regi.tankonyvtar.hu · web view(e folyamat hű tanúságtevői a magyar nyelv bolgár-török és...
TRANSCRIPT
VI. DIKTATÓRIKUS BERENDEZKEDÉSEK A 20. SZÁZADI MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Horváth Attila –Révész T. Mihály
VI. DIKTATÓRIKUS BERENDEZKEDÉSEK A 20. SZÁZADI MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Horváth Attila –Révész T. Mihály
Magyar alkotmánytörténet
Mezey, Barna
Magyar alkotmánytörténet
Mezey, Barna
Publication date 2003-03-31
Szerzői jog © 2003-03-31 Barna, Mezey (szerkesztő); Szerzők
Kivonat
A kötet a magyar joghistória történetének jellemző alkotmányos jogfolytonosságára helyezve a hangsúlyt a közjogi intézmények feldolgozásával rajzolja meg a magyar alkotmánytörténet tablóját.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
ELŐSZÓ 0
1. I. rész – A MAGYARSÁG TÖRZSI SZERVEZŐDÉSE ÉS A NOMÁD ÁLLAMMODELL –Mezey Barna 0
1. 1. A NEMZETSÉGI SZERVEZET KORA 0
1.1. A TÁRSADALMI SZERVEZŐDÉS KEZDETEI 0
1.2. A TÁRSADALOM ALAPEGYSÉGEI 0
2. 2. A FEGYVERES DEMOKRÁCIA KORA (TÖRZSI ÉS TÖRZSSZÖVETSÉGI KORSZAK) 0
2.1. A TÖRZSI DEMOKRÁCIA 0
2.2. A FEJEDELEMSÉG 0
2.3. A HONFOGLALÁS 0
2.4. A MEGTELEPEDÉS 0
2.5. AZ URUSZÁG 0
2.6. Irodalom 0
2. II. rész – FEUDÁLIS ÁLLAMMODELLEK MAGYARORSZÁGON – Mezey Barna 0
1. 1. CSATLAKOZÁS EURÓPÁHOZ 0
1.1. A „SZÉLSŐ NEMZETTÉ” VÁLÁS OKAI 0
1.2. A SZÉLSŐ NEMZETI LÉT JELLEMZŐI 0
2. 2. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA 0
2.1. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA FOGALMA 0
2.2. A MAGYAR PATRIMONIÁLIS ÁLLAM 0
2.3. A PATRIMONIÁLIS ÁLLAM MŰKÖDÉSE 0
3. 3. A RENDI-KÉPVISELETI MONARCHIA 0
3.1. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA FELBOMLÁSA 0
3.2. A RENDEK ÉS A RENDISÉG 0
3.3. A RENDI-KÉPVISELETI MONARCHIA SZERVEZETE 0
4. 4. A HABSBURGOK ABSZOLÚT MONARCHIÁJA 0
4.1. AZ ABSZOLÚT MONARCHIA KIALAKULÁSA ÉS LÉNYEGE 0
4.2. A HABSBURG-ABSZOLUTIZMUS ESÉLYEI 0
4.3. AZ ABSZOLUTIZMUS ÁLLAMÁNAK MŰKÖDÉSE 0
5. 5. SPECIÁLIS ÁLLAMMODELLEK A FEUDÁLIS KORSZAK FEJLŐDÉSÉBEN 0
5.1. AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG 0
5.2. A HABSBURG-ELLENES ELLENÁLLÁS ÁLLAMAI 0
5.3. HORVÁT-SZLAVÓNORSZÁG ÁLLAMISÁGA 0
5.4. Irodalom 0
3. III. rész – A FEUDÁLIS ÁLLAM SZERVEI – Bódiné Beliznai Kinga Horváth Attila – Mezey Barna – Stipta István 0
1. 1. AZ ÁLLAMFŐ 0
1.1. A KIRÁLY 0
1.2. A HATALOM LEGITIMÁCIÓJA; A SZENTKORONA-ESZME 0
1.3. A HATALOM MEGSZERZÉSE: TRÓNBETÖLTÉS 0
1.4. A KORONÁZÁS 0
1.5. A KORONÁZÁSI JELVÉNYEK 0
1.6. A KIRÁLY HELYETTESÍTÉSE. KORMÁNYZÓ, HELYTARTÓ 0
1.7. AZ ERDÉLYI FEJEDELEM 0
1.8. A VEZÉRLŐ FEJEDELEM 0
2. 2. AZ ORSZÁGGYŰLÉS 0
2.1. AZ ORSZÁGGYŰLÉS AZ ÁLLAMGÉPEZETBEN 0
2.2. A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS ELŐZMÉNYEI 0
2.3. AZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELET 0
2.4. AZ ORSZÁGGYŰLÉS SZERVEZETE 0
2.5. AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK TANÁCSKOZÁSAI 0
2.6. ORSZÁGGYŰLÉSEK A FEJEDELMI ERDÉLYBEN 0
3. 3. A KÖZPONTI KÖZIGAZGATÁS SZERVEI 0
3.1. A KIRÁLYI TANÁCS 0
3.2. ORSZÁGOS ÉS UDVARI MÉLTÓSÁGOK 0
3.3. A SZAKKORMÁNYZAT SZERVEI, DIKASZTÉRIUMOK 0
4. 4. A VARMEGYEK ES A KIVÁLTSÁGOS KERÜLETEK 0
4.1. A KIRÁLYI VÁRMEGYEK 0
4.2. A NEMESI VÁRMEGYEK 0
4.3. A KIVÁLTSÁGOS KERÜLETEK 0
4.4. SZÉKEK, KIVÁLTSÁGOLT ÉS NEMES KÖZSÉGEK 0
4.5. KATONAI HATÁRŐRVIDÉKEK 0
5. 5. SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK ÉS A BÁNYAVÁROSOK 0
5.1. A KÖZÉPKORI VÁROSOK 0
5.2. A SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK 0
5.3. A BÁNYAVÁROSOK 0
6. 6. MEZŐVÁROSOK, URADALMAK, FALVAK 0
6.1. MEZŐVÁROSOK 0
6.2. URADALMAK, FÖLDESÚRI HATALOM 0
6.3. FALVAK, KÖZSÉGEK 0
6.4. A PARASZTVÁRMEGYÉK 0
7. 7. ERDÉLY KÖZIGAZGATÁSA 0
8. 8. A HÓDOLTSÁGI IGAZGATÁS 0
9. 9. A TÖRVÉNYKEZÉS SZERVEI 0
9.1. BÍRÓSÁGOK 0
9.2. ÜGYVÉDEK 0
9.3. AZ ÜGYÉSZI INTÉZMÉNY 0
9.4. FÖLDKÖNYV 0
10. 10. AZ EGYHÁZ 0
10.1. AZ EGYHÁZJOG FOGALMA 0
10.2. EGYHÁZSZERVEZET 0
10.3. AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ VISZONYA 0
10.4. AZ ÁLLAM ÉS A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZON KÍVÜLI VALLÁSOS MOZGALMAK ÉS EGYHÁZAK 0
10.5. Irodalom 0
4. IV. POLGÁRI ÁLLAMMODELLEK A MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Föglein Gizella – Máthé Gábor – Mezey Barna –Révész T. Mihály – Stipta István – Völgyesi Levent 0
1. 1. A POLGÁRI ÁTALAKULÁS MAGYARORSZÁGON 0
1.1. AZ ÁTMENET KORA 0
1.2. AZ ALKOTMÁNYOS FORRADALOM 0
2. 2. AZ ALKOTMÁNYOS MONARCHIA (1848 ALKOTMÁNYA) 0
2.1. AZ ALKOTMÁNYREFORM 0
2.2. AZ ÁPRILISI ALKOTMÁNY 0
2.3. A POLGÁRI SZABADSÁGJOGOK ALAPVETÉSE 0
2.4. A SZABADSÁGHARC KORMÁNYFORMA-KÍSÉRLETEI 0
3. 3. FELEMÁS POLGÁROSODÁS – A NEOABSZOLUTIZMUS ÉVEI 0
3.1. AZ ELVESZÍTETT SZUVERENITÁS 0
3.2. AZ „ALKOTMÁNYFEJLŐDÉS” JELLEMZŐI 0
3.3. A TÖRVÉNYHOZÓ ÉS VÉGREHAJTÓ HATALOM A NEOABSZOLUTIZMUS ÁLLAMÁBAN 0
4. 4. A PARLAMENTÁRIS MONARCHIA 0
4.1. A DUALISTA ÁLLAM ALKOTMÁNYA 0
4.2. A JOGFOLYTONOSSÁG KONSTRUKCIÓJA: A TRIANONI MAGYARORSZÁG ALKOTMÁNYA 0
5. 5. A POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG 0
5.1. AZ ELSŐ POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÍSÉRLET (1918 KÖZTÁRSASÁGA) 0
5.2. A MÁSODIK POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÍSÉRLET (1944-1949) 0
5.3. Irodalom 0
5. V. A MAGYAR POLGÁRI ÁLLAM SZERVEI –Bódiné Beliznai Kinga – Föglein Gizella – Horváth Attila –Máthé Gábor – Mezey Barna – Révész T. Mihály –Stipta István 0
1. 1. AZ ORSZÁGGYŰLÉS 0
1.1. PARLAMENTÁRIS VÁLTOZÁSOK 0
1.2. A NÉPKÉPVISELETI VÁLASZTÓJOG 0
1.3. A KÉPVISELŐ JOGÁLLÁSA 0
1.4. A PARLAMENT HATÁSKÖRE 0
1.5. A TÖRVÉNYHOZÁS SZERVEZETE ÉS MŰKÖDÉSE 0
1.6. AZ ÁLLAMI ELLENŐRZÉS SZERVEZETE 0
2. 2. AZ ÁLLAMFŐ 0
2.1. A KIRÁLY 0
2.2. A KORMÁNYZÓ 0
2.3. A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK 0
3. 3. A KÖZIGAZGATÁS 0
3.1. A KÖZIGAZGATÁS FOGALMA 0
3.2. A KÖZIGAZGATÁS FEJLŐDÉSÉNEK TENDENCIÁI 0
4. 4. A KÖZIGAZGATÁS SZERVEI 0
4.1. A MAGYAR POLGÁRI KÖZIGAZGATÁS KORSZAKAI 0
4.2. A KORMÁNY ÉS A KORMÁNYZATI SZERVEK 0
4.3. A TESTÜLETI ÖNKORMÁNYZATOK 0
4.4. NÉPTANÁCSOK, KATONATANÁCSOK, NEMZETI TANÁCSOK 0
4.5. NEMZETI BIZOTTSÁGOK ÉS VÁRMEGYÉK 0
4.6. A KÖZIGAZGATÁSI BÍRÁSKODÁS 0
5. 5. A TÖRVÉNYKEZÉS SZERVEI 0
5.1. BÍRÓSÁGOK 0
5.2. ÜGYÉSZI SZERVEZET 0
5.3. ÜGYVÉDSÉG 0
5.4. KÖZJEGYZŐSÉG 0
5.5. Irodalom 0
6. VI. DIKTATÓRIKUS BERENDEZKEDÉSEK A 20. SZÁZADI MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Horváth Attila –Révész T. Mihály 0
1. 1. A SZOVJET TIPUSU DIKTATÚRA ELSŐ KÍSÉRLETE: A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG (1919) 0
1.1. AZ ALKOTMÁNYFEJLŐDÉS JELLEGZETESSÉGEI A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDŐSZAKÁBAN 0
1.2. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDEIGLENES ALKOTMÁNYA 0
1.3. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG VÉGLEGES ALKOTMÁNYA 0
1.4. A DIKTATÚRA KÖZPONTI SZERVEI 0
1.5. A TANÁCSKÖZTÁRSAÁG HELYI SZERVEI: A TANÁCSOK 0
2. 2. A NYILAS DIKTATÚRA (1944) 0
2.1. MAGYARORSZÁG NÉMET MEGSZÁLLÁSA 0
2.2. A HUNGARISTA HATALOMÁTVÉTEL 0
2.3. A HUNGARISTA MUNKAÁLLAM SZERVEZETE 0
3. 3. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON (1949-1956) 0
3.1. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON 0
3.2. AZ ALKOTMÁNY ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG MAGYARORSZÁGON 0
3.3. A PÁRT 0
3.4. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG SZERVEI 0
3.5. Irodalom 0
Magyar alkotmánytörténet
Magyar alkotmánytörténet
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELŐSZÓ
A tankönyveknek sem az új tudományos eredmények nyilvánosságra hozatala, sem a szakmai értékek és általánosan elfogadott tételek igazságába vetett hit megingatása nem feladatuk. Rendeltetésük ellenben a tudományos eredmények összegzése, a stúdium megelőző tankönyveiben foglalt hasznos és értékes szempontok integrálása, a szakmai tevékenység monografikus és részeredményeinek szintézisbe foglalása; feladatuk továbbá a tudományos konklúziók tanulhatóvá formálása.
Egy tankönyv tehát a legritkább esetben fémjelezhető egyetlen névvel. A tankönyv szerzői mögött ott áll az egész szakma, ott a segédtudományok és a határterületek tudományossága. A jó tankönyv nem születhet meg a tudományág legjobbjainak passzív közreműködése nélkül. A magyar alkotmánytörténet jelen összegzése sem csupán a nevesített szerzők munkája. E könyv nemcsak a budapesti jogtörténészek munkálkodásának terméke, lapjain felbukkannak a többi felsőoktatási és tudományos műhely kutatásának eredményei is. E helyütt köszönetet mondunk tehát mindazoknak a jogtörténész kollégáknak, akik tanulmányaikkal, monográfiáikkal segítették munkánk elkészítését. E lapokra kívánkozik Kajtár Istvánnak a magyar városi önkormányzatok, Ruszoly Józsefnek a rendiség és népképviselet, a választási bíráskodás körében írott monográfiáinak az említése; Máthé Gábor közigazgatás-történeti, Szita János alkotmány- és közigazgatás-történeti, Sík Ferenc önkormányzat-történeti munkásságának felidézése. Számos adalékkal szolgáltak tananyagunk elkészítésében Rácz Lajosnak a hatalmi szimbolika és hatalomátruházás körében végzett kutatásai, Zlinszky János a jogállamiság modelljéről, Tóth Árpád a kivételes hatalomról, Pecze Ferenc a parlamentijogokról, Zinner Tibor és Kahler Frigyes a legújabb alkotmánytörténeti fejlődésünkről írott tanulmányai; Nagyné Szegvári Katalin, Horváth Pál és Kállay István magyar jogtörténeti vonatkozású munkái.
Megemlékezésünkbe kell foglalnunk a nagy elődök neveit is: Bónis György, Degré Alajos, Eckhart Ferenc, Hajnik Imre, Illés József, Timon Ákos, Wenzel Gusztávmunkái alapvető jelentőségűek egy alkotmánytörténeti munka elkészítésekor. S idézzük fel a közelmúltban elhunyt kollégák jelentős munkásságát: Balás Gábor, Both Ödön, Csizmadia Andor, Hajdú Lajos, Ijjas József, Kovács Kálmán, Tárkány-Szűcs Ernő könyveit és értekezéseit. S minthogy a jogtörténet-tudomány számára az alapkutatásokat jó néhány területen a történész kutatókvégezték s végzik (s amint az irodalomjegyzékek is tanúsítják: nagymértékben támaszkodtunk eredményeikre), nem lenne teljes a fölsorolás a történettudósok munkásságának megemlítése nélkül.
A tankönyvek különbözőségét a tartalom mellett a szerkezet, a stílus, az oktatási szempontokat figyelembe véve kialakított modell adja. Az ún. szocialista érát lezáró fordulat után megnövekedett az egyes tudományos műhelyek aktivitása és mozgástere is új írott tananyagok elkészítésében. Az 1972-es, Csizmadia Andor, Kovács Kálmán és Asztalos László jegyezte (s később több változatlan és átszerkesztett kiadást megért) állam- és jogtörténeti szintézist követően néhány esztendeje SzitaJános, aJanus Pannonius Tudományegyetem nagy tapasztalatokkal rendelkező docense jelentkezett elsőként kitűnő alkotmánytörténeti vázlatával. Jelen tananyagunk a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Jogtörténeti Tanszékén, a Miskolci Egyetem és a Széchenyi Egyetem Jogtörténeti Tanszékein felhalmozódott oktatási tapasztalatok hasznosításával született meg. Az írás sokszor megvitatott tudományos és módszertani problémák és eredmények összegzése, melyben az oktatástechnikai szempontok is jelentős szerepet játszanak.
Korábbi magyar alkotmány- és jogtörténeti tankönyveinkhez képest e tananyag módosított szerkezettel kívánja szolgálni az egyetemi oktatást. A tradicionális feldolgozásokkal szemben a kötetben a kronologikus szempont másodlagossá vált a magyar állam történeti modelljeinek analízise mellett. Ezt a felfogást kívánja szolgálni az állammodellek általános elemzésének és az államfejlődés legáltalánosabb tendenciáinak kiemelt ismertetése, az állami szervek (törvényhozó, közigazgatási és törvénykezési szervek) működési és szerkezeti sajátosságainak különválasztott kezelése. Meggyőződésünk szerint így a hallgatók részletesebb és összefüggőbb képet kaphatnak az egyes állami intézmények alakulásáról, az állami szervtípusok karakteres elkülönüléséről egyfelől, a politika és az alkotmányosság kapcsolatáról, az alattvalói, nemesi, az állampolgári és emberi jogok fejlődéséről, tartalmuk megváltozásáról másfelől. Minthogy feltételezzük hallgatóink általános történelmi műveltségét, nem gondolhatjuk, hogy megzavarhatja történeti szemléletmódjukat a diktatórikus modellek különválasztott tárgyalása, ellenben lehetőséget kapnak a totalitárius minták hasonlóságainak értelmezésére. S ugyanezen okból e könyv nem kíván történelemkönyv lenni. Funkciója ajogi oktatás közjogi vonulatának előkészítése, figyelemmel a felsőbb stúdiumok és az államtudományi képzés igényeire.
Az egyes fejezetekhez részletes irodalomjegyzékeket csatoltunk, melyeket a stúdiumban elmélyülni kívánóknak segítségül kínálunk kutatásaik kezdetéhez. A lajstrom korántsem teljes és kimerítő, döntően a hallgatói érdeklődés kielégítésére szolgál. A jobb eligazodás végett a könyv végére mutatót illesztettünk.
Rövidítéseinknél, az intézménynevek helyesírásánál a jogtörténeti irodalomban legáltalánosabban elfogadott megoldásokat követtük, kétely esetén a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének műhelyeiben készült tízkötetes vállalkozás, a Magyarország története megoldásaihoz igazodtunk. A törvények és az egyéb jogszabályok írásmódját a lehetőségekhez képest igyekeztünk egységesíteni, jóllehet a rendeleteknek még a hivatalos kiadványokban is többféle egyidejű jelölési megoldását alkalmazták, a hivatkozások sokszínűségéről nem is szólva. A törvényeket az utóbbi évtizedekben bevett gyakorlat szerint arab számmal írtuk. Az 1945-ös korszakhatárt átlépve azonban (tekintettel a hatályos szabályozásra és a még hatályban lévő jogszabályokra), áttértünk a ma szokásos írásmódra, azaz a római számos megjelölésre.
A korábbi magyar állam- és jogtörténeti tankönyvek szerkezetének ismeretében esetlegesen megfogalmazódó hiányérzetet megelőzendő megjegyezzük, hogy néhány olyan fejezet, mely e kötetben is elhelyezhető lett volna (például jogforrások, alkotmány- és jogtörténet-tudomány, jogi oktatás) e tankönyv „párjában”, a Magyarjogtörténet anyagában kapott helyet.
AMagyar alkotmánytörténet megjelenése óta eltelt esztendőkben több ezren forgatták tankönyvünket, tanultak és vizsgáztak belőle négy jogi fakultáson. Az írott tananyagok igazi próbája mindig az oktatási gyakorlat; valódi minősítései pedig a kollokviumok és szigorlatok során szerzett benyomások, a hallgatók visszajelzései s természetesen a növekvő eladott példányszám. A Magyar alkotmánytörténet szerzői munkaközössége a tankönyv megjelenését követően szervezett tankönyvviták, a hallgatók véleményének összegzése, a tananyagot oktatásban használók tapasztalatainak elemzése alapján döntött ajelenlegi, szám szerint ötödik, átdolgozott kiadás mellett. A szokásostól eltérően azonban ez a kiadás nem a hiányok pótlását (tehát az írott matéria bővítését), hanem a didaktikusság, a tanulhatóság igényeinek kielégítését célozza. Ajelen kiadás változtatásait nagy többségükben a könyvet elsajátítani törekvő hallgatóság és az oktató kollégák észrevételeinek figyelembevételével hajtottuk végre. A hibák kijavítása, a stíluscsiszolás, némi szövegszerű egyszerűsítés és rövidítés mellett főként a tanulhatóság és taníthatóság szempontjai játszottak főszerepet a módosításban. Ezért döntöttünk úgy, hogy a korábbi, sokféle címmel differenciált szöveget marginálisokkal ellátva, más szerkesztési technikával tesszük közzé, ami reményeink szerint a hallgatók helyeslésével találkozik majd.
Budapest 2003. július 23.
A szerkesztő
ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - I. rész – A MAGYARSÁG TÖRZSI SZERVEZŐDÉSE ÉS A NOMÁD ÁLLAMMODELL –Mezey Barna
1. 1. A NEMZETSÉGI SZERVEZET KORA
1.1. A TÁRSADALMI SZERVEZŐDÉS KEZDETEI
Nem sokkal az eurázsiai sztyeppek népei között meghatározóvá vált nomadizmus elfogadása után – Kr. e. 1000 táján – befejeződött az ugor egység felbomlása, s megkezdődött a magyarság önálló népi élete. Ha tekintetbe vesszük az általánosan elfogadott időpontot -aKr.e. 8. századot –, amikor a magyarság népneve kialakult, szembeötlő az a széles intervallum, amelyről az állam és jog történetének tárgyalása során jószerével szó sem esik. Pedig a magyarság eddigi történelmének mintegy kétszeresét élte le a keresztény államszervezést megelőző időkben, ám e periódusról a tankönyvek csak néhány oldalon emlékeznek meg, önálló előadásokat e korszak hosszú időn át nem kapott. Ennek oka egyfelől nyilván azon történelemszemléletben keresendő, amely az államot vagy szigorúan a kizsákmányolás megjelenéséhez, vagy a keresztény monarchia kialakulásához kötötte. S ezen szempontoknak valóban csak a 10. századtól kezdődő fejlődés felelt meg. Másfelől az is kétségtelen, hogy a keresztény állam létrehozásától visszafelé haladva egyre ritkulnak a hiteles tudósítások a magyarokról; még a honfoglalást körülölelő eseményekről is ádáz polémia dúl történészeink, régészeink és nyelvészeink között. E vitában a jogtörténész nyilván nem tud érdemben állást foglalni. Ismereteink szerint azonban vannak olyan általánosan elismert források, továbbá az etnográfiának, a nyelvtudománynak és az archeológiának olyan következtetései, amelyek alapján megrajzolható a magyar társadalom belső igazgatási szervezete, s Levédiához közeledve, egyre jobban kibontakozó politikai irányító apparátusa. Bár számos szerző definíciója szerint nem állam a politikai irányítás vérségiből kibontakozó szervezete, és nem jog a nemzetségek életét szabályozó normák sokasága, mi nem kerülhetjük meg e viszonyok – a tudomány mai állása szerinti – vázlatos ábrázolását. Amikor a lovas nomád népek birodalmairól szólunk, persze félre kell tennünk az állam modern fogalmát, mert hiszen egészen más elvek alapján születtek meg ezek az alakulatok – a földművelő vagy városlakó népek államalakulásának fogalmaival nem jellemezhető.
Meggyőződésünk, hogy a 10-11. században kialakuló keresztény államiságjelentős elemeiben merít e forrásból. Az ekkor már kétezer éves magyar nép közösségei értelemszerűen nem nélkülözhették az élelemszerzés és -termelés szervezőapparátusát, a közös vállalkozások, a fegyveres akciók, vándorlások, szállásváltások koordinálását, a közösségek vagy a közösségek tagjai közötti konfliktusok rendezésének mechanizmusát, az igazságtevést. E funkciók eredetileg kizárólag a vérségi-rokonsági szervezetre támaszkodtak, később fokozatosan kialakultak a politikai jellegű kötelékek, amelyek az idő előrehaladtával mind jobban függetlenedtek a nemzetségi-családi kapcsolatoktól. (E folyamat hű tanúságtevői a magyar nyelv bolgár-török és kazár jövevényszavai, melyek a politikai berendezkedés kiépülését tanúsítják: törvény, tanú, bilincs, bakó, orv, vár, vám, ezer stb.) Erre a fejlődésre alapozva osztotta Bartha Antal a magyar nép őstörténetét három szakaszra: a nemzetségi, a törzsi és a törzsszövetségi periódusra. „Időrendi szétválasztásukra alig vannak támpontok. Megközelítően az i. e. 3. évezredtől az 1. évezred közepe tájáig a nemzetségi, majd az i. sz. 5-6. századig a törzsi, s végül a honfoglalás utáni időre átnyúló törzsszövetségi korszak következett.” Az első, tehát a Bartha által nemzetségi társadalomnak nevezett szakaszról alig tudunk valamit; a régészet eredményei mellett döntően a nyelvtudományi kutatások és az analógia nyújtanak támpontokat. Ami erősen valószínűsíthető magyar őstörténet egészére az apasági leszármazású nemzetség a jellemző. A politikai fennhatóság, a hatalom ugyancsak a férfiak jussa volt, habár a honfoglalás korát megelőző periódusokban ez nem feltétlenül jelentette, hogy a nők alávetett helyzetben lettek volna. Közösségen belüli fontosságuk (mint például a nemzetség tagjainak utánpótlása, nevelő-ápoló funkciójuk, hagyományőrző tevékenységük és gazdasági szerepük) biztosította akaratuk érvényesülését a nemzetségi demokráciában.
1.2. A TÁRSADALOM ALAPEGYSÉGEI
A vérségi szerveződés egységei (melyek megérték a honfoglalás korát is) a kiscsalád, a nagycsalád és a nemzetség voltak.
Kiscsalád
A kiscsalád nem más, mint egy nő-gyermek csoport, anya és gyermekei, akik között rendkívül erős a kapcsolat. A férfi e közösségben úgy jelenik meg, mint „az asszony védelmezője, a gyermekek barátja” és tanítója, de lényegében külső személy. Végeredményben ő inkább tagja a munkamegosztásból fakadóan külön életet élő „férfiszövetségnek”, a fegyveresférfiak közösségének (Bónis György). A vérségi alapsejt, a nő-gyermek csoport, jellegéből adódóan, nem alkalmas az igazi közösségi cselekvések szervezésére, sokkal inkább a teremtés-ápolás-nevelés hármas feladatának teljesítésére. A társadalmi lét csomópontja a nagycsalád volt. A magyar nagycsalád „nemcsak vagyon-, vér- és munkaközösség volt, hanem megbonthatatlan mágikus egység is. A mágikus egységet a szétbomlás után is megtartotta a közös ős tisztelete” (László Gyula). A nagycsalád rokonoknak azon csoportja, amely egy helyen együtt lakott, egy fő vezetése alatt (Bónis György). Különbözősége a kiscsaládtól, hogy több generációt egyesített, a házas gyerekeket is, hozzátartozóikkal egyetemben. Sajátos ismertetőjele volt továbbá gazdasági funkciója. A vérségi közösség létfenntartó tevékenységét döntően a nagycsalád keretében szervezte; így az a termelésigazgatás és a közös vagyon feletti rendelkezés csomópontjává vált. A nagycsaládban képződtek az együttélés szabályai, a tekintély és a kegyelet tradíciói, itt fejlődött ki az idősek autoritása, és ez a szint gyakorolta a szakrális funkciókat is. A nagycsalád – lévén vérségi közösség – elsősorban születéssel és házasodással gyarapodott, nagy ritkán adoptációval. A legnagyobb létszámcsökkenést a halálozásokjelentették, ezt egészítették ki a kiházasítások (jobban mondva: a nők „eladása”, akik így másik családhoz kerültek), továbbá a szabályok súlyos megszegőinek vagy a ragályos betegeknek a kiközösítése.
Nagycsalád
A nagycsalád vér- és vagyonközösségéhez csatlakozó szegényebb rokonok, nagy ritkán idegen jövevények helye a nagycsalád hierarchikus rendjében ugyanúgy megszabott volt, mint a munkamegosztásban kijelölt pozíciójuk.
Családfő
A nagycsalád élén a csaknem korlátlan hatalommal rendelkező családfő állt, aki általában a család férfiai közül a legidősebb vagy a legértelmesebb volt. Az öröklési rend nem volt egyértelmű. Bár általában uralkodó az idősebb családtagjoga, nem ritkák a kivételek sem, akár a fiúé, aki atyját követi, akár a legrátermettebb férfié. (Gondoljunk csak az Árpádok kialakulatlan utódlási rendjére, mely annyi trónvillongásnak vált forrásává. Az idősebb rokon öröklési elve vetélkedett az elsőszülöttségével, de nem volt példa nélküli a kijelölt utód trónbetöltése sem.) A honfoglalás kori nagycsaládban a családfő akár a családtagok életével is rendelkezhetett, ő volt a család papja, a termelés irányítója, a közös akciók vezetője, az igazság szolgáltatója. Alatta a nagycsalád szigorú rendbe szerveződött. A rangban feljebb lévők egyben parancsolói is voltak az alattuk lévőknek. A rangot a nem, a kor és a közösséghez kötődés foka határozta meg. A rangsort pontosan betartották mind a munkában, mind a különféle szertartásoknál, étkezéseknél, közös tevékenységeknél. A férfiak mindig megelőzték a nőket.
Családanya
A családanya a nők között ugyanolyan szerepet töltött be, mint a családatya az egész nagycsalád vonatkozásában. Ekkor már a nők egyértelműen alárendelt szerepet játszottak a közösségben, ami érzékletesen fejeződik ki például olyan szabályokban, mint az étkezés „szertartása”, amikor is a nő nem ülhetett a férfival egy asztalhoz. Ahogy László Gyula a nőkről megállapította: „a nő a család tulajdona volt, s így éppen úgy öröklődött, mint minden más vagyontárgy.” (A levirátus intézménye értelmében a férj halála után a feleség a család legidősebb férfitagjának nőjévé vált.) „E különös szokásnak, mely az összes nomád népeknél megtalálható, nyilvánvalóan az a rendeltetése, hogy az özvegyek ne váljanak ki a család vagyonközösségéből s elhunyt férjük javait ne vigyék magukkal új házasságukba, mely így az idegen nemzetséget gazdagítaná” (Deér József). Az asszonnyal adott hozomány bizonyos ideig (általában hét évig) az asszony személyes tulajdona maradt, utána azonban beolvadt a befogadó nagycsalád vagyonába. A nők a hozományon kívül semmiféle részesedést nem kaptak a családi vagyonból.
Vérközösség, vagyonközösség
A fentebbiekben állítottuk, hogy a nagycsalád, amellett hogy vérközösség, vagyonközösség is volt. A nagycsalád az élelemszerzés területét és eszközeit közösen birtokolta. A családból a felnőtt családtagok sem léptek ki, munkájukat s szerzeményüket is a közösség rendelkezésére bocsátották, így a családi vagyon (elvileg) mindenkit egyformán illetett; a vagyon kezelőjét (a családfőt) pedig a közösség közvéleménye ellenőrizte. A vagyon szoros együtt tartását fejezte ki a nagycsalád egyik – későbbi, közkeletű – elnevezése, a házközösség. Ezzel szemléletesen fogalmazták meg, hogy a nagycsaládhoz tartozók egy tűzhelynél laktak, egy háztartás részeiként munkálkodtak. A közösség szaporodásával azután a kényszer új házak építését tette szükségessé, ezek azonban a kapcsolat hangsúlyozása érdekében a szülői ház közelében, a nagycsalád földjén épültek. (Az így kialakult, szinte áttekinthetetlen épületgombolyagok nyomai még napjainkban is láthatók az Őrség településszerkezetében [szerek].)
Földközösség
A vagyonközösség másik, még a feudális jogban sokáig élő bizonyítéka: a földközösség léte. Igaz, e „föld”-nek még hosszú ideig nem a szántóföld töltötte ki tartalmát, hanem a földön dolgozók száma és a földön megtermelt javak fölötti tulajdon és rendelkezés. Érdemes feleleveníteni azt a tényt, hogy a 11-12. századi alapítólevelek vagy adományozóiratok sem földterületekről szóltak, hanem legtöbbször névvel is fölsorolt szolgák lajstromával határozták meg az adomány mértékét. Nem a földet adták tehát a szolgákkal, hanem a szolgákat a földdel. Maga a vagyon oszthatatlan tulajdonként szállt nemzedékről nemzedékre. „A család férfitagjai bizonyos osztály (nyilak) szerint csupán használói életük tartamára a javaknak.” Ez a tény már nemcsak a férfiági öröklést bizonyítja, hanem azt is, hogy ez a vérközösség a nagycsalád formájában érvényesült. „Krónikáink is mindenütt csak az apát tartják számon” (László Gyula). Persze a szó mai jogi értelmében a vagyon nem öröklődött, hanem csak „volt”. Magától értetődő rendben szállt tovább, s még a 13. század elején is csak királyi engedéllyel lehetett végrendelkezni.
A nagycsalád kifelé zárt egység volt, egyformán részesedett javakban és büntetésekben, s jelen volt a magyar vérségi életben – mint László Gyula bizonyítja – a vérbosszú is.
Ágak
A nagycsaládok szerte a világon mindenütt nemzetségekbe („ágakba”) szerveződtek. E nemzetségek a rokonok azon csoportjai voltak, amelyek már nem tartották fönn a közös lakóhelyet, az együttes gazdálkodást és vezetést, de a vérségi összetartozást tudatosan vallották, sőt a gazdaság és a jogvédelem területén érvényesítették is. Gazdasági téren a nemzetség sajátos várományosi közösség volt, amely az egykor egy házközösségbe tartozóknak és utódaiknak csoportjából állt, akik a vagyon elidegenítésébe, a leányok eladásába egyaránt beleszólhattak. Szellemi téren a közös ős tisztelete, az egymás közötti házasságkötési tilalom, kifelé pedig a szolidaritás fűzte össze tagjait (Bónis György). A nemzetség nem fogható fel egyszerűen szétszakadt egykori házközösségként, mert több ízben előfordult a nemzetségnekegyszerre férfi- és női ágon történő nyilvántartása is. Bónis György hívta föl a figyelmet a nemzetség modellértékűségére a törzsalakulásban. Tudniillik: mivel a nemzetség esetében a vérségi kötelék nyilvántartása szükségképp felületesebb (hiszen jóval nehezebb), mint a nagycsaládban, a nemzetségek könnyebben nyíltak meg kívülállók előtt. Ilyenkor azonban nem volt mellőzhető a vérszerződési ceremónia; aki a nemzetségbe lépett, annak a vérségi kapcsolatra utaló rítusok szerint kellett csatlakoznia, ezzel fiktív vérrokonná válnia. Bónis szerint ez adta az ötletet a későbbi törzsi szerveződéshez, amelyben a vérségi kapcsolatoknak alárendelt szerepük volt. Előbb-utóbb a nemzetségek is „mesterséges »politikai« intézménnyé váltak a legjelentősebb állatvagyonnal bíró, a legnagyobb földterületet kisajátító nemzetségfő keze alatt” (Bán Péter).
Nemzetségfő
A nemzetségfő politikai tekintélye a téli szállásokon zsúfoltságból adódó, s ezért gyakran előforduló konfliktusos helyzetek, viszályok megoldásában történő fellépése, bírókénti szereplése nyomán bontakozott ki. E tevékenysége során kialakuló személyes tekintélyére támaszkodva tett szert lassan állandó befolyásra a közösségek életében, irányításában. A nemzetségfő, a bő körül kíséret szerveződött, rendelkezett a nemzetség közrendű tagjaival (ínekkel) és a foglyokkal; szállásokat birtokolt. A nagycsaládi szállás mellett megjelent a nemzetségfők elkülönült szállása is. (Aszállás az állatállomány gondozására, a közösség elszállásolására elfoglalt földterület.) A „bőség” kialakulása sejteni engedi a nagyobb vagyoni különbségek létrejöttét, a társadalmi differenciálódás kezdeteit. A nemzetségek létszáma ezer és kétezer fő között mozgott. Figyelembe véve a nemzetségek feltételezett számát, mely Konsztantinosz szerint 108-at tett ki, a magyarság lélekszámát Pauler Gyula legkevesebb 80 ezerre tette, Timon Ákos 120 ezerre, Herczegh Mihály 216 ezerre. Engel Pál is arra hívja fel a figyelmet, hogy „a magyarság képes volt viszonylag sűrűn benépesíteni a Kárpát-medence lakható tájait, és rövid idő alatt beolvasztotta a térség minden más etnikumát. Ez azt mutatja, hogyjelentős lélekszámúnak kellett lennie.” (Más számítások 50 körülire teszik a nemzetségek számát.)
Tízes rendszer
Honfoglalás kori adataink azt mutatják, hogy a magyar nagycsaládok tízes csoportokba szerveződtek. Ez a tízes rend még hosszú ideig fennmaradt a hagyományban. Gondoljunk akár a székelyek igazgatási beosztására, akár a bűnösségpróbákra, vagy, miként azt László Gyula feltételezi, István király templomépíttetési rendelkezésére, mely tízfalvanként („tízcsaládonként”) rendelt templomot emeltetni. (Jól tudjuk, a korabeli települések nagycsaládi szerkezetre támaszkodtak.) A tudomány mai állása szerint azonban nem világos, hogy ez a tízes rendszer még a keleti hazából jött-e a magyar szervezetbe, vagy a honfoglalás környékén, esetleg az azt megelőző harcok termékeként jelent-e meg a társadalomszerveződésben. A fentiekben vázolt vérségi társadalom képéhez az adatok jelentős részét a 9-11. századi magyar társadalom elemzése szolgáltatta. Mégis, hihetőnek tűnik az állítás, hogy a vérségi szervezet felépítése nem sokat változhatott az idők folyamán. Mint László Gyula írta: „A nagycsalád tökéletes rendje ezer éven keresztül szinte változatlanul megtartotta szerkezetét, nem volt ok változtatásra, mert a munkafelosztás természeti alapokon nyugodott, s így a mindenkori termelési rendnek rugalmasan megfelelt.” A nagycsalád és a nemzetség nemcsak megérte, de túlélte az államalapítást, s részben változatlan formában, részben némi módosuláson átmenve beépült a keresztény társadalomba. Így a nagycsalád rendje tovább élt a „vér és jog közösségében”, az „osztatlan család” jogi kategóriájában, a nyílra (osztályra) igényt tartó osztályos atyafiak jogainak biztosításában, s lényegében az ősiség intézményében. A nemzetség ugyancsak erős gyökerekkel kapaszkodott a társadalomba: Bónis György fejtegetése szerint a nemzetség régi elnevezése: a „nem” alapjául szolgált a későbbi „nemmel rendelkező”, tehát „nem-es”, nemes kifejezés kialakulásához is.
2. 2. A FEGYVERES DEMOKRÁCIA KORA (TÖRZSI ÉS TÖRZSSZÖVETSÉGI KORSZAK)
2.1. A TÖRZSI DEMOKRÁCIA
A törzsi demokrácia kialakulása
Mint említettük, az államszervezést megelőző időkben a magyarságnál a nemzetségi-vérségi kötelékeken túl döntően politikai jelentőségű és funkciójú szervezetek is kialakultak: a törzs és törzsszövetség. „Apolitikai szervezés első csírái szinte észrevétlenül nőttek ki a családi, gazdasági és társadalmi alapokból, s ezt a bensőséges kapcsolatot sokáig meg is őrzik...”, ha a nemzetségfő például „.. .tekintélyt és vagyont tud biztosítani népének, akkor más nemzetségek és ezek együtt telelő egységei is csatlakoznak hozzá, alávetik magukat akaratának, vagy ha nem, egyszerűen kényszeríti őket erre a vagyoni fölény, a túlerő” (Deér József). A politikai szerveződés a magyaroknál – csakúgy, mint a nomád népek nagy részénél – a törzsi demokrácia kialakulásával egy időben jelent meg. A családi keretekből kiinduló szervezés mindinkább politikai és katonai egyeduralom képét vette föl: az együtt telelő nemzetségi közösségek törzzsé, a törzsek hasonló alakulatok szövetségévé duzzadtak, míg végül megszületett „a régi Eurázsia jellegzetes politikai alakulata, a négy világtájat” átfogó birodalom. „A hatalom racionalizálódik, a birodalom immár idegenek, rabszolgák vállán emelkedik a magasba” (Deér József).
Fegyveres demokrácia
A fegyveres demokrácia kialakulása döntően életmódbeli változásokkal függ össze. Ez pedig a vérségi társadalom életében felerősödő katonai jelleggel magyarázható.
Törzsszövetség
Amikor egy nép megindult a hadak országútján, s új szállást keresett, értelemszerűen fegyveres vállalkozásra készült. Akárcsak azok a közösségek, amelyek meg akarták állítani a támadást, vagy létüket mentve továbbvonultak, immáron támadóvá válva. Ebben a környezetben létkérdéssé vált a harci erő mértéke. (Ez, tekintve a kor egyszerű haditechnikáját, legfőképpen a kiállított harcosok számától és fegyverforgatási gyakorlatától függött.) Leegyszerűsítve a képletet: a népek életmódváltozásának lényege abban állott, hogy a népélet szabályszerű funkciója lett a háború és a háborúra készülődés. Ezért minden férfi (termelő) egyben harcos is volt. Aha- dakozás háttérbe szorította a termelést, de amúgy is új felismerés született: a más népek (elsősorban megtelepedettek) által termelt javak fegyverrel megszerezhetők. Az életmódváltozás a politikai életben isfordulatothozott. A közösségi élet módosulásának elemei: a politikai szervek és szervezetek kialakulása, a sajátos hadi demokrácia kibontakozása és a személyes hatalom kiterjesztése.
Törzs
A politikai szervezetek kialakulása szoros összefüggésben állott a katonai potenciál minden lehetséges módon történő fokozásának igényével. A nemzetségek keresni kezdték egymást, erősítették kapcsolataikat, együttesen léptek fel katonai kérdésekben. Ez a közeledés életre hívta a törzset, mely bár vérségi rokonságok tételezésén alapult, erősebb vonása volt a fiktív vérrokonság léte. A törzs Bónis György szavaival élve „laza politikai közösség”, Hajnal István szerint politikai „érdekközösség”, mely mesterségesen jött létre. „Az összetartozás hitét ezután a közös politikai sors táplálja, s a közös szokások, a közös politikai cselekvésre (védelem, támadó hadjáratok) való megmozdulás tartják fenn.” A közös vállalkozások sikere érdekében a vérségi közösségek bizonyos döntési jogosultságokat „átadtak” a törzsnek, s a törzs szintjén új (immáronpolitikai) igazgatás szerveződött. Ez azonban hosszabb ideig a sajátos hadi demokrácia képében jelent meg. Nem volt néptől elkülönült közhatalom, „hivatásos” hadsereg és irányító szervezet, s a legitimáció igen fontos eleme a szolidaritásra, együtt cselekvésre épülő katonai vállalkozásoknak. Ez a demokrácia már nem a nemzetségi társadalom demokráciája, amelynek ekkor lassú átalakulása zajlott. A döntések egyre inkább a katonai akciókra vonatkoztak, tehát korlátozódott a demokratikus véleménynyilvánítás lehetősége. A nemzetségek saját ügyeik intézésére létrehozott (demokratikus) szerveiből egyre inkább a szomszédok kifosztására szolgáló „elnyomó” gépezet alakult ki. Mindezek koordinálásakor rendkívüli jelentőségre tett szert a személyes hatalmat nyerő törzsfő, aki mindent alárendelt a katonai akciók sikerének. Egyre szélesedő hatalmának jele, hogy a nemzetségi társadalom rátermettségi követelménye helyébe belépett a stabilitásra hivatkozó örökletesség. A törzs irányításának stabilizálására kialakult az eredményes harcok zálogaként a katonai stáb, egyfajta törzskar, mely a nemzetségek előkelőin kívül már érdemeket szerzett, kiváló katonákat is tagjává fogadott. „Az egykori vérségi közösségek helyébe lépő területi szervezet kiépítését a rétegekre bomlott, és sokban ellentétes érdekű társadalomban csak határozott, tetterős emberek vihették véghez. Vakmerő fegyveresekkel körülvett, sok szolgálónéppel rendelkező, kemény férfiakat adó családok szakadtak ki régi közösségükből, akik képesek voltak vazallusaik között rendet tartani, számukra a gazdálkodás virágzását, lakóhelyeik védelmét, hadjáratok zsákmányát biztosítani. Egy-egy biztos vezetés alatt álló terület csábító erővel vonzotta magához a kívülállókat is” (Dienes István). A törzsi előkelők és a törzsi főnököt közvetlenül szolgálók e köre már differenciálódott, társadalommá és állammá alakul, s előrevetítette a fejedelmi (királyi) kíséretet.
Katonai-politikai adminisztráció
A társadalmi kötelékek változásának leglényegesebb vonása, hogy a törzs egyre fokozódó aktivitása egyszerűen elnyelte a nemzetségi funkciókat. A vérségi igazgatás helyébe (igaz, nagyon vontatottan) katonai-politikai adminisztráció lépett; a nemzetségeknél fontosabbakká váltak a katonai és szomszédsági szervezetek. Tehát egyre lényegesebb lett a funkcionális szervezet, a katonai egység, a települési szomszédság.
A katonai erő fokozásának szükséglete erősödött, majd olyannyira dominálóvá vált, hogy a vérségi szempontokat alárendelte a katonai létszámnövelésnek. Már nem idegenkedtek más népek asszimilálásától, sőt társulásától sem. Törzsek közeledtek egymáshoz, törzsszövetségek alakultak, megkezdődött a legyőzöttek beolvasztása. A törzsszövetségek („népek”) már idegen nemzetségeket, törzseket is befogadtak segédnépként, a hadi potenciál növelése érdekében. A népek ezen saját nemzetségek és törzsek-legyőzöttek-csatlakozottak keveredéséből alakultak ki.
Végül jelentős változások történtek a javak birtoklásában, a zsákmány elosztásában is. A fegyveres demokrácia kialakulásával megbomlott a nemzetségi érdekazonosság alapján működő elosztási egyenlőség, amely átkerült törzsi szintre, ahol sajátos katonai érdekeltségű egyenlőséggé vált. Ennek az elosztásnak fő vonása a hadjáratban való érdekeltség: az részesült a zsákmányból, aki a hadjáratban részt vett. A háborúk állandósulása, a hadvezetés fontosságának növekedése lassan kibontakoztatta a differenciált elosztást: előbb a vezérek, azután a kíséret, majd a törzs tagjai a hadi beosztásnak megfelelően lefelé „választottak” a zsákmányból. A differenciált elosztást szükségszerűen követte a vagyoni egyenlőtlenségek kialakulása a családok, nemzetségek, törzsek között. Odáig azonban nem juthatott el a különbségek kiépülése, hogy a társadalom széles rétegeit, a szegény szabadokat jogfosztott állapotba kényszerítse és kizsákmányolja, hiszen az egész rendszernek alapja a teljes (férfi-) társadalom katonáskodása volt. A törzsi vezetés nem foszthatta meg magát haderejének javától. Így konzerválódhatott a nagycsaládi szervezet is a társadalom méhében. A rétegződés kevésbé érintette belülről a nagycsaládot (más kérdés, hogy a családok között természetesen kialakultak differenciák).
A fegyveres demokrácia tehát „a törzsi alapon felépült társadalom terméke, méghozzá azon időszaké, amikor gyakoriak a törzsek szövetségei, melyek erőik egyesítésével sikerrel tudnak katonai akciókat lebonyolítani” (Kristó Gyula). A társadalmi élet centrumába a nemzetség helyett a törzseket helyezte, a vérségi szerveződés domináló elvét fölváltotta a politikai, a nemzetségi-vérségi kötelékek fölé emelkedett jelentőségében a szomszédsági, a demokráciát nemzetségi-egyenlőségiből katonai jellegűvé alakította, kibontakoztatta a jövendő állam csíráit, megbontotta az egyenlőségen alapuló elosztási rendszert, s ezzel vagyoni differenciálódást idézett elő, ami pedig a társadalom addig egységes képét is módosította. Mindent alárendelt a katonai megfontolásoknak.
Egy ideig azonban még a nemzetségi kötelékek ereje és a hadi vállalkozásokhoz feltétlenül szükséges közszabad haderő iránti igény megakadályozta a társadalmi rétegek egymás ellen fordulását, jóllehet azok kialakulása nyilvánvaló volt.
A magyar katonai demokrácia kezdő dátumait nem ismerjük. Az azonban bizonyos, hogy a 830-as években megszülető törzsszövetség magán viselte a katonai demokráciajeleit, s ezek a vonások már jóval korábban állandójellemzői voltak a magyar népéletnek. (Dienes István szerint „a magyarság körében már az időszámításunk előtti évezredben lejátszódott a nemzetségi arisztokrácia kiemelkedése, és ezzel párhuzamosan végbement az alsóbb néprétegek szolgaságra kényszerítése”.) Bartha Antal ezt megerősíti: az időszámításunk előtti első évezred ananyinói és pjanobori régészeti kultúrái már bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy a társadalom határozottan megkülönböztette a tehetőseket és a szegényeket.
2.2. A FEJEDELEMSÉG
A magyarságról szóló írott források mind abban a korszakban keletkeztek, amikor a magyarok már törzsekben éltek. A 800-as években a törzsek már régi alakulatok voltak, amit bizonyítani látszik az is, hogy a csatlakozó kabarokat nem osztották be nyolcadik törzsnek a korábbiak mellé, hanem mindvégig külön tömbben maradtak. Ez a döntés hetes rendszer erős tradíciójára utal. (Már az i. e. 8-6. században „.az egyes településeken élő közösségek nagy területre kiterjedő szövetségeket alapítottak. A szövetségek élén álló vezérek rendelkezésére fegyveres kíséret állt. Az utóbbi rangos férfiakból alakult, akik számára a fegyveres szolgálat állandó hivatást jelentett.
A vezérek és fegyveres kíséretük tagjai nem közösségük temetőjében kerültek örök nyugalomra. A szövetséges közösségek vezérei számára közös nyugvóhelyet létesítettek, ahol közösen elfogadott szabályok és hiedelmek szellemében temették el a vezéreket és fegyvereseiket” (Bartha Antal).
Nomád birodalmak
A nomád birodalmak a fegyveres demokrácia állapotából nőttek ki. A mindennapos harcokban alulmaradtak a társadalmi (és politikai) „ranglétra” legalsó fokára kerültek: betagozódtak ugyan a győztes népbe, ám természetesen legalulra. A folyamatosan szervezett hadi vállalkozások azonban rövidesen újabb veszteseket hoztak a konstrukcióba, így egy sajátos „fölülrétegződési” rendszer (Deér József) született meg, mely lehetővé tette a nomád államok lavinaszerű növekedését. Az amúgy is katonai jellegű társadalomban egyre nagyobb hatalomra tett szert a vezér, akinek igazgatási tevékenysége lassan egyeduralommá vált. A birodalom már idegenek segítségével terjeszkedett, természetes jelenség a legyőzöttek betagolása, alávetése, harcban edzett idegen népek csatlakozása is.
A nomád állam fogalma
Anomád államot olyan nemzetségek vagy törzsek hozták létre, melyek vélt vagy valós rokonsági elv alapján szövetkeztek. A hatalom, a vezetői pozíció örökítése már az alkalmassági elv mellett a dinasztikus vérségi elvre is támaszkodott. A nomád állam, mely a legkülönfélébb népelemeket foglalta magában, nem tartott igényt a társadalom egynemusítésére sem etnikai, sem társadalmi szervezeti vonatkozásokban. A nomád állam nélkülözte az uralmat legitimáló, az állam egységét erősítendő ideológiát. A társadalmi tagozódás törésvonala, melyet az államszerkezet garantált, nem az államot alkotó törzs vagy törzsek etnikumán belül, hanem az alávetett, meghódított népelemek és a nomád államot alkotók között húzódott; az adókat részben ettől az „alárétegzett” társadalmi csoporttól, részben pedig az államon kívüli idegen népektől hajtották be. A törzsi demokrácia logikájának megfelelően az államalkotó etnikum tagjai csupán fegyveres szolgálatra voltak kötelezve. A nomád állam gerincét a nomád hadsereg alkotta, annak természetes közege a háború, amely folytonos terjeszkedéssel párosult. A birodalomképző elemek között nem szerepel a magántulajdon, mely a későbbi államalakulatok szinte mindegyikének jellemzője. (A katonai szerveződés, a személyi kötődések jelentősége, a továbbélő, bár súlyát és befolyását folyamatosan vesztő vérségi kötelék ekkor még előnyben volt a területtel, a tulajdonnal szemben.) Bár területi értelmezésről szórványosan értesülhetünk (szállásterület, gyepük), a nomád állam felépítésében éppen katonai mozgékonysága miatt a területi szempontok (s főként a szilárd határok) alárendelt szerepet játszottak (Kristó Gyula).
A magyar nomád állam
830-ban még „sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak köztük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi”. Itt nyilván a törzsekről és a köztük protokolláris szerepet játszó, képviseleti funkciót gyakorló, kapcsolattartó törzsfőről esett szó. A magyarok „el”-hez (magas szintű hatalmi szervezethez, államhoz, birodalomhoz) a 850-es években jutottak; kazár hatásra ekkor született meg ugyanis a magyar fejedelemség. A korábbi (a 830-as években alakult) laza törzsszövetségi kapcsolatok ekkor alakultak át nomád állami szervezetté. Erre az időre tehető, hogy a magyar fennhatóság alá került egy idegen törzsszövetség (a kabarok), mely ezáltal formálisan is megfeleltette a magyar politikai szervezetet a nomád állam kritériumainak. A 870-es évektől a 10. század elejéig éli a magyar nomád állam virágkorát. „Sajátos, hogy a magyarok éppen akkor jutottak el nomád államuk csúcspontjára, amikor 895-ben a honfoglalással kiszakadtak nomád környezetükből, ez azonban egyelőre még nem éreztette hatását a magyarok politikai berendezkedésén.”
Fejedelemség
A magyarság a 800-as években tért tehát át a „sok fő alatti létből” (a laza törzsszövetségi keretekből, a törzsfők közös vezetéséből) az „egy fő alatti létre” (a fejedelemségre). Bölcs Leó császár egyértelműenjegyzi le: „Ez a nép tehát, mely egy fő alatt áll, feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért.” Kristó Gyula úgy vélekedik, hogy a Levedi által megszervezett laza törzsszövetség a kazárok politikai fennhatósága alá kerülve „leképezte” az ottani kettős királyságot, a szakrális és a tényleges uralkodó kettősét. A két „király” a kende vagy a kündü és a gyulavolt. A kende lenne a szakrális uralkodó: a nagyfejedelem, a gyula pedig, aki a tényleges hatalmat (s főként a hadak vezetésének funkcióját) tartotta kezében, mintegy a nagyfejedelem helyettese.
„Mindkét szó török eredetű. a kündü, kende szó a török »kün« = »nap«-ból származik, s jelentése maga a nap vagy a nap fia. A gyula a »jyla«, »jula« »fáklya« szóból ered. A magyarázatot az egykorú arab írók adják meg.: »midőna (kazár) sereg megindul, [...] akik a hadsereg előtt járnak, viaszból készült fáklyát visznek a király (ti. a második király) előtt« (Gardizi): »amikor a (fő)király valamely irányban elindul, előtte egy naphoz hasonló tárgyat hordoznak [.] a hátul utánajáró sereg figyelmesen nézi a napot ábrázoló tárgy fényét« (Ibn Roszteh). Azt is megtudjuk, hogy a két király találkozásakor: »Amikor a helytartó (ez a második király) a főkirály elé járul mezítláb, egy nyaláb fát (tehát fáklyát) tart kezében, s midőn üdvözli, a nyalábot előtte meggyújtja, aminek megtörténte után a királyi székbe, tőle jobb kézre ül.« (Ibn Fádhlau). A mezítláb való megjelenés a feltétlen alávetést jelenti.” A szakrális (fő) fejedelem feláldozása éppúgy történhetett elemi csapás, katonai vereség esetén, mint bizonyos időtartam, például 40 esztendő lejártakor, vagy a király megöregedésekor. A „garancia” a második király, az, ki a törzsfők, előkelők kérésére teljesítette az áldozás funkcióját (László Gyula).
Dienes István is a kazár kaganátushoz köti a kettős fejedelemség eredetét. O úgy véli, a künde nem más, mint a türk-kazár uralkodó bizalmi embere, a gyula pedig az ügyek tényleges kormányzója volt. Hóman Bálint szerint: „a gyula (dsula) bírói tisztének kialakulása arra mutat, hogy e tisztre alkalmatlannak tartották a kazár hatalom által kirendelt fővezért, s helyette az egész nép bizalmát bíró, mágikus képességekkel rendelkező nemzetség fejéhez fordultak”. Ezzel szemben Bartha Antal tagadja, hogy a magyar kettős fejedelemségnek bármi köze lenne a kazár szakrális fejedelemséghez, szerinte ez puszta analógia, az állítás nem bizonyítható.
A szakirodalomban egyelőre vita folyik arról, hogy melyik törzs viselte a fejedelmi funkciókat. Ami bizonyos, hogy a honfoglalás korára ezek a tisztségek törzseken belül már öröklődtek. A hagyományos felfogás szerint (összefüggésben a honfoglalással mint hadi vállalkozással) a gyula tisztségét az Árpádok viselték, míg Kurszán lett volna a szakrális fejedelem, akinek halála után Árpád bekebelezte ezt a pozíciót (Györffy György). Mások úgy vélik, hogy Álmos (szakrális halála is erre utal) és Árpád voltak a főfejedelmi tiszt hordozói, Kurszán pedig a gyula (mint ahogyan őt egyes források helyettesként is emlegetik). O, szemben Árpáddal, a szakrális fejedelemmel (akinek a tradíciók szerint tilalmas volt a hadakozás), számos kalandozó hadjáratot vezetett (Kristó Gyula). Árpádnak a honfoglalásban játszott szerepe amúgy nem volt problematikus, hiszen egész népe áttelepült. Logikus tehát, hogy a honfoglaló seregek élén ő haladt az élen mint nagyfejedelem. Dümmerth Dezső és László Gyula is e nézet mellett voksolt.
A kíséret
A magyar fejedelem körül több törzs tagjaiból álló kíséret szerveződött, mely ily módon alkalmassá vált arra, hogy bármelyik ellen, ha szükséges, bevessék. Sőt a magyarság sztyeppi vándorlásai idején onogur-bolgár, illetve türk népelemekből is „toborozták” a kísérettagokat. Ez a kíséret lehetett a haderő elit alakulata. Minősége, összetétele, funkciója a törzsszövetségnek is magasabb helyet biztosított a politikai szintek rangsorában.
A had
A magyar törzs, „mint tudjuk, nem vérségi, hanem ethnikai, tehát nem a közös leszármazáson, hanem ennek hitén, hatalmon és belátáson alapuló kötelék. A törzsfő neve náluk hadnagy vagy (mint Konsztantinosz mondja) vajda. Amikor a vérrokonság hite a törzsbe tartozó nemzetségekben megerősödik, a hadnagyság is örökletessé válik a vezető nemben” (Timon Ákos). A törzsfő hatalma korlátozott hatalom, a törzsfő maga nem szuverén, nem uralkodó. Hatalmát ugyanis a törzsgyűléstől nyeri, s a közért, a köz érdekében tartozik azt gyakorolni. E főnöki hatalom a törzs haderejének vezetésén nyugodott. Herczegh Mihály egyenesen addig megy el, hogy a „nemzetgyűlésről” megállapítja: a nemzeti akarat kiindulópontja, a nemzetszuverenitás elvének hordozója, a főhatalmi jogok hordozója és gyakorlója volt, s „.ezért az ős magyar állam nem volt monarchia, hanem foederativ alapokon nyugvó democratia”. Ám még ha fel is tételeznénk a törzsi gyűlés ilyen széles hatáskörét (amely a fejlődés valamely korábbi fokán talán elképzelhető), nehezen lenne összhangba hozható azzal a nagy hatalommal és széles jogkörrel, mellyel a honfoglalást követő uruszágok, törzsi államok törzsfői rendelkeztek. Közvetlen információink e gyűlésekről nincsenek, módszerünk csupán az analógia és a magyar krónikák néhány utalásának elemzése lehet. Az eddigi feltételezések javarészt Anonymus – ma már tudjuk, nagyban irodalmi fantázián nyugvó – gesztáján alapultak (vö. például a honfoglalás befejeztével tartott „pusztaszeri nemzetgyűlésről” írottakat, melyen a „vérszerződés alapján az új haza belviszonyait rendezték”).
Tisztségek
Konsztantinosz szerint a gyula, éppúgy, mint a sorban harmadik tisztség, a karcha, horka (melynek eredetét a tudomány még nem fejtette meg), bírói funkciót jelzett. A törzsnevek elemzői feltételezik, hogy a fejedelem környezetében egyes törzsi vezetők, előkelő urak magas méltóságot viseltek. Tarján, azaz tarkán egyben a főparancsnoki méltóság címe; ajenő értelme „bizalmas tanácsadó” (Dienes István).
Valamennyi törzs külön bíróval bírt a karthasz vagy kádár, azaz törzsbíró személyében (Király János). A vezetők szállásterületein kisebb-nagyobb tisztségviselők éltek, akiknek a hatalmát szolgálatuk mértéke szabta meg. „Maga a törzs megörökli a nemzetségi szervezetből a had elnevezést” (Bónis György). (Ahad az egyik legősibb szavunk, s félreérthetetlenül katonai jelentéssel bír. Ez megengedi a következtetést, hogy a nemzetségi keretek között élő magyarság jellegzetes lovas nép, katonai vállalkozásokra a nemzetségeknél magasabb szerveződést hozott létre, s egybevetve íj, nyíl, tegez, ideg szavainkkal, feltételezhető a lóhátról történőharc elterjedtsége is.) A törzsek a törzsszövetség keretein belül nagyfokú autonómiát élveztek, egymástól elkülönülten éltek. A törzsszövetség élén a törzsfők, a hadnagyok tanácsa állott, mely kezdetben egy-egy hadi vállalkozásra választott csak vezért magának. Magáról a vérszerződésről Anonymustól értesülünk, de miután ma már világos, hogy Anonymusnak nem lehettek pontos információi a korról (Engel Pál), annak megtörténte csupán erősen valószínűsíthető. Afejedelmi hatalom állandósulásával a tanács koordináló és korlátozó funkciókat teljesített. Afejedelem „hatalmának a törzsi autonómia s a hadnagyok minden fontosabb alkalommal meghallgatott tanácsa szabott korlátokat” (Hóman Bálint).
Hadszervezet
Az állandósuló háborúk hatására mind nagyobb jelentőségre emelkedett a hadszervezet, a tizedek, századok, ezredek, tömények rendszere. Emellett azonban természetesen tovább éltek a vérségi közösségek. Bölcs Leó szerint a magyarok „nemek és ágak szerint szétszéledve művelik földjeiket”. Ahonfoglalás korának leghangsúlyosabb szerve kérdésében jelenleg is vita van. László Gyula a nagycsaládra helyezi a hangsúlyt, Györffy György a nemzetségre, többen (Dienes István, Fodor István, Erdélyi István) a kiscsaládot tekintik a társadalom alapsejtjének. Mesterházy Károly, a katonai csapattestekbe szerveződő nemzetségekről ír.
Nemek és ágak
A kalandozások néven ismert eseménysorozatot történetírásunk hagyományosan a Kárpát-medencében való megtelepedésünket követő hadi vállalkozásokként tartja számon. Mi magunk Kristó Gyulával értünk egyet abban, hogy a kalandozások nem „a bomló ősközösségi társadalom válságának” következményei, hanem a fegyveres demokrácia természetes velejárói. Ugyanezt állítják a Magyarország hadtörténete szerzői is, amikor leszögezik: a kalandozások „a társadalmi fejlődés bizonyos pontján szükségszernek. Ilyen módon adóztatják a nomádok a szomszédos népeket [...], a kíséret eltartásának egyik formáját jelentik, a lovas nomád élet velejárói”. A kalandozások már a honfoglalást megelőző korszaknak is jellemzői, akár a különféle szövetségekben a Kárpát-medence irányába vezetett hadjáratokra, akár az önálló magyar vállalkozásokra gondoljunk is (miként 836-838-ban Bizánc, 862-ben a frankok ellenében). Ez a harci életmód értelemszerűen csak folytatódott az új szállások elfoglalása után. A katonai akciók zöme törzsi vállalkozás volt, a törzsszövetségi katonai megmozdulásokra (miként a honfoglalás néven a magyar történelemben döntő szerepet játszó szálláscsere esetén) ritkán került sor. A megtelepedést követően „a törzsek laza összeköttetésben voltak egymással, a közérdek tudata béke idejében csak lassan fejlődött, inkább csak a harcz és az ahhoz szükséges egységes vezérlet és a háború fegyelme tartotta a különböző törzseket össze egymással” (KirályJános). Ez persze az egyes törzsek önállóságát deklarálta és erősítette, tehát a központi hatalmi pozíciók gyengülésével járt együtt (mint a fejedelmi törzs hatalmának elhalványodása Árpád halála után). Igazolja ezt az is, hogy a végzetesnek tekintett 955-ös vereség után a nem nyugatra indított törzsi kalandozások zavartalanul folytatódtak, például 959-ben és 961-ben Bizánc ellen, 967-ben a Balkánra, egy évre rá újfent Bizánc ellen indultak a magyar hadak, hogy 970-ben megint egy balkáni vállalkozás következzen.
A kalandozások jelentősége abban rejlik, hogy a hadi akciókban szerzett zsákmány nagymértékben hozzájárult a társadalmi differenciálódáshoz, az előkelő nemek kiemelkedéséhez, s a közmagyarság általános elszegényedéséhez. A vérségi társadalmak bomlásának tehát nem következményei (mint Molnár Erik, Maday Pál véli), hanem éppen előidézői voltak. Más kérdés, hogy létezésükkel a Kárpát-medencében fokozódó bomlástünetek egy részének kezeléséhez is hozzájárultak. (A hadban tartott fegyveresek foglalkoztatása, a zsákmányszerző hadjáratokban érdekelt szabad magyarok lekötése, a feszültségek kalandozó hadjáratban történő levezetése, a lovas-fegyveres életmód fenntartásának meghosszabbítása átmeneti gyógyírt jelentett a vérségi társadalomtól s a lovas vándorló élettől fájdalmas kínokkal búcsúzó magyarságnak.)
2.3. A HONFOGLALÁS
A szállásváltás
A honfoglalás a kor magyarjai számára feltehetően nem volt olyan nagy jelentőségű esemény, mint azt ma, a történelem tükrében mi értékeljük. A nomád (félnomád) népek szállásváltásának volt egyike, mely ráadásul hosszabb ideig jelentősebb életmódváltást sem idézett elő. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy a magyarságnak Levédiában majd Etelközben kiterjedt szántóföldjei voltak, nagy része foglalkozott mezőgazdálkodással, így a részleges megtelepedést követelő életmód a Kárpát-medencében nem különbözött lényegesen a korábbiaktól. A fegyverben állást, a katonai vállalkozásokat sem kellett elhagyni. Láttuk, folytatódtak a kalandozások. Ibn Ruszta és Gardizi feljegyzései nyomán tudjuk, hogy a magyarok „országa” korábban mintegy 360 000 km2 volt, s ezt váltották föl a kisebbnek nem tekinthető Kárpát-medencei szállásokkal. Ráadásul a besenyők elleni harcokban felmorzsolódott két törzs emberveszteségével is csökkent a népesség létszáma.
A katonai akciók
Maga a honfoglalás három ütemben zajlott le. Első lépésnek tekinthető a 894-es „gyökérverő” akció, amikor is a magyarok Szvatopluk morva fejedelem megsegítésére vezettek hadat a frank-bolgár szövetség ellen. Nagy bizonyossággal állítható, hogy a magyarok nem vonultak ki teljesen a medencéből, egy részük a Felső-Tisza-vidéken megtelepedett. Egy évre rá ereszkedett le Árpád a Kárpátokból, de ekkor még a besenyőkkel vívott harcokban megtépázott magyar törzsek csak ideiglenes szállást vertek Erdélyben. (Mint arra Györffy György figyelmeztet: hét törzs hét várat épített, és hét sóaknát nyitott.) Végül következett a Kárpát-medence teljes megszállása. Ellentétben a hagyományos feltevéssel, Vereckénél – igaz, Árpád vezetésével – a székelyek, kabarok és a velük tartó keleti szlávok érkeztek, míg a magyar törzsek a Radnai-, Borgói- és Tatár-hágón, a Békés-, Ojtozi- és Bodza-szoroson, valamint Dél-Erdélyen át, az Al-Duna mentén érték el hazánk későbbi területét.
Már többen felhívták a figyelmet arra, hogy a honfoglalás korának törzsei bomlófélben voltak. Mesterházy Károly szerint a katonai vállalkozás áldozata volt a Kürt és a Gyarmat törzs is. Valószínűnek látszik, hogy a szigorúan a hetes számra építő magyar hadrend (derékhad és 3-3 törzsből álló jobb- és balszárny, vö. Györffy György) érdekében az utóvédharcokban felmorzsolódó törzsek („hadak”) helyébe új sereget állítottak, immáron a legkülönfélébb nemzetségekből. Ez magyarázná azt is, miért oly nehéz akár a törzsi megtelepedés, akár a nemzetségi szállások egyértelmű képét nyerni a honfoglalás kori magyar térképekről. A megtelepedés ezután e „hadak” szerint (tehát hol hagyományosan vett törzsek, hol pedig vegyesen, nemzetségek szerint) történhetett.
Az ún. kettős honfoglalás
Nézetünk szerint nem mellőzhető e helyütt a honfoglalás korának talán leghevesebben vitatott és támogatott elmélete, a kettős honfoglalás teóriájának érintése sem. László Gyula, az elmélet szárnyra bocsátója szerint megalapozottnak látszik az a hipotézis, hogy a magyarság nem a történettudomány által eddig kizárólagosnak elismert időpontban érkezett csak a Kárpát-medencébe, hanem azt már évszázadokkal megelőzően; a 600-as évek közepe táján is történt egy korábbi „honfoglalás”. Eszerint a Kárpát-medencében kései avarokként ismert nép azonos lenne az orosz őskrónika által emlegetett fehér magyarokkal, akik Hérakleiosz császár idejében (610 és 641 között) elhaladtak volna a Kárpátok irányába. Régészeti leletekre, külhoni forrásokra, később született, de a hagyományt feltehetően jól őrző magyar krónikákra támaszkodó elmélete még a professzor szerint is további bizonyításra szorul. Az azonban kétségtelen, ha az állítás végső érvénnyel bebizonyosodik, a magyar államalakulás gyökereinek értékelésében változásokat kell hoznia. Hiszen nem közömbös egy viszonylag gyorsan végrehajtott államszervező folyamat sikerességét illetően, hogy azt lényegében helyismerettel alig rendelkező keleti nomád népesség, vagy egy már több évszázada e helyütt lakó, megtelepedett, a medence erő- és diplomáciai viszonyaival tisztában lévő, a helyi körülményekben jártas népfél, és egy másik, dinamikus, nagy hadi tapasztalattal és katonai potenciával rendelkező lakossághányad egymásra épüléséből kialakuló társadalom hajtja-e végre.
2.4. A MEGTELEPEDÉS
Szállásfoglalás
Abban a kérdésben, hogy a magyarság milyen szerkezetben telepedett meg, még mindig nem jutott nyugvópontra a tudományos polémia. A hagyományosan elfogadott álláspont szerint a szállásfoglalás törzsek szerint történt. Ha ez bizonyos mértékig cáfolható is a nemzetségek elhelyezkedését illetően, nagy vonalakban mégis kijelölhető több törzs megtelepülési körzete. Atörzsek általában az Alföld széleire, a síkvidékre, a folyóvölgyekbe telepedtek. Tény, hogy a korábbi szállásszokásnak megfelelően a centrumban, az ország központjában az Árpádok törzse lelt hazát. Az Árpád-törzs a Duna két partját vette birtokba. Hagyomány szerint a nyugati végeket a horka törzse szállta meg, a keletieket a gyula, vagy legalábbis az a törzs, melynek, egyes kutatók szerint, Árpád Kurszán halála után átengedte a tiszt birtokát. Székely György szerint az ország központja eredetileg a kündü, a nagyfejedelem törzséé volt, s az Árpádok csupán Kurszán meggyilkolása után nyomultak helyükbe, miközben, mint Borosy András írja, „Kurszán nemzetsége a határvéd népelemek közé szorult”. Nem vitatott kérdés, hogy a felvidékre a kabarok három törzse költözött be.
Törzsi központok
A törzsek és nemzetségek szállásokat és központokat választottak maguknak. A törzsi és nemzetségi centrumokjól védhető helyeken, mocsaraktól óvott részeken, szigeteken, egykori, elhagyott vagy elfoglalt, esetleg már a honfoglalók által épített várakban voltak (lásd Csongrád, Komárom, Marosvár, Szabolcs, Zalavár, Zemplén, Veszprém várát). Atörzsek szállásait (akárcsak a magyar törzsszövetség egész területét) gyepűk és gyepűelvék keretezték. Agyepü természetes akadály volt, mocsaras, erdős vidék. Agyepuelve a gyepűk előtt húzódó övezet, lakatlan vagy ritkán lakott terület. A gyepűt őrök, lövők védelmezték a fegyveres betörések ellen.
2.5. AZ URUSZÁG
Akár nemzetségenként, akár törzsenként telepedett is meg a magyarság, nehezen vitatható, hogy a megszállt területeken nem sokkal a szállások elfoglalása után törzsfői centrumok alakultak. Ezek körül kíséretek szerveződtek (pontosabban a meglévő kíséretek rátelepültek s kiegészítődtek), s e törzsfői központok a hadviselés, a diplomácia, a bíráskodás és a társadalomigazgatás szerveivé váltak. (Ezeket a hatalmi csomópontokat Kristó Gyula törzsi államoknak nevezi.) E törzsfői központokban jelen voltak az állammá alakulás csírái, a törzsfői kíséretek. Számos jel mutat arra, hogy az állami funkciók és keretek nagy többsége már élt e központokban. Nem tagadható az ínek, a közrendű, szolgáltatásra szorítottak bizonyosfajta alávetettsége sem. A törzsfők 9-10. századi elnevezéséből, az úrból származott hatalmi körzetük, fennhatósági területük neve is, az uruszág – uraság – ország szó. Az uruszágok, a „törzsi államok” kialakulása azzal a korábban is megtapasztalt gyakorlattal állt összefüggésben, hogy a nagyobb katonai akciók, a szállásváltások után megtelepedett magyarság kohéziója mindig meggyengült. A törzsek általában elkülönülten folytatták életüket, saját kalandozó akciókat szerveztek, külön gazdálkodtak. A betelepülés után is egy hasonló folyamat zajlott le. A letelepedés fellazította a törzskapcsolatokat, valamennyi törzsi központ megkezdte amegtelepült élettel (s természetesen az elkövetkező kalandozásokkal) kapcsolatos teendői szervezését. A törzsfő hatalma bizonyos fokú területi értelmet is nyert: immáron nemcsak a törzshöz tartozó „fők” felett, hanem az általuk lakott területen is gyakorolta igazságosztó-közigazgató jogosítványait. (Alig hihető, hogy ez Levédiában vagy Etelközben másként történt volna. Akárcsak az állandó szállás folytán a vérségivel szemben felerősödő szomszédsági kapcsolatok szerepe esetében.)
Törzsi külpolitika
Az uruszágok előbb-utóbb megjelölték helyüket a Kárpát-medencében, viszonyukat a szomszédokhoz és a többi törzshöz, s értelemszerűen megkezdték saját (döntően katonai) „külpolitikájukat”. Kimutatható, hogy a letelepülésnek megfelelően az egyes törzsi központok más-más érdekszférában tevékenykedtek. Kalandozásaik törzsi vállalkozások voltak, minek nyomán kibontakoztak diplomáciai kapcsolataik is. Ezzel sajátos hatásmechanizmus kezdett érvényesülni a törzsi államokban. Körülöttük ugyanis már egy, a korábbiakhoz képest más világ bontakozott ki. Bizánc megerősödött, Nyugat feudális államai megkezdték kilábalásukat az anarchiából. A magyar törzsi előkelők keresztény államokkal és rétegekre szakadt, alávetettségre, hatalmi alá-, fölérendeltségre épülő társadalmakkal találkoztak. S egy másik vallással, a kereszténységgel.
Törzsi kíséretek
Az évszázada tartó, lassú vagyoni differenciálódás is eljutott a szakítás szintjére: kialakultak a jövő nagy társadalmi csoportjainak körvonalai, az előkelők s a közrendűek, a szegénynép határai. A hadi és diplomáciai vállalkozások kikristályosították egy majdani királyi udvar alapvonalait – valamennyi törzsi központban. A kíséretek (az elkülönülő közhatalom csírái)ott munkálkodtak a törzsi szervezetben. A vérségi kapcsolatok bomlása és eljelentéktelenedése egyre nyilvánvalóbb s erőteljesebb lett a szomszédsági viszonyrendszer javára. A kalandozások átmenetileg még megakadályozták a teljes bomlást, a hadviselő köznép lesüllyesztését egy teljesen alávetett státusba, mivel még szükség volt fegyveres erejére.
Törzsfői hatalom
A törzsfők a maguk szállásterületén – feltehetően a vérségi nagycsalád családfőjének mintájára – korlátlan úrként viselkedtek, függetlenedtek a központtól, a fejedelmi törzstől vagy inkább a fejedelemtől. Mindannyian fejedelemként irányították saját uruszágukat. E magatartás azonban nemcsak a fejedelmi törzs eljelentéktelenítésére volt alkalmas, hanem a törzsszövetségen belüli egyensúly fenntartására is. Amíg jó néhány ilyen, körülbelül azonos erőt képviselő központ létezett a magyar társadalomban, az egyfajta garanciát jelentett bármelyik túlsúlyra jutása (s a többinek ezzel járó legyűrése) ellenében.
S hogy ez mégis sikerült egy (viszonylag gyenge) törzsnek, az Árpádokénak? Ez természetesen nem kizárólag a fejedelmi törzs tradicionális tekintélyével és vezetőinek karizmatikus egyéniségével, kvalitásaival magyarázható. Mint Kristó Gyula rámutatott: a horka törzs nagy vérvesztesége Augsburgnál kiszolgáltatottá tette azt az Árpádok intervenciójával szemben. Az így egyesített Dunántúl vált azután a fejedelmi törzs államszervező expanziójának alapjává.
Az uruszág, a törzsi állam volt a magyar társadalom fejlődésének az a szerves hajtása, amelyből – ha a külpolitikai helyzet nem befolyásolja a történteket – nyilván kibontakozhatott volna egy sajátos magyar államalakulat. Erre azonban Bizánc és a Német-római Birodalom nem adtak esélyt: terjeszkedésük a beilleszkedés útját mint a megmenekülés alternatíva nélküli lehetőségét jelölte ki a magyarság számára. E beilleszkedés számos idegen intézménnyel terhelte meg a magyar fejlődést. S bár a keresztény államszervezés kétségtelenül az Árpádok uruszágából indult ki, annak eredeti vonásait a Nyugathoz idomulás politikája, a nyugati modell adaptálása elhalványította.
2.6. Irodalom
ÁLTALÁNOS IRODALOM: Az általános irodalom jegyzékébe fölvett kötetek részben a magyar alkotmánytörténet egészét felölelő munkák, részben pedig általános mondanivalójuk következtében sok ponton a közjogtörténettel érintkező művek. Alkalmanként az alkotmányos intézmények politikai hátterére világítanak rá, illetőleg a társadalmi környezettel való összefüggéseket tárják fel. Ennek okáért a tananyag valamennyi, de legalábbis több részét érinthetik. Az egyszerűség kedvéért ezeknek a műveknek feltüntetését az egyes fejezeteknél mellőzzük.
AZ ALKOTMÁNYTÖRTÉNETHEZ: Bocsor I.: Magyarország történelme, különös tekintettel ajogfejlésre, I-IV., Pápa, 1863-69; Bónis Gy.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Kolozsvár, 1941; Csizmadia A. – Kovács K. -Maday P.: Magyar állam- és jogtörténet I., Budapest, 1968; Csizmadia A.- Maday P.-Buzás J.: Magyar állam- és jogtörténet II., Budapest, 1967; Csizmadia A. – Kovács K. – Asztalos L.: Magyar állam- és jogtörténet, Budapest, 1986; Degré A.: Magyar jogtörténet, Pécs, 1950; Degré A.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Pécs, 1951; Degré A.: A magyar jogtörténetírás keletkezése és fejlődése a dualizmus korában, Budapest, 1968; Eckhart F.: Magyar alkotmánytörténeti előadások, Budapest, é. n.; Eckhart F.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, 1946; Eckhart F. – Bónis Gy.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, 1956; Fésüs Gy.: Magyar alkotmány- és jogtörténelem, Pozsony, 1874; HajnikI.: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt, Pest, 1872; Herczegh M.: Magyar jogtörténet kapcsolatosan az európai jogtörténettel, Budapest, 1902; HolubJ.: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, 1944; Illés J.: Bevezetés a magyar jog történetébe, Budapest, 1910; KirályJ.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyu- gat-európaijogfejlődésre, Budapest, 1908; Ladányi G.: A magyar királyság alkotmánytörténete a szatmári békekötésig, Debreczen, 1871; Székely Gy. – Csizmadia A. – Sarlós M.: Magyar állam- és jogtörténet, Budapest, 1961; Szita J.: A magyar alkotmány történetének vázlata I—II., Pécs, 1992; Timon Á.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére, Budapest, 1910; Wenzel G.: Magyarország jogtörténetének rövid vázlata, Pest, 1872.
A KÖZJOGI KÉRDÉSEKHEZ: Balogh A.: A magyar államjog alaptanai, Budapest, 1901; Beér J. – Kovács I. – Szamel L.: Magyar államjog, Budapest, 1972; Beöthy Zs.: Elemi magyar közjog, Pest, 1846; Bihari O.: Államjog, Budapest, 1984; BonczF.: Magyar államjog, Budapest, 1877; Egyed I.: A mi alkotmányunk, Budapest, 1943; Ferdinandy G.: Magyarország közjoga (Alkotmányjog), Budapest, 1902;Hampel A.: Magyar közjog, Budapest, 1904; Hegedüs L.: A magyar közjog alapvonalai, Pest, 1861; Horváth J.: A magyar királyság közjoga, Budapest, 1894; KissI.: Magyar közjog, Eger, 1880; Kmety K.: A magyar közjog kézikönyve, Budapest, 1900; Korbuly I.: Magyarország közjoga, Budapest, 1874; Kukorelli I. (szerk.): Alkotmánytan, Budapest, 1996; Máriássy D.: Magyarország közjoga, Győr, 1893; Miskolczy K.: Magyarország közjoga, Eger, 1846; Molnár K.: Magyar közjog, Budapest, 1929; Nagy E.: Magyarország közjoga,
Budapest, 1900; Pokol B.: A magyar parlamentarizmus, Budapest, 1994; Récsi E.: Magyarország közjoga, Pest, 1861; Schmidt P. (szerk.): Magyar alkotmányjog, Budapest, 1976; Takács I. – Pokol B.: Összehasonlító alkotmányjog, Budapest, 1990; Tomcsányi M.: Magyar közjog, Budapest, 1943.
A TÖRTÉNETI HÁTTÉRHEZ: Bán P. (szerk.): Magyar történelmifogalomtár 1-2., Budapest, 1989; BendaK. (szerk.): Magyarország történeti kronológiája 1-4., Budapest, 1982; Borovszky S. (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monográfiája), A Magyar Korona országai történetének földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak közművelődési és közgazdasági állapotának enciklopédiája, Budapest, 1911—é. n.; Domanovszky S. (szerk.): Magyar művelődéstörténet I-V., Budapest, é. n.; Eckhart F.: Magyarország története, Budapest, 1933; Horváth M.: Magyarország történelme 1-8., Budapest, 1871; Hóman B. – Szekfű Gy.: Magyar történet 1-5., Budapest, 1935-1936; Köpeczi B. (szerk.): Erdély története három kötetben, Budapest, 1987; Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerk. Liptai E.), Budapest, 1985; Magyarország története tíz kötetben (főszerk. Pach Zs. P.), Budapest, 1976-1989; Marczali H.: Világtörténelem – magyar történelem (vál., sajtó alá rend., bevez. tanulmány és bibliogr. Gunst P.), Budapest, 1982; Marczali H. (szerk.): Nagy képes világtörténet I—II., Budapest, 1898-1905; Molnár E.-PamlényiE. – Székely Gy. (szerk.): Magyarország története 1-2., Budapest, 1967; Szabolcsi M. (szerk.): A magyar sajtó története I., IL1-2., Budapest, 1979-1985; Szalay L.: Magyarország története 1-5., Pest, 1861-1866; Szilágyi S. (szerk.): A magyar nemzet története 1-10., Budapest, 1895-1898.
AZ ALKOTMÁNYTÖRTÉNET FORRÁSAIHOZ: Allgemeines Reichs- und Regierungsblatt für das Kaisertum, Wien 1849-1852; Landesregierungsblatt für das Königreich Ungarn, Wien, 1853-1859; An- jou-kori okmánytár (Codex Diplomaticus Hungaricus Andegavensis) (szerk. Nagy I. – Tasnádi Nagy Gy.), 1-7., Budapest; 1884-1891; ArticuliJuris Tavernicalis, Pozsony, é. n.; Beér J. – Csizmadia A.: Történelmünk a jogalkotás tükrében, Sarkalatos honi törvényeinkből 1001-1949-ig, Budapest, 1966; Budapesti Közlöny, Pest (Budapest) 1867-1945: Fejér G.: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Buda, 1829-1841, 1-10; Erdélyi országgyűlési emlékek (Monumenta Comitialia Regni Transsylvaniae) I-XXI., Budapest, 1875-1898; Hazai okmánytár (Codex Diplomaticus Patrius) (szerk. Nagy I. – Ráth K. – Véghely D.) 1-8., Győr-Budapest, 1865-1891; Magyar országgyűlési emlékek (Monumenta Comitialia Regni Hungariae) (szerk. Fraknói V. – Károlyi Á.) 1-12., Budapest, 1874-1917; A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye (Corpus Statutorum HungariaeMunicipalium. Statuta et articuli municipiorumHungariae), (szerk., ford. Kolosvári S. – Óvári K.) 1-5., Budapest, 1885-1904; Magyar Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) (szerk., ford. Nagy Gy. – Kolosvári S. – Óvári K.), Budapest, 1899-1946; Magyarországi Rendeletek Tára, Pest (Budapest), 1867-1946; Országgyűlési Naplók, Irományok, Jegyzőkönyvek, Pozsony, Pest, Budapest, 1790-; Országos Törvénytár (CorpusJuris), Budapest, 1867-1949; II. Rákóczi Ferencfejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival (Archivum Rakoczianum) első osztály: had- és belügy 1-12., Pest, Budapest, 1873-1935; Szemelvények a magyar állam- és jogtörténetforrásaiból (szerk. Kovács K.) Budapest, 1968; Szentpétery I. (szerk.): Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke (Regesta Regum Stirpis Arpadianae Critico- Diplomatica) I—II., Budapest, 1923; Székely oklevéltár I., (összeáll. Szabó K. – Szádeczky L.) I-VII., Kolozsvár, 1872-1898; Székely oklevéltár II., (közzéteszi: Deményi L. – Pataki J.) I—II., Bukarest, 1983-1985; Új törvénytár I-XIII., Pest 1853-1857; Werbőczi I.: Tripartitum (Opus Tripartitum juris consuetudinarii inclyti Regni Hungariae – A dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának Hármaskönyve (ford., bev. jegyz. Csiky K.), Budapest, 1990; Zsigmond kori oklevéltár (összeáll. Májusz E.), 1-2., Budapest, 1951.
IRODALOM A KERESZTÉNY ÁLLAMALAPÍTÁST MEGELŐZŐ KORSZAKHOZ: Bartha A.: A magyar nép őstörténete, Budapest, 1988; Bartha A. – Czeglédy K. – Róna-Tas A. (szerk.): Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1977; Bónis Gy.: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Kolozsvár, é. n.; Dienes I.: A honfoglaló magyarok, Budapest, 1973; Deér J.: Pogány magyarság, keresztény magyarság, Budapest, 1993; Domanovszky S. (szerk.): Magyar művelődéstörténet I. Budapest, 1938; Draskóczy I.: A magyar nép története 1526-ig, Budapest, 1990; Dümmerth D.: Az Árpádok nyomában,Budapest, 1977; Dümmerth D.: Álmos, az áldozat, Budapest, 1986; Engel P.: Beilleszkedés Európába. A kezdetektől 1440-ig (MagyarokEurópában I.) Budapest, 1990, 87-110; Fodor I.: Verecke híres útján... Budapest, 1975; Györffy Gy.: Krónikáink és a magyar őstörténet, Budapest, 1948; Györffy Gy. (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, Budapest, 1958; GyörffyGy.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről, Budapest, 1959; Hóman B. – Szekfű Gy.: Magyar történet I.,Budapest, 1934; HómanB.: Amagya- rok eredete és vándorlásai. Magyar középkor, Budapest, 1938; Kristó Gy.: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig, Budapest, 1980; Kristó Gy.: Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok, Budapest, 1996; László Gy.: Hunor és Magyar nyomában, Budapest, 1967; László Gy.: Régészeti tanulmányok, Budapest, 1977; László Gy.: A kettős honfoglalás, Budapest, 1978; László Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, 1988; László Gy.: Őseinkről, Budapest, 1990; Mesterházy K.: Nemzetségi szervezet és az osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyaroknál, Budapest, 1980; Moravcsik Gy.: Az Árpád-kori magyar történet bizánciforrásai, Budapest, 1988; Petrovics I.: Szent István államszervezése, In Az államalapító (szerk. Kristó Gy.), Budapest, 1988; Szombathy V. (szerk.): Az őshazától a Kárpátokig, Budapest, 1985; Vékony G.: Késő népvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében, Szombathely, 1987.
I. rész – A MAGYARSÁG TÖRZSI SZERVEZŐDÉSE ÉS A NOMÁD ÁLLAMMODELL –Mezey Barna
I. rész – A MAGYARSÁG TÖRZSI SZERVEZŐDÉSE ÉS A NOMÁD ÁLLAMMODELL –Mezey Barna
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet - II. rész – FEUDÁLIS ÁLLAMMODELLEK MAGYARORSZÁGON – Mezey Barna
1. 1. CSATLAKOZÁS EURÓPÁHOZ
A magyar törzsek megtelepedése után, az államélet stabilizálását követően, a kalandozások esélyeinek romlásával, majd lehetőségének lezárultával nem volt kétséges: a magyar politikai vezetésnek számolnia kellett a hosszabb távú berendezkedéssel a Kárpát-medencében. A Kelet-Közép- Európában megállapodott magyarság jövője attól függött, hogyan képes kapcsolatait rendezni a környező hatalmakkal, mindenekelőtt a keresztény világot felénk leginkább képviselő német birodalommal és az újult erőre kapó bizánci császársággal.
A nyílt expanziót meghirdető Bizánc és a kontinentális pozíciót elismertető Német-római Birodalom között aligha lehetett kétséges, hogy a magyar politikai elitnek döntenie kell a beolvasztás és az integráció víziója között, s az utóbbi esetben is szövetségest kellett választania. Magyarország Európa mellett döntött. Ezzel csatlakozott a keresztény államok európai szövetségéhez, s megkezdte „szélső nemzeti” történelmét Európa peremén. Ez a nagy horderejű elhatározás egyszer s mindenkorra kijelölte helyét a civilizációk között, az európai gazdaság, kultúra, művelődés, jog és politika vonzáskörében, peremén Keletnek és Nyugatnak.
1.1. A „SZÉLSŐ NEMZETTÉ” VÁLÁS OKAI
Időbeli megkésettség
A Hajnal István által „szélső nemzeti” létként definiált magyar társadalomfejlődés kronológiájában talán legszembetűnőbb tényező az a „fél évezredes időbeli megkésettség”, amely a magyar és a mintaként tekintett nyugat-európai államalakulatok létrejövetele között mutatkozik.
A wormsi székhelyű burgund államot 413-ban, az aquitaniai nyugati gót királyságot 418-ban hívták életre. De tekinthetjük Chlodvig frank államát is, melynek születési dátuma 486-ra, a Soisson melletti csata esztendejére tehető. A magyar történelemben a legjobb indulattal is csak 972, Géza trónfoglalása szerepelhet kezdő időpontként, vagy még inkább István fejedelemmé tétele vagy királlyá koronázása. Az államalakítás időbeli különbségének, az öt évszázadnak köszönhetően a magyarsággal találkozó feudalizmus már fél évezredes állami múltra tekinthetett vissza az Árpádok államszervezési kísérleteinek idején. Ez az ötszáz esztendő természetesen a feudális állam mögött egy kifejlődött feudális társadalmat érlelt meg. Ha csupán e néhány száz évet tekintenénk is, az elmaradás minden különösebb kommentárt mellőzve is szembetűnő.
Szervetlen társadalomfejlődés
Tetézi a különbségeket a tőlünk nyugatra fekvő államok szerves fejlődése is. Ott a társadalom szerkezeti elemei „egy többfázisú, időben is mélyen tagolt fejlődésképletben, mintegy fél évezred folyamán épültek organikusan egymásra” (Szűcs Jenő). Nyugat társadalmai „minta nélkül” (legfeljebb gyökerekkel és előzményekkel) fejlődtek; csak „saját útjukon” haladhattak, a társadalom definiálható intézményei arányosan, a társadalom minden szférájában, erőltetés, erőlködés nélkül születtek meg. Ezért nem vált jellemzővé a helyettesítő eszközök (például a politika, ajog) igénybevétele sem a társadalom irányultságának alakításában. Aközép-európai történelem azonban (melyen a továbbiakban az Elbától keletre eső államokat értjük, egészen a Kárpátok keleti, külső vonulatáig), és azon belül a magyar fejlődés, mivel perifériaként csatlakozott a „nyugati modellhez”, annak értékeit másolta vagy adaptálta. Ez a szerves evolúciótól messzire vitt.
Természetesen nem imitációról, nem szolgai másolásról van szó, hiszen miként azt Györffy György és Kristó Gyula egyaránt bizonyították: a magyar államalakulás tartalmi feltételei (a vérségi köz