Pataki Éva: Ami elveszett

Pataki ÉvaAmi elveszett

(Részlet)családregény

(Részlet)

Athenaeum

© Pataki Éva, 2009

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és KönyvterjesztőkEgyesülésének tagja.

Felelős kiadó: az Athenaeum Kiadó ügyvezetője1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Telefon: (06 1) 235-5020www.athenaeum.hu

Felelős szerkesztő: Tracikievicz ZsófiaSzerkesztette: Zsenits GyörgyiMűszaki vezető: Rácz Julianna

Könyvterv: 9s Műhely

ISBN 978-963-293-117-3

4

gyerekeinknek,és persze apánknak

5

„Márai azt kérdezte: összetudod-e rakni még a Mar-git-szigetet? Én azt kérde-zem: össze tudod-e mégrakni a családot, en-gem? a nagypapákat, anagymamákat, az unoka-testvéreket, az orvosokat,a rabbikat, az … egykorműködött zsinagógát?”

(Popper Péter utolsóírásából, 168 Óra)

6

Első fejezetAz elindulás nehézségei

2005

Novemberben megint kimentem a temetőbe anyámsírjához. Nem jártam ki rendszeresen, halottak napján kü-lönösen ritkán; inkább egyszerű hétköznapokon csak – ren-detlenül, ötletszerűen. Anyám sosem járt temetőbe, sem aszülei, sem a nővére sírját nem látogatta. Ez csupán kül-sőség, hangoztatta, ő mindennap gondol szegény drágáira,neki ehhez nem kell temető. Volt ebben jó adag lustaságis, de anyám öntörvényű volt, szertartásait ő dolgozta kisaját használatra. Halála után sután próbáltuk kitalálni abátyámmal, hogyan, mikor menjünk a temetőbe, és mihezkezdjünk ott. Anyánkat hamvasztották, először egy falba,azután a földbe temették. Most egy kicsi sírhelye van egyfélreeső parcellában, fölötte egy rozsdaszínű kő síremlék,rajta a neve.

Ha a családommal megyek ki a temetőbe:apámmal, bátyámmal vagy a gyerekeimmel, min-dig megmagyarázhatatlan zavarban vagyunk, csakálldogálunk, letesszük a virágot, kihúzgáljuk a gazt aföldből, de képtelenek vagyunk őszinte vagy igaz sza-vakat találni arra, amit érzünk, képtelenek vagyunkanyámról beszélni. Szinte hallom anyám kaján hangját:látjátok, én megmondtam, hogy nem kell temetőbe járkálni.A legnormálisabban akkor érzem magam, ha egyedül me-gyek, furcsamód akkor át tudom valamennyire érezni, hogyhozzá megyek.

Azon a novemberi napon nem a szokásos tétovasággal in-dultam, határozott belső szükséglet hajtott, ki kellett men-nem a temetőbe. Ködös idő volt, szürke, daraszerű csapa-dék szállingózott a levegőből, nem eső, nem is hó. Márelvirágoztak a halottak napi virágok, a hétköznap délelőttiórán szinte üres volt a temető, csak néhány idősebb asszony

7

állt kitartóan egy-egy sírnál mozdulatlan, időtlen pózban,vagy épp ellenkezőleg, élénken tevékenykedve a sír körül.Ki kellett jönnöm, mert elértem a többéves út végére, ami-kor leütöttem az utolsó mondat után a pontot. Régóta halo-gattam az írást, a róla, rólunk szóló számvetést, ami végülnem anyámról szól, nem úgy szól róla, ahogy eredetileg ter-veztem, még csak nem is ő lett a főszereplő. Mégis némi elé-gedettséggel töltött el, hogy a végére értem. Sok éve tolo-gattam az asztalomon a dobozokat, amelyeket anyám halálaután hoztam el apánktól – levelek, fényképek, feljegyzések,receptek, számlák, igazolványok keveredtek anyám dobo-zaiban a rá jellemző kaotikus összevisszaságban –, mégisváratlanul történt, hogy kinyitottam őket, hogy elkezdtem.Egy ártatlannak tűnő hosszú hétvége indított el, nem ígyterveztem és nem ekkor, de így alakult.

Bogácsra készültünk, egy távoli fürdőhelyre, amely nem-csak azért lett az erőgyűjtésre szánt hétvége célállomása,mert szerettük a fürdőket, hanem azért is, mert a kutyátbe lehetett vinni a panzióba. Ősszel történt ez is, anyánkszületésének havában. Szokatlanul tiszta volt az idő, a csí-pős szél és a napsütés még a városban is ragyogó kékkévarázsolta az eget. A szállásismertető külön felhívta figyel-münket a fürdőhelyet körülölelő Bükkalja festői dombjai-ra, s a dombok belsejében meghúzódó borpincékre. Ben-ne jártunk már a novemberben, jócskán bedarált mindket-tőnket az őszi verkli, akartunk egyet szusszanni a tél előtt.Barátok ajánlották a helyet, rábólintottunk.

*

– Könyörgök, ne menj vissza!Ott áll a férjem, vállán a nehéz utazózsákkal, az én

vállamon is táska, és miközben a kulccsal bajlódom,próbálom visszatartani a lépcsőn lezúdulni készülő kutyát.Minthogy az állat fiatal, nagy testű, tele kalandra készenergiával, ez önmagában sem egyszerű feladat, de így –félig meggörnyedve, a hónom alá szorított pórázzal tartva

8

féken a kitörni kész kutyát – rendkívüli akrobatikus képes-ségeket igényel, amelyekkel már fiatalon sem büszkélked-hettem.

– Csak… egy perc… hívd a liftet… – lihegem.Szabad kezemmel a táskámban kotorászom, próbálom

kitapogatni a kulcsom, melyet csak az imént süllyesztettemel, s ami természetesen nyomtalanul eltűnt táskám belsejé-ben.

– Elzártunk mindent!– Tudom…– Ez téboly! Fegyelmezd már magad!Mit sem törődve férjem szokatlan, bár nem teljesen alap-

talan ingerültségével, tovább kutatok a cigarettásdoboz,mobil, papír zsebkendő, jegyzetfüzet, fényképek, levelek,egy régóta őrzött gesztenye, fésű és rejtélyes papírhulla-dékok alkotta zavarosban. Végre ujjaim rálelnek a kulcs-ra. Nyitom az éppen csak bezárt bejárati ajtót – alsózár, felső zár  –, vonszolom magammal az őrjöngő kutyát,amelyik pánikba esik, hogy esetleg nem visszük magunk-kal. Járok helyiségről helyiségre, próbálom áttekinteni aveszélyforrásokat: az esetleg nyitva hagyott ablakot, aholbeverhet az eső, a gáztűzhelyt, a pirítóssütőt, a kávéfőzőt– minden becsukva, elzárva. Majd a csikkekre csapokle a szemetesben, nem parázslik-e alattomban valame-lyik, ellenőrzöm a rádiót és a komputert, mindazokat akatasztrófaforrásokat, amelyek a lakásunktól eltávolodvaminden óvintézkedés ellenére megjelennek a képzeletem-ben, életre kelnek: szivárognak, sisteregnek, füstölnek, fel-robbannak.

Már a Hegyalja út csúcsforgalmában látni szoktam anyitva felejtett ablakon átfújó orkánt, amely szétrombol-ja lakásunkat, a felrobbant kávéfőzőt, szinte érzem aszivárgó gázt, látom a ki nem hunyt csikkek parazsát,amelyek lángra lobbantják a műanyag szemeteszsákot, akonyhát, porig égetik az életünket. A budaörsi benzinkútmagasságában a mindent elborító tűz képe már gyomorgör-csöt és légszomjat fog kiváltani, tudom jól, ezen próbálok

9

enyhíteni valamelyest a másodlagos ellenőrzéssel. Meg-figyeltem, hogy jobban át tudom tekinteni a lakást férj,táskák, csomagok nélkül: agyamba vésni a lekapcsolt villa-nyok, élettelen kávéfőző, elmosott hamutartó valamelyestmegnyugtató képét. Egy ideje rögzült bennem a kényszer:minden elinduláskor muszáj visszamennem. Már nem is ha-dakozom ellene.

– Esküszöm, nem vagy normális! – a férjem ismét hívja aliftet, amelyet a lakók természetesen már elhívtak. Megintgondosan bezárom az ajtót, az alsó és a felső zárat is.

Egyre éleződött ez a konfliktus közöttünk. Egy idő ótamár nem is próbálok harcolni újraellenőrzési rohamaim el-len, amit viszont a férjem képtelen elfogadni; mindig fel-húzza magát. Pedig amikor felnőttek a gyerekek és elkezd-tek ide-oda költözködni, azt hittem, túl vagyok a nehe-zén. Ugyanis azelőtt szorongásaim legfőbb tárgya ők vol-tak, az engem üldöző rémképekben, amelyek csak jöttekés jöttek elő, rejtett zugokból, rájuk sújtottak le különbö-ző elháríthatatlan katasztrófák. Csakhogy a helyzet semmitsem javult, amióta a gyerekek önállósultak, és levették avállamról a terhet, hogy én felelek a testi épségükért. Sőt,jelentősen súlyosbodott.

Már-már azon voltam, hogy pszichológushoz fordulok,de panasznak nem tűnt túl meggyőzőnek, hogy mindeninduláskor visszamegyek ellenőrizni a lakást. Újabban márnemcsak a vidéki utak indultak ilyen körülményesen, azutca túloldalán lévő trolimegállóból is visszaszaladtam,de erről a férjem nem tudott. Éjjel is föl szoktam kelni,lámpaoltás után, hogy biztonsági őrként végigbolyongjak alakáson. Tisztában vagyok vele, hogy ez az egész jóval túl-megy az ésszerű óvatossági rendszabályokon. És ha csupánennyi lenne a rovásomon. Ha jobban meggondolom, gyen-geségeim lajstroma napról napra gyarapszik: a cigaretta,amit már jó ideje szeretnék letenni, tisztában lévén ártal-maival, meg az esti sörök, a félbehagyott munkák, kudar-caim, a pánikrohamok, amikor valamely végzetes betegsé-get diagnosztizálok magamon vagy szeretteimen. A rám tö-

10

rő érzés, az Élmény, ahogy anyám mondaná, mivel ő magadúskált a hasonló és jóval cifrább élményekben – tehát azÉlmény, hogy darabjaimra esem szét, esnék is legszíveseb-ben, vagy bevackolnám magam egy takaró alá, sötét mene-dékbe, mert olyan fenyegető körülöttem a világ. Nem állí-tom, hogy nem vagyok normális, de neurotikus tüneteim ésfóbiáim változatos keveréke egyre inkább világossá teszi,hogy az erőfeszítés, amit szinte gyerekkorom óta kifejtet-tem, hogy ne legyek olyan, mint az anyám – hiábavaló volt.Nem akartam bizonytalanul, kiszolgáltatott félelemben él-ni, beváltatlan ígéret maradni, káros szenvedélyekkel vi-askodni, túlszeretni a gyerekeimet, ahogy minket anyánk.Hol túlszeretett, hol elszivárgott az életünkből, már jóvala halála előtt is. Néha megengedte magának, hogy hete-kig ne keljen ki az ágyból, mert jött az Élmény, így hívtaa depresszióját, ami időről időre leterítette őt a lábáról.Ilyenkor plédbe burkolózva félhomályban bóbiskolt, egydobozból ismeretlen összeállításban kevert ki magánakgyógyszerkreációkat, és tökéletesen hanyagolta addig nagylelkesedéssel és lelkiismeretességgel vitt anyai, feleségi,valamint tanári kötelezettségeit.

– Ne haragudj, drágám… – motyogta, ha megpróbáltamkirobbantani, evésre vagy sétára rávenni, csak küldött egyfáradt mosolyt, majd gyorsan lecsukta a szemét, mint akifél, hogy a tekintetéből áradó mérhetetlen szenvedés tartóskárosodást okoz. Azt akartam, hogy az én gyerekeim sohane lássanak ilyen tekintetet. Ne kelljen arra hazajönniük,hogy mentő, tűzoltókocsi áll a ház előtt. A tűzoltók éppenkihozzák az élettelen rongycsomónak tűnő pongyolás ala-kot, aki az anyám. Amikor hordágyon tolják a mentő felé,anyám megszólal:

– Nagyon piszkos vagyok?Mert hiú, még öngyilkosságában is hiú, idegesíti, hogy a

ház ámult és némileg csalódott lakói kedvüket vesztették,amikor nem egy véres tetemet láttak, hanem szégyenkezőés valóban elkoszolódott anyukámat.

11

Nem csoda, ha minden neurotikus tünetem ősforrásánakanyámat tekintettem. Bár ő soha nem izgatta magát a lakásvagy bármilyen ingóság miatt: – „Ugyan, tárgyak miatt nemérdemes izgulni” – hangoztatta. Mégis tudtam, hogy a kény-szer-visszafordulás valamilyen módon az anyámmal függössze, mint annyi más neurózis a családban. Végtére is mi-ért ne mehetnék pszichológushoz, elmélkedtem, talán még-is jobb, mint a természetgyógyászat, a jóga, a hastánc és abuddhizmus együttvéve. De visszatartott a szemérem, hogyaz anyám lelke túl intim dolog ahhoz, hogy egy vadidegenvájkáljon benne. Persze, tudom, hogy mekkora ostobaságerről így gondolkodni, mert amúgy mélyen hiszek a pszicho-lógia tudományában, mindkét szülőm tanult szakmájában,ráadásul a klasszikus pszichoterápia áldásos hatását sajátszűkebb és tágabb környezetemben is megtapasztaltam.Csak épp ez most az én anyám. Az én ügyem. Egyetlenemberrel tudnám igazán megbeszélni és megértetni – azanyámmal. De erre már nincs mód.

Maradtak a rémes elindulások. A férjem hirtelen hara-gú volt, de ha sikerült átvészelni a vihart, nagyon hamarvisszanyerte alapvetően nyugodt kedélyét. Mire a benzin-kúthoz értünk, ahol barátaink vártak, már nyoma sem voltaz indulás feszültségének. Mivel világéletemben gyengevoltam földrajzból, sejtelmem sem volt arról, hogy merrevan a Bükk és az alja, így arról sem, hogy Bogács felé au-tózva a novemberi napsütésben anyám szülővárosa felé ha-ladunk, ahol még soha életemben nem jártam. Egész vélet-lenül vetődtem el tehát a Bükkalján fekvő kisvárosba, ke-letkezésem egyik mitikus helyszínére. Nem néztük a térké-pet, követtük barátaink autóját, amikor a Bogácsra beveze-tő úton váratlanul, minden előzmény nélkül elém bukkanta tábla: „MEZŐKÖVESD 14 km”.

Mezőkövesd. Ez a régen hallott, mégis meghitten csen-gő név zakatolt a fejemben végig, miközben elhelyez-kedtünk a panzióban, ahol nehéz ételszag terjengett,majd átvágtunk a kis parkon a fürdő felé. A nyitotttermálmedencében környékbeliek és kirándulók kevered-

12

tek: hordóhasú családapák, nagymamák, viháncoló fiatalokáztatták magukat, napoztak. A mélykék ég, az erős nap egé-szen valószínűtlen volt így november közepén. Fürdő utánaludtunk egyet, majd elindultunk a dombok között vezetőturistaúton a borpincesor felé.

Súlytalanul beszélgettünk, fénykép is készült egysziklánál, amelyre a kutya felmászott, mi meg elé álltunk ésbelemosolyogtunk a kamerába. De az agyamba már befész-kelte magát a név: Mezőkövesd. Világosan éreztem: nem avéletlenen múlt, hogy ide keveredtem. Ideje volt már, hogyvégiggondoljam az anyámat. Az anyám egész családját. Azörökséget, amely a túlérzékenység, a válogatott idegba-jok, szorongások, öngyilkosságok kusza szövevénye volt, azörökséget, amit mégsem cserélnék el senkivel. De nem le-hetett tovább önkényesen válogatni az emlékekből, dédel-getve a mókás vagy varázsos pillanatokat, és közben folya-matosan hessegetni a rémeseket.

Mezőkövesden kezdődött minden. És most itt voltkarnyújtásnyira a város, ahol anyám született. Az anyámegész családja. A Czeislerek. Odavalósiak – úgymond. Ottéltek valaha rég derűs, kiterjedt családban, gyarapodtak,szerettek, dolgoztak, küszködtek, együtt voltak folyton.Még normálisak voltak, ha hinni lehet az elbeszéléseknek.Nem úgy, mint mi, utódok, úgy tűnik, röpke három nem-zedék alatt elhasználódtak a gének és az idegek. Tudtam,hogy be kell mennem Mezőkövesdre. Szembe kellett néz-nem avval: áldás vagy átok-e nekem az anyám, aki nélkül –bármily hihetetlen is számomra – mégis megtanultam élni.

Hogy lehet az, hogy még sosem jártam Mezőköves-den? Amíg az anyám élt, fel sem merült benne, hogyvisszalátogasson szülővárosába, hogy megmutassa a gye-rekeinek. Ez nekem így volt természetes, de azóta megta-pasztaltam, hogy az emberek általában tartanak valamifé-le laza kapcsolatot a szülővárosukkal. Vissza-visszajárnak,felkeresik a régi helyeket, a temetőt, ismerősöket, rokono-kat. Kivéve azokat, akiknek nem maradtak ismerőseik, ro-konaik, akiknek a szülőhelye már nem az, ami egykor volt,

13

mert kimetszették belőle mindazt, amiért visszamenni ér-demes. Mezőkövesd a múlt ködébe veszett, nem maradt be-lőle más, csak fényképek, legendák és egy matyó hímzésű,egymásba indázó apró rózsákkal díszített abrosz, amelyáltalában karácsonykor került elő mindaddig, amíg az egyiktisztíttatáskor eltűnt a Patyolatnál. Tudtuk, hogy ellopták,ők is tudták, hogy tudjuk, mégsem volt mit tenni. Anyámakkor sírt, próbált reklamálni, pedig ez egyáltalán nemvolt jellemző rá. Kapott pár fillér kártérítést, amiből elmen-tünk moziba vagy cukrászdába, mert vezérlőelve volt, hogytárgyak miatt nem érdemes nagyon bánkódni. Így a tárgyakelég rendesen pusztultak, vesztek is a környékén, vagy ép-pen zaciban, bizományiban végezték. Karácsonyok idejénpéldául, amikor az anyagi alapot egy-egy mutatóba meg-maradt porcelán vagy perzsaszőnyeg biztosította. Anyánkgyakran mesélte, mennyire irigyelte a keresztény gyereke-ket a karácsonyért, amelyet az ő szülei – bár felvilágosultakés modernek voltak – nem tartottak. Rossz volt kimaradnia Mezőkövesdet beterítő ünnepi készülődésből, a szentesteillataiból, titkaiból, ajándékaiból. Anyánk már akkor, kislánykorában elhatározta, hogy ő majd tartja a karácsonyt, nemfosztja meg tőle a gyerekeit, és ezt az elhatározását be istartotta.

Mivel anyánk nem mutatott semmiféle érdeklődést Ma-tyóföld iránt, így én sem, egyszer mégis felmerült egymezőkövesdi látogatás lehetősége. A hetvenes évek vé-gén történt, azon a nyáron, amikor a lányom született.Váratlanul felbukkant Budapesten egy chicagói rokon, egymásodunokabáty, Charles, akit a családban Chuckynak ne-veztek. Még a zuglói kis lakásban éltünk, még egy másikférjjel, és még szocializmus volt. Itt szállásoltuk el Chuc-kot, aki voltaképp az anyám unokaöccse volt, egy Czeisler.Anyám családi meséi folyton a Czeislerekről szóltak. Anyainagyanyám, született Czeisler Ilona volt Czeisler lány. Nemtalálkoztunk, születésem előtt nem sokkal halt meg. Gye-rekkoromban még sokszor megállítottak a Hegedűs Gyulautcai ház folyosóján vagy a lépcsőházban az idősebb lakók:

14

– Hogy a te nagyanyád micsoda egy szép, elegánsasszony volt! És milyen kedves, finom… Micsoda tartásavolt… Ma már nincsenek ilyenek.

Kínban voltam ilyenkor, nem ismertem a nagyanyámat.Anyám mutatott róla fotókat: „Nézd csak! Ugye, milyenszép!” a barnás felvételeken egy letűnt divat szerint öltö-zött, hullámos hajú, sápadt nő tekintett fegyelmezetten akamerába, aki egy kicsit sem emlékeztetett a hatvanas évekszépségideáljaira, és nekem egyáltalán nem tetszett. Nemúgy, mint anyám, akit mindig csinosnak láttam.

Rengeteg anekdota szólt a mezőkövesdi hat Czeisler test-vérről. Sokáig képtelen voltam megjegyezni, ki kicsoda;amikor anyám belelendült a nagymamáról, unokatestvérek-ről, nagynénikről, nagybácsikról, családtaggá váló alkalma-zottakról szóló elbeszélésekbe, hamar elveszítettem a fona-lat. Az egész kiterjedt rokonság egy derűs, karneváli forga-tagból gomolygott elő. Eltűnésük egyben a család véglegesmegszűnését is jelentette. Anyám nem is nagyon leplezte,hogy férje és két gyereke – a bátyám meg én – nyomábasem jövünk a régi Czeislereknek, a mi kis csapatunk csakvalami gyöngécske pótléka annak az egykor volt valaminek,ami régen még ép volt, de már régóta nem az: a családnak.Ezért nem örültem, ha anyánk múltidéző mesélésbe fogott.Nem mintha nem lettek volna ezek a történetek viccesek ésérdekesek, de általában azzal végződtek, hogy anyánk sze-mét elfutotta a könny, elvonult a fürdőszobába, és ott immármagányosan átadta magát az ő „drágáinak”. Rosszabb eset-ben porokkal, tablettákkal próbált úrrá lenni feltörő érzel-mein.

Egyszóval, egy igazi Czeisler fiú felbukkanásaszenzációszámba ment. Orvosi egyetemre járt, és a nya-rat európai körutazással töltötte. Azon belül kiemelt helyetszánt annak az országnak, ahonnét az apja, „Tibi”, a legki-sebb Czeisler fiú elszármazott. Ekkoriban tökéletesen lekö-tött az anyaság, tejszagú burkot vont körém, de Chucky ér-kezése felrázott. Chuckyra ugyanis jól emlékeztem.

15

Valamikor a hatvanas évek elején történt, hogy az ak-kor tízéves Chuckyt és testvéreit az apjuk, Tibi, Budapest-re hozta. Tibor volt a legfiatalabb Czeisler, a legkedvesebböccse nagyanyámnak, Ilonának. Az amerikai rokonok tiszte-letére anyánk kiöltöztette a bátyámat és engem, én buggyosujjú, kék-fehér csíkos, harangszoknyás szaténruhát kap-tam, így vártuk Tiborékat.

Czeisler Tibor és amerikai családjának felbukkanása ahatvanas évek Budapestjén szenzáció volt, mintha marsla-kók érkeztek volna látogatóba. Odáig csak ismeretlen színűés szagú csomagok érkeztek hébe-hóba távoli városokból.Már a csomag bontogatása is felért a karácsonyi ajándékokkeltette rituális izgalommal: böngésztük a nehezen kiolvas-ható írást a csomagon, az egzotikus rajzolatú bélyegeket,majd elmerültünk az előbukkanó holmik tapogatásában,szaglászásában. Minden darab elütött attól a tárgyivilágtól, amit a létező szocializmus kereskedelmi hálózatakínált. Ezek a csomagok egy távoli, nagyszabású, szí-nes, izgalmas világ üzenetét csempészték át a vasfüggö-nyön. A hatvanas évek elején a rendszer nyitott a nyugatimagyarság felé, nem fenyegetve, inkább csalogatva őketés kemény valutájukat. Tibor is rászánta magát a budapes-ti látogatásra. Először a Hegedűs Gyula utcai sarokszobáslakásban bukkantak fel, ahol felnőttem. Két felnőtt gyerekevolt már Tibornak, és a legkisebb Chucky. Arcában volt vala-mi angyali báj, a mosolya, ívelt szemöldöke, karcsú figurája,külföld-szaga váratlan erővel vonzott. A lakást megtöltötteaz egymással angolul, számomra ismeretlen nyelven beszé-lő család. Csak Tibor beszélt magyarul pesti családjához.Anyám tündökölt az új dzsörzépulóverében, különös ele-venséggel beszélgetett Tiborral. Megbarnult, cakkos szélűfényképek kerültek elő, nevek röpködtek a levegőben: „aszegény Herbert”, igen, „Ilukám, drágám”, testvérek, nagy-nénik, unokatestvérek nevei, s bár magyarul beszéltek, raj-tuk kívül senki nem értett semmit az emlékek kavargásából,sem azt, miért viháncolnak, sem azt, miért fakadnak a kö-vetkező pillanatban sírva.

16

Este a Sportszállóban folytatódott a farsangi hangu-lat. Nekem legalábbis farsanginak tűnt, hiszen nem voltszokásunk szállodában vacsorázni amerikai rokonokkal,akik mindenkit felajzottak, anyánkra alig ismertem rá. Csakapánk őrizte meg higgadt, enyhén ironikus modorát, eszeágában sem volt hasra esni a kapitalizmus szirénhangjai ésfelesége családja előtt. Az asztalfőn Tibor foglalt helyet, jó-képű, magas, erős állú, mint minden Czeisler. Két oldalánkét unokahúga: anyánk és a nővére, Vera. „Marika” és „Ve-ruka”, ahogy Tibor a régi megszokásból szólította őket, amifurcsa volt nekem, mert mi a családban nem becéztünk.Mármint abban az univerzumban, amit számomra a családjelentett, ami az apámból, az anyámból, a bátyámból és be-lőlem állt, és épp elég is volt. De anyám számára már nemvolt igazi család, csak valami resztli. Mari és Vera mellettkétoldalt a férjeik ültek, majd a gyerekek, de velük nemtörődött senki. A pincérek Tibor körül tüsténkedtek, meg-becsülték a nyugati kuncsaftot, illetve a tőle remélt vas-kos borravalót, amerikai dollárt. Tibor a cigánnyal húzat-ta. A vérbeli vendéglátós zenész cigány hímzett piros mellé-nyében ontotta a nótákat: „Csak egy kislány van a világon”,„Én úgy szeretek részeg lenni”, majd Tibor külön kérésé-re: „Az a szép, akinek a szeme kék…” Tibor együtt énekeltunokahúgaival, a férjek mintha szégyenkeztek volna.

A látogatás után Tibor nyomtalanul eltűnt az életünkből,mígnem majd egy emberöltő elteltével azt kérte Maritól– Vera nem élt már  –, hogy a család vegye pártfogásábaChuckyt, aki két egyetemi szemeszter között Európábanportyázik. Anyám éppen nem volt jó állapotban, így az egészproblémát továbbpasszolta nekem. Pedig akkoriban elég-gé lekötött a pár hónapos gyerekem, a férjem, az egész –még próbaüzemmódban akadozó – családi és felnőttéletem.Már elhagytam a Hegedűs Gyula utcát, zuglói lakásunkmásfél szobából állt, így jobb híján Chuckyt betelepítettükpár hónapos kislányunk mellé. Nem örültem a rokonnak,éppen elég gondom volt: megfelelően fejlődik-e a kisbaba,

17

belázasodik-e a fogzástól, kitart-e a pénzünk a következőhónap másodikáig, hova fajul anyánk újabb depressziója, ésakkor még jön a nyakunkra a rokon fiú a távoli Chicagóból.

Chucky bő tizenöt év után úgy érkezett meg, mint akiaz előző nap ment el. Rögtön otthonosan mozgott a kislakásban, minden oké volt neki, még a számára kikészítettmatrac is a gyerekszobában. Beállította hatalmas, fémvázashátizsákját, majd bevette magát a konyhába, hogy segít-sen az egyébként nem különösebben igényes vacsora el-készítésében. Túl a vacsorán, mire elnyugodtak a dolgok,elaludt a kislány, túl az udvariassági körökön, Chucky je-lenléte valami olyan ősi módon meghittnek tűnt, mint egyrégi baráté; illetve ő egyszerre volt közelibb és távolibbis – mint egy rokon. Régről ismertem az ívelt szemöldö-köt, a karcsú, magas alakot, a sűrű, fényes, barna hajat,értettem a humorát, és természetes volt a közvetlenségeis. Este az innen-onnan örökölt fotelekben beszélgettünkegymás szavába vágva, mint akik öröktől ismerik egymást.Később Chucky mesélni kezdte a Micimackót, mintha nemis mellettem, hanem a kislányom rácsos ágya mellett ül-dögélne. „Isn’t it funny / How a bear likes honey? / Buzz!Buzz! Buzz! / I wonder why he does?” Én is emlékeztem Mil-ne szövegére, azon tanultam angolul gyerekkorom időtlendélutánjain Edna néninél, aki kontyot viselt, az órák alattteát kortyolgatott, és Stewardess cigarettát szívott. Anyánkerőltette a nyelvtanulást, bizonyára valami régi polgári be-idegződéstől vezérelve, hiszen a Ratkó-korosztály nem úgyindult neki az életnek, hogy valaha is hasznát veszi a nyu-gati nyelveknek. Talán az hajtotta, hogy neki volt egy tit-kos nyelve, az olasz, vagy a család elhíresült nyelvérzéké-be vetett bizalom, amit nővére, Vera vitt tökélyre. Nálunkinkább a bátyámnak jutott belőle. Akkori férjem kiszorultintim kettősünkből, de később átvette a kezdeményezést,amikor Chucky előrukkolt a tervével: le akart menni Mező-kövesdre.

18

Chucky agitált, menjek én is velük, menjünk együtt minda hárman. Megoldható lett volna a baba ellátása, de sem-mi kedvem nem volt lebumlizni a távoli kisvárosba, ak-kor egyáltalán nem érdekelt Mezőkövesd, sem a Czeisle-rek, sem az anyám előtörténete. Nemcsak érdektelenségvolt ez, hanem konkrét ellenséges indulat. Nehezteltem aCzeisler-legendára, amiért elválasztja tőlem anyámat. Né-ha úgy beszippantotta őt ez a rég elsüllyedt múlt, hogyszinte semmi energiája nem maradt a jelenre, a lányára,a fiára, a férjére. Kifejezett megkönnyebbülést éreztem,amikor a Trabant elpöfögött velük, és magamra marad-tam. Az sem hozott lázba, amikor a fiúk, telve élmények-kel, megérkeztek a mezőkövesdi kirándulásból. Chucky egyfelfedező izgalmával számolt be a leletről: a zsidó temető-ben megtalálta az ősöket. A mi közös őseinket. A hitközségianyakönyvekben is a nyomukra akadtak, pedig már nincs ishitközség, de rábukkantak a Fő utcán egy órásra, egy öregtúlélőre, aki a boltjában őrizte a dokumentumokat. Hallgat-tam a beszámolójukat, nem érdekelt, de nem akartam ron-tani a mulatságukat, hadd meséljék, a véletlenek milyenösszjátéka vezérelte el őket az óráshoz, a csupán néhány fő-re apadt mezőkövesdi zsidóság valamiféle vezetőjéhez, akikészségesen segített nekik, átböngészte velük a régi anya-könyveket, megmutatta az egykori zsinagóga hűlt helyétés a temetőt. Semmiféle közösséget nem éreztem Mezőkö-vesden élt egykori őseimmel, az egészből csak Chucky ér-dekelt, a lénye, a fizikuma, a mosolya, finom keze. Jó voltránézni, vele lenni, élvezni a régről ismerősnek és intim mó-don közelinek tetsző rokon varázsát.

Este egymás mellett ülünk a kanapén, akkori férjem las-san elalszik, egész nap vezetett. Chucky megint a Micimac-kót mondja, és az éjszaka egy pontján teljes természetes-séggel megfogjuk egymás kezét, így ülünk sokáig, órákig,kéz a kézben. Később, ahogy próbáltam visszaemlékeznierre az éjszakára, mintha megcsókoltuk volna egymást –

19

barátian-rokonian-szerelmesen –, legalábbis így rémlik. Azelmúlt két évtized alatt sem voltam képes tisztázni magam-ban, hogy ez valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam.

Egyetlen lap érkezett Chuckytól a távozása után „with lo-ve” aláírással. Szeretettel? Szerelemmel? Elrágódtam ma-gamban még egy darabig ezen a nyelvi problémán, majdChuckyt elnyelte Amerika, és a család chicagói ága nem ishallatott magáról újabb évtizedekig. A szétszakadt család,amelyből jutott Amerika más városaiba és Venezuelába is,néha azért bejelentkezett, szabálytalan időközönként, min-dig váratlanul, ahogy rendszeres szokásuk volt távozásukóta. Sokszor évek elteltével jött egy-egy levél, váratlantelefonhívás az éjszaka közepén, majd ismét semmi. Mind-ezt anyám a rokoni kapcsolattartás normális formájánakvélte.

– A mi családunk ilyen. Nálunk senki sem szokottszabályos időközönként szabályos leveleket írni – mond-ta bizonyos önteltséggel, mintha a rendszeres levelezés akapcsolattartás valamiféle alacsonyabb rendű formája vol-na. – De hallgasd, most mit írt Irén néni…

Anyánk örült az odaátról szórványosan érkező levelek-nek, amelyek általában érzelmesek voltak és ugyanakkorhumorosak; gondosan őrizgette, gyakran olvasgatta őket,de esze ágában sem volt válaszolni rájuk. A hazai életkö-rülmények konszolidálódásával elmaradtak a csomagok, demegmaradt, hogy néha az éjszaka egy pontján megszólalta telefon, és anyánk órákig emelt hangon beszélt a feke-te kagylóba, mintha megkísérelné átkiabálni az óceánt. Ne-vetett, hüppögött, az éjszakai lakás csendjében röpködtekaz ismeretlen nevek és a „szegény drágáim”. Majd anyánkhalálával – mintegy vele együtt – a Czeisler család is kitűntaz életünkből.

Így aztán én sem értettem, hogy azon a bogácsikiránduláson miért zaklatott fel Mezőkövesd térbeli közel-sége. Soha nem voltam rá kíváncsi, de most úgy néztem atávoli dombokat, a kanyargó országutat, mint ismerős vi-déket, ahol talán elődeim – nem is ez a jó szó –, „az enyé-

20

im” jártak egykor. Már az első este eltökéltem, valahogyráveszem a férjem a mezőkövesdi kitérőre. Ő már nem az aférj volt, akivel Chuckyt vendégül láttuk, aki levitte Mezőkö-vesdre, aki maga is zsidó származású lévén sok mindent ér-tett különösebb lábjegyzet nélkül. Kapcsolatunk pusztulásarettenetes űrt hagyott maga után, de szaladt velem továbbaz élet, nevelni kellett a gyerekeket, dolgozni, új szere-lem jött. Nem néztem szembe első házasságom kudarcával,a veszteségek számbavételével, odacsaptam ezt is a majdegyszer végiggondolandók közé, mint a félelmeimet, abátyám időnként feltámadó mániás depresszióját, mint min-den elvarratlan szálat – anyám hagyatékát.

Második férjem más korosztályhoz, és más embercso-porthoz tartozik, ő ugyanis kun, igazi kun fajta. Szerel-münk kezdetén, amikor még mindent el akartunk monda-ni egymásnak abból az életünkből, amit egymás nélkül töl-töttünk, egy városligeti séta során a magam számára isváratlanul kitálaltam neki zsidó származásomat.

Én lepődtem meg a legjobban, hogy ez most miértkívánkozott ki belőlem. Soha életemben senkinek nem tet-tem hasonló vallomást, különösebben nem érdekelt sema személyes érintettségem, amivel kisgyerek korom ótatisztában voltam, sem a hol lappangva, hol tapintható-an jelen lévő zsidó-kérdés; nem birkóztam vele, nemvoltak identitásproblémáim, egy egyetemi csoporttársamirracionális gyűlölködését leszámítva soha nem ért hátrányvagy provokáció a származásom miatt. Bár azért némizavar volt bennem, hiszen csak anyám volt zsidó, apámigazi népi származék, római katolikus a keresztségben,marxista a meggyőződésében. Őket hallgatva hol az egyi-kükkel, hol a másikukkal azonosítottam magam, és né-ha magam is csodálkozva figyeltem, vajon mit ad ki ez aszélsőségesen elütő örökség. Mit kezdjek vele? a kérdésmegválaszolatlan a mai napig. A teljesen más kultúrábólérkező szüleink egységesen egyfajta vallástalan, hétközna-pi materializmusban neveltek minket. Nem voltak kitünte-tett ünnepek, szertartások. A névnapokat hanyagoltuk – zsi-

21

dó hatás az anyai ágról –, a kitüntetetten kezelt születés-napokkal viszont behoztuk a lemaradást. A karácsony lé-ha családi bulikba torkollt, kártya- és társasjáték-orgiákba,majd ahogy együtt az országéval nőtt az életszínvonalunk, akarácsony egyre jobban eltolódott az ajándékozás mennyi-ségi és minőségi halmozásába.

Nem mintha nem lett volna gyerekkorunk fénypontja akarácsony, a „szeretet ünnepe”, ahogy akkoriban nevez-ték. Ezt a gyerekkori fogadalmát anyánknak sikerült be-tartani. Igaz, nálunk szó sem volt Jézuskáról, a Megváltómegszületéséről, de már reggeltől ment a sütés-főzés, azajándékok találgatása, vacsora után a játékok mellett sorkerült felolvasásra, éneklésre, anekdotázásra. Estefelé miis lementünk az utcára, ha nem is misére, csak kukucskálnimások ünnepét, számlálni a sötét utcán az ablakokbanvilágító karácsonyfákat. Amíg anyánk élt, még felnőttko-runkban is képes volt visszacsempészni valamit a gyerek-kori karácsonyok varázsából. Halála után az ünnep, mindenerőfeszítésem ellenére, menthetetlenül megindult a lejtőn.A kiürült ünnep sivársága a gyerekeim cseperedésével egy-re jobban bántott, szerettem volna valami többet, szebbetadni nekik. Mivel hitet vagy nemzedékek által kiérlelt tra-díciót, a szertartások meghitt rituáléját nem tudtam nyújta-ni, igyekeztem én is középpontba állítani azt, amit anyám:örüljünk annak, hogy együtt vagyunk.

A férjem nem csodálkozott, amikor a Ligetben, úgymond,színt vallottam, sejtette, mondta, és már ez is furcsa volt,hogy komolyan vette az abszurd bejelentést, nem röhögteel magát, hogy na és? Kit érdekel? Vagy: Most miről be-szélsz? Bogácson sem lepődött meg a mezőkövesdi kité-rő ötletén, mintha számított volna rá. Annyit azért elmon-dott, hogy Mezőkövesd meglehetősen unalmas, érdektelenvároska, és ne is számítsak arra, hogy bármit megtalálokott abból, amit keresek. Mit keresek egyáltalán?

Bogácsot elhagyva elköszöntünk a barátainktól, ésrátértünk a mezőkövesdi útra, ami egyenesen bevitt a köz-pontba. Találtunk egy parkolót, elindultunk a kutyával.

22

A napfényes ősz csak nem akart véget érni, erősek voltak aszínek, a fények, szinte csillogott a város. Előttünk magaso-dott barokk tornyaival a katolikus templom, körülötte a fő-tér, amelyet csak egy modern kockaépület, a múzeum csú-fított el. Innen futott ki a főutca, két oldalán üzletek, front-jukon az egész országot elborító ismert márkák cégtáblái.

Tétován elindultam egy keresztutcán, várva egy sugal-latra, ami csak nem jött. A férjem és a kutya követtek.A központot magunk mögött hagyva falusias környezetbentaláltuk magunkat, takaros kertes házak, földszintes épü-letek udvarral, zsindelyes parasztházak és kisebb villákváltották egymást, virágos ablakokkal, mindenütt álmoscsend, kutyaugatás. A kanyargó falusi utcákat járva vissza-értünk a főtér másik oldalára. És egyszer csak ott volt.Legalább kétszáz éves, sárga színű, egyszintes műemléképület, a cégtábláján a felirat: Hungária kávéház. Errőlsokat hallottam, ide, a Hungáriába jártak a Czeisler fi-úk, együtt kártyáztak, mulattak a város magyar dzsentrii-vadékaival, valamint a lapszerkesztőkkel, a patikussal, azelöljáróság tagjaival, ittak, húzatták a cigánnyal. Majdnemelőtte parkoltunk, csak éppen az ellenkező irányba indul-tam el. Férjet, kutyát feledve léptem be.

A kávéház belső kiképzése láthatóan az egykorifényűzést próbálta felidézni felemás sikerrel; elegánscsillárok lógtak a műanyag álmennyezetről, aranyozott ke-retű, nagy tükrök és régi fényképek porosodtak a cikornyásmintázatú tapétán. A szépiára barnult fényképek között voltegy múlt század eleji várostérkép. Ügyet sem vetve a pin-cér várakozó pillantására tanulmányozni kezdtem a százév előtti városközpont rajzát. A Fő tér sarkában fölfedez-tem a zsinagógát, a közelében a rituális fürdőt. A fiatal pin-cér odalépett hozzám, jobb dolga nem lévén, mivel ven-dég alig lézengett. A térképre mutatva megkérdeztem tő-le, hol találhatók ezek az épületek, de a fiú csak a vállátvonogatta, új még itt, nem ismeri a várost. A pincér enyherosszallásáról, valamint a kávéházban üldögélő néhány ven-dég rám szegeződő, kíváncsi pillantásáról tudomást sem vé-

23

ve tovább böngésztem a térképet. A zsinagógát girbegurbautcák vették körül. Az egyik név mintha világítani kezdettvolna, odavonzotta a szemem: Juharfa utca.

Rémlett egy réges-régi boríték, rajta a címzés: „CzeislerÉliásné úriasszony, Mezőkövesd, Juharfa utca 2.” A régi do-bozban volt ez a levél, ott hányódott a megsárgult fényké-pek, anyakönyvi kivonatok, gyerekrajzok, caracasi és chi-cagói levelek, följegyzett, de soha ki nem próbált recep-tek, vasúti félárú igazolványok, kiürült gyógyszeres fiolák,kusza jegyzetekkel teli határidőnaplók között, abban aslendrián rendetlenségben, ahogy anyám tárolta a nálafelhalmozódott családi dokumentumokat. A dobozban, amimár régóta nálam hányódik.

– Keres valamit a hölgy?Egy idősebb férfi állt föl a szomszéd asztaltól, száját asz-

talkendőbe törölgetve.– Innen származik a családom. Juharfa utca 2., … ez volt

a címük. A dédanyám… Czeislerék…– Zsidók?– Igen.– Itt már nem élnek zsidók. Illetve egy, a Klári néni. Idős

asszony, csak ő maradt.A zsinagógát meg a fürdőt lebontották, amikor átépítet-

ték a központot. Katona Mátyás vagyok, a helyi taxis. Szí-vesen kiviszem a zsidó temetőbe, oda szoktak menni.

– Kicsodák?– Hát a… az elszármazottak. Jönnek ám sokan Pestről,

még külföldről is. A temető megvan, a város határában.Csak befejezem az ebédem.

Miután Katona Mátyás személyfuvarozó komótosan vég-zett az ebédjével, én a taxijába ültem, a férjem jött utánunka kocsival. A helyi taxis – mint kiderült, egyedül űzte az iparta városban – végig szóval tartott.

– Régen más volt ám minden. A Fő utcát kiszélesítették,akkor bontották le a zsidó házakat is, ott épült a gimnázium.Hát azt tetszik tudni, miért hívnak minket matyónak? a régimendemonda szerint, amikor Mátyás király álruhában járta

24

az országot, szívesen pihent meg Mezőkövesden. MegunvaMátyás király, hogy házasodni is országérdekből kell, szíve-sen szórakozott itt a kövesdi menyecskékkel. Távozása utánsok újszülött fiúgyerek kapta a Mátyás nevet, ahogyan én isegyébként, őket becézte a lakosság Matykónak, ebből letta matyó.

Későbbi kutatásaim során nem leltem nyomát a taxisanekdotájának. A néprajzosok egész más magyarázattalszolgáltak a matyó elnevezésről. A katolikus vallás külön-böztette meg Mezőkövesd paraszti népességét a környékreformátus lakosságától. A matyó elnevezés a reformátuskörnyezetben katolikusokra alkalmazott csúfolódó élű kife-jezés lehetett, olvastam a könyvtárban, amit a helyiek büsz-kén vállaltak.

Azon a verőfényes novemberi vasárnapon minderrőlmég fogalmam sem volt, de hazaérve Budapestre azonnalrávetettem magam a helytörténeti szakirodalomra. Mező-kövesd lakosságának nyolcvan százaléka mezőgazdasággalfoglalkozott a háború előtt.

A lányok, asszonyok blúzokat, terítőket hímeztek, rózsa-motívumaik messze földön híresek lettek, s a helyi zsidókereskedők – köztük a nagyapám – közvetítésével a matyóhímzés eljutott a fővárosba és a nagyvilágba is. Mert éltekzsidók a városban, betelepülésük után igen hamar minta-szerű közösségbe szerveződtek, ha hinni lehet a helytörté-nészeknek, derekasan kivették a részüket a város fejlődé-séből, és békésen együttműködtek az őslakosokkal.

A zsidók északkelet felől érkeztek az ország belsejé-be, Mezőkövesden a XIX. század elején bukkantak fel.1850-ben megalakult a mezőkövesdi hitközség, 1853-banimaházat és rituális fürdőt építettek, majd 1888-ban sajátiskolát, kulturális egyesületet alapítottak, létrehozták agyarapodó közösség intézményeit. Mindezek nyomát mamár nem őrzi az emlékezet, mert nincs, aki emlékez-zen. Csak a régi térkép és a megmaradt zsidó teme-tő árulkodik arról, hogy éltek valaha zsidók Mezőkö-vesden. 1941-re a zsidó népesség lélekszáma elérte a

25

kilencszázat, ami a város lakosságának négy százalékát je-lentette. A zsidó lakosság elsősorban kereskedelemmel fog-lalkozott, de kerültek ki közülük orvosok, ügyvédek, patiku-sok, varrólányok, házalók és banki alkalmazottak is. Min-derről a taxiban ülve még fogalmam sem volt.

A temető lakattal volt lezárva, de a taxis ajánlkozott,előkeresi a gondnokot. A vasárnapi csendben mekegés hal-latszott, egészen közelről. A sírkertet nagy kőfal zárta kö-rül, csak a fák kopár ágai látszottak. Kint a kocsinál aférjem kezdett türelmetlenkedni, indult volna már Pestre.A gondnok – vékony, apró termetű férfi – tréningruhában kö-zeledett a kulcsot lóbálva. A köszönés után nyomban men-tegetőzni kezdett.

– Én rendben tartom a temetőt, jönnek ellenőrizni Pestrőlminden évben. De valahol a kecskéknek is lenniök kell, megvan beszélve… Nem ártanak ők senkinek…

Közben kinyitotta a nehéz fából készült kaput.A temetőben szabályos parcellákban sorakoztak a régi sír-kövek, egy-egy helyezkedett csak rendetlenül, a sorból ki-lógva, megdőlve, málladozva. Körülöttük a kecskék lege-lésztek, mekegtek. A gondnok folyamatosan mentegetőzöttmiattuk, bár nekem semmi bajom nem volt velük, csak abogyóikat kellett kerülgetni.

– Erre vannak a legelsők, az 1860-as évekből… Az utolsóthárom éve csináltatta egy Amerikából hazalátogató család.Vigyázok én rájuk, mint a szemem fényére, nálunk még so-ha nem volt sírrongálás. Csak nézegessen…

A gondnok begyakorolt tapintattal elköszönt, magamramaradtam a kövekkel és a kecskékkel. Bolyongtam a sír-kövek között, a legtöbb kétnyelvű, héber–magyar feliratosvolt, de akadt köztük csak héber nyelvű. Fleischek, Men-delek, Róthok; ismeretlen, hőn szeretett apák, feleségek,elsiratott gyerekek, magányosok és egész családok sírkö-vei között haladtam sorról sorra, mígnem az egyikben egyszép, ívelt tetejű kövön megláttam az ismerős nevet. Ez iskétnyelvű, vésett felirat volt aranyozott betűkkel. A héberbetűk alatt a következő szöveg állt: „Czeisler Elias: élt 58

26

évet, meghalt 1917 deczember 9. Béke hamvaira!” Úgy il-lett volna, hogy ott nyugodjon mellette a felesége, Czeis-ler Éliásné, született Pollner Auguszta is. Bár életükbenpéldásan ragaszkodtak egymáshoz, nekik ez nem adatottmeg, Auguszta sírja majd tízezer kilométer távolságra, egymásik földrészen volt.

Semmit nem tudtam Czeisler Éliásról, csak annyi rém-lett anyám elbeszéléseiből, hogy rendkívül szép férfi volt.Tőle örökölték a Czeisler fiúk legendásan jó külsejüket,mert a felesége, Auguszta, inkább csúfságáról, s hozzámég a nehéz természetéről híresült el. „Hogyan fogta megmagának?” – töprengett anyám, az unokájuk. Ennyi voltminden, amit Éliásról tudtam, mégis megrendülten álltama sírköve előtt. A gyerekkorom óta hallott családi legendamost végre igazolást nyert, itt éltek, a valóságban is létez-tek, s nem csak anyám kusza meséiben a Czeislerek. Márott a temetőben éreztem, hogy hiányoznak. Ennél többről,pontosabban másról volt szó. Dolgom volt velük, meg kel-lett találnom őket, megismerni a létüket, a történetüket.

*

A mezőkövesdi látogatás után rögtön elővettem a fény-képes dobozt, amelyet anyánk halála után elhoztam aHegedűs Gyula utcai lakásból. Azt a nagy kartondobozt,amelyben levelei, fényképei, jegyzetei, naptárai kevereg-tek sok-sok éven át. Emlékszem, sokszor fogadkozott, hogynekiáll selejtezni, szortírozni, rendbe tenni az emlékeit, pa-pírjait, de a nekibuzdulás sosem teljesedett ki, ahogy ruhái,cipői is csak halmozódtak, gyűltek kusza rendetlenségben.Igaz, ő kiigazodott a tárgyai között, mindig ápoltan, ízlése-sen került elő a kaotikus gardróbból. Néha elővette a kar-tondobozt, nekilátott a rendrakásnak, de ilyenkor nyombanbelefeledkezett a kezébe akadó levelekbe, régi fotókat kez-dett nézegetni vagy a mi óvodáskori rajzainkat, majd min-dent visszahányt a kartondobozba, elhalasztva a válogatástegy alkalmasabb pillanatra. Mi is imádtunk kutatni a doboz-

27

ban, nézegetni a régi fényképeket, amelyek keveredtek azújakkal, épp ez a káosz adta a dobozban turkálás varázsát:az ember hol egy dédanya fotóját vette ki, hol a saját újszü-lött-képét vagy épp a szülők diákfotóit – habzsolva szemez-gettünk a dobozból, vizsgáltuk felmenőinket és a saját egy-kori vonásainkat, a közöset és az egyedit, a származásunktitkait kutattuk. A káosz a dobozokban – mert a fődoboz las-san megtelt, és akkor anyánk újabb dobozokat nyitott – egy-re nőtt. Azt hittem, minden képet ismerek, mégis rögtön egyáltalam soha nem látott tabló került a kezembe. Augusztadédanyám látható a képen hat gyermekével, a hat Czeis-lerrel. A kép 1924. augusztus havában készült SkarbineczÖdön mezőkövesdi műtermében. Erről a tényről ceruzávalírt, gyöngybetűs, aláhúzott írás tájékoztat a kép hátoldalán.Különös, hogy az évtizedek alatt a ceruza nem mosódott el,tisztán, jól olvasható.