Biblia és etikai nevelés

Prof. Dr. David Gooding

Prof. Dr. John Lennox

Cseri Kálmán református lelkész előszavával

A könyv eredeti címe: The Bible and Ethical Education

A kiadás és fordítás copyrightja a The Myrtlefield Trust, Coleraine, N.

Ireland (címe: P. O. Box 42, Newtownards, N. Ireland, BT23 3FD)

tulajdonában van.

All rights reserved. (Minden jog fenntartva.)

2. kiadás, 2011

ISBN 978-615-5189-06-7

* * *

A Kiadó megjegyzése:

1. A harmadik isteni Személyt Szent Szellemnek írtuk, szemben az eddigi megszokott Szentlélekkel. Isten ugyanis Szellem (pneuma). A lélek szó nem helyénvaló alkalmazása nemcsak zavart okoz, hanem akadályozza a Szentírás mélyebb és igazi megértését. A bibliai antropológia is megkülönböztet az emberben három, egymástól lényegileg eltérő alkotórészt: testet, lelket és szellemet. Isten mint Szellem elsősorban az ember szellemén át tud kapcsolatba lépni velünk, kevésbé a lélek (psyché) által, amely az ember énjének, öntudatának (akarat, értelem, érzés) a székhelye.

2. Kiadványainkban a keresztyén írásmódot használjuk a keresztény helyett. Ez a kifejezés eredetileg a görög krisztianosz szóból származik, és jelentése: „krisztusi", azaz „Krisztus követője". A magyar nyelv ezt a szót szláv közvetítéssel vette át krest'an = kresztyan, s ebből lett - a szó eleji mássalhangzó-torlódás feloldásával és hangrendi kiegyenlítődéssel - a keresztyen szóalak. Tehát mind tartalmi, mind etimológiai szempontból a „keresztyén" írásmód helyesebb a magyar nyelvben.

* * *

A bibliai idézeteket az 1975. évi protestáns bibliafordítás javított

kiadásából vettük.

- 3 -

BIBLIAI ÉS ETIKAI NEVELÉS 42 CIKKBŐL ÁLLÓ

CIKKSOROZAT

Bibliai és etikai nevelés 42 cikkből álló cikksorozat ......................... 3

1. Az erkölcsi káosz veszélye ....................................................... 8

2. Az emberi etika és az emberiség eredete .................................12

3. Az ember méltósága ..............................................................15

4. Mit jelent embernek lenni? (I) .................................................19

5. Mit jelent embernek lenni? (II) ...............................................24

6. Az ember kísértésbe esése, bukása és elidegenedése ................28

7. A remény és gyógyulás útja ...................................................33

8. Az Istenben és a jövőben való hit útja .....................................38

9. Szabadság és törvény ............................................................43

10. Az áldozat útja és az élet értéke ............................................49

11. A személyes tapasztalat útja .................................................54

12. A király útja ........................................................................58

13. Dávid király költészete és próféciája ......................................63

14. A bölcsesség útja ................................................................67

15. A próféták útja ....................................................................72

16. Út a nemzeti vallástól a világvallásig ......................................79

17. Jézus a tanító (1) ................................................................85

18. Jézus a tanító (2) ................................................................91

19. Jézus a tanító (3) ................................................................97

20. Jézus a tanító (4) .............................................................. 105

21. Jézus a tanító (5) .............................................................. 112

22. Jézus a tanító (6) .............................................................. 119

23. Jézus a tanító (7) .............................................................. 126

24. Jézus a tanító (8) .............................................................. 132

25. Jézus a tanító (9) .............................................................. 138

26. Jézus a tanító (10) ............................................................ 144

- 4 -

27. Jézus a tanító (11) ............................................................ 150

28. Jézus a tanító (12) ............................................................ 157

29. Jézus a tanító (13) ............................................................ 163

30. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (a) .............................. 168

31. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (b) .............................. 173

32. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (c) .............................. 178

33. Krisztus feltámadásának bizonyítékai (d) .............................. 183

34. A keresztyén etika terjedése a világban................................ 190

35. Krisztus halálának hatása a keresztyén etikára (a) ................ 195

36. Krisztus halálának hatása a keresztyén etikára (b) ................ 200

37. Krisztus halálának hatása a keresztyén etikára (c) ................. 205

38. Krisztus feltámadásának hatása a keresztyén etikára ............. 211

39. A Szent Szellem (Szent Lélek) eljövetelének hatása a keresztyén

etikára (a) ................................................................................ 217

40. A Szent Szellem (Szent Lélek) eljövetelének hatása a keresztyén etikára (b) ................................................................................ 223

41. Krisztus második eljövetelének hatása a keresztyén etikára (a) ............................................................................................... 228

42. Krisztus második eljövetelének hatása a keresztyén etikára (b) ............................................................................................... 233

* * *

- 5 -

Látva, hogy az orosz Oktatásügyi Minisztérium mennyire a szívén viseli

az iskolás gyerekek erkölcsi egészségét egész Oroszországban, az

Ucsityelszkaja Gazéta főszerkesztője 1993-ban megértette velünk,

milyen sürgős lenne a tanárok segítése abban, hogy letehessék tanulóik

elé az erkölcsi értékek egy szavahihető és vonzó rendszerét. Úgy érezte,

hogy egy ilyen rendszer nélkül az iskolások egy egész nemzedéke

veszhet el a kábítószerek, az alkohol és az erőszak vonzásában.

Javaslatait megszívlelve, a következő két év során az Ucsityelszkaja

Gazétában megjelentettünk egy negyvenkét cikkből álló cikksorozatot

Biblia és etikai nevelés - iskolák számára általános címmel. A cikkeket

nem a tanulók egy kiválasztott korcsoportjának szántuk. Célunk inkább

az volt, hogy a tanárok számára felkínáljunk egy széleskörű,

reprezentatív bibliai alapanyagot olyan ötletekkel együtt, melyek az

anyag szemléltetését és gyakorlati helyzetekben való alkalmazását

segítik. A tanárok azután alkalmazhatják az anyagot az adott korcsoport

igényeire.

A válasz nagyon bátorító volt. Tanárok ezrei írtak iskolákból,

főiskolákról és egyetemekről, hogy kifejezzék hálájukat a cikkek miatt,

és hogy elmondják, mennyire hasznosnak találják az anyagot, hogy

nyersanyagként felhasználják saját óráik megtervezésében.

Arra is rámutattak, hogy a cikkek még hasznosabbak lennének, ha

maradandóbb formában, vagyis könyv alakban publikálnánk őket - sok

tanár sajnálta, hogy elmulasztotta megszerezni némelyik cikket, mások

pedig hangsúlyozták, hogy az újságpapír tartóssága nagyon korlátozott.

Örülünk, hogy módunkban áll válaszolni erre a javaslatra, és a jelen

könyvben összegyűjtöttük az összes cikket. A cikkeken nem

változtattunk, de végrehajtottunk egy fontos változtatást: az általános

cím ezek után egyszerűen így hangzik: „Biblia és etikai nevelés". A

változtatás oka a következő: Nemcsak hivatásos tanárok, hanem sok

más olyan ember is írt nekünk, aki érdeklődik a Biblia rendszeres

tanulmányozása és különféle helyzetekben való tanítása iránt.

Elmondták, hogy ők is hasznosnak és ösztönzőnek találják az anyagot. Ez

azt sugallta nekünk, hogy a cikkek a jelen formájukban nemcsak

hivatásos tanárok számára bizonyulhatnak hasznosnak, hanem egy

sokkal szélesebb közönség számára is. Bízunk benne, hogy így lesz.

1996. december

David Gooding és John Lennox

* * *

- 6 -

- 7 -

A MAGYAR KIADÁS ELŐSZAVA

Egy bizonyos erkölcsi magatartás mindig egy bizonyos hitbeli

meggyőződésből fakad. Ha ez a hit a Szentírásban önmagát kijelentő

Istenbe vetett hit, akkor meg kell ismerni először a Bibliát, utána

megfogalmazni, mit hiszünk annak alapján (dogmatika), s akkor lehet

beszélni arról, hogyan akarunk helyesen cselekedni ennek szellemében

(etika).

Ezt a három lépést ez a könyv egyszerre teszi meg. A Biblia

legfontosabb részei alapján mindjárt világosan elmondja, mit is hiszünk,

és miért azt, s ebből szinte magától következik, hogy éppen ezért hogyan

akarunk cselekedni. S mindezt úgy, hogy azokra van tekintettel, akik

még nem ismerik a Szentírást, és sok minden új nekik, ami annak

igazságaiból következik.

A szerzők tudósok. Ehhez illő tudományos igényességgel, de minden

részletében egészen közérthetően írnak ezekről a mindnyájunkat érintő

és érdeklő fontos kérdésekről. Alapos elemzésükön átsüt személyes

hitük és Isten iránti odaadó szeretetük.

Így egyszerre több célt is elérnek: a könyv bevezetés a Bibliába,

serkenti a logikusan gondolkozó embert, kedvcsináló a krisztusi élethez,

bátran kimondja az olvasó esetleges kételyeit, kérdéseit, és türelmes,

meggyőző választ ad azokra. - Kísérje Isten áldása a magyar

olvasóközönség körében is!

Budapest, 2000. húsvét hava

Cseri Kálmán

református lelkész

- 8 -

1. AZ ERKÖLCSI KÁOSZ VESZÉLYE

Manapság a világ sok részét gyötrik súlyos gazdasági, társadalmi,

etnikai és politikai problémák. Ezeket a problémákat bonyolítja az a tény,

hogy sok helyen a régi ideológiák, melyek népeket, sőt birodalmakat

tartottak össze, elveszítették hatásukat az emberek gondolkodására,

vagy teljesen összeomlottak. Ezért fennáll az erkölcsi káosz tényleges

veszélye. Sürgősen szükség van újfajta gondolkodásra, újfajta

tervezésre és újfajta tanításra. De itt felmerül egy nehézség. Azzal, hogy

a régi ideológiák eltűntek, és a mai napig semmi sem töltötte be a

helyüket, egész népek maradtak közös erkölcsi értékek nélkül, melyek

etikai normáik alapjául szolgálhatnának. Ennélfogva az emberek nem

éreznek motivációt arra, hogy megtartóztassák magukat felebarátaik és

a társadalom mint egész érdekében. E nélkül pedig, akármilyen jó is egy

új terv, végrehajtása valószínűleg akadozni fog, vagy teljesen

meghiúsul.

A VALLÁS MINT AZ ÉRTÉKEK FORRÁSA?

Azokban az országokban, ahol a viselkedési normák az ateista ideológia

valamilyen formáján alapultak, a normák összeomlása miatti

csalódottságában és zavarodottságában sok ember természetes

reakciója a vallás felé fordulás volt. Másrészről az sem nyilvánvaló

mindenki számára, hogy a vallás megadja a szükséges válaszokat.

Közismert, hogy a világ bizonyos részein az emberek ütik, kínozzák és

megölik ellenfeleiket a vallás nevében. Ez pedig bizonyosan az emberi

értékek ijesztő elferdülését mutatja, bár, hogy tárgyilagosak legyünk,

gyakran éppen azon vallás tanainak ijesztő eltorzulását jelzi, melynek

nevében ezeket elkövetik.

A TANÁROK FELELŐSSÉGE

Mindez súlyos terhet ró ránk, tanárokra, bármilyen szinten tanítunk is -

általános iskolában, gimnáziumban, szakközépiskolában, főiskolán vagy

egyetemen. Tartozunk annyival a diákjainknak, hogy olyan erkölcsi

elveket és etikai normákat adjunk át nekik, melyek szilárd és egészséges

alapot biztosítanak számukra későbbi magán- és társadalmi életükben és

hivatásukban. Tudom, hogy a tudósok kísértést éreznek, hogy

- 9 -

vitatkozzanak ezzel, mondván, hogy nem az ő dolguk erkölcsöt és etikát

tanítani a diákoknak. Lehet, hogy ez nem az ő felelősségük. Egészen

biztos, hogy a tudomány mint olyan nem tud választ adni még azokra az

erkölcsi kérdésekre sem, melyeket maga a tudomány vet fel. A

tudomány „megajándékozott" a hidrogénbombával, de a tudomány

maga nem tudja megmondani nekünk, hogy erkölcsileg helyes-e annak

felhasználása. A tudomány tanárainak azonban ügyelniük kell arra, hogy

diákjaik megfelelő erkölcsi irányelveket kapjanak, hogy ilyen

kérdésekben felelős döntést tudjanak hozni. A tudomány, ha teljesen

mentes is a moralitástól, diákjainkat okossá teheti; de okos ördögökké is

teheti őket. Ugyanez vonatkozik a közgazdasági és

társadalomtudományi tárgyakra is. A társadalom-átalakítás tudománya,

mely az egyén belső értékeinek nem megfelelő felmérésén alapul, a

múltban arról volt ismert, hogy népesség-átalakítási terveit emberi

életek millióinak árán valósítja meg, csupán a gazdasági előnyök

kedvéért.

AZ AZONNALI CSELEKVÉS FONTOSSÁGA

A legtöbb tanárt azonban nem a világ vagy saját népének erkölcsi

egészsége foglalkoztatja, hanem saját diákjaié. A diákok nem

számíthatnak iránymutatásra, míg tanáraik ki nem alakítják saját

erkölcsi filozófiájukat. Ez azonban évekbe telhet, amikorra a Máriák és

Istvánok, akik most előttük ülnek a padban, már felnőttek lesznek és

elhagyták az iskolát. Sürgősen - itt és most - adnunk kell

gyermekeinknek az erkölcsi értékekre és az etikára vonatkozó

egészséges irányelveket, nehogy úgy nőjenek fel, mint „elveszett

nemzedék", az erkölcsi tanításban mutatkozó jelenlegi vákuum

következtében. Ez késztetett egy tapasztalt tanárt negyvenévnyi tanítás

után a következő megjegyzésre: „Arra tanítottak minket, hogy higgyünk

benne, hogy Lenin jóságos volt, szerette a gyerekeket és mindent

feláldozott a társadalom javára. Ez a hit többé nem létezik"; és noha még

mindig ateista, hozzátette: „Ezért kell Jézus felé fordulnunk. A gyerekek

vagy tanulnak az ő példájából, vagy a bűnözést, a kábítószereket és az

alkoholt választják." Megfigyelése természetesen helyes. Persze ha

mindenki komolyan venné Krisztus parancsát - „Tegyük azt másokkal,

amit velünk szeretnénk, hogy tegyenek" és „szeressük még az

ellenségeinket is" - a világ egyik napról a másikra boldogabb hellyé

változna.

- 10 -

JÉZUS ETIKÁJA ÉS AZ IGAZSÁG

Másrészről diákjainknak megvan a magukhoz való eszük, és a mi

dolgunk bátorítani őket, hogy használják is. Ha egyszerűen csak Jézus

etikáját tanítjuk nekik, lehet, hogy azonnal elkezdenek alapvető

kérdéseket feltenni nekünk: „Szeressük felebarátainkat, mint saját

magunkat? Miért tennénk? Nem feszítették-e meg magát Jézust is, aki

ezeket a dolgokat prédikálta és gyakorolta, mert nem magát helyezte

előre, és nem állt ki a jogaiért? És nem fordul-e a mi sorsunk is

rosszabbra, ha az ő példáját követjük? Ha más emberek jól boldogulnak

csalással és üzérkedéssel, miért mondjunk mi mindig igazat, ahogy Jézus

kívánja tőlünk? Van-e önmagában valami értéke annak, ha igazat

mondunk?" Más szavakkal: csak akkor taníthatjuk megfelelően Jézus

etikáját, ha megtanítjuk azokat az alapvető és abszolút értékeket és

hittételeket is, melyekre etikáját alapozta.

Végül is mi az egyén értéke? Ha van egy számítógépem, és nem

működik jól, nyugodtan összetörhetem, ha akarom. Ha a szomszédom

vagy üzleti vetélytársam nem tetszik nekem, miért nem pusztíthatom el

őt is, ha büntetlenül megúszhatom?

Még ha magam el is kezdem most követni Jézus etikai tanítását, a világ

egészében valószínűleg ugyanolyan rossz lesz ötven év múlva, mint

most. Megéri-e hát megpróbálni követni Jézus tanítását? Mi a végső

remény akár számomra, akár a világ számára?

PROGRAMUNK

Hogy az ilyen kérdéseket megválaszolhassuk és megértsük Jézus etikai

tanítását, fel kell kutatnunk gyökereit az Ószövetségben, és követnünk

kell megnyilvánulásait az Újszövetségben. Ez azt jelenti, hogy az egész

Bibliát, legalábbis annak legfontosabb leckéit tanítani kell. Ez kétségkívül

ijesztő feladat, különösen annak, aki még sohasem próbálta, esetleg

nem is olvasta (végig) a Bibliát.

Természetesen a feladat megéri a fáradságot. Ha csak a

világtörténelmet és irodalmat tekintjük, egyetlen könyvnek sem volt

olyan óriási hatása az emberiség gondolkodására, mint a Bibliának. Senki

sem tekinthető műveltnek, amíg el nem olvasta a Bibliát, és első kézből

meg nem értette hatásának titkát.

Ennek ellenére a feladat óriási. Ezért - tanárként, illetve szülőként - a

következő cikkekben megpróbáljuk áttekinteni mind az Ó-, mind az

Újszövetség főbb történelmi eseményeit és személyiségeit, eszméit,

költészetét, erkölcsi értékeit és etikáját, valamint javaslatokat tenni arra

- 11 -

vonatkozóan, hogy ennek az anyagnak az erkölcsi és szellemi tanulságai

hogyan tehetők időszerűvé egy mai iskolai osztály számára.

- 12 -

2. AZ EMBERI ETIKA ÉS AZ EMBERISÉG EREDETE

Olvassuk el az 1Mózes 1,1-2,3 verseit.

I. MIÉRT KELL VISELKEDNÜNK? : AZ ETIKA MÖGÖTT REJLŐ

KÉRDÉS

Most elkezdjük tanulmányozni az etika kérdését, vagyis hogy hogyan

kell bánnunk egymással és környezetünkkel. Az etika kérdése azonban

felvet más, alapvetőbb kérdéseket is.

1. Mi is pontosan az ember? Egyesek azt mondják, hogy az

ember nem több mint egy okos állat. A vadonban azonban az állatok

megölik a másik állatot, ha az gyenge vagy beteg. Helyes lenne-e, ha

megölnénk egy csecsemőt csak azért, mert gyengén vagy fogyatékosan

született? Vagy a nagymamát, amikor gyengülni kezd? Ha nem, akkor

miért nem?

2. Mi az ember létezésének célja? Ezt tudnunk kell, mielőtt

megítélnénk, hogy úgy élünk-e, ahogyan kell. Tételezzük fel például,

hogy egy vadember talál egy fuvolát. Nem tudván, hogy az mi célból

készült, használhatná varázspálcaként vagy botként, amivel a kutyáját

ütheti. Társai azonban nem lennének képesek eldönteni, hogy helyesen

használja-e, hacsak nem tudnák, hogy mi célból készült. Van-e az ember

földi létezése mögött valamilyen cél?

Hogyan bánjunk a környezettel? Ha sok pénzt kereshetünk magunk

és gyermekeink számára azon az áron, hogy elszennyezzük a folyókat és

óceánokat, és tönkretesszük a környezetet a későbbi generációk

számára, miért ne tehetnénk meg? Miért ne zsákmányolhatnánk ki a

természetet egyszerűen azért, hogy pillanatnyi élvezetet szerezzünk

magunknak? Végül is kié a világ? Nem a mi tulajdonunk-e? Nincs-e

jogunk azt tenni a saját tulajdonunkkal, amit akarunk?

Mindnyájan tudjuk, hogy mit válaszol az ateizmus erre a kérdésre;

most azonban lássuk, mi a Biblia válasza. Olvassuk el ismét Mózes első

könyvének fent megadott verseit.

- 13 -

II. MINDEN ISTENNEL KEZDŐDIK

1. „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet", mondja a

Biblia.

Ez azt jelenti, hogy a világegyetem nem létezett mindig: volt egy

kezdete. Ez érdekes, mert a múltban sok tudós azt hitte, hogy az

univerzum mindig is létezett. Egyesek még mindig azt hiszik; de ma már

sokan úgy gondolják, hogy az univerzumnak biztosan volt kezdete.

2. Isten nemcsak megteremtette a világegyetemet; a Biblia azt

mondja, hogy Igéje és hatalma által meg is tartja (Zsidók 1,3). Amit mi a

természet törvényeinek nevezünk, az megtartó erejének munkálkodása.

Következtetés: sem a világegyetem, sem a föld nem a mi tulajdonunk:

Istenéi. „Az Úré a föld és ami betölti" (Zsoltárok 24,1). Mi csak bérlői

vagyunk Isten földjének: nem a tulajdonunk. Ezért meg kell ismernünk a

Bibliából és tiszteletben kell tartanunk azokat a feltételeket, melyeket

Isten szabott ki bérleti viszonyunkra.

3. A világegyetem, a föld és az ember létezésének célja: Az egész

világ, beleértve az embert, azért teremtetett, hogy Isten kedvét lelje

benne, és az ő akaratát szolgálja (Jelenések 4,11). Hogy eldönthessük,

vajon az ember úgy él-e, ahogy kell, meg kell kérdeznünk: „Mennyire

teljesíti Isten akaratát?"

III. HOGYAN TEREMTETTE ISTEN A VILÁGOT?

1. A Biblia sokkal több időt tölt annak tárgyalásával, hogy miért

teremtette Isten a világot, mint azzal, hogy hogyan. Fontos megérteni a

különbséget a két kérdés között:

Szemléltető példa: Képzeljük el, hogy Natasa tortát sütött fivére

számára. A tudományok - a dietétikától és a biológiától kezdve a

kémiáig, a fizikáig és a matematikáig - képesek elemezni, hogyan készül

a torta, de semmilyen tudományos elemzés nem képes választ adni rá,

miért sütötték. Valóban, hacsak Natasa el nem mondja nekünk, hogy a

fivérének sütötte a tortát, sohasem fogjuk megtudni. Hasonlóképpen, a

tudományos elemzés nagyon sokat elmondhat nekünk arról, hogyan épül

fel a világ, de semmit sem mond annak végső céljáról. Ha a Teremtő nem

mondja el nekünk, soha nem tudjuk meg, miért teremtette a világot.

Ennélfogva a Biblia, mely a Teremtő válasza, erre a rendkívül fontos

kérdésre összpontosít.

2. Ennek ellenére a Biblia mond néhány nagyon érdekes dolgot arról is,

hogyan teremtette Isten a világot. A legalapvetőbb dolog az, hogy Igéje

által teremtette. Figyeljük meg, hogy az 1Mózes fent említett szakasza

- 14 -

hányszor ismétli a következő kifejezést: „És mondotta Isten" (lásd még

János 1,1-5; Zsidók 11,3).

(a) Amikor beszélünk, szavaink gondolatainkat és szándékainkat

fejezik ki. Hasonlóképpen, amikor Isten Igéje által megteremtette a

világegyetemet, saját gondolatait és szándékait fejezte ki vele. Ezért van

az, hogy minél többet tudunk meg a természet működéséről, annál

jobban elámulunk csodálatos ésszerűségén. A világegyetem nem

értelem és cél nélküli erők terméke, ahogy az ateisták mondják.

Mindenhol a rend, a cél és az ésszerűség bizonyítékait mutatja - Isten

ésszerűségét, melyet teremtő Igéje fejez ki.

(b) Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az információ hordozóiként

szavakat használunk. Az „És mondotta Isten" kifejezés ismétlése a

teremtés minden egyes fázisánál azt jelzi, hogy a világ teremtéséhez

szükséges információ egy személyes intelligenciától, Istentől származik,

és hogy minden újabb komplexitási szint eléréséhez friss információ

bevitelére (input) volt szükség. Ez teljes összhangban van azzal, amit a

tudomány tanít. Például azt látjuk, hogy az anyagi világ, különösen az

élővilág, nem egyszerűen anyagból épül fel, hanem olyan anyagból, mely

információt hordoz - genetikai „kódról" beszélünk.

(c) A természetnek ez az ésszerűsége abból a tényből is látható, hogy -

amint a tudomány megmutatja - az univerzum működése törvények

segítségével írható le, melyek gyakran matematikai alakban adhatók

meg.

Történeti megjegyzés: A valaha élt egyik legnagyobb

tudománytörténész, Sir Alfred North Whitehead, rámutatott a bibliai

világkép alapvető hozzájárulására a modern tudomány

megszületéséhez: „Az emberek azért váltak tudományos lényekké, mert

törvényekre számítottak a természetben, és azért számítottak

törvényekre, mert hittek egy Törvényadóban".

A következő cikkben az 1Mózes 1. részének az ember értékére és

méltóságára vonatkozó utalásait elemezzük. Őrizzék meg ezt a cikket,

mivel a következő cikkben hivatkozni fogunk rá és az 1Mózes 1

szövegére.

- 15 -

3. AZ EMBER MÉLTÓSÁGA

Olvassuk el újra az 1Mózes 1 szövegét.

I. AZ EMBER - A TEREMTÉS CSÚCSA

1. A Biblia azt tanítja, hogy Isten mindenható: mindent megtehet, amit

csak akar. Ezért azt gondolnánk, hogy a Biblia szerint Isten a világot

egyszerre teremtette. De a Biblia nem állítja ezt. Olvassuk el ismét a fent

idézett szövegrészt. Azt olvashatjuk, hogy Isten nem egyszerre

teremtette a világot, hanem lépésenként. Méghozzá minden egyes

lépésben a korábbinál magasabb rendű, szervezettebb anyagformák és

az élet egyre komplexebb formái jöttek létre.

2. Természetes, ha feltesszük a kérdést: Mi ennek a fejlődési

folyamatnak a csúcsa? Ami ezt a világot illeti, az ember a koronája, az

isteni teremtés csúcsa. Azért teremtetett, hogy uralkodjék a földön és az

összes többi élőlényen (lásd 1Mózes 1,26). A föld pedig azért

teremtetett, hogy otthona legyen az embernek.

3. Ebből az következik, hogy az ember fontosabb, mint bármi más a

földön. Amikor hazamegyünk, ösztönösen érezzük, hogy mi magunk

fontosabbak vagyunk, mint az épület és a bútorok. Azok vannak értünk

és nem mi értük.

4. Jézus Krisztus rámutatott ennek egyik következményére: Ha Isten

annyi gondot fordított a fák és virágok szépítésére, a madarak

táplálására, melyek részei az ember földi otthonának, bizonyosan még

többet törődik az emberrel, akinek a föld az otthona (Máté 6,25-30).

5. Ezenkívül fontosabbak vagyunk azoknál a nagy anyagi erőknél,

melyektől életünk során függünk. Például nem élhetnénk a nap és annak

fénye nélkül. De ösztönösen tudjuk, hogy fontosabbak és jelentősebbek

vagyunk, mint a nap. Az teremtetett értünk és nem mi érte. A szolgánk

és nem egy isten, ahogy a régi emberek képzelték. Tudjuk, hogy a nap

ott van, és hogyan működik. A nap viszont nem tudja, hogy mi itt

vagyunk, és hogyan működünk.

II. AZ EMBER ÉRTÉKE ÉS SÉRTHETETLENSÉGE

1. Az 1Mózes 1 újra és újra elismétli, hogy Isten mindent jónak

talált, amit teremtett, beleértve az embert is.

- 16 -

a) Ez szöges ellentétben áll azzal, amit sok földi vallás tanít. Ezek

azt tartják, hogy az anyag alacsonyrendű dolog; hogy nem a

Legfelsőbb Lény teremtette, és soha nem is tett volna ilyet; és

hogy az ember testét és az anyagi világot egy alacsonyabb

rendű és sokkal kevésbé bölcs „hatalom" teremtette.

b) Néhány híres görög filozófus (sőt sok teológus is) azt gondolta,

hogy a test, mely anyagból van, a lélek sírja vagy börtöne, ezért

bemocskolja a lelket, mely benne lakik. Ez mindenféle

egészségtelen életfelfogáshoz vezetett.

c) A Biblia ezzel ellentétben azt tanítja, hogy az ember teste

önmagában jó; és minden természetes vágya jó és ki kell

elégíteni (természetesen mértékkel és nem

természetellenesen).

2. A Biblia azt is tanítja, hogy Isten az embert az állatoktól eltérően

„saját képére és hasonlatosságára" teremtette (1Mózes 1,26-27).

a) Ez először is azt jelenti, hogy az ember azért teremtetett, hogy

Isten képviselője legyen, hogy Isten helytartójaként működjön

összes többi földi teremtménye között, hogy irányítsa őket, és

gondjukat viselje, hogy a föld Királya legyen.

b) Ez nagy méltóság és nagy felelősség. A többi teremtmény előtt

az ember képviseli Istent. Ezért nem szabad velük rosszul

bánnia és felesleges szenvedést okoznia nekik.

c) Ez azonban azt is jelenti, hogy az emberi élet szent és

sérthetetlen. A számítógépünket összetörhetjük, ha nem

vagyunk vele megelégedve, mert az csak egy gép. Egy emberi

lényt azonban nem szabad megölnünk, mert - amint a Biblia

mondja (1Mózes 9,6) - Isten az embert saját képére teremtette.

Az ember értéke felbecsülhetetlen.

d) Az ember értéke nem azon múlik, hogy okos, gazdag, erős, szép

vagy egészséges-e, csupán azon a nagyszerű tényen, hogy

Isten minden emberi lényt saját képére teremtett. Ezért nem

szabad abortusszal megölnünk gyermekeket, mielőtt

megszületnek; sem már megszületett gyermekeket, ha

gyengének vagy fogyatékosnak látszanak; sem a nagymamát,

ha megöregszik és terhessé válik. És nem szabad megvetnünk

egyetlen emberi lényt sem, akármilyen szegény: „aki elnyomja

a szegényt, gyalázattal illeti annak Teremtőjét" - mondja a

Biblia (Példabeszédek 14,31).

e) Ezenkívül Isten az összes emberi fajt az első, eredeti

emberpárból teremtette (Cselekedetek 17,26). Nincsenek

alacsonyabb rendű emberi lények. Minden ember, fajára való

tekintet nélkül, Isten képére teremtetett. Mindenfajta

- 17 -

rasszizmus, antiszemitizmus és az etnikai kisebbségek

elnyomása bűnös dolog, és sérti Istent, a Teremtőt.

f) A nők is ugyanúgy Isten képére teremtettek, mint a férfiak.

Isten előtt ugyanolyan értékesek; ugyanolyan tisztelettel kell

bánni velük, mint a férfiakkal; nem szabad elnyomni vagy

megalázni őket.

III. A TEREMTÉS TANULSÁGA

Noha Isten az embert saját helytartójaként teremtette, hogy

uralkodjék a föld felett, az 1Mózes 1 rámutat: Isten a földet úgy

teremtette, hogy állandóan emlékeztesse az embert Istentől való

függőségére.

Vegyünk egy példát. A fény nélkülözhetetlen az élethez, és Isten a

napot adta nekünk fényforrásul. Az 1Mózes 1 ennél többet mond. Nem

csak megkülönbözteti a világosságot a sötétségtől, de hozzáteszi: „És

elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig

éjszakának". Ez az állítás két okból is meglepő:

a) A dolgok elnevezését, tehát osztályozását az egyik alapvető

tudományos tevékenységnek tekintik. Valóban, Isten később az

embernek adja feladatul az állatok elnevezését (1Mózes 2,19). Ez

mellesleg azt mutatja, hogy az 1Mózes távolról sem ellenzi a

tudományos tevékenységet és világosan kimondja, hogy Isten

felhatalmazott minket a tudomány gyakorlására. Ezért szokatlan,

hogy Isten nevet ad a világ részeinek, mint ebben a példában is.

b) A világosság és a nappal nem azonos fogalmak, sem a sötétség és

az éjszaka. Isten itt a föld megvilágítására hívja fel a figyelmünket.

Mivel egy saját tengelye körül forgó bolygón élünk, 150 millió

kilométerre a naptól, annak fénye adagokban érkezik. Naponta

egyszer, akár akarjuk, akár nem, kifordulunk a fényből, és

sötétségbe merülünk. Ez ellen semmit sem tehetünk, kivéve hogy

megvárjuk, amíg ismét fényt kapunk. Vagyis tehetetlenül függünk

egy földön kívüli fényforrástól. Isten nem adott nekünk saját

fényforrást (mint ahogy adott a szentjánosbogárnak és bizonyos

mélytengeri lényeknek)!

c) Ami igaz a fizikai fényre, még inkább igaz arra az erkölcsi és

szellemi fényre, melyre szükségünk van ahhoz, hogy értelme

legyen az életünknek, és úgy éljünk, ahogyan kell. Ez a szellemi

fény sem az emberből jön, figyelemre méltó intellektuális

képességei ellenére sem. És nem is az emberek kollektív

bölcsességében rejlik. Ahogy a Biblia mondja: „Tudom, Uram, hogy

az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja

- 18 -

lépteit" (Jeremiás 10,23). Olyan fényforrás és bölcsesség felé kell

fordulnunk, mely rajtunk és a világon kívül van - magához a

Teremtőhöz. János, az Újszövetség egyik szerzője így fogalmaz:

„Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk,

hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor

hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot" (1János 1,5-6).

Javaslatok az órára: Beszéljük meg, ki mit gondol arról, mit értett Jézus

azon a kijelentésén, hogy ő a „világ világossága" (János 8,12; 9,5). Jézus

arra a tényre is hivatkozott, hogy a fizikai élet az emberen kívül van, és

levonta belőle a tanulságot. Olvassuk el a János 11 beszámolóját

(különösen a 9-10 verseket), és beszéljük meg a jelentését.

A Bibliának azonban sokkal több mondanivalója van az ember

teremtéséről. A következő cikkben ezzel foglalkozunk.

- 19 -

4. MIT JELENT EMBERNEK LENNI? (I)

Olvassuk el az 1Mózes 2,4-24 verseket.

A teremtés második leírása. Az emberi faj teremtésének két leírása

olvasható az 1Mózes 1. ill. 2. fejezetében. Az első, amint azt a két

legutóbbi cikkben láttuk, az embert mint az isteni teremtés csúcsát

mutatja be. Azt tanítja, hogy Isten az embert saját képére teremtette

mint képviselőjét, hogy gondozza és beépítse a földet, az Istentől való

odaadó függőségben. Tehát az ember értéke és méltósága egyedülálló.

Azt is láttuk, hogy ennek az Istentől kapott státusznak nagyon komoly

etikai vonzatai vannak.

A teremtés második leírása, mely az 1Mózes 2. fejezetében olvasható,

kiegészíti az elsőt, és nem mond ellent neki. Mivel kifejezésmódja elég

szokatlan, első látásra - más emberi filozófiákkal összehasonlítva -

nagyon egyszerűnek tűnik számunkra, mint az emberi élet értelmének

magyarázata. De éppen egyszerűségében rejlik a zsenialitása. Lépésről

lépésre, mindenki számára érthető nyelven, rendkívül eleven képet

rajzol az emberi életről, amilyennek Isten képzelte - tele csodával és

jelentéssel.

Világos, hogy ha Isten szándéka szerint élvezni akarjuk az életet,

először is tudnunk kell, mit jelent az „élet" teljes fizikai, erkölcsi és

szellemi értelmében, és mit jelent az élet örökkévalósága. Ez a célja a

teremtés második leírásának - hogy gyakorlati „definíciót" adjon

számunkra az emberi életről annak minden szintjén és olyan

szövegösszefüggésbe helyezze, melyben szembesülhetünk az

elkerülhetetlenül felmerülő erkölcsi és etikai szempontokkal.

De haladjunk sorjában. Nem meglepő, hogy az 1Mózes 2. része az

ember, mint anyagi lény meghatározásával kezdődik.

I. Az ember anyagból van. „Megformálta az Úristen az embert a

föld porából" (2,7). Amennyire tudjuk, az anyag kémiája

nagymértékben azonos az egész világegyetemben. Ezért testünk

ugyanazokból az alapanyagokból épül fel, mint az univerzum többi

része. Ahogy némely tudós mondja, csillagporból vagyunk. Azonban

II. Az ember több mint anyag. „Az Úristen az élet leheletét lehelte

orrába és az ember élőlénnyé lett" (2,7).

Megjegyzés:

- 20 -

A Biblia szerint az állatoknak is „élő lelkük" van (1,30), és őket is

„élőlényekként" írja le (1,20-24). Ebben a tekintetben tehát az ember

ugyanolyan, mint az állatok.

Megbeszélendő kérdések: Mi a tényleges különbség a növényi, állati és

emberi élet között? Mi teszi az emberi életet emberivé? Például a

súlyosan sérült embereket gépek és mesterséges táplálás segítségével

gyakran akkor is életben tartják, ha agyuk már halott (agyhalál). Egy

ilyen emberről mondható-e, hogy „él"? Abban az értelemben, ahogy egy

növény él, ő is él (vegetál); de nevezhető-e ez emberi életnek? Úgy

tűnik, hogy ugyanaz az emberi lény az élet (és a halál) különböző

szintjein létezhet.

1. A fizikai élet örökre rejtély marad. Tudjuk, hogy az élethez

milyen fizikai összetevők jelenléte szükséges, de nem tudjuk, hogy az

élet maga miből is áll. Nincs rá bizonyíték, hogy akár a legalacsonyabb

rendű mikroorganizmusok valaha is spontán módon, véletlenszerűen

keletkeztek volna élettelen anyagból.

Idézet: Annak az esélye, hogy az élet csak úgy megjelenjen a földön,

körülbelül akkora, mint annak, hogy egy tájfun, keresztülfújva egy

roncstelepen, összerakjon egy Boeing 747-est," (Sir Fred Hoyle

professzor, matematikus és csillagász.)

2. Az élet csodája. Fontos átadni a diákjainknak, hogy az élet, akár

növényi, akár állati, akár emberi, egyike az univerzum csodáinak. A

szem, a madár szárnya, vagy az a tánc, melynek segítségével a felderítő

méhek közlik a többi méhvel a virágpor forrásának irányát és távolságát,

mind a komplex és zseniális mérnöki tervezés csodái. Ahogyan egy

kisbaba testrészei kifejlődnek az anyaméhben, a megfelelő időben és a

megfelelő helyen (nem sok haszna lenne, ha a szem még a fej előtt

kialakulna), a precíziós tervezés és a finoman hangolt szerveződés

bámulatba ejtő példája - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a

kisbaba kifejlődéséhez szükséges összes információt a szüleitől

származó két parányi sejt tartalmazza.

Az ilyen dolgok a normálisan gondolkodó embert a Teremtő

bölcsessége iránti, félelemmel teljes bámulatra, elragadtatásra és

imádatra késztetik, mint azt a zsidó költőt, aki ezt írta (Dávid): „Te

alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged,

mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól

tudja ezt" (139. zsoltár 13-14). Minél többet tapasztaljuk ezt a csodát, és

ámulunk el rajta, annál jobban értékeljük és tiszteljük az életet. A

Teremtő iránti hálátlanság - mondja a Biblia (Róma 1,21) - az első lépés

az élet megvetése felé, annak minden szörnyű következményével.

3. Etikai vonatkozások. A fiatalokat emlékeztetni kell, hogy az

emberi test és agy egy finoman kiegyensúlyozott rendszert alkotnak,

- 21 -

ezért megfelelően karban kell őket tartani. Van egy beépített vágyunk az

evésre, mely arra késztet minket, hogy együnk, és így fenntartsuk fizikai

életünket. De az emberek előbb-utóbb kísértésbe esnek, hogy

visszaéljenek a testükkel, ami egyszerre egészségtelen és megtévesztő.

Azért teszik, mivel látszólag boldogságot, csodálatos borzongást és az

unalomtól vagy szorongástól való megszabadulást ígéri, holott végül

szétrombolhatja a test és az agy érzékeny precíziós szerkezetét, és

nyomorúsághoz, sőt halálhoz vezethet.

Példák: Meséljünk a diákoknak arról, milyen csodálatosan van

megtervezve a tüdő működése. Azután mutassunk nekik képeket arról a

szörnyű pusztításról, amit a dohányzás okozhat. Ez majd szemléletesen

meggyőzi őket arról, milyen őrültség ily módon pusztítani a tüdejüket.

Magyarázzuk el nekik, milyen csodálatos kémiai feldolgozóüzem a máj,

majd mutassuk meg nekik a mértéktelen alkoholfogyasztás hatásait, és

talán megmenthetjük őket életörömük elrontásától. Ugyanez vonatkozik

az agyra is és arra, hogyan rombolható szét kábítószerekkel

fantasztikusan csodálatos ideghálózata. Hasonlóképpen, a szexuális

promiszkuitás az AIDS rettegett betegségéhez vezethet. Egyes nyugati

országokban egyre több gyermek születik úgy, hogy már anyjuk

méhében megfertőződtek AIDS-szel, vagy droghatásnak lettek kitéve.

Ezek a figyelmeztetések életbevágóan fontosak, de:

4. Egy olyan etikai rendszer, mely az emberi testnek mint

biológiai gépnek az értékére épül, jó, de nem elégséges. Testünk

nem csupán egy gép, mely véletlenül jött létre, az értelem nélküli

anyagra ható vak és céltalan erők hatásának eredményeként. Ha csupán

az lenne, akkor is őrültség volna tönkretenni; de miután szétromboltuk,

azzal vége lenne. Testünk azonban ennél sokkal több: ajándék, melyet a

Teremtő tervezett és adott nekünk.

Szemléltetés: Ha egy gazdag ember nekem ajándékozna egy

gépkocsit, és én tönkretenném a motorját azzal, hogy homokot szórok

bele, biztosan őrültnek tartanának. Ezenkívül sértené és bosszantaná

azt, akitől kaptam. Hasonlóan, ha tönkretesszük a testünket, egy napon

felelnünk kell érte Isten előtt. Mert a Biblia szerint a test halála nem a

létezés vége. Eljön a feltámadás, és akkor mindnyájunknak számot kell

adni Isten előtt azokról a dolgokról, amiket testünkben cselekedtünk

(2Korinthus 5,10). Ha ráadásul - visszaélve saját testünkkel - nemcsak

azt tesszük tönkre, hanem más emberek testét is, nem várhatjuk, hogy

Isten közönyös maradjon. És mit mondjunk a több millió abortuszról,

amit évente végeznek?

5. Természetesen így vagy úgy mindnyájan vétkeztünk a testünk ellen.

A jó hír az, hogy van remény. Istennek, aki testünket teremtette, terve

van a megbocsátásra és az emberi test megváltására. A következő

cikkben erről fogunk beszélni. Addig gondolkodjunk el a következőkön:

- 22 -

III. Az ember kreativitása és esztétikai érzéke. Amikor Isten

azzal bízta meg az embert, hogy építse be a földet, először létrehozott

egy kertet a föld egyik részén, majd az embert odahelyezte, hogy

művelje meg és őrizze (1Móz.2,5-15). Semmi baj nem volt a

megműveletlen földdel, de ha valaki a természet egy vad,

megműveletlen darabját gonddal és szakértelemmel alakítja, hogy a

rendezett szépség helyévé tegye, akkor egy kert jön létre. Isten nemcsak

olyan fákat helyezett a kertbe, melyek tápláló gyümölcsöt teremtek,

kielégítve az ember fizikai étvágyát, hanem olyanokat is, melyeket jó volt

nézegetni és kielégítették az ember esztétikai érzékét. Ez arra

emlékeztet minket, hogy:

1. Az ember képes értékelni az önmagáért való szépséget.

Az emberek az egész világon szeretik a kerteket, és készek

szorgalmasan dolgozni, hogy létrehozzanak egyet, de nem csupán a

benne termelt élelemért, hanem puszta szépségéért.

2. Nincs rá bizonyíték, hogy a madaraknak és az

állatoknak lenne valódi kreativitásuk és esztétikai érzékük.

Soha nem találkozunk olyan állatokkal, melyek olyasmit csinálnak,

ami hasonlítana egy kert kialakításához. A vidra a természethez

alkalmazkodik, amikor gátat épít a folyóban. Ezt csupán a túlélés és az

élelemszerzés kedvéért teszi. Úgy látszik, hogy az állatokat és

madarakat vonzzák a színek, és a párzási időszakban énekelnek a

párjuknak. De nem úgy tűnik, hogy meglenne bennük akár az

érdeklődés, akár a vágy, hogy szépséget hozzanak létre önmagáért,

mint az emberek. Az a képességük sincs meg, hogy olyan új dolgokat

hozzanak létre, melyekről elődeik semmit sem tudtak.

3. Természetesen nem minden ember alkot kertet. A

nomádok és sok városlakó jól megvan nélküle, akár önszántából, akár

szükségből. De a nomádok díszítik a szerszámaikat és edényeiket; a

városlakók szeretik a virágokat, a művészetet és a szép ruhákat; és a

városok gyakran tele vannak fenséges épületekkel.

4. A kreativitás és a szépérzék az ember két olyan

jellemzője, melyben - korlátozott módon - osztozik

Teremtőjével. Ezek részei Isten képének az emberben, és egyben az

emberi élet nagyszerű elemei.

5. Az emberiség története az egyre növekvő kreatív

találékonyság története az emberi tevékenység majd minden

területén. Ez fémjelezte az emberi haladást a tudományban, a

technikában és a matematikában, valamint a művészetben és a

kultúrában.

- 23 -

6. A kertben végzett emberi tevékenység egy másik

aspektusa a munka. A munka, mint tervszerű szervező

tevékenység, jó az emberi lények számára. Egészséges és fontos

szerepet játszik az élet kialakításában. Az ember elvégzendő munka

nélkül jogosan válhat frusztrálttá.

7. De mit mondjunk, amikor ahelyett, hogy szépséget

alkotna egy kertben, az ember elpusztítja a földet, és

sivataggá változtatja, szennyezi a folyókat, kilyukasztja az

ózonréteget, és veszélyezteti a bolygót, elpusztítva az

élőhelyet, melyet Isten teremtett? Tehát a Biblia arra bátorít

minket, hogy felelősen cselekedjünk a környezettel szemben, és

kerüljük az ökológiai egyensúly felborítását.

A Biblia ennél még többet is mond azzal, hogy megadja az élet

„definícióját", amint a sorozat következő cikkében látni fogjuk.

- 24 -

5. MIT JELENT EMBERNEK LENNI? (II)

Olvassuk el az 1Mózes 2,18-25 verseket.

Az előző cikkben megállapítottuk, hogy az 1Mózes az élet különböző

szintjeit írja le, különös hangsúlyt fektetve azokra a tulajdonságokra,

melyek kitüntetik az embert, mint olyan lényt, akit Isten a saját képére

teremtett, és elvezetve minket ezek etikai következményeinek

végiggondolásához. Megfontolásainkat azzal folytatjuk, hogy az élet

magasabb szintjeivel foglalkozunk, melyekre az 1Mózes hívja fel a

figyelmünket.

A nő teremtése. Az 1Mózes elmondja nekünk, hogy amikor Isten

megteremtette a nőt, hogy társa legyen a férfinak, először az összes

állatot a férfihoz vitte. A férfi, vagyis Ádám, mindegyiket elnevezte, ezzel

demonstrálva felsőbbrendűségét. Az állatok között nem talált magához

való társat. Egyedül volt. Nem volt kivel beszélgetnie, hogy együtt

élvezzék a világ szépségét. Ez a mély értelmű történet az élet két további

szintjére utal, melyekben az ember különbözik az állatoktól, és amelyek

valóban emberivé és csodálatossá teszik az emberi életet.

1. Először is létezik a nyelv, melyre Ádám hívja fel a figyelmünket,

amikor nevet ad az állatoknak. Nincs rá bizonyíték, hogy az állatokban és

a madarakban meglenne a nyelv használatának képessége, ami oly

jellemző az emberre. Egyes állatoknak van bizonyos fokú kommunikációs

készsége, de egyik sem rendelkezik olyasmivel, ami az emberi nyelvhez

lenne hasonlítható. Az emberi nyelv zsenialitása abban a képességében

rejlik, hogy tetszőleges (nem feltétlenül hangutánzó) hangsorral képes

helyettesíteni egy dolgot, vagy dolgoknak egy csoportját, sőt elvont

eszméket is. Így például az orosz a „szobaka" (az angol a „dog", a francia

pedig a „chien") hangsort (azaz kimondott szót) használja bármely

konkrét kutya, vagy az ehhez a fajhoz tartozó összes egyed jelölésére.

Ehhez hasonlóan, a legtöbb nyelvben vannak olyan hangsorok, melyek

elvont minőségekre vonatkoznak, olyanokra, mint igazságosság,

szépség és igazság.

A nyelv megkívánja, és egyben elősegíti az analitikus gondolkodást, a

dolgok osztályokba és kategóriákba sorolását, az elvont fogalmakban

való gondolkodást és a racionális érvelést. Lehetővé teszi számunkra,

hogy a fizikai cselekvésnél, a sóhajtásnál vagy a morgásnál sokkal

kifinomultabban fejezzük ki érzéseinket és érzelmeinket. Hasonlítsuk

össze a szerelmi költészet csodáját a „ragaszkodás" ama néhány

kifejezésmódjával, melyet az oroszlán képes kimutatni párja iránt! Az

állatok nem írnak könyveket! De gondoljunk csak azokra az irodalmi

- 25 -

mesterművekre, melyeket az olyan szerzők alkottak, mint Puskin vagy

Tolsztoj.

Az emberi nyelv és az állati kommunikáció közötti különbségek az

ember és az állatok közötti jelentős folytonossági hiányra mutatnak.

Charles Darwin tévedett, amikor azt hitte, hogy az emberi nyelv az állati

hangokból és érzelmi gesztusokból fejlődött ki. Az 1970-es és 1980-as

években a nemzetközi lingvisztikai (nyelvészeti) kutatás megmutatta,

hogy csupán az emberek képesek a fonológia és a nyelvtan

kombinálására. Már egy ötéves gyerek is képes olyan mondatokat

képezni, melyek teljesen újak, és spontán, kreatív gondolatokat

közölnek. Ezenkívül a lingvisztikai antropológusok a primitívnek

feltételezett dzsungellakók nyelvét elemezve azt találták, hogy a

struktúrájuk pont olyan komplex és modern, mint a mai oroszé és

angolé, vagy az ókori görögé. A nyelvészeti kutatás nem szolgál

bizonyítékkal a nyelv evolúciójára a fajok között.

A nyelv tehát azt demonstrálja, hogy az ember Isten képére

teremtetett. Lehetővé teszi a szerelmet, az öntudatot, a személyes

kommunikációt és közösséget nemcsak az ember és társai, de Isten és az

ember között is. Isten lejött az édenkertbe - írja a Biblia -, és beszélgetett

az emberrel, az ember pedig Istennel. Ez a kommunikáció Ádám és

Teremtője között félelemmentes, szeretetteljes és intelligens volt.

Kifejezte a kettejük közötti közösséget. Az ember és Isten közötti

kommunikáció az emberi élet legmagasabb szintje. Mindnyájunk

számára nyitott. Isten a Biblia szavain keresztül beszél hozzánk, mi pedig

közvetlenül kifejezhetjük szívünk érzéseit az Istenhez intézett imákon

keresztül. Szomorú, amikor egy ember, aki fizikailag életben van, egy

baleset vagy agyvérzés következtében nem tud kommunikálni a

körülötte lévőkkel. Még szomorúbb, ha egy ember, aki szellemi

képességeinek teljes birtokában van, soha nem beszél Istenhez, és azt

sem hagyja, hogy Isten beszéljen hozzá. Ez azt jelenti, hogy ez az ember

halott az emberi élet legmagasabb szintjén.

Megbeszélendő kérdések:

1. Beszéljük meg a diákokkal, mit gondolnak, miért egyedülálló az

emberi nyelv.

2. Az Újszövetség Jézus Krisztust, Isten fiát, Isten Igéjének nevezi

(János 1,1-14). Kérdezzük meg a diákokat, mit gondolnak, mit jelent

ez az elnevezés.

2. A valódi emberi lét második szintje, amire ez a történet is

utal, a férfi viszonya életre szóló partneréhez, a feleségéhez.

- 26 -

Isten felismerte, hogy a férfi számára nem jó az egyedüllét. A férfinak,

aki a szerető Isten képére teremtetett, szüksége volt valakire, akit

szerethet. De a férfi és a felesége közötti szeretetet Isten úgy tervezte

meg, hogy az összehasonlíthatatlanul magasabb rendű legyen, mint az

egyszerű fizikai párosodás az utódok létrehozása érdekében. A szerelem

nemcsak intellektuális találkozást, érzelmeket vagy fizikai vonzalmat

jelent, hanem tudatos döntést is. Azt jelenti, hogy a szeretett ember

igényeit és vágyait a magaméi elé helyezem, és hűséget fogadok, hogy

partnerem teljesen biztos lehessen a szerelmemben. Isten azáltal, hogy

férfit és nőt teremtett, megosztotta velük a teremtés örömét. Nem

teremtett több egyedet, hanem megadta a férfinak és nőnek a nemzés

képességét, hogy gyermekeket hozzanak a világra. Azt akarta, hogy

érezzék a gyermekáldás örömét és felelősségét.

Isten egy nőt adott Ádámnak, akiről elmondhatta: „Ez most már

csontomból való csont, testemből való test" (2,23). Nem kellett neki

mondani, hogy a nő különbözött az állatoktól. A nő, akit Isten ugyanúgy

a saját képére teremtett, sem alacsonyabb, sem magasabb rendű nem

volt a férfinál, csupán elragadóan különböző.

Az 1Mózes alapján nyilvánvaló, hogy Isten a házasságot különleges, sőt

szent kapcsolatként tervezte. A férj és feleség közötti, életre szóló

kötelék és az egymás iránti elkötelezettségük úgy lett megtervezve,

hogy stabillá tegye a társadalom alapegységét, a családot (2,24). És ha a

társadalom szervezetének egyedi sejtjei egészségesek lennének, a

társadalom is egészséges lenne.

Manapság azt látjuk, hogy az erkölcsi és szellemi normákat egyre

inkább figyelmen kívül hagyják, ami úgy terjed a mindennapi életben,

mint a rák: spirálszerűen emelkedő bűnözési statisztikák, a gyermekek

borzalmas bántalmazása, a jó semmibe vétele és a rossz példátlan

mértékű hajszolása. Ezek legtöbbje közvetlenül visszavezethető az

egyedi családi sejtek felbomlására. Ha a társadalom elveti az abszolút

erkölcsi és etikai normákban és a házasság szentségében való hitet, a

tragikus eredményen nem kell meglepődnünk. A férj-feleség kapcsolat

nem a társadalmi konvenciók evolúciójának eredménye - azt Isten

teremtette. Tragédiához vezet, ha megmásítják.

Szemléltető példa: Még a gyermekeknek is van olyan tulajdonuk, ami

nagyon különleges a számukra: valami, amit nagyra becsülnek és

vigyáznak rá. A felnőtteknek is lehet otthon ilyesmijük, például: egy

különleges ajándék vagy egy porcelántárgy. Ezeket soha nem használjuk

gondatlanul, hiszen becsesek számunkra!

A modern társadalom mégis ezt teszi. A házasságot úgy kezeli, mint

egy gondtalan játékot, a válást pedig, mint könnyű döntést, nem törődve

a családra és a gyerekekre gyakorolt tragikus hatásával, akiket

megfosztanak az érzelmi stabilitástól.

- 27 -

Szemléltető példa: Ha nem vesszük figyelembe egy autó vagy

motorkerékpár gyártójának használati utasításait, és üzemanyag helyett

vizet töltünk a tankba, a motor súlyosan megrongálódhat. Az

utasításokat nem azért adják, hogy elrontsák az autóban lelt örömünket,

hanem azért, hogy minél tovább élvezhessük. Hasonlóan, Istennek a

házasságra és az emberi kapcsolatokra vonatkozó bibliai utasításai arra

valók, hogy maradéktalanul élvezhessük az életet. Ha semmibe vesszük

őket, a saját kockázatunkra tesszük.

Tehát a pornográfia leértékeli a nemiséget, és az állatok szintjére

alacsonyítja az embereket. A homoszexualitás eltorzítja az emberi

testnek Isten által alkotott tervét. A Biblia is elítéli (Róma 1,24-28). És ez

nem azért van, mert Isten egy szörnyű, unalmas zsarnok, aki meg akarja

akadályozni, hogy az emberek kielégülést találjanak, és jól érezzék

magukat, hanem éppen ellenkezőleg: A perverzió az, ami végül

tönkreteszi a valódi örömet. Isten, aki kitalálta az emberi életet és a

szexualitást, szeret minket, és mivel szeret, lefektette az alapszabályait,

lehetővé téve számunkra, hogy maximális örömet leljünk a

kapcsolatainkban.

A Biblia megerősíti, hogy a házasság jó dolog, melyet Isten alkotott

meg, és magasztalja egészségességét és szépségét. A Biblia Krisztus

szeretetének jelképeként használja, melyet népe iránt érez most (Efézus

5,22-33) és az örökkévalóságban (Jelenések 19,7-9).

Megbeszélendő kérdések:

1. Gondoljunk arra, hányféle módon egészíti ki egymást a férfi és a

nő.

2. Mi a jelentősége a házasság stabilitásának a társadalom

egészsége szempontjából?

3. Fontoljuk meg, mit mond az Újszövetség arról, hogyan viszonyul

Jézus - kortársaival összehasonlítva - a nőkhöz (János 4,1-42), és

hogyan vélekedik a válásról.

- 28 -

6. AZ EMBER KÍSÉRTÉSBE ESÉSE, BUKÁSA ÉS

ELIDEGENEDÉSE

Olvassuk el az 1Mózes 3. részét.

Mindenhol nyilvánvaló, hogy valami baj van az emberiséggel. A kérdés

az: Mi a baj pontos oka? Amíg nem diagnosztizáljuk (állapítjuk meg)

helyesen az okát, a leküzdésére irányuló minden kísérlet elégtelennek

bizonyul, és fájdalmasan meghiúsul egy jobb világ megteremtésének

reménye. Az egyik vélemény szerint az emberiség baja és a világ minden

gonoszsága annak tulajdonítható, hogy az emberiség még nem fejlődött

tökéletessé. Csak elég időt kell adni neki, és olyan tökéletes lénnyé

alakul, mint amilyennek szeretnénk. Azonban az utóbbi hatezer év azt

bizonyítja, hogy míg az ember hatalmas lépéseket tett a tudományban és

a technikában, az emberiség mint egész, lényegében nem lett kevésbé

önző, gonosz, kegyetlen és romlott, mint valaha volt. Ebből tanulva a

Biblia magyarázatára figyelünk arra vonatkozóan, honnan is ered a baj.

Ez később alapul szolgál majd annak megértéséhez, milyen reményt

kínál a Biblia a gyógyulásra. De először foglalkoznunk kell egy másik

csodálatos lehetőséggel, amit a Biblia szerint az emberi létezés kínál.

I. AZ EMBER LEHETŐSÉGE AZ ERKÖLCSI VÁLASZTÁSRA

1. A szabad akarat ténye. Az 1Mózes azt mondja nekünk, hogy az

Édenkert minden fája az ember örömére és gyönyörűségére szolgált,

kivéve egyet: Isten szigorúan megtiltotta az embernek, hogy egyen e fa

gyümölcséből, és figyelmeztette, hogy ha nem engedelmeskedik és eszik

belőle, meghal. Az a tény, hogy Istennek figyelmeztetnie kellett az

embert engedetlenségének következményeire, azt mutatja, hogy úgy

teremtette meg az embert, hogy az képes volt az engedetlenségre, ha

úgy döntött. Más szavakkal: Isten az embert szabad akarattal

teremtette.

2. A szabad akarat szükségessége a moralitáshoz. Az 1Mózes azt

mondja nekünk, hogy a világ gonoszsága végül is arra vezethető vissza,

hogy az ember szabad akaratát arra használta, hogy megtagadja az

engedelmességet Istennek, és ezzel behozta a világba azt a gonosz erőt,

melyet a Biblia bűnnek nevez. Felmerül a kérdés: Isten nem látta előre,

hogy az ember vissza fog élni szabad akaratával? Természetesen tudta.

Akkor miért adott neki szabad akaratot? A válasz: mert Isten az

emberben nem biológiai gépet akart teremteni, mely ösztönei szerint

- 29 -

cselekszik, és képtelen a szabad választásra. Ha egy méh megcsíp egy

buszvezetőt, és végzetes balesetet okoz, nem visszük a méhet bíróság

elé, és nem vádoljuk azzal, hogy bűncselekményt követett el. A méhnek

nem volt választása: egyszerűen ösztönösen csípett. Egész más lenne a

helyzet, ha egy utas leszúrná a vezetőt: lehet, hogy ösztönös gyűlöletet

érez a vezető iránt, mégis szabadon dönthetett, hogy leszúrja-e vagy

sem.

Ezenkívül Isten azt akarta, hogy az ember az állatoknál

összehasonlíthatatlanul magasabb rendű és nemesebb lény legyen.

Például egy kutyát be lehet tanítani - ahogy Pavlov tette - arra, hogy ne

egyen meg egy darab húst addig, amíg a gazdája jelt nem ad rá. De ha

ennek következtében a kutya tartózkodik attól, hogy ellopja a pecsenyét

a szomszédtól, ezt egyszerűen azért teszi, mert a múltbeli tapasztalat azt

a nyomot hagyta emlékezetében és idegrendszerében, hogy ha elvesz

egy darab húst a gazdája engedélye nélkül, azt fájdalmas verés követi. A

kutya nem tudja, mit jelent a „lopás", sem azt, hogy az miért rossz; ezért

nem tudja, miért akadályozza meg a gazdája, hogy elvigye a szomszéd

húsát. Isten az ember teremtésével egy olyan lényt akart létrehozni,

akivel végül megértetheti parancsainak és tilalmainak okát, ahogyan egy

gyerekkel is megértethetik a szülei, hogy mit szabad és mit nem;

úgyhogy az ember intelligens módon és - szabad akarata révén -

önszántából engedelmeskedjen Istennek.

3. A szabad akarat jelentősége a szeretet szempontjából. Isten

az emberben mindenekelőtt olyan lényt akart teremteni, aki képes

őszintén szeretni őt; és ez is azt jelenti, hogy szabad választással és

akarattal kell rendelkeznie: a kikényszerített vagy gépies szeretet nem

valódi szeretet. Ezért az embernek szabadon kell választania, hogy

szeresse-e Istent, és engedelmeskedjen neki, vagy elutasítsa és ne

engedelmeskedjen. Ha egy robot lépne a szobánkba, nyakunk köré fonná

a karjait, és gépies hangján azt mondaná: „szeretlek", akkor

megijednénk, aztán vagy kinevetnénk, vagy undorral arrébb löknénk.

Miért? Mert tudnánk, hogy a robot egyszerűen azt csinálja és mondja,

amire beprogramozták. Nem dönthet szabadon, hogy szeressen-e

minket; és persze nem lázadhat tudatosan a megalkotója által belé

programozott utasítások ellen. Isten pedig azt akarta, hogy az ember

összehasonlíthatatlanul több legyen egy robotnál. Valaki azt kérdezheti:

Nem lett volna-e jobb, ha Isten puszta gépnek vagy állatnak teremti az

embert? A válasz egyszerű: Melyikünk mondana le önként az emberi

szabad akaratról, és válna szívesen géppé?

Egy szemléltető példa: A tűz nagyon veszélyes dolog. Egy bölcs és

szerető szülő ezért megtiltja kisgyermekének, hogy belenyúljon a tűzbe

vagy tüzet gyújtson, amíg meg nem értette vele, milyen pusztítást

végezhet a tűz, ha nem megfelelően bánnak vele. így Isten is megtiltotta

- 30 -

az embernek, hogy ártatlanságában megérintse a jó és a rossz

tudásának fáját. Hogy Isten végül hogyan mutatta volna meg az

embernek az engedetlenség és a gonoszság pusztító eredményeit,

megtanítva ezzel a rossz elkerülésére, nem tudhatjuk. Az ember úgy

döntött, hogy Istentől függetlenül cselekszik és nem engedelmeskedik

neki; így fájdalmasan és saját szenvedésén keresztül kellett megtanulnia

a rossz szörnyű következményeit. Vajon miért tette?

II. AZ EMBER MEGKÍSÉRTÉSE ÉS BUKÁSA

Sok ember számára gyerekmesének tűnik az a bibliai történet, hogyan

kísértette meg a Sátán kígyó alakjában az embert, hogy ne

engedelmeskedjen Istennek; de ha tanulmányozzuk a kísértés módját,

meglátjuk, hogy az nagyon is életszerű.

1. A Sátán első trükkje. Eltúlozta Isten tilalmát, hogy kegyetlen,

tantaluszi kínokat okozó ünneprontóként tüntesse fel. „Isten valóban azt

mondta", kérdezte - noha jól tudta, hogy Isten nem mondott ilyet - „hogy

nem ehettek egyik fa gyümölcséből sem? ". A nő kijavította, de sok

ember még ma is elhiszi a Sátán túlzását: Semmit sem akarnak tudni

Istenről, és nem is akarnak gondolkodni róla, mert úgy képzelik, hogy az

istenhit megfosztaná őket az összes élvezettől.

2. A Sátán második trükkje. Nyíltan megtagadta Isten Igéjét. „Nem

fogsz meghalni", mondta, „ha nem engedelmeskedsz Istennek. Isten

tilalmának oka az, hogy ha elveszed a gyümölcsöt, kinyílnak a szemeid.

Olyan leszel, mint Isten, aki tudja, mi a jó és mi a rossz. Nem függsz

többé Istentől; magad döntheted el, mi a rossz és mi a jó. Szállj hát síkra

az erkölcsi függetlenségért és szabadságért. Dönts magad! Legyél a saját

főnököd! Ne hagyd, hogy Isten döntsön helyetted."

Persze a Sátán nem mondta el nekik, hogy ha nem engedelmeskednek

Isten parancsának, és tőle függetlenül cselekszenek, megnyitják

személyiségüket a bűn hatalmas, gonosz ereje előtt, mellyel maguk nem

tudnak megküzdeni. Mihelyt beengedik, fokozatosan rabszolgájává teszi,

végül pedig elpusztítja őket. Ma is sok embert vezet így félre a Sátán.

Különben miért képzelnék, hogy a személyes szabadságért harcolnak,

amikor tönkreteszik magukat fizikailag alkohollal, kábítószerekkel és

szexuális promiszkuitással, lelkileg pedig irigységgel, féltékenységgel,

haraggal, rosszindulattal, gyűlölettel, hazugsággal, csalással és egyéb

visszataszító dolgokkal.

3. A Sátán harmadik trükkje. Rávette a nőt, hogy nézze meg

közelebbről a fát. A nő észrevette, hogy jó volt élelemnek,

gyönyörködtette a szemet, és kívánatos volt a bölcsesség

megszerzéséhez; azaz fizikai, esztétikai és intellektuális örömet okozott

- 31 -

neki. A Sátán azt sugallta, hogy ha rendelkezik az öröm e három

formájával, mindennel rendelkezik, ami az élet teljes élvezetéhez

szükséges. Nincs szüksége Istenre, és nem kell figyelnie a szavára, vagy

aggódnia a tilalma miatt. Sok ember így gondolkodik.

Ez azonban hazugság. A Biblia mondja (5Mózes 8,3), Jézus Krisztus

pedig megismétli (Máté 4,4): „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem

minden Igével, amely Isten szájából jön".

Szemléltető példa: Tegyük fel, hogy Ön elhatározza, hogy barátságot

köt velem, és azzal kezdi, hogy meghív vacsorára. Én leülök az

asztalánál, élvezem a vacsorát, és gyönyörködöm a falon levő képekben

és a háttérzenében. De minden arra irányuló erőfeszítése ellenére, hogy

beszédbe elegyedjen velem, én kitartóan elutasítom a választ, vagy

tudomást sem veszek Önről. És amikor végül arra kényszerít, hogy

magyarázzam meg furcsa viselkedésemet, akkor elmagyarázom, hogy

minden, ami engem érdekel, az a vacsora fizikai élvezete, valamint a

képek és a zene esztétikai és intellektuális élvezete. Ami pedig Önt illeti,

aki biztosította ezeket a dolgokat, nos, Ön egyáltalán nem érdekel:

felőlem akár halott is lehetne. Milyen ostoba lennék! Bármennyire jó is az

étel, a képek és a zene, ha elfogadom ezeket, és visszautasítom az Ön

társaságát és barátságát, ez azt jelenti, hogy elutasítom a vacsora

legmagasabb rendű értelmét és élvezetét.

III. A BUKÁS KÖVETKEZMÉNYEI

Az ember engedetlenségének eredménye azonnali és elkerülhetetlen

volt. Tönkretették az élet legmagasabb szintű élvezetét. Amikor

legközelebb hallották az Úr hangját, amint az Édenkertben sétált,

megijedtek. Ahelyett, hogy üdvözölték volna Isten jelenlétét, társaságát

és a vele való beszélgetést, mint a legnagyobb örömet az életben,

megpróbáltak elrejtőzni előle. Meztelennek érezték magukat. Isten

meztelenül teremtette őket, és ebben nem volt semmi rossz. De

engedetlenségük miatt rossz volt a lelkiismeretük, és úgy érezték, nem

méltók Isten jelenlétéhez. Fügefaleveleket összevarrva megpróbálták

eltakarni magukat. De észrevették, hogy ennek semmi értelme, így a fák

között rejtőztek Isten elől. De ez sem segített, mert Isten magához hívta

őket, így elő kellett jönniük, és eléje kellett állniuk. Hogy akkor mit

mondott és tett Isten, hogyan mutatta meg nekik a megbocsátás útját,

és adott reményt a jövőre, ahelyett hogy lázadásáért elpusztította volna

az emberiséget - nos, mindezekkel a következő cikkekben foglalkozunk.

Azt, hogy az ember bukott lény, ma is bizonyítja az a tény, hogy Isten

gondolata sok embert a félelem és bűntudat, ha nem a sértődöttség

kellemetlen érzésével tölt el. A Biblia ezt az állapotot lelki halálnak

- 32 -

nevezi. A Biblia szerint ez az Istentől való elidegenedés a gyökere az

emberiség összes bajának.

- 33 -

7. A REMÉNY ÉS GYÓGYULÁS ÚTJA

Olvassuk el újra az 1Mózes 3. fejezetét.

I. GYŐZELEM A VERESÉGBŐL

Amikor az ember ostoba módon fellázadt Isten ellen, érthető lett volna,

ha Isten elhatározza, hogy elpusztítja az embert, és teljesen újrakezdi

egy másik lénnyel.

De Isten pont az ellenkezőjét tette. Nemcsak hogy folytatta eredeti

tervét, hogy az embert saját helytartójává teszi, de kinyilatkozta, hogy

az ember által fog meghiúsulni a Sátán kísérlete Isten tervének

tönkretételére. A kígyóhoz szólva, akit a Sátán a nő megtévesztésére

használt, kijelentette: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony

közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát

mardosod" (3,15). Ezek a szavak kétségtelenül tükrözik azt az

ellenségességet, melyet az ember és a kígyó érez majd egymás iránt a

századok során; de Isten ígérete ezt az ellentétet arra használja, hogy

szimbolizálja azt az évszázados harcot, amely az ember és a Sátán között

fog végbemenni. Ennek fő csatatere az emberek szíve lesz, hiszen Isten

arra törekedett, hogy visszanyerje az ember hűségét, a Sátán pedig

azért harcolt, hogy a markában tartsa. Visszatekintve erre a harcra Jézus

Krisztus születése, élete, halála és feltámadása után, az Újszövetség azt

állítja, hogy az asszony ivadékának ígérete bizonyos értelemben Rá

vonatkozott, mivel ő emberi anyától született emberi apa nélkül (Lukács

1,25). Valódi ember volt, noha egyidejűleg megtestesült Isten is. Miután

a Sátán ugyanúgy megkísértette, mint minket szokott, legyőzte őt (Máté

4,1-11; János 14,20; Zsidók 4,15), és megtartotta a feltétel nélküli

engedelmességet Isten iránt, egészen a haláláig. Sőt ő, aki maga

bűntelen volt, halálával megváltotta az emberi bűn büntetését, hogy az

ember megbékélhessen Istennel, és visszajuthasson a Paradicsomba. E

gigantikus küzdelem során a Sátán mint kígyó Krisztus sarkába mar, de

Krisztus mint Ember eltapossa a kígyó fejét az ember nevében, és elnyeri

az örökös győzelmet.

Az Ószövetség egyik híres részletében (8. zsoltár), melyet azon kérdés

megválaszolásának szenteltek, hogy „Mi az ember?", a költő megfigyeli,

hogy Isten az embert eredetileg az angyaloknál egy kicsivel alacsonyabb

rendűnek teremtette, de megkoronázta dicsőséggel és tisztességgel, és

mindent a lábai alá vetett. Századokkal később a zsidókhoz írt levél írója

az Újszövetségben megismétli ezt az állítást, és hangsúlyozza, hogy

- 34 -

pontosan azt jelenti, amit mond. „Mindent lába alá vetvén, semmit sem

hagyott, ami ne lenne neki alávetve" (Zsidók 2,8). Elfogadva, hogy ez

volt Isten eredeti szándéka, mindenki láthatja, hogy valami elromlott. A

gonosz és a betegség még mindig leselkedik az emberiségre. Az ember

távol van attól, hogy vitathatatlan gazdája legyen a világnak. Az író maga

is beismeri ezt: „Még nem látjuk, hogy minden uralma alatt áll". Akkor fel

kell adnunk a paradicsom visszaszerzését? Nem, semmiképpen! Mert,

mondja az író, szó sincs a terv feladásáról, melynek teljesülése már

messzire jutott. Mert látjuk Jézust, aki kisebbé lett az angyaloknál, és

maga is emberré vált, hogy elszenvedje a halált minden ember helyett,

lehetővé téve a bűnbocsánatot és a gyógyulást. Sőt, az ember Jézus már

megkoronáztatott dicsőséggel és tisztességgel. Feltámadása,

mennybemenetele és megdicsőülése a garancia arra, hogy Isten

tervének többi részét is teljességgel megvalósítja, és az embert

visszahelyezi egy bűntelen világ feletti uralomba.

Felmerül azonban egy kérdés: Ha Isten elejétől fogva el akarta

küldeni Jézust a világba, mint az emberiség Megváltóját, miért nem

küldte abban a pillanatban, amikor Ádám és Éva vétkezett? Miért várt

századokig, mielőtt elküldte?

II. ANNAK A SZÜKSÉGESSÉGE, HOGY FELFEDEZZÜK, MIVEL

JÁR A BŰN

Szemléltető példa: Senki sem megy el az orvoshoz, hogy gyógyítsa

meg, hacsak nincs meggyőződve róla, hogy beteg. Némelyik rákfajta úgy

kezdődik, mint apró seb, vagy mint fekete folt a bőrön, és mivel

jelentéktelennek látszik, az emberek azt hiszik, hogy magától elmúlik. A

beteg csak akkor keres segítséget az orvosnál, amikor hónapok vagy

évek múlva kifejlődik, és komolynak mutatkozik.

Ha Isten csoda útján közbeavatkozott volna, amikor Ádám és Éva

szabad akaratát az Isten iránti engedetlenségre használta, hogy

megakadályozza bűnük fájdalmas következményeit, Ádám és Éva soha

sem ébredt volna rá, milyen komoly dolog visszaélni a szabad akarattal.

Az lett volna a benyomásuk, hogy nem számít, hogyan döntenek vagy

választanak: a vége ugyanaz. Meg kellett tanulniuk, hogy ez az egyetlen

bűnük, az engedetlenség - nem beszélve a többiről, amit később

követtek el - elég volt nemcsak arra, hogy elrontsa az életüket, de arra

is, hogy megmérgezze és megrontsa összes utódjukat. Az emberiség

csak így gyűlölheti és bánhatja meg a bűnt, és fogadhatja el az

üdvösséget, amikor Isten felkínálja. És csak így tanulhatja meg, hogy

szabad akaratát Istennel együttműködve használja.

- 35 -

III. A BUKÁS KÖZVETLEN KÖVETKEZMÉNYEI

A Biblia ezután rámutat a bukás néhány elkerülhetetlen

következményére, melyek ellen az embernek harcolnia kell a jövőben.

1. Istentől való elidegenedés: Ezt már megbeszéltük az előző

cikkben. Az ember Istennel való kapcsolata többé nem lesz örömteljes és

félelem nélküli, hanem elrontja az ember rossz lelkiismerete és annak a

tudata, hogy Isten rosszallja a bűneit, noha Isten gondoskodott azok

fedezetéről.

2. Az emberi viszonyok brutalizálódása: A gyermekek

születését bánat és félelem kíséri majd, és a férfiak igyekeznek

kihasználni a nőket, és zsarnokoskodni felettük. Itt vannak a

bizalmatlanság és az indulatosság kezdetei, melyek annyi kárt okoztak a

társadalomnak. De itt van a gyógyulás is. Krisztus, népe iránti

szeretetében, valóságossá tette a szeretet eszményét. Az ő erejével át

lehet alakítani az emberi kapcsolatokat és valódi harmóniát

megvalósítani a házasságon belül. A keresztyén férjek szerethetik

feleségeiket, a feleségek pedig tisztelhetik férjeiket. (Lásd, ahogy Pál

apostol idézi az 1Mózest az Efézus 5,31 versben.)

3. A munka kényszermunkává válik: Az ember eredetileg a

teremtés ura volt; de amikor fellázadt Isten ellen, megváltozott a

világhoz való viszonya. A munka, mely korábban zavartalan öröm volt,

kezdett harccá és kényszermunkává válni. Az élet feladatai, melyekkel

korábban - teljes életerejében és Isten társaként - vidáman nézett

szembe, egészen másként látszanak most, hogy ki van szolgáltatva a

betegségeknek, hajlamos az ellentétes érzelmekre és a bűn belső

vonzására. Saját belső világa zavarossá vált: elvesztette önuralmát. És,

amint az Újszövetség rámutat (Róma 8,20-22), maga a teremtett világ

alá van vetve a hiábavalóságnak és a sóhajtozásnak. Ki van téve

tüskének, bogáncsnak, mételynek, kártevőknek, a szennyezés és a

betegségek pusztításának. Mégis, megint csak van remény. A Róma 8.

fejezetében olvashatjuk azt is, hogy a Jézus Krisztusban hívők lelkében a

Szent Szellem lakozik, aki erőt ad ebben az életben, hogy legyőzzük a

bűnös természet vonzását (9., 13. versek), még ha mi magunk is

sóhajtozunk. Sőt, eljön a nap, amikor Isten feltámasztja a halálból a

hívők testét a bennük lakó Szent Szellem ereje által (11. vers). Ez a

remény nem üres mítosz. Mert Isten már feltámasztotta Jézus Krisztus,

az ember testét a halálból. Az ő diadala a halál fölött azt jelenti, hogy a

teremtett világ egy napon maga is meg fog szabadulni a romlandóság

szolgaságából, és elnyeri Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságát

(21. vers).

- 36 -

4. Kitiltás az Édenkertből: Elszakítva az élet fájától, az ember

végül megöregszik és meghal. Lélekben már korábban meghalt. A

fizikai halál állandóan emlékeztetni fogja az embert, hogy bukott lény.

Figyelmeztetés lesz és előjele annak, amit a Biblia „második halálnak"

nevez. Ez az örök halál, melyet az embernek végül át kell élnie, hacsak

nem békül meg Istennel.

Közben az Édenkertbe visszavezető utat - olvashatjuk - kardot forgató

kerubok állták el, ami arra emlékeztet, hogy az ember nem találja meg

újra a paradicsomot sem földön, sem a mennyben mindaddig, amíg

végleg meg nem szabadul a bűneitől, és az ember és a természet meg

nem békél Istennel.

IV. AZ EMBER BAJÁNAK NEM MEGFELELŐ DIAGNÓZISA

Persze sok ember elutasítja az ember bajának ezt a diagnózisát.

Szókratész, az ókori görög filozófus azt gondolta, hogy az ember

egyetlen alapvető baja a tudatlanság. „Senki sem tesz tudatosan

rosszat", állította. „Oktassuk az embert megfelelően, és abba fogja

hagyni a bűnözést". A történelem bebizonyította, hogy Szókratésznek

nem volt igaza. Marx úgy tartotta, hogy az ember egyetlen alapvető baja

a termelőeszközöktől való elidegenedés. A történelem bebizonyította,

hogy neki sem volt igaza. Herbert Butterfield, a kiváló

történelemprofesszor ezt írta „Keresztyénség és történelem" című híres

könyvében: „A történészek között, mint más területeken, a leginkább

vakok azok, akik képtelenek megvizsgálni saját feltételezéseiket...

Hangsúlyozni kell, hogy tragédiát tragédiára halmozunk az ember

kellően meg nem vizsgált doktrínájával... melyet a történelem nem

igazol." A történelem arra tanít minket, mondja Butterfield, hogy „fontos,

hogy ne bízzunk az emberi természetben. Ez a hit egy új eretnekség, és

a hatása katasztrofális." A történelem bizonyította, és bizonyítani fogja,

hogy senkinek sincs igaza, aki meg akarja kerülni, amire a Biblia tanít, és

amire Jézus Krisztus tanított, hogy az ember bukott lény, és alapvetően

gonosz és bűnös (Lukács 11,13). Az emberek azért akarják megkerülni

ezt a diagnózist, mert nem tetszik nekik - túl radikálisnak tűnik.

Szemléltető példa: Ha Ön rákos lenne, mit választana: 1) Mondják

meg, hogy rákos, és hogy van olyan műtét, mely meggyógyíthatja; vagy

2) Adjanak egy felületes diagnózist és néhány aszpirint, aminek

következtében meghalhat?

És Jézus nem csak diagnózist adott, egy gyógymódot is felajánlott, egy

olyan üdvözülést, mely egybevág a diagnózissal - ezzel a témával egy

későbbi cikkben foglalkozunk.

- 37 -

Megbeszélendő kérdések:

1. Hogyan teljesítette Jézus az 1Mózes 3,15 ígéretét?

2. Beszéljük meg a diákokkal, hogyan fedezték fel a bűn

komolyságát és hatalmát?

3. Kövessük a bukás hatásait a modern társadalomban az

említett területeken. Mit változtat meg az Istenben való hit

lelkileg és erkölcsileg?

4. „A történelem tele van annak az emberi kísérletnek a példáival,

hogy visszajussunk a paradicsomba Isten nélkül" - vitassuk

meg.

5. Milyen kapcsolat van a Jézus által a bűnre adott diagnózis és

kereszthalála között?

- 38 -

8. AZ ISTENBEN ÉS A JÖVŐBEN VALÓ HIT ÚTJA

Olvassuk el az 1Mózes 15,1-7 verseit.

Sok ember, amikor először olvassa az Ótestamentumot, meglepetést

érez, ha nem csalódást. Az első tizenegy fejezet után szinte kizárólag a

zsidókkal foglalkozik. „Miért érdeklődik Isten csupán a zsidók iránt?"-

kérdezik. „Az évszázadok során nem voltak-e nagyszerű birodalmak,

sokkal nagyobbak, mint a kis Izráel? Miért kap a többi nép olyan kevés

figyelmet? Isten nem érdeklődött irántuk?"

De a Biblia azt mondja, hogy Isten az összes embert egy eredeti párból

teremtette (Cselekedetek 17,26), hogy ő nemcsak a zsidók, de a

pogányok (nem zsidók) Istene is (Róma 3,29); hogy Isten nem

személyválogató (Cselekedetek 10,34-35); és hogy az az akarata, hogy

minden ember megszabaduljon (1Timóteus 2,5-7). Másrészről a Biblia

azt mondja, hogy Isten kiválasztotta Izráelt, hogy különleges szerepet

játsszon a történelemben. Hogy megértsük ezt, vissza kell mennünk a

bukás leírásához az 1Mózesben.

I. IZRAEL KIVÁLASZTÁSÁNAK HÁTTERE

Emlékszünk, hogy az ember eredeti bűne az volt, hogy az Istentől való

morális és spirituális függetlenséget választotta; és noha Isten azonnal

megmutatta neki a bűnbocsánathoz és megbékéléshez vezető utat,

hamar nyilvánvalóvá vált, hogy engedetlensége beoltotta az emberi

fajba az Istentől való elszánt függetlenség mérgét.

1. Káin és Ábel (1Mózes 4,1-15). Ábel hűségesen követte Isten

utasításait, Istennek tetsző áldozatot vitt, és Isten elfogadta (Zsidók

11,4). Káin, amikor az áldozat bemutatására készült, arrogánsan

elutasította Isten utasításait az áldozatra vonatkozóan, és Isten iránti

haragjában megölte testvérét, Ábelt.

2. Káin utódai (1Mózes 4,16-24). A városépítés e korszakában

virágzott az állattenyésztés, a kohászat, a technológia, a zene és a

költészet. De az erőszak egyre nőtt. Még kérkedtek is vele, és népszerű

dalok témája volt, ahogy az erőszak manapság is állandóan megjelenik

a képernyőn és videón, mint kemény szuperemberek akciója, még az

olyan társadalmakban is, melyek egyébként technológiailag és

kulturálisan fejlettek. Fiatal emberek, akik ezeket az erőszakos

- 39 -

képernyősztárokat szerepmodellnek tekintik, megtanulják csodálni,

majd gyakorolni az erőszakot.

3. Az özönvíz generációja (1Mózes 6,1-7). Ekkorra az emberi faj

mint egész olyannyira romlottá vált az okkult és démoni praktikák, a

gonoszság és erőszak hatására, hogy az állandó fizikai és morális

degeneráció veszélyeztette. Az AIDS-járvány, mely jelenleg egész

közösségeket fertőz meg a szexuális perverzió és promiszkuitás

eredményeként, és a kábítószer hatása alatt levő tinédzserek által

elkövetett erőszak ugyanannak a dolognak a modern példái. A kertész

néha kivág egy beteg növényt abban a reményben, hogy a növény

törzse egészségesen újra kinő. Ugyanígy Isten egy óriási özönvizet

bocsátott a világra, és Noé családja kivételével elpusztította az egész

emberi fajt, úgyhogy az emberi faj egy új és potenciálisan

egészségesebb kezdet elé nézhetett.

4. Bábel városa és tornya (1Mózes 11,1-9). A torony valószínűleg

a ziggurat (lépcsős templom) egy korai formája volt. Saját korában az

építészet és technika csodája volt, annak a bizonyítéka, hogy az ember,

noha elbukott, a Teremtő képére teremtetett. A tragédia az volt, hogy

ezt a nagyszerű tervet az arrogáns büszkeség és az Istentől való

függetlenség szellemében készítették. Hasonlóan, manapság az

űrutazás az ember Istentől kapott képességeinek nagyszerű vívmánya;

és az orosz asztronautákat jogosan csodálják szerte a világon. De

szomorú volt hallani, amikor kettő közülük azzal dicsekedett, hogy

megkerülték a holdat, de Istent sehol sem látták. Ez olyan, mintha egy

ember, elolvasva egy Szolzsenyicin-regényt, azt állítaná, hogy mivel a

regényben sehol sem találkozott vele, Szolzsenyicin nem létezik. Isten

nem része az általa teremtett univerzumnak, ahogy Szolzsenyicin sem

része a regényének. De micsoda gyönyörűség lenne egy ilyen regényt

Szolzsenyicin társaságában olvasni, aki aztán megtanítana, hogyan

írjunk hasonló regényeket. Akkor miért képzelik az emberek, hogy a

világegyetem valódi megértése és élvezete csak a Teremtőtől

függetlenül és őt megtagadva lehetséges.

5. A bukás legszomorúbb eredménye (Róma 1,19.23). Ez az volt,

amikor az emberek végül megpróbálták az Egyetlen Igaz Isten, a

Teremtő minden emlékét kitörölni. Ennek eredményeként

babonaságba estek. Istenítették a természet lélektelen erőit, és

imádták a nap, a hold, a vihar, a termékenység stb. isteneit. És mivel

ezek az „istenek" az emberi képzelet szüleményei voltak, úgy fogantak

meg, hogy egymás között még erkölcstelenebbül viselkedtek, mint az

emberek. Így ezeknek az isteneknek az imádata még jobban

megrontotta az emberiséget.

A modern ateistának hasonló a világnézete. Szerinte az embert

létrehozó végső erők az univerzum személytelen, lélektelen, céltalan

- 40 -

erői. Nem nevezi őket 'isteneknek', mint az ősi bálványimádók, de végül

is ugyanazokra a dolgokra hivatkozik. Tehát az ateista szerint nincs

végső remény sem az univerzum mint egész számára, sem az egyén

számára a halál után. Mert szerinte ugyanazok a személytelen erők,

melyek létrehozták az embert, egy napon lélektelenül elpusztítják mind

az embert, mind az univerzumot. Tehát a racionális emberi lények nem

racionális erők termékei, rabszolgái és remény nélküli rabjai.

II. ISTEN CÉLJA IZRAEL KIVÁLASZTÁSÁVAL

1. Isten problémája. Hogyan menthetné ki az embert az Istentől való

függetlenség reménytelenségéből? Hogyan demonstrálhatná a

népeknek saját valóságosságát és az ember életének dicsőségét és

reményteljességét, amikor még Isten társaként élt, hogy a népek

visszataláljanak Istenhez, és áldást nyerjenek?

2. Isten válasza a problémára. Kiválaszt egy embert, Ábrahámot,

és utódaiból egy új népet alkot, mely által az összes nép visszatalál

Istenhez, és áldást nyer (1Mózes 12,3; 22,18; 26,4).

3. Ábrahám és Izráel kiválasztásának alapja. Nem arról volt szó,

hogy ők jobbak voltak, mint a többi nép. Ábrahám, mielőtt Isten

elhívta, bálványimádó volt (Józsué 24,14-15); és Izráelt

emlékeztették, hogy keménynyakú nép, és figyelmeztették, hogy ha

helytelenül viselkedik, Isten szerepük fontossága miatt szigorúbban

fegyelmezi meg őket, mint a többi népet (5Mózes 9,6-24; Ámós 3,2).

4. Isten célja Ábrahámmal és Izráellel. Először is azért emelte fel

őket, hogy élő bizonyságul szolgáljanak az Egy Igaz Isten létezésére,

az univerzum bálványimádó értelmezése elleni tiltakozásul. Ebben

Izráel századokig egyedülálló volt. Másodszor, hogy példát

mutassanak, mit is jelent barátságban élni az élő Istennel,

megtapasztalni szeretetét, irányítását és törvényeit, hogy minden nép

megláthassa, milyen vonzó dolog személyesen ismerni Istent. És

harmadszor, hogy Izráel legyen az a csatorna, melyen keresztül eljön a

világ Megváltója, hogy a világ felismerhesse, amikor eljön, és valódi

reménységet találjon benne.

5. A program sikere. Elég itt megjegyezni, hogy a zsidó népen és

főként Jézus Krisztuson keresztül, aki Ábrahám ivadékaként született,

korábban pogány és bálványimádó nem-zsidók milliói jutottak el végül

az Egyetlen, Igaz és Élő Istenben való hithez. Ez tagadhatatlan

történelmi tény; és a folyamat a szemünk előtt folytatódik.

- 41 -

III. ISTEN PRÓBÁRA TESZI ÁBRAHÁMOT

1. A remény felkeltése Ábrahámban. Isten először személyesen

kinyilatkoztatta a dicsőségét Ábrahámnak. Azután Kánaán földjére

vezette, melyet neki és ivadékainak ígért, ha egyelőre készek

nomádokként élni, még egy hektárnyit sem birtokolva belőle. Isten azt is

megmondta Ábrahámnak, hogy utódai négyszáz évig rabszolgák lesznek

egy távoli országban, és Isten csak azután szabadítja fel őket, hozza

vissza Kánaánba, és adja nekik örökségül a földet. Ez természetesen

reményt adott Ábrahámnak és utódainak. De ez hosszú távú remény

volt, és a gyakorlati kérdés ez volt: Merjenek-e hinni benne? Képesek-e

olyan erősen bízni Istenben, hogy felvegyék a nomád életstílust, és így

éljenek századokig, csupán az Isten ígéretében való hitre alapozva?

Ádám és Éva az Édenkertben nem volt képes bízni Isten szavában. Azóta

milliók ugyancsak nem voltak képesek. Vajon Ábrahám és utódai

képesek lesznek rá? És vajon beteljesül-e végül az ígéret?

2. Ábrahám hitének próbára tétele (1Mózes 15-22). Nem telt el sok

idő, és Ábrahámnak az ígéretbe vetett hite alapvető nehézségekbe

ütközött. Már öreg volt, amikor Isten megígérte neki a jövőbeli

örökséget. De addig nem született fia, és így nem volt reménysége arra,

hogy utódai birtokba vehetik az ígért örökséget. Ábrahám beszélt

Istennel, aki megígérte, hogy fia születik; és Ábrahám azonnal hitt

Istennek (1Mózes 15,6). De Isten nem teljesítette azonnal az ígéretet.

Sára meddő volt, így Ábrahám, hogy segítsen Istennek az ígéret

teljesítésében, magához vett egy rabszolgalányt, aki fiút szült neki. Isten

azonban nem úgy tekintette ezt a gyermeket, mint a megígért fiút, és

addig várakoztatta Ábrahámot és Sárát, amíg testük jóformán halottá

nem vált, ami a szülővé válás fizikai lehetőségét illeti. Ábrahám tehát

világosan látta, hogy saját ereje elégtelen; ha Isten teljesíteni akarja az

utódokra és az örökségre vonatkozó ígéretét, csodát kell művelnie és

életet fakasztania a virtuálisan halott testekből. Ábrahám erre képtelen

volt. És Ábrahám mert hinni; és a csoda végül megtörtént. A megígért fiú

megszületett. Évszázadokkal Ábrahám halála után pedig az örökségre

vonatkozó hosszú távú ígéret is teljesült.

3. Isten célja Ábrahám hitének próbára tételével. Emlékezzünk,

hogy az ember eredeti bűne, mely bukását okozta és elpusztította az

emberi fajt, az volt, hogy az Istentől való függetlenséget választotta, és

ezzel egy olyan folyamatot indított el, mely a halálhoz vezetett. Isten

most az igaz élethez és a jövőben való reménykedéshez visszavezető út

első alapelvére tanítja Ábrahámot: az Istentől való teljes függőségre és a

benne és az ígéreteiben való hitre.

- 42 -

IV. AZ ÁBRAHÁM TÖRTÉNETÉBŐL LEVONHATÓ EGYETEMES

TANULSÁG

1. A történelem demonstrálta, hogy azok az ígéretek, melyeket

Isten Ábrahámnak tett, igazak voltak. Utódai végül örökölték

Kánaán földjét. Isten ugyan időről időre kiűzte őket erről a földről, ahogy

azt előre megmondta, de egyszer a végső rehabilitációjuk is be fog

következni.

2. Az ígéret, hogy Ábrahámon és ivadékain keresztül a világ összes

népe áldást nyer, drámai módon teljesült a világ Megváltója, Jézus

Krisztus születése által, aki Ábrahám és fia, Izsák leghíresebb

leszármazottja.

3. Ábrahám történetének nem az a tanulsága, hogy minden

gyermektelen házaspárnak lehet gyermeke, ha bízik Istenben. Az

Újszövetség azért idézi, hogy például szolgáljon az egész emberiség

számára. Ábrahám megigazult a hit által, mondja az 1Mózes 15,6

verse, amikor megtanulta, hogy ne saját magában vagy saját tetteiben

higgyen, hanem csupán Isten Igéjében, aki életet fakasztott a halálból. A

Róma 4,1-5, 4,19-25 versekben azt olvashatjuk, hogy mi is

megigazulhatunk és elnyerhetjük az örök élet ajándékát csupán hit által,

ha megtanuljuk, hogy ne a saját tetteinkben bízzunk, hanem

higgyünk Istenben, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból.

Megbeszélendő kérdések:

1. Miért gondoljuk úgy, hogy Káin elutasította, amit Isten

mondott? Van-e ennek tanulsága a mára nézve?

2. Mit tanulhatunk az AIDS-járványból?

3. „A televízió és a videó erkölcsileg romboló lehet." Vitassuk meg

ezt.

4. Hogyan segíthet Noé története annak megértésében, hogy mit

jelent az Istenben való hit? (Zsidók 11,7) Minek a szemléltetésére

használta Jézus ezt a történetet? (Lukács 17,26.27)

5. „Az ateizmus egy hosszú távú kegyetlen üzlet", mondta

Jean-Paul Sartre. Vitassuk ezt meg.

6. Miért gondoljuk, hogy Ábrahám hitt Istenben? Hogyan segít

hitének példája annak megértésében, mit is jelent a hit valójában?

- 43 -

9. SZABADSÁG ÉS TÖRVÉNY

Olvassuk el 2Mózes 20,1-17 verseit.

Ebben a cikkben annak a törvénynek az összefoglalását

tanulmányozzuk, melyet Isten adott az ókori Izráelnek Mózesen

keresztül. A Tízparancsolatnak civilizáló hatása volt emberek millióira,

amikor végül világszerte elterjedt, és egész népek tették magukévá,

mint erkölcsi törvényeik alapját.

A „Szabadság és törvény" cím furcsának tűnhet. Sok ember számára a

törvény a szabadság ellentéte: a szabadság azt jelenti, hogy azt tesszük,

amit akarunk, a törvény pedig korlátozza és megszünteti ezt a

szabadságot. Ez azonban felületes gondolkodás. Hogy élvezhessük a

szabadságot, törvényekre van szükség. Ha például szabadon akarunk

sétálni éjjel az utcán, az államnak törvényeket kell hoznia és érvényre

juttatnia a rablás és gyilkosság ellen.

„Igen", mondhatja valaki, „de az állam törvényeit a polgárok

többségének egyetértésével hozzák (kivéve a diktatúrákat). Tehát a

törvények egyszerűen azt rendelik el, amit mi magunk is akarunk vagy

nem akarunk. De a Tízparancsolatot állítólag Isten alkotta. Ha elfogadjuk

ezt az állítást, akkor el kell fogadnunk és be kell tartanunk ezeket a

törvényeket csupán azért, mert Isten azt mondja, akár tetszik, akár nem.

Ez nem jelenti-e a személyes szabadságunk végét?"

Gondolkodjunk csak. A természet törvényeit nem mi alkottuk.

Természetesen tiszteletben tartjuk őket, mert ha nem ezt tesszük,

magunkat pusztítjuk el. Mégse panaszkodunk amiatt, hogy ez korlátozza

a szabadságunkat. Tudjuk, hogy az élet nem lehetséges másként. Ha az

atomreaktorokat nem kellő gonddal kezelik, a fizika törvényei egy

csernobili katasztrófát produkálnak. Ha rendszeresen dohányzunk, a

kelleténél korábban meghalunk tüdőrákban. És ami igaz a természet

fizikai törvényeire, igaz a Teremtő által számunkra lefektetett erkölcsi

törvényekre is. E törvények megalkotásába sem volt beleszólásunk.

Miért is lett volna? Nem mi teremtettük magunkat. A Teremtő azonban

nem azért hozta ezeket a törvényeket, hogy korlátozza a

szabadságunkat, hanem azért, hogy megőrizze azt, és a lehető

legnagyobb örömöt biztosítsa számunkra, ahogy azt látjuk majd Izráel

példáját tanulmányozva.

- 44 -

I. ISTEN AZON KÖVETELÉSÉNEK ALAPJA, HOGY BETARTASSA

IZRÁELLEL A TÖRVÉNYEIT

1. Előszó a Tízparancsolathoz (2Mózes 20,2).

Isten itt nem csupán bevezeti a törvényeit; azt is elmondja Izráelnek,

miért kell betartaniuk. „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak

Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. "Tehát emlékezteti őket, hogy

rabszolgák voltak Egyiptom kényszermunka-táboraiban, és ő maga volt,

aki kiszabadította őket. Ő a felszabadító Isten. Felszabadítva őket a

rabszolgaság egyik formájából, nem volt szándékában egy másikba

taszítani őket. Azért adta neki a törvényeit, hogy megőrizze és

továbbfejlessze azt a szabadságot, melyet maga vívott ki számukra. Ha

megtagadják törvényei betartását, a nép - amint ezt követően

figyelmezteti őket (29. vers) - erkölcsi és lelki hanyatlásba süllyed, és a

szomszédos pogány népek hatalmába kerül.

2. Történelmi visszapillantás

Annak a történetét, hogyan jutott Izráel Egyiptomba, hogyan került

végül az egyiptomiak rabszolgaságába, és hogyan szabadította ki őket

Isten, az Ószövetség beszéli el (1Mózes 37 - 2Mózes 15). Ezek egyike

sem volt történelmi véletlen. Valójában Isten már jóval a megtörténtük

előtt tudatta Ábrahámmal, hogy az utódai egy idegen országban fognak

raboskodni, de utána Isten megszabadítja őket (1Mózes 15,13-14).

3. Izráel egyiptomi rabszolgaságának természete. Az

egyiptomiak politikai okokból elnyomták őket mint etnikai kisebbséget.

Az egyik fáraó megpróbált népirtással és etnikai tisztogatással

megszabadulni tőlük. Az egyiptomi kormány nem engedte meg nekik,

hogy Istent imádják és szolgálják törvényeik és lelkiismeretük szerint. Az

ilyen lelki rabszolgaság a szolgaság legrosszabb fajtája: nemcsak az

ember testét, de lelkét is bebörtönzi és elszegényíti.

4. Hogyan szabadította meg Isten Izráelt? Isten nem kívánta,

hogy Izráel járuljon hozzá a felszabadításához, és harcolva jusson ki

Egyiptomból. Legyengült állapotukban ez egyébként is lehetetlen lett

volna. Isten maga végezte a kiszabadítást. Először elküldte pusztító

angyalát, hogy végrehajtsa ítéletét Egyiptomon. Azután a természet

erőit használta az egyiptomi hadsereg elárasztására a Vörös tengernél.

Izráelnek mindössze annyit kellett tennie, hogy elfogadja az Isten által

nyújtott szabadságot. Még ki sem kellett érdemelniük a felszabadítást

azáltal, hogy betartják Isten törvényeit. Felszabadítás, szabadság -

mindez ajándék volt. De miután felszabadultak, Isten megparancsolta

nekik, hogy a Felszabadítójuk iránti hálából, és hogy teljes mértékben

élvezhessék a szabadságot, tartsák be a törvényt, melyet Isten alkotott

számukra.

- 45 -

5. A tanulság mindnyájunk számára. Az Újszövetség arra használja

Izráel tapasztalatát, hogy szemléltesse azt a tényt, hogy a bűn

mindnyájunkat foglyul ejtett. Bűneink a múlthoz láncolnak minket.

Hacsak le nem rázzuk ezt a láncot, végül lesújt ránk Isten ítélete.

Izráelhez hasonlóan mi sem menthetjük meg magunkat, és az

üdvösséget sem érdemelhetjük ki Isten törvényeinek betartásával

(Efézus 2,8-9). De Isten nekünk is elhozza a szabadságot: megszabadít

minket bűneinktől Krisztusnak, Isten Bárányának feláldozása által -

ahogyan Izráelt is megmentette Isten öldöklő angyalától a Húsvéti

Bárány áldozata és vére (a történetet lásd 2Mózes 12. részében). És

megszabadít minket a Sátán szorításából saját mindenható hatalma által

(Cselekedetek 26,18; Kolossé 1,13). Majd miután átéltük a

felszabadítást, és elnyertük szabadságunkat, Isten elvárja tőlünk, hogy

kimutassuk az iránta érzett hálánkat azáltal, hogy betartjuk a

parancsolatait (János 14,21; Róma 8,3-4).

II. A TÍZPARANCSOLAT ELVEI

1. A szeretet alapvető elve. Mind a tíz parancsolat alapjául szolgál a

szeretet alapvető elve: először az Isten iránti, másodszor a felebarátaink

iránti szereteté. Mózes ötödik könyve így foglalja ezt össze: „Halld meg,

Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te

Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!" (6,4-5).

Ennek megfelelően az első négy parancsolat azt mutatja meg, hogyan

kell kifejezni az Isten iránti szeretetet. Mózes harmadik könyve (19,18) a

törvény másik fontos elvét mondja ki: „Szeresd felebarátodat, mint

magadat!". Az utolsó hat parancsolat azt mutatja meg, hogyan fejezzük

ki a felebarátaink iránti szeretetet.

Ez számos fontos dolgot jelent.

a) Isten törvénye nem egy szigorú, jogásznyelven írt törvénykönyv: fő

indítéka a szeretet.

b) Isten törvénye kiegyensúlyozott. Az Isten iránti szeretetet az

embertársaink iránti szeretetnek kell követnie. Az olyan, emberek

iránt érzett szeretet, mely nem az Isten iránti szereteten alapszik,

nem igazi szeretet. Ahogyan az Újszövetség fogalmaz: „Abból

tudjuk meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, ha szeretjük az

Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait" (1János 5,2). Másrészről

az olyan, Isten iránt érzett szeretet, mely nem vezet az

embertársaink iránti szeretethez, nem igazi szeretete Istennek. Az

Újszövetség megjegyzi: „Ha valaki azt mondja: 'Szeretem az

Istent', a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a

- 46 -

testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát" (1János

4,20).

c) Az Isten és az emberek iránti szeretet nem valami szentimentális

érzés: szívből és akaratból jön, mely a viselkedésünkben és

tetteinkben mutatkozik meg.

2. Az első és második parancsolat. Ebben a két parancsolatban

Isten népének teljes hűségét követeli. Ezt mondja: „Én az úr, a te

Istened, féltőn szerető Isten vagyok" (az angol bibliafordításban

féltékeny Isten' – a fordító). Egyes nyelvekben a 'féltékenység' bűn. Itt

azonban jó dolog. Egy férfi, aki igazán szereti a feleségét, jogosan

féltékeny minden vetélytársra. Ahogy a feleség házasságtörése

tönkreteszi a közte és férje közötti kapcsolatot, a Teremtő iránti

hűtlenség is tönkreteszi a teremtmény kapcsolatát Istennel, és támadás

Isten szeretete ellen.

a) A pogányság az összes bálványával, mesterséges isteneivel, a

természet erőinek istenítésével nyilvánvalóan megszegi ezeket a

parancsolatokat.

b) Az ateizmus kétszeresen bűnös. Elutasítja az Egy Igaz Istent, és

felmagasztalja a természet erőit, mint az ember létezéséért felelős

végső erőket.

c) Minden, amit Istennél jobban szeretünk, vagy amiben jobban

bízunk, bálvány. A kapzsiság például bálványimádás (Kolossé 3,5).

d) A totalitárius kormányok gyakran megkövetelik alattvalóik abszolút

engedelmességét, ami csak Istent illeti meg. Ezért tiltják meg

gyakran Isten imádatát. Ha Isten helyét a szívünkben átengedjük

egy emberi hatalomnak, emberek rabszolgaságába juttatjuk

magunkat. Ez a szabadság szöges ellentéte (lásd Dániel három

barátjának történetét, akik megtagadták a bálvány előtti

meghajlást, Dániel 3).

e) A történelem megmutatta Mózes második könyve 20,5. versének

igazságát. Azok a népek, melyek Istent bálványokkal

helyettesítették, vagy teljesen megtagadták, nemcsak magukra

hoztak bajt, de az őket követő generációkra is.

3. A harmadik parancsolat. Isten neve Isten személyét és jellemét

képviseli, mindent, amit Isten jelent. Ez kell hogy legyen számunkra a

legmagasabb rendű, a legszentebb dolog az egész univerzumban - a

végső érték, melytől minden más igazi érték függ. Ha Isten nevét

használva káromkodunk, vagy ha azt valljuk ugyan, hogy hiszünk

Istenben, de Istent megszentségtelenítő módon élünk, akkor

lealacsonyítjuk Istent a saját gondolkodásunkban és másokéban is.

- 47 -

4. A negyedik parancsolat. Ez a parancsolat emlékeztette Izráelt,

hogy a világ Isten világa, mert ő teremtette. Napi munkánkat Istennel

együttműködve kell végeznünk, követve az ő példáját a munkában és a

pihenésben. Isten azért tervezte meg a munka utáni rendszeres

pihenést, nehogy a napi munkánk rabszolgasággá váljon akár a

magunk, akár mások számára. Ez a rendszeres pihenés szükséges

mind szellemileg, hogy legyen időnk Istenre emlékezni és gondolni,

mind a testi és lelki egészség fenntartása szempontjából. A heti

pihenőnap eltörlésére irányuló minden eddigi kísérlet kudarcot vallott.

5. Az ötödik és hetedik parancsolat a szeretet, a házasság és a

családi élet szentségét védi. A modern időkben sok országban emberek

ezrei vádolták ezeket a törvényeket azzal, hogy korlátozzák a

szabadságot, és annak nevében követelték a szexuális szabadságot.

Manapság bizonyos helyeken még a kormányok is kijelentik, hogy a

kétszülős házasság régi mintája mára elavult. De a bűnözés, és főleg a

fiatalkori bűnözés makacs növekedése közvetlenül e két parancsolat

megszegésének tulajdonítható.

6. A hatodik és nyolcadik parancsolat az élet és a magántulajdon

szentségét védi.

7. A kilencedik parancsolat az igazság szentségét védi. A személyek

közötti és a nemzetközi kapcsolatok, az igazságosság az üzleti életben

és a bíróságokon, a pszichológiai egészség és gyakran a személy fizikai

élete azon múlik, hogy az emberek igazat mondanak-e. Ha soha senki

nem mondana igazat, hanem mindenki hazudna, az eredmény egy

katasztrofális társadalmi káosz, és minden bizalom megrendülése

lenne. Bizalom nélkül nincs biztonság, béke és igazságos szabadság.

8. A tízedik parancsolat. Az itt 'megkívánásnak' fordított héber szó

nem egy múló érzést jelent, mint például „Szeretnék egy olyan biciklit,

amilyen a barátomnak van". Azt jelenti, hogy „előre megfontolt

szándékkal igyekszem megszerezni" valaki más tulajdonát. Jézus azt

mondta, hogy nemcsak a paráznaság bűn, de ha valaki gondolatban azt

tervezi, hogy megszerzi egy másik ember feleségét, az egyenértékű a

paráznasággal (Máté 5,27-28). A szerzési vágyra szemléletes példa

található a Királyok első könyve 21. részében.

III. BIZTOSÍTÉK KUDARC ESETÉRE

Jézus mondta, hogy az első és legfontosabb parancsolat, hogy

szeressük az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből és

teljes erőnkből. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem tett eleget ennek a

- 48 -

követelménynek. Mindnyájan megszegtük a legfontosabb parancsolatot,

tehát elkövettük a legnagyobb bűnt.

Isten nem szállíthatja le a mércét, hogy Izráel vagy a mi bűneinkhez

igazítsa. De irgalmában hagyott nekünk egy kiutat, mely révén

bűnbocsánatot nyerhetünk. Ez az áldozat útja. Ezzel a következő

tanulmányban foglalkozunk.

Megbeszélendő kérdések:

1. A diákok tanulják meg kívülről a Tízparancsolatot, és mondjanak

további példákat a mindennapi életből arra, hogy mi szükséges a

szabadság megőrzéséhez és maximális élvezetéhez.

2. Ha van kéznél egy Biblia, olvassuk fel a diákoknak, hogyan jutott

Izráel Egyiptomba, és hogyan szabadult meg (1Mózes 37 -

2Mózes 15), és írassunk velük egy esszét róla.

3. „A lelki rabszolgaság a rabszolgaság legrosszabb fajtája".

Vitassuk ezt meg. Kérdezzük meg a diákokat, mit gondolnak, a

népek miért tiltották be időről időre Isten imádatát és szolgálatát,

ahogyan az egyiptomiak tették?

4. Vitassuk meg a hasonlóságot aközött, ahogy Isten felszabadította

Izráelt, és ahogyan minket megszabadít. Vegyük figyelembe az

alábbi tényeket:

a) Csak a törvény betartásával senki sem nyerhet üdvösséget.

b) Az üdvösség elfogadása Isten törvényeinek betartásához kell

vezetnie. Mit gondoltok, miért van ez így?

5. Kövessük nyomon a Húsvétra vonatkozó utalásokat az

Újszövetségben (János 1,29; 1Korintus 5,7; 1Péter 1,18-19;

Jelenések 5,6-9).

- 49 -

10. AZ ÁLDOZAT ÚTJA ÉS AZ ÉLET ÉRTÉKE

Olvassuk el 3Mózes 4,27-35 verseit.

I. AZ ISTENNEL VALÓ MEGBÉKÜLÉS ALAPVETŐ ELVE

A 6. cikkben láttuk, hogy mihelyt Ádám és Éva bűnbe esett, azonnal

megismerte a rossz lelkiismeret kínját. Meztelennek és méltatlannak

érezték magukat az Istennel való találkozásra, ezért megpróbálták

fügefalevelekkel takargatni magukat. Ez nem volt megfelelő, ezért Isten

jobb ruházatról gondoskodott számukra úgy, hogy állatokat ölt le, és a

bőrükből kabátot készített nekik. Így ártatlan állatok pusztultak el, hogy

a bűnös férfi és nő eltakarhassa meztelenségét Isten előtt.

Legutóbbi cikkünkben láttuk, Isten hogyan mentette meg Izráelt saját

haragjától a Húsvéti Bárány áldozata és vére által.

Ezek példák arra az alapvető elvre, mely állandóan ismétlődik a

Bibliában. Azok számára, akik megsértették Isten törvényét, van egy

Istenhez visszavezető út; van mód a bűnbocsánatra és az Istennel való

megbékélésre. Ez az út azonban a helyettesítő áldozat útja; mert a bűn

magában hordozza a halál büntetését, és ezt a büntetést meg kell fizetni,

mielőtt Isten megbocsátana nekünk. „Vér kiontása nélkül nincs

bűnbocsánat"- mondja a Biblia (Zsidók 9,22). Ez az oka annak, hogy az

evangélium központi üzenete, amelyre az Ószövetség Írásai

előkészítenek bennünket, és amelyet az Újszövetség részletesen

elmagyaráz nekünk, a következő: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az

Írások (Ószövetség) szerint" (1Korintus 15,3). Ez azonban felvet egy

alapvető kérdést.

II. MIÉRT HORDOZZA MAGÁBAN A BŰN A BÜNTETÉST A

KÖVETKEZMÉNYEKEN FELÜL?

1. A bűn következményei és a bűn büntetése közötti

különbség: Ha egy embernek halálos adag mérget adok, az meghal.

Halála a tettem következménye és nem büntetése. Lehetséges, hogyha

őszinte megbánást mutatok, az ember felesége és családja végül

megbocsát nekem ezért a szörnyű következményért. Az Állam azonban

nem bocsát meg. Mert egy polgár megmérgezése nem csupán egy

magánszemély elleni támadás, de egyben az Állam törvényei elleni

bűntett; és a többi ilyen bűntetthez hasonlóan büntetést von maga után.

- 50 -

Ha azután a bíróság bűnösnek talál, a bíró a törvény által előírt büntetést

szabja ki rám, és a büntetést végrehajtják.

2. Miért írnak elő az Állam törvényei büntetéseket? Ez nem

bosszú kérdése: az Állam maga megtiltja a megmérgezett ember

családjának, hogy bosszút álljon rajtam. Az a helyzet, hogy a

társadalomnak mint egésznek vannak bizonyos értékei, melyeket olyan

fontosnak tart, hogy minden lehetségest megtesz, hogy betartassa őket.

A társadalom ezért törvényeket alkot, hogy megvédje ezeket az

értékeket, és megfelelő büntetéseket ró ki a törvénysértőkre. A

gyilkosság elleni törvény például azt az értéket tükrözi, melyet a

társadalom az emberi életnek tulajdonít. Ha az Állam rendszeresen

megengedné a gyilkosoknak, hogy elkerüljék a büntetést, annak az

lenne a következménye, hogy az emberi életet többé senki sem

tekintené sérthetetlen értéknek: büntetés nélkül el lehetne pusztítani.

Csecsemők millióit pusztították el az „igény szerinti abortusz"

eredményeként. Valóban, amikor az Állam maga vált bűnözővé, és

ártatlan polgárainak ezreit gyilkolta meg, ahogy az időnként több

országban is megtörtént, az eredmény az élet ijesztő mértékű

elértéktelenedése volt.

3. Az embertársaink ellen elkövetett bűn komolysága: Nemcsak

embertársaink meggyilkolása, de az ellenük elkövetett bármilyen bűn is

komoly dolog. Ennek oka az egyén értéke. Még ha az emberek nem is

szeretik és értékelik egymást, Isten minden egyes embert szeret, és

óriási értéket tulajdonít neki, mivel a saját képére teremtette. Pontosan

azért, mert Isten szereti az embereket, törvényével védi az értéküket

azáltal, hogy büntetést ró ki azokra, akik bűnt követnek el ellenük.

4. Az Isten ellen elkövetett bűn komolysága. Mivel Isten az élet

forrása és a mindenség Teremtője, végül is minden bűn Isten ellen

történik. Ezenkívül, mivel Isten maga a Legfelsőbb Érték, az ellene

elkövetett bűnnek rendkívüli jelentősége van. Isten bizonyára nem tudta

elfogadni azt a nézetet, hogy a bűnért nem kell megbűnhődni; mert ez

azt jelentené, hogy a végén nem csak az ember, de Isten sem számítana,

hogy Isten szentsége, igazsága, igazságossága, szépsége és szeretete

már nem is lenne olyan értékes. Az ember büntetlenül vétkezhetne ezek

ellen, és könnyen bűnbocsánatot nyerne, ha egyáltalán szüksége lenne

még megbocsátásra.

5. Isten válasza az emberiség bajára. Bajunk az, hogy mindnyájan

vétkeztünk embertársaink és Isten ellen. Ennek büntetése a Biblia szerint

nemcsak a fizikai halál, hanem az is, amit a Biblia második halálnak

nevez, vagyis hogy örökre száműzetünk Isten jelenlétéből, hogy örökre

Isten bűneink miatti szent neheztelésének tudatában kell élnünk. Ha ezt

a büntetést magunknak kellene megfizetni, soha nem érnénk a végére.

Itt van a probléma gyökere: Isten igazságérzete megkövetelte, hogy

- 51 -

bűnhődjünk; Isten szeretete megbocsátásra vágyott. Hogyan lehetett

feloldani a dilemmát? Isten válasza az volt, hogy Fiának, Jézus

Krisztusnak a személyében saját kereszthalála által váltja meg a

büntetésünket. Így Isten minden értéke megvédhető; egyúttal

bűnbocsánatot kínál mindazoknak, akik bűnbánatot tartanak és hisznek:

Isten tökéletesen igazságos maradhat, és mégis megigazíthatja azokat,

akik hisznek Jézusban (Róma 3,26).

III. AZ ÁLLATÁLDOZAT SZEREPE AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

Az Ószövetség korában ha valaki bűnt követett el, majd bűnbánatot

tartott és bűnbocsánatot kért Istentől, egy hibátlan állatot (kecskét vagy

bárányt) kellett a sátorban vagy a templomban levő oltárhoz vinnie,

kezét a fejére kellett tennie, és Isten jelenlétében meg kellett ölnie. A

pap a vér egy részét az oltár szarvaira kente, a maradék vért az oltár

aljára öntötte, az állat bizonyos részeit pedig áldozatként elégette az

oltáron. Ezután az ember bűnbocsánatot nyert. Az intelligens ókori

izraeliták nagyon is tudatában voltak, hogy az állati vér nem törölheti el

az emberi bűnt; egy kecske vagy bárány halála nem válthatja meg a

büntetést. Ezt ők maguk mondják el nekünk (lásd Zsoltár 40,7). Akkor mi

volt a szerepe ezeknek az állatáldozatoknak?

1. Megtanítja az embereket, hogy a bűn költséges.

Szemléltető példa: Egyes országokban a szülők játéküzletet

ajándékoznak a gyermekeiknek, hogy játszanak vele. Vannak benne

üvegek játékcukorkával; van játékpénz, amivel a gyerekek cukorkát

vehetnek. Természetesen a gyerekek is észreveszik, hogy sem a

cukorka, sem a pénz nem valódi. De a játékbolt nemcsak szórakoztatja

őket: elkezdi őket megtanítani a dolgok értékére. A valódi életben a

cukorka pénzbe kerül és fizetni kell érte. Így ezek az állatáldozatok

megtanították az embereket, hogy a bűn nagyon költséges dolog; mindig

van büntetés, amit meg kell fizetni.

2. Előkészítette az embereket annak megértésére, hogy mi lesz a

jelentősége Krisztus halálának és áldozatának, amikor Isten elküldi

majd ebbe a világba, hogy a Megváltónk legyen. A játékpénz és a

játékcukorka használatával a gyerekek kezdik megtanulni a valódi pénz

szerepét. Az állatáldozat volt a „játékpénz"; Krisztus szenvedése, halála

és vére lesz a „valódi pénz", mely valóban megfizeti a bűn valódi

büntetését és árát.

3. Előkészítette az embereket annak megértésére, miként

vonatkozik ránk, férfiakra és nőkre, Jézus halála. Az ősi szertartás

világossá tette, hogy amikor az áldozati állat meghal, nem azért teszi,

hogy követendő példa legyen a bűnös számára, hanem hogy

- 52 -

helyettesítse a bűnöst. A bűnbocsánatot kérő személynek az állat fejére

kellett tennie a kezét, így azonosítva magát vele, aztán meg kellett ölnie.

Az állat halt meg a bűnös helyett, aki pedig bűnbocsánatot nyert, és

szabaddá vált. Így van ez Krisztus halálával is. Megérdemeltük vétkeink

büntetését, ami a halál. Amikor elfogadjuk őt mint Megváltót, Isten az ő

halálát a mi halálunknak tekinti. Krisztus, magáról beszélve, így

magyarázta ezt: „Az Emberfia azért jött,... hogy életét adja váltságul

sokakért" (Márk 10,45).

4. De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik azelőtt éltek,

hogy Krisztus eljött ebbe a világba? Ha az állati vér nem törölhette el

a bűnt, hogyan nyerhettek ezek az emberek bűnbocsánatot?

Szemléltető példa: A múlt században egyes országokban, ha valaki

meg akart venni egy árucikket, de nem volt annyi pénze, hogy akkor és

ott kifizesse, egy darab papírra felírta a „tartozom neked" szavakat és a

cikk árát. A papír önmagában keveset vagy semmit sem ért. De

elismerése volt a tartozásnak, és ígéret arra, hogy egy napon

visszafizetik. Ennek alapján az illető azonnal elvehette a cikket, de

természetesen valamikor később ki kellett fizetnie az árát, ezáltal

beváltva a „tartozom neked" ígéretét.

Az ősi állatáldozat is ilyen ígéret volt. Elismerése volt a tartozásnak, és

ígéret arra, hogy egy napon teljesen visszafizetik. Az illető személy akkor

és ott bűnbocsánatot nyert; és amikor Krisztus eljött és meghalt a

bűnökért való igazi áldozatként, beváltotta az összes ígéretet, és

megfizette a bűnbocsánat teljes árát.

IV. A KRISZTUS ÁLDOZATA ÉS AZ ÓSZÖVETSÉG

ÁLLATÁLDOZATAI KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG

Sok lényeges különbség van az ószövetségi időkben felajánlott

állatáldozatok és Krisztus áldozata között, és rendkívül fontos a

számunkra, hogy megértsük ezeket. Felsorolásuk az Újszövetség Zsidók

9,11-10,18 verseiben található meg. Lássuk, hány különbséget tudunk

felfedezni?

További javaslatok megvitatásra:

1. Mit értünk a bűn következményei alatt? Adjunk néhány példát.

2. Miért hordozza magában a bűn a büntetést?

3. A szülőknek kell-e büntetést kiszabniuk az engedetlenségért,

hogy megtanítsák gyermekeiket a valódi értékekre.

- 53 -

4. Keresztelő János Krisztust így hirdette: „Íme, az Isten Báránya,

aki hordozza a világ bűneit" (János 1,29). Hogyan kapcsolódik

ez a mi témánkhoz?

5. Milyen alapon bocsáthatja meg Isten a bűneinket?

- 54 -

11. A SZEMÉLYES TAPASZTALAT ÚTJA

Az Ószövetség egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy míg nagy részben

egy nép története, tele van érdekes egyéniségek részletes történeteivel:

háziasszonyok, hadvezérek, földművesek, királyok, költők, állami

hivatalnokok, királynők, próféták és szerelmespárok. Sokan közülük

fontos szerepet játszottak népük történetében is, mégis úgy jelennek

meg előttünk, mint hitbeli hősök és hősnők, akik arra késztetnek

bennünket, hogy kövessük a példájukat. Itt hely hiányában csak

négyüket tanulmányozzuk: Annát, Dávidot, Salamont és Illést.

I. ANNA: A HIT DIADALA A ROMLOTTSÁG ÉS BABONASÁG

FELETT

(1Sámuel 1,1-2,36)

Olvassuk el az 1Sámuel 1,9-27 verseket.

1. Egy hősnő a nemzeti összeomlás idején. Anna olyan korban

élt (kb. Kr.e. 1100-ban), amikor a nép az erkölcsi, szellemi és politikai

káosz hosszú időszakán ment keresztül. Körülbelül négyszáz év telt el,

mióta Józsué bevezette Izráelt Kánaánba (lásd Józsué könyvét). E

századok alatt Izráelben politikai kifejezéssel élve teokrácia (isteni

uralom) volt, vagyis eltérően a környező kortárs népektől, Izráelnek nem

volt emberi királya. Hitük szerint Isten volt a királyuk, ő pedig a

Tízparancsolaton keresztül kormányzott, valamint egy részletes bűnügyi,

polgári, szociális és szertartásrendi törvényrendszeren keresztül, mely

alapját alkotta annak az ünnepélyes szövetségnek, melyet Isten kötött

Izráellel. Ezek a törvények a nép egyetlen templomában voltak

elhelyezve, és a tizenkét törzs területileg e központi templom körül

szerveződött. A papok felelőssége volt időről időre összegyűjteni a népet,

hogy elismételjék a szövetség feltételeit, és az embereket Isten

törvényeire tanítsák. Azután a városok és falvak helyi véneinek

felelőssége volt, hogy ellenőrizzék Isten törvényeinek betartását saját

közösségükben. Ez az egyszerű kormányzási rendszer maximális

autonómiát biztosított minden törzsnek és régiónak; és amíg az emberek

Istenbe vetett hite és törvényeinek tisztelete egészséges és életerős

maradt, jól működött. Amikor időről időre két-három törzs

kompromisszumot kötött a környező népek pogány vallásaival, és így a

hatalmukba került, Isten szabadítókat támasztott, akik nem csak

rátermett hadvezérek voltak, de erkölcsi és szellemi bírák, és reformerek

is. Ezek újra meg újra visszavezették az embereket korábbi

- 55 -

szabadságukhoz Isten uralma alatt. (Hősies tetteik felkavaró történetét a

Bírák Könyve mondja el.)

Anna idejében azonban a nép kormányzati rendszerét a teljes

összeomlás fenyegette. A teokrácia csak akkor működött, ha a nép mint

egész megtartotta őszinte és életerős istenhitét; és tény, hogy az

emberek nagy része kezdte elveszíteni Istenbe vetett hitét és a

templomban való imádatának tiszteletét. Ez nem egyedül az ő hibájuk

volt. A templom papjaival volt baj. A fiatalabb, aktív papok abban az

időben felháborítóan erkölcstelenek és szentségtörők voltak. És amikor

ilyen dolgok történnek, a vallás kicsivel többet jelent a babonánál. Így

volt ez ebben az esetben is. Volt a templomban egy szertartásokban

használt bútor, melyet frigyládának neveztek. Úgy tekintették, mint

Isten trónjának szimbólumát, mivel benne volt az a két kőtábla, melyre

fel volt írva a Tízparancsolat. Amikor Izráel ellenségei, a filiszteusok

megtámadták Izráelt egy csatában, a papok és az emberek kivitték a

frigyládát a templomból a hadszíntérre, babonásan azt gondolva, hogy

mágikus ereje van és meg tudja menteni őket az ellenségeiktől annak

ellenére, hogy ők maguk nap mint nap semmibe vették Isten törvényét,

melyet a láda tartalmazott (1Sámuel 4). Természetesen nem mentette

meg őket. A babona sohasem képes erre. És Izráel megsemmisítő

vereséget szenvedett.

2. Anna megmenti népét a széteséstől. Azzal, hogy a papságban

erkölcstelenség uralkodott, a templom tisztelete eltűnt, az élő Istenben

való igaz hitet a babona helyettesítette, és a vallás mágiává

alacsonyodott, a nép elvesztette azt a központot és szívet, mely

összetartotta; és fennállt a veszély, hogy szétesik tizenkét független

törzsre. De volt egy ember, aki erkölcsi és szellemi hatalmának puszta

erejével elhárította ezt a veszélyt. Ez Sámuel próféta volt. Ő

visszavezette az embereket a bűnbánathoz, bűneik megvallásához, az

Istenben való őszinte hithez és a Tőle való függőséghez, és így az

ellenségeik fölött aratott győzelemhez. Ő volt az, aki Isten uralma alatt

irányította a népet az új politikai intézmény, a monarchia

megteremtésében. Annak kezdeti gyermekbetegségei után

gondoskodott a nagy és híres király, Dávid kiválasztásáról, aki olyan

sikeresen egyesítette a népet, mint senki előtte vagy utána, és Istenben

való hitének személyes példájával, a nép védelmével, az új templom

építésének megszervezésével és rendkívül népszerű vallásos

költészetével új magasságokba emelte Isten imádatát és szolgálatát a

nép körében.

Ha mindez jórészt Sámuel próféta érdeme, még nagyobb az érdeme

Annának. Nélküle nem született volna meg Sámuel! Ő volt az anyja.

3. Anna személyes hite és Isten iránti hódolata. Bizonyos

szempontból Anna átlagos háziasszony volt, de korai házasélete nagyon

- 56 -

keserű volt. Először, csak egyike volt férje két feleségének, mivel a

poligámia akkoriban elfogadott gyakorlat volt. Másodszor, egy asszony

számára szégyen volt a meddőség. Anna arra vágyakozott, hogy

karjaiban gyermekeket ringasson, és napjait az anyaság teendői töltsék

ki. Ehelyett férje másik feleségétől, Peninnától kellett szenvednie, aki

kigúnyolta és provokálta őt a meddősége miatt. Így hát a családi élet,

melynek szeretetet és elfogadást kellett volna jelentenie, elkeseredett

versengés csataterévé változott. Férje szerette őt, és ő tudta ezt, de

igazából nem értette meg, hogy min ment keresztül. Kétségbeesésében

az Úrhoz fordult.

Frusztrációja és fájdalma végül arra késztette, hogy újragondolja az

élet értékeit, jelentését és célját. Miért akart olyan kétségbeesetten anya

lenni? Jó, az anyai ösztöne követelte. De nem több-e az anyaság, mint a

biológiai szükségletek kielégítése? Anna hinni kezdte, hogy sokkal több

annál. Nem az-e az anyaság legfőbb célja, hogy Isten érdekeit szolgálja,

aki megtervezte és megalkotta az anyaságot? Szétnézett maga körül, és

látta népének erkölcsi és szellemi zűrzavarát. A templomi papok, akiknek

arra kellett volna tanítaniuk az embereket, hogy Istenért éljenek, magas

méltóságukat csupán arra használták, hogy kielégítsék mohóságukat és

biológiai szükségleteiket. Látta, milyen büszkén dicsekszik férje másik

felesége, mintha gyermekszülési képessége a saját és nem Isten, a

Teremtője érdeme lenne. Tehát az otthoni légkört feszültség és

keserűség mérgezte.

Peninna provokációi és sértései akkor értek a tetőpontjukra, amikor a

család - mint minden évben - Silóba ment, hogy ott imádkozzon és

áldozzon Istennek. Anna reakciója nem az volt, hogy szidja az

anyaságot, és úgy tegyen, mintha nem is akarna gyermeket. Vágyát

Isten akaratától és érdekétől, valamint népe javától tette függővé.

Nagyon gondosan tervelte ki a dolgot. Ha Isten megajándékozná egy

gyermekkel, akkor azt szeretné viszonozni valamivel. Mi lenne a

legbecsesebb dolog, amit adhatna? Hát az, amivel az Úr

megajándékozta, a gyermek! Ha e gyermeket az Úr szolgálatára szánja a

templomban, akkor fiúnak kell születnie. Tehát imádkozott az Úrhoz, és

megígérte, hogy ha megajándékozza egy fiúgyermekkel, a lehető

legfiatalabb korban Isten szolgálatának szenteli a nép nevében.

Éli, a pap, aki figyelte és hallgatta, félreértette őt. Azt gondolta, hogy

részeg. Fel kellett volna ismernie a buzgó imát, de nem tette - a papság

szomorú hanyatlásának egy másik tünete. Anna nem kérte Élit, hogy

imádkozzon érte; nem volt kétsége, hogy Isten hallotta őt. Arra kérte,

hogy próbálja őt megérteni. És miután kiöntötte a szívét Isten előtt,

távozott, evett, és nem volt többé szomorú.

Anna hitt egy Istenben, aki meghallgatja őt, törődik vele, és akiben

bízhat. Lehetséges, hogy boldogtalanságának évei arra késztették, hogy

- 57 -

sokkal többet beszéljen Istenhez, mint egyébként tette volna.

Valahányszor látta Peninnát, amint büszkén viseli a terhességét, majd

egészséges gyermeket szül, bizonyára könnyes szemmel fordult

Istenhez, ezt kérdezve: „Miért nem én?" Az élet mély kérdései közelebb

vitték az Egyetlenhez, aki értelmet adhatott az életének.

Isten megajándékozta Annát egy fiúval, akinek a neve („Istentől

kértem") állandóan emlékeztetett arra, hogy Isten ajándéka, aki

mindenkit meghallgat és megért. Anna ígéretéhez híven a templomba

vitte a kisfiút, akire olyan sokáig várt, és ezt mondta: „Ezért a

gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette, amit kértem tőle. Ezért

most felajánlom az Úrnak!"

4. Anna példája számunkra. Hogyan készítsük fel mi, tanárok

diákjainkat a szülői hivatásra? Milyen példaképeket állítsunk eléjük? Sok

úgynevezett civilizált országban a politikusok a növekvő bűnözéssel és

szociális nyugtalansággal harcolnak, melynek nagy része annak az

eredménye, hogy felbomlott a családi élet, és megszűnt a házasság és a

szülői hivatás szentsége. Talán a problémára adott válasz nem a

politikusokban keresendő, hanem a szülőkben, különösen az anyákban.

Milyen mélységes változás következne be a társadalomban, ha a

házasság és a szülői hivatás visszanyerné régi méltóságát, mint Istentől

származó szent elhivatottság! Milyen mérhetetlen haszna származna

abból a társadalomnak, ha a gyerekeket arra nevelnék, hogy bármilyen

pályát választanak is, elsődleges motivációjuk - mint Sámuelnél - Isten

és a nép önzetlen szolgálata kell hogy legyen!

Megvitatandó kérdések:

1. Anna korai házasélete boldogtalan volt. Milyen reakciót

vártatok volna tőle, és hogyan reagált ő?

2. Anna Isten szolgájának tekintette magát (11. vers). Milyennek

látta Istent?

3. Kövessétek a történetet, és derítsétek ki, miért volt olyan

biztos benne Anna, hogy Isten megígérte neki Sámuelt.

4. A fejezetben olvasható bizonyítékok alapján elemezzétek Anna

és Peninna jellemét. Mit gondoltok, melyikük lenne jobb anya?

Miért?

5. Hogyan hagyta cserben Éli, a pap gyermekeit (1Sámuel 2)? Mit

gondoltok, milyen hatása volt helytelen viselkedésüknek arra,

ahogy az emberek Istenről gondolkodtak?

- 58 -

12. A KIRÁLY ÚTJA

Olvassuk el az 1Sámuel 17. részt.

Ebben és a következő cikkben az Ószövetség egyik leghíresebb alakját,

Dávid királyt tanulmányozzuk. Kr.e. 1010-ben lett Júda törzsének

királya. Hét évvel később Izráel összes törzsének királya lett, egy korona

alatt egyesítve a népet. Összesen negyven évig uralkodott. Saját

korában is nagyon szerették, és a későbbi nemzedékek úgy tekintettek

vissza rá, mint Izráel legnagyobb, már-már eszményi királyára;

olyannyira, hogy amikor az ószövetségi próféták a nagy Messiás-király

jövőbeli eljöveteléről beszéltek, akit Isten Izráel és a világ Megváltójának

szánt, (többek között) két olyan tulajdonságra utaltak, mely segít majd

azonosítani a Messiás-Megváltó-Királyt: egyrészt Dávid király

leszármazottja lesz, és Dávid szülőfalujában, Betlehemben születik.

Másrészt, noha mérhetetlenül nagyobb lesz, mint Dávid király, sok

lényeges vonatkozásban hasonlítani fog rá. Más szavakkal: azt tartották,

hogy Dávid király az eljövendő Messiás-király őstípusa. Vizsgáljuk meg

tehát, miért volt olyan népszerű saját korában és miért van olyan nagy

hatása azóta is.

I. DÁVID HARCOS HŐSIESSÉGE

a) Góliát legyőzése (1Sámuel 17). Ha egyszerűen csak irodalmi

műként értékeljük, Dávid és az óriás Góliát harcának története méltó

arra, hogy összehasonlítsuk az olyan párbajhősök hősies harcával, mint

Hektor és Achilles, melyet Homérosz, az ókori görög író írt meg Iliász

című halhatatlan eposzában. Minden gyereknek el kell olvasnia. De ezen

felül történelem is. Abban az időszakban történt, amikor a tengeri népek,

a filiszteusok megszállták Palesztinát, és letelepedtek a délnyugati

tengerparti síkságon (településeiket az utóbbi évtizedekben kiterjedt

ásatásokban tártak fel); és ekkor kezdtek behatolni a szárazföld

belsejébe, hogy megpróbálják leigázni Izráel kis népét. Egy csata

alkalmával a filiszteusok - az akkori harci szokások szerint - kihívták

Izráelt, hogy párbajban rendezzék el a kockán forgó ügyeket. Izráel

egyetlen vezető harcosának - a legkevésbé Saulnak, az akkor uralkodó

királynak - sem volt bátorsága, hogy szembeszálljon a filiszteusok

hősével, aki óriási termetű volt, és állig fel volt fegyverezve. Így Dávid

önként jelentkezett. Ő csak egy ifjú volt, minden harci tapasztalat nélkül.

De Istenbe vetett hite bátorságot öntött belé, hogy pásztorként

megküzdjön a nyáját fosztogató oroszlánokkal és medvékkel, hogy

- 59 -

megvédje a juhait. Népének e válságos helyzetében szándékosan azzal

fegyverezte fel magát, ami abszurd módon gyenge fegyvernek tűnt:

pásztori botjával és parittyájával, hogy mindenki láthassa, nem a saját

erejére vagy ügyességére bízza a győzelmet, hanem Istenre. És

látványosan diadalmaskodott. Népe azonnal szívébe zárta (noha egyúttal

kivívta az uralkodó király, Saul olthatatlan féltékenységét és üldözését

is). Mi több, óriásokkal dacoló hitének példája azóta emberek ezreinek

lobbantotta lángra a képzeletét, és szilárdította meg az eltökéltségét,

akik mindenféle - szó szerinti és képletes - harcban elsöprő túlerővel

szemben harcoltak és győztek.

b) Dávid külföldi hadjáratai. Dávid abban az időszakban lett király,

amikor a Közel-Keleten hatalmi űr volt a mezopotámiai és egyiptomi

szuperhatalmak között. Dávid kihasználta ezt a helyzetet, és felszámolta

azt az elnyomást, melyet a környező kis népek gyakoroltak Izráel fölött

néhány évszázadon keresztül (lásd a Bírák könyvét). Izráelt abba a

helyzetbe jutatta, hogy - ha a dolgok másként alakultak volna -

Egyiptomhoz, Babilonhoz vagy Asszíriához hasonló világhatalommá

válhatott volna. Izráel ezért tekintett vissza úgy Dávid (és fia, Salamon,

aki házassági szövetséget kötött az uralkodó egyiptomi fáraóval)

uralkodására, mint a nép történetének tetőpontjára.

II. DÁVID MEGALAPÍTJA JERUZSÁLEMET (2 SÁMUEL 5)

Amikor Dávid Izráel mind a tizenkét törzsének királya lett, első

gyakorlati tette az volt, hogy megalapította Jeruzsálemet, és az ország

fővárosává és saját főhadiszállásává tette (ezért hívták Dávid

városának). Ez zseniális ötlet volt. Ha semmi mást nem tett volna, ez

önmagában biztosította volna helyét a történelemben.

a) Egyetlen néppé egyesítette a tizenkét törzset. Adott neki egy

várost, melyet minden izraelita - bármelyik törzsből származzon

is - magáénak érezhetett. A nemzet szívévé vált, és a zsidók

szétszóratásának idején az egyesítő központ szerepét játszotta

a világ összes zsidója számára.

b) Jézus Krisztus, az Ember, aki Isten volt, Jeruzsálem falain kívül

feszíttetett keresztre, támadt fel és ment fel a mennybe. A

keresztyén evangélium Jeruzsálemből terjedt el az egész

világon.

c) Ma, fordulatos történelme után, Jeruzsálem három világvallás, a

judaizmus, a keresztyénség és az iszlám szent városa.

d) A bibliai prófécia szerint Jeruzsálem a föld összes népe

érdeklődésének középpontjába kerül (Zakariás 12,14); és ez

lesz az a város, ahová Jézus Krisztus visszatér.

- 60 -

e) Az örökkévalóság látomásában, mellyel a Biblia utolsó könyve

ajándékoz meg minket, az örök mennybéli város neve Új

Jeruzsálem (Jelenések 21).

III. DÁVID POLITIKAI ERÉNYEI

a) A hatalom szentsége. Az ókori Izráelben azt hitték, hogy a királyi

hatalom szent: Isten adományozza prófétái által, és a királynak Isten

nevében való felkenése jelképezi. Mindazonáltal a királyt nem

erőltették a népre annak akarata ellenére, szükség volt a

beleegyezésére (lásd 1Sámuel 10; 15; 2Sámuel 2; 5; 1Királyok 12).

Mármost, amikor Dávid elődje, Saul betegesen féltékeny lett Dávid

népszerűségére a nép körében, és többször megkísérelte megölni őt,

Dávid állhatatosan visszautasította, hogy katonai erővel orvul

meggyilkolja Sault, még ha számtalan alkalma volt is rá, és még ha

az egyetlen alternatíva a száműzetés volt is. Sault uralkodása

kezdetén Isten kente fel, és a nép üdvözölte. Dávid számára

szentségtörés lett volna, ha a hatalmat Saul meggyilkolása révén

ragadja meg (lásd 1Sámuel 24,1-7; 26,1-12). Dávid - noha már

régóta ki volt jelölve és fel volt kenve mint jövendő király - csak akkor

állt a nép elé, hogy válasszák királlyá, amikor Sault és Jonatánt, a

trónörököst a filiszteusok megölték egy csatában.

Nem kell messzire visszamennünk a történelemben, hogy lássuk,

mi történik, ha a politikai hatalmat nem tekintik többé szent

megbízatásnak, melyet Isten adományoz a nép egyetértésével, és

olyas valamivé válik, amit meg kell ragadni, és amihez ragaszkodni

kell, akár vég nélküli lövöldözés, gyilkosságok és merényletek árán

is, teljesen figyelmen kívül hagyva a nép kívánságát.

b) Az emberi élet szentsége (1Sámuel 3,17-39). Az ókori világban

uralkodó tényleges állapotokhoz hűen, az Ószövetség tele van csaták

leírásaival (akárcsak a mai TV-híradók). De egy dolog megölni az

ellenséget a csatatéren, és megint más dolog követeket és

diplomáciai küldötteket meggyilkolni. Ezért érdekes arról olvasni,

hogy Dávid ragaszkodott az emberi élet szentségéhez, és hogy

nyilvánosan megvádolta egyik tábornokát, mert az visszaélt katonai

hatalmával, és álnok módon „úgy ontott vért béke idején, mintha

háború lett volna", bosszúból megölve egy diplomáciai követet

(1Királyok 2,5). Nem lenne nehéz mai példákat találni arra, hogyan

robbantanak fel kormányok által támogatott terroristák

nagyköveteket.

c) A szerződések és az etnikai kisebbségek jogainak szentsége

(2Sámuel 21). A gibeóniták egy pogány (nem-zsidó) kisebbség volt,

- 61 -

melynek biztonságát az izraeliták között egy ünnepélyes szerződés

garantálta, melyre Isten nevében esküt tettek Izráel felelős vezetői

(Józsué 9). Néhány évszázada békében éltek Izráelben, amikor Saul

király és háza politikai okokból megpróbálta megsemmisíteni őket

etnikai tisztogatással és népirtással. Dávid ezt gaztettnek tartotta

mind a gibeóniták, mind az Isten nevében megkötött szerződések

szentsége ellen. Ezért megengedte a gibeónitáknak, hogy olyan

büntetést szabjanak ki, mely visszaállítja biztonságukat és hitüket

Izráel becsületszavában.

d) A nemiség és a magántulajdon szentsége (2Sámuel 11,1-12; 25). Az

Ószövetség kritikusai gyakran rámutattak, hogy Dávid király

házasságtörést követett el egyik katonatisztjének feleségével, majd

gondoskodott a férj megöléséről. „Ez az az ember", kérdezik, „akit a

Biblia 'az Úr szíve szerint való embernek' nevez?" (1Sámuel 13,14). De

a kritikusok nem vesznek észre egy fontos dolgot. Ha Dávid kortársai

közül bármelyik keleti uralkodó elhatározta, hogy magáévá teszi

valamelyik alattvalója feleségét, akkor azt lelkiismeret-furdalás nélkül

tette. És jaj volt a férjének, ha tiltakozni mert! De Izráelben Dávid

bűnét részletesen feljegyezték az állami levéltárban, végül pedig

közzétették az Ószövetségben, Sámuel könyvében. Közzétették azt is,

hogyan vádolta Nátán próféta Dávidot kettős bűne miatt azon az

alapon, hogy az merénylet volt az élet, a nemiség és a házasság

szentsége ellen, valamint a polgároknak a test, a szellem és a tulajdon

személyes és magántartományához való joga ellen, melyet egyetlen

kormány sem sérthet meg, akármilyen hatalmas és autokratikus. Még

figyelemre méltóbb annak a közzététele, hogyan ismerte be Dávid a

bűnét, és vallotta meg, hogy nemcsak alattvalói, de Isten ellen is

vétkezett. Sőt, Dávid bűnét nemcsak a bibliai történész leplezte le:

maga Dávid írta meg a költeményeiben, amelyek belekerültek Izráel

himnuszainak közgyűjteményébe, és amelyekkel a következő

cikkünkben foglalkozunk.

Megvitatandó kérdések:

1. Miért volt Dávid olyan biztos benne, hogy le tudja győzni

Góliátot? Mi volt a különbség Dávid és Góliát Istenhez való

viszonya között?

2. Mit gondoltok, Dávid miért nem használta a hatalmát arra,

hogy megszabaduljon Saultól, ahogy sok vezető tette volna?

Mit tanulhatunk Dávid viselkedéséből a hatalomhoz való helyes

viszonyt illetően?

3. Miért fontos az egyén és a társadalom számára, hogy a fenti

(a), (b), (c) és (d) pontokban említett szentségeket tiszteljék?

Mi a jelentősége az istenhitnek ezek megőrzésében? Vitassuk

meg annak a gyakorlati módjait, hogyan építhetünk be ilyen

- 62 -

etikai értékeket saját életünkbe, és hogyan segíthetjük ezek

elterjedését a társadalomban?

- 63 -

13. DÁVID KIRÁLY KÖLTÉSZETE ÉS PRÓFÉCIÁJA

Dávid nemcsak harcos és király volt, hanem zenész, termékeny költő és

próféta is. Sok zsoltára a nemzeti liturgia része lett a jeruzsálemi

templom istentiszteleteiben. Ezt követően bekerültek a Bibliába, és azóta

ezernél is több nyelvre fordították le, milliók olvasták és énekelték őket.

Sokan úgy találták, hogy az a mód, ahogy Dávid kiönti a szívét a

költészetében, mély húrokat pendít meg a saját szívükben is, és

vigasztalja őket a szenvedés és balszerencse idején.

1. A bűnbánat és a bűnbocsánat zsoltárai (Zsoltárok 32,3-4)

elárulják, hogy a házasságtörés és gyilkosság kettős bűne után (lásd

2Sámuel 1,1-12 és a sorozat előző cikkét) Dávid egy ideig megpróbált

hencegni a dologgal, és megtagadta bűne beismerését. Az eredmény:

bűntudattól gyötört lelkiismeret és kínzó pszichoszomatikus tünetek. Az

51. zsoltár feljegyzi bűnbocsánatért való könyörgését, amikor végül eljut

odáig, hogy megvallja bűnét Istennek. A 32. zsoltár 1. és 2. verse

megörökíti hatalmas megkönnyebbülését és örömkitörését, amikor

megtudja, hogy bűnei bocsánatot nyertek. Az 51. zsoltár 13. versében

arról szól, mit érez minden ember, amikor felfedezi a bűnbocsánat

örömét: hogy kötelessége megosztani ezt az isteni áldást más

emberekkel és keresni a megtérést. Az Újszövetség (Róma 4,5-8)

biztosít minket, hogy bűneink akár nagyok és szörnyűségesek, akár

kicsik, középszerűek és közönségesek, ugyanabban a személyes

élményben lehet részünk, mint Dávidnak, mégpedig ugyanazokkal a

feltételekkel.

2. A pásztorzsoltár (Zsoltárok 23). Az ókori Közel-Keleten a

királyokat népük pásztorainak tekintették; Dávid ráadásul szó szerint

pásztor volt, mielőtt király lett. Saját tapasztalatai az önfeláldozó

odaadásról először nyája, majd népe iránt megértették vele, hogy Isten,

a Pásztor ezerszer odaadóbban törődik vele e földi élet során, amint

áthalad annak békés és veszélyes színhelyein, majd tovább Isten örök

mennybéli országába. Olvasók millióinak nyújtott valódi vigaszt, mivel

elvezette őket oda, hogy Istent nemcsak mint távoli, fenséges,

félelmetes lényt ismerjék, hanem mint személyes, szerető, gondoskodó

Megváltót is.

3. Egy propagandaének (2Sámuel 1,17-27). Dávid bizonyára

észrevette, hogy a nagyközönség olvassa és énekli költeményeit, énekeit

és zsoltárait, és ezt az éneket, mint megtudjuk, szándékos

kormánypropagandaként írta és tanította a népnek. De milyen szokatlan

propaganda! Amikor Saul király, Dávid esküdt ellensége, aki meg akarta

gyilkolni őt, meghalt a csatában, és Júda férfiai felkenték Dávidot

- 64 -

királyukká, azért írta ezt az éneket, hogy formálja Júda fiainak

véleményét Saul királyról. Nem tesz kísérletet arra, hogy kitörölje Saul

nevét a történelemkönyvekből, sem arra, hogy meghurcolja; egyetlen

kritikus szó sem hangzik el, noha Dávidnak jó oka volt rá, hogy

nehezteljen Saulra. Tulajdonképpen az egész nem egyéb, mint a Saul és

Jonatán iránt életükben érzett szeretetének és halálukban érzett

tiszteletének kifejezése. Arra buzdította népét, hogy emlékezzen

mindarra a jóra, amit az ország Saul királytól kapott. Milyen pozitív

hatása lenne a történetírásra, ha gyakrabban kerülnének bele ilyen

költemények! Mennyi friss levegőt vinne a politikába az ilyen magatartás!

4. Dávid próféciája az eljövendő Megváltó-Messiás-Királyról.

Bármennyire tisztában volt is Dávid saját magának, mint királynak a

hibáival és fogyatékosságaival, valamint az emberi bűn, igazságtalanság,

hűtlenség és kegyetlenség megoldhatatlan problémájával, Isten

szövetséget kötött vele, hogy királyi dinasztiája örökre fennmarad, és

végül az ő egyik utóda lesz az Isten által küldött Messiás (görögül =

Krisztus) és a világ Megváltója (lásd 2Sámuel 7,14-et, és hasonlítsd

össze Jeremiás 23,5-tel). Ezt az ígéretet Jézus teljesítette, aki - amint Pál

apostol fogalmazott - „test szerint Dávid utódaitól származott" (Róma

1,3). Dávid 110. zsoltárának 1. versét többször idézi Krisztus és az

apostolok, mint bármelyik másik zsoltárt. Ebben Dávid megjövendölte,

hogy a Messiás több lesz, mint emberi lény. Ő valójában Isten

megtestesült Fia, akit kereszthalála után (melyet élénken ír le a 22.

zsoltár) Isten feltámaszt, hogy elnyerje mindenek fölött álló hatalmát a

mennyben, míg el nem jön az ideje, hogy visszatérjen a földre, és lábai

alá vesse összes ellenségét (lásd még 16. és 118. zsoltárokat, valamint a

Cselekedetek 2. és 3. fejezetét).

5. Dávid, a Messiás őstípusa. Dávid sokat szenvedett életében.

Fiatal emberként, noha Isten próféciája már felkente mint leendő királyt,

Saul elutasította, vadászott rá, és üldözte, amíg száműzetésbe nem

vonult a pogányok (nem-zsidók) közé, mielőtt végül királyként vissza

nem tért Izráelbe. Sok korai zsoltára ezen évek szenvedéseit tükrözi, és

betekintést nyújtanak számunkra Jézus, a Messiás szenvedéseibe. Isten

őt is felkente, de saját zsidó népe elutasította és kivetette, noha

nem-zsidók milliói fogadták el. Dávidhoz hasonlóan, egy napon ő is

visszatér mint Izráel és a világ Megváltója vagy Bírája.

Élete delén, miután már régóta ült a trónon, Dávid elszenvedett egy

lázadást, részben a saját hibájából. A legkeserűbb az volt a dologban,

hogy a lázadást saját fia, Absolon vezette. Letaszította a trónról, és

száműzetésbe kényszerítette, ahol Absolon meg is ölette volna, ha tudja.

Dávid csapatai végül leverték a lázadó hadsereget, de ez Dávidnak

fájdalmas problémát okozott. Absolon apjaként szerette volna

megkímélni fia életét, tehát parancsot adott, hogy ne végezzék ki. De

nem csak apa volt, hanem a nép királya és legfelső bírája is. És az

- 65 -

igazságosság Absolon kivégzését kívánta. Az a rész, ahol később Dávid

lázadó fiát siratja, az egész irodalom egyik legmegindítóbb darabja:

„Fiam, Absolon! Fiam, fiam Absolon! Bárcsak én haltam volna meg

helyetted, fiam, fiam, Absolon!" (2Sámuel 19,1).

Dávid bánata ablakot nyit számunkra Isten szívébe. Mert ő is

elszenvedett egy lázadást részünkről, teremtményei részéről. A

világegyetem erkölcsi kormányzójaként, igazságossága a halálunkat

kívánta. Teremtőnkként, szeretete az üdvösségünkre vágyott. De Isten

talált egy olyan megoldást, amire Dávid nem volt képes: Saját Fia

személyében magára vette vétkeink büntetését, és meghalt érettünk a

kereszten, hogy szeretete megbocsáthasson mindazoknak és

megválthassa őket, akik bűnbánatot tartanak és megbékélnek vele.

Javaslatok a megvitatandó kérdésekre:

1. Mit gondoltok, az emberek miért vallják be olyan nehezen, hogy

rosszat tettek? Milyen feltételekkel nyert Dávid bűnbocsánatot?

Segítségedre lesz, ha van egy Újszövetséged, és elolvasod a

Róma 4,1-8 verseket. Vedd észre, hogy noha Isten

megbocsátott Dávidnak, és eltörölte a bűnét, annak

következményeit nem törölte el (2Sámuel 12).

2. Olvasd el a Pásztorzsoltárt (Zsoltárok 23). Hogyan segít annak

megértésében, mire gondolt Jézus, mikor ezt mondta: „Én

vagyok a jó pásztor" (lásd János 10,1-21) ?

3. Mit gondolsz, hogyan volt képes Dávid Saulhoz való viszonyát

függetleníteni saját keserűségétől? Milyen helyzetekben

tanulhatunk a példájából?

4. Vitassuk meg, hogyan használta Jézus a 110. zsoltár 1. versét

annak bizonyítására, hogy a Messiás (vagyis ő maga) több mint

Dávid egy emberi leszármazottja (lásd Máté 23,41-45).

„A prófécia beteljesedése megerősíti a Biblia szavahihetőségét" -

vitassuk meg ezt az állítást. Ebben az összefüggésben segítségünkre

van, ha észrevesszük, hogy Dávid próféciái részei a Biblia egy sokkal

szélesebb prófétai dimenziójának, mely egyedülálló az irodalomban. Az

alábbiakban megadunk néhány ószövetségi jövendölést a Messiás

(Krisztus) eljöveteléről, melyek az Újszövetségben teljesedtek be.

JÉZUSRÓL SZÓLÓ PRÓFÉCIÁK ÉS BETELJESÜLÉSÜK

- 66 -

TÉMA PRÓFÉCIA BETELJESEDÉS

emberi mivolta 1Mózes 3,15 Galata 4,4

szűztől született Ézsaiás 7,14 Máté 1,18

Ábrahám

leszármazottja

1Mózes 22,18 Máté 1,1;

Galata 3,16

Izsák leszármazottja 1Mózes 21,12 Lukács 3,23

Jákob

leszármazottja

4Mózes 24,17 Lukács 3,23,34

Júda törzséből

származik

1Mózes 49,10 Lukács 3,23;

Zsidók 7,14

Isai családjából

származik

Ézsaiás 11,1,10 Lukács 3,23

Dávid házából

származik

2Sámuel 7,14,

Jeremiás 23,5

Lukács 3,23,

Cselekedetek 13,22-23

hírnök hirdeti

eljövetelét

Ézsaiás 40,3 Máté 3,3

Betlehemben

születik

Mikeás 5,2 Máté 21,12

szamárháton megy

be Jeruzsálembe

Zakariás 9,9 Lukács 19,35-37

meghal a bűneinkért Ézsaiás 53,5 Márk 10,45;

1Korintus 15,3

feltámad Zsoltárok 16,10 Cselekedetek 2,31

felmegy a mennybe Zsoltárok 110,1 Cselekedetek 2,34;

Zsidók 1,3

Megjegyzések:

a) Krisztus halálára vonatkozóan sokkal több részletes prófécia

van. Ezeket egy későbbi cikkben beszéljük meg.

b) Vannak még be nem teljesült próféciák is. Például Dániel

7,13-14 megjövendöli, hogy Krisztus vissza fog térni. Jézus

megismételte ezt a próféciát bírái előtt, és tulajdonképpen

ezért feszítették keresztre (Máté 26,62-66).

- 67 -

14. A BÖLCSESSÉG ÚTJA

Példabeszédek 1,7-19

A Biblia nem csupán egy könyv. Könyvek lenyűgöző gyűjteménye,

melyek az irodalom több különféle műfaját képviselik. Ebben a

sorozatban már találkoztunk történelemkönyvekkel, mint a Teremtés

könyve, valamint rituális és törvénykönyvekkel, mint Mózes második és

harmadik könyve. Legutóbbi cikkünkben a Zsoltárok könyvének

csodálatos költészetében gyönyörködtünk. Most az Ószövetség ama

három könyvével foglalkozunk, melyek az ún. „bölcselkedő irodalom"

példái.

Az első könyv a Példabeszédek könyve. Azzal a kérdéssel foglalkozik,

hogyan rendezzük el életünket, hogy a lehető legjobban

kamatoztassuk és ne vesztegessük el vagy tegyük tönkre? A második

könyv a Prédikátor könyve. Ez egy mélyebb kérdéssel foglalkozik: Mi az

élet célja?

A harmadik könyv Jób könyve. Ez egy még mélyebb kérdést vet fel:

Miért szenvednek a jó emberek? Ha az emberek megpróbáltak igaz

életet élni Isten törvénye szerint, miért hagyja Isten, hogy

szenvedjenek, gyakran még jobban, mint a gonoszok?

Ezekkel a kérdésekkel több szinten találkozunk: Mi az ország

kormányzásának legjobb módja? Hogyan neveljük gyermekeinket?

Hogyan viszonyuljak a tanuláshoz? Milyen embert válasszak partnerül?

- és így tovább. A népek tapasztalataikat gyakran tömör, velős,

életszerű mondásokban foglalták össze, melyeket könnyű

megjegyezni.

Mármost egyetlen közmondás sem arra való, hogy mindent

elmondjon egy adott kérdésről, amit el lehet mondani. Gyakran

egyetlen elvet mond ki több közül, melyek mindegyikét fejben kell

tartani és a megfelelő összefüggésben alkalmazni. Ezért van az, hogy

egyes mondások gyakran látszólag ellentmondanak egymásnak.

„Ne felelj az ostobának a bolondságához illően, mert magad is

hasonló leszel hozzá" (26,4).

„Felelj meg az ostobának a bolondságához illően, hogy ne tarthassa

magát bölcsnek" (26,5).

A Példabeszédek könyvében velős és gyakran össze nem függő

közmondások hosszú gyűjteményei találhatók, melyek sok

élethelyzetre illenek. Ezenkívül vannak fiatal embereknek szánt

- 68 -

tanácsokból álló összefüggő szakaszok is (pl. 1,8-9,18). Most ezekre

összpontosítunk.

1. A bölcsesség alapelve

A Példabeszédek könyvének alapjául szolgáló elv a következő: „Az

Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a

bolondok vetik meg" (1,7; 9,10). Ez különbözteti meg a valódi

bölcsességet a puszta okosságtól vagy éleselméjűségtől. Sok

országban például természetesnek veszik, hogy a siker

legcélravezetőbb módja a megvesztegetés. A Példabeszédek könyve

elismeri, hogy a megvesztegetés hatékony lehet. Lásd például 17,8:

„Drágakőnek véli ajándékát, aki adja, amellyel célt ér, bárhova

forduljon is vele" (lásd még 18,16). De noha a megvesztegetés

látszólagos sikerhez vezethet, az Úr félelmére alapozott bölcsesség

elítéli mint erkölcsileg helytelent. Lásd például 17,23: „A bűnös

elfogadja a titokban adott vesztegetést, és elferdíti az igazság

ösvényét". Ezzel szemben 15,27 szerint: „Kárt okoz saját házának a

nyerészkedő, de aki gyűlöli a vesztegetést, az élni fog".

Hasonlóan, a Példabeszédek könyve tisztában van vele, hogy egyes

emberek csak úgy tesznek, mintha félnék az Urat, és a vallást csak

ürügyként használják gonosztetteikhez. Így óv minket: „A bűnösök

áldozatát utálja az Úr" (15,8); „Aki elfordítja a fülét, és nem hallgat a

tanításra, annak még az imádsága is utálatos" (28,9).

2. Az igazi bölcsesség abból a felismerésből fakad, hogy a

világ Isten világa

Ő teremtette és szervezte meg isteni bölcsességében; és ha bölcsek

akarunk lenni, az ő törvényei és rendelkezései szerint kell élnünk (lásd

8,22-36). Isten törvényeivel szembeszállni ostobaság és katasztrófával

végződik: „Gyűlölőim mind a halált szeretik" (8,36).

3. Mivel a világ Istené, még az Isten által teremtett állatoktól

és rovaroktól is tanulhatunk

„Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, és okulj!" (6,6).

A hangyát nem kell noszogatni a munkára. Ösztöne azt súgja neki,

hogy ha nyáron nem gyűjt élelmet, télen elpusztul. Így nekünk is meg

kell tanulnunk felmérni jövőbeli igényeinket, és addig dolgozni, míg

alkalmunk van gondoskodni róluk. Ez például azt jelenti, hogy ne

vesztegessük az időnket az iskolában, hanem tanuljunk szorgalmasan,

hogy képzettek és műveltek legyünk, hogy képesek legyünk

gondoskodni magunkról, ha befejezzük az iskolát.

4. Mivel a világ Istené, és Isten bölcsességében

mindnyájunknak adott munkát, nem szabad lustálkodnunk

- 69 -

A lustaság erkölcsi balgaság. A Példabeszédek könyve nagyon

szemléletesen írja le a lusta embert:

a) Nemcsak hogy élvezi az ágyban való hosszas lustálkodást:

elválaszthatatlan az ágytól, mint ajtó a kerettől (26,14):

megfordul, mintha fel akarna kelni, de ehelyett a másik

oldalára fordul, és újra elalszik.

b) Abszurd kifogásokat hoz fel és eltúlozza az előtte álló

nehézségeket (26,13; 22,13, 'oroszlán van kint').

c) Végül a hanyagság és az elszalasztott lehetőségek

következtében élete visszafordíthatatlanul tönkremegy, mint

egy olyan gazdaság, melyet hagytak elpusztulni (24,30-34).

5. Mivel Isten szeret minket, óvja a fiatal embereket, nehogy

rossz társaságba, és főleg nehogy bandákba vagy a maffiába

keveredjenek (1,10-19)

Ezek a fiatal ember számára kilátásba helyezik, hogy sok pénzt

kereshet emberek kirablásával. Az ilyen banditák és bűnözők, mondja a

Példabeszédek könyve, a madaraknál is butábbak. Ha egy madár látja,

hogy csapdát állítanak neki, nem repül bele. De ezek az emberek „a

saját vérük ellen állnak lesbe, saját életük kárára ólálkodnak" (1,18);

azaz másokra leselkedve végül őket tartóztatják le, csukják börtönbe,

és végzik ki; és végül szembesülniük kell Isten ítéletével.

6. Mivel a világ Istené és a testünket is ő teremtette, a

Példabeszédek könyve óv minket attól, hogy testünket és

szellemünket alkohol vagy más kábítószerek túlzott

fogyasztásával rongáljuk

„A bor csúfolódóvá tesz, a részegítő ital lármássá" (20,1); vagyis a

részegség az embert csúfolódó, veszekedő fajankóvá teszi. „A dőzsölő

és a falánk elszegényedik, és rongyokba öltöztet a sok alvás" (23,21). A

részegség eredménye jajgatás, bánat, viszály, panaszkodás,

zúzódások és véraláfutásos szemek (23,29-30). A Példabeszédek

könyve arra biztatja az embert, hogy még józanon próbálja maga elé

képzelni, milyen bolondot csinál magából, ha lerészegedik. Nagyon

szemléletesen írja le a részeg ember zavaros érzéseit és gondolatait:

először a káprázat és az ital simasága (23,31); majd a kígyó marása és

a vipera mérge. Zavaros látomások és irányíthatatlan képzelődés

(23,33). Bizonytalan lábak, mint amikor valaki a nyílt tengeren

megpróbál az árbockosárban fekve aludni. Tudatában van, hogy részeg

és védtelen, de amikor felébred, hamis bátorsággal újabb italban

reménykedik (23,35).

7. Mivel testünket Isten teremtette, és ő alkotta meg a

társadalom alapegységét, a családot, a Példabeszédek könyve

- 70 -

tiltja a paráznaságot, a házasságtörést és a promiszkuitást, és

óva int e bűnök veszélyeitől és gyakran halálos következményeitől

(lásd pl. 7,6-27). Tekintettel a napjainkban terjedő AIDS-járványra, az

ártatlan fiatal embereknek hallaniuk kell a 7,26-27 versek ijesztő

figyelmeztetését.

A Példabeszédek könyve természetesen tisztában van vele, hogy a

fiatalemberek gyakran rossz néven veszik, ha a szüleik és tanáraik

mondják meg nekik, mit tegyenek. De rámutat, hogy az erkölcsi

törvény mögött Isten áll, aki jobban szeret minket, mint a legjobb szülő

a gyermekét. És pontosan azért, mert szeret minket, megfedd és

megnevel, ha szükséges, hogy életünk neki tetsző legyen (3,11-12).

Isten követelményei szigorúak. Saját magunktól és saját erőnkből

nem tudjuk teljesíteni őket. Ezért a Példabeszédek könyve arra buzdít,

hogy „bízzunk az Úrban teljes szívünkből, és ne a magunk eszére

támaszkodjunk; minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja

ösvényeidet" (3,5-6).

Azonban az Ószövetség sok más könyvéhez hasonlóan, a három

bölcselkedő könyv is olyan kérdéseket vet föl, melyekre a végső választ

csak Krisztusban találjuk.

A Példabeszédek könyvének nagy részét Salamon írta, a nagy és

bölcs király, Dávid utóda a trónon, de a végén még ő is megőrült

(1Királyok 11,1-11). Jó volt az elméletben, de gyenge a gyakorlatban.

Az egyedüli tökéletesen bölcs ember az Úr Jézus Krisztus volt. Úgy írta

le magát, mint 'Salamonnál nagyobbat' (Máté 12,42). Benne van a

bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve (Kolossé 2,3). Azok

pedig, akik bíznak benne, felfedezik, hogy „őt tette nekünk az Isten

bölcsességgé és igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá"

(1Korintus 1,30).

A második bölcselkedő könyv, a Prédikátor könyve szerzője a nap

alatti életre tekint, vagyis a földi lét által határolt életre. Ezért gyakran

jut arra a következtetésre, hogy a legtöbb tevékenység az életben

merő 'körben járás', és végül hiábavalóságban, ürességben és

frusztrációban végződik. De az Újszövetség megadja a végső választ a

pesszimizmusára. Krisztus feltámadt a halálból: a halál nem a vég: és

mivel Krisztus feltámadt, „fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban"

(1Korintus 15,51-58).

A harmadik bölcselkedő könyv, Jób könyve természetesen ad

valamilyen választ a következő kérdésekre: Miért engedi Isten, hogy

szenvedjenek, akik bíznak benne? Igazságos-e Isten? Méltányosan

cselekszik-e? Bízhatunk-e benne akkor is, ha fájdalom,

szerencsétlenség és betegség gyötör? De a legnyomósabb okot arra,

hogy tűzön-vízen át bízzunk Istenben, az Újszövetség adja meg: „Azt

pedig tudjuk, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra

- 71 -

szolgál... Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért

odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róma

8,28.32). Ahogy az aranyat is tűzbe teszik, hogy megtisztítsák a

szennyeződésektől, és maximálisra növeljék az értékét, úgy Isten is

megtervezi embereinek a nevelését és azokat a próbákat, melyeknek

aláveti őket - amint Jób esetében is -, hogy megtisztítsa a hitüket, és

fejlessze a jellemüket, és így a maga teljességében élvezhessék az

életet (1Péter 1,6-9).

Javaslatok a beszélgetéshez:

1. Beszéljük meg „az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete"

mondás jelentését, és vonatkoztassuk ezt az elvet gyakorlati

helyzetekre (lásd pl. 1,29; 2,5; 3,7; 8,13; 10,27; 14,26,27;

15,33; 16,6; 19,23; 22,4; 23,17; 24,21).

2. Válasszon mindegyik diák egy mondást a Példabeszédek

könyvéből és vitassa meg az osztállyal, mit jelent számára.

3. Keressünk további példákat a Példabeszédek könyvében,

ahol tanulhatunk az állatoktól. (Lásd például a 26,11 verset,

és hasonlítsd össze 2Péter 2,20-22 versekkel az

Újszövetségben).

4. Mit gondoltok, miként mutatja Isten irántunk érzett

szeretetét a rossz társaságtól, a kábítószerektől és a

szexuális promiszkuitástól való óvása?

5. A diákok tanuljanak meg néhány mondást, különösen a

Példabeszédek 3,5-6 verseket.

- 72 -

15. A PRÓFÉTÁK ÚTJA

Az egész Ószövetség csaknem egynegyedét egy speciális társadalmi

osztály, a próféták írásai teszik ki. Hogy megértsük, miért olyan

fontosak az Ószövetségben és számunkra is manapság, emlékezzünk

arra a speciális szerepre, melyet Isten szánt Izráel népének (lásd a

sorozat 8. cikkét). Azért emelte fel őket, hogy:

1. élő bizonyságul szolgáljanak az Egy Igaz Isten létezése mellett és

tiltakozásul a világmindenség összes bálványimádó értelmezése

ellen,

2. példaként szolgáljanak arra, mit jelent barátságban élni az élő

Istennel, megtapasztalni a szeretetét, hatalmát, üdvözítését,

törvényeit és irányítását, hogy az összes nép láthassa, milyen

vonzó dolog személyesen ismerni Istent,

3. ők legyenek az az Isten által kijelölt és hiteles csatorna, melyen

keresztül a világ Megváltója eljön a világba, hogy az egész

emberiség láthassa, hogy bűnei ellenére van igazi remény az

emberi faj számára, és képes legyen felismerni a világ

Megváltóját, amikor eljön, és azt, hogy mennyire szüksége van

rá.

Amíg Izráel emlékezett Isten irántuk mutatott nagylelkűségére, és

hálásan élt a törvényei szerint, minden rendben ment. De az izraeliták

önmagukban nem voltak jobbak, mint bármely más nép; ugyanolyan

bűnösök voltak, mint a többiek. Egyre jobban visszaéltek speciális

helyzetükkel, megszegték Isten törvényeit, és éppen olyan súlyos, ha

nem súlyosabb, bűnöket követtek el, mint a környező népek. Ennek az

lett az eredménye, hogy Isten őket állította például a világ számára,

hogyan nem szabad élni, hogy mi többiek megtanulhassuk Isten

szentségét, a bűn iránti gyűlöletét, az igaz életre vonatkozó előírásait

és azok megszegésének elkerülhetetlen következményeit.

Ekkor jelentek meg a próféták. Nem egyszerűen jövendőmondó

emberek voltak - noha figyelemreméltó jövendöléseik voltak. Nem

voltak papok - noha némelyikük papi családból származott. Nem

tartottak istentiszteletet a templomban. Nagy prédikátorok és

reformerek voltak, akik leleplezték a politikai bűnöket, a gazdasági

visszaéléseket, a társadalmi igazságtalanságokat és a vallási

képmutatást a társadalom minden szintjén. Felszólították a népet, mint

egészet és konkrétan az egyes embereket, hogy tartsanak bűnbánatot,

változtassák meg az életmódjukat, forduljanak Istenhez, és

- 73 -

szerencsétlenséget jövendölt arra az esetre, ha nem tartanak

bűnbánatot.

A nép azonban túl gyakran gúnyolta, sőt üldözte a prófétákat és

folytatta bűnös életmódját. Ennek eredményeként elszenvedték azt,

amitől Isten óvta őket: megsemmisítő vereséget, országuk elvesztését

és a tömeges deportálást először Asszíriába, majd Babilonba. Ez még

ma is figyelmeztetés számunkra; mert ha az ókori zsidók nem voltak

jobbak nálunk, mi sem vagyunk szükségképpen jobbak náluk. Sorsuk

Isten ítéletére emlékeztet, mely utolér minket, akár mint egyéneket,

akár mint népeket, ha nem bánjuk meg bűneinket. Az Újszövetség így

foglalja össze számunkra a tanulságot: „Tudjuk pedig, hogy amit (az

ószövetségi) törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja (azaz

eredetileg az izraelitáknak), hogy elnémuljon minden száj, és az Isten

ítélje meg az egész világot (ugyanazokért a bűnökért, mint az

izraelitákat)" (Róma 3,19).

Az ószövetségi prófétákra általában úgy hivatkoznak, mint kis

prófétákra (mivel csak kis könyveket írtak) ill. nagy prófétákra (mivel

nagy könyveket írtak). Itt most egy kis prófétát és két nagy prófétát

mutatunk be.

Ámós próféciája. Ámós idejére a nép politikailag megosztottá vált:

két törzs délen, tíz északon. Ámós déli volt, Júdában született, de

többnyire Szamáriában prédikált Izráel tíz északi törzse között.

Uzzijjának, Júda királyának (Kr.e. 779-740) és II. Jeroboámnak,

Szamária királyának (Kr.e. 783-743) uralkodása alatt élt.

Ámós azzal kezdi a próféciáját, hogy leleplezi a környező pogány

(nem-zsidó) népek háborús bűneit és embertelenségét.

1. Vad kegyetlenséggel véghezvitt terjeszkedési politika

(Ámós 1,3-5)

A támadó itt Damaszkusz volt, az Izráeltől északra elterülő arámi

állam. Uralkodójának, Hadadnak terjeszkedési politikája alatt

megszállták Gileádot és brutálisan leigázták a lakosságát. „Vasfogú

cséplőszánokkal csépelték Gileádot". Az ókori világban a búza- vagy

árpakalászokat egy fából készült szánnal csépelték, melyet alul éles

kovakövekkel vagy fémdarabokkal szereltek fel a vágószárak fölött.

Lehet, hogy a „vasfogú cséplőszánokkal csépelték Gileádot" kifejezés

egyszerűen a rendkívüli brutalitás metaforája. De lehetséges, hogy szó

szerint értendő. Sok hódító hadsereg használt, és használ ma is, ilyen

borzalmas kínzóeszközöket az emberek megfélemlítésére.

2. Rabszolga-kereskedelem (1,6-8)

A filiszteusok (Gáza filiszteus város volt) egész közösségeket adtak el

rabszolgának, és egy külföldi országba, Edómba deportálták őket. Az

- 74 -

indíték az volt, hogy megvalósítsák az etnikai tisztogatást, megállítsák

az ellenforradalmat, és pénzt keressenek.

3. Haszonhúzás a háborúból (1,9-10)

Ezúttal a tírusziak voltak a tettesek. Ők nem vettek részt a

filiszteusoknak a zsidók elleni háborújában, de sok pénzt kerestek

azzal, hogy egész közösségeket adtak el rabszolgának a filiszteusok

megbízásából; és tették ezt a zsidókkal kötött különleges szerződéseik

ellenére (testvéri szövetség - 1,9). Kétségkívül azzal érveltek volna,

amivel a mai államok érvelnek, hogy megindokolják fegyvereladásaikat

a hadviselő államoknak: Ha nem adjuk el a rabszolgákat a hódítók

megbízásából (vagy nem szállítunk fegyvert nekik), megtenné

helyettünk más. Így hát meggazdagodtak az emberi nyomorúságon és

halálon.

4. Szüntelen etnikai gyűlölet (1,11-12)

A korábbi századokban az edómiták minden bizonnyal úgy érezték,

hogy az izraeliták rosszul bántak velük. De nem akarták elfelejteni a

múltat. Minden alkalmat megragadtak, hogy bosszút álljanak Izráelen.

Ma is sok hasonló helyzettel találkozunk.

5. Háborús bűnök (1,13-15)

Az ammóniták esetén a területi terjeszkedés embertelen vadsággal

párosult: még a terhes asszonyokat is megölték. Természetesen

akkoriban nem volt 'genfi egyezmény', sem háborús bűnök bírósága.

Isten azonban minden atrocitást feljegyzett, és - mondta Ámós - egy

napon megbünteti majd a tettest.

De Ámós nem csak a szomszédos pogány népek bűneit leplezte le.

Saját népét, Izráelt és Júdát még szigorúbban megfeddte társadalmi és

vallási bűneik miatt. A nép akkori állapota így foglalható össze:

a) Politikai és társadalmi állapotok. Ámós működése előtt több mint

40 évvel Asszíria döntő csapást mért Szíriára, Szamária

szomszédjára. Ez lehetővé tette II. Jeroboám számára, hogy

kitolja országa határait (2Királyok 14,25), és jövedelmező

kereskedelmet építsen ki, ami egy erős kereskedői osztály

kialakulásához vezetett Szamáriában. Sajnos a Szamáriába

áramló vagyon egyenlőtlenül lett elosztva az emberek között.

Jórészt a nagykereskedők kezén maradt, akik arra használták az

újonnan talált gazdagságot, hogy saját életszínvonalukat növeljék

(3,10.12.15; 6,4), és teljesen figyelmen kívül hagyták a paraszti

osztályt, mely addig Szamária gazdaságának gerincét alkotta.

Szamáriában kezdtek megmutatkozni az erkölcsileg beteg

társadalom összetéveszthetetlen tünetei. Ámós idején

mindennapos volt a szegények elnyomása a gazdagok által (2,6)

- 75 -

és a gazdagok szívtelen közönye az éhezők szenvedése iránt

(6,3-6). Az „igazság" a legnagyobb ajánlatot tevőnek járt (2,6;

8,6). Szárazság idején (4,7-9) a szegények csak az uzsoráshoz

fordulhattak (5,11; 8,4-6), akinél gyakran kénytelenek voltak

elzálogosítani a földjüket és a saját személyüket.

b) A vallás állapota. Természetesen a szamáriai társadalmi állapotok

befolyásolták a vallási szokásokat is. A vallást nem mellőzték, de

lezüllesztették. A nép vallási szentélyeinél (5,5) megtartották a

szertartásokat (4,4), de ez istentelenséggel és erkölcstelenséggel

járt együtt. Ez nem tetszett Istennek, és kihívta az ítéletét (3,14;

7,9; 9,1-4); így ő nemhogy megszüntette, de növelte a

törvénytelenséget (4,4). Isten nem volt jelen a nemzeti

szentélyeknél (5,4), mert nem fogadta el az ottani

istentiszteleteket (5,21-23); a nép más isteneket imádott (8,14).

Ráadásul a fényűző szertartásokat és a drága áldozatokat a

szegények költségén ajánlották fel (2,8; 5,11). (The Illustrated

Bible Dictionary, London, IVP, 1980,44-45. oldal)

A próféták aztán leleplezték mind a pogányok, mind a zsidók bűneit.

De Isten azzal is megbízta őket, hogy hirdessék végső programját az

emberiség bűneinek eltörlésére és a világ üdvözítésére. Ennek

fényében derűs oldala is van annak a szigorú realizmusnak, mellyel a

próféták leleplezték a bűnt: azt mutatja, hogy a reménység és

üdvösség általuk prédikált üzenete nem valamilyen irreális,

utópisztikus álom volt, mely nem számolt a bűn megrögzött voltával.

Ugyanakkor azt is mutatja, hogy a próféták tisztában voltak vele, hogy

a világ üdvözülésének az egyén üdvözülésével kell kezdődnie. A világ

megjavítására irányuló minden program kudarcra van ítélve, hacsak

nem képes megváltoztatni az egyes emberek szívét, akik a népeket

alkotják.

Most röviden ismertetjük azokat a programokat, melyekről a Nagy

Próféták közül kettő azt hirdette, hogy egy napon Isten működésbe

hozza őket az emberiség üdvözülésére.

Ézsaiás próféciája az üdvözülésről

A háttérben Izráel szerepének betöltésében vallott kudarcával,

Ézsaiás azt prédikálta, hogy Isten egy napon elküldi a világba Tökéletes

Szolgáját. Ez a Szolga nemcsak önmegtagadó életet él majd mások

szolgálatában, de szenved és meghal áldozatként a világ bűneiért,

hogy az emberek bűnbocsánatot nyerhessenek és megbékülhessenek

Istennel; majd a feletti örömükben, hogy maguk bűnbocsánatot

nyertek, ők is készek legyenek megbocsátani másoknak, megbékélni

egymással, szeretni és szolgálni egymást, békét kötve. Íme, egy

részlet Ézsaiás próféciájából:

- 76 -

„Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia,

betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem

törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi

fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása

sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket,

bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk

legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk,

mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta

mindnyájunk bűnéért" (Ézsaiás 53,3-6).

Ez az a prófécia, melyről Jézus Krisztus azt állította, hogy az ő életével

és halálával teljesült be. „Tudjátok", mondta, „hogy azok, akik a

pogányok fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik

hatalmaskodnak rajtuk. De tiköztetek nem ez a rend, hanem aki

naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki első akar

lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia

sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és

életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,41-45).

Természetesen, ha mindenki követné Krisztus példáját, és azért élne,

hogy másokat szeressen és szolgáljon, a föld hamarosan

paradicsommá változna. A sürgető kérdés ez: Hogyan lehet rávenni az

embereket, hogy így viselkedjenek? A választ Jeremiásnál találjuk

meg:

JEREMIÁS PRÓFÉCIÁJA AZ ÜDVÖZÜLÉSRŐL

„Eljön az az idő - így szól az Úr -, amikor új szövetséget kötök

Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel

kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről.

De azt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk - így

szólt az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával

fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az Úr - Törvényemet a

belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig

népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat,

ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert

mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az Úr -,

mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre"

(Jeremiás 31,31-34).

Jeremiás itt realista módon levonja a történelem tanulságát: Izráel

rendszeresen kudarcot vallott abban, hogy Isten törvénye szerint éljen.

Ezért hiábavaló lenne még egyszer megparancsolni nekik, hogy

próbálják meg betartani Isten törvényét. A tapasztalat azt mutatta,

hogy a férfiaknak és nőknek önmagukban nincs meg az erkölcsi és lelki

- 77 -

erejük, hogy betartsák. Ezért Jeremiás kijelentette, hogy Isten egy

napon új szövetséget köt. Véghezviszi az újjáteremtés csodáját, és

törvényeit nem kőtáblákra írja, hanem az emberek szívébe és

értelmébe. Más szavakkal: újfajta életet teremt az emberekben, új

természetet új erőkkel. Ez az a csoda, melyet - mutat rá az Újszövetség

- Isten mindenkivel véghezvisz, aki valódi bűnbánattal elfogadja

Krisztust Urának és Megváltójának (2Korintus 3; Zsidók 8).

De mi történik, ha az emberek egyszerűen nem hajlandók elfogadni

Krisztust Urukként és Megváltójukként? Nem jelentené-e ez Isten

programjának kudarcát? Nem! A próféták biztosítanak minket, hogy a

Messiás, a világ Megváltója, aki meghalt és feltámadt, hogy

bűnbocsánatot és üdvözülést hozzon nekünk, egy napon újra eljön, és

isteni hatalommal és dicsőséggel megalapítja királyságát az egész

földön. Akkor azok, akik nem tartottak bűnbánatot, kizáratnak az Úr

jelenlétéből, hogy örökké viseljék az általuk választott sorsot; többé

nem lesz alkalmuk bajt okozni a földön (lásd 2Tesszalonika 1,5-10). A

következő idézet egy másik „kis prófétától" származik. Leírja, milyen

lesz az élet a régen megígért Messiás egyetemes uralkodása alatt:

„Az utolsó napokban az Úr házának hegye szilárdan fog állni a

hegyek tetején. Kimagaslik a halmok közül, és özönlenek hozzá a

népek. Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk az Úr

hegyére, Jákob Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy

ösvényein járjunk! Mert a Sionról jön a tanítás, és az Úr Igéje

Jeruzsálemből. Ítéletet tart a sok nép fölött, és megfenyíti a távoli,

erős nemzeteket. Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból

metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé

nem tanul. Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet,

senki sem rettenti őket. Maga a Seregek Ura mondta ezt! Ha minden

nép a maga istenének nevében jár is, mi az Úrnak, a mi Istenünknek

nevében járunk mindörökké" (Mikeás 4,1-5).

Ez az a jelige, melyet az Egyesült Nemzetek Szövetsége választott

magának. Nem üres jelige; mert bár az Egyesült Nemzetek Szövetsége

nem lesz képes megvalósítani, Krisztus megvalósítja második

eljövetelekor. Mert amint születése, élete, halála, feltámadása és

mennybemenetele sok ószövetségi jövendölést beteljesített, második

eljövetele beteljesíti majd a többit is.

Megvitatandó kérdések:

1. Mit gondoltok, az emberek gyakran miért nem veszik

komolyan a prófétákat? Hogyan segíthetünk nekik abban,

hogy ma is komolyan vegyék az üzenetüket.

- 78 -

2. Olvassuk el Ézsaiás 53-at, és az Újszövetség segítségével

beszéljük meg, hogyan teljesítette be Jézus. Mit jelent ez

személyesen a számodra?

- 79 -

16. ÚT A NEMZETI VALLÁSTÓL A VILÁGVALLÁSIG

Ebben a sorozatban ez az utolsó cikk, melyet az Ószövetségnek

szentelhetünk - a következő cikkben el kell kezdenünk az Újszövetség

tanulmányozását. Történelmileg van néhány századnyi hézag a két

szövetség között. Hogyan jutott el a zsidó nép az Ószövetség végétől az

Újszövetség kezdetéig? És milyen erkölcsi és szellemi tanulságokat

vonhatunk le történelmük ezen időszakából?

A zsidó történelem rövid áttekintése Dávidtól Krisztusig

Dávid, akit Salamon követett, az egyesült Izráel fölött uralkodott.

Ez volt Izráel prosperitásának tetőpontja (Kr.e. 1010-930).

A tizenkét törzs két királyságra esett szét: tíz törzs északon,

fővárosuk Szamária; két törzs délen, fővárosuk Jeruzsálem (Kr.e.

930).

A hatalmas Asszír Birodalom megszállta az északi királyságot, és

polgárait keletre deportálta (Kr.e. 745-721).

A hatalmas Babiloni Birodalom vereséget mért a déli királyságra, és

polgárainak legjavát (köztük Dánielt) Babilonba deportálta; területe a

Babiloni Birodalom tartományává vált (Kr.e. 605-587).

A Méd-Perzsa Birodalom, élén Kürosszal, meghódította Babilont

(Kr.e. 530), és annak birodalmát. Kürosz megengedte a zsidóknak,

hogy hazatérjenek a szülőföldjükre, és megparancsolta nekik, hogy

építsék újjá a templomukat (Kr.e. 516-ban fejezték be). Később

Nehémiás segítségével, aki a perzsa I. Artaxerxes király zsidó

pohárnoka volt, és kinevezték Jeruzsálem kormányzójává, engedélyt

kaptak Jeruzsálem városának újjáépítésére. Sok zsidó hazatért; sokan

külföldön folytatták életüket. Júdea most a Perzsa Birodalom egy

tartománya volt. Körülbelül ekkor ért véget az az időszak, melyről az

ószövetség szól, melynek utolsó két könyvét Nehémiás és Malakiás

írta.

Macedóniai Nagy Sándor meghódította mind a Perzsa, mind az

Egyiptomi Birodalmat. Júdea az irányítása alá került. Sok zsidó

vándorolt ki Egyiptomba. Nagy Sándor folytatta az akkor ismert világ

nagy részének meghódítását (Kr.e. 334-331).

Nagy Sándor Kr.e. 323-ban halt meg. Birodalmát tábornokai

osztották fel egymás között. Egyikük, Ptolemaiosz, Egyiptomot kapta,

és dinasztiát alapított, mely egészen addig uralkodott, míg a rómaiak

meg nem hódították Egyiptomot Kr.e. 31-ben. Másikuk, Szeleukosz,

Ázsiát kapta, és dinasztiát alapított, mely egészen addig uralkodott,

- 80 -

míg a rómaiak meg nem hódították a birodalmát Kr.e. 65-ben.

Jeruzsálem és Júdea először a ptolemaioszi dinasztia uralma alatt állt;

de ők Kr.e. 198-ban átadták az irányítást a szeleukida dinasztiának.

Körülbelül negyvenévnyi gerillaháború és viharos politikai harcok

után, melyeket a Makabeusok vezettek a szeleukidák ellen, Júdea

végül szuverén, független állammá vált a zsidó királyok Hasmón

dinasztiája alatt (Kr.e. 128).

Pompeius, a római hadvezér Kr.e. 63-ban bevette Jeruzsálemet, és

betört a templomba.

Heródest, aki születése szerint edómita volt, de vallása szerint zsidó,

Kr.e. 40-ben a Római Szenátus a zsidók királyává nyilvánította. Kr.e.

28-ban meghódította Galileát, Kr.e. 37-ben pedig Jeruzsálemet.

Octavianus, aki Caesar Augustus néven Róma első császára lett,

megerősítette mint vazallus-királyt. Augustus császár és Heródes király

uralkodása idején történt, hogy a júdeai Betlehemben megszületett

Jézus Krisztus.

MI MARAD FENN A TÖRTÉNELEMBEN?

Az ókori világ nagy birodalmai, Egyiptom, Babilon, Asszíria, Perzsia,

Görögország (Nagy Sándor alatt) és Róma bizonyára értékes és tartós

módon hozzájárultak a világ művészetéhez, az építészethez, az

irodalomhoz, a filozófiához, a tudományhoz és az általános

civilizációhoz; és ezek miatt méltán emlékezünk rájuk. De maguk a

birodalmak elmúltak; a háborúkat és a vég nélküli vérontást pedig,

melyek révén e birodalmakat megalapították, ma annak tekintjük,

amik mindig is voltak: az emberi életek szörnyű pazarlása az emberi

büszkeség, nagyravágyás és hatalomvágy szolgálatában.

Ezekkel a nagy birodalmakkal összehasonlítva Izráel soha nem volt

több egy kis népnél, és e történelmi korszak nagy részében polgárainak

többsége vagy fogságban, vagy száműzetésben élt. De azokat a régi

pogány isteneket, melyeket a nagy birodalmakban imádtak, és

amelyekről azt gondolták, hogy azok segítették győzelemre őket a világ

és Izráel fölött, azóta régen elfelejtették. Ma már senki sem imádja

őket. Viszont Izráel Istene nem csupán túlélte a történelmet: egy

világvallás Istene lett. Sok millióan, zsidók és nem-zsidók egyaránt,

kezdtek hinni benne a századok során. És a gyakori üldöztetés ellenére

ma többen imádják 'Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét', Izráel népének

Istenét és a zsidók Istenét, Jézus Krisztust, mint valaha. Tehát van itt

valami az ókori világból, melynek jelentősége sokkal tartósabb, és

hatása modern világunkban sokkal szélesebb körű és maradandóbb,

mint bármelyik vagy az összes nagy világbirodalom a múltban vagy

- 81 -

jelenben. Már csak ezért is helyet kell kapnia az ószövetségi történelem

eme aspektusának abban a beszámolóban, melyet diákjainknak

tartunk a világ dolgairól. Hangsúlyozva azt, ami valóban tartósnak

bizonyult a történelemben.

IZRAEL NÉPEK KÖZÖTTI SZÁMŰZETÉSÉNEK NÉHÁNY ELŐNYE

A VILÁG SZEMPONTJÁBÓL

1. A száműzetés demonstrálta Isten pártatlanságát és

igazságosságát

(a részleteket lásd a 15. cikkben)

Isten kiválasztotta Izráelt, hogy különleges szerepet játsszon a

történelemben, és ez bizonyára sok kiváltságot biztosított neki. De a

kiváltság nem jelentett kivételezettséget. A kiváltság azt jelentette,

hogy ha makacsul ragaszkodtak társadalmi és vallási bűneikhez, Isten

jobban megbüntette őket, mint más népeket. Nem kímélte a vereségtől

és a pusztulástól sem a népet, sem Dávid királyi dinasztiáját, sem saját

templomát Jeruzsálemben, sem magát a fővárost, Jeruzsálemet. Isten

ítélkezési elve ez volt: „Csak veletek léptem közösségre a föld minden

nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket"

(Ámós 3,2). Az általános tanulság az, hogy minél kiváltságosabb egy

nép vagy egyén, annál szigorúbban kéri rajta számon Isten helytelen

viselkedését (lásd még Lukács 12,47-48).

2. Izráel folytatódó száműzetése demonstrálta Isten

kitartását a célja mellett

Két és fél ezer évig a zsidók többsége nem-zsidók között élt, és a

legutóbbi időkig nem volt saját hazája. De a száműzetés előtt Isten

megígérte nekik, hogy gondjukat viseli, megvédi őket a kipusztulástól

és egy napon visszavezeti őket az országukba (lásd Ezékiel 39,22-29).

És a mai napig, az üldöztetés és a népirtási kísérletek ellenére, a zsidók

soha nem vesztették el nemzeti és etnikai identitásukat, és nem

asszimilálták vagy semmisítették meg teljesen őket. Isten idáig

megtartotta az ígéretét; és a többi is beteljesül egy napon.

3. A zsinagógarendszer

A babiloni fogságtól kezdve a zsidók elkezdtek zsinagógákat építeni a

nem-zsidó városokban, ahol imádkozhattak Istenhez, és taníthatták az

Ószövetséget. Az elkövetkező századokban nagyszámú nem-zsidó,

belefáradva a pogány bálványimádás abszurditásaiba és

éretlenségébe, kezdte látogatni a zsidó zsinagógákat, és kezdett hinni

az Egy Igaz Istenben. Ebből a csoportból került ki sok megtért

- 82 -

nem-zsidó keresztyén (lásd Cselekedetek 13,44-14,1; 17,4, 10-12;

Lukács 7,2-5).

4. Az Ószövetség lefordítása görögre

A Kr.e. 3. század elején azok a zsidók, akik akkor az egyiptomi

Alexandriában éltek, lefordították az Ószövetséget héberről görögre.

Ezeknek a fordításoknak, melyek Septuaginta néven váltak ismertté,

óriási hatása volt az ókori világra. Az Újszövetség írói, amikor az

Ószövetséget idézik, gyakran a Septuagintából veszik az idézeteiket. A

korai keresztyén misszionáriusok ezt követően lefordították a

Septuagintát latinra, egyiptomira, etiópra, örményre és más nyelvekre.

A Septuaginta volt az a fordítás, melyet a görög egyházatyák

használtak, és még ma is fontos a tudósok számára az Ószövetség

szövegének tanulmányozásában.

5. A száműzött zsidók hozzájárulása a világ civilizációjához

Amikor Isten a babiloni száműzetésbe küldte az izraelitákat,

megparancsolta nekik, hogy telepedjenek le, és „fáradozzanak annak a

városnak a békességén, ahová fogságba vitte őket, és imádkozzanak

érte az Úrhoz" (Jeremiás 29,7). Nem volt szabad viszályt szítaniuk,

hanem keresniük kellett annak a lehetőségét, hogyan járulhatnak

hozzá az állam jólétéhez minden lehetséges módon. Nem minden zsidó

élt mindig ezen eszmény szerint. Másrészt a babiloni száműzetéstől

fogva és végig a századok során a nem-zsidó országokban élő

száműzött zsidók számarányukat messze meghaladó mértékben

járultak hozzá a világ természet- és orvostudományához, zenéjéhez,

képzőművészetéhez és irodalmához.

Az ószövetségi Dániel könyvének szerzője kiváló példa. A babiloni

száműzetésben évekig szolgált hűségesen a babiloni közigazgatásban.

Amikor a perzsák meghódították a birodalmat, magas méltóságra

emelkedett a birodalmi államigazgatásban. Mint zsidó, aki hitt az

ószövetségi próféciákban, tudta, hogy akármilyen haladást érnek is el a

pogány kormányok, sohasem fogják megoldani a világban levő

gonoszság problémáját. Csak Isten megígért Messiásának eljövetele

oldja meg a problémát. Ugyanakkor Dániel nem volt vallási fanatikus

vagy nihilista. Nem futott el az élet elől, hanem hűségesen szolgálta

annak az országnak a népét, amelyben élt.

Másrészt elmondja a visszaemlékezéseiben (Dániel 1. rész), hogyan

tagadta meg babiloni tanulmányai elején, hogy az egyetemen egyen

abból az ételből, melyet a szokásnak megfelelően a bálványoknak

ajánlottak fel. Nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a

világmindenség bálványimádó értelmezésével, mely istenítette a

természet erőit és az emberi vágyakat, mert látta, hogy ez a nézet azon

erők rabszolgáivá alacsonyítja az emberi lényeket. Dániel számára ez

- 83 -

kétszeres merénylet volt - merénylet Isten, az igazi teremtő ellen, és

merénylet az ember méltósága és racionalitása ellen.

Dániel azt is elmondja (3. rész), hogyan álltak ki a barátai bátran az

alapvető emberi szabadságjogok mellett, amikor az állam totalitáriussá

és elnyomóvá vált. Nebukadneccar egy alkalommal azt kívánta, hogy

az állam összes köztisztviselője hajoljon meg egy szobor előtt, melyet a

király állíttatott föl, és ajánlja fel az államnak az abszolút imádatot és

engedelmességet, mely egyedül Istent illeti meg. Aki nem hajolt meg,

azt büntetésből elégették. Dániel három barátja dacolni mert a királlyal

egy csodálatosan bátor kijelentéssel, és ennek következtében a

kemencébe dobták őket:

„Ó Nebukadneccar! Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk.

Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani

az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó

király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te istenedet

nem tiszteljük, és nem is hódolunk az aranyszobor előtt, melyet

felállíttattál!" (Dániel 3,16-18).

Ezzel demonstrálták, hogy számukra az egy igaz Teremtőhöz való

hűségnek nagyobb értéke volt, mint az életnek. Dacuk és az a drámai

mód, ahogy Isten megmentette őket, arra késztette Nebukadneccart,

hogy elismerje az egy igaz Isten dicsőségét.

Nem így történt Nebukadneccar egyik utódával, Belsazár

régensherceggel. Dániel (5. rész) beszél egy nevezetes alkalomról,

amikor Belsazár egy lakomán fogta az aranyedényeket, melyeket

Nebukadneccar hozott el a jeruzsálemi templomból (és saját istenei

templomában helyezte el őket), és ivott belőlük a főrangú emberek

szeme láttára. Ezek az edények aranyból készültek, jelképezve azt a

tényt, hogy Isten az ember fő értéke és az ő szolgálata a fő

kötelessége. Azzal, hogy ivott belőlük, Belsazár ékesszólóan kifejezte,

hogy ő maga lépett Isten helyére mint az élet legfőbb értéke. Abban a

végzetes pillanatban természetfeletti beavatkozás történt: egy emberi

kéz ujjai olyan szavakat írtak a palota falára, melyeket Belsazár nem

értett - noha a szavak súlyokkal, mértékekkel és pénzzel kapcsolatos

eléggé közismert kifejezések voltak. Hívatták Dánielt, és az ő

megtisztelő feladata volt a szavak értelmének megfejtése a király előtt.

Belsazár már értékelte Istent, és elvetette. Most a falon levő íráson

keresztül Isten értékelte Belsazárt. Isten felállította mérlegét, és az

könnyűnek találta Belsazárt. Sajnálatos módon Belsazár nem bánta

meg tettét, és nem kérte Isten kegyelmét, ami megmentette volna. Az

asztalán levő aranyedények néma tanúi voltak annak, hogy Belsazár

eldobta az élet valódi értékeit. Valójában magát értékelte nullára. Még

azon az éjszakán holtan feküdt Babilon utcáin. Megölték a betörő

- 84 -

médek-perzsák, akik elfoglalták a birodalmát. Vajon mi volt most az

értéke?

Dániel könyvének történetei izgalmas olvasmányok. Világszerte

ismertek, és minden gyereknek el kellene olvasnia, vagy el kellene neki

mesélni. Ráadásul jelzőtüzekként szolgáltak, bátorítva az egymás utáni

nemzedékek erkölcsi hőseit, hogy kiálljanak az Istenben való hit

mellett a totalitárius rendszerek törvénytelen követeléseivel szemben.

Mert végső soron az ilyen istenhiten múlik az igazi emberi szabadság.

- 85 -

17. JÉZUS A TANÍTÓ (1)

BEVEZETÉS

Eljutottunk Jézus Krisztus erkölcsi és etikai tanításaihoz. Sok

tekintetben ez a tananyag legkönnyebben tanítható része, a következő

okok miatt:

1. Krisztus, a tanító lángelméje

Jézus az emberi viselkedésre vonatkozó tanításainak nagy részét

példázatokban mondja el, ahogy rövidesen látni fogjuk. Ezek a

kifinomult egyszerűség gyöngyszemei, melyek az emberi természet -

annak erősségei és gyengeségei, gyarlóságai és perverzitásai -

megfigyelésén alapszanak. Elbeszélésük formája megragadja a

kisiskolást is, de a legtanultabb emberekhez is feledhetetlen erővel

juttatják el üzenetüket. Tanárként a kommunikáció egyszerű és mégis

kielégítő eszközeinek találjuk majd őket.

2. Krisztus tanításának felületes vonzereje

Vegyük az úgynevezett 'aranyszabályt', melyet Jézus híres 'hegyi

beszédében' jelentett ki: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek

veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a

törvény, és ezt tanítják a próféták" (Máté 7,12). Tökéletes

egyszerűsége, magától értetődő igazságával együtt, közvetlen és

egyetemes vonzerőt kölcsönöz neki. Itt nincs bonyolult elmélet, melyet

nehéz megérteni, és vitatható. Igényt tart arra, hogy mindenki

betartsa, ami egyértelmű és vitathatatlan. Ha becsületesen

végrehajtanánk, világunk paradicsommá válna. Persze nem tartják be

mindig; valójában mindnyájan vétünk ellene időről időre. És ez elvezet

minket a következő ponthoz.

3. Miért teszünk mindnyájan rosszat időről időre?

Szókratész, az ókori görög filozófus azt tartotta, hogy senki sem tesz

tudatosan rosszat. Ezt úgy értette, hogy amikor rosszat teszünk, nem

vagyunk teljesen tudatában, hogy amit teszünk, az rossz. Valójában

azt hisszük, hogy jót teszünk. Persze nagyon is tudhatjuk, hogy amit

teszünk, az árt valaki másnak. De amikor megtesszük, úgy gondoljuk

és érezzük, hogy jó dolog ártani annak a másik embernek: fölénybe

kerülünk vele szemben; kielégíti vágyunkat a szerzésre, a hatalomra és

a bosszúra. De ha igazságtalanságot teszünk valakivel - gondolta

Szókratész -, nem csak az illető személynek ártunk, sőt magunknak

- 86 -

több kárt okozunk, mint neki. Ha rájönnénk erre - mondta Szókratész -,

azonnal abbahagynánk önmagunk megkárosítását azzal, hogy

másokkal rosszat teszünk. De ezt nem vesszük észre; tudatlanok

vagyunk. Szókratész szerint a tudatlanság az oka rossz

cselekedeteinknek; ebből következően az emberek nevelésével tudjuk

megakadályozni őket abban, hogy rosszat cselekedjenek. Csak észre

kell velük vetetni, hogy ha másnak ártanak, maguknak okoznak kárt,

és azonnal abba fogják hagyni rossz cselekedeteiket.

De igaz-e ez? És ha igen, elég-e az embereknek tudni róla, hogy ne

tegyenek több rosszat? Beszéljük meg az osztállyal az alábbi

kérdéseket:

a) Tettetek-e már rosszat úgy, hogy tudtátok, hogy az rossz?

b) Tesznek-e az emberek olyan dolgokat, melyekről tudják,

hogy árt nekik (pl. dohányzás vagy kábítószer élvezés)?

Miért tesznek ilyen dolgokat?

c) Ha el tudnátok lopni egy csomó pénzt, vagy meg tudnátok

ölni valakit úgy, hogy biztosak vagytok benne, a világon soha

senki nem jön rá, lenne-e valamilyen okotok rá, hogy ne

tegyétek meg?

Igaz-e, hogy ha valakivel igazságtalanságot tesztek,

valójában magatoknak ártotok? Hogyan bizonyítanátok be?

d) Pál apostol mondta: „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a

jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat"

(Róma 7,19). Érzett-e már valaki így közületek?

4. Az etikai tanítás alapvető követelményei

Ezért ha azt akarjuk, hogy hatékony legyen etikai tanításunk,

képesnek kell lennünk arra, hogy diákjainknak meggyőző válaszokat

adjunk a következő kérdésekre:

Mi a helyes viselkedés, és mi a helytelen? Hogyan definiálhatjuk?

a) Fel van-e jogosítva bárki, hogy megmondja nekünk, mi a jó

és mi a rossz? Miért nem dönthetjük el mi?

b) Miért nem tesszük mindig azt, ami helyes? Miért találjuk

gyakran nehéznek azt tenni, ami jó, és könnyűnek azt, ami

rossz?

c) Milyen indítékunk lehet a jó cselekedetre, különösen ha

mások rosszat tesznek? Van-e előnye a jó cselekedetnek?

Vagy mindig jól kell cselekednünk, még ha szenvedünk is

miatta?

d) Hol találunk erőt, hogy azt tegyük, amiről tudjuk, hogy jó, és

elkerüljük a rosszat?

- 87 -

Mármost ha tisztességesek akarunk lenni Jézus Krisztus etikai

tanításával szemben, hagynunk kell, hogy ő adjon nekünk válaszokat

ezekre a kérdésekre. Lássuk, hogyan mutatkozott be mint tanító, és

milyen volt tanításának jellege.

JÉZUS BEMUTATKOZIK MINT TANÍTÓ

„Abban az időben ezt a kijelentést tette Jézus: Magasztallak,

Atyám, menny és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és

értelmesek elől, és kijelentetted a gyermekeknek. Igen, Atyám,

mert így láttad jónak. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem

ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és

az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan,

akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok

nektek. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy

szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok

lelketeknek. Mert az én igám kedves, és az én terhem könnyű" (Máté

11,25-30).

Ebben a részben Jézus két kijelentést tesz magáról:

1. Ő Isten mindenható Fia.

2. Mindazonáltal szelíd és alázatos szívű.

Két leírását adja tanításának:

1. Olyan iga, melynek követőinek alá kell vetniük magukat, és olyan

teher, melyet hordozniuk kell.

2. Mindazonáltal az ő igája kedves, és terhe könnyű.

E két kijelentés és leírás alapján két meghívást közöl, melyeket

egy-egy ígéret követ:

1. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg

vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek.

2. Vegyétek fel az én igámat, ... és megnyugvást találtok

lelketeknek.

A KÉT KIJELENTÉS

1. Krisztus válaszol a következő kérdésre: Ki jogosította fel arra,

hogy megmondja nekünk, mi a helyes és mi a helytelen? Ő Isten

Fia, akinek Isten teljhatalmat adott a világ teremtésében,

kormányzásában és üdvözítésében („Atyám mindent átadott

- 88 -

nekem"). Ebben különbözik Buddhától, aki megtanította a

tanítványait, hogyan szabaduljanak meg a vágyaiktól, de soha

nem állította, hogy Isten, vagy egy isten, és nem tudta, hogy

létezik-e Isten vagy sem. És különbözik Mohamedtől is, aki azt

állította, hogy ő Isten utolsó és legnagyobb prófétája, de azt nem,

hogy Isten megtestesülése. Ezért meg kell értenünk, kinek

mondja magát Jézus, mert ettől függ az a tekintély, melyre igényt tart etikai tanításához.

2. Döntő bizonyíték arra, hogy Jézus állítása igaz.

C. S. Lewis professzor egyszer rámutatott, hogy az

elmegyógyintézetek tele vannak megalomániásakkal, akik azt állítják,

hogy ők Isten, Napóleon, Nagy Sándor, egy tükörtojás vagy valami más

rendkívüli. Jézus azonban nem volt arrogáns, tolakodó vagy

megalomániás. Első állítását, hogy ő Isten Fia, kiegyensúlyozza a

következő állítás, „szelíd és alázatos szívű vagyok", és az evangéliumok

bőséges példával szolgálnak arra, hogy ez a kijelentés igaz. Nagy

Sándor kinyilatkoztatta, hogy ő Ámon, az egyiptomi isten fia; és végül

politikai okokból azt javasolta, hogy mind görög, mind keleti alattvalói

istenként imádják. De Nagy Sándor sohasem mondhatta, hogy „szelíd

és alázatos szívű vagyok". Jézus istenségre tartott igényének, valamint

szelídségének és alázatosságának a kombinációja hihetővé és

meggyőzővé teszi állítását. Rendkívüli hatalma van, de ő rendkívül

alázatos. Isten, de nem zsarnok.

A KÉT LEÍRÁS

1. Krisztus etikai tanítása iga.

Jézus Krisztus nem titkolja, hogy etikai tanítása iga, melyet

követőinek magukra kell venniük, és teher, melyet hordozniuk kell.

Az 'iga' szó jelentése. Az ókori világban az iga egy különlegesen

kialakított fadarab volt, melyet a földműves ökrei nyakába tett, hogy

irányíthassa őket, és befoghassa őket a szántáshoz, a gabona

kicsépeléséhez vagy a szekér elé. Az ókori királyok ezért 'igának'

nevezték a kormányukat, mivel rajta keresztül irányították és vezették

a népet. Az erkölcsi és vallási tanítók ugyanezen okból nevezték

'igának' a tanításukat.

Van egy élethű történet az Ószövetségben (1Királyok 12), mely

szemlélteti az 'iga' szó e jelentését. Az emberek arra kérik a királyt,

hogy tegye könnyebbé az igáját. Ehelyett ő még nehezebbé teszi, mire

azok föllázadnak. Olvassuk el a történetet, és meséljük el a diákoknak

- 89 -

teljes egészében. Lásd még Cselekedetek 15,10, mely kibírhatatlan

igaként írja le a hamis vallási tanítást.

Krisztus tanítása tehát iga. Ő Isten Fia, akit Isten küldött, hogy legyen

az emberiség igazságos királya, kormányozzon minket, és tartassa be

velünk Isten törvényét. Ez az ő felhatalmazása arra, hogy megmondja

nekünk, mi a helyes, és mi a helytelen; ezért kezdte nyilvános tanítását

ezzel a kinyilatkoztatással: „Térjetek meg, mert egészen közel van már

a mennyek országa" (Máté 4,17). Ha alávetjük magunkat ennek az

etikának, nem valamilyen absztrakt erkölcsi elveknek

engedelmeskedünk, hanem annak a Személynek, akinek személyes

hűséggel tartozunk.

2. Krisztus etikai tanítása könnyű iga.

Egy jó földműves gondoskodik arról, hogy az ökreire rakott iga jól illik

rájuk, és nem dörzsöli ki őket. Ezzel könnyebbé teszi az ökrök számára,

hogy elvégezzék a munkájukat. Ha egy fiú teniszbajnok akar lenni, alá

kell vetnie magát edzőjének. Az edző utasításainak követése először

nehéznek tűnik, de jobb, mint a labda irányíthatatlan ütögetése, és

végül könnyebbé, sikeresebbé és élvezhetőbbé teszi a játékot. Mindig

jobb a gyártó utasításai szerint vezetni egy autót. Krisztus tudja,

hogyan működik testünk, agyunk, érzelmeink és vágyaink. Ő

teremtette! Igáját úgy tervezte, hogy illő legyen ránk, és könnyebbé

tegye az életünket.

A KÉT MEGHÍVÁS

1. Az első meghívás és ígéret.

Az első meghívás azoknak az embereknek szól, akik fáradtak és

gondterheltek. Beszéljük meg a diákokkal, miért lehet egy fiatal fáradt

és gondterhelt. A világ sok nagyvárosában növekszik az öngyilkosságot

elkövető fiatalok száma. Miért? Néhány javaslat:

a) Az élet látszólagos értelmetlensége.

b) A munkahely-találás nehézsége, és a fölöslegesség érzésének

következményei.

c) Az unalom, a rossz egészség és az alkoholizmusból,

kábítószer-élvezetből és őrült életmódból származó gondok.

d) Az erkölcstelenség okozta pszichológiai sebek és bűntudat.

e) Az otthoni veszekedések, a szülők válása és az egyszülős

családok okozta alapvető bizonytalanság.

- 90 -

f) Állandóan kudarcot vallanak abban, hogy példaképeik szerint

éljenek, ami önutálathoz vezet.

Azok számára, akik hozzá mennek, Krisztus azonnali megnyugvást

kínál, mivel megadja nekik a következőket:

1. azonnali bűnbocsánat és a bűnöktől való megszabadítás (lásd

pl. Lukács 5,20)

2. a céltudatosság helyreállítása az életben (lásd pl.

1Tesszalonika 1,9-10: „az élő és igaz Isten szolgálata ")

3. annak az érzése, hogy Isten szereti és becsüli őket, ezért

állandóan és végtelenül fontosak (lásd pl. Máté 12,12; Róma

5,5-11)

4. Isten gondoskodásának biztosítása az élet gyakorlati

dolgaiban, és a szorongástól való megszabadulás (lásd pl.

Máté 6,25-30)

2. A második meghívás és ígéret.

Ez arra szól, hogy lépjünk be a Krisztus Iskolájába, ahol ő megtanít

minket, hogyan éljünk. Tanítása olyan viselkedési normákat kíván,

melyek nagyon különböznek a világi normáktól; és emiatt kihívhatják a

világ ellenségességét és szembenállását. Krisztus azonban „nyugalmat

ígér a lelkünknek", mert belül „újjászületünk", miáltal Isten

gyermekeivé válunk, és új erőt nyerünk, hogy végrehajthassuk

utasításait és erkölcsi normái szerint élhessünk (lásd pl. 1János 5,3-4).

- 91 -

18. JÉZUS A TANÍTÓ (2)

AZ ELSŐ ÉS LEGFONTOSABB PARANCSOLAT

Jézust egyszer megkérdezték, hogy véleménye szerint melyik a

legfontosabb parancsolat - az az alapelv, melyből az összes többi

származtatható? Ezt válaszolta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes

szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy

parancsolat" (Máté 22,37-38).

Azonnal megértjük, hogy Krisztus szerint milyen indítéknak kell állnia

minden valódi erkölcs mögött: a SZERETETNEK. Nem a boldogság vagy

siker utáni vágynak, hanem a szeretetnek. És nem az önmagunk iránti,

és nem is elsődlegesen a felebarátaink vagy a közösség iránti

szeretetnek (noha, mint egy későbbi cikkben látni fogjuk, ez a második

legfontosabb), hanem az Isten, a teremtő iránti szeretetnek. A világ az

ő világa. Azért teremtette, hogy kedvét lelje benne, és a tervei szerint

működjön. Ésszerű, hogy elsődleges kötelességünk a Teremtő akarata

szerinti élet és - pusztán a létezésünk miatt érzett hálából - az iránta

érzett szeretet kell, hogy legyen. Ebben az összefüggésben az Isten

iránti szeretet nem valamilyen szentimentális vallásos érzést jelent:

„Az az Isten szeretete", mondja a Biblia (1János 5,3), „hogy

parancsolatait megtartjuk". Ezt kell tennünk teljes szívünkből,

elménkből, lelkünkből és erőnkből.

AZ EMBERISÉG LEGNAGYOBB BAJA

Ebben rejlik Krisztus diagnózisa az egyes ember és a társadalom mint

egész alapvető bajaira. Hogyan élhetnénk úgy, ahogy kell, ha nem

szeretjük Teremtőnket, és nem az ő tervei szerint élünk? Hogyan

értékelhetnénk helyesen embertársainkat, és bánnánk velük

megfelelően, ha megtagadjuk, sőt megvetjük vagy elfelejtjük

Teremtőjüket? És az élet hogyan lehetne több keserves munkánál, ha

Istent merő kötelességérzetből szolgálnánk, és nem az iránta érzett

szívből jövő szeretetből?

Ha megsértjük az első és legfontosabb parancsolatot (és ezt

mindnyájan megtettük), a legnagyobb bűnben vagyunk vétkesek - az

Isten iránti szeretet elmulasztásában. Itt egy alapvető problémával

állunk szemben. Mi magunk nem tudjuk elérni, hogy szeressük Istent.

- 92 -

Akkor mi válthatja ki bennünk az Isten iránti szeretetet? A következő

példázat segít ennek megértésében.

A TÉKOZLÓ FIÚ PÉLDÁZATA

„Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik azt

mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét.

Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabbik

fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott

eltékozolta vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután

elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy

nélkülözni kezdett. Akkor elment, és elszegődött annak a vidéknek

egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő

pedig szívesen megtöltötte volna a gyomrát akár azzal az eleséggel

is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába

szállt, és azt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik

kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz,

és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.

Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezz, tégy engem

olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az

apjához. Apja már messziről meglátta őt, megszánta, eléje futott,

nyakába borult és megcsókolta. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám,

vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy

fiadnak nevezz. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki

hamar a legszebb ruhát, és öltöztessétek fel, húzzatok gyűrűt a

kezére és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, vágjátok

le! Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam, aki meghalt és

feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És elkezdtek vigadozni. Az

idősebbik fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a

házhoz, zenét és táncot hallott. Előhívott egy szolgát, és

megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt:

Testvéred jött meg, s apád levágatta a hízott borjút, mivel

egészségben kapta őt vissza. Ekkor az megharagudott, és nem akart

bemenni. De apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az

apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem

szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy

kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött

ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad

neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig

velem vagy, és mindenem a tiéd. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy

ez a testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott"

(Lukács 15,11-32).

Javaslat: az osztály játssza el a példázatot.

- 93 -

Talán ez Krisztus leghíresebb példabeszéde - a világirodalom

klasszikusa. Dr. Kenneth Bailey, aki néhány évig a palesztinok és

beduinok között élt, rámutat (A földműves és a költészet, Eerdmans,

1976), hogy azok megőrizték a Krisztus idejében élt őseik sok értékét.

Dr. Bailey elmondta neki a példázatot. Reakciójuk segít megérteni

annak valódi jelentését.

1. A tékozló fiú felháborító viselkedése.

(a) Ahogyan apjával bánt. A tékozló fiú fő bűne nem az volt, hogy

„eltékozolta vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott" (15,13), és

nem is az, hogy „parázna nőkkel tékozolta el apja vagyonát" (15,30).

Ez persze éppen elég baj volt; de sokkal rosszabb az, amit az apjával

tett. Az ókori Palesztinában az apa általában végrendeletet készített,

melyben meghatározta, melyik fia mennyit kap a halála esetén. Így ha

egy fiú az apja halála előtt követelte az örökségét, azt abban a

társadalomban felháborító dolognak tekintették. Olyan, mintha a fiú azt

mondta volna: „Apám, azt kívánom, bárcsak meghalnál!

Megakadályozol benne, hogy jól érezzem magam. Gyorsan halj meg és

ne állj az utamba. Vagy lopd meg magad, és add ki az örökségemet

most". Egy olyan társadalomban, ahol szentek a családi kapcsolatok, az

ilyen viselkedés elképzelhetetlen és megbocsáthatatlan.

A példázat alkalmazása magától értetődő. Sok embernek ugyanolyan

a viszonya Istenhez, mint a tékozló fiúnak az apjához. Ha nem is

tagadják a Teremtő létezését, nem akarják, hogy bármi közük legyen

hozzá. A Teremtő és törvényeinek gondolata elrontja a szórakozásukat

és korlátozza a szabadságukat. Az Istentől való teljes függetlenségben

kívánnak élni. Bizonyosan nem szeretik teljes szívükből, elméjükből,

lelkükből és erejükből. Mindazonáltal továbbra is szeretnék élvezni

mindazt a jó dolgot, amit Isten teremtett.

(b) A tékozló fiú kiárusítja a közösség tőkéjét. Mivel az iparilag

fejletlen társadalmakban a föld és a jószág volt a nagycsalád

alaptőkéje, általában mindent elkövettek, hogy a földet a nagycsaládon

belül tartsák. A fiú azonban nemcsak hogy elkérte a földből járó

vagyonrészét apja halála előtt, de miután megkapta, eladta, és a pénzt

eltékozolta egy távoli országban. A lényeg az, hogy amikor eladta, a

nagycsalád egyetlen más tagja sem merte volna megvenni, mert ez azt

jelentette volna, hogy olyan földvagyont szerez, mely a tékozló fiú

apjának tulajdona, aki még életben volt. A tékozló fiú így bizonyára

kívülállóknak adta el a földet, ezzel csökkentve a családi tőkét. A falu fel

volt háborodva, nem csak akkor, amikor elment, de akkor is, amikor

visszajött, és rájöttek, hogy a fiú a kicsapongó életével elherdálta a

tőke utolsó fillérjét is. A veszteség helyrehozhatatlan volt.

- 94 -

Az alkalmazás ismét magától értetődő. Ha az egyén elutasítja vagy

semmibe veszi Istent, és csak a saját öröméért él, nemcsak magát

károsítja meg; az egész közösség erkölcsi és szellemi tőkéjét csorbítja.

Gazdaságilag alkoholizmussal, munkakerüléssel, lustasággal,

szélhámossággal és korrupcióval is megkárosíthatná a közösséget. És

mennyivel inkább ez a helyzet, ha az egész nép cselekszik hasonlóan?

2. Az apa reakciója a fiú követelésére

Amikor Krisztus elmesélte, hogy a tékozló fiú menyire feldúlta apját

felháborító kérésével, a hallgatóság azt a folytatást várta volna, hogy

az apa dühbe gurul és kitagadja - ha nem kivégzi - a fiát. Egy ilyen

reakciót teljesen jogosnak tartottak volna. Ehelyett Krisztus úgy

folytatta a történetet, hogy az apa teljesíti fia kérését, és hagyja

elmenni. A következtetés ismét világos. Isten nem zsarnok. Az

embernek szabad akaratot adott, és azt tiszteletben tartja. Ha az

emberek elutasítják, semmibe veszik, megvetik, megsértik vagy

megtagadják Istent, nem sújtja őket rögtön halálra, sőt az élet jó

dolgaitól sem fosztja meg őket azonnal. Hagyja, hogy fokozatosan

felfedezzék azt a lelki szegénységet és erkölcsi nyomorúságot, mely

elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha egy teremtmény elutasítja vagy

semmibe veszi a Teremtőt.

3. A tékozló fiú éledező bűnbánata

A tékozló fiúnak először úgy tűnt, hogy megérte megszabadulni apja

jelenlététől és ellenőrzésétől. Nagyon kellemes volt a kicsapongó élet;

legalábbis azt hitte. De végül utolérte a valóság. Szegénység, éhség,

lealjasodás és magány várt rá. Senkinek sem kellett. Ez indította el

benne a bűnbánat folyamatát. Elhatározta, hogy hazamegy apjához, és

megvallja neki oktalanságát. Azt is tervezte, hogy ajánlatot tesz az

apjának: „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezz, tégy

engem olyanná, mint béreseid közül egy" (15,19).

Ajánlata számunkra az őszinte megbánás és az apjával való valódi

megbékülés jelének tűnhet. Valójában azonban nem örömében tette.

Egy ókori gazdaságban a munkások három osztálya dolgozott. Először

ott voltak a tulajdonos fiai. Ők nem bérért dolgoztak. A család

tagjaiként, akik az apa halálakor öröklik majd a gazdaságot, az apa és

a család szeretetéért és a családi birtok javáért dolgoztak.

Aztán ott voltak a szolgák, akik ellátásért és némi bérért dolgoztak,

de nem voltak függetlenek. Ezek a gazdaságban éltek. De voltak

független munkások is, akik a faluban éltek és elszerződtek a

gazdaságba. Amikor a tékozló fiú visszatért, ezek közé akart beállni.

Nem az apja és családja iránti szeretetből akart ott élni és dolgozni.

Miután kicsapongó életmódja miatt ostoba módon elvesztette saját

- 95 -

birtokrészét, most az volt a szándéka, hogy független marad és

elszegődik hozzá pénzért!

Egy ilyen ajánlat sohasem elégíthet ki egy apát. Nem gyógyítja meg

az elidegenedést. A tékozló fiúnak fel kell adnia esztelen

függetlenségét. El kell fogadnia apját apjaként, és az iránta és családja

iránt érzett szeretetből érte kell élnie és dolgoznia.

Sok ember ma is elköveti ugyanezt a hibát. Saját bőrükön

tapasztalták azt az erkölcsi és szellemi szegénységet, mely az Isten

nélküli élet eredménye; fogadalmat tesznek, hogy megváltoztatják

életmódjukat és Istent szolgálják. De az ókori farizeusokhoz hasonlóan

az Istenhez való viszonyuk továbbra is helytelen. Talán gondolkodás

nélkül, még mindig ragaszkodnak az Istentől való függetlenséghez. Az

a szándékuk, hogy jó viselkedéssel, jó cselekedetekkel és vallási

szertartásokkal kiérdemlik Isten kegyelmét, azt remélve, hogy végül

azzal fizet nekik, hogy üdvözíti őket. Ez azonban nem igaz. Isten

teremtményeiként soha nem lehetünk függetlenek tőle. Minden, amit

érdemes birtokolni, tőle jön és az övé. Ami az övé, azt nem

használhatjuk arra, hogy bármit megvásároljunk tőle - legkevésbé az

üdvösséget. Az egyetlen kielégítő életmód az, ha Istenért élünk,

szeretjük őt teljes szívünkből, elménkből, lelkünkből és erőnkből, és

önként, szeretetből szolgáljuk.

De mi válthat ki ilyen szeretetet szívünkben Isten iránt?

4. Az apa megalázkodása

A normális életben ha egy fiú, mint a példázatban szereplő,

visszatérne, a falu minden embere kimenne elé, gúnyolná a rongyait és

a koszosságát, a fejére zúdítaná az átkait azért a kárért és szégyenért,

amit a közösségnek okozott, és kész lenne megkövezni, ha az apja

megparancsolná. De ezen a ponton az apa rendkívüli dolgot tett: elé

szaladt, hogy találkozzon a tékozló fiúval, megbocsátott neki, és

visszafogadta!

Az ókori világban egy fontos ember nem futott akármilyen okból. A

futást méltóságon alulinak tartották. Még a nagy görög filozófus,

Arisztotelész is ezt gondolta. A tékozló fiú apja számára a futás

megalázkodást jelentett. Az, hogy szaladt a fia elé - ahelyett hogy a

házban várt volna nagy méltósággal és tartózkodóan, amíg a tékozló fiú

az ajtóhoz nem ér és őt magát meg nem alázzák a várakoztatással -,

rendkívüli viselkedés volt a részéről. De ezzel oly módon mutatta meg a

tékozló fiúnak, hogy milyen is apai szíve, amit az még sohasem

tapasztalt. Az, hogy apja megbocsátott neki, elfogadta és

visszahelyezte jogaiba, arra késztette, hogy teljes szívéből szeresse őt,

és azontúl önként szolgálja.

- 96 -

Természetesen a példázat ezen részének az volt a célja, hogy

rámutasson arra, mit tett Isten Krisztusban értünk bűnösökért. Az ókori

világban a keresztre feszítést tekintették a lehető legszégyenteljesebb

és legmegalázóbb halálnak, ami miatt a kereszt keresztyén üzenete a

filozofikus görögök számára túl durva és ostoba, a vallásos zsidók

számára pedig botrányos volt. De sok millió ember számára Isten

üdvözítő hatalmát bizonyította. Mert nemcsak lehetővé tette Isten

bűnbocsánatát és a vele való megbékélést; de Isten megalázkodása

azzal, hogy megengedte teremtményeinek Fia keresztre feszítését -

szenvedése által megszerezve számukra a bűnbocsánatot és

megajándékozva őket a szeretetével, azok szívében, akik megtérnek

és bűnbocsánatot nyernek -, felébreszti az Isten iránti szeretetet, mely

Isten szolgálatának egyetlen kielégítő indítéka, és az egyetlen

megfelelő indíték a keresztyén etika számára.

János, a keresztyén apostol ezt két mondatban foglalta össze: „Mi

tehát azért szeretünk... Mert az az Isten szeretete, hogy parancsolatait

megtartjuk" (1János 4,19; 5,3).

Megvitatásra javasolt kérdések:

1. Vitassuk meg a következőt: „minden igaz erkölcsiség alapja

Isten szeretete, ami parancsolatainak megtartásában

nyilvánul meg".

2. Vitassuk meg a tékozló fiú viszonyát apjához. Hol tükröződik

ez ma az emberek Istenhez való viszonyában?

3. Mivel segít a példázat annak megértésében, hogyan kelthető

fel szívünkben és életünkben az Isten iránti szeretet?

- 97 -

19. JÉZUS A TANÍTÓ (3)

A MÁSODIK LEGFONTOSABB PARANCSOLAT

Jézus Krisztus szerint a második legfontosabb parancsolat a

következő: „Szeresd felebarátodat, mint magadat" (Máté 22,37-40).

Ezt a parancsolatot nem ott és akkor találta ki: az Ószövetségből idézte

(3Mózes 19,18). Ésszerűsége magától értetődő. Ha mindnyájan mindig

betartanánk, a világ hamarosan paradicsommá változna. De nem

tartjuk be mindig. Miért nem?

[Itt kérjük meg a diákokat, mondjanak néhány lehetséges okot arra,

az emberek miért nem szeretik felebarátaikat mindig úgy, mint

magukat.]

Jézus egyik hallgatója az Ószövetség szakértője volt, de nem tartotta

be ezt a parancsolatot jobban, mint mások. Így megpróbált kifogást

találni, és azt állította, hogy nehézsége van a megfogalmazással, ami

gyakorlatilag lehetetlenné teszi a betartását. „De ki a felebarátom?",

kérdezte. Ez alatt a következőt értette: A 'felebarát' szó vajon

egyszerűen a hozzám legközelebb állókat jelenti-e, vagyis a

feleségemet és a gyermekeimet, esetleg a közeli rokonokat? Vagy a

legközelebbi szomszédomat is bele kell értenem, vagy mindenkit, aki a

háztömbben lakik? (A 'felebarát' szó angol fordítása 'szomszéd' - a

fordító.) Vagy mindenkit a városban, az országban és az egész világon?

Hol kell meghúznunk a határt? Világos, hogy ha szeretem a

családomat, és ők éhesek, megosztom velük az ebédemet. De ha

megpróbálom a város összes lakójával megosztani az ebédemet, nem

marad elég magunknak, hogy éhen ne haljunk. Tehát ki is pontosan a

felebarátom? A 'felebarát' szó, mondta, túl homályos, ezért a

parancsolat valószerűtlen és kivitelezhetetlen. Ez volt az a kifogás, amit

az Ószövetség szakértője talált arra, hogy miért nem hajtja végre a

második legfontosabb parancsolatot (Lukács 10,25-29).

[Ezen a ponton vitassuk meg a diákokkal a következő kérdéseket:

1. Jogos volt-e a szakértő kifogása?

2. Ha nem, hogyan válaszolnátok a kifogására?

3. Világos, hogy nem lenne gyakorlati értelme, ha megpróbálnánk

megosztani kevés élelmünket a világ összes éhezőjével. De a

világon van elég élelem, hogy mindenki jóllakhasson. Ha az

összes kormány, az összes üzletember és az összes

- 98 -

magánszemély mindenhol úgy szeretné a felebarátait, mint

önmagát, és igazságosan osztanák el a világ élelmiszerkészletét,

senki sem éhezne. De a világ egészében nem hajtja végre a

második legfontosabb parancsolatot. Elfogadható kifogás-e ez

számunkra, hogy mi magunk se hajtsuk végre, amennyire

tudjuk?]

AZ IRGALMAS SZAMARITÁNUS PÉLDÁZATA

„Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és azt

kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Erre ő

megkérdezte tőle: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?

Az így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből,

teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat,

mint magadat. Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és

élni fogsz. Az pedig igazolni akarta magát, és azt kérdezte Jézustól:

De ki a felebarátom? Jézus erre feleletül ezeket mondta: Egy ember

ment lefelé Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik

kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.

Történetesen egy pap ment lefelé azon az úton, de amikor meglátta,

elment mellette. Amikor egy lévita is ahhoz a helyhez ért, és

meglátta, ugyancsak elment mellette. Egy szamaritánus pedig, aki

úton volt, amikor odaérkezett hozzá, és meglátta, megszánta.

Odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán

feltette őt saját barmára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap

elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj

rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek,

megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja

annak, aki a rablók kezébe esett? Az így felelt: Az, aki irgalmas volt

hozzá. Jézus erre azt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen

cselekedj" (Lukács 10,25-37).

Ez Jézus egyik leghíresebb példázata. Először a diákok olvassák el

egyszerűen úgy, mint egy történetet - vagy meséljük el nekik

részletesen, rámutatva, milyen élethű a történet díszlete. A

Jeruzsálemből Jerikóba vezető út magas, töredezett sziklák között

kanyargott, ahol a banditák könnyen elrejtőzhettek és

megtámadhatták a magányos utazókat. A rablótámadás - akárcsak

manapság - mindennapos volt akkoriban.

A példázat első fontos tanulsága

A példázatból számos tanulság levonható. Foglalkozzunk először az

utolsó és legfőbb tanulsággal (10,36-37). A szakértő kifogása, hogy

miért nem szereti a felebarátját úgy, mint önmagát, elméleti nehézség

- 99 -

volt: nem tudta pontosan, kire vagy kikre utal a parancsolat a

'felebarát' kifejezéssel, amikor ezt mondja: „Szeresd felebarátodat,

mint magadat". Ezért megkérdezte, „ki a felebarátom? ". De gyakorlati

szempontból elméleti kérdése lényegtelen, és meglehetősen ostoba

volt. Az, hogy nem tudjuk pontosan, hány embert kell a világon

felebarátunkként kezelnünk, nem akadályoz meg minket abban, hogy

felebarátként cselekedjünk valakivel, aki az adott pillanatban a lábaink

előtt fekszik végső szükségében. Így amikor Urunk alkalmazta e

példázat tanulságát, nem válaszolta meg a szakértő elméleti kérdését.

Ehelyett egy másik, gyakorlati kérdést tett fel a szakértőnek: „Mit

gondolsz, e három közül (a pap, a lévita és a szamaritánus) ki volt a

felebarátja annak (vagyis cselekedett felebarátként azzal), aki a rablók

kezébe esett?". Nem volt nehéz megválaszolni ezt a kérdést! Még a

szakértőnek is be kellett ismernie, hogy a szamaritánus volt az, aki

felebarátként cselekedett és megszánta a szerencsétlen embert. „Menj

és cselekedj hasonlóképpen", mondta Krisztus.

Az első fontos tanulság tehát világos: Kötelességünk könyörületesen,

szeretettel és gyakorlatiasan cselekednünk azokkal, akikkel a

mindennapi életben találkozunk, és bármilyen szükséget szenvednek,

ha módunkban áll segíteni. Persze nem szabad megfeledkeznünk a

világszerte tapasztalható ínségről. De nem szabad engednünk, hogy

személyes tehetetlenségünk megbénítson, és semmit se tegyünk

azokért a nélkülözőkért, akikkel nap mint nap találkozunk magunk

körül. És persze nem szabad mentségként használni arra, hogy nem

bánunk szerető felebarátként mindenkivel, akivel tudnánk.

[Ezt a tanulságot a következőképpen lehet alátámasztani: A „Szeresd

felebarátodat, mint magadat" parancsolatot úgy is ki lehet fejezni,

ahogy Jézus tette egy másik alkalommal: „Amit tehát szeretnétek,

hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek

velük" (Máté 7,12). Ha megtámadnának titeket, mint a példázatban

szereplő embert, és félholtan feküdnétek az úton, nem szeretnétek-e,

ha az arra jövők segítenének rajtatok? Nem panaszkodnátok-e

keserűen, ha elmennének mellettetek? Nos, hát ti is bánjatok

mindenkivel, aki bármilyen szükséget szenved, ugyanúgy, ahogy

másoktól elvárnátok, hogy veletek bánjanak, ha ti lennétek bajban.]

A példázat második tanulsága

A példázat második tanulsága az, hogy ha vallásunk nem késztet

arra, hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat, akkor az

nem megfelelő, vagy teljesen hamis. Minthogy az Urunk által

elmondott történet példázat volt, és nem egy ténylegesen megtörtént

eset elbeszélése, szabadon választhatta meg a történet szereplőit.

Ezért nagy a jelentősége annak, hogy egy papot és egy lévitát

választott a két férfi szerepére, akik arra jártak, és az ujjukat sem

- 100 -

mozdították, hogy segítsenek a sebesült emberen. Mind a pap, mind a

lévita vallási funkcionárius volt Isten jeruzsálemi templomában;

legelsőként nekik kellett volna úgy szeretni felebarátukat, mint

önmagukat. Miért nem tették? Ha Jeruzsálembe tartottak volna, hogy

ügyeletes szolgálatot lássanak el a templomban, joggal félhettek volna

megérinteni egy félholt embert, mivel vallási szabályzatuk szerint egy

halott test megérintése beszennyezte volna őket, és időlegesen

alkalmatlanná tette volna a templomi szolgálatra (lásd 4Mózes 19). De

nem Jeruzsálembe tartottak. Szolgálatuk véget ért, és Jeruzsálemből

úton voltak hazafelé (10,31). Nem volt elfogadható okuk arra, hogy ne

segítsenek a sebesült embernek. Talán azt gondolták, hogy az ő dolguk

Isten szeretete és szolgálata volt a templomban; és „felebarátaik

szeretetét" másokra hagyhatják. Ha igen, akkor nagyot tévedtek.

Igaz, hogy az első parancsolat - mint az előző cikkben láttuk - azt

mondja, hogy szeretnünk kell Istent teljes szívünkből, elménkből,

lelkünkből és erőnkből; és ennek mindig elsőbbséget kell élvezni. De ez

önmagában nem elég. Az Újszövetség megjegyzi:

„Ha valaki azt mondja: 'Szeretem az Istent', a testvérét viszont

gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem

szeretheti az Istent, akit nem lát". Majd ismét: „Aki pedig világi

javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved,

és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Istennek

szeretete? " (1János 4,20; 3,17).

A példázat harmadik tanulsága

'Szeretni felebarátainkat, mint magunkat' azt jelenti, hogy készen

kell lennünk arra, hogy jó és könyörületes felebarátként cselekedjünk

nemcsak barátainkkal, honfitársainkkal és azokkal szemben, akiket

szeretünk, hanem azokkal szemben is, akiket nem szeretünk, sőt

ellenségeinkkel szemben is. Ezt abból látjuk, hogy Krisztus

szamaritánusként írta le azt az embert, aki segített a rablók áldozatán.

[Megjegyzés a szamaritánusokról: A szamaritánusoknak legalábbis

részben ugyanaz a Bibliájuk volt, mint a zsidóknak, de más helyen

imádták Istent. A zsidók ezért gyűlölték a szamaritánusokat, és

időnként üldözték őket; a szamaritánusok pedig gyakran viszonozták

az ellenségességet. Lásd Lukács 9,51 -56; János 4]

Mármost a példabeszédben, amikor a szamaritánus meglátta a

sebesült embert az út szélén feküdni, azonnal fel kellett ismernie, hogy

zsidó. Sőt azt is tudnia kellett, hogy ha az a zsidó megsérülne, és egy

szamaritánus megpróbálná megérinteni, a zsidó sértegetné, sőt talán

szembe is köpné. Ennek ellenére a szamaritánus odament hozzá,

elsősegélyt nyújtott neki, átadta a helyét a szamár hátán, maga pedig

- 101 -

mellette gyalogolt; elvitte egy vendégfogadóba és kifizette a

szállásköltségét, amíg meg nem gyógyul.

A tanulság világos. 'Szeretni felebarátainkat, mint magunkat' többet

jelent, mint szeretni a családunkat és barátainkat, honfitársainkat és az

azonos vallású vagy azonos etnikai csoportba tartozó embereket.

Szeretnünk és szolgálnunk kell bármilyen etnikai csoportba tartozó,

bármilyen vallású embert, sőt azokat is, akik gyűlölnek minket, és az

ellenségeink. Jézus mondta (Lukács 6,27-28): „Nektek azonban ... ezt

mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik

gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok

azokért, akik bántalmaznak titeket". És persze Krisztus egyetlen

követőjének sem szabad más vallású embereket üldöznie.

EGY GYAKORLATI PROBLÉMA

Úgy találtuk, hogy a keresztyén etikában az első és második

legfontosabb parancsolat végrehajtásának alapvető indítéka a szeretet.

De itt van egy alapvető probléma. Annak az oka, hogy nem úgy

viselkedünk Istennel vagy felebarátunkkal, ahogy kellene, pontosan az,

hogy nem szeretjük őket. Sőt, bármennyire próbálkozunk is, gyakran

nehéznek, sőt lehetetlennek találjuk, hogy szeressük őket. Ezért Jézus

részéről hiábavaló lenne, ha egyszerűen azt mondaná, hogy szeressük

Istent és felebarátainkat, ha nem tudná megmondani, honnan vegyük

a szeretetet, amivel szerethetjük őket. Mert a szeretet hajtóanyaga

nélkül a keresztyén etika motorja nem működik.

De Krisztus látta a problémát; íme, a kérdésre adott egyik válasza:

A NŐ TÖRTÉNETE SIMON HÁZÁBAN

„Egy farizeus arra kérte őt, hogy egyék vele. Be is ment a farizeus

házába, és asztalhoz telepedett. Egy bűnös asszony pedig, aki abban

a városban élt, megtudta, hogy asztalhoz telepedett a farizeus

házában, kenetet hozott egy alabástromtartóban. Megállt előtte a

lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte

meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor ezt

meglátta az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: 'Ha ez

volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki

hozzáér: bűnös.' Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki:

'Simon, van valami mondanivalóm neked.' Az így szólt: 'Mester,

mondd!' Erre azt mondta: 'Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik

ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt

miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Akkor vajon melyikük

- 102 -

szereti őt jobban?' Simon így válaszolt: 'Úgy gondolom, hogy az,

akinek többet engedett el.' Ő ezt mondta neki: 'Helyesen ítéltél', és

az asszony felé fordulva beszélt tovább Simonhoz: 'Látod ezt az

asszonyt? Bejöttem a házadba: vizet lábamra nem adtál, ez pedig

könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem

csókoltál meg, ez pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a

lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ez pedig kenettel

kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne

bocsáttatott meg, hiszen sok jelét adta szeretetének. Akinek pedig

kevés bocsáttatik meg, az kevésbé szeret.' Az asszonynak pedig ezt

mondta: 'Megbocsáttattak a te bűneid.' Az asztalnál ülök erre

elkezdték kérdezgetni egymás között: 'Ki ez, hogy a bűnöket is

megbocsátja?' Ő pedig így szólt az asszonyhoz: 'Hited megtartott

téged, menj el békességgel!'" (Lukács 7,36-50).

Olvassuk el és mondjuk el újra az egész történetet.

Megfigyelések

1. Egy kirívó ellentét. Egyrészről egy asszony, aki a múltban sokat

vétkezett, de most nagyon szereti Jézust, és ezt ki is mutatja

cselekedeteivel. Másrészről egy kifelé erkölcsös és nagyon

vallásos ember, aki formálisan udvarias Jézushoz, és meghívja

vacsorára, de nem érez szeretetet vagy ragaszkodást iránta, és ezt ki is mutatja tétlenségével.

2. A két adós példázata. A példázat azt az egyszerű, de alapvető

jelentőségű dolgot állapítja meg, hogy ha egy ember nagy

adósságot halmozott fel, amit nem tud visszafizetni, és a

hitelezője elengedi neki, akkor szeretni fogja a hitelezőt. Más

szavakkal: A megbocsátás szeretetet szül; és minél nagyobb az adósság, annál nagyobb a szeretet, amikor elengedik.

3. A példázat alkalmazása. A bűn olyan, mint az adósság; és mi

mindnyájan vétkeztünk. Sőt, nem tudjuk visszafizetni az

adósságunkat. A jövőben végrehajtott akárhány jócselekedet sem

törölheti el a múlt bűneit. Mivel rendes kötelességünk szeretni

Istent teljes szívünkből, elménkből, lelkünkből és erőnkből, a

kötelességünket soha nem tudnánk túlteljesíteni és ezzel

valamiféle plusz pontokra szert tenni, amivel fizethetnénk múltbeli

gyarlóságainkért. Ha tartozom tízmillió rubellel, és nem tudom

megadni, csődbe jutok. De ha csak ezer forinttal tartozom, és nem

tudom megadni, ugyanúgy csődbe jutok. Akár sok, akár kevés a bűnünk, lelkileg mindnyájan csődben vagyunk.

De Krisztus meg tudja bocsátani bűneinket; és amikor ezt teszi, és

szívünkbe helyezi a bűnbocsánat bizonyosságát, az szívünkben

- 103 -

spontán szeretetet ébreszt Isten, Krisztus és az egész emberiség iránt:

olyan szeretetet, mely korábban nem volt ott, és melyet saját

akaraterőnkkel soha nem tudnánk felkelteni.

4. Krisztus magyarázata az asszony szeretetére. Az

asszonynak sok bűne volt, de a Jézusban való hit megtérítette.

Jézus pedig megbocsátotta minden bűnét, és biztosította, hogy

Isten megbocsátja bűneit, és elfogadja őt. Ennek hatására

szívében szeretet ébredt Jézus iránt, melyet nem tudott eltitkolni.

5. Simon szeretetlenségének hallgatólagos diagnózisa. Simon

nagyon vallásos volt, és - legalábbis kifelé - erkölcsileg korrekt. De

nem szerette Jézust, és az asszonnyal sem rokonszenvezett,

ahogy a Jézus iránti szeretetét kimutatta. Vajon miért? Mert - úgy

tűnik - soha nem volt megtérési élménye, soha nem vette észre,

mennyire bűnös is valójában, soha nem ment Jézushoz

bűnbocsánatért, és nem volt meg a szívében a bűnbocsánat

bizonyossága. Vallása formálisan lehet, hogy helyes volt, erkölcse

pedig kifelé tiszteletre méltó; de nem volt ereje teljes szívéből szeretni Urát, Istenét, vagy szeretni a felebarátját, mint önmagát.

EGY UTOLSÓ TANULSÁG

„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: 'Uram, ha

vétkezik ellenem az atyámfia, hányszor bocsássak meg neki? Még

hétszer is?' Jézus így válaszolt: 'Azt mondom neked, hogy nem

hétszer, de hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa

egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor

hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt

adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy

adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és így

egyenlítsék ki tartozását. A szolga erre leborult előtte, és így

esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked.

Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az

adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott

egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta,

fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!

Szolgatársa akkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel

hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem

elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását.

Amikor szolgatársai látták, mi történt, nagyon felháborodtak.

Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor

magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga,

elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem

- 104 -

kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársaidon, amint én

is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta a

kínzóknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz

majd az én mennyei Atyám is veletek, ha meg nem bocsáttok

mindnyájan atyátok fiának szív szerint'" (Máté 18,21-35).

Ez egy másik olyan példázat, melyben Jézus a bűnt az adóssághoz

hasonlítja. Olvassuk el a példázatot. Ez egy másik példa Jézus azon

képességére, hogy néhány szóval fel tud idézni egy rendkívül életszerű

jelenetet. Jelen tanulmányunk szempontjából nyilvánvaló a

jelentősége. Azt mondja nekünk, hogy az olyan ember, aki azt állítja,

Krisztus megbocsátotta bűneit, és aki mindazonáltal nem hajlandó

megbocsátani valakinek, aki ellene vétkezett, még ha az meg is bánta,

nem igazi keresztyén. Az egy csaló.

- 105 -

20. JÉZUS A TANÍTÓ (4)

A KERESZTYÉNEK MUNKÁHOZ VALÓ VISZONYA

Ebben a cikkben a napi munkánkat tanulmányozzuk. Egyesek annyira

élvezik a munkájukat, hogy semmi más nem érdekli őket. Mások olyan

nehéznek és unalmasnak találják a munkát, hogy azt kívánják, bárcsak

ne kellene dolgozniuk. Megint mások, a munkanélküliség

nyomorúságától szenvedve, örülnének, ha bármilyen munkájuk lenne,

akármilyen nehéz is.

Jézusnak sok mondanivalója volt a napi munkáról, de mindenekelőtt

az, hogy először, munkánkat Isten országának erkölcsi és szellemi elvei

irányítsák, másodszor pedig sose feledjük, hogy napi munkánknak örök

jelentősége van a jó vagy a rossz szempontjából. Jézus tehát

a) biztosítja számunkra a munka erős és igaz indítékát;

b) megtanít minket, hogyan húzzuk a legtöbb hasznot a

munkánkból;

c) arra figyelmeztet, ne hagyjuk, hogy a napi munka kiszorítsa az

élet legigazibb, legmagasabb rendű és legtartósabb értékeit.

Kezdjük leckénket néhány kérdéssel, hogy segítsünk a diákoknak a

munkával kapcsolatos szükséges különbségtételek átgondolásában.

1. kérdés

Miért kell dolgoznunk?

Lehetséges válasz: azért, hogy élelmiszert termeljünk, vagy pénzt

keressünk, hogy élelmet, ruhát és más olyan dolgokat vehessünk,

melyekre szükségünk van, és melyekben kedvünket leljük.

Ez jó válasz, és a Biblia megerősíti (2Tesszalonika 3,7-12). A

Teremtő olyan gyomorral teremtett minket, mely megéhezik, és

élelmet követel. A Teremtő gondoskodott élelemről (bár az a világ sok

részén egyenetlenül van elosztva); de ugyanakkor úgy rendezte el a

dolgokat, hogy dolgoznunk kelljen, ha meg akarjuk szerezni.

2. kérdés

Az élelmen, ruhán és pénzen kívül van-e bármilyen más jutalma vagy

haszna a munkának? Néhány lehetséges válasz:

- 106 -

a) A fizikai munka jót tesz a testnek. A testgyakorlás hiánya

gyengíti a szívet és az izmokat.

b) A semmittevés unalmas és lelkileg egészségtelen.

c) A munka maga is lehet élvezet. Hivatásos labdarúgónak vagy

balett-táncosnak lenni kemény munka. De - eltekintve a vele

megkeresett pénztől - a munka maga is élvezet.

d) Lelki kielégülést jelent azt érezni, hogy az emberre szükség van.

Az anya számára nehéz munka vigyázni a gyerekekre; de

szereti azt érezni, hogy a gyerekeknek szükségük van rá, és

hajlandó szorgalmasan dolgozni értük, noha munkájáért nem

kap fizetséget.

I. A MUNKA ELSŐDLEGES MOTIVÁCIÓJA ÉS ELSŐDLEGES

JUTALMA

Becsületes jellem kifejlesztése

Krisztus szerint az egyik legfőbb jutalom, amit a napi munkától

várhatunk - akár fizetnek érte, akár nem -, hogy a munka fejleszti a

jellemet. A következőt mondja:

„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit

igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok

kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek

van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és

ezek is mind megadatnak nektek" (Máté 6,31-33).

Jézus nem azt mondja, hogy helytelen dolog dolgozni a

megélhetésért. Isten is tudja, hogy szükségünk van élelemre és

ruhára, és e szükségletek megszerzésének normális módja a munka.

De nem ezek a dolgok jelentik a munka fő hasznát, és a munka fő

motivációját sem ezeknek kell adniuk. Először is - mondja Krisztus -

Isten országát és igazságát kell keresnünk; vagyis elsődleges célunk

az, hogy mindenben, amit csinálunk, Isten királyi törvényét hajtsuk

végre, hogy - miközben állandóan Isten törvényét követjük -

becsületes jellemet fejlesszünk ki magunkban.

Szemléltető példa: Tegyük fel, hogy egy ember világhírű futballista

akar lenni. Hogyan érheti ezt el? Természetesen kezdheti azzal, hogy

elolvas egy futballról szóló könyvet, és megtanulja a szabályokat. De az

olvasás nem elég. Ahhoz, hogy jó futballista legyen, ki kell mennie a

futballpályára, és rendszeresen gyakorolnia kell. Ily módon edzheti

magát, hogy gyorsan reagáljon, irányítsa az átadásait, uralkodjon a

hangulatán, valamint hogy betartsa a szabályokat, és ne csaljon, ha a

- 107 -

bíró nem néz oda. Az ilyen tréning nem csak a meccsek megnyerésében

segíti: a személyiségét is megváltoztatja. Kifejleszti a képességeit, és

felépíti benne egy tiszta játékos és becsületes ember jellemét.

Másrészről ha csal, mint Maradona tette, amikor egy kritikus

pillanatban kézzel érintette a labdát, lehet, hogy megnyeri a meccset a

csapatának, de magának árt vele: végül is kevésbé becsületes és

kevésbé jó ember lesz. Romlik a jelleme és emberi minősége.

És így van ez a mindennapi életben is. A Biblia azt mondja nekünk,

hogy legyünk bátrak, igazmondóak, becsületesek, ne csaljunk,

hazudjunk, lopjunk, ne legyünk erkölcstelenek, mohók, irigyek,

féltékenyek, rosszindulatúak, összeférhetetlenek. De azzal, hogy

egyszerűen elolvassuk ezeket a parancsokat a Bibliában, ezek a jó

tulajdonságok nem épülnek be maguktól a jellemünkbe. Ahhoz, hogy

ez megtörténjen, állandóan gyakorolnunk kell, hogy úgy viselkedjünk,

ahogy kell, és ellenálljunk a kísértésnek. Krisztus szerint a napi munka

fő haszna az, hogy gyakoroljuk Isten viselkedési szabályainak

betartását, így erős, egészséges és becsületes jellemet fejlesztünk ki

magunkban. Másrészről a napi munka során sok kísértéssel

találkozunk. Ha engedünk nekik, és lusták és megbízhatatlanok

vagyunk, vagy ha csalunk és hazudunk, vagy mohók és önzők

vagyunk, lehet, hogy sikeresnek látszunk, sőt így talán még több pénzt

keresünk; de súlyosan és talán maradandóan károsítjuk önmagunkat

és jellemünket, végül pedig nagy veszteséget szenvedünk.

Milyen súlyos és maradandó lehet ez a kár?

Krisztus azt tanítja, hogy bár a munkánk semmivé válhat, és

elfelejthetik, hatása önmagunkra és jellemünkre örökkévaló. Ezért

amikor Krisztus olyan emberekkel találkozott, akiket - noha

vallásosnak tettették magukat - csupán a pénzsóvárság motivált, és

sem Istennel, sem felebarátaikkal nem törődtek, elmondta nekik Lázár

és a gazdag ember híres történetét (Lukács 16,19-31). Kérjük meg az

osztályt, hogy olvassák el a történetet (vagy mi olvassuk fel nekik), és

a történet alapján döntsék el, miért találta magát a gazdag ember kínok

között a túlvilágon.

„Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap

mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is,

aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele. Ez azt kívánta, hogy

bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak

a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Egyszer aztán meghalt

a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a

gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között

gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és

kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj

rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse

- 108 -

meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így

válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat

életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik,

te pedig gyötrődsz. Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy

szakadék is van, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne

mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Mire az így szólt:

Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van

öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a

gyötrelem helyére. Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és vannak

prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre azt mondta: Nem úgy,

atyám, Ábrahám, de ha a halottak közül megy valaki hozzájuk,

akkor megtérnek. Ábrahám azt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra

nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a

halottak közül" (Lukács 16,19-31).

Nem azért volt, mert életében gazdag volt. Azért volt, mert csak

azért élt, hogy önző módon pénzt keressen a saját örömére. Isten

második legfontosabb parancsolata azt mondja - amint azt az előző

cikkben láttuk -, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat". Mármost

a gazdag ember kapuja előtt ott feküdt egy tehetetlen koldus. De a

gazdag ember nem próbált meg segíteni rajta. Nem mintha a gazdag

ember nem ismerte volna a parancsolatokat. Ábrahám emlékeztette,

hogy mind neki, mind fivéreinek ott volt Mózes és a próféták, vagyis az

Ószövetség. De ő egyszerűen azt gondolta, hogy teljesen mindegy,

követi-e a Bibliát vagy sem, hogy keresi-e vagy sem Isten országát és

az ő igazságát. Akkor jött rá, amikor már túl késő volt megváltoztatni

az életmódját, hogy az a jellem, melyet itt a földön alakítunk ki, örökre

szól.

II. HOGYAN HÚZZUK A LEGNAGYOBB HASZNOT A MUNKÁBÓL

Olvassuk el a bolond gazdag példázatát.

„Ekkor így szólt hozzá valaki a sokaságból: 'Mester, mondd meg a

testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!' De ő így

válaszolt: 'Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá ti köztetek?'

Aztán azt mondta nekik: 'Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden

kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a

vagyona tartja meg.' Aztán ilyen példázatot mondott nekik: 'Egy

gazdag embernek bőven termett földje, ezért így gondolkozott

magában: Mit tegyek, nincs hova betakarítanom a termésemet?

Majd így szólt: Ezt fogom tenni: lebontom a csűreimet, nagyobbakat

építek, odagyűjtöm az egész termést és minden vagyonomat, és ezt

- 109 -

mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre eltéve,

pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Az Isten azonban azt mondta neki:

Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit

felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint

gazdag'" (Lukács 12,13-21).

Ez a példázat foglalkozik azzal a haszonnal is, amit a napi munkánkból

nyerünk. Vegyük észre: nem mondja, hogy a gazdag rosszul tette,

hogy szorgalmasan dolgozott, és nagy haszonra tett szert. Azt

kritizálja, amit a haszonnal tett. És nem is azért hibáztatja, mert élvezni

akarta a hasznot; ellenkezőleg, az a panasz ellene, hogy a haszonhoz

való helytelen viszonya minimális - és nem maximális - élvezetet

biztosított a számára.

A gazdag első hibája: Rossz helyen tárolta a termést. Földjei

sokkal többet teremtek a pillanatnyi igényeinél. Így elhatározta, hogy

nagyobb csűröket épít és a termését itt tárolja a földön; azután majd

ezt mondhatja magának: „Sok javad van sok évre eltéve, pihenj, egyél,

igyál, vigadozzál".

De elfelejtette, hogy életünk hossza itt a földön bizonytalan.

Egyszerűen feltételezte, hogy sokáig él, holott valójában még aznap

éjjel hirtelen meghalt. Isten pedig bolondnak nevezte, mert

nyilvánvalóvá vált, hogy rossz helyen tárolta a javait. Most ott kell

hagynia őket, ahol többé nem tud hasznot húzni belőlük. Mostantól

fogva valaki más birtokolja őket.

De - tiltakozhat valaki - hol tárolhatná máshol a javait? A Biblia

válasza az lenne, hogy ha mások javára használta volna a javait, és

nem csupán a sajátjára, a mennyben gyűjthetett volna kincseket

magának (Máté 6,19-21). A Biblia ezt mondja:

„Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy

ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban

reménykedjenek, hanem Istenben, aki táplálásunkra mindent

bőségesen megad nekünk. A gazdagok tegyenek jót, legyenek

gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen,

részesítsenek javaikban másokat, gyűjtsenek maguknak jó alapot a

jövendőre, hogy elnyerjék az igaz életet" (1Timóteus 6,17-19).

De hogyan „gyűjthetünk magunknak jó alapot a jövendőre" azáltal,

hogy a hasznunkat más emberek javára fordítjuk? Engedjék meg, hogy

egy analógiát használjunk. Tegyük fel, hogy a kormány kinevez egy

igazgatót egy kis gépészeti gyár élére. Ha bölcsen használja fel a

nyereséget a gyár fejlesztésére, a munkások életszínvonalának

emelésére és a helyi közösség gazdagítására, azzal saját menedzseri

képességeit és szakértelmét fejleszti, és a kormány talán kinevezi egy

- 110 -

sokkal nagyobb gyár igazgatójává, vagy éppen miniszterré. De tegyük

fel, hogy enged a kísértésnek, és a nyereséget egy fényűző ház és

drága autók vásárlására használja. Ezzel tönkreteszi a jellemét, és

alkalmatlanná válik a magasabb pozícióra. Sőt könnyen lehet, hogy

vádat emelnek ellene, és bebörtönzik.

Hasonló módon, Krisztus azt tanítja, hogy az embert az élethez, a

munkához, a javakhoz és a haszonhoz való, földi életében kialakított

viszonya teszi alkalmassá - vagy alkalmatlanná - az eljövendő életben

vállalt felelősségre.

III. ANNAK A VESZÉLYE, HOGY A MUNKA KISZORÍTJA

ISTENT AZ ÉLETÜNKBŐL

A gazdag második hibája: Elfelejtette, hogy ha valóban gazdagok

akarunk lenni, nem csak anyagilag kell gazdagodnunk, hanem

szellemileg is. Az anyagi gazdagság eltörpül a szellemi mellett.

Egy lány, aki nagyra becsüli a jegygyűrűjét, de a fiú, aki adta neki,

egyáltalán nem érdekli, az megfosztja a gyűrűt legfőbb jelentőségétől.

A bolond gazda hagyta, hogy az anyagi jólét kiszorítsa az életéből

Istent, a vele való közösséget és a neki való engedelmességet. Ez lelki

szegénységbe taszította, és meghalt, anélkül hogy felkészült volna az

Istennel való jövőbeli találkozásra. „Így jár az", mondta Krisztus, „aki

magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag".

Tehát ha gazdagok akarunk lenni Isten felé, nem szabad elfelednünk,

hogy bármilyen fontos is a munka, van az életben egy mindennél

fontosabb prioritás: az Istennel való barátság és közösség ápolása. Ő a

Teremtőnk, és úgy tervezett meg minket, hogy végezzük a napi

munkánkat. De soha nem akarta, hogy rabszolgák legyünk. Azt akarja,

hogy szeretetből dolgozzunk neki. És ha szeretni akarjuk, először meg

kell békülnünk vele, el kell fogadnunk Jézusnak, Isten Fiának a

Szellemét, és magunknak is Isten szabad gyermekeivé kell válnunk

(Róma 8,14-17). Csak így leszünk képesek Isten országának elveit

átültetni a gyakorlatba a napi munkánkban. De hogyan ismerhetjük

meg Istent? Jézus megmondja nekünk: Ő az út az Atyához (János

14,6).

„Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű

asszony házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki

leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen

lefoglalta a sok felszolgálás. Ezért előállt Márta, és így szólt: 'Uram,

nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a

szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!' Az Úr azonban így

felelt neki: 'Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és

- 111 -

nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.

Mária a jobbik részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha'"

(Lukács 10,38-42).

Kérdés: Mi a jelentősége ennek a történetnek a témánk

szempontjából?

- 112 -

21. JÉZUS A TANÍTÓ (5)

AZ ELJÖVENDŐ ÉLET BIZONYÍTÉKA ÉS JELENTŐSÉGE A

KERESZTYÉN ETIKA SZÁMÁRA

A 20. cikk alapján nyilvánvaló, hogy Jézus szerint a keresztyén etika

egyik fő vonatkoztatási rendszere nem csupán az evilági élet szellemi

dimenziójában való őszinte hit, hanem hasonlóan meggyőződéses hit

az eljövendő élet valóságában, a menny és a pokol létezésében. De sok

ember, aki csodálja és szeretné követni Krisztus etikáját, nehezen

tudja elfogadni ezt a vonatkoztatási rendszert. Viszont ha elvetjük,

akkor kivesszük a keresztyén etikából motivációjának nagy részét; és

egy megfelelő motiváció nélküli etikai rendszer gyakorlatilag

használhatatlan. Itt most a sok közül két ellenvetéssel foglalkozunk,

melyet az emberek a menny és a pokol gondolata ellen tesznek.

1. ellenvetés: „A mennyben való hit csupán menekülés a valóság

elől. Arra bátorítja az embereket, hogy ahelyett, hogy elszántan

harcolnának nyomorúságos szociális és gazdasági helyzetük

megjavításáért, csak tűrjék békében, azzal a hiábavaló várakozással,

hogy itteni szenvedéseikért kárpótolja majd őket egy eljövendő

paradicsom. Tehát leértékeli a földi életet, és aláás minden komoly, a

körülmények megjavítására irányuló erőfeszítést."

De ennek pont az ellenkezője igaz. Krisztus tanítása a mennyről és a

pokolról nagyon nagy jelentőséget tulajdonít a földi életnek, annak

összes tevékenységével együtt. Krisztus szerint ha nem működünk

együtt a Teremtőnkkel képességeink kihasználásában és a földi

erőforrások felelős kiaknázásában Isten dicsőségére, valamint

családunk, népünk és a világ javára, annak végzetes és örökre szóló

következményei lesznek nem csak e rövid, ideiglenes életben, hanem

az eljövendő örök világban is.

Egy iskolás gyerek, aki azt képzeli, hogy ha az iskola véget ér, az

élete is véget ér tizenhat éves korában, és hogy az iskolán túl nincs

„valódi" felnőtt világ, az kísértést érez, hogy csak játszadozzon és ne

vegye komolyan az iskolát és a leckéket. Sok iskolás gyerekkel éppen

az a baj, hogy nem tudják elképzelni, milyen komoly az élet az iskola

után; ezért aztán csak vesztegetik az idejüket az iskolában, és

felkészületlenül lépnek a felnőtt életbe. Krisztus szerint így lesz ez

azokkal az emberekkel is, akik nem veszik komolyan a mennyet és a

poklot, mivel ez az élet az iskola, mely felkészít minket a következő

életre.

- 113 -

Természetesen logikus a kérdés: mi a bizonyítékunk, hogy az

eljövendő világ valóságos? A Biblia válasza erre az, hogy rámutat Jézus

Krisztus szó szerinti feltámadásának történelmi bizonyságára. Ezzel a

bizonyítékkal egy későbbi cikkben foglalkozunk. Itt legyen elég

megjegyezni, hogy Pál szerint (1Korintus 15) Jézus Krisztus múltbeli

feltámadása a garancia arra, hogy egy napon a jövőben mindnyájan,

akik bíztak benne ebben az életben, feltámadnak, hogy együtt éljenek

vele az eljövendő világban. És az a tény, hogy az eljövendő világ

valóságos, biztosít minket afelől, hogy érdemes végezni a munkánkat

itt a földön, és érdemes örömet szerezni az Úrnak, akitől kaptuk. Ahogy

a Biblia fogalmaz, „buzgólkodjunk mindenkor az Úr munkájában,

tudván, hogy fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban" (1Korintus

15,58). Tehát az eljövendő élet valóságában való hit erőteljes

motivációt biztosít az itteni és mostani élethez.

2. ellenvetés: „Ha van Isten, akkor szeretetből kellene szolgálnunk

és nem azért, amit jutalomként kapunk érte a mennyben."

Ez az ellenvetés szertefoszlik, ha megértjük, hogy mi a jutalom Isten

szolgálatáért, és mi nem az.

Ellentétben azzal, amit sok ember gondol, az üdvösség, az Isten általi

elfogadás, a bűnbocsánat és az örök élet nem jó cselekedeteink

jutalma. Ezek, állítja kifejezetten a Biblia, ingyenes ajándékok; nem

érdemelhetők ki jó cselekedetekkel: „Hiszen kegyelemből (vagyis Isten

meg nem érdemelt kegyelméből) van üdvösségetek a hit által, és ez

nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki

se dicsekedjék" (Efézus 2,8-9). Az a tény, hogy az Isten általi elfogadás

nem érdemelhető ki, sok ember számára nehezen érthető. Hozzá

vannak szokva, hogy fizetnek azért, amit kapnak, és azt gondolják,

hogy az emberek jó cselekedeteikkel képesek megfizetni Istennek az

üdvözülést. Ez azt mutatja, hogy alábecsülték Istennek az emberi

bűnre adott diagnózisát. A Biblia elmagyarázza, hogy „a törvény

cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte;

hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik" (Róma 3,20). És ez

így is van. Ha saját emberi erőnkből próbáljuk meg betartani Isten

törvényét, kudarcot vallunk, mert „mindnyájan vétkeztünk, és híjával

vagyunk az Isten dicsőségének" (Róma 3,23). Ha Isten megbocsát

nekünk, azt csak szeretetből és kegyelemből teszi - egyetlen ember

sem dicsekedhet soha azzal, hogy kiérdemelte a bűnbocsánatot. Ezért

irányítja a Biblia figyelmünket saját cselekedeteinkről arra, amit

Krisztus tett a kereszten, amikor „meghalt a bűneinkért". Csak az ő

tettébe, és nem a saját cselekedeteinkbe vetett hit válthat meg minket.

Ezen a ponton gyakran elhangzik egy tiltakozás: „Ha azt mondod,

hogy Isten nem a jó tetteink alapján fogad el minket, azzal aláásod az

etikát. Mert ezzel nem azt állítod-e, hogy úgy élhetünk, ahogy akarunk,

- 114 -

Isten úgyis megbocsát nekünk?" Nem! Azon a helyen, ahol a Biblia azt

állítja, hogy az üdvözülés nem a jó tettek jutalma, azokról is beszél,

akik hisznek Krisztusban: „Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus

Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elrendelt az

Isten, hogy azok szerint éljünk" (Efézus 2,10). Tehát a jó tett nem az

alapja, hanem az eredménye és bizonyítéka annak, hogy Isten

elfogadott minket. Erre két példát látunk majd az alábbiakban.

De akkor mi a jó cselekedet jutalma? Annak a képessége és

lehetősége, hogy egyre több fontos munkát vállaljunk. Olvassuk el a

minákról szóló híres példázatot:

„Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott,

mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg

fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: Egy nemes ember

elutazott egy távoli országba, hogy királyságot szerezzen magának,

s majd azután visszatérjen. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz

minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.

Polgártársai azonban gyűlölték őt, azért küldöttséget menesztettek

utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk.

Amikor pedig megszerezte a királyságot, és visszatért, magához

hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki

hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád

tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál

a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és

jelentette: Uram, minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt:

Uralkodj te is öt városon. Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt:

Uram, itt a minád. Egy kendőbe rejtve őriztem. Féltem ugyanis

tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem

fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így

szólt hozzá: A magad mondása alapján ítéllek meg, gonosz szolga!

Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit

nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el. Miért

nem tetted hát be a pénzemet a bankba, hogy amikor megjövök,

kamatostul kapjam meg? Az ott állóknak pedig így szólt: Vegyétek el

tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van. Mire ezt

mondták neki: Uram, annak van tíz minája! De ő így válaszolt:

mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs,

attól még az is elvétetik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem

akarták, hogy királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és vágjátok le itt

előttem" (Lukács 19,11-27).

Vegyük észre, hogy azt az embert, aki jól és bölcsen használta a

mináját, és tíz minára gyarapította, azzal jutalmazták, hogy tíz város

igazgatását bízták rá, ami sokkal több munkát jelent, mint tíz mina

- 115 -

kezelése. Végül is ésszerű, hogy arra, aki felelősen és szorgalmasan

irányított egy kis üzemet, végül egy nagy ipari komplexumot bízzanak.

AZ ÜDVÖSSÉG HATÁSA A KERESZTYÉN MUNKAETIKÁRA

„Történt pedig, hogy mikor Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út

mellett, és koldult. Amikor hallotta, hogy sokaság megy el mellette,

kérdezősködött, hogy mi az. Megmondták neki, hogy a názáreti

Jézus megy arra. Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid fia, könyörülj

rajtam! Akik elől mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő még

inkább kiáltozott: Dávid fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és

megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött,

megkérdezte tőle: Mit kívánsz, mit tegyek veled? Az így szólt: Uram,

hogy lássak. Jézus ezt mondta neki: Láss! Hited megtartott. És

azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent.

Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent. Ezután Jerikóba ért,

és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki

fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de

kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előre futott, és

felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett

elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá:

Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.

Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták,

zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg. Zákeus pedig

előállt, és azt mondta az Úrnak: Uram, íme, vagyonom felét a

szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam,

visszaadom neki a négyszeresét. Jézus így felelt neki: Ma lett

üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az

Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett"

(Lukács 18,35-19,10).

A két történetben szereplő emberek sok tekintetben különbözők

voltak. A koldus nagyon szegény volt, az adószedő pedig nagyon

gazdag. De volt bennük valami közös: mindketten nemkívánatos és

lealacsonyító módon keresték a kenyerüket. A koldus abból élt, amit ki

tudott csikarni az emberektől; az adószedő pedig nagyrészt azon, amit

ki tudott csalni belőlük. Krisztus azonban mindkettőjüket

megmentette; és az üdvözülés hatása az volt, hogy teljesen

megváltoztatta a két ember munkához való viszonyát és megélhetési

módját, és visszaadta emberi méltóságukat.

1. A vak ember

- 116 -

Természetesen nem az ő hibája volt, hogy koldulni kényszerült a

megélhetésért (viszont vádirat a társadalom ellen, melyben élt, és sok

mai társadalom ellen is, amiért nem törődött és nem törődik a

rokkantakkal). Mindazonáltal lealacsonyító dolog, ha egy ember

elveszíti a függetlenségét és méltóságát, és ahelyett, hogy eltartaná

magát, és a közösség javára tevékenykedne, kénytelen abból élni, amit

másokból ki tud szedni.

Krisztus megmentette a vak embert azzal, hogy csodát tett és

visszaadta a fizikai látását. De a történet többről szól...

a) A koldus lelki fogékonysága. A tömeg tájékoztatta, hogy a

názáreti Jézus volt az, aki arra járt. De a koldus arra a

meggyőződésre jutott, hogy ez a Jézus nem kevesebb, mint

Dávid Fia, a Messiás és Király. Tehát könyörgött a Királynak,

hogy használja isteni és királyi hatalmát, és adja vissza a

látását. És teljesült a kérése. Ez volt az utolsó alkalom, hogy

másnak kellett könyörögnie valamiért.

b) A koldus reakciója a látás ajándékára. Az első dolog, amit

láthatott, maga a Király volt. Vajon mire számított? Valakire, aki

királyi palástba van öltözve, udvaroncok hada szolgálja, maga

pedig senkit sem szolgál? Amit ténylegesen látott, az egy út

porával lepett, egyszerű alak volt, egy Király, aki azért jött,

hogy mindenki Szolgája legyen, kinek ez volt a mottója: „Az

Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő

szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,42- 45;

Lukács 22,24-27). Meglátván ezt a Királyt, a koldus abbahagyta

a koldulást, és „követte Jézust" önfeláldozó szolgálatában,

ahogy Krisztus minden valódi keresztyén követőjétől elvárható,

hogy ezt tegye.

Ez a keresztyén etika középpontjában rejlő nagy Eszmény: annak

felismerése, hogy Jézus Isten Fia, a Világegyetem Tulajdonosának Fia,

de aki Szolga-Királyként jött, hogy szolgáljon és megváltson minket

élete árán. Bárki, akinek megvan a lelki látása, hogy lássa ezt, nem

tehet mást, mint hogy követi őt, és ugyanúgy viszonyul az élethez és a

munkához, mint ő.

2. Az adószedő. Itt volt egy ember, aki kapzsiságában kész volt a

gyűlölt római imperialistáknak dolgozni és begyűjteni számukra az

adót saját népétől, pénzt keresve saját népének

rabszolgaságából. Sőt, saját hatalmát arra használta, hogy sokkal

több pénzt préseljen ki az emberekből, mint amennyit a rómaiak

kívántak, és a többletet zsebre tette. Talán azt gondolta, hogy

nagy gazdagsága mindenkit arra késztet, hogy féljen tőle, és

tisztelje, csodálja őt. Ehelyett gyűlölték, és minden társadalmi

- 117 -

érintkezésből kirekesztették. Ez érthető, hiszen itt volt egy ember,

akit szörnyen lealacsonyított és eltorzított az önző kapzsiság és

pénzsóvárság, egy elveszett ember, aki a gazdagság

hajszolásával megölte a szeretetet és barátságot, melyre úgy

vágyott, de amit soha nem talált meg a pénzben, még kevésbé a

tisztességtelenül szerzett gazdagságban. De Krisztus látta e kifelé

gazdag ember szívének és lelkének belső vágyakozását, és csodát

téve, belül átalakította őt. Megajándékozta a (meg nem érdemelt)

barátságával, és elfogadta olyannak, amilyen. És az adószedő

egyszerre csak azt vette észre, hogy szívének szegénysége eltűnt.

Többé nem érezte a pénzhajszolás emésztő kényszerét. Krisztus

meg nem érdemelt és meg nem vásárolható barátsága olyan lelki

gazdagsággal töltötte el, hogy azonnal elhatározta, fele vagyonát

elajándékozza, és négyszeresen kárpótolja azokat, akiket becsapott.

A kapzsiság és a pénzsóvárság elemberteleníti az embert; a nagy

gazdagság merő kísértése gyakran a maga készítette börtönbe zárja a

kapzsi embert. Krisztus szeretetének és barátságának gazdagsága

kinyitja e börtön ajtaját, és szabaddá teszi az embert, hogy valóban

ember lehessen, hogy gazdája, ne rabszolgája legyen a pénznek, hogy

észrevegye, az emberek mérhetetlenül értékesebbek, mint a dolgok és

tulajdontárgyak, és megtanulja, amit Jézus tanított, hogy nagyobb

áldás adni, mint kapni.

Ez a két példa világosan mutatja, hogy is működik valójában Isten

üdvözítése. Ő kész elfogadni az embereket olyannak, amilyenek,

feltéve, hogy bíznak Krisztusban; és akkor az a tudat, hogy Krisztus

elfogadta őket, és biztosította őket tartós barátságáról mind ebben,

mind az eljövendő életben, arra készteti őket, hogy hálásan szolgálják

őt és másokat.

Megvitatásra javasolt kérdések:

1. Miért nem a valóság elől való menekülés a mennyben való hit?

2. Az alábbi helyzetek közül melyiket részesítenétek előnyben:

a) a férfi azt mondja jövendőbelijének, hogy nem tudja őt addig

elfogadni, amíg jó cselekedeteivel ki nem érdemli?

b) a férfi először feltétel nélkül biztosítja a jövendőbelijét, hogy

elfogadja őt, aki viszonzásul - megbizonyosodva a szerelméről -

szereti, és a kedvében jár majd?

A legtöbb ember az (a) változatot elfogadhatatlannak - a nőre nézve

sértőnek - tartaná. Ha a nő elfogadná, rabszolgává válna. Ezért furcsa,

- 118 -

hogy milliók gondolják úgy, hogy az Istenhez való viszonyuknak (a)

típusúnak kell lennie.

- 119 -

22. JÉZUS A TANÍTÓ (6)

Most gondolkodjunk el azon, hogyan törődött Krisztus az emberekkel

és hogyan értékelte az egyes ember személyiségét. Kezdjük a leckét

azzal, hogy kérdezzünk meg néhány diákot: „Mi a neved?" Azután

tegyünk fel nekik egy nehezebb kérdést: „Mit képvisel a neved?"

Megvitatásra javasolt kérdések:

1. Mi a különbség egy szám és egy név között? Egy katona neve mondjuk 105769-es közlegény. Mit mond ez róla?

2. Mi a különbség egy név és egy felirat között? A „szilvalekvár" felirat

nem tesz különbséget a szilvalekváros üvegek között - csak a

többi lekvárfélétől különbözteti meg őket. Sok lánynak 'Natasa' a

neve, ami persze megkülönbözteti őket az 'Irina' nevű lányoktól.

De nem minden Natasa egyforma!

3. Mit jelképez egy emberi név? A múltban a nevek jelentést

hordoztak. 'András' például ezt jelentette: 'bátor'; Irina pedig ezt:

'béke'. De ezek a nevek még így sem írták le teljes mértékben az

őket viselő személyt; mára pedig a nevek elvesztették a

jelentésüket. Ne bánkódj miatta. Lehet, hogy a neved gyakori név,

de amit képvisel, az valami fantasztikusan csodálatos: emberi

személyiség. A világon sok milliárd ember élt és él. De a te

személyiséged tökéletesen egyedi: az egész világegyetemben

nincs még egy 'te'. Egyedülálló vagy a genetikai felépítésedben.

KRISZTUS TÖRŐDÉSE A SÉRÜLT SZEMÉLYISÉGEKKEL

Noha minden emberi személyiség egyedi, szomorú tény, hogy

valamilyen módon mindnyájan hibásak vagy sérültek vagyunk. Krisztus

eljövetelének és tanításának a célja, hogy meggyógyítson bennünket.

Az alábbi történet egy szélsőséges esetről szól; de érthetőbbé teszi a

lényeget. Olvassuk fel az osztálynak, és kérjük meg őket, hogy

keressék meg a történet fordulópontját, és mondják el, mi az.

- 120 -

A MEGSZÁLLOTT MEGGYÓGYÍTÁSA

„Azután elmentek a tenger túlsó partjára, a gadaraiak földjére.

Amikor kiszállt a hajóból, egyszer csak szembe jött vele a sírboltok

közül egy tisztátalan lélektől megszállott ember, akinek a

sírboltokban volt a lakása, és akit már lánccal sem tudott

megkötözni senki. Mert már sokszor volt kötözve bilincsekkel és

láncokkal, de szétszaggatta a láncokat, a bilincseket pedig

összetörte, úgyhogy senki sem tudta megfékezni. Éjjel-nappal a

sírokban és a hegyek között tartózkodott, kiáltozott, és kővel

vagdosta magát. Amikor távolról meglátta Jézust, odafutott, leborult

előtte, és hangosan felkiáltott: Mi közöm hozzád, Jézus, a

magasságos Isten Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem!

Jézus ugyanis ezt mondta neki: Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az

emberből! És megkérdezte tőle: Mi a neved? Az így felelt: Légió a

nevem, mert sokan vagyunk. És nagyon kérte, hogy ne űzze el őket

arról a vidékről. Ott a hegyoldalban volt egy nagy legelésző

disznónyáj, ezért a tisztátalan lelkek azt kérték tőle: Küldj minket a

disznókba, hadd menjünk beléjük! Megengedte nekik, a tisztátalan

lelkek pedig kijöttek, és a disznókba mentek; mire a nyáj, mintegy

kétezer állat, a szakadékon át a tengerbe zuhant, és belefulladt a

tengerbe. Akik pedig legeltették, elfutottak, és elvitték a hírt a

városba és a környező településekre. Erre kijöttek az emberek, hogy

lássák, mi történt. Amikor Jézus közelébe értek és látták, hogy a

megszállott, akiben a légió volt, felöltözve ül, és eszén van, félelem

fogta el őket. Akik látták, elmondták nekik: hogyan történt a dolog a

megszállottal és a disznókkal. Ekkor kérni kezdték Jézust, hogy

távozzék el határukból. Amikor azután beszállt a hajóba, kérte őt az

előbb még megszállott ember, hogy mellette maradhasson. Ő

azonban nem engedte meg neki ezt, hanem így szólt hozzá: Menj

haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr

veled, és hogyan könyörült meg rajtad. Az pedig elment, és hirdetni

kezdte a Tízvárosban, milyen nagy dolgot tett vele Jézus, amin

azután mindenki csodálkozott" (Márk 5,1-20).

1. A megszállott személyiségének szétesése. Nem tudjuk, hogy a

férfi milyen nevet kapott a születésekor. De nyilvánvaló, hogy élete

során később idegen hatalmak szállták meg, és hatalmukba kerítették

a személyiségét. Először valószínűleg megpróbált ellenállni nekik és

uralkodni magán; de azok túl erősek voltak számára. Végül feladta,

hogy megpróbáljon önmaga maradni, és amikor megkérdezték tőle, mi

a neve, így válaszolt: „Légió".

2. A baj oka. A tünetek súlyos elmebetegségre és a személyiség

szétesésére utalnak; de ebben az esetben (nem minden esetben) a

- 121 -

Biblia rámutat, hogy az elmebetegséget az okozta, hogy démonok szállták meg.

Használjuk ki az alkalmat, és óvjuk az osztályt attól, hogy okkult

praktikákkal, fekete mágiával, spiritizmussal és más efféle dolgokkal

kísérletezzenek. A Biblia - és sok országban a mai tapasztalat - szerint

a démonoktól való megszállottság nagyon is valóságos lehetőség;

hatása pedig végül az emberi személyiség leigázása, ha nem

elpusztítása. Isten ezért óv minket az Ószövetségben: „Ne legyen

köztetek ... varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne

legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól

tudakozódó. Mert utálatos dolog az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik"

(5Mózes 18,9-13).

Az alkoholizmusnak és a drogfogyasztásnak hasonlóan drámai és

könnyen látható hatásai lehetnek; de minden bűn eltorzítja a

személyiséget; és hacsak meg nem bocsáttatik, és ereje meg nem

töretik, ahhoz vezet, amit a Biblia „enyészetnek" nevez; nem a létezés

megszűnése, hanem a személyiség visszafordíthatatlan eltorzulása,

szétesése, és végül az Istentől való örök elszakadás.

3. A baj hatásai

a) A szégyenérzet hiánya és az önbecsülés elvesztése. A Lukács

8,26-tal kezdődő párhuzamos elbeszélés szerint „hosszú idő óta

nem vett magára ruhát". Minden szégyenérzetét elvesztette.

Itt vitassuk meg az osztállyal azt a pozitív szerepet, melyet a

szégyenérzet játszik az emberi méltóság megőrzésében. Vegyük

például a „pirulást". Ezt a mechanizmust a Teremtő építette belénk:

mindenki számára láthatóvá teszi a bűntudatunkat, és hatására

kényelmetlenül érezzük magunkat, ha valamilyen rossz cselekedeten

vagy viselkedésen kapnak minket. Ezenkívül elrettent és óv minket:

„Nem tudom megtenni ezt vagy azt", mondjuk magunkban; „Elpirulnék

a szégyentől, ha rájönnének".

Ha azonban az emberek állandóan szégyenletes dolgokat tesznek, a

személyiségükben fokozatosan elgyengül ez a mechanizmus, esetleg

meg is szűnik teljesen. Az eredmény katasztrofális: „Szégyenkezniük

kellene, mert utálatos, amit tettek. De nem akarnak szégyenkezni, és

már pirulni sem tudnak" (Jeremiás 6,15). A Biblia hasonlóan beszél más

perverz bűnösökről is: „Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai

által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét" (Róma

1,24-27).

b) Morbid félelem és antiszociális viselkedés: a drogfüggőkhöz és

alkoholistákhoz hasonlóan, valószínűleg mások által fenyegetve

érezte magát. Mindenesetre kerülte az embereket, és elhagyott

- 122 -

helyeken élt a hegyekben és a sírokban. Szélsőséges példája

volt annak, amit sok ember, gyakran még fiatal emberek is

éreznek: nem elég jók; senki sem értékeli őket; a társadalom

túl sokat követel tőlük, és az elvárásoktól fenyegetve érzik

magukat; menekülni akarnak az élet szervezett rendjéből; úgy

érzik, nincs jövőjük, akár meg is halhatnak.

c) Önutálat és önpusztítás. Állandóan összevagdosta magát

kődarabokkal, és erőszakosan ellenállt minden kísérletnek,

hogy a saját érdekében visszatartsák ettől. És amikor Jézus

megparancsolta az őt pusztító gonosz erőknek, hogy

távozzanak belőle, a férfi először azt gondolta, hogy Jézus csak

tovább gyötri. Így van ez sok „normális" emberrel is.

Homályosan felismerik, hogy bűneik és rossz szokásaik

tönkreteszik őket; de amikor Jézus megparancsolja nekik, hogy

hagyjanak fel ezekkel a dolgokkal, azt gondolják, hogy

szerencsétlenné akarja tenni az életüket.

4. A baj gyógyítása. Jézus természetesen nem azért jött, hogy

kínozza a férfit, hanem hogy helyreállítsa összetört személyiségét,

méltóságát és valódi szabadságát. Ezért kérdezte meg tőle Jézus:

„Mi a neved?". A férfi láthatóan feladta, hogy önmaga legyen.

Amikor megkérdezték, mi a neve, nem azt mondta, hogy 'János'

vagy 'András', vagy bármi is volt a saját neve, hanem azt, hogy

„Légió". Krisztus megszabadította a férfit a gonosz erőktől, melyek

uralkodtak rajta, elzavarta azokat, és felszabadította a férfi

személyiségét. A városából való emberek pedig ruhában és ép

elmével ülve találták Jézus lábainál (Lukács 8,35). Most már Jézus és nem a Légió volt az úr; és Jézus uralma igazi szabadságot jelent.

E szélsőséges eset után gondolkodjunk el arról, hogyan szabadít meg

minket Jézus manapság.

JÉZUS MEGSZABADÍT MINKET

1. Bűneink bocsánata által. Az egyik történet elmondja, hogy amikor

Jézus találkozott egy béna emberrel, hogyan bocsátotta meg a bűneit, és

hogyan adott erőt neki, hogy felkeljen és járjon (Lukács 5,17-26). Ha

vétkezünk, bűntudatot érzünk és rossz a lelkiismeretünk. A bűntudat

pedig olyan, mint egy lánc: megkötöz minket és hatására gyakran nem

merünk a világ szemébe nézni. Az egyik újszövetségi szó a 'bűnbocsánatra' ezt jelenti: 'megszabadítás'; és ez az, amit Jézus tesz.

2. Azzal, hogy igazat mond nekünk. „Ha ti megtartjátok az én

Igémet", mondja Jézus (János 8,31-36), „valóban tanítványaim

- 123 -

vagytok; és megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket."

Gyakran éppen azokkal a dolgokkal büszkélkedünk, amelyek eltorzítják

a személyiségünket. Azt hisszük, talpraesett dolog hazudni és csalni.

Dicsekszünk az agresszivitásunkkal. Élvezzük, ha rosszindulatúak és

kegyetlenek lehetünk, és másokat lealacsonyíthatunk. Jézus

megszabadít minket azáltal, hogy megmutatja az igazságot e helytelen

magatartásokkal kapcsolatban: ezek nem a barátaink, hanem a

börtönőreink. Ha a börtönőreinket összetévesztjük a barátainkkal, rabok

maradunk és meg sem próbálunk kiszabadulni. Egy napon e hamis

„barátok" a hóhéraink lesznek. Másrészt úgy érezhetjük, hogy nincs

értelme megpróbálni megszökni: a rossz szokások és helytelen

magatartások túl erősek ahhoz, hogy megtörjük őket. Jézus e helyzettel

kapcsolatban is megmutatja az igazságot: a láncok széttörhetők;

akárcsak a démonok esetén, a 'Légió' kiűzhető.

3. Azzal, hogy megszabadít a félelemtől. A félelem lehet

egészséges. Például a megégéstől való félelem megakadályoz

benne, hogy a kezünket a tűzbe tegyük. A félelem azonban lehet

egészségtelen is. A kinevetéstől, a bandától, az erőszaktól való

félelem arra késztetheti a fiatalokat, hogy berúgjanak, rászokjanak

a kábítószerre, és bűnözzenek, pedig egyedül nem követnék el

ezeket a dolgokat. Jézus arra tanít minket, hogy fejlesszük ki

magunkban az Isten iránti egészséges félelmet, és hagyjuk, hogy az legyőzze a hamis félelmet.

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem

tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el

tudja pusztítani a gyehennában. Ugye, két verebet egy fillérért adnak,

és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig

még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát:

ti sok verébnél értékesebbek vagytok" (Máté 10, 28-31).

AZ EMBERI LÉNYEK ÉRTÉKE

Kérdezzük meg az osztályt, fontos-e számukra annak a tudata, hogy

értékelik őket, és hogyan ismerik ezt föl.

Ha úgy akarunk bánni egymással, ahogyan kell, akkor meg kell

tanulnunk értékelni másokat és önmagunkat, ahogyan Isten értékeli őket

és minket. Az alábbi rövid megjegyzések mindegyikét használhatjuk

arra, hogy az osztályt vitára serkentsük (vagy hogy egy rövid esszé

tárgya legyen, ami aztán a vita alapjául szolgálhat).

- 124 -

1. A születendő gyermek értéke. A 139. zsoltár 13-17 versei

elmondják számunkra, hogy Isten őrködik a születendő gyermek

fölött, és szereti őt, mialatt az kifejlődik az anyaméhben. Egy

születendő gyermek megölése bűn mind a gyermek, mind a

Teremtője ellen.

2. A csecsemő értéke. Amikor az anyák Jézushoz vitték a

gyermekeiket, hogy áldja meg őket, az apostolok először

megdorgálták az anyákat. Azt hitték, hogy Jézus túl fontos ahhoz,

hogy csecsemőkkel bajlódjon. Jézus azonban megdorgálta az

apostolokat. Isten ugyanúgy értékeli a kisgyermekeket, mint a

felnőtteket. Ők is személyek. „Engedjétek hozzám jönni a

kisgyermekeket", mondta Jézus, ... mert ilyeneké az Isten országa"

(Lukács 18,15-17).

3. Az alábbiak tisztelete és támogatása:

a) Szülők (Máté 15,1-9). Tisztelnünk kell őket; és - amint kiderül

ebből a részből - ez nem csak azt jelenti, hogy

gyermekkorunkban tisztelnünk kell őket, és

engedelmeskednünk nekik, hanem azt is, hogy el kell őket

tartanunk, ha megöregednek.

b) Özvegyek. Jézus különös figyelmet szentelt az özvegyeknek.

Sok nagy hatású vádbeszédét azok ellen intézte, akik hasznot

húztak a gyámoltalanságukból, és becsapták vagy sanyargatták

őket (Lukács 7,11-17; 18,1-8; 20,24-21,4).

c) A házasság intézménye (Máté 5,27-32). Krisztus

ellenállhatatlan világossággal mutat rá a házasságtörés és a

válás súlyosságára, melyek leértékelik az emberi kapcsolatokat,

és tönkreteszik a család stabilitását.

4. Az egyén értéke. Egy pásztornak lehet száz juha is, melyek egy

idegen számára teljesen egyformák. De ha jó pásztor, akkor neve,

jelleme, erősségei és gyengeségei szerint ismeri mindegyiket.

Krisztus is ilyen pásztor: „a juhait nevükön szólítja" (János 10,3).

Isten nem csupán általában mint emberiséget szeret minket, hanem

mint egyéneket is. És Jézus garantálja, hogy egyetlen egyén sem vész el soha, aki neki szenteli magát.

„Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát

tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Aki

pedig elküldött engem, annak az az akarata, hogy amit nekem adott,

abból semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.

Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy aki látja a fiút és hisz benne,

- 125 -

annak örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon

(János 6,38-40).

„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, ők pedig

követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha,

mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki

nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki

őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk" (János 10,27-30).

- 126 -

23. JÉZUS A TANÍTÓ (7)

KERESZTYÉN ETIKA EGY GONOSZ VILÁGBAN (A)

Mindazok, akik megkísérlik tanítani Jézus etikáját, előbb-utóbb

találkoznak a következő kifogással: „Mi haszna van annak, ha tanítjuk

Krisztus etikáját? Majdnem 2000 éve prédikálják, a világ mégis

ugyanolyan gonosz, mint volt."

Ha felületesek vagyunk, jogosan válaszolunk így: „Ha az emberek nem

használnak szappant és vizet, és koszosak maradnak, nem a szappant

kell hibáztatni!"

De erre sokan így válaszolnak: „Természetesen nem a szappan hibája!

De az nem változtat azon a tényen, hogy ha az emberek állandóan

visszautasítják a szappan használatát, a világot nem lehet tiszta hellyé

tenni csupán azzal, hogy prédikáljuk a szappan előnyeit. Módot kell

találni arra, hogy kényszerítsük őket a szappan használatára. És ha erre

nem vagyunk képesek, akár fel is adhatjuk."

Az igazat megvallva sok igazság van ebben az ellenvetésben, amint

láthatjuk egy másik analógia esetén. Ha azt akarjuk, hogy egy

futballmeccsen a két csapat a szabályok szerint játsszon, nem elég

megtanítani a játékosokat a szabályokra. Szükség van egy játékvezetőre

is, aki betartatja a szabályokat. Nélküle az egyik csapat elkezd majd

csalni. A másik csapat pedig azt gondolja majd magában: „Nincs értelme,

hogy betartsuk a szabályokat. Ha nem csalunk, mint a másik csapat, el

fogjuk veszíteni a meccset." Ezek után mindkét csapat ott csal majd, ahol

tud.

És mi a helyzet Jézussal? Az biztos, hogy tanította az etikát. De vajon

szerinte elég volt-e csupán tanítani? Vagy volt mondanivalója az etika

megköveteléséről is?

Az ilyen kérdések mutatják, milyen fontos pontosan megérteni, miért

jött el Jézus, és hogyan szándékozta megvalósítani célját. Az

Újszövetség elmagyarázza, hogy azzal az elsődleges céllal jött, hogy

megalapítsa Isten országát, vagyis uralmát. Legelső szavai ezek voltak:

„Betelt az idő, és egészen közel van már az Isten országa: térjetek meg,

és higgyetek az evangéliumban" (Márk 1,15). Azért mondta, hogy Isten

országa akkor, abban a történelmi pillanatban közelgett el, mert - ahogy

állította - ő maga volt Isten Királya, akinek az eljövetelét már régen

megígérte Isten az Ószövetségben (lásd pl. Zakariás 9,9, és hasonlítsd

össze János 12,12-15-tel). És most eljött! Ez nagyon jó hír volt.

- 127 -

Isten országának a megalapítása szükségképpen azt jelentette, hogy

Jézus kinyilatkoztatja azokat a viselkedési normákat, melyek mindenkitől

elvárhatók, aki bebocsáttatást nyer a királyságába, és mindazok

kegyelmi állapotát, akik e normák szerint élnek. Ez a híres Hegyi beszéd

(Máté 5,6,7).

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS ISTEN ORSZÁGÁNAK ETIKAI

KÖVETELMÉNYEIRŐL

1. Gyakran ellentmondanak az elfogadott emberi normáknak.

Egy példa elég lesz a lényeg szemléltetésére:

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld

ellenségeidet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek

ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy

legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és

jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek,

akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a

vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, tesztek-e valami

különbet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti tehát

legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Máté

5,43-48).

Ez kétségkívül annyira ellentmond a szokásos gyakorlatnak, hogy sok

ember elutasítja mint kivihetetlent. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ha

mindenki eszerint viselkedne, nem lenne diszkrimináció a kisebbségi

csoportokkal szemben, nem lenne etnikai tisztogatás és agresszív

nacionalizmus.

2. A gyakorlatban kell végrehajtani őket, hogy ne csupán elmélet maradjon.

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja

nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei

Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram,

Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben

űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És

akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok

tőlem, ti gonosztevők! Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és

cselekszi, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a

házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és

nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt

alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem

- 128 -

cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki fövényre építette a

házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és

beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult"

(Máté 7,21-27).

Seneca, a híres ókori római filozófus, sok röpiratot írt, melyekben

kifejtette a sztoicizmust, és elmagyarázta másoknak, hogyan kell

viselkedniük. De ő arra használta állami hivatalát, hogy hatalmas

személyes vagyonra tegyen szert; és amikor Néró császár megölte a

saját anyját, Agrippina császárnét, Seneca segített Nérónak egy, a római

szenátusnak szóló levél megírásában, mely Néró bűnét leplezi. De

nemcsak pogány filozófusok követhetnek el ilyen összeférhetetlen

dolgokat. Maga Krisztus mutatott rá, hogy némelyik korabeli bibliatanító

vétkes abban, hogy nem azt teszi a gyakorlatban, amit másoknak

prédikál (Máté 23).

3. Nemcsak a kifelé irányuló tettekre vonatkoznak, de a belső

gondolatokra és indítékokra is.

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl,

méltó arra, hogy ítélkezzenek fölötte. Én pedig azt mondom nektek,

hogy aki haragszik testvérére, méltó arra, hogy ítélkezzenek fölötte,

aki pedig azt mondja testvéreinek: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki

eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! — méltó a gyehenna tüzére"

(Máté 5,21-22).

Más szavakkal: hogy teljesítsük Isten törvényének a parancsát - „Ne

ölj!" -, nem elég attól tartózkodni, hogy ténylegesen megöljünk valakit.

Ha heves haragra gerjedünk valaki ellen, természetesen jó, ha fékezzük

magunkat, és tartózkodunk a tényleges gyilkosságtól. De miközben

tartózkodunk a tényleges gyilkosságtól, nagyon is lehetséges, hogy

szívünkben haragot és bosszúvágyat táplálunk, és titokban azon

gondolkodunk, milyen módon árthatnánk az illető személynek. És ez

Jézus szerint Isten törvényének megszegése; bűn felebarátunk és Isten

ellen éppúgy, mint a tényleges gyilkosság.

Mellesleg itt észre kell vennünk az Isten törvénye és egy adott ország

törvényei közötti nagyon fontos különbséget. Az emberi kormányok

hozhatnak - és hozniuk is kell - törvényeket a gyilkosság és más bűnök

ellen; és ha az emberek megszegik ezeket a törvényeket azzal, hogy

ténylegesen elkövetnek egy bűnt, jogosan bűnhődnek. De egyetlen

emberi kormány sem olvashat a szívünkben, és ismerheti a

gondolatainkat (azok a kormányok, melyek megpróbálták ellenőrizni az

emberek gondolkodását, szörnyű zsarnokokká váltak). De Isten tud

olvasni, és olvas is a szívünkben és a gondolatainkban, és felelősségre is

von érte minket.

- 129 -

Megfontolandó kérdések: Amikor Hitler dühös lett, megvolt rá a

hatalma, hogy a haragját tettekre váltsa; az eredmény több millió ember

meggyilkolása volt. Mi történne, ha nekünk is akkora hatalmunk lenne,

mint Hitlernek, ha dühbe jövünk?

AZ EMBER KÉPTELEN BETARTANI ISTEN TÖRVÉNYÉT

Ez néhány példa volt Isten országának etikai követelményeire,

ahogyan Jézus tanította. De mit mondott Jézus arról, vajon képesek

vagyunk-e teljesíteni őket? Jézus itt megmutatta, milyen mélységesen

érti az emberi természetet, és mennyire realista: azt mondta, hogy

számunkra lehetetlen betartani Isten parancsolatait olyan mértékben,

hogy az elég legyen az Isten országába való bejutáshoz.

Példa: Egy alkalommal Krisztus megjegyezte a tanítványai előtt:

„Milyen nehezen mennek be az Isten országába a gazdagok! ...

Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni". Tanítványai elcsodálkoztak

ezen, és ezt kérdezték: „Akkor ki üdvözülhet?" Jézus így felelt: „Az

embereknek ez lehetetlen" (Márk 10,23-27). Hálásak lehetünk, hogy

hozzátette: „...de az Istennek nem, mert az Istennek minden

lehetséges". Válasza alátámasztja, amit a lecke elején mondtunk: nem

elég egyszerűen tanítani az embereket Isten etikájára. Ennek az az oka,

hogy az embereknek önmagukban nincs meg az erejük (és gyakran a

vágyuk sem), hogy Isten megelégedésére végrehajtsák Isten törvényeit.

Jézus persze tökéletesen tisztában volt ezzel, és az okait is megadta. Íme

kettő közülük.

1. Az ember alapvetően gonosz.

„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat

adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szent Szellemet (Szent

Lelket) azoknak, akik kérik tőle" (Lukács 11,13).

Sokan gondolják, hogy ez a tanítás groteszk módon eltúlzott. Azt

hangsúlyozzák, hogy a világban levő sok gonoszság ellenére a legtöbb

ember kedves és szeretetteljes, és készen áll mindenféle jó cselekedetre.

Jézus nem is tagadja ezt. Sőt, arra hívja fel a figyelmet, hogy a legtöbb

emberi apa kedves és jó a gyermekeihez. De - mondja - annak ellenére

ilyenek, hogy alapvetően gonoszak.

Természetesen nem szeretjük, ha ilyeneket mondanak nekünk. Jobban

szeretjük azt gondolni, hogy alapvetően jók vagyunk. Így ha valami

rosszat teszünk, gyakran megpróbálunk mentegetőzni: „Ez nem én

voltam", mondjuk, „nem tudom, mi késztetett arra, hogy megtegyem".

De ha tényleg nem én voltam, akkor ki tette?

- 130 -

„Nem jó az a fa, mely rossz gyümölcsöt terem, és viszont nem rossz

az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a gyümölcséről

lehet megismerni. Hiszen tövisről nem szednek fügét, csipkebokorról

sem szednek szőlőt" (Lukács 6,43-44).

Krisztus két érvet hoz fel:

a) Ha van egy almafánk, mely negyven százalékban, vagy akár tíz

százalékban rohadt almát terem minden évben, azt mondjuk:

„Valami komoly baj van azzal a fával". És az ember viselkedése

több mint tíz százalékkal van Isten normái alatt!

b) Egy bokor hiába mondja ezt: „Tudom, hogy sok tüskét

teremtem; de én valójában nem csipkebokor vagyok, hanem

fügefa!". Egy fa termése mutatja meg a fa természetét.

Hasonlóan, a mi rossz tetteink nem valamilyen felszíni

jelenségek, melyeknek semmi közük sincs alapvető

természetünkhöz. Gyümölcsei a természetünknek, és mutatják,

hogy milyen a természetünk.

Minden etikai rendszernek, ha realista akar lenni, fel kell ismernie ezt. A

történelem állandóan bizonyította, hogy igaz. Például a marxista

gazdasági elméletben sok jó dolog volt. Azért vallott kudarcot, mert nem

ismerte fel, hogy az ember alapvető baja nem az, hogy elidegenedett a

termelési eszközöktől, hanem az, hogy szíve alapvetően bűnös. Ez elég

ahhoz, hogy romba döntsön bármilyen gazdasági rendszert, akármilyen

jó is az elmélet. Lehet, hogy a kapitalizmus jobb gazdasági rendszer,

lehet, hogy nem; de az is határtalanul romlott, aminek ugyanaz a

forrása.

2. Az ember lázad Isten ellen.

Ezt jól demonstrálta az, ami az egész emberi történelem központi

kérdésévé vált. Amikor Isten elküldte a Fiát ebbe a világba, az emberek

nem csupán elutasították etikai tanítását: keresztre is feszítették. És

nem a drog-függők, a bűnözők és a maffia voltak azok, akik

megfeszítették: a vallási és politikai elit volt az, a köznép sürgetésére.

De egy héttel azelőtt, hogy megfeszítették, Jézus elemezte és kifejtette

halálának okát és jelentőségét, amikor elmondta a gonosz

szőlőművesekről szóló példázatot.

„Azután ezt a példázatot kezdte mondani a népnek: 'Egy ember

szőlőt ültetett, és munkásoknak adta bérbe, majd hosszú időre elment

idegenbe. És amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy

szolgát, hogy adják oda neki a részét a szőlő terméséből. De a

munkások megverték, és üres kézzel küldték el. Azután egy másik

szolgát küldött, de azt is megverték, meggyalázták, és üres kézzel

- 131 -

küldték vissza. Majd egy harmadikat is küldött, de ezt is

megsebesítették és kidobták. Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit

tegyek? Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni. De

amikor azt meglátták a munkások, így tanakodtak egymás között: Ez

az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség! És kidobták a

szőlőből, majd megölték. Vajon mit tesz most már velük a szőlő ura?

Eljön, és elveszti ezeket a munkásokat, a szőlőt pedig másoknak

adja.'Amikor ezt hallották, így szóltak: 'Szó sem lehet róla!' Ő azonban

rájuk nézett, és azt mondta: 'Akkor mit jelent az írásnak ez a szava:

az a kő lett szegletkővé, amelyet lenéztek az építők, aki erre a kőre

esik, összezúzódik, akire pedig ez a kő ráesik, szétmorzsolja azt. 'A

főpapok és az írástudók rá akarták tenni kezüket már abban az

órában, de féltek a néptől, mert az megértette, hogy róluk mondta ezt

a példázatot" (Lukács 20,9-19).

Olvastassuk el a diákokkal ezt a részt (vagy olvassuk fel nekik).

Győződjünk meg róla, hogy tudnak-e válaszolni a következő kérdésekre:

a) Kit jelképez az az ember, aki szőlőt ültetett?

b) Kit jelképeznek a munkások? A zsidókat, vagy minden embert,

beleértve magunkat?

c) Mit jelképez a szőlőültetvény?

d) Kit jelképez a „szeretett fiú" (20,13)?

e) Miért nevezik „örökösnek" (20,14)?

Vegyük észre, hogy a munkások ellen nem az a vád, hogy rosszul

végezték a munkájukat. Alapvető hibájuk ez volt: csak maguknak

akartak élni, és dolgozni; úgy viselkedtek, mintha az övék lett volna a

szőlő, és nem a Tulajdonosé és Fiáé. Ez lázadásra késztette őket a

Tulajdonos ellen; és ezért dobták ki és ölték meg a Fiát. A példázat

megdöbbentő képet és diagnózist ad arról, mi az emberi szív alapvető

baja.

AZ EDDIGI TANULSÁG

Tehát nem volt elég csupán tanítani az etikát: Krisztusnak tennie kellett

valamit az ember lázadó szívével, hogy képes és hajlandó legyen

bemenni Isten országába és betartani a törvényeit. Mi volt ez a dolog? És

miért nem kényszerített mindenkit arra, hogy elfogadja azt a dolgot,

akármi volt is? És mit mondott, mit fog tenni azokkal, akik makacsul

elutasítják?

Ezeket és más kérdéseket a következő cikkben fogjuk megválaszolni.

- 132 -

24. JÉZUS A TANÍTÓ (8)

KERESZTYÉN ETIKA EGY GONOSZ VILÁGBAN (B)

Ha az emberek csak azért viselkednek helytelenül, mert nem tudják, mi

a jó és mi a rossz, akkor világos, hogy elég nekik keresztyén etikát

tanítani, és egyszerre mind elkezdenek helyesen viselkedni. De annak a

nem ismerete, hogy mi a jó és mi a rossz, nem az ember egyetlen - és

bizonyára nem is a legalapvetőbb - problémája. Krisztus szerint az ember

alaptermészete lényegét tekintve hibás és gonosz, és a szívében egy

önközéppontú lázadás lappang Isten ellen; úgyhogy még ha világosan

tudja is, mi Isten akarata, úgy találja, hogy nem képes azt csinálni, amit

kellene, és nem is feltétlenül akarja. Nyilván nem elég egyszerűen csak

keresztyén etikát tanítani egy ilyen embernek. Ez olyan lenne, mintha

egy hibás szívbillentyűkkel rendelkező embernek azt mondanánk, hogy

járjon energikusabban. Képtelen lenne rá, hacsak előbb meg nem

gyógyítják a szívét.

Így ha bárki azt akarja, hogy bebocsátást nyerjen Isten országába, és

képessé akar válni rá, hogy Krisztus etikai normái szerint éljen, először a

szívének kell radikálisan megváltoznia. Az Istentől való veleszületett

félelmet, a vele szembeni sértődöttséget és ellenségességet, valamint a

tőle való függetlenséget fel kell váltania az Istenben való hitnek, az iránta

érzett szeretetnek és a tőle való függőségnek. Íme annak a története,

hogyan művelt csodát Jézus két különböző ember szívében. Az egyik

ember törvényen kívüli volt, a másik pedig egy mélyen tisztelt vallási

tanító. Mégis mindkettőjüknek szüksége volt e változásra a szívükben.

Amint tanulmányozzuk az esetüket, a Krisztus királyságába való bejutás

olyan alapelveire bukkanunk, melyek mindnyájunkra érvényesek.

EGY BŰNÖZŐ MEGTÉRÉSE

„A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: 'Ha te

vagy a Krisztus, mentsd meg magadat és minket is.' De a másik

megrótta, ezt mondva neki: 'Nem félsz az Istentől, hiszen te is

ugyanazon ítélet alatt vagy? Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó

büntetését kapjuk, de ez semmi rosszat sem követett el.' Majd így

szólt: 'Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.'

Erre így felelt neki: 'Bizony, mondom néked, ma velem leszel a

paradicsomban'" (Lukács 23,39-43).

- 133 -

Alapvető megjegyzendő tények.

1. Ez az ember nem kisstílű tolvaj vagy betörő, hanem bandita vagy

útonálló volt. Az Újszövetség azt a szót használja a leírására, melyet

Josephus Flavius, a közel kortárs történetíró használ a politikai terroristákra. Ez az ember mindezek keveréke lehetett.

2. Évekig nem engedelmeskedett senkinek, nem fogadott el

semmilyen királyt, és nem ismert el egyetlen kormányt sem.

Szélsőséges példája volt az Isten és embertársai ellen lázadó embernek.

3. Annál nagyobb a jelentősége, hogy a szíve végül is megváltozott.

Kövessük az osztállyal azokat a lépéseket, melyek oda vezettek, hogy

ez az ember az Isten és emberek elleni lázadóból Krisztus királyságának

készséges és engedelmes alattvalójává vált. Íme néhány ötlet:

1. Rájött és belátta, hogy Jézussal összehasonlítva ő és a többi bűnöző

bűnös és megérdemli a büntetést, melyet az emberi kormányzat rótt ki rá (40-41).

2. Jézus azonban bűntelen és ártatlan volt; mégis a bűnösökkel együtt szenvedett.

3. Ezért az a kormányzat, mely elítélte Jézust, maga is bűnös volt az

igazságszolgáltatással való szándékos visszaélésben.

4. Jézus azt állította, hogy Isten Messiása és Királya. A kormány

tagadta ezt. Ezért feszítették keresztre, amint azt jelezték is a

keresztjére kifüggesztett vádakkal: „Ez Jézus, a zsidók királya".

Kinek volt igaza? Jézusnak vagy a kormánynak? Nyilvánvaló, hogy

nem ennek az igazságtalan kormánynak. Akkor pedig nyilván

Jézusnak. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus volt a Messiás-Király, akit Isten küldött a földre. Isten Fia volt.

5. Miután így volt, a halál nem jelentette a véget Jézus számára. Jézus ismét eljön, hogy uralkodjon és megalapítsa Isten országát a földön.

6. De ez félelmet keltett Isten iránt a bűnözők szívében és

lelkiismeretében. Ott volt Jézus, a bűntelen, akit elítélt az

igazságtalan kormány, hogy a bűnösökkel együtt szenvedjen. Ha

Istennek fontos az igazságosság, minden bizonnyal eljön az ítélet

Napja, amikor jóvátétetnek a földi gonosztettek és

igazságtalanságok.

- 134 -

7. De ha így van, miben reménykedhetett a bűnöző? Ő maga is - és

nem csak a kormány - bűnös volt Isten előtt. Ezt őszintén megvallotta.

8. Akkor felcsillant előtte egy reménysugár. Hallotta Isten megfeszített

Királyát, Jézust, amint azokért imádkozik, akik megfeszítették:

„Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek"

(Lukács 23,33-34). Ha Krisztus bűnbocsánatért imádkozik a számunkra, talán rajta is megkönyörül.

9. De ő nemcsak bűnbocsánatot akart. Régóta lázadó volt. Gyűlölte

korának korrupt emberi kormányát. De előtte még sohasem

találkozott olyan királlyal, mint Jézus, aki szerette az ellenségeit, és

bűnbocsánatért imádkozott számukra. A szívében tisztelet és

szeretet ébredt e Király iránt. Mindenekfelett szerette volna

elfogadni őt mint saját Királyát, bebocsáttatni örök királyságába és

örökre engedelmeskedni neki. „Jézus, emlékezzél meg rólam", mondta, „amikor eljössz királyságodba". Megtérése teljes volt.

10. És a Király nemcsak megbocsátott neki, de arról is biztosította akkor

és ott, hogy Isten azonnal elfogadja, őt és bizonyosan bejut Isten

mennyországába: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban ".

Ennek az embernek az esete bizonyos értelemben szélsőséges volt. De

két bibliai részlet segít nekünk abban, hogy a tanulságait magunkra

alkalmazzuk. Ezek: Ézsaiás 53,5-6 és Róma 5,10-11; 8,7-9. Keressük ki

őket, és olvassuk fel az osztálynak.

Ez a történet megmutatta nekünk, hogyan tudja Krisztus

megváltoztatni egy ember szívét, és hogyan késztetheti arra, hogy

engedelmeskedjen neki. De egy dolog a hajlandóság a Krisztusnak való

engedelmességre, és más dolog etikai parancsainak a végrehajtása.

Krisztus őszinte hozzánk: magunkban és magunktól nincs elég erőnk,

hogy végrehajtsuk a parancsait. Íme egy történet, melyben Jézus

elmagyarázza, minek kell történnie velünk, ha be akarunk lépni Isten

országába, és képesek akarunk lenni arra, hogy etikai követelményei

szerint éljünk.

Egy teológia-professzor megtérése

„Volt egy farizeus, a neve Nikodémus, a zsidók egyik vezető embere.

Ez egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: 'Mester, tudjuk, hogy

Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem tudja megtenni azokat a

jeleket, amelyeket te teszel, ha nincs vele az Isten.' Jézus így

válaszolt: 'Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik

- 135 -

újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.' Nikodémus ezt

kérdezte tőle: 'Hogyan születhet az ember öreg létére? Bemehet-e

anyja méhébe, és megszülethetik-e ismét?' Jézus így felelt: 'Bizony,

bizony, mondom néked: ha valaki nem születik víztől és Szellemtől,

nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és

ami Szellemtől született, szellem az. Ne csodálkozz, hogy ezt

mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre

akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így

van mindenki, aki a Szellemtől született.' Nikodémus megkérdezte

tőle: 'Hogyan történhet ez?' Jézus így válaszolt: 'Te tanítója vagy

Izráelnek, és ezt nem tudod? Bizony, bizony, mondom néked: amit

tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk tanúbizonyságot, de

nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket. Ha a földi dolgokat

mondtam el nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha

majd a mennyeieket mondom el nektek? Mert nem ment fel a

mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. És

ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az

Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, örök élete legyen őbenne.

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki

hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten

nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem

hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki

pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten

egyszülött Fiának nevében" (János 3,1-18).

Hangsúlyozandó dolgok.

1. Annak az abszolút szükségessége, hogy „felülről újjászülessünk",

ha valaha be akarunk jutni Isten országába (3. és 5. vers).

2. Nikodémus hitt Istenben. Végigcsinálta az összes vallási rítust,

melyet az Ószövetség előír. Abban az időben a teológia vezető

tanára volt Jeruzsálemben. De még nem „született újjá felülről".

Sőt, még a fogalmat sem ismerte.

3. Mi hát ez a „felülről való újjászületés", és miért szükséges? Jézus a

6. versben válaszol ezekre a kérdésekre: „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, Szellem az".

Vegyünk egy analógiát. A körülöttünk levő világban az életnek

különböző szintjei vagy fajtái léteznek. Van növényi élet; e fölött, egy

magasabb szinten ott van az állati élet; e fölött pedig az emberi élet. Egy

káposztának növényi élete van, egy kutyának pedig állati élete. Mármost

ha jól táplálunk egy káposztát, nagy káposztává nő. De akármilyen jól is

gondozzuk, soha nem lesz belőle kutya! Ahhoz, hogy kutyává váljon, a

magasabb állati szintről kellene életet kapnia. És megint csak,

- 136 -

akármilyen jól táplálunk és idomítunk egy kutyát, soha nem lesz belőle

emberi lény, és nem lesz képes játszani egy hangszeren, vagy elolvasni

egy könyvet. Hogy képes legyen ilyen emberi dolgokra, olyan életet

kellene kapnia, mely különbözik eddigi életétől: „újjá kellene születnie

felülről", az emberi élet magasabb szintjén.

Így vagyunk ezzel mi is, férfiak és nők. Fizikai születésünkkor „emberi

életet" kaptunk, mivel emberi szülőktől születtünk - Jézus erre gondolt,

amikor ezt mondta: „ami testtől született, test az". De Isten országa

spirituális királyság. Az ottani élet magasabb rendű, mint az emberi élet.

Ez Isten Szellemének az élete. Így ha csupán emberi életünk van, soha

nem láthatjuk meg, vagyis érthetjük meg vagy léphetünk be Isten

országába, ahogy egy kutya sem élvezheti a képzőművészetet vagy a

költészetet, ha csupán állati élete van. Soha nem lenne képes zongorázni

- hacsak nem öntenének bele valahogy emberi életet. Ugyanígy ahhoz,

hogy képesek legyünk bejutni Isten országába, és legyen erőnk hozzá,

hogy annak etikai normái szerint éljünk, először el kell fogadnunk az új

életet Isten Szellemétől.

4. Hogyan és milyen folyamat által kaphatjuk meg ezt az életet Isten

Szellemétől? A lényeg, amit meg kell értenünk, az, hogy ez az élet

ajándék. Nem tudjuk kiérdemelni vagy magunk megteremteni.

Ebben az értelemben olyan, mint a fizikai életünk: egyikünk sem

érdemelte vagy szolgálta meg fizikai életét. Ajándék volt, melyet

szüleink révén Istentől kaptunk. Hasonló a helyzet a szellemi élettel: azt Jézustól kapjuk ajándékul.

5. De mit kell tennünk, hogy megkapjuk? A válasz egyszerű: hinnünk

kell az Úr Jézusban (4,15-16), vagy ahogy a Biblia máshol fogalmaz: be kell fogadnunk őt (János 1,12).

6. De mit jelent az Úr Jézusban való hit? Tanulmányozzuk azt az

analógiát, melyet maga Jézus használt, hogy segítsen

Nikodémusnak (3,14-16). Először olvassuk el Mózes történetét a

kígyóval a pusztában (4Mózes 21,4-9), és jegyezzük meg a

legfontosabb tényeket:

a) Az izraeliták vétkeztek Isten ellen.

b) Mérges kígyók marták meg őket.

c) Haldokoltak, és képtelenek voltak megmenteni magukat.

d) Isten irgalmában azt mondta Mózesnek, hogy csináljon egy

rézkígyót, és tűzze fel egy póznára.

e) De ez önmagában még senkit sem mentett volna meg. Ha az

izraeliták meg akartak menekülni a haláltól, és új életet akartak

kapni, el kellett hinniük, amit Isten mondott, mint egyetlen

- 137 -

reménységüket, és önmagukról fel kellett tekinteniük a kígyóra.

Amikor ezt tették, Isten csodát tett és megmentette őket:

„életben maradtak".

Most alkalmazzuk az analógiát önmagunkra és a helyzetünkre:

1. Vétkeztünk Isten ellen.

2. A bűn mérge elpusztít minket; hacsak nem születünk újjá felülről, és nem kapunk új szellemi életet, végül elpusztulunk.

3. Nem tudjuk megmenteni magunkat.

4. De Isten elküldte Fiát a világba, hogy viselje bűneink büntetését. Felemeltetett a keresztre.

5. El kell ismernünk, hogy bűneinkért megérdemeljük Isten ítéletét; és hogy Jézus az egyetlen reménységünk.

6. És amikor önmagunkról Jézusra emeljük tekintetünket, aki meghalt

érettünk a kereszten, és egyedül belé helyezzük a hitünket, Isten

elvégzi a szívünkben az újrateremtés nagyszerű munkáját, és megajándékoz minket az örök élettel.

Tehát mind a keresztre feszített bűnöző, mind a vallásos és becsületes

Nikodémus bejutott Isten országába a Jézusba vetett hit által. Mi, mint

Isten szellemi gyermekei, szintén ezen az úton juthatunk be Isten

országába itt és most. És noha kezdetben csak szellemi csecsemők

vagyunk, a miénk az, ami korábban nem volt - az a lehetőség, hogy

megtanuljuk teljesíteni Isten etikai követelményeit, és országának

hűséges alattvalói lenni. Nikodémus, aki először éjszaka járt Jézushoz,

később elég bátor volt ahhoz, hogy nyilvános hűségnyilatkozatot tegyen

Krisztus iránt azzal, hogy a keresztre feszítés után elkérte Pilátus római

helytartótól Jézus testét (János 19,39).

- 138 -

25. JÉZUS A TANÍTÓ (9)

KERESZTYÉN ETIKA EGY GONOSZ VILÁGBAN (C)

Legutóbbi cikkünkben Jézus tanításának két kulcselemét

tanulmányoztuk:

1. Egyikünkben sincs meg az erő, hogy végrehajtsuk Jézus tanítását

úgy, ahogy végre kellene hajtani, hacsak először nem fogadjuk be Isten Szellemét (a Szent Lelket) és nem „születünk újjá felülről".

2. Jézus képes és hajlandó arra, hogy ingyen magajándékozzon

minket Isten Szellemével, és így elvégezze bennünk ezt a „felülről

való újjászületést".

De ez visszavisz minket az etika kikényszerítésének kérdéséhez, amivel

a 23. cikkben foglalkoztunk: „Ha Jézus meg tudja adni az embereknek

azt az erőt, melyre szükségük van ahhoz, hogy etikai normái szerint

éljenek, miért nem kényszerít mindenkit, hogy fogadja be ezt az erőt,

miáltal a világ sokkal jobbá válna?" Végül is a Biblia szerint Jézus Isten

mindenható Fia. Nem tehet-e meg mindent, amit akar?

A válasz először is az, hogy természetesen Isten mindent megtehet,

amit akar, de vannak dolgok, amiket nem szívesen tesz. Ilyen dolog az

emberi lények átváltoztatása olyan gépekké, melyek automatikusan

végrehajtják a parancsait anélkül, hogy valódi választásuk lenne. Isten

szabad akaratot adott emberi teremtményeinek. Fizikai szinten

szemekkel látta el; de szemhéjakkal is! Ha nem akarjuk, nem kell

néznünk a teremtés szépségeit.

Így van ez erkölcsi és szellemi szinten is. Isten megparancsolja nekünk,

hogy teljes szívünkből szeressük; de akaratunk ellenére soha nem fog

kényszeríteni rá, hogy szeressük őt, mivel a kikényszerített szeretet nem

igazi szeretet. Ugyanígy, a „felülről való újjászületés" attól függ - amint a

legutóbbi cikkben láttuk - hogy bízunk-e Jézusban, és hit által bizalmas

kapcsolatba lépünk-e vele. Az ilyen hitet nem lehet kikényszeríteni:

önkéntesnek kell lennie.

Fogadjuk el, mondhatja valaki, hogy Isten nem kényszerítheti az

embereket arra, hogy higgyenek benne, és szeressék. De

mindenhatóságát biztosan felhasználhatná arra, hogy a rossz embereket

megakadályozza abban, hogy másokkal rosszat tegyenek.

Természetesen megtehetné, ha akarná. Ha látna egy embert, aki éppen

hazudni készül, elnémíthatná. De ezzel gyakorlatilag megszűntetné

- 139 -

annak szabad akaratát: akkor sem lehetne engedetlen Isten iránt, ha

akarna. Ha mindnyájan tudnánk, hogy abban a pillanatban, amikor

hazugságot mondunk, Isten azonnal elnémítana, valójában kevesen

hazudnánk: félnénk a büntetéstől. De ez nem feltétlenül változtatná meg

a szívünket. Sok futballista szívesen szabálytalankodna, ha azt hinné,

hogy az segít megnyerni a meccset. De félnek, hogy a játékvezető

meglátja őket, és azonnal büntetőt ítél. Így tartózkodnak a

szabálytalanságoktól, de nem azért, mert rájöttek, hogy a csalás - még a

játékban is - bűn, és megbánták. A szívükben továbbra is csalók.

Krisztus persze abban a pillanatban halálra sújthatná az embereket,

amikor bűnt követtek el. Ha ezt tenné, már régen kihalt volna az egész

emberi faj, és mi sem lennénk itt. De nem teszi; és a Biblia elmagyarázza

az okát: „Isten türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek

elpusztuljanak, hanem azt, hogy mindenki megtérjen" (2Péter 3,9). „A

mi üdvözítő Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és

eljusson az igazság megismerésére" (1Timóteus 2,4).

A Biblia nyilvánvalóvá teszi, hogy amikor Jézus először eljött, hogy

megalapítsa Isten országát, nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem

hogy a világ általa üdvözüljön (János 3,17). Ezért meg sem kísérelte

megsemmisíteni vagy elpusztítani a gonoszokat, ahogy sokan - még

néhány tanítványa is - remélték. Az alábbi példázat megvilágítja, mit is

tett Jézus.

A MAGVETŐ PÉLDÁZATA

„Aztán sok mindenre tanította őket példázatokkal: 'Íme, kiment a

magvető vetni, és vetés közben néhány mag az útfélre esett, aztán

jöttek a madarak, és felkapkodták. Mások sziklás helyre estek, ahol

kevés volt a föld, és hirtelen felsarjadtak, mert nem volt mély a talaj;

de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt

gyökerük, kiszáradtak. Mások tövisek közé estek, és amikor a tövisek

megnőttek, megfojtották őket. A többi pedig jó földbe esett, és

termést hozott, az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a

harmadik harmincannyit. Akinek van füle, hallja!' ... 'Halljátok meg

tehát a magvető példázatát! Amikor valaki hallja a mennyek

országának Igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja azt, ami

szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag.

Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az Igét, és azonnal

örömmel fogadja, de nem engedi, hogy gyökeret verjen, hanem a

pillanatnyi helyzethez igazodik, és amint nyomorúság vagy üldözés

támad az Ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé

hullott, hallja az Igét, de az élet gondja és a gazdagság csábítása

megfojtja az Igét, és nem hoz termést. Akinél pedig jó földbe hullott,

- 140 -

az hallja és érti az Igét, és terem: az egyik százannyit, a másik

hatvanannyit, a harmadik harmincannyit" (Máté 13,3-9; 18-23).

Olvassuk fel a példázatot és a magyarázatát, majd győződjünk meg

róla, hogy diákjaink tudnak-e válaszolni a következő kérdésekre:

1. A való élet melyik folyamata felel meg a példázatban szereplő

magvetésnek?

2. Hány különböző reagálás volt a vetésre? Mennyiben különböznek ezek? Mit jelképeznek?

3. Jézus szerint mely dolgok tartják leginkább vissza az embereket

Isten Igéjének befogadásától?

Most már készen állunk arra, hogy további, nagyon fontos tanulságokat

vonjunk le a példázatból:

1. Az élet, a növekedés és a gyümölcstermés minden lehetősége a

magban rejlik.

a) Ez igaz fizikai szinten. A talaj semmit sem terem, amíg bele nem

vetik az életet hordozó magokat.

b) Igaz szellemi szinten is. Isten Igéje az, mely magában hordozza

az életet teremtő és gyümölcsöt hozó erőt.

c) Jézus mondotta: „Azok a beszédek, amelyeket én szóltam

nektek, Szellem (Lélek) és élet" (János 6,63).

d) Péter, a keresztyén apostol mondja keresztyén társairól: „Nem

romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten

élő és maradandó Igéje által" (1Péter 1,24).

2. A következőt kell tennünk:

a) Hagynunk kell, hogy a mag mélyen a szívünkbe hatoljon, és ne

maradjon gondolataink felszínén, ahonnan a Sátán könnyen

elragadhatja.

b) Biztosítanunk kell, hogy semmi se fojthassa el az Igét, hogy az

soha ne hozhasson gyümölcsöt.

3. Azok életében, akik azt állítják, hogy befogadták Jézus Igéjét,

látható bizonyítéka kell legyen annak, hogy az elkezdte teremni

Isten Szellemének gyümölcsét, ami szeretet, öröm, béke,

béketűrés, kedvesség, jóság, hűség, szelídség és önuralom (Galata

5,22-23). Egy almafa nem attól válik almafává, hogy almát terem.

De mi haszna van annak az almafának, mely sohasem termett

- 141 -

almát? Egy kisgyerek sem a sírás által kel életre; de ha valóban él, sírni fog.

4. Végül azoknak, akik őszintén hisznek Jézusban, és befogadják

Igéjét, lehet, hogy idővel kínokat és üldözést kell elszenvedniük (Márk 4,17); és készen kell állniuk, hogy elviseljék.

Az utóbbi dolog olyan fontos, hogy el kell rajta gondolkodnunk. Először

is, a tapasztalat szerint igaz. A Jézusban hívők nem mentesek a

betegségektől. Sőt: gyakran üldözik őket, amit a nem hívők elkerülnek.

De miért engedi ezt meg Isten? Miért nem gyógyítja meg a hívőket a

betegségekből, védi meg őket az üldöztetéstől, és biztosít számukra

jómódot? Mert a hitet és szeretetet próbára kell tenni, és hagyni kell,

hogy bizonyítsa őszinteségét. Vegyünk néhány analógiát.

Tegyük fel, hogy jómódú vagyok, és ahányszor egy bizonyos ember

eljön hozzám, nagyvonalú vagyok hozzá. Ezért ez az ember gyakran

meglátogat, azt mondja, hogy szeret, és a barátja vagyok. Tegyük fel,

hogy utána elveszítem az összes vagyonomat, és semmit sem tudok

többé adni ennek az embernek, így az nem jön többé. Nyilvánvaló, hogy

már nem szeret. A kérdés ez: Szeretett-e valaha is igazán, csupán

önmagamért? A válasz: Nem! Sohasem szeretett engem: csak azokat az

ajándékokat szerette, amiket kapott tőlem.

Vagy tegyük fel, hogy egy üzletember azt állítja, hogy hisz a becsületes

üzletben. És tegyük fel, hogy becsületesen is üzletel mindaddig, amíg

nem éri kár miatta. De aztán rájön, hogy ha becsületesen üzletel, veszít

egy millió forintot. Tehát tisztességtelenül üzletel és megtartja a pénzt.

Valóban hisz ez az ember a becsületességben? Nem!

Platón, a nagy görög filozófus, azt tartotta, hogy senki sem tekintheti

magát igazán becsületesnek, hacsak nem kész arra, hogy ne fogadjon el

jutalmat a becsületességéért, sőt üldözzék is miatta, amikor pedig

elkerülhetné az üldöztetést, és jutalmat is kaphatna, ha tisztességtelenül

cselekedne.

Péter apostol hasonlóan magyarázza el keresztyén társainak, miért

engedi meg Isten, hogy szenvedjenek: „... most egy kissé

megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált

hitetek, amely értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál,

méltónak bizonyuljon..." (1Péter 1,6-7).

De valaki közbevetheti: "Nem igazságtalan-e, hogy gonosz emberek

csak azért üldöznek másokat, mert hisznek Istenben és Jézusban?" „De

igen, rettentően igazságtalan! Isten egy napon meg is bünteti őket ezért,

ha nem tartanak bűnbánatot (2Tesszalonika 1,3-10)." „De miért nem

akadályozza meg Isten most azonnal, hogy másokat üldözzenek? Milyen

jogon szólítja fel Isten a keresztyéneket, hogy tartsanak ki?"

- 142 -

Hagyjuk, hogy Péter apostol magyarázza el:

„De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott

verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a

szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el,

mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az

ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a

száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor

szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki

igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy

miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által

gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de

most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez" (1Péter

2,20-25).

Itt elérkeztünk a keresztyén etika lényegéhez: A keresztyének az

üdvözülést, a bűnbocsánatot, az örök életet és a mennyországot annak

köszönhetik, hogy míg ők bűnbánatot nem érző, Istennel ellenséges

bűnösök voltak, Krisztus hajlandó volt szenvedni és meghalni értük, hogy

eljussanak a bűnbánathoz, bűnbocsánatot nyerjenek és megbéküljenek

Istennel. Tehát Isten arra kéri a keresztyéneket, hogy inkább tűrjék el a

szenvedést a gonosz emberek részéről, minthogy megfosszák őket a

bűnbánat lehetőségétől azzal, hogy Isten azonnali ítéletét vonják a

fejükre.

Jézus természetesen nem volt mazochista, aki perverz módon élvezi a

kegyetlen bánásmódot és szenvedést. Gyenge sem volt. Tizenkét sereg

angyalt is hívhatott volna, hogy elpusztítsa az üldözőit (Máté 27,52-54).

Az sem igaz, hogy egy olyan Istenben hitt, aki annyira szentimentális,

hogy sohasem büntetne meg senkit. Gyakrabban figyelmeztette az

embereket, mint bárki más a Bibliában, arra a büntetésre, melyet Isten

végül kiró rájuk, ha makacsul ragaszkodnak bűnös életmódjukhoz, és

nem tartanak bűnbánatot. Jézus Krisztus mondta: „És ha az egyik

szemed visz bűnre, vájd ki, mert jobb, ha fél szemmel mész be az Isten

országába, mint ha két szemmel vetnek a gyehennára, ahol nem pusztul

el a férgük, és a tűz nem alszik el" (Márk 9,47-48). Jézus Krisztus mondta

a megátalkodottakról: „Vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd

sírás és fogcsikorgatás" (Máté 25,30). Ezenkívül Jézus azt állította, hogy

ő lesz a Bíró az Utolsó Ítéletkor (Máté 25,31-46). Eljön az aratás ideje

(olvassuk el a búzáról és a konkolyról szóló példázatot - Máté 13,24-43 -,

és beszéljük meg az osztállyal).

Jézus ezért nem foglalkozott azzal, hogy etikára tanítsa az embereket,

és felszólítsa őket, legyenek jók. Azzal törődött, hogy ha lehetséges, még

a legádázabb bűnösöket is megváltsa, és halálával megnyissa előttük az

üdvözülés útját. Az igazi keresztyének követik a példáját. Természetesen

- 143 -

ők nem halhatnak meg az emberek bűneiért, ahogy Krisztus tette. Csak

Krisztus ajánlhatott fel vezeklő áldozatot a bűnökért. De az igazi

keresztyéneket arra ösztönzi Krisztus szeretete és példája, hogy elvigyék

az emberekhez Krisztus evangéliumát, még üldözőikhez is, és saját

viselkedésükkel mutassanak példát, akármennyi szenvedésbe kerül is.

Mint maga Krisztus, nem elégednek meg az etika prédikálásával.

- 144 -

26. JÉZUS A TANÍTÓ (10)

A TANÍTÓ ÁLLÍTÁSAI ÖNMAGÁRÓL

Jézus tanítását népszerű módon úgy tanulmányozzák, hogy híres

mondásaira és példázataira összpontosítanak anélkül, hogy magának

Jézusnak sok figyelmet szentelnének. Végül is ha valaki geometriát tanít,

nem kell azzal kezdenie, hogy ki találta vagy fedezte fel az alaptételeit.

Ha ismerjük Euklidésznek, a híres geométernek az életét és jellemét, az

semmivel sem teszi meggyőzőbbé az általa kimondott tételeket. Azok

saját belső logikájuk erején állnak vagy buknak. Nem ugyanígy van-e -

kérdezik az emberek - Jézus etikai tanításaival?

Az ember számára kezdetben azért vonzóak Jézus mondásai, mert

nemcsak magától értetődően igazak az életben, de a nyelvezetük

közvetlen, tömör, néha humoros, mindig élénk, és gyakran

felejthetetlen. Némelyikük éles ellentétben állt korának általánosan

elfogadott viselkedési normáival: például 'szeresd ellenségeidet' (a

normális 'szeresd barátaidat és gyűlöld ellenségeidet' helyett) és 'a

szelídek öröklik a földet' (holott mindenki azt hitte, hogy az

agresszívaknak és erőszakosaknak nagyobb az esélyük a hatalom

megszerzésére). Némelyikük villámfényként világított rá az erkölcsi

következetlenségre és a képmutatásra: 'Kiszűrik (az italukból) a

szúnyogot, a tevét pedig lenyelik' (Máté 23,24), mondta azokról az

emberekről, akik messzire elmennek, hogy elkerüljék egy jelentéktelen

szabály megsértését, aztán pedig lelkiismeret-furdalás nélkül semmibe

veszik az alapvető erkölcsi törvényeket. Vagy gondoljunk a következő,

finoman groteszk, de hatásos túlzásra: 'Miért nézed a szálkát atyádfia

szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a

gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd

vegyem ki szemedből a szálkát' - mikor a magad szemében ott a

gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor

majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát'

(Máté 7,3-5). Vagy elmélkedjünk el annak a válasznak a nyilvánvaló

igazságán, melyet azon vallási kritikusoknak adott, akik azt kifogásolták,

hogy Jézus erkölcsileg tisztátalan és bűnös emberekkel érintkezett és

barátkozott: 'Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a

betegeknek... Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívogassam, hanem

hogy a bűnösöket' (Máté 9,12-13).

Érthető, hogy az ilyen emlékezetes mondások vonzó bevezetést

jelentenek a keresztyén etikába. De ha folytatjuk Jézus etikájának, mint

- 145 -

koherens rendszernek a tanulmányozását, hamarosan nagy horderejű

felfedezést teszünk: nem lehet elkülöníteni Jézus etikai tanítását, és

egyszerűen csak etikai rendszerként tanulmányozni, anélkül, hogy

figyelembe vennénk Jézus személyiségét. Mert mindenhol azt látjuk,

hogy maga Jézus az egész etikai rendszer kulcsa abban az értelemben,

hogy ha nem igaz, amit magáról mondott, akkor érvénytelenné válik, és

darabokra hullik etikai rendszere. Tehát elkerülhetetlenül szembesülünk

a következő, mélyebb kérdéssel: 'Ki is hát ez a Jézus?'.

Először felsorolunk néhány példát etikájának jellemzőire, majd

felmérjük azok következményeit.

1. Jézus a hozzá való személyes hűséget a valódi erkölcsiség

kritériumává teszi.

Íme példaként néhány kijelentése:

a) „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek

titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és

ujjongjatok azért, hogy jutalmatok bőséges a mennyekben,

mert így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek" (Máté

5,11-12).

Különösen fontos itt az az összehasonlítás, melyet Jézus tanítványai és

az ószövetségi próféták között tesz. A prófétákat azért üldözték a

kortársaik, mert hűségesen hirdették Isten Igéjét. A keresztyéneket

arra figyelmeztetik, hogy a Jézushoz való hűség miatt üldözik majd

őket. Ebben az összehasonlításban tehát a keresztyének a prófétáknak,

Jézus pedig Istennek felel meg!

b) „Aki jobban szereti apját vagy anyját... fiát vagy lányát, mint

engem, az nem méltó hozzám" (Máté 10,37).

Más szavakkal: A tanítványok feltétlen hűséggel tartoznak Jézusnak.

c) „Ha szerettek engem, tartsátok meg az én parancsolataimat"

(János 14,15).

Jézus parancsolatainak megtartását az iránta érzett személyes szeretet

motiválja.

d) „Szeretsz-e engem? ... Őrizd a juhaimat" (János 21.16).

Egy tanítványt a Jézus iránti szeretete indítja arra, hogy törődjön

tanítvány-társaival.

e) „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást

teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az

emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt"

(Máté 10,32-33).

- 146 -

Más szavakkal: Az emberek Jézus iránti hűsége vagy hűtlensége ebben

az életben meghatározza, milyen fogadtatásra számíthatnak a

következőben.

2. Jézus kijelenti, hogy az Utolsó Ítéletkor ő maga lesz a Bíró.

Minden komoly etikai rendszernek meg kell tudnia mondani, hogy mi

lesz - ha lesz egyáltalán - a rossz tettek végső büntetése. Az ateista

rendszerek tagadják, hogy lenne bármilyen büntetés azon túl, amit az

ember ebben az életben elszenved (vagy nem). Beismerik, hogy

emberek millióinak soha nem szolgáltatnak igazságot sem ebben, sem az

eljövendő életben. Jézus, amint az várható, hitte és tanította, hogy lesz

egy Utolsó Ítélet, amikor végső igazságot szolgáltatnak eleveneknek és

holtaknak. De nem mindenki van a tudatában, hogy Jézus azt állította, ő

lesz az a Bíró, aki az Utolsó Ítéletkor tárgyalja az egyes eseteket,

kiszabja a büntetéseket, és kihirdeti az ítéleteteket.

a) „Az Atya nem is ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak

adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát

tisztelik... Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson,

mert Emberfia" (János 5,22-23.27).

E kinyilatkoztatásból mellesleg egy fontos következtetést lehet levonni

az Utolsó Ítéletre vonatkozóan. Nevezetesen hogy az emberek fölött

olyan Valaki tart ítéletet, aki maga is ember, és örökre az is marad; aki

tudja, milyen embernek lenni; akit földi élete során ugyanúgy

megkísértettek, mint az embereket (Zsidók 4,15); aki nem csupán a

távoli mennyországban, de a mi romlott és bűnös világunkban is

bizonyította könyörületességét, igazságosságát és bűntelenségét. Nem

időzhetünk tovább ennél a kérdésnél: jelenleg csak annyi volt a

feladatunk, hogy megemlítsük Jézus eme kijelentését. De ha valaki azt

hinné, hogy a János evangéliumából való eme idézet csak egy elszigetelt

állítás, mely nem jellemző az Újszövetség egészére, megemlítjük, hogy

az az állítás, mely szerint Jézus lesz a Végső Bíró, ezt követően az

apostolok prédikációinak központi részét alkotja. Péter például kijelenti

egy pogány százados előtt: „És (Isten) megparancsolta nekünk, hogy

hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot arról, hogy ő (Jézus)

Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak" (Cselekedetek 10,42).

Máshol Pál kijelenti az athéni filozófusok előtt, hogy „Isten rendelt egy

napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség

fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott" (Cselekedetek 17,31) - Pál

természetesen Jézusra gondolt.

b) „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja

nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én

mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama

napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a

- 147 -

te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben

tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem

ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" (Máté

7,21-23).

Itt két dolog tűnik fel: Először, hogy a vallásos tevékenység, még ha

Jézus nevében folytatják is, nem feltétlenül nyer elismerést az Utolsó

Ítéletkor. Másodszor: Jézus szerint a döntő szempont az lesz, hogy

„ismeri-e" az adott személyt, vagy sem. Ebben az összefüggésben az

'ismerni' ige nyilván nem azt jelenti, hogy 'tudunk valaki létezéséről'. Itt

egy viszonyt fejez ki, mint például a következő állításban: Én vagyok a jó

pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem' (János

10,14). Mikor Jézus ezt mondja valakinek: 'sohasem ismertelek', ezzel

azt akarja mondani, hogy soha nem volt személyes kapcsolata azzal a

valakivel, vagy annak a valakinek vele. Sohasem ismerte el mint egyet az

övéi közül. Tehát Jézus szerint az ítélet az egyén vele való viszonyán

múlik.

3. Jézus azt állítja, hogy hatalma van a bűnök bocsánatára.

Minden komoly etikai rendszernek, mely az embereket felelősnek tartja

tetteikért (és nem előre meghatározott biológiai gépeknek, akik nem

hibáztathatók a gépezetükben levő hibákért, sem az ebből adódó hibás

viselkedésükért), kezdenie kell valamit azzal a ténnyel, hogy időről időre

minden ember megszegi az erkölcsi törvényeket, és árt másoknak - majd

azt kívánja, hogy bár ne tette volna. Mit lehet ilyenkor tenni? Egy

'sajnálom' jó dolog, de önmagában aligha elég. Ha lehetséges a

jóvátétel, lehet ragaszkodni hozzá. De a jóvátétel nem mindig

lehetséges. Ezért biztosítani kell valamilyen módot a megbocsátásra

anélkül, hogy az azt sugallná, hogy az erkölcsi törvények megsértése

végül is nem számít, és a bűnről kényelmesen el lehet felejtkezni.

Természetesen egy olyan etikai rendszerben, mely azt tartja, hogy az

erkölcs mögött, mint végső tekintély, Isten áll, a bűnbocsánat eme

igénye mindennél fontosabbá válik.

Ezért nem meglepő, hogy a bűnbocsánat lehetősége elkerülhetetlen

Jézus etikai tanításában. A meglepő az, amit ténylegesen állított:

a) Jézus azt állította, hogy személyes hatalma van az

emberiség bűneinek bocsánatára, még Istennel szemben

is.

Hogy lássuk ennek az állításnak a teljes jelentőségét,

tanulmányoznunk kell azt a rémítő hatást, amit kortársaiban kiváltott,

amikor először hallották.

- 148 -

JÉZUS MEGGYÓGYÍTJA A BÉNÁT

„Amikor az egyik napon tanított, és ott ültek a farizeusok és

törvénytudók, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból és

Jeruzsálemből jöttek, az Úr ereje arra indította őt, hogy gyógyítson. És

íme, férfiak ágyon hoztak egy béna embert, és igyekeztek bevinni és

letenni eléje. Mivel a sokaság miatt nem találták módját, hogyan

vigyék be, felmentek a háztetőre, és a cseréptetőn át eresztették le

ágyastól Jézus elé a középre. Ő pedig látva hitüket, így szólt: 'Ember,

megbocsáttattak a te bűneid.' Erre az írástudók és farizeusok

elkezdtek tanakodni: 'Ki ez, aki így káromolja az Istent? Ki bocsáthat

meg bűnöket az egy Istenen kívül?' Jézus felismerte gondolataikat, és

így válaszolt nékik: 'Mit tanakodtok szívetekben? Mi könnyebb: ezt

mondani: Megbocsáttattak a te bűneid, - vagy pedig ezt mondani: Kelj

fel és járj? Azért pedig, hogy megtudjátok: van hatalma az

Emberfiának bűnöket megbocsátani a földön: Neked mondom, így

szólt a bénához, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!' Ez pedig

szemük láttára azonnal felkelt; fogta ágyát, amelyen feküdt, és Istent

dicsőítve hazament. Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsőítették az

Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: 'Hihetetlen dolgokat

láttunk ma!'" (Lukács 5,17-26).

Vegyük észre: 1) hogy az Ószövetség számos zsidó szakértője volt

jelen, akik tisztában voltak a megbocsátás tanával; 2) hogy amikor Jézus

azt mondta a bénának, „megbocsáttattak a te bűneid", ezek a szakértők

azzal vádolták Jézust, ami a szemükben a legsúlyosabb bűn volt, amit

ember elkövethet - istenkáromlással; 3) hogy ez azt mutatja,

megértették, amit Jézus mondott. Nem azt mondta: „Isten megbocsát

mindenkinek, aki igazi bűnbánatot tart, ezért nekünk is meg kell

bocsátanunk egymásnak, és én is megbocsátok nektek minden rosszért,

amit velem tettetek". Nem, Jézus azt állította, hogy isteni hatalma van.

„Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?", kérdezték a

szakértők; és ezt szónoki kérdésnek szánták, mely magában hordozza a

kimondatlan választ: Senki! És igazuk volt: Csak Istennek van hatalma

megbocsátani az Isten ellen elkövetett bűnöket. Ezért felmerült bennük -

ahogy bennünk is - a kérdés: Ki az a Jézus, aki magának követeli Isten

előjogát a bűnök bocsánatára (lásd még Lukács 7,49).

Sőt, Jézus világosan értette, miért vádolják a szakértők

istenkáromlással. De meg se kísérelte visszavonni vagy módosítani

állítását. Inkább csodát tett, hogy azzal is demonstrálja, hogy neki, az

Emberfiának, noha még itt van a földön, isteni hatalma van az emberiség

bűneinek bocsánatára (5,24).

Jézus másik meglepő állítása, melyet a bűnbocsánattal kapcsolatban

tett, a következő:

- 149 -

b) Jézus azt állította, hogy saját halála lesz a szükséges

törvényes alap az emberiség Isten elleni bűneinek

megbocsátásához.

(I) „Azután vette a poharat, és hálát adott, odaadta nekik, és ezt

mondta: 'Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség

vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára’" (Máté 26,27-28).

(II) „Mert az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem

hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,45).

Jézus még két döbbenetes dolgot állított:

4. Jézus azt állította, hogy keresztre feszítése után feltámad a

halálból.

„És tanítani kezdte őket arra, hogy az Emberfiának sokat kell

szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az

írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia"

(Márk 8,31).

5. Jézus azt állította, hogy keresztre feszítése és

mennybemenetele után újra eljön.

a) „Az én Atyám házában sok hajlék van. Elmegyek, hogy helyet

készítsek nektek ... Eljövök, és magam mellé veszlek titeket,

hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is" (János 14,2-3).

b) „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy

hatalommal és dicsőséggel" (Lukács 21,27).

A többihez hasonlóan a 4. és 5. állítás szerves része Jézus etikai

rendszerének. Mint Pál apostol később beismerte, ha Jézus nem támadt

fel, halála nem lehet alapja az emberiség bűnbocsánatának (1Korintus

15,17); és bűnbocsánat nélkül Jézus etikai rendszere összeomlik. És ha

hamis Jézusnak a Második Eljöveteléről szóló próféciája, akkor hamis az

a kijelentése is, hogy ő lesz az emberiség Bírája. És ezen állítás igazsága

nélkül Jézus etikai tanítása elveszíti tekintélyét és szavahihetőségét.

- 150 -

27. JÉZUS A TANÍTÓ (11)

JÉZUS HALÁLA (A)

„Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és

kardokkal, botokkal felszerelt nagy sokaság jött vele a főpapoktól és a

nép véneitől. Aki elárulta őt, ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: Akit

megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!' Majd egyenest Jézushoz

menve így szólt: 'Üdvözlégy, mester!' - és megcsókolta. Jézus ezt

mondta neki: 'Barátom, hát ezért jöttél!' Akkor odamentek, rátették a

kezüket, és elfogták. Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak,

kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta

a fülét. Ekkor így szólt hozzá Jézus: 'Tedd vissza helyére a kardodat,

mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod,

hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét

sereg angyalnál is többet? De hogyan teljesednének be akkor az

írások, hogy ennek így kell történnie?' Akkor pedig így szólt Jézus a

sokasághoz: 'Úgy vonultatok ki, mint egy rabló ellen, kardokkal és

botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem,

tanítottam, és nem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy

beteljesedjenek a próféták írásai.' Akkor a tanítványok mind

elhagyták őt, és elfutottak. Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték

Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének.

Péter távolról követte őt egészen a főpap palotájáig, és bement, leült

a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz a dolog vége. A főpapok pedig az

egész nagytanáccsal együtt hamis tanúvallomást kerestek Jézus ellen,

hogy halálra adják, de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő.

Végül előálltak ketten, akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: 'Le

tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom

építeni.' A főpap felállt, és így szólt hozzá: 'Semmit sem felelsz arra,

amit ezek ellened vallanak?' Jézus azonban hallgatott. A főpap ekkor

azt mondta neki: 'Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk,

ha te vagy a Krisztus, az Isten Fia!' Jézus ekkor így felelt: 'Te

mondtad. Sőt azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az

Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.' A

főpap erre megszaggatta ruháját, és így szólt: 'Istent káromolta. Mi

szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az

istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről?' Azok így feleltek: 'Méltó a

halálra!' Azután szembe köpték, arcul ütötték, mások pedig bottal

verték, és ezt mondták: 'Prófétáld meg nekünk, Krisztus, hogy ki ütött

meg téged!'" (Máté 26,47-68).

- 151 -

„Akkor Pilátus levitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák

tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá;

odajárultak hozzá, és ezt mondták: 'Üdvözlégy, zsidók királya!' -, és

arcába vágtak. Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: 'Íme,

kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok

benne.' Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a

bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: 'Íme, az ember!' Amint

meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: 'Feszítsd meg,

feszítsd meg!' Pilátus pedig ezt mondta nekik: 'Vegyétek át ti, és

feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.' A zsidók így

válaszoltak neki: 'Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg

kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.' Amikor Pilátus ezt

meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg: Ismét bement a

helytartóságra, és megkérdezte Jézust: 'Honnan való vagy te?' De

Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: Nekem nem

felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon

bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?' Jézus

így válaszolt: 'Semmi hatalmad nem volna énrajtam, ha nem adatott

volna meg neked felülről: ezért, aki engem átadott neked, annak van

nagyobb bűne.' Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani,

de a zsidók így kiáltoztak: 'Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a

császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellenszegül a császárnak.

Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az

épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet

Márványkövezetnek, héberül Gabbatának neveztek. A húsvétra való

előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz:

'Itt van a ti királyotok!' Azok pedig felkiáltottak: 'Végezz vele, végezz

vele, feszítsd meg!' Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat

feszítsem meg?' A főpapok így válaszoltak: 'Nem királyunk van,

hanem császárunk!' Ekkor átadta őt nekik, hogy megfeszítsék" (János

19,1-16).

A legutóbbi cikkben láttuk, hogy lehetetlen komolyan tanulmányozni

Jézus etikai tanítását, mint koherens egészet, anélkül hogy szembe ne

kerülnénk azokkal a döbbenetes állításokkal, melyeket Jézus tett

önmagáról. Ezért felsoroltunk néhányat ezekből az állításokból, és

megígértük, hogy ebben és a következő cikkekben megpróbáljuk

értékelni őket.

A legjobb alkalom az értékelés elkezdéséhez Jézus halála, mivel nem

fér kétség ahhoz a történelmi tényhez, hogy Poncius Pilátus, a római

helytartó megfeszíttette Tiberius császár uralkodása alatt. Ezt nemcsak a

keresztyén Újszövetség tanúsítja, hanem a nagyon is keresztyénellenes

- 152 -

római történész, Tacitus is (Krónikák XV,44). A kérdés a következő:

Miért feszítették keresztre? Amint tanulmányozzuk azokat a válaszokat,

melyeket az Újszövetség adott erre a kérdésre, azt találjuk majd, hogy

magukban foglalják Jézus legtöbb állítását, melyek jelenleg érdekelnek

minket; és egyidejűleg meggyőző bizonyítékokkal szolgálnak arra, hogy

ezek az állítások igazak.

MIÉRT FESZÍTETTÉK HÁT KERESZTRE JÉZUST?

Az Újszövetség két különböző, mégis összefüggő válaszkészlettel

szolgál:

a) Alább tárgyalandó okokból, a jeruzsálemi zsidó vezetők

kitervelték a kivégzését, és rávették Pilátust, a római helytartót,

hogy hajtsa végre. (Megjegyzés: Nem minden palesztinai zsidó

vett részt ebben, és persze a zsidó nép többsége sem, akik

többnyire külföldön éltek, és csak utólag hallottak Jézus

haláláról.)

b) Jézus saját akaratából halt meg, Istennek engedelmeskedve,

amint azt előzőleg elmagyarázta a tanítványainak: „Senki sem

veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra,

hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét

visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól" (János

5,16-18).

A ZSIDÓ VEZETŐK VÁDJA JÉZUS ELLEN

A vád lényege az volt, hogy Jézus bűnös istenkáromlásban, mivel azt

állította, hogy egyenlő Istennel, ezért az ószövetségi törvény szerint

(3Mózes 24,16) jogosan ölték meg. Íme néhány példa:

1. Jézus azt állította, hogy egyenlő a Teremtővel: „A zsidók ezért

üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt

hozzájuk: 'Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is

munkálkodom.' Ezért tehát a zsidók még inkább meg akarták ölni,

mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is

mondta az Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel" (János 5,16-18).

Az egyik szombaton (ezt a napot rendelte Isten a zsidóknak

pihenőnapul - 2Mózes 20,8-11) Jézus találkozott egy emberrel, aki 38

éve béna volt, és isteni hatalmát használva teljesen meggyógyította. A

zsidó vezetők azzal vádolták Jézust, hogy megtöri a szombatot azzal,

- 153 -

hogy gyógyító munkát végez. De Jézus rámutatott, hogy noha a

Teremtés Könyve szerint Isten a hetedik napon megpihent a teremtés

munkája után, Isten mégis állandóan munkálkodik a teremtett világ

fenntartásán, továbbfejlesztésén és helyreállításán. Ezt magunk is

láthatjuk. Az a gyógyító mechanizmus például, melyet Isten az emberi

testbe helyezett, nem kapcsol ki egy napra sem! De Jézus ennél többet

állított: „Az én Atyám munkálkodik, én is munkálkodom", mondta,

önmagát a Teremtőhöz hasonlítva, munkáját pedig a Teremtő

munkájához.

Legalábbis a zsidó vezetők azt gondolták, hogy Jézus ezt állította,

amint láthatjuk az elbeszélésből. Jézus egy szóval sem mondta, hogy

félreértették őt, és folytatta, hogy a részleteket még egyértelműbbé

tegye: azt teszi, amit Isten (19. vers); minden élet forrása, akárcsak

Isten (21. és 26. vers); ő lesz a Végső Bíró (22. és 27. vers); feltámasztja

a holtakat (28. és 29. vers).

A zsidó vezetők számára ez szélsőséges istenkáromlás volt, és

megpróbálták megkövezni őt, mint ahogy - az ószövetségi törvény

szerint (3Mózes 24,16) - valóban kötelességük volt, ha állítása hamisnak

bizonyul.

2. Jézus azt állította, hogy már korábban is létezett. „A zsidók

erre azt mondták neki: 'Ötvenéves sem vagy, és láttad Ábrahámot?'

Jézus így felelt nekik: 'Bizony, bizony, mondom néktek, már voltam,

mielőtt Ábrahám lett volna.' Erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék" (János 8,57-59).

Fontos megjegyezni, hogy nem úgy beszélt, mint aki hisz a

lélekvándorlásban. Egy ilyen ember azt mondta volna: 'Már voltam

egyszer, mielőtt Ábrahám lett volna', vagyis 'már éltem egyszer ezen a

földön, az Ábrahám előtti időben; ezt követően meghaltam, de most új

testet öltöttem'. Jézus nem ezt mondta. Azt mondta: 'Már voltam, mielőtt

Ábrahám lett volna'. Vagyis azt állította, hogy ugyanolyan időtlen

örökkévalóságban létezik, mint Isten. A zsidók ismét meg akarták

kövezni, mivel amit mondott, számukra nemcsak értelmetlenség, de

istenkáromlás is volt.

3. Jézus azt állította, hogy egy Istennel. „Az én juhaim hallgatnak

a hangomra, én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök

életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem

ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta

őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya

kezéből. Én és az Atya egy vagyunk. Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék" (János 10,27-31).

- 154 -

Jézus itt azt állítja, hogy ugyanakkora hatalma van, mint Istennek.

Senki sem ragadhatja ki a juhokat a kezeiből, ugyanúgy, ahogy Isten

kezeiből sem. Ahhoz, hogy ugyanakkora hatalma legyen, mint Istennek,

Jézusnak magának is Istennek kell lennie, lényegét - de nem

azonosságát - tekintve egynek Istennel. A zsidók ismét köveket

ragadtak, hogy megkövezzék, ami a megfelelő büntetés arra, amit ők

valódi istenkáromlásnak tekintettek.

MIVEL MAGYARÁZZÁK A ZSIDÓK JÉZUS ÁLLÍTÁSAIT

1. Egyesek azt mondták, hogy őrült: „Ismét meghasonlás támadt

a zsidók között e beszédek miatt. Sokan így szóltak közülük: 'Ördög van benne, és őrjöng'" (János 10,19-20).

Elméletileg persze ez is magyarázat lehet Jézus állításaira (vagyis ha

azok nem igazak); mert ha az ember érzelmileg és értelmileg labilis,

bizarr elméletei lehetnek a vallásban vagy bármilyen témában. De más

zsidók megadták a nyilvánvaló választ: „Nem megszállott ember

beszédei ezek". Mert Jézus szavai milliókat szabadítottak meg a bűntől és

a félelemtől, és hoztak békét, örömet, szeretetet és reménységet

számukra, és teszik ma is. Szerte a világon sok barbár ember, aki

befogadta szavait, civilizált lénnyé változott, sok bűnözőből pedig

törvénytisztelő polgár lett. Lehetetlen azt hinni, hogy az, akinek a szavai

olyan nagy hatást gyakoroltak, labilis és veszélyes őrült.

2. Más zsidók azt mondták, hogy tanaiban elrugaszkodott

szakadár és eretnek, aki fellázadt az ortodox zsidó hit ellen:

„Azután így szóltak hozzá a zsidók: 'Nem jól mondjuk mi, hogy

samáriai vagy te (a zsidók számára a szamaritánusok eretnekek

voltak), és ördög van benned?'" (János 8,48).

Jézus így válaszolt: „Bennem nincsen ördög, ellenben én tisztelem az

én Atyámat"; és mi manapság, 2000 év történelme után, abban a

helyzetben vagyunk, hogy ezt az állítást így értékeljük: „tisztelte az

Atyját". Jézus, a zsidó sok millió pogányt (nem-zsidót) térített meg a

hitre, és nem akármilyen istenben, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob,

vagyis a zsidók Istenében. Soha egyetlen zsidó sem tett ehhez hasonlót.

Az igazi keresztyének a zsidókéhoz hasonló szenvedéllyel vallják, hogy

„egy az Isten" (1Timóteus 2,5). A keresztyének hiszik, hogy Isten egy

szentháromság; de a zsidókhoz hasonlóan nem hisznek három istenben.

Mi értelme lenne azt mondani, hogy Jézus egy veszélyes zsidó eretnek?

3. Megint más zsidók azt mondták, hogy Jézus szövetséget

kötött a Sátánnal: „A farizeusok ... kijelentették: 'Ez nem űzheti ki

- 155 -

az ördögöt másként, csak a Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével'" (Máté 12,24).

Ebből világos, hogy Jézus csodatétellel gyógyított, hogy a farizeusok

elismerték, hogy csodákat vitt végbe, és hogy az az erő, mellyel

végrehajtotta ezeket a csodákat, természetfölötti. De azt nem voltak

hajlandók elismerni, hogy ez a természetfölötti erő Isten ereje; mert ha

ez igaz, akkor igazak Jézusnak sajátmagáról tett kijelentései is. Ez tehát

az egyetlen alternatív magyarázatra késztette őket: Jézus

természetfölötti ereje bizonyára sátáni; Jézus szövetséget kötött a

Sátánnal!

De a következtetés, mint Jézus rámutatott, logikailag abszurd volt: „Ha

a Sátán a Sátánt űzi ki, akkor meghasonlott önmagával, és akkor hogyan

maradhat fenn az országa?". A Sátán aligha pusztítja el önmagát.

És ott van az az erkölcsi érv, melyet a tömeg hozott fel egy másik

alkalommal: „Az ördög meg tudja-e nyitni a vakok szemét?" (János

10,21). Ha az ember szembekerül az Isten és a Sátán közötti

választással, és különbséget kell tennie kettejük között, nem dönthet

annak alapján, hogy melyik erő természetfeletti, mert mindkettő az. Azt

a kérdést kell feltennie, hogy melyik természetfeletti erő jó, és melyik

rossz. Ez meggyőz minket azon erkölcsi döntés komolyságáról, mellyel

Jézus állításai szembesítenek minket. Ha nem igazak az állításai, akkor

természetfölötti ereje sátáni és gonosz. De erkölcsileg perverz dolog

lenne Jézus csodáit sátánian gonosznak tekinteni. Elismerjük, hogy a

modern orvostudomány vívmányai az olyan betegségek gyógyításában,

mint a vakság, a paralízis és a lepra, kétségtelenül jó dolgok. Azt

mondani, hogy amikor Jézus művelte ezeket a dolgokat, az sátánian

gonosz volt, olyan, mintha a fehéret feketének mondanánk, és a feje

tetejére állítanánk minden erkölcsi ítéletet. „Ha én Belzebubbal űzöm ki

az ördögöket", mondta Jézus, „a ti fiaitok kivel űzik ki?" (Máté 12,27).

Mindez a Jézus feletti ítélet tárgyalásakor csúcsosodott ki. A Kajafás

főpap előtti előzetes vizsgálat alatt Jézus végig hallgatott sok vád

ellenére. Végül a felbőszült főpap megeskette: „Az élő Istenre

kényszerítelek, mondd meg nekünk, ha te vagy a Krisztus, az Isten Fia."

„Te mondtad", válaszolt Jézus (Máté 26,63-64). Erre a főpap

„megszaggatta ruháját, és így szólt: Istent káromolta. Mi szükségünk

van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti

véleményetek?" Azok így feleltek: „Méltó a halálra." Mikor a zsidó

vezetők ezt követően elvitték Jézust Poncius Pilátus, a római helytartó

elé, hogy ő tárgyalja az ügyét, először azt a fő vádat hozták fel Jézus

ellen, hogy politikai összeesküvésben vett részt a római császár ellen

(ezzel a következő cikkben foglalkozunk). De Pilátus megfontolt ítélete ez

volt: „Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne". Mivel

ezzel nem értek célt, a zsidó vezetők egy másik váddal álltak elő:

- 156 -

„Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten

Fiává tette magát" (János 19,6-7).

A ZSIDÓK REAKCIÓJA - TANULSÁG SZÁMUNKRA

A zsidók becsületére legyen mondva, hogy legalább komolyan vették

Jézus állításait. Ebben fontos tanulsággal szolgálnak számunkra.

Manapság gyakran hallani ilyesmit: „Nem hiszem, hogy Jézus Isten Fia

volt; de hiszem, hogy nagyon jó ember volt, és az etika kiváló tanítója".

De így beszélni ostobaság! Ha Jézus szándékosan állította, hogy Isten

Fia, holott nem volt az, akkor a legkevésbé sem lehet jó embernek

nevezni. Ebben az esetben - ahogy a zsidók állították - szándékos

istenkáromlást követett el, és méltó volt a halálra. És etikai tanítása csak

súlyosbítaná a bűnét, nem enyhítené. Ha szándékosan becsapta az

embereket, hogy azt higgyék, egyenlő Istennel, miközben egész idő alatt

az igazmondás fontosságáról győzködte őket, akkor nem volt más, mint

megvetendő sarlatán. Ha Jézus nem Isten megtestesülése volt, akkor ő

volt a lehető legrosszabb erkölcsi tanító.

Vitára javasolt kérdések:

1. Próbáljuk elképzelni a tárgyalótermet, és kérjük meg a diákokat,

hogy gondolkodjanak, miért ítélte el a bíróság Jézust istenkáromlásért.

2. Vitassuk meg a következő állítást: „Lehetetlen komolyan venni

Jézus etikáját anélkül, hogy figyelembe vennénk azon kijelentését, hogy ő Isten Fia".

3. Vitassuk meg a következő állítást: „Súlyos erkölcsi bizonyítékok támasztják alá Jézus azon kijelentését, hogy ő Isten Fia".

- 157 -

28. JÉZUS A TANÍTÓ (12)

JÉZUS HALÁLA (B)

Az előző cikkben elkezdtük vizsgálni az Újszövetség válaszait arra a

kérdésre, miért feszítették keresztre Jézust. Láttuk, hogy a zsidó

vezetők ellene felhozott fő vádja az istenkáromlás volt, mivel azt állította,

hogy Isten Fia. Ebben a cikkben megvizsgáljuk az ellene felhozott másik

fontos vádat, majd a Poncius Pilátus római helytartó előtt lezajlott

tárgyalás néhány részletét, végül a korai tanítványok reakcióját Jézus

halálára.

A másik fontos vád a következő volt:

JÉZUS AZT ÁLLÍTOTTA, HOGY Ő A MESSIÁS

E vád háttere az volt, hogy az Ószövetségben Isten a prófétákon

keresztül megígérte, hogy egy napon elküldi a nagy szabadítót, aki

megszabadítja a zsidó népet összes bajától és ellenségétől, és tökéletes

üdvözülést hoz számukra. A nagy szabadítót Messiásnak nevezték el. (A

név a héber „mashiach" szóból származik, melynek jelentése „felkent".

Krisztus e név görög fordítása.)

Jézus idejében egyes emberek úgy gondoltak erre a megígért

Messiásra, mint politikai vezetőre, aki majd fegyverbe szólítja a népet, és

Isten segítségével kiűzi a gyűlölt római imperialistákat. Időről időre

valóban felbukkantak olyan emberek, akik azt állították, hogy ők a

Messiás, és a követőiket katasztrofális lázadásokba hajszolták Róma

ellen. A Cselekedetek (5,36-37) is megemlít két ilyen embert, Teudást és

a galileai Júdást (lásd még Cselekedetek 21,38, ahol további példa

található hasonló dolgokra egy későbbi időpontban).

Jézus természetesen azt állította, hogy ő a Messiás, és amikor a zsidó

vezetők a tárgyaláson állásfoglalásra kényszerítették, nyíltan

hangoztatta az állítását (lásd Máté 26,63 és Lukács 22,66). De Jézus

sohasem tüntette fel magát politikai vezetőnek. Egy alkalommal, látva a

tömeget, mely erőszakkal királlyá akarta választani, szándékosan

visszavonult (János 6,15). Amikor nyilvánosan provokálták, hogy

helyes-e, ha a zsidók adót fizetnek a császárnak, habozás nélkül azt

mondta az embereknek, hogy fizetniük kell az adót (Lukács 20,19-20).

Sokszor előre figyelmeztette a tanítványait, hogy Isten akarata szerint

keresztre kell feszíttetnie (pl. Máté 16,21-23). És amikor jöttek a

- 158 -

katonák, hogy letartóztassák a Gecsemáné kertjében, és valamelyik

tanítványa kardot rántott, hogy megvédje, megdorgálta azt a tanítványt,

és megtiltotta neki, hogy használja a kardját (Máté 26,47-56).

Mindazonáltal a zsidó főpap meggyőzte magát és kollégáit, hogy Jézus

is egy ilyen hamis politikai messiás, aki - ha hagyják - országos felkelést

szít Róma ellen, ami az ország teljes pusztulásához vezet (lásd János

11,47-53). Tehát azzal vádolták Pilátus előtt, hogy a zsidók királyának

mondta magát politikai értelemben, és hogy lázadást szít a római

kormányzat ellen. Ezen az alapon követelték a keresztre feszítését.

NÉHÁNY RÉSZLET JÉZUS TÁRGYALÁSÁBÓL PILÁTUS ELŐTT

„Pilátus erre így szólt: 'Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok

adtak át nekem téged: Mit tettél?' Jézus erre így felelt: 'Az én

országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én

országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a

zsidóknak. De az én országom nem innen való.' Pilátus ezt mondta

neki: 'Akkor mégis király vagy te?' Jézus így válaszolt: 'Te mondod,

hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba,

hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból

való, hallgat az én szavamra.' Pilátus így szólt hozzá: 'Mi az

igazság?'Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt

hozzájuk: 'Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok,

hogy valakit kívánságotok szerint szabadon bocsássak a húsvét

ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók

királyát?' Ekkor újra kiáltozni kezdtek: 'Ne ezt, hanem Barabást!' Ez a

Barabás pedig rabló volt" (János 18,35.40).

„Ezután elindult az egész testület, és elvitték őt Pilátushoz. Ott így

kezdték vádolni: 'Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi,

hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondja magáról, hogy

felkent király.' Pilátus megkérdezte tőle: 'Te vagy a zsidók királya?' Ő

pedig azt felelte: 'Te mondod.' Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a

sokasághoz: 'Semmi bűnt nem találok ebben az emberben.' De azok

erősen állították: 'Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában,

Galileától kezdve egészen idáig.' Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy

Galileából való-e ez az ember. Amikor pedig megtudta, hogy Heródes

hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben

tartózkodott ezekben a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust,

nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott

róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára.

- 159 -

Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. Ott

álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. Heródes

pedig katonai kíséretével együtt lekicsinyelte, kigúnyolta, és fényes

ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz. Ezen a napon Heródes és

Pilátus barátságot kötöttek egymással, mert ezelőtt haragban voltak.

Ekkor Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet, és így

szólt hozzájuk: 'Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet

félrevezeti. Íme, én előttetek vallattam ki, és nem találtam ebben az

emberben egyet sem azok közül a bűnök közül, amelyekkel

vádoljátok. De még Heródes sem, mert visszaküldte hozzánk.

Láthatjátok, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem követett el:

megfenyítem tehát, és elbocsátom.' (Minden ünnep alkalmával pedig

szabadon kellett nekik bocsátani egy foglyot.) Erre valamennyien

felkiáltottak: 'Ezt öld meg! Barabást pedig bocsásd el nekünk!' Ez

utóbbi a városban történt lázadásért és gyilkosságért volt börtönbe

vetve. Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert szerette volna szabadon

bocsátani Jézust. De ezek kiáltoztak: 'Feszítsd meg, feszítsd meg őt!'

Ő azonban harmadszor is odafordult hozzájuk: 'De hát mi rosszat tett

ez? Nem találtam benne semmiféle halált érdemlő bűnt: megfenyítem

tehát, és elbocsátom.' De azok hangos kiáltásokkal sürgették és

követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött. Pilátus ekkor

úgy döntött, hogy legyen meg, amit kívánnak: szabadon bocsátotta

azt, akit kértek, aki lázadásért és gyilkosságért volt börtönbe vetve;

Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak" (Lukács 23,1-25).

„Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így

kiáltoztak: 'Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja:

aki királlyá teszi magát, az ellenszegül a császárnak. Amikor Pilátus

meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a

bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Márványkövezetnek, héberül

Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé

járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Itt van a ti királyotok!' Azok

pedig felkiáltottak: 'Végezz vele, végezz vele, feszítsd meg!' Pilátus

ezt mondta nekik: 'A ti királyotokat feszítsem meg?' A főpapok így

válaszoltak: 'Nem királyunk van, hanem császárunk!'" (János

19,12-15).

Tanulmányozzuk a fenti passzusokat részletesen az osztállyal, és

kérjük meg a diákokat, hogy válaszoljanak az alábbi kérdésekre:

1. Hogyan bizonyította Jézus Pilátusnak, hogy királysága nem földi?

2. Jézus mit mondott, milyen király volt, és milyen királyságot jött alapítani?

- 160 -

3. Milyen ítéletet hozott Heródes és Pilátus Jézus ellen?

4. Milyen érvekkel és eszközökkel kényszerítették a zsidó vezetők Pilátust, hogy keresztre feszíttesse Jézust?

5. Olvassátok el újra a János 18,38-40 és Lukács 23,18-25 verseket.

Szerintetek van-e bármilyen jelentősége annak, hogy a papok -

azzal vádolva Jézust, hogy lázadást szít - inkább Barabást

választották, mint Jézust?

6. Kommentáljátok a következő kijelentést: „Időről időre mindnyájan

szembekerülünk a választással: Jézus vagy Barabás. Barabás, a

gyilkos választása ugyanaz, mint Jézusnak, az Igazság Hercegének elutasítása."

RÉSZLET A KERESZTRE FESZÍTÉS LEÍRÁSÁBÓL

„Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a

másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, fejüket csóválva

káromolták, és ezt mondták: 'Aki lerombolod a templomot, és három

nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj

le a keresztről!' Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az

írástudókkal és a vénekkel együtt: 'Másokat megmentett, magát nem

tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és

hiszünk benne. Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja;

hiszen ezt mondta: Isten Fia vagyok'" (Máté 27,38-43).

Így a zsidó vezetőknek sikerült rávenniük Pilátust, hogy feszíttesse

keresztre Jézust; és - amint a fent idézett részben láttuk - azt hitték,

hogy a halála azt bizonyította, hogy összes állítása hamis volt. Hogyan

lehetne ő a Messiás, és mentheti meg Izráelt, ha még magát sem tudta

megmenteni a letartóztatástól, a keresztre feszítéstől és a haláltól? Ha

tényleg Isten Fia lenne, Isten nem engedte volna, hogy ilyen gyötrelmes

és megalázó halált haljon. De Jézus meghalt. A zsidó vezetők úgy

érezték, hogy végül ők diadalmaskodtak, örökre leszámoltak Jézussal és

a befolyásával.

De három nappal a temetése után az a hír járta be Jeruzsálemet, hogy

a sírját üresen találták (Máté 27,62-28,15). Kevesebb mint nyolc hét

alatt több mint háromezer ember kezdte hinni, hogy Jézus feltámadt a

halálból (Cselekedetek 2,41), és vált a tanítványává - ez több, mint azok

száma, akik a halála előtt valaha hittek benne. És azóta ez a szám több

millióra nőtt.

- 161 -

A KORAI KERESZTYÉNEK VISZONYA JÉZUS HALÁLÁHOZ

Annak történelmi bizonyítékával, hogy Jézus tényleg feltámadt a

halálból, későbbi cikkekben foglalkozunk. Most az érdekel minket, hogy

ez a sok ezer ember hogyan viszonyult Jézus halálához. Nem tekintették

katasztrófának, de még szerencsétlen eseménynek sem, amit a

feltámadás tett jóvá. Számukra ez volt a legfontosabb és legjelentősebb

dolog, amit Jézus valaha tett. Sőt, azonnal bevezették azt a szokást,

hogy hetente legalább egyszer rendszeresen találkoznak (általában a hét

első napján, Jézus feltámadásának napján) a célból, hogy

megemlékezzenek Jézus haláláról. Egyszerű szertartásukat „a kenyér

megtörésének" (Cselekedetek 2,42; 20,7) vagy „úrvacsorának"

nevezték. Íme Pál apostol leírása a szertartásról:

„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus

azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát

adva megtörte, és ezt mondotta: 'Vegyétek, egyétek, ez az én testem,

amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én

emlékezetemre.' Hasonlóképpen vette a poharat is, miután

vacsoráltak, és ezt mondta: 'E pohár amaz új szövetség az én vérem

által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én

emlékezetemre.' Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e

poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön'" (1Korintus

11,23-26).

Ezt a szertartást - emlékeztet Pál - maga Jézus vezette be a halála előtti

estén. Tehát

JÉZUS AZT AKARTA, HOGY ÍGY EMLÉKEZZENEK RÁ

Nyilvánvaló, hogy amikor bevezette ezt a szertartást, Jézus előre látta,

hogy állandó ismétlése a századok során hangsúlyozni fogja azt, amit

földi munkája legfontosabb jellemzőjének tartott. Azt is elrendelhette

volna, hogy hetente egyszer, amikor a tanítványai találkoznak, egyikük

nyilvánosan mondja el Jézus hegyi beszédét. Ez Jézusnak, mint az etika

tanítójának szerepét hangsúlyozta volna. De nem azt akarta, hogy így

emlékezzenek rá. Vagy elrendelhette volna azt is, hogy valaki álljon fel,

és nyilvánosan olvassa fel nevezetes csodatételeinek történetét. Ez azt

sugallta volna, hogy Jézus fő feladata a csodatétel volt. Ezt sem akarta.

Egy olyan szertartást választott, melynek már a formája is felidézi a

halálát. És nem csupán halálának a tényét, hanem célját is: hogy átadja

testét a szenvedésnek és kereszthalálnak, és kiontsa vérét a bűnök

bocsánatáért (Máté 27,28).

- 162 -

Ha halálának ez volt a célja, érthető, miért ragaszkodott hozzá, hogy

halálát az emberek emlékezetének, sőt a világ figyelmének

középpontjába helyezze. Sem az etikai tanítása, sem a csodái nem

eszközölték volna ki az emberiség bűneinek bocsánatát. Etikai

tanításának (mely önmagában nagyon is üdvözítő) valójában az lenne a

hatása, hogy az emberek még inkább tudatában lennének bűneiknek,

tehát a bűnösségüknek, mint bármikor előtte. Csak a halála - mely Isten

által kijelölt áldozat a bűnökért - tudta kieszközölni a szükséges

bűnbocsánatot és az Istennel való megbékélést.

Ezenkívül Jézus gondosan meghatározta az emlékezési szertartás

részleteit, hogy világossá tegye, kinek a halála és áldozata eszközölte ki

a bűnbocsánatot. Amikor átnyújtotta tanítványainak a kenyeret, mint

teste szimbólumát, nem azt mondta nekik, hogy ajánlják fel ezt a

szimbólumot Istennek a bűnbocsánatért, hanem hogy egyék meg.

Hasonlóan, amikor átnyújtotta nekik a pohár bort, mint vére

szimbólumát, nem azt mondta nekik, hogy öntsék ki áldozatul a

bűnökért, hanem azt, hogy igyák meg (Máté 26,26-27). A

szimbólumoknak nem volt üdvözítő hatása; ezek egyszerűen eszközök

voltak arra, hogy az elkövetkező nemzedékek megemlékezhessenek

Jézus haláláról, mint a történelem központi eseményéről. Ez után

világossá vált, hogy a világ üdvözülése nem múlik semmi olyasmin, amit

az emberiség tehet, elszenvedhet vagy feláldozhat, hanem kizárólag

azon az áldozaton, melyet Jézus hozott, amikor meghalt a kereszten.

A következő cikkben ezzel a döbbenetes állítással foglalkozunk.

- 163 -

29. JÉZUS A TANÍTÓ (13)

JÉZUS HALÁLA (C)

A legutóbbi cikkben láttuk, hogyan tette Jézus nyilvánvalóvá a halála

előtt, hogy a világ üdvössége egyedül azon az áldozaton múlik, melyet

neki kell hoznia kereszthalálával. Ez az állítás olyan döbbenetes, hogy

természetes, ha megkérdezzük, milyen bizonyíték van rá, hogy igaz.

Először hívjuk segítségül Keresztelő János tanúságát.

1. Keresztelő János tanúsága

Keresztelő János úgy határozta meg magát, mint a Messiás Isten által

kijelölt előhírnökét, akinek az a feladata, hogy hivatalosan és

nyilvánosan bemutassa a Messiást a népnek és a világnak (lásd Ézsaiás

40,3-5; János 1,23). Ennek megfelelően, amikor Jézus működése

kezdetén bemutatta őt, János kijelentette, ki is Jézus: Isten Fia (János

1,30-34). De ezenkívül azt is kijelentette, miért jött Jézus: „Íme",

mondta János, „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit" (János 1,29).

A legfontosabb az, hogy ez a kinyilatkoztatás először nem Jézus halála

után és nem is földi élete végén történt, hanem működése legelején.

Kezdettől fogva hirdettetett, hogy Jézus azért jött, hogy meghaljon a

világ bűneiért. Ezt követően Jézus maga is megismételte ezt az állítást:

„Mert az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő

szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Márk 10,45), és „Én

vagyok a jó pásztor: A jó pásztor életét adja a juhokért... Én életemet

adom a juhokért" (János 10,11.15). Ebben Jézus egyedülálló. Egyetlen

más világtanító, sem Buddha, sem Mohamed, sem Szókratész vagy

Platón, sem Napóleon, sem Marx vagy más filozófus, politikus vagy

vallásalapító nem nyilatkozta ki pályája kezdetén, hogy fő célja az

életben az, hogy meghaljon a világ bűneiért.

Ha ez az állítás nem lenne igaz, akkor csak egy elmebajos jelenthetné

ki. Csak az ajánlhatta föl magát áldozatként az egész világ bűneiért, aki

összehasonlíthatatlanul több mint egy emberi lény. És csak egy olyan

ember ajánlhatta föl saját halálát cserébe a bűnösök haláláért, aki maga

bűntelen. Ezért érthető, hogy egyetlen más vallási vezető sem tett soha

ilyen kijelentést.

Jézus mégis megtette. Talán őrült volt? Az ilyen kérdésre talán az a

legmegfelelőbb válasz, hogy ha a názáreti Jézus őrült volt, akkor e mérce

szerint az egész világtörténelem során soha senki nem volt épelméjű.

- 164 -

2. Az Ószövetség tanúja

Az Újszövetség szerint a keresztyén evangélium nem csupán annyit

jelent, hogy „Krisztus meghalt a bűneinkért", hanem hogy „Krisztus

meghalt a bűneinkért az Írások szerint" (vagyis az Ószövetség szerint).

Lásd 1Korintus 15,3. Más szavakkal: Az Újszövetség azt állítja, hogy

Jézus halála azon ígéretek és próféciák beteljesülése volt, melyeket Isten

tett századokkal azelőtt. Ezekben a próféciákban Isten jelezte, hogy

elküldi majd a világba Nagy Szolgáját, a Messiást, hogy lerója a bűn

büntetését, és meghaljon azért, hogy a bűnösök bűnbocsánatot

nyerhessenek és megbékélhessenek Istennel. Jézus maga is ezt állította

mind halála előtt, mind feltámadása után:

„Ezután (Jézus) ezt mondta nekik: Ezt mondtam nektek, amikor

még veletek voltam: Be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva

rólam Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.'

Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az írásokat, és így szólt

nekik: 'Így van megírva: Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik

napon fel kell támadnia a halálból, és hirdetni kell az ő nevében a

megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között" (Lukács 24,44-47).

Így az, hogy Isten Nagy Szolgája, a Messiás szenved és meghal a világ

bűneiért, nem volt új gondolat, melyről senki sem hallott, amíg Jézus

meg nem lepte vele a kortársait. Isten már évszázadokkal korábban

világosan kinyilatkoztatta és leíratta az Ószövetségben. Jézus kortársai

számára az egyetlen kérdés ez volt: Vajon Jézus élete, halála és

feltámadása egyezett-e az ószövetségi próféciákkal? A zsidó vezetők

olyan biztosak voltak benne, hogy nem ő volt a Messiás, hogy - láthatóan

elfelejtve, mit mondtak a próféciáik - megölték őt, amit soha nem tettek

volna, ha megpróbálták volna bebizonyítani, hogy nem ő a Messiás.

De ugyanezt a kérdést mi is feltehetjük, amikor Jézus állításairól

gondolkodunk. Íme egy terv, amit megvalósíthatunk az osztállyal.

Az alábbi részlet az egyik leghíresebb az Ószövetségben (a

bibliatudósok szerint Krisztus előtt több mint 600 évvel írták), mely

megjósolta, mi történik majd Isten Szolgájával, a Messiással, amikor

Isten elküldi a világba.

„Eredményes lesz szolgám munkája, magasra emelkedik, igen

hatalmas lesz. Sokan csak iszonyodnak tőle, annyira torz, nem emberi

volt külseje, emberhez nem méltó volt alakja. De bámulatba ejt majd

sok népet, királyok is befogják előtte szájukat, mert olyan dolgot

látnak, amiről senki sem beszélt nekik, olyan dolgot tudnak meg,

amiről addig nem hallottak. Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt

volt nyilvánvaló az Úr hatalma? Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk,

- 165 -

mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben

gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük

volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia,

betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem

törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat

hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és

kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt

törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő

sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok,

mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk

bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki.

Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri,

hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták

el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön

élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt

neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el

gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az Úr akarata volt az, hogy

betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis

meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki

gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz. Igaz

szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneinket.

Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt

részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a

bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és

közbenjárt a bűnösökért" (Ézsaiás 52,13-53,12).

1. Olvassuk el és tanulmányozzuk ezt a részt, gondosan megfigyelve a részleteket.

2. Vegyünk egy Újszövetséget, és olvassuk el Jézus halálának négy

elbeszélését. Ezek Jézus négy életrajzának („evangéliumok") a

végén találhatók, melyeket Máté, Márk, Lukács és János írt. Ezekkel kezdődik az Újszövetség.

3. Hasonlítsuk össze Ézsaiás próféciáival, mi történt Jézussal a valóságban.

4. Ezután döntsük el, milyen erős a bizonyítéka annak, hogy amikor

Jézus meghalt a bűneinkért, akkor „úgy halt meg a bűneinkért,

ahogy az Írások megjövendölték" (1Korintus 15,3).

Olvassuk el újra a próféciát, és győződjünk meg róla, hogy az osztály

megértette-e két legfontosabb állítását.

a) Isten Szolgájának nemcsak embertársaitól kellett elszenvednie

az elutasítást, a kínzást és a halált, ráadásul megtorlás nélkül.

Istentől is szenvednie kellett. „Az Úr őt sújtotta mindnyájunk

- 166 -

bűnéért" (6. vers), tehát őt tette felelőssé érte. Majd az Úr

„feláldozta őt jóvátételül" (10. vers). Ez azt jelenti, hogy Isten

előtt az embereket helyettesítette. „A mi vétkeink miatt kapott

sebeket, bűneink miatt törték össze" (5. vers). Maga az Úr törte

össze, sújtotta fájdalommal (10. vers), és büntette (5. vers),

hogy mihelyettünk ő szenvedje el a bűnökért Isten törvénye

szerint járó büntetést. „A bűnösök közé sorolták ... és a

bűnösökért imádkozott" (12. vers). Ennek eredményeként mi

„megigazulhatunk", azaz bűnbocsánatot és felmentést

nyerhetünk Isten ítélőszéke előtt (11. vers), és megbékélhetünk

Istennel (3. vers).

b) Isten Szolgája meghal (11. vers) és eltemettetik (9. vers). De

azután (10. vers) sokáig él, Isten akarata célhoz ér vele (10.

vers), diadalmaskodik és felmagasztaltatik (10., 11. vers és

52,13-15), és világszerte elismerik. Ez csak egy módon volt

lehetséges: Isten Szolgája feltámadt a halálból.

Egy lehetséges ellenvetés: Valaki kísértést érezhet, hogy így érveljen:

Mivel ezt a próféciát jóval Jézus születése előtt írták, és így ő is jól

ismerhette, nem volt-e könnyű számára provokálni a zsidó hatóságokat,

hogy megöljék, és mártírt csináljanak belőle, majd meggyőzni a követőit,

hogy ő a prófécia beteljesülése? Egy ilyen érv felületesen szemlélve jól

hangozhat, de van egy megdönthetetlen ellenérv: Ha Jézus arra készült,

hogy beteljesítse ezt a jövendölést, biztosnak kellett lennie benne, hogy

miután kivégzik, feltámad a halálból. Mert ha nem támad fel, állítása

hamisnak bizonyul. Ezért van az, hogy Jézuson kívül soha senki nem

jelentette ki, hogy ő fogja beteljesíteni ezt a próféciát. Ez visszavisz

minket az eredeti kérdéshez: Mi a bizonyítéka Jézus feltámadásának?

Ezzel a következő cikkben foglalkozunk.

3. A személyes tapasztalat tanúsága

Kezdjük egy analógiával. A világ úgy van megteremtve, hogy

mindnyájunknak van gyomra, mely megéhezik, és arra késztet, hogy

élelem után nézzünk. Furcsa lenne, ha a világon sehol sem lenne élelem

az étvágyunk kielégítésére. De honnan tudjuk, hogy mondjuk egy darab

kenyér jó és valódi táplálék, és nem csalás? Onnan tudjuk, hogy

megesszük, és úgy találjuk, hogy kielégíti az étvágyunkat.

Ugyanígy van lelkiismeretünk is. Nem mi találtuk fel. Tanúsítja

számunkra, hogy vétkeztünk Isten és embertársaink ellen, és bűneinkért

megérdemeljük a büntetést. Belül bűnbocsánatért könyörgünk. De hol

lelhetünk bűnbocsánatot, mely összhangban van az egyetemes

igazsággal? Jézus itt ajánlja fel magát számunkra. Azt mondja, hogy ő a

Teremtőnk és a Bíránk: meg kell tartania Isten törvényét, és el kell ítélnie

a bűneinket. A büntetést le kell róni. De ő nemcsak a Bíránk. Mivel ő a

- 167 -

Teremtőnk, mint teremtményeit úgy szeret, ahogy csak egy Teremtő tud

szeretni. És mivel szeret minket, kész volt meghalni értünk, hogy lerója a

büntetésünket, és helyette békét és örök életet adjon. De honnan tudjuk,

hogy ez - vagy inkább ő - igaz? Azáltal, hogy hiszünk benne, és

elfogadjuk őt, és felfedezzük, hogy kielégíti a lelkiismeretünket, amire

senki más nem képes.

Végül a következő kérdéshez jutunk: Ha létezik egy Teremtő Isten,

miről ismerhetem fel? A Biblia válasza a következő: Teremtőnket arról

ismerhetjük fel, hogy noha bűnösök vagyunk, ő mindent megtesz, ami

nem mond ellent az igazságnak, semhogy hagyjon elveszni. A Biblia saját

szavaival fogalmazva: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a

szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök

voltunk ... Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta,

hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Róma

5,8; János 3,16).

- 168 -

30. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (A)

I. KRISZTUS FELTÁMADÁSA; A KERESZTYÉNSÉG ZÁRÓKÖVE

Kezdjük azzal, hogy elmagyarázzuk a diákoknak, mi a zárókő szerepe

egy boltívben. Ha szükséges, rajzoljuk fel a táblára. Hangsúlyozzuk,

hogy ha kivesszük a zárókövet egy boltívből, az összeomlik. A boltív

egész létezése a zárókövön múlik.

Ugyanígy, az egész keresztyénség Krisztus feltámadásán múlik. Ha a

feltámadás nem történt volna meg; ha az Újszövetség erről szóló

beszámolója nem bizonyulna igaznak, az egész keresztyénség

összeomlana. Semmi érdemlegeset nem lehetne megtartani belőle.

Ezt magunk is láthatjuk, ha elolvassuk az Újszövetséget és

megfigyeljük, milyen központi helyet foglal el a feltámadás a

prédikációjában és a tanításában. Ami még fontosabb, hogy a korai

keresztyének maguk is tisztában voltak vele, hogy ha Krisztus

feltámadása nem igaz, akkor a keresztyénség nem ér semmit. Vegyük

például Pál apostolt. A korintusi megtért híveknek ezt írta:

„Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még

bűneitekben vagytok" (1Korintus 15,17).

Könnyű megérteni, miért van így. A keresztyénség középpontjában az

evangélium áll. Az evangélium - mondja a Biblia (Róma 1,16) - Isten

hatalma az üdvözítésre. De hogyan működik? A bűnbocsánat felajánlása

és véghezvitele által, Krisztus kereszthalálán keresztül. De csupán

egyetlen ember halála tehetné jóvá a világ bűneit. Erre csak Isten Fia

képes. Jézus nem csak azt jövendölte meg, hogy meghal a bűneinkért,

hanem azt is, hogy feltámad. Feltámadása végül bizonyítja majd, hogy ő

Isten Fia. De tegyük fel, hogy Jézus valójában nem támadt fel. Akkor a

jövendölése csalásnak bizonyulna. Többé nem hinnénk benne, hogy

Isten Fia volt. Akkor úgy kellene tekintenünk a halálát, mint egy

kegyetlen halált a sok közül, amilyet sokan elszenvedtek. Ebben az

esetben Jézus halála semmivel sem eszközölhetné ki jobban az

emberiség bűneinek bocsánatát, mint bármelyik ember halála. A

keresztyénség evangélium nélkül maradna.

Ismét csak Pál mondta magáról és a többi keresztyén apostolról és

prédikátorról:

„Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk,

de üres a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert

- 169 -

akkor az Isten ellen tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust,

akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a

halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt

fel" (1Korintus 15,14-16).

Itt Pál kereken megmondja nekünk, hogy ha Krisztus feltámadása nem

igaz, ő Pál és a többi apostol szándékos és megvetésre méltó

hazudozónak bizonyulna. Mert a keresztyén evangélium középpontjában

az a meggyőződésük áll, hogy Isten Jézust testében feltámasztotta, és

hogy ők személyesen találkoztak és beszéltek vele a feltámadása után.

Hogyan tisztelhetné bárki a keresztyénséget - nem is beszélve a benne

való hitről -, ha első terjesztői szándékosan hazudtak volna?!

Egyesek azt hangoztatják, hogy ha Pál ma élne, nem ragaszkodna

Krisztus szó szerinti és fizikai feltámadásához, mivel tudná, hogy sok mai

tudós és filozófus nézete szerint a fizikai feltámadás lehetetlen. De ez a

gondolat hamis. A fent idézett részben Pál elmondja, hogy sok korabeli

tudós és filozófus is lehetetlennek tartotta a fizikai feltámadást. Pál

teljesen tisztában volt a nézeteikkel. De azt tartotta, hogy Krisztus

feltámadásának puszta történelmi ténye, amit sok felelős szemtanú -

magát is beleértve - tanúsított, többet nyom a latban, mint a kortárs

filozófusok és tudósok nézetei. De ha Pál és apostoltársai, akik jól

ismerték a tudósok nézeteit, szándékosan agyalták ki Krisztus keresztre

feszítésének történetét, szívük mélyén annak tudatában, hogy sohasem

találkoztak és beszéltek a feltámadt Krisztussal, és hogy csupán egy

mítosz, amit maguk eszeltek ki, akkor nem voltak egyebek, mint vallási

szemfényvesztők, méltók a megvetésre. A keresztyén evangélium pedig

romokban heverne.

Ennek a fényében fontos tudni, ki volt az, aki először tudatta a világgal,

hogy három nappal a temetése után Krisztus sírját üresen találták.

II. NEM A KERESZTYÉNEK VOLTAK AZ ELSŐK, AKIK TUDATTÁK

A VILÁGGAL, HOGY JÉZUS SÍRJA ÜRES

„Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a

farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: 'Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a

csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért

parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy

tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek:

Feltámadt a halálból! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.'

Pilátus azonban ezt válaszolta: 'Van őrségetek, menjetek,

őriztessétek, ahogy tudjátok.' Erre ők elmentek, lepecsételték a

követ, és őrséggel őriztették a sírt ... Amikor ezek elmentek, íme,

néhányan az őrségből bementek a városba, és jelentették a

- 170 -

főpapoknak mindazt, ami történt. Azok pedig összegyűltek a

vénekkel, és miután határozatot hoztak, sok ezüstpénzt adtak a

katonáknak, és így szóltak: 'Ezt mondjátok: Tanítványai éjjel

odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk. És ha a helytartó

meghallja ezt, majd mi meggyőzzük, és kimentünk benneteket a

bajból.' Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogyan kitanították

őket. El is van terjedve ez a szóbeszéd a zsidók között mind a mai

napig" (Máté 27,62-66; 28,11-15).

Ebből a részből láthatjuk, hogy először a zsidó hatóságok adták hírül,

hogy Krisztus sírja üres. A keresztyének addig nem mondták el senkinek

(kivéve egymásnak); és még ötven nap telt el, amíg Pünkösd napján

nyilvánosan ki nem hirdették, hogy Jézus feltámadt a halálból (lásd

Cselekedetek 1 és 2).

Vajon a zsidók miért előzték meg a keresztyéneket, és hirdették ki,

hogy a sír üres? Mert tény volt! És - amint Máté elmondja - nyomós

okuk volt arra, hogy ne próbálják leplezni: Mit mondott volna Pilátus, ha

ötven nappal később rájött volna, hogy a zsidó hatóságok részt vettek a

leplezésben? És sürgős okuk volt rá, hogy a nyilvánosság elé tárják a

saját magyarázatukat, és az emberek hitelt adjanak neki. Mert tudták,

hogy a keresztyének azt fogják állítani, az üres sír a bizonyíték arra, hogy

Jézus feltámadt a halálból. Úgy érezték, meg kell előzniük a

keresztyéneket: az első magyarázatnak - remélték - lesz a legnagyobb

hitele a piacon.

A zsidó hatóságok magyarázata magától értetődő módon hamis.

Lehetetlen elhinni. De még mindig ott van az üres sír ténye. Hogyan

magyarázható meg?

Gyakorlat: Kérjük meg a diákokat, hogy emeljék ki a zsidók

magyarázatának azon jellemzőit, melyek hihetetlenné teszik. Néhány

ötlet:

1. A katonák részéről súlyos függelemsértés volt őrségben elaludni. Vajon lehetséges, hogy mindnyájan elaludtak?

2. Ha aludtak, akkor hogyan törhették fel a tanítványok a síron levő

pecsétet, és guríthatták el a súlyos követ anélkül, hogy a katonák föl ne ébredtek volna a zajra?

3. Ha a katonák végig aludtak, amíg a testet elvitték, és meg sem

kísérelték letartóztatni a tetteseket, hogyan láthatták, hogy kik voltak azok?

- 171 -

III. MIÉRT VAN AZ, HOGY A FELTÁMADÁS ELBESZÉLÉSEIT

MIND KERESZTYÉNEK ÍRTÁK?

Nem lenne-e meggyőzőbb - kérdezik egyesek -, ha a feltámadás

néhány elbeszélését nem keresztyének írták volna? Ők legalább nem

lennének elfogultak és előítéletesek; ezért az ő független tanúságtételük

hatásosabb lenne.

Talán így van. De fontoljuk meg a következőket: Először is, azokban a

korai napokban azok az emberek, akik meggyőződtek, hogy Jézus

feltámadt a halálból, keresztyénekké váltak. Nehéz lenne találni bárkit,

aki meg volt győződve Jézus feltámadásáról, és mégsem lett keresztyén,

és így képes volt „elfogulatlanul" tanúsítani a feltámadást. Azt a pár ezer

embert illetően, akik azokban a korai napokban lettek keresztyének, a

legfontosabb dolog az, hogy még nem voltak keresztyének, amikor

először meghallották, hogy Jézus feltámadt. Feltámadásának

bizonyítékai hatására tértek meg.

A tarzuszi Saul megtérése egy ide kívánkozó eset.

„Saul pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úr

tanítványai ellen, elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle

Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr

útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat

Jeruzsálembe. Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz

közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a

földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: 'Saul, Saul, miért

üldözöl engem?' Ő pedig megkérdezte: 'Ki vagy, Uram?' Az így

válaszolt: 'Én vagyok Jézus, akit üldözöl. De kelj fel, menj be a

városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.' Azok a férfiak,

akik vele mentek, kábultan álltak, mert hallották ugyan a hangot, de

senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de

egyáltalában nem látott. Ezért kézen fogva vezették be

Damaszkuszba, és ott három napig nem látott, nem evett és nem

ivott" (Cselekedetek 9,1-9).

A tarzuszi Saul esete több szempontból is különleges. De az

elbeszélésből világosan kiderül, hogy nemcsak hogy nem volt

keresztyén: határozott és erőszakos ellensége volt a keresztyénségnek,

és azért volt úton, hogy megsemmisítse azt, amit ő Krisztus feltámadása

hazug történetének tartott. De a feltámadt Krisztus megjelent előtte a

damaszkuszi úton. A feltámadt Krisztus valósága volt az, aminek a

hatására megtért.

Tagadhatatlan ennek a megtérésnek a történelmi hitelessége. Ő volt

az, aki Pál apostolként, hittérítő útjai során, prédikálással és írásokkal

bárki másnál többet tett a keresztyénség megalapításáért Ázsiában és

- 172 -

Európában. Az ő írásai voltak, melyek később, a reformáció idején

átalakították Európát. És írásai a mai napig óriási hatást gyakorolnak

emberek millióira. Ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni Pál

megtérését, hatása olyan nagy és tartós volt. Mi okozta hát a

megtérését? Ő azt állítja, hogy a Jézussal való személyes találkozása,

miután feltámadt a halálból; és nem meglepő, hogy az ezt követő írásai

tele vannak Krisztus feltámadásának valóságával, csodájával és

nagyszerű következményeivel. Ha a feltámadás nem volt valóságos,

milyen más hihető okot tulajdoníthatunk Pál megtérésének?

De hogy visszatérjünk a kérdéshez: Miért nincsenek feljegyzések a

korai keresztyének kortársai részéről, melyek alátámasztanák azt az

állítást, hogy Jézus feltámadt? Ez a kérdés, amint az imént láttuk,

meglehetősen értelmetlen. Jobb kérdés lenne a következő: Hol van a

keresztyénség kortárs ellenségeinek bizonyítéka arra, hogy Jézus nem

támadt fel? Sokan, amikor hallották a keresztyénektől, hogy Jézus

feltámadt, azonnal visszautasították mint képtelenséget. Sokan ma is ezt

teszik. De a jeruzsálemi zsidó hatóság nem engedhette meg magának,

hogy ezt tegye. Ők bujtottak fel a gyilkosságra; és a Pünkösd utáni első

pár hétben, amikor a keresztyének naponta hirdették a templomban,

hogy Jézus feltámadt, és Jeruzsálemben több ezren megtértek, köztük

sok pap is, a hatóságok érthetően lázas igyekezetbe kezdtek, hogy

bölcsőjében fojtsák meg a keresztyénséget (lásd Cselekedetek 2-9).

Perbe fogták, megverték és bebörtönözték a keresztyén apostolokat, és

(sikertelenül) megpróbáltak elfojtani minden, Jézus nevében tartott

prédikációt.

Akkor miért nem tették az első hetekben azt, ami egyedül megállíthatta

volna a keresztyénséget? Miért nem mutatták be Jézus holttestét, és

tették közszemlére? Rendelkezésükre állt az állam teljes vértezete,

beleértve a kínzást és a római helytartó segítségét, hogy felkutassák

Jézus holttestét, ha tényleg a keresztyének vitték el titokban. Akkor

miért nem találták meg a holttestet?

„Azért", mondták a keresztyének, „mert nem tudták. A holttest eltűnt.

Jézus ténylegesen feltámadt a halálból".

E konkrét negatív bizonyíték hiánya bizonyára jelentős. De ezen kívül

fel kell tennünk a kérdést: Az első keresztyéneknek milyen pozitív

bizonyítékuk volt Jézus feltámadására? A következő cikkben ezzel a

kérdéssel foglalkozunk.

- 173 -

31. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (B)

Ebben a cikkben elkezdünk azokkal a különféle bizonyítékokkal

foglalkozni, melyekkel a korai keresztyének szolgálnak számunkra

Krisztus feltámadásáról.

I. FIZIKAI BIZONYÍTÉKOK

Először Krisztus egyik tanítványától, Jánostól származó bizonyítékokkal

foglalkozunk. Ő azt állítja, hogy amikor először hallotta, hogy Jézus teste

hiányzik a sírból, rögtön odament, hogy megvizsgálja a helyzetet. Azt

találta, hogy bár a test tényleg eltűnt, a sír nem volt teljesen üres: a

halotti leplek, melyekben Jézust eltemették, még mindig ott voltak.

Továbbá a halotti leplek helyzete és állapota meggyőzte, hogy a

látványra az egyetlen kielégítő magyarázat az, hogy csoda történt, és

Jézus feltámadt.

Biztos sok diák olvasott detektív-történeteket. Kérjük meg őket, hogy

használják detektív-képességeiket a János által adott bizonyíték

megítéléséhez. De először

1. Ítéljük meg János, mint tanú megbízhatóságát.

A kérdés ez: Bizonyosak lehetünk-e benne, hogy János becsületes és

nem mond szándékosan valótlant, amikor beszámol arról, amit látott.

Tehát kérdezzük meg: Milyen indítéka lett volna arra, hogy hazudjon?

Beszámol róla, hogy aznap este, amikor üresen találta a sírt, ő és

tanítványtársai találkoztak egy olyan szobában, mely be volt zárva a

zsidóktól való félelem miatt (János 20,19). Néhány hét múlva kétszer

bebörtönözték, majd megverték a hatóságok, mert nyilvánosan hirdette,

hogy Jézus feltámadt a halálból (Cselekedetek 4,1-21; 5,17-42). Ezután

az egyik keresztyén társát, Istvánt halálra kövezték (Cselekedetek

6,8-7,60). Később saját fivérét, Jakabot Heródes király kivégeztette

ugyanazon okból; és az általános üldözés olyan ádáz volt, hogy sok

keresztyén kénytelen volt elmenekülni Jeruzsálemből, hogy mentse az

életét (Cselekedetek 12,1-2; 11-19). Néró császár ezt követő üldözése

alatt sok keresztyén halt rettenetes halált. Maga János idős korában

száműzetésben élt Patmosz szigetén (Jelenések 1,9). Hihetjük-e

komolyan, hogy miután sokakat meggyőzött Jézus feltámadásáról

azáltal, hogy hazugságokat mondott arról, amit a sírban látott, az általa

kiagyalt hazugságok kedvéért végignézte, amint üldözik és kivégzik

- 174 -

őket, majd maga is átélte a börtönt, a halálfélelmet és a száműzetést

azért, amiről tudta, hogy hazugság?

Ráadásul a könyvében pár oldallal előbb (János 18,37) beszámol arról,

mit mondott Krisztus Pilátus előtt: „Én azért születtem, és azért jöttem a

világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: Mindenki, aki az

igazságból való, hallgat az én szavamra". Lehetséges-e, hogy röviddel

azután, hogy ezt leírta, szándékosan meghamisította, amit a sírban

látott, hogy alátámassza Jézus állítását az igazságról való

bizonyságtételről? Ha ezt tette, akkor egy megvetésre méltó vallási

sarlatán volt. De a vallási sarlatánok nem írnak olyan erkölcsi erejű és

szellemi szépségű könyveket, mint János Evangéliuma. Azt esetleg

gondolhatjuk, hogy János tévedett vagy magát is becsapta azzal

kapcsolatban, amit a sírban látott; de lehetetlen azt hinni, hogy

szándékosan hazudott.

Most vizsgáljuk meg: a) mit mond nekünk János Jézus temetéséről; b)

mit látott a sírban a temetés után három nappal. Ez után abban a

helyzetben leszünk, hogy dönthessünk.

2. Jézus eltemetésének módja

„Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt - de a zsidóktól

való félelme miatt csak titokban -, megkérte Pilátust, hogy levehesse

Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus

testét. Eljött Nikodémus is, aki egy éjszaka ment őhozzá először, és

hozott mirhából és aloéból készült kenetet, mintegy száz fontnyit.

Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel

együtt, ahogy a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust

megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még

senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi

előkészülete miatt ott helyezték el Jézust" (János 19,38-42).

Ezekből és a 20,1 versből (és Lukács 23,53-ból) megtudjuk, hogy

Jézust nem földbe ásott sírba temették, hanem egy sziklába vájt sírba. A

sír bejárata és a sír belseje elég nagy volt (19,40.42 és 20,6-8), hogy a

holttesten kívül legalább két felnőtt ember beférjen. A holttestet nem a

földre fektették, hanem egy polcra, melyet a sziklából vájtak ki. A mirha-

és aloékeverék, amit Nikodémus hozott, legalább 25 kilót nyomott. Ez

nem egy eltúlzott, meséből vett szám, hanem ez volt a szokásos

mennyiség egy köztiszteletben álló és nagyra becsült személy temetésén

a Közel-Keleten. (Valamivel később, a Kr.u. 1. században, Gamáliel rabbi

temetésekor egy Onkeles nevű ember 35 kg fűszert használt.) Mind a

mirhát (illatos gyanta), mind az aloét (aromás szantálfából készült por)

por alakban használták. Jézus testét vászonlepedőből készített csíkokba

tekerték, amit fűszerekkel itattak át. Jézus fejét körbetekerték egy nagy

- 175 -

kendővel, mely az álla alatt, a feje tetején és két oldalt körbefutva,

megakadályozta, hogy az álla leessen. A testet ezután a kőpadra

helyezték, melynek egyik végén egy kis kiugrás volt, mely párnaként

szolgált a fej számára.

3. Mit látott János és Péter a sírban?

„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai

Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírról.

Elfutott tehát, elment Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit

Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: 'Elvitték az urat a sírból, és nem

tudjuk, hova tették!' Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és

elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány

előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz.

Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment

be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta,

hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt,

nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik

helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és

látott és hitt. De még nem értették az Írást, hogy fel kell támadnia a

halálból" (János 20,1-9).

Világos, hogy Péter, János és Mária Magdolna - annak ellenére, amit

Jézus mondott nekik - nem számított arra, hogy Jézus feltámad a

halálból. Különben ott lettek volna a sírnál, hogy lássák, mi történik; és

miután üresen találta a sírt, Mária nem ezekkel a szavakkal számolt volna

be róla Jánosnak: „Elvitték (ismeretlen személyek) az Urat a sírból, és

nem tudjuk, hova tették!". És amikor Péter és János hallották Mária

beszámolóját, még mindig nem fogták fel, hogy az Úr feltámadt a

halálból, és nem magyarázták el az egészet Máriának. Csak futottak,

hogy megvizsgálják, mi történt. Abban az időben a sírrablás megszokott

dolog volt (Claudius római császár (Kr.u. 41-45) kiadott egy rendeletet -

melynek kőbe vésett másolatát megtalálták Palesztinában -, mely

halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a sírrablást). Bármire is számított

Péter és János, elképzelhető volt, hogy a sírrablók elmozdították a nagy

követ, amit arra használtak, hogy eltakarja a sír bejáratát, miután a

holttestet belül elhelyezték, és ellopták a testet abban a reményben,

hogy vele együtt eltemetve ékszereket és más apró tárgyakat találnak

(nem beszélve a nagy mennyiségű drága fűszerre, amit a nagy felületű -

és szintén értékes - vászonlepedő alá tettek).

János elmondja, hogy amikor elsőként odaért a sírhoz, nem ment be,

hanem kívülről pillantott be. Azonnal szemébe ötlött, hogy noha a test

eltűnt, a halotti leplek még mindig ott voltak. A következő dolog, ami

feltűnt neki (kétszer is megemlíti: az 5., majd a 6. versben), az volt, hogy

a halotti leplek, vagyis a vászonlepedők, nem egyszerűen ott voltak: ott

- 176 -

feküdtek. Vagyis nem egy csomóban voltak és nem voltak szétdobálva a

sírban (mint hogyha a rablók sietősen letépték volna a testről); ott

feküdtek a polcon, mintha a test még mindig bennük lett volna, csak

kissé laposabban.

Ekkor Péter utolérte Jánost, és a maga sietős módján (figyeljük meg,

mennyire élethű az elbeszélés) belépett a sírba, a nyomában Jánossal.

Most mindketten láthatták, amit kívülről János nem láthatott: a kendő

helyzetét, melyet az Úr feje köré csavartak. Azonnal feltűnt, hogy nem a

vászonlepedők mellett feküdt. Körbe volt csavarva, mint amikor az Úr

fején volt; és magában feküdt egy külön helyen, feltehetően azon a kis

kiugráson, mely párnaként szolgált az Úr feje számára.

4. Mire következtetett János abból, amit látott?

„Látott és hitt", mondja az elbeszélés. Mit hitt? Nem csupán azt hitte,

amit Mária mondott nekik a hiányzó testről. Nem volt szükség a

vászonleplek és a kendő jelenlétére, helyzetére és állapotára ahhoz,

hogy elhiggye Mária történetét. János akkor is látta volna, hogy a test

eltűnt, ha a halotti leplek is eltűntek volna. Mint elmondja, nem is arról

volt szó, hogy amit látott, az Ószövetségre emlékeztette volna, mely

előre jelezte, hogy a Messiás feltámad a halálból, és arra következtetett

volna, hogy ezek az írások beteljesedtek. Akkor, mint elmondja, sem ő,

sem Péter nem gondolt arra, hogy az Ószövetség megjövendölte a

Messiás feltámadását. Mi több, addig még nem találkozott a feltámadt

Úrral, és nem is találkozott vele aznap estig.

A halotti leplek és a kendő jelenlétéből, helyzetéből és állapotából arra

következtetett, hogy Jézus teste áthatolt a halotti lepleken anélkül, hogy

a leplek kibomlottak volna: érintetlenül ott maradtak, bár kissé

összelapulva. Más szavakkal: csoda történt. Krisztus teste valahogy

eltűnt, és a halotti leplek ott maradtak. Megtörtént a feltámadás, bármit

is jelentsen.

5. János hitének ésszerűsége

a) Azt mondhatjuk, hogy amit János látott, meggyőzően bizonyítja,

hogy a testet nem sírrablók vitték el. Ők nem hagyták volna ott

a halotti lepleket és a fűszereket, melyek többet értek egy

holttestnél. És ha lecsavarták volna a vászonlepleket és a

kendőt, hogy kivihessék a testet, nem töltötték volna azzal az

időt, hogy a lepleket visszategyék eredeti helyzetükbe; főként

nem, amikor egy csapat katona áll őrségben odakint, akik

bármelyik pillanatban ellenőrizhetik a sírt (lásd Máté 27,62-66).

b) De tételezzük fel a lehetetlent, hogy Jézus barátainak a katonák

orra előtt sikerült feltörni a síron levő pecsétet, és elgurítani a

követ azzal a szándékkal, hogy vallási vagy érzelmi okokból

- 177 -

elvigyék Jézus testét. Elképzelhető, hogy visszahelyezték a

halotti lepleket, hogy a katonáknak egy esetleges ellenőrzéskor

úgy tűnjön, mintha a test még mindig ott lenne. De ők nem

hagyták volna elgurítva a követ, a sírt pedig nyitva! És Mátétól

tudjuk, hogy amikor a katonák benéztek a sírba, nem hitték azt,

hogy a test még mindig ott van (Máté 28,11-15). Ez az egész

valószínűtlen spekuláció azon a tényen bukik meg, hogy ha

Jézus barátai elvitték volna a testet, és máshol temették volna

el, hogy biztonságban őrizhessék, végül el kellett volna

mondaniuk a többi tanítványnak, hogy hol van.

Tételezzük fel, hogy valaki elvitte a testet és szándékosan úgy rendezte

el a halotti lepleket, hogy úgy tűnjön, mintha csoda történt volna. Ki

lehetett az? A jeruzsálemi hatóságok biztosan nem tettek volna ilyet. A

cikk elején említett okokból sem János, sem bármelyik más korai

keresztyén nem követett volna el ilyen csalást. Egyébként sem lehetett

volna ezt megtenni egy csapat őrségben álló katona előtt.

6. A végső következtetés

Amit János és Péter láttak, amikor a hét első napján, korán reggel a

sírhoz mentek, hatásos fizikai bizonyítékot szolgáltat Krisztus

feltámadására. És még más is történt. Krisztus még aznap este

megjelent a tanítványainak az emeleti szobában, megmutatta nekik a

kezeit és az oldalát (János 20,30); meggyőzte őket, hogy nem egy

testetlen szellem, hanem hús és vér test; ételt és italt kért, és evett a

jelenlétükben (Lukács 24,36-43). A következő negyven nap során még

többször megjelent nekik hasonló módon. Ez a sok fizikai bizonyíték

megerősítette János kezdeti következtetését, amit a halotti leplekből

vont le. De Jézus feltámadása nem csupán egy elmélet volt, melyet

élettelen fizikai bizonyítékokból vezettek le, hanem az élő Isten

személyes megtapasztalása.

A következő cikkben a feltámadás egy másfajta bizonyítékát vizsgáljuk

meg.

- 178 -

32. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (C)

A legutóbbi cikkben megvizsgáltuk Krisztus feltámadásának néhány

fizikai bizonyítékát. Most egy másfajta bizonyítékkal foglalkozunk.

II. PSZICHOLÓGIAI BIZONYÍTÉKOK

Itt hivatkozunk arra a meglepő tényre, hogy az egész Újszövetségben

(eltérően a későbbi dekadens századoktól) a legcsekélyebb utalás sincs

arra, hogy a korai keresztyének hódoltak volna Krisztus sírja előtt, vagy

szentélyt csináltak volna belőle. Ez figyelemre méltó, mivel a korabeli

zsidóknál szokás volt hódolni a híres halott próféták sírja előtt (lásd

Lukács 11,47-48); de a keresztyének nem építettek szentélyt Jézus sírja

körül, és különleges zarándok- vagy imahellyé sem tették. Az

Újszövetségben sehol sincs a leghalványabb utalás sem arra, hogy Jézus

sírjának a meglátogatása bármilyen spirituális előnnyel vagy hatással

járna. Amikor hittérítő útjai során Pál apostol időről időre visszatért

Jeruzsálembe, arról olvashatunk, hogy meglátogatta a keresztyén

vezetőket, ellátogatott a zsidó templomba, megünnepelte a Pünkösdöt,

de arról nem, hogy elment volna Krisztus sírjához.

Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert az Úr temetését követő

órákban a keresztyén nők kezdtek úgy viselkedni, hogy ha valami nem

akadályozza meg őket, a sírt a Krisztushoz való imádkozás és az iránta

való hódolat szentélyévé tették volna. De valami megállította őket. Mi

volt az? Miféle erő vagy hatás lehetett elég erős ahhoz, hogy legyőzze azt

a természetes pszichológiai ösztönt, mely különösen a nőket arra

készteti, hogy ragaszkodjanak a szeretett és elhunyt személy

ereklyéihez? És mi volt az, ami csírájában fojtott el minden olyan

babonás elképzelést, hogy Krisztus sírja mágikus erővel bír?

Az események rekonstruálása

Mind a négy evangélium egybehangzóan arról számol be, hogy az első

keresztyének, akik a temetés után három nappal meglátogatták Krisztus

sírját, galileai nők egy csoportja volt. Hálából azért, amit értük tett, ezek

a nők követték Jézust Jeruzsálembe vezető hosszú útján, és saját

vagyonukból segítették és támogatták őt. Ezt megengedhették

maguknak, mivel viszonylag gazdagok voltak. Egyikük, egy bizonyos

Johanna, egy Kuza nevű ember felesége volt, aki Heródes király

háztartását vezette (Lukács 8,1-3). Amikor Jézust keresztre feszítették,

Krisztus más ismerőseivel együtt a kereszttől távolabb állva figyelték az

- 179 -

eseményeket (Lukács 23,49). És amikor József és Nikodémus -

mindketten gazdag emberek - eltemették, ezek a tehetős galileai nők

bátran csatlakoztak a kis temetési menethez. Látták, milyen sírba

temették, és pontosan megjegyezték a sír helyét és a holttest helyzetét a

sírban. Látták, amint Nikodémus 25 kg aromás fűszert rak a

vászoncsíkokra, melyekkel körbetekerték a testét. De akármilyen sok és

drága is volt a fűszer, nekik nem volt elég. Ki akarták fejezni saját

szeretetüket és hódolatukat Krisztus iránt. Tehát visszamentek

Jeruzsálembe, azokra a helyekre, ahol Húsvét során tartózkodtak

(Johanna lehet, hogy férjével együtt Heródes jeruzsálemi palotájában

tartózkodott), és még több fűszert és kenetet készítettek (Lukács

23,55-56). Az volt a szándékuk, hogy mihelyt véget ér a Szombat,

visszatérnek a sírhoz, és tisztelet- és szeretetteljesen még jobban

bekenik Jézus testét.

De ezen a ponton egy olyan nehézséggel találkozunk, ami - az

evangéliumok felületes elolvasása után - sok embert arra enged

következtetni, hogy Krisztus feltámadásának négy leírása ellentmond

egymásnak. Ez nincs így. A nehézség egyszerűen abból adódik, hogy

egyik evangéliumszerző sem jegyzett fel mindent, ami történt. Mindegyik

kiválogatta a saját forrásaiból, ami leginkább érdekelte, és ami legjobban

beleillett saját elbeszélésébe; és így természetesen kihagytak vagy

összesűrítettek más eseményeket. De ha összegyűjtünk mindent, amit a

négy evangélium mond a négy galileai nőről, gondosan összeállíthatunk

egy összefüggő beszámolót arról, hogy mit tettek, és hová mentek a

kérdéses napon. A történet a következő:

Amikor a hét első napján, korán reggel odaértek a sírhoz, rémülten

vették észre, hogy a követ elgurították a bejárattól (Lukács 24,1-2).

Néhányan beléptek - egyszerre aligha fértek be - majd hangosan

felkiáltottak, amikor felfedezték, hogy a holttest eltűnt. Kis idő múlva két

angyal jelent meg a sírban levő nők előtt, és azt mondta nekik, hogy

Jézus feltámadt (Lukács 24,4-8). De Mária ezt már nem várta meg:

futott, ahogy csak tudott ahhoz a házhoz, ahol Péter és János

tartózkodott. Zihálva mesélte el, hogy - számára ez látszott a

legkézenfekvőbb magyarázatnak - valaki vagy valakik elvitték a testet a

sírból, és hogy sem ő, sem a többi nő nem tudta, hová tették. Erre Péter

és János - amint a legutóbbi cikkben láttuk - azonnal a sírhoz rohant. A

halotti leplek jelenlétéből, állapotából és helyzetéből János arra

következtetett, hogy csoda történt: Krisztus bizonyára feltámadt a

halálból; majd Péterrel együtt visszamentek abba a házba, ahol laktak,

és várták, hogy mi fog történni (János 20,1-10).

Mária visszament a sírhoz. A többi nő addigra már elment. Úgy

megijedtek az angyalok megjelenésétől és attól az üzenettől, melyet az

angyalok parancsára a tanítványokhoz kellett vinniük, hogy egy darabig

- 180 -

senkinek sem beszéltek róla (Márk 16,8). Azonban az öröm hamarosan a

félelem fölé kerekedett, és éppen úton voltak a tanítványokhoz, amikor a

feltámadt Jézus szembe jött velük, és megerősítette az üzenetet, melyet

vinniük kellett (Máté 28,9-10). Ezután folytatták útjukat, de nem ahhoz a

házhoz, ahová Mária ment, és ahol Péter és János lakott, hanem egy kis

emeleti szobába Jeruzsálemben, amit a tanítványok (jelenleg tizenegyen

voltak) béreltek találkozóhelyül. Ott a nők elmondták hihetetlen

történetüket a tanítványoknak, akikhez addigra csatlakozott János és

Péter is.

Egy pillanatra hagyjuk ott őket, és csatlakozzunk ismét Máriához.

Amint ott állt és benézett a sírba, a következő történt.

„Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a

sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb a Jézus

teste feküdt: az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak

hozzá: Asszony, miért sírsz?' Azt felelte nekik: 'Mert elvitték az én

Uramat, és nem tudom, hová tették.' Amikor azt mondta,

hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy

Jézus az. Jézus így szólt hozzá: 'Asszony, miért sírsz? Kit keresel?' Ő

azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: 'Uram, ha te

vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.' Jézus

nevén szólította: 'Mária!' Az megfordult, és így szólt hozzá héberül:

'Rabbuni' - ami azt jelenti: Mester! Jézus azt mondta neki: 'Ne

tartóztass engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem

menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én

Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.'

Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: 'Láttam az

Urat!' - és hogy ezeket mondta neki" (János 20,11-18).

Gondolkodjunk el a következőkön:

1. Mária azon a reggelen - a többi galileai nővel együtt - eredetileg

azért ment a sírhoz, hogy lerója tiszteletét Krisztus testénél. Bár

halott volt, nem tudta elengedni. Azzal akarta kifejezni szeretetét az

Úr iránt, hogy a testét bekeni drága kenetekkel, és a test szagát elveszi illatos fűszerekkel.

2. Amikor látta, hogy a test eltűnt, megzavarodott, és egyetlen

gondolata az volt, hogy visszaszerezze azt (noha nem úgy

hivatkozott a testre, hogy 'az', számára a test még mindig 'Ő' volt -

számára ez maradt belőle). Azt mondta az embernek, akiről azt

hitte, hogy a kertész: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem,

hova tetted, és én elhozom". Mert elviselhetetlen volt számára,

hogy nem tudta, hol van a test, és hogy még egy ereklye sem maradt a számára, és egy sír sem, melynél tiszteletét tehetné.

- 181 -

3. Vajon mit tett volna, ha a „kertész" megmutatta volna neki, hol van

a test, és ő elvitte volna? Semmi kétség. Ő és a többi nő

megvásárolta volna számára a megszerezhető legjobb sírboltot,

kerüljön akármennyibe. Szeretettel eltemették volna, és sírja a föld

legszentebb helyévé vált volna a számukra. Szentélyt csináltak

volna belőle, ahol tiszteletüket tehetik, és amilyen gyakran csak lehet, meglátogatták volna.

4. De azon a napon, ott a kertben Máriával történt valami, ami egyszer

és mindenkorra kiseperte a szívéből és a fejéből az ilyen

gondolatokat. Nagyon erőteljesnek kellett lennie, ha olyan hirtelen

és tökéletesen elűzte a korábbi pszichológiai ösztönöket és reakciókat. Vajon mi volt az?

5. Az, hogy azon a napon, ott a kertben találkozott az élő Jézussal, aki

feltámadt a halálból. Persze hogy nem foglalkozott tovább a sírral!

Nem tesszük tiszteletünket annak a sírjánál, aki életben van, és

akivel éppen most találkoztunk! Nem megyünk valaki sírjához, hogy

imádkozzunk hozzá, ha közvetlen, élő beszélgetést folytathatunk

vele!

6. De ennél több történt. Máriának korábban élményei voltak Jézussal

kapcsolatban, de úgy látszik, a halál semmivé tette ezeket, a testen

kívül semmit sem hagyva neki: csodálatos emlékek, de megtört

szív. És akkor Jézus csodálatos dolgot művelt. A korábbi élményeket

egy teljesen új, meleg, vibráló, élő kapcsolattal helyettesítette

Mária és az Atyaisten, Mária és önmaga között, egy olyan

kapcsolattal, melyet egy élet kötött össze, melyet még Mária fizikai

halála sem tud megsemmisíteni. „Menj az én testvéreimhez, és

mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz,

az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez" - mondta Jézus. Ettől

kezdve, bár még a földön volt, Mária tudta, hogy Istenhez és

Jézushoz köti a mennyben az örök élet elpusztíthatatlan ereje, az

örök életé, melynek már birtokában van, ahová már belépett, és

amit máris élvez. Így volt ezzel a többi tanítvány is. És így lehetnek

vele ma is mindazok, akik Jézust elismerik Urukként, és szívükben

hiszik, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból.

Újonnan megtalált életében és mámorító örömében Mária ment, hogy

elvigye az Úr üzenetét a többi tanítványnak. Ezúttal nem ahhoz a házhoz

ment, ahol Péter és János lakott, hanem az emeleti szobába. Ott a

tizenegy tanítványnak és a többieknek beszámolt róla, hogy látta az Urat

(Lukács 24,10; János 20,18). Ez több volt, mint amit Péter vagy János,

vagy bárki a tizenegy közül addig tett; és Péter - kissé zavarodottan -

elment, hogy még egyszer megvizsgálja a sírboltot (Lukács 24,12). Nem

sokkal ezután - és mielőtt Jézus egyszerre megjelent az összes

- 182 -

tanítványnak az emeleti szobában - történt, hogy megjelent Péternek

(1Korintus 15,5 - itt Kéfás a neve). Péter nemrég megtagadta az Urat, és

ezt a kínos ügyet tisztázni kellett -, és ezt jobb volt négyszemközt

elintézni.

Ezután a korai keresztyének többé nem mutattak érdeklődést a sírbolt

iránt, ahol korábban Krisztus teste feküdt. Nem volt okuk rá, hogy

meglátogassák - tudták, hogy Jézus feltámadt.

Javaslatok az órai munkához és a vitához:

1. Véleményetek szerint mi volt az a legfontosabb dolog, ami

meggyőzte Máriát, hogy Jézus feltámadt?

2. Kérjünk meg néhány fiút, hogy játsszák el Péter és János szerepét,

néhány lányt pedig, hogy játsszák el a nők szerepét a sírboltnál.

Bátorítsuk őket, hogy játsszák el a Húsvét reggeli eseményeket, és

vitassuk meg annak a bizonyítékát, hogy Jézus élt.

3. Mit gondoltok, az emberek miért tisztelik a sírokat? Miért nem tisztelték a korai keresztyének Jézus sírját?

- 183 -

33. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI (D)

Az Újszövetség szerzői őszintén elmondják, hogy amikor a tanítványok

különböző alkalmakkor látták a feltámadt Urat, némelyikük kételkedett

(Máté 28,17). Vonakodásuk oka gyakran az volt, hogy túl szépnek, túl

örömtelinek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Nem akarták kritika nélkül

elhinni, nehogy kiderüljön, hogy nem állja ki a tárgyilagos vizsgálódást

(Lukács 24,41). Amikor először hallották attól a nőtől, aki azt állította,

hogy találkozott a feltámadt Jézussal, valószínűbbnek tűnt, hogy egy

akkora csoda, mint a feltámadás, inkább a túlfűtött képzelet eredménye,

mint objektív tény. De ezt a fajta kételkedést félresöpörte az Úr

feltámadásának konkrét, kézzel fogható bizonyítéka, aki felszólította

őket, hogy érintsék meg, aki testi valóságában ült közöttük, és előttük

evett (Lukács 24,41-42).

De volt egy másfajta kételkedés is, melynek mélyebben voltak az okai,

és amit másféle módszerekkel kellett megszűntetni, amint rövidesen

látni fogjuk.

III. AZ ÓSZÖVETSÉG BIZONYÍTÉKAI

„Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely

Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmaus volt a

neve. Ezek azokról az eseményekről beszélgettek egymással,

amelyek történtek. És miközben beszélgettek, és kérdezgették

egymást, maga Jézus is odaszegődött hozzájuk, és együtt ment velük.

Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, nem ismerték

meg őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: 'Miről beszélgettek egymással

útközben?' Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név

szerint Kleopás, és azt mondta neki: 'Te vagy az egyetlen idegen

Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?'

'Mi történt?' - kérdezte tőlük. Azok így válaszoltak neki: 'Az, ami a

názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas

Isten és az egész nép előtt, hogyan adták át a főpapok és a főemberek

halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban

reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már

harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való

asszony is megdöbbentett minket, akik hajnalban ott voltak a sírnál,

de nem találták ott a testét; és azt beszélték, hogy angyalok

megjelenését is látták, akik azt hirdették, hogy él. El is mentek

néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak,

- 184 -

ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. 'Akkor így

szólt hozzájuk: 'Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt

elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e

elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?' És Mózestől meg

valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az

írásokban róla szólt" (Lukács 24,13-27).

1. Az utazók kiábrándultsága

A két utazó az emmausi úton ki volt ábrándulva. Ennek oka a következő

volt: A mi Urunk utolsó jeruzsálemi látogatásakor csatlakoztak a nagy

tömeghez, akik őszintén azt gondolták, hogy Jézus a Messiás, akinek az

eljövetelét Isten megígérte az ószövetségi prófétákon keresztül. Az

Ószövetségről való (valószínűleg hiányos és felületes) ismereteik alapján

azt várták, hogy amikor eljön a Messiás, kiderül róla, hogy kiváló katonai

és politikai vezető, aki seregeket állít, és Izráelt sikeres felkelésre vezeti

az imperialista római megszállók ellen. „Abban reménykedtünk",

magyarázták az Idegennek, aki csatlakozott hozzájuk, „hogy ő fogja

megváltani Izráelt".

Persze Jézus nem tett semmi ilyesmit. Nemhogy felszabadította volna

az izraeli tömegeket, de őt magát is letartóztatták, perbe fogták, elítélték

és keresztre feszítették a zsidó vallási vezetők és a római katonai

kormányzó. És a gúnyolódás, ami a tárgyaláson folyt, nyilvános nevetség

tárgyává tette Jézus azon állítását, hogy ő király. Az egész mozgalom egy

csapásra semmivé vált, mint egy patetikus, rosszul szervezett,

eredménytelen parasztfelkelés. Mire jó egy olyan politikai felszabadító,

aki még magát sem tudja megszabadítani a keresztre feszítéstől?

Tehát a két utazó mély kiábrándultsággal tért haza.

- 185 -

2. Kezdetben miért nem tudták elfogadni azt a tényt, hogy Jézus feltámadt?

Azért, mert gondolkodásmódjuk szerint Jézus nem teljesítette be az

Ószövetség ígéretét az eljövendő Felszabadító-Messiásról. Ehelyett

legyőzték, és keresztre feszítették. Ezért ő nem lehetett a megígért

Messiás. Így az a szóbeszéd, hogy feltámadt a halálból, nemcsak

önmagában hihetetlennek tűnt, de az ügy szempontjából lényegtelennek

is. Ha nem ő volt a Messiás, akkor mi értelme volt a feltámadásának?

3. Mit kellett tenni ahhoz, hogy hinni tudjanak a

feltámadásban?

Figyeljük meg, hogy a velük való beszélgetés elején a feltámadt Úr meg

sem próbálta meggyőzni őket, hogy ő Jézus. Először szelíden

megdorgálta őket, amiért szelektív módon olvasták az Ószövetséget.

Csak azokat a részeket olvasták, melyek a tetszésükre szolgáltak a

Felszabadító-Messiás megígért eljöveteléről. De elkerülte a figyelmüket,

nem értették, vagy kényelmesen megfeledkeztek azokról a részekről,

melyek megjósolták, hogy a Messiásnak először szenvednie kell és meg

kell halnia, és csak azután támad fel a halálból, és dicsőül meg. Így az

Idegen átvezette őket az egész Ószövetségen, és rámutatott azokra a

részekre, melyek vagy állították, vagy világosan sejtették ezt. A tanulság

nyilvánvaló volt: Ha az Ószövetség azt jövendölte, hogy a Messiásnak

először szenvednie kell és meg kell halnia, akkor Jézus szenvedése és

halála nem azt bizonyította, hogy nem ő a Messiás, hanem éppen azt,

hogy ő az. Ezenkívül ha az Ószövetség azt jövendölte, hogy halála után a

Messiás újra életre kel, felszabadítja a népét, és megosztja velük egy

nagy győzelem zsákmányát, akkor ehhez nyilván fel kell támadnia. Ezért

azok a beszámolók, melyeket a két utazó a nőktől hallott arról, hogy

Jézus feltámadt, és látták őt, nagyon is igaz lehet. Elhárult az akadálya

annak, hogy higgyenek.

Gyakorlat:

a) Olvassuk el az Ézsaiás 53,8-12 verseket. Ez az Ószövetség egyik

olyan része, melyre az Idegen biztosan hivatkozott volna.

Kérjük meg a diákokat, hogy vizsgálják meg, és jöjjenek rá,

hogyan sejteti, hogy a Messiás először szenvedni fog és meg fog

halni, majd feltámad a halálból.

b) Tegyük ugyanezt a 16. zsoltárral, összehasonlítva azt a

Cselekedetek 2,25-28 versekkel.

4. Mi a jelentősége ennek az eseménynek a szempontunkból?

- 186 -

Manapság számunkra még mindig az egyik legfontosabb bizonyíték

Krisztus feltámadására, hogy az Ószövetség megjósolta nemcsak azt,

hogy a Messiás feltámad a halálból, de azt is, hogy ez szerves része lesz

Isten tervének az emberiség megváltására. Figyeljük meg e tény

ismételt hangsúlyozását Pál apostol híres állításában:

„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam;

hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint.

Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik

napon" (1Korintus 15,3-4).

Nehéz lenne hinni egy olyan beszámolónak, mely szerint egy

ismeretlen, közönséges személy váratlanul, látszólag minden ok nélkül

feltámadt. Ezt kérdeznénk: „Miért éppen ő?" és „Mi értelme van ennek?"

és „Hogyan hihetjük, hogy előfordulhatott egy ilyen rendkívüli kivétel a

természeti törvények alól, önkényesen és minden látható ok nélkül?" Az

ateisták természetesen abban hisznek, hogy a világegyetem mint egész,

minden látható ok nélkül keletkezett. Létezéséről nem lehet számot adni:

önkényes, könyörtelen, megmagyarázhatatlan tény. Azok viszont, akik

hisznek egy intelligens Teremtőben, nehezen tudnák elhinni, hogy a

Teremtő önkényesen hatályon kívül helyezte a természettörvényeket,

csak hogy minden látható ok nélkül feltámasszon egy ismeretlen

személyt.

De Jézus nem volt közönséges személy! Ő Isten megtestesülése volt.

Feltámadása pedig nem volt elszigetelt jelenség. Része volt a Teremtő

gigantikus tervének az emberiség megváltására és a világegyetem végső

megújítására. A feltámadás történetét nem Krisztus tanítványai találták

ki. Isten nyilatkoztatta ki prófétái által, és íratta meg az Ószövetségben

évszázadokkal azelőtt, hogy Jézus megszületett. Ma is lehetőségünk van

rá, hogy komolyan tanulmányozzuk az Ószövetséget, és meggyőződjünk

róla, hogy Krisztus születése, élete, halála és feltámadása egyezik-e az

Ószövetség Isten sugallta próféciáival.

5. Amikor Jézus befejezte az Ószövetség gyors áttekintését, elhárult a

fő akadály az utazók hite elől. De még mindig nem ismerték fel,

hogy az Idegen valójában a feltámadt Jézus volt. Akkor végül

hogyan ismerték föl? Ezt részletesen meg kell vizsgálnunk, mivel

felvet egy mindenki számára fontos kérdést.

- 187 -

IV. MILYEN BIZONYÍTÉK GYŐZTE MEG A TANÍTVÁNYOKAT,

HOGY AZ A SZEMÉLY, AKI MEGJELENT NEKIK, ÉS AZT

ÁLLÍTOTTA, HOGY FELTÁMADT A HALÁLBÓL, TÉNYLEG JÉZUS

VOLT ÉS NEM VALAKI, AKI JÉZUSNAK ADTA KI MAGÁT?

„Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy

tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték:

'Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!' Bement

hát, hogy velük maradjon. És mikor asztalhoz telepedett velük, vette

a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a

szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak

egymáshoz: 'Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton,

amikor feltárta előttünk az Írásokat?' Még abban az órában útra keltek

hát, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a

tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták, hogy valóban

feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az

úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről"

(Lukács 24,28-35).

1. A két utazó. Meghívták az Idegent, hogy maradjon velük

éjszakára, és asztalhoz ültették, hogy vacsorázzon velük. De még

mindig nem ismerték fel, hogy ki ő. Akkor vette az asztalon lévő

kenyeret, hálát adott, megtörte és elkezdte szétosztani köztük. És

ebben a pillanatban megnyílt a szemük, és felismerték őt, ő pedig

eltűnt a szemük elől. Később, amikor visszatértek Jeruzsálembe, és

elbeszélték az élményüket, elmagyarázták, hogy Jézust akkor ismerték fel, amikor megtörte a kenyeret.

Mi volt olyan különös a kenyér megtörésében? Először is: Amikor vette

a kenyeret, megtörte, hálát adott és szétosztotta köztük a saját

házukban, ezzel átvette a házigazda szerepét, és magára vonta a

figyelmüket. Abban a pillanatban, ahogy megtörte a kenyeret,

megpillantották a szögek nyomait a kezén. De ennél többről volt szó.

Amint nézték azokat a kezeket, az a mozdulat, ahogy megtörte a

kenyeret, olyan emlékeket idézett fel bennük, amikről csak Jézus

legközelebbi tanítványai tudhattak. Mielőtt elindultak Emmausba,

hallották a tizenegy apostoltól, hogyan vette a kenyeret az Utolsó

Vacsorán - azon az éjszakán, amikor elárulták -, törte meg és mondta ki,

ami akkor bizonyára nagyon misztikusan hangzott, de amit azelőtt soha

senki nem mondott ki: „Ez az én testem, mely tiérettetek adatik". Ezután

következett a kereszt (számukra) lesújtó élménye. Most pedig hallották

az Idegen előadását az Ószövetség igehelyeiről. Ezek az igehelyek

nemcsak megjósolták, hogy a Messiásnak meg kell halnia és fel kell

támadnia, de meg is magyarázták, miért: Népe bűneiért kell meghalnia,

tehát az ő bűneikért is. Most, hogy látták, amint szögektől átszúrt

- 188 -

kezeivel megtöri a kenyeret, és személyesen átnyújtja nekik,

cselekedete olyan felhangokat hordozott, melyeket semmilyen utánzó

nem ismerhetett vagy találhatott ki. Jelentése tökéletesen és

egyedülállóan jellemezte Jézust. Azonnal felismerték.

Összetéveszthetetlenül Jézus volt.

2. De mi van azokkal a milliókkal - mint mi is -, akik soha nem

látták és nem is láthatják Jézust a saját szemükkel?

„Tamás, a tizenkettő közül az egyik, akit Ikernek hívtak, éppen nem

volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá:

'Láttuk az Urat.' Ő azonban azt mondta nekik: 'Ha nem látom a kezén

a szegek helyét, és nem érintem meg az ujjammal a szegek helyét, és

nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.' Nyolc nap múlva

ismét benn voltak a tanítványai, Tamás is velük. Bár az ajtók zárva

voltak, bement Jézus, megállt középen, és azt mondta: 'Békesség

néktek!' Azután így szólt Tamáshoz: 'Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd

meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne

légy hitetlen, hanem hívő. Tamás pedig így felelt: 'Én Uram, én

Istenem!' Jézus így szólt hozzá: 'Mivel látsz engem, hiszel: boldogok,

akik nem látnak és hisznek'" (János 20,24-29).

Figyeljük meg az alábbiakat:

1. Jézus nem szidta meg Tamást a kételkedése miatt. Tisztelte az őszinteségét.

2. Jézus nem szidta meg, amiért bizonyítékokat követelt, mielőtt hitt volna.

3. Jézus megadta Tamásnak a kért bizonyítékokat.

4. Ez egy érdekes és fontos dolgot árul el. Jézus nyilván hallotta, amint

Tamás bizonyítékokat követel, noha Tamás nem tudott Jézus

jelenlétéről; mert amikor belépett a szobába, felajánlotta neki a

korábban kért bizonyítékokat anélkül, hogy megvárta volna, amíg Tamás bármit mond.

5. Ez arra emlékeztet minket, hogy mivel Jézus feltámadt, ebben a

pillanatban is hallja, amit mondunk, és tudja, hogy mit gondolunk.

Mi pedig természetesen szabadon beszélhetünk és elmondhatjuk,

ha valóban úgy gondoljuk: „Ha Jézus valóban él, nyújtson nekem

bizonyítékot, hogy valóban hihessek; és utána hinni fogok benne".

6. De mielőtt ezt tennénk, gondoljuk meg alaposan, mit mondott még

Jézus Tamásnak: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem

látnak és hisznek". Az, amit a szemünkkel fizikailag láthatunk, nem

- 189 -

az egyedüli bizonyíték arra, hogy Jézus él. Ha az lenne, a vakok

sohasem láthatnák. Sőt, nem is az a legjobb bizonyíték. Messze az a

legjobb bizonyíték, amit a lelkiismeretünkkel, a szívünkkel és a

lelkünkkel fogunk fel: És soha senki nem beszél úgy a szívünkhöz,

mint Jézus. Azt mondja, hogy személyesen szeret minket, és a

bűneinkért halt meg az Írások szerint, és feltámadt az Írások

szerint; és ha megnyitjuk neki szívünket, ő belép és megtölti a

jelenlétével és a szeretetével. Ha a lelkiismeretünkkel, szívünkkel és

lelkünkkel figyelünk rá, amint a Bibliát magyarázza nekünk, ahogy

az utazóknak magyarázta, és ha megértjük, hogy a kezei a

keresztre voltak szögezve, amikor meghalt személyesen érettünk,

akkor rájövünk, hogy „a hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus

beszéde által" (Róma 10,17). És a mi szívünk is hevülni fog, amint

beszél nekünk az élet utazásáról, és felnyitja számunkra az Írásokat.

- 190 -

34. A KERESZTYÉN ETIKA TERJEDÉSE A VILÁGBAN

Ebben a cikkben visszatérünk a sorozat fő témájához, nevezetesen az

etika kérdéséhez. Az etikai utasításokat tartalmazó legrészletesebb és

legterjedelmesebb részek az úgynevezett Episztolákban találhatók. Ezek

olyan levelek, melyeket az apostolok vagy keresztyén vezetők írtak a

gyülekezeteknek, melyek közül többet nem sokkal azelőtt alapítottak.

Részletes etikai utasításokat tartalmaznak a személyes erkölcsiségre, a

családi életre és kapcsolatokra, a felebarátaikhoz, az államhoz, a napi

munkához, a munkaadójukhoz vagy alkalmazottaikhoz való viszonyukra,

stb. vonatkozóan; és ezek az etikai utasítások sok esetben a levél

negyedét-harmadát teszik ki. Az utasításoknak alapvetőnek és

részletesnek kellett lenniük, mivel a legtöbb új keresztyén gyülekezet

sokféle emberből tevődött össze. Voltak zsidók, akik már a

keresztyénségre való áttérésük előtt jól ismerték az Ószövetség etikáját.

De voltak olyan nem-zsidók is, akiknek pogány háttere és etikai normái

gyakran feltűnően különböztek a zsidókéitól. A Római Birodalom

különböző részei között nagy nemzeti, kulturális és szociális különbségek

voltak. Például az új keresztyének Filippiben olyan városban éltek, mely

bár Görögországban volt, római gyarmat volt. Polgárai büszkék voltak

erre: római öltözetet viseltek, és gyakran latinul beszéltek. Városuk jól

rendezett volt. A krétai új keresztyének ugyanakkor olyan etnikai

csoporthoz tartoztak, melyről egyik költőjük így írt: „A krétaiak hazug,

gonosz bestiák". Az Athénhoz és Korintushoz hasonló városok a

kifinomult műveltség csodái voltak, Athén egyetemi város briliáns

építészettel és az intellektuális kiválóság hírnevével, Korintus pedig

gazdag kereskedelmi központ. Amikor az athéniak először hallották

prédikálni Pál apostolt, jellemzően cinikus megjegyzést tettek rá: „Mit

akarhat ez a fecsegő mondani?" (Cselekedetek 17,18). A másik véglet: a

lisztrai polgárok Likaóniában (körzet Pisidiában, a Taurus hegységtől

északra) azt hitték, hogy Pál és Barnabás, Pál hittérítő társa a pogány

Zeusz és Hermész istenek voltak, akik emberi alakban jöttek le a földre!

Ha Pál nem akadályozza meg, áldozatot mutattak volna be nekik

(Cselekedetek 14,8-15).

A keresztyén etika tehát ijesztő kihívás előtt állt: hogyan alkalmazható

a különböző régiókban élő eltérő embercsoportokra? A nagy kozmopolita

városokban, mint Róma, a birodalom fővárosa, vagy Efézus, Kisázsia

fővárosa, a kihívás még nagyobb volt. Mert a keresztyénség nem egy

filozófia, melyet megfelelően gyakorolhat egy olyan egyén, aki önmaga,

vagy saját etnikai vagy kulturális csoportja társaságában él. A

keresztyénség olyan életforma, mely megköveteli, hogy aktív

- 191 -

közösségben éljünk a többi hívővel. Nem számít, hogy zsidók vagy

pogányok, ázsiaiak vagy európaiak, műveltek vagy műveletlenek,

rabszolgák vagy szabadok, a római uralkodó osztály tagjai vagy egy kis

nép fiai, melyet leigázott Róma, és beolvasztott a birodalomba -, ha

keresztyének lettek, elvárták tőlük, hogy elfogadják, tiszteljék és

szeressék egymást, és készségesen és aktívan vegyenek részt helyi

kozmopolita keresztyén gyülekezetük életében. A keresztyénség nagy

igényeket támasztott.

Nyilván felmerülnek kérdések; legelőször is egy történelmi és földrajzi

kérdés:

I. HOGYAN, MIKOR ÉS HOL JÖTTEK LÉTRE A MEGTÉRT

KERESZTYÉNEK E CSOPORTJAI?

Ez kitűnő alkalom, hogy az osztállyal együtt dolgozzunk egy projekten.

1. Szerezzünk vagy rajzoljunk egy nagy térképet a mediterrán

országokról, ahogy elhelyezkedtek a Kr.u. 1. században. Jelöljük be

a Római Birodalom határait is.

2. Felhasználva az Apostolok Cselekedeteiből nyert információkat,

kövessük a térképen a korai keresztyén hittérítők utazásait és azt,

hogyan terjedt el a keresztyén evangélium abból a jeruzsálemi

emeleti szobából, ahonnan Jézus szétküldte apostolait és

tanítványait (Lukács 24,33-49; Cselekedetek 2,5-12; 28,8-30)!

3. Felhasználva az Apostolok Cselekedeteit és az Episztolákat, jelöljük

be a térképen azokat a városokat - mind Ázsiában, mind Európában -, ahol keresztyén gyülekezetek alakultak Kr.u. 70-ig.

4. Íme néhány hozzávetőleges dátum, melyek segíthetnek a

diákoknak annak megértésében, hogy nem legendákkal van

dolgunk, hanem dátumozható történelmi eseményekkel:

Jeruzsálem: Kr.u. 30; a szíriai Antiókhia: 40-es évek eleje; Filippi,

Tesszalonika, Berea, Korintus: Kr.u. 50-52; Efézus, Kolossé, Laodicea: Kr.u. 53-57; Kréta szigete: Kr.u. 62-67.

De van egy másik kérdés is, mely a minket érdeklő etika gyökeréig

hatol.

- 192 -

II. MI VOLT A KERESZTYÉN ÜZENETBEN, AMI OLYAN NAGY

HATÁSSAL VOLT A KÜLÖNBÖZŐ KULTURÁLIS HÁTTÉRREL

RENDELKEZŐ EMBEREKRE, HOGY SOKAN HAJLANDÓK VOLTAK

FELADNI RÉGI ÉLETMÓDJUKAT ÉS MAGUKÉVÁ TENNI A

KERESZTYÉN ETIKÁT?

A kérdés illusztrálásához vegyünk két esetet.

1. A korintusiak (Pál látogatását lásd: Cselekedetek 18).

Korintus nagy és gazdag város volt kb. 650.000 lakossal (beleértve a

rabszolgákat). Egyben kikötő is volt. Erkölcséről egy történész ezt írta:

„Mint minden nagy kereskedőváros, Korintus is a nyílt és zabolátlan

erkölcstelenség fészke volt. Afrodité (a testi szerelem istennője)

tisztelete elősegítette a prostitúciót, a vallás nevében. Egy időben 1000

vallási prostituált szolgált a templomában, akik bármilyen jövevény

rendelkezésére álltak. Korintus erkölcstelensége olyan széles körben

ismertté vált, hogy a város nevét igésítették (korintizálni), és azt

jelentette: „szexuális erkölcstelenséget gyakorolni". Pál apostol a

korintusi megtérteknek írt levelében méltán tiltakozik: (1Korintus

6,9-11): „Sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem

bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem

részegesek, sem rágalmazók, sem rablók nem fogják örökölni Isten

országát". De aztán hozzáteszi: „Ilyenek voltak közületek némelyek" -

vagyis ők is ilyenek voltak a megtérésük előtt.

Vajon mi késztette őket arra, hogy hajlandók legyenek feladni korábbi

életmódjukat? Saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy az efféle embereket

általában nem vonzza, még kevésbé változtatja meg egy etikai

előadássorozat. Mi volt a keresztyén üzenetben, ami megváltoztatta

őket?

2. Pál apostol

Ő maga így írta le a saját életmódját, mielőtt keresztyén lett, amikor

még tarzuszi Saulként ismerték:

„Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy

gondolja, hogy testben bizakodhatik, én méginkább: nyolcadik napon

metéltek körül, Izráel nemzetségéből származom, héber a héberek

közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az

egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából

feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak

ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus,

az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni

- 193 -

hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem"

(Filippi 3,4-8).

Itt volt egy ember, aki kínos lelkiismeretességgel hajtotta végre

hitének vallási rítusait. A mi mércénk szerint persze fanatikus volt, aki

elkeseredetten üldözte azokat, akiket eretnekeknek tartott. De ő akkor

nem így látta magát. Őszintén azt gondolta, hogy mindent az Isten iránti

szeretetből és tiszteletből tesz, amit pedig ezek az „eretnekek" tesznek,

az istenkáromlás. Sőt, őszintén mondhatta, hogy komoly erőfeszítéseket

tett Isten erkölcsi törvényének megtartására. Noha nem volt tökéletes,

senki sem vádolhatta erkölcsi lazasággal.

Vajon mi volt a keresztyén üzenetben, aminek hatására úgy gondolta,

hogy életmódját meg kell változtatnia, és hogy saját etikája olyan

reménytelenül tökéletlen, hogy el kell dobnia, mint afféle szemetet? És

mennyiben volt a keresztyén etika magasabb rendű annál, amit addig

követett?

III. A KERESZTYÉN EVANGÉLIUM HATÉKONYSÁGÁNAK NÉGY

FONTOS TÉNYEZŐJE

A fenti kérdésekre adott válaszok gyűjtőhelye az Apostolok

Cselekedetei. Lukács egész sor beszédet és prédikációt vett bele,

melyeket különböző keresztyén vezetők tartottak különböző közönségek

előtt. Íme a listájuk:

1. Péter, a jeruzsálemi tömeg előtt (2,14-36)

2. Péter, a jeruzsálemi tömeg előtt (3,18-26)

3. Péter, a Zsidó tanács előtt (4,5-12)

4. Péter, a Zsidó tanács előtt (5,29-52)

5. István, a Zsidó tanács előtt (7,2-53)

6. Péter, pogányok (nem-zsidók) előtt (10,34-43)

7. Pál, egy zsinagógában a pizidiai

Antiókhiában

(13,16-41)

8. Pál, a lisztrai városlakók előtt (14,14-18)

9. Pál, az athéni Areopágoszon (17,22-31)

10. Pál, az efézusi gyülekezet vénei előtt (20,18-35)

11.. Pál, a jeruzsálemi tömeg előtt (22,1-21)

12. Pál, a zsidó vallási bíróság előtt (23,1-10)

- 194 -

13. Pál, egy római polgári bíróság előtt (24,10-21)

14. Pál, Agrippa király előtt (26,2-29)

Ezek a beszédek és prédikációk, ahogy Lukács ránk hagyta őket,

természetesen csak összefoglalásai az elmondott beszédeknek. De

világosan mutatják a beszédek struktúráját és a legfontosabb érveket, és

elvezetnek minket a következő, rendkívül fontos felfedezéshez:

eltekintve a 10. beszédtől, melyet Pál olyan embereknek tartott, akik

már régóta keresztyének, és a 13. beszédtől, melyben Pál a törvénytelen

magatartás vádja alól tisztázza magát, az összes beszédben és

prédikációban alig van egy mondat, mely etikai tanítást tartalmazna.

Ennek nagy a történelmi jelentősége. Nem tagadható, hogy a

keresztyénség gyorsan terjedt az ókori világban. Amit tudni szeretnénk,

az a következő: Hogyan sikerült ez neki? Az Apostolok Cselekedeteiben

található válasz az, hogy azok a prédikációk, melyek arra késztették az

embereket, hogy adják fel korábbi életformájukat, és tegyék magukévá a

keresztyén etikát, önmagukban nem tartalmaztak etikai utasításokat. Az

etika csak később következett, miután az emberek megtértek.

Mi hát az az üzenet, mely megtérítette az embereket?

Javasolt gyakorlat: Olvassuk el a fent felsorolt beszédeket és

prédikációkat, és - ahol van ilyen - a beszédeket követő megtérésekről

szóló beszámolókat. Ha az alábbi témák bármelyike előfordul bármelyik

beszédben vagy prédikációban, írjuk a beszéd vagy prédikáció számát a

megfelelő téma mellé:

1. Jézus feltámadása és következményei

2. Jézus halála és a bűnbocsánat felajánlása

3. A Szent Szellem ajándékának felajánlása

4. Jézus második eljövetelének ígérete, és figyelmeztetés az Úr és az

Ítélet Napjára

Ez az a négy legfontosabb elem a korai keresztyének prédikációiban,

melyek hatására megváltozott az emberek szíve, hinni kezdtek az Úr

Jézusban, és hajlandóak voltak elhagyni bűnös életüket és követni

Krisztus etikai tanítását, bármi legyen is az.

És nem csak erről van szó. A következő cikkekben azt tanulmányozzuk

majd, a keresztyén hit e négy legfontosabb eleme hogyan alakította

annak az etikai tanításnak az alapját, mely később ezekre épült, hogyan

adott követendő eszményeket a keresztyének számára, valamint

indítékot és erőt ahhoz, hogy egyre közelebb jussanak ezekhez az

eszményekhez.

- 195 -

35. KRISZTUS HALÁLÁNAK HATÁSA A KERESZTYÉN

ETIKÁRA (A)

Hogy teljesen megértsük a keresztyén etikát, észre kell vennünk

1. azt a sok részletet, melyben az Újszövetség megismétli és megtartja az Ószövetség etikai utasításait,

2. azt a sok tulajdonságot, melyben az Újszövetség etikája különbözik ettől.

Például az Ószövetség azt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat"

(2Mózes 20,12). Az Újszövetség megismétli és megerősíti azt,

megjegyezvén, hogy ez a parancsolat az első a tíz parancsolat közül,

melyhez ígéret fűződik: „hogy jó legyen a dolgod, és hosszú életű légy a

földön" (Efézus 6,2-3).

„Szeresd felebarátodat, mint magadat", mondta az Ószövetség

(3Mózes 19,18). Az Újszövetség nemcsak megismétli ezt, de saját etikai

rendszere egyik alapelvévé teszi: „Senkinek se tartozzatok semmivel,

csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti,

betöltötte a törvényt. Mert azt, hogy ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne

kívánd, és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze: 'Szeresd

felebarátodat, mint magadat.' A szeretet nem tesz rosszat a

felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése" (Róma 13,8-10).

Másrészről, amikor Krisztus megparancsolta tanítványainak, hogy

szeressék egymást, nemcsak egyszerűen megismételte az ószövetségi

parancsolatot, hogy szeressék felebarátaikat. Ezt mondta: „Új

parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én

szeretlek titeket, ti is úgy szeressétek egymást" (János 13,34). Mi volt

ebben az új? Nos, a szeretetnek az a mércéje, amit állított nekik, amikor

hozzátette ezeket a szavakat: „ahogyan én szeretlek titeket". Szerette

őket, amíg élt; és miután meghalt, a korai keresztyének kezdték úgy

tekinteni a halálát, mint irántuk való szeretetének a kifejeződését. És ha

ő volt a mérce, amit elvártak tőlük az egymás iránti szeretetben, akkor a

keresztyén etika valóban igényes volt. „Abból ismerjük a szeretetet", írja

János apostol (1János 3,16), „hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is

tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért".

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, később látni fogjuk. Jelenleg az a

lényeg, hogy itt van a keresztyén etika megkülönböztető jegyeinek egy

- 196 -

egyszerű és nyilvánvaló példája: Krisztus halálának hatása erre az

etikára. Ez az a téma, amit most megpróbálunk körüljárni.

Krisztus halála először is lehetővé tette az emberek számára,

HOGY TELJESEN ÚJ ÉLETET KEZDJENEK

Íme, hogyan beszéltek az első keresztyének:

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és

íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett

minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés

szolgálatát. Ugyanis Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette a

világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és

reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben,

mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az

Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi

Isten igazsága legyünk őbenne" (2Korintus 5,17-21).

Amikor azt mondják: „a régi elmúlt", nem bocsátkoznak irreális

túlzásba. Arra a tényre utalnak, hogy Krisztus halála eltörte a bűn láncait,

melyek a múltjukhoz kötötték őket, és meghiúsították minden

kísérletüket, hogy felvegyenek egy új életformát.

Analógia: Tegyük fel, hogy egy ember elárulta az országát, és hogy

megússza az igazságszolgáltatást, rabolt, bankjegyeket hamisított, és

erőszakos cselekményeket követett el. Joggal szeretne szakítani ezzel az

életformával és mindent elölről kezdeni. De amíg nem rója le a büntetést

múltbeli gonosz tetteiért, és nem békél meg az állammal és a

társadalommal általában, nincs reális esélye egy normális és egészséges

életre. És ha a bűneiért halálbüntetést kap, egyáltalán nincs jövője!

Magunkról nem tudjuk elképzelni, hogy ilyen szörnyű bűnöket

kövessünk el, mint ez az ember; de mindnyájan megsértettük Isten

törvényét, megszegtük a parancsolatait, és ahogy a Biblia fogalmaz,

„mindegyikünk a maga útját járta" (Ézsaiás 53,6). Akárhogy

próbálkoznánk is megreformálni magunkat, nem lenne jövőnk, ha Isten

nem bocsátaná meg törvénysértéseinket, nem szabadítana ki múltunk

fogságából, és nem békéltetne meg magával. És ez az, amit Krisztus

halála lehetővé tett Isten számára. „Megbékéltetett minket az Isten

önmagával Fia halála által" (Róma 5,10). „Mert tetszett az Istennek,

hogy általa (Krisztus által) békéltessen meg önmagával mindent, a

földieket és mennyeieket úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán

(Krisztus) kiontott vére által" (Kolossé 1,20).

- 197 -

Az ószövetségi időkben, ha egy ember égbekiáltó bűnt követett el,

először kivégezték, majd a testét egy fára akasztották, ahol

naplementéig lógott. Ennek az volt a célja, hogy nyilvánosan felmutassák

Isten átkát, vagyis Isten mélységes rosszallását a bűnöző tette miatt

(5Mózes 21,22-23). Isten törvénye mindenkire kimondta Isten átkát, aki

megszegi azt (5Mózes 27,26). Így Isten Fia nemcsak meghalt, hogy

lerója vétkeink büntetését: nyilvánosan felfüggesztetett egy fakeresztre,

hogy a világegyetem előtt mutassa Isten kompromisszumot nem tűrő

rosszallását az ember bűne miatt. „Krisztus", mondja a Biblia (Galata

3,13), „megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk

- mert meg van írva: Átkozott, aki fán függ." Isten ezért önként

megbocsáthat mindenkinek, aki bűnbánatot tart és elfogadja Isten

Fiának helyettesítő áldozatát. Ugyanakkor világosan demonstrálta a

világegyetem előtt, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elnézővé

vált a bűnökkel szemben!

Ezenkívül Krisztus halála

ÚJ ÉLETFELTÉTELEKET

biztosított a tanítványai számára. Ezek annak az Új Szövetségnek -

ahogy a Biblia nevezi - a feltételei, melyet Krisztus

a) jelképesen kinyilatkoztatott, amikor a halála előtti éjszakán egy

pohár bort adott a tanítványainak, ezt mondván: „E pohár az új

szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki"

(Lukács 22,20),

b) ténylegesen megkötötte, hatályba léptette és garantálta,

amikor meghalt a kereszten. Íme a feltételek:

„'Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok múltán', így

szól az Úr: 'Törvényemet szívükbe adom, és elméjükbe írom azokat;

bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg.' Ahol

pedig ezek megbocsátásáról van szó, ott nincs többé bűnért való

áldozat" (Zsidók 10,16-18).

Ez az Újszövetség lefekteti azokat a feltételeket, melyek szerint

Krisztus tanítványai élhetnek és kialakíthatnak egy valódi keresztyén

életformát. Krisztus először tanítványai szívébe és elméjébe helyezi

ezeket a törvényeket, hogy ne csak egy külső szabálygyűjtemény

legyenek, hanem gondolkodásmódjuk és érzésviláguk részévé váljanak -

úgyszólván második természetükké.

Másrészről ez nem jelenti azt, hogy a tanítványok azonnal képesek

teljesen bűntelenül élni.

- 198 -

Egy analógia talán segít megérteni, miért:

1. Ha azt szeretnénk, hogy számítógépünk egy repülőgép repülését

irányítsa, akkor el kell látnunk egy olyan programmal, melyet erre a

célra terveztek. Ilyen program nélkül a számítógép - bármilyen jó is

- nem lenne képes a repülő irányítására. Ugyanígy, ha Krisztus nem

helyezi a szívünkbe és elménkbe Isten törvényét, nem tudjuk igazi keresztyénként irányítani az életünket.

2. De tegyük fel, hogy a számítógépnek, melybe bevittük a programot,

bizonyos korlátai vannak, és itt-ott meg van hibásodva. A repülési

idő 70 százalékában képes irányítani a repülőgépet, de időnként

hibákat követ el, és az emberi pilótának állandóan figyelnie kell, és

készen kell állnia, hogy korrigálja a hibáit. Így van ez a keresztyén

tanítványokkal is. Születésükkor tökéletlen géneket, hibás testet,

elmét és érzelmeket örököltek. Krisztus a szívükbe és elméjükbe

helyezte Isten törvényét, ők pedig el vannak tökélve, hogy

végrehajtják. Egyre többször lesznek sikeresek. De időnként

kudarcot vallanak, és Krisztusnak, a „pilótának", ki kell őket

javítania.

Számít-e akkor, ha a keresztyének hibáznak és vétkeznek?

Természetesen számít. És mi történik? Elveszítik az üdvösségüket, és

mindent újra kell kezdeniük? Nem! Itt kap szerepet az Új Szövetség

záradéka. Isten előre látta a kudarc lehetőségét, és Krisztus a halálával

előre lerótta a büntetést. Így Isten biztosíthatja Krisztus tanítványait,

hogy „bűneikről és gonoszságaikról többé nem emlékezik meg". A

tanítványoknak persze meg kell vallaniuk hibáikat Istennek; de Isten

garantálja, hogy „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja

bűneinket, és megtisztít bennünket minden gonoszságtól" (1János 1,9).

A Szent Szellem (Szent Lélek) pedig biztosít minket arról, hogy nincs

szükség Krisztus vagy bárki más áldozatának felajánlására (Zsidók

10,18, lásd fent). Krisztus előre megfizette a tanítványok tanulópénzét.

Szemléltető példa: A kémiát nem tanulhatjuk meg kísérletek nélkül.

De amikor egy iskolás kísérletezik, időnként hibát követ el; és a hibák

veszélyesek lehetnek, és sok kárt okozhatnak. Abban az iskolában,

ahová gyermekként jártam, a szülőknek letétbe kellett helyezniük egy

bizonyos összeget, hogy fedezze azokat a károkat, melyeket gyermekeik

okozhatnak a kémia tanulása közben. Ha egy keresztyén tanítvány meg

akarja tanulni, hogyan használja azokat az új erőket, melyeket

Krisztustól kapott, hogy szent életet éljen, sok gyakorlásra lesz

szüksége; és időről időre elkerülhetetlenül hibázni fog, és kudarcot fog

vallani. De bármilyen súlyos is a hiba, nem érvényteleníti az üdvösségét.

Krisztus halála már lerótta a hiba büntetését; és a tanítvány nyugodtan

folytathatja a tanulást, közösségben Istennel.

- 199 -

„Ha ez így van", mondhatja valaki, „nem ássa-e alá az etikát és az

erkölcsöt, és nem bátorítja-e arra a tanítványokat, hogy felelőtlenül és

hanyagul viselkedjenek?" Nem, legalábbis ha igazi keresztyének; mert -

amint a következő cikkben látjuk majd - Krisztus halála a szeretet, a hála

és az erkölcsi következetesség új etikáját alapozza meg. Pál például ezt

írja:

„Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy

ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt

meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek,

hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt" (2Korintus 5,14-15).

Javaslatok további vitára:

1. Keressünk az Ószövetségben példákat olyan etikai parancsokra,

melyek megismétlődnek az Újszövetségben, és vitassuk meg őket.

Mennyiben változtatná meg a mai társadalmat, ha gyakorolnánk őket?

2. Kérjük meg diákjainkat, hogy írjanak esszét a „Szeresd

felebarátodat, mint önmagadat" parancsolatról, különös figyelmet

fordítva annak okaira, miért nevezi az Újszövetség „új

parancsolatnak". Javasoljuk, hogy keressenek gyakorlati példákat e

parancsolat teljesítésére mind a Bibliában, mind a mindennapi életben.

3. Mi a jelentősége Krisztus halálának a keresztyén etika és viselkedés szempontjából?

4. Amíg megérkezik a következő cikk, a fenti bibliai idézet alapján

gondolkodjunk el azon, miért nem ássa alá az etikát és erkölcsöt az

a tény, hogy Krisztus kereszthalála által bűnbocsánatot nyerhetünk.

- 200 -

36. KRISZTUS HALÁLÁNAK HATÁSA A KERESZTYÉN

ETIKÁRA (B)

A Biblia azt mondja nekünk, hogy ha valaki Krisztus kezébe teszi le az

életét, Krisztus a szívébe és elméjébe helyezi Isten törvényeit, és

biztosítja számára az erőforrásokat, hogy szent életet éljen (Zsidók

10,16-17). De az igazi szentség kialakulása nem automatikus folyamat.

Az emberi gyengeség miatt Krisztus követői hibákat és bűnöket követnek

el. De ismerve gyengeségüket, Isten előre látta kudarcaikat, és kegyesen

bűnbocsánatot gyakorolt. Az élet kihívásai, megpróbáltatásai és örömei

közepette Krisztus követői részt vesznek Isten oktatási programjában,

tudván, hogy bár bűnük komoly, nem érvényteleníti az üdvösségüket.

De - mondhatja valaki - ez nem ássa-e alá az etikát és az erkölcsöt

azzal, hogy arra bátorítja a tanítványokat, hogy felelőtlenül és hanyagul

viselkedjenek? A válasz: nem, legalábbis ha őszinte követői Krisztusnak;

mert Krisztus halála megteremti

A SZERETET ÉS A HÁLA ÚJ ETIKÁJÁT.

Természetes állapotunkban nem igazán szeretjük Istent és Krisztust.

Lehet, hogy félünk Istentől, mint Bíránktól. Még az is lehet, hogy

megpróbáljuk betartani Isten törvényeit, bár ezek a törvények gyakran

sértődöttséget és lázadást keltenek a szívünkben. De nem szeretjük

igazán Istent. Mégis, ha valaki ráébred, hogy Isten Fia személyesen

szereti őt, és magát adta, hogy meghaljon érte, elszenvedje a bűneiért

járó büntetést, és bűnbocsánatot szerezzen számára, akkor ez

mélységes szeretetet és hálát ébreszt a szívében Krisztus iránt. És ha

szeretjük őt - mondja Krisztus -, megtartjuk a parancsolatait (János

21,23). Figyeljük meg ismét, hogyan beszélnek a korai keresztyének a

Bibliában:

„Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük az Istent, hanem az,

ahogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul

bűneinkért ... Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket"

(1János 4,10.19).

„Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem

én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most

testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és

önmagát adta értem" (Galata 2,20).

- 201 -

Természetesen nemcsak a szeretet és a hála motiválja a hívőt, hogy

mindenekfölött vágyakozzon a Krisztusnak tetsző életre, hanem a logika

is. Amint láthatjuk a fenti idézetből, egy igaz hívő hamar rájön a helyes

érvelésre:

„Ha Krisztus nem halt volna meg értem, örökre elvesztem volna

vétkeim büntetése alatt. Krisztus ajándékozott meg a bűnbocsánattal

és az örök élettel. Ezért életemet Krisztusnak köszönhetem. Tehát úgy

kell élnem ezt az életet, hogy az tetsszen Krisztusnak."

Ez elvezet minket

A MORÁLIS KÖVETKEZETESSÉG ETIKÁJÁHOZ.

Pál apostol elmondja nekünk, hogy amikor arról prédikált az

embereknek, hogy üdvözülésünk nem a tetteinken múlik, és hogy

ingyen, meg nem érdemelt ajándékként kapjuk Isten kegyelméből,

sokan azt hitték, ez alatt azt értette, hogy mihelyt üdvözültünk, olyan

bűnösen élhetünk, ahogy csak akarunk, mert üdvözülésünk nem a

tetteinken múlik, hanem Isten kegyelmén. Ez koránt sincs így. De

figyeljük, hogyan cáfolja meg hamis értelmezésüket.

„Mit mondjunk tehát? Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a

kegyelem? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élnénk

még benne? Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba

kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk?" (Róma 6,1-3)

Mire gondol Pál, amikor azt mondja: „Meghaltunk a bűnnek'"! A

következőre:

1. Egy igaz keresztyén tanítvány hiszi, hogy bűne olyan súlyos volt,

hogy megérdemelte azt a büntetést, melyet Isten szent haragja mért ki rá.

2. Hiszi továbbá, hogy Jézus azért halt meg, hogy helyette elszenvedje

ezt a büntetést, és hogy Isten kegyesen hajlandó volt elfogadni a

halálát az övé helyett. Ebben az értelemben Jézussal együtt mi is meghaltunk.

3. A hívő ezért szereti Jézust, mert meghalt érte.

4. Hogyan követhetné el akkor a hívő továbbra is – szándékosan vagy

felelőtlenül, bűnbánat nélkül – azokat a bűnöket, melyek Krisztus

halálát okozták? Ha ezt teszi, tette ellentmond annak, amit hisz; és

- 202 -

következetlensége olyan kirívó, hogy megkérdőjelezi, igaz hívő-e egyáltalán.

Néha még az igaz hívők is megfeledkeznek ideiglenesen magukról, és

ilyen következetlenül viselkednek. Ilyenkor Krisztus nem vonja vissza az

üdvösségüket, de ha szükséges, megfeddi őket szigorú fegyelmezéssel,

amint látjuk majd a cikk utolsó szakaszában.

A keresztyén embert két etikai rendszer vezérli. Először is, mint minden

más embert – akár elismeri, akár nem –, köti a teremtés etikája. A Biblia

– hogy csak egy példát idézzünk – tiltja a gyilkosságot. Miért? Mert

minden emberi lény – legyen keresztyén vagy nem-keresztyén, vallásos

vagy vallástalan, hívő vagy ateista – Isten teremtménye, akit Isten saját

képére teremtett, szörnyű sértés és bűn a Teremtő ellen, és megérdemli

méltó büntetését (1Mózes 9,6). A keresztyének sem mentesek ez alól a

törvény alól; és ha a Keresztyének vallásukat mentségül használnák más

emberek kivégzésére, meggyilkolására, vagy az ellenük folytatott

hadakozásra, mondván hogy „nem a mi vallásunkhoz tartoznak", azzal

nemcsak a keresztyénséget tagadnák meg, melyről hitet tettek, hanem a

teremtés alapvető etikáját is.

A MEGVÁLTÁS ETIKÁJA

A korai keresztyének állandóan Megváltójukként hivatkoznak az Úr

Jézusra; és úgy beszélnek üdvözítő tettéről, mint ami különféle

veszélyektől és rabszolgaságoktól mentette meg őket.

Példák:

1. a sötétség hatalmától (Kolossé 1,13)

2. a halálfélelemtől (Zsidók 2,14-15)

3. Isten haragjától (1Tesszalonika 1,10)

4. a bűn és a halál törvényétől (Róma 8,2)

5. a bűntől (Efézus 1,7)

6. a kísértéstől (2Péter 2,9)

7. a rossz szokások hatalmától (János 8,31-36)

8. az erkölcstelenség rabszolgaságától (2Péter 2,18-19).

Maga a Biblia szólítja fel a keresztyéneket, hogy ne adják fel azt a

szabadságot, melyet Krisztus szerzett nekik (Galata 5,1).

De Krisztus üdvözítő tettének van egy másik oldala is. A korai

keresztyének arról beszélnek, hogy Krisztus saját élete árán vette meg

őket (1Korintus 6,20), következésképpen azt vallják, hogy többé nem

- 203 -

rendelkeznek magukkal, hanem testük, lelkük és szellemük Krisztusé.

Első látásra úgy tűnhet, hogy éles ellentmondás van aközött, hogy

„felszabadultak a rabszolgaság alól" és aközött, hogy „többé nem

rendelkeznek magukkal, Krisztushoz tartoznak". Valójában nincs

semmilyen ellentmondás.

Analógia: Tegyük fel, hogy a helyi hegyi vezetők tanácsa és

figyelmeztetése ellenére elhatározom, hogy télen megmászok egy

meredek és veszélyes hegyet. Ostoba módon rossz útvonalat választok

és elakadok. A félelemtől megbénulva se fel, se le nem tudok mozdulni,

és az a veszély fenyeget, hogy éhen halok vagy megfagyok. Élete

kockáztatásával egy hegyi mentő felmászik és megment arról a keskeny

sziklaperemről, ahol megrekedtem. Így most már fizikailag szabadon

mozoghatok. Ebben az értelemben a hegyi vezető visszaadta a

szabadságomat. De mivel ezért az életét kockáztatta, ezek után nem

engedi meg, hogy ugyanúgy folytassam, ostoba módon a saját utamat

járva és újabb életveszélyes helyzetekbe kerülve; mert azzal

hiábavalóvá válna mindaz az erőfeszítés, amivel megmentett. És ha

megengedné, hogy elinduljak, és véletlenül meghaljak, azzal nem tenne

valóban szabaddá. Nem, inkább azt kéri, hogy teljesen bízzam rá

magam. Magához kötve megmondja, hogy milyen útvonalon menjek,

hová tegyem a lábam - egész úton lefelé, míg végül teljes biztonságban

nem vagyok.

Jézus is ezt teszi. Miután megszabadított - nem élete kockáztatásával,

hanem saját élete árán -, úgy tekint minket, mint akiket megvett a saját

vérén. Nyíltan megmondja, hogy többé nem rendelkezünk saját

magunkkal. Életünk hátralevő útjára (és a teljes örökkévalóságra)

magához kötöz minket, és elvárja, hogy kövessük és

engedelmeskedjünk neki minden lépésnél.

A keresztyén tanítványok gyakran elfelejtik ezt. A Pál apostol által

megtérített korinthusi keresztyének láthatólag elfelejtették, hogy

Krisztus követése magas mércét állít az etikai magatartás elé. Kezdtek

rászokni a szexuális erkölcstelenségre, amit megtérésük előtt műveltek.

Pálnak figyelmeztetnie kellett őket, hogy keresztyénekként nincs joguk

így viselkedni: „Nem a magatokéi vagytok", mondta, „mert áron

vétettetek meg: dicsőítsétek tehát az Istent testetekben " (1Korintus

6,19-20).

Ezek a korintusi keresztyének egymással szemben is helytelenül

viselkedtek a gyülekezeti összejöveteleken, és Pál levelet írt nekik,

melyben elmagyarázta a keresztyén hivatás semmibe vételének

következményeit:

„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus

azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát

- 204 -

adva megtörte, és ezt mondotta: 'Vegyétek, egyétek, ez az én testem,

amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én

emlékezetemre.' Hasonlóképpen vette a poharat is, miután

vacsoráltak, és ezt mondta: 'E pohár amaz új szövetség az én vérem

által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én

emlékezetemre.' Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok

e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. Azért, aki

méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az

Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy

egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki

anélkül eszik és iszik, hogy megkülönböztetné az Úr testét más

eledeltől, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek

közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan. Mert ha mi magunk

elítélnénk önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél

minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne ítéltessünk"

(1Korintus 11,23-32).

Az igazi keresztyéneket szövetség köti Jézus Krisztushoz, aki meghalt a

bűneikért (Zsidók 10,16). A fenti részletben a Biblia megmutatja nekünk,

hogy e szövetség valóságossága és jelentősége minden alkalommal

megerősítést nyer, amikor Krisztus követői részt vesznek az Úrvacsorán.

Azokat a keresztyéneket, akik nyíltan bűnös életet élnek, az Úr

megneveli és megfeddi. Krisztus halálának messzemenő

következményei vannak a keresztyén etika szempontjából.

Tanulmányozzuk a fenti részletet, majd válaszoljunk a következő

kérdésekre:

1. Mit tettek a korintusiak, amiért Pál úgy írta le őket, mint akik

„méltatlanul isszák az Úr poharát (Úrvacsora)! Lásd 1Korintus 11,17-22; 3,18; 5,1; 6,1; 10,14.

2. Mit tenne az Úr ezekkel az emberekkel, ha nem bánnák meg bűneiket?

3. Azok az emberek, akik elutasítják Krisztust, az utolsó ítéletkor

elítéltetnek. Milyen alapon mondhatja Pál, hogy Isten megneveli a

hívőket, hogy a világgal együtt el ne ítéltessenek? (lásd János 5,24 és Róma 8,1)

4. Milyen etikai hatása van az Úrvacsorának Krisztus tanítványainak életére?

5. Vitassuk meg az osztállyal a következő állítást: „Az üdvösség bizonyossága nem ássa alá az etikát".

- 205 -

37. KRISZTUS HALÁLÁNAK HATÁSA A KERESZTYÉN

ETIKÁRA (C)

A korai keresztyének számára Krisztus halála nem egyszerűen

történelmi kérdés volt. Inkább egy olyan történelmi esemény volt, mely

örökre megváltoztatta alapvető értékeiket, és ezért mélyreható

gyakorlati hatása volt az etikájukra. Tény, hogy Krisztus meghalt értük,

tehát többre értékelte őket, mint a saját életét. Ez döbbenetes igazság

volt, amint Péter apostol rámutatott egy levélben, melyet olyan első

századi keresztyénekhez írt, akiket üldöztek a hitükért.

„Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok, és teljes

bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus

Krisztus megjelenésekor kaptok. Mint engedelmes gyermekek ne

azokhoz a korábbi vágyaitokhoz igazodjatok, amelyek

tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem - mivel ő, a Szent

hívott el titeket - magatok is szentek legyetek egész

magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: 'Szentek legyetek,

mert én szent vagyok.' Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül,

aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint,

félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét, tudván, hogy nem

veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól

örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és

szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén" (1Péter 1,13-19).

Gondolkodjunk most el erről az

ÚJ ÉRTÉKRENDSZERRŐL!

1. Krisztus megváltó halála újraértékeli az időfogalmunkat.

Péter kifejezése - „jövevénységetek ideje" - arra emlékezteti a

keresztyén tanítványt, hogy csak jövevény a földön. A mennyország lett

a hazája és a fővárosa. „A mennyben van polgárjoga" (Filippi 3,20).

Hasonlóan egy külföldi országban élő nagykövethez, azért van itt a

földön, hogy képviselje a mennyország kormányát (2Korintus 5,20).

Hasonlóan egy külföldön tartózkodó üzletemberhez, azért van itt a

földön, hogy a mennyei Király üzleti ügyeit intézze, hogy szolgálja őt és

az érdekeit a mindennapi élet kötelességeiben és feladataiban. Többé

nem aprózhatja el az életét céltalan, terméketlen és felelőtlen

tevékenységgel. Minden napot és az élet minden lehetőségét

- 206 -

maximálisan ki kell használni, mégpedig két okból. Először is, a földi élet

véges. Ha vége, nem ismétlődik meg: az alkalmakat addig kell

megragadni, amíg tartanak. Másodszor, élete és ideje Krisztus becses

vérének felmérhetetlen árán vétetett meg. Isten érthető módon törődik

vele, hogy a keresztyének megfelelően töltsék a drágán vett időt. Egy

percet sem szabad elvesztegetni.

Analógia: Egy apa, aki nagy áldozatot hozott, és takarékoskodott,

hogy kerékpárt vásárolhasson a fiának, nem szívesen látja, ha a fia

rosszul bánik a kerékpárral, és hagyja, hogy ronccsá váljon.

2. Krisztus megváltó halála újraértékeli az embereket.

„De vigyázzatok, hogy ez a szabadságotok valamiképpen

megütközéssé ne legyen az erőtlenek szemében. Mert ha valaki

meglát téged, akinek ismereted van, amint a bálványtemplomban

asztalnál ülsz, nem fog-e erőtlen lelkiismerete felbátorodni arra, hogy

ő is megegye a bálványáldozati húst? És így ismereteddel vesztét

okozod erőtlen testvérednek, akiért Krisztus meghalt. Így aztán

amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket

megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek" (1Korintus 8,9-12).

Az, hogy a tanítványtársam olyan fivér vagy nővér, akiért Krisztus

meghalt, azt jelenti, hogy nagy tisztelettel kell vele bánnom. Semmilyen

fizikai sérülést nem okozhatok neki. De ennél még fontosabb, hogy

lelkileg se sértsem meg. Senkire sem szabad nyomást gyakorolnom,

hogy a lelkiismerete ellen cselekedjen. Lehet, hogy a lelkiismerete

tiltakozik valami ellen, ami számomra ártalmatlannak és

jelentéktelennek tűnik. Jogomban áll vitatkozni vele, és megmutatni

neki, hogy a lelkiismeret-furdalása indokolatlan. De amíg a lelkiismerete

nem engedi, hogy megtegyen valamit, nem szabad kényszerítenem.

Miért? Mert a lelkiismeret egy nagyon fontos mechanizmus, mely

szabályozza a Krisztussal való kapcsolatát. Ha olyan dologra

kényszerítem, amiről úgy érzi, hogy nem tetszik Krisztusnak, akkor arra

veszem rá, hogy vétkezzen Krisztus ellen, és megfosztom Krisztust

ennek az embernek a szerető engedelmességétől, amiért meghalt.

Azonkívül megsértek egy fontos mechanizmust az agyában és a

személyiségében.

Megvitatandó kérdések:

Vitassuk meg azt a gondolatot, hogy a lelkiismeret olyan, mint egy

karóra.

a) Az óra tökéletesen működhet, és mégis mutathat helytelen időt,

mert a helyi időzóna szerint van beállítva. Ugyanígy a

lelkiismeretünket Isten Igéje, a Biblia szerint kell beállítani.

- 207 -

b) Ha egy órát be kell állítanunk, azt a mechanizmust kell

használnunk az órában, amit erre a célra terveztek.

c) Ha ehelyett egyszerűen az ujjunkkal tekerjük körbe a mutatókat

oda, ahová szeretnénk, hogy mutassanak, felborítjuk, sőt

tönkre is tehetjük az óra saját mechanizmusát.

Kérjük meg a diákokat, hogy mondják el egy olyan élményüket, amikor

diáktársaik, családtagjaik, kollégáik vagy főnökük nyomást gyakorolt

rájuk, hogy olyat tegyenek, ami ellen tiltakozott a lelkiismeretük.

3. Krisztus halála minden hívőben kialakítja a Krisztus iránti

közvetlen egyéni felelősségérzetet.

„Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a

holtakon, mind az élőkön uralkodjék ... Hiszen mindnyájan oda fogunk

állni Isten ítélőszéke elé ... Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról

számot adni az Istennek" (Róma 14,9.10.12).

A keresztyén ember hiszi, hogy Krisztus személyesen érte is meghalt,

és nem csupán az emberiség differenciálatlan tömegéért. Ezért nem

rejtőzhet a csoportja, a családja vagy népe mögé. Tisztában van vele,

hogy egy napon számot kell adnia önmagáról személyesen és

közvetlenül az Úrnak, aki szereti, és azért halt meg, hogy megváltsa őt.

Ez azt jelenti, hogy úgy kell élnie és döntéseit meghoznia, hogy állandóan

Istenre figyel; és az a tény, hogy Krisztus, aki szereti őt, állandóan

felelősségre vonhatja, erős felelősségérzetet alakít ki a jellemében.

A KÖTELESSÉG ÉS A LEKÖTELEZETTSÉG ETIKÁJA

Kezdjük azzal, hogy megbeszéljük a diákokkal a 'kötelesség' és

'lekötelezettség' szavak jelentését. Segítsünk nekik, hogy megértsék a

különbséget az alábbiak között:

a) Azért teszel valamit, mert a kormány meghoz egy törvényt, és

kényszerít, hogy megtedd, akár akarod, akár nem; és ha nem

teszed meg, büntetést kell fizetned, vagy börtönbe kell menned.

b) Egy barátod szükséget szenved és megkér, hogy adj neki

kölcsön egy kis pénzt. Lehet, hogy neked sincs sok pénzed, de

egy éve komoly adósságod volt, és akkor ő fizette ki helyetted.

Most úgy érzed, segítened kell rajta, és kölcsön kell adnod a

pénzt, amire szüksége van. Miért érzel így?

c) Egy napon a házadban aludtál, amikor kigyulladt. Egy barátod a

saját életét kockáztatva dacolt a lángokkal, és kimentett,

miközben súlyosan megégett. Legutóbbi levelében megírta,

- 208 -

hogy idős édesanyjának, aki ott lakik nem messze tőled,

szüksége van valakire, aki minden héten bevásárolna neki, és

téged kér meg, hogy tedd meg. Mit tennél?

1. Visszaírnál, hogy az ő anyja, nem a tiéd. Vásároljon ő be, te

nem fogsz.

2. Úgy érzed, hogy meg kell tenned, még ha teher is számodra, és ha nem tennéd is meg, senki sem küldene börtönbe.

Ha a 2. lehetőséget választod, miért érzel úgy?

Most olvassuk el a következő példázatot:

„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: 'Uram, ha

vétkezik ellenem az atyámfia, hányszor bocsássak meg neki? Még

hétszer is?' Jézus így válaszolt: 'Azt mondom neked, hogy nem

hétszer, de hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa

egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor

hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt

adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy

adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és így

egyenlítsék ki tartozását. A szolga erre leborult előtte, és így

esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked.

Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az

adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott

egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta,

fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!

Szolgatársa akkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel

hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem

elmenve börtönbe vetette őt, amíg meg nem fizeti tartozását. Amikor

szolgatársai látták, mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és

jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta őt

ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden

tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is

megkönyörülnöd szolgatársaidon, amint én is megkönyörültem

rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta a kínzóknak, amíg meg

nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám

is veletek, ha meg nem bocsáttok mindnyájan atyátok fiának szív

szerint'" (Máté 18,21-35).

Vegyük észre, hogy:

1. Jézus az adósságot a bűneink jelképeként használja, melyek

méltóvá tettek Isten ítéletére (a börtön és a büntetés a példázatban).

- 209 -

2. Az egyik szolga óriási összeggel, 10.000 talentummal tartozott a

gazdájának. Ez jelképezi annak az adósságnak a nagyságát, amivel Istennek tartozunk.

3. A másik szolga viszonylag kis összeggel, 100 dénárral tartozott szolgatársának.

4. Minthogy a gazda megkönyörült az első szolgán, és elengedte óriási

adósságát, az erkölcsileg le volt kötelezve, hogy ő is elengedje a másik szolga adósságát.

5. Aki keresztyénnek vallja magát, az beismeri, hogy örökre le van

kötelezve Krisztusnak, amiért megbocsátotta a bűneit, és elengedte

a bűnökért járó örök büntetést. De ha nem bocsát meg a társának,

azzal tagadja, hogy le lenne kötelezve Krisztusnak. És ha ezt

tagadja, azt is tagadja, hogy megbocsátottak neki. Tehát bűnhődnie kell a saját bűneiért.

6. Egy igaz keresztyén hallgat a figyelmeztetésre: „Minden keserűség,

indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek

minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz

jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban" (Efézus 4,31-32).

De a lekötelezettség etikája nem csak a megbocsátásra vonatkozik,

hanem a másoknak való segíteni akarásra is.

„Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi

is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért" (1János

3,16).

„Életünket adni valakiért" jelentheti azt, hogy fizikailag meghalunk

valakiért, mint az az ember, aki lemerül a folyóba, hogy megmentsen egy

gyermeket a vízbe fulladástól, megmenti a gyermeket, de szívrohamot

kap, és ő fullad meg. De jelentheti azt is, hogy olyan dolgokat teszünk,

melyek kevésbé hősiesek, de nehezebb őket megtenni, ahogy János

mondja a folytatásban: "Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi,

hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban

hogyan lehetne az Isten szeretete?" (1János 3,17).

Mindebből világossá válik, hogy a keresztyén etika nem minimalista

etika. Nem csupán megtiltja nekünk, hogy rosszat tegyünk, és nem is

arra buzdít, hogy megtegyük az igazságosság által megkövetelt

minimumot. Azt kívánja tőlünk, hogy jóságunkban legyünk

nagyvonalúak és nagylelkűek (Lukács 6,38). Jellemző a korábbi

tolvajnak szánt figyelmeztetés: „Aki lopni szokott, többé ne lopjon,

- 210 -

hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a

javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek" (Efézus 4,28).

- 211 -

38. KRISZTUS FELTÁMADÁSÁNAK HATÁSA A

KERESZTYÉN ETIKÁRA

Az ember nem olvashatja az Apostolok Cselekedeteit anélkül, hogy ne

lenne tudatában annak a hatalmas új szellemi energiának, mely kiáradt a

világra. Az eredmény a Keresztyén Egyház létrejötte volt. Joggal teszünk

fel két történelmi kérdést: Mi volt a forrása ennek a szellemi energiának,

és milyen erőket szabadított fel e történelmi korszakban? A korai

keresztyének válasza: Krisztus Feltámadása három nappal a halála után

és a Szent Szellem (Szent Lélek) Eljövetele ötven nappal a Feltámadás

után, Pünkösd napján (Cselekedetek 1 és 2).

Ez a két esemény volt az - mondják -, ami átformált egy maréknyi ijedt,

zavarodott embert, akik zárt ajtók mögött rejtőztek (János 20,19), és

kiküldte őket a világba, hogy az oroszlánok bátorságával szálljanak

szembe Jézus gyilkosaival, nyilvánosan vádolják őket a megölésével, és

tájékoztassák őket a feltámadásáról. Ez a két esemény volt az, ami arra

ösztönözte őket és utódaikat, hogy az elkeseredett ellenállás és üldözés

ellenére az egész világon elterjesszék Krisztus evangéliumát.

De Krisztus Feltámadása és a Szent Szellem Eljövetele nemcsak

motiváló erő volt, mely arra ösztönözte őket, hogy hirdessék a

keresztyén üzenetet, hanem maga volt az üzenet - Krisztus

Feltámadásának üzenete és a Szent Szellem ajándékának felajánlása,

mely hitet ébresztett az emberek szívében, új reményt adott nekik,

szembesítette őket életük bűnösségével és hiábavalóságával,

bűnbánatra késztette őket, és örömet és békét adott nekik a Jézusban

való hitben. És ezzel új energiát, új erőt, új célokat és új etikai normákat

adott nekik, elsősorban pedig egy

TELJESEN ÚJ VILÁGNÉZETET.

Mert Krisztus feltámadása félreérthetetlenül demonstrálta, hogy:

1. A halál nem a vég.

Jézus számára sem a halál volt a vég; és így a követői számára sem az

lesz. Jézus feltámadása nem csupán azt jelentette, hogy lelke túlélte a

testét, és felment a mennyekbe. Azt jelentette, hogy teste fizikailag

feltámadt a halálból. A halál meg nem történtté vált. Jelentősége óriási

volt. Mivel Jézus teste tökéletesen emberi test volt, feltámadása nagy

- 212 -

jelentőséggel bírt minden ember - férfi, nő, fiú vagy lány - számára, aki

valaha élt vagy élni fog. És mivel Isten beavatkozott a természetbe

annak egy részében - Krisztus fizikai testében -, hogy visszafordítsa a

halál folyamatát, Isten egy napon az egész Természetet újrateremtheti

és újra is teremti. Az Ószövetségben valóban megígérte, hogy megteszi

ezt; Jézus feltámadása az első termés, mely megerősíti az eljövendő

nagy aratás ígéretét. A korai keresztyének így beszéltek erről:

(I)„Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy

eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje,

és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek. Őt azonban az égnek

kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem

történik. Erről az Isten öröktől fogva szólt szent prófétái szája által"

(Cselekedetek 3,19-21).

(II) „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak

megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett

alá, nem önszántából, hanem azáltal, aki alávetette, mégpedig azzal a

reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a

romlandóság szolgaságából arra a szabadságra és dicsőségre,

amelyben Isten gyermekei részesülnek" (Róma 8,19-21).

(III) „Ámde Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak

közül" (1Korintus 15,20).

A feltámadás azt is egyértelműen demonstrálja, hogy

2. Nem az ördögé lesz az utolsó szó a világban.

Jézus meggyilkolását az emberi büszkeség, irigység, félelem,

tudatlanság, kegyetlenség és gyávaság idézte elő, amihez hozzájárult a

tömeghisztéria, a politikai zsarolás és a kormány alkalmatlansága,

miközben az egész ügy mögött az ördög állt mint felbujtó és színpadi

ügyelő. De Krisztus feltámadása semmissé tette az

igazságszolgáltatásnak e megcsúfolását. Nemcsak ártatlanná

nyilvánította azokban a vádakban, melyek alapján keresztre feszítették:

kinyilvánította, hogy ő az Úr és a Krisztus, a világegyetem

Tulajdonosának Fia. Ugyanakkor a feltámadás Isten előzetes

figyelmeztetése és garanciája volt, hogy kijelölte a napot, melyen

igazságos ítéletet mond a világ felett, és gondoskodik róla, hogy az ördög

legyőzessék, és a földi igazságtalanságok jóvá tétessenek. Jézus Krisztus

lesz a kijelölt Bíró (Cselekedetek 17,30-37); és ő vezeti majd az ördögtől

ily módon megtisztított világot dicsőséges fejlődése következő

stádiumához.

A feltámadás azt is kinyilvánította, hogy

- 213 -

3. Az anyag lényegét tekintve jó.

Az ókori filozófusok, mint Szókratész és Platón, azt tartották, hogy az

anyag nem kívánatos, sőt határozottan rossz; hogy a test a lélek sírja,

mely hajlamos azt beszennyezni. A hindu filozófia különböző formái még

mindig ezt a nézetet képviselik: a világegyetem anyaga, mint a kerék

abroncsa vég nélkül köröz a középpont körül (és nem jut sehová). Azt

tanítják, hogy meg kell próbálnunk elmenekülni a körülöttünk levő

anyagi világból és saját anyagi testünkből az örök, differenciálatlan

szellemi világba.

De Krisztus feltámadása az ellenkezőjét tanítja nekünk, mivel Jézust

visszaváltoztatta fizikai, anyagi, bár megváltozott és megdicsőült testté.

Tehát megerősítette, hogy az anyag általában és konkrétan az emberi

test lényegében jó (noha a mi emberi testünket megrontotta a bűn és a

betegségek), és egy napon megváltozik. Az emberi testet nem szabad

megvetni és bántalmazni egy feltételezett szellemi felsőbbrendűség

nevében.

AZ ÚJ VILÁGNÉZET HATÁSA

Ennek az új világnézetnek Krisztus tanítványaira gyakorolt hatása

részben azonnali, részben hosszú távú volt.

1. Krisztus feltámadása befolyásolta az emberek tulajdonhoz

való viszonyát, amint látni fogjuk a következő cikkben.

2. Krisztus feltámadása megszabadította követőit a halálfélelem zsarnokságától.

A korai keresztyének így beszéltek erről:

„Miután tehát a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk

hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítette

azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és

megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész

életükben rabok voltak" (Zsidók 2,14-15).

Ez békét és megnyugvást hozott nekik azt illetően, hogy mi van a

halálon túl (legyen a halál akár hirtelen és fájdalommentes, akár kínzóan

fájdalmas). Ezen kívül bátorságot adott nekik, hogy ne egyezkedjenek az

ördöggel. Ha a halál lenne mindennek a vége, nem lenne élet a halálon

túl, és nem lenne Utolsó Ítélet az igazságtalanságok jóvátételére, az

ördöggel való egyezkedés ésszerű viselkedés lehetne azon az alapon,

hogy a semminél a kevés is jobb. De a halál nem a vég. Meghalni, mint

Krisztus is tette Istenért és az igazságért, nem tragédia, viszont az lenne,

- 214 -

ha kompromittálnánk Istent és az igazságot csak azért, hogy egy pár

évvel meghosszabbítsuk földi életünket (lásd Lukács 12,4-9).

3. Krisztus feltámadása ennél többet jelentett: a korai

keresztyének úgy érezték, érdemes határozottan és

agresszíven hadat üzenni a lelki gonoszságnak, mely a föld

bajai mögött áll.

Természetesen nem állítottak sereget, nem folyamodtak erőszakhoz,

és nem alkalmaztak fizikai fegyvereket. Nem próbáltak megbuktatni

egyetlen kormányt sem. Nem viaskodtak emberi hússal és vérrel. Nem

emberekkel harcoltak, hanem a szellemi sötétséggel, a hazugsággal, a

babonával, a korrupcióval és az elnyomással, melyek eltorzítják az

emberek életét és személyiségét. Maga Jézus parancsolta meg nekik,

hogy ne harcoljanak fizikai fegyverekkel, és ne álljanak bosszút, ha

üldözik, megverik, megkövezik vagy bebörtönzik őket. Ugyanazt a

taktikát és ugyanazokat a fegyvereket kellett használniuk, mint

Jézusnak. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „Hadakozásunk fegyverei

ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények

lerombolására" (2Korintus 10,4); és máshol: „Mert a mi harcunk nem

test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség

világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei

magasságban vannak" (Efézus 6,12). Céljukat Pál így fogalmazta meg

Agrippa király előtt: „Megnyitni a szemüket, hogy a sötétségből a

világosságra, és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy a

Jézusban való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget

nyerjenek azok között, akik megszenteltettek" (Cselekedetek 26,18).

Azt gondolhatnánk, hogy a korai keresztyének által hirdetett üzenet

elég ártalmatlan volt. De akkor nem számolnánk azokkal a hagyományos

érdekekkel és sötét hatalmakkal, melyek arra késztették az embereket,

hogy szembeszegüljenek a keresztyén evangéliummal. Az Apostolok

Cselekedetei szerint hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztyén

prédikátorok rendszeresen olyan elkeseredett ellenállással találkoznak,

amin csak a Krisztus feltámadásába és a saját végső feltámadásukba

vetett megrendíthetetlen hit segítheti át őket.

Megvitatandó és tanulmányozandó kérdések: Olvassuk el az

Apostolok Cselekedeteinek következő részleteit. Figyeljük meg minden

esetben (a) az etikai kérdést, mellyel a keresztyén apostolok szembe

kerültek; (b) és hogy mi történt, amikor elutasították a

kompromisszumot.

1. Cselekedetek 4,1-22; 5,17-42. Itt az volt a helyzet, hogy az

apostolok csodatétellel meggyógyítottak egy béna embert Jézus

nevében. A tömeg örvendezett. De a hatóságok nem, mert részt

- 215 -

vettek Jézus keresztre feszítésében. Krisztus feltámadásnak

nyilvános prédikálása megkérdőjelezte a tekintélyüket. Ezért

megtiltották az apostoloknak, hogy Jézus nevében prédikáljanak, és

szörnyű következményekkel fenyegették őket, ha nem

engedelmeskednek. Te mit tettél volna? A következők forogtak kockán:

a) Az igazság

b) A szólásszabadság

c) Az elv: inkább engedelmeskedünk Istennek, mint az

embereknek

d) Az evangélium, mely ha prédikálják, sokaknak bűnbocsánatot és

Istennel való megbékülést hozhat

Az apostolok nem engedelmeskedtek a hatóságok tiltásának; erre

súlyosan megverték, majd kivégezték őket (8,1; 12,1).

2. Cselekedetek 14,8-19. Itt az volt a helyzet, hogy Pál és Barnabás

csodatétellel meggyógyított egy embert. A helyi tömeg örvendezett.

De pogány babonaságukban azt gondolták, hogy a két apostol két

pogány isten volt, akik lejöttek a földre; és Jupiter, a pogány isten

helyi papjai arra készültek, hogy nagy nyilvános ünnepséget

tartanak, és ökröket áldoznak Pálnak és Barnabásnak. Mármost ha

emberi lények meghajolnak más emberi lények előtt, és áldozatot

ajánlanak fel nekik, az lealacsonyítja a felajánlókat, és az igazi

Istent is sérti. Mégis, ha Pál és Barnabás megtiltanák nekik, azt a

helyi vallás elleni támadásnak tekintenék, és ez nagy bajt

okozhatna. Te mit tettél volna? Az apostolok tiltakoztak és

leállították az áldozatot. Ennek az lett az eredménye, hogy a zsidók

és a pogányok együtt kövezték meg Pált, kivonszolták a városból,

és ott hagyták, hogy meghaljon.

3. Cselekedetek 24,1-27. Miután igazságtalanul vádolták és

bebörtönözték, Pál bizonyította az ártatlanságát a bíróság előtt. De

a helyi politikai nyomás miatt Félix, a római kormányzó mégis

börtönben tartotta Pált. Azonban Pál tudomására hozta, hogy ha

kész megvesztegetni, hagyja, hogy megszökjön. Te mit tettél

volna? Pál mint keresztyén lelkiismereti okokból nem akart korrupt

módszereket alkalmazni a kormány hatalmának aláásására. Nem

volt hajlandó megvesztegetni a kormányzót, ezért börtönben maradt.

4. Cselekedetek 25,6-12; 2Timóteus 4,16-17; 4,6-8. Hogy

elkerülje az orvgyilkosságot Palesztinában, Pál Néró császár római

bíróságához fellebbezett. Első tárgyalásán felmentették, és további

- 216 -

hittérítő utakra indult. Néhány évvel később azonban ismét letartóztatták, Néró halálra ítélte, és kivégezték.

Foglaljuk össze az eddigieket. Krisztus feltámadása

1. volt az az erő, mely arra ösztönözte a keresztyén hittérítőket, hogy

kimenjenek a világba, és prédikáljanak;

2. ez volt a fő tárgya annak az üzenetnek, melyet prédikáltak;

3. és amikor a gonosz ellen folytatott harcuk során szembekerültek

azzal az etikai választással, hogy vagy kiállnak az igazságért,

igazságosan cselekszenek és szenvednek miatta, vagy megússzák a

szenvedést azáltal, hogy hallgatnak, megtagadják az igazságot, és

korrupt módon cselekszenek, a feltámadásba vetett hit volt az, ami

bátorságot adott nekik, hogy még életük árán is kiálljanak az

igazságért és a jogért.

Pál levelei világosan mutatják, mi volt erejének titka.

1. „Meghagyom neked az Isten színe előtt, aki életet ad mindennek, és

Krisztus Jézus színe előtt, aki Poncius Pilátus előtt bizonyságot tett

azzal a szép hitvallással, hogy tartsd meg a parancsolatot

szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus

megjelenéséig" (1Timóteus 6,13-15).

2. „Ne feledkezz meg arról, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda,

feltámadt a halálból. Erről szól az én evangéliumom, amelyekért

még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Az Isten Igéje

viszont nincs megbilincselve. Ezért tehát mindent elviselek a

választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való

üdvösséget örök dicsőséggel. Igaz beszéd ez: Ha vele együtt

haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt

fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha

hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő meg nem tagadhatja magát" (2Timóteus 2,8-13).

- 217 -

39. A SZENT SZELLEM (SZENT LÉLEK)

ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A KERESZTYÉN ETIKÁRA (A)

Ha megfigyeljük, miről beszélnek a korai keresztyének az

Újszövetségben, azonnal világossá válik, hogy óriási változáson mentek

keresztül. Ennek mind objektív, mind szubjektív okáról beszélnek.

Kezdetét objektív módon visszavezetik egy történelmi eseményre,

melynek időpontja éppolyan pontosan ismert, mint Jézus haláláé és

feltámadásáé. Ez a Szent Szellem eljövetele volt Pünkösd napján (vagyis

ötven nappal Jézus feltámadása után: Cselekedetek 2,1-4). Az első

meglepő dolog ezzel az eseménnyel kapcsolatban az időzítése. Azt

vártuk volna például, hogy a tanítványok arról számolnak be, hogy a

Szent Szellem először akkor áradt ki rájuk, amikor meglátták a

feltámadott Jézust. És ha ezt mondták volna, joggal gondolhatnánk,

hogy egyszerűen ily módon írták le azt az óriási szubjektív, pszichológiai

hatást, melyet a feltámadt Krisztus gyakorolt rájuk. De ők nem ezt

mondják. Arról számolnak be, hogy amikor Jézus először találkozott a

tizenegy tanítvánnyal az emeleti szobában, jelképes gesztusként rájuk

lehelt, ezzel jelezve, hogy miután visszament a mennybe, ő küldi majd el

hozzájuk a Szent Szellemet (János 20,21-23). De egyidejűleg arról is

beszámolnak, hogy az Úr Jézus ragaszkodott hozzá, hogy Jeruzsálem

városában várakozzanak tovább, mert a Szent Szellem nem azonnal jön

el, hanem egy előre meg nem határozott későbbi időpontban

(Cselekedetek 1,4-8). Ez természetesen várakozást keltett a

tanítványokban; de még mindig nem tudták, milyen formában jön el a

Szent Szellem, kivéve, hogy erővel ruházza fel őket. És amikor

megtörtént, nem különböző időpontokban, helyeken és körülmények

között szerzett egyéni benyomások alapján döntötték el, hogy

megtörtént-e vagy sem. Amikor a Szent Szellem eljött, az egy objektív

esemény volt, melynek körülbelül 120 hívő volt tanúja és

megtapasztalója. Ezután a Szent Szellem kiáradt az egész jeruzsálemi

tömegre, és még aznap 3000 ember tért meg (Cselekedetek 2,1-13,41).

Mint később látni fogjuk, ez a történelem egyik nagy fordulópontja volt.

A másik érdekes dolog az egyik kifejezés, melyet e történelmi esemény

leírására használnak: a Szent Szellem 'eljöveteléről' beszélnek. A

kifejezés magától Jézus Krisztustól származik, aki ezt mondta

tanítványainak:

„Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én

elmegyek; mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok,

ha pedig elmegyek, elküldöm, őt hozzátok. És amikor eljön, meggyőzi

- 218 -

a világot a bűn, az igazság és az ítélet tekintetében: a bűn az, hogy

nem hisznek énbennem; az igazság az, hogy én az Atyához megyek,

és többé nem láttok engem; az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme

megítéltetett. Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most

nem tudjátok elviselni: de amikor eljön ő, az igazság Szelleme (Lelke),

elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem

azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti

nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti

ki nektek" (János 16,7-14).

Mármost emlékezzünk, hogy a tanítványok mindnyájan zsidók voltak,

és gyakran olvasták az Ószövetségben, hogyan töltötte el erővel a Szent

Szellem a régi hőseiket és szellemi vezetőiket. És valóban, amíg itt

tartózkodott a földön, maga Jézus is azt állította, hogy a Szent Szellem

ereje által viszi véghez a csodákat (12,27). De amint láthatjuk a fenti

idézetből, amikor Jézus a Szent Szellem eljövetelét említette, olyasmiről

beszélt, ami nem jöhet és nem is jön el addig, amíg ő maga el nem

távozik. A Szent Szellem lesz a „másik Pártfogó" (János 14,16). Amíg a

földön tartózkodott, maga Krisztus volt a tanítványok Pártfogója. Most a

Szent Szellemnek kell eljönnie, hogy átvegye a helyét, és folytassa azt a

munkát, amit Krisztus befejezetlenül hagyott. És akárcsak Krisztus, aki

mikor eljött, itt maradt a földön 33 évig emberi testben, a Szent Szellem

is itt marad Krisztus második eljöveteléig, nem emberi testben, mint

Jézus, hanem Jézus tanítványainak világméretű közösségében és az

egyes hívők egyedi testében. Feladata kettős: 1. hirdetni Jézust

világszerte, demonstrálni állításainak igazságát, megértetni az

emberekkel halálának, feltámadásának és mennybemenetelének

jelentőségét, figyelmeztetni őket az elkerülhetetlen Ítélet Napjára; 2.

elvezetni a hívőket Jézus kilétének, gazdagságának, dicsőségének és

hatalmának egyre mélyebb megértéséhez.

AZ ÚJ ÉLET

Ennyit a keresztyének objektív beszámolójáról a Szent Szellem

eljöveteléről. De amikor a Szent Szellem befogadásának szubjektív,

személyes élményéről beszélnek, nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak

életmódjukat változtatta meg: szó szerint új életet adott nekik. Olvassuk

el ismét a 35. cikkben idézett részletet:

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és

íme: új jött létre" (2Korintus 5,17).

Az „új (teremtmény) jött létre" kifejezést nem túlzásnak szánta a

szerző: azt akarja, hogy szó szerint értsük, amint láthatjuk azokból a

- 219 -

kifejezésekből, melyeket máshol használ a velük történtek leírására.

Arról beszélnek, hogy Isten „Krisztus Jézusban jó cselekedetekre

teremtette" őket (Efézus 2,10); hogy „újjászülettek" (Titusz 3,5); hogy

„halottak voltak a bűneik miatt, de új életre keltek" (Efézus 2,5); hogy

„új életben jártak" (Róma 6,4), miután egyesültek az élő, feltámadt

Krisztussal. És ami a leginkább érdekel minket ezzel kapcsolatban, az az

etikájukra gyakorolt hatás. Ez az új szellemi élet, amit a Szent Szellem

támasztott bennük, kialakította

ISTENHEZ VALÓ ÚJ VISZONYUKAT.

1. Tudatára ébredtek, hogy Isten gyermekei lettek (korábban nem

voltak azok), hogy Isten az Atyjuk lett, és attól fogva rendelkeztek

Isten életével és szellemével. Természetesnek találták, hogy úgy

beszéljenek Istenhez, mint egy gyermek az atyjához, aki tudatában van, hogy atyja gyermeke.

„A fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atyánk!' Maga a

Szellem tesz bizonyságot lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten

gyermekei vagyunk" (8,15-16).

2. Tudatára ébredtek, hogy ugyanaz a Szellem, aki szellemi

újjászületésben részesítette őket, most munkálkodik bennük,

kifejezve a vágyait, sürgetve őket, hogy fojtsák el saját bűnös

vágyaikat, és arra bíztatva őket, hogy mindig úgy viselkedjenek, mint Atyjuk, hogy éretté és Isten felnőtt gyermekeivé váljanak.

„Akiket pedig Isten Szelleme (Szent Lelke) vezérel", mondták, „azok

Isten fiai" (Róma 8,14).

Egy példa:

Jézus mondta:

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld

ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek

ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy

legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és

jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak... Ti tehát legyetek

tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Máté

5,43-45,48).

De mi kelti fel valakiben a vágyat, és mi ad neki erőt, hogy így

viselkedjen? A korai keresztyének elmondják, hogy mit találtak (amit

minden igaz keresztyén megtalál ma is): a bennük lakozó Szent Szellem

- 220 -

táplálta a vágyat, és sürgette őket, hogy úgy viselkedjenek, mint Isten,

az Atyjuk, és hogy ne engedjenek teret a gyűlöletnek, melynek korábban

szabad folyást engedtek. Így fogalmazták meg:

„Intelek titeket: a Szellem szerint járjatok, és a test kívánságát ne

teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Szellem ellen van, a Szellemé

pedig a test ellen, ezek ellenkeznek egymással, hogy ne azt tegyétek,

amit akartok. Ha pedig a Szellem vezet titeket, nem vagytok törvény

alatt. A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek:

házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás,

bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás,

féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység,

gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről

már előre megmondom nektek, amit korábban is mondtam: akik

ilyeneket cselekszenek, nem fogják örökölni Isten országát. A Szellem

(Szent Lélek) gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem,

szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen

nincs törvény" (Galata 5,16-23).

3. Ebből világossá válik, hogy befogadva a Szent Szellemet és Isten

gyermekévé válva nem változtak automata gépekké. Továbbra is

megvolt a választásuk, hogy engednek-e a Szent Szellem

sürgetésének, vagy utat engednek saját bűnös indítékaiknak; és ez

gyakran belső harcot jelentett. Mi az előnye - kérdezheti valaki - a Szent Szellem birtoklásának?

Egy analógia:

a) Azt mondják, hogy a nőstényoroszlánok magukkal viszik a fiatal

oroszlánokat, amikor vadászni mennek, és a kis oroszlánok úgy

tanulják meg a vadászatot, hogy utánozzák az

anyaoroszlánokat. Ez az utánzásos tanulási módszer azért

működik, mert a fiatal oroszlánok magukban hordozzák anyjuk

természetét és ösztöneit, és anyjuk utánzása arra szolgál, hogy

fejlesszék azokat. De nem sok haszna lenne, ha egy szamarat

küldenénk ki az oroszlánokkal, és azt mondanánk neki, hogy

utánozza őket és tanuljon meg vadászni! Egy szamárból

hiányzik az oroszlántermészet és - ösztön, amivel elkezdhetné.

b) Így van ez azokkal az emberekkel is, akik befogadták a Szent

Szellemet és Isten gyermekeivé váltak. Most már van értelme

azt mondani nekik, hogy utánozzák az Atyjukat, Istent, és Jézus

Krisztus viselkedését (Efézus 5,1-2.25-28), mivel most már

bennük van Isten természete és ösztöne, amit utánzással és

gyakorlással lehet fejleszteni, és érett és stabil jellemé alakítani.

- 221 -

4. A keresztyének azt mondják, hogy bármennyire erőltették is

magukat a Szent Szellem segítségével, hogy legyőzzék bűnös

vágyaikat és késztetéseiket, ezt nem érezték rabszolgaságnak.

„Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy féljetek", mondják

(Róma 8,15). Ennek számos oka van:

a) Nem azért teszik, hogy kiérdemeljék, hogy beléphessenek Isten

családjába, mivel már tagjai ennek a családnak.

Analógia: Tegyük fel, hogy egy fiú nagy zenei tehetséget

örökölt az apjától. Lehet, hogy a gyakorlást kemény munkának

találja, de tudja, hogy nem azért kell csinálnia, hogy mint

gyermek, helyet nyerjen apja családjában. Azért csinálja, mert

már apja gyermeke, szereti az apját, a kedvében akar járni, és

egyébként is élvezi a zenét.

b) Nem félelemből teszik, hogy ha kudarcot vallanak, kiközösítik

őket a családból. Isten minden gyermekét biztosítja arról, hogy

„nincs most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a

Krisztus Jézusban vannak" (Róma 8,1). Soha nem utasítja el

őket. Nincs büntetés: Krisztus már elszenvedte helyettük.

5. Másrészről a keresztyének tudatában vannak, hogy ugyan nincs

büntetés, de ha rosszat tesznek, annak következményei vannak, és veszteségeket szenvednek.

„Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Amit vet az ember,

azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, a testének arat majd

pusztulást; aki pedig a Szellemnek (Szent Léleknek) vet, a Szellemből

fog aratni örök életet" (Galata 6,7-8).

Szemléltető példa: Tegyük fel, hogy Isten azt mondja egy keresztyén

gazdának, hogy vessen búzát a földjén; de a gazda nem

engedelmeskedik Istennek, és bogáncsot vet. Ha később megbánja és

bevallja bűnét Istennek, Isten megbocsát neki: nincs büntetés. Ennek

ellenére a rossz mag kel ki a földből. Isten nem tesz csodát, és a

bogáncsot nem változtatja búzává. Ezen kívül a gazdának nem lesz

jövedelme a termésből; és a következő években keményen kell

dolgoznia, hogy kiirtsa a bogáncsot a földjéről.

6. Isten arról is biztosítja a keresztyéneket, hogy a Szent Szellem soha

nem hagyja cserben őket. Ellenkezőleg, Isten akarata szerint

közbenjár értük, és nem nyugszik, amíg jellemükben teljesen hasonlóvá nem válnak Krisztushoz.

„Ugyanígy segít a Szellem is a mi erőtlenségünkön. Mert azt, amit

kérnünk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Szellem

- 222 -

esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással. Aki pedig a szíveket

vizsgálja, tudja, mi a Szellem gondolata, mert Isten szerint esedezik

azokért, akiket megszentelt. Azt pedig tudjuk, hogy akik az Istent

szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket

elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról

eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő

legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve

elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is

igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette" (Róma

8,26-30).

- 223 -

40. A SZENT SZELLEM (SZENT LÉLEK)

ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A KERESZTYÉN ETIKÁRA (B)

A Szent Szellem eljövetele Pünkösd napján mélységes változásokat

eredményezett a korai keresztyének viselkedésében. Az egyik legelső

dolog, amit a világ észrevett, hogy a Szent Szellem befogadása által

MEGVÁLTOZOTT A SZEMÉLYES TULAJDONHOZ VALÓ

VISZONYUK.

„A hívők összessége pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem

mondott vagyonából semmit sem a magáénak, hanem mindenük

közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr

Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. Nem volt

közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk

volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették

az apostolok lábai elé, azután szétosztották mindenkinek úgy,

ahogyan szüksége volt rá" (Cselekedetek 4,32-35).

Óvatosnak kell lennünk, nehogy félreértsük ezeket a verseket. Nem azt

mondják vagy jelentik, hogy minden keresztyén, akinek tulajdona volt,

hirtelen eladta minden vagyonát, beleértve a saját házát, és a bevételt

szétosztotta a többiek között. Ha ezt tette volna, sem neki, sem

keresztyéntársainak nem lett volna hol aludni vagy élni! Ami történt, az

ennél mélyebb értelmű volt. Ezek az emberek azonnal látták, hogy ha

Jézus feltámadt a halálból, akkor tényleg ő a Krisztus, Isten Fia, minden

dolog jogos örököse. Ezért ő volt az, akinek átadták a vagyonukat. Nem

kellett kényszerítenie őket. Boldogan tették. Úgy gondolkodtak, hogy

mivel Uruk és Mesterük mindenét odaadta értük, amikor meghalt a

kereszten, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy mindenüket neki adják.

Minden vagyonuk Tulajdonosává vált. Ez nem azt jelentette, hogy

másoknak kellett átadniuk ellenőrzésre. Továbbra is rájuk volt bízva, de

nem mint tulajdonosokra, hanem mint intézőkre, és mint ilyenek,

kötelesek voltak megfelelően kezelni a keresztyén közösség javára. Ha a

közösségben sürgősen szükség volt valamire, és volt felesleges

vagyonuk, akkor eladták, és a bevételt odaadták az apostoloknak, hogy

osszák szét, vagy maguk osztották szét (Cselekedetek 5,1-4). Senki sem

gondolt úgy a javaira, mint sajátjára; minden megőrzésre volt náluk

Jézus megbízásából, a keresztyén közösség javára. Azokban az időkben

a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet egy szorosan összetartó közösség

volt, egy iparilag fejletlen társadalomban. A Római Birodalom

- 224 -

nagyvárosaiban nagyon eltérőek voltak az életfeltételek, és a keresztyén

szociális segélyezés adminisztrációja szükségszerűen alkalmazkodott a

helyi körülményekhez (lásd Cselekedetek 9,36.39; 11,27-30; 20,33-35).

Manapság azok a körülmények, melyek között a keresztyének

gyakorolják anyagi javaik kezelését, sokkal bonyolultabbak. De az

alapelv ugyanaz: Krisztus feltámadása óta egyetlen igaz keresztyén sem

tekinti magáénak a vagyonát, hanem Krisztus tulajdonának, hogy

Krisztus igazgatása alatt mások javára hasznosítsa.

A Szent Szellem befogadásának másik eredménye

AZ EMBERI TEST ÚJFAJTA ÉRTÉKELÉSE.

1. A Krisztusban hívő embernek tudnia kell, hogy teste a Szent Szellem

templomává vált (1Korintus 6,19). Ez különleges szentséggel

ruházza fel testét, amit a hívőnek nem szabad

megszentségtelenítenie. Ismét csak tanulságos látni, ez a tény

hogyan hat a hívők etikai viselkedésére. Az Újszövetség nem

mondja a hívőknek: Ha sikerül elkerülnöd a paráznaságot, tested

alkalmasnak minősül arra, hogy a Szent Szellem temploma legyen.

Másképpen fogalmaz: „Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus

tagja? Most tehát azok, akik a Krisztus tagjai, parázna nő tagjaivá

legyenek? ... Nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lévő Szent

Szellem temploma, amit Istentől kaptatok? ... Kerüljétek a

paráznaságot" (1Korintus 6,15.19.18).

2. Még ha egy hívő be is fogadja a Szent Szellemet, teste halandó

marad, és ki van téve a fájdalomnak és a romlásnak, egészen addig,

míg vissza nem tér az Úr Jézus. De a Szent Szellem már benne lakik

a hívő testében, és növeszti Isten nagy megváltó munkájának „első

zsengéit". Ezek az „első zsengék" a garanciái, hogy egy napon eljön

a teljes aratás; és amikor elérkezik, a hívők teste megváltatik, és

egy megdicsőült, halhatatlan és örök testté változik, amilyen az Úr Jézusé (Róma 8,10, 23; Filippi 3,20-21).

A Szent Szellem létrehozott egy

ÚJ IDENTITÁST: KRISZTUS TESTÉT.

„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi

tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.

Hiszen egy Szellem által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk,

- 225 -

akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és

mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg" (1Korintus 12,12-13).

1. Először tanulmányozzuk az emberi test itt használt szemléltetését.

Az, ami az emberi test összes tagját életben tartja, hogy egymáshoz

kapcsolódva megfelelően működjenek, a vérkeringés, mely oxigént

szállít a levegőből a test minden tagjához. Ehhez két dolognak kell

egyszerre teljesülnie:

a) A testnek levegőben kell lennie - ha nem kapna levegőt,

meghalna;

b) A levegőnek a testbe kell jutnia - ha levegő venné körül, de nem

jutna belé, ugyancsak meghalna.

2. Mármost ha valaki Krisztusba helyezi a hitét, Krisztus azt a Szent

Szellembe helyezi - megkereszteli (megmeríti) a Szellemben -, és

egyidejűleg a Szent Szellemet belé helyezi - megitatja a Szent

Szellemmel. Most már benne van a Szent Szellemben, és a Szent

Szellem is benne. De ez igaz minden Krisztusban hívő emberre az

egész világon: mindnyájan ugyanabban a Szent Szellemben

vannak, és a Szent Szellem ott van mindnyájukban. Tehát ők

alkotják Krisztus Testét, testének sok tagját, osztozva a Szellem életében és a Szellem által egyetlen élő szervezetté egyesítve.

3. Ez Isten válasza a rosszul irányított személyiség és a mértéktelen

individualizmus által okozott problémákra. Krisztus testében:

a) Egyetlen tag sem fölösleges, vagy érezheti annak magát,

akármilyen gyenge és tehetségtelen (1Korintus 12,15-20).

b) Egyetlen nagy tehetségű tag sem érezheti úgy, hogy nincs

szüksége a többi, kevésbé tehetséges tagra (12,21-25).

c) Az egyes tagoknak nem a saját boldogulásukra, hanem az egész

szervezet javára kell használniuk a tehetségüket (13. rész).

4. Annak a tudata, hogy valaki Krisztus Testének a tagja, nagyon

gyakorlati módon hat a viselkedésére. Még egy őrült sem sérti meg

szándékosan a saját testrészeit. „Vessétek le a hazugságot, és

mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai

vagyunk egymásnak" (Efézus 4,25).

Végül a Szent Szellem eljövetele és Krisztus Testének kialakulása

megteremtette

- 226 -

AZ ÚJ NEMZETEKFELETTISÉGET.

Az ószövetségi időkben a zsidókat - bizonyos okokból - arra nevelték,

hogy nagyra tartsák magukat. De a Szent Szellem eljövetele Pünkösd

napján mindezt megváltoztatta. Ha egy zsidó és egy pogány (nem-zsidó)

befogadta a Szent Szellemet, akkor - akár felfogták akkor, akár nem -

nyomban Krisztus Testének élő tagjaivá váltak, mely nem ismer nemzeti

határokat és társadalmi megkülönböztetést. „Hiszen egy Szellem által",

mondja az Újszövetség, „mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk,

akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok" (1Korintus

12,13).

Az Apostolok Cselekedetei azokon a helyeken a legizgalmasabb, ahol

részletesen leírja azokat az alkalmakat, amikor leomlottak a népeket

elválasztó régi korlátok, és a zsidók és nem-zsidók elfogadták egymást

mint Krisztus Testének társtagjait. Az Apostolok Cselekedetei őszintén

elmondja nekünk, hogy a zsidó keresztyének először kissé vonakodtak

elfogadni a nem-zsidó hívőket, mint Krisztusban egyenlőeket, de

megtörtént a csoda, és végül elfogadták őket. Érdemes felolvasni az

egész történetet az osztálynak (Cselekedetek 10,1-11,30); ez

vízválasztó a világtörténelemben.

Másrészről elmondja, hogy bizonyos országokban és városokban a

helyi vallás olyan elválaszthatatlanul összekapcsolódott a nemzeti és

polgári büszkeséggel, hogy a nemzetek feletti keresztyén evangéliumot

kimondottan rossz néven vették. Efézus városa különleges eset volt (a

hosszú történetet lásd: Cselekedetek 19,23-41). A városi polgárok

imádatának fő tárgya Artemisz istennő volt. Mármost Artemiszt az ókori

világ sok helyén imádták. De Efézusban egy csodálatos templomot

építettek neki, mely a világ egyik csodája volt. Volt egy Artemisz-szobruk

is, melyről azt állították, hogy az égből esett le egyenesen Jupitertől, a

pogány főistentől (valószínűleg egy meteorit volt). Nagyszámú turista

látogatta a templomot, és a helyi ezüstműves sok pénzt keresett a

miniatűr Artemisz-szentélyek eladásával. Ezért amikor az efézusiak

kezdték homályosan felfogni, hogy a keresztyén evangélium és az egy

igaz Isten tana aláássa pogány vallásukat, támadásnak tekintették

nemcsak a vallásuk, de nemzeti és polgári büszkeségük ellen is. Az egész

város kitódult a szabadtéri színházba, és két óráig egyfolytábankiáltozták

nem egyszerűen azt, hogy „nagy Artemisz", hanem, hogy „nagy az

efézusi Artemisz" (Cselekedetek 19,28.34).

E sötét hátteret megvilágítja, ha elolvassuk Pál apostol történelmi

jelentőségű szavait, melyeket pár évvel később írt az efézusi

megtérteknek. Egy új nap hajnalát jelzik az európai és

világtörténelemben:

- 227 -

„Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok,

úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont

azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül

vannak metélve. Ti abban az időben Krisztus nevében éltetek, Izráel

közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló

idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most

pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek

a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget

eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az

ellenségeskedést, miután a törvényt tételes parancsolataival

érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új

emberré tegye önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az

Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést

önmagában, és eljött, és békességet hirdetett nektek, a távoliaknak,

és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk

mindkettőnknek egy Szellemben (Szent Lélekben) az Atyához. Ezért

tehát nem vagytok idegenek és jövevények, hanem polgártársai a

szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a

próféták alapjára, a sarokkő pedig maga a Krisztus Jézus, akiben az

egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az

Úrban, és őbenne ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem

által" (Efézus 2,11-22).

- 228 -

41. KRISZTUS MÁSODIK ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A

KERESZTYÉN ETIKÁRA (A)

Csak úgy érthetjük meg a keresztyén etika mögött álló erőt, ha

figyelembe vesszük Krisztus Második Eljövetelének keresztyén

doktrínáját. Egyesek megpróbáltak úgy érvelni, hogy a Második Eljövetel

doktrínája egy meseszerű mítosz, melyet a népi képzelet szőtt a

történelmi keresztyénség köré. Ezért arra következtetnek, hogy

nyugodtan el lehet vetni és figyelmen kívül lehet hagyni, hogy

felfedezhessük a keresztyénség etikájának szilárd és maradandó

értékeit. De ez az elmélet nem állja ki az Újszövetség józan

vizsgálódásának próbáját.

A becslések szerint az Újszövetség körülbelül 250 versben említi a

Második Eljövetelt. Az Újszövetség mindegyik szerzője hivatkozik rá, és

az Újszövetség mindegyik könyve utal rá.

Sőt, maga Jézus Krisztus többet beszél Második Eljöveteléről, mint

bárki más az Újszövetségben. Ezt azért teszi, mert szerves és

elválaszthatatlan része azon állításának, hogy ő a Messiás. Az

ószövetségi próféciákban mindenütt az volt az állandóan ismétlődő

ígéret, hogy ha eljön, legyőzi az ördögöt, száműzi a háborút, és

igazságos ítéletet mond a világ felett. Ez az ígéret emberek generációit

töltötte el reménnyel és örömmel (lásd pl. 94., 96., 97., 98., 99. zsoltár;

Ézsaiás 2,1-4). Természetesen, amikor Jézus azt állította, hogy ő a

Messiás, kortársai tudni akarták, mikor és hogyan teljesíti ezeket az

ígéreteket. Világosan jelezte, hogy nem az első eljövetelekor

szándékozik végrehajtani Isten ítéletét a világ fölött (lásd a fejtegetést a

25. cikkben). De ha azt mondta volna, hogy sohasem szándékozik

megtenni, az teljesen romba döntötte volna azt az állítását, hogy ő a

Messiás. Természetesen nem mondott ilyet. Ellenkezőleg, világos

nyelven és példázatok formájában, mind nyilvánosan mind személyesen

elmondta, hogy halála, eltemetése, feltámadása és mennybemenetele

után először el kell távoznia; ezt követően evangéliumát az egész világon

prédikálni fogják; és végül visszatér, hogy isteni hatalommal

megalapítsa Isten országát a földön (lásd pl. Lukács 19,11-27; Máté

24,14). Az a kijelentése, hogy ismét eljön, olyan szerves része volt azon

állításának, hogy ő a Messiás és Isten Fia, hogy a bírái előtt is kijelentette

a tárgyalásán. Miután a főpap megeskette, hogy mondja meg, ő-e a

Messiás, Isten Fia, kijelentő módban válaszolt és hozzátette: „Mostantól

fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az

ég felhőin" (Máté 26,64). Ekkor elhatározták, hogy keresztre feszítik

istenkáromlásért. Pontosan megértették tehát, mit mondott.

- 229 -

Ezért amikor feltámadása után az apostolok feltették Jézusnak a

kérdést: „Uram, nem ebben az időben állítod fel a királyságot... ?", azt

mondta nekik, hogy a Második Eljövetel időpontja nem rájuk tartozik.

Azonnali feladatuk az volt, hogy elkezdjék a világ evangelizálását. De a

mennybemenetelekor - amint Lukács, a történész beszámol róla,

ugyanezeknek az apostoloknak ugyanilyen világosan megmondta az

angyal: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el,

ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe" (Cselekedetek 1,6-11).

Lukács beszámol róla, mit láttak a szemtanúk. Ennek megfelelően az

első keresztyének világos és közvetlen nyelven kinyilatkoztatták a

világnak, hogy Krisztus visszatér a világunkba ugyanolyan valóságosan

(csak elképzelhetetlenül nagyobb pompában), ahogyan látták eltűnni a

felhők között.

Egyesek azt állítják, hogy Lukácsnak primitív és tudománytalan

kozmológiai nézetei voltak. Azt hiszik, hogy egy fizikai eget képzelt a

lapos föld fölé, mely alatt ott volt a pokol. És azt mondják, hogy Lukács

találta ki a mennybemenetel történetét, mely beleillett primitív

világképébe. De semmilyen bizonyíték sincs rá, ami alátámasztaná ezt a

nézetet. Sőt, a történelmi tényeknek is ellentmond. Tudjuk, hogy Lukács

művelt ember volt: fizikus, aki olyan világban élt, mely már tudta, hogy

a föld kerek - több mint 200 évvel korábban Erathoszthenész még ki is

számolta a kerületét. Azt is tudjuk, hogy Lukács elsőrangú történész volt.

Hűségesen feljegyezte, amit a szemtanúk láttak - Krisztus fizikai

testének szó szerinti felemelkedését.

Természetesen gyakran voltak - és vannak ma is - mániákus emberek,

akik Urunk világos beszéde ellenére meggyőződéssel állítják, hogy

pontosan meg tudják jósolni a Második Eljövetel időpontját. Ezekről

mindig és szükségszerűen kiderül, hogy nem mondanak igazat. És

vannak mások, akik azt bizonygatják, hogy Krisztus egyik-másik

országba visszatért valamilyen vallási guru testében reinkarnálódva.

Maga Jézus óvott minket az ilyen félreértésektől. Amikor bekövetkezik a

Második Eljövetel - mondja Krisztus -, senkinek sem kell mondani, hogy

megtörtént. Kozmikus lesz, és mindenütt látható (lásd Lukács 17,22-37).

De a mániákusok félreértelmezése semmivel sem csökkenti Krisztus

csodálatos ígéreteinek vagy az igaz keresztyének hitének érvényességét

a századokon keresztül napjainkig.

A mi feladtunk az, hogy tudakozódjunk Krisztus Második Eljövetelének

a keresztyén etikára gyakorolt hatása felől. Nézzünk néhány példát, hogy

lássuk, mennyire áthatotta a korai keresztyének életét.

- 230 -

I. MIND A MEGTÉRÉSBEN, MIND PEDIG AZ AZT KÖVETŐ

JÁRÁSBAN ALAPVETŐ IRÁNYMUTATÁST AD

Pálnak a macedóniai Tesszalonikában (Észak-Görögország) végzett

evangelizálásáról a Cselekedetek (17,1-9) számol be. Egy levélben,

melyet röviddel ezután írt a városban élő megtért keresztyéneknek,

leírta, mivel járt a megtérésük:

„Mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk

nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez,

hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből

Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halálból, aki megszabadít minket

az eljövendő haragtól" (1Tesszalonika 1,9-10).

Figyeljük meg:

1. hogy a megtérés nem egyszerűen azt jelentette, hogy az egyik

szabálygyűjteményről áttértek egy másikra, hanem hogy a

világegyetemhez való helytelen viszonyukat felváltotta a

világegyetemmel és annak személyes Teremtőjével kapcsolatos igazság elismerése („megtértetek a bálványoktól az Istenhez").

2. hogy a megtérés új célt és keretet adott az élet számára („...várjátok a mennyből Jézust").

3. hogy a Második Eljövetel nem a valóságtól való menekülés egy

formája volt, ami arra bátorította az embereket, hogy hanyagolják

el a napi munkát, hanem éppen hogy ösztönzött a szorgalmasabb és

jobb munkára. A napi munka megszűnt robot lenni - a megélhetés

kiharcolása a személytelen Természettől vagy a szeszélyes

világegyetemtől, versenyben egy elvtelen, önző, szívtelen

társadalommal -, az igaz és élő Isten boldog szolgálatává vált, kinek

Fia meghalt a bűneinkért, és aki visszatér mint népének végső

szabadítója. Igaz ugyan - tudhatjuk meg Pálnak a megtértekhez írt

második leveléből -, hogy némelyikük a Második Eljövetel ígéretét

mentségül használta, amiért nem dolgozott és elhanyagolta

társadalmi kötelezettségeit. De ezek jó alkalmat kínáltak Pálnak,

hogy rámutasson: Az ilyen viselkedés a keresztyén hit teljes

félreértése, sőt megtagadása volt (2Tesszalonika 3,6-15). Amint

máshol mondja: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről

nem gondoskodik, az megtagadja a hitét, és rosszabb a hitetlennél" (1Timóteus 5,8).

- 231 -

II. A MÁSODIK ELJÖVETEL ERŐS ÖSZTÖNZÉST JELENTETT A

SZORGALMAS, ODAADÓ MUNKÁRA

1. Mert Krisztus tanítványai akkor nyerik el jutalmukat a

Krisztus nevében végzett munkájukért. Egy korábbi cikkben (38.)

már megbeszéltük ezt, és szükségtelen itt megismételni. Itt azt kell

észrevennünk, hogy ezt a jutalmat nem csupán a „szellemi"

munkáért kapják, hanem a rendes napi munkáért is, amit Jézus nevében és érte végeztek.

Példák:

a) Vendégszeretet a szegények iránt (Lukács 14,12-14).

b) Napi munka a földön, a gyárban, a hivatalban vagy otthon,

melyet „úgy végezzetek, mint az Úrnak" (Kolossé 3,22-25).

A Második Eljövetel a munkaadókat, gyárigazgatókat stb. is

önmérsékletre inti, emlékeztetve őket, hogy nekik is van egy Gazdájuk

fent a mennyben, aki egy napon számon kéri majd tőlük, hogyan bántak

a munkásokkal (Kolossé 4,1). És figyelmezteti őket Isten ítéletére, mely

azokat sújtja, akik igazságtalanul elnyomták a munkásokat (Jakab

5,1-6).

2. Mert akkor minden hívőnek személyesen találkoznia kell

Krisztussal, és számot kell adnia neki.

Hogy lássuk a különbséget, vegyünk egy szemléltető példát.

a) Egy gazdag fiatalember elhatározza, hogy festő lesz.

Megengedheti magának, hogy kifizesse a tandíjat, tehát elmegy

Moszkvába, Szentpétervárra és Párizsba, hogy híres művészek

keze alatt tanuljon. De könnyelművé válik, partikra, ivászatra és

szórakozásra vesztegeti az idejét. Silány munkát végez, és

amikor benyújtja a vizsgafestményeit, egy csoport szakértő,

akikkel soha nem találkozott, és akiket nem ismer személyesen,

a távollétében elutasítja a festményeket mint gyenge

minőségűeket. A fiatalember csalódott, de csak magát

hibáztathatja.

b) Egy szegény fiatalember festő akar lenni. Özvegy édesanyja

keményen dolgozik, és minden kényelmet megtagad magától,

hogy elég pénzt keressen és elküldhesse a fiát Moszkvába,

Szentpétervárra és Párizsba, hogy híres festők keze alatt

tanuljon, és hogy eltarthassa, amíg ott van. Ez a fiatalember is

elvesztegeti az idejét és silány munkát végez. De amikor a

festményeit bírálják, azt kérik tőle, hogy személyesen jelenjen

meg a vizsgán. Miközben ott ül a szakértők között, akik

kritizálják, és végül visszautasítják a munkáját, rátalál özvegy

- 232 -

édesanyjára, kinek szeretetét, pénzét, munkáját és áldozatát

vesztegette. Vajon mit érzett?

Most olvassuk el figyelmesen az alábbi verseket:

„Mert megjelent az Isten kegyelme minden ember üdvösségére, és

arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi

kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban,

mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és

üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát

adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és

megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetekre

törekszik" (Titusz 2,11-14).

Ezek a versek egy sor részletes etikai utasítás után következnek

(2,1-13). Ezek felsorolják, milyen módokon gyakorol nyomást Isten

kegyelme a hívőkre, hogy lelkiismeretesen, igazul és istenfélően éljenek.

A legnagyobb kényszer talán a következő: Az a kegyelem, mely

megmenti a hívőt a vétkeiért járó büntetéstől, és helyet biztosít neki

Krisztus mellett a mennyben, bizonyosságot jelent számára, hogy egy

napon találkozik Krisztussal, aki magát adta, hogy szenvedésével

megszabadítsa őt a bűnös életmódtól, és a jó munkáért lelkesedő

emberré változtassa. Mi van akkor, ha a fenséges és dicsőséges Krisztus

elé kerülve be kell vallania, hogy jórészt elszalasztotta azokat a

lehetőségeket, melyeket Krisztus szenvedése biztosított számára? A

Biblia figyelmeztet minket, hogy az ilyen ember megszégyenül majd

Krisztus előtt az Eljövetelekor (1János 2,28).

Megvitatandó kérdések:

1. Mit gondoltok, az Újszövetség miért hangsúlyozza annyira Krisztus Második Eljövetelét?

2. Miért nem a valóságtól való menekülés a Második Eljövetelben való

hit?

3. Mit gondoltok, milyen gyakorlati hatása lehet életünkben annak, ha

hiszünk benne, hogy mindnyájan személyesen találkozunk Jézus Krisztussal?

- 233 -

42. KRISZTUS MÁSODIK ELJÖVETELÉNEK HATÁSA A

KERESZTYÉN ETIKÁRA (B)

Sorozatunk utolsó cikkében tovább vizsgáljuk Krisztus Második

Eljövetelének etikai hatását. Az előző cikkben már láttuk, hogy a Második

Eljövetel fontos eleme volt a megtérésnek, és reményt nyújtott a jövőre

nézve. Gyakorlati szempontból a Második Eljövetel erős ösztönzést

jelentett a szorgalmas munkára. Ebben a cikkben látjuk majd, hogy

A MÁSODIK ELJÖVETEL TÖKÉLYRE VISZI A KERESZTYÉN

ERKÖLCSÖT ÉS A SZELLEMI FEJLŐDÉST.

Az Újszövetség világossá teszi, hogy a Krisztushoz való megtérés az

erkölcsi és szellemi fejlődés nehéz útjára kötelezi a hívőt. Nemcsak arra

kell törekednie, hogy jobb munkát végezzen, mint korábban, hanem arra

is, hogy jobb ember legyen, mint előtte volt. És hogy a hívő megértse,

milyen nehéz ez az út, az Újszövetség a sportból vett hasonlatokat

használ: futás (1Korintus 9,24-26), hosszútávfutás (Zsidók 12,1-3),

ökölvívás (1Korintus 9,26-27), birkózás (Efézus 6,12).

Javaslat a szöveg további tanulmányozására: E hasonlatok

mindegyikének speciális jelentése van; segítsünk a diákoknak, hogy ezt

megtalálják a szövegösszefüggés tanulmányozásával.

Péter apostol így írja le, mivel jár ez az erkölcsi és szellemi fejlődés:

„Az ő isteni ereje magajándékozott minket mindazzal, ami az életre

és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját

dicsőségével és tökéletességével hívott el minket. Így drága és

hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy ezek révén isteni természet

részeseivé legyetek, és elkerüljétek azt a romlottságot, amely a bűnös

kívánság által uralkodik a világon. Éppen ezért minden

igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassatok igaz

emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben

önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban

kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri

szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. Mert ha ezek

megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus

ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. Akiben pedig ezek

nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi

bűneiben megtisztult. Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még

- 234 -

jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt

teszitek, nem fogtok megbotlani soha. És így dicsőségesen fogtok

bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába"

(2Péter 1,3-11).

Pál apostol így írja le ugyanezt:

„Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a

Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én

Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni

hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem,

és kitűnjék rólam őáltala, hogy nem saját igazságom van a törvény

alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a

hit alapján. Mindezt pedig azért teszem, hogy megismerjem őt és

feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést,

hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy mindenképpen eljussak a

halálból való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt,

vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert

engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem

gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami

mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak

nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának

jutalmáért a Krisztus Jézusban" (Filippi 3,7-14).

Mindezzel a korai keresztyének nyilvánvalóvá teszik, hogy végső céljuk

nem az, hogy betartsák a Biblia összes etikai szabályát. Céljuk ennél

sokkal személyesebb: mondhatni szerelmesek Jézus Krisztus

személyébe, és nagy céljuk és ambíciójuk az, hogy hozzá legyenek

hasonlatosak jellemben és viselkedésben (2Korintus 3,18; Róma 8,29).

A nagy ígéret, melyet Istentől kaptak, és amely biztosítja szellemi

fejlődésüket, az az, hogy ha Krisztus Második Eljövetelekor szemtől

szembe látják őt, ez a nagyszerű látvány betetőzi a folyamatot, és örökre

olyanok lesznek, mint Krisztus: „Szeretteim, most Isten gyermekei

vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy

amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak

fogjuk őt látni, amilyen valójában " (1János 3,2).

De - és ez a remény gyakorlati jelentősége - bárkinek, aki azt állítja

magáról, hogy végül szeretne Krisztushoz hasonlóvá válni, azonnal hozzá

kell látnia, hogy megtisztítsa életét, hogy már itt és most Krisztuséhoz

hasonlóvá tegye (1János 3,3). „Jézushoz hasonlítani" nem valami

homályos, érzelgős gondolat: azt jelenti, hogy ugyanúgy viselkedünk,

mint Krisztus viselkedett, amikor itt volt a földön, és ugyanazokat a

célokat követjük, és ugyanazt az igazságot keressük, amit ő. Aki azt

mondja, hogy Krisztus Második Eljövetelekor szeretne olyan lenni, mint

ő, de bűnös módon él és meg sem próbál már most hasonlítani hozzá, az

- 235 -

egyszerűen nem igazi keresztyén. Ez alapján lehet megmondani -

mondja János apostol -, hogy ki Isten őszinte gyermeke, és ki az, aki

csak azt állítja magáról (1János 3,3-12).

JÉZUS MÁSODIK ELJÖVETELE MINDEN HÍVŐ SZÁMÁRA

RÉSZVÉTELT BIZTOSÍT KRISZTUS ELJÖVENDŐ URALKODÁSÁBAN

„De azt is mondom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti

Isten országát, a romlandóság sem örökli a romolhatatlanságot. Íme,

titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de

mindnyájan el fogunk változni. Egyszerre egy szempillantás alatt, az

utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak

feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e

romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak

halhatatlanságba" (1Korintus 15,50-53).

„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak

felől, és hogy szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs

reménységük. Mert ahogyan hisszük, hogy Jézus meghalt és

feltámadt, úgy bizonyos az is, hogy Isten az elhunytakat is előhozza

Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr Igéjével mondjuk nektek,

hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk

megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a

főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a

mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután

mi, akik élünk, akik megmaradunk, velük együtt elragadtatunk

felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral

leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az Igékkel"

(1Tesszalonika 4,13-18).

A Pál apostol által megtérített tesszalonikai hívekben felmerült egy

kérdés: Feltéve, hogy Jézus egy napon visszatér, ahogy megígérte, és

megalapítja Isten országát az igazság és a béke jegyében. De mi lesz

azokkal a hívekkel, akik meghalnak, mielőtt Krisztus visszatér? Ők nem

léphetnek be Isten eljövendő országába, melyért olyan sokat dolgoztak

és szenvedtek?

Ezt a kérdést sokan feltették, és nemcsak keresztyének. A történelem

során sok olyan mozgalom volt, mely azt tűzte ki célul, hogy

megreformálja a világot, és mindenki számára elhozza az igazság, a béke

és a jólét korszakát. Ezek felszólították a követőiket, hogy dolgozzanak,

szenvedjenek, hozzanak áldozatot, sőt haljanak meg, hogy ezzel

segítsék a mozgalmat céljai elérésében. De az összes olyan

mozgalomnak, mely alapmeggyőződésében ateista volt, volt egy

- 236 -

végzetes gyengesége: be kellett ismerniük, hogy azok többsége, akik

dolgoznak és szenvednek, és mindenki, aki meghal a mozgalomért, soha

nem látja meg azt a szép új világot, amelyért dolgozott.

Miért dolgozzanak, szenvedjenek és haljanak meg az emberek egy

jövőbeli korszak kedvéért, melyet maguk sohasem látnak meg vagy

élveznek? Milyen vigaszt nyújtott volna annak a többszázezer embernek,

akik kortársaink közül meghaltak olyan országokban, mint Ruanda és

Kambodzsa - hogy csak ezt a kettőt említsük -, ha azt mondják nekik,

hogy a haláluk valahogyan hozzá fog járulni egy olyan paradicsomhoz,

melyet ők sohasem fognak élvezni? Azoknak a millióknak, akik a

századok során igazságtalanul vagy valamilyen jó ügyért szenvedtek és

haltak meg, az ateizmus - lényegénél fogva - nem nyújt semmilyen

személyes reményt. Ha az ilyen emberek szomorkodnak - mondja Pál -,

akkor úgy szomorkodnak, mint azok, akiknek nincs reményük.

Ez a keresztyéneknél másként van. Természetesen elvárják tőlük, hogy

dolgozzanak, szenvedjenek, és ha kell, meghaljanak Krisztusért. De

akármikor is tér vissza Krisztus, minden hívő számára garantált a

részvétel ebben az eljövendő királyságban és Isten örök országában. A

fent idézett részek elmagyarázzák, hogyan lép hatályba ez a garancia.

Emiatt érzik úgy a keresztyének, hogy érdemes élni és dolgozni, ez

reménnyel tölti el őket, és még a bánat és szomorúság ellenére is

diadalének zeng a szívükben:

„Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a

halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva:

'Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te

fullánkod?' A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De

hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus

által! Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek,

buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, tudván, hogy

fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban" (1Korintus 15,54-58).