Scooter - Húsz év hardcore (Rajongói biográfia)Írta és a scootertechno.hu számára kötetbe szerkesztette: Tóth Dániel (DBS)STHU szerzői kiadás, 1. változat, 2013.

A könyvben szereplő adatok, tények hosszas kutatómunka és utánajárás eredményei. A kiadvány nem hivatalos mű, így még a leggondosabb utánajárás ellenére is előfordulhat, hogy pontatlanságok maradtak benne.

Hivatalos weboldal: www.scootertechno.comMagyar weboldal: www.scootertechno.hu

Minden rajongónak, szerte a világon.

tartalomBevezető

01. A kezdetek és a CeleBrate The Nun

02. first chapter - feljutni a csúcsra

03. second chapter - sikerek új kategóriákBan

04. third chapter - slágergyárosok egy új korBan

05. chapter four - út a legendává válás felé

06. Néhány szó a magyar rajongói közösségről

07. diszkográfia

BevezetŐ Ha valaki feltenné a kérdést, hogy melyik az az elektronikus zenét játszó német együttes, amely nemcsak töretlen népszerűségnek örvend immár két évtizede, de életművével az egyetemes zenei kultúra fejlődéséhez is rengeteget tett hozzá, akkor aligha lenne kétségünk afelől, hogy sokaknak a Scooter jutna az eszébe. Egy olyan bandáról van szó, amelynek a tagjai más-más közegből érkeztek, különféle hatások érték őket, melyek aztán rányomták bélyegüket a stílusukra is, de a végeredményt milliók szerették meg és kedvelik mind a mai napig. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elektronikus zene képzeletbeli panteonjában ott a Scooter helye olyan nagy nevek mellett, mint a Kraftwerk vagy a Depeche Mode.

Pedig a Scooter volt már sok minden. Remixeket készítő csapat, a happy hardcore és a rave hercegei, később a techno megreformálói, majd a kemény ütemek képviselői egy lassuló tempójú zenei világban, s legújabban kísérletező kedvű koncepciózenekar. Egyet azonban sosem tévesztettek szem elől: mindaz, amit csináltak, kizárólag egyetlen célt szolgált: a közönség szórakoztatását. Hogy ezt elérjék, néha merész lépéseket tettek, amelyek ha bejöttek, rengeteg új rajongót szereztek, ha viszont nem, a régieket haragították magukra. Ennek köszönhetően az elmúlt húsz évben sosem volt a csapat egyforma, sem összetételét, sem stílusát tekintve.

Jelen kiadvány célja az, hogy megismertesse a Scooter iránt érdeklődőket minden olyan érdekességgel, információval, amelyet jó tudni róluk. A minél nagyobb teljesség igénye mellett arra is törekszik, hogy szórakoztató legyen. Ki fogunk térni nemcsak a bandára, de magyarországi vonatkozásaikra, különös tekintettel a HSF-re, mely a legnagyobb (és egyben hivatalos) magyar rajongói közösségük. A kiadványok közti eligazodást egy diszkográfia segíti a mű végén, mely alapján mindenki felkutathatja, melyek hiányoznak még a gyűjteményéből vagy kerülték el a figyelmét.

Mindez nem egyszerű feladat. De ahogy H.P. is megszövegezte egyik számukban: fedezd fel, mire nem vagy képes, aztán tedd meg!

a kezdetek és aceleBrate the nun

Leer egy 35 ezres lélekszámú kisváros Alsó-Szászországban, Németországban, járási székhely. Az Ems folyó partján fekszik, közel a holland határhoz. Bár majdnem harminc kilométerre van az Északi-tengertől, a folyó medre annyira jól hajózható, hogy Leer igazi kis kikötővárossá fejlődött. Régóta lakott terület, hagyományosan protestáns település, mely a kereskedelemből tartotta fenn magát. És itt született 1966. március 16-án H.P. Baxxter, a Scooter frontembere, Hans-Peter Geerdes néven, egy középosztálybeli család második gyermekeként. Bár a Scooter hagyományosan hamburgi együttesnek tekinthető, Leer olyan ősforrás, amely egész életén keresztül elkísérte H.P.-t. Nővérével, Birgittel, aki két évvel volt idősebb nála, elválaszthatatlanok voltak. Már fiatalabb korától kezdve megmutatkozott a zene iránt érzett különös szenvedélye, amelyet a szülők szerencsés módon jól toleráltak. Nyolc-kilenc évesen a többi gyerekkel “rockbandásat” játszott, de amikor a családdal volt együtt, olyankor számos alkalommal leutaztak a tengerpartra, vagy épp elmentek kirándulni egyet a közeli erdőbe. Ezekre a pillanatokra később is szívesen emlékezett vissza - nem úgy a rokonlátogatásokra, melyeket halálosan unalmasnak tartott. 15 éves korában iratkozott be a gimnáziumba, ahonnét egy kicsit már a kezdetektől kilógott, ugyanis körülbelül fél éves késéssel került be a már összeszokott osztályközösségbe. Mindez még hagyján, de a már ekkor is 1 méter 80 centi körüli magasságú H.P. valósággal a rabjává vált a korabeli újhullámos rockzenének. Egyik nagy kedvence Ritchie Blackmore volt, a Deep Purple gitárosa, együttesek terén pedig a Sisters of Mercy, a The Cure, Billy Idol, a Depeche Mode, és társaik voltak a favoritok. Ezek a zenészek ráadásul ekkoriban az újhullám tagjaiként sajátos divatot is követtek, némiképp felidézve a glam rock hőskorát. És H.P. mindezt saját formájára alakítva utánozta is: frizuráját gondosan rendben tartotta, emellett sminkelte magát, ráadásul eléggé feltűnő cuccokban is járkált. Ezzel máris célponttá vált a kötekedőbb diákok szemében, de ő fel sem vette a zaklatásokat. Szeretett szerepelni és kiállt amellett, amiben hitt. A különc srác ekkor kapta közismert becenevét is, kémiatanárától.

Miközben a többi diák szabadidejében sportolt vagy érdekes hobbit keresett magának, H.P. számára a zene volt a minden. A Depeche Mode stílusában találta meg azt az irányzatot, ami neki való. Alighanem megdöbbentő látványt nyújthatott ekkoriban teljesen feketébe öltözve, feltupírozott hajjal, kék szemei körül vastag fekete sminkkel. Hogy a külsejét mindig rendben tudja tartani, még iskolába is úgy járt, hogy volt nála egy sminkkészlet a táskában, amelyről aztán végül elhíresült. A lányoknál saját bevallása szerint sem volt nagy sikere, és nem is annyira a külseje miatt (bát tény, hogy a sminkje állapota valószínűleg jobban érdekelhette őt), hanem mert igazából sosem volt az a kezdeményező, vagány típus, mint amilyennek például ma láttatja magát. Zene iránti rajongásának folyománya az volt, hogy megtanult gitározni, és a leer-i közösségi ház próbatermébe járt játszani, több hozzá hasonló sráccal együtt.

Az érettségi előtt még nem igazán voltak határozott tervei. Képesítést csak azért akart szerezni, hogy megnyugtassa a szüleit, s legyen “rendes” végzettsége - de valójában mindig is a zenével akart foglalkozni. Kedvelte az angolórákat, a német nyelvet és az irodalmat, viszont ki nem állhatta a kémiát, amelyből viszont a szabályok értelmében mégis kénytelen volt leérettségizni. Sikerült is neki, igaz, csak másodjára.

Mindeközben pár száz kilométerrel arrébb, Alsó-Szászország tartományi székhelyén is fontos dolgok történtek. Hannover, az akkori NSZK egyik nagyvárosa élénk könnyűzenei élettel bírt, és számtalan együttes működött itt. A leghíresebb minden bizonnyal a Scorpions volt, amely világhírnévre tett szert, de egymást érték az iskolai zenekarok is. A Luther Gimnázium növendékei is elhatározták, hogy egyfajta zenés szakkört indítanak, aztán a létrehozott együttessel fellépéseket vállalnak az iskolai rendezvényeken. Köztük volt egy tehetséges fiatal srác, bizonyos Hendrik Stedler, aki művésznevet is választott magának: s a Rick J. Jordan néven lett hamarosan közismert. Rick 1968. január 1-jén született, és különleges zenei érzékkel rendelkezett. Öt éves korától kezdve zongorázott, emellett érdekelte az is, hogy miként lehetne a dalokat még jobbá tenni, hogyan szólhatnának még kellemesebben. Akárcsak H.P., ő is az újhullám nagy rajongója volt, azonban nem volt olyan fanatikus - ő nem öltözött be olyan vadul, csak mértékkel követte a divatot. Iskolás éveit a zongorán kívül a hangtechnika iránti érdeklődéssel töltötte ki, így meglehetősen nagy tapasztalatot szerzett mindkét téren. Tizenhat

A Die Matzingers 1984-ben. A kép bal oldalán látható Rick.

Alul: a Celebrate the Nun a nyolcvanas évek végén. Balról jobbra: H.P. Baxxter, Slin Thompson, Britt Maxime, Rick J. Jordan

évesen, 1983 végén meghívták az akkor formálódó iskolai zenekarba, mely “Die Matzingers” néven indult. Ez más volt, mint a többi addigi példa, mert jóllehet Ricket sokszor megkérték kisebb együttesek, hogy segítsen be nekik, a Matzingers volt az első, amelyik komolyan számított a munkájára. Ennek ellenére nem is annyira hangszeres tudását hasznosították, hanem az ő segítségével vettek fel egy egész albumra való anyagot. A “Neandertal” című, kizárólag másolással terjesztett anyag végül egész szép kis sikereket ért el, különösen annak fényében, hogy azért mégis egy félmilliós városról volt szó. A zenekar a próbákat és a felvételeket is az iskola külön erre a célra átalakított pincéjében készítette. Rick nem dolgozott egyedül: barátja, Matthias Blazek segített neki, amikor pedig épp nem kevertek, egymással jammeltek, a sok közös improvizáció eredménye pedig egy életre szóló barátság lett. Miután a “Die Matzingers” 1986 elején kényszerűségből (tagjai elvégezték az iskolát) feloszlott, Matthias megkísérelte újjászervezni azt. Ez volt a Crown of Creation, a később Németország-szerte ismertté vált banda, melynek történetéhez azonban Rick már csak érintőlegesen kapcsolódott.

Ugyanebben az évben, amint elvégezte az iskolát, H.P. elhagyta Hannovert, hogy valóra váltsa az álmát, és zenész lehessen. Mivel Leer meglehetősen kevés lehetőséget tartogatott számára, így nővére után utazott Hannoverbe, aki addigra már megalapozta az életét. Nem kellett sokat rábeszélnie őt sem, hogy csatlakozzon fantasztikus tervéhez, és alapítsanak egy újhullámos (pontosabban inkább szintipop) együttest, némiképp a Depeche Mode farvizein evezve. A terv tökéletes volt, ott állt H.P. Baxxter, valamint nővére (aki a Britt Maxime nevet vette fel) - nem volt azonban még elég zenész a bandában. Így hát H.P. a klasszikus módon, újsághirdetés feladásával próbálkozott. Az “Énekes billentyűst keres” felhívásra aztán sokan jelentkeztek is, de egyedül Rick volt az, aki felkeltette H.P. figyelmét. Ricken ugyanis látszott, hogy ő tényleg komolyan gondolja azt, amit csinál és eltervez, és nemcsak egyfajta hobbizenekarként tekint a jövőbeli közös projektre.

Hárman már megvoltak, negyedikként pedig egy Rickhez hasonló karakterű srác, bizonyos Slin Thompson csatlakozott. Így állt össze az a négyes, mely egy meglehetősen érdekes nevet választott magának: ők lettek a Celebrate the Nun. Rick ideális választás volt abból a szempontból is, hogy neki otthon ott volt a berendezett stúdió a műhelyben - volt tehát hol gyakorolni és demókat felvenni.

Ez mindenképpen nagy előny volt. A banda lement a pincébe, és nekiálltak a dalok megírásának, a kész produktumokat pedig felvették, s megkíséreltek házalni velük a nagyobb kiadóknál. Eleinte azonban nem igazán akartak sikerülni a dolgok. A kezdeti kudarcok nem törték le őket, továbbra is kitartóan próbálkoztak, és 1987-ben felfigyelt rájuk a Westside kiadó. Az ekkori időszakban írt számaikban láttak potenciált, s arról, hogy hogyan szólt ekkoriban a banda, a bootleg felvételként az interneten már korábban elterjedt 1987. decemberi hannoveri koncertfelvételük mutat hiteles tanúbizonyságot. H.P. nem hazudtolta meg magát, ami a kinézetét illeti: a smink és a gondosan belakkozott haj ezúttal sem maradhatott el. Ő énekelt a bandában, Britt néha vokálozott, de az ő szerepe, akárcsak Rick és Slin esetében, a billentyűkön való játék volt.

Mivel a kiadó részére professzionális munkát kellett átadni, többé már nem lehetett a Rick-féle stúdió anyagára támaszkodni, s így egy nagy stúdióban újra felvették a számaikat - saját bevallásuk szerint azonban ezek rosszabbul szóltak, mint a korábbiak. Az 1987-es eredeti felvétel igazi kincs - a “Meanwhile” címre

Négyen együtt: a “Meanwhile” idejében (1989)

hallgató debütáló albumuk végül 1989-ben jelent meg, amelynek igazi nagy tragédiája az elkésettség volt. Az újhullámos zenekarok, és különösen ez a fajta szintipop hangzásvilág ugyanis erősen elavulttá vált addigra, amikorra a Celebrate the Nun befutott. Ez azonban furcsamód egyáltalán nem érintette a sikerüket, első kislemezük, az “Ordinary Town” például hamar nagy sláger lett. Nem is beszélve az ezt követő “Will You Be There”-ről, amely például Amerikában lett különösen népszerű, de a “She’s A Secretary” is sokak fantáziáját megmozgatta. A hozzájuk készített videoklipek pedig hiteles mementóként maradtak ránk, vizuálisan is bemutatva, hogy is mentek a dolgok akkoriban.

Slin Thompson azonban rögtön az első lemez megjelenése után kilépett az együttesből. Ez kisebbfajta csapásként érte őket, azonban már ekkor folyamatban voltak az új számok felvételei. Az alkotás közben azonban kisebb nézeteltérések is adódtak köztük: H.P. ekkoriban ismerkedett meg a korai trance és acid house irányzatokkal, és szerette volna, ha ezt a stílust átvették volna ők is. Rick azonban ellenezte ezt, és csak hosszas győzködés árán lehetett végül keresztülvinnie a szándékot. Az új stílus első fecskéje, a “Patience” kislemez 1991-ben jelent meg, és noha érezhetően más volt, mint az addigi dalok, a közönségnek tetszett. Ennek fényében készült az új lemez is, bár a “Continous” összességében azért hű maradt az eredeti koncepcióhoz. Sajnos ez is okozta a vesztét: 1991-ben ez a fajta újhullámos zene már nemhogy leszállóágban volt, de egyenesen idejétmúlttá vált. Felismerve a realitásokat, a háromtagúra fogyatkozott banda végül feloszlott.

Azóta semmi hír arról, hogy akár csak remény lenne rá, hogy újra összeállnak, pedig a Scooter népszerűsége a rajongók körében igencsak ismertté tette ezt az időszakot is, és utólag sokan megkedvelték. Állítólag amikor a Scooter indult, megkeresték Slint is, de ő határozottan nemet mondott. Helyette inkább elment dobolást tanítani, majd 1998-ban elhatározta, hogy újra létrehozza az együttest, Phoen X és Skye Burns segítségével. Ezt a formációt azonban már úgy hívták, hogy Celebrate the None, és nem sok köze volt a korábbi évekhez, a stílust leszámítva. Néhány kiadványon kívül nem is alkottak mást, így gyorsan eltűntek a süllyesztőben. Azóta a történetet csak egy-két hír folytatja tovább: például az interneten hivatalosan újrakiadott változatok, ritkaságok előkerülése, vagy egy-egy remix, amelyben újra felbukkannak a régi motívumok. Legutoljára éppen Andres Honrubia és Jonatan Lopez készített egyet a “Will You Be There”-ből. S

természetesen eközben a rajongók is titkon reménykednek, hogy egyszer talán a Scooter is feldolgoz tőlük valamit. A négy egykori tag közül egyedül Britt Maxime nem foglalkozik már a zenéléssel: ő végül hazaköltözött és gyógytornász lett.

first chapterfeljutni a csúcsokra

1991-ben tehát véget ért a Celebrate the Nun öt éven keresztül tartó története, abban a korban, amikor az évtized fordulója egyébként is nagy változásokat hozott. Az együttes által képviselt újhullám térhódítása gyakorlatilag véget ért, és elkezdte átvenni a helyét több újabb irányzat. Eközben a populáris elektronikus zenében is nagy változások zajlottak, amelyek elővetítették a későbbi nagy robbanást. A nyolcvanas években a „gépzenét” besorolták egyszerűen a pop vagy a diszkó kategóriái alá, ami nagyjából igaz is volt, hiszen ekkoriban hódított a szinti-pop, a dobgépek is bekerültek a legtöbb szám alá, és végső soron az újhullám is efféle stílusnak számított. Ahogy azonban kezdett modernizálódni a technikai lehetőségek fejlődésével, úgy kezdtek el egyre többen próbálkozni azzal, hogy a saját képükre formálják azt. A nyolcvanas évek végétől kezdve megjelent a semmivel össze nem hasonlítható, egyszerű, de nagyszerű új irányzat, a techno, melyet előszeretettel neveztek „ipari zenének” is. Ennek több oka is volt: egyfelől a stílus monotonitása és hangzása a legtöbb embernek a gyárak és üzemek folyamatos termelését juttatta az eszébe. Másrészt a stílusnak hódoló fiatalság előszeretettel bulizott elhagyott csarnokokban, üzemekben, az illegalitás misztikuma előtt hódolva ezzel. Harmadrészt, és nem utolsósorban: a stílus ősforrása a nagy iparvidékeken eredt: a Ruhr-vidékről és a nagy angol iparterületekről. Így aztán nem is meglepő, hogy a techno elsősorban angol és német befolyásra kezdett el formálódni. Az évtized fordulóján legnagyobb klasszikusuk a brit The KLF volt (korábbi nevén Justified Ancients of Mu Mu), amely úttörőként szerepelt az új irányzat megismertetésében, melynek létrehozták egy önálló válfaját – az acid house-t. Ők voltak azok, akik sikeresen keresztezték a hip-hop szövegeket a gépzenei alapokkal, és ugyancsak ők voltak azok, akik szerzői jogok megsértése miatt több pert is kaptak a nyakukba, jogellenesen kivágott és felhasznált sample-ök miatt, melyekre aztán egész dalokat építettek fel. Elvontságuk, és úgy általában a profitorientált zeneiparral szembeni cinikus hozzáállásuk megkerülhetetlenné tette őket. H.P. is ismerte őket, és valósággal lenyűgözte, amit hallott, és ahogy csinálják. Úgy vélte, az új évtizedben ez kell ahhoz, hogy sikeres lehessen valaki, és ami a legfontosabb: a közönség jól érezze magát.

Egyelőre azonban ott állt egymaga, együttes és bárminemű jövőkép nélkül. Előbb beiratkozott a jogi egyetemre, amit azonban nagyjából három hét után abba is hagyott, mert úgy érezte, nem ez az ő világa. Valamiből azonban meg kellett élni, s így korábban szerzett kapcsolatait felhasználva elment az Edel Records-hoz Hamburgba, elsősorban telefonon keresztüli ügyeket intézni. Nem lehetett egy álommunka, de legalább ott maradt a tűz közelében, és ez volt a legfontosabb. Mindeközben pedig eljárt bulizni az éppen felkapottá vált hamburgi klubokba, és itt ismerte meg a többi új irányzatot. A techno ugyanis elkezdett továbbfejlődni: létrejöttek populárisabb irányzatai, mint például az eurodance, amelyekre lehetett fékevesztetten bulizni, és létrejöttek még fékevesztettebb irányzatai is, mint például a rave és a hardcore. A rave-et a nagyon gyors tempó, az acid effektek, és a dallamosság jellemezték, míg a hardcore-t ugyanez, kiegészítve széttorzított bassdrum-okkal és valamivel komolyabb monotonitással. Mivel az egész éjszakai tempót nem lehetett mindenkinek bírnia, így létrejöttek az ilyen zenét játszó klubokban a lazításra szolgáló részlegek is, ahol a bulizók kipihenhették magukat,

Rick, Ferris, és H.P.

de közben a háttérből is zene szólt: egy új irányzat, a hangulatfestő, gyakorlatilag ütem nélküli stílus, az ambient, amely egyfajta relaxációs szerepet töltött be. Voltak persze olyanok is, akik a hangulatot és az éjszakázást különféle kábítószerek használatával próbálták oldani (hiszen a pörgést fenn kellett tartani), ennek köszönhetően a közvélemény számára a rave és a hardcore szép lassan a drogosok stílusává kezdett válni, ami nem tett jót a hírnevüknek. H.P. sokszor és sok helyen elmondta, hogy a kábítószer nem az ő műfaja, azzal nem élt és nem is fog élni, ha jól akarja magát érezni, annak más módjai is vannak – és valóban, részegen már láthatta őt a nagyérdemű, ami tényleg nem drog. Míg H.P. ezekre a zenékre bulizott, addig Rick hazautazott Hannoverbe, ahol folytatta régi nagy álmát: a saját önálló stúdióját. Itt aztán szabadon kiélhette kreativitását, bár elsősorban mások zenéinek az elkészítésében segédkezett. Az ekkoriban keletkező, a keze nyomát magukon viselő korai szerzemények (mint például a S.A.X. – Marrakesh) azonban már tisztán az elektronikus zene modernebb irányzatai szerint készültek, így az ő ízlése is ebbe az irányba tolódott el. Rick nem állt be egyetlen együttesbe sem, a maga útját igyekezett járni.

H.P. hamburgi kalandozásai során egyre szívélyesebb viszonyt kezdett el ápolni unokatestvérével, Soren Bühlerrel, és a legtöbb partiban együtt jelentek meg. Soren (született 1971. szeptember 29.), aki maga is konyított valamicskét az elektronikus zenéhez, alátámasztva így a Geerdes-család távolabbi rokonságra is kiható muzikalitását, egy idő után felvette a Ferris Bueller nevet, amelyet az akkori sikerfilm, a Matthew Broderick főszereplésével készült „Meglógtam a Ferrarival” főszereplője után talált ki, feltehetőleg vezetéknevének rímelése miatt. Ferris mindig is nagy vagány volt, az életvidám srác olyan volt, mint a megtestesült rave-életérzés: felszabadult és laza, a társaság középpontja, jellegzetes imidzséhez pedig hamarosan társult a horgászok által előszeretettel viselt napszúrás elleni kalap és egy rikító színű ing is. Középiskolai tanulmányait abbahagyta, majd pizzafutár és DJ lett, később pedig a marketing szakot szerette volna elvégezni, de végül ezzel is felhagyott. Nem tudni, hogyan csöppent bele a dolgokba, de tény: H.P. egy idő után elkezdett többre vágyni, az Edel Records pedig tálcán kínálta neki a lehetőséget az újbóli reflektorfénybe kerüléshez, amelyben Ferris is tevékenyen részt vállalhatott. Az Edel egyik szerződtetett alkalmazottja, Jens Thele révén adódott egy kissé furcsának ható lehetőség: remixet kellett csinálni, pontosabban egy az egyben le kellett koppintani egy számot, és saját név alatt kiadni, különféle

jogi problémák miatt, hogy az Edel Németországban is kiadhassa. Ez igazán nem tűnt nagy melónak, az erre a célra kiszemelt „Vallée De Larmes” pedig nem volt olyan ismert szám, hogy ez gondot okozhasson. H.P. a kínálkozó lehetőségben hosszabb távú sikert remélt, s így első dolga volt felkeresni Ricket, hogy a nemes cél érdekében biztosítsa a stúdióját, valamint hogy ismét legyenek zenésztársak. Így alakult meg 1993-ban a The Loop!, amely elsősorban remixcsapatként funkcionált volna, H.P., Rick, és Ferris vezényletével. A „Vallée De Larmes” teljes lemásolása, „Re-Incarnation by The Loop!” alcímen meg is történt, és kiadásra is került. A vidám, dallamos zene refrénje erőteljesen hasonlított azokra, amelyek a vidámparkokban szólnak, és miközben újraszerkesztették azt, folyamatosan ez járt a fejükben. Közben tudatosodott bennük, hogy nem kellene csak remixek készítésével foglalatoskodniuk, és elhatározták, hogy saját számokat is fognak készíteni. A vidámparki életérzés miatt egy olyan nevet akartak adni a csapatnak, amelynek köze van ahhoz, s végül a dodzsemre esett a választás. Németül a dodzsemet „Autoscooter”-nek hívják, de mivel ez túl hosszú lett volna, és nem is hangzott jól, lerövidítették azt Scooter-re. Ezen a néven jelent meg 1993 utolsó napjaiban a „Vallée De Larmes” bakeliten, és mellette egy saját szerzemény, a „Cosmos” is helyet kapott.

Áttörés

A Scooter, mint projekt, jól teljesített, 1994 februárjában pedig CD-n is megjelent a „Vallée De Larmes”, a német kislemezlistán pedig rögtön az előkelő nyolcadik helyre került. Mindennek ellenére ezt a mai napig nem jegyzik hivatalos Scooter-kislemezként, ami egy 100%-os másolat esetében érthető is, viszont ez már előrevetítette a későbbi sikereket. 1994 elején főként a The Loop! működött, rengeteg remixet készítettek, és a siker hatására egyre több helyre hívták őket fellépni. A The Loop! DJ-szettjeit saját számok kezdték el színesíteni, pontosabban a Scooter számai: a „Cosmos” és a Rhapsody In E”, mint instrumentális dalok, a show részévé váltak. H.P., korábbi énekesi pozícióját MC-re cserélte: a szett során különféle, a hip-hop világából, valamint a KLF-től kölcsönzött szövegekkel színesítette a show-t. Ekkoriban volt népszerű a skót Ultra-Sonic nevű techno-formáció dala, az „Annihilating Rhytm”, amelynek szövegrészleteit H.P. is átvette. Az egyik sorban szerepelt a „Hyper, Hyper! kifejezés is, amelyet szintén elkezdett használni, többek között egy új, színtisztán instrumentális szerzemény alatt is,

melynek ekkor még nem volt címe. Az üresjáratot a bekiabáláson kívül az akkori korszak népszerű DJ-inek felsorolásával töltötte ki, és nem felejtette el megemlíteni, hogy ez a Scooter száma.

Ebből a spontán szövegelésből, amelyet a kiváló zenei alapra végzett, egy kultusszá változó szám keletkezett, amely megkapta a „Hyper Hyper” címet, és a továbbra is létező The Loop! mellett mint Scooter-kiadvány jött ki. A hatalmas siker miatt áthelyeződött a hangsúly is, és innentől kezdve véglegesen ők voltak a Scooter – no meg Jens Thele, aki a kezdetek óta ott volt mellettük, s most menedzserként próbálta meg minél népszerűbbé tenni a csapatot. A „Hyper Hyper” kislemez első kiadása villámgyorsan elfogyott, ebből az úgynevezett fehér borítós változat a mai napig ritkaságnak számít, csakúgy, mint a valamivel nagyobb példányszámban készített, de nyomdahibás zöld borítós. Két bónuszdal, a „Unity Without Words Part 1” és a „Rhapsody In E” is rákerült. A második kiadás, már színes borítóval, a Scooter logóját is prezentálva, és többféle variációban (köztük spanyol nyelven) előadott „Hyper Hyper”-rel jelent meg, és ebből is kiadtak egy jelentős mennyiséget – összességében olyan negyedmillió példány körül szórták szét világszerte mindkét változatot. Ekkora sikerre aztán végképp nem számítottak, amit a korabeli, kezdetleges számítógépes grafikával megspékelt videoklip csak még tovább növelt. A Scooter megindult a népszerűvé válás útján, mely azt jelentette, hogy egész Európában megismerték őket. Mindenesetre még mindig fennállt annak az esélye, hogy egyszámos banda maradnak örökre, és nem tudják megismételni a sikert. Emiatt nem kellett tartani, mert az 1995-ös évet azzal nyitották, hogy a „Hyper Hyper” után előrukkoltak a „Move Your Ass!”-szel, mely már valamivel összetettebb volt zeneileg is, és ugyanúgy sikerre volt ítélve, mint elődje. A rave és a happy hardcore műfaj új úttörőivé váltak, amikor ismét tetemes mennyiséget sikerült eladniuk a kislemezből, melyre egy újabb instrumentális szerzemény, a „Back In Time” került fel B-oldalként, tovább öregbítve hírnevüket. Sőt, egy speciális kislemez is megjelent, csak a dal remixeivel, köztük a nem is olyan régen még példaképnek tekintett, de időközben egyenrangú partnerré váló Ultra-Sonic remixe. Egy videoklip is készült, melyben a különféle kísérleteknek alávetett H.P.-t Rick és Ferris igyekeznek kimenteni a tudósok karmai közül. A kislemez borítóján a kilencvenes évek egyik őrült partikelléke, egy légkürt volt látható, melynek hangját a számban is megidézik. Egyik első tévés fellépésük alkalmával egy rögtönzött zenekar kíséretében is előadták, elbohóckodva az egészet.

...And The Beat Goes On!Megjelenés: 1995. március 3.Műfaj: rave, happy hardcore

Tracklista: Different Reality – Move Your Ass! – Waiting For Spring – Endless Summer – Cosmos – Rhapsody In E – Hyper Hyper – Raving In Mexico – Beautiful Vibes – Friends – Faster Harder Scooter

Az elért sikerek arra sarkallták H.P.-éket, hogy a Scooter-projekt adjon ki egy saját lemezt is – igaz, egyre kevésbé volt projektként, és egyre inkább első számú bandaként kezelve. Kiindulópontnak volt már néhány kész dal, ezeket kellett csak kiegészíteni néhánnyal, és lényegében meg is volt az anyag. A tizenegy számos album megjelent CD-n, kazettán, sőt dupla bakeliten is, ez utóbbi annyiban különleges, hogy teljesen instrumentálissá tettek néhány számot. Maga az anyag a kilencvenes évekre (és a Scooter ezen korszakára) jellemző színes képi világot kapta meg: liláskék alapon narancssárga színezés és középről sugárszerűen kiinduló pöttyök voltak láthatók a borítón, a három tag fejével kiegészítve. A számok úgy következnek egymás után, mintha egy képzeletbeli fellépésen járnánk: közel egy óra hosszúságban, trackek közötti átúsztatással operál, melyet az alákevert közönségzaj tesz életszerűbbé. Maga az album a „Different Reality”-vel kezdődik, mely egy felvezetőnek szánt, klasszikus hangzású instrumentális szerzemény, ezt követi a „Move Your Ass!”, ezúttal azonban hosszú verzióban. A „Waiting For Spring” egy korábbi The Loop!-remix átdolgozott változata: a „Community feat. Fonda Rae – Parade” című számhoz készítették, még „Waiting 4 Spring” alcímmel, és annyira különbözött az eredeti szerzeménytől, hogy semmi akadálya nem lett annak, hogy felkerüljön a lemezre, a szükséges módosítások után. Az „Endless Summer” egy igazi rave-klasszikus, itt még a későbbi kislemezváltozathoz képest némiképp másabb verzióban hallható. Az ezeket követő „Cosmos” és „Rhapsody In E” a már megismert, lassabb tempójú instrumentális számok, annyi különbséggel, hogy előbbi kapott az elejére egy rövid szöveges részt. A „Hyper Hyper” természetesen nem maradhatott le az albumról, ezúttal is a hosszabb változatban volt hallható, az utána következő „Raving In Mexico” már egy igazán vad rave-szerzemény volt, a stílus minden jellegzetességét magán viselve. Kicsit visszafogottabb, de kellően

dallamos a „Beautiful Vibes”, melyen egy másik klasszikus effekt, a breakbeat kapott lehetőséget. A „Friends” a későbbi kislemezváltozathoz képest jelentősen eltérő változatban hallható itt, mint egy instrumentális rave-szám. A lemezt a „Faster Harder Scooter” zárja, mely már rajta volt a „Hyper Hyper” második kiadásán is, és a címén kívül semmi köze a későbbi sikeres kislemezhez.

Az eredmény: teljesen megérdemelten többszörös arany- és platinalemez, szerte a világon. Az éppen virágkorát élő rave- és happy hardcore-szcéna kitörő lelkesedéssel fogadta a Scooter legelső albumát, ők pedig nekiláttak, hogy átlépjék Németország határait. Hazájukban is egyre több klubban léptek már fel Scooterként, ezek a diszkóhaknik pedig eléggé sikeresek és kellően megtérülők voltak ahhoz, hogy elhívják őket mindenhová. Magyarországon a meglehetősen hiányos források szerint legelőször 1994 végén léptek fel, Sopronban, de ez még csak a kezdet volt. 1995-ben ugyanis az ország több klubjában vendégeskedtek, de a helyszínekről és a fellépések számáról nem maradt fenn több infó. Mindössze egyetlen eseményt őrzött meg a köztudat, de azt nagyon erősen: az 1995 májusában megrendezett sarkadi Scooter-koncertet. Mindez azért volt különleges, mert a polgármester óriási megtiszteltetésnek vette, hogy a városkába ilyen híres német előadóművészek érkeznek, és igyekezett rendesen kitenni magáért. H.P., Rick, és Ferris rendesen meg is lepődtek, amikor azt látták, hogy Sarkad apraja-nagyja összecsődült, műsort adnak nekik, kitűzik a német zászlót, majd a polgármester egy állófogadást tartott a tiszteletükre, s végül megajándékozta őket egy-egy míves szőnyeggel, hogy úgymond „ezzel repüljenek a slágerlisták csúcsai felé”. Valószínűleg azóta is kevés helyen részesítették őket ennyire előkelő fogadtatásban, ha egy településre érkeztek. Azt hozzá kell tenni a teljesség érdekében, hogy a klubkoncert természetesen fergetegesre sikerült.

1995 így telt el: míg a The Loop! szorgalmasan készítette a további remixeket, és H.P.-ék folyamatosan munkában voltak, a Scooter is töretlen népszerűségnek örvendett. Ennek fenntartására kiadtak még két kislemezt az albumukról. Az első a „Friends” volt, melynek borítóján Scooterék is mint jóbarátok pózoltak. Bár B-oldalt nem tartalmazott, azonban az eredeti számot is olyan jelentős mértékben átírták, hogy önmagában is nagyszerű volt. Ehhez jött még a különleges videoklip is, amelyben már megmutatkozott H.P. vonzódása a brit dolgokhoz. A videóban egy lány és bigottan vallásos szülei furikáztak körbe-körbe a városban egy autóban,

s ő csak nézhette, ahogy az utcán a többi gyerek felszabadultan játszik. Ám egyszer csak megelégelte a dolgot, megszökött, és végre elkezdett olyan dolgokat csinálni, amiket eddig csak álmaiban képzelt el. A három zenekari tag ekkor jött be a képbe, ugyanis ők is a várost járták egy autóval. Ebben a videóban (és a dalban) bukkan fel először a szótölcsér, mint motívum, mely később még nagy szerepet játszott. A második kislemez igazi nyárias hangulatot sugárzó (a későbbi netes változatnál kék-sárga, stilizált napfényes tengerpartot imitáló) borítójú „Endless Summer” lett egy igazi tengerparti videoklippel, amely 1995 nyarán egész Európát meghódította. Az albumverzióhoz képest minimális változtatásokat eszközöltek, de készült egy hosszabb verzió is, egy spanyol nyelvű változat, valamint egy második kislemez, mely csak válogatott remixeket tartalmazott. Ezúttal B-oldal is készült: az „Across The Sky” egy gyors, rave-es beütésű instrumentális nóta volt.

Happy Hardcore és lassulás

Eljött 1996, a Scooter pedig sikeresebb volt, mint valaha. A közönség azonban újabb és újabb számokat igényelt, maga az elektronikus zene műfaja pedig komplexebbé vált. A technika fejlődésével a hangzás letisztult, a jellegzetes stílusjegyek jobban rögzültek, a tempó azonban jellemzően továbbra is gyors, élénk, bulizós volt. A jól bevált recepten értelemszerűen nem akartak változtatni, így nekiláttak egy második album készítésének. Előbb azonban történt egy technikai változás: Rick a hannoveri stúdióját összepakolta és egy az egyben Hamburgba költöztette. Így vált a Scooter végérvényesen hamburgivá, s így kezdte el kialakítani a jövőjét.

1995-1996 fordulóján jött egy új kislemez, a Back In The U.K. A klasszikus „Murder She Said” névre hallgató Miss Marple-főcímdal rave-es feldolgozása hatalmasat szólt, egyben kikacsintott az egyre népesebb brit rajongótáborra, akiket H.P. annyira kedvelt. A borítón is természetesen a brit zászló látszódott, a videoklip fekete-fehér volt, de szó szerint fekete humora volt: szerepet kapott benne a három tag mellett néhány gyermek és egy különös gyilkosság is. Készítettek a dalból egy hosszabb változatot is, és két B-oldal, a lényegében az A-oldalból levezetett „Unity Without Words Part 2”, valamint a hardcore legszebb elemeit magán viselő „Crank It Up” is helyet kapott rajta. Ám nem ez volt a legkülönlegesebb a kislemezzel kapcsolatban. Egyfelől ezúttal is csináltak kifejezetten a remixek számára egy

Our Happy HardcoreMegjelenés: 1996. március 28.Műfaj: rave, happy hardcore, techno

Tracklista: Let Me Be Your Valentine – Stuttgart – Rebel Yell – Last Minute – Our Happy Hard-core – Experience – This Is A Monstertune – Back In The U.K. – Hysteria – Crank It Up

Mindössze egy év várakozás után megérkezett az új lemez, mely sokkal kiforrottabb és kidolgozottabb, mint elődje. Itt a számok nincsenek egységbe foglalva, cserébe sokkal szélesebb skálán mozognak a stílusok és merészebben váltogatják egymást, mint korábban. Mind a borító, mind a CD különös,

bónusz kislemezt, másrészt pedig egy speciális változata is megjelent, „Back In Ireland” címmel. Ez utóbbin módosították a borítót: füves tájra cserélték a brit zászlót, a szövegben pedig minden Angliára történő utalást Írországra cseréltek. A kislemez sikere ismételten hatalmas volt, újabb klasszikus dal született, mely a mai napig közismert.

Már ekkor felmerült, hogy jön az a bizonyos második lemez, de előtte támogatásképpen kiadtak még egy kislemezt. A „Let Me Be Your Valentine” és a hozzá kapcsolódó remix-kislemez 1996 Valentin-napjára jöttek ki. A magyar folklórban csak „lesz még nekem Babettám”-ként elferdített szerzemény energikusabb, üvöltözősebb, és gyorsabb lett, mint eddig bármelyik kislemezük. A videoklipje azonban mai szemmel nézve enyhén szólva is furcsának nevezhető: a Scooter tagjait egy tudós lekicsinyíti, hogy egy különleges hajó segítségével bejussanak egy szerelmi bánatban szenvedő lány testébe, ahol végezniük kell az őt megfertőző kórsággal. Mindezt a kor technikai színvonalának megfelelő effektezéssel. A „Let Me Be Your Valentine” így is sikeres lett, noha minimalista borítót kapott, pusztán a három tag arcával, és a B-oldala, az „Eternity” is mindössze az A-oldal kiállásának továbbgondolása volt. Poénból került rá egy másfél perces extra is: a „The Silence of T.1210 Mk II” nem más, mint egy üresjáratban lévő Technics-lemezjátszó pattogása egy percen keresztül, majd az utolsó fél percben egy egyre jobban felgyorsuló breakbeat-ütem borzolja a kedélyeket.

narancssárga alapon sárgás pöttyös mintázatot kapott, amelyet keretbe foglal egy kékes díszítés. Ráadásul promóciós céllal a lemezre került egy gokartos játék is, aranyos extraként. Ezek figyelemfelkeltő hatása mellett azonban a lemez egyébként is sikerre lett volna ítélve. Az első szám rögtön a „Let Me Be Your Valentine”, méghozzá hosszú verzióban, kiteljesítve a kislemez erényeit. A „Stuttgart” már egy lassabb, technósabb darab, melynek különlegessége az egészet behálózó zongorajáték, illetve a kiállásnál egy zongoraszóló. A „Rebel Yell” az ugyanezen című Billy Idol-szám rave-feldolgozása, mely leplezetlenül mutatta meg H.P.-nek az énekes iránti rajongását, míg a „Last Minute” egy teljesen poénra vett szerzemény, a „Hava Nagila” zsidó néptánc átirata, a végén egy böfögéssel lezárva. A címadó dal, az „Our Happy Hardcore” valamivel lassabb, szöveges szám, melyben dominál a zongora, és H.P. ezúttal is szótölcsér útján eltorzított hangon szövegel. Az „Experience”, a breakbeat-tel dallamosságával, és az alákevert síp-effekttel voltaképpen egy újrahasznosítás: készült Datura részére a korábbi Scooter-remixekért cserébe az „Angeli Domini” című számához egy The Loop-remix, azonban azt végül soha nem jelentették meg. Helyette bizonyos részeit kiollózták és újakat írtak bele, a végeredmény pedig felkerült a lemezre. Ugyancsak újrahasznosításnak tűnik a „This Is A Monstertune”, mely a később sikerre vitt „Fire” előképének tekinthető, minden tekintetben – legalábbis nagyon hasonlít egymásra a kettő. A „Back In The U.K.” a rövidebb változatban kapott helyet a lemezen, amelyet a valamivel hosszabb „Hysteria” követ. Noha egy azonos című szám feldolgozása (és egy félreértésé is, ugyanis H.P. és Rick még a Scooter sikerei előtt készítettek egy számot Hysteria álnéven), ennek tempója, felépítése, és egyáltalán mindene kissé kakukktojás a lemezen, és előrevetíti a későbbi, megújult stílusukat. A „Crank It Up” zárja a lemezt, mely B-oldalas korához képest nem esett át változáson, viszont önmagában szolid sikereket ért el. A komikus Sascha Baron Cohen ugyanis saját TV-műsorában, a Da Ali G Show”-ban kezdte el szerepeltetni, ahol Ali G, a műmájer fehér gettólakó, és Borat, a kazah tévés személyiség figurája mellett felbukkant Brüno, a homoszexuális osztrák divatriporter karaktere is. Brüno egy fiktív TV-műsorban a Funkyzeit-ban hozta kellemetlen helyzetbe interjúalanyait, s ennek a blokknak a főcímdala lett a „Crank It Up”. Őrült dal egy őrült műsorhoz, nem csoda, hogy mindkettő sikeres lett. Akárcsak a nagylemez, amelynek sikerült megismételnie az előd sikereit: többszörös arany- és platinalemez, teljes siker Magyarországon is. Ekkor a Scootert elkezdte megelőzni a hírneve, és hívták őket mindenfelé, oda is, ahol még nem is gondolták volna, hogy eljutnak. 1996-ban

Wicked!Megjelenés: 1996. október 24.Műfaj: rave, techno

Tracklista: Wicked Introduction – I’m Raving – We Take You Higher – Awakening – When I Was A Young Boy - Coldwater Canyon – Scooter Del Mar – Zebras Crossing The Street – Don’t Let It Be Me – The First Time – Break It Up

Nos, nem ment. Bár tény és való, a harmadik lemez élesen különbözik az előző kettőtől. Mindenekelőtt a legfontosabb tényező, hogy összességében jóval lassabb azoknál, amely számok pedig nem, azokban is jóval több a kísérletező kedv és az innováció. A borítón kék háttér előtt áll a három tag, és mereven néznek a kamerába – ezen fotóból később puzzle is készült. A booklet funkcionálisan egyszerűre sikerült, bár egy-két helyen szándékosan úgy van megszerkesztve

még egy kelet-ázsiai turnéra is eljutottak, ugyanis a Scooter rendkívül népszerű mind a mai napig Thaiföldön és Szingapúrban, s ezt megtámogatandó személyesen találkoztak rajongóikkal. Míg úton voltak, azért jutott arra idejük, hogy kiadjanak még egy kislemezt: a „Rebel Yell” egy kissé átdolgozott verzióban került kiadásra, baljós, liláskékes-viharfelhős borítóval. A klipje és története egészen jóra sikerült: némiképp olyan, mintha a Vámpírok bálja című filmet idézné meg. A Scooter tagjai egy kora újkori környezetben kocsis segítségével egy kastélyba érkeznek (mely helyileg Prága mellett található), ahol különféle dámáknak zenélnek. Hamarosan kiderül azonban, hogy a nők egytől egyig vámpírok, és a vérükre pályáznak. Mindezt megtámogatták még egy B-oldallal: az „Euphoria” egy zongorával dúsított, de lassabb tempójú instrumentális techno-szerzemény, kicsit szomorkásabb hangzással.

És amikor már azt hitte volna mindenki, hogy az 1996-os év ennél nem is lehetett volna jobb, hirtelen jött valami új. Egy felkiáltás: „Wicked!” Ez a szó bekerült a Scooter-rajongók szótárába, és nemcsak azért, mert olyan sokszor használták a jövőben. Hanem mert 1996-ban kijött még egy album, ugyanezzel a címmel. Dicséretes dolog volt a tempó, de kérdés volt, hogy nem megy-e ez a minőség rovására.

például a számok listája, mintha nagy tudományos műgonddal készült volna. A lemez egyszerű barna színt kapott, hatalmas „WICKED!” felirattal.

Mielőtt az album bemutatásába kezdenénk, érdemes a beharangozó kislemezéről beszélni egy sort. Az „I’m Raving” egy klasszikus, zongorás feldolgozása a „Walking In Memphis”-nek, amit megtámogattak egy skótdudás betéttel. Ami elsőre meglepő volt minden rajongó számára, az a tempó. Egyáltalán nem gyors ez a szám, sőt, az is meglepő volt, hogy H.P. énekelt benne. Noha ez már a „Rebel Yell”-ben is megtörtént, itt különösen odaillő volt. Mind a klipet, mind a CD-borítót a fekete-fehérség jellemezte, különös, komoly hangulatot adva az egésznek. Az „I’m Raving” mindennek ellenére hatalmas siker lett, és az egyik legtöbbet játszott koncertszám a mai napig. Kapott két B-oldalt is a kislemez, de mindkettő tulajdonképpen az A-oldalból lett levezetve. A B-Site (WWW.Mix alcímmel) a kiállásból készült el, míg a „Loops and Pipes” a maga rövid, alig másfél perces hosszával egy skótdudás felvezető lett. Természetesen ezúttal is készült külön remix-kislemez. A videoklipben főként tömegjelenetek láthatóak, Rick pedig zongorán játszik közöttük. Egy későbbi ismerős, a Shahin & Simon duó egyik tagja, Michael Simon is felbukkan a videóban, egy cameo-szerep erejéig.

A „Loops and Pipes” némi H.P.-bekiabálással feljavítva már a „Wicked Introduction” címmel bukkan fel az albumon, amelyet átúsztatással követ az „I’m Raving”. A „We Take You Higher” egy breakbeat-tel és H.P.-szöveggel gazdagon tálalt szám, alapvetően gyors tempóval és dallamossággal. Az „Awakening” egy hihetetlenül jól megszerkesztett hardcore-szerzemény, mely, mint a címe is mutatja, az ébredés fokozatosságát mutatja magán. Először csak halványan hallatszik a dal fő motívuma, majd belép a bassline, az acid, sorra a fő effektek, s a végén teljes tempójával és keménységével dübörög az egész – hogy a legvégén ismét lecsengjen. A „When I Was A Young Boy” egy szótölcsérrel előadott önvallomás a gyerekkori szövegelésekről – emellett pedig ez is egy újrahasznosítás, hiszen Prince Ital Joe és Marky Mark (ismertebb nevén Mark Wahlberg színész) közös számának, a „Babylon”-nak a The Loop-remixéből készült, némi átírás után. A „Coldwater Canyon” egy lassan induló szám, melyet aztán egy gyors betét követ, zongorafutamokkal, hogy aztán ismét belassuljon, és a végéig a gyorsaság és a lassúság váltogassa egymást. A lassúság megmaradt a „Scooter Del Mar”-ra is, mely egy nyugodt, már-már háttérzenének is felfogható szerzemény, zongorázott

Rick, H.P., és Ferris 1996-ban

dallammal, s mint ilyen, egyedi az eddig főként a kemény ütemekről ismert Scootertől. A „Zebras Crossing The Street” megint egy gyorsabb, zongorás rave-dal, melynek szövege hálát mond a pénteknek és eltervezi, mit lehetne csinálni aznap – noha érteni, az agyoneffektezés miatt, nem igazán lehet. A „Don’t Let It Be” az első együttműködés a német énekes-dalszerző Nosie Katzmann és a Scooter között: ő írta a szöveget, Rickék pedig gyors, rave-es ütemeket írtak rá, annak ellenére, hogy a szöveg a szakításról szól. Az ezt követő „The First Time” leginkább a fülbemászó dallamáról híres, valamint arról, hogy Rick húga, Mary K énekel benne. Mary K, polgári nevén Marijke Stedler, szabadúszó énekesként próbálkozott korábban is, ez előtt a szám előtt pedig nem volt ismeretlen a Scooter-tagok számára sem a vele való együttműködés. Kosmos néven ugyanis újabb álnéven tevékenykedett a csapat, amely Mary K-vel kiegészülve elkészítette a „Codo” című német nyelvű rave-szerzeményt. És mindezt kiadták kislemezen

is, megfejelve egy hosszú instrumentális számmal, a „The Mission”-nel. Ha ez még nem lenne elég, Rick írt a húgának egy dalt, Revil O álnéven, „Little Little” címmel, mely szintén sikeres lett. Ilyen kooperációnak várható volt a folytatása, s így került bele Mary K a „The First Time”-ba. A lemezt ismét egy szokatlan darab zárja: a világ első techno-balladája, a „Break It Up”, melyet szintén Nosie Katzmann írt, azonban ebben nyoma sincs az eltechnosításnak. H.P. a lassú számot akusztikus gitárral, és minimális zenei alappal adja elő, és végigénekli. Ez a szakításos témájú szám már inkább mondható megfelelőnek a „Don’t Let It Be Me”-hez képest, nem csoda hogy végül kihozták kislemezen is. A borítón szokás szerint a Scooter-tagjai szerepeltek, előtérben H.P.-vel és egy gitárral, a klipben pedig szintén egy szakításos téma lett megidézve. H.P. alakította a gitáros hősszerelmest, Rick mint masiniszta bukkant fel egy gőzmozdonyon, Ferris pedig egy mezei utas volt, aki az események részesévé vált. Egy fiktív cirill betűs városból egy fiktív kínai városba tartott a vonat, amely elvitte H.P. szerelmét, aki bánatában kifeküdt a sínekre, virágkoszorúval övezve. Készült a dalhoz egy teljesen unplugged verzió is, valamint B-oldalnak rátettek egy gyorsabb szerzeményt is: a „Wednesday (Kontor Mix)” egy lassú techno-szám, középső részén zongorajátékkal, és szöveg nélkül, hacsak nem számítjuk ide H.P. nevetését. A címben már szerepelt a Kontor, mint kifejezés, és bár ekkor még nem volt róla szó, nem sokkal később Jens Thele vezetésével, és a Scooter-tagok tulajdonrészével megalapították a Kontor Records-ot, a saját kiadójukat. A kezdetben apró méretű vállalkozás, mely ekkor még a Scooterrel közös stúdióban intézte az ügyeit, szép lassan kinőtte magát, és mára Európa egyik legnagyobb elektronikus zenei kiadója lett.

A szerelem kora - szakítással

Ekkorra a Scooter már elért szinte mindent, amit el lehetett. Általános volt a siker, melyet díjakkal is honoráltak. Magyarországon 1997-ben, a Total Dance Fesztiválon való fellépésüket díjesővel koronázták meg, de külföldön is egyre terjedt a hírnevük. Egyre több mellékprojektben vettek részt, sorra jöttek a remixek, és úgy látszott, minden, amihez nyúlnak, arannyá válik. Vagy platinává.

Ilyen körülmények közepette nyúltak ismét valami újhoz, s miután megalkották a balladák és a techno szerelemgyerekét, elhatározták, hogy ezúttal a két, korábban összeegyeztethetetlen műfajt, a technót és a rockot házasítják össze.

Így született meg a jellegzetes gitáreffekttel szóló, és üvölthető refrénjű „Fire”, mely a Scooter egyik legsikeresebb kislemezévé nőtte ki magát. A koncertfellépések során H.P. is a nyakába akasztotta speciális gitárját (Flying V), melynek a nyakára a későbbi időkben, a pirotechnikai őrület jegyében rakétákat szereltek. A vörös lángnyelvekkel övezett borítójú CD egy extended verziót és egy “Fire Dub 1” című club mix-et rejtett magán, valamint egy B-oldalt, a kicsit már a house zene korabeli jegyeit magán viselő „Choir Dance”-et. A siker természetesen kikövetelte magának a remix-CD-t is, melyen helyet kapott az azóta önmagában is sikert sikerre halmozó D.O.N.S. remix, valamint a “Fire Dub 2”. A videoklipben a Scooter tagjai mint egy közveszélyes zenekar jelentek meg, akiket két ügynök üldöz és mindenáron el akar kapni. A látványvilág bebiztosította a sikert, és azt, hogy a “Fire” mindenki fejében benne maradjon. Hozzájárult ehhez még az is, hogy a Mortal Kombat 2 című filmben is helyet kapott, mint filmzene, újabb terepet bevéve ezzel.

A zenei élet azonban elkezdett lassan megváltozni. Bár 1997-ben még kitartott a korábbi évek rave és happy hardcore-őrülete, a tempó elkezdett lassulni. Az eurodance helyét lassan átvette az europop és a feltámadó modern italo disco, míg a gyorsabb stílusok között is elkezdett a house zene hódítani. Annak rendje és módja szerint a stílus több ágra szakadt szét, de ekkoriban még nem volt annyira homogén a mainstream irányzat, mint lett az később. Volt tehát egy jól körülhatárolható irány, melyet bátran lehetett követni, és volt ugyanakkor egy kísérletező kedvű Scooter, amely aranykézzel ért hozzá mindenhez. Kíváncsian várta mindenki, hogy mi lesz ennek az eredménye.

Age of LoveMegjelenés: 1997. augusztus 25.Műfaj: techno, house

Tracklista: Introduction – The Age of Love – She Said – Fire – Dancing in the Moonlight – Forever (Keep Me Running) – Hit The Drum – Don’t Waste No Time – Tonight – Return of the Future – Leave In Silence

Általános meglepetésre ez az album nem sikerült túl jól. Annak ellenére, hogy egyébként a siker kitartott, csak a két kislemez volt az, amelyik emlékezetessé tette. Sokszor felmerült a kérdés, hogy ez miért volt így, és a választ a kreativitás hiányában találták meg. Lehetséges, hogy talán elhamarkodottan készítették el a számokat, de az is lehet – és ma már ezt tartják valószínűbbnek -, hogy a csapaton belüli nézeteltérések ekkor már felerősödtek. Feltehetőleg ezért lett több dalban is társszerző Shahin Moshirian, a Shahin & Simon duó másik fele. A nagyközönség számára ugyanis egyáltalán nem volt ismert, hogy az örökké vidám és energikus Ferris és a közönséggel együtt élő és velük eggyé váló H.P. között, rokonságuk ellenére, éleződik a feszültség. Mindennek kifejezetten az volt az oka, hogy frontembert kellett választani, és az egyre inkább H.P. lett. Az ő neve kezdett egybeforrni a Scooter névvel, Ferris viszont ezt nehezen viselte. Ő, aki gyakran előrejött a szintetizátor mögül és az első sornak produkálta magát mókás táncával, sőt bele is szövegelt a számokba, most hátra lett parancsolva Rick mellé. Nem tudni, hogy ekkor mennyire volt haragos a viszony, de elég volt talán az is, hogy a szikrája kipattanjon. A lemez ennek itta meg a levét. Maga a borító kék-narancssárga-fehér alapú színekkel bírt, és ismét a három tagot ábrázolta, míg a CD fehér alapszínű volt.

Az „Introduction” nem más, mint a második kislemezként kihozott „The Age of Love” felvezetése. Maga a kislemez talán nem véletlenül jött ki a Terminátor 2-ben felvázolt Ítélet Napjával szinte egy időben, hiszen a dal a film főcímzenéjének a feldolgozása volt. Bár nem lett átütő siker, de néhány évig még játszották koncerteken. A lemezre a szokásos hosszabb változatokon kívül egy B-oldal, az A-oldalból levezetett Turn Up That Blaster” is felkerült, valamint egy

remix-kislemezt is kiadtak. A borító a videoklipet idézte, mely a maga nemében egyedülálló volt. H.P., Rick, és Ferris kisminkelve, szőrös kabátban, és egyéb szürreális jelmezekben indult útnak űrhajójával, hogy megmentse egy távoli bolygó lakóit a gonosztól. A bizarrnak ható látványvilág unikumát csak fokozza, hogy szinte az egészet az akkoriban még gyerekcipőben járó blue box-technológiával vették fel. Ez jelentősen megnövelte a költségeket, aminek köszönhetően ez lett minden idők egyik legdrágább Scooter-videoklipje. De az igyekezet megérte az árát: a klip ANIMAGO-nagydíjat nyert, amellyel szakmai berkekben is elismerték zsenialitását. Maga a dal még egyszer jutott főszerephez: a Cobra 11 című sorozatban a Scooter tagjai önmagukat alakították egy epizódban (és előadtak egy azóta is kiadatlan feldolgozást, az „Abracadabrát”), melynek története szerint a „The Age of Love” hatalmas sikereket aratott. Egy rivális zenész azonban ugyanilyen címmel készített egy dalt, mely a kutyát sem érdekelte, s így bosszúból rátört a Scooterre, és elrabolta H.P.-t. Az izgalmakkal körített és látványos epizód kétségkívül jót tett a marketingnek.

Folytatva az album számainak az ismertetését, a „She Said” ismét egy szótölcséres-szövegelős H.P.-központú szám, klasszikus dalok sample-jeiből összevágva. A „Fire” a már jól ismert sláger volt, mely megkapta a méltó helyét a korongon. A „Dancing In The Moonlight” egy életérzés dalba öntése, szövege a természet és az ember összhangjára világít rá, ha lehet ilyen költői eszközökkel élni. A „Forever (Keep Me Running)” egy feldolgozás, mely lényegében instrumentális, és az egyik legtechnósabb darab a lemezen. A „Hit The Drum” már egy gyorsabb, klasszikusabb Scooter-szám, egy belassulós, aztán hirtelen visszagyorsulós középrésszel, míg a „Don’t Waste No Time” egy techno-breakbeat hibrid, erőteljes tempóval, és közel érthetetlen, villámgyors H.P.-szövegeléssel. A „Tonight” egy újabb Mary K-énekkel kiegészített szám, mely inkább háttérzeneként fogható fel, lévén lágy, kizárólag a különféle effektekkel operáló szerzemény. Nem úgy, mint a „Return of the Future”, amely már egy fokkal gyorsabb, ismét visszatér a zongora, mint főtéma, viszont szöveg nem került bele. Az albumot a „Leave In Silence” zárja, amelyet újfent Nosie Katzmann írt. Ez is egyfajta techno-ballada, azonban nincs benne élő hangszer, és egy határozatlan, kételyekkel teli szerelem történetét meséli el.

Ekkor még senki nem sejtette, de a Scooter történetében végérvényesen lezárult

egy fejezet. A szó szoros értelmében, hiszen 1998-at rögtön egy válogatáslemezzel kezdték. A „Rough and Tough and Dangerous” az 1994-1998 közötti időszak összefoglalásaként készült, borítóján képkeretbe foglalva a kislemezek borítóképeit. A két CD egyikén a megjelent kislemezszámok és B-oldalak kaptak helyet, a másodikon pedig remixek és exkluzív koncertfelvételek. Sőt, bónuszként, mintegy megtámogatandó az albumot, készült egy új szám is, a „No Fate”. A cím ismételten a Terminátor 2-re hajaz, azonban az egybeesés ezúttal véletlen. Stílusában már inkább közelített a trance-hez, noha voltaképpen a dallama olyan, mintha a „Return of the Future” alaposan újraszabott verziójárt hallaná az ember. Szövege megint épületes lett, s ennek köszönhetően a koncertek egyik nagy visszatérő kedvenc dalává vált. Borítóján még egyszer együtt szerepel a Scooter klasszikus felállása, a lemezen pedig ezúttal nem kapott helyet B-oldal, van viszont cserébe több hosszú változat is, mellyel a „No Fate” maximálisan kitölti a kislemezek szabványos időkorlátját. A videoklipet egy északi-tengeri sziget tengerpartján vették fel, ahol a különféle élethelyzetekben látható zenekari tagok mellett felbukkan egy nő is, aki boldogtalanságában összevissza eszik mindenféléket, majd meghánytatja magát. Talán Ferris lelkiállapotát is tükrözhette ez a videó.

Ugyanis 1998 elejére a helyzet tarthatatlanná vált. Későbbi interjúkból kiderült, hogy Ferris mániás depresszióban szenvedett, és csak kifelé mutatta a jókedvű bohócot – gyengébb pillanatiban a poklok poklát járta meg, és ez kihatott a személyiségére is. Az H.P.-vel való viszonya is egyre feszültebbé vált, és ez is rontott az állapotát. A rivalizálás vádja mellett ráadásul azt is elkezdték beszélni róla, hogy homoszexuális, noha ez egyáltalán nem volt igaz, csak zaklatott viselkedését nem tudták sokan mivel magyarázni. A döntés azonban már megérett: a Scooter túlságosan sikeres banda volt ekkor ahhoz, semhogy csak úgy egyik pillanatról a másikra megszűnjön létezni. Döntöttek és végül kimondták a végső szót: Ferrisnek mennie kell. A hírek közös megegyezésről szóltak ugyan, de azt senki nem tudhatta, mi történt a háttérben. Az elválás, még ha így is történt, nem volt békés, és a mai napig is rengeteg bennük a tüske. Ferris megpróbálkozott szólóban kiadni három kislemezt („Girl”, „Heaven”, „Living Without Your Love”), de egyik sem lett sikeres, ezért inkább úgy döntött, Londonba költözik, és producerként segít másoknak. Ezzel véget ért egy hosszú időszak, és csak az volt biztos, hogy lesz folytatás. De hogy miként és kivel, az még egyelőre kérdéses volt.

second chaptersikerek új kategóriákBan

Ferris távozásával a Scooter az egyik alapemberét veszítette el, akinek hiányát rövid úton pótolni lehetett. Valamit azonban nem: a The Loop! hivatalosan is megszűnt 1998-ban, a formáció tehát, amelyből a Scooter kisarjadt, véglegesen feloszlott. De ez már végső soron kevéssé számított, a lényeg immár a banda továbbvitele volt, és elsősorban az, hogy megtalálják azt az embert, akire lehet a jövőben alapozni. Ez az illető a fiatal, alig 22 éves tehetség, Axel Coon lett (Freiburg, 1975. március 23.), aki markáns arcberendezésének köszönhetően a valós életkoránál mindig valamivel többnek nézett ki. Polgári nevén Axel Broszeit már egész fiatal kora óta a zene bűvkörében élt, amire csak rátett egy lapáttal, hogy bátyja, Martin, akire mindig felnézett, DJ volt, Phoenix néven. Fiatalabb korukban éjjel-nappal csak a legfrissebb hip-hop és dance slágereket hallgatták, és ez inspirálta őt is, hogy a zenével kezdjen el foglalkozni. Miután kitanulta a DJ-szakmát, bátyjával közösen kezdtek el fellépni, és hamarosan egész népszerűek lettek. A lehetőség Axel életében akkor jött el, amikor Jens Thele felajánlotta neki, hogy első saját szerzeménye (melyet még Lacoon néven készített), a „Take Two”, felkerülhet egy hamarosan megjelenő válogatáslemezre. A dalt Rick is hallotta, és annyira lenyűgözte, hogy a srácnak, természetesen a többiek beleegyezésével, gyakornoki munkát ajánlott a Scooter-stúdióban. A soha vissza nem térő lehetőséggel élni tudott, és készítette saját számait, remixeit, sőt egy ízben bátyjával közösen egy mixalbumot is kreáltak. A Scooterrel 1997 végén került közvetlen kapcsolatba, amikor egy váratlan lebetegedés miatt Rick nem tudott fellépni Brémában, s ezért helyettesítenie kellett őt. A koncert az utolsók között volt, amelyet még Ferrisszel nyomtak le, de ez már előrevetítette a jövőbeli közös munkát.

Nincs idő pihenni

Axel leszerződtetése több volt puszta tagcserénél. Mi több, ezzel indult a Scooter életében az úgynevezett „Second Chapter”, a korszak, amelyben végleg maguk mögött hagyták a rave-et és a happy hardcore-t, és átnyergeltek a technóra és a hard trance-re, rengeteg kísérletező stílusú, szokatlan dal mellett. Erre Axel volt

a garancia, hisz fiatal is volt, teljesen más stílusokban mozgott otthonosan, mint Ferris, és általában véve is elég kreatív és lelkes volt. A folytatódó munka azonban még némiképp a korábbi időszak hangzása szerint alakult. A munkafolyamatról, az elsők között a világon, internetes naplót is vezettek, mely az ekkoriban elinduló első weboldaluk, a scooterweb.de felületén jelent meg. Ily módon mindenki, aki rendelkezett netkapcsolattal, nyomon követhette az eseményeket, és felfokozott várakozással készülhetett az új anyag megjelenésére. Ám még mielőtt új album jelent volna meg, villámgyorsan kihoztak egy kislemezt. Méghozzá egy olyat, amely azóta is hatalmas klasszikus, és azonnal egyike lett azon számoknak, amelyeket ha bárki meghall, tudja, hogy ez Scooter. Nem más ez, mint a „How Much Is The Fish?”, amely Magyarországon „Hogyé’ a hal?” felkiáltással kezdett el terjedni a népi folklórban. Maga a szerzemény egy germán nyelvterületen közismert breton kocsmadal feldolgozása, stílusában pedig átmenetet képvisel: már megtalálhatóak benne a keményebb ütemek és a felépítése is a közönség megénekeltetésének kedvez, ugyanakkor viszont sok tekintetben hasonlít még néhány korábbi számukra. A kislemezre felkerült még egy extended verzió és egy “Clubfish” is, B-oldalként pedig egy szokatlan, elektronikus zörejekből összeállított szám, a „Sputnik” kapott helyet. A videoklip külön érdekességeket tartogat. Akkoriban indultak Magyarországon a nagy kereskedelmi csatornák, és az első időkben csak teszt-műsort sugároztak, jobbára videoklipekkel. Köztük volt a „How Much Is The Fish?” is, amelynek ráadásul további magyar vonatkozásai vannak: a koncertbetétek a pár hónappal korábban megrendezett In Da House Party-s budapesti fellépésükön készültek és kerültek bele a videóba. Maga a klip egyébként meglehetősen érdekes: egyes jeleneteiben a fekete kommandósjelmezbe (később azt mondták, űrrendőrök voltak...) öltöztetett H.P., Rick, és Axel láthatóak, a többiben pedig egy történet bontakozik ki, amelynek során egy parkolóházban motoros üldöz egy fiatal lányt, hogy kirabolhassa, de az ott focizó fiatalok egy jól irányzott rúgással szó szerint lelövik a motorját. A lemez borítóján egy döglött hal látható, amely a klipben is szerepet kapott volna, de sajnos nem gondoskodtak a megfelelő tárolásáról. Így mikor az utolsó jelenetnek szánt halra ráközelítős képkockákat vették volna fel, émelyítő bűz lepte el a forgatási helyszínt. A halat ki kellett dobni, és ez a jelenet végül nem került a klipbe. Viszont a rendező munkájával egyébként sem voltak elégedettek a srácok, úgyhogy a forgatás után ki is rúgták.

No Time To ChillMegjelent: 1998. július 20.Stílus: techno, hard trance

Tracklista: Last Warning – How Much Is The Fish? – We Are The Greatest – Call Me Mañana – Don’t Stop – I Was Made For Lovin’ You - Frequent Traveller – Eyes Without A Face – Hands Up – Everything Is Borrowed – Expecting More From Ratty – Time And Space

Az új lemezhez tehát megvolt az új sláger, mely megint meghódította a fél világot. Időszerű volt tehát előállni az albummal is, amelytől hasonló sikereket vártak. Ez sikerült is: a „No Time To Chill” felkapaszkodott a lemezeladási listákra és aranylemezeket is ért. A kissé kékes árnyalatúnak ható lemezborítón a három tag látható, amint a kamerába néznek, a felirat pedig ezüstös mintázattal van szedve, ami remekül mutat. A booklet funkcionálisan egyszerű: néhány képtől eltekintve semmi nem szakítja meg a visszafogottságot. Ugyanez igaz a CD-re is, mely ezúttal teljesen szürke lett, s pirossal írták rá a feliratokat. A kiadványból készült egy limitált változat is, melynek a 2-es CD-jén néhány extra kapott helyet, köztük a “Vallée de Larmes” legújabb, Axel Coon által készített remixe.

A lemez egy visszaszámlálással indít: a „Last Warning”, mint intro után pedig a „How Much Is The Fish?” került fel a korongra. Ezt egy szokatlan szerzemény követte: a We Are The Greatest” egy erősen electric boogie hatásokat magán viselő, elektronikusan eltorzított szöveggel rendelkező szám, refrénként felidézve fütyülve a Break Machine „Street Dance” című szerzeményét. A „Call Me Mañana” egy gyors, energikus, fülbemászó kiállású szám, mely egészen más változatban hallható itt, mint ahogy később kislemezként megjelent. A „Don’t Stop” szinte teljesen instrumentális, gyakorlatilag folytatva a Mañanát, azonban mélyebbre hangolva. Az „I Was Made For Lovin’ You” egy teljes értékű KISS-feldolgozás, gyakorlatilag a „Fire” által kitaposott ösvényt járva gitárral és H.P. által énekelve. A „Frequent Traveller” egy újabb érdekes szerzemény, teljesen instrumentális, ugyancsak electric boogie-ra emlékeztető hatásokkal, noha finomabban adagolva. Később koncerteken sűrűn előfordult, mint átkötés. Az „Eyes Without A Face”

szintén egy teljes értékű feldolgozás, újfent Billy Idol-tól, gyakorlatilag teljesen H.P. énekére és akusztikus gitárjára építve, egészen finoman megtámogatva a háttérből Rick zongorajátékával és Axel által bejátszott szintetizátorral. Szöges ellentétben áll ezzel a „Hands Up”, mely aztán teljes egészében egy új „Fire”-ként fogható fel. H.P. szívét-lelkét beleadva ordibál, a refrént pedig erőteljes elektromos gitár-szólamok képezik. Az „Everything Is Borrowed” ehhez képest visszalépés, mert egy viszonylag visszafogott, kissé szomorkás techno-szám, H.P. szövege pedig mindössze arra szorítkozik, hogy mindent csak kölcsönkaptunk ezen a világon. Az „Expecting More From Ratty” a nevében már ott rejti a rejtelmes Ratty kifejezést, melynek azonban ekkor még nincs különösebb jelentősége, a rajongókat azonban teljesen lázba hozta, hogy vajon ki (vagy mi) lehet ő, és mire lehet tőle számítani. Maga a dal egyébként meglehetősen gyors, refrénje zongorás, és ez is rejt magában egy electric boogie-s betétet. Szövegéből még azt is megtudhatjuk, hogy a Scooter még mindig ikonikus alak az elektronikus zenében („we still represent”). Az utolsó

Nincs idő megpihenni - balra az új fiú, Axel Coon (1998)

szám a „Time And Space”, amely az első fecske az albumzáró hosszú instrumentális dalok között. A hard trance jegyeit magán viselő szerzemény méltó lezárása az albumnak.

Az „Eyes Without A Face” megér még egy említést, a benne hallható énekesnő okán. Ő ugyanis nem más, mint Nikk. Itt még egészen kis szerepben tündököl, de később hatalmas szerepet kapott a Scooter életében, mint a hangzás egyik kialakítója. Operaénekesnőket megszégyenítő hangterjedelmét különféle egzotikus szerzeményekben ki is használták. Nikk eredeti neve Nicole Krahn, civilben pedig 1997 óta Rick felesége. Még akkor ismerkedtek meg, mikor Rick Hannoverben különféle bandák hangtechnikusaként tevékenykedett, Nikk pedig a „Crown of Creation” akkori énekesnője volt. Munkakapcsolatukból szerelem lett, majd házasság, s így végül ismét munkakapcsolat. Nikk a Scooter ötödik tagjának is bátran nevezhető lenne, annyira nagy szerepet játszott a későbbi slágerekben. Rick a saját weboldalán (stedler.de, ma már üzemen kívül) a kilencvenes évek végén közzétett három olyan daltöredéket, amelyben Nikk énekelt (“Angel”, “Close Your Eyes”, “Don’t Cry For Me, Argentina”), de ezek egyike sem készült el végül teljes verzióban. Ezeknek a befejezetlen számoknak a fellelése ma már kisebb művészetnek számít, így szerencsés, aki beléjük tud hallgatni.

A „No Time To Chill” óriási siker lett, egyre-másra kapta a különféle arany- és platinalemezeket, s Magyarországon is elképesztően jól teljesített. A srácok immár visszajáró vendégek lettek hazánkban (Budapest turnéhelyszín lett!), s az album népszerűsítése közben belefért még az is, hogy a Magyar Televízió „Lottóshow” című műsorában fellépjenek, s kezüket az indítógömbre helyezve kisorsolják az aktuális lottószámokat. Ukrajnában is hosszú turnéra indultak, melynek keretén belül egy magánrepülőgépet kaptak, hogy annak segítségével juthassanak el a helyszínekre. Mindezeket pedig az album mellé marketingfogásként kiadott kislemezekkel meg tudták fejelni. Legelőször szokatlan módon egy dupla A-oldalas kislemezt adtak ki: a „We Are The Greatest / I Was Made For Lovin’ You” már csak azért is szokatlan volt, mert nem sokan számítottak arra, hogy épp ezt a két számot adják ki. A We Are The Greatest” átesett egy kisebb átalakításon, rövidebb lett, és H.P. bele is szövegelt, valamint egy B-oldalnak is nevezhető szám, a „Greatest Beats” is készült belőle, színtisztán instrumentálisan. A kislemez borítóját az album belső hátlapjáról mintázták: a sötétpiros alapon háromszög

alakban pózoló Scooter-tagokkal. Különleges megoldásként mindkét számhoz készült videoklip, ráadásul ugyanakkor, ugyanott vették fel őket, s így némiképp egymás folytatásainak tekinthetők. A „We Are The Greatest” klipjében H.P., mint valamiféle diktátor a távoli jövőben osztja az észt az elektronikus társadalom számára, akik egyenviseletben bámulják őt, illetve néha gépies mozdulatokat tesznek. Fontos szerepet kap még a számítógép is, amely egy alternatív valóságot képez, s ez az összekötő kapocs: a gép beszippantja az egyik nőt, aki így át is kerül az „I Was Made For Lovin’ You” klipjébe. Ez utóbbi lett a játszottabb és a népszerűbb, noha hagy némi kívánnivalót maga után. A komputeranimált bejátszások mellett ugyanis a Scooter tagjai mint egy képzeletbeli rockbanda szerepelnek, amely szerepet azonban botrányosan hiteltelen módon játszanak. Ettől függetlenül a siker ezúttal is megvolt, noha mérsékeltebb, mint korábban.

Az igazán nagy durranás az 1999 elején kiadott „Call Me Mañana” (Hívj holnap) volt, noha ez a szám inkább annak köszönheti hírnevét, hogy koncerteken nagyon jól szól, a két másik tagot pedig kitűnően meg lehet benne szövegeltetni (bár az utóbbi időben inkább csak Ricket), és a közönség szeretetét is elnyerte. Az eladások terén mindenesetre csak mérsékelt sikert ért el, de ez cseppet sem csorbította az értékét. Az nyilvánvaló volt, hogy az albumverzióval, legyen bármennyire is jó, nem fognak labdába rúgni, ezért fogták az L.A. Style „James Brown is Dead” című számát, teljesen megváltoztatták a kiállást, valamint több apróságot is hozzáadtak, s így egy szinte vadonatúj szerzeményt adtak ki a kezeik közül. Ez volt az utolsó kiadvány, melyen még a klasszikus Scooter-logó szerepelt. Borítóján a kék ég előtt három ló látható. A fotó még a „No Fate” forgatása során készült, és annyira illett a témához (a „Heavy Horses”-téma, és úgy általában a lovak erősen kapcsolódtak a kislemezhez), hogy végül felhasználták borítóként. A klip is hasonló jellegű volt: a Scooter tagjai akasztófára küldött vadnyugati fickókként jelentek meg, akik azonban az utolsó pillanatban megmenekülnek a rájuk váró kötéltől. A klipet Spanyolországban vették fel, a hitelesség kedvéért, és tartogatott néhány izgalmat: többek között Rick számára, aki életében először ült lovon. B-oldalként még felrakták a kislemezre a „Bramfeld” című számot, amelyet az ismert városi legenda szerint Rick és Axel tökrészegen készítettek a stúdióban. Kétségkívül furcsa techno-szám, az igaz, hiszen gyakorlatilag percenként változik a felépítése, azonban a stúdióban való italozást később cáfolták a tagok, ráadásul egy részbeni feldolgozásról beszélünk - azaz az alapok már adottak voltak. Címét

Hamburg Bramfeld nevű városrészéről kapta, ahol a Scooter berendezte a stúdióját egy cukrászda felett.

Kőkemény techno

1998-ban a könnyűzenei életben újabb nagy változás kezdődött: a happy hardcore és a rave szinte teljesen eltűnt a mainstream vonalból, hazánkban az ekkoriban szárnyait bontogató modern mulatós zene volt az, amely eltorzítva és kifacsarva, de tovább vitte az örökséget. Külföldön a techno (ekkoriban még erős átfedésben a szárnyait bontogató house-stílussal) és a trance kezdtek egyeduralkodóvá válni, különösen ez utóbbi volt az, amely hirtelen és gyors népszerűvé válása különféle popkulturális hatásokkal járt. A „Szétcsúszva” című film kitűnő lenyomatát adja az akkori kornak és trendeknek, mely azonban kitermelt egy rakás olyan előadót is, akik már művészi szinten kezelték a stílust. Ők annak ellenére, hogy az általuk alkotott számok messze álltak a mainstream-ben megszokottaktól, mégis óriási népszerűségre tettek szert (Fatboy Slim, Basement Jaxx, Chemical Brothers, Daft Punk, vagy éppen a magyar Neo). A DJ-k is ekkor kezdtek el nagyobb hírnévre szert tenni, ekkoriban már alkottak (néhányan már nem is keveset) olyan, később naggyá vált nevek, mint Tiesto, Mauro Picotto, Paul Oakenfold, Ferry Corsten, vagy Paul Van Dyk. Magyarországon hozzájuk hasonló módon tört fel DJ Budai, Newl, Sterbinszky, vagy éppen Slam Jr., Tommyboy, illetve Szeifert. Az általuk játszott klubzene kemény volt, energikus, techno-house alapú, s a műfaj magyarországi meghonosodását csak elősegítette a tematikus médiumok (köztük is elsősorban a Z+ televízió) és az új szórakozóhelyek, rendezvénysorozatok létrejötte.

A Scooter esetében a magas labda ismét fel volt dobva. Adott volt egy csapat, amely bár eredendően a rave és a happy hardcore idejében született, azonban kitűnően reflektált a változásokra, és már a „No Time To Chill” is azt mutatta, hogy ezeket kitűnően tudja adaptálni. Ahhoz azonban, hogy teljes egészében átváltozhassanak (és nem utolsósorban: hogy a felszínen maradjanak, ismert és elismert előadóként), szükség volt arra, hogy elvessék a Ferris által hátrahagyott örökség maradványait. Ennek megfelelően 1999-ben mindenképpen új korszak kezdődött a „Back To The Heavyweight Jam” című lemezzel, amely kialakította azt a Scooter-imidzset, amelyet a mai napig ismerünk, s amely meghatározza őket.

Back To The Heavyweight JamMegjelenés: 1999. szeptember 27.Stílus: techno, hard trance

Tracklista: Keyser Soze – Watch Out – Faster Harder Scooter – Well Done, Peter – Fuck The Millennium – The Revolution – Psycho – The Learning Process – I’ll Put You On The Guest List – Main Floor – Kashmir – No Release

Ránézve erre a szintén hatalmas sikereket elérő lemezre, egyből felkelti a figyelmünket a hatalmas szótölcsér, mely eredetileg bár kifejezetten csak a CD-borító kedvéért készült, végül a Scooter logója lett – akárcsak az albumborítón látható betűtípus, mely már-már védjeggyé vált. Sötétszürke alapon vanília színben pompázó szótölcsér – ez volt látható a CD-n is, és innentől kezdve szinte minden Scooter-kiadványon, csak más-más színben. A booklet jó szokás szerint funkcionálisan egyszerű lett, néhány színes képpel kiegészítve

A „Keyser Soze” tele van filmes utalásokkal, annak ellenére, hogy csak egy rövid intro: mind címe, mind a benne hallható síp az, ráadásul elhangzik benne visszafelé lejátszva a „Use your dildo!” felszólítás is. A „Watch Out” ehhez képest nyomban belevág a dolgok közepébe: kőkemény instrumentális techno, mely ráadásul a „Ramp!” előképének tekinthető. Magyar szempontból vicces érdekesség, hogy a 2000-es évek közepén a Magyar Televíziónak volt egy „Hétmérföld” című műsora, amely Magyarország és a határon túli részek népművészetét, gasztronómiáját, nevezetességeit mutatta be. Az egyik epizódban pedig a kötényes parasztasszonyok erre a számra gyúrták a tésztát és készítették a süteménynek valót, nm kevéssé szokatlan módon.

A „Faster Harder Scooter” nem azonos az első albumon már hallható számmal, sőt ez sértés lenne rá nézve. Ez a szám ugyanis új etalont képezett, számos slágerlistás elsőséget szerezve a Scooternek. A recept egyszerű volt: fogjuk a korábban sikerre vitt elektromos gitár-alapot, megtámogatjuk némi H.P.-szöveggel, és rakunk bele közönségénekeltetést is. Mindezek együttesen hozták létre az új kislemezt és az óriási sikert is. Borítóján napszítta pusztaság kellős közepén látható a három tag,

és ez igaz volt a videoklipre is, amelyet Dél-Afrikában vettek fel, és lényegében csak homokfutókat vezettek benne, míg Rick fel nem borult, H.P. és Axel meg össze nem ütközött. A remekbe szabott Signum- és Sunbeam-remixeket egy B-oldallal is megtámogatták: a nyugodt, ambient-hangvételű Monolake érdekessége a belezongorázó Rick volt, a lassúsága azonban kakukktojássá tette a lemezen. A „Faster Harder Scooter” később is érdekes körülmények között bukkant fel: a Scooter által az egyik legélvezetesebbnek tartott 1999-es mallorcai fellépésük során erre a számra szabadult el a pokol – teljesen bepörögtek, Rick pedig annyira kész lett, hogy végül szilánkosra törte a saját szintetizátorát, ütemesen csapkodva azt a földhöz.

Bár a „Well Done, Peter”, mely címe egyértelműen H.P.-re utal, nem lett rendszeres koncertszám, vadsága miatt sokak kedvence. Majdnem instrumentális, gyakorlatilag egy „Abfahrt!” (Indulás!) beordításon és hörgésen kívül nincs benne más szöveg – van viszont agybamászó acid futam, kövér bassdrum, és egy középső lassú rész, melyben Rick zongorázik.

A „Fuck The Millennium” lett a második kislemez, igaz, némiképp átdolgozva az albumverzióhoz képest. Ugyanilyen címmel készített egy számot a mintaképnek tekintett KLF is korábban, akik tolószékes vénembernek maszkírozva osztották ki a 2000-es év körüli hisztériát. A Scooter pontosan ugyanilyen iróniával vélekedett a helyzetről: egy, a német VIVA által felvett koncert során H.P. letolta a nadrágját és a kamerába villantotta a hátsóját, kifejezve a véleményét az egész Y2K-hisztériával kapcsolatban. A jelenetből pedig, annak minden abszurditásának és polgárpukkasztásának figyelembevételével, kislemezborító lett. A meglehetősen nehéz, technós beütésű dalnak már az albumváltozatán megjelentek a későbbieket meghatározó védjegyek: a legfontosabb köztük a Shure-mikrofon használata volt. Ezzel olyan különleges hangzást sikerült elérniük, mintha H.P. folyamatosan szótölcsérbe szövegelne, annál azonban jóval kényelmesebb volt használni. Bár a lemezen használata erre az egyetlen dalra korlátozódott (hacsak nem számítjuk a “The Learning Process” két sorát), innentől kezdve az volt maga a csoda, ha éppen nem került elő. Emellett H.P. előállt négy újabb álnévvel, s ezután mindig újabbakkal, melyeket az aktuális album és kislemez borítóján rejtett el. Az első négy ilyen volt a „Candyman”, „Sheffield Dave”, „The Screaming Lord”, és „Ice”. A kislemezváltozatot felturbózták a klasszikus „Wheels” című sláger refrénjével, és

kicsit javítottak a dalon is. Klipjében egy 1999-es szilveszteri bulit imitálnak a tagok, vad partival a backstage-en, noha 2000 első pillanataiban már mindenki teljesen kimerült. Egy B-oldalt is tettek a lemezre, bár a „New Year’s Day” tulajdonképpen egy csekély mértékben módosított club mix-nek tekinthető inkább.

A „The Revolution” folytatta tovább a gitáros számok sorát, noha ez kevésbé lett erős, mint elődei. Talán az lehet az oka, hogy itt H.P. viszonylag visszafogottan szövegel, és a kiállás is meglehetősen lágyra sikeredett. Ugyanilyen lágy a „Psycho” is, amely akusztikus gitárral indít, mely többször is feltűnik még benne témaként, noha alapvetően egy techno-számmal van dolgunk. Mindössze egy monológot tartalmaz szövegként, amely, bár nem hosszú, de rengeteg utalást tartalmaz. „Abban az időben, amikor a Justified Ancients of Mu Mu uralta a világot, elkezdtünk kreálni egy hangzást. Ez a hangzás megváltoztathatja a népeket.” Ez a The KLF-re történő egyértelmű visszautalás, hiszen a banda első neve ez volt, egyben a régi szép időkre hivatkozik – a The KLF sikerei csúcsán éppen akkor volt (1991-ben), amikor feloszlott a Celebrate the Nun, H.P. pedig már az acid house bűvöletében élve felrakta a „The White Room” című KLF-albumot a lemezjátszóra, és minden hétvégén üvöltve nyomta a szövegeket, a környéken lakók legnagyobb örömére. „Olyan emberek által inspirálva, mint a Ratty…” – ez már a második alkalom, hogy egy bizonyos Rattyt emlegetnek következetesen, noha ekkor még mindig nem volt nyilvánvaló, hogy miről is van szó. „…riding on heavy horses” – itt az angol kifejezésen van a hangsúly, ugyanis a lovak ilyen kontextusban való felemlegetése a „Call Me Mañana”-ban történt, ha emlékszünk rá. Mindezek ékes bizonyítékai annak, hogy a Scooter-dalszövegek, ha jelentős részükben pusztán jól hangzó halandzsának is tűnnek, azért rejtenek magukban bőven mögöttes tartalmat.

A „The Learning Process” már egy igazi kemény techno-szám, gyors, és instrumentális, kivéve egyetlen sort, amit H.P. beleszövegelt: mielőtt a siker kézzelfoghatóvá válna, végig kell menned a tanulási folyamaton, szóval gyerünk, tanulj! Az „I’ll Put You On The Guest List” szintén egy gyors szám, mely nagyjából arról szól, hogy mi a Scooter küldetése. Természetesen ez nem más, mint a fantasztikus partik szervezése, amelyek vendéglistájára H.P. szépen fel is pakol minket. A „Main Floor” a Scooter első klasszikus trance-számának tekinthető, noha ízig-vérig feldolgozásról beszélhetünk. Mégis, ezzel egy újabb sorozat kezdődik, egy újabb stílusba való belekóstolás, amely többször visszaköszön majd.

Jól állt nekik a techno (1999)

A „Kashmir” egy lassú, kemény, ugyanakkor visszafogott aciddel bíró techno-szám, különlegessége az arab motívumokra építkező dallam, és a szöveg, amelyben az 1994-től 1999-ig történteket foglalják össze. Az albumot a „No Release” zárja, amely egy klasszikus albumzáró instrumentális szám, inkább a hard trance stílust követve.

Már önmagában ez is egy rendkívül sikeres albumnak volt mondható, és a Scooter ezzel visszavonhatatlanul megváltozott, méghozzá előnyére – ám ez még nem volt minden. Készült ugyanis egy limitált verzió is az albumból, amely borítójának a színe inkább zöldes volt és meg volt sorszámozva minden egyes példány. Ajándékba pedig egészen érdekes dalok jártak: a „Fuck The Millennium” kislemezváltozata mellé felpakolták a „Dutch Christmas” című, ízig-vérig hardcore szerzeményt, melyet sajnos azóta sem adtak ki egyetlen más kiadványon sem, így igazi ritkaságnak tekinthető. Néhány koncertfelvétel is felkerült, a legérdekesebb közülük talán a felújított „Waiting For Spring”, amelyet innentől kezdve koncerteken is így játszottak, a Second Chapter stílusában.

Sheffield - új kihívások

A Scooter mindent megtett annak érdekében, hogy a XXI. századba való átlépéssel megváltoztassa saját magát, de egyben konzerválja is a régi értékeit az utókornak. Ez sikerült is meg nem is. Az új Scooter sikeresebb volt, mint valaha, és a régi rajongókat is sikerült megtartaniuk, azok nem idegenedtek el a stílus megváltozásának ellenére sem. Azonban változott a világ, és változtak a zenei trendek. Amióta létezik könnyűzenei történelem, azóta igaz az is, hogy néhány év elteltével egyes előadók és stílusok úgy eltűnnek, hogy kétféleképpen lehet rájuk emlékezni: szégyenkezve, vagy a retró-lázat meglovagolva egy elfeledett kor újraéléseként. Jelen pillanatban az első lehetőség állt fenn: azok az újságírók, tévés műsorvezetők, rádiós DJ-k, és a többiek, akik korábban az egekig magasztalták a bandát, a mainstream vonal megváltozásával hirtelen cikinek kezdték el érezni őket. Ezen sajnos nincs mit csodálkozni, a legnagyobb pálfordulást végrehajtók mindig ezt csinálták – nem véve észre, hogy ezzel önmagukat is minősítik. Mindenesetre ezzel kezdődött az első „informális tiltás” ideje, azaz egyes rádióállomásokból világszerte szisztematikusan kiszűrték a dalaikat, játszhatatlannak minősítve azokat.

Természetesen ezt elég nehezen viselhette el egy olyan banda, amely többszörös arany- és platinalemezes, sikert sikerre halmoz, és egyáltalán nem úgy látszott, hogy a közönség rájuk unt volna. A megoldás az álnevek felvétele volt, hogy teszteljék kicsit az embereket, vajon nem a nevük az, amely elrettenti őket a zenéjüktől, bizonyítva ezzel előítéletességüket. Limitált példányszámban, név nélkül, kiadtak egy kétszámos bakelitet, „The Pusher 1 / The Pusher 2” címmel. Mindkettő ugyanazt a témát feldolgozó, hard trance-alapokra építkező instrumentális szám volt. Kísérletképpen így, név nélkül, beküldték egy zenei szaklapnak, amelyről köztudott volt, hogy letiltotta a róluk szóló cikkeket, csak azért, mert negatív véleménnyel volt róluk. Általános meglepetésre nemcsak hogy meghallgatták a dalt, de beküldése után megválasztották a hónap számának. A leleplezés idején pedig nagy volt a megdöbbenés – Rick maga is azt nyilatkozta, félig viccesen, hogy nem tudja, vajon a „bakit” elkövető cikkíró a helyén maradhatott-e az incidens után.

Ezzel azonban nem volt megállás: ha már kijött a szám, és ekkora sikert ért

el, úgy látták jónak, ha átírják kicsit és kihozzák kislemeznek. Ebből lett az „I’m Your Pusher”, a szám, amit a mai napig a legnagyobb tévedésüknek neveznek, és legszívesebben letagadnának. Pedig teljességgel érthetetlen, miért gondolják így: az előd kemény ütemeit felturbózták egy kis H.P.-szöveggel, és egy régi német népdal dallamával, s van benne közönségénekeltetés is. Egész szép sikereket is elértek vele, de állításuk szerint nem jött át a közönségnek sem a dal, és ha nem működött egyszer, akkor nem is érdemes erőltetni a továbbiakban. Talán azért is érezhetik erőltetettnek a dolgot, mert szinte egy az egyben a „How Much Is The Fish?” felépítését másolták le, a fellépések során pedig hihetetlen öltözékeket viseltek közben – egy korabeli videón H.P. hatalmas ballonkabátban és túrabakancsban pózol és szövegel. A kislemez borítóján a három tag látható, H.P. pedig a később hírhedtté vált világoskék színű, vörös csillagos pólót viselte, melyben az ő feje volt látható, alatta a LЕНИН (Lenin, latin L-betűvel) cirill betűs felirattal. A szokásos számok mellett helyet kapott ezúttal is egy B-oldal, az ambient stílusba kitűnően beilleszthető ”Firth of Forth”, mely Skócia híres szorosának egyik partjáról kapta a nevét. A videoklip már érdekesebbre sikerült: Axel felborul az autójával a sivatagban, de az arra járó Rick és H.P. felveszik, majd bemennek a legközelebbi városba. A klipben időről időre felbukkan egy skótdudás, aki a legvégén aztán mindenkit lelő. Mindez hamisítatlan latin-amerikai környezetben ábrázolva, napszítta képi világgal. Amit még érdemes megjegyezni: a szlengben a „pusher” olyan drogdílert jelent, aki azért adja el az árut, hogy abból maga is szerhez jusson. Ebben a kontextusban H.P. mint a zene közvetítője jelenik meg, aki azért tomboltatja meg a közönséget, hogy ő is extázisba kerülhessen.

SheffieldMegjelent: 2000. július 20.Stílus: techno, hard trance

Tracklista: MC’s Missing – Don’t Gimme The Funk – I’m Your Pusher – Where Do We Go – Sex Dwarf – She’s The Sun – Space Cowboy – Never Slow Down – Down To The Bone – Summer Wine – Dusty Vinyl – Cubic

Ha már úgy nyilatkoztak, hogy az „I’m Your Pusher” egy vállalhatatlan tévedés volt részükről, akkor mindenki azt várta, hogy milyen lesz a következő nagylemez, amelyet beígértek. Nos, a „Sheffield” meglehetősen eklektikus lett, koncepció nélküli, ebbe is, abba is belekóstoló, kísérletező. Bár a gyengébb lemezek között van számon tartva, ennek lehet, hogy inkább az lehet az oka, hogy nem készült hozzá igazán jó, erős kislemez, s így természetszerűleg a feledés homályába került. A munkálatok 2000 februárjának közepén kezdődtek, és az első két hétben már meg is írtak két új számot. A látszólag gyors tempó ellenére azonban saját bevallásuk szerint az utolsó hetekben már éjjel-nappal ezen dolgoztak: a rengeteg éjszakába nyúló meló miatt Rick a legvégén már rendszeresen délután 2-kor ébredt. Kiadását már önállóan, a Sheffield Tunes-on belül végezték, amely nem volt más, mint a résztulajdonukat képező Kontor Records egyik alkiadója. A lemez megtartotta a felvázolt új út legfontosabb elemeit: egy fekete-fehér, a három tagot ábrázoló kép látható a borítóján, melyben csak egy csillag látható narancssárga színnel. Ezzel némiképp ellentétben áll a narancssárga-halványpiros színekben játszó CD, mely, folytatva az új hagyományokat, megkapta a szótölcsért, mint mintázatot.

Az intro, az „MC’s Missing” a londoni Big Ben harangjátékát és atomháborús szirénák hangját keveri különféle más effektekkel, köztük egy faxmodem betárcsázásának digitális zörejével, amely az akkori kor technikai szintjének egyik meghatározó eleme volt. Az ebből átúsztatott „Don’t Gimme The Funk” akár kislemezesélyes is lehetett volna, megvolt benne minden, ami a sikerhez kellhet: az új idők szavának megfelelően Shure-mikrofonos H.P., ír népzenei motívumokkal rendelkező refrén, és ütős szövegek. Mégsem adták ki, bár játszani játszották

többször is. A már ismert „I’m Your Pusher”-t egy szomorkásabb hangvételű hard trance-szám, a „Where Do We Go” követi, méghozzá szöveg nélkül, címével jelképezve az ekkori idők útkereséseit. A „Sex Dwarf ” az album érdekessége, mert bár gyors és energikus, de teljes egészében egy Soft Cell-nóta feldolgozása, mely tulajdonképpen szexuális perverziókról szól. Ennek megfelelően Nikk is tiszteletét teszi a dalban, ám ezúttal nem énekel, hanem orgazmust imitál, H.P. pedig rájátszik erre. A szám végén hallható nevetése úsztatja tovább a dolgokat a „She’s The Sun”-ba, amely egy klasszikus szakítós Scooter-ballada, s megidézi a Celebrate the Nun idejében játszott számaik hangulatát. Lassú tempója és a japán népzenére emlékeztető dallamvilága egy igazi klasszikussá tette. A „Space Cowboy” alatt azonban végre a megfelelő sebességre gyorsul a tempó: egy igazi kőkemény, fél-instrumentális techno-számot hallhatunk. A „Never Slow Down” nem lassabb, azonban mindenképpen érdekesebb: szinte egyidőben jelent meg a Bomfunk MC’s „Freestyler” című számával, amelyre kísértetiesen emlékeztet. Mintegy fricskának is felfoghatjuk a rivális banda által tett becsmérlő kijelentésekre tekintettel. H.P. szövege és a különleges zenei stílus nagyon érdekessé és rendkívülivé tették. A „Down To The Bone” nagyon lassan, visszafogottan indít, majd ebből kezd összeállni egy instrumentális techno-szám, amely pedig a kiállásnál átmegy egy perc erejéig trance-be. Ezt egy újabb klasszikus szerzemény, a Nancy Sinatra-féle „Summer Wine” követi. Az énekesnő részeit meghagyták (de már Nikk-el újrafelvéve), H.P. azonban beszállt az éneklésbe, mindezt pedig egy rendkívül visszafogott, a háttérben szóló dobgép és egy akusztikus gitár színesítik. H.P. ezúttal is tanúbizonyságát adta annak, hogy énekelni is tud, méghozzá egyáltalán nem rosszul. Még két szám található meg az albumon: a Dusty Vinyl” egy kőkemény techno-szám, míg a „Cubic” egy visszafogott, kissé melankolikusabb felütésű trance. Utóbbi ráadásul megkapta a korabeli kezdetleges másolásvédelmi technológiát: a CD-változat hosszabb, mint fél óra, de 5 perc után csak néma csönd hallatszik. Ennek az az oka, hogy így próbálták meg elrettenteni a kalózokat az akkoriban még elég hosszadalmasnak és nehézkesnek számító CD-grabbeléstől.

Az album hozta a kötelező sikert, de már csak mérsékeltebben, és nem is nagyon erőltették a későbbiekben azt, hogy dalokat játsszanak róla. Ám nem is nagyon kellett, mert közben egészen másként kezdtek el sikertörténetet írni. Különös, de mindennek a kiindulópontja a második kislemez volt az albumról – óriási meglepetésre a „She’s The Sun”-ra esett a választás. Kétségtelen, hogy ideje

volt már egy ilyen számot is kiadni, ám a relatív sikertelenség, amely az elmúlt hónapokban körülvette őket, egy erősebb kislemezért kiáltott. Helyette kiadták ezt a lassú számot, melynek borítóján a hajnali sötétségben H.P. egy nőt tart a karjaiban és visz valahová. A klipből ki is derül, hogy ki ez és miért: az emberiség elhagyta a Földet (ezt az üzletemberesen öltözött Rick és Axel szimbolizálja), s különleges városokban él az űrben, mióta kihunyt a Nap. Közben H.P. az éjjeli sötétben egy földi nagyváros kihalt utcáin visz karjaiban egy fiatal lányt, akiről kiderül, hogy ő maga a Nap, s amikor belehelyezi őt az óceán vizébe, a Föld új fényforrásként ragyog fel. H.P.-nek nem volt egyszerű dolga, a világ egyik legnehezebb feladataként idézte vissza azt, hogy percekig így kellett cipelnie valakit, s közben énekelni is kellett. A dallamot továbbfejlesztették, még több keleti motívum került bele, amellyel a klip is összhangba került: a japán folklórban Amateraszu, a napistennő a fény megtestesítője, akit a videóban látható lány jelképez. A kislemez azonban

Moszkvában mindig telt ház várja őket (2000)

nem lett egyöntetű siker, és nemcsak szokatlansága miatt, hanem mert eleve csak limitált példányszám készült belőle. Még kevesebb készült a speciális változatból, amelynek már a CD-je is különleges volt, mert H.P. és a lány alakja volt rászitázva, a többi része a lemeznek átlátszó maradt. Erre került kettő darab különleges felvétel is, melyet üzenetrögzítőre tehettek át a rajongók, s amelyben H.P. üdvözölte a telefonálókat. Az igazi érdekesség azonban a B-oldal volt, mely „Sunrise (Ratty’s Inferno)” címen futott, s egy roppant jól sikerült hard trance-techno hibrid volt. Már megint felbukkant benne a Ratty név, de ezúttal választ is kaphattunk arra, hogy mi is ez.

A „Sunrise” ugyanis olyan tetszést váltott ki a zenésztársak és a közvélemény körében, hogy úgy látták, érdemes lehet önállóan is kiadni. Scooter-számként erről szó sem lehetett, hiszen jelentős átdolgozás után sem lehetett volna beleilleszteni a klasszikus hangzásuk elemeit, azonkívül nem is akarták, mert féltek, hogy az előadó neve sokakat elrettenthet abban a szcénában, ahová szánták. Így került a képbe a már harmadszorra felidézett Ratty, amely hivatalosan is a Scooter álneve lett ettől a pillanattól fogva. Álnévhez kitalált tagok és titkolózás illettek, így aztán eleinte nem mondták meg, hogy kik ők: Dave “Bass” Parker, Slivo, és Ed Harris, valamint Finn Reder alkották a csapatot a hivatalos közlemények szerint. Persze a rajongókat nem lehetett megtéveszteni: az első kiadvány, a bakeliten megjelent „Sunrise / Spacecowboy” nem volt más, mint a B-oldal, valamint a Sheffield-album azonos című számának újrakiadása, amelyből mindenki, aki egy kicsit is ismerte őket, egyből rájöhetett, hogy kikről is van szó. Sokan azonban nem, így nagy meglepetést okozott 2000 végén, amikor a zenecsatornák játszani kezdtek egy klipet, melyben három, patkánynak öltözött fickó szerepel, akik különféle embereket helyeztek el egy óriási labirintusban, kísérletezve velük. A Ratty-féle „Sunrise (Here I Am)” annyiban módosításra került, hogy új kiállást kapott, melyet Nikk énekelt fel, de a jól bevált alapokhoz nem nyúltak. Bár tudták, hogy a vélemények pozitívak, ennek ellenére megdöbbenten vették tudomásul, hogy egy hatalmas sikereket elérő klubslágert írtak, melyet aztán számtalan alkalommal remixeltek, és számtalan országban kiadtak – köztük az Egyesült Államokban is, ahol szintén népszerű lett. Ennek megfelelően a projekt folytatásra került, noha ezt az egyszeri sikert nem tudták megismételni. 2001 elején fontolóra vették a „Living On Video” feldolgozását, és el is készítették a második Ratty-kislemez java részét, azonban végül elálltak tőle. A tervezett videoklip nem készült el, mindössze

egy bakelit jelent meg, illetve a radio edit bukkant fel egyes válogatáslemezeken. Ám ez nem jelentette teljesen a Ratty végét: ezen a néven készítettek még jó pár remixet, mielőtt 2003-ban végérvényesen kifulladt volna a projekt, és amelynek visszatéréséről azóta sincs hír.

Elhozták nekünk a zajt

2001-ben a Scooter igencsak vicces kedvében volt, mert elkezdtek álnevek mögé rejtőzni, vagy nem fedték fel egyértelműen, hogy ők a szerzői egy dalnak. A Ratty-projekt ezt jól példázza: ott egészen messzire elmentek, például saját fellépéseket is szervezetek az álnévnek, ahol három, patkánynak öltözött fickót is kiküldtek maguk helyett a színpadra. Egyikük sem volt azonban a Scooter tagja, bár az egyik patkánybábu Axel Coon egyik testvérét rejtette. Az alakok körülbelül tíz évvel később is felbukkantak, a „The Stadium Techno Inferno” koncert vendégeiként, igaz, csak a szemfüles néző veheti őket észre, úgy eldugták őket.

Már eléggé benne jártunk a 2001-es évben, amikor megjelent egy furcsa bakelitlemez, melynek az előadója „Guess Who?” volt (Találd ki), a szám címe pedig az első hírek szerint még “Mayday” volt, de utána pontosították: „Posse (I Need You On The Floor). Ez a nyilvánvaló hülyítés megint egy Scooter-találmány volt, így tesztelték, hogy mit szólna ehhez a szélesebb közönség, akiknek a megváltozott zenei ízlését pusztán az befolyásolta, hogy ki írta a dalt. Nem volt nehéz kitalálni, kik álltak az egész mögött, de a „Posse” egyébként bármilyen néven is kiadva, de sikerre volt ítélve. Ennek három eleme volt: a modernnek tekinthető technós hangzás, a néhány év kihagyás után visszatérő HPV (magasra torzított női énekhang), és az, hogy belecsempésztek egy KLF-dalt is: a „What Time Is Love?” finoman, visszafogottan, de ott figyel a háttérben. Nem volt sok munkájuk a kislemezzel: H.P. áll a tömeg előtt a borítóján, videoklipjében a rajongóikkal buliznak, B-oldalt pedig ezúttal nem kaptunk. Cserébe többféle mixet mellékeltek, amelyek jól sikerültek, igaz, bakeliten már kiadták őket korábban. Mindezzel a céljukat maximálisan elérték: feledtették a „Sheffield” kislemezeit, és felvázolták az új, követendő irányt.

We Bring The Noise!Megjelent: 2001. június 11.Stílus: techno, trance

Tracklista: Habibi Halua – Posse (I Need You On The Floor) – Acid Bomb – We Bring The Noise! – R.U. (Are You Happy?) – So Whatcha’ Want – Burn The House – Chinese Whispers – I Shot The DJ – Transcendental – Remedy – Devil Drums

Ez az új irány nem volt más, mint a visszatérés a „Back To The Heavyweight Jam” által kitaposott úthoz, azt továbbfejlesztve. Markánsabbá váltak a techno és a hard trance jegyek, amellyel ismét egy keményebb hangot próbáltak megütni. Ennélfogva a teljes albumra jellemző, hogy nincs rajta egyetlen olyan szám sem, amely nagyon kilógna a többi közül. Borítóján a zöld szín dominál, melyen egyetlen, a magasba feltartott kéz látható (figyeljük meg emellett, hogy a betűtípus másabb, mint korábban, amely csak a Second Chapter végnapjaira volt jellemző), és maga a CD is teljesen zöld, beleértve a szótölcsért is. A booklet ismét visszafogottan elegáns, érdekessége, hogy Rick szemüvegben látható a fényképeken, és hogy felsorolják, milyen hangszereket használtak a lemez elkészítése során.

A „Habibi Halua” egy komoran, monoton kántálással kezdődő intro, mely átúszik a már ismert „Posse”-ba. Az „Acid Bomb” már egy hirtelen váltás: vérbeli techno-szerzemény, amelynek különlegessége, hogy LPV van benne (tehát H.P. hangját mesterségesen mélyre állították, kicsit a Brooklyn Bounce felé kikacsintva ezzel, akik hasonló eljárással élnek a dalaikban). Az album címadó dala, a „We Bring The Noise!” egy gyors, energikus szám, amelyben a saját sikereiket méltatják, és felbukkan benne az elektromos gitár is, mint motívum. Ezt követi az instrumentális „R.U. :) (Are You Happy?)”, melynek már a címe is furcsa, de kicsit talán maga a dal is az. Egy olyan techno-számról beszélünk ugyanis, amelynek az elkészítése során használták a Commodore 64 legendás SID-chipjének a képességeit. A 8 bites korszak sztárja volt ez a hangvezérlő hardver, ugyanis csodákat lehetett vele művelni, ha értő kezek aknázták ki a zeneszerkesztéshez a képességeit. Bár itt csak epizódszerep jut neki, de mindenképpen emlékezetes próbálkozás volt. A „So Whatcha’ Want” egy kicsit eltér az album többi számától, mert lassabb,

ugyanakkor a technós beütés, az effektek ugyanúgy megmaradtak, nem is beszélve a pizzicatóról, amely a fő dallam-motívumot adja. Ha azonban van itt kakukktojás, akkor az a „Burn The House”, amely egyfajta felturbózott, felgyorsított „We Are The Greatest”, s melyben az electric boogie-t újra összeházasították a technóval. Ezt egy hard trance-nek nevezhető szerzemény, a távol-keleti motívumokkal megspékelt „Chinese Whispers” követi, teljesen instrumentálisan, amely után az „I Shot The DJ” következik. Ebben sok érdekes elem hallható: H.P. a „Da Ali G Show” című műsorból kölcsönzött szövegeivel, a HPV, a rég nem hallott zongorafutam a háttérben, valamint egy lassú, kicsit reggae-s kiállás. A „Transcendental” egy hosszabb, instrumentális hard trance-szám, melynek effektjein tisztán hallatszik, hogy egyes Ratty-remixekhez is felhasználták őket. A „Remedy” egy LPV-vel dúsított, de kemény, nehéz szám, amely éket képez a két lezáró instrumentális között: a „Devil Drums” ugyanis szintén a hard trance felé mutat, bár azért elég kemény, és a fő motívuma a háttérben hallható dobolás.

Német nyelvterületen élők a lemeznek egy speciális kiadását is megkaparinthatták. A volt NDK területén forgalmazott változat különlegessége a rajta hallható bónusz dal. A City együttes „Am Fenster” című számának teljes feldolgozása volt ez, amely az első olyan számuk volt, amelyben teljesen német nyelvű volt a szöveg, ráadásul itt egy újabb hangszert vontak be: sikeresen ötvözték a technót a hegedűvel. A szám sikere idővel akkora lett, hogy rá kellett tenni más kiadványokra is, sőt, koncertek műsorára is rendszeresen felkerült.

A We Bring The Noise, ha nem is ért el átütő sikereket, azért semmiképpen sem volt rossznak mondható – azon túlmenően, hogy hozta a kötelező jó formát, picit talán túlmutatott a Sheffield-en is. De ennyivel nem állt meg a munka, nem sokkal az album után ugyanis jött a következő kislemez. Az „Aiii Shot The DJ” címre keresztelt kiadvány gyakorlatilag nem volt szorosan az albumhoz köthető, lévén az azon szereplő „I Shot The DJ”-t szinte az alapoktól újraírták, így azt mondhatjuk, hogy ezen a címen (vagy legalábbis hasonló címen) két különböző Scooter-szám létezik. A kislemezváltozat több Ali G-szöveget, vadonatúj refrént, és átdolgozott alapokat kapott, borítóján pedig egy brit mintás pólós H.P. feszít. A videoklippel sem lőttek mellé, kész kis történetet alakítottak ki hozzá. A Scooter tagjai három takarítófiút alakítanak, akik éppen azt a klubot próbálják kitakarítani, ahol hamarosan fellép DJ Helge (alakítja Helge Schneider német humorista), a

világhírű lemezlovas. Egy kibontott pezsgő azonban a végzetét okozza: a dugó fejbetalálja, és ettől meghal. A buli azonban nem állhat meg, és a Scooter tagjai, a halott mozgatásával, élőnek tettetik őt, és a nevében elkezdik elérni a saját sikereiket. A klip nagyfokú hasonlóságot mutat a Hóbortos hétvége című filmmel, ahol lényegében ugyanez volt a cselekmény. A kislemezhez B-oldalt ezúttal sem adtak, be kellett érni a néhány mixszel.

Az év végén aztán ismét robbantottak egyet. Az nyilvánvalónak látszott, hogy több számot nem lehet már kihozni a lemezről, mert erre egyik sem alkalmas. De erre nem is volt szükség, hiszen kész volt az új ötlet: a Supertramp ismert slágerének, a „The Logical Song”-nak a feldolgozása. Fogták a dalt, megtámogatták a saját zenei alapjaikkal, belerakták a refrénbe a már ismert HPV-t, és így született meg a „Ramp! (The Logical Song)”. Szövegében megint számos utalást tartalmazott, többek között a Ratty-re és a KLF-re. A siker hatalmas volt: a német kislemezlista második helyéig jutott (az áhított első hely azonban még mindig nem sikerült), több országban azonban felkúszott a lista legtetejére is. Mindemellett ezúttal egy B-oldalt is készítettek: egy lassú, visszafogott számot, orosz halandzsa-énekkel, ez lett a „Siberia”. Videoklipje és borítója a gyorsulási versenyek világát idézte, valamint az ekkoriban népszerűvé váló Halálos iramban című filmet. Szerepelt a videóban egy pornószínésznő is, bizonyos Kelly Trump, és ez nagy hatással volt Axelre. Szerelem volt első látásra köztük, nem sokkal később össze is költöztek, és azóta is együtt élnek.

A Scooter most ért fel a csúcsra, olyan jól mentek a dolgaik, mint még talán sohasem. Ezért bejelentettek rögtön két újabb lemezt. Nem stúdióalbumról volt szó egyik esetben sem, de mindkettő különlegesség a maga nemében. A „Push The Beat For This Jam”, (Amerikában “Pushing The Beat”) amelyről a 2002-es turnéjukat is elnevezték, nem volt más, mint az 1998-2002 közt megjelent összes kislemezszámuk és B-oldaluk válogatása, kiegészítve pár remixszel és élő felvétellel. Ám volt rajta extra tartalom is: három, eddig kiadatlan szám. A „Habanera” egy elvetett kislemezből maradt vissza (és ezúttal az operával kombinálják a technót), a „No Pain, No Gain”, valamint a „Loud and Clear” pedig újonnan készültek. Felkerült még közkívánatra az „Am Fenster” is. A lemez borítója a „Rough and Tough and Dangerous”-t utánozta: képkeretbe foglalta szürke alapon a kislemezborítók képeit. Booklet-je képekkel gazdagon volt illusztrálva, és egy rögtönzött történelmi

kisokos is belekerült az időszakről. Sokan aggódtak, és nem alap nélkül, hiszen egy ilyen összefoglaló kiadvány akkor volt utoljára, amikor kilépett egy tag. Axel pedig ekkoriban saját bevallása szerint elgondolkozott azon, hogy hogyan szeretné folytatni tovább a dolgait. Szólókarrierjének felépítését szerette volna csinálni, hogy megnézze, önállóan mire képes. Messzire nem kellett volna mennie, hiszen a korábbi tag Ferris tárt karokkal várta, és Fragrance álnéven össze is hoztak egy számot („Don’t Break My Heart”). Döntését komoly megfontolás előzte meg, de végülis elhatározta: kilép a Scooterből, amelyet az ő csatlakozása vitt fel újra a csúcsra, sőt, túl is szárnyalta a korábbi sikereket.

Ám mielőtt még 2002 tavaszán végleg lelépett volna, előbb végigcsinálta a srácokkal a turnét. Ennek kölni állomásáról készítettek egy videofelvételt is, számtalan érdekességgel. Ebből készült el a Scooter legelső koncertvideója, az „Encore – The Whole Story”, amely kétlemezes DVD-változatban jelent meg. Az első lemez tartalmazta a koncertet, ráadásul háromféle kameraállásban felvéve, míg a második az addig megjelent összes videoklipet. Mindezt megtámogatták egy CD-vel is, mely pedig a Scooter első koncertalbuma volt. Az „Encore – Live and Direct” borítóján az üvöltő H.P. volt látható, a lemez pedig élénk kék színben pompázott, s maradéktalanul visszaadta a fellépés hangulatát. A két kiadvány viszonylag jól fogyott, és előrevetítette egy esetleges későbbi folytatás lehetőségét is.

A Push The Beat For This Jam magyar platinalemezt ért (2002)

Nem tudni a pontos dátumát annak, mikor ért véget a Second Chapter, de körülbelül 2002 márciusának végére tehetjük azt az időpontot, mely egy véget és egyben egy új kezdetet jelentett. Axel Coon, aki négy éven keresztül a banda tagja volt, elgondolkozott azon, hogy folytassa-e tovább, vagy inkább kezdje újra szólókarrierjét. A „Push The Beat For This Jam” turné befejeződését követően az utóbbira tette le voksát, majd megköszönte a többieknek a termékeny négy évet, s kilépett. Szólókarrierje kezdetben jól indult: a „Close To You”, a „Lamenting City”, és a „Third Base” sikerét azonban egyre gyengébb próbálkozások követték, s végül Axel visszatért közönséges DJ-nek, aki azért gyakran készít remixeket, akár álneveken is.

Adott volt a lehetőség egy új ember színrelépésére, és ez a valaki Jay Frog volt. A Jürgen Frosch néven anyakönyvezett, 1976-os születésű (május 7.) hamburgi

third chapterslágergyárosok egy új korBan

srác már egy ideje próbálkozott különféle álneveken a zenekészítéssel a DJ-skedés mellett, azonban saját nevén először a 2001-es „Pushin’” jelent meg. Az ifjú tehetségre felfigyelt a Kontor is, a Scooterrel is közelebbi ismertségre tett szert. Készített egy remixet a „Ramp!”-hez, valamint a félbehagyott projekt Ratty-féle „Living On Video”-hoz. Ez elég referencia volt ahhoz, hogy amikor Axel kilépett a csapatból, felkérjék a harmadik tag szerepére, melyet örömmel elvállalt. Azért előtte tartottak egy próbát is élesben: a Second Chapter legutolsó napjaiban Axel ágynak dőlt, és nem tudta vállalni a fellépéseket, ezért Jay rögvest be is ugorhatott. A váltást hivatalosan 2002. március 9-én jelentették be. A közös munka kezdetével az ő feladata lett a különféle utómunkákon túl a kislemezek B-oldalainak és hosszított változatainak (Club Mix, Extended) megtervezése.

Új albumról egyelőre szó sem volt, ami meglepő volt, tekintve, hogy mindenki azt várta, milyen lesz az új hangzás. 2002-ben a „Push The Beat For This Jam”-en és az „Encore” koncertlemezen túl mindössze a „24 Carat Gold”-ot adták ki, ami nem volt más, mint az addigi 24 kislemezszám gyűjteménye. Mivel azonban ezek összes hossza többet tett ki, mint egy CD-lemez hossza, így egyes számokból kivagdostak részeket, kissé csorbítva az élvezeti élményen. Bár újdonságot nem tartalmazott, attól még vitték, mint a cukrot, és egész szép példányszámban fogyott. Na és ott volt a “Nessaja” is.

A kislemez fontos mérföldkő a Scooter történetében, mert eredete ugyan elég zavaros, viszont sem addig, sem azóta nem sikerült megszerezniük a német kislemezlista első helyét. Eredetileg bakeliten, álnéven (3 A.M., Funky Divas) kiadott instrumentális szám volt, amelynek akkora volt a sikere, hogy végül a kislemezre tétele mellett döntöttek - s ezért felhagytak a “Habanera” kiadásának ötletével, noha már a megjelenési dátum is ki volt tűzve. Mivel éppen korszakhatáron született, nem egyértelmű, hogy Axel vagy Jay végzett rajta érdemibb munkát – annyi biztos, hogy Jay Frog neve szerepel a szerzőknél, viszont Ferris sokáig azt hangoztatta, hogy igazából az ő és Axel Coon közös munkáján alapult a dal (amit Axel utóbb egy interjúban megerősített), amihez Jay csak egy új bassline-t írt. Egyébként pedig a dallama a “Baker Street” klasszikus szaxofonjának Scooter-esített átirata, hogy a dal szerzőinek száma csak még jobban szaporodjék. Tisztázatlan jogi helyzet ide vagy oda, a kislemez Scooter-név alatt jött ki 2002 elején, fergeteges sikert aratva. Borítóján egy elegáns karosszék és egy kenguru volt látható, a lemez pedig

a szokásos számok mellett tartalmazott B-oldalt is: ez volt a kissé visszafogottabb „Shortbread”. Készült egy limitált változat is, kisebb eltérésekkel. A videoklippel egy új sorozat vette kezdetét: a cenzúrázatlan éjszakai klipek kora. Ugyanis a videóban, melyben a Scooter beszabadul egy elegáns partira, és felforgatja a házat, két aktuális szőke táncoslányuk fedetlen keblekkel látható. Mivel napközben ezt így nem igazán lehetett volna leadni, ezért készült egy cenzúrázott változat, melyből kihagyták a kényesebb részeket, vagy ügyes utómunkával kitakarták őket.

A siker hatalmas volt, de ez még mindig nem az igazi új korszak volt. Erre egészen 2003-ig kellett várni, amikor megkezdődtek az új album készítésének munkálatai. Ősszel azonban történt még valami, amely a magyar rajongói közösség történetében mérföldkő: az októberi, Events Hall-ban megrendezett koncertjüket követően pár lelkes rajongó létrehozta a Heiligeili Scooter Fanclub-ot, rövidítve a HSF-et. A kezdeti lelkesedés végül alaposan kinőtte magát, és a Scooter által is hivatalosnak elismert közösséggé változott, amely már több mint tíz éve aktív.

2003-at rögtön azzal kezdték, hogy kiadták a „Weekend!”-et. Az első közös számuk az új korszakból, amely rögtön sláger lett, és ugyan nem tudta megismételni a „Nessaja” sikerét, de igen közel járt hozzá. Az új irányvonal tetszetősnek hatott, mert valamivel energikusabbnak tűnt, mint a kőkemény techno, s inkább a hard dance és a hands up felé mozdult el. Igaz, nemcsak a zene volt emlékezetes, hanem a videoklip is. Ezúttal azonban többről volt szó, mint mellek mutogatásáról, amely miatt egy újabb cenzúrázott változat elkészítésére volt szükség. A klip ugyanis H.P.-t prófétaként ábrázolta, Rick és Jay pedig különféle ósdi jelmezekbe öltözve testesítették meg az ókori embert, amint a különféle vallások egységében szerepelnek. A kereszténységet ártatlan tekintetű, fehér gyolcsba öltözött lányok testesítették meg, a buddhistákat kopasz szerzetesek, míg a hindukat táncosnők, és egy CGI-animált Ganésa, az elefántfejű istenség. A szokatlan, meghökkentő képi világ, a félmeztelen nők látványa, és a kényes vallási téma megbolygatása együttesen eredményeztek egy olyan videoklipet, melyet ennyi év eltelte után is szívesen néz meg az ember. A kislemez borítóján is a klipből vett öltözékekben szerepelnek a Scooter-tagok, csak Rick fejére húztak rá egy olyan vassisakot, amelyből szinte nem is lát ki. A lemez a szokásos mixek mellett tartalmaz egy B-oldalt is, a Curfew volt az első tagja a trance-es B-oldalaknak, amelyek a későbbiekben olyan jellemzőek voltak.

the stadium techno experienceMegjelent: 2003. március 31.Stílus: techno, hard trance, hard dance

Tracklista: Ignition – Maria (I Like It Loud) – Weekend! – Take A Break – Pulstar – The Night – Roll Baby Roll – Level One – Like Hypa Said – Liquid Is Liquid – A Little Bit Too Fast – Soultrain

Tavaszra végre kijött a várva várt Scooter-lemez, mely a KLF-utalások jegyében született. A címében rejtőző „stadium techno”-t a KLF találta fel, mely tulajdonképpen azt takarta, hogy a dalok alá közönségzajt kevertek, mintha egy valódi stadionkoncert részese lenne a hallgató. Emellett a számok közti összekötést is a folyamatos közönségzaj biztosítja. Az élő zenekarok már régóta alkalmazták ezt a jellegű átúsztatást, de a techno műfajában erre csak kevés példa volt. Az új Scooter-albumon az első négy dal lett ilyen keretbe foglalva, így mutatván, hogy a címhez hűek akarnak lenni. Másrészt a borítót, melynek központi motívuma (ideértve a booklet-et is) az volt, hogy egy stadion közepén egy hatalmas hangszóró látható, szintén a KLF-től kölcsönözték, mert nevezett banda a „The White Room” borítóján hasonló kompozíciót alkalmazott. Kapható volt sima és limitált változatban is (egy második CD-vel, rajta néhány extrával), mindkettő jellegzetes, sárga alapon sárgás szótölcséres lemezekkel. A lemez hangzásában folytatni kívánta a Second Chapter keménységét, ami sikerült is, némi kikacsintással a mainstream irányzatok felé. Az albumot nemcsak sikere, hanem a slágernek teremtett számai miatt is hamar megkedvelték – és ami fontosabb: játszották is.

Az „Ignition” egy rövid felvezetés az album elején, mely átúszik a „Maria (I Like It Loud)”-ba. A dal itt albumváltozatban hallható, tehát csak H.P. szövegelésével, és minimális eltérésekkel, de ettől még ugyanolyan jó, mint megaslágerré változott kislemezverziója. Koncerteken azóta is ezt a változatot játsszák. A „Weekend” megegyezik a korábban ismerttel, a „Take A Break” pedig egy igazi pattogós katonai induló, technósítva. Ez az első négy szám, mint egy blokk, véget ér, azt ezt követő „Pulstar” már egy instrumentális Vangelis-feldolgozás, a „The Night” pedig egy kikacsintás Jay Frog múltjába, a klasszikus Valerie Dore-szerzeményt ugyanis ő

már remixelte korábban. A zongorafutamos-skótdudás „Roll Baby Roll” lett az album fekete báránya, mert bár slágeresen szól és a rajongók is megkedvelték, az ABBA, mint a refrén eredeti szerzője, letiltatta a dalt. Hogy az „Arrival”-ból való nyúlás jogszerű volt-e vagy sem, kérdéses, mindenesetre a később megjelenő CD-kről le kellett hagyniuk a számot – pontosabban meg kellett változtatniuk a refrént. Ezt meg is tették, az új szerzeményt pedig átkeresztelték „Swinging In The Jungle”-re. A „Roll Baby Roll” később még felbukkant koncerteken, de ugyanaz lett a sorsa, mint a koncertexkluzív átdolgozásaiknak: nem kerülhetett fel hivatalos kiadványra, így maradt le többek között a 2008-as koncert-DVD-ről is. A „Level One” érdekes szám volt, mert még a lemez megjelenése előtt úgy lehetett tudni, hogy a címe „The Future” lesz. Ki is került egy sample-CD, mely alátámasztja ezt, rajta a dalrészlettel, mely több tekintetben más volt, mint a végleges változat. Bár ehhez képest a hivatalosan kiadott némi visszafejlődést mutat, azért ez még mindig egy elég kemény, de rövid instrumentális szám. A „Like Hypa Said” a keménységet megtartotta, azonban hosszabb lett, H.P. rászövegelt, valamint lett egy középső része, már-már lírainak ható énekbetéttel. A „Liquid Is Liquid” egy feldolgozás, az

A Scooter ezekben az években volt sikerei csúcsán (2003)

azonos című 90-es évekbeli szerzemény kemény, felgyorsított változata. Ugyanez elmondható az „A Little Bit Too Fast”-ról is, a lemezt záró „Soultrain” pedig a közismert történet szerint Jay Frog saját keze munkája, egy igazi albumlezáró hard trance.

A „The Stadium Techno Experience” bombasiker lett: szerte a világon hozta az arany- és platinalemezeket. És mindezt még meg tudták támogatni két kislemezzel, amit az albumról hoztak ki. Valamivel a nagylemez után kiadták a „The Night”-ot, jelentősen átdolgozva, dallamosabbá téve, mely szintén meglehetősen sikeres lett, bár közel sem annyira, mint a korábbiak. Videoklipje ismét provokatívra sikerült: a három, fehér felöltőbe öltöztetett zenekari tag betéved egy hullaházba, ahol a szerencsétlen biztonsági őrt halálra rémítve új életet adnak a halottaknak. Természetesen a videó ezúttal is tartalmazott fedetlen női melleket, újabb munkát adva a cenzoroknak. A borító a kliphez hasonlóra sikeredett: fekete-fehér, kontrasztos színvilág, H.P.-ék fehérbe öltözve. A B-oldal ezúttal sem maradt el: a „Cordyline” egy vérbeli, Scooteresen hangzó trance-szám lett. De a „The Night” végén hallható „Waiting for Maria!”-bekiabálás már sejtetett valamit a jövőre nézve is. Ahogyan az ugyanis várható volt, a nyár végén kiadták a „Maria (I Like It Loud)”-ot is, mely már korábban slágervárományosnak minősült. Ám nem tudták le egyszerűen annyival, hogy szimplán kiadták, hanem komolyabb mértékben hozzá is nyúltak. Mivel a dal egy régi hardcore-szám feldolgozása volt (a Marshall Masters „I Like It Loud”-jából készült), kézenfekvőnek tűnt, ha megszerzik az új verzióhoz azt a két embert, akinek volt valami köze az eredetihez. Így került képbe Marc Acardipane és Dick Rules, akikkel aztán újra felvették a dalt, és készítettek hozzá egy videoklipet. Ők ketten a saját szerzeményük szövegét emelték át, ezzel meghagyva azt a sort is, amelynek elhallása némiképp a mi „levelet kaptam, lájf ”-unkhoz hasonlítja a dolgokat. Ugyanis az eredeti szövegben „My radio, believe me” volt hallható, azonban egy közkeletű tévedés miatt ezt sokan „Maria, believe me”-nek hallották. Ezért lett a Scooter-féle változat címe az, ami, és némiképp ez alapozta meg a dal sikerét is. Azóta nincs koncert töp-töpölés nélkül, amit a Mariával sikerült meghonosítaniuk, és ez az egyik olyan szám, amely még a laikusoknak is eszébe jut, ha meghallja azt, hogy Scooter. A nagy népszerűségre tekintettel tehát folyamatosan játsszák, de egy némiképp módosított albumverzióban, hiszen Acardipane-ék részvétele minden koncerten irreális elvárás lenne. A videoklip és a kislemez borítója is a két énekes szembeállására épít: a borítón farkasszemet

néznek, a klipben pedig szabályos zenei párbajt vívnak azért, hogy eldöntsék, melyikük a jobb. Az elvaduló partiról készített videóban két érdekesség is látható: egyfelől egy közismert német komikus szerepel benne, másrészt egy hölgy „Maria” feliratú pólóban, akivel H.P. később közelebbi kapcsolatba is került.

Az idő közben telt, és eljött 2004, az együttes fennállásának tízedik évfordulója. A lemezt népszerűsítő „We Like It Loud Tour” is ekkoriban zajlott, amelynek egyik állomása Hamburgban volt, s itt került sor a jubileumi koncertre január elején. A rendezvényt egy sajnálatos baleset is hátráltatta, H.P. ugyanis egy szerencsétlen esés miatt vállsérülést szenvedett, s emiatt a tervezetnél később zajlott le a koncert. Mindennek ellenére fergeteges bulit adtak, melyet meg is örökítettek hangfelvétel formájában. Ehhez a koncerthez köthető a Hyper Hyper vadonatúj, 2004-es feldolgozásának népszerűvé tétele, a világ ugyanis az erről készített felvétel alapján ismerhette meg a teljesen átdolgozott verziót. Időközben még egy kislemezt sikerült kiadniuk, afféle köztes állapotként: a „Jigga Jigga” folytatta a korábban megismert hangzást, noha jól felismerhetően három különböző trance-szám ötvözetéből készült. A dal megírásának alapötlete a Japánban zajló mini-turnéjuk során fogalmazódott meg, maga a dal címe is reflektálás egy ottani életstílusra. A „jigga” ugyanis azt a fajta japán fiatalt jelenti, aki az afroamerikaiak zenei stílusait (rap, hip-hop) kedveli, és azok szokásait majmolja. Tokiói látogatásuk során felvételeket is készítettek, ennek a jeleneteiből állt össze a videoklip, kiegészítve egy lánnyal, aki egy halat vitt a kezében a lassú részeknél. B-oldalnak felkerült egy japános hangzásvilágú, lassabb tempójú szerzemény, a Shinjuku”, a borítón pedig H.P. volt látható vörös háttéren ordítva, s arra írták rá japánul, katakanával, a „SCOOTER – JIGGA JIGGA” feliratot. A szerzemény megint csak nagy sikert aratott, de ennek köze lehetett ahhoz is, hogy a Scooter ebben az évben indult az Eurovíziós Dalfesztivál németországi selejtezőjében, és a „Jigga Jigga” rövidített verziójával neveztek. Habár óriási népszerűségnek örvendtek, végül csak a második helyet szerezték meg, s ezzel alulmaradtak a versengésben. Mintegy mellékesként a bakelitrajongók is megkapták a magukét: a kislemezt kiadták ebben a formátumban is, ráadásul az akkor már négy éve megjelent „Bramfeld” is kijött így, limitált, 500 példányszámos kiadásban.

Az ajtók záródnak!

2004 úgy telt el, hogy a „Jigga Jigga” kivételével nem sok újdonságot adtak ki. Igaz, idejük sem nagyon volt, hiszen állandóan turnéztak, a Scooter ekkor lett tíz éves, és ez minden idejüket lekötötte. A világ közben változott, ismét fordult a föld, és az általuk képviselt stílus megint kezdett meghaladottá válni. A klasszikus techno és hard trance háttérbe szorult a mainstream irányzatok között, a hands up azonban ekkoriban kezdte el virágzását. A Scooter zenéje ez utóbbihoz közel állt ugyan, de mégsem volt teljesen az, és nem is állt volna jól nekik. Először kerültek igazán szembe azzal a kérdéssel, hogy érdemes-e követniük a mainstream vonalat, vagy maradjanak meg a rajongóknak zenélő bandának. A kettőt ugyanis többé már nem lehetett egyszerre betartani, mivel kitermelődött két olyan csoport (a happy hardcore és a techno idejéből), akiknek határozott ízlése nem volt összhangban azzal, amit ekkoriban képviselt az elektronikus zenei világ. Mi több, egyre nőtt azoknak a tábora, akik a kilencvenes évekre egyfajta nosztalgiával tekintettek vissza, és annak a folytatását követelték a régiektől.

Így jött nyáron az információmorzsa, miszerint a következő kislemez hamarosan várható, és állítólag a „Sunvean (Cold Days)” névre fog hallgatni. Nem tudni, létezett-e egyáltalán ez, vagy hasonló szerzemény, annyi biztos, hogy hivatalos források csak azt erősítették meg, hogy nem ez lesz a következő, hanem egy bizonyos S.H.A.K.E. kódnévre hallgató dal, melyet már Jens Thele is megerősített. Később pontosították: a cím „Shake That!” lesz, és hamarosan jön, egy új albummal, a „Mind The Gap”-pel együtt. A felfokozott várakozást azonban heves indulatok, csalódások, és értetlenkedések kísérték, melyek olyannyira kihatással voltak a rajongótáborra, hogy többen ott is hagyták a rajongói klubokat. A magyar HSF történetében is töréspontnak minősíthető a „Shake That!”.

Korábban is léteztek ugyan szokatlan Scooter-kislemezek, de ez a szám, a diszkós időket felidéző hangzásával és tempójával elidegenítette azokat, akik szerint a Scooternek keménynek, gyorsnak, és legfőképpen őrületesnek kell lennie. A legfanatikusabb rajongók egy része innentől kezdve be is fejezte a rajongást, és ha követte is a zenekar későbbi történetét, már korántsem tette olyan lelkesedéssel, mint régen. Mindennek ellenére a „Shake That!” hatalmas siker lett, ami nyilvánvaló volt annak fényében, hogy tökéletesen beleillett az akkoriban

Tíz évvel a berobbanás után a Scooter kiadott egy olyan albumot, méghozzá nem kevés várakozás után, amelyen mindenbe belekóstoltak, ami az eszükbe jutott. Bár korábban az ilyen eklektikus jellegű próbálkozásaik nem hoztak sok sikert, a „Mind The Gap” nemzetközi viszonylatban is jól fogyott, köszönhetően annak, hogy ezúttal erős kislemezekkel volt megtámogatva. Mindjárt háromféle változatban jelent meg: a legolcsóbb verzió egyszerű vékony tokban jelent meg, és lespórolták róla a „Jigga Jiggát”, és a „Trip To Nowhere”-t. A leginkább elterjedt változat a normál tokos album volt, de készült egy 2CD-s Deluxe verzió is: itt a második lemezen az év elején megrendezett 10. évfordulós hamburgi koncertjük válogatott számai voltak hallhatóak, amellett adtak egy ajándék posztert is mellé. Mindhárom változat borítója megegyezett: a londoni metró alagútjának egy stilizált képe volt látható rajta (mert maga az album címe is nagyjából azt jelentette, hogy „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak”), egyedül a CD-k felülete tért el:

széles körben játszott zenei repertoárba. Így aztán nemhogy bukásnak vagy törésnek nem lehetett nevezni, hanem sokkal inkább volt egy érdekes, pozitív kritikákat kapó próbálkozás. A kislemez borítóján egy stilizált humanoid disznó virított (kicenzúrázott mellbimbókkal), videoklipjében pedig a Scooter tagjai mint egy hetvenes évekbeli látomás jelentek meg egy századelős cirkuszi varázslónak köszönhetően. Csak a videó kedvéért a tagok új neveket is kaptak, így már mint Headless Dave, Rick Washington III, és Jay d’Amour szerepeltek benne. Készült egy B-oldal is, a „Suffix”, mely a régi hagyományok szerint készült, kissé ambient jelleget öltő lágy háttérzene. A sikerhez kapcsolódóan hamarosan megjelent a limitált változat is: ezen újabb remixek mellett helyet kapott a nagy sikert aratott „Hyper Hyper” 2004-es koncertváltozata.

mind the gapMegjelenés: 2004. november 8.Stílus: techno, trance, hard trance

Tracklista: Killer Bees – One (Always Hardcore) – Shake That! – My Eyes Are Dry – All I Wanna Do – Jigga Jigga! – Panties Wanted – Trance-Atlantic – Stripped – Suavemente – The Chaser – The Avenger’s Back – Trip To Nowhere

a legolcsóbb változaton a borító képe volt látható, a másik kettőn citromsárga alapon sárga szótölcsér, illetve az extra 2. lemezen H.P. volt látható, fekete alapon narancssárga színezéssel. A booklet szép színesre és kidolgozottra sikerült, nyoma sem volt a korábbi évek visszafogottságának, ráadásul egész érdekes fotók voltak köztük. Különösen igaz ez a hátlapra, amely, ha jobban megfigyeljük, egy nyilvános vécében készült (és amely képet a mai napig előszeretettel használnak fel különféle médiumok a Scooter illusztrálására, Jay Frog távozását abszolút figyelmen kívül hagyva). Az egyetlen negatívum a képeken a láthatóan hízásnak indult Rick volt, aki ekkoriban kezdte el növeszteni a borostáját is, s ez nem igazán vált előnyére.

Felvezetésként a „Killer Bees” egy felbolydult méhkas hangját és a londoni metró bemondásait ötvözte. Ez is egy KLF-utalás, hiszen ugyanezt a metróhangot a legelső albumukon ők is közzétették. Érdekesség, hogy a londoni metró hivatalos hangját azóta elbocsátották állásából, mert egy alkalommal bekapcsolt mikrofon mellett obszcén megjegyzéseket tett az utazóközönség füle hallatára, rendkívüli közlekedési információk beolvasása helyett. A második szám a „One (Always Hardcore)”, amely egy Neophyte-feldolgozás, és ezzel ezúttal a hardcore-rajongókat sikerült felbosszantani, akik jól ismerték a dalt. Mivel azonban nagy népszerűségre tett szert, így kiadták kislemezen is – de erről még később megemlékezést teszünk. Ezt a már jól ismert „Shake That!” követte, majd a „My Eyes Are Dry”, melynek a szövege a Tuxedomoon „No Tears”-éből lett kölcsönözve, erősen eltorzítva, és úgy általában az effektjei is a nyolcvanas éveket idézték. Ezzel szemben az „All I Wanna Do”, mely egy közismert feldolgozás lett, rögtön breakbeat-tel nyit, és kicsit a hardcore felé hajlik el – refrénjében pedig Nikk jól hozza a HPV-t. A „Jigga Jigga!”, bár már egy év is eltelt a megjelenése óta, még felfért a lemezre következő számként, azonban a „Panties Wanted” hozzá képest több tekintetben is újszerű volt. A számban újra elővették az elektromos gitárt, de ezúttal egy lassabb alapon, a szöveg pedig azzal a szándékkal íródott, hogy a hölgyek dobálják fel a fehérneműiket a színpadra. Koncerteken időnként játszották is, és ennek a felszólításnak a közönség annak rendje és módja szerint eleget tett. Ezután a Scooter történetének egyik leghosszabb száma, a nyolc perc körülire hízott „Trance-Atlantic” következik, amely egy instrumentális trance-szám, három elkülöníthető motívummal. Éles váltásként a Depeche Mode „Stripped”-jének egy teljes értékű feldolgozása következik, amelyet saját bevallásuk szerint is próbáltak az eredetihez minél közelebb vinni. Ezzel szemben a „Suavemente” egy

technósabb Elvis Crespo-feldolgozás, H.P.-szöveg nélkül. A következő számban, a „The Chaser”-ben megmutatkozik a Scooter összes jellegzetessége: a gyors, technós ütemek, az önkifejező szöveg H.P. által, valamint Nikk éneke, aki tanúbizonyságát adta annak, hogy hangterjedelme már-már operaénekeseket megszégyenítő. A „The Avenger’s Back” egy rendkívül jól sikerült „Knock On Wood”-feldolgozás, szándékosan szvingesre vett ütemekkel, viszont meglehetősen rövid hosszal. Az albumot szokás szerint egy trance-szám zárja le: a „Trip To Nowhere” szintén egy kifejezetten jól sikerült darab lett.

Összességében a „Mind The Gap” nagyon jól teljesített, a Scooter pedig felért pályafutásának csúcsára. Azt mondhatjuk, hogy ez a 2003-2004 közötti időszak volt az, amikor a Jay Frog által behozott új hangzás rengeteg új rajongóra talált, de közben megmaradtak a régiek is, akik a technós korban találtak rá a bandára, illetve ott voltak az ősi rajongók is, akik a kezdetektől fogva mellettük álltak, bár az ő véleményük természetesen kritikusabb volt. Mi mást lehetett tenni ilyenkor, mint elindulni turnézni? A Scooter így is tett: de nemcsak olyan helyeken jártak, ahol eddig már számtalanszor megfordultak. A világ számos pontjára eljutottak, köztük olyanokra is, ahol addig még nem is jártak. Talán a legextrémebb volt mind közül az afrikai Namíbia, ahol hatalmas tömeg várta őket a windhoek-i koncertjükön – ők pedig meg voltak lepődve, hogy miközben Európában tombolt a tél (december közepe volt), addig Afrikában bizony ilyenkor is kellemes meleg van.

Közben a megjelenéseket illetően is aktivizálták magukat. Mintegy karácsonyi ajándékként megjelentették a „One (Always Hardcore)”-t kislemezen, amely egy újabb, módosított változatban került ki, borítóján egy H.P.-t hátulról ábrázoló képpel, amelyet a „Shake That” internetes promóciójához korábban már felhasználtak. Most azonban annak a kislemeznek a borítójára került, amely szintén ott van azok között, amelyek nélkül nincs Scooter-koncert. Az új, dallamos refrén és kiállás sokat javított a dalon, az pedig, hogy a közönség megénekeltetésére kiválóan alkalmas, szintén csak növelte az értékét. A kiadott kislemez az újabb kori szokások szerint csak a legfontosabbakat tartalmazta, ám a mellékelt B-oldal, a „Circle of Light”, egy egészen kellemes hard trance-nóta volt. Videoklipjét az Északi-tenger mellett vették fel, ahol H.P. kedvenc autómárkáját, egy Jaguart vezet a tengerparton, de emellett különféle bevágásokat is elhelyeztek

a klipben, köztük a korábban megrendezett kijevi koncertjük képsorait. Létezik ehhez egy úgynevezett „Rick J. Jordan Rendezői Változat” is, mely néhány későbbi kiadványra is rákerült, mint titkos videó: ez nem más, mint Rick kézikamerával készített ökörködéseinek összefoglalója.

Közben telt-múlt az idő, és eljött 2005 tavasza. A „Mind The Gap” azonban még mindig elég tartós volt ahhoz, hogy egy újabb kislemez alapjául szolgáljon, így elkezdtek rajta gondolkodni, hogy mi is legyen az. Az első ötlet a „Stripped” volt, és ez nagyon sokáig a fejükben is maradt. Olyannyira, hogy gyakorlatilag az utolsó pillanatokban lőtték le a projektet. Az csak valamivel később, 2007-ben jelenhetett meg az interneten, limitált kétszámos változatban. A fekete-fehér albumborítón egy, a melltartóját éppen kikapcsolni készülő nő látható, nekünk háttal, maga a kislemez pedig mindössze egyetlen újdonságot tartalmaz: az albumverziós „Stripped” mellett egy nagyzenekari kíséretre áthangolt változat készült csak el, a korábban beígért „Club Mix”-ből sajnos semmi nem lett. Helyette egy szintén nőt hátulról mutató (de színes) borítós kislemez jelent meg, mégpedig a „Suavemente”. Ezzel az volt a tervük, hogy készítenek egy igazi nyári slágert, s ezzel felteszik az albumra a koronát. Önmagában az albumverzió kevés lett volna ehhez, ezért azt alaposan átdolgozták. Gyakorlatilag teljesen megváltoztatták a dal felépítését, került bele H.P.-szöveg gazdagon, és készítettek hozzá egy remekbe szabott klipet bikinis lányokkal. Mindez azonban kevés volt: a „Suavemente” egyáltalán nem érte el azt a sikert, amelyre számítottak, noha kétségkívül jól teljesített. Akkoriban nyári slágeraspiránsokkal tele volt a padlás, a Scootertől pedig a „Stripped” merészebb és talán eredményesebb húzás lett volna. A „Suavemente” nagyon a nyár vonzásában készült el, mintha csak azért adták volna ki, hogy legyen valami Scooter a nagy forróságban is. A mellékelt B-oldal sem teljes értékű, ugyanis mindössze az albumverziós „Trance-Atlantic” megnyesett, lerövidített verzióját tették rá.

Ki nevet a végén?

A „Mind The Gap” sikere nagy volt, de előbb-utóbb véget ért. A turné lecsengett, jöhettek volna az újabb dolgos hétköznapok. Egyelőre azonban semmi nem utalt arra, hogy elkapkodnák a folytatást. Aztán valamikor 2005 nyarán H.P. belebotlott az irodában a régi lemezeit böngészve Gary Glitter „Hello, Hello, I’m Back Again” című hetvenes évekbeli slágerébe. Ne feledjük, hogy Gary Glitter,

aki mostanság már csak a botrányai miatt hírhedt, a karrierje kezdetén a glam rock extravagánsan öltözködő előfutára volt. Következésképpen egyáltalán nem meglepő, hogy az ifjúkorában hasonlóan viselkedő H.P. kedvelte őt, és hogy a lemezgyűjteményének a része volt. Olyannyira megtetszett neki ez a szám (ismét), hogy megmutatta Rick-nek és Jay-nek, az ötlet pedig rögtön össze is állt: ebből kell elkészíteni a következő számot! És lőn: a „One (Always Hardcore)” zenei alapjain elindulva csináltak egy kellően gyors és kemény dalt, megtámogatva a régóta hiányolt elektromos gitárral, és halandzsa H.P.-szöveggel. A „Hello! (Good To Be Back)” pedig aztán a nyár végén debütált, nem is akárhol: az Amerikai Egyesült Államokban. Az USA-ban is elég masszív rajongótáborral bírt a Scooter már ekkoriban is, nem is beszélve arról, hogy európai előadóként bizonyos fokú egzotikumot képezett – nem elfelejtve azt sem, hogy annak idején a Ratty-féle „Sunrise” mekkora slágerré vált a tengerentúlon. A Scooter legnagyobb erénye (és a jövőben az amerikai térfélvesztését ismerve sajnos legnagyobb hátránya) azonban az volt, hogy nem feküdt le az ottani ízlésnek, hanem az eredeti germán technót vitte vissza arra a kontinensre, ahol tulajdonképpen a stílus megszületett. Lényeg a lényeg: 2005-ben önmagukat adva léptek fel az USA népes közönsége előtt, s elvitték nekik a „Hello”-t is, amelyhez itt forgattak klipet. A chicagói utcai jeleneteket kiegészítették koncertfelvételekkel, valamint az ölükben vonagló, enyhén szólva is alulöltözött táncosnőkkel. A kislemezt aztán világszerte ki is adták, s noha nem ért el hatalmas sikereket, a rajongók mind a mai napig nagyon kedvelik. Borítóján a három tag éppen egy üvegfalnak támaszkodik, amelyen túl látható a tükörképük, tartalma pedig gyakorlatilag a szokásos, kiegészítve egy vérbeli hardcore-szerzeménnyel: a „Path” legalábbis egy olyan B-oldal volt, amilyen számot már a „Dutch Christmas” óta nem készítettek.

who’s got the last laugh now?Megjelenés: 2005. november 4.Stílus: hard trance, techno, trance

Tracklista: Lights Out – Hello! (Good To Be Back) – Privileged To Witness – Rock Bottom – The Leading Horse – Take Me Baby – Apache – See Me, Feel Me – Unity Without Words Part 3 – Everlasting Love – Seven Bridges – Mesmerized

Idővel megérett a lehetőség egy újabb album kiadására, és arra, hogy folytassák azt, amit a „Mind The Gap”-pel elkezdtek. Ez sikerült is, ugyanis az új lemez mondhatni teljesen az előd által kitaposott ösvényen haladt. Ugyanolyan változatos számok szerepeltek rajta, többféle stílusból merítve, a már kimunkált jegyeket megtartva magukon. Ugyanakkor azonban míg az előző lemez esetében a frissesség nagy erény volt, és ez tette népszerűvé is, addig a második, hasonló jellegű próbálkozás már kissé erőltetettnek tűnt. Mindez azonban cseppet sem vont le az élvezeti értékéből, pusztán annyit jelentett, hogy a lemezeladási listákon hátrébb húzódott az új lemez, mely a „Ki nevet a végén?” címet kapta. Külsőre szakított a korábbi évek elegáns visszafogottságával, és olyan látványvilággal bír, amilyet addig még nem láttunk egy lemezükön se. A borítón a három zenekari tag látható széles mosollyal az arcán, stilizálva, egy piros-fehér-fekete képpontos háttérbe süllyesztve. A booklet is hasonlóra sikeredett: színes, harsány, benne néhány jó érzékkel elhelyezett fotóval. A lemez színe is élénkvörös lett, rajta a már jól ismert szótölcsérrel.

Az album a „Lights Out” című intróval kezdődik, amely az eddigiektől eltérően meglepően jól kidolgozott és hosszú lett, ideális felvezetésként szolgálva. Ezt követi a már ismert „Hello! (Good To Be Back)”, majd a „Privileged To Witness”, HPV-s refrénnel (Stingtől kölcsönözve), valamint olyan H.P.-szöveggel, amelyben lényegében alázza a riválisait - zeneileg pedig a már klasszikusnak mondható hard trance alapokra építkezik. A „Rock Bottom” viszont minden tekintetben a „Maria” örököse akart lenni, jó zenei alapok jó szöveggel, és töp-töpös refrénnel, valamint közönséget megmozgató kiállással. Furcsa váltásnak tűnik ezek után a „The Leading Horse”, amely 50 Cent „In Da Club” című számát utánozva tesz

egy kitérőt a hip-hop felé, elektromos gitáreffektekkel feljavítva. Különös, de ezt a számot a mai napig kedvelik, és rendszeresen felbukkan a koncerteken, némiképp módosítva – albumtrack létére. A „Take Me Baby” szintén kakukktojás: dallama melankolikusabb, zenéje nehezebb, és H.P. is nyomott hangon énekli meg egy felfűtött szerelmi kapcsolat történetét. Az „Apache” a The Shadows klasszikus számát dolgozza fel a refrénben, de meglehetősen csekély hosszban, ráadásul instrumentálisan. A „See Me, Feel Me” eredetileg egy kislemezaspiráns szám lehetett (meg is jelent különféle válogatásalbumokon), de aztán végülis ez elmaradt. Pedig minden megvan ebben is, amit a Scootertől akkoriban elvártak: különösen a HPV emelendő ki. Az ezt követő „Unity Without Words Part 3”-nak semmi köze az első két részhez: míg azok a „Rhapsody In E” és a „Back In The U.K.” módosított verziói voltak, addig ez egy önálló szám, valami olyasmi stílusban, amelyet joggal nevezhetünk akár klubzenének is – kiegészítve egy, az eleve lassú tempóhoz képest még jelentősebb lassulással a kiállásban. Ez egyáltalán nem jellemző az „Everlasting Love”-ra, mely egy teljes értékű hardcore-feldolgozása a közismert dalnak, és amire már nagyon rég nem volt példa Scooter-albumon. Minden tekintetben visszaidézte a régi időket, mosolyt csalva a régi rajongók arcára is. A „Seven Bridges” egy érdekes szám, hiszen eredeti szerzője ugyanaz a Peter Maffay, aki a „Nessaja” refrénjét is írta, s a srácok ezúttal is nagyot alkottak. A gyors, hard trance-es részeket ugyanis a dallam zongorázásának íve töri meg, méghozzá közönségénekléssel. Zárásképpen szokás szerint egy trance-szám készült, a gyakorlatilag Jay Frog által készített „Mesmerized”, melynek a végén elég hosszadalmasan egy zuhanás majd becsapódás stilizált hangeffektjei hallhatóak.

Mint már említésre került, az album nem ért el akkora sikereket, mint elődje, ahhoz azonban elég volt, hogy a Scooter neve a köztudatban maradjon. Ugyanakkor 2004 és 2005 között a zenei világ is kezdett lassan megváltozni, s éppen azért, mert ők változatlanok maradtak, ekkoriban már kezdtek egy kissé kikopni a mainstream vonulatból. Tulajdonképpen ekkor, ezzel a lemezzel kezdődött meg a Scooter háttérbe szorulása, amikortól a sikereket már nem úgy szállították, mint korábban – egy album vagy egy kislemez többé már nem volt a TOP10 automatikus várományosa, és ha nem került bele ebbe a körbe, már nem mondhatták azt, hogy “ez egy gyengébb kiadvány volt, dehát az ilyesmi előfordul”. Mindemellett azonban a banda átalakult olyképpen, hogy mivel már rengeteg slágert írtak, a közönség is elkezdte elvárni, hogy rendszeresen játsszák őket. Így alakult ki a

Az egyik közismert kép, amellyel ma is szívesen illusztrálják őket

koncertegyüttes státusz, ami abból állt, hogy turnékon, haknikon, illetve kisebb fellépéseken nagy eséllyel meg lehetett jósolni, hogy mely számok fognak szólni, eltérés legfeljebb a tekintetben lehetett, hogy éppen volt-e aktuális kislemez vagy album. És innentől kezdve tulajdonképpen mindegy is volt, sikeres-e az új album vagy sem, bejött-e az új kislemez vagy sem: a közönség eljött, mert a slágereket akarta hallani, és ez volt a fontos. Ez egyenes úton vezetett a kísérletezés felé, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha H.P.-nek megtetszett egy szám vagy egy zenei irányzat, akkor azt automatikusan megkísérelte átdolgoztatni Rick-kel és Jay-jel a saját hangzásukra. Ez pedig nem más, mint a trend megfordulása: többé már nem ők diktálták a divatot, amit mindenki más csak követett, hanem ők kezdtek el menni a divat után, amely nem tetszett minden rajongónak. A „Who’s Got The Last Laugh Now?” albumon is hallható már egy-két olyan szám, amelyek esetében egyértelmű, hogy ezt az utat kezdték el járni.

2005 szilvesztere előtt aztán kiadtak még egy kislemezt, amely meglepő módon az „Apache Rocks The Bottom” címet viselte, és két albumszám: a „Rock Bottom” szövegének és az „Apache” refrénjének az egybeolvasztása lett, kiegészítve a kiállásnál az eredeti Shadows-számból vett újabb részlettel. Borítója és a videoklip is nagyjából ugyanazt a témát dolgozzák fel: egy szalonban kártyáznak a Scooter tagjai és különféle rosszfiúk, a 20-as évek amerikai gengszterdivatjának megfelelően felöltözve. Természetesen a parti során kiderül, hogy nem mindenki játszott tiszta lapokkal, aminek verekedés lesz a vége. Miután mindenki a földön fekszik, az ott tartózkodó hölgyek (akik maguk is kivették a részüket az eseményekből) zsebre teszik a lóvét. B-oldalnak egy igazi különlegességet, a szilveszterre készített „Countdown”-t mellékelték, ami voltaképpen nem más, mint H.P. visszaszámlálása egy perctől, a végén egy tűzijátékkal. Hogy hány bulizó használta ezt újévkor, nem tudni, az viszont tény, hogy a kislemez kevésbé volt sikeres. Talán a rossz megjelenési dátum is okozhatta, talán az egybeolvasztás különös módszere, ezt utólag nem lehet pontosan megmondani.

Az albummal szemben azonban a promóciójára megszervezett turnéval szemben egyáltalán nem lehetett kifogással élni. Igazán kitettek magukért a srácok, az új dalok mellett játszottak régieket is, a látványos fényeket pirotechnikával fejelték meg, valamint egy Roland elektromos dobszettel, amit Rick és Jay előszeretettel püföltek, különleges hangulatot keltve ezzel. Az igazi nagy dobás azonban nem ez volt, hanem a black metal legenda, a Venom gitárosa, Jeff Dunn, „Mantas” volt, aki az összes olyan Scooter-számban játszott, amelyben elektromos gitár-effekt volt hallható. Legemlékezetesebb produkciója a „Fire” alatt nyújtott teljesítménye és a hosszúra elhúzott szólója volt a szám végén. Ha ez még nem lett volna elég, H.P. számtalanszor átöltözött a koncert alatt, mindig a hangulathoz illően. Ezeknek köszönhetően a turné igazi élmény volt, már-már egy rock-koncerten érezhette magát az ember. Hamburgi fellépésük helyszínén meg is örökítették az eseményeket: ebből készült az „Excess All Areas” koncertalbum és koncertvideó – utóbbi kiegészítve az addig megjelent összes videoklip gyűjteményével, backstage extrákkal, valamint klipkommentárral. A fekete borítón egy szürkére színezett H.P. ordít a közönségnek, ily módon a külalak is nagyon rendben van a kiadványnál. Ezzel már sikerült sikereket elérni, mindkettő nagyon jól fogyott, és azt kell mondani, nem alap nélkül.

Mindennek ellenére a 2006-os év teljes csendben telt el. Ezt a kiadványt leszámítva ugyanis semmit nem csináltak az égvilágon. Még csak új számot sem, ami azonban akár végzetes hiba is lehetett volna, éppen ekkoriban változtak ugyanis a zenei trendek, amelyekkel jó lett volna tartani a lépést. Helyette inkább a korábban részletezett koncertzenekar státusz töltötte ki ezt az évet. És még egy fontos dolog: Jay Frog négy év után távozott augusztusban. A saját útját és elképzeléseit szerette volna követni, amely sikerült is neki: kiválása óta talán ő az egyetlen ex-tag, aki önállóan is hatalmas karriert futott be, és feltétel nélkül népszerű, mind a mai napig.

chapter fourút a legendává válás felé

2006 augusztusában megjelent egy közlemény a scootertechno.com-on, amelyben tudatták a világgal, hogy a harmadik tag pozíciójában ismét változás történik. Sokan egyáltalán nem tartották ezt váratlannak, ismerve a „négy éves szabályt”, és tulajdonképpen csak arra vártak, mikor jelenti be Jay a távozását. Erre végülis sor került, a hivatalos információk szerint azért, mert szerette volna szólókarrierjét építeni. Ez igaz is volt, azonban volt egy másik aspektusa is a történetnek: állítólag zenei elképzelései egészen mások voltak a Scooter jövőjéről, mint H.P.-nek vagy Ricknek. Hogy ez tulajdonképpen miben nyilvánult meg, rejtély, annyi bizonyos, hogy ismét keresni kellett egy új tagot.

Régi szokás szerint ez egy olyan ember lett, aki már korábban is a Scooter közelében volt, így nem esett nehezére beleszokni a csapat életébe. Ő Michael Simon, akinek nem volt nehéz művésznevet választania, mindössze csak az eredeti nevének német kiejtését cserélte le angolra. Michael külsőre is elütött a Scooter többi tagjától: nemcsak a jelenlegi tagoktól, de a vékony szőke Ferris, a kicsit markánsabb arcberendezésű szakállas Axel, vagy éppen az igazi németes arcvonású Jay után egy olyan tag került be, aki leginkább egy kisportolt olasz szépfiúra hasonlított. A rajongók kezdetben sokat célozgattak erre, de aztán elkezdtek érdeklődni az iránt is, hogy mégis honnan került képbe. Bármilyen meglepő, Michael egyáltalán nem mondható tapasztalatlannak, sőt a Scooterrel is bensőségesebb kapcsolatot ápolt, egészen a kezdetektől. 1972. augusztus 29-én született, és egészen fiatal kora óta érdeklődött a zene iránt. Ő elsősorban mindig is inkább DJ volt, már korai éveiben egy neves hamburgi diszkó rezidens lemezlovasa lett, kezdetben hip-hopot, majd egyre inkább technót és rave-et játszott szettjeiben. A Scooter megjelenésével egy időben, 1994-ben csinált egy igazi hosszú és gyors instrumentális számot, ez volt a Baby Techno, ez tekinthető első önálló szerzeményének. Karrierje mindinkább a happy hardcore és a rave felé vitte el őt, ebben segítségére volt egy másik DJ, Shahin Moshirian, akivel aztán megalapították a Shahin & Simon nevű rave-duót. Írtak néhány szolid sikert elért számot, színpadi produkciójuk pedig a kornak megfelelően eksztatikus volt. Fennmaradt felvételeken látszik, ahogy

Michael régi rossz szokását, a playback látszatát minimálisan sem fenntartó üres billentyűcsapkodását produkálja, majd szám közben nemes egyszerűséggel helyet cserél Shahin-nal, miközben zavartalanul szól a zene. Ettől függetlenül azonban a zenéjük és az általuk keltett hangulat fergeteges volt. Michael 1996-tól került közelebbi kapcsolatba a Scooterrel, amikor bejáratosak lettek a stúdiójukba, miután egy jól sikerült közös turnén összebarátkoztak. A barátság eredménye az lett, hogy a Shahin & Simon-féle „Do The Right Thing”-et a Scooter, a „Let Me Be Your Valentine”-t pedig a duó remixelte. Emellett Michael több jelenetben is felbukkant az „I’m Raving videoklipjében, ahogy a háttérben táncol lassítva, vagy éppen fut, esetleg tolja Rick zongoráját. Akár örülhettek is volna a rajongók annak, hogy egy ilyen ember érkezik harmadiknak, de sajnos csalódniuk kellett azoknak, akik a happy hardcore feltámadását várták tőle. Michael pályafutása ebben a stílusban ugyanis már a kilencvenes években, a duó feloszlásával véget ért, és onnantól a saját neve alatt kezdett el dolgozni. Kezdetben remixeket készített, ahogy visszatért DJ-pályafutásához, majd újra jöttek a saját szerzemények. Ezekben azonban már nyoma sem volt a korábbi évek stílusainak, különösen amikor összeállt Jerry Ropero-val, és progresszív house-t kezdtek el játszani. Néhány szerzeményük egészen sikeres lett a klubokban, többfelé játszották őket hazánkban is. A gond csak az volt, hogy ezt a stílust igencsak nehezen lehetett összeegyeztetni a Scooter által addig játszottal, ami inkább a hands up és a hard trance sajátos keveréke volt. Emiatt sokan tartottak tőle, hogy ez bizony kihatással lesz az együttes stílusára. Annál is inkább, mert elődeivel ellentétben Michaelnek esze ágában sem volt felhagyni a DJ-skedéssel a Scooter kedvéért, ugyanúgy csinálta a szetteket szinte minden szombat este. Mindenesetre az az első pillanattól látszott, hogy szívvel-lélekkel a csapat mellett áll, és fontosnak tartja a rajongók véleményét. Rögtön a belépése után létrehozott egy második MySpace-profilt is, ahol először is üdvözölte a rajongókat és megígérte, hogy minden apró részletről beszámol, amiről csak tud. Ezt meg is tette, értékes információmorzsákat adott át már a kezdeti időkben is.

A nagy kérdés csak az volt, hogyan tovább? Általában a tagcseréket mindig stílusváltás követte, noha mindig volt egy átmeneti időszak, amely még az előző korszakra emlékeztetett. Azt, hogy mi fog következni, senki sem sejtette. A Scooter több mint egy évig nem jelentkezett semmi újdonsággal, csak turnéztak,

de a tagcserén kívül 2006 nem tartogatott egetverő újításokat. A zene világában azonban ekkor kezdődött el valami, amely a tempó általános lassulásához, és a house dominanciájához vezetett. Fedde Le Grande „Put Your Hands Up For Detroit”-ja csak az első volt azoknak a slágereknek a sorában, amelyek megmutatták a jövő irányvonalát. A lassabb tempó a keményebb ütemek visszaszorulását, az önfeledt tombolás visszafogott lötyögéssé változását hozta magával. Magyarországon ennek biztos jele volt az előtte való egy-két év domináns előadóinak számító úgynevezett „Dancemix Deejays” csoport (Peat Jr. & Fernando, Spy The Ghost, Erős vs. Spigiboy, Dred, és társaik) totális visszaszorulása, de külföldön is az volt megfigyelhető, hogy a hands up és a klasszikus dance, mint mainstream irányzatok, kezdtek leszállóágba kerülni. Egy ilyen közegben volt jelen egy több mint tíz éves Scooter, amely éppen ezt a népszerűségéből vesztett irányzatot képviselte, ráadásul sajátos előadásmóddal. Korábban is az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a tagcserék környékén volt egy nagyobb irányváltás a főbb stílusok tekintetében, így most is kézenfekvőnek tűnt a helyzet, hogy a tagcsere új stílust is takar. A helyzettel viszont értelemszerűen nem akartak megbarátkozni a régi rajongók, s aggódva figyelték, mi fog ebből kisülni.

A kisülés decemberben következett be, mikor is bemutatták az új formáció első dalát, mely a „Behind the Cow” címre hallgatott. Bár Michael azt állította a megjelenés előtt, hogy az nem lesz feldolgozás, rögtön kettőt is fel lehetett benne ismerni: a KLF-féle „What Time Is Love?” előkerült másodszor is, a fő motívumot azonban a Blue Öyster Cult „Don’t Fear The Reaper”-jéből kölcsönözték. A szám nagyon szokatlan volt, mert bár egyértelműen a korábbi stílust követte, attól mégis jelentős mértékben eltért. Élőzenére hasonló alapot kapott, a dallam alatt a „Who’s Got The Last Laugh Now?” turnéról ismert Mantas gitározott, emellett egy rapbetét is helyet kapott benne, melyet a németországi bemutató során egy helyi rapper, bizonyos Lincoln, a kislemezverzión pedig az amerikai sztár, Fatman Scoop szövegelt fel. Azóta nem sokszor került be a koncertprogramba, de ha igen, H.P. töltötte ki saját szövegével ezt a részt. A dal kislemezen 2007 januárjában jelent meg, egy extended verzióval, remixekkel, valamint egy „Taj Mahal” című B-oldallal. Utóbbi igazi relaxációs, nyugtató háttérzenének is felfogható, valóban India világát megidéző szám, melynek a legvégén a szemfüles hallgatók pár másodpercnyi csend után egy tehénbőgést hallhatnak. A dal címe és a borító, melyen egy tehén látható, egy rajongó ötlete alapján készültek – és ha már tehén,

akkor kézenfekvő volt Indiában forgatni a klipet. H.P. bűvölte szövegével az indiai közönséget, majd a három tag részt vett bene a hagyományos színek fesztiválján, amelynek keretén belül színes festékkel locsolják egymást az emberek. A klipben még maga Fatman Scoop is felbukkant, igaz, mindössze egy tévékészüléken keresztül, egy new york-i taxi hátsó ülésén. A dal igazi felvezetésként szolgált az alig pár héttel később megjelenő albumhoz.

the ultimate aural orgasmMegjelent: 2007. február 9.Stílus: hard trance, hands up, house

Tracklista: Horny in Jericho – Behind the Cow – Does the Fish Have Chips? – The United Vibe – Lass Uns Tanzen – UFO Phenomena – Ratty’s Revenge – The Shit That Killed Elvis – Imaginary Battle – Scarborough Affair – East Sands Anthem – Love Is An Ocean

Az új lemez különösen meglepő volt, mert a rajongók nem egészen erre számítottak – a szó jó és rossz értelmében. A lemezborító azúrkék alapon mintázta a Depeche Mode „Music For the Masses” című albumborítójának utánzatát, rajta egy többágú utcai hangosbeszélővel. A borítóhoz mellékelt matrica nagyszerű dalszövegekre figyelmeztet – nos, ez azért nem teljesen igaz. A lemezen egyrészt érződik az, hogy még Jay Frog idejében készülhettek az alapjaik (vagy legalábbis azt az időszakot akarták másolni), de ez sajnos erőltetettséghez és hiteltelenséghez vezetett. Noha a számok között vannak jók és egészen érdekesek is, valahogy a kényszeredettség járja át az összes dalt, ami H.P. szövegeire is igaz. A rajongók is észrevették ezt, és ők sem tartják a legsikerültebb albumnak, megjelenésekor a HSF is tele volt negatív kritikákkal. Pedig alapvetően nem volt rossz az alapkoncepció: az eddigi hands up – hard trance irányvonalat akarták vegyíteni az élőzenével, valamint skót népdalokkal. Ez páratlan egyveleget alkothatott volna, ha összeállt volna egységes egésszé, de sajnos nem ez a helyzet: a számok olyanok, mintha csak egymás után lettek volna feldobálva a korongra, de azért legalább a hasonló stílusúakat egy csoportba rendezték. Külön érdekesség, hogy a legtöbb dalban hallható gitáralapokat a turnéról már ismert Mantas játszotta fel. A lemezen szokás szerint megtalálható Scooter-logó ezúttal szokatlanra sikeredett, ugyanis

a lemez teljesen fekete volt, arra került rá egy szürkésebb színnel szitázott logó, amely ráadásul olyan volt, mintha fentről leöntötték volna fekete festékkel. Készült limitált kiadás is, számos extrával, többek között a legutóbbi turné eddig kiadatlan számaival, mint például a 13 perces Acid Air Raid – Trance-Atlantic, vagy a Fire, Mantas extrém hosszú gitárszólójával a végén. Az, aki iTunes-on keresztül vette meg a lemezt, kapott egy grátisz dalt is: a Firth of Clyde a címében reflektált egy korábbi B-oldalas számra, a Firth of Forth-ra, ugyanakkor illeszkedik is a többi számhoz.

A lemez nyitó trackje, a Horny In Jericho, egy feldolgozás, amelyben felcsendül a 2001: Űrodüsszeia klasszikus nyitó tétele is, intróhoz képest szokatlan hosszal, dobos aláfestéssel. Ezt követi átúsztatással a már ismert Behind the Cow, amit a Prodigy- és Blur-utánérzésű „Does The Fish Have Chips?” követ, benne egy olyan orgazmus-imitációval, amihez képest a Sex Dwarf-é is eltörpül. A „The United Vibe” a dallamával a klasszikussá vált töp-töpözést próbálja meglovagolni, de már

Rick és Michael egy közös képen

hallható benne egy népzenés jellegű betét is. Ezt követi a „Lass Uns Tanzen”, amely azért érdekes, mert furcsa karriert tudhatott magának. Először is, még sosem volt német nyelvű albumtrackje a Scooternek (ha nem számítjuk az Am Fenstert, de az egyébként is bónuszdal volt), bár a szövege nem túl épületes, mindössze két sor. Később ki is hozták kislemeznek, ami még érdekesebb volt, hiszen teljesen német nyelvű kislemezt sosem adott ki a Scooter, és bevallásuk szerint nem is akartak korábban. A dal a klubok világának íródott volna, ha nem tért volna el a stílusa erősen attól, ami akkortájt ment a mainstreamben. A zenei alapot jól hallhatóan a Run DMC „It’s Like That” című számából kölcsönözték, és ugyanez az alap, valamint az egész dal felépítése annyira bejöhetett nekik, hogy három dal remixét is elkészítették egy kaptafára ez alapján a későbbiekben. A „Lass Uns Tanzen”-t az instrumentálisnak mondható „UFO Phenomena” követi, ami szintén klubzenének tekinthető, de lévén Kraftwerk-feldolgozás, tempója nyugodt, a dal is kellemes, így bármikor el lehet hallgatni. A hosszú számok blokkja ezzel lezárul, és következik az H.P.-szövegelés ideje, ami néha nagyon erőltetettnek tűnik, nem olyannak, mint amit megszokhattunk. A „Ratty’s Revenge” címe kikacsintás a Ratty-projektre (amit, dacára a Michael csatlakozásával létrejövő potenciálnak, mégsem folytattak), és a dal sem lenne rossz, de a lendületét kétszer is megtöri egy hosszú, elnyújtott Nikk-betét, mely szépnek szép ugyan, hiszen brit népdal az alapja, azonban annyira vontatottá válik tőle a szám, hogy kevésbé tűnik előnyösnek az, hogy végülis belekerült. A „The Shit That Killed Elvis” sokáig kislemezvárományos volt a rajongók körében, amire megvolt az esély, lévén a dal nagyon jó, és a Bloodhound Gang frontembere, Jimmy Pop vokálozik benne, ám erre mégsem került sor. Majd csak több mint két évvel később került elő újra a dal, hogy a felismerhetetlenségig átdolgozva „J’adore Hardcore” néven slágerként szülessen újjá – de erről később. Az „Imaginary Battle” a zongorás-rockos-Led Zeppelines felépítésével egy gyors, erőteljes szám, míg a „Scarborough Affair” nem más, mint újfent egy közismert népdal átirata, kicsit trance-esítve, a korai Benny Benassit idéző kiállásos résszel. Ez utóbbi szám is újjászületett két évvel később, ekkor már hardstyle stílusban. Az ezt követő „East Sands Anthem” nagyon nem egy szokványos Scooter-szám, mivel két részből épül fel: egy operára emlékeztető lassú, Nikk-énekes részből, és egy gyors, a végletekig eltorzított H.P.-szövegeléssel gazdagított, skótdudás-pergődobos, indulóra emlékeztető dallammal. Az albumot szokás szerint egy trance-szerzemény zárja, a „Love Is An Ocean” egy kellemesen sikerült darab, viszont nem is tér el túlzottan a korábban megszokottaktól.

Mint már szóba került, az album nem lett túl nagy siker, sem üzletileg, sem a rajongók körében. Talán ennek köszönhető, hogy az albumnak nem volt hivatalos turnéja. Pontosabban volt egy „The Ultimate Aural Orgasm Tour”, de az valójában az Ausztráliában zajló több állomásos turnéjuk neve volt, amelyen ráadásul az albumról nem is hangzottak el nóták, leszámítva a kislemezeket. Ehelyett egy „Lass Uns Tanzen Clubtour”-ra került sor, német nyelvterületen. Ezzel valamelyest felelevenítették a több mint tíz éve parkolópályára állított diszkóhaknis múltjukat, amely Michael csatlakozásával ideálisnak tűnt, lévén ő már otthonosabban mozgott a lemezjátszók mögött hatalmas, strasszkövekkel kirakott és nevére gravíroztatott fejhallgatójában, mint egy szintetizátorral. A felállásban H.P. szövegelt, Rick felelt a különleges fény- és hangeffektekért, míg Michael csinálta a DJ-szettet. Ez nem volt igazán ínyére a rajongóknak, hiszen Scooter-számot maximum nyomokban lehetett felfedezni közöttük, de nem is ez volt a cél. A turné támogatásaképpen kiadták kislemezen a „Lass Uns Tanzen”-t, melynek a videoklipje Edgar Allen Poe „A vörös halál álarca” című novelláját idézte. Azaz álarcosbálban buliztak az emberek, akik közt maskarában, hogy ne lehessen felismerni, ott volt a Halál is, aki néha magával ragadott egy embert. A klip alulról súrolta a 18-as karikát, mert nyíltan szexuális töltetű volt, de a németül obszcén szövege miatt amúgy is kellett belőle készíteni egy cenzúrázott változatot. A kislemez tartalmazott egy B-oldalt is: a „Te Quiero” szintén klubzene, de inkább már a mainstream fajtából, kemény, erőteljes, és szöveg is van benne – a változatosság kedvéért spanyolul.

Ugrálás a csúcsok felé

A relatív sikertelenségen valahogy túl kellett lenni, a kreativitás hiányát leplező pótcselekvések helyett pedig a Scooternek ismét valami jobbat, merészet kellett alkotni. Az idő azonban sürgetett: az új albummal elégedetlen rajongók már második éve vártak valami újra, valami elsöprőre. A korábban az együttes által képviselt stílusok egyre inkább a perifériára szorultak, 2007-ben sem a rapbetétes “Behind the Cow”, sem a kluboknak írt “Lass Uns Tanzen” nem volt versenyképes. Kézenfekvőnek tűnt a váltás, méghozzá egy olyan stílusra, ami remekül integrálható a korábbi hangzásvilágba. És itt jött képbe a jumpstyle.

Miféle őrület az, ami a 2000-es évek elején indult el egy holland úriember, bizonyos Patrick Jumpen kezdeményezésére? Nos, nem más, mint egy újfajta tánc,

mely egy különös, semmi mással össze nem hasonlítható koreográfiájú ugrálást testesített meg. Mindehhez társult egy új zenei stílus is, mely a hard dance és a hardcore egyik leszármazottja, bár lassabb azoknál, és jellemzője a kövér, de mégis visszafogott bassdrum, valamint a snare és a clap effektek ütemes ismétlődése a háttérben. Mindehhez párosul egy olyan minimalista hangzás, amely roppantul egyszerűvé, mégis páratlanul nagyszerűvé tette a stílust. A Scooter ezt próbálta meg valahogy átültetni a saját maga által létrehozott keretek közé. Kezdetnek már tavasszal bejelentették, hogy jön ősszel egy új lemez, amelyről ekkor még tudni vélték, hogy a címe „United States of United Vibes” lesz. Semmit nem lehetett róla tudni, egészen nyár végéig, amikor megszellőztették, hogy az album stílusa talán közel fog állni a jumpstyle-hoz, sőt, lehet, hogy az egészet neki fogják szentelni. Ezt kisebb értetlenség fogadta, különösen azok részéről, akik a „The Ultimate Aural Orgasm” kudarcából még fel sem ocsúdtak – ők mindenképpen a múltbeli ösvényen jártak volna. Mert bizony felerősödtek a negatív kritikák Michael-lel szemben, és többen őt kezdték el hibáztatni a sikertelenségért. Pedig Michael inkább a töltelékember szerepét játszotta el, a maga szerény, visszahúzódó módján, noha tagadhatatlan, hogy a rajongókkal olyan jól tartotta a kapcsolatot az interneten keresztül, hogy alapos okkal feltételezhették, hogy érdemi ráhatása van a dolgokra. Azonban, mint sok minden más is, ez is H.P. döntése volt, ám ekkor, amikor még semmi kézzelfogható eredményt nem produkáltak, lutrinak tűnt az elhatározás.

A Scooter biztosra ment, és a nyár folyamán leigazoltak egy kisebb csapat táncost, akik profi szinten űzték a jumpstyle-t, de más extrém táncokban is járatosak voltak. A fiatal srácok a keresztségben a Sheffield Jumpers nevet kapták, és innentől kezdve nem volt alkalom, hogy ne léptek volna színpadra. Első megmérettetésük a dán közönség előtt volt, akik mindjárt két új Scooter-számot is hallhattak 2007 nyarának végén. A „The Question Is What Is The Question” összességében tetszett a rajongóknak, noha a kiforratlanság jegyeit mutatta a későbbi számokkal szemben. Legnagyobb attrakciója mégis talán az volt, a táncosokat kivéve, hogy a „wonderful bars, fat like Michael’s ass” résznél Michael rendre letolta a nadrágját, és kivillantotta a hátsó felét a közönségnek, nagy derültséget keltve ezzel. A második új dal voltaképp egy régi feldolgozása volt, a „The Fish Is Jumping” a „How Much Is The Fish?” jumpstyle átirata volt, és később a Question B-oldala is, megtámogatva kis szöveggel. Ez a szöveg vélhetően

bakiparádéban került rögzítésre, ugyanis H.P. elröhögi a mondókáját, amikor „Fish is jumping” helyett „Jump is fishing”-et kezd el mondani, és ez aztán végül benne is maradt a számban. Augusztusban ki is adták a kislemezt, amely még két dologról lett hírhedt: az egyik a minimalista borító, amelyen fehér alapon mindössze egy sárga kérdőjel látható; a másik a videoklip, amelyben gyakorlatilag végig H.P. feje látható színes hátterek alatt, na meg a táncosok. Utóbb sokan sérelmezték, hogy Ricknek mindösszesen egy másodperc, Michael-nek pedig még ennyi sem jut a videóban, így aztán utólag betoldottak kettejükkel még egy-egy másodpercet. A kereskedelmi forgalomba került kiadványokon már ez az új, átszerkesztett klip jelent meg. Akárhogy is, a The Question is What Is The Question beállított két rekordot is: egyrészt Németországban német előadónak még sohasem volt húsz TOP10-es kislemeze, ez most sikerült. Másrészt Ausztriában még soha egyetlen előadónak sem volt annyi kislemeze TOP10-es, mint a Scooternek, nem kisebb nevet, mint Michael Jacksont letaszítva ezzel a trónjáról.

Fanyalgó hangok természetesen most is akadtak, nem értették, mire fel van ez az egész variálás a stílussal. Aztán mikor megtudták, hogy az új album címe „Jumping All Over The World” lesz, csak még jobban elkezdtek hőzöngeni, félve attól, hogy egy egész albumnyi Question kerül kiadásra. Nos, ez végső soron igaz is lett, meg nem is. November 23-án az új kislemez, az „And No Matches” videoklipjének premierjével bemutatták, milyen lesz a pontosan egy hét múlva a boltokba kerülő nagylemez. Kiforrottabb, gyorsabb, de mégis hamisítatlan jumpstyle számot kapott a közönség, a klipben a táncosokon felül egy csinos fiatal leánykával, több Rick-kel és Michael-lel (előbbi látványos fogyását és ezzel együtt megfiatalodását büszkén tanúsítva, amit ekkoriban született, Keira nevű lánya is motiválhatott), valamint a német változatban egy VIVA-műsorvezetővel. A minimalista klipdizájn itt is megmaradt azért, nem is beszélve a kislemez borítójáról, amely ismét fehér volt, rajta mindössze egyetlen gyufásdobozzal. Egy B-oldalas szám is bekerült a repertoárba: az Up In Smoke egy igazi jumpstyle-szerzemény volt, kevésbé kommersz, de a B-oldalak sajátossága mindig is ez volt.

jumping all over the worldMegjelent: 2007. november 30.Stílus: jumpstyle

Tracklista: The Definition – Jumping All Over The World – The Question is What Is The Question – Enola Gay – Neverending Story – And No Matches – Cambodia – I’m Lonely – Whistling Dave – Marian (Version) – Lighten Up The Sky – The Hardcore Massive – The Greatest Difficulty

Három táncos árnyéka sejlik fel a pirosas-sárgás kockás háttéren, amely egy fekete alapon nyugszik. Körülbelül így néz ki a Jumping All Over The World borítója, amelynek a zenéhez hasonlóan a minimalista elegancia az alapja. A CD-k ezúttal elhagyták a jól ismert szótölcsért, és immár csak matt fekete színben pompáznak. Készült egy kétlemezes, limitált kiadás is, elegáns papírtokba csomagolva, melynek különlegessége a Scooter eddigi TOP10-es kislemezeinek válogatása volt. Mivel a Question eleve rajta volt az albumon is, ezért az nem került rá, hanem helyette a Headhunterz remixét tették fel. Ez a Headhunterz nem az ismert hardstyle előadó volt, hanem egy másik, így aztán a dal is hands up-változatban lett feldolgozva.

Az albumot az ugrálás angol Wikipédia-szócikkének a definíciója nyitja, amit egy robotprogram olvas fel menüett-zenére. Nagyon szokatlan ilyesmit választani intrónak, de a lemez többi részének ismeretében végső soron nem akkora probléma. A második szám a „Jumping All Over The World”, mely később meghódította a világot, és igazi slágerré vált, stílusa ellenére is, melyet a rajongók többsége nagyon megkedvelt az idők során. Ezt a már ismert Question követi, majd jön az „Enola Gay”, amely egy félig-meddig instrumentális szám, nem számítva H.P. sorozatos „hardstyle, baby” bekiabálását alatta, és egy teljes értékű feldolgozás is egyben. Ugyanez igaz a már szöveges „Neverending Story”-ra, amely viszont az utána következő „And No Matches”-re hasonlít. Az egy kaptafára készülő dalok miatt az embernek ekkorra már az az érzése, hogy igen kevés munka lehetett ezeknek a számoknak a megírásában, ám ekkor jön az instrumentális „Cambodia”, amely szintén egy teljes értékű feldolgozás, méghozzá ütős jumpstyle stílusban. A mai napig rendszeresen előkerül koncerteken, rendszerint hatalmas sikert okozva,

egybejátszva az „Enola Gay” végével. Ezt egy kissé visszafogottabb szám, az „I’m Lonely” követi, egyedülálló módon férfi HPV-vel énekelve a refrént, majd jön a „Whistling Dave”, mely felfogható poénnak is, ugyanis a jumpstyle alapokra a Tetris zenéjét építették fel, melyet maga H.P. fütyül el. Az ezután következő „Marian” a lemez kakukktojása, lévén inkább house-beütése van, nyomott hangzással, amit csak súlyosbít H.P. szándékosan mély hangúra vett éneklése. Ez is egy teljes értékű feldolgozás, a Sisters of Mercy örökbecsű klasszikusáé, mely H.P. egyik kedvenc száma volt, még az újhullámos korszakában. A dalba azért került bele a „Version” kitétel, mert az utolsó versszakot lefordították németre, és H.P. így adja elő. A lemez végére két instrumentális szám került: a „Lighten Up The Sky” hamisítatlan hatperces jumpstyle, fokozatos felépüléssel, ütős bassline-nal, egyszóval annyira keményen, amennyire lennie kell. Az ezt követő „The Hardcore Massive” pedig inkább a hardstyle stílusával mutat rokon jegyeket, ami nem is csoda, lévén a műfaj egyik mesterének tekintett Showtek egyik dalának a nyúlása. Magyar részről azért is különösen poénos, mert a refrénje igencsak hasonlít a klasszikus „Mint a mókus fenn a fán” című dal dallamára, rengeteg elhallásra adva így okot. A legutolsó, pár másodperces track gyakorlatilag ugyanaz, mint az intró: egy géphang közli a menüettre, hogy a legnagyobb nehézség megtalálni a befejezést, de ne is keressük, mert már itt van.

A Jumping All Over The World, bár nem ért el nagyon jó helyezéseket a toplistákon (ettől függetlenül szép eredményeket könyvelhet el), folyamatosan nagyon jól fogyott Németországban, és világszerte is kiadásra került. Ennek köszönhető, hogy a németeknél gyorsan elérte az aranylemez-státuszt, csak Európában pedig több mint félmilliót adtak el belőle, amely uniós platinalemezt ért. Kicsivel a lemez megjelenése után kijött a lemez címadó dala kislemezen is, a szokásos minimalista dizájnnal: fehér alapon jumpstyle táncos sziluettje látható a borítón. A számot kissé kiigazították: kapott egy új második versszakot, valamint egy kiállást. A videoklipje azonban ismét megosztóra sikerült: egyfelől jók benne a jelenetek, ahol a Sheffield Jumpers a világ különféle pontjain táncolnak, azonban megint csak H.P. szerepel a klipben. A másik két tagot korábbi videókból vágták be: Michael-t az And No Matches klipjéből egy pillanatra, Ricket pedig az Excess All Areas koncertfelvételről. Márpedig ennek a felvételekor még Jay Frog volt a Scooter harmadik tagja, és a szemfülesebbek észre is vehették, hogy valóban látható a klipben ő is. Hiába tűnt úgy, hogy a klip költségvetése relatíve alacsony

volt, a kislemez hamar sláger lett. Extraként két B-oldalas számot is rápakoltak a korongra: a Tribal Tango egy jumpstyle alapokra helyezett tangó-ritmusokból álló szám, míg a B.O.B. egy house-szerzemény, melyet a hangzásvilága alapján a Twin Peaks egyik betétdala ihletett (és a címét is onnan kapta, a Gyilkos Bob-ról).

A Scooter tehát újra a csúcsokat ostromolta, hátravolt azonban egy nagyon nehéz terep, ahol pedig mindig is nagyon szerették őket. Ez pedig nem más volt, mint Nagy-Britannia, ahol 2001 óta nem voltak jelen. Ez talán így is maradt volna, ha nem indult volna el 2008-ban a Clubland TV, mely kifejezetten elektronikus zenék sugárzására specializálódott. Az All Around The World Records jó érzékkel tapintott rá, hogy a Kontor sikerelőadóinak szigetországi futtatásával nagy sikereket érhetnek el, és átvettek közülük néhányat, akiknek aztán közös turnét szerveztek, s ennek megtámogatására játszani kezdték a klipjeiket. Köztük volt a Scooter is, akik tudatosan kezdtek neki a britek meghódításának. Először kiadták a “The Question is What Is The Question” brit kiadását, majd a Clubland által szervezett turnén számos helyen felléptek. Májusban kiadták a nagylemezt is, amely majdnem ugyanaz volt, mint a német kiadás, kisebb változtatásokkal. A legfontosabb talán egy bónuszdal ráhelyezése volt, mely a “Jump That Rock” címet viselte. Ez egy instrumentális szerzemény volt, amire H.P. spontán kezdett el szövegelni, és a Németországban az album népszerűsítésére indított turnén mutatkozott be. Habár maga a dal szinte egy az egyben Citizen “1980” című számának Marshall Mix-ét másolta le, többször előfordult már korábban is, hogy betoldottak egy-egy ilyen szerzeményt (például amikor ugyanezen a turnén a “Whistle Song”-ra táncolták a jumpstyle-t, ami szintén nem Scooter-szám). Ez azonban annyira sikeres lett, hogy felvették stúdióban is, és a briteknél már ezzel együtt jelent meg. Mindenki lélegzet-visszafojtva várta, mi lesz a próbálkozás eredménye, de a végeredményre talán álmában sem gondolt volna senki. A Jumping All Over The World a megjelenés hetében az első helyen állt a lemezeladási toplistán, megelőzve ezzel Madonna ugyanekkor megjelent “Hard Candy” című albumát. A hatalmas sikernek több oka is lehetett: a hét kihagyott év, a jó reklám, és az ilyesfajta zene iránti igény együttesen eredményezhették azt, hogy Nagy-Britanniában is platinalemez státuszt kapott. Mindeközben Magyarországon az album be sem került a TOP40-be, és az aktuális tehetségkutatók énekesein kívül a VIVA által ekkoriban felfedezett új előadók (SP, Fluor, Barbee, Anti Fitness Club, és társaik) domináltak...

Ekkora sikerek mellett érthető, hogy holmi stúdiómunkákra nem maradt idő, ezért új albumot nem is remélt senki sem. Ám 2008 tartogatott még három meglepetést kislemezfronton. Még áprilisban kihozták az albumról negyedik kislemezként az “I’m Lonely”-t, de nem abban a változatban, ahogy korábban megjelent, hanem jelentősen átdolgozták. A felismerhetetlenségig átírt számban talán csak a szöveg maradt ugyanaz (ám a refrént női vokálra cserélték), azonban most már inkább egy trance-számra emlékeztetett, jumpstyle-bassdrum alapokkal. B-oldalként is egy trance-szám, a “Way Up North” került a korongra - igaz, nem mindegyik változatra. Az új idők magukkal hozták ugyanis a fizikai adathordozók népszerűségének csökkenését, és a Kontor Records úgy döntött, csökkenti a költségeket, és átáll a kétszámos kislemezekre. Ez ekkoriban még csak annyit jelentett, hogy a rendes kislemeznek készült egy olcsóbb, kétdalos párja is, melyről azonban jellemzően lehagyták a B-oldalt. A CD-borító már összetettebb volt, mint elődein: a színpadon egyedül álló H.P. alakja szinte elvész a rajongók előtte hömpölygő hatalmas tömegében. A videoklip jeleneteit a brit turné során rögzítették: egyfelől a koncertek pillanatképei szerepelnek benne, de ismét megjelent a történetszál: egy pár szakítása és újfent egymásra találása képezte a sztori gerincét. Tervezték, hogy kiadják a kislemez brit változatát is, de erre sosem került sor, a már elkészült remixeket pedig utólag tették külön-külön elérhetővé.

Nyáron a Sheffield Jumpers kapott egy saját projektet, a “Jump With Me” című számukat azonban jól felismerhetően a Scooter írta, a B-oldalas “Rock the House”-t pedig egész biztosan, ugyanis a szerzőknél a már-már elfeledettnek hitt Ratty tagjai szerepelnek. Augusztus elsején pedig a német VIVA élőben közvetítette, ahogy fellépnek Berlinben, a Spandauban. Mintegy lezárásaként az időszaknak újra felvették a “Jump That Rock”-ot, mely megkapta a “Whatever You Want” alcímet, és teljesen átírásra került. Ennek legérdekesebb momentuma az volt, hogy a dal eredetijét játszó Status Quo-együttessel együtt vették azt fel (legalábbis a refrén az övék), és hogy ennek kiegészítésére H.P. is új formába öntötte az ehhez a számhoz tartozó szöveget. Az új kislemez megint csak nagy siker lett, borítóján egy brit mintázatú kalapács látható, mellyel a videoklipben jelképesen lebontják egy zajos bérházban a Scooter és a Status Quo között álló falat, miközben a Sheffield Jumpers széttáncolja a házat. Ehhez a kislemezhez is készült B-oldal: a “The Hi Hat Song” nagyon furcsa szám lett, nevéhez méltóan techno-alapokra helyezett cintányér-csattogás jellemezte.

Novemberben újra kiadták a nagylemezt, de ezúttal “Whatever You Want”-alcímmel, és némiképp módosított felépítéssel. Mindjárt háromféle változatban került kiadásra, a közös bennük a megváltoztatott borító volt, melynek képét már a brit változat borítóján is láthattuk, és a három tag látható rajta. A zenei anyagot is megváltoztatták: az 1-es CD-n kicserélték az “I’m Lonely”-t a kislemezverzióra, a “Lighten Up The Sky” pedig teljesen új, trance-esebb alapokra került, szöveges változatban hallható az albumon, melynek a CD-je is megváltozott: matt feketéről

fekete alapon aranyozott szótölcséresre cserélődött, utalva ezzel az elért sikerekre. Bónuszként felkerült hét új dal is, melyek egy évek óta tervezett Scooter-tribute-album, a “Hands On Scooter” első fecskéi voltak. A Hands On Scooter-projekt sorsa meglehetősen hányatott volt, ugyanis azt már 2006 óta tervbe volt véve, de annak ellenére, hogy fel is vettek számokat ehhez kapcsolódóan, sosem adták azokat ki, hanem évekig hányódtak. A rajongók nem győztek várni, így aztán egy saját készítésű tribute-lemezt adtak ki: ez volt a „The Gutter Techno Experience”. Ez az album meglehetősen távol állt stílusában attól, amire azt lehetne mondani, hogy kommersz, de a maga módján eléggé elterjedt lett. Az igazi Hands On Scooter csak 2009-ben jelent meg, de ebből már a Whatever You Want-kiadáson adtak egy kis ízelítőt. Az eredmény azonban alulmúlta a várakozásokat. Ugyan voltak a számok között ötletes darabok, de végülis nem sikerült kitörni velük a középszerűségből. Az előzetesen megismertetett dalok közt ott volt a Bloodhound Gang-féle rockosított „Weekend!”, a K.I.Z. által németesített „How Much Is The Fish?”, a német rapper, Sido speciális „Move Your Ass!”-e (ez kislemezen is kijött, videoklipje is készült, H.P. cameo-megjelenésével), Modeselektor és Otto von Schirach erőteljesen átértelmezett elektronikus zörejjé torzított Hyper Hyper-je, Jan Delay és Moonbootica által átírt „I’m Raving”, az Andreas Dorau által átgondolt „Aiii Shot The DJ”, valamint a Klostertaler által tiroli sramlizenekarra áthangszerelt „Friends”. Ám nemcsak ezek képviselték a bónuszszekciót, hiszen a második lemezt is újra a csomag részévé tették, sajnos szinte változatlan formában. A nevét azonban megváltoztatták, így már hivatalosan nem volt a TOP10-es kislemezek gyűjteménye, viszont a „The Question Is What Is The Question” remixe lekerült róla, helyette a „Jump That Rock (Whatever You Want)” hallható, valamint grátisz rátették huszonegyedik számnak a Sheffield Jumpers-nek írt „Jump With Me”-t. Harmadik lemezként a csomag része lett egy koncert-DVD is, mely a 2008. augusztus 1-jén Berlinben, a Spandauban adott fellépésükön készült. Az eseményt a német VIVA élőben közvetítette, így gyakorlatilag ez a kész felvétel került lemezre, annak minden korlátjával. Ezek közül a legfájóbb pont a sztereó hangzás, ezzel együtt az 5.1 mellőzése, habár egy ajándékba adott anyag esetében nem biztos, hogy feltétlenül a minőségre akartak törekedni. Sajnos jogi okok miatt a „Roll Baby Roll” kimaradt a felvételből, az intrót pedig nemes egyszerűséggel utólag felülírták egy stúdiófelvétellel, ugyanezen okból. Ennek következtében a legjobban talán azok jártak, akik már korábban beszerezték más forrásból az eredeti TV-felvételt, mert

azon teljesebb élményt kaptak. Szerencsére az újrajátszott, modernizált hangzású „How Much Is The Fish?” helyet kapott a lemezen. Hogy az igazi fanatikusokat is megörvendeztessék, a limitált példányszámú dobozos változathoz adtak egy nagyméretű Scooter-zászlót, melyek aztán sorra jelentek meg a koncerteken is.

Amint látható, a Jumping All Over The World sikere rendkívülinek nevezhető. Mindez azonban köszönhető a jó marketingstratégiának is, amellyel korábban meg nem hódított vagy elfeledett piacokra is be tudtak törni. A vasat pedig addig kellett ütni, amíg meleg volt: a turné után számtalan újabb fellépésre hívták meg őket, ahol újra és újra ugyanazokat a számokat adták elő, hiszen az érdemi munka leállt. A kérdés csak az volt, meddig tart ki ez a sikerhullám?

KeményeBB ütemek vonzásáBan

2009-re kezdett leállni a Scooter a maratoni turnéval, amit a Jumping All Over The World népszerűsége miatt szerveztek. Ám ez csak fokozatosan ment végbe, hiszen a siker még mindig jelentős volt, és nemcsak önálló koncertekre hívták meg őket, hanem fesztiválokra is, tudván, hogy rengetegen kíváncsiak rájuk. Mint ahogy arra is, hogy mi lesz a következő lépésük.

Kezdetnek például megjelentették a „Hands On Scooter”-t, amit már évek óta terveztek, és amelyen különféle előadók készítették el saját változataikat Scooter-számokra. Mivel az album java részét már előző évben kihozták ízelítőként, így mindenki tudta, nagyjából mire lehet számítani. Az pedig semmi jóval nem kecsegtetett: középszerű számok egy középszerű albumon, mely egyáltalán nem lett olyan jó, mint amilyennek várták. Hiába csomagolták a lemezt szép színes borítóba, ez sem tette vonzóbbá az anyagot, mely egyedül Németországban tudott szerény eladásokat produkálni. Az új dalok közt ott volt egy kissé gótikus rockra hajazó „Faster Harder Scooter” a Knorkatortól, egy újabb „I’m Raving” a Turntablerocker-től, egy nagyon különös, minimálra lebutított „Nessaja” Alexander Marcustól, valamint egy újabb poénosra vett feldolgozás: a „Sexzwerg” a „RAF & Superdefekt” nevezetű duótól, amelyben a „Maria” és a „One” leegyszerűsített alapjaira szövegelik fel a Scooter legismertebb szövegeit – németre fordítva.

Aztán a mozivásznon is megjelent a Scooter, persze csak stílszerűen, azaz

a zenéjével. A Mortal Kombat 2 óta nem fordult elő ilyesmi, így mindenki felkapta a fejét, amikor kiderült, hogy Sascha Baron Cohen legújabb filmjének, a Brünónak ők játsszák a nyitódalát. A választás nem volt meglepő, hiszen amikor Brüno blokkja ment a „Da Ali G Show” című tévéműsorban, a fiktív osztrák homoszexuális divatriporter saját műsorának, a Funkyzeit-nak a „Crank It Up” volt a főcímzenéje. Ezúttal azonban nem merték bevállalni ezt a stílust, helyette a „Nessaja” kapta a megtisztelő címet, igaz, a film legelején hallható a korábbi főcímdal imitációja. Ha pedig már így adódott, összeválogattak pár Scooter-számot, és az akkoriban szárnyait bontogató iTunes-oldalukon mindjárt áruba is bocsátották őket, „The Albüm” címmel. A rajongók azonban már nagyon unták az ilyen és ehhez hasonló válogatáslemezeket, különösen annak fényében, hogy a borító megint ugyanaz volt, amit az elmúlt években már ezerszer felhasználtak – csak ezúttal zöldes árnyalatban.

Kellett az új anyag, és ezt ők is érezték. Csakhogy az utolsó lemez óta lassan két év eltelt, és a világban újabb változások történtek. A jumpstyle kezdett kissé a háttérbe húzódni, és még egy ilyen, kizárólag erre a stílusra építő albumot nem lehetett kihozni. Nem tűnt kézenfekvő választásnak az aktuális mainstream elektronikus zene sem, mely szinte kizárólag a house-ra épített, és ez volt David Guetta, Avicii, és társaik aranykora. Ők pedig a sikernek egy könnyebb útját választották: megszerettették az amerikaiakkal azt a stílust, amit eredetileg ők találtak ki. Készítettek egy egyszerű zenei alapot, amire aztán az USA akkoriban legfelkapottabb sztárjai énekeltek-szövegeltek rá, és kész is volt a sláger. Ez azért nem lehetett járható út, mert a Scooter stílusa nem passzolt ehhez: a keménység, gyorsaság, és főleg H.P. bekiabálós stílusa messze állt ettől az új világtól. Létezett azonban egy olyan zenei irányzat, mely ekkoriban kezdett számottevő népszerűségre szert tenni, és minden benne volt, amire szükségük lehetett. Ez volt a hardstyle, a hard dance és a hardcore leszármazottja, mely valahol a kettő között feküdt, ami a keménységet illeti. Nem volt annyira gyors, mint a hardcore, de megörökölte annak széttorzított bassdrum-jait, sőt tovább is fejlesztette őket, melynek köszönhetően a stílus elnyerte jellegzetes hangzását. A hardstyle megengedi az ütemmel való szabad variálást, és a beillesztett szövegrészleteket is. Minden szám általában egy nagyon erős kezdéssel nyit, majd középrészen egy jellegzetes, lassú betét következik, gyakran filozofikus hangvételű szövegekkel megtámogatva. Ezután kezdődik a szám tulajdonképpeni dallama, melynek végeztével kerül sor a

levezetésre. A hardstyle nem volt éppen új stílus, hiszen már 1999 óta létezett, de a nagy úttörők, mint Technoboy, Headhunterz, Isaac, Showtek, a Noisecontrollers, valamint Brennan Heart, ekkoriban kezdték el emelt szinten művelni. A névsort napestig lehetne folytatni, hiszen számtalan kiváló előadóművészt és formációt kitermelt magából a szcéna, amelyet a rendszeresen megrendezésre kerülő Qlimax partik, valamint a Fear.FM nevű online rádió népszerűsített szerte a világon.

Pontosan ezt a stílust szemelte ki magának a Scooter, hiszen szinte tökéletesen illett a képbe. Mikor tavasszal bejelentették, hogy az új lemezben „több erő” lesz, még nemigen sejthette senki, hogy újabb koncepciólemezen törik a fejüket, mely az előző albumuk sikereiről áradozó angol újságcikk alapján az „Under The Radar Over The Top” címet kapta. Az új stílus bemutatására 2009. augusztus elején került sor, ekkor jelent meg az őszre ígért album első kislemeze, a „J’adore Hardcore” - melynek szövegét egy francia rajongólány, bizonyos Maddy Julien mondta fel, a hitelesebb kiejtés érdekében, és a legenda szerint Michael személyesen utazott le vonattal Franciaországba, hogy felvegye. A kislemez ötlete egyébként a szokásos spontán módon jött: H.P. éppen egy francia nyelvű filmet nézett, és a “j’adore” után automatikusan rávágta a tévé előtt, hogy “hardcore”. A poénos rímből így lett kislemezcím. Fekete borítóján rózsaszínes motívumok vetítették előre az új színvilágot, rajta egy nekünk háttal álló H.P.-vel. Az ízlésficam még megbocsátható volt, azonban mint általában, amikor újítással próbálkoztak, megjelentek az elégedetlenkedő hangok. Maga a dal ugyanis a „The Shit That Killed Elvis” újragondolása volt (ami pedig a Planet Funk „Chase the Sun”-ján alapult), de ha ez nem lett volna elég, még további három szám egyszerű összeollózásából hozták létre. Ezek a dalok azonban mind-mind friss hardstyle számok voltak, így aztán úgy tűnhetett, mintha a Scooter egy egyszerű tolvajbanda lenne, amely idegen tollakkal ékeskedik. A hardstyle-rajongók felhördültek, a rajongók azonban imádták az új számot, mely a jelek szerint beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Szemet hunytak a négyszeres feldolgozás ténye felett (vagy egyszerűen nem is tudtak róla), de a Scooter alapjában véve mindig is egy remixbanda volt, még ha most alaposan át is estek a ló túloldalára. A kislemezhez egy B-oldalt is mellékeltek: a „Dushbag” egy nyugodt, háttérben hallgatható zene lett, méghozzá bárminemű kick vagy bassdrum nélkül, szöges ellentétbe kerülve így az A-oldallal. A dalhoz készült videoklip is több érdekességet tartogatott. Rögtön kétféle változatban került kiadásra: egy hosszabb verziója is létezik, de a zenecsatornák a rövidebbet

játszották. A klip jeleneteit Mallorcán vették fel, ahogy a Scooter koncertezik, valamint ahogy H.P., jó szokásához híven, kipróbál egy veterán autót. A köztes részeket pedig két, Ausztráliából igazolt táncos, Pae és Sarah töltötték ki. A hardstyle ugyanis, akárcsak a jumpstyle, rendelkezett saját tánccal: ez a Melbourne Shuffle, amely nem ugrálás, hanem sokkal inkább egyfajta oldalazó mozgás, melyben nagy szerepe van a lábtechnikának. Legismertebb figurája a „Running Man”, mely az egy helyben maradó táncost mutatja be úgy, mintha mozogna, és amelynek tökéletes elsajátítása rengeteg gyakorlást igényel. A videoklip azonban mégsem a lenyűgöző látvány miatt lett hírhedt, hanem egy szerencsés véletlen miatt. Forgatása során ugyanis valakik betörtek H.P. szállodai szobájába, és elvittek ezt-azt. Elment a legközelebbi rendőrőrsre bejelentést tenni, ám ott nem értettek németül, se angolul, ő pedig nem tudott spanyolul. Mivel látta, hogy itt semmire sem fog így menni, elhatározta, hogy később visszajön egy tolmács segítségével. Nem sokkal távozása után azonban az ETA terrorszervezet robbantást hajtott végre az őrsön. Ha H.P. csak egy kicsivel később megy oda, vagy megértették volna, amit akart mondani, akár tragédiával is végződhetett volna a kiruccanás, de szerencsére ez nem történt meg.

A kislemez után mindenki az új albumot kezdte el várni, amelyet októberre ígértek. A lopkodással vádoló hangok azonban nem csitultak el, így aztán Michael úgy döntött, frappáns választ ad nekik. Közzétett egy kamu tracklistát az új albumról, olyan dalokkal, mint „Just Can’t Get Enough Money”, „Mary Poppins”, illetve “Billie H.P.”, melyekkel egyértelműen az őket másolással vádoló és pénzéhesnek beállító kórusnak üzent. Pár nappal később aztán megjelent a végleges tracklista is, tizenkét új számmal. Hátravolt azonban a megjelenés előtt egy nagy esemény: négy éve nem járt a Scooter Magyarországon, azonban most végre eljött a nagy nap. 2009 szeptemberében került sor az éves BME Egyetemi Napokra (közkeletű rövidítéssel BME Fesztivál), a szervezők pedig úgy döntöttek, meghívják a bandát. Bár az eseményre egy keddi napon került sor, a rajongótábor jelentős része megmozdult, és tiszteletét tette. A hosszú szünet utáni visszatérés azonban közel sem sikerült olyan fényesre, mint az lehetett volna. A szervezők egy hatalmas sátorba tették a koncertet, amelybe többen akartak beférni, mint amennyire ez fizikailag lehetséges lett volna (utóbb büntetést is kaptak ezért). A fedett helyen hamarosan fülledt lett a levegő, az emberek egymásra préselődtek, és megjelentek a fesztiválok elmaradhatatlan figurái, az ide-oda dűlöngélő részegek

is, akik a tömegnyomorban emberek tucatjait lökték fel. Mindennek a tetejébe a hangosítás is rossz volt, de az élmény, hogy újra fellép a Scooter Magyarországon, kicsit feledtette a negatív érzéseket. A tracklista nagyjából megfelelt a „Jumping All Over The World”-turné rövidített verziójának, de közönség előtt nálunk debütált a „J’adore Hardcore”.

Október másodikán aztán megjelent az új album, és vele együtt egy új kislemez is. A „Ti Sento” megint egy érdekes szám volt, kevésbé volt ugyanis rokona a hardstyle-nak, azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy két ilyen dalból is nyúlnak. Például Technoboy 2009-es sikerszámából, amit szintén Ti Sentónak hívtak, és alig pár hónappal korábban jelent meg. A „Ti Sento” egyébként egy régi Matia Bazar-diszkósláger volt, és Scooterék, hogy a lopás kevésbé legyen feltűnő (vagy egyszerűen csak azért, hogy egzotikusabbnak tűnjön), felkérték a banda énekesnőjét, Antonella Ruggierót, hogy énekelje fel a saját részét. Ruggiero szerepel a kislemez borítóján is (csicsás-jelmezes pózban), valamint a dalhoz készített videoklipben (melyből ismét készült hosszú változat). A klip története egyszerű: a harmincas években járunk, ahol az énekesnő közismert operasztár, a Scooter tagjai pedig a testőrei. Egy bérgyilkosnő azonban rá vadászik, meg kell hát menteniük őt, amikor egy fellépésen lép akcióba a merénylő. A kislemez érdekessége, hogy viccből készítettek egy alternatív borítót is hozzá, melyet a neten tettek közzé, „ilyen lett volna az eredeti változat” felkiáltással. A fekete-fehér képen Michael alszik öltönyben egy padon egy tükörteremben, miközben a bérgyilkosnő ráfogja a fegyverét. Extraként ezúttal is készült B-oldal, a „Scarborough Reloaded” a korábban kiadott „Scarborough Affair” hardstyle-verziója, mely illeszkedik az album koncepciójába is.

Under The Radar Over The TopMegjelenés: 2009. október 2.Stílusok: hardstyle, hard trance

Tracklista: Stealth – J’adore Hardcore – Ti Sento – State of Mind – Where The Beats… - Bit A Bad Boy – The Sound Above My Hair – See Your Smile – Clic Clac – Second Skin – Stuck On Replay – Metropolis

Ismételten háromféle változatban jelent meg az album. A sima egylemezes csak a már felsorolt számokat tartalmazza (kisebb zavart csak az keltett, hogy a lemezekre rászitázták a CD1-feliratot, holott ebben a változatban nincs több lemez), a limitált kiadás azonban már extrákat tartalmaz. Második CD-nek mellékelték a „The Dark Side” nevű kiadványt, amely a szokatlanabb, komorabb stílusú számaikat próbálta összegezni. Ezúttal is adtak hozzá DVD-mellékletet, amely azonban most nem koncertfelvétel volt, hanem egyrészt angol és német nyelvű interjú az új albumról (melyet egy veterán autóban adtak), másrészt pedig soha nem látott útinaplók. Az első film a Jumping All Over The World turné alatt készült, amikor első ízben látogattak el Ausztráliába, és ahol megpróbálkoztak a jumpstyle táncolásával is a sydney-i operaházzal a háttérben. A második kisfilmen a 2004-es namíbiai koncertjükhöz köthető élményeiket mutatja be, ahogy rácsodálkoznak, hogy Afrikában bizony még decemberben is meleg van. A harmadik film pedig egy igazi gyöngyszem: a „Wicked!”-albumot népszerűsítő ázsiai turnéjuk pillanatképei láthatóak rajta. Azok, akik a limitált fan-box verziót rendelték meg, grátiszként kaptak egy Scooteres dögcédulát is.

A lemez felvezetésének szánt “Stealth” fel próbálja idézni hangeffektjeivel, milyen is lehet egy radar, de aztán fokozatosan átköti magát az első kislemezbe, a “J’adore Hardcore”-ba. Ezt követi a másodjára kiadott kislemez, az albummal egy időben megjelenő „Ti Sento”. Ezután jön a „State of Mind”, amely elsőként készült el az album számai közül, és a legközelebb áll az igazi hardstyle-stílushoz. Némiképp hasonló hozzá a „Where The Beats…”, amely egy Lord of Dance-betétdal átdolgozása lett, valamint a „Bit A Bad Boy”, amely rendkívüli módon hasonlít az előzőhöz. A „The Sound Above My Hair” a lemez első hosszabb száma,

méghozzá hard trance stílusban, H.P. pedig egy új kedvenc berendezéssel, az Auto-Tune-nal eltorzított énekhangon énekli Black „Wonderful Life”-jának első sorait, természetesen átírt szöveggel. Majd ezután jön a „See Your Smile”, amely egy Paul Elstak-szám feldolgozása, s mely ütősre és keményre sikerült. Kissé kakukktojás a „Clic Clac”, mely stílusában nem egészen illeszkedik bele az egységes koncepcióba, de hallható rajta, hogy megpróbálták viccesre venni a figurát. Egy klasszikus olasz diszkószám átiratáról (a Pinocchióról) van itt szó, mely címét, és az alapötletét is egy gyerekeknek szóló német átdolgozásból, a „Klick Klack”-ból kapta. Ha azonban ez kilógott a sorból, akkor a „Second Skin” még inkább: egy teljes értékű The Chameleons-feldolgozásról van szó, mely lassú, komor hangzású, és ami a legfontosabb: H.P. énekel benne, megidézve ezzel a Celebrate The Nun-os időket. Az ezt követő „Stuck On Replay” egy Lionel Richie-szám és egy könnyen felismerhető hardstyle-szerzemény összeházasításából készült, rövid, de annál erősebb dal. A lemezt hagyományosan egy trance-szám zárja le: a „Metropolis”-ban ismét Nikk énekel, a dalszöveg azonban rejtve marad előttünk, mert sem a booklet-ben nem szerepel, sem a dalból nem lehet megérteni.

Az album színvilága meglehetősen érdekes. Maga a borító fekete-fehér, amelyen egy használaton kívüli radarállomás tetején állnak a Scooter tagjai, Michael órájának számlapja pedig felvillan a rávetülő fényben. Limitált példányszámban készült egy inverz borító is, amely „The Dark Side Edition” néven futott. A hátoldal és a booklet is egyszerűek: funkcionálisak, sok bennük a fekete szín, amelyre jellemzően arany betűkkel írtak. A lemezek azonban nem osztották ezt a letisztult dizájnt, mert élénk rózsaszínben pompáznak, melyekre a szótölcsért feketével szitázták rá.

Az „Under The Radar Over The Top” nagyon jól szerepelt. Németországban a megjelenés hetén a második helyen nyitott, ez az addig elért legjobb eredménynek számított. A toplista megtekintését videóra is vették, így a rajongók láthatták Rick őszinte örömét, amint „fuckin’ second place” felkiáltásokkal nyugtázza, hogy fantasztikus sikert értek el. Az album Magyarországon is jól fogyott, felkerült a toplistára, de ennek oka vélhetően az is lehetett, hogy a rég várt magyarországi koncert még friss élményként élt az emberekben, és ez jobban motiválhatta őket a vásárlásra. A siker mellett azonban megjelentek a fanyalgók is, különösen miután hallották az egész lemezt, és azt, hány hardstyle-számból loptak még

Scooterék. Az ellenkampány csúcsa az volt, amikor a hardstyle műfaj kvázi félistene, Technoboy cinikus hangvételű nyílt levélben utalt arra, hogy talán nem kellett volna a szerzeményeiből ennyit kiollózni. Nyilván felmerülhetne a szerzői jog megsértésének ténye, de a Scooter joggal védekezhetett azzal, hogy azokat jelentős mértékben átdolgozta, amiket átvett. Ez ebben a formában igaz is volt, de a hasonlóság megtévesztő maradt. Technoboy „bosszúja” méltó visszavágás volt: következő, „Catfight” című számában egyértelműen és felismerhetően a Scooter „My Eyes Are Dry” című számát dolgozta át, természetesen ügyelve arra, hogy a kettő csak hasonlítson egymásra.

A lopással vádolás azonban nem volt kihatással a sikerekre, melyek a lemezt kísérték. November végén, a rajongók kívánságára, megjelent egy újabb kislemez, a „The Sound Above My Hair”. Ez azért volt érdekes, mert az albumot népszerűsítő promóciós videókban vadonatúj jelenetek bukkantak fel már október elején, melyek egyértelműen arra utaltak, hogy a „Stuck On Replay” lesz a következő kislemez, amelynek a jelek szerint a videoklipje is rég elkészült már. Ám nem így történt, és most először történetük során, maga a hallgatóság dönthetett. A „The Sound Above My Hair” rövidebb, skótdudás refrénnel felturbózott változatban került kiadásra, melyhez videoklip is készült (természetesen hosszabb változatban is), s amely a Depeche Mode egyik régebbi videójára emlékeztetett. Ebben a Scooter tagjai egy teherautóval vonulnak végig egy kisvároson, hogy mindenkit felcsaljanak vele a hegy tetején lévő várba, ahol hatalmas partit rendeznek. B-oldalt is mellékeltek a lemezhez: a „Lucullus” vérbeli hardstyle szerzemény lett. A lemez borítója, igazodva a megváltoztatott refrénhez, skótkockás mintázatot kapott. Sajnos itt már erősen érezni lehetett a Kontor új üzletpolitikáját, mert a kislemez megjelent kétszámos változatban is, amely csak az A- és B-oldalt tartalmazta, az Electro Mix-et, és az Extended-et már nem. Nem tudni, hogy vajon ez a nagyobb példányszámban megjelent kétszámos változat tehetett-e róla, vagy szimplán csak a sűrű megjelenési dátumok, de a „The Sound Above My Hair” az addig elért legrosszabb helyezéssel büszkélkedhetett a német listán – de a TOP40-be így is bekerült. Ezzel az első tagja jelent meg egy olyan negatív sorozatnak, mely sajnos a későbbi kislemezeket is jellemezte, és amelyek sosem látott mélyrepülést jelentettek, ami a listahelyezéseket illeti.

A „Stuck On Replay”-t azonban nem felejtették el, csak eltették tartalékba.

Nem kellett rá sokat várni, 2010 elején elő is került a fiókból. Németországban rendezték ugyanis a jégkorong-világbajnokságot, amelyhez kellett egy hivatalos dal. Ez pedig szinte kínálta magát, a Scooter így egy csapásra egy sportesemény szignáljainak készítőjévé vált. Eldöntötték ugyanis: bevonuláskor a „Metropolis”, kiállításokkor a “Bit A Bad Boy”, góloknál pedig a „Ti Sento” fog szólni. Beindult a marketinggépezet: már jó előre kiadásra jelöltek ki egy újabb internetes válogatásalbumot, a „The Official World Hockey Championship Edition”-t, majd pedig fogták a „Stuck On Replay”-t, és minimális mértékben átírták a dallamát. Ezután a videoklipet is kiegészítették: mert az addigi felvételeken csak a Scooter tagjai voltak láthatóak, és két táncosuk, ahogy éppen Melbourne Shuffle-t táncolnak, feldobva néha a táncosnőikről készített felvételekkel. Ez egy sporteseményhez elégtelen lett volna, így a 2009-es jégkorong-VB eseményeiről készített filmfelvételeket fogták és vágták bele a videóba. Magyarország számára ez különösen örömteli dolog volt, mert bár a csapat sajnos nem teljesített jól, a szurkolói olyan légkört teremtettek, hogy az arról készített felvételek éppen passzoltak a videóba. Így gyakorlatilag a klip hokis jeleneteinek felében magyar játékosok és szurkolók láthatóak. Természetesen ezúttal is készült hosszabb verzió, még több magyar jelenettel. Végül ez alapján került kiadásra a kislemez, noha terjedelmét és tracklistáját elnézve akár középlemeznek is elmehetett volna. A borítón H.P. arcának fele látható egy jégkorongozó sisakjában, a lemez pedig visszafogott, ízléses tokban került kiadásra. A „Radio Edit”-en kívül a „Club Mix” és az „Extended” is rákerült a lemezre, azonban teljességgel érthetetlen módon egyik hossza sem éri el a 4 percet (valószínűleg terjedelmi korlátok miatt). Teljes hosszában mind a kettő létezik, azonban hivatalosan nem került kiadásra soha, sehol sem: az „Extended” a hosszabb verziójú videoklip alatt hallható, míg a „Club Mix”-et egyetlenegyszer adta le az internetes Radio Sunshine, egy Scooter-koncert apropóján, melyről csak egy kevéssé jó minőségű felvétel maradt fenn. A kettő ötvözete azonban gyakran felbukkan koncerteken. A lemezre felpakolták még a Ti Sentót, valamint a Metropolis rövidített verzióját, s még egy B-oldalnak is szorítottak helyet: ez lett a lassabb tempójú klubzene, a P.U.C.K. (a „puck” egyébként a hokimeccseken használt korong közkeletű elnevezése). A kislemez megjelenését a jégkorong-VB nyitónapján promotálták, amikor a Scooter tagjai egy kiskocsi fedélzetén végiggurulva előadták a nézőközönségnek a „The Sound Above My Hair”-t, imitálva a videoklipben látottakat.

Promóciós fotó a második reneszánsz idejéből (2007)

Nagyszerű eladási számok, egymás után kiadott kislemezek, és tévés szereplések után mi jöhetett volna még? A rég várt turné, mely az albumról kapta elnevezését. Az „Under The Radar Over The Top” turnéján szinte az összes albumszám hallható volt, de még a B-oldalakat is megidézték. Némelyik számot átírták, így lett a koncertek erejéig a „Where the Beats”-ből „Where The Beats Have No Name”, és egy teljes értékű U2-feldolgozás, de belenyúltak a Bit A Bad Boy-ba is. Ezekről sajnos csak rossz minőségű amatőr felvételek elérhetőek, jogi problémák miatt. A turnén két számot is átalakítottak modernebb hangzásúvá: a kicsit erőtlenebbnek hallatszó „Posse (I Need You On The Floor)”, és a hardstyle verzióba átírt, de csak az utolsó blokk utolsó percében hallható „Move Your Ass!” minden rajongó fantáziáját megmozgatta. Mivel nagy volt az érdeklődés, és sokan látogattak el a fellépésekre is, a Hamburgban rögzített rekordlétszámú fellépésüket kiadták, „Live In Hamburg” címmel, CD-n, DVD-n, és most először Blu-Ray-en is. Ahogy megszokhattuk már tőlük, a kiadvány kép- és hangminősége tökéletes, a hangzás térhatású. Sajnos az összképen sokat ront, hogy H.P. viszonylag sokat bakizik bele a szövegekbe, tönkretéve így a „Posse”-t és a „Bit A Bad Boy”-t is. A

Blu-Ray változathoz hozzácsomagolták az addig megjelent összes videoklipet is, a legutolsó változatban, a HD-minőség jelszavával. A rajongók gyanakodni kezdtek, és sejtésük beigazolódott: a legtöbb videó csupán mesterségesen HD-felbontásúra húzott klip, és csak az újabbakra igaz a páratlan képi világ. Mindenesetre már azért megéri egy ilyet birtokolni, mert az eredeti, hokimeccs nélküli „Stuck On Replay” videoklip látható rajta, és a többi klip között is van olyan, amelyet minimálisan ugyan, de átszerkesztettek.

Magyarország pedig ismét kaphatott a jóból, hiszen a turnéhoz hasonló, bár lebutított tracklista alapján nálunk koncertezett a Scooter 2010 augusztusának végén. Ezúttal is fesztiválra hívták meg őket, de ezúttal Szegedre. A Szegedi Ifjúsági Napok keretein belül az újszegedi strand területén szólt a techno, méghozzá valamivel több, mint tízezer ember előtt. Eredetileg egy kisebb színpadra tervezték őket kiállítani, de miután az elővételes jegyek roppant mértékben elkezdtek fogyni a koncert napjára (és vélhetően tudomást szereztek a pirotechnikáról is), meggondolták magukat, és a nagyszínpadra tették őket. És jól tették, mert a színpadtól egészen a medencékig ért a hatalmas tömeg. A BME Fesztivál tömegnyomora és szervezési hiányosságai után igazi felüdülés volt ez a fellépés, mely talán az igazi méltó visszatérésnek volt tekinthető.

The Big Mash Up - A Bazi nagy katyvasz

Közben eltelt több mint egy év úgy, hogy nem jelent meg vadonatúj Scooter-szám. Bár az igaz, hogy az Under The Radar Over The Top sikere még vastagon kitartott, fellépésekben sem szűkölködtek, nem is igazán volt sem idő, sem energia. Mégsem mondható, hogy felhőtlenül boldogok voltak, sőt. A 2011-es év úgy vonult be a Scooter történelmébe, mint a felemásság és a negatív hírverés nagy éve. Kezdődött minden januárban, amikor hogy, hogy nem, de Ferris betalálta őket. Az ex-tagról semmit nem lehetett tudni éveken keresztül, hacsak nem azt, hogy producerként tevékenykedik, több-kevesebb sikerrel. Viszont nem sokkal korábban elindította saját Facebook-profilját, ahol tett néhány keresetlen megjegyzést régi társaira meg a stílusra, amit képviselnek. Ami érthető is volt, az azonban már nem, hogy rögvest jött a hír: beperli őket. Az ok a Nessaja volt, pontosabban a szerzői jogokról való vita. A dal keletkezési körülményeiről annyit tudni, hogy eredetileg nem szántak volna neki nagyobb szerepet a Scooternél,

ezért jött ki 3 A.M. meg Funky Divas álnevek alatt a kezdetekben. Magát a tracket Ferris és az akkor még bandatag Axel Coon készítették, és tisztán instrumentális volt. Hozzácsaptak egy Topmodelz-remixet, majd kiadták. A siker váratlan volt, sztornózták is a kiadásra kijelölt Habanerát, és állítólag azon túl (legalábbis Ferris ezt mondja), hogy H.P. rászövegelt, Jay Frog meg új bassline-t írt alá, semmit nem változtattak a dalon. Ha ez igaz, Ferrisnek elég sok köze van az egyetlen Number One Scooter-kislemezhez. Érthető, hogy megsértődött, amikor az új kiadáson nem a refrén eredeti szerzőit, hanem az aktuális Scooter-tagokat tüntették fel szerzőként, Ferrist természetesen kihagyva. Eleinte nem is volt gond, de aztán Ferris mindenfelé elkezdte hangoztatni, hogy az az ő száma. Addig-addig ment ez így, míg végül hivatalos levélben tiltották meg neki, hogy még egyszer ezt merje mondani. Ferris azonban harciasan védte az igazát, és pert indított annak érdekében, hogy elismerjék dalszerzőnek. Hogy ennek mi lett a vége, kérdéses, mert az ügy elhalt, és Ferris is nagyon csendben lett, és soha többé egy szóval nem említette meg a helyzetet.

A majdnem-perek ezzel nem zárultak le. Egy német szélsőjobboldali blogon egy fotómontázst hoztak le, amelyen H.P. a norvég Burzum egyszemélyes metálzenekar feliratát viselő felsőben szerepel. A banda alapítója, Varg Vikernes egy eléggé hírhedt figura volt: többek között azzal szerzett elég kétes hírnevet, hogy megölte a Mayhem zenekar gitárosát, és keresztény templomokat gyújtott fel, amiért hosszú ideig börtönben is ült. A képet egy német skinhead-zenekar, a “Kategorie C” valódiként kezdte el terjeszteni, így kapta fel a nevezett blog is. H.P. természetesen kategorikusan tagadta, hogy a kép valódi lenne, mint ahogy azt is, hogy az általuk képviselt eszmével sem ért egyet (noha a banda tagjait ismeri, szegről-végről). Mint mondta, a Scooter zenéjének egyébként sem volt soha köze, és nem is lesz, a politikához. Ha ez a hírkeltés nem lett volna elég, ott volt még egy finnországi fellépésük, amit a rendőrség félbeszakított. Az ok: kétszer annyian tartózkodtak a klubban, mint a megengedett létszám. Magyarországon ekkoriban történt a West Balkán-tragédia, számunkra különösen aktuális volt a dolog, és sebeket szakíthatott volna fel - na persze a finn fizetővendégek, akik a parti miatt mentek oda, morogtak. Amire minden okuk megvolt, hiszen a fele közönségnek el kellett hagynia a helyet, csak ezután folytatódott a buli - a megváltott belépőkre tekintet nélkül.

A rajongókat azonban sokkal jobban izgatta az a kérdés, hogy hol van már az új album? Még 2010 októberében Rick elszólta magát Bulgáriában, hogy éppen kísérletezgetős kedvükben vannak. Többféle stílusban szereték magukat kipróbálni, ám ami megfogta őket, az a progresszív house és az electro volt. Mikor a rajongók ezt megtudták, lett is felhördülés. Ők köszönték szépen, de nem akartak Avicii, Afrojack, vagy éppen David Guetta utánérzésű számokat hallgatni. Ők kemény, pörgős, igazi Scooter-számokat akartak, amely igényt az Under The Radar Over The Top többé-kevésbé kielégített, magasra rakva a lécet. Rögtön erre jött a beetetés: kiadtak egy közleményt arról, hogy aki nem győzi kivárni, hogy új dalokat halljon, azoknak a decemberi “Stuff The Turkey X-Mas Tour” melegen ajánlott. Mindenki azt hitte, hogy majd most lesznek új számok... és hát ennél nagyobbat nem tévedhettek volna. Gyakorlatilag megismételték a tavaszi turnét, csak új helyszíneken, annyi változtatással, hogy visszakerült az “I’m Raving” a programba. Egyes rajongók nem bírtak magukkal, elszakadt náluk a cérna, és úgy élték ki magukat, hogy Scooter-számokat kezdtek el hamisítani. A “Stuff The Turkey”, “Time To Jump!”, és hasonló számok valódiságát néhány naiv rajongó el is hitte, a többséget azonban nem lehetett átverni, annak ellenére sem, hogy valóban a “hőskort” idéző dalrészletek voltak, különféle Scooter-számokból összevágott H.P.-szövegekkel. Az extázis akkor érte el a csúcspontját, amikor egy ismeretlen szerző egy komplett albumot csinált ezekből a számokból, “The Alternative Album” címmel.

Négyszáz napnyi hallgatást törtek meg azzal, amikor az éves német ECHO-gálán bejelentették, hogy dupla A-oldalas kislemezt terveznek kiadni, “Friends Turbo / The Only One” címmel. A cím alapján nem volt eleinte egyértelmű, hogy nem dezinformációkkal szolgálnak (különösen annak fényében, hogy a TV-riport során Michael nyilatkozatakor a Ferris Bueller nevet írták ki), ám nem sokkal később pontosították a dolgokat. Mégsem dupla A-oldal került kiadásra, hanem két különböző kislemez, pár hét eltéréssel. 2011 áprilisában megjelent a “Friends Turbo”, amely, mint azt sejteni lehetett, korábbi számuk, a “Friends” átdolgozása volt. Nem minden cél nélkül történt ez, hanem promóciós érdekeket szolgált. Hollandiában létezik ugyanis egy New Kids nevű humoristacsoport, akik készítettek egy filmet, “Turbo” címmel. A sztorija első ránézésre nem tűnik nagynak: öt holland fickót egyszerre rúgnak ki az állásukból, ám mivel a munkanélküli segély kevésnek bizonyul a korábbi életmódjuk fenntartásához (vedelik a sört,

zabálnak, és szívnak), pénzt követelnek a hivataltól. Természetesen nem kapnak, így elhatározzák, hogy nem hajlandóak többé semmiért sem fizetni. Ám ez csak a kezdet: maga a film annyi suttyósággal és tahósággal van tele, amennyire ez csak lehetséges. A suttyó filmhez suttyó zene is dukál, amelyet a happy hardcore-ban hívatottak megtalálni. A holland promóciót maga Paul Elstak vállalta magára, aki a “Turbo” című számával megmutatta, milyen is a kilencvenes évek stílusa 2011-ben. Amikor Németországban bemutatták a filmet, kézenfekvő volt, hogy csapjanak neki egy kis hírverést, méghozzá a happy hardcore német mestereinek segítségével. A Scooter azonban az egyszerűbb utat választotta: ahelyett, hogy új számot írtak volna, inkább átírtak egy régit. Ám nemcsak az ütemeket cserélték ki keményebbre, hanem több szöveg is került bele. A kislemez borítóján a film posztere volt látható, bemutatva azt az ecsetes festésre emlékeztető betűtípust is (Plakaat), mellyel az elkövetkezendő egy évben még számtalanszor használtak. Mindössze két szám volt rajta, azok is eléggé egyformák: a sima változat és a moziváltozat között mindössze annyi volt a különbség, hogy az utóbbira a film szereplői is rászövegeltek. Az internetes letöltők kaptak egy ajándék számot is, amely pár hónappal később ingyenesen letölthetővé vált az Amazonról: ez egy drum ‘n bass-mix volt, amely már jól hallhatóan különbözött a videoklippel rendelkező verziótól. A klipben egyébként szintén megidézték a múlt szellemét: a film jelenetei mellett a három bandatag a “How Much is the Fish?” klipjében viselt jelmezbe bújt bele (bár Michael-ön ez anakronisztikusan hatott), emellett az autós jelenetek emlékeztettek az “I’m Your Pusher”-ben látottakra.

Mindez szép volt, de kevés, szerencsére azonban nem kellett sokat várni az igazi kislemezre. Hogy végül két különböző időpontban jelentették meg őket, utóbb logikus lépésnek tűnt, hiszen ezt a kislemezt is felhasználták promóciós célokra. Júniusban tervezték ugyanis megrendezni majdnem egy éves előkészítés után grandiózus koncertjüket, a “The Stadium Techno Infernót”, amelyre több tízezer embert vártak. Addig azonban valamilyen újdonsággal elő kellett rukkolni, és a “The Only One” ideális választásnak tűnt. Maga a zene azonban kisebb megütközést keltett első hallásra többeknél, mert lassabb volt, mint amire számítottak, stílusa pedig egyértelműen beleillett abba a koncepcióba, amit előzetesen bejelentettek. Mindennek ellenére a klasszikus hangzást sikerült belecsempészni legalább nyomokban, amelynek köszönhetően később enyhült a negatív megítélés. Nem így a videoklippel szemben, amely látványvilága annyira giccses és színes lett,

hogy a legtöbb rajongó csak értetlenkedve fogta a fejét. Különféle élénk, harsány színekbe öltöztetett táncoslányok, bizarrabbnál bizarrabb jelmezek, rikító hátterek, s ugyanilyen színes melegítőbe öltöztetett Scooter-tagok láthatóak benne. Hiába volt Rick és Michael szerepe nagyobb a videóban, ha ez elveszett a sűrű szirupban. Szerencsére a kislemez borítója mellőzte ezt a harsányságot, azonban ott se végeztek túl nagy munkát: a “The Stadium Techno Inferno” plakátja került rá. Ráadásul mindössze két szám: a “Radio Edit” és a “The Only Club” című club mix került fel a korongra, de az internetes vásárlók megkapták emellé az “Extended” változatot. Nem tudni, hogy a felhördülések hatására, vagy egyéb okok miatt, de nem sokkal később bejelentették, hogy a nyár végére ígért, “The Big Mash Up” címre keresztelt album megjelenését októberig elhalasztják. A hivatalos indok az volt, hogy sikertelennek érezték az electro-house terén elkövetett próbálkozásaikat, és vissza akarnak térni a gyökerekhez. Mindenki abban bízott, hogy ez egy igazán jó és ütős albumot jelent majd. A magyar rajongók sem maradtak koncert

Az idők során, a városi legendával ellentétben, igenis változtak (2011)

nélkül a nyáron: júliusban a Hegyalja Fesztiválon léptek fel, a SZIN-hez képest némiképp módosított tracklistával. A szabadtéri rendezvényre alig pár héttel a már sokat emlegetett “The Stadium Techno Inferno” után került sor. Ezt a koncertet egy hatalmas eseményként kezdték el szervezni már egy évvel előtte. A beharangozóban rengeteg nyálcsorgató finomságot ígértek: régen hallott dalokat, vendégfellépőket, és különleges pirotechnikai show-t. Mindemellett azoknak, akik mégsem tudtak volna részt venni, Németországban külön mozitermekben vetítették az egészet élőben, de világszerte egy jelképes összeg kifizetése után bárki megtekinthette azt netes stream útján. Nos, a rendezvény jó volt, látványos volt, de sok szempontból csalódást keltő. Bár több tízezren megjelentek a helyszínen, a hamburgi Imtech Arénában, a nézőtér meglehetősen foghíjas volt. A tetejébe az időjárás sem volt a legkellemesebb: hűvös volt, és szemerkélt az eső. A beígért vendégelőadók sem voltak az igaziak, egyikük Jan Delay volt, aki meglehetősen hamisan próbált meg beszállni az “I’m Raving”-be, a másik pedig Heinz Strunk fuvolaművész, aki lejátszotta volna a hangszerével a komplett Scootert a színpadról, ha a pocsék hangosítás miatt lehetett volna belőle egyáltalán valamit is hallani. De ezeket a bakikat is feledtette a rendkívüli látványvilág, az évek óta nem hallott számok feljavított verziója, és a szokásos hangulat, amely a tetőfokára hágott. A rendezvényhez kapcsolódik még egy érdekesség: ugyanezen a napon zárult le H.P. és második felesége válása.

Mindezek után mindenki alig várta, hogy mi lesz ősszel, és mit jelent ez a gyökerekhez visszatérésről szóló szöveg. Szeptember végén azonban kiderült, hogy az egész szemenszedett hazugság volt. Pár nappal a hónap vége előtt bejelentették, hogy a “The Big Mash Up” október 14-én fog megjelenni, s ugyanezen a napon jön a “David Doesn’t Eat” címre keresztelt kislemez is. A megjelenés előtt pedig visszaszámlálásként napi egyszeri alkalommal rövid, félperces bemutatót terveztek mindegyik számukból. A Scooter a jelek szerint alapvetően pozitívan állt hozzá a dolgokhoz, abban bízva, hogy a rajongók kedvelni fogják azt, amit kapnak. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna: szeptember legvégén az Amazon, jó szokásához híven, kiszivárogtatta a saját félperces dalrészleteit, melyek a birtokukba kerültek, és kitört a botrány. A lemez első hallásra egy koncepció nélküli, abszolút vegyesvágott hatását keltő albumnak mutatkozott, amely minden stílusba belekóstol, de lehetőleg olyanokba is, amelyekben eddig a Scooter sosem mozgott otthonosan, és abszolúte idegen volt tőle.

Ez alapvetően kétféle hatásnak volt köszönhető. A Scooter kiadója, a Kontor Records (melynek a Sheffield Tunes csak egyfajta leágazása volt, tehát nem tekinthető önállónak) ekkoriban kezdte megérezni, milyen is az, amikor csupa sikeres előadót kezd el futtatni. Megjelentek olyan, világszerte nagy népszerűségre szert tevő producereik, mint DJ Antoine, Mike Candys, a Michael Mind Project, valamint R.I.O., akik nagyon jól illettek a menedzsment elképzeléseibe: nevezetesen a house, mindenekelőtt a progresszív house mindenhatóságába. Ez a fajta zenei stílus lassanként egyeduralkodóvá vált a 2010-es évek legelején, amivel nem is lett volna különösebb probléma, ha a Kontor nem kívánta volna ezt ráerőltetni a korábban már befutott titánjaira is. Körülbelül ez lehetett a helyzet a Scooter esetében is: az új profilnak megfelelően kellett újraalkotni az együttes imidzsét, amelyet a legtöbb rajongó azonban zokon vett. Mindehhez két úriember nyújtott nagy segítséget: Chris Avantgarde és Eric Chase. Mindketten tagadhatatlanul tehetségesek voltak a saját területükön (különösen az előbbi, aki a lemez készítésekor mindössze 19 éves volt), de azt maga a Scooter sem tagadta, hogy egy-egy számba vastagon belenyúlkáltak. Mi több, odáig merészkedtek el, hogy a “The Only One” szerzői közt Michael Simon már nem is szerepel, hanem Chris Avantgarde neve van megadva, amely újabb kombinálásokra adott okot.

A másik hatás már H.P. legújabb mániájának volt köszönhető, aki a nyár folyamán meglátogatta a new york-i Electric Zoo fesztivált, és rendkívüli élményekkel gazdagodott. Főként az nyűgözte le, hogy a közönség mekkora extázisba esik a dubstep zene hallatán. Az volt a feltételezése, hogy talán működne a Scooter közönségének megvadítása is ezzel a stílussal, így elhatározta, hogy a következő lemezükre feltétlenül kerül dubstep. A dubstep, mint a 90-es évek legvégén a UK garage és a drum ‘n bass leszármazottja jelent meg, egy, a végletekig leegyszerűsített, lassabb tempójú zenei irányzatként, melyre a széttördelt ütemek, a szerteszét torzított effektek voltak a jellemzőek. Ebből kiindulva sokan csúfolták nyomtató, floppymeghajtó, vagy éppen betárcsázós internet modemhangjának a hangzásvilágát. Legalábbis a kommerszebb változatát, ugyanis az igazi dubstep a dub és a breakbeat keresztezéseként jött létre, mély érzésekből és szubbasszusokból táplálkozik, és semmi köze nincs a ma dubstepnek nevezett felezett elektróhoz. A stílust a saját producerei is halottnak nyilvánították nagyjából abban az időben, amikor a Scooter csak kísérletezgetni kezdett volna vele, így eddigre már meghaladottá vált.

Akárhogy is, a kikerült hangminták alapján szinte csak nyomokban maradt meg a korábbi Scooter-hangzás, és a rajongókból ez vegyes érzelmeket váltott ki. H.P.-ék megpróbálták menteni a menthetőt, és nagy lelkesedéssel próbálták a rajongókkal megszerettetni az új stílust, de az nem igazán sikerült, mert ekkoriban mindenki a régi hangzáshoz legközelebb álló új dalokat kedvelte - amelyből nem volt túl sok. Végül eljött október 14-e, az album és a “David Doesn’t Eat” kislemez megjelenése. Ez utóbbi a korszak jellemző dizájnját kapta meg: szürke téglafalra felfestett hatalmas száj, ecsettel pingált betűtípussal. B-oldal nem volt, egyetlen árva Eric Chase-remix jelent csak meg vele együtt. Hála a nem túl szerencsés marketingfogásnak, miszerint a nulla extrával bíró kislemezt az albummal egy időben jelentetik meg, az botrányosan rosszul fogyott, de ehhez hozzájárult az is, hogy maga a szám egy dubstepesített “A Walk In The Park”-feldolgozás volt. A kislemez címének származása volt az érdekesebb: az ötlet egy, az Electric Zoo fesztiválon H.P. által megismert pártól jött, amelynek férfitagja, David, egész nap csak ivott, de nem volt hajlandó enni semmit sem, aminek következtében jól le is részegedett. A videoklipet rövid idő alatt vették fel egy berlini mélygarázsban, legfőképpen táncosok közreműködésével, de immár Full HD-minőségben is elérhetővé téve az interneten.

the big mash upMegjelent: 2011. október 14.Stílus: progresszív house, dubstep, hardstyle, hard trance

Tracklista: C.I.F.L. - David Doesn’t Eat - Dreams - Beyond The Invisible - Sugary Dip - It’s A Biz - C’est Bleu - 8:15 To Nowhere - Close Your Eyes - The Only One - Sex and Drugs and Rock and Roll - Copyright - Bang Bang Club - Summer Dream - Mashuaia - Friends Turbo

Annak ellenére, hogy az album sikeresen megosztotta a rajongótábort, extrákkal meglehetősen gazdagon volt ellátva. Mindenekelőtt már a sima kiadása is két CD-s verzióban jött ki: az album mellé csomagolták a Michi Lange által készített “Suck My Megamix”-et, mely a “The Only One”-nal bezárólag az összes addigi kislemezüket tartalmazta egy jó hosszú mix formájában. Egy limitált kiadás is elérhető volt, melyhez a “The Stadium Techno Inferno” teljes koncertfelvételét

adták ajándékba, azonban döbbenetes módon csak sztereó hangzásúra lebutítva, hiába vették fel (és közvetítették) az egész koncertet 5.1-ben. Az igazán fanatikusok egy nagyon korlátozott példányszámban hozzáférhető fanboxot is rendelhettek, amelyhez az eddigieken felül járt egy poszter, dedikált autogramkártyák, valamint egy Anjou-liliomot mintázó nyaklánc, melyet H.P. is előszeretettel viselt abban az időben. A lemez dizájnja követte az ekkortájt bevezetett trendet: alapja a szürkére festett téglafal volt, amelyre minden graffitik útján volt felfújva, még a Scooter tagjai is. A lemezek rozsdabarna árnyalatú színezést kaptak, melyre a betűk és a szokásos szótölcsér fehérrel kerültek rögzítésre. Maga az album egyébként a 16 számával és az egyórás hosszával a leghosszabb Scooter-lemezek egyike lett. További különlegessége, hogy a számok nagy részéből elhagyták a védjegynek számító Shure-mikrofont, így H.P. tisztán hallható - erre a Second Chapter óta nem volt példa, és talán a “visszatérés a gyökerekhez” ezt akarta jelenteni.

A digitális zörejekből összepakolt intro, a C.I.F.L. egy rejtjelet is tartalmaz magában, a cím a “copyright is for losers” rövidítése, mely visszafelé lejátszva lett benne elrejtve. Az ezt követő “David Doesn’t Eat” a már ismert dubstepes kislemezszám, míg a “Dreams” a Scooter újabb drum ‘n bass próbálkozása, egy beiktatott rövid dubstep betéttel. Maga a “Beyond The Invisible” viszont már egy teljesen a dubstep hatása alatt készített szám, egy Enigma-dal feje tetejére állítása. A “Sugary Dip” egy fokkal közelebb áll a klasszikus Scooter-hangzáshoz, gyorsabb és energikusabb is, mint a dubstep-dalok. Az “It’s A Biz” azonban már egy teljes egészében a 2011-es klubslágertrendnek megfelelően írt dal, monoton H.P.-vel, lassú tempóval, viszont szokás szerint kemény ütemekkel. A “C’est Bleu” már egy olyan szám, volt, amely az előző album stílusának folytatását jelentette, egy vendégénekesnővel, az Eurovíziós Dalfesztivál hatvanas évekbeli üdvöskéjével, Vicky Leandros-szal. A “8.15 To Nowhere” egy teljes értékű instrumentális Vicious Pink-feldolgozás, szintén mainstream klubzeneként. A “Close Your Eyes” és a már kislemezként kiadott “The Only One” szinte egymás testvéreinek tekinthetők, annyira hasonlítanak egymásra, tempójuk azonban nem túl egetverő. Ugyanez igaz a “Sex and Drugs and Rock and Roll”-ra is, amely neve ellenére színtisztán elektronikus zene, méghozzá annak is a kommerszebb fajtája. A “Copyright” a neve alapján saját szerzemény is lehetne, mégsem az: legalábbis a szövege biztosan nem. Az eredeti előadó (Mouss MC) folytat benne összevágva egy szópárbajt H.P.-vel szintén egy kommerszebb, lassabb zenei alapra. A “Bang Bang Club”

egy érdekesség, mert egyszerre próbál meg modern és nyolcvanas évekbeli hangzásokat felidézni - nagyjából egy 2011-es “Lass Uns Tanzen”-hez hasonlítható instrumentális szerzemény. A lemez végére befért még egy igazi gyors, klasszikus Scooter-szám is, a “Summer Dream”, mely szintén olyan, mintha az előző albumra készült volna. A lemezlezáró “Mashuaia” Michael Simon saját kreálmánya volt, amiért a rajongók meg is dícsérték - egészen addig, míg rá nem jöttek, hogy közkézen forgó sample pack-ekből lett az egész, az utolsó bitig összevágva. Ez mindenesetre nem csökkent az élvezeti értékén, mely a szokásos záró trance helyét tölti be, némiképp house-os beütéssel. Bónuszként még az album részét képezi a filmzeneként is hódító “Friends Turbo”.

Az innovatívnak szánt lemezre a legtoleránsabb rajongók is csak az “erős közepes” jelzőt használták, a legtöbben teljesen ki voltak borulva, amikor a produktumot meghallották. A lemez is visszafogottan teljesített, H.P.-ék pedig először, mentve a menthetetlent, arra hivatkoztak, hogy talán a közönség még nem volt erre felkészülve, de biztosak abban, hogy a jövőben meg fogják szeretni. Erre nem került sor, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy eredetileg tervezték. Habár a “The Big Mash Up” nem volt egyértelmű bukás, de a hozzá kapcsolódó kislemezek száz százalékosan azok voltak. Mivel a “David Doesn’t Eat” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, már egy héttel a megjelenése után feltették a rajongóknak a kérdést, melyik számot szeretnék kislemezként látni. Nem volt meglepő az általános csalódottság hangulatában, hogy az a szám nyert, amelyik a leginkább hasonlított az eredeti stílusra: a “C’est Bleu”. Ugyanakkor a rajongók felfigyeltek arra is, hogy az “It’s A Biz” egyre előkelőbb helyeket szerez a német DJ-listán, köszönhetően annak, hogy a stílusa abszolúte beleillett az akkori klubzenei életbe. Adott volt a lehetőség, hogy azt hozzák ki, de végül mégis a “C’est Bleu” mellett döntöttek, amit Magyarországon jelentettek be hivatalosan.

Ez a fellépésük megér egy pár mondatot. November 10-én ugyanis a budapesti Fridge Fesztiválon léptek fel, másodszor abban az évben. A lehetetlen szervezési hiányosságok (mobilvécék száma és elhelyezése, kijárat nehéz megközelíthetősége) mellett az élvezeti értéken sokat rontott, hogy a csendrendelet miatt az amúgy is (egy fontosabbnak ítélt rendezvény miatt) késve kezdődő koncertet a csúcsponton, a záró medley előtt abba kellett hagyni. Az már csak hab volt a tortán, hogy a koncert alatt a kivetítőkön bevillant, hogy a rendezvény után merre lehet elhagyni

a területet. Nos, ezen a kaotikus rendezvényen jelentették be először, hogy jön a “C’est Bleu”. Annak rendje és módja szerint december legelején már itt is volt, a szokásos graffitis borítóval, melyet ezúttal a kék szín hatott át. Videoklip is készült hozzá, amolyan igazi Scooteres élethelyzeteket ábrázolva a stúdióban, kiegészítve magával Vicky Leandrosszal, és néhány bevágással a The Stadium Techno Infernóról. A kislemez szokás szerint csak két számmal jött ki, de az internetről letölthetővé tettek egy harmadik számot (ugyancsak szokás szerint az Extended Mix-et). A radio edit mellett egy dubstyle verziónak elnevezett variáns található meg itt, amely azonban erős csúsztatás ebben a formában. A dubstyle nem más, mint a hardstyle és a dubstep összeházasítása, örökölve előbbi kőkemény ütemeit és utóbbi széttorzított effektjeit. Ebből annyi valósult meg, teljesen félreértelmezve a feladatot, hogy a radio edit újravágásra került, és a közepébe beleillesztettek egy dubstep-szerű rövidke betétet. A semminél mindenesetre több volt, de ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a rajongók által favorizált kislemez ne bukjon óriásit. Mindösszesen a német listán sikerült egy roppant szerény 77. helyezést kiizzadnia, és el is tűnt a süllyesztőben.

Ez már úgy tűnik, tényleg sok volt, és ezúttal biztosra akartak menni. Az It’s A Biz sikere töretlen volt, játszották is rendesen, így aztán kézenfekvő volt, hogy most már aztán tényleg ez lesz a következő kislemez. Mindenesetre az nyilvánvalónak tetszett, hogy abban a formában, ahogy az albumon hallható volt, nem lehetett kiadni. Ezzel megint óriási kockázatot vállaltak, ugyanis átírni egy már sikeres számot nem túl szerencsés ötlet, és rosszul is elsülhetett. Mindenesetre fogták a dalt, az ütemeket a klasszikus Scooter-stílusúra módosították, meghagyták a magyar származású énekesnő, Magyar Zsuzsa vokálját, de alákeverték (immáron harmadszor történetük során) a KLF “What Time Is Love?”-ját, és a végeredményhez hozzácsapták az “Ain’t Nobody” alcímet. Az új szám Csehországban debütált, amely alkalom egyben az új turnéjukra való felkészülést is jelentette, sok egyediséggel. A közönségnek összességében tetszett, de a hiba ezúttal is becsúszott: ezt a verziót a klubok már nem kedvelték annyira. A turnén viszont jól szólt, és kifejezetten erre is készült, ezért kapta a Radio Edit a “The Big Mash Up Tour 2012 Edit” címet, mely szokás szerint egy Club Mix társaságában csücsült a kétszámos CD-n, melynek graffitis szürke borítójára ezúttal egy nőalak került. (Ezt a borítót egyébként elsőre elrontották, mert az aposztróf rossz helyre került, de még a kiadás előtt orvosolták ezt) Harmadik számként ajándékba elérhető volt az Extended ezúttal

is, mely a Club Mixtől sajnos csak annyiban különbözött, hogy ebben volt szöveg. A videoklip a csehországi Brno-ban felvett koncertjeleneteket tartalmazza (és ezúttal, a szokásoktól eltérően, tényleg arról a számról készült felvétel, amelyhez a klip készült), kiegészítve egy német hölgyeménnyel, aki Németországból indul neki autóval a brnó-i koncertre, de majdnem a cél előtt lerobban, s így a Kontor által biztosított élő közvetítésen keresztül nézi meg a laptopján a rendezvényt.

Március 23-án jelent meg a kislemez, ugyanezen a napon pedig elindult a The Big Mash Up-ot népszerűsítő turné. Ismerve a közönség vegyes fogadtatását, becsületükre legyen mondva, alaposan odatették magukat, és exkluzív dalokkal igyekeztek feledtetni a fiaskót. Ennek ellenére néhány fellépés után szép lassan kikoptak az album számai a repertoárból, a “Beyond The Invisible” például mindössze egyetlenegyszer hangzott el, igaz, akkor jelentősen módosított verzióban. Volt azonban komplett “Second Chapter” blokk, instrumentális medley, és újraírt régi számok, melyek elkápráztatták a közönséget. A leggálánsabb húzásuk az volt, hogy a legelső, hamburgi koncertet élőben bárki megtekinthette az interneten, méghozzá ingyen. Ez hivatalos kiadványként azóta sem jelent meg, az interneten kering belőle egy jó minőségű felvett változat.

Éjszakázás 20-hoz közel

2012-ben egy sok szempontból felemássá változott Scootert ismerhetett meg a nagyközönség. Úgy próbáltak meg újítani, hogy ezúttal totálisan szembementek a rajongótáborral, bízván, hogy azok majd csak megkedvelik az új hangzást. S míg a régi lendület kitartott, és tízezrek töp-töpöztek és ordították, hogy mennyibe is kerül a hal, a jövő nem tűnt fényesnek az életmű szempontjából. Nem szimpla kiégés volt, ami történt, hanem egy balsiker, pontosabban balsikerek sorozata, melyből fel kellett valahogy tápászkodni, ha nem akarták, hogy mostantól kezdve már csak a régi sikerből éljenek meg. Az első jele ennek az volt, amikor Facebook-on megkérdezték a közönséget, hogy milyen stílusú kislemezt szeretnének hallani legközelebb. Az “Old School Rave/Happy Hardcore/Hands Up” opció magasan az élen végzett, közvetlenül ezt követte a “Trance” és a “Hardstyle”. A nép döntött, és az eredmény nagyjából meg is felelt az átlagrajongó ízlésének. A turné után nagy csend volt körülöttük, ezt a kérdést leszámítva, majd kiadtak egy rövid közleményt, hogy újdonságokon törik a fejüket, ami nagyot fog szólni,

ezért be is zárkóznak a stúdióba egy darabig. Ahogy előző évben, úgy 2012-ben is egy budapesti fellépésen erősítették meg, hogy valami készül, és az ősszel kint is lesz, egy új kislemez kíséretében. Ez a fellépésük a Budavári Palotában volt, a Unique Fesztivál szervezésében. Bár a rajongók aggodalmai, okulván a korábbi tapasztalatokból, jelentősek voltak, félve a szűkös helyszíntől és úgy általában a rendezvény milyenségétől, utóbb ezek alaptalannak bizonyultak. Sőt, az elmúlt évek legjobb és legkulturáltabb fesztiválfellépését láthatta a nagyérdemű, ahol mindenki jól érezte magát, beleértve a Scootert is.

Két héttel később robbant a bomba. Szeptember első hetében Michael megerősítette, hogy jön az új lemez, és ezúttal sem egyetlen stílusnak szentelik, hanem többfélét is kipróbálnak. A kislemez megjelenését ekkor szeptember végére tette. Csakhogy közben H.P.-t beválasztották a német X-Faktor zsűrijébe, és kellett volna a promóció, ami ugye a hónapok óta semmit meg nem jelentető együttes esetében nem igazán volt meg. Így aztán szeptember 5-én általános meglepetést keltett, amikor a Kontor bejelentette, hogy két nappal később megjelentetik az új kislemezt, melynek “4 A.M.” lesz a címe. A húzás olyan váratlan volt, hogy még Michael maga is elcsodálkozott rajta, de ez már színtiszta üzletpolitika volt. A “4

Fergeteges koncert után a Budavári Palotában (2012)

A.M.” ki is jött, de csak az interneten, egy mellékelt, éjszakát idéző borítóval, és mindössze kettő számmal - a szokásos harmadik track beolvadt a másodikba, így lett ebből “Club Extended”. Ami nyugtalanítóbb volt, az a dal stílusa - ez a divatos progresszív house volt, melyet egyszer a rajongók már elutasítottak. Ezúttal is vegyes volt az első fogadtatás, de aztán sokan megenyhültek és megkedvelték a dalt. Nemcsak a régi rajongók, hanem mások is, így a Scooter sok év után ismét ott volt a rádiós játszási listákban - még ha könnyen felismerhető feldolgozásról is volt szó. Még a briteket is meghódította, s ennek tiszteletére új kiadást is megélt a kislemez, új remixekkel. CD-változat azonban sohasem készült belőle. A kínos pont az volt, hogy videoklip még egyáltalán nem volt a hirtelen sikeressé vált számhoz, amelyet így rohamtempóban kellett leforgatni. Három héttel később debütált a nagy mű, melyben szerepelt a vokált éneklő Jaye Marshall, valamint a három zenekari tag, akik pontban hajnali négy órakor abbahagyják bárminemű tevékenységüket, és megindulnak az utcán, hogy aztán találkozzanak, és bemenjenek egy klubba, ahol aztán indul a buli hajnalig.

Michael ezután sem hagyta abba az információk csepegtetését. Tőle tudta meg a nagyközönség, hogy a hamarosan várható nagylemez a “Music For a Big Night Out” címre hallgat majd, és mintegy egy órányi időtartamra be is mutatott róla egy számot, melyet ő maga készített: ez volt a “Too Much Silence”. Ha pedig már így belejött a dolgokba, tracklistát is adott, tizenkét új szerzeményről. Persze a rajongók nem akarták, hogy zsákbamacskát vegyenek, így sample-öket akartak hallani, amit a Kontor értelemszerűen ellenzett, hiszen a legutóbb is csúnya vége lett, amikor méltatlankodók lepték el a hivatalos fórumaikat. Michael október közepén beígérte a rajongóknak a várva várt hangmintákat, mondván, hogy megkapták az engedélyt, de azokból mégse lett semmi, hiába ültek több ezren a számítógép előtt a bejelentett időpontban. Mint kiderült, csak Michael nevében írták meg az utóbb tévessé vált információt, amellyel őt magát is rendesen felhúzták, de a Kontor hajthatatlan maradt. Természetesen ezúttal is az Amazon volt az, amely elérhetővé tette idejekorán azokat, azonban szinte vele egy időben kijött egy hivatalos minimix is az interneten, némiképp lecsillapítva a kedélyeket. Az már látszott ebből, hogy most megpróbáltak ügyelni a régi és az új egyensúlyára, és ez a rajongóknak is imponált.

Még az album megjelenése előtt bejelentették, hogy lesz egy kislemez is, mely

music for a big night outMegjelent: 2012. november 2.Stílus: progresszív house, trance, hard trance, hardstyle

Tracklista: Full Moon - I’m A Raver, Baby - Army of Hardcore - 4 A.M. - No Way To Hide - What Time Is Love? - Overdose (Frazy) - Talk About Your Life - I Wish I Was - Black Betty - Too Much Silence - Last Hippie Standing

az “Army of Hardcore” címet kapja. Már mikor ez az információ napvilágra került, sokan elgondolkoztak, hogy ez véletlenül nem a Neophyte-klasszikus “Army of Hardcore” feldolgozása lesz-e, amely kőkemény zúzás a javából. Amikor aztán kijött a dal, bebizonyosodott, hogy igen - pontosabban a refrén szövege valóban onnan van, de más egyezés nincs a kettő között. Ez egy klasszikusnak mondható Scooter-szám, mely a “4 A.M.”-hez képest inkább volt mondható megszokott hangzásúnak. A hardcore-rajongók ezt akkor sem találták korrektnek, és elárasztották a fórumot, valamint a videoklip alatti kommenteket negatív jelzőkkel. Ha már videoklip: a Berlinben felvett videó látványosra sikerült, azonban csak H.P. szerepelt benne, Rick és Michael felvételről jelent meg. A katonás díszlet, a pirotechnika, és a beöltöztetett táncoslányok azonban elvonták a figyelmet - ahogy H.P.-ét az esőztető gép, amelyet szintén bekapcsoltak, a nagyobb hatás elérése érdekében. Rég készült ennyire látványos és technikailag összerakott klip, az előző néhányhoz képest legalábbis mindenképp az. A kislemez ezúttal is kétszámos lett: mindössze egy “Club Extended” került még rá, borítója pedig a címnek megfelelően a katonaságot idézi meg.

Az “Army of Hardcore” és a “Music For A Big Night Out” egy napon jelentek meg. A nagylemez rögtön kétféle változatban: a sima egylemezes változat is kartonból készült védőtokban érkezett, a limitált kiadás pedig nagyméretű díszdobozban, mely tartalmazott még egy “Who The Fuck Is H.P. Baxxter?” feliratú pólót is. Ez utóbbi pár hónappal későbbi promóciós célokat szolgálhatott, egy ugyanilyen című szám is kiadásra került H.P. neve alatt, noha azt nem is ő készítette. Nemcsak az extrák voltak szegényesek, hanem maga az album is

meglehetősen puritánra sikeredett. A 12 dal jelentős része nem hosszabb négy percnél, amellyel az egyik legrövidebb Scooter-albumot sikerült megalkotniuk. Emellett a booklet (mely egyébként ízlésesre sikeredett) már nem tartalmazta a dalszövegeket sem. A borítón a három tag látható, egy mozi bejárata előtt, ahol a kiírás szerint ma este a lemez lesz műsoron. A CD a szürke-piros-fekete színvilág kombinációjának megfelelően piros színű lett, a szótölcsért pedig ezúttal nem töltötték ki festékkel, hanem a CD szivárványszíneiben csillog.

A “Full Moon” intróhoz képest szokatlan, és jól van összerakva, fokozatosan épül fel, egészen a végén hallható csúcspontig, ahol a CD-s változat esetében átúszik az “I’m A Raver, Baby”-be. Ez a szám nem újdonság, hiszen a refrénjét már évekkel korábban játszották időkitöltés céljából, azonban most egy komplett dallá állították össze, szöveggel, és hardstyle-szerű ütemekkel. Ezt a kislemezekről már korábban ismert “Army of Hardcore” és “4 A.M.” követi, majd jön a lassabb, klubosabb hangzású “No Way To Hide”, Jaye Marshell énekesnővel a refréneknél. A “What Time Is Love?” a negyedszerre történő feldolgozása az ugyanezen című KLF-dalnak, azonban ezúttal egy teljes értékű, modern hangzású feldolgozást hallhatunk, mind a szöveg, mind a dallam tekintetében. Az “Overdose (Frazy)” a poénnak szánt dal a lemezen, melyet Michael happy hardstyle-ként definiált: valóban olyan mintha a happy hardcore és a hardstyle egyfajta vadhajtása lenne a szám, mely egyébként a Németországban egy pár éve már ismert “Frazy” című 8 bites csipogás feldolgozása. Az őrült németek, ha megszólalt egy fesztiválon ez a dal, képesek voltak a legőrültebb módon elkezdeni rá táncolni és vonatozni, a Scooter pedig kapva kapott az alkalmon, és átszerkesztette úgy, hogy a lényeg nem veszett el, és hozzá is került valami. A “Talk About Your Life” egy hardstyle-szerű szerzemény, melyben visszatér Nikk is az énekes részre, de nem sokáig, mert az “I Wish I Was”-ban visszaveszi tőle a stafétát Jaye Marshall. Ebben a számban inkább érződik a mainstream hatás, és a kifelé történő megfelelés, mint az album többi számában. A “Black Betty” egy érdekes feldolgozás: félig-meddig house-nak lehetne talán nevezni, de keményebb annál, azonkívül az előző album idején annyira favorizált dubstepből is csak ebben maradt meg valamennyi nyomokban, egy inkább szvinges ütemekre hasonlító középső betét személyében. A lemezt két hosszabb szám zárja, mindkettő elkészítésében Michael vállalt nagy szerepet. A “Too Much Silence” egy klasszikusan scooteres trance, amely ráadásul a vokált leszámítva teljesen saját készítés, de ennél izgalmasabb a szintén saját kútfőből

termelt “Last Hippie Standing”, mellyel új, eddig nem próbált stílusok, a goa és a psytrance felé mozdultak el, bizonyítván, hogy még ennyi év után is képesek a megújulásra.

A “Music For A Big Night Out” az elődjéhez képest sokkal inkább megfelelt a rajongók ízlésének, és ez látszott is az elért eredményeken. Szolid sikereket ért el, de sikereket, és ez volt, ami számított. Általános megdöbbenésre azonban az album ezzel ki is fújt. Új kislemezt egyáltalán nem terveztek, mondta ekkor Rick, mert már amúgy is újdonságokon gondolkoznak. De ami még bosszantóbb volt, hogy turnéról sem volt egyáltalán szó. Az elkeseredett rajongókat csak egyvalami vigasztalta: egy elszólás, mely szerint mivel 2013-ban eljön a 20. évforduló, így azt méltóképpen fogják megünnepelni. Hogy ez miként fog pontosan megtörténni, ekkor még nem volt teljesen nyilvánvaló, de azóta árnyaltabb lett a kép. Az első tizenöt albumukat hármasával újra megjelentetik, digipak formátumban, úgynevezett “20 Years of Hardcore” csomagban. Mindegyik album legalább kettő, de akár három CD-t is tartalmaz: az elsőn lesz rajta az eredeti album, digitálisan újrakevert minőségben, a többin pedig bónusztartalmak: az adott albumhoz kapcsolódó remixek, B-oldalak, illetve ritkaságok, melyeket manapság már lehetetlen újonnan beszerezni. Az első három album március közepén jelent meg, és amikor az összes megjelenik, egymás mellé helyezve egy képet fognak kiadni, amely rendkívül jól mutat majd a gyűjtők polcán. A kiadványok minőségét azonban sok esetben vitatni lehet: adódnak pontatlanságok és hibák is a lemezeken, ráadásul egynéhány szám érthetetlen módon kimaradt a szórásból.

Ez a történet itt most véget ért, de nem a Scooter története. Az remélhetőleg a jövőben még sokáig fog tartani, mindannyiunk közös megelégedésére, és remélhetjük, hogy még számtalan jó koncerten vehetünk részt, és rengeteg jó albumot hallhatunk még tőlük. A trió saját nyilatkozataik szerint is addig marad együtt, amíg össze nem esnek a színpadon, vagy amíg azt érzik, hogy egyikük sem élvezi már azt, amit csinál. Ettől, húsz év után, még mindig nem kell tartanunk - és talán az elkövetkezendő húsz évben sem kell.

néhány szó a magyar rajongói közösségről

Írta: -SP-

A magyar Scooter rajongók online közösségének tekintetében talán a legfontosabb dátum 2002. október 19. Ez volt a “start”, ahonnan elindult mindaz, ami ma a Scootertechno Hungary. A Scooter ezen a napon egy hosszú, három éves szünet után koncertezett újra Magyarországon, a budapesti Events Hallban. Nagyon sok fiatal rajongónak, köztük nekem is ez volt a legelső alkalom, hogy élőben láthattam az együttest. Magyarországon ebben az időben kezdett elterjedni a szélessávú Internet-szolgáltatás; egyre több háztartás csatlakozott a világhálóhoz. Ebben az időben nagyon kevés Scooter rajongói honlap működött, ugyanis a legrégebbiek üzemeltetői egyre kevesebbet foglalkoztak velük, így azok már nem voltak naprakészek, hivatalos magyar oldala pedig nem volt az együttesnek. 2002 novemberében csatlakoztam a nemzetközi hivatalos Scooter fórumba, ahol az évek során rengeteg külföldi barátot szereztem. Itt találkoztam rajongókkal Németországból, Franciaországból vagy Angliából, akik saját, személyes Scooter honlapot üzemeltettek. Ekkor döntöttem úgy, hogy én is elindítok egy ilyen oldalt. Ez lett a “Hungarian Scooter Posse” (a továbbiakban: HSP) nevű oldal, amely 2002. december 22-én indult el. Az Internetes fórumokon keresztül próbáltam összegyűjteni a rajongókat, több-kevesebb sikerrel. Így futottam bele a Heiligeili Scooter Fanclub nevű rajongói klubba, amit két fiatal ceglédi srác, Hank és Marci alapítottak, pontosan az október 19-i koncert estéjén. A klub levelezőlistáján akkor körülbelül 15 fő volt regisztrálva. Néhány hónapon keresztül az mZolee által üzemeltetett abs0lut Scooter fórum volt a fő rajongói bázis, itt volt a legtöbb aktív rajongó (kb. 20-30 fő). A Heiligeili Scooter Fanclub honlapja 2003. júniusában indult el. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy én is belépek a klubba, Hankkel pedig megbeszéltük, hogy a Heiligeili oldal szigorúan a klub dolgaival fog foglalkozni, míg az együttessel kapcsolatos általános információkat a HSP tartalmazza. A két honlap párhuzamosan fejlődött innentől egy éven keresztül. A közösség első nagy ugródeszkája a Heiligeili Scooter Fórum volt, amely 2003. június 21-én indul el, Hank öccse, Zozo jóvoltából, aki két hét alatt programozott nekünk

egy egyedi fórummotort. Ekkor én a HSP-n található fórum modult bezártam, valamint az abs0lut fórumon is szóltunk mindenkinek, hogy költözzenek át, hogy egy helyen legyünk minél többen. Az első “keménymag” nagyjából 20 embert tartalmazott, ez a szám az első fél évben a duplájára nőtt. Nagy szerencsénk volt abban a tekintetben, hogy a Scooter 2002-től 2005-ig minden évben meglátogatta Magyarországot, és az egyes koncertdátumok környékén rendszerint nagyobb érdeklődést tanúsítottak a rajongók az online közösség iránt, így minden alkalommal sikerült új tagokkal bővíteni a klubot. A klubtagság egyébként semmilyen kötelezettséggel nem járt és semmi előny nem származott belőle, csak annyi, hogy a klubtagok első kézből értesültek minden újdonságról a fórumon keresztül. Az egyetlen dolog, amit elvártunk mindenkitől, az volt, hogy vegyenek részt a közösségi életben - rajongói találkozókon, közös koncertlátogatásokon, stb.

2004 év végén sikerült elintéznem, hogy a HSP és a Heiligeili honlap saját szerverre költözzön, saját domain névvel. Eddig ugyanis az acid.b0mb.org és a theres.no.fate.se URL-eken volt elérhető a közösség, ami egyrészt nehezen volt megjegyezhető, másrészt bármikor megszüntethette a szolgáltató. Így került bejegyzésre a scootertechno.hu, a nyitólapon pedig a két honlap közül választhatott a látogató. Az idő múltával Hankéknek egyre kevesebb ideje volt a klub dolgaival foglalkozni, később pedig kvázi feleslegessé vált az oldal, mivel a klubtagok adatlapján kívül nem igazán tartalmazott semmilyen hasznos információt. 2005-ben döntöttünk úgy, hogy a klub oldala megszűnik, a taglistát pedig beolvasztjuk a HSP moduljai közé. Ezzel megszületett a Scootertechno Hungary, amely azóta is a fenti címen működik. A honlap tartalmát és funkcionalitását azóta is én egyedül szerkesztem, a rajongók önkéntes segíségével.Ezzel egyidőben a 2004-es Mind The Gap albumtól kezdve személyes együttműködésben álltunk a Scooter akkori hazai terjesztőivel, a Record Expresszel, akiknek többek között microsite-ot is készítettünk. A Record Express munkatársainak mindenképpen köszönettel tartozunk, nagyon sokat segítettek működésük alatt, például a 2005-ös budapesti koncert alkalmával, amikor is lehetővé tették számunkra, hogy interjút készítsünk az együttessel.

A Scootertechno Hungary az évek során folyamatosan fejlődött. 2007-ben egy rajongói adatbázist is építettem az oldalba, ahol a hazai rajongók megoszthatták

egymással elérhetőségeiket, ezzel is elősegítve a személyes kapcsolatok kiépülését. Ez a funkció a 2008-as nagy frissítésnél megszűnt, ugyanis eddigre már javában terjedtek a közösségi oldalak, ahol sokkal egyszerűbb volt az ilyesmit megejteni. 2010. október 2. óta a Facebookon is jelen van a Scootertechno Hungary. A Facebook térhódításával a fórumos aktivitás is érthetően lecsökkent; jelenleg csak a “keménymag”, nagyából 30 fő használja rendszeresen, míg a Facebook oldalunkon kb. 1500 fő található. A nyíltabb online megjelenésből adódik, hogy a Heiligeili Scooter Fanclub mára már csak jelképesen működik. A tagság soha nem jelentett kiváltságot, az egyetlen feltétele az aktív közösségi részvétel volt, így mindenki, aki a közösség aktív résztvevője, automatikusan tagnak számít.

2011-ben egy rövid e-mail váltás útján Michael Simon révén sikerült kapcsolatba lépnem a Kontor munkatársaival, akiktől engedélyt kaptam, hogy a Scootertechno Hungary mint hivatalos magyar Scooter honlap működhessen. Számomra ez nagyon nagy elismerés volt, és örülök, hogy a mai napig a körülményekhez képest is igen sok olvasója van az oldalnak.

A fórum

Amikor a Heiligeili Scooter Fórum elindult, nem volt olyan, dedikált rajongói oldal az Interneten, ahol a tagok közvetlenül kapcsolatba léphettek egymással. Léteztek kisebb levelezőlisták vagy IRC-csatornák, de ezek jobbára öt-tíz állandó felhasználót jelentettek, és többnyire túlságosan zártkörűek voltak. A HSF szintén egy baráti társaság által létrehozott és üzemeltetett fórum volt, mégis azt tűzte ki célul, hogy minél többen csatlakozzanak hozzá. Szerettük volna, ha az ide látogató fanatikus rajongók és a Scooter iránti lelkes érdeklődők egyaránt megtalálnák a helyüket a közösségben.

A fórum lényege nem pusztán az internetes kapcsolattartás és eszmecsere volt. Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a tagok személyesen is megismerjék egymást, ezért rendszeresen szerveztünk fórumos találkozókat, közös bulizást, külföldi koncertlátogatásokat. Sok barátság (vagy épp jóval több) született a fórumnak köszönhetően, amire igencsak büszkék lehetünk.

A fórumozók 2003 óta több, mint tízszer szerveztek rajongói találkozót. Ezek

mindig mindenki előtt nyitva álltak, nem szerettük volna egy zártkörű közösség látszatát kelteni. Vannak olyan tagjaink is, akik előbb vettek részt ilyen találkozón, mint hogy regisztráltak volna a fórumra.

Nem szabad elfeledni, hogy a fórum (és a felhasználók) életében volt néhány rossz időszak is. Az első “belháború” 2004 őszén, a Shake That! maxi megjelenésekor robbant ki. Az akkor szokatlannak számító hangzás olyan élesen megosztotta a rajongókat, hogy a közösség két táborra szakadt. Az egyik oldal teljesen elfogadhatatlannak találta a funky stílusú Scootert, míg a másik nagyszerű újításnak tartotta a maxit. Hank, az akkori adminisztrátor egy levelet írt Jens Thele-nek, amelyben az egész fórum és a magyar rajongók nevében vonta kérdőre őt a döntésről. Ez a - valóban nem túl etikus - lépés a másik tábor tagjai közt végképp kihúzta a gyufát: egy nap alatt csaknem húsz felhasználó hagyta ott a fórumot, akik később egy saját oldalt indítottak “The Others Forum” néven, egy az egyben lemásolva a HSF működését. Ez az ellentét majd’ egy évig maradt fenn, mire a kedélyek lecsillapodtak, és a The Others közösségből a legtöbben visszatértek a HSF fórumra. A másik fórum nem sokkal később megszűnt. A másik kellemetlen időszak 2005 végén köszöntött be, amikor két felhasználó érkezett hozzánk, nevezetesen SCOOTERCSAJ14 és Mentally Mad. Őket nagyon sokáig emlegették még a tagok. Ők abban lelték az élvezetet, hogy mindent és mindenkit (de főleg a fórum üzemeltetőit) minősíthetetlen hangnemben illették éjjel-nappal, kvázi ok nélkül, az Internet minden fellelhető Scooter rajongói oldalán. Engem különösen kipécéztek maguknak, de egy év alatt sem sikerült rájönni, miért, pedig személyes találkozóra is sor került, többször is. Ez a két személy volt az egyetlen, akik kitiltásban részesültek a fórum történetében. Volt olyan időszak, hogy hetekig szüneteltetni kellett a regisztrációs funkciót miattuk, mert nem győztük naponta törölni a bejegyzéseiket. A tagok nagy részét borzasztóan irritálta a viselkedésük, emiatt az aktivitás is kicsit leesett ebben az időben. A probléma aztán saját magát oldotta meg, 2006 elején valahogy eltűntek mindketten, sokak nagy örömére.

Az évek múlásával, ahogy a közösségi oldalak egyre nagyobb teret nyertek, egy internetes fórum már nem számít kuriózumnak, sőt, egyre inkább elavult kapcsolattartási módszer. Ebből kifolyólag az aktív felhasználók száma folyamatosan esik, jelenleg kb. 30 aktív tagunk van, míg korábban ez a szám 80-100

között mozgott. Ennek nagy része a keménymag, akik majdnem mind a kezdetek óta jelen vannak. Többek közt ezen tendencia miatt jött létre a Scootertechno Hungary Facebook oldala is. A fórumnak viszont továbbra is maradt egy nagy előnye, a tematikusság. Míg a Facebookon sokkal nehezebb kordában tartani a beszélgetéseket, a HSF-en minden témában külön társalgás folyik, így sokkal átláthatóbb, továbbá könnyen kereshető minden. A fórumon egészen az indulásig visszamenőleg minden post megtalálható, soha nem törlünk semmit. Igen meglepő, vagy akár vicces is tud lenni, amikor az ember visszaolvassa a nyolc-tíz évvel ezelőtti írásait.

Az egyetlen technikai újítás 2011-ben volt, amikor hosszú tervezgetés után rávettem magam, hogy újraírom az addigra - bár működőképes, de - teljesen elavult fórummotort és új designt is kapott az oldal, az akkori Scootertechno Hungaryhoz illeszkedve. Így sokkal könnyebben bővíthetővé vált, adatvédelmi szempontból biztonságosabb lett, továbbá a kényelmesebb használatot és a közösségi oldalakkal való integrációt is lehetővé tette.

Az alábbi felsorolásban, a minél nagyobb teljességre törekedve található az összes olyan kiadvány, mely a Scooterrel kapcsolatba hozható (kivéve az egyes tagok szólóprojektjeinek remixeit, a kizárólag producerként végzett munkájukat, valamint az egyes kiadványok alváltozatait). Jelen adatok a 2013. június 15-én aktuális állapotokat tükrözik.

stúdióalBumok...And The Beat Goes On! (1995.03.03.)our happy hardcore (1996.03.28.)wicked! (1996.10.24.)age of love (1997.08.25.)no time to chill (1998.07.20.)back to the heavyweight jam (1999. 09.27.)sheffield (2000. 07.26.)we bring the noise! (2001.06.11.)the stadium techno experience (2003.03.31.)mind the gap (2004.11.08.)who's got the last laugh now? (2005.11.04.)the ultimate aural orgasm (2007.02.09.)jumping all over the world (2007.11.30.)jumping all over the world - whatever you want (2008.10.04.)under the radar over the top (2009.10.02.)the big mash up (2011.10.14.)music for a big night out (2012.11.02.)...And The Beat Goes On! (20 Years Of hardcore expanded edition) (2013.03.15.)our happy hardcore (20 years of hardcore expanded edition) (2013.03.15.)wicked! (20 years of hardcore expanded edition) (2013.03.15.)age of love (20 years of hardcore expanded edition) (2013.04.26.)back to the heavyweight jam (20 years of hardcore expanded edition) (2013.04.26.)sheffield (20 years of hardcore expanded edition) (2013.06.07.)we bring the noise (20 years of hardcore expanded edition) (2013.06.07.)the stadium techno experience (20 years of hardcore edition) (2013.06.07.)no time to chill (20 years of hardcore expanded edition) (2013.08.30.)

diszkográfia

élő alBumok

encore - live and direct (2002.05.13.)10th anniversary concert, at docks, hamburg (2004.07.06.)excess all areas (2006.06.02.)live in hamburg (2010.05.07.)

válogatáslemezek

rough and tough and dangerous - the singles 94/98 (1998.01.19.)push the beat for this jam - the second chapter (2002.01.07.)pushing the beat - the best of scooter (csak usa) (2002.09.17.)24 carat gold (2002.11.04.)24+3 carat gold (2003.09.29.)the albÜm (2009.07.06.)the official hockey world cup edition (2010.04.19.)

videók

happy hardcore clips - and the show goes on! (1996.04.25.)rough and tough and dangerous - the singles 94/98 (1998.01.02.)encore (the whole story) (2002.05.13.)excess all areas (2006.06.02.)jumping all over the world, live at spandau, berlin, 2008.08.01. (2009.10.04.)caught by the radar (2009.10.02.)live in hamburg (2010.05.07.)the stadium techno inferno, live in hamburg 2011 (2011.10.14.)

kislemezek

vallée de larmes (1993.12/1994.02.09.)hyper hyper (1994.06.15./1994.09.09.)move your ass! (1995.01.27.)move your Ass! Remixes (1995.03.14.)friends (1995.05.11.)endless summer (1995.07.24.)endless summer remixes (1995.09.06.)

back in the u.k. (1995.11.14.)back in ireland (1995.12.20.)back in the u.k. remixes (1996.01.22.)let me be your valentine (1996.02.29.)let me be your valentine remixes (1996.04.14.)rebel yell (1996.05.09.)i'm raving (1996.09.19.)i'm raving Remixes (1996.10.17.)break it up (1996.11.21.)fire (1997.04.01.)fire remixes (1997.05.05.)the age of love (1997.08.11.)the age of love remixes (1997.09.09.)no fate (1997.12.01.)how much is the fish? (1998.06.08.)we are the greatest / i was made for lovin' you (1998.09.21.)call me manana (1999.01.08.)faster harder scooter (1999.08.23.)fuck the millennium (1999.11.22.)i'm your pusher (2000.05.29.)she's the sun (2000.08.14.)posse (i need you on the floor) (2001.05.21.)aiii shot the dj (2001.08.13.)ramp! (the logical song) (2001.12.10.)nessaja (2002.04.08.)weekend! (2003.02.24.)the night (2003.05.26.)maria (I like it loud) (2003.08.11.)jigga jigga! (2003.12.08.)shake that! (2004.10.04.)shke that! limited (remix) (2004.10.04.)one (always hardcore) (2004.12.06.)suavemente (2005.03.07.)hello! (good to be back) (2005.10.14.)apache rocks the bottom (2005.12.30.)

rock bottom (2005.12.30.)behind the cow (2007.01.19.)lass uns tanzen (2007.03.23.)stripped (2007.06.08.) (csak interneten)the question is what is the question (2007.08.10.)and no matches (2007.11.23.)jumping all over the world (2008.02.01.)i'm lonely (2008.04.18.)jump that rock (whatever you want) (2008.09.26.)j'adore hardcore (2009.08.14.)ti sento (2009.10.02.)the sound above my hair (2009.11.27.)stuck on replay (2010.03.12.)friends turbo (2011.04.15.)the only one (2011.05.20.)david doesn't eat (2011.10.14.)c'est bleu (2011.12.02.)it's a biz (ain't nobody) (2013.03.23.)4 a.m. (2012.09.07.) (csak interneten)army of hardcore (2012.12.02.)

remixek

the loop! néven

Community feat. Fonda Rae - Parade (1994)Holly Johnson - Legendary Children (All Of Them Queer) (1994)Toni Di Bart - The Real Thing (If I Can't Have You) (1994)Ru Paul - Everybody Dance (1994)Tag Team - Here It Is! Bamm! (1994)Adeva - Respect (1994)Kosmos feat. Mary K - Codo (1995)Prince Ital Joe feat. Marky Mark - Babylon (1995)Chiron - I Show You (All My Lovin') (1995)DJ Hooligan - I Want You (1996)Clubtone feat. Oliver Cheatham - Put A Little Love In Your Heart (1996)

D.O.N.S. feat. Technotronic - Pump Up The Jam (1998)Chrome & Price - Sunrise (1999)

scooter néven

Ultra-Sonic - Check Your Head (1994)Shahin & Simon - Do The Right Thing (1995)Datura - Angeli Domini (1995) (kiadatlan)Interactive - Living Without Your Love (1995)Ratty- Sunrise (Here I Am) (2000)Modern Talking - Win The Race (2001)Dance United - Reach Out (2002)Einmusik - Jittery Heritage (2005)Dance United- Help! Asia (2005)Bloodhound Gang - Uhn Tiss Uhn Tiss Uhn Tiss (2005)Deichkind - Remmidemmi (Yippie Yippie Yeah) (2006)Lutzenkirchen - 3 Tage Wach (2007) Maximum Spell - I See you (2008)Ultrabeat& Darren Styles - Discolights (2008)Die Fantastischen Vier - Troy (2009)Rammstein - Pussy (2009)Within Temptation - Sinead (2011)Susanne Blech - Helmut Kohl (2013)

rattY néven

Marc Et Claude - Loving You (2001)Gouryella - Tenshi (2001)Charly Lownoise feat. Mental Theo & Starsplash - Wonderful Days (2001)ATB - Hold You (2001)Ron Van Der Beuken - Keep On Movin' (Timeless) (2003)

közreműködések

The Loop feat. Yosemite Sam - Heureka (1996)

The Loop feat. Daffy Duck - Wer Oder Was (1996)Love Message - Love Message (1996)Bravo Allstars - Let The Music Heal Your Soul (1998)Dance United - Reach Out (2002)

más néven kiadott

Kosmos - Codo / The Mission (1994)The Pusher 1-2 (2000)ratty - sunrise/spacecowboy (2000)ratty - sunrise (here i am) (2000)Ratty- Living On Video (2001)guess who? - Posse (I Need You On The Floor) (2001)section 11 - Habanera (2002)3 a.m. - Nessaja (2002)sheffield jumpers - Jump With Me / Rock The House (2008)

Scooter-tagok munkái szerzőtársakkénts.a.x. - marrakesh (1991)hyssteria - the flood (1993)clinique team feat. the hannover posse - summer of love (1994)sunbeam - arms of heaven (1996)sunbeam - dreams (1997)baxxter, simon, and ddy - sweater weather (2013)

jens thelecrystal - love is like oxygen / if you believe in magic (1995)lisa aberer - i will dance (2013)

h.p. Baxxter

the disco boys 5 intro (2005)flashdance & mixwell intro (2005)harris & h.p. baxxter - eisbär (2007)jan delay - raveheart (feat. h.p. baxxter) (2012)melissa heiduk - send me an angel (2012)

who the fuck is h.p. baxxter? (2013)

rick j. jordanla toya - let's rock the house (j. jordan dub) (1992)nu love - can you feel the love tonight/agony (1995)

ferrisgirl (1998)ham and eggs - the great song of indifference (1998)heaven (1999)nessaja (2001, vitatott)ancient of mumu - living (2002)fragrance - don't break my heart (2002)living (without your love) (2003)

axel coonlacoon - take two (1997)lacoon - back in time (1997)lacoon - 3rd bass (1997)lacoon - static (1998)close to you (2003)hard body babes - goin' crazy (2003)lamenting city (2004)rumble! feat. dick rules - tricky tricky (2005)global bounce - always loud in san francisco (2005)third base (2006)rumble! - can you feel it? (2006)coon & zx - twilight zone (2006)mayday (2007)ziggy x - stormy crowd (2007)promise me (2008)i wish (2008)plaxx - dance with me (2009)plaxx - slave to the music (2009)

plaxx - get on the floor (2010)plaxx - back to unity (2012)plaxx - celebrate the night (2012)

jay frogplanet traxx - do what you like (1999)pushin' (2001)planet traxx - airwalker (2002)planet traxx - weird dreams (2005)planet traxx - shine (2007)hungry animal (2007)planet traxx - sunglasses at night (2008)der flug auf dem glÜcksdrachen (2008)i won't let you down (2009)it's alright (2010)crazy (2012)no alternative (again) (2012)no bitch connected (2013)is this love (2013)peekaboo (2013)

michael simonbaby techno (1994)feel like dancin' (1998)to be love (2001)dreams / i want to show you (2004)feeling fire / electro rocks (2005)jerry ropero & michael simon - home alone (2005)jerry ropero & michael simon - videoscream (2006)jerry ropero & michael simon - ocean drums (2007)wawa with jerry ropero and michael simon - music (2007)jerry ropero & michael simon - berimbau (2007)beating of the beat (2012)

egyéBABracadabra (a Cobra 11 című sorozat egyik epizódjában hallható) (1997)Dutch Christmas (“Back To The Heavyweight Jam” limitált változat bónuszdala) (1999)i shot the dj/devil drums (bakelit) (2001)Swinging In The Jungle (a “Roll Baby Roll” jogi problémák miatt módosított változata) (2003)Die Erfolgsstory von Scooter (német hangoskönyv az együttes történetéről) (2004)Thomas Bernhard mesei - H.P. Baxxter felolvasásában (2004)bramfeld (bakelit, 500 példányban) (2004)White Christmas, Fire! (tévéműsorban hangzott el) (2005)Mosh Selector (“All I Wanna Do” karácsonyi változat) (2005)Firth of Clyde (iTunes bónusz dal a “The Ultimate Aural Orgasm”-hoz) (2007)Jump That Rock (a kislemezváltozattól eltérő verzió) (2008)H.P. Baxxter - White Wedding (tévéműsorban hangzott el) (2010)Scooter & Clueso - White Wedding (tévéműsorban hangzott el) (2011)

1998-ban megjelent az ukrán lemezpiacon egy “Scooter - Welcome To Calipso” névre hallgató kiadvány is. Ez azonban nem eredeti kiadvány, hanem kvázi hamisítvány, mivel azon a Calypso nevű együttes számai találhatóak meg a “We Move The Jumpin’ Hype” című lemezről, leszámítva az utolsó dalt, amely a No Fate, és azt valóban a Scooter szerezte. A két együttes hasonló stílusa egyébként valóban adhat összetévesztésre okot.

ismert kiadatlan számok

Habanera (Radio Edit) (bejelentették, de végül soha nem jelent meg) (2002)Stripped (Club Version) (tervezték, hogy lesz, de végül nem került fel az internetes kislemezre sem) (2007)The Shit That Killed Elvis kislemez (kiadása tervbe lett véve, de végül letettek róla) (2007)J'adore Hardcore (Eric Chase Edit) (csak promóciós kiadványokon jelent meg) (2009)Where The Beats... (Have No Name) (módosított refrén, csak koncertturnén játszották) (2010)Bit A Bad Boy (Britney Spears "3") (módosított refrén, csak koncertturnén játszották) (2010)Stuck On Replay (Full Club Mix) (DJ-szettekben felbukkant, de nem adták ki) (2010)Stuck On Replay (Extended Mix) (a hosszított videoklip alatt hallható, de nem adták ki) (2010)

magyarországi dicsőségfal

4 platinalemez (...and the beat goes on, our happy hardcore, Wicked!, push the beat for this jam)

10 aranylemez (...and the beat goes on, our happy hardcore, Wicked!, age of love, the age of love kislemez, no time to chill, back to the heavyweight jam, sheffield, the stadium techno experience, mind the gap)

4 toplistás első helyezéses nagylemez (...and the beat goes on, our happy hardcore, no time to chill, back to the heavyweight jam)

5 toplistás első helyezéses kislemez (how much is the fish?, faster harder scooter, Posse (I need you on the floor), weekend!, shake that!)

nemzetközi elismerések

1998 - animago: az év videoklipje (the age of love)1998 - mtv russia (a világ legjobb együttese)2000 - viva comet (legjobb német dance előadó)2003 - viva comet (legjobb dance előadó)2003 - echo music awards (legjobb német dance előadó)2004 - echo music awards (legjobb dance előadó)2009 - beatport (legjobb hard dance előadó)2009 - the dome (20 fellépésért járó különdíj)2010 - viva comet (platinadíj a legtöbbet játszott együttesnek a viván)

A könyv létrejöttének célja kettős volt. Egyrészt ilyen kiadvány nem létezett eddig nemhogy magyar nyelven, de angolul sem, pedig lenne igény rá. Másrészt az együttes idén lépett huszadik évébe, és a kerek évfordulót illett valamivel megünnepelni. Két évtized elég nagy idő ahhoz, hogy összejöjjön annyi anyag, amely megtölt egy egész könyvet, melyet szórakoztató formában lehet a nagyérdemű közönségnek bemutatni. A mű egészen a gyökerektől mutatja be H.P. és Rick pályafutását, kis kitérővel a Celebrate The Nun-ra, és mesélve az aktuális harmadik tagról is egy keveset. Emellett ismerteti az összes eddigi albumot és kislemezt, kiegészítve egy diszkográfiával. A meglehetősen nagy információhalmazból kerültek kiválogatásra azok az interjúk, újságcikkek, élménybeszámolók, illetve a tagok által elejtett/megírt megjegyzések, melyekből kirajzolódik egy nagy kép: a banda története. Természetesen mivel rajongói biográfiáról van szó, így annak minden hátrányával is rendelkezik: a teljes, 100%-os hitelességet így nem érdemelheti ki (ellentétben egy hivatalos könyvvel), azonban a benne szereplő tények és adatok a lehető legpontosabbak és mögöttes háttérmunkával alátámasztottak. Ajánlott kezdő rajongók számára, régi motorosoknak, vagy éppen a Scootert lehúzni szándékozó firkászoknak.

jelen kötet szerzője mindössze 1999 óta rajongó, ugyanakkor túlzás nélkül állíthatja, hogy a szükséges háttérismerettel rendelkezik ahhoz, hogy nyugodt szívvel ajánlja mindenkinek művét, legyen az laikus vagy tapasztalt vén róka.