POLITOLÓGIA

2012.

I. A PARLAMENTARIZMUS ALAPELEMEINEK TÖRTÉNETI KIALAKULÁSA,A PARLAMENT FUNKCIÓI, A TÖRVÉNY-ELŐKÉSZÍTÉS FOLYAMATA.

A modern polgári alkotmányjogi berendezkedés kialakulásában a döntő szerepet az angol állami fejlődés játszotta az 1600-as évektől.

Alapelemek kialakulása-Anglia: Egy egy ilyen alapelem létrejöttéhez évszázadokra volt szükség.: időszakosan ismétlődő választások, a választások útján létrejövő parlamentek primátusa, a parlamentnek alávetett kormány,és az államfő. A II. v.h.-t követő évektől az alkotmánybíróság is önálló alapelem Nyugat-Európában. Angliában nem volt tartós abszolút monarchia. Az 1300-as évek első felében a Lordok Háza elkülönült a képviselőháztól, a képviselőház ( Commonhouse) belső viszonyai még jó ideig rendezetlenek voltak. A választások gyakorlatban kialakult szabályait 1429-ben foglalták törvénybe,és az 1832-es választójogi reformig érvényben volt. Választójogot az a tulajdonos szerzett,akinek a földje évi hozadéka legalább a 40shilinget elérte.

A hatalmi harc kiéleződött a királyi hatalom és a parlament között a képviselőházban helyet foglaló polgárság gazdasági megerősödése miatt. Ezután Cromwell hatalmi diktatúrája következett,majd a Stuartok restaurációja,aztán II. Jakab katolizáló törekvéseire 1688-ban a „ dicsőséges forradalom” volt a válasz. Aztán III. Orániai Vilmos alatt végleg a parlament javára dőlt el a hatalmi harc. A modern parlamentarizmus kialakulásában az egyik központi kérdés a parlamentnek felelős kormányzat megteremtése volt. A Tudorok uralkodása alatt a királyi tanács volt a legfőbb végrehajtó szerv. II. Károly szűkebb kabinetet hozott létre.

A parlamenti tory éswhig párt laza szervezete lehetővé tette a király számára,hogy tetszése szerinti kormányt alakítson. A pártok 1800-as évek elején elérték,hogy a király a választásokon többséget szerzett párt soraiból nevezze ki a kormány tagjait.

Két lényeges tendenciát kell még említeni: 1, választójog fokozatos kiterjesztése--) tovább növekedett a képviselőház politikai jelentősége.

19. sz. végére a liberálisoknak voltak erős pozíciói, a Lordok Házában a konzervatív szellem kikezdhetetlennek bizonyult. A Lordok Házának szerepét 1911-ben megnyirbálták ezért kiszorult a napi politikai életből. Ezzel a király is elvesztette a politikai küzdelmek befolyásolására bevethető utolsó eszközét.

A parlamentarizmus térhódítása- Belgium, FranciaországA Belga modell megfelel az angol berendezkedésnek.Franciaország: A parlamentnek felelős kormány konstrukciójának első jelei Napóleon bukása után megfigyelhetőek a

gyakorlatban. Lajos Fülöp uralkodása alatt tovább erősödött a kormány parlamenthez kötöttsége. Thiers 1848-ban megfogalmazta a parlamentarizmus alapkövetelményeként: „hogy a király uralkodik,de nem kormányoz.” A monarchia fennállása alatt ez csak követelmény maradt. 1848 februári forradalom megdöntötte a monarchiát. A király helyébe a köztársasági elnök lépett,aki széles körű jogokkal rendelkezett. 1873-ban és 75-ben fogadják el az alkotmánytörvényeket ,amelyek a III. köztársaság parlamentarizmusát rögzítik. A kormány pozícióját tovább gyengítették a parlamenttel szemben. 65.év alatt több mint 100kormányt használt el a III. köztársaság. Franciaország 1946-ban új alkotmányt fogadott el. Változás a politikai pártok szintjén történt. Szervezett tömegpártok lettek a politikai élet központjai. Charles de Gaulle új alkotmánytervezetet készített,amellyel erőteljesen megnyirbálta a parlament jogkörét,és erős köztársasági elnöki hatalmat konstruált.

A parlamentarizmus további terjedése- Németország,Olaszország.Németország: Az. 1871-ben elfogadott bismarcki alkotmány rögzítette,hogy a birodalmi kancellár és miniszterek a

császárnak felelősek. A Német Szociáldemokrata Párt egymillió tagot számlált,1903-ban birodalmi szinten megszerezte az összes szavazat egyharmadát. Az I. v.h. utolsó szakaszában kényszerült a császári hatalom a parlament szerepének felértékelésére. Az 1918. október 28.-án elfogadott alkotmánymódosítás kimondta,hogy a kancellár a Reichstag bizalmától függ. A parlamentarizmus alapjait az 1919-es weimari alkotmány rakta le. Ki kell emelni a viszonylag erőteljes államfői jogkört. A kormány és a kancellár tevékenységét a képviselőház bizalmától tette függővé,de kinevezésük és felmentésük az államfő jogkörébe tartozott. Többször is kisebbségi vagy labilis kormányok alakultak. Az államfőt közvetlenül választották,így a parlamenttől független volt,és a parlamentet is feloszlathatta. Az államfő-e jogok gyakorlásában a kancellár ellenjegyzéséhez volt kötve. Hindenburg elnök feloszlatta a Reichstagot. Az új választásokon győztes nemzetiszocialista párt vezérének kancellári kinevezése egyben a weimari köztársaság végét is jelentette. A parlamentarizmus az 1949-es bonni alaptörvény állította vissza.

Olaszország: 1848-ban Piemontra oktrojált alkotmány,hatályát 1861-es olasz egyesítés során egész Olaszországra kiterjesztették. Kialakult a parlament bizalmához kötött kormányzás gyakorlata. A miniszterelnökök számára a szükséges bázist a parlamentben erősebb pozíciókat élvező polgárság jelentette. A polgárság egy része és az értelmiség számára kevésnek tűnt a polgári demokrácia elért szintje. A katolikus egyház ellenséges maradt a parlamentarizálódással szemben.

2

2012.

Az I. v.h következményei mind jobbról,mind balról radikalizálták a fennálló rendszert megkérdőjelező pártokat és tömegeket. Az olasz parlamentarizmus védtelenné vált Mussolini 1922-es hatalomra jutása után. A II. v.h után 1946-ban született meg azaz alkotmány amely köztársasági alapon állította vissza a parlamentarizmust.

Kelet Közép Európa „csonka” parlamentarizmusA Habsburg birodalomban a parlamentáris kormányzásra való átállás sokat ígérő dokumentuma,az olmützi

alkotmány kiadása. Ferencz József feloszlatta a birodalmi gyűlést, sok engedményt tett a parlametáris kormányzásnak. Kétkamarás birodalmi gyűlést irányzott elő: az alsóházba a képviselők népszavazás útján kerültek volna be,a felsőházban tartományi gyűlések képviselői foglaltak volna helyet. Az igazságszolgáltatást függetleníti a közigazgatástól,elismerte a miniszteri ellenjegyzés szükségességét a császári rendeletek érvényességéhez. Kimondta a mindennemű feudális jellegű kötöttség megszűntetését. A birodalom struktúrájának teljes átszabását igyekezett véghezvinni. ferencz József 1851 végén eltörölte a miniszteri ellenjegyzést,és a szilveszteri pátensben kimondta az olmützi alkotmány hatályon kívül helyezését. A belső parlametarizálódás nehezen haladt, akadálya a szűken meghúzott választói jogosultság volt. A politikai pártok fokozatos térnyerése,különösen az osztrák,magyar és cseh területeken. Magyarország a Horty rendszer után visszatért a kétkamarás választórendszerhez. Lengyelországban Pilsudski diktatúrája váltotta a polgári alkotmányosságot, Romániában a monarchia mindvégig ellenált a parlamentarizálásnak. Jugoszláviában I. Sándor kormányzata az erőszakon alapult. Az I. v.h. után a húszas évekre a polgári parlamentarizmus néhány kivételtől eltekintve, Európa nagy részén egy rövid történelmi pillanatra elfogadottá vált. A fokozódó társadalmi feszültségek és az igazságtalan békeszerződések következtében azonban olyan tendenciák kezdtek erősödni amelyek a diktatúrák kialakulásának kedveztek.

A parlament funkcióiA modern parlamenteket fontosabb feladataik szerint célszerű csoportosítani, így három fő funkció köré

rendezhetők. 1, Politikusok toborzása és a szocializációja, 2. a legitimáció biztosítása, 3. a politikaalakítási funkció. Az egyes parlamentek különbözőképp látják el a feladatokat. A politikusok toborzása és a szocializációja között a két végletet az angol és francia parlament példázza. Angliában a kormány tagja csak a parlamentben helyet foglaló politikus lehet,így a mindenkori kormánypárt 300fő körüli képviselőtáborának tekintélyes része bekerül a kormányba. Míg a francia parlamentnél összeférhetetlenséget mondtak ki a képviselői és a miniszteri poszt között.

A parlament a legitimáció funkciójához majdnem minden tevékenységével hozzájárul,de különösen a kormánytagokhoz és más főhatóságok vezetőihez intézett nyilvános kérdések és interpellációik hatása.

A politikaalakítás funkciója a törvények tartalmának formálásában és az adminisztráció feletti parlamenti kontrollban ragadható meg. A politikaalakítás nem gyakori a mai Nyugat-Európában.

Az 1990-es választás után létrejött magyar országgyűlés aktívabb tevékenységet fejtett ki mind a politikaalakítás,mind az interpellációk terén. És a politikustoborzás és szocializáció terén játszott szerepe is jelentősnek tekinthető. Nagyon kis létszámú a magyar kormány, a kormánypártok képviselőinek kis töredéke válik csak miniszterré . Leggyakrabban a kormány nyújtott be törvényjavaslatot.

A törvény előkészítés folyamata.A demokráciában a törvényeket a parlamentek fogadják el,de tartalmukat a törvények tárgya szerint illetékes

minisztériumok és más főhatóságok alakítják. A Nyugat-Európai országokban fő szabály szerint a minisztériumokban halad előre a törvény-előkészítés folyamata,és politikai egyeztetés is zajlik a törvényjavaslatok által érintett társadalmi rétegek érdekképviseleti szervezeteivel. Ezek a szervek a kiküldött törvénytervezetet véleményezik,majd a beérkezett módosító javslatokat a fontosabb érdekképviseleti szervek küldötteivel konferenciákon megvitatják,és kompromisszumokkal átformálják.

A törvényalkotás terén a parlament tényleges szerepe két fő kérdés köré rendezhető. 1, a törvények között milyen arányban szerepelnek a parlamenten belülről kezdeményezettek,és milyen erőteljes a parlamenti átformálás lehetősége. A másik kérdés a parlament kormányjavaslatok feletti törvényalakítási képessége.

3

2012.

II. A PARLAMENT, A KORMÁNY, AZ ÁLLAMFŐ ÉS AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG VISZONYA

A. A parlament és a kormány viszonya

Demokráciában az államhatalom a közakarathoz kötött, amit az időszakosan visszatérő választások biztosítanak. Fő szabály, hogy a nép választja a képviselőket, átruházva rájuk mint szervre a szuverenitást, amiből eredően e szerv megalkotja a neki felelős kormányt, és megválasztja az államfőt. Ilyenkor a lényeg a parlament és a kormány viszonyán van, az államfőnek akkor jut érdemi szerep, ha köztük valami zavar támad.

Azonban létezik a demokrácia olyan formája is, ahol a parlamentet és az államfőt is a nép válassza, a szuverenitást megosztva ruházzák át rájuk (pl. USA, ahol az elnök és az állam folyamatos működését biztosító minisztériumai a parlamenttől teljesen elkülönül ami a törvényeket alkotja). Az állampolgárokhoz való „kettős visszakötésű” modell azonban nem mindenhol ilyen tiszta logikájú, pl. Ausztriában is a nép válassza a közt.elnököt, de a jogköre olyan szűk, mint ahol a parlament választja. Fr. o-ban is a nép közvetlenül választja az államfőt, de a vele együttműködni kénytelen kormány a parlament bizalmához kötött, és ha a két külön választás más pártoknak kedvez, nehézzé válik a kormányozhatóság. A néhány ellenpéldától eltekintve a fent említett fő szabály szokott érvényesülni, ahol a parlament és a kormány viszonya áll az államhatalom működésének fő tengelyében. Ennek négyféle elemzése:

1. A kormány parlamenti felelőssége2. A kormány parlamentfeloszlatási joga3. A kormánytagság és a parlamenti képviselői pozíció viszonya4. A kormány törvényjavaslat tevő és törvényelőkészítő szerepe

1. A kormány parlamenti felelőssége

Mo-n, mint Európában legáltalánosabban csak a parlamentet választja a nép, és az államhatalom működésének központi viszonya a parlament és a kormány közötti kapcsolat. Itt a parlamenté a domináns szerep, ezt biztosítja a kormány parlamenti felelőssége, de a kapcsolatuk erősségét (a kormány kötöttsége vagy függetlensége) két eltérő szemlélet közötti állásfoglalás dönti el. A XX. sz. elején a monarchiák bukása után és végén a kelet-európai rendszerváltozásokkor a kormányokat mint a parlament egyik fő „bizottságaként” kezelték, ami csak lazán különülhet el a parlamenttől, és itt az alkotmányokban olyan feltételeket rögzítettek, amik a kormányok könnyű megbuktathatóságát vonta maga után. Másik felfogás szerint a parlament feladata csak az, hogy terepet adjon az alternatív kormány- és miniszterképes politikuscsoportok kinevezésének. A kormány parlamenti felelőssége azon alapul, hogy alkotmányozáskor melyik nézet az irányadó. A kormány felelősségének mértékét fokozatokra lehet bontani:

a) Konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal történő kormánybuktatás: Ilyenkor a legautonómabb a kormány, mert a kormánynak nemcsak a parlamenti többség bizalmát kell elveszteni, hanem j kormányfőben is ki kell egyeznie a többségnek, aki ugyan azzal az aktussal válik kormányfővé, amivel az előzőt megbuktatják

b) Egyszerű bizalmatlansági indítvánnyal történő megbuktatás: itt már erősebben kötött a kormány a parlamenthez, de a kormányok stabilitásának megőrzéséért azért a bizalmatlansági indítványoknak is lehetnek korlátai. Ilyen pl. a „lehülési időszak”, vagyis a bizalmatlansági indítvány benyújtása után kötelező a szavazás előtt ár nap szünet, hogy a kormány rendezhesse sorait a parlamentben, vagy még lehet az is ilyen korlát, hogy bizonyos időszakon belül új bizalmatlansági indítványt nem lehet indítani, ha az első elbukik.

c) Ha konkrét bizalmatlansági indítvány nélkül is meg lehet buktatni a kormányt: még erősebb a parlamenti felelősség, ha pl. bizonyos fontos tv-javaslatok (alkotmánymódosítás, ktg-vetési tv) leszavazásával is megbukik a kormány.

d) Ha bármely kormányjavaslat leszavazása kötelezővé teszi a min.elnöknek a kormány lemondásának benyújtását. Itt a parlamenti felelősség extra erős. Itt a kormány tényleg csak mint egy bizottság működik, és csak lazán válik ki a képviselők közül.

A magyar alkotmányos szabályozás: A legtöbb parlamentarizmusban a min.elnököt az államfő nevezi ki a parlamenti többségre tekintettel, amit ha nem vesz figyelembe, a parlament meg tudja buktatni a kormányfőt, míg Mo-n az közt.eln. csak javaslatot tehet a min.eln. személyére, és az Ogy választja meg. Ez a fő szabálytól csak formailag, tartalmilag nem igazán különbözik, hisz a kormány hivatalba lépéséhez itt is 50%+1 szavazat kell. Hasonló a német és spanyol megoldás is, ahol bizalmi szavazást tartanak a javasolt kormányfőről, és a végső kinevezési aktussal az államfő nevezi ki a min.elnököt. Nálunk a végső kinevezési aktus elmarad. Mo-n a kormány iránti bizalomra a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal történő kormánybuktatás jellemző, viszont a kormány önmagával szemben is felvetheti a bizalmi kérdést kétféleképp:

- felvetheti önmagában bizalmi szavazásként, vagy

4

2012.

- az általa benyújtott előterjesztés feletti szavazást bizalmi szavazásnak nyilvánítja (a kormányfő itt fontos kérdésekben érhet el eredményt, ha tudja, hogy a parlamenti többségnek nem tetszene a javaslat, de a kormánybuktatást inkább nem vállalnák be)

A második lépés logikátlannak tűnhet, miközben védi a kormányt a konstruktív bizalmatlanság indítvány a bizalmi kérdés könnyű felvetése ellen, de ez azért van, mert mindkettőt a német eredetiből vettük át, azzal a különbséggel, hogy ha ott a kancellár bizalmi szavazást kér önmaga ellen és megbukik, akkor a javaslatára az államfő az egész Bundestagot feloszlathatja. A kancellár és az államfő többnyire ugyan abból a politikai táborból jön (mert kibővített parlamenti gyűlés többségi szavazatával választják őt is), tehát valószínű követi a kancellár javaslatát. Így meg lehet előzni egy konstruktív bizalmatlansági indítványt. Ezt a magyar szabályozás nem vette át.

2. A kormány parlamentfeloszlatási joga

A kormányoknak is vannak eszközeik a parlamenttel szemben. Ilyen az, hogy a korm. indítványozhatja az államfőnél a parlament feloszlatását, aki bizonyos esetben ezt mérlegelheti, bizonyos esetben köteles megtenni. Ez országonként és koronként változik. Ha két végpontot képzelünk el, ahol az egyik, hogy a korm. a parlamentbe teljesen integrált (és könnyű megbuktatni egy bizalmi kérdéssel,mint pl. Fr.o. III. köztársaság, ahol a kormány nem léphetett fel a parlamenttel szemben, és 65 év alatt több mint 100 kormány volt), és a másik ahol a parlamenttől teljesen független a VH (ahol hiányzik a parlamentnek való felelősség, pl. USA ahol az elnök, vagyis a VH független a kongresszustó, a TVH-tól, de azt nem is oszlathatja fel), akkor ezeken a végpontokon nem lehetséges a parlamentfeloszlatás. Ám ahol nem ennyire sarkos az államberendezkedés, hanem a két pólus közt van, ott elképzelhető. Azért, mert középen a kormány elleni bizalmi kérdés felvethetősége arányban van a kormány parlamenti feloszlatásának jogosítványával.

A modern államok berendezkedése e két pólus közt van, lehetséges a parlament feloszlatása. Elméleti alapja, hogy a választásokkor a nép gyakorolja a legfelsőbb hatalmi jogosítványokat, és a mindenkori kormány révén működteti az államot. Ám ha két választás közt a társadalom domináns csoportjaiban változás következik, és a kormány politikájához húznak a parlamenttel szemben, akkor a parlament feloszlatása mintegy fellebbezésként működik a néphez (a hatalom forrásához), hogy új választások kiírásával döntsenek, támogatják-e a kormánypártot vagy sem. ha a parlamenti többség és a kormány szembekerül, az egyik lehetőség a kormány megbuktatása bizalmi kérdéssel, a másik a parlament feloszlatása és új választás kiírása az államfő részéről, aki fő szabály szerint köteles ezt megtenni, és csak szűk körben mérlegelheti ezt a döntést (esetleg a kormányfőt menti fel a parlaent szétoszlatás helyett), de néhány alkotmány ennél szélesebb mérlegelési jogkört enged. Példák a parlament feloszlatás jogára:

Anglia: a legszélesebb a kormányfő parlamentfeloszlatási indítványozási joga, ezt az államfő a szokásjog alapján nem mérlegelheti. Az alsóházat feloszlatják, ha a kormány egy fontos tv-javaslatát elutasítja a parlament (bár erre a XIX. sz. végétől nem volt példa).

Hasonlóan széles parlamentfeloszlatási jogot biztosít az 1975-ös görög alk., de itt a közt. eln.-nek sokkal szélesebb a mérlegelési joga a kormányfő javaslata felett.

A portugál és finn alkotmányok a közt. elnöknek biztosít tág feloszlatási jogot, amihez miniszteri ellenjegyzés sem kell, akárcsak a francia közt. elnöknél.

Spanyolországban asszimetria áll fenn, mivel a parlament csak konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal buktathatja meg a kormányt, míg a kormánynak tágabb a lehetősége a parlament feloszlatására.

Németo.-ban a legszűkebb a kormány joga, mivel a parlament élhet a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, de a kormánynak szűkek a feloszlatás indítványozási joga. Csak két eset lehet, és mindkettő fölött az államelnöknek mérlegelési joga van: első, ha a Bundestagban valaki többségi támogatás nélkül, relatív többséggel válik kancellárjelöltté, ilyenkor az államfő vagy kinevezi, vagy feloszlatja a Bundestagot, és új választást ír ki. A kancellár csak a másik esetben tehet javaslatot a feloszlatásra, akkor, ha önmaga ellen vet fel bizalmi kérdést, és leszavazzák, ám ilyenkor az államfő nem köteles eleget tenni a feloszlatási indítványnak. Itt a bizalmatlansági indítvány sikerének valószínűtlensége, ill. a szűk körű parl. feloszlatási jog miatt stabil kormány áll a stabil parlamenttel szemben.

A magyar alkotmányos szabályozás: A helyi szabályozás szerint három eset lehet a parl. feloszlatására: 1. Az Ogy még a megbízatása lejárata előtt kimondhatja feloszlását2. Az államfő feloszlathatja az Ogy.-t, ha 12 hónapon belül négynél többször megvonja a bizalmat a korm.-tól.3. A közt. elnök feloszlathatja ha az általa javasolt min. elnököt nem választja meg az Ogy. a javaslat

előterjesztésétől 40 napon belül.Ezek részletesen:1. A parl. önfeloszlatási joga: alktománytechnikailag szokatlan egy széttagolt többpártrendszerben, mert az új

választások eredményének bizonytalansága miatt, viszont ahol erős egy párt vagy koalíció, egy előrehozott választás eszközeként alkalmazhatja.

5

2012.

2. Parlamentfeloszlatás az egy éven belüli négy bizalommegvonás után: Itt a közt. elnöké a feloszlatási jog, miniszteri ellenjegyzés nem szükséges (csak a miniszterek, az Ogy elnökének és a frakcióvezetőknek a véleményét kell kikérni, amit nem kell követni). Ez elég valószínűtlen helyzet, hisz egy évben négy konstruktív bizalmatlansági indítvány nem valószínű. A bizalom felvetésének másik módja, amikor a kormány maga ellen veti fel, döntően alkotmánytechnikai tévedés, mert a német eredetiben (amiből átvettük) lévő egyik funkció kimaradt.

3. A min.elnök megválasztásának sikertelensége esetén adódó parlamentfeloszlatási jog: Ha elutasítja a parlament a közt. elnök min. elnökre tett első javaslatát, új javaslatot is csak ő tehet. Ha az első személy beterjesztésétől 40 napon belül nem választ a parl. min. elnököt, a közt. eln. feloszlathatja az Ogy.-t. Mivel a közt. eln. kizárólagos joga a min.eln. személyére való javaslattétel, ez komoly hatalmi tényező, mert politikai megfontolásból javasolhat olyan személyt, akit nem fog megválasztani az Ogy., majd 40 napon belül feloszlatja azt. Erre nem pont az Ogy választások után, hanem egy min. eln. esetleges halála esetén lehet nagyobb esély, és ilyenkor is döntő lehet, hogy a közt. eln. egy szilárd kormánypárt támogatásával került-e élre, vagy egy viszonylag gyenge koalíció támogatásával.

3. A kormánytagok és a parlamenti képviselők viszonya

A kormánytagság és a parlamenti képviselőség viszonya is fontos szempont. Itt alapvetően három verzió létezik különböző következményekkel:

- Első modell, ha a kormánytagság előfeltétele a parlamenti képviselőség (Angliából ered, így biztosítva egy további elemmel a kormány parlamentnek való alárendeltségét)

- Ezzel ellentétes, ha a kormánytagság és a parl. képviselőség összeegyeztethetetlen az alkotmány szerint (USA, hogy elválasszák a TVH-t a VH-tól)

- Létezhet olyan is, hogy nem szabályozott a kérdés, és képviselő is és külső ember is lehet korm.tagMa már a nem képviselő miniszter is interpellálható, így felelőssége és parlamenti ellenőrzése biztosított, és egy

félprezicenciális rendszerben a kormány egészének a parlament bizalmához kötöttségével végül is az egyes miniszterek fölött is van parlamenti kontroll.

Ha a miniszterség előfeltétele a képviselőség, az eleve kizárja a nem politikai pályáról érkezőket, hiába érnek el jó eredményt, mint közgazdász, jogász, stb. előtte professzionális politikusnak kéne lenniük a miniszteri poszthoz, így szinte minden esetben több évtizedes tapasztalatú politikusok és nem szakmai képviselők lesznek miniszterek.

Ha kizárt a parlamenti képviselőség, akkor a nagy szakmai háttérrel rendelkezők is szóba kerülhetnek a miniszterséggel kapcsolatban, de erre országonként eltérő rendelkezések vannak. Fr. o. –ban le kell mondani a képviselői posztról, ha valaki min. lesz, és a így is a minisztériumi kabinetekben nevelődtek ki az utódok. Az USA-ban gyakrabban bekerülnek a jövendő miniszterek közé az elnökjelölteket segítő politikusok a szakmai tekintélyek mellett.

Viszonylag kevés alkotmány rögzít azonban konkrét összekapcsolást ill. kizárást a posztok közt (összekapcsolás: Ír o., Ausztrália, GB, tiltás: francia alk, és Hollandia). Franciáknál az indok a tiltásra, hogy 1958-ban elkezdtek a prezidencializmus felé haladni, Hollandiában a szakmai szempontok miatt. A XIX. – XX. sz. első felében még arányban voltak a parlamentáris monarchiákban a szakmai és politikai vonalról érkező miniszterek, de később a nyugati országokban tendenciaszerűen a miniszteri posztok a pártpolitikusok kezébe kerültek (persze kivéve Hollandia).

A magyar alkotmányos szabályozás: A minisztériumok és a korm. melletti hivatalok vezetése négyszintű: miniszter, politikai államtitkár, közig államtitkár, helyettes államtitkár. Mo.-on nyitottak a posztok külsősök számára is, és a miniszterséghez parlamenti képviselőség sincs sem tiltva, sem kötelezve, annyi a megkötés az alkotmányban, hogy a közt. eln. nevezi ki őket. A másik három posztot tv. szabályozza. A politikai államtitkár a parlamenthez kötött, a közig és a helyettes államtitkár inkább politikailag semleges, párttagok nem is lehetnek. A politikai államtitkár az Ogy-n teljes körű helyettese a min.-nek. Mo-n a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal védett min-elnöki pozíció az elmúlt évek gyakorlata szerint valamennyire a prezidencializmus felé tolódott, a korm.-főt helyezve a központba. Fr. o-ban a miniszterek toborzására leginkább a miniszterek saját kabinetjeiben kinevelt politikusok kerülnek. Az erős magyar min-elnöki poszt is efelé vitte a gyakorlatot. A konstruktív bizalmatlansági indítvány által védve a kormányfő nincs rákényszerítve, hogy pártja parlamenti frakciójának vezérei közül válassza minisztereit. A politikai államtitkárok már többnyire parlamenti képviselők, de ez nem feltétel.

4. A kormány tövényjavaslat tevő szerepe

A parlament és a kormáyn viszonyát a kormány tv-előkészítő és tv-javaslat tevő szerepének alakulás is meghatározza, mert modern parlamentek központi szerepe a tv-hozás, és fontos, hogy ebben milyen részt kap a kormány. Mindenhol tehetnek tv-javaslatot a kormányok, de abban van eltérés, hogy ez az ő monopóliumuk, vagy más is jogosult tv-javaslatot tenni.

6

2012.

A kormány e monopóliuma leginkább Angliában érvényesül. Korábban képviselő is benyújthatott tv-javaslatot, de az utóbbi évtizedekben ez csaknem teljesen megszűnt. A javaslatokban rejlő döntéseket a miniszterek , pontosabban a kabinet (kormánypárti pártvezérek) hozza meg. Mivel csak a kormány ad be tv-javaslatokat, így a leszavazásnak komoly következményei is vannak, egyben a bizalom megingásának tekintik, és a kabinet bele is bukik (parlament feloszlatási indítvány, amit a királynő köteles teljesíteni, és új választások).

A legtöbb országban mások is kezdeményezhetnek tv-t. Fr.o-ban bármely képviselő, de az erős szűrőn megy át (államtanács, minisztertanács). A német képviselők javaslatait a korm. nem is ellenőrizheti. Olaszo-ban egy képviselő 50 ezer választó aláírásával tv-kezdeményezést vihet a parl. elé. Spanyoloknál ugyan ez, csak 500 választó kell.

Akárhogy is, a tv-kezdeményezés monopóliuma nélkül is a korm-é a főszerep e téren. Eltérés abban van csak, hogy az indítványon mennyi módosítás esik, és mennyit ad hozzá az ogy (elfogad-elutasít). Erős, kétpólúsú váltógazdaság és centralizált pártok mellett (Anglia) a tv-előkészítést a korm. intézi, és ritka a parl.-en belüli módosítás, míg széttöredezett pártrendszer esetén a tv-javaslatok formálása inkább a parlament bizottságaiban zajlik.

A magyar alkotmányos szabályozás: Mo-n tv-t kezdeményezhez: közt. eln., a korm., Ogy állandó bizottsága, ill. bármely képviselő. Népi kezdeményezés is lehet, Az érvényes és eredményes népszavazással hozott döntés az Országgyűlésre a népszavazás megtartásától – ha a népszavazás törvényalkotási kötelezettséget keletkeztet, a törvény megalkotásától – számított három évig kötelező.

Az európai alkotmányokban szokatlan, hogy külön van választva a korm. és a közt.-eln tv-kezdeményezési jogosítványa, hisz a legtöbb parlamentáris államban a közt. eln. nem kap ilyen jogosítványt, de ha kap is, akkor általában miniszteri ellenjegyzéshez szokták kötni, de nálunk nem.

Az állandó bizottságok tv-kezdeményezési joga is szokatlan, mert a bizottságokban általában több pártfrakció képviselői vannak, és nehezen alkotnak egységes akaratot. Emiatt a tv-kezdeményezés jogát sokkal inkább a pártfrakciók szokták gyakorolni.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a tv-kezdeményezések döntő többségben a kormánytól erednek, kis részben a képviselőktől, leginkább abban az esetben, ha esetleg a korm. valamely politikai megfontolásból nem kíván maga benyújtani tv. javaslatot, és ekkor egy megbízhatóbb kormánypárti képviselőt kérnek fel rá.

Magyarországon a rendszerváltás óta a koalíciós kormányok léte miatt a beterjesztések gyors és változtatásmentes átfutása ritka volt.

B. A kormány és az államfő viszonya

Modern demokráciákban az államhatalom középpontja a parlament, és ennek a többségének bizalmához kötött korm. ellenőrzi az állami gépezet működését. Itt az államfő (monarcha vagy államfő) szerepe szimbolikus, politikai harcokba nem avatkozik, kivéve, ha a párterőviszonyok túl széttagozódnak, és nem képes párt vagy koalíció többséget szerezni, kormányt alkotni. Ilyenkor dönthet a korm.fő személyéről, ill. ha van is a választások után parlamenti többséget szerzett párt vagy koalíció, de nem tudnak dönteni a kormányfő személyéről, és ekkor válhat fontossá az államfő politikai szimpátiája. E helyzetek híján az államfőnek csak annyi a szerepe, hogy kinevezi a többség által támogatott jelöltet min.elnöknek.

Egyes európai országok eltolódtak kissé a prezidencializmus irányába, de a korm-nak a parl. bizalmához való kötöttsége még itt is megmaradt, szemben az USA-val. Ez feszültségeket okoz ezen országok parlamentjei és a nekik felelős korm. között, hisz a korm. felett ezekben a országokban az államfőnek is fontos beleszólási jogai vannak.

A tiszta parlamentáris rendszerekben azzal vonták ki az államfőket a tényleges hatalomgyakorlásból, hogy miniszteri ellenjegyzéshez kötötték a lépéseit, így azokat gyakorlatilag a korm.fő ellenőrizte. Továbbá ha egy kormfő javasol valamit, akkor az államfők ritkán tehetik meg, hogy ne teljesítsék azt. Viszont minél inkább menyünk a prezidencializmus felé, annál inkább kap szabad kezet az államfő.

Anglia és az északi parlamentáris monarchiák képviselik a tiszta parlamentarizmust, itt a XX. sz. eleje óta az államfők gyakorlatilag nem játszanak önálló politikai szerepet, kivéve néhány esetet, amikor a széttöredezett frakciók esetén a min.elnök személyének kiválasztásakor az államfőnek is jut döntési jog. A köztársasági államformákban azonban az államfőknél is maradtak tényleges jogok.

Németo-ban az államfőnek két esetben jut érdemi döntési jog: egyik, ha a Bundestag harmadik menetben (amikor már nem kell abszolút többség) választja meg a min.elnököt (kancellárt), az államfő dönthet, hogy tényleg kinevezi-e, vagy feloszlatja a Bundestagot. A másik esetben akkor mérlegelhet a parlamentfelosztásról, ha a kancellár önmaga ellen indít bizalmi indítványt, elveszti, majd kéri a parlamentfeloszlatást.

Az osztrák államfő annyiban különbözik tisztán parlamentarista társaitól, hogy őt a nép válassza, de hiába, mert valódi hatalmi jogosítványai nincsenek, minden döntését előzetes korm.javaslathoz vagy utólagos kormfői ellenjegyzéshez köti az alkotmány (álprezidencializmus).

7

2012.

A prezidenciulazmus felé leginkább két eu ország indult el: Fr. O. és Finn o. A finn államfő parlamentfeloszlatási joga nincs miniszteri ellenjegyzéshez kötve, továbbá a képviselők mellett csak ő kezdeményezhet tv-t, ami ugyan miniszteri ellenjegyzést kíván, de azok csak akkor nem írják alá, ha az alkotmányt sértene. Bár nem menesztheti a korm-t, de a korm. rajta keresztül benyújtandó tv-javaslatait nem köteles beterjeszteni (hatalmi patthelyzet). Sőt, az államfőt itt közvetlenül választják, és a parlamentnél hosszabb időre, 6 évre.

A francia államfőnek is hasonló a szerepe, itt is övé a végső szó. Önállóan feloszlathatja a nemzetgyűlést, új választásokat kiíratva, hogy a saját képére formálja a parlamentet, de ennek csak akkor van értelme, ha a kormánypárt gyenge, nem rendelkezik erős szavazóbázissal, mert ha erős, akkor politikai patthelyzet alakul ki. Mivel az államfőt 7 évre, míg a nemzetgyűlést 4 évre választják, így viszonylag sűrűn előfordul, hogy más politikai beállítottságú a korm. ill. a közt. eln., vagyis a francia félprezidencializmusba az alkotmányosan bele van kódolva a nehéz politikai helyzetek lehetősége.

A magyar alkotmányos szabályozás: Hogy az államfő és a korm.fő közt ki a dominánsabb, alapvetően két dolog dönt, hogy hogyan választják az államfőt, és hogy milyen önálló jogkörei vannak. Az Alaptv. ezt a dominanciát egyértelműen a min-elnöknek juttatja, és a legerősebb párt (koalíció) vezetője ezt a posztot foglalja el, szemben a francia és finn megoldással, ahol inkább az államfőét.

A magyar államfőt nem közvetlenül a nép választja, hanem a parl. (első két körben 2/3-ad, ha nem születik eredmény, harmadjára elég az egyszerű többség), tehát a parlamenti többségben lévő párt adja az államfőt is így gyakorlatilag, mivel tényleges döntési szerepben a korm.fő van, az államfői pozíciót valamelyik kormánypárti prominens személy. Így a két poszton lévők nem rivalizálnak (amíg legalábbis az a parlamenti többség van hivatalban, ami az államfőt is adta – mert a parl-et 4 évre választjuk, míg az államfőt 5-re). Az államfő jogköre inkább reprezentatív funkciókra szűkül, de van egy-két olyan joga, ami a prezidencializmus felé húz, tehát néhány esetben miniszteri ellenjegyzés nélkül is eljárhat, máskor politikai harcokba is beleszólhat. Ellenjegyzés nélkül feloszlathatja a Ogy-t, ha:

4. Ha ugyan azon Ogy. egy éven belül 4-szer megvonja bizalmát a kormánytól (ami valószínűtlen, mert ez cska konstruktív bizalmi indítvány lehetne, ahhoz pedig új korm.fő személyéről is meg kéne állapodni évente négyszer)

5. Ha az általa javasolt személyt 40 napon belül nem választja meg az Ogy. kormányfőnek. Ennek a megválasztási periódusok elcsúszása (4 év Ogy, 5 év államfő) van komoly jelentősége, mert az új kormány sokszor az „örökölt” államfővel áll szemben, akinek javaslatot kell tenni a kormányfő személyére. Itt az is fontos, hogy ha az Ogy. leszavazta a jelöltet, akkor is csak az államfő javasolhat újat. A 40 napon belüli megszavazás pedig elég nagy nyomást jelent a képviselőkön (persze ők is „játszhatnak”: megválasztják a nem kívánt személyt, konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal leszavazzák, és egyben a kívánt személyt teszik a helyére.

 A napi politikába is bele tud szólni miniszteri ellenjegyzés nélkül:6. Tv-kezdeményezési jog7. Javaslatot tehet az Ogy-nek intézkedés megtételére8. Részt vehet és felszólalhat az Ogy és ogy-i bizottságok ülésein9. Népszavazást kezdeményezhet10. A parl. által megszavazott tv-t az AB-nek véleményezésre elküldheti aláírás előtt. Ha AB azt alk-ellenesnek

találja, nem lehet kihirdetni (ennek igazán akkor van jelentősége, ha az államfő „ellenzéki”)Az egészből az látható, hogy ha eltérő profilú politikai erők töltik be az állam- és a kormányfői posztot, akkor ezek az

államfői jogosítványok a hatalommegosztás szerveinek szembenállását válthatják ki.

C. Az alkotmánybíróság viszonya a többi hatalmi ággal (AB a „hatalmi négyszögben”)

Eredetileg az USA-ban a bírósági rendszer nem volt a politikai küzdelem aktív résztvevője, inkább mint a hatalmi harc külső ellenőre (különösen a szövetségi legfelsőbb bíróság) működött. A tv-ek alkotmányhoz való mérése az egyes jogesetek peres eljárásainak legutolsó foka volt, ha már minden fellebbezési utat kimerítettek. Majd az 1950-es években a bíróságok politikai semlegessége megszűnt, és a politikai harcok részesei lettek az USA-ban.

Eu-ban az I. Vh. után az alkotmányozási hullámban Ausztriában és Csehszlovákiában eleve kiemelték a bírói hierarchiából, és rögtön külön alkotmánybíróságot hoztak létre, majd a II. Vh és a diktatúrák után Ausztriában újjá is élesztették, és a német és olasz új alkotmányok is átvették ezt az intézményt, akárcsak később, ahol diktatúrák szűntek meg a század folyamán (spanyolo., portugália, volt szoc. országok). Hogy az alk-bíróságok mennyire kerültek közel a politikához az országonként eltérő, és több dimenzióban lehet vizsgálni:

a) Az alkotmánybírósági eljárás politikai vitáktól való távolsága:1. Ha csak konkrét jogesetben és a bírósági út befejező szakaszaként kerülhet ide egy ügy (ilyenkor elszigetelt

a politikától). Az egyes tv-eket nyilváníthatják alk-ellenesnek (ez volt az eredeti USA-beli modell, de azóta egyszerű jogviták politikai célú tömeges perekké való alakításával átpolitizálták).

8

2012.

2. Elfogadott tv-ek utólagos alk-bírósági kontrollja. Itt időben elcsúszik a politikai csatározástól, de azért már bevonódik abba. Ny. Eu. országokban jellemző. Az elfogadásuk után a tv-eket minősíttethetik az alk-bíroságon a képviselők, ill. csoportjaik.

3. Legdirektebb a politikai befolyás, ha az AB-t fel lehet kérni tv-javaslatok vizsgálatára is (erre eddig csak Fr. o.-ra volt jellemző)

4. A legmagasabb fokozat az, ha már tv-tervezet sem kell, hanem egy-egy döntési alternatíváról kérik ki a bíróság véleményét. Ez a magyar gyakorlatban volt egy ideig, de a bírák maguk módosították ennek a lehetőségét (később tv-módosításba is bekerült).

Összegezve. Az AB-k átpolitizálódását az egyedi jogesetektől való elszakítottsága, és a politikai arénába való strukturális belevonása hozza létre

b) Fontos dimenzió az ab-k és a politika viszonyában az alk-bírák választásának szabályozása. Ennek két pólusa:1. Az AB-ket közelíti a pártpolitikához, ha az közéleti szerepet vállaló jogászprofesszorokból és aktív

ügyvédekből áll.2. Ha viszont felsőbíróságokról jövő régi bírákból áll egy AB, az kiszűri a politikusokat (nyugati gyakorlat)

c) Fontos továbbá az alkotmánybírák politikai szerepjátszásában az alkotmánybíróság alkotmányszöveghez kötöttsége, vagy ennek különböző mértékű oldódása, vagyis mennyire szigorúan maradnak meg az alkotmány szövegszerű értelmezése mellett, vagy mennyire támaszkodnak rá, mint absztrakt alapjogi formulára.

A magyar alkotmánybíráskodás helyzete: A magyar AB-t úgy szabályozták, hogy strukturálisan a jogtól elszakították, és a politikai hatalom résztevőihez közelítették. Alkotmánybírósági eljárásra már a megtámadott tv. kihirdetése előtt is van mód, és elég széles értelemben, az alkotmányszövegtől elszakadva (aktivista módon) értelmezték az alkotmány alapjogi részét, széles politikai viták végeredményeként megszülető tv-ek alkotmányellenesség címen történő megsemmisítésekor.

Hogy a politikától távol maradjon az alkotmányjogi bíráskodás, a jogi eljárások végére szokták tenni, és konkrét jogi sérelemhez kötik, ezzel szemben nálunk bárki indítványozhatja jogszabályok alkotmányellenességének kimondatását, akár jogsérelem nélkül is, és még a kihirdetés előtt is megtámadható egy tv. Tehát nálunk politikához közeli.

Az alkotmányszövegtől való eltérésben példaként különböző alkotmánybírósági gyakorlatokból átvett aktivista formulák szolgáltak, főként német példák. Innen vették át azt is, hogy az alkotmányban lefektetett alapjogok helyett „alapjogi értékrend”-et alakítottak ki, és ez lépett a központba (ennek egyik markáns megfogalmazása a „láthatatlan alkotmány” koncepciója). A német gyakorlatból vették át a az „általános személyiségi jog” koncepcióját is, és ezt olyan „anyajogként” fogalmazták meg, amely további (az alkotmányban nem nevesített) alapjogok későbbi létrehozásához vezettek, és ezt mint a modern alkotmányosság bevett elveként indokolták. Az „alapjogi értékrend” eszméjének bevezetését már nem is támasztották alá indokokkal.

Tehát az AB a politikai harctér részese itt, és az épp ellenzékiek sokszor próbálnak alkotmányellenessé tenni egy-egy tv-t. Ráadásul nálunk ahhoz hogy valaki az AB testület tagja legyen, elég az általában vett jogászi múlt, nincs olyan kikötés, hogy legalább hány volt felsőbírósági tagnak kéne lennie a testületben. Mivel az alkotmánybírákat az Ogy. képviselői válasszák, ezért a pártok melletti jogászok kerülnek középpontba. Ez együtt mind a politizáláshoz közelítő struktúrát erősíti. Ehhez még hozzájön az is, hogy a legtöbb országban alkotmánybírósági eljárás kezdeményezését az AB-n kívülről engedélyezik, kizárják az „önindítás” lehetőségét, míg nálunk nem, mert az indítványozási jog nagyon széles (gyakorlatilag bárki kezdeményezhet, jogsérelem nélkül).

Továbbá nálunk ha indítványozzák egy jogszabály alkotmányellenessé nyilvánítását, az AB szabadon tovább mehet ezen a szálon, megsemmisítve más, ehhez kapcsolódó jogszabályokat is (a „szoros tartalmi összefüggés” miatt).

Az AB-nak ez a gyakorlata azt mutatja, hogy kevésbé az alkotmányértelmező, mint inkább a jogrendszer ellenőrzése körül szerveződik (nem részletezik a határozatukban, hogy adott jogszabályt az alkotmány mely paragrafusa alapján nyilvánítják alkotmányellenesnek).

Mindezek miatt a magyar AB az államhatalmi szervek résztvevői közé sorolható, mint a „hatalmi négyszög” egyik tagja. a magyar parlamentarizmus intézményei között.

9

2012.

III. AZ ÁLLAMFŐ ALKOTMÁNYJOGI ÉS POLITIKAI HELYZETE

Parlamentáris kormányforma: Parlamenti választások kötik az államhatalmat a társadalomhoz, a létrehozott parl. tv-eket hoz, ami alapján az államhatalom végrehajtó szervei működhetnek, és a végrehajtó szervek csúcsára a bizalmához kötött kormányt ülteti.

Ezzel szemben az USA-ban a társadalomhoz az államhatalom két önálló választással kötődik, amik így elválasztják a kétkamarás parlamentet (kongresszus – szenátus és képviselőház) és külön az államfőt, az elnököt, és a miniszterek csak neki felelnek, a kongresszusnak nem. Itt a kongresszus csak a tv-eket alkotja a VH számára, de annak vezetői nincsenek a bizalmához kötve.

Ahol nem parlamentáris a kormányforma (és nem is prezidenciális), hanem megmaradt a monarchia, ott az államfő (örökli a pozícióját) önálló döntési jogai gyakorlatilag megszűntek, csak szimbolikus szerepe van, míg ahol választják az államfőt, ott maradt egy-két döntési jogosítványa. Olyan, ahol a súlypont igazán a korm-főről az államfőre tolódik, Eu-ban csak két helyen létezik: Fr. o. és Finn o. Voltak kezdeményezések erre máshol is (Görög o. Portugália, Olasz o. ) de ezek közel sem bizonyultak annyira feszültségmentesnek, nem tudták igazán kialakítani a félprezidenciális formát.

A tiszta parlamentáris korm-formáknál az államfő nem nagyon kapcsolódik be a politikai vitákba, csak akkor érvényesülnek a jogai (mivel általában miniszteri, min-elnöki javaslathoz vagy aláíráshoz kötöttek azok), ha a korm. és a parl. közötti kapcsolat nem működik, ilyenkor feloszlathatja a parl.-et, új választásokat írathat ki, és az új parl. többségének megfelelő új korm-főt nevezhet ki. Mivel ezeken kívül nem gyakorol tényleges hatalmat, a társadalom a korm-al szemben fogalmaz meg elvárásokat, és azt tekinti felelősnek a döntések hatásáért. Így maradhat az államfő (közt-eln, ill. király/nő) szimbolikus, reprezentáló szerepben.

A magyar szabályozás:Nálunk két fontos összefüggés van, amik döntőek az államfő jogállásának megítélésében:1. az államfői hatáskörben hozott döntések miniszteri ellenjegyzéshez kötése2. az államfői hivatal betöltési időszaka és a parlamenti ciklus közötti eltolódások hatása

1. A miniszteri ellenjegyzéshez kötés terjedelme az államfői intézmény alapkérdése, mert az alkotmányok adhatnak nagyon széles hatáskört is, de tényleg ceremoniális szerepkörbe szoríthatják az államfőt.

A magyar Alaptv. nem tartalmaz általános jellegű, miniszteri kezdeményezésre/ellenjegyzésre utasító szabályt, csak egy szűkebb kör vonatkozásában (Alaptv. 9. cikk 4-es pontjában felsorolt dolgok, míg a 3-as pontban felsoroltakhoz nem szükségek miniszteri hozzájárulás). Így bizonyos politikai körülmények közt felértékelődhet az államfő szerepe. Ez egy kicsit eltolja az államfő jogállását kicsit eltolja a félprezidencializmus felé a tiszta parlamentarizmustól. Ezt fokozza a parlamenti és a közt-elnöki ciklus eltérése is (előbbi 4 év, utóbbi 5). 1990 májusában még egyszerre kezdődött a két ciklus, de ’94 után már egy, ’98 után már két éves volt a csúszás, vagyis egy másik parlament által megválasztott államfő kontrázhat a kormánynak.

Tisztán parlamentáris formánál (ahol az államfő minden lépése ellenjegyzéshez kötött) az államfő nem nagyon tud bezavarni a korm-nak (mint pl. Német o., ahol az államfő kancellárjelölési joga elenyészik az első sikertelen forduló után a Bundestag-ban, és általánosan ellenjegyzéshez kötöttek a lépései, akárcsak az osztrákoknál).

Az államfő szerepe kétféle, attól függően, hogy az új parlamenti választásokkor az „ő pártja” nyer-e, vagy új fajta többség lesz, nem az aki őt megválasztotta.

Az alkotmányos szabályozás szerint az államfőt első két menetben 2/3-al a parlament választja, ha ez nem megy, harmadik körben elég az egyszerű többség, vagyis a kormányzó pártok adják az államfőt is. Ilyen helyzetben általában az államfő a kormánnyal szembeni jogosítványait nem használja ki, szerepe inkább ceremoniális jellegű.

2. Ha az őt pozícióba emelő parlamenti testület ciklusa lejár, és újfajta erőviszonyok lesznek, akkor az addigi ellenzékiek jutnak korm-pozícióba, és a államfő elvileg taktikázhat korm-fő jelölési jogával (lásd II. tétel), tv-ek alkotmánybírósági ellenőrzéshez küldésével, tv-javaslati jogával, korm. által kinevezett pozíciókba javasolt személyek kinevezésével, visszahívásával.

Ennek kapcsán fontos összefüggés van az alkotmányos intézmények és a tömegmédiumok támogatása között. Gyökeresen eltérő hatalmi súlyt vindikáltak maguknak az egyek közjogi intézmények és vezetőik, attól függően, hogy milyen mértékben élvezték a tömegmédia támogatását. Akik nagyban élvezték a média támogatását, azzal megközelíthetetlenek voltak a kormány és a parlamenti többség részéről, és mint a jogállam letéteményesei jelentek meg a médiahíradásokban, míg akik nem, azokat folyton támadták. Ugyan ez volt igaz az államfő jogosítványai és hatalmi súlya esetén is, és ha a tömegmédiumok ellenségesen álltak hozzá, akkor alaposan meg kellett gondolnia, hogy mikor él alkotmányos jogaival.

Az államfőre vonatkozó alkotmányi szabályok értelmezése is váltakozó volt az elmúlt években, hogy a félprezidencializmus felé tolódjunk, vagy a tiszta parlamentarizmus felé. Az AB az állásfoglalásaiban az utóbbi felé tolta volna a pozíciót az alkotmány rendszertani elemzésével, mikor a közt-eln. politikai felelősségét vette alapul a cselekvési

10

2012.

szabadságát illetően (mivel a közt. eln. csak jogilag felel a döntéseiért, politikailag nem, mivel miniszteri ellenjegyzéshez kötöttek azok). Az AB ugyan így a tiszta parlamentarizmushoz közelítve értelmezi az államfő kinevezési és felmentési jogkörét is, és a kormány széles kinevezési és felmentési javaslat előterjesztési széles döntésszabadságát ismeri el (az államfő csak akkor tagadhatja meg a kinevezést, ha észleli, hogy jogszabályi feltételek nem teljesülnek, ill. ha a kinevezési javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését zavarná.

Az államfői hivatal apparátusellátottsága

Érdemi döntést jelentős állami pozícióban csak szakértői apparátus segítségével lehet, ez az államfőre csak azokban az országokban ott érdekes, ahol a ceremoniális szerepénél komolyabb a politikai szerepe (Fr. o., Finno. és valamivel kevésbé Portugália, Görögo.) Mo. kb. a görög modellel egy szinten van, mert az Alaptv. kiemel bizonyos jogosítványokat a miniszteri ellenjegyzés alól, és ezekben a döntéseiben az államfő szakértői segítséget is kap.

Általában azonban a szakértői apparátus nem saját hivatalban, elkülönülve szerveződik, hanem elsősorban az államfő munkájának a kormány tevékenységébe való közvetlen belefonódása révén jut hozzá s döntés-előkészítő szakértőkhöz, vagyis a kormány erőforrásaival szemben hátrányban van.

Finno-ban az államfő kinevezési joga nem formális, és nagy segítséget jelentenek a minisztériumok apparátusai, mert a minisztériumi felső bürokrácia éppúgy az államfő által kiválasztott stáb, mint a miniszterek, míg tiszta parlamentáris rendszerekben a kinevezi joga csak a javaslatok mérlegelésére vonatkozik. Sőt Finno-ban a kormánynak nincs is tv-kezdeményezési joga, csak az államfőnek, akinek a kezén az egyéb kezdeményezések is átfutnak. Fr. o-ban is hasonló a helyzet, ahol a saját apparátus ugyan kicsi, de a kormányülés folyamatos vezetése és a kormány tevékenységébe való belefolyás miatt itt is lehetősége van a döntés-előkészítésbe betekinteni. Persze ha az államfővel ellentétes, és egyben nagyon szilárd pár alakít kormányt, akkor szilárd blokként áll szemben az államfővel. Ilyenkor nem „áll igazán kézhez” az államfőnek a miniszteriális apparátus, és a miniszterek lezárják felé az információáramlást. Tehát saját apparátus nélkül még az erős alkotmányjogi jogosítványok sem segítenek a francia elnöknek, így ilyen politikai helyzetben hosszabb idő után a politikai súlya csökken.

A magyar helyzet: Kb. 12-15 főnyi protokolláris és érdemi apparátus segíti a magyar államfőt, köztük a néhány külügyi és katonai tanácsadó számít érdemi szakértőnek. Ennél nagyobb apparátusa a finn és a francia államfőnek sincs.

Az államfő politikai szerepvállalása

Az államfő szerepe alapvetően ceremoniális, az államot szimbolizálja, és politikai szerepét az alkotmányok igyekeznek kiküszöbölni, ám a magyar Alaptv. néhány félprezidencializmushoz közeli rendelkezése biztosít bizonyos szerepvállalást az államfő részére. Ezek a feladatkörök időről időre elő is jön.

Ebből a szempontból fontos három alkotmánybírósági döntés is, amik a tiszta parlamentáris kormányforma felé szűkítik az értelmezéseikkel az államfői jogkört. E döntések világosan kijelölik az államfő kinevezési és felmentési jogkörének terjedelmét, ám a tömegmédiumok sokszor egyszerűen átértelmezték ezeket az AB határozatokat az államfő javára, eredményesen. Ebből is látszik, hogy a tömegmédiával szembefutó alkotmánybírósági határozat csekély hatást válthat ki, míg a nézeteivel egyező AB döntést drámai hatásúvá tudja alakítani a tömegmédia.

IV. A POLITIKAI IDEOLÓGIÁK

Az elméleti megragadásra irányuló különböző kutatási irányok eltérő fogalmi készleteket hozna létre, de a vizsgált tárgy határaiban többé-kevésbé megegyeznek, de ideológiáknál még ez a minimális konszenzus sincs meg, hisz éppúgy idetartozik Mannheim „totális” ideológia fogalmi, mint Louis Althusser „pánideológia felfogása, aki a családot, iskolát, stb. is ideológiai államapparátusként értelmezi. Ezzel szemben vannak olyanok, akik az ideológiákat is jól behatárolónak tartják, mit pl. a jogtudományt, gazdaságot (Niklas Luhmann elmélete és a funkcionalista elméletek). A két pólus közt széles a szórás, de a többségi megközelítés az ideológia valamilyenfajta lokalizálásán nyugszik.

Az ideológiai szféra a modernizáció előrehaladásával fokozatosan lokalizálódik, a pánideológia elsikkasztja a különbségeket, amelyek a tudomány, jog, közig, stb. és a tényleges ideológiai szféra működése és teljesítményei között fennállnak.

A modern ideológiák két irányba fejtik ki hatásukat. Az egyén számára összefogják a társadalomra és világra való ismereteket, és beleillesztik őt, ezzel biztosítva az identitás stabilitását, és meghatározzák a cselekvéseiket, döntéseiket. Az ideológiák másik hatása az egyre nagyobb szerepet játszó állami-politikai akaratképzés felé szerveződik. Ez jelenti a társadalomnak a politikai kérdésekre való válaszait, másrészt a politikai rendszer szerkezetét legitimizálja a társadalom tagjai előtt.

11

2012.

Az ideológiák funkcióváltozásai

Az ideológiák identitás biztosító szerepe különböző az egyes társadalmi rétegekben. Az ideológiákra a legfogékonyabbak az értelmiségiek, ill. a fiatalok (az értelmiségi fiatalok különösképp nagy szerepet játszanak az egyes ideológiák terjedésében). Kezdetben az ideológiák nem konkretizálódnak pártszimbólumokban, nem kézzelfoghatóak, hanem átfogó kérdésekre összpontosítanak (pl. a szocialista eszmét követő pártokban a XIX. sz-ban a kezdeti időszakaiban szinte csak értelmiségi fiatalok voltak, munkás alig-alig).

Az ideológiák értelmiséghez kötöttsége azóta sokat változott, aminek egyik oka a szellemi munkában részt vevők arányának növekedése a fejlett államokban. Ezekben az országokban a felsőfokú végzettségűek aránya elérheti a 35-40 %-ot, ami növekszik. Emiatt a társadalom nagy része számára lehetővé válik az ideológiák elsajátítása, az ideológiai töltöttség, de az egyes ideológiákhoz való kötődést a konkrét réteghelyzet is befolyásolja. Így a nyugati társadalmak 10-20 %-án belül erős vagy közepes a tények feldolgozása közben az ideológiák hatása.

Az ideológiák néphez eljuttatásában több intézmény is részt vesz: politikai szervezetek, tömegtájékoztatás, iskola, ill. egyéb átfogó kulturális szféra. A politikai pártok alakulása lényeges ebből a szempontból (a XX. sz.-i tömegpártok mindenestül át akarták alakítani híveik életét, míg az utóbbi években nem ilyen erős a kapcsolat. Míg régen a pártok igyekeztek minél több embert magukhoz kötni, manapság csökkent a párttagság aránya, a támogatók inkább kívülről szerveződnek. Az ideológiákat egyre inkább a kultúra és tömegkommunikáció juttatja el az emberekhez.

Az ideológiák legitimációs funkciója a politikai rendszerek igazolására nagyrészt megvalósul az egyéin identitás biztosításával. A fennálló ideológiák általában tartalmazzák a politikai rendszer igazolására hivatott érveket. Minél tovább él egy politikai rendszer, annál kevésbé akarja magát ideológiákkal legitimálni, kivéve ha kezdik támadni (pl. a 20-as években sokan megkérdőjelezték a polgári politikai rendszerek legitim voltát, ami védtelen volt, mert az előtte eltelt 100 évben az azt igazoló elvek háttérbe szorultak). Az emberi jogok és szabadság doktrínája a világháború után új erőre kaptak. Sokszor egy ideológia legitimációs téziseit pont az ellenfél fejti ki, hogy cáfolja őket, és később pont ezek e kifejtések válnak egy-egy ideológia bázisává (a kifejtő öngólt lő )

Hogy az ideológiák a z állami-politikai döntésekbe is bejussanak, a politikai szervek játszanak fontos szerepet. Ha egy politikus hatalomra jut, a döntéseiben több alternatíva közül kell választania, és minél jobban részletekbe menő egy ideológia, amit ezen politikusok eredetileg magukkal hoztak, annál biztosabban jelöli ki számukra, melyik alternatívát válasszák (vagyis egyes kérdésekre az ideológia alapján válaszolnak). Tehát az ideológiai tételek így válnak a jog részévé, de egyben diszfunkciókat is hoznak létre, ha az ideológia válasza nem jó egy adott kérdésre.

Az ideológiák állami döntésekbe bevitele leginkább a XX. sz. elejére volt jellemző Európában, amikor is erősen ragaszkodtak a pártok az ideológiákhoz, és be is építették az állami döntésekbe. A II. Vh után Ny. Eu-ban a politikai pártokkal szemben az érdek-képviseleti szervek kerültek középpontba, így az ideológiák és az állami döntések kapcsolata jelentősen változik, inkább empirikus tények egyedi feldolgozásával, mint az ideológiákból vett válaszokkal oldanak meg egyes kérdéseket. Az érdekképviseleti szervek jobban képesek elvontan cselekedni, mint a pártok, és egyben igyekeznek egy-egy társadalmi csoport érdekeit érvényesíteni.

Az utóbbi évtizedeben a politikai folyamatok leginkább az érdekképviseleti szervekre alapozódnak Ny-Eu-ban. Az ideológiák alakja változott, a tudomány empirikus alapokra került és a társadalmi reprodukcióba szorosabban bekapcsolódott, és a politika és a közigazgatás részlegesen elvált egymástól.

A modern ideológiák sajátosságai

A modern ideológiák kialakulásának több előfeltétel is volt:- A tradíciós kötelékek oldódtak, az egyén kiszakadt szűk, természetes környezetéből (szomszédság, család), ahol

nincs helye ideológiáknak a kommunikációban, és csak a mindennapi élet fontos eseményeinél (születés, halál, vallási alkalmak) találkozott vallási szimbólumokkal, de ezek nem hatják át az identitását. Az individualizációval és a plurális közösségekben való éléssel viszont helyet kapnak az egyén identitásának kialakulásában az ideológiák.

- Az előbbivel párhuzamosabban egyre komplexebb lesz az egyén gondolkodása is, ami segíti az ideológiák kialakulását. Mivel ezek nem kézzelfogható, mindennapi dolgokról szólnak, hanem elvont fogalmak, szükséges hozzájuk az összetett gondolkodás. Ha viszont ezek a fogalmak valóban az egyén cselekvéseinek meghatározó pontjai lesznek, még inkább bomlasztják a tradícionális kötöttségekhez való kapcsolatot.

- További előfeltétel, hogy az adott társadalomban a fennálló struktúrák széles körét kérdésessé lehessen tenni. Ez a politikai szféra társadalom életéről való lehúzódását jelenti, és a fennálló rendszer megváltoztatásának gondolata így elfogadhatóvá válik (magyarul fel kell egyáltalán merülni az ötletnek, hogy ami van, azon lehet változtatni, és nem egy örökké tartó zárt rendszer)

12

2012.

Az ideológia fogalmát mindig negatív előjellel kezelték, és az ideológiákra adott reakciók jól megmutatják az ideológiákhoz legközelebb eső társadalmi rétegek sajátosságait.

Az ideológia kifejezést Destutt de Tracy alkotta, és a feltörekvő Napóleon politikáján keresztül igyekezett a teóriáját a gyakorlatba ültetni. Napóleonnak egy ideig tetszett a ráosztott liberátor-népfelvilágosító szerep, de aztán félresöpörte. Marx egyenesen hamis tudatként határozta meg a politika által megbélyegzett ideológiát, ami jogtalanul próbál tudományosnak kinézni.

Az ideológiák azóta is a tudomány és a politika közé ékelődtek, és eltérő funkciójuk folyamatosan újratermeli a köztük lévő feszültséget. Az ideológiák megítélése az elmúlt évszázadban enyhült, és az egymással küzdő ideológiák magukat tudománynak tekintik, csak az ellenfél ideológiáját mondják „csak” ideológiának. Emellett viszont mindhárom szféra (ideológia, tudomány, politika) kiépítette önálló intézményrendszerét, logikáját, és a kapcsolatát a modern társadalommal.

Az ideológiák tartalma a társadalmakban ténylegesen felmerülő konkrét problémákra összpontosul, melyekre a társadalom (politikai küzdelmeiben is) határozott választ ad. A tudomány ezt tartja az ideológiák negatívumainak. Míg kezdetbe a tudomány a hétköznapi problémákra reagált, később egyre inkább átfogó kérdésekre kereste a választ. Folyamatossá vált az egzakt ismeretek gyűjtése, és a régi ismeretek megkérdőjelezése. Vagyis a tudományos „igazságok” állandóan mérkőznek egymással (hisz az új mindig megkérdőjelezi a régit), így hosszú távon nem lehet rájuk szilárd világképet építeni. Ezzel szemben az ideológia mindig kiragad egy-egy tudományos igazságot, és hangsúlyozza benne egyes társadalmi rétegek érdekeit (akinek a támogatását el akarja érni).

Tehát a modern ideológiák a tartalmukhoz az anyagot jórészt a tudománytól szerzik, aszerint válogatva, hogy vajon alkalmas-e a véleményharcokban valamelyik oldal pozícióját javítani. Nem a tudós szándékától függ, hogy tétele utólag ideológiává válik, vagy sem.

Az ideológiák kapcsolatrendszerének másik vetülete az ideológiai tételeknek az egyének és a politikai akaratképzés felé való továbbítása. A modern társadalmakban az egyes ideológiák folyamatos vitára kényszerülnek, és egyes irreálissá vált tételeik felülvizsgálatra kerülnek.

Az ideológiák az egyének tudatába egy sor folyamaton keresztül kerülnek. Ilyenek az iskola, tömegkultúra, tömegsajtó, stb. Bár ezek eredetileg nem erre vannak, mégis részt vesznek ebben a folyamatban, miközben saját alapfunkciójukat végzik. Az állami tevékenységet is így befolyásolja egy ideológia, hisz a választásokon az ideológiák által meggyőzött állampolgárok szavaznak. Ennél viszont fontosabb az állam és az ideológiák kapcsolatában a közvetlen összeköttetést biztosító politikai pártok és az érdekképviseleti szervek bekapcsolódása az állami döntéshozatalba.

Ideológiák és a politikai akaratképzés

Ahogy a vallási tételeket az egyházak alakították, úgy az ideológiákat a XIX. sz. második felétől a politikai pártok, ám ők nem rendelkeztek olyan monopóliummal e téren, mint az egyházak a vallásnál. Ennek egyik oka, hogy az ideológiákat empirikusan lehet ellenőrizni, mert az ideológiák tényeket állítanak, a vallás hitről beszél. Irving Kristol megfogalmazta, hogy az ideológiák előfeltétele a felvilágosodás, és hogy széles körben hozzáférhetők legyenek, valamint a tények utáni tudásvágynak fel kell ébredni az emberekben.

A pártmonopóliumokat gyengíti, hogy az egyes ideológiák mindig egymással versenyeznek, és az egyes ideológiák kénytelenek érvekkel és tételeik átalakításával helytállni. Ha egy politikai küzdelem során egy ideológia teljes monopóliuma alakul ki, már nem is ideológia.

Az ideológiák és a pártok kapcsolatára nagyban hat a tömegkommunikáció. Ha van is kapcsolat egy párt és egy sajtóorgánum közt (személyi, stb.), akkor sem olyan ez már, mint pártfejlődés korai szakaszaiban. Végül is egy-egy ideológia tartalmának formálása sok tényezőn alapszik, amiben nagy hangsúly van a politikai pártokon. Ezen túl az ideológiák megújításában is nagy szerepe van a pártoknak, hisz egy ideológiának (ami a társadalom kérdéseire ad választ) ők a képviselői a választásokkor. Ha egy párt sok szavazatot veszít, felülvizsgálja a maga által követett ideológiát, és úgy faragja, hogy jobban elfogadják a tömegek. Így a modern ideológiák folyamatosan változnak, szemben a vallások állandóságra épülő rendszerén, ahol csak az alap „nagy könyv” (Biblia, Korán, stb.) újfajta értelmezésével és nem pedig alapjaiban változtatásával lehet megújítani egy-egy vallást. Az ideológiáknál is megvan az alapművek, de itt az alapító atyák nézetei között sokkal lazább a kapcsolat. Másrészt a modern ideológiáknál elválik egymástól az alapmű, és a tömegek felé közvetített ideológiai termék. A pártprogram, sajtó, stb. az alapideológia épp aktuális tételeit kodifikálja.

Sokszor az alapideológia megújítóit a konzervatívok eretneknek tartják, míg az újítók úgy vélik, az ő értelmezésük „igazabb”. A modern ideológiák akkor lesznek hatékonyak, ha jó választ adnak a társadalom problémáira, vagyis nem az alapmű lesz a fontos, hanem pártprogram, ami belőle merít.

A XIX sz és a XX. sz. eleje volt a zárt ideológiák kora (amikor az alapmű volt a lényeg), de a II. Vh után teret nyertek a változékony ideológiák. Nyugaton az ötvenes években az ideológiai küzdelmek időnként háttérbe szorultak, mert a válságmenedzselő és szociálpolitikai tevékenységek a háború előttihez képest radikálisan csökkentették a társadalmi feszültségeket (Volt „kenyér és cirkusz”, és jóllakott paraszt nem ugrál Pali). Másrészt a parlamentarizmussal

13

2012.

szembemenő nézetek kompromittálódtak a korábbi diktatúrák által (jobb és baloldali egyformán). A XX. sz. eleji ideológiák ugyanis üresnek tartották a parlamentarizmust, és tartalmi demokráciát ígértek, ám helyette hoztak két háborút. Nyugaton az ötvenes években a fennálló és jól működő rendben nem igazán kérdőjelezték meg a rendszert, látva mit tud művelni egy ideológia, ha elnyomásra használják, így a nyugati hatalmon lévő pártok nem is látták szükségét ideológiai erőfeszítéseknek.

A hatvanas években viszont megváltoztak mind a társadalmi, mind a gazdasági körülmények, és feléledtek újra az ideológiák (az ideológiák végét hirdető elméletek gyorsan háttérbe szorultak). Ám már nem zárt ideológiák alakultak ki, hanem változásra hajlamosak.

Nemcsak az ideológiák hatásmechanizmusában mentek végbe súlyponteltolódások, hanem a korábban jórész egységes politikai államon belül is mindinkább lokalizálódott a politika, amely az állam közigazgatási szférájához csak szabályozott csatornákon át juthat. Vagyis az ideológiák súlypontja a politikai aréna felé tolódott, míg a közigazgatási szféra lezáródott a politika irányába, miközben a közigazgatás óriási mértékben kiterjedt a többi társadalmi alrendszer tevékenységére (oktatás, gazdaság, tudomány).

V. A PÁRT FOGALMA ÉS ALAPTÍPUSAI

A párt mindenekelőtt olyan szervezet, amely jelölteket állít a választott közhivatali és törvényhozói pozíciókra. Számos egyéb kritériummal is kiegészíthető. Pl.: önkéntesség, a szervezettség, a közös ideológia és érdek, hatalomszerzés célja, a program átfogó jelege, valamint az egységes, koordinált csoportviselkedés. Minél inkább jellemzőek ezek a jegyek egy szervezetre, annál inkább pártszerű képződményről van szó. Ha az államtól karjuk elhatárolni a pártokat, akkor azt kell tudnunk, hogy a pártok önkéntes, közhatalmi jogosítvánnyal nem rendelkező szervezetek, de vannak olyan országok ahol a pártok elkülönülnek az egyesületektől és az állam határozza meg belső működésüket (USA,Németország). Ha a pártokat az érdekszervezetektől akarjuk megkülönböztetni, azt kell kiemelnünk, hogy céljuk a kormányzati hatalom egészének megszervezése választások útján. Az érdek-képviseleti szervek alapvetően tagjaikat képviselik, a pártok az állampolgárok és a közhatalmi döntéseket hozó intézmények között közvetítenek. A politikusok a pártok révén a választókhoz fordulnak a szavazataik elnyeréséért, míg az állampolgárok a pártokra leadott szavazataikkal a közhatalmi döntéseket kívánják befolyásolni. Ezért tekinthetők a politikai pártok a képviseleti demokrácia alapvető intézményeinek. A pártok az üzleti élet szereplőihez is hasonlíthatók, annyiban, hogy egy piactól a társadalmi igényeket közvetítő választói piactól. A cégekkel szemben a pártok alapvetően nem magánjavakért, hanem a közjavakért küzdenek.

Közvetítés és képviselet. A modern demokrácia képviseleti demokrácia. E képviselet hordozóivá a politikai pártok váltak, melyek így a politikai döntéshozatali folyamat középpontjába kerültek. A pártok egyszerre vannak jelen a civil társadalomban és a kormányzati szférában, a kettő közötti kapocsként szolgálnak. Lehetővé teszik a polgárok részvételét a döntéshozatalban, a programalkotásokban, a jelöltek kiválasztásában és a kormány ígéreteinek a számonkérésében. A politikai döntéshozók számos úton értesülnek a lakosság várakozásairól. Az érdekszervezetek, sajtóorgánumok, mozgalmak, tudományos központok vagy egyházak által közvetített igények akár nagyobb figyelmet is kaphatnak, mint a pártok programjai. A pártok a legfontosabb elemei annak a láncnak, amely a képviseleti demokráciában az állampolgárokat és az államhatalmat összeköti. A pártok biztosítják a két választás között a folytonosságot, kapcsolatot tartanak a különböző régiókban működő politikusok között. A pártok információ közvetlenül becsatornázódik a végrehajtó hatalomba.

Az egyéni képviselők feladata is a közvetítés akárcsak a pártoké. Az egyéni képviselőkkel szemben a pártok viszonylag állandó szereplői a politikának. A pártok révén az állampolgárok politikailag releváns módon fejezhetik ki egyéni és csoportértékeiket és érdekeiket. Az érdek-képviseleti szervezetekkel ellentétben a pártok csak egy-egy speciális érdekcsoport képviselői.

Mobilizációs és integrációs funkció. A demokratikus intézmények működésében való részvétel erősítheti a politikai rendszer iránti lojalitást. A pártok kétféle módon is részt vesznek ebben a folyamatban. Egyrészt a modern képviseleti demokráciákban a politikai pártok mobilizálják az állampolgárokat a demokratikus eljárásokban való részvételre, Tipikus példája ennek a választási kampány, amelyben a pártok nem egyszerűen híveik, hanem szavazói táborát akarják növelni. A pártok a tágabb közösség ügyeiben való részvételre bíztatják a szavazókat, és ezzel hozzájárulnak az állampolgári tudat fejlesztéséhez, az állampolgároknak a politikai rendszerbe és politikai társadalomba való integrálódásához. A pártok szerepet kaphatnak a nemzeti tudat kialakításában. Intézményes keretet biztosítva a politikai részvétel számára, a pártok erősítik a politikai tájékozottságot. A jól szervezett, stabil bázisú pártok fontos tényezői a demokratikus rend konszolidálódásának. Az integrációs és stabilizáló funkciókat a pártok mindenekelőtt akkor teljesítik, ha a rendszer iránti lojális párokról van szó. A rendszerellenes pártok agitációjának hatása kiszámíthatatlan: vezethet a rendszer felbomlásához, de az elégedetlenség becsatornázásával hozzájárulhat a stabilitáshoz is.

Politikai vezetés rekrutációja ( toborzás) és szelekciója. A portok alkotják a politikai elit talán legfontosabb rekrutációs csatornáját. Mivel a választásokon a jelölteket többnyire a pártok állítják a politikusok előzetes szelekciója is itt megy végbe, mielőtt még a szavazók választhatnának a jelöltek között. Számos választási rendszerben a választók a jelöltek

14

2012.

személyére nem csak pártokra szavazhatnak, így a szelekciós funkció teljesen a pártok kezében marad. A pártok nemcsak a politikai vezetők kiválasztásában vesznek részt, hanem sok esetben államigazgatási, bírósági, hadsereg vezetői posztjaira is a pártokon keresztül vezet az út.

Kormányzati funkció. A pártok kormányzati funkciójáról kétféle értelemben is beszélhetünk. Az egyik arra vonatkozik, hogy a magasabb kormányzati pozíciókat vezető pártpolitikusok töltik be. Választási győzelem és/vagy sikeres koalíciós tárgyalások után a kormányt alakító koalíció a végrehajtó hatalom vezető pozícióit a győztes párt(ok) vezető politikusai között osztja el. Érvényesül az un. zsákmány rendszer is, amelyben a pártok egy sor pozíció felett kinevezési joghoz jutnak. A Parlamentáris rendszerben a kormány parlamenti többsége a stabil kormányzás garanciája. Szervezett pártfrakciók nélkül a kormány törvényhozási programja ki van szolgálta a képviselők jóindulatának.

Politikaformálás. A közhatalomi döntések meghozatalában s különösen annak a csúcsát jelentő kormányzati politikában, a köztisztviselői apparátus mellett első sorban a politikai pártok vesznek részt. Ebben az értelemben ők határozzák meg azokat az alternatív célokat, amelyeket az állami apparátus s ezáltal a társadalom egésze követ.

Legitimáció. A pártok intézményes csatornát kínálnak a kormánykritika számára, biztosítják a választás lehetőségét, és ezáltal demokratikus legitimációval ruházzák fel a kormányzatot.

Politikus típusok

Motivációk alapján a politikusokat két nagy ideáltípusba, a hivatalorientált és a programorientált politikusok típusába sorolhatjuk. Az utóbbi elsődleges célja nem a hatalmi pozíció, hanem a politikai ideák képviselete, terjesztése és megvalósítása, hanem ideák képviselete, terjesztések és megvalósítása vagy pedig valamely meghatározott polititikai eszmével , programmal rendelkezik. Számár a közhivatal megszerzése nem önmagában való cél, hanem csak eszköz a politikai törekvései megvalósításához. Elsődleges célja a politikai identitás és akarat artikulálása, a kormánypolitika befolyásolása, az általa kívánatosnak tartott irányba. A hivatalorientált politikus célja ezzel szemben a közhivatal elnyerése. A demokráciában a szavazók megnyerése, politikai programját a tömegízlésnek rendeli alá. A közhivatal megszerzése a politikus önmagáért való célja. A pozíció birtoklása önmagában örömet okoz számára. Míg a programorientált politikus szembeszáll a tömeghangulattal, eszmével meg kívánja váltani a világot, a karrierista éppen a tömeghangulat hullámait meglovagolva éri el a célját. A kétféle politikus célfüggvénye fordított. Az önkéntes azért akarja megnyerni a választásokat, hogy megvalósítsa programját, a karrierista viszont azért, hirdet programot, hogy megnyerje a választásokat. A programorientált politikusok két csoportba sorolhatók: Az egyikbe tartoznak az ideológiaorientált politikusok , akik belső elhivatottságot éreznek egy politikai eszméhez, vagy irányhoz. Ők alkotják az érték vagy ideológiaorientált pártokat. A másik csoport tagjai leginkább a lobbistához hasonlíthatók. Ők alkotják az érdek-képviseleti jellegű, illetve rétegpártokat.

Pártok alaptípusai

Megkülönböztetünk érték- vagy érdekalapú, azaz reprezentatív jelegű párttípust, a rétegpártot, amelyik egy meghatározott szubkultúra vagy társadalmi csoport érdekeit és politikai törekvéseit képviseli a politikában és a parlamentben. Ilyen pártok alkotnak egy-egy etnikai, vallási vagy kulturális kisebbséget, szubkultúrát, gazdasági érdekeket, valamilyen karakteres ideológiai tábort képviselő pártok. Alapvetően érdekképviseleti pártok. A másik az aggregáló gyűjtőpárt. Céljuk nem valamely érdekcsoport vagy kisebbség érdekeinek képviselete, hanem a választók többségének megnyerése egy általános politikai program segítségével. Omnibuz pártnak is nevezik, mert mindig kell, hogy legyen elég hely az aktivistáknak. A „racionális” párt az aktivistákat anyagi ösztönzőkkel motiválja, működési stílusa pragmatikus, s vezetői gyakran a párton kívül rekrutálódnak. A „demokratikus” modell viszont célorientált, nagy hangsúlyt fektet a kormányzati program kidolgozására és végrehajtására. A párton belül fontos szerepe van a párthűségnek. Jellemzője a szervezettség, intézményesültség. A páért stílusa ideologikus.

Pártok tipizálása a célok alapján

Racionális alapítpuson belül érdemes megkülönböztetni a hivatal- és a szavazatorientált pártokat. A szavazatokra azért van szükség, hogy általuk a kormányprogramra való befolyást vagy hivatalszerzést biztosítsák a pártok. A szavazatok növelésével általában növekszik is a hivatal elnyerésének valószínűsége, de a kettő közötti összefüggés távolról sem determinisztikus (előre meghatározott). A szavazatok képviselői helyekre való átváltását a földrajzi eloszlásuk és a választójogi szabályok például nagymértékben befolyásolják. Ezen pártok számára léteznek értékes és kevésbé értékes szavazatok is. A hivatalért, például a népszerűtlen koalíciós partnerválasztás miatt gyakran szavazatok elvesztésével fizet a párt. Egy párt esélye arra, hogy koalíciós partnerként számításba jöjjön, adott esetben erejének növekedésével éppenséggel csökkenget is. Például egy 7%-os párt esélye arra, hogy egy 45 %-ot elért győzteshez partnerként

15

2012.

csatlakozzon jóval nagyobb, mint egy 30 %-os párté. A hivatalorientált párt adott esetben ellenérdekelt lehet úúj szavazótömegek elhódításában, ha sikerült megszilárdítania helyét egy adott régióban, vagy etnikai csoportban.

A demokratikus típuson belül is meg lehet különböztetni néhány alaptípust. Egyes pártok esetében a program megvalósításának célja másodlagos lehet például a tagság politikai szocializációjához képest. Léteznek továbbá olyan pártok, amelyek a belső demokrácia kérdésének ad elsőbbséget. Elsősorban az újbaloldal és zold pártoknál figyelhető meg az a szemlélet, amely szerit a pártok jelentőségét nem elsősorban az adja, hogy mekkora a hatásuk a kormányzati politikára, hanem teremtenek-e egy minőségileg újfajta politikai részvétételre. Vannak olyan pártok, amelyeknek elsődleges céljuk, hogy felhívják egy adott kérdésre vagy szempontra a figyelmet, s ezzel megvalósítsák a politikai diskurzust. Számos szélsőségesnek tekintett párt lehetőségei a tiltakozás kifejezésére, a nyomásgyakorlásra, a pártspektrum ideológiai polarizálására (megosztására). Egy rasszista párt ritkán remélhet közvetlen kormányzati befolyást, de esélye van arra, hogy növelje a faji hovatartozás jelentőségét a politikai közgondolkodásban.

Eltérő felfogások a pártok szerepéről

„ A pártok közreműködnek a népakart kialakításában és kinyilvánításában”állapítja meg számos modern európai alkotmány. Mit jelent a nép akarat, mit jelent a pártok közreműködése?

A népakartat -ha egyáltalán létezik – adottság a pártok számára, amelyet ők csak megfogalmaznak, kinyilvánítanak, vagy pedig a pártok maguk alakítják ki. A képviseleti demokráciáról és azon belül a pártok szerepéről politikatudományban többféle felfogás alakult ki.

Populista (átlag ember érdekeit tartja szem előtt) felfogás: Az első prulalista ( egymással versengő pártok) demokrácia „populista felfogása. E felfogás szerint a népakarat ex ante ( előtt, előzetes) jelenság. A pártok feladata a népakarat politikai programmá, illetve kormánypolitikává történő egyszerű lefordítása. A népakarat ebben a felfogásban az egyének és társadalmi csoportok akaratának, kinyilvánított preferenciáinak az összességét jelenti, a pártok feladata a sokféle érdek és preferencia összegzése, közöttük valamiféle hierarchia kialakítása. A politikai rendszerbe bementő inputok, és a pártok részvételével zajló politikai folyamat eredményeként előálló output között egyirányú okozati összefüggés van. Az inputok a közvetlenül meghatározzák az outputot, azaz a kormányzati politika követi az egyének többségének preferenciáit (kedvezmény), akaratát. Innen ered a populista elnevezése, amely a közakaratot, mindenkori többségi akaratot követő pártpolitikát, illetve demokráciafelfogást jelöli. Anthony Downs által megalkotott piaci modellje jellemzi ezt a folyamatot.

Elitista felfogás: Az előzőekkel ellentétes kapcsolatot lát az egyéni politikai preferenciák és a pártok politikai programja között a demokrácia elitalista felfogása. A népakarat pártpolitikai programmá való lefordítása e nézet képviselőiek véleménye szerint nem vagy csak igen alacsony hatékonysággal lehetséges. A politikai folyamat független változóját (inputját) nem az egyéni politikai preferenciák alkotják, hanem a politikusok, illetve a politikai pártok által kínált programok. Gazdasági analógiával élve kínálati piacról van szó. A kínálat által meghatározott politikai piac legfontosabb szerelői a politikai vállalkozók (politikusok, politikai pártok). Az állampolgárok vagyis a szavazók csak fogyasztók. Míg a politika-ellőállítási folyamat a populista modellben a szavazók preferenciáinak politikává történő lefordítása a pártok által, addig az elitalista modellben ezt a pártok közötti verseny alkotja. A populista megközelítés szerint a pártoknak követniük kell a szavazók politikai akaratát, minél több preferenciát képes programjába integrálni egy párt annál több szavazatra számíthat. Így a kormány, hogy hatalmát megtarthassa politikájával követni igyekszik a szavazók többségének mindenkori akaratát. A választásoknak nincs is különösebb tétje, csak annyi, hogy éppen melyik párt valósítja meg a szavazók többségének preferenciáival egybevágó politikát. A nyerte párt az, amelyik pontosabban becsüli meg a politikai „közízlést”. Az elitista felfogás szerint viszont a szavazók eredeti (eleve adott) politikai preferenciái csak kis mértékben befolyásolják a pártokat politikájuk alakításában. A szavazók politikát befolyásoló lehetősége korlátozott, és arra szorítkozik, hogy a pártok által kínált programok közül abban válasszon, hogy melyik pártnak ad mandátumot a kormányzásra.

Országpéldák: A populista modell mintája az egyesül államokbeli politika, ahol nem léteznek európai értelemben vett pártok koherens (összefüggő) pártprogrammal, állandó és tömeges tagsággal. Mindkét szövetégi szinten működő nagy párt érdekcsoportok halmaza. A törvényhozókat nemköti pártfegyelem, s megválasztásuk sem a pártjukhoz való politikai lojalitástól, hanem választókerületüktől, valamint az érdekcsoportok pénzügyi támogatásától függ. Az a párt nyeri a választásokat, amelyik többféle érdeknek tud megfelelni, amelyik politikája nagyobb társadalmi konszenzusra (egyetértésre) épül. Az érdekképviselet itt pluralista alapon épül fel. A pluralista modellben a párt csak egyike a számos érdekmegjelenítő intézménynek.

16

2012.

A demokratikus képviselet elitista modellje a demokrácia többségi elvére és ideológiailag homogén pártokra építő brit kétpártrendszert tekinti mintaértékűnek. Ennek alapja az egyéni kerületekben lebonyolított egyszerű többségi választási rendszer, amely hozzájárul ahhoz, hogy a választások nyertese a parlamentben abszolút többséggel rendelkezzen. Így nincs szükség koalícióra, a választások nyertese egyedül tud kormányt alakítani, s mivel nem szükséges konszenzusra jutni más pártokkal a kormányzáshoz, politikai programja közvetlenül kormányzati politikává válhat. A politikai felelősség a választók számára egyértelmű. Itt a kormányzati politika kevésbé áll különböző lobbik, politikai törekvések és közvélemény rövid távú változásainak nyomása alatt, viszont közvetlenül elszámoltatható, felelősségre vonható a választók által.

VI . A POLITIKAI KULTÚRA HÁROM TÍPUSA (HOMOGÉN, FRAGMENTÁLT ÉS „OSZLOPOSODOTT”)

A homogén és a fragmentált politikai kultúraA politikai tagoltság a társadalmakban kialakuló csoportkonfliktusok eredményeként jött létre. Ezek közül csak azok

válnak politikailag relevánssá és politikai tagoltságot formáló strukturális tényezővé, amelyek az egész politikai közösséget megosztják.

A XIX-XX. században ilyen kérdéseket jelentettek a vallási, területi nyelvi-etnikai, kulturális, gazdasági és osztálykonfliktusok, amelyek mentén politikai érdekképviseletk és pártok szerveződtek.

Gabriel Almond 1956-ban publikált cikkében az angolszász és a kontinentális európai politikai rendszerek különbségét a kétpártrendszer és a sokpártrendszer különbségeként írta le. E különbség a politikai kultúrában meglévő eltérésre épül.

Angolszász kétpártrendszer:- a homogén politikai kultúra kifejeződése- az angol, amerikai politikai rendszert jellemző homogén politikai kultúrát a különböző értékek

egymásmellettisége, racionális kalkulálhatóság, a pragmatizmus és az alkuképesség jellemzi.- homogén abban az értelemben, hogy közösek a politikai célok és eszközök- az angol-amerikai homogén politikai kultúrában a poltika szereplői – a politikai pártok – között a piaci

folyamatokhoz hasonló, pragmatikus politikai alku zajlik.A kontinentális sokpártrendszer:

- az egymás mellett létező politikai szubkultúrák, azaz egy fragmentált politikai kultúra kifejeződése.- a kontinentális Európa poltikai kultúrája: fragmentált.(Almond ezekre gondolt: Németo., Franciao., Olaszo.,).- a közös gyökerek ellenére a kontinentális Európát a politikai szubkultúrák egymásmellettisége jellemzi.- három fő kontinentális politikai szubkultúra: 1. preindusztriális katolikus, 2. a szekularizáció körül szerveződő régi

középosztály, 3. az iparosodás nyomán kialakult munkásosztályi szubkultúra. E 3 szubkultúrán belül szervezeti, ideológiai szinten további tagolódás alakult ki.

- kontinentális Európa fragmentált politika kultúráját a konfliktusos és egymást kölcsönösen kizáró célok és ideológiák jellemzik.

A homogén és megosztott társadalomA homogén és fragmentált politikai kultúra „homogén” és „megosztott” társadalmakra épül.Homogén társadalom:

- csak egy nagy társadalmi választóvonalnak, az osztálynak van szerepe a politikai tagoltság formálásában.

17

2012.

- kilalakulására akkor van a legnagyobb esély, ha egy ország egynyelvű és etnikailag egységes, ha az ipari-agrár, valamint a város-vidék ellentétet eltüntette az iparosítás és az urbanizáció, ha megtörtént az állam és az egyház szétválasztása.

- az osztálytagoltság melletti gyengébb, politikai szinten meg nem jelenő, de létező más dimenziók (vallás, nyelv, lakóhely stb.) az osztályhelyzettől függetlenül oszlanak meg a társadalomban, „keresztbe metszik” azt.

- az osztálytagoltságot keresztbe metsző dimenziók gyengítik az alapvető tagoltságból eredő feszültségeket.- Az U.S.A mellett Angliát tekintik leggyakrabban homogén társadalomnak.- ebben a társadalomban az egyén sokféle szervezetnek lehet a tagja, sokféle kulturális-politikai hatásnak van

kitéve, aminek következtében többszörös vagy többirányú csoport-hovatartozás, identitás alakul ki benne.- különböző érdekkörökhöz való tartozás, a különböző irányból kulturális, pszichológiai hatások, melyek az egyént

érik, mérséklik, gyengítik egymást.- a kialakuló többszörös identitás, ha tömeges jelenség, hatással van a szervezetekre és azok vezetésére -> egy- egy

csoprotnak, szervezetnek heterogén tagsága alakul ki.- a többszörös hovatartozás és heterogén tagság azt is jelenti, hogy az egyes csoportok és szervezetek tagsága

között jelentős átfedés alakul ki -> társadalmi szinten a politikai kultúrát a homogenitás fogja jellemezni.Megosztott társadalom:

- a fragmentált politikai kultúra alapja.- fogalma olyan állapotot ír le, ahol a politikai táborok egyben zárt társadalmi csoportok is.- egyik mintázat: a társadalmi választóvonalak ugyan keresztbe metszik egymást, az emberek számára azonban

mindegyikük identitás meghatározó (szemben a homogén társadalmakkal). Pl.: ha a felekezeti és az osztálytagolódás strukturálja egy adott ország társadalmát, kialakulhat a protestáns munkások, protestáns középosztály, katolikus munkások, katolikus középosztály egymástól elkülönűlt 4 csoportja.

- másik mintázat: a társadalmi törésvonalak nem keresztbe metszik egymást, hanem összesimulnak. Pl.: katolikus vallásúak nem azonos arányban találhatók meg a különböző társadalmi csoportokban, hanem meghatározott társadalmi rétegekre vagy etnikai csoportokra koncentrálódnak.

- az egyén egyetlen csoport, egyetlen szubkultúrához tartozó szervezetek tagja -> itt az egyént azonos irányból érik hatások, ezért azok nem gyengítik, hanem erősítik egymást.

- az egyének csoport-hovatartozása és identitása eg ymeghatározott szubkultúrához, a társadalom egy meghatározott rétegéhez, szegmenséhez kötődik

- nincs átfedés a különböző szubkultúrák tagjai között. Pl.:a katolikus egyén csoport-hovatartozása egyetlen spirituális családhoz és intézményhez, a katolikus szubkultúrához kötődik.

- amikor az ilyen egymást erősítő csoport-hovatartozás tömegessé válik, akkor létrejön egy, a társadalom többi részétől kulturálisan és intézményesen, szervezetileg elülönült szubkultúra.

- feletkezetin kívül, kialakulhatnak etnikai, osztály, ideológiai stb. szubkultúrák.A homogén társadalmakat úgy írtuk le, mint amelyeket inkább a funkcionális/pragmatikus konfliktusok

jellemeznek, míg a fragmentált/hetterogén társadalmakban az ideológikus konfliktusok a jellemzőek.

A különböző funkciójú alrendszerek közti határok fenntartását vagy összemosódását tekintette a modern politikai demokráciák másik fontos minőségi kritériumának. Ez alapján tartotta Almond eltérő jellegűnek az angolszász és az európai kontinetális demokráciákat.

Az angolszász demokráciákat az alrendszerek – politikai pártok, érdekszervezetek és média – magas fokú differenciáltsága és funkcionális elkülönültsége jellemzi. Az angol és az amerikai politikai rendszerben e funkciók és funkciókat ellátó intézmények közötti határok világosan elvállnak.

A kontinentális típusban ezzel szemben a politikai szrepek és funkciók nem válnak el, hanem szubkultúrákba ágyazódnak és összefonódnak. A politikai szerepek nem individualizálódnak, hanem szubkultúrákba beágyazódva különálló alrendszerek alkotnak.

Az oszloposodott társadalmakVannak országok, ahol az egyes szubkultúrákhoz tartozó intézményrendszerek a társadalom egészét átfogják,

miközben egymástól elkülönülnek.Ilyenek az ún. oszloposodott társadalmak.Oszloposodott társadalmak:

18

2012.

- vallási vagy ideológiai törésvonalak mentén egymás mellett párhuzamos intézményrendszerek jönnek létre (saját iskolahálózattal, sajtóval, érdek-képviseleti szervezetekkel, szabadidő-egyesületekkel, politikai pártokkal)

- ezeket a társadalmakat a szubkulturális politizálás totális érvényesülése hozza létre -> itt a kontinentális típusban megfigyelhető szubkulturális elkülönülés hatványozottan jelentkezik.

- az oszlopok olyan szervezett politikai szubkultúrák, amelyek állami elismeréssel, nagy anyagi erővel, teljesen kiépült, koordinált szervezeti struktúrával rendelkeznek.

- a szervezeti hálók lehetővé teszik a szubkultúrák egymástól való elkülönülését az élet majd minden területén.- ezekben a társadalmakban a poltikai cselekvést a csoport-hovatartozás predesztinálja.- szinte kizárólag szubkulturálisan zárt, szegmentált politikai szervezeteke léteznek.- a társadalmi mozgalmak, az iskolai és kommunikációs rendszerek, az egyesületek és politkai pártok vallási és

ideológiai törésvonalak mentén szerveződnek.- a szegmentált szervezetek jellege élesen különbözik a funkcionális szervezetekétől.

Funkcionális szervezetek: az emberek gazdasági vagy társadalmi célok jegyében csatlakoznak az egyesülethez. Pl.: szakszervezet kizárólagfoglalkozási/szakmai vagy ágazati alapon szervezödő funkcionális szervezet.

Szegmentált szervezetek: egy katolikus, egy protestáns vagy egy szocilaista szakszervezet már szegmentált szervezetnek számít.

- az oszloposodott társadalmakban szubkulturális pártokat találunk -> az tekinthető szubkulturális pártnak, ha láncszeme egy ideológiailag kulturálisan definiált intézményi hálóünak, ha bázisa és vezetősége szociokulturálisan és vilégnézetileg zárt, és ha nem politikai tevékenységek sorában vesz részt. Az ilyen párt törekszik, hogy behálózzon egy társadalmi csoportot, ezzel mintegy a csoport politikai dimenziójává váljon.

- az izolációs stratégia nagy előnye: lehetővé teszi, hogy az elit nagy rugalmassággal kezelje eredeti politikai programját, s mégis megőrizzen egy jelentős mértékű támogatottságot -> ez azért lehetséges, mert a tagok nem pusztán racionálisan és nem csak ideológiai alapon tartoznak az adott csoporthoz, hanem odakötik őket a szervezeti tagsággal járó szokások és érzelmi szálak is.Az európai demokráciák három csoportba sorolhatók:

1) az oszloposodott országok: Belgium, Hollandia, Ausztria, Svájc2) fragmentált politikai kultúrájú, szegmentáltság nélküli országok tartoznak. Franciaország, Olaszország,

Németország olyan fragmentált politikai kultúrájú ország, amelyeknél feltűntek a szubkúlturák intézményi hálózata, de nem váltak meghatározóvá a poltikai rendszerben.

3) homogén politikai kultúra csoportja: vallási-ideológiai szegmentáltság teljes hiánya jellemzi. Anglia és az U.S.A. politikai kultúrájában alig találhatók jelek vallási-ideológiai szegmentálódásra.

VII. VÁLASZTÁSI RENDSZEREK

A választási rendszerek gyakorlati eszközök a leadott szavazatok és mandátumok elosztása közötti kapcsolatteremtésre. A rendszer határozza meg, hogy hogyan oszlanak el a parlamenti helyek. Sohasem semleges, valamelyik pártnak előnyös, valamelyiknek hátrányos.

3 nagy típusa van:- legtöbb szavazat - többségi szavazat- arányos rendszer Ebből következik: a plurality – egyszerű többségi, majority – abszolút többségi, ill. arányosEgyszerű többségi rendszer:- legrégebbi rendszer, ma szinte kizárólag az angolszász országokban alkalmazzák (Anglia, USA, India, Ausztrália,

Dél-Afrika, Oroszország)- egyéni választókerületekre osztott ország, ahány hely a képviselőházban annyi kerület- aki a legtöbbet kapja, az nyer, a többi kiesik- a választók technikailag személyekre szavaznak, bár a jelöltek valamely párt jelöltjeként versenyeznek a

szavazatokértAbszolút többségi rendszer:- lehetőleg a szavazók abszolút többségét megszerző képviselő jusson be (egyúttal a bizalmat is ő bírja legjobban)- általában kiegészítő mechanizmussal alkalmazzák, mivel önmagában nem mindig lenne eredményesEz a két mechanizmus: kétfordulós szavazási rendszer & alternatív szavazat.

19

2012.

Kétfordulós rendszer: Mo-on a 2. körbe az juthat be, aki az első három helyezett között van, illetve aki megszerezte a leadott szavazatok több mint 15%-át. (Franciaországban is alkalmaznak ilyet, az elnökválasztáskor, ott azonban az első forduló 1. és 2. helyezettje vehet részt.)

Alternatív szavazat: preferenciális szavazási módszer. Ilyenkor a szavazók nemcsak egy jelöltre szavazhatnak, hanem felállíthatnak egy rangsort kifejezheti, kire szavazna még, ha az általa elsőnek jelölt nem nyerne. Eredményszámítás: először az első helyen állókét számolják össze, ha valakinek megvan az 50% < szavazatszám, akkor nyert. Ha nincs nyertes, a legkevesebb szavazatot kapott jelölt kiesik, és a rá leadott szavazatokat újraelosztják a még versenyben lévők között. Ezt addig ismétlik, míg valamelyik jelölt abszolút többséget nem szerez. Ez a rendszer leginkább Fr.o.-ra és Ausztráliára jellemző.

Arányos rendszer:- Ny-Európára jellemző leginkább, pártlistás formában- a középkorban úgy vélték, a megválasztott képviselő nemcsak a rászavazókat, hanem a választókerület egészét

képviseli, ebből következően a kevés szavazatot kapó, és mandátumot nem szerző képviselő kerülete egyáltalán nem lesz képviselve, így kitalálták az átruházható szavazat módszerét.

Átruházható szavazat: ne vesszenek el szavazatok, és vmilyen módon minden szavazó preferenciáját figyelembe vegyék. Ne csak pártokra, hanem jelöltekre lehessen szavazni. Itt többmandátumos választókerületre van szükség. A választókerületekben minden jelölt nevét egyetlen szavazólapon tüntetik fel, s így a szavazók rangsort állíthatnak fel. Értékelése: megállapítják az érvényes szavazatok számát kiszámítják a kvótát, amely megadja, mennyi a legkevesebb szavazat, amit egy jelöltnek el kell érnie ahhoz, hogy megválasszák (pl. a Droop formulával: [összes érvényes szavazat]/[mandátumok száma+1]+1 összeszámolják, hogy az egyes jelöltekre hány első preferenciaszavazat jutott, ha itt vki meghaladja a kvótát, mandátumot szerzett a mandátumot szerző többletszavazatait elosztják a többi versenyző között ha egyetlen jelölt sem érte el a kvótát, akkor az, aki a legkevesebb első preferenciaszavazatot kapta, kiesik, és a szavazatai a második preferált jelöltek között osztódik el ezt addig folytatják, amíg minden mandátum ki lesz osztva. A rendszer eredményei: csak arányos lett, minőségi javulást nem értek el vele, mivel a megválasztott képviselők szűk helyi érdekeket képviseltek. A szavazás viszont őszintébben zajlott. A rendszer gyengíti a pártok kohézióját, szövetségkötésre csábítja a jelölteket, ez gátolja a pártrendszerek kikristályosodását.

Vegyes rendszerek:- a mandátumok egy része többségi, a másik pedig arányos elvek alapján kerül kiosztásra- egyéni kerületi rendszerek és kompenzáló mandátumok együttes alkalmazása- limitált szavazati rendszer egyszerű többségi elv többmandátumos körzetben- egyetlen nem átruházható szavazat rendszere többmandátumos kerületben csak egy szavazatPártlistás választási rendszer:- nagyobb, többmandátumos választókerületekben alkalmazzák- a szavazók pártokra szavaznak, ill. azok jelöltlistáira, így a helyekért elsősorban nem személyek, hanem pártok

versengenek- a mandátumok a leadott szavazatok arányában kerülnek kiosztásra- - a listás rendszer variánsai, kritérium szerint osztályozva:

1.) szavazatelosztáskor alkalmazott matematikai formula2.) kerületnagyság (magnitúdó)3.) küszöbhatár4.) kompenzációs helyek5.) személyi preferencia

1.) matematikai formula: mivel sok törtszám keletkezne, szükség van valamilyen képletre, hogy a mandátumok igazságosan lehessenek elosztva.a) legnagyobb maradék módszere: először a kvótát kell kiszámolni: leadott összes érvényes szavazat/elosztandó mandátumok száma. Minden párt annyi mandátumot kap, ahányszor nagyobb a rá leadott szavazatok száma a kvótánál. Ilyenkor még fennamaradhatnak maradékszavazatok, ezek nagysága szerint osztják ki a pártok között a megmaradt mandátumokat. Itt alkalmazott formulák: Droop, Hare (ami itt szerepel), és az Imperiali (nevezőhöz hozzáadni 2-t).b) legnagyobb átlag formula: a leadott szavazatok számsorral való osztása, s a mandátum hányadosok nagysága szerinti elosztása. D’Hondt-féle módszer: pártra adott szavazatok / pártnak odaítélt mandátumok száma +1. Az első mandátum mindig a legtöbb szavazatot kapott párté. A további számításoknál a nevezőhoz mindig hozzáadunk 2-t, 3-t, stb. Ezt a módszert a Saint-Lague formulával szokták helyettesíteni.

20

2012.

2.) kerületnagyság: egy válkerben szétosztott mandátumok száma. Itt lehet olyan, hogy a mandátumokat arányosan osztják el, és lehet olyan, hogy a pártok listákat állítanak, és vagy a válkerben vagy az országosan elért szavazatok alapján osztják ki a mandátumokat.

3.) küszöbhatár: fontos szempont, hogy van-e a rendszerben küszöb (ergo olyan szavazatarány, amely alatt nem lehet mandátumhoz jutni), és az mekkora. Minden rendszerben van ilyen implicit küszöb, melynek mértéke a kerületnagyságtól függ ez utóbbi minél nagyobb, annál annál kisebb a mandátumszerzéshez szükséges szavazatarány. Ebből adódik, hogy azokban az országokban a legkisebb az implicit küszöb, ahol a válker egyetlen nagy terület, pl. Hollandia. Képlet: Küszöb = Mandátumszám / Kerületnagyság+1, mértékegysége: %.Az explicit küszöb az országosan leadott szavazatok x %-ára vonatkozó, politikai döntés alapján felállított küszöb.

4.) kompenzációs helyek: a területi listák mellett kiegészítésképpen van egy országos lista is, amelynek kompenzáló mandátumai révén arányosabb mandátumeloszlás valósulhat meg.

5.) szavazólap szerkezete, a személyek és pártok közötti választás: ergo van-e arra lehetőség, hogy a szavazók egy párt jelöltjei között is választhassanak. Elvileg csak pártokra lehetne, ezért is áll fenn a különbség zárt és kötött listás rendszer között. Ilyenkor csak a mandátumok száma függ a leadott szavazatoktól, a személyek nem, azokat már a párt jelöli ki. A másik módszer a flexibilis lista, van ugyanis egy előre meghatározott sorrend a jelöltek között, de a választók módosíthatnak ezen valamilyen mértékben (Belgium). Van a nyitott lista (Finnország), ahol a pártok jelöltjeinek nevei ABC-sorrendben vannak feltüntetve, a szavazók egy-egy nevet jelölhetnek meg szavazáskor, így a jelöltek közötti sorrendet is meghatározzák. A legszabadabb a szabad lista. Itt a szavazók személyek között is választhatnak, több szavazatuk is van, sőt, egy jelöltre több szavazatot is leadhatnak. További lehetőség, hogy a választó a szavazatait különböző pártok jelöltjei között is megoszthatja panachage technika. A vagy-vagy jellegű szavazás kategoriális, a preferenciát kifejező, szavazat-átruházást megengedő pedig ordinális.

További csoportosítások szempontjai:1.) szavazókerület földrajzi nagysága2.) egy szavazókerületre eső szavazónépesség3.) választott testület nagysága4.) pártok közöt vagy kapcsolt lista-állításának lehetősége5.) elnökválasztás típusa6.) elnök-és parlamenti választások időbeli egybeeséseBár ezek a szempontok annyira nem lényegesek, mint a fentiek. Fontos még, hogy a választási rendszerek

kombinálhatók.

21

2012.

Végül egy összefoglaló kép

22

2012.

VIII. A VÁLASZTÁSI RENDSZEREK POLITIKAI KÖVETKEZMÉNYEI

A választási rendszereknek sok hívük és ellenzőjük van,körülöttük vita alakult ki. A vita érvei között leginkább pártpolitikai előnyök és hátrányok szerepelnek. A választási rendszerek politikai következményeinek vizsgálatánál általában két típus áll fókuszban:

1. az egyszerű többségi egyéni kerületi2. a pártlistás arányos választási rendszer.

Az egyszerű többségi egyéni kerületi rendszerA nagyobb pártok számára jóval nagyobb előnyt biztosít a mandátumelosztásnál. Arányos képviseletet nem tud

adni,a vesztes jelöltre adott szavazatok elvesznek. Az aránytalanság kérdésében a kerületnagyság játszik döntő szerepet. Az egyéni kerületi rendszerben országosan az a párt nyeri meg a választásokat,amely a választókerületek abszolút többségében relatív szavazattöbbséget ér el. Az egyszerű és abszolút többségi választási rendszer általában abszolút parlamenti többséget biztosít a győztes pártnak. A rendszer csökkenti a parlamenti pártok számát,kedvez a kétpártrendszer kialakulásának. Legfőbb erénye ,hogy stabil,többségi kormányt hoz létre.Előnyei:

- közvetlen kapcsolat a választók és képviselőjük között- stabil,többségi kormány- gyűjtőpártokat teremt,a politikai versenyt mérsékli

Hátrányai:- igazságtalan,hisz aránytalan képviseletet teremt- kormánytöbbséget adhat a szavazók kisebbsége által támogatott pártnak- a nagy pártoknak kedvez,ezáltal diszkriminál

- a szavazókat arra készteti,hogy ne őszintén,hanem arra szavazzanak,akit esélyesebbnek tartanak

Az abszolút többségi ,kétfordulós egyéni kerületi rendszerA rendszer célja,hogy az egyéni választókerületekből csak az jusson mandátumhoz,aki a szavazók támogatásának

abszolút többségét élvezi.Az abszolút többségi rendszer hátrányos a kis pártok és azon pártok számára is,akik jelentős szavazóbázissal

bírnak,de nem koalícióképesek (pl. a rendszerellenes,vagy annak tekintett pártok) .A kétfordulós rendszer a középutas és koalícióképes pártokat preferálja. Ösztönzi az egymáshoz politikailag közel álló

pártok szövetségét,de ezek versenghetnek is egymással (mindkét párt állíthat jelöltet az első fordulóban,nem szükséges,hogy az egyik a másik javára visszalépjen) .Nem kényszeríti összeolvadásra a pártokat. A politika kétpólusúvá válhat.

Az arányos választási rendszerCélja,hogy a pártok közötti mandátumelosztást a szavazati arányhoz igazítsa. A nagyobb pártok kedvezményét

jelentősen csökkenti.Sokkal fragmentáltabb (széttördeltebb) pártrendszerrel és parlamenttel jár együtt. Minél fragmentáltabb a parlament,annál nehezebb többségi kormányt létrehozni és annál ingatagabb a koalíció. Ritkán eredményez egypárti kormányt.Nagyobb teret enged a pártrendszer változásának. Gyakran nagyobb legitimitást kölcsönöznek a parlamentnek (kicsi az elveszett szavazatok száma,a szavazók megoszlását jobban tükrözi). Magasabb a választási részvétel és a nők,kisebbségek parlamenti képviselete.

A szétaprózódott törvényhozás és a koalíciók nehezítik a politikai elit számon kérhetőségét

Választási rendszer és arányosságA szavazatok és a mandátumok eloszlása közti különbségért kb. kétharmad részben a választási rendszer felelős,de

egyéb tényezők is befolyásolják,mit pl. a szavazatok földrajzi eloszlása,a pártok száma. Az arányosságot a pártokra jutó szavazatok és mandátumok száma határozza meg. Egy választási rendszer

aránytalanságát azzal jellemezhetjük,hogy mekkora a különbség a legkevésbé reprezentált párt választási eredménye és parlamenti súlya között.

Az arányosság mértéke elsősorban a választókerület nagyságától függ. Minél nagyobb a válker., annál arányosabb a mandátumok pártok közötti megosztása.

A választási rendszer és a pártrendszerAz egyszerű többségi rendszer kedvez a kétpártrendszer kialakulásának.z arányos választási rendszer kedvező a sokpártrendszer kialakulásához.

23

2012.

Az abszolút többségi,kétfordulós rendszer olyan sokpártrendszer kialakulását segíti,amelyek pártjai szövetségbe tömörülnek.

Magyarázat:mechanikus hatás,pszichológia hatás. Duverger elmélete.

A választási rendszerek hatása a pártstratégiákraAz arányos választási rendszerben a pártok több,a legtöbb válkerben ugyanazon párttal állnak versenyben. Az azonos

szituáció segíti az ideológiai pozíciók kikristályosodását. A pártok hozzáállása alapvetően defenzív lesz,hiszen szavazóbázisuk folyamatosan veszélyben van : jobbra vagy balra történő elmozdulás szavazók elvesztését jelentheti.

Az egymandátumos,egyszerű többségi rendszerben a kampány konkrét kérdések és személyiségek mentén szerveződik. Itt ugyanis nem minden szavazat egyformán értékes és egyformán megszerezhető. A győzelem a fontos,nem az elért százalék. A fő rivális körzetenként változhat->lokális kampányok.

A többségi rendszerekben is jelen vannak az ideologikus dilemmák.Ahol a szavazólap ordinális ( a szavazó több pártot is támogathat) ,óvatosnak kell lenni egymás támadásával,mert

másodlagos preferenciákat veszíthetnek.A pártok belső viszonyaira hat,hogy mely szinten osztják szét a megszerzett mandátumokat. Függ ettől pl. a

pártközpont erőssége,a pártvezető szerepe.

X.KORMÁNYALAKÍTÁS ÉS KOALÍCIÓS ELMÉLETEK

A parlamenti választások fő célja nem csupán a törvényhozásba való bejutás,hanem a kormányzati pozíció elnyerése is. A kormányalakításnak számos alkotmányos szabálya van .

A kormányalakítás játékszabályai Az európai parlamentáris demokráciákban a kormány politikailag is felelős a parlamentnek,a parlament többségének

bizalma nélkül nem működhet.A bizalmi szavazás intézménye ezt az elvet formalizálja.A kormány tehát a parlamenti többségi bizalmának megtartásával maradhat hivatalban. Ha megbukik a bizalmi szavazáson,le kell mondania. Egy parlamenti ciklus alatt több kormányváltás is előfordulhat.A kormányalakítás és –váltás alkotmányos szabályai is eltérőek lehetnek. A kormány „életciklusának” legfontosabb tényezői: a parlament mandátumának időtartama, az államfő szerepe, a kormány beiktatásának,lemondatásának és feloszlatásának szabályai.

1. A parlament mandátuma= a választások közötti maximális idő.Általában 4 v 5 év. A kormány általában feloszlathatja a parlamentet(Norvégia kivétel). Ausztriában a parlament önmagát is feloszlathatja,Fro.-ban az elnök akár minden évben új választásokat írhat ki.

2. Államfő: A kormány számára külső politikai tényező,kormányváltozáskor kap jelentőséget. Van,ahol e téren szerepe aktív ( Fro.,Olaszo.),van ,hol csak ceremoniális (Dánia). A ny-európai államok többségében az államfőnek nincs érdemi szerepe. Az államfő szerepe a parl. összetételétől is függ: minél fragmentáltabb a parl.összetétele,szerepe annál nagyobb lehet.

3. A bizalmatlansági indítvány: Svájcban,Angliában nem létezik. A kormánynak,ha elveszíti a bizalmatlansági indítványt,le kell mondania. Mo.-n,Németo-ban a konstruktív biz.ind. intézménye egyetlen folyamatban egyesíti a hivatalban lévő kormánnyal szembeni bizalmatlanság és a javasolt új kormányfő iránti bizalmi szavazás intézményét. A parlamentnek lehetősge van a kormány megbuktatására,de e fegyverrel csak rendkívüli esetekben élnek.

4. Beiktatási szavazás: komoly jelentősége lehet,hogy van –e új kormány beiktatása esetén. A kormányalakítás alkotmányos szabályai befolyásolhatják a létrejövő kormánykoalíció összetételét.A kormány pártösszetétele:koalíciótípusokA demokrácia többségi modellje szerint a kormányoknak birtokolniuk kell a parlament többségének támogatását és

olyan ellenzékre van szükség,mely alternatívát jelent,megadja a parlamentáris váltógazdaság lehetőségét. Az 1945 utáni ny-európai kormányok csak kis számban feleltek ezeknek a követelményeknek meg.

Koalíciós elméletekA koalíciós kormányalakítás a sokpárti parlamentek problémája,kétpártrendszerben a győztes párt egyben

parlamenti többséget is szerez s így egypárti kormány alakulhat.A koalícióformálás szempontjából a politikusokat két ideáltípusba oszthatjuk: hivatalorientált,programorientált.

(koalícióalkotási logikák)A kormányalakítás tétje: a tárcák felosztása a 2 párt tagjai között,a követendő politika megjelölése.

- hivatalorientált modellben: a hangsúly a tárcák elosztásán- programorientált: hangsúly a kormánypolitikán

24

2012.

A koalíciós elméletek három csoportja1. a koalícióalkotás logikája kizárólag a hivatalorientáltságra épít2. hivatalorientáltság + politikai-ideológiai elv3. politikai –ideológia elv alapján

1,A hivatalorientált modell: a hivatal mint öncél . „ a zéró összegű játék”A tárcák elosztása egy zéró összegű játékhoz hasonlítható. Az elosztható nyeremény,a tárcák száma eleve adott,a

játék során nem változik. Cél ezekből minél többet megszerezni. Minél kevesebb játékos vesz részt a felosztásban,annál nagyobb lehet az egy játékosra eső nyeremény,tárca.Ez feltételeken nyugszik:

1. a pártok tökéletes információt birtokolnak a képviselőik és a többi párt szándékait illetően2. rövid távon gondolkozva az adott helyzet előnyös megoldásában érdekeltek3. legfőbb javak számukra: a kormánypozícióból fakadó előnyök

A pártoknak két dologra kell törekedniük : a többségi koalíció létrehozása, a hivatalban részesülők minimalizálása .

Ezek alapján 3féle koalíció jöhet létre:1. az egyszerű többségi koalíció: parlamenti többség,nincs felesleges párt.2. minimális többségi koalíció: hatalommaximalizálás elve. koalíció a lehető legkisebb parlamenti többséggel

(hiszen minél kevesebben vannak,annál nagyobb az esélye,hogy mindenki pozícióhoz jut)3. a legegyszerűbb koalíció: a legkevesebb számú párt koalíciója.

Vegyes koalíciós modellekA minimális szélességű koalíciós elmélet: A politikusok és a pártok hivatalorientáltsága mellett a politikai

preferenciákat is figyelembe veszi. Abból indul ki,hogy könnyebb olyan pártok között fenntartani a koalíciót,amelyek programja közelebb van egymáshoz. A politikai pref. önálló szerephez jutnak,de megmarad a hatalomorientált feltevés két elmélete még: 1,parlamenti többség 2,ne legyen felesleges tag , ezért VEGYES koalíciótípusról van szó. A min. szél. koal. zárt koalíció , a pártok közötti ideológiai távolság minimális.

A kapcsolt többségi koalíció: a közvetlen politikai ideológia szomszédok együttműködése kevesebb problémával jár. Egyetlen párt kiválása már vagy nem lenne tovább többségi,vagy nem lenne tovább kapcsolt.

2, Koalíciós elméletek a programorientált modellben Minden párt a saját politikai preferenciáját akarja a kormánypolitikában érvényesíteni,a koalíciós alku a

kormányprogramról folyik. A pártok olyan koalícióban hajlandóak részt venni,amely programja sajátjukkal egyezik,vagy ahhoz közel áll,a programatikus térben közel állnak.

Azt a kormány,amely egy bal-és jobboldali párt között helyezkedik el,tehát nem lehet kihagyni a kormányból,nélküle nem foghatnak össze,támogatása szükséges,kulcspozícióban van,kulcspártnak nevezzük. Ezeknek több képviselőjük van,mint a másik két párt képv.számának közötti különbség.

hatalomindex megközelítés: aszerint rangsorol, h egy párt hány párt sorsáról dönthet.

A kisebbségi kormányTöbbségük életképes kormány. Fennmaradásuk garanciái : az ellenzék többségének megosztottsága, a tvhozásban

elnyert tényleges többségi támogatás. Kisebbségi kormányt elvileg egyetlen párt is alkíthat. Fennmaradásának valószínűsége annál nagyobb,minél közelebb van a politikai centrumhoz.

Ha a politikus célja a politikai irányvonaluk érvényre juttatása,akkor nem irracionális döntés a végrehajtó hatalmon kívül,de megfelelő alkupozícióban maradni ( zsarolási potenciál) .

A fölös többségi koalícióOlyan párt is a tagja,amelynek kiválásával a koalíció parlamenti többsége még megmaradna. Érdemes ettől megkülönböztetni a nagykoalíciót,mely az összes,egymással szembenálló jelentős erő összefogásával

azonos,inkább politkai,mint technikai kategória.

A hivatalorientált modell kiegészítése: információhiány:valójában a pártok nem lehetnek biztosak képviselőik és partnereik hűségét,fegyelmezettségét

illetően. Működő,nem egyszerű többségre van szükségük,szükséges lehet plusz tagok bevétele,ha ez javukra változtatja az egyensúlyt.

25

2012.

hosszú távú gondolkodás:ahhoz,h a következő választásokon is vonzók lehessenek,olyannak kell tűnniük,mint akik komolyan veszik választási ígéreteiket,programjukat.

egyéb pozíciók:a kormányalakítás aktív résztvevői kormányzati tisztségeket,párttisztséget is betölthetnek. Dönthetnek hivatalorientált gondolkodás alapján.

A programatikus modell kiegészítéseA kormányok viszonylagos stabilitását többdimenziós térben az biztosítja,hogy a számos korlátozó tényező miatt a

koalíciós alternatívák közül csak néhány merül fel reális opcióként.

XII ÉRDEKKÉPVISELETEK

Paksy tanár úr kategorikusan kijelentette, hogy ezt a tételt biztos nem kéri. Nem én dolgoztam ki, de itt hagyom, hátha talál benne valaki számára fontosat. Pali

- már a 20. sz. elejétől kezdve létezett ez a rendszer Níugat-Európában, ha nem is ilyen terebélyesen de a politikai struktúrák alapvető kialakítása és az érdek-képviseleti szervek középpontba nyomulása csak a II. vh-t követő évekre tehető.

- a 19.sz-végi bismarcki Németország az érdekegyesületek eldorádója volt. Akkori felvirágzásuk alapját az abszolút monarchiák megtörésének fokozatossága adta. A sokszor laza formában működő egyesületek a bismarcki ipartámogatási politika hatására országos szintű csúcsszervezeteket hoztak létre, hogy az egyre növekvő állami torából nagyobb szeletet hasíthassanak ki.

- A 19.sz folyamán fokozatosan megindult egész Nyugat-Európában a munkások szakszervezetbe tömörülése, amelyre válaszként a munkaadók is szervezeteket alapítottak, majd a mezőgazdaság érdekszerveződései is létrehozták egyesületeiket.

- első fokon a társadalom rétegei, érdekcsoportjai egy erősen differenciált érdek-képviseleti egyesületi rendszerben intézményesedtek. Ezek a szervek számos befelé forduló tevékenységet fejtenek ki (szociális feladatok ellátása, továbbképzések szervezése).

- második szinten a politikai pártok állnak. Az adott ideolügiai rendszer aspektusából szemlélve az állami tevékenység minden szférájára kiterjedő programuk van, melynek részleteit a hozzájuk közelálló érdekegyesületek elképzeléseivel töltik ki.

- előfordul, hogy az érdekegyesületek számára is mind formálisabbá válik követeléseik pártokon keresztüli továbbítása, mindinkább kibújnak egy-egy párt gonsodkodása alól, és közvetlenől lépnek fel a döntéshozók előtt.

- Minden olyan esetben, amikor a felmerült kérdés mozgósítja és megosztja a közvéleményt, megszűnik az érdekképviseletek békés megegyezése a nyilvánosság háta mögött, és az alternatívák kompromisszumainak kidolgozása a pártok hatáskörébe kerül.

- Az érek-képviseleti szervek előrenyomulása csökkentette a pártok jelentőségét a politikai rendszer egészén belül. A 20. sz. első felében a párt és az érdekegyesületek viszonyában a hatalmi túlsúly a pártokat illette, épp a pártok radikális szembenállása és a társadalom ennek megfelelő táborokra bomlásának következtében.

- A világháboró után a pártok vezető csoportjainak kiválasztásában felerősödött a közel álló érdekegyesületek befolyása. Az egyes párt és a közel álló egyesületi apparátusok szinte összefonódtak.

-Az összekapcsolódást elősegítendő az érdekegyesületek már a közigazgatási szervek struktúrájának kialakítását is igyekeznek befolyásolni! Jürgen Weber: „egy-egy jelentősebb érdekegyesület fő ambíciója, hogy külön minisztériumot létesítsenek az általa kéoviselt ágazat állami irányítására, ha ez nem megy, legalább egy osztályt vagy alosztályt különítsenek el a tárcán belül, de a kisebbek egy külön referenssel is beérik.”A következő lépés az, hogy az intézményesített posztra, osztályba, minisztériumba az egyesülettel szimpatizáló hivatalnok jusson.

- A befolyásolás informális útja a minisztériumok mellett működő bizottságok rendszere.- A mai fejlett államok döntési mechanizmusa az érdekegyesületi rendszer kiépítésével racionalizálhatja az

érdekmozgásokat, és várható társadalmi reakciókkal információként számolhat döntései kialakításánál.- Az állami döntési folymatok átstrukturálódása következtében sajátos konfliktuspotenciál teremtődik meg a nagoybb

apparátusú érdekegyesületek számára. A mégoly biztos parlamenti többségű kormány is meggondolja törvényjavaslatának beterjesztését, ha az előzetes érdekegyesületi egyeztetésnél az érintett ágazatok csúcsszervei elutasítják a tervezetet.

26

2012.

XIII. TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ ÉS POLITIKA

A politikai pluralizmus fontos kérdése, hogy egy-egy újság, televízió szerkesztősége melyik párt mellett kötelezte el magát, viszont tényleges elméleti elemzés még nem nagyon született a hazai politológiai/szociológiai irodalomban, ami a politika és tömegkommunikáció viszonyát vizsgálná.

Az egyes társadalmi funkciókra irányuló tevékenységek (tudomány, jog, politika, művészetek, stb.) egyre inkább professzionális alrendszerekként különülnek el, és fontos kérdés, hogy vajon a tömegkommunikációval is így van-e. A többi szférában egy-egy értékduál, vagyis bináris kód alakult ki (magyarul a jogász azt nézi valami jogos vagy jogtalan, vagy a tudós azt nézi valami igaz-e vagy hamis, politikus azt, hogy kormánypárti vagy ellenzéki; ezek az értékduálok) és emellett önálló toborzási, értékelési stb. mechanizmusokat fejlesztettek ki mindegyik szférában. Ezek professzionális alrendszerek.

A felerősödő banki/pénzhatalom igyekszik felhasználni a tömegmédiát uralma megszilárdításában.

Kitágult világkép és tömegkommunikáció

A modern társadalmak emberei világképének alakításában nagyon fontos szerep jut a tömegmédiának, ugyanis általa kiszélesedik a világunk (ezernyi dologról alkotunk véleményt), viszont ezek nagy részét a sajtóban, rádióban, tv-ben interneten látjuk. Míg ötven éve a többnyire falusi közösségben élő Közép-Európában az emberek legfeljebb a falujuk, ill. szomszéd települések életéről értesültek, a világ dolgairól max. nagy lemaradással, így ritkán is értékelték azt. Vagyis az érzékileg megélt világ és a sokszorosan nagyobb összvilágkép közötti szakadékot a tömegkommunikációs eszközök, tömegmédia tölti ki (de magát a világkép kitágulását is pont ez a tömegmédia hozta létre).

Viszont a világon annyi dolog történik egyszerre, hogy képtelenség lenne mind feldolgozni, így a tömegmédia által egy erősen szelektált/redukált világ képét látjuk. Így a világról alkotott biztos képünk bizonytalan talajon áll, hisz csak a médiában megjelent eseményekre vonatkoznak, amit a média már eleve meghatározott értékítélettel sugall, sőt, ebbe a világképbe sokszor saját szűk régiónk eseményei már nincsenek is benne, így el sem jutnak hozzánk (hamarabb értesülünk Lédi Gogo új piercingéről, mint arról, épül-e új kórház Érden, vagy sem).

Ezekből látszik, hogy a tömegkommunikációs szféra belső struktúrája, szerveződési módjai és ezek hatása a világ eseményeinek szelekciójára, ill. az események értékelési szempontjaira a társadalom minden funkcionális alrendszere számára központi jelentőségű.

A tömegmédiumok tevékenységszférái

A tömegkommunikációt az eltérő típusú jelenségek sokasága teszi nehezen elemezhetővé, szemben más szférák homogenizált és speciális világával (pl. jog alrendszerén belül egységes, és saját nyelvezete van). A tömegmédiában a hírektől a szórakoztató műsorokig mind külön specializálódott stábok vannak. Professzionális alrendszerként (mint pl. a jog, tudomány, művészet), amelyben egy központi értékduál dominál, így ezeket a stábokat együtt nem lehet felfogni.

Aprofesszionális alrendszerek (tudomány, jog, politika, művészetek, stb.) a társadalom rendszerszintjén, a társadalmi funkciók körül szerveződnek, de a szervezeti rendszerek viszont ezektől függetlenek. A szervezeti rendszerek van hogy a professzionális alrendszerek határait pontosítják (pl. többek közt a kutatóintézetek pontosítják a tudomány határait), míg máskor a szervezeti rendszerek összefognak több professzionális alrendszerből egy-egy részt (pl. az állam „szervezetrendszere” a jog és a politika professzionális alrendszeréből fog össze részeket).

Ez van a tömegkommunikációval is. Az itteni szervezeti rendszerképződések (újságok, televíziók stb.) a tömegkommunikációs szféra magvával sok más tevékenységet egybefognak szervezetileg. Amúgy a tömegkommunikáción belül központi helye van a hírtevékenységnek, és az erre specializálódott újságíró stáboknak. A hírműsorok általában rövidebbek, mint az egyebek (szórakoztató v. tudományos műsorok), de azokkal ellentétben nem csak egy bizonyos réteghez szólnak, hanem mindenkihez.

A hírtevékenység körüli szerveződés letisztulása az is, hogy elkülönülnek a kereskedelmi és nem kereskedelmi rádiók, televíziók. Az egyes adattípusokra (zene, film, hírtevékenység stb.) való specializálódást a tömegkommunikációs alrendszer funkcionális differenciálódásaként lehet felfogni.

Eleinte a rádió és a televízió az újságok gyakorlatát követve hasonló szerkezetben foglalkoztak hírközléssel, mint a szórakoztató jellegű tevékenységgel, és ezt tömegkommunikációnak tekintettük. Ám azóta a szórakoztató műsorok dominánssá váltak, és sok tévéadó erre specializálódott. Emiatt tartalmilag a hírtevékenységre épülő tömegmédiumokat inkább tömeginformációs alrendszernek kéne hívnunk, de a szóhasználatban benne maradt a tömegkommunikáció.

Viszont a tömegmédiumok szerepét ha a különböző érdekcsoportok szempontjából vizsgáljuk, látszik, hogy a rádiók, tévécsatornák műsorait (akár szórakoztató is) sokszor a tulajdonló csoportok politikai szempontjai formálják (pl. ilyen látható akár a Heti Hetes, akár régebben a Sláger Rádió Bumeráng műsorában is, ahol viccelődve, de folyamatosan támadtak mindig egy politikai irányba, de ez nem magyar eredetű szokás, nyugaton az ilyen alig rejtett politikai támogatás/támadás már rég megvan).

27

2012.

Megfigyelhető, hogy élethivatásszerűen jórészt csak a hírközlésre specializálódott újságírók tevékenykednek a tömegkommunikációs alrendszerben, míg az irodalmi, tudományos stb. rovatok szerkesztőségének tagjainak többnyire ez csak melléktevékenység. A professzionális újságíró a tömegkommunikációs alrendszer fő alakja, és tevékenységében (hírközlés) megfigyelhető egy központi értékduál. A világ eseményeinek szelektálása közben őt a hírérték vezeti, és nem pedig a dolog tudományos, esztétikai, jogi stb. értéke. A professzionális normák e szerint toborozzák, szocializálják, majd értékelik és jutalmazzák (pl. Pulitzer-díjjal) az újságírót. Így itt az értékduál tehát a hírérték léte/hiánya, és ennek a bináris kódnak az alapján különül el a tömegkommunikáció alrendszere a többi alrendszer értékelési mechanizmusáról.

A tömegkommunikációs alrendszer és a politikai pártok

Központi fontosságú a politikai pártok és az állampolgárok közötti kapcsolatok átszerveződése. Ez jól látszik, ha a pártfejlődés négy szakaszában nézzük a politika és a sajtóorgánumok kapcsolatait.

Honoráciorpártok korszaka: A XIX. sz. végéig még nem csak a pártok, hanem az újságírás is az értelmiségi kommunikáció keretében működött. A nyilvánosság előtt fellépni ugyanazt az etikai-politikai értékelést tette dominánssá a politikus számára, mint az újságíró számára is, ill. e szerepek betöltői is nagymértékben ugyan azok voltak (többségében a honorácior politikus- és újságíró csoportok személyileg fedték egymást).

A tömegpártok kialakulásával párhuzamosan megjelent a tömegsajtó, és bár szerkezetileg függetlenek voltak a pártoktól, de ez a pártok újságok fölötti dominanciáját nem érintette, és a tömegeknek a centralizáltan vezetett pártújságok válogatták és értékelték a világ eseményeit (az újságírók a pártok vezetőinek emberei voltak). Így az olvasók véleménye, világlátása a pártideológia mentén alakult.

A versengő néppártok korszakában (II. Vh. után) különültek el a sajtó és a politikai alrendszer értékelési mechanizmusai nyugaton. A korábbi nagy taglétszámú osztálypártok helyett a néppártok taglétszáma radikálisan csökkent, és ha meg is maradtak a pártújságok, példányszámuk elenyésző lett a független lapokéval szemben. És bár a független lapoknak is vannak politikai beállítottságai, ez már nem a régebbi politikai függés. Ahogy a politika letisztult a kormány/ellenzék értékduálra, úgy a politikától leszakadt sajtóorgánumok az események hírérték léte/hiánya alapján szelektálnak. Az új médiumok (pl. tévé) megjelenése még inkább fokozta a tömegek figyelméért folyó versengést, és ez nagyban hozzájárult a puszta hírérték szerinti válogatás domináns helyzetbe kerüléséhez.

Médiapártok korszaka (’80-as évektől): A pártok nyilvánossághoz való jutása egyre inkább a tömegmédiumokon keresztül történik, ami feszültségeket is teremt.

Lutz Erbring német szociológus szerint a hírérték szerinti válogatás sajátosságai: az események időszerűsége és meglepő ereje a már bevett tematikában való elhelyezhetősége az esemény által okozott konfliktus, kár vagy normasértés foka földrajzi és kulturális közelségük

Az események hírértéke tehát elsősorban a változások frissességében és meglepő erejében van. Néhány ismétlés után viszont veszít a hírértékéből a dolog (bármilyen jelentős is legyen), hisz már nem lesz új, meglepő, váratlan. Persze az érdeklődés újra felkelthető az adott esemény egy új részletének felfedésével (ha annak van hírértéke). Egy idő után azonban eltűnik a hasábokról a dolog (végleg elveszett a hírértéke), kivéve ha valami politikai nyomás, lobbi miatt ott tartják.

Hogy a tömegkommunikációs alrendszer ilyen domináns lett, az egy fontos korábbi politikai funkciót szüntetett meg: a társadalmi problémák politikai megvitatására és széles közvéleményben való kihordására alkalmatlanná váltak a tömegmédiumok, és csak a hírértéküknek megfelelő ideig foglalkoznak velük. A tömegkommunikációs alrendszer politikától való elszakadása ösztönözte a társadalmi mozgalmak újjáéledését is. A hírérték eltűnése még nem jelenti egy társadalmi probléma megoldását, így az ilyen problémáknak a politika piacán történő tartós megjelenése politikai mozgalmak nélkül elképzelhetetlen.

Az újságírás és a politizálás történeti elkülönülése

Legtisztábban az USA tömegmédiájánál valósult meg az ötvenes évekre a professzionális újságíró középpontba kerülése és a politizáló véleményalkotás helyett az agresszív hírkutató beállítódás elterjedése. Ott már a XIX. sz. végétől háttérbe szorultak a pártos újságok, és a műveltségi szint növekedésével a pártújságok messze nem érték el a tömeglapok eladási példányszámát, így feleslegessé is váltak. A lapok egyre kevésbé politizáltak nyíltan, a hírérték lett a döntő. Persze ettől még volt bennük politikai árnyalat. Azóta viszont egy repolitizálódás figyelhető meg az amerikai tömegmédiumokban is, de mégsem olyan nyíltan, mint rég, hanem talkshowk, értelmiségi kerekasztalok stb. „szakértői – filozófusai-professzorai”-nak az eszmecseréjének álcázva.

Nyugat Eu-ban még a XX. sz. első felében is kevésbé különült el a tömegmédia és a politika, de ennek ellenére a politikai küzdelem terepe továbbra is szigorúbban megmaradt a pártcsatározásokban. Pl. néhány maradék német

28

2012.

párújság nem igazán játszik szerepet a szélesebb tömegek újságolvasásában. Ha egy újság nem akar kimaradni a versenyből, hosszú távon nem engedheti meg magának az egyoldalú hírszelektálást (emiatt, hogy nem egyoldalúak, sok német lap lett Európa szerte olvasott, és kijelölik a professzionális újságírás kereteit kisebb lapoknak). És bár pártelkötelezettség nem, viszont pártszimpátia azért még ezeknél a lapoknál is megfigyelhető. Az ezen német újságok által felállított normák megkövetelik a tudósítás és a közölt hír kommentáló értékelésének elválasztását.

Hasonló a helyzet Angliában, de ott a duális párszerkezet miatt azért kissé jobban érződik a lapokon a politikai táborok megosztottsága.

A francia tömegkommunikációban viszont nyíltan kiállnak a politikai meggyőződés mellett. Egy-egy eseményről annyira másképp írnak, mintha nem is ugyan arról lenne szó. Így a különböző újságot olvasók tábora közt a racionális vita lehetősége sem marad meg. Emiatt ahhoz, hogy a nyílt politikai véleményküzdelmek konszenzusra juthassanak, fontos, hogy a politizálás a tömegmédiumokból kikerüljön, és a hírérték legyen domináns helyen.

A rádió és a televízió állami ellenőrzésének modelljei

A politika és a tömegkommunikáció kapcsolatának fontos területe a rádió és a tévé. Nyugaton kétféle modell alakult ki ezeknél: az amerikai kereskedelmi rádió és tévé szerkezeti megoldásai, a másik az angol típusú, monopolizált közintézményként kialakított rádió és tévé modellje. Ez a két modell már a 20-as években eltávolodott egymástól. Ez annak is köszönhető, hogy amerikában megjelentek a reklámok (az erős reklámszférát a vállalatok közti verseny hozott létre), így a rádiók önfinanszírozóvá tudtak válni, sőt az infrastruktúrájukat tudták növelni (több adó – több hallgató).

Ezzel szemben Angliában 1927-től monopóliummal rendelkező közintézményként alakították ki a British Broadcasting Corporationt (BBC), ami nem engedte meg a reklámot, hanem a hallgatók előfizetéséből élt. Azonban sikerült a BBC-t elszigetelni a közvetlen állami-politikai befolyásolástól (tehát politikailag semleges), és hír-, ill. műsorszerkesztési szabályzatai a ny-eu-i országok számára mintát jelentettek a II. Vh. után.

Ez a két modell átterjedt az ötvenes évek elején kialakuló tévékre is (a meglévő rádiótársaságok központi szerepet játszottak a kialakításukban). A televízió nagy hatása a tömegekre vonzó volt a kormányok és pártok számára is (Ny-Eu), hogy politikai irányvonaluk szerint alakítsák a tévéműsorokat (pláne Fr. o.-ban és Olasz o.-ban). Viszont a szintén centralizált modellt követő Németországban bár megfigyelhető a politikai befolyás a két központi tévén (ARD, ZDF), de ezek kuratóriumaiban helyet kaptak az össze párt és nagy érdekegyesületi szerv képviselői, így ott kiegyensúlyozottabb a helyzet. Így épül fel az osztrák és svájci rendszer is, így ezek bár nem olyan tisztán pártsemlegesek mint a BBC, de nem lettek kormánytévék-rádiók, mint francia ill. olasz társaik.

Viszont a hetvenes évektől a centralizált monopóliumra épülő modell lazult, és az amerikai kereskedelmi minta felé indultak el ezek az országok is. Hajókra települt, reklámokból élő szórakoztató kalózrádiók voltak pl. a BBC kihívói, amiket eleinte a haditengerészet elsüllyesztett, de később legalizálták a kereskedelmi rádióadókat. Olaszo.-ban ’76-ban, Fr. o.-ban ’82-ben törték meg a rádiózás monopóliumát.

A tévéknél Angliában az első kereskedelmi tévék a hetvenes években, szigorú állami ellenőrzés mellett indultak, de a BBC rendszerétől függetlenül. Az Independent Broadcasting Authority (országos hatóság) ellenőrizte őket (pl. ez rendelkezik a közvetítő berendezésekkel, amiket csak bérbe ad a tévétársaságoknak). Fr. o.-ban hét részre osztották a korábbi országos televíziórendszert, és egymással versenyző csatornák jöttek létre. Ny-Németo.-ban 1986-tól lehet magántelevíziót alapítani.

Hogy a versengés és a piac vette át az uralmat a tévék fölött, távolabb kerültek a kormányok politikai befolyásától, viszont a piac fölött ellenőrzést gyakorló társadalmi csoportok szereznek politikai befolyást a médiumok felett. Vagyis a banki és pénzhatalom mögött álló embercsoportok számára út nyílt a tömegmédiumokon keresztüli politikai befolyáshoz.

Az újság, a rádió és a tévé szerepének változásai

A XIX. sz. végétől a politikai véleményalkotás az újságokon keresztül szerveződött, a pártlapok domináltak. A rádió a harmincas évektől lett jelentős (éppúgy a totális diktatúrákban, mint a plurális demokráciákban (Roosvelt volt az első, mint közvetlenül, mint kedélyes családfő szólt a nemzethez egy-egy társadalmi probléma kapcsán).

A „rádiósztár” politikusok előnnyel indultak a választásokon azokkal szemben, akik nem tudtak jól szerepelni a rádióban, és kénytelenek voltak inkább fárasztóan országot járni, tömeggyűléseken felszólalni.

A politikai véleményformálás súlypontja a hatvanas évektől áttevődött a tévére (pl. USA: Kennedy – Nixon 1963-as eln-választási küzdelménél Kennedy a végső televíziós vitának köszönhetően nyerte meg az addigi patthelyzetet).

Ezzel párhuzamosan mindhárom tömegmédiaág (újság-rádió-tévé) területén átrétegződés volt.Az újságoknál kétirányú volt a folyamat: egyrészt csökkent a szerepük a politikai véleményformálásban, de nem

egyformán a szles tömegek ill. a magasabb képzettségű és politika iránt aktívabban érdeklődő rétegek közt. A társadalom képzettebb rétegei számára megmaradt a nagy lapok központi szerepe az informálódásban, és a tévék információs műsorait ezek fényében nézik. Valamit ezeket a nagy elit lapokat a újságírók, szerkesztők is olvassák, és a felmerülő új

29

2012.

események értelmezési kereteit is ezek az elit újságok formálják a többi tömegmédium információs műsorai számára. A tévé az alacsonyabb képzettségű rétegeknél fontos a véleményformálásban (de a tévékre is hatással vannak az elitlapok bizonyos szinten). Bár a hatvanas években azt jósolták, az írott tömegkommunikáció eltűnik a tévé kezdeti sikerei után, ám nem így lett. A tömegmédiumok eltérő funkcionális szerepei a társadalom műveltségi és életkori rétegződése szerint inkább kiegészítették, mintsem kiszorították volna egymást.

A nyolcvanas évek újabb átszerveződést hozott mindhárom tömegmédiumban nyugaton. A rádiók egyre inkább szórakoztató zenét sugároznak (de mögötte rejtettebben azért ott a politikai vélemény sulykolása és a manipuláció). A tévéknél a kereskedelmi adók növekvő arányával csökken az állami közszolgálati tévék hír és információs műsorainak nézettsége (ezzel felértékelődik a politikai véleményformálásban az újságok szerepe).

Ezek a változások a reklámbevételekre épülő rádió és tévétársaságok térhódításához köthető. A rádiót már az is válságba sodorta, hogy megjelent a tévé, és csak néhány technikai újítás (tranzisztor) tette lehetővé, hogy hordozható, autóba szerelhető stb. formában versenyben maradjon. Így viszont egyre inkább a zene közvetítése lett a rádió központja, csökkent az információs műsorok aránya (magasabb a hallgatottsága a zenének, és a reklámozók szempontjából a hallgatottság számít – több hallgató, több pénz). A leginkább hallgatott rádiókban tőmondatos hírolvasás van, és a zenék között reklám. A politikai eseményekről inkább csak „laza” formában tájékoztatnak, és a hír és a vélemény a hírről így rejtve megy át a sok zenehallgató tudatába, akik így nem is tudják miért rokonszenves az egyik politikai csoport, és miért viszolyognak a másiktól.

A tévéknél hasonló hatása volt a kereskedelmi tévék megjelenésének. A hosszú információs műsorok eltűntek. Persze vannak hírekre specializálódott tévék, de ezeket inkább a magasabb képzettségűek nézik, és dolgozzák fel az elit újságok tartalmával együtt. Az alacsonyabb képzettségűek pedig inkább a szórakoztatás eszközéül használják. Így a központi tévék és rádiók jelentősége bizonyos fokig csökkent a politikai rendszerek számára ny-eu-ban.

Korrekciós mechanizmusok

Új tendenciák erősödtek fel a nyugati politikai alrendszerekben, hogy pótolják a tömegmédiumok politikai véleményformáló hatását.

- Növekszik a politikai hirdetések fontossága. Ha egy párt rendezvényének/programjának hírértéke van, a média foglalkozik vele, ez viszont kevés a párt politikájának elterjesztéséhez, ezért a pártok álláspontjaikat fizetett hirdetésekben kénytelenek közzétenni. Különösen a tévéhirdetések hatásosak e szempontból.

- Megnőtt a közvélemény-kutatások szerepe. Annak nincs hírértéke, hogy ki mit gondol egy-egy pártról, de ha a véleményváltozásokat mint eseményt formálják meg, akkor hírértéke lesz a tömeges vélemény eltolódásnak. A politikai közvéleménykutatásoknál torzítás is kimutatható. o Egyik ilyen az elhallgatási spirál, ami ha kialakul, eltakarja a társadalom tényleges véleményeloszlását. Ez azt

jelenti, hogy ha egy álláspontot intenzívebben képviselnek a tömegmédiában, akkor egy idő után a mindennapi élethelyzetekben is erősen hangoztatják ezt a véleményt, és az ellentétes állásponton lévők oldalán elhallgatási tendencia erősödik fel, ami a véleményük nyilvános hangoztatásának visszafogásával jár. Ez viszont még jobban felerősíti a domináns álláspont képviselőinek hangját, és az ellentábor tagjai végül már deviánsnak érzik sajátjukat. Így alakul ki egy álláspont abszolút képviselete a közvéleményben, ám a társadalom tényleges véleménymegoszlása nem ezt tükrözi. Azonban ez a választásokon már nem jelentkezik, mert hiába hangoztat valamit a média, a „hallgatók” szavazatai mást tükrözhetnek. Viszont az elhallgatási spirál elér bizonyos hatást, ezt pedig a közvélemény-kutatások torzító befolyásának lehet tekinteni. A bizonytalan szavazók az utolsó pillanatban döntik el, kire szavaznak, és mindig az esélyesebbnek tűnőre fognak szavazni (útitárs effektus – ez 3-4 százalék a szavazáson). Ezek a szavazatok a „hangosabb” párthoz mennek. Ez egyenlő esélyű pártok esetén átbillentheti a mérleg nyelvét.

- Harmadik a politikai mozgalmak látványos akcióinak növekvő szerepe (ennek hírértéke van, bemutatják a médiákban). Tartósan bevinni egy új problémát a politikai piacra, amire már reagálnak a parlament erői is, a hírérték szerint szerveződő tömegkommunikációs alrendszer korában csak politikai mozgalmakkal lehet. Közvetlenek, tömegeket mozgatnak meg, és igazán akkor hatásosak, ha rendezvényeik látványosságával magukra tudják irányítani a tömegmédia figyelmét. Akcióik hírértékének arányában a politikai mozgalmak véleményei i s megjelenhetnek a tömegmédiában, így a közvélemény számára is valóság részeiként rögzülnek.

A hírérték szerinti válogatásnak is van torzító hatása, de a hírértékű tömegesemények száma legalább munkára kényszeríti az egyes politikai irányzatokat, hogy megjelenhessenek a médiában. Vagy fizessenek a politikai hirdetésekért, amiből kiderül, hogy pártállásról és nem semleges hírközlésről van szó, és ne „függetlennek” álcázott szakértő által csúsztassák be álláspontjukat a tömegmédiába. Ehhez az állapothoz képest a hírérték szerint szerveződő tömegkommunikációs alrendszert nagy előrelépésként lehet tekinteni.

30