regi.tankonyvtar.hu · web viewretorika. adamik, tamás. a. jászó, anna. aczél, petra....
TRANSCRIPT
SZÖVEGGYŰJTEMÉNY
SZÖVEGGYŰJTEMÉNY
Retorika
Adamik, Tamás
A. Jászó, Anna
Aczél, Petra
Retorika
írta Adamik, Tamás, A. Jászó, Anna, és Aczél, Petra
Publication date 2004-03-31
Szerzői jog © 2004-03-31 Tamás, Adamik; Anna, A. Jászó; Petra, Aczél
Kivonat
A retorika elméleti és gyakorlati vetületeire egyaránt kitekintő tudományos kézikönyv a klasszikus diszciplína teljes bemutatására törekszik.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
ELŐSZÓ 0
1. AZ ÓKORI RETORIKA 0
1. AZ ÓKORI RETORIKA FOGALMA 0
1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
2. AZ ÓKORI RETORIKA TÖRTÉNETE 0
2.1. BESZÉDTANÍTÁS HOMÉROSZ KORÁBAN 0
2.2. A RETORIKA SZÜLETÉSE ÉS A SZOFISTÁK 0
2.3. A TUDOMÁNYOS RETORIKA ÉS A FILOZÓFUSOK 0
2.4. AZ ÓKORI RETORIKA RENDSZERE 0
2.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
3. A RETORIKAI SZITUÁCIÓ: A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI ÉS RÉSZEI 0
3.1. A RETORIKAI SZITUÁCIÓ 0
3.2. AZ ÜGY MILYENSÉGE 0
3.3. A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI 0
3.4. A SZÓNOKI BESZÉD RÉSZEI 0
3.5. ÖSSZEGZÉS 0
3.6. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
4. A BIZONYÍTÁS ARISZTOTELÉSZ SZERINT: A PÉLDA ÉS AZ ENTHÜMÉMA 0
4.1. A BIZONYÍTÁS LOGIKAI FAJTÁI 0
4.2. AZ ENTHÜMÉMA ÉS SZÖVEGKÖRNYEZETE 0
4.2.1. Az enthüméma és a valószínűségek meg ajelek viszonya 0
4.2.2. A példa mint az enthüméma formája 0
4.2.3. Az enthüméma és a toposzok 0
4.2.4. Az enthüméma és a gnóma 0
4.2.5. Az enthüméma viszonya az éthoszhoz (a jellemhez) és a pathoszhoz (az érzelemhez) 0
4.2.6. A bizonyító és cáfoló enthümémák 0
4.2.7. A premisszák elhallgatása az enthümémában 0
4.3. AZ ENTHÜMÉMA SAJÁTOSSÁGAI 0
4.4. SHAKESPEARE ÉS AZ ENTHÜMÉMA 0
4.5. BIZONYÍTÁS A HELLENISZTIKUS KORBAN 0
4.6. AZ EPIKHEIRÉMA ÉS FELÉPÍTÉSE 0
4.7. AZ EPIKHEIRÉMÁVAL KAPCSOLATOS HIBÁK 0
4.8. ÖSSZEGZÉS 0
4.9. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
5. KIFEJEZÉSMÖD, STÍLUS (ELOCUTIO) 0
5.1. ARISZTOTELÉSZ STÍLUSELMÉLETE 0
5.2. A HELLENISZTIKUS KOR STÍLUSELMÉLETE 0
5.3. CICERO STÍLUSELMÉLETE 0
5.4. QUINTILIANUS STÍLUSELMÉLETE 0
5.5. ÖSSZEGZÉS: HAGYOMÁNY ÉS ÚJÍTÁS 0
5.6. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
6. AZ EMLÉKEZÉS (MEMORIA) 0
6.1. AZ EMLÉKEZÉS MŰVÉSZETE A HELLENISZTIKUS RETORIKÁBAN 0
6.2. AZ EMLÉKEZÉS CICERÓNÁL 0
6.3. AZ EMLÉKEZŐTEHETSÉG QUINTILIANUSNÁL 0
6.4. ÖSSZEGZÉS 0
6.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
7. AZ ELŐADÁSMÓD (PRONUNTIATIO) 0
7.1. AC. HERENNIUSNAK AJÁNLOTT RÉTORIKA AZ ELŐADÁSMÓDRÓL 0
7.2. CICERO AZ ELŐADÁSMÓDRÓL (ACTIO) 0
7.3. QUINTILIANUS AZ ELŐADÁSRÓL 0
7.4. ÖSSZEGZÉS 0
7.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
2. RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG 0
1. A RETORIKA A KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ IDEJÉN 0
1.1. AUGUSTINUS RETORIKÁJA 0
1.2. A RETORIKA SZEREPE A KÖZÉPKORBAN 0
1.3. A KÖZÉPKORI RETORIKAI TANKÖNYVEK: ARTES DICTAMINIS 0
1.4. RETORIKA A RENESZÁNSZ IDEJÉN 0
1.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
2. RETORIKA AZ ÚJKORTÓL NAPJAINKIG 0
2.1. A BRIT RETORIKAELMÉLET 0
2.2. RETORIKA A 20. SZÁZADBAN 0
2.2.1. A retorika mint jelentés 0
2.2.2. A retorika mint etikai érték 0
2.2.3. A retorika mint a motívumok, okok kutatásának tudománya 0
2.2.4. A retorika mint az érvelés és megismerés tudománya 0
2.2.5. A retorika mint stílus 0
2.2.6. A retorika mint műelemző módszer 0
2.2.7. A retorika mint fogalmazástanítás 0
2.3. ÖSSZEGZÉS 0
2.4. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
3. MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET 0
1. A MAGYAR SZÓNOKLÁS TÖRTÉNETE 0
1.1. AZ EGYHÁZI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE 0
1.1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
1.2. A POLITIKAI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE 0
1.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
1.3. AZ AKADÉMIAI ÉS EGYÉB ALKALMI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE 0
1.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
1.4. A TÖRVÉNYSZÉKI BESZÉD TÖRTÉNETE 0
1.4.1. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
2. A RETORIKA TANÍTÁSÁNAK TÖRTÉNETE 0
2.1. AZ ELSŐ RETORIKÁK 0
2.1.1. Latin nyelvű retorikák 0
2.1.2. Az első magyar nyelvű retorikák 0
2.1.3. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
2.2. A RETORIKÁK 1850 ÉS 1950 KÖZÖTT 0
2.2.1. Szvorényi József és Laky Demeter retorikái 0
2.2.2. Acsay Ferenc retorikája, Szitnyai Elek és Babits Mihály a retorikáról 0
2.2.3. Az iskolai retorikák 0
2.2.4. Az átalakult retorikák 0
2.2.5. A nagyközönségnek írt retorikák 0
2.2.6. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
2.3. A RETORIKA A PÁRTÁLLAMBAN (1948–1989) 0
2.4. A RETORIKA A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN (1989-TŐL NAPJAINKIG) 0
2.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
4. A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 0
1. A RETORIKÁRÓL ÁLTALÁBAN 0
1.1. BEVEZETÉS 0
1.2. A RETORIKA KAPCSOLATA MÁS TUDOMÁNYÁGAKKAL 0
1.2.1. A retorika mint kommunikáció 0
1.2.2. A retorika mint nyelvtan, nyelvművelés 0
1.2.3. A retorika mint szemantika 0
1.3. A RETORIKA RENDSZERE ÉS ELEMEI 0
1.4. RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS: A MEGGYŐZÉS RETORIKÁJA 0
1.4.1. A meggyőzés retorikájának tényezői 0
1.4.2. Népszerű retorika – meggyőző módszerek (A világ mint életérzés: egy reklámszöveg elemzése) 0
1.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
2. A RETORIKA ÖSSZETEVŐI 0
2.1. A RETORIKAI KOMMUNIKÁCIÓ – A RETORIKAI SZITUÁCIÓ 0
2.1.1. A retorikai kommunikáció 0
2.1.2. A retorikai szituáció 0
2.2. AZ ÉTHOSZ (ηθοζ) 0
2.2.1. Az éthosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása 0
2.3. A PATHOSZ (ραθοζ) 0
2.3.1. A pathosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása 0
2.3.2. A pathosz mint az érvelő szöveg összetevője 0
2.4. A LOGOSZ (λογοζ) 0
2.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
3. LOGIKA ÉS ÉRVELÉS 0
3.1. A LOGIKA 0
3.2. A DEDUKTÍV ERŐ 0
3.2.1. A premissza és a konklúzió 0
3.2.2. Érvényesség és helytállóság 0
3.2.3. A kategorikus szillogizmus 0
4. A SZILLOGIZMUSOK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK ELLENŐRZÉSE (A VENN-DIAGRAMOK GRAFIKUS MÓDSZERE) 0
4.1. AZ ELOSZTÁS SZABÁLYA 0
4.1.1. A hipotetikus vagy feltételes szillogizmus 0
4.1.2. A választó szillogizmus 0
4.1.3. A szillogizmusok hatékonysága az érvelésben 0
4.2. AZ INDUKTÍV ERŐ 0
4.2.1. A valószínűség 0
4.2.2. Az induktív érvelés elfogadhatóságának ellenőrzése 0
4.3. A DEDUKCIÓ ÉS INDUKCIÓ PRAGMATIKAI ÉS KOGNITÍV SZEMPONTÚ MEGKÖZELÍTÉSE 0
4.4. A MEGHATÁROZÁS, DEFINÍCIÓ 0
4.4.1. A definíció fogalma és elemei 0
4.4.2. A definíció fajtái 0
4.4.3. A definíció alakzatai 0
4.4.4. A definíció szövegnyelvészeti megközelítése 0
4.5. LOGIKUS ELLENTMONDÁS ‒ SZÓNOKI TŰZ. AZ ELME ALAKZATA 0
4.6. AZ ENTHÜMÉMA (ενθυμημα) 0
4.6.1. Az enthüméma és a logikai szerkesztés 0
4.6.2. Az enthüméma és a metafora 0
4.6.3. Az enthüméma és a pragmatika 0
4.6.4. Az enthüméma jellege és az implikatúra 0
4.7. AZ ARGUMENTÁCIÓ 0
4.7.1. Az argumentáció mint eredmény 0
4.7.2. Az argumentáció mint eljárás 0
4.7.3. Az argumentáció mint folyamat 0
4.8. A KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS ÉS AZ ÉRV 0
4.8.1. Az érvek 0
4.8.2. A jelek. A jelek típusai 0
4.8.3. A példák. A hasonlítás fajtái 0
4.8.4. A belső bizonyítékok és a hozzáállás megváltozásának folyamata 0
4.8.5. A cáfolás és a retorikai kérdés 0
4.8.6. Irreleváns érvelések 0
4.8.7. Az irreleváns érvelések típusai és szerkezeti elemzése 0
4.9. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
5. A SZÖVEG SZERKEZETE, A BESZÉD RÉSZEI 0
5.1. A RETORIKUS SZÖVEG TAGOLÁSA 0
5.1.1. A bevezetés (principium) 0
5.1.2. Az elbeszélés (narratio) 0
5.1.3. A kitérés (digressio) 0
5.1.4. A témamegjelölés és felosztás (propositio, partitio) 0
5.1.5. A bizonyítás (argumentatio) és a cáfolás (refutatio) 0
5.1.6. A befejezés (peroratio) 0
5.2. ELRENDEZÉS ÉS MINTA 0
5.3. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
6. A MEGGYŐZÉS 0
6.1. A MEGGYŐZÉS ELMÉLETEI 0
6.1.1. A hozzáállás (attitűd) megváltozásának elmélete 0
6.1.2. Az önkéntes cselekvés elmélete 0
6.1.3. A meggyőzés elmélete 0
6.1.4. A kritikai retorika megközelítése: a dramatizálás 0
6.2. A MEGGYŐZÉS TÉNYEZŐI 0
6.2.1. A közlő 0
6.2.2. A befogadó 0
6.3. A MEGGYŐZÉS MÓDSZERTANA 0
6.4. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
7. GYAKORLATOK 0
7.1. I. DEDUKTÍV ERŐ 0
7.2. II. INDUKTÍV ERŐ 0
7.3. III. DEFINÍCIÓ 0
7.4. IV. ENTHÜMÉMA 0
7.5. V. KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS 0
7.6. VI. IRRELEVÁNS ÉRVEK ÉS A RETORIKAI KÉRDÉS 0
5. A RETORIKA ALKALMAZÁSA 0
1. A SZÖVEGÉRTÖ OLVASÁS 0
1.1. A RETORIKAI ALAPÚ SZÖVEGÉRTELMEZÉS 0
1.1.1. A szövegben lévő információ dekódolása 0
1.1.2. Az olvasó sémái (meglévő tudásrendszere) 0
1.1.3. A szöveg egységeinek megértése 0
1.1.4. Az olvasás fokozatai: a szó szerinti, az értelmező, a kritikai és a kreatív olvasás 0
1.2. AZ ISMERETKÖZLŐ MÜVEK OLVASÁSÁRÓL 0
1.2.1. Mit kell tudni a könyvben való tájékozódásról? 0
1.2.2. Mit kell tudni a könyv értelmezéséről? 0
1.3. AZONOS TÉMÁJÚ KÖNYVEK OLVASÁSA 0
1.4. A GYAKORLATI ÉS A SZÉPIRODALMI MŰVEK OLVASÁSÁRÓL 0
1.4.1. A gyakorlati könyvek olvasása 0
1.4.2. A szépirodalom olvasása 0
1.5. AZ OLVASÓ VÁLASZA A SZÖVEGRE (READER RESPONSE) 0
1.6. A FELOLVASÁSRÓL 0
1.7. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
6. A FOGALMAZÁS 0
1. A FOGALMAZÁS ÍRÁSBELI SZÖVEGALKOTÁS 0
2. A FOGALMAZÁS FOLYAMATA 0
2.1. A MONDATOK SZERKESZTÉSE 0
2.1.1. Az egyeztetés 0
2.1.2. A szórend 0
2.1.3. A vonzat 0
2.1.4. Az egenes és a függő beszéd szerkesztése 0
2.1.5. A kötőszók alkalmazása 0
2.1.6. Az utalások 0
2.1.7. A deixis 0
2.2. A BEKEZDÉSEK SZERKESZTÉSE 0
2.2.1. A bekezdés fogalma 0
2.2.2. A bekezdés egysége 0
2.2.3. Sajátos szerepű bekezdések 0
2.3. A FOGALMAZÁS MEGSZERKESZTÉSE 0
2.3.1. A retorikai helyzet 0
2.3.2. Az elrendezés 0
3. A FOGALMAZÁSTÍPUSOK 0
3.1. AZ ELBESZÉLÉS 0
3.2. A FOLYAMATLEÍRÁS 0
3.3. A LEÍRÁS 0
3.4. AZ EMLÉKIRAT, A NAPLÓ, AZ ÖNÉLETRAJZ 0
3.5. AZ ÉRTEKEZÉS 0
3.5.1. A LEVÉL 0
3.6. AZ ESSZÉ 0
3.6.1. Az érvelő esszé szerkezete 0
3.6.2. Az írásmű elhelyezése 0
7. A LEGGYAKRABBAN HASZNÁLT KÉZIKÖNYVEK 0
8. FELHASZNÁLT IRODALOM 0
9. SZÖVEGGYŰJTEMÉNY 0
1. HÁROM TANULMÁNY A RETORIKÁRÓL 0
1.1. ZICHY ANTAL A SZÓNOKLATRÓL 0
1.2. BABITS MIHÁLY IRODALMI NEVELÉS 0
1.2.1. Fogarasi diákjaimnak, az Értesítőbe 0
1.3. RAVASZ LÁSZLÓ A BESZÉD MINT MŰALKOTÁS 0
2. MAGYAR SZÓNOKI BESZÉDEK 0
2.1. KÖLCSEY FERENC GYERMEKGYILKOS R. d. M. ÜGYÉBEN 0
2.2. KÖLCSEY FERENC MAGYAR JÁTÉKSZÍN 0
2.3. KÖLCSEY FERENC EMLÉKBESZÉD KAZINCZY FERENC FELETT 0
2.4. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF A TUDOMÁNY NEMZETI HIVATÁSÁRÓL 0
2.5. KOSSUTH LAJOS 1848. JÚLIUS 11-I BESZÉDE A HADERŐ MEGAJÁNLÁSA ÜGYÉBEN 0
2.6. LÖW LIPÓT AZ ISTEN VELÜNK VAGYON! 0
2.6.1. Eloima 0
2.6.2. Utóima 0
2.7. DEÁK FERENC FÖLIRATI JAVASLAT 0
2.8. PROHÁSZKA OTTOKÁR SZENT ISTVÁN NAPJÁN, BUDAVÁRÁBAN, 1892. AUG. 20. 0
2.9. APPONYI ALBERT A TRIANONI BÉKÉRŐL 0
2.10. RAVASZ LÁSZLÓ ISMERET ÉS ÉLET 0
2.11. RAVASZ LÁSZLÓ ELMÚLIK, MEGMARAD 0
2.12. DÉRY TIBOR EMLÉKEZÉSE JÓZSEF ATTILÁRA 0
2.13. SCHEIBER SÁNDOR MILLIÓ HALOTT HEVER BENNEM, ÉS MINDEN HALOTT ÉN VAGYOK 0
2.14. KÁDÁR JÁNOS BESZÉD A SZOVJET-MAGYAR BARÁTSÁGI NAGYGYŰLÉSEN MOSZKVÁBAN, 1957. MÁRCIUS 0
2.15. ORBÁN VIKTOR BESZÉDE NAGY IMRE TEMETÉSÉN 0
2.16. JÓKAI ANNA EMBER ÉS FORRADALOM 0
2.17. MÁDL FERENC EGÉSZ NEMZETET ÁTFOGÓ JELKÉP 0
Retorika
Retorika
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A táblázatok listája
1.1. 0
3.1. 0
3.2. 0
3.3. 0
3.4. 0
3.5. 0
3.6. 0
3.7. 0
3.8. 0
3.9. 0
4.1. 0
4.2. 1. tábla 0
4.3. 2. tábla Az alakzatok szemioszintaktikus modellje 0
4.4. 3. tábla A szemioszintaktikus modell fő kategóriái 0
4.5. 4. tábla 0
4.6. 0
4.7. 0
6.1. 0
6.2. 0
Retorika
Retorika
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELŐSZÓ
„Eljön az idő, s társaid körében neked is fel kell állanod, s a köztanácskozásokban élő szóval részt venned; s érezni fogod, miképpen az ékesszólás, s mindaz, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül köz dolgokban részt vevő polgár közvetetlen nem hat” – írja Kölcsey unokaöccsének a Parainesisben. Az idő eljött, s egyre több ifjú polgárnak kell ékesszólásával hatni a közügyekre, érveléssel, logikával és érzelemmel, hatékony beszéddel. Az idő eljött, s össze kellett foglalni a retorikáról szóló tudásunkat, hogy segítsük az iskolát, a közügyeket, mindenkit, aki kapcsolatba kerül a beszéddel, az olvasással, az írással.
Ezért született meg ez a könyv.
„A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik. Énekhangja szelídíté meg a vad csoportokat; a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli, s ennél fogva nem hiú gond az, melyet ékesszólás elérésére szentelünk. Szó szavat húz maga után; élő tanácskozásban fejlik ki, s tartatik fenn a szabadság szelleme; s jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik!” – folytatja Kölcsey, s mi döbbenten olvassuk: mikor is írta ezt? kinek is szól mindez?
Visszakaptuk 1989-ben a demokrácia lehetőségét, s az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy fél évszázados szünet után mert 1938-ban, majd 1950-ben szüntették meg tanítását – ismét szükség van a retorikára. Szükség van retorikai hagyományaink ismeretére, melybe nemcsak a klasszikusok, hanem a 19. századi hazai retorika ismerete is beletartozik, s szükség van a kihagyott ötven esztendőnek a megismerésére is, hiszen a retorika sokat fejlődött és változott külföldön a hazai szilencium idején. Közvetíteni kell tehát az új és a legújabb retorikai szakirodalmat, a tudományost és a népszerűt egyaránt.
Könyvünk három nagy fejezetre oszlik: egy elméleti-történetire, egy leíróra és egy alkalmazottra.
Az első, elméleti-történeti fejezet két nagy részből áll: egy egyetemesből és egy magyarból. Az egyetemes retorikatörténet Adamik Tamás munkája. Először a retorika meghatározásával foglalkozik, ismerteti a retorika kialakulását, az antikvitásban létrejött rendszerét; majd áttekintést kapunk arról, hogyan változott a retorika az időben, az egyes népek és korok mit tettek hozzá a klasszikus rendszerhez, mit hagytak el belőle, és mire vetették a fő hangsúlyt az adott kor igényei szerint. A magyar retorikatörténetet A. Jászó Anna írta meg: két nagy területet mutat be: a szónoklás (egyházi, politikai, alkalmi, törvényszéki) történetét, majd pedig a retorika tanításának történetét. A hazai retorika tankönyvekben nagy változás figyelhető meg: a 20. század első negyede után fokozatosan visszaszorult bennük az érvelés tanítása, mígnem a retorika tanításának eltörlése után el is tűnt a köztudatból. Nagyon is indokolt tehát a retorika teljes rendszerének visszaállítása.
A leíró fejezet Aczél Petra munkája. Témája elsősorban a logika és az érvelés kapcsolatának az ismertetése, az argumentáció, a beszéd részei, a meggyőzés lehetőségei.
Az utóbbi ötven év nagy retorikusainak munkásságára összpontosít. A klasszikus retorikának része volt a stilisztika – s ott is tárgyaljuk –, de a 19. század folyamán önálló diszciplína lett. Éppen ezért könyvünk csak a szükséges kapcsolódási pontokon érinti a stilisztika kérdéseit. Hasonló a helyzet az előadásmóddal: számos kitűnő kézikönyv áll az érdeklődők rendelkezésére, ezért nem foglalkozunk vele részletesen.
„Add hozzá, hogy a szónokság sok és mély tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szívrázó erőt kíván, s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot, mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik?” – mondja Kölcsey. A retorika gyakorlat is, az elmélettel megtámogatott gyakorlat. Éppen ezért a leíró fejezethez gyakorlatokat csatolt szerzője, s talál az olvasó gyakorlatokat az alkalmazott fejezetekben is.
Ha egy művet a retorika szabályai szerint írtak meg, akkora mű olvasásában, megértésében segít a retorikai szabályok ismerete. A retorika szintetikus tevékenységet igényel, az olvasás analitikust, kiegészítik egymást. Az ötlet nem a miénk, az amerikai szakirodalomból származik, ott ugyanis erős a retorika és az olvasás kapcsolatának a kutatása és tanítása. Úgy gondoltuk, hasznos a könyv kiteljesítése egy olvasási fejezettel. Van olyan modern retorikai irányzat, amely azonosítja a retorikát a fogalmazással, rhetorical writing kurzusok és tankönyvek vannak az amerikai egyetemeken. Hasznosnak találtunk tehát egy fogalmazási fejezetet is, arra is gondolva, hogy segítsük az esszé tanítását. Mindkét alkalmazott fejezet A. Jászó Anna munkája.
A könyvet szöveggyűjtemény zárja le. Három kiemelkedően szép írást – egy beszédet és kétesszét – olvashatunk benne a retorikáról, majd magyar beszédeket közlünk időrendi sorrendben, egészen napjainkig. Ezeket a beszédeket lehet olvasni, elemezni, vázlatukat elkészíteni, érvelésüket megfigyelni. Hiszen Kölcsey ezt is tanácsolta: „De ismerkedjél a régi és újabb kor nevezetes szónokaival [...]. Törekedjél ezeknek lelke- ikbe pillantani; törekedjél kitalálni a módokat, miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek; törekedjél kilesni a forrást, honnan azt a lélekrázó erőt, azt a teljességet, azt a művészi színt és virágzást, miket minden soraik bizonyítanak, merítették; s ha törekedésed szerencsés leend, bővjutalmat hoz fáradságodért.”
A retorika segítséget nyújt a hatékony beszédben és írásban. Természetesen azt nem mondja meg, mit kell tennünk egy adott szituációban. Általános elveket fektet le, melyeket alkalmazni lehet meghatározott helyzetekben. Szempontokat nyújt, de az egyedi megoldást nem adhatja meg, azt a mindenkori alkotónak kell megtalálnia.
Találunk a könyvpiacon népszerű retorikákat, melyek könnyen, gyorsan tanítják a hatékony beszédet. Sokjó tanács, ügyes fogás van bennük, kétségkívül hasznosak. De tudásuk a javasasszony tudása. Az orvos tudása többet ér. Egy alapos retorika alapos ismereteket ad, ebben bízvajó szívvel ajánljuk könyvünket olvasóink figyelmébe.
Ezúton mondunk köszönetet lektorunknak, Bencze Lóránt professzornak hasznos tanácsaiért, észrevételeiért.
Néhány technikai megjegyzés: az idegen nyelvből vett idézetek után feltüntettük a fordítót – kivéve a mottók után –; ahol a szövegben nem szerepel a fordító neve, ott a szerző saját fordítását közli. Beljebb helyezéssel közöljük az illusztrációnak szánt szövegeket. A régi beszédek helyesírását – a kiadó gyakorlata szerint – közelítettük a maihoz.
A szerzők
ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - AZ ÓKORI RETORIKA
1. AZ ÓKORI RETORIKA FOGALMA
„A bölcsesség ékesszólás nélkül keveset használ az államoknak, az ékesszólás viszont bölcsesség nélkül többnyire árt, sohasem használ.”
(Cicero)
Mind a görög rhétor, mind a latin orator, eloquens és a magyar szónok főnév a szólni, beszélni, kimondani igére vezethető vissza (görög: eiró, latin oro, eloquor). A retorika közkeletű, legáltalánosabban elterjedt elnevezései is a beszédre utalnak az említett nyelvekben: görög: tekhné rhétoriké, rhértoriké, latin ars rhetorica, ars oratoria, ratio dicendi, eloquentia – szónoki mesterség, szónoki művészet, az ékesszólás művészete, szónoklattan. Szakszóként a rhétór Arisztophanésznál fordul elő először (frg. 945), a rhétoriké pedig Platónnál, aki a rábeszélés mestereként határoztatta meg Gorgiasszal (Gorgiasz 453a), később pedig ő maga így definiálja a retorikát: „a lelkek irányítása beszédek révén” (Phaidrosz 261a). A retorikának ez a meghatározása, amely a meggyőzésben látja a retorika lényegét, többé-kevésbé általánossá vált az ókortól kezdve egészen napjainkig (Volkmann 1885, 1–16; Lausberg 1960, 40-41).
Ezt a retorikafelfogást azonban éppen a meggyőzésre való összpontosítása miatt érték támadások az ókorban ugyanúgy, mint az újabb korokban. Platón legfőbb kifogása az volt, hogy a rosszról is meg lehet győzni, s a hatalom ezt teszi, márpedig az igazi retorikának, ha valóban művészet, az igazság feltárására és hirdetésére kell törekednie. Locke szerint az igazság megelégszik az egyszerű stílussal, ezért az alakzatok és a szóképek hajszolása eleve gyanús. Mivel a politikai szónokok gyakran visszaéltek e stíluseszközökkel, azaz az igazság elferdítésére vagy a semmitmondás elkendőzésére használták őket, a retorikus jelzőnek és a puszta retorika szókapcsolatnak jelentése a semmitmondással, sőt a hazugsággal vált egyenlővé (Dasenbrock 1987, 292–294).
Ezt veszélyt Arisztotelész is észrevette, s úgy próbálta meg kiküszöbölni, hogy a retorika meghatározásában nem a meggyőzést, hanem a meggyőzés tanulmányozását hangsúlyozta: „Fogadjuk el, hogy a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit.” (Rétorika 1. 2. 1355b) J. T. Kirby szerint Arisztotelész a platóni hatalom helyébe a tudományos kutatást helyezte, s ezzel kiküszöbölte a retorika ellen felhozott legfőbb kifogást (Kirby 1994, 14). Csakhogy Arisztotelész ezen meghatározása az ókorban nem változtatta meg a korábbi felfogást, ezenkívül Quintilianus azt is helyteleníti benne, hogy csak a feltárásra szorítkozik.
Quintilianus külön fejezetet szentel a retorika fogalmi tisztázásának. Mintegy tizenöt korábbi meghatározást vet alá kritikai vizsgálatnak, és rámutat gyenge pontjaikra. A meggyőzést, a rábeszélést hangsúlyozó retorikafelfogással szemben felhozza, hogy nemcsak szóval, hanem mással is rá lehet beszélni, például pénzzel, tekintéllyel, szépséggel stb. (2.15.1–23). Ha tehát egyrészt minden mással rá lehet beszélni (2.15. 9), másrészt a szónok sem mindig meggyőzésre törekszik (2.15.11), akkor a retorikának nem lehet egyetlen célja a meggyőzés. De helyteleníti azok meghatározását is, akik a szónok tevékenységét polgári ügyekre akarják leszűkíteni (2.15.19-20), illetvea retorikát csak beszédbeli jártasságnak vagy a becsapás művészetének tekintik (2. 15. 23-24). Végül is Kleanthész következő meghatározását fogadja el: rhetoricen esse bene dicendiscientiam – „retorika ajó beszélés tudománya” (2.15. 34). E meghatározás mentes az előbbiek hibáitól, ugyanakkor a beszéd és a szónok erényeit is magában foglalja: „Merta beszéd minden erényét egyszerre felöleli, egyszersmind a szónok erkölcseit is, mivel jól csak a becsületes ember beszélhet.” (2.15. 34) L. Pernot helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy Quintilianus kitágította a retorika határait azáltal, hogy a „meggyőz” ige helyett a „beszél” igét használja a meghatározásban (Pernot 2000,6). A fentiek értelmében a retorika nem az ékes, a cikornyás nyelvi ügyeskedést jelenti, hanem a tisztességes és tárgyszerű beszéd tudományát, amely az igazság feltárására és közlésére hivatott. Ezzel magyarázható az a tény, hogy az ókorban csak a becsületes ember érdemelte ki a szónok elnevezést, az, aki tehetségénél, szónoki képzettségénél és kiválójelleménél fogva egyaránt alkalmas arra, hogy városok ügyeit és sorsát intézze (Winterbottom 1964, 90–97). Ezt Quintilianus alapvetőnek tartja, ezért hangsúlyozza ismételten, például művének elején is: „Legyen hát a szónok olyan ember, akit valóban bölcsnek lehet nevezni, aki nemcsak erkölcseire nézve tökéletes (mert ez véleményem szerint nem elég, bár vannak, akik nem értenek velem egyet), hanem tudományára és egész beszédkészségére is.” (1. Előszó 18)
Quintilianus azon meglátása, hogy a szónok nem mindig meggyőzésre törekszik, hanem olykor csak leír, Austin beszédtettelméletére emlékeztet. Austin ugyanis megállapítja, hogy a nyelvi megnyilatkozásokban nemcsakolyan kijelentések vannak, amelyek leírnak valamit, hanem olyanok is, amelyek tesznek valamit. Az előbbit constativenak, az utóbbit performativenak nevezi. Később Austin belátta, hogy ez a merev szétválasztás tarthatatlan, mert a szövegösszefüggéstől és a körülményektől függően minden kifejezés lehet constative is ésperformative is (1972, 2–7). Dasenbrock szerint az a kettősség, amelyet Platón, Locke felállított – objektív (filozófiai), rábeszélő (retorikai) –, megegyezik Austin kettősségével. Constative a filozófiai jellegű, performative pedig a retorikai jellegű megnyilatkozás. Ahogy azonban minden kijelentés egyidejűleg constative is és performative is, ugyanúgy minden beszéd egyidejűleg objektív is és performative is – állapítja meg (Dasenbrock 1987, 298).
Az Új klasszikus retorika című amerikai tankönyvben azzal az általánosan elterjedt meghatározással kapcsolatban, hogy „a retorika a meggyőzés művészete”, a szerzők két kérdést tesznek fel: a) Nem lehetne-e a retorikát részben tudománynak nevezni, szemben a művészettel? b) Miért kell a retorikát a meggyőzésre korlátozni? (Kindrick-Olpin-Patterson 1980, IX) Mint láttuk, Quintilianus is feltette ezeket a kérdéseket, és pozitívan meg is válaszolta őket: a retorika tudomány, s célja nemcsak a meggyőzés, hanem tájékoztatás, leírás stb. is. Quintilianus Kleanthész meghatározását vette át, aki a sztoa korai mestere volt (Kr. e. 331–232). A sztoikus felfogás szerint „a tudományok és a művészetek tárgya ugyanaz, csak a megközelítés módja különbözik” (Maróth 1988, 29). Ez az oka annak, hogy Arisztotelésztől eltérően, aki határozott különbséget tett tudomány (episztémé) és művészet (tekhné) között, a sztoikusok a tudományokra és a művészetekre egyaránt alkalmazták a művészet és a tudomány megnevezést.
Korunk felfogása is a retorikának ezt a tágabb értelmezését fogadja el, és a retorikát tudománynak tekinti. Wacha Imre megfogalmazásában „a retorika egyrészt a) műfajismeret, s ezen belül a prózai és verses (elbeszélő és leíró) műfajok ismeretének tudománya, másrészt b) a meggyőző nyilvános (szónoki) beszédnek, harmadrészt c) a prózai ékesszólásnak, az elegáns, választékos szónoki stílusnak a tana, negyedrészt d) szerkesztéstan. Mindezeken belül egyrészt deskriptív, rendszerező tudomány, másrészt preskriptív és gyakorlati célokat szolgáló tudomány.” (Wacha 2000, 54) Lényegében ugyanezt az egyetemességet fogalmazza meg Bencze Lóránt, csak oldottabb formában: „Ez a könyv nagyravágyó célt tűzött maga elé. Azt a célt, hogy tanítsa az élet hatékony utánzásának és irányításának sajátos, életbevágó és életadó módjait. Azt, hogy miközben maga is szórakoztasson, tájékoztasson, az ön- és a világismeretre segítsen. Hogy elvezessen a beszédben rejlő utánzás (mimészisz) és befolyásolás technéjére, mesterségére és művészetére. Hogy megtanuljunk hatékonyan beszélni és írni. Megragadjuk, és mesterei legyünk a hatékony és hajlékony beszéd és írás stratégiájának, a másik ember befolyásolásának, és rajta keresztül a világ alakításának. Mesterei a nyelvnek, amely a múltat idézi, amellyel ajelent megértjük, és amely ajövőt előrevetíti.” (Aczél–Bencze 2001, 9)
1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM
Aczél Petra – Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan. II/I-II. Hatékonyság a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus Kiadó.
Adamik Tamás (1988) Arétorika fogalma és struktúrája. In Műalkotás – esztétikum – közönség az antikvitásban. Debrecen, 84–94.
Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.
Austin, J. L. (1970 [1962]) How to do Things with Words. New York, Oxford University Press.
Dasenbrock, R. W. (1987) J. L. Austin and Articulation of a New Rhetoric. College Composition and Communication, 38.
Kindrick, Robert L. – Olpin, Larry L. – Patterson, Frank M. (1980) A New Classical Rhetoric. Dubuque, Iowa, USA – Toronto, Ontario, Canada, Kendall – Hunt Publishing Company.
Kirby, J. T. (1994) The „Great Triangle” in Early Greek Rhetoric and Poetics. In Landmark Essays on Classical Greek Rhetoric. Ed. by E. Schiappa. Anaheim, California.
Lausberg, H. (1960) Handbuch der literarischen Rhetorik. München, Max Hüber Verlag.
Maróth Miklós (1988) Néhány szó a sztóikus esztétikáról. In Műalkotás – esztétikum, 28‒38.
Pernot, L. (2000) La Rhétorique dans l’Antiquité. Le livre de poche. Paris.
Quintiliani, M. Fabii (1965) Institutionis oratoriae libriXII. Lipsiae, Edidit L. Radermacher. Quintilianus, M. Fabius (1913,1921) Szónoklattana 1. kötet: I−VI. könyv, 2. kötet: VII−XII. könyv. Fordította Prácser Albert. Budapest.
Volkmann, R. (1885) Die Rhetorik der Griechen und Römer. Leipzig.
Wacha Imre [1994] A retorika kompetenciái. In A régi új retorika. Budapest, Szemimpex Kiadó, 53–88.
Winterbottom, M. (1964) Quintilian and the vir bonus. Journal of Roman Studies, 54, 90–97.
2. AZ ÓKORI RETORIKA TÖRTÉNETE
„Az ékesszólás a béke kísérője, a nyugalom társa és a jól szervezett államnak úgyszólván növendéke.”
(Cicero)
Az ógörög irodalom, filozófia és tudomány eredményei oly mértékben kiemelkedőek, hogy egyes modern gondolkodók – például Renan – „görög csodáról” beszélnek. E csodálatra méltó görög szellemi teljesítményt Edith Hamilton így értékeli: „Amit a művészetben, gondolkodásban akkor létrehoztak, azt azóta sem múlták felül, elérni is csak nagy ritkán érték el, és a nyugati világ egész művészetére és gondolkodásmódjára rányomta bélyegét.” (Hamilton 1983, 11) Egyes kutatók négy tényezőben látják e rendkívüli szellemi teljesítmény zálogát: az egyén testi és szellemi képességeinek harmonikus fejlesztésében, amely a beszéd és a tett összhangját próbálta megvalósítani; a görög városállam autonómiájában, amely szemben a keleti despotizmussal, szabad polgárok közössége volt; a görög művészi látásmódban, amelynek a nemesség, az arányosság és a mérték a legfőbbjellemzője; s végül a hajlamban a tudományos spekulációra, amelynek alapját az a felfogás alkotta, amelyet Anaxagorasz így rögzített: „A szellem a király” (Humbert–Berguin 1947,12–13).
Mindezek a tényezők nyilván szerepet játszottak a görög kultúra formálódásában, azonban még fontosabb az a tény, hogy a görögök kezdettől fogva tanították anyanyelvüket, azaz tudományosan foglalkoztak vele, mintha ismerték volna a modern szociolingvisztikának Sapir–Worf-tételét, azazhogy a nyelv határozza meg a kultúrát (Jászó A. 1999,175–176). Ebben a fejezetben először bemutatjuk e tanítási folyamat fejlődését, amely végül is egy új tudomány, a techné rhétoriké, az ars rhetorica, azaz a szónoki művészet vagy szónoklattan kialakulásához vezetett, amely mint önálló tudomány, azaz mint önmagában kerek és tökéletes rendszer az ókorbanjött létre, s a Kr. e. 4. századtól a felsőoktatás anyagát adta. Azután felvázoljuk az antik retorika rendszerét, azazhogy milyen résztudományokat foglalt magában.
2.1. BESZÉDTANÍTÁS HOMÉROSZ KORÁBAN
A meggyőzésre való törekvés, a szónoklás feltehetőleg egyidős a nyelvvel; fejlődése szorosan kötődik a társadalmi és politikai élet alakulásához, különösen a társadalmi élet görög útjához, ahol is a szabad városban a szabad polgár személyesen intézte ügyeit a poliszon belül a népgyűlésen vagya bíróságokon. Jelentősége a homéroszi társadalomban már vetekszik a fegyverekével: amikor ez utóbbiak csődöt mondanak, az okos szavak veszik át szerepüket:
Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.
Bárcsak – Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! – volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem! gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak, elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
Íliász 2, 370–374. (Devecseri Gábor ford.)
A korai görög társadalmi élet szóbeli közlésen alapult: a politikai és a társadalmi érintkezés eszköze hosszú évszázadokig az élőszó volt, így az irodalomé, a filozófiáé és minden más tudományé is (Kennedy 1963, 3–5). Még később is, amikor az írás már általánossá vált, a görög műveket hangos olvasás céljából írták le, s a görög ember még magában is hangosan olvasott. Az élőszó fontosságának ez a felismerése késztette a görögöket kezdettől fogva arra, hogy a beszédet tanítsák. Az Íliászban már mint régóta bevett gyakorlattal találkozunk a beszédtanítással:
…Agg Péleusz teveled küldött el utamra aznap, hogy Phthíából téged az Átreidészhoz köldött, még gyereket, ki nem ért a közös viadalhoz, sem szónokláshoz, mely a férfit hírre segíti: éppenezért küldött, legyekén, aki mindenre kioktat, szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.
(9. 438–443)
Homérosz ifjú hősei nemcsak fegyverforgatásban gyakorolják magukat, hanem az ékesszólásban is. Nagy dicsőség számukra, ha megállják helyüket a testi erőt és ügyességet igénylő kézitusákban, de még nagyobb, ha az érvek csatájában is esélyesek a győzelemre. Hogy ezt elérhessék, régtől fogva ugyanúgy szónokversenyeket is rendeztek, ahogy sportversenyeket. Erre szintén az Íliász szolgáltatja a bizonyítékot:
Köztük szóra Thoász, Andraimón gyermeke, kélt most: legderekabb aitól, aki jártas a dárdavetésben, kézitusában; s hogyha akhájok közt vetekednek szónoklásban az ifjak, nem sok győzi le ott sem.
(15, 281–285)
A beszédtanításnak és a szónokversenyeknek meg is lett az eredményük: az Íliász teli van ragyogóbbnál ragyogóbb beszédekkel, mégis talán a 9. ének a legtanulságosabb a Homérosz-korabeli retorikai gyakorlat szempontjából. A retorikai szituáció a következő: a görögök folytonosan vereséget szenvednek a trójaiaktól, ezért végső kétségbeesésükben elhatározzák: követséget meneszteneka haragvó Akhilleuszhoz, hogy rávegyék: térjen vissza a harchoz. A követség tagjai: Odüsszeusz, Phoinix és Aiász. Mindegyikük beszédet intéz Akhilleuszhoz, hogy meggyőzzék: vissza kell térnie a harchoz, különben a trójaiak elpusztítják a görög sereget. Akhilleusz mindhárom beszédre válaszol, következésképp ugyanazon témáról hat beszéd szól, ígyjól tükrözik a korabeli retorikai gyakoklatot és érvelési technikát. Odüsszeusz beszédében már jelen vannak azok az elemek, amelyeket ajóval később kialakult retorika leírt és kanonizált. Legfőbb érve abban áll, hogy megkísérli bizonyítani: a görögök és Akhilleusz érdekei azonosak: mindegyiküknek használ, ha felveszi a harcot (9. 249–306). Phoinix beszéde két szempontból is személyes, szubjektívjellegével tűnik ki. Először saját életéről szól Akhilleusszal is kapcsolatban: Akhilleusznak apja helyett apja lett, tehát vanjoga tanácsot adni neki (9. 434–496). Másodszor a vallásos szempontok is azt javalják, feledje haragját, és térjen vissza a harchoz (9. 497–528). Végül Meleagrosz példájával bizonyítja, milyen tragikus következményekkeljár az, ha egy hős nem teljesíti kötelességét (9. 529–599). A harmadik követ, Aiász, durva katona. Jellemének megfelelően indulatosan szól, először Odüsszeuszhoz: „menjünk vissza, fölöslegesen vesztegetjük itt időnket”, majd Akhilleuszhoz kemény szavakkal:
…de neked kebeledben kegyetlen, vad szivet adtak az istenek és mindezt csak egyetlen lányért: hisz hét válogatottat adunk ma helyette, s még sok mást is e kívül. Lágyítsd már meg a lelked.
(9. 635–638)
Akhilleusz első válasza indulatos és szubjektív: holnap elhagyja Tróját seregével, „mert egyet kap a veszteg ülő s aki nagy hevesen küzd” (9. 318). Élvezze csak Agamemnón Briszéisz szerelmét. Ezután Agamemnón és sajátjellemével indokolja azt, miért hagyja el véglegesen a harcmezőt (9. 421–429). Phoinixnek röviden válaszol: elég tiszteletet szerzett már magának, nem érdemes visszatérnie a harchoz azért, hogy még többet szerezzen. Phoinix pedig jobban tenné, ha az ő pártját fogná, nem pedig Agamemnónét (9.607‒619). Ennek ellenére megígéri, hogy reggel még egyszer fontolóra veszi, hazatérjen-e. Aiász indulatos beszédére viszont megértően válaszol: igazat ad neki, de a rajta esett sérelemre hivatkozik: Agamemnón semmibe vette. Végül is megígéri, hogy reggel nem hajózik el, s ha Hektór arra merészkednék, hogy az ő táboráig hatoljon, fölveszi vele a harcot (9. 643–655).
Mindhárom beszéd másképpen hat tehát Akhilleuszra: az elsőn – bár az a legszakszerűbb – feldühödik, s kijelenti, hogy másnap elhajózik; a másodikkal szemben önérzetét emlegeti, s Phoinixet hűségére emlékezteti, mégis enged valamit kemény elhatározásából; Aiász durva szavai indítják meg legjobban, talán mert a durvaságot keresetlen őszinteségnek értelmezi, ezért dönt úgy, hogy mégsem hagyja el Tróját. E beszédekből nyilvánvaló, hogy a klasszikus retorika több tanítása – inventio, elrendezés, stílus – a gyakorlatban már létezett, függetlenül attól, hogy csak később osztályozták és neveztékel őket. Ajellemből (éthosz) merített érveket is hatékonyan alkalmazták már, de az érzelmieket (pathosz) is. Feltehetőleg a korabeli beszédtanításban is figyeltek a fenti eljárásokra (Kennedy 1999, 8–11). E tanításban fontos lehetett kiváló idősebb szónokok megfigyelése, formulák, témák, történeti példák és mondások gyűjtése, de legfőképpen a gyakoroltatás és gyakorlat, amelynek természetes kerete a szónokversenyekre való felkészítés és felkészülés volt.
Homérosz korában ilyen képzést csak kevesen kaptak: az Íliász nagy szónokai előkelő arisztokraták, többnyire királyok, mint Odüsszeusz, Nesztór, Akhilleusz, Agamemnón, Aiász stb. E tényt megerősíti Hésziodosz, aki Homérosz után mintegy ötven évvel élt és alkotott. Ö kifejezetten hangsúlyozza, hogy ajó beszédkészség, az ékesszólás a Múzsák adománya, s ők a királyokat tisztelik meg vele:
Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok
közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák,
ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak
szájából mézízű szó folyik és mikor ítél,
ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság
biztos alapja tesz törvényt s a szavával azonnal,
súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn.
Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet
könnyen visszahelyezzék megsértett igazába,
megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal.
Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják
hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik.
Istenek születése 82–92.
(Trencsényi-Waldapfel Imreford.)
Tehát királyok kapják mega Múzsáktól az ékesszólás tudományát, azért, hogy segítségével a viszályokat elsimítva békét teremtsenek, s lehetővé tegyék, hogy az igazság érvényesüljön. Hésziodosz két nagy gondolatot sűrít bele az idézett részletbe. Az egyik, hogy a közösség ügyeit intéző személyeknek ajó és hatékony munkához szónoki képességre és képzésre van szükségük. Később éppen emiatt vált a retorika a felsőfokú oktatás anyagává: olyan sokoldalúan kiművelt tisztviselőket kívánt képezni, akik szókészségükkel megnyugtatóan intézhetik az adott polisz ügyeit. A másik pedig, hogy a királyok ékesszólásukat az igazság érdekében, az igazság kiderítésére és közvetítésére használják. Évszázadok múlva Szókratésznak éppen az lesz a legfőbb kifogása a születendő retorikával szemben, hogy a szó erejét a hamisság érdekében is fel lehet használni, pedig csak az igazság érdekében szabad élni vele. Ezt a gondolatot tehát már Hésziodosz felvetette.
Az idézett részletben Hésziodosz a megyőző beszédre a malakoszeposz (90), a „kellemes szó” kifejezést használja. Ebben az időben a retorika szót még nem ismerték „szónoklattan” jelentésben. Apeithó (rábeszélés, meggyőzés) szót alkalmazták a meggyőző erő jelölésére. Hésziodosz ugyancsak e művében isteni lénynek tekinti Peithót, akit Téthüsz szült Ókeanosznak:
Szent lánygyermekeket szült még Téthüsz, kik a földön Phoibosz Apollónnal s a folyókkal a zsenge fiúkat emberré nevelik – Zeusz bízta rájuk e tisztet –:
Peithó…
(Istenek születése 346–348.)
A korai görög költészetben és a vázafestésben Peithót Aphrodité lányának ábrázolták, s fő feladatát a szerelmi csábításban látták. Egy évszázaddal később azonban, amikor a retorika kezdett mesterségként kiformálódni, Peithót már politikai szövegösszefüggésben használták. Hérodotosz ugyanis ezt írja: „A hellének pedig el akarták foglalni Androszt, ezért körülzárták a szigetet. Mert a szigetlakók közül az androsziak tagadták meg elsőként az adófizetést, amelyet Themisztoklész rájuk rótt. Themisztoklész figyelmeztette őket, hogy az athéniak el tudnak velük bánni, mert két olyan hatalmas isten támogatja őket, mint a Meggyőzés és a Kényszer, az androsziak tehát nem úszhatják meg az adófizetést.” (8. 111; Muraközy Gyula ford.)
A Kr. e. 6. században keletkezett homéroszi Hermész-himnuszban már igazi bírósági tárgyalást ábrázol az ismeretlen költő. A csecsemő Hermész eltulajdonította Apollón marháit. Erre tanú is van, Hermész azonban makacsul tagad. Apollón a tolvajt Zeusz elé viszi, ám bírája előtt Hermész így védekezik:
engem csak tegnap szültek, s ezt tudja nagyon jól; izmos férfi a nyájhajtó, nem látszom olyannak.
(376‒377; Devecseri Gábor ford.)
Hermész itt a valószínűség érvét alkalmazza, amely később a retorika legfontosabb érvévé vált. Valószínű, hogy egy egynapos csecsemő nem tud elhajtani egy marhacsordát. Itt a tényről folyik a vita, tehát arról, hogy Hermész elkövethette-e a tettet.
2.2. A RETORIKA SZÜLETÉSE ÉS A SZOFISTÁK
A Kr. e. 5. században a legtöbb görög városállamból elűzik a tirannusokat, és kialakul a demokratikus államforma, amelyben ki-ki szabadon keresheti igazát. E politikai változás következményeképpen ugrásszerűen megnő a szónoki gyakorlat. Soha nem látott igény mutatkozik az értelmes és meggyőző beszédre. Jól tükrözi ezt a változást a korabeli drámairodalom. Például a törvényszéki eljárásnak már jóval fejlettebb – azt is mondhatnánk: rafináltabb – változatával találkozunk Aiszkhülosz Eumeniszek című tragédiájában. Oresztészta Furiák azzal vádolják, hogy megölte anyját, Klütaimésztrát. Oresztész azzal védekezik, hogy jogosan tette, mert Klütaimésztra megölte apját, Agamemnónt. A vitás kérdés az, hogy jogosan tette-e. Pallasz Athéné vezeti a tárgyalást, de az ítéletet a zsűri hozza meg. Apollón szerint Oresztész jogosan ölte meg anyját, mert az apa fontosabb, mint az anya:
Megmondom ezt is, csak figyelj, s lásd, hogy helyes:
akit szülöttnek hívnak, annak anyja nem
szülője, csak dajkálja ő az új magot:
az adja, ki nemzi, s barátnő barátnak, ő
a sarjat őrzi, hogyha isten engedi.
S tekintsd e szómnak itt tanúságtételét:
apává lenni még anya nélkül is lehet:
itt áll a példa, Pallasz, nagy Zeusz magzata,
kit női méh sötétje nem táplált-nevelt,
de íly szép sarjat istennő se szül soha.
(657–666; Devecseri Gábor ford.)
A zsűri, a kar elfogadja tehát azt az érvelést, hogy az apaság szükségszerű, az anyaság viszont nem az, s ennek bizonyítéka (tekmérion), hogy maga Pallasz Athéné nem anyja méhéből, hanem apja fejéből született. Ezen érvelés gerincét annak meghatározása adja, hogy kit lehet szülőnek tekinteni. Apollón megoldása bizony szőrszálhasogatá- son alapul, s a bizonyítékul hozott példa a mitológiából való. Mindez arra figyelmeztet, hogy már a szofisták korában vagyunk (Kennedy 1994,14–15).
Aiszkhülosz fenti bírósági eljárása a korabeli athéni bírósági gyakorlatot tükrözi. „A klasszikus athéni bírósági gyakorlat legfőbbjellegzetességeaz volt, hogy a bírói testület jogilag képzetlen emberekből állt. Athéni polgárjoggal rendelkező férfi akkor lehetett bíró (dikasztész) és ítélkezhetett, ha mindkét szülője athéni polgár volt, és betöltötte már a harmincadik életévét. A bírák díjazása a Kr. e. 4. században egy képzett munkás napi keresetének megközelítőleg a harmada volt, ebből következik, hogy a bíróságokon leginkább idősek, tehetősebbek vagy szezonális munkások ültek. A bírák száma mai fogalmainkhoz képest óriási volt, a legkisebb testület 101 főt, a legnagyobb akár a teljes népgyűlést isjelenthette. A legtöbb per azonban 301, illetve 501 bíró előtt zajlott. Fontos volt, hogy páratlan számban ítélkezzenek, mert így lehetett elkerülni a szavazategyenlőséget (ha ez valamiért mégis bekövetkezett, a törvény értelmében az alperes nyert).” (Horváth 2001, 24) A bírákat sorsolással választották a férfi polgárok közül.
A vádló és védő maguk a peres felek voltak – lévén hogy Görögországban nem volt ügyvéd, ezért ki-ki maga intézte saját peres ügyeit. „A nőket a küriosz (szó szerint úr, törvényes képviselő), jobbára férj vagy a legközelebbi férfirokon képviselte. A nők minden peres ügyét tehát férfiak vitték, sőt nő tanúvallomást sem tehetett, helyette a küriosz tette meg ezt.” (Horváth 2001, 25) A tanúk vallomásait korábban vették fel, leírták, és a tárgyaláson hivatalnokok olvasták fel. A tárgyalásnak egy nap alatt be kellett fejeződnie. Mindegyik fél meghatározott időt kapott, amelyet vízórával mértek. A bíróság titkos szavazással hozta meg ítéletét. A bírák tájékoztatására szolgált a vádbeszéd és a védőbeszéd: ennekalapján döntöttek. Fontos volt tehát, ki milyen beszédet mond, logikailag mennyire meggyőzően, s mennyire tud a zsűri érzelmeire is hatni. Ha a peres fél nem volt képes hatásosan szónokolni, hivatásos rétorral, azaz logographosszal íratta meg a beszédét, majd kívülről megtanulta, és legjobb képességei szerint előadta. Több ilyen beszéd maradt fenn Antiphón, Lüsziasz, Iszokratész és mások tollából.
A demokratikus Athén politikai és gazdasági ügyeit sorsolással egy évre választott hivatalnokok intézték. A törvényhozó hatalmat a felnőtt férfi polgárok gyakorolták a népgyűlésen (ekklészia), gyakran több ezren. Volt egy kisebb tanács (bulé), amely részint a sürgős ügyeket intézte, részint előkészítette az anyagot a népgyűlés számára. Bár a népgyűlésen mindenki felszólalhatott, a vezető szerepet a politikai szónokok (rétor) játszották, akika különböző politikai csoportosulások érdekeit képviselték. Voltak közöttük kiváló, feddhetetlen egyéniségek, de voltak demagógok is, akik a maguk hatalmáért, gazdagságáért szálltak síkra, kihasználva a néphangulatot.
Természetes, hogy ilyen körülmények között a nyilvános beszéd egyre fontosabb lett, és ugrásszerűen megnőtt azoknak a száma, akik a közügyek intézésében a szó erejével kívántak sikert elérni. Erre azonban csak úgy lehetett reményük, ha egy-egy tanítónál drága pénzért elsajátították az ékesszólás művészetét.
Antik adatok szerint a tanítók a szofisták köréből kerültek ki. Arisztotelész Szofiszti- kus cáfolatok című művéből tudjuk, hogy Gorgiasz úgy oktatta tanítványait a szó művészetére, hogy saját beszédeit könyv nélkül megtaníttatta velük (183b). Prótagorasz általános érvekről (úgynevezett közhelyekről) vitatkozott tanítványaival, akik az így elsajátított érvelési technikát később felhasználták szónoki gyakorlatukban. A tanításban fontos szerepetjátszott a minta: a mester beszédeinek, érvelési módszerének elsajátítása. Előfordult azonban, hogy a tanárok nem kész beszédeket adtak a tanulók kezébe, hanem olyan mintagyűjteményeket (vö. Bolonyai 2001, 26–30), amelyek a szónoki beszéd egy-egy részét tartalmazták, például Démoszthenész bevezetéseket írt politikai beszédekhez, Antiphón pedig bevezetéseket és befejezéseket.
A szónoki ismeretek elsajátításának másik útja a kézikönyvek tanulmányozása volt. A korabeli tankönyvekről szemléletes képet fest Platón Phaidroszában. Kissé gunyoros leírásából kiderül, hogy a korabeli szakíróka szónoki beszéd részeit tartották a legfontosabbnak a szónoki elméletben. [Szókratész] „Jó, hogy figyelmeztettél. Tehát először is bevezetést kell mondani a beszéd kezdetén; ugye ilyesmit értesz a művészet finomságain? [Phaidrosz:] Igen. [Szókratész:] Másodszorjön az elbeszélés, a mellette szóló tanúbizonyságokkal, harmadszor a bizonyítékok, negyedszer a valószínű érvek; sőt első- és másodrendű bizonyításról is beszél – azt hiszem-a szónoklásnak az a kitűnő bizánci ezermestere.” (266d–e)
Az első retorikai kézikönyvek nem maradtak ránk, az sem, amelyből itt Platón idéz, de az utókor megőrizte emléküket. Az antik hagyomány Koraxot és Teisziaszt tekinti a szónoki elmélet megalkotójának. Tevékenységük társadalmi hátterét Cicero így összegezi: „Az ékesszólás a béke kísérője, a nyugalomnak társa és a jól szervezett államnak úgyszólván növendéke. Így Arisztotelész is mondja, hogy csak miután a zsarnokokat kiűzték Szicíliából, és hosszú szünet után ismét törvényes úton kereshette ki-ki a maga igazát, csak akkor történt, hogy ez éles eszű és perpatvarra termett népnél a szicíliai Korax és Teisziasz a művészi szónoklás szabályait megírta. Mert azelőtt – úgymond – tervszerint és művészien még senki sem szónokolt, de azért már sokan beszéltek némi műgonddal és minták után.” (Brutus 45–46) Bizonyos ókori adatokból úgy tűnik, hogy a szürakuszai demokrácia létrejötte idején (Kr. u. 467) Korax a tanácsadó beszédet művelte, és nagy hatással alkalmazta a valószínűségen alapuló érvelést, továbbá leírta a hármas tagolású szónoki beszéd részeit: a bevezetést, az elbeszélést és a befejezést. Tanítványának, Teisziasznak érdeme a törvényszéki beszéd leírása és az, hogy a Korax feltárta három részhez még egy negyediket csatolt, a bizonyítást. Teisziaszról maradt fenn az az antik anekdota, hogy miután befejezte tanulmányait Koraxnál, nem fizette ki a tandíjat. Tanítója megfenyegette, hogy beperli, ha nem fizet. Teisziasz kijelentette: tehet, amit akar, ő akkor sem fizet, s döntését így indokolta meg: ha ugyanis megnyeri a pert, természetes, hogy nem kell fizetnie, ha pedig elveszíti, méltányos, hogy ne fizessen, hiszen mestere rosszul tanította. Újabban felmerült, hogy Korax és Teisziasz egyazon személy volt. A korax görög szó ugyanis varjút jelent, s a Korax Teisziasz csúfneve lett volna. Erre abból következtettek, hogy amit Platón Teisziasznak, azt Arisztotelész Koraxnak tulajdonítja (Cole 1991, 65–84). A Platón által emlegetett „bizánci ezermester” Theodórosz volt, aki Szókratész idejében Athénban telepedett le, és tankönyvében a szónoki beszéd részeit alrészekre osztotta (Radermacher 1951, 70–76).
A szicíliaiak kezdeményezése tehát eljutott Athénba, amely ez idő tájt vált a görög szellemi élet középpontjává. A demokratizálódás itt is felvetette az igényt a retorikai kézikönyvek iránt, és soha nem látott szónoki tevékenység virágzását tette lehetővé. A Kr. e. 5–4. században működött az úgynevezett tíz attikai szónok: Antiphón, Lüsziasz, Andokidész, Iszokratész, Iszaiosz, Démoszthenész, Aiszkhinész, Lükurgosz, Hüpe- reidészés Deinarkhosz (vö. Horváth 2001,135–143). De a filozófia is kivette a részét a retorika elméleti kérdéseinek tisztázásából. Gorgiasz athéni követségének éve (Kr. e. 427) az a határpont, amikor a szicíliaiak új tudománya világhódító útjára indult. Gorgiasz, aki Teisziasz tanítványa volt, mint szofista a meggyőzést tartotta a retorika legfontosabb feladatának. Platón a következőket írja róluk: „De nyugodtan hagynánk Teisziasztés Gorgiaszt, akik belátták, hogy többre kell becsülni a valószínűt az igaznál, s akik a szó hatalma által a kicsit nagynak, a nagyot meg kicsinek tüntetik fel, az újat archaizálva, a régit modernizálva adják elő."
Gorgiasz különbséget tett a szó anyagi és szellemi természetű része, azaz hangalakja ésjelentése között. Szerinte mindkét rész képes hatni, ezért a szónoknak ki kell aknáznia mindkettő lehetőségeit, azaz háromféle beszédben kell jártasnak lennie: a természetbölcselők, a szónokok és a dialektikusok beszédében. A természetbölcselők a tudást, a szónokok a művészi beszédben való jártasságot, a dialektikusok pedig a helyes logikát biztosítják számára, hogy „a kellőt mondja helyesen". E három beszédfajta közül a szónoki beszéddel foglalkozott a legtöbbet: ezt tanította és gyakorolta. Erről írja a következőket: „egyetlen beszéd nagy tömeget gyönyörködtetett és győzött meg, mert művészien volt megírva, bár nem az igazságot mondta.” Az ilyen beszéd képes eloszlatni a félelmet, megszüntetni a bánatot. Kidolgozására nézve közel áll a költészethez. A költői hatást azon alakzatok révén éri el, amelyeket a halikarnasszoszi Dionüsziosz gorgiaszi alakzatoknak nevez, a szicíliai Diodórosz pedig fel is sorolja őket: antitheszisz, iszokólon, pariszon és homoioteleuton.
Drerup szerint (Drerup 1901, 261) a legfontosabb közöttük az antitézis, a többi három ennek szolgálatában áll. Az antitézis Gorgiasz A nem létezőről vagy a természetről című értekezésében a logikai szükségszerűség kifejezője, a Helené magasztalása című beszédében pedig a stílus ékesítésének eszköze. Az iszokólon (tagmondat-egyenlőség) igen alkalmas ellentétek és gondolatpárhuzamok kifejezésére. Apariszon (szóegybeesés): egy szó hangzásbeli egybeesése egy másikkal vagy annak egy részével. Olykor ez az egybecsengés szójátékot (paronomászia) alkot, ezért egyes kutatók a szójátékot is a gorgiaszi figurák közé sorolják. A homoioteleuton (rím) igen alkalmas arra, hogy a mondatvégek kiemelésével a párhuzamot vagy az ellentétet markánsabbá tegye, s ezáltal a szöveg tagolását elősegítse.
Gorgiasz szónoki sikereinek másik oka beszédeinek éles logikájában és az illendőség megtartásában keresendő. A Helené magasztalása elején kijelenti, hogy a kellőt mondja helyesen. A „helyesen” a logikai helyességre, a „kellő” pedig az illendőségre, azaz az alkalomszerűségre vonatkozik, a kairoszra, amelynek felfedezését a hagyomány Gorgiasznak tulajdonítja. Ez annyit tesz, hogy Gorgiasz a helynek, az időnek és az alkalomnak megfelelően adta elő beszédeit, s ezáltal valószínűnek tüntette fel mondanivalóját. Például amikor fel akarja menteni Helenét azon vád alól, hogy könnyelműen elhagyta férjét és családját Parisz kedvéért, felsorolja azokat az okokat, amelyek a logikai valószínűség alapján számításba jöhetnek: „Vagy a Sors akaratából, vagy az istenek szándéka, vagy a Szükség döntése miatt tette, amit tett, vagy erőszaktól elragadva, vagy beszédtől meggyőzetve.” Ezután a felsorolt okok mindegyikével kapcsolatban bizonyítja, hogy a gyenge nő nem tehetett ellenük semmit, tehát erőszaknak engedelmeskedett, elhagyva férjét és családját, ezért ártatlan. Az okok között ott található a meggyőző beszéd, amelynek ugyanúgy nem lehet ellenállni, mint a fizikai erőfölénynek vagy az isteni erőnek. A művészi beszéd tehát ilyen hatást képes kifejteni, ezért nevezi Gorgiasz „nagy hatalomnak” (Adamik 1998, 27–28).
A prózastílus kidolgozásában fontos szerepet játszott Gorgiasz kortársa, az ugyancsak szofista Thraszümakhosz (Kr. e. 5. század közepétől). Megalé tekhné (Nagy kézikönyv) című munkájában tárgyalta az érzelmek felkeltésének és lecsillapításának kérdését, a stílust és az előadásmódot. Úttörő érdemeket szerzett a prózaritmus alkalmazásával: Arisztotelész szerint ő élt először beszédeiben apaian ritmussal (– uuu, illetve uuu –). Peripoliteiasz (Az államról) című munkájában a korabeli athéni politika bírálatát adja, s talán itt fejtette ki azt a tanítását, amelyet később Platón az Állam című munkájában elítél: az az igazságos, ami az erősebb érdeke. Sajnos művei közül egysem maradt fönn, és az antik szerzők rá vonatkozó utalásai is rövidek és esetlegesek, ezért nem tudjuk pontosan, mit tanított. Valószínűnek tűnik azonban, hogy fontosnak tartotta a próza időmértéken – a hosszú és rövid szótagok váltakozásán – alapuló ritmusát, beszédeiben körmondatokat alkalmazott, és kerülte a hiátust. Gorgiasztól eltérően nem használt költőieskedő stíluseszközöket. Világos, feszes szerkezetű mondatokat alkotott, gondot fordított a szóválasztásra, éppen emiatt tekintik őt egyesek a közepes stílus megalkotójának.
2.3. A TUDOMÁNYOS RETORIKA ÉS A FILOZÓFUSOK
A Kr. e. 4. század elejétől egyre fokozódik az ellenszenv a szofisták tevékenységével szemben, s a velük folytatott vitában formálódik ki a tudományos retorika, a tekhné rhétoriké, amelynek megteremtői közül három alkotó emelkedik ki: Iszokratész, Platón és Arisztotelész.
Iszokratész (Kr. e. 436–338) Prodikosznál, Szókratésznál és Gorgiasznál tanult, majd 392 táján Athénban nyitott iskolát, amely nagy hírnevet szerzett neki, mert sok kiválóság nála kapta magasabb műveltségét. Talán éppen azért döntött úgy, hogy maga is iskolát nyit, mert meggyőződése volt, hogy nevelési elvei hatékonyabbak kortársaiénál. Az európai művelődéstörténetben fontos határkő Iszokratész retorikai iskolája: vele kezdődik a felsőfokú oktatás, s alakul ki a ma is irányadó hármas fokozat: az alap-, közép- és felsőoktatás.
A szofisták ellen című értekezésében a korábbi és a korabeli szofisták kritikáján keresztül mutatja be saját nevelési programját. E szofisták fizetség reményében több tudást ígérnek a tanítványoknak, mint amit teljesíteni tudnak: sőt nemcsak tudást ígérnek, hanem boldogságot is. Azt ígérik továbbá, hogy a beszéd tudományát olyan egyszerűen tanítják meg tanítványaiknak, mint az ábécét: a teremtő művészetet meghatározott szabályok közé akarják szorítani. Pedig ajó beszédkészség kialakításához tehetség és gyakorlat kell, továbbá módszeres oktatás, amelyet Iszokratész így ír le: a beszéd készítéséhez szükséges „elemek közül minden egyes tárgyhoz a megfelelőeket válasszuk ki, egymással vegyítsük, és ügyesen rendezzük el, továbbá hogy ne hibázzunk az alkalomszerűségben, hanem egyrészt megfelelően változatossá tegyük a gondolatokkal, másrészt ritmusosan és művészien formáljuk meg a kifejezésekkel. Ez bizony nagy műgondot igényel, ezért férfias és találékony lélek kell hozzá. A tanulónak nemcsak megfelelő tehetséggel kell bírnia, hanem meg kell ismernie a különféle beszédfajtákat, és gyakorolnia kell használatukat. A tanárnak pedig képesnek kell lennie az ismeretek oly pontos kifejtésére, hogy semmit se hagyjon el abból, amit meg kell tanítani, ami pedig a többit illeti, neki kell olyan példaképet szolgáltatnia, hogy azok a tanulók, akik az ő irányítása alatt formálódtak, és képesek őt utánozni, tüstént kitűnjenek azzal, hogy hatásosabban és megnyerőbben beszélnek, mint mások” (22 híres beszéd, 1995, 27-28).
A politikai beszédek tanítóit pedig azért ítéli el, mert nem törődnek az igazsággal, a törvényszéki beszédre oktató tankönyvszerzőket pedig azért, mert nem fordítanak figyelmet az erkölcsre. Annak ellenére, hogy az erény nem tanítható Iszokratész szerint, a törvényszéki és a politikai beszédet alkalmasnak tartja a róla való elmélkedésre. A retorika erkölcsi megalapozásával messze túllép a szofistákon. Fontosnak tartja, hogy a szónok milyennek mutatja magát: ez azonban nem hamis látszat, hanem a mindenjózan ember számára belátható valószínűség. Retorikai iskolájának alapvető szerepe volt abban, s hogy az ékesszólás a tudományos érdeklődés és a felsőfokú oktatás középpontjába került, hogy olyan filozófusok, mint Platón és Arisztotelész, vizsgálódásuk tárgyává tették. Iszokratész ugyanis A szofisták ellen című munkájában filozófiának nevezi a szónoki művészetet, és a nevelésnek filozófiai alapot akar adni. Ez az oka, hogy Platón Phaidroszában filozofikus hajlamúnak mondja.
Platón (Kr. e. 427–347) két művében is foglalkozik a retorika témájával: a Gorgiasz- ban és a Phaidroszban. E két műben bizonyos fejlődés mutatkozik meg Platónnak a retorikához való viszonyában. A korábban keletkezett Gorgiasz három részre oszlik. Az első rész főtémája a retorika és jellege (447–460), a másodiké a retorika és az etika, de ez utóbbi háttérbe szorítja az elsőt, azaz a retorika az igazság függvényévé válik (461–480), a harmadiké pedig az igazságos élet (481–528). Mivel Platón ez utóbbi kérdést tárgyalja legrészletesebben, nyilvánvaló, hogy ezt tartja a legfontosabbnak. Igaza lehet A. E. Taylornak, amikor ezt írja: „Élet és életmód a dialógus valódi tétje, nem a retorika és értéke, pontosan úgy, ahogy az Államnak a tétje nem a különböző és egymással vetélkedő politikai-gazdasági rendszerek értéke és érdeme, hanem az igazságosság, a mértéktartás és a végső ítélet.” (Taylor 1997, 155) Hasonló következtetésre jut W. R. M. Lamb: az igazság, ajó és az igazságos alkotja a vita lényegét, és Platón Szókratész szavaival indokolja meg, miért fordított hátat a politikai életnek (Lamb 1983, 254–255).
A. Croiset viszont határozottan kijelenti, hogy a dialógus a retorikáról szól, de az emberi boldogság szempontjából nézve. Ez viszont attól függ, hogyan válaszoljuk meg azokat a kérdéseket, amelyeket Szókratész a második és harmadik részben vet fel. Gorgiasz és Pólosz a maguk részéről nem engedik meg az erkölcstelenséget, Kalliklész viszont az „erősebb jogának” hangsúlyozásával kifejezetten védelmébe veszi az erkölcstelenséget. Miért kapcsolta Platón Gorgiasz és Pólosz ártatlan állásfoglalásához Kalliklész cinikus és erkölcstelen felfogását? – teszi fel a kérdést Croiset. Nyilvánvalóan azért – válaszolja –, mert Szókratész elítélése világosan megmutatta, hogy azok a szónokok, akik vádbeszédeikkel arra indították a bírákat, hogy Szókratészt halálra ítéljék, visszaéltek a szó hatalmával, ésjogtalanságra használták azt, aminek egyetlen létjogosultsága: az igazság védelme. Erre viszont csak a filozófia képes, ezért Platón, „a filozófia főpapja irgalom nélkül kiátkozza a retorikát” (Croiset 1942, 95).
Véleményem szerint a Gorgiasz nem a retorika kiátkozásáról szól, hanem a korabeli retorikai gyakorlat elítéléséről. Az athéni demokrácia sok véres példája bizonyítja, hogy az államférfiak nem tudják, mi a retorika lényege, és milyen célok érdekében használható. Az a szónok, aki a szó erejével az igazság érdekében él, sugallja már a Gorgiaszban, „arra használja a szónoklást, hogy rossz tetteinket napfényre derítve a legnagyobb rossztól, ajogtalanságtól is megszabaduljunk”, és „aki jó szónokká akar válni, igazságosnak kell lennie, s tudnia kell, mi az igazság”. Platón tehát nem veti el eleve és elvileg a retorikát, hanem létjogosultságát és fogalmát az igazságtól teszi függővé.
Hogy valóban ez lehetett a véleménye, azt a 10–15 évvel később írt dialógusa, a Phaidrosz bizonyítja. E műben három beszédet vizsgál Szókratész, majd felveti a kérdést, mi „ajellegzetessége ajó és nem jó írásnak". E kérdésről vitatkozva felvázolja egy tudományos retorika körvonalait, amely retorika már méltó a tekhné, a mesterség, a művészet elnevezésre. Annak a szónoknak, aki ilyen retorikával van felvértezve, a következőket kell tudnia:
a) világosan kell látnia „az igazságot abban a kérdésben, amiről szólni akar”. Nem azt kell tudnia, mi tűnik igaznak, szépnek ésjónak, hanem azt, mi igaz, szép ésjó;
b) tudnia kell a sokfelé szétszórt dolgokat együtt látva egy fogalomba foglalni, és a fogalmat ismét fajokra tagolni, a természetes ízületek szerint. A dialektikusok alkal- mazzákjól ezt a logikai műveletet;
c) ez a tudás azonban csak akkor ér valamit, ha természetes tehetséggel és gyakorlással párosul;
d) a szónoknak ismernie kell az emberi lelket. Tudnia kell, mire milyen hatást tud gyakorolni, vagy mitől milyen hatást tud elszenvedni. Továbbá ismernie kell a lélek és a beszéd fajait, és tudnia kell, melyik lélekfajtára melyik beszédfajta hat. Amikor már jól tudja, milyen embert milyen beszéddel lehet meggyőzni, és van érzéke „a kellő pillanat iránt is”, azazhogy mikor és milyen stílusban kell beszélnie, „akkor szerzett igazi és tökéletes szónoki művészetet”. Mindezt csak nagy fáradsággal és hosszú idő alatt lehet elsajátítani – mondja Szókratész.
Azt a tudományos retorikát, amelynek csak a körvonalait vázolta fel Platón, Arisztotelész (384–322) írta meg Rétorika című, három könyvből álló munkájában. Abból indul ki, hogy „a retorika a dialektika párja”, önálló tekhné (mesterség, művészet), megvan a maga sajátos módszertana. A korábbi szerzők ennek csak kis részét dolgozták ki, de azt sem megfelelően. Hibáikat és hiányosságaikat is felsorolja: nem írtak a bizonyítás gerincéről, az enthümémákról, inkább csak arról, hogyan lehet az indulatokat felébreszteni, melyek a szónoki beszéd részei, s figyelmüket csak a törvényszéki beszédre fordították. E szakírók tehát nem tudományos alapon művelték a retorikát, hanem inkább a szócsavaró „becsapás” műfogásait ismertették. Nem tisztázták a retorika elvi alapjait, s elhanyagolták a bizonyítás retorikai eljárásait, s ezáltal nagy károkat okoztak: „A retorika hasznos, mert az igazság ésjog természettől fogva erősebb az ellenkezőinél, úgyhogy ha az ítéletek nem olyanok, mintamilyeneknek lenniük kellene, szükségszerűen a szónok a hibás, és méltó az elmarasztalásra.” (1.1.1355a) Arisztotelész retorikai rendszerében tehát a bizonyítás áll a középpontban, mégpedig a logikai bizonyítás. Gorgiasz még úgy határozta meg a retorikát, hogy „az a meggyőzés mestere”, Arisztotelész szerint nem ez a retorika feladata, „hanem az, hogy feltárja minden téren a meggyőzés lehetséges módjait” (I. 1. 1355b).
Az I. könyvben az inventio (feltárás) alapkérdéseit mutatja be. Ismét meghatározza a retorikát, majd osztályozza a bizonyítékokat, amelyek lehetnek retorikán kívüliek (például a tanúk, a bűnjelek) és retorikáén belüliek. Ez utóbbiakat a retorika módszere szolgáltatja. Három fajtájuk létezik: az első a szónok jellemében rejlik, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig a beszédében. Jellemével (éthosz) győz meg a szónok, ha hitelt érdemlőnek tűnik. A hallgatóságon keresztül úgy győz meg, ha hat érzelmeikre (pathosz), „mert nem ugyanúgy ítélünk, ha bosszúsak vagy vidámak vagyunk, ha szeretünk vagy gyűlölünk” (I. 2.1356a). Beszédével akkor győz meg, ha a tárgyhoz illő logikai eljárással bizonyítja az igazságot. E logikai eljárások a dialektikában az indukció és a szillogizmus, a retorikában pedig a példa és az enthüméma, mert az enthüméma retorikai szillogizmus, a példa pedig retorikai indukció.
„Amikor sok hasonló esettel bizonyítjuk, hogy valami úgy van, az a dialektikában indukció, a retorikában példa.” Például:
Aiszóposz, amikor a szamosziak előtt beszélve védelmezett egy demagógot, akit főbenjáró bűnnel vádoltak, a következő mesét mondta el: „A róka át akarván kelni egy folyón, beszorult egy sziklaüregbe. Mivel nem tudta magát kiszabadítani, hosszú ideig szenvedett, mert igen sok kutyatetű mardosta. Arra vetődött a sündisznó, észrevette őt, megszánta, és megkérdezte tőle, hogy leszedje-e róla a tetűket. Nem – válaszolta a róka, és amikor sündisznó megkérdezte, miért nem, így szólt: Ezek márjóllaktak, és csak kevés vért szívnak ki belőlem. Ha leszeded őket, más tetűkjönnek, éhesek, s a maradék véremet is kiszívják.” Így hát nektek sem fog ez már sok kárt okozni, szamoszi férfiak, mert már meggazdagodott. De ha halálra ítélitek, helyette mások jönnek, szegények, akik meglopván benneteket, elherdálják a maradék közpénzt is. (2. 22.1396b)
„Amikor pedig bizonyos dolgokból valami más, rajtuk kívül levő dolgok következnek azért, mert azok általában vagy többnyire olyanok, azt a logikában szillogizmusnak, a retorikában enthümémának nevezzük.” (I. 2. 1357a) Az enthüméma abban különbö- zika logikai szillogizmustól, hogy csonka: egyikvagy mindkét premisszája hiányzik-a szónok ugyanis feltételezi a hallgatóságról, hogy tudja a premisszákat –, és csak a konklúziót mondja; például: „Ha ajelen bajok oka a háború, akkor békével kell őket orvosolni.” „Nem is szerelmes az, aki nem mindig szeret.” Az enthümémák tehát olyan állításokon alapulnak, amelyek a legtöbb esetben adva vannak, de olykor másképpen is lehetnek, tehát valószínűek, és csak lehetségesek, de nem szükségszerűek, minta logikai szillogizmusok; például: „Az önmérsékletjó, mert a mértéktelenség káros.”
A 3. fejezetben Arisztotelész így határozza meg a szónoki beszédet és fajait: „A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra. A hallgató szükségszerűen közönség vagy ítélő, mégpedig vagy elmúlt események megítélője, vagy az ejövendőké. Az eljövendő események megítélője például a népgyűlés tagja, az elmúltaké például a bíró, a szónoki képességé az egyszerű közönség. Így szükségképpen három válfaja van a szónoki beszédnek: tanácsadó, törvényszéki és bemutató.” (I. 3.1358b) A tanácsadó beszéd ajö- vőre irányul, a törvényszéki a múltra, a bemutató ajelenre. A tanácsadó célja a hasznos vagy a káros, a törvényszékié ajogos vagy ajogtalan, a bemutatóé a szép vagy a rút. Ezután vizsgálja a tanácsadó beszéd tételeit: béke, boldogság, hasznosság, államformák (4-8); a bemutató beszéd tételeit: az erény és bűn, az igazságosság, bátorság stb. (9); végül pedig a törvényszéki beszéd tételeit: ajó és kellemes, gonosztevők és sértett felek, törvények, bizonyítás stb. (10–15).
A II. könyv elején megállapítja, hogy már tudjuk, honnan kell venni az érveket mindhárom beszédfajtához. Csakhogy ez nem elég a meggyőzéshez. A szónoknak ismernie kell az érvelés, a bizonyítás minden eljárását: az érzelmieket ugyanúgy, mint a logikaiakat. Az egész II. könyvet a bizonyításnak szenteli. Sokszor éppen azzal győzünk meg, hogy valamilyen jelleműnek mutatjuk magunkat, vagy valamilyen érzelmet keltünk a hallgatóságban és a bírákban. Mindezt akkor tudjuk elérni, ha megismerkedünk a különféle érzelmekkel és felkeltésük eljárásaival (1–11. fejezetet), továbbá az emberi jellemek sajátosságaival (12–17). De még ezeknél is fontosabb a logikai bizonyítás: a lehetséges és lehetetlen érve, a példa, a velős mondások (gnómák), az enthümémák és az általános érvek (18–26. fejezet).
A III. könyvben a beszéd stílusára (1–12. fejezet) és felépítésére (13–19. fejezet) vonatkozó tanításait fejti ki. E könyv elején rögtön felhívja a figyelmet arra, hogy e könyv témája szerves egységet alkot az előző könyvekben foglaltakkal: „Három olyan dolog van, amit a beszéddel kapcsolatban tárgyalni kell: az első, milyen forrásból származnak a bizonyítékok, a második a stílussal kapcsolatos, a harmadik, hogyan kell elrendezni a beszéd részeit.” (III. 1. 1403b)
A III. könyvjelentősége abban áll, hogy az első tudományosan megalapozott prózastíluselméletet nyújtja. A stílus egyetlen erénye az illő világosság, mely a közhasználatú és az alapjelentésű szavak, valamint az „idegenszerűséget” szolgáltató metaforák dialektikus egységében ölt testet. Arisztotelész felfogása szerint az illő világosság hordozói azok a stíluseszközök is, amelyeket a korábbi, illetve a későbbi rétorok az ékesség eszközeinek tekintettek, például az ellentét, a ritmus, a periódus stb., mivel az illően világos stílus egyben ékes, kellemes és szellemes is.
Arisztotelész Rétorikájával megszületett az első tudományos szónoklattan. A későbbi szakírók csak kiegészítették, bővítették ezt a rendszert, például Theophrasztosz (372−288) a stíluserények és a stílusnemek tanával, Hermagorasz (Kr. e. 2. század közepe -1. század eleje) a retorikajogi vonatkozásaival, az ügyállás (sztaszisz) tannal, mások pedig az előadásmód és a memóriafejlesztés kidolgozásával. Ez utóbbi szerzők tanításait csak műveik töredékeiből és más szerzők utalásaiból ismerjük, mert munkáik nem maradtak ránk. Fennmaradt viszont az első rendszeres latin nyelvű retorikai kézikönyv, Cornificius A C. Herenniusnak ajánlott rétorikája a Kr. e. 80-as évekből, amely mindazt a fejlődést hűen tükrözi, amely az Arisztotelész utáni görög retorikában végbement, mert a szerző görög források felhasználásával írta le az akkorra kialakult retorika rendszerét. E rendszert tovább gazdagította Cicero (Kr. e. 106−43) a Deinventione (A feltárásról), De oratore (A szónokról), Orator (A szónok) című műveiben, főleg a három stílusnem árnyaltabb kidolgozásával és a prózaritmus korábbinál részletesebb leírásával.
A ókori retorika Quintilianus (Kr. u. 35–100) Institutio oratoria (Szónoklattan) című művében ér fel a fejlődés csúcsára. Az Institutio oratoria a legnagyobb szabású antik retorikai kézikönyv, amelyben Quintilianus leírja a szónok, azaz az egész ember nevelésének elveit, módszereit és célját a bölcsőtől a nyugalomba vonulásig. E művében összegezi, rendszerezi, értékeli és saját húszéves oktatói tapasztalata alapján kiegészíti mindazt, amit az ókorban a görög és latin szerzők e témakörben létrehoztak. A retorika rendszerét a nevelés folyamatába ágyazva vizsgálja, diakrón és szinkrón szempontokat egyaránt érvényesítve. Ez az első olyan retorikai kézikönyv, amely a görög és latin szakírók műveit, továbbá az egész görög és latin szépirodalmat felhasználva fejti ki témáját, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt érvényesítve. A feladat nagyságával magyarázható a mű terjedelmessége: tizenkét könyvből áll, azaz a ránk maradt antik retorikák közül a legterjedelmesebb.
Az I. könyvelőszavában elmondja, hogy amikor húszévi tanítás után nyugdíjba vonult, többen sürgették, hogy írjon a retorikáról. Hosszas unszolás után vállalkozott e nehéz feladatra, főleg azért, hogy új utakon járhasson. Az új megközelítés egyik alapelve, hogy a szónok nevelését a csecsemőkorban kell kezdeni. A másik pedig az, hogy tökéletes szónokot kell nevelni, aki nemcsak kiváló szónoki képességgel és képzettséggel rendelkezik, hanem tisztességes is, tehát szónoki tudásánál és jelleménél fogva egyaránt alkalmas városok ügyeinek és sorsának intézésére.
Ezután ismerteti műve felépítését, elnézést kérve azért, hogy apróbb ésjelentéktele- nebb kérdéseket is tárgyal. Véleménye szerint azonban ezek is a retorikához tartoznak, ezért alapvetőek: „Mert az első könyv azt tartalmazza, ami megelőzi a szónok munkáját": az írás és olvasás, a grammatika, zene, geometria, az előadásmód. „A másodikban a retorikaoktatás első elemeit fogjuk tárgyalni, s azt a kérdést fogjuk vizsgálni, mi a retorika lényege”: a retorikaoktatás kezdete, a tanár kiválasztása, az első retorikai gyakorlatok, a tanulókkal való egyéni foglalkozás, a retorika fogalma, célja, hasznossága, kapcsolata más tudományokkal. „Ezután öt könyvet (3–7. könyv) szentelünk a feltárásnak (inventio), mert ehhez kapcsojukaz elrendezést (dispositio), négyet (8–11. könyv) pedig a kifejezésformának, a stílusnak, ide tartozik ugyanis az emlékezetbe való vésés (me- moria) és az előadásmód (pronuntiatio) is.” Quintilianus tehát a retorika hagyományos öt részének kilenc könyvet szentel, mégpedig úgy, hogy e részek közül főrészeknek az inventiót és az elocutiót tekinti, az előbbihez kapcsolja a dispositiót, az utóbbihoz pediga memoriátésapronuntiatiót. „Lesz még egy könyv (12. könyv), amelyben magát a szónokot kell nevelnünk: ebben, amennyire gyengeségünk engedi, azt mondjuk el, milyenek legyenek erkölcsei, milyen szempontok vezessék az ügyek vállalásában, tanulmányozásában és előadásában, milyen legyen stílusa, mikor fejezze be ügyvédi tevékenységét, és ezután mivel foglalkozzék.” (1. Előszó, 21–22).
2.4. AZ ÓKORI RETORIKA RENDSZERE
A klasszikus antik retorika négy tárgykör kombinációjából építette fel rendszerét: a szónoki beszéd részeiből, a szónok feladataiból, a szónoki beszéd fajaiból és a perügyvitel jogi vonatkozásaiból.
Aszónoki beszédnek hat részét különítették el: bevezetés, elbeszélés, tétel, bizonyítás, cáfolás és befejezés. Külön részként tartották számon a kitérőt, amely bármely részben helyet kaphatott az alkalomtól függően. A bevezetés (exordium) célja a hallgatóság megnyerése, érdeklődésének felkeltése, jóindulatra és befogadásra hangolása. Az elbeszélés (narratio) a tényállás rövid, világos és illendő ismertetése, a helyszíneknek, a szereplő személyek társadalmi helyzetének, az időpontoknak megvilágítása. A tételben (divisio) a szónok röviden utal arra, hogy a tényállással kapcsolatban mivel ért egyet ellenfelével és mivel nem, és álláspontját hogyan kívánja kifejteni. A bizonyítás (confir- matio) a szónok álláspontját támogató érvek és bizonyítékok logikus előadása, illetve bemutatása. A cáfolás (confutatio) az ellenkező vélemények és álláspontok helytelenségének és hamisságának kimutatása. E két rész egybe is olvadhat, illetve párhuzamosan haladhat. A befejezés (conclusio, peroratio) a beszéd művészi lezárása, amely röviden összegezi a bizonyítás legfőbb pontjait, és igyekszika hallgatósággal és a bírákkal érzelmileg is elfogadtatni azt, aminek helyességét logikailag már belátták. Érzelmi ráhatás nélkül ugyanis nem biztos a győzelem. A kitérő (egressio) nem állandó része a beszédnek, és a helye sincs meghatározva. Célja többféle lehet: a hallgatóság pihentetése, az ellenfél lejáratása, helyszínek, tárgyak sajátos vonásainak ecsetelése érzelmi ráhatás céljából stb.
A szónoki beszéd részeivel kapcsolatos ismeretanyagot kombinálták a szónok feladataival, amelyek a következők: feltárás (inventio), elrendezés (dispositio), a megfogalmazás, stílus (elocutio), előadás (pronuntiatio) és emlékezetbe vésés (memoria). Mindegyik feladat szűkebb és tágabb értelemben szerepel az antik retorikában. Az inventio szűkebb értelemben jelenti a konkrét üggyel kapcsolatos anyaggyűjtést, az indítékok feltárását, a megoldás megtalálását. Tágabb értelemben pedig a retorika elméletét, azaz mibenlétének, módszertanának és céljának feltárását. A dispositio szűkebb értelemben egy meghatározott esettel kapcsolatban feltárt anyag logikus elrendezése, azaz az ügy érdekében elmondandó beszéd vázlata, struktúrája. Tágabb értelemben az elrendezés, a struktúra elméletét vizsgálja, a szónoki beszéd részeit, azok sorrendjét, felépítését, célját. Az elocutio szűkebb értelemben a feltárt és elrendezett anyag formába öntése, nyelvi megfogalmazása. Tágabb értelemben pedig a stíluselmélet, azaz azt vizsgálja, mi a stílus, milyen erényei (világosság, illőség, nyelvhelyesség, ékesség) és nemei (egyszerű, közepes, fennkölt) vannak. Az ékesség keretében tárgyalják az alakzatokat és a szóképeket, továbbá a szöveg tagolását: tagmondat, mondat, körmondat, prózaritmus. A pronuntiatio szűkebb értelemben a kész beszéd előadásmódjának kidolgozását jelenti, azaz hogyan adjuk elő egyes részeit: milyen hangerővel, beszédtempóval és hangnemben, milyen gesztusok kíséretében. Tágabb értelemben pedig az előadásmód elméletét, módszertanát tárja fel. Végül a memoria szűkebb értelemben az elkészült beszéd fejben való rögzítését jelenti, a korábban kidolgozott előadásmódnak megfelelően. Tágabb értelemben pedig az emlékezőtehetség kutatását: milyen a természetes memória és milyen módszerekkel lehet fejleszteni. Az antikvitásban az előadásmódnak és a memorizálásnak óriási szerepe és jelentősége volt, mert nem léteztek hangosító és rögzítő, felvevő berendezések, a könyv pedig drága kincs volt, csak kevesen jutottak hozzá: mindezeket az előadásmódnak és a memóriának kellett pótolnia.
A fenti két tárgykör egymáshoz való viszonyát, kidolgozását tovább árnyalta a szónoki beszéd fajainak témaköre. Minden szónoki megnyilatkozás három szónoki beszédfajta valamelyikébe volt sorolható: a bemutató (demonstrativum), a tanácsadó (deliberativum) és a törvényszéki (iudiciale) beszédfajtába. A bemutató beszéd valamely személy dicséretét vagy elmarasztalását szolgálta, például amikor tisztségre jelölték, kitüntették vagy ünnepelték. A tanácsadó beszéd célja a rábeszélés valamire vagy a lebeszélés valamiről. A rábeszélés vagy lebeszélés történhet nagy horderejű gazdasági vagy politikai ügyekben, de a magánéleti érintkezésben is. Lényege, hogy aszóban forgó döntés pozitív és negatív kihatásait egyaránt objektívan feltárja, és a helyesnek tartott megoldás mellett, illetve a helytelen ellen érvel. A törvényszéki beszéd pedig a peres eljáráshoz kapcsolódik: a vádat vagy a védelmet képviseli. A szónoki beszéd részeit és a szónok feladatait mindhárom beszédfajtában másképpen kellett kidolgozni és alkalmazni. A törvényszéki beszédhez szorosan kapcsolódott a logika, a tanácsadóhoz a politika, a bemutatóhoz az etika, és mindháromhoz, különösképpen a törvényszékihez, a jog.
A fenti témakörök tárgyalását befolyásolta az ügyállás (gör. sztaszisz, lat. status, constitutio) tana, amelyet a Kr. e. 2. században Hermagorasz dolgozott ki, a Herenniusnak ajánlott retorika pedig így határoz meg: „Az ügyállás az alperes első védekezése, egybekapcsolva a felperes vádjával.” (1. 11. 18) Négy fajtája van: következtetésen (coniecturalis), meghatározáson (definitiva), jogosságon (legitima) és kifogáson (translatio) alapuló ügyállás. Az elsőben a tényt vitatják: Megtetted. Nem tettem meg. Megtette-e? A másodikban a tény mibenlétét vizsgálják. Megtetted. Megtettem, de nem azt, hanem ezt. Melyiket tette? Minek minősíthető az, amit tett: egyszerű lopásnak vagy szentségtörésnek (például ha valaki templomból lop). A harmadikban ajogosságon vitáznak. Megtetted. Megtettem, de jogosan. Jogosan-e? A negyedikben a tettes elismeri tettét, elismeri, hogy megtette, amivel vádolják, s azt is, hogyjogtalanul tette, de azt állítja, hogy el kell napolni a tárgyalást, vagy le kell váltani a vádlót vagy a bírákat (e téma monografikus feldolgozását lásd Montefusco 1986). Az ügyállás tehát alapvetően befolyásolja a védő- és vádbeszéd felépítését, érvelési rendszerét is: „A vitás pontoknak vagy ügyállásoknak (sztaszisz) ez a rendszere elvben a valóság minden területén fellépő problémát tartalmazta, gyakorlatban azonban a szónoklatok elemzését s még inkább a mintabeszédek lehetséges fajtáit jelölte ki.” (Bolonyai 2001, 27)
2.5. FELHASZNÁLT IRODALOM
22 híres beszéd. (1995) Budapest, Móra Kiadó.
A. Jászó Anna (1999) A szemantikai relativizmusról. In Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. Szerk. Kugler Nóra és Lengyel Klára. Budapest, ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék.
Adamik Tamás (1998) Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó.
Adamik Tamás (1989) Retorika. Világirodalmi Lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 624-637. Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.