népszaporulat miatt, és reménye sincs sorsa jobbra fordulására. 36. A rabszolgákat

azonban szidalmazta, mint olyanokat, akik harcra sem alkalmasak, és gazdáik iránt sincsenek hűséggel.

Hivatkozott arra, hogy az imént is Szicíliában mennyit szenvedtek az ott szintén hatalmas tömeget alkotó

földművelő rabszolgáktól gazdáik, olyannyira, hogy a leverésükre indított háború a rómaiak számára sem

volt könnyű vagy gyors vállalkozás, sőt hosszú időn át változó veszedelmek közepette folyt. 37. Miután

mindezeket elmondta, felújította azt a törvényt, hogy senki sem birtokolhat ötszáz iugerumnál több földet. A

régi törvényen felül azonban még feleannyi földet juttatott gyermekeiknek, s hozzátette, hogy a jövőben

három választott, évenként cserélődő személy osszon földet a szegényeknek.

2. 38. Ez volt az, ami leginkább nyugtalanította a gazdagokat, hiszen most a földosztó bizottság miatt már nem

vehették annyira semmibe a törvényt, mint ahogy eddig tették, s a telepesektől sem vásárolhattak újabb

földeket. Ugyanis Gracchus erre is gondolt, s megtiltotta a földek eladását. 39. A gazdagok összeverődtek;

mind siránkoztak, a szegényeknek felhánytorgatták saját egykori nagy tetteiket, az általuk létesített

ültetvényeket és épületeket; egyesek felhozták, hogy a földet pénzen vették meg szomszédaiktól, s most még

pénzüket is elveszítik, mások atyáik sírjára hivatkoztak és arra, hogy az atyai örökség szétosztása során

jutottak birtokukhoz. Ismét mások azt emlegették, hogy feleségük hozományát költötték a földre, vagy hogy

leányuknak adták hozományként; a hitelezők a földekre kiadott adósságleveleket mutogatták. Egyszóval

mindenfelől szégyenletes jajveszékelés és panaszkodás hallatszott. 40. De a szegények is méltatlankodtak.

Egykori jómódjukból – így mondták – a végső szegénységbe, ebből pedig teljes halódás állapotába jutottak,

már nem képesek gyermekeiket felnevelni és létfenntartásukat biztosítani. Felsorolták, hogy hány háborúban

vettek részt, míg ezt a földet meghódították, és tiltakoztak az ellen, hogy továbbra is kizárják őket a közös

földek birtoklásából. Gyalázták a gazdagokat azért is, hogy szabadok, polgárok és katonák helyett

rabszolgákkal műveltetik meg földjüket, ezzel a megbízhatatlan népséggel, amely mindig ellenséges érzületű,

s ezért katonai szolgálatra sem alkalmas.

3. 43. Gracchus törvényjavaslatával nem annyira a lakosság jólétére, mint a népszaporulat biztosítására gondolt.

Művének hasznosságán olyannyira fellelkesült, hogy úgy gondolta, ennél nagyobb és dicsőségesebb tettet

Itália érdekében nem is lehet végrehajtani, s észre sem vette a benne rejlő nehézségeket. 44. Közvetlenül a

szavazást megelőzően több lelkesítő és nagy hatású beszédben azt kérdezte hallgatóitól, nem az méltányos-e,

hogy a közös földeket közösen használják, nem áll-e közelebb [a nemesekhez] a rabszolgánál a polgár, nem

hasznosabbak-e a katonáskodók azoknál, akik alkalmatlanok a harcra, s nem törődnek-e jobban a

közügyekkel azok, akik maguk is részesülnek a közjavakból. 45. De az ilyen összehasonlítást, mint amelyben

a méltánytalanság önmagáért beszél, nem is fejtvén ki, arra tért rá, hogy a haza reményeit és aggodalmait

fejtegesse. Birodalmunk nagy részét háborúban, erőszakkal szereztük – mondta –, és reményünk van a

földkerekség többi részének meghódítására is. De most minden kockán forog, mert vagy meghódítjuk a többi

országot is férfiaink nagy számával, vagy pedig gyengeségünk s viszályaink miatt a meglevőt is elveszítjük.

125. TIBERIUS GRACCHUS


46. Az előbbi lehetőség dicsőségét s az abból fakadó gazdagságot – az utóbbinak pedig veszélyét és

félelmetes voltát erőteljesen hangsúlyozva, arra szólította fel a gazdagokat, hogy ha kell, maguktól és

önszántukból adják át ezeket a földeket a jövendő reményében a sokgyermekes családoknak, és jelentéktelen

személyes érdekekhez ragaszkodva, ne veszítsék szem elől a legfontosabbat. Arra is hivatkozott, hogy

földjük eddigi megműveléséért megfelelő ellenérték az, ha ötszáz iugerumot minden további fizetés nélkül

szilárd örökbirtokként megtarthatnak, s azok, akiknek gyermekeik is vannak, minden gyermekük után ennek

a területnek további felerészét is megkaphatják. 47. Számos ilyenfajta beszéddel Gracchus felizgatta a

szegényeket és mindazokat, akiknek értelmes gondolkodása erősebb volt birtokvágyuknál. Ezután utasítást

adott az írnoknak: olvassa fel a törvényjavaslatot.

4. 48. De egy másik néptribunust, Marcus Octaviust, a vagyonosok felbéreltek a törvényjavaslat

megakadályozására; márpedig a rómaiaknál vita esetén a nemleges vélemény a mérvadó. Octavius tehát az

írnokot utasította, hogy hallgasson 49. el. Gracchus súlyos szemrehányások közepette a gyűlést a

legközelebbi ülésnapra halasztotta. [A legközelebbi gyűlésen] megfelelő őrséggel vette magát körül, hogy

ezzel Octaviust szándéka feladására kényszerítse. 51. Erre ismét kirohant a népgyűlésre, és kijelentette, hogy

a következő napra szavazást tűz ki a saját törvényjavaslatáról és Octavius néptribunusi hivataláról: mert

megtarthatja-e néptribunusi hatalmát az, aki a nép érdekeit elárulja? Így is cselekedett. 52. Mivel ugyanis

Octavius minden félelem nélkül továbbra is tiltakozott, elsőnek az Octavius hivatalban maradásáról szóló

kérdést bocsátotta szavazásra. Az első tribus Octavius letételére szavazott: Gracchus erre feléje fordulva arra

kérte, vonja vissza tiltakozását. Mikor az nem engedelmeskedett, a többi tribust is sorra megszavaztatta. 53.

Akkor harmincöt tribusból állt a népgyűlés. Az első tizenhét tribus nagy indulattal csatlakozott Gracchus

javaslatához. A tizennyolcadik tribusnak kellett a döntő szót kimondania. Amikor ezzel sem győzte meg,

végrehajtotta a szavazást. Ezáltal Octavius egy csapásra magánemberré lett, és észrevétlenül otthagyta a

gyűlést. Helyébe Quintus Mum- miust választották néptribunusnak, s a földtörvényt elfogadták.

5. 55. A földosztó bizottságba elsőnek magát Gracchust, a törvény szerzőjét, azonos nevű testvérét [Gaius

Gracchust] s a törvény szerzőjének apósát, Appius Claudiust választották meg. A nép ugyanis még mindig

attól tartott, hogy a törvény végrehajtása meghiúsul, ha azt nem maga Gracchus vezeti be, egész családjával

együtt.

6. 58. Már itt volt a nyár, és közeledtek a néptribunusi választások. Mennél közelebb volt a választás napja,

annál világosabbá lett a gazdagoknak az a törekvése, hogy Gracchus legádázabb ellenségeit ültessék a

tisztségbe. 60. Amikor a népgyűlés megkezdődött, az első két tribus sietve Gracchus mellett szavazott. Erre a

gazdagok tiltakozni kezdtek, hogy törvénytelen dolog, ha ugyanaz a személy kétszer egymás után visel egy

hivatalt. Rubrius néptribunus, aki sorsvetés alapján a népgyűlés elnöke volt, nem mert dönteni. Erre

Mummius, akit annak idején Octavius helyébe választottak néptribunusnak, arra szólította fel, adja át neki a

népgyűlés vezetését. 61. Az már hajlott volna erre, a többi néptribunus azonban azt követelte, hogy újabb

sorsvetést tartsanak az elnöklésről. Ha ugyanis a kisorsolt elnök, Rubrius visszalép, az egész sorsolást újra

kell kezdeni. 62. Emiatt újra nagy vita támadt, s ebben Gracchus maradt alul.

7. 64. Gracchus még az éjszaka folyamán összegyűjtötte híveit, és megbeszélve a jelt, ha harcra kerülne a sor,

elfoglalta a Capitolium templomát – ahol a szavazásnak végbe kellett mennie –, valamint a népgyűlés

számára kijelölt térség közepét. 65. Itt a többi néptribunus és a gazdagok által szorongatva – ezek ugyanis

nem akarták megengedni, hogy rá szavazzanak –, végül megadta a harci jelt. A beavatottak hirtelen kiáltozni

kezdtek, mindenfelől kezek emelkedtek a magasba, Gracchust egyes hívei szinte testőrökként őrizték, mások

nekigyürkőztek, a lictorok kezéből kiragadták és széttörték a botokat és vesszőnyalábokat, a gazdagokat

kiűzték a népgyűlésről, 66. s mindezt oly nagy zűrzavar és vérontás közepette cselekedték, hogy a

néptribunusok félelmükben elmenekültek, a papok bezárták a szentélyt, rendezetlen futás és menekülés

kezdődött.

8. 67. Ilyen körülmények között ült össze a senatus Fides szentélyében. Csodálkozom azon, hogy bár hasonló

veszélyes helyzetben gyakran mentette meg az államot egy személy uralma, ekkor eszükbe sem jutott

dictatort választani, hanem ezt az intézményt, amely az ősök idején a leghasznosabbnak tűnt, sem ekkor, sem

a későbbi zavarok idején szóba sem hozták. 68. Ehelyett határozathozatal után a Capitoliumra siettek.

Cornelius Scipio Nasica, a pontifex maximus vezette őket, s nagy hangon ezt kiáltozta, hogy aki a hazát

megmenteni akarja, kövesse őt. Köpenyének szegélyét fejére borította, talán abban a reményben, hogy ez a

szokatlan látvány melléállásra készteti az embereket, talán azért, hogy ezzel, mintegy sisakot téve fejére, a

kezdődő harcra adjon jelt – vagy talán azért, hogy tetteit az istenek előtt elrejtse! 69. Mikor a szentélyhez

érkezett és nekirontott Gracchus híveinek, azok, mint nagy tekintélyű arisztokrata férfiúnak, utat engedtek

neki, főleg, mert látták az őt követő senatorokat. Ezek azonban Gracchus híveinek kezeiből kitekerték a

husángokat, a népgyűlés helyén talált padokat és más bútordarabokat kezükbe ragadták, s ezekkel ütlegelve

125. TIBERIUS GRACCHUS


őket, elűzték a népgyűlés helyéről, majd a meredek lejtőn letaszították. 70. Ebben a zűrzavarban Gracchus

számos párthívét és magát Gracchust is a szentélynél bekerítették, s a szentély kapuinál, a királyszobrok

tövében megölték. Holttesteiket még azon az éjszakán a folyó habjaiba vetették.

H. I.


128. fejezet - 126. GAIUS GRACCHUS

Appianos: Róma története. XIII 21-27.

Kr. e. 122

21. 86. A földek szétosztását a nagybirtokosok tehát a legkülönbözőbb ürügyekkel hosz- szú időn át halogatták.

Egyesek azt javasolták, hogy az [italicus] szövetségeseket, akik a legtöbb ellenvetést tették a földosztással

szemben, ruházzák fel római polgárjoggal, hogy e nagyobb előny birtokában a földek ügyében ne folytassák a

vitát. 87. Ezt az italicusok is szívesen fogadták, mert a polgárjogot többre becsülték a földnél. Ebben leginkább

Ful- vius Flaccus támogatta őket, aki ekkor egy személyben volt consul és a földosztó bizottság tagja. A senatus

azonban ellenkezett, mondván, hogy alattvalókból így egyenjogú polgárokká lesznek.

88. Ez a törekvés tehát szintén meghiúsult, a nép pedig, amelyet mindeddig a földhöz juttatás reménye éltetett,

elcsüggedt. Ily körülmények között a nép örömmel látta, hogy a földosztók egyike, Gaius Gracchus pályázik a

néptribunusi tisztségre, a törvényhozó Gracchus öccse. Ő bátyja bukása után hosszú időn át csendben,

félrehúzódva élt, de a senatus számos tagjának megvetését érezve, most mégis jelentkezett a néptribunusi

tisztségre. 89. Alighogy a választáson fényes sikert aratott, azonnal megkezdte harcát a senatus ellen. Javaslatára

a római nép minden tagjának közköltségen havi gabonaadagot juttattak, amire eddig még nem volt példa. 90.

Ezzel az egyetlen törvényhozói tettével máris teljesen megnyerte magának a népet, és ebben Fulvius Flaccus is

támogatta. Közvetlenül ezután a következő évre is megválasztották néptribunusnak. Közben ugyanis életbe

lépett egy törvény, amelynek értelmében, ha a választások idején nincs kellő számú pályázó a néptribunusi

tisztségre, a nép bárkit megválaszthat.

1. 91. Gaius Gracchus így másodízben is néptribunussá lett. Mivel a népet már lekenyerezte, most az ún.

lovagokat akarta megnyerni, akik méltóság tekintetében a senatorok és a nép között állanak. Ezt egy másik

politikai fogással, éspedig a következő módon érte el. 92. A bíróságokat, amelyek megvesztegethetőségük

miatt rossz hírben álltak, a senatoroktól átutalta a lovagok hatáskörébe. 93. A törvény elfogadásakor

Gracchus állítólag kijelentette, hogy ezzel egy csapásra megtörte a senatus hatalmát. A tapasztalat azonban

Gracchus szavainak a vártnál is nagyobb igazságát bizonyította. 94. Az a tény ugyanis, hogy a lovagok

immár valamennyi római polgár italicus, sőt még maguk a senatorok felett is elnyerték az ítélkezés és

büntetés jogát, korlátlanul, pénzbüntetésre, polgárjogtól való megfosztásra és száműzetésre is kiterjedően,

őket bizonyos értelemben mindenki urává tette, a senatorokat pedig valóságos alattvalóikká. 95. A lovagok a

szavazások alkalmával most összefogtak a néptribunusokkal, és velük együtt minden szándékukat

keresztülvitték. Ez egyre nagyobb félelmet keltett a senatorok körében. Hamarosan odáig fajult a helyzet,

hogy az állam erőviszonyai teljesen átalakultak. A senatusnak csak rangja maradt meg, a hatalom a lovagok

kezébe került. 96. Ezután mind többre törtek. Már nemcsak uralkodtak, hanem nyílt törvénytelenségek árán is

háttérbe szorították a senatorokat. Eltanulták tőlük a megvesztegethetőséget, és maguk is megkóstolván a

gyors vagyonosodás lehetőségét, azzal még rútabbul és még mértéktelenebbül éltek vissza. 97. Felbérelt

vádlókat uszítottak a gazdagokra, a megvesztegetés miatt indított pereket pedig egymással összejátszva, vagy

erőszakos úton is, teljesen megszüntették, úgyhogy ilyen panaszokkal nem is lépett fel többé senki. A

bírósági törvény tehát hosszú időre az eddigieknél nem kevésbé súlyos lázongásokra adott alkalmat.

2. 98. Gracchus eközben egész Itália területén hatalmas utakat építtetett, s ezzel a vállalkozók és kézművesek

nagy tömegét tette készséges híveivé. Több coloniát is alapított. 99. A latinokat arra biztatta, hogy követeljék

a teljes római polgárjogot, hiszen a senatus jóhi- szeműleg nem szállhat szembe a [rómaiak] vérrokonainak e

követelésével. A többi [italicus] szövetségesnek, akik a római népgyűléseken még nem rendelkeztek

szavazati joggal, szintén meg akarta adni ezt a jogot, abban a reményben, hogy a szavazások alkalmával ezek

is az ő javaslatait fogják támogatni. 100. A senatus megijedt ettől, s a consulokat olyan hirdetmény

közzétételére utasította, hogy szavazásra nem jogosult személy nem tartóz- kodhatik sem a városban, sem e

törvények feletti szavazás színhelyétől negyven stadionon belüli távolságban. 101. Livius Drusust, egy másik

néptribunust pedig arra beszéltek rá, akadályozza meg Gracchus javaslatait anélkül, hogy ennek okát a néppel

közölné. Interces- siót ugyanis az ok megjelölése nélkül is lehet gyakorolni. Még azt is megengedték neki,

hogy a népnek tizenkét colonia alapításának ígéretével kedveskedjék. A népnek tetszett ez a javaslat,

Gracchus törvényjavaslatainak pedig már kisebb jelentőséget tulajdonítottak.

3. 102. Gracchus azonban népszerűségéből vesztvén, Fulvius Flaccusszal – akit con- sulsága után éppen e

célból választottak néptribunusnak – Africába hajózott. Africa területén ugyanis, annak termékenysége miatt,

colonia alapítását határozta el a népgyűlés, s a colonusok letelepítésével kettejüket csak azért bízták meg,

hogy a városból egy időre távol legyenek, s a senatus megszabaduljon demagóg tevékenységüktől. 103. A

126. GAIUS GRACCHUS


létesítendő colonia helyéül az egykori Karthágó romjait jelölték ki, nem gondolva azzal, hogy Scipio ezt a

várost lerombolása után elátkozta, és örök időkre legelővé nyilvánította. 104. Ők itt – a törvényben eredetileg

előírt csekélyebb számú telepes helyett – hatezer colonust óhajtottak letelepíteni; ezzel is a népet akarták

megnyerni. Rómába visszatérve egész Itáliában megkezdték a hatezer colonus toborzását. 105. Közben

azonban a colonia megszervezésével megbízott, még mindig Africában tartózkodó tisztviselők levelet

küldtek arról, hogy a Gracchus és Fulvius által állított határköveket farkasok döntötték ki, a jósok pedig

ebben baljóslatot láttak. Erre a senatus összehívta a népgyűlést, hogy az érvénytelenítse a colonia alapításáról

szóló határozatot. 106. Így Gracchus és Fulvius ebben a tervükben is kudarcot vallottak. Szinte őrjöngők

módjára kiáltozták, hogy a senatus hazudik, amikor a farkasokról szóló híreket terjeszti. A nép

legelszántabb fiai is velük tartottak. Tőrökkel felfegyverkezve indultak a Capitolium felé, ahol a coloniák

ügyében a népgyűlésnek össze kellett ülnie.

4. 107. A nép már összegyülekezett, és Fulvius már hozzáfogott szónoklatához, amikor Gracchus fegyveres

összeesküvő társainak kíséretében a Capitoliumra ért. 108. Őt magát is szorongással töltötte el példátlanul

merész terveinek tudata. Ezért nem is ment a népgyűlés színhelyére, hanem a mellette lévő oszlopcsarnokban

kezdett fel-alá járkálni, várva a történendőket. 109. E háborgó lelkiállapotában megpillantotta őt egy, a

népből származó ember, Antyllus, aki éppen áldozatot mutatott be az oszlopcsarnokban. Kezével megragadta

– talán azért, mert értesült a dologról, illetve gyanított valamit, vagy talán valami más körülmény bírta szóra

–, és arra kérte, könyörüljön a hazán. 110. Gracchus ettől még inkább megzavarodott, és attól való

félelmében, hogy tervei kitudódtak, átható, éles pillantást vetett rá. A jelenlevők egyike, bár senki sem adott

erre jelt, és ilyen parancs sem hangzott el, pusztán Gracchusnak Antyllusra vetett éles tekintetéből arra

következtetett, hogy itt van a várt alkalom. Abban a hiszemben, hogy Gracchus kívánságát teljesíti, ha ő

kezdi meg e művet, kiragadta tőrét, és leszúrta Antyllust. 111. Amint a nyilvánosan ott heverő holttestet

megpillantották, általános zaj keletkezett, és az emberek további vérontástól tartva, rettegéssel telve

elhagyták a szentély környékét. Gracchus csak ekkor lépett a népgyűlés színhelyére, s a nép előtt

mentegetőzni próbált a történtek miatt. 112. De már senki sem ügyelt rá, hanem, mint valami elátkozottól,

mind elfordultak tőle.

5. 114. Másnap reggel a senatus maga elé idézte lakásából Gracchust és Flaccust, adjanak számot tetteikről. Ők

ehelyett azonban fegyveresen az Aventinus dombra siettek, abban a reményben, hogy ha ezt megszállják, a

senatus hajlandóbb lesz a békés megegyezésre. 117. Gracchus a cölöphídon át a Tiberis túlsó partjára

menekült, s itt egyetlen rabszolgájától kísérve, egy ligetben rejtőzött el. Mikor üldözői elérték, ő maga

nyújtotta torkát rabszolgájának, hogy az vágja át. 119. Gracchus és Flaccus levágott fejét Opimius consul elé

vitték, az pedig jutalmul annyi aranyat adott érte, amennyi a két fej súlya volt. A csőcselék közben kirabolta

mindkettőjük házát, párthíveiket pedig Opimi- us összefogdosta, börtönbe vetette és itt megfojtatta. 120.

Quintusnak, Flaccus fiának csak annyit engedett meg, hogy maga válassza ki halálnemét. E vérontás után az

egész városban tisztítóáldozatot rendelt el, a senatus pedig elhatározta, hogy a népgyűlés helyén templomot

emel Concordia [a polgárok egyetértése] tiszteletére.

6. 121. Így végződött tehát az ifjabbik Gracchus felkelése. 123. Miután ezekkel a mesterkedésekkel Gracchus

törvényét semmissé tették – pedig ha megvalósul, ez kiváló és igen hasznos tett lett volna –, egy másik

néptribunus a földek után fizetendő járulékot is megszüntette. A nép így elvesztette minden eddig elért

eredményét. 124. Egyre csökkent a polgárok és a katonák száma. Gracchus halála után tizenöt évvel a nép

elvesztette a földek utáni jövedelmét, a pénzosztást s a törvényeket, és a bíróságok szünetelése miatt

tehetetlenségre volt kárhoztatva.

H. I.


129. fejezet - 127. HÁBORÚ IUGURTHA ELLEN

Sallustius: Iugurtha (Részletek).

Kr. e. 112-105

A. Memmius néptribunus beszéde:

1. ... Minthogy ez idő tájt Memmius Róma egyik legnevesebb, leghatásosabb szónoka volt, illő, hogy a sok

közül egyik beszédét ideiktassam, mégpedig azt, amelyet Bestia visz- szatérte után a népgyűlésben tartott,

ilyenformán:

2. „Sok minden elvenné a kedvem attól, hogy előttetek beszéljek, polgárok, ha államunk szeretete nem állna

fölöttük: a nemesi klikk hatalma, a ti birkatűrésetek, a jog- fosztottság, s leginkább az, hogy a becsületesség

nagyobb veszélyt kelt, mint tiszteletet. Mert azt restellem elmondani, mennyi fricskát kaptatok a legutóbbi

tizenöt évben egy maroknyi gőgös nemestől, milyen rút, milyen bosszulatlan halált haltak védelmezőitek,

hogyan torzította el lelketeket a tétlenség és az elbutultság, hiszen még most sem álltok a talpatokra, mikor

ellenségeitek a kezetekben vannak, még most is féltek tőlük, pedig ők retteghetnének tőletek. De ha százszor

így van is, lelkem arra hajt, hogy a klikk hatalmával szembeszálljak. Legalább megpróbálok élni az atyámtól

örökölt szabadsággal. Hogy hiába cselekszem-e, vagy haszonnal, az rajtatok múlik, polgárok.

Nem arra buzdítalak én, hogy fegyverrel keljetek fel a jogtalanság ellen, miként any- nyiszor tették őseitek.

Nincs szükség erőszakra, nincs szükség kivonulásra. Tulajdon viselkedésük buktatja meg őket. Mikor megölték

Ti. Gracchust, akiről azt állították, hogy egyeduralomra tör, a római nép ellen folytattak vizsgálatokat; majd C.

Gracchus és M. Fulvius meggyilkolása után szintén a ti soraitokból végeztek ki sokakat a börtönben: szeszélyük

vetett véget mindkét vérengzésnek, nem a törvény. Persze »egyeduralomra törekvés* visszaállítani a nép jogait,

s »jogos cselekedet« az, amit polgárvér ontása nélkül lehetetlen megtorolni. A korábbi években csöndben

dohogtatok a kincstár kifosztása miatt, vagy mert szabad királyok és szabad népek néhány nemesnek fizettek

adót, s az övék volt minden dicsőség és minden vagyon. De kevesellték, hogy ilyen gaztetteket büntetlenül

vihetnek végbe, így végül törvényeinket, méltóságotokat, isteni és emberi jogaitokat ellenségeitek kezére

játszották. S még csak nem is szégyellik, nem is bánják: fennhéjázva pöffeszkednek szemetek előtt, főpapi és

consuli tisztüket, diadalmeneteiket hány- torgatják; mintha valami megtiszteltetéshez jutottak volna, s nem

rablózsákmányhoz. Pénzen vett szolgák nem viselik el, ha uruk igazságtalanul bánik velük; ti, polgárok, akik

uralomra születtetek, egykedvűen tűritek a szolgaságot? Hát kik ezek, akik markukban tartják az államot?

Elvetemült, véres kezű, farkasmohóságú, mindenkinél ártalmasabb, mindenkinél dölyfösebb gonosztevők,

akiknek becsület, rang, kegyelet, egyáltalán, minden tisztes és tisztességtelen dolog csak vagyonszerzésre jó.

Egy részük attól érzi magát biztonságban, hogy néptribunusokat gyilkolt le, mások attól, hogy igazságtalan

pereket folytattak, de a legtöbben attól, hogy vérfürdőt rendeztek köztetek. Egyszóval minél hit- ványabbul

jártak el, annál nagyobb biztonságban vannak. Félhettek volna gazságuk miatt, de meghunyászkodásotok

magára vette a félelmet; őket pedig eggyé forrasztotta, hogy ugyanazt szeretnék, ugyanazt gyűlölik, ugyanazt

rettegik. A tisztességesek között ez baráti szövetség, de a gazemberek között klikk.

Azt mondhatná erre valaki: »Hát mit javasolsz?« Büntessük meg azokat, akik az állam ügyét elárulták az

ellenségnek. De nem fegyverrel, nem erővel – ezt méltatlanabb volna nektek megcselekedni, mint nekik

elszenvedni –, hanem törvényes vizsgálat és Iugurtha tanúvallomása alapján. Mert ha csakugyan megadta

magát, engedelmeskedni fog parancsaitoknak, ha viszont fütyül rájuk, láthatjátok, miféle békekötés vagy

meghódolás az, amelyből Iugurthának gaztetteiért büntetlenség, néhány hatalmasnak óriási vagyon, az államnak

pedig kár és gyalázat jut. Vagy talán még most sem laktatok jól uraskodásukkal, és a mi korunknál jobban

szeretitek azokat az időket, amikor hatalom, tartományok, törvények, jogok, bíráskodás, háború és béke,

egyáltalán, minden isteni-emberi rendelés a kevesek kezében volt, ti pedig, a római nép, akiket ellenség nem

győzött le, minden nép urai, megelégedtetek a puszta életetekkel? Mert ugyan ki merte közületek lerázni a

szolgaságot? Bár azt hiszem, nincs nagyobb gyalázat egy férfi számára, mint ha bosszulatlanul tűri el a sértést,

én mégis nyugodtan elviselném, hogy megbocsássatok a legnagyobb gonosztevőknek is, mivel ők is római

polgárok, ha ez az irgalmasság nem fordulhatna vesztetekre. Mert galádságukban nem érik be azzal, hogy

garázdálkodásuk büntetlen marad, ha nem veszitek el tőlük a további garázdálkodás lehetőségét; és titeket is

örökké nyugtalanítana annak a tudata, hogy szolgálnotok kell, vagy fegyverrel meg kell védenetek

szabadságotokat. Mert mit remélhetünk az adott szótól vagy a kibéküléstől? Ők uralkodni akarnak, ti pedig

127. HÁBORÚ IUGURTHA

ELLEN


szabadok lenni, ők elkövetni akarják a jogtalanságokat, ti pedig meggátolni: végül is szövetségeseinkkel úgy

bánnak, mint az ellenséggel, az ellenséggel úgy, mintha szövetséges volna. Létezik két ilyen eltérő szándék

között béke vagy barátság?

Ezért intelek, buzdítalak benneteket: ne hagyjatok ekkora gazságot büntetlenül. Nem az államkincstárból

sikkasztottak, s nem a szövetségesek pénzét rabolták el erővel – ezek is súlyos bűnök, mégis úgy megszoktuk

őket, hogy már csak legyintünk rájuk. De most a legádázabb ellenségnek árulták el a senatus tekintélyét,

elárulták a ti hatalmatokat; itthon és a háborúban árucikk lett az állam java. Ha ezt nem vizsgáljuk ki, ha nem

állunk bosszút a vétkeseken, mi marad más hátra, mint hogy a tettesek alattvalóiként éljünk tovább? Mert

büntetlenül önkényesen cselekedni annyi, mint királyként uralkodni. Nem is arra buzdítalak titeket, polgárok,

hogy jobban örüljetek bármely polgártársatok jogtalan, mint igazságos tettének; hanem arra, hogy ha a

rosszaknak megbocsáttok, a jókat dönthetitek romlásba. Egyébként is sokkal előnyösebb az államra, ha a jótett

merül feledésbe, s nem a rossz: a jó csak ellustul, ha nem törődsz vele, a rossz viszont gonoszabbá válik. S ha

jogtalanság nem történik, nemigen szorulunk orvoslásra.”

1. Ilyen és hasonló beszédeket tartva, Memmius rávette a népet, hogy küldjék Iu- gurthához L. Cassius akkori

praetort, s ő bántatlanságát szavatolva, hozza el Rómába: így a király vallomása alapján könnyebben

napvilágra derül Scaurus vétke és a többieké, akiket vesztegetési pénz elfogadásának vádjával törvénybe

idéztek.

A. Eladó ez a város:

35. Volt abban az időben Rómában egy Massiva nevű numida, Gulussa fia, Masinissa unokája. Mivel a királyok

meghasonlásakor szembekerült Iugurthával, Cirta feladása és Adherbal megölése után elmenekült hazájából. Ezt

Sp. Albinus, aki Bestia után a következő évben Q. Minucius Rufusszal együtt viselte a consuli hivatalt, rávette,

hogy kérje magának a senatustól Numidia királyságát, minthogy Masinissa törzséből való, Iugurtha pedig

gaztettei miatt rettegésben és a gyűlölet gyűrűjében él. A háborúra vágyó consul szította a parazsat, és nem

hagyta a tüzet elaludni. Neki jutott Numidia provincia, Minuciusnak pedig Macedonia. Massiva sürögni kezdett.

Iugurtha nem talált elég támogatásra barátainál, minthogy egyeseket a lelkiismeret-furdalás, másokat a félelem

gátolta, vagy az, hogy rossz hírbe kerültek. Így Bomilcarnak, rokonának, leghívebb bizalmasának parancsolta

meg, béreljen pénzen orgyilkosokat, ahogy már sokszor megtette, s a legnagyobb titokban, de ha ez nem menne,

bármilyen módon öljék meg Massivát. Bomilcar sietve teljesítette a király parancsát, s az ilyen mesterségben

jártas emberekkel kifigyeltette Massiva útjait, járás-kelését; minden helyet, időt, ahol és amikor megfordult,

felderített. Ahol aztán a legjobb alkalom kínálkozott, lest vetett neki. Egyik bérgyilkosa kissé óvatlanul támadta

meg Massivát: lekaszabolta ugyan, de elfogták, s többek, kivált Albinus consul bátorítására vallomást tett.

Inkább a méltányosság és igazság nevében, mint a nemzetközi jog alapján emeltek vádat Bomilcar ellen,

minthogy azt kísérte, aki Rómába az állam szavatosságára érkezett. De Iugurtha, noha ez a bűn is rábizonyult,

nem szűnt meg kapálózni az igazság ellen, csak mikor észrevette, hogy a tette okozta felháborodás már olyan

nagy, hogy nem elég hozzá pénze és befolyása. Így hát – bár a korábbi tárgyaláson barátaiból ötven kezest

állított – inkább trónjával törődött, és nem a kezesekkel, és Bomilcart titkon Numidiába küldte; attól tartott, ha

őt kivégzik, a többi hívét megszállja a félelem, és nem fog neki engedelmeskedni. Néhány nap múlva ő maga is

hazautazott, mert a senatus megparancsolta, hogy távozzék Itáliából. De mikor elhagyta Rómát, állítólag némán

sokszor hátratekintett, végül azt mondta: „Eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad.”

A. Marius consul beszéde (Kr. e. 107):

1. „Hiszen azt is jól tudom, hogy ha (a nobilitas tagjai) válaszra méltatnának, csak úgy folyna belőlük az ékes

szavú, formás beszéd. De mivel e tőletek kapott magas megtiszteltetés révén velem együtt minduntalan

titeket is becsmérelnek, nem akartam hallgatni, nehogy a szerénységet rossz lelkiismeretnek tartsák. Mert

őszintén szólva, engem semmilyen szóbeszéd sem sérthet. Ha igaz, csak jót mondhat rólam, ha hazug, egész

életem a cáfolata. De minthogy a ti döntéseteket vádolják, amivel a legfőbb tisztséget és a legnagyobb

feladatot róttátok rám, fontoljátok meg újra meg újra, nem kell-e megbánnotok. Biztosítékul nem mutathatom

fel őseim képét, diadalmeneteit, consuli rangját, de ha kell, mutathatok lándzsákat, zászlót, kitüntetéseket,

más hadi jutalmat, no meg sebhelyeket a mellemen. Ez az én arcképcsarnokom, ez a nemességem, nem

örökségképpen szállt rám, mint a nemesekre, magam szereztem sok fáradsággal és veszedelemmel. Az én

beszédem nem formás: nem sokat törődöm vele; kiviláglik az érdem magában is. Nekik művészetre van

szükségük, hogy gaztetteiket szónoklatokkal elleplezzék. Görög irodalmat sem tanultam: nem volt nagy

kedvem hozzá, hiszen tudósait sem tette derekabbakká. Hanem tanultam olyasmit, ami sokkal fontosabb

államunknak: ellenséget vágni, őrséget állni, a gyalázaton kívül semmitől sem félni, egyformán tűrni telet-

nyarat, földön hálni, nélkülözést és fáradságot együtt elviselni. Ilyen tanítással buzdítom katonáimat, s nem

127. HÁBORÚ IUGURTHA

ELLEN


fogom őket szoros gyeplőre, magam pedig lazára, nem osztom magamnak a dicsőséget, nekik pedig a

munkát. Ez a hasznos, ez az egész polgárság érdekét néző vezérség.

Mert ha te magad kényelemben élsz, a sereget pedig kemény büntetésekkel sanyargatod, akkor uruk vagy, nem

hadvezérük. Ezen a módon cselekedtek őseitek, így tették nagy- gyá magukat is, az államot is. Rájuk hivatkozik

a nemesség, bár erkölcsei egészen mások, s megvet bennünket, akik az őseik nyomában járunk; a tisztségeket

nem érdem szerint, hanem szinte adósságként követeli tőletek. Pedig nagyon tévednek kevélységükben. Mindent

rájuk hagytak őseik, amit lehetett: gazdagságot, képmásokat, dicső emléküket; de érdemet nem hagytak, nem is

hagyhattak, mert egyedül ez az, amit nem lehet ajándékba adni vagy kapni.

Azt mondják, fukar vagyok és faragatlan, mert nemigen értek lakomák rendezéséhez, egy színészem sincs, s

nem fizetem jobban szakácsomat, mint majorosomat. Ezt szívesen elismerem, polgárok. Mert apámtól s más

tiszteletre méltó férfiaktól úgy tanultam, hogy a pipere asszonyokhoz illik, férfiakhoz viszont a munka. A derék

embernek többre kell tartania a dicsőséget, mint a gazdagságot, díszére fegyvere válik, s nem lakása

berendezése. Tegyék hát csak tetszésük szerint, ami kedvükre való. Szeretkezzenek, vedeljenek, úgy töltsék

öregségüket, ahogy fiatalságukat: lakomákkal, áldozzanak csak hasuknak és legrútabb testrészüknek; az

izzadságot, port és más effélét hagyják csak nekünk, mert mi nagyobb örömöt találunk ezekben, mint a

vendégeskedésben. Csakhogy még sincs ez így. Mert ha ezek az ocsmány emberek gyalázatosságaikkal már

beszeny- nyezték magukat, felkerekednek, hogy elrabolják a jók jutalmát. Így, bármennyire méltánytalan is, a

dőzsölés és a tétlenség – e két legrosszabb tulajdonság – élvezőinek semmit sem árt, de az ártatlan államnak

vesztét okozza.”

K. Á.

A. Sallustius Crispus (Kr. e. 86 k. – Kr. e. 35 k.) római politikus és történetíró latin nyelvű történelmi

monográfiája (Bellum Iugurthinum) a Kr. e. 112-105-ben lezajlott, önmagában nem túl jelentős numida

háborúról és az észak-afrikai nomád nép királyának, Iugurthának elfogásáról szól. Sallustius Kr. e. 46-45-ben

Africa Nova, vagyis az egykori Numidia helytartója, ahol olyan gátlástalanul harácsolja össze vagyonát,

hogy hazatérése után csak Caesar személyes közbelépése menti meg a vádemeléstől. A Numidiára vonatkozó

ismereteket mindenesetre személyes tapasztalataiból és a görög történetírók munkáiból meríti. A könyv Kr.

e. 40 körül keletkezett. Egyértelmű célja Róma erkölcsi hanyatlásának bemutatása Iugurtha tettein keresztül,

és annak, hogy „Rómában minden eladó” (Romae omnia venalia). A hanyatlás oka Sallustius szerint

Karthágó elpusztítása, így az ellenféltől való félelem elmúlása volt, amely a korábban idealizáltan lefestett

rómaiakból elpuhult, fegyelmezetlen és harácsoló népet teremtett (41-42. fejezet).


130. fejezet - 128. A SZÖVETSÉGES HÁBORÚ


Kr. e. 90-88

1. 155. Mindezek után történt, hogy Livius Drusus néptribunus, igen előkelő származású férfiú, az italicusok

kérésére újabb ígéretet tett arra, hogy ismét benyújtja a törvényjavaslatot polgárjoguk érdekében. Erre

vágyakoztak leginkább, abban a tudatban, hogy ezzel az egy lépéssel alattvalókból azonnal urakká lesznek.

156. Terve számára előbb a népet akarta megnyerni, és több coloniát ígért Itáliában és Szicíliában; ezek

megalapítását már régen megszavazták, de mindeddig nem jöttek létre. 157. A senatust és a lovagokat, akik

ekkor főként a bíróságok kérdésében voltak egymással ellentétben, mindkettejüket kielégítő törvénnyel

akarta összebékíteni. Az ítélkezés jogát egyértelműen a senatusnak visszaadni nem lehetett volna, ezért

mindkét fél érdekében a következőket eszelte ki: 158. mivel a lázongások következtében a senatorok száma

alig érte el a háromszázat, azt javasolta, hogy a lovagok legkiválóbbjai közül még ugyanennyit válasszanak

hozzájuk, és az így megnövelt senatusból kerüljenek ki a jövőben a bírák. Hozzátette, hogy ezek a bíróságok

döntsenek a megvesztegetési ügyekben is. A megvesztegetés ugyanis olyannyira mindennapos szokássá vált,

hogy az ilyesfajta vádak szinte teljesen megszűntek.

159. Elgondolásával mindkét felet akarta szolgálni, de terve éppen ellenkezőleg ütött ki. A senatus ugyanis

nehezen viselte el, hogy egyszerre ily sok új tag választassék sorai közé, s a lovagok közül egyesek immár a

legnagyobb tekintély birtokába is jussanak. Azt sem tartották lehetetlennek, hogy a senatusba bekerülő lovagok

egymás között összetartva, még erőteljesebben küzdenek majd a régi senatorok ellen. 160. A lovagok pedig

amiatt gyanakodtak, hogy ennek az állítólagos jótéteménynek a révén a jövőben az ítélkezés joga kizárólag a

senatusra száll, és mióta megízlelték e nagy vagyonok és jövedelmek édességét, ez a gyanú keserves volt

számukra.

1. 162. Így tehát a lovagok és a senatus, bár egymásnak is ellenségei voltak, egyesültek a Drusus elleni

gyűlöletben, csupán a nép örült a coloniáknak. De az italicusok is nyugtalankodtak a coloniákról szóló

törvény miatt, holott Drusus ezt is főként az ő érdekükben eszelte ki. Attól tartottak, hogy a római

közföldeket, amelyeket mint megműve- letlen területet egyesek már régebben, akár erőszakkal, akár lopva

művelés alá vettek, azonnal elveszik tőlük, sőt a saját tulajdonukban levő földjeiket is féltették. 163. Az

etruszkok és umberek, akiket a többi italicusokkal egyazon aggodalom töltött el, a consulok hívására a

városba özönlöttek; állítólag azért, hogy vádat emeljenek Drusus ellen, valóságban azért, hogy

meggyilkolják. Ezek fennhangon szidalmazták a törvényt, és közben várták a szavazás napját. 164. Drusus

mindezt megsejtette. Csak ritkán hagyta el házát, és minden ügyét palotájának gyengén megvilágított

csarnokában intézte. Egy este, amikor nagyszámú látogatóját elbocsátotta, egyszerre csak felkiáltott:

„Megsebesültem!” Ezt mondva, holtan esett össze. Kiderült, hogy egy cipészárral szúrták csípőn.

2. 165. Drusus is néptribunusi működése alatt lett hát gyilkosság áldozatává. 38. 169. Az italicusok, értesülvén

Drusus sorsáról s a többiek száműzetésének állítólagos okáról, immár tűrhetetlennek tartották, hogy a

polgárjoguk érdekében harcoló férfiaknak ennyit kelljen szenvedniök. Nem látván többé reményt a polgárjog

elnyerésére, elhatározták, hogy nyíltan elszakadnak a rómaiaktól, és minden erejükkel harcot indítanak

ellenük.

39. 175. Ezzel kirobbant a nyílt felkelés. Az asculumiakhoz nyíltan csatlakoztak a velük szomszédos törzsek: a

marsusok, paelignusok, vestinusok, marrucinusok, azonkívül a picentinusok, frentanusok, hirpinusok, Pompeii

és Venusia polgárai, az iapyxek, lucanusok és samnisok, amely törzsek már régóta ellenségei voltak Rómának,

valamint mindazok a többi törzsek, amelyek a Liris – gondolom, a mostani Liternus – folyótól az Iónöbölig a

félsziget belsejében vagy tengerpartján laknak. 176. Követeket küldtek Rómába, akik panaszt emeltek azért,

hogy, bár ők segítették Rómát birodalma meghódításában, az általuk megsegített polgárok nem méltatják őket

polgárjogra. A senatus igen keményen válaszolt: ha megbánták eddig elkövetett tetteiket, küldjenek követséget,

ellenkező esetben azonban nem. 177. Ők tehát minden jó reményüket elvesztvén, megindították a háborút. Az

egyes városokban állomásozó csapatokon kívül lovasokból és gyalogosokból százezer főnyi közös hadsereget

állítottak fel. A rómaiak saját polgáraikból és Itáliának hozzájuk még hűséges törzseiből ugyanekkora sereget

küldtek ellenük.

128. A SZÖVETSÉGES HÁBORÚ


1. 211. Ez történt Itáliának az Adria felé eső részén. Az innen érkező hírek hatására a Rómától túlnan lakó

etruszkok, umberek és a többi, velük szomszédos törzs mind elpártolásra szánták el magukat. 212. A senatus

attól tartva, hogy a minden irányból kirobbanó háború ellen nem lesz védekezés, először is a Cumaetől a

Városig húzódó tengerpart őrzésére felszabadított rabszolgákat rendelt. Ekkor sorozták be őket első ízben a

hadseregbe az emberhiány miatt. Megszavazták azt is, hogy a Róma szövetségéhez hűséges italicusok

megkapják a polgárjogot – hiszen ez volt a legfőbb vágya szinte valameny- nyiüknek. 213. Az erről szóló

közlést el is juttatták az etruszkokhoz, ők pedig szíves örömest elfogadták a polgárjogot. Ezzel az

engedménnyel a senatus a hozzá hűségeseket még hűségesebbekké s az ingadozókat szilárdabbakká tette,

ellenségeit pedig azzal, hogy hasonló jogok elnyerésének reményét csillogtatta meg előttük, békülékenységre

hangolta. 214. A rómaiak azonban ezeket az új polgárokat nem az akkor meglevő harmincöt tribusba

sorolták, nehogy a régi polgároknál nagyobb számúak lévén, a szavazás során fölénybe kerüljenek, hanem

őket tíz csoportba osztva, ugyanennyi új tribust szerveztek, amelyekben az új polgárok a többi tribus után

szavazhattak. 215. Szavazójoguk így legtöbb esetben haszontalanná vált, hiszen a harmincöt régi tribust

előbb szólították szavazásra, s ezek önmagukban többséget alkottak. Lehet, hogy ez első pillanatban elkerülte

az italicusok figyelmét, vagy talán még ezen az áron is szívesen fogadták a polgárjogot. Amikor azonban

később rájöttek, ez új felkelés forrásává lett.

53. 231. A háború csak addig dühöngött, amíg egész Itália – egyelőre a lucanusok és samnisok kivételével –

meg nem szerezte a római polgárjogot; tudomásom szerint azonban később ők is elérték céljukat (Kr. e. 89). A

korábban csatlakozottakhoz hasonlóan őket is a tíz új tribusba sorolták be, nehogy számbeli többségük révén a

népszavazásokon túlsúlyba kerüljenek, ha a meglevő tribusokba sorolják be őket.

H.I.


131. fejezet - 129. MARIUS ÉS SULLA POLGÁRHÁBORÚJA, SULLA DICTATURÁJA


Kr. e. 88-80

55. 240. Az eddigi öldöklések és viszályok csupán egyes politikai csoportok időnkénti harcai voltak. Ezután

azonban a csoportosulások vezetői immár nagy seregekkel, szabályszerű háborúban ütköztek össze, s a

küzdelem céltáblája: maga a haza volt.

1. 248. Sulla tüstént elindult Capuába az ott állomásozó sereghez, amelynek Asiába kellett indulnia a

Mithridatés elleni háborúra. Ekkor még nem sejtette, hogy mi készül ellene. 249. Sulpicius pedig, mihelyt a

törvénykezési szünet érvényét vesztette, és Sulla is elhagyta a várost, javaslatát törvényerőre emeltette, és

egyben – aminek kedvéért voltaképpen mindezt tette – Mariust Sulla helyett a Mithridatés elleni háború

vezérévé választatta.

2. 250. Sulla ezt megtudva úgy ítélte meg a helyzetet, hogy csak a fegyverek dönthetnek. Seregét gyűlésre hívta

össze. Számolt azzal, hogy a sereg óhajtja a Mithridatés elleni háborút, mint haszonnal járó vállalkozást,

Mariusról pedig feltételezik, hogy helyettük más sereget fog toborozni. 251. A gyűlésen Sulla elmondta

Sulpicius és Marius ellene elkövetett sérelmes tettét, és anélkül, hogy terveiről világosan beszélt volna – az

általa elgondolt polgárháborút ugyanis nem merte emlegetni –, arra buzdította őket, legyenek készek

parancsainak teljesítésére. 252. Katonái azonban megértették, hogy mire gondol, és féltve saját érdeküket, ha

netán elesnek a hadjárat nyújtotta előnyöktől, maguk mondták ki azt, amit Sulla óhajtott, s azt kiáltozták:

vezesse őket Róma ellen! 253. Sulla csak örült ennek, és hat legióval azonnal útra kelt. A sereg tisztjei,

egyetlen quaestor kivételével, elhagyták és Rómába szöktek, mert hazájuk ellen nem akartak sereget vezetni.

Útközben több követ kereste fel, és megkérdezték, miért vonul fegyveresen hazája ellen. Ő csak annyit felelt:

„Megszabadítani zsarnokaitól!”

3. 257. Sulla a Porta Esquilinát és a városfalnak azzal szomszédos részeit egy legio katonasággal elfoglalta,

Pompeius pedig egy másik legióval a Porta Collinát szállta meg. Egy harmadik legio a cölöphidat vette

ellenőrzés alá, míg a negyedik a falak tövében tartalékban maradt. 258. A többi két legióval Sulla benyomult

a városba. Szándékai és tettei ellenségre vallottak; ezért, amerre elhaladt, az ott lakó polgárok a házak

tetejéről hajigál- tak rá köveket mindaddig, míg a házak felgyújtásával nem fenyegetődzött; akkor

abbahagyták ellenállásukat. Marius és Sulpicius előzetesen már felfegyverzett katonáikkal a Forum

Esquilinumon ütköztek meg vele. 259. Ez volt Róma területén az első olyan fegyveres harc, amelyet már

nem pártharcként vívtak, hanem leplezetlen háborús formában, kürtök harsogása mellett és hadi jelvények

alatt: ilyen szörnyű baj származott az elvadult viszályokból! .

60. Sulpiciust pedig, aki akkor még néptribunus volt, vele együtt Mariust, a hatszoros consult, fiával együtt,

továbbá Publius Cethegust, Iunius Brutust, Gnaeus Carbót és Quintus Graniust, Publius Albinovanust, Marcus

Laetoriust és velük együtt még mintegy tizenkettő, Rómából elmenekült férfiút mint pártütőket, a consulok

ellenségeit és olyanokat, akik a rabszolgáknak elpártolásuk fejében szabadságot ígértek, Róma ellenségeinek

nyilvánították, és felhatalmaztak mindenkit, aki rájuk talál, hogy büntetlenül megölheti vagy a consulok elé

hurcolhatja őket. 272. Javaikat elkobozták, és felkutatásukra pribékek száguldtak szerteszét; ezek Sulpiciust

elfogták és kivégezték.

1. 286. Sulla . röviddel később Capuába távozott seregéhez, és innen elindult Ázsiába. 287. A száműzöttek

barátai, bízva Cinnában, aki a consuli tisztségben Sulla utóda volt, az új polgárokat arra biztatták, támogassák

Mariusnak azt a tervét, hogy őket valamennyi tribusba sorolják be, nehogy utolsókként szavazván, minden

befolyástól meg legyenek fosztva. Ez lett Marius és hívei visszatérésének kiindulópontja. 288. A régi

polgárok erejüktől telhetően ellenálltak, Cinna azonban az új polgárokat támogatta; állítólag háromszáz

talentummal megvesztegették. Octavius, a másik consul a régi polgárokkal tartott. 289. Cinna hívei,

fegyvereket rejtve köpenyük alá, megszállták a Forumot, és fennhangon követelték, hogy valamennyi tribus

között osszák el őket. A lakosság jobb érzelmű része, ugyancsak fegyverrel kezében, Octavius körül

tömörült. 290. Miközben ő lakásában várta a fejleményeket, hírül hozták, hogy a néptribunusok többsége

129. MARIUS ÉS SULLA

POLGÁRHÁBORÚJA, SULLA

DICTATURÁJA


tiltakozik Cinna javaslata ellen, ez nagy zavart kelt az új polgárok körében, s ezek már kardot rántva zavarják

le az ellenkező néptribunusokat a szónoki emelvényről. 291. Amikor Octavius ezt hallotta, sűrű tömegtől

kísérve, a Szent úton át a Forumra sietett. Hegyi patakként száguldott a népgyűlésre, s az egymással harcolók

közt erőszakkal törve magának utat, különválasztotta őket. 292. Maga körül félelmet keltett, de Cinnát

elkerülte, és Cas- tor és Pollux templomába húzódott. Hívei minden parancs nélkül rátámadtak az új

polgárokra, többet megöltek, másokat pedig a városkapun kívül űztek.

2. 293. Cinna eddig bízott az új polgárok tömegében és erőszakosságának sikerében. Most, hogy várakozása

ellenére a kisebbség vakmerő vállalkozása aratott diadalt, a városba sietett, és itt a rabszolgákat szabadság

ígéretével fegyverbe szólította; ők azonban nem hallgattak rá. 296. A senatus Cinnát azon a címen, hogy a

várost consul létére veszélyes helyzetében magára hagyta, s a rabszolgáknak felszabadítást ígért,

megfosztotta consulságától és polgárjogától, helyébe Lucius Merulát, Iupiter papját (flamen dialis)

választották meg. 297. Mint mondják, csak ez a pap, a flamen, viselheti állandóan a süveget (apex), míg a

többi pap kizárólag a vallási szertartások idején viseli.

303. Octavius és Merula consulok a várost árokkal és a falak helyreállításával erősítették meg, köröskörül harci

gépeket állítottak fel, és a hozzájuk hűséges városokban és Galliának Itáliával szomszédos területein katonákat

toboroztak. Gnaeus Pompeius pro- consult pedig, aki az Adriai tenger partján állomásozó seregek parancsnoka

volt, felszólították, hogy siessen a haza segítségére.

67. 304. Pompeius meg is érkezett, s a Porta Collina előtt vert tábort. Cinna is odaért és seregével együtt

mellette táborozott le. 305. E hírek hallatára Gaius Marius a vele együtt száműzött polgárokkal és mintegy

ötszáz, Rómából hozzá menekült rabszolgájukkal Et- ruriában partra szállt, 306. és azon mocskosan,

borotválatlanul bejárta Etruria városait. Szánalmas látványt nyújtott. Felemlegette háborúit, a cimberek felett

aratott győzelmeit és hatszoros consulságát. Megígérte, hogy teljesíti a szavazással kapcsolatos legfőbb

kívánságaikat, és mivel minden szavát elhitték, sikerült az etruszkok közül hatezer főnyi sereget gyűjtenie.

Ezekkel Cinnához csatlakozott, aki örömest fogadta, jelenlegi közös érdekeik miatt. 311. Claudius Appius

katonai tribunust, a Róma felett emelkedő Ianicu- lus domb helyőrségének parancsnokát Marius emlékeztette

azokra a jótéteményekre, amelyekben egykor tőle részesült, ezért Claudius hajnaltájban megnyitotta a város

egyik kapuját, és befogadta Mariust is, Cinnát is. 312. Octavius és Pompeius azonnali ellentámadása azonban

hamarosan kiszorította őket. Közben zivatar támadt, sok villámcsapás érte Pom- peius táborát, és maga

Pompeius is, több előkelő személlyel együtt, életét vesztette.

69. 313. Marius, miután mind a tengeri, mind az észak felől történő folyami élelmiszer-szállítás útját

elreteszelte, sorra elfoglalta azokat a Róma környéki városokat, amelyekben a rómaiaknak szánt

gabonakészleteket tárolták. A raktárak őrségének gyors le- rohanásával elfoglalta Antiumot, Ariciát,

Lanuviumot és több más várost. Egyes esetekben árulás is kezére játszott. 314. Miután a szárazföldi utánpótlási

útvonalaknak is birtokába jutott, erejében bízva, a via Appián egyenest Róma felé tartott, sietve, nehogy

máshonnan a város élelemhez jusson. 319. A senatus is teljes zavarban volt. Szörnyűnek tartották volna, hogy

Lucius Merulát, Iupiter papját, akit Cinna helyébe consulnak választottak, és hivatalában semmi hibát nem

követett el, attól megfosszák; másrészt azonban a bajok láttán Cinnával sem akartak ujjat húzni, s ezért az újabb

követséget már mint consulhoz menesztették hozzá. 320. Semmi jót nem remélve immár, azt az egyet kérték,

esküdjön meg nekik Cinna, hogy nem rendez vérontást. 323. Amikor a senatus az ígéretet elfogadva, Cinnát és

Mariust felszólította, hogy vonuljanak be a városba – mert már ők is észrevették, hogy mindent Marius intéz és

Cinna csak a nevét adja hozzá –, Marius gúnyosan mosolyogva azt mondta, hogy száműzötteknek nem szabad a

városba belépniök. 324. Erre a néptribunusok népszavazás útján azonnal érvénytelenítették száműzetését a

többi, Sulla consulsága alatt elűzött személyével együtt.

71. 325. Ők tehát az őket fogadó lakosság általános rémülete közepette vonultak be a városba, és azonnal,

akadálytalanul szétrabolták mindazoknak a vagyonát, akiket ellenségnek tartottak. 328. Censorinus Octavius

consul levágott fejét Cinnához vitte, az pedig a Forumon levő szószékre függesztette ki: ekkor ért consult első

ízben ilyen sors. 329. Utána a többi kivégzettnek fejét is közszemlére tették; s ez a gyalázat, amely Octa-

viusszal kezdődött, nem szűnt meg ezután sem, hanem kiterjedt a hatalmon lévők később kivégzett ellenségeire

is. 330. Azonnal megindult ellenük a hajtóvadászat, akár senatorok, akár úgynevezett lovagok voltak. A

meggyilkolt lovagokkal megölésük után senki sem törődött többé, a senatorok közül azonban valamennyi

megöltnek fejét a szószék előtt közszemlére tették. 331. Ilyen tettek közepette eltűnt az istenek iránti tisztelet, de

még az emberek bosszújától és haragjától való félelem is! Semmi sem maradt, csupán a kegyetlen tettek, s e

tettek után szégyenletes látványosságok rendezésére is vetemedtek. Az irgalmatlanul meggyilkolt embereknek

haláluk után elvágták a nyakát, s a holttesteket elrettentő és riasztó például, szörnyűséges látványként tették

közszemlére.



DICTATURÁJA


1. 345. A következő évre Cinnát másodízben választották consulnak, Mariust pedig hetedízben, rajta tehát

száműzetése, a haza ellenségévé nyilvánítása és a megölésére szóló parancs közzététele után imígy teljesült

mégis a hét sasfióka jóslata. 346. Miközben még további számos szörnyűséget tervelt Sulla ellen, hivatali

évének már első hónapjában meghalt. Cinna Marius helyébe Valerius Flaccust választotta consultársának, és

Ázsiába küldte, Flaccus halála után pedig Carbót választotta maga mellé.

2. 347. Sulla, aki mennél hamarabb saját személyes ellenségei ellen szeretett volna fordulni, a Mithridatés elleni

hadműveleteket a lehetőséghez képest siettette – amint ezt művem előző fejezeteiben elmondtam –, és nem

egészen három év alatt százhatvanezer embert semmisített meg, Hellast, Macedoniát, Ioniát, Asiát és több

más provinciát, amelyeket Mithridatés annak idején elfoglalt, római uralom alá helyezett vissza, továbbá

elfogta a király hajóhadát, és miután őt egykori meghódított területeiről visszaszorította ősi birtokaira,

hazafelé indult. Hűséges és harcedzett, nagyszámú és eddigi diadalain fellelkesült hadsereg követte. 348.

Rengeteg hajót, kincset és mindenféle értékes hadifelszerelést is hozott magával.

3. 350. Sulla a senatushoz önérzetes üzenetet küldött. 351. . Gyűlölői a haza ellenségének nyilvánították, házát

lerombolták, barátait meggyilkolták, és felesége meg gyermekei is csak nagy nehezen tudtak hozzá

menekülni. 352. De hamarosan megérkezik majd, és eddigi nagy tettei után bosszút áll az egész városért

mindazokon, akik ezt elkövették. De – mint mondotta – a többi polgárra, sőt még az új polgárokra sem

neheztel semmiért.

1. 363. Sulla italiai seregéből öt legiót és hatezer lovast, továbbá peloponnésosi és ma- cedoniai

segédcsapatokat vévén magához, összesen mintegy negyvenezer emberrel Pirae- usból Patraeba, Patraeból

pedig ezerhatszáz hajón Brundisiumba vitorlázott át.

2. 366. Metellus után Gnaeus Pompeius, akit később a Nagynak neveztek el, szintén hozzájuk csatlakozott. Ez a

villámcsapás következtében meghalt Pompeiusnak volt fia. Atyjáról úgy tartották, hogy nem barátja

Sullának, és ő éppen e gyanú eloszlatása végett csatlakozott hozzá. Magával hozott egy legiót, amelyet főként

Picenumban, ott nagy befolyással rendelkező atyjának hírnevére hivatkozva sikerült toboroznia. 367.

Hamarosan két további legiót is gyűjtött, s a továbbiak során Sulla leghasznosabb párthívévé lett. Ezért Sulla,

bármily fiatal volt is Pompeius, tiszteletben tartotta, és állítólag csak előtte állt fel, valahányszor az belépett

hozzá. 371. Így indult hát (Sulla) ellenségei ellen, súlyos és leplezetlen gyűlölettel eltelve.

84. 379. Sulla brundisiumi partraszállásával a százhetvennegyedik olympias évében megindult tehát a háború

(Kr. e. 84) .

1. 390. Carbo, miután gyorsan Rómába húzódott vissza, itt Metellust és a többi Sullá- hoz csatlakozott senatort

a római nép ellenségeinek nyilváníttatta. 391. Ezekben a napokban történt a Capitolium égése (Kr. e. 83).

Egyesek szerint ez is Carbo műve volt, mások a consulokat vádolták, és akadtak, akik Sulla valamelyik

emberében keresték a bűnöst. Az igazság soha nem derült ki, és magam sem tudnám a történteknek okát

adni.

2. 394. A következő év consulai lettek: Papirius Carbo másodízben és Marius, a nagynevű Marius unokaöccse,

aki mindössze huszonhét éves volt (Kr. e. 82). A tél és a hosszan tartó erős fagy a seregeket távol tartotta

egymástól.

1. 428. Sulla, féltve a Várost, előreküldte lovas seregét, hogy az ellenség felvonulásának erélyesen útját állják

(Kr. e. 82). Ő maga teljes seregével sietve a Porta Collina elé vonult, és déltájban Venus templománál tábort

ütött, miközben ellenségei is már a Város előtt táboroztak. 429. Még aznap délután megkezdődött a csata. A

jobbszárnyon Sulla győzött, balszárnya azonban vereséget szenvedett, s a kapu felé menekült. 430. A

városfalakon tartózkodó öreg katonák, amint az ellenségnek a falak felé való áramlását megpillantották, egy

szerkezet segítségével lebocsátották a kaput. Amint az lecsukódott, sok katonát, sőt számos senatort is

megölt, a többiek pedig félelmükben és szorult helyzetükben ismét az ellenség ellen fordultak. 431. Egész

éjszaka folyt a harc, és ők rengeteg ellenséges harcost kaszaboltak le. 432. Ebben a csatában a két fél

becslések szerint együttvéve ötvenezer embert veszített. Sulla nyolcezernél is több hadifoglyot ejtett, és

mivel ezek többségükben samnisok voltak, halálra nyilaztatta őket.

2. 434. Az ifjabb Marius a föld alatti csatornákban bujkált, és rövidesen végzett magával. 435. Marius levágott

fejét Lucretius elküldte Sullának, s azt Sulla a Forum közepén a szónoki emelvény előtt közszemlére tette, és

állítólag még gúnyolódott is e consul fiatal korán: „Előbb evezősnek kell ám lenni, csak aztán nyúljunk a

kormányrúdhoz!” .



DICTATURÁJA


3. 441. Sulla Róma népét gyűlésre hívta össze. Itt nagy beszédben magasztalta önmagát, sok mindent mondott

ellenfelei megrémítésére, beszédét pedig azzal zárta, hogy ha a nép engedelmeskedik neki, kedvező változást

fog sorsában előidézni; ellenségei közül azonban senkit sem fog kímélni, hanem erejéhez mérten bosszút áll

egyaránt a praetorokon, a quaestorokon, a katonai tribunusokon és mindazokon, akik ellenségeivel

együttműködtek még azután is, hogy Scipio consul nem tartotta meg neki tett ígéretét. 442. Miután mindezt

elmondta, azonnal nyilvánosságra hozta mintegy negyven senator és ezerhatszáz ún. lovag nevét, akiket

halálra szánt. Úgy vélem, ő volt az első, aki a halálraítéltek nevét nyilvános kiírás (proscriptio) útján

közzétette, megölőiknek ajándékot ígért, feljelentőiknek vérdíjat, de büntetést az őket rejtegetőknek. 443.

Röviddel később a senatorok egy másik csoportját is proskribálta. Az így proskribált személyek egy részét

azon nyomban elfogatásuk helyén, akár lakásukban, az utcán, vagy akár a templomokban, megölték, másokat

élve hurcoltak Sulla elé, és lábai elé vetve őket, ott végeztek velük. Egyeseket végighurcoltak a városon, és

úgy tapostak halálra. Ily szörnyű eseményekkel szemben a megdöbbent jelenlevők szót sem mertek emelni.

444. Többeket száműztek, másoknak vagyonukat kobozták el. A városból elmenekültek után pribékeket

küldtek, akik mindent felkutattak utánuk, s akit csak megtaláltak, megölték. 448. A legtöbb városban (Sulla)

saját kiszolgált katonáit telepítette le, akik egyúttal őrségül is szolgáltak Itália egész területén. A lakosok

földjét és házait e veteránok között osztotta szét. Ez viszont hálássá tette őket iránta még halálában is, hiszen

tudták, hogy birtokaik csak addig vannak szilárdan a kezükben, amíg Sulla uralma is szilárd. Ezért még

lemondása után is harcoltak rendszere fenntartásáért.

97. 450. Miután Sulla ellenségeivel szembeni minden tervét végrehajtotta, és közülük az egy Sertorius

kivételével – aki azonban messze tartózkodott – már senki sem volt életben, Metellust Hispaniába küldte

Sertorius ellen, Rómában pedig mindent teljesen a saját tetszése szerint, egymaga intézett. 451. Szó sem volt

többé törvényről, népszavazásról vagy bírák kisorsolásáról, hiszen mindenki rettegésben élt: vagy rejtőzködött,

vagy hallgatott. Ezek után Sullának minden intézkedését, akár consuli, akár proconsuli minőségben hozta őket,

érvényesnek és megváltoztathatatlannak nyilvánították. A Forumon a szónoki emelvény előtt felállították

aranyozott lovas szobrát, ezzel a felirattal: Cornelius Sulla, a szerencsés hadvezér. 452. Ezt a melléknevet (Felix

= Szerencsés) adták ugyanis neki hízelgői ellenségei felett elért sikereiért, s a talpnyalás ezt az elnevezést

állandó melléknevévé tette.

Sulla Kr. e. 81-ben diktatórikus eszközökkel szervezi újjá a római államot (leges Corneliae).

100. 465. Hogy az ősi államrendnek a látszata megmaradjon, megengedte a népnek consulok választását is.

Consulok lettek Marcus Tullius és Cornelius Dolabella. Ő maga dictatori hatalmával mint valami király állt a

consulok felett. Dictatori hatalmánál fogva huszonnégy fascest1 vittek előtte, ugyanannyit, mint az egykori

királyok előtt, és nagyszámú testőrgárda vette körül. 466. Törvényeket érvénytelenített, és új törvényeket hozott.

Megtiltotta azt, hogy bárki praetor legyen, mielőtt quaestor volt, és consul legyen anélkül, hogy előbb a

praeturát betöltötte volna. Megtiltotta továbbá ugyanazon hivatalnak tíz éven belül kétszeri viselését is. 467. A

néptribunusok hatalmát csaknem teljesen megszüntette azzal, hogy őket minden befolyásuktól megfosztotta, és

törvényben tiltotta meg, hogy aki néptribunus volt, valaha is más hivatalt viselhessen. Így tehát mindenki, aki

hírnévre törekedett, és adott a származására, ettől fogva elkerülte ezt a hivatalt. Azt már nem tudom biztosan

állítani, nem Sulla ruházta-e át a tribunusok választását a népgyűlésről a senatusra úgy, amint most is szokásos.

468. A senatusba, mivel az a viszályok és polgárháborúk közepette elnéptelenedett, a legkiválóbb lovagok közül

mintegy háromszázat választatott oly módon, hogy mindegyikükről a Comitia tributa döntött. 469. Az általa

kivégzett személyek több mint tízezer fiatal és erőteljes rabszolgáját felszabadította, római polgárjoggal

ajándékozta meg, és saját nevéről Corneliusoknak nevezte őket. Így elérte, hogy a nép körében is legyen tízezer,

mindenre elszánt híve. 470. Ugyanilyen célból szerte Itáliában az egyes városokhoz tartozó nagy kiterjedésű,

meg nem művelt vagy büntetésként elkobzott földeket – mint az előbb már említettem – a vele harcoló

huszonhárom legio kiszolgált katonái között osztotta szét.

101. 473. Sulla e tetteivel mindenkit rémületben tartott, és saját akarata szerint uralkodott. Amikor Mithridatés

felett triumphust tartott, egyesek gúnyolódva burkolt királyságnak nevezték uralmát, hiszen éppen csak a királyi

címet nem viselte. Mások viszont tetteiből ellenkező következtetésre jutottak, és uralmát leplezetlen tyrannisnak

mondták.

H. I.

1. Faces – Kettős bárd, a hatalom jelképe.


132. fejezet - 130. CAESAR ÉS A KALÓZOK

Suetonius: Az isteni Iulius. 4.

Kr. e. 77-74 hogy békés visszavonultságában a szónoklás akkori leghíresebb tanítómesterét, Apolló- nios

Molónt hallgathassa. Miközben odafelé hajózott, már télvíz idején, Pharmakussa szigete közelében kalózok

fogságába esett, és legnagyobb bosszúságára csaknem negyven napig fogva tartották egyetlen orvos és két belső

szolgája társaságában.

1. Társait és többi szolgáját ugyanis rögtön elküldte, hogy teremtsék elő a váltságdíjat. Mikor aztán leszámolták

az ötven talentumot, és a kalózok partra tették, Caesarnak első dolga volt, hogy tengerre bocsásson egy

hajóhadat, és a távozó kalózok üldözésére induljon. Kézre is kerítette és – amivel sokszor fenyegetőzött

tréfásan fogsága idején – kivégeztette őket. Mivel Mithridatés épp a szomszédos területeket dúlta (Kr. e. 74),

Caesar a látszatát is kerülni akarta annak, hogy tétlenül nézi a szövetségesek megpróbáltatásait, ezért miután

megérkezett Rhodosra, áthajózott onnan Asiába, segédcsapatokat vont össze, kiverte a király helytartóját a

provinciából, s így az ingadozó, bizonytalankodó városokat megtartotta hűségükben.

K. F. – K. R.


133. fejezet - 131. SPARTACUS RABSZOLGA FELKELÉSE

Plutarchos: Crassus. 8-11.

Kr. e. 73-71 amelyre egyetlen szűk és nehezen járható ösvény vezetett fel, ezt a praetor őrizet alá vette,

egyébként pedig a sziklák meredekek és csúszósak voltak. A hegytetőt sűrűn vadszőlő nőtte be. A gladiátorok

levágták a vastagabb indákat, s jó erős és hosszú kötélhágcsókat fontak belőlük, hogy a sziklákhoz erősítve,

biztonságban leereszkedhettek segítségükkel a hegy tövében elterülő síkságra. Egyik társuk maradt csak fenn a

hegytetőn a fegyverek miatt, és amikor a többiek lejutottak, ledobálta az összes fegyvert, és utolsónak lejutott ő

is minden baj nélkül. A rómaiak semmit nem vettek észre, így a gladiátorok a hátukba kerültek, váratlanul rájuk

támadtak, megszalasztották őket, és táborukat elfoglalták. A gladiátorokhoz ekkor sok környékbeli tehén- és

birkapásztor csatlakozott, bátor és gyors lábú emberek; közülük némelyeket felfegyvereztek, másokat futárnak

vagy parittyásnak használtak.

Másodszor Publius Varinus praetort küldték ki ellenük. Varinusnak először az alve- zérét, egy bizonyos Furiust

szalasztották meg kétezer katonájával, és egész csapatát szétszórták. Ezután Spartacus lesbe állt Varinus

vezértársa és tanácsadója, Cossinius ellen, akit nagy haderővel küldtek ki ellenük; ezt (a campaniai) Salinaenál

fürdés közben kis híján elfogta. Cossinius nagy nehezen elmenekült, de málháját Spartacus nyomban kézre

kerítette, majd üldözőbe fogta embereit, nagy öldökléssel elfoglalta táborát, s Cossi- nius is elesett. A praetort

több nagy csatában megverte, végül lictorait és lovát is elfogta. Így Spartacus nagy és félelmetes ellenséggé vált,

de ő felmérte a helyzetet: arra nem számíthatott, hogy megdönti Róma hatalmát, ezért hadseregét az Alpok felé

vezette azzal a szándékkal, hogy átkel, és mindnyájan visszatérnek hazájukba, ki Thrákiába, ki Galliába. De

követőinek száma ekkorra már igen megnövekedett; bíztak erejükben, és nem hallgattak rá, hanem szerte

mindenütt raboltak és harácsoltak Itáliában.

A senatust most már nem annyira a szégyenletes és gyalázatos lázadás nyugtalanította, inkább a veszélytől

féltek, s ezért – akárcsak a legnehezebb és legnagyobb háborúkban – mindkét consult kiküldték Spartacus ellen.

Gellius, az egyik consul, váratlanul beleütközött azokba a germánokba, akik merészen és gőgösen kiváltak

Spartacus táborából, és mindnyájukat felkoncolta. De mikor Lentulus, a másik consul nagy hadsereggel

körülvette Spartacust, az rátámadt, megütközött vele, alvezéreit megverte, és egész tábori felszerelését

zsákmányul ejtette. Ezután előrenyomult az Alpok felé. Cassius, az Alpokon inneni Gallia propraetora tízezer

emberrel útját állta: a két sereg megütközött, Cassius vereséget szenvedett, sok halottat veszített, és ő maga is

csak nehezen menekült el.

1. Midőn a senatus értesült a történtekről, haragjában elrendelte, hogy a consulok hagyják abba a hadvezetést,

és a háború vezérévé Crassust választotta. Spartacus azonban kitért előle, és Lucanián át a tengerpartra

vonult. Itt a tengerszorosban kilikiai kalózokra bukkant, s elhatározta, hogy meghódítja Szicíliát, kétezer

emberét átszállítja a szigetre, és újra lángra lobbantja a nemrég elfojtott rabszolgaháborút, amelynek csak egy

kis szikrára lett volna szüksége, hogy ismét kirobbanjon. A kilikiaiak megegyeztek vele, ajándékot is

elfogadtak tőle, de becsapták, és elvonultak hajóikkal. Így aztán beljebb vonult a tengerparttól, és a rhegiumi

félszigeten ütötte fel táborát. Közben megérkezett Crassus, és miután megszemlélte a terepet, tüstént látta,

hogy mit kell tennie. Azonnal hozzákezdett, hogy falat építsen a földszoroson; ezzel foglalkozást adott

katonáinak, az ellenséget pedig elvágta az élelem-utánpótlástól. Nagy és nehéz munkába kezdett, de minden

várakozás ellenére igen rövid idő alatt elkészült vele. Először a földszoros legkeskenyebb részén, tengertől

tengerig harminc stádium hosszú, tizenöt láb széles és ugyanolyan mély árkot ásatott. Az árok mentén végig

magas és erős falat építtetett. Spartacus eleinte nem sokat törődött az egésszel, de mert élelmiszerkészletei

fogytán voltak, ott akarta hagyni a félszigetet; mikor azonban meglátta a falat, és a félszigeten semmi élelmet

nem tudott szerezni, megvárta az első havas és viharos éjszakát, betemette az árkot egy rövi- debb szakaszon

földdel, fával és rőzsével, s hadserege egyharmadával átkelt rajta.

2. Crassus attól félt, hogy Spartacusnak kedve támad Róma ellen vonulni, de megnyugodott, mert Spartacust

valami viszály miatt sok embere elhagyta, ezek külön táboroztak egy lucaniai tó partján, amely, mint

mondják, egyszer édes vizű, máskor pedig sós és ihatatlan. Crassus támadásra indult ellenük, és elűzte őket a

tótól, de nem tudta megölni és üldözőbe venni őket, mert hirtelen megjelent Spartacus, és visszafordította

futásukat.

131. SPARTACUS RABSZOLGA

FELKELÉSE


Crassus sürgette a döntő ütközetet. Az ellenséggel szemközt ütötte fel táborát, és árkot ásatott. A rabszolgák

odarohantak, és harcba kezdtek az árkot ásó katonákkal. Amikor mindkét részről mind többen és többen siettek

társaik segítségére, Spartacus a kényszerű helyzetben mást nem tehetvén, egész hadseregét csatarendbe állította.

Amikor odavezették hozzá lovát, kihúzta kardját, és azt mondta, ha győz, övé lesz az ellenség sok és szép lova,

ha pedig veszít, úgysem lesz rá szüksége, ezzel leszúrta a lovat. Ezután több sebből vérezve, előretört Crassus

felé az ellenség sűrű sorai közt, de nem jutott el hozzá, csak két centuriót ölt meg, akik egyszerre támadtak rá.

Végül, miután a közelében levők megfutamodtak, egyedül maradt, és a rárontó ellenséges katonák ellen

védekezve elesett. Crassus jól kihasználta szerencséjét, kitűnően vezette a hadjáratot, önmagát sem kímélte a

veszedelemtől, a végén mégis az történt, hogy sikerével Pompe- ius dicsőségét gyarapította, mert Spartacus

szétvert hadseregének katonái beleütköztek Pompeiusba, és ő semmisítette meg őket. Ezért írta Pompeius a

senatushoz intézett levelében, hogy bár nyílt ütközetben Crassus győzte le a szökött rabszolgákat, ő irtotta ki

gyökerestül a háborút. Így aztán Sertorius felett és Hispaniában aratott győzelmeiért Pompeius díszes

diadalmenetet tartott. Crassus még csak meg sem kísérelte, hogy diadalmenetet kérjen, a gyalogosan tartott és

ovatio nevű diadalmenetet pedig közönségesnek és magához méltatlannak tartotta még rabszolgaháborúért is.

M. E.


134. fejezet - 132. LAUDATIO FUNEBRIS IULIA FÖLÖTT

Suetonius: Az isteni Iulius. 6.

Kr. e. 68

1. 1. Quaestor volt, amikor a forumi szószéken ősi szokás szerint halotti beszédet tartott nagynénje, Iulia és

felesége, Cornelia felett. Nagynénje búcsúztatásában így emlékezik meg az elhunytnak és saját apjának

mindkét ági származásáról: „Iulia néném anyjának nemzetsége királyoktól ered, apjáé a halhatatlan

istenekkel rokon. A Marcius Rexek ugyanis, akiknek a nevét anyja viselte, Ancus Marcius leszármazottai; a

Iuliusok pedig Venuséi, és ehhez a nemzetséghez tartozik a mi családunk. Megvan tehát nemzetségében a

királyok fensége, akik a leghatalmasabbak az emberek között, és az istenek szentsége, akiknek még a

királyok fölött is hatalmuk van.”

K. F. – K. R.


135. fejezet - 133. AZ ASIAI HÁBORÚ ÉS A GAZDASÁG

Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében. 7.

Kr. e. 66

De azt sem szabad figyelmen kívül hagynotok, amit én az utolsó helyen említettem nektek, mikor magáról (a

Mithridatés elleni) háborúról beszéltem, mert sok római polgár vagyonára vonatkozik, amire nektek, polgárok,

bölcs belátásotok szerint tüzetesen gondot kell viselnetek. Mert egyrészt az adóbérlők (publicani), ezek az igen

becsületes és derék férfiak számításaikat és anyagi eszközeiket erre a tartományra összpontosították, s vagyoni

tekintetben természetesen gondolnotok kell rájuk. Azután vannak a többi rendből is rátermett s szorgalmas

férfiak, akik egyrészt maguk vezetik vállalkozásaikat Asiában – s rájuk távollétükben is gondolnotok kell –,

másrészt e tartományban nagy pénzösszegeket fektettek be. Ezért, amire bennünket ugyanitt, Asiában s

méghozzá ugyanez a Mithridatés tanított az asiai háború kezdetén, azt bizony a bajból tanulva emlékezetünkben

is kell tartani. Hiszen tudjuk, hogy akkor, amikor Asiában igen sokan nagy pénzösszegeket veszítettek, mivel

fennakadt a hitelek törlesztése, megingott a hitelrendszer. Nem lehetséges ugyanis, hogy egy államban sokan

elveszítsék pénzüket és vagyonukat, s másokat tömegével ne rántsanak ugyanabba a szerencsétlenségbe. Hát

ettől a veszélytől tartsátok távol az államot, és adjatok hitelt szavaimnak abban, amit magatok is láttok: ez a

hitel- és pénzrendszer, amely Rómában, amely a forumon érvényben van, össze van kötve azokkal az asiai

pénzösszegekkel, és szorosan összefügg velük: azok nem zuhanhatnak csődbe, hogy emez ettől a mozgástól

megindítva össze ne omoljon.

N. B.


136. fejezet - 134. A RÓMAI VÁLASZTÁSOK MANIPULÁLÁSA

Q. Tullius Cicero: Hogyan nyerjük meg a választásokat? 2-53.

Kr. e. 64

1. Gondold meg, hogy milyen közösségről van szó, hogy mire pályázol, és hogy ki vagy. Amikor a forumra

lemégy, szinte nap mint nap ezen kell töprengened: „»Új ember« (homo novus) vagyok, a consuli hivatalra

pályázom, Rómában vagyunk.”

Neved ismeretlen voltát leginkább a szónoki dicsőséggel ellensúlyozhatod. E tehetség mindig felette nagy

méltóságot jelentett; senkit sem lehet a consuli hivatalra méltatlannak ítélni, aki az egykori consulok védőjének

számít. Ezért – mivel e dicsőségből indulsz ki, és ennek révén vagy az, aki vagy – olyan felkészülten kezdj

szónokolni, mintha minden egyes ügyben egész tehetségedről hoznának ítéletet. 3. Gondoskodj arról, hogy e

képességed segédeszközei – amelyekről tudom, hogy félretetted magadnak – készen és kéznél legyenek, és

gyakran idézd emlékezetedbe., hogy barátaid nagy száma és sokszínűsége nyilvánvaló legyen; melletted van

ugyanis az, ami nem sok „új embernek” állt rendelkezésére: minden adóbérlő, szinte az egész lovagrend, sok,

hozzád hű vidéki város, sok, minden rendű és rangú ember, akit megvédtél, jó néhány testület, ezenkívül számos

ifjú ember, akit szónoki tudásoddal nyertél meg magadnak, s nap mint nap megjelenő barátaid kitartó sokasága.

6. Ezenkívül munkálkodj azon, hogy jeles ifjú embereket állíts magad mellé, illetve hogy azokat, akik már

melletted állnak, elszánt híveidként megtartsd – nagy méltóságot fognak neked kölcsönözni. Sokukat

megnyerted már: juttasd tudomásukra, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítasz nekik. Ha elérted, hogy

azok, akik rokonszenveznek veled, lelkesen támogassanak, hatalmas hasznot fognak neked hajtani.

1. Az állami tisztségekre történő pályázás is két szempont gondos megfontolására osztható fel: az egyik a

barátok ragaszkodásának, a másik a nép jóakaratának megnyerésére irányul. A barátok ragaszkodását

szívességekkel, szolgálatkészséggel, régi kapcsolatokkal, előzékenységgel és természet adta kedvességgel

kell megszerezni. Ám a barátság e fogalma a pályázás esetében szélesebb körű, mint egyébként az életben –

ugyanis mindenkit, aki valamiféle jóakaratot mutat irántad, aki értékel, aki otthonodban fel-felkeres, barátaid

közé kell számítanod. Ám mégis a leghasznosabb azokhoz kedvesnek és kellemesnek lenni, akik igazabb

okból, rokonság, sógorság, egyazon közösséghez tartozás vagy valamely más kapcsolat révén barátaid. 17.

Továbbá nagyon kell igyekezned azon, hogy aki jól ismer, s leginkább, aki házadhoz tartozik, szeressen, és

azt kívánja, hogy mennél befolyásosabb légy, valamint a veled egy körzethez (tribus) és szomszédságodhoz

(vicus) tartozók, a védencek (cliens), aztán a felszabadított rabszolgáid, s végül még a rabszolgák is –

ugyanis szinte minden beszélgetés, ami hírünket a forumon eldönti, az egyes háztartások tagjaitól indul ki.

18. Továbbá mindenféle barátokat kell szerezni: a hatás kedvéért rangos és neves embereket (ezek – még ha

szavazatszerzésre nem is fordítanak oly nagy fáradságot – a pályázónak némi méltóságot kölcsönöznek). 21.

Mivel azonban az embereket leginkább három dolog indítja jóindulatra és a választás során tanúsított

ilyesfajta tettekre: a szívesség, a remény és a lelki rokonszenv, ügyelni kell arra, hogy ezek egyes fajtáit

miképpen használjuk fel. 29. Ezért gondoskodj arról, hogy minden centuriát különböző emberekhez fűződő

baráti szálakkal biztosítsd magadnak. Először is – ami szem előtt van – nyerd meg magadnak a senatorokat, a

római lovagokat és minden rendből a serény és hálás embereket. Sok szorgalmas városi ember, sok hálás és

serény felszabadított rabszolga tartózkodik a forumon; a legnagyobb gondossággal munkálkodj rajta, hogy

azok, akiket akár magad, akár közös barátaitok révén el tudsz érni, lelkes híveid legyenek, keresd fel és

gyűjtsd őket magad köré, s hozd tudomásukra, hogy felettébb jelentős szívességet tesznek neked. 30.

Továbbá legyen az egész városra, minden testületre, körzetre és szomszédságra kiterjedő terved – ha ezekből

a vezető embereket baráti körödbe vontad, úgy rajtuk keresztül a maradék tömeget is könnyen kézben fogod

tartani. Ezt követően vésd eszedbe és emlékezetedbe egész Itáliát valamennyi körzetével és egészében is, és

ne engedd, hogy egész Itáliában egyetlen vidéki város, egyetlen település, egyetlen helyhatóság vagy akár

egyetlen hely is legyen, ahol nincsen megfelelő támaszod! Keress minden vidéken embereket, és kutass

utánuk, ismerd meg őket, keresd fel és erősítsd meg őket, gondoskodj arról, hogy szomszédságukban

fáradozzanak érted, és ügyedben úgy járjanak el, mintha ők maguk lennének a jelöltek! 31. Barátjuknak

akarnak majd tudni, ha látják, hogy te is törekszel az ő barátságukra; hogy ezt megértsék, el fogod érni egy

megfelelő szónoklatoddal. A vidéki és a falusi emberek máris barátainknak képzelik magukat, ha tudjuk a

nevüket – ha pedig még azt is gondolják, hogy valamiféle védelmet szereznek maguknak, nem mulasztanak

el egyetlen alkalmat sem, hogy érdemeket szerezzenek. Őket a többiek – legkivált vetélytársaid – még csak

nem is ismerik, te viszont ismered és könnyen meg is ismered őket, s enélkül nem lehet szó barátságról.

134. A RÓMAI VÁLASZTÁSOK

MANIPULÁLÁSA


41. Mivel a barátságkötésről már elég szó esett, a pályázásnak arról a másik részéről kell szólni, ami a köznép

megnyerésével kapcsolatos. Ez megköveteli, hogy nevükön szólítsd az embereket, továbbá hízelgést, kitartást,

jótékonyságot, jó hírnevet és tekintélyt kíván a közéletben. 42. Először is: tedd világossá, amit annak érdekében

teszel, hogy megismerd az embereket, hogy nyilvánvaló legyen; és növeld erőfeszítéseidet, hogy ez napról napra

jobban menjen – nincs más ilyen népszerű és hálás feladat. Azután: azt a képességet, amely természettől fogva

nem sajátod, sajátítsd el – úgy kell színlelned, hogy tetteid természetesnek tűnjenek! Nem hiányzik belőled

ugyan a kedvesség, ami egy derék és kellemes emberhez méltó, ám nagymértékben szükség van a színlelésre,

ami – noha az életben egyébként bűnös és gyalázatos – a pályázás során mégis hasznos. Ugyanis amikor a

hízelkedő rábólintás valakit hitványabbá tesz, akkor ez alávaló dolognak számít, amikor azonban mások

közelebbi barátjává tesz, nem szabad azt annyira kárhoztatni; a pályázó számára pedig szükséges, hiszen

arckifejezését, tekintetét és beszédét mindazok gondolkodásához és akaratához kell alakítania és alkalmaznia,

akikkel találkozik. 45. Ezért hát könnyen írták elő számodra, tárd fel, hogy igyekezettel és szívesen teszed majd,

amit tenni szándékozol. Ez nehezebb, és inkább az alkalomnak, mint természetednek felel meg: amit nem tudsz

megtenni, vagy kedvesen tagadd meg, vagy egyáltalán ne tagadd meg – az egyik lehetőség derék férfihoz, a

másik jó pályázóhoz illik. Ha ugyanis arra kérnek, amit becsülettel és bennünket fenyegető kár nélkül nem

ígérhetünk meg – mint amikor valaki arra kér, hogy barátoddal szemben vállalj el valamilyen ügyet –, ezt

kedvesen meg kell tagadnod, rámutatva baráti kötődésedre, és kinyilvánítva, mennyire kedved ellenére teszed, s

jelezve, hogy más körülmények között ezt jóvá fogod tenni. 53. A pályázás során különösen ügyelni kell arra,

hogy az állam jó reményt és tisztes véleményt tápláljon irántad; azonban mégsem szabad a pályázás idején sem

a senatusban, sem a népgyűlés előtt hatalomvágyónak mutatkozni. Inkább a következő elveket tartsd szem előtt:

az alapján, ahogy eddig éltél, a senatus úgy vélekedjék rólad, hogy tekintélyének védelmezője leszel, a római

lovagok, a derék és gazdag férfiak eddigi életed alapján higgyenek a nyugalom és a stabilitás elkötelezett

hívének, a tömeg pedig – mivel eddig legfeljebb egy népgyűlési beszéded és a bírósági eljárás miatt voltál

körükben népszerű – gondolja azt, hogy az ő javukra fogsz munkálkodni.

N. T.

Quintus Tullius Cicero levele, amit Kr. e. 64-ben írt bátyjának, Marcus Tullius Cicerónak, aki a

consulválasztásokra készült. Anélkül, hogy túlbecsülnénk Quintus tanácsait, tény, hogy Marcus megnyerte a

választást, és Kr. e. 63-ban consul lett.


137. fejezet - 135. CATILINA ÖSSZEESKÜVÉSE ÉS A VÉRVÁD

Kr. e. 63

Sallustius: Catilina összeesküvése. 5-22.

1. L. Catilina nemesi származású, nagy testi és lelki erejű, de romlott és fonák szellemű ember volt.

Serdülőkorától fogva kedvét lelte a polgárháborúban, gyilkosságban, rablásban, a belső zavargásokban, s

ezekben edződött ifjúvá. Teste szinte hihetetlen módon tűrte a koplalást, fagyot, virrasztást; lelke mindenre

elszánt, álnok, szeszélyes volt, bármit tudott tettetni és eltitkolni, a másét kívánta, a magáét szórta, lobogott

az élvezetek vágyától; ékesszólása meglehetős volt, bölcsessége csekély. Telhetetlen lelke szertelenségekre,

képtelenségekre, túlságosan magasra tört mindig. Ezt az embert L. Sulla uralma után emésztő vágy szállta

meg, hogy kezébe kaparintsa az államot, s miközben mindent megtett, hogy hatalomra jusson, még csak nem

is mérlegelte, hogy milyen eszközökkel érheti el. Féktelen természetét napról napra egyre jobban korbácsolta

csökkenő vagyona és növekvő bűntudata – mind a kettőt a már említett tulajdonságai okozták. Ösztönözték

azonfelül a megromlott társadalmi erkölcsök is – melyeket a pusztító s egymással ellentétes bajok, a fényűzés

és a kapzsiság ástak alá.

1. ... A római nép. legtehetségesebbjeit kötötték le a leginkább a közügyek; senki sem művelte szellemét úgy,

hogy közben testét elhanyagolta; az igazán kitűnőek szívesebben cselekedtek, semmint beszéltek, inkább arra

törekedtek, hogy mások dicsérjék az ő tetteiket, mint hogy ők örökítsék meg másokéit.

2. Tehát háborúban-békében ápolták a jó erkölcsöket, teljes volt köztük az egyetértés, s ritka a kapzsiság; jog és

igazság nem annyira a törvények, hanem inkább a természet parancsára érvényesült. Viszályt,

egyenetlenséget, gyűlölséget az ellenséggel szemben tápláltak, polgár a polgárral az erényben versenyzett.

Az istenek tiszteletében pazarlók, otthon takarékosak, barátaikhoz hűek voltak. Két tulajdonsággal óvták meg

önmagukat s az államot: bátorságot tanúsítottak a háborúban, s mihelyt eljött a béke, méltányosságot.

Szerintem mindennek legjobb bizonyítéka, hogy háborúban gyakrabban kellett megbüntetni azokat, akik

parancs ellenére szálltak harcba az ellenséggel, vagy visszavonuláskor későn hagyták ott a csatateret, mint

azokat, akik el merték hagyni a hadi jelvényüket, vagy a támadók elől meghátráltak; békében viszont

jótéteményekkel, és nem megfélemlítéssel biztosították uralmukat, és az elszenvedett sérelmeket inkább

elnézték, semmint megtorolták.

3. Mikor azonban a szorgalom és törvényesség révén az állam naggyá lett, nagy királyokat háborúban leigáztak,

vad nemzeteket és hatalmas népeket fegyverrel megfékeztek, Karthágót, a Római Birodalom vetélytársát a

földdel egyenlővé tették, tenger és szárazföld nyitva állt előttük – tombolni kezdett a vakszerencse, és

mindent összekuszált. Akik a fáradalmakat, megpróbáltatásokat, a kétséges s nehéz helyzeteket könnyen

elviselték, azoknak az egyébként kívánatos szabad idő és gazdagság terhére és vesztére lett. Előbb tehát a

hatalomvágy, utóbb a pénzvágy fokozódott: e kettő volt minden baj melegágya. Mert a kapzsiság

megrontotta a hűséget, tisztességet és más jó tulajdonságokat; helyettük fennhéjázásra, kegyetlenségre, az

istenek semmibevételére s mindennek a megvá- sárolhatóságára tanított. A becsvágy sokakat képmutatásra

kényszerített; arra, hogy más legyen szívük mélyére zárva, más a nyelvük hegyén; a barátságot s az

ellenszenvet ne érték, hanem érdek szerint mérlegeljék, s hogy fontosabbnak tartsák a kedvességnél annak

látszatát. Mindez eleinte lassan fejlődött ki, közben el-elnyomták; később, hogy a métely szinte dögvészként

elharapózott, átalakult a társadalom, és a legigazságosabb, legjobb államhatalom kegyetlenné és tűrhetetlenné

vált.

4. Eleinte a kapzsiságnál jobban gyötörte az emberek lelkét a becsvágy, mert az a bűnök közül mégiscsak

közelebb áll az erényhez. Hiszen a dicsőséget, a méltóságot, a hatalmat jó és hitvány egyaránt áhítja; de amaz

igaz úton törekszik rá, emez pedig – mivel hiányzanak hozzá a megfelelő képességei – csellel és

ármánykodással próbálja megszerezni. A kapzsiság viszont pénzvággyal jár együtt, ezt a szenvedélyt pedig

soha egyetlen bölcs sem kívánta meg: mert mintha méreggel volna átitatva, a férfi testét-lelkét elasszo-

nyosítja, mindig határtalan és kielégíthetetlen, sem a bőség, sem az ínség nem csökkenti. Mikor L. Sulla

fegyverrel kézre kerítette a hatalmat, s kezdeti jó szándéka gonoszsággá fajult, mindenki rabolni, fosztogatni

kezdett, egyiknek házra, másiknak földre fájt a foga, a győzők sem mértéket, sem mérsékletet nem ismertek,

undok és kegyetlen gaztetteket követtek el polgártársaik ellen. Ehhez járult még, hogy L. Sulla a

hadseregben, amelyet Kis-Ázsiába vezetett, az ősök szokásával ellentétben nem korlátozta a dőzsölést és

135. CATILINA

ÖSSZEESKÜVÉSE ÉS A

VÉRVÁD


fegyelmezetlenséget, hogy megvegye hűségét; a kies, szemgyönyörködtető tájak meg a tétlenség aztán hamar

elpuhították a kemény természetű katonákat. Itt szokott hozzá a római nép hadserege a szeretkezéshez, az

iváshoz, a szobrok, festett képek, díszes fémedények bámulásához, itt tanulták meg ezeket – maguknak vagy

az államnak – elrabolni, a templomokat kifosztani, minden szent és nem szent dolgot meggyalázni. Ezek a

katonák a győzelem kivívása után semmit sem hagytak meg a legyőzötteknek. A jó sors ugyanis még a

bölcsek lelkiismeretét is elaltatja; hogy tudtak volna hát ezek elfajzott erkölcseikkel mértéket tartani a

győzelemben? .

1. . Férfiak asszonyként szeretkeztek, asszonyok az utcán árulták tisztaságukat; ínyencfalatokért az egész

földkerekséget felkutatták; aludni mentek, még mielőtt elálmo- sodtak; nem várták meg az éhséget vagy

szomjúságot, sem a hideget vagy fáradtságot, hanem elpuhultságukban mindennek elébe mentek. Ez az

életmód viszont – mihelyt az atyai vagyon elfogyott – gaztettekre ösztönözte az ifjakat: a rossz tulajdonságok

fertőjébe mártogatott jellem nem mondott le egykönnyen az élvezetek hajszolásáról, ezért még

zabolátlanabbul vetették magukat minden eszközzel a pénzszerzésbe és költekezésbe.

1. (Catilina) hallgatósága: csupa olyan ember, akinek se pénze, se jövője, de bővében volt minden

nyomorúságnak. A rend felforgatását már magában is bőséges jutalomnak érezték, a többség mégis azt

követelte, hogy terjessze elő, milyen feltételekkel folyik majd a háború, milyen zsákmányt szerezhetnek majd

a harcban, és egyáltalán, miféle erőforrásra vagy kilátásra számíthatnak. Catilina erre az adósságok eltörlését,

a gazdagok vagyonának elkobzását ígérte, hivatalokat, papi tisztségeket, rablási lehetőséget s mindazt, amit

még a háború önkénye hoz a győzteseknek. Bizonygatta azonkívül, hogy az innenső Hispaniában Piso,

Mauretaniában seregével együtt P. Sittius Nucerinus magáévá tette terveit; hogy pályázik a consulságra P.

Antonius, jó embere, akit ezernyi baj szorongat. Benne reméli a leendő kollégáját, s vele együtt szándékozik

majd consulként munkához látni. Ezután átkokat szórt minden tisztességes emberre, híveit név szerint

megdicsérte; egyiket nyomorára, másikat vágyaira emlékeztette, többüket az ellenük folyó bírósági eljárásra

vagy várható elítéltetésükre, Sulla győzelmére pedig sok olyat, aki azt zsákmányszerzésre használta ki. Mikor

úgy látta, hogy emberei valósággal szárnyakat kaptak, lel- kükre kötötte, hogy támogassák consuli pályázatát,

majd elbocsátotta őket.

2. Akadtak ez idő tájt, akik szerint Catilina beszéde végeztével, mikor bűntársait eskütételre kényszerítette,

borral kevert embervért hordott körül serlegekben; és csak akkor fedte fel terveit, mikor az átok terhét fejükre

vonva, már mindannyian megízlelték az italt – ahogy ez az ünnepi áldozatoknál is szokás. Állítólag azért járt

el így, hogy kölcsönös bűnük tudatában annál hűségesebbek legyenek egymáshoz. Némelyek szerint azonban

sok egyébbel együtt ezt is olyanok találták ki, akik úgy hitték, hogy enyhítik a Cicero ellen később támadt

gyűlöletet, ha az elítéltek vétkeit felnagyítják. A dolog sokkal súlyosabb, semhogy a magam hiányos

értesülései alapján ítélni tudnék felőle.

K. Á.

Plutarchos: Cicero. 10.

1. A két politikai irányzat, az optimatáké éppen úgy, mint a popularesé, szorgalmazta, hogy Cicerót consullá

válasszák, mert az állam érdekében együttműködtek, éspedig a következő okokból. Sulla törvényreformjai

eleinte helytelennek látszottak a nép előtt, azonban telt az idő, és megszokottá, elviselhetővé váltak, mert

bizonyos állandóságot eredményeztek. Voltak azonban, akik nem a közjó érdekében, hanem saját javukra

akarták felforgatni és megbolygatni az állam meglévő rendjét. Pompeius ebben az időben hadat viselt Pontus

és Armenia királyai ellen, és Rómában nem állomásozott kellő haderő a felforgatók ellen, akiknek a vezetője

a merész, nagyra törő és kétes jellemű Lucius Catilina volt, akit régi súlyos bűnök terheltek:

megbecstelenítette leányát, fivérét pedig meggyilkoltatta. Attól félt, hogy bíróság előtt vonják felelősségre,

ezért rábírta Sullát, tétesse fivére nevét a halálra ítélt proscribáltak névsorára, mintha még élne. Catilinát

választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy

megöltek egy embert, és húsából ettek. Catilina megrontotta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan

együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas ösz- szegeket költött. Fellázította

továbbá egész Etruriát és az Alpokon inneni Gallia jelentős részét. De a legveszélyesebb lázongó hangulat

Rómában keletkezett az igazságtalan va- gyonmegoszlás miatt. A legkiválóbb családból származó és

legjelesebb férfiakat a színielőadások, közlakomák, építkezések és választások anyagi romlásba döntötték,

vagyonuk pedig alacsonyrendű, hitvány emberek kezére került. Úgyhogy ebben a helyzetben a legkisebb

lökés is elegendő lett volna, hogy megdöntse a már úgyis beteg államrendet.

M. E.

135. CATILINA

ÖSSZEESKÜVÉSE ÉS A

VÉRVÁD


Florus: Róma háborúi. II 4.

1. Catilinát először a fényűzés, majd, hogy vagyona elúszott, a szegénység vitte rá arra az istentelenségre, hogy

megsemmisítse hazáját. Alkalom is kínálkozott erre, mert a római katonai erők ekkor a távoli határvidékeken

voltak.1 Catilina azt tervezte, hogy legyilkolja a senatust, lemészárolja a consulokat, tűzvésszel emészti el a

Várost, kifosztja a kincstárat, s végül alapjaiban felforgatja az egész államot. Az összeesküvést embervérrel

pecsételték meg, felhörpintve a kézről kézre adott serlegek tartalmát. Már ez is iszonyú is- tentelenség, de még

rettenetesebb volt az, amire a poharat ürítették. Meg is pecsételődik a világ legnagyszerűbb birodalmának a

sorsa, ha e hírhedt összeesküvés nem éppen Cicero és Antonius2 consulságának idejére esik. Cicero ugyanis

ügybuzgalmával leleplezte a szervezkedést, Antonius pedig saját kezével fojtotta el.

H.L.

Cassius Dio: Róma története. XXXVII 30.

1. Így választották meg az új consulokat, és Catilina már nem titkolta merényletét, amit nemcsak Cicero és

hívei, hanem az egész állam ellen forralt. 2. Ekkor összegyűjtötte Rómából a legzüllöttebb csőcseléket és az

olyan alakokat, akiknek mindig csak a felforduláson járt az eszük, ráadásul legtöbbjüket a szövetségesek

soraiból, akiknek adósságelengedést, földosztást és csupa olyasmit ígérgetett, amivel csak reményei szerint

lépre csalhatta őket. 3. Az összeesküvés legelőkelőbb és legbefolyásosabb résztvevőinek elkötelezettségét –

közéjük tartozott Antonius consul is – szörnyű esküvel csikarta ki. Feláldozott egy rabszolgát, beleire tett

kézzel mondatta el az esküt, majd velük együtt elfogyasztotta a húsát.

N. Gy.

Sallustiusról lásd a 127. dokumentum jegyzeteit. A Catilina összeesküvése Róma belső gondjait, konfliktusait az

általános erkölcsi hanyatlásra vezeti vissza. Sallustius a régi, romlatlan római erkölcsöket hasonlóképp

ábrázolja, mint Thukydidés Periklés halotti beszédében (vö. 64. dok.). Catilina szociális demagógiája és

erőszakos fellépése arra ösztönözte a Kr. e. 63. év consulját, Cicerót, hogy ne csak törvényes eszközöket

alkalmazzon a mozgalom felszámolásában. Az ő védelmében fogalmazódhattak meg az embervérivásról és a

közösen elkövetett bűn összetartó erejéről fantáziáló történetek.

Plutarchos Párhuzamos életrajzok című munkája, amelynek része a Cicero-életrajz, Kr. u. 100 körül keletkezett.

L. Annaeus Florus rövid római történetét 147 körül, Antoninus Pius uralkodása idején, feltehetőleg Róma

fennálásának 900. évfordulójára írta.

Cassius Dio Cocceianus 80 kötetes munkája Róma alapításától Kr. u. 229-ig, Alexander Seve- rus koráig

beszélte el a birodalom történetét. A szerző Commodus (180-192) és Alexander Severus (222-235) kortársa volt.

1. Pompeius Keleten Mithridatés ellen hadakozott.

2. C. Antonius Hybrida, Sulla egykori híve, akit zsarolási ügyei tettek hírhedtté.


138. fejezet - 136. POMPEIUS DIADALMENETE

Appianos: Róma története. XII 116-118.

Kr. e. 61

116. ... Harmincöt éves létére fényesebb diadalmenetet tartott (Kr. e. 61), mint bárki más korábban: a menet két

nap, két éjjel tartott, és számtalan népet felvonultattak benne: pontosiakat, örményeket, kappadokiaiakat,

kilikiaiakat, Syria minden népét, az albánokat, a héniochosokat, a skythiai achaiokat és a keleti ibéreket. Hétszáz

sértetlen hajót sorakoztatott fel a kikötőkben, a diadalmenetben pedig arannyal megrakott fogatokat, málhás

állatokat és sokféle egyéb kincset, köztük Dareiosnak, Hystaspés fiának kerevet- jét, valamint magának

Eupatórnak a trónját. A király jogarát és nyolc könyök magas, színaranyból készült képmását is bemutatta,

csakúgy, mint 75 100 000 ezüst pénzérmét, harci szekerek és fegyverek megszámlálhatatlan tömegét, hajók

sarkantyúit, valamint hadifoglyok és kalózok tömegét: egyikük sem volt bilincsbe verve, és mind saját

hagyományos öltözékét viselte.

1. Közvetlenül Pompeius előtt a legyőzött királyok helytartói, fiai és hadvezérei haladtak: egy részük

hadifogoly volt, a másik részük túszként került hozzá, összesen há- romszázhuszonnégyen. Köztük volt

Tigranés fia, Tigranés; Mithridatés öt fia, Artapher- nés, Kyros, Oxathrés, Dareios és Xerxés; valamint két

lánya, Orsabaris és Eupatra. Felvonult a menetben Olthakés, a kolchisiak helytartója, Aristobulos, a zsidók

királya, Kilikia tyrannosai, a szkíta királynők, az ibérek három, az albánok két helytartója és a laodikeiai

Menandros, Mithridatés egykori lovassági parancsnoka. Akit pedig nem tudtak Rómába hozni, mint

Tigranést és Mithridatést, annak a képmását vitték a menetben, amint harcolnak, legyőzetnek és futásnak

erednek. Lefestették még Mithridatés ostromát is és azt az éjszakát, amelyiken csendben kereket oldott.

Végül a halálát is bemutatták, vele együtt lefestették a szűz lányokat is, akik szabad akaratukból vele együtt

haltak meg, voltak képek az előtte meghalt fiairól és lányairól is, csakúgy, mint képmások a hagyományosan

felékesített barbár istenekről. Körbehordoztak egy táblát is a következő felirattal: „Elfogtunk nyolcszáz

bronzsarkantyús hajót, Kappadokiában nyolc, Koilé Syriában húsz várost alapítottunk, Palesztinában pedig

azt, amit ma Seleukisnak neveznek. Legyőztük a következő királyokat: az örmény Tigranést, az ibér

Artókést, az albán Oroizést, a méd Dare- iost, a nabatai Aretast és a kommagenéi Antiochost.” Ezt kürtölte

tehát világgá a lista. Pompeius maga a kocsin állt, ezt is drágakövek borították, és ahogy mondják, a

makedón Alexandros köpenyét viselte, már ha hinni lehet a szóbeszédnek. Valószínűleg Mithridatés kincsei

között találta, ahova a kósiaktól került, akik Kleopatrától kapták. A kocsi nyomában lóháton ülő vagy

gyalogló alvezérei követték, akik együtt harcolták vele végig a háborút. Amikor pedig megérkezett a

Capitoliumra, egyetlen hadifoglyot sem öletett meg, ahogyan mások szokták, ha diadalmenetet tartottak,

hanem közköltségen hazájukba bocsátotta mindet, kivéve a királyokat. Közülük is csak Aristobulost

végeztette ki azonnal, majd később Tigranést. Így zajlott tehát Pompeius diadalmenete.

2. Így tehát a rómaiak, legyőzvén mintegy negyvenkét év után Mithridatés királyt, alattvalóikká tették

Bithyniát, Kappadokiát és a velük szomszédos népeket a Fekete-tenger partján.

K. P.


139. fejezet - 137. AZ ELSŐ TRIUMVIRATUS

Cassius Dio XXXVII 55-58.

Kr. e. 60

55. (Caesar nem azért békítette ki Crassust és Pompeiust), mintha azt akarta volna, hogy egyetértésben éljenek,

hanem mert látta nagy befolyásukat, és tisztában volt azzal, hogy mindkettőjük, vagy legalábbis egyikük

pártfogása nélkül nem juthat hatalomhoz, és ha akármelyiküket (csak külön) nyeri meg barátjának, ezzel

ellenfelévé teszi a másikat, és ettől több kárt szenvedne el, mint amennyi hasznot az elsővel való

együttműködésből várhatna. 56. Ezért volt tehát az, hogy Caesar közeledett hozzájuk, majd kibékítette őket

egymással. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy nélkülük sohasem juthatna befolyáshoz, ugyanakkor

(közeledésével) egyiket sem fogja megbántani, de afelől sem volt kétsége, hogy ha amazok (ketten)

összefognának, nála erősebbek lennének. Nagyon is világosan látta, hogy barátságuk révén csakhamar mindenki

más fölé emelkedhetik, majd rajtuk keresztül – egyiket a másik ellen kijátszva – nemsokára őket is legyűrheti.

És így is történt. Épp ezért békítette ki őket, és csatlakozott hozzájuk. Mert miután Pompeius és Crassus – ki-ki

a maga egyéni meggondolása alapján – egyszer elindult ezen az úton, vagyis mihelyt megbékéltek egymással, őt

is bevonták a közös ügyek intézésébe. Pompeius ugyanis nem volt olyan erős, mint ahogy gondolta, ugyanakkor

viszont szemmel láthatta Crassus meglevő és Caesar növekvő hatalmát. Egyrészről félt, hogy a másik kettő

teljesen kirekeszti, másrészről abban reménykedett, hogy ha az adott helyzetben közösséget vállal velük, általuk

majd visszanyerheti hajdani befolyását. Crassus viszont származására és vagyonára való tekintettel igényelte

magának az elsőséget. De mivel Pompeiusnál sokkal gyengébb volt, viszont szilárdan hitte, hogy Caesar

magasra fog emelkedni, mintegy egyensúlyi helyzetet óhajtott volna teremteni kettejük között, hogy egyikük se

legyen túl erős. Arra is számított, hogy a két egyenlő erővel bíró ellenfél között ő majd mindkettő barátságának

a gyümölcseit élvezi, és mindkettőnél nagyobb tekintélyhez jut. Politikája valójában nem szolgálta sem a nép,

sem a senatus érdekeit, hanem mindent csak a maga egyéni hatalma megszilárdítása végett tett. Ezért egyformán

kereste mindkettejük barátságát, és minden ellenségeskedés elől kitért. Közben a maga részéről annyira

igyekezett a másik kettőnek kedvében járni, amennyire szerette volna, ha a látszat őt mutatja minden óhajuk

teljesítőjének, ugyanakkor nehézségeikben neki semmi része nem volna.

1. Így és ilyen meggondolásoktól vezettetve kötöttek hát hárman barátságot, és azt esküvel is megpecsételték,

majd az állam ügyeit (ta koina) mind maguk intézték. Ettől fogva azt adták egymásnak, és azt vették

egymástól kölcsönösen, amire kedvük volt, és amit a pillanatnyi helyzetben jónak láttak. Mivel pedig ők

maguk egyetértettek, megértették egymást baráti környezetük tagjai is, és félelem nélkül tették ezek is, amit

akartak, hiszen mindenben csak az ő példájukat követték. Így csak Catóban és azokban maradt egy kevés

tisztesség, akik történetesen elszánták magukat arra, hogy ők is ugyanúgy gondolkozzanak. Mert tisztán és

minden egyéni haszonleséstől mentesen az akkori politikusok közül csak Cato intézte az állam dolgait.

Akadtak ugyan, akik szégyenkeztek az ügyek menete miatt, mások meg próbálták (Catót) utánozni, úgy

nyúltak hozzá az államügyekhez, és egyben-másban hasonlóknak is mutatkoztak hozzá, de nem volt kellő

kitartásuk, mivel cselekedeteiket nem a velük született erény, hanem csak egy bizonyos célra való törekvés

irányította.

2. Ide juttatták ekkor a római államot ezek az emberek, közben pedig igyekeztek összeesküvésüket (synómosia)

lehetőleg titkolni. Mert mindenben azt tették, ami nekik tetszett, de ennek szöges ellentétét tűzték

zászlajukra, hogy minél tovább rejtve maradjanak szándékaik, amíg csak kellőképpen fel nem készültek.

B.I.


140. fejezet - 138. ASIA PROVINCIA KORMÁNYZÁSÁRÓL

Cicero: Levelek öccséhez, Quintushoz. I 1.

Kr. e. 59

1. Provinciád lakossága először azokból a szövetségeseinkből tevődik össze, akik az egész emberi nemből a

legműveltebbek,1 másodsorban pedig olyan római polgárokból, akiket akár mint adóbérlőket (publicani),

szoros kapcsolatok fűznek hozzánk, akár kereskedés révén vagyonosodtak meg, és így meg vannak róla

győződve, hogy a mi consulságunk jóvoltából élvezik csorbítatlan gazdagságukat.2

8. Valóban gyönyörű dolog három esztendőt a hivatali hatalom birtokában úgy tölte- ned Kis-Ázsiában, hogy

egyetlen szobor, egyetlen festmény, bronzedény, ruhadarab, rabszolga, semmiféle szépség, semmiféle pénzbeli

ajánlat – pedig mily gazdag ez a tartomány mindebben! – nem tántorított el erkölcsi érintetlenségedtől és

önzetlenségedtől.

1. Ha azután a provinciában olyan valakire akadtál, aki teljes bizalmadat élvezi, akit azonban előzőleg nem

ismertünk, jól vigyázz, hogy mennyit bízol rá! Nem mintha nem élhetne sok derék ember a tartományban is,

de ebben legfeljebb reménykedhetünk, határozott véleményt nyilvánítani már kockázatos. Mert az emberi

természetet az áltatásnak sok rétege takarja, mintha függönyök volnának elébe feszítve. A homlok, a szem, az

arc bizony gyakran csal, de a nyelv a leggyakrabban. Éppen ezért azok közül az emberek közül, akik nagy

pénzéhségükben mindarról le tudnak mondani, ami nélkül mi nem lehetünk meg, ugyan hogy találhatnál

olyanokat, akik téged, az idegent, őszintén szeretnének, és ezt nem csak a maguk előnyeinek reményében

színlelnék? Én ezt nehéz dolognak látom, kiváltképpen mikor ugyanezek a személyek jóformán sohasem

forgolódnak magánemberek körül, annál inkább a helytartók társaságában.

2. De a görögökkel ápolt bizalmas kapcsolatoktól is elővigyázatosan óvakodnod kell, nagyon kevés kivétellel,

akik történetesen méltók a hajdani Hellashoz. Mostanában bizony a legtöbben szavahihetetlenek,

köpönyegforgatók, és a hosszú szolgaság folytán a hízelgés mesterei. Véleményem szerint valamennyiükkel

szívélyesen kell érintkezni, a legkülönbe- ket pedig vendégbaráti viszonyra is méltathatjuk. Túlzott

bizalmaskodásuk nem éppen az igaz érzések meggyilatkozása – mert a mi akaratunkkal nem mernek

szembeszállni –, másrészről nemcsak a mieinkre, hanem még a maguk embereire is féltékenyek.

18. . Méltóságod alapjai a következők legyenek: először is saját feddhetetlenséged és önuralmad (integritas et

continentia), azután környezeted valamennyi tagjának tisztessége (pudor). Akár a tartományi lakossághoz, akár

a görögökhöz fűződő kapcsolataidban a személyek körültekintő és óvatos megválogatása, környezetedben a

szigorú és állandó fegyelem (disciplina).

1. Meggyőződésem szerint mások elöljáróinak mindent úgy kell intézniük, hogy az alájuk rendeltek (qui eunt in

eorum imperio) minél boldogabbak legyenek. Hogy neked ez a legfontosabb, és kezdettől fogva, mihelyt

Kis-Ázsia földjére léptél, ez is volt, állandó jó híred és a közbeszéd is bizonyítja. Mert nemcsak

szövetségestársak és római polgárok, hanem rabszolgák vagy akár beszélni nem tudó állatok vezetőjének is

kötelessége, hogy az alája rendeltek érdekeit és előnyét szolgálja.

32. Jóakaratod és lelkiismeretességed útjába azonban komoly akadályokat gördítenek az adóbérlők. Ha

szembeszállunk velük, azt a rendet fogjuk elidegeníteni mind magunktól, mind az államtól, amely sok jót tett

velünk, és amely rajtunk keresztül került oly szoros kapcsolatba az állammal. Ha viszont mindenben kedvére

járunk, azoknak teljes pusztulását kell eltűrnünk, akiknek nemcsak puszta létéről, hanem jólétükről is

kötelességünk gondoskodni. Ha a dolgokat helyesen szemléljük, egész hivatalodban ez az egyetlen nehézség.

1. Asia provincia azon is elgondolkodhatik, hogy sem a külső háború, sem a belső viszálykodások

szerencsétlenségétől nem lenne mentes, ha nem (római) fennhatóság alatt állna. Mivel azonban ezt a

fennhatóságot adók nélkül semmiképpen sem lehetne fenntartani, (a provincia) nyugodt lélekkel vásárolja

meg jövedelmeinek bizonyos hányadáért az örökös békét és nyugalmat.

Marcus Tullius Cicero, a híres szónok öccséhez, Quintus Ciceróhoz (Kr. e. 102-43) írta ezt a levelet, aki Asia

provincia propraetora volt Kr. e. 61 és 59 között. A levél Iulius Caesar első consuli évében, Kr. e. 59-ben

íródott.

138. ASIA PROVINCIA

KORMÁNYZÁSÁRÓL


1. Egyrészt azért, mert görögök, másrészt azért, mert a világ egyik legnagyobb könyvtára éppen Pergamonban

volt.

2. M. Cicero Kr. e. 63-ban volt consul, vö. 135. dokumentum.


141. fejezet - 139. CAESAR BRITANNIÁBAN

Strabón: Geógraphika. II 5, 8; IV 5, 3-4.

Kr. e. 55-54

8. … A rómaiak ugyanis, bár elfoglalhatták volna Britanniát, nem tették, mert látták, hogy lakóitól félniük nem

kell (hiszen nincs akkora erejük, hogy bennünket megtámadhatnának), másrészt meg semmi hasznuk sem volna

belőle, ha meghódítanák. Úgy látszik ugyanis, hogy most nagyobb a bevétel a vámokból, mint az adójövedelem

volna, levonva persze a sziget őrzésére és az adók behajtására ott tartott katonaság költségeit, azonkívül a sziget

körül lakók sok kellemetlenséget is okozhatnának.

1. Az isteni Caesar kétszer ment át a szigetre, de hamarosan vissza is tért, anélkül hogy valami nagy dolgot vitt

volna véghez, vagy messzire előrejutott volna a szigeten, minthogy a kelták földjén lázadások törtek ki,

egyrészt a barbárok, másrészt a saját katonái közt, és azért is, mert sok hajót elvesztett, ugyanis holdtöltekor

az apály és a dagály nagyobb arányokat öltött. Két vagy három ütközetben mégis legyőzte a britannokat, bár

seregéből csak két legiót vitt át, s hozott magával túszokat, rabszolgákat s nagy mennyiségű egyéb

zsákmányt. Most azonban néhány ottani fejedelem követekkel és hódolatnyilvánításokkal megszerezte

Caesar Augustus barátságát, s áldozati ajándékokat ajánlott föl a Capitoliumon, s majdnem az egész szigetet

a rómaiak hívévé tette. Egyáltalán nem nagy vámokat fizetnek a Keltikába bevitt és onnan kiszállított áruk

után (ilyenek: elefántcsont, zabladíszek, nyakláncok, borostyán- és üvegmunkák s egyéb más ilyen olcsó

áruk), úgyhogy a szigetnek nincs szüksége őrségre; legalább egy legió és némi lovasság volna kívánatos, ha

innen adókat akarnának szedni, a sereg fenntartásának költsége azonban egyenlő lenne a befolyó adókkal;

adó kivetése esetén ugyanis szükségképpen csökkennének a vámok, viszont erőszak alkalmazása bizonyos

veszedelmet is jelentene.

2. Britannia körül más kis szigetek is vannak; nagy azonban Ierné szigete, amely északi irányban vele szemben

fekszik, inkább hosszúkás, mint széles. Erről semmi bizonyosat sem tudunk mondani, csak azt, hogy lakói

vadabbak a britanniaiaknál, emberevők és nagy ét- kűek, és dicsőségnek tartják, hogy az elhunyt szülőket

megeszik, s nyilvánosan közösülnek más asszonyokkal, valamint anyjukkal és nővérükkel. De ezekre

vonatkozólag nincsenek megbízható tanúink, ámbár az emberevés például állítólag a skytháknál is szokás, és

ostromok alkalmával nem riadnak vissza ettől a kelták meg az ibérek s még sok más nép sem.

F.J.

Strabón (Kr. e. 64/63 – Kr. u. 20) görög történetíró és geográfus 17 kötetes földrajzi munkájában leírta az egész

akkor ismert világot, Európát (III-X. könyv), Ázsiát (XI-XVI. könyv) és Afrikát (XVII. könyv). Ierné, vagyis az

Ír-sziget lakóinak értékelése meglehetősen sommás. Ierné lakói emberevők, megeszik halott szüleiket, és

zabolátlan szexuális életet élnek még legközelebbi nőrokonaikkal is. E toposzok a lakott világ peremén élő

népekre jellemzők az antik történetírásban. Hérodotos szerint például a kallatisiaknak nevezett indek (III 38) és

az issédónok (IV 26) valamint a massageták is megeszik halott szüleiket (I 216).


142. fejezet - 140. CAESAR ÁTKEL A RUBICONON

A. Caesar: A polgárháború. 5-8.

Kr. e. 49

1. Caesar ebben az időben Ravennában volt, és ott várta a választ igen mérsékelt követeléseire, és azt, hogy

vajon néhányak igazságossága megmentheti-e a béke ügyét.

2. .A consulok – ami mind ez ideig sohasem fordult elő – eltávoztak a Városból. A Városban és a

Capitoliumon, minden ősi hagyomány ellenére, lictorok kísértek magánszemélyeket. Egész Italiában, minden

isteni és emberi jogot megcáfolva, katonát toboroztak, fegyvert rendeltek, pénzt hajtottak be a vidéki

városokból és szedtek el a szentélyektől.

3. Caesar, amint értesült ezekről a dolgokról, beszédet intézett a katonákhoz. Emlékezetükbe idézte, hogy

ellenségei mindig is igazságtalanságokat követtek el ellene; sajnálkozott, hogy Pompeiust elidegenítették

tőle, és megrontották a Caesar dicsősége miatt irigységgel és féltékenységgel, holott Pompeius hírnevét és

tekintélyét éppen ő pártolta és segítette. Panaszkodott, hogy a köztársaság életében új jelenség tűnt fel: a

tribunusok tiltakozási jogát, amelyet az elmúlt években fegyverrel szereztek vissza, most fegyverrel galádul

megvonják. Sulla ugyan megfosztotta a tribunusi hatalmat minden jogától, de a tiltakozás szabadságát

meghagyta. Pompeius, aki úgy tesz, mintha visszaállítaná az elveszett kiváltságokat, elveszi a még korábban

meglevőket is. A római népet fegyverbe hívó senatusi határozatot – „ügyeljenek a magistratusok, hogy a

köztársaságot semmi károsodás ne érje” (nequid res publica detrimenti caperet) – mindig olyankor mondták

ki, amikor ártalmas törvényeket terjesztettek be, visszaéltek a tribunusi hatalommal, vagy amikor

különvonult a nép, és megszállta a templomokat és magaslatokat. Caesar rámutatott, hogy az elmúlt idők

efféle példáit Saturninus és a Gracchusok bukása már jóvátette. De most nem ilyesmi történt, nem is

gondoltak hasonló dolgokra. Nem terjesztettek elő törvényjavaslatot, nem kezdtek a néppel tárgyalásokat, és

a nép sem vonult külön. Arra buzdította őket, védjék meg az ellenségüktől fővezérük jó hírnevét és

becsületét: hiszen parancsnoksága alatt immáron kilenc esztendeje szolgálják a köztársaságot, számos

szerencsés kimenetelű ütközetet vívtak meg, és egész Galliát, valamint Germaniát meghódították. A jelen

levő XIII. legio harcosai – akiket a belviszály kitörésekor behívott, a többiek azonban még nem érkeztek meg

– egy emberként kiáltották, hogy hadvezérüket és a néptribunusokat minden igazságtalanság ellen megvédik.

4. Caesar tehát, mikor meggyőződött a katonák kedvező hangulatáról, legiójával Ari- minumba vonult, és

találkozott a hozzá menekült néptribunusokkal.

Ü. Gy.

Caesar műve Kr. e. 49 és 44 között keletkezett.

A. Velleius Paterculus: A római történelemről M. Vinicius consulhoz írott két könyve. II 49.

Lentulus és Marcellus consulsága alatt, 703 évvel a Város alapítása után és hetvennyolc évvel előbb, hogy te, M.

Vincius consullá lettél, tört ki a polgárháború. Úgy látszott, hogy az egyik vezér ügye igazabb, a másiké

erősebb; itt minden fényesebb, amott szilárdabb; Pom- peiust a senatus tekintélye (senatus auctoritas), Caesart

katonái hűsége (militum fiducia) támogatta. A consulok s a senatus az állami főhatalmat nem Pompeiusra,

hanem az ügyre bízták. Caesar nem mellőzött semmit, ami a béke megőrzése céljából megkísérelhető volt, de a

Pompeius-pártiak semmit sem fogadtak el, mert az egyik consul a kelleténél elkeseredettebb volt, a másiknak,

Lentulusnak pedig nem volt kilátása boldogulni más módon, csak a lázadás által (ti. adósságainak nagysága

miatt). Végre M. Cato azt mondta, hogy meg kell inkább halni, mintsem hogy az állam fogadjon el olyan

feltételeket, melyeket egyetlen polgár szab. Egy ósdi szellemű férfi inkább Pompeius pártját magasztalja, míg

egy előrelátó inkább Caesárét követné, amazt dicsőnek, ezt fenyegetőbbnek tartaná. Amikor Caesarnak, aki meg

akart elégedni egy legióval s provinciája címének megtartásával, minden követelését megtagadva azt határozták,

hogy mint magánember jöjjön a városba, s vesse alá magát a consulság kérésében a római nép szavazatának:

Caesar jobbnak látta a háborút, s hadával átlépte a Rubicót. Cn. Pompeius, a consulok s a senatus nagyobb része

elhagyta a várost, aztán Italiát, és áthajóztak Dyrrachiumba.

SZ. F.

140. CAESAR ÁTKEL A

RUBICONON


Velleius Paterculus műve Kr. u. 30-ban, M. Vinicius consuli évében keletkezett.

A. Lucanus: Pharsalia. 183-232.

183 Átkelt már Caesar jégsapkás Alpesek ormán, és belemart feldúlt lelkébe a harc, a jövendő.

185 Éppen elérte a kis Rubicon partját, s a vezérnek felsejlett egy kép: a hazáját látta remegni, éji sötéten is

átragyogott fenséges alakja, várkoronázta fejéről csapzott, ősz haja omlott.

Tépett fürtjeivel szomorún állt, karja csupasz volt,

190 és sírós hangon szólt hozzá: „-Mondd, hova kelsz át?

Férfi, hová mész harci sasommal? Hogyha betartod, polgárként, jogaid, most állj meg!” Rémületébe

megdermedt a vezér, haja borzadt, lépni se bírt már, állt a folyó partján zsibbadtságól leigázva.

195 Aztán megszólalt: „-Mennydörgő Úr, ki vigyázod Tarpeiának sziklájáról várfalainkat,

Juliusok házának phryg védői, penates, rablott titka Quirinusnak, Iupiter Latiumban,

Albának magasán, és Vesta-szüzeknek a lángja,

200 szent nevü Róma, a kezdetnél kegyesen te segítsél! Nem rontok rád Fúriaként! Győzelmet arattam tengeren

és földön, s lennék én itt is az őrződ.

Ő, aki ellenségeddé tesz, lesz csak a bűnös.”

Ekkor, a harcba sietve, a felduzzadt vizen átkelt 205 harci sasokkal a kézben. Mint a kopár Libyában

zsákmányára leső vad oroszlán földre lekushad, s vár, felkorbácsolva haragját, és dühe duzzad, mert,

korbácsként, szörnyű farka csapásai sújtják, felborzolja sörényét, s tátott szája morogva 210 bődül, amint egy

mór könnyű lándzsája beléáll, vagy széles mellét a gerely megsebzi, de vastól átvert súlyos sebbel mit se

törődve továbbmegy.

Kis forrásból támad, a vize csekély a folyónak, bíborszín Rubiconnak, hogyha a nyár heve izzik.

215Völgyeken át e folyó a határ, hol fut kanyarogva

Gallia és Ausonia szántóföldjei mentén.

Ekkor azonban a tél felduzzasztotta, s a Hold is, mert már harmadnapja esőt zúdít le a szarva, és havat olvaszt

Alpesek ormán már a meleg szél.

220Elsőként lovasok gázolnak a vízbe, s az árját

gátként állva törik meg. Könnyebben vonul így át hadseregük, meggyengített rohamán a folyónak.

Átkelt már Caesar is az örvénylő habok útján, s Hesperiának a tiltott földjén állva eként szólt:

225„- Elhagyom itt a lenézett törvényt, s véle a békét.

Fortuna, légy vezetőm! A szövetség messze legyen már, bíztam benne elégszer. A harc ítéljen ügyünkben!”

Szólt a vezér, s csapatát sürgette az éji homályban, s oly sebesen mentek, mint egy baleári parittya 230 gyors

köve, vagy parthus nyila, hátrafelé kirepítve. Legközelebb Ariminium állt, fenyegetve elérte, s míg Hajnalcsillag

ragyogott, falait lerohanta.

N. Gy.

Lucanus (Kr. u. 39-65) római epikus költő, Seneca unokaöccsének fiaként került a császári udvarba. Eleinte

Nero barátja volt, de miután 60-ban fellépett a Neronián, s komoly sikert aratott, a princeps féltékeny lett rá.

Lucanus eposzának, a pharsalosi csata előzményeit elbeszélő Pharsaliá- nak 1-3. éneke Kr. u. 62/63-ban jelent

meg. Lucanus később belekeveredett a Piso-féle összeesküvésbe, és öngyilkosságra kényszerítették.


RUBICONON


A. Plutarchos: Pompeius. 58-60.

1. Caesar ekkor már erélyesebben látott hozzá ügyei intézéséhez; nem távozott el többé messzebbre Italiától, a

tisztújító gyűlésekre mindig elküldte katonáit, a népet és a főtisztviselőket pedig megvesztegette; közöttük

Paulust is, a consult, akit ezerötszáz talentummal nyert meg a maga pártjának, és Curio néptribunust, akit

hatalmas adósságtól szabadított meg; azonkívül Marcus Antoniust, aki mint Curio barátja, szintén

osztozkodott adósságaiban. Mondják, hogy Caesar egyik centuriója, aki Rómába érkezett, és megállt a

senatus épülete előtt, amikor meghallotta, hogy a senatus nem hosszabbítja meg Caesar vezérségét, kardja

markolatára ütött, és így szólt: „Akkor majd ez meghosszabbítja.” Caesar tetteinek és előkészületeinek

értelme valóban ez volt.

Curiónak Caesar nevében előterjesztett kívánságai ennek ellenére is igen népszerűek voltak. Kettő közül az

egyiket kérte: vagy bocsássa el Pompeius is hadseregét, vagy Caesart se fosszák meg az övétől; így aztán vagy

magánemberekké lesznek, vagy békén maradnak meglévő hadseregeik birtokában; így aki meggyengíti

bármelyiket, megkettőzi azt a hatalmat, amelytől fél. Erre Marcellus consul rablónak nevezte Caesart, és azt

indítványozta, ha nem teszi le a fegyvert, nyilvánítsák a haza ellenségének.

1. Antonius ugyanis, a senatus ellenkezésével szembeszállva, felolvasta a népgyűlésen Caesar levelét, amely a

tömeg hangulatának tetsző ajánlatot tartalmazott. Azt sürgette ugyanis, hogy mindketten mondjanak le

tartományaikról, bocsássák el hadseregüket, jelenjenek meg a nép színe előtt, és adjanak számot viselt

dolgaikról. De Lentulus, aki közben átvette a consuli hivatalt, nem hívta össze a senatust, Cicero azonban, aki

frissen érkezett vissza Kilikiából, azt a megegyezést ajánlotta, hogy Caesar vonuljon ki Galliából, bocsássa el

hadseregét két legio kivételével, és azokkal várja meg Illyricumban második consulságát. Pompeiusnak ez az

ajánlat nem tetszett, mire Caesar barátai azt javasolták, hogy csak egy legiót tartson meg. Lentulus erről sem

akart hallani, és Cato azt kiabálta, hogy Pompeius ismét hibát követett el; engedi, hogy rászedjék, s így a

megegyezés nem jött létre.

2. Ekkor érkezett meg a híre, hogy Caesar elfoglalta Ariminumot, Italia egyik nagy városát, és egész

hadseregével egyenesen Róma ellen vonul. Ez nem volt igaz, mert csak háromszáz lovassal és ötezer

gyalogos katonával vonult fel; hadserege többi részét az Alpokon túl hagyta, és nem várta meg őket, mert

inkább hirtelen és váratlanul akarta megtámadni ellenségeit, hogy ne legyen idejük a felkészülésre. Amikor a

Rubicon folyóhoz érkezett, amely a neki adott tartomány határa volt, csendben megállt és töprengett,

mérlegelve merész vállalkozásának nagyságát. Majd pedig, mint aki tátongó mély szakadékba veti magát,

becsukta a szemét, és nem gondolt a rá váró veszedelemre. „Vessük el a kockát” (aner- riphthó kybos) –

kiáltotta oda a körülötte állóknak görögül, és átvezette hadseregét.

Mikor az első híradás megérkezett, és Rómát olyan zűrzavar és rémület fogta el, mint amilyen még soha azelőtt,

az egész senatus azonnal Pompeiushoz sietett.

M. E.

A. Plutarchos: Caesar. 32-33.

1. Caesar ebben az időben mindössze háromszáz lovasból és ötezer gyalogos katonából álló haderővel

rendelkezett. Hadseregének többi részét az Alpok túlsó oldalán hagyta, hogy majd kellő időben küld értük.

Úgy látta, hogy a kezdet kezdetén nagyobb sikert ér el, ha a lehető leggyorsabban cselekszik. Azt gondolta,

minden könnyebben megy, ha váratlan és meglepetésszerű támadással félelmet kelt ellenfeleiben, és nem ad

nekik időt felkészülésre. Megparancsolta tehát csapatvezéreinek és centurióinak, hogy csak kardjukat vegyék

magukhoz, egyébként minden más fegyver nélkül foglalják el Ariminumot, Galliá- nak e nagy városát, úgy

azonban, hogy minden zavarkeltéstől és vérontástól tartózkodjanak. Ennek a csapatnak a parancsnokává

Hortensiust nevezte ki. Ő maga nyilvános helyeken töltötte a napot; nézte a gladiátorok edzőgyakorlatait,

késő délután megfürdött, felöltözködött, lement az étkezőhelyiségbe, és elbeszélgetett meghívott

vendégeivel.

Mikor besötétedett, felkelt az asztaltól, és vendégeivel néhány szót váltva, kérte őket, maradjanak ott, és várják

meg, míg visszajön, majd eltávozott. Előzőleg néhány barátjával már megbeszélte, hogy különböző irányból

kövessék. Bérelt fogatra szállt, és először más irányba indult, majd megfordult, és az Ariminumba vezető úton

ment tovább. Mikor a folyóhoz érkezett (a folyó neve Rubicon), mely az Alpokon inneni Galliát elválasztja

Italia többi részétől, mély gondolatokba merült. Mind közelebb és közelebb jutott ugyanis a félelmetes lépéshez,

és egyszerre kételyek lepték meg, mikor arra gondolt, milyen végzetes vállalkozás előtt áll. Lépteit

meglassította, majd a többieknek is szólt, hogy álljanak meg. Hallgatásba merülve hosszasan mérlegelte a jövő


RUBICONON


esélyeit, és nem tudott választani a két lehetőség között, hol erre, hol arra a döntésre hajlott. Mellette álltak

barátai – közöttük Asinius Pollio –, velük is közölte aggályait. Azokra a szenvedésekre gondolt, melyeket a

folyón való átkelésével az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor

megítélni tettét. Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette

következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is

kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: „Vessük el a kockát!” (anerriphthó kybos), és

gyorsan átkelt a folyón. Majd sietősen folytatta az útját tovább; még mielőtt kivilágosodott, megérkezett

Ariminumba, és elfoglalta a várost. Mondják, hogy előző éjszaka szörnyű álma volt. Azt álmodta ugyanis, hogy

vérfertőzést követett el tulajdon édesanyjával.

M. E.

Plutarchos Párhuzamos életrajzait Kr. u. 100 és 115 között írta, mivel Sulla életrajzában (21) közli, hogy az

orchomenosi csatától (Kr. e. 85) „majdnem kétszáz esztendő telt el”.

Vessük el a kockát! (tkp. A kocka legyen elvetve!) – Menandros A körmenetben felvonuló nő, avagy a

fuvolásány című komédiájának töredékéből származó közmondás, Menandros 59. töredék (Kaibel), amely

Athénaios Lakomázó bölcsek (559 d) című könyvében maradt fönn:

A: Meg ne nősülj, hogyha ész van még fejedben, régi életed ne hagyjad el!

Én nős vagyok, hát jól tudom, mit ér e szó.

B: Eldöntött már az ügy. A kockát vessük el (anerriphthó kybos)!

A: Ezt hagyd el, s mentsd magad! ...

N. Gy.

A. Suetonius: Az isteni Iulius. 31-33.

Mikor tehát jelentették, hogy figyelmen kívül hagyták a tribunusok tiltakozását, s ők maguk is eltávoztak a

Városból, hogy gyanút ne keltsen, előreküldte cohorsait, maga pedig megtévesztés céljából megtekintett egy

nyilvános látványosságot, gondosan megvizsgálta egy építendő gladiátoriskola tervrajzát, és szokása szerint

részt vett még egy népes lakomán is. Napnyugtával aztán befogatta egy kocsiba a szomszédos malom öszvéreit,

és nagy titokban, szerény kísérettel útnak indult; minhogy azonban a fáklyákat kioltatta, letévedt az útról, és

sokáig bolyongott, míg végre hajnaltájban vezetőre talált, és keskeny kis ösvényeken tovább gyalogolt. Utolérve

csapatait a Rubico folyónál, tartománya határán rövid pihenőt tartott, s jól meggondolva, mire vállalkozott,

környezetéhez fordult:

• Most még visszafordulhatunk – mondta –, de ha ezen a hidacskán átmegyünk, mindent a fegyverek döntenek

el.

Miközben így habozott, csodajelet látott. Hirtelen igen magas, szép termetű ember jelent meg előtte, aki

nádsípot fújva a közelben üldögélt; nemcsak pásztorok gyűltek köré, hogy hallgassák, hanem katonák is,

elhagyván őrhelyeiket; köztük kürtösök, az meg egyikük kezéből kiragadva a kürtöt, a folyópartra szökkent, és

hatalmas erővel megfújva a csatajelet, a túlsó part felé tartott. Ekkor azt mondta Caesar:

• Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve (iacta

alea est).

S ezzel átvezetve seregét a folyón, gyűlést hívott egybe, melyen a hozzá menekült tribunusok is részt vettek, ő

pedig ruháját mellén megszaggatva, sírva kérte katonái támogatását.

K. F.

Suetonius első öt életrajzát (Caesar, Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius) Kr. u. 121 vagy 122, vagyis

kancelláriavezetői méltóságából való elmozdításának éve előtt fejezte be, vö. Tankönyv 1.1.2.

A. Appianos: A római polgárháborúk. II 35.

Legióinak centurióit néhány különösen vakmerő katonával polgári öltözékben előre- küldte, hogy hatoljanak be

Ariminumba, Italiának a galliai határ melletti első városába, s azt rajtaütéssel foglalják el. Ő maga estefelé,


RUBICONON


rosszullétet tettetve, eltávozott a vacsoráról, otthagyva társait, hogy csak étkezzenek, majd kocsira szállva

Ariminum felé hajtatott, míg lovasai távolról követték. Száguldó iramban érte el a Rubico folyót, amely Italia

határa. Itt megállította a száguldást, s a folyó vizére pillantva elgondolkozott, megfontolgatva magában

mindazokat az eljövendő bajokat, amelyek a folyón való fegveres átkelést követni fogják. Majd visszanyerve

hidegvérét, így szólt a jelenlevőkhöz: „Barátaim, ha lemondok az átkelésről, ez számomra lesz a bajok kezdete,

ha pedig átkelek, mindenki számára.” Ezeket mondta, mintegy isteni sugallatra, majd elszántan átkelt a folyón,

ezt a szólásmondást idézve: „Legyen hát elvetve a kocka!” (ho kybos anerriphthó). Ezután gyors iramban elérte

és hajnalban el is foglalta Ariminumot, majd tovább is előrenyomult, az alkalmas helyeken őrségeket helyezett

el, s az útjába eső városokat vagy erőszakkal, vagy barátságos úton elfoglalta.

H. I.

Appianos műve Kr. u. 150-160 körül keletkezett. A folyón való átkelés hat szerző hét elbeszélésváltozatában

hétféleképpen játszódott le. Míg Caesar meg sem említi a Rubicont, hogy ezzel is kisebbítse felelősségét a

polgárháború kirobbantásában, a Nero iránt ellenséges Lucanus a hadvezért visszatartani akaró haza drámai

könyörgésével azt akarja kifejezni: Caesar átkelése az első lépés a köztársaság bukásához, s a felé a rendszer

felé, amelyben egy tébolyult Nero ülhet Róma trónján. A hét szöveg világosan mutatja a történet önfejlődését, és

bizonyos motívumok duzzadását, újraértelmezését (pl. Caesar eltévedt, vagy csak másokat megtévesztendő

indult el az ellenkező irányba?). Vö. Tankönyv 1.1.1.


143. fejezet - 141. CAESAR JELLEMZÉSE ÉS HALÁLA

Suetonius: Az isteni Julius. 53-54; 76; 80-82.

Kr. e. 44

53. (Caesar) mértéket tartott a borivásban, ezt nem tagadták még ellenségei sem. Marcus Catótól származik ez a

mondás: „Egyedül Caesar fogott hozzá józanul a köztársaság megdöntéséhez.” Az asztali élvezetek iránt

különben is oly közömbösnek festi le Gaius Oppius, hogy mikor egyszer vendégségben friss olaj helyett avasat

tálaltak elébe, s a többi vendég hozzá sem nyúlt, egyedül ő vett magának a szokottnál is nagyobb adagot, nehogy

a házigazdát hanyagsága vagy falusiassága miatt megszégyeníteni lássék. A tulajdonjogot illetően sem katonai,

sem polgári tisztségeiben nem voltak gátlásai.

1. Néhány fennmaradt emlékirat tanúsága szerint proconsulsága idején elfogadta Hispaniában a

szövetségesektől az adósságtörlesztésre összekoldult pénzt, lusitan városokat pedig, hiába vállalták, amit

rájuk rótt, hiába nyitották meg neki kapuikat, ellenség módjára kifosztott. Galliában az istenek

ajándéktárgyakkal teli szentélyeit és templomait kirabolta, s a városokat is inkább a zsákmány kedvéért,

semmint valamely bűnös cselekedetük miatt pusztította el; ezért dúskált az aranyban, amit aztán forgalomba

hozva, fontját háromezer sestertiusért Italia-szerte és a tartományokban kisebb tételekben eladogatott.

Első consulsága idején háromezer font aranyat lopott el a Capitoliumból, ugyanannyi súlyú aranyozott rezet téve

a helyére. Szövetséges országokat, királyságokat adott el jó áron, csak az egy Ptolemaeustól hatezer talentumot

szerzett Pompeius és a maga nevében. Később már egészen nyilvánvaló rablásokból és szentélyfosztogatásokból

fedezte a polgárháborúk, a diadalmenetek s a nyilvános játékok költségeit.

76. Egyéb cselekedetei és mondásai azonban éppen eleget nyomnak a latban, hogy kimondjuk: visszaélt

hatalmával, és nem ok nélkül gyilkolták meg. Mert nem elég, hogy mértéktelenül sok tisztséget elfogadott –

évről évre consulságot, élete végéig tartó dictatori hatalmat, az erkölcsbíró legfőbb hivatalát, ezenkívül az

Imperator előnevet, a haza atyja (pater patriae) melléknevet, szobrot a királyok sorában, emelvényt az

orchestrában –, hanem azt is eltűrte, hogy minden emberi kitüntetésnél magasabbakat szavazzanak meg neki:

aranyszéket a senatusban és a törvényszéken, jelvényeinek kocsit, képmásának sa- roglyát a circusi

díszfelvonulásban, templomokat, oltárokat, szobrot az istenek szobrai között, helyet az istenek tiszteletére

terített asztalnál, külön flament, lupercusokat, s még azt is, hogy az egyik hónapot róla nevezzék el; minden

tisztséget kényére-kedvére adott s kapott. A harmadik s negyedik consulságot már csak névleg viselte,

megelégedett a dictatori hatalommal, melyet a consuli ranggal együtt adtak neki, és mindkét évben két-két

consult nevezett ki helyettesévé az év utolsó három hónapjára; így a közbeeső időkben nem kellett más gyűlést

tartania, csak a néptribunusok és aedilisek választási gyűlését; a praetorok helyére praefectusokat nevezett ki,

hogy azok távolléte esetén Róma közigazgatási ügyeit intézzék. Egyszer, amikor az egyik consul váratlanul

meghalt a január elseje előtti napon, a néhány órára megüresedett tisztséget odaadta egy jelöltnek. A

hagyományokat semmibe véve, éppilyen önkényesen osztogatta a hivatalokat több évre; tíz praetori rangú

embernek consuli jelvényeket ajándékozott, újdonsült polgárjogú személyeket, köztük néhány félig barbár

gallust, felvett a senatorok sorába. Ezenkívül a pénzverde meg az adóügyek vezetését házi rabszolgáira bízta. Az

Alexandriában hátrahagyott három legio gondját és parancsnokságát Rufióra, szabadosa fiára, egyik kedvencére

bízta.

80. . Több mint hatvan ember esküdött össze Caesar ellen; az összeesküvés vezetői Gaius Cassius, Marcus és

Decimus Brutus voltak. Eleinte haboztak, vajon amikor szavazásra szólítja fel a tribusokat Caesar a Mars-

mezőn, akkor rohanjon-e rá egy részük, s dobja le a hídról, a többiek meg öljék meg lent, vagy pedig a via

Sacrán, esetleg a színház bejáratánál támadják-e meg; minthogy azonban március idusára Pompeius csarnokába

hívták össze a senatust, természetszerűen erre a helyre és időpontra esett választásuk.

1. . Caesar sokáig habozott, ne maradjon-e inkább otthon, s ne halassza-e későbbre az ügyeket, amelyeket a

senatusban elő akart terjeszteni; végül Decimus Brutus felszólítására, hogy ne töltesse az időt hiába a nagy

számban összegyűlt s már amúgy is régóta várakozó senatorokkal, úgy tizenegy óra felé mégiscsak elindult;

baljában egyéb írások között az összeesküvés leleplezéséről szóló feljelentést tartotta, melyet valaki kezébe

adott, ő azonban csak később akarta elolvasni. Aztán még szertartás közben, noha több áldozati barom

levágása után sem kapott kedvező jóslatot, fittyet hányva a vallásos intelemnek, belépett az ülésterembe,

141. CAESAR JELLEMZÉSE ÉS

HALÁLA


kicsúfolta Spurinnát, feddve, hogy hamis jósnak bizonyult, mert, íme, minden különösebb baj nélkül

elérkezett március idusa.

• Elérkezett bizony – mondta a jós –, de még el nem múlott.

1. Miközben elfoglalta helyét, tiszteletadás ürügyén körülállták az összeesküvők; Cim- ber Tillius, aki a

főszerepet magára vállalta, nyomban odalépett hozzá, mintha kérni akarna valamit; mikor Caesar nemet

intett, és kézmozdulattal jelezte, hogy majd máskor, Cimber Tillius mindkét vállán megragadta togáját.

Caesar felkiáltott:

• De hiszen ez erőszak! – mire az egyik Casca valamivel a torka alatt megsebesítette. Caesar megragadta Casca

karját, és írószerszámával keresztüldöfte, de hiába akart felugrani helyéről, nem tudott, mert másfelől is sebet

kapott; mikor észrevette, hogy mindenfelől kivont tőrök merednek rá, fejét beborította togájával, bal kezével

meg bokájáig lehúzta a toga öblös ráncait, hogy testének alsó részét is tisztességesen eltakarva essen el. És

így szúrták aztán le huszonhárom tőrdöféssel, csak az első szúrásnál nyögött fel, de nem mondott semmit; van

ugyan, aki azt állítja, hogy a rárohanó Marcus Brutusnak ezt mondta:

• Te is, fiam?

Mikor kilehelte lelkét, mindenki szétfutott, s ő ott hevert magában, míg végül három rabszolga hordszéken,

melyről karja lelógott, hazaszállította tetemét. Orvosa, Antistius nézete szerint a sok szúrás közül egyedül csak

mellsebe volt halálos, melyet másodjára kapott.

K. F.

A flamenek egy-egy meghatározott isten különleges papjai voltak. A három nagy flamen Iupi- tert, Marsot és

Quirinust szolgálta, a tizenkét kis flamen egyéb isteneket. Caesar volt az első, aki ember létére flamennel

tiszteltette magát. A lupercusok Faunus ősi papjai voltak. A görög Plutar- chos szerint (Iulius Caesar. 65) a

knidosi Artemidóros görög filozófus írta Caesarnak a figyelmeztető levelet.


144. fejezet - 142. CAESAR CSILLAGA: SIDUSIULIUM

Servius: Vergilius Eclogáihoz. IX 47.

Kr. e. 44

Amikor Augustus atyja, Caesar emlékére gyászünnepi játékokat rendezett, fényes nappal egy csillag tűnt fel, ő

pedig azt állította, hogy ez atyjának csillaga. Baebius Macer írja: a nap nyolcadik órája táján az égen egy

rendkívül fényes, sugárküllőktől koszorúzott csillag tűnt fel. Némelyek úgy vélték, a jelenség az ifjú Caesar

dicsőségének öregbítésére keletkezett, ő maga azonban úgy akarta értelmezni, hogy ez atyjának lelke, s ezért

tiszteletére a Capitoliumon olyan szobrot állított fel, amelynek feje fölött aranycsillag ragyogott, talapzatára

pedig ez volt felvésve: Caesarnak, a félistennek.

H.I.

Augustus saját korát az új aranykor eljövetelének tekintette. Aranykor azonban a legsötétebb vaskor után

következhet csak be, ezért Caesart, akinek adoptiója Octavianus/Augustus hatalmának egyik legfontosabb

legitimációjául szolgált, ki kellett emelni a polgárháborúk száz esztendejének „vaskorából”, és az istenek közé

kellett emelni. Ezért értelmezte Octavianus az égi tüneményt Caesar lelkeként, és nem saját dicsőségének

jeleként.


145. fejezet - 143. CICERO PHILIPPIKÁJA

Cicero: Antonius ellen. II. Philippika. 1. Vö. Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen. Budapest, 1990. Kr. e.

44

1. Ugyan miféle balsorsnak tulajdonítsam, összeírt atyák, hogy az utóbbi húsz évben nem akadt az államnak

olyan ellensége, aki egyidejűleg ne üzent volna hadat nekem is? Valóban szükségtelen bárkit is

megneveznem. Emlékezzetek csak vissza magatok. Jobban megbűnhődtek érte, mint magam is kívántam.

Csodálkozom rajtad, Antonius, hogy nem rettensz vissza azoknak a sorsától, akiknek a tetteit utánzod. A

többiek esetében kevésbé csodálkoztam ezen. Közülük ugyanis egy sem lett önszántából az ellenségem,

mindegyiküket én támadtam meg, államérdekből. Te azonban, bár egy szóval sem bántottalak, magadtól

támadtál rám szitkaiddal, hogy vakmerőbbnek tűnj, mint Catilina, dühödtebbnek, mint Clodius. S úgy

gondoltad, hogy a velem való összekülönbözésed jó ajánlás lesz számodra az elvetemült polgárok előtt.

Mire véljem ezt? Talán megvetésből teszi? Sem magánéletemben, sem népszerűségemben, sem közéleti

tevékenységemben, sem pedig szerény tehetségemben nem látok semmi olyasmit, amit Antonius lenézhetne.

Vagy azt képzelte, hogy a senatusban cse- pülhet engem a legkönnyebben? Hiszen ez a rend számos kiváló

polgárnak kifejezte ugyan elismerését azért, mert jól szolgálta az államot, de azért, hogy megmentette, egyedül

nekem! Vagy talán szónoki küzdelemben kívánt megmérkőzni velem? Hisz az nekem valóságos jótétemény!

Ugyan hol találnék a magam számára annál bőségesebb, gazdagabb témát, mint hogy a magam érdekében,

illetve Antonius ellen beszéljek? Végül is biztosan azt gondolta: addig nem tudja meggyőzni a hozzá hasonlókat

arról, hogy a haza ellensége, amíg nem lép fel ellenem.

46. Csak uralomvágyad tekintetében tudlak összehasonlítani vele (ti. Caesarral), egyebekben azonban

semmiképpen nem vagy vele összehasonlítható. Abból a számos csapásból azonban, amellyel ő sújtotta a

köztársaságot, mégis származott annyi jó, hogy a római nép már megtanulta, kinek mennyire hihet, kire bízhatja

rá magát, kitől óvakodjék. Erre nem gondolsz, s azt sem látod be, hogy bátor embereknek elég tanulság az, hogy

milyen nagyszerű dolog, milyen népszerű jótétemény, milyen dicső hírnevet szerez a zsarnokok megölése? Őt

nem tudták elviselni az emberek – téged majd igen? Versengve fognak ezután hozzálátni ehhez a feladathoz az

emberek, hidd el nekem, s nem fognak távoli véletlenre várni.

Légy végre tekintettel az államra, kérlek. Arra gondolj, hogy kiktől származol, ne arra, hogy kik között élsz.

Velem bánj tetszésed szerint, de a köztársaságot kíméld meg! Önmagadra neked legyen gondod, én magamról

annyit mondhatok: ifjan is védelmére keltem a köztársaságnak, vén fejjel sem hagyom cserben. Megvetettem

Catilina fegyvereit, nem rettegek a tieidtől sem. Sőt, még az életemet is felajánlanám, ha halálom által

megvalósulhatna a polgárok szabadsága, hogy a római nép elkeseredése szülje meg végre, amivel régóta terhes.

Ha ugyanis majdnem húsz évvel ezelőtt ebben a templomban kijelentettem, hogy nem lehet korai a halál annak

számára, aki már elérte a consulságot, mennyivel jogosabban mondom most, öregemberként! Nekem bizony,

összeírt atyák, már kívánatos is a halál, hiszen már elvégeztem mindazt, amit magam elé tűztem, és elértem

munkám gyümölcsét. Csak két kívánságom van: az egyik, hogy halálomkor a római népet szabadságban

hagyjam itt – ennél semmi nagyobbat nem adhatnak nekem a halhatatlan istenek –, a másik, hogy mindenki

olyan véget érjen, amilyen szolgálatokat tett az államnak.

Ma. E.

A démosthenési politikai szónoklatok alapján Philippicának nevezik Cicero tizennégy, M. Antonius ellen

intézett, éles hangú beszédét Kr. e. 44-43-ból (vö. 89. dok.). A triumvir M. Antonius Kr. e. 43. december 7-én

megölette a szónokot. Vö. a 144. dokumentummal.


146. fejezet - 144. A MÁSODIK TRIUMVIRATUS MEGALAKULÁSA

Appianos: Róma története. XVI 2-14.

Kr. e. 43. november

1. 4. (Octavianus) Caesar és (M.) Antonius ellenségeskedésük után a szövetség megkötése végett Mutina város

közelében a Lavinius folyó egy kicsiny és lapos szigetén találkozott. Mindkettejükkel öt-öt legio katonaság

volt, ezeket egymással szemben állították fel, majd mindketten háromszáz-háromszáz kísérővel a folyó

hídjára vonultak. 5. Előbb egyedül Lepidus lépett a szigetre, átvizsgálta, majd köpenye lengetésével adott jelt

kettejüknek, hogy jöhetnek. Azok háromszáz főnyi kíséretüket és barátaikat a hídfőnél hagyták, s a sziget

közepének egy jól látható pontjára mentek. Itt tanácskoztak hárman, oly módon, hogy Caesar consuli

tisztségére való tekintettel középütt ült. 6. Kétnapi, hajnaltól az estébe nyúló tanácskozás után a következőket

határozták: Caesar tegye le a consuli tisztséget, s az év hátralevő részében Ventidius vegye azt át tőle. A

polgárháború okozta zavar felszámolására Lepidus, Antonius és Caesar részére törvényes úton öt évre szóló

hivatalt kell szervezni, amelynek viselői consuli jogkörrel rendelkeznének. Ezt az elnevezést választották

„dictatori jogkör” helyett, alighanem azért, mert éppen Antonius javasolta a dictatori hivatal örök időkre

való megszüntetését: 7. kimondták továbbá, hogy e hivatal viselői nevezik ki öt éven át a Város évenkénti

magistratusait, azonnali hatállyal. Szétosztották a provinciák helytartóságait is. Antonius kapta a galliai

provinciákat, kivéve a Pireneusokkal határos ún. régi Galliát. Ennek, valamint Hispaniának helytartósága

Lepidusnak jutott; végül Caesaré lett Afrika, Szardínia és Szicília s a közöttük elterülő szigetek...

1. 16. A triumvirek, egyezségre jutva egymással, megkezdték a halálra szánt személyek összeírását. Először

egyes, gyanúban álló előkelők neveit jegyezték fel, majd személyes ellenségeiket vették elő. Ekkor is s a

későbbi listák összeállításánál is, kölcsönösen kiszolgáltatták egymásnak rokonaikat és barátaikat. 17. Egyre

újabb nevek kerültek a lajstromra, néhányan mint ellenségek, mások azért, mert egyszer megsértették

valamelyiküket, vagy azért, mert ellenségeik barátai, avagy barátaik ellenségei voltak, vagy csupán nagy

vagyonuk miatt. 18. A háborúhoz ugyanis sok pénzre volt szükség, Ázsia adójövedelmei pedig, mint eddig,

úgy most is Brutushoz és Cassiushoz folytak be, s a királyok és satrapák ajándékai is hozzájuk özönlöttek, ők

maguk viszont Európa, leginkább pedig a háborúktól és adóktól sanyargatott Itália szűkös jövedelmeire

szorultak. 19. Ezért a köznép fiaira, végül még az asszonyokra is igen súlyos adókat vetettek ki, s az

adásvételeket is külön illetékkel sújtották. Akadt olyan is, akit csinos tanyája vagy háza kedvéért proskri-

báltak. 20. A halálra és vagyonelkobzásra ítéltek száma a senatorok közül a háromszázat, az ún. lovagok

közül a kétezret is elérte. Akadtak köztük a lajstrom összeállítóinak testvérei és nagybátyjai és egyes olyan

hadvezérek, akik megbántották a bizottság egy másik tagját vagy annak alvezérét.

2. 21. A lajstrom nagy részének nyilvánosságra hozatalát arra az időre halasztották, amikor a tanácskozásról

Rómába érnek. Tizenkét vagy más források szerint tizenhét befolyásos személyt azonban, köztük Cicerót,

jónak látták sürgősen kiküldött pribékekkel már előre megöletni. 22. Ezek közül négyet azonnal, vendégség

vagy véletlen találkozás alkalmával öltek meg. A többiek után felkutatták még a templomokat és

magánházakat is, s azon az egész éjszakán lárma, kiáltozás, futkosás és jajveszékelés hallatszott, mintha csak

ellenség szállta volna meg a Várost. 23. Mivel híre ment, hogy sorra fogdossák össze az embereket, és mivel

a nemrég proskripcióra kárhoztatottak közül senkinek a neve sem szivárgott ki, mindenki attól tartott, hogy a

Város-szerte futkosó ügynökök őket keresik. 24. Sokan lemondtak életükről, egyesek saját házukat, mások

még a középületeket is fel akarták gyújtani, esztelen módon haláluk előtt még valami szörnyűséges tettet

akarván végrehajtani. Alighanem végre is hajtják tervüket, ha Pedius consul kikiáltóival együtt be nem járja a

Várost, és meg nem nyugtatja az embereket azzal, hogy várjanak hajnalig, amikor majd pontosabb

értesüléseket kapnak. 25. Hajnalban a triumviratus tagjainak akarata ellenére Pedius nyilvánosságra hozta a

tizenhét személy nevét, mint akiket a belső bajok egyedüli okozóinak tartanak, és egyedül ítéltek halálra.

Nem ismervén a határozatokat, a többiek épségben maradására hivatalos ígéretet tett. 26. Pedius azonban az

éjszaka kiállott fáradalmak következtében meghalt.

3. A triumvirek három egymást követő napon külön-külön vonultak be a Városba. Caesar, Antonius és Lepidus

mindnyájan egy-egy praetori cohorsot és egy-egy legio katonaságot hoztak magukkal. 28. Ugyanaznap éjjel

az addigi tizenhét személyen felüli további százharminc nevet tartalmazó proskripciós listákat helyeztek el a

Város több pontján. Néhány nappal később újabb százötven nevet foglaltak lajstromba. Azokat, akiket még

közéjük akartak sorolni, vagy akiket tévedésből már korábban megöltek, utólag mindig felvették a listára,

144. A MÁSODIK

TRIUMVIRATUS

MEGALAKULÁSA


hogy haláluk törvényes voltának látszatát keltsék. 29. Elrendelték azt is, hogy a proskribáltak fejét

meghatározott jutalom ellenében a triumviratus tagjainak kell beszolgáltatni. Jutalomként a szabadok pénzt, a

rabszolgák pedig szabadságot és pénzt kaptak. 30. Házát mindenkinek rendelkezésre kellett bocsátania

házkutatás céljából. Aki valamely proskribált személyt házába befogadott, rejtegetett, vagy akadályozta a

házkutatást, hasonló büntetéssel lakolt; aki ily bűnök elkövetőjét saját akaratából feljelentette, a többiekkel

azonos jutalmat kapott.

4. 31. A proskribáló rendelet szövege a következő volt: „Marcus Lepidus, Marcus Antonius, Octavius Caesar, a

közügyek rendezésére és irányítására megválasztott bizottság tagjai a következőket hirdetik ki: 32. Ha a

gazemberek, akik könyörgésükre irgalmat nyertek, de azt elnyervén, jótevőiknek ellenségeivé, majd

orgyilkosaivá váltak, nem volnának oly esküszegők; ha Gaius Caesart nem ölték volna meg éppen azok,

akiket ő fegyverrel levert, de könyörületből életükkel ajándékozott meg, barátaivá tett, hivatalokba,

tisztségekre emelt, és ajándékokkal halmozott el – akkor mi sem kényszerülnénk ilyen erélyesen eljárni

azokkal szemben, akik bennünket megsértettek, s a haza ellenségeinek nyilvánítottak. 33. Most azonban az

ellenünk szőtt összeesküvésből csakúgy, mint Gaius Caesar sorsából, felismertük, hogy a gonoszságot

emberséggel nem lehet megszelídíteni, s ezért inkább megelőzni akarjuk ellenségeinket, mint tőlük hasonló

sorsot elszenvedni. 34. Aki Gaius Caesar sorsát és a mi sérelmeinket szem előtt tartja, eljárásunkat nem

tekintheti igazságtalannak, kegyetlennek vagy mértéktelennek. Gaius Caesart, aki egy személyben volt

imperator és főpap, aki a rómaiak szemében legfélelmetesebb népeket verte le és hódította meg, és elsőként

hatolt Héraklés oszlopain túl az addig hajózhatatlannak tartott tengerre, aki a rómaiak előtt eddig ismeretlen

földeket fedezett fel – a senatus szentnek tekintett üléstermének kellős közepén, az istenek szeme láttára

sebezték meg huszonhárom tőrdöféssel és mészárolták le azok, akiket háborúban legyőzött, de

megkegyelmezett nekik, s közülük egyeseket még vagyonának örököseivé is tett. 35. A többiek pedig

ahelyett, hogy megbüntették volna e gaztett átkozott elkövetőit, tisztségekre emelték őket, és helytartókként a

provinciákba küldték ki. Azok pedig ezt a lehetőséget arra használták, hogy kifosszák a közpénzeket, abból

ellenünk sereget gyűjtsenek, és további sereget kérjenek a barbároktól, birodalmunk állandó ellenségeitől.

Ama római városokat, amelyek nekik nem engedelmeskedtek, felgyújtották, lerombolták, s a földdel tették

egyenlővé, a rémületükben nekik engedelmeskedőket pedig hazájuk ellen és miellenünk hajtják háborúra.

5. 36. Ellenségeink egy részén már bosszút álltunk, s ha az isten megsegít, hamarosan meglátjátok a többiek

bűnhődését is. 37. Eddig is nagy tetteket vittünk végbe, vagy állunk végrehajtásuk előtt, Hispaniában,

Galliában és idehaza egyaránt. Egyetlen feladatunk van még hátra: hadat viselni Gaius Caesarnak tengeren

túl rejtőzködő gyilkosai ellen. 38. Amidőn a ti érdeketekben messzi földön akarunk háborút vívni, úgy

véljük, sem a magunk, sem a ti biztonságtokat nem szolgálná, ha ott maradna hátunkban a többi ellenség,

hogy távollétünket kihasználva, a háború változó eseményei közepette újabb támadásra indulhasson. E

sürgető helyzetben nem akarjuk velük többé vesztegetni az időt, inkább valamennyiükkel egy csapásra

számolunk le. Ők kezdték a háborút ellenünk, amikor minket és a vezetésünk alatt álló seregeket a haza

ellenségeinek nyilvánították!

6. 39. Ellenségeink, nem törődve sem az istenek bosszújával, sem az emberek gyűlöletével, a polgárok tízezreit

akarták velünk együtt megölni. Mi azonban nem neheztelünk egyetlen társadalmi csoportra sem, nem is

soroljuk fel valamennyi ellenségünket, akik velünk szembehelyezkedtek, és ellenünk ármányokat szőttek;

nem soroljuk fel mindazokat, akik gazdagságukkal, vagyonukkal és tekintélyükkel kitűnnek. Nem

proskribálunk annyi személyt, amennyit előttünk egy másik dictator ölt meg, aki hasonló helyzetben,

polgárháborúk után állította helyre a közrendet, s akit szerencséje miatt Felixnek neveztetek. Pedig három

embernek szükségszerűen több ellensége van, mint egynek! 40. Csupán a leghitványabb és minden

tekintetben legbűnösebb személyeken fogunk bosszút állni. Ezt is legalább annyira a ti érdeketekben tesszük,

mint a miénkben. Hiszen amíg köztünk és köztük áll a harc, nektek kell mindkét fél részéről bajokat

szenvednetek. A sereget szintén le kell csillapítani valamivel, hiszen az sérelmei miatt felingerült állapotban

van, mivel közös ellenségeink a haza ellenségeként bélyegezték meg. 41. Ámbár meglenne a hatalmunk

ahhoz, hogy akiket kézre kerítünk, azonnal megöljük, helyesebbnek tartottuk neveiket inkább proskripció

útján közhírré tenni, semhogy rajtaütésszerűen végezzünk velük. Ezt is a ti érdeketekben tesszük, hogy a

felindult katonák ne vetemedjenek túlkapásokra ártatlanokkal szemben, hanem – éppen ellenkezőleg –

csupán meghatározott számú, név szerint kijelölt személy ellen lépjenek fel, a többiektől pedig, a rendelet

értelmében, tartózkodjanak.

7. 42. A jó szerencse jegyében rendeljük tehát: senki az ezen listában felsorolt személyek közül ne fogadjon be

senkit, ne rejtegesse, ne szöktesse meg, és ne lássa el pénzzel. 43. Akiről kiderül, hogy ilyen személyt

menteget, segítőtársa vagy cinkosa volt, azt mi a proskribáltak lajstromára helyezzük, nem törődve

semmilyen kifogással, és nem ismerve megbocsátást. 44. Aki őket megöli, fejüket szolgáltassa be nekünk.

Amennyiben szabad ember, fejenként huszonötezer attikai drachmát kap; amennyiben pedig rabszolga,

144. A MÁSODIK

TRIUMVIRATUS

MEGALAKULÁSA


egyéni szabadságán és egykori urának polgárjogán kívül tízezer attikai drachmát. Hasonló jutalom vár a

följelentőkre. Azoknak nevét, akik tőlünk pénzjutalmat kapnak, nem foglaljuk írásba, nehogy a nevek

nyilvánosságra kerüljenek.” 45. Így hangzik a triumvirek rendeletének latin nyelvből görögre fordított

szövege.

1. 49. Egész Itáliában és magában a Városban azonnal megkezdődött az emberek gyors összefogdosása. Az

áldozatokat különféle módon ölték meg, de a vérdíj kedvéért mindegyiküknek levágták a fejét, hogy

bemutathassák. Sok, régebben tekintélyes férfiú méltatlan módon, álruhába öltözve menekült. 50. Néhányan

kutakba rejtőztek, mások szennyes, föld alatti csatornákba, vagy füstös padlásokon és a sűrűn rakott

tetőcserepek alatt lapultak teljes csendben. 51. Nemcsak hóhéraiktól féltek, hanem feleségüktől és

gyermeküktől is, ha nem voltak velük jó viszonyban; felszabadítottaiktól, rabszolgáiktól, sőt hitelezőiktől és

földjüket megkívánó szomszédaiktól is rettegtek. 52. Minden rejtett erkölcsi szenny napvilágra került, és a

senatorok, consulok, praetorok, néptribunusok – e hivataloknak akár várományosai, akár betöltői – sorsuk

szánalmas változásában könyörögve borultak saját rabszolgájuk lába elé, és szolgájukat megmentőjükként,

urukként tisztelték. A legszánalmasabb az volt, hogy sokan még ezen az áron sem nyertek irgalmat.

2. 55. A félelem most még súlyosabb volt, mint az első tizenhét személy megölése idején. Akkor ugyanis

senkinek a nevét nem hozták nyilvánosságra, és mivel egyeseket hirtelen fogdostak össze, mindenki hasonló

sorstól tartott, és egymást kölcsönösen segítették. Amióta azonban a proskripciós lista megjelent, az abban

foglalt személyek mindenkinek ki voltak szolgáltatva. 56. A többiek biztonságuk tudatában csak a haszonra

gondoltak, a proskribáltakat pénzért vadászkutyák módjára hajszolták fel és adták át gyilkosaiknak. A tömeg

egy része kirabolta a megöltek lakásait, és pillanatnyi hasznuk elterelte figyelmüket attól, hogy a közösségre

zúdult bajokat felfogják. Az értelmesebb és erkölcsösebb személyek rémületükben szinte megbénultak. Még

inkább megdöbbentek, amikor a következő különös dolgon gondolkodtak el: a többi államot a pártviszályok

tették tönkre, de vezetőinek egyetértése megmentette, Rómára pedig a vezetők régebbi viszályai is bajt

hoztak, s most egyetértésük is ugyanazt eredményezi.

H.I.


147. fejezet - 145. CORNELIUS GALLUS EGYIPTOMI FELIRATAI

A. Obeliszk a vatikáni Szent Péter téren (AE 1964, 255; 1994, 1815). Alföldy Géza: Der Monu- ment auf dem

Petersplatz, ein historisches Monument der Antike. Heidelberg, 1990. Uő: Theodor Mommsen és a római

felirattan utolsó 150 éve. Aetas, 19, 2004/2, 203-204.

Kr. e. 30

Imperator Caesar, Isten fia (Divi filii) rendeletére Caius Cornelius Gallus, Cnaeus fia,

Isten fia, Caesar alvezére (praefectus fabrum)1 forum Iulium névvel közteret létesített.

N. Gy.

A. Felirat a philai templom falán.

Kr. e. 29

A. Cornelius Gallus, Cnaeus fia, római lovag, a királyoknak (Octavianus) Caesartól, az isteni (Caesar) fiától

való legyőzése után Alexandria és Aegyptus első helytartója (praefectus), aki a thébaisi zendülést (defectio)

tizenöt napon belül leverte, és nyílt csatában kétszer aratott győzelmet, öt várost: Borésist, Koptost,

Kerameikét, a nagy Diospolist (Thé- bát) és Ophieiont elfoglalta, e zendülések vezéreit foglyul ejtette, a

sereget a Nílus zuha- tagjain túl odáig vezette, ameddig fegyvereivel sem a római nép, sem az egyiptomi

királyok még nem hatoltak előre. Miután Thébaist, minden király közös félelmé(nek tárgyá)t fennhatósága

alá kényszerítette, Philainál Aithiopia királyának követeit meghallgatta, és ezt a királyt oltalmába fogadta,

majd az aithiopiai Triakontaschoinos kormányzójaként megerősítette, a hazai isteneknek és a segítő Nílusnak

ezt ajánlotta fel.

B. I.

A vatikáni obeliszket Caligula Kr. u. 40-ben hozatta Rómába Egyiptomból. Cornelius Gallus, Octa- vianaus

egyiptomi hadjáratának egyik parancsnoka Kr. e. 30-ban, röviddel Octavianus augusztus 1-jei győzelmét

követően íratta a monumentális alexandriai tér közepére állított obeliszkre ezt a feliratot aranyozott

bronzbetűkkel. Cornelius Gallus, az ismert költő Kr. e. 30 végén vagy 29-ben Egyiptom praefectusa lett.

Felirataiban saját dicsőségét is hangsúlyozta Octavianusé mellett, ezért kegyvesztett lett, és Kr. e. 26-ban

halálba kergették. Az egyiptomi Philai szigetén talált, Kr. e. 29-ben állított, háromnyelvű (görög, latin,

egyiptomi) felirat, amely fölött Gallus lovas képmása állt, alátámasztja Cassius Dio értesülését a helytartó

kegyvesztésének okairól (LIII 23, 5).

1. A praefectus fabrum tisztség a hadsereg „technikai főnökét” illette meg, de Cornelius Gal- lus valójában

Octavianus alvezére volt. A felirat bronzbetűit Cornelius Gallus bukása után eltávolították, és szövegét csak a

betűk csaplyukainak elhelyezkedése alapján tudta rekonstruálni Filippo Magi.


148. fejezet - 146. ROMLOTT FAJ VAGYUNK

Horatius: Ódák. VI 3.

Kr. e. 29

Ó Róma, szörnyű vétkeidért lakolsz, míg fel nem épül templomaid ledőlt oltára, míg füstös romok közt

szobraid éjfeketén merednek.

Szolgálj az égnek s felnövekedsz hamar. Minden dolognak lényege ennyi csak. Elhagytad őt, s immár haragvó

ostora üldözi-sebzi néped.

Mert kedvező jel nélkül is útra kelt, szétzúzta kétszer hadseregünk a méd, és durva ércnyaklánca mellé

római gyöngyöket aggatott fel.

Testvérviszályban fulladozó hazánk földjére villámgyors-nyilu dák sereg

rontott be, indult már Egyiptom

asszonya1 rettenetes hajókkal.

Lábbal tiport már hitvesi esküket, otthont, családot sorra beszennyezett rontó korunk: ím itt a forrás,

mely kifakadva a népre zúdult!

Még vézna bakfis, máris utálatos táncokra ráng és bűnre serény a lány,

gyermek, de már tisztátalan vágy

lángja emészti parázna lelkét,

majd férje mellett, nagy lakomák során ifjabbra sandít, s rá sem ügyel, kinek kínálja tiltott kéjre testét,

hogyha a fáklyavilág kilobbant.

Nem rejti mocskát férje elől, az is jól tudja, mit tesz, tűri, ha asszonyát kincses kufár, hispán hajósok

jól-fizető kapitánya várja.

Más szellem, erkölcs győzte le Hannibál roppant hadát, más kardok elől futott Pyrrhus, nem ily vér verte tönkre

Antiochus ragyogó phalanxát!

Szikkadt parasztok sarjai, kőkemény földet kapákkal törni tudó fiak

harcoltak ott, kik, hogyha kellett,

zordon anyák szigorú szavára

fáért kimentek, bár a hegyek sötét árnyéka megnőtt, s állataik nehéz

jármát levették már, s az alkony

lassan az éji homályba fordult.

Mindent felőröl lám, a falánk idő!

Már őseinknél lagymatagabb szülők

146. ROMLOTT FAJ VAGYUNK


dajkálta romlott faj vagyunk, még nemtelenebb unokák szülői.

M. B.

Horatius ódája Antonius legyőzése után, a Kr. e. 28-ban beindult újjáépítések előtt született (vö. 3-4. sor). Az

erkölcsi hanyatlás koncepciójához vö. e kötetben Sallustius 127. és Livius 147. szövegét. Horatius ódája nagy

hatást gyakorolt Berzsenyi költészetére (vö. Magyarokhoz).

1. Egyiptom asszonya Kleopatra. Utalás az actiumi csatára (Kr. e. 31).


149. fejezet - 147. RÓMA ERKÖLCSEI

Livius: A római nép története a város alapításától. Előszó.

Kr. e. 27 k.

1. Hogy hálás munkába fogok-e, ha a Város alapításától kezdve megírom a római nép történetét, nem tudom

biztosan, 2. de ha tudnám, sem merném állítani, hiszen látom, hogy régi és sokszor feldolgozott téma ez, mivel

az újabb és újabb történetírók mindig úgy hiszik, hogy vagy hitelesebb részletekkel szolgálhatnak a történtekről,

vagy művészi írásmódjukkal fogják felülmúlni a műveletlen régieket. 3. De bárhogy lesz is, mindenképpen

örömmel tölt el, hogy erőmhöz képest magam is segítettem megőrizni a földkerekség első népe tetteinek

emlékét, és ha a rengeteg író közt az én hírnevem homályban maradna, akkor is vigasztalást lelnék a nevemet

beárnyékolók dicsőségében és nagyságában. 4. Ráadásul tárgyam mérhetetlen munkát kíván, hiszen több mint

700 esztendő távlatába nyúlik vissza, és szerény kezdetekből kiindulva oly hatalmassá nőtt, hogy már

roskadozik saját nagysága alatt. Azt sem kétlem, hogy legtöbb olvasómnak a kezdet kezdete és a közvetlenül rá

következő kor nem sok élvezetet fog nyújtani, hiszen alig várják, hogy elérjenek a mostani időkhöz, amikor a

már régóta oly hatalmas nép ereje önmagát emészti el. 5. Én azonban arra is törekszem munkám egyik jutalma

gyanánt, hogy legalább addig, míg lelkem teljes odaadásával felidézni igyekszem ama régi kort, elfordulhassak

a bajok látványától, amelyeket korunk már annyi éve szemlél, és szabad lehessek minden gondtól, amely az író

lelkét, ha nem téríti is el az igazságtól, mindenesetre nyugtalansággal tölthetné el.

1. Mindazokat az inkább költői elbeszélésekkel megszépített, mint kikezdhetetlen történeti bizonyítékokkal

alátámasztott eseményeket, amelyeket a hagyomány a Város fennállása vagy alapítása előtti időkről elmond,

nem szándékozom sem igazolni, sem megcáfolni. 7. Megilleti a régiséget az az előjog, hogy az emberit és

istenit összevegyítve méltóságteljesebbé teheti a városok eredetét, és ha valamelyik népnek joga van

megszentelni és isteni alapítókra visszavezetni saját származását, hát a római nép háborús dicsősége oly

nagy, hogy ha magát Mars istent tartja a maga és alapítója atyjának, az emberiségnek azt is éppolyan

belenyugvással kell tűrnie, mint a római nép uralmát.

1. De bárhogyan nézzük és ítéljük is meg az ilyen vagy hasonló dolgokat, én mindezt nem tartom különösebben

fontosnak. 9. Minden egyes olvasóm inkább arra figyeljen nagyon jól, hogy milyen volt az élet, milyenek az

erkölcsök, és hogy háborúban és békében milyen emberek milyen módszerekkel teremtették meg és tették

naggyá hatalmunkat; majd kövesse figyelemmel, hogy a fegyelem lassú meglazulásával hogyan kezdtek

először mintegy eltunyulni az erkölcsök, aztán mind jobban és jobban csúszni, sőt zuhanni lefelé a lejtőn,

míg el nem jutottunk napjainkig, amikor sem hibáinkat, sem azok orvoslását nem vagyunk képesek elviselni.

10. Leginkább ez az, ami üdvös és gyümölcsöző a történelem megismerésében: az ember mintha valamely

messze látszó emlékművön szemlélhetné minden példa tanulságait; ki-ki innen válassza ki magának és

hazájának, mit kövessen, és mi az, amit kerüljön, mert kezdete is, vége is gyalázatos.

1. Egyébként – ha nem csal meg vállalt munkám iránt érzett elfogultságom – sosem volt még állam a miénknél

nagyobb, szentebb, jó példákban gazdagabb. Egy nép közé sem szivárgott be oly későn a kapzsiság és a

fényűzés, sehol sem állt oly sokáig oly nagy becsületben a szegénység és a takarékosság – minél kisebb volt

a vagyon, annál kisebb a mohóság. 12. Csak nemrégiben hurcolta be magával a gazdagság a kapzsiságot, a

túláradó gyönyörök meg annak a vágyát, hogy fényűzés és kicsapongás közepette pusztuljunk el és tegyünk

tönkre mindent magunk körül.

De a panaszkodás legalább e nagy mű első soraitól legyen távol – hiszen akkor sem lesz kellemes, amikor talán

már elkerülhetetlen. 13. Ha nálunk is szokás volna, mint a költőknél, sokkal szívesebben kezdtük volna kedvező

jósjelekkel, imákkal és könyörgésekkel az istenekhez és istennőkhöz, hogy ha már ilyen roppant feladatra

vállalkoztunk, tegyék sikeressé fáradozásunkat.

B. I. – K. R.

Titus Livius (Kr. e. 59 k. – Kr. u. 17) Augustus uralmának megszilárdulása idején, Kr. e. 27 körül érkezett

Rómába szülővárosából. Pataviumból. 142 könyvben írta meg történeti munkáját a város alapításától Drusus

haláláig (Kr. e. 9). Livius meglepően józanul nyilatkozik Róma korai történetéről, amit inkább mesének, mint

történelemnek tekint, de rendkívül fontosnak tartja saját kora számára bemutatni az ősi erényeket. Az Előszó

felvázol egy más íróktól (pl. Sallustius, vö. 127 és 135. dok.) már ismert hanyatlási koncepciót: a hódítások

során Rómába özönlő kincsek rontották meg a rómaiak erényeit, s ez okozta a romlást és a polgárháborúkat. A

147. RÓMA ERKÖLCSEI


közelmúlt és a jelen erkölcsi hanyatlásával szemben csak a művében bemutatott hősi múlt és a múltbeli hősök

felidézése és követése jelent gyógyírt.


150. fejezet - 148. AUGUSTUS

Sextus Aurelius Victor: Történelem dióhéjban. Octavianus Augustustól, azaz mintegy Titus Livius munkáját

folytatva, egészen Constantius Augustus 10. és Iulianus Caesar 3. consulatusáig. A fordítás alapjául szolgáló

kiadás: Sexti Aurelii Victoris liber de caesaribus. Rec. Fr. Pichlmayr. Lipcse, 1911, 19662,19701.

Ur. Kr. e. 27 – Kr. u. 14

1.A város alapításától számított 720. esztendő táján, egész pontosan a 722. évben az a szokás terjedt el

Rómában, hogy mindenki egy embernek kezdett buzgón engedelmeskedni. Octavianusnak apja Octavius volt,

de mert nagyanyjának fivére örökbe fogadta, azért a Caesar, majd pedig, mivel volt annyira jóságos, hogy a

többi párton aratott győzelmével nem élt vissza, azért a honatyák tanácsára Augustus névvel ruházták föl. A

katonaságot ajándékokkal állította a maga pártjára, a tömeget pedig a rendszeres gabonajuttatások

megszervezésével kenyerezte le, és ezután már mindenki mást könnyedén uralma alá hajtott. Így telt el mintegy

44 esztendő, míg Nolában halálát nem okozta valami betegség. Ez idő alatt a birodalomhoz csatolta Raetiát és

Illyricumot, és a germániai törzsek kivételével a birodalmon kívüli népek vadságát is megzabolázta, jóllehet

Numa óta ő volt a harmadik, aki – Antoniust legyőzve – bezáratta Ianus templomát. Ilyesmi a római jog szerint

csak a háborúk elcsitulása idején fordulhatott elő. Közvetlen és megnyerő modorú ember volt, aki mérhetetlenül

vágyott a fényűzésre és a szórakozásra, mégis leginkább aludni szeretett. A környezetéhez tartozó számtalan

tudóst és barátait meg pártfogoltjait különös figyelmével tüntette ki, minthogy nagyon igyekezett eltanulni tőlük

az ékesszólás művészetét, és a vallási dolgokhoz is csodálatosan vonzódott. Kegyessége miatt a haza atyja

címmel és örökös tribunusi hatalommal ruházták fel. Ettől kezdve Rómában és a legjelentősebb tartományi

városokban is már életében, de halála után is, templomokat építettek neki, és papi testületeket hoztak létre, hogy

mint istent tiszteljék. Bár gyermekeivel, sőt hitvesével balszerencsés volt, az a nagy boldogság megadatott neki,

hogy az indusok, szkíthák, garama- sok és baktriaiak is követséget küldtek hozzá, és szövetségéért esedeztek.

P. H. A.

Sextus Aurelius Victor a Kr. u. 4. század második felében tevékenykedő, egyszerű, afrikai származású

történetíró volt. Életéről csupán annyit tudunk (Amm. Marc. XXI 10,6), hogy 361-ben Pannonia Secunda

helytartója volt (művében is sok utalás található Pannoniára vonatkozóan). Aurelius Victor nehezen érthető,

nagyon homályos stílusban írt. Nemegyszer előfordul, hogy kisebb-nagyobb, olykor pedig igen jelentős

dolgokban téved (például a római polgárjog kiterjesztését Marcus Aureliusnak tulajdonítja, a Hadrianus-fal

megépítését pedig Septimius Seve- rusnak, akit tévesen Syria helytartójaként említ, stb.). Az Augustus-

életrajzban is vannak tévedések, például a császár nem veszítette el hitvesét.

P. H. A.

1Apja Gaius Octavius senator volt. Ősei híresek voltak vagyonukról és jószívűségükről, pénzüket az árva fiúra hagyták. Azok, akiket felügyeletével bíztak meg, elherdálták a va


151. fejezet - 149. NIKOLAOS DAMASKÉNOS: AUGUSTUS CSÁSZÁR ÉLETE

Jacoby, F.: Fragmente dergriechischen Historiker. 90 F 125-130; Bellemore, J.: Nicolaus of Damas- cus Life of

Augustus. Bristol, 1984.

Kr. e. 49-44

1. A zavaros helyzetben, amibe a város került (Kr. e. 49), anyja, Atia és Philippus Caesart őseik egyik birtokára

küldték. 8. Körülbelül tizennégy éves volt, amikor felkereste a forumot, hogy letegye a bíborszegélyű togát

(toga praetexta), és felöltse a tiszta fehéret (toga pura), ami a férfivá válás jelképe (Kr. e. 48. október 18). 10.

Azonban, bár a törvény szerint felvették a város polgárai közé, anyja meggátolta, hogy kitegye a lábát a

házból, kivéve, ha oda ment, ahová gyermekkorában is járt, és rákényszerítette, hogy ugyanazt az életformát

folytassa, és ugyanabban a szobában aludjon, ahol korábban. Hivatalosan ugyan férfi volt, minden egyéb

tekintetben gyermekként kezelték.

1. Caesar abban az időben dictator volt, ami a legmagasabb méltóság volt a római jog szerint, és hazájában

irigyelték ezért. „Fia” jelen volt vele a színházakban, az ivásza- tokon, lakomákon, és megjegyezte, hogy

Caesar nagyon kedvesen elbeszélgetett vele, mintha saját fia lenne. Az ifjú bátorságot gyűjtött, mert sokan

könyörögtek kegyekért – barátok és polgártársak –, hogy megkérje Caesart az érdekükben, és kellő

alkalmazkodással keresve az alkalmas pillanatot, kéréssel fordult hozzá, és Caesar elfogadta kérelmét.

Nagyon értékessé vált sokak számára kapcsolatai miatt, mert óvatos volt, és nem alkalmatlan időben

kérelmezett, vagy akkor, amikor Caesar haragudott valami miatt. Több alkalommal is bizonyította

emberszeretetét és természetes okosságát.

1. ... Caesar már korábban elhatározta, hogy fiává fogadja, de félt, hogy az ifjú teljesen el fog feledkezni az

erényről, és megváltoztatja életmenetét, elbizakodottá válik szerencséjének fordulata láttán, vagyis abba a

betegségbe esik, ami gyakran sújtja azokat, akik szerencsés környezetben nevelkednek. Ezért eltitkolta ezt a

szándékát és végrendeletileg adoptálta, mert gyermektelen volt, és minden javának örökösévé tette – bár

pénzének negyedét másokra hagyta, barátaira és a római polgárokra, amint ez később kiderült.

38. ... Egy csüggedt és feldúlt szabadosa érkezett otthonról (Apollóniába), akit anyja küldött, és egy levelet

hozott, benne a hírrel, hogy Cassius és Brutus meggyilkolta Caesart a senatusban. Anyja azt tartotta a

legjobbnak, hogy fia térjen vissza hozzá, mert nem tudja, mire vezet a gyilkosok tette. Azt mondta, viselkedjen

férfi módjára, tartson tanácskozást, és cselekedjen úgy, ahogy a szerencse és a lehetőségek megkívánják. Ezek a

dolgok derültek ki anyja leveléből.

43. Caesar elhatározta, hogy higgadt marad, és Rómába megy, hogy megtudja, milyen események követték

Caesar halálát, és majd azután tárgyaljon az egész helyzetről.

1. Amikor megérkezett, találkozott azokkal, akik Caesar temetésekor Rómában voltak. aki egyebek mellett azt

mondta neki, hogy Caesar végrendeletében őt nevezte meg fiaként, és vagyonának háromnegyedét rá hagyta,

míg a fennmaradó negyedét mások kapták, és hogy ebből az utóbbi részből a római népre hagyott fejenként

hetvenöt drachmát. Hozzátették, hogy Caesar megbízta Atiát, a fiú anyját a temetés felügyeletével, és

elmesélték, mekkora tömeg vette útját a Forum felé, ahol felravatalozták és eltemették Caesart.

2. A gyilkosokról, Brutusról, Cassiusról és híveikről azt mondták, elfoglalták a Capito- liumot, és őrséget

állítottak, majd felszólították a rabszolgákat, legyenek szövetségeseik, és felajánlották nekik a szabadságot,

és hogy az első és második napon sokan csatlakoztak hozzájuk, mert Caesar barátai még mindig rémültek

voltak, de amikor a szomszédos colo- niák lakosai, akiket Caesar telepített le, nagy tömegben Lepidushoz, a

lovasság parancsnokához és Antoniushoz, Caesar volt consultársához vonultak, és elhatározták Caesar

meggyilkolásának megbosszulását, a „gyilkosok” nagy része szétoszlott. Később jelentették, hogy Brutus és

Cassius, miután elpártoltak tőlük, gladiátorokat és olyan embereket gyűjtöttek maguk köré, akik Caesar

elszánt ellenségei, illetve az összeesküvés részesei voltak...

149. NIKOLAOS DAMASKÉNOS:

AUGUSTUS CSÁSZÁR ÉLETE


1. Amikor az ifjú Caesar értesült a történtekről, a gyásztól könnyekre fakadt, és fájdalommal gondolt vissza

Caesarra és iránta érzett szeretetére...

1. Caesar megtudakolta barátaitól, mit gondolnak a dologról, és késlekedés nélkül elfogadta a Caesar nevet és

az adoptálást mint a szerencse kegyét és kedvező előjelet. Uralma saját magára és az egész emberiségre, saját

hazájára és a római népre is áldásosnak bizonyult. Azonnal azért a pénzért és felszerelésért küldetett, amit

Caesar korábban előreküldött a parthus hadjárat céljára. Amikor Asia provincia rendes évi adójával együtt

meghozták neki, Caesar megelégedett az atyai pénzzel, és a nép vagyonát az állami kincstárba küldte.

1. A gyász után, ami a nagy Caesar halálát követte, barátai azt javasolták az ifjú Caesarnak, hogy keresse

Antonius barátságát, és tartsa rajta szemét cselekedetein.

109. Kifizette a népnek a pénzt, ez a tette sok jóakarót szerzett számára.

V. O.

Nikolaos Damaskénos Kr. e. 64 körül született Damaszkuszban. Héródés iudaeai uralkodó (ur. Kr. e. 37-4)

tanácsadója és történetírója, és Antonius gyermekeinek tanára volt. Augustus is kedvelte. Nikolaos Damaskénos

írt egy 144 kötetes Világtörténetet, egy önéletrajzot, és meglehetősen elfogult szellemben összefoglalta

Augustus életrajzát, amelynek csak részletei maradtak fönn. A princeps fiatal éveire vonatkozó könyvek forrása

feltehetőleg Augustus önéletrajza volt. Feltűnő az ifiú Octavianus és anyja, Atia viszonyának ábrázolása.


152. fejezet - 150. RÓMA HIVATÁSA

Vergilius: Aeneis. VI 847-853.

Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,

S arcot olyat farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,

Jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját Mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:

Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,

El ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,

És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!

L. I.

Vergilius Aeneisének VI. énekében Aeneas alászáll az alvilágba, ahol atyja, Anchises elé tárja Róma jövőjét.

Ennek a történelmi áttekintésnek a végén hangzanak el a fenti szavak, amelyek inkább Augustushoz, mint az

eposz hőséhez, Aeneashoz szólnak.


153. fejezet - 151. SIBYLLA JÓSLATA ÉS A LUDI SAECULARES

A. Zósimos: Új történelem. 2, 6.

Kr. e. 17

Ám ha az emberi élet leghosszabb kora eltelt,

száztíz esztendő körforgását befutotta,

Római, emlékezz, és egy szavamat se feledd el,

emlékezz minderre: haláltalan isteneidnek

5 áldozatod bemutasd, Tiberisnek a habjai mentén,

ott, hol a szélessége a legkisebb a folyónak,

és mikor eljön az éjjel, s elrejtőzik a napfény,

áldozzál bárányt s kecskét, feketét, hogy a Moirák,

minden lénynek az anyjai, megkapják, s a szülő nőt

10 védő Eileithyiáknak nyújtsd azt, amit illik.

Gaiának pedig emsét áldozzál, viselőset.

Nappal van, mikor oltárhoz vezetik Iupiternek

hószín szőrü bikáit, nem pedig éj, hisz az égi

istenek áldozatát mind nappal kell bemutatni.

15 Áldozzál te is így. Adjál Hérának üszőt, szép

fénylő szőrű állatot, azt kap Phoibos Apollón

is, Létó fia, kit másként Napnak nevez oly sok

nép. Paiánok hangjaival teljen meg a szentély,

és latinul zengjék dalukat fiaink meg a lányok

20isteneinknek. Csakhogy a lányok kórusa, éppúgy,

mint a fiúk kara is, külön álljon. Mindegyiküknek

éljen apja s az anyja, virágozzék a családjuk.

Még ugyanaznap a nők, kik a házasságnak igáját

hordják, Hérához könyörögjenek úgy, hogy az oltár

25 mellé térdelnek. Tisztítsa meg őket az úrnő,

nőket, férfiakat, de leginkább mégis a nőket.

Mindazt elhozzák valamennyien otthonaikból,

151. SIBYLLA JÓSLATA ÉS A

LUDI SAECULARES


mit csak kell, ha a zsengét áldozzák a halandók,

engesztelve a mélység isteneit meg a boldog

30égi lakókat. Az oltáron fekszik kupacokban

mindez, s el ne feledjed megkínálni a nőket,

s férfiakat, kik mind oda gyűltek. Egész napon által

és éjjel sokaság gyülekezzen a szent helyeinken.

Ott a vidám nevetés buzgósággal keveredhet.

35 Emlékezz minderre örökké, el ne feledjed,

így lesz mind a tiéd Ítália földje, s igádba

görnyed a latínoknak népe örökkön-örökké.

N. Gy.

... Iunius Kalendaeján Imperator Caesar Augustus makulátlan tulkot áldozott a Capito- liumon Iupiter Optimus

Maximus tiszteletére. Egy másikat Marcus Agrippa áldozott, majd így fohászkodtak: Ó Iupiter Optimus

Maximus! Amiként ez néked ama (Sibylla-) könyvek szerint jár, ezért és a Quirisek római népének javáért

áldoztassék fel Neked ez a szép tulok, Téged kérlek, Hozzád fohászkodom.

Az áldozati szertartáson részt vettek: Caesar, Agrippa, Scaevola, Sentius, Lollius, Asi- nius Gallus, Rebilus.

Június 3-án a Palatiumon Imp. Caesar Augustus és M. Agrippa Apollónak és Dianának áldozott 9 kalácsot és 9

cipót, és így fohászkodott: ... Apollo! Amiként e lepények felajánlásakor helyes fohásszal fordultam Hozzád, és

köszöntlek ezen áldozati ételek bemutatásakor – ezért és ezenképpen légy Te is jóakarónk, segítőnk!

Ugyanezt mondták a többi áldozat felajánlásakor; ugyanezekkel a szavakkal fordultak Dianához is.

Az áldozat befejeztével 27 ifjú és ugyanannyi hajadon, kiknek apja is, anyja is életben volt, himnuszt énekelt.

Ugyanezt megismételték a Capitoliumon.

A himnuszt Quintus Horatius Flaccus szerezte.

H. I.

Az Augustus által Kr. e. 17-ben megrendezett százados játékok (ludi saeculares) a polgárháborúk lezárultát

követő új aranykort voltak hivatva megünnepelni. Ezért kerül a Napot és a művészeteket szimbolizáló Apollo

(Zósimos görög nyelvű művében Apollón) a jóslat középpontjába. A vers második sora utal arra, hogy a korábbi

saeculumszámítás hibás volt, mert nem száz esztendő alatt telik el egy század, hanem akkor, ha „száztíz

esztendő körforgását befutotta”. Az ünnep lefolyását megörökítő felirat 149. sora szerint az ünnepi dalt Quintus

Horatius Flaccus írta. Ez a dal pedig nem más, mint a Carmen saeculare, a Százados ének. A Sibylla-jóslat nem

szól nyíltan az új sae- culummal beköszöntő aranykorról, de a jóslatra hivatkozó Horatius már azt is pontosan

megfogalmazza, ki az, akinek az új aranykor köszönhető: Anchises és Venus sarja Aeneas volt, Caesar, s így

Augustus őse.

...Már vizen sföldön szigorú kezétől fél a méd, és albai fegyverétől,

55 már a gőgös scytha parancsszavára vár, meg az indus,

már a Béke, Hit, Becsület, Szemérem s elhagyott Virtus közibénk mer újra térni, és kincses szarujával eljött

60végre a Bőség.

És a jós Phoebus, aki fényes íjat hord s akit kedvel a kilenc Camoena, és ki gyógyító tudománnyal enyhít testi

törődést,

65 látva oltárát megelégedetten,

151. SIBYLLA JÓSLATA ÉS A

LUDI SAECULARES


Róma nagyságát s Latium nyugalmát, ránk ujabb kort hoz, s ez az új időszak mind ragyogóbb lesz ...

B. A.


154. fejezet - 152. A CUMAEI AUGUSTUS-SZENTÉLY NAPTÁRA

CIL X 8375.

Kr. u. 4 után

Aug. 19. Caesar e napon vette át először a consulságot. Hálaadás (supplicatio).

Szept. 3. Lepidus serege e napon adta meg magát Caesarnak. Hálaadás.

Szept. 23. Caesar születése napja. Áldozat bemutatása Caesarnak. Hálaadás.

Okt. 18. E napon öltötte fel Caesar a férfitogát. Hálaadás Spesnek és Iuventusnak. Nov. 16. Tiberius Caesar

születése napja. Hálaadás Vestának.

Dec. 15. E napon szenteltetett fel Fortuna redux oltára, aki Caesar Augustust a tengeren túli tartományokból

hazahozta (reduxit). Hálaadás Fortuna reduxnak.

Jn 7. E napon vette igénybe Caesar először a vesszőnyalábokat (fasces). Hálaadás az örökkévaló Iupiternek.

Jan. 15. E napon vette fel Caesar az Augustus nevet. Hálaadás Augustusnak.

Jan 30. E napon szenteltetett fel az augustusi békeoltár (ara pacis Augustae). Hálaadás a római polgárokat és a

földkerekséget őrző Caesar Augustus hatalmának.

Márc 6. E napon választották meg Caesart pontifex maximusnak. Hálaadás Vestának, az állam isteneinek, a

római nép Penatesének.

Ápr. 14. E napon aratta Caesar első győzelmét. Hálaadás Victoria Augustának.

Máj. 12. E napon kiáltották ki Caesart első ízben imperatorrá. Hálaadás a birodalom boldogulásának (Felicitati

imperii).

Júl. 12 E napon avatták fel Mars templomát. Hálaadás Moles Martisnak (Molibus Martis).1

Az isteni Iulius (Caesar) születése napja. Hálaadás Iupiternek, a bosszuló Marsnak, Venus (Genetrixnek) ...

B. I.

1Ezt az ősi istenalakot említi Aulus Gellius: Attikai éjszakák. XIII 23, 2. Caesar a feliraton minden esetben Augustus.


155. fejezet - 153. TIBERIUS ÉS A BARBÁR

C. Velleius Paterculus: A római történelemről M. Vinicius consulhoz írott két könyve. II. könyv. Kr. u. 4-6

106. Ó ti jó istenek, hány kötetet töltene meg mindaz, amit a következő nyáron1 végeztünk Tiberius Caesar

vezetése alatt! Egész Germaniát bejárta a sereg, legyőzött olyan népeket, amelyeknek majdnem hogy a neve is

ismeretlen. Ismét legyőzte a cauchusok törzseit:2 ezek egész megszámlálhatatlan ifjúsága, akik testükre nézve

hatalmasak, és igen jól védett helyeken laktak, miután fegyvereiket átadták, vezéreikkel együtt ragyogó és

felfegyverzett katonáink sorfala között az imperator emelvénye elé borultak. Megtört a langobar- dok3 hatalma.

Ez a nép még a germánoknál is vadabb. Sőt, amit azelőtt sohasem reméltünk, nemhogy tettel megpróbáltuk

volna, úgy négyszáz mérföldre4 a Rhenustól,5 egészen az Albis6 folyóig, ami a semnonok7 és a hermundurusok8

határai mellett folyik el, jutott el hadi jelvényeivel9 a római hadsereg. Csodálatos szerencsével és a vezér

gondossága miatt, s mert az időkre10 is figyelmet fordítottak, a hajóhad, amely körülhajózta az óceán öblét, olyan

tengerről hajózott föl az Albis folyón, amelyről azelőtt nem hallott és nem tudott senki, és mert sok népet

legyőztek, mindenféle dolgok óriási bőségével csatlakoztak a sereghez és Caesarhoz.

1. Nem mérséklem magam, hogy az ily nagyszerű dolgok közé, bármilyen is, be ne illesszem ezt: Amikor az

említett folyó innenső partján táboroztunk, és a túlpart az ellenség felfegyverzett ifjúságától tündökölt, akik

hajóink minden mozdulatára [és kísérletére] készek voltak nyomban elmenekülni, a barbárok közül egy,

korára nézve idősebb, testére nézve kitűnő, méltóságra, amennyire öltözéke mutatta, kiemelkedő, az ő

szokásuk szerint fából kivájt csónakba szállt, és e hajófajtát egyedül irányítván a folyó közepéig haladt előre,

és kérte, hogy szabad legyen neki veszély nélkül arra a partra kiszállni, amelyiket csapataink tartottak

megszállva, és hogy láthassa Caesart. Megadták neki az engedélyt. Akkor, miután kikötötte a csónakot, és

sokáig csöndben szemlélte Caesart, így szólt: – Bizony őrjöng a mi ifjúságunk, mert távollétetekben istenként

tisztel benneteket, jelenlétetekben pedig inkább fél fegyvereitektől, mint hogy oltalmatokat keresné. De én a

te jóvoltodból és engedélyeddel ma láttam az isteneket, akikről azelőtt hallottam. Életem egyetlen napját sem

kívántam vagy éreztem boldogabbnak. És miután megengedték neki, hogy megérintse Caesar kezét,

visszatérve hajócskájába, szünet nélkül Caesart nézve visszaért az övéi partjára.

Caesar legyőzött minden népet és helyet, amit csak megközelített ép és sértetlen seregével, amelyet csak egyszer

támadott meg az ellenség – akkor is csellel, és ők szenvedtek nagy csapást. Legióit téli szállásra vezette, és

ugyanoly türelmetlenül sietett a Városba, mint az előző évben.

1. Nem volt már semmi Germaniában, amit legyőzhetett volna, a markomanno- kat11 kivéve.

L. Á.

1. Kr. u. 5.

2. Az Északi-tenger partján, az Elba torkolatvidékén élő cauchusokat (vagy más formában cha- ucusokat)

először Drusus Germanicus győzte le Kr. e. 11-ben.

3. Más alakban longobardok. Ebben az időben az Elba alsó folyásánál laktak.

4. Kb. 590 km.

5. Rajna.

6. Elba.

7. Az Elba középső folyása és az Odera között élő sváb törzs.

8. Az Elba felső folyása mellett lakó jelentős germán törzs.

9. Tehát teljes hadrendben.

10. Ti. az évszakokra.

153. TIBERIUS ÉS A BARBÁR


11. Sváb törzs. Lakóhelyük Kr. e. 10-ig az Elba és az Odera között volt, akkor azonban délebbre,

Bohemiába költöztek.

L. Á.


156. fejezet - 154. AUGUSTUS JÁTÉKAI ÉS A PROPAGANDA

Suetonius: Az isteni Augustus. 71.

Cseppet sem törődött azzal, hogy a kockázás rossz hírét költi: csak játszott, nem is titkolta, puszta

szórakozásból, időskorában is, mégpedig nemcsak decemberben, hanem máskor is, ünnepen és hétköznap

egyaránt. Ehhez kétség sem fér.

1. Egyik saját kezűleg írt levelében ez áll: „A szokásos társaságban vacsoráztam, Ti- beriusom. Új vendégként

Vinicius meg az idősebb Silius csatlakozott hozzánk. Lakoma közben tegnap is, ma is folyt a játék, amúgy

öregesen. Úgy kockáztunk, hogy ha valaki kutyát vagy hatot dobott, az kockánként egy denariust fizetett a

banknak, aki pedig Ve- nust dobott, az vitte az egészet.”

2. Egy másik levelében pedig ezt írja: „Elég kellemesen töltöttük a Quinquatrust, Ti- beriusom. Mindennap

játszottunk, csak úgy füstölt a játékasztal. Öcséd óriási lármát csapott közben, de végül nem is vesztett sokat,

sőt nagy bukásai után lassanként jobban összeszedte magát, mint remélte volna. Én a magam számlájára 20

000 sestertiust vesztettem, de csak mert határtalanul nagyvonalúan játszottam, mint általában. Ha ugyanis

behajtok minden tétet, amit elengedtem, vagy megtartom magamnak azt az összeget, amit elajándékoztam, jó

50 000-et nyertem volna. De jobb szeretem így: bőkezűségem híre az égig emeli dicsőségemet.”

3. Leányának így ír: „Itt küldök neked 250 denariust, mert ennyit adtam minden egyes vendégemnek, hogy

lakoma közben kockázzanak vagy játsszanak páros-páratlant, ha kedvük tartja.”

K. F. – K. R.

A forrás alapján úgy tűnik, Augustus még játék közben sem kapcsolódott ki, hanem azt is propagandája

eszközének tekintette („bőkezűségem híre az égig emeli dicsőségemet”). A Venus-dobás azt jelentette, hogy

mind a négy kocka más lapját mutatta. Ezt igen kedvező előjelnek tekintették. A Quinquatrus Minerva márciusi

ünnepe volt.


157. fejezet - 155. OLTÁR AUGUSTUS TISZTELETÉRE

A franciaországi Narbonne, az ókori Narbo területén talált oltár felirata. ILS 112.

Kr. u. 11

Titus Statilius Taurus és Lucius Cassius Longinus consulságának évében (11), October hó Kalendaeja előtti 10.

napon (szeptember 22). Fogadalom, amelynek teljesítését magára vállalta Narbo lakossága mindörökre.

Határozatunk legyen jó, üdvös és szerencsés Imperator Caesar Augustus, az isteni Iulius (Caesar) fia, a haza

atyja., hitvese, gyermekei és nemzetsége számára, a senatus és a római nép, valamint Colonia Iulis Paterna

Narbo Martius polgárai és lakói számára, akik magugat az Ő istenségének örökkön való tiszteletére kötelezték!

Narbo lakossága Narbo városában, a Forumon oltárt állított, amelynél minden év szeptember 23-án, amely

napon Őt századunk szerencséje a földkerekség urává rendelte, a lakosság köréből három római lovag és három

felszabadított rabszolga egy-egy áldozati állatot mutat majd be, és a város polgárai és lakói részére az ő isteni

személyéhez való fohászkodás végett tömjént és bort szolgáltatnak a polgároknak és lakóknak január

Kalendaeján. Hasonlóképpen január 7-én is, amely napon első alkalommal nyerte el auspicium révén a

földkerekség feletti imperiumot, tömjénnel és borral fohászkodjanak, áldozzanak egy-egy állatot, s a

polgároknak és lakóknak is nyújtsanak e napon tömjént és bort.

H. I.


158. fejezet - 156. RES GESTAE DIVI AUGUSTI

Görög és latin nyelvű másolatok márványfeliratainak több városban feltárt töredékeiből állították össze az

eredetileg Rómában felállított bronztáblák szövegét. Giebel, M.: Augustus: Res Gestae. Ta- tenbericht. Stuttgart,

1975. Borzsák István fordítása és rövid bevezetője: AntTan, 1, 1954, 323-332. Kr. u. 13

Az isteni Augustus tettei, amelyekkel a földkerekséget a római nép hatalma alá hajtotta, és azoknak a

kiadásoknak a jegyzéke, amelyeket az állam és a római nép javára fordított. A Rómában felállított két

bronztábla feliratának másolata.

1. Tizenkilenc éves koromban a magam költségén (privato consilio et privata impen- sa) hadsereget szerveztem,

melynek segítségével a párturalomtól szorongatott államot (rem publicam a dominatione factionis

oppressam) felszabadítottam. Ezen a címen a senatus kitüntető határozatával tagjai közé választott C. Pansa

és A. Hirtius consulsága alatt (Kr. e. 43), mégpedig úgy, hogy véleményemet a volt consulokkal együtt

adhattam elő, és imperiummal ruházott fel. Propraetori minőségemben engem és a consulokat bízott meg

azzal, legyen gondunk rá, hogy az állam semmi kárt ne szenvedjen (res publica ne quid detrimenti caperet). A

nép pedig ugyanebben az évben, miután a háború során mindkét consul elesett, consullá és triumvirré

választott az állam ügyeinek rendbehozatalára (rei publicae constituendae).

2. Atyám gyilkosainak istentelen tettét törvényes ítélettel megtoroltam: száműzettem, majd mikor fegyverrel

támadtak az állam ellen, nyílt csatában kétszer is legyőztem őket.

3. Nemegyszer viseltem hadat szárazon és vizen, belső és külső ellenség ellen (bella civilia et externa), az egész

földkerekségen, és győzelmeim után minden kegyelmet kérő polgárnak megkegyelmeztem. Az idegen

népeket (externas gentes) sem irtottam ki, ha biztonságunk veszélyeztetése nélkül (tuto) meg lehetett nekik

bocsátani, inkább megoltalmaztam. Körülbelül 500 ezer római polgár tette le kezembe az esküt (sub

sacramento fuerunt). Ezek közül szolgálati éveik leteltével coloniákba telepítettem vagy municipiu- maikba

visszabocsátottam több mint 300 ezret. Valamennyiük számára földet utaltam ki (agros adsignavi), vagy

katonáskodásuk jutalmául pénzt adtam. Hajót zsákmányoltam hatszázat, a három evezősorosaknál

kisebbeken kívül.

4. Kétszer vonultam be ovatióval (ovans triumphavi), háromszor ünnepélyes diadalmenetben (egi curulis

triumphos), és huszonegyszer kiáltottak ki imperatorrá. A senatus több triumphust is szavazott meg

számomra, de én nem fogadtam el. Az egyes háborúk során tett fogadalmaim beváltásául az engem megillető

vesszőnyalábokról a babért a Capi- toliumon helyeztem el. Az általam vagy az én auspiciumaimmal

legatusaim által szárazon és vizen elért sikerek miatt a senatus ötvenötször rendelt hálaadást a halhatatlan

isteneknek. A napok száma pedig, amelyeken senatusi határozat alapján hálaadó istentiszteleteket tartottak,

890 volt. Diadalmeneteimen kilenc király vagy királyi sarj vonult fel szekerem előtt. Tizenháromszor voltam

consul, mikor ezeket írtam, és harminchétszer nyertem el a tribunusi hatalmat (tribunicia potestas).

5. A dictaturát, amelyet a nép és a senatus mind távollétemben, mind jelenlétemben megszavazott, M.

Marcellus és L. Arruntius consulsága alatt (Kr. e. 22) nem fogadtam el. Nem utasítottam azonban vissza a

nagy ínség idején a gabonaellátásról való gondoskodást (curatio annonae). Ezt a tisztemet úgy láttam el, hogy

az egész polgárságot saját költségemen és gondoskodásommal néhány napon belül megszabadítottam a

félelemtől és a fenyegető veszélytől. Az akkor egyszer s mindenkorra felajánlott consulságot szintén nem

fogadtam el.

6. M. Vinicius és Qu. Lucretius, majd P. Lentulus és Cn. Lentulus, harmadszor pedig Paullus Fabius Maximus

és Qu. Tubero consulsága alatt (Kr. e. 19, 18 és 11) a senatus és a római nép egyetértőleg megbízott azzal,

hogy korlátlan hatalom birtokában, egyedül legyek a törvények és az erkölcsök felvigyázója (curator legum

et morum summa potes- tae), de én egy olyan tisztséget sem fogadtam el, amelyet az ősök szokása ellenére

(contra morem maiorum) ruháztak rám. Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi

felhatalmazásom birtokában hajtottam végre. Ebben a hatáskörben magam kértem öt ízben a senatustól

hivatali társat, és meg is kaptam.

7. Tíz esztendőn keresztül egyfolytában voltam az államügyek rendbehozatalára szervezett háromtagú bizottság

tagja (triumvirium rei publicae constituendae). A senatus feje (princeps senatus) voltam addig a napig,

156. RES GESTAE DIVI AUGUSTI


amikor ezeket leírtam, negyven éven keresztül. Pontifex maximus, augur, a kultusz felügyeletére rendelt

tizenöt tagú bizottság (XV virum sacris faciundis) és a héttagú epulo-testület tagja, frater arvalis, sodalis

Titius és fetialis voltam.

8. Ötödik consuli évemben (Kr. e. 29) a nép és a senatus parancsára növeltem a patríciusok számát. A senatust

háromszor választottam újra. Hatodik consulságom évében (Kr. e. 28) hivatali társammal, M. Agrippával

együtt népszámlálást tartottam (censum po- puli egi). Előzőleg 42 éven át nem volt lustrum. Ezen a

lustrumon 4 063 000 római polgárt vettünk számba. Másodízben consuli hatáskörben, egyedül tartottam

lustrumot C. Cen- sorinus és C. Asinius consulsága alatt (Kr. e. 8), amikor is 4 233 000 római polgár került a

censusjegyzékbe. Ugyancsak consuli hatáskörben harmadszor is rendeztem lustrumot fiammal, Tiberius

Caesarral mint hivatali társammal együtt, Sex. Pompeius és Sex. Ap- puleius consulsága alatt (Kr. u.13).

Ekkor az eredmény 4 937 000 fő volt. Az én kezdeményezésemre hozott új törvényekkel (legibus novis me

auctore latis) az ősöknek sok, a mi korunkból már-már kivesző példáját elevenítettem fel, és én magam is sok

mindenben hagytam hátra követendő példát az utódok számára (multa exempla maiorum exo- lescentia iam

ex nostro saeculo reduxi et ipse multarum rerum exempla imitanda posteris tradidi).

9. Senatusi határozat alapján a consulok és a papok (sacerdotes) minden ötödik évben fogadalmat tettek, hogy

egészséges maradjak. Ilyen fogadalmak alapján még életemben több ízben rendezett játékokat néha a négy

legtekintélyesebb papi testület, néha pedig a consulok. De magánszemélyekként és községekként is

valamennyi polgár egyetértőleg és állandóan mutatott be áldozatokat minden oltár előtt egészségem

érdekében.

10. Nevemet senatusi határozat alapján belefoglalták a saliusok énekébe, és törvényt hoztak, hogy

személyem egyszer s mindenkorra szent és sérthetetlen legyen (sacrosanc- tus in perpetum ut essem), és hogy

míg csak élek, megillessen a tribunusi hatalom. A nép felajánlotta nekem azt a papi méltóságot, amelyet

azelőtt atyám töltött be, de én nem fogadtam el, mert nem akartam a még életben levő pontifex maximus

(Lepidus) helyébe lépni. Ezt a tisztséget néhány év múlva nyertem el, annak halála után, aki a polgárháborúk

zavarai közepette előzőleg elfoglalta, P. Sulpicius és C. Valgius consulsága alatt (Kr. e. 12), amikor is egész

Italiából akkora sokaság gyűlt össze megválasztásomra, amekkora a hagyomány szerint még sohasem volt

Rómában.

11. Visszatérésem örömére a senatus a Porta Capena mellett, Honos és Virtus templom előtt oltárt szentelt

a „Visszavezető Szerencse” (Fortuna Redux) tiszteletére, és úgy rendelkezett, hogy a pontifexek és a Vesta-

szüzek minden évben áldozatot mutassanak be rajta azon a napon, amikor Qu. Lucretius és M. Vinicius

consulsága alatt (Kr. e. 19. okt. 12.) Syriából jövet bevonultam a városba, és ezt a napot nevemről

„Augustaliá”-nak nevezte el.

12. A senatus kezdeményezésére (ex senatus auctoritate) a praetorok és néptribunu- sok egy részét Qu.

Lucretius consullal és a legtekintélyesebb férfiakkal (principibus viris) elém küldték Campaniába. Ilyen

megtiszteltetést eddig rajtam kívül még senkinek sem szavaztak meg. Mikor Hispaniából és Galliából, az

illető provinciák ügyeinek sikeres elintézése után, Tiberius Nero és P. Quintilius consulsága alatt (Kr. e. 13)

Rómába hazatértem, a senatus a Mars-mezőn „Ara pacis Augustae” néven oltárt emeltetett visszatérésem

örömére, és úgy rendelkezett, hogy ott a magistratusok, a papok és a Vesta-szüzek minden évben áldozatot

mutassanak be.

13. Ianus Quirinus kapuját, amelyet őseink akarata szerint csak akkor lehetett zárva tartani, amikor a római

nép hatalma alá tartozó területeken, szárazon és vizen, mindenütt győzelmek árán kivívott béke uralkodik,

bár a hagyomány szerint születésem előtt a város alapításától fogva mindössze kétszer volt zárva, főségem

évei alatt (me principe) a senatus háromszor záratta be.

14. Fiaimat, akiket a sors fiatalon ragadott el tőlem, Gaius és Lucius Caesart a senatus és a római nép az én

megtiszteltetésem végett tizenöt éves korukban consuloknak jelölte, azzal, hogy öt év elteltével foglalják el

ezt a hivatalt. És a senatus úgy rendelkezett, hogy attól a naptól fogva, amikor a forumon megjelentek, részt

vehessenek az állami ügyeket tárgyaló tanácsüléseken. A római lovagok pedig egyhangúan mindkettőjüket

ezüstpajzzsal és lándzsával ajándékozták meg, és az ifjúság vezéreinek (princeps iuventutis) kiáltották ki.

15. A római plebs minden tagjának 300-300 sestertiust fizettem ki atyám végrendelete alapján, ötödik

consulságom évében (Kr. e. 29) a magam nevében 400 sestertiust a hadizsákmányból, tizedik consulságom

idején (Kr. e. 24) pedig saját vagyonomból ismét 400400 sestertius congiariumot fizettem mindenkinek, majd

tizenegyedik consulságom évében (Kr. e. 23) a saját pénzemen vásárolt gabonából tizenkét gabonaosztást

rendeztem, amikor pedig tizenkettedszer nyertem el a tribunusi hatalmat (Kr. e. 12), harmadszor is 400-400



sestertiust adtam minden embernek. Ezek az ajándékaim minden esetben legalább 250 ezer személy

érintettek. Mikor tizennyolcadszor nyertem el a tribunusi hatalmat és tizenkettedszer voltam consul (Kr. e. 5),

a városi plebs 320 000 tagjának adtam fejenként 60-60 denariust. Földhöz juttatott katonáimnak ötödik

consulságom évében (Kr. e. 29) a hadizsákmányból 1000-1000 sestertiust adtam fejenként; ebben a

diadalmenetem örömére juttatott ajándékban a coloniák telepesei közül mintegy 120 ezren részesültek.

Tizenharmadik consulságom évében (Kr. e. 2) a plebsnek, amely akkor államköltségen gabonát kapott, 60-60

denariust adtam; ez is 200 ezernél több embert érintett.

16. A municipiumoknak megfizettem azoknak a földeknek az árát, amelyeket negyedik consulságom

évében (Kr. e. 30), majd M. Crassus és Cn. Lentulus Augur consulsága alatt (Kr. e. 14) a katonáknak

kiosztottam. Az összeg, amelyet az italiai földekért kifizettem, körülbelül 600 millió sestertiusra, a

tartományi földekért kifizetett összeg pedig körülbelül 260 millió sestertiusra rúgott. Mindazok közül, akik

eddig Italiában vagy a provinciákban katonai telepeket alapítottak, ezt elsőnek és egyedül én tettem. Majd

később Ti- berius Nero és Cn. Piso consulsága alatt (Kr. e. 7), ugyanígy C. Antistius és D. Laelius consulsága

alatt (Kr. e. 6), C. Calvisius és L. Pasienus consulsága alatt (Kr. e. 4), L. Len- tulus és M. Messala consulsága

alatt (Kr. e. 3) és végül L. Caninius és Qu. Fabricius con- sulsága alatt (Kr. e. 2) azoknak a katonáknak,

akiket szolgálatuk leteltével municipiu- maikban letelepítettem, készpénzjutalmat adtam, és erre körülbelül

400 millió sestertiust költöttem.

17. Négyszer segítettem ki saját pénzemből az államkincstárat oly módon, hogy 150 millió sestertiust

bocsátottam a kincstár vezetőinek rendelkezésére, M. Lepidus és L. Ar- runtius consulsága alatt (Kr. e. 5)

pedig a katonai kincstár javára, amelyet az én tanácsomra azért alapítottak, hogy meg lehessen jutalmazni a

húsz, vagy több szolgálati év után elbocsátott katonákat, saját vagyonomból 170 millió sestertiust utaltattam

át.

18. Cn. és P. Lentulus consuli évétől (Kr. e. 18) kezdve, valahányszor csak nem volt elegendő az

adójövedelem, hol 100 ezer, hol még sokkal több embernek juttattam gabonát és pénzbeli segítséget

raktáraimból és vagyonomból.

19. Felépíttettem a curiát és a vele szomszédos Chalcidicumot (Minerva-szentélyt) és a palatiumi Apollo-

templomot a csarnokkal együtt, az isteni Iulius templomát, a Lupercalt, a Circus Flaminius melletti csarnokot

– azt is megengedtem, hogy ezt „porticus Octaviá”- nak nevezzék arról, aki ugyanezen a helyen a régebbi

épületet emeltette –, a Circus Maxi- mus melletti szentélyt, a Capitoliumon Iupiter Feretrius és Iupiter

Tonans templomát, Quirinus templomát, az Aventinuson Minerva, Iuno Regina és Iupiter Libertas

templomát, a Larok szentélyét a Szent Út emelkedőjén, a Penates templomát a Velia városrészben, Iuventus

templomát és a Mater Magna templomát a Palatiumon.

20. A Capitoliumot és a Pompeius-színházat, mindkettőt roppant költséggel, újjáépíttettem anélkül, hogy

nevemet feltüntettem volna. A régiségtől több helyütt megrongálódott vízvezetékeket helyreállíttattam, az

úgynevezett „Aqua Marcia” vizét új forrás bevezetésével megkétszereztem. A Forum Iuliumot és azt a

bazilikát, amely a Castor- és a Saturnus-templom között volt, vagyis azokat az építkezéseket, amelyeket

atyám kezdett és nem sok híján be is fejezett, én befejeztem, majd ugyanezt a bazilikát, mikor tűzvész

pusztította el, alapterületének megnövelésével és fiaim nevének feltüntetésével újrakezdtem, és úgy

rendelkeztem, hogy ha életemben nem tudnám felépíttetni, örököseim fejezzék be. Hatodik consulságom

évében (Kr. e. 28) a senatus kezdeményezésére a városban az istenek nyolcvankét templomát építtettem újjá,

egyet sem hagytam ki, amelyet akkor helyre kellett állítani. Hetedik consuli évemben (Kr. e. 27) a via

Flaminiát a várostól Ariminumig helyreállíttattam, ugyanígy a hidakat is a Mulvius- és a Minucius-híd

kivételével.

21. A Bosszuló Mars (Mars Ultor) templomát és a Forum Augustumot a hadizsákmányból vásárolt saját

telkemen építtettem fel. Az Apollo-templom melletti színházat nagyrészt magánosoktól vásárolt telken

építtettem fel, hogy vőmnek, M. Marcellusnak a nevét viselje. Azok a hadizsákmányból szerzett ajándékok,

amelyeket a Capitoliumon és az isteni Iulius templomában, Apollo templomában, Vesta szentélyében és

Mars Ultor templomában helyeztem el, körülbelül 100 millió sestertiusomba kerültek. Azt a 35 ezer font

súlyú és koszorúra szánt aranyat, amelyet Italia municipiumai és coloniái diadalmeneteim alkalmából

felajánlottak, ötödik consulságom évében (Kr. e. 29) visszaadtam nekik, majd később is, valahányszor csak

imperatorrá kiáltottak ki, a koszorúra szánt aranyat nem fogadtam el, bár a municipiumok és coloniák

ugyanolyan szívesen szavazták meg, mint azelőtt.

22. Háromszor rendeztem gladiatori játékokat a magam nevében, és ötször fiaim vagy unokáim nevében.

Ezeken a játékokon körülbelül tízezer ember küzdött a porondon. Kétszer gondoskodtam a magam nevében a



nép számára olyan látványosságról, amelyen mindenünnen meghívott athleták mérték össze az erejüket,

harmadízben pedig unokám nevében. Játékokat rendeztettem a magam nevében négyszer, más magist-

ratusok helyett pedig huszonháromszor. A XV-virek testülete helyett, mint a collegium feje, C. Furnius és C.

Silanus consulsága alatt (Kr. e. 17) M. Agrippával együtt százados játékokat rendeztettem. Tizenharmadik

consulságom évében (Kr. e. 2) én vezettem be a

Mars tiszteletére rendelt játékokat, amelyeket ezután a következő esztendőkben senatusi határozat alapján és a

törvény szerint a consulok rendeztek meg. Afrikai vadállatokkal való viaskodást a magam nevében a cirkuszban

vagy a forumon, vagy az amphitheatrumok- ban huszonhatszor rendeztem a nép szórakoztatására. Ezeken a

hajszákon körülbelül 3500 vadállat hullott el.

1. A Tiberisen túl, ahol most a Caesarok nevét viselő liget van, hosszában 1800, szélességben pedig 1200

lábnyira kiásattam a földet, és hajókkal tengeri ütközetet mutattam be. Ez alkalommal harminc megvasalt

orrú, három vagy két evezősoros és még több kisebb méretű hajó küzdött egymással. A hajók fedélzetén az

evezősökön kívül mintegy háromezer ember tartózkodott.

2. Győzelmem után a kis-ázsiai városok templomainak visszaadtam azokat a drágaságokat, amelyeket hadi

ellenfelem (is, cum quo bellum gesseram; Antonius) a templomok kifosztása után magántulajdonának

tekintett. A városban körülbelül nyolcvan álló, lovas és quadrigára emelt szobrom volt, ezeket eltávolíttattam,

és az így nyert pénzből Apollo templomában arany fogadalmi tárgyakat helyeztem el a magam és azok

nevében, akik a szobrokkal megtiszteltek.

3. A tengert megtisztítottam (pacavi) a kalózoktól. Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akik megszöktek

uraiktól, és fegyvert emeltek az állam ellen, körülbelül 30 ezer foglyot adtam át uraiknak büntetés végett.

Önként fogadott hűséget egész Italia, és engem jelölt ki annak a háborúnak a vezéréül, amelyben Actium

mellett győztem. Ugyanígy hűséget fogadtak a galliai és hispaniai provinciák, Africa, Sicilia és Sardinia.

Azok között, akik akkor zászlóim alatt harcoltak, több mint 700-an voltak senatorok, ezek közül vagy előbb,

vagy utóbb, ennek a leírásáig 83-an voltak consulok, papok pedig körülbelül 170-en.

4. A római nép valamennyi provinciájának a területét megnöveltem, amelynek csak a szomszédságában

hatalmunkat el nem ismerő népek éltek. A galliai és hispaniai provinciákat, valamint Germaniát, amerre az

Oceanus határolja, Gadestól az Albis (Elba) folyó torkolatáig, megbékéltettem. Az Alpok vidékét az Adriával

szomszédos területektől egészen a Tyrrhén-tengerig biztonságossá tettem anélkül, hogy egy népet is

jogtalanul megtámadtam volna. Hajóhadam a Rhenus torkolatától kelet felé egészen a cimberek határaiig

előrehatolt, ameddig római ember előzőleg sem szárazon, sem tengeren el nem jutott, és a cimberek, a

Charydes és Semnones népe, valamint az ott élő más germaniai népek követeik útján kérték barátságomat

és a római nép barátságát. Parancsomra és legfőbb vezérletem alatt majdnem egy időben két sereg vonult

Aethiopiába és Arabiába, amelyet Eudaemonnak (Arabia Felix, „boldog” Arabia) neveznek, és mindkét

ellenséges népnek hatalmas veszteségeket okozott, és sok várost elfoglalt. Aethiopiában egészen a Meroével

határos Nabata városáig nyomultak előre. Arabiában a sereg a sabaeu- sok területén lévő Mariba városáig

hatolt előre.

5. A római nép fennhatóságát Egyiptomra is kiterjesztettem. Armenia maiort királyának, Artaxesnek halála után

provinciává tehettem volna, de inkább őseink példáját követtem, és ezt az országot Tiberius Nero útján, aki

akkor mostohafiam volt, átadtam Tigranesnek, Artavasdes király fiának, Tigranes király unokájának.

Ugyanezt a népet, mikor elpártolt és fellázadt, Gaius fiam útján levertem, és átadtam Ariobarzanes királynak,

Artabazes méd király fiának, hogy uralkodjék rajta, majd az ő halála után Artavas- des nevű fiának. Ennek

megöletése után az armeniai királyi nemzetségből származó Tigranest küldtem ebbe az országba. Az Adriai-

tengeren túl, kelet felé elterülő valamennyi provinciát és a cyrenéi provinciákat, amelyeket már nagyrészt

királyok vettek birtokukba, valamint még előzőleg a rabszolgaháborúba bonyolódott Siciliát és Sardiniát

visszaszereztem.

6. Africában, Siciliában, Macedoniában, mindkét Hispaniában, Achaiában, Asiában, Syriában, Gallia

Narbonensisben és Pisidiában katonai telepeket alapítottam, Italiában pedig huszonnyolc, az én

kezdeményezésemre (mea auctoritate) alapított colonia van, amely még az én életemben virágzó és népes

várossá fejlődött.

7. Hispaniából, Galliából és a dalmatáktól az ellenség legyőzése után számos olyan katonai jelvényt szereztem

vissza, amelyeket más vezérek vesztettek el. A parthusokat arra kényszerítettem, hogy szolgáltassák vissza a

három római hadseregtől zsákmányolt jelvényeket, és megalázkodva kérjék a római nép barátságát. Ezeket a

jelvényeket pedig Mars Ultor templomának a szentélyében helyeztem el.



8. A pannoniai törzseket, amelyeket az én principatusom előtt (ante me principem) a római nép hadserege

sohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki akkor mostohafiam és legatusom volt, legyőztem, a római

nép hatalma alá vetettem, és Illyricum határait előbbre vittem egészen a Danuvius folyó partjáig. Az a dák

sereg, amely az innenső partra átkelt, az én legfőbb vezérletem alatt teljes vereséget szenvedett, majd az én

seregem kelt át a Danuvius túlsó partjára, és a dák törzseket a római nép fennhatóságának vállalására

kényszerítette.

9. Indiából gyakran járultak elém az ottani királyok követségei, amilyeneket eddig még egy római vezér sem

látott. A mi barátságunkat keresték követeik útján a bastarnák és skythák, valamint a Tanaison innen és túl

élő sarmaták királyai, Albania, Hiberia és Media királya.

10. Hozzám folyamodtak könyörgéseikkel a parthusok királyai: Tiridates és később Phrates, Phrates király

fia, Artavasdes méd és Artaxerxes adiabenéi király, Dumnobel- launus, a britannok királya és Tincommius, a

sugamber Maelo és . rus, a markomann suebek királya. Phrates parthus király, Orodes fia, hozzám küldte

valamennyi fiát és unokáját Italiába, nem azért, mert háborúban legyőztem, hanem hogy fiainak kezessége

révén elnyerje barátságunkat. Igen sok más nép, amely azelőtt semmiféle követküldési és baráti viszonyban

nem állott a római néppel, most tapasztalhatta a római nép megbízhatóságát (p. R. fidem).

11. A parthusok és médek népei követeik útján tőlem kérték és kapták fejedelmi sarjaikat királyaikul: a

parthusok Vononest, Phrates király fiát, Orodes király unokáját, a médek pedig Ariobarzanest, Artavazdes

király fiát, Ariobarzanes király unokáját.

12. Hatodik és hetedik consulságom idején (Kr. e. 28-27), miután a polgárháborúnak véget vetettem, a

legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam

hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem (per consensum universorum potitus rerum omnium rem

publicam ex mea potestate in senatus populique Romani arbitrium transtuli). Ezért az érdememért senatusi

határozat alapján Augustusnak neveztek, és házam ajtófélfáját az egész nép nevében babérral díszítették,

ajtóm fölé koszorút tűztek polgártársaim megmentésének jutalmául, és aranypajzsot helyeztek el a Curia

Iuliában, melyet a felirat szerint a senatustól és a római néptől vitézségemért, nagylelkűségemért,

igazságosságomért és jámborságomért kaptam. (Quopro merito meo senatus consulto Augustus apellatus

sum,... et clupeus aureus in curia Iulia positus, quem mihi senatum populumque dare virtutis clementiaeque

iustitiae et pietatis caussa testatum est per eius clupei inscriptionem.) Ezután tekintély dolgában mindenkit

felülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak. (Post id tempus

auctoritate omnibus praestiti, potestatis autem nihilo amplius ha- bui, quam ceteri, qui mihi quoque in

magistratu conlegae fuerunt.)

13. Tizenharmadik consulságom évében (Kr. e. 2) a senatus és a lovagrend és az egész római nép a haza

atyjának (patrem patriae) jelentett ki, és úgy rendelkezett, hogy ezt feliraton tüntessék fel házam

előcsarnokában, a Curia Iuliában és azokon a quadrigákon, amelyeket senatusi határozat alapján az

Augustus-forumon tiszteletemre állítottak. Amikor ezeket leírtam, hetvenhatodik évemet éltem (Kr. u. 14).

1. függelék: Annak a pénznek az összege, amelyet vagy a kincstárnak, vagy a római plebsnek, vagy az

elbocsátott katonáknak adott: 600 millió denarius.

2. függelék: Új építkezései: Mars, Iupiter, Tonans és Iupiter Feretrius, Apollo, az isteni Iulius, Quirinus,

Minerva, Iuno Regina, Iupiter Libertas, a Larok, Penates, Iuventas és Magna Mater temploma, a cirkusz

melletti szentély, a Curia a Chalcidicummal együtt, az Augustus-forum, a Basilica Iulia, a Marcellus-színház,

a Porticus Octavia, a Tiberis túlsó partján a Caesarok ligete.

3. függelék: Helyreállíttatta a Capitoliumot, szám szerint nyolcvankét szentélyt, a Pompeius-színházat,

vízvezetékeket, a via Flaminiát.

4. függelék: Azokat a kiadásokat, amelyeket színi látványosságokra, gladiátori játékokra és athletákra,

állathajszákra és tengeri ütközetekre költött, valamint azt a pénzt, amelyet a coloniáknak, municipiumoknak,

a földrengéstől és tűzvésztől elpusztított városoknak vagy esetenként olyan barátainak és senatoroknak

adományozott, akiknek a becslését (census) ő intézte, számba sem lehet venni.

B. I.

A legnagyobb töredékének lelőhelye, Ankyra (a mai Ankara) után Monumentum Ancyranum- nak is nevezett

hatalmas felirat Augustus végrendeletét tartalmazza, amelyet Kr. u. 13-ban bízott a Vesta-papnőkre (Suetonius:

Augustus. 101; Cassius Dio LVI 33). A felirat eredetijét, vagyis Augus- tus beszámolóját a birodalom



helyzetéről Tiberius vésette föl a Mars-mezei családi mauzóleum előtt álló két bronztáblára, amelyek elvesztek.

A beszámolót a princeps latinul írta, görög fordítását a keleti provinciák lakói kedvéért készítették el. A 35

caputból álló szöveg az alábbi tartalmi egységekre oszlik: megtiszteltetések (1-14.), kiadások (15-24.), tettek

(25-35.). A teljes szöveghez négy függelék járul. A Res Gestaet Augustus programjának tekinthetjük, amelyet

azért fogalmazott meg, hogy örökösei ennek segítségével, az új rendszer megszilárdításával irányítsák a Római

Birodalmat (Ramage 115). A Res Gestae meglehetősen elfogultan ábrázolja az eseményeket, erre álljon itt

egyetlen példa, hogyan látja a princeps, illetve Suetonius Octavianus consullá választásának körülményeit:

„Ezen a címen a senatus kitüntető határozatával tagjai közé választott C. Pansa és A. Hirtius consulsága alatt,

mégpedig úgy, hogy véleményemet a volt consulokkal együtt adhattam elő, és imperiummal ruházott fel.

Propraetori minőségemben engem és a consulokat bízott meg azzal, legyen gondunk rá, hogy az állam semmi

kárt ne szenvedjen. A nép pedig ugyanebben az évben, miután a háború során mindkét consul elesett, consullá

és triumvirré választott az állam ügyeinek rendbehozatalára.” (Res Gestae. 1.) „Még huszadik évét sem töltötte

be, mikor megszerezte a consuli hatalmat, mégpedig úgy, hogy legióit szinte ellenségként egészen Róma alá

vonultatta, és követeket küldve a városba, a hadsereg nevében magának követelte a consulságot. Ez alkalommal

a küldöttség vezetője, egy Cornelius nevű centurio a senatus vonakodását látva, hátravetette köpenyét, és kardja

markolatára mutatva, nem habozott a tanács színe előtt kijelenteni:

- Majd megteszi ez, ha ti nem teszitek.” (Suetonius: Augustus. 26. Ford. K. F.)

Augustus rendszeres pénz- és gabonaosztásai nehéz helyzetbe hozták a római gazdaságot: „Mikor az alexandriai

diadalmenet idején a királyi kincset hazahozta, annyi pénz került forgalomba Rómában, hogy a kamatláb

csökkenésével a föld ára magasba szökött. Már azon volt, hogy az állami gabonaellátást örökre megszünteti,

minthogy az emberek ebben bízva abbahagyják a földek megművelését...” (Suetonius: Augustus. 41-42. Ford.

K. F.)


159. fejezet - 157. ADVERSA AUGUSTI

Plinius: Természetrajz. VII 45, 147-150.

Kr. u. 71 előtt

147. Az isteni Augustus személyét illetőleg is, akit pedig az egész emberiség ebben a felsorolásban (a szerencse

kegyeltjei közt) tarthat számon, ha mindent gondosan mérlegelünk, az emberi sors figyelemre méltó

állhatatlanságát fedezhetjük fel. Nagybátyja (Caesar) visszautasította, amikor a lovasság főparancsnokságáért

(magister equitum) pályázott, és vele szemben Lepidust részesítette előnyben.1 A proscriptiókkal gyűlöltté tette

magát. A triumviratus idején a leghitványabb polgárokkal került kapcsolatba, de még így sem volt legalább

egyenlő része (a hatalomban), mert Antonius elnyomta. 148. A philippi csatát betegen vészelte át, menekülnie

kellett, és a betegségektől elgyötörve, továbbá – amint Agrippa és Maecenas nyíltan elismerte – a bőre alatti

vizenyőtől felpuffadva rejtőzött három napig a mocsárban.2 Szicília körül (kétszer is) hajótörést szenvedett.3

Ugyanitt másodszor is egy barlangban kellett meghúzódnia. Mikor meg a tengeri ütközet során az ellenség

hajóhada közvetlen közelről szorongatta, Proculeius nevű felszabadított rabszolgájának könyörgött, hogy szúrja

le. Sok gondot okozott neki a perusiai csatározás, valamint az actiumi tengeri ütközet kimenetele is. 149. A

pannoniai háború során lezuhant egy ostromtoronyból.4 Több katonai zendüléssel kellett megküzdenie.

Betegségeiben többször fordult állapota válságosra. Közben Marcellus is gyanúsan viselkedett.5 Agrippa

megszégyenítő körülmények közt vonult vissza mellőle.6 Többször követtek el ellene merényletet. Fiai halálát is

neki rótták fel bűnül, így nem csak fiúörökösök hiánya miatt kellett gyászolnia őket.7 Leánya (Iulia) erkölcstelen

életet élt, és – mint köztudomásúvá is vált: – gyilkos merényletet tervezett ellene. Mostohafia, (Tiberius) Nero,

botrányos módon vonult vissza. Majd unokája (az ifjabb Iulia) ugyancsak házasságtörőnek bizonyult. Azután

egyik csapás a másikat követte: nem volt pénz a zsoldfizetésre, Illyri- cumban zendülés tört ki, fegyverfogható

ifjúság híján rabszolgákat kellett toborozni, a fővárosban járvány, Italiában éhínség dühöngött. Ő maga is halálra

szánta magát, és négy napig nem evett, amivel a halál csíráit fogadta testébe. 150. Mindehhez járult Varus

katasztrófája, valamint uralkodói személyének bemocskolása, Agrippa Postumus adoptálása, majd kitaszítása,

számkivetése után visszakívánása, azután gyanakvása és félelme, hogy Fabius (Maximus) kiszolgáltatja titkait,

másrészről felesége és Tiberius cselszövései, amelyekkel utoljára kellett bajlódnia. Végül is az isten, aki – nem

tudom: – megérdemelte, vagy inkább csak megkaparintotta az egeket (deus ille caelumque nescio adeptus magis

an meritus), úgy hunyt el, hogy ellenségének a fia (Tiberius) lett az örököse.

B. I.

Augustus üstökösszerű karrierje nemcsak csodálói, hanem haragosai számát is növelte. A Kr. u. 79-ben, a

Vezúv kitörésekor elhunyt természettudós, idősebb Plinius kevés tisztelettel jellemezte Augustust. Istenné

avatásához fűzött megjegyzése (inkább csak megkaparintotta az egeket) meglepően kritikus.

1. Kr. e. 46-ban.

2. Kr. e. 43 októberében két csatát vívtak Philippinél. Octavianus az első csata után rejtőzködött a mocsárban.

3. A Sextus Pompeius ellen vívott háborúban.

4. Kr. e. 35-ben, Metulumnál.

5. Octavia fia, Marcellus volt Augustus kijelölt utóda, akit egyes híresztelések szerint Augustus felesége, Livia

tett el láb alól, hogy saját fia, Tiberius uralkodhassék.

6. Kr. e. 22-ben.

7. Örökbe fogadott unokái, Caius és Lucius Caesar.

1


160. fejezet - 158. HARAG ÉS RÉSZREHAJLÁS NÉLKÜL

Tacitus: Évkönyvek. I 1-6.

Kr. e. 27 – Kr. u. 14

Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és consulságot Lucius Brutus intézményesítette.

A dictatori felhatalmazások időhöz voltak kötve; sem a decemvirek hatalma két évnél tovább, sem a katonai

tribunusok consuli joga nem maradt sokáig érvényben; nem volt Cinnának, sem Sullának hosszú az uralma, és

Pompeiusnak s Crassusnak a hatalma gyorsan Caesarra, Lepidus és Antonius fegyveres ereje Augus- tusra

szállott, ki a polgárviszályokban kimerült birodalmat princeps néven főhatalma alá vetette. De a régi római nép

sikereit vagy balsikereit híres szerzők már megörökítették; s az augustusi kor történetírói feladatainak is

megfeleltek a kitűnő tehetségek, míg csak az elharapózó hízelgéstől el nem ijedtek. Tiberius és Gaius, Claudius

és Nero uralkodásának történetét, melyet uralkodásuk idején a félelem színezett hamisra, bukásuk után a még

eleven gyűlölet hatása alatt írták meg. Ezért az a szándékom, hogy Augustus- ról keveset mondok el, csak

uralkodása legvégét, majd Tiberius principatusát és a többiét, harag és részrehajlás nélkül (sine ira et studio),

mivel egyikre sincs okom.

1. Miután Brutus és Cassius pusztulása után már nem volt köztársasági haderő, Sextus Pompeiust Sicilia mellett

leverték, és Lepidus hatalmának megdöntése, Antonius öngyilkossága után a Iulius-pártnak is csak Caesar

maradt vezérül, aki lemondott triumvi- ri címéről, mintha consulként járna el, és a nép védelmére beérné a

tribunusi joggal; mikor a katonaságot ajándékokkal, a népet gabonával, az egész államot a béke édességével

lekenyerezte, lassanként magasabbra tört; magához ragadta a senatus, a magistratusok, a törvények jogkörét,

s ennek senki sem szegült ellene, hiszen a legderekabbak a háborúban vagy a proskribálás során elhullottak, a

többi előkelő pedig, minél jobban hajlott a szolgaságra, annál nagyobb gazdagsághoz és kitüntetésekhez

juthatott, és az új helyzetből hasznot húzva, inkább a biztosat és meglévőt, semmint a régit és kockázatosat

választotta. Ezt az állapotot a tartományok sem utasították el, a hatalmasok vetélkedései és a tisztviselők

kapzsisága miatt gyanús szemmel nézvén a senatus s a nép uralmát, mivel nem nyújtottak hathatós segítséget

a törvények, melyeket erőszakkal, megkörnyékezéssel, végül pénzzel ki lehetett játszani.

2. Augustus egyébként uralma támaszául Claudius Marcellust, nővére fiát egészen fiatal korában pontifexi és

aedilis curulisi méltósággal, Marcus Agrippát pedig, aki nem volt ugyan előkelő származású, de jó katona, és

győzelmében társa, megismételt consulság- gal tüntette ki, majd Marcellus halála után vejéül választotta;

Tiberius Nerót és Claudius Drusust – mostohafiait – imperatori címmel öregbítette, bár háza népe még akkor

is érintetlen volt. Mert az Agrippától született Gaiust és Luciust a Caesarok családjába fogadta, és bár még a

gyermektogát sem vették le, látszólagos vonakodása ellenére forrón óhajtotta, hogy az ifjúság vezéreinek

címezzék és consullá jelöljék őket. Amint Agrippa távozott az élők sorából, a hispaniai seregekhez induló

Lucius Caesart, valamint az Armeniából hazatérő és sebesülésével bajlódó Gaiust pedig a végzettől siettetett

halál vagy mostohaanyjuk, Livia cselszövése ragadta el, mivel Drusus már korábban elhunyt, s egyedül Nero

(ti. Tiberius) maradt életben mostohafiai közül, feléje fordult mindenki: fiává, uralkodótársává, a tribunusi

hatalom részesévé emelte, és sorban valamennyi seregnek bemutatta, anyjának nem – mint addig – titkos

mesterkedésére, hanem nyílt biztatására. Mert az annyira behálózta az öreg Augustust, hogy egyetlen

unokáját, Agrippa Postumust Pla- nasia szigetére száműzte, pedig semmi bűnt nem bizonyítottak rá,

legfeljebb azt, hogy teljesen faragatlan, és oktalanul kérkedik testi erejével. Ám – Herculesre! – Germani-

cust, Drusus fiát a nyolc rajnai legio élére állította, s örökbe fogadtatta Tiberiusszal, bár Tiberius házában is

volt egy ifjú – hogy minél többekre támaszkodhasson.

Háború ebben az időben nem folyt, csak a germánok ellen, az is inkább, hogy lemossák a Quintilius Varusszal

ottveszett sereg gyalázatát, semmint a terjeszkedés vágyának engedelmeskedve, vagy méltó jutalom

reményében. Otthon minden csendes, a közhivatalok névleg változatlanok; az ifjabbak az actiumi győzelem

után, de az idősebbek is nagyrészt a polgárháborúk alatt születtek: ugyan hány maradt olyan, aki a köztársaságot

láthatta?

1. Így hát a közállapotok megváltoztával nyoma sem maradt a régi és érintetlen erkölcsnek: kivetkőzvén az

egyenlőségből, mindenki a princeps parancsait leste, egyelőre félelemtől mentesen, míg az életerős Augustus

fenn tudta tartani magát, házát és a békét. De miután előrehaladott öregségét testi betegség is súlyosbította, s

közeledett a vég és a változás reménye, kevesen voltak, akik – bár hiába – a szabadság áldásait emlegették,

158. HARAG ÉS RÉSZREHAJLÁS

NÉLKÜL


többen ijedeztek a háborútól, mások arra vágytak; legtöbben minden híreszteléssel ócsárolták a várható

uralkodókat: a szilaj és sérelme miatt felbőszült Agrippa sem koránál, sem tapasztalatlanságánál fogva nem

tudna ilyen feladattal megbirkózni; Tiberius Nero érett korú férfi, híres hadvezér, de benne van a Claudius-

családdal veleszületett ősi gőg, s bár igyekszik visszafojtani, ki-kitör belőle a kegyetlenség sok áruló jele.

Kisgyermek korától ott nevelték az uralkodóházban, fiatalon elhalmozták consulságokkal, diadalmenetekkel;

még azokban az években is, amelyeket visszavonulás címén, száműzöttként töltött Rhodoson, csak a haragot,

színlelést és titkos gyönyöröket forgatta eszében. Ráadásul ott van mellette anyja asszonyi nagyravágyásával:

egy nőnek s ráadásul még két ifjúnak kell majd szolgálni, kik az államot egyelőre szorongatják, nemsokára

meg majd viszályba sodorják.

2. Miközben ilyen s ezekhez hasonló szóbeszédek terjengtek, súlyosbodni kezdett Augustus állapota. Némelyek

Livia merényletére gyanakodtak, tudniillik az a hír kapott lábra, hogy néhány hónapja Augustus kiválasztott

bizalmasainak tudtával, de csak Fabi- us Maximus kíséretében, Planasia szigetére hajózott Agrippát

meglátogatni; ott mindketten sok könnyet hullattak, és kölcsönösen jelét adták szeretetüknek; s ebből arra

következtettek, hogy az ifjú visszatérhet nagyatyja házába. Amit Maximus a feleségének, Marciának mondott

el, az elmondta Liviának; megtudta ezt Caesar, s nem sokkal később, mikor Maximus elhunyt – kérdés, vajon

nem ő kereste-e a halált –, hallották a temetésén Marcia jajveszékelését, amint magát vádolta, hogy ő okozta

férje pusztulását. Bármint történt is, alig ért Tiberius Illyricumba, anyja levélben sürgősen visszahívatta; s

nem tudni biztosan, még életben találta-e Augustust Nola városában, vagy már csak holtan. Mert Livia

szigorú őrséggel záratta el a házat és az utakat, s közben biztató híreket terjesztett, míg a helyzet parancsolta

intézkedések megtétele után egyszerre jelentették be Augustus elhunytát és Nero (ti. Tiberius)

hatalomátvételét.

3. Az új principatus első tette Postumus Agrippa meggyilkolása volt, akivel – bár mit sem sejtett és fegyvertelen

volt – egy mindenre elszánt centurio is alig tudott végezni.

B. I.

Tacitus (Kr. u. 55 k. – 118 k.) a római történetírás legjelentősebb alakja. Életéről nem tudunk sokat. 77-ben

feleségül vette a Britanniát meghódító Iulius Agricola lányát. 97-ben consul, Traia- nus idején Asia provincia

helytartója. Levelezésük tanúsága szerint barátja volt ifiabb Pliniusnak. Historiae című történeti műve a 69-96

közötti időszakot tárgyalja, míg az Annales (Évkönyvek) Augustus uralkodásától 66-ig követi a principatus

történetét. Azt, hogy a remek korrajzban a szerző mennyire tudta érvényesíteni az első caputban

megfogalmazott és oly sokszor idézett történetírói alapelvét (sine ira et studio), döntse el az olvasó.


161. fejezet - 159. CLAUDIUS TIBERIUS NERO (TIBERIUS CSÁSZÁR)

Sextus Aurelius Victor: Történelem dióhéjban.

Ur. 14-37

1. Ezután Claudius Tiberius Nero, akit mostohafiúból örökbefogadás útján emeltek Augus- tus törvényes

gyermekei közé, a szükséges óvintézkedéseket megtéve magához ragadta a főhatalmat, amelyet pedig ravasz

módon névleg visszautasított. Alattomos is volt, de még inkább zárkózott természetű, és épp ezért nagyon

kiismerhetetlen. Gyakran tettetett haragot olyan dolgokban, amelyeket a leginkáb óhajtott, és álnokul

olyanokért mutatott lelkesedést, amelyeket (valójában) utált. Váratlan helyzetekben meglepően éles eszűnek

bizonyult. Az első jó időszak után veszélyessé kezdett válni, és mindkét nembeli, majdnem mindenféle

életkorú partnerekkel hajszolta a gyönyöröket, az ártatlanokat és vétkeseket pedig a kelleténél is jobban

büntette, családtagjait és idegeneket egyformán. Egészen odáig ment, hogy a városoktól és az emberektől

megundorodva, Capri szigetét szemelte ki arra, hogy titkos üzelmeinek otthont adjon. Ezért aztán leálltak a

hadműveletek, felbomlott a katonai fegyelem, és sok helyütt megtépázódott a Római Birodalom. Ugyanakkor

pedig Kappadokiától eltekinteve, egyetlen területet sem igázott le, azt is még uralkodásának kezdetén,

Archelaos királyt eltávolítva tette provinciává. A Tacfarinas vezetésével mindenfelé portyázó gaetulusok

rabló hadjáratainak véget vetett, és fortélyosan legyőzte Marobodust, a szvébek királyát. Nem kevésbé volt

okos az a döntése, mely szerint az addig a környező városokban, illetve Rómában magánházakban szétszórva

állomásozó praetori cohorsokat egy, a város közelében fekvő táborba vonta össze. Parancsnokukat pedig

egyszerűen praefectusnak (elöljárónak) nevezte, esetleg megtoldva ezt a praetorio címmel. A többi katonai

rendfokozatot ugyanis Augustus hozta létre.

P. H. A.

Tiberius császár eme életrajzából nagyon hiányzik Seianus és Germanicus említése. Róluk Tacitus Annalese és

Cassius Dio is részletesen beszámol (vö. 161. dok.).

P. H. A.


162. fejezet - 160. A GYÁSZ ÉS AZ ÖNGYILKOSSÁG

Valerius Maximus: Emlékezetes tettek és mondások. II. könyv, 6. fejezet. A fordítás alapja: Valerii Maximi

Factorum et dictorum memorabilium libri IX cum Iulii Paridis et Ianuarii Nepotiani epi- tomis. Recensuit C.

Kempf. Lipsiae, 1888.

Kr. u. 27

1. Sextus Pompeiusszal Asiába tartva, Keós szigetén elmentünk Iulis városába: történt ugyanis, hogy akkor ott

egy igen tekintélyes, ám késő öregkorát élő asszony, miután számot adott a polgároknak, hogy miért kell

távoznia az életből, méreggel szándékozott elemészteni magát, és nagy megtiszteltetésnek vette volna, ha

halála Pompeius jelenléte által fényesebb lesz. Valóban, nem is volt képes ez a minden erénnyel és a

humanitás érdemével egyként ékeskedő férfiú visszautasítani a kérését. Elment tehát hozzá, és miután ékes

beszéddel, amely szájából mint az ékesszólásnak valamely dús forrásából áradt, föltett szándékától hosszan

és hiába próbálta eltéríteni, hagyta, hogy véghez vigye az akaratát. Az asszony pedig, aki (teljes testi és

szellemi épségben) már túl volt a kilencvenedik évén, a mindennap szokásosnál – ha jól láttam – díszesebben

megvetett ágyán feküdt, és felkönyökölve így szólt: „Sextus Pompeius, hálálják meg neked az istenek –

inkább azok, akiket itt hagyok, mint akikhez készülök –, hogy nem vetetted meg azt sem, hogy életem

biztatója legyél, sem, hogy halálom szemlélője. Én magam, aki egyébként a szerencsének mindig a mosolygó

arcát láttam, nehogy az élethez való mohó ragaszkodásom miatt zord oldaláról is megismerni kényszerüljek

őt, elcserélem hátralevő életemet kedvem szerint való halálra, utódomul hagyva két lányomat és <kilenc>

unokám csapatját.” Majd egyetértésre buzdítva övéit, miután szétosztotta köztük az örökséget és az ékszereit,

és rábízta nagyobbik lányára a családi kultuszt, biztos kézzel megragadta a poharat, amelyben a méreg volt

elkészítve. Majd, miután kiöntött egy keveset Mercuriusnak áldozatul, és segítségül hívta az ő isteni erejét,

hogy a lenti világ jobbik részére vezesse őt el nyugalmas utazás után, mohón felhajtotta a halált hozó italt, és

azután mindig jelezte, hogy testének mely részeit fogta el a hideg bénaság. Miután az is elhangzott, hogy már

a belső szerveihez és a szívéhez közelít, lányainak kezét hívta oda, hogy utolsó kötelességükként még fogják

le a szemét. A mieinket pedig úgy bocsátotta el, hogy folyt a könnyük, noha meg is voltak döbbenve a

szokatlan élménytől.

T. P.

Valerius Maximus Sextus Pompeius barátja és pártfogoltja volt. Emlékezetes tettek és mondások című

kilenckötetes gyűjteményét, amelyben érdekes tettekről és szokásokról számolt be tematikus csoportosításban,

Kr. u. 27 és 31 között írta, és Tiberius császárnak ajánlotta. A történetben szereplő Sextus Pompeius Pompeius

Magnus és Augustus rokona volt, Kr. u. 14-ben consul, 27- ben pedig Asia proconsula. Útban Kis-Ázsia felé állt

meg Keós szigetén.

A keósi öregek öngyilkosságra kényszerítéséről vö. Strabón: Geógraphika. X 5, 6, 486: „Valószínűleg ezeknél

volt egykor az a törvény, amelyről Menandros is megemlékezik:

Keós törvénye jó nagyon, Phanias;

Nem él rosszul, ki nem tud szépen élni.

Úgy látszik ugyanis, hogy ez a törvény rendelte el, hogy azokat, akik már betöltötték hatvanadik életévüket,

bürökméreggel kell elpusztítani, hogy a többieknek elegendő tápláléka legyen.” (F. J.)


163. fejezet - 161. TIBERIUS ÉS SEIANUS – KÉT VÉLEMÉNY

Velleius Paterculus: A római történelemről M. Vinicius consulhoz írott két könyve. II 126-128.

Kr. u. 30

126. Mindezek mindannyiunk szeme láttára történtek, és a lelkünkbe vésődtek, kinek is jutna eszébe az utóbbi

tizenhat év eseményeit részletesen elbeszélni? (Tiberius) Caesar az istenek közé emelte atyját (Augustust), nem

parancsával, hanem őszinte, vallásos érzületével, nemcsak istennek nevezte, hanem valóban istenné tette. A

közéletbe visszahozta a bizalmat, a forumról elűzte a viszálykodást, a Mars-mezőről a szavazók

megvesztegetését, a senatusból a széthúzást, és visszaadta az államnak az eltemetett és elfeledett igazságosságot,

méltányosságot és buzgalmat. Gyarapodott a magistratusok tekintélye, a senatus méltósága, a bíróságok súlya.

Vége lett a színházi zavargásoknak, mindenki igyekezett helyesen cselekedni, akár jószántából, akár

kényszerből. Jutalmazták a helyes cselekedeteket, és büntették a helyteleneket. A közrendű tisztelte az előkelőt,

de nem félt tőle; a hatalmas fölötte állt az alattvalónak, de nem vetette meg. Mikor volt olcsóbb a gabona?

Mikor boldogabb a béke? Az augustusi béke kiterjedt kelettől nyugatig, észak és dél legtávolabbi határáig, s a

földkerekség minden zuga mentes volt a rablók miatti félelemtől, s az uralkodó bőkezűsége nemcsak a polgárok

szorult helyzetén segít, hanem a városokén is...

1. Ritkán fordul elő, hogy a kiváló emberek saját sorsuk irányításában ne találnának hatékony segítőket; így a

két Scipio a két Laeliust, akiket önmagukkal mindenben egyenlőnek tekintettek. Hasonlóképpen az isteni

Augustus Agrippát és rögtön utána Stati- lius Taurust, akiknek számára családjuk ismeretlensége nem volt

akadály abban, hogy többször consulságig, diadalmenetekig és több papi tisztségig emelkedjenek. A nagy

jelentőségű dolgokhoz tekintélyes segítőtársakra van szükség. Fontos az állam számára, hogy a szükséges

intézkedéseket tartsák tiszteletben, és a közérdekű tevékenységet övezze tisztelet. Az említett példák nyomán

Tiberius Caesarnak az uralkodással együtt járó gondokban mindig kiváló segítője volt Aelius Seianus. Ennek

atyja előkelő lovagrendi, anyai ágon is igen előkelő, ősi és magas tisztségeket viselő család sarja. Fivérei,

unokatestvérei és nagybátyja consularisok, ő maga igen megbízható és jó munkabírású, testalkata

összhangban áll képességeivel. Barátságosan szigorú, méltóságteljesen víg kedélyű férfiú, tevékenysége

közben felettébb ráérősnek tűnik, semmit sem követel magának, viszont éppen ezzel mindent elér. Önmagát

másoknál szerényebben értékeli, tekintete és életvitele nyugodt, szelleme éber.

2. Az ő erényeinek megítélésében már régóta verseng a közvélemény az uralkodó ítéletével. A senatusnak és a

római népnek nem új szokása a legnemesebbnek tartani azt, aki a legjobb. Ugyanis már a mi őseink, akik az

első pun háború előtt, ezelőtt háromszáz évvel első ízben Tiberius Coruncariust, homo novus volta ellenére,

minden más tisztséggel együtt főpapnak megválasztva, a legmagasabb méltóságra emelték. Ugyanezek a

lovegrendi családból való Sp. Carviliust, majd M. Catót – aki nem Rómából, hanem Tus- culumból való

homo novus volt –, továbbá Mummius Achaicust consuli és censori tisztséghez, valamint diadalmenethez

juttatták. Ugyancsak ők az ismeretlen származású Ma- riust egészen hatodik consulságáig vitathatatlanul a

római nép vezetőjének tekintették. Azok, akik akkora befolyást engedtek meg Tulliusnak, hogy szinte az ő

döntésétől függött, hogy kik legyenek a vezetők Rómában. Azok, akik nem tagadtak meg semmit Asinius

Pol- liótól – amit a legelőkelőbbek is csak nagy erőfeszítések árán szerezhettek meg –, úgy gondolták, hogy

megilleti a legnagyobb tisztség azt, aki a legderekabb. Ezeknek a közismert példáknak a követése indította

Caesart arra, hogy próbára tegye Seianust, Seianust pedig arra, hogy támogassa az uralkodót terhei

viselésében; a senatust és a római népet pedig arra vette rá, hogy akit a legderekabbnak ismert meg, arra

szívesen bízza rá biztonságának védelmét.

H. ZS.

Tacitus: Évkönyvek. IV 1-3.

(1.) Gaius Asinius és Gaius Antistius consulsága alatt Tiberius kilencedik éve a köznyugalomnak, háza népe

virágzásának jegyében folyt – mert Germanicus halálát a szerencsés események közt tartotta számon –, mikor

hirtelen kavarodást támasztott a sors; ő maga kegyetlenné vált, vagy erőt adott a kegyetlenkedőknek. A kezdet

és az ok Aelius Seianusnál, a praetori csapatok parancsnokánál keresendő, akinek hatalmáról fentebb már

említést tettem: most származását, jellemét fogom előadni, és hogy mily tettel indult az uralom

megkaparintására. Vulsiniiben született, apja Seius Strabo római lovag, és kora fiatalságában Gaius Caesart, az

161. TIBERIUS ÉS SEIANUS –

KÉT VÉLEMÉNY


isteni Augustus unokáját kísérgette, miközben azt is beszélték, hogy Apiciusszal, a gazdag tékozlóval pénzért

fajtalankodott. Ezután különféle mesterkedésekkel úgy lenyűgözte Tiberiust, hogy a másokkal szemben kiis-

merhetetlent – csak vele szemben – vigyázatlanná s védtelenné tette: nem annyira ügyességével – hisz ő maga is

ugyanolyan mesterkedéseknek lett áldozata –, hanem az istenek haragjában a római állam ellen, amelynek

egyformán romlására volt akár hatalma, akár bukása. Teste a fáradalmakat tűrő, lelke vakmerő; önmagát

elpalástoló, másokkal szemben vádoló; egy személyben hízelgés és büszkeség; kifelé tettetett szemérem, belül a

főhatalom elnyerésének vágya, s ennek okából hol bőkezűség és fényűzés, gyakrabban szorgalom és éberség –

csupa nem kevésbé ártalmas tulajdonság, valahányszor az uralom megszerzése végett színlelik.

1. A testőrparancsnokság korábban szerény súlyát megsokszorozta azzal, hogy a városszerte szétszórt

cohorsokat egyetlen táborba tömörítette, hogy egyszerre kapják a parancsokat, és számuk és erejük, valamint

egymás látása magukban önbizalmat, másokban félelmet keltsen. Ürügyként azt hangoztatta: a katonaság, ha

szabadjára engedik, féktelenkedik; ha valami hirtelen történik, hathatósabb segítséggel, egyszerre jönnek, és

fegyelmezettebben fognak közbelépni, ha a megerősített tábort a város csábításaitól távol állítják fel. Amint

befejeződött a táborépítés, lassanként a katonák bizalmába férkőzött azáltal, hogy meglátogatta, megszólította

őket, ugyanakkor a centuriókat és a tribu- nusokat maga válogatta ki. A senatorok megkörnyékezésétől sem

tartózkodott: híveit tisztségekkel vagy tartományokkal tüntette ki, hiszen készséges volt hozzá Tiberius és

olyannyira hajlandó, hogy nemcsak beszélgetés közben, hanem az atyák és a nép előtt is munkatársának

emlegette, s képmásainak tiszteletét a színházakban és forumokon, sőt még a legiók táborközpontjaiban is

megengedte.

2. Egyébként a teljes caesari ház, a férfivá lett fiú, a felserdült unokák akadályt gördítettek vágyai elé, és mivel

erőszakkal annyit egyszerre megrontani nem biztonságos, a ravaszság időközöket követelt a bűnös tettek

között. Mégis a rejtettebb utat választotta, és Drususszal akarta kezdeni, aki ellen friss harag tüzelte. Mert a

vetélytársat nem tűrő és indulatosabb természetű Drusus egy véletlen szóváltás során öklével megfenyegette

Seianust, és mikor az viszont kezet emelt rá – arcul ütötte. Tehát mindenre elszánva, legkönnyebbnek azt

találta, ha Drusus feleségéhez, Liviához fordul: Germanicusnak ez a gyermekkorában nem tetszetős nővére

később szépségével tündöklött. Mintha szerelem fűtené, házasságtörésre csábította, és miután az első bűn

birtokába jutott – az asszony, ha elveszti szemérmét, mást sem tud megtagadni –, a házasság reményére,

közös uralkodásra és férjének elemésztésére vette rá. És az a nő, kinek nagybátyja Augustus, apósa Tiberius

volt, és Drusustól születtek gyermekei, önmagát és elődeit és utódait egy kisvárosi házasságtörővel

mocskolta be, hogy tisztes és meglevő dolgok helyett gyalázatosakban és bizonytalanokban reménykedjék.

Beavatják a tervbe Eudemust, Livia barátját és orvosát, ki mestersége örvén gyakran megfordult bizalmas

társaságában. Seianus kitaszítja házából a feleségét, Apicatát, akitől három gyermeke született, hogy

szeretője előtt ne váljék gyanússá. De a gaztett nagysága félelmet, halogatást, időnként különböző terveket

hozott magával.

B. I.


164. fejezet - 162. TIBERIUS ÉS AZ URALKODÓKULTUSZ

SEG XI 922-923.

Kr. u. 14-19

... (az agoranomos) helyezze el az első alapzatra az isteni Augustus Caesarnak, (Tiberius Caesar) atyjának

(szobrát). A jobb oldali másodikra Iulia Augustáét (Livia), a harmadikra pedig Tiberius Caesar Augustus

imperatorét. A szobrokat a város bocsátja rendelkezésre. Helyezzen el | 5. egy asztalt is a színház közepén, arra

egy tömjéntartót, és a syn- hedria tagjai, valamint a tisztviselői collegiumok (synarchiai) mind mutassanak be

rajta áldozatot az uralkodók egészségéért még a szereplők bevonulása előtt.

(Az agoranomos) pedig ünnepelje meg az első napot, mint az isteni Caesar Augustus- nak, az isten fiának, a

megváltónak és szabadítónak (Sótér Eleutherios) ünnepét; a másodikat mint Tiberius Caesar Augustus

imperatornak, a haza atyjának az ünnepét; a harmadikat mint Iulia Augustának, | 10. népünk és városunk Jó

szerencséjének (Tyché ünnepét); a negyediket mint Germanicus Caesar Nikéjéét; az ötödiket mint Drusus

Caesar Aphro- ditéjéét (Venus Genetrix); a hatodikat mint Titus Quinctius Flamininusét; és legyen gondja a

versenyzők jó rendjére.

Az ephorosok, Terentius Biadas hivatali társai, akik Chairón stratégoskodásának és |

1. Augustus-papságának évében (viselik tisztségüket), gondoskodjanak három feliratos szoborról: az isteni

Augustuséról, Iulia Augustáéról és Tiberius Caesar Augustuséról. Azonkívül a kórus számára szolgáló

színpadi emelvényről, négy díszletajtóról és a zenészek dobogójáról. Állítsanak fel továbbá egy kőtáblát is,

és vésessék bele a szent törvényt, és a községi irattárban helyezzenek el egy másolatot a szent törvényről,

hogy az irattárban elhelyezett és a szabad ég alatt mindenki számára látható törvény mindörökké hirdesse a

gytheioni nép háláját minden ember | 40. fejedelmei iránt.

Tiberius levele

Tiberius Caesar Augustus, az isteni Augustus fia, pontifex maximus, a tribunusi hatalom (tizenhat?)szoros

birtokosa, Gytheion város ephorosainak és népének üdvözletét (küldi). Decimus Turranius Nicanor, akit

követként hozzám és anyámhoz küldtetek, | 15. átadta leveleteket, az atyám kultuszára (eusebeia) és az én

tiszteletemre (timé) vonatkozó határozataitokkal együtt. Ezek miatt dicsérlek benneteket, és úgy is gondolom,

hogy illendő mind általában az emberiség részéről, mind különösen a ti városotok részéről, hogy atyámnak az

egész világmindenséggel tett nagy jótéteményeiért fenntartsátok a nagy isteneket illető kivételes | 20.

tiszteleteteket. Én magam beérem a mértékletesebb és emberi tisztelet (megnyilvánulásaival). Anyám viszont

akkor fog válaszolni, amikor értesül a személyét illető tiszteletnyilvánításra vonatkozó döntésetekről.

B. I.

A töredékes felirat több darabját a peloponnésosi Gytheionban, Spárta egykori kikötővárosában találták meg

1922-ben a színháztól száz méterre délre. A szöveg második része Tiberius levelét tartalmazza, amelyben

Augustus számára elfogadja az isteni tiszteletet, maga számára viszont csak az embernek kijáró megbecsülést.

Ez egybecseng azzal, amit a Tiberiust nem különösebben kedvelő Tacitus is állít (Évkönyvek. IV 37-38): „Én,

összeírt atyák, halandó ember vagyok, emberi hivatást töltök be, s beérem azzal, ha mint princeps megállom

helyemet; erre nemcsak titeket hívlak tanúul, de szeretném, ha az utódok is így tartanának meg

emlékezetükben.”

Az agoranomos (piacfelügyelő) Gytheionban megfelelt a római aedilisnek. Iulia Augusta lett Augustus

végrendelete értelmében felesége, Livia neve. Flamininus szabadította fel Gytheiont.


165. fejezet - 163. CAIUS CAESAR CALIGULA


Ur. 37-41

1. Rövidre fogva a szót, Claudius (ti. Tiberius császár) uralkodásának 23., életének 79. évében láz vagy esetleg

cselszövés áldozata lett. Akkor aztán mindenki egyetértett abban, hogy őseire és szüleire való tekintettel

Gaius Caesart válasszák meg császárnak, akit egyébként Caligulának is neveztek. Ugyanis nagyanyjának

Augustus volt az apja, egyik nagyapja (anyai ágon) Agrippa, a másik pedig apja, Germanicus révén Drusus

volt. A tömeget megindította az ő jóravalóságuk és az, hogy Octavianus kivételével mindegyikük túl korán

halt meg, anyját és fivéreit pedig különböző eszközökkel Tiberius tette el láb alól. Ez volt az oka annak, hogy

mindenki arra törekedett, hogy ez a nagyszerű család az elszenvedett viszontagságokért az ifjú reményteljes

jövőjében leljen vigaszra. Akkoriban, minthogy a hadseregben született (itt ragadt rá a katonai csizmáról a

Caligula név), a legionáriusok is szívükbe zárták, és közkedveltségnek örvendett. Aztán meg minden józanul

gondolkodó ember azt hitte, hogy hasonló lesz rokonaihoz, pedig épp a fordítottja lett, mintegy a természet

parancsának engedelmeskedve, amely gyakran, szinte szántszándékkal jó szülőknek rossz, okosaknak pedig

buta gyermekeket ad, amint ezt számos hasonló vagy éppen ellenkező példa mutatja. Épp ez a felismerés

vezetett sok bölcs férfit arra, hogy jobb a gyermekekről teljesen lemondani. Egyébként Caligula esetében

nem is jártak messze a valóságtól, pedig elmeháborodottságát a szemérmesség és engedelmesség látszatával

sokáig úgy palástolta, hogy az a szóbeszéd járta, sem jobb szolga, sem kegyetlenebb úr nem létezett nála.

Végül is, amikor hatalommal ruházták fel, akkor, mint ezt a hasonló lelkek tenni szokták, valódi énjét

leplezve a néppel, a honatyákkal és a katonákkal szemben is példásan viselkedett. Amikor pedig

összeesküvés hírét hozták neki, akkor hitetlenkedve kijelentette, hogy ez aligha eshetik meg vele, aki

nemcsak hogy életével senkinek sincs terhére, de még a légynek sem árt. Mihelyt azonban néhány ártatlant

különböző bűnök ürügyén kivégeztetett, mint a vér szagától megrészegült fenevadak, egyszerre kimutatta

valódi természetét. Így, mire a következő három év eltelt, az előkelők és a senatus sorozatos kiirtásával

szennyezte be a földet. Sőt még nővéreit meg- becstelenítve és előkelő házasságokból csúfot űzve, istenek

módjára kezdett járni-kelni, és a vérfertőzés miatt Iupiternek, az őt körülvevő Bacchanália alapján pedig

Libernek kiáltotta ki magát. Nem viselkedett másként akkor sem, amikor egy germaniai hadjárat reményében

egy helyre összevont legióknak azt a parancsot adta, hogy kagylókat és csigákat gyűjtsenek a nyílt

tengerparton. Eközben ő hol Venus hullámzó öltözékében gyönyörködött, hol pedig talpig fegyverben azt

hajtogatta, hogy nem az emberektől, hanem az égi lakó istenektől szerez hadizsákmányt. Tudniillik a

görögök állítása szerint, akik mindent igyekeznek eltúlozni, e tengeri állatok foglyul ejtésével a Nymphák

szemeit kaparintotta meg. Mindezektől elbizakodottá vált, és úrnak akarta szólíttatni magát, fejét pedig a

királyi hatalom jelvényeivel kívánta ékesíteni. Ezért aztán Chaerea kezdeményezésére egyesek, akikben volt

még római virtus, elhatározták, hogy ily nagy veszedelemben Caligula meggyilkolásával tisztítják meg az

államot. És megismételték volna azt, amit Brutus is tett Tarquinius elűzése után, ha csupán római polgárok

teljesítettek volna katonai szolgálatot. Mert bizony, amikor a polgárokat lustaságból az a vágy fogta el, hogy

a hadseregbe külföldieket és idegeneket is besorozzanak, akkor ezáltal nemcsak az erkölcsöket züllesztették

le, hanem a szabadságot is elfojtották, a harácsolást pedig fokozták. Eközben a senatus határozatának

megfelelően a császári család minden tagját és atyafiát, még a nőket is, fegyveres őrizet alá vették. Vimius

azonban, a palota stratégiailag fontos pontjait megszállva tartó cohorsok egyikének epirusi származású

centuriója véletlenül rábukkant a rejtőzködő (Tiberius) Claudiusra, majd előráncigálva őt a hitvány

rejtekhelyről, odakiáltott társaihoz: Térjetek észre, íme itt az új princeps! Az oktalanok számára (Claudius),

minthogy valóban gyengeelméjű volt, igencsak jámbornak tűnt. Ez a tulajdonság segítségére volt, mert

megvédte hírhedt atyai nagybátyja ellen, és unokaöccsének, Caligulának sem szolgáltatott okot az irigységre.

Még a katonák és a nép szívébe is belopta magát, hiszen – míg rokonainak rémuralma dühöngött, és őt

megvetették – mindenki szánalomra méltónak találta. Minderre sokan emlékeztek, és akik csak ott voltak,

hirtelen tömegesen köréje sereglettek, hiszen ettől senki sem tartotta vissza őket. Akkor odaözönlött a többi

katona, és rengetegen jöttek oda a nép köréből is. Amint az atyák értesültek erről, azonnal elküldtek néhány

embert, hogy a lehetőségekhez képest a leggyorsabban megfékezzék a merész vállalkozást. De minthogy a

polgárság minden rétegét már különféle rút viszályok tépázták meg, egyszeriben, mintegy parancsra

mindenki meghódolt (Claudiusnak). Így Rómában megszilárdult a monarchikus államforma, és még

nyilvánvalóbbá vált, hogy hiábavalóak és sikertelenek a halandók próbálkozásai, ha a szerencse nem áll

mellettük.

163. CAIUS CAESAR CALIGULA


P. H. A.

Az anekdotákkal teletűzdelt moralizáló életrajzban legfontosabb talán a császár meggyilkolásának leírása.

Aurelius Victor az egyetlen, aki az összeesküvés okát abban látja, hogy a princeps királyi hatalomra törekedett.

A Claudiust meglelő katona neve nem biztos, hogy Vimius volt. Flavius Iosephus Zsidó régiségek című

művében (XIX 3, 1) Gratust emlegeti.

P. H. A.


166. fejezet - 164. A DECURIOK TERHEI

Latin nyelvű felirat, CIL XI 5820.

Cnaeus Satrius Rufus, Cnaeus fia, a négytagú bíróság tagja (IIII-vir iure dicendo), a bazilikák mennyezetét a

saját költségén megcsináltatta, a tetőgerendákat vaskampókkal megerősíttette, a padlót kiköveztette, talpazattal

vette körül, és adott:

a decurionatus fejében6000sestertiust,

a legiók ellátására3450sestertiust,

a Diana-templom helyreállítására6200sestertiust,

Caesar Augustus győzelmi játékaira7750sestertiust.

B. I.

Az umbriai Iguviumban talált felirat egy kisvárosi vezető (quattuorvir) költségeit örökíti meg. A felirat

feltehetőleg Traianus uralkodása alatt keletkezett.


167. fejezet - 165. A NUMIDIAI TACFARINAS FELKELÉSE

Tacitus: Évkönyvek. II 52; III 20-21.

Kr. u. 17-20

1. Ugyanebben az évben (Kr. u. 17) tört ki Africában az a háború, melyben az ellenségnek Tacfarinas volt a

vezére. Ez a numida származású ember a római sereg segédcsapataiban szolgált, majd mint szökevény,

eleinte a csavargókat és rablásból élőket gyűjtötte össze zsákmányszerző rajtaütésekre, azután, mint a

katonaságot, zászlóaljakba és lovasalakulatokba szervezte őket, végül is nem rendezetlen sokaság, hanem a

musulamiusok vezérének tartották. Ez az africai sivatagok szomszédságában még akkor is városok nélkül

tanyázó, hatalmas törzs fegyvert fogott, s a mellettük élő maurusokat is háborúba sodorta. Ezeknek is volt

vezérük, Mazippa. S megosztották a sereget, hogy Tacfarinas a válogatott és római módra felszerelt

harcosokat tartsa táborban, szoktassa fegyelemhez és parancsteljesítéshez, Mazippa pedig könnyűfegyverzetű

csapatával gyújtogatva, gyilkolva hordozza körül a rémületet. Ugyanerre rávették a cinithiusokat, ezt a nem

megvetendő törzset is, mikor Furius Camillus africai proconsul egy legiót és a zászlók alatt szolgáló összes

szövetségest egyesítve, az ellenség ellen vezette; csekély sereg, ha a numi- dák és maurusok sokaságára

gondolunk; de semmire úgy nem ügyelt, mint arra, hogy a csata elől félelemből ki ne térjenek: a győzelem

reménye juttatta őket odáig, hogy alkalmat adtak legyőzetésükre. Tehát a legio középen, a könnyű cohorsok s

a két lovasalakulat a szárnyakon helyezkedett el, és Tacfarinas nem tért ki az ütközet elől. Megfutamodtak a

numidák, s annyi év után a Furius név katonai dicsőséget szerzett. Mert a városnak ama visszafoglalója s

ugyancsak Camillus nevű fia után más családoké volt a hadvezéri hírnév, és a most említett Camillust

hadvezetéshez nem értőnek tartották. Tiberius annál készségesebben magasztalta tetteit a senatusban, és a

senatorok meg is szavazták a triumphatori jelvényeket, ami Camillusnak, szerény életmódja miatt, nem vált

kárára.

1. Ugyanebben az évben (Kr. u. 20) Tacfarinas, akinek előző nyáron Camillustól elszenvedett vereségét már

megírtam, újrakezdi az africai háborút, eleinte kósza és gyorsaságuk miatt bosszulatlan rablótámadásokkal,

azután falvakat dúlt fel, súlyos zsákmányokat hurcolt el, végül a Pagyda folyótól nem messze egy római

cohorsot vett körül. Az erősség parancsnoka Decrius volt, ez a fáradhatatlan ember és kipróbált katona, aki

gyalázatnak tartotta az ostromot. Előbb buzdítja katonáit, majd, hogy a nyílt mezőn ütközhessen meg,

csapatát a tábor előtt sorakoztatja fel. S bár az első roham megfutamította a cohorsot, ő a lövedékzáporban is

rendületlenül elébe áll a megfutamodóknak, korholja a jelvényhordozókat, hogy gyülevész hadak vagy

szökevények elől római katona létükre meghátrálnak; és jóllehet sebeket kapott, és fél szemét is átszúrják,

szembefordult az ellenséggel, s nem hagyta abba a harcot, míg csak embereitől cserbenhagyva el nem esett.

2. Lucius Apronius, Camillus utóda, mihelyt ez tudomására jutott, inkább övéinek szégyenletes viselkedése,

semmint az ellenség dicsősége miatt aggódva, az idő tájt ritka és a hajdankorra emlékeztető tettel a

gyalázatos cohors minden tizedik katonáját kisorsolja és kivégezteti. Szigorának annyi eredménye lett, hogy

öreg katonákból álló zászlóalja, nem több, mint ötszáz ember, szétszórta Tacfarinasnak ugyanezeket a

csapatait, amikor a Thala nevű erősséget ostromolták. Ebben az ütközetben Rufus Helvius közkatona egy

polgár megmentésének dicsőségét szerezte meg, s ajándékul nyakláncot és dárdát kapott Aproniustól;

(Tiberius) Caesar hozzáadta a polgárkoszorút (civica corona), inkább kifogásolva, semmint megsértődve,

amiért Apronius proconsuli jogán nem adományozta azt is. Tacfarinas pedig, minthogy a numidák

megrémültek, és húzódoztak az ostromtól, kiterjeszti a háborút; valahányszor szorongatták, meghátrált, majd

ismét hátba támadta az elvonulókat. És a barbár, míg ez volt a harcmodora, büntetlenül űzött csúfot a

hasztalan fáradó rómaiakból; de miután lekanyarodott a tengerparti helyekre s belebonyolódott a

zsákmányba, amely állandó táborhoz kötötte, az atyjától odaküldött Apronius Caesianus – lovassága és

segédcohorsai élén, melyekhez a legiók leggyorsabb katonáit adta – sikeres csatát vív a numidákkal, s

visszaűzi őket a sivatagba.

B. I.

A Kr. u. 17-től tartó felkelésnek csak Tacfarinas halála vetett véget Kr. u. 24-ben.


168. fejezet - 166. CLAUDIUS LEVELE AZ ALEXANDRIAIAKHOZ

Kenyon, F. G. – Bell, H. I.: Greek Papyri in the British Museum (Pap. Lond.) VI. London, 1923, Nr. 1912.

Kr. u. 41

I. hasáb: Akaratom az, hogy az isteni Augustus alexandriai templomának neókorosait2 sorshúzás útján

válasszák, mint ahogyan ugyancsak az isteni Augustus kanóposi (neóko- rosait) is sorshúzás útján választják.

Ami azt a terveteket illeti, hogy a közéleti tisztségek (politikai archai) három esztendeig tartsanak, szerintem

igen bölcsen gondolkoztok, mivel a hivatalviselők, attól félvén, hogy számot kell adniuk hivatalviselésük

alatti helytelen cselekedeteikért, mértékletesebb magatartást fognak tanúsítani hivatali beosztásukban. A

tanácsra (bulé) vonatkozólag: hogy a régi királyok alatt mi volt nálatok a szokás, én nem tudom

megmondani, de hogy az előttem (uralkodó) Augustusok alatt nem volt (bulé Alexandriában), ti tudjátok a

legjobban. Mivel ez az új ügy most vetődött fel először, és az sem világos, hogy hasznára válnék-e a

városnak és az én dolgaimnak, írtam Aemilius Rectusnak, vizsgálja meg és jelentse nekem, hogy egyáltalán

szükség van-e megszervezésére, és – ha szükségesnek mutatkoznék – ez miféle módon történjék. Ami

(végül) azt a kérdést illeti: kik felelősek a zsidóellenes zavargásért és villongásokért, sőt – az igazat

megvallva – háborúért, bár követeitek, de leginkább Dionysios, Theón fia, nagy buzgalommal képviselték az

ügyet az ellenfél követeivel szemben, én mégsem voltam hajlandó határozott döntést hozni, mindenesetre

engesztelhetetlen haragot tartogatok magamban azok ellen, akik (az ellenségeskedést) történetesen

újrakezdik. Egyszerűen és nyíltan kijelentem, hogy ha ezzel az egymás elleni csökönyös és vészes haraggal

fel nem hagytok, kénytelen leszek megmutatni, hogy milyen egy emberszerető uralkodó (hégemón

philanthrópos), ha igazságos haragra gerjesztik.

B. I.

Az egyiptomi Fajjúmban talált papirusz első része L. Aemilius Rectus egyiptomi praefectus kísérőirata, ezt

követi a Claudius-levél, amelynek elejét közöljük. Második részében a császár az alexandriai zsidóság és a többi

ott élő polgár viszonyait próbálja békés keretek közé terelni, felhíva mind a zsidók, mind pedig a többiek

figyelmét az egymás szokásai iránti türelemre, amelyre különösen szükség volt a Kr. u. 41-ben kirobbant

fegyveres zavargások után.

1. Az ephébosok a polgárok katonai kiképzésben részesült, 14 éves fiai voltak.

2. A neókoros (szó szerint templomseprő) a szentély és a kultusz felügyelője volt.


169. fejezet - 167. CLAUDIUS BESZÉDE: A LYONI BRONZTÁBLA

CIL XIII 1668.

Kr. u. 48

Idegenek jöttek helyükbe, mégpedig kívülről, mint ahogy Romulusnak a sabinok közül való Numa lépett az

örökébe, aki szomszéd volt ugyan, | 10. de akkor mégis kívülről való. Így követte Ancus Marciust is Tarquinius

Priscus. Ez nem tiszta vére miatt (propter temeratum sanguinem) – amennyiben apja a korinthosi Démaratos

volt, anyja pedig Tarquinii városából való előkelő, de szegény nő, akinek éppen ezért ilyen férjhez kellett

mennie, mivel otthon nem pályázhatott tisztségekre – Rómába költözött, | 15. és ott elnyerte a királyságot. Őt és

fiát is (vagy unokáját, mert a szerzők ebben sem értenek egyet) az a Servius Tullius váltotta fel, aki a mieink

szerint egy Ocresia nevű rabnőtől született, az etruszkok szerint viszont valamikor Caelius Vibennának volt

leghűségesebb társa, jó és rossz sorban kísérője. Miután mindenféle megpróbáltatást elszenvedvén Caelius | 20.

seregének maradványaival Etruriából távozni kényszerült, elfoglalta a Caelius-hegyet, amelyet vezéréről

Caeliusnak nevezett így el, és a maga nevét is megváltoztatván (mert etruszkul Mastarna volt a neve), az említett

nevet vette fel, és az állam nagy hasznára elnyerte a királyságot. Majd miután Tarquinius Superbus viselkedése

gyűlöletessé vált a római polgárok előtt, mind az övé, mind a fiaié, | 25. mindenki megundorodott a királyságtól,

és az állam vezetését consulokra, tehát évenként változó tisztviselőkre bízták.

Minek emlegessem most őseink találmányát, a még ennél a consuli hatáskörnél is hathatósabb dictaturát,

amelyhez a súlyosabb háborúk vagy elmérgesedett belső megmozdulások idején folyamodtak? | 30. Vagy a

néptribunusoknak a nép megsegítésére rendelt intézményét? Minek (említsem, hogy) a consulok hatalmát a

decemvirekre ruházták át, majd később, a decemvirek uralkodásának felszámoltával ismét visszaadták a

consuloknak? Minek (említsem) a consuli hatalomnak többek között való felosztását és a consuli hatalommal

felruházott katonai tribunusok intézményét, amelynek betöltésére hat-hat vagy éppen nyolc-nyolc személyt | 35.

választottak? Végül pedig nem osztották-e meg a néppel a tisztségeket, mégpedig nemcsak a hivatali jogkörrel

járókat, hanem a papi méltóságokat is? És ha most elmondanám, milyen háborúkkal kezdtek annak idején

eleink, és hova jutottunk mi, a túlzott nagyzolás látszatától kellene tartanom, hogy tudniillik szántszándékkal

hánytorgatom fel a birodalmi határoknak az óceánon túli kiterjesztésével szerzett dicsőséget.

Inkább visszakanyarodom tárgyamhoz. A polgárjogot (civitatem) | 40.

I. . lehet. Igenis új szokást honosított meg az isteni Augustus, az én nagybátyám és Tiberius Caesar, atyám

bátyja (patruus) akkor, amikor úgy rendelkezett, hogy ebben a curiában valamennyi coloniának és

municipiumnak, tehát a derék és tehetős férfiaknak színe-virága helyet foglaljon. Tehát akkor az italiai

(Italicus) senator nem előbbre való a tartománybelinél (provinciali)? | 5. A véleményemet erről a dologról

tényekkel fogom elétek tárni, ha majd censori tisztemnek e részben eleget teszek. A tartománybelieket semmi

esetre sem tartom elutasítandóknak, ha egyébként alkalmasak arra, hogy a curi- ának díszei legyenek. Itt van

például a viennaiak tiszteletre méltó és virágzó coloniája. Milyen régen ad már senatorokat ennek a

testületnek! Ebből a coloniából | 10. a kevesek közül is barátilag kedvelem és ma is igénybe veszem ügyeim

intézésében L. Vestinust, a lovagrendnek ezt a díszét. Azt kérem (tőletek), hogy ennek a fiai elnyerhessék a

papi tisztségek első fokozatát, hogy majd később, az évek múltával tovább gyarapodhassanak méltóságban.

Elhallgatnám itt annak a lázadónak átkozott nevét, mert gyűlölöm azt a palaestrába illő monstrumot, aki

akkor | 15. hurcolta be házába a consulságot, amikor coloniája még el sem nyerte egészen a római polgárjog

jótéteményét.1 Ugyanakkor sajnálatra méltó fivéréről azt mondhatom, hogy egyáltalán nem érdemelte meg

sorsának ilyen alakulását, hogy ne lehessen hasznosan működő senatortársatok.

De itt az ideje, Tiberius Caesar Germanicus, hogy felfedd a senatorok előtt: | 20. mire is irányul felszólalásod,

mert már Gallia Narbonensis legvégső határaiig kalandoztál el!2

Íme ezek a kiváló ifjak, ahányukat csak látom, semmivel sem szégyenlendőbb senatorok, mint amennyire

Persicusnak, neves barátomnak sem kell szégyenkeznie, amiért őseinek képmásai között ott olvashatja

Allobrogicus | 25. nevét. Ha pedig ebben egyet- értetek velem, mi mást kívánhattok még tőlem, mint hogy ujjal

mutassak rá előttetek: már a narbói provincia határain túli föld is küld senatorokat nektek, mivel azt nem bánjuk,

ha rendünk tagjai Lugdunumból valók. Senatortársaim! Csak félénken hágtam túl a provinciáknak előttetek | 30.

határait, de most már múlhatatlanul foglalkoznunk kell Gallia Comata ügyével. Ha itt valaki csak azt nézi, hogy

167. CLAUDIUS BESZÉDE: A

LYONI BRONZTÁBLA


tíz esztendeig kötötték le fegyvereikkel az isteni Iuliust, akkor ezzel szemben gondoljon száz éve tartó

megingathatatlan hűségükre és arra is, hogy sok belső zavarunk során az engedelmeskedésnél többet

tapasztalhattunk részükről. Amikor atyám, Drusus | 35. meghódította Germaniát, ők csendességükkel

biztonságossá tették a hátországot mögötte, bár éppen a Gallia lakosai számára új és szokatlan census

végrahajtása közben kellett hadba vonulnia. Hogy ez a művelet milyen veszélyekkel járhat ránk nézve, bár célja

csupán csak az, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat nyilvántartásba vegyük, éppen manapság fölöttébb | 40.

súlyos tapasztalatok árán tanultuk meg.

B. I.

A Claudius senatus előtt mondott beszédét tartalmazó hatalmas bronztáblát 1524-ben találták meg Lyonban, az

antik Lugdunumban, Claudius szülővárosában. A tábla két hasábban tartalmazza a szónoklat részleteit, a tábla

felső része elveszett. Méretei így is imponálók: 1,93 m hosz- szú, 1,39 m magas, és 225,5 kg-ot nyom. A

senatusi vitát, amelynek során Claudius javasolta a Gallia Comata-beli gall aeduusok előkelői számára a római

senatusba való bejutás jogát, Tacitus is megörökítette (Évkönyvek. XI 24-25). Ebből Claudius beszédének

összefoglalását idézzük:

„Őseim, akik közül a legrégibb, a sabin eredetű Clausus egyszerre jutott a római polgárjog (civitas Romana)

birtokába és a patriciusi családok (familiae patriciorum) közé, arra intenek, hogy hasonló elveket érvényesítsek

kormányzásomban, és áthozzam ide, ami jó bárhol találtatott. 2. Mert jól tudom, hogy a Iuliusok Albából, a

Coruncaniusok Cameriumból, a Porciusok Tusculumból és mások – hogy régi dolgokat ne firtassunk –

Etruriából s Lucaniából és egész Italiából kerültek a senatusba, végül maga Italia tolódott ki az Alpokig, hogy ne

csak külön-külön egyesek, hanem földek, népek olvadjanak bele a római névbe. 3. Szilárd volt itthon a béke, és

a külső országokkal szemben virágjában állott hatalmunk, mikor a Paduson túliakat polgáraink közé fogadtuk,

mikor azzal a látszattal, hogy a világ minden tájára katonai településeket irányítunk, és hozzájuk adjuk a

tartományok legderekabb fiait, a megfáradt birodalom segítségére siettünk. Csak nincs okunk

elégedetlenkedésre, amiért a Balbusok Hispaniából és nem kevésbé jeles férfiak Gallia Narbonensisből átjöttek

hozzánk? Utódaik itt élnek, és e haza szeretetében nem maradnak el mögöttünk. 4. Mi más vált vesztére

Spártának és Athénnak, bár fegyverek dolgában erősek voltak, ha nem az, hogy a legyőzötteket (victi) mint

idegeneket (alienigeni) távol tartották maguktól? Bezzeg Romulus, a mi városunk alapítója olyannyira bölcs

volt, hogy akárhány népet egy nap leforgása alatt levert, azután a polgárok közé fogadott. Jövevények (advenae)

uralkodtak felettünk. Szabadon bocsátott rabszolgák fiaira tisztségeket (magistratus) bízni nem új keletű dolog,

mint sokan tévesen hiszik, hanem már az ősi köztársaság így járt el. 5. De a senonokkal harcban állottunk!

Mintha a volscusok és az aequusok sohasem sorakoztak volna fel ellenünk. A gallok fogságába estünk! De az

etruszkoknak is túszokat adtunk, és vállalnunk kellett a samnisok igáját.

1. Mégis, ha valamennyi háborút számba vennők, egyet sem fejeztünk be hamarabb, mint a gallok ellen. Azóta

folyamatos és megbízható a béke. Ha már egybekeveredtek szokásainkkal, műveltségünkkel,

rokonságunkkal, inkább hordják ide aranyukat és gazdagságukat, semmint külön élvezzék. 7. Mindaz,

összeírt atyák, amit ma ősréginek hisznek, valamikor új volt. A nép kapta meg a hivatalokat a patríciusok

után (plebei magistratus post patricios), a latinok a plebeiusok után (Latini postplebeios), Italia egyéb népei a

latinok után (ceterarum Italiae gentium post Latinos). Régi keletű lesz ez is, és amit ma példákkal

támogatunk, maga is a példák közé kerül.

25. 1. Mikor a princeps szónoklatát a senatusi határozathozatal (patrum consultum) követte, elsőnek az

aeduusok nyerték el a város senatori jogát.” (B. I.)

1. Az indulatos kirohanást Valerius Asiaticus viennai senator ellen intézte. Erről részletesebben Tacitus ír

(Évkönyvek. XI 1-3). Apalaestra, görögül: palaistra, a birkózócsarnok.

2. A senatorok gúnyos közbekiáltása. A lugdunumiak egy szót sem mertek megváltoztatni a senatusi

jegyzőkönyv bronzba vésésekor, ezért maradhatott bent ez a kevéssé hízelgő megjegyzés a dokumentumban.


170. fejezet - 168. A COLONUSOK SZEREPE A KORAI CSÁSZÁRKORBAN

Columella: A mezőgazdaságról. I 7.

Kr. u. 60-as évek

. A gazda legfőbb gondja ne csak egyéb dolgokra, hanem elsősorban az emberekre irányuljon. Ezek vagy

colonusok, vagy rabszolgák, mégpedig megkötve vagy szabadon. A colo- nusokhoz legyen nyájas, előzékeny,

és inkább munkát követeljen tőlük, semmint fizetést (pensiones), mivel ez a (bánásmód) kevésbé bántó és

általában mégis jövedelmezőbb. Mert ahol a földet szorgalmasan művelik, rendszerint megvan a jövedelem, és

ha az időjárás vagy rabló erőszakos módon közbe nem szól (maior vis), nem kell veszteségre számítanunk, és a

colonus éppen ezért nem is mer csökkentést kérni. De a gazdának nem is szabad mindenben, amire csak a

colonust kötelezte, jogaihoz ragaszkodnia, mint például a fizetési határnapok dolgában, a tűzifa beszállításában

és egyéb jelentéktelen dolgok megkövetelésében, amelyeknek előteremtése a parasztoknak több fáradságába,

mint pénzébe kerül. Valóban, ne érvényesítsük mindenben törvényes lehetőségeinket, mert már a régiek

megmondták, hogy a jog túlhajtása a legkínzóbb kereszt (summum ius summa crux).1 Másrészről

elhanyagolnunk sem szabad egészen, mert az uzsorás Alfius2 is helyesen mondta: „A legmegbízhatóbb

(adós)nevek is behajthatatlanokká válnak, ha nem figyelmeztetjük őket.”

. Mindenesetre távol eső birtokokon, ahová a tulajdonos nem egykönnyen szállhat ki, mindenfajta földet

ajánlatosabb szabad colonusokra bízni, mint rabszolga villicusok- ra, főleg gabonával bevetett földet, amelyben

– a szőlőültetvényekhez (vinea) képest – a colonus a legkevesebb kárt teheti, míg a rabszolgák annál nagyobb

bajokat okozhatnak. Az igásállatokat bérbe adják, rosszul tartják azokat éppúgy, mint a többi jószágot, nem

forgatják meg kellőképpen a földet, vetőmag címén sokkal többet számolnak el, mint amennyit valójában

elvetettek, de még a földre bízott vetést sem úgy gondozzák, hogy az jól fejlődjék. Sőt, amikor (a termést) a

szérűskertbe viszik, cséplés közben – csalással vagy hanyagságból – még azt is elvesztegetik: vagy maguk

lopkodják, vagy más tolvajoktól nem védik meg. De még ha csűrbe van is már takarítva a készlet, akkor sem

megbízható módon kezelik. Így történik, hogy mind az intéző (actor), mind a rabszolgák (familia) hibát hibára

halmoznak, és a birtok rossz hírbe jut. Ezért hangsúlyozom, hogy az ilyenfajta birtokot – ha a tulajdonos

jelenlétére nem számíthat, amint mondottam – bérbe kell adni.

B. I.

L. Iunius Columella a 60-as években írta meg tizenkét könyvből álló mezőgazdasági munkáját, amely teljes

egészében fennmaradt. A szerzőt bosszantja, hogy a földművelés becsülete sokat csökkent a köztársaságkor, M.

Porcius Cato (Kr. e. 234-149) hasonló írásának megjelenése óta, mert amit régebben maguk a gazdák végeztek

el, azt az ő korában a motiválatlan rabszolgákra bízzák.

1. A közmondás ma ismert formája Cicerótól (A kötelességek. I 10, 33) származik: summum ius summa iniuria,

vagyis „a legjogosabb a legjogtalanabb lehet”.

2. Horatius is említi II. epodosában.


171. fejezet - 169. L. DOMITIUS NERO


Ur. 54-68

(5) Így lett császár L. Domitius (biztosan így hívták ugyanis Nerot, hiszen atyja Domiti- us volt). Ugyanannyi

évet uralkodott, mint mostohaapja, és bár sokkal fiatalabb volt, mégis öt év alatt olyan nagy eredményeket ért el,

főként a város gyarapítása terén, hogy Traianus méltán emlegette oly gyakran, hogy minden princeps messze

elmarad Nero öt éve mögött. Ebben az időszakban tette provinciává Polemo egyetértésével Pontust, és nevezte

el köszönetképp Polemoni Pontusnak, majd ugyanígy járt el Cottius király halálakor a Cottiusi Alpokkal. Épp

ezért teljesen nyilvánvaló, hogy nem az életkor az akadálya az erénynek, de könnyen megváltozhat az, ha a

jellem a fegyelmezetlenség következtében megromlik, és az ifjúkorban elhagyott törvényt akkor már igen

bajosan lehet újra megtalálni. Életének hátralevő részét ugyanis olyan gyalázatosan élte le, hogy szégyenkezés

fogja el, sőt bántja az embert, ha arról kell megemlékeznie, hogy ilyen ember nemcsak hogy egyáltalán létezett,

hanem még császár is volt. Az még csak hagyján, hogy társaságban görög szokás szerint énekével egy

koszorúért versengett, de végül odáig merészkedett, hogy nem kímélte sem saját, sem mások erkölcsi

tisztaságát: házasulandó szüzek ruhájába öltözött, és nyíltan, a senatus színe előtt hozományt is adott, aztán a

szokásos módon, ünneplő tömeg kíséretében egybekelt választottjával, egy homoszexuális férfival. Ez azonban

az ő esetében a kisebb vétségek közé tartozott. Vadállat bőrébe burkolózott, és bűnösökként bilincsbe vert

férfiak és nők nemi szerveit csókolgatta, s hogy bűnét még tetézze, a büntetést is ő hajtotta végre rajtuk. Sokan

úgy tartják, hogy anyját is megbecstelenítette, bár ugyanakkor, uralomvágytól hajtva, ő maga is hatalmába

akarta keríteni fiát, bármi bűn legyen is az ára. Ezt én igaznak tartom, még akkor is, ha egyes szerzők az

ellenkezőjét bizonygatják. Ugyanis, ha a lelket elözönlik a bűnök, akkor aligha akad valami, ami kívülről

megfékezhetné és emberibbé tehetné. Azáltal, hogy szokássá válik a bűn, újabb és édesebb gyönyörökre

áhítozik, és a végsőkig hajszolja a lelket. Ez a jelenség náluk (Nero és anyja esetében) nagyon is nyilvánvaló.

Az egyik (ti. Agrippina) előbb másoknak, majd saját nagybátyjának lett a felesége, azután idegenek

kivégeztetését saját férjének meggyilkolása követte. A másik előbb egy Vesta-szüzet, majd saját magát, végül

pedig mindketten kölcsönösen egymást becstelenítették meg. De még ezen a gyöngéd módon sem tudtak

teljesen eggyé forrni, hanem végzetébe rohanva, csapdát állított egyik is, másik is, és előbb a rászedett anya

pusztult ebbe bele. Szóval, amikor már a szülőgyilkosság által az összes isteni és emberi törvényt lábbal tiporta,

és egyre inkább az előkelők ellen fordult a dühe, akkor időről időre egyre többen szőttek ellene összeesküvést,

hogy megmentsék az államot. Amikor mindezekre fény derült, és a résztvevőket megbüntette, akkor csak még

inkább tombolni kezdett, és kijelentette, hogy a várost tűzvész által, a népet vadállatok szabadon engedésével, a

senatust pedig általános kivégzéssel pusztítja el, és új uralkodói székhelyet keres. Leginkább a parthus követ

ingerelte erre, aki történetesen a lakomák egyikén, ahol szokás szerint az udvarhoz tartozó művészek énekeltek,

egy kitharást kért ajándékba. Erre azt a választ kapta, hogy ez a kívánság teljesíthetetlen, mert a kitharás szabad

ember. A követ viszont így felelt: Válassz most te a lakomán itt jelen levő kíséretemből, akit csak akarsz! Majd

meg is magyarázta, hogy egyeduralom esetén senki sem szabad.1 Nero pedig kétségtelenül végrehajtotta volna

szörnyű terveit, ha Hispania akkori helytartója, Galba közbe nem lép. Amint megtudta ugyanis, hogy halálra

ítélték, idős kora ellenére magához ragadta a hatalmat. Érkezésekor bizony mindenki elhagyta a zsarnokot, csak

egy eunuch maradt mellette, akit egykor azért heréltetett ki, hogy megpróbálja nővé átalakítani. Végül magát

döfte keresztül, mert sokáig hiába könyörgött, hogy ölje már meg valaki. Mintha még erre a szolgálatra is

méltatlannak tartották volna őt.

P. H. A.

A parthus követről szóló anekdotát más antik forrásból nem ismerjük, csak Aurelius Victor említi.

P. H. A.

1


172. fejezet - 170. A ZSIDÓ HÁBORÚ

Flavius Iosephus: A zsidó háború. Előszó.

Kr. u. 66-73

A zsidók háborúja a rómaiak ellen nemcsak korunk, hanem az egész történelem egyik legjelentősebb háborúja

volt azok közül, amelyeket államok államok, népek népek ellen viseltek. Azok, akik ezt a háborút megírták,

vagy nem voltak részesei az eseményeknek, vagy csak hallomásból gyűjtöttek össze mindenféle hazug és

értelmetlen mendemondát, és sophisták módjára összeszerkesztették. Voltak olyanok is, akik – mivel hízelegni

akartak a rómaiaknak, vagy gyűlölték a zsidókat – meghamisították a tényeket, úgyhogy könyveik tele vannak

vádaskodással és hízelgéssel, de a történeti hűségnek nyoma sincs bennük. Ezért én, Ióséphos, Matthias fia,

jeruzsálemi pap, aki a háború elején magam is harcoltam a rómaiak ellen, később pedig kénytelenségből az

események szemtanúja voltam, elhatároztam, hogy görög nyelven is megírom ennek a háborúnak a történetét a

római alattvalók számára, mint már anyanyelvemen megírtam a barbárok kedvéért.

Mikor ez a nagy jelentőségű háború kitört, a római államot már nagy megrázkódtatások érték; és azok a zsidók,

akik mindenáron fel akarták forgatni a helyzetet, elérkezettnek látták az időt lázadás kirobbantására, annál

inkább, mert bővében volt pénzük és hadiszerük. Így ebben a zűrzavarban a zsidók éppúgy reménykedtek

benne, hogy meghódítják a Keletet, mint amennyire a rómaiak féltek, hogy elveszítik. A zsidók bizonyosra

vették, hogy az Euphratésen túl lakó törzsrokonaik velük együtt fegyvert fognak, viszont a rómaiaknak nemcsak

a szomszédos galatákkal, hanem a folyton nyugtalankodó keltákkal is sok bajuk volt. Nero halála után teljes lett

a felfordulás; a kedvező alkalom egyeseket arra ösztökélt, hogy megkaparintsák a császári méltóságot, a

hadseregnek pedig a dús jutalom reményében mindig kapóra jött egy-egy trónváltozás.

Mindazonáltal egyáltalán nincs szándékomban versenyre kelni azokkal, akik a rómaiakat dicsőítik, és égig

magasztalják honfitársaink haditetteit, hanem pontosan be akarok számolni arról, ami mindkét részen valóban

történt. És miközben átengedem magam szülővárosom pusztulásán érzett fájdalmamnak, az események

elbeszélésével egyúttal ennek a hangulatomnak is áldozni akarok. Mert hogy a belső viszály volt az oka a város

pusztulásának, és hogy maguk a zsidók zsarnokai kényszerítették a rómaiakat akaratuk ellenére, hogy

erőszakhoz nyúljanak, és felgyújtsák a szent templomot, annak tanúja maga Titus császár, a templom

elpusztítója, aki az egész háború alatt szánakozott a népen, hogy vakon követte a lázadókat, és aki a város

elpusztítását saját jószántából ismételten halogatta, és húzta-halasztotta az ostromot, hogy módot adjon a

bűnösöknek arra, hogy észre térjenek. Ha pedig valaki kifogást emelne az ellen, hogy én fájdalmamban hazám

sorsa miatt a zsarnokok és bandáik ellen lépten-nyomon vádat emelek, tulajdonítsa fájdalmamnak azt, hogy a

történetírás törvényei ellen vétettem. Mert a római fennhatóság alatt élő városok között egy sem volt olyan

virágzó, mint a mi fővárosunk, és egy sem zuhant oly feneketlen szerencsétlenségbe, sőt azt hiszem, nincs olyan

történelmi szerencsétlenség, amely a zsidók pusztulásához volna fogható. Az pedig, hogy nem is idegen ember

volt ennek az oka, szinte lehetetlenné teszi számomra, hogy legyűrjem fájdalmamat. Ha valaki olyan

kérlelhetetlen bíró, hogy szívéből teljesen kirekeszti a szánalmat, akkor írja a tényeket a történelem, a siralmakat

pedig a történetíró rovására.

Munkám további folyamán előadom, hogy mikor a judaeai helyzet válságosra fordult, hogyan halt meg Nero, és

hogyan emelték a császári méltóságra Vespasianust, aki éppen megindult Jeruzsálem ellen; hogy milyen

előjelek hirdették neki ezt a méltóságot; hogyan árasztották el Rómát a bevonuló csapatok, és hogyan kiáltották

ki a katonák Ves- pasianust császárrá, akarata ellenére; továbbá, hogy miután államügyek elintézésére

Egyiptomba utazott, hogyan tört ki a viszály a zsidók között, hogyan kerítették kezükbe a hatalmat a zsarnokok,

akik azután természetesen egymással is összemarakodtak.

Elbeszélésem további folyamán elmondom, hogyan tört be Titus Egyiptomból ismételten az országba; milyen

erős volt a hadserege, hogyan és honnan toborozta; mennyit szenvedett a város a belső viszályok miatt akkor,

amikor ő odaért; hányszor kellett megrohamoznia, és hány ostromsáncot kellett emelnie. Aztán leírom a három

fal terjedelmét és nagyságát, a város hatalmas erődítményeit, a szentély és a templom tervét, ezeknek az

épületeknek, valamint az oltárnak méreteit, mégpedig mindent hajszálnyi pontossággal; aztán leírok néhány

ünnepi szokást, a hét tisztulást és a papok istentiszteleti szertartásait, a papok és a főpap ruházatát, a templom

szentélyét, anélkül hogy elvennék belőle, vagy hozzátennék valamit.

Ezek után elmondom, hogyan kegyetlenkedtek a zsarnokok honfitársainkkal, és viszont a rómaiak milyen

kíméletesen bántak az idegenekkel, továbbá, hogy Titus, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy megmentse a

várost és a templomot, hogyan szólította fel békekötésre a lázadókat. Aztán elmondom a nép rettenetes

170. A ZSIDÓ HÁBORÚ


szerencsétlenségét, és leírom, hogy a város elestéig mennyit kellett szenvednie a belső viszályok és az éhínség

miatt. Nem fogom elhallgatni a szökevények gyászos sorsát, sem a foglyok kivégzését, aztán pedig elmondom,

hogyan gyulladt ki a templom a főparancsnok akarata ellenére, és mit lehetett megmenteni a dühöngő

tűzvészből a szent tárgyak közül; továbbá leírom a város teljes elpusztítását és azokat a csodajeleket, amelyek

azt már előre hirdették; továbbá a zsarnokok elfogatását, nagy tömeg zsidó rabszolgasorba hurcolását és ezeknek

változatos sorsát; azután pedig, hogy hogyan törték meg a rómaiak az utolsó harci ellenállást is, hogyan

pusztították el a föld színéig az erődítményeket; végül pedig: hogyan utazta be Titus az egész országot, hogyan

állította helyre a rendet, hogyan utazott vissza Italiába, és hogyan tartott diadalmenetet.

Mindezt megírtam ebben a hét könyvben – olyan emberek számára, akik az igazságot szeretik, nem pedig csak

szórakoztató olvasmányt kívánnak – azért, hogy azoknak, akik a tényállást ismerik, és szemtanúi voltak a

háborúnak, semmi okuk se legyen kifogásra és szemrehányásra. Megkezdem tehát elbeszélésemet, abban a

sorrendben, ahogyan a fejezeteket összeállítottam.

R. J.

Flavius Iosephus (Kr. u. 37/38 – 100 k.) műve különleges pillanatot rögzít: egy zsidó felkelő, aki elfogadta a

rómaiak álláspontját, a Birodalom lakói számára görögül fogalmazza meg azt, hogy szerinte mi az igazság a

zsidó háborúban. Nem véletlen, hogy a zsidó szerző görögül szól római polgártársaihoz. A görög kultúra

nemcsak Rómát, hanem a hellénisztikus, majd a Római Birodalomba integrálódott zsidókat is magába

olvasztotta.


173. fejezet - 171. AZ URALKODÓI HATALOM TITKA

Tacitus: Korunk története. I 4.

Kr. u. 68

1. Mielőtt tervem megvalósításához fogok, úgy vélem, fel kell idéznem, milyen volt a város állapota, milyen a

csapatok szelleme, milyen a tartományok helyzete, mi volt egészséges a földkerekségen, és mi beteg, hogy ne

csak a többnyire véletlen eseteket és történéseket, hanem a mögöttük rejlő értelmet s okokat is meg lehessen

ismerni. Nero halála, amennyire lelkesítő volt az örvendezés első fellángolásában, annyira különféle

érzéseket váltott ki nemcsak a városban a senatorokból, a népből vagy a városi katonaságból, hanem

valamennyi legióból s vezéreikből is, miután köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka (arcanum

imperii), az, hogy princepset máshol is választhatnak, nem csak Rómában. De a senatorok örömükben

mindjárt zabolátlanabbul is éltek a szabadsággal, hisz az új uralkodó távol volt; az előkelőbb lovagok

majdnem úgy örvendeztek, mint a senatorok; a népnek romlatlan és a nagy családokhoz csatlakozó része, az

elítéltek és száműzöttek cliensei s felszabadítottjai reménykedve ütötték fel a fejüket: a szegénységben élő és

cirkuszi meg színházi látványosságokhoz szokott alja nép, valamint a legelvetemültebb rabszolgák, vagy akik

javaik felemésztése után Nero gyalázatából tengődtek, szomorúan lézengtek, és a híreket lesték.

B. I.

Ez a rövid szemelvény felfedi a birodalom titkát (arcanum imperii), hogy császárokat Rómán kívül is

választhatnak, amit a négy császár évében több legio is felismert, és ami, például a katonacsászárok korában,

inkább szabály lett, mint kivétel. Tacitus ezen a művén (Historiae) nagyjából 109-ig dolgozott.


174. fejezet - 172. FLAVIUS VESPASIANUS

Suetonius: A Caesarok élete. Az isteni Vespasianus. 5; 23.

Ur. 69-79

1. Egyszer, miközben reggelizett, egy kóbor kutya behurcolt a keresztútról egy emberi kezet az ebédlőjébe, és

az asztal alá dobta. Aztán vacsora közben tört be az ebédlőbe egy igavonó marha, amely lerázta a jármot a

nyakából, megkergette a szolganépet, majd mintha hirtelen erejét vesztette volna, épp a pamlagon heverő

Vespasianus lába elé rogyott, és földig hajtotta előtte a fejét. Nagyapja birtokán egy ciprusfa gyökerestül

kifordult a földből és kidőlt, pedig vihar sem volt, másnap azonban újra egyenesen állt, frissebben és

szilárdabban, mint valaha.

2. Achaiában azt álmodta, hogy neki és övéinek akkor ível majd fel a pályafutása, ha Nerónak kihúzzák egy

fogát; másnap pedig az orvos, amint a császár szobájából az atri- umba lépett, felmutatott Vespasianusnak

egy frissen kihúzott fogat.

3. Iudaeában, amikor jóslatot kért Karmel istentől, a sorsvetés eredménye nagyon felbátorította: azt ígérte

ugyanis, hogy amit tervez és fontolgat magában, beteljesedik, bármilyen merész dolog legyen is. Egyik

előkelő foglya, Iosephus,1 miközben megbilincselték, teljes bizonyossággal állította, hogy rövidesen maga

Vespasianus engedi őt szabadon, de akkor már császár lesz.

4. Rómából is híre jött bizonyos előjeleknek: Nero élete utolsó napjaiban figyelmeztetést kapott álmában, hogy

a Legjobb és Leghatalmasabb Iupiter (Optimus Maximus) díszkocsiját vigye a szentélyből Vespasianus

házába, és onnan a cirkuszba. Nem sokkal ezután, amikor Galba a népgyűlés előtt másodszor lépett hivatalba

mint consul [69], az isteni Iulius szobra magától kelet felé fordult. A bedriacumi csata megkezdése előtt

pedig két sas tűnt fel, és mindenki szeme láttára összekaptak, majd amikor az egyik alulmaradt, kelet felől

megérkezett egy harmadik is, és elkergette a győztest.

23. 3. Fia, Titus egyszer szemrehányást tett neki, amiért kieszelte a vizeletadót.1 Vespa- sianus erre az orra alá

dugta az első befizetésből származó pénzt, és megkérdezte, bántja-e a szaga. Titus azt mondta, nem; mire ő

közölte, hogy ez bizony a vizeletből való. Követek hozták hírül, hogy megszavazták: közpénzből, nagy

költséggel óriási szobrot emelnek neki. Vespasianus erre eléjük tartotta a tenyerét, és azt mondta: kezdhetik is,

itt az alap készen.

1. Még a halálfélelem és a vég közeledte sem tartotta vissza a tréfálkozástól. Amikor ugyanis több más csodajel

között hirtelen kitárult a mauzóleum ajtaja, az égen pedig üstökös jelent meg, azt mondta, az előbbi az

Augustus nemzetségből való Iunia Calvinára vonatkozik, a második meg a parthus királyra, hiszen annak van

hosszú haja. Amikor betegsége első tüneteit észlelte, megjegyezte: „Ó, jaj, azt hiszem, isten lesz belőlem.”

1 Mivel az ammóniatartalmú vizeletet a gyapjú tisztítására használták. Innen származik a mondás: a pénznek nincs szaga.


175. fejezet - 173. LEX DE IMPERIO VESPASIANI

CIL VI 930. Bronztábla a Capitoliumi Múzeumban.

Kr. u. 69

... vagy szerződést köthessen (foedusfacere), akikkel kötni akar, amint ezt az isteni Au- gustus, Tiberius Iulius

Caesar Augustus és Tiberius Claudius Caesar Augustus Germa- nicus tehette,

és hogy összehívhassa a senatust, előterjesztést tehessen, (az ügyet újólagos tárgyalás végett) visszaküldhesse,

előterjesztés és szavazás útján senatusi határozatokat hozathasson, amint ezt az isteni Augustus, Tiberius Iulius

Caesar Augustus és Tiberius Claudius Caesar | 5. Augustus Germanicus tehette,

és hogy ha az ő akaratából, kezdeményezésére, parancsára vagy megbízásából, vagy az ő jelenlétében a senatus

összeül, a bármire vonatkozólag hozott határozat olyan jogerővel bírjon, mintha a senatusi ülés összehívása és

megtartása a törvény előírásai szerint történt volna, és hogy akiket hivatal, jogkör, felhatalmazás vagy valamely

ügy gondnoksága | 10. iránti kérelmükben a senatusnak és a római népnek ajánlott, és akinek a maga szavazatát

odaadta vagy odaígérte, azok bármely (választó)gyűlésen soron kívül tekintetbe vétessenek,

és hogy ha a pomerium vonalát kiterjeszteni vagy előbbre tolni az állam érdekében levőnek találja, ezt meg is

tehesse, amint Tiberius Claudius Caesar Augustus | 15. megtehette, és hogy amit az állam érdekében levőnek,

valamint az isteni és emberi, köz- és magándolgok méltóságát öregbítőnek vél, azt cselekednie és megtennie

joga és hatalma legyen, amint ezt az isteni Augustusnak, Tiberius Iulius Caesar Augustusnak és Tiberius

Claudius Caesar | 20. Augustus Germanicusnak (jogában és hatalmában) állott,

és hogy amely törvények és néphatározatok nem kötötték az isteni Augustust vagy Tiberius Iulius Caesar

Augustust és Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicust, azok alól a törvények és néphatározatok alól

Caesar Vespasianus imperator is legyen felmentve, és amit csak bármely törvény vagy törvényjavaslat alapján |

25. az isteni Augustusnak vagy Tiberius Iulius Caesar Augustusnak, vagy Tiberius Claudius Caesar Augustus

Germanicusnak szabad volt megtennie, mindazt Caesar Vespasianus Augustus imperatornak is szabad legyen

megtennie,

és hogy amit e törvényjavaslat megszavazása előtt Caesar Vespasianus Augustus imperator | 30. vagy az ő

parancsára vagy megbízásából bárki tett, cselekedett, határozott vagy elrendelt, az ugyanolyan jogerővel bírjon

(ea perinde iusta rataque sint), mintha a nép parancsára történt volna.

Határozat (sanctio)

Ha valaki e törvény alapján a törvények, törvényjavaslatok, néphatározatok vagy senatusi végzések ellenében

járt el vagy fog eljárni, vagy ha azt, amit a törvény, törvényjavaslat, néphatározat vagy senatusi végzés

értelmében tennie kellene, e törvény alapján nem teszi meg, az ne legyen kárára (id ei ne fraudi esto), emiatt ne

tartozzék semmiféle (kártérítéssel) a köznek, senki e miatt eljárást ne indíthasson, ítéletet ne hozhasson ellene,

és emiatt senki eljárást ne engedélyezzen.

B. I.

A hatalmas bronztáblát, amely a senatus 69. december 22-én hozott határozatát (senatusconsul- tum) tartalmazza

– ami a nép elé terjesztve és megszavazva törvényerőre (lex) emelkedett –, 1453 körül találták meg Rómában. A

törvény szerint a császár hatalmának (imperium) jogforrása már nem a köztársasági intézmények betöltésében,

hanem Augustus, Tiberius és Claudius tetteiben keresendő. Egy esetben, a pomerium (Róma városának

megszentelt határvonala) kiterjesztésében csak Claudius a jogforrás, mivel Augustus és Tiberius nem

módosította a város határát.


176. fejezet - 174. EGY KARRIER A PRINCIPATUS KORÁBAN

Plautius Silvanus felirata, CIL XIV 3608.

Kr. u. 74 után

Tiberius Plautius Silvanus Aelianusnak, Marcus fiának, az Anio-melléki tribusból, (a volt) pontifexnek, az

Augustalis-testület és a pénzverés felügyeletére rendelt háromtagú bizottság tagjának (III vir aeri argento auro

flando feriundo), Tiberius Caesar (volt) quaestorának, a germaniai V. legio legatusának, (volt) városi

praetornak, Claudius Caesar (volt) britanniai legatusának (Kr. u. 43-44) és kísérőjének (comes), (volt) consulnak

(45), Asia proconsulának, Moesia praetori rangú helytartójának (legatus pro praetore), amely provinciába a

Danuvius túlsó (északi) partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át feleségükkel,

gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek. A szarmaták megmozdulását még

kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagy részét (Corbulo) armeniai hadjáratának céljaira átadta. Addig

ismeretlen vagy a római néppel ellenséges királyokat hozott át a védelme alatt álló (déli) partra, és arra

kényszerítette őket, hogy térden állva adják meg a tiszteletet a római hadi jelvényeknek. A bas- tarnák és

roxolánok királyainak visszaküldte fiait, a dák uralkodónak a testvéreit, akiket (annak idején) foglyul ejtett, vagy

az ellenség kezéből ragadott ki. Közülük egyesektől túszokat vett, ezáltal megszilárdította a provincia békéjét, és

kiterjesztette a határait. A szkí- ták királyát is arra kényszerítette, hogy hagyjon fel a Borysthenésen túli

Chersonésos ostromával. E provinciából elsőnek tette könnyebbé a római nép gabonaellátását azzal, hogy

nagyobb mennyiségű búzát küldött. Miután hispaniai legatusi küldetéséből visszahívták, hogy a városi

praefecturát vegye át, praefectusi működése alatt a senatus Impera- tor Caesar Augustus Vespasianus javaslatára

a triumphatort megillető díszjelvényekkel (ornamenta triumphalia) tüntette ki. (Vespasianus) beszédéből az

(ajánló-) szavak alább olvashatók: „Moesiát úgy igazgatta, hogy triumphatori díszjelvényekkel való kitüntetését

én nem halasztottam volna idáig, még akkor sem, ha időközben a halogatás folytán fontosabb címet: a város

praefectusának méltóságát nyerte el.”

Ugyanennek a városi praefecturának a tartama alatt Imperator Caesar Augustus Ves- pasianus másodízben is

consullá tette (74).

B. I.

Plautius Silvanus sírfeliratát Tibur közelében találták meg, ahol a Plautiusok mauzóleuma előtt állt. A consuli

tisztséget 45-ben ugyan csak suffectusként érte el, de Moesia helytartójaként olyan érdemeket szerzett,

amelyeket Vespasianus császár is elismert. Kapcsolatban állt a császári családdal is, mivel örökbefogadás révén

Claudius első felesége, Plautia Urgulanilla családjához tartozott. Tacitus is megemlékezett róla (Korunk

története. IV 53).


177. fejezet - 175. A VEZÚV KITÖRÉSE

Plinius: Levelek. VI 20.

Kr. u. 79

Kedves Tacitusom! Felszólításodra levélben számoltam be nagybátyám (idősebb Plinius) haláláról. Azt

mondod: ez keltette föl benned a vágyat, hogy megtudd, milyen félelmet álltam ki, sőt milyen viszontagságokon

mentem át, amíg Misenumban időztem, mert levelemet épp azzal fejeztem be, hogy ott voltam.

... Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt

megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult

minden.

Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, és még mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A

körülöttünk lévő épületek a folytonos földlökések következtében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de

mégiscsak szűk helyen nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a

városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság, és ami félelmes helyzetekben okosságszámba megy: más

tanácsát többre tartja, mint a magáét, óriási tömegével szorongat, és szinte taszigál bennünket útközben. Amint

kijutottunk a házak közül, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk. Mert

azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak,

és még akkor sem maradtak egy helyben, ha kerekeiket kővel alátámasztották. Azután láttuk, hogy a tenger

visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög. Valóban, a partszegély kiszélesedett, és sok

tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövenyen. A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes

és kacskaringós villámok szaggatták meg, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek

hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak. Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a

földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén

eltakarta a szemünk elől. Ekkor anyám kérlel, nógat, parancsol: bármi módon, de meneküljek; fiatal vagyok,

tehát el tudok menekülni, ő viszont már idős, elnehezedett testű, és nyugodtan hal meg, ha nem lesz oka az én

halálomnak. Azt feleltem neki, hogy nélküle nem óhajtok életben maradni, majd megragadom a kezét, és így

kényszerítem, hogy szaporázza lépteit. Csak nagy nehezen fogad szót, és vádakkal halmozza el magát, hogy

engem feltartóztat.

Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett,

elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. „Térjünk le oldalt – szóltam –, amíg látunk,

hogy ha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben.” Alig tekintünk

körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor

zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása,

férfiak kiáltozása: némelyek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról

lassan felismerték; voltak, kik a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik

halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt

hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó

éjszaka.

Végül ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült

ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még

mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó.

Visszatértünk Misenumba, úgy-ahogy rendbe hoztuk testünket, majd remény és félelem közt hányódva

töltöttünk egy aggódással és kétségekkel teljes éjszakát. A félelem mindennél erősebbnek bizonyult; mert a

földrengés is makacsul tartott, sokan pedig félőrülten rémületes jövendölésekkel űztek csúfot a maguk és mások

bajaiból. Mi még ekkor sem gondoltunk távozásra – bár már kitapasztaltuk a veszedelmeket, és továbbiakra is el

voltunk készülve –, amíg csak hírt nem kapunk nagybátyámról.

Mindez nem való történelmi művedbe, s ne is úgy olvasd, hogy majd megírod, és mivel te kérted, magadra vess,

ha kiderül, hogy még levélbe sem való. Isten veled!

B. I.

175. A VEZÚV KITÖRÉSE


Plinius ezt a személyes beszámolóját Tacitusnak, a történetírónak írta meg.


178. fejezet - 176. CALGACUS BESZÉDE A RÓMAI HÓDÍTÁSOKRÓL

Tacitus: Agricola. 29-31.

Kr. u. 83

1. . Mert a britannokat egyáltalán nem törte meg a korábbi ütközet kimenetele; megtorlásra vagy szolgaságra

felkészülve, mint akik végre megtanulták, hogy a közös veszedelmet közös akarattal kell elhárítani,

követségekkel és szerződésekkel valamennyi törzs erőit felvonultatták. Már harmincezernél több fegyverest

lehetett számlálni, de még mindig özönlöttek mind a fiatalok és azok, akiknek öregkora friss és virágzó, akik

a háborúban hírnevet szereztek, és büszkén viselték kitüntetéseiket, amikor a társai közül érdemeivel és

származásával kiváló, Calgacus nevű vezér a csatát követelő összesereglett sokaság előtt állítólag ilyenféle

beszédet tartott:

2. – Valahányszor a háború okait és kényszerű helyzetünket tekintem, nagy az én hitem, hogy a mai nap és a ti

közös egyetértésetek a szabadság kezdete lesz egész Britannia számára, mert mindannyian összejöttetek, akik

csak szolgaságtól mentesek vagytok, de nincs is több föld, s még a tenger sem biztonságos, amíg a római

hajóhad fenyeget bennünket. Így a fegyveres harc, amely a bátraknak becsület dolga, most ugyanúgy a

gyáváknak is legbiztosabb oltalma. A korábbi csatákban, amikor váltakozó szerencsével folyt a küzdelem a

rómaiak ellen, a harc reménysége és kimenetele a mi karunktól függött, mivel – mint egész Britannia

legnemesebb és éppen ezért a sziget legbelsejében élő népei, akik a szolgaságba süllyedtek partjait sem látjuk

– szemünket is szennyezetlenül őriztük meg a leigázottság fertőzetétől. Minket, a földkerekség legszélső

lakóit és a szabadság végső élvezőit éppen csak hallomásból ismert földünk elzártsága védett meg mind a

mai napig: most már Britannia határa nyitva áll, és minden ismeretlen nagyszerűnek számít. De túlnan már

nincs egyetlen nép sem, csak hullámok és sziklák, és a még ádázabb rómaiak, akiknek dölyfössége elől hiába

próbálnánk engedelmeskedéssel és meghúzódás- sal menekülni. Ragadozói a világnak, miután mindent

feldúltak, és már nincs számukra föld, most a tengert kutatják; ha gazdag az ellenség, telhetetlenségből, ha

szegény, becsvágyból; sem Kelet, sem Nyugat nem lakatta jól őket: egyedüliek a világon, akik a kincseket és

a nincstelenséget egyforma szenvedéllyel áhítozzák. Elhurcolni, gyilkolni, rabolni – hazug névvel ezt

mondják birodalomnak, és ahol pusztaságot teremtenek, békének.

3. Természettől fogva kinek-kinek gyermekei és rokonai a legkedvesebbek: ezeket sorozással szolgaságra

hurcolják idegenbe; asszonyaink és nővéreink, még ha az ellenség bujaságától megmenekülnek is, állítólagos

barátainktól és vendégeinktől szenvednek gyalázatot. Javainkat s vagyonunkat az adófizetés, a földet és évi

termését a gabonabeszolgáltatás, testünket és karunkat erdők és mocsarak járhatóvá tétele, a sok ütleg és

gyalázat őrli fel. A szolgaságra született rabszolgák egyszer kerülnek vásárra, és azontúl gazdáik

gondoskodnak róluk: Britannia a maga szolgaságát mindennap megvásárolja, mindennap hizlalja. És amiként

a ház népében a legfrissebb szolgákból még szolgatársaik is csúfot űznek, úgy akarnak ebben az egész

földkerekségre kiterjedő régi szolgaseregben – mint új és hitvány fajzatot – tönkretenni bennünket, mert

nekünk nincsenek földjeink, bányáink vagy kikötőink, amelyeknek gondozására tartogatnának minket. Az

alattvalók férfiassága és elszántsága különben sem kedves a parancsolóknak; a távolság és elkülönülés

önmagában is minél biztonságosabb, annál gyanúsabb. Így mivel nincs remény a kíméletre, szedjétek végre

össze bátorságotokat, akár az élet, akár a dicsőség a legkedvesebb számotokra. A brigasok egy asszony

vezetése alatt felégették a coloniát, elfoglalták a tábort, és ha szerencséjük nem csap át gondatlanságba,

lerázhatták volna az igát: mi, akik érintetlenek és betöretlenek vagyunk, és szabadságra, nem megbánásra

törekszünk, mindjárt az első összecsapással mutassuk meg, milyen férfiakat rejteget Caledonia.

B. I.


179. fejezet - 177. M. ULPIUS TRAIANUS


Ur. 98-117

1. Ugyanis Ulpius Traianust fogadta örökbe, és neki adta át a hatalmat. Traianus a hispaniai Italicából,

senatori családból származott, sőt már consulságot is viselt. Aligha találhatott volna olyat, aki békében és

háborúban híresebb lett volna nála. Ő volt ugyanis az első és egyetlen, aki a római uralmat az Isteren1 túlra

kiterjesztette, a dákok sapkát viselő, vad törzseit leigázta, királyukat, (a sarmisegethusai?) Decebalt legyőzte.

Ugyanakkor napkelet felé az Indus és az Euphrates folyamok között élő minden népet háborúval

kényszerített térdre, és túszokat követelt a perzsák királyától, név szerint Cosdroestől, és mindezenközben

vad népek országain át utat épített, amelyen könnyen el lehetett jutni a Fekete-tengertől Galliáig.

Stratégiailag fontos helyeken támaszpontokat hozott létre, hidat veretett a Dunán, és telepeseket küldött

sokfelé. Ezenfelül Rómában a Domitianus által megkezdett forumot és sok más épületet az eredeti terveknél

nagyszerűbben fejezett be és díszített föl. Csodálatosan gondoskodott az állandó gabonaellátásról is azáltal,

hogy létrehozta és támogatta a pékek collegiumát, valamint, hogy gyorsabban meg lehessen tudni, mi

történik a birodalom különböző területein, fejlesztette a postaszolgálatot. Ezt az egyébként nagyon is hasznos

adományt a római világ sorscsapásává változtatta az utódok kapzsisága és nemtörődömsége, és csak

Illyricumban kapott erőre mostanában, Ana- tolius áldásos praefecturájának köszönhetően. Semmi sem lehet

annyira jó vagy rossz az államban, hogy ne fordíthatná azt a visszájára vezetőinek magatartása. Traianus

igazságos, jóságos, nagyon türelmes és barátaihoz különösen hű volt. Például hívének, Surának egy fürdőt

adományozott, és ezt az épületet ma Suranának nevezik. Olyannyira bízott saját állhatatosságában, hogy a

Suburanus nevű praefectus praetoriónak, amikor a szokáshoz illően hatalmi jelvényét, a tőrt átadta, erősen a

lelkére kötötte: „Ezt neked azért adom, hogy védjél, amíg a jó úton járok, de ha letérek róla, akkor fordítsd

ellenem!” Ezt azért mondta, hiszen aki mindenki fölött uralkodik, annak még tévednie sem szabad. Az

iszákosság bűnét, amelynek Nervához hasonlóan ő is rabja volt, bölcsen ártalmatlanná tudta tenni:

megtiltotta, hogy hosszabb lakomák után kiadott parancsait figyelembe vegyék. Ilyen erényesen vezette a

birodalmat közel húsz éven át, és magas kort ért meg, amikor súlyos földrengés tette szinte teljesen tönkre

Antiochia környékét és Szíria többi részét. Ekkor a senatus kérésére Itáliába igyekezve megbetegedett, és

elhunyt, de előbb még társuralkodójává tette honfitársát és rokonát, Hadrianust. Ettől kezdve vezették be a

birodalomban a caesar és augustus címek különválasztását, hogy ketten vagy többen különböző hatalommal

legyenek fölruházva, és ne legyen egyforma a rangjuk sem.2 Mások azonban azt állítják, hogy Traianus

feleségének, Plotinának kegyéből vette át az uralmat, aki azt a látszatot keltette, hogy férje végrendeletében

örökösévé tette Hadrianust.

1 Az Ister a Duna.


180. fejezet - 178. GERMANIA ÉS A GERMÁNOK

Tacitus: Germania. 1-2; 4; 7.

Kr. u. 98 után

1. Germania egészét a galloktól, raetusoktól és pannonoktól a Rhenus és a Danuvius folyó, a szarmatáktól és a

dákoktól a kölcsönös félelem vagy hegyek választják el; egyebütt – széles földnyelveket és hatalmas

kiterjedésű szigeteket fogva közre – az óceán veszi körül; néhány törzs és király, kiket a háború tárt fel, csak

nemrég vált ismertté. A Rhenus, mely a Raeti Alpok megközelíthetetlen és meredek csúcsán ered, enyhén

nyugat felé kanyarodva, az Északi-óceánba vegyül. A Danuvius az Abnoba-hegység lankás és szelíden

emelkedő vonulatáról tör elő, és több nép földjét járja végig, míg végül hat mederben a Pontusi-tengerbe

ömlik; a hetedik ág mocsarakba vész.

2. Véleményem szerint a germánok őslakosok, oda vándorolt vagy befogadott törzsekkel egyáltalán nem

keveredtek, mivel egykor nem is szárazföldön, hanem hajóhaddal érkeztek azok, akik lakóhelyet akartak

cserélni, azontúl pedig a mérhetetlen és – hogy úgy mondjam – ellenszegülő óceánt ritkán keresik fel a mi

világunk felől hajókkal. Ki az továbbá, aki – nem szólva az ijesztő és ismeretlen tenger veszélyeiről – Asiát,

Africát vagy Italiát odahagyván, Germaniába igyekeznék, erre a kietlen, zord éghajlatú, műve- letlenségének

látványával elszomorító vidékre, ha az nem hazája? ...

1. Én magam azok véleményéhez csatlakozom, akiknek megítélése szerint Germa- nia népei nem házasodtak

össze más törzsekkel, így érintetlenül megmaradtak sajátos és tiszta, csak önmagához hasonló nemzetnek.

Innen van az is, hogy – bármily nagy a lakosság száma – mindnyájan egyforma testalkatúak: vad és kék a

szemük, vöröses a hajuk, testük megtermett, de csak közelharcban erős; a munkát és a fáradságot már nem

bírják úgy, a szomjúságot s a hőséget alig tudják elviselni, a hideget és az éhezést ellenben az éghajlati és

talajviszonyok következtében megszokták.

1. Királyokat a nemes származás, vezéreket a vitézség alapján választanak. De a királyoknak sem korlátlan

vagy tetszés szerinti a hatalmuk, és a vezérek is – ha tettre készek, ha kitűnnek, ha élen járnak a harcban –

inkább példamutatásuk, mint hatalmuk miatt élveznek különös tiszteletet. Egyébként fenyíteni, megkötözni,

de még megütni is csak a papoknak szabad, nekik sem büntetésként vagy a vezér parancsára, hanem mintegy

az isten rendelkezéséből, aki – hitük szerint – ott áll a harcolók mellett, s éppen ezért képmásait és a szent

ligetekből előhozott bizonyos ábrázolásokat magukkal viszik a csatába. És ami a bátorságnak legfőbb

serkentője: nem esetleges, nem véletlen csoportosulás alakítja az osztagot vagy éket, hanem a családi és

rokoni kapcsolat, így közvetlen közelben vannak legdrágább zálogaik, ahonnan hallani az asszonyok

jajveszékelését, hallani a kisdedek sírását. Kinek-kinek ők a legszentebb tanúk, ők a leghatásosabb dicsérők;

anyjukhoz, feleségükhöz mennek sebeikkel, és az asszonyok nem félnek megszámlálni vagy megvizsgálni a

vágásokat, s étellel látják el és buzdítják a harcolókat.

B. I.


181. fejezet - 179. PLUTARCHOS MŰFAJÁRÓL

Plutarchos: Alexandros. 1.

Kr. u. 100 k.

Ebben a könyvben írom le Alexandros királynak és Caesarnak, Pompeius legyőzőjének életét; tekintettel az

elmondandó sok eseményre, bevezetésképpen csak arra kérem olvasóimat, ne vegyék tőlem rossz néven, ha nem

szólok részletesen minden híres eseményről, hanem legnagyobb részüket csak vázlatosan mondom el. Én

ugyanis nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben

nyilvánul meg, hanem egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés gyakran jobban

megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb hadseregek, csaták vagy ostromok. Amint a portréfestők is az

arccal és a tekintettel juttatják kifejezésre a hasonlatosságot, s más részletekkel nem sokat törődnek, adassék

meg nekem is, hogy inkább a lélek jellemző tulajdonságait keressem, azok segítségével ábrázoljam hőseim

életét, s másoknak engedjem át nagy tetteik és csatáik leírását.

M. E.

Ez a néhány sor érthetővé teszi, hogy miért olyan nehéz Plutarchos életrajzait történelmi forrásként használni,

holott bizonyos esetekben más forrás nem áll rendelkezésünkre. Az események bemutatásánál ugyanis nem a

kronológia, hanem a jellem minél plasztikusabb bemutatása volt a szerző célja.


182. fejezet - 180. EGY RÓMAI HELLASBAN

Ifj. Plinius: Levelek. VIII 24.

108

A. Plinius üdvözletét küldi Maximusnak1

Irántad érzett szeretetem késztet, nem arra, hogy kioktassalak, hiszen nem szorulsz te oktatóra, hanem intelek,

hogy amit úgyis tudsz, tartsd meg emlékezetedben, vagy fokozott mértékben vedd figyelembe.

Gondold meg: küldetésed Achaia provinciába szólít, tehát az igazi, színtiszta Görögországba (Graeciam), a

közhit szerint az emberiesség, az irodalom, sőt a kultúrnövények szülőhazájába. Azért küldtek, hogy a szabad

városok helyzetét rendezd – vagyis csakugyan emberek és csakugyan szabad emberek közé (kerülsz), akik

természettől adott jogukat erényükkel, érdemeikkel, baráti érzületükkel, szerződéses állapotukkal és nem

utolsósorban vallásukkal őrizték meg. Tiszteld a (város)alapító isteneket és az istenek (görög) neveit, tiszteld az

ősi dicsőséget és magát az öregkort, amely emberben – tiszteletre méltó városok esetében – szent! Adózzál

tisztelettel az ősiségnek, a nagy tetteknek, még a meséknek is!

Semmit bárkinek a méltóságából, semmit szabadságából, de még nagyzoló kérkedéséből se végy el! Arra

gondolj, hogy ez az a föld, amely a (tizenkét táblás) törvényeket küldte, amely nem legyőzötteknek, hanem

kérőknek adott törvényeket.2 (Arra gondolj), hogy Athénba utazol, Spártát igazgatod. Ezeket a szabadságnak

még meglévő árnyékától és nevétől megfosztani kegyetlen, vad, barbár dolog. Láthatod, hogy az orvosok is,

ámbár a szolgák és szabadok betegségben nem különböznek egymástól, mégis szelídebben és körültekintőbben

kezelik a szabadokat. Gondold el, mi volt valaha mindegyik város, de ne azért, hogy megvesd, mert nem olyan,

mint régen volt. Ne légy gőgös vagy szigorú! Ne félj, hogy ezért megvetnek! Meg lehet-e vetni azt, akinél ott a

hatalom, a fasces, hacsak nem alacsony gondolkodású, szennyes lelkű, aki elsőnek veti meg önmagát? Nagy baj,

ha valaki a hatalmát mások zaklatásával próbálja ki, nagy baj, ha rémítgetéssel erőszakoljuk ki a tiszteletet.

Céljaink elérésére sokkal hathatósabb eszköz a szeretet, mint a rémület. Mert a rettegés, ha eltávozunk, eltűnik,

de a szeretet megmarad, s ahogy az előbbi rémület gyűlöletté, úgy változik ez tiszteletté.

Tehát nem győzöm ismételni újra és újra: emlékezned kell megbízatásod céljára, s tisztáznod magaddal, hogy

milyen és mekkora feladatot jelent a szabad városok helyzetének rendezése. Mert mi lehet rokonszenvesebb egy

városnak, mint a rend, s mi értékesebb, mint a szabadság? S milyen visszataszító, ha a rend felfordulássá, a

szabadság szolgasággá változik!

Ehhez járul még, hogy magaddal is küzdened kell; terhel quaestorságoddal szerzett jó híred, amelyet

Bithyniából teljes fényben hoztál haza, terhel a császár elismerése, terhel tribunusi, quaestori tiszted, s maga ez

a megbízatás, amelyet mintegy jutalomképpen kaptál. S annál inkább arra kell törekedned: ne legyen az a

látszat, hogy több emberséget, jóságot, jártasságot tanúsítottál egy távoli provinciában, mint a Városhoz

közelebb lévőben, többet a szolgálni kész népek között, mint szabadok között, többet sorshúzás útján kijelölve,

mint császári megbízatással kiküldve, s többet, mint járatlan és ismeretekkel nem rendelkező, mint tapasztalt és

kipróbált férfiú. S egyébként is, mint annyiszor hallottad és annyiszor olvastad, sokkal csúfabb dolog az

elismerést elveszteni, mint meg se szerezni.

Szeretném, ha elhinnéd, hogy – mint bevezetőben is mondtam – mindezt azért írtam, hogy figyelmeztesselek,

nem pedig, hogy tanítsalak, de talán azért is, hogy tanítsalak. Mert nem félek, hogy szeretetemben túlzásba

esem. Hiszen az sose baj, ha túl sok valami, aminek a lehető legtöbbnek kell lennie! Minden jót!

B. I. – M. Gy.


183. fejezet - 181. TŰZOLTÓEGYLET BITHYNIÁBAN

Ifj. Plinius: Levelek. X 33-34.

111-113

33. Plinius: Vedd fontolóra, uram: indokoltnak tartanál-e egy körülbelül százötven tagból szervezendő

tűzoltótestületet? Én majd ügyelek rá, hogy csak tűzoltókat vegyenek be, és hogy az engedélyezett joggal vissza

ne éljenek. Ilyen kisszámú testületet szemmel tartani nem is volna nehéz feladat.

34. Traianus: Arra gondoltál, hogy több város példájára Nicomediában is tűzoltótestületet lehetne szervezni. De

jusson eszünkbe, hogy ezt a tartományt és főleg egyes városait az efféle politikai csoportosulások mennyire

felkavarták. Bármilyen okból bármilyen nevet adunk is azoknak, akik egyesületbe tömörülnek, politikai

szövetséggé alakulnak, mégpedig rövid időn belül. Megfelelőbb lesz tehát beszerezni a tűzoltáshoz szükséges

eszközöket és figyelmeztetni a háztulajdonosokat, hogy maguk is iparkodjanak megakadályozni a tűzeseteket;

ha pedig szükség van rá, igénybe kell venni az összecsődült tömeget is.

B. I.


184. fejezet - 182. AZ IFJABB PLINIUS HAGYATÉKA

CIL V 5262.

113 után

Az Oufentina tribusból való C. Plinius Caecilius Secundus, Lucius fia, consul (100), augur (101), Pontus és

Bithynia provinciának consuli hatáskörrel felruházott és oda Nerva Traianus Caesar Augustus Germanicus

Dacicus imperatortól, a haza atyjától senatusi határozat alapján kiküldött praetori legatusa (legatus pro praetore

consulari potestate – 111), a Tiberis medrének és partjának, valamint a városi csatornáknak gondnoka, a Sa-

turnus templomában elhelyezett kincstár felügyelője, praetor, néptribunus, császári quaestor, a római lovagok

sevirje, a legio III Gallica katonai tribunusa, a tízes bíróság tagja, végrendeletileg fürdőt építtetett . sestertiusból,

hozzáadván a felszerelésre 300 ezer sestertiust, azonfelül a fenntartására 200 ezer sestertiust; továbbá száz

szabadon bocsátott emberének ellátására (in alimenta) 1 866 666 sestertiust hagyott a közre azzal, hogy ennek az

összegnek a kamatait később a városi plebs megvendégelésére fordítsák. Továbbá a városi plebs fiainak és

leányainak ellátására még életében adott 500 ezer sestertiust, valamint egy könyvtárat, és a könyvtár

fenntartására 100 ezer sestertiust.

B. I.

Ifjabb Plinius 113-ban halt meg Bithyniában, végrendeletét ezután vésték kőbe. Idősebb Plinius végrendeletileg

örökbe fogadta, ezért viselhette születési neve, a Caecilius mellett a Pliniust is.

Kr. u. 100-ban csak néhány hónapig consul suffectus, ezt a megtiszteltetést hatalmas hízelgő beszédben

köszönte meg Traianus császárnak. Saját gyermeke nem született, így vagyonát olyan célra hagyhatta, amilyet

csak szeretett volna.


185. fejezet - 183. AELIUS HADRIANUS


Ur. 117-138

1. Aelius Hadrianus pedig, aki az ékesszóláshoz és a tudományokhoz értett jobban, békét kötött keleten, és

visszatért Rómába. Ott aztán görögök vagy Numa Pompilius módjára vallási szertartásoknak,

törvényhozásnak, gymnasiumoknak és tudósoknak kezdte szentelni minden idejét, hogy végül még a szabad

művészeteknek nevezett tudományok művelésére iskolát is alapított Athenaeum1 néven. Ceres és az

eleusisinak nevezett Libera beavatási szertartásait athéni szokás szerint Róma is megünnepelte. Ezek után a

várost Lucius Aelius Caesarra hagyta, maga pedig, amint ez békés időkben megszokott dolog, tétlenül

visszavonult magánbirtokára, Tiburba.2 Ott aztán gondtalan gazdagok módján palotát emeltetett, lakomákat

rendezett, szobrokat és festményeket gyűjtött, egyszóval minden olyasmire nagyon nagy gondot fordított,

ami a fényűzést és a kéjelgést szolgálja. Innen erednek azok a rosszindulatú mendemondák, hogy ifjakat

rontott meg, és hogy bűnös érzelmeket táplált hírhedt kegyence, Antinous iránt. Állítólag ez volt az oka

annak, hogy egy általa alapított várost róla nevezett el, és az ifjú szobrait mindenfelé felállíttatta. Mindezt

mások kegyes és jámbor cselekedetnek értelmezik: Hadrianus élete meghosszabbítását kérte a mágusoktól,

mire ők azt a feltételt szabták, hogy egy önkéntest kell találjon, aki hajlandó helyette meghalni. Ekkor, bár

mindenki más húzódozott attól, hogy jelentkezzék, ő (ti. Antinous) mégis feláldozta magát. Ezen hagyomány

szerint innen származnak az őt ért fent említett megtiszteltetések. Mi nyitva hagyjuk a kérdést, bár egy

elkényelmesedett ember esetében gyanúsnak tartjuk két olyan személy kapcsolatát, akiket ilyen nagy

korkülönbség választ el egymástól. Közben meghalt Aelius Caesar, és minthogy ő maga már aligha volt

szellemi képességeinek teljes birtokában, ugyanakkkor pedig le is nézték, ezért összehívta az atyákat, hogy

caesart válasszanak. Az érkezők tömegében véletlen megpillantotta Antoninust, aki rozogán lépdelő atyját

vagy apósát vezette kézen fogva. Minthogy ez nagyon megtetszett neki, törvény szerint örökbe fogadta, és

társuralkodójává tette, a senatus nagy részét pedig, mindazokat, akik élcelődni merészeltek, kivégeztette.

Nem sokkal később, bár magas kora ellenére még jó erőben volt, Baiaeban sorvadás áldozata lett,

uralkodásának egy hónap híján

1. évében. Az atyák viszont még az új princeps kérésére sem hajlottak arra, hogy isteni rangra emeljék, mert

akkora volt a bánatuk elvesztett (senator)társaik miatt. De hirtelen, miután előadták, hogy kiknek a halálát

gyászolják, már át is ölelhették elveszettnek hitt rokonaikat, és megszavazták az imént még megtagadott

consecratiót.

P. H. A.

1. Ennek az épületnek a hollétéről a mai napig nem tudunk semmi közelebbit.

2. Hadrianus csak halála előtt három évvel vonult vissza Tiburba, és ugyanekkor adoptálta Aelius Verust is.

Tétlenségről már csak azért sem lehet szó, mert a princeps rengeteget utazott a provinciákban. Ezen

utazásairól részletesen beszámol a Historia Augustában található életrajza (X-XIV. fej.).

P. H. A.


186. fejezet - 184. MUNICIPIUM ÉS COLONIA HADRIANUS KORÁBAN

Aulus Gellius: Attikai éjszakák. XVI 13.

117-138

A municipium és municeps szavakat lépten-nyomon könnyedén kimondjuk és állandóan használjuk, s szinte

mindenki meg van győződve, hogy pontosan tudja is, amit mond. Pedig más a valóság, és más, amit mondanak.

Hiszen legtöbben, akik római coloniából származnak, municepsnek nevezik magukat is, polgártársaikat is, ami

pedig az ésszerűségtől és az igazságtól nagyon messze esik. Ennyire nem tudjuk ugyanis, mi a municipium,

milyen jogok illetik meg, miben különbözik a coloniától, s az a véleményünk, hogy a colo- niák kedvezőbb

körülmények között vannak, mint a municipiumok.

Igen bőven taglalta ezt az általánossá vált vélekedést az isteni Hadrianus, mikor a senatusban szülővárosának,

Italicának lakosairól beszélt, s csodálkozását fejezte ki, hogy az ita- licaiak s más régi municipiumok lakói is –

közülük az uticaiakat említette –, jóllehet saját szokásaik és törvényeik szerint élhetnének, mégis változást

szeretnének, s a coloniák jogi helyzetét kívánják maguknak. S felhozta, hogy ezzel ellenkező eset is előfordult,

mikor a praenestebeliek Tiberiust a legnagyobb hévvel sürgették és ostromolták, hogy coloniá- ból

municipiummá tegye őket, amit Tiberius hálája jeléül meg is adott nekik, minthogy súlyos betegségéből azon a

vidéken és éppen az ő városukban épült fel.

A municepsek tehát azok a municipiumokból való római polgárok, akik saját törvényeik és jogszabályaik szerint

élnek, csak annyiban vannak azonos helyzetben a római néppel, hogy joguk van állami tisztségeket viselni, s

arról a jogukról, hogy ezeket elnyerhetik, kapták azután a nevüket (a quo munere capessendo apellati videntur).

Semmi egyéb kényszer, a római nép egyetlen törvénye nem kötelezte őket, kivéve, ha nem hagytak jóvá

valamilyen különleges törvényt éppen abban a városban lakó népre vonatkozóan. Úgy tudjuk, hogy az első

municepsek – szavazati jog nélkül – a caerebeliek voltak, akik megkapták a jogot, hogy élvezhetik a római

polgárnak járó megbecsülést, de fel voltak mentve a kötelességek és terhek alól, mivel a gallus háborúban a

szentségeket befogadták és megőrizték. Ezért nevezték – ellenkező értelemben – caerei tábláknak azokat a

jegyzékeket, amelyeket a censoroknak azokról kellett vezetniük, akiket megbélyegző szándékkal megfosztottak

szavazati joguktól.

De a coloniákkal egészen másként áll a helyzet, mivel nem kívülről olvadtak be az

államba, s nem is hivatkozhatnak saját, külön eredetükre, hanem (római) polgárok telepítésével jöttek létre,

nincs önálló rendelkezési joguk, s a római nép minden törvénye és előírása érvényes rájuk. Azonban ezt a

helyzetet, bár sokkal függőbb, és sokkal kevesebb szabadságot biztosít, mégis méltóságteljesebbnek és

tekintélyesebbnek tartják – azzá teszi a római nép méltósága és tekintélye –, mert az a látszat, hogy ezek a

coloniák az ő kisebb másai és megtestesülései, mivel a municipiumok előjogai elhomályosultak és feledésbe

merültek, s már csak azért sem érvényesítik őket, mert nem is tudják, hogy léteznek.

M. Gy.

Aulus Gellius (Kr. u. 130 k. – 180 k.) római lovagrendi író olvasmányaiból kijegyzetelte a csodálatos, furcsa

vagy egyszerűen érdekes adatokat, történeteket, és szinte válogatás nélkül, bár többnyire elegáns stílusban,

összefűzte 20 könyvében, amelyek legnagyobb része fenn is maradt. Aulus Gellius legnagyobb erénye az, hogy

pontosan idéz mintegy 275 szerző időközben többnyire elveszett művéből. A könyv onnan kapta címét, hogy

szerzője attikai tartózkodása során kezdte írni.


187. fejezet - 185. ANTONINUS PIUS


Ur. 138-161

1. Következzék tehát Aurelius Antoninus, akit a Pius melléknévvel tüntettek ki, hiszen szinte egyetlenegy bűn

szégyenfoltja sem mocskolta be hírnevét. Igen ősi családból származott, Lanuvium városából, és római

senator volt. Olyannyira kiegyensúlyozott és makulátlanul erkölcsös volt, hogy ezáltal élő tanúbizonyságot

tett arról, hogy az igazi jellem sem a béke terhe alatt, sem a hosszú tétlenség által nem korrumpálódik, és a

városokat az teszi boldoggá, ha a birodalomban bölcsesség uralkodik. Húsz éven keresztül, amíg csak

hivatalát viselte, végig ugyanolyan maradt. A város fennállásának 900. évfordulójáról nagyszerű

ünnepségekkel emlékezett meg. Talán egyedül a katonai győzelmek hiányát lehetne hibájául felróni, de ez (a

kifogás) sem állja meg a helyét. Hiszen kétségtelenül nagy szó, hogy egyrészt senki sem mert ujjat húzni

vele, másrészt, hogy erőfitogtatás céljából ő sem kezdett háborúba a békeszerető szomszédos népekkel.

Fiúörököse nem lévén, vejével osztotta meg a birodalom vezetésének gondjait.

P. H. A.

Antoninus Pius életrajzát a Historia Augusta egyik szerzője, Iulius Capitolinus is megírta, és uralkodásának

eseményeire vonatkozóan Orosius, Cassius Dio és Eutropius is forrásul szolgálhatnak.

P. H. A.


188. fejezet - 186. RABSZOLGAVÉTELI SZERZŐDÉS

Latin nyelvű viaszostábla, Dacia, kelt Kartumban. CIL III 937. Vö. Pólay Elemér: A dáciai viaszostáblák

szerződései. Budapest, 1972.

139. március 17.

Maximus Batonis a Passia vagy más néven nevezett, kb. hatéves, talált rabszolgalányt megvette és

mancipatióval átvette Dasius Verzonistól, a kavieretiumi pirustától kettőszázöt dénárért. Hogy a rabszolgalány

egészséges, nem tolvaj, és más vétség sem terheli, nem szökevény és csavargó, ezt garantálja. Ha valaki ezt a

rabszolgaleányt vagy azt részben elperelné a vevőtől úgy, hogy ennek folytán Maximus Batonis vagy az, akit a

dolog illetni fog, megtartani és birtokolni nem tudná azt, úgy azt az összeget, amelyért a leányt vette és még

egyszer annyit megfizetni hit alatt kérte Maximus Batonis és hite alatt ígérte Dasius Verzonis, a kavieretiumi

pirusta. Dasius Verzonis kijelentette, hogy a fent írt leányért kettőszázöt dénárt Maximus Batonistól kapott, és

azt át is vette. Kelt Kartumban, március 17-én, Titus Aelius Caesar Antonius Pius és Buttius Praesens

consulsága évében. Maximus Venetus elöljárónak, Mausrius Messus decuriónak, Annenses Andunocnetis- nak,

Planius Versonisnak, Liccaius Epicadi Marciniesusnak, Epicadus Plarentisnak, akit Micónak is hívnak, Dasius

Verzonisnak, magának az eladónak (pecsétje).

P. E.

1786-ban és az azt követő évtizedekben Verespatak (ma Ro$ia Montana, Románia) környékén, elhagyott római

kori bányaüregekben ókori viaszos fatáblákat találtak, amelyek a daciai bányavidék életére vonatkozó latin és

görög nyelvű jogi és gazdasági feljegyzéseket tartalmaznak.

A mancipatio a római jogban a tulajdonátruházás formája, amelynek során a vevő (vagy örökös,

megajándékozott, hitelező) kezét jogilag a megszerzett tulajdonra helyezi (manu capere). A pirus- ták illyr

eredetű népcsoport volt. Tagjait a rómaiak telepítették a daciai bányavidékre, minthogy korábbi lakóhelyükön, a

Drina-kanyartól délre eső területen is bányászattal foglalkoztak.


189. fejezet - 187. RÓMA ÉLETKORAI

Florus: Róma háborúi. 1. Bevezető.

147

A római nép az alatt a hétszáz esztendő alatt, amely Romulus királyságától Augustus császárig telt el, olyan

hatalmas tetteket vitt véghez háborúban és békében, hogy ha a birodalom nagyságát valaki az évek számával

veti egybe, arra kell gondolnia: valójában hosszabb időszak múlt el fölöttünk. Népünk úgy hordozta körül a

földkerekségen szélté- ben-hosszában fegyverét, hogy akik történelmét olvassák, nemcsak egyetlen nép, hanem

az egész emberi nem viselt dolgait is megtanulhatják belőle. Közben annyi megpróbáltatás és veszedelem között

hányódott, hogy nyilvánvalóvá lett: a Vitézség és a Szerencse egymással versengve vetették latba erejüket,

amikor e birodalom alapjait lerakták. Ha tehát van valami, aminek megismerése megéri a fáradságot, akkor ez a

tárgy igazán az, s csak az gördít elénk akadályt, hogy a dolgok nagysága és sokfélesége eltompítja elménk élét –

ezért úgy teszek majd, ahogy a térképkészítők szokták; mintha táblácskára rajzolnám, úgy vázolom fel

dióhéjban az egésznek a körvonalait. Remélem, hogy e világbíró nép nem csekély csodálatára szolgál majd, ha

egyetlen képbe foglalva megmutatom teljes nagyságát.

Ha tehát valaki egyetlen embernek tekinti a római népet, és a teljes élethosszát úgy osztja korszakokra, hogy

előbb meglátta a napvilágot, aztán felserdült, majd mintegy érett férfikorba lépett, később pedig szinte

megvénült, akkor négy lépcsőfokot különböztethet meg. Róma életének első korszaka a királyok uralkodása

alatt volt, és csaknem négyszáz évig tartott. Ez alatt az idő alatt közvetlenül a város környékén viaskodott

szomszédaival. Ez volt gyermekkora. Brutus és Collatinus consulságától (Kr. e. 509) számítva Appius Claudius

és Quintus Fulvius consulokig (Kr. e. 212) százötven év telt el, s ezalatt igázta le Itáliát a római. Fegyverek és

vitézek ezt a kort tették a legviharosabbá, így ezt mondhatjuk ifjúságának. Utána Augustus császárig százötven

év múlt el (Kr. e. 27), amely alatt az egész világot meghódította. Íme, a teljes életerejében és érettségében lévő

birodalomnak ez már tulajdonképpen a férfikora. Augustus császártól a mi századunkig nem sokkal kevesebb,

mint kétszáz év szállt el, s eközben a császárok tehetetlensége valósággal megvénítette és elsorvasztotta a

birodalmat, amely Traianus uralkodása idején mégis megmozdította végre a karját, s amikor már mindenkiből

kihalt a remény, szinte visszanyerve ifjúságát, öregségében új erőre kapott.

H. L.

Florus szerint az államok élete az emberekéhez hasonlít, a gyermekkort az ifjúkor, majd a felnőttkor, végül

pedig az öregség követi. A királyság korát Florus 400 évnek vette, azt két 150 esztendős periódus, az ifjúság és

a felnőttkor követte (150 + 150 = 300), s az öregkorra 200 esztendő jutott. Ha összeadjuk a fenti számokat, 900

esztendőt kapunk. Florus szakaszainak hossza egyáltalán nem felelt meg a római történelem valódi

korszakainak. A királyság ugyanis Kr. e. 753-tól 510-ig csak 243, nem pedig 400 esztendőt számlált, s a többi

szakaszhatár esetében is hasonló eltéréseket találunk.


190. fejezet - 188. A TERJESZKEDÉS HATÁRAI

Appianos: Róma története. Előszó.

150-160 k.

1. Valamennyi sziget, amely csak a (Földközi-) tengeren van, a rómaiak alattvalója, a Kyk- lasok, a Sporasok,

az Iasok (Ión-szigetek), az Echinasok, a Tyrrhén-szigetek, a Gymnésiák (Baleári-szigetek), és a többi is,

amelyeknek más nevük van, Libya partjainál, az Ión-,

Egyiptomi-, Myrtói-, Szicíliai- és valamennyi más nevű tengeren is, azok, amelyeket a hellének

megkülönböztetve nagy szigeteknek hívnak, mint Kypros, Kréta, Rhodos, Lesbos, Euboia, Szicília, Sardó

(Szardínia), Kyrnos (Korzika) és a többi is, akár kisebb, akár nagyobb. Az északi Ókeanoson behatoltak

Britannia szigetére, amely nagyobb, mint egy kiterjedt földrész, és birtokba vették az értékesebb, nagyobbik

felét, a másik felére nem volt szükségük, mert még az a része sem hoz sok termést számukra, amelyet uralnak.

1. Bár ilyen sokan vannak, és ennyire hatalmasak ezek a népek, (a rómaiak) magában Itáliában csak fáradságos

munkával, és így is alig tudták ötszáz év alatt megszilárdítani uralmukat. Ez időszak felében királyaik voltak,

az utána következőkben pedig elűzték a királyokat, megesküdtek, hogy soha többé nem tűrik el a királyságot,

és ettől kezdve arisztokráciában éltek, amelynek legfőbb vezetői évente változtak. Az ötszázat követő

mintegy kétszázötven évben birodalmuk óriásira nőtt, és határtalanul sok idegen országot hódítottak meg, és

az akkori népek többségét leigázták. Gaius Caesar az akkori vezetők fölé kerekedett, megerősítette és biztos

oltalmazóvá változtatta hegemóniáját: az állam külső formáját és nevét ugyan megőrizte, de magát tette

egyeduralkodóvá mindenek fölött (monarchon d’heauton epestésepasi). Így aztán e birodalom mai napig

egyetlen ember uralma alatt áll, de az uralkodókat nem nevezik királyoknak – azt hiszem, ősi esküjük miatt

érzett szégyenükben, hanem autokratóroknak (ti. latinul imperatoroknak) hívják őket, amely az időlegesen

kinevezett katonai főparancsnok tisztsége volt –, ők mégis minden szempontból királyokként uralkodnak.

2. Ezektől az autokratóroktól a mai napig újabb mintegy kétszáz esztendő telt el, amelyben ez a város

csodálatosan megszépült, bevétele hatalmasra duzzadt, és a tartós, szilárd békében minden biztonságos

gazdagságban fejlődött. Az imperatorok a korábbi népek után még újabbakat is hatalmuk alá hajtottak, a

lázadókat pedig leverték. Egészében véve, bölcsességük folytán, inkább a birtokukban lévő legértékesebb

szárazföldi és tengeri vidékeket akarták megoltalmazni, mintsem birodalmukat a végtelenségig kiterjeszteni a

nyomorult és hasznavehetetlen barbár népekig, akiknek a követei közül láttam néhányat Rómában, amint

kérték, hadd lehessenek (a birodalom) alattvalói, de a király (basileus) visszautasította őket, hiszen semmi

haszna nem lett volna belőlük. Más népek élére, akiknek száma végtelen, királyokat állítottak, mivel

egyiküket sem akarták birodalmukhoz csatolni. Alattvalóik közül egyesekre túlságosan is sokat költöttek,

mégis szégyelltek megszabadulni tőlük, noha káruk származott belőlük. A birodalmat körbevették hatalmas

hadseregekkel, és ezt az ilyen óriási földterületet és tengert úgy védelmezik, mint saját földbirtokukat.

Appianos (Kr. u. 100 k. – 170 k.) alexandriai származású görög történetíró Hadrianus időszakában. 24 könyvből

álló római történetének közel a fele fennmaradt. Legértékesebb részei a római polgárháborúkról írott könyvek.

A terjeszkedés határainak gondolatát korábban már Strabónnál is megtaláljuk (vö. 139. dok.).


191. fejezet - 189. A PANNONIAI VÉDELMI RENDSZER MEGERŐSÍTÉSE

Dunapentelén talált építési felirat, ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik: RIU 1135. A felirat történeti

kontextusáról és párhuzamairól részletesen lásd Kovács Péter: Fontes Pannoniae anti- quae ab a. D. CLXVI

usque as a. D. CXCII. Budapest, 2006, 302-316.

183-185

Marcus Aurelius Commodus Antoninus, a fenséges és kegyes (Pius) császár, a szarmaták, a germánok és britek

legyőzője, pontifex maximus, hatodik alkalommal a tribunusi hatalom birtokosa, negyedik alkalommal a

hadsereg főparancsnoka, negyedik alkalommal consul, a haza atyja a portyázók titkos átkelésének (ad

clandestinos latrunculorum transitus) megakadályozására alkalmas helyeken az egész partvonalat alapoktól

felépített őrtornyokkal és őrhelyekkel biztonságossá tette Lucius Cornelius Felix Plotianus helytartó (legatum

pro praetore) által.

N. M.

192-ben, amikor Commodus emlékét elátkozták, mind az ő, mind pedig helytartója nevét kivésték a feliratból.

Több közel azonos szövegű feliratot találtak Intercisában (RIU 1127-1137), Százhalombattán (RIU 1426),

Aquincumban, Rákospalotán és Bölcskén.


192. fejezet - 190. EGY VIHAROS SENATUSI ÜLÉS COMMODUS HALÁLA UTÁN

Historia Augusta, Commodus. XVIII-XX.

192

I. Commodus halála után viharos acclamatiók hangzottak el a senatusban. Hogy az olvasó képet alkothasson

magának arról, miként vélekedtek Commodusról a senatorok, Marius Maximus művéből idézem az

elhangzott acclamatiókat meg a senatus határozatát: „A haza ellensége volt, meg kell fosztani minden

kitüntetésétől! El kell venni a kitüntetéseket a gyilkostól! Hurcolják végig a föld porában a gyilkost! A

spoliariumban1 szaggassák ízekre a haza ellenségét, a gyilkost, a gladiatort! Az istenek ellensége, a senatus

ellensége volt. Dobják a gladiatort a spoliariumba! Gyilkolta a senatust, kampóval vonszolják a testét!

Ártatlanokat öldösött, kampót akasszanak beléje, úgy hurcolják a földön! Ellenség és gyilkos volt, de

mennyire, hogy az volt! Aki még saját vérrokonait sem kímélte, az megérdemli, hogy kampóval vonszolják a

hulláját. Téged is meg akart öletni, kampót hát a testébe! Te velünk együtt rettegtél tőle, te is veszélyben

forogtál velünk együtt! Ó, Iupiter Optimus Maximus, tartsd meg nekünk Pertinaxot, hogy biztonságban

élhessünk! Éljenek a hűséges praetorianusok! Éljenek a praetorianus cohorsok! Éljenek a római hadseregek!

Éljen a kegyes senatus!

Hurcolják porban a gyilkost! Kérünk, Augustus, hurcoltasd porban a gyilkost! Azt

kérjük tőled, vonszolják a föld porában a gyilkost! Hallgass meg minket, Caesar: dobasd oroszlánok elé a

besúgókat! Hallgass meg minket, Caesar: dobasd oroszlánok elé Spera- tust! Éljen a római nép győzelme!

Éljenek a hűséges katonák! Éljenek a hűséges praetorianusok! Éljenek a praetorianus cohorsok!

Mindenütt ott állnak az ellenség szobrai, a gyilkos szobrai, a gladiator szobrai. Le kell dönteni a gladiator és

gyilkos szobrait! Földön vonszolják végig, aki mészárolta a polgárokat! Porban kell hurcolni a polgárok

gyilkosát! Le kell dönteni a gladiator szobrait! A te épséged azt jelenti, hogy mi is biztonságban és nyugodtan

élhetünk, igaz módon, méltó módon, szabadon! Most végre biztonságban vagyunk. Rettegjenek a feljelentők, a

besúgók! Hogy biztonságban legyünk, ki kell dobni a senatusból a besúgókat, meg kell botoz- ni a besúgókat!

Épségben vagy, uram, te uralkodsz, oroszlánok elé a besúgókkal, botot a besúgóknak!

I. Töröltessék el örökre a gyilkos és gladiator emléke, le kell rombolni a gyilkos és gladiator szobrait! .”

II. Pertinax parancsára Livius Laurensis, a császári javak gondnoka (procurator pat- rimonii) átadta Commodus

holttestét Fabius Cilónak, az egyik kijelölt consulnak, aki éjjel eltemettette. A senatusban felháborodott

acclamatiók hangzottak el: „Ki adott felhatalmazást, hogy eltemessék? Ki kell ásni az eltemetett gyilkost, és

kampóra akasztva végig kell vonszolni a porban!” Cincius Severus pedig kijelentette: „Helytelen, hogy

eltemették. Ezt mint pontifex mondom, és ugyanezt mondja a pontifexek egész testülete is. És most, miután

örvendetes dolgokról beszéltem, hadd térjek rá a szükséges teendőkre. Javaslom mindazon szobrok

ledöntését, amelyeket kényszerből állíttattunk annak az embernek, aki a polgárok vesztére és a saját

gyalázatára élt csupán. Bárhol álljanak is ilyen szobrok, le kell rombolni valamennyit. Nevét el kell távolítani

minden magán- és középületről, a hónapokat pedig ismét úgy kell nevezni, mint azelőtt, mielőtt még ez az

istencsapás rátört az államra.”

T. I.

1. A spoliariumban vetkőztették le az amphitheatrumban elesett gladiátorokat.


193. fejezet - 191. CONSTITUTIO ANTONINIANA, CARACALLA EDICTUMA

A giesseni könyvtárban őrzött papirusztöredék (P. Giss. inv. 15). Első kiadása: Eger, O. – Korne- mann, E. –

Meyer, P. M.: Papyri Gissenses I. Lipcse, 1910, Nr. 40.

212

(Imperator Caesar Ma)rcus Aureli(us Severus) Antoninu(s) A(ugustu)s' mondja: Mivel senkinek sem illendőbb

számot adnunk cselekvésünk okairól és meggondolásainkról, én is méltán adhatok hálát a halhatatlan

isteneknek, hogy amikor ilyen merénylet tör- tént,2 engem épségben megőriztek. Éppen ezért úgy vélem, akkor |

5. tehetek eleget nagyságomhoz és istenfélelmemhez méltón az ő nagyságuknak, ha annyiszor százezer embert

emelek a római istenek kultuszának részesei közé, ahány százezren embereim alattvalóim közé emelkednek. –

Adományozom tehát az én oikumenémen élő valamennyi embernek a római polgárjogot úgy, hogy a

dediticiusok3 kivételével senki se maradjon ki adományaimból, mert a | 10. sokaságnak nemcsak viselnie kell

mindent együtt, hanem immár a győzelemben is részesednie .

B. I.

1. Vagyis Caracalla. Az erősen töredékes papirusz kiegészítéseit a továbbiakban nem jelezzük, mivel a sok

zárójel szinte olvashatatlanná teszi a szöveget. A kiegészítések nagyjából kielégítő képet adnak az eredeti

edictumról, de nem mindenben tekinthetők biztosnak.

2. Caracalla arra való hivatkozással ölette meg öccsét, Getát, hogy az merényletet tervezett ellene.

3. A dediticiusok értelmezése vitatott. Ebben az időben feltehetőleg a birodalom határai közé nemrégiben

betelepített, adófizető barbárokat értették alattuk, akik nem rendelkeztek a római polgárjog egyetlen elemével

sem, és Róma nem ismerte el autonómiájukat sem.


194. fejezet - 192. III. GORDIANUS VÁLASZA A SKAPTOPARAIAK PANASZÁRA

1868-ban Bulgáriában talált, de azóta elveszett kétnyelvű felirat. A bevezető és a császári válasz latin, a kérelem

nyelve görög: SIG II3 888.

238

Jó szerencse. Fulvius Pius és Pontius Proculus consuli évében, a január Kalendaeja előtti 17. napon (dec. 16)

lemásolva és hitelesítve az urunk, Imperator Caesar M. Antonius Gor- dianus Pius Felix Augustus által

rescriptumokkal megválaszolt és Rómában, a Traianus fürdő oszlopcsarnokában kifüggesztett kérvények

könyvéből azzal a szöveggel, amely az alábbiakban olvasható.

Kelt Aurelius Pyrrhus, a cohors Xpraetoria pia fidelis Gordiana Proculus centuriájá- ból való katonája, falubeli

és társbirtokos által.

(A görög kérvény részlete) . a kérés: A közbenjáró katona faluja területünknek, Pauta- lia városának legszebb

(részén) | 120. fekszik, hegyek között terül el, de vannak (művelhető) földjei is, ráadásul pedig hévízfürdői,

amelyek nemcsak a kényelmet szolgálják, hanem az | 125. egészség (helyreállítására) és testápolásra is igen

alkalmasak, azonkívül ünnepet is ülnek a közelében évente többször, október | 130. elején tizenöt napon át. A

falunak ezek a látszólagos előnyei idővel | 135. hátrányokká váltak, mert az említett ürügyekre való

hivatkozással a sok idejáró katona | 140. beszállásolásokkal és egyéb terhekkel sanyargatja a falut. Emiatt a

korábban oly jó | 145. módú és népes község most végső nyomorúságba süllyedt. Ebből kifolyólag már több

ízben folyamodtak a helytartókhoz, | 150. de a helytartói rendelkezéseknek is csak ideig-óráig volt foganatjuk,

azután egyre kevesebbet értek, annyira megszokottá vált ez a | 155. zaklatás. Éppen ezért a szükségtől

kényszerítve fordultak az isteni (császár)hoz.

(A császár latin nyelvű leirata) Imperator Caesar M. Antonius Gordianus, a Kegyes, Boldog Augustus a

falubelieknek Pyrrhus katona és társbirtokos útján. Hogy a kérelem ürügyén benyújtott efféle panasz megfelel-e

a valóságnak, inkább a helytartónak (praeses) az előadandó dolgokban tájékozott igazságossága révén tisztázd,

mintsem hogy a császári rescriptummal végleges döntést kellene kapnod. Megválaszoltam. Hitelesítettem.

Lepecsételtem.

B. I. – R. Z.


195. fejezet - 193. ÁLDOZÁSI IGAZOLVÁNY DECIUS KERESZTÉNYÜLDÖZÉSEKOR

Az egyiptomi Fajjúmban, az ókori Arsinoités nomosban talált papirusz, ma Berlinben őrzik. Meyer, P. M.:

Griechische Texte aus Aegypten. I. Berlin, 1916. Nr. 15.

250. június 27.

Az áldozatok felügyeletére rendelt bizottságnak Aurélia Leulistól, A. lányától, aki Euhé- meria falujában, a

Themistés kerületben lakik. Mindig áldoztam az isteneknek, és megadtam nekik a tiszteletet, és most

jelenlétetekben bemutattam a (császári) parancsnak megfelelő égő- és italáldozatot, és az áldozati húsból

kiskorú gyermekeimmel, Palem- pisszel és T.érisszel együtt ettem. Ezért fordulok hozzátok kérelmemmel, hogy

aláírásotokkal tanúsítsátok. Legyetek jó szerencsével! Én, Aurélia Leulis, harmincöt éves, nyújtottam be.

(Második kéz:) Theadelphia falujának lakosa.

(Harmadik kéz:) Aurélios Serénos és (Aurélios) Hermas láttuk, hogy bemutattad az áldozatot.

(Első kéz:) Imperator Caesar Gaius Messius Quintus Traianus Decius Pius Felix Augustus (uralkodásának) első

évében, Epeiph hónap 3-án.

N. Gy.

Decius (249-251) uralkodásának idején zajlott az első szisztematikus keresztényüldözés. Aurélia Leulis és

gyermekei a pogány áldozatok előírásszerű bemutatásával igazolták, hogy nem keresztények. Ugyanennek a

bizottságnak több igazolását (libellus) is ismerjük Theadelphiából.


196. fejezet - 194. VALERIUS DIOCLETIANUS


Ur. 284-305

(39) A vezérek és tribunusok tanácsában – bölcsessége miatt – Valerius Diocletianust, a palotaőrség

parancsnokát tették meg császárrá. Nagyszerű férfiú volt, mégis voltak rossz tulajdonságai: Elsőként hordott

aranyruhát, és kedvelte a selyemből, bíborból készült és számtalan drágakővel kirakott lábbeliket. Mindez már

önmagában is felfuvalkodottságra és elpuhultságra vall, de bármennyire meghaladja is a józan mértéket, mégis

eltörpül a többi mellett. Ugyanis Caligula és Domitianus óta első ízben ő fogadta el, hogy nyíltan úrnak

szólítsák, és istenként tiszteljék. Mindebből szerény véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a magas beosztású

vezetők minél alacsonyabbról kezdték, annál gőgösebbek és nagy- ravágyóbbak. Ilyen volt őseink emlékezete

szerint Marius, és a mi időnkben ő is ugyanígy tette magát túl az általánosan elfogadott normákon. Az

uralkodáshoz nem szokott lelke ugyanolyan kielégíthetetlen volt, mint amikor valaki koplalás után megint

ételhez jut. Ezért aztán csodálkozom, hogy sokan az előkelőknek tulajdonítják a gőgöt, pedig szinte

törvényszerű, hogy a patricius, emlékezve a meghurcoltatásokra, amelyeket családjának el kellett szenvednie,

azáltal védekezik, hogy csak kevéssé akar kiemelkedni a tömegből. Ezeket a rossz tulajdonságokat Valerius

esetében tulajdonképpen elfedte a többi jó. Még azzal is, hogy úrnak szólíttatta magát, atyai szerepét

hangsúlyozta. Közismert ugyanis, hogy ez a bölcs férfiú arra akart ezzel figyelmeztetni, hogy a szörnyű

cselekedetek többet ártanak, mint a szörnyű szavak. Valerius pedig az első katonai gyűlésen tartott beszédében

kivont karddal a napba tekintve esküdött meg, hogy ártatlan Numerianus halálában, és nem tört a hatalomra.

Ezután keresztüldöfte a közvetlenül mellette álló Apert. Hiszen – mint láttuk – ő okozta fiatal, derék és

ékesszóló vejének halálát. A többieknek megkegyelmezett, és az ellenség soraiból szinte mindenkit megtartott

hivatalában, még az Aristobulus nevű jeles férfiút is, aki a testőrparancsnok volt. Ilyen jótékonyság

emberemlékezet óta nem fordult elő, és teljesen szokatlan volt polgárháborúk esetében, hogy senkit sem

fosztottak meg sem vagyonától, sem hírnevétől, sem pedig rangjától. (Hiszen hasonló helyzetben már annak is

örülni lehet, ha viszonylag kegyesen és könyörületesen nem viszik túlzásba a száműzetés, proscriptio, kivégzés

és egyéb büntetések alkalmazását.) Azt pedig minek is említsem, hogy a Római Birodalom megőrzése, illetve

kiterjesztése érdekében sok idegent fogadott szövetségesévé. Carinus távozása után ugyanis Galliában Helianus

és Amandus földművesekből és zsiványokból bandákat szerveztek (ezeket a helybeliek bagaudáknak nevezték),

és a vidéket pusztítva városokat is megtámadtak. Amint ezt megtudta, rögtön imperatorrá nevezte ki megbízható

barátját, a csak félig művelt, de tisztességes és a hadügyekben jártas Maximianust. Később az általa tisztelt

istenségről Maximianus a Hercu- lius, Valerius pedig a Iovius melléknevet kapta. Ettől kezdve a hadseregben

kiemelkedő teljesítményt nyújtó segédcsapatoknak is nevet adtak. Herculius Galliába érkezve szétszórta, illetve

megadásra kényszerítette az ellenséget, és rövid idő alatt mindent rendbe hozott és békét teremtett. Minthogy

pedig a fent említett háborúk nyomasztó gondként terhelték a vállát, négy részre osztotta a birodalmat: az egész

Alpokon túli Galliát Constan- tiusra, Africát és Italiát Herculiusra, az Illyr-partvidéket egészen Pontus öbléig

Galeriusra bízta, Valerius maga pedig a többit tartotta meg. Ettől kezdve az italiai tartományokra is hatalmas

adóterhek nehezedtek. Korábban ugyanis az egész birodalom egyenlő mértékben és mérsékelt

beszolgáltatásokra volt kötelezve, ekkortól azonban új törvényt vezettek be, hogy az állandóan, vagy majdnem

mindig Italiában tartózkodó császár és a hadsereg mindig eltartható legyen. A törvényt az akkori idők

mértéktartása mellett be lehetett tartani, de manapság már veszélyessé kezd válni. Eközben Iovius Alexandriába

vonult, Maxi- mianus caesarnak pedig azt a feladatot adta, hogy a perzsák betörését megelőzendő, a határt

átlépve vonuljon Mezopotámiába. Ezek (ti. a perzsák) kezdetben súlyos veszteségeket okoztak neki, de aztán a

veteránokból és újoncokból sebtében összevont hadsereggel Ar- menián keresztül vonult az ellenség ellen. Ez

volt ugyanis szinte az egyetlen, illetve a legkézenfekvőbb lehetőség a győzelem kivívására. Itt aztán uralma alá

hajtotta Narseus királyt gyermekeivel, feleségeivel és egész udvartartásával együtt. Olyan hatalmas volt a

győzelem, hogy ha Valerius, nem tudni, mi okból, meg nem tiltotta volna (hiszen minden csak az ő tudtával és

beleegyezésével történhetett), akkor új provinciába vittek volna római vesszőnyalábokat. Valójában azonban

hasznos területeket szereztünk, amelyeket visz- sza akarnak szerezni tőlünk, s ezért nemrég igen komoly, sőt

akár veszélyesnek is mondható harcok kezdődtek. Közben kiirtották a markomannokat, a karpok népét pedig

teljesen áttelepítették a mi földünkre, amelyet részben már Aurelianus óta birtokoltak. Legalább ekkora gondot

fordítottak a békeidőkben szükséges feladatokra: igen igazságos törvényeket hoztak, és véget vetettek a mai

ügynökökhöz hasonló, undok gabonaszállítók tevékenységének. (Ezeknek az embereknek az volt a feladatuk,

hogy kikémleljék és jelentsék, hogy ha valamilyen mozgolódást észlelnek a provinciákban; valójában azonban

szörnyűséges, koholt vádakkal mindenütt, de kivált a legelhagyatottabb vidékeken félelmet keltettek, és sok

194. VALERIUS DIOCLETIANUS


mindent összeharácsoltak.) Ugyanakkor a városi gabonaellátás ügyét és az adózók érdekét nagyon a szívükön

viselték. A tisztességeseket előléptették, minden egyes bűnöst megbüntettek, és ezáltal erényes életre

buzdítottak. Az ősi vallás rítusait tisztán megőrizték, és csodálatos, új, egészen máig jó állapotban megmaradt

épületekkel díszítették Róma magaslatait és más egyéb városokat, különösképp Karthágót, Mediolanu- mot és

Nikomédiát. Mégis ők sem voltak hibátlanok. Herculius annyira buja volt, hogy lelke még a túszok

meggyalázásától sem riadt vissza. Valerius nem volt egészen őszinte barátaival szemben, alighanem a viszálytól

való félelmében, mert azt gondolta, hogy a sok beszéd szétzilálhatja a közösséget. A praetoriánus gárdában és a

hadseregben is létszámcsökkentést hajtottak végre, és ettől aztán megcsappant Róma katonai ereje. Sokan úgy

gondolják, hogy ezért akart lemondani a hatalomról. Amikor ugyanis a jövőt fürkészve polgárháborút gyanított,

és fölsejlett előtte, hogy végzetesen közeledik a római államrend összeomlása, akkor uralkodásának 20.

évfordulóját megünnepelve, még ereje teljében letette az uralkodás terhét. Előbb azonban még nagy nehezen

rávette ugyanerre Herculiust is, aki egy évvel kevesebbet uralkodott nála. És bár az eltérő vélemények

eltorzíthatják a valóságot, én mégis kimagasló erénynek tartom, hogy a hatalomvágyat legyőzve, visszavonult a

magánéletbe.

P. H. A.


197. fejezet - 195. DIOCLTIANUS ÁRMAXIMÁLÓ RENDELETE

Diocletianus árrendeletének görög és latin nyelvű feliratokon fennmaradt töredékei. De pretiis rerum venalium.

Lauffer, S.: Diokletians Preisedikt. Berlin, 1971.

301. november 20. és december 9. között

... Tartományaink lakosai! Az emberiségnek mindenkire kötelező törvényei parancsolják, hogy véget vessünk

azok telhetetlenségének, akiknek mindig csak egy a gondjuk: az, hogy az isteni jótéteményeken is

nyerészkedjenek, megnyirbálják mindazt, ami a közjólét biztosítására bőségesen rendelkezésre áll, ínséges

esztendőkben viszont a vetőmagból és a kiskereskedelmi cikkekből minél többet harácsoljanak; akik oly

mérhetetlen vagyo- nokkal rendelkeznek, hogy akár egész népeket is bőségesen elláthatnának, mégis csak a

nyereséget hajszolják, és uzsorakamatok behajtásán jár az eszük.

Meg kell most már magyaráznunk azokat az okokat, amelyek szükségképpen arra késztettek bennünket, hogy

végét szakítsuk sokáig tartó türelmünknek, hogy így – bár nehéz dolog a világszerte dühöngő nyerészkedést

érvekkel vagy akár intézkedésekkel leleplezni – mégis jobban megértsék orvosszernek szánt rendelkezésünk

igazságosságát, ha ezeket a kíméletlenül garázdálkodó egyéneket bizonyos minősítéssel, sőt megbélyegzéssel

arra kényszerítjük, hogy felismerjék, mily aljas ösztönök fűtik lelküket.

Ki ne tudná, hogy a közjólétet aláaknázó elvetemültség zsarolási szándékkal mindenütt útjába akad

seregeinknek, amerre csak valamennyiünk közös boldogulása érdekében vonulnak; nemcsak a falvakban vagy a

városokban, hanem bárhol; és az árucikkek árát nem a négyszeresére vagy nyolcszorosára veri fel, hanem

annyira, hogy az ármegállapításnak és magának a ténynek a nevét emberi nyelven ki sem lehet fejezni? Vagy

hogy néha a katonák külön jutalmának és zsoldjának összege csak egyetlen tárgy megvásárlására elegendő?

Továbbá, hogy az egész földkerekségnek seregeink ellátására szánt hozzájárulása ezeknek a fosztogatóknak

aljas nyereségére megy? Hogy tehát katonáink nyilván ezeknek a zsarolóknak a kezében halmozzák fel

megtakarított zsoldjukat és végkielégítésüket, hogy az államnak ezek a fosztogatói mindennap annyit

rabolhassanak, amennyit éppen akarnak?

A fentebbiekben felsoroltak alapján, mivel már maga az emberiesség követelte, joggal és méltán határoztunk

úgy, hogy megszabjuk, nem az árucikkek árát – mert azt nem is lehetne helyesen megállapítani, hiszen egyes

tartományokban bő volt a termés, és ezek boldogan dicsekedhetnek a kívánatos olcsósággal és a kivételes

bőséggel –, hanem az árak felső határát, hogy ha történetesen drágaság ütné fel a fejét valahol – mentsenek meg

az istenek az ilyen csapástól! –, akkor az árdrágítást, amelyet a szinte határtalan térségeken nem lehetett

megfékezni, most rendeletünk megállítsa, és törvényes intézkedéssel megzabolázza.

Elrendeljük tehát, hogy azokat az árakat, amelyeket az alább következő rövid jegyzék feltüntet, egész

birodalmunkban gondos figyelemmel tartsák meg, hogy mindenki megértse: ezeknek a túllépése tilos! Persze

ott, ahol nyilvánvaló árubőség van, hadd érvényesüljön az áldott olcsóság, hiszen épp ez a célunk a fentebb

említett nyerészkedés megfékezésével. Az eladással és vétellel foglalkozó kereskedők pedig, akik rendszeresen

járják a kikötőket és az idegen tartományokat, a jövőben egyetértőleg mérsékeljék magukat; és mivel maguk is

jól tudják, hogy a drágulás miatt megszabott árakat tilos emelni, eladáskor úgy vegyék számba mind a helyet,

mint a szállítást, mind az egész ügyletet, hogy világosan kitűnjék: a közvetítő kereskedők sehol sem drágítják az

árakat.

Mivel pedig őseink kétségtelenül azzal a szándékkal alkották törvényeiket, hogy a megszabott büntetés majd

elijeszti a bűnösöket – nagyon ritka eset, hogy az emberi természet önként hajlamos a jóra, s viszont az

elrettentés mindig csalhatatlan szabályozója a polgári kötelességteljesítésnek –, elrendeljük, hogy aki ezt a

rendelkezésünket vakme- rően megszegi, halállal bűnhődjék. És ezt a rendeletet senki se tartsa kíméletlennek,

mivel mindenkinek módjában áll elkerülni a büntetést, ha mértéket tart. Azonban halálbüntetéssel kell sújtani

azt is, aki nyereségvágyból a rendelet megszegésével bűntársává szegődik az árdrágítónak. Ugyanezt a

bűncselekményt követi el az is, aki ezek után arra vetemedik, hogy elrejti a birtokában levő élelmiszereket és

közszükségleti cikkeket; de még ebben az esetben is súlyosabban bűnhődjék az, aki ínséget idéz elő, mint az, aki

megsérti ezeket a rendelkezéseket.

B. I.

195. DIOCLTIANUS

ÁRMAXIMÁLÓ RENDELETE


Lactantius: A keresztényüldözők halála. 7.

Miután mindenféle gonosz intézkedésével mérhetetlen drágaságot okozott, törvényekkel igyekezett maximálni

az árakat. Ez időben sok vér folyt apró-cseprő dolgok miatt, az emberek félelmükben semmit sem mertek piacra

vinni, így hát a drágaság még kegyet- lenebbül felszökött, s ez így tartott mindaddig, amíg sokak pusztulása után

a szükség hatályon kívül nem helyezte a törvényt.

A.T.

Diocletianus 301. szeptember 1-jén, tehát még árrendelete előtt, pénzreformot hajtott végre, amint ezt egy 1973-

ban közzétett aphrodisisasi felirat tanúsítja. Ennek alapján valószínű, hogy az árrendeletben az argenteus 100

denariusnak, a follis pedig 25 denariusnak felel meg.

A feliraton említett mértékegységek:

1 quincunx= 5/12 sextarius= 0,228 l

1 modius=2 2/3 congius= 8,733 l

1 amphora= 8 congius= 26,198 l

1 cuellus= 160 congius= 523,92 l

1 uncia=1/12 font= 27,288 g

1 font (as/libra/pondo)=327,45 g

1 ujj (digitus)=18,5 mm

1 láb (pes)=16 ujj=30 cm

1 rőf (cubitus)= 1 1/2 láb=45 cm

1 mérföld=1000 passus= kb. 1,5 km

Az árrendelet nem érte el a kívánt hatást. Ahelyett, hogy az árakat stabilizálta volna, megteremtette az áruhiányt,

a feketepiacot, a csempészetet és a gazdasági bűnözést, s így végül használaton kívül helyezték. Különös, hogy

e közismert kudarc ellenére számos történelmi korszakban kísérleteztek újra meg újra az árbefagyasztás

módszerével, de mindig a Diocletianuséhoz hasonló eredményre jutottak. A gazdaságot ugyanis csak gazdasági

eszközökkel lehet sikeresen befolyásolni, akik egyéb eszközökhöz nyúlnak, bizonyosan szétzilálják.


198. fejezet - 196. DIOCLETIANUS KERESZTÉNYÜLDÖZÉSE

Lactantius: A keresztényüldözők halála. 12-13.

303

1. Az üldözés megindítására alkalmas és megfelelő napot választottak, és választásuk a Terminalia (a

Határőrzés istene) ünnepére esett, február 23-ra, hogy úgyszólván határt szabjanak vallásunknak.

Csatarendbe állított testőrcsapatok indultak tehát, fejszékkel, meg egyéb vas szerszámokkal felszerelve, és

minden oldalról behatolva a (nikomédiai) templomba, ezt az igen magas épületet néhány óra alatt a földdel

tették egyenlővé. 13. Másnap (február 24-én) kiadtak egy rendeletet, amely előírta, hogy fosszák meg e vallás

követőit minden tisztségüktől és méltóságuktól; bármilyen rendűek vagy rangúak, kínza- tásnak vethetők alá,

ellenük mindenfajta per kezdeményezhető, ők maguk viszont nem fordulhatnak elégtételért bírósághoz sem

testi sértés, sem házasságtörés, sem vagyoni kártétel esetén. Egyszóval megfosztották őket szabadságuktól és

jogaiktól. A rendelet szövegét valaki1 letépte és szétszaggatta – bár ez helytelen, de nagy bátorságról

tanúskodó tett volt –, s közben gúnyosan megjegyezte: kifüggesztették a proklamációt a szarmaták és gótok

fölötti győzelemről. Tüstént elvitték, és nemcsak megkínozták, hanem annak rendje és módja szerint tűzzel

égették, és ő mindvégig csodálatos türelemmel viselve szenvedéseit égett hamuvá.

A.T.

1. Az egyik mártírakta szerint Euétiosnak hívták, és vagyonos polgár volt.


199. fejezet - 197. A MEDIOLANUMI EDICTUM

Lactantius: A keresztényüldözők halála. 48.

313

Amidőn mind én, Constantinus Augustus, mind én, Licinius Augustus Mediolanumban szerencsés körülmények

között találkoztunk egymással, és tárgyaltunk mindarról, ami a közjó javát és nyugalmát illeti, arra a

meggyőződésre jutottunk, hogy – egyéb intézkedéseink között, amelyekről láttuk, hogy az emberek többségének

javát fogják szolgálni – mindenekelőtt azokat a törvényeket kell felülvizsgálnunk, amelyek gátolják az istenség

tiszteletét, hogy mind a keresztények, mind pedig mindenki más is megkapja tőlünk a lehetőséget arra, hogy ki-

ki szabadon követhesse azt a vallást, amelyiket akarja. Az a célunk, hogy az, ami isteni hatalomként az égben

székel, kiengesztelődhessék, és kegyesen tekinthessen ránk és mindazokra, akik hatalmunk alatt állnak. Úgy

véltük tehát, üdvös és a lehető leghelyesebb megfontolásból arra az elhatározásra kell jutnunk, hogy nem szabad

megengedhetőnek tartanunk a szabad választás megtagadását bárkitől is, akár a keresztények hitének, akár egy

olyan más vallásnak szenteli a lelkét, amelyet önmaga számára a legalkalmasabbnak ítél, hogy a legfőbb

istenség, akinek tiszteletét tiszta elmével vállaljuk, szokásos támogatását és jóindulatát mindenben megadhassa

nekünk. Illő tehát, hogy Méltóságod megtudja:1 miután kivétel nélkül minden olyan megszorítást eltöröltünk,

amit a hivatalodhoz intézett korábbi, a keresztényekre vonatkozó írásaink tartalmaztak, úgy határoztunk, hogy

érvénytelenítjük azokat a rendelkezéseket is, amelyeket teljesen elhibázottnak és irgalmasságunktól idegennek

találtunk, hogy mostantól fogva mindazok, akik e keresztény vallás gyakorlását akarják vállalni, azt szabadon és

nyíltan, minden háborgatás és zaklatás nélkül tegyék.

Ezenkívül a keresztényeket mint jogi személyeket illetően meggyőződésünk szerint a következőket kellett

elrendelnünk: ha korábban valaki azokat a helyeket, ahol azelőtt összegyűlni szoktak, és amelyekre eddig

hivatalodba eljuttatott leveleinkben is bizonyos előírás vonatkozott, akár kincstárunktól, akár bárki mástól

megvásárolta, most ugyanezeket szolgáltassa vissza a keresztényeknek vételár vagy bármilyen ellenérték

követelése nélkül, minden kibúvót és bizonytalanságot mellőzve. Hasonlóképpen az is, aki adományozás útján

jutott ilyenek birtokába, a lehető legrövidebb időn belül adja vissza ugyanezen keresztényeknek. Továbbá, ha

azok, akik akár adományozással, akár vásárlással jutottak birtokukba, valamely kárpótlást kérnének

kegyességünktől, forduljanak a vicari- ushoz,2 hogy kegyességünk róluk is gondoskodjék.

Hogy pedig döntésünknek és jóakaratunknak jelen kinyilvánítása mindenkinek tudomására jusson, illő, hogy ezt

az írást rendeletedben közzétéve kifüggeszd, és tudomására hozd mindenkinek, hogy jóindulatunk eme

határozata ne maradjon rejtve.

A.T.

1 A provinciák helytartóihoz intézett körlevelet másolja be Lactantius és Eusebios is művébe (Egyháztörténet. X 5). 2 A vicarius a több provinciát összefogó dioecesis vezetője.


200. fejezet - 198. A NICAEAI (NIKAIAI) ZSINAT

Eusebios: Constantinus élete. III 11-14.

325

1. . Mindenki feszült figyelemmel nézett a császárra, az pedig csillogó szemmel, derűs nyugalommal a

gyülekezetre tekintvén összeszedte a gondolatait, majd higgadt és kegyes hangon a következőképpen szólt:

2. „Barátaim! Az volt legfőbb óhajtásom, hogy társaságtoknak örvendezhessek, és most, mikor ezt elértem,

nyilvánosan adok hálát a mindenség urának, hogy nekem minden egyéb (adománya) betetőzéséül ezt a

minden jónál különb látványt megengedte. Arra gondolok, hogy titeket itt összegyűlve talállak, és

mindannyiatok közös, egyetértő viselkedésének lehetek tanúja. Tehát senki irigy ellenség ne zavarja meg

boldogságunkat, sem a daimón, a bűn kedvelője, miután a zsarnoki uralkodók Isten elleni harca

(Theomachia) a megváltó Isten ereje folytán megszűnt, az isteni törvényt most más módon, gyalázko-

dásaival ne próbálja gyengíteni. Mert én minden háborúnál és félelmetes harcnál súlyosabbnak ítélem az

Isten gyülekezetének belső meghasonlását, és ezt a külső háborúskodásnál is gyászosabbnak látom. Amikor

ellenségeimen a hatalmasabb akaratából és segítségével győzedelmeskedtem, azt hittem, nincs más hátra,

mint hogy hálát adjak Istennek, és együtt örvendjek azokkal, akiket ő szabadított meg általunk. Amikor pedig

várakozásom ellenére a ti meghasonlástokról (diastasis) hallottam, a hírt nem tartottam másodrendű

fontosságúnak, hanem, óhajtván, hogy közreműködésem révén ez is orvoslásra találjon, haladéktalanul

összehívtalak benneteket. Örvendek, mikor gyülekezeteteket látom, de óhajtásaimat csak akkor monhatom

teljesülteknek, ha meggyőződtem róla, hogy lélekben egyesülve, valamennyien azt a közös, békés egyetértést

gyakoroljátok, amelyet nektek, mint Isten papjainak, illő volna mások számára is megszereznetek.”

3. Ezeket mondta a császár latin nyelven, egy másik pedig tolmácsolta, majd (a császár) a zsinat (synodos)

elnökeinek adta át a szót. Ekkor az egyik fél vádakkal halmozta el a másikat, azok pedig védekeztek, és

viszont gyalázkodtak. Miután mindkét részről sok mindennel előhozakodtak, és így eleinte heves vita lángolt

fel, a császár türelmesen hallgatta valamennyiüket, és feszült figyelemmel fogadta az előadott érveket, és

részenként válaszolván a két fél nyilatkozataira, lassanként közelebb hozta egymáshoz a vitatkozó feleket.

Kegyesen tárgyalt mindegyikükkel, és görögül beszélt, mert ezt a nyelvet is ismerte. Barátságosnak és

nyájasnak mutatkozott, és így egyeseket meggyőzött, másokat megszégyenített szavaival, a helyesen szólókat

megdicsérte, és mindnyájukat az egyetértés felé terelte, míg végül minden vitatott pont tekintetében egy

értelemre és egy véleményre segítette őket.

4. Így került sor egyhangú hitvallás elfogadására és a húsvét mindnyájuknál azonos időpontjának közös

megegyezéssel történő megállapítására. Az írásba foglalt közös határozatokat az egyes (püspökök)

aláírásával is szentesítették. Mindezek megtörténtével a császár kijelentette, hogy az egyház ellenségén ezzel

aratta második győzelmét, és a győzelem örömére ünnepi istentiszteletet tartatott.

A. I.

A kis-ázsiai Nikaiában (latinosan Nicaeában) Constantinus, mintpontifex maximus jelenlétében tartott zsinatról

Eusebios kaisareiai (latinosan Caesarea) püspök, a keresztény történetírás atyja, és Lactantius számol be.


201. fejezet - 199.TÖRVÉNYEK A DOMINATUS KORÁBÓL

Codex Theodosianus.

332-398

V 17, 1. 332. október 30.

Constantinus császár a provinciák lakóihoz! Akinél megtalálják másvalakinek a colonu- sát, az nemcsak a

colonust köteles eredeti lakhelyére visszaszolgáltatni, hanem az eltelt időre fejadóját is meg kell fizetnie. A

szökésre gondoló colonusokat rabszolga módra vasra kell verni, hogy a szabadokhoz méltó munkát rabszolgai

elítélésüknek megfelelően legyenek kénytelenek elvégezni.

A törvény értelmezése: annak, aki idegen colonust szándékosan házában tart, elsősorban őt magát kell

gazdájának visszaszolgáltatnia, és a nála eltöltött idő után járó adóját meg kell térítenie. Az pedig, aki más akar

lenni, mint aminek született, szolgasorba taszíttassék!

XI 1, 12. 365. július 31.

Valentinianus és Valens császárok Italia vicariusához! Mindenki, aki elhagyott földek után mintegy gazdátlanná

vált rabszolgákat kapott adományként, a kincstárnak fizetendő összegekért annak a birtoknak teljes

adóösszegéig, ahonnan ezek a rabszolgák származnak, felelősséggel tartozik. Ez vonatkozik azokra is, akik az

ilyen birtokról származó rabszolgákat saját birtokaikra befogadták. Amennyiben a hadsereghez tartozó

személyek ilyen embereket maguknál tartanak, arra kötelezendők, hogy vagy szolgáltassák vissza azokat (az

embereket), akiket jogtalanul tartanak maguknál, vagy vegyék tudomásul, hogy ők felelnek adóikért.

XIV 7, 1. 397. május 24.

Arcadius és Honorius augustusok Campania helytartójához! A collegiumok ügyeiben, illetve a collegiumokhoz

tartozó személyek (collegiati) visszatoloncolásában illetékes bírák gondoskodjanak arról, hogy a hosszabb ideje

távol levőket városukba összes javaikkal együtt toloncolják vissza, nehogy vagyontárgyaik hiánya akadályozza

illetőségi helyükön való megmaradásukat. Leszármazottaikra a következő előírás vonatkozik: ha a házasság nem

egyenlő jogúak között köttetett, a leszármazottak az anyát követik, (egyenjogúak között) törvényes házasság

esetén az utódok az apát követik.

X 20, 3. 365. június 28.

Olyan szabad születésű asszonyok, akik az (állami) szövőüzemek dolgozóival adták magukat össze, ez kiderült

róluk, de ünnepélyes felszólításra sem hajlandók születésük nemességét fölébe helyezni élettársuk hitvány

származásának, taszíttassanak abba a sorba, amelyben házastársuk él.

X 22, 4. 398. december 15.

Arcadius és Honorius augustusok a magister officiorumhoz! Az állami fegyverüzemek (fabrica) dolgozóinak

karjaira – akárcsak a katonaújoncokéra – bélyeget kell sütni, hogy szökés esetén legalább ily módon fel lehessen

őket ismerni. Azokat, akik őket vagy gyermekeiket rejtegetik, minden habozás nélkül ugyanúgy a

fegyverkészítő üzembe kell sorolni, miként azokat is, akik a munkától menekülni akarván, csalárd módon

katonai esküt tettek és (a katonasághoz) mentek át.

XII 1, 12. 325. december 25.

Constantinus császár az Oriens vicariusának! Akár nagyobb, akár kisebb városból származik valaki, ha e

városból menekülni akarva, ideiglenes tartózkodás (incolatus) címén más városba költözik, és itt akár kéréssel,

akár csalárd úton saját városának kötelezettségeitől szabadulni akar, mindkét város decurio rangjával járó

terheket viselje, az egyikben eredete, a másikban szabad választása alapján.

A törvény magyarázata: Ha valamely curialis szülővárosából máshová akar költözni, a curia tagságával járó

terhektől semmiképpen sem menekülhet. Sem kérelmében igazolni próbált érdemek, sem bármilyen más érvelés

199.TÖRVÉNYEK A

DOMINATUS KORÁBÓL


alapján nem szabadulhat városa iránti kötelezettségeitől és szolgálatától. Aki mégis így cselekszik, és más

városba akar átköltözni, a törvény értelmében mindkét városban teljesítse ezeket a kötelezettségeket, az

előbbiben születése, a másikban ottlakása miatt.

XII 1, 63. 370-373 között

Akadnak olyan tunyaságot kedvelő emberek, akik, elhagyván városuk szolgálatát, a magányosság rejtekét

keresik fel, és vallásosság címén a remetékhez csatlakoznak. Az ilyen elemeket Egyiptom területén kutassa fel

az Oriens comese, és kényszerítse őket szülővárosuk iránti kötelességeikre. Ellenkező esetben büntetésként

veszítsék el atyai birtokukat, mert véleményünk szerint az csak annak jár, aki vállalja a közfeladatok teljesítését

is!

VII 1, 8. 365. szeptember 24.

Valentinianus és Valens császárok a katonai parancsnokokhoz! Tekintetességed közölje az összes

veteranusokkal, hogy ha valaki nem ajánlja fel fegyverviselésre egyébként alkalmas fiát saját jószántából ama

katonai szolgálat számára, amelyben ő maga is verejtékezett, akkor erre a törvény kötelékei fogják

kényszeríteni.

H. I.

A Codex Theodosianust II. Theodosius keletrómai császár állíttatta össze 438-ban. A tizenhat kötetes

gyűjtemény a 312-től kiadott rendeleteket és azok értelmezését (interpretatio) tartalmazza. Ez utóbbiak az 5.

század második feléből származnak.


202. fejezet - 200. A GÓTOK LETELEPÍTÉSE A RÓMAI BIRODALOMBAN

Ammianus Marcellinus: Róma története. XXXI 4, 1-6; 8-14.

376

(A gótok) tehát Alaviv vezérletével megszállták a Duna partjait, majd követeket küldtek Valenshez, és

alázatosan kérték befogadásukat. Megígérték, hogy békében fognak élni, és ha a helyzet követeli,

segédcsapatokat állítanak.

A tisztán nem látó illetékesek ügybuzgalma így készítette elő a római világ pusztulását. Az mindenesetre

nagyon is tisztázott és bizonyos tény, hogy a barbár népség átszállításának szerencsétlen intézői, amikor a

számukat több ízben is megkísérelték megállapítani, hiábavaló erőlködés után felhagytak igyekezetükkel.

Elsőként Fritigernust fogadták be Alavivval együtt, akinek a császár a körülményekre való tekintettel

élelmiszerek és megművelhető földek kiutalását rendelte el.

Ez idő tájt, amikor határsorompóink felnyíltak, és a barbár föld úgy öntötte magából a fegyveres csapatokat,

mint az Aetna a tüzes szikrákat, és amikor a nehezen legyűrhető válság hadi tetteik alapján hírneves katonai

vezetőket követelt volna, mintha valamely rosszindulatú istenség válogatta volna ki őket, egytől egyig csupa

olyan embereket állítottak a csapatok élére, akikre folt tapadt. Ezek közül is a leghírhedtebb volt Lupicinus és

Maximus, egyikük a thrákiai tartományok katonai vezetője (per Thracias comes), a másik olyan vezér (dux), aki

a romlásba vezetett, de meggondolatlanságban méltó vetélytársai voltak egymásnak. Minden bajnak az ő

mindenre kapható kapzsiságuk volt az oka. Mert – hogy egyéb dolgokat itt ne hánytorgassunk, amelyeket akár

az említettek, akár az ő tudtukkal mások követtek el alávaló módon az addig mit sem sejtő, csak ide-oda

közlekedő idegenek ellen – csak azt a hallatlan szörnyűséget fogjuk előadni, amelyért még elfogult bíráktól sem

várhattak volna fölmentést: amikor az áthozott barbárok élelmiszerhiányban szenvedtek, a gyűlöletes vezérek

szégyenletes üzletet eszeltek ki, és ahány kutyát bárhonnan is fel tudott hajtani telhetetlenségük, azt adták oda,

egyet egy emberért. Még előkelő (emberek fiait is) elhurcolták köztük rabszolgának.

A.I.


203. fejezet - 201. THEODOSIUS

Sextus Aurelius Victor: A római császárok élete és jelleme.

Ur. 379-395

(48) A hispaniai származású Theodosius tizenhét esztendeig uralkodott. Családfáját egészen Traianus császárig

vezette vissza, apja Honorius, anyja pedig Termantia volt, és Gra- tianus tette császárrá (imperator)

Sirmiumban. Úgy tartják, hogy szülei álmukban kaptak figyelmeztetést, hogy ezt a nevet adják neki, amely

magyarul ezt jelenti: „Akit az isten adott.” Egy jóslat is hírül adta róla Ázsiában, hogy az hivatott Valens

örökébe lépni, akinek neve a görög théta, epsilon, omikron és delta betűkkel kezdődik. A kezdőbetűk

azonossága által megtévesztett Theodorus úgy gondolta, hogy őt illeti meg a hatalom, de bűnös hatalomvágyáért

halállal kellett fizessen. Theodosius pedig kiválóan gyarapította és védelmezte az államot. Számos ütközetet

vívott a hunokkal és gótokkal, akik Valens idején sanyargatták a birodalmat, és legyőzte őket. A perzsákkal saját

kérésükre békét kötött. Maximust, a zsarnokot, aki Gratianust megölte, és magának követelte Galliát,

Aquileiánál verte le, fiát, Victort pedig, akit apja még csecsemőkorában császárrá tett, szintén megölte.

Ugyancsak legyőzte Eugeniust és Arbogastest, akiknek tízezer katonájuk esett el. Eugeni- us ugyanis

Arbogastes haderejében bízva bitorolta a hatalmat, miután Valentinianust Vi- ennában megölte. Nem sokkal

később azonban hatalmával együtt az életét is elveszítette.

Theodosius pedig – a régi iratok és képek tanúsága szerint – jellemét és külsejét tekintve Traianushoz

hasonlított: ugyanolyan délceg termet és végtagok, ugyanaz a haj és arc, eltekintve attól, hogy amaz borotvált,

sima arccal és kisebb szemekkel rendelkezett. Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanilyen megnyerő és vonzó

lett volna a tekintete, illetve ennyire méltóságteljes a járása. Lelkialkata viszont megszólalásig hasonlított rá, sőt

úgy tűnik, mintha a történelemkönyvek (Traianusra vonatkozó fejezetei) egyenesen őróla szólnának. Kegyes és

irgalmas szívű, közvetlen modorú ember volt, és úgy gondolta, hogy csak a ruházatában különbözik a

többiektől. Mindenkit megbecsült, a jókkal szinte a kelleténél is bőkezűbben bánt. Nem nézte le az egyszerű

embereket sem, a művelteket pedig csodálta, de csak ha feddhetetlenek voltak. Nagylelkű adományokat osztott,

kedvelte a polgárokat és azokat, akikhez személyes kapcsolat fűzte, kitüntetésekkel, pénzadományokkal és

egyéb megtiszteltetésekkel halmozta el őket. Gondosan ügyelt a gabonaellátásra, és saját vagyonából nagy

mennyiségű aranyat és ezüstöt osztott szét sokaknak, akiktől a zsarnokok mindezt elvették és elherdálták, pedig

még a kegyes uralkodók is általában csak a puszta és feldúlt földeket adják vissza, ha egyáltalán visszaadnak

valamit. Gyöngéd apa és megfelelő férj volt. Nem azért edzette testét, hogy vonzóbb legyen a külseje, vagy

hogy elfáradjon, hanem, ha ideje engedte, sétával frissítette fel lelkét, és mértékletes táplálkozással őrizte

egészségét. A birodalmat felosztotta két fia, Arcadius és Honorius között, aztán ötvenévesen, sorsával

megbékélve, Mediolanum közelében távozott az élők sorából. Testét még ugyanabban az évben

Constantinopolisba vitték, és ott temették el.

P. H. A.


204. fejezet - 202. A HUNOK

Ammianus Marcellinus: Róma története. XXXI 2, 1-2.

390-400

A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl, a Jeges-tengernél lakik.

Vadsága minden képzeletet felülmúl. Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastag nyakú, meghökkentően

formátlan, görbe hátú emberek, úgyhogy kétlábú állatoknak vélhetnénk őket, vagy tuskóból durván kifaragott

figurának, amilyeneket a hidak karfáin láthatunk. Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen,

hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle

állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé

megmelegítenek. Cipőjük nincs méretre szabva, így nem is járhatnak benne kényelmesen, ezért gyalogharcban

alig használhatók. Ők maguk viszont mintha oda volnának nőve edzett, de csúf lovaikhoz, amelyeken néha nők

módjára ülnek, ha szokásos teendőiket végzik. Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és

elad, eszik és iszik, s a ló keskeny nyakára hajolva, mély álomba merül, még álmodik is mindenféléről. A

csatában olykor fölingerlik az ellenséget, majd ék alakú rendben kezdik meg a harcot, különböző fenyegető

szavakat hallatva. Könnyű fegyverzetük és fürgeségük révén gyorsan mozognak, s így képesek arra, hogy

szándékosan hirtelen szétszóródva megritkítsák soraikat, és laza csatarendben nagy öldöklés után szétfussanak.

Nagy gyorsaságuk miatt sem erőd ostromlása, sem az ellenséges tábor fosztogatása közben nem látni őket. Azért

lehet őket talán a legfélelmetesebb harcosoknak mondani, mert távolról lövöldözik nyilaikat, melyeknek hegyét

csodálatos művészettel odaillesztett éles csontokból készítik. a közelharcban pedig, saját magukat nem kímélve,

karddal küzdenek.

Náluk soha senki nem szánt, nem fogja meg az eke szarvát. Nincs állandó lakóhelyük, saját házuk, sem

törvényük, sem megszabott életmódjuk, hanem mint a menekülők kóborolnak szekereiken, amelyek lakásul is

szolgálnak. Asszonyaik azokon szövik számukra a piszkos ruhákat, ott közösülnek férjükkel, ott szülnek és

nevelik föl a serdülőkorig gyermekeiket. Náluk senki sem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy honnan

származik, mert fogantatási helyétől távol született, és még távolabb nevelkedett.

Fegyverszünet esetén hitszegők, megbízhatatlanok, s mihelyt valamilyen újabb remény halvány lehetősége

mutatkozik, szerfölött nyugtalanokká válnak, és mindenben a féktelen düh irányítja őket.

Ez a szilaj természetű, fékezhetetlen nép, amely heves vágyat érez mások fosztogatására, rabolva és gyilkolva

vonult keresztül a szomszédos országokon.

Sz. Gy.


205. fejezet - 203. VALLÁSI TÜRELMET A POGÁNYOK SZÁMÁRA IS

Symmachus: Relatio. 3.

384

Ha a vallást a maga ősi kora tekintélyhez juttatta, meg kell őrizni a hosszú századok bizonyságát, követnünk kell

őseinket, mint ahogy ők is jó szerencsével követték a maguk őseit.

Képzeljük el most, Róma itt áll mellettünk, és így szól hozzátok: „Ti áldott jó császárok, a haza atyjai,

tekintsétek tisztes koromat, amelyet jámbor vallásosságomnak köszönhetek! Hadd ápoljam tovább is az ősi

szertartásokat, hiszen meg vagyok elégedve velük! Hadd éljek a magam szokásai szerint, hiszen szabad vagyok!

Ez a vallás hajtotta az egész világot az én törvényeim alá, ezek a szent szertartások űzték el Hannibált a falaktól,

a gallusokat a Capitoliumtól. Hát erre a végre maradtam meg, hogy késő öregkoromban megszégyenítsenek?

Majd meglátom, milyen új rendszert javasoltok; azonban ilyen öreg korban már késő és szégyenletes átvedleni”

Tehát kíméletet kérünk atyáink isteneinek. Helyes felfogás tisztelni azt, amit mindenki tisztel. Ugyanazokat a

csillagokat látjuk, ugyanaz az égbolt borul fölénk, ugyanaz a föld rejt magába mindannyiunkat: fontos-e hát,

hogy ki miféle bölcsességgel kutatja az igazat? Egyetlen úton nem lehet eljutni ily nagy titokhoz.

A.I.

Quintus Aurelius Symmachus (345-402), Róma városában lakó szónok, az ősi római hit egyik utolsó

védelmezője nehezményezte, hogy a keresztény uralkodók eltávolították a senatus ülésterméből a győzelem

istennője, Victoria oltárát, és 384-ben II. Valentinianus császárhoz írt levelében kérte annak visszaállítását.


206. fejezet - 204. A PATROCINIUMOK

Libanios: XLVII. beszéd. 4-10.

390 k.

1. Vannak ún. nagy falvak, amelyek mindegyikében számos birtokos él. Ezek az ott állomásozó katonákhoz

menekülnek, nem azért, hogy kerüljék a bántalmat, hanem hogy maguk bántsanak mást. Bért is fizetnek

védőiknek a föld terméséből, búzát, árpát, gyümölcsöt vagy akár aranyat, illetve az arany ellenértékét. E

katonák erőszakosságát pajzsként tartván maguk előtt, pénzért megvásárolják a korlátlan lehetőséget bármire.

Mindenféle kárt okoznak szomszédaiknak. Elszántják földjüket, kivágják fáikat, elhajtják, levágják,

felaprítják, elfogyasztják állataikat. A tulajdonosok ezt látva, sírnak magukban, a győztesek azonban csak

nevetnek, s annyira nem félnek tőle, hogy valaki megtudja tettüket, hogy gaztetteiket még azzal a

fenyegetéssel is tetézik, hogy többi javaiktól sem fogják magukat tartóztatni.

2. Beszéljek-e az ütlegekről, a fennhéjázó szavakról, hogy a parasztok feleségei szomszédasszonyaikat hajuknál

fogva cibálják, a szomszéd birtokosok kútjait tönkreteszik, elzárják útjukat az (öntözést szolgáló) folyókhoz,

és mindezt e heréknek a segítségével! Egyesek több, mások kevesebb katonát tartanak így el, de ezek mind

ott laknak a falvak közepén, rendszerint heverésznek, és szolgálat helyett bőséges bor és hús fogyasztása

közben lakomáznak. Ha pedig egy-egy sértett elégtételt akar venni, a katonával is verekedésre kerül sor, ez

pedig csak a másik romlására vezethet. Tehetetlenül kell hát tűrnie, a katonáktól tartózkodnia kell, a

törvényekre pedig nem is mer hivatkozni. 6. Mindez a parasztokat rablókká teszi, ez ad a kezükbe olyan

vasat, amely nem a föld művelését, hanem a gyilkosságot szolgálja. Minél nagyobb a bátorságuk a náluk

állomásozó katonák révén, annál nagyobb vakmerőségre kapnak azért is, mert az ország őrei a szóbeszéd

szerint fél szemüket behunyják, hiszen ők is jól tudják, hogy a helytartó sem mer segíteni. Ekkora

gaztetteknek adják azt a szépen hangzó nevet, hogy „pártfogás”, holott ez a szó véleményem szerint csak a

megsértett gyengéknek nyújtott, mások sérelme nélküli segítséget illetné.

1. Az ilyesfajta „pártfogás” azonban éppen az ellenkező eredményt éri el: mások károsítására ad lehetőséget. Ez

utóbbiak közé tartoznak az adószedők is. Az adószedők, akiknek a feladata állami kötelezettségként

(leiturgia) hárul rájuk, elmennek a falvakba. Itt először szelíden és halk hangon kérik az adót, majd amikor

gúnyolódva és nevetés közben visszautasítják őket, már haraggal és fennhangon követelik, amint ez érthető is

olyanok részéről, akik nem kapják meg jogos követelésüket. Akadtak olyanok, akik a falusi elöljárókat

fenyegették meg, de hiába, hiszen ezek kevesebben vannak a földet művelőknél. Akadtak olyanok is, akik

erőszakkal akarták elhurcolni a termést, de a parasztok is megmutatták ám, hogy kövek vannak a kezük

ügyében. 8. Így aztán az adószedők termés helyett csak sebeket kapnak, úgy térnek vissza a városba, véres

ruhájukkal tanúsítván a velük történteket. De nincs senki, aki együttérezne velük, hiszen ezt nem engedi a

felbérelt hatóság. A szerencsétleneknek még azt kell hallaniuk, hogy vagy maguk fizetnek, vagy

megkorbácsolást szenvedve, lemondanak vagyonukról.

1. . A birodalom jóléte alattvalóinak jólétével növekszik vagy csökken. Ezek a szép „pártfogások” tönkreteszik

hát a városi tanácsokat, azok pusztulásával pusztulnak a városok, ezek romlásával tönkremegy a hadsereg is.

Nem szabad ezt közömbösen nézned, ó, császár, mert ettől függ az, hogy erős vagy-e, nem pedig erőtlen,

rettegett, nem pedig rettegő. Szüntesd hát meg az effajta „pártfogásokat”, amilyeneket nálunk is szeretnének

meghonosítani az itteni katonák.

H. I.

Az antiochiai szónok Theodosius császárhoz intézte ezt a szónoklat formában megfogalmazott beadványt, amely

az elharapózott „pártfogásokat” (latinulpatrocinium, görögülprostasia) okolja az adók elmaradásáért, a

colonusok engedetlenségéért. A parasztok a megvesztegetett katonák vagy állami tisztviselők „pártfogása” alá

menekülve kerülik el beszolgáltatásaikat és egyéb kötelezettségeiket. A mindent átszövő korrupció megbénítja

az egész birodalom működését.


207. fejezet - 205. A KATOLIKUS VALLÁS URALKODÓVÁ VÁLIK

Codex Theodosianus.

380-428

XVI 1, 2. 380. február 27.

Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok edictuma Konstantinápoly lakosságához.

Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk

uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma

népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig. Az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria

püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az

evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú

méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevet

viselhessék, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő

gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak, és egyelőre az isteni bosszúnak

adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk

megbüntetésükről.

XVI 10, 12. 392. november 8.

Theodosius, Arcadius és Honorius császárok rendelete Rufinus praefectus praetorióhoz. Semmilyen személy,

bármilyen származású és bármely rendhez tartozó legyen is, bármilyen méltóságban áll, bármely hatalommal

vagy tekintéllyel rendelkezik, akár előkelő születésű, akár pedig származását, társadalmi helyzetét és vagyonát

nézve az alacsony rendűek és semminek tekinthető emberek közé tartozik is, semmilyen városban nem vághat le

bármilyen ártatlannak látszó áldozatot sem az élettelen bálványoknak, magánlakásában sem áldozhat a laroknak

tűzzel, a geniusnak színborral, a penatesnek illatszerrel, nem gyújthat tiszteletükre fényt, nem tömjénezhet

nekik, és nem tisztelheti őket virágkoszorúval. Amennyiben valaki áldozat bemutatása céljából állatot

merészelne levágni, vagy az állatok beleit tanulmányozná, a felségsértési perek eljárásához hasonló módon

bárkinek a bejelentése alapján vád alá helyezhető, és megkapja méltó büntetését.

XVI 5, 65. 428. május 30.

I. Theodosius és Valentinianus császárok Florentius praefectus praetorióhoz.

Az eretnekek őrültségét oly módon kell elnyomni, hogy mindenekelőtt vissza kell venni tőlük mindazokat az

ecclesiákat, amelyeket az igazhitűektől elraboltak és birtokukban tartanak, s azokat a katolikus egyháznak

haladéktalanul át kell adni. Tűrhetetlen ugyanis, hogy azok, akiknek saját templomaikat sem lenne szabad

megtartani, az igazhitűek jogos tulajdonában levő és általuk alapított, de vakmerő módon elrabolt templomokat

továbbra is birtokukban tartsák. Továbbá, ha új klérikusokat vagy – ahogy maguk mondják – papokat

választanának, tíz font arany bírságot fizessen minden ilyen pap után az is, aki ezt elkövette, és az is, aki e tett

elkövetését nem akadályozta meg.

Az eretnekek nem teljesíthetnek katonai szolgálatot. Egymásnak nem adhatnak ajándékot, nem készíthetnek

végrendeletet, és végső akaratuknak nincs jogi hatálya. Mindazok a törvények, amelyeket ellenük vagy

hitünknek más ellenségei ellen valaha is hoztak és bármikor közzétettek, mindenkor tartsák meg friss

érvényüket.

H. I.

Claudius Claudianus: Stilicho consulságára. 2, 424-476.

400

Távolban valahol, tőlünk és isteneinktől

205. A KATOLIKUS VALLÁS

URALKODÓVÁ VÁLIK


425elzártan fekszik roppant barlangja a Kornak,

évek emésztő anyjának, ki leküldi időnket s puszta ölébe ki rejti megint. Örökéletü kígyó, pikkelyesen viruló,

farkát harapó, veszi körbe mély üregét tekeregve, s eként, mindent felemésztőn,

430csöndes siklással fölidézi a kezdetek árnyát.

Széles, nagy kapunál ül a Természet, tele dísszel, ősöreg őrszem, tagjairól koszorúban a lelkek függve

lebegnek. Amott egy tisztelt és öreg ember méri a csillagok állását, számát, a futását,

435 s ettől függ a halál meg az élet a földilakók közt.

Ő, az öreg, volt az, ki kiszabta bizonytalan útját Marsnak, a biztosat is Iupiternek, eképp kijelölvén már a

világ sorsát, s hogy a Hold sebes, és a Saturnus lassú útja, nyugodt kocsijú Venusunk haladása

440 mennyi legyen, s Phoebus társát mi vezesse a Mercurt.

Ennek a barlangnak küszöbénél fénykoszorúsan áll meg a Nap, ki előtt meghajtja fejét a hatalmas, őszhaju

Természet. Felpattan a nagy kapu gyémánt szárnya magától, és legbennsőbb árnya a mélynek

445 tárva a napra derül, vele rejteke, titka a Kornak.

Itt kuporognak lent, kijelölt helyen, ércjelü évek, korszakok is, hol a réz, hol a vaskor tűnik elénkbe, máshol

ezüst színben csillognak a fényben az ércek. Mint aranyos nyáj áll a sarokban a főhelyet őrzőn,

450 sár érintését kikerülve, a fényes aranykor.

Ebből választott a Titán, kijelölve a legszebb, legragyogóbb kort, hogy Stilichó neve rajta viruljon, és így

szólt a jelölt nyomait tűrőn követőkhöz:

- Itt van a consul, akit vártunk, ki a legnemesebb érc

455 büszke vezére. Tehát most jöjjetek annyira vágyottévek,

erényt hozván! Újuljon már a tehetség, és Bacchus mulatása, Cerés bősége viruljon!

Ámde iker Göncöl közeléből most ne sziszegjen Kígyó, Medvétől se ropogjon a fagy dere nálunk,

460 és ne morogjon a vad, vicsorító száju oroszlán.

Rák nyara szárítón, ollóval, a bővizű kannás vízöntő zuhogó záporral friss gabonánkat el ne tapossa! Tavaszt,

termékenyt hozzon a rózsás szarvú phrixusi kos! Ne tarolja le jéggel olajfánk

465 Skorpió, de a Szűz érlelje az őszi vetést

meg , s dús szőlőinket Kutya-csillag ugassa szelíden.

Így szólván indul be a sáfrányharmatu kertbe, és völgyébe, amely körül árad a fényfolyam árja, mind

beborítva a Nap lovait táplálni kiváló

470dús füveket sugaras fénnyel. Lángos koszorúkkal

felcicomázza emitt a sörényét, szőre pihéjét, s kantárját repülős, friss lábu lovának, ilyennel dísziti fel Lucifer

s Auróra haját, a derest is.

Ekkor a consuli névre mutat fel az év, az aranyszín,

475 s újult lendületet vesz a forgó tengely az égben,

hol Stilichót, mennyek könyvébe, a csillagok írják.

N. Gy.

205. A KATOLIKUS VALLÁS

URALKODÓVÁ VÁLIK


Stilicho Theodosius (ur. 379-395) és Honorius (ur. 395-423) vandál származású, nagy hatalmú hadvezére.

Rokonságban állt a császári házzal: 388-ban feleségül vette Serenát, Theodosius fogadott lányát, s az ő lányát,

Mariát Honorius vette el (398). Claudius Claudianus (370 k. – 405 k.) legjelentősebb műveit latinul író,

alexandriai görög származású költő, a kései császárkor legnagyobb lírikusa. A hadvezér consulságára írott vers

szerint Stilichóval új aranykor köszönt be Rómában.

440. Phoebus Apollo – görögösen Apollón – mellékneve, ebben az esetben Nap értelemben.

445. A fémkorszakok rendjéhez vö. Hésiodos: Munkák és napok. 109-178.

451. A Titán ebben az esetben a Napisten.

464. Phrixus Athamas fia volt, aki a Médeia és az Argonauták történetében meghatározó szerepet játszó,

aranygyapjas kos hátán Kolchisba szökött. Az aranygyapjas kos ebben az esetben az aranykorra utal.

473. Lucifer a fény elhozója, a Hajnalcsillag.