17

1Miután 1944 májusában megkaptam a  behívómat, némiképp vonakodva csatlakoztam a világháborúhoz: előbb egy kiképző-táborban a Tóvidéken, majd a 7. Gyalogezred soraiban áthajózva Franciaországba.

Hadba vonulásom előestéjén olyan keserűséggel töltött el apám nyilvánvaló közönye sorsom iránt, hogy miután elaludt, az íróasz-talához osontam, és kitéptem egy lapot a jegyzetfüzetéből, amit munkanaplóként használt csendes, megszállott kutatásához. A la-pon dátumként csupán annyi állt: „’34. augusztus”. Többször átol-vastam a sorait, bosszúsan értelmetlenségük miatt, ám elégedetten azért, hogy legalább egy kicsiny szeletét elloptam az életének, és úgy reméltem, ez talán segítségemre lesz a rám váró gyötrelmes, magányos hónapok alatt.

A feljegyzés keserű kifakadással indult a munkáját akadályo-zó olyan apróságok kapcsán, mint otthonunk, a Tölgylak ügyei-nek intézése, két fi a szüntelen nyűge és a vesződések feleségével, Jenniferrel (emlékeim szerint anyám akkoriban már súlyos beteg volt). A panaszáradatot záró szakasz, zagyvaságának köszönhető-en, különösen sokáig megmaradt az emlékezetemben:

Levél Watkinstól. Egyetért abban, hogy az év bizonyos sza-kában az erdőséget körülvevő aura egészen a házig érhet. Át kell gondolnom ennek következményeit. Kíváncsian várja a tölgyörvény erejére vonatkozó méréseim eredményét. Mit mondjak neki? Nyilván egy szót sem az első mitágóról. Fel-

R O B E R T H O L D S TO C K

18

tűnt az is, hogy a pre-mitágó zóna kitartóbb élményeket kínál, ugyanakkor jelentősen veszítek az időérzékemből.

Több okból is féltve őriztem ezt a kitépett lapot, köztük azért, mert röpke bepillantást kínált apám szenvedélyes foglalatosságá-ba – ugyanakkor kizárt megértéséből, miként apám is saját éle-téből. Mindenből, amit szeretett; mindenből, amit gyűlöltem.

Miután 1945-ben megsebesültem, a háború végét követően Franciaországban maradtam. Délre utaztam lábadozni egy falucs-kába a Marseille melletti dombok között, ahol ellakhattam apám régi barátainál. Forró és száraz vidék volt, a napok csendben és lomhán teltek: időm nagy részét a főtéren üldögélve töltöttem, gyorsan megtaláltam a hangot a kicsiny közösséggel.

Bátyámtól, Christiantól, aki a háború után hazatért Tölgylak-ba, havi rendszerességgel érkeztek a levelek 1946 hosszú esztendeje során. Alapos, fecsegő irományok voltak, de egyre nyilvánvalóbbá vált a sorok közt bujkáló feszültség, és fi vérem hétről hétre romló kapcsolata apánkkal. Az öregtől soha egy sor sem jött, nem mintha számítottam volna rá – régóta belenyugodtam, hogy legjobb eset-ben is maradéktalan közönnyel viseltetik irántam. Szemében a csa-ládja mást sem tett, csak hátráltatta a munkájában. Lelke mélyén nyomasztotta, hogy elhanyagolt minket és öngyilkosságba hajszolta anyánkat, és a háború első éveitől ez a lappangó bűntudat dühöngő tébollyá erősödött, időnként komolyan megrémisztve környezetét. Nem mintha napjai állandó üvöltözéssel teltek volna, épp ellenke-zőleg, ideje nagy részét csendes, elmélyült elmélkedéssel töltötte az otthonunkat szegélyező tölgyrengetegről. Elzárkózása eleinte dühítő volt, mivel csak növelte távolságát a családjától, ám később már mindenki áldásként tekintett hosszas, szótlan merengéseire.

19

1946 novemberében halt meg, egy éveken át húzódó beteg-ség végén. Miután értesültem a halálhírről, egyik felem hevesen tiltakozni kezdett az ellen, hogy visszatérjek Herefordshire-be, a Ryhope határában álló Tölgylakba, míg másik felemet őszinte aggodalommal töltötte el Christian mind nyilvánvalóbb gyötrel-me. Teljesen egyedül maradt a családi otthonban, gyermekkorunk színhelyén. Szinte láttam magam előtt, ahogy a ház kihalt szobái-ban bolyong, elüldögél apánk nyirkos, egészségtelen dolgozószo-bájában, fülében a megannyi elutasítással, orrában a kéreg és avar szagával, amit apánk hetekig tartó felfedezőútjai után behordott az erdőből az üvegtáblás bejáraton. Az öreg kuckójában tanyát vert a tölgyes, mintha csak képtelen lett volna megválni a rothadó aljnövényzettől és a hűvös tisztások mohájától, még a családja iránt mutatott jelképes érdeklődés rövidke idejére sem. Erre a színlelt törődésre is kizárólag egy módot talált: szövevényes meséket adott elő nekünk – főként bátyámnak – a házat szegélyező ősvadonról, a tölgyek, bükkök és kőrisek évezredes erdejéről, amelynek félho-mályos mélyén (mint mondta) hallani még a vadkanokat, érezni orrfacsaró bűzüket, és látni agyagos csapásaikat.

Erősen kétlem, hogy akár egyetlen ilyen teremtményt is látott valaha. De aznap este, ahogy szobámban ülve néztem a domb-oldalra tapadt kicsiny falut (Christian levelét gombóccá gyűrve markomban), már-már hallottam a tompa röff enéseket a fák kö-zül, az ágak reccsenését, ahogy valami vaskos, lomha test komó-tosan átfurakszik rajtuk a kanyargó ösvény felé, amit a családban mélycsapásnak hívtunk – az egyetlen út felé, ami egyre szűkülő körökben az erdőmély felé tartott.

Tudtam, hogy haza kell mennem, mégis majdnem egy évig halogattam az indulást. Eközben Christian levelei egy csapásra

R O B E R T H O L D S TO C K

20

elmaradtak. Április 10-én kelt utolsó irományában beszámolt Guiwenneth-ről és különös házasságáról, többször is utalva rá, hogy milyen meglepetésben lesz részem a lány láttán, aki „magáé-nak tudhatja szívem, lelkem, józan eszem, főzőtudományom és jó-formán minden másom is, Steve”. Válaszomban őszintén gratulál-tam neki, de ettől kezdve hónapokon át semmi hír nem jött felőle.

Végül megírtam neki, hogy hazatérek, és pár hetet Tölgylak-ban töltök, mielőtt lakóhelyet találnék magamnak valamelyik közeli városban. Majd búcsút vettem Franciaországtól és a  kis társaságtól, ami akkorra már életem szerves részévé vált. Előbb buszra, majd vonatra ültem, utána felszálltam az angliai komp-ra, végül ismét vasút következett. Augusztus 20-án egy bricskán érkeztem meg a lezárt vasútvonalhoz, ami az uradalmi birtokot szegélyezte. Tölgylak a Ryhope-család földjeinek túlsó felén bújt meg, egy hat kilométeres kerülőút végén, de a kastélyhoz tartozó réteken és erdőrészen keresztül nyílegyenesen is megközelíthető volt. Egy középút mellett döntöttem, így aztán magam után von-szolva degeszre tömött bőröndömet, elindultam a fűvel borított sínpár mentén, időnként bekukkantva a birtokhatárt jelző magas, vöröstéglás kerítés felett, hátha sikerül kivennem valamit a szúrós fenyők sötétjén túl.

Hamarosan véget ért a fal, majd a fenyves is, és a vidék egy fákkal szegélyezett, keskeny mezőre váltott, amin rozoga deszka-palló vezetett keresztül, szinte elveszve a tüskés vadrózsabokrok és dúsgyümölcsű szederágak alatt. Itt át kellett vágnom a magánte-rületen, hogy eljussak a déli ösvényhez, ami aztán egészen az ott-honomat jelentő repkényes házig kígyózott, ritkás kiserdők és egy folyócska mentén, amit magunk közt „locskapataknak” hívtunk.

21

Késő délelőtt lett és rekkenő hőség, mire megpillantottam a Tölgylak messzi körvonalát. Valahol bal felé egy traktor zümmö-gött a távolban. Eszembe jutott az öreg Alphonse Jeff ries, a birtok intézője, és a szélcserzett, mosolyráncos arc képe felidézte a ma-lomtó emlékeit, a közös csukafogásokat apró halászcsónakjában.

Mivel sehogy sem tudtam szabadulni a békés malomtó em-lékképétől, letértem a déli ösvényről, egyenesen bele a derékig érő csalánba, a kőris- és galagonyaágak bozótjába. Pár lépésnyire lyukadtam ki a széles, árnyékos víztükörtől, amelynek teljes ki-terjedését elfedte a túlparton kezdődő sűrű tölgyes félhomálya. Szinte elveszve a felém eső partot szegélyező sásban, ott billegett az ócska csónak, amelyben annyi éven át pecáztunk Chrisszel. A fehér festék szinte teljesen lepattogzott róla, és bár még víz-állónak tűnt, aligha bírta volna el egy felnőtt ember súlyát. Így aztán lemondtam róla, inkább körbekerültem a part mentén, majd leültem a roskatag csónakház durva betonlépcsőjére, és elnézeget-tem az apró hullámfodrokat, amiket a víztükörre csapó rovarok és a felszínre bukó halak keltettek.

– Nem kell más, csak pár bot, egy kis zsineg… és máris kész.Christian hangja riasztott fel merengésemből. Azért nem

vettem észre, mert a kerti ösvényen jött a Lak felől, amit jórészt eltakart előlem a fészer. Kitörő örömmel talpra ugrottam, és meg-fordultam. Látványa úgy megdöbbentett, mintha arcul ütöttek volna, és ez fel is tűnhetett neki, hiába szorítottam azon nyomban magamhoz egy forró, testvéri ölelésre.

– Látni akartam előbb a tavat – mentegetőztem. – Nem hibáztatlak – mondta, ahogy kibontakozott az ölelé-

semből. – Magam is gyakran kijövök ide.

R O B E R T H O L D S TO C K

22

Egy pillanatnyi kínos hallgatás következett, ahogy szemügyre vettük egymást. Valami azt súgta, nem igazán örül a látogatásom-nak.

– Jól lebarnultál – mondta. – De elég nyúzottnak tűnsz. Mint-ha egyszerre lennél beteg és egészséges…

– A mediterrán napfény, a szüretek és egy gránátszilánk. Még nem épültem fel teljesen. – Elmosolyodtam. – De tényleg jó újra itthon lenni és látni téged.

– Igen – mondta tompán. – Én is örülök, hogy hazajöttél, Steve. Nagyon örülök. De attól tartok, a ház… nos, elég nagy disznóól van. Csak tegnap jött meg a leveled, még nem volt időm rendet rakni. Kissé megváltoztak a dolgok, majd meglátod.

Ahhoz elég volt ránéznem. Alig hittem el róla, hogy ő  len-ne az a hetyke, eleven fi atalember, aki 1942-ben elment tőlünk a háborúba. Elképesztően megöregedett, kócos hajába őszes csí-kok vegyültek, amiket csak még szembetűnőbbé tett a vállig érő bozont ápolatlansága. Szinte apánk kiköpött mása lett: ugyanaz a távoli, felhős tekintet, beesett arc és mélyen barázdált ráncok. De leginkább a testtartása döbbentett meg. Világéletében zömök, izmos fi ckó volt, most viszont úgy festett, akár egy madárijesztő: vézna volt, hétrét görnyedt, mintha folyton bocsánatot kért vol-na, hogy él. Tekintete ide-oda röpködött, soha nem nézett rám. És szörnyű szagot árasztott. Főleg a molyirtótól, mintha ropogós fehér ingét és szürke fl anelnadrágját az imént húzta volna elő egy régi szekrény aljából. De volt valami más is a naft alinbűz mellett… egy csipetnyi erdő- és fűszag. Körmei alá és hajába kosz gyűlt, fogai megsárgultak.

Ahogy teltek a percek, kezdett felengedni. Évődtünk egymás-sal, tréfálkoztunk, miközben megkerültük a tavat, olykor egy bot-

23

tal belesuhintva a sásba. Mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy rosszkor állítottam be.

– Nagyon nehéz volt az öreggel… a vége felé?Megrázta a fejét. – Az utolsó két hétben vele volt egy nővér. Azt nem monda-

nám, hogy békésen távozott, de az a nő legalább nem hagyta, hogy kárt tegyen magában… vagy éppenséggel bennem.

– Pont ezt akartam kérdezni. A leveleidből úgy tűnt, elég el-lenséges lett a viszony köztetek.

Christian komoran elmosolyodott, majd furcsa pillantást ve-tett rám, félig megértőt, félig gyanakvót.

– Én inkább nyílt háborúnak nevezném. Nem sokkal azután, hogy visszajöttem a franciáktól, teljesen elment az esze. Látnod kellett volna ezt a házat, Steve. És benne apánkat. Állítom, hó-napokig nem mosdott. Gőzöm sem volt, mit ehetett… az biztos, hogy nem szimpla húst és tojást. Az igazat megvallva lefogadnám, hogy hónapokon át kérgen és leveleken élt. Nyomorúságos álla-potban találtam. Bár eleinte hagyta, hogy segítsek a munkájában, gyorsan elege lett belőlem. Nemegyszer végezni próbált velem, Steve. Nem túlzok, az életemre tört, minden erejével. Persze meg-volt rá a maga oka…

A szavam is elakadt Christian beszámolójától. Attól a gondo-lattól, hogy apám hűvös, sértődött csodabogárból eszelős ámok-futóvá válhatott, aki átkozódva, puszta kézzel saját fi ára támad.

– Mindig úgy éreztem, hogy téged kedvel egy kicsit: mindig neked mesélte az erdőről szóló történeteit, én is ott lehettem, de téged ültetett a térdére. Mi az ördögért akart volna megölni?

– Túlságosan belekeveredtem.  –  Christian csupán ennyit mondott. Valamit titkolt előlem, valami lényeges információt.

R O B E R T H O L D S TO C K

24

Hallatszott a hangján, látszódott dacos, szinte megbántott ar-cán. Nem tudtam, érdemes-e tovább feszegetnem a témát. Nehéz volt eldönteni: sosem éreztem még ekkora távolságot közöttünk. Elfogott a kíváncsiság, vajon mit szólhat ehhez a viselkedéshez Guiwenneth, Christian újdonsült felesége. Vajon milyen légkör-ben élhetnek Tölgylak falai között?

Próba szerencse, gondoltam, és rákérdeztem a lányra.Christian dühödten a tóparti sás közé csapott. – Guiwenneth elment – bökte ki, mire én csodálkozva meg-

torpantam.– Mit jelentsen ez, Chris? Hová ment?– Elment és kész, Steve – csattant fel a bátyám, sarokba szo-

rítva. – Apja lánya volt, lelépett, ennyi az egész.– Egy szót sem értek ebből. Mégis hová ment? A leveledben

még olyan boldognak tűntél…– Nem kellett volna írnom róla. Nagy hiba volt. Hagyjuk a té-

mát, rendben?Különös kitörése után fokozódó aggodalommal fi gyeltem

Christiant. Esküdni mertem volna, hogy valami nincs rendjén vele, és abban sem kételkedtem, hogy Guiwenneth távozása je-lentősen hozzájárult ahhoz a szörnyű változáshoz, amit tapasztal-tam rajta – mégis éreztem, hogy ennél többről van szó. De csak egyetlen módon derülhet ki a titka, ha magától szóba hozza. Így mindössze annyit mondtam:

– Sajnálom.– Felesleges.Továbbsétáltunk, és lassan az erdőszélhez értünk, ahol a ta-

laj ingoványossá és veszélyessé vált, mielőtt eltűnt volna a kövek, gyökerek és korhadt ágak dohos sötétjében. Mivel a napot itt már

25

eltakarták a kiterjedt lombsátrak, fázni kezdtem. A szél felborzolta a sűrű sást, láttam, ahogy a málladozó csónak fi noman nekifeszül horgonykötelének.

Christian követte a tekintetem, de nem a csónakot vagy a ta-vat nézte: saját gondolatai között kóborolt. Egy röpke pillanatra összeszorult a szívem, hogy kedves bátyámat ilyen leromlott álla-potban látom, testileg, lelkileg egyaránt. Nagyon szerettem volna megérinteni a karját, szorosan átölelni, és nem szívesen ismertem be magamnak, hogy nincs merszem hozzá.

Csendesen annyit kérdeztem tőle:– Mégis mi történt veled, Chris? Beteg vagy?Pár pillanatig hallgatott, majd így szólt:– Nem vagyok beteg. – Azzal dühödten lefejezett egy pity-

pangot, szétszórva bóbitáit a szélben. Rám nézett, elkínzott arcán némi beletörődést láttam. – Átestem néhány változáson, ennyi az egész. Elkezdtem foglalkozni apánk munkájával. Talán valamicske átragadt rám a zárkózottságából, sőt akár a közönyéből is.

– Ha így van, talán felhagyhatnál vele egy időre.– Miért?– Mert az öreget végül megölte az erdei mániája. És ahogy

elnézlek, te is a legjobb úton vagy efelé. Christian halványan elmosolyodott, és a tóba hajította sásnás-

pángolóját. A bot tompán csobbant, majd lebegni kezdett egy habos algafolt közepén.

– Talán a halál sem nagy ár, hogy elérjem, amire apánk töre-kedett… de végül kudarcot vallott.

Nem értettem, mire jó ez a Christiantól idegen drámai hang-nem. A munka, ami apánkat rabul ejtette, nem volt több a szom-szédos erdőség feltérképezésénél, és régi települések nyomainak

R O B E R T H O L D S TO C K

26

felkutatásánál. Még saját kis tolvajnyelvet is kieszelt magának, hogy hatékonyabban távol tartson minket munkája megértésétől. Emlékeztettem erre Christiant, és hozzátettem:

– Persze roppant érdekes az egész, de ennyit talán mégsem ér. – Sokkal többről volt szó puszta térképrajzolgatásnál. Emlék-

szel még azokra a térképekre, Steve? Arra a milliónyi részletre?Az egyik tekercs tisztán élt az emlékezetemben, a legnagyobb

közülük, ami gondosan megrajzolt ösvényeket, könnyű átjárókat jelölt a fák és sziklák útvesztőjében: tisztásokat ábrázolt szinte megszállott aprólékossággal. Apám zónákra osztotta a vadont, minden egyes foltocskát beszámozott és azonosított, valameny-nyinek saját nevet adott. Egyszer még tábort is vertünk vele az egyik tisztáson, közel az erdőszélhez.

– Gyakran próbáltunk bejutni az erdő mélyére. Emlékszel azokra az expedíciókra, Chris? A mélycsapás egyszer csak véget ért, és mindig eltévedtünk, halálra rémülten.

– Így van – mondta Christian halkan, talányos tekintettel mé-regetve az arcom, majd így folytatta: – Mit szólnál, ha azt mon-danám, az erdő állított meg minket? Hinnél nekem?

Benéztem a bokrok és fák félhomályos rengetegébe, amelyen túl egy napsütötte tisztás derengett.

– A maga módján valóban azt tette – feleltem. – Nem hagyta, hogy túl messzire merészkedjünk, megrémített minket az eldugott ösvényeivel, a temérdek szúrós kővel és tüskebokorral… amiken alig lehetett átvágni. Így értetted, Chris? Vagy ennél sötétebb dolgokra gondolsz?

– Nem éppen a „sötét” szót használnám… – kezdte Christian, aztán egy ideig hallgatott. Felnyúlt, hogy letépjen egy levélkét az egyik tölgycsemetéről, majd pörgetni kezdte hüvelyk- és muta-

27

tóujja között, mielőtt szétmorzsolta a markában. Ezalatt végig az erdőbe bámult.

– Ez egy őstölgyes, Steve, olyan vadon, amit sosem érintett emberkéz, azokból az időkből, amikor még ezt az egész vidéket hatalmas lomberdők borították, tölgy és kőris, bodza, berkenye és galagonya…

– Meg a többi – mondtam mosolyogva. – Emlékszem még az öreg litániájára.

– Úgy van, ezerszer elsorolta őket. Több mint 250 hektárnyi erdő terül el a  szomszédságunkban ezekből a  fákból, egészen Grimley határáig. 250 hektár eredeti, jégkorszak utáni ősvadon, érintetlenül és feltáratlanul évezredek óta. – Hirtelen elnémult, éles pillantást vetett rám, majd hozzátette: – Ellenállva minden változásnak.

– Gyakran mondogatta, hogy még vaddisznók is élnek ben-ne – bólintottam. – Emlékszem, egyik este furcsa zaj jött a fák közül, mire elhitette velem, hogy egy hatalmas öreg vadkan járja az erdőszélt, és a párját keresi.

Christian elindult visszafelé a csónakházhoz. – Valószínűleg igaza volt. Ha akadtak vaddisznók, amik át-

vészelték a középkor vadászatait, pontosan az ilyen őserdőkben bújhattak meg.

Agyamban egyre élénkebb lett a múlt, emlékek bukkantak elő, gyermekkori képek: a nap égető sugarai a tüskék horzsolta bőrön, horgászatok a malomtavon, ágkunyhók, mókák, kirándulások… majd hirtelen eszembe jutott az Ágmanó.

Útban a kitaposott ösvény felé, amely a Lakhoz vezetett, fel-elevenítettük a hajdani incidenst. Talán kilenc- vagy tízéves lehet-tem. Útban sajátgyártású pecabotjainkkal a locskapatakhoz, úgy

R O B E R T H O L D S TO C K

28

döntöttünk, előbb próbára tesszük őket a malomtóban, abban a hiú reményben, hogy talán kifoghatjuk az egyik csukát. Ahogy lekuporodtunk a parton (a csónakba csakis Alphonse-szal me-részkedtünk), mozgásra lettünk fi gyelmesek a túlparti fák között. Elképesztő látványban volt részünk, ami percekig teljesen lenyűgö-zött, és kiadósan megrémített minket: egy férfi bámult ránk bar-na bőröltözetben, széles, ragyogó övvel a derekán, hegyes, sárgás szakálla szinte a hasáig ért. A fején gallyakat hordott, amiket egy bőrszíj fogott hozzá a hajához. Alig pár pillanatot pazarolt ránk, mielőtt visszaolvadt az erdő sötétjébe. Ezalatt egyetlen hangot sem hallottunk: sem közeledését, sem távozását.

Hazarohantunk, és kis idő múltán elmúlt az izgalom. Chris-tian végül úgy döntött, csakis az öreg Alphonse lehetett, aki meg akart tréfálni minket. Ám amikor beszámoltam apánknak a ka-landunkról, szinte dühösen reagált (Christian szerint inkább az izgatottságtól üvöltözött, és nem haragjában, hogy a tilalmasnak számító tónál jártunk). Az öreg nevezte el látomásunkat „Ágma-nó”-nak, és nem sokkal beszámolónk után majdnem két hétre eltűnt az erdőben.

– Akkor történt, hogy sebesülten jött vissza, emlékszel? – Idő-közben elértük a Tölgylak szélét, és Christian beszéd közben ki-nyitotta nekem a kaput.

– Az a nyílseb. A cigány nyila. Atyaég, micsoda szörnyű nap volt.

– Az első a sok közül.Észrevettem, hogy a ház minden oldaláról leszedték a repkény

nagy részét: komor, szürke épület maradt utána, apró, függöny nélküli ablakokkal a sötét téglafalban. A palatetőt, rajta a három magas kéménnyel, szinte teljesen eltakarták vén bükkfánk hatal-

29

mas ágai. Az udvar és a kert gondozatlanul álltak, az üres tyúk-ólakat és düledező etetőket benőtte a gaz. Christian nem sokat törődött a hellyel. De amint átléptem a küszöböt, úgy éreztem, mintha soha nem tettem volna ki a lábam. A házban állott éte-lek és klór szaga terjengett, szinte láttam vézna anyánkat, amint a fenyőgerendákból készült, széles konyhaasztalnál szorgoskodik, körülötte macskák nyújtóznak el a vörös csempepadlón.

Christian feszültsége visszatért, nyugtalanul motoszkálva fi -gyelt, mintha kellemetlenül érezné magát. Úgy sejtettem, még mindig nem döntötte el, örüljön vagy bosszankodjon váratlan érkezésem miatt. Pár pillanatra idegen betolakodónak éreztem magam.

– Csomagolj ki, és frissítsd fel magad – javasolta. – A régi szo-bád csak rád vár. Egy kicsit áporodott, de biztos gyorsan kiszellő-zik majd. Ha lejöttél, összeütök valami kései ebédet. Bőven van még időnk beszélgetni, legalábbis uzsonnáig.

Elvigyorodott, amiből arra következtettem, hogy tréfálkozni próbált. De már folytatta is, egy szúrós, hideg pillantás kíséreté-ben:

– Ha már egyszer itt maradsz egy ideig a házban, nem árt tud-nod, mi folyik itt. Nem szeretném, ha útban lennél, vagy beleszól-nál a dolgaimba.

– Semmi pénzért nem avatkoznék az életedbe, Chris…– Biztos vagy benne? Meglátjuk. Minek is tagadjam, kissé ide-

gesít a jelenléted. De mivel te vagy… – Elharapta a mondatát, és egy pillanatra mintha zavarba jött volna. – Jól van, később még beszélgetünk.

30

2Bár Christian szavai felzaklattak, és velem kapcsolatos aggályai is nyugtalanítóak voltak, megfékeztem a kíváncsiságomat, és az elkövetkező órát azzal töltöttem, hogy pincétől padlásig bejártam a házat. Megfordultam minden zugában, kivéve apám dolgozószo-báját, amelynek puszta gondolata is erősebb borzongással töltött el, mint bátyám egész viselkedése. Minden olyan volt, mint ré-gen, eltekintve a ház elhanyagoltságától és kihaltságától. Christian felvett egy bejárónőt, hogy takarítson és főzzön rá, aki hetente egyszer átkarikázott a közeli faluból, és elkészített egy ragut vagy pástétomot, ami pár napra elegendő volt neki. A bátyámnak bő-ven jutott kenyér, tej, tojás a közeli tanyákról, így ritkán szorult rá élelmiszerjegyei beváltására. Úgy tűnt, mindene megvan, beleért-ve a cukrot és teát is, hála a Ryhope-kastély lakóinak, akik régóta jó szívvel viseltettek családunk iránt.

Gyerekszobám szinte pontosan úgy festett, mint emlékeim-ben. Kinyitottam az ablakot, és néhány percre elheveredtem régi ágyamon, kibámulva a párás, nyárvégi égboltra a hatalmas bükkfa hajlongó ágai között, amelyek szinte súrolták a Lak falát. Kamasz-korom hajnaláig nemegyszer kimásztam a szobám ablakából erre a bükkre, még titkos fészket is építettem a vaskos ágak közé. Egy szál alsóban dideregtem a holdfényben, összekuporodva magányos búvóhelyemen, és elképzeltem az odalent kószáló éjjeli teremtmé-nyek sötét ténykedéseit.

A délután derekán feltálalt ebéd kiadós lakoma volt, hideg disznósültből, csirkéből és kemény tojásokból: olyan mennyisé-