Noha Szultána hercegnő igaz történetét

a szerző a saját szavaival vetette papírra,

a könyvben leírt megrázó emberi tragédiák

megtörténtek.

A neveket megváltoztattam, és a különböző

események apró változtatásokon mentek

keresztül, hogy Szultánának ne essék

bántódása. A történet megírásakor sem

a szerzőnek, sem a hercegnőnek

nem állt szándékában kigúnyolni

az iszlám vallást.

Jack W. Creechnek ajánlom könyvemet

Mivel a kezdetektől hitt abban,

hogy fontos Szultána történetének megírása.

Egyedül ő tudja, milyen gyötrelmeket

álltam ki e könyv írásakor. Mellém állt

hűséges barátságával, és támaszt nyújtott

abban a nehéz időszakban, amíg ez a könyv

lassan valósággá vált.

JEAN SASSON

A fátyol

mögött

Igaz történet

egy szaúd-arábiai

királyi család

életéből

GABO

A mű eredeti címe:

Jean P. Sasson: Princess

Fordította

Tótisz András

Borítóterv

Nagy Krisztina

Copyright © Jean P. Sasson

Hungarian translation © Tótisz András

Minden jog fenntartva!

A könyvből bármilyen részlet csak a kiadó előzetes

engedélyével használható fel!

ISBN 963 9237 24 8

Kiadja a GABO Könyvkiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

Tipográfia: Haiman Ágnes

Tördelés: Simon Attila

Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben

Felelős vezető: Ducsai György

Terjeszti a Talentum Kft.

1133 Budapest, Gogol u. 17.

Tel.: 349-8346

Tartalom

Köszönetnyilvánítás / 6 Házasélet / 113

Bevezetés / 8 Szülés / 124

Gyermekkor / 14 Sötét titkok / 132

Család / 22 Egy király halála / 141

Szara nővérem / 29 Nőszoba / 151

Válás / 36 Második feleség / 176

Ali / 42 Szökés / 183

Az utazás / 50 Nagy, fehér reménység / 196

Az út vége / 58 Epilógus / 207

Barátnők / 64 Utószó / 208

Külföldi nők / 76 I. függelék / 215

Hudá / 91 II. függelék / 227

Karim / 97 III. függelék / 231

Az esküvő / 106

Köszönetnyilvánítás

Miután elvállaltam, hogy megírom ezt a könyvet, többször is

átolvastam Szultána feljegyzéseit és naplóját. Miközben

meghökkentő kalandjai között válogattam, olyan izgatottságot

éreztem, mintha nyomozó volnék. Mindamellett komoly felelősség

nyomja a vállam. Óvatosan kellett bánnom olyan tényekkel, amelyek

bizton bajba sodorták volna főhősömet. Nem győzöm hangsúlyozni,

hogy a szavakat én formáltam, de a történet az övé.

Köszönöm, Szultána, amiért bátran megosztottad élettörténetedet

a világgal. Ezzel a merész lépéssel segítettél emberközelbe hozni az

arabokat, azt a népet, amelyet nyugaton nem értenek meg.

Reményem szerint azzal, hogy arab nőként felfedted életed bizalmas

részleteit – azok minden fájdalmával és dicsőségével együtt –,

történeted segít elűzni azokat a negatív előítéleteket, melyek

világszerte kialakultak népedről. A könyv olvasóinak meg kell

érteniük, hogy – mint a világ bármely más országában – sok rossz

mellett Szaúd-Arábiában is van jó. Mert mi, nyugatiak országodról

csak rosszat hallottunk. Tudom, és te is tudod, hogy a primitív

szokások ellenére, melyek országodban kegyetlenül sújtják a női

nemet, számtalan olyan arab akad, mint te, aki megérdemli

tiszteletünket és csodálatunkat az évszázados elnyomás elleni

küzdelméért.

Őszinte köszönettel tartozom Lisa Dawsonnak, szerkesztőmnek a

William Morrow-nál, aki első olvasásra beleszeretett Szultána

történetébe. Magyarázatai és tanácsai sokat segítettek.

Köszönetet mondok Peter Miller irodalmi ügynökünknek

energikus lelkesedéséért.

Külön köszönet illeti dr. Pat L. Creecket, aki a kezdetektől

támogatott magyarázataival és javaslataival, és akinek nagyszerű

képességei segítették a könyv megszületését.

Szultána történetének megírását sokkal nehezebbnek éreztem

volna családom szeretete és támogatása nélkül. Különleges hálával

tartozom szüleimnek, Neatwood és Mary Parksnak. Mikor ezt a

könyvet írtam, értettem csak meg igazán, milyen sokat jelent

szeretetük és támogatásuk.

Bevezetés

Hercegnő vagyok egy országban, ahol még mindig királyok

uralkodnak. Nem fedhetem fel valódi nevem, mert félek, árthatok

magamnak és családomnak is. Így kérlek, elégedj meg azzal, hogy

Szultánának ismersz meg.

Szaúdi hercegnő vagyok, az ál-Szaúd-ház királyi családjának

tagja. Családunk Szaúd-Arábia királyságának jelenlegi

uralkodócsaládja. Mivel országunkban a nők felett a férfiak

uralkodnak, nem mesélhetem el közvetlenül történetem. Ezért kértem

fel amerikai író barátnőmet, Jean Sassont, hallgasson meg, és írja le

mindezt. Szabadnak születtem, mégis láncra vagyok verve.

Láthatatlan és hosszúra engedett láncok ezek, melyeket észre sem

vettem addig, amíg nővé érve, életemet a félelem nem kezdte

kormányozni.

Nem maradt emlékem életem első négy évéből. Valószínűleg

felszabadultan nevettem és játszottam, mint bármely más gyermek.

Akkor még nem tudtam, hogy szülőföldemen leánygyermekként

értéktelen vagyok. Hogy megértsd az életem, meg kell ismerned

elődeimet is. Mi, a jelenlegi ál-Szaúdok, hat generációra tekintünk

vissza, egészen a Nedzsd ősi emírjeiig. Most már a Szaúd-Arábiái

Királyság része ez a beduin vidék. Ezek az első ál-Szaúdok nem

vágytak többre, mint hogy meghódítsák a szomszédos sivatagokat, és

éjszakai portyákra induljanak a környező törzsek ellen.

1891-ben szerencsétlenség sújtotta családomat. Az ál-Szaúd

nemzetséget legyőzték, így őseim kénytelenek voltak elhagyni a

Nedzsdet. Abdel-Azíz, aki később a nagyapám lett, ekkor még

gyermek volt. Nehezen élte túl a sivatagi menekülés nehézségeit.

Később gyakran mondogatta, mennyire szégyellte magát, mikor apja

azt parancsolta neki, másszon be a tevéje nyergén átvetett hatalmas

táskába. Nagyapám nővére, Núra, a teve másik oldalán lógó rekeszbe

mászott bele. A fiatal fiú elkeseredetten kukucskált ki a táskából,

mely a teve mozgásának ritmusára előre-hátra himbálódzott.

Bántotta fiatalsága, amely meggátolta, hogy küzdjön otthonáért.

Nézte egyre jobban távolodó szülőföldjét, s közben átérezte családja

vereségének megalázó keserűségét. Nagyapám később sokszor

emlegette, hogy ez a nap fordulópont volt életében.

Két év nomád sivatagi vándorlás után az ál-Szaúdok Kuvait

vidékén találtak menedéket. Abdel-Azíz annyira gyűlölte a

menekültsorsot, hogy korán fogadalmat tett, visszafoglalja a sivatag

homoktengerét, amelyet egykor otthonának nevezett.

1901 szeptemberében a huszonöt éves Abdel-Azíz visszatért az

ősi földre. Embereivel 1902. január 16-án, több hónapnyi fáradságos

harc után elsöprő győzelmet aratott ellenségei, a Rasídok fölött. A

következő években Abdel-Azíz, hogy biztosítsa a sivatagi törzsek

hűségét, több mint háromszáz nőt vett asszonyául, akik idővel

csaknem ötven fiú- és nyolcvan leánygyermeket szültek. Kedvenc

feleségeinek fiai jutottak a legkedvezőbb tisztségekhez. Ezek a most

már felnőtt fiúk állnak a hatalom csúcsán. Abdel-Azíz Hassza

Sudairi nevű feleségét szerette a legjobban, s ezért Hassza fiai

uralkodnak a királyságon, melyet valaha apjuk kovácsolt. Egyikük

jelenlegi királyunk, Fahd.

Sok gyermek a család vezető ágaiba tartozó unokatestvérekkel

kötött házasságot, ők az ál-Turkik, a Dzsilavírok és az ál-Karibok.

Az ezekből a frigyekből született hercegek a befolyásos ál-Szaúdok

közé tartoznak. Napjainkban, 1991-ben, kiterjedt családunk közel

huszonegyezer tagot számlál. Közöttük megközelítőleg ezer herceg

és hercegnő van, akik egyenes ági leszármazottai a nagy

uralkodónak, Abdel-Azíz királynak.

Én, Szultána, ezek közé az egyenes ági leszármazottak közé

tartozom.

Első fájdalmas emlékem négyéves koromból származik: máskor

oly gyengéd és kedves anyám megpofozott. Hogy miért? Utánoztam

imádkozó apámat, s ahelyet hogy Mekka felé fordultam volna,

hatéves bátyámhoz, Alihoz imádkoztam. Azt hittem, isten. Honnan

tudtam volna, hogy nem az? Harminckét évvel később is érzem

annak a pofonnak az erejét, és emlékszem az agyamban kavargó

kérdésekre: ha a bátyám nem isten, miért bánnak vele aszerint?

A családra, ahol tíz leány mellett csak egyetlen fiúgyermek

született, rátelepedett a félelem. A félelem, hogy a kegyetlen halál

elragadja az egyetlen élő fiúgyermeket. A félelem, hogy nincs másik

fiú, aki követné, és a félelem, hogy az isten leányokkal verte meg a

házat. Anyám minden terhességénél rettegett, fiúért imádkozott, és

átkozta a lányokat. Mégis egymás után szülte a leánygyermekeket,

míg tíz nem lett.

Anyám legrettegettebb félelme valóra vált, amikor apám elvett

egy másik, fiatalabb asszonyt abból a célból, hogy több, értékes

fiúgyermekkel ajándékozza meg. Az ígéret új asszonya három fiút

szült neki, de mindhárom halva született, mire apám elvált tőle.

Végül, igaz, hogy négy feleséggel, de teljesült apám vágya. Mégis,

legidősebb fivérem maradt a mindenkori elsőszülött, és mint ilyen a

legfelső uralkodó. Akárcsak nővéreim, tiszteletet tettettem iránta, de

közben gyűlöltem, amennyire csak egy elnyomott gyűlölhet. Anyám,

mikor hozzáadták apámhoz, tizenhét éves volt, apám pedig húsz.

1946-ban történt, egy évvel a nagy világháború után, amely

megszakította az olajkitermelést. Az olaj, amely napjainkban Szaúd-

Arábia éltető ereje, akkoriban még nem hozott nagy gazdagságot

apám családjának, az ál-Szaúdoknak, ám hatása, csekély mértékben

ugyan, de érezhető volt. Akkoriban kezdtek el a nagy nemzetek

vezetői közeledni királyunk felé. Az angol miniszterelnök, Winston

Churchill egy luxus Rolls-Royce-szal ajándékozta meg Abdel-Azíz

királyt. Az autó ragyogó zöld színű volt, trónszerű hátsó üléssel, és

úgy tündökölt a napsütésben, akár egy drágakő. Nem tudni, mi

okból, de a felséges jármű csalódást okozott a királynak, és ezért

egyik kedvenc fivérének, Abdullahnak adta.

Abdullah, aki apám nagybátyja és közeli barátja volt, felajánlotta

szüleimnek az autót dzsiddai nászútjukra. Anyám még sohasem

utazott autón, s legnagyobb örömére apám elfogadta. Egyébként a

Közel-Keleten évszázadok óta a teve volt az elterjedt és mindenki

által használt közlekedési eszköz. Majd három évtizednek kellett

ahhoz eltelnie, hogy az átlag szaúdi tevegelés helyett kényelmes

autóval utazzon.

Szüleim nászútjukon boldogan autóztak a sivatagban a Dzsiddába

vezető úton. Apám sietségében otthon felejtette sátrát.

Gondatlansága következtében a szolgák jelenlétében házasságuk első

napjai nászéjszaka nélkül teltek, míg meg nem érkeztek Dzsiddába.

Ez a poros, fárasztó utazás volt anyám egyik legboldogabb

emléke. Azt követően életét két szakaszra osztotta: az utazás előtti és

az utazás utáni időszakra. Egyszer azt mondta nekem, hogy ezzel az

úttal ért véget ifjúsága. Akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy

megértse, mi áll előtte a hosszú út végén. Anyám szülei járványban

haltak meg, s ő nyolcévesen maradt árván. Tizenhét éves korában

hozzáadták egy heves férfihoz, akinek sötét kegyetlenség lakott

lelkében. Anyám egész élete azzal telt, hogy apám parancsainak

engedelmeskedett.

A rövid dzsiddai tartózkodás után szüleim visszatértek Rijádba,

ahol az ál-Szaúdok patriarchális családja uralkodik.

Apám könyörtelen férfi volt, míg anyám érthetően búskomor

asszony. Gyötrelmes egyesüléseikből végül is tizenhat gyermek

született, akik közül tizenegy élte túl a veszélyes gyerekkort. Ma tíz

leány leszármazottjuk éli életét férjük irányítása alatt. Egyetlen

életben maradt fiuk, a vezető szaúdi herceg és üzletember, négy

feleségével és számtalan szeretőjével éli ígéretes és gyönyörteli

életét.

Olvasmányaimból tudom, hogy az ősi kultúrák civilizált utódai

megmosolyogják elődeik tudatlanságát. A civilizáció fejlődésével, a

felvilágosodással jár az egyén szabadságának féltése. Az emberi

társadalom mohón vágyik a tudásra és a változásra, ősei földje mégis

alig változott ezer év alatt. Igaz, modern épületek emelkedtek, fejlett

egészségügyi ellátás áll mindenki rendelkezésére, de a nőkkel, életük

minőségével szemben még mindig a közöny uralkodik.

Tévedés azonban muzulmán hitünket hibáztatni a nők alacsony

társadalmi helyzete miatt. Bár a Korán szerint az asszony csak

másodlagos a férfi mellett, a Biblia hasonlóképpen felhatalmazza a

férfiakat, hogy uralkodjanak a nők felett. „Allah paradicsomába

kerülhet, ki lánygyermekét nem temeti el élve, néz rá ferde szemmel,

vagy kedveli jobban fiúgyermekét” – a mi Mohamed prófétánk csak

jóságra és méltóságra tanított a női nemmel szemben. Mohamed

követői azonban a próféta tanítása és példája helyett inkább sötét

korok szokásait és hagyományait választották. Prófétánk megvetette

a gyermekgyilkosság bevett szokását a lánygyermekes családoknál.

Igaz szavai a durva bánásmóddal és a közönnyel szemben a női

nemmel való törődést hangsúlyozták.

Mégis, ebben az országban a férfiak mindent megtettek és

megtesznek ma is, hogy utóduk ne lány, hanem fiú legyen. A

gyermek életét Szaúd-Arábiában a férfi nemi szerv megléte vagy

hiánya határozza meg.

Országomban a férfiak úgy érzik, olyanok, amilyennek lenniük

kell. Büszkeségük a nőkből ered, rá kell kényszeríteniük hatalmukat

asszonyaikra, különben társadalmi megvetéssel néznek szembe. Meg

vannak győződve arról, hogy az asszonyok nem tudnak uralkodni

szexuális vágyaik fölött, ezért az uralkodói hímek létfontosságú

feladata, hogy gondosan őrizzék a nők erényét. Ennek azonban

semmi köze sincs a szerelemhez, annál több a férfiak nevetséges

büszkeségéhez. A szaúdi férfiak hatalma határtalan: feleségeik és

gyermekeik élete fölött rendelkeznek. Az otthonokban a férfi

uralkodik, és a fiatal fiúkat is eszerint nevelik. Kiskoruk óta arra

tanítják őket, hogy a nők értéktelenek, mindössze azért léteznek,

hogy a férfiak vágyait kielégítsék és kényelmüket biztosítsák. A

gyermek látja, mint nézi le apja nővéreit és anyját. Mindez ahhoz

vezet, hogy a fiú megvetést érez a női nem iránt, és így lehetetlenné

válik, hogy barátságosan közeledjen bárkihez az ellenkező neműek

közül. Ezek után nem csoda, hogy mire elérik azt a kort, hogy

megházasodjanak, a nőt vagyonuk részének, s nem társnak tekintik

majd.

Országomban a nőket apjuk semmibe veszi, fivérei lenézik, férjük

pedig uralkodik rajtuk. Ezt az ördögi kört nehéz megtörni. Azok a

férfiak, akik ilyen életet nyújtanak asszonyaiknak, a saját

házasságukat is boldogtalanná teszik. Mitől lenne a férfi elégedett, ha

ilyen határtalan boldogtalanság veszi körül? Abba menekülnek, hogy

egyik feleséget a másik után veszik el, majd ugyanígy halmozzák

szeretőiket. Honnan tudnák, hogy a boldogság otthon várná őket egy

velük egyenrangú asszony oldalán? Azáltal, hogy a férfiak a nőket

rabszolgának, tulajdonnak tekintik, boldogtalanok lesznek ők maguk

is. A kellemes szeretkezés és az igazi baráti kapcsolat pedig mindkét

nem számára elérhetetlen.

Asszonyaink történetét a titoktartás fekete fátyla fedi. Sem

születésünk, sem halálunk nem szerepel egyetlen hivatalos

feljegyzésben sem. Míg a fiúgyermekek születését családi vagy

törzsi családfákon jelölik, a lányok adatai nincsenek feltüntetve.

Bánat vagy szégyenkezés követi a leánygyermekek érkezését. Bár a

kórházi szülések miatt az állami bejegyzések száma egyre

gyarapodik, vidéken többnyire otthon szülnek. Szaúd-Arábia

kormánya még népszámlálást sem végzett.

Gyakran teszem fel magamban a kérdést, ha születésünk és

halálunk nincs számon tartva, akkor mi, a sivatag asszonyai

létezünk-e egyáltalán. Ha senki sem tud létezésemről, ez nem azt

jelenti, én nem is létezem?

Sokkal inkább ez a tény, mint életem igazságtalanságai buzdított

fel arra, hogy hatalmas kockázatot vállalva elmeséljem történetemet.

Országom asszonyait fátyol rejti, és szigorú, patriarchális társadalom

uralkodik fölöttünk, de a változásnak el kell jönnie, beleuntunk a

szokások emelte korlátokba. Vágyunk személyes szabadságunkra.

Tizenegy éves koromtól vezetett titkos naplóm segítségével

megpróbálok élethű leírást adni egy ál-Szaúd-házi hercegnő életéről.

Megkísérlem felfedni más szaúdi asszonyok falak közé temetett

életét is, olyan asszonyok millióiét, akik nem királyi családban

születtek. S hogy mi okból vágyom arra, hogy felfedjem az

igazságot? Egyszerűen azért, mert én is olyan nő vagyok, akit az apja

semmibe vesz, akit fivére lenéz, és akin a férje uralkodik. Nem én

vagyok az egyetlen. Nagyon sokan vannak olyanok, mint én, de

nekik nincs módjuk elmesélni történeteiket. Mivel társadalmunkat a

legszigorúbb titoktartás jellemzi, egészen rendkívüli, hogy az igazság

egy szaúdi palotából szivárogjon ki. De amit elbeszélek, s amit a

szerző leír színtiszta igazság.

Gyermekkor

Ali úgy megütött, hogy a földre estem, mégsem voltam hajlandó

odaadni neki a pakisztáni szakácstól kapott fényes, piros almát.

Bátyám arcát egyre jobban elöntötte a vér, látva, hogy gyorsan, óriási

harapásokkal és nyelésekkel befalom az egész almát. Tudtam, hogy

súlyos hibát követtem el, mert nem voltam hajlandó behódolni a

férfiúi felsőbbrendűség előjogának. Azzal is tisztában voltam, hogy

ennek súlyos következményei lesznek. Ali még néhányszor gyorsan

belém rúgott, és apánk egyiptomi sofőrjéért, Omarért rohant.

Nővéreim, akik majdnem annyira rettegtek Omartól, mint Alitól és

apánktól, eltűntek a villában, s hagyták, hogy egyedül nézzek

szembe a férfiak együttes haragjával. Néhány pillanattal később

Omar Alival a sarkában besietett az oldalkapun. Mivel fiatalságom

ellenére gazdag tapasztalattal rendelkeztem az ilyen esetek terén,

tudtam, hogy apám nekik ad majd igazat. Nagyon fiatalon

megtanultam, hogy Ali bármely kívánsága azonnal teljesül.

Mindenesetre lenyeltem az utolsó falat almát, és diadalmasan néztem

bátyámra.

Hiába küszködtem Omar óriási kezének szorításában, felemelt, és

apám dolgozószobájába vitt. Apám kelletlenül nézett fel fekete

könyvéből, és látható haraggal tekintett nem kívánt leányára, de

karját nyújtotta kincsként őrzött, idősebb fia felé. Alit hagyták

beszélni, nekem pedig megtiltották, hogy megszólaljak. Hirtelen

bátorság töltötte el minden porcikámat; remegtem a vágytól, hogy

apám szeressen és igazat adjon nekem. Világgá kiáltottam az

igazságot, mire apám és bátyám megnémultak a döbbenettől.

Megszokták, hogy a nők beletörődnek sorsukba, s hogy a szigorú

társadalom helyteleníti, ha hangoztatják véleményüket. Már egészen

fiatalon minden nő megtanulja, miként manipulálja a férfiakat

ahelyett, hogy szembeszálljon velük. Az egykor büszke és heves

beduin asszonyok szívében kialudt a tűz. A helyükbe lépő puhány

asszonyok alig emlékeztetnek rájuk.

Mikor ráeszméltem arra, mit is teszek, görcsbe rándult a

gyomrom, lábam reszketni kezdett. Apám felemelkedett székéből,

láttam, lendíti karját, de nem éreztem ütést az arcomon.

Büntetésképpen Alinak adták az összes játékomat. Apám, hogy

megtanítson arra, a férfi a mindenkori úr, elhatározta, hogy ezentúl

Ali kizárólagos joga lesz étkezéskor megtölteni a tányéromat. A

diadalmaskodó Ali persze a lehető legkisebb adagokat és a hús

leghitványabb részét adta nekem. Minden éjszaka éhesen aludtam el,

mivel Ali, hogy nővéreim és anyám ne segíthessenek, őrt állított

szobám ajtaja elé. És ez még nem volt elég. Éjfélkor fenséges illatot

árasztó sült csirkétől és rizstől roskadozó tányérral jött be a

szobámba.

Végül Ali beleunt a kínzásokba, de attól a naptól kezdve – pedig

csak kilencéves volt – esküdt ellenségemmé vált. Még csak hétéves

voltam, „az almaincidensnek” köszönhetően azonban megtanultam,

hogy a nőket láncra veri a férfiak lelkiismeretlensége. Anyám és

nővéreim megtörtek, de én tovább bizakodtam. Soha nem

kételkedtem abban, hogy egy nap diadalmaskodom felettük, és az

igazság begyógyítja sebeimet. Ez az eltökéltség már egészen

kiskoromban a család bajkeverőjévé tett.

Fiatalságomnak voltak kellemes időszakai is. Legboldogabb

óráimat anyám nagynénjének házában töltöttem. A nagynéni

megözvegyült, de túl öreg volt ahhoz, hogy újra férjhez adják, s a

férfiak újabb bonyodalmakat okozzanak neki. Így aztán vidám volt,

teli csodálatos történetekkel ifjúságáról s a törzsi csaták időszakáról.

Mivel szemtanúja volt nemzetünk születésének, megbabonázott

minket Abdel-Azíz király és követői hősies történeteivel.

Nővéreimmel együtt törökülésben ültünk a felbecsülhetetlen értékű

keleti szőnyegen, s datolyás finomságokat, mandulás süteményeket

rágcsálva elmerültünk rokonaink nagy győzelmeinek történetében.

Feltámadt bennem a család iránti büszkeség, mikor nagynéném az ál-

Szaúdok csatában tanúsított bátorságáról mesélt.

1891-ben anyám családja az ál-Szaúd nemzetséggel tartott, amikor

a Rasíd törzs elűzte őket Rijád-ból. Tíz évre rá a család férfi tagjai

Abdel-Azíz vezetésével visszatértek, hogy visszafoglalják földjüket;

nagynéném bátyja Abdel-Azíz mellett harcolt. Őseim hűségét azzal

jutalmazták, hogy leányaik révén beházasodhattak a királyi családba.

A sorsom eldőlt: a végzet úgy akarta, hogy hercegnő legyek.

Ifjúkoromban kiváltságos, de nem túl jómódú család voltunk, bár

az olajkitermelés bevétele biztosította, hogy mindig bőséges étel

legyen asztalunkon, és megfelelő orvosi ellátásban részesüljünk, ami

abban az időben nagy luxusnak számított.

Egy hatalmas, betontömbökből épült, fehérre meszelt villában

laktunk. A homokvihar minden évben elszínezte a fehér falakat, ezért

apám szolgáinak évente újra kellett festeni őket. A birtokot

körülvevő harminc láb magas kőfalakat ugyanígy karbantartották.

Gyermekkori otthonom a nyugati fogalmak szerint udvarház volt, ám

visszatekintve egyszerű lakhely a mai szaúdi királyi elvárásokhoz

képest.

Akkoriban úgy éreztem, otthonunk túl nagy ahhoz, hogy szívélyes

és hangulatos legyen. A hosszú folyosók sötétnek és félelmetesnek

tűntek. A különböző formájú és méretű, egymásból nyíló szobák

elrejtették életünk titkait.

Apám és Ali az emeleten lakott, a férfiak lakrészében, amelyet

gyakran bámultam gyermeki kíváncsisággal. Sötétvörös

bársonyfüggönyök biztosították, hogy ne jusson be napfény a

szobáikba. Török dohány- és pálinkaillatot árasztott a nehéz levegő.

Egy-egy félénk pillantás után gyorsan visszasiettem a földszintre, a

nők lakrészébe, melynek egyik hatalmas szárnyát foglaltuk el

nővéreimmel. Szarával megosztott szobám a nők magánkertjével

szemben állt. Anyám világossárgára festette a szobát, melynek

eredményeként, ellentétben a villa többi részével, ragyogott az

élettől.

A család szolgái és rabszolgái kicsi, levegőtlen szobákban laktak a

kert végében álló házban. Míg a villában légkondicionáló működött,

a szolgák lakhelyén nehezen lehetett elviselni a forró, sivatagi

levegőt. Emlékszem, hogy a külföldi cselédlányok és a sofőrök

rettegtek a lefekvéstől. A hőséget csak a ventilátor enyhítette kissé

szobáikban, de apám úgy vélte, ha légkondicionálóval látná el a

szolgálók lakhelyét, biztosan átaludnak az egész napot.

Egyedül Omar lakott a központi épületben, egy kicsi szobában.

Hosszú arany zsinór lógott a villa főbejáratánál, amely Omar

szobájába vezetett, s ott csengő jelezte, ha szükség volt a sofőrre.

Akár éjjel, akár nappal szólalt meg a csengő, Omar azonnal apám

szobájába sietett. Be kell vallanom, sokszor meghúztam a csengőt

pihenőidejében vagy az éjszaka közepén. Ilyenkor a szívem majd

kiugrott helyéről, úgy siettem vissza a szobámba, majd csöndesen

ágyba ugrottam, és úgy tettem, mint aki mélyen alszik. Egyik

éjszaka, mikor visszaszaladtam ágyamba, anyámat találtam a

szobában, akit legkisebb gyermeke gonoszsága láttán szomorúság

fogott el. Megráncigálta a fülem, és megfenyegetett, elmondja

apámnak a történteket.

Nagyapám ifjúkora óta tulajdonunkban van egy szudáni

rabszolgacsalád. Minden évben, mikor apám visszatért a háddzsból,

évenkénti mekkai zarándokútjáról, új gyerekekkel szaporodott

rabszolgaállományunk, a szudáni és nigériai zarándokok ugyanis

sokszor eladták gyermekeiket gazdag szaúdiaknak, hogy a pénzből

vissza tudjanak térni szülőföldjükre. Attól fogva apám nem adta-

vette őket, mint egykor az amerikai rabszolgákat. Részesei lettek

házi életünknek és apám ügyeinek, mintha a sajátjuk volna. A

gyerekek játszótársaink voltak, és nem érezték kényszernek a

rabszolgaságot. 1962-ben, amikor a kormány felszabadította a

rabszolgákat, szudáni családunk sírva könyörgött apámnak, hogy

tartsa meg őket. A mai napig apám házában élnek.

Apám mindvégig életben tartotta szeretett királyunk, Abdel-Azíz

emlékét. Úgy beszélt a csodálatos emberről, mintha minden napját

vele töltötte volna. Megrázó élmény volt, mikor nyolcévesen

megtudtam, hogy az öreg király 1953-ban, három évvel születésem

előtt meghalt.

Abdel-Azíz halála után királyságunk súlyos veszélybe került,

mivel az öreg király által kiválasztott utód, Szaúd nem volt

tehetséges vezető. Túlzottan elherdálta az ország olajgazdagságát, a

pénzt palotákra, autókra és csecsebecsékre költötte. Új országunk a

politikai és a gazdasági összeomlás felé tartott. Emlékszem, 1963-

ban egy alkalommal az uralkodócsalád férfi tagjai összegyűltek

otthonunkban. Ekkor, hétévesen nagyon kíváncsi voltam. Omar,

apám sofőrje fontoskodva berontott a kertbe, s felzavart minket az

emeletre. Úgy hadonászott, mintha vadállatok otthonát füstölné ki, és

szó szerint felterelt minket a lépcsőn egy kicsiny nappaliba. Szara

kikönyörögte anyámtól, hogy elrejtőzhessünk egy rövid időre az arab

erkély mögött, mert látni akartuk uralkodóinkat munka közben. Míg

az alkalmi, családi összejöveteleken gyakran láthattuk

nagybátyáinkat és unokatestvéreinket, addig az állam fontos

megbeszélésein sohasem lehettünk jelen. Attól fogva ugyanis, hogy

egy lány menstruálni kezd, fátylat kell viselnie, mely – apján, illetve

fiútestvérein kívül – tökéletesen elrejti a férfiak elől.

Életünk ketrecbe zárt és unalmas volt, de aznap anyánk

megkönyörült rajtunk. Elkísért bennünket az erkélyre vezető

folyosóra, ahonnan lekukucskálhattunk az alattunk elterülő tágas

nappaliban összegyűlt férfitársaságra. Engem, mivel én voltam a

legkisebb, anyám az ölébe vett, de elővigyázatosságból gyengéden a

szám elé tette a kezét, nehogy eláruljam jelenlétünket. Ha

észrevesznek, apám elevenen megnyúz mindannyiunkat.

Lenyűgöző volt a néhai király leszármazottainak, fiainak,

fivéreinek, unokáinak és unokaöccseinek gyülekezete. A hatalmas

férfiak libegő köntösökben, méltóságteljesen gyülekeztek. Feiszal

trónörökös sztoikus arca magához vonzotta tekintetüket. Még az én

fiatal szememnek is feltűnt szomorúsága, mely arról árulkodott, hogy

valami nyomasztja a lelkét. 1963-ra minden szaúdi tudta, hogy míg

Szaúd király alkalmatlan a feladatra, Feiszal herceg hozzáértőn

irányítaná az országot. Azt suttogták, Szaúd uralma csupán a hevesen

védett családi egység szimbóluma. Mindenki furcsa egyezségnek

tartotta, amely méltatlan az országhoz és Feiszal herceghez, s

valószínűtlennek tűnt, hogy tartós lehet.

Feiszal herceg elhúzódott a csoporttól, és felemelte általában

csendes hangját, hogy elnyomja a morajt. Kérte, hadd fejtse ki

véleményét ebben az ügyben, mely egyaránt fontos a nemzetség és

az ország számára is. Feiszal herceg félt attól, hogy a nehezen

megszerzett trón könnyen elvész. Azt mondta, az emberek ráuntak a

királyi család túlkapásaira, és nemcsak arról beszélnek, hogy Szaúd

bátyjukat meg kell fosztani a hatalomtól, hanem az egész ál-Szaúd

családot is, hogy helyette isten egy emberét választhassák meg

vezetőnek.

Feiszal herceg szigorú pillantással végignézett a fiatal hercegek

gyülekezetén. Tiszta és magabiztos hangon kijelentette, hogy

nemtörődömségük a beduin hívők hagyományos életstílusával

szemben a dinasztia bukásához vezethet. Szíve szomorú, mert a

család fiatal tagjai, ahelyett hogy dolgoznának, megelégednek a

gazdag olajkitermelésből származó havi járadékkal. Hosszú csönd

következett, Feiszal várta, hogy fivérei és rokonai kifejtsék

véleményüket. Mivel hiába várta, hozzátette: ha ő, Feiszal kezelné a

családi olajból származó bevételt, megvonná a hercegektől

járandóságukat, hogy azok tisztességes munkát keressenek.

Feiszal biccentett fivérének, Mohamednek, majd nagyot sóhajtva

leült. Az erkélyről megfigyeltem, milyen idegesen mocorog néhány

fiatal unokatestvér. Bár a legnagyobb havi járadék sem haladta meg a

tízezer dollárt, az ál-Szaúd nemzetség férfi tagjait így is gazdaggá

tette a föld. Szaúd-Arábia hatalmas ország, és a birtokok nagy része

családunk tulajdonában van. Ráadásul nincs olyan, építkezésről szóló

szerződés, amely ne hozna hasznot valamelyik rokonunknak.

Ekkor Mohamed herceg, a harmadik fivér emelkedett szólásra,

hogy elmondja, mi a tanácskozás valódi oka. Szaúd király

ragaszkodott az abszolút királyi hatalomhoz, amelytől 1958-ban

megfosztották, s úgy hírlett, Feiszal ellen lázítja az embereket.

Megrendítő pillanat volt ez az ál-Szaúd családnak, mely mindig is

egységet mutatott Szaúd-Arábia polgárai felé.

Eszembe jutott, hogy apám egyszer elmesélte, miként fosztották

meg uralkodói jogától Mohamedet, a legidősebb fiút Feiszal után. Az

öreg király kijelentette: ha Mohamednek rendelkezésére állna a trón

hatalma, heves természetéből kiindulva sokan lelik majd halálukat.

Gondolataim visszatértek a gyűlésre. Mohamed herceg éppen arra

figyelmeztetett, hogy maga a monarchia került veszélybe. Arra a

lehetőségre célozgatott, hogy erőszakkal meg kell dönteni a király

hatalmát, és Feiszal herceget ültetni a király helyére. Feiszal ezt

hallva olyan hangosan felnyögött, hogy Mohamedbe fojtotta a szót.

Csendesen szólalt meg, úgy tűnt, sír. Elmondta rokonainak, hogy

szeretett apja halálos ágyánál megfogadta, sohasem szegül szembe

uralkodó bátyjával, s akkor sem fogja megszegni ígéretét, ha Szaúd

csődbe juttatja az országot. Végül hozzátette: ha továbbra is bátyja

elűzése lesz a gyűlés fő célja, akkor neki, Feiszalnak távoznia kell.

Helyeslő morajlás hallatszott, de családom férfi tagjai

egyetértettek abban, hogy Mohamednek, a Feiszal utáni legidősebb

fiúnak meg kell próbálnia szót érteni királyunkkal.

Néztük, ahogy a férfiak kávéscsészéjükkel babrálva újra

megfogadták, hűek lesznek apjuk akaratához, s hogy Abdel-Azíz fiai

egységes erőként szállnak szembe a világgal. Megkezdődött a

szokásos búcsúzkodás, a férfiak ugyanolyan csendben, ahogy

érkeztek, elhagyták a szobát. Nem is sejtettem, hogy ez a gyűlés volt

az első lépés nagybátyám, Szaúd király uralkodásának megdöntése

felé. Nemzetségünk és honfitársaink sajnálkozva nézték, hogy

Abdel-Azíz fiainak erőszakkal kell elűzni bátyjukat földünkről.

Szaúd nagybácsi annyira kétségbeesett, hogy fenyegető üzenetet

küldött fivérének, Feiszal hercegnek. Ez az üzenet megpecsételte

sorsát, mivel országunkban elképzelhetetlen, hogy az egyik fivér

megsértse vagy megfenyegesse a másikat. A beduinok íratlan

szabálya, hogy testvér sohasem fordulhat testvér ellen.

Lázas izgatottság lett úrrá a családon és az ország lakosságán.

Végül is Feiszal trónörökös könnyedén úrrá lett a zűrzavaron,

amelyet Szaúd nagybácsi keltett; félreállt és hagyta, hogy fivérei és

tíz vallási vezető döntsenek fiatal országunk sorsáról. Azáltal, hogy

helyette államférfiak hozták meg a döntéseket, az ügy elvesztette

személyes jellegét.

Két nappal később – apám éppen elutazott fivéreivel és

unokatestvéreivel – egyik legkedvesebb nagynénénk, Szaúd egyik

felesége feldúltan állított be hozzánk, hogy tudassa velünk a hírt, a

király lemondott. Megdöbbentünk, mikor férfi szolgáink előtt letépte

magáról fátylát. Nagynénénk Szaúd nagybácsi sivatagi palotájából, a

Naszrija palotából érkezett hozzánk. (Ez az épület is az országunkra

jellemző határtalan költekezés szép példája.)

Nővéreimmel anyánk köré gyűltünk, nagynénénk pedig szinte

eszét vesztve veszedelmes vádakat kiáltott családunkra. Férje

helyzetéért Feiszal trónörököst hibáztatta, azt mondta, a férje fivérei

összeesküdtek, hogy megfosszák Szaúdot a tróntól, melyet apjától

örökölt. Sírva mesélte, hogy a vallási tanács, az ulema már reggel

megérkezett a palotába, és utasította férjét, mondjon le a királyi

trónról.

Teljesen magával ragadott az előttem játszódó jelenet, mivel

ritkán szembesülhettem társadalmunk problémáival. Asszonyaink

tulajdonságai közé tartozik, hogy kedvesen egyetértünk az előttünk

szólóval, s suba alatt intézzük el a dolgokat. Mikor nagynénénk tépni

kezdte gyönyörű, hosszú, fekete tincseit, s leszaggatta drága

gyöngyeit nyakáról, tudtam, komoly ügyről van szó. Végül anyám,

hogy kissé lecsillapítsa, bevezette a nappaliba, mondván, egy csésze

tea megnyugtatja. Nővéreim a csukott ajtó köré gyűlve próbálták

kihallgatni a felnőtteket, én pedig lábujjaimmal félretoltam egy

hajcsomót, és felszedegettem a nagy, sima gyöngyszemeket. Mikor

több már nem fért a tenyerembe, gondosan beleszórtam a

gyöngyöket az előszobában álló üres vázába. Később anyánk

kivezette síró nagynénénket a várakozó fekete Mercedeshez.

Szemünkkel követtük, ahogy a sofőr elhajt vigasztalhatatlan

utasával. Soha többé nem láttuk nagynénénket, aki elkísérte Szaúdot

a száműzetésbe. Anyánk azt tanácsolta nekünk, ne ítéljük meg túl

szigorúan Feiszal herceget, hisz nagynénénk csak azért vádolta a

trónörököst, mert elfogult egy férfival szemben, akit szeret. Ám ez a

férfi hiába kedves és jólelkű, ha nem jó uralkodó. Azt is mondta,

hogy Feiszal nagybácsi azáltal, hogy békés és virágzó államot épít

országunkból, magára vonja a kevésbé alkalmasok irigységét és

haragját. A nyugati mércékhez képest tanulatlan anyám igazán bölcs

asszony volt.

Család

Feiszal király felesége, Iffat arra bátorította anyámat, hogy győzze le

apám ellenállását, és taníttasson minket. Néhány éve apám még a

lehetőség fontolóra vételét is megtagadta. Öt legidősebb nővéremnek

így nem volt más dolga, mint egy házitanító segítségével bemagolni

a Koránt. A hét hat napján naponta két órán át ismételték a szavakat

Fatima, a negyven körüli, szigorú egyiptomi tanárnő után. Egyszer

szüleim beleegyezését kérte, hogy a lányoknak tudományokat,

történelmet és matematikát is oktathasson. Apám szigorúan nemet

mondott, így a ház falai továbbra is csak a Próféta és apám szavait

visszhangozták. Ahogy az évek múltak, apám látta, hogy a királyi

családban egyre több palotában kapnak többirányú oktatást a lányok.

Amikor beköszöntött a nagy olajgazdagság, a beduin törzsbelieket és

a kis falvak lakóit leszámítva csaknem az összes szaúdi asszony

megszabadult mindenfajta munkavégzés alól. Nemzeti probléma lett

a tétlenség és az unalom. A királyi család tagjai sokkal gazdagabbak

voltak a legtöbb szaúdinál, pedig az olaj gazdagságnak köszönhetően

a Távol-Keletről és más szegényebb területekről szinte minden

otthonba szolga került.

A legtöbb gyermeknek ösztönzésre van szüksége, de mi,

nővéreimmel szinte semmit sem kaptunk. Naphosszat szobánkban

játszottunk, és a nők kertjében henyéltünk. Sehová sem mehettünk,

mivel akkoriban még nem létezett sem állatkert, sem városi park.

Anyám belefáradt öt energikus lánya nevelésébe, úgy gondolta, az

iskola könnyít majd terhén, és talán mi is megkomolyodunk. Végül

Iffat nagynéni segítségével megtörte apám ellenállását, és megkapta

jóváhagyását. Így történt hát, hogy a család öt legfiatalabb

leánygyermeke előtt, beleértve Szarát és jómagamat is, új

lehetőségek nyíltak.

Első tanulószobánk egyik királyi rokonunk otthonában volt. Az ál-

Szaúd nemzetség hét családja alkalmazott közösen egy fiatal

tanárnőt, aki az emirátus szomszédos városából, Abu-Dzabiból

származott. A mindössze tizenhat tanulóból álló kis csoportunkat

akkoriban kutabnak nevezték. A lányok társaságában népszerű volt

ez a csoportos módszer. Az órák szombattól csütörtökig reggel

kilenc órától délután kettőig tartottak.

Kedvenc nővérem a kezdetektől fitogtatta rátermettségét. Sokkal

jobban vágott az esze a nála kétszerte idősebb lányokénál is.

Tanárunk meg is kérdezte, hogy Szarának van-e valamilyen iskolai

végzettsége, s csodálkozva csóválta fejét, amikor megtudta, hogy

nincs.

A fiatal tanárnő szerencsés volt, mert modern gondolkodású apja

Angliába küldte tanulni. Dongalábú lévén, senkit sem találtak, aki

elvette volna, így aztán szabadon és függetlenül élhetett.

Mosolyogva mondta nekünk eltorzult lábáról, hogy isten ajándéka,

mely meggátolta, hogy elméje eltorzuljon. Annak ellenére, hogy

egyik királyi unokatestvérünk otthonában élt (elképzelhetetlen, hogy

Szaúd-Arábiában független nő önállóan éljen), fizetést kapott, és

mindenféle külső kényszer nélkül maga döntött az életéről.

Szerettem őt, mert kedves és türelmes volt még akkor is, amikor

elfeledkeztem házi feladatomról. Szarától eltérően nem tanultam jól,

így boldogan vettem tudomásul, hogy tanárnőnk egy cseppet sem

csalódott emiatt. A matematikánál sokkal inkább érdekelt a rajzolás,

az imamondásnál az éneklés. Ha neveletlenül viselkedtem, Szara

sokszor belém csípett. De mikor fájdalmamban felüvöltöttem, és

ezzel megzavartam az órát, úgy döntött, inkább hagy pajkoskodni.

Tanítónk huszonhét évvel ezelőtt kapott nevéhez, a Saakenához

méltóan élt, mely arabul nyugalmat, csendességet jelent.

Saakena kisasszony elmondta anyámnak, hogy Szara a

legtehetségesebb lány, akit valaha is tanított. Én fel-le ugrálva

kiabáltam: – És én? És én? –A tanárnő elgondolkodott, mielőtt

válaszolt volna, majd mosolyogva felelte: – Szultána biztosan híres

lesz.

Azon az estén vacsora közben anyám büszkén adta tovább

apámnak a Szarát illető dicséreteket. Apám láthatóan örült, Szarára

mosolygott, s anya ragyogott az örömtől. Aztán apa durván

megkérdezte, hogy képes bármit is megtanulni az, aki anyám hasából

született. Úgy vélte, anyának abban nincs semmi érdeme, hogy Ali

olyan ragyogóan tanul – bátyám osztályelső volt a Modern

Középiskolában – ; a gyerekek intellektuális képességeiket kizárólag

apjuktól örökölhették.

Még ma is borzongás tölt el, ha rágondolok, legidősebb

nővéreimnek mekkora szenvedést okoz, ha összeadást vagy kivonást

kell végezniük, s hálát mondok Iffat nagynénénknek, amiért

megváltoztatta sok szaúdi nő életét.

1932 nyarán Feiszal nagybácsi Törökországba utazott, és ott-

tartózkodása alatt beleszeretett egy páratlan szépségű, fiatal lányba.

A lányt Iffat ál-Tanajánnak hívták. Mikor a fiatal Iffat és anyja

megtudták, hogy az ifjú szaúdi herceg Konstantinápolyba látogatott,

közelébe férkőztek abban a reményben, hátha visszaszerezhetik

őseik elvesztett birtokát. (A Tanajánok ősi szaúdiak voltak, de az

oszmánok uralkodásának időszaka alatt Törökországba

kényszerültek.) Iffat szépsége annyira elvarázsolta Feiszal herceget,

hogy meghívta a lányt anyjával együtt Szaúd-Arábiába, hogy ott

majd tisztázzák a birtok ügyét. A herceg nemcsak visszaadta a lány

birtokát, hanem feleségül is vette őt. Később gyakran mondogatta, ez

volt élete legbölcsebb döntése. Anyám elmondása szerint Feiszal

nagybácsi hosszú ideig válogatott a nők között, míg rá nem talált

Iffatra.

Feiszal nagybácsi uralkodásának ideje alatt a fiatal lányok

taníttatásával Iffat nagy elismerést vívott ki magának. Az ő

közbenjárása nélkül országunkban a nőket nem engedték volna

tanulni. Tisztelője voltam erőteljes egyéniségének, és elhatároztam,

ha felnövök, olyan leszek, mint ő. Ahhoz is volt bátorsága, hogy

angol dadát vegyen fel gyermekei mellé, akiknek nevelését a többi

királyi ivadékkal szemben nem befolyásolta a nagy gazdagság.

Szomorú, hány királyi unokatestvért változtatott meg a hirtelen

jött jólét. Anyám gyakran mondogatta, hogy míg a beduinok túlélték

a sivatag teljes kopárságát, addig mi sohasem fogjuk túlélni az

olajmezők mérhetetlen gazdagságát. Az elmélkedés és apáink

vallásos hite nem vonzotta a fiatal szaúdiak többségét. Azt hiszem,

ennek a generációnak a gyermekeit tönkretette a könnyű élet, a nagy

vagyon megfosztotta őket az ambícióktól és az elhivatottság

érzésétől. Királyságunk gyengesége biztos következménye népünk

szertelenségének. Attól tartok, ez okozza majd vesztünk.

Gyermekkorom nagy része azzal telt, hogy az ország egyik

városából a másikba utazgattunk. Nomád beduin vér folyik minden

szaúdi ereiben, így aztán alig térünk vissza egy útról, már a

következőt tervezgetjük. Már nem legeltetünk birkákat, de nem

tudjuk megállni, hogy ne keressünk zöldebb legelőket.

Rijád a kormány székhelye ugyan, ám az ál-Szaúd-család egyik

tagja sem kedvelte különösebben a várost, szüntelenül panaszkodtak

a városi élet sivárságára: a levegő túl meleg és száraz, a vallási

vezetők túl komolyak, az éjszakák pedig túlságosan hidegek. A

legtöbb család jobban szerette Dzsiddát vagy Táifot. Az ódon

kikötőkkel ékeskedő Dzsidda változatosabb és mérsékeltebb

éghajlatú volt. Mindnyájan felszabadultan lélegeztük be a tengeri

levegőt.

A decembertől februárig terjedő időszakot általában Dzsiddában

töltöttük, Rijádba márciusra, áprilisra és májusra tértünk vissza. A

nyári hónapok forrósága elől júniustól szeptemberig Táif hegyeibe

utaztunk, majd az októbert és a novembert ismét Rijádban töltöttük.

A ramadán hónapjában és a háddzs két hetében természetesen

Mekkában, szent városunkban tartózkodtunk.

1968-ban, tizenkét éves koromban apám rendkívüli gazdagsághoz

jutott. Mesés gazdagsága ellenére nem élt szerfelett pazarló módon,

jóllehet mind a négy családjának külön palotát építtetett Rijádban,

Dzsiddában, Táifban és Spanyolországban. A paloták minden

városban pontosan egyformák voltak, még a szőnyegek és a bútorok

színe is megegyezett. Apám utálta a változatosságot; mikor egyik

városból a másikba repült, ugyanabban az otthonban akarta érezni

magát. Emlékszem, amikor apám azt mondta anyámnak, hogy

minden tárgyból, egészen a gyerekek alsóneműjéig, négy darabot

vásároljon. Nem akarta, hogy a család csomagolással bajlódjon. Elég

furcsának találtam, hogy belépve dzsiddai vagy táifi szobámba,

ugyanazt láttam, mint Rijádban, azonos ruhák lógtak azonos

szekrényekben. Könyveimből és játékaimból is négyet vásároltak,

hogy mindegyik helyre jusson egy-egy.

Anyám ritkán panaszkodott, de mikor apám négy egyforma piros

Porschét vett az akkor mindössze tizennégy éves bátyámnak, Alinak,

kitört belőle, hogy micsoda pazarlás, amikor ekkora szegénység van

világszerte. Ám ha Aliról volt szó, semmi pénz nem számított

apámnak.

Bátyám tízévesen megkapta első arany Rolex óráját. Nagyon

bántott a dolog, én ugyanis hiába kértem apámtól egy vékony arany

karkötőt a szúkból (bazár), gorombán visszautasított. Ali második

hete büszkélkedett az órával, mikor egy nap megláttam a Rolexet a

medence melletti asztalon. Erőt vett rajtam a féltékenység: fogtam

egy követ, s darabokra zúztam az órát. Ez egyszer sikerült

megőriznem csínytevésem titkát. Határtalan öröm töltött el, mikor

apám megdorgálta Alit gondatlanságáért. De természetesen néhány

hét elteltével bátyám új Rolexet kapott, s gyermeki bosszúságom

ismét visszatért.

Anyám gyakran mondogatta nekem, hogy fékezzem bátyám iránti

gyűlöletemet. Bölcs asszony volt, látta a tüzet a szememben, mikor

kénytelen voltam meghajolni az elkerülhetetlen előtt. Mint a család

legkisebb gyermekét, anyám, nővéreim és más rokonok is

kényeztettek. Visszatekintve nehéz tagadni, hogy roppantul

elkényeztettek. Ellentétben nővéreimmel, koromhoz képest alacsony

voltam, s ezért egész gyermekkoromban úgy bántak velem, mint egy

kisgyerekkel. Nővéreim, ahogy a szaúdi hercegnőkhöz illik,

csendesek és zárkózottak voltak. Én azonban, mit sem törődve a

királyi tekintéllyel, hangoskodtam és rakoncátlankodtam.

Elképesztő, mennyire próbára tettem türelmüket, de a legkisebb,

veszélyre utaló jelre nővéreim még ma is mind a védelmemre

sietnek.

Velük ellentétben apám számára én voltam az utolsó a sok

csalódás után. Ennek következményeként azzal töltöttem

gyerekkoromat, hogy próbáltam elnyerni szeretetét. Végső

kétségbeesésemben már az sem érdekelt, ha rosszasággal hívom fel

magamra figyelmét, és büntetést kapok érte. Arra számítottam, hogy

apám, ha sokszor pillant rám, felismeri különleges tulajdonságaim, s

ugyanúgy megszeret majd, mint Alit. Ezzel a módszerrel azonban

csak azt értem el, hogy apám irántam érzett közönye lassanként

utálattá vált.

Anyám elfogadta, hogy országunk a nemek közti meg nem értés

országa. Ám nekem gyermekként kellett ráébrednem erre az

igazságra.

Visszatekintve már könnyebb elismerni, hogy Alinak bizonyára

voltak jó tulajdonságai is, de ezeket mind elfelejtette velem

legnagyobb hibája, kegyetlensége. Láttam, mint gúnyolja kertészünk

fogyatékos fiát hosszú karja és furcsa formájú lába miatt. Mikor Alit

meglátogatták barátai, gyakran odahívta szegény Szamit, és

utasította, mutassa meg „majomjárását”, észre sem véve a Szami

szánalmas arcán csorgó könnycseppeket.

Amikor néhány kölyökmacskát talált, s elzárta őket anyjuk elől,

szerfelett szórakoztatta, hogy az anyamacska hiába próbálja elérni

kicsinyeit. Mivel apánk nem találta ártalmasnak Ali csínytevéseit, a

házban senki sem merte őt megfenyíteni.

Anyámmal folytatott egyik különösen megható beszélgetésünk

során elhatároztam, hogy az ellenkezés helyett megpróbálom „szaúdi

nő módjára” manipulálni bátyámat. Anyám isten akaratára is

hivatkozott; Allah szava mindig meggyőző érv, ha az a cél, hogy a

gyerekek változtassanak viselkedésükön. Anyám végül is

meggyőzött: ha ezt az utat folytatom, tövises sövénybe jutok.

Jó szándékom azonban egy héten belül meghiúsult. Nővéreimmel

találtunk egy kicsiny kölyökkutyát, mely valószínűleg elkóborolt

anyjától. A kutyus nyüszített az éhségtől, tennünk kellett valamit.

Találékonyságunk gyorsan legyőzte izgatottságunkat, mindnyájan

cumisüvegeket kerestünk, majd kecsketejet melegítettünk.

Nővéreimmel felváltva etettük kedvenckénket, aki napokon belül

kövéren fickándozott. Mindenféle rongyokba öltöztettük, és rávettük,

hogy üljön bele a babakocsiba.

Igaz, a muzulmánok nem kedvelik a kutyákat, de ritka az olyan

ember, aki bántana egy kölyök-állatot, akármi legyen is az. Még

anyánk is, aki pedig ájtatos muzulmán volt, mosolygott a kutyus

szeleburdiságán.

Egy délután Baszemet tologattuk a babakocsiban – Baszem arabul

nevető arcot jelent –, mikor Ali éppen arra sétálgatott barátaival.

Bátyám, látva, mennyire tetszik barátainak a kutyus, elhatározta,

kedvencünk az övé lesz. Mikor megpróbálta elvenni tőlünk,

nővéreimmel sikoltozva küzdöttünk. Apám meghallotta a

felbolydulást, és kijött dolgozószobájából. Mikor Ali elmondta neki,

hogy a kutyust akarja, apánk ránk parancsolt, mi pedig semmit sem

mondhattunk vagy tehettünk, hogy megváltoztassuk véleményét. Ali

akarta a kutyát, és meg is kapta.

Sírtunk, mikor a család egyetlen fiúgyermeke vidáman elsétált

hóna alatt Baszemmel. A lehetőség, hogy megszeressem bátyámat,

örökre elveszett. Sőt. Ali egy alkalommal a barátaihoz menet

megunta a lázas nyüszítést, fogta Baszemet, és kihajította a haladó

kocsi ablakán. Gyűlöletem erősebb lett, mint valaha.

Szara nővérem

Nyugtalanság töltött el, mert kedvenc nővérem, Szara, anyám karjai

között zokogott. Szüleim kilencedik leánygyermekeként három évvel

volt idősebb nálam, csupán Ali született kettőnk között. Szara

tizenhatodik születésnapját ünnepelte, ezért örülnie kellett volna,

anya azonban tolmácsolta apánk akaratát.

Szara éppen két éve, első menstruációja óta viselt fátylat, mely őt

is személytelenné tette; hamarosan nem beszélt többet gyermekkori

álmairól, tanulási vágyáról. Eltávolodott tőlem, a kis húgától, akinek

egészen addig közömbös volt a fátyolozás. Ahogy növekedett a

távolság közöttünk, úgy vágyódtam egyre jobban gyermekkorunk

boldogsága után. Hirtelen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a

boldogság csak a boldogtalanság tükrében ismerhető fel. Sohasem

tudtam, mennyire boldogok voltunk, míg Szara boldogtalansága rá

nem döbbentett.

Szara kedves volt, és sokkal szebb, mint bármelyikünk.

Gyönyörűsége átokká vált, mivel a legtöbb férfi, aki hallott

szépségéről, rögvest el akarta venni. Nővérem magas és karcsú volt,

bőre selymes és fehér. Óriási barna szeme csillogott a tudástól, és

mindenki, aki látta, megbámulta kápráztató szépségét, hosszú, fekete

haját.

Szara természetes szépsége ellenére őszintén kedves volt.

Mindenki megszerette, aki csak megismerte. Nemcsak külsejével,

hanem kivételes okosságával is bámulatot vívott ki. A mi

országunkban a kiemelkedő szépség azonban a boldogtalan jövő

forrása.

Szara művészetet akart tanulni Olaszországban, és elsőként nyitni

galériát Dzsiddában. Tizenkét éves kora óta komolyan tanult, hogy

elérje célját. Szobája tele volt zsúfolva mindenféle nagy mesterek

könyveivel. Zúgott a fejem, amikor a ragyogó európai kultúráról

beszélt. Nem sokkal házassága bejelentése előtt titokban szobájában

kutatva egy listára akadtam mindazokról a helyekről, melyeket látni

akart Firenzében, Velencében és Milánóban.

Szomorúan törődtem bele, hogy Szara álmai sohasem válhatnak

valóra. Mifelénk többnyire a családok idősebb nőtagjai szervezik a

házasságokat, de a mi családunkban minden döntés apám kezében

volt. Ő pedig már rég elhatározta, hogy legszebb lánya kezét az

egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb férfinak adja.

Szarát az egyik dzsiddai kereskedőcsalád férfi tagjának szánta

abban a reményben, hogy a házasság jelentős pénzügyi előnyökhöz

juttat minket. A vőlegényt tehát kizárólag az üzleti sikerek miatt

választotta. A hatvankét éves férfi Szarát harmadik feleségéül

szemelte ki. Nővérem sohasem találkozott még ezzel a vénemberrel,

de a férfi nőrokonaitól hallott szépségéről, és alig várta, hogy

kitűzzék az esküvő napját. Anya megpróbált közbenjárni Szara

érdekében, de apám szívét szokása szerint nem lágyították meg lánya

könnyei.

És most Szara megtudta, férjhez megy. Anya utasított, hogy

menjek ki a szobából, de nem nézett rám. Hangosan dohogtam, és

becsaptam az ajtót, aztán bebújtam a szekrénybe. Csendes könnyeket

hullatva hallgattam, hogy nővérem apánkat, országunkat és

kultúránkat átkozza.

Anyám is sírt, de nem vigasztalhatta Szarát, mert tudta, apának

jogában áll, hogy annak adja a lányát, akinek akarja. Tíz lánya közül

már hatot saját kénye-kedve szerint férjhez adott, így anya

hozzászokott a gondolathoz, hogy további négy lánya is erre a sorsra

jut. Nincs hatalom a földön, mely megváltoztathatná sorsukat.

Anya meghallotta a szekrényből kiszűrődő neszt. Összeráncolta

szemöldökét, csóválta a fejét, mikor megpillantott, de nem zavart ki.

Kért, hogy hozzak egy hideg vizes törülközőt, majd ismét Szara felé

fordította tekintetét. Mikor visszaértem, Anya Szara homlokára tette

a törülközőt, és álomba ringatta lányát. Hosszú ideig őrizte lánya

álmát, majd lassú, szomorú sóhajtás közepette megfogta a kezem, és

kivezetett a konyhába. Bár nem volt étkezési idő, és a szakács is

aludt már, elővett nekem egy tányér süteményt és egy pohár hideg

tejet. Tizenhárom évem ellenére az ölébe vett, és sokáig ringatott.

Szara könnyei még jobban megkeményítették apa szívét.

Véletlenül meghallottam, hogy nővérem apánknak könyörög.

Annyira elvesztette az eszét, hogy a nők gyűlöletével vádolta

apámat. Buddha egy verssorát kiáltotta: „A győzelem gyűlöletet

nemz, mivel a legyőzött boldogtalan…” Apám feldühödött, mereven

elfordult és távozott. Szara utána kiabált, hogy jobb lett volna, ha

meg sem születik, ha ilyen boldogtalan sorsra ítéltetett. Apám

visszafordult, s fenyegetően közölte vele, előrehozza az esküvő

időpontját, hogy ne nyúljon hosszúra a kínos várakozás.

Apa minden negyedik éjszakát töltötte csak a villánkban. Azok a

muzulmán férfiak ugyanis, akiknek több feleségük van, egyenlő időt

töltenek asszonyaiknál. Komoly helyzetekben a férfi büntetésképpen

megtagadhatja, hogy meglátogassa feleségét és gyermekeit.

Villánkat annyira betöltötte Szara szenvedése, hogy apa utasította

anyát, aki első és így fő felesége volt, tudassa a másik három

asszonnyal, hogy egy ideig csak hármójukat fogja látogatni. Mielőtt

távozott, még megparancsolta anyámnak, gyógyítsa ki lányát lázas

haragjából, és béküljön meg sorsával, mely az ő szavaival „a

kötelességtudó feleségek és jó anyák élete”.

A többi nővérem férjhezmenetelére alig emlékszem, csak könnyes

tekintetek jutnak eszembe. Mivel túl fiatal voltam még, az ezzel

együtt járó érzelmi megrázkódtatás nem hatolt be gondolataimba. De

ha behunyom a szemem, még ma is fel tudom idézni az összes apró

részletet, amely a Szara házasságát megelőző hónapokban történt, az

esküvőt és az azt követő néhány hét eseményeit.

A családban nehezen kezelhető gyereknek tartottak, olyan

lánynak, aki minduntalan próbára teszi szülei türelmét. Én voltam az

egyetlen, aki Ali új Mercedesének motorjába homokot mert szórni;

aki apánk tárcájából pénzt lopott; aki eltemette Ali arany pénzérme

gyűjteményét hátul az udvarban; aki zöld kígyókat és ronda gyíkokat

eresztett ki egy üvegből a családi medencébe, amikor Ali a

gumimatracon aludt.

Szara tökéletes gyerek volt, csendes, engedelmes, ráadásul kiváló

tanuló. Nagyon szerettem őt, de gyengének tartottam egészen addig,

míg az esküvője előtti hetekben meg nem lepett mindannyiunkat.

Képes volt felhívni apa irodáját napközben, és üzenetet hagyni, hogy

nem megy férjhez. Majd felhívta férjjelöltjének irodáját is, és azt a

meglehetősen durva üzenetet hagyta a hindu titkárnál, hogy

jövendőbelijét öreg és undorító férfinak tartja, akinek fiatal lány

helyett inkább egy vén szipirtyót kéne elvennie. A hindu titkárnak

több esze volt annál, mint hogy ilyen üzenetet átadjon

munkaadójának, mivel a tengerek nem nyílnak szét, és a hegyek nem

dőlnek le. Később Szara elszántan újra hívta az irodát, és magával a

leendő férjjel akart beszélni, de az éppen házon kívül volt. Szarának

azt mondták, néhány hétre Párizsba utazott. Apám Szara felháborító

viselkedése miatt kikapcsoltatta telefonunkat, nővéremet pedig

szobafogsággal büntette.

Nem volt menekvés, elérkezett az esküvő napja. A kétségbeesett

siránkozással telt hetek sem csökkentették Szara szépségét, sőt még

gyönyörűbbnek látszott, olyan mennybéli teremtésnek, aki nem erre

a földre született. Mivel jócskán lefogyott, sötét szeme még jobban

uralta arcát, arcvonásai finomak voltak.

Nővéreim és a rokonsághoz tartozó asszonyok már kora reggel

megérkeztek, hogy előkészítsék a menyasszonyt a vőlegény számára.

Szerencsére nem vettek észre engem, a kis betolakodót, mivel

mozdulatlanul kucorogtam az öltöztetőszobává átalakított hálószoba

sarkában. Az első szertartást, a halavát anyánk s annak legidősebb

nagynénje végezte. Szempilláját és haját kivéve Szara testének

minden szőrzetét eltávolították. Cukrot, rózsavizet és citromlevet

főztek össze, majd miután levették a tűzről, a szirupot szétkenték

Szara testén. Mikor megszáradt, letépték az édes masszát, mely

magával húzta Szara szőrzetét is. Édes illat terjengett a szobában, de

Szara fájdalomkiáltásai megkeserítették a levegőt.

Hennával befestették Szara bőséges tincseit, melytől haja

gyönyörű fényt kapott. Körmeit vérpirosra festették. A világos

rózsaszín, csipkés menyasszonyi ruha az ajtófélfán lógott, a kötelező

gyémánt nyaklánc a hozzáillő karkötővel és fülbevalóval az

öltözőasztalon hevert. Bár a vőlegény már hetekkel ezelőtt elküldte

az ajándékokat, Szara hozzájuk sem nyúlt, ügyet sem vetett rájuk.

Ha egy szaúdi menyasszony boldog, az öltöztetőszobát boldog

nevetés, várakozás tölti be. Nem így Szara esküvője előtt: mintha

csak temetésre készítették volna elő testét. Mindenki suttogott, Szara

kába volt, nem is értette, miért ilyen közönyös az elmúlt hetek

hevessége után.

Apa, attól tartva, hogy Szara ellenkezésével szégyent hoz a

családra, utasította az egyik pakisztáni királyi orvost, hogy

nővéremnek a házasság napján erős nyugtatókat injekciózzon be.

Később észrevettük, hogy ugyanez az orvos Szara nyugtatóit pirula

formában odaadja a vőlegénynek. A leendő férjnek azt mondták,

hogy Szarát nagyon felizgatta a házasság, és a gyógyszereket

hányinger ellen írták fel. Mivel a férfi sohasem találkozott

nővéremmel, azt hitte, hogy Szara szokatlanul csendes és kezelhető

fiatal lány. Mivel országunkban még ma is sok koros férfi vesz el

fiatal lányokat, biztos vagyok benne, hogy hozzászoktak a fiatal

feleségek félelméhez.

Dobütés jelezte a vendégek érkezését, addigra az asszonyok is

elkészültek Szarával. A finom ruhát átbújtatták a csendben tűrő lány

fején, felhúzták a cipzárt, és lábára adták a könnyű, rózsaszín cipőt,

anyám pedig nyakára tette a gyémánt nyakláncot. Mikor hangosan

megjegyeztem, olyan, akár a hóhér kötele, nagynéném a fejemre

csapott, a másik megcibálta a fülem. Szara hallgatott. Nem volt nála

gyönyörűbb menyasszony.

A szertartáshoz hátul jókora sátrat állítottak fel. A kert tele volt

Hollandiából küldött virágokkal. Színes, lelógó villanykörték ezrei

világították meg az udvart. A hatalmas ragyogás egy pillanatra

elfeledtette velem a helyzet kegyetlenségét.

A sátor már megtelt vendégekkel. A királyi család asszonyai, akik

szó szerint roskadoztak a gyémánt, rubin és smaragd ékszerek súlya

alatt, csak ritka alkalmakkor, egy-egy társadalmi eseményen

találkoztak közemberekkel. Az alacsonyabb társadalmi osztálybeli

asszonyoknak megengedték ugyan, hogy távolról megtekintsék az

esküvőket, de csak elfátyolozva. Egyik barátom mesélte, hogy néha a

fátylak mögé bújva női ruhába öltözött férfiak is belopóznak, hogy

meglessék az arcukat. A férfi vendégek – elvileg – a város egyik

nagy szállodájában szórakoztak, akárcsak a nők, beszélgetve,

táncolva, eszegetve.

Szaúd-Arábiában az esküvőkön a férfiak külön ünnepelnek. Csak

a vőlegény és a menyasszony apja s a vallási vezető jön a nők közé,

hogy levezesse a rövid szertartást. Esetünkben a vőlegény apja

meghalt, így, mikor az idő elérkezett, csak apánk kísérte a vőlegényt.

A szolgálók és a rabszolgák nekiláttak, hogy levegyék az ételekről

a fedőt. Pillanatokon belül hatalmas tülekedés támadt az asztalok

körül. Az elfátyolozott nők voltak az elsők, akik az ételekhez

rontottak. Ezek a szegény asszonyok a fátyol alatt tömték szájukba a

finomságokat. Majd a többiek is kóstolgatni kezdték a norvég füstölt

lazacot, az orosz kaviárt és más ínyencfalatokat. Négy hatalmas

asztal roskadozott az étkek alatt. A bal oldali asztalon az előételek, a

középsőn a főfogások, a jobb oldalin pedig a desszertek

helyezkedtek el; az üdítős asztal a sor végén állt. Alkoholt

természetesen nem szolgáltak fel, de sokan drágakövekkel kirakott

flaskát hordoztak retiküljükben, és időnként bevonultak a mosdóba

egy-egy kortyra. A sátor közepén egyiptomi hastáncosok

szórakoztatták a vendégeket. A tömérdek különböző korú asszony

lecsendesedett, és vegyes érdeklődéssel figyelte a táncosok

mozdulatait. Az egész ceremóniából ez tetszett nekem a legjobban,

ám a nők többsége feszengett az erotikus látványtól. Mi, szaúdiak túl

komolyak vagyunk, és gyanakvást ébreszt bennünk a nevetés és a

jókedv. Meglepett, mikor egyik idősebb nagynéném beugrott a

hastáncosok közé, hogy csatlakozzék hozzájuk. Rosszalló

sugdolózásokat hallottam mindenfelől, bár hozzá kell tennem,

nagynéném meglepően ügyes volt.

Ismét dob perdült: tudtam, elérkezett Szara elővezetésének ideje.

A vendégek várakozásteljesen tekintettek a villa bejárata felé. Nem

telt el sok idő, az ajtót szélesre tárták, és Szara, egyik oldalán

anyámmal, a másikon egyik nagynénénkkel, az emelvényre lépett.

Azóta, hogy az öltöztetőszobában utoljára láttam nővéremet, egy

felhőszerű, rózsaszín fátylat adtak rá, melyet rózsaszín gyöngytiara

tartott. A fátyol csak arra szolgált, hogy még jobban kiemelje Szara

szépségét. A vendégek mély morajlással helyeseltek, látva a

megviselt arcot, elvégre egy fiatal, szűz menyasszonynak így is kell

kinéznie, halálra rémülten.

Tucatnyi nőrokon követte őket, megtöltve a levegőt az ünneplés

izgatott, sivatagi hangjaival. Magas hangon trilláztak, nyelvüket

szájpadlásukhoz ütögetve. A többi asszony éles siránkozással

csatlakozott hozzájuk. Szara hirtelen megbotlott, de anyánk jobb

oldalról megtartotta. Rövidesen megjelent apám és a vőlegény is.

Tudtam, hogy a vőlegény idősebb apámnál, de mikor először

megláttam, kifejezetten undorítónak találtam. Fiatal szememben

őskövületnek tűnt, s leginkább egy menyétre emlékeztetett.

Megborzongtam a gondolatra, hogy majd megérinti érzékeny

nővéremet.

A férj megemelte nővérem fátylát, s önelégülten elmosolyodott.

Szara annyira el volt kábítva, hogy képtelen volt bármit is tenni,

mozdulatlanul állt új ura előtt. A valódi házassági szertartást már

hetekkel az esküvő előtt megtartották, amelyen csak férfiak lehettek

jelen. Ekkor került sor a hozományról szóló megállapodás aláírására

és a törvényes iratok kicserélésére. A vendégek előtti ünneplésen

csak néhány szót mondtak, hogy teljessé váljon az esküvői szertartás.

A vallási vezető apámra nézett, miközben kihirdette, hogy a

kialkudott hozomány fejében Szara a férje felesége. A vőlegény felé

fordult, aki válaszában elfogadta Szarát feleségének, és vállalta, hogy

attól a pillanattól kezdve gondoskodása és védelme alá vonja.

A hit embere felolvasott néhány sort a Koránból, majd megáldotta

nővérem házasságát. Az asszonyok rikácsolni kezdtek, és huhogó

hangokat adtak ki nyelvük segítségével. Szara férjhez ment! A

férfiak elégedetten mosolyogtak.

Szara mozdulatlanul állt, a vőlegény pedig elővett egy kicsiny

erszényt tobéja zsebéből (a szaúdi férfiak hosszú, ingszerű viselete),

és arany pénzérméket dobált a vendégek felé. Bosszúsan figyeltem,

milyen önelégülten fogadja a gratulációkat, majd karon fogja

nővéremet, és elvezeti.

Szara tekintetére, ahogy elhaladt mellettem, mindig emlékezni

fogok. Éreztem, hogy valakinek segítenie kellene rajta, de tudtam,

ilyen ember nem akad. Hirtelen eszembe jutottak Szara apámhoz

intézett szavai: „A győzelem gyűlöletet nemz, mivel a legyőzött

boldogtalan.” Nem nyújtott vigaszt a tudat, hogy a vőlegény ilyen

kényszeredett frigyben sohasem ismerheti meg az igaz boldogságot.

Semmilyen büntetés nem lenne elég szigorú.

Válás

Apa megtiltotta, hogy házassága első három hónapjában

meglátogassuk Szarát. Időre van szüksége – mondotta nekünk –,

hogy alkalmazkodjon új életéhez, felelősségeihez. Ha meglátná

családját, lángra lobbannának vágyai, s visszatérnének haszontalan

álmai. Hiába lázadoztunk, nem vezetett eredményre. Szara apánk

véleménye szerint úgy él, ahogyan élnie kell, és amilyen életre

született. Kiszolgálja férjét, örömöt nyújt és gyermekeket szül majd

neki. Szara semmit sem vitt magával a szobájából. Talán megértette,

könyvei és más tárgyai jelenléte még szomorúbbá tennék az előtte

álló éveket. Nekem olyan volt, mintha meghalt volna. Hiánya fekete,

tátongó lyukat hagyott életemben. Hosszú órákat töltöttem

szobájában, sirattam távollétét. Majd érdeklődni kezdtem nővérem

kedvtelései iránt, szinte személyisége egy részének éreztem magam.

Elolvastam naplóit, és úgy gondoltam álmaira, mintha sajátjaim

lennének. Oly dühösen zokogtam, mint az, aki kétségbe vonja isten

bölcsességét, és hagyja, hogy az ördög győzedelmeskedjék az

ártatlan felett.

Anyám, azután, hogy rám talált Szara ágyában, az ő hálóingében,

művészeti könyveit olvasva, bezáratta nővérem szobájának ajtaját.

Azonban nem kellett kivárnunk az apánk által kiszabott három

hónapos várakozási időt. Szara öt héttel a házassága után

öngyilkosságot kísérelt meg. A kertben játszadoztam, éppen néhány

állatkával beszélgettem nemrég épített magánállatkertünkben,

amikor Omar rontott be akkora hévvel, hogy szandálját is elvesztette

a bejárati kapunál. Arca, mely egyébként mély bronzszínű volt,

falfehérre sápadt. Kikefélte tobéját, és a ház falánál kiütögette

szandáljából a homokot, miközben azt kiáltotta, fussak, és keressem

meg anyámat.

Az anyák megérzik, ha gyermekeikkel történik valami; mikor

anya megpillantotta Omart, rögtön azt kérdezte, mi történt Szarával.

Egyetlen arab sem mondja meg a teljes igazságot, ha valamelyik

családtag megbetegszik, haldoklik vagy meghalt. Egyszerűen nem

viseljük el, hogy rossz hír hozói legyünk. Ha egy gyermek meghal,

az a szerencsétlen személy, akire a bejelentés felelőssége hárul,

kezdetben azt mondja, hogy a gyermek nem érzi jól magát. A család

mindenféle kérdésekkel halmozza el, mire ő tudatja, hogy orvoshoz

kell vinni, majd később bevallja, a gyermek már kórházban van.

Ismét a család kérdezősködése következik, mire a hírnök kénytelen

bevallani, hogy a betegség súlyos, és a családnak a gyermek

betegágyához kell utaznia. Később fájdalmasan hozzáteszi,

veszélyben van a beteg élete. Csak néhány óra elteltével fedi fel a

súlyosság fokát, de azt, hogy a beteg meghalt, nincs, aki elmondja.

Ha ilyen szörnyűséget kell közölnie, egy arab legfeljebb addig megy

el, hogy a család beszéljen az orvossal, és készüljön fel a

legrosszabbra.

Omar azt mondta anyámnak, hogy Szara romlott húst evett, de

már beszállították egy dzsiddai magánklinikára. Apám egy órán belül

repülőgépet küldött anyámért, aki összeszorított ajkakkal, sietősen

indult a csadorjáért és fátyláért. Sikítozva követeltem, hogy vigyen

magával. Ennek fejében ígéretet kellett tennem, hogy nem rendezek

jelenetet, ha Szara állapota válságos. Megígértem, és felrohantam

Szara szobájába. Addig rugdostam az ajtót, míg az egyik szolga elő

nem kerítette a kulcsot. Magunkkal akartam vinni Szara kedvenc

művészeti könyveit.

Omar apám irodájába vitt minket, mivel elfelejtette elhozni az

utazáshoz szükséges papírokat. Szaúd-Arábiában ugyanis ahhoz,

hogy a nők utazhassanak, a férjnek vagy az apának engedélyt kell

írnia. Papírok nélkül feltartóztatnának minket a vámhivatalnál, és

megakadályoznák a gép felszállását. Apám az útleveleket is elküldte,

hátha anyának szüksége lesz rá, ha Londonba kell vinni Szarát.

Romlott hús, London? Tudtam, mi volt rohadt. Apám története.

Biztos voltam benne, hogy nővérem meghalt.

Kis magánrepülőgépen repültünk Dzsiddába. Az utazás

problémamentes volt, a légkör mégis feszültséggel teli. Anya keveset

beszélt, az utazás nagy része alatt csukott szemmel ült. Mindössze

néhány évvel ezelőtt ült először autóban. Láttam, ahogy ajkai

mozognak, és tudtam, kétszeresen is imádkozik Istenhez: először is

Szaráért, hogy életben legyen, másodszor pedig, hogy biztonságban

célhoz érjünk.

A pilóta és a másodpilóta amerikai volt. Barátságos, nyílt stílusuk

azonnal odavonzott hozzájuk. Megkérdezték, nem akarom-e

kipróbálni a pilótaülést. Anya vonakodva bólintott, én pedig

örömömben toporzékoltam és csapkodtam. Azelőtt csak Ali ülhetett

a pilótaülésben, én sohasem.

Először megrémültem a nyílt égbolt elém tárulkozó látványától, és

a repülőgépet játékszernek éreztem közöttünk s a kemény föld

között. Ijedtemben halkan felsikítottam és hátrahőköltem. John, a

magasabb amerikai biztatóan mosolygott rám, és türelmesen

elmagyarázta a különböző gombok és szerkentyűk szerepét.

Meglepetésemre azon kaptam magam, hogy teljes nyugalommal

hajolok a válla fölé. Először éreztem nyugalmat és kényelmet férfiak

jelenlétében. Szomorú tény, de apámtól féltem, Alit és

féltestvéreimet pedig utáltam. Különös érzés volt, szinte

megrészegített a tudat, hogy férfiak, akiket neveltetésem miatt

istennek kellene tartanom, barátságosak és kedvesek is tudnak lenni.

Nagyon új volt ez nekem.

Kinéztem a gép ablakán, és megértettem, mit érezhet a sas, amint

a magasban száll: csodálatos szabadságot! Aztán eszembe jutott

Szara és a megrázó valóság, hiszen a vadak és más állatok is

szabadabban élnek nővéremnél. Ekkor fogadtam meg, hogy bármibe

kerüljön is, és bármekkora fájdalmat kelljen is kiállnom, ura leszek

saját életemnek.

Leszállás előtt visszamentem anyámhoz, aki átölelt és magához

szorított, míg a gép földet nem ért. El volt fátyolozva, de ismertem

arcának minden rezdülését, hallottam hosszú, gyötrelmes sóhaját.

Abban a reményben köszöntem el a kedves amerikaiaktól, hogy

ők visznek vissza minket Rijádba. Hódolatot és szeretetet éreztem

irántuk, akik annyira komolyan törődtek egy gyerek lelkes és butus

kérdéseivel.

A klinikán jajveszékelés és sírás zaja visszhangzott fülünkbe a

hosszú folyosón. Anya felgyorsította lépteit, és olyan erősen

szorította a kezem, hogy majdnem sírva fakadtam.

Szara nem halt meg, de alig volt benne élet. Megdöbbentő volt,

amit tett; fejét gázsütőbe dugva próbálta elvenni életét. Hangtalan

feküdt, halálosan sápadtan. Férje nem jött el a kórházba, de maga

helyett elküldte anyját. Az öregasszony, amint meglátott minket,

rázendített: durván szidalmazta Szarát, amiért ilyen kellemetlen

helyzetbe hozta fiát és családját. Gonosz egy hárpia volt.

Legszívesebben kikapartam volna a szemét, de eszembe jutott

anyámnak tett ígéretem. Így aztán dühösen simogattam Szara sima,

élettelen kezét.

Anya levette a fátylat arcáról, és az öregasszonyra nézett. Minden

lehetőséget végiggondolt, de az öngyilkossági kísérlet híre meglepte,

lesújtotta. Mikor hideg, kimért hangon fordult a férj anyjához, engem

elöntött az öröm. Szigorúan megkérdezte az asszonyt, mit tett a fia

ezzel a szerencsétlen lánnyal, amitől az el akarta dobni az életét.

Ezután ráparancsolt, hagyja el Szara szobáját, mert nincs ott helye az

istentelennek. Az asszony, anélkül, hogy elfátyolozta volna arcát,

távozott. Hallottuk, mint kiált Istenhez kegyelemért.

Anya felém fordult, és látta a csodálatot a tekintetemben.

Tiszteltem anyám haragját, és egy rövid, fénylő pillanatig úgy

éreztem, Isten nem hagyott magunkra. Szara megmenekült. De

tudtam, ha apa meghallja a történteket, anyám élete még

boldogtalanabb lesz. Ismervén apámat, nem lelünk megértést nála,

biztosan megfeddi majd feleségét, amiért az lánya védelmére kelt.

Szaúd-Arábiában ugyanis mindig az idősebbnek adnak igazat. Nem

számít, mit tesz vagy mond, hogyan viselkedik, senki sem mer

szembeszállni a korral. Anyám pedig nőstény oroszlánként védte

gyermekét. Majd szétvetette szívem a büszkeség, milyen bátor

anyám van.

Három nap elteltével Szara férje, anélkül, hogy egyszer is

telefonált volna, megjelent tulajdonáért a klinikán. Addigra anya

kiderítette Szara elkeseredettségének okát: nővérem férje szadista

volt. Szara inkább a halálba menekült, annyira undorodott a férfi

szexuális brutalitásától. Apa is Dzsiddába utazott, és visszataszítónak

tartotta a Szarával történteket, de egyetértett vejével, hogy a feleség

helye a férje mellett van. Szara férje pedig megígérte, megváltozik

majd, fékezi vágyait.

Mikor apa tudatta döntését, anyám keze remegni kezdett, szája

eltorzult. Szara is zokogni kezdett. Próbált felkelni ágyából,

mondván, nem akar tovább élni. Fenyegetőzött, hogy felvágja ereit,

ha vissza kell térnie férjéhez. Anya hegyként magasodott lánya felett,

és életében először ellenkezett férjével. Azt mondta, nem engedi

vissza Szarát a sárkány barlangjába. Ha kell, elmegy a királyhoz és a

vallási vezetők tanácsához, mintsem hogy hagyja, ez a házasság így

maradjon. Apám válással fenyegette meg anyát. Anya viszont a

sarkára állt, és azt mondta, apám bármit tehet, ő nem tűri, hogy a

lánya ilyen körülmények között éljen.

Apa elkerekedett szemmel hallgatott. Tudta, a vallási vezetők

valószínűleg kényszerítenek Szarát, hogy térjen vissza férjéhez,

annak pedig azt tanácsolják majd, hogy feleségével aszerint bánjon,

ahogy az a Koránban meg van írva. Majd dolguk végeztével hátat

fordítanának a kellemetlen ügynek. Apa csak mereven állt, tűnődött

anya eltökéltségén. Talán emiatt, talán mert el akarta kerülni, hogy

mások beleavatkozzanak családi ügyeinkbe, házassága során először

engedett.

Mivel a királyi családhoz tartoztunk, Szara férje nem akarta

elvágni apámhoz fűződő kapcsolatát, s vonakodva beleegyezett a

válásba.

Az iszlám vallásban a férfiak bármiféle magyarázkodás nélkül

elválhatnak, de egy asszonynak nagyon nehéz a válás. Ha Szara ki is

töltötte volna a válási kérvényt, a vallási hatóságok részéről rengeteg

nehézséggel kellett volna szembenéznie. – Nem utasíthatsz el

valamit, ami Allah szerint a te javadat szolgálja – mondják, és

kényszerítik, hogy a férjével maradjon. Azonban Szara férjének elég

volt két férfi tanú jelenlétében háromszor kimondani, hogy „elválok

tőled”, s a válás megtörtént.

Szara, immáron szabadon, hazatérhetett.

Minden felfordulás változáshoz vezet. Szara házassága,

öngyilkossági kísérlete és válása megváltoztatta gondolataimat.

Többé nem úgy gondolkodtam, mint egy gyermek.

Órákig töprengtem országunk primitív házassági hagyományain.

A szaúd-arábiai lányok férjhez adhatóságát számtalan tényező

befolyásolhatja. Ilyenek a lány családi neve, alakja, szépsége, a

család szerencséje. Társaságban nem találkoznak, így a férj teljes

egészében sasszemű anyjától és nővéreitől függ, akik állandóan

keresik számára a megfelelő lányt. A házasság időpontjának kitűzése

után is csak nagyon ritka esetben fordul elő, hogy a lány a szertartás

előtt találkozhasson jövendőbelijével. Nagyon kevés család van, ahol

ezt megengedik.

Ha a lány jó családból származik, s nincs testi hibája, sok kérő

veszi körül. És ha mindezek mellett még gyönyörű is, elhalmozzák a

kérők, mert országunkban a női szépség nagyon kelendő.

Természetesen nem eshet folt becsületén, mert még a legszebb lány

is azonnal kevésbé kívánatos, és nem jut neki más, mint hogy egy

távoli faluban valami vénember harmadik vagy negyedik felesége

legyen.

Sok szaúdi férfi a lánya házasságát illető végső döntést feleségére

bízza, abban a tudatban, hogy úgyis a család számára legkedvezőbb

házasságot választja. Gyakran azonban a lány tiltakozása ellenére az

anya is kitart az általa kiválasztott férj mellett, hiszen őt magát is

olyan férfihoz adták, akitől rettegett, élete során mégsem érte

hatalmas csapás, fájdalom. A szerelem és a ragaszkodás nem elég,

figyelmeztetik az anyák lányaikat.

Vannak olyan férfiak, mint apám is, akik a férjeket személyes

vagy gazdasági haszon céljából választják, és nincs az a hatalom,

mely befolyásolhatná döntésüket. Szara a maga szépségével,

intelligenciájával és gyermekkori álmaival nem volt több apám

számára, mint a további gazdagodás biztosítéka.

Szeretett nővérem keserves helyzete új eltökéltséggel töltött el.

Azzal, hogy nekünk, asszonyoknak is bele kell szólnunk olyan

kérdések végső eldöntésébe, amelyek örökre megváltoztathatják

életünket. Attól a pillanattól kezdve a nők teljes személyi

szabadságáért és jogaiért kezdtem élni, lélegezni, tervezgetni.

Azokért a jogokért, melyekkel országomban csak a férfiak

rendelkeznek.

Ali

Néhány hónappal Szara visszatérése után legidősebb nővérem, Núra

meggyőzte apát, hogy Szarának és nekem előnyünkre válna egy

külföldi utazás. Szarát öngyilkossága óta egyikünk sem tudta felrázni

krónikus depressziójából. Núrának az volt a véleménye, hogy éppen

az utazás lenne a legjobb gyógyszer. Azelőtt mindössze kétszer

jártam országunkon kívül, Spanyolországban, de túl fiatal voltam

ahhoz, hogy bármilyen emlékem is megmaradjon.

Núra, aki első királyunk egyik unokájához ment feleségül,

házasságával és csendes, nyugodt életével örömet szerzett apámnak.

Ő nem kérdezősködött, tette, amit tennie kell.

Az évek múlásával Núra előzékeny tulajdonságai szeretetet

ébresztettek apámban. Szara válását követően hajadon lányainak

Núra házasságával példálózott. Őt is idegenhez adták, házassága

mégis kielégítőnek bizonyult. Núra boldogságának valós oka

azonban férjének figyelme és tapintatossága volt.

Apának az volt a véleménye, hogy nyilvánvalóan Szara

viselkedése ingerelte férjét. A Közel-Keleten ugyanis sosem

hibáztatják a férfit, hanem fenntartás nélkül fogadják tetteit. Még ha

meg is öli feleségét, biztosra veszik, hogy jó oka volt rá. Olvastam

olyan újságcikkeket, melyek egy férfit dicsértek amiatt, hogy

feleségét vagy lányát illetlen, bűnös viselkedéséért megölte. Egy

egyszerű csókért vagy akár szexuális közeledés gyanújáért is

megölhetnek egy fiatal lányt. Ráadásul az apának az ilyen

cselekedetekért nyilvánosan gratulálnak a vallási vezetők, amiért

betartotta a Próféta parancsait.

Núra és Ahmed éppen palotájukat építették. Núra Európába akart

utazni olasz bútorokat vásárolni. Úgy tervezte, hogy útközben

Egyiptomban is megállunk, hogy kisgyerekei láthassák a

piramisokat.

Apának huszonkét lánya volt négy feleségétől. Gyakran morgott,

hogy az asszonyok a férfiak átkai, s bosszúságát még jobban fokozta,

hogy fiatalabb lányai fellázadtak a férfiak egyeduralma ellen.

Példátlanul és helytelenül viselkedtünk és beszéltünk. Nagyon jól

tudtuk, nem érhetjük el mindazt, amire vágyunk, így azt is egyfajta

győzelemnek tartottuk, hogy ilyen elszántsággal vitathatjuk meg

problémáinkat.

Núra anyánkat is magunkkal akarta hozni. Anya Szara visszatérte

óta különös csendbe burkolózott. Úgy tűnt, apa akarata elleni nagy

lázadása teljesen legyengítette. De az utazást ösztökélte, mivel azt

akarta, hogy Szara lássa Olaszországot. Engem túl fiatalnak tartott az

utazáshoz, de mint általában mindig, heves vérmérsékletemmel most

is elértem, amit akartam. Szara éppen csak egy kis érdeklődést

mutatott, hogy láthatja Olaszország művészeti csodáit, én azonban

határtalanul boldog voltam. Azonban Ali bejelentése, miszerint

velünk jön Olaszországba, ürömmé változtatta örömöm, főleg, mikor

kiderült, apa is úgy gondolta, gardedámra lesz szükségem. Majd

megőrjített a gondolat, hogy Ali áruló jelenléte tönkreteszi

szünidőmet, és elhatároztam, ahogy csak tudom, meggyalázom.

Megragadtam új gutráját (fejdísz) és igaalját (zsineg a gutra

csúcsán), és keresztülfutottam vele a házon, be a fürdőszobába.

Semmi ötletem sem volt, mit csináljak vele, de a szaúdi férfiakat már

az is vérig sérti, ha bárki hozzáér fejdíszükhöz. Őrült vágy kerített

hatalmába, hogy valamiképp ártsak Alinak.

Bátyám követett, azt kiáltozva, beárul apánknak. Mikor az ajtóhoz

ért, teljes erőmből rácsaptam. Ali nagylábujja eltörött, mivel nem

volt rajta szandál, kezét pedig megütötte. Úgy kiabált és nyöszörgött,

hogy a szolgák azt hihették, megölöm, de egyikük sem sietett

segítségére.

Nem tudom, mi üthetett belém, de fogtam fejdíszét, és lehúztam a

vécén. Az igaal nem ment le a kagylón, pedig kétségbeesetten

próbáltam letömködni a pumpával: az elázott zsinór fennakadt.

Mikor Ali észrevette, mit tettem, hirtelen rám támadt. A földön

verekedtünk, majd egyszer csak elkaptam, és húzni-csavarni kezdtem

legérzékenyebb részét, törött lábujját. Anya, hallván Ali fájdalmas

kiáltásait, közbelépett, és megmentette fiát az évek során

felgyülemlett és visszafojtott haragomtól.

Tudtam, hogy nagy bajban vagyok. Ám mérlegelve a dolgokat,

ráébredtem, hogy ennél rosszabb már nem lehet a helyzet. Így aztán,

amikor anya és Omar bevitték Alit a klinikára beköttetni törött

lábujját, belopóztam bátyám szobájába, és összegyűjtöttem vallásunk

és kultúránk által egyaránt tiltott, titokban őrzött „drága kincseit”.

Ezeket a „drága kincseket” a világ minden részén gyűjtik a fiatal

fiúk, Arábiában azonban súlyos bűnnek számít. Már régen

felfedeztem Ali Playboy- és más hasonló újsággyűjteményét, mely

időközben új diafelvételekkel gazdagodott. Mivel kíváncsi voltam

rájuk, a szobámban levetítettem a képeket. Igencsak zavarba jöttem.

Mezítelen férfiak és nők mindenféle furcsa dolgokat műveltek, sőt

néhány képen nők állatokkal csinálták ugyanazokat a dolgokat. Ali

valószínűleg kölcsönadhatta barátainak a képeket, mivel

mindegyikre gondosan rányomta a nevét.

Akkor még túl ártatlan voltam, hogy pontosan tudjam, mit

ábrázolnak azok a képek, de biztos voltam benne, hogy valami

tilosat, mert bátyám egy öreg, rongyos dobozba rejtette el őket,

melyre „iskolai jegyzetek” címkét ragasztott. Nagyon jól ismertem a

dolgait, mivel éveken keresztül kutattam közöttük. A képek és diák

mellett két kis üveg alkoholt is találtam, melyeket Ali egy bahreini

hétvégi utazás alkalmával hozott magával. Nagyszerű tervem

birtokában a tiltott holmit egy papírtáskába hajítottam.

Szaúd-Arábiában minden környékre építettek mecsetet. Az állam

egyik legfőbb gondja volt, hogy minden muzulmán férfi lakhelyéhez

sétatávolságon belül legyen egy mecset a napi öt imához. Noha

akárhol lehetett imádkozni, ha az ember Mekka felé fordul; mégis

úgy tartják, mecsetben a legjobb. Mivel az egyik leggazdagabb

környéken laktunk, óriási mecset állt apáink és bátyáink

rendelkezésére, mely fehér, opálfényű márványból készült. Minthogy

délután két óra volt, és a déli ima ideje elmúlt, tudtam, veszélytelenül

véghez tudom vinni tervemet. Még a hit emberei is délutáni

szunyókálásba menekülnek a forró arábiai levegő elől.

Félve nyitottam ki a mecset ajtaját, óvatosan bekukucskáltam, és

csak aztán léptem be. Akkor még nem voltam elfátyolozva, ezért,

gondoltam, nem keltek feltűnést. Kiterveltem egy történetet arra az

esetre, ha elkapnak és kérdőre vonnak. Azt mondtam volna, hogy a

kismacskámat keresem, mert láttam beszaladni a mecsetbe.

Meglepetésemre a mecset hűvös és hívogató volt. Azelőtt

sohasem jártam a hatalmas épületben, de sokszor követtem idáig Alit

és apámat, mikor imádkozni jöttek. Alit hatéves kora óta ösztönözték

a napi öt imádkozásra. Emlékszem, milyen fájdalmat éreztem,

amikor apám Alit kézen fogva, büszkén bevezette a mecset nagy

bejáratán. Engem semmibe vett, kint hagyott az út szélén.

Szomorúan, dühösen meredtem utánuk.

Országomban a nőknek tilos belépniük a mecsetekbe. Bár

Mohamed próféta nem tiltotta meg, azt állította, hogy

mindnyájunknak az a legjobb, ha magányosan, otthonunkban

imádkozunk. Ennek eredményeként Szaúd-Arábiában egyetlen nőt

sem engednek be a mecsetekbe.

Senki sem volt odabent. Sietősen végigmentem a márványpadlón.

Szandálom csattanása különös, mély hangot hallatott. A táskát,

melyben Ali tiltott kincsei rejtőztek, az erkélyhez vezető lépcső

aljára tettem. Itt volt az a hangszóró, mely naponta ötször zengte

Mohamed próféta szent szavait. Elég volt a müezzin átható

kiáltásaira gondolnom, amellyel imára szólítja a hívőket, hogy

bűntudatot érezzék. Majd eszembe ötlött Ali lenéző mosolya, mikor

azzal fenyegetett, apa meg fog engem korbácsolni, ő pedig kérni

fogja, hogy ő is üthessen. Elégedett vigyorral az arcomon siettem

haza. Most az egyszer én kerülök ki győztesen.

Még aznap este, mielőtt apa hazaért volna irodájából, három

mutava (vallási vezető) kopogtatott be kapunkon. Néhány filippínó

szolgával az egyik emeleti ablakhoz rohantunk. Láttam, amint Omar-

ral kiabálnak, és hevesen mutogatnak az ég, majd néhány újság felé,

amelyeket nyilvánvalóan visszataszítónak tartanak. Nevetni volt

kedvem, de szigort és komolyságot erőltettem arcomra.

A legtöbb külföldi és szaúdi egyaránt retteg a mutaváktól, ugyanis

nagy hatalommal rendelkeznek, és legfőbb gondjuk az emberi

gyengeség felfedése. Még a királyi család tagjai is próbálják

elkerülni a velük való összeütközést.

Két héttel a történtek előtt egyik filippínó szolgálólányunk

feldühített néhány mutavát, ugyanis térdig érő szoknyát viselt a

bazárban. Pálcával elverték, majd vörösre festették a lány lábát. Bár

Szaúd-Arábia nem enged az országba turistákat, néhány külföldi nő

nővérként, titkárnőként vagy háziszolgálóként dolgozhat nagyobb

városainkban. Nők tömegei érzik azok haragját, akik Isten igéjét

tolmácsolják, és mégis megvetik a nemünkhöz tartozókat. Ha egy nő

vakmerően dacol hagyományainkkal, és kimutatja fedetlen karját

vagy lábát, könnyen lehet, hogy pórul jár, és szolgálónkhoz

hasonlóan vesszővel verik el, vagy befestik végtagjait.

A mi szolgálónk is hiába áztatta lábát, a piros folt nem akart

fakulni. Szegény pára meg volt győződve, hogy a vallási rendőrség

valahogy kinyomozta lakhelyét, és börtönbe vetik. Félelmében az

ágyam alá rejtőzött. El akartam árulni neki a vallási rendőrség

látogatásának valódi okát, de még a filippínó szolgálók előtt is

őriznem kellett titkomat.

Omar falfehér lett, amikor Aliért kiáltva belépett a villába. Ali

óvatosan lecsúszott a lépcsőn, jobb sarkán egyensúlyozva és lábujjait

feltartva a levegőbe. Követtem őt, és anyával együtt a nappaliba

kísértük, ahol Omar éppen apa irodáját hívta telefonon. A mutavák

elmentek, de Omarnál hagytak néhány tiltott holmit: egy újságot,

négy diaképet és egy kis üveg italt. A maradékot bizonyítékként

maguknál tartották.

Ali arcából kifutott a vér, mikor észrevette „titkos” kincseit Omar

ölében. Omar meglátott engem, és utasított, hagyjam el a szobát. De

én anyám szoknyájához simultam, aki gyengéden megpaskolta a

fejem. Anya gyűlölte, ahogy Omar parancsolgat nekünk, ezért

kihívóan az egyiptomi szemébe nézett, így aztán a sofőr úgy döntött,

nem foglalkozik velem. Rászólt Alira, hogy üljön le. Apa már úton

volt hazafelé, és a mutavák értesítették a rendőrséget. Biztos voltam

benne, hogy Alit letartóztatják.

Vihar előtti csend telepedett a szobára. Kezdtem félni, de aztán

Ali visszanyerte nyugalmát. – Nem tartóztathatnak le, herceg vagyok

– vetette oda Omarnak. – Azok a vallási fanatikusok semmivel sem

különbek, mint a fülem körül zümmögő, idegesítő szúnyogok. –

Hirtelen ráeszméltem valamire. Lehet, hogy nem Alit fogják

bebörtönözni?

Fékcsikorgás jelezte apa érkezését. Haragosan rohant be a

szobába, és egymás után szemügyre vette a tiltott tárgyakat.

Megnézte az újságot, s haragos pillantást vetett Alira. Megvetően

félrehajította a whiskysüveget, bár tilalom ide, tilalom oda, minden

herceg tartott alkoholt otthonában. Mihelyt azonban a fény felé

fordította a diafelvételeket, üvöltve kizavarta anyámat velem együtt a

szobából, majd dühösen ütni kezdte Alit.

Mindent összevetve Alinak nagyon rossz napja volt.

A mutavák végül mégis meggondolták, hogy a rendőrségre

menjenek az egyik királyi fivér fia miatt. Néhány órán belül maguk

tértek vissza hozzánk kegyes haragjukkal. Apának nem volt könnyű

dolga, mire meggyőzte őket, hagyják ki azokat a diákat, amelyeken

nők állatokkal közösülnek.

1968-at írtunk akkor. Feiszal király bátyjával, Szaúddal

ellentétben nem volt olyan elnéző az ifjú hercegek csínytevéseivel

szemben, így a mutavák előnyösebb helyzetben voltak. Apám és ők

is tudták, hogy a király nagyon feldühödik, ha kitudódik a diák

tartalma. Feiszal király állandóan figyelmeztette fivéreit és

unokatestvéreit, tartsák kordában gyermekeiket, hogy elkerüljék a

vallási vezetők haragját. Azonban a mutavák félelme is hozzájárult

országunk akkori modernizációjához. A király biztosította a vallási

vezetőket, hogy országunkban csak a szükséges modernizációs

folyamatot engedélyezi, és nem hagyja a romlott nyugati erkölcsök

elterjedését. De a mutavák a királyi család viselkedésében az

elkorcsosult nyugat hatását látták. Ali diagyűjteményével pedig

egyértelműen bizonyítottá vált a királyi család erkölcsi hanyatlása.

A mutavák éjszakába nyúlóan vitatkoztak azon, mi legyen Ali

legmegfelelőbb büntetése. Ali csakis annak köszönhette

megmenekülését, hogy az ál-Szaúd-család tagja volt. A mutavák

tudták, hogy nincs királyi herceg – kivéve, ha a király maga nem

hagyja jóvá –, akit az ország büntetőrendszere alapján el lehetne

ítélni. Nagyon ritka eset, ha egyáltalán volt már rá példa. Ha Ali egy

átlagos szaúdi család gyermeke vagy külföldi, hosszú

börtönbüntetésre ítélték volna.

Egész családunk jól ismerte filippínó sofőrünk egyik bátyjának

szomorú történetét. Azelőtt négy évvel egy olasz építési vállalatnál

dolgozott Rijádban, s négy éve letartóztatták pornófilm birtoklásáért.

Két év börtönbüntetésre ítélték szegényt, és a bebörtönzés mellett

minden pénteken tíz ostorcsapást is el kellett viselnie. Sofőrünk, aki

szombatonként meglátogatta, sírva mesélte Alinak, hogy fivére egész

teste fekete az előző napi ostorcsapásoktól. Rettegett, hogy bátyja

nem éri meg a jövő évet.

Ali minden egyes tiltott tárgyra gondosan rányomtatta nevét, ezért

szerencsétlenségére bűnössége kétségbevonhatatlan volt. Végül is a

következőképpen egyeztek meg: apa tömérdek pénzt adományozott a

mecsetnek, Alinak pedig mind az öt napi imán jelen kellett lennie,

hogy megbékítse Isten szolgálóit, nem is beszélve magáról Istenről.

A mutavák nagyon jól tudták, hogy egyes ifjú hercegek egyáltalán

nem járnak imádkozni, és hogy ez a büntetés különösen kellemetlen

Alinak. Előírták továbbá, hogy a bátyámnak a következő tizenkét

hónapban minden egyes imádkozás alkalmával meg kell jelennie a

mecset vezető mutavája előtt. Mindezek alól csak akkor kaphat

felmentést, ha elutazik. Ali a hajnali ima puszta gondolatától is

irtózott, mivel soha nem kelt fel kilenc óránál előbb. Ráadásul

ezerszer le kellett írnia, hogy „hatalmas Istenünket magamra

haragítottam, mert az istentelen Nyugat romlott és erkölcstelen útját

követtem”. Végül pedig be kellett vallania, kitől kapta az újságokat

és a diaképeket. Állítása szerint az újságokat külföldi utazásai

alkalmával csempészte be, mivel, mint minden herceget, a vámosok

őt is vizsgálat nélkül, udvariasan engedték át. A diákat azonban egy

összejövetelen megismert nyugatitól vette. Ali, égve a vágytól, hogy

a külföldire zúdíthatja a mutavák haragját, boldogan elmondta nevét

és címét. Később hallottam, hogy a külföldi férfit letartóztatták,

megkorbácsolták, majd deportálták.

Szörnyen éreztem magam. Buta csínytevésem megszégyenítette és

megalázta az egész családot. Míg Ali minden bántódás nélkül

megúszta a dolgot, addig a történtek szüleimre rossz fényt vetettek.

Nagyon szégyelltem magam, és féltem, hogy kitudódik vétkem.

Megfogadtam Istennek, ha ez egyszer megúszom, tökéletes gyerek

leszek.

Omar kikísérte a mutavákat. Anyával a nappaliban vártunk Alira

és apára. Apa megragadta fia felkarját, és a lépcső felé rángatta.

Bátyám felém fordult, tekintetünk találkozott. Elég volt a sötét

szempár rövid villanása, hogy megérezzem, Ali tudja, én árultam be.

Furcsamód sokkal inkább megbántott volt, mint dühös.

Zokogni kezdtem, mivel rádöbbentem, milyen szörnyű dolgot

követtem el. Apa sajnálkozva nézett rám, s Alira támadt, mondván,

az egész családot felzaklatja, még az ártatlan gyerekeket is.

Életemben először az apám karjába vett és csitítgatott.

Igazán nyomorultul éreztem magam. Az érintés, melyre egész

életemben vágytam, most nem volt vigasztaló. És az oly sokszor

elképzelt örömöt tönkretette a mód, mellyel célom elértem.

Bárhogy is, csínyem sikeres volt. Nem is említették Ali

lábujjtörését és a fejdísztől eldugult vécét. Úgy tűnik, a súlyos bűnök

elnyomják, szinte megsemmisítik a kisebbeket.

Az utazás

A családi zűrzavar ellenére sem halasztottuk el az olaszországi és

egyiptomi utazást, de már nem tudtam igazán örülni neki.

Ellenőriztem a csomagolást, listát készítettem, de szobám ajtajából

mindig azt figyeltem, mikor sántikál arra Ali. Bátyám eddig nem is

törődött velem. Lenézett lány voltam a szemében, értéktelen, akit

időről időre helyre kell tenni.

A történtek után azonban másképp nézett rám. Rádöbbent, hogy

én, a lenézett nő, a család legifjabb tagja veszélyes és méltó ellenfél

vagyok.

Indulásunk napján hat limuzinra volt szükség, hogy csomagjaink

elférjenek. Tizenegyen utaztunk négy hétre: Núra és Ahmed három

gyerekükkel az ötből, két filippínó szolgálólányuk, Szara és én, Ali

és barátja, Hadi.

Hadi két évvel volt idősebb Alinál, egyházi iskolában tanult, egy

rijádi fiúintézetben, hogy mutava lehessen belőle. Hadi felnőtt

benyomását keltette. Gyakran idézett a Koránból, és kegyesen

viselkedett jelenlétünkben. Apa bizton érezte, hogy jó hatással van

gyermekeire. Hadi feltűnően hangoztatta véleményét, miszerint a

nőknek otthonukban kéne maradniuk. Azt mondta bátyámnak, hogy

a nők minden rossznak az okozói.

Mondhatom, örömteli és élvezetes utazásnak néztünk elébe Ali és

Hadi társaságában.

Anya nem kísért ki minket a repülőtérre. Azt hittem, Ali ügye

miatt olyan kedvetlen és szomorú. A kertben búcsúzott tőlünk, s a

bejárati kapuból integetett. Fátyol fedte, de tudtam, könnyek

csíkozzák arcát. Éreztem, hogy valami bántja, de az előttünk álló

utazás töltötte be gondolataimat, és nem rágódtam

boldogtalanságának okain.

Ahmed nemrégiben vett egy repülőgépet, így kizárólag családi

körben utazhattunk. Kerestem a két amerikai pilótát, akik a múltkor

Dzsiddába vittek, de csalódásomra nem voltak ott. Helyettük két

angol foglalta el a pilótaülést, de ők is barátságosnak tűntek. A

királyi család számos amerikai és angol állampolgárt foglalkoztatott

magánpilótaként. Míg Ahmed a pilótákkal tanácskozott, Núra a két

szolgálólánnyal a három kicsit csitította.

Szara rögtön levette fátylát, és értékes könyveivel kezében egy

takaróba burkolózott. Hadi utálkozva nézte nővérem arcát, és

dühösen morgott Alinak. Bátyám utasította Szarát, hogy tegye fel

fátylát, míg el nem hagyjuk Szaúd-Arábiát, mire Szara közölte vele,

hogy a vastag szöveten keresztül nem tud olvasni, és jobban teszi, ha

befogja a száját. Még felszállás előtt kitört a családi perpatvar.

Próbáltam rálépni Ali sérült lábujjára, de elvétettem. Különben ő is

hiába ütött a fejem felé, mert elhajoltam előle. Ahmed, a legidősebb

férfi lévén, elkiáltotta magát, hogy üljünk le, és maradjunk csendben.

Núrával egymásra néztek, és tudtam, már meg is bánták nagylelkű

meghívásukat.

Az iszlám három legszentebb városa Mekka, Medina és

Jeruzsálem. Isten Mekkában nyilvánította ki akaratát prófétájának,

Mohamednek, melyet ma már a világban szétszóródott közel

egymilliárd muzulmán követ. Vallásos életünk alapja öt rituális

kötelességből áll, melyeket a vallás tartóoszlopának nevezünk. Ezek

egyike megköveteli, hogy minden muzulmán, akinek csak lehetősége

van rá, végezze el a háddzsot. Igaz muzulmán nem érezheti teljesnek

magát, ha legalább egyszer el nem zarándokol Mekkába.

Második legszentebb városunk Medina, „Prófétánk városa”,

Mohamed temetési helye. Jeruzsálem pedig a harmadik szent

városunk. Itt található az a hely, ahonnan Isten felvitte Mohamedet a

mennybe, helyén ma a Sziklamecset áll. A muzulmánok keserű

könnyeket hullatnak Jeruzsálem említésére, mert ez a város már nem

népünké.

Ahogy Mekka, Medina és Jeruzsálem a muzulmán hit szellemi

központja, Kairó a muzulmánok önbecsülésének betetőzése. Hiszen

Kairó történelme ötezer évre tekint vissza, és az arab népnek adja a

világ egyik legnagyobb civilizációját. Egyiptomra minden arab

büszke. Az ókori egyiptomiak hatalmához, gazdagságához és

műveltségéhez képest a mai öböl-állambeli arabok olajgazdagsága

kicsiny és lényegtelen.

Az ókor óta nyüzsgő nagyvárosban, Kairóban lettem nővé. Az

arab kultúrában túl nagy fontosságot tulajdonítanak a lányok nővé

válásának. Fiatal lányok félelemtől és örömtől vegyesen várják az

első menstruációt. Szóhoz sem jutottam, mikor nyugati barátnőim

elmesélték első vérzésüket. A vércseppek láttán nem tudták, mi

történik velük, meg voltak győződve, hogy haldokolnak. Az első

menstruáció elérkezése szokásos beszédtéma a muzulmán világban,

hisz attól a pillanattól kezdve a gyermeket felnőttként tartják

számon. Nincs visszaút az ártatlan gyermekkor világába.

Szaúd-Arábiában az első menstruáció megjelenésével elérkezik az

idő az első fátyol és a csador gondos kiválasztására. Még a boltosok

is, legyenek bár indiai vagy pakisztáni muzulmán férfiak, könnyedén

és tisztelettel kérdeznek rá a leánygyermek nővé válásának idejére.

Elégedetten elmosolyodnak, és hozzáfognak a leány számára

legelőnyösebb csador és fátyol kiválasztásához.

Bár a fátyol csak fekete lehet, mégis számtalan lehetőség létezik

az anyag vastagságától és súlyától függően. A fátyol készülhet olyan

vékony anyagból, melyen keresztül a világ sejtheti a tiltott arc

körvonalait. A vastagabb anyag praktikusabb, mert a nőket kevésbé

éri a hívők durva pillantása és éles megjegyzése. Ha egy asszony a

hagyományos vastag, fekete anyagot választja, amelyet a legerősebb

szél sem tud fellebbenteni, nincs férfi, aki sejthetné arcvonásait.

Természetesen, ha e mellett döntenek, az asszonyok képtelenek

szemügyre venni a bazárban található aranydíszeket vagy szürkület

után meglátni a gyorsan hajtó autókat. Sőt, vannak olyan

hagyományőrző asszonyok is, akik a nehéz fátyol mellett fekete

kesztyűt és harisnyát viselnek, hogy bőrüket teljesen elrejtsék a

külvilág elől.

Mivel a nőknek szükségük van egyéniségük kifejezésére és a

divatos változatosságra, számtalan módja van, hogy elkerüljék az

egyformaság végtelen tengerét. Például mindenféle drágakővel

díszített sálak és más egyéb csecsebecsék kaphatók, és vannak, akik

a csador szélét és hátát is díszítik. Különösen a fiatal nők igyekeznek

egyénivé varázsolni öltözetüket. A férfi boltos természetesen a

legújabb divat szerinti fátylakat és csadorokat mutatja meg, s

megtanítja a fiatal lányokat, hogyan vessék át a sálat a nyakukon,

hogy divatos hatást érjenek el. Részletesen megtárgyalják, hogyan

kössék meg a csadort, hogy az éppen annyit fedjen fel a lábból,

amennyi még nem kockázatos. Később majd minden fiatal lány

kitapasztalja, miként viselje sikkesen a csadort. Az üzletbe lépő

gyermekből így elfátyolozott, házasságra érett nő lesz, akinek élete

egy szempillantás alatt megváltozik. Az arab férfi figyelemre sem

méltatja a belépő gyermeket, de ahogy felölti a fátylat és a csadort,

diszkrét pillantások kísérik útját, s kíváncsi szemek lesik kivillanó,

erotikus bokáját. A fátyol felöltésével mi, arab asszonyok

ellenállhatatlanul kívánatossá válunk férfiaink számára.

De akkor Kairóban, nem pedig Szaúd-Arábiában voltunk, így első

vérzésem csak kellemetlenséget jelentett. Szara és Núra mindent

megmutatott, amit egy nőnek ilyenkor tennie kell. Figyelmeztettek,

el ne mondjam Alinak a történteket – mintha akartam volna –, mert

bátyám képes lehet arra, hogy azon nyomban, ott Kairóban

felfátyolozzon. Szara szomorú tekintettel nézett rám, és hosszan

magához ölelt. Tudta, attól a naptól fogva minden férfi számára

fenyegetőnek és veszélyesnek tekintenek, amíg férjhez nem adnak,

és falak közé nem zárnak.

Ahmed luxuslakása három szintet foglalt el Kairó központjában.

Hogy legyen egy kis magánéletük, Núrával a fölső szintet foglalták

el. A két filippínó szolgálólány, Núra három gyereke, Szara és én a

középső szinten szálltunk meg, míg Ali, Hadi és az egyiptomi

házfelügyelő alul. Szara és én boldogan egymás karjába ugrottunk,

mikor megtudtuk, hogy Alit és Hadit egy egész emelet választja el

tőlünk.

Az első este Ahmed, Núra és Ali azt tervezték, elmennek egy

mulatóba hastáncosokat nézni. Ahmed azt mondta, Szarának és

nekem otthon kell maradnunk a gyerekekkel és a szolgálókkal. Szara

nem ellenkezett, de én addig könyörögtem, míg Ahmed meg nem

lágyult.

Tizennégy éves voltam, s annyira elbűvölt a fáraók földje, hogy

rögtön úgy éreztem, Kairó lesz mindörökre a kedvenc városom. Így

is lett. A város izgalma olyasfajta szenvedélyt lobbantott lángra

bennem, melyet soha azelőtt nem ismertem, s amelyet a mai napig

sem tudok megmagyarázni. Színes ruhás férfiak és nők kóboroltak az

utcákon, kalandokat és ábrándokat keresve. Akkor döbbentem rá,

mennyire színtelen volt ilyen élmények nélkül élnem. Kairót össze

sem lehetett hasonlítani élettelen és lélektelen arab városainkkal.

A körülöttem lévő szegénységet nyugtalanítónak találtam, de

mégsem volt riasztó, mivel mély életerőt láttam benne. A szegénység

a forradalom és a változás égő fáklyájává változtathatja az embert.

Arra gondoltam, nekünk, szaúd-arábiaiaknak is meg kellene

ismernünk a szegénységet és a nélkülözést, hogy felújítsuk lelki

életünket.

Számtalan osztály található országomban, a királyi család tagjaitól

az alacsonyan megfizetett munkásokig, de egy sincs, beleértve a

külföldi vendégmunkásokat is, amely ne tudná kielégíteni

alapszükségleteit. Államunk biztosítja minden szaúdi jólétét. Minden

férfi állampolgárnak jár otthon, orvosi ellátás, iskolázottság, üzlet,

melyből megél, továbbá kamatmentes hitel, és ha szüksége van rá,

segély. A női állampolgárokról a család férfi tagja köteles

gondoskodni, legyen az apa, férj, báty vagy unokatestvér.

Az alapszükségletek kielégítése miatt az élet szikráit gerjesztő

anyagi vágy hiányzik országunkból. Kétségbeesetten nyugtáztam,

hogy nincs semmi, ami a történelmet előrevigye. Mi, szaúdiak túl

gazdagok és hagyományőrzők vagyunk ahhoz, hogy

megváltoztassuk életünket. Miközben áthajtottunk Kairó forgalmas

útjain, megemlítettem elméletemet családomnak, de láttam, hogy

csak Szara figyel rám, és érti meg gondolataim lényegét.

A nap már lemenőben volt, s az ég alja a piramisok éles vonalai

mentén aranyszínben tündökölt. A termékeny Nílus lassan szelte át a

várost, majd a sivatagot. Csodálatos látványa megdobogtatta a

szívem.

Ali és Hádi haragudtak, amiért Ahmed megengedte nekünk, két

hajadonnak, hogy velük tartsunk a mulatóba. Hádi hosszan

magyarázta Alinak, mint korcsosulnak el családunk értékei.

Önelégülten hangoztatta, hogy nővéreit tizennégy éves korukban

férjhez adták, s azóta férjeik őrködnek felettük. Azt is mondta, hogy

mint vallási vezetőnek, kötelessége értesíteni apánkat, ahogy

hazaértünk. Felbátorodva az otthonunktól elválasztó távolságtól,

Szarával grimaszokat vágtunk, és emlékeztettük rá, hogy még nem

vallási vezető. Amerikai filmekből tanult szleng kifejezéssel – to

save it – zártuk a vitát.

Hádi majd felfalta tekintetével a hastáncosokat, és ízléstelen

megjegyzéseket tett testrészeikre, de esküdözött Alinak, hogy ezek is

mind kurvák, és ha rajta múlna, mindet megköveznék. Hádi

nagyképű szamár volt, olyannyira, hogy még Ali is megunta álszent

viselkedését, és türelmetlenül kopogtatott az asztalon.

Megdöbbentő megjegyzései és viselkedése után Hádi másnap

újabb meglepetést okozott mindannyiunknak.

Ahmed felfogadott egy sofőrt, hogy vásárolni vigye Núrát, Szarát

és engem, mert neki üzleti megbeszélésre kellett mennie, s a

házfelügyelő, aki egyben sofőr is volt, a Mena House Hotel

uszodájába kísérte a három gyermeket és a filippínó

szolgálólányokat. Mikor elhagytuk a házat, Ali és Hádi még a múlt

éjszakai program fáradalmait pihenték ki.

A tikkasztó városi hőségtől Szara hamarosan rosszul lett.

Felajánlottam, hogy visszakísérem a házba, és mellette leszek, míg

Núra befejezi a vásárlást. Núra beleegyezett, és utasította a sofőrt,

hogy vigyen haza minket, később pedig menjen érte.

Mikor beléptünk a házba, fojtott hangú sikítozást hallottunk.

Szarával követtük a zajt, s végül Hádi és Ali szobájához értünk. Az

ajtó nyitva állt. Hirtelen ráeszméltünk, mi is történik. Hádi egy fiatal

lányt erőszakolt, aki nem lehetett több nyolcévesnél, Ali pedig

lefogta a gyereket. Mindent vér borított, s a fiúk láthatóan remekül

szórakoztak.

Szara sokkot kapott az elénk táruló látványtól, üvölteni kezdett,

majd elfutott. Ali dühtől eltorzult arccal lökött ki a szobából, és

becsukta az ajtót. Szara után rohantam, s bezárkóztunk szobánkba.

Egy idő után képtelen voltam elviselni a szobánkba felszűrődő

nyöszörgést, ezért lelopóztam a földszintre. Kétségbeesetten

próbáltam kitalálni valamit, amikor hirtelen megszólalt a csengő.

Láttam, amint Ali ajtót nyit egy negyven év körüli asszonynak, majd

kezébe nyom tizenöt egyiptomi fontot, és megkérdezi, van-e több

lánya is. Az asszony bólintott. Holnap elhozza, mondta. Ezalatt Hádi

kiterelte a síró gyermeket. Az anyja rezzenéstelen arccal kikísérte

sántikáló, könnyes arcú kislányát, és becsukta maga mögött az ajtót.

Ahmed nem tűnt meglepettnek, mikor Núra dühösen elmesélte a

történteket. Lebiggyesztett ajakkal vágott nővérem szavába, hogy ki

tudja találni a részleteket. Később közölte Núrával, hogy az anya

maga adta el gyermekét, ezért nem tehetnek semmit.

Hiába derült fény Ali és Hádi szégyenletes viselkedésére, a két fiú

úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hangosan kinevettek, mikor

Hádit sértegettem, és kétségbe vontam, hogy valaha is vallási vezető

lesz belőle. Ezek után dühösen Ali felé fordultam, és azzal

fenyegetőztem, hogy elmondom apának, mit tettek azzal a

kislánnyal. Bátyám még Hádinál is jobban nevetett. Felém hajolt, és

azt sziszegte: – Nyugodtan meséld el, nem érdekel. – Azt is mondta,

apa maga adta meg annak az embernek a címét, aki ilyen

szolgáltatások közvetítésével foglalkozik. Kislányokkal sokkal jobb

mulatság, mosolygott, és különben is, apa ugyanezt teszi, ha Kairóba

jön.

Úgy éreztem magam, mint akit áramütés ért. Tátva maradt a szám

a felismeréstől, és üres tekintettel meredtem bátyámra. Mikor

magamhoz tértem, első gondolatom az volt, hogy minden, de minden

férfi gonosz. Ki akartam törölni emlékezetemből azt a napot, és még

egyszer eltévedni az ártatlan gyermekkor világában. Szó nélkül

otthagytam Alit. Rettegtem a férfiak kegyetlenségét bizonyító újabb

felfedezésektől.

Mégis szerettem Kairót, a megvilágosodás városát. De a

szegénység okozta romlottság miatt újra átgondoltam elméletemet.

Később, a hét folyamán újra láttam az egyiptomi anyát. Házunk

kapuján kopogtatott, oldalán egy másik fiatal lánnyal. Meg akartam

kérdezni tőle, hogy képes egy anya eladni gyermekét, de tekintetem

láttán elsietett.

Szarával és Núrával hosszú órákig beszélgettünk az esetről. Núra

sóhajtva adta tovább Ahmed véleményét, aki szerint a világ nagy

részén ilyen az élet. Én méltatlankodva kiabáltam, hogy inkább éhen

halnék, mint hogy eladjam a kicsinyemet. Núra egyetértett velem, de

hozzátette, könnyű úgy fogadkozni, hogy még sohasem gyötörte

kínzó éhség a gyomromat.

Elhagytuk Kairót minden bánatával. Szara végül égett a vágytól,

hogy láthassa álmai országát. Megéri-e a ragyogó látvány, hogy

kiszakítva magát a bezártságból, vállalta az utazást?

Álmodozva vallotta be, hogy a valóság túlszárnyalta képzeletét.

Beutaztuk Velencét, Firenzét és Rómát. Az olaszok vidámsága és

nevetése még mindig fülemben cseng. Úgy hiszem, életszeretetük

hatalmas ajándék az emberiségnek, messze háttérbe szorítja még

művészetüket és építészetüket is. Engem, aki a szomorúság földjén

születtem, megvigasztalt, hogy létezik olyan nép is, amely nem veszi

komolyan magát.

Milánóban Núra néhány nap alatt annyi pénzt költött el, amennyit

a legtöbb ember egy élet alatt nem keres meg. Őrült módon

vásároltak, mintha életük magányos űrjeit próbálnák kitölteni.

Hádi és Ali idejük nagy részét nők kegyeinek megvásárlásával

töltötték. Legyen az éjszaka vagy nappal, az utcák tele voltak

gyönyörűbbnél gyönyörűbb, megvásárolható fiatal lányokkal. Alit

olyannak láttam, mint mindig is: önző fiatal férfinak, akit csak saját

öröme érdekel. Hádi viszont álszentségével maga volt az ördög.

Megvette a lányokat, de közben megbélyegezte, elítélte őket az

aktusban betöltött szerepük miatt. Vágyott rájuk, s közben gyűlölte

őket és a rendszert, amely engedi, hogy kedvükre éljenek.

Képmutatása a férfiak gonoszságát jelképezte számomra.

Mikor gépünk leszállt Rijádban, felkészültem a további

kellemetlenségekre. Tizennégy éves voltam. Tudtam, hogy most már

nőnek tekintenek, és nehéz sors vár rám. Elmúlt gyerekkorom,

melyhez szívem szerint kétségbeesetten ragaszkodtam volna.

Nem voltak kétségeim, hogy nőként életem örökös küzdelem lesz

országom társadalmi rendjével szemben, amely feláldozza nemünket.

Jövőmmel kapcsolatos félelmeimet azonban hamarosan

elhalványította a jelen tragédiája: arra a hírre érkeztem haza, hogy

anyám haldoklik.

Az út vége

Egy biztos pont van életünkben, a halál. Anyám, aki őszintén hitt

Mohamed próféta szavaiban, nem félt attól, hogy útja végére ér. A jó

muzulmán tiszta életét élte, és tudta, hogy megfelelő jutalom várja.

Csak hajadon lányaiért bánkódott és aggódott, hisz ő volt

erősségünk, egyetlen támaszunk, s félt, hogy távoztával oly gyengék

leszünk, hogy elsodorhat bennünket a szél.

Anyám bevallotta, amikor elutaztunk, már akkor érezte, hogy

közel a vég. Pedig még semmi más jele nem volt, csak három

különös álom.

Anyám szüleit akkor ragadta el a láz, amikor anyám még csak

nyolcéves volt. Mint az egyetlen lánygyermek, ő ápolta szüleit rövid

betegségük alatt. Már úgy tűnt, erőre kapnak, amikor egy dühöngő

homokvihar kellős közepén apja felkönyökölt, s felmosolygott az

égre. – Látom a kertet – mondta és meghalt. Anyám anyja nem

sokkal ezután követte férjét, ő azonban nem célzott arra, hogy látja,

mi vár rá. Anyámról ezután négy bátyám gondoskodott, akik fiatalon

férjhez adták apámhoz.

Anyám apja jószívű, derék ember volt, s ugyanúgy szerette a

lányát, mint a fiait. A törzsbeli férfiak bosszankodtak, ha lányuk

született, de nagyapa csak nevetett, és azt mondta nekik, dicsérjék

Allahot, amiért ezzel az áldással gyengédséget hozott otthonukba.

Anya azt mondta, bizonyára nem kellett volna olyan korán férjhez

mennie, ha apja életben marad, s akkor néhány évvel tovább

élvezhette volna a gyermekkor szabadságát.

Szara meg én ágya mellett ültünk, anya pedig zavartan elmesélte

kusza álmait. Az első látomás négy éjszakával azelőtt történt, hogy

hírt kaptunk Szara öngyilkossági kísérletéről.

– Egy beduin sátorban voltam, amely hasonlított gyermekkori

családi sátorunkhoz. Meglepődtem. Apám és anyám fiatalon,

egészségesen ültek a tűz mellett, kávét kortyolgatva. Távolról

hallottam bátyáimat, amint a kecskéket terelték haza. Odarohantam a

szüleimhez, de ők nem láttak, nem hallottak, hiába kiabáltam.

Ekkor bejött két – azóta már elhunyt – bátyám, és letelepedtek

szüleim mellé. Meleg tevetejet iszogattak kis pohárkákból, apám

kávébabot őrölt. Az álom azzal végződött, hogy apa elmondta a

verset, amelyet a jó muzulmánokra váró Paradicsomról írt.

Bármilyen egyszerű, mégis megnyugtató. Így szól:

Bájos folyók mentén

Fák árnyékolják a nap

Sárgáját.

Lábunknál gyümölcsök hevernek

Tej és méz végtelen

A szeretettek várják

A földön rekedteket.

S ezzel az álom véget ért. Anyám nem sokat gondolkodott rajta,

úgy vélte, az Úr jelezte így számára, hogy szülei a Paradicsomba

jutottak.

Csaknem egy héttel azután, hogy Szara hazatért, anyámnak újabb

látomása volt. Ez alkalommal elhunyt családja minden tagja együtt

ült egy pálmafa árnyékában, s csodálatos ételeket ettek ezüsttálakból.

Ez alkalommal észrevették őt: anyám apja üdvözlésképpen elébe

sietett, majd kézen fogta, hogy az ételekhez vezesse.

Anya azt is elmesélte, hogy megrémült álmában, és megpróbált

elfutni, de apja mind erősebben szorította. Anyának eszébe jutott,

hogy gyerekei vannak, akiknek gondját kell viselnie. Könyörgött hát,

hogy engedjék el, nincs ideje leülni és enni. Ekkor anyja is felállt, s

megérintette a vállát. – Fadéla, az Úr gondját viseli a lányaidnak.

Közeleg a perc, hogy az ő gondjaira bízd őket.

Anya ekkor felébredt álmából. Abban a pillanatban tudta, hogy

napjai meg vannak számlálva a földön, és nemsokára követi azokat,

akik előtte távoztak el.

Két héttel azután, hogy elutaztunk, anyára hát- és nyakfájdalmak

törtek. Szédült, hányingere volt. Tudta, hogy közeleg az idő.

Orvoshoz ment, beszámolt neki álmairól és az új fájdalomról. Az

orvos csak legyintett az álmokra, de a fájdalmak hallatán

elkomorodott. A vizsgálatok hamarosan kiderítették, hogy anyámnak

gyógyíthatatlan tumor van a gerincében.

Az utolsó látomás annak a napnak az éjszakáján lepte meg,

amikor a doktor megállapította a végzetes betegséget. Anya álmában

mennyei családjával ült, s vidáman, jókedvűen ettek-ittak. Szülei,

nagyszülei, bátyjai és unokatestvérei társaságában volt, csupa olyan

rokonnal, aki jó pár évvel ezelőtt meghalt. Anya mosolygott a földön

kúszó kicsik láttán, akik pillangókat kergettek a réten. Anyja

rámosolygott. – Fadéla, miért nem törődsz a kicsinyeiddel? Nem

ismered föl a saját gyermekeidet?

Anya pedig hirtelen rádöbbent, hogy az apróságok valóban az ő

gyermekei, azok, akiket csecsemőkorukban vesztett el. Ölébe vette

az öt mennyei babát, magához ölelte és ringatta őket.

Anya azokhoz készült, akiket elveszített, és elveszítette azokat,

akiket ismert. Elhagyott minket.

Szerencsére keveset szenvedett. Jólesik arra gondolnom, hogy az

Isten látta, mint állja az élet kemény próbáját, és nem érezte

szükségét annak, hogy még jobban megsebezze az elmúlás

fájdalmával.

Lányai vették körül a halálos ágyat, mind saját húsa és vére.

Szeme mindannyiunkon elidőzött. Egy szót sem szólt, de éreztük,

hogy búcsúzik. Amikor pillantása az én arcomon pihent meg, mintha

vihar vonult volna át arcán. Anyám tudta, hogy rám, aki nem hajlok

meg, nehezebb élet vár a többieknél.

Az idős nagynénik mosdatták meg anya testét, és készítették föl,

hogy visszatérhessen a földbe. Gyerekszüléstől, betegségtől

megviselt vékony testét fehér vászonba csavarták. Anya arca békés

volt, megszabadulva a földi aggodalmaktól; szinte fiatalabbnak tűnt

holtan, mint élve. Nehéz volt elhinnem, hogy tizenhat gyereknek

adott életet, akik közül tizenegyet fel is nevelt.

Közvetlen családunk, apa összes feleségével és gyerekével együtt

összegyűlt otthonunkban. Vigaszul felolvastak egy versszakot a

Koránból, majd anya betekert testét egy fekete limuzin hátsó ülésére

tették, és Omar elindult vele.

Szokásaink tiltják, hogy nők jelen legyenek a temetésen. Ám

nővéreim és én annyira könyörögtünk, hogy apánk engedett, mi

pedig megígértük, hogy nem fogunk jajveszékelni, hajunkat cibálni.

Így aztán az egész család követte a halottaskocsit. A szomorú, de

csendes karaván elindult a sivatag felé.

Az iszlámban, ha kimutatjuk szerettünk eltávozása miatt érzett

fájdalmunkat, az azt jelenti, hogy elégedetlenek vagyunk Isten

akaratával. Ráadásul családunk Szaúd-Arábia Nedzsd vidékéről

származik, s a mi népünk nem gyászolja nyilvánosan szeretteit.

A szudáni szolgák már előkészítették a frissen ásott sírt a végtelen

sivatagban. Gyengéden leeresztették anyám testét, és Ali, egyetlen

élő fia levette az arcát fedő fehér szövetet. Nővéreim anya végső

nyughelyétől távol összebújva álltak, de én nem tudtam levenni

szemem a sírról. Én voltam a legkisebb gyerek, akinek anya életet

adott, vele akartam maradni mindvégig. Rángó arccal néztem a

szolgákat, akik az Elhagyott negyed vörös homokjával borították

arcát és testét.

Miközben néztem, mint borítja el a homok annak a testét, akit

annyira csodáltam, hirtelen eszembe jutott a nagy libanoni filozófus,

Kahlin Gibran gyönyörű verse: „A temetés az emberek közt tán

esküvő az angyalok között.” Elképzeltem anyámat szülei

társaságában, kicsinyeivel a karján. Ebben a pillanatban biztos

voltam benne, hogy egy nap ismét érezni fogom anya szerető

érintését. Abbahagytam a sírást, s elindultam nővéreim felé, akiket

megdöbbentett örömteli, higgadt mosolyom. Elmondtam nekik is a

csodálatos versszakot, amelyet az Isten küldött, hogy csökkentse

fájdalmam, és nővéreim tökéletesen értették a bölcs Kahlin Gibran

szavait.

Otthagytuk anyát a hatalmas, üres sivatagban. Tudtam, nem

számít, hogy nem jelzi sírhelyét kő, hogy nem volt szertartás,

amelynek során méltatták volna azt az egyszerű asszonyt, aki földi

életében a szeretet lángja volt. Jutalma az, hogy immár többi

szerettével vár ránk.

Ali elveszettnek tűnt, láttam rajta a fájdalmat. Apának nem sok

mondanivalója akadt, sőt anya halála óta mintha kerülte volna

villánkat. Második feleségével küldött üzeneteket, aki anya helyett

most az első számú feleség lett.

Egy hónapon belül megtudtuk Alitól, hogy apa ismét nősülni

készül, mert hazámban négy feleséget tartanak a nagyon gazdagok és

a nagyon szegény beduinok. A Korán szerint mindegyik feleséggel

egyformán kell bánni. A szaúd-arábiai gazdagoknak nem esik

nehezükre egyforma életnívót biztosítani feleségeiknek, a

legszegényebb beduinnak pedig mindössze négy sátrat kell állítania

és valami egyszerű ennivalót előteremtenie. Ez okból csak a

leggazdagabb és legszegényebb muzulmánoknak van négy

feleségük. A középosztálybeli szaúdiak kénytelenek megelégedni

egyetlen feleséggel, mert nem tudják előteremteni az anyagiakat

ahhoz, hogy négy család számára megteremtsék a középosztálybeli

jómódot.

Apa egyik királyi unokatestvéremet, Randát akarta elvenni, egy

olyan lányt, akivel gyermekkoromban – mintha egy másik élet lett

volna – együtt játszottam. Apa új menyasszonya tizenöt éves volt,

mindössze egy évvel idősebb, mint én, apának anyától való

legfiatalabb gyermeke. Négy hónappal anya temetése után részt

kellett vennem apa esküvőjén. Mogorva voltam, nem voltam

hajlandó együtt vigadni a többiekkel, elöntöttek a felgyülemlett

ellenséges érzelmek. Anyám tizenhat gyermeket szült neki, hosszú

éveken át engedelmesen szolgálta, és apám mégis könnyedén átlépett

emlékén.

De nemcsak apámra haragudtam, hanem kínzó gyűlöletet éreztem

régi játszótársam, Randa iránt is, aki most a negyedik feleség lesz, és

betölti az anyám halála miatt támadt űrt.

Az esküvő nagyszabású volt, a menyasszony fiatal és gyönyörű.

Randa iránti haragom abban a pillanatban eltűnt, amikor apám a

jókora bálteremből a nászágyhoz vezette, és megláttam Randa

aggódó arcát. Ajka remegett a félelemtől. Mintha dühöngő lángok

aludtak volna ki hirtelen. Randa nyilvánvaló kétségbeesésének

látványa elcsitította szenvedélyemet, s a fekete gyűlöletet gyengéd

együttérzéssé változtatta. Szégyelltem magam ellenségeskedésemért,

hiszen láttam rajta, hogy ő, akárcsak mi, többiek, tehetetlen a

basáskodó szaúdi férfiak kezében.

Apa szűz hitvesével hosszú nászútra ment Párizsba és Monte-

Carlóba, én pedig immáron megváltozott érzelmekkel alig vártam,

hogy Randa visszatérjen. Megfogadtam magamban, hogy apa új

feleségét ráébresztem hivatásunkra: fel kell szabadítanunk a nőket

országunkban. Nemcsak Randának adok új kihívást és a hatalom

lehetőségét, hanem apát is megsebzem fiatal felesége politikai,

szellemi felébresztésével. Nem tudtam megbocsátani apámnak, hogy

oly könnyedén elfelejtette azt a csodálatos asszonyt, aki az anyám

volt.

Barátnők

Miután visszatértek a nászútjukról, apa és Randa a villánkba

költözött. Bár anya többé nem volt az élők között, fiatal gyermekei

továbbra is apa villájában laktak, és az új feleségtől elvárták, hogy

lássa el az anya kötelességeit. Mivel én voltam a legifjabb gyermek,

és én is mindössze egyetlen évvel maradtam el Randától, a szokás a

mi helyzetünkben nevetségesnek tűnt. Azonban Szaúd-Arábiában

nincs mód a manőverezésre, nem lehet a szokásokat az egyéni

lehetőségekhez illeszteni. Randa, az asszonynak és egy nagy

háztartás úrnőjének álcázott gyerek otthonunkba költözött.

Randa csöndesen, szinte megtörten tért vissza a nászúiról. Ritkán

szólt, sohasem mosolygott, lassan járkált a villában, mintha attól

tartana, megsérülhet vagy valami bajt okozhat. Apa láthatóan

elégedett volt új tulajdonával, hosszú órákra bezárkózott lakrészébe

ifjú nejével.

Három hét múltán sem csökkent apa figyelme Randa iránt. Ali

megeresztett egy tréfát apa szexuális étvágyáról. Megkérdeztem

bátyám, mit gondol Randa érzéseiről, arról, hogy hozzá kellett

mennie egy nála jóval idősebb férfihoz, akit nem ismert, nem

szeretett. Ali üres arckifejezése nemcsak arról árulkodott, hogy meg

sem fordult a fejében a gondolat, hanem arról is, hogy beszűkült

agyában soha nem talál majd termékeny talajra az ilyesmi. Nagyon is

világosan látszott rajta, hogy soha semmi nem fog áthatolni a szaúdi

férfi önzésének sötét tengerén.

Randa és én másképp láttuk az életet. Ő abban hitt: ami a

homlokodra van írva, azt látod. Én pedig: életed az agyadban lévő

képet fotografálja. Ráadásul Randa fájdalmasan szégyenlős és

gyengéd volt, míg én bizonyos vadsággal álltam hozzá az élethez.

Nem kerülte el a figyelmem, miként pillantott Randa egyre

sűrűbben az óra felé, és kezdett izegni-mozogni már órákkal azelőtt,

hogy apa hazaérkezett volna ebédre vagy vacsorára. Apám

ráparancsolt, hogy már előtte étkezzen, aztán zuhanyozzon le, s így

várja.

Randa minden délben utasította a szakácsot, hogy szolgálja fel

ebédjét. Evett egy keveset, aztán visszavonult lakrészébe. Apám

általában egy óra körül érkezett a villába. Megebédelt, aztán sietett új

feleségéhez. Öt óra tájban visszament irodájába (Szaúd-Arábiában a

munkanap két műszakból áll: reggel kilenctől egyig és a négyórás

délutáni szünet után öttől este nyolcig). Látva Randa meggyötört

tekintetét, megfordult a fejemben, hogy apám eszébe idézem a Korán

tanítását, Allah utasítását, hogy minden muzulmán egyformán ossza

fel napját és estéit négy felesége között. Apám, amióta csak elvette

Randát, gyakorlatilag ügyet sem vetett három idősebb feleségére. De

rövid tűnődés után elszállt a bátorságom.

Este ugyanez ismétlődött. Randa nyolc óra tájban hozatta

vacsoráját, evett, majd felment a szobájába, fürdött és szépítkezett

férje számára. Általában már nem is láttam aznap, csak másnap,

miután apám reggel munkába távozott. Randának a hálószobában

kellett maradnia, amíg apám el nem ment.

Annyira aggasztott Randa sivár élete, hogy feltámadt bennem a

kisördög. Volt két barátnőm, akik még engem is megrémisztettek

bátorságukkal. Arra gondoltam, élénkségünk Randát is

felbátoríthatja egy kicsit. Amikor megalapítottam a lányklubot,

melynek tagja volt Randa, két fékezhetetlen barátnőm és magam,

még nem sejtettem, mekkora erőket szabadítok fel.

Fecsegő Ajkaknak neveztük a klubunkat, mert az volt a célunk,

hogy bátorságot és erőt gyűjtsünk a szótlan belenyugvás elleni

küzdelemhez. Ünnepélyesen megfogadtuk, hogy a következő célokat

követjük:

1. Minden lehetőséget megragadunk, hogy a női jogok szelleme

irányítsa nyelvünket, mozgassa ajkunkat.

2. A tagoknak meg kell kísérelniük minden hónapban új tagot

toborozni.

3. Első célunk az, hogy fiatal lányokat ne adjanak össze

öregemberekkel.

Mi, fiatal arab nők felismertük, hogy országunk férfiai maguktól

nem fognak változtatni a helyzeten, nekünk kell kényszerítenünk

őket. Amíg a szaúdi asszonyok elfogadják a férfiak

felsőbbrendűségét, addig ez utóbbiak fognak uralkodni. Arra a

következtetésre jutottunk, hogy minden egyes nőnek kötelessége

mindent megtenni azért, hogy kezébe vegye saját élete irányítását, és

segítse a szűk környezetében élő többi nőt. Annyira összetört minket,

nőket, a több évszázados elnyomás, hogy mozgalmunkat a szellem

felébresztésével kell kezdenünk.

Két barátnőm, Nada és Vafá nem a királyi családból származtak,

de vezető rijádi családok gyermekei voltak.

Nada apja hatalmas építkezési vállalatot vezetett, s mivel szívesen

adott jókora részesedést különböző hercegeknek, társasága hatalmas

állami megrendelésekhez jutott. Több ezer vendégmunkást

alkalmazott Sri Lankából, a Fülöp-szigetekről és Jemenből. Nada

apja csaknem olyan gazdag volt, mint a királyi család tagjai,

könnyen eltartott három feleséget és tizennégy gyermeket. A tizenhét

éves Nada, a középső hét nővére között, kétségbeesetten látta, hogy

három nővérét a családi kapcsolatok miatt házasítják ki. Meglepő

módon mindhárom házasság jól sikerült, nővérei boldogan éltek

derék férjeikkel. Nada attól tartott, hogy az efféle jó szerencse nem

tart örökké. Egyre növekedett benne az aggodalom, hogy végül öreg,

ronda, kegyetlen férjhez jut.

Nada különben szerencsésebb volt a legtöbb szaúdi asszonynál.

Apja eltökélte, hogy folytatnia kell tanulmányait. Megígérte

Nadának: huszonegy éves koráig nem kell férjhez mennie. Ez a kitolt

határidő tettre ösztönözte Nadát: kijelentette, hogy hátralévő négy

szabad éve alatt bele akar kóstolni az élet minden ízébe, hogy legyen

miről álmodoznia, mikor egy öregember feleségének unalmas életét

éli.

Vafá apja vezető mutava volt, s amilyen szélsőséges volt ő maga,

olyan szélsőségekre sarkallta lányát is a maga módján. Vafá apja

mindössze egyetlen feleséget tartott, Vafá anyját, ám kegyetlen,

gonosz ember volt. Vafá megesküdött, semmi köze egy olyan

valláshoz, melynek apjához hasonló emberek a vezetői. Vafá hitt

Istenben és abban, hogy Mohamed az Úr küldöttje volt, de úgy vélte,

Mohamed üzeneteit félreértették követői, hiszen az Isten nem akarhat

ilyen fájdalmat okozni a nőknek, a világ népessége felének.

Vafának nem kellett messzire mennie szomorú példákért. Anyja

szinte soha nem mehetett ki a házból, gyakorlatilag fogoly volt, akit

az Úr egyik szolgája tartott rabszolgaként. Hat gyermeket szült,

közülük öt már felnőtt fiú. Vafá késői meglepetésként érkezett

szüleihez, s apjának nagy csalódást okozott, hogy lánya született:

gyakorlatilag ügyet sem vetett rá, kivéve, amikor parancsolgatott

neki. Otthon kellett maradnia, hogy varrni és főzni tanuljon. Vafát

arra kényszerítették, hogy már hétéves korától kezdve csadort

viseljen, és fedje el haját. Kilencéves kora óta apja minden reggel

megkérdezte, látta-e már első vérét. Rettegett attól, hogy lánya

fedetlen arccal merészkedjen ki az utcára azután, hogy az Isten nővé

tette.

Vafá nem sok lánnyal barátkozhatott, kevés barátnője is

hamarosan elmaradt, mivel Vafá apjának szokása volt, hogy

pimaszul érdeklődött tőlük vérzésük felől.

Vafá anyja, akit meggyötörtek és kimerítettek a merev szabályok,

élete alkonyán arra a döntésre jutott, hogy csöndesen ellenszegül.

Segített lányának kisurranni a házból, s ilyen alkalmakkor azt

mondta férjének, hogy a gyerek alszik, vagy a Koránt tanulja.

Vakmerőnek és lázadónak tartottam magam, de kiállásom a nők

mellett Vafá és Nada küzdelméhez képest bágyadtnak és erőtlennek

tűnt. Azt mondták, nem teszek mást, mint felvetem a problémát, s

úgy akarom megoldani, hogy halálra beszélem, ám a valóságban

erőfeszítéseim haszontalanok, elvégre életem mit sem változott.

Rádöbbentem, hogy igazuk van. Soha nem fogom elfelejteni, ami

egy belvárosi parkolóházban történt, közel a bazárhoz s nem messze

attól a helytől, amelyet a külföldiek „nyisz-nyisz térnek” neveznek –

péntekenként, szent napunkon itt veszik el ugyanis a bűnözők fejét

vagy kezét.

Eltitkoltam apám elől első vérzésemet, mivel egyáltalán nem

égetett a vágy, hogy fekete lepelbe burkolózzak. Sajnos, egy idő

múlva Núra és Ahmed úgy döntöttek, elég régóta halogatom az

elkerülhetetlent. Núra közölte velem, hogy ha azonnal nem szólok

apámnak, megteszi helyettem ő. Így aztán összegyűjtöttem

barátnőimet, köztük Randát is, és elindultunk megvásárolni új,

„életre szóló egyenruhámat”, a fekete sálat, a fekete fátylat és a

fekete csadort. Omar vitt el négyünket a bazár bejáratához.

Kiszálltunk és megbeszéltük, hogy két óra múlva találkozunk vele.

Omar általában elkísért minket a bazárba, hogy szemmel tartsa a

család asszonyait, de aznap fontos elintéznivalója akadt, ezért

kihasználta a lehetőséget, amíg vásárolunk. Azonkívül ez

alkalommal apa legújabb felesége is a társaságban volt, és Omart

megnyugtatta Randa jelenléte. Semmi jelét nem látta annak, hogy

Randa lassan ébredezik az alávetettség hosszú, mély álmából.

Jártuk a boltokat, tapogattuk a különböző sálakat, fátylakat és a

csadorokat. Valami különlegeset szerettem volna, amiben

megőrizhetem egyéniségem a feketébe öltözött nők tengerében. Én

bolond, nem csináltattam csadort Olaszországban a legfinomabb

olasz selyemből, művészi, bonyolult mintával, hogy bármerre is

járok, azonnal tudják, egyéniség található a fekete lepel alatt. Olyan

asszony, akinek stílusa van.

Rajtam kívül mindenki fátylat viselt. Egyre mélyebben haladtunk

a bazár belsejébe, mikor feltűnt, hogy Vafá meg Nada a fejüket

összedugva sutyorognak, kuncognak. Randával együtt odaléptünk

hozzájuk, hogy megtudakoljuk, mi olyan mulattató. Nada fátylán

keresztül rám nézett, és elmesélte, hogy ráismertek egy férfira, akivel

a múltkoriban találkoztak a bazárban.

Egy férfival! Randára pillantottam, s mindketten zavartan

értetlenkedtünk.

Mindössze egy óra alatt találtunk megfelelő csadort, fátylat és

sálat. Nem volt túl bő a választék.

Az élet olyan gyorsan változik. Érett, kicsattanó egyéniségként

léptem be a bazárba, arcom kifejezte érzéseimet. Aztán tetőtől talpig

beburkolva távoztam, arctalan, feketébe bújtatott teremtésként.

Be kell vallanom, a fátyolviselés első percei izgalmasnak tűntek.

Újdonság volt a fátyol, mely alól érdeklődéssel nézhettem a szaúdi

tinédzser fiúkat, akik éppoly kíváncsian meredtek rám, a feketébe

öltözött, titokzatos alakra. Tudtam, abban reménykednek, jön egy kis

szellő, amely fellibbenti a fátylat arcomról, hogy egy pillanatra

megpillanthassák előlük elrejtett bőrömet. Egy percre igazi

szépségnek éreztem magam, igazi műremeknek, aki oly gyönyörű,

hogy fátyollal kell megóvni a férfiak leküzdhetetlen vágyaitól. De az

újdonság varázsa hamar elmúlt. Amikor kiléptünk a hűvös bazárból a

perzselő napra, levegőért kapkodtam, és a vékony, fekete anyag a

számhoz tapadt. A levegőnek fülledt, száraz íze volt a vékony

fátyolszöveten keresztül. A lehető legvékonyabb fátylat

választottam, mégis úgy éreztem, mintha sűrű függönyön keresztül

nézném az életet. Hogyan látnak keresztül az asszonyok ennél

sűrűbb anyagból készült fátylon? Az ég elvesztette kékjét, a nap

ragyogása elhomályosult, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor

rádöbbentem arra, hogy ettől a perctől kezdve otthonomon kívül

többé nem tapasztalhatom az élet valódi színeit. A világ hirtelen

színtelennek és veszélyesnek tűnt. Ügyetlenül botladoztam a gödrös,

repedésekkel teli járdán, félve, hogy kitöröm a bokám vagy lábam.

Barátnőimből kitört a nevetés, látva, milyen sután mozgok, és

mily hasztalanul kínlódom fátylammal. Mikor megbotlottam néhány

beduin kisgyerekben, irigységgel fürkésztem anyjukat. A beduin nők

ugyanis olyan fátylat hordanak, amely az orr fölött szabadon hagyja

szemüket. Ó, bárcsak beduin lehetnék! Boldogan elfedném arcomat,

csak a szemem szabadon maradhatna, és tisztán láthatnám

körülöttem az élet végtelen változásait.

Korán érkeztünk az Omar által megjelölt találkozóhelyre. Randa

órájára pillantott. Mivel csaknem egy óránk volt még, azt javasolta,

menjünk vissza a bazárba, hisz elviselhetetlen a tűző nap melege.

Nada és Vafá megkérdezte, akarunk-e némi mulatságot. Persze,

mondtam habozás nélkül. Randa egyik lábáról a másikra állva Omart

kereste tekintetével. Látszott rajta, hogy már maga a szó is

megrémiszti. Csodálatos meggyőzőképességemmel azonban mégis

rávettem Randát, tartsunk Nadával és Vafával. Kíváncsi voltam, soha

nem szegtem még meg a nők számára előírt szabályokat. Szegény

Randa egyszerűen megadta magát egy erősebb akaratnak.

A két lány egymásra mosolygott, és azt mondta, kövessük őket.

Egy parkoló felé tartottak, egy új irodaépület alá, nem messze a

bazártól. Az épületben és a közeli boltokban dolgozó férfiak

parkoltak itt.

Zsúfolt kereszteződésen keltünk át, Randa felvisított, és a kezemre

csapott, amikor felemeltem a fátylat, hogy lássam a forgalmat. De

már késő volt. Rádöbbentem, hogy az utcán az összes férfinak

feltártam arcom. Úgy tűnt, megdöbbenti őket jó szerencséjük, mely

nyilvános helyen feltárta előttük egy nő arcát. Azon nyomban

rájöttem, jobban járok, ha egy autó üt el, mint ha még egyszer

ilyesmit elkövetek.

A parkoló liftjéhez érve csaknem letaglózott a döbbenet. Vafá és

Nada leszólított egy idegen férfit, egy döbbenetesen jóképű szírt.

Megkérdezték tőle, nem akar-e némi mulatságot. Egy pillanatig úgy

tűnt, a szír mindjárt elrohan; jobbra-balra pillantgatott, majd

megnyomta a felvonó gombját, de végül mégis meggondolta magát.

Ritkán adódhat ilyen alkalom, hogy készséges és feltehetőleg szép

szaúd-arábiai nőkkel találkozzon. Miféle mulatságra gondolnak? –

kíváncsiskodott. Vafá megkérdezte a szírt, van-e autója és lakása. –

Igen – felelte a férfi, van lakása, és nem egyedül, hanem egy

libanonival él. Nada megkérdezte tőle, hogy a barátjának nem kell-e

barátnő, mire a szír vigyorogva bólintott. De igen, mindkettőjüknek

kell.

Randa és én összeszedtük magunkat annyira, hogy moccanni

tudjunk. Felmarkolva csadorunkat, úgy rohantunk ki a

parkolóházból, mintha az életünket féltenénk. Futás közben leesett a

sálam, és mikor megfordultam érte, Randa egyenesen belém rohant.

Hátára pottyant, és fedetlen lábakkal elterült a homokban.

Mire Vafá és Nada ránk találtak, zihálva támaszkodtunk egy bolt

kirakatának. Ők nevetve karoltak egymásba, látták ugyanis, ahogy

nagy nehezen felsegítem Randát.

Dühösen suttogtunk. Hogy csinálhatnak ilyen butaságot? Idegen

férfiakat fölszedni! Különben is, miféle mulatságot terveznek velük?

Hát nem tudják, hogy Randát megköveznék, mindhármunkat

bebörtönöznének, vagy még súlyosabb büntetést szabnának ki ránk?

A szórakozás, a mulatság jó, de amit ők tesznek, az öngyilkosság.

Vafá és Nada nevetve vonogatták vállukat. Tudták, hogy

megbüntetik őket, ha lebuknak, de nem törődtek vele. Oly kopár volt

a rájuk váró jövő, hogy vállalták a kockázatot. Azonkívül talán úgy

hozza a szerencse, hogy megismerkednek egy derék idegen férfival,

és hozzámennek. Minden férfi jobb, mint a szaúdi férfiak.

Randa csaknem elájult. Fel-alá rohangált az utcán. Omart kereste

tekintetével. Tudta, hogy apa nem kegyelmezne neki, ha ilyen

helyzetben elkapná. Rettegett.

Omarnak azonnal feltűnt, hogy valami baj van. Idegesen kérdezte,

mi történt. Randa dadogva kezdett beszélni, de félbeszakítottam.

Elmeséltem Omarnak, hogy láttuk, amint egy fiatal gyerek

nyakláncot lopott. A boltos megverte, aztán egy rendőr durván

elvezette. Remegő hangon vallottam be Omarnak, az zaklatott fel

bennünket, hogy olyan fiatal, és el fogja veszíteni kezét a tettéért.

Megkönnyebbülve láttam, hogy Omar hisz nekem. Randa fekete

köpenyem alatt hálásan megszorította a kezem.

Később megtudtam, hogy Nada és Vafá mit ért „mulatság” alatt.

Parkolók liftjeiben ismerkednek idegen férfiakkal, általában a

szomszédos arab országokból valókkal, de néha egy-egy angollal

vagy amerikaival is. Jóképű férfiakat választottak, olyanokat, akikről

úgy érezték, szeretni tudnák őket. A férfiak néha megrémültek,

beugrottak a liftbe, és eltűntek a szemük elől. Máskor érdekelte őket

a dolog. Ha a leszólított férfi kapható volt, Vafá és Nada

megállapodott vele, hogy egy bizonyos időben ugyanennél a liftnél

találkoznak. Arra kérték, szerezzen egy furgont személygépkocsi

helyett, azzal jöjjön értük. Később a megbeszélt időben a lányok úgy

tettek, mintha vásárolni mennének. Miután a sofőr kirakta őket a

bazárnál, ők vettek néhány dolgot, aztán siettek a találkozóhelyre.

Néha előfordult, hogy a férfi megijedt, és nem bukkant fel, de

többnyire idegesen várakozott. Ha sikerült furgont szereznie, a

lányok megbizonyosodtak arról, senki nem jár arra, aztán gyorsan

beugrottak hátulra. A férfi pedig elővigyázatosan lakásához hajtott,

és ugyanilyen óvintézkedések közepette csempészte be a lányokat,

tudva, szigorú büntetés várna mindegyikőjükre, ha elkapnák őket,

talán halálos is.

Egyértelmű, miért ragaszkodtak a furgonhoz. Szaúd-Arábiában a

férfiak és nők nem ülhetnek egy kocsiban, hacsak nem közeli

rokonok. Ha a mutavák gyanakodnak egy kocsira, megállíthatják, és

igazoltathatják a benne ülőket. Azonkívül magányos férfiak nem

láthatnak vendégül lakásaikban, otthonaikban asszonyokat.

Egyáltalán nem szokatlan, hogy a legkisebb gyanús jelre a mutavák

körülveszik egy külföldi otthonát, hogy bebörtönözzenek mindenkit,

akit bent találnak.

Féltettem barátaimat, újra és újra figyelmeztettem őket a

következményekre. De fiatalok voltak, nyugtalanok, és unták

életüket. Nevetve mesélték, miket csinálnak még. Felhívnak

találomra telefonszámokat, egészen addig, amíg a férfi nem válaszol.

Bármely férfi megfelelt, amennyiben nem szaúdi vagy jemeni volt.

Megkérdezték tőle, egyedül van-e, magányos-e, nem vágyik-e

nőtársaságra. A válasz általában igen volt, hisz kevés nőt bocsátanak

be Szaúd-Arábiába, és a külföldi férfiak többsége „egyedülálló”

vízummal dolgozik itt. Mihelyt ezt tisztázták, a lányok arra kérték,

írja le testét. A férfi általában részletes leírást adott testéről, aztán

megkérte őket, tegyék ugyanezt. Vafá és Nada pedig tetőtől talpig a

lehető legrészletesebben leírta magát. Remek szórakozás, mesélték,

és néha később találkoztak is az illető férfival, ugyanúgy, ahogy a

parkolókban megismert szeretőkkel.

Azon tűnődtem, meddig mennek el barátnőim ezekkel a fölszedett

szeretőkkel. Megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy a behatoláson

kívül mindent megtesznek. Azt nem kockáztathatták, hogy

elveszítsék szüzességüket, mert tudták, mi várna rájuk

nászéjszakájukon. Férjük visszaküldené őket szüleikhez, és apjuk is

elfordulna tőlük. A mutavák nyomozást indítanának, s ha

történetesen megkegyelmeznének életüknek, sem volna hová

menniük.

Vafá elmondta, hogy ezek előtt a férfiak előtt soha nem veszik le a

fátylat az arcukról, bár minden ruhától megszabadítják testüket. A

férfiak hiába könyörögnek, hízelegnek, akár erőszakoskodnak is,

hogy levegyék a fátylat. A lányok azt mondták, csak addig érzik

biztonságban magukat, amíg a férfi nem látta arcukat. Ha bármelyik

kaland komoly kapcsolattá fejlődne, természetesen meggondolnák,

hogy megmutassák arcukat, de erre eddig még nem volt példa: a

férfiak is csupán egy kis mulatságra vágytak. Nyilvánvalóvá vált

számomra, hogy barátnőim kétségbeesve próbálnak kiutat találni,

amely megmentheti őket a rájuk váró sötét, végtelen éjszakára

emlékeztető jövőtől.

Randával együtt sírva vitattuk meg barátaink viselkedését.

Gyűlöltem országom szokásait, keserű lett a szám íze tőlük. Az,

hogy nem vagyunk sorsunk urai, és nemünk nem szabad, késztet

Vafához és Nadához hasonló fiatal lányokat ilyen kétségbeesett

tettekre. Olyasmire, ami az életükbe kerülhet.

Nadát és Vafát még abban az évben letartóztatták.

Balszerencséjükre az úgynevezett Közerkölcsi Bizottság tagjai, akik

azzal a céllal járják Rijád utcáit, hogy a Korán által tiltott

cselekedeteket leleplezzék, tudomást szereztek a lányok tiltott

tevékenységéről. Egy alkalommal, amikor Nada és Vafá beszállt egy

furgonba, egy csoport fiatal szaúdi fanatikus állta el a bejáratot.

Hetek óta figyelték a területet, mivel a bizottság egyik tagja munka

közben hallotta, hogy egy palesztin azt meséli, két lefátyolozott nő

tett neki ajánlatot a földszinten a liftnél.

Vafá és Nada életét csak az mentette meg, hogy szűzhártyájuk

érintetlen volt. Sem a Közerkölcsi Bizottság, sem a Vallási Tanács és

különösen apjuk nem hitt a valószínűtlen mesében, hogy mindössze

arra kérték meg a férfit, vigye el őket, mert sofőrjük késik.

Gondolom, ennél jobb mesét nem tudtak kitalálni az adott

körülmények között. A Vallási Tanács kihallgatta a környéken

dolgozó összes férfit, és tizennégyet is talált, aki azt vallotta, hogy

két, fátylat viselő nő leszólította, de egyikük sem ismerte be, hogy

bármire is kapható lett volna.

A lányok három hónapot töltöttek börtönben, aztán a bizottság a

szexuális tevékenységre utaló bizonyítékok hiányában elbocsátotta

Vafát és Nadát, apjukra bízva a büntetést.

Vafá apja, a hajlíthatatlan vallási vezető meglepő módon leült

lányával, és megkérdezte tőle, mi volt cselekedetei oka. Vafá sírva

mondta el neki, milyen reménytelennek és kivetettnek érezte magát,

apja pedig együtt érzett vele. De bármennyire is sajnálta, úgy döntött,

meg kell szabadítania a további kísértéstől. Jobb lesz, gondolta, ha

Vafá a Koránt tanulmányozza, és elfogadja a nőknek rendelt

egyszerű életet messze a varostól. Elrendelte, hogy egy kis falu

beduin mutavája gyorsan elvegye Vafát. A férfi ötvenhárom éves

volt, a tizenhét éves Vafá harmadik felesége lett.

Különös, de Nada apja volt az, aki szörnyű haragra gerjedt. Szólni

sem volt hajlandó lányához, csak elrendelte, hogy zárják be a

szobájába, amíg nem dönt büntetéséről.

Apám néhány nap múlva korábban jött haza irodájából, s Randát

meg engem hívatott nappalijába. Hitetlenkedve hallgattuk. Elmondta,

hogy Nadát apja másnap reggel, pénteken tíz órakor vízbe fojtja a

család úszómedencéjében. Nada egész családja jelen lesz a

kivégzésnél.

A félelemtől a torkomban dobogott a szívem. Megkérdezte

Randát, hogy ő vagy én elkísértük-e valaha is Vafát és Nadát

szégyenletes kirándulásaikra. Rögtön tagadni kezdtem, de apa rám

kiáltott, és hátralökött a szófára. Randa könnyekre fakadva elmesélte

neki annak a réges-régi napnak a történetét, amikor megvettük első

csadoromat és fátylamat. Apa mozdulatlanul ült, még csak nem is

pislogott, amíg Randa be nem fejezte. Aztán klubunkról kérdezett,

arról, amit „valamilyen ajkaknak” neveztünk. Azt mondta, akár be is

vallhatjuk az igazat, hiszen Nada napokkal ezelőtt mindent kitálalt

már. Randa egy kukkot sem volt képes kinyögni. Apa pedig elővette

aktatáskájából klubunk iratait. Átkutatta a szobám, megtalálta

feljegyzéseinket és tagsági listánkat. Életemben először kiszáradt a

szám, s ajkaimat mintha leláncolták volna.

Apám nyugodtan visszacsúsztatta a papírokat aktatáskájába, aztán

Randa szemébe nézett: – Ma elváltam tőled. Apád egy órán belül

sofőrt küld érted, aki visszavisz családodhoz. Többé nem

találkozhatsz gyermekeimmel.

Aztán apám, rémületemre, lassan felém fordult. – Te a

gyermekem vagy. Anyád derék asszony volt, ennek ellenére, ha

Vafával és Nadával tartottál volna, a Korán tanításai szerint

gondoskodnék arról, hogy halál legyen a büntetésed. Ne hívd fel

többé magadra figyelmemet, törődj a tanulmányaiddal, amíg

megfelelő férjet nem találok neked. – Egy pillanatra elhallgatott,

közelebb lépett, s keményen a szemembe nézett. – Szultána, törődj

bele sorsodba, és légy engedelmes, mert nincs más választásod.

Fölvette táskáját, aztán anélkül, hogy Randára vagy rám pillantott

volna, kiment a szobából.

Megalázva kísértem Randát szobájába, zsibbadtan néztem, mint

szedi össze ékszereit, ruháit, könyveit, míg végül rendetlen halomban

nem álltak ágyán. Arca kifejezéstelen volt. Nem tudtam szavakba

önteni a fejemben kavargó gondolatokat. Túlságosan hamar

megszólalt a csengő, és kisvártatva azon kaptam magam, hogy

segítek a szolgáknak levinni Randa holmiját a kocsiba. Randa

búcsúszó nélkül távozott otthonunkból, de nem a szívemből.

Másnap reggel tíz órakor magányosan ültem, a semmibe meredve

néztem ki hálószobám erkélyén. Nadára gondoltam, elképzeltem a

súlyos láncokat teste körül, a fejére borított sötét kámzsát. Azt,

ahogy fölemelik a földről, és a család úszómedencéjének zöldeskék

vizébe eresztik. Behunytam a szemem, s éreztem, mint csapdos,

nyílik szája levegőért, s fojtja el néma sikolyát a tüdejébe özönlő víz.

Emlékeztem csillogó barna szemére, arra, ahogy fölvetette állát, és

nevetése betöltötte a szobát. Emlékeztem bőrének puha érintésére, és

görcsbe rándította arcomat a gondolat, mit tesz és milyen gyorsan a

kegyetlen föld vele. Órámra pillantottam, tíz óra tíz perc volt.

Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy Nada többé nem nevet.

Fiatal életem legszörnyűbb órája volt, mégis tudtam, hogy nem

barátnőim tettei, bármily helytelenek voltak is, okozták Nada halálát

vagy Vafá korai házasságát. Az ilyen kegyetlenség azokra a férfiakra

vet rossz fényt, akik érzelmek nélkül, közömbösen rombolják le,

teszik tönkre asszonyaik életét és álmait.

Külföldi nők

Randa hirtelen távozása, Vafá házassága és Nada halála után a

létezés legalsó szintjén vegetáltam. Még most is emlékszem, úgy

éreztem, hogy testem többé nem igényli az élet friss lélegzetét. Úgy

tekintettem magamra, mintha hibernáltak volna, mintha olyan

lennék, mint egy állat, amely saját akaratából akár hónapokra is le

tudja lassítani lélegzetvételét, szívverését. Ágyamon fekve befogtam

az orrom, és bezártam a szám. Csak amikor légszomjamban levegő

után kapkodva szétnyíltak ajkaim, ismertem el sajnálkozva, hogy

nem tudok uralkodni életfunkcióim fölött.

A háziszolgák átérezték fájdalmamat. Úgy ismertek, mint aki

családunk érzékeny tagja, aki törődik helyzetükkel. A sovány kis

készpénz, amit Omar minden hónapban kiosztott nekik, túl nagy

árnak tűnt ahhoz képest, hogy oly messze vannak szeretteiktől.

Filippínó cselédlányom, Marszi, hogy próbálja feléleszteni az élet

iránti érdeklődésemet, azzal kötötte le gondolataimat, hogy

országáról és népéről mesélt. Hosszú beszélgetéseink

megváltoztatták a gazda és szolga közötti személytelen kapcsolatot.

Egy nap felfedte élete nagy vágyát. Elég pénzt akart félretenni,

mondta, míg házunknál cselédkedik, hogy visszatérve a Fülöp-

szigetekre, ápolónőnek tanuljon. A Fülöp-szigeteki ápolónők

világszerte nagy becsnek örvendenek, így nem csoda, hogy vonzó

pályának számit a szakma egy hozzá hasonló nő számára.

Marszi azt is elmondta, hogy miután elvégzi az iskolát, visszajön

Szaúd-Arábiába, és valamelyik modern kórházunkban fog dolgozni.

Mosolyogva mesélte, hogy a Fülöp-szigeteki ápolónők havonta

háromezer-nyolcszáz rijalt keresnek (körülbelül ezer dollár, szemben

a havi kétszáz dollárral, amit cselédlányként keres). Ekkora

összegből egész családját támogathatja odahaza, a Fülöp-szigeteken.

Marszi még csak hároméves volt, amikor apja balesetben meghalt

egy bányában. Anyja akkor hét hónapos terhes volt második

gyermekével. Szegényen éltek, s Marszi nagymamája vigyázott a

gyerekekre, míg anyja két műszakot is ledolgozott cselédként a helyi

hotelekben. Marszi anyja újra és újra elmondta, hogy szegénységük

ellen az egyetlen megoldás a tudás, és mindent félretett gyermekei

nevelésére.

Két évvel azelőtt, hogy Marszi beiratkozhatott volna az

ápolónőképzőbe, öccsét, Tonyt elütötte egy autó. Komoly

sérüléseket szenvedett. Lába annyira összezúzódott, hogy amputálni

kellett. Az orvosi kezelés felemésztette azt a pénzt, amelyet Marszi

taníttatására tettek félre, a kis bádogdoboz teljesen kiürült.

Keserű könnyeket hullattam Marszi életének története hallatán, s

megkérdeztem, hogy képes ilyen boldogan mosolyogni minden nap,

minden héten. Marszi nevetett. Nem nehéz, felelte, hisz megvan a

módja, miként váltsa valóra álmát.

Marszi a Fülöp-szigetek egyik hihetetlenül szegény vidékén nőtt

fel, és borzasztó szerencsésnek érezte magát, amiért munkája van, és

naponta háromszor jóllakhat. Elmondta persze, hogy az ő vidékén

nem halnak éhen az emberek, de az alultápláltság miatt ki vannak

téve olyan betegségeknek, amelyek egészséges közösségben nem

létezhetnek.

Marszi olyan érzékletesen osztotta meg velem történetét, hogy

úgy éreztem, magam is jelen vagyok, részese vagyok a mesének,

földjének, gazdag kultúrájának. Rájöttem, hogy eddig alábecsültem

Marszit és a többi filippínót, nemigen törődtem velük, ambíció

nélküli, egyszerű embereknek tartottam őket. Mennyire tévedtem!

Néhány héttel ezután Marszi annyira felbátorodott, hogy

elhatározta, elmeséli nekem Madeline történetét, amivel

tulajdonképpen megkérdőjelezte országom erkölcsi értékeit.

Marszitól tudtam meg, hogy a harmadik világ országaiból érkező

nőket szexrabszolgaként tartják saját hazámban, Szaúd-Arábiában.

Marszi és Madeline gyermekkoruk óta barátok voltak. Bármily

szegénységben élt is Marszi családja, Madeline-ék nincstelenségén

nem tudtak túltenni. Madeline és hét kis testvére a tartományukat

Manilával összekötő országút mentén koldultak. Néha egy-egy kocsi

megállt, s külföldi, fehér lapátkezek néhány pénzdarabot

pottyantottak tenyerükbe. Míg Marszi iskolába járt, Madeline

ennivalóért könyörgött.

Madeline-nek már korán volt egy álma, és tervet is szőtt, hogyan

váltsa valóra. Amikor tizennyolc éves lett, ruhát varrt magának

Marszi öreg iskolaköpenyéből, és Manilába utazott. Ott talált egy

ügynökséget, amely filippínókat közvetített ki külföldi munkára.

Madeline cselédnek jelentkezett. Olyan pici és csinos volt, hogy a

libanoni tulajdonos ravaszkásan célzott rá, kapna munkát egy manilai

bordélyban is, ahol annyi pénzt kereshetne, amennyiről egy

cselédlány nem is álmodozhat. Madeline, bármilyen szegény

körülmények közt nevelkedett is, hívő katolikus volt, így őszinte

rémülete meggyőzte a libanonit, hogy nem fogja áruba bocsátani

testét. A férfi sajnálkozva sóhajtott, majd közölte vele, hogy töltse ki

a nyomtatványt, és várjon.

A libanoni azt mondta, épp most kapott egy szerződést, több mint

háromezer filippínó munkást közvetít ki a Perzsa-öböl térségébe, és

Madeline-nek nem lesz nehéz cselédlányként elhelyezkednie, mert a

gazdag arabok mindig csinos cselédlányt kívánnak. Kacsintott, és

amikor Madeline eltávozott, még a fenekére is csapott.

Madeline izgatott volt, és meg is rémült, amikor értesítést kapott,

hogy mint cseléd állást kapott Rijádban, Szaúd-Arábiában.

Nagyjából akkoriban estek kútba Marszi tervei a nővériskoláról,

ezért úgy döntött, követi Madeline-t, s a Fülöp-szigeteken kívül keres

munkát magának. Amikor Madeline elutazott Szaúd-Arábiába,

Marszi tréfálkozott, hogy nemsokára követi. A két jó barátnő

összeölelkezett, és ígéretet tettek, hogy írnak egymásnak. De négy

hónap múlva, amikor Marszi megtudta, hogy ő is Szaúd-Arábiában

fog dolgozni, még nem hallott Madeline felől. Amikor ideérkezett,

sejtelme sem volt, merre keresse barátnőjét, csak azt tudta, hogy

valahol Rijádban van. De mivel ugyanabban a városban állt

munkába, a mi családunknál, eltökélte, hogy megtalálja barátnőjét.

Emlékszem az estére, amikor Marszi megérkezett házunkba.

Mama dolga volt a háztartás irányítása és a szolgák elhelyezése.

Marszi ijedt kis jószágnak tűnt, szinte hozzábújt legidősebb Fülöp-

szigeteki cselédünkhöz.

Mivel több mint húsz szolga dolgozik villánkban, nemigen

törődtünk vele. Mint gyakorlatlan, mindössze tizenkilenc éves

szolgáló azt a feladatot kapta, hogy a két legfiatalabb lány, Szara és

az én szobámat tartsa rendben. Nemigen törődtem vele ez alatt a

tizenhat hónap alatt, miközben ő türelmesen és csöndesen követett,

bárhova is mentem a villában, hogy rendelkezésemre álljon, ha

szükségem van valamire.

Meglepődtem, amikor Marszi bevallotta, hogy a többi Fülöp-

szigeteki szolga irigyli őt, amiért ilyen jó dolga van. Hiszen sem

Szara, sem én nem ütöttük meg soha, vagy emeltük föl a hangunkat.

Villogó szemmel kérdeztem Marszit, hogy másokat megütnek-e a mi

házunkban. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben, amikor

megtudtam, hogy nem. A mi villánkban nem. Elmondta, hogy Alival

nem könnyű, mindig hangosan, sértőn beszél, de tettlegességre nem

vetemedik, csak Omart rúgja néhányszor sípcsonton. Felnevettem:

nem tudtam együtt érezni Omarral.

Marszi suttogva mesélte, mit pletykálnak a szolgák. Apa második

felesége, egy szomszédos, öbölbeli államból származó asszony

naponta veri, szurkálja szolgálóit. Egy szegény pakisztáni lány

agysérülést szenvedett, amikor leütötte a lépcsőn. Rászóltak, hogy

nem dolgozik elég gyorsan, erre egy kosárnyi piszkos lepedővel és

törülközővel futott a mosószobába. Véletlenül nekiütközött apám

feleségének, akit annyira elöntött a harag, hogy gyomron verte a

cselédlányt, s az legurult a lépcsőn. A lány nyöszörögve elterült, az

asszony pedig lerohant a lépcsőn, rikácsolva rugdosta, hogy eredjen

munkára. Amikor a lány nem mozdult, megvádolták, hogy tettet, de

végül orvoshoz vitték. Még akkor sem volt észnél, csak a fejét fogva

kuncogott.

Apa feleségének utasítására a palota orvosa kiállított egy

igazolást, miszerint a lány elesett, és agyrázkódása lett. Mihelyt

utazni tudott, visszaküldték Pakisztánba, levonták tőle utolsó két

hónapos munkabérét, és mindössze ötven rijalt (tizenöt dollárt)

küldtek szüleinek. Marszi nem értette, miért vagyok oly meglepett.

Országunkban többnyire rosszul bánnak a cselédekkel, a mi villánk

ritka kivétel. Azzal vágtam vissza, hogy sok barátnőm házában

jártam, és bár meg kell vallanom, nemigen törődtem a szolgálókkal,

soha nem voltam tanúja annak, hogy verték volna őket. Annak

persze igen, hogy valamelyik barátnőm szóval ostorozta

cselédlányát, de egyik sem bántalmazta fizikailag.

Marszi lemondóan sóhajtott. A fizikai és a szexuális erőszak

általában rejtve történik. Emlékezetembe idézte, hogy alig néhány

méternyire élek egy palotától, amely oly sok fiatal lány szenvedését

rejti, még sincs tudomásom róla. Tartsam nyitva a szemem, mondta

lágyan, akkor látni fogom, mint bánnak országomban a más

országokból érkezett asszonyokkal. Szomorúan bólintottam.

Beszélgetés közben Marszi meggyőződött róla, mennyire együtt

érző a természetem, ezért úgy döntött, teljesen bizalmába fogad.

Elmondta barátnője, Madeline teljes történetét. Úgy emlékszem rá,

mintha tegnap történt volna. Nemcsak szavai csengenek a fülemben,

de most is látom magam előtt feldúlt arcát.

– Asszonyom, szeretném, ha megtudná, mi történt legjobb

barátnőmmel, Madeline-nel. Maga hercegnő, talán eljön a nap,

amikor segíthet rajtunk, szegény Fülöp-szigeteki asszonyokon.

Egyedül voltam aznap reggel, és máris unatkoztam, úgyhogy

bólintottam. Alig vártam egy jó kis pletykálkodást, akár egy

filippínóval is. Kényelmesen elhelyezkedtem ágyamon, Marszi

kötelességtudóan elrendezte a párnákat a fejem mögött, úgy, ahogy

szerettem.

– Mielőtt belekezdenél, hozz nekem egy tál friss gyümölcsöt és

egy tál labant – utasítottam. (A laban Közel-Keleten népszerű

íróital.) Miután Marszi visszatért a gyümölcsökkel és a hideg itallal,

kidugtam a lábam a takaró alól, hogy masszírozza, miközben

Madeline barátnőjéről mesél.

Visszatekintve égek a szégyentől! Hogy lehettem ilyen önző és

gyerekes! Izgatott a tragikus történet, mégsem voltam képes arra,

hogy csöndben üljek és hallgassak, míg vágyaimat ki nem

elégítették. Most, öregebben és bölcsebben csak sajnálattal tudok

visszagondolni, milyen szokások hatottak rám a szaúdi kultúrában.

Tudom, soha egyetlen szaúdi sem mutatta a legcsekélyebb

érdeklődést sem egy szolga élete iránt, mekkora családja van, mik az

álmai, vágyai. A harmadik világbeli népek dolga, hogy

kiszolgáljanak minket, gazdag szaúdiakat. Még anyám is, aki csupa

gyengédség és szeretet volt, ritkán érdeklődött szolgáink személyes

gondjai iránt. Igaz, ennek az lehetett az oka, hogy anyámra rengeteg

felelősséget rótt a hatalmas háztartás irányítása, követelőző apám

kielégítése. Nekem azonban nem volt ilyen mentségem. Bárhogy is

szégyellem, be kell látnom, hogy Marszi és a többi szolga alig volt

több számomra, mint ha valami robot lenne. És még engem tartott

Marszi és a többi házicseléd kedvesnek, mert egyedül én kérdeztem

őket életükről! Kemény lecke ez olyasvalakinek, aki érzékeny

embernek tekinti magát.

Marszi kifejezéstelen, elgondolkodó arccal kezdte masszírozni

lábamat. – Asszonyom, még mielőtt elutaztam, könyörögtem annak a

libanoninak, hogy adja meg Madeline munkaadójának címét. Azt

mondta, nem, nem szabad. Hazudtam neki, asszonyom, azt

mondtam, a barátnőm anyja kért meg, hogy vigyek el néhány dolgot

a lányának. Addig könyörögtem, míg végül belement. Adott nekem

egy telefonszámot, és megmondta, Rijád-nak melyik körzetében

dolgozik Madeline.

– A munkaadója herceg?

– Nem, asszonyom. Az ál-Malaz nevű negyedben él, úgy fél óra

innét kocsival.

A mi palotánk az ál-Nas’rijád negyedben van, Rijád leggazdagabb

és legelismertebb környékén, ahol a királyi család számos tagja

lakik. Egyszer rég jártam az ál-Malaz negyedben is, és emlékszem, a

szaúdi üzleti világ vezetőinek megannyi pompás palotáját láttam ott.

Tudtam, hogy Marszinak tilos kilépni a palotából, kivéve az Omar

által a cselédlányok számára szervezett havi bevásárlóutakat. Mivel

szolgálónk, akár a többi szaúd-arábiai cseléd, heti hét napot, évi

ötvenkét hetet dolgozott, azon tűnődtem, hogyan lophatott időt

magának, hogy meglátogassa barátnőjét. Hangot is adtam

kíváncsiságomnak. – Hogy sikerült ál-Malazba utaznod?

Marszi néhány pillanatig habozott. – Nos, asszonyom, ismeri

Antoine-t, a Fülöp-szigeteki sofőrt?

Négy sofőrünk volt, két filippínó és két egyiptomi. Engem

általában Omar vagy a másik egyiptomi vitt. A filippínókat

zöldségvásárlásra és más hasonló feladatokra használták. – Az a

fiatal, aki mindig mosolyog?

– Igen, asszonyom, ő az. Ő meg én szívesen találkozgatunk, így

hajlandó volt elvinni a barátnőmhöz.

– Marszi, neked kedvesed van – tört ki belőlem a nevetés. – És

Omar? Hogy oldottátok meg, hogy ne legyen gondotok Omarral?

– Megvártuk, míg Omar Táifba megy a családdal, és kihasználtuk

a lehetőséget. – Marszi mosolygott. Tudta, mennyire örülök, mert

semmi sem okoz nagyobb élvezetet, mint az, hogy valakinek sikerül

túljárni a ház férfiainak eszén. – Először felhívtam a telefonszámot,

amit még a Fülöp-szigeteken kaptam, de nem engedték meg, hogy

Madeline-nel beszéljek. Azt mondtam, Madeline anyjától hoztam

üzenetet. Hosszú, kemény győzködés után megmondták, merre van a

villa, és leírták, hogy néz ki. Antoine elment oda, és meg is találta a

helyet. Egy jemeni vette át a levelet, amit küldtem. Két hét múlva a

barátnőm felhívott. Alig hallottam a hangját, annyira suttogott, félt,

hogy rájönnek, használja a telefont. Azt mondta, nagyon rossz

helyzetben van, könyörgött, menjek, segítsek rajta. A telefonban

kiötlöttünk valamit.

Félretettem az ételt, hogy teljes figyelmemet Marszinak

szentelhessem. A lábam masszírozását is abbahagyattam vele.

Felfogtam, milyen veszélyeket rejthetett ez a találkozó, és növekvő

érdeklődéssel hallgattam a történetet.

– Két hónap telt el. Reméltük, a forró, nyári hónapok majd

lehetőséget adnak a találkozásra. Féltünk, hogy Madeline-t

munkaadói elviszik magukkal Európába, de azt mondták, maradjon

Rijádban. Amikor ön és a családja Omarral együtt elhagyták a

várost, én elbújtam a fekete Mercedes hátsó ülésén, és Antoine elvitt

Madeline-hez.

Marszi remegő hangon írta le Madeline helyzetét. Beszélgetésünk

során most először engedte szabadon érzéseit. – Az autóban ültem,

amíg Antoine becsengetett a villába. Várakozás közben nem kerülte

el figyelmem, milyen állapotban van a villa fala. A festék mállott, a

kapu rozsdásodott, és a tetőről lelógó növényeket a kiszáradás

fenyegette. Látszott, hogy szomorú hely. Barátnőm veszélyes

helyzetben lehet, ha ilyen otthonban dolgozik.

Még be sem mentem, máris mély levertséget éreztem. Antoine-

nak négyszer vagy ötször is csöngetnie kellett, mire meghallottuk,

hogy valaki jön. Minden olyan volt, amilyennek Madeline leírta.

Hátborzongató! Egy kockás lepelbe öltözött jemeni férfi nyitott

kaput. Úgy tűnt, álmából ébresztettük, randa arca elárulta, egyáltalán

nem örül a látogatóknak.

Antoine és én is megrémültünk. Antoine hangja remegett, amikor

engedélyt kért, hogy beszélhessen a Fülöp-szigeteki Miss Madeline-

nel. A jemeni nem tudott angolul, de mivel Antoine megtanult már

egy kicsit arabul, sikerült megérteniük egymást annyira, hogy a

jemeni közölhesse, nem ad engedélyt. Elhessegetett minket, és éppen

becsukni készült a kaput, mikor kipattantam a hátsó ülésről, és

zokogni kezdtem. Könnyezve mondtam el neki, hogy Madeline a

testvérem. Épp most érkeztem Rijádba, és az egyik királyi hercegnő

palotájában dolgozom. Abban bíztam, hogy ettől megrémül, de

ugyanolyan közönyös maradt az arca. Meglóbáltam előtte egy

borítékot, amely nem sokkal azelőtt érkezett a Fülöp-szigetekről.

Anyánk beteg, mondtam, beszélnem kell Madeline-nel, hogy

átadhassam haldokló anyánk utolsó üzenetét.

Imádkoztam az Úrhoz, meg ne büntessen ilyen hazugságért. Azt

hiszem, az Úr meghallgatta kérésemet, mert a jemenire hatott,

amikor meghallotta az arab szót, anya. Láttam rajta, hogy

gondolkodik. Először Antoine-ra nézett, aztán énrám, végül közölte,

várjunk egy percet. Becsukta a kaput, s csattogó szandáljával a villa

hátsó része felé távozott.

Tudtuk, hogy most bemegy, és felszólítja Madeline-t, írja le

nővérét. Bágyadt mosollyal pillantottam Antoine-ra. Úgy tűnt,

tervünk működik.

Marszi elhallgatott, visszaemlékezett arra a napra.

– Ijesztő volt az a jemeni, asszonyom! Gonosz pillantása volt, és a

derekán görbe kést hordott. Nem sok hiányzott, hogy Antoine meg

én visszaüljünk a kocsiba, és hazajöjjünk a palotába, de a gondolat,

hogy szegény barátnőm milyen bajban van, erőt adott.

Madeline elmondta a telefonba, hogy két jemeni őrzi a villát, és

őrködik az asszonyok fölött. Egyik szolgálólánynak sem engedték

meg, hogy elhagyja munkahelyét. A fiatalabb jemeni nagyon gonosz,

és senkit nem engedne be, még magát a haldokló anyát sem, de az

öreg jemenivel talán sikerrel járunk.

Mivel az egész család Európában nyaralt, a fiatalabb jemeni két

hét szabadságot kapott, hogy hazautazzon Jemenbe, és

megházasodjon. Így ez idő alatt nem volt más férfi a villában, csak

az öreg jemeni és a pakisztáni kertész.

– Órámra néztem, és Antoine is az órájára pillantott. Végül

csoszogást hallottunk: az öreg visszatért. A kapu lassan, csikorogva

kinyílt. Megborzongtam, úgy éreztem, mintha a pokol kapuján

lépnék be. Az öreg jemeni horkantott és intett, hogy Antoine

maradjon csak kint a kocsinál. Egyedül engem engedtek be.

Megfeszültem. Elképzeltem, milyen félelmet éreztem volna én

Marszi helyében. – Hogy mertél bemenni? Én a rendőrséget hívtam

volna.

Marszi a fejét rázta. – Ebben az országban a rendőrség nem segít a

Fülöp-szigetekieknek. Jelentették volna a dolgot a munkaadónknak,

aztán bebörtönöznek vagy deportálnak az ön apjának döntése szerint.

A rendőrség ebben az országban az erősekért és nem a gyengékért

van.

Tudtam, hogy igazat mond. A filippínók még nálunk, nőknél is

egy szinttel lejjebb álltak, s még én hercegnő létemre sem kapnék

segítséget a rendőrségtől, ha ez azt jelentené, hogy családom férfi

tagjaival kell szembeszállniuk. De nem akartam ebben a pillanatban

saját gondjaimra gondolni. Magával ragadott Marszi kalandja.

– Rajta, mondd csak, mit találtál odabent! – Egy szaúdi

frankensteini szörnyeteg leírását vártam.

Marszi most, hogy úrnője teljes figyelmét elnyerte, felélénkült, és

kifejező arccal írta le tapasztalatait.

– A jemeni lassan haladt, így volt időm körülnézni. A

betontömböket soha nem festették le. A kerti kis házon nem is volt

ajtó, csak egy nyílás, amelyet ócska, régi szőnyeg fedett el. A koszos

matracokból, nyitott konzervekből és a bűzből tudtam, hogy az öreg

jemeni élhet ott. Elhaladtunk az úszómedence mellett, de nem volt

benne víz, csak valami sötét, rossz szagú trutymó a legmélyebb

részén. Az alacsony végén három pici csontváz hevert, kiscicák

maradványai lehettek.

– Cicák? Ó, istenem, milyen szörnyű halál! – Marszi tudta,

mennyire szeretem a kis állatokat.

– Annak tűntek. Gondolom, az üres medencében születtek, és az

anyamacska nem tudta kimenteni őket.

Megborzongtam.

Marszi pedig folytatta. – A villa nagy volt, de ugyanolyan

elhanyagolt, mint a fal. Valamikor bemázolták ugyan, de a

homokviharok megtépázták a festést. A növények mind kiszáradtak

az öntözés hiánya miatt. Négy vagy öt madarat láttam egy fáról

lelógó, jókora kalitkában. Szomorú látványt nyújtottak, soványak

voltak, és szívükben nem volt kedv dalolni.

A jemeni bekiabált arabul a nyitott ajtón keresztül valakinek, de

sajnos nem láttam, kinek, aztán bólintott, és intett, hogy lépjek be.

Haboztam, az ajtóban bűz csapott meg. Félelemtől remegve

kiáltottam Madeline nevét. A jemeni megfordult és visszament, hogy

tovább aludjon.

Madeline jött felém a hosszú, sötét folyosón. Félhomály volt, és a

kinti fényes napsütés után alig láttam. Amikor megismerte régi

barátnőjét, rohanni kezdett felém. Megöleltük egymást, és örömmel

tapasztaltam, hogy tiszta, jó szagú. Soványabb volt, mint amikor

utoljára láttam, de élt.

Megkönnyebbültem. Attól tartottam, Marszi olyasmit mesél, hogy

barátnőjét félholtan találta egy koszos matracon heverve, amint a

szavakkal küszködve, kínlódva közli végakaratát, hogy testét vigyék

vissza Manilába.

– Aztán mi történt? – Alig vártam, hogy megtudjam, milyen véget

ér Marszi története.

A szolgáló lehalkította hangját, szinte suttogott, mintha túl

fájdalmasak volnának az emlékek. – Miután kellőképpen

kiörvendeztük magunkat, Madeline kézen fogva egy kis szobába

vezetett. Leültetett a szófára, ő pedig velem szemben, a földön

helyezkedett el.

Most, hogy kettesben maradtunk, azonnal könnyekre fakadt. Fejét

ölembe temette, haját simogattam, suttogva kértem, mondja el, mi

történt vele. Aztán elapadtak a könnyei, és elmesélte hányattatásait

azóta, hogy egy évvel ezelőtt elutazott Manilából.

Madeline-t két jemeni szolga várta a repülőtéren. Egy papírlapot

tartottak kezükben, amelyre Madeline neve volt felírva angolul.

Elkísérte őket, mi mást is tett volna. Megrémisztette ugyan vad

külsejük, azt mondta, még féltette is az életét. Késő este érkeztek

meg a villába. A sötétben fel sem tűnt neki, mekkora a rendetlenség

mindenütt.

A család akkor éppen Mekkában volt a háddzs zarándoklaton. Egy

arab vénasszony, aki nem beszélt angolul, mutatta meg Madeline

szobáját. Süteménnyel, datolyával és forró teával kínálta meg a lányt.

A vénasszony, mielőtt kiment volna a szobából, egy papírlapot

nyomott Madeline kezébe, amelyen az állt, hogy másnap közlik vele

teendőit.

– Nyilván a nagymama volt – tűnődtem.

– Lehet, Madeline nem mondta. Szegény Madeline szíve sajgott,

amikor másnap a napvilágnál szemügyre vette új otthonát. Felpattant

az ágyról, mert az ágynemű koszos volt, a tányéron és poharakon

pedig, amelyeket előző este használt, svábbogarak nyüzsögtek.

Madeline rémülten kereste a fürdőszobát, ahol kiderült, hogy a

zuhany nem működik. Egy koszos szappan maradékával és langyos

vízzel tisztálkodott meg. Hiába imádkozott, hogy az Úr csillapítsa le

heves szívverését. Aztán a vénasszony kopogtatott.

Nem volt mit tenni, követte a konyhába, ahol megkapta teendői

listáját. Madeline elolvasta a kapkodva írt levelet. Megtudta, hogy

segítenie kell a szakácsnak, a házvezetőnőnek, és gondoznia kell a

gyerekeket. A vénasszony intett, hogy készítsen magának ennivalót.

Megreggeliztek, aztán Madeline nekilátott az edények és a lábasok

megpucolásának.

Madeline mellett három női alkalmazott dolgozott a házban; egy

öreg szakácsnő Indiából, egy csinos Sri Lanka-i cselédlány és egy

másik, csúnyácska, aki Bangladesből jött. A szakácsnő legalább

hatvanéves volt, a másik kettő pedig húszas évei közepén járt.

A szakácsnő szóba sem állt senkivel, tudván, két hónapon belül

hazautazik Indiába, inkább otthonáról és a szabadságról álmodozott.

A csúnya cselédlány boldogtalanul hallgatott, mert még egy év

hátravolt a szerződéséből. A csinos Sri Lanka-i lány keveset

dolgozott, ideje többségét a tükör előtt töltötte. Alig várta, hogy a

család visszatérjen. Madeline-nek célozgatott rá, mennyire szereti őt

a ház ura, és abban bízott, hoz neki egy arany nyakláncot Mekkából.

Madeline meglepődött, mikor a csinos cselédlány rászólt, forduljon

meg, hogy szemügyre vehesse alakját. Aztán csípőre tett kézzel,

vigyorogva közölte, hogy a gazda túl csontosnak fogja találni

Madeline-t, de valamelyik fia tán a kegyeibe fogadja. Madeline nem

értette a célzást, és tovább folytatta a véget nem érő tisztogatást.

Négy nap múlva a család hazatért Mekkából, s Madeline azonnal

látta, hogy munkaadói alsóbb osztálybeli, durva, rossz modorú

népek. Viselkedésük hamar bebizonyította, hogy nem tévedett.

Anélkül, hogy bármit tettek is volna érte, gazdagok voltak, s

műveltségük egyedül a Koránból állt, amelyet tudatlanságukban

mindig a helyzetnek megfelelően értelmeztek.

A családfő a másodrangú szerepet, amelyet a nők a Koránban

betöltenek, rabszolgaságnak értelmezte. Minden nem muzulmán nőt

prostituáltnak tekintett. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az apa és

két fia évente négyszer Thaiföldre, a bangkoki bordélyokba

látogatott, hogy megvásárolja fiatal, szép thai nők szexuális

szolgálatait. Az, hogy bizonyos keleti nők eladják magukat,

meggyőzte a családot arról, hogy minden nem muzulmán hiten élő

nő eladó. Amikor cselédet fogadtak fel, feltételezték, hogy a ház

férfiai úgy használhatják kedvükre, akár egy állatot.

Madeline azonnal megtudta az anyától, azzal a céllal fogadták föl,

hogy csökkentse a két tizenéves fiú szexuális vágyát. Az asszony

közölte Madeline-nel, hogy naponként felváltva kell kiszolgálnia

Baszelt és Fariszt, s mindezt Madeline teljes kétségbeesésére minden

érzelem nélkül adta tudtára.

A szexi cselédlány nagy meglepetésére az apa is kedvére valónak

találta Madeline-t. Szólt fiainak, hogy csak azután hálhatnak az új

cselédlánnyal, miután ő örömét lelte benne.

Felnyögtem, elakadt a lélegzetem. Éreztem, mit fog Marszi

elmondani, de nem akartam hallani.

– Asszonyom, az első éjjel, már aznap, hogy a család

hazaérkezett, az apa megerőszakolta Madeline-t – zokogott Marszi. –

És ez csak a kezdet volt, mert annyira kedvére való volt, hogy

továbbra is naponta ezt tette vele.

– Miért nem futott el Madeline, vagy talált valakit, aki segíthetett

volna rajta?

– Próbálta, asszonyom! Könyörgött a többi szolgának, hogy

segítsenek neki. Az öreg szakácsnő és a ronda cselédlány nem akart

belekeveredni az ügybe, mert félő volt, hogy elveszthetik

jövedelmüket. A csinos cselédlány gyűlölte Madeline-t, azt mondta,

ő tehet arról, hogy nem kapta meg az arany nyakláncot. A

feleségével és a vénasszonnyal sem bánt jól a gazda, így azok ügyet

sem vetettek Madeline-re; azt felelték neki, azért fogadták fel, hogy a

ház férfiainak örömére legyen.

– Kiugorhatott volna az ablakon, hogy elfusson.

– Sokszor próbált elfutni, de mindannyiszor elkapták, és

utasították a háziakat, hogy őrizzék. Egyszer, amikor már mindenki

aludt, fölmászott a tetőre, és segélykérő leveleket dobált a járdára. A

szaúdi szomszédok azonban a jemeni szolgáknak adták át a

leveleket, és Madeline-t megverték.

– Mi történt azután, hogy rátaláltál?

Marszi szomorú, lemondó arccal folytatta. – Sok mindennel

próbálkoztam. Felhívtam a követségünket Dzsiddában. A férfi,

akivel beszéltem, azt mondta, sok hasonló panasz érkezett hozzájuk,

de nem sokat tehetnek. Országunknak nagy szüksége van a külföldön

dolgozó munkások által hazaküldött pénzre. Kormányunk nem

akarja magára haragítani a szaúdi kormányt azzal, hogy hivatalosan

panaszt emel. Mire mennének a szegény filippínók a külföldről

érkező pénz nélkül?

Antoine beszélt néhány sofőrrel arról, hogy a rendőrségre kellene

menni, de azt mondták neki, hogy mivel az bármit elhisz a szaúdi

munkaadóknak, Madeline sokkal rosszabb helyzetbe kerülne.

– Marszi! – kiáltottam fel. – Mi lehet ennél rosszabb?

– Semmi, asszonyom, semmi! Nem tudtam, mit tegyek. Antoine

megrémült, és azt mondta, semmit sem tehetünk. Végül megírtam

Madeline anyjának a helyzetet. Ő elment Manilába, a

munkaközvetítőbe, de elzavarták. Aztán felkereste városunk

polgármesterét, aki azt mondta, tehetetlen. Senki nem akart

belekeveredni.

– És most hol a barátnőd?

– Egy hónapja kaptam tőle levelet. Hála Istennek, visszaküldték a

Fülöp-szigetekre, mivel lejárt a kétéves szerződése. Két új filippínó

lány érkezett a helyére, akik még nála is fiatalabbak, és képzelje el,

asszonyom, Madeline még rám haragszik. Úgy gondolja, sorsára

hagytam, és nem is próbáltam segíteni rajta. Kérem, higgye el, hogy

mindent megtettem, amit csak tudtam. Írtam neki, és elmagyaráztam,

mi történt. De nem válaszolt.

Egy szót sem mondhattam férfi honfitársaim védelmében.

Tehetetlenül néztem Marszi arcába.

Végül ő törte meg a csendet. – Hát, ez történt, asszonyom, a

barátnőmmel ebben az országban.

Mondhatom, Marszi teljesen le volt törve barátnője miatt, engem

pedig szinte lesújtott a bánat. Mit mondhat az ember ilyen szörnyű

történet hallatán? Semmi nem jutott eszembe, csak szégyelltem

magam férfi honfitársaim miatt, és többé nem éreztem magam

felsőbbrendűnek annál, akit néhány perccel ezelőtt még alacsonyabb

rendűnek tartottam. Bánattól eltelve temettem a párnába a fejem.

Egyetlen intéssel elbocsátottam Marszit. Napokon át csöndes,

visszahúzódó voltam. A kínzásokra és az erőszakosságra gondoltam,

melynek közepette élünk mind, szaúdiak, akárcsak a külföldiek

ebben az országban, amelyet a hazámnak nevezek.

Hány Madeline van még, akik segítségért nyújtják kezüket, de

puszta ürességet és közömbösséget találnak azok egyenruhája alatt,

akiknek ránk kellene vigyázniuk. És azok a férfiak, akik a Fülöp-

szigetekről, Marszi hazájából valók, sem sokkal jobbak, mint az én

honfitársaim, hisz ők sem vállalták, hogy kiálljanak a lány mellett.

Miután magamhoz tértem zsibbadtságomból, sorra kikérdeztem

barátnőimet. Próbáltam kizökkenteni őket szolgálónőikkel szemben

tanúsított passzivitásukból. Makacsságom révén elképzelhetetlen

szörnyűségekről szóló beszámolókhoz jutottam, amelyeket mind az

én kultúrámbeli férfiak követtek el mindenféle nemzet asszonyai

ellen. Hallottam az Indiából való Szakuntaléról, akit családja

tizenhárom éves korában adott el hatszáz rijal (százhetven dollárnyi)

összegért. Nappal dolgoztatták, éjszaka megerőszakolták, nagyjából

úgy, ahogy a gyanútlan Madeline-t. De Szakuntalét megvásárolták,

tulajdon lett, aki soha többé nem térhetett haza. Kínzói tulajdona lett.

Döbbenten, rémülten hallgattam, ahogy egy anya nevetve

elmesélte, mint könyörgött neki a thai cselédlány, akit a ház

fiúgyermekei kedvükre erőszakoltak meg. A fiainak szüksége van a

szexre, magyarázta, és a szaúdi nők szentsége kényszeríti a családot,

hogy nőt biztosítsanak számukra. A keleti nők nem törődnek vele,

kivel fekszenek le, állította magabiztosan. A fiúk királyok anyáik

szemében.

Hirtelen tudatára ébredtem, hogy az ördög mindenütt jelen van.

Megkérdeztem Alit, miért utaznak apával Thaiföldre és a Fülöp-

szigetekre évente háromszor. Mogorván nézett rám, és azt felelte,

nem tartozik rám. De tudtam a választ, hiszen sok barátnőm apja és

fiútestvérei teszik meg ugyanezeket az utakat gyönyörű országokba,

amelyek pénzért bármely szörnyetegnek eladják fiatal lányaikat és

asszonyaikat.

Rádöbbentem, hogy nem sokat tudok a férfiakról és szexuális

étvágyukról. Az élet felszíne alig több puszta homlokzatnál. Némi

erőfeszítés árán ráleltem az ördögre, amely megbújik a nemek

közötti udvariasság vékonyka máza alatt.

Ifjú életemben először fogtam fel, milyen hatalmas feladattal néz

szembe nemünk. Rádöbbentem arra, hogy célom, a nők egyenlősége,

reménytelen, mert végül felfogtam, hogy a világ férfiai betegesen és

túlságosan szeretik saját magukat. Börtöneink falai áthatolhatatlanok,

mert az előítélet groteszk betegsége megtalálható minden férfi

spermájában, s így adják tovább generációról generációra. Halálos,

gyógyíthatatlan kór, melynek hordozója a férfi, és áldozata a nő.

Tudtam, apám helyett nemsokára egy idegen lesz testem és lelkem

tulajdonosa. Vártam hát végzetemet, akár egy gonosz pók hálójában

vergődő rovar.

Hudá

1972. január tizenkettedikén este tíz órakor kilenc nővéremmel

együtt elvarázsoltan hallgattuk, mit jövendöl Szarának öreg, szudáni

rabszolgánk, Hudá. Szara a házasság és a válás megrázkódtatása után

asztrológiát kezdett tanulni, és meg volt győződve róla, hogy a hold

és a csillagok állása meghatározó szerepet töltenek be életútján.

Hudá, aki kora gyerekkorunk óta megtöltötte agyunkat a fekete

mágiáról szóló történetekkel, örült, hogy a figyelem középpontjában

lehet, és elvonhatja figyelmünket az unalmas rijádi élet

egyformaságáról.

Mindannyian tudtuk, hogy Hudá 1899-ben, nyolcéves korában

elkóborolt anyjától, akit lefoglalt, hogy jamszgyökeret ásson ki a

családnak vacsorára. Hudát arab rabszolga-kereskedők fogták el.

Ifjúkorában órákon át szórakoztatta a ház gyermekeit elfogásának

történetével. Legnagyobb örömünkre Hudá mindig teljes szívvel

játszotta újra, akárhányszor is mondta el a történetet. Lekuporodott a

szófa mellé, halkan énekelt, úgy tett, mint aki a homokban

kaparászik, aztán hangosan felsikított, háta mögül kikapott egy

párnahuzatot, fejére rántotta, kapálódzott, rúgkapált képzelt kínzói

szorításában. Nyögött, földhöz vágta magát, anyja után sikoltozott.

Végül felpattant a dohányzóasztalra, és a nappali ablakán

kikukucskálva írta le a Vörös-tenger kék vizét, amilyennek a hajóról

látta, amely Szudánból Arábia sivatagaiba hozta. Szeme

elkerekedett, amikor a képzelt tolvajokkal verekedett kis

ételadagjáért. Kikapott egy körtét vagy egy barackot a

gyümölcsöstálból, és éhesen befalta az egészet a magja kivételével.

Végül komoran menetelt körbe a szobában, háta mögött

összekulcsolt kézzel Allahhoz imádkozva, mint amikor a

rabszolgapiacra vezették.

Egy puskáért eladták a rijádi Rasíd család egyik tagjának, Hudá

pedig botorkált, mint mikor keresztülvezették Dzsidda utcáin, át a

vakító homokviharon, Mismaak várába, amely a fővárosban a Rasíd

család erődítménye volt.

Majd Hudá egyik bútortól a másikig vetette magát. Fetrengtünk a

nevetéstől, ahogyan Hudá a golyók elől cikázva menekült körbe a

szobában, eljátszva, amikor rokonunk, a fiatal Abdel-Azíz hatvan

emberével megtámadta az erődöt, és legyőzte a Rasídokat,

visszahódította az országot az ál-Szaúd családnak. Hudá kövér

testével ráborult egy székre, és fedezékbe kúszott, mint amikor a

sivatagi harcosok lemészárolták ellenségeiket. Elmondta, mint

mentette meg életét apám apja, és a színjáték azzal ért véget, hogy a

közülünk legközelebb állót leteperte a földre, újra és újra

megcsókolta, és esküdözött, ugyanígy megcsókolta nagyapánkat is

megmenekülésekor, így került Hudá a családunkba.

Amikor nagyobbak lettünk, azzal terelte el figyelmünket

különböző bajainkról, hogy varázslásról, természetfölötti dolgokról

mesélt, megrémisztve minket. Anya általában egy mosollyal elintézte

Hudá meséit, de miután egyszer boszorkányokról és varázsitalokról

sikoltozva ébredtem álmomból, megtiltotta Hudának, hogy a

fiatalabb gyermekekkel megossza hiedelmeit. Most, hogy anya többé

nem volt velünk, Hudá lelkesen folytatta, ahol abbahagyta.

Elbűvölve néztük, ahogy Hudá a Szara tenyerén húzódó vonalakra

bandzsít táskás, fekete szemével, mintha nővérem egész élete, akár

egy látomás, megjelenne előtte.

Szarára, úgy tűnt, nem nagyon hat, amit hall, mintha pontosan

ezeket a szavakat várná. Hudá ünnepélyesen közölte, hogy nem fogja

tudni valóra váltani élete vágyát. Felnyögtem és elfordultam.

Annyira kívántam, hogy Szara megtalálja a boldogságot, amelyet

megérdemel, hogy felbosszantott Hudá. Hangosan közbeszóltam,

hogy összevissza fecseg. De ügyet sem vetettek rám, s Hudá csontos

állát dörzsölgetve tovább tanulmányozta Szara életvonalait. – Hm,

kis Szara, azt látom, hogy nemsokára újra férjhez mész.

Szara felnyögött, és kikapta kezét Hudá markából. Hallani sem

akart egy újabb házasság lidércnyomásáról. Hudá gyengéden

felnevetett, és azt mondta Szarának, ne fusson el a jövője elől. Szara

most megismeri a szerelmi boldogságot, és hat gyermeket hoz a

világra, akik nagy örömet szereznek majd neki.

Szara aggódva ráncolta homlokát, aztán vállat vont. Úgy döntött,

nem törődik olyasmivel, amin nem tud változtatni. Rám mosolygott.

Ritka alkalom volt, hogy mosolyog. Megkérdezte Hudát, tudna-e

olvasni az én tenyeremből is, mert ha Hudá arra is képes, hogy

megjósolja, mit fog tenni kiszámíthatatlan kis húga, akkor ő, Szara,

az idők végezetéig hinni fog Hudá erejében. Többi nővérem

rázkódott a nevetéstől. Egyetértettek Szarával, de azért láttam

arcukon, hogy őszinte gyengédséggel szeretik kis húgukat, aki

annyiszor próbára tette türelmüket.

Gőgösen felvetettem a fejem, és letelepedtem Hudá elé.

Feltartottam tenyerem, és hangosan ráparancsoltam, mondja meg, mi

leszek egy év múlva.

Hudá ügyet sem vetett ifjúi durvaságomra. Mintha órákig

tanulmányozta volna felfelé fordított tenyerem, mielőtt sorsomat

kinyilvánította. Fejét csóválta, magában motyogott, hangosan

nyögött, úgy tűnődött jövőm felől, végül pedig arcomra szegezte

tekintetét, és olyan önbizalommal közölte mondandóját, hogy rám

tört a rémület, és megcsapott szavaiból a varázslat gonosz, forró

szele.

Hudá különös, mély torokhangon szólalt meg. Apa nemsokára

tudatja velem közelgő házasságom hírét. Fájdalmat és boldogságot

találok ugyanabban a férfiban, pusztulást hozok a körülöttem

lévőkre, jövőbeli tetteim jót és rosszat egyaránt hoznak a családra,

amelyet szeretek. Nagy szerelemben és sötét gyűlöletben lesz

részem. Jó és ördögi erők küzdenek bennem, s rejtély vagyok

mindazok számára, akik szeretnek.

Hudá mélyről jövő kiáltással tárta szét kezét, és könyörgött

Allahnak, avatkozzon közbe, és védjen meg engem önmagamtól.

Rám vetette magát, nyakam köré fonta karját, és vad nyüszítéssel

jajveszékelni kezdett. Núra felpattant, és kimentett Hudá fojtogató

öleléséből. Nővéreim engem nyugtatgattak, Núra pedig kivezette

Hudát a szobából, aki még mindig motyogott magában Allahhoz,

hogy védje meg az ő szeretett Fadélája legifjabb lányát. Remegni

kezdtem, aztán kitört belőlem a zokogás. Hudá egyszer azzal

hencegett, hogy boszorkány, már az anyja is boszorkány volt, és az

anyatejjel szívta magába a boszorkányerőt. És csakugyan, nyögtem,

csak egy boszorkány lát át egy ilyen ördögi teremtésen, mint én

vagyok.

Egyik idősebb nővérem, Taháni csitítgatott. Butuska játék, amivel

túllőttek a célon, nem kell eltúlozni. Szara megpróbálta felderíteni a

kedvem. Letörölte könnyeim, és azzal élcelődött, biztosan amiatt

bánkódom, mert aggódok, hogy nem tudok majd megfelelni Hudá

vad jóslatának. Nővéreim csatlakoztak hozzá. Tréfálkozni kezdtek,

hatalmas nevetés közepette idézték fel a csínyeket, amelyeket az

évek során Alival szemben elkövettem. Eszembe idézték egyik

kedvencüket, és jó hangulatban ismét elmeséltük.

A csíny úgy kezdődött, hogy megkértem egyik barátnőmet, hívja

fel Alit, és tegyen úgy, mintha el lenne bűvölve Ali bájától. Órákig

hallgattuk, bátyám mennyi sületlenséget hord össze a telefonban, és

mint készít bonyolult terveket, hogy találkozzon a lány sofőrjével a

közeli építkezés mögött.

A lány megkérte Alit, vezessen egy kecskét is magával, hogy a

sofőr felismerje. Azt mondta, a szülei elutaztak, így Ali nyugodtan

követheti a sofőrt, ha titokban meg akarja látogatni.

Az építkezés a barátnőmék házával szemközt volt, és

nővéreimmel együtt összegyűltünk barátnőm hálószobájának

erkélyén. Betegre nevettük magunkat, órákig néztük szegény Alit,

aki oldalán a kis kecskével forgatta nyakát a sofőrt várva. A

legszórakoztatóbb az volt, hogy a lánynak nem egyszer, nem kétszer,

hanem három alkalommal is sikerült ilyen helyzetbe hozni Alit. Ali

annyira szeretett volna a lánnyal találkozni, hogy elment az esze.

Emlékszem, az járt az agyamban, hogy ennek az ostoba fátyolnak két

oldala van.

Felbátorított nővéreim nevetése és bizakodása, sikerült kiűzni

fejemből Hudá jóslatait, elvégre több mint nyolcvanéves, és

feltehetően szenilis már.

De egyszeriben visszatért az aggodalmam, amikor este

meglátogatott minket apa, és bejelentette, talált egy hozzám illő

férjet. A szívembe markolt a félelem, csak arra tudtam gondolni,

hogy Hudá jóslatai közül az első már bevált. Rémületemben meg

sem kérdeztem apámtól, hogy hívják jövendőbelimet. Nem láttam,

nem hallottam, keserű szájízzel szaladtam szobámba. Szinte egész

éjszaka ébren hánykolódtam, és Hudá szavai jártak az agyamban.

Ifjú életemben először féltem a jövőtől.

Núra másnap reggel visszajött villánkba, és elmesélte, hogy

Karímhoz, az egyik királyi unokatestvérhez fognak hozzáadni.

Kislánykoromban valamikor játszottam a húgával, de nemigen

emlékeztem rá, mit mesélt róla azonkívül, hogy basáskodó báty.

Most huszonnyolc éves, és az első felesége leszek. Núra azt mondta,

látta a fényképét, és kifejezetten jóképű, ráadásul Londonban járt

egyetemre, jogot tanult. Még szokatlanabb módon azzal is kitűnt a

legtöbb unokatestvér közül, hogy valódi szerepe volt az üzleti

világban. Nemrégiben nyitotta meg saját, nagy jogi cégét Rijádban.

Núra hozzátette, nagyon szerencsés vagyok, mert Karím máris

közölte apával, szeretné, ha befejezném az iskolát, mielőtt családot

alapítanánk. Nem akar olyan asszonyt, akivel nem tud gondolatokat

váltani.

Nem voltam olyan hangulatban, hogy boldogítsanak. Vágtam egy

pofát nővéremre, és fejemre húztam a takarót. Núra nagyot sóhajtott,

amikor kiabálni kezdtem, hogy nem én vagyok a szerencsés, hanem

Karím unokatestvérem az.

Miután Núra elment, felhívtam Karím húgát, akit valamelyest

ismertem, és megkértem, tanácsolja bátyjának azt, jobban jár, ha

meggondolja a házasságot. Azzal fenyegetőztem, ha elvesz, nem

vehet magához újabb feleségeket, különben az első adandó

alkalommal megmérgezem őt. Különben is, mint mondtam, apa

nehezen talált nekem férjet, mert az iskolai laboratóriumban volt egy

balesetem. Karím húga megkérdezte, mi történt velem. Először úgy

tettem, mintha szégyellném bevallani, aztán mégis kiszedte belőlem,

hogy balszerencsémre leejtettem egy üveg savat, s az arcom tele lett

szörnyű sebekkel. Jót nevettem, amikor letette a kagylót, és rohant

beszámolni bátyjának.

Később aznap este apám dühösen rontott be a villába, Karím két

nagynénjével a nyomában. Vigyázzállásban kellett tűrnöm, hogy

alaposan, tetőtől talpig szemügyre vegyenek, megvizsgálják arcom,

nincsenek-e sebhelyek. Annyira feldühített a vizsgálat, hogy tágra

nyitottam a szám, és felszólítottam őket, vizsgálják meg a fogaimat

is, ha merik. Feléjük hajoltam, és hangosan csattogtattam fogaimat.

Rémülten menekültek ki a szobából, de visszanézve láthatták, nem

elég, hogy nyerítek, akár egy ló, de arcuk felé is fordítom talpamat,

amely az arab világban szörnyű sértésnek számít.

Apám csak állt és meredt rám. Úgy tűnt, érzelmeivel küzd, aztán

legnagyobb megdöbbenésemre megcsóválta fejét, és kitört belőle a

nevetés. Meg voltam győződve arról, hogy megver vagy kioktat, de

soha, legvadabb álmomban sem képzeltem, hogy nevetni fog.

Éreztem, mint húzódik lassú mosolyra az én arcom is, aztán engem is

rázott a nevetés. Szara és Ali kíváncsian, arcukon kérdő mosollyal

léptek be a szobába.

Apa a szófára rogyott, és tobéja szegélyével letörölte a könnyeket

az arcáról. – Szultána, láttad, milyen arcot vágtak, mikor próbáltad

megharapni őket? – kérdezte. – Azt, amelyik úgy nézett ki, mint egy

ló? Nem akármi vagy, lányom. Nem tudom eldönteni, sajnáljam

vagy irigyeljem Karím unokabátyád. – Kifújta orrát. – Az biztos,

hogy viharos élete lesz melletted.

A fejembe szállt apám dicsérete. Leültem a padlóra, és ölébe

hajtottam a fejem. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat, gondoltam,

amikor megfogta a vállam, és lemosolygott rám, szórakoztató

lányára. Felbátorított ez az intim jelenet. Megkértem apát, nem

találkozhatnék-e Karímmal az esküvő előtt.

Apa megfordult, Szarára nézett, és nővérem látványa

meglágyíthatta szívét. Megpaskolta maga mellett a szófát, és hívta,

üljön mellé. Egyetlen szó sem hangzott el hármunk között, mégis

értettük egymást.

Alit megdöbbentette, micsoda figyelemben részesülnek egyszer

csak a család asszonyai. Szája elkerekedett, úgy dőlt az ajtófélfának.

Semmit sem értett.

Karím

Apa csodálkozására és az én keserű csalódásomra, Karím családja

nem bontotta fel az eljegyzést. Ehelyett egy hét múlva Karím apjával

együtt beállított apa irodájába, és udvariasan engedélyt kért arra,

hogy találkozhasson velem, természetesen a megfelelő felügyelet

mellett. Karím rokonaitól hallott szokatlan viselkedésemről, és

határozottan elfogta a kíváncsiság, vajon teljesen őrült vagyok-e,

vagy csupán tüzes teremtés.

Apa nem felelt korábbi kérésemre, hogy találkozhassak

Karímmal, de a férfi családjának óhaja egészen más ügy. Alaposan

megvitatták a dolgot néhány nagynénivel és Núra nővéremmel, majd

apa kedvező választ adott Karím kérésére.

Örömömben körbetáncoltam a szobát, amikor apától megtudtam a

hírt. Találkozni fogok a férfival, aki a férjem lesz, mielőtt

hozzámennék! Nővéreimet is sokkolta a hír, hisz ez nem volt szokás

a mi társadalmunkban. Rabok voltunk, ám ekkor úgy éreztük, lazult

a hagyomány mindig jelen levő szorító bilincse.

Karím szülei, apám és Núra úgy határoztak, hogy Karím

édesanyjával együtt két hét múlva villánkba látogat délutáni teára.

Núra, Szara, két nagynéném és Karím anyja lesz társaságunkban. És

ez felcsillantotta a reményt, hogy talán valamelyest irányíthatom

életemet. Előző nap még remélni sem mertem ilyet. Izgatottan

tűnődtem, vajon hogy fog tetszeni Karím. Aztán új, kellemetlen

gondolat futott át agyamon: előfordulhat, hogy én nem fogok tetszeni

Karímnak. Ó, mennyire szerettem volna olyan szép lenni, mint

Szara, hogy láttomra a férfiak szíve hevesebben dobogjon a vágytól.

Órákon át néztem magam a tükörben, szitkozódtam, amiért olyan

alacsony termetű vagyok, s csavargattam rövid, göndör fürtjeim.

Orrom túl kicsinek tűnt arcomhoz képest, szemem ragyogott. Talán

valóban legjobb lenne a nászéjszakáig magamon hagyni a fátylat.

Szara kuncogva nézte szenvedésem, és próbált megnyugtatni. A

férfiak szeretik a pici nőket, különösen azokat, akiknek kicsi, felfelé

néző orruk, mosolygó szemük van. Núra, akinek véleményét

mindenki tiszteletben tartotta, nevetve mondta, hogy engem a

családban az összes nő nagyon csinosnak tart. Soha nem törődtem a

szépséggel, de talán eljött az idő, hogy kihangsúlyozzam

adottságaimat. Hirtelen kétségbeesett vágy öntött el, hogy kívánatos

nőnek lássanak. Közöltem apával, hogy nincs mit fölvennem. Mi,

szaúdi nők, az utcán fátylat hordunk, de abban a pillanatban

megszabadulunk sötét lepleinktől, mihelyt belépünk egy barátnőnk

otthonába. Ha már egyszer nem tudjuk elkápráztatni a másik nemet –

férjünk kivételével – gondosan kiválasztott, divatos öltözékeinkkel,

megpróbáljuk mi, nők legalább egymást elkápráztatni. Mi valóban a

többi nőnek öltözködünk. A délutáni teapartira például csipkét vagy

szatént öltünk magunkra, melyet ízlésesen kiválasztott,

felbecsülhetetlen értékű gyémántokkal és rubinokkal díszítünk.

Sok külföldi barátnőmet döbbentette meg az ormótlan csadorok

alatt viselt divatos ruhák és ragyogó nyakláncok látványa. Azt

mondták, hogy mi, szaúdi asszonyok, ragyogó, egzotikus madarakra

emlékeztetünk, akik kedvükre öltözködnek fekete fátylaik és

csadorjaik alá. Nem kétséges, hogy mi, feketében járó asszonyok

nyugati nőtársainknál – akik szabadon járnak-kelnek divatos

ruháikban – jóval több időt és energiát fordítunk arra, hogy egyénien

öltözködjünk köpenyeink alatt.

Apa, mivel örült, hogy érdeklődést mutatok a házasság iránt,

könnyen engedett kérésemnek. Núra és férje elkísértek Londonba,

ahol három napig vásároltunk a Harrodsnál. Mindenáron próbáltam

megmagyarázni az eladóhölgyeknek, hogy a jövő héten fogom

megismerni a vőlegényem. Nehogy csupán azért, mert szaúdi

hercegnő vagyok, még azt feltételezzék, hogy nincs választás az

életemben. Csalódás fogott el, mert egyikükön sem látszott tisztelet

vagy meghökkenés. Pedig milyen büszkén közöltem! Azok, akik

szabadok, nem tudják felmérni a kis győzelmek értékét.

Núra elintézte, hogy amíg Londonban vagyok, végezzenek rajtam

smink-és ruhaszínpróbát. Amikor megtudtam, hogy a smaragdzöld

áll nekem a legjobban, tizenhét ilyen színű ruhát vásároltam. Kócos

hajamat egy puha csavarral hátrafogták, és álmélkodva

gyönyörködtem a rejtélyes idegenben, aki a londoni kirakatok

üvegéről nézett vissza rám.

Szara és Marszi segítettek felöltöznöm a parti napján. Hol sírtam,

hol átkozódtam, amiért nem tudtuk megismételni londoni frizurámat,

amikor hirtelen Hudá bukkant fel hálószobám ajtajában.

– Ne feledd! – kiáltotta. – Először megismered a boldogságot,

aztán jön a boldogtalanság új férjeddel!

Hozzávágtam a hajkefémet, és rákiabáltam, hogy ne rontsa el a

napomat fecsegésével. Szara megcsavarta a fülemet. Szégyelljem

magam, elvégre Hudá egyszerű vénasszony; engem azonban nem

bántott a lelkiismeret, s ezt meg is mondtam Szarának. Szara erre azt

felelte, mindez azért lehetséges, mert nincs is lelkiismeretem. Addig

civakodtunk egymással, míg meg nem szólalt a kapucsengő. Akkor

Szara átölelt, és azt mondta, csodálatosan nézek ki smaragdzöld

ruhámban.

Valóban fogom hús-vér valójában látni jövendő férjemet!

Fülemben éreztem vérem heves lüktetését, és magamon minden

tekintetet. Oda a tervezett nagyvilági hatás! Ó, visszatérés a

gyerekkor biztonságába!

Nem volt szükségem ilyen érzelmekre. Karím nemcsak hogy a

legjobb képű férfi volt, akit valaha is láttam, de érzéki pillantása

minden mozdulatomnál végigsimított rajtam, és úgy éreztem, én

vagyok a legszebb teremtmény a földön. Percekkel azután, hogy

túlestünk a feszengő bemutatkozáson, tudtam, hogy soha nem fogja

felbontani az eljegyzést. Felfedeztem magamban a meglepő,

lappangó tehetséget, amely azoknak a nőknek a legnagyobb

segítsége, akiknek manipulálniuk kell ahhoz, hogy elérjék céljaikat.

Kiderült, hogy természetes érzékem van a flörthöz. A legnagyobb

könnyedséggel biggyesztettem le ajkam, és pillantottam Karímra

félig lesütött szempilláim mögül. A képzeletem szárnyra kapott?

Karím mindössze egyike sok kérőmnek.

Karím anyja feszülten figyelt, láthatóan nem tetszett neki

modorom. Szara, Núra és a nagynénéim fájdalmas pillantásokat

vetettek egymásra, de Karímot elbűvöltem, és csak ez számított.

Karím, mielőtt anyjával együtt távozott volna, megkérdezte,

felhívhatna-e egyik este, hogy megbeszéljük esküvőnk részleteit.

Teljesen megbotránkoztattam nagynénéimet, amikor ahelyett, hogy

előbb tőlük kértem volna engedélyt, rögtön így feleltem: –

Természetesen, bármelyik nap megfelel kilenc után. – Sokat ígérő,

nőies mosolyt vetettem Karímra, mikor elköszönt.

Kedvenc dallamomat, egy libanoni szerelmi balladát dúdolgatva

hallgattam, ahogy Núra, Szara és nagynénéim részletesen a fejemre

olvasták, mennyi hibát követtem el. Meg voltak győződve arról,

hogy Karím anyja ragaszkodni fog az esküvő lemondásához, hiszen

gyakorlatilag elcsábítottam fiát szememmel és ajkaimmal. Azt

mondtam nekik, egyszerűen féltékenyek, mert módom volt látni

férjemet az esküvő előtt. Én azonban nyelvet öltöttem nagynénéimre.

Azt mondtam nekik, túl öregek ahhoz, hogy megértsék a fiatal szív

lüktetését. A döbbenettől tágra nyílt szemmel hallgatták

pimaszságomat. Aztán bezárkóztam a fürdőszobámba, és teli tüdőből

énekeltem.

Később végiggondoltam szereplésemet. Ha nem kedveltem volna

Karímot, gondoskodtam volna arról, hogy ő se kedveljen engem. De

kedveltem, és azt akartam, hogy belém szeressen. Jól átgondoltam,

mit teszek. Ha visszataszítónak találom, és azt akarom, hogy

felbontsák az eljegyzést, modortalan lettem volna, anyja arcába

böfögök, és Karím ölébe öntöm a forró teát. Ha Karím és családja

még mindig nincs meggyőződve arról, hogy nem vagyok méltó

feleség Karím számára, úgy gondoltam, szellentek is. Szerencséjükre

megkíméltem őket az ilyen megrázkódtatásoktól, mivel vonzónak és

kedvesnek találtam Karímot. Megkönnyebbülés volt, hogy nem egy

aszott öregember felesége leszek, és úgy gondoltam, nászunknál a

szerelem termékeny talajra talál.

Ezekkel a kellemes gondolatokkal a fejemben ruhatáramból hat

bájos öltözetet ajándékoztam Marszinak, és elmondtam neki, hogy

meg fogom kérni apát, hadd vigyem magammal új otthonomba.

Karím még aznap este felhívott. Remekül szórakozva mesélte el,

hogy anyja azt tanácsolta neki, ne vegyen el. Anyja remegett a dühtől

vakmerőségem láttán, és megjósolta, hogy legidősebb fiának

fájdalmat, családjában pedig katasztrófát fogok okozni.

Önbizalommal töltött el frissen felfedezett női bölcsességem.

Kacéran azt feleltem, legjobb lesz, ha megfogadja anyja tanácsát.

Karím pedig azt suttogta, hogy én vagyok az a lány, akiről

álmodott. Királyi unokatestvér, okos, jó humorú. Kijelentette, hallani

sem akar olyan nőről, amilyet anyja szeretne számára. Mereven,

mozdulatlanul ülne, és úgy próbálná kifürkészni minden óhaját. Neki

olyan nő kell, akiben van tűz. Átlagos nő mellett megölné az unalom.

Szexin mormolva tette hozzá, hogy boldoggá tettem szemeit.

Aztán fölvetett még valamit, ami megzavart. Megkérdezte, körül

vagyok-e metélve. Meg kell kérdeznem apát, feleltem, de ő

figyelmeztetett: – Ne, ne kérdezd, ha nem tudsz róla, az azt jelenti,

nem vagy. – Úgy tűnt, örül a válasznak.

Ártatlanságomban kibukott belőlem a körülmetélés kérdése a

vacsoraasztalnál. Apámnál aznap este a harmadik feleség volt soron,

úgyhogy Ali ült az asztalfőn. Megdöbbentette a kérdésem. Lecsapta

poharát, és Szarához fordult, hogy mondjon neki valamit. Tovább

kanalaztam az ételt, és egy hosszú pillanatig nem láttam az

idegességet a nővéreim szemében. Csak amikor felpillantottam,

vettem észre, hogy mindenki kényelmetlenül érzi magát.

Ali családfői mivoltának teljes tudatában az asztalra csapott, és

tudni akarta, hol hallottam a szót. Rádöbbentem, hogy valami nincs

rendben, és eszembe jutott Karím figyelmeztetése. Azt mondtam, a

szolgák beszélgetésénél hallottam.

Ali fenyegető pillantással intézte el tudatlanságomat, majd kurtán

közölte Szarával, reggel hívja föl Núrát, hogy ő beszéljen majd

„ezzel a gyerekkel”. Most, hogy anyánk már nem élt, Núra, a

legidősebb lány volt felelős azért, hogy ilyes dolgokban ne legyek

tudatlan. Másnap reggel tíz óra előtt megérkezett a villába, és

egyenesen a szobámba jött. Savanyú arccal mesélte, hogy Ali

leteremtette, hogy mint legidősebb lány, szomorúan elhanyagolja

kötelességeit, s hogy Ali értesíteni szándékozik apánkat

észrevételéről és nemtetszéséről.

Núra leült az ágy szélére, és gyengéden megkérdezte, mit tudok a

férfi és nő közötti kapcsolatról. Önbizalommal telve feleltem, hogy

mindent tudok, amit lehet.

Nővérem mosolyogva válaszolt. – Attól tartok, hogy megint

elszaladt a nyelved, húgocskám, talán mégsem tudsz mindent az

életről.

Mint kiderült, elég sokat tudtam a szex aktusáról.

Szaúd-Arábiában, akárcsak az arab világ többi részén, a szex

témáját tabunak tekintik. Ennek eredményeképpen a nők nemigen

beszélnek másról. A szexről, a férfiakról és a gyerekekről szóló

társalgás uralja a női összejöveteleket.

Hazámban, ahol egy nő oly kevés dolgot tehet, amely lefoglalná,

az asszonyok fő időtöltése, hogy összegyűlnek egymás palotáiban.

Majd minden napra jut egy női parti, kivéve a pénteket, vallásos

napunkat. Összejövünk, kávézunk, teázunk, édességet eszegetünk,

túltömött szófákon heverészünk és pletykálunk. És mihelyt egy nő

fátylat kezd viselni, automatikusan részese lesz ennek.

Azóta, hogy felvettem a fátylat, izgalommal hallgattam fiatal arák

beszámolóit nászéjszakáikról. Nem volt részlet, amit túl intimnek

tartottak volna. Néhány fiatalasszony megdöbbentette a női

összejövetelt, kijelentve, hogy élvezte a szexet. Mások azt mondták,

csak úgy tettek, mintha élveznék férjük közeledését, hogy az ne

keressen magának másik feleséget. Aztán voltak olyan nők, akik

annyira gyűlölték a szexet, hogy behunyt szemmel viselték el férjeik

támadását, rettegve, undorodva. És ne felejtsük el, voltak néhányan,

akik csendben maradtak az ilyen beszélgetések során, elzárkóztak a

témától. Ezek olyan nők voltak, akikkel kegyetlenül bánt férjük.

Nagyjából úgy, ahogyan Szarát bántalmazták.

Núra, miután meggyőződött arról, hogy tudom, mivel jár a

házasélet, kevés dologgal kiegészítette ismereteimet. Azzal, hogy

feleségként kötelességem bármikor férjem rendelkezésére állni,

bármik legyenek is az érzéseim a dologgal kapcsolatban.

Kijelentettem, hogy márpedig én úgy teszek, ahogyan kedvem tartja,

és Karím nem kényszeríthet engem akaratom ellenére. Núra a fejét

rázta. – Sem Karím, sem más férfi nem fogadna el visszautasítást. A

hitvesi ágyhoz joguk van. Állítottam, hogy Karím más, ő soha nem

lenne erőszakos. Núra azt felelte, nincs olyan férfi, aki ilyen

ügyekben megértő lenne. Ne is várjam, nehogy keserű csalódás

érjen.

Hogy másra tereljem a beszélgetést, a körümetélésről kérdeztem

nővérem. Halk, vékony hangon mesélte el, hogy őt is körülmetélték

tizenkét éves korában. Megtudtam, hogy őt korban követő három

nővéremnél is végrehajtották a szertartást. A hat fiatalabb lányt egy

nyugati orvos beavatkozása mentette meg a barbár szokástól, aki

órákon keresztül beszélt apámnak a rítus ellen. Núra hozzátette,

áldjam a szerencsém, amiért nem kellett elviselnem ilyen

szörnyűséget.

Láttam, hogy nővéremet kevés választja el a sírástól.

Megkérdeztem tőle, mi történt.

Családunk nő tagjait, akárcsak a legtöbb szaúdi asszonyt,

generációk óta körülmetélték, mint ahogy anyánkat is néhány héttel

esküvője előtt. Núra tizennégy éves korában lett asszony, és anya

követte az egyetlen hagyományt, amelyet ismert. Megszervezte,

hogy Núra körülmetélését egy kis faluban, Rijádtól néhány

kilométerre hajtsák végre.

Nagy lakomával kísért ünnepséget rendeztek. A fiatal Núra fürdött

a rá irányuló figyelemben. Ő volt a középpont. Néhány perccel az

aktus előtt anya elmondta Núrának, hogy az idősebb nők kis

ceremóniát végeznek, és nagyon fontos, hogy mozdulatlanul

feküdjön. Az egyik nő egy dobot vert, a többiek kántáltak. A

legidősebb nők a rémült gyerek köré gyülekeztek. Núrának deréktól

lefelé le kellett vetkőznie, majd néhány nő leszorította a földre

terített matracra, aztán a legidősebb nő felemelte a kezét a levegőbe.

Núra rémülten látta, hogy egy borotvaszerű tárgyat tart. Felsikoltott.

Aztán éles fájdalmat érzett altestében. A sokktól kába volt még,

mikor felemelték, és gratuláltak hozzá, hogy nagykorú lett. De

borzasztóan megdöbbentette, hogy vér ömlött ágyékából. Egy

sátorba cipelték, hogy bekötözzék vágásait.

Gyorsan gyógyultak a sebek, de csak nászéjszakáján értette meg,

mi célt szolgált az eljárás. Elviselhetetlen fájdalommal és rengeteg

vérrel járt a közösülés. Amikor a dolog nem enyhült, egyre inkább

rettegni kezdett a szextől. Amikor teherbe esett, felkeresett egy

nyugati doktort, aki meghökkent a hegek láttán. Elmondta Núrának,

hogy az egész külső genitáliát eltávolították, és emiatt a szexuális

aktus mindig fájdalommal és vérzéssel fog járni.

Amikor az orvos megtudta, hogy Núra három húgát is

körülmetélték, és feltehetőleg a többi hat is el fogja szenvedni

ugyanezeket a következményeket, könyörgött neki, beszélje rá

szüleit, hogy látogassák meg a klinikán.

Másik három nővérem is felkereste az orvost, ő pedig azt mondta,

hogy Baher nővérem sokkal rosszabb állapotban van Núránál.

Egyszerűen fel nem fogja, hogyan viseli el a szexuális kapcsolatot

férjével. Núra tanúja volt nővére ceremóniájának, és emlékezett,

hogy Baher harcolt a vénasszonyokkal, néhány métert sikerült is

futnia kínzói elől. De aztán elkapták, visszacipelték a matracra, ahol

úgy küszködött, hogy rengeteg vért veszített.

A doktor meglepetésére anyám ragaszkodott ahhoz, hogy

körülmetéljék lányait. Ő maga is elviselte a rítust, és biztos volt

benne, hogy ez Allah akarata. De az orvosnak végül sikerült

meggyőzni apánkat az egész procedúra értelmetlenségéről, nem is

beszélve a vele járó kockázatról. Núra azt mondta, kegyetlen és

haszontalan szokástól mentett meg.

Megkérdeztem Núrát, mit gondol, Karím miért érdeklődött efelől.

Núra pedig azt felelte, szerencsém van, mert olyan férjem lesz, aki

úgy véli, egy nőnek teljesnek kell lennie. Elmondta, sok férfi még

mindig ragaszkodik ahhoz, hogy körülmetéljék menyasszonyát.

Minden azon múlik, melyik környezetben születik az ember, vagy

hogy vélekednek erről a lány családjában. Egyes családok folytatják

a gyakorlatot, míg mások szakítottak a barbár szokással. Núra azt

mondta, neki úgy tűnik, Karím olyan feleséget kíván, akivel

megoszthatja a gyönyört, és aki nemcsak a gyönyör tárgya.

Mikor Núra elment, magamra maradtam gondolataimmal.

Tudtam, milyen szerencsém van, amiért a legfiatalabb lány vagyok a

családban. Megborzongtam, elképzelve a traumát, amit Núra és többi

nővérem elszenvedett.

Örültem, hogy Karím törődik velem. Kezdtem remélni, hogy

legalább néhány nő boldog lehet országomban a civilizált

társadalomhoz nem illő hagyományok ellenére is. De mégis ott

kísértett gondolataimban a dolog tisztességtelensége. Mi, szaúd-

arábiai nők csak akkor találhatunk boldogságot, ha a fölöttünk

uralkodó férfi törődik velünk, különben bánat vár ránk. Bármit is

teszünk, jövőnk egyetlen dologtól függ, annak a férfinak a

kedvességétől, aki uralkodik rajtunk.

Elálmosodtam, elaludtam. Azt álmodtam, hogy gyönyörű,

smaragdzöld esküvői ruhában várom férjem, Karímot. De hiába, nem

jön, és álmom lidércnyomássá válik. Feketébe öltözött, borotvás

vénasszonyok üldöztek, véremet kívánva. Izzadva, remegve

ébredtem. Kiáltottam Marszinak, hogy hozzon hideg vizet.

Gyötrődtem, mert tisztában voltam vele, mit jelent ez a rémisztő

látomás. A régi, elavult szokásokat meg kell változtatni, de ennek

legnagyobb akadálya maguk az arab nők. Az anyám generációjába

tartozó tanulatlan asszonyok nem sokat tudnak azonkívül, amit a

férfiak elmondtak nekik. Ennek tragikus eredményeként az ilyen

hagyományokat, mint a körülmetélés, pontosan azok tartották

életben, akik maguk is szenvedtek a barbarizmus kegyetlen kése

alatt. A múlt és a jelen közt vergődve akaratuk ellenére is a férfiak

pozícióját erősítették, amivel tudatlanságban és elzártságban tartanak

minket. Anyám, amikor értesült a körülmetélés veszélyeiről, még

akkor is ragaszkodott a hagyományhoz, el sem tudott képzelni más

utat lányai számára, mint amelyet maga is bejárt. Attól tartott

ugyanis, hogy bármilyen eltérés a hagyománytól árthat

házasságának. Csak mi, modern, művelt nők változtathatjuk meg a

nők életét. A hatalmunkban van, az ágyékunkban. Eltökélten vártam

esküvőm napját. Én leszek az első szaúdi asszony, aki megreformálja

a családi életet. Az én fiaim teszik majd olyan országgá Arábiát,

amely méltó minden polgárához, férfiakhoz, nőkhöz egyaránt.

Az esküvő

Az én esküvőm napján vidámság töltötte meg az öltöztetőszobát.

Körülvettek a család asszonyai, s az ember a saját hangját sem

hallotta, mindenki egyszerre beszélt és nevetett, mint ritka, nagy

ünnepségeken.

Núra és Ahmed palotájában voltam, amely mindössze néhány

héttel esküvőm előtt készült el. Núra elégedett volt az eredménnyel,

és alig várta, hogy aranyozott palotája híre végigfusson egész

Rijádon, az emberek ámuldozzanak a ráköltött pénzen, és dicsőítsék.

Én azonban gyűlöltem Núra új palotáját. Romantikus okokból

Dzsiddánál, a tengerparton szerettem volna férjhez menni. De apám

ragaszkodott a hagyományos esküvőhöz, és én kivételesen nem

tiltakoztam, amiért nem teljesíti követelésem. Hónapokkal ezelőtt

eldöntöttem, hogy a bosszantó apróságokra ügyet sem vetek, csupán

a lényeges dolgokkal foglalkozom. Nem kétséges, egyszerűen

ráuntam országom bajaira.

Núra ragyogott a boldogságtól, a rokonságbeli asszonyok pedig

bókokkal halmozták el a palota szépségét. Szara és én

összemosolyogtunk, mert már korábban kiderült, egyetértünk abban,

hogy a palota a lehető legrosszabb ízlést tükrözi.

Núra márványpalotája hatalmas volt. Több száz filippínó, thai és

jemeni munkás hónapokig éjjelnappal dolgozott ezen a monstrumon

komor német felügyelők ellenőrzése alatt. Az építészek, festők, a fa-

és fémmunkások nem egy nyelvet beszéltek, s a palota tükrözte az

ízlésbeli különbségeket.

A csarnokok aranyozottak, gazdagon díszítettek voltak. Szara és

én pusztán az előcsarnokban száznyolcvan festményt számoltunk

össze. Szara ráadásul azt is megállapította, hogy a műtárgyakat

olyasvalaki válogatta össze, aki egyáltalán nem, vagy legalábbis nem

sokat ért a nagy mesterekhez. A végtelen padlókat cifra, madarakkal

és különböző vadállatokkal hímzett szőnyegek borították. A csicsás

hálószobák elszomorítottak, egyszerűen nem értettem, hogyan

lehetséges, hogy ugyanabból a családból származó gyerekeknek

egymástól ennyire eltérő ízlésük legyen.

Bár Núra nagyon melléfogott, amikor otthonát dekorálta, kertje

mestermunka volt. Csaknem egy mérföld hosszan tavakkal és

gyönyörűen elrendezett virágokkal, bokrokkal, fákkal tarkított gyep

vette körül a palotát. Sok egyéb is vonzotta a szemet: szobrok, színes

madárházak, szökőkutak, sőt még egy gyermekjátszóteret is láttam.

Este kilenc órakor a kertben adtak hozzá Karímhoz. Núra tudta,

hogy szeretem a sárga rózsákat, és most több ezer, Európából

repülőn szállított rózsa úszott a tavon a rózsákkal fedett pavilon

mellett. Núra büszkén közölte, már most suttogják az emberek, hogy

ez lesz az évtized esküvője.

Szaúd-Arábiában nem jelentik be az eljegyzéseket és az

esküvőket. Ezeket a dolgokat teljes mértékben magánügynek

tekintik, de a nagy alkalmakra költött pénzről szóló pletykák bejárják

az egész országot, és a királyi család minden ága igyekszik

túlszárnyalni a másikat.

Sikoltozva támadtam nagynénéimnek, amikor intim szőrzetemet

durván eltávolították. Fájdalomtól nyüszítve kérdeztem, mi értelme

ennek a durva szokásnak. A legidősebb nagynéném arcon csapott

szemtelenségemért, keményen a szemembe nézett, és közölte, hogy

én, Szultána, buta gyerek vagyok. Mint olyan lánynak, aki a

muzulmán hitben nevelkedett, tudnom kellene, a próféta ajánlotta,

hogy negyvennaponta távolítsák el a szemérem- és a hónaljszőrt a

tisztaság kedvéért. Én most is, mint mindig, akaratos voltam. Azt

kiabáltam, hogy a dolognak semmi értelme, elvégre a modern

muzulmánoknak rendelkezésükre áll a forró víz, a szappan, hogy

tisztán tartsák magukat. Többé nem a sivatag porát kell erre a célra

használniuk.

Nagynéném, tudva, hogy nincs értelme vitatkozni velem, tette

tovább a dolgát. Én pedig az összes jelenlevőt megdöbbentve

hangosan kinyilvánítottam, hogy ha a próféta most, a modern

fürdőszobák korában szólalna meg, véget vetne az ostoba

hagyománynak. Ez a dolog is ékesen bizonyítja, hogy mi, szaúdiak,

olyanok vagyunk, mint az öszvér, ugyanazon a csapáson baktatunk,

mint amelyet az előttünk járó öszvér kitaposott, még akkor is, ha az a

szakadék szélére vezet. Csak ha tüzes paripákká változunk, akiknek

megvan a saját akaratuk, haladhatunk tovább, és léphetünk túl a

primitív szokásokon.

Rokonaim aggódva néztek egymásra. Rettegtek az ilyen lázadó

szellemtől, és csak engedelmes nők között érezték jól magukat.

Egyenesen csodának tekintették, hogy elégedett vagyok azzal, akit

férjemül választottak, de a szertartás végéig egyetlen rokonom sem

mert megkönnyebbülten felsóhajtani.

Ruhám a legfényesebb vörös csipkéből készült, amit csak

találtam. Vakmerő menyasszony voltam, és nagy gyönyört szerzett,

hogy megbotránkoztatom az egész családot. Hiába könyörögtek,

hogy helyette sápadt rózsaszínt vagy barackszínűt viseljek, szokás

szerint nem alkudtam meg. Tudtam, hogy igazam van. Végül még

nővéreim is bevallották, hogy a fényes szín jól áll bőrömnek és

szememnek.

Boldog kábulatban voltam, amikor Szara és Núra rám adták a

ruhát, és derekamnál begombolták a finom gombokat.

Egy pillanatra elszomorodtam, amikor Núra nyakam köré

kapcsolta Karím ajándékát, a rubin és gyémánt nyakláncot. Eszembe

ötlött, amint anyám Szara esküvőjének szomorú napján lánya

nyakára kapcsolja a nem kívánt drágaköveket. Mindössze két éve

történt, mégis, mintha egy másik élet lett volna, egy másik Szultána.

Elűztem rosszkedvemet, elmosolyodtam, rádöbbentem, anya nyilván

elégedetten csillogó szemmel néz valahonnan messziről. Alig

kaptam levegőt a szoros ingmellben, amikor lehajoltam a tavaszi

virágcsokorért, amely teljes egészében értékes kövekből készült, s

amelyet Szara tervezett az alkalomra.

– Készen állok – közöltem testvéreim mosolygó arcára pillantva.

Eljött az idő egy új kezdetre, egy másik életre.

A dobverés elfojtotta az Egyiptomból hozatott zenekar hangját.

Egyik oldalon Núra, a másikon Szara kísért. Büszkén jelentem meg a

kertben türelmetlenül várakozó vendégek között.

Mint minden szaúdi esküvőnél, a hivatalos szertartást korábban

elintézték. Karím és családja palotánk egyik részében volt, én

családommal a másikban, és a vallási vezető egyik szobából a

másikba sietett, hogy megtudakolja, elfogadjuk-e egymást. Karím és

én nem mondhattuk ki egymás jelenlétében az igent.

Családunk négy nap, négy éjjel ünnepelt, s az ünnepség még

három nap, három éjjel folytatódott azután, hogy megjelentünk

nővendégeink előtt. A ma esti szertartás mindössze arra a célra

szolgál, hogy a szerelmesek fürdőzhessenek az ifjúság és remény

ünneplésének szépségében. Ez a mi dicsőséges esténk.

Nem láttam Karímot azóta, hogy megismerkedtünk. Igaz,

kapcsolatunk hosszú, órákon át tartó, játékos telefonbeszélgetésekkel

folytatódott. Most apja kíséretében lassan haladt a pavilon felé.

Olyan jóképű, és ő lesz a férjem!

Valami különös okból lenyűgözött a szívverése, figyeltem torka

mozgását, számoltam a remegéseket. Képzeletemben erőteljes

mellkasára hajtottam a fejem, és arra gondoltam, ez a szív az enyém.

Csak rajtam áll, hogy boldogan vagy nyomorultan ver-e. Kijózanító

pillanat egy fiatal lány számára.

Végül ott állt előttem magasan, egyenesen. Hirtelen úrrá lettek

rajtam az érzések, ajkam megremegett, szemem könnybe lábadt,

küszködnöm kellett, hogy ne sírjak. Amikor Karím levette arcomról

a fátylat, mindkettőnkből kitört a nevetés a felgyülemlett érzelmektől

és az örömtől. A nőkből álló közönség hangosan tapsolt és dobogott.

Szaúd-Arábiában ritkaság, hogy férj és feleség ilyen nyilvánvaló

gyönyörre leljenek egymásban.

Valósággal felfaltuk egymást pillantásunkkal, s csaknem úrrá lett

rajtam a hitetlenkedés. A sötétség gyermeke voltam, és férjem

ahelyett, hogy a várt rémisztő szörnyeteg lett volna, az édes

szabadság ígéretét hozta el számomra ifjúkorom nyomorúsága után.

Alig vártuk, hogy kettesben lehessünk. Mindössze rövid időt

töltöttünk a vendégek között a ceremónia után, hogy fogadjuk a női

rokonok és barátok gratulációit. Karím kis bársonyzacskóból

aranypénzeket dobált a boldog vendégek közé, én eközben elsiettem

átöltözni.

Szerettem volna beszélni apámmal, de ő eltűnt a kertből abban a

percben, hogy elvégezte feladatát. Megkönnyebbülhetett. Első

feleségétől való legfiatalabb és legtöbb bajt okozó lányát férjhez

adta, többé nem az ő felelőssége. Ó, mennyire vágytam arra a

kötelékre kettőnk között, amelyről mindig is álmodtam, de soha nem

vált valóra.

Karím megígérte, oda megyünk nászútra, ahova csak akarok, és

mindent megtesz, amire vágyom. Minden óhajom parancs volt

számára. Gyerekes lelkesedéssel soroltam fel mindazokat a helyeket,

amelyeket látni akartam, és azokat a dolgokat, amelyekre vágytam.

Először Kairóban állunk meg, onnan Párizsba megyünk, majd New

Yorkba, Los Angelesbe, aztán Hawaiira. Nyolc csodálatos hetünk

lesz, szabadon Arábia kötöttségeitől.

Smaragdzöld selyemkosztümbe öltözve búcsúzóul megöleltem

nővéreimet. Szara annyira zokogott, hogy nem volt képes elengedni.

– Légy bátor – suttogta újra és újra. Vérzett a szívem érte. Nagyon is

megértettem, hogy soha nem fogja elfeledni nászéjszakáját, de

reméltem, hogy az évek múlásával talán elhomályosul az emlék.

Divatos kosztümömet fekete csadorral fedtem el, és fátylam

vettem, úgy helyezkedtem el a Mercedes hátsó ülésén férjemmel.

Tizennégy táskámat már kivitték a repülőtérre.

Hogy kettesben lehessünk, Karím megvette utunk minden egyes

járatára az összes első osztályú ülést. A libanoni légikisasszonyok

fénylő mosollyal nézték butus viselkedésünket – olyanok voltunk,

mint a gyerekek, hisz soha nem tanultuk meg az udvarlás

művészetét.

Végül megérkeztünk Kairóba, és a vámvizsgálat után az ősi Nílus

partján magasodó fényűző villába hajtottunk. A villa Karím apjáé

volt. A tizennyolcadik században egy gazdag, török kereskedő

építtette, Karím apja pedig helyreállíttatta, hogy visszanyerje eredeti

ragyogását. Különböző, szabálytalan szintjein harminc szoba volt,

ívelt ablakok vezettek a buja kertbe. A falakat finom, porkék csempe

borította, a háttérben különös, faragott figurákkal. Már maga a ház

elcsábított. Meg is mondtam a büszke Karímnak, hogy csodálatos

helyszín egy házasság elkezdésére.

A tökéletesen dekorált villa eszembe juttatta Núra palotájának

cifra díszítését. Hirtelen rádöbbentem arra, hogy a pénz nem jelent

automatikusan művészi érzéket.

Tizenhat éves voltam mindössze, még gyerek, de férjem

megértette, mit jelent fiatalságom, és egyedülálló megoldással

segített bevezetni a felnőttek világába. Akárcsak én, ő sem értett

egyet országunk közösségi szokásaival. Azt mondta, idegenek nem

kerülhetnek közel egymáshoz, még akkor sem, ha férj és feleségnek

hívják őket. Véleménye szerint a férfiaknak és a nőknek időre van

szükségük ahhoz, hogy megértsék egymás titkait, és vágyuk

növekedjen. Elmondta, hetekkel ezelőtt úgy határozott, hogy ő meg

én házasságunk után fogunk udvarolni egymásnak, és majd ha

készen állok, én fogom kimondani: teljesen meg akarom ismerni.

Játékkal töltöttük napjainkat, éjszakáinkat. Ebédeltünk,

lovagoltunk a piramisok körül, csavarogtunk a zsúfolt kairói

bazárokban, olvastunk, beszélgettünk. A szolgák döbbenten nézték a

boldog párt, akik mindezek után szűziesen megcsókolják egymást, jó

éjszakát kívánnak, és külön hálószobában térnek nyugovóra.

A negyedik éjszaka ágyamba hívtam férjem. Később, kába fejem

Karím vállára hajtva, azt suttogtam: egyike leszek azoknak a

botrányos fiatal rijádi feleségeknek, akik boldogan vallják be, hogy

élvezik a szexet férjükkel.

Még soha nem voltam Amerikában, és alig vártam, hogy

megismerjem azokat az embereket, akik világszerte elterjesztették

kultúrájukat, és mégis oly keveset tudnak a világról. A New York-

iak, a maguk tolakodó, durva modorával megrémisztettek, boldog

voltam, amikor Los Angelesbe érkeztünk, amely a maga kellemes,

visszafogott stílusával ismerősebb az araboknak.

Kaliforniában rengeteg amerikaival találkoztam, akik

gyakorlatilag az Unió minden államából érkeztek. Közöltem

Karímmal, hogy kedvelem ezeket a különös, zajos embereket.

Amikor megkérdezte, miért, nehezen tudtam megfogalmazni, mit

érzek. Végül így szóltam: – Azt hiszem, hogy a kultúráknak ez a

csodálatos keveredése közelebb hozta a civilizációt a valósághoz,

mint bármely más kultúra a történelemben. – Biztos voltam benne,

hogy Karím nem érti, s próbáltam elmagyarázni neki. – Olyan kevés

országnak sikerült teljes szabadságot adni polgárainak anélkül, hogy

káosz tört volna ki. Ebben a hatalmas országban azonban sikerült ezt

megvalósítani. Lehetetlennek tűnik, hogy ilyen nagyszámú ember ne

térjen le a szabadság útjáról, amikor annyi választás áll előtte.

Képzeld csak el, mi történne az arab világban egy Amerika méretű

országgal! Perceken belül polgárháború dúlna, minden férfi meg

lenne győződve arról, hogy egyedül az ő kezében van a mindenki

számára üdvözítő megoldás. A mi földünkön a férfiak nem látnak

tovább az orruk hegyénél, de itt ez nem így van.

Karím csodálkozva nézett rám. Szokatlan volt számára, hogy egy

nőt a dolgok mélye is érdekeljen. Egész éjszaka kérdezgetett, hogy

megtudja, mint vélekedem a különböző dolgokról. Nyilvánvaló volt,

hogy férjemnek szokatlan egy olyan asszony, akinek véleménye van.

Láthatóan megdöbbentette az, hogy politikai dolgokról és a világ

állapotáról gondolkodom. Végül megcsókolta a nyakam, és azt

mondta, tovább tanulhatok, ha visszatérünk Rijádba.

Bosszantott hangjában ez a lekicsinylő engedékenység. Közöltem

vele, nem is tudtam, hogy ez vita tárgya.

A tervezett nyolchetes nászúiból tíz hét lett. Csak amikor Karím

apja telefonált, tértünk vissza vonakodva családjainkhoz. Úgy

terveztük, hogy Karím apjának és anyjának palotájában élünk, amíg

a miénk fel nem épül. Tudtam, hogy Karím anyja utál, és most

hatalmában áll, hogy tönkretegye az életem. A hagyományok iránti

bolond ellenérzésemre gondoltam, amely kiváltotta ellenszenvét, és

szidtam magam, amikor annyira nem gondoltam jövőmre, hogy már

az első találkozásnál magam ellen fordítottam anyósomat. Karím,

akárcsak a többi arab férfi, soha nem állna a felesége oldalára

anyjával szemben. Nekem kell olajággal a kezemben érkezni, és

békét kötni vele.

Kellemetlen megrázkódtatás ért, amikor a repülőgép Rijádhoz

közeledett. Karím ugyanis a fátyolra figyelmeztetett. Kapkodva

fedtem el arcom, és kétségbeesetten vágytam a szabadság édes

illatára, amely abban a pillanatban kezdett halványulni, amint

beértünk a szaúdi légtérbe. Összeszorult a torkom, amikor

megérkeztünk anyja palotájába, hogy megkezdjük házaséletünket.

Pedig ekkor még nem is sejthettem, Karím anyja annyira utál, hogy

máris azt tervezgeti, mint vessen véget boldogságunknak.

Házasélet

Ha egy szóval kellene jellemeznem az anyám generációjába tartozó

szaúdi asszonyokat, azt mondanám, várakozók. Várakozással telik

életük. Olyan nők, akik elől elzárták a tanulás- és a

munkalehetőségeket. Nem sokat tehettek azonkívül, hogy vártak a

férjhez menésre, a szülésre, vártak az unokákra, vártak arra, hogy

megöregedjenek.

Az arab világban a kor nagy elégtétel az asszonyoknak, mert

komoly tisztelet övezi azokat a nőket, akik megtették kötelességüket,

sok fiút szültek, és így biztosították a család nevének fennmaradását.

Anyósom, Núrah élete azzal telt, hogy várt egy menyre, aki

folytatja mindezt. Karím volt a legidősebb gyermeke, legjobban

szeretett fia. Az ősi szaúdi szokások megkövetelték, hogy az

elsőszülött fiú felesége anyósa kedvére tegyen. Akárcsak a többi

fiatalasszony, én is ismertem a hagyományt, de csak akkor ébredtem

rá a valóságra, amikor szembe kellett néznem a tényekkel.

Az egész világon általános, hogy fiúgyermekre vágynak, de sehol

nem annyira, mint az arab világban, ahol minden nő iszonyú

feszültségben él emiatt. Termékeny évei során egyre várja, hogy fia

szülessen. A fiúgyermek a házasság egyetlen oka, a férj

elégedettségének a kulcsa. A fiúgyermeket oly becsben tartják, hogy

erős kötelék alakul ki anya és fia között. Semmi nem választja el

őket, legfeljebb egy másik nő szerelme. Karím anyja esküvőnk

pillanatától fogva versenytársának tekintett, és nem szívesen látott a

házában. Úgy vélte, éket verek közé és fia közé. Amúgy is

boldogtalan volt, s jelenlétem ezt csak tovább fokozta. Néhány évvel

korábban élete hirtelen fordulatot vett, amely megmérgezte napjait.

Karím apjának első feleségeként Núrah hét élő gyermeket szült

férjének, köztük három fiút. Amikor Karím tizennégy éves volt, apja

új feleséget vett magához, egy gyönyörű és elbűvölő libanoni

asszonyt. Attól a perctől fogva nem volt béke a két feleség

palotájának falai között.

Núrah, aki amúgy is rossz természetű asszony volt, szabályosan

őrjöngött férje második házassága miatt. Gyűlöletében odáig ment,

hogy egy etiópiai varázslóval is tanácskozott, aki a király palotájában

élt, de más királyi rokonok is felbérelték. Nagy összeget fizetett neki,

átkozza meg a libanoni nőt, hogy az meddő legyen. Núrah, aki

büszke volt saját termékenységére, meg volt győződve arról, hogy

férje elválik a libanonitól, ha az nem szül neki gyermeket.

De mint kiderült, Karím apja szerette a libanoni asszonyt, és azt

mondta, nem érdekli, lesz-e tőle gyermeke. Múltak az évek, és Núrah

számára kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a libanoninak nem

születik gyereke, de férje nem is válik el tőle. Mivel Núrah életének

nagy szenvedélye az volt, hogy megszabaduljon férje második

feleségétől, ismét tanácskozott a varázslóval, és egy még nagyobb

összeget fizetett azért, hogy halálos felhőt bocsásson a libanonira.

Karím apjának fülébe jutott a pletyka. Dühöngve állított be a

palotába, s esküdözött, amennyiben a libanoni asszony Núrah előtt

hal meg, elválik Núrahtól. Elzavarja és megtiltja, hogy találkozzon

gyermekeivel.

Az asszony meg volt győződve arról, hogy a libanoni a varázsló

ereje miatt meddő, és most megrémült, hogy az asszony meghal,

hiszen a fekete mágia visszavonhatatlan. Attól fogva kénytelen volt

védeni a libanoni asszonyt. Boldogtalan élete azzal telt, hogy

próbálja megmenteni annak a nőnek az életét, akit előzőleg

megpróbált vuduval meggyilkolni.

Különös egy ház volt. Núrah boldogtalanságában azokra támadt,

akik körülötte voltak, kivéve gyermekeit. Mivel én nem az ő véréből

való voltam, és Karím nagyon szeretett, szükségszerűen én lettem a

célpontja. Szörnyű féltékenysége mindenki számára nyilvánvaló

volt, Karím kivételével, aki, akárcsak a fiúk általában, nem látott

hibát imádott anyjában. Anyjának volt annyi esze, hogy úgy tegyen,

mintha rajongana értem, amikor Karím hallótávolságban volt.

Minden reggel boldogan kísértem Karímot a kapuhoz. Férjem

keményen dolgozott jogi cégénél. Kilenckor ment el hazulról, amely

korai időpont mindenkinek, de különösen egy hercegnek. Szaúd-

Arábiában a királyi családban kevesen kelnek föl tíz-tizenegy előtt.

Biztos vagyok benne, hogy Núrah figyelt minket

hálószobaablakából, mert alig csukódott be a kapu férjem mögött, a

lehető legsürgetőbben kiabálta nevem. A házban levő harminchárom

szolga egyike sem felelt meg neki. Utánam kiabált, hogy szolgáljam

föl a forró teát.

Mivel gyermekkorom úgy telt el, hogy a család férfi tagjai rosszul

bántak velem, nem állt szándékomban a másik felét is úgy tölteni,

hogy egy nő uralkodjon fölöttem, még ha Karím anyja is az.

Egyelőre néma maradtam, de megfogadtam, Karím anyja

nemsokára megtudja, hogy keményebb ellenfelekkel is

szembenéztem már, mint egy elborult elméjű vénasszonnyal.

Különben is, van egy közmondás, amely így szól: türelem rózsát

terem. Hogy sikerrel járjak, úgy gondoltam, érdemes megfogadnom

a generációról generációra szálló bölcsességet. Türelmesen

várakoztam hát a lehetőségre, hogy csökkentsem Núrah hatalmát

fölöttem.

Szerencsére keveset kellett várnom. Karím öccse, Munír

nemrégiben tért vissza Amerikából, ahol tanult. Annyira rosszul

érezte magát itthon, Szaúd-Arábiában, hogy felborította a ház

békéjét.

Bár sok szó esik a szaúd-arábiai nőkre kényszerített monoton

életről, nemigen törődnek azzal sem, hány fiatalember vesztegeti el

életét. Az is igaz, életük csodálatos a nőkével összehasonlítva, mégis

sok minden hiányzik belőle. Az arab fiatalemberek tétlenül töltik

idejük nagy részét, várva, hogy valami felrázza őket. Nincsenek

mozik, klubok, nők társaságában elköltött vacsorák, mivel férfiak és

nők nem mehetnek együtt étterembe, hacsak nem férj és feleség,

testvérek vagy apa és lánya.

Munír mindössze huszonkét éves volt, és hozzászokott az

amerikai társadalom nyitottságához. Egyáltalán nem élvezte, hogy

vissza kellett térnie Szaúd-Arábiába. Egy washingtoni üzleti iskolát

végzett, és olyan tervei voltak, hogy kormányszerződéseknél lesz

összekötő. Miközben várta a lehetőséget, hogy bebizonyítsa

képességeit nagy pénzösszegek előteremtésére, amely minden királyi

herceg egyik szenvedélye, egy hercegekből álló társasághoz

csapódott, amelyet a család kockázatos viselkedéséről ismert. Nők

részvételével rendeztek partikat, amelyeken kérdéses erkölcsű,

külföldi, különböző kórházakban és légitársaságoknál dolgozó nők

vettek részt.

Bőviben volt a kábítószer. Ezek közül a hercegek közül sokan

rászoktak az alkoholra, a kábítószerre vagy mindkettőre. Kábítószer-

és alkoholmámorukban még elégedetlenebbek voltak azokkal a

rokonaikkal, akik az országot vezették. Kevesellték a modernizációt,

a nyugati mintákat akarták követni. Ezek a fiatalemberek

forradalomra vágytak. Nem meglepő, hogy tétlenségük először csak

veszélyes beszélgetésekhez és viselkedéshez vezetett, de nemsokára

köztudottá váltak forradalmi intrikáik.

Feiszal király valaha maga is hasonló, gondtalan fiatalember volt,

de kegyes király lett belőle, aki gondosan nyomon követte ifjú

rokonai tettét, és a maga aggályos módján mindent elkövetett, hogy a

család fiatal férfi tagjait megmentse az üres lét veszélyeitől. Az

aggasztó hercegek egy részét a családi üzleti vállalkozásokban

helyezték el, míg másokat a hadseregben.

Miután Feiszal király kifejezte Munír viselkedése miatti

aggodalmát az ifjú apjának, dühös kiabálás hallatszott ki a

dolgozószobából. Én, akárcsak a család többi nő tagja, hamarosan

találtam magamnak valami sürgős feladatot a térképszobában, amely

a dolgozószobával szemben van. A térképekre szegeztük szemünket,

de a fülünket hegyeztük. Elakadt a lélegzetünk, amikor hallottuk,

hogy Munír korrupcióval és pazarlással vádolja az uralkodót.

Esküdözött, hogy ő és barátai meghozzák a változásokat, amelyekre

annyira szüksége van a királyságnak. Átkozódva viharzott ki a

villából.

Munír azt állította, hogy az országnak előre kell lépnie, ám

elkötelezettsége homályos volt, és tettei zavarosak. Szomorú történet

az övé. Az alkohol és a könnyen jött pénz elcsábította.

Manapság kevés külföldi van tudatában annak, hogy a szaúdi

királyságban csak 1952-ben tiltották be az alkoholt a nem

muzulmánok számára. Két, egymástól független tragikus eset miatt

szánta el magát erre a lépésre első királyunk, Abdel-Azíz.

Az 1940-es évek végén Nászer herceg, uralkodónk fia visszatért

az Egyesült Államokból. Más ember volt, mint amikor eltávozott a

királyságból. Felfedezte az alkohol és a gátlástalan nyugati nők

varázsát. Abban a hitben élt, hogy az alkohol a kulcs ahhoz, hogy a

nők bálványa lehessen.

Mivel Nászer volt Rijád kormányzója, nem esett nehezére titkos

forrásokat találni a tiltott italból. Nászer tiltott partikat tartott, ahol

férfiak és nők egyaránt szórakoztak. 1947 nyarán egy késő éjszakába

nyúló összejövetel után heten haltak meg, mert metilalkoholt ittak.

Közülük többen nők voltak.

Nászer apját, Abdel-Azíz királyt úgy lesújtotta ez az értelmetlen

tragédia, hogy személyesen verte el és vetette börtönbe fiát. Néhány

évre rá, 1951-ben, amikor Miszari, a király másik fia részegen lelőtte

és megölte a brit konzult és csaknem feleségét is, az öreg király

türelmét vesztette, s megtiltotta az alkoholárusítást a Szaúd-arábiai

Királyságban, ami a feketepiac megszületéséhez vezetett. A szaúd-

arábiai nép nagyjából ugyanúgy reagált a tilalomra, mint minden más

kultúra. Ami tiltott, még izgalmasabb. A legtöbb szaúdi férfi és nő,

akit csak ismerek, iszik társaságban. Sokan közülük komolyan

rászoktak az italra. Még nem jártam olyan szaúdi otthonban, ahol ne

lett volna bőséges választék a legjobb, legdrágább vendégváró

italokból.

1952 óta az alkohol ára hatszázötven rijalra emelkedett, ami azt

jelenti, hogy egy üveg scotch kétszáz dollárba kerül. Vagyont lehet

keresni az illegális ital behozatalával és árusításával. Mivel Munír és

két unokatestvére, akik magas rangú hercegek voltak, s úgy vélték,

hogy az alkoholt engedélyezni kellene, összefogtak. Kisvártatva

mesés gazdagsághoz jutottak azzal, hogy illegálisan alkoholt

importáltak Jordániából.

Amikor a határőrök kezdtek gyanakodni a rakományokra,

lefizették őket. Az alkohol illegális importjának egyetlen akadálya az

Erényterjesztő és Bűnmegelőző Bizottságok mindenütt jelen lévő

csoportjai voltak. Ezeket a bizottságokat mutavák alapították, olyan

vallásos férfiak, akik remegtek a haragtól a szaúdi királyi család

tagjainak arcátlansága láttán. Nekik mindenkinél inkább be kellene

tartaniuk az iszlám törvényeit, mégis időről időre bebizonyítják,

hogy a próféta tanításai fölött állóknak tekintik magukat.

Az egyik ilyen bizottság kisvártatva leleplezte Munírt, és ezzel

akarata ellenére is megoldást kínált számomra anyósommal

szemben.

Szombat volt, a hét első napja (a muzulmánoknál a péntek az

ünnepnap), olyan nap, amelyet Karím családja soha nem fog

elfelejteni.

Karím a melegtől és a fárasztó munkától meggyötörten jelent meg

az ajtóban, és épp egy kemény vitába csöppent, mely felesége és

anyósa között folyt. Núrah, amint megpillantotta fiát, nyíltan hadat

üzent menyének. Zokogva közölte Karímmal, hogy én, Szultána,

tiszteletlenül viselkedem, és minden nyilvánvaló ok nélkül

veszekedni kezdtem vele.

Kirohant, de előtte belecsípett az alkaromba, engem pedig úgy

elöntött a harag, hogy utána rohantam, és meg is ütöm, ha Karím

nem lép közbe. Núrah fenyegetően pillantott rám, majd Karímhoz

fordult. Sötét célzásokat tett arra, hogy hűtlen vagyok, és ha Karím

utánajár annak, mivel töltöm az időm, azonnal elválik tőlem.

Karím bármely más nap csak nevetett volna ezen a nevetséges és

gyermekes kirohanáson, hiszen a nők, akik semminek sincsenek

bőviben, csak a szabadidőnek, hajlamosak veszekedésekbe

bocsátkozni. De éppen aznap tudatta vele londoni brókere, hogy az

előző héten több mint egymillió dollárt vesztett a tőzsdén.

Rosszkedvében az erőszakra erőszakkal felelt. Mivel egyetlen arab

férfi sem mond ellent anyjának, Karím háromszor is arcon csapott.

Csupán sérteni akartak ezek az ütések, hiszen nem fájtak, csak vörös

lett tőlük az arcom.

Jellemem ötéves koromra kialakult. Megvan bennem a

hajlandóság, hogy a veszélyes helyzetek előtt remegjek. De amint

közeledik a veszély, egyre inkább úrrá leszek idegességemen, s

amikor nyakamban a vész, eltelek vadsággal. Ha pedig

megtámadnak, félelem nélkül küzdök mindvégig, és nem sokat

gondolok arra, hogy bajom eshet.

Kitört a csata. Hozzávágtam Karímhoz egy ritka és

felbecsülhetetlen értékű vázát, amely épp a kezem ügyébe akadt.

Csak az mentette meg férjem arcát, hogy gyorsan félrekapta a fejét.

A váza egy több százezer dollár értékű Monet-festményen zúzódott

darabokra. A váza és a vízililiomos festmény tönkrement. Nekem

azonban még ez sem volt elég: haragomban felkaptam egy drága,

keleti elefántcsont szobrot, és azt vágtam Karím fejéhez.

A törés-zúzás, kiáltásaink hallatán felbolydult a ház. Asszonyok

és szolgák rohantak elő. De addigra Karím is rájött arra, hogy

tönkreteszem a szobát, amely dugig van apja dédelgetett kincseivel.

Hogy megfékezzen, állon vágott. Egyszeriben sötétség vett körül.

Mikor kinyitottam a szemem, Marszi állt fölöttem, és egy

szivacsról hideg vizet csöpögtetett arcomra. Hangokat hallottam a

háttérben, így feltételeztem, tart még az izgalom Karímmal való

veszekedésem miatt.

– Nem – mondta Marszi –, most Munír miatt van zűr. Karím apját

magához hívatta Feiszal király. Egy tartály alkohol, miközben

illegálisan szállították, szivárogni kezdett Rijád utcáin. Az egyiptomi

sofőr megállt egy bolt előtt, hogy egyen egy szendvicset, mikor is az

átható alkoholszag miatt tömeg gyűlt a kocsi köré. A Bűnmegelőzési

Bizottság egy tagja kikérdezte, ő pedig félelmében kiadta Munír és

egy másik herceg nevét. Azonnal riasztották a vallásos bizottság

fejét, ő pedig felkereste a királyt. A király hihetetlen haragra gerjedt.

Karím apjával együtt távozott a villából. A király palotájába

siettek, a sofőröket pedig elküldték, kutassák fel Munírt. Én duzzadt

államat ápolgatva terveket kovácsoltam, mint álljak bosszút

anyósomon. Hallottam fájdalmas kiáltozását. Összeszedtem magam,

lementem az ívelt lépcsőházon át a földszintre, és élvezettel

hallgattam zokogását. Messze nem voltam szent, teljes mértékben ki

akartam élvezni szerencsétlenségét. A sírást követve a nappaliban

találtam rá. Ha nem fáj annyira az állam, mosolygok. Núrah a

nappali sarkában összekuporodva, sírva könyörgött Allahnak, mentse

meg imádott Munírját a király és a vallási vezetők haragjától.

Mikor Núrah megpillantott, azonnal elcsendesült. Hosszú csend

támadt, aztán megvető pillantást vetett rám. – Karím megígérte, hogy

elválik tőled. Egyetért abban, hogy „aki egy szokásban nő fel, abban

fog meghalni” (arab közmondás), és te vadul nőttél fel. Nincs helye a

magadfajtának a mi családunkban.

Núrah azt várta, sírva könyörgök majd, hisz mi mást várt attól,

akit kiszolgáltatottnak tart. De én azt feleltem, magam fogom kérni a

válást a fiától. Közöltem, hogy Marszi már csomagolja is a

holmimat. Egy órán belül elhagyom ezt a füllesztő otthont. Hogy

még jobban megbántsam, a vállam fölött még hátrakiabáltam,

ráveszem apámat, igyekezzen elérni, hogy Munír intő példa legyen

azok szemében, akik semmibe veszik hitünk törvényeit. Drágalátos

fiát minden valószínűség szerint megkorbácsolják vagy bebörtönzik,

de az sem kizárt, hogy mindkettőt büntetésül kapja. Mire távoztam,

Núrah remegett a félelemtől.

Szerepet cseréltünk. Hangom tele volt önbizalommal, amelyet

azonban belül nem éreztem. Núrahnak sejtelme sem volt arról, van-e

olyan titkos befolyásom, amellyel beválthatom fenyegetésem. Azt

ünnepelné, ha a fia elválna tőlem, de halálos szégyen lenne, ha én

kérném a válást. Mert nehéz ugyan, de nem lehetetlen, hogy egy

asszony Arábiában elváljon férjétől. Mivel apánk közelebbi rokona

volt első királyunknak, mint Karím apja, Núraht elöntötte a félelem,

hogy sikerrel szorgalmazhatom Munír megbüntetését. Honnan

tudhatta volna, hogy apám minden valószínűség szerint elfordulna

tőlem szemtelenségemért, és sehova nem mehetnék.

A vakmerő fenyegetést tett követte. Mikor Marszival együtt

útitáskáinkkal megjelentünk az ajtóban, a ház mintha robbant volna.

A véletlen folytán Munír, akit egyik barátja otthonában

megtaláltak és hazarendeltek, épp akkor érkezett meg az egyik

sofőrrel. Sejtelme sem volt, milyen komoly veszély fenyegeti,

dühösen káromkodott, amikor közöltem vele, hogy anyja miatt

elválok bátyjától.

Perverz optimizmus hulláma söpört végig lelkemen. Núraht

azonnal tettre sarkallta a félelem, hogy megszenvedik haragomat.

Ragaszkodott ahhoz, hogy nem léphetek ki a házból. A kettős válság

meggyengítette Núrah eltökéltségét, én pedig hagytam hosszan

könyörögni, mielőtt vonakodva közöltem volna, maradok.

Aludtam már, mire Karím az egész estés megaláztatás után

kimerülten visszatért. Hallottam, mint könyörög Munírnak, tekintse

apjuk nevét, mielőtt tiltott dolgokat tesz. Nem kellett különösebben

hegyeznem a fülem, hogy halljam Munír pökhendi válaszát. Öccse

azzal vádolta Karímot, hogy ő is segít megaranyozni a képmutatás

hatalmas gépezetét, amely a Szaúd-arábiai Királyságot mozgatja.

A legtöbb szaúdi nagy becsben tartotta Feiszal királyt

eltökéltségéért és tisztes életéért. A családon belül az idősebb

hercegek mélyen tisztelték. Ő vezette ki országunkat Szaúd király

uralmának sötét napjaiból, úgy, hogy immár elismernek, helyenként

talán csodálnak is minket. De mély ellentét húzódott a család idősebb

és ifjabb hercegei között.

Ezek a fiatalemberek vágytak a gazdagságra, amelyért azonban

nem tettek semmit, gyűlölték a királyt, aki megnyirbálta

járandóságukat, megtiltotta, hogy illegális üzletekbe kezdjenek, és

megfeddte őket, amikor letértek a becsület ösvényéről. Mivel egyik

tábor sem hajlott a kompromisszumra, állandósult a zűrzavar.

Karím aznap éjjel széles ágyunk másik végében aludt. Egész

éjszaka hallottam, hogy forgolódik, hánykolódik, s tudtam, sötét

gondolatok kínozzák. Bűntudatom támadt. Belegondoltam, mennyi

gondja van. Úgy határoztam, hogy ha házasságom túléli a kapott

sebeket, változtatok magatartásomon.

Másnap reggel új Karím kelt fel az ágyból. Nem szólt hozzám,

tudomást sem vett rólam. Előző éjszakai jó szándékom szétfoszlott a

sápadt reggeli fényben. Hangosan közöltem vele, hogy a válást

tartom a legjobb megoldásnak, de közben arra vágytam, hogy

békéért könyörögjön.

Rám nézett, és száraz, rémisztő hangon válaszolt. – Bármit

gondolsz is, majd akkor rendezzük nézeteltérésünket, ha túljutunk

ezen a válságon. –Tovább borotválkozott, mintha semmi különöset

nem mondtam volna.

Elcsendesített ez a közömbösség. Dudorászva leültem, mint akit

egyáltalán nem érdekel a dolog. Karím befejezte az öltözködést, s

kinyitotta a hálószobaajtót, de mielőtt elment volna, még hátraszólt.

– Tudod, Szultána, megtévesztettél. Harcos szellem rejtőzik nőies

mosolyod mögött.

Miután távozott, végigvetettem magam az ágyon, és hosszasan

zokogtam.

Núrah igyekezett békét kötni velem, és szeretetteljes gesztusokkal

rendeztük nézeteltérésünket. Kiküldte egyik sofőrjét az

ékszerbazárba, hogy gyémánt-arany nyakláncot vegyen nekem. Én

sietve kimentem az aranybazárba, és megvettem a létező legdrágább

arany nyakéket, amit csak találtam. Több mint háromszázezer rijalt

(nyolcvanezer dollár) költöttem, nem sokat törődtem azzal, mit szól

hozzá Karím. Itt volt a lehetőség, hogy békét kössek azzal az

asszonnyal, aki oly sok gondot okozhat nekem, amennyiben

házasságom még megmenthető.

Hetek teltek el, mire határoztak Munír sorsa felől. A család ismét

csak úgy döntött, nem lenne helyénvaló, ha közhírré tennék az egyik

királyi sarj helytelen viselkedését. A király haragját valamelyest

csillapította apám és a többi herceg, akik igyekeztek kisebbíteni és

egy bolondos fiatalember tévedésének beállítani az incidenst, akit

megkísértettek a nyugat ördögei.

Núrah úgy vélte, én hatottam valahogy apámra. Hálás volt, és nem

tudott hova lenni az örömtől, hogy ilyen menye van. Soha nem derült

ki az igazság, hogy egyetlen szót sem beszéltem apámmal. Apám

érdeklődését az motiválta, hogy beházasodtam a családba, és nem

akarta, hogy Karím öccse botrányba keveredjen. Magával törődött és

Alival, így is határozottan elégedett voltam a végkifejlettel, és

élveztem, hogy ha nem is szolgáltam rá, hősnővé magasztosultam

anyósom szemében.

A király ismét csak elcsendesítette a mutavákat. A vallási tanács

oly nagy becsben tartotta Feiszal királyt, hogy kérését meghallgatták,

és tekintetbe vették. Munírt apja bevette üzletébe, és Dzsiddába

küldte új irodája élére. Néhány hónap múlva közölte apjával, hogy

házasodni kíván, talált egy megfelelő unokatestvért. Hónapok múlva

hízni kezdett, és csatlakozott azoknak a királyi hercegeknek a

sorához, akik azért élnek, hogy egyre több és több pénzt keressenek,

míg végül bankszámlájuk akkora jövedelmet nem hoz, mint egy

kisebb ország költségvetése.

Karím aznap, amikor összevitatkoztunk, másik hálószobába

költözött. Anyja és apja semmivel nem tudta meggyőzni, hogy

meggondolja döntését a válásról.

Egy héttel összeveszésünk után legnagyobb rémületemre rájöttem,

hogy terhes vagyok. Alaposan a lelkembe néztem, és úgy

határoztam, nincs más választásom, mint elvetetni a gyermeket.

Abban biztos voltam, hogy Karím soha nem egyezne bele a válásba,

ha megtudná, hogy gyereket várok, annak ellenére, hogy nem álltam

mellette a válság idején. Nehéz helyzetben voltam, mert az abortusz

ritkaság országunkban. Legtöbben sok gyermeket kívánnak, és

halvány fogalmam nem volt, hova menjek, kivel beszéljek.

Óvatosan kezdtem tudakozódni, végül titkomat rábíztam egyik

királyi unokatestvéremre, akitől megtudtam, hogy legkisebb húga

egy évvel ezelőtt teherbe esett, amikor Nizzában nyaralt. Sejtelme

sem volt a dologról, mikor hazatért Rijádba. Megijedt attól, mit szól

apja, ha megtudja, hogy öngyilkosságot követett el. Anyja takargatta

lánya titkát. Talált egy hindu orvost, aki bőséges honoráriumért

végez abortuszt szaúdi nőkön. Gondosan elterveztem, mint szököm

meg a palotából, és jutok el hozzá. Marszit beavattam titkomba.

Az orvosi szoba előcsarnokában várakoztam, amikor Karím

rontott be vérvörös arccal az ajtón. Ugyanúgy le voltam fátyolozva,

mint a többi asszony a várószobában, de azonnal megismert

szokatlan selyemcsadoromról és vörös, olasz cipőmről. Kiráncigált

az ajtón, közben azt kiabálta a titkárnőnek, hogy jobb lesz, ha

azonnal bezárják a rendelőt, különben ő, Karím börtönbe juttatja az

orvost.

Én pedig boldogan mosolyogtam a fátylam alatt, mert Karím hol

szerelmet vallott, hol átkozódva szidott. Ragyogott és dühöngött.

Elmúltak félelmeim. Megesküdött rá, hogy meg sem fordult a

fejében a válás, csak büszkesége és haragja mondatta vele.

Karím úgy tudta meg, mit tervezek, hogy Marszi elmesélte

titkomat egy másik cselédlánynak a házban. Ez a cselédlány

egyenesen Núrahhoz ment, anyósom pedig kétségbeesetten felkutatta

Karímot egyik kliense irodájában, és hisztérikusan nekitámadt, hogy

meg akarom ölni még meg sem született unokáját.

Gyermekünk életét alig néhány perc mentette meg. Meg kellett

jutalmaznom Marszit.

Karím átkozódva terelt be a házba, de szobánkban csókkal borított

el, sírva kötöttünk békét. Balszerencsék sorozata vezetett

boldogságunk kiteljesedéséhez.

Csodálatos módon minden jó véget ért.

Szülés

Az élet a legteljesebben és legerőteljesebben a születésben nyilvánul

meg. A fogantatás és születés aktusa mélyebb és gyönyörűbb, mint a

művészet bármelyik csodája. Akkor jöttem erre rá, amikor sok

boldogság és öröm közepette első gyermekünket vártam. Karímmal

együtt részletesen elterveztük a szülést, a legkisebb részletekkel is

törődtünk. Hónapokkal a gyerek várható világrajövetele előtt

lefoglaltattuk jegyünket Európába. Úgy döntöttünk, hogy a londoni

Guy’s Kórházban fogok szülni. Mint az a nagyon gondos tervekkel

lenni szokott, rengeteg apróság késleltette indulásunkat. Karím anyja

nem látott jól a szokásosnál is vastagabb anyagból készült fátyla

mögül, és kificamította bokáját, mikor megbotlott egy beduin

vénasszonyban, aki a bazárban ücsörgött. Egy közeli unokatestvér,

akivel Karím egy fontos szerződést akart aláírni, kérte, hogy Karím

halassza el útját; Núra nővérem is megrémisztette a családot, az

orvos szerint vakbélgyulladással.

Mihelyt túl voltunk ezeken a válságokon, álszülési fájdalmak

törtek rám, így az orvosom megtiltotta az utazást. Karím és én

meghajoltunk a sors akarata előtt: szervezni kezdtük, hogy

gyermekünk Rijádban szülessen meg.

Sajnos, a Feiszal Király Kórház és Kutatóközpont, amely

számunkra, a királyi család számára nyújtja a legmodernebb orvosi

ellátást, akkor még nem nyílt meg. Egy kisebb intézetben kellett

szülnöm, amely méla személyzetéről és bacilusairól vált ismertté.

Mivel a királyi család tagjai vagyunk, olyan lehetőségek álltak

nyitva előttünk, amelyekkel a többi szaúdi polgár nem rendelkezik.

Karím elintézte, hogy a szülészeten három szobát átalakítsanak

királyi lakosztállyá. Helyi ácsokat és szobafestőket fogadott fel, a

Londonból érkezett belsőépítész mérőszalaggal és anyagmintákkal a

kezében szaladgált.

A büszke kórházigazgató vezetett végig engem és nővéreimet az

egységen. A lakosztály égkék színben ragyogott, selyem ágyneművel

és függönyökkel. A díszes babaágyat, melyet hozzáillő selyemtakaró

borított, erős csavarokkal erősítették a padlóhoz, nehogy a hanyag

személyzet valamelyik tagja gondatlanul feldöntse az ágyat, és

értékes gyermekünk kipottyanjon a földre. Núra fetrengett a

nevetéstől, amikor meghallotta, és figyelmeztetett, hogy Karím az

egész családot őrületbe fogja kergetni, annyira akar vigyázni

gyermekünkre.

Szóhoz sem jutottam, amikor Karím közölte velem, hogy

nemsokára hatfős személyzet érkezik Londonból, hogy segítségemre

legyen a szülésnél: egy jól ismert londoni nőgyógyász öt, magasan

képzett ápoló társaságában. Hatalmas összeget fizetett nekik, hogy

három héttel a várható időpont előtt Rijádba utazzanak. Mivel

anyátlan árva voltam, Szara beköltözött a palotába a terhesség vége

felé. Ő engem figyelt, én őt. Láttam drága nővéremen a szomorú

változásokat. Mondtam is Karímnak, attól tartok, soha nem fogja

kiheverni undorító házasságát. Az egykor oly vidám és boldog

természetű lány most csöndes, szótlan volt.

Milyen igazságtalan is az élet. Én a magam agresszivitásával

jobban el tudtam volna bánni egy goromba férjjel, mert az ilyen

kötekedő alakok kevésbé nagylegények olyan valakivel szemben, aki

szembeszáll velük. Szara a maga békés lelkével, gyengéd

természetével könnyű célpont volt vadállat férjének.

De most hálás voltam gyengéd jelenléte miatt. Ahogy testem

dagadt, úgy lettem egyre kiszámíthatatlanabb és veszekedősebb.

Karím annyira izgult, hogy elvesztette maradék józan eszét.

Mivel Karím öccse, Aszad, és a különböző unokatestvérek

kedvükre jöttek-mentek házunkban, Szara gondosan elfátyolozta

magát, ahányszor kilépett emeleti lakosztályunkból. A családban élő

magányos férfiak egy másik házban laktak, de kedvükre járkáltak a

palotában. Szara harmadik napja lakott otthonunkban, mikor Núra

Karímon keresztül üzent neki, hogy nem szükséges elfátyoloznia

magát, ha a központi lakórészekben, akár a villában, akár a kertben

tartózkodik. Az életünket annyira behatároló szigorú megkötések

minden lazulásának örültem. Szara eleinte félénk volt, de kisvártatva

könnyedén lemondott a fekete lepelről.

Egyik nap késő este Szara és én nádfotelekben heverészve

élveztük a közös kertben a hűvös esti levegőt. (A legtöbb szaúdi

palotában vannak külön női és közös vagy családi kertek.) Váratlanul

Aszad bukkant fel négy üzletfelével a késő esti megbeszélés után.

Szara, mikor hallotta közeledni a férfiakat, a fal felé fordult. Nem

óhajtott szégyent hozni a családra azzal, hogy megmutatja arcát

idegeneknek. Eszemben sem volt utánozni, úgyhogy hangosan

jeleztem jelenlétünket Aszadnak. Kikiáltottam, hogy lefátyolozatlan

nők vannak a kertben. A társaságában lévők sietve haladtak el

mellettünk, anélkül hogy felénk pillantottak volna, és beléptek az

egyik oldalajtón a férfiak nappalijába. Aszad udvariasságból odajött

hozzánk, hogy köszöntsön minket, és megtudakolja, Karím hol van.

Szeme megpihent Szara arcán.

Olyan hirtelen fizikai reakcióval reagált, hogy már attól tartottam,

szívszélhűdés érte. Teste oly ijesztően megrándult, hogy amilyen

gyorsan csak hasam engedte, odaugrottam hozzá, és megráztam

karját. Őszintén aggódtam érte. Csak nem beteg? Aszad arca lángolt,

úgy tűnt, mozogni sem képes irányítás nélkül. Egy székhez vezettem,

és kiáltottam az egyik szolgának, hozzon vizet. Senki nem válaszolt,

Szara pattant föl, és rohant be, hogy maga hozza a vizet. Aszad

zavartan próbált felemelkedni, de mivel meg voltam győződve arról,

hogy mindjárt elájul, ragaszkodtam ahhoz, hogy maradjon. Azt

mondta, nem érez fájdalmat, mégsem képes megmagyarázni, miért

nem tud mozdulni.

Szara pohárral és egy üveg hideg ásványvízzel tért vissza.

Anélkül, hogy Aszadra pillantott volna, italt töltött, és a férfi ajkához

emelte a poharat. Aszad keze súrolta Szara ujjait. Pillantásuk

egymáséba kapcsolódott, a pohár kihullott Szara kezéből, és

összetört a földön. Szara elrohant mellettem, s befutott a házba.

Aszadot barátai gondjaira bíztam, akik elvesztették türelmüket, és

kezdtek kiszállingózni a kertbe. Jobban zavarta őket arcom, mint

jókora, kiálló hasam látványa. Én dacosan elkacsáztam mellettük, és

csak azért is a szemükbe nézve köszöntöttem őket. Zavart

mormogással válaszoltak.

Karím éjfélkor felébresztett. Amint hazaérkezett a palotába, Aszad

megállította. Karím tőlem akarta tudni, mi történt a kertben. Én

álmosan elmeséltem neki, és megkérdeztem, hogy jobban van-e már

Aszad.

Megrökönyödve ültem fel, amikor Karím azt felelte, hogy Aszad

mindenáron el akarja venni Szarát feleségül. Közölte Karímmal,

hogy soha életében nem lehet boldog, ha Szara nem lesz a felesége,

ő, a playboyok playboya, az a férfi, aki alig néhány hete szomorította

el anyját azzal, hogy vadul esküdözött, soha nem fog megnősülni.

Megdöbbentem. Kertbéli viselkedése alapján nem volt nehéz

megállapítani, hogy Aszad vonzódik Szarához, de hihetetlennek tűnt,

hogy ennyire ragaszkodjon a házassághoz, hiszen mindössze néhány

percig gyönyörködhetett nővéremben. – Ugyan már – legyintettem,

és a másik oldalamra fordultam.

Míg Karím zuhanyozott, újra végiggondoltam az eseményeket.

Felkeltem, és kopogtattam Szara ajtaján. Mivel nem kaptam választ,

lassan benyitottam. Nővérem az erkélyen ülve meredt a csillagos

égboltra.

Nagy nehezen kievickéltem az erkély sarkába, s leültem.

Hallgattam, annyira megdöbbentett az események ilyetén alakulása.

– El akar venni feleségül? – szólalt meg Szara anélkül, hogy felém

fordult volna. Bizonyosság csendült hangjából.

– Igen – helyeseltem halkan.

Szara csillogó szemmel folytatta. – Szultána, láttam egész

életemet magam előtt, a lelkébe pillantottam. Ő az az ember, akit

Hudá látott, amikor azt ígérte, megismerem a szerelmet. Azt is

mondta, hogy ebből a szerelemből hat gyermeket hozok a világra.

Lehunytam a szemem, s próbáltam az eszembe idézni, miket is

mondott Hudá aznap, réges-rég, szüleink házában. Emlékszem,

beszélt Szara megvalósíthatatlan ambíciójáról és a házasságról, de

ezenkívül nem sok maradt meg emlékezetemben. Megborzongtam a

gondolatra, mi minden teljesült Hudá jóslatai közül.

Először legyinteni akartam az ötletre. Még hogy szerelem az első

látásra! Aztán hirtelen eszembe jutott, milyen érzések öntöttek el

aznap, mikor megismertem Karímot. Ajkamba haraptam és

hallgattam.

Szara megpaskolta a hasam. – Feküdj le, Szultána, a gyerekednek

szüksége van a pihenésre. A végzetem velem jön. – S ezzel

visszafordult a csillagok felé. – Mondd meg Karímnak, hogy Aszad

beszéljen apával a dologról.

Mikor visszamentem, Karím még ébren volt. Megismételtem

Szara szavait, ő pedig csodálkozva csóválta fejét. – Valóban különös

az élet – morogta, aztán átkarolta a hasam. Könnyen jött az álom,

mert életünk gondosan kimért útján haladt, és egyikünk sem

számított váratlan fejleményre.

Másnap reggel, miközben Karím borotválkozott, nehézkesen

elindultam lefelé a lépcsőn. Már azelőtt meghallottam Núraht, hogy

láttam volna. Most is, mint oly sokszor, egy közmondást idézett.

Magamban szitkozódtam, de csöndesen hallgatóztam az ajtónál.

– A férfi, aki a szépségéért vesz el egy nőt, meg lesz csalva. Az,

aki józan ésszel vesz el egy nőt, mondhatja valóban, hogy

házasember.

Nem volt kedvem veszekedni, gondoltam, inkább köhögök, hogy

eláruljam jelenlétem. De amikor Núrah újra megszólalt,

meggondoltam magam. Lélegzetem visszatartva hallgatóztam.

– Aszad, ez a lány már volt férjnél. Gyorsan elvált, ki tudja, miért.

Gondold meg, fiam! Azt veszed el, akit akarsz, de ha van eszed,

olyan nővel kezdesz, aki friss, és nem olyannal, akit már

elhasználtak. Azonkívül, fiam, micsoda tűzgolyó az a Szultána,

miből gondolod, hogy nővére más anyagból van gyúrva?

Hevesen dobogó szívvel rontottam be a szobába. Núrah Szara

ellen uszítja Aszadot. A leopárd nem szabadult meg foltjaitól, Núrah

titokban még mindig gyűlöl engem. Elég keserű lehetett ittlétem

tényét megemésztenie.

Tudtam, Aszad milyen meggondolatlan, így nem lelkesített, hogy

ő és Szara szeretik egymást. De ettől kezdve fenntartások nélkül

támogattam őket. Megkönnyebbültem, mert láttam Aszad arcán,

hogy leperegnek róla az érvek. Valóságos megszállott volt.

Abbamaradt a társalgás, amikor meglátták arcom. Nehezen tudtam

elrejteni haragomat. Dühített, hogy Núrah feltételezte, csak bánatot

szülhet, ha fia elveszi a nővéremet. Az biztos, hogy saját, lázadó

természetemet nem vitathattam. Korán fölvettem ezt a szerepet, és

eszem ágában sem volt változtatni rajta. De hogy Szarát az én rossz

híremmel címkézzék, az őrjítő volt!

Ifjúkoromban gyakran hallottam a vénasszonyoktól a következő

mondást: ha egy kovács közelében ácsorogsz, korom fed kisvártatva,

de ha parfümárus közelében állsz, magaddal viszed az illatot.

Rájöttem, hogy – legalábbis, ami Núraht illeti – Szara nem tudja

lemosni húga kormát. Féktelen haragot éreztem anyósommal

szemben.

Szara szépsége nemünk sok tagjában felébresztette a

féltékenységet. Tudtam, hogy megjelenése miatt észre sem vették

gyengédségét és ragyogó eszét. Szegény Szara!

Aszad felállt, biccentett felém, aztán kimentette magát, és kifelé

indult. Núrah olybá tűnt, mint akit tőrrel komolyan megsebeztek,

amikor fia hátat fordítva így szólt: – Döntöttem! Ha ő és családja

elfogad, senki nem tarthat vissza.

Núrah az ifjúság szemtelenségéről üvöltött, aztán próbálta

felébreszteni fia bűntudatát. Jajveszékelt, hogy már nem sok ideje

van hátra, a szíve napról napra gyengébb. Aszad azonban nem ugrott

be a trükknek; Núrah fejét csóválva, homlokát ráncolva,

elgondolkodva kortyolta kávéját. Nem kétséges, hogy ugyanúgy

tervezgette összeesküvését Szara ellen, mint a libanoni nő ellen is.

Izgatottan csöngettem a szakácsnőnek, joghurtot és gyümölcsöt

rendeltem reggelire. Marszi jött be a szobába, és ügyes ujjaival

enyhítette megduzzadt lábaim fájdalmát. Núrah beszélgetni próbált,

de túl mérges voltam, hogy válaszoljak. Friss szamócát kezdtem

csipegetni – repülőn érkezett naponta Európából –, amikor a szülési

fájdalom ledöntött a padlóra. Megrémültem, sikítottam

fájdalmamban, mert ez az átható fájdalom túl korán jött, és túl erős is

volt. Tudtam, hogy a fájdalomnak nyilallással kell kezdődnie, mint

legutóbb az álfájdalmaknak. Kitört a pánik. Núrah, szinte anélkül,

hogy levegőt vett volna, üvöltözött Karímért, Szaráért, az

ápolónőkért és a szolgákért. Karím pillanatokon belül karjába kapott,

és szaladt velem a különlegesen hosszú, erre az alkalomra átalakított

limuzinhoz. Kiszedték a hátsó üléseket, és a kocsi egyik oldalába

ágyat építettek. Három kis ülést készítettek Karím, Szara és az

ápolónő számára. Riasztották a londoni nőgyógyászt és a négy másik

ápolónőt, ők egy külön limuzinnal követtek minket.

Összegörnyedtem, s a nővér hiába próbálta hallgatni a gyerek

szívverését. Karím üvöltözött a sofőrrel, hogy hajtson gyorsabban,

majd meggondolta magát, és azt kiabálta, hajtson lassabban, hiszen

ez az őrült száguldozás mindannyiunkat megöl. Aztán fejbe csapta a

szerencsétlent, amiért hagyta, hogy egy másik sofőr kocsink elé

vágjon.

Karím káromkodva szidta magát, amiért nem intézte el a rendőri

kíséretet. Szara mindent elkövetett, hogy csitítsa, de Karím olyan

volt, mint a dühöngő homokvihar. Végül az angol ápolónő higgadtan

közölte vele, hogy a viselkedése ártalmas a gyereknek és

feleségének. Megfenyegette, hogy kirakja a kocsiból, ha nem

csillapodik le.

Karím, a királyi herceg, aki soha életében nem tűrt volna kritikát

egy nőtől, teljesen megdöbbent, szóhoz sem jutott. Mindannyian

megkönnyebbülten sóhajtottunk.

A kórház vezetését és személyzetét már riasztották, így ők már

odakint vártak. Az igazgató boldog volt, hogy gyermekünk az ő

intézetében fog megszületni, mert mostanság a királyi család

fiatalabb tagjai többnyire külföldre utaztak megszülni gyermeküket.

Hosszú, kemény fájdalmak vártak rám, mert fiatal voltam és kis

termetű, míg gyermekem makacs és nagydarab. Nem sokra

emlékszem a szülésből. Agyamat eltompították a gyógyszerek, így

ködös emlékeim maradtak csupán. A személyzet ideges feszültsége

betöltötte a szobát, hallottam, hogy az orvos újra és újra megsérti a

nővéreket. Nem kétséges, hogy ők, akárcsak férjem és családom,

fiúért imádkoztak. Hatalmas jutalom várt rájuk, ha fiúgyermek

bukkan elő, de ha lány, nagy csalódás lesz. Ami engem illet, én

lánygyerekre vágytam. Országomnak változnia kell, és előre is

mosolyogtam a gondolattól, milyen kellemes élet vár kislányomra.

Az orvos és stábjának éljenzése riasztott fel. Fiam született. Biztos

voltam benne, jól hallom, hogy az orvos odasúgja a főápolónőnek: –

A szőnyegfejű megtölti a zsebem emiatt. – Agyam tiltakozott a sértés

ellen, aztán elnyomott az álom, és csak hetek múlva jutott újra

eszembe a megjegyzés. Addigra Karím egy Jaguart és ötvenezer

angol font jutalmat adott az orvosnak. Az ápolónők arany ékszert

kaptak, és ötezer angol fontot fejenként, a diadalmas egyiptomi

kórházigazgató pedig komoly hozzájárulást a nőgyógyászati

szárnyhoz, de boldoggá tette a háromhavi pluszbér jutalom is.

Amikor karomba helyezték visító fiam, arra gondoltam, majd jön

később kislány is. De ezt a gyereket másképp kell tanítani, jobban,

mint az őt megelőző generációkat. Éreztem, mint szabhatja meg

szándékaim ereje jövőjét. Ő nem lesz maradi gondolkodású, tisztelni,

becsülni fogja húgait, ismerni és szeretni fogja társát az esküvő előtt.

Csillagként ragyogott, mennyi lehetőség vár rá, és mi mindent tehet,

érhet el. Hányszor fordult elő a történelemben, hogy egyetlen ember

milliók életét befolyásolta! Dagadtam a büszkeségtől, ahogy

belegondoltam, milyen hasznára válhat az emberiségnek a karomban

tartott pici test. Nem kétséges, hogy új korszak kezdődik Arábia

asszonyai számára az én véremmel.

Karím nem sokat gondolkodott fia jövőjén. Boldoggá tette az

apaság, és őrültségeket fecsegett arról, hány fiúnak adunk még életet.

Szinte az eszünket vette az öröm.

Sötét titkok

Megszületünk, de életünk a halálhoz vezet. Mindössze egyetlen út áll

előttünk, abból azonban korlátlan számú kijárat vezet a szokásos és

mindenki által remélt távozáson kívül. Mindennél szomorúbb, ha a

halál virágjában, értelmetlenül szakít le egy életet. Ha a virágzó

ifjúságnak egy másik ember keze vet véget.

Fiam születésének boldogságát egy fiatal, ártatlan lány értelmetlen

halála árnyékolta be.

Karím és a személyzet megpróbált elzárni a többi szaúdi nőtől,

akik néhány lépésre voltak lakosztályomtól. Fiam kellő őrizettel

mellettem, míg a többi kisfiú és kislány az újszülöttosztályon aludt.

Annyira érdekelt életük, hogy kíváncsiságom kicsalt szobámból.

Mint a királyi család legtöbb tagja, én is az átlagpolgárok elől elzárt

életet éltem, és most természetes érdeklődésem miatt szóba

elegyedtem ezekkel az asszonyokkal.

Az én gyermekkorom komor volt, a többi szaúdi asszony élete

azonban még kilátástalanabb. Az életemet a férfiak irányították, de

családom miatt bizonyos védelemben volt részem. Az újszülöttek

ablaka körül gyülekező nők többségének semmi befolyása nem volt

sorsára.

Én tizennyolc éves voltam, amikor első gyermekem megszületett.

Találkoztam tizenhárom éves kislányokkal is, akik kicsinyüket

szoptatták. Más fiatalasszonyok, akik nem lehettek idősebbek nálam,

negyedik vagy ötödik gyereküknek adtak életet.

Az egyik fiatal lány különösen felkeltette érdeklődésemet, mert

fekete szeme fájdalommal volt tele, úgy nézte a visítozó apróságokat.

Oly mozdulatlanul és oly hosszan állt, hogy tudtam, nem azt látja,

ami előtte van, hanem gondolatban máshol jár, talán távoli

szörnyűségek között.

Megtudtam, hogy egy kis faluból származik, amely nincs messze

a várostól. Az ő törzséhez tartozó asszonyok általában otthon

szülnek, de öt nap, öt éjen át tartó vajúdás után férje végül bevitte a

városba orvoshoz. Összebarátkoztam vele, és megtudtam tőle, hogy

tizenkét éves korában lett egy ötvenhárom éves férfi felesége. Ő a

harmadik feleség, de férje nagyon kedveli.

Mohamed, az iszlám szeretett prófétája arra inti a férfiakat, hogy

idejüket egyenlően osszák meg feleségeik között, de ebben az

esetben a férjet annyira elbűvölték ifjú felesége bájai, hogy az első és

második számú feleség, hogy örömet szerezzen férjének, lemondott

részéről. A fiatal lány azt mondta, hogy férjében roppant erő lakozik,

és naponta többször is csinálja „azt”. Tágra nyílt szemmel mozgatta

föl-le kezét, hogy biztos legyen benne, értem, mire gondol.

Most meg volt rémülve, mert nem fiúnak, hanem lánynak adott

életet. Férje biztosan haragudni fog rá, amikor érte jön, hogy

visszavigye falujukba, mert a másik két feleség elsőszülöttje fiú volt.

Rossz érzése volt, attól tartott, hogy férje veszekedni fog.

Gyerekkorára nem nagyon emlékezett, mintha valamikor réges-

rég lett volna. Szegénynek született, így a kemény munkán és

áldozaton kívül nem sokban volt része. Elmesélte, miként segített

bátyjainak és nővéreinek terelni a kecskéket és a tevéket és gondozni

a kis kertet. Szerettem volna megtudni, miket gondol a férfiakról, a

nőkről, az életről, de mivel igen műveletlen volt, nem a várt

válaszokat kaptam.

Elment, mielőtt elköszönhettem volna tőle. Engem kivert a hideg

a rá váró kilátástalan élet gondolatára, és dacosan tértem vissza

lakosztályomba.

Karím annyira aggódott fia biztonsága miatt, hogy fegyveres

őröket állíttatott lakosztályom ajtaja elé. Amikor reggel kisétáltam a

folyosóra, meglepődve láttam, hogy egy másik szoba ajtaja előtt is

őrök állnak. Gondoltam, nyilván egy másik hercegnő is van a

kórházban. Kíváncsian kérdeztem a nővértől, ki az. Az homlokát

ráncolva felelte, hogy én vagyok az egyetlen hercegnő a kórházban.

Elmesélte a történetet, de előbb tudtomra adta, mennyire

megbotránkoztatta az eset. Mindennek elmondta országomat, mielőtt

leírta volna, mi történik a 212-es szobában. Az ő hazájában ugyan

nem történhetne ilyesmi! Az angolok civilizált népek, és a világ

többi része, úgy tűnik, barbár hozzájuk viszonyítva.

El nem tudtam képzelni, mi gerjeszthette ekkora haragra. Kértem,

mondja el nekem, mi történt, még mielőtt Karím délután meglátogat.

Elmondta hát. Előző nap a kórház személyzete döbbenten látta,

hogy fegyveres őrök egy kezén-lábán megbilincselt fiatal lányt

vezetnek a szülészetre. Az őröket a rémült kórházigazgató és egy

csoport dühödt mutava követte. Ők és nem az igazgató jelölte ki az

orvost.

Az orvos megrökönyödésére közölték vele, hogy a lányt elítélte a

saría (Isten törvényének bírósága), mert bűnösnek találta

paráznaságban. Mivel ez hudud (isten ellen való bűn), szigorú a

büntetés. Az önelégült mutavák azért jöttek, hogy tanúi legyenek a

megfelelő büntetésnek.

Az orvos Indiából származó muzulmán volt, és nem tiltakozott

ugyan, de felháborította a neki szánt szerep. Elmondta a

személyzetnek, hogy a paráznaság szokásos büntetése korbácsolás,

ebben az esetben azonban az apa ragaszkodott a halálbüntetéshez. A

lányt addig őrzik, míg meg nem szüli gyermekét, aztán halálra

kövezik.

Az ápolónő ajka remegett. Hiszen ez a lány még maga is majdnem

gyerek! Tizennégy vagy tizenöt éves lehet! Mivel a további

részletekről nemigen volt tudomása, otthagyva ágyam, csatlakozott a

folyosón pletykáló többi nővérhez.

Könyörögtem Karímnak, tudja meg, mi történt. Férjem habozott,

azt mondta, nem rá tartozik a dolog, de addig sírtam, könyörögtem,

míg végül megígérte, hogy utánanéz.

Szara vidította föl a napom, remek híreket hozott szerelméről.

Aszad beszélt apával, és a várt igenlő választ kapta. Szara és Aszad

három hónapon belül összeházasodnak. Együtt örültem vele, hisz

nővérem annyira megérdemelte a boldogságot.

De amit ezután mondott, attól gyomrom összeszorult a félelemtől.

Aszad és ő úgy tervezik, hogy a következő hétvégén Bahreinben

találkoznak. Tiltakoztam, de Szara azt mondta, a hozzájárulásom

nélkül is elutazik, hogy találkozzon Aszaddal. Apának azt füllenti

majd, hogy még mindig a mi palotánkban van, nekem segít új, anyai

szerepemben. Núrának viszont azt, hogy visszamegy apa házába.

Senki nem fogja sejteni az igazat. Megkérdeztem, hogy akar apa

engedélye nélkül utazni, hisz tudtam, hogy a család iratai apám

irodájában, a széfben vannak. Ráadásul ahhoz, hogy felszállhasson a

repülőgépre, írásos engedély kell apától. Megremegtem, amikor

Szara elmesélte, hogy egyik barátnője meg akarta látogatni bahreini

rokonait, de mert az egyik megbetegedett, el kellett halasztania az

utat. Ő adta kölcsön útlevelét és engedélyét.

Mivel a szaúdi asszonyok fátylat viselnek, és a repülőtér

biztonsági őrei nem merik kérni, hogy láthassák a nő arcát, sok

szaúdi asszony kéri kölcsön ilyen alkalmakkor egymás útlevelét. Az

írásos engedély további nehézség, de azokat is csereberélik az

útlevelekkel együtt. Szara egy későbbi időpontban fizeti vissza azzal,

hogy eltervez egy utat valamelyik szomszédos országba, s majd az

utolsó pillanatban lemondja, és kölcsönadja iratait ugyanennek a

barátnőjének. Kiterjedt földalatti művelet az ilyesmi, amiről

férfiainknak sejtelme sincs. Mindig megdöbbentett, asszonyaink

milyen könnyedén jártak túl a repülőtéri hatóság eszén. De most,

hogy a nővéremről volt szó, remegtem az aggodalomtól.

Azzal a szándékkal, hogy Szara kedvét elvegyem minden

meggondolatlanságtól, elmeséltem neki a fiatal lányt, akit halálra

fognak kövezni. Szara ugyanúgy szörnyülködött, mint én, de nem

adta föl tervét. Növekvő remegéssel vállaltam, hogy fedezem. Kitört

belőlem a nevetés a gondolatra, hogy felügyelet nélkül találkozhat

Aszaddal. Aszad kölcsönkérte egy barátja lakását Manámában, a pici

Bahrein fővárosában.

Szara, aki csupa várakozás volt, fölemelte a selyem ágyneműből

fiamat. Örömteli arccal nézte, milyen tökéletes, és azt mondta,

kisvártatva ő is megismeri az anyaság örömét. Aszad és ő alig várja,

hogy megszülessen a hat kicsi, akit Hudá oly bizonyosan megjósolt.

Boldognak mutattam magam, mert ezt várta tőlem, de a félelem

egyre növekedett gyomromban.

Karím kora este visszatért, és beszámolt az elítélt lányról. Azt

mondta, a lányt erkölcstelennek ismerték, és úgy esett teherbe, hogy

több tizenéves fiúval is lefeküdt. Karímot undorította a lány

viselkedése. Azt mondta, azzal, hogy így semmibe vette országunk

törvényeit, megalázta a család nevét, más lehetőség nem maradt

családja számára.

Megkérdeztem férjem, milyen büntetést kapnak az aktusban részt

vevő fiatal fiúk, de nem válaszolt. Közöltem, hogy legfeljebb szigorú

kioktatást kaphattak halálos ítélet helyett, mert az arab világban az

engedély nélküli aktusért kizárólag a nőket hibáztatják.

Megdöbbentett, hogy Karím ilyen hűvösen fogadja egy gyerek

tervezett kivégzését, bármi legyen is bűne. Hiába könyörögtem, hogy

próbáljon közbenjárni a királynál, aki gyakran sikerrel beszél az

erőszakos büntetést tervező apák fejével. Karím leplezetlen

bosszankodással hessentett el, és ragaszkodott ahhoz, hogy ejtsük a

témát.

Visszahúzódva duzzogtam, amikor elköszönt. Karím csókokkal

borította el fiunkat, és tökéletes életet ígért neki. Én mogorván,

szótlanul ültem.

Elhagyni készültem már a kórházat, amikor az angol ápolónő

lépett be lakosztályomba. Sistergett a haragtól. Híreket hozott az

elítélt lányról. Kitűnő memóriája volt, így minden egyes fájdalmas

részletre, amelyet a hindu orvostól hallott, tökéletesen emlékezett.

Az elítélt lánynak hajnalban kislánya született. Miután három mutava

megtudta, mennyire fel van háborodva a külföldi közösség, a

fegyveres őrökkel együtt ők is őrt álltak a szülészet bejáratánál,

nehogy megszökjön a lány valamelyik együtt érző külföldi

segítségével. A szülés után a lányt visszaszállították szobájába. A

mutavák tudatták az orvossal, hogy a fiatal anyát még aznap

elszállítják, és megkövezik Isten elleni bűne miatt. A gyerek sorsa

kérdéses, mert a család nem hajlandó sajátjaként felnevelni.

A nővér szörnyülködve mesélte, hogy a fiatal lány könnyek közt

elmondta orvosának a tragédiába torkolló eseményeket. A lányt

Amalnak hívják, és egy rijádi boltos lánya. Mindössze tizenhárom

éves volt, amikor megtörtént az, ami megrázta környezetét. Csak

akkoriban kezdett fátylat viselni.

Csütörtök este volt (ami a szombat estének felel meg a nyugati

világban). Amal szülei a hétvégére az Emirátusba utaztak, hogy csak

szombat délben térjenek vissza. A három filippínó háziszolga aludt, a

sofőr pedig a kis házban lakott a kapunál, messze a főépülettől. Amal

nővérei távol, a város más részeiben éltek. A család tagjai közül így

csak ő és tizenhét éves bátyja, akit a három filippínóval együtt

utasítottak, hogy viselje gondját, tartózkodtak a házban. Bátyja

kihasználta a lehetőséget, és vendégül látta egy nagy csoport

tizenéves barátját, míg szülei nem voltak odahaza. A hálószobájában

pihenő Amal késő este hangos zenét, hangokat hallott. Majdnem

biztos volt benne, hogy bátyja és barátai marihuánát szívnak,

amelyre bátyja az utóbbi időben eléggé rászokott.

Végül, amikor Amal hálószobájának falait megremegtette a

hangfalakból kiáramló basszus hangja, úgy döntött, lemegy, megkéri

bátyját és barátait, halkítsák le a zenét. Mindössze vékony hálóing

volt rajta, de esze ágában sem volt belépni a szobába, csak

bekukkantani és bekiáltani az ajtón át, hogy csendesedjenek végre el.

A szobában sötét volt, alig égett néhány lámpa. Mivel bátyja nem

válaszolt, a lány belépett, hogy megkeresse.

Nem találta bátyját. A szobában lévő többi tizenéves fiút

feltehetőleg a kábítószer és a nőkről való beszélgetés tüzelte fel, mert

rávetették magukat Amalra, és a padlóra teperték. Az bátyja után

kiabált, és próbálta a fiúkkal megértetni, hogy ő a ház urának a lánya,

de szavai nem jutottak el kába agyukig. Hálóingét letépték róla, és

durván megerőszakolták bátyja barátai, akikből most megvadult

csőcselék lett. A zene hangereje elnyomta a támadás hangjait, így

senki sem hallotta segélykiáltásait. A harmadik fiúnál Amal

elvesztette eszméletét.

Bátyja a fürdőszobában tartózkodott, de annyira kábult állapotban,

hogy a falnak dőlve átaludta az egész éjszakát. Később, mikor a

hajnal kitisztította támadói fejét, és kiderült Amal

személyazonossága, a fiúk elpucoltak a villából.

Amalt a sofőr és a filippínók vitték a közeli kórházba. Az

elsősegélyt nyújtó orvos értesítette a rendőrséget. Belekeveredtek az

ügybe a mutavák is. Amal, lány lévén, elszigetelten élt a családban,

ezért nem tudta név szerint azonosítani támadóit, csak annyit tudott

mondani, hogy bátyja ismerősei. Nevüket Amal bátyjából szedték ki,

de mire előkerítették és felkérték őket, hogy jelenjenek meg a

rendőrségen vallomást tenni, gondosan egyeztették történetüket. A

fiúk verziója szerint nem szívtak kábítószert este, mindössze

hangosan zenéltek és szórakoztak. Azt mondták, a lány vékony

hálóruhában lépett be a szobába, hogy elcsábítsa őket, mert az

odafent olvasott szexkönyv felébresztette kíváncsiságát.

Megesküdtek rá, hogy először elutasították, de a lány olyan

vakmerően viselkedett, ölükbe ült, csókolgatta őket, saját testét

ingerelte ujjával, hogy nem tudták tovább türtőztetni magukat. A

lány őrizetlenül maradt, és eltökélte, hogy kiszórakozza magát a

fiúkkal. Esküdöztek, hogy kielégíthetetlen volt, és könyörgött, hogy

mindannyian szálljanak be.

A szülők visszatértek az Emirátusokból. Amal anyja hitt lányának,

de bármennyire gyötörte is a fájdalom, nem volt képes meggyőzni

férjét lányuk ártatlanságáról. Amal apját, aki mindig is

kényelmetlenül érezte magát a lányokkal, teljesen lesújtották a

történtek. De úgy érezte, a fiúk csak azt tették, amit bármelyik férfi

tett volna az adott körülmények között. Szomorú szívvel vonta le a

következtetést, hogy lányát meg kell büntetni, amiért szégyent hozott

a nevére. Amal bátyja, mivel félt, hogy komolyan megbüntetik a

kábítószer miatt, nem vállalta, hogy tisztázza húga nevét.

A mutavák erkölcsi támogatásban részesítették az apát, és

dicshimnuszt zengtek róla, amiért így kiállt vallásos meggyőződése

mellett.

Ez a lány pedig ma meghal.

Úgy elfogott a sajnálat és a félelem, hogy alig hallottam az angol

ápolónő hangját. Odavolt boldogságom. Elképzeltem, ahogy az

ártatlan lány anyja hiába tesz meg mindent, hogy megmentse őt a

kegyetlen haláltól. Magam még soha nem voltam tanúja

megkövezésnek, de Omar három alkalommal is részt vett már ehhez

hasonló büntetésvégrehajtáson. Nagy örömét lelte abban, hogy

részletesen leírja nekünk, milyen sors vár azokra a gyenge

asszonyokra, akik nem őrzik gondosan becsületüket, amelyet a

férfiak oly nagyra tartanak. És most eszembe jutott mindaz, amivel

Omar terhelte meg emlékezetemet.

Tizenkét éves voltam, amikor egy nőt egy Rijádtól nem messze

eső kis faluban bűnösnek találtak házasságtörésben, s megkövezés

általi halálra ítélték. Omar és szomszédunk sofőrje úgy döntöttek,

megnézik a látványosságot.

Hatalmas tömeg gyülekezett kora reggel óta. Nyugtalanok voltak,

alig várták, hogy lássák azt, aki ilyen gaztettre képes. Omar azt

mondta, amikor a tömeg éppen kezdte elveszíteni türelmét a forró

napsütésben, egy fiatal, huszonöt év körüli asszonyt rángattak ki egy

rendőrautóból. Gyönyörű volt, az a fajta nő, aki dacol az Úr

törvényeivel.

Az asszony megkötözött kézzel, lehajtott fejjel közeledett. Egy

férfi hivatalos modorban, hangosan felolvasta a bűnét, majd egy

koszos ronggyal betömték a száját, és fekete kámzsát húztak a fejére.

Le kellett térdelnie, s egy nagydarab férfi, a hóhér, ötven

korbácsütést mért a hátára.

Ezután egy teherautó érkezett, melyre sziklákat és köveket

halmoztak föl. A férfi, aki felolvasta az ítéletet, közölte a tömeggel,

hogy a kivégzés megkezdődik. Omar elmesélte, hogy az emberek,

főleg a férfiak a kövekhez rohantak, és dobálni kezdték az asszonyt.

A bűnös nő kisvártatva összerogyott, teste rángatózott. Omar állítása

szerint a kövek még igen hosszú ideig egyre puffantak testén,

időnként csitult csak el a kőzápor, mialatt egy orvos ellenőrizte az

asszony pulzusát. Csaknem két óra múlva az orvos végül halottnak

nyilvánította az asszonyt, és a megkövezés véget ért.

Az angol ápolónő riasztott fel szomorú tűnődésemből, aki

izgatottan tért vissza lakosztályomba, hogy közölje, a rendőrség és a

mutavák most viszik el a lányt. Azt mondta, ha kiállok az ajtóba,

láthatom arcát, mert nincs elfátyolozva. Nagy zűrzavar hallatszott be

a folyosóról. Gyorsan arcom elé erősítettem a fátylam.

Az elítélt törékenynek és gyermekszerűnek tűnt a magas,

közönyös őrök között. Feje lecsüngött, nehéz volt látni

arckifejezését, de annyit megállapítottam, hogy bájos gyermek,

olyan, akiből komoly szépség válhatna. Rémülten pillantott fel a

kíváncsi arcok tengerére. Láttam rajta, hogy retteg. Nem kísérték

rokonok, csupa idegen vezette legsötétebb útján.

Visszatértem lakosztályomba, magamhoz szorítottam kisbabám, s

megkönnyebbülés öntött el, amiért nem a gyengébbik nemből való.

Csodálattal meredtem pici arcába. Lehet, hogy ő is fenntartani, sőt

erősíteni fogja azt a rendszert, amely oly tisztességtelen anyjával és

lánytestvéreivel? Megfordult a fejemben, mi lenne, ha születésükkor

az összes lánygyermeket megölnék országomban. Lehet, hogy a

férfiak szigorúsága rögtön megenyhülne hiányukban.

Megborzongtam, mert eszembe jutott egy kérdés. Hogyan óvhatja

meg egy anya a saját neméből való kisgyermekét az ország

törvényeitől?

Könnyek csillogtak az angol ápolónő szemében. Szipogva

kérdezte, hogy én, aki hercegnő vagyok, miért nem akadályozok meg

ilyen őrültséget. Elmagyaráztam, hogy én sem segíthetek az elítélten,

a nőknek nincs szava az én országomban, még akkor sem, ha királyi

családból valók. Sajnálattal mondtam el neki, a szegény lányt nem

egyszerűen kivégzik, hanem szörnyű halált hal majd, és sem

életének, sem halálának nem marad nyoma. Keserűen gondoltam

arra, hogy a bűnösök szabadon járnak-kelnek, mit sem törődve azzal,

akire tragikus halál vár miattuk.

Karím sugárzó arccal érkezett. Oly gondosan tervezte el

visszatértünket a palotába, mintha haditervet készített volna. Rendőri

kíséret segített átvágni Rijád nyüzsgő forgalmán. Karím rám szólt,

hogy hallgassak, amikor elmeséltem, mi történt a kórházban. Hallani

sem akart ilyen szomorú dolgokról most, hogy fiát karjaiban tartja.

Fiát, aki herceg lesz egy olyan országban, amely ilyen

szörnyűségeket eltűr.

Mély fájdalommal töltött el, férjem mennyire nem törődik a

szerencsétlen lány sorsával. Nagyot sóhajtottam. Magányosnak

éreztem magam, és elfogott a félelem, milyen jövő vár rám és

majdani lányaimra az elkövetkezendő években.

Egy király halála

1975 keserédes emlékeket ébreszt fel bennem. Ez az év ragyogó

boldogságot, ugyanakkor mély szomorúságot is hozott családom és

országom számára.

Mikor Abdullah, imádott fiam első születésnapját ünnepelte,

Franciaországból magánrepülőgépeken egy kis cirkuszt hozattunk,

hogy szórakoztassa a vendégeket. A cirkusz egy hétig maradt Karím

apjának palotájában.

Szara épségben megúszta Aszad veszélyes udvarlását, és boldog

feleségként várta első gyermekét. Aszad, aki alig várta, hogy a

gyerek megszülessen, Párizsba repült, és három nagyáruház összes

gyerekruháját felvásárolta. Núrah, hitetlenkedő anyja, mindenkinek

elmondta, aki csak meghallgatta, hogy Aszad elvesztette az eszét.

Szara, aki oly sokat szenvedett, most fürdőzött férje szerelmében, és

végre ragyogott a boldogságtól.

Ali az Egyesült Államokban tanult, és többé nem ütötte az orrát

lánytestvérei ügyeibe. Roppantul megijesztette apát, amikor

bejelentette, hogy szerelmes egy amerikai munkásosztálybeli nőbe,

aztán apa legnagyobb megkönnyebbülésére meggondolta magát, és

kisvártatva arról tudatott, hogy mégis szaúdi feleséget kíván

magának. Később kiderült, a nő fejbe csapta Alit egy gyertyatartóval,

amikor Ali nekitámadt, követelve, hogy legyen szófogadóbb.

Mi, fiatal, modern gondolkodású szaúdi polgárok boldogan

fogadtuk, hogy a szigorú megkötések lassan enyhülni kezdtek. Az

erőfeszítés, amelyet Feiszal király és felesége, Iffat a nők nevelése és

szabadsága érdekében tettek, sikeresnek bizonyult. A műveltséggel

együtt jön az eltökéltség, hogy megváltoztassuk országunkat. Akadt

néhány nő, aki nem fedte el arcát, levette a fátylat, és bátran nézett a

vallásos férfiak szemébe. Hajukat még mindig elfedték, és csadort is

viseltek, mégis ezen kevesek bátorsága mindannyiunknak reményt

adott. Nekünk, a királyi család tagjainak soha nem engedtek ilyen

szabadságot, a középosztály mutatta meg erejét. Nőknek szóló

iskolák nyíltak, anélkül, hogy a mutavák nyilvánosan tiltakoztak

volna. Bizonyosra vettük, hogy a nők taníttatása végül az

egyenlőséghez vezet. Sajnos a műveletlen fundamentalisták között

még mindig előfordult, hogy nőket halálra ítéltek. Kis lépésekkel

érünk célt, figyelmeztettük magunkat mogorván.

Hirtelen, alig fél év leforgása alatt Karím és én négy új otthon

tulajdonosai lettünk. Bár elkészült új, rijádi palotánk, Karím úgy

döntött, fia jobban fejlődik, ha friss tengeri levegőt szívhat, ezért

megvásárolt egy villát Dzsiddában a tengerparton. Apámnak volt egy

tágas bérháza Londonban, mindössze négyutcányira a Harrodstól, és

felajánlotta, hogy ha valamelyik gyerekét érdekli a dolog, nagy

engedménnyel eladja neki. Mivel többi nővéremnek és férjeiknek

már volt londoni lakásuk, Szara és Aszad pedig éppen Velencében

vettek lakást, Karím és én lelkesen megragadtuk a lehetőséget, hogy

otthonunk legyen ebben a színes városban, amelyet az arabok

annyira szeretnek. És végül hároméves házassági évfordulónkra, s

amiért fiúval ajándékoztam meg, Karím egy bájos villát vásárolt

nekem Kairóban.

Abdullah születése alkalmából a családi ékszerész Rijádból

Párizsba repült, ahonnan gyémántokat, rubinokat és smaragdokat

hozott magával, melyekből hét különálló nyaklánc-, karkötő- és

fülbevaló-garnitúrát tervezett. Mondanom sem kell, úgy éreztem,

bőven megjutalmaztak azért, amit amúgy is meg akartam tenni.

Karím és én, amennyi időt csak tudtunk, Dzsiddában töltöttünk.

Villánk divatos helyen állt, amelyet sűrűn látogatott a királyi család.

Ostábláztunk, fiunk pedig filippínó cselédlányok őrizetében

totyogott az egzotikus halakkal teli, meleg, kék vízben. Még mi,

asszonyok is úszhattunk, bár csadorjainkat csak akkor vettük le,

amikor a víz már nyakunkig ért. Egyik szolgám átvette tőlem

magasra emelt csadoromat, aztán kedvemre úszhattam,

lubickolhattam. Szabad voltam, már amennyire asszony szabad lehet

Szaúd-Arábiában.

Március vége volt, amely nem igazán meleg hónap itt. Nem is

maradtunk sokáig a parton; miután a nap túljutott a delelőn,

utasítottam a szolgákat, hogy hozzák a virgonc gyermeket, és

öblítsék le az erre a célra készített különleges meleg vizes zuhany

alatt. Néztük, mint gurgulázik és rugdalózik aprócska, duci lábaival.

Büszkén mosolyogtunk, Karím megszorította a kezem, és azt

mondta, bűntudat fogta el, amiért ilyen boldogságot érez. Én pedig

megvádoltam, hogy szerencsétlenséget hoz ránk és minden szaúdira

azzal, ha hangot ad életörömének.

A legtöbb arab hisz az ördögben. Soha nem beszélünk hangosan

életörömünkről vagy gyermekeink szépségéről, hiszen előfordulhat,

hogy valamelyik ártó szellem meghallja, s ellopja tőlünk örömünk

tárgyát, vagy bánatot okoz azzal, hogy elragadja azt, akit szeretünk.

Hogy elűzzük az ördögöt, kicsinyeink ruhájára kék gyöngyöket

tűzünk. És bármennyire is felvilágosultak vagyunk, a mi fiunk sem

volt kivétel.

Néhány perc múlva rémülten hőköltünk hátra: Aszad rohant

felénk. – Feiszal király halott, meggyilkolta a család egy tagja. –

Lesújtva, remegve ültünk, Aszad pedig elmondta a részleteket,

amiket az egyik királyi unokatestvértől tudott meg.

Nagybátyánk halálának hátterében a televízióstúdió megnyitása

körül kirobbant, tíz évvel ezelőtti zavargás állt. Feiszal király mindig

is kiállt amellett, hogy elmaradott országunkat modernizálni kell.

Karím egyszer hallotta, amint királyunk azt mondja: ha tetszik, ha

nem, ő kihúz, kirángat, átrugdos minket a huszadik századba.

De ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, mint első

uralkodónk apja, Abdel-Azíz. Állampolgáraink egy része túlságosan

vallásos volt. Ezek az emberek vad harcot folytattak az első rádióadó

beindítása ellen is, és akkori királyunk azzal vetett véget az

ellenkezésnek, hogy elrendelte, a Koránt olvassák fel a

rádióhullámokon. A vallásosok nem köthettek bele abba, hogy ily

gyors módszerrel terjesztik az Úr szavát. Évek múlva, amikor Feiszal

televízióstúdiókat akart népének, akárcsak apja korábban,

beleütközött az ulema (vallásos vezetők) ellenállásába.

Tragikus módon a királyi család tagjai is csatlakoztak az

ellenálláshoz. 1965 szeptemberében – én még gyermek voltam akkor

– egyik unokatestvérünket lelőtte a rendőrség néhány mérföldnyire

Rijádtól, amikor követőivel megrohamozta a stúdiót. A tűzpárbajban

szerzett sérüléseibe halt bele. Csaknem tíz év telt el, de a herceg

öccsében azóta is fortyogott a gyűlölet. Most bosszút állt, lelőtte

nagybátyját, a királyt.

Karím és Aszad Rijádba repültek. Szara és én több nőrokonunkkal

egyetemben a család fallal körülvett palotájában maradtunk.

Jajveszékelve, hangosan sirattuk Feiszal királyt. Kevés asszony akadt

a királyi családban, aki nem szerette Feiszalt. Hisz ő volt egyetlen

esélyünk a változásra és a szabadságra. Egyedül ő vívott ki akkora

tekintélyt mind a vallásos emberek, mint a királyi frakciók előtt,

hogy előrevihette a nők ügyét. Láncainkat a magáénak érezte, és

felszólította apáinkat, álljanak mögénk a társadalmi változásért vívott

küzdelemben. Magam is hallottam, amint egyszer azt mondta, bár az

Úr akarata szerint a férfinak és nőnek különböző szerepe van az

életben, egyik nem sem uralkodhat feltétel nélkül a másik fölött. Azt

is mondta, hogy nem ismerhetjük meg a boldogságot, amíg

országunk minden polgára, ha férfi, ha nő, nem lehet saját sorsának

ura. Azon a véleményen volt, hogy csak a nők taníttatásával lehet

célunkat elérni, mert a tudatlanságunk biztosan sötétben tart minket.

Az biztos, hogy Feiszal óta egy uralkodó sem tett ennyit értünk.

Visszatekintve azt mondhatom, rövid ideig ugyan, de szédítő

sebességgel emelkedtünk a szabadság felé, s akkor kezdtünk lefelé

csúszni, amikor Feiszal életét kioltották az áruló golyói. Mi, nők,

tudtuk, hogy egyetlen esélyünk a szabadságra oda lett Feiszal király

halálával.

Mindannyian dühöt és gyűlöletet éreztünk a család iránt, amely

megtűrt ilyen tagot, mint unokatestvérünk, Feiszal ibn Muszaid,

reményeink és álmaink mészárosa. Egyik unokatestvérünk azt

kiabálta, hogy a gyilkos apjának magának is elment a józan esze. Ő,

aki születése révén vezető helyet töltött volna be a szaúdi

királyságban, hiszen féltestvére volt Feiszal királynak, elzárkózott a

családdal való minden kapcsolat és a kormányzással járó felelősség

elől. Egyik fia fanatikus lett, aki képes volt meghalni, csak hogy

megakadályozza egy tévéstúdió felállítását, a másik pedig megölte

szeretett és tisztelt Feiszal királyunkat.

Borzasztó fájdalom volt arra gondolni, hogy Szaúd-Arábiát többé

nem irányítja az ő nagy bölcsessége. Soha azelőtt nem láttam ilyen

nemzeti gyászt. Mintha egész országunk minden lakójával együtt

szenvedett volna. A legjobb vezetőt, akit családunk csak nyújthatott,

leterítette valaki, aki közénk tartozik.

Három napra rá Szara lánya meglepte anyját. Koraszülöttként jött

a világra. A kis Fadéla, akit anyánkról neveztek el, csatlakozott a

gyászoló nemzethez. Felélesztett minket, fiatal élete az öröm

üzenetét hozta.

Szara annyira féltette lánya jövőjét, hogy meggyőzte Aszadot,

írjon alá egy iratot, mely szerint lánya szabadon választhat majd

férjet magának, anélkül hogy a család beleavatkozna. Szarának

lidércnyomásos álma volt, melyben ő és Aszad meghaltak egy

repülőgép-balesetben, és lánya a régi, merev módon nevelkedett.

Szara fenyegető pillantást vetett Aszadra. Inkább gyilkol, mondta, de

nem engedi, hogy lánya olyan férfi felesége legyen, akinek gonosz

tervei vannak vele. Aszad, aki még mindig ugyanúgy szerette, mint

azelőtt, hogy megnyugtassa Szarát, aláírta a papírt, és egymillió

dollárt helyezett letétbe a kicsi nevére egy svájci bankszámlán. Ha a

szükség úgy hozza, Szara lányának meglesz a jogi és pénzügyi

lehetősége menekülni az ilyen lidércnyomás elől.

Ali a nyári szünidőre hazajött az Egyesült Államokból, és ha

lehet, még ellenszenvesebb lett, mint azelőtt. Szinte másról sem

beszélt, csak az amerikai nőknél elért sikereiről, és közölte, hogy úgy

igaz, ahogy mondták nekünk: mind szajha.

Karím félbeszakította. Ő jó néhány igen erkölcsös nőt is ismert

Washingtonban, mondta, de Ali csak nevetett. Megváltozott a világ.

Azok a nők, akikkel a bárokban találkozott, maguk kezdeményeztek,

és javasolták a szexet, mielőtt neki egyáltalán lehetősége lett volna

felvetni a témát. Karím azt felelte, éppen erről van szó. Ha egy nő

egyedül megy egy bárba, több mint valószínű, hogy jól akarja érezni

magát, és éjszakai partnert keres. Elvégre a nők ugyanolyan

szabadok Amerikában, mint a férfiak. Azt tanácsolta Alinak, menjen

templomba, kulturális eseményekre, ahol meg fog lepődni a nők

viselkedésén. De Ali makacskodott. Azt mondta, az amerikai élet

minden területén kipróbálta a nők erkölcseit, és tapasztalatai szerint

mindannyian határozottan szajhák.

Mint a muzulmánok többsége, Ali sem volt képes megérteni egy

más föld, más vallás szokásait, hagyományait. A legtöbb arab csak

az alacsony színvonalú amerikai filmekből és a televíziós showkból

ismeri az amerikai társadalmat. Ráadásul a szaúdi férfiak egyedül

utaznak. Mivel el vannak vágva a női társaságtól, más sem érdekli

őket, mint az idegen nők. Olyan nőket keresnek, akik bárokban

dolgoznak, sztriptíztáncosnőként vagy prostituáltként. Ez a hamis

nézőpont torzítja el a szaúdiak véleményét a nyugat erkölcséről. És

mivel a szaúdi nők többsége nem utazik, elhiszik, amit férjeik és

bátyjaik mondanak nekik. Ennek eredményeképp tiszta szívükből

hiszik, hogy a nyugti nők többsége erkölcstelen.

Tény, hogy bátyám jóképű volt a maga egzotikus módján, ami

határozottan vonzhatja a másik nemet, de nem volt kétséges, hogy

nem lehet minden egyes amerikai nő szajha. Mondtam is Karímnak,

hogy borzasztóan szeretnék egyszer Alival együtt utazni. Micsoda

mulatság lenne, ha mögötte állnék, és felmutatnék egy táblát,

amelyen ez állna: EZ A FÉRFI TITOKBAN MEGVETI MAGÁT,

ÉS LENÉZI, HA IGENT MOND NEKI, AZ EGÉSZ VILÁGON

HÍRESZTELNI FOGJA, HOGY SZAJHA.

Ali, mielőtt visszatért volna az Államokba, közölte apával, hogy

ideje volna megházasodnia, elvenni első feleségét. Nehéz az élet

szex nélkül, és szeretné, ha ahányszor csak hazatér vakációzni

Rijádba, rendelkezésére állna egy nő. Még fontosabb, ideje már,

hogy fia legyen, mert azt a férfit, akinek nincs fia, nem becsülik

Szaúd-Arábiában, lenézik ismerősei.

Felesége természetesen nem mehet vele az Egyesült Államokba.

Apa villájában él majd Omar és a többi szolga felügyelete alatt. Ali,

mint mondta, szabad akar lenni, hogy élvezhesse Amerika laza

erkölcseit. Feleségétől nem vár mást – természetesen szüzességén

kívül –, mint hogy fiatal legyen, nem több mint tizenhét éves,

kivételesen szép és engedelmes. Két héten belül eljegyezték az egyik

királyi unokatestvérrel, s az esküvő napját decemberre tűzték ki,

amikor Alinak több mint egy hónap szabadideje lesz két szemeszter

között. Bátyám láttán tudtam csak értékelni, micsoda jó szerencsém

volt, hogy olyan férfi felesége vagyok, mint Karím. Nem kétséges,

hogy férjem távolról sem volt tökéletes, de Ali a tipikus szaúdi hím

volt. Igazán elviselhetetlenné teszi az életet, ha az embernek ilyen

alak az ura és parancsolója.

Mielőtt Ali visszatért volna az Államokba, családunk összegyűlt a

dzsiddai villában. Egy este a férfiak túl sokat ittak, és vitatkozni

kezdtek. Vacsora után felmerült a téma, hogy vajon nők vezethetnek-

e autót vagy sem. Karím és Aszad egyetértett Szarával és velem,

miszerint meg kell változtatni azt a buta szokást, aminek semmi

alapja nincs az iszlámban. Példának felhoztuk azokat a nőket, akik

repülőgépeket vezetnek az ipari államokban, miközben mi még autót

sem vezethetünk. Sok szaúdi család nem engedhet meg magának egy

sofőrnél többet. És mit kezdjen az ilyen család, ha azt a sofőrt

elküldték valahová? Mit csináljanak olyankor, ha valakit hirtelen

orvoshoz kell vinni, és a sofőr nincs kéznél? Hát a szaúdi férfiak

olyan kevésre becsülik asszonyaik képességét, hogy inkább tizenkét-

tizenhárom éves fiúkkal vezettetnek (amely elég hétköznapi dolog

Szaúd-Arábiában), mint velük.

Ali, apa és Ahmed már a témát is bosszantónak találta. Ali

kijelentette, hogy akkor a férfiak és nők a sivatagban találkoznának,

és ott lépnének félre. Ahmed amiatt aggódott, hogy a fátyol rontja a

látást. Apa a közlekedési balesetek lehetőségét hozta föl és azt, hogy

milyen sebezhető egy nő, miközben az utcán a közlekedési rendőr

intésére vár. Apa körülnézett a szobában, remélve, hogy többi veje is

egyetért azzal, hogy a nő a volánnál csak veszélyt jelenthet önmaga

és mások számára. Azok azonban gyorsan elfoglalták magukat, italt

töltöttek, vagy kimentek a fürdőszobába.

Végül Ali, önbizalommal telve, mint akinek éppen remek érve van

ahhoz, hogy megnyerje a vitát, közölte, hogy mivel a nők

könnyebben befolyásolhatók a férfiaknál, utánoznák a fiatalokat,

akik valóságos autóversenyt rendeznek az utakon, ez pedig a

balesetek számának hirtelen növekedéséhez vezetne.

A bátyám ugyanúgy dühített, mint régen. Ali tévedett, ha azt hitte,

hogy megszűntek régi dühkitöréseim. Önelégült képétől fejembe

szállt a vér. Mindenki teljes meglepetésére rávetettem magam,

belemarkoltam a hajába, és amilyen erővel csak tudtam, húzni

kezdtem. Karím és apa együttes erővel tudták csak lefejteni a kezem.

Nővéreim nevetése hangosan csengett a szobában, férjeik tisztelettel

vegyes félelemmel néztek rám.

Ali másnap, mielőtt elindult volna az Államokba, megpróbált

békét kötni velem. De én annyira utáltam, hogy szándékosan a

házasságra tereltem a témát, és arra, hogy a férfiak ragaszkodnak

ahhoz, hogy a feleségek szüzek legyenek, míg ők maguk annyi nőt

megkóstolhatnak, amennyit csak akarnak. Ali komolyan vette a

társalgást, és a Koránt idézte, hogy megértesse velem, miért oly

fontos a nők ártatlansága.

Könnyen feltámadt bennem a régi, ravasz trükkökkel teli

Szultána. Szomorúan csóváltam a fejem, nagyot sóhajtottam. Ali

megkérdezte: – Mi bánt? – Azt feleltem, hogy most az egyszer

meggyőzött. Egyetértettem vele, hogy minden nőnek szűzen kell

férjhez mennie. De nem látja, tettem hozzá rejtett gúnnyal, hogy

fiatal lányaink természete megváltozott, s igazán ritkaság már szüzet

találni közöttük. Ali kérdő pillantást vetett rám, én pedig elmeséltem,

hogy a szaúdi nők, amíg Arábiában vannak, valóban jól viselik

magukat, hisz ki akarja elveszíteni életét. Bezzeg, ha külföldre

utaznak, találnak maguknak szexuális partnert, és értékes kincsüket

idegeneknek adják.

Ali őrjöngeni kezdett a gondolatra, hogy egy szaúdi férfi helyett

idegen vegye el egy szaúdi lány szüzességét. Izgatottan kérdezte,

honnan tudom ezt. Ijedt arcot vágtam, könyörögtem bátyámnak,

nehogy bárkinek is elmondja beszélgetésünket, mert apa és Karím

biztos megbotránkozna. De biztosítottam, hogy mi, nők, gyakran

beszélgetünk ilyen dolgokról, és hogy ez köztudomású. A szüzek

napja leáldozóban van országunkban.

Ali ajkát harapdálva mélyen elgondolkodott, majd megkérdezte,

hogy ezek a fiatal lányok mit csinálnak a nászéjszakájukon. Hisz ha

nincs vér, a lányt szégyenszemre visszaküldik apjához. Arábiában a

véres lepedőt még mindig büszkén nyújtja át az ifjú feleség az

anyósnak, hogy az barátainak, rokonainak megmutathassa, milyen

tiszta, becsületes asszonnyal növekedett családjuk.

Közelebb hajoltam Alihoz, és elmeséltem neki, hogy a legtöbb

fiatal nő sebésszel operáltatja meg szűzhártyáját, még azt is

hozzátettem, hogy sokan újra és újra megajándékozzák

szüzességükkel a gyanútlan férfiakat. Oly egyszerű bolonddá tenni a

férfiakat! Európában rengeteg orvos van, aki ügyesen végrehajtja ezt

az operációt, és Szaúd-Arábiában is akad néhány, akinek a

szolgálatait igénybe lehet venni.

Aztán Ali teljes rémületére azt suttogtam a fülébe, hogy

amennyiben egy lány véletlenül nem tudná időben házasság előtt

elvégeztetni ezt a műtétet, mindössze egy birkamájat kell magába

helyeznie az aktus előtt. A férj nem tudja megállapítani a

különbséget. Egy birkamájat deflorál, nem a feleségét.

Önző bátyámat félelem fogta el. Azonnal felhívta egy orvos

barátját, s egyre sápadtabb lett az arca. A barátja elismerte, hogy az

ilyen operáció elvégezhető, ám ami a birkamájat illeti, még nem

hallott ilyesmiről, de elképzelhetőnek tartja, hogy erkölcstelen nők

előbb vagy utóbb alkalmazni fogják.

Ali aznap még kétszer is visszatért zavartan a villába, és tanácsot

kért tőlem, hogyan védekezhetne a legjobban az ilyen trükkök ellen.

Azt feleltem, sehogy, hacsak nem őrzi jövendőbelijét éjjel-nappal

attól kezdve, hogy megszületett. Nincs más választása, mint

elfogadni a tényt, hogy az, akivel összeházasodik, maga is ember, és

ifjúkorában követhetett el tévedéseket.

Ali aggódva és kétségbeesetten tért vissza az Államokba.

Szara nem tudott uralkodni jókedvén, amikor neki, Aszadnak és

Karímnak elmeséltem tréfámat. Karím és Aszad aggódva pillantottak

egymásra, majd gyanakodva feleségeikre.

A tervezett időpontban megtartották Ali esküvőjét. Ifjú

menyasszonya szívfájdítóan szép volt. Mennyire sajnáltam! De Szara

meg én hangosan mulattunk Ali aggodalmán. Később férjem

megfedett gonoszkodásomért. Ali bevallotta neki, hogy most már

retteg a szextől. Mi lesz, ha becsapják? Soha nem tudja meg az

igazat, és kétségek közt kényszerül élni. Nem bízik feleségében, sem

jövendőbeli hitveseiben.

A szaúdi férfi számára a lehető legrosszabb, ha nem ő az első

szeretője annak a nőnek, akit feleségül vesz. Ha az asszony

prostituált, nem szégyen, de felesége jelenti a családi nevet, ő szüli

utódait. A bátyám a puszta gondolatát sem tudta elviselni, hogy ez

vele is megtörténhet.

Készségesen bevallottam férjemnek, hogy vannak gonosz

perceim, elismertem, hogy sok bűnnel szembesülök majd az ítélet

napján. Ali nászéjszakáján mégis elégedetten mosolyogtam, hiszen

felfedeztem és kihasználtam Ali legnagyobb félelmét.

Nőszoba

Núra remegő kézzel vette elő a Koránt, szent könyvünket.

Rámutatott egy helyen, s egyre nagyobb izgalommal, hangosan

olvastam föl a bekezdést:

Azok ellen, akik asszonyaitok közül

paráználkodnak, hívjatok négy tanút

(közületek), ha ők (a valóságnak megfelelően)

tanúskodnak, akkor őrizzétek őket erősen

házaitokban, amíg el nem szólítja őket a halál,

vagy amíg Allah más utat nem jelöl ki nekik.

Núrára néztem, majd a többi nővéremre, végül pillantásom

megállapodott Taháni rémülettől eltorzult arcán. Oda minden remény

barátnője, Szamíra számára.

Ekkor az általában csendes, visszahúzódó Szara szólalt meg. –

Senki nem segíthet rajta, a Próféta maga rendelte ezt a büntetést.

Mintha láng csapott volna ki belőlem, úgy vágtam vissza: Szamíra

nem volt vétkes paráznaságban. Nincs négy tanú arról, hogy a hudud

bűnét követte volna el (Isten elleni bűnök), mindössze beleszeretett

egy nyugatiba. A mi férfiaink fejükbe vették, hogy számukra

megengedhető idegen nőkkel, más vallású asszonyokkal házasodni,

de nekünk, nőknek tiltva van. Agyrém! Ezt a törvényt – és

értelmezését – férfiak készítették a férfiak számára.

Núra próbált csillapítani, de eltökéltem, hogy a végsőkig fogok

küzdeni most, hogy a természetellenes zsarnokság olyasvalakit

fenyegetett, akit mindannyian szeretünk, Szamírát.

Szamírát az előző nap a család férfi tagjai arra ítélték, hogy sötét

szobába zárják, amíg a halál el nem ragadja. Szamíra huszonkét éves

volt. Valaki, aki ilyen fiatal és erős, sokáig vár a halálra.

A bűne? Amikor Londonban járt iskolába, megismerkedett

valakivel, aki nem a mi hitünket vallotta, és beleszeretett. Mi, szaúdi

nők kora gyerekkorunk óta azt tanuljuk, hogy minden muzulmán

asszony számára bűn nem muzulmánnal összekötnie magát. A

gyerek vallása nem biztosítható, amennyiben a férje keresztény vagy

zsidó. Mivel a közel-keleti családokban az utolsó szót a férj mondja

ki, lehet, hogy a gyerek keresztényként, zsidóként nevelkedik, és a

feleségnek, anyának nincs beleszólása.

Minden muzulmán azt tanulja, hogy az iszlám Allah végső

üzenete az emberiségnek (ennélfogva ez a vallás magasabb rendű a

többinél). Muzulmánoknak tilos tudtukkal nem muzulmánok

befolyása alá helyezni magukat, nem is hagyhatnak kifejlődni ilyen

kapcsolatokat. Mégis, sok szaúdi férfi házasodik más hitű

asszonyokkal megtorlás nélkül. Csak a szaúdi asszonyok fizetik meg

a legmagasabb árat, ha hitetlenekkel lépnek kapcsolatba.

Hittudósaink azt mondják, hogy a muzulmán férfiak násza azért

engedhető meg más hitű nőkkel, mert a gyermekek így apjuk

magasabb rendű muzulmán hitében nevelkednek.

Átgondolva mindezt, sisteregtem a haragtól. Nővéreimmel

felfogtuk, hogy Szamíra élete e perctől a tragédia felé tart, s mi,

gyerekkori barátai, hiába akarunk segíteni, tehetetlenek vagyunk.

Szamíra nyolcéves kora óta Taháni legjobb barátnője volt.

Egyetlen gyerek, mivel anyjának petefészekrákja volt, s bár

meggyógyult, nem lehetett több gyereke. Szamíra apja mindenki

meglepetésére nem vált el meddő anyjától, mint azt a szaúdi férfiak

túlnyomó többsége tette volna.

Nővéreim és én egyaránt ismertünk beteg asszonyokat, akiket

férjük ellökött magától, jóllehet a válás megbélyegzi a nőket

társadalmilag, igazi anyagi és érzelmi tragédia. Ha gyermeke nem

felnőtt még, elveszik tőle. Szerencséje, ha szülei szeretik és

visszafogadják, vagy felnőtt fia magához veszi.

Családi támogatás nélkül elveszett, mert magányos vagy elvált

asszony nem képes egyedül megélni országunkban. A kormány

építtet ugyan otthonokat az ilyen szerencsétlen nők befogadására, de

életük minden pillanata sivár és kegyetlen. Az a néhány elvált

asszony, akinek lehetősége van újra férjhez menni, nagyon

szerencsés, de ehhez vagy gyönyörűnek, vagy gazdagnak kell lennie.

Mint mindenért, a szaúdi társadalomban a házasság kudarcáért, a

válásért is a nőket hibáztatják.

Szamíra anyja a szerencsések közé tartozik. Férje őszintén

szerette, és eszébe sem jutott, hogy elhajítsa akkor, amikor

feleségének a legnagyobb szüksége volt rá. Még második feleséget

sem vett magához, aki fiúkat szült volna számára. Szamíra apja

különleges férfinak számít a mi társadalmunkban.

Szamíra és Taháni a legjobb barátnők voltak, és mivel korban

Szara és én álltunk legközelebb Tahánihoz, mi is Szamíra

játszótársai voltunk. Mi hárman sok szempontból irigyeltük

Szamírát, mert apja egyetlen gyermekét rajongásig szerette. A

legtöbb szaúdi férfival ellentétben modern gondolkodású volt, és

megígérte lányának, szabadon élhet, nem kényszeríti rá a nőket

országunkban gúzsba kötő szokásokat.

Szamíra átérezte fájdalmunkat. Jól látta apánk nyilvánvaló hibáit,

és minden krízisben szenvedélyesen mellénk állt. Könnyes szemmel

emlékeztem vissza arra, hogyan zokogott Szamíra Szara esküvőjén.

Nyakamba borulva nyöszörögte, hogy Szara bele fog halni a

szolgaság béklyójába. És most őt, Szamírát zárták be a lehető

legsötétebb börtönbe. Megparancsolták, hogy még a szolgáknak is

tilos szóba állni vele, s hogy az ajtó aljára vágott különleges nyíláson

tolják be ennivalóját. Soha többé nem hall emberi hangot. Egész

világa saját lélegzésének hangjából fog állni.

Elviselhetetlen volt a gondolat. Szarához fordultam, s azt

javasoltam, kérjük meg Karímot és Aszadot, hátha tudnak segíteni.

Taháni reménykedve nézett föl, de Szara lassan rázta a fejét. Aszad

már érdeklődött: sem a nagybácsi, sem Szamíra volt férje nem fogja

visszavonni a kegyetlen ítéletet, a mindhalálig tartó sötétet és

csendet. Ez az ügy csak a családra és Istenére tartozik.

Szamíra már az esküvőnk évében nagy gonddal tervezte jövőjét.

Egész fiatalon támadt az a különös ötlete, hogy mérnök legyen.

Szaúd-Arábiában egyetlen asszony sem rendelkezett ilyen

diplomával. Mind nőhöz illőnek tekintett pályákat választottunk,

mint például a gyermekorvos, a tanár vagy a nőkkel és gyermekekkel

foglalkozó szociális gondozó.

Ráadásul a szaúdi diáklányoknak tilos férfi tanárokkal kapcsolatba

kerülni, ezért Szamíra apja Londonból fogadott különtanárt

lányának. Szamíra évekig keményen tanult odahaza, míg végül

felvették egy londoni egyetemre. Apja, aki büszke volt gyönyörű és

okos gyermekére, elkísérte Londonba feleségét és lányát.

Apja és anyja berendeztek egy otthont Szamírának, és felvettek

mellé két hindu szolgálónőt meg egy egyiptomi titkárnőt. Ezek után

búcsút mondtak gyermeküknek, és visszatértek Rijádba.

Természetesen egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy soha

többé nem látják egymást. Múltak a hónapok, és úgy történt, ahogy

vártuk: Szamíra kitűnően végezte az iskolát.

Szamíra negyedik hónapja volt Londonban, amikor

megismerkedett Larryvel. Larry Kaliforniából érkezett cserediák

volt. Mint mondják, az ellentétek vonzzák egymást. Larry magas,

izmos, szőke, szabad szellemű kaliforniai volt, Szamíra pedig

egzotikus, karcsú lány, akit teljesen összezavart a férfiak elnyomása.

Megírta Taháninak, hogy nehéz a szíve a szerelemtől, hiszen

tudja, nem mehet egy keresztényhez feleségül. Larry pedig katolikus,

aki soha nem lenne hajlandó áttérni a muzulmán hitre, pedig ez

könnyítene a helyzeten.

Taháni egy hónapon belül újabb, még kétségbeesettebb levelet

kapott. Larry és ő nem képesek egymás nélkül élni. Hozzá költözik,

amíg Londonban van, és később megszökik vele az Államokba, és

ott összeházasodnak. Szülei majd vesznek maguknak egy házat a

közelében az Egyesült Államokban. Biztos volt benne, hogy sikerül

megőriznie közeli kapcsolatát szüleivel, noha tudta, megfosztják

szaúdi állampolgárságától, és soha többé nem térhet haza, ha

hozzámegy egy hitetlenhez.

Szülei soha nem tudhatták meg lányuk dilemmáját. Sofőrjükkel

együtt azonnal meghaltak, amikor egy vízszállító kocsi Rijád egyik

forgalmas útkereszteződésében autójukba rohant.

Ha a családfő (mindig férfi) meghal az arab világban, legidősebb

fiútestvére veszi kezébe a családtagok ügyeit. Miután Szamíra apja

meghalt, legidősebb öccse lett Szamíra gyámja.

Nincs még család, amelyben egymástól két ennyire eltérő testvér

született volna. Szamíra apja engedékeny és szerető természetű volt,

öccse viszont szigorú, hajlíthatatlan, vakhitű férfi, aki gyakran

kifejezésre juttatta elégedetlenségét unokahúga függetlenségével

kapcsolatban. Annyira megbotránkoztatta, hogy attól a naptól fogva,

amikor Szamíra Londonba utazott, szóba sem állt saját testvérével.

Hevesen ellenezte a lányok taníttatását, s azt tartotta legjobbnak a

lányok számára, ha egészen fiatal korukban hozzáadják őket egy

megfontolt és bölcs férfiúhoz. Ő maga nemrégiben vett feleségül egy

tizenhárom éves kislányt, akinek néhány hónappal korábban

kezdődött csak a menstruációja, és természetesen hasonló

gondolkodású férfi gyermeke volt.

Szamíra nagybátyjának négy lánya és három fia volt. Lányait a

pubertás első jelére sietett férjhez adni. Iskoláztatásuk abból állt,

hogy elsajátították a főzés és a varrás művészetét, és valamelyest

megtanultak olvasni, hogy tanulmányozhassák a Koránt.

Az apja halálát követő napon Szamírát újabb megrázkódtatás érte.

Sürgős üzenet érkezett nagybátyjától, az új családfőtől, melyben ez

állt: „Az első géppel térj vissza Rijádba minden holmiddal együtt!”

Szamíra rettegett attól, milyen élet várna rá nagybátyja gyámsága

alatt. Összeszedte bátorságát, és fejest ugrott az ismeretlenbe.

Larryvel együtt elutazott Kaliforniába, s mint később kiderült, ez

végzetes hibának bizonyult.

A lánygyermek nyílt engedetlensége heves haragra gerjesztette

Szamíra új gyámját. Akkoriban még sejtelme sem volt arról, hogy

Szamírának külföldi szeretője van. Nem értette ezt a makacs lányt,

semmi tapasztalata nem volt engedetlen nőkkel kapcsolatban.

A hó végére a nagybácsi még mindig nem kapott értesítést arról,

mi van Szamírával, és már-már holtnak hitte unokahúgát, kinek teste

pogány földben rohad. Hiába próbálta kikutatni, hol van, végül

legidősebb fia tanácsára hallgatva felfogadott egy ügynökséget,

nyomozzák ki, hol tartózkodik bátyja egyetlen gyermeke.

Egyik nap kora reggel Szamíra zsarnoki nagybátyja haragtól

őrjöngve érkezett Taháni villájába, kezében az ügynökség

jelentésével. Követelte, hogy nővérem, aki Szamíra bizalmasa, árulja

el, merre bujkál „istentelen unokahúga és annak hitetlen szeretője”.

Nővérem tágra nyílt szemmel írta le a jelenetet. Megdöbbentő volt

a férfi haragja, aki fejét a falhoz verve kiabált Allahhoz segítségért,

hogy lemészárolja unokahúgát. Vadul fenyegetőzött, hogy bosszút

áll a hitetlen szeretőn is. Megátkozta a napot, amikor bátyja

gyermeke megszületett. Hangosan imádkozott az Úrhoz, sújtsa

balsorssal hűtlen unokahúgát. Kijelentette, hogy Szamíra sárba

tiporta a család becsületét.

Tahánit megrémisztette a kiabálás és a fenyegetőzés, ezért

elrohant hazulról férje, Habíb irodájába. Ám mire együtt visszatértek

palotájukba, Szamíra nagybátyja már elment. De előtte még

megfenyegette a szolgákat, hogy megtapasztalja haragját bárki, aki

unokahúgát rejtegeti. Habíb, hogy lecsillapítsa felesége félelmét,

felkereste a nagybácsit, és biztosította, hogy unokahúga nem áll

kapcsolatban családunkkal.

Szamírának mindeközben egy idegen országban sejtelme sem volt

arról, hogy nagybátyja mindent elkövet felkutatására, s cenzúrázza a

család tagjainak postáját. Komoly büntetéssel fenyegetett mindenkit,

aki tudtán kívül kapcsolatba lép unokahúgával. Mindenkit

megrémisztett. Szamírának előbb-utóbb hiányozni fog a szülői ház,

és akkor „az, kinek nagy bűne van” – így nevezte Szamírát –,

elgyengül, nem kerülheti el figyelő tekintetét. Mindössze várnia kell.

Időközben Kaliforniában Larry szerelme kezdett enyhülni.

Szamíra elveszettként vergődött. Szeretője közömbössége hatalmas

fájdalmat okozott neki. Félve, bizonytalanul hívta föl Tahánit, mit

tanácsol, mit tegyen. Kevés pénze s még kevesebb barátja van ebben

az országban. Amennyiben Larry nem veszi el, nem maradhat tovább

Amerikában. Habíb ugyan engedélyezte Taháninak, hogy szabadon

barátkozzon Szamírával, de elutasította felesége kérését, és nem volt

hajlandó táviratban pénzt küldeni.

Szamírának mindössze néhány ezer dollárja maradt

bankszámláján. Kétségbeesésében felhívta legkedvesebb nagynénjét,

apja legfiatalabb húgát. A nagynéni annyira rettegett bátyjától, hogy

kötelességtudóan beszámolt neki unokahúga hívásáról. A nagybácsi

pedig, értesülve Szamíra nehézségeiről, gondosan eltervezte, mint

fogják el.

Szamírát azzal az ígérettel csábították Kairóba, hogy békében

visszatérhet családja kebelébe. Táviratban pénzt küldtek neki az útra.

Szamíra felhívta Tahánit, és könnyek közt vallotta be, nem sok

választása maradt. Larry szerelme elpárolgott, és nem áll

szándékában anyagilag támogatni. Ő viszont nem diplomázott még

le, és nem tud megélni, nincs pénze. Felhívta a washingtoni és

londoni szaúdi nagykövetségeket, de nem éreztek együtt vele.

Miután elmagyarázta helyzetét, kurtán közölték vele, térjen vissza

családjához. Nem lehet megszökni a valóság elől, vissza kell térnie

Szaúd-Arábiába.

Szamíra azt mondta Taháninak, nagyon fél, de reméli, hogy

nagynénjei nem csapják be. Megesküdtek neki, hogy bátyjuk

meglágyult, és beleegyezett abba, hogy Szamíra folytassa

tanulmányait Londonban. Talán nagybátyja mégiscsak szeretettel fog

bánni néhai bátyja egyetlen gyermekével. Taháni biztos volt benne,

hogy a bácsi haragja nem enyhült, de nem figyelmeztethette

barátnőjét, hiszen tisztán látta Szamíra helyzetének kilátástalanságát.

Szamírát a kairói repülőtéren két nagynénje és két férfi

unokatestvére várta. Rossz előérzetét azzal csitították, hogy

megígérték, visszamehet Londonba, mihelyt békét köt a családdal.

Szamíra boldogan megnyugodott, hogy minden rendben lesz.

És visszatért Rijádba.

Taháni hiába várta Szamíra megbeszélt hívását. Végül

kétségbeesett, és felhívta Szamíra rokonait, azok pedig azt mondták,

a gyerek belázasodott, nem érzi jól magát, ezért nem beszélhet vele.

De megnyugtatták Tahánit, hogy Szamíra felhívja őt, mihelyt

egészsége engedi.

Szamíra visszatérése után két héttel az egyik nagynéni Taháni

könyörgésére elmondta, hogy házasságot intéztek el Szamíra

számára. Hozzátette, hogy Szamíra azt szeretné, ha Taháni nem

keresné többé, mivel jövendőbelije nem nézi jó szemmel felesége

lánykori barátnőit.

Szamírának végül mégis sikerült felvenni a kapcsolatot Tahánival.

Reményei abban a pillanatban szertefoszlottak, amint meglátta

nagybátyját. Abban egész addig csak gyűlt a harag, és rögtön

kirobbant belőle, ahogy megpillantotta „istentelen” unokahúgát.

Szamírát szobájába zárták, ott kellett várnia nagybátyja ítéletét. A

család egyetlen tagja sem mert hangot adni tiltakozásának. Szamíra

suttogva elmesélte Taháninak, közölték vele, hogy megfelelő férjet

találtak számára, és még ebben a hónapban férjhez megy. Szamíra

rettegett a gondolattól, hiszen Larryvel való kapcsolata mély

szerelmen alapult. És nem is szűz már.

Nem sok részletet sikerült megtudniuk az esküvőről, mert Szamíra

családján kívül senkit nem hívtak meg. Abban biztosak voltunk,

hogy nem örömteli nász volt. Megtudtuk, hogy a férj ötvenes évei

közepén jár, és Szamíra a harmadik felesége.

Jóval később Habíb Szamíra egyik férfi unokatestvérétől hallott

pletykával gazdagította a családot. Azt mondta, Szamíra

nászéjszakáján olyan erővel és eltökéltséggel küzdött férjével, hogy

az alig élte túl, miközben elvette, ami az övé. Mint megtudtuk, a férj

alacsony, kövér, nem túl izmos férfi. Folyt ugyan vér a nászéjszakán,

de a férjé. A nagy csatában nemigen maradt ideje, hogy

meggyőződjön felesége szüzességéről.

Taháni beszélt Szamíra nagynénjével, aki már bánta, hogy ilyen

szerepet játszott unokahúga csapdába csalásával. Megtudta tőle,

hogy a férj eleinte élvezte, hogy ilyen nőstény tigrishez jutott.

Szamíra sértései, bátor védekezése nem vették el a kedvét, hogy

erővel tegye magáévá. De ahogy múlt az idő, kezdett ráunni Szamíra

heves megvetésére, és megbánta, hogy házába fogadta.

Szamíra azzal hencegett nagynénjének, hogy a kétségbeesés

meghozta bátorságát, és férje kerek képébe kiáltotta, nem tud ilyen

embert szeretni. Ő, Szamíra, megismerte már, milyen egy igazi férfi

erős, gyengéd simogatása. Kinevette férjét mint férfit, és durván

hasonlította össze a magas, jóképű amerikaival.

A férj minden ceremónia nélkül elvált tőle, és kirakta nagybátyja

ajtajánál, aztán dühösen támadt a nagybácsinak, mondván, hogy

nincs bennük becsület, és szántszándékkal adtak hozzá valakit, aki

nem volt tiszta. Részletesen leírta Szamíra „szégyenét”, hogy más

férfi járt a fejében a hitvesi ágyban.

A nagybácsi féktelen, fekete haragjában a Korán lapjain keresett

útmutatást. Kisvártatva megtalálta azokat a versszakokat, amelyek

megmásíthatatlanná tették döntését: bezárja azt, aki ilyen szégyent

hozott a családra. A volt férj még mindig sistergett haragjában a

férfiasságára tett sértő megjegyezések miatt. Esküdözött, mindenütt

terjeszti, hogy Szamíra nagybátyjának házában nincs tisztesség,

hacsak nem büntetik meg komolyan azt a lányt.

Habíb hozta meg a szomorú hírt Taháninak, hogy Szamírát a

„nőszobára”, erre a különösen kegyetlen büntetésre ítélték. A

nagybácsi villájának legfelső emeletén egy különleges szobát

készítettek számára. Egy párnázott falú cellát, melynek ablakait

cementtömbökkel falazták be. Úgy szigetelték, hogy a bebörtönzött

kiáltásai ne hallatszanak ki. Különleges ajtót készítettek, amelynek

alsó nyílásán át lehetett beadni az ételt. A padlóba lyukat vájtak az

ürüléknek.

A kíváncsi külföldi munkásoknak azt hazudták, hogy a család

egyik tagja balesetben agysérülést szenvedett, és attól tartanak, kárt

tehet magában vagy a család valamelyik tagjában.

Összegyűltünk nővéreimmel, hogy vigasztalni próbáljuk Tahánit.

Taháni gyászolt és szenvedett, hogy így bebörtönöznek valakit, aki

közel áll szívéhez, de mindannyiunknak nagyon fájt a dolog. Szamíra

egyikünk volt, közénk tartozott. Szaúdi nő volt, aki nem tehetett

semmit az igazságtalanság ellen.

Egyik tervet a másik után kovácsoltam, mint lehetne megmenteni,

de nővéreim tisztábban látták a helyzetet. Hallottak már ilyen sorsra

jutott nőkről, és tudták, nincs remény. Szamírát nem tudjuk

megmenteni a halálos elszigeteltségtől.

Éjszakákon át nem aludtam. Kínzott a kétségbeesés és a

tehetetlenség. Magam is hallottam pletykákat olyan nőkről, akiket a

nőszobába zártak büntetésből, de el nem tudtam képzelni, hogy olyan

valaki gyötrődjön így, akit magam is ismerek. Egy olyan asszony,

aki megtestesítette országunk asszonyainak reménységét, most teljes

sötétségben él, anélkül, hogy fény vagy hang táplálná lelkét.

Egyik éjszaka felriadtam. Azt hittem, rosszat álmodtam, s

próbáltam eszembe idézni, mi volt az. Rádöbbentem, hogy ez a

lidércnyomás valóság, amely soha többé nem múlik el azok számára,

akik ismerték Szamírát, és tudják, tehetetlenül szenved fogságában.

Újra és újra ugyanaz a kérdés futott át az agyamon. Milyen erő

menthetné meg? Felpillantottam a csillagfényes sivatagi égboltra, és

rá kellett eszmélnem, hogy ilyen erő nem létezik.

Második feleség

Soha életemben nem fogom elfelejteni 1980. augusztus

huszonnyolcadikát. Csütörtök volt, Karím és én nemrég tértünk

vissza Rijádba Táifról, erről a hűvös, hegyi pihenőhelyről. A szófán

pihentem, és egyik filippínó szolgánk sajgó lábam masszírozta.

Három gyermekünk Dubaiban, az Emirátusban volt nyári táborban,

és untam magam nélkülük.

Végignéztem a két hónapos távollét alatt összegyűlt újsághalmazt,

és a legfrissebb lap egyik oldalán megakadt a szemem. Egyik

rokonom, Aszír kormányzója, Háled ál-Feiszal herceg nemrégiben

lépéseket tett, hogy megállítsa tartományában a házassági költségek

növekedését. Megszabta a hozomány felső határát, amelyet egy férj

fizethet feleségéért körzetében.

A herceg huszonötezer rijalban (hétezer dollár) állapította meg a

felső határt. Ennél többet a feleség szülei nem kérhetnek lányukért.

A cikk rámutatott, hogy a házasulandó vőlegények igen jól fogadták

a rendeletet. Mivel 1980-ban százezer rijal (huszonhétezer dollár)

volt a feleségek átlagára, sok szaúdi fiatalember nem engedhette meg

magának a nősülést.

Felolvastam a cikket filippínó szolgámnak, de az nemigen törődött

vele; nem tudta sajnálni a szaúdi asszonyokat, akiket eladnak és

megvásárolnak. A legtöbb filippínó számára elég nagy teher volt a

puszta fennmaradás. Szerencsésnek tartottak minket, szaúdi nőket,

mert rengeteg szabadidőnk van, és hatalmas összegeket költhetünk

arra, amire csak kedvünk tartja.

Két lányom volt ugyan, de nemigen izgatott a feleségek ára, mert

ha eljön az idő, hogy gyermekeink férjhez menjenek, legkevésbé sem

a hozomány fog érdekelni. Karím és én hihetetlenül gazdagok

voltunk. Napi gondjaink közt a pénz nem játszott szerepet, de úgy

láttam, hogy családunk férfi tagjai hátrafelé haladnak. Otthonuk

menedékében ékesszólóan szónokolnak a nők szabadságáról,

miközben az általuk fogalmazott törvények és rendeletek mindent

megtesznek, hogy megőrizzék a status quót, és visszaszorítsanak

minket a középkorba.

Csak a hagyomány teljes eltörlése felelt volna meg számomra.

Hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy minket, nőket ne adjanak-

vegyenek, mint holmi vagyontárgyakat?

Nyugtalan voltam, egyre jobban elfogott az idegesség. Szara

kivételével összes nővérem külföldön volt, köztük a legkedvesebb

negyedik terhessége utolsó heteiben szinte az egész napot átaludta.

Életem, amelyet oly jól elterveztem ifjúkoromban, nem úgy

alakult, ahogy elképzeltem. Ehelyett nagyjából ugyanúgy éltem, mint

nővéreim és a többi királyi hercegnő, akikkel barátkoztam.

Mivel a szolgák etették meg reggel a gyerekeket, és szervezték

napjaikat, általában délig aludtam. Gyümölcsöt reggeliztem, aztán

kéjesen lubickoltam a fürdőben. Miután felöltöztem, Karím, vagy ha

ő nem ért rá, valamelyik nővérem társaságában ebédeltem. Étkezés

után pihentünk, olvasgattunk, és Karím meg én szundikáltunk egy

kicsit. Utána férjem visszatért az irodába, vagy meglátogatta királyi

rokonait, én pedig néhány órát a gyerekekkel töltöttem.

Késő délután női partikon vettem részt, de legkésőbb este nyolc

vagy kilenc órára visszatértem palotánkba. Karímnak és nekem

gondunk volt arra, hogy este a gyerekekkel étkezzünk, s megtudjuk

tőlük, mint telt a napjuk. Esténként csaknem mindig partit adtunk.

Tagjai voltunk egy vegyes párokból álló, gondosan kiválasztott

csoportnak. Társaink többnyire a királyi családból kerültek ki, de

időnként egy-egy magas rangú külföldit, netán külügyminisztert

vagy egy-két gazdag szaúdi üzletember családját is befogadtuk belső

körünkbe. Mivel nem jött el a társadalmi szabadság, mi, az ifjabb

generáció úgy döntöttünk, erővel vesszük el. Tudtuk, hogy vallási

csoportok sisteregnek a haragtól vegyes összejöveteleink miatt,

mégsem próbáltak nyomást gyakorolni miatta Háledra, tisztelt,

kegyes királyunkra.

Az asszonyok gondosan kiöltöztek ezekre a társadalmi

összejövetelekre, hisz oly kevés alkalom adódott megmutatni

ruháinkat és ékszereinket. Karím és én gyakran éjjel kettő-háromig is

fenn voltunk. Mindez csak akkor változott, ha elhagytuk az országot.

Hát így megy el az élet, kínzott az örök kérdés.

Nem tagadhattam tovább a tényeket, én, a vad Szultána

megváltoztam, átlagos, unalmas szaúdi asszony lett belőlem, aki

semmi fontossal nem tudja kitölteni napjait. Gyűlöltem lusta,

kényelmes életemet, de sejtelmem sem volt, mit tehetnék, amivel

elűzhetném unalmamat.

A lábmasszázs elernyesztett, s kedvem támadt sétálni a kertben.

Magam terveztem kertünket, és hozzá Núra csodás kertjét

használtam mintául. Semmi nem töltött el olyan békével, mint mikor

a kis erdő hűvös árnyékában kószálhattam, amelyet tizenkét Sri

Lanka-i kertész öntözött rendszeresen. A világ egyik legkietlenebb

sivataga közepén éltünk, otthonunkat mégis dús, buja, zöld kertek

vették körül. Hatalmas mennyiségű pénzt költöttünk a rengeteg

vízre, amely teherautóval érkezett a tengerpartról, a kikötőkből. A

napi négy locsolás révén mi, gazdag szaúdiak meg tudtunk

menekülni a vörös homoktól, amely az első adandó alkalommal

elsöpri majd városainkat, és eltörli emlékünket a föld színéről. Idővel

a sivatag fog győzni, de egyelőre urai vagyunk földünknek.

Megálltam pihenni a kis nyári lakban, amely Maha, legidősebb

lányunk számára épült. Maha nemsokára ünnepli ötödik

születésnapját. Álmodozó természetű kislány volt, és órákat töltött

ezen az indákkal borított helyen, bonyolult játékokat játszva képzelt

barátaival. Annyira emlékeztetett fiatalkori önmagámra! Szerencsére

anyja lázadó természetét már nem kellett örökölnie, hisz élvezte apja

szeretetét.

Leszedtem a Maha kedvenc helye fölé lógó virágokat. Maha

játékok tömegét hagyta rendetlenül elöl. Elmosolyodtam, s azon

tűnődtem, hogy lehet ennyire más a természete, mint húgának.

Amani, aki most volt hároméves, tökéletes gyermek volt, nagyjából

olyan modorú, mint Szara nagynénje.

Gyermekeimre gondoltam, és rám tört a depresszió. Istennek hála,

egészséges fiam és két lányom van, de könnyek öntötték el szemem

a gondolatra, hogy nem lehet több gyermekem.

Előző évben rutinvizsgálaton voltam a Feiszal Király Kórház és

Kutatóközpontban, itt, városunkban. Mellrákot állapítottak meg.

Karím és én megdöbbentünk. Úgy gondoltuk, csak az öregeket

támadja meg ez a betegség. Egész életemben semmi bajom nem volt,

és könnyedén szültem meg utolsó két gyermekemet. Az orvosok

biztosak voltak abban, hogy nincs áttétel, de elvesztettem egyik

mellem, s figyelmeztettek, ne essek újra teherbe.

Elővigyázatosságként, nehogy a gyerekek iránti vágy úrrá legyen

a józan észen, Karím és én úgy döntöttünk, sterilizáltatom magam.

Annyira rettegtem attól, hogy meghalok, és nem láthatom felnőni

három gyermekem, hogy mit sem törődtem azzal, milyen kis

családom van. Szaúd-Arábiában az asszonyok ritkán hagyják abba a

szülést. Csak a kor állítja meg őket, semmi más.

Karím érkezése szakított ki zavaros gondolataimból. Férjem

fürgén sietett felém a sűrű fűben. Sokat veszekedtünk az elmúlt

évben, betegségem beárnyékolta életünket. Hirtelen eltökéltem, hogy

visszaváltozom a régi Szultánává, azzá a lánnyá, aki férjét

megnevettette, örömet szerzett neki. Elmosolyodtam, látva, hogy

hosszú, sportos lábaira rátapad a feszes tobe. Még mindig örömet

szerzett a látványa.

De amint közelebb ért, rádöbbentem, hogy valami baj van.

Elgondolkodtam, mi lehet, hisz ismertem férjem hangulatait. Jó

időbe beletelik, mire felfedi, mi bántja. Intettem, hogy üljön le

mellém. Olyan közel akartam ülni hozzá, amennyire a merev

szokások megengedik, ami azt jelentette, hogy ruháinkon keresztül

összeérhetnek végtagjaink, feltéve, hogy senki nem látja.

Csalódnom kellett, mert Karím a kis kerti ház legtávolabbi

sarkába telepedett, s nem mosolygott vissza. A gyerekeknek lehet

valami bajuk! Felpattantam, és megkérdeztem, milyen rossz hírt

hozott. Karím meglepődött. Nem hitte, hogy kellemetlen újságot

várok. Aztán beszélni kezdett. Soha, legvadabb álmaimban sem

gondoltam, hogy ilyet hallok a férjemtől.

– Szultána, döntöttem. Nehéz döntés volt, hónapokkal ezelőtt. A

betegséged miatt nem tárgyaltam meg veled a dolgot.

Bólintottam. Nem volt világos, hogy mi vár rám, mindazonáltal

rettegve hallgattam.

– Szultána, te vagy és mindig is te leszel számomra a legfontosabb

nő.

Még mindig sejtelmem sem volt, mire akar a férjem kilyukadni,

de nem volt kétséges, hogy rossz hírekre próbál felkészíteni.

Éreztem, mint kezd elzsibbadni az arcom. Egyre biztosabb voltam

abban, hogy nem akarom hallani.

– Olyan férfi vagyok, Szultána, aki sok gyermeket engedhet meg

magának. Tízet, húszat szeretnék, ahányat csak az Isten jónak lát,

hogy megáldjon vele.

Elhallgatott, s mintha egy örökkévalóság telt volna el.

Félelmemben elakadt a lélegzetem.

– Szultána, elveszek egy másik lányt, aki második feleségemként

gyermekeket szül majd nekem. Semmi mást nem akarok tőle, csak

gyerekeket. Mindig is téged foglak szeretni.

A dörömbölés a fejemben minden más hangot elnyomott.

Csapdába ejtett a sötét valóság. Soha meg nem fordult a fejemben ez

a lehetőség.

Karím várta a reakciómat. Először mozdulni sem tudtam, s végül

lassan, zihálva lélegezni kezdtem. Felfogtam az igazságot, és ahogy

életre keltem, visszatért erőm is, olyan szenvedélykitöréssel

válaszoltam, amitől mindketten a földre kerültünk.

Fájdalmam mélységét nem lehetett szavakkal kifejezni. Akartam

hallani, hogy Karím kegyelemért könyörög, arcát karmoltam,

ágyékába rúgtam. Minden erőmmel próbáltam meggyilkolni férjem.

Karím hiába küzdött, hogy fel tudjon állni, a hirtelen őrület

hatalmas erőt kölcsönzött nekem. Karím végül leszorított a földre, és

lovagló ülésben rám ült. Sikolyom áthasította a levegőt. Olyan

dolgokat üvöltöttem férjemnek, hogy a felénk rohanó szolgák

megdermedtek. Vadállatként arcába köptem, ő pedig döbbenten

nézte, micsoda dühkitörés fogott el. A szolgák megrettentek attól,

aminek tanúi lettek, szanaszét futva elrejtőztek az épületekben és a

bokrok mögött.

Haragom végül elszállt, s halálos nyugalom lett úrrá rajtam.

Közöltem Karímmal, hogy válni akarok. Soha nem tűrném el azt a

megaláztatást, hogy még egy felesége legyen. Karím azt válaszolta, a

válás szóba sem jöhet, hacsak nem döntök úgy, hogy lemondok

gyermekeimről, és a második feleség neveli fel őket. Soha nem

engedné meg, hogy ne nála éljenek.

Egy pillanat alatt átfutott előttem jövőm. Karím egyre távolabb és

távolabb kerül a civilizált férfi méltóságától és tisztességétől, s egyik

feleséget a másik után veszi magához. A legtöbb ember tisztában van

azzal, mennyit tud elviselni; érzelmileg nem voltam olyan

helyzetben, hogy elviseljek ekkora megaláztatást.

Karím hazudhatott, de átláttam rajta, mire kell neki a második

feleség. Nem a gyerekek miatt kell! Primitívebb dologról van szó:

nyolc éve házasok vagyunk, s a szexuális szabadságra vágyik.

Férjem nyilván ráunt közös életünkre, és egzotikus falatokat kíván.

Még jobban feldühített a gondolat, hogy Karím annyira

oktalannak tart, hogy elfogadom ezt a jól kigondolt magyarázatot.

Igen, elfogadom azt, amit az Úr mér ki rám, de ezt az alávetettséget

nem terjesztem ki halandó férjemre. Látni sem akarom, mondtam

Karímnak. Életemben először kezdtem utálatot érezni férjem iránt. A

külszín csupa bölcsesség és kedvesség, de belül csupa önző

ravaszság. Nyolc éve hálok vele, és most mégis hirtelen idegennek

tűnt, akit egyáltalán nem ismerek. Megkértem, távozzon. Undorodva

döbbentem rá, hogy pusztán egy férfi, akiben végül is nincs sok

köszönet.

Utána néztem. Lehajtott fejjel, lehorgasztott vállal távozott. Hogy

vagyok képes kevésbé szeretni, mint egy órája? Mégis szerelmem

árja lelassult. Eddig nagyra tartottam Karím jellemét, sokkal

különbnek láttam őt a többi férfinál. Mégis, bármily szomorú is

bevallani, lénye legmélyén olyan volt, mint a többiek. Tény, hogy

nehézségekkel teli évünk volt. Tény, hogy a házasság bosszantó

béklyó lehetett. Hét évig korlátlan gyönyörökben volt részünk, és

mindössze egy évig tartó bajt és kellemetlenséget kellett

elszenvednünk. Ezért férkőzhetett párom álmaiba egy új,

bonyodalmak nélküli asszony s a friss örömök.

Ráadásul olyan embernek bizonyult, aki zsarolni képes azt, aki

gyerekeket szült neki. Szégyen nélkül fenyegetett meg a szörnyű

lehetőséggel, hogy második feleségén múljon drága gyermekeim

boldogsága, s hogy rám szabadul a férfiuralom valósága.

Kezdett körvonalazódni a terv fejemben, és szánalommal

gondoltam férjemre. Emlékezetében elhomályosult, milyen tüzes

lányt vett el feleségül! Abban bizonyos voltam, hogy nehezen fog

túljárni az eszemen. Harcolni fogok a gyermekeimért.

Szökés

Karím a szaúdi férjek többségével ellentétben a család iratait és

útlevelét nem zárta el felesége elől. Aláírását már azelőtt

megtanultam utánozni. Pecsétjét otthoni dolgozószobája íróasztalán

tartotta.

Mire összegyűjtöttem gondolataim, és visszatértem a házba,

Karímot sehol nem találtam. Tehát gyáva is, gondoltam. Meg voltam

győződve arról, hogy egy vagy két éjszakát apja palotájában tölt.

Hirtelen Núrah jutott az eszembe. Sisteregtem a haragtól,

elképzeltem, milyen örömet érezhet anyósom sorsom láttán. Több

mint valószínű, már ki is választotta legidősebb fia második

feleségét. Eddig a pillanatig nem is tűnődtem azon, ki lehet az. Talán

egy fiatal királyi unokatestvér, hiszen a család hajlamos egymás közt

házasodni.

Nyugodtan összecsomagoltam útiholmimat, és kiürítettem rejtett

széfünket. Több százezer dollár volt benne. Mint a királyi család

legtöbb tagja, Karím is felkészült a lehetőségre, hogy forradalom tör

ki, ami bármikor megeshet egy monarchiában. Azt tervezte, hogy

megvásároljuk életünket a szegényektől, akik átveszik a hatalmat a

gazdagok felett. Vérszomjas imát morogtam, hogy a keleti

tartományban élő síita kisebbségünk döntse meg szunnita

vezetőinket. Most először jelent meg mosoly komor arcomon, ahogy

elképzeltem Karím levágott fejét egy oszlopra tűzve.

Ékszereim beraktam egy kis útitáskába, majd a lehető

legkönnyedebben elkészítettem úti okmányaimat. Készen álltam.

Egyik nővéremben sem bíztam, hisz, gondoltam, elfoghatja őket a

kísértés, hogy tervemet elmondják férjeiknek. A férfiak pedig

összetartanak. Karímot azonnal értesítenék.

Legmegbízhatóbb cselédlányomat hívtam, mert sejtettem, ő lesz

az első, akit Karím kikérdez. Azt mondtam neki, hogy néhány napra

Dzsiddába megyek, s kértem, tájékoztassa erről a férjemet, ha

tudakozódna.

Telefonáltam a családi pilóták közül annak, akit a legjobban

kedveltem, és értesítettem, hogy egy órán belül Dzsiddába repülünk,

várjon a repülőtéren. Felhívtam a dzsiddai szolgákat, és tudattam

velük, hogy meglátogatom egy barátom a városban, s lehet, hogy

ellátogatok a villába is. Utasítottam őket, ha Karím odatelefonálna,

és beszélni akarna velem, mondják azt, hogy egy barátnőm

otthonában vagyok, és mihelyt módom lesz rá, visszahívom.

Mindezekkel az volt a célom, hogy Karím, ameddig csak lehet, ne

sejtse meg igazi célom. Miközben kivittek a repülőtérre, ámulattal

néztem a hatalmas csütörtök esti forgalmat. A város tele volt külföldi

munkásokkal, mert mi, szaúdiak nem vállalkozunk kétkezi munkára.

Ezek az emberek egy nap megunják, hogy olyan rosszul bánnak

velük, és tetemeinkből a városainkat elözönlő vadkutyák fognak

lakmározni!

Amikor az amerikai pilóta megpillantotta felé tartó fekete

árnyékomat, vigyorogva integetett. Sokszor utaztam már vele, és

azokra a nyílt, barátságos pilótákra emlékeztetett, akik annyi évvel

ezelőtt anyámat és engem vittek Szarához. Az emléktől megremegett

a szívem, és elöntött a vágy anyám gyógyító ölelése után. Miután

fölszálltam a gépre, közöltem a pilótával, hogy terveink

megváltoztak. Egyik gyerekünk megbetegedett Dubaiban, épp most

hívott fel Karím, hogy azonnal utazzak oda. Ő, Karím, holnap jön

utánam, ha komoly a baj. A legnagyobb könnyedséggel hazudtam a

pilótának, hogy szerintünk a gyereknek egyszerűen csak honvágya

van, és anyja látványa feltehetőleg megnyugtatja. Három hete

vannak távol, túl sok idő egy ilyen kisgyereknek, nevettem.

A pilóta nem kérdezősködött; megváltoztatta a repülési terveket.

Évek óta repült családunkkal, és boldog párnak ismert minket. Nem

volt oka rá, hogy kételkedjen utasításaimban.

Amikor megérkeztünk Dubaiba, azt mondtam a pilótának, hogy

szokásos hoteljében, a Dubai Sheratonban szálljon meg. Ott hívom

holnap vagy holnapután, s értesítem terveimről. Azt is mondtam

neki, tekintse úgy, nincs szolgálatban, mert Karím azt üzente, nincs

szüksége se rá, se a gépre. Három Lear Jetünk volt, egyik mindig

készenlétben állt Karím számára.

A gyerekek boldogan ugrottak a nyakamba, amikor megláttak. A

brit nyári tábor igazgatója együtt érzően csóválta a fejét, mikor

közöltem vele, hogy a gyerekek nagyanyja súlyos beteg, s még aznap

este vissza kell vinnem magammal a gyerekeket Rijádba. Elsietett az

irodába az útlevelekért.

Kezet ráztam vele búcsúzóul, és közben megemlítettem, hogy

nem találom a szolgákat, akik elkísértek a gyerekeket Dubaiba. Nem

vették fel szobájukban a telefont, nyilván vacsorázni mentek. –

Megtenné, hogy felhívja őket reggel az üzenettel, hogy Joel, a pilóta,

a Dubai Sheratonban várja őket? – kérdeztem. – Azonnal menjenek

oda, és adják át neki ezt a levelet! – Ezzel átnyújtottam egy, az

amerikai pilótának címzett levelet.

A levélben bocsánatot kértem tőle, amiért így becsaptam és

felhasználtam. Az utóiratban Karím számára írtam le, mint jártam túl

a pilóta eszén. Karím megharagszik a pilótára, de haragja majd

elmúlik, amikor végiggondolja a körülményeket. Joel Karím kedvenc

pilótája, biztosan nem veszíti el az állását.

A gyerekek és én beszálltunk a várakozó limuzinba, és a repülőtér

felé száguldottunk. Egy óra múlva indul a közvetlen járat Londonba.

Szerzek négy helyet erre a gépre, gondoltam, bármit is kelljen

hazudnom.

Mint kiderült, nem kellett a lelkemet tovább terhelnem. A gép

csaknem üres volt, a legtöbben a forró nyár vége felé visszatértek az

Öböl-térségbe. A gyerekek álmosak voltak, nem sokat

kérdezősködtek. Azt mondtam nekik, meglepetés vár rájuk az út

végén. A gyerekek aludtak, én pedig idegesen lapozgattam egy

képeslapot, de nem jutott el agyamig, mit olvasok. A következő

lépéseket tervezgettem nagy gonddal. Életem hátralévő része a

következő néhány hét eseményein múlik. Hirtelen úgy éreztem, hogy

valaki figyel. Leleplezték volna szökésem?

Végignéztem az üléseken, s egy harminc év körüli arab asszony

pillantásával találkozott tekintetem. Három- vagy négyévesforma,

alvó kislányt tartott karjában. Megkönnyebbültem, hogy egy nő

tekintetét érzem magamon, és ráadásul egy anyáét, hiszen tudtam,

hogy a szaúdi férfiak soha nem bérelnének fel efféle célra egy anyát,

mégis zavart ez az átható pillantás. Végül felálltam, megkerültem a

tálalókocsit, és leültem mellé az üres ülésre, hogy megkérdezzem, mi

baja. Talán megbántottam valamivel? Kemény arca életre kelt. – A

repülőtéren voltam, amikor megérkeztek maga és a kölykei. –

Megvetően nézett gyermekeimre. – Szinte átgázoltak rajtam és a

gyerekemen, amikor leadták a jegyüket. – Sötét rosszindulattal nézett

a szemembe, úgy hangsúlyozta a következő sértéssel

nemzetiségemet. – Maguk, szaúdiak azt hiszik, megvásárolhatják a

világot.

Teljesen kikészített ez az őrült nap. Magam még jobban

meglepődtem, mint az asszony, mikor hirtelen könnyekre fakadtam.

Zokogva elnézést kértem, de nagy tragédia történt, és nagyon fontos

volt, hogy elérjem ezt a gépet. Könnyes arccal mentem vissza

ülésemhez.

Az asszony együtt érző természet volt. Nem volt képes magamra

hagyni az érzelemkitörés után. Gyorsan lefektette lányát az ülésre, és

mellém térdelt az ülések közti folyosón.

Megmerevedtem, elfordultam, de ő közel hajolt hozzám. – Kérem,

ne haragudjon, velem is nagy tragédia történt. Ha elmondom, mi

esett meg a lányommal az önök országában, minden bizonnyal

valamelyik honfitársa által, meg fogja érteni, miért vagyok olyan

keserű. Több szörnyűséggel találkoztam, mint a legtöbben egy élet

során. Nem akartam lelkemet még egy igazságtalanság történetével

terhelni. Nem bíztam hangomban, így a számról kellett leolvasnia: –

Ne haragudjon. – Úgy tűnt, megérti, hogy a hisztéria határán vagyok,

mert otthagyott.

Az asszonyból mégis kikívánkozott a rémes történet, és mire az út

véget ért, megtudtam, mi az oka fájdalmának. Történetét hallva

keserűségem tovább nőtt az ellen a degenerált, patriarchális

társadalom ellen, amely veszélyes minden nőre és gyermekre, aki –

legyen bármilyen nemzetiségű – Szaúd-Arábia területére

merészkedik.

Az asszony, Vidad, libanoni volt. A hosszú, szívszorító

polgárháború miatt, amely ebben az egykor oly gyönyörű kis

országban dúl, Szaúd-Arábiában és az Öböl-államokban hemzsegnek

a munkát kereső libanoniak. Vidad férje azon szerencsések egyike,

akit igazgatóként alkalmaztak egy virágzó rijádi üzletben. A kedvező

indulás után úgy gondolta, biztonságban maga után hozhatja

feleségét és kislányát a sivatagi fővárosba.

Vidad elégedett volt rijádi életével. A libanoni háború elvette a

kedvét attól, hogy visszatérjen a vég nélküli lövöldözésbe, ahol

ártatlan emberek halnak meg értelmetlenül. Boldogan letelepedett

egy országban, amely annyira különbözött attól, amit korábban

ismert. Tágas villát béreltek, bútort vettek, berendezkedtek. Vidadra

nagyon mély benyomást tett, hogy országunkban nincs bűnözés.

Szigorú büntetéseket mérnek ki a bűnösökre, és kevés bűnöző

választja működése színteréül Szaúd-Arábiát, mert az elítélt tolvaj

elveszti kezét, a gyilkosnak vagy pedig annak, aki nőket erőszakol

meg, fejét veszik. Feltehetőleg ezért is mulasztotta el figyelmeztetni

kislányát, hogy óvakodjék az idegenektől.

Két hónappal azelőtt Vidad kis partit adott néhány barátnőjének.

Akárcsak a szaúdi asszonyok, a külföldi nők sem igen tudják

elfoglalni magukat országunkban. Vidad üdítőket szolgált föl, és

kártyáztak. Egyik vendége a gyermekeit is magával hozta, és Vidad

lánya jól érezte magát a kertben.

Miután utolsó vendége is eltávozott, Vidad segített két hindu

szolgájának rendbe tenni a házat, mielőtt férje este hazatért.

Megszólalt a telefon, és Vidad fel sem fogta, milyen hosszan

csevegett. Mikor kinézett az ablakon, már sötét volt. Szólt az egyik

szolgának, hogy hozza be a kicsit.

De nem találták. Kétségbeesett kutatás kezdődött. Az egyik

vendég emlékezett rá, hogy a gyerek a járda szélén ült babájával a

kezében. Közben hazaért Vidad férje is, és nekiláttak átkutatni a

környéket, de senki nem látta a gyereket.

Többheti hiábavaló keresés után Vidad és férje csak arra

gondolhatott, hogy egyetlen gyermeküket elrabolták, és valószínűleg

meg is gyilkolták. Amikor minden remény elveszett, Vidad úgy

érezte, nem bír megmaradni rijádi villájukban, így visszatért

családjához a háború sújtotta Libanonba. Férje, hogy gondoskodjon

megélhetésükről, ott maradt, nem adta fel munkáját.

Tíz nappal Vidad Bejrútba való visszatérése után hangosan

dörömböltek lakása ajtaján. Megrémült, mert az utóbbi időben a

milíciák a szomszédságban harcoltak. Úgy tett, mintha senki nem

volna otthon, amíg meg nem hallotta egyik szomszédja kiabálását,

hogy hírek érkeztek férjétől Rijádból.

Vidad férje az imént hívta fel ezt a szomszédot; a vonal ugyan

megszakadt, de azért sikerült átadnia a hihetetlen üzenetet: Vidad

szálljon hajóra, és utazzon Ciprusra, ott menjen azonnal az ottani

szaúdi nagykövetségre. Ott várja a szaúd-arábiai vízum. Amilyen

gyorsan csak tud, térjen vissza Rijádba. Lányuk él, hazatért.

Három hosszú napra volt szüksége, hogy hajón megtegye az utat

Libanonból Larnacába, lepecsételtesse a vízumot, hogy repülővel

Rijádba mehessen. Mire Vidad megérkezett Rijádba, kiderült a

rémisztő igazság a gyerek sorsáról. Vidad férje, mihelyt magához tért

a megdöbbenéstől, hogy hazaérkezve a villához, rég elveszett lányát

a kapuban találta, azonnal elvitte a gyereket egy klinikára, hogy

megbizonyosodjon, nem erőszakolták-e meg, hiszen ettől rettegett. A

kicsit alaposan megvizsgálták, hátborzongató volt az eredmény. Az

orvos közölte a döbbent apával, hogy a gyereket nem molesztálták

szexuálisan, azonban nemrégiben komoly műtétet hajtottak végre

rajta. Vidad kislányát vesedonorként használták, ráadásul a gyerek

sebei csúnyák, és elfertőződtek a kosztól.

Vad találgatás kezdődött a gyermeket vizsgáló orvosok között,

kérdések hosszú sora merült fel a műtéttel és a testrész

befogadásával kapcsolatban. Valószínűtlennek tűnt, hogy a gyereket

Szaúd-Arábiában műtötték. Ekkoriban az ilyen operáció még

ritkaság volt a királyságban.

A rendőrség nyomozni kezdett. Azon a véleményen voltak, hogy a

gyereket valószínűleg Indiába vitte egy gazdag szaúdi, akinek

gyermekén veseátültetést kellett végezni. Az is lehet, hogy az illető

több gyereket is elrabolt, és úgy választotta ki a legmegfelelőbbet.

Nem tudták rekonstruálni a műtéthez vezető eseményeket, mert a

gyerek csak egy hosszú, fekete autóra és egy rossz szagú

zsebkendőre emlékezett, amelyet egy nagydarab férfi tartott a

kezében. Amikor felébredt, komoly fájdalmai voltak. Egyedül volt

egy szobában egy ápolónővel, aki nem beszélt arabul, egyebet nem

látott. Aznap, amikor kiengedték, bekötötték a szemét, hosszú ideig

vitték kocsival, majd váratlanul kirakták házuk előtt.

Nem kétséges, hogy bárki rabolta is el a gyereket, gazdag volt,

mert amikor a kislány apja kiugrott kocsijából, és karjába kapta a

kislányt, az egy kis zacskót szorongatott kezében. A zacskóban több

mint húszezer dollár készpénz volt, és mellette értékes ékszerek.

Érthető hát, hogy Vidad megvetette földünket és az olaj hozta

gazdagságot, amely annyira megváltoztatta az embereket, hogy azt

hiszik, pénzükkel az élet összes nehézségén úrrá lehetnek. Szent

testrészeket vesznek ki ártatlan gyermekekből, és pénzt hagynak ott,

hogy csillapítsák a sértett haragját! Vidad látta arcomon a

hitetlenkedést. Odavezetett alvó gyermekéhez, és megmutatta a

hosszú, vörös sebhelyet, és ezzel azt, milyen erkölcsi mélységig

képesek süllyedni az emberek.

Meg sem tudtam szólalni, csak rémülten csóváltam a fejem.

Vidad őszinte szeretettel nézte alvó lányát, aki oly csodával

határos módon került meg. Búcsúszavai maradék büszkeségemet is

lerombolták, amelyet országom iránt éreztem. – Maga szaúdi nő,

együtt érzek magával. Rövid időt éltem ebben az országban, de

láttam, mint élnek. Az biztos, hogy a pénz szőnyeget varázsol a

lábuk elé, de az ilyen emberek, mint a szaúdiak, ezt nem érdemlik

meg.

– Egy pillanatig tűnődött, mielőtt folytatta volna.

– Igaz ugyan, hogy az anyagi szükség Szaúd-Arábiába hajtja a

külföldieket, mégis mindenki gyűlöli magukat, aki csak ismeri

országukat.

A londoni repülőtéren láttam utoljára Vidadot, vadul szorította

magához szeretett gyermekét. Miután Londonban alaposan

kivizsgálták lányát, Vidad inkább a libanoni háborúskodást vállalja,

mint országomban a szaúdiak képmutatását és elképzelhetetlen

gonoszságát.

A gyerekekkel együtt Londonban töltöttem az éjszakát. Másnap

keltünk át a Csatornán, és érkeztünk Franciaországba. Onnan

vonaton Zürichbe mentünk. Néhány órára egy hotelben hagytam a

gyerekeket, amíg kiürítettem fiam svájci bankszámláját. Egy több

mint hatmillió dolláros utalvánnyal kezemben biztonságban éreztem

magam.

Autót és sofőrt béreltem, úgy mentünk Genfbe, onnan

visszarepültünk Londonba, majd a Csatorna-szigetekre. Itt a pénzből

számlát nyitottam a nevemre, de a rijádi széfből kivett készpénzt

magamnál tartottam a költségeink fedezésére. Innen Rómába

repültünk, ahol újra kocsit és sofőrt béreltem, hogy visszavigyen

Párizsba.

Ott felfogadtam egy főállású házvezetőnőt, egy sofőrt és egy

testőrt, aztán álnéven villát béreltem Párizs külvárosában. Biztos

voltam benne, hogy ennyi elterelő manőver után Karím soha nem

bukkan a nyomomra.

Egy hónap múlva a házvezetőnő gondjaira bíztam a gyerekeket, és

Frankfurtba repültem. Ott beléptem az egyik bankba, és közöltem,

hogy Dubaiból jöttem, és szeretnék egy nagyobb pénzösszeget

elhelyezni. A bank igazgatói irodájába kísértek, és a lehető

legnagyobb udvariassággal bántak velem. Hatalmas összeget vettem

ki táskámból készpénzben, és tettem az igazgató asztalára.

Döbbenten meredt a pénzre. Elmondtam, hogy szeretném felhívni

férjem, aki Szaúd-Arábiában van üzleti úton. Természetesen

boldogan fizetem a hívást. Ötszáz dollárt nyomtam a kezébe. Az

igazgató felpattant, szinte összecsapta a sarkát, úgy közölte, hogy

telefonáljak, ameddig csak óhajtok. Kiment, de előbb megnyugtatott,

hogy három irodával odébb lesz a folyosón, ha szükségem volna rá.

Szarát hívtam. Tudtam, hogy mostanra megszülte kicsijét, és

minden bizonnyal otthon lesz. Megkönnyebbülten felsóhajtottam,

amikor az egyik szolga vette fel a kagylót, és közölte, igen, az úrnő

otthon van.

Szara felsikoltott megkönnyebbülésében, hallva hangomat.

Gyorsan megkérdeztem, lehallgatják-e telefonját, mire ő azt felelte,

nem biztos. Hadarva tette hozzá, hogy Karím csaknem megőrül az

aggodalomtól. Dubaiból Londonba tudta követni nyomomat, de ott

elveszítette. Elmondta a családnak, mi történt, és őszintén bánja a

dolgot. Semmi mást nem akar, csak azt, hogy én és a gyerekek

hazatérjünk. Karím azt mondta, beszélnünk kell egymással.

Megkértem Szarát, adjon át férjemnek egy rövid üzenetet. Azt

akarom, hogy tudja, megvetem, és soha többé nem lát minket.

Megtettem a lépéseket, hogy a gyerekek és én egy másik ország

állampolgárai legyünk. Mihelyt új hazám védelme alatt állok,

nővéreimet értesítem az új életemről, de Karím soha nem tudhatja

meg, hol vagyok. És hogy Karím még jobban aggódjon, azt is

mondtam Szarának, tudassa vele, hogy Abdullah fia többé hallani

sem akar apjáról.

Ezzel témát váltottam. Örömmel hallottam, hogy Szarának kisfia

született, és hogy az egész család jó egészségnek örvend. Szara

elmondta, hogy apa és Ali borzasztóan haragszanak rám, szerintük

vissza kell térnem Rijádba, s alávetnem magam Karím minden

óhajának, ahogy az kötelességem. Mi mást várhattam volna tőlük,

vér szerinti rokonaimtól.

Szara próbált lecsillapítani. Megkérdezte, nem volna-e jobb

elfogadni az új feleséget, mint száműzetésben élni. Válaszul

megkérdeztem, hajlandó lenne-e beleegyezni ebbe Aszaddal. A

hallgatás ékesszóló volt.

Miután letettem a telefont, visszatettem pénzemet a táskába, és

kiosontam a bankból anélkül, hogy a lelkes igazgató megpillantott

volna. Éreztem némi lelkiismeret-furdalást, amiért becsaptam, de

tudtam, hogy nem kockáztathatok meg egy hívást egy

telefonfülkéből. A központ leleplezheti, melyik országból

telefonáltam.

Eltűnődtem Szara szavain, s arcom mosolyra húzódott. Működik a

tervem! De úgy gondoltam, miért ne okozzak Karímnak még több

szenvedést. Beletelik egy kis időbe, mire rádöbben, soha nem fogom

elfogadni, hogy egyike legyek feleségeinek, bármi legyen is az ára.

A gyerekek mindeközben mit sem tudtak arról, milyen dráma

zajlik életünkben. Elhitték a meggyőző történetet, hogy apjuk

hónapokra keletre utazott üzleti ügyben. Úgy gondoltuk, nem

maradunk Rijádban unatkozni, hanem inkább kellemesen érezzük

magunkat Franciaországban. Abdullah kíváncsiskodott, miért nem

hív fel bennünket az apja, de igyekeztem lefoglalni leckéivel és

bőséges társadalmi élettel. A fiatal agy sokkal könnyebben

alkalmazkodik, mint gondolnánk. Két lányunk még túl kicsi volt

ahhoz, hogy eltűnődjön a dolgon. Egész életüket utazással töltötték, s

most csak apjuk hiányzott, de mindent megpróbáltam, hogy pótoljam

őt.

Azzal vigasztaltam magam, hogy minden lehetőséget számba

vettem. Elképzelhetetlen volt, hogy gyermekeim Rijádban éljenek,

miközben szüleik állandóan veszekednek. Az, hogy anyjuk nélkül

éljenek, természetellenes. Egyáltalán nem éreztem lehetetlennek,

hogy meggyilkolom a férjem, ha Karím újabb asszonyt hoz

életünkbe. Mi hasznuk lenne gyermekeimnek belőlem, ha levágnák a

fejem, márpedig minden bizonnyal ez történne, ha elvenném apjuk

életét. Gondolatban szinte éreztem a hóhér éles pengéjét.

Megborzongtam a gondolatra, hogy egy nap valóban

megtapasztalhatom hűvösét. Tudtam, milyen szerencsés vagyok,

hogy a királyi családból származom, és így a vallási vezetők

beavatkozása nélkül oldhatok meg bonyolult jogi és etikai

problémákat. Ha nem királyi vérből származnék, ilyesmiért meg is

köveznének. De mi, a királyi család tagjai házon belül oldjuk meg az

ilyen botrányokat. A családon kívül senki nem tudhat szökésemről.

Csak Karím okozhatná halálom. De biztosan tudtam, bármit teszek

is, férjem nem fogja véremet kívánni.

Havonta egyszer felhívtam Szarát. Most, hogy ilyen hosszan távol

voltam hazámtól és családomtól, napjaim és éjszakáim nyugtalanul

teltek. De biztos voltam benne, hogy győzhetek. Eltökéltségem és

türelmem hatására Karím megváltoztatja tervét, s lemond az újabb

feleségről.

Öt hónappal távozásom után hajlandó voltam Karímmal beszélni

telefonon. Londonba repültem. Beszélgetésünk meggyőzött arról,

hogy Karím minden vágya, hogy lásson engem és a gyermekeket.

Most fog belépni gondosan felállított második csapdámba.

Megállapodtunk, hogy Velencében találkozunk a következő

hétvégén. Férjem döbbenten látta, hogy négy, nagydarab német

testőr kísér. Azt mondtam neki, többé nem bízom benne. Ki tudja,

nem bérelt-e föl gazfickókat, hogy elraboljanak és úgy vigyenek

megkötözve Rijádba, ahol jogrendszerünk igazságtalanul bánik az

engedetlen feleségekkel. Kezdett elvörösödni. Káromkodott, elpirult

szégyenében. Talán dühítette is, hogy nem képes uralkodni hitvesén.

Kompromisszummal váltunk el. Csak abban az esetben térek

vissza Rijádba, ha Karím aláír egy hivatalos okmányt, mely szerint

ameddig ő és én házasok vagyunk, nem vesz magához újabb

feleséget. Ha megszegné szavát, elválhatok, gyermekeink nálam

maradnak, és megkapom fél vagyonát. Ráadásul megtarthatom a

pénzt, melyet kivettem fiunk svájci bankszámlájáról. Én

rendelkezem fölötte. Karím majd kárpótolja Abdullahot, ráadásul

mindegyik lányunk nevére elhelyez egymillió dollárt egy svájci

bankszámlán. Magamnál tartom útleveleinket és azokat a dátum

nélküli okmányokat, melyek szerint korlátozás nélkül utazhatom.

Azt mondtam Karímnak, hogy miután aláírta a szükséges iratokat,

még egy hónapig Európában maradok a gyerekekkel. Most hatott

ugyan eltökéltségem, de az is átfutott agyamon, közöltem vele, talán

ha alkalma nyílik meggondolni a dolgokat, irántam érzett vágya

elhalványul. Nem óhajtom ugyanazt a dalt kétszer eljátszani. Karím

arca megrándult szavaim hallatán. Ritkán hallhatott ilyen kemény

beszédet.

Kikísértem Karímot a repülőtérre. Férjem egyáltalán nem volt

boldog. Én is jóval kevesebb elégedettséget éreztem a vártnál azután,

hogy életem legnagyobb játszmáját ilyen hatalmas győzelemmel

fejeztem be. Rájöttem arra, nem sok öröm származik abból, ha egy

embert kényszeríteni kell arra, ami helyes.

Egy hónap múlva felhívtam Karímot, hogy halljam döntését.

Karím bevallotta, hogy én vagyok az ereje, az élete. Vissza akarta

kapni a családját, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt volt. Nem

várhatja, hogy miután a közömbösség hideg késével elvágta

szerelmünket, ne maradjon nyomában sebhely – válaszoltam durván.

A lehető legboldogabb párok közé tartoztunk, szerettük egymást,

szép családunk volt. Mindezt ő rombolta le, nem én.

Visszatértem Rijádba. Férjem remegő ajkakkal, mosolyogva várt.

Abdullah és a lányok majd megőrültek az örömtől apjuk láttán, és az

ő boldogságuktól lassan én is egyre elégedettebb lettem.

Kiderült, hogy idegennek érzem magam odahaza, boldogtalan,

nyugtalan vagyok. Túl sok minden történt ahhoz, hogy újra az egy

évvel azelőtti Szultána legyek. Igazi célra volt szükségem, valódi

kihívásra. Úgy döntöttem, tovább tanulok. Új iskolák nyíltak a nők

számára országomban. Fel kell fedeznem a normális életet, magam

mögött hagyva a királyi hercegnők értelmetlen rutinját.

Ami Karímot illeti, várnom kellett, hogy az idő begyógyítsa a régi

sebeket. Megváltoztatott a harc, amelyet házasságom megmentéséért

vívtam egy másik nő fenyegetése ellen. Karím volt életem

középpontja, amíg egységünket meg nem gyengítette azzal, hogy egy

újabb házasság gondolatával játszott. Szerelmünk nagy részét

tönkretette. Most mindössze gyermekeim apja volt.

Karím és én nekiláttunk újjáépíteni fészkünket, és megteremteni

gyermekeinknek azt a nyugalmat, amelyben fel akartuk nevelni őket.

Elmondta, mennyire fájlalja, hogy szerelmünk odalett, mindent

elkövet, hogy jóvátegye. Azt mondta, ha nem vagyok hajlandó

megbocsátani, és a múlton rágódom, a gyerekekkel együtt

mindannyian megszenvedjük. Nem fogjuk tudni élvezni a jövőnket.

Nem feleltem, de tudtam, hogy igaza van.

Családi háborúnk véget ért, de a béke íze távolról sem volt édes.

Gyakran elgondolkodtam azokon a sebeken, amelyeket rövid életem

alatt szereztem. Bármily szomorú is, mindet férfiak okozták. Nem

csoda hát, hogy a másik nem egy tagját sem tudom nagy becsben

tartani.

Nagy, fehér reménység

Hamarosan elérkezett 1990 augusztusa.

Éppen csillogó estélyt adtunk dzsiddai villánkban, amikor

megtudtuk a szörnyű hírt, hogy két szomszédunk élet-halál

küzdelmet vív Kuvait, eme pici ország határán. Karím és én húsz

vendéget láttunk vendégül exkluzív körünkben. A hírt fiunk,

Abdullah, aki rádióján a BBC-t hallgatta, kiabálta le a lépcső

tetejéről. Először hosszú, döbbent csend, majd hitetlenkedő

mormogás támadt.

Kevés szaúdi hitte, hogy Szaddam Huszein valóban lerohanja

Kuvaitot, még a királyi család azon tagjai sem, akik részt vettek a

Kuvait és Irak közti tárgyalásokon. Karím jelen volt azon a

konferencián, amelyik pontosan ezen a napon, 1990. augusztus

elsején jutott holtpontra Dzsiddában. Kuvait koronahercege, Szaúd-

ál-Abdullah ál-Szalem-Szabáh sejk csak most tért vissza Kuvaitba

azzal a reménnyel, hogy sikerült elkerülni a háborút.

Amikor fiunk lekiabált, hogy az iraki csapatok Kuvait felé

nyomulnak előre, egyértelmű volt, hogy komoly a támadás.

Eltűnődtem, vajon a kiterjedt ál-Szabáh család meg tudja-e menteni

életét. Anyaként elsőként természetesen az ártatlan gyermekekre

gondoltam. Karím arcát figyeltem a zsúfolt szobában: haragos volt a

nyugodt felszín alatt. Az irakiak megszegték szavukat, s ennek

eredményeképpen kormányom segített elhitetni a kuvaitiakkal, hogy

nincs veszély. Karím barna szeme úgy ragyogott, hogy a hideg futott

végig a hátamon. Tudtam, hogy akárcsak a többi jelen lévő ál-Szaúd,

hamarosan távozik a sietve összehívott családi konferenciára.

Gyakran hallottam Karímot az iraki Baath rendszer barbárságáról

beszélni. Sokszor elmondta, hogy az irakiak természettől fogva

agresszívek, és magánéletükben is hajlamosak az erőszakra. Úgy

vélte, ez magyarázhatja, hogyan is képesek eltűrni egy ilyen brutális

rendőrállamot.

Magam sem sokat tudtam a térség politikájáról, mert a szaúdi

híreket keményen cenzúrázzák, és a férfiak nem sokat árulnak el

politikai tevékenységükről feleségeiknek. De Karím véleményét

megerősítette egy történet, amelyet magam hallottam valamikor egy

irakitól. Több évvel azelőtt Karím, Aszad, Szara meg én egyszer

Londonban ebédeltünk, és közben teljes döbbenettel hallgattuk, hogy

egy iraki, aki felületes ismerősünk volt, mint dicsekszik azzal, hogy

megölte apját, mert valami pénzügyön összevesztek.

Az illető elküldte apjának a pénzt, amelyet egy párizsi

befektetésen keresett. Az apa özvegyember volt, és beleszeretett egy

falusi nőbe, s fia minden keresetét arra költötte, hogy drága

ajándékokat vegyen szeretőjének. Amikor a fiú hazalátogatott Irakba,

kiderült, mi történt a pénzével. Tudta, mi a teendő – lelőtte apját.

Karím hangosan felkiáltott döbbenetében, hogy lehet ilyet tenni.

Az irakit meglepte férjem zavara, hitetlenkedése. – De hát elköltötte

a pénzemet! Az enyém volt – felelte. Teljesen meg volt győződve

arról, hogy minden oka megvolt elvenni saját apja életét.

Karím annyira elképzelhetetlennek és visszataszítónak érezte az

irakit, hogy, bár általában finom modorú, ez alkalommal durván

rátámadt, és közölte, takarodjon asztalunktól. Az iraki sietve

távozott, Karím pedig azt morogta, hogy az ilyen viselkedés

egyáltalán nem szokatlan Irakban, de azt azért nem gondolta volna,

hogy elfogadja a társadalom, ha valaki meggyilkolja saját apját.

Karím, akárcsak a többi szaúdi férfi, igen tisztelte apját, és ennek

megfelelően bánt vele. Meg nem fordult volna fejében, hogy

felemelje vele szemben a hangját, vagy akár csak az, hogy hátat

fordítson neki. Rengetegszer láttam Karímot kihátrálni a szobából.

El kell ismernem, hogy akárcsak a legtöbb arab, én is erős

dohányos vagyok. Mégsem volt szabad soha Karím apja előtt

rágyújtanom.

Karím egy idejétmúlt monarchia tagjaként igen érdeklődött azok

iránt a közel-keleti mozgalmak iránt, melyek megfosztották

trónjaiktól az uralkodókat. Ahányszor az arab történelem úgy alakult,

hogy minden ceremónia nélkül megszabadultak királyuktól, jó

néhány közülük golyótól szétszaggatott testtel végezte. Karím, mint

a királyi család tagja, tartott a lehetőségtől, hogy nyugtalanság tör ki

a mi földünkön is.

Ráadásul Karím, akárcsak az arabok többsége, roppantul

szégyellte, hogy muzulmánok szinte vég nélkül harcolnak

muzulmánok ellen. Mi, szaúdiak, letettük a fegyvert, amikor az

ország megalakult, és a törzsek helyét egyesített királyság váltotta

fel. A mi férfiaink nem vérontással akarják elintézni ellenségeiket,

hanem a hatalom megszerzését tekintik a győzelem civilizált

módszerének.

De hirtelen betört életünkbe egy valódi háború drámájának

őrülete. A férfiak elrohantak, hogy részt vegyenek a jelentős

diplomáciai döntésekben, mi, nők pedig szóltunk Abdullahnak, hogy

hozza le a nappaliba hordozható rádióját. A hírek rövidek voltak, de

úgy tűnt, a szerencsétlen Kuvait helyzete egyre rosszabb lesz.

Mielőtt lefeküdtünk, kiderült, hogy Kuvaitot elfoglalták.

Országunkat több ezer háborús menekült öntötte el. Mi, szaúdiak,

úgy éreztük, nekünk nem eshet bajunk, és meg sem fordult a

fejünkben, hogy országunk vagy mi veszélyben volnánk.

A rákövetkező hét aláásta önbizalmunkat. Szaddam katonái egyre

közelebb értek határainkhoz, és pletykák kaptak lábra az országban,

hogy esetleg két legyet akar ütni egy csapásra.

Szaúdiak tömege csatlakozott a kuvaitiakhoz az exodusban az

ország keleti része felől. Ideges családtagok hívtak fel minket

kétségbeesetten a hírrel, hogy Rijádot rémült emberek ezrei

özönlötték el. Kisvártatva sok szaúdi úgy érezte, Rijád sem

biztonságos, zsúfolásig teltek az utak és a repülőgépek Dzsidda felé.

Őrület lett úrrá nyugodt királyságunkon.

Szara és én nagy izgalommal hallottunk a kuvaiti nőkről, akik

autót vezethetnek, fátyol nélkül járhatnak, s még a mi útjainkon és

fővárosunk utcáin is feltűntek autóikban. Nyugati nő nem tudja

elképzelni zavaros érzéseinket. Viharba kerültünk. Jókedvünkbe

félelem keveredett, ugyanakkor elöntött a féltékenység is, amiért

arab nővéreink autót vezetnek, és meztelen arcukat kitárják a világ

elé a mi országunkban. Hát, életünk lényege, a fátyol és a szaúdi

szokások, most nem más, mint lim-lom, amelyet el lehet hajítani az

ellenségeskedés hevében? Ahhoz képest, ahogy mi nyűglődtünk a

férfiak zsarnoksága alatt, a kuvaiti nők élete könnyű volt.

Egyszerűen elteltünk irigységgel. Bár együtt éreztünk azokkal a

nőkkel, akik elvesztették hazájukat, otthonaikat, szeretteiket,

egyszerűen nehezteltünk rájuk, mert még jobban látszott, mennyire

nevetséges ez a mi puritán világunk. Mennyire vágytuk a jogokat,

amelyek számukra természetesek voltak!

Egymást érték a kósza hírek ezekben az augusztusi sötét

napokban. Amikor Karímtól megtudtam, a legújabb pletyka igaz, a

király beleegyezett, hogy külföldi csapatok állomásozzanak

országunkban, tudtam, hogy életünk soha többé nem lesz az, ami

volt.

Az amerikai csapatok érkeztével a szaúdi feministák úgy érezték,

legmerészebb álmaik kelhetnek életre. Soha szaúdi ember fejében

meg nem fordult volna, hogy nőt katonai egyenruhában lát, hisz ez a

férfidominancia utolsó bástyája Szaúd-Arábiában. Egyszerűen

elképzelhetetlen volt. Vallási vezetőink döbbenten, súlyos szavakkal

szónokoltak arról, mennyi baj vár földünkre.

Fel nem lehet mérni az életünkben okozott károkat. Egy

földrengés sem rázott volna meg bennünket jobban.

Én boldog voltam az események alakulása miatt, és úgy éreztem,

a változás előnyünkre fog válni, de sok szaúdi asszony füstölgött a

haragtól, főleg azok, akik rettegtek a lehetőségtől, hogy az idegen

nők elszakíthatják tőlük férjeiket. Feltehetőleg okkal, mert ugyan a

legtöbb szaúdi nő elviseli férje külföldi útjait, kevesen hisznek

abban, hogy hitvesük hűséges maradna a szőke nyugati nők láttán.

Sok régi barátnőm nyugtatta magát azzal a gondolattal, hogy csak

egy prostituált vagy egy olyan asszony, akiben semmi méltóság

nincs, hajlandó úgy megalázni magát, hogy lakóhelyét idegen

férfiakkal osztja meg. A szaúdi nők azt suttogták, olvasták, hogy

ezeket az amerikai asszonyokat csak azért veszik be a hadseregbe,

hogy a férfiakat kiszolgálják, és visszatartsák őket a szexuális

eltévelygésektől.

Vegyes érzelmekkel néztük ezeket a szupernőket, akik kedvükre

jöttek-mentek egy olyan országban, amely nem az övék. Nem sokat

tudtunk az amerikai katonanőkről, mert országunk cenzúrázza az

olyan asszonyokról szóló híreket, akik urai végzetüknek, és ha

időnként külföldre utazunk, inkább bevásárlóközpontokba, mint

katonai támaszpontokra járunk. Amikor Aszad hozott Szarának

cenzúrázatlan amerikai és európai magazinokat, újságokat,

döbbenettel láttuk, hogy a katonanők egész csinosak. Sokan közülük

anyák. Egyszerűen fel nem tudtunk fogni ilyen szabadságot. Szerény

céljaink addig terjedtek, hogy ne fedjük el arcunkat, autót vezessünk,

dolgozzunk. És most olyan asszonyok taposták országunk földjét,

akik tökéletesen fel voltak készülve arra, hogy férfiakkal csatamezőn

találkozzanak.

Mi, arab nők, szélsőséges érzelmek között hánykolódtunk. Egyik

pillanatban gyűlöltük az összes külföldi nőt országunkban, akár

kuvaiti, akár amerikai volt. Egy másik pillanatban a szívünket

melengette, milyen dacosak ezek a kuvaiti nők a férfiak

felsőbbrendűségének évszázados hagyományaival szemben.

Konzervatívak voltak ugyan, mégsem vetették magukat teljesen alá a

férfiuralom beteges társadalmi szokásának. Jöttek és mentek a

féltékenység percei, amikor rádöbbentünk arra, hogy hozzáállásukkal

az összes muzulmán nő helyzetén javítottak. Közben mi, szaúdi nők,

mást sem teszünk a panaszkodáson kívül. Hol rontottuk el? Miért

sikerült nekik megszabadulni a fátyoltól, és megszerezni a jogot,

hogy autót vezessenek?

Gyötrődtünk az irigységtől, de közben lelkesedtünk is.

Megzavartak minket a körülöttünk zajló események. Naponta

találkoztunk, boncolgattuk a viselkedésmód változását és a szaúdi

nők hirtelen, egyetemes felébredését. A múltban kevés nő merte

kifejezni a reform iránti vágyát az iszlám Szaúd-Arábiában, hisz oly

kevés volt a remény a sikerre, és oly súlyos büntetések vártak arra,

aki a status quót fenyegeti. Elvégre országunk az iszlám otthona. Mi,

szaúdiak vagyunk a „hit őrzői”. Szégyenünkben büszkén beszéltünk

kuvaiti nővéreinknek egyedülálló örökségünkről. Mi, szaúdi nők

tartjuk magasra a muzulmán hit jelképeit a világ felé. Aztán a

középosztálybeli szaúdi nők hirtelen eldobták láncaikat.

Szembenéztek a fundamentalistákkal, és világgá kiáltották, hogy

szabadságot akarnak, akár a kuvaitiak.

Egy nap Szara sikoltozva rohant be a palotába. Remegni kezdtem,

rögtön arra gondoltam, hogy valami gáztámadás történt, és a

gyermekeim mérgezett levegőt szívnak. Lehet, hogy egy ellenséges

repülő vegyi bombákkal kijátszotta az országunkat védő erőket?

Mozdulatlanul álltam, visszatartva lélegzetem, s nem tudtam

eldönteni, hová menjek, mit tegyek. Pillanatokon belül összeesem, és

a padlón vergődve rúgom az utolsókat. Átkoztam magam! Karím

tanácsát kellett volna követnem, és Londonba vinni a gyerekeket,

ahol nem fenyegeti őket a lassú, fájdalmas halál veszélye.

Szara szavai végül áthatoltak félelmeimen, aztán a hír

örömharangként kondult fülemben. Aszad most hívta fel, hogy

szaúdi, igen, szaúdi asszonyok vonulnak fel autókkal Rijád utcáin.

Felkiáltottam örömömben, Szara és én összeölelkeztünk, táncra

perdültünk. Legkisebb lányom zokogni kezdett félelmében, mikor

bejött a szobába, és látta, hogy anyja és nagynénje visítva gurulnak a

padlón. Elűztem félelmét, karomba kaptam és megnyugtattam, hogy

csak azért viselkedünk ilyen bután, mert nagyon boldogok vagyunk.

Imánkat meghallgatta az ég. Az amerikaiak jelenléte csodálatos

módon megváltoztatja életünket.

Karím rontott be az ajtón. Sötét volt a tekintete. – Mi a baj? –

kérdezte. A kertben is hallotta kiáltozásunkat.

Nem tudta volna, hogy a nők ledöntötték az első sorompókat,

kiharcolva a jogot az autóvezetéshez? Karím válasza kijózanított

minket. Ismertem a véleményét. Vallásunk nem tesz említést

ilyesmiről, szokta mondani. Ő, akárcsak a szaúdi férfiak többsége,

abszurdnak tartotta, hogy a szaúdi nők nem vezethetnek autót.

Férjem most fáradtan szólalt meg, s szinte elképzelhetetlen volt,

amit mondott. – Pontosan az a fajta dolog ez, amit most nem kéne

tennetek. Minden kis engedményért harcolnunk kell a

fanatikusokkal. Attól rettegnek, hogy döntéseink eredményeképpen a

nők további privilégiumokat követelnek. Mi a fontosabb számodra,

Szultána – kiáltotta –, az, hogy katonák védjék életünket az iraki

fenyegetéstől, vagy hogy éppen ezt az időt válaszd az autóvezetésre?

Feldühített. Karím sokszor tiltakozott az ostoba szokás ellen,

amely a szaúdi nőket otthonaikhoz láncolja. De most

megmutatkozott gyáva lelke, hogy fél a hit embereitől. Bárcsak

harcoshoz mentem volna, olyan férfihoz, akinek az igazság forró

lángja irányítja életét.

Haragosan feleltem, hogy mi, nők, nem választhatjuk meg a

feltételeket, ezért túl nagy luxus lenne kivárni az időt és a helyet.

Meg kell ragadni minden kis lehetőséget. Most itt az idő, és

Karímnak mellénk kellene állnia. Csak nem fog a trón meginogni

azért, mert nők autót vezetnek az utcákon!

Férjem az összes lázadó nőre haragudott. Keményen vetette oda,

hogy ez az incidens évtizedekre vissza fogja vetni a nők ügyét, és

megjósolta, hogy örömünk bánatba fog fordulni, amikor tanúi

leszünk, milyen büntetést mérnek azokra, akik ily ostobák. Eljön

majd az idő, hogy asszonyok autót vezessenek, de a mostani helyzet

nem alkalmas ilyen drámai lépésre, figyelmeztetett. Ezekkel a baljós

szavakkal vonult vissza. Egy férfi szólott.

Karím megfosztott kis örömömtől. Mint valami macska,

sziszegtem a háta mögött, de Szara ajka megremegett, ahogy erőt

vett mosolyán. Csak legyintett Karím szavaira. A mi családunkban a

férfiak együtt érzően beszélnek a nők jogairól, de a valóságban nem

sokban különböznek a szélsőséges gondolkodásúaktól. Mindegyikük

szereti markában érezni a nőket. Ha nem így volna, már kevesebb

teher nehezedne ránk. Férjeink és apáik az ország fölött uralkodó

királyi család tagjai. Ki tud segíteni, ha ők nem?

– Az amerikaiak – mosolyogtam. – Az amerikaiak.

Karím jóslata bevált. A negyvenhét bátor fiatalasszony, aki a nem

hivatalos autóvezetési tilalom ellen tüntetett, lett a mutavák

szemében a bűnbak, minden baj okozója. Középosztálybeli

asszonyok voltak, nőket tanító tanárnők vagy diákok. Cselekvőképes

gondolkodók. Bátorságuk eredményeképp tönkretették életüket,

elvették útlevelüket, elvesztették munkájukat, zaklatták családjukat.

Szara és én a helyi sétálóutcán, vásárlás közben hallottuk, mint

uszítják a szaúdi férfiakat ezek ellen az asszonyok ellen fiatal

hittanulók. Azt mondták róluk, bűnözők, a mecsetben pedig

prostituáltaknak nyilvánították őket azok a férfiak, akik ezt nyilván

meg tudják ítélni. Nővérem és én egy kirakatnál ácsorogva hallgattuk

ezeket a fiatalembereket, akik hangosan szónokolták, hogy a

nyugatról érkező kísértés tönkre fogja tenni minden szaúdi

becsületét.

Szerettem volna találkozni ezekkel a nőkkel, hogy osztozzam

dicsőségükben. Elmondtam ötletemet Karímnak, de ő hevesen

ellenezte. Megfenyegetett, ha ilyesmivel próbálkozom, bezárat a

házba. Egyszerűen gyűlöltem a férjem, mert tudtam, be tudja váltani

fenyegetését. Hirtelen remegni kezdett, féltette országunkat, és félt

attól, milyen bajt hozhatunk mi, nők a királyi családra.

Néhány napon belül összeszedtem bátorságomat, és próbáltam

megtalálni ezeket a bátor nőket. Visszatértem a sétálóutcába, ahol

férfiak álltak körben. Utasítottam filippínó sofőrömet, menjen oda

hozzájuk, mondja azt, hogy muzulmán (jó néhány muzulmán

filippínó élt Szaúd-Arábiában), és kérje a „bukott nők”

telefonszámát. Hazudja azt, hogy fel akarja hívni férjüket és atyáikat,

hogy tiltakozzék lányaik és feleségeik viselkedése miatt.

Egy papírral tért vissza. Figyelmeztettem, nehogy elmondja

Karímnak. Szerencsére a filippínók az arab szolgákkal ellentétben

kerülik, hogy belekeveredjenek a családi konfliktusokba, és nem

említik görbe útjainkat férjeinknek.

A papíron harminc név és telefonszám sorakozott. Remegő kézzel

tárcsáztam az egyik számot. Heteken át rendszeresen próbálkoztam,

de csak háromszor vették fel, és bármit mondtam, azt felelték,

feltehetőleg rossz számot hívtam. A zaklatás odáig ment, hogy a nők

családja úgy döntött, letagadja őket, vagy nem veszi fel a telefont.

Ali elutazott az országból, de útközben meglátogatott minket.

Négy feleségével és kilenc gyermekével néhány hétre Párizsba

költözött. Azt állította, szívesen harcolna az irakiak ellen, de

temérdek olyan üzleti ügye van, amely országunknak fontosabb,

mint az, hogy még egy férfi egyenruhát öltsön. Ő, Ali teszi a

kötelességét, és távozik Szaúd-Arábiából. Tudtam, hogy bátyám

egyszerűen biztonságban akarja kivárni a háború végét. Nem

akartam ezen a napon összeveszni vele gyávasága miatt.

Rámosolyogtam, és jó utat kívántam.

Felvetődött az autót vezető nők témája. Ali ravaszkásan célzott rá,

hogy az egyik tüntetőt apja halálra ítélte, amiért szégyent hozott a

családra. Az apa úgy vélte, ha kivégzi lányát, a vallásos fanatikusok

békén hagyják őt és a család többi tagját. Ali mosolygott. Mennyire

gyűlöltem most a bátyám! Mennyire illett ehhez az országhoz, amely

a nőket ilyen helyzetben tartja! Mindent megtenne, hogy a nők ne

tudjanak felemelkedni, mert egy ilyen férfit, mint ő, csak

megrémisztene egy erős és jellemes asszony.

Megkérdeztem Karímot, s azt állította, hogy nem tud erről, és

hogy ne is törődjek vele, nem tartozik rám, nem az én dolgom. De

nem volna meglepve, mert a nők családja együtt szenvedett a

bajkeverőkkel. Megmondtam – közölte önelégülten. Úgy éreztem,

Karím becsapott, amikor a múltban a nők szabadságáról beszélt, hisz

gondolkodása most nem sokkal állt Alié fölött. Nincs egyetlen férfi

sem országunkban, aki lazítani akar a nők kötelékein?

Hamar elült a fiatalasszony haláláról szóló pletyka, s a mai napig

nem derült fény a történtekre. Sorsa burkolt fenyegetésként lebeg

felettünk, nők fölött, milyen áldozatot is kell vállalni a bátraknak.

Kitört, majd elmúlt a rettegett háború. Férfiaink harcoltak és

meghaltak, de mint Karímtól hallottam, katonáink közül sokan nem

küzdöttek bátran. Sőt, a szövetségesek jobbnak látták, ha különböző

ürügyekkel gondoskodnak arról, hogy ne sértődjünk meg, mikor

kiderül az igazság harcosainkról. Férjem vérvörös arccal beszélt a

szaúdiakról, akik ahelyett, hogy az ellenségre támadtak volna,

elszaladtak. Hadseregünkből egyedül pilótáinkra lehetünk büszkék,

akik becsülettel helytálltak.

Aszad hangot adott véleményének, hogy nem szégyenkeznünk

kell, hanem inkább megkönnyebbülést éreznünk. Egy erős hadsereg

hatalmas kockázat lenne a fejünk fölött. A trón nem bírna ki egy

olajozottan működő katonai gépezetet. Az arab világban egy erős

hadsereg mindenütt megdönti a monarchiákat, mert az emberek bele

akarnak szólni országuk politikájába. Családunk bőven látott már

ilyet, és inkább harcolni nem akaró férfiakból tartott fenn a család

által irányított hadsereget. Az biztos, hogy uralkodócsaládunk

ravasz, és gondoskodik arról, hogy a szaúdi katona lusta legyen,

messze nem olyan, mint lehetne.

Végül a háború viharában szertefoszlottak reményeink, hogy

megtörténik a nagy társadalmi változás, amely felszabadítja a nőket.

A harc, amely miatt az egész világ figyelme ránk irányult, és

amelynek során kiderülhettek volna társadalmunk rendellenességei,

túl gyorsan véget ért. Ellenségünk, Szaddam gyengülő ereje a mi

helyzetünkről a havas hegyek között gyötrődő kurdok sanyarú

sorsára irányította a figyelmet.

A háború végén férfiaink szorgosan imádkoztak, hisz

megmenekültek a hódító hadseregek veszélyétől – és a szabad

nőktől.

Ki a megmondhatója, melyik veszélytől aggódtak jobban?

Epilógus

A levegőt betöltötte a kísérteties hang, amely oly kedves minden

muzulmán szívének. Imára hívták a hithűeket. „Allah nagy, Egy az

Isten, Allah és Mohamed, az ő Prófétája. Gyere imádkozni. Allah

nagy, Egy az Isten, Allah.”

Alkonyodott, a nap nagy, sárga korongja lassan süllyedt. Eljött az

idő az igazhitű muzulmánok napi negyedik imájára.

A hálószoba erkélyén állva néztem férjem és fiam után. Kéz a

kézben indultak a mecset felé. Elnéztem a gyülekező férfiakat, jó

néhányan üdvözölték egymást, testvéries volt a hangulat. Előjöttek

gyermekkorom zavaros emlékei. Ismét fiatal lány voltam, akit nem

szeret apja, egyre csak fiát, Alit dédelgeti. Csaknem harminc év telt

el, de semmi sem változott. Életem teljes kört írt le.

Apa és Ali, Karím és Abdullah, tegnap és ma és holnap. Az

erkölcstelen gyakorlat apáról fiára száll. Férfiak, akiket szerettem,

férfiak, akikét gyűlöltem, egyaránt a nőkkel való szégyenletes

bánásmódot hagyják örökül.

Tekintetemmel követtem azt, aki vér a véremből, hús a húsomból;

férjem és fiam egymás kezét fogva léptek be a mecsetbe. Nélkülem.

Úgy éreztem, soha senki nem volt még ilyen magányos.

Utószó

1991-ben, az Öböl-háború után békevágy öntötte el a forrongó

Közel-Keletet. A különböző országok vezetői egymás után álltak elő

javaslataikkal, hogy véget vessenek a szakadatlan erőszaknak a

világnak ezen a táján.

Mindazok, akik törődnek a Közel-Kelettel és népével, a békén

kívül azt óhajtották, hogy megváltozzanak az ősi hagyományok,

melyeknek nincs hitbéli alapjuk, mégis alávetik a közel-keleti nőket

a férfiak akaratának, amely valósággal uralkodik felettük. A tartós

béke George Bush elnök diplomáciai manőverei eredményeképpen

kezd valósággá válni, de az arab nők szabadságáról szőtt tünékeny

álom elveszni látszik. A nyugaton hatalmon lévő férfiakat sem

nagyon érdekli, hogy magasra tartsák azok igazságának zászlaját,

akiknek nincs politikai presztízsük, és ezek nem mások, mint a nők.

A Kuvait felszabadításáért vívott Öböl-háború egyik eredménye

az arab férfiak és nők között növekvő konfliktus. A nők reményt

láttak a társadalmi változásra, a férfiak pedig úgy érezhették, veszély

fenyegeti azt a társadalmat, amely nem sokban különbözik a kétszáz

évvel ezelőttitől. Férjek, apák és fiúk nem mertek szembeszállni a

radikális vallásos erőkkel a nők jogaiért. Az arab nők szabadságának

ügyét durván visszaszorították a vallásos fanatikusok, mert a külföldi

csapatok megérkezése megnövelte hatalmukat. Az egész országon

eluralkodott a félelem, hogy ezek a vallásos fanatikusok keserű

harcot indítanak. 1992-ben Szultánát a többi szaúdi nővel együtt

visszakényszerítették a tegnap lövészárkaiba.

Meglepő módon most első alkalommal a gazdagok és hatalmasok

is a vallásos rendőrség célpontjai lettek, és ugyanúgy elszenvedik a

rajtaütéseket és letartóztatásokat, mint a többi szaúdi. Az átlag szaúdi

pedig ahelyett, hogy az állam minden polgárának szabadságáért

aggódna, boldogan nevet a gondolatra, hogy a királyi család tagjait

és a gazdagokat ugyanúgy zaklatják a mutavák, mint őket magukat

mindig is. Nincs már szó az autóvezetés jogáról, arról, hogy

ledobhassák a fátylat, vagy hogy engedély nélkül utazhassanak a

nők. Sokszor az életükért kell aggódniuk, olyannyira fenyegetik őket

a helyi vallásos fanatikusok. Ki tudja, mikor lesz még egy olyan

lehetőségük a társadalmi változásra Arábia asszonyainak, mint

amilyet a háború hozott?

Bár a modern társadalmak egyre javítják az emberek

életkörülményeit, a nőket szerte a világon még mindig kínzással

vagy halállal fenyegeti a férfinem primitív uralma. A férfiak

eltökéltségének erős cérnájával varrták a női rabszolgaság köpenyét.

1983 tavaszán megismerkedtem egy szaúdi nővel, aki örökre

megváltoztatta életem. Ismerik őt, ő Szultána. Kölcsönösen

vonzódtunk egymáshoz, és azonnal összebarátkoztunk, értettük

egymást. Szultána szenvedélyes életvágya, döbbenetes agykapacitása

megváltoztatta helytelen nyugati nézőpontomat a fátylat viselő

nőkről, akiket annak előtte az emberi faj érthetetlen egyedeinek

láttam.

Mint olyan amerikai, aki 1978 óta szaúdi környezetben él, sok

szaúdi asszonnyal találkoztam, és jártam közös társaságba. De

mindet egyformának láttam, legyőzött, sötét alaknak. A gazdag

kereskedő osztály vagy a királyi család tagjainak élete túl kényelmes

ahhoz, hogy kockáztassák életük finom egyensúlyát. A falvakban a

beduin asszonyok meglepő méltósággal viselték szörnyű

életkörülményeiket. Sőt, még ők sajnáltak engem, mint olyan nőt, aki

„rákényszerül”, hogy egyedül merészkedjen ki a kegyetlen világba

egy férfi útmutatása és védelme nélkül. Haram (milyen kár),

veregették meg a vállamat, és mondták el, mennyire együtt éreznek

velem. Az elégedettség vagy együttérzés máza rejtette való

helyzetüket.

Szultána leplezte le számomra azt a kétségbeeséssel vegyes

szörnyű haragot, amelyet annyi szaúdi érez és rejt el fátyla mögé.

Ebből az új perspektívából nézve meggyőződésemmé vált, hogy a

szaúdi asszonyok nem sok befolyással voltak a szaúdi kultúrára.

Vagy éppen fordítva, a szaúdi kultúra tette őket ilyenné.

1988 őszén keresett meg Szultána azzal a kéréssel, hogy mint

barátnője írjam meg élete történetét. Sok olyan dolog történt fiatal

élete során és a többi, általa ismert szaúdi nő életében, amit érdemes

megörökíteni. Megszólalt bennem a józan ész hangja. Kételkedtem

abban, hogy előnye származna ebből a számára kockázatos

vállalkozásból. Számba vettem személyes érdekem is, és bőven

találtam kifogásokat. Szeretem a Közel-Keletet, a legjobb barátaim

ebben a térségben élnek, és számos boldog szaúdi asszonyt is

ismerek.

Vég nélkül soroltam kétségeimet. Elutasítottam Szultánát, mert

magam is torkig voltam a nyugati újságok kritikáival az országról,

amelyet most otthonomnak hívok. Nem kétséges, hogy a

muzulmánok elszigeteltségének oka a világsajtó állandó negatív

híreiben keresendő. Így is a Közel-Keletről szóló elítélő könyvek és

cikkek tömege látott napvilágot, és nem akartam csatlakozni ahhoz

az általános jelenséghez, hogy olyanok szidják az arabokat, akik az

olajban gazdag földek gazdasági védőernyője alatt keresnek

menedéket.

Nem, nem akarok senkit elítélni, mondtam Szultánának. Az volt a

vágyam, hogy kedvező fényben mutathassam be az arabokat,

megmutassam kedvességüket, vendégszeretetüket, nagylelkűségüket.

Szultána, a feminista hercegnő ébresztett rá a meztelen igazságra.

Mert igaz ugyan, hogy sok jót találni Szaúd-Arábiában, de addig

nem lehet dicsérni az itteni életet, amíg ebben a társadalomban az

asszonyoknak félelemben kell élniük. – Jean, mint nőnek, neked más

a kötelességed – mutatott rá Szultána, aki nem viselte el a vereséget.

Tovább magyarázta a valóságot, azt, hogy mennyire elnyomják

nemüket. Különb volt nálam! Nem habozott kockára tenni életét

vagy egy végtagját az ügyért, amelyért harcolt.

És Szultána most is legyőzött minden akadályt, beleértve makacs

ellenállásomat. Miután meghoztam a nehéz döntést, hogy

együttműködöm vele, s megírom élete történetét, szívem mélyén

tudtam, nem volt más választásom. A keresztény nyugatot és az

iszlám keletet összekötő kötelék erősebb a félelemnél, amelyet ezzel

a vállalkozással kapcsolatban éreztem. Ennek a könyvnek meg

kellett születnie.

Sok ember hozott nagy áldozatot ezért a könyvért. Szultána és

családja biztonságáért aggódom, féltem Arábiában lévő barátaimat,

akiknek sejtelmük sem volt ennek a könyvnek a létéről, de legfőképp

szembe kell néznem azzal, hogy elvesztem Szultána szeretetét,

támogatását és társaságát. Azét a nőét, aki tüzes szellemével

felkavart és inspirált. Szomorú tény, hogy attól a perctől fogva, amint

ez a könyv megjelenik, útjaink többé nem keresztezhetik egymást.

Legkedvesebb barátomat a csönd sötétje mögé zárják előlem. Hozzá

kell tennem, ez közös, szeretetteljes döntésünk. Ha felfednénk a

köztünk lévő kapcsolatot, sok emberre várna súlyos büntetés, de

legfőképp Szultánára.

Utolsó találkozásunkkor, 1991 augusztusában a haszontalanság

érzése ásta alá örömömet. Csodálattal néztem Szultána

optimizmusát. Őt boldog reménység töltötte el, hogy vállalkozásunk

sikerrel jár, és kijelentette, inkább elszenvedi a büntetést, mint hogy

legyőzöttként éljen. Szavai erőt adtak a közelgő viharhoz. Amíg ezek

a megvetendő tények nem kerülnek nyilvánosság elé, nincs segítség.

Ez a könyv olyan lehet, mint egy kisbaba első lépései, aki soha nem

futna életében ezek nélkül az első, bátor kísérletek nélkül. – Jean, te

meg én felkavarjuk a hamut, és tüzet gyújtunk! Mondd meg, hogy

segíthet rajtunk a világ, ha nem hallja segélykiáltásunkat? Lelkem

mélyén érzem, ezzel kezdődik a változás életünkben.

Felnőtt életem jelentős részét a Közel-Keleten töltöttem. Három

éven keresztül olvastam újra és újra Szultána naplóját és jegyzeteit.

A világ számos fővárosában tartott titkos találkozókon mutattam

meg neki a kézirat végső változatait. Nagy örömmel és nagy

fájdalommal olvasta. Amikor elolvasta a könyv utolsó fejezetét,

barátnőm sírva fakadt. Aztán összeszedte magát, s azt mondta,

tökéletesen eltaláltam lelkiállapotát, élettapasztalatait, mintha csak

mellette lettem volna, ahogyan mellette is voltam annyi éven

keresztül. Aztán megkért rá, töltsem ki azokat az űröket, amelyekről

naplójában nem ír. A következőket szeretné az önök tudtára adni.

Szultána apja még él. Négy felesége van és négy palotája szerte a

világon kedvenc városaiban. Ifjú feleségétől sok fiatal gyermeke van.

Szultánával való kapcsolatán sajnos nem javított az idő. Lányait

ritkán látogatja, de igen büszke fiaira és fiúunokáira.

Ali meglett, érett férfi, de még mindig úgy viselkedik, mint egy

elkényeztetett gyerek. A benne levő kegyetlenséget lánygyermekein

éli ki, akikkel nagyjából úgy bánik, ahogyan azt annak idején apjától

látta. Ma négy felesége és számtalan szeretője van. A király

nemrégiben feddte meg korrupció miatt, de nem tettek lépéseket

ellene.

Szara és Aszad hűek maradtak az esküvőjükön tett fogadalomhoz.

Öt élénk gyermekük született. Ki tudja, beválik-e Hudá jóslata, s

világra jön-e a hatodik? Szultána nővérei közül csak Szara tud ennek

a könyvnek a létéről.

Szultána többi nővére családjával együtt jól van.

Omar autóbalesetben meghalt a Dammámba vezető úton.

Családját Egyiptomban Szultána apja támogatja.

Randa apja vett egy villát Dél-Franciaországban, s Randa az év

nagy részét ott tölti. Nem ment férjhez azután, hogy elvált Szultána

apjától. Családjában lábra kapott a pletyka, hogy van egy francia

szeretője, de kétséges, hogy ez igaz.

Vafáról Szultána soha többé nem hallott, de el tudja képzelni,

mint él egy kis faluban rengeteg gyerek közepette. Éli azt az életet,

amelytől a művelt fiatal nők úgy rettegnek Szaúd-Arábiában.

Marszi visszatért a Fülöp-szigetekre, és Szultána tudomása szerint

valóra váltotta élete álmát. Egy ideig Rijádban dolgozott nővérként,

de egyszer megírta Szultánának, túl szigorúak a korlátozások ahhoz,

hogy elviselje az ember. Szultána nem hallott róla azóta, de nagyon

reméli, nem erőszakolták meg, és nem gyilkolták meg az iraki

bevonulás során, hisz sok szép, fiatal nőre várt ez a sors.

Hudá évekkel ezelőtt meghalt, Arábia homokjába temették, távol

Szudántól, szülőhazájától.

A legszomorúbb Szamíra sorsa. A nőszobába zárva maradt, s

Taháni két évvel ezelőtt hallotta, hogy megőrült. A szolgák

jelentették, hogy napokon át sikoltozott, majd értelmetlen

motyogásba kezdett. Időnként hallják zokogását, az ételes tálcát

naponta üresen találják, tehát életben van. A család esküszik, hogy

mihelyt a vénember meghal, elengedik. De a nagybácsi öregkora

ellenére is jó egészségnek örvend. Akárhogy is, Szamíra

valószínűleg többé nem tudna mit kezdeni a szabadsággal.

Szultána két évvel ezelőtt diplomázott filozófiából. Nem dolgozik

szakmájában, de úgy véli, hogy a szerzett tudás belső békével tölti el,

és egynek érzi magát a világgal. Tanulmányai közben felfedezte,

milyen sok embert ért súlyos igazságtalanság. Rádöbbent, milyen

lassú léptekkel halad előre az emberi faj, de bátor lelkek mindig

előbbre kényszerítik, és Szultána büszke, hogy ezek közé tartozhat.

Karím és Szultána jó kapcsolatának az egymás és a gyerekek iránti

szeretet az alapja. Szultána maga is sajnálja, hogy nem sikerült

feltámasztani a korábbi szerelmet a második feleséggel való incidens

után.

Hat évvel ezelőtt Szultána nemi betegséget kapott. Karím hosszas

köntörfalazás után bevallotta, hogy hetente részt vesz egy bizonyos

szexuális kalandban. Néhány magas rangú herceg minden héten

repülőgépet küld Párizsba a prostituáltakért. Egy ottani madame a

világ minden tájáról érkező lányok közül kiválasztja a legszebbeket,

akik Franciaországban űzik mesterségüket. Kedden felszállnak egy

gépre, mely Arábiába viszi őket, s a következő hétfőn a fáradt

prostituáltak elrepülnek. Karím elmondta, hogy Szaúd-Arábia nagy

városaiban, külön palotákban rengeteg ilyen prostituált található. A

királyi család magas rangú hercegeinek legtöbbjét meghívják ezekre

a helyekre, ahol szabadon választhatnak a nők közül. A férfiak

számára a nők továbbra is pusztán a gyönyör tárgyaiként léteznek,

vagy eszközökként, amelyek fiúkat biztosítanak nekik.

Karím megijedt a betegségtől, és megígérte, hogy ettől fogva nem

vesz részt ilyesmiben, de Szultána sejti, hogy nem fog tudni

ellenállni a kísértésnek, és szégyenszemre tovább folytatja a dolgot.

Csodálatos szerelmük már csak emlékekben létezik. Szultána

mindenesetre tovább harcol lányai jövőjéért.

Szultána elmondta, élete legszomorúbb látványa két ifjú lányának

sötét alakja, hiszen már ők is fekete köpenybe és fátyolba burkolózva

járnak. Annyi évi lázadás után még mindig nem vethették le ezeket a

szaúd-arábiai fiatal nők. Mint eddig is, még mindig primitív

szokások határozzák meg a nők szerepét a szaúdi társadalomban.

Az amerikai csapatok jelenléte az Öböl-háborúban, amely annyi

hamis reménnyel töltötte el Szultánát, csupán még inkább

megszilárdította a mutavák hatalmát. Immár azzal hencegnek, hogy

ők irányítják a trónon ülő királyt.

Szultána megkért, hogy mondjam el olvasóimnak: dacos szelleme

e könyv lapjain keresztül lázad. De személyének titokban kell

maradnia, mert bár ő kész szembenézni az élet minden

megpróbáltatásával, azzal a lehetőséggel nem, hogy elveszítse drága

gyermekeit. És ki tudja, milyen büntetés vár valakire, aki

megmondja az igazat a nők rejtett életéről az iszlám két legszentebb

szentélyének földjén.

Szultána sorsa 1902 januárjában dőlt el, amikor nagyapja, Abdel-

Azíz harcban visszafoglalta Szaúd-Arábia földjét. Dinasztia született

ekkor. Szultána ál-Szaúd hercegnő férje, Karím ál-Szaúd, a Szaúd-

arábiai Királyság ál-Szaúd királyi házának hercege oldalán él

továbbra is.

Függelék I.

A Korán a nőkről

A Korán az iszlám szent könyve. 114 szúrája vagy fejezete

megszabja a muzulmán hitűek számára előírt viselkedést. A

muzulmánok számára a Korán az Isten szava, amelyet Gábriel

arkangyal közölt Mohamed prófétával. Mohamednek Mekkában és

Medinában volt a látomása. Ma mindkét város Szaúd-Arábiában van.

Mekka volt Mohamed szülőhelye, Medinában található a próféta

sírja, s ez okból ez a két város a muzulmánok két legszentebb városa,

amelyekbe hitetleneket nem engednek. Kevés nyugati fogja föl,

valójában milyen hatalmas, megkérdőjelezhetetlen tekintélye van

Mohamed próféta szavainak a mohamedánok előtt. Életük minden

oldalát a Korán irányítja, amelyet szentnek tartanak. Sok, keresztény

szellemben nevelkedett nyugati kétkedve fogadja el egy legfelsőbb

lény létének lehetőségét, de nemigen akad muzulmán, aki nem

ragaszkodik vadul Mohamed Istene iránti megingathatatlan hitéhez.

Szaúd-Arábia muzulmán világában nem különül el egymástól az

állam és a vallás, mint nyugaton. Az iszlám vallás az abszolút

törvény.

Tíz évig éltem Szaúd-Arábiában, Rijádban, s ezalatt megkértem

egy közeli szaúdi barátomat, fordítson le nekem néhány sort a

Koránból, és magyarázza el ezeket. Látván a nemek teljes

elkülönülését az iszlám világban, különösen a nők viselkedését

szabályozó versszakokra voltam kíváncsi.

Mivel személyes beszélgetés közben fordították le nekem ezeket a

versszakokat, előfordulhatnak kisebb eltérések ezek között és a

Korán-szakértők fordításai között. Azonban, tekintve, hogy a Koránt

„lefordíthatatlannak” vélik, és hogy a létező angol fordítások között

is sok az ellentmondás, nyugodt lélekkel teszem közzé a következő

versszakokat a nők témaköréből úgy, ahogyan azt a Korán arab

eredetijéből nekem felolvasták.

(A magyar változatban ennek ellenére Simon Róbert fordítását

használjuk, Helikon Kiadó, 1987. A ford. megj.)

Téma

Szexuális kapcsolat a ramadán hónapjában, mikor minden igaz

muzulmán böjtöl, és a nappali órákban tartózkodik az örömöktől.

Mit mond erről a Korán:

2. SZÚRA, 187.

A böjt éjszakáján szabad közösülnötök

asszonyaitokkal. (Olyanok) ők nektek, s ti nekik,

(mint) a köntös. Allah tudja, hogy (amikor a böjt

éjszakáján tilalmas volt számotokra közösülni

asszonyaitokkal, akkor) becsaptátok magatokat.

(Allah azonban) megengesztelődve fordult (ismét)

felétek és megbocsátott nektek. Mostan(tól

kezdve hát) közösüljetek velük és kedvetekre

kívánhatjátok azt, amit Allah előírt nektek (a böjt

éjszakájára vonatkozóan)! Egyetek és igyatok

addig, amíg meg nem különböztetitek

hajnalhasadáskor a fehér szálat a feketétől! Aztán

tartsátok be szigorúan a böjtöt az éjszaka beálltáig!

És ne közösüljetek velük, amíg a mecsetekben

tartózkodtok (áhítatba merülve)! Ezek Allah

tilalmai. Ne jöjjetek közel hozzájuk!

Így teszi világossá Allah az embere számára

az ő jeleit/verseit.

Talán ők istenfélők lesznek.

Téma

A muzulmánok házassága hitetlenekkel. A Korán ugyanazokat

írja elő férfiaknak, nőknek egyaránt, de a törvényt csak a nők ellen

alkalmazzák. Sok szaúdi férfi vesz nőül keresztény asszonyt, de a

szaúdi nőknek szigorúan tilos nem muzulmán férfihoz feleségül

menni.

Mit mond erről a Korán:

2. SZÚRA, 221.

Ne házasodjatok pogány asszonyokkal,

amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolganő

bizony jobb egy pogány asszonynál – még

akkor is, ha ez tetszik nektek. És ne adjatok

feleségül (hívő asszonyokat) pogányokhoz,

amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolga

bizony jobb egy pogány férfinál, még akkor is,

ha ez tetszene nektek. Ezek (a pogányok) a

Pokol tüzéhez hívnak, Allah azonban – ha úgy

tetszik neki – a Paradicsomba és a

megbocsátáshoz hív.

És megmagyarázza az ő verseit az embereknek.

Talán hat rájuk az intés.

Téma

Szexuális kapcsolat egy nővel menstruáció idején. Szigorúan tilos.

Mit mond erről a Korán:

2. SZÚRA, 222.

Kérdenek téged a havibajról.

Mondd: „Kórság az.” Ezért tartsátok távol

magatokat az asszonyoktól havibaj idején,

s ne közeledjetek hozzájuk,

amíg meg nem tisztulnak!

Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy,

ahogyan Allah elrendelte számotokra.

Allah szereti azokat,

akik készek a megbánásra

és szereti azokat,

akik megtisztulnak.

Téma

Ha egy férfi elválik feleségétől, előbb meg kell győződnie arról,

nem hordja-e gyermekét. Ha a nő terhes, férjének gondját kell

viselnie.

Mit mond erről a Korán:

2. SZÚRA, 228.

Az elvált asszonyoknak három havi tisztulást

kell kivárniuk. Nem szabad eltitkolniuk azt,

amit Allah (az előző házasság gyümölcseként) a

méhükben teremtett – ha hisznek Allahban

és a Végső Napban.

A férjeiket illeti meg a leginkább az,

hogy ekkor visszafogadják őket,

ha ők ki akarnak békülni.

Az asszonyokat ugyanaz a jog szerinti bánásmód

illeti meg (férjük részéről), mint amivel ők

tartoznak (férjüknek).

A férfiak azonban egy fokkal fölöttük állnak.

Allah hatalmas és bölcs.

Téma

Ha egy férfi elvált egy nőtől, ismét elveheti feleségül, amennyiben

az asszony azóta újból férjhez ment, majd elvált. De ha másodszor is

elválik tőle, többé már nem veheti el.

Mit mond erről a Korán:

2. SZÚRA, 229.

A válás kétszer (megengedett). Akkor azonban

vagy meg kell tartani (a feleséget) az elismert

módon, vagy el kell bocsátani az illendő módon!

2. SZÚRA, 230.

Ha a férfi (a feleségétől harmadszor) elválik,

akkor az asszony (mint feleség) tilos a számára,

amíg férjhez nem megy valaki máshoz. Ha az

elválik tőle, akkor nem követ el egyikük sem

bűnt, ha újra visszatérnek egymáshoz.

2. SZÚRA, 241.

Az elvált asszonyoknak – az illendőségnek

megfelelő – eljárás jár!

Téma

A következő versszak azt szabályozza, hány nőt vehet el egy férfi,

és milyen hozomány illeti.

Mit mond erről a Korán:

4. SZÚRA, 3.

Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan

bánni a (női) árvákkal, akkor házasodjatok meg

a néktek tetsző nőkkel kettesével, hármasával,

négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok

igazságosak lenni (egyszerre többhöz),

akkor (vegyetek feleségül) csak egyet,

vagy (elégedjetek meg) azzal, amit

(rabszolganőt) a jobbotok birtokol.

Ezzel tudjátok leginkább elkerülni azt,

hogy igazságtalanul cselekedjetek.

4. SZÚRA, 4.

Adjátok oda az asszonyoknak hozományukat

ajándék gyanánt! Ha pedig úgy tetszik nekik,

hogy önként átengednek nektek abból egy

részt, akkor használjátok azt tetszésetekre és hasznotokra!

Téma

Az alábbiakban a gyerekeknek járó örökséget magyarázza az írás.

A fiúgyermekek kétszer annyit kapnak, mint a lánygyermekek.

Mit mond erről a Korán:

4. SZÚRA, 11.

Gyermekeitekre vonatkozóan

Allah (ekképpen) rendelkezik:

A fiúgyermeket (az örökség elosztásakor)

annyi illeti meg,

mint amennyi két leánygyermek része.

Téma

Külön utasításokat tartalmaz a Korán, mi a teendő azokkal a

nőkkel, akik megszegték a szexuális szabályokat. A második

versszak arról szól, hogyan büntetik hasonló körülmények között a

férfiakat.

Mit mond erről a Korán:

4. SZÚRA, 15.

Azok ellen,

akik asszonyaitok közül paráználkodnak,

hívjatok négy tanút (közületek).

Ha ők (a valóságnak megfelelően)

tanúskodnak, akkor

őrizzétek őket erősen a házaitokban,

amíg el nem szólítja őket a halál,

vagy amíg Allah

valami más utat nem jelöl ki nekik!

4. SZÚRA, 16.

És ha közületek (férfiak közül)

követnek el ketten (paráznaságot),

akkor büntessétek meg őket!

Ám ha megbánást tanúsítanak,

és megjavulnak,

akkor hagyjátok őket bántatlanul!

Téma

A Korán külön felsorolja, milyen nőket tilos feleségül venni.

Mit mond erről a Korán:

4. SZÚRA, 22.

Ne házasodjatok olyan asszonyokkal,

akikkel atyáitok kötöttek házasságot.

4. SZÚRA, 23.

Tilalmas nektek (házasságot kötni):

anyáitokkal, leányaitokkal,

nővéreitekkel,

apai és anyai nagynénjeitekkel,

fivéretek leányaival,

nővéretek leányaival,

(nevelő)anyáitokkal, akik szoptattak benneteket

és tejtestvéretekkel,

anyósaitokkal,

a ti gyámságotok alatt álló mostohalányaitokkal

– azokkal az asszonyokkal, akikkel már együtt

háltatok; ha még nem háltatok volna velük,

akkor (ez) nem róható fel vétketekül;

(tilalmas továbbá): saját ágyékotokból (sarjadt)

fiaitok feleségeivel s az,

hogy két nővért együtt vegyetek feleségül –

kivéve azt, ami már a múltban megtörtént.

4. SZÚRA, 24.

És (tilalmas nektek) a tisztes (férjes) asszonyok.

Téma

A muzulmán nem imádkozhat Allahhoz, ha előtte nőt érintett. Egy

versszak arról világosítja föl, mit tegyen, amennyiben nővel hált, de

nincs víz, hogy megmosakodhasson.

Mit mond erről a Korán:

4. SZÚRA, 43.

…És (ne közelítsetek) a magömléstől

tisztátalanul sem, amíg nem mosakodtatok meg

– kivéve, ha (csak éppen) áthaladtok az úton!

Ha… asszonyokat illettek, és nem leltek vizet,

akkor folyamodjatok tiszta homokhoz, és

dörzsöljétek meg (azzal) az arcotokat és a

kezeteket.

Téma

A szexuális bűnök isten elleni bűnnek számítanak. Komoly

büntetés jár annak, aki ilyet követ el.

Mit mond erről a Korán:

24. SZÚRA, 2.

Ha egy férfi és egy nő paráználkodik,

mindegyiküket

száz korbácsütéssel korbácsolják meg!

És Allah vallására való tekintettel

ne fogjon el titeket könyörület irántuk,

ha hisztek Allahban és a Végső Napban!

24. SZÚRA, 3.

A parázna férfi

csak parázna nővel

vagy pogány nővel házasodhat!

És a parázna nő (ugyanígy)

csak parázna férfival

vagy pogánnyal házasodhat!

Téma

A paráznaság vagy házasságtörés vétsége olyan komoly bűnnek

számít, hogy négy tanút kell állítani.

Mit mond erről a Korán:

24. SZÚRA, 4.

Aki tisztes férjes asszonyoknak kelti rosszhírét,

és azután nem hoz négy szemtanút, azt

korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel,

és ne fogadjatok el tőle tanúságtételt soha többé!

Ők a bűnösök.

Téma

Ha férj vádolja feleségét házasságtöréssel vagy paráznasággal, és

nem tudja vádjait tanúkkal alátámasztani, Isten nevére kell esküdnie,

hogy igazat mondott.

Mit mond erről a Korán:

24. SZÚRA, 6.

És azok, akik (saját) feleségeiknek keltik rossz

hírét, és önmagukon kívül nincsenek tanúik,

akkor a tanúság az legyen, hogy négyszer

tanúbizonyságot kell tennie Allah előtt,

hogy az igazat mondja.

24. SZÚRA, 7.

és ötödszörre úgy,

hogy Allah átka legyen rajta, ha hazudik!

Téma

Szaúd-Arábiában a muzulmán nőknek el kell fedniük arcukat,

különben kiteszik magukat a vallás képviselői zaklatásának. A

nemek elkülönülése az élet minden területén teljes.

Mit mond erről a Korán:

24. SZÚRA, 31.

És mondd a hívő nőknek,

hogy süssék le tekintetüket

és ügyeljenek szemérmükre

és ne mutassák a díszeiket,

csupán azt, ami látható

és kendőzzék el ruhakivágásukat

és ne mutassák a díszeiket,

kivéve férjüknek, atyjuknak, apósuknak,

fiaiknak, férjük fiainak, fivéreiknek, fivéreik

és leánytestvéreik fiainak, asszonyainak,

a (rabszolganőknek), akiket jobbjuk birtokol,

férfiszolgáiknak, akikben (már)

nincs (nemi) vágy, és a gyermekeknek,

amíg még nem tudnak semmit

a nők szemérméről.

Téma

A Korán szerint az asszonyok időskorukban félretehetik a fátylat,

csadort. Ennek ellenére az asszonyok Arábiában életük végéig

hordják ezeket.

Mit mond erről a Korán:

24. SZÚRA, 60.

Azoknak a nőknek,

akik túl vannak a változás korán,

és nem remélhetnek már házasságot,

nem róható fel vétkükül az,

ha leteszik a (külső) ruháikat,

úgy, hogy (közben) nem hivalkodnak

a díszeikkel.

Ám jobb nekik,

ha megtartóztatják magukat.

II.

A szaúdi törvények

A szaúdi büntetőjog alapja a szigorú iszlám erkölcs. Az iszlám szó

jelentése: „Meghajolni Allah akarata előtt.” Az iszlám legfontosabb

elve a saría, vagyis az „ösvény”. Ez az Isten által rendelt teljes

életutat jelenti. Mindenkinek, aki az iszlám vallást követi, életét a

hagyományos erkölcsi elvek szerint kell élnie, amelyeket az 570-ben

született és 632-ben meghalt Mohamed próféta fektetett le.

A nyugatiak többsége nehezen érti, hogy a muzulmánok teljesen

alávetik magukat a Korán törvényeinek, mindennapi életük minden

vonatkozásában. Szaúd-Arábiában a Korán a törvény a Mohamed

által lefektetett hagyományokkal együtt.

Amikor Szaúd-Arábiában éltem, egyszer megkértem egy neves

iszlám tudóst, aki ügyvédként keresi kenyerét, hogy magyarázza el,

mint alkalmazza a mai Szaúd-Arábia igazságszolgáltatása a Próféta

tanításait. Magyarázata segített eloszlatni félreértéseimet.

Közzéteszem egy részét annak, amit számomra írt, mert úgy

érzem, érdekelni fogja olvasóimat:

1. A saríának négy fő forrása van. A Korán, amelynek több ezer

versszakát az Isten Prófétáján keresztül juttatta el hozzánk. A szunna,

a Mohamedhez kapcsolódó s a Koránban nem szereplő

hagyományok, az ijma, az ulema, vagyis a hittudósok felismerései,

és a kijász, amely annak módszere, hogy ismert bírók

megállapodjanak az új jogi alapelvekben.

2. Szaúd-Arábia királya sem kivétel a saríában lefektetett

szabályok alól.

3. A bírósági rendszer bonyolult, de ha egy ítélet ellen

fellebbeznek, azt a fellebbezési bizottság vizsgálja. Ez a bíróság

általában három tagból áll, de ötből abban az esetben, ha az ítélet

halál vagy csonkítás lehet. A legfelsőbb bíró a király, ő a legfelsőbb

fellebbezési bíróság is, egyben a kegyelem forrása.

4. A bűnöket három csoportra osztják: hudud, tazir és kiszasz. A

hudud olyan bűnöket jelent, amelyeket az Isten tilt, és büntetésük

megtalálható a Koránban. A tazir bűneit a megfelelő hatóságok

büntetik, míg a kiszasz bűnöknél az áldozat joga a bosszú.

A hudud bűnök

Idetartoznak a lopás, az alkoholfogyasztás, az iszlám tagadása, a

paráználkodás, a házasságtörés.

Akit lopás vétkében találtak bűnösnek, az büntetést fizet, vagy

börtönbe vetik, vagy levágják a jobb kezét. (A balt abban az esetben,

ha a jobb kezét már levágták.)

Azt, akit ivásban, alkoholárusításban vagy -vásárlásban,

kábítószerek szippantásában, beinjekciózásában vagy dohányba

keverésében találnak bűnösnek, nyolcvan korbácsütésre ítélik.

Akit az iszlám tagadásában találnak bűnösnek, annak büntetése a

körülményektől függ. Az ítélet keménységét nagyban befolyásolja,

hogy az illető muzulmán vagy sem. A muzulmánok büntetése

általában korbácsütés.

Akit paráznaságban találnak bűnösnek, általában

megkorbácsolják. A férfiakat állva, a nőket ülve. A bűnös arcát, fejét

és létfontosságú szerveit kímélik. Általában negyven korbácsütés a

szokásos, de a körülmények nagyban befolyásolhatják.

A házasságtörés az egyik legsúlyosabb bűn. Ha a bűnös házas,

megkövezés, lefejezés vagy főbelövés általi halálra ítélik. Az

általános a megkövezés. A bűn megtörténtét négy tanúnak kell

igazolnia.

Tazír bűnök

Ezek nagyjából megfelelnek azoknak, mint amit az amerikai jog

vétségnek nevez. Nincs előre megszabott büntetés, mindenkit a bűn

komolysága és a mutatott bűnbánat szerint egyedileg ítélnek meg.

Kiszasz bűnök

Amennyiben valakit bűnösnek találnak, az áldozat vagy családja

jogosult bosszút állni. A büntetésről a család dönt, és végrehajtása

sem nyilvános.

Ha gyilkosságot követtek el, a családnak joga van hasonlóan

megölni a gyilkost, mint ahogyan szerettüket meggyilkolták, de

választhatnak bármilyen más módszert is.

Ha a család egy tagját véletlenül ölték meg (például

autóbalesetben), az elhunyt családja „vérdíjat” jogosult kérni. A

múltban tevékben fizették a vérdíjat, manapság pénzben. A

körülmények szerint adott összegek vannak, 120 000-től 300 000

rijalig (45 000-80 000 dollár) terjednek. Ha nőt ölnek meg, a fizetség

feleannyi, mint egy férfi esetében.

Ha valaki egy másik ember egy testrészét levágja, az áldozat vagy

családja ugyanezt teheti vele.

Ki tanúskodhat büntetőeljárásban

A tanúnak épelméjűnek, nagykorúnak és muzulmánnak kell

lennie. Nem muzulmánok nem tanúskodhatnak bűnügyekben.

Asszonyok csak abban az esetben, ha személyes dologról van szó, és

férfi nem volt jelen. A nők tanúvallomását nem is ténynek, hanem

inkább feltételezésnek tekintik, és a bíróság dönti el, adott

körülmények között érvényesnek fogadja-e el.

Miért tilos nőknek bűnügyekben tanúskodni

A szaúdi bíróságok négy okból nem fogadják el a nők

tanúskodását:

1. A nőket sokkal, inkább érzelmeik befolyásolják, mint a

férfiakat, ennek eredményeképp érzelmeik eltorzítják vallomásukat.

2. A nők nem vesznek részt a közéletben, ennélfogva nem érthetik

meg azt, amit megfigyeltek.

3. A nők teljesen a férfiak befolyása alatt állnak, akik Isten

kegyelméből felsőbbrendűek, ennélfogva egy nő amellett

tanúskodna, amit az a férfi mondott neki, akivel utoljára beszélt.

4. A nők feledékenyek, ennélfogva vallomásuk nem tekinthető

megbízhatónak.

III.

Időrend

570 Mohamed próféta születése Mekkában, a mai

Szaúd-Arábiában.

610 Mohamed próféta előtt megjelenik az Isten, és

kinevezi hírnökévé. Megszületik az iszlám.

622 Mohamed próféta Mekkából Medinába

menekül a dühös tömeg elől. Ez Mohamed

futása, a hidzsra, Mohamed földi küldetésének

nagy válsága. A muzulmán naptár e napon

kezdődik, és tiszteletére hidzsrának hívják.

632 Mohamed próféta meghal Medinában.

650 Mohamed próféta mondásait összegyűjtik és

leírják. Ez a könyv, amely Isten szavait rögzíti,

úgy, ahogyan Mohamed elmondta, a

muzulmánok szent könyve.

1446 Az első dokumentált ál-Szaúd, Szultána őse

otthagyja a sivatagot, szakít a nomád élettel és

Dar’ijádban (a régi Rijád) telepszik le.

1744 Mohamed ál-Szaúd együttműködik Mohamed

ál-Vahhábbal, a Korán szigorú értelmezését

tanító tanárral. A harcos és a tanár együtt

szigorú büntetési rendszert vezet be.

1802-1806 Mohamed ál-Szaúd és Mohamed ál-Vahháb

fiai a Korán tanításai hatására megtámadják és

elfoglalják Mekkát és Medinát. Könyörtelenül

lemészárolják Táif, a Mekka fölötti település

egész férfilakosságát. Ezzel a győzelemmel

csaknem egész Arábiát egyesítik uralmuk alatt.

1843-1865 Az ál-Szaúdok kiterjesztik uralmukat délre,

Ománra.

1876 Megszületik Szultána nagyapja, Abdel-Azíz

ibn Szaúd, a királyság alapítója.

1887 Rijád városát elfoglalják a Rasídok.

1891 Az ál-Szaúd-család Rijádból az Elhagyott

Negyedbe menekül.

1893-1894 Az ál-Szaúd-család átkel a sivatagon Kuvaitba.

1901. szept. Abdel-Azíz huszonöt éves korában

harcosaival együtt megindul Rijád

elfoglalására.

1902. jan. Abdel-Azíz és emberei elfoglalják Rijádot.

Az új ál-Szaúd-dinasztia kezdete.

1915 Abdel-Azíz ál-Szaúd megegyezik az angol

kormánnyal, miszerint havi ötezer fontért

harcol a törökök ellen.

1926 Megszületik Szultána apja.

1932 A két királyság, Hidzsáz és Nedzsd egyesül.

Szaúd-arábiai Királyság néven a világ

tizenkettedik legnagyobb országa.

1933 Megszületik Szultána anyja.

1933. május Amerika koncessziót nyer (az angolok előtt),

hogy olajat kutasson Szaúd-Arábiában.

1934 Szaúd-Arábia háborút indít Jemen ellen, egy

hónap múlva kötnek békét.

1934. május 15. A jemeni háborút megbosszulandó, három

késes jemeni támad egy mekkai mecsetben

Abdel-Azíz királyra. Legidősebb fia, Szaúd

apja elé veti magát, így őt sebesítik meg.

1938. márc. 20. Olajat találnak Dammámban.

1939 Az európai háború megállítja az

olajkitermelést.

1944 A királyság olajtermelése évi nyolcmillió

barrelre emelkedik.

1945. febr. 14. Roosevelt elnök találkozója Abdel-Azíz

királlyal a USS Quincy fedélzetén.

1945. febr. 17. Winston Churchill, Anglia miniszterelnökének

találkozója Abdel-Azíz királlyal a USS Quincy

fedélzetén.

1946 Az olajkitermelés eléri a hatvanmillió barrelt.

1946. dec. Szultána szüleinek házassága Rijádban.

1948. május 14. Izrael Állam megalakulása.

1948. május 14. Kitör az első arab-izraeli háború.

1948 Működni kezd a Rádió Mekka, a királyság

első rádióállomása az Ulema heves ellenzése

dacára is.

1952 Abdel-Azíz király megtiltja az alkohol

behozatalát a hitetleneknek is.

1953. nov. 9. Abdel-Azíz király, Szultána nagyapja

hetvenhét éves korában meghal.

1953. nov. 9. A néhai uralkodó legidősebb fia, az ötvenegy

éves Szaúd lesz a király. Féltestvére Feiszal

koronaherceg.

1956 Szülei tizedik lányaként megszületik

Szultána.

1958. márc. A királyság pénzügyi zűrzavarának idején

Feiszal koronaherceg veszi át a kormány

irányítását.

1960. dec. Szaúd király felmenti bátyját kötelességei

alól, és kezébe veszi a hatalmat.

1962 A rabszolgaság eltörlése a Szaúd-arábiai

Királyságban. A rabszolgák többsége korábbi

gazdáinál él tovább.

1963 Megnyílik az első leányiskola. A vallási

fanatikusok lázonganak.

1964. nov. 3. Szaúd király lemond, és Bejrútba menekül.

Feiszalt koronázzák királlyá, féltestvére, Háled

koronaherceg lesz.

1965 Tiltakozások ellenére működni kezd az első

televízióstúdió.

1965. szept. Háled ibn Abdel-Azíz herceg, Feiszal király

unokaöccse meghal, amikor fegyveres csoport

élén támad a televízióstúdióra annak

megnyitásakor.

1967. jún. Kitör a hatnapos háború Izrael és arab

szomszédai között. Szaúd-Arábia is küld

csapatokat.

1969. febr. Az elűzött Szaúd ibn Abdel-Azíz Athénben

meghal. Évente több mint tizenötmillió dollárt

költött száműzetésében.

1973. okt. 6. Újabb háború tör ki Izrael és arab szomszédai

között. Szaúd-Arábia csapatokat küld.

1973. okt. 20. Feiszal király az Izraelnek nyújtott amerikai

katonai segítségre válaszul szent háborút

hirdet, és olajembargót vezet be Amerika ellen.

1975. márc. 25. Feiszal királyt meggyilkolja saját unokaöccse,

Feiszal ibn Muszaid herceg, annak a hercegnek

a testvére, akit lelőttek az 1965-ös zavargások

idején.

1975. márc. 25. Háled koronaherceget koronázzák királlyá. Az

új koronaherceg a féltestvére, Fahd.

1977 Háled király rendeletben tiltja meg, hogy a

nők utazzanak, amennyiben nem kíséri őket

családjuk valamelyik férfi tagja. Egy második

rendelet azt tiltja meg, hogy a nők külföldön

tanuljanak. Mindkét rendelet azután született

meg, hogy Misáil hercegnőt nyilvánosan

kivégezték, amiért beleszeretett egy másik

szaúdi diákba a libanoni Amerikai Egyetemen.

Szeretőjét lefejezték.

1979. nov. Megtámadják a mekkai Nagymecsetet. A

fanatikusok az ellen tiltakoznak, hogy a nők a

királyság határain kívül dolgozzanak. A

rákövetkező hónapokban a fundamentalista

zavargásoktól való félelmében a kormány

megnyirbálja a nők jogait.

1982. jún. Háled király szívrohamban meghal.

Féltestvére, Fahd lesz a király, az ő féltestvére,

Abdullah az új koronaherceg.

1990. aug. 5. Irak lerohanja Kuvaitot. A nyugati

szövetségesek haderői Szaúd-Arábiában

gyülekeznek, hogy kiverjék Szaddam

hadseregét.

1991 A mutavák félelemmel és ellenségesen

fogadják a külföldi katonanők jelenlétét.

Fokozódik a nyomás a szaúdi kormányra, hogy

megszorító intézkedéseket hozzon bármely

nemzetiségű nők ellen. A vallási csoportok

visszatérnek a Korán szigorú értelmezéséhez.