Philip K. DickEmlékárusítás nagyban és kicsinyben

Felébredt.A Marsra utazni! – sóvárgott. Azok a völgyek! – gondolta. Milyen is lehet

köztük bandukolni? Nagyszerű, csodálatosnál csodálatosabb!Az álom – a sóvárgás – még ébredezés közben is egyre mélyült. Szinte

kitapinthatóan érezte annak a másik világnak mindent beburkoló jelenlétét, mindazt, amit csak az állami titkos ügynökök meg a magas rangú kormánytisztviselők láthatnak. S egy efféle kuli, mint ő? Nem valószínű.

– Felkelsz vagy nem kelsz fel? – kérdezte álmosan Kirsten, a felesége, a tőle megszokott, kissé ingerült hangon. – Ha felkelsz, nyomd meg a forrókávés gombot azon a nyamvadt tűzhelyen.

– Oké – válaszolta Douglas Quail, s modhonuk hálószobájából mezítláb elindult a konyhába. Ott aztán engedelmesen megnyomta a forrókávés gombot, majd leült a konyhaasztalhoz, s elővett egy sárga, finom Swift dékán tubákkal megtöltött bádogdobozkát. Nagyot szippantott. a Beau Nash keverék csípte az orrát, égette szájpadlását. De ezért még egyet szippantott belőle. Ettől aztán végleg felébredt, s álma, éjszakai vágyai és kusza sóvárgásai valamivel ésszerűbb formába sűrűsödtek.

Elmegyek oda, mormolta magában. Egyszer életemben megnézem a Marsot.

Persze még álmában is tudta, hogy ez merő képtelenség.De a nappali világosság, a hálószoba-tükör előtt fésülködve feleségének

való-világi neszezése – mind összeesküdtek ellene: emlékeztették, kicsoda-micsoda. Nyomorúságos. rosszul fizetett alkalmazott, mondta magában keserűen. Kirsten naponta legalább egyszer emlékezteti rá, s ezt nem is veheti rossznéven tőle. A feleség kötelessége, hogy férjét visszaráncigálja az álmok világából a földre. A Földre. gondolta, s felnevetett. Ez a képes beszéd szó szerinti értelmében is megállja a helyét.

– Mit vihogsz? – kérdezte a felesége, miközben hosszú, lebegő rózsaszínű pongyolájában bevonult a konyhába. – Fogadok, hogy valami álmon. Csak ilyesmin jár az eszed.

– Igen – válaszolta Quail, s a konyha ablakán át elnézte a légpárnás kocsikat meg a mozgópályákat, a munkába siető, életerős emberkéket. Pár perc múlva ő is köztük lesz. Mint napról napra.

– Fogadni mernék, hogy egy nőről álmodozol – szólt megvető hangon Kirsten.

– Nem – felelte. – Egy istenről. A háború istenéről. Gyönyörű kráterei vannak, s a mélyükben mindenféle növényi élet található.

– Ide figyelj! – Kirsten mellékuporodott, komoly hangjából egy pillanatra eltűnt a keménység. – Az óceán… a mi óceánunk mélye sokkal, összehasonlíthatatlanabbul szebb. Ezt magad is tudod, mindenki tudja. Bérelj kettőnknek egy-egy műkopoltyús öltözetet, végy ki egy hét szabadságot, s leszállunk az egyik mélyvízi üdülőbe, amelyik egész évben nyitva tart. S amellett… Félbeszakította magát. – Nem figyelsz rám. Pedig okosabban tennéd. Amiről én beszélek, az a te kényszerképzeteidnél, megszállott Mars-sóvárgásodnál sokkal többet ér. De te nem figyelsz rám! – Hangja éles lett. – Úristen. Doug, a te sorsod megpecsételődött. Hová vezethet ez?

– A munkahelyemre – felelte. Felállt, a reggeliről közben teljesen megfeledkezett. – A munkahelyemre vezet.

Az asszony fürkésző pillantást vetett rá.– Egyre kibírhatatlanabb vagy. Napról-napra fanatikusabb. Azt kérdezem,

hova vezethet ez?– A Marsra – válaszolta. Kinyitotta a fehérneműs szekrényt, hogy tiszta

inget vegyen fel.Douglas Quail kiszállt a taxiból, lassan átvágott három zsúfolt

gyalogpályán, s egy modern, hívogató külsejű kapualjhoz lépett. Itt megállt, bár ezzel akadályozta a délelőtti forgalmat, s gondosan elolvasta a váltakozó színű neon-cégtáblát. Már azelőtt is többször elnézte… de ilyen közelről még soha. S ez egészen más dolog; amit most tett, egészen más dolog. Aminek előbb-utóbb be kellett következnie.

MEMÓRIA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Ez volna a megoldás? Hisz az illúzió, bármilyen meggyőző is, végeredményben csak illúzió. Legalábbis objektíve. Igaz, szubjektíve épp az ellenkezője.

Akárhogyan van is, már bejelentette magát. Öt perc múlva bemehet.

Mélyet szippantott a szmoggal enyhén fertőzött chicagói levegőből, s aztán a kapualj kápráztatóan sokszínű fényein át a titkárnő pultjához lépett.

A pult mellett ülő, formás testű, mezítlen keblű; csinos szőkeség nyájasan üdvözölte. – Jó reggelt, Mr. Quail. – Igen, az vagyok – válaszolta. – Emlékbeplántálásra jöttem, ezt, gondolom, úgyis tudja.

– Hogyne tudnám. – A titkárnő gömbölyű könyöke mellől felvette a videofon-kagylót és beszólt:

– Mr. Douglas Quail van itt, Mr. McClane. Bemehet önhöz? Vagy tán még kissé korán van?

– Jöhet… tam… tum… tam – motyogta a telefon. – Igen. Mr. Quail – mondta a titkárnő. – Tessék befáradni, Mr. McClane várja önt. – S amikor Quail habozva elindult, utánaszólt.: – A D szoba, jobbról.

Quail egy ijedt, de kurta pillanat múlva megtalálta a keresett ajtót. Nyitva állt, s odabent, nagy diófa-íróasztal mögött középkorú, barátságos arcú férfi ült, legújabb divat szerinti szürke, marsbeli békabőr öltönyben… Már az öltözete is elárulta Quailnek, hogy jó helyre jött.

– Foglaljon helyet, Douglas – szólt McClane és tömzsi kezével a szemközti székre mutatott. – Ön tehát a Marson szeretett volna lenni. Semmi akadálya.

Quail izgatottan leült.– Nem vagyok bizonyos benne, hogy megéri a költséget – válaszolta. –

Tömérdek pénzbe kerül, és szerintem voltaképpen semmit sem kapok érte. – Csaknem annyiba kerül, mint egy valóságos utazás, gondolta.

– Kézzel fogható bizonyítékot kap az utazásról – tiltakozott nyomatékosan McClane. – Minden szükséges bizonyítékot megkap. Tessék, megmutatom. – Tekintélyes íróasztala fiókjában kotorászott. – Kezelt űrjegy. – Benyúlt egy barna dossziéba és elővett egy négyszögletes, dombornyomású kartonlapocskát. – Bizonyítja, hogy ön elutazott és visszajött. Levelezőlapok. – Szép sorban egymás mellé rakva kiterített Quail elé négy darab felbélyegzett, háromdimenziós, színes képeslapot. – Film. Felvételek, amelyeket bérelt kamerával különféle, marsbeli látványosságokról készített. – Ezeket is odarakta Quail elé. – Azoknak a személyeknek a jegyzéke, akikkel ott találkozott, továbbá kétszáz egység értékű emléktárgy, amely a jövő hónapban érkezik majd meg… a Marsról. Útlevél, igazolványok a védőoltásokról. És így tovább, és így tovább. – éles pillantást vetett Quailre. – Ne féljen, emlékezni fog rá, hogy odautazott – mondta. – De ránk nem fog emlékezni, sem rám, sem arra, hogy valaha is itt járt. Emlékezetében valódi utazás él majd, erről kezeskedünk. Két teljes hétre emlékszik majd vissza, mégpedig a legapróbb részletekig. S még valami: ha bármikor kételye támadna, hagy valóban elutazott a Marsra, eljöhet hozzánk, és a teljes befizetett összeget visszakapja. Érti, kérem?

– De a valóságban mégsem utaztam sehová – válaszolta Quail. – Bármilyen bizonyítékokat ad is a kezembe, akkor sem jártam a Marson. – Mély, izgatott lélegzetet vett. – És a Bolygóközi titkos ügynöke sem voltan soha. – Bármit hallott, is ettől-attól mesélni, nem tudta elhinni, hogy a Memória Rt. extrafaktuális emlékbe palántáló módszere hatásos legyen.

– Mr. Quail – válaszolta türelmesen McClane –, ön a levélben azt írta nekünk, nincs az égvilágon semmi reménye, semmi lehetősége arra, hogy a

valóságban valaha is a Marsra utazzék. Nincs rá pénze, s ami még sokkal fontosabb, képességei nem teszik lehetővé, hogy akár a Bolygóközinek, akár más szervezetnek titkos ügynöke legyen. Ez tehát az egyetlen módja annak, hogy életének… hhm… legdédelgetettebb álma teljesedjék. Nem igaz. uram? Ön nem lehet titkos ügynök, ön a valóságban nem utazhat a Marsra. – Elkuncogta magát. – De hinni hiheti, hogy titkos ügynök volt és a Marsra utazott. Erről mi majd gondoskodunk. Az áraink pedig mérsékeltek, nem számítunk fel semmiféle külön költséget. – Biztatóan mosolygott.

– Valóban ennyire meggyőző az extrafaktuális emlékezet? – kérdezte Quail.

– Meggyőzőbb, mint a valóságos, uram. Ha a Bolygóközi ügynökeként valóban elutazott volna a Marsra, mostanáig már sok mindent elfelejtett volna. Az igazi-memo rendszerekkel, vagyis az élet fő eseményeinek hiteles felidézésével foglalkozó elemzéseink azt bizonyítják, hogy különféle apró részleteket egykettőre elfelejtünk. Egyszer s mindenkorra. A mi eljárásunk azonban olyan mélyen plántálja be az emlékeket, hogy abból semmi sem megy veszendőbe. A kábult állapotban betáplált emlékanyagot gyakorlott szakemberek állították össze, olyan személyek. akik hosszú éveket töltöttek a Marson. S mi mindenkor az utolsó betűig ellenőrzünk minden apró részletet. Amellett ön igen egyszerű extrafaktuális rendszert választott. mert ha például a Plutót választotta volna, vagy ha a Belső Bolygók Uniójának uralkodója kívánna lenni, ez már sokkal nehezebb feladatot róna ránk… és a díjtétel ennek megfelelően jóval magasabb volna.

Quail a kabátzsebébe nyúlt, s elővette pénztárcáját.– Na jó. Egész életemben erre vágyódtam, s tudom, sohasem kaphatom

meg. így hát ezzel kell beérnem.– Ez hibás hozzáállás – mondta szigorúan McClane. – Nem pótlékot kap. A

valóságos emlékezet, a maga bizonytalanságával, kihagyásaival, töredékességével, hogy ne mondjam, torzításaival, az a pótlék. – Átvette a pénzt, és íróasztalán megnyomott egy gombot. – Helyes, Mr. Quail – mondta, miközben nyílt az ajtó és két termetes férfi sietett be rajta. – Ön titkos ügynökként úton van a Marsra. – Felállt, megkerülte az íróasztalt, hogy megrázza Quail izgalomtól nyirkos kezét. – Helyesebben. úton volt a Marsra. Ma délután fél ötkor… khm… visszaérkezik ide, a Terrára, egy taxi leteszi majd a modhonánál, s mint már említettem, mindörökre elfelejti, hogy beszélt velem vagy hogy idejött. sőt még arra sem fog emlékezni, hogy mi egyáltalán létezünk.

Quail szája kiszáradt az idegességtől. Követte a két laboránst – hogy mi lesz vele. ez már tőlük függ.

Valóban azt fogom hinni, hogy a Marson voltam? – tűnődött. Sikerül-e elaltatnom örök sóvárgásomat? Különös. megmagyarázhatatlan előérzet azt súgta neki, hogy valami balul fog kiütni. De hogy mi – azt nem tudta.

Majd kiderül, csak ki kell várnia.

McClane házi távközlője, amely szobáját a munkateremmel kötötte össze, felberregett.

– Mr. Quail már kábulatban van, uram – szólalt meg egy hang –, óhajtja ellenőrizni vagy folytassuk?

– Folytassák csak, Lowe – válaszolta McClane nem hinném, hogy ilyen rutinmunkában bármi nehézség támadhatna. – Idegen bolygókra utazás mesterséges emlékének beprogramozása, azzal a jelentéktelen ráadással, hogy az utas titkos ügynök, a cég gyakorlatában már unos-untalan előfordult… a bolygóközi utazás e pótléka mindennapi kenyerünk lett…

– Ahogy parancsolja, Mr. McClane – mondta Lowe, s a távközlő elhallgatott.

McClane az irodája mögött nyíló fülkébe ment, s ott a széfekben keresett egy hármas számú – "Mars-utazás" jelzésű – és egy hatvankettes számú – "Bolygóközi titkos ügynöke" jelzésű – csomagot. Amikor megtalálta őket, visszament velük íróasztalához, kényelmesen leült, s a csomagok tartalmát kiborította maga elé. Ezeket a holmikat titokban elhelyezik Quail modhonában, mialatt a laboránsok a hamis emlékezet beplántálását végzik.

Hangfogós oldalfegyver, ára száz egység, töprengett McClane, ez a legnagyobb tétel. A legsúlyosabb anyagi megterhelés. Aztán egy sörét nagyságú adóvevő. amelyet az ügynök – elfogatása esetén – lenyelhet. Kódkönyv. amely meglepően hasonlít az eredetihez… a cég modelljei rendkívül pontosak voltak. lehetőleg mindenkor az USA valódi hadfelszereléséhez igazodtak. Különféle. önmagában értelmetlen holmi, ami azonban jól beilleszthető Quail képzelt utazásának szövedékébe, s emlékeivel összhangba hozható: régi ezüst ötvencentes fele, John Donne prédikációiból néhány hibásan kimásolt idézet, mindegyik külön-külön, selyempapír vékonyságú, átlátszó lapra írva, marsbeli bárokból származó gyufaskatulyák, rozsdamentes acélkanál MARS-PALOTA felírással, lehallgató tekercs, amely…

A távközlő felberregett.– Bocsánat a zavarásért, Mr. McClane, de ijesztő dolog történt. Talán

mégis jobb volna, ha idefáradna. Quail már kábulatban van, a narkidrinre igen jól reagált, teljesen öntudatlan és fogékony. De…

– Mindjárt odajövök. – McClane rosszat sejtve kiment az irodájából, és egy perc múlva benyitott a munkaterembe.

Douglas Quail a műtőágyon feküdt, lassan, szabályosan lélegzett. Szeme csaknem teljesen csukva volt, de homályosan – nagyon homályosan – érezte, hogy a két laboráns és most már maga McClane is ott áll mellette.

– Nincs hova beilleszteni a hamis memória-szövedéket? – kérdezte bosszúsan McClane. – Dobjanak ki két munkahetet. A Nyugati Part Bevándorlási Hatóságánál, azaz állami szervnél dolgozik, az elmúlt évben bizonyosan kapott két hét szabadságot. Ez majd megoldja a problémát. – Az ilyen csip-csup ügyek nagyon bosszantották. És mindig bosszantani fogják.

– Egészen másról van szó – válaszolta éles hangon Lowe. Az ágy fölé hajolt. – Ismételje el Mr. McClane-nek, amit: nekünk mondott – szólította fel Quailt. Majd McClane-hez fordult. – Jól figyeljen, uram.

Az ágyon hanyatt fekvő férfi zöldesszürke szemét McClane-re függesztette. A szeme, gondolta nyugtalanul McClane, egyszeriben milyen rideg pillantású lett, tompa fényű, mintha szervetlen anyag, valamilyen nyers féldrágakő volna. McClane-nek sehogy sem tetszett a látvány, ez a szem túl hidegen ragyog.

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte metsző hangon Quail. – Felfedték titkos küldetésemet. Takarodjanak innen, mert ízekre szedem magukat. – Végigmérte McClane-t. – Elsősorban magát – tette hozzá –, maga ennek az ellenakciónak a vezetője.

– Meddig volt a Marson? – kérdezte Lowe. – Egy hónapig – felelte Quail rekedt hangon. – És mi célból? – firtatta Lowe.

A keskeny ajak megvonaglott. Quail végigmérte Lowe-t, de nem válaszolt. Aztán mégis megszólalt. szavaiból szinte freccsent az ellenséges indulat.

– A Bolygóközi ügynöke vagyok. Már mondtam magának. Hát nem veszik szalagra, ami itt elhangzik? Játssza vissza a főnökének a videaudiót; s engem hagyjon békén. – Behunyta szemét, mire a kemény ragyogás kialudt. McClane-en tüstént a megkönnyebbülés hulláma futott végig.

– Nehéz pasas, Mr. McClane – mondta halkan Lowe. – Majd segítünk a dolgon – válaszolta McClane. -

Kitöröljük ezt a memória-láncolatot, s akkor megint ugyanolyan kezes bárány lesz, mint ezelőtt. – Tehát ezért akart olyan nagyon a Marsra menni? – kérdezte Quailtől.

– Dehogy akartam én a Marsra menni – válaszolta Quail anélkül, hogy kinyitatta volna szemét. – Engem szemeltek ki rá, érdemeim elismeréséül, s máris benn ültem, a pácban. Azt elismerem, hogy kíváncsi voltam rá, ki ne volna rá kíváncsi? – Újra kinyitotta szemét. végigmérte mindhármukat, főként McClane-t. – Jó köptetőszerük van, olyasmit is kiszedett belőlem, amire már egyáltalán nem emlékeztem. – Eltűnődött. – Vajon Kirsten – mondta félig magának – be van-e avatva a dologba? Mint Bolygóközi összekötő…

szemmel tart, hogy… meggyőződjék, nem nyertem-e vissza emlékezőképességemet? Érthető, hogy annyit gúnyolt, amiért oda akarok menni. – Halványan elmosolyodott, de ez az elnéző mosoly úgyszólván rögtön el is tűnt.

– Higgye el, kérem. Mr. Quail – mondta McClane csak merő véletlenségből botlottunk bele. A mi munkaterületünkön…

– Elhiszem – válaszolta Quail. Most fáradtnak látszott. A szer hatására egyre mélyebb kábulatba merült. – Mit mondtam, hol voltam? – mormolta. – A Marson? Nemigen tudok rá visszaemlékezni. Azt tudom, hogy szerettem volna látni, mint mindenki más. De én… – hangja elhalkult – egy tisztviselő, egy kuli…

Lowe felegyenesedett, s a főnökéhez fordult.– Olyan hamis útiélményt akart elplántáltatni emlékezetébe, amely

valóságos. És hamis okból; amely azonban a valódi ok. Igazat mond, már erősen a narkidrin hatása alatt van. Az út igen élénken él emlékezetében… legalábbis amíg kábulatban van. De máskülönben, úgy látszik, nem emlékszik rá. Valaki, feltehetőleg az állami hadtudományi laborban; kitörölte tudatos emlékeit. Csak arra emlékezett, hogy az utazás a Marsra valami különleges dolgot jelent számára, s ugyanígy az is, hogy titkos ügynök. Ezt nem tudták eltüntetni, mert ez nem emlék, hanem vágy, s bizonyára ez késztette arra, hogy annak idején önként jelentkezzék a küldetésre.

– Mitévők legyünk? – kérdezte Keeler, a másik laboráns, McClane-hez fordulva. – Fedjük le a valódi emléket a hamissal? Isten tudja, mi jöhet ki ebből. Talán egy s másra mégis emlékeznék a tényleges utazásból, s ez a zűrzavar pszichotikus állapothoz vezetne. Egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó feltevés élne az elméjében: hogy elment a Marsra, s hogy nem ment el. Hogy valóban a Bolygóközi ügynöke, s hogy nem az, hegy ez csak koholmány. Szerintem fel kellene ébresztenünk anélkül, hogy bármilyen hamis emléket plántálnánk belé. S aztán menjen isten hírével. Ez rázós dolog.

– Úgy is van – mondta McClane. Aztán eszébe jutott valami. – Meg tudják mondani, mire fog emlékezni, ha magához tér?

– Nem, ezt nem lehet előre tudni – válaszolta Lowe. – Valószínűleg most már lesz valamilyen homályos, zavaros emléke a valódi útjáról. És bizonyára erős kételyei lesznek a valódisága iránt. Feltehetőleg arra a meggyőződésre jut, hogy a programozásba valami hiba csúszott. És arra is emlékezni fog, hogy idejött, ezt nem töröljük ki, hacsak ön nem kívánja.

– Minél kevesebbet vacakolunk ezzel a pasassal válaszolta McClane –, annál jobb. Ennek fele se tréfa. Elég bolondok vagy pechesek voltunk, hogy kifogtunk egy valódi Bolygóközi kémet, akinek kilétét olyan tökéletesen leplezték, hogy ő maga sem tudta, mi volt, helyesebben, hogy most kicsoda.

Minél gyorsabban megszabadulunk ettől a magát D. Q.-nak nevező pasastól, annál jobb.

– És elhelyezteti a hármas és a hatvankettes csomagot a modhonában? – kérdezte Lowe.

– Nem – válaszolta McClane. – A honorárium felét pedig visszafizetjük.– A felét? Miért a felét?– Szerintem így méltányos – felelte bizonytalanul McClane.

– Csudajó megint a Terrán járni – mormolta magában Douglas Quail, miközben a taxi hazafelé vitte a Chicago lakónegyedében levő modhonába.

A Marson töltött hónap emlékei már halványultak, már csak a tátongó kráterek, a dombok ősidőktől tartó eróziója. a vitalitás, a mozgás képzete élt benne. Olyan világé. ahol mindent por borít, ahol nem sok történik, ahol a nap legnagyobb részét a hordozható oxigénszolgáltató ellenőrzésével és újra ellenőrzésével töltötte. És még a különféle élőlényekre, az igénytelen, szerény szürkésbarna kaktuszokra meg az orsóférgekre emlékezett.

És hozott is magával a Mars állatvilágából néhány, pusztulásra ítélt példány t, sikerült átcsempésznie őket a vámon. Semmi bajt nem okozhatnak, hiszen a Föld nehéz atmoszférájában nem maradhatnak életben.

Kabátzsebébe nyúlt, kotorászott benne, keresgélte a dobozt, amely be a marsbeli orsóférgeket tette…

De hely ette egy borítékot talált.Kivette, s zavarodottan bámult a benne levő ötszázhetven kis címletű

bankóra.– Hát ezt meg hol kaptam? – kérdezte magától. Hisz az utazásomra

mindent elköltöttem.De a pénzzel együtt egy papírszeletet is kihúzott a borítékból. "A

honorárium felének visszatérítéseként. McClane." S a kelet. Az aznapi dátum.– Memória Rt. – mondta fennhangon.– Mit tetszik mondani, uram vagy hölgyem? – kérdezte tisztelettudóan a

taxi robotsofőrje.– Van telefonkönyve? – tudakolta Quail.– Hogyne volna. uram vagy hölgyem. – S egy kis nyíláson át kicsúsztatta a

Cook-körzet mikroszalagos telefonkönyvét.– Lássuk csak – dünnyögte Quail, a telefonkönyv cégjegyzékét lapozgatva.

Félelem fogta el, elűzhetetlen félelem. – No itt van – mondta. – Vigyen a Memória Részvénytársasághoz. Meggondoltam magamat, nem megyek haza.

– Igenis, uram vagy hölgyem, már amelyik a kettő közül – mondta a sofőr, s a taxi egy pillanat múlva az ellenkező irányba suhant.

– Megengedi, hogy telefonáljak? – kérdezte Quail. – Örülök, hogy szolgálatára lehetek – válaszolta a robotsofőr, és elébe tolt egy fényes, új, háromdimenziós. színes videofont.

Quail felhívta modhonát. Rövid szünet után a kis ernyőn feltűnt előtte Kirsten miniatűr, de hátborzongatóan valószerű képe.

– Voltam a Marson – mondta neki Quail.– Részeg vagy – válaszolta gúnyos-torz mosollyal Kirsten. – Vagy még

annál is rosszabb.– Esküszöm.– Mikor voltál ott?– Azt nem tudom. – Zavarba jött. – Azt hiszem. csak szimulált utazás volt.

Valamiféle mesterséges vagy extrafaktuális vagy fene tudja milyen emlékbeplántálás útján. De nem fogant meg.

– Valóban részeg vagy – jelentette ki megvetően Kirsten, és bontotta a vonalat. Quail letette a kagylót, és érezte, hogy arcát pirosság önti el. Mindig ez a hang, fortyant fel. Mindig ez a letorkolás, mintha ő mindent tudna, én meg semmit. Úristen, micsoda házasság. gondolta elkeseredetten.

A taxi egy perc múlva megállt egy modern, hívogató külsejű, rózsaszínre festett kis épület előtt.

MEMÓRIA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG – villogott felette a tarka neon cégtábla.

A csinos, deréktól felfelé meztelen titkárnő meglepetésében összerezzent, de aztán nagy nehezen leküzdötte zavarát.

– Ó, helló, Mr. Quail – üdvözölte idegesen. – I-isten hozta. Elfelejtett valamit?

– Visszakérni a honorárium másik felét – válaszolta Quail.A titkárnő közben már kissé összeszedte magát.– Miféle honorárium másik felét? Itt valami tévedés lesz, Mr. Quail. Ön

egy extrafaktuális utazás lehetőségéről tárgyalt velünk… – Egyet rándított gömbölyű, fehér vállán. – De tudomásom szerint utazásra nem került sor.

– Mindenre emlékszem, kisasszony. A Memória Rt.-hez intézett levelemre, amellyel az egész ügy kezdődött. Emlékszem arra, hogy idejöttem, emlékszem a Mr. McClane-nel folytatott tárgyalásomra. Aztán arra, hogy a két laboráns elvezetett. és kábítószert adott be nekem. – Nem csoda, hogy a cég a honorárium felét visszafizette. A "Mars-utazás" hamis emlékképzete nem fogant meg, legalábbis nem teljesen; nem úgy, ahogyan ígérték.

– Mr. Quail – mondta a lány -. bár ön csak egy kistisztviselő, de igen jóképű férfi, s a harag elcsúfítja az arcát. Ha ez jobb kedvre derítené, talán hajlandó volnék, izé, elmenni önnel egy…

– Emlékszem magára – fortyant fel haragosan Quail. – Például arra, hogy a melle kékre van festve, ez megragadt az emlékezetemben. És arra is, hogy Mr. McClane azt ígérte, ha visszaemlékszem a Memória Rt.-nél tett látogatásomra, visszakapom a teljes befizetetd összeget. Hol van Mr. McClane?

Némi – valószínűleg a cégtől telhető maximális – huzavona után Quail újból a tekintélyes diófa-íróasztal előtt ült, pontosan úgy, ahogyan körülbelül egy órával azelőtt.

– Szép kis módszerük van – epéskedett. Addigra már dúlt-fúlt csalódottságában és haragjában. – Az úgynevezett "emlékem" a Marsra a Bolygóközi ügynökként tett utamra ködös, bizonytalan és tele van ellentmondásokkal. Tisztán emlékszem az itteni tárgyalásaimra. Az egész ügyet a Korrekt Kereskedelem kamarája elé kellene vinnem. – Most már forrt benne a méreg, olyannyira becsapottnak érezte magát, hogy ez még a nyilvános perpatvarok iránti szokásos ellenszenvét is legyőzte.

– Beadom a derekam, Quail – válaszolta mogorván, de óvatosan McClane. – Visszafizetjük a honorárium fennmaradt részét. Fenntartás nélkül elismerem, hogy semmiféle szolgálatot nem tettünk önnek – fűzte hozzá lemondó hangon.

– Még azokat a különféle holmikat sem kaptam meg – méltatlankodott Quail –, amelyek ön szerint "bizonyították" volna nekem, hogy a Marson jártam. Az ön által leadott meséből semmi sem valósult meg. Még a kezelt jegyet sem kaptam meg, sem a képeslapokat, sem az útlevelet, sem a védőoltásokról szóló bizonyítványt, sem…

– Ide figyeljen, Quail – szólt McClane. – Ha azt mondanám magának… – Félbeszakította magát. – Hagyjuk. – Távközlőjén megnyomott egy gombot. – Shirley, állítson ki Douglas Quail nevére további ötszázhetven egységre szóló pénztári kiutalást. Köszönöm. – Elengedte a gombot, s Quailre függesztette tekintetét.

Egy pillanat múlva ott volt a kiutalás. A titkárnő McClane elé tette, majd eltűnt, magára hagyta a két férfit, akik a tömör diófa-íróasztal lapja fölött még mindig egymást méregették.

– Ha megengedi, adnék önnek egy tanácsot – mondta McClane, miközben aláírta és átnyújtotta a kiutalást. Ne szóljon senkinek erről a legutóbbi… Mars-utazásáról.

– Miféle utazásról?– Ez a helyes – folytatta makacsul McClane. – Az utazásról, amelyre

részben emlékszik. Tegyen úgy, mintha nem emlékeznék rá, mintha sohase tett volna ilyen utat. Ne kérdezze. miért, csak fogadja meg a tanácsomat. Mindannyiunknak ez a legjobb. – Elöntötte a veríték. Patakzott róla. – Bocsásson meg, Mr. Quail, dolgom van, várnak az ügyfelek. – Felállt és az ajtóhoz tessékelte Quailt.

– Az a cég – mondta Quail, miközben kinyitotta az ajtót –, amely ilyen rossz munkát végez, nem érdemli meg, hogy ügyfelei legyenek.

S ezzel becsapta maga mögött az ajtót.A taxiban hazafelé azon tűnődött; hogyan fogalmazza meg a Korrekt

Kereskedelem Kamarája termi osztály óhoz intézendő panaszos levelét. Mihelyt leülhet írógépéhez, azonnal megírja a levelet, erkölcsi kötelessége, hogy óvja embertársait a Memória Rt.-től.

Hazaérve modhonába leült hordozható Herrnes-rakéta írógépéhez. s kihúzta az íróasztal-fiókot, hogy másolópapírt vegyen elő. S ekkor egy ismerős dobozkát pillantott meg. Ezt töltötte meg annak idején olyan gondosan a marsbeli állatvilágnak azokkal a példányaival, amelyeket aztán átcsempészett a vámon.

Kinyitotta a dobozt, és legnagyobb ámulatára hat döglött orsóférget talált benne, meg különféle egysejtű lényeket, amelyekkel a marsbeli férgek táplálkoztak. A protozoák már elszáradtak, de azért Quail még felismerte őket – egy egész napig botorkált a roppant idegen kősziklák közt, amíg összeszedte ezeket az egysejtűeket. Milyen csodás, tanulságos felfedezőút volt!

Csakhogy én nem jártam a Marson, villant fel agyában. Másrészt…Kirsten lépett be az ajtón, kezében világosbarna élelmiszercsomaggal.– Mit keresel te napközben idehaza? – kérdezte örökké vádaskodó hangján.– Jártam én a Marson? – kérdezte Quail. – Neked tudnod kell.– Persze hogy nem jártál. Te csak tudnád, ha ott jártál volna. Hát nem

örökké azért nyavalyogsz, hagy oda akarsz menni?– Teremtőm, azt hiszem, mégis voltam ott! – Majd kis szünet után

hozzátette: – És ugyanakkor azt hiszem, hogy mégsem voltam.– Döntsd el végre.– Nem tudom eldönteni. – Most már hadonászott. Mindkét emlékanyagot beplántálták az agyamba, az egyik közülük valódi,

de nem tudom, melyik. Miért nem tudhatom meg tőled? Veled nem kontárkodtak. – Ennyit csak elvárhatna Kirstentől, még akkor is, ha az asszony egyébként sohasem tett meg semmit, amit kért tőle.

– Doug – mondta Kirsten, eltökélt, nyugodt hangon –, ha nem szeded össze magad, végeztünk egymással. Itt hagylak.

– Nagy pácban vagyok – szólt a férfi érdes, rekedt hangon. – Majd reszketősen hozzátette: – Úgy látszik, idegösszeomlás környékez. Remélem, tévedek, de lehet, hogy végül mégis ez lesz belőle. Ez mindent megmagyarázna.

Kirsten letette az élelmiszercsomagot s a szekrényhez vonult.– Nem vicceltem – mondta csendesen. Kivette kabátját, belebújt, majd

visszament a modhon ajtajához. – A napokban majd telefonálok – szólt

színtelen hangon. Isten veled, Doug. Remélem, előbb-utóbb kimászol ebből a dologból. Kívánom neked. A te érdekedben.

– Várj! – kiáltotta kétségbeesetten Quail. – Csak azt mondd meg minden kertelés nélkül, voltam-e a Marson vagy sem. Mi az igazság? – De hát – döbbent rá – a te emlékanyagodat is megváltoztathatták…

Az ajtó becsukódott. Felesége elment. Végleg!– No hát akkor – szólalt meg mögötte egy hang –, fel a kezekkel, Quail. És

hátra arc!Quail ösztönösen megfordult, de kezét nem tartotta fel. A vele szemben

álló férfi a Bolygóközi Rendőrség szilvakék egyenruháját viselte. Quail a rendőr arcát valamilyen különös okból ismerősnek találta, de megmagyarázhatatlanul elmosódott, torz formában. Így hát görcsös mozdulattal felemelte karját.

– Szóval emlékszik rá, hogy a Marsra utazott – jegyezte meg a rendőr. – Mindenről tudunk, amit ma tett és gondolt, s különösen jól ismerjük azokat a fontos gondolatokat, amelyek a Memória Rt.-től hazajövet fordultak meg a fejében. Telepa-adóvevő van az agyába szerelve s ez folyamatosan tájékoztat minket.

Telepatikus adóvevő! Az élő plazma felhasználásának ezt a módját a Holdon fedezték fel. Quail undorodott önmagától. Az az agyában élő, táplálkozó, hallgatózó s újbút táplálkozó valami! De a Bolygóközi Rendőrség mégis alkalmazza ezt a készüléket, már az újságok is megírták. Így hát a rendőr valószínűleg igazat mondott, bármilyen undorító dolog is.

– Miért éppen engem szemeltek ki erre? – kérdetté rekedten Quail. – Mit tettem vagy… gondoltam? És mi köze ennek a Memória Rt-hez?

– Alapjában véve – válaszolta a Bolygóközi zsaru a Memóriához semmi köze. Ez a maga ügye és a mienk. – Jobb fülére koppintott. – Az agy-adóvevője továbbra is adja a gondolatfolyamatait. – Quail csak most vette észre, hogy a rendőr fülében kis fehér műanyag dugó van. – Figyelmeztetem magát: bármit gondol, felhasználhatjuk maga ellen. – Elmosolyodott. – Ez ugyan már nem érdekes, hisz maga a gondolataival és szavaival már amúgy is a halálba küldte magát. Csak az a bosszantó, hogy a Memória Rt.-nél a narkidrin hatása alatt kikotyogta az utazását a laboránsoknak meg Mr. McClane-nek, a cég tulajdonosának. Elmondta, hova ment. kinek a megbízásából. s arról is elejtett néhány szót, hogy mit csinált. Persze ők most nagyon be vannak gyulladva. Jobb szeretnék, ha sosem látták volna magát. – Majd elgondolkodva hozzátette: – És igazuk van.

– Sehová sem utaztam – jelentette ki Quail. – Ez csak amolyan hamis emlék, amelyet McClane laboránsai hibásan az agyamba plántáltak. – De ekkor eszébe jutott az íróasztal-fiókban talált doboz a marsbeli lényekkel. És

az is, hogy milyen fáradságosan szedte össze őket. Az emlék valóságosnak tetszett. És a lényekkel tele doboz kétségtelenül valóság volt. Hacsak nem McClane lopta be ide. Talán egyike a bizonyítékoknak, amelyekről mesélt.

A marsbeli utam emléke engem nem győz meg. de aBolygóközi Rendőrséget sajnos meggyőzte. Szerintük valóban jártam a

Marson és erre legalábbis részben emlékszem.– Mi nemcsak azt tudjuk, hogy maga járt a Marson helyeselt válaszként

Quail gondolataira a Bolygóközi zsaru –, hanem azt is, hogy elég sok olyasmire emlékszik, amivel bajt okozhat nekünk. És annak sincs értelme, hogy e tudatos emlékeket kitöröljük, mert akkor fogja magát. megint beállít a Memória Rt.-hez, és elölről kezdi az egészet. McClane-nel és vállalatával pedig semmit sem tehetünk, mert nem tartozik a joghatóságunk alá. S különben is McClane nem követett el semmiféle bűnt. – Végigmérte Quailt. – Voltaképpen maga sem. Nem azért ment el a Memória Rt.-hez, hogy visszanyerje az emlékezőképességét, hanem csak… ahogy ezt most már tudjuk… azért, amiért az emberek, az egyszerű, ostoba emberek odamennek, vagyis kalandvágyból. Sajnos – tette hozzá – maga se nem egyszerű. se nem ostoba, s amellett magának már túl sok izgalomban is volt része, így az égvilágon semmi szüksége nem volt rá, hogy a Memória Rt. szolgálatait igénybe vegye. Mi sem lehetett volna életveszélyesebb magának és nekünk. S ami azt illeti, McClane-nek is.

– Miért okozhatok bajt maguknak azzal, ha visszaemlékszem az utazásomra, az állítólagos utazásomra, s arra amit azalatt tettem? – tudakolta Quail.

– Mert amit ott tett – válaszolta a Bolygóközi hekusa nem lelel meg a nagy, fehér, oltalmazó papa képzetének, amelyet szervezetünkről el akarunk ültetni az agyakban. Maga olyasmit tett a megbízásunkból, amit mi sohasem teszünk. S amire maga a narkidrin jóvoltából hamarosan emlékezni fog. A döglött férgekkel és algákkal tele doboz hat hónapja; a visszajövetele óta lapult ebben az íróasztal-fiókban. És ez alatt az idő alatt soha a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította iránta. S mi sem tudtunk róla mindaddig, amíg a Memória Rt.-től hazajövet eszébe nem jutott. Akkor aztán szélsebesen idejöttünk, hogy megkeressük. De nem volt szerencsénk tette hozzá teljesen feleslegesen –, elkéstünk vele.

Ekkor egy másik Bolygóközi hekus is csatlakozott társához, s rövid megbeszélést folytatott vele. Eközben Quail gondolatai egymást kergették. Emlékei egyre gyarapodtak, a narkidrin dolgában a hekusnak igaza volt. Ők vagyis a Bolygóközi – valószínűleg maguk is alkalmazták a narkidrint. Fenét valószínűleg, egészen bizonyosan. Ezt Quail nagyon jól tudta, hisz saját szemével látta, amikor egy fogolynak beadták. Hol is volt ez? Valahol a

Terrán? inkább a Holdon, döntötte el magában, ahogy hiányos, de gyors ütemben visszatérő emlékeit idézgette.

S most valami más is eszébe jutott. Hogy miért küldték a Marsra, s milyen feladatot teljesített ott.

Nem csoda, hogy kitörölték az emlékképeit.– Te jó isten – szólalt meg az első Bolygókőzi zsaru, félbeszakítva társával

folytatott megbeszélést. Nyilvánvalóan felfogta Quail gondolatait. – Ez az ügy egyre csúnyább lesz, sőt csúnyább már nem is lehetne. Közelebb lépett Quailhez, s újból rászegezte revolverét. – Meg kell ölnünk magát – mondta –, mégpedig helyben.

– Miért itt helyben? – szólalt meg idegesen a társa. – Nem szállíthatnánk be a Bolygóközi New York-i irodájába, hogy tegyenek vele…

– Quail már tudja, miért kell itt helyben végeznünk vele – felelte az első zsaru. Ő is idegesnek látszott, de amint erre közben Quail rájött, egészen más okból. Már szinte teljesen visszanyerte emlékezőképességét, s így tudta, miért olyan nyugtalan a zsaru.

– A Marson – szólalt meg Quail rekedten – megöltem egy embert. Tizenöt főből álló testőrségén törtem át. Egyiknek-másiknak közülük ugyanolyan hangtompítós revolvere volt, mint maguknak. – A Bolygóközi öt esztendei munkával merénylőnek képezte ki. Hivatásos gyilkosnak. Megtanulta, hogyan kell afféle felfegyverzett emberekkel elbánni… mint ez a két hekus. S erre most már a fülhallgatós zsaru is rájött.

Ha gyorsan támad…A revolver elsült. De addigra Quail már félreugrott, s ugyanabban a

pillanatban le is ütötte a fegyveres rendőrt. És máris kezében tartotta a revolvert, a másik, megzavarodott rendőrre szegezve.

– Felfogta a gondolataimat – szólalt meg lihegve Quail. – Tudta, mire készülődöm, s mégis én győztem. A leütött rendőr fektében felkönyökölt.

– Nem fog rádlőni, Sam – mondta rekedt hangon ezt is felfogtam. Tudja, hogy vége van, s tudja, hogy ezt mi is tudjuk. Gyerünk, Quail. – Fájdalmában nyögve, nagy keservesen, tántorogva talpra állt. Kinyújtotta kezét. – Ide a revolvert – szólt oda Quailnek. – Úgysem veszi hasznát, ha meg ideadja, kezeskedem, hogy nem lövöm le. Majd kihallgatják. s a Bolygóközi egyik magas rangú tisztje fog dönteni a sorsa felől, nem én. Talán másodszor is törölni tudják az emlékeit. De most már maga is tudja, miért akartam megölni. Nem tudtam megakadályozni, hogy ne emlékezzék vissza rá. Most már az, amiért meg akartam ölni, bizonyos értelemben túlhaladott.

Quail markában szorongatva a revolvert, kirohant modhonából és a lift felé száguldott. Ha követnek, gondolta, agyonlövöm magukat, Hát gondolják meg. Benyomta a lift hívógomját, s egy pillanattal később az ajtó kinyílt.

A rendőrség nem követte. Bizonyára felfogták tömör, izgatott gondolatait, s úgy határoztak, nem vállalják a kockázatot.

A lift lefelé ereszkedett vele. Megmenekült – egy időre. De most mitévő legyen? Hova mehet?

A lift a földszintre ért. Quail egy perc múlva csatlakozott a gyalogpályákon siető embertömeghez. Feje fájt, gyomra émelygett. De a halált elkerülte, kis híján lelőtték ott helyben, saját modhonában.

S valószínűleg újra megpróbálják, döntötte el magában. Ha megtalálnak. S a bennem működő adóvevő segítségével hamarosan megtalálnak.

A sors iróniája folytán alaposan kijutott neki mindabból, ami a Memória Részvénytársasághoz vezette. A kalandból, a veszélyből, a Bolygóközi rendőrségből, a titkos, veszedelmes Mars-utazásból, amelynek során életét kockáztatta – egyszóval mindabból, amit mesterséges emlékként akart megszerezni magának.

Most bezzeg szeretné, ha mindez csupán puszta emlék volna és semmi más.

Egyedül ült egy parkban, a padon, s egy fürte-rajt nézegetett: ezeket a madárszerű lényeket, amelyek még a Föld nagy vonzóereje ellenében is magasra tudtak repülni, a Mars két holdjáról importálták.

Talán visszajuthatnék a Marsra, töprengett. De mit nyerek vele? A Marson még nagyobb kutyaszorítóban volnék, hisz az a politikai szervezet, amelynek vezérét megöltem, abban a pillanatban felismerne, mihelyt lelépek az űrhajóról. S így aztán ott nemcsak a Bolygóközi, hanem még azok is üldözőbe vennének.

Vajon most is lehallgatják-e a gondolataimat, töprengett. Ez egykettőre őrülethez vezet. Amint ott ült egyedül, érezte, hogy ráhangolnak, hallgatóznak, feljegyzik gondolatait, róla tanakodnak… borzongva felállt, megindult zsebre tett kézzel, céltalanul. Nem számit, hova megyek, eszmélt rá. Mindenütt velem lesztek. Amíg ez a szerkezet a fejemben van.

Egyezséget kötök veletek, szólt gondolatban önmagához és hozzájuk. Nem plántálhatnátok belém újból azt a hamis emlékezetet, amit már egyszer belém plántáltatok? Hogy átlagéletet élek, hogy sohasem jártam a Marson? Hogy sohasem láttam közelről Bolygóközi egyenruhát, és sohasem volt fegyver a kezemben?

– Ahogy ezt már tüzetesen elmagyaráztuk magának – válaszolta agyában egy hang –, ez nem lenne elég. Meglepetésében megtorpant.

– Azelőtt ilyen módon érintkeztünk magával – folytatta a hang. – Amikor vezénylésen, a Marson dolgozott. De már hónapokkal ezelőtt felhagytunk

ezzel, s azt reméltük, soha többé nem kell ilyesmihez folyamodnunk. Hol van most?

– Megyek a halálba – válaszolta Quail. – A maguk rendőreinek revolvere végez majd velem, tette hozzá gondolatban. – Honnan tudják olyan biztosan, hogy az nem lenne elég? – tudakolta. – Hát a Memória Rt. módszere nem vált be?

– Már erre is válaszoltunk. Ha szabványos átlagemlékeket ültetnénk el az agyában, egy idő után nem bírna magával. Elkerülhetetlenül újból felkeresné a Memóriát vagy az egyik konkurens céget. S ezt nem csinálhatjuk még egyszer végig.

– Tegyük fel – mondta Quail –, hogy a valódi emlékeimet törlik, s a szokványos emlékeknél valami nagyobb szabásút ültetnek el a helyébe. Ami kielégíti vágyaimat. A nagyobb szabású utáni vágy feltétlenül megvan bennem, hisz eredetileg bizonyára épp ezért fogadtak fel. Biztosan ki tudnak agyalni valami mást… a mostani vágyaimmal egyenértékűt. Például, hogy a Terra leggazdagabb embere voltam, de végül minden pénzemet iskolai alapítványoknak adtam. Vagy, hogy híres világűr-felfedező voltam. Vagy bármi más effélét. Ezek közül egyik vagy másik nem oldaná meg a dolgot?

Csend. – Próbálják meg – tört ki kétségbeesetten Quail. Konzultálják a legjobb katonai elmegyógyászaikat. Kutassák át az agyamat. Derítsék fel, melyik a legdédelgetettebb vágyálmom. – Fejét törte. – Nők – folytatta hogy ezer és ezer nőm legyen, mint Don Juannak. Amolyan bolygóközi playboy volnék; akinek a Föld, a Hold, a Mars valamennyi városában volt szeretője. És csak azért hagytam faképnél őket, mert már kifáradtam. Kérem könyörgött –, tegyenek próbát.

– S akkor önként megadja magát? – kérdezte fejében a hang. – Ha beleegyezünk ilyen megoldásba? Feltéve, hogy lehetséges?

– Igen – válaszolta rövid habozás után. Vállalom a kockázatot, mondta magában. Hogy nem fogtok mégis egyszerűen lepuffantani.

– Maga tegye meg az első lépést – vágta rá a hang. – Adja meg magát. És akkor megvizsgáljuk azt a lehetőséget. De ha nem tudjuk végrehajtani, ha a valódi emlékei megint felbukkannak, ahogy ez most történt, akkor… – A hang elhallgatott, majd így fejezte be a mondatot: – akkor meg kell ölnünk magát. Ezt meg kell értenie. Nos, Quail, így is meg akarja próbálni?

– Igen – válaszolta. Mert az alternatíva a halál… a biztos halál. Úgy legalább van valami esélyem, bármilyen csekély is.

– Jelentkezzék a New York-i főhadiszállásunkon kezdte újra a hekus. – Ötödik Avenue ötszáznyolcvanas szám, tizenkettedik emelet. Mihelyt megadja magát, elmeorvosaink elkezdik a vizsgálatot, egyéniségtesztet csináltatunk magáról. Megkíséreljük megállapítani a végső, abszolút, tudatlan

vágyát, s aztán visszavisszük a Memória Rt.-hez, ráállítjuk őket a dologra, hogy valamilyen helyettesítő emlékkel kielégítsük ezt a vágyat. És… sok szerencsét. Ennyivel tartozunk magának, hisz jó, megbízható ügynökünk volt. – S ez nem is hangzott gúnyosan, ők, a szervezet, legalább részvétet tanúsítanak iránta.

– Köszönöm – mondta Quail. S elindult, hagy robottaxit keressen.– Mr. Quail – mondta a szigorú képű, idős Bolygóközi elmegyógyász –,

önnek rendkívül érdekes vágy álma van. Amire tudatosan valószínűleg sohasem vágyik és nem is gondol. Ez általában így szokott lenni. Remélem, nem fogja túlságosan felizgatni, ha meghallja, miről van szó.

– Jó is lesz, ha nem izgatja föl magát – szólt közbe a jelenlevő magas rangú Bolygóközi tiszt - hacsak nem akar golyót kapni a fejébe.

– Szemben azzal a fantazmagóriával, hogy Bolygóközi kém akar lenni – folytatta az elmegyógyász –, ami viszonylag, mondhatni, érett elme terméke, s aminek megvalósulására volt is némi valószínűség, ez a képzet gyerekkori groteszk álom. Nem csoda hát, hogy nem tudja felidézni. A fantáziaképzet a következő: kilencéves korában egy falusi úton megy-mendegél. Közvetlenül ön előtt egy másik csillagrendszerből származó, ismeretlen űrhajó száll le. Itt, a Földön senki sem veszi észre, csak ön, Mr. Quail. Az űrhajóban kicsi és tehetetlen teremtmények vannak, körülbelül akkorák, mint a mezei egerek, de ennek ellenére meg akarják szállni a Földet. Egykettőre sok tízezer ilyen hajó fog útnak indulni, mihelyt az előőrs csapat megadja a zöld jelzést.

– És én, gondolom, egyes-egyedül feltartóztatom őket – mondta Quail, s nevethetnékkel vegyes undor fogta el. – Minden külső segítség nélkül végzek velük. Bizonyára eltaposom őket.

– Nem – válaszolta türelmesen az elmegyógyász. Ön feltartóztatja ugyan az inváziót, de nem úgy, hogy elpusztítja őket. Éppen ellenkezőleg: nyájas és irgalmas irántuk, jóllehet telepatikus úton… az idegen lények érintkezési módjának ismeretében… tudja, miért jöttek. Az idegenek értelmes lények részéről még sohasem tapasztaltak ilyen jóindulatot, s ezért megbecsülésük jeléül egyezséget kötnek önnel.

– Hogy ameddig élek, nem támadják meg a Földet – mondta Quail.– Pontosan. – Az elmegyógyász a Bolygóközi tiszthez fordult: – Láthatja,

hogy ez a képzet Mr. Quail színlelt gunyorossága ellenére is tökéletes összhangban van az egyéniségével.

– Így hát – mondta Quai1 egyre növekvő örömmel puszta létem a biztosíték, hogy a Föld nem jut idegen uralom alá. Végeredményben tehát én vagyok a legfontosabb ember a Terrán. Anélkül, hogy a kisujjamat mozdítanom kellene.

– Valóban, uram – válaszolta az elmegyógyász. – Ez az ön pszichéjének alapvető eleme, gyerekkori, máig is tartó nagy vágyálma, amelyre a mélylélektani terápia és a kábítószer alkalmazása nélkül sohasem emlékezett volna vissza. De azért mindig önben lakozott, mélyen a tudat alá húzódott, ám sohasem szűnt meg.

A magas rangú rendőrtiszt most McClane-hez fordult, aki feszülten figyelte a beszélgetést.

– Bele tud plántálni egy efféle hihetetlen, extrafaktuális emlékanyagot?– A létező összes vágyálom előfordult már gyakorlatunkban – válaszolta

McClane. – Őszintén szólva, ennél már sokkal kacifántosabbakat is hallottam. Hogyne tudnák megcsinálni. Huszonnégy óra múlva nemcsak kívánni fogja, hogy megmentse a Földet, hanem teljes szívéből hiszi, hogy ezt meg is tette.

– Akkor fogjanak hozzá – szólt a magas rangú tiszt. – A Mars-utazást első lépésként már újra töröltük az emlékezetéből.

– Miféle Mars-utazást? – kérdezte Quail.Választ nem kapott, mire vonakodva lemondott a további

kérdezősködésről. S különben is megjelent egy rendőrségi autó. Quail – McClane és a magas rangú tiszt kíséretében – beszállt, s nemsokára úton voltak Chicago és a Memória Rt. felé.

– Most aztán ne packázzák el – mondta a rendőrtiszt a testes, izgatott McClane-hez fordulva.

– El sem tudom képzelni, mivel packázhatnánk el motyogta verejtékezve McClane. – Ennek semmi köze a Marshoz vagy a Bolygóközihez. Egyedül feltartóztatni egy másik csillagrendszer földi invázióját. – Fejét csóválta. – Csuda, mi mindenről képesek álmodozni a gyerekek. S hozzá jámbor jósággal tartóztatja fel, nem erőszakkal. Fura dolog. – Nagy zsebkendőjével homlokát törölgette. Senki sem válaszolt.

– Mondhatnám, megható – fűzte hozzá McClane.– De felettébb pimasz – vágta rá mogorván a rendőrtiszt. – Mert ha meghal,

az invázió folytatódik. Nem csoda, hogy nem emlékszik rá, ennél fennhéjázóbb vágyálomról még sohasem hallottam. – Rosszallóan nézett Quailre. – S ha meggondolom, hogy ezt az embert mi felfogadtuk.

Amikor a Memória Rt.-hez értek, Shirley, a titkárnő lázban égve fogadta őket.

– Isten hozta, Mr. Quail – lihegte, s dinnye alakú, ezúttal villogó narancsszínűre festett keble az izgalomtól fel-le hullámzott – sajnálom, hogy legutóbb minden olyan balul ütött ki. Most bizonyosan sikerülni fog.

McClane akkurátusan összehajtogatott finom batiszt zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette.

– Adja isten – mondta.

Gyorsan felhajkurászta Lowe-t és Keelert, s Quaillel együtt a munkaterembe terelte őket. Majd Shirley és a rendőrtiszt társaságában bement az irodájába, hogy ott várakozzanak.

– Van ilyen csomagunk, Mr. McClane? – kérdezte Shirley. Izgalmában főnökébe ütközött, mire szemérmesen elpirult.

– Azt hiszem, van. – Megpróbálta emlékezetébe idézni a csomagok számát, de aztán felhagyott vele, s inkább a szakjegyzékhez folyamodott. – A nyolcvanegyes, a húszas és a hatos számú kombinációja – mondta végül. Az íróasztala mögött nyíló fülke széfjeiből kihalászta a megfelelő csomagokat, majd tüzetesebb vizsgálat védett íróasztalához vitte őket. – A nyolcvanegyesből – magyarázta – egy gyógyerejű varázsvessző, amelyet egy idegen csillagrendszer lényei adtak az ügyfélnek, jelen esetben Mr. Quailnek. Hálájuk jeléül.

– És valóban gyógyerejű`? – kérdezte kíváncsian a rendőrtiszt.– Valaha az volt – magyarázta McClane. – De hát. már évekkel ezelőtt,

izé… kimerült, mert fűt-fát gyógyított vele. Most már csak emléktárgy. Az ügyfél azonban emlékszik rá, milyen látványos csodákat hajtott végre.

Kuncogott egyet, aztán kibontotta a húszas számú csomagot. – Az ENSZ főtitkárának köszönőlevele a Föld megmentéséért. Ez nem egészen helytálló, mert Quail fantazmagóriájának egyik eleme épp az, hogy rajta kívül senki sem tud az invázióról, de az élethűség kedvéért ezt is felhasználjuk. – Belenézett a hatos csomagba. Hát ebben mi van? Nem tudott visszaemlékezni rá, homlokát ráncolta. Kotorászott a műanyag zacskóban. Shirley és a Bolygóközi rendőrtiszt feszülten figyelte.

– Valami írás – jegyezte meg Shirley. – Furcsa nyelven.– Ebből kiderül, kik voltak és honnan jöttek a támadók – magyarázta

McClane. – Mellékletként pedig egy részletes csillagtérkép az útirányukról és a naprendszerükről. Persze az ő írásjeleikkel, s így Quail nem tudja elolvasni. De emlékszik rá, hogy az anyanyelvén felolvasták neki. – Az íróasztal közepére rakta a három tárgyat. – Ezeket el kell vinni Quail modhonába – fordult a rendőrtiszthez. – Hogy mire hazaér, ott találja őket. Megerősítik az elültetett emlékeket. SZEM – szokásos eljárási módszer. – Félősen kuncogott, azon töprengett, mennyire jutott közben Lowe és Keeler.

A távközlő felberregett. – Bocsánat a zavarásért, Mr. McClane. – McClane felismerte Lowe hangját, kővé meredt, megnémult. – De itt valami hézag van. Jó volna, ha idejönne, hogy saját szemével lássa. Quail ugyanúgy, mint az előző alkalommal, jól reagált a narkidrinre… nincs öntudatnál, nyugodt és fogékony. De…

McClane a munkaterembe rohant.

Douglas Quail a műtőágyon feküdt, lassan, szabályosan lélegzett. Félig csukott szemmel homályosan látta a körülötte állókat.

– Elkezdtük kikérdezni – mondta Lowe halálsápadtan. – Hogy pontosan megállapíthassuk, mely időpontra helyezzük el a fantazmagória emléket, vagyis azt, hogy egyes-egyedül megmentette a Földet. És furcsa módon…

– Megkértek, hagy senkinek se mondjam el – motyogta Quail tompa, álomittas hangon. – Ez volt köztünk a megállapodás. Még csak nem is emlékezhettem rá. De hát hogyan is felejthettem el ilyen élményt?

Ez bizony nehéz lehetett, tűnődött McClane. De mégsem emlékezett rá… eddig.

– Adtak nekem egy irattekercset – motyogta Quail –, hálájuk jeléül. A modhonomban rejtettem el. Megmutathatom önöknek.

McClane a rendőrtiszthez fordult, aki utána jött a munkaterembe.– Hát én csak azt tanácsolhatom önöknek, hagy ne öljék meg. Mert ha

megteszik, azok újra eljönnek.– Adtak még egy láthatatlan varázsfegyverit is – motyogta Quail, most már

teljesen csukott szemmel. – Azzal öltem meg a Marson azt az embert, akit az önök utasítására el kellett tennem láb alól. Ott van a doboz mellett, amelyben a marsbeli orsóférgek és az elszáradt növények vannak.

A Bolygóközi rendőrtiszt szó nélkül sarkon fordult és kiment a teremből.Akkor hát nyugodtan elrakhatom azokat a bizonyítéknak szárit vackokat,

mondta magában McClane bánatosan. Lassú léptekkel visszament az irodájába. Az ENSZ főtitkárának köszönőlevelét is. hiszen…

Az igazi bizonyára nem sokáig várat magára.

Vámosi Pál fordítása