1

Őseink lovastudománya, avagy a díjlovaglás történelmünk

nézőpontjából

A magyar embernek a lovaglás „Isteni” őstudása, ezért őt erre nem tanítani, hanem emlékeztetni kell.

Gémes Ferenc

2

Miskolci Bölcsész Egyesület

3534 Miskolc Vár u. 9

Őseink lovastudománya, avagy a díjlovaglás történelmünk nézőpontjából

Szakdolgozat

Konzulens tanár: Tóth Sándor

Készítette: Gémes Ferenc

Magyarságtudományi szak.

Őrbottyán, 2012

3

Tartalomjegyzék: Értékelés 4 Előszó 5 Égi csatornák segítsége 7 Az íjról 10 A ló mágikus ereje 12 A táltos ló 13 A lovas-íjászról 22 A tudás időleges eltűnése, avagy a sötétség története 27 A nevelésről 28 A díjlovaglás és lovas-íjászat 30 Időutazás 34 Mozgáselemzés 47 Összegzés, amiért ez a dolgozat készült 53 Idézetek, Irodalmi jegyzék 56 Bírálati bejegyzések 57

4

Értékelés Gémes Ferenc, „Őseink lovastudománya, avagy a díjlovaglás törté-nelmünk nézőpontjából” című szakdolgozat bírálatához.

Ez a mű nagyszerű bizonyítéka annak, miként lehet az elméleti történelmi ta-nulmányokat gyakorlatban bizonyítani, egy olyan ritka személyiségnek, aki a lovas tudományok kiváló művelője. Gémes Ferenc szakdolgozatában kimutatja, hogy még génjeinkben ma is él az ősi lovastudomány, melyet a turáni népek hagyományoztak reánk. Hiszen mint írja, erre gyakorlatilag születni kell, mégpedig olyan ősök örökö-seként, mint a szkíták, hunok és ősmagyar elődeink voltak. Semmiként nem örököl-hettünk volna hasonlóan magas szintű lovasíjász tudományt, például az itt is cáfolha-tó finn-ugor ősöktől, mert hiszen ki hallott már finn-ugor lovas íjászról. Még a képze-lete is mosolyra derít.

Az író gyakorlati lovaglása közben fedezte fel, hogy a lova aktívan képes segí-teni mozgásával a harci tevékenységet folytató íjászt. Ez a ló oldalazó mozgásával végrehajtott „vágta oldaljárás” elnevezéssel az író saját felfedezésének mondható. Ez fontos tétele lehet a későbbi kutatóknak a harctéri elemzések alkalmából. Ezt a nagyszerű gyakorlatban is bizonyított lovas tudományt egészíti ki a többi harctéri lo-vas mozgás elemzése, amely rendkívül pozitív tartalmú. A lovas tudás, a lovagló gyakorlat, az ősi gének „ébredése” és az írott források elemzése tökéletesítette a szerző munkáját. A műben szereplő csapdák, háló, kötél és rúd akadályok forrás jegyzéke azonban számomra hiányos. Én magam még nem találkoztam azzal a for-rással, amely a fűben elfektetett háló akadályokat említette volna.

A szerző mély érzelme a lovához, megható turáni öröklés. Elvesztése fájda-lom, tisztességes eltemetése turáni kötelesség. A harcban a ló és lovasa „összeforrt” testben és lélekben, ezért is vívta ki a kentaur elnevezés fogalmát. Ezért kísérte sírba urát a hűséges fegyvertárs, hiszen a túlvilági harcban is együtt kel, hogy maradjanak.

Gémes Ferenc szakdolgozati munkája fontos ismeretekkel egészíti ki a lovasíjász tudomány forrás anyagát. Magyarságtudományi szempontból kiváló isme-retekről tanúskodik. Hon szeretete példaként szolgálhat a következő nemzedéknek. Munkáját hadtörténelmi szempontból jelesre értékelném. Kiegészítésként szeretném ajánlani a pontosabb hivatkozásokat, forrás megjelölést.

Eger. 2012.július 6

Tóth Sándor

5

Előszó Az utóbbi évek társadalmi változásai sok emberben – bennem is – lelki és szellemi átalakulást gerjesztettek. Így utólag elmondható, hogy nálam a nevelés (nevelődés) iskolapéldája valósult meg, miszerint: „Az egyén az örökletes tulajdonságai alapján lesz olyan amilyen, vagy a külső hatások alakítják, netán a kettő kölcsönhatása meg-határozó a kialakulásában.”*1 Tehát valamit örököltem, és az alakítások során vala-milyenné lettem. Sorozatosan lehetőségek tárultak elém, amelyek felett hol átléptem, hol éltem velük. Olyan események történtek velem, amelyeket a bennem lezajlott nagy változásokig véletlennek tartottam. Ebben nagy szerepet játszottak, hogy a „Feljebbvaló” példa-mutató tudós emberek közelébe terelt. Gyakran hangoztatott mondat, hogy a „példa ragadós”. Persze ez jó értelemben az egyén fejlődését, helyes szemléletmódjának kialakulását segítheti elő. Dolgozatomban én is igyekszem az Ő szemléletmódjuknak megfelelni, és abban, hogy ezt most megírhatom, az előttem kinyílt égi energiakapuk segítségét érzem. Sokan sokféleképpen írtak már lovas őseinkről, de ezekben többnyire kutatások so-rán talált levéltári feljegyzések adatai alapján próbáltak eseményekről az olvasó számára emészthető írásokat adni, és hozzátenném, hogy eldugott, letiltott vagy megsemmisített iratok hiányában nagyrészt idegen nyelvű dokumentumok alapján. Gondoljunk csak a Petőfi szabadságharc utáni sorsáról előkerült iratok eldugására, letiltására, vagy hamvainak megtalálása, és hazahozatala körüli botrányra. Az eset-leges megsemmisítésükre már nem is merek gondolni, mert azt egyenesen hazaáru-lásnak tartom. Az ősi tudáshordozók (táltosok, gyógyítók, rovásírásos emlékeink) megsemmisítésére már Szent Istvántól kezdődően történtek erőfeszítések, de ennek az ősi hagyatéknak a gyökerei a magyarság tudatába, és lélekébe olyan erősen vol-tak beágyazódva, hogy a kísérlet évszázadokon át sikertelen maradt, sőt, napjaink-ban mindezek robbanásszerű újraéledésének lehetünk tanúi. A történész a kutatási területén következtetéseket von le a vizsgált esemény, kutatás alkalmával talált jegyzetek vagy ásatások során előkerült tárgyak kapcsán az adott korról, viszont nem várható el tőle, hogy különleges tudást igénylő apró részletekbe merüljön el, mert az célirányos képzettségű szakembert igényel. Bár van rá példa, hogy a történész az adott területhez értő szakember véleményét kikérve írta meg a könyvét. *

1 Ignácz Gyula: Sportpedagógia/Saját jegyzet alapján.

6

Dolgozatom fő témája is két - valami-lyen okból elfelejtett, majd később újra felfedezett, most már sportágnak neve-zett - ősi tudás vizsgálata. A XVI. szá-zadban kitalált díjlovaglás és a ma új sportágként űzött lovas-íjászat elemzé-sével próbálok ősi egymásrautaltsági kapcsolatot kimutatni. A díjlovaglás témájában ma fellelhető irodalom legfrissebb anyagairól el-mondható, hogy egyben megegyeznek: A sportágat lovas művészetnek neve-zik, és ennek atyjaként az ógörög Xe-nophónt*2 (1. kép) ismerik el. Az okta-tók is gyakran hivatkoznak rá, mikor valamilyen rosszul sikerült magyaráza-tuknak nyomatékot kívánnak adni. A lovaglásról a Peri hippikes, és az Anabasis c. könyvében olvashatunk. A lovas-íjászat más történet, mert ez az új sportág magyar találmány. (2. kép Kassay Lajos) Ennek a díj-lovaglással való összekapcsolását a menetirány-nak 180º-ra történő lövés gyakorlatá-ban látom indokoltnak. A két sportág szakirodalmában az egymásrautaltsá-gáról még senki nem ejtett szót. Tehát

az elemzésemről semmilyen irodalom nem létezik, a koraközépkori csatákról készült feljegyzések is csak szűkszavúan, mint „hun vagy nomád harcmodort” említik, de ennél többet még sehol sem sikerült találni. Tudjuk, hogy az ötletek, találmányok nem úgy születnek, hogy reggel felkelünk és elhatározzuk, hogy aznap valamit ki fogunk találni, hanem, ha valamilyen tevékeny-

séget szorgalom-mal, feladatmegoldó akarattal és alkotó kedvvel végzünk, akkor a megszerzett szakmai tapasztalat nyomán előbb utóbb ötletek juthatnak eszünkbe. Remé-lem, a dolgozatom-ból ez ki is fog tűnni.

*

2 Xenophón író, költő, zsoldos katona, Szókratész tanítványa. (i.e. 430-354, össz. 76 év)

1.kép

2.képp

7

Égi csatornák segítsége

„Az emberiség keveset beszél arról, amit tud, de rengeteget arról, amit nem tud.” (Írja Rudolf Steiner*3)

„A magyarok nem is földi lények, hanem egy subinteligens földön kívüli faj, amelynek sikerült egybeolvadni az emberiséggel, és csak műveik zsenialitása, és érthetetlen nyelvük árulja el őket.” (Írja Nicolas Lezard*4)

„A szkíta nép képtelen a hódításra.” Írja Xenophón, majd így folytatja: „A hódításra képtelen nép pedig nem alkalmas más népek elnyomására, erőszakos beolvasztásá-ra, és ő maga válik erőszakos népek beolvasztási hajlamának áldozatává.” Ez a

magyar tragédia két mondatba tömörítve.

Most felejtsük el mindazt, amit eddig történelemből tanultunk, és induljunk fehér lappal! Ebből semmi tragédia nem történik, legfeljebb a szakavatottak vég-re újra írhatják az időszámítás-sal együtt a Magyar történel-met, és a hazugságtenger egy-re hullámosabb vizén hajózó nemzetáruló tudósok végre elsüllyednek annak örök sötét-jébe.

Őseink energiakapukon ke-resztül tartottak kapcsolatot az égiekkel, de valamit elkövet-hettek, amiért ezt a tudást el kellett felejtenünk. De mi tör-tént ezzel a tudással, és mi okozta ennek időleges eltűné-sét? Talán a vízözön? Talán elzáródtak az égi energiaka-puk, jöttek a sötét éjszakák, és elérkeztünk a sötétség történe-teihez? Sajnos az idő múlásá-

val az alantas érdekek közreműködésével fátyol kerül a múltra, és így előáll a gyors felejtés. Sok történész néhány előbukkant tárgyról (3. kép)*5, eseményről megpróbál történelmet írni, de ha égi kapcsolatai nem működnek, könnyen tévútra kerül.

*

3 Rudolf Steiner dramaturg, tanár, az antropozófia megalkotója, emellett a művészet területén is in-

tenzív tevékenységet fejtett ki, nagyszámú festmény, szobor, építészeti munka, terv és vázlat maradt

fenn tőle. http://www.citatum.hu/szerzo/Rudolf_Steiner/

*4 Nicholas Lezard egy irodalomkritikus a Guardiannél.

*5. kép. Ez a 10-11. századra datált bizánci ábrázolás egy elefántcsont ládikán van, amit jelenleg a

Victria and Albert Museum őriz.

3.kép

8

Akiknek a tények ismeretében megnyílnak az égi energiakapuk, azokat a szellemku-tatásból eredő látásmódjuk, és azok élményei segítik az igazság megközelítésében. Nagy tévedés csak az Árpáddal jellemzett időszakot alapul venni, és így az előtte zajló eseményeket homályban hagyni. Ma már ismét kezünkben vannak olyan a tevékeny energiát sugárzó tárgyak, ame-lyek - ha jó szemek elé kerülnek - szakszerű elemzésükkel a kutatások helyes irány-ba terelődhetnek. Ennek ellenére akkor is csak azt mondhatjuk, hogy valami történ-hetett volna így is. Ez a látásmód segített abban, hogy a díjlovaglás ősi gyökereit - ami dolgozatom té-mája - a magyar őstörténetben keressem, és találjak összefüggést a lovasíjászattal. Ezt megtalálva, különböző történelmi események kapcsán próbáljam igazolni a díjlo-vaglás szkíta eredetét, és keressek magyarázatot apáink harci sikereire. A történetírás mai állása szerint a kiindulópont az őstörténet. Az elhivatott, széleskö-rű ismeretekkel rendelkező kutatók meg is találták az őstörténetbe visszavezető utat, amelyet a Lascaux barlangban (Franciaország) 4., 5., képeken látható Reprodukciós freskók is tanúsítanak. Megjegyezném, hogy a 15-17 ezer éve készült kép festője tökéletesen figyelte meg a vágtázó ló lábsorrendjét, amit a mai képzőművészek 90% a „korszerű képrögzítő

eszközök” segítségével sem képes jól lefesteni, vagy szoborként megmin-tázni. Tudjuk, hogy Eadweard Muybridge skót származá-sú amerikai fényképész-nek 1887 ben sok fényké-pezőgép összehangolásá-val sikerült a ló vágtamoz-gását részletesen lefény-képezni. Számára is meg-nyíltak az égi energiaka-puk, hogy a világgal kö-zölhesse ezt, de neki ez

nem foglalkozása, hanem hivatása lehetett, szemben a rossz képzőművészekkel, akik a hivatást hangoztatva szakmájukat foglalkozásként űzik.

Azért említhetek jó példát is, ahol az ELTE kutató-csoport közelmúltban ké-szült tanulmánya, a libiai Tardrat Acacus mellett talált elefántábrázolás (6.kép) lábsorrendjét elemzi.

4.kép

4.kép

5.kép

9

Ha megpróbálnánk az elfelejtett titkot közösen megfejteni, talán elindulhatnánk egy olyan úton, amelyen a nagy szellemiség ismét megdönthetetlen tudást adna a világ-nak. Voltak, akik elfelejtették honnan indultak, mások visszataláltak őseik tudásához, mert számukra megnyíltak az égi fénykapuk, ennek hatására elkezdtek emlékezni, és emlékeikből elő-jött az isteni őstudás. Az elmúlt 50 év kutatásai bizonyítják, hogy – bár mindent elölről kellett kezdeni – az első életképes kísérletek ismét a Kárpát-medencében születtek meg. Gondoljunk csak a folytonosság jegyében agyonhallga-tott Erősd falucska mellett kiásott 7500 éves városi civilizációra. A házakat igényesen díszített mennyezetgerendákkal építették, cserépkályhával fűtötték, és szennyvíz csatornát használtak. Az ismert legrégibb hasonló építési kultúrának beállított, de sokkal fiatalabb Pompei viszont iskolai tananyag, és tudjuk, hogy a Kr.u. 79. ben a Vezúv kitörése által elpusztult város csatornázott volt. Szándékos elhallgatásnak ér-zem Árpád házi Szent Erzsébet fürdőkád történetét is. Hogy ezt a német nyelvterület mennyire magáénak tartja, azt az elnevezése „Elischebad” is bizonyítja, ennek elle-nére minket, magyarokat lenéző szánakozással csak koszos barbároknak tekint. En-nek ellensúlyozására az épületgépészetben műszaki tanácsadóként eltöltött 20 év alatt ennek a történetnek segítségével igyekeztem hallgatóimban a nemzettudatot erősíteni.Az 5500 éves írásos emlékekről is hallgatni kellett, mert a mindent letaroló indogermán álláspont szerint az első írásos emlékek csak is Mezopotámiából kerül-

6.kép

7.kép

10

hettek elő, és az, nem engedhető meg, hogy az emberiség legrégibb írott leleteit a barbárok földjéből Tatárlakán (7. kép.) ássák ki, az meg egyenesen égbekiáltó, hogy a magyar tudósok olvassák le róla, a magyarul értelmezhető szöveget.

A szövegnek többféle olvasata is létezik. Badinyi J.F. olvasatában: „Oltalmazónk minden titok dicső Nagyasszonya. Vigyázó szemed óvjon Napatyák fényében.”

Szathmáry Atilla olvasatában: „Egyetlen magasztos teljességünk leáldozóban, De fény atyánk arca felemelkedik, Ismét felragyog és betölti dicsőségét.”

Baráth Tibor olvasatában: „Ez irány elé jön Isten négy órakor. Rák övön tíz telek után.” „A Nap (az Ég ura) itt a Rákkor jön a napsugár lyukába.”

Dr. Gyárfás Ágnes olvasatában: „1 HUNSÁG. 2. KARASUN KIRÁLA. 3. PABILSÁG NYILASA. 4 SABIR AT(y)A. A korong tartalmazza egykori tulajdonosának családi rangját, asztrológiai jellemzőit, és utal Nimródra, a magyarok ősére.”

Az íjról Sok ezer éves története során mindig befolyással bírt az emberi kultúrák és társa-dalmak alakulásában, de dolgozatomban a fejlődésének az ősember kezdetleges fegyverétől a mai modern íjakig tartó hosszú út mentén az íjászat történelemkönyvé-ből csak néhány fontosabb állomását említem meg, amelyek őseink lovas tudomá-nyával való kapcsolatának megismeréséhez nélkülözhetetlenek.

Bár az első íjra utaló jelek a csiszolt kőkorban Kr. e. 35000 - 8000 között jelentek meg, de Dr. Saxton Pope, a modern vadászíjászat úttörője sze-rint az ősember már 50 ezer évvel ezelőtt is vadászhatott íjjal, melyet ásatások során előkerült pattintott kőnyílhegyekkel bizonyít. 35 vagy 50 ezer év, a tanulásban mindenkép-pen lassú folyamat, ezért a követke-ző néhány „apróságnak” a megtanu-lása soká tartott: Ha fogok egy kődarabot, és ledo-bom, hogy feltörjem vele a diót, he-lyettesíti a kezemet és a számat. Messzire dobva eltalálhatok vele egy állatot, így hatékonyabb. Ha karommal nem érem el a szom-széd ősember orrát, vagy a vízbe esett tárgyat, de bottal igen, megnő a hatóköröm.

8.kép

11

Ha a bot egyik végét szilárdan rögzítem, akkor meghajlított állapotában a szabad végére helyezett követ messzebbre fogja elhajítani, mint én. A botnak meghajlított állapotában a két vége közé kifeszített vékony szárított bélre helyezett másik botot szintén messzebbre és pontosabban röpíti, mint én. Ha ennek a botnak a végére éles követ rögzítek, feltaláltam az íjat és a nyilat. A nyilazás önmagunk kiterjesztése. Az íjnak, mint élelemszerző és harci eszköznek történelemformáló ereje, a tűzgyújtás vagy a kerék feltalálásának jelentőségével vetekszik. Az íj használójának a vadászat közben az élelemszerzést megkönnyítése volt a célja. Az ősi gyerekmondóka így tanítja (8.kép.) az élelemszerzés folyamatát, amint a nyi-las vadász (az apa) a finom érzékszervekkel megáldott vadat elejti: Ez elment va-dászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, és ez a picike mind megette. (A mai gyerek sajnos már úgy tudja, hogy a hús az áruházi hűtőpultban terem, és a csirkét nem toll, hanem nylonzacskó fedi.)

Az íjat háborúban a nyilas harcos az ellenség közvetlen érintkezés nélkül legyőzésé-re használta, mert nem hagyta, hogy az őt megközelítse, és közelharcba kelljen vele bocsátkozni, hanem „önmagát kiterjesztve” távolról is meg tudta semmisíteni.

Az íj fejlődését alapvetően két irány-zatra - a bot íjra és a visszacsapó íjra - lehet osztani. A botíj Nyugat-Európában alakult ki, de fejlődése csúcspontját a középkori Angliában érte el, és ezért használják rá az angol (longbow) megnevezést is. Eközben a sztyeppék népei a szkíták jó feladat-megoldó képességének (kreativitás) köszönhetően kifejlesztették a vissza-csapó (reflex) íjat, melynek hatékony-sága jóval meghaladta a bot íjakét, és kisebb méretei alkalmassá tették a lovon való használatra. (9.kép.) A hosszú évezredek alatt a sokat fejlődő íj az emberi társadalmakban végbe-ment változásoknál is jelentős szere-pet játszott, mert már, nem-csak va-dászeszköz, hanem mint hadieszköz vált fontossá. Birodalmak és civilizáci-ók jöttek létre, amelyek legfontosabb alapja, biztosítéka az íjjal felszerelt hadsereg volt.

9.kép

12

A ló mágikus ereje

"A ló önteltség nélküli nemes jellem, irigység nélküli barátság, hiúság nélküli szép-ség. Szolgálatra kész, mégsem szolga." *6 A ló minden korban és minden kultúrában az erő, a hatalom szimbóluma volt. Az ősi íjfeszítő népek - akiket a tudományoskodó világ csak nomádoknak nevez, így a lovas magyarokat is - hitvilágában különösen fontos szerepet kapott. Óriási tisztelet és sze-retet övezte, kimaradhatatlan alakja a magyar mondáknak, népmeséknek és ősi szertartásoknak. A szellemtudomány tanítása szerint a ló jelképezi a szkíta emberekben azon képes-ségeket, amelyek segítségével kapcsolatuk létezett a magasabb szellemi világgal. Ez nem tudatos munkával felépített összeköttetés, hanem egy veleszületett, „Felülről” kapott asztrális képesség volt. Őseink hittek a ló túlvilági segítségében, ezért a ma- gyarság körében olyan szeretet és tisztelet övezte, hogy a meghalt magas rangú ember mellé (Ásatások bizonyítják.) kedvelt tárgyai mellett őt is eltemették. A halott ember segítséget kapott a ló asztrális testén keresztül a csoportszellemétől, amivel el tudott tájékozódni a Napszférában. Az állatövben a magyar nép a Nyilas csillagkép szülötte. A ló a keleti zodiákusban, mint Ló csillagkép jelenik meg. Ennek az Európá-ban használt zodiákusban a Nyilas csillagkép a megfelelője. A király a népen belül a Nap szimbóluma, ezért kizárólag ő, és minden esetben fehér lovon jelent meg. Lásd: Árpád vagy „kicsit később” Horthy Miklós. János Jelenések könyvének 19. fejezetben is előjön egy táltos ló, hiszen ott azt ol-vashatjuk, hogy Krisztus egy fehér lovon jön el a világ végén. Krisztus Nap király, de nem egy ország, hanem az egész világ királya. A „ló" az értelmességet jelenti, a "fe-hér" pedig az igazságot, mely a menny fényében van. Ez a következetes benső igaz-ság, azonban a lovas és nagyállattartó életmódban bekövetkezett fejlődés részeként, a természet adta asztrális képességek mellett helyet követelt az értelem és a logika is.

A ló asztrális képességei révén beépült az íjfeszítő népek mesevilágába is, és ha figyelünk, a saját életünk alakulásában is felfedezhetjük ennek hatását. Erre álljon itt a táltos ló napjainkban megesett története!

*6 Ronald Dunken: író, költő és drámaíró/Online Ménkatalógus

13

A táltos ló

„Hol van Tündér Ilona kastélya? Tündérhonban, az Égi Térben. De Tündér Ilona kastélyának a meg-közelítése a mitológiánk és az archaikus népmeséink szerint mégsem volt mindig oly felfoghatatlanul nehéz. Mert oda egyszerűen be lehetett lovagolni, de csak táltos paripával. Valóban minden egyszerűvé válik, ha megértjük a mesék táltos paripájának a titkait is. Annak a pari-pának a titkait, aki gyorsabban száll, mint a gondolat. Ezüst-, arany- vagy gyémántszőrű lesz és aranypatkós. Szőrének minden száláról aranycsengettyű lóg. Fellegeken és vizeken hordozza gazdáját. Mondatai olyanok, mint a tündéré. "Köd előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson". Ez a mondat azonnal láthatatlanná teszi, körülfogva homályos felhővel, melyen a boszorkány sem lát át. Érti az emberi beszédet, felszólal maga is, sőt mindent tud, ha száz mérföldre történik is valami. Ezen jós tulajdonságával áll elő, óvja a hőst a veszélytől, tudósít-ja őt a titkos, rejtett dolgokról, tanácsot ad néki, természetfeletti erejével megsegíti, magával ragadja országokon át, s mint hősét szabadítót senki utol nem érheti. Mi a táltos paripa? A legnagyobb önfe-gyelemmel, önmegtartóztatással összegyűjtött, megőrzött, majd finomított, átalakított energia - "cso-datevő" energia, melynek beavató, teremtő erejét a mai ember már nem ismeri fel, ezért elpazarolja vagy szunnyadni hagyja.” *

7

Hogyan és miért is történik valami? Fiatal koromban, ha valami történt velem, azt gondoltam, hogy véletlen szerencsém vagy balszerencsém volt. Régi munkahelyemen felsőfokú végzettség nélkül is sike-res voltam, és ennek a kollégáim felé viccesen hangot is adtam, hogy „már megint milyen „k…a okos voltam”. Aztán kezdtem azt hinni, hogy én vagyok a „csövön a lyuk”, mert meg mertem tenni, hogy ’86-ban visszautasítottam a „kiváló dolgozó” ki-tüntetést, és pofára estem, mert kirúgtak. Ezután jött sok nehézség, majd siker, ame-lyeknek nem értettem az okát. A közelmúltban (2004) azonban VALAKI (egy lovas tanítványom) elmagyarázta, hogy semmi sem történik véletlenül. Ki-ki az élete során kiérdemelt mértékben nehézségek megélésében, vagy különleges ember által részesülhet tanításban.

Velünk minden valamilyen „fentről” jövő segítséggel terv szerint történik. Mert vajón milyen más magyarázata lenne annak, hogy egy behatárolható időtől kezdve soroza-tosan akadunk össze olyan emberekkel, akik önzetlenül tanítanak. Adnak a tudásuk-ból egy „morzsányit”, majd meglöknek, hogy a többit próbáljuk magunk megkeresni. Ha ezt a lendületet megtartjuk, akkor a tudásnak elég magas fokára is eljuthatunk, ameddig a képességünk határa engedi, de ezt „Odafent” érdemeink szerint szabják meg. Ha döntenünk kell, akkor mi döntünk? Igen, de a döntés is segítséggel történik, csak, ezt a segítséget kérni kell. Ha jól dön-tünk, akkor valamiért jutalmat kapunk, ha rosszul, akkor büntetést, de ezt nevezhet-jük tanításnak is. Tapasztalhattuk, hogy az élet sodrában állítottak elénk lehetőségeket (kísértés), amelyeket - függően attól, hogy a segítő lelkek mit tanácsoltak - vagy megragadtunk, vagy nem.

Az életünk során kapcsolatba kerültünk sok-sok emberrel, embercsoporttal, akikkel mindenféle dolgunk – jó, rossz - akadt. Csakhogy a tanítások szerint az emberek tes-tében lélek lakozik, így mondhatjuk, hogy lelkekkel, lélekcsoportokkal van dolgunk. Ha ez igaz, akkor ezek a lelkek már időtlen idők óta kapcsolatban vannak, és már sok dolguk volt egymással. Ezek a dolgok lehettek jók is, rosszak is. *

7 Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

14

A jókról:

Ahhoz, hogy a „Mester” (Dallos Gyula, a világ egyik legjobb lovasa) a tudását nekem baráti alapon adja át, bizonyos lovas előképzettségem kellett, hogy legyen. Túl kellett éljek mindenféle veszélyes lovas eseményt, amit utólag úgy ítélek meg, hogy né-hányszor próbára tettek. Mondhatnám, néhányszor újra születtem. Miután a „Fel-jebbvaló” látta, hogy mindezek nem tántorítottak el, attól, hogy magasabb szinten akarjak lovagolni, összeirányított minket. Még a barátságunk kialakulását is meg-szervezte. A Mesternek „kiadta” a feladatot, hogy engem legjobb tudása szerint em-lékeztessen az „ősi lovas tudásomra”, és lendületet adva lökjön a saját utamra, ahol a magasabb szintű munkát, az idomítást és a továbbtanulást már magamnak kell elvégezni. Ez után nincs segítség. Sőt. Hogy ez egyértelmű legyen, egy félreértés miatt, össze is haragított minket. A félreértés tisztázódott ugyan, de a barátságot már soha nem lehetett a régi szintre visszaállítani.

Ahogy fentebb említettem, bármelyik eseményre könnyen ráilleszthetünk egy nép-mesét, és a következőkben majd kiderül, hogy mért is tartom a „táltos ló” példát ide-vágónak.

A „Fecó”, mint táltos ló.

„A mitológiában, a népmesében a táltos (Tátos) ló előbb rejtőzködik, csak jelentéktelenségével, nyo-morékságával hívja fel magára a figyelmet, de "a hős ezen alakjában is ráismer". Viszonzásként viszi a gazdáját küzdeni a sárkányok ellen, s gyorsasága, bűve, tanácsa által győzelmessé teszi a küzdés-ben.” *

8

A segítő lelkek összeirányítottak minket. Halála után jöttem rá, hogy benne találtam meg lelkem másik felét. 1997. Május 15. elpusztult a Robinson nevű lovam. Ennek híre eljutott a Lénárt Béla bácsihoz (akkor a Nagycirkusz lóidomárja), aki kapott az alkalmon, és a félig idomí-tott cirkuszi lován ajánlott lovaglási lehetőséget. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy a bizalmába fogadott, és később is haláláig, ha lovon látott, önzetlenül taná-csokkal segített. A nyugdíjas idejében mellőzött ember, szórakozást talált a lovaglá-somban, csillogott a szeme attól, hogy valakit érdekel a tudása. A 80’ években mesélte, mikor egy tanítványa a „Koch ötöst”*9 hajtotta, hogy az ötve-nes évek elején ő valósította meg ezt először, de mivel osztályidegen (deklasszált) elemnek számított, így a hatalom nem engedte „Lénárt ötösként” szabadalmaztatni, hanem „Puszta ötösként” tett szert a világhírre. Ha valahol találkozom ezzel a mutat-vánnyal, nem mulasztom el, hogy az Ő emlékére ennek minél nagyobb hangot adjak.

1997. Június végén járunk.

A tőzsdén két ember beszélget. Egy profi (nevezzük Csabának) és egy amatőr (ne-vezzük Andrásnak) - mint két egykori dzsentri - mesélik egymásnak a lovas hőstette-iket.

Az amatőr: Dicsekszik az otromba kőkorlátos balatoni nyaralójával, fényképeket mu-togat, meg, hogy a díjlovas lányának lovat keres. Megtehette, mert „volt mit a (tejbe) Johni Walkerbe aprítani”.

*8 Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

*9 Koch 19. sz. osztrák festő a képzelete (fantázia) alapján született kép, ahol a lovas (A magyar pos-

tás) öt lovat a hátukon állva hajt. Hogy a postásnak mért kellet egyszerre öt lovon és állva rohanni a magyar pusztán, ezt sosem fogjuk megtudni.

15

A profi meséli:„Van Pénzesgyőrben egy istállóm, benne öt lovam, meg egy lovászom. Hét végén lemegyek a családdal, és kilovagolunk. Csak az a baj, hogy mindig lees-nek. A feleségem most gyógyult meg egy sérülésből, és már nem akar lovagolni.

Amatőr: Hülye vagy? Meg akarod ölni a családodat? Mért nem taníttatod meg őket lovagolni?

Profi: Hát hova vigyem őket, a Tatterzálba (Nemzeti Lovarda)?

Amatőr: Oda? Isten őrizz! Az egy „túlélő tábor”. De van egy haverom, akinek most pusztult el a lova és éppen ráér. Mindjárt felhívom.

A „haver” én vagyok. A hívás a Szegedről hazafelé tartó utamon ért, és a beszélge-tés kb. így hangzott.

Ide figyelj! „Itt ülök a tőzsdén egy haverommal, akinek MEGÍGÉRTEM (a hangjában tréfás nyomaték), hogy te meg tudod, és fogod tanítani a családját lovagolni. Át is adom neki a telefont, de nehogy nemet mondj, (tréfásan fenyegető nyomatékkal) mert én megígértem neki.” Nem mondtam nemet.

Másnap, edzést tartottam a Tatterzálban egy korrupt állami hivatalnok lányának és az „ebül szerzett” Action*10 csikójának. A megbeszélt idő előtt 15 másodperccel kö-zeledett felém egy „skatulyából kilépett” divatosan öltözött ember. Nem lehetett elté-veszteni, ő volt a Csaba. Ismerkedés kemény kézszorítással, szembenézéssel. A megbeszélés rövid volt. „Menjünk Pénzesgyőrbe, válassz egy lovat, és azt felho-zom a Tatterzálba.” Megállapodtunk. Még egy-két fontosabb kérdés, aztán, - mielőtt az ember zavarba jönne, és beszéd-téma hiányában az időjárásról kezdene csevegni, - elköszönt.

Pénzesgyőri istálló: A Misi-lovász az öt lovat kiengedte a karámba. Kicsit futkostak, majd elkezdte cukorral magához csalogatni őket. Közben kíváncsian leste, mit szó-lunk hozzá. Pechje volt, mert – a kedvence – a Fecó a cukor és a család helyett en-gem választott, és mint ha csak tudta volna miért jöttem a „szemeivel” ajánlkozott, hogy velem jönne.

„A népmesében a táltos (Tátos) ló a szemeivel beszél. Mondatai olyanok, mint a tündéré, és csak titkos lélek-utakon érthető. A hős azonban így is ráismer.” *

11

Mielőtt ráültem volna - Misi-lovász nagy csodálkozására - le akartam futószárazni*12. „Minek az? Nyugodtan ráülhetsz, nem csinál semmit.” Mondta a jó Misi.

A hülyék a mási oldalon vannak, - gondoltam - és csak erősködtem a futószár miatt. Szegény Misinek fogalma sem volt a műveletről, mert a futószár még csak előkerült valahonnan, de a készlet többi részét fel kellett, hogy soroljam. Szerencsére a Fecó- *

10 Action a magyar díjlovaglás történetének legjobb, és a világ egyik legjobb tenyészménje.

*11

Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása *

12 A futószárazás egy idomítási munka. A tapasztalt ember ismeretlen lóra nem ül fel, csak ha először

valamilyen módon - pl. futószárazással – megismerkedik vele.

16

nak erről a W. Jani (az előző gazdája) jóvoltából még voltak emlékei. Igazam volt. Az első körök alatt még a csillagokat is lerúgta volna az égről, olyan vidáman ugrándo-zott. Szinte dicsekedett nekem. Közbe gúnyosan odaszóltam a jó Misinek: Nem csinál semmit, gyere, ülj föl rá!

Mikor futószárazás után ráültem éreztem, hogy nem megy „tisztán”, és a leg alapve-tőbb lovardai gyakorlatokról sincs, még csak lila fogalma se. A Misi-lovász azonban - dicsekedni akarva a ló képzettségével - erősködött, hogy ugorjak is vele. Szegény Fecó készségesen ugrotta az „X”-be*13 feltett rudakat.

A „jó” Misi nem értette, mért ilyen alacsonyat ugrok, mert csak bíztatott, hogy tegyük a rudakat magasabbra. Az egyszerű agyában talán már az is felmerült, hogy félek. Én azonban éreztem, hogy valamije fájhat a Fecónak. Nem volt jó érzésem az ugrás közben. Rögtön látszott, hogy ugrólónak alkalmatlan, de nem is az volt vele a célunk. Bár ezt csak később fedeztem fel, a bal csípője rosszul fejlődött, ezért a bal hátsó lábával rövidebbet lépett. A Fecó tehát kissé merev (hibás) volt, de a szemei és a viselkedése meggyőzött arról, hogy valószínű jó a természete, így mellette döntöt-tem.

„A táltos ló előbb rejtőzködik, csak jelentéktelenségével, nyomorékságával hívja fel magára a figyel-met.” *

14

A Misi-lovász kezdetben azt gondolta, hogy csak lovagolni jöttünk, de mikor szembe-sülnie kellett azzal, hogy elviszem a Fecót, elkezdett „hüppögni”, hogy ő eddig dolgo-zott a lóval, és most, hogy jól kezd ugrani, kiveszik a segge alól. Miért a Fecót viszem el, hiszen ő azzal versenyezni akart. A Csabát megelőzve válaszoltam neki:

„Öreg”!

Sajnos így jártál. Majd, ha saját lovad lesz, akkor „akarhatsz” versenyezni, és senki nem fogja kivenni alólad. De véletlenül nem az idomításért kaptad a fizetésedet a Csabától?

Egyébként az volt a dolga, hogy az öt lovat ellássa, mozgassa, hogy hét végére a Csabának és családjának lelovagolt, idomított lovak álljanak rendelkezésére. A Fecó-ra néha felült ugyan, de a többivel egyáltalán nem foglalkozott. Hét végén a Csaba felültette a kis családot az izgatott lovakra, akiknek így állandóan „halálfélelmet kellett gyakorolni”, estek-keltek, és törték össze magukat.

A Fecó érkezik a Tatterzálba. (Nemzeti lovarda)

A „Cicke” (P. Zoli az igazgató) eléggé el nem rejtett szájbiggyesztéssel megjegyzi: „Jó kis parasztló ez”. Jó, ha tudjuk, hogy a lovas világban „parasztló” egy olyan leke-zelő kifejezés, mintha a dzsentri világban valakire azt mondták volna, hogy, olyan, mint egy cselédlány.

Másnap a Fecó bemutatkozott. Edzés után lefürdettem, majd elvittem legelni. Izgatott volt az új környezetben, és egyben nagyon boldog is, de boldogságát ló módban próbálta kifejezni. Egy óvatlan pillanatban egy kis vékony hangú nyüszítés kíséreté-

*13

Mindkét ugróállvány „kanalára” egy-egy rúd egyik végét tesszük, ami így egy „X”-et formál. Így lehet egészen alacsony ugróakadályt állítani. *

14 Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

17

ben rám rúgott, de a bal mellem előtt egy milliméterrel megállította a patáját. Életben hagyott. („A táltos ló azonnal tudatja természetfeletti erejét".*15) Így akarta közölni velem, hogy az előző lovasával kicsit nagyképűen játszottam el a „nagy díjlovast”. Vegyem tudomásul, hogy mindenki tudhat valami mást jobban, mint a másik. Ő pél-dául hatszor erősebb nálam, bármikor azt csinálhatna velem, amit akar, és most csak kíváncsi volt, hogy viselem az ijesztgetést. Nem viseltem jól, mert két másodpercen belül egy „mozdulattal” megtoroltam a „kíváncsiskodást”. (A ló 5 mp-ig emlékszik a tetteire, ez alatt kell megdicsérni vagy büntetni) Ezen úgy meglepődött, még talán meg is sértődött, hogy a szájában lévő fű még egy perc múlva is rágatlan volt. Ez után a szemébe nézve, szépen, csöndben közöltem vele, hogy neki most tanulás a feladata, az oktatással pedig én lettem megbízva. Ha ez nem tetszik, mehet vissza a Pénzesgyőrbe ugrani, amitől hamarosan minden ízülete tönkre fog menni, aztán me-het a vágóhídra. Ezzel a megtorlással eldőlt közöttünk a rangsor.

Az idomítás és az oktatás az én felszerelésemmel folyik. Szegény Kornélia (a Csaba 14 éves lánya) az első napon „lezakózik”. Egy öklömnyi kavicsra esve két hétig harc-

képtelen. Ibolya (a Csaba felesége) Szeptember végén ken-gyel nélkül önállóan lova-gol, Kornélia futószáron még nem meri elengedni a nyerget. A Csaba szágul-dozik, de ennek ellenére a Fecó szépen fejlődik.

1998 tavaszán elkészült a saját istállóm, addigra már megvettem a Vezért (a saját lovam), és ezután a nyarakat a Fecó is itt töltöt-te.

A Csabával gyakran terepre megyek. Barátok lettünk. Mindenki nagyon jól érzi ma-gát. A Fecóval bemutatkoztam a „Dóra Kupán”, és rögtön tiszteletkört*16 mehettünk. (10.kép.)

Csaba nagyon boldog a lova miatt.

A Fecót ’99 tavaszán a Tatterzálban száraz korpával etették meg, és valami tüdejébe kerülhetett. Innentől kezdve állandóan taknyos volt. A Csaba rengeteget költött a gyógyítására, de mindig kiújult a betegség.

Tavasztól őszig a Fecó kiköltözik hozzám. Már az ugrásváltást próbáltam tanítani, mikor kiderült, hogy a Csaba már nem kéri a Fecó idomítását, csak egyedül lovagol. Összejárja a környéket. Néha vele megyek, de a hajam az égnek áll attól, amit a te-repen művel.

*15

Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása *

16 A verseny első hat helyezettje az eredményhirdetés után tiszteletkört lovagol a pályán.

10.kép

18

A Vezérrel elkezdtem versenyezni. Őszre minden négyre tudta az ugrásváltást. Ezt a Csaba is szerette volna a Fecóval, de itt vak vezetett világtalant, így ez nem tudott sikerülni.

A Csaba lovakkal együtt többnapos üdülésre hívott meg Tésre. (Tés a Bakony leg-magasabban fekvő települése) Hatalmas kirándulásokat tettünk a környéken.

2000 tavaszán a Fecó még a Tatterzálban lakott, mikor a Csaba egy hétig nem ment lovagolni, és a ló a túletetés következtében patairha gyulladást kapott. Megmentet-ték, de az első patái egy kicsit eltorzultak. A gyógyítása már nálam történt, és már soha többet nem lakott a „Tatiban”.

2001 Május elejétől Szeptember végéig a Csaba „lebilincselő” továbbképzésen vett részt az Aradi utcában. Iboly helyett néha én is vittem neki „bablevest”. Ibolya nagyon nehezen eladta az Alagon futtatott telivér lovat, és a BMW-t. Anyagilag összeomlot-tak. A nagy jólétből a kilátástalanságba zuhantak.

A Fecót el kéne adni, még mielőtt a rendőrség lefoglalná, de ősszel ki vesz lovat, és csak könnyűosztályú eredményei vannak, tehát értéke nagyon csekély. Eladásának tavaszig reménye sincs. Ajánlottam, amennyiért el tudná adni, annyit én is adok érte, és abból leszámítjuk a tartásdíjat.

A családi tanács úgy döntött, hogy a nyáron felhalmozódott tartozás, és az eladásig várható tartásdíj fejében nekem adják a Fecót.

2002 tavaszától a Fecó rohamosan fejlődött, hamarosan megcsinálta jobbra is az ugrásváltást. Elkezdtük nyerni a középosztályú versenyeket. Megnyertük az „Orszá-gos Egynapos Versenysorozatot”.

A szépséghiba. Avagy, mire képes egy anya egyetlen gyerekéért.

„A táltos ló a hőst tudósítja a titkos, rejtett dolgokról, tanácsot ad néki.” *17

Régi kellemes emlékek miatt mindig szerettem volna egy nyugat magyarországi falu pályáján versenyezni, és végre – egy kis szépséghibával ugyan - ez is sikerült. Rendben letudtuk a két könnyűosztályú versenyszámot, és a hangos bemondón hal-lott pontszámok alapján mindkettőt megnyertük. Meglepetésemre azonban a máso-dik számban csak másodiknak hirdettek ki minket, majd mikor a 14 éves nyertes kis-lány gazdag tejfehér bőrű kövér anyukájától (Ő volt a házigazda.) kértem a pontozó-lapot, kiderült, hogy nincs meg.

Gúnyosan mosolyogva ránéztem, és szemeimmel mondtam el neki, hogy nem hi-szem el, és hogy „hova menjen”.

Megértette.

Embert még nem láttam így leizzadni, és ilyen vörösnek lenni. Szégyenét valószínű megosztotta a férjével (házigazda, rendező) is, mert gyanúsan sürgölődve keresték a kedvemet, elhívtak ebédelni, vacsorázni, és a Fecó is ingyen lakott az istállójukban. Sajnáltam őket. Egyetlen lánykájuk születésnapi tündöklése érdekében rendeztek

*17

Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

19

egy kis helyi (regionális) díjlovas versenyt, és erre az ország másik feléből idejött egy 60 éves vénember a „szánalmas” lovával, hogy elrontsa az ünnepet.

Azért az eredményhirdetés alatt egy kis mosolyt fakasztó jelenet is lejátszódott. Mikor nyertesnek hirdettek ki, a kalapom levétele után, az egyik versenyzőtárs szülője látva a kopasz fejemet, eléggé hallhatóan így fakadt ki. „Hát így könnyű nyerni a gyerekek között, hogy ilyen öreg valaki.” Persze azt még hozzá tehette volna, hogy „táltos lóval”.

2003 Basaharcon először indultunk Szent György*18 feladatban, és rögtön negyedi-kek lettünk. A „Cicke” is a bírók között lévén az eredményhirdetésnél gratulált. Pár perccel később, mikor a büfénél ezt megismételte, kicsit ünneprontásként megkér-deztem: Emlékszel még arra, mikor azt mondtad, „jó kis parasztló” ez. Ráfagyott a mosoly az arcára. Ezután mindig 4-5%-al kevesebbre pontozott minket.

2004 Máriakálnokon nehéz-osztályban (III. és IV. helyezések) már mögöttünk áll „nagydíjas”*18 lovas is.

„A táltos ló viszi a gazdáját küzdeni a sárkányok ellen, s gyorsasága, bűve, tanácsa által győzelmes-sé teszi a küzdésben.” *

20

2005 Máriakálnok OB. Megérkezünk, lepakolunk, és közben érezzük „gazdagék” fi-kázó tekintetét a Fecó és az egyszerű felszerelésünk láttán. Közben jönnek a külföldi ellenfelek is mindenféle drága védőfelszerelésekbe bebugyolált „20 milliós” lovakkal. A gazdák leplezetlen büszkeséggel vezetik el az erőtől duzzadó, különleges takar-mánnyal doppingolt lovakat. Összenézünk, és tanácstalanul kérdezzük egymástól:

Mi keresnivalónk van itt?

Nem megyünk haza?

Hát, ha már eljöttünk töltsük el a 4 napot, legalább megnézzük a versenyt.

A csütörtöki edzésnapon, pályákon tolonganak a „menők” a sok kimondhatatlan ide-gen nevű Németországban vásárolt lóval. Mindenki a főpályán akar lovagolni. Leg-szívesebben még bemelegítést is itt végeznék. Azt gondoltam, majd később kijövünk, mikor már mindenki befejezte az edzést, és lovat ápol, vagy vacsorázik. Mi majd megbújva – hogy senki se lásson – fogunk edzeni. De hiába vártunk, mert még este is csak jöttek, jöttek, ezért kimentünk a dűlőútra edzeni.

A verseny megkezdődik. A melegítő pályán már lesik egymást az ellenfelek. A ver-senyzők szemein látszik az irigységgel párosuló egymás elleni rosszindulat. A pályán a párosok persze hibáznak, a külföldi bíróknál a pontszám kevés, és a túlzott önbiza-lomra jön a szomorúság. A versenyző kislányka pityereg, a gazdag apuka csendben őrjöng és szidja a bírókat. Majd minket szólítanak. A számomra ismeretlen műsor-közlőnek elakad a nyelve mikor a nevem után Fecót kellett kimondania. Azt hitte té-

*18

A Szent György a díjlovaglás nehézosztályának klasszikus feladata. *

19 A nagydíj a díjlovaglás nehézosztályának legnehezebb feladatsora.

*20

Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

20

vedés, és tanácstalanul da-dog a mikrofonba. Persze a versenyláz következtében mi – a Fecóval - ebből semmit nem éreztünk, és a Fecó na-gyot alakított. A külföldi bírók jó pontszámokat adtak. Ele-get ahhoz, hogy az egyik ne-hézosztályú versenyszámban az első hatba kerüljünk, és tiszteletkört lovagolhassunk. Ők nem tudták, hogy a Fecó a Cicke szerint „jó kis parasztló”, és mennyi pénz van a zsebünkben. Verseny után a „K” (a házigazda)

le….ott: „Nincs pénzed, hogy befonasd a lovad sörényét?” A következő versenyna-pon az ellenfelek már fogadták a köszönésemet, a harmadikon már előre köszöntek.

2006 Az OB. ismét Máriakálnokon. A „K” (házigazda) 1 hónap jelentkezési határidőt írt az internetre. Az egész Kelet-Magyarországgal együtt, későn vettem észre, és így lekéstem a nevezési határidőt. Nagy Botrány lett, mert a 30 külföldi lovas kiszorított minket a Magyar OB.-ról. Szeptemberben azonban Fóton a „Szent-György” és az „Intermedier I.” feladatokban (11. kép.) vigasztalódtunk, annak ellenére, hogy a ma-gyar bírok („Cikke” és „H” Orsi) 7, ill. 8%-kal kevesebbre értékelt minket, mint a né-met, ill. szlovén bíró. Ők nem tudták, ki az a Focó és a GF.

A Táltos ló halála.

„Érti az emberi beszédet, felszólal maga is, sőt mindent tud, ha száz mérföldre történik is valami.”*21

A tíz éves kapcsolatunk oda fejlődött, hogy mi szavak nélkül is értettük egymást. Nem barátom, hanem családtagom lett.

2008 nyarán már nagyon rossz állapotban volt a tüdeje. A nagy melegben már az 5 éves unokámmal való séta is olyan nehezére esett, hogy rám nézett, és azt kérte: „Papa! Ne sétáljunk. Nem az unokád nehéz, hanem a mozgás. Már a séta is nehe-zemre esik.”

Az állatvilág kegyetlen a beteggel. Az utolsó fél évben a másik ló játszadozása min-dig erőszakban végződött. Ilyenkor hozzám menekült védelemért, és mindig arra kért, hogy vessek már véget a szenvedéseinek, hogy mehessen a Csabához az égi mezőre. (A Csaba 2003-ban öngyilkos lett)

Mit tegyek? A karámban nem temethetem el, mert a szomszéd az EU szabályok megszegése miatt biztosan feljelent. Az egyik állatorvos (régi jó kapcsolat) azt taná-csolta, hogy az EU előírása szerint vigyem dögkútba, vagy Solton az állati fehérje feldolgozóban csinálnak belőle kutyakaját. (Belőled, de nem a családtagomból! Gon-doltam.) Az EU tiltása miatt a veresegyházi „medvés” sem fogadhatta be.

*21

Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

11.kép

21

Egy versegyházi lovardában már megszerveztem a temetést, de a tulajdonos egy vizenyő területen ásatott gödröt, amiben a talajvíz rögtön derékig ért. (Valószínű, hogy ez a hely a Csabának sem tetszett, és ezt úgy adta tudtomra, hogy beomlasz-totta a gödröt.) Utólag jöttem rá, hogy ezen a helyen az emberi környezet sem volt megfelelő, és erre a Csaba „Föntről” így próbált figyelmeztetni.

Megkérdeztem a jó ismerős fővadászt, mit tegyek? És lássunk csodát. Kitalálta a gondolatomat.

„Keress az utcátok végén az erdőben lévő homokos tisztáson egy kellemes helyet, ott XY a buldózerjével kiás neked egy 2m mély gödröt, és ott eltemetheted az Öre-get”.

2008. december 14. H. Robi megkörmöli a Fecót.

December 15. 9 óra utoljára pucolom a Fecót. Kiválasztok egy versenyszalagot, egy érmet, és egy sárgarépát felkarikázok. Felteszek rá egy új kötőféket. Készen va-gyunk az utolsó útra. Gondolati hullámok útján természetesen mindent megbeszél-tünk. Indulás előtt a karámrúdnál a két ló még hang nélkül összeszagolt, majd a Fecó magától megfordult és elindult az utca felé. (Ha korábban kitettük a lábunkat a ház-ból, a másik ló a visszaérkezésünkig idegesen rohangált, ugrált és kiabált. Most a Fecó közölte vele, hogy ne várja vissza. Nem is kereste többet.) Út közben mindent jól megnézett, néha próbált nyeríteni. (Kioperáltuk a hangszálait is.) A nagyon párás időben jól érezte magát.

10 órakor a buldózerrel együtt érkeztünk a tisztásra. Az ásás közben sétáltunk. Nem legelt csak minden ismerős bokrot megszagolt. Néha a szájába dugtam egy szelet sárgarépát, de csak megszokásból rágta. Láthatóan nem érdekelte.

Azon töprengtem, hogy fogjuk altatás után a gödörbe bevonszolni, hiszen elfelejtet-tem ehhez kötelet hozni. Ő azonban otthon gondolati úton már közölte, hogy nem kell kötél, és ezért nem is hoztam. Mire a gödör elkészült megérkezett az állatorvos is.

Kérésemre a Fecó a gödör ferde lejáróján a hátrafelé lelépkedett. Türelmesen várta, hogy a „N” Feri doktor beadja a megváltó injekciót, majd - mint ahogy a karámban szokta - lefeküdt és elszenderedett. Mellső lábait még maga alá igazítottam, hogy kényelmes legyen, a maradék sárgarépát útravalónak a szájához tettem.

Mikor már nem remegett, feltűztem a kötőfékjére a legértékesebb kék szalagunkat, ezután a legszebb érmünket a Csabának az ég felé mutattam, majd a hátára tettem. Még betettem a gödörbe a Csaba lovas-felszerelését és intettem a buldózeresnek, hogy lehet temetni.

A Fecó elszenderülése pillanataiban érdekes következtetésre jutottam.

A családom a Gémes ágán többen is tüdőbajban haltak meg.

A nagyapám a „dicsőséges tanácsköztársaság” hadseregébe nem vonult be, és ka-tonaszökevényként keresték, de mire a (Kohn) Kun Béla pribékjei megtalálták, hogy kivégezzék, addigra a spanyolnátha okozta tüdőgyulladás végzett vele.

A nagynéném - a húszas években - tüdőbajban halt meg.

22

Az apám kovácsként építette a „vas és acél országát”. A lelkes, önfeláldozó munkája, valamint az embertelen munkakörülmények következtében szilikozist kapott, és egy nagyon lassan kialakult tüdőrákban halt meg.

A bátyám az „épülő komonizmus” (kommunizmus) egyik karéliai bányájában négy évig ette a Sztalin (a „nagy Sztááálin”) kenyerét. Az ott kapott tüdőbajtól 1979-ben halt meg.

„Mi a táltos paripa? A legnagyobb önfegyelemmel, önmegtartóztatással összegyűjtött, megőrzött, majd finomított, átalakított "csodatevő" energia, melynek beavató, teremtő erejét a mai ember már nem ismeri fel, ezért elpazarolja vagy szunnyadni hagyja.”*

22

Az átalakított csodatevő energia segítségével a „parasztlóból” balerina lett.

Az lehet, hogy a Fecó beavató és teremtő erejének nem voltam tudatában, de a be-avató erejét megismerkedésünk óta gyakorolta, amitől kezdve az életemben fokoza-tosan nagy változások történtek. A beavatáson azonban csak halálakor estem át.

A Táltos Fecó testében lakó öt lélek elvégezte tizenhét évig tartó földi feladatát. Ma-gára véve a családomat terhelő tüdőbaj örökletét, engem és az utódaimat megváltott ettől. Lehet, hogy a csodatevő energiát szunnyadni hagytam, vagy el is pazaroltam, de végül az elszenderülése, és a népmesék olvasása ráébresztett arra, hogy értem ál-dozta fel az egészségét.

Beavató ereje volt, mert különben hogy tudtam volna megírni a kapcsolatunk történe-tét.

A lovas íjászatról

Sokakkal szemben az a véleményem, hogy az íjfeszítő népek letelepedésével a ló szerepe, tisztelete egyáltalán nem szorult háttérbe, hanem a hatékonysága nőtt meg. Mind a ló, mind az íj, és ezek együttes használatának kifejlesztése összefügg a hu-nokkal, illetve a magyarsággal, és a szkíta gondolkodásmóddal, hiszen ennek a tu-dásnak a birtokában szereztek tekintélyt az ismert világban! A letelepedést az egyre fejlettebb szerszámokat igénylő földművelés indokolta, amit már csak korszerű ipar és nyersanyaglelőhelyek biztosíthattak. Ezek védelméről az egyre fejlettebb fegyverekkel ellátott gyorsmozgású lovas hadsereg tudott gondos-kodni. A ló a Közel-Keleten Kr.e. 3200 körül jelent meg. Hosszú időn át csak, mint igavonó állatot használták. Későbbi „nagy találmányként” a harci kocsi jelentett előrelépést, lovaglásról viszont alig van tudomásunk a Kr.e. első évezred előttről. Asszíriában mindenesetre a Kr.e. IX. század elején már volt lovas futárszolgálat. Az ázsiai sztyeppék embere ekkorra már az íjat a ló hátán ülve is tudta használni, mint ahogy azt a 3000 éves főző-edény fedelének fogantyúján (12.kép.) is láthatjuk, sőt, itt az amazon a nyereg kifejlődése előtti időben is a kezében már visszacsapó íjat tart. *

22 Idézet Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

23

Mivel az íj lovon való használata megkönnyítette a hadászatot, ezért ennek a tudásnak a birtoká-ban a lovas harcos évezredek so-rán rémületben tudta tartani a kör-nyezetét. A fenyegetettség, a ba-bonás félelem és az ebből fakadó gyűlölet okán összekuszálódott kép elhomályosította a népek látá-sát, és részben emberfeletti, rész-ben állati tulajdonságokkal ruházta fel a sztyeppékről lovon előtörő veszedelmet. Lásd a nevét: „Kenta úr.” A „kenta” szó szkíta íjfeszítőt jelent.

„A kentaur (13. kép.) olyan lény, aki csípőtől fölfelé íját feszítő em-ber, lefelé pedig ló.” A görögök kentauroknak nevezték azokat a lovas nemzeteket, amelyek lóhát-ról nyilazó harcmodort folytattak, és mikor műremekeiken kentaurt ábrázoltak, feltehetően szkíta har-cosokat örökítettek meg.

A lovon tökéletes egyensúlyban ülve harcolni is képes lovasokat úgy látták, mint ha összenőttek volna lovaikkal. Hol a lóval egybenőtt íjászt látták bunkós kentaurnak, hol a bűnöket megtorló "isten osto-rának", mert akár ellenségként jöttek, akár kereskedőként, vagy, ha szövetséget ajánlottak is, mindenképpen fenyegetést, de legalább is idegenszerűséget láttak a megjelenésükben, harcmodorukban, fegyvereikben, a kecses íjaikban, amelyből ki-zúduló öldöklő nyíleső elől nem lehetett elmenekülni. Üldözni nem lehetett őket, mert hátrafelé is lőttek, majd nyomtalanul eltűntek a végtelen pusztákon, hogy aztán várat-lanul megjelenjenek, de már bekerítve az üldözőket, akik a halált osztó nyílhegyek

ellen tehetetlenek voltak. Ha va-lamilyen hatalom a csoportjukat zsoldjába fogadta is, idegenek, kiismerhetetlenek maradtak. Ha letelepítették is őket, és átvették fegyvereiket, ruházatukat, az mit sem használt, ugyanis puszták belsejében más gondolkodásmód uralkodott, azt pedig nem lehetett megtanulni, mert azzal születni kellett.

A bronz- és ókori nyugati világ hadseregeit általában a nyers erővel való legázolás jellemezte, ahol az egymásnak feszülő em-

12.kép

13.kép

12.kép.

24

berek közelharcban oltották ki egymás életét. Arra, hogy az emberirtás hatékonyabb legyen először páncélozott lovakra éles dárdákat szereltek és úgy irányították az el-lenségre, ahol ezek iszonyú pusztítást végeztek. Csak az volt a baj, hogy az élve maradt lovak esetleg visszafelé a saját csapatukban is rendet vágtak.

A fejlődési lépcsőt a harci kocsi jelentette, (14. kép) amely elé legalább 3 lovat fog-tak, és ezzel rohantak bele az ellenséges harci falba. (falanksz). De ennek is meg volt a hátránya, mert, ha a fogatból egy lovat hajító dárdával kilőttek, akkor bukfence-zett a szerkezet.

A harci szekér akkor lett hatékonyabb, amikor az asszírok már nem brutális ütközé-sekre használták, hanem felkerült rájuk az íjász, (15. kép.) de taktikai haszna a gon-dolkodásmódjuk miatt nem tudott kibontakozni. Rossz terepviszonyok között nem is lehetett használni.

15. Kép Assir harcikocsi

14.kép

25

Azt, hogy mikor és kik használtak először visz-szacsapó íjakat nem tud-juk, de ahogy ezt eddig mondani volt szokás, már a sumer ábrázolásokon is megjelenik az íj, mint har-ci eszköz, sőt, a lovasíjász is. A 16. képen szereplő Assur-bán-apli (Assurbanipal) kezében egy szkíta íjhoz hasonló, nem merevszarvú íj látha-tó, de formájából feltéte-lezhető, hogy visszacsapó íjról van szó. A kép (állítólag) oroszlán-vadászat közben örökíti

meg, de azt is bizonyítja, hogy az idő tájt a nyereg és a kengyel ismeretlen volt, eze-ket a domborművön is hiába keresnénk. „Assur-bán-apli (Kr. e. 668 – Kr. e. 631/Kr. e. 629) eredetileg papnak készült. A hódí-tások mellett nagy hangsúlyt fektetett a kultúra támogatására, amelynek természete-sen leginkább kultikus vonala volt kiemelkedő. Ennek legfontosabb példája a ninivei könyvtár volt, ami a világ első szisztematikusan rendezett gyűjteménye. A paloták falain a Kr. e. 9. sz.-ban, II. Assur-bán-apli idején jelentek meg a paloták nyilvános termeinek falain az ortosztát-reliefek. Ez az asszíroktól elterjedt művészeti ág az asszír művészet reprezentatív műfaja. A korai emlékeken a vonalakat vésték, a felület alig emelkedik ki, így rajz benyomását kelti. A 8. sz. közepére a relief még la-posabb lett, ezt követően a reliefek stílusa uralkodóról uralkodóra változott. Minden uralkodó reliefeken örökíttette meg hadi tetteit. Assur-ah-iddina (Kr. e. 681-669) egyik elődjének reliefjeit hátlappal kifelé építtette be palotája falába, hogy új vésésekkel láttassa el, erre azonban halála miatt nem került sor. Ebből feltételezhetjük, hogy a művészek a falon véstek, léptékarányos minták alapján. A reliefeket festették. A kirá-lyi fogadótermek falain az asszír sereg győzelmeit, a hadi felvonulást, ütközetet, íjá-szatot, az ellenség üldözését, az elfogottak megnyúzását, lefejezését örökítették meg, az idegen követek megfélemlítésére. Más helyiségekben a királyi vadászatokat ábrázolták.” *23 Nem tartanám elegánsnak, ha felsorolnám, hogy a történelem színpadán milyen né-pek, birodalmak alkalmazták sikerrel az íjat fegyverként, amellyel a megtámadott né-peket félelemben tartva leigázták, mert ezt már mások sokszor leírták, ezért csak egyetlen példaként említem, hogy a rómaiak az íj hadászati jelentőségét nagyon le-becsülték, és mint a gyávák fegyverét megvetették. Helyette a dárdát és a rövid kar-dot részesítették előnyben. Ennek a gondolkodásmódnak a csődjeként említhetném a carrhaei csatát*24 (Kr. e. 53-ban), ahol a 43000 főt számláló római sereg a 10000 fővel megjelenő perzsa lovas íjászoktól megsemmisítő vereséget szenvedett. Ennek ellenére a légiók néha használták az íjat, de hadseregbe való bevezetése *23

Obrusánszky Borbála/Barrikád 2011 *

24 „A carrhaei csata nagy jelentőségű összecsapás volt Kr. e. 53-ban Carrhae város (a mai törökor-

szági Harran) közelében a Római Köztársaság és a Parthus Birodalom seregei között. Az ütközetben a parthus Surena megsemmisítő vereséget mért a Marcus Licinius Crassus vezette római seregre. Maga Crassus is életét vesztette.

16.kép

26

nem bizonyult sikeresnek, így Róma katonai erején már nem tudott lendíteni. Róma felvirágzása alatt tehát az íj európai fejlődésében szünet állt be, és ezt csak a pusztai íjfeszítő népek megjelenése törte meg.

A kínaiak éppen ellenkezőleg, mindent megtettek, hogy megtanulják az íj lovon való használatát, de náluk is a gondolkodásmód akadályozta a sikert.

„Vuling reformja Kína egyesítése előtt az északon a hunokkal szomszédos Csao fejedelemség egyik uralkodója Vuling (Kr.e.325-299) nagyszabású katonai reformot valósított meg. Kato-náit hun ruhába öltöztette, és elrendelte, hogy harcban alkalmazzák a lovas haderőt. A reform Kr.e. 307-ben vette kezdetét. A kínaiak lovakat vásároltak északról, és a hun ruhába öltöztetett parancsnokaikat felültették rájuk. Nadrágot és csizmát húztak, övet készítettek, valamint szőrme ruhát, fejfedőt viseltek. Elkezdték tanulni a lovas íjászatot is, hogy fel tudják venni a harcot a félelmetes hun erőkkel. A hun ruházat és harcmodor átvétele rövid időre sikert aratott, főleg amikor a hun törzsek az egymás elleni harccal voltak elfoglalva. A kínaiaknak azonban nem volt elég lovuk, és a kato-nák sem tudtak helytállni a képzett északi haderővel szemben. Ezért a Kr. e. 2. szá-zad végén a Han dinasztia (Kr. e. 206-Kr.u.220) császárai már nem törekedtek arra, hogy katonáik hun ruhában és hun módon harcoljanak, hanem inkább megveszteget-ték a velük szomszédos kiskirályokat, a vangokat (bán), hogy jó pénzért védjék az ő határaikat a hun támadások ellen. Az első kínai császár Csin Si Huangdi (Kr. e. 247-210) Jin Cseng néven látta meg a napvilágot és eredetileg a Csao fejedelemséggel határos Csin királya volt. Kiskorúként került hatalomra és 238-ig helyette Lü Püvej régens uralkodott. Az állam északon szomszédos volt Hunniával és a kínaiak rendszeresen onnan vásároltak lovat és harcászati eszközöket. A fiatal uralkodó behatóan foglalkozott északi szom-szédjaik sikereivel. Eltanulta tőlük, hogyan lehet hatalmas birodalmat hatékonyan megszervezni és működtetni. 238 után gyorsan leszámolt belső ellenzékével minden hatalmat a saját kezében összpontosított. Katonáit ő is hun ruhába öltöztette és Kr. e. 230-ban nagy hadjáratot indított a kínai fejedelemségek ellen és alig egy évtizeden belül, Kr. e. 221-re az összes terület felé kiterjesztette fennhatóságát. Volt, akit fegy-verrel győzött le, de néhányan önként meghódoltak az új erőnek. Csin hercege akkor felvette a huangdi, vagyis a fenséges címet, mely Kína mitikus ősének, a Sárga Csá-szárnak a címe volt. Az egyesítés után hozzáfogott a különálló területek meghódításhoz, de abban már nem vette figyelembe a hun szokásokat és nem tanúsított türelmet a helyi szokások és vallások iránt. Erőszakos politikája ellen ezért vidéken fellázadtak. A császár Kr. e. 210-es halála után alig négy évvel dinasztiája is megbukott.” *25

Az előző példákban látható, hogy az íj és a ló együttesen tényleg társadalom-formáló erőt jelentett annak a birodalomnak, amely nem csak fegyvert birtokolta, vagy a használatát megtanulta, de a gondolkodásmódja is alkalmassá tette, hogy megfelelő stratégiát és taktikát építsen fel a kettő együttes alkalmazására. Az ókorban és a középkorban a sztyeppei íjfeszítő népek közül, a szkíták, a hunok, a türkök, majd a hon-visszafoglaló magyarok, a kunok, a besenyők, a mongolok (tatárok) és végül a törökök is ilyen íjak használatával lettek komoly tényezői a világtörténelemnek. A ref-lexíj elsősorban a hunokkal és a magyarokkal érkezett Európába, később a tatárok és a törökök is ilyen típusú íjakkal harcoló csapatokat vetettek be Európa megtáma-dott részein. *

25 Idézet: Obrusánszky B./Barikád, 2011.Május 26.

27

A tudás időleges eltűnése

A tudás időleges eltűnését figyelhetjük meg néhány korban. Az ókori Romában is tapasztalhattuk, hogy harci kocsik formájában megjelent a brutális lehengerelés elő-térbe helyezése miatt, a már régen használatban lévő íj jelentőségét vesztette, mert a gyávák fegyverének tartották. A ókori görög hadseregnél sem volt használatban az íj, és a lovat is többnyire csak közlekedésre használták. Minderre magyarázat lehet a nem megfelelő gondolkodásmód, ugyanis ez idő alatt az ázsiai szkíta népek sikere-sen fejlesztették ki a lovasíjász harcmodort.

„Kicsit később” Regino prümi apát írja évkönyvében a magyarokról (908): „karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, melyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseik ellen védekezni alig lehet." *26

Ahogy az apát emlékirata is bizonyítja, a magyarság a „Pozsonyi csata”, majd az azt követő nagyszabású hadjáratok idején még rendelkezett a koraközépkor legyőzhe-tetlen fegyverforgatójával, a lovas íjásszal, valamint birtokában volt annak a stratégiai és taktikai tudásnak, amit az íjra és a lóra lehetett alapozni.

Hazánkba sajnos az első ezredforduló környékén a trónviszályok hatására meg-gyengült hatalom következményeként az áruló arisztokrácia segítségével befurakodó idegen siserahad nagyszámú harci erővel érkezett, és vette át az ország irányítását. Ezek aztán a hadsereg fegyverzetét is a nyugati nehézlovas minta alapján – háttérbe szorítva a lovas íjászatot - alakították át. A másodrangúvá minősített fegyver és harcmodor azonban még sokáig bizonygatta hatékonyságát. Példának említhetném (Tóth Sándor kutatásai nyomán) V. István csatját (1271) Ottokár cseh király ellen Győr mellett, ahol a vesztésre álló helyzetben a megjelenő kun lovas íjászok fordítot-ták meg a csata kimenetelét. De nem kisebb a szerepe később a fiatal IV. Kun László seregének a morvamezei csatában (1278 Aug. 26. szintén Tóth Sándor kutatásai nyomán) Habsburg Rudolf szövetségeseként sem, ahol szintén a kun lovas íjászok hatékonysága döntötte el a csatát. (Sajnos ez a csata alapozta meg a Habsburg di-nasztia jövőjét)

A fegyvert ugyan tovább fejlesztették és ebből született meg a „számszeríj”, amelyet a kínaiak 1000 évvel korábban már kitaláltak, de az akkori nehézkes használatát most sem sikerült sokkal hatékonyabbá tenni, így a lovas íjászat taktikai elveinek nem felelt meg. A háttérbe szorult fegyver és harcmodor a továbbiakban, mint a poli-tika alakítója hazánkban hosszú időre feledésbe merült, illetve magyar földön több száz éves „Csipkerózsika” álmát volt kénytelen aludni, amelyből csak az elmúl 50 évben kezdett ébredezni.

*26

Idézet: Tóth Sándor/Győztes csatáink

28

A nevelésről

Közvetlen őseink (nagyapáink) korában még élt az a közmondás, hogy „nem is em-ber (férfi), az, aki nem volt katona”. Az ősi időkben persze nem is vetődhetett fel ilyen kérdés, mert a nevelési módszerek már gyerekkorban biztosították, hogy az egyé-nekben a társadalmi elvárásoknak megfelelő tudat alakuljon ki.

Milyen körülmények kellettek, hogy egy magyar gyerekből lovas harcos legyen?

A gyereknek a szülői házban kell megtanulni a felelősségtudatot, szolidaritást és a társadalom által elfogadott szokásokat. De itt kapja meg a vallási nevelés alapjait, és itt tanul meg kezet fogni is. A szülők példaképei a gyereknek, ezért rájuk akar hason-lítani. A legfontosabb, hogy a gyerekben vágyat kell ébreszteni arra, hogy a csatából győztesen hazaérkezők ünnepi fogadtatása – ha közvetve is – neki szóljon, és hogy milyen jó is magyarnak lenni. De különösen fontos tudatni azt is, hogy a csatából nem mindenki tér haza, és nekik az áldozatkészségük miatt még nagyobb tisztelet jár. Ha a gyerek nézőként él át ilyet, akkor szinte csapattársként részének érzi a ma-gyar sikert. A tanító is példaképként álljon a gyerek előtt, és mint a harci játékban is elérendő célként, nézzen fel rá. A példaképet azonban eredményes harcosi pályafu-tással, helyes hírveréssel, szervezéssel (ma propaganda, menedzselés) fel kell épí-teni.

(A saját példámon figyeltem meg, hogy libabőrös lettem, ha hozzáérhettem a példa-kép kenujához, megsimogathattam a lovát, vagy ha a példakép egyáltalán visszakö-szönt.)

A tanító tudta, melyek azok az akarati, valamint lelki tulajdonságok (áldozatkészség, bátorság, kitartás, alázat, intelligencia), amelyek elengedhetetlenül fontosak a társa-dalmat alkotó egyének számára. A gyerek falkában szeret felnőni, ezért a tanító a „falkában” megteremtette annak a feltételét, hogy a gyerek tanuljon meg becsülete-sen küzdeni, versenyezni (veresedni), és érezze meg a nyerés ízét. Legyen lehető-sége a korosztályában kitűnni, és megmutatni az esetleges vezetői képességeit. A tanító a gyereket tanította, nem pedig „spártai” módra „betörte”, mert magyar ember-nek őstudása a természet és az élőlények tisztelete. Ez a szó, hogy „betörni”, a pusz-títást és az erőszakot jelenti, ami mindig is idegen volt nemzetünktől. A magyar em-ber nem szórakozott arénákban, ahol a kifolyó embervér elvezetésére kőből készül-tek csatornák, nem „ollé”-zott bikaviadalokon, nem engedte szórakozásból az utcára a szerencsétlen állatokat, de a véletlen elszabadult bikát meg tudta fékezni.

A „betörni” szónak ilyen használata a sötét középkorra vezethető vissza, mikor a szittya magyarságot nem tanítani, - hiszen vallása, intelligenciája megvolt - hanem betörni kellett, és I. István a pápai utasítást betartva, betiltotta az ősi magyar rovás-írást, ezzel analfabétává téve az Atilla idejében is írástudó hun-magyar népet. Tehát őseink a szittya Hunok sem betörték, hanem idomították a lovaikat, és iskolában (eskülő) tanították a gyerekeket többek között lovagolni is. A tanítók (ma edzők) a gyerekfalkával közösen figyelték meg a csikós és a ménes kapcsolatát, valamint a nappali és az éjjeli viselkedését. De az esztétika sem maradt ki a tananyagból, már-mint, hogyan kell a szép lovat a „csikóshátast” kiválasztani, és hogy lehet a finom érzékeny lovat - a „Táltos lovat” – a patadobbanások lágyságából megismerni. Mert „a Táltos ló nem dübörög, hanem lebeg”. A tananyag része volt az írni, olvasni tudás és az „ékesszólás” is.

29

Az akkori vizsga a kisebbeknek az öttusa, a nagyobbaknak 10 próba feladat leküz-dése volt. Ez jelentette az érettségi vizsgát is, ahol a fiatalnak lóról való lövészet és közelharc, futás, úszás valamint birkózás után, a legfontosabbról, a szellemi felké-szültségről is számot kellett adni. A legnehezebb feladat azonban a harcossá avatás lehetett, mikor is a fiataloknak 150 km távolságra lévő ismeretlen helyről élelem és fegyver nélkül gyalogosan éjszaka egyenként indulva haza kellett érniük. (Práczki István nyomán) Ekkor a fiatal harcos bizonyíthatta bátorságán, alázatán keresztül a lelki, intelligenciájával a szellemi tulajdonságait és kitartásával a fizikai felkészültsé-gét.

A fenti tulajdonságokkal bíró hadsereg jó eséllyel indulhat hadjáratba, ahol nem be-csületes ellenfelek, hanem ellenségek mérkőznek egymással. Ilyenkor számítani kell arra is, hogy a másik fél nem a felderítők által jelzett taktikával száll harcba. Ezért a vezető - esetleg a táltosa - legyen képes sok irányba figyelni, a taktikát módosítani, és a hadsereg tagjai a változtatást „szkíta feladatmegoldó képességgel” alkotó mó-don végrehajtani.

Mi magyarok most kerültünk olyan kegyelmi állapotba, amikor a rejtett tudásnak elő kell jönni. Itt hivatkoznék Dr. Molnár V. József „kör-kereszt elméletére”*27, a lelkünkbe kódolt őstudásra, ezért kijelentem, hogy a magyar embernek a lovaglás is ilyen őstudása, ezért ezt nem megtanulni, hanem mint a rajztudást, csak fel kell idézni emlékezetünkből. Aztán, hogy ez a felidézés különböző egyének esetében hogyan sikerül, az már nevelési kérdés.

*27

Jóska bácsi magyarázata szerint, ha a kisgyerek rajzolni tanul, akkor körrel kezdi. Ha nem piszkál-juk, hogy ez nem kör, hanem tojás, akkor a lánygyerek hamarosan a körbe X-et, a fiúgyerek † -et fog rajzolni. E a lelkünkbe kódolt őstudás.

30

A díjlovaglás és lovas-íjászat

Rátérve őseink lovas-tudományára meg kell említenem, hogy a történelemkönyvek ennek pontos taglalásával nem foglalkoznak. Különleges szakértelem hiányában, legfeljebb a látványos külsőségek, mint ruházat, felszerelés, esetleg a ló megemlíté-se után megelégszenek néhány szokványos kifejezés ismétlésével, amelyek között ilyeneket olvashatunk: Őseink „kiválóan értettek a lóhoz”, „fáradhatatlan lovasok vol-tak”, „tüneményes ügyességgel kezelték íjaikat”, „előre, hátra, oldalt is lőttek”, és hogy „nyilaik fekete tollán ott ült a biztos halál”. Ha nem is a lovas-íjászattal, de harci cselekménnyel kapcsolatosan idézhetek „szakszerűbb” magyarázatot is az Atilla Ki-rály Népfőiskolai jegyzetből: „Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal az ellensé-ges sereg orra előtt, éjszaka, tök csöndben!!! A fantáziátokra bízom, ez mit jelenthe-tett mind egyéni, mind közösségi teljesítményben, kétnapnyi öldöklő csata után.” Nos. Dolgozatomban ezeknek a kifejezéseknek szeretnék értelmet adni.

Az előéletemről csak annyit, hogy díjlovas oktató vagyok, és jelenleg is versenyzek, a díjlovaglást pedig a világ egyik legjobb lovasától, a 16. képen látható Dallos Gyulától tanultam.

A dolgozatomnak azért mertem ezt a címet adni, mert elhallgatott kapcsolatot vélek felfedezni a mai sportág, és őseink lovastudománya között. A címben rejlő tartalom 2004-ben érintett meg, mikor Szent Mihály Arkangyal megszemélyesítőjeként rész-vevője lehettem Gödöllőn a Szent Korona misztériumi eskünek. Részvevő társaim-mal megállapodtunk, hogy a szertartás alatt egységes jellegű nyakdíszeket viselünk.

16.kép

31

Engem kiválasztott magának ez a lovas-íjászt ábrázoló nyakdísz (17. kép), ami azóta nyak-kendő helyett állandó viseletem lett.

A nyakdísz sokszor volt a kezemben, tetszett a formája, sajátos rezgése miatt harmóniába ke-rültünk egymással. Ha magamra tettem, a megemelkedett rezgésszám miatt kellemes ér-zés fogott el, sőt, már azonosulni próbáltam vele, de mikor megkíséreltem felvenni ezt a képtelenségnek tűnő testhelyzetet, egy kis de-rékfájdalmat éreztem, mert nem csavarodott tovább a gerincem. De hogy csinálhatták ezt őseink? Hiszen ők is csak átlagos képességű emberek voltak, és az ősi rajzok, szobrok nem hazudnak.

A cél tehát adott, mert számos lelet bizonyítja, hogy kutatórégész valamint művészettörténész tudósok megtalálták őseink lovas-íjászt megje-lenítő szobrait (18. kép), nyakdíszeit, fegyvereit, falrajzait (19. kép.), amelyeket saját szakmai szempontjaik szerint ki is értékeltek. Nekem tehát nem ÁSNI, hanem olvASNI kell. Ahogy a történész tudósok a pecséthengerek jeleiből ki tudják olvasni a történelmet, úgy a szobrocska a falrajz vagy a nyakdísz is, ha megfelelő lovastudással elemezzük, üzenetet hordoz. Elképzeltem (vagy elrévültem), hogy ezek a képek engem ábrázolnak. A képzeletbeli lovon felvettem a gyalogos íjászhoz (20. kép) hasonló legkedvezőbb testhelyzetet, majd mikor a me-netirányhoz képest 180 fokra való lövéshez lendületesen elfordítottam a vállamat, akkor a „táltos ló”, vagyis a szkíta feladatmegoldó ké-pesség (kreativitás) besegített.

17.kép

18.kép

19.kép

32

Megmutatta a megoldást, úgy, hogy a menetirányhoz képest 30 fokra elfordulva vág-tázott tovább. (21. kép) Megdöbbentett a felismerés, mert hiszen amit csinált, az a „vágta oldaljárás”, ami a díjlovaglásban előírt feladat. Hát ez képezi a dolgozatom

magját, amelyet lépésről lépésre úgy fogok elmagyarázni, hogy a nem lovas ember is megértse. Eddig még senki nem próbált magyarázatot keresni arra, hogy ezt a harcmodort – mármint a hátrafelé nyilazást - a gyakorlatban hogy lehetett végrehaj-tani. A nem lovas szakemberekben fel sem merült ez a kérdés, mert eddig elég volt annyit tudniuk, hogy „őseink előbb tudtak lovagolni, mint járni”, csakhogy ettől még nem tudtak hátrafelé nyilazni. Itt hivatkoznom kell a „tudás időleges eltűnése című fejezetre”. Hazánkban a II. világ-háború után született generációk az uralkodó politikai irányzat következtében kisza-kadva a vidéki környezetből, már csak a gyerekmesékben vagy iskolai tanulmányaik során könyvekben találkoztak a lóval. Így fordulhat elő, hogy a városban felnővő 5-6 éves gyerekek nagy része még nem látott élő lovat. Az így felnőtt embert a feledés útjáról kell visszaterelni. Ugyanez a helyzet a díjlovaglás célját illetően is. Egy alkalommal erre a kérdésre egészen gyermeteg választ kaptam. A lovas szakember célként azt jelölte meg, hogy

20.kép

21.kép

33

a ló izgatott állapotban szabadon való mozgását kell utánozni. Ami persze teljesen értelmetlen, mert a Teremtő a lovat nem az ember szórakoztatására, hanem a szol-gálatára adta. Egy lovas szakkönyvek írójaként köztiszteletben álló ember válaszában a lovas világ által bálványozott és a fentiekben már említett Xenophónra hivatkozott, aki szerint az athéni ifjak lovas mutatványukkal szórakoztatták az utcai nézőket és egymást. Bár Xenophón „Lovas művészetek c. műve a közelmúltban Nemes Júlia fordításában magyarul is megjelent, de a könyvben 20 oldalt bírt kitenni a „nagy bálvány” tudomá-nya, és ebben egyetlen szót sem találtam, ami a címre, vagy a fentebb említett szak-író válaszára utalt volna. Viszont kiderült, hogy a görög lovas katona a lándzsájára támaszkodva ugrott fel a lovára, mivel valószínű, sem a nyerget, sem a kengyelt nem ismerte. Lehet, hogy nem jó helyen keresgéltem, de még nem találkoztam olyan könyvvel, amelynek témája őseink lovastudománya lett volna. A mai díjlovas szak-könyvek a feladatok végrehajtásának módját úgy-ahogy leírják, de az írók csak a művészi végrehajtást emlegetik, és eddig szó sem esett a feladatok kialakulásának céljáról. Lehet, hogy a Ludovikán (Magyar Katonai Akadémia) sem ezt tanították? A West Point katonai akadémián vajon honnan tudnak Atilla királyunk haditudomá-nyáról, vagy a „Pozsonyi Csata” taktikai*28 és stratégiai*29 kérdéseiről, ugyan is az amerikai katonatiszt növedékeknek ebből vizsgát kell tenni. Lehet, hogy ahonnan ezt tudják, ott lehetett más is leírva, és ezt érdemes előlünk eltitkolni, ezáltal úgy tűnhet, mintha a mai díjlovaglás tudománya valamelyik magát felsőbbrendűnek képzelő egykor gyarmattartó néptől származna. Sajnos a nagy vi-lágég(et)ések alatt az egykor létező dokumentumok tűz martalékává lettek. Vagy mégsem? Mert egyes megmentett részek valamelyik magángyűjtő vitrinjéből vagy a Vatikán levéltárából előkerülve hasznosultak?

Nekünk - magyaroknak – pedig ezt az idők folyamán a rovásírással és az ősvallá-sunkkal együtt el kellett felejteni, hogy aztán pár száz év múlva (mondjuk a XVI szá-zadban) valakik idomító vagy díjlovaglás címén, mint saját tudományukkal hozakod-janak elő, akik közül csak néhányat említek.

Nápoly első lovas-iskola / Frederico Grisone 1532 Bécs Spanyol Lovasiskola 1579 (Bár eredetileg a Habsburg di-nasztia tagjainak oktatására hozták létre.) Csehország Kladrub 1580 Versailles / Pluvinel 1594

A mai napig sem dőlt el a verseny németek, franciák, olaszok, spanyolok között, hogy - a díjlovaglás eredetét eltitkolva - kifejlesztésében melyik gyarmattartó nációé a nagyobb érdem. Viszont Atilla, Árpád, Bulcsú és még Kun László idejében is Nyugat-Európa lovas hadseregei mégsem voltak ennek a tudománynak a birtokában, amiért ellenünk mindig elvesztették a csatáikat. Bár az eredményes harci események azt bizonyítják, hogy valamit mi mégis jobban tudtunk. Még pedig azt, hogy a hun-magyar ló és lovas a mai értékrend szerint nehézosztályú díjlovas tudással kellett, hogy rendelkezzen. *

28 Taktika: a kijelölt cél elérésére alkalmazott módszer.

*29

Stratégia: az ellenfél várható lépéseinek elemzésén alapuló utasítási rendszer.

34

Időutazás a múltba

Hogy őseink tudását felidézhessük, a következőkben tegyünk egy kis időutazást a múltba. Tekintettel arra, hogy ez a dolgozat nem lovas szakemberek számára készül, ezért a jobb érthetőség miatt szükségét érzem, hogy néhol kicsit belemerüljek részle-tekbe is. Ezért képzeljünk el egy harci helyzetet, ahol a taktikát és a stratégiát a mai értelembe vett díjlovas tudásra alapozták.

Azt tudjuk, hogy a kis és nagy csatákat általában ősztől tavaszig, de főként nyáron vívták, így a középkorban hazánkat is mindig nyáron támadták meg. A telet a hadse-regek a következő háborúra készülve otthon töltötték. A háborúra való felkészülés hosszú időt vett igénybe, és ezt a nyugaton élő fürkészőink (felderítő) elől nem lehe-tett eltitkolni. Erre a feladatra idegen nyelvet értő sokoldalúan képzett könnyűlovas felderítők, álltak rendelkezésre, akik persze igyekeztek észrevétlenek maradni az ellenséges felderítők előtt, ezért többnyire kereskedőknek álcázva magukat, járták be az idegen vidéket. (A fürkészők, kémek, vagy felderítők a mai napig is gyakran ke-reskedőknek álcázzák magukat.) A hírvivő lánc pedig – ha kissé lassabban – de té-len is működött. A fürkészek az utánpótlási készletek láttán a hadsereg létszámára is tudtak következtetni, megleshették a hadgyakorlataikat, amelyből kiderülhetett a har-ci erejük, taktikájuk, fegyvereik hatótávolsága. A támadásra való felvonulás során szemmel tartva őket, még pontos létszámmal is szolgálhattak.

A példához feltételezett ellenséges hadsereg nagyrészt páncélozott gyalogos, és kisrészt páncélozott lovasokból áll. A hadsereg felvonulása során több száz km-t megtenni nem kis feladat, de ennek az energiát kímélő módszere már az ókorban is ismert volt. A gyalogos századok négyesével oszlopban egyszerre lépve menetelnek, és így napi átlagos teljesítményük - ha nem jött közbe rendkívüli esemény – akár 20-30 km is lehet. (Xenophon szerint 30-40km: Anabasis / mértékegységek)

A lovasok kettesével oszlopban haladnak. Azonban a vonulás nem ilyen egyszerű, mert több 10 ezer ember esetén az menetoszlop eleje és a vége között túl lassú a hírlánc működése, ezért a hadiút szélességétől függően a négysoros oszlopok - a súrlódások elkerülése végett szigorúan elválasztva - egymás mellett is haladhatnak. A vonulást messze megelőzve előőrsként egy század könnyűlovas halad, akik felde-rítik az utat, folyókon gázlót keresnek, vagy az útakadályokat takarítják el, felfedezik az oldalt támadásra készülődő megbújt ellenséget. Belőlük válnak ki a hírvivők, akik a vonuló sereggel tartják a kapcsolatot. Az őket követő menetoszlop elején a főpa-rancsnok és kísérete halad lóháton párosával, egy tized lovassal körbe-véve. Őket egy század gyalogos követi, akiknek felszerelése és ellátmánya az utánuk haladó két szekéren van elhelyezve. Ez után ismétlődnek az egységek. Egy tized lovas egy század elcsigázott gyalogos, majd két szekér, és így tovább. Az úton elfoglalt távol-ságot illetően 10 lovas kettes oszlopban 25 m, 100 gyalogos négyes oszlopban 50m, két szekér 20m, akkor az így számított egység 125m úton terjeszkedik el. Ezt alapul véve egy ezrednek a felvonuláshoz legalább 1250 m útra van szüksége. A 40 ezer fős hadsereg már 50 km-s oszlopot képez, ezért az oszlopok párhuzamos haladása felére, esetleg harmadára csökkenti sereg hosszát. Természetesen a vonuló sereg-nek oldalsó lovas felderítői is lehetnek, akik a menettől látótávolságban többedma-gukkal kutatnak.

A vonulás első 2 napján a magyar portyázó lovasíjász csapatok láthatatlan kísérő-ként még békén hagyják a vonulókat, akik még menetelős nótákat is énekelnek. A

35

harmadik napon azonban megkezdődik az éjjel és nappal tartó zaklatás. Az ellenség támaszpontja és a vonuló csapat közötti állandó össze-köttetést biztosító napi hírvi-vőket már „kihúzzák a névsorból”. Az éjszakai tábor csendjét az őrség ellenére jajki-áltások verik fel, amelyeket egy tized lovasíjász vaktában belőtt nyilai okoznak, mert aki nem jól takarózik be a pajzsával, azt találat érheti. De a portyázó lovasíjász nem csak 10-esével, hanem 100-asával jár, és a természeti adottságokat – domb, patak-meder, erdősáv – fedezékül használva meglepetésszerűen csapatban támad, és ez már tetemes áldozatokat is szedhet a menetelők köréből. A támadás taktikája a meg-lepetés-szerű megjelenés és a gyors eltűnés. Az ilyen kis támadásocska már meg tudja zavarni az egész vonuló hadsereg rendjét. Hogy a kísérő lovascsapat ezt a „szemtelenkedést” megtorolja, ellentámadást indít, de ez rendre sikertelenül végző-dik, mert a magyar lovasíjász egység, lovai gyorsaságát kihasználva megengedheti magának azt, hogy miközben menekülést színlel, a szúró, vágó fegyverekkel hado-nászó üldözőket egészen közel engedve hátrafelé nyilazza le őket. (22. kép)

A „menekülő” lovasíjász

22. kép. A lovasíjászt kergető páncéllovas.

Az üldöző, és egyben kiszol-gáltatott dárdás páncéllovas

Rajzaimon mellőztem a lovasok páncélzatát, mert ez itt nem lényeges, de zavarná a magyarázatot és a könnyebb érthetőséget. Felhívnám a figyelmet a lovasok lábainak helyzetére, és a lovak lábsorrendjére.

36

Most indítsunk egy kis létszámú (20 fő) portyázó csapatot egy 20-30 ezer fős had-oszlopra, amely a fentebb leírt rendben éppen egy csata helyszínére menetel. Ha a hun-magyar lovas egység oldalról támadja meg a vonulókat, akkor fegyelmezett kö-telékbe (mai szóhasználattal „karusszelben”) vonalat képezve (23. kép) a búvóhelyé-ről nyújtott vágtában közelíti meg őket. A portyázók biztosan a délutáni napmelegben fáradtan kókadozó egyik gyalogos egységet fogják megtámadni, mert így kiprovokál-nak egy kétoldali páncélos lovas támadást, amiben sok kísérő lovast tudnak meg-mozdítani.

23.kép. A támadásra induló kötelék.

37

A támadást váró gyalogos hadtest

Íjászok

A páncéllovas csapat Lovas szekér

24. kép. Megindul az ellentámadás.

A gyalogos egység oldalról észleli a várható támadást és megáll, majd a falanksz gyors felállításával próbálnak védekezni. A védőfal mögé bújva várják a lovasroha-mot, illetve megpróbálják kivédeni a nyilakat, de az ő fedezetük mögül kis hatótávol-ságú botíjakból is lőnek a támadók felé. (24. kép) A hun lovas kötelék azonban nem ront rá az ordítozó ellenségre, hanem azok lőtávolságánál (kb. 200 m) megáll, és szemérmetlen módon célzott lövéseket ad le. A kilőtt nyilak persze megtalálják a paj-zsok közötti fedetlen lyukakat, minek hatására az ordítozásba fájdalmas jajgatás is vegyül. A lovas-íjászoknak sok idejük nincs erre, mert a megtámadott gyalogosok parancs-noka ijesztgetési és figyelem elterelési céllal rohamot vezényel, de 10 métert megté-ve meg-áll. Ebben a pillanatban a menetoszlopban előttük, és hátuk mögött menete-

lő páncélos lovas egységek egy része (30-40 lovas) beke-rítési szándékkal ellentáma-dást indít. Persze ettől na-gyobb létszámú páncéllovas-tól a portyázó lovas-íjász csa-pat „úgy megijed”, hogy egy perdüléssel (piruett) 180 fo-kos fordulatot vesz, és gyor-sabb lovaikkal színlelt mene-külésbe fog. (25. kép) A ké-pen a mai értelembe vett ne-hézosztályú díjlovas gyakorla-tot látjuk.

25. kép. A perdülés versenykörülmények között. (2005. Fót)

38

26.kép. 180˚ perdülés elemzése 3 vágtaugrás alatt, Reiner Klimke könyvéből másolva.

A 26. képen Dr. Reiner Klimke*30 rajzai alapján kielemezhetjük a perdülés három vág-taugrásból álló mozzanatait. Itt a ló hátulsó lábai egy méteres körön belül mozognak, gyakorlatilag helyben vágtázik. De felhívnám a figyelmet arra, hogy itt nem lehetett kapkodni, mert ha a ló elcsúszik, akkor a lovasnak nincs elég ideje újra lóra szállni, így a támadó lovasok utolérik, és lekaszabolják.

*30

Dr. Reiner Klimke (1936-1999) német díjlovas, aki a nyári olimpiai játékokon összesen hat arany- és két bronzérmet nyert.

39

Az üldözés közben lelőt ellenség.

Az előfutó

A parancsnok

27. kép. A bekerítési szándék provokálása

A perdülést követően a kötelék rendje nem bomlik fel, hanem terv szerint „V” alakban „menekülve” hátrafelé nyilazva ritkítják a nehéz vértezettel ellátott, és lándzsával ha-donászó üldözőket. A „V” alakban közrefogva halad az előfutó, aki a lovasokat egy előkészített csapda felé vezeti, és kürtjeleivel jelzi a helyes irányt. A „V” alakú kötelék csúcsán, tehát leg-hátul helyezkedik el a parancsnok, és füttyjelekkel diktálja a (27. kép.) sebességet. Kötelékbe a lovas-íjásznak 45-60º hátrafordulással kényelmes célzási lehetősége adódik. Lovaik robbanékonysága miatt az üldözőket 5-10m közelségbe engedhetik, innen a nyílvesszőnek a páncélöltözet csak egy ruhadarab. A célt illetően a lovasíjász válogathat. Ha a lovast lövi le, és az a földre kerül, okkor az utána jövők széttapossák, nincs rá gond, de a ló tovább vágtázik, sőt, megelőzheti a menekülőket is, és esetleg elárulja a csapdát, tehát le kell lőni. Ha lovat lövi le, az felbukik, és a hátul jövők nem tudják kikerülni, így keresztülesnek rajta. Ennek elkép-zelésére vegyük példának az országúti kerékpárversenyeken előforduló tömegbuká-sokat, ahol csak kb. 10 kilós kerékpár, és 60 kilós emberek esnek egymásra. A pán-céllovasok esetében a földre kerülteken 600 kilós lovak fognak keresztülgázolni.

Felmerülhet a kérdés: A hátul jövők nem látják, mi történik elöl? Nem látják, mert a vágtázó lovascsapat száraz időben porfelhőt ver fel, ha pedig vizes a talaj, akkor repkedő kavics és sárdarabok takarják be a lovas arcát.

40

A bekerítést feladva, már csak üldözés folyik.

Gazdátlan ló

28. kép. A „fejvesztett „ menekülés

Az előfutóFordított „V”

alak

Az üldözők közben rájönnek, hogy ha a két oldalszárny összezár, akkor lecsökkentik a lovas íjászok célzási mezőjét. (28. kép.) Ez első pillanatban jónak látszik, azonban a lovasíjász lova vágta-oldaljárásban segít a lovasnak a nagyobb szögű hátrafordu-lásban. Ha a vonuló csapattól látótávolságon kívül kerültek, akkor változik a taktika, mert a lovasíjász csapat a „V” alakzatot megfordítja, így az üldözők érezhetik magu-kat harapófogóban. A megfogyatkozott üldözőket nem vezetik a csapdákig, hanem a maradékot körbe lovagolva lenyilazzák, hogy hírmondó se maradjon, majd a már be-vált taktikával, de már többszörös létszámmal indulnak újabb támadásra.

A kép ismétlődik, de mindkét részről jóval nagyobb számú részvevővel. Az üldözés közben egy-egy ló kilövésével halomra buknak fel a hátul jövők.

41

Úgy érzik, hogy győztek, de még

kergetőznek. Utol kéne érni őket..

Felbomlik a rend.

Az üldözöttek hírtelen felgyorsítanak, hogy előnyhöz jussanak.

29. kép. Az íjászok felgyorsítanak.

Az üldözöttek – ahogy azt a 22. képen már láthattuk - tartják az 5-10 m távolságot, hogy az üldözőkben fenntartsák a reményt, majd a támadás helyétől 2-3 km-re felállí-tott csapda közelében 20-30 m előnyt szerezve (29. kép.) ügetésbe váltanak, és a csapdán így kelnek át. Most nem használják a nyilaikat.

Ezek itt kb.

30cm magas

fatuskók

Ez a háló

kötele. Ø10mm

A hálón sikeresen áthaladva vágtában

folytatják a „menekülést”

30. kép. Az üldözöttek a hálóhoz lebegő ügetésben (passzázs) érkeznek.

42

Az előző éjjel a magas fűbe kihelyezett kötélből vagy rudakból készült csapdákon a hun csapat előnyét kihasználva lecsökkentett sebességgel lebegő ügetésben (pasz-százs) kel át. (30. kép.) A kissé reményét vesztett üldözők új erőre kapnak. Már ké-szítik fegyvereiket, mikor a számukra láthatatlan csapdához érnek.

Ezek a pontok a háló kötelei

Itt már beakadtak a lábai

A hátsó lábakat megakasztotta a kötél

A csapdához vágtában érkező üldözőkA magas kötél,

vagy rúd a mellső lábakat is megakaszthatja

31.Kép

Ekkor fülsiketítő zajjal megszólalnak a közelben rejtőzködő hun üstdobok is, ame-lyektől az ehhez nem szokott lovak pánikba esnek és kezelhetetlenné válnak. Az ül-dözők belevágtáznak a csapdába. (31. kép) A lovak lábai a vágta lábsorrendje miatt összecsípik a köteleket vagy a rudakba botlanak, így kibillennek az egyensúlyukból, és felbuknak.

De mielőtt bárkiben felmerülne a kérdést, hol olvastam ezekről a csapdákról, be kell vallanom, sehol, de mivel az ütközetekről ennyire részletes feljegyzések soha nem készültek, - hiszen ezek hadititkot is képezhettek - ettől még létezhettek. Az ötlet a természetes terepen szerzett több évtizedes tapasztalatom alapján keletkezett. Éltem meg én is a 32. képhez hasonló jelenetet, mert a magas fűben nem látható olyan korhadt fában botlott meg a lovam, amelyet - ha látja - lebegő ügetésben kényelme-sen átléphetett volna. De ha bizarrnak tűnik is, lehet, hogy előző életeim valamelyik-ében meg is élhettem ilyet.

Tudjuk, hogy Ruzsa Sándort is egy nem látható gyökéren felbukva fogták el.

Arról viszont biztosan tudunk, hogy őseink igyekeztek meglepetést okozni ellensége-iknek, és olyan helyet választottak az ütközet céljára, ami nekik volt megfelelő. Ha nem volt természetes terepakadály, akkor készítettek. A saját lovaikat viszont ilyen akadályokon való áthaladásra biztosan kiképezték, és a támadásra indulva egyszer

43

keresztül is menve meg lehetett nekik mutatni. A csapdák helyét pedig jelezni is lehe-tett.

De, hogy ebbeli bizonytalanság ne okozzon gondot, ezért én is azt mondom, történ-hetett volna így is.

A felbukó lovon az utána jövők is átesnek A magas fűben

láthatatlan rudak

32. Kép Bukás a fűbe rejtett rudakon.

A felrántott kötelekben vagy a rudakban felbukott lovak miatt egy „húsdaráló” lett az eredmény. (32. kép.) Az üldözők között teljes a zűrzavar. A lovak között pánik tör ki, fejvesztve taposnak és rúgnak szét mindent, ami a közelükbe kerül. A lendület meg-törik.

44

33.kép) Dürer/Az apokalipszis négy lovasa / fametszet

34. kép. Az ütközet befejezése.

A páncéllovasok (katafrakták)

bevetésre várnak.

Ezek nemrég még önbizalommal teli

üldözők voltak.

Munkában a hun lovasíjász csapat.

Ez az a körbe lovaglási

alakzat, amit a mai

lovasíjászok is bemutatnak.

Amíg a valószínű vezető nélkül maradt, feltorlódott üldözők még lábon lévő tagjai a rudak és kötelek között tanácstalanul botladoznak, addig az üldözöttek kiegészülnek a helyi lehetőségeket kihasználva rejtőzködő, például a magas fűben fektetett lovak-

45

kal megbújt tartalék lovasíjász csapattal, körbezárják őket, és folyamatos körbelovag-lással mozogva ritkítják az ellenséges tömeget. (34. kép.) Persze a lovasíjász 100% találati pontossággal kell, hogy lőjön, különben a kör szemben lévő ívén a saját társát veszélyeztetné, és a nyílvesszővel is takarékoskodni kell. A folyamatos körbe való lovaglással bezárult gyűrűben a szétzilált ellenség még harcképes tagjai megpróbál-hatják rendezni soraikat, hogy kitörjenek, de itt gyakorlatilag már a kivégzésük folyik. Ha a gyűrűből megkísérelnék a kitörést, akkor a közelharcra várakozó páncéllova-sokkal találják szemben magukat, akiknek a felszerelése legalább olyan erős mint az övék, viszont mozgékonyságuk sokkal jobb. Ha kell, a lovas-íjászok is szablyát ra-gadnak, hogy a gyűrűből kitörni próbáló ellenséget lekaszabolják.

A nyílvessző (200 km/óra)

A légellenállás.

A nyílvessző oldalirányú

haladása

A lovasok sebessége (36 km/ó)

35. Kép. Az oldalirányú lövés nehézségei.

Mint ahogy a 35. képen kiderül, a mozgó lóról mozgó célpontot kell eltalálni. A rajzolt nyilak alapján megérthető az oldalra való lövés mozgás rendszere, amely különleges térlátást igényel. A képen azt szeretném, hogy a légellenállás a sebesség függvé-nyében miként befolyásolja a célzást, és rontja a találati pontosságot. Itt a célzás a sebesség függvényében a célszemély előtti képzeletbeli pontra történik, ezért is sze-rencsésebb, ha menetirányba, vagy vele ellentétesen nyilazunk. Ehhez jó, ha tudjuk, hogy a harcosok kb. 80%-a jobbkezes lévén balkézre jobban tudott lőni, ezért a be-kerítéskor a körbe való áramlás mindig az óramutató járásával ellentétes irányba folyt. A 10%-ot a balkezesek alkották, akik általában különleges képességekkel ren-delkeztek, így a mesterlövészek is közülük kerültek ki. A maradék 10% mindkét kézre egyformán lőtt, belőlük állt a portyázó különítmény. Ők voltak képesek a menetirány-hoz képest mindkét kézre 180º-ra lőni. Az ilyen képességű harcosok rendkívül ma-gas szintű lovastudással is rendelkeztek ők alkották a „portyázó” csapatot. A többi sok 10 ezer harcos feladata a csapdába csalt ellenség ártalmatlanítása lehetett.

46

(36.kép.) Csatajelenet festőművész képzeletében.

(37.kép.) Ha valami véletlen folytán a gyűrűből mégis sikerülne valakinek kitörni, a lassú lovával akkor sincs sok esélye, mert a csapatához vezető úton levadásszák, így nem tudja a tapasztalatait megosztani. Az ellenség fogytával sem marad abba a mozgó körgyűrű, hanem körben maradt élő lovakat megkísérlik pányvával (árkány)*31 összefogdosni.

*31

Az árkány szavunk a mai köznyelvben már nem használatos. A cowboy filmeken, jobb esetben az indián regényeken felnőtt nemzedék csak lasszó néven ismeri ezt az egyszerű eszközt, melynek használata igen nagy ügyességet és gyakorlottságot igényel.

36.kép

37.kép

47

Mozgáselemzés

Most elemezzük ki, hogy a képzeletbeli ütközetben ló és lovas részéről milyen külön-leges mozgásokra volt szükség. A perdülést a 25. és 26. képeken már láthattuk. Folytassuk talán a lebegő ügetéssel (passzázzsal), mert ez az egyszerűbb kérdés. A 38. képen éppen azt gyakorolom. Itt látható, hogy a „Fecó” nevű lovam a 20 cm át-mérőjű rudak felett üget, melyek között a homok legalább 10cm mélyen ki van járva, a patáit még legalább 10cm-el magasabbra emeli. Tehát 40cm az a magasság, amit a mai lovak lebegő ügetésben át tudnak lépni. Azonban a 30cm magas kötél vagy rúd átlépése a kisebb termetű ahalteke lovakkal 1500 évvel ezelőtt is lehetséges volt. Ha erre a feladatra az üldöző csapat nem készült, és a kötélcsapdába belevágtázott, akkor a 34. képen látható sors várt rájuk.

A legfontosabbnak azonban a vágta oldaljárást, és a kitérési irányváltásokhoz szük-séges ugrásváltást tartom. A 39. és 40. képeken az oldaljárás mai szabályok közötti végrehajtását látjuk. Ennek tudása nélkül a lovas a menetiránnyal megegyezően vagy ezzel ellentétes irányba (180º±10ºra) nyíllal pontosan célba találni nem tudhatott. A lovasíjász mindig célzott lövést adott le, mert nem volt értelmetlenül elpocsékolható lőszere. Persze a sok egyszerre kilőtt lövedék a kívülálló számára nyílzápornak tűnik. Emlékezzünk még egyszer a 10. képen a kis szobrocskára, amely egy 3000 éves bronz főzőedény fedelének fogantyúja. A ló segítsége, vagyis oldaljárás nélkül nem tudhatott annyira hátrafordulni, mert a lövés mellett a vágtázó ló hátán egyensúlyban is kellett maradnia. A szobrocska bizonyítja, hogy ezt a módszert már a nyereg felta-lálása előtt is alkalmazták.

48

Innen kezdődik a lebegő szakasz.

Az átlós lábpáron (balhátsó, jobb első)

billen a ló.

39. kép. Vágta oldaljárás. Dr. Reiner Klimke könyvéből.

Kb. 30˚

40. kép. Az oldaljárás a mai díjlovas feladatokban. (Dr. Reiner Klimke könyvéből)

49

41. kép. Az oldaljárás és a nyilazás összefüggése.

A gyalogos íjász alapállása

Hogy a 22. képen már látott gyalogos íjász testhelyzetét alapul tudjuk venni, felhe-lyeztem a 41. képre. Az íjásznak az a lába van elől, amelyik kézre lő. Tehát, lovaglás közben a lovasíjász is megkísérli ezt testhelyzetet felvenni. Ha csak lovagol, a csípő-je és a válla a menetirányra merőleges, de a menetiránynak 180º-ra való lövés pilla-natában a váll 90ºra el kell, hogy forduljon. Természetesen a nyereg és a kengyel használatával a lovas ilyenkor úgynevezett könnyített vágtában (nem állva) lovagol, de ekkora elfordulásra akkor sem képes, csak, ha a ló a lövés ideje alatt vágta oldal-járásban halad, az az, a kissé meghajlott gerince a menetiránnyal kb. 30ºos szöget zár be. Ilyenkor a lovas vállának csak 60ºra kell elfordulnia, (tehát nem végállásba) ezért az íjászathoz szükséges légzéstechnika alkalmazásával célozni is tud. A képen látható, hogy bal kézre hátra, és jobb kézre előre lövésnél a ló farát a lovas a bal csizmájával jobbra téríti ki. Így törekszik a még megfelelő testhelyzet elérésére.

50

A ló feje sincs útban a nyilazásnál.

42. kép. Az oldaljárás és a nyilazás összefüggése.

Itt a jobb csizma a ló farát balra téríti ki.

Ebben a szögben tud az íjász célozni.

A lovasíjász 42. képen is igyekszik felvenni az ideálishoz közelítő alapállást. Balkézre előre, jobb kézre hátra lövésnél a ló farát a lovas a jobb csizmájával balra téríti ki.

43. kép

Lövés jobb kézre

Lövés balkézre

A 43. képen a ló farának kitérítéséhez a lovas a vállának lendületes elfordításával ad nyomatékot. Ehhez a ló kénytelen ugrásváltást csinálni, mert különben természetel-lenes lesz a mozgása.

51

44. kép. Ha a harcos balkézre lőtt.

A 44. és 45. képeknél érdemes megfigyelni a lovak lábainak helyzetét. Mindegyik képen az első patadobbanás pillanatát rajzoltam le. Tehát azt figyelhetjük meg, hogy a különböző helyzetek között a ló ugrásváltást végzett, az-az megváltoztatta vágtája lábsorrendjét.*31

*31

A vágta lábsorrendjének ismerete a lovasoknak olyan kötelező tudás, amit, ha álmából ébresztik fel, akkor is el kell tudnia magyarázni. Tudnunk kell, hogy a vágta során három patadobbanást hallunk, ezért azt mondjuk, háromütemű, de ha zeneileg akarom leírni, akkor négynegyedes. Tehát: ti-ti-tá. Az első „ti”-nél az egyik hátulsó láb dobban. A második „ti”-nél a másik hátulsó, és a haránt mellső egy időben ér földet, illetve dobban. A „tá”-nál a maradék mellső láb dobban, de itt a ló elrugaszkodik a földről, és két „ti”-nyi időt a levegőben tölt. Ezt lebegő szakasznak nevezzük, és ez alatt végzi el az úgynevezett ugrásváltást. Ez azt jelenti, hogy a lábsorrendjét a lovas utasítására megcseréli, tehát a másik hátulsó lábával fogja indítani a vágta folyamatát. Ezt figyelhetjük meg a 44. és 45. képeknél. A lovasoknak kötelező tudás az is, - amit a rajzokon igyekeztem jelezni – ha a lovas valamelyik oldalon csizmasegítséget ad, (megnyomja a ló oldalát) azt a ló annak a fülének hátrafelé mozdításával jelzi.

52

45. kép. Ha a harcos jobb kézre lőtt.

A 30-300 ezer fős hadseregben természetesen nem volt szükség arra, hogy az előre, hátra lövést mindenki mindkét kézre egyformán tudja, mert működött a különböző feladatok ellátására való kiválasztódás. Erre példát is találunk, ha elemezzük a kü-lönböző mai lovas sportágakat, rögtön megtalálhatjuk az ősi időben visszanyúló gyö-kereket és eredeti célokat. Így különböző feladatok szerint kellett válogatni az embe-reket, tenyészteni és idomítani a lovaikat. Tehát az ilyen céllal válogatott párosok alkalmasak voltak, felderítő, portyázó, harci parancsvivő, hírvivő, harcos, teherhordó munkára. A felderítő párost az öttusával lehetne azonosítani. A portyázót lovas tudása alapján ma díjlovasnak neveznénk. A harci parancsvivő a mai lóversenyező (zsoké) lehetett. A hírvivőnek a távlovagló felelne meg. A harcos feladatra a mai lovas tusa (military) sportág versenyzője lenne alkalmas. A teherhordó és szállítmányozó feladatot talán a mai fogathajtó sport részvevői tud-ták volna teljesíteni. Az osztályba soroláson persze lehet vitatkozni, de azon nehéz lenne, hogy a lovas tornász egyetlen mozdulatán kívül (vágta közbeni felugrás) szüksége lehetett volna a harcosoknak. Ez a sportág alapvetően a reneszánsz kor terméke. Itt említhetjük még a mai díjugratást is, mivel őseinknek legfeljebb egy elpusztult lovat vagy egy fahasá-bot kellet átugratni. Kialakulása az angliai főúri lovas vadászatokhoz köthető ahol is a vadat árkon, bokron, kerítésen keresztül kergették, és itt volt szükség nagyobb aka-dályok (kőfal) átugrására. Azonban olyan ugró teljesítményre - (247cm)*32 mint amit a mai „elefánt” méretű lovaktól elvárnak - őseinknek nem volt szüksége.

*32

1949-ben Alberto Larnavegesz Morálesz kapitány Huezó nevű lovával 247 cm magasat ugrott.

53

Összegzés, amiért ez a dolgozat készült. Tudjuk, hogy Atilla és Árpád, de még IV. László idejében is az akkori ellenséges lo-vasok mégsem voltak a lovas íjászat tudománynak és az ehhez szükséges gondol-kodásmódnak birtokában, és emiatt vesztették el ellenünk a csatáikat? Kivéve Augs-burgot és Merseburgot. Ugye emlékszünk? Az iskolai történelem tankönyvek „A nép-vándorlás kora” címmű része 3-4 sor erejéig foglalkoztak a Hunokkal, illetve Atillával. A tanultak alapján nekem akkor úgy tűnt, mintha egy vad, vérengző horda tartotta volna rettegésben a népeket. A Nagy Királyt „Isten ostorának” nevezték Európa „rosszul viselkedő” népei, de, hogy nekünk közünk lett volna hozzá, azt eltitkolták előlünk. Csak a vesztes ütközeteket tanulhattuk az iskolai tankönyvekből, ravaszul belénk csöpögtetve a finn-ugor rokonsággal együtt a mindig vesztes nép kissebségi érzését. De ha mindig vesztettünk, okkor miért foglalták így imába a nevünket, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket.” A szkíta harcmodorról is az eddigi hivatalos történelemoktatás még oly nemzeti ér-zelmű tagja is csak annyit tudott tanítani (pl. Várkonyi László: Soroksár, 1955), hogy fürge lovaikon menekülést színlelve, hátrafelé nyilazva lőtték le a nehéz páncélba öltözött lassú ellenséges lovasokat. Annak idején Várkonyi tanár úr ezt olyan él-ményszerűen tudta előadni, hogy képzeletemben megjelentek a füves réten az egy-mást kergető lovasok, mint ahogy azt aquileai faliszőtesen (46.kép.) is láthatjuk.

Hogy a sok száz éves fali szőttes jelenete jobban látszódjon, ezért van a kontúrok megerősítése, de a jobb érthetőség érdekében készítettem el a 47 képet.

46.kép Dr. Bakay Kornél rajza

54

47.Kép A lovasíjászt kergető páncéllovas

Annak a magyarázata, hogy a lovasok hogyan tudták végrehajtani, már meghaladta a történészek érdeklődési határát. Egyszer fel is tettem ezt a kérdést, de az előadó első pillanatra nem is értette, mi jelent nekem ebben a problémát, és olyan általáno-sító magyarázatot kaptam, hogy „őseink előbb tudtak lovagolni, mint járni”. Hát ezzel a válasszal aztán semmire nem megyünk, mert, csak egy lovat is alig látott mai vá-rosi embert elégítene ki.

A hátrafelé nyilazó lovas alakja számos korabeli ábrázoláson, falrajzon (48. kép.) vagy jelvényen is látható. Azonban a művészettörténészek ezt csak, mint művészeti tárgyat, vagy régiséget értékelték, mivel többnyire nem voltak lovasemberek. Így hát, soha senki nem érezte ennek a részletnek a fontosságát, és nem próbált (tudomá-som szerint) magyarázatot keresni arra, hogy ezt miért kellett így alkalmazni, és ho-

48.kép Dr. Bakay Kornél rajza

55

gyan lehetett a gyakorlatban végrehajtani. De amit lóháton teljesíteniük kellett arról azt gondolom, hogy csak különlegesen kiképzett páros - ló és lovas - tudta végrehaj-tani, és mint korábban említettem, csak a portyázóknak volt erre szüksége. Mikor a lovas íjászat gondolati szinten foglalkoztatni kezdett, eszembe jutott, hogy keresgéljek erre utaló dokumentumokat. Lehet, hogy ezek valahol mégis léteznek. Az agyagtáblák a világégetések során csak nem égtek el. De hol lehetnek ezek? Budán vagy Fehérváron? A törökök általi elfoglalásuk idején pápai sugalmazásra 3 napig égtek a máglyák, ahol az akkori világ legnagyobb könyvtárának tartalma vált a lángok martalékává. Még szerencse, hogy ott is voltak gondolkodó emberek, így a könyvtár egy részét sikerült hajóra rakni és Konstantinápolyba szállítani. Talán még örülhetünk is annak, hogy 1945-ben az oroszok különleges tudós kommandói gondosan előkészített ter-vek alapján „csak” elrabolták (szocialista megőrzésre átvették) a könyvtáraink és mú-zeumaink anyagát. Bár nekik is csak a maradék jutott, mert tudós kommandója Né-metországnak is volt, és ahogy hírlik, tagjainak arcán tibeti jellegű vonásokat láttak. Vagy talán Bagdadban kellene keresgélni? Már itt sem találnánk semmit, mert a közelmúlt egyik legaljasabb háborújában az el-sők között ledobott lézerrel irányított bomba „véletlenül” a Bagdadi Múzeumot találta el. Tehát a világ talán legtöbb felbecsülhetetlen értéket tartalmazó épületét előbb szétbombázták, majd amerikai katonai felügyelettel, a tv-kamerák közvetítésével a világ szeme láttára kiraboltatták a csőcselékkel. Az ott tárolt tudományos kincsek magyar vonatkozásaira még a Szaddam Husszein is nyilvánosan tett utalásokat. Le-het, hogy érdekelte az ókori történelem? De az aljas szándékú hordának még ez sem volt elég, mert a műholdakról jól behatá-rolható helyeken az Özönvíz óta a mély iszapba beágyazódott emlékek helyét is mélyhatású bombákkal igyekeztek tönkretenni, mondván, hogy ott biztosan vegyi fegyverek vannak elrejtve. Dolgozatom célja volt, hogy a ma már egyre több lovas íjász egyesületben szervezet-ten folyó hagyományőrző tevékenységet elemzésemmel segítsem. Persze tudom, hogy tökéletes elmélet nincs, de amit feltártam, arról azért elmondhatjuk, hogy tör-ténhetett volna így is. Viták nélkül nincs fejlődés. Kezdetben azt hittem, vitát indítok, de a lovas-íjászoktól eddig csak egyetértő véleményeket hallottam. Ezért erősödött bennem a remény, hogy az idomító vagy díjlovaglás ősi idők homályába veszett gyö-kereit nemzettudatunk erősítése érdekében közösen kíséreljük meg felfedezni. Talán a dolgozatom ehhez is adhat egy kis lendületet. Ma már a lovas-íjászat, - mint új sportág - túlterjedt hazánk határain, így segítségével megmutathatjuk a világnak, hogy a díjlovaglás elemeit őseink találták ki. A világnak természetesen ezzel ellentétes az érdeke, de minket ez nem kell, hogy érdekeljen, mert ettől még „mozog a föld”.

56

Idézetek: Rudolf Steiner: Dramaturg, tanár, Ronald Dunken: író, költő és drámaíró idézete Nicholas Lezard: Irodalomkritikus a Guardiannél. Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása

Irodalom: Xenophon / Anabasis Xenophon / Perri Hippkes Dr. Gyárfás Ágnes: Jegyzetek Tóth Sándor /Győztes csatáink Dr. Saxton Pope: Vadászíjászat Práczki István: Atilla Dr. Bakay Kornél, Papp György: Lovasíjászat és Őstörténet (Képek) Dr. Bakay Kornél: Magyarnak lenni büszke gyönyörűség! (Képek) Flandorfet Tamás, Zéger Ferenc: Ló és lovaglás Obrusánszky Borbála: Barikádban írt cikkei. Kocsis István: A szakrális mindennapi megtapasztalása Dr. Kellényi Éva: Sportpszichológia (Óravázlat) Jámbor Vilmos: Sportpedagógia (Jegyzet)

57

Bírálati bejegyzések:

58

Bírálati bejegyzések: