spiral gylkossagok 1 resz de nemere istvan

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

N E M E R E I S T V Á N

Spirál-gyilkosságok

Egy európai sorozatgyilkosság hiteles története

Euro-krimi

1

Nemere István

2


Nemere István

Spirál-gyilkosságokEgy európai sorozatgyilkosság hiteles története

Euro-krimi

W. STOKER

3

Nemere István

Copyright © Nemere István

Minden jog fenntartva

Magyarországon kiadja a W. STOKER Kft.Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője

A kiadásban közreműködött:

Könyvkiadó- és Kereskedelmi Kft.Felelős vezető: Ujvári Béla

Felelős szerkesztő: Szabó TündeNyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

4


Március 28. Vasárnap

Halkan jön a szél, levegőben úszik láthatatlan. Hűvös van ilyenkor, különösen errefelé. Párás a levegő, a délután most halt meg, csak halvány fény emlékeztet rá. A nyugati égbolt világosabb, ott mintha még történne valami. De már ott is szétterült a naphalál, alkony vonaglik néhány utolsót. Felhők vonulnának, de a felpillantó mozdulatlannak látja őket. Hát mozdulatlanok is.

Láb csosszan bizonytalanul, zaja alig, mégis megretten a lábat vezénylő, pihen és várakozik egy sort. Előtte bokrok, nedvesen csillanó ágak. Itt nemrég még esett, vagy ez még tegnapi nyirok? Várakozás.

Várakozás. A csönd nehezen viselhető, mégis kibírható. Csosszan a láb. Az ágakon túl házfal fehérlik, különös együttese ez a két színnek. Mintha nem is jönne az este, olyan élesen fehérlik a fal, akárha tiszta papírlap állna ott. Jó nagy papírlap. Felül kémény, már füstölög. De mintha még a füstje is hideg lenne. Itt minden olyan hűvös, lelket bennszorító, félelmet ébresztő.

A közeledő habozik. Áll. Most nem csosszan láb. Ku-tyaugatásra fülel, de már tudja, ilyen itt nem lehet. Mindent megtudott előre. Tegnap is volt itt, és tegnapelőtt is. A leg-közelebbi ház jóval távolabb van. Különben is, mit hallaná-nak...? Mosoly egy arcon, nem igazi mosoly nem igazi ar-con. Mióta ma délután elindult errefelé, ezt viseli. Felismer-hetetlenné teszi, hiszi.

A ház közeledik. Lábak futnak a pázsiton. A kezdődő szürkeség cinkossá lesz, egy bent kigyúló lámpa pedig vég-leg megpecsételi a dolgot. Fej simul ablak mellé, roppant óvatosan, hisz még idekint is van némi fény, észrevehető a leskelődő.

5

Nemere István

Ám a leskelődőt senki sem látja és ő is érzi ezt. Mind bátrabban megy előre. Nem állhat meg. Egy erő van benne, az viszi. A bokrok elfogytak, a virágok a kis dísz-ágyásban még nem keltek ki. Hideg van itt, bár minden olyan zöld, ez a szín dominál. No, már nem sokáig, villan belé. Izgul, hisz sohasem tette még.

Odabent csak ŐT látja, egyelőre csak ŐT. Felismeri a begyűjtött fotókról. Nem kétséges, itt lakik, és egyedül van most. A neve odakünn a magányosan búslakodó postaládán, jó távol a háztól. Itt alig vannak kerítések, szerencsére.

Lassan néz be ismét. Hosszan figyeli a lakást. Aztán megkerüli a sarkot, másik ablak, másik helyiség. ŐT nem látja innen, de az árnyéka rávetül a nyitott ajtónyílásra. Ott van hát. Bentről nem szűrődik ki beszélgetés. Meglátja vi-szont a telefonzsinórt, lassan hátrál el a faltól. Itt is bokrok közé lép. Nedves levél érinti a kezét, undor. Hosszan áll még, néz. Az alkonynak is vége, jön az éjszaka. Csak ne túl gyorsan! Meglátja végre a telefonzsinórt, jön ki a tető alól, a falhoz tapadva fut, akár egy hosszúra nőtt pók. Fémgilisz-ta, gondolja, de nem nevet fel. Neki az valóban fémgiliszta. Erre is gondolt, van nála egy erős kés. Feléri, nincs maga-san. Még egy pillantás körbe, sehol senki. Ha KÉSŐBB te-lefonálni akar, ha tud, ha úgy alakulnak a dolgok… Nos, erre ne kerülhessen sor.

A zsinór egyet sikolt, de csak ő hallja, kicsi volt a hang, éjbefutó, eltűnő. A zsinór két vége közé nyomult a kés, és a két vég többé nem találkozik.

Lassan megy az ajtó felé, jó távol megtorpan. A hátát a falnak veti és erősen markolja azt. Minden itt van, amit most rátesz, azt is a zsebében hozta eddig. Kis erőkifejtés, kattanás. Ez a legjobb pillanat. Ugyan homály borul a szem-re, várni kell. Odabent a légzés is gyorsul, a szív mint egy motor rákapcsol. Így nem lehet, érti meg ösztönösen, hát ki -

6


vár. Végül is nem történik semmi. Az ember olyan, mint egy íj, örökké fel van húzva. Mígnem egyszer elpattan és annyi.

Lassan megy tovább. Be kell kopogni, mondani valamit, ha ugyan kell. Minek lenne rá szükség? Nyílik az ajtó, és akkor már nem kell szólni sem. Más beszél majd helyette, utána pedig be kell húzni az ajtót, és kész. Az út visszafelé is az erdőn át visz. Keskeny-aszfaltos, nedvesen csillogó. Nyomok nem maradnak, és a két számmal nagyobb cipő el-tűnik egy másik város szeméttartójában. Ha marad is nyom – nem marad nyom.

Még áll egy pillanatig, aztán felnő benne az elszánás. Hideg lesz a világ. Didergő. Szegény világ, mennyi van még hátra belőled...?

Halkan jön a szél, levegőben úszik láthatatlan.

Március 29. Hétfő

Amikor kinyitotta az ajtót, rögtön érezte, hogy valami megváltozott.

A levegőben volt valami másféleség – nem tudott rá jobb és főleg határozottabb szót találni. A másféleség nem nevezhető, hisz nincs neve. Ha lenne, azon szólítanák. A másik, ami azonnal szemébe tűnt, az a helyettese, Landres volt. A nála alacsonyabb, vékonyabb, ugyanakkor sajnos jó-val fiatalabb férfi éppen ritka barna haját simogatta, csak úgy kézzel. Az elmúlt három hétben már nemegyszer látta nála ezt a mozdulatot. Fésülködés fésű nélkül. Amúgy min-denki azt mondta róla, hogy jó szakember, de eddig ezt sem lehetett ellenőrizni. Nincs munka, nincs meggyőzés, sem meggyőződés – mondta, és örömmel hitte volna jól sikerült szójátéknak, de sajnos ez a legtisztább valóság volt. Maga az unalmas szomorúság, ami igen veszélyes elegy lehet.

7

Nemere István

A változás nem egy volt, hanem több. Egy jókora rodo-dendron állt a világossárga parkettapadlón. Egy másik nö-vény – ez valami fikuszféleség lehetett – egy kis polcon dí-szelgett. Azonfelül az étkezősarok felől tömény kávéillat szállt. Ez otthonosságot sugallt. Valamit, ami most éppen nem szerepelt a terveiben és miniatűr érzelmi válságot indí-tott el benne. De csak addig tartott, míg tett még egy lépést, és máris elhagyta. A válság ott maradt a padlón, akár egy le -dobott, esőtől szétázott, rossz ruhadarab.

– Jó reggelt, főnök! – kiáltotta Landres kicsit túl han-gosan, túl szolgálatkészen. Nála már volt egy fehér csésze, benne kétségtelenül az illatot árasztó folyadékból pár korty-ra való. Korábban jött tehát. Felpillantott az órára, fél ki-lenc múlott négy perccel. Négy perce lépett be odalent a ka-pun, az őrt álló ügyeletes hanyagul biccentett. Nem tisztel-gett, és ez kicsit beléje szúrt. Talán ezért sem sietett annyira fel a lépcsőn, utálta a liftet.

– Jó reggelt, Alex – ennyi bizalmaskodást engedett meg magának, de mindjárt le is tolta az egyetlen beosztottját: – De ne szólítson főnöknek.

– Hiszen az, uram!– Csak ketten vagyunk itt, nincs értelme megjátszani,

hogy valakik vagyunk.– Akkor szólítsam tán… Rafaelnek?– Az meg túl bizalmas lenne. Elvégre mégis a főnöke

vagyok – Rafael végre elmosolyodott. Nem gondolt a rodo-dendronra, ám a kávé illata megmozdított benne valamit. – Elég lesz a „Wahl úr” is.

Landres a csészébe nézett, és halkan mondta, mint aki most éppen ezt gyakorolja:

– Wahl úr, Wahl úr… Talán majd megszokom, uram.– Igen, remélem – Rafael körbenézett és úgy tett, mint

aki most először látja a növényeket. – Nocsak, kizöldül -tünk! Kinek az érdeme, vagy a vétke?

8


– A takarítónő hozta el otthonról.– Egyesek mit meg nem tesznek a hivatalért – a meg-

jegyzés fanyar volt, kicsit reménytelen. Rafael levette köny-nyű kabátját és odaállt az ablakhoz.

Amit odakünn látott, az sem derítette fel. Az idő esőre állt. A Rue de Strasbourg egyik oldalán állt és a másikat nézte. De ott sem volt semmi érdekes. Ha legalább az ablak -ból látná a nagyhercegi palotát, a parkokat. Vagy a folyót, bármi zöldet. De csak a szemhatárán, távol volt valami zöldség, ilyen időben az is inkább szürke, mintsem agyat-szemet derítő.

– Minek is kellett nekem Luxemburgba jönni – gondol-ta. Csak a mondat végén értette meg, hogy hangosan is ki -mondta. „Jobban kellene vigyázni magamra!”

– Hát mert ideküldték – jegyezte meg Landres. – Még-hozzá azok a kedves urak Brüsszelben.

– Vagy az Interpolosok.– Vagy az Europol.– De lehet, az Európa Tanács.– Netán maga a NATO parancsnoka...– Esetleg a pápa őszentsége…Így vetélkedtek, humortalanul. Ismerték az igazságot.

Ha nem is mondták ki. Rafael amúgy is száműzött-komple-xusban szenvedett pár hete, ez a beszélgetés hát feltépte a régi sebeit. Ellenségesen nézte még a Rue de Strasbourgot, aztán elfordult az ablaktól. Landres néhány aktát tett az asztalra:

– Csak azért, hogy legyen mit olvasgatnia, uram. Már ha van kedve hozzá.

– Miket hozott? Látom, irattári példányok.– Igen, uram, voltaképpen rég lejárt ügyek. A legkoráb-

bi tizennyolc éves.Rafael közelebb óvakodott az asztalához. Landresnek is

volt egy, valamivel távolabb. Ha leül, és a társa is, állandó-

9

Nemere István

an szemmel tarthatják egymást. Hiszen majdnem szemben ülnének. Ehhez nem sok kedve volt. De hát a nap még hosz-szú lesz, és valamit csinálnia kell. Még jó, hogy lezárták azt az átkozott vizsgálatot. Voltaképpen örülhet ennek is.

Lassan leült hát. Az első dosszié csupa por volt. Gondo-san leporolta, ezzel is elment egy kis idő. Landres egy ideig nézte, mit csinál „Wahl úr”, aztán ő is leült. Előtte viszont a mai újság volt. Amit később majd Rafael is elolvashat, ha akar. Most azonban úgy vélte, semmihez sincs kedve. De azért sóhajtva kinyitotta az első dossziét.

Délben már alig várta, hogy elmehessen ebédelni. Az ebédlő az alagsorban volt. Landres jelezte, ő tud várni. Ezért hát Rafael tizenkettő óra nulla-nulla perckor már ment is a lépcsőn. A liftet most is elkerülte. Az étterem előtt volt egy nagy és tiszta mosdó, ezt szerette. A hangszóróból diszkrét zene szólt, akár egy jobb étteremben. Brüsszelben vagy Londonban ilyenekben is sokszor megfordult. Hát most egy ideig nem fog oda menni, az biztos.

Kézmosás közben felemelte a fejét. Amitől tartott, be-következett: szembe kellett néznie magával. Mostanában otthon még a reggeli borotválkozások alkalmával is kerülte ezt a dolgot. Olyan kicsi tükröt használt, ami sohasem mu-tatta egyszerre az egész arcát. De itt nem csak az arca, ha-nem az egész ember látszott.

Az egész ember… Mint régebben, most is próbálta ma-gát kívülről nézni, mintha egy idegen látná Rafael Wahlt. De persze ez sohasem sikerülhetett, akit látott a tükörben, annak a fejéből nézett ki a saját szemeivel. Azok a szemek a saját agyába közvetítették a látványt. Furcsa kettősség volt ez, és mindig erre gondolt, ha tükör előtt állt – két ember volt most ott. Az egyik a tükör előtt, a másik benne. Kettő és mégis egy.

10


„No csak az hiányzik még a bajaimhoz, hogy valamiféle skizofréniába essek”, morogta. Ám közben azért mohón néz-te magát, megfeledkezve önundoráról.

A tükörből egy magasnak mondott, de a középtermetű-nél csak kicsivel magasabb férfi nézett le rá. A tekintete megnyerő – szerette volna. De nem volt így. A tekintete igenis szigorúan szomorú, bár olykor állítólag céltudatossá-got tükröz. Ezt nem tudhatta, most nem látta.

A válla sem széles, nem atlétatermet, bár látszik, hogy előzőleg azért éppen eleget sportolt. A haja valamikor vilá-gosszőke volt, „nordikus”, de ahogy elmúlott harminc, meg aztán azóta is eltelt még tíz év... no jó, volt az tizenegy is… szóval egyre sötétedik és most már mindenki barnának mon-daná. De kerültek bele ősz szálak is, különösen az elmúlt évben. Azonfelül mi látszik még rajtam? – gondolta kissé reménytelenül. Hiszen tudta, semmi szenzációsat nem fog találni saját külsejében. Az orra kicsit sasorr, de nem túlsá-gosan. A homloka viszont magas, eredendően az. Vagyis elég okos vagyok – nyugtázta, majd kesernyés mosollyal tet -te hozzá magában: bár az eddigi események és a mostani helyzetem nem ezt bizonyítják.

Akkor mások is bejöttek, egy mélyhangú férfi öblösen mondott valamit németül. Egy másik finom franciasággal je-lezte, hogy neki „pipilnie” is kell, nem csak kézmosásra jött. Rafaelnek ennyi is elég volt, hogy megundorodjon a kollégáitól. Hogy az immár száraz kezét kivegye a hősugár-zó alól és sebesen átmenjen az étterembe.

Vacsora előtt még átnézte a lapokat. Igaz, ezt megtette már az irodában is, de oda másféle újságok jártak. A lakás jó volt, tetszett neki, de erről nem beszélt a rendőrségi gaz-dasági pasasnak, aki felsőbb utasításra keresett neki egyet. Luxemburg város sokkal kisebb, mint azt a kívülállók sejte-nék. A belvárosban csak a palotát kell folyton kerülgetni.

11

Nemere István

Ha kinézett az ablakon, látta is esti fényeit. Március elején még elég korán sötétedik.

A „vacsora” természetesen konzerv volt. Vagy konzerv, vagy pizza a mikrosütőből. Általában ezt ette, vagy nagy né-ha elment valahová. Telik a fizetéséből, ami ugyan keve-sebb, mint azelőtt, de most nem is kell rajta osztoznia senki -vel. Ette hát az edényben felmelegített ételt, nézte az újsá-got.

Később bekapcsolta a tévét. Voltaképpen csak ide-oda ugrált a csatornákon. Európa szinte minden jobb tévéje be-jött, sokból értett is annyit, a nyelvek ismerős szavai és a látvány okán, hogy legalább tudja, miről van szó. Megnézett egy természetfilmet, beleugrott néhány lövöldözős krimibe. Ilyenkor mindig megjegyezte, félhangon: „Tudjátok is ti, milyen egy igazi krimi”. Majd morgolódva továbbállt egy újabb csatornára.

Kilenckor kezdődött a helyi, de igencsak nemzetközi televízió híradója. Rafael kényelmesen elhelyezkedett a fo-telben. Ilyenkor már nadrág sem volt rajta, az alsóneműre felvett egy fürdőköpenyt. Az ablakon behúzta a függönyt, bár ennek nem volt jelentősége. A hetedik emeleten lakott, ahová csak igen nagyra nőtt fickók leshetnének be.

Ült a fotelben és nézte a bemondónőt. Aki voltaképpen nem is az volt, csak felkonferálta az érdekes esetet, amit maga derített ki az elmúlt napokban. Lett légyen az bár-mennyire is nemzetközi szintű tévé, azért a legfőbb hír itt is egy gyilkosság volt.

Nesze neked headline, gondolta, bár nem fitogtatta an-gol tudását A fő hír mindenütt az, amit a tévé aznapi szer-kesztője annak tekint. Némán nézte a nőt és valami furcsát érzett. Az a nő lehetett talán harmincnégy, no, harmincöt plusz pár hónap. Volt valami a tekintetében, amitől Rafael úgy érezte, nincs is más közönség, mi több, nincsenek itt ka-merák és tévék sem, ők ketten ülnek egymással szemben eb-

12


ben a szobában és beszélgetnek. Vagyis hát a nő hozzá be-szél.

Most megjegyezte a nevét is. Dalma LeGrand az első pillanatban álnévnek vagy művésznévnek tűnt Rafael számá-ra, de amikor kimondta kétszer is, már sokkal élvezhetőbb, otthonosabb lett a szájában. Így aztán úgy döntött, elmegy ez igazi névnek is.

Sokkal izgalmasabb volt a külseje. A haja fekete, de olyan igazi éjfekete. Ez általában sötétté teszi az arcot, de nála ez nem következett be. Neki is magas a homloka, talán ezért, állapította meg a férfi. Dalma LeGrand szeme metsző-en éles is tudott lenni. Amikor a „mészáros” nyomában járt, biztosan védte valaki, jutott Rafael eszébe. Nem igaz, hogy ilyen törékeny alkattal igazi gyilkosok után nyomozzon va-laki, megelőzve a rendőrséget is. De ez legyen a helyi kollé -gák baja, tette hozzá magában. Előredőlt és megszállottan figyelte azt az asszonyt. Mert hát biztosan asszony volt, bi-zonyos mozdulatai elárulták ezt az olyan profinak, mint Ra-fael.

Dalmából azonban áradt valami otthonosság is. Valami, amit nem lehetett volna elmondani, és aki megkísérli, ku-darcot vall vele. Egyszerre volt az, aki. Félelmetes közsze-replő, a médiák egyik használója, tehát ura – és ugyanakkor egy kicsit macskás tekintetű, szép áldozat. Aki hódíthatna, ha akarna, de nem akar. „Olyan, mintha neki is elege lenne valamiből, de nagyon”, gondolta még a férfi, aztán csak nézte azt az arcot. Amely most már nagyon is ismerősnek tetszett számára.

Április 1. CsütörtökÉjszaka rosszul aludt. Régi események peregtek a szem-

héja alatt, az az emlékezetfilm tulajdonképpen mintha nem

13

Nemere István

is a fejében, hanem közvetlenül a szeme előtt pergett volna. Érintve a szemgolyókat. Nagyon kényelmetlen érzés volt, hát többször felriadt. Egyszer feküdt is hosszan, csukott szemmel, akkor az álom órákra elkerülte. Sejtette, hogy ez másnap majd meg is látszik rajta. De hát mit számít az ilyes-mi...? „Nem vagyok nő, a külsőmnek most már nincs semmi-lyen szerepe. Nem akarok hódítani, nem akarok villogni, az-zal aki, vagy ami vagyok. Nem vagyok senki és semmi, és nem is akarok már lenni…” Nem fejezte be ezt a mondatot, érezte, nagyon hamis. Hiszen ott legbelül, amiről csak ő tu-dott, bizony mozgott valamiféle becsvágy. Akkor is, ha még önmaga előtt is meg akarta játszani, hogy most ő erősen megsértődött és nem akar semmi érdekeset kezdeni az életé-vel. Pedig egy hónappal ezelőtt – még mielőtt kinevezték volna ebbe a luxemburgi irodába, amit nemrégen hoztak lét -re – még azt fontolgatta, hogy elmegy magándetektívnek. Elvégre volt mögötte tizennyolc szép év néhány jó kis rend-őrségen. Vendégként dolgozott a Scotland Yardon, és persze egy kicsit Párizsban. Brüsszelben pedig kilenc évig vezette azt a főosztályt, amely… No, mindegy. Most már ez mind mögötte volt.

Hajnalban felébredt és már nem tudott elaludni, görcsö-sen igyekezett, hogy ne gondoljon a múltra. Korán felkelt és elment borotválkozni. Szembenézett önmagával, de most a gyűrött külseje sem izgatta. Ki fogja őt látni, egyáltalán? Legfeljebb Landres. Ő sem véletlenül kerülhetett erre a száműzetési helyre, futott át a fején a kósza gondolat. De tá -vol állt tőle, hogy Landres után kérdezősködjön. „Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra”, gondolta kesernyésen.

A reggel is naptalan volt. Ezt már az ablakból is látta, de amikor kilépett az utcára, még inkább elszürkült minden. Utálatosak ezek a kontinentális telek ott, ahol túl közel van az óceán. Az a nagy víz mindenbe beleszól, panaszkodott, de senki sem hallhatta. Kihozta a kocsit a garázsból, és ami-

14


kor végre becsatlakozott az utcai forgalomba, eleredt az eső. Nem igazán esett, csak úgy idegesítően. Az ablaktörlőt csak olykor működtette, legalább elfoglalta magát valamivel, mert ez a rövid kis utazás sem adott alkalmat semmiféle mu-latságra. Ugyanolyan kocsikban hozzá hasonló öltönyös fér-fiak haladtak, mind a négy végtagjukkal mást és mást csi-náltak egyszerre. A szürkeségben egyre több kocsi haladt, jobbról látta a nagyhercegi palotát, a parkot. De nem érde-kelte, már nem. Mióta a város a munkahelye lett, nem sze-rette annyira, mint régebben. Párszor járt itt, persze turista-ként. És nem egyedül, hanem… Az asszony arca felbukkant, de csak futólag. Nem akart rá gondolni, görcsösen, immár sok hónapja. Megszűnt, vége van, felejtsük el. Felejtsük…?

Szerencsére odaért, ahol el kellett kanyarodnia. A lám-pák az esős aszfalton visszatükröződtek, két pirosat is látott hát, egyet odafönt, egyet maga előtt. De az éppen zöldre váltott, mehetett hát. A kocsi lassan és majdnem zajtalanul siklott. A Rue de Strasbourgon nem kellett elhajtania a fo-lyóig. A komor külsejű épület bejárata mellett volt a garázs. Ezt egyenruhás rendőr őrizte annak ellenére, hogy csak spe-ciális mágneskártyával lehetett behajtani, a sorompó anélkül fel sem nyílt. Talán nem árt az óvatosság, annyi manapság a terrorista, mint égen a csillag… Sikeresen beillesztette a kártyát a nyílásába, a sorompó felpattant. A kártyát ujjai kö -zött tartotta, míg lement az épület alá és bekanyarodott a fenntartott helyre. Közben a falon meglátta a lőgyakorlato-kat reklámozó táblát. Voltaképpen ma oda is el kellene mennem, gondolta. Milyen jó, legalább történik végre vala-mi. Hónapok óta nem volt lövészeten, márpedig ez kötelező is. De ki kérné számon? – gondolta, becsapta a kocsi ajtaját. Elvégre afféle főnök vagyok, vagy mi a fene. Csak éppen-séggel senki sem tudja pontosan, mi is a helyzetem. „A pozí-cióm”, tette hozzá keserű mosollyal. Aztán az jutott eszébe, nem szabad mindig ilyen negatívan gondolkodnia, ennek

15

Nemere István

rossz vége lesz. Kell az neki, hogy arcán mély ráncokat vi-selő gyomorbajos, hisztériás negyvenöt éves legyen öt… no, mondjuk már négy év múlva?

Fél kilenc után pár perccel lépett be a szobába. Az aj-tón, kint a falon, éppen szereltek egy táblát. Két szürkeru-hás munkás véste a falat, hogy a tábla négy sarkát beilleszt-hessék majd. Landres ismét kávézott és örömmel üdvözölte a főnököt:

– Jó reggelt, Wahl Úr!– Jó reggelt – mormolta borúsan. De ekkor a férfira né-

zett és látta az arcán, hogy valami történt. – Mi az esemény, Alex?

– Most teszik fel a táblánkat, uram – Landres csak úgy ragyogott.

– És mi lesz rajta a szöveg? – nem kételkedett abban, hogy Alex már körbeszaglászta a dolgot.

– Megadták magukat, uram. Gondolom, elsősorban Gar-nernek lehetett kínos, mert állítólag nem erre számított. Az a pasas a házon belüli saját ellenségünk.

– Szóval mi lesz a táblán?Landres kihúzta magát és ragyogó arccal recitálta:– EUROPOL – Különleges Ügyek Osztálya – Rafael

Wahl hivatalvezető.Erre nem számított. Se a jó, se a rosszabbik hírre. Hát

Rafael csak nézte Alex arcát, végre ő is mosolygott. De nem bírta magában tartani:

– Szóval Garner megadta magát. Sokáig hadakozott Brüsszellel, hogy ő nem tűr meg itt egy különleges ügyosz-tályt. Legalább ne ez legyen a neve… De azért az utolsó szótól nem vagyok elragadtatva, Alex.

– Sejtettem, hogy így lesz, uram. A „hivatalvezető” voltaképpen nem rendőrségi rang. Vagy ha mégis, hát olyan franciás íze van. Ahol tényleg sok a hivatal és mindegyik-

16


nek van egy vezetője, de azt… ne értsen félre, uram, de sen-ki sem veszi elég komolyan.

– Brüsszel is eléggé elbürokratásodott, Alex. Ott aztán százával vannak mostani és leendő „hivatalvezetők” még az Europolnál is. Emlékszik, mennyit küzdöttek azért, hogy Párizsban legyen a székhelyük...? A végén már kiegyeztek volna Berlinnel is, de Brüsszeltől valahogy ódzkodtak.

– Míg végül megszületett a döntés a diszlokációról… – Landres ezt úgy mondta, mintha ez lenne az egyetlen vágya, már régóta. Amely most lám, teljesült… Rafael azonban nem figyelt rá. Szokása szerint az ablakhoz állt. Odakünn még mindig szemerkélt az eső. A férfi próbált a szemével elkapni egy-egy cseppet, amint zuhan alá, de ez nem sike-rült neki.

– Igen, a diszlokáció… Azt hangoztatták, hogy a mo-dern kommunikációs berendezések és eszközök idejében en-nek már nincs jelentősége. Nem kell minden osztálynak ugyanabban az országban vagy pláne ugyanabban a városban lennie. Így darabolták szét az Europol-főnökséget.

Maga elé meredt, vigyázott, ezt már ne hangosan mond-ja ki: „Még így is jól jártam. Főnök lettem, mégha kicsi kis főnök is. De a történtek után nem várhattam ennyit sem. Ne-tán valaki észbe kapott Brüsszelben...?

– Mindenesetre most itt vagyunk, uram – Landres még most is örvendezett. Az arca most kedvesebb lett, mint más-kor, ha szolgálatkészen vigyorgott és Rafael utasításait les-te. Ezt Rafael ki nem állhatta. De úgy látszik, Alex tud nor-mális is lenni. Együttérez a főnökével, már csak azért is, mert hiszen ki tudja, hány évig fognak itt együtt dolgozni? Ők ketten… ja, és a takarítónő! – jutott eszébe, ettől maga is mosolyra fakadt.

– Igen, Alex, itt vagyunk. Csak éppen munkánk nin-csen.

– Hozzak ismét néhány régi aktát, uram?

17

Nemere István

– Hagyja, Alex. Ez csak a regényekben szokott úgy len-ni, hogy az öreg, nyugdíjas felügyelő – aki ugyebár nem tud elszakadni a munkától és a tisztes szervezettől – még vén korában is bejár és jobb híján elavult ügyeken rágódik…

– Aztán egy szép napon – csillant meg Landres szeme. – Az öreg felügyelő rájön valami összefüggésre két régi akta, két ügy között, amit annak idején persze senki sem vett észre…

– Nem is vehették észre – folytatta Rafael ugyanolyan hangon. – Mert hisz a két ügyet nem ugyanaz a felügyelő vagy detektív vezette…

– …és ezért, bár egész idő alatt ott volt a szemük előtt a megoldás, mi több, a tettes is…

– Nem mentek semmire az egésszel, mert az öreg zseni nélkül teljesen bénák maradtak!

– És itt a vége, fuss el véle – fejezte be Landres. Aztán csak nézték egymást. Ott álltak a szoba közepén. Rafael kö -rülnézett, és már kevesebb kesernyés hangulattal jegyezte meg:

– Íme, ez az Europol, az össz-európai rendőrség „kü-lönleges ügyek osztálya”… Ez a szoba mind!

– No, azért akad itt még néhány helyiség – mosolygott Alex. – Például a kis toalettünkről megfeledkezett, uram, nem is szólva a teakonyháról!

– Hja, igaz ami igaz, így már tényleg komoly egy szer-vezet vagyunk! – nevetett és maga is csodálkozott, hogy végre mosolyogni, sőt nevetni is tud Luxemburgban. Ez nem fordult vele elő az utóbbi hetekben.

Megszólalt a telefon. A házon belüli készülék. Alex azonnal ugrott. Milyen jók a reflexei, gondolta Rafael. Köz-ben lassan a saját íróasztala felé sompolygott, hátha neki szól ez, és Alex majd odakapcsolja?

De mire helyet foglalt a kényelmesnek egyáltalán nem mondható székben, Alex tartásán látta: ez alighanem a „fő-

18


nökök főnöke”, az Europol luxemburgi megbízottja, az ide telepített ügyosztályok összekötője lesz. Vagyis Garner. Mert Alex, bármit is mondjon Garnerről annak háta mögött, a testbeszédével mindent elárult. Azt is, hogy nagyon tart ettől a Garnertől, és azt is, hogy most… éppen vele beszélt. A testtartása azonnal megtört, bár ez a magasságcsökkenés nem volt túlságosan észrevehető. De Rafael jól látta. Alex hangja is változott egy kicsit. Azonnal eltűnt belőle a vi-dámság, a magabiztosság. Minden jel szerint tehát Garner az, nincs kétség. Rafael hát ült mozdulatlanul és hallgatta az amúgy meglehetősen egyoldalú és rövid párbeszédből azt, amit hallhatott:

– Igen, uram… Természetesen. Most szerelik… Íror-szág?… Ha elmond róla többet is, uram… Nem, értem, már-is… A titkárnőjénél? Öt percen belül odamegy érte Wahl úr… hogy én? Ahogyan parancsolja, uram.

Letette és egy kicsit furcsa kifejezés ült az arcán:– Azt hiszem, kezd változni a helyzet, uram.– Miért? Garner felajánlotta nekem a saját helyét? – a

dolog mulatságosnak tűnt, még nevetett is egy sort, persze csak halkan. Alex némi zavarral jelentette:

– Azt mondta, hogy talán lesz egy ügyünk. Némi mun-ka. Bár éreztette velem, hogy ő nem nagyon bízik az ilyes-mikben és különben is, a mi ügyosztályunkat ő… nem veszi komolyan. Különben is csak egy jelentést küldet át, menjek érte én. Önt nyilván látni sem akarja, uram.

– Ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Rafael józa-nul. – Ugorjon át hozzá, Alex. Ha jól értettem, akkor magát sem óhajtja látni. A legközelebbi határ, amíg önt beengedi a birodalmába, az a titkárnő előretolt védelmi vonala. Csak a hölgy testén át juthatna közelebb, Alex!

– De uram, miket beszél! Én nős ember vagyok – és Landres most igazán elvörösödött egy kicsit. Ezen Rafael olyan jót mulatott – „mint számtalan példa mutatja világ-

19

Nemere István

szerte minden órában, ez nem lehet lényeges akadály, Alex!” – hogy még akkor is nevetett, amikor Landres már rég a lépcsőkön sietett valahol abban a jókora épületben.

Rafael ismét felállt és az ablakhoz ment. „Miért nem történik végre valami igazán komoly? – kérdezte magától, most bátor-hangosan, hiszen egyedül volt. „Valami, amitől minden megváltozik, ami új sínre tereli az életemet. Mert ezt a mostanit nem szeretem, mi több, egyenesen utálom!”

Nem is sejtette, hogy amire olyannyira várt, már meg is történt.

Amikor végre visszajött Alex, Rafael már az arcán is látta, mennyire megviselte valami. Rögtön lecsapott rá:

– Nos, Alex, mi hírt hozott? Ha jól látom, fontos dolog-nak érzi azt, amit a kezében tart.

Alex megnézte a kezét, amiben csak a dosszié volt. Azt markolta a szükségesnél erősebben. Rafael ezt sem állta meg szó nélkül:

– Nem madár az, és nem fog elrepülni. Üljön ide mel-lém és meséljen.

Atyai volt a hanghordozás. Rafael attól tartott, hogy va-lójában nem is történt semmi fontos, és Garner csak csali-ként adott valamilyen jelentéktelen dossziét. Az sem izgat-ta, amikor meglátta az első oldalon az átlós vékony kék csí-kot. Gyilkosság? Nos, legalább ennyi. Még csak az hiányoz-na, hogy tyúklopási perekkel kínálják őt, a Különleges Ügyek Osztályának főnökét.

Alex közelebb penderítette az egyik kerekes széket, le-ült és a maga kissé szerteszórt módján – amely azért nem nélkülözte a rendet, vagyis hát egyszerre kereste a fontosat és próbálta kiselejtezni az anyagból a pillanatnyilag még je-lentéktelent – máris mondta:

20


– A helyszín: Írország. Barlow folyó mellett, Carlow város közelében, egy vidéki birtokon. Több száz méterre a legközelebbi szomszédoktól, és még távolabb valamilyen fa-lutól. Az áldozat neve: Moira O’Relly, huszonkilenc éves…

Közben Rafael keze önkéntelenül is mozdult. A nevet leírta, vizuális típus volt, szeretett mindent látni. Az idegen neveket is betűvel, legalább egyszer, utána már maga elé képzelhette. Hisz nem csak a hangzásuk árult el sokat – oly-kor azt is, melyik világtájon, milyen vallás vidékén találha-tó – de a név leírva is kelt ugyanilyen valós képzeteket.

– ...Nem tudunk róla semmit. Restaurátor volt, otthon nem dolgozott. Legalábbis a jelzett időszakban nem vitt haza munkahelyéről, a múzeumból egyetlen sérült festményt sem. A lakást a tettes a jelek szerint nem kutatta át.

– De hogyan történt? – kérdezte Rafael. Még eléggé unta a történetet, eddig semmi érdekeset sem talált benne. Egész Európában naponta tucatnyi ember hal meg így, vagy még csúnyábban. Betörőktől és gyilkosoktól hemzseg ez a világ.

– Hát éppen ez a furcsa, uram – Alex hangjában volt valami, egy új szín, amire Rafael azonnal felfigyelt. Mert a hallása is éles volt. – Ilyesmi… ilyesmi nagyon ritkán esik meg. Azt hiszem, ezért küldte át Garner az anyagot nekünk.

– Elárulja végre...? – érdeklődött Rafael halkan. Álnyu-galma a tigrisek álmosságára emlékeztetett. Amelyet egy hang, egy illat egyetlen másodperc alatt riadóállapottá vál-toztathatott.

– Nos, igen. Moira O’Rellyt nyílvesszővel ölték meg, amelyet nyílpuskából lőttek ki.

Csak az utolsó félmondat ragadta meg az elméjét abban az első percben, kitört belőle a gúny:

– Nocsak, nocsak! Ezt az ír kollégák állapították meg, vagy éppenséggel Garner úr elmeterméke? Még azt is tudjuk talán, hányas kaliberű volt az a nyílpuska?

21

Nemere István

Alex egy pillanatig rábámult, már látszott az ajka milli -méternyi mozdulatán, hogy mondaná: „Uram, a nyílpuskák-nak nincs kaliberük, és…” De mást mondott:

– Természetesen nem, uram. Ez egy húszegynéhány centiméteres acél nyílvessző, szabványos lehet. A boncorvos szerint elég közelről csapódott be az asszony mellébe, majd-nem teljesen beléje hatolt. Mivel szívközelbe fúródott és megsértette a szívburkot, az áldozat egy percen belül elhalá-lozott. Nem tudott már telefonálni segítségért.

– Ezt a tettes is megakadályozhatta – vetette közbe jó-zanul Rafael. Alex elhallgatott, bólintott, mint aki gépként regisztrálta a közbeszólást, talán azt is jelezte, hogy elfo-gadja az érvet, mindamellett könyörtelenül olvasta tovább, amit fontosnak tartott a jelentésből:

– …A lakásból semmi sem tűnt el. A mikronyomok hiá-nya is arra mutatott, hogy idegen nem is járt a lakásban, il -letve házban, mivelhogy egy magányosan álló kisebb házról van szó, ahol az áldozat egyedül élt. Ebből, és az áldozat ajtóközeli fekvéséből az ottaniak arra következtettek, hogy a tettes be sem hatolt a lakásba. Nyilván este érkezett – az orvos szerint a bűntényt vasárnap este, nem sokkal az alko-nyat beálltakor követték el – és becsöngetett vagy bekopo-gott. Moira O’Relly kinyitotta az ajtót. Írországban az em-berek nem félnek este ajtót nyitni, békés ország az…

– Kivéve Észak-Írországban, ami viszont nem tartozik oda – mondta Rafael hűvösen. Nagyon figyelt Alexre, és ezt a segédje is érezte:

– A tettes feltehetően felhúzott fegyverrel kopogott, Moira kinyitotta az ajtót, és a tettes máris lőtt. Át a küszöb fölött. Feltehetően végignézte az asszony haláltusáját, aztán benyúlt a küszöb fölött, visszakattintotta az ajtót és elment. Természetesen átkutatták a környéket, egyetlen helyen, egy kerti díszbokor előtt találtak egy negyvenkettes cipő-lenyo-matot a puha földben, de ez nem eléggé látható, bár persze

22


kiöntötték gipsszel. Azonkívül szerte mindenfelé kutattak, kerestek, kikérdezték a szomszédokat és akik az úton jártak azon az estén, de hát vasárnap volt, és eléggé késő, ilyenkor kevesen járnak odakünn. Az első jelentés szerint senki sem látott semmit.

Alex úgy fejezte be, hogy érződött: van még valami a tarsolyában. Rafael egyetlen kézmozdulattal buzdította: mondja el azt is. A férfi megnedvesítette az ajkát:

– Azt hiszem, Garner úr ezért adta át nekünk az ügyet… már persze, az ír kollégák nyomoznak szorgosan, de minket is értesített…

– Megtudom még a mai napon, vagy esetleg csak a jövő héten, Alex? – érdeklődött hűvösen Rafael.

– A nyílvessző, ugyebár, néhány kicsi szárnyban végző-dik. Nos, ezek egyikére egy nagy nyomtatott „N” betűt vé-sett a tettes.

Rafael egy pillanatig ostobán meredt maga elé. Aztán felfogta, hogy ez kívül is látszik rajta. Tanácstalansága szin-te sugárzott. Miről van szó...? Betűvel jelölt nyílvessző? Kí-nosan felnevetett:

– Talán ismét egy őrült, aki Napoleonnak képzeli ma-gát – de maga is tudta, ez nem válasz a kérdésre, amit a tet -tes tett fel nekik, és a választ még senki sem sejthette.

Rafael néhány percig gondolkodott. Aztán elkérte a dossziét és megnézte az áldozat fényképét. Olyan semmi-ar-ca volt annak a számára teljesen ismeretlen – és valljuk be: közömbös – Moirának.

– Tehetünk valamit, uram? – kérdezte Alex. És mivel Wahl még nem válaszolt, hát megkockáztatott egy folytatást is. Egy önálló gondolatsort, amivel persze a beosztottak ál -talában nem szoktak előugrani ilyen váratlanul. De Alex bí-zott Rafael megértésében:

– Uram, azt hiszem, a dolgot talán továbbpasszolhat-nánk a terrorista ellenes alakulat nyomozócsoportjának. Az

23

Nemere István

EUTER jó kis társaság, hallottam, hogy ennél nehezebb ügyeket is megoldottak már. A terroristák azért jutottak eszembe, mert nincs kizárva, ez is a belfastiak műve. Vala-melyik földalatti szervezet, a katolikusok vagy éppen ellen-kezőleg, a protestánsok… az unionisták, az IRA… sok vál-tozat lehetséges.

Rafael nem akarta rögtön leégetni Alexet. Azonfelül sokéves gyakorlata azt mondatta vele: minden változat jó addig, amíg nincs nála jobb. És mi van, ha most letorkollja Alexet, aztán kiderül, neki volt igaza...? Írországban sok minden megeshet, ez igaz. De valami azt súgta neki, másról lehet itt szó. Felállt, a dossziét letette az asztalra és ked-venc szokása szerint fel-alá járkált. Alex szolgálatkészen követte a tekintetével, mígnem világosan érezte, hogy még egy perc, és elszédül. Akkor a padlóra szögezte a tekintetét.

– Figyeljen, Alex. Több kéréssel fordulunk az ír kollé -gákhoz. Jegyezze fel a főbb pontokat és kérem, még ma este, hivatali időben küldje el a faxot.

– Ott egy órával később van már, uram – figyelmeztet -te lojálisan a főnökét. De az meg sem hallotta:

– Szóval az első kérdésünk: családi körképet kérünk Moiráról. Kettő: térképezzék fel politikai kapcsolatait, ha voltak ilyenek. Három: tudni szeretnénk mindent a magán-életéről az utóbbi… öt évben. Négy: ír fegyverszakértőtől – hangsúlyozom, odavalósi, de országosan ismert és tapasztalt fegyverszakértőtől kérünk véleményt a nyílpuskák általános elterjedtségéről, kik használják, szabadon vásárolható-e, al-kalmazzák-e valamilyen sportágban, netán versenysportban? Öt: azt is mondják meg az írek, hogy a forgalomban lévő nyílpuskákon, illetve a nyílvesszőkön szokásos dolog-e be-tűk, számjelek vagy egyéb jelzések bevésése? Hat: megálla -pítható-e, hogy a fegyvert maga a tettes véste meg, vagy szakember, vésnök készítette a betűjelet géppel, műszerrel?

– Ennyi? – kérdezte Alex sebes jegyzetelés után.

24


– Egyelőre ennyi. Mondja, maga szerint mikorra vála-szolnak?

– Hétfő előtt aligha – vakarta a fejét Alex és máris pa-pír után nézett. Betette a nyomtatóba, aztán leült a számító-gép elé és óvatosan pötyögtetni kezdte – a piszkozatot. Tud-ta, végső soron, amikor készen lesz és már betehető a faxba, Rafael – „Wahl úr” – maga is elolvassa, mielőtt aláírná. Ő már csak ilyen fickó.

Április 4. Vasárnap

Arganil, Arganil… Milyen fura szó. Hát még, ahogyan a bennszülöttek ejtik…

De most ennek sincs jelentősége. A léptek legyenek ke-mények, határozottak. Férfiasak. Persze úgy, hogy azért ne tűnjenek fel senkinek. Itt elég magasak a házak. A vasárnap állítólag ünnep, de ez nem igazán látható most. Kisváros, ahol nem túl sokan laknak. Persze ilyenkor még szinte senki sincs az utcákon. Hajnal van, a nap nem jött fel. De már va-lahol készülődik, nem is a házak, hanem a várost övező dombok mögött.

Tehát csak férfiasan. Nem kell taxi, a kocsi a parkoló -ban vár. Bérelt autó, de jó messzire innen bérelték. „Bérel -ték...?” No igen, egy hamis igazolvány sokat ér. Már nem kérik hozzá az útlevelet, hiszen anélkül is lehet utazgatni.

Kemény, férfias léptek. Még szürkület van. Az autó te-hát vár, megbújva egy csöndes, egyszerű kis parkoló végé-ben. Itt a zsebben a térkép. Az utca neve a fejben. Kis háti -zsák lötyög ott hátul. A cipő talpa gumiból van, csöndesen lehet osonni. Osonni...? Dehogy, hisz nem szabad itt bujkál -ni! Éppen ellenkezőleg, határozottan kell menni. Milyen jó, hogy semmi, de semmi nyom nem marad. A város, ahol most

25

Nemere István

alszik, száznegyven kilométerre van innen. A szállodában nem tűnt fel, hogy eljött éjfél után egy órakor, a kulcsát sem adta le. Ha a kocsiját sem figyelték meg – miért figyelték volna? – akkor egyszerűen senki sem tudhatja, hogy nem a szobájában tölti az éjszakát.

Ez az az utca. Még majdnem sötét van. A tizennyolcas a kilencedik ház lesz a baloldalon. A térkép szerint előtte még van egy kis mellékutca. Azt meg kell szemlélni… Igen, több kijárata is van, gyerünk vissza. A tizennyolcas kapuján zár, de nyitott az udvar, és talán csak két család lakik itt.

A hátsó udvar sötét, a nap még mindig nem kelt fel, jól -eső a homály. Otthonosságot sugall. Az ablakok nyitva, me-leg az éjszaka. Még egy pillantás a fényképre: a férfi fiatal. Remélhetőleg itthon van. Ezt senki sem garantálhatja.

Az udvar sötétje jó álca, bújtató és meleg. Az ablak nyitva van, tehát be lehet látni. Valaki alszik a sötétben. Hallani a lélegzését. Ha az információk igazak, egyedül van. De ha mégsem...? Lehet partnere, lehet bárkije a lakás-ban. Különösen vasárnap hajnalban. Egy szombati buli után…

Nehéz a légzés, de nem baj. Most majd várni kell. A csönd olyan, akár az aludttej, beborít mindent, szigetelő ré-teget tesz az emberekre, a házakra. Mégis meg kell azt bon-tani. Néhány kavics a kézbe, okvetlenül legyenek igen ki-csik. Persze a kézen kesztyű. A hátizsák lekerül a vállról, fém jóleső hűvöse simul a kézbe. Repül az első kavics. Az alvó nesz félbemarad. Mozgás, de csak az ágy recseg. Még egy kavics, a padlón gurul. Titokzatos zaj lehet ez annak, aki még nem is ébredt fel egészen. Semmit sem ért belőle. Talán felkel.

De csak a harmadik kavicsra reagál. Léptek közeled-nek. Mi több, még villany is gyúl, ez remek. Így látni a rej-tekhelyről a közeledő arcát. A távolság nem lehet több há-

26


rom méternél. Ha még közelebb jön, szinte kézzel is elérni…

Ő az, nincs kétség. A fotó és az arc, akárha egyek len-nének. Mindkét kéz tele fémmel, és a testben a várakozás már-már égetően türelmetlen…

Április 5. Hétfő

Rafael utálta a reggeleket, de csak mostanában. Amikor olyan esőszagú ez az áltavasz, és a szürkeség teljesen re-ménytelenné teszi a közeledő napot. Ha ugyan kibukkan egyáltalán...? Ez a pesszimizmus azelőtt nem volt rá jellem-ző, éppen ellenkezőleg. De akkor volt valami célja, most vi-szont csak tengett-lengett. Talán a munka, mondta önmagá-nak némi éllel. A legjobban ugyanis saját magával tudott be-szélgetni, és magát ugratta-korholta-gúnyolta a leggyakrab-ban. De erről senki sem tudott.

Az eső ugyan nem eredt el. Április szeszélyes hónap le -het Európa közepén, állapította meg kipillantva a kocsi ab-lakán. Megint ott állt, ugyanannál a kereszteződésnél. Itt mindig piros lámpát kapott, mint már megfigyelte. Soha nem volt másképpen ezekben a hetekben, mióta erre volt kényte -len járni.

Egy pillanatig nézte a napot és a házakat. A felhők ki -tartóan kúsztak a sárga gömb elé-alá, és a házak is eszerint változtak. Ha szürke felhő jött, mosolytalanná lett még az a park is. Ahol most egy bernáthegyi ment komótosan, maga volt a megható elmosolyodás, az érző szív kicsordulása, a rejtetlen öröm. De amint elment az a felhő – és éppen el-

27

Nemere István

ment, mielőtt a lámpa zöldre váltott volna – valamivel vilá-gosabb lett a fű és az egyik élénksárga ház fala is.

Tudta már, miért utálja ezt a várost. Mert nem a maga akaratából jött ide. Az az ügy alaposan megkavarta az éle-tét, ráadásul a válás sem jött jókor. No, és ráadásul itt van Luxemburgban. Néha olybá tűnik, ez a világ közepe, pedig hát… De mindegy. Egyelőre itt kell élnie. Ha sikerül kitör -nie, minden megváltozik. De tényleg, minden! – bizonygatta önmagának, akár egy nagyra nőtt gyerek. Ideje lenne meg-komolyodnom, mormolta, amikor a sorompóhoz és az üvege-zett falú őrfülkéhez ért.

A rendőrruhás őr nem tisztelgett ugyan, de nem is volt kíváncsi az igazoló kártyára. Unott mozdulattal nyúlt pultjá-hoz, a sorompó akár egy örömkatona – azonnal vigyázzál-lásba merevedett, függőlegesen. Miközben lehajtott a ga-rázsba, az eset nem töltötte el boldogsággal. Ha az őrnek már nem kell igazolnia magát, a legjobb úton van ahhoz, hogy idevalósi legyen. Hogy beletörjön ebbe a luxemburgi rendbe, az Europol „vidéki tagozatába”. Mert akkor milyen perspektívája marad a kitörésre...? Semmilyen.

Ilyen gondolatokkal ment fel az emeletre. Fél kilenc volt pontosan, amikor belépett az ajtón.

Alex katonásan felpattant:– Jó reggelt, uram!– Jó reggelt! – tréfásan tisztelgett, pedig civilben volt

és a sapka is hiányzott a fejéről. A szekrényében otthon csak egy díszegyenruha lóg, amolyan normális, mindennapi vise-lete nincs is. Az egyenruha egyike a legnevetségesebb dol-goknak a világon, vélte. Olyan, amiben öreg férfiak óvodás-kori játékokat játszanak, csak a homokozó hiányzik alóluk, mellőlük.

Még két perc, és az asztalánál ült. Amely… üres volt.– Alex, mit jelentsen ez?Alex pontosan tudta, mi a kérdés esszenciája:

28


– Nem tehettem semmit az asztalára, uram. Az írek még nem jelentkeztek. De remélem, hamarosan megjönnek a faxok, és úgy gondolom, most már nem fog régi aktákat ol-vasgatni… uram.

Ebben tökéletesen igaza volt. Ezt már semmiképpen sem tudta volna elképzelni, nem is vágyott rá.

– Új hírek?– A heti bülletin kilenc órakor várható, ez előírás.Rafaelnek több sem kellett. Előírás...? Micsoda marha-

ság, ha egy hírcsokor készen van, azt azok rendelkezésére kell bocsátani, akiknek a munkájukhoz szükség van rá! No, mindegy, majd csak eltelik még huszonöt perc, vagy har-minc, és akkor ezen is túl lesznek. Nem mintha valami nagy dolgot várt volna a bülletintől.

És igaza lett. Mert az egyetlen igazán érdekes esemény még a múlt vasárnapi – vagyis nyolc nappal korábban történt – nyílvesszős gyilkosság volt. De abból sem tudott meg so-kat. A jelentés végén apró betűkkel az állt, hogy az ügyben az Europol különleges irodája nyomoz.

Átlapozta a többit is, de semmi érdekes nem volt benne. Átadta hát Alexnek. Nem kételkedett benne, hogy helyettese nála sokkal alaposabban olvassa majd el a bülletint, utána pedig lefűzi a megfelelő dossziéba. El is nézte egy ideig a férfit. Landres egyik kezével folyton ritkás haját csavargat-ta, könyörtelenül gyötörte szegény mit sem vétő hajszálakat, olykor egyesével csavarta őket az ujjára. Mindeközben erről semmit sem tudott. Vékony arca komolyságról tanúskodott, nem nevetett volna semmin.

„Ilyeneknek is kell lenniök a világban”, jelentette ki Rafael, csak a maga számára, hangtalanul. De azért ebben egyáltalán nem volt olyan biztos, annak ellenére, hogy maga mondta. Bizony olykor önmagának sem hitt, és így volt jó.

Azért az az írországi dolog nem hagyta nyugodni. Már több mint egy hét telt el az eset óta… Mielőtt türelmetlen-

29

Nemere István

sége kritikus pontra érkezett volna, csörgött a telefon. Alex vette fel, és hamarosan újra letette. A fax működésbe jött. Rafael felállt és mintha csak véletlen lenne a dolog, arrafelé sétált. Úgy tett, mint aki kezet mos a kis teakonyha csapjá-nál – de visszafelé már az első lapokkal jött. Valamivel ké-sőbb Alex odahozta a többit.

– Itt a fegyverszakértő jelentése – morogta, szándéko-san olyan hangosan, hogy azért Alex is hallja. – Semmi rendkívüli. Írországban nem túl népszerű fegyver a nyílpus-ka, és arról sem tudnak, hogy gyárilag vésett monogramos vagy másféle vésettel ellátott kis nyilakat gyártanának. A vésnök-szakértő szerint a tettes véshette bele az „N” betűt, erre utal, hogy a véset meglehetősen szabálytalan. Mikro-nyomokból következtettek arra is, hogy egyszerű otthoni sa-tuba fogta be a nyílvesszőt, a szárán nagyítóval láthatóak a fém jelentéktelen sérülései… Az „N” vésete is arra utal, hogy nem lehetett benne nagy gyakorlata az illetőnek. Felte -hető, hogy a tettes személye és a betűt bevéső személy egy és ugyanaz… a többi szakmai bla-bla.

Felvette a másik lapot, elolvasta:– Marhaság. Hát persze, hogy nem lehet következtetni a

tettes személyére. Mindenesetre szorosabb megfigyelés alá vontak három személyt, akik a környéken élnek és szexuális bűncselekményeket követtek el régebben… Ennek semmi ér-telme. Mi abban a szex, ha valaki a küszöbön át lelő egy nőt, aztán becsukja az ajtót és elmegy...?

– Nem biztos, hogy így történt – jegyezte meg Alex anélkül, hogy vitába akarna szállni. Ez világosan kiderült hanghordozásából. Még tartott Rafaeltől, a „főnöktől”.

De Rafael most, hogy végre valami anyagot kapott a ke -zébe, meglehetősen liberális hangulatban volt. Sőt, még en-gedékenynek is nevezhető, mert csak bólintott békésen:

– Lehet, hogy igaza van.

30


Alex ettől nem kapott vérszemet. Mindig azokat a lapo-kat olvasta, amelyeket Rafael már letett az asztalra. Közben Rafael megnézte még a többi lapot is. Egyetlen kielégítetlen kíváncsiság maradt benne, de nem a papírok miatt. Még nem fogalmazta meg, csak valahol a mélyében, a tudatában mo-corgott a dolog. Közben beszélt.

– Nézze, Alex, így nem jutunk tovább. Ezek az írek azt hiszik, a tettes még mindig ott ül a környéken? Mert az érte-sítésükből az derül ki, hogy csak ott nyomozgatnak. Kike-resték minden olyan ember adatát, aki valaha is tagja volt valamiféle íjászklubnak… No, ez érdekes, de nem mennek vele semmire. Szerintem a tettes nem odavalósi.

– És ezt mire alapozza, uram?– Semmire – ismerte el „Wahl úr” a legkisebb habozás

nélkül. – Egyszerűen valami azt súgja, hogy valaki odament messziről, kinyírta a nőt és huss, elrepült.

– Huss, elrepült – ismételte Alex olyan arckifejezéssel, mintha egy elmeosztályos ápolttal beszélgetett volna. Aztán észbekapott: – És mennyire megbízható ez az ösztön?

Rafael hátradőlt a székén:– Vagy tíz éve esett meg... nem, volt az tizenegy is…

Szóval még Brüsszelben ültem, de éppen Londonba küldtek volna. Már be volt csomagolva a bőröndöm, amikor kihívtak egy faluba. Az is különleges eset volt, mert egy pasas ketté -fűrészelte a feleségét.

– Tessék? – Alex megdöbbent. Az arca arra késztette Rafaelt, hogy még cifrázza is egy kicsit a történetet és le-öntse az egészet a maga cinikus szószával:

– Nem hallott még házastársi hűtlenségről, Alex? Jó, ha megjegyzi. Bizonyos dolgok akkor is léteznek, ha mi ma-gunk nem követtük el őket és netán eszünkbe sem jut a do-log. Semmi se legyen idegen magától, ha már rendőrnek állt… No, mindegy. Szóval a pasasnak volt egy kis fűrészte-lepe, ahol vasárnap reggel egyedül volt. Ott is laktak. Az

31

Nemere István

asszonyka kikapós lehetett, mert szombat este elment valami mulatságba és csak másnap reggel jött haza. A pasas joggal nehezményezte a dolgot és hangot is adott nemtetszésének. Feltételezte, hogy asszonya a nagy táncikálás közepette hagyta magát félrevinni valakitől, netán bementek egy mo-telbe vagy az ismeretlen harmadik lakására, ahol is elég könnyen kitalálható dolgokat műveltek kivilágos kivirrad-tig… A férj ezt nehezményezte. Attól lett különleges az eset, és azért kaptam meg én az ügyet, mert a fickó leütötte az asszonyt és azon melegében bekapcsolta a körfűrészt. No már most, ez egy hatvan centiméter átmérőjű, borotvaéles fogakkal ellátott acélkorong, ugyebár…

Alex kicsit elsápadt, de azért keményen tartotta magát. Rafael pedig nem kímélte egyetlen beosztottját:

– Középen fűrészelte el hites feleségét, méghozzá hosz-szában . Annyi vér volt a pajtában, hogy mindent belepett, beleértve a mennyezetet is. Utána ő maga telefonált nekünk. A mentőket is kihívta, csak azt tudnám, miért...? Hiszen azok nem hullaszállítók.

Alex zavartan felállt: – Elnézést, ki kell mennem a mosdóba…– Menjen csak, menjen. De hadd mondjam el a lénye-

get! A pasas előző napon a kivégzésekről olvasott. Valami szakkönyvet a középkori halálbüntetésekről, innen és csak innen jött az ötlet. Tehát érdekelne, mit olvashatott az íror-szági gyilkos az előző napon...? Mert talán az is ilyen im-pulzív alak volt. Akinél a legfontosabb a spontaneitás...

Alex elsietett, és majdnem ugyanabban a pillanatban megszólalt a telefon. Rafael nem sietett, odament és felvet-te:

– Különleges ügyek, Wahl.Hallgatta az izgatott női hangot, aztán villámgyorsan

döntött:

32


– Küldje át azonnal azt a jelentést! Ha ismét jön valami hír, rögtön ide továbbítsák, szóljon az információs központ-nak is. Fél óra múlva intézzen el nekem egy kihallgatást a főnöknél… Hogy nincs bent? És mikor jön? Nofene… de nem baj. Húsz perc múlva hívni fogom, mert alighanem re-pülőjegyeket kell rendelnie… Igen, jól hallotta a többes számot.

Mire letette, már jött is Alex. Rafael egyik kezében még a kagylóval odakiáltotta neki:

– A nyílvesszős gyilkos tegnap ismét ölt… Ezúttal Por-tugáliában!

Az a délelőtt olyan volt, mint egy forradalom, csak ki-csiben.

A helyszíne a Különleges Ügyek Osztályára és kette-jükre korlátozódott. Futkostak ide-oda, olykor még Rafael is elvesztette közmondásosnak hitt – bár kizárólag önmaga által hangsúlyozott – nyugalmát. A telefonok csöngtek, oly-kor egyszerre kettő is. Tizenegykor Rafael leült egy pilla-natra, hogy kifújja magát. A telefonok is elhallgattak. Alex, arcán a feszültség látható jeleivel helyet foglalt vele szem-ben. Rafael kiterítette a táviratokat.

– Foglaljuk össze, amit eddig tudunk. Tehát március 28-án vasárnap a tettes egy írországi kisvárosban megölte Moira O’Relly huszonkilenc éves hajadont. Semmit nem tu-dunk arról, milyen kapcsolatban állt az áldozatával, vala-mint fogalmunk sincs a gyilkos személyét illetően. Csak azt tudjuk, hogy a tettet nyílpuskával követte el, közvetlen kö-zelről és csak egyetlen nyilat lőtt áldozatába, aki majdnem azonnal meghalt. Aztán eltelt egy hét, mialatt semmit sem hallottunk felőle. Most vasárnap, vagyis tegnap – tehát pon-tosan egy héttel az előző tette után – ismét ölt, ismét ugyan-úgy.

33

Nemere István

– Ez még nem biztos – jegyezte meg halkan Alex, aki láthatóan magára vállalta az ördög ügyvédjének örökké el-lenkező és csöppet sem hálás szerepét. Rafael egy pillanatig rábámult, aztán átállította magát erre a sínpárra. Ehhez is értett:

– Jó, tegyük fel, hogy egymásról nem is tudnak, ketten vannak, és ugyanúgy ölnek egy hét különbséggel.

– Vagy az egyik olvasta az újságban, hogy mi történt, és ő is csinált egy ugyanolyan bűntényt – Alex józan hangja most kissé irritálta Rafaelt:

– Nem hiszem. Meg kell tudnunk, kérem, jegyezze fel. A portugál sajtó a múlt héten beszámolt-e az írországi nyíl-puskás gyilkosságról? Vagy ne is írjon semmit, majd megér-deklődjük. Szóval azért nem zárhatjuk ki, hogy ugyanaz a tettes, ugyanis egy, az írországihoz nagyon hasonló nyílvesz-szőt használt, és ebbe is bele van vésve egy betű. Egy „A”. Ezúttal egy „A”.

– Talán mégis nekem lesz igazam. Egy „Napoleon”, aki nyilván őrült – mondta halkan Alex. Mire Rafael:

– Azt én mondtam, de meghagyom magának a kétes di-csőséget. Egy igazi őrült talán mégsem repül át egy föld-részt, egy nyílpuskát szorongatva, csak azért, hogy ha a múlt vasárnap ölt, akkor most vasárnap is megtegye azt, ismét…

– Az őrültektől minden kitelik – jegyezte meg Alex ha-lálos nyugalommal. Már-már szinte fatalistán, ami ismét lá-zadást ébresztett Rafaelben.

– No, no, csak ne éljük bele magunkat ebbe a változat -ba! Ha a tettes őrült, nem sokat tehetünk, és megállítani sem lesz könnyű. De még ez a jobbik eset. Jegyezze meg, Alex: sokkal veszélyesebbek a világos agyú fanatikusok! Még a téveszmések és a halálra szántak is jobbak, mint a sima őrül-tek.

Alex hallgatott, aztán megjegyezte:

34


– Azért nehéz elhinni, hogy egy hét alatt kétszer is gyilkolt.

– Még kevesebb idő alatt. Nem is kellett neki egy hét, mert Írországban múlt vasárnap este ölt, itt meg tegnap kora hajnalban. Elszánt fickó lehet.

– Ha ugyan férfi és nem nő – mondta Alex borúlátóan. Rafael tele volt energiával, nem is nagyon figyelt rá. Ha ő egyszer „beindult’, nem volt fék, amely megállíthatta volna. Hát most sem ügyelt a jelentéktelen részletekre. Ehelyett háttal az ablaknak állva nagyszabású haditervet dolgozott ki:

– Megtudtam, hogy Garner ma nem jön be, átugrott Pá-rizsba valamilyen értekezletre. A titkárnője kereste telefo-non, de megmondták neki, délután négyig ne is számítson arra, hogy kapcsolatba léphet vele. Ez nekünk nagyon jó. Távollétére és a sürgető helyzetre hivatkozva máris intézke-dem, és nem fogok tőle engedélyt kérni. Holnap nem jön be, Alex, hanem kora reggel egyenesen a reptérre hajtat. Párizsi átszállással Dublinba repül. A nemzetközi csoport már szer-vezi az útját.

– Írország...? – Alex még nem döntötte el, hogy ez neki jó-e, vagy sem. Rafael mindezt jól látta a férfi arcán, hát „segített”:

– Ez remek, Alex! Meg sem áll Carlow városáig, kivite-ti magát a helyszínre az ottani kollégákkal és alaposan meg-szemléli a helyszínt, beszél a szakértőkkel, hoz egy csomó fotót, videót, és legfőképpen új híreket. Én közben Portugá-liában leszek, ahol ugyanezt csinálom. Szerda reggel itt ta-lálkozunk és kicseréljük az információinkat. Világos, Alex...?

35

Nemere István

Április 6. Kedd

Még nagyon korán volt, amikor felébredt. Igazából rá-ért volna egy órával később felkelni. De érezte, hogy eléggé kialudta magát, és már aligha jön rá az álom. Hát kipattant az ágyból. Portugália, ez igen...! Mikor is járt ott? Egyszer nyaraltak ott Karinával. No igen, annak már… jobb nem is számolni, hány éve volt.

Zuhany és borotválkozás után látta, hogy még mindig nem kell kapkodnia. Kényelmesen kikészített mindent a kis asztalkára és bekapcsolta a tévét. Mostanában reggelente itt ült „száműzetése konyhájában” és hol az asztalt nézte maga előtt, hol meg azt a kisebb képernyőt. Igazán jó ez a lakás, nem szólhat egy szót sem. Mégsem kedvelte.

A tévében a reggeli híradó indult. Ismét Dalma LeGrand foglalta el a képernyőt. Bátran nézett a kamerákba. Mindig tudta, merre forduljon, és mit tegyen. Rafael szótla-nul szemlélte. A világpolitika hírei nem nagyon érdekelték, bár arra azért vigyázott, hogy mindig tudja, mi van éppen a Balkánon, Közép-Afrikában vagy néhány forrongó ázsiai or-szágban. Mivel nem tőzsdézett, a Dow Jones-index emlege-tése sohasem hozta ki a sodrából. Megtakarított pénzét óva-tos ember módjára sziklabiztos állampapírokba fektette és nem is lottózott.

Ezért csak nyugodtan nézte a nőt. A szemét főleg – szá-mára a nő ott kezdődött, de persze nem ott végződött. Dal-ma szeme komoly volt, de nem végletesen. Néha alig észre-vehetően vibrált mindkét szempillája. Ám nyoma sem volt itt a nőies kacérkodásnak, ez nem a „nyafogó szőke” ameri-kai filmekből oly jól ismert prototípusa volt. Sötét haján még a jupiterlámpák fényében is látszott, hogy természetes, nem festett.

Az a nő remekül viseli önmagát – állapította meg a fér-fi. Ismerte az ilyesmit és tudta, milyen ritka dolog. Az em-

36


berek, nők és férfiak, túl könnyen veszik át a divatokat vagy a környezet elvárásait. Ez meglátszik a testbeszédükön. A viselkedésükön, a szavaikon. Mindenen, még azon is, ho-gyan néznek másokra vagy miként viselik a ruhájukat.

Nos, Dalma biztosan nem ilyen volt. Ő csak egyetlen embert ismert el mintának. Önmagát. A hangja nem volt halk, de édeskésen rábeszélő sem. Nem egy mosóport vagy intimbetétet reklámozott. A híreket mondta, és bár érezhető-en ragaszkodott a leírt és előtte betanult szöveghez – néme-lyik fordulat egy kicsit idegen volt tőle, vélte Rafael – azért ebbe is vitt egy kis sajátos ízt. Valamit, ami ő volt. Ez meta-kommunikáció volt, amit Rafael, mint az Europol minden tisztje, szintén tanult annakidején. Dalma LeGrand szempil-lával, alig észrevehető félszemöldök-felhúzással, milliméte-res ajakbiggyesztéssel adta a közönség értőbb rétegének tudtára, mit gondol egyes balkániakról vagy ázsiaiakról vagy éppen a brüsszeli EU-központ éppen most visszaélésen rajtakapott hivatalnokain.

Már majdnem véget ért a híradó, amikor Dalma még egy rövid bűnügyi áttekintésre is sort kerített. Ehhez nem voltak fotók vagy filmrészletek, most csak az ő arca töltötte ki a képernyőt. Az operatőr – biztosan a rendező utasítására – nagyon lassan közelített rá. Rafael is csak abból vette ész-re, hogy a kép két szélén a díszes háttér is beszűkült. Az Európa körvonalait ábrázoló kékeszöld térképből mind több helyet foglalt el Dalma feje. A szempár most mintha több millió konyhába, nappaliba nézett volna be. És tényleg bele-nézett.

– …jelentések szerint különös bűnügyben kezdett nyo-mozást az Europol. A múlt héten Írországban, két nappal ez -előtt pedig Portugáliában lőttek le valakit nyílpuskával. A tettes a feltételezések szerint ugyanaz lehet. Írországban egy fiatal nő, Portugáliában egy fiatal férfi esett áldozatul…

37

Nemere István

A következő hír már egy afrikai tömegszerencsétlenség-ről szólt, ahol a rendőrségnek is jutott némi szerep. Rafael az órájára pillantott és a távirányító nesztelenül eltüntette a képet a készülékről. Csönd lett. Készülődött. Még fejében zsongott a nő hangja, és ez kellemes érzés volt.

Az egyenletes zúgás elálmosította, de erőt vett magán. Most nem szabad erre pazarolnia az idejét. Hozott magával „házi feladatot” is. Elővette a könyvet. Mellette egy idő-sebb asszony ült, a háta mögött két fekete bőrű utas beszélt portugálul, de hamarosan ők is elálmosodtak. Valahol a Pir-reneusok közelében járhattak. A gép Portóba tartott, és Ra-fael már jó előre kinézte a térképről, hogy Arganil – a va-sárnap hajnali gyilkosság színhelye – jóval közelebb van a kikötővároshoz, mint Lisszabonhoz. Bár ha most lehunyta a szemét, megjelentek előtte a lisszaboni óváros hófehér há-zai. Úgy vakították még emlékként is, akárha tűz lángolt volna bennük. De igazából nem, nem akart emlékezni, hisz ott is a feleségével járt valaha.

Végre fogta a könyvet és belemerült. A 104. oldalon nyitotta ki, merthogy ott találta meg a szakkönyv nyílpus-kákról szóló fejezetét. Meglepődött, amikor kiderült: a té-mát a „Számszeríjak” címszó alatt tárgyalják. Gyermekko-rában a történelmi regényekben nemegyszer olvasta ezt a szót, de csak most, „vén fejjel” kapcsolt: a kettő ugyanaz.

„A nyél lehetővé teszi a felhúzás és az elsütés mechani-kus megoldását”. Nézte a rajzot, igen, ez valóban ötletes ta -lálmány lehetett a maga idejében. Még a lőfegyverek felta-lálása előtt ha egy seregben volt száz vagy ötszáz számszer-íjas vitéz, az tényleg félelmetes erőt képviselhetett. Két to-vábbi rajzon alaposan megszemlélhette, hogyan is kell fel-húzni azt a régi, történelmi íjat. Megtudta azt is, hogy a

38


számszeríjak a felhúzás, vagyis a kifeszítés mechanizmusa, az elsütő szerkezet típusa, az íj ívének anyaga, a lövedék és persze a felhasználás köre szerint is különböznek.

Ez nem lepte meg. Majd hosszan tanulmányozta a kro-nológiát. Volt ideje és oka is arra, hogy mindezt kitanulja. Bele akarta élni magát egy olyan ember lelkébe, aki nyíl-puskákkal lövöldöz, sőt gyilkol. Biztosan ő is elolvasta eze-ket az adatokat, nincs kizárva, hogy ezen a nyelven olvasta, amelyen én, villant bele, bár ennek úgysem lesz jelentősége, hitte. Nos, szóval a fegyver kronológiája… A kínaiak már 5000 évvel Krisztus előtt említették ezt a fegyvert, tehát nyilván ismerték is. A harmadik században – természetesen megint csak Krisztus előtt – már a hadseregeikben nagy-mértékben használták is. Mi több, hamarosan feltalálták az „ismétlő számszeríjat”. Ám Európában a megjelenésére még elég sokat kellett várni, mert itt csak a tizenkettedik század elején terjedt el. Száz évvel később az akkori pápa már be akarta tiltatni – érdekes módon csak azt, hogy keresztények alkalmazzák keresztények ellen! Vagyis az nem zavarta őszentsége lelki békéjét, ha a félelmetes fegyverekkel sok ezer pogányt kaszabolnak le akárhol – csak jaj istenem, de -rék keresztény testekbe ne fussanak azok az álnok nyílvesz-szők!

A pápa felhívásának persze nem volt foganatja – a számszeríj túl jó fegyvernek bizonyult ahhoz, hogy parlagon hagyják. A tizennegyedik században már acélíjat is rátesz-nek a nyélre, és a húrokat sem lazíthatja meg az eső, a leve-gő párája. Újabb száz és kétszáz évvel később már egész Eu-rópa ismeri és használja a számszeríjat, akadnak olyan nyu-gat-európai városok is, amelyeket szinte csak ezzel felfegy-verzett igen erős alakulatok védelmeznek.

Az 1520-as években az Amerikába induló spanyol hódí -tók is számszeríjakat és azokat kezelő katonákat vittek ma-gukkal. Így ment ez a tizenhatodik századig, amikor aztán

39

Nemere István

kezdtek elterjedni a tűzfegyverek, rövid idő alatt európai viszonylatban már csak vadászatra és céllövészetre, bemuta-tókra korlátozódott a fegyver használata. Bár volt még egy utolsónak tetsző „fellángolás” a tizenkilencedik század vé-gén és az első világháborúban, amikor néhány kontinensen még a lövészárkokban is használták.

Annyira belemerült, hogy észre sem vette, még mindig a már elavult és voltaképpen ma sohasem használt számszer-íjakról olvas, nem pedig a modern nyílpuskákról. Ez utóbbi miatt vette meg azt a könyvet. Tudta már, milyen alkatré-szekből áll a számszeríj és bemagolta a részek sajátos neveit is: kengyel, íjvas, íj, íjhúr, nyílvezető vájat, „dió”, elsütő-kar, nyél, tus. No és persze a nyílvessző sem olyan egyszerű dolog, amilyennek látszik. Hiszen az is négy részből áll. Van ugye a hegye, no és annak ellenkező, hátsó vége, amit a szakértők nyílvégnek neveznek, van maga a vessző, a végén a tollakkal vagy szárnyakkal.

Aztán kezdett fáradni. Sohasem szeretett belemerülni valamelyik témába olyannyira, hogy már a részletek részle-tei foglalják le a gondolatait. A „kecskelábas emelőkar” vagy a „tolós emelő”, de még a beépített emelőkar vagy csörlő kérdése sem tudta felizgatni. Mindinkább belátta, hogy jó, jó, ilyen is volt, de ezeket a fegyvereket ma már csak a múzeumokban tartják. Azt is innen tudta meg, hogy a fegyvert angolul például crossbow-nak hívják.

A mai nyílpuskák már teljesen olyanok, mint a többi fegyver – fémből készülnek, a belőlük kilőhető nyílvessző általában csak arasznyi hosszúságú, a leghosszabb is ritkán haladja meg a harminc centimétert, de általában még ennél is rövidebbek. A zömök nyílvesszők kissé vastagok, acélból vannak, és persze vannak szárnyaik vagy jelképes „tollaik” is. Manapság egy nyílpuska alig könyöknyi hosszú. Jól el-rejthető akár egy diplomata-táskában is. Könnyen tölthető újra, és főleg gyorsan. Félelmetes fegyver lehet annak a ke-

40


zében, aki ért hozzá. Márpedig – bizonygatta a könyv szer-zője – nem nehéz elsajátítani a kezelését. Említés történt némely balkáni és ázsiai országokról, ahol bizonyos körök – értsd: vadorzók, primitívebb bűnözők – ma is kedvelik. Minden jel szerint a fegyver elkíséri az emberiséget a har-madik évezredbe is.

Rafael sóhajtva becsukta a könyvet. Ilyen fegyverrel nem követtek el két egyforma gyilkosságot a kontinensen – tudta ezt is a központi nyilvántartóból. Ahol a bűnelkövetés különféle módozatai és jellemzői szerint is nyilvántartják a bűntényeket. Most a könyvvel az ölében próbált kikapcsolni a körülötte tapasztalható világból. Lassan, de biztosan me-rült alá, nem foglalkozott most semmi egyébbel. Nem hallot-ta a gép állandó zúgását és nem ügyelt a géptest remegésére sem, amely az ő testének is része lett. A mögötte és előtte beszélgetőkkel sem foglalkozott. Csak arra gondolt, hogy vajon mit akarhat a tettes?

A rövid elemzés is sokat segített neki. Hiszen ha valaki pisztolyból lő, az vagy felindulásból teszi, vagy bűnöző kö-rökkel tart kapcsolatot. Vagy biztos benne, hogy a fegyvert nem ismeri a rendőrség, azért azt nem is azonosíthatja. De az sincs kizárva: már eltökélte, hogy a tett után a fegyvert eldobja, elrejti, megsemmisíti. Így az nem lehet ellene szóló bizonyíték. Ez eddig rendben is van – folytatta a töprengést – de ha nyílpuskát használ...? Nyilvánvaló, hogy a fegyvert soha nem lehet azonosítani. Ilyen szempontból elsőrendűen alkalmas. De akkor meg ez a tettes miért írt betűket a nyíl -vessző tollába? Vagyis a „szárnyába”, ahogyan a szakkönyv a megfelelő ábra mellé ezt bejelölte?

Vagyis mégis akar valamit üzenni. Valamit akar a fic-kó. Valamivel vagy elterelni a figyelmünket, vagy valami-lyen értelme lehet annak a két betűnek. Írország az „N”, Portugália az „A”. Mi a fene lehet ez? Volt-e valami köze a történelemben Portugáliának Írországhoz...? Mert ezt is fi-

41

Nemere István

gyelembe kell venni. Éppen elég komplett őrült szaladgál a világban, akik holmi régi birodalmakra, vágyálmokra vagy más ostobaságokra hivatkozva alapítanak mozgalmakat és indítanak idejét múlta bosszúhadjáratokat.

Szóval „N” és „A”, töprengett tovább. De nem jutott eredményre, bár eldöntötte: a történelmi kapcsolatokat meg fogja vizsgáltatni a szakértőkkel. Elvégre azért vannak ők is, dolgozzanak egy kicsit.

De azért valahol a lelke mélyén már sejtette, hogy nem innen jöhet a megoldás. Bármi is történt valaha régen, vagy akár tegnapelőtt e két országban – ennél sokkal fontosabb lehet az, ami a tettes lelkében, életében lezajlott. Most vagy régebben. És aminek valami köze biztosan kell legyen Íror-szághoz és Portugáliához.

Olyan jól eltöprengett mindezen, hogy észre sem vette: már útja végéhez közeledik. A gép érezhetően lefelé vette az irányt, kigyúltak a feliratok: bekötötte hát az övét. A lé-gikisasszonyok rohammunkában szedték össze a műanyag tálcákat, poharakat. Valahol felsírt egy gyerek. Aztán meg-szólalt a megafon, sok lehetett belőle szerte a gépben, mert Rafael úgy hallotta, mintha egy mellette ülő nő mondaná:

– Közeledünk Portóhoz. Tíz perc múlva leszállunk, hölgyeim és uraim.

Ferreiro hadnagy fiatal volt és lelkes. Törékeny termet, de energikus alkat. Barna bőr, fekete haj, ám zöld szem, ami egy kicsit meglepte Rafaelt. Amikor még a repülőtér beton-ján kocsiba ültették, áldotta az Uniót. Éljen Európa, mondta volna, ha nem tart attól, hogy kinevetik. De olyan jó érzés volt elröpülni bárhová és tudni, hogy nem kérnek tőle útle-velet, sőt semmilyen iratot. A schengeni egyezmény óta egész Európa – no, persze még nem az egész… – egyetlen

42


ország lett. Mindenki oda megy, ahová akar. A portugáliai reptéren a luxemburgi vagy párizsi gép is „belföldinek” szá-mított.

– Üdvözlöm, uram – mondta Ferreiro a bemutatkozás után. – Ahogyan kérte, azonnal indulunk Arganilba. Bár a főnököm nagyon fogja sajnálni, hogy nem találkozhat Ön-nel... Azt hiszem, titokban arról álmodik, hogy ő is a Külön-leges Osztályhoz kerülhessen…

– Ha tudná, mi megy ott, sürgősen elfelejtené ezt a vá-gyát – közölte Rafael mosolyogva. És tényleg jókedve volt, Ferreiro tisztelettel vette őt körül. A sofőr azonnal a „hen-gerek közé csapott”, mint a hadnagy közölte és percekkel később már a várostól távolodó úton száguldottak. Még nem volt egészen dél, amikor már elhagyták a sztrádát és egy keskeny, vidéki úton robogtak.

Ferreiro közben referálta az ügyet. Látszott, miután Lu-xemburgból értesítést kaptak, a reggeli órákban áttanulmá-nyozta a rendelkezésre álló adatokat. Már olyasmit is tu-dott, amit nem tudtak továbbítani az idő rövidsége miatt.

– A tettes itteni méretezés szerint negyvenhármas cipőt viselt, ami elég magas termetű férfira illik. Ezt egy közeli pocsolyában rögzítettük, amelynek vize kezdett kiszáradni, ahogy a nap felkelt. De mindez egy aszfaltozott pocsolya volt, az adat tehát megbízhatatlan.

– Nem öntötték ki a nyomot gipsszel?– Nem lehetett, hisz az inkább csak egy kép volt, egy

rajzolat a nedves aszfalton, egyáltalán nem mélyedt bele. És azt sem tudhatjuk bizonyosan, vajon valóban ő hagyta-e ott? A tanúkutatás még folyamatban van, de ha eddig nem talál -tak senkit… – legyintett és elhallgatott. Ketten ültek hátul. Ferreiro vaskos mappát terített a térdére.

– A portugál sajtó beszámolt az írországi nyílpuskás gyilkosságról? – kérdezte Rafael. Ferreiro ránézett, aztán megvakarta sűrű sötét haját. Ebből nyilvánvaló volt a vá-

43

Nemere István

lasz. Előkapta mobiltelefonját, villámgyorsan pötyögtette a számokat a féltenyérben is elférő, gyermekjátéknak látszó szerkezeten. Aztán sebesen beszélt, az autó tele lett erős zs-ékkel és szóvégi sikamlós s-sekkel. Majd zsebre vágta a ké-szüléket:

– A sajtófigyelőnk volt. Egy órán belül itt lesz a vála -szuk, de amennyire az az ember emlékszik rá, akivel beszél-tem, egy szó sem jelent meg erről. Mondja, felügyelő úr… Arra gyanakszik, hogy egy portugál olvasta a hírt a lapban, kedvet kapott és maga is ölt egy nyílpuskával?

– Ezt szeretném kizárni. Mert jobb egy tettes, mint ket -tő. De sajnos, ha egy rádió vagy újság beszámolt az írorszá-gi esetről, mindig megtörténhet ez a változat is. Még csak az hiányzik, hogy a fél világban elterjedjen egy ilyen ke-gyetlen és minden logikát nélkülöző „divat”.

– Biztosan nem az lesz – vélte Ferreiro a fejét ingatva. Közben a kocsi őrületes sebességgel száguldott, Rafael né-melyik kanyarban egészen Ferreirora dőlt, vagy fordítva. De nem tehette szóvá, hiszen éppen ő kérte, hogy minél gyor-sabban juttassák el Arganilba. Nos, ez folyamatban volt – mint Alex mondaná.

– Mit tudunk az áldozatról? – kérdezte két kanyar kö-zött levegőhöz jutva.

– Lássuk csak – Ferreiro hadnagy kinyitotta térdén a dossziét. Az első egy levelezőlap méretű fénykép volt. Rafa-el alaposan megnézte. Nem egy bűnöző arca volt, ám tudta, ez nem így működik. Hát rákérdezett:

– Alvilági kapcsolat?– Szó sincs róla. Ha ez az utcán történik, azonnal azt

mondom, véletlen volt az áldozat „kiválasztása”. Jó család-ból származó kezdő banktisztviselő, aki azelőtt néhány éven át hivatásos katona volt. Ha az utcán vagy másutt támadnak rá, tudott volna védekezni. De így...? Hiszen az ablakon át, kívülről lőtték le. Íme a helyszínrajz és az ott készült fotók.

44


Rafaelt nem rázta meg a látvány. Ennél sokkal ször-nyűbbeket látott „élőben” is. Az előbbi fotóról már ismert fiatalember feküdt egy padlón, vére a szőnyegre ömlött. Arca kínosan eltorzult. Nem lehet kellemes a nyílvessző-ha-lál, futott át a kósza gondolat a felügyelő fején. Volt ott egy bonctermi fotó is. Akkor Sines már egy műmárvány asztalon feküdt holtsápadtan, és a nyílvessző alig pár ujjnyira állt ki a testéből. A vessző szinte a szárnytollak kezdetéig behatolt a testbe.

No és az egyik kicsiny szárnyon ott volt a betű. A jel, ami annyira izgatta a felügyelőt. Egy „A” betű. Ami annyi mindent jelenthetett. Például azt is, hogy „én vagyok itt, ugyanaz, aki Írországban is… Kapjatok el, ha tudtok!” Min-denesetre a két gyilkosságot ezek a betűk kötötték össze.

– Kaphatok részletes adatokat a betűről is? – kérdezte. Kiszáradt a szája. Rájött, hogyan deríthető ki, ugyanaz a kéz véste-e bele a betűt mindkét nyílvesszőbe.

De öröme korai volt, mert Ferreiro, ez a kezdő, ámde nagy tudású és lelkes férfiú szintén gondolt már erre:

– Intézkedtem, uram, hogy pontos méretadatokat kap-jon. Íme, itt vannak ebben a borítékban. No és az Europol központi laboratóriumába küldettem a nyílvesszőt. Kértem őket, hogy az eredményeket egyenesen a Különleges Osz-tályra továbbítsák.

Rafael nagy hálát érzett, de nem mutathatta ki. Min-denesetre megköszönte, bólintott és a kezét nyújtotta a kö-vetkező fotókért, közben kérdezett:

– Tehát azt áldozat családi vonalon feddhetetlen? – és elővette kis jegyzetfüzetét.

– Igen, uram. Az apja szociológus volt, az anyja házi-asszony. Pár évvel ezelőtt egy tengeri jacht-balesetben, vi-harban vesztek oda. A fiatalember utána megnősült. A há-zasélete is jó, van egy kisfiúk.

45

Nemere István

Rafael kérdezett volna a feleségéről, de Ferreiro, akár egy kedves gondolatolvasó, máris mondta, mint egy betanult leckét – és ez számára akkor délben az is volt: még friss, csak pár órája bemagolt lecke:

–A feleségét a bankban ismerte meg, ő is feddhetetlen. Értse meg, felügyelő úr, az az érzésem, hogy a tettes csak vaktában választotta ki az áldozatát. Nem lehet semmiféle kapcsolat kettőjük között. Legalábbis a nyomozás, amely az áldozat személyére irányult, eddig egy fikarcnyi terhelő adatot sem hozott fel Olivio de Sines ellen.

– Gondolja, vasárnap hajnalban csak úgy sétál egy fic-kó a portugáliai Arganil városában, a középosztálybeliek negyedében… Jól mondom?

– Jól mondja, uram…– …és kedve támad lelőni valakit? Felhúzza a nyílpus-

káját és körülnéz: nocsak, kit lőjek le...? És meglátja ám a huszonhét éves banktisztviselőt, bizonyos Olivio de Sinest, aki éppen a nyitott ablaknál áll. Netán a reggeli tornáját végzi, vagy csak valami zajt hallott, és kinézett… És ekkor valami villan a levegőben, aztán égető fájdalmat érez a mellkasában, majd harminc másodpercen belül beáll a halál? Még kiáltani sincs ideje? A tettes pedig… nos igen, had-nagy! Mit csinál a tettes? Fütyörészve tovább sétál, vagy ko-cog a hajnali pirkadatban?

A „hajnali pirkadat” fából vaskarika, jutott eszébe, de már kimondta. Ferreiro csodálkozó, kerek szemekkel hall-gatta, aztán az ajkát rágta öt másodpercig, mielőtt ő is meg-szólalt. Szemmel láthatóan neki is elszabadult a fantáziája:

– Tegyük fel, ugyebár, hogy nem így történt. Így is tör-ténhetett, ahogyan ön mondta, felügyelő úr, de ha elkez -dünk szabadon gondolkodni, számos egyéb verzió is eszünk-be juthat. Például csempészárut rakodtak a gazemberek Si-nes háza előtt a kis térségen. Sines kinézett, meglátta a ko-csit, netán abból a szögből a rendszámát is láthatta? Igen

46


ám, de ugyanakkor a gazfickók is meglátták őt. Egyikük ol-dalazva futott oda a fal tövében, amit Sines nem láthatott.

– Ha nem állt egészen az ablakpárkánynál – morogta Rafael, hitetlenül. A fejét csóválta, de Ferreiro lendületét már nem állíthatta meg:

– …és az a pasas lőtte le. Nem lőfegyverrel, mert az zajt csap, olyankor csöndes a környék. Ha pisztolyt használ, éppen az ellenkező hatást éri el, hiszen az egész környék felriad és egy helyett húsz szemtanúja lesz az ügynek…

– Stop, stop – vágott közbe Rafael. – Az egész elmélete sántít. Melyik csempész szaladgál „csőre töltött” nyílpuská-val? Ez a portugál csempészek alapvető felszereléséhez tar-tozik? No és miért volt bevésve a nyílvessző szárnyába az „A” betű… Erre feleljen nekem, hadnagy!

Ferreiro természetesen nem tudott válaszolni. Hát le-szegte a fejét és csak mintegy mellékesen dugdosta Rafael keze alá a következő fotókat és jelentéseket.

Mielőtt megérkeztek volna, csörrent Ferreiro mobilja. Egy percig beszélt valamit anyanyelvén, aztán becsukta a készüléket, zsebébe csúsztatta és mintegy mellékesen je-gyezte meg:

– A portugál médiák nem számoltak be az írországi nyílpuskás gyilkosságról.

Rafael úgy tett, mint akit megnyugtatott a dolog. De azért a kisördög ott motozott az agyában. Már éppen Ferrei-ro fejéhez vágta volna, hogy „ugye igazam volt, a pasas ugyanaz lehet”, amikor a hadnagyra pillantott. Az is őt néz-te, és a szemében ott volt a megértés. Ezért Rafael nem szólt semmit. Ott belül már biztos volt benne, hogy a tettes ugyanaz lehet. De hogyan tudná bebizonyítani?

Mindenesetre nem maradhatott tétlen. Amikor befutot-tak Arganilba és a sofőr már a kis utcákon kanyargott – igen sok volt az egyirányú utca – megkérte Ferreirót, ismét vegye elő a telefonját:

47

Nemere István

– Kérje meg, kérem, az illetékeseket, hogy bocsássák rendelkezésünkre az összes London-Porto és London-Lissza-bon repülőjáratok utaslistáit. Múlt vasárnaptól kezdve egé-szen szombat hajnalig, vagy péntek estig. Ha volt Dublin-Lisszabon vagy Dublin-Porto járat, akkor természetesen azo-kat a listákat is kérem. Jó lenne, ha egy másolatot küldené-nek belőle Luxemburgba az irodámba. Ezenfelül kérem per-sze az összes charter-járat adatait is ezekben a viszonylatok-ban. No és ha azon a héten jött Dublinból vagy Londonból utasszállító hajó, akkor annak az utaslistáira is szükségünk lesz.

– Természetesen – mondta Ferreiro, miután mindent feljegyzett. Aztán vad telefonálgatásba fogott. Alighanem portói helyettesét és kollégáit utasította, szerezzék be mind-ezt. Közben a helyi rendőrkapitányságra érkeztek, ahol rö-vid üdvözlés után két kolléga csatlakozott egy másik kocsi-val. Előttük mentek és percekkel később megálltak Olivio de Sines háza előtt.

Rafael az első pillanatban csalódást érzett. Éppen azért, mert a ház pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Szürke semmi, minden unalmasan középszerű. A ház, a kapu, az ablakok, a környék. Ugyanolyan házak, kistisztvi-selőknek épült negyedben. Sütött a nap, de ezen a szürkesé-gen nem tudott változtatni.

Szótlanul hallgatta a helybeliek sistergő s-ekkel tarkí-tott magyarázatát. Ferreiro fordított. Az a földszinti lakás, a nyitott ablak. Az asszony, aki a háttérben állt és nem jött közelebb. Rafaelben volt egy késztetés, hogy odamegy hoz-zá, részvétét nyilvánítja, de nem mozdult. No és az a szoba, ahol még mindig látszott a krétával körülrajzolt test vonala. És a vér felmosott, ám még el nem tüntethető nyoma. Maga is odaállt a párkányhoz, kinézett. Próbálta elképzelni, mit láthatott Sines az utolsó pillanatban? Mintha ennek bármi köze is lehetett volna a gyilkos személyéhez.

48


Ferreiro látta az asszonyra vetett pillantását, megkér-dezte, akar-e vele beszélni? Rafael útközben olvasta már a lefordított kihallgatási jegyzőkönyvet, illetve annak rövidí -tett változatát. A felügyelő szótlanul rázta a fejét. Aztán a hadnagy számára váratlan fordulattal a két helybeli rendőr-höz fordult és Ferreiro tolmácsolásával alaposan kikérdezte őket. Úgy figyelte az arcukat, akárha gyanúsítottak lenné-nek. Ami nem is kerülte el a hadnagy figyelmét. Megmagya-rázta neki később – akkor már ismét a kocsiban ültek és Porto felé robogtak:

– Ez az én módszerem. Élesen beszélek mindenkivel, aki kapcsolatba kerülhetett az üggyel. Élesen és gyorsan, ne maradjon ideje töprengeni a válaszokon. A maguk emberei -ből azt akartam kiszedni, normális, köznapi dolognak tart-ják-e, hogy valaki Arganilban nyílpuskával lövöldözzön...? Netán van-e valami gyanújuk, akár helybeli, akár portugál viszonylatban?

– De nincs – jegyezte meg Ferreiro némileg elégedet-ten. Rafael oldalról rásandított:

– Persze, hogy nincs, de ez megint adott nekem egy ér-tékes támaszpontot. Azt, hogy a tettes ugyan lehet ír, de biz-tosan nem portugál. Onnan jött ide, hogy elvégezzen egy feladatot és máris ment tovább.

– Az a kérdés, hová? – mondta könnyedén Ferreiro had-nagy. Nem is sejtette, hogy Rafael számára ez a legfőbb kér-dés. Ugyanis a felügyelő lelkében szörnyű gyanú kezdett ki -bontakozni.

Április 7. Szerda

Egy órája ültek már egymással szemben az egyik asztal-nál. Rafaelnek elzsibbadt a térde. Hát végre felállt és ked-

49

Nemere István

venc itteni szokása szerint fel-alá kezdett járkálni. Közben hangosan próbálta összegezni, amit Alex és ő megtudtak az előző napon a két gyilkosság színhelyén. Bizony ez nem volt sok. Messze nem annyi, amennyire vágyott a felügyelő.

– Az ír helyszínen semmi nyom nem maradt, bár állít-ják, hogy van ott egy 44-es lábnyom. Ez meglehetősen nagy még északon is, nem sok embernek van ekkora lába. A por-tugálok is találni véltek valami efféle méretes nyomot, de az nagyon bizonytalan. A tettest sem az egyik, sem a másik ponton nem látta senki. Nincs egyetlen tanúvallomás sem, amely akár csak arról szólna, hogy nő vagy férfi volt az ille-tő! Semmit sem tudunk róla!

– Hát igen. Egy gyilkosról annyit tudni, hogy már két-szer ölt, szerfölött kevés adat – jegyezte meg bánatosan Alex. Rafael megtorpant, rásandított: ez humor akart lenni? De Alex arca nem erről tanúskodott.

– És mi van az Europol archívumával? – csapott le a felügyelő. Ám Alexet nem érte váratlanul a kérdés:

– Tegnap, míg távol voltunk, megjött az eredmény fa-xon.

– Halljuk! – kiáltotta Rafael lelkesen. Alex a fejét in-gatta.

– Nincs mit hallani. Az Europol még túl rövid ideje lé-tezik ahhoz, hogy akár csak egyetlen nyílpuskás gyilkossá-got is regisztráltak volna a központi archívumban. Egyszerű-en nem volt ilyen Európa területén.

– És régebben? – Rafael csalódott volt.– Most gyűjtik ki a nemzeti központok. De persze nem

sietnek vele, mert miért is kapkodnának? Szerintem hetekbe is beletelik, míg elvégzik. Különösen Közép-Európában, ahol kevés az ember és a pénz. Azoknak ott sokkal komo-lyabb gondjaik vannak, minthogy egy Luxemburgból érke-zett faxra válaszoljanak.

– Pedig nincs kizárva, hogy a tettes tőlük jött.

50


– Ebben a stádiumban semmi sincs kizárva.Megszólalt a telefon. Rafael reménykedni kezdett. Hát-

ha történik valami, ami előbbre löki az ügyet? Eszébe jutott, hogy a tévéhíradókat sem látta reggel. A fárasztó utazás után későn ébredt és kapkodva jött el otthonról. Nem is evett semmit. Le kéne ugrani a büfébe.

Alex letette a kagylót és gondterhelten nézett főnökére:– A vezér titkárnője volt. Az az átko… szóval Garner

kifejezte csodálkozását, hogy tegnap mindketten önhatalmú-lag elutaztunk külföldre és itt hagytuk az osztályt.

– Éppen jókedvemben talált az öreg. Most mindjárt megmondom neki, mit gondolok erről az egészről. Például miért nincs itt egy harmadik munkatárs, vagy legalább egy titkárnő, aki a mi elfoglaltságunk idején itt ülne és fogadná az üzeneteket?

Már ment is. Meg sem állt Garner irodájáig. Itt tudta meg, hogy az öreg éppen elment – az ablakon át látta is a nagy fekete kocsit, amint kihajt a bejárati kapun. A titkárnő viszont nagyon kedves volt és megígérte, eloszlatja a felhő-ket Garner egéről. De ezt már csak másnap teheti meg. Ek-kor Rafael benézett a büfébe és vett valami harapnivalót. Majd úgy döntött, nem megy be ezzel a kis csomaggal Alex-hez, minek csorogjon a helyettese nyála? Hát leült az egyik klinikai tisztaságú asztalhoz. Éppen olyan volt a padló, a székek, a pultok is, mint az asztal. Itt mindent gyönyörűre súrolnak. Rafael sóhajtva nekilátott.

A kisterem sarkában volt egy tévékészülék. A bemondó – túl csinos férfi csillogó szemekkel, aki szemlátomást tisz-tában volt külsejének összes előnyével – a hangsúlyra vi-gyázva mondott híreket. Rafael nem nagyon figyelt rá. Ta-lán, ha Dalma LeGrand ült volna a kamerák előtt… Akkor ütötte meg a fülét a mondat:

„Értesüléseink szerint az írországi és portugáliai nyíl -puskás gyilkosságok között összefüggést tételez fel a rend-

51

Nemere István

őrség. Kiszivárgott az is, hogy a tettes azonos lehet, hiszen mindkét esetben egy-egy betűt vésett a nyílvesszőre. A szak-értők már dolgoznak a betűk által hordozott üzenet megfej -tésén…”

Dolgoznak a szakértők? A fenébe, micsoda ostobák ezek! Valamit hallanak, mert persze innen is kiszivárognak a dolgok. Amit meg nem tudnak, azt hozzáteszik a saját kis eszük alapján. Óh, ezek az újságírók! Meg az összes médi -ás, istenverte népség!

Most nem jutott eszébe Dalma, aki nagyon tetszett neki. De éppen ezért őt valahogyan nem sorolta be a média-kese-lyűk közé. Tény, egy kicsit elment az étvágya, hát sebesen megette a maradékot – mert kidobni azért sajnálta. Eszébe jutott az a ház, amely a gyermekkorát jelentette, kicsi volt, szűk udvarral, amit belakott a kutya, neki alig maradt hely. Az anyja olyan keveset keresett, hogy nemegyszer éppen csak futotta valami egyszerű ennivalóra. Hány olyan étel van, amit ott és akkor utált meg? És amit nem akar már meg-enni, soha többé?

Lassan ment vissza az emeletre és nagyon utálta most a világot.

Április 8. Csütörtök

– Ott tartunk, ahol három nappal ezelőtt! – kiabálta Alex idegesen.

Rafael csodálkozva nézett rá. Mi van, kedves munka-társa kiborult? Erre nem számított. Alex a kitörés után szót -lanul ült, maga elé nézett és valószínűleg kicsit szégyellte magát. Csak ők ketten voltak az irodában. Rafael az imént fejezett be egy rövid telefonbeszélgetést az „öreggel”. Gar-ner, talán éppen a médiák nyomása miatt ideges volt. De

52


már nem beszélt úgy Rafaellel, mint egy héttel korábban. Vagy amikor őt idehelyezték. Mert akkor szinte semmibe vette, átnézett rajta. Innen eredt most Rafael jókedve és op-timizmusa. Halványan felrémlett neki a dolog, amit most meg is osztott ideges beosztottjával:

– Ha az ügyosztály sanyarú helyzetéből adódik a rossz-kedve, akkor fel a fejjel – mondta neki mosolyogva. Alex nem erre számított, hát jobb kedvre derült és hallgatta a fő-nököt. – Ugyanis, hangozzék bármilyen furcsán, Garner egy kicsit megszorult. Itt ezer luxemburgi ügyet vezet, és a nem-zetközi ügyeinek száma is eléri legalább a százat, mégis, a nyílpuskás gyilkosról többet hall a médiákban és a kollégái -tól, mint az összes többi ügyéről együttvéve. Ez az ő egy-szerű tudatában afféle prioritást ad az ügynek. Ez a kedvenc szava, most is hallottam tőle legalább hatszor.

– Ez azt jelenti, hogy bővítik az osztályt?– Nem, Alex, olyan messzire talán nem repít minket ez

a nyílvesszős gyilkos. De ad valamiféle tekintélyt, és ha ezt okosan kihasználjuk, talán még belőlünk is lehet valami… Jöttek már adatok?

– Igen, de kevés – Alex az előtte heverő papírokat néz-te. Némelyiket most köpte ki magából az egyik faxkészülék. – Négy ország jelezte eddig, hogy náluk sohasem volt nyíl -puskás gyilkosság. Egy helyről mondták, hogy nyílvesszővel lőttek már le embereket…

– No, ez érdekes! – élénkült fel a főnök. De Alex ha-mar leoltotta lelkesedését, folytatva a mondatot:

– Ezerkilencszázhuszonnyolcban. Ha ez a mi emberünk lenne, akkor most legalább kilencven évesnek kell lennie.

– Hát ez nem stimmel. Nem adtunk meg időbeli határo-kat az adatgyűjtőknek, ez a baj.

– Szerintem nem vészes a dolog, és most már jobb nem bolygatni az ügyet. Reméljük, valahol csak rájönnek, hogy a harminc-negyven évnél régebbi gyilkossági ügyek nem érde-

53

Nemere István

kelnek bennünket még akkor sem, ha azt is ezzel a különle -ges fegyverrel követték el.

Rafael hallgatta Alex hivatalos jellegű, ámde ered-ményt nem jelző csacsogását. Portugáliából közölték a repü-lők utaslistáit. London jelezte, hogy egyetlen utasszállító hajó indult a kérdéses időszakban Portugáliába, és elküldte a listát. A számítógépen kell majd átfuttatni őket a repülő-gépes listákkal együtt – döntött Rafael és mindjárt intézke-dett is. Gépidőt foglalt a központi számítógépes csoportnál. Szólt Alexnek, másolja le a listákat.

Aztán tovább töprengett, de aznap már kevés hír érke-zett és így tehetetlenül ült a hivatali munkaidő lejártáig.

Április 10. Szombat

Rafael egyetlen luxust engedett meg magának: szomba-ton délelőtt sokáig aludt. Pedig pontosan tudta, hogy ezzel nem lehet pótolni a hét közben elvesztett energiákat és a ki -alvatlan éjszakákat. Előre sem lehet alvást „készletezni”. Alexnek a lelkére kötötte, csak akkor keresse otthon, ha va-lami nagyon fontos esemény történik. Remélte, ilyesmire nem kerül sor, legalábbis nem szombat délelőtt.

Szeretett ilyenkor abban a kellemes bódulatban heverni, ami félig alvás még, félig ébrenlét már. Érezni azt a nyugal-mat, ami a csendből, az ágyneműből, egy halkan ketyegő órából árad. Kárörvendeni, hogy lám, az óra most hiába mé-ri az időt, semmire sem megy vele. Őt nem fenyegetheti.

Feküdt hát és élvezte, hogy lustálkodhat. Amúgy ener-gikus volt és negyvennyolc órán át talpon tudott maradni.

Közben persze amikor magánál volt, gondolkodott. A nyílpuskás gyilkos ügye lassan teljesen lefoglalta a gondola-tait. Ezzel kelt és aludt el ezen a héten. Most a listák jártak

54


az eszében. Alex elintézte, hogy az összes nevet betáplálták egy gépbe. De minden név – kivétel nélkül – csak egyetlen egyszer szerepelt az összes listán. Persze, ha azt is tudnák, mikor ki ment Dublinba – bárhonnan – ez már túl nagy mun-ka volt. De még csütörtökön és pénteken délelőtt megsze-rezte ezeket a listákat is. A számítógépesek megpillantva a köteg papírt, halkan káromkodtak. Még a nők arcán is ült egy fura fintor. Ráadásul Rafael azt kérte tőlük, hogy na-gyon pontosan írják be a neveket, hiszen egyetlen betű kü-lönbség is igen nagy gondot okozhat.

Nem kapta még meg a teljes jelentést. De már sejthető volt, hogy ugyanaz a név sehol sem szerepel két listán. Aki repülővel érkezett Dublinba, az nem ment tovább Lisszabon-ba vagy Portóba sem repülővel, sem hajóval.

„De mehetett vonattal, át a Csatornán, a kontinensen, francia és spanyol területen”, jegyezte meg Alex. Akkor Ra-fael haragudott rá egy percig. Hisz kimondta azt, amire ő gondolni sem akart: a tettes vonattal vagy kocsival utazgat és mivel a schengeni egyezmény értelmében a Közösség or-szágain belül a határokat már lebontották, nem bukhat le. Nem hagy nyomot, hiszen a vonatjegyet vásárlók nevét nem jegyzik fel a jegyeken és másutt sem. Ráadásul a repülőn poggyász-vizsgálat is van, akárki nem vihet fel akármit. A nyílpuskát előbb-utóbb észrevennék. Ha csak nem szedi szét a tettes és nem rakja be táskarádióba vagy akár egy táska fo-gantyújába, mintha annak szerves alkatrésze lenne… „Lát-tunk már ilyent”.

De valami azt súgta neki, hogy ez a tettes nem ilyen. Nem akar kockáztatni. No és mi a fenét jelenthetnek azok a bevésett betűk...? Alex pénteken délután azzal viccelődött, hogy biztosan „NAPOLEON” akar belőlük lenni, de eljött a pillanat, amikor egyszercsak mindketten elhallgattak és egy-másra néztek. A szörnyű sejtés egyszerre villant az agyukba.

55

Nemere István

– Ha Napoleon, akkor az nyolc betű – jegyezte meg Ra-fael kiszáradt torokkal.

– Nyolc áldozat – tette hozzá Alex. Teljesen fölöslege-sen. Aztán valahogy elcsendesedtek aznap.

Most, szombat délelőtt az ágyban a kócos, de kisimult vonású felügyelő arra gondolt: hány és hány olyan szó van bármelyik nyelvben, amely NA-val kezdődik, és sokkal, de sokkal rövidebb!

Délben egy pizzériában ebédelt. Kedvelte az olasz konyhát. Aztán sétált egyet a közeli parkban. Most valahogy nem volt kedve kocsiba ülni. Még fent volt a nap, amikor hazament. Feltett egy Vivaldit, Velencét látta maga előtt, amikor behunyt szemmel ült a kényelmes fotelben. Velence, ahol szintén Karinával járt először. Karina, Karina. Már nem is sóhajtott.

Amikor lejárt a lemez, belenézett az újságokba is. Ebéd után vásárolta őket, de egyetlen sort sem talált a nyílpuskás gyilkosról. Ez megnyugtatta. Ha nem ugrál annyit a média, talán hamarabb jutnak eredményre. Mert egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy előbb-utóbb rálel a gyilkosra. Pe-dig… megjelent előtte egy kép a jövőből. Tizenöt, húsz év múlva, vagy később...? Megérkezik az Europol különleges osztályának új főnöke. Eleinte nem lesz munkája, hát lelkes beosztottja – hogy szórakoztassa a főnök urat – régi megol-datlan aktákat vesz elő és eléje teszi. A főnök pedig miről olvas majd az egyik vaskos aktában, no miről? Egy nyílpus-kás gyilkosról, aki tizennyolc évvel korábban halomra ölt néhány embert Európában, és sohasem találták meg…

Sóhajtott, bekapcsolta a tévét. Volt még pár perc a hír-adóig. Addig az ablakban állt és a fák fölött idelátszó temp-lom tornyát nézte. Galambok köröztek körülötte.

A szignál megszólalt a háta mögött. És nem is csodál-kozott, amikor már-már ismerős hangon szólalt meg a készü-lék:

56


– Jó estét, kedves nézőink. A híradó ma egy nagy bal-esettel kezdődik, amely a késő délutáni órákban történt a meuve-i közúti hídon. Már a helyszínen van kolléganőm, Brigitte, aki…

Rafael nem sietett. Még kiment a kis „konyhába”, ho-zott hűs narancslevet. Gondosan eltette a CD-lemezt, félre-rakta a lapokat és csak utána foglalt helyet. „Ezt még meg-hallgatom – gondolta – aztán elmegyek a fürdőszobába. Van két regényem is, amit nem olvastam.” Remélte, ezek majd elterelik a figyelmét. Így hát csak akkor került a gép elé, amikor Dalma LeGrand arcát nézhette a képernyőkön.

„Folyton szolgálatban van. Munkamániás, mint én? Vagy nincs hová hazamennie?” – játszott benne a kisördög a káröröm húrjain. Nézte a nő arcát. Most valahogy szebbnek találta, mint legutóbb. Ugyanakkor benne vibrált az önmaga iránt érzett apró türelmetlenség is. „Minek nézed, Rafael? – kérdezte magától gúnyosan. – Valaki másé az a nő is. Neked most nem jutott senki, várnod kell a következő leosztásig. Vagy amikor már kedved és időd és energiád is lesz ahhoz, hogy nők után futkoss...” A legutóbbinak, az energiának a hiányát érezte most legfájóbbnak.

A hírek többsége olyasmi volt, ami őt nem igazán érde-kelte. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely annakidején éveken át éppen elégszer hallotta a médiák ügyeletes papa-gáj-szavait: Algéria, Kongó, Laosz, Vietnam, Dominika, Kuba, Grenada, Afganisztán, Irán, Irak, Bosznia, Koszovo… Mi újat mondhat még nekünk a világ? – kérdezte magától.

– A nyílpuskás gyilkos – mondta egy hang. Először azt hitte, a saját gondolatát hallja, a fejében. Csak kis késéssel kapcsolt, hogy a hang gazdája Dalma LeGrand volt:

– …a nyílpuskás gyilkosnak nevezett tettesről az Euro-pol most még semmit sem tud. Az sincs kizárva, hogy nem is fog tudni. Amit eddig ez európai rendőrség tett ez ügyben, az egyenlő a nullával. Holmi listákat böngésznek és össze-

57

Nemere István

függést keresnek az írországi és a portugáliai gyilkosság kö-zött. Holott ez az összefüggés egyáltalán nem biztos, hiszen egy kilőtt nyílvesszőről igen bajos megállapítani, milyen fegyverből származott és ugyanaz a kéz vette-e célba a két áldozatot.

A képernyőn illusztrációként egy nyílvesszőt mutattak. Amely nem nyílpuskába való volt, hanem rendes íjhoz gyár-tották. Rafael felnevetett. Ezek bírálnak engem? – mert rög-tön magára vette a gúnyos szavakat. Azonkívül az is vibrált benne, hogy ez nem volt hír. Semmi újat nem közölt a né-zőkkel. Akkor meg minek mondták be?

Gyorsan átkapcsolt a teletextre és megkereste a tévécsa-torna telefonszámait. Mire kiírta őket, már a sporthíreket mondták. Dalma LeGrand még egyszer megjelent és elkö-szönt a nézőktől. Az óra fél nyolcat mutatott, odakünn már erősen szürkült. Rafael a telefonhoz ült. Dühös volt.

Csak a harmadik kísérletre sikerült valakivel beszélnie. Egy nyegle fiatalember kapta fel a kagylót, be sem mutatko-zott.

– Dalma LeGrand-t kérem – mondta határozottan. Meg-szokta ezt a stílust.

– Nem ér rá – felelte amaz éppen olyan nyeglén.– Ezt majd tőle szeretném hallani. Az Europoltól beszé-

lek és azt ajánlom, ugorjon sebesen, ne várja meg, hogy sze-mélyesen menjek oda!

Ez nagyon meglepte a nyeglét. Egy pillanatig a döbbe-nete szinte megvastagodott a telefonvonalban és a készülék-ben Rafael jól hallotta a férfi lihegését. Aztán az ismeretlen szó nélkül félretette a kagylót és elment.

Rafael türelmesen várt. Kész volt rá, hogy azonnal ko-csiba ül és elmegy a tévébe – a teletextről leolvashatta a stúdió címét is – amikor valaki végre felvette a kagylót.

58


– LeGrand – mondta egy hang. Igen, nem volt kétsége a felügyelőnek. Ez ugyanaz a hang volt. Már-már mondhatta azt is, hogy a jól ismert hang.

– Rafael Wahl felügyelő vagyok az Europol Különleges Ügyek Osztályától. Jó estét kívánok, kedves Dalma LeGrand.

Meglepett csönd volt a vonalban. Rafael azért hallotta a nő finom lélegzését. Persze Dalma nem azért volt vezető újságíró és tévés személyiség, hogy a meglepődés sokáig el-vette volna a hangját:

– Jó estét, felügyelő úr. Mondja, hogyan győződhetek meg arról, hogy ön valóban az, akinek mondja magát? Az elődjét ugyanis jól ismertem, önnel viszont még nem talál -koztam.

– Egyetlen sajtótájékoztatót sem tartottam, mivelhogy eddig nem volt miről. De a témahiány nem csak engem jelle -mez – csípett oda. – A „hír” – ugye, hallotta az idézőjelet? – amit az imént elmondott, nem volt hír és semmilyen hír-e-lemet nem tartalmazott. Arról nem is szólva, hogy rossz fényben tüntette fel az Europolt és az én ügyosztályomat, holott erre nem szolgáltunk rá. Egy kettős gyilkosságról van szó, amiről nyolc-tíz napja értesültünk és az igazi nyomozás csak a második eset után indult be – már lendületben volt. – Arról nem is szólva, hogy ha nyílpuskás gyilkosról beszél-nek, talán abba a fegyverbe illő nyílvesszőt kéne kitenni a képernyőre illusztrációként, nem valami mást. Soroljam még, kedves Dalma LeGrand?

A válasz apró csönd után érkezett:– Ez így sok nekem egyszerre, felügyelő úr. Némelyik

dologban talán igaza van, de higgye el, a jószándék munkál bennem. A hírek felől én döntök, így ezt is én tettem be a mai adásba. Vegyük úgy, hogy engem személy szerint na-gyon érdekel ez az eset. Bár nem tudnám megmondani, mi-ért. Van egy különleges mellékíze, nem gondolja? Minden-

59

Nemere István

esetre kérem, higgye el, hogy én is szeretném, ha elfognák a tettest. Talán ezért csipkedem oly gyakran az Europolt és az ön osztályát, felügyelő úr.

Volt valami a hangjában, ami lassan elmulasztotta a fel-ügyelő haragját. De azért maradt még elég, hogy ismét visz-szacsípjen:

– Nagyon értékelem a jóindulatát, de örülnék, ha nem hirdetné világgá, hogy most éppen mivel foglalkozunk. Soha nem lehet tudni, hogy a tettes nem nézi-e az önök tévéjének műsorát. Apropó, kitől kapta az infót arról, hogy mi most utaslistákkal foglalkozunk?

– Felügyelő úr, minden újságírónak vannak informáto-rai, de egyet sem talál köztünk, aki kiadná az informátorát.

Erre Rafael semmit sem mondhatott. De azért egy csöp-pet sem volt elégedett a beszélgetéssel és Dalma ezt érezte. Most már nagyon nyugodt volt, csodálkozása elmúlott. Érző-dött a hangján, hogy mosolyogva búcsúzik:

– A viszonthallásra, kedves felügyelő.– Viszontlátásra – mondta, és ez alighanem freudi volt.

Nem hallani, hanem látni szerette volna Dalmát. Az asszony biztosan észrevette ezt is, de már nem szólt. Kattant a ké-szülék, és csönd lett a vonalban. A szobában. Rafael lelké-ben.


Az alkony csökkentette a forróságot. A hegyek árnyéka messzire elnyúlott. A nap, mielőtt lement volna, még egy su-garat vetett az erdős domboldalra. A sárga fény még felvil-

60


lant a hegy tetején, aztán már csak az égbolton láthatták a városka lakói.

Olyan csönd lett hirtelen, mintha valami nagy kataszt-rófa közeledne. De nem történt semmi. Akkor nem. A város-ka csak egy időre csöndesült el. Aztán – már a csillagok is fent voltak az égen – a városi neszek új erőre kaptak.

Valahol zene szólt. Minden presszóban tüzes melódiák pezsdültek. „Mi amor, corazón”, énekelte egy édeskés férfi-hang. Bekapcsolták a tévéket. Sokan jártak az utcákon is. Fiatalok csapata ődöngött az egyik park szélén.

Este tizenegy is elmúlott, amikor egy árny osont végig a park mellett. A közeli bár mellett ácsorgott, de amikor egy kisebb csoport vendég kötött ki hangoskodva, elment hát-rébb, a bokrok közé. Volt ott egy pad is, félig behúzta egy bokor mögé és leült.

Múlott az idő. Már majdnem fél tizenkettő volt, amikor a városka felől csöndesedett a zaj. Már alig jártak a park-ban. Az árny csöndesen várakozott. Tudta, mire vár és arról is meggyőződött előzőleg, hogy nem kell hiába várakoznia. A bérelt autója sem volt messze. Óvatosan egy nagyobb par-kolóban hagyta, messzebb attól a helytől, ahol most várt.

Aztán elmúlott fél tizenkettő is. Csapódott a bár ajtaja. Néhány szemlátomást kissé ittas, de nem részeg férfi jött ki. Valamit fennhangon magyaráztak egymásnak. Vagy vitat-koztak...? Az árny várakozott. Amikor a férfiak elmentek, felállt és készülődött. Fém kattant fémre, de ezt senki sem hallotta rajta kívül.

Háromnegyed tizenkettőkor ismét nyílott a bár ajtaja. Valaki leoltotta a fényeket odabent. Ketten voltak még, egy idősebb férfi és egy fiatal, szinte gyerek. Mielőtt a bejárat

61

Nemere István

fölötti lámpa is kialudt, a várakozó alaposan megszemlélte mindkettőjüket. Aztán kiválasztotta az egyiket.

A férfiak még valamit beszéltek. Aztán az egyik elin-dult balra, a másik jobbra. Éppen fordítva, mint ahogyan ő számított. Nem az jött erre, akire várt. De nem mozdulha-tott, meg kellett várnia, míg elmegy mellette a másik. Köz-ben a bokrok között igyekezett szemmel tartani a célpontot.

Sikerült egy idő után, átvágva a parkon, ismét a közelé -be férkőznie. Amaz meghallotta a zajt. De nem gyorsította meg a lépteit. Biztosan szerelmespárra gyanakodott. Az árny feszülten hallgatózott, aztán ismét a pázsiton ment. Cipője halkan surrogott a fűszálak között. A bárból távozó férfi elé vágott, felkészült…

Amaz, már egészen közel volt, meglátta a várakozót. Kérdezett valamit. Az árny is ugyanezt tette. A bárból jött férfi nevét mondta, kérdő hangsúllyal. Amaz igenlően vála-szolt. És ez volt életében az utolsó szó, amit kiejthetett.

Április 12. Hétfő

Rafael előző napon nagyot sétált a város körüli erdők-ben. Kiment kocsival, aztán bevette magát a zöldbe és hosz-szú órákon át szívta az oxigént. Jót tett neki a gyaloglás is. A kora tavaszi nap lekapta a bőrét, persze csak az arcán. De ennek is örült.

Így aztán ezen a reggelen egészen jókedvűen jött be. Fél kilenckor már az épületben volt. Még eszébe jutott, va-jon mit talál ki ezen a héten Garner, aki oly nagy főnöknek képzeli magát. Ugyanakkor elhatározta, hogy nem fogja hagyni magát „felhúzni”. Garner végső soron csak egy ki-csiny pont a szervezetben, és nem sokkal több az én életem-ben sem! – jelentette ki még otthon, a borotválkozótükör

62


előtt. Igyekezett jelentős, komoly hangsúlyt adni önnön sza-vainak, hogy így kódolja be azokat a tudatába. És persze hinnie is kell ebben, tudta jól.

Ennek ellenére valahol kételyek ültek a lelkében és is-merte már önmagát. Tehát tudta, hogy ezek előbb-utóbb elő-jönnek majd, természetesen a legkényelmetlenebb pillana-tokban. A férfi hát ilyen kétségek között hányódva nyitott be az irodájába.

Amikor megpillantotta Alexet, rögtön tudta, mi történt. Egyetlen beosztottja az asztala sarkán üldögélt, maga elé nézett. Egy telexpapírt tartott a kezében, de nem is nézett bele. Nyilván olvasta már. A szöveg – Rafael közeledve lát -ta, hogy alig pár sort nyomtatott ki a készülék a lap közepé-re, a címzések alá – már nyilván Alex fejében volt. A fontos dolgokat az agya szinte azonnal „lefényképezte”.

– Jó reggelt – mondta Rafael. Még remélte, nem azt fogja hallani, amit… De igen. Azt hallotta:

– Megint gyilkolt – jegyezte meg Alex halkan. Nyújtot -ta a papírt a főnökének, aki azonban még nem fogadta el. A sarki fogashoz ment, komótosan felakasztotta rá a kabátját. Aztán visszament az asztalához, leült a székébe. Kényelme-sen elhelyezkedett – bár sejtette, egy perc sem telik bele és idegesen fel-alá fog mászkálni a csöndet sugalló padlósző-nyegen.

A papír idegenül zizzent a kezében. Még végig sem ol-vasta, megszólalt Alex. Akkor már ott állt az asztala előtt, Rafael nem is hallotta, mikor jött oda:

– Megvan hát a harmadik áldozat is! Egy tizenkilenc éves spanyol férfi. Esteban T. Roja, egy jelentéktelen kisvá-ros, Casares egyik parkjában találtak rá.

– Tudok olvasni, Alex – figyelmeztette Rafael, még jó-indulatúan. Zavarta most a férfi károgása. De Alex nem hagyta abba. Panaszos kifakadással sorolta tovább:

63

Nemere István

– …Most meg Spanyolországban csapott le! De mi a fe-nének, éppen ott? És mit vétett neki az a fiatal kölyök?

Rafael felállt. Szinte beosztottja fölé magasodott, aki meglepetten elhallgatott. Rafael csak nézett, nem szólt, és máris elindult. Fel-alá, faltól falig. Ablaktól ajtóig. De egy-szer sem pillantott ki az utcára. Maga elé nézett, csak a sző-nyeget látta, azt hitte, így jobban tud koncentrálni.

– Foglaljuk össze, mit tudunk, Alex. A tettesünk tehát tegnap, április 11-én vasárnap a késő esti órákban a spanyol Casares városkában meggyilkolta Esteban T. Roja tizenki-lenc éves fiatalembert. A nyílvessző ez esetben is nyílpuská-ból származik. Most is volt egy betű az egyik tollra vésve. Ezúttal egy „J” betű.

– Vagyis nem „Napoleont” akart írni – jegyezte meg halkan a férfi. Rafael nem figyelt rá, most már igen erősen összpontosított:

– …Az áldozatról egyelőre csak ennyit tudunk. Az ön első teendője: hívja az ottani kapitányságot, vagy annak va-lamelyik felsőbb emberét. Ugyanakkor kapcsoljon össze en-gem a madridi Europol-irodával is. A többit addig kitalá-lom, most mozgás! – és visszament az íróasztalához. Mielőtt megcsendült a telefon, már javában írta a további szükséges cselekvések listáját.

Fél tízkor leszólt Garner titkárnője:– A főfelügyelő úr hívatja a felügyelő urat.– Személyesen? – csodálkozott Alex. Aztán letette a

kagylót:– Főnök, megtört a jég. Garner saját személyében sze-

retne önnel találkozni.Rafael nem csodálkozott. Már az elmúlt héten is gon-

dolt erre. Ha a nyílpuskás tettes tovább gyilkol, Garnernek szüksége lesz őrá. Valamiképpen azt a látszatot akarja kel -teni saját feletteseiben, hogy kézben tartja az ügyet. Ezt az

64


ügyet is, meg minden egyebet, ami csak adódik Luxemburg-ban és a különleges ügyek osztályán...! Vagy nem?

Mindenesetre önmagának sem vallotta be, hogy egy ki-csit tart ettől az úgy lenézett férfitól. Sajnos, legyen Garner bármilyen, van annyi hatalma, hogy akár félre is állítsa őt az útból. Bár a tavaly történtek után talán meggondolja a dol-got. Azt pedig kezdettől éreztette vele, hogy nem tetszik neki ez a különleges ügyosztály-ötlet, és Rafael mást is hal-lott. Hogy Garner valahol elejtett egy-két mondatot, aminek az volt az értelme: talán nem is sokáig lesz itt ez az ügyosz-tály. Vagy áthelyezteti máshová, vagy – és ez a valószínűbb – megfojthatja totálisan.

Amikor benyitott az irodába, azonnal a titkárnő arcát figyelte. Annyi év közszolgálat után sejtette már, hogy a nagyfőnökök titkárnői úgy viselkednek, mint egy-egy baro-méter. Mindig a benti hangulatot tükrözik kifelé. Aligha-nem most sem lesz másképpen, vélte-remélte.

De csalódnia kellett. A titkárnő igen hűvösen tekintett rá, ám mintha igen halványan mosolygott volna, ugyanakkor. Ez zavarba hozta a férfit. Az meg dühítette, hogy a nagyda-rab, szőke kontyos asszony – harminc évvel ezelőttről itt maradt relikviának tűnt – csak a kezével intett a párnázott ajtóra: „Menjen be!”

Garner nem állt fel jöttére. Ezt Rafael nem is várta. A főnök alacsony, kopaszodó férfi volt, már hatvan felé járt és ez nagyon is látszott rajta. Arcába mélyen vésődtek a voná-sok, de nem úgy, mint egyes filmszínészekébe – ezek a rán-cok petyhüdtek voltak, nem kőbe vésett markáns kifejezést, inkább egy fáradt és kezes öregember benyomását keltették. Persze, a valóság ennél távolabbi volt. Garner nagyon tudott haragudni, bosszúálló volt és kicsinyesen aljas. Mindezt a kollégák adták róla jellemzésként Rafaelnek, amikor ide-jött. És azóta semmi olyasmi nem történt, ami Rafael számá-ra megváltoztatta volna ezt az alapos jellemzést.

65

Nemere István

Ráadásul a főnöknek rikácsoló, kellemetlen hangja volt. Rafaelt inkább egy kiképző őrmesterre emlékeztette, öt napi folyamatos kocsmázás után. És Garner apró, sötét sze-mekkel nézett ki a fejéből. Rosszindulat sugárzott a vonása-iból is. Talán túl sok minden látszott rajta, és az mind-mind negatív volt. Már szinte gyanús, hisz olyan, mint egy állat -orvosi tankönyv-ló – gondolta még, amikor katonásan, de azért hanyagul, pihenjben állva lejelentkezett.

– Üljön le! – mordult rá Garner. Rafael engedelmeske-dett. Valami megfeszült benne. Nem hagyhatom, hogy legá-zoljon – ágaskodott önérzete. És egy terv bontakozott ki a fejében. „Végül is csak ketten vagyunk itt. Megjátszom a bankot. Ha nyerek, minden oké. Ha nem… hát legfeljebb egy hónapig tartott a luxemburgi osztályvezetői karrierem.”

– Hallom, megint gyilkolt az a nyílvesszős!– Igen, a nyílpuskás – helyesbített Rafael olyan hangon,

mintha nem is helyesbítene. Garner rábámult, a homlokán is rengeteg ránc van, állapította meg Rafael. Farkasszemet néztek.

– És megint ő volt, igaz? Azok a betűk a vessző végén...

– Igen, a vésett betűk a nyílvessző tollán – mondta is-mét Rafael, javítva Garner szavait. A főnök nyelt egyet, és megkérdezte:

– Van összefüggés az áldozatok személye között?– Még nem tudjuk. Lehet, hogy van, de sokkal valószí -

nűbb, hogy ezt egyelőre csak ő ismeri.– És magának ennyi elég, Wahl? Így nem jutunk mesz-

szire! Vagy legalábbis maga nem jut messzire!Rafael ekkor döntött végleg. „Megcsinálom!” Hát na-

gyon halkan és egyszerűen kezdett beszélni. Már ez a tónus is meglepte Garnert. No és az is, hogy Wahl felügyelő kér-dezés nélkül mert megszólalni. Amit mondott, attól pedig még inkább fennakadt a szeme:

66


– Garner úr, mondok most valamit. Két eset lehetséges. Ebben az ügyben, és az osztályaink kapcsolatában is. Az egyes verzió: ön folyton keresztbe tesz nekem, lehetetlenné téve, hogy kiderítsem a tettes kilétét. Letiltja az utazásai-mat, vagyis a helyszíni nyomozásaimat, mást nyilatkozik a médiáknak, mint én. Ezer módon akadályozhatja itt az in-tézményen belül is, hogy időre megkapjam a számunkra fon-tos információkat, vagy hogy egyáltalán megkapjam-e őket… nyilatkozhat helyettem az Europol igazgatósága felé és beállíthat engem idiótának, ügyetlennek, bárminek. Ez esetben talán a tettes soha nem kerül elő, és tovább gyilkol-hat, amíg csak akar. A helyemre mást neveznek ki, aki való-ban kezdő lesz, különösen ebben az ügyben… Nos, ez az egyik verzió. Mondom a másikat. Ez arról szól, hogy ön nem szól bele semmibe, hagy engemet a magam feje szerint nyomozni. Ön nem nyilatkozik sem a médiáknak, sem az igazgatóság felé. Mindent rámhagy, és én garantálom, hogy elfogom a tettest. Ugyanakkor végig jó kapcsolatot ápolunk, ön és én. Ami a médiákat illeti, minden nyilatkozatomban hangsúlyozni fogom, milyen sok segítséget kapunk öntől. És gondolja csak el, mi lesz, ha elfogjuk a tettest? A dicsőség-ből önnek is jut majd bőven, kitűntetés, emelt nyugdíj. Tá-vozás emelt fővel, sőt… boldogan. Nos, ezek a lehetséges verziók, uram. Várom a válaszát, tudom, valamilyen formá-ban még ma meg fogom azt kapni – felállt és főbólintással elhagyta a szobát. Garner megkövülten nézett utána. Oda-künn a titkárnő nem csodálkozott, hogy Wahl felügyelő ilyen hamar kijött – Garner általában hamar letolta az embe-reit és nem kukoricázott velük sokáig.

– Mi volt? – kérdezte Alex feszülten. Látszott a tartá-sán, hogy egész idő alatt csak ezen izgult és alig várta már a főnök visszatértét.

– Még nem tudom – felelte Rafael őszintén. – De nem kétlem, hogy még ma délelőtt vagy legkésőbb ebéd után

67

Nemere István

megjön a válasz. Amit ki is provokálunk, Alex. Gyorsan ír-jon a nevemben egy kérelmet: Spanyolországba akarok men-ni, abba a kisvárosba. Továbbítsa ezt faxon Garner titkárnő-jének. A válasz mindent el fog dönteni.

Ebédig nem jött semmi. Előbb Alex, aztán Rafael ment el ebédelni. Amikor visszajött, már egy óra felé járt az idő. Megszólalt a telefon. Rafael intett Alexnek vegye fel. De az, miután átvette és belehallgatott, a főnöknek nyújtotta. Közben a másik kezével felfelé, szinte a mennyekbe muta-tott.

Ebből Rafael már tudta, hogy a titkárnő az, és nem té-vedett.

– Garner úr engedélyezi a spanyolországi útját, fel-ügyelő úr. És sok szerencsét kíván a minél sikeresebb nyo-mozáshoz. – kattant a készülék. A titkárnő persze nem tud-ta, mit jelentett az üzenete. Rafael nagyot rikoltott, akár az amerikai filmekben:

– Wow!– Jó hír? – kérdezte a beosztottja felcsillanó szemmel.– Ennél jobb nem is lehetne. Most már van reményünk

arra, hogy elkapjuk a pasast.– Vagy a nőt – tette hozzá Alex gépiesen, mert ez volt

az egyik vesszőparipája. A tettes szerinte lehet éppenséggel nő is. Nem csupán férfi.

De Rafaelt most ez sem izgatta. Kezét dörzsölte és szo-kás szerint máris ontotta magából az ötleteket, no és persze az utasításokat is:

– Alex, rendelje meg a jegyemet! Holnap reggel vagy délelőtt repülők Madridba. Szervezze meg ugyanúgy, mint a portói utamat, tudjanak róla az ottani hatóságok… Ja, és nézze meg, vannak-e már marbellai járatok is? A szezon ugyan még nem kezdődött el, de hátha… ugyanis ez a kisvá-ros ott van Marbella közelében. És tudja meg, ki volt az ál-

68


dozat? És Alex, okvetlenül szerezzen híreket arról is, hogy…

Április 13. Kedd

Kezdett hozzászokni a repüléshez. Régebben is repült már nemegyszer, de ilyen gyakorisággal bizony nem került rá sor. A fejét már a megszokott mozdulattal tette le a pár-nára, behunyta a szemét. Még jó, hogy egyenesen Marbella az úti cél. Sejtette persze, hogy Garnernek azért csak ránga-tózott az arca, amikor megtudta, hogy Marbellába megy. Ez a város sokak számára legalább azt jelenti, amit Mallorca vagy egyenesen Monte Carlo. A nagy pénzek, gazdag embe-rek gazdag villái, a szuper nyaralás szinonimája. Persze, én nem azért megyek, és különben is, még csak április közepe van, gondolta hozzá.

Behunyta a szemét és töprengett. Érdekes módon ami leginkább lefoglalta a gondolatait, az a nyílvessző tollába vésett betű volt. Valahol a tudata legmélyén ő is arra várt, hogy a sajátos és tragikus jelszó a „Napoleon” lesz. De most összezavarodott és kezdett gondolkozni, ki is lehet az a… NAJ?

Otthon megnézte már az összes szótárban, amit csak ta-lált. A szláv nyelvekben, különösen a lengyelben ez a mel-léknév ragozásának legfelső foka, a „leg”… De itt aligha er-ről van szó, sejtette. Számos indiai városnév kezdődik „NAJ”-jal, erre is rájött a lexikonokat forgatva. Ráment a tegnap estéje, és csak azt bánta, hogy nem jutott semmi használható eredményre.

Ugyanakkor dühös is volt. Mi van, most már minden kedden vagy szerdán úton leszek valamelyik európai város-

69

Nemere István

ba, mert „őméltósága” minden vasárnap gyilkolni méltózta-tik...? Ez lázadást ébresztett benne. Dróton rángatott bábu sohasem szeretett lenni.

Itt rögtön Karina neve ugrott az agyába és egy ideig nem is tudott szabadulni az emlékezetes arctól. Karina, Kar-ina… Túl sokáig tartott az a házasság. Rengeteg nyomot ha-gyott bennem, gondolta, túl sokat is. Most aztán gyomlálha-tok, akár egy őrült kertész.

Rákényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Az ügy-re. De hát azt a helyszínen akarta nyomozni. Közben valami furcsa érzés lopózott bele. Mintha egy ismerős hangot halla -na. Csak nem...? De nem, ez lehetetlen. Dalma LeGrand aligha lehet ezen a gépen.

Amikor leszálltak, az érte jött kocsi már ott várta a be-tonon, a lépcső mellett. Elsőnek engedték ki a gépből. Az utasok nagy tömege kavargott mögötte, hátra sem nézett, si-etett. A kocsiban egy kistermetű, bajuszos férfi várta.

– Gonzalez felügyelő – nyújtotta a kezét.– Wahl felügyelő – felelte Rafael ugyanazzal a hang-

hordozással. Volt ilyen képessége, olykor egyetlen pillanat alatt felvette beszélgetőpartnere viselkedését, nyelvi szoká-sait. Gonzalez ezt nem vette észre, így sohasem derült ki, vajon megsértődne-e...?

Rafael elemében volt. Miközben a kocsi felfelé kanyar-gott a helyi szerpentinen Casartes felé, Gonzalez felügyelő pedig alaposan felkészült már az ügyből. Látszott rajta, ke-veset aludt. Vagy egyáltalán nem:

– Ez az Esteban semmiben sem különbözött a többi ha-sonló korú sráctól. Tizenkilenc múlott egy hónappal ezelőtt, érti, felügyelő? Vagyis még szinte gyerek. Nálunk éppen hogy elnyeri a választójogot, de még nem is nagyon nősül-nek ebben a korban. Egyetemre mennek inkább.

– Neki nem voltak ilyen szándékai? – Rafael alig pil-lantott ki a tájra. Marbella gyönyörű villanegyedeit még

70


megcsodálta, de most már azt sem látta. Ő is koncentrált az áldozatra. A tettre.

– Azt nem tudom, de felteszem, hogy igen. A szüleit nagyon összetörte a dolog, annál is inkább, mert Esteban egyedüli gyermekük, és… hogy is mondjam csak… szóval már nem fiatalok. Az asszony harminc bőven elmúlott, ami-kor őt szülte, az apa pedig még idősebb. A férfi különben zeneszerző. No, ne gondoljon sokra, vidéki méretekben is-merik, dalokat és holmi kantátákat vagy miket szerzett ed-dig. És mivel már van vagy hatvan, hát aligha lesz belőle Mozart-kettő… – Gonzalez elmosolyodott saját tréfáján, az-tán eszébe jutott, ki ő és kivel beszél. Hát gyorsan összerán-totta arcán a kis mosolyt, az nyomtalanul eltűnt. A spanyol felügyelő pedig tovább beszélt: – Persze szomorú a dolog önmagában is. De tudja, tegnap este beszéltem velük és na-gyon szomorú benyomást keltettek.

– Az anyáról mit tudunk?– Biológus, egy itteni gyógyszeripari kutatóintézetben

dolgozik.– A fiuk valóban csak… hogy is mondják ezt… kidobó-

ember volt egy bárban?– Nem igazi éjszakai szórakozóhely, és nem igazi kido-

bóember. Bár az itteni lapok is ezt írták és gondolom, ilyen jelentést adtak önnek Madridból. Casartes egy kis fészek. Nincsenek itt valódi éjszakai mulatók. Esteban Roja pár hete összeveszett a szüleivel. Afféle későn érő kamasz volt, a lázadása is későn jött. Fejébe vette, hogy míg fel nem ve-szik az egyetemre, addig pénzt fog keresni és nem akart ott-hon lakni sem. Végül mégis otthon maradt, de munkahelyet keresett. A barátai ajánlották be a bárba, ahová amúgy nem is kidobóembernek, hanem afféle segédmunkásnak vették fel. Sörös rekeszeket cipelt a biológusnő és a zeneszerző fia, ami neki nyilván igen egzotikus lehetett. Szerintem egy hó-napnál tovább úgysem bírta volna...

71

Nemere István

– De ez már nem fog kiderülni – vélte Rafael.– Hát nem – bólogatott Gonzalez.Rafael megint kinézett a tájra, aztán tovább kérdezett:– Nem lehet szó kábítószerről?– Annyira ezért nincs közel Marbella. De különben is,

nálunk Spanyolországban valamivel jobb a helyzet e téren, mint a közösség többi országában. Egy kisvárosban pedig a dílereknek sincs sok esélyük, hamar kiszúrják őket és a he-lyi rendőrség közbelép. Néhány iskolánál történt próbálko-zás.

– Kikkel állt kapcsolatban az áldozat?– Hát éppen ez az – Gonzalez megtörölte barna homlo-

kát, aztán sötét szemét Rafaelre vetette, úgy beszélt tovább: – Az égvilágon senkivel sem volt konfliktusa, nem voltak ellenségei. Nem veszett össze senkivel az utóbbi napokban vagy hetekben. A szülei imádták, volt néhány barátnője is. Tehát a homoszexuális háttér is kizárható. Esteban Roja soha nem követett el semmit, nem volt konfliktusa a tör-vénnyel.

– Ezt értsem úgy, kedves felügyelő, hogy a helyi rend-őrség teljesen értetlenül áll a gyilkosság előtt?

Gonzalez csak egy pillanatig gondolkodott. Mint egy villámgyors számítógép, átfuttatta az agyán az összes lehe-tőséget, tényt, sugallatot, ötletet. Aztán határozottan bólin-tott:

– Így van, sajnos. Ráadásul az elkövetés eszköze… ugyebár… az sem mindennapi.

– Megírta a sajtó, mi történt Írországban és Portugáliá -ban?

– Mivel az ön nevében ezt az adatot előre kérték a Kü-lönleges Ügyek Osztályától, hát utánanéztem – Gonzalez csak mintegy igazolásul nyitotta ki jegyzetfüzetét, ahol nyilván egy telefonbeszélgetés eredményét őrizte rövidített formában. – Nem, felügyelő. Amennyire ezt ilyen gyorsan

72


megállapíthatták az illetékesek, egyetlen spanyol nyomda-termék sem írt arról a két ügyről. Most persze majd fognak – legyintett kicsit keserűen. „Neki sem jött kapóra a dolog – vélte Rafael. – hiszen csak növeli a megoldatlan ügyeinek számát. Úgy kellett neki ez a nyílpuskás gyilkos, akár egy púp a hátára”.

– Attól a tévék vagy rádióállomások beszámolhattak ró-la… – mondta, de reményvesztetten. Pontosan erre gondolt Gonzalez is, mert kimondta Rafael ötletét:

– Nem logikus, hogy valaki lemásoljon egy gyilkossá-got, amit külföldön követtek el. Először valaki véletlenül megtette Írországban, aztán egy portugál utánzó követte el? Majd jött egy spanyol, akinek szintén volt kéznél nyílpuská-ja, és utánozta valamelyik előzőt, az írországit vagy a portu-gáliait? Remélem, nem fertőző betegség ez, senor Wahl.

„Senor Wahl” is ezen a véleményen volt. Szomorúan je-gyezte meg:

– Egyre több a jele, hogy egyazon személyről van szó. Az elkövető országról országra utazik és gyilkol. Az a tény, hogy az eddigi három áldozatát mindig vasárnap ölte meg, valamire enged következtetni.

– De az sincs kizárva, hogy magamutogató típus – je-gyezte meg Gonzalez. – Egyszer volt egy esetem, a fickó mindig striciket nyírt ki. Négyet egyetlen hónap leforgása alatt ugyanabban a városban. Először meg voltam győződve róla, hogy egy lány lehet, aki enyhén szólva nem kedveli a striciket. Aztán oda lyukadtam ki, hogy egy pasas, akinek a kedvenc prostiját bántották a stricik és ezért áll bosszút… és tudja, mi derült ki a végén, amikor csalit engedtünk ki a városba és ott sikerült megcsípni az illetőt? Nem volt nor-mális. Igen, jól hallotta. Egy sima elmebeteg volt, aki fejébe vette, hogy a gyilkosságai között kell legyen egy közös pont, egy szál. Amely egyszerre jelzi a rendőrségnek, hogy a tettes így üzen valamit. És persze azt a célt is szolgálta,

73

Nemere István

hogy teljesen tévútra terelte a nyomozást. Hisz mindnyájan azt hittük, ilyen elkövetőről van szó, akinek csak van vala-mi köze ehhez az alvilághoz… És nem volt semmi, de sem-mi! Az elmésekkel soha nem lehet tudni, felügyelő, csak ezt akartam ezzel mondani.

– Nekem is megfordult már a fejemben, felügyelő – Ra-fael visszaadta a papírokat. A gyilkosság helyszínén készült fotók voltak. Már egy csöppet sem rázták meg, túl sok ilyent látott. És a harmadik nyílvesszőt, amely majdnem „tövig” befutott egy ember testébe. – Itt is vannak szálak, amelyek valamiféle konstans dologra utalnak. Az állandó-ság: mindig vasárnap gyilkol. Vajon mi lehet ennek a jelen-tése és a jelentősége...? Aztán maga a fegyver, a módszer. Mindig nyílpuskából kilőtt egyetlen nyílvesszővel talál cél-ba, és az áldozat azonnal, legfeljebb egy percen belül meg-hal. No és ott vannak azok az átkozott betűk a tollakon!

– Igen, a betűk… – ezen Gonzalez is eltöprengett. Köz-ben beértek Casartesbe. Rafael nézte a házakat. Csak ami-kor a park szélére értek, fékezett a sofőr. A mellette ülő fia-tal rendőrhadnagy szolgálatkészen kiugrott és megtartotta az ajtót, míg Rafael kiszállt. Utálta az ilyesmit, „nem vagyok én államfő”, mondta volna a legszívesebben. De amikor már a kocsi mellett állt, látta a lelkes rajongást a fiatalember ar-cában. Hát igen, a Különleges Ügyek Osztályának felügye-lője személyesen itt… Ennek van vonzása, van romantikája – tudta Rafael és annyira megerőltette magát, hogy egy kö-szönő félmosolyt is megengedett a hadnagy felé. Akit ez szemlátomást boldoggá tett.

– Ott van a bár, és itt találtuk a holttestet. Szerencsére még pirkadat előtt rálelt egy kutyáját sétáltató öregúr.

– A halál beálltának időpontja?– Éjfél körül, azt mondta az orvos. Az áldozattal a

nyílvessző végzett, más sérülés nem volt rajta.

74


– Hová mehetett innen a tettes? – érdeklődött Rafael. Hangosan gondolkodott. Körülnézett. Szépen sütött a nap, meleg volt. Lekívánkozott róla a zakó. Gondolt egyet, le -dobta, be a kocsiba. Csak úgy ingujjban nézelődött tovább.

– Éjfél után egyetlen módon juthatott el Marbellába: kocsival – jelentette Gonzalez.

– Biztos, hogy oda ment? – Az az ideális búvóhely ilyenkor. A város bárjai tele

vannak, a sok gazdag villatulajdonos meg a szállodákban la -kó turisták éjfél után is nyüzsögnek az utcákon. Senki nem tűnik fel a járőröző rendőröknek. Különösen, ha normálisan halad gyalog vagy kocsival.

– Kérhetnék valamit öntől, felügyelő? – kérdezte Rafa-el.

– Tudom, mit akar kérni. Itt van – és elővett a belső zsebéből néhány papírlapot. Rafael belenézett és elégedet -ten bólintott:

– Ez igen! Dicséretes. Itt van az összes marbellai szál-loda vendéglistájának másolata arról az éjszakáról?

– Meg az előző éjszakáról is, felügyelő. Talán hasznát veszi majd.

– Igen, ha a tettes kezdő – süppedt Rafael a gondolatai -ba, amelyeket azért megosztott a spanyol kollégával is. – De szerintem nem ennyire ostoba. Nem éjszakázik az elkövetés színhelyén vagy annak közelében. Talán kocsival mozog, vagy vonattal. Esetleg busszal. Nem veszi igénybe azokat a közlekedési eszközöket, amelyeknél feljegyzik a nevét. Ezért azt hiszem, még szállodákban sem száll meg... De soha nem lehet tudni, hátha egyszer elkövet egy hibát.

– Néha ez az egyetlen esélyünk – mondta Gonzalez és komoran bólogatott.

75

Nemere István

Egy rövid ebéd után máris kivitték a repülőtérre. Nála volt a helyszínrajz, számos fotó, spanyol nyelvű jelentések, amelyeket majd lefordíttat az Europolnál. És persze most sem kapott megoldást. Éppen úgy fogalma sem volt a tettes személyéről, mint amikor idejött. Vagy mint a múlt héten.

A marbellai repülőtéren nem kellett sokáig várakoznia. Négy óra tízkor máris szólították az utasokat. Rengetegen voltak. Ezért az első pillanatban azt hitte, csupán tévedés áldozata, amikor az egyik feketehajú nő olyan ismerősnek tűnt hátulról. Valamelyik régi ismerősére gyanakodott, de nem az volt.

Amikor már bent voltak a gépben, a nő – vagy tíz utas-sal előtte ment – megfordult és gyorsan leült az egyik sor-ban. Középen foglalt helyet. Számozott helyek voltak, ezért Rafael nem ülhetett melléje. Pedig szívesen megtette volna, hiszen…

Dalma LeGrand volt .Az első pillanatban nem volt benne teljesen biztos. De

amikor közelebb ért, már nem maradtak kétségei. Dalma volt az. Most élőben sokkal szebbnek tűnt. Valamilyen belső energia sugárzott ki belőle. Ez a képernyőn „nem jött át”. Rafael kellemesen megborzongott. A nő nem nézett fel, ke-rülte az emberek tekintetét. Biztosan nem szereti, ha felis-merik és szenzációt csinálnak az ittlétéből. Dalma éppen egy fekete szemüveget vett elő. Rafael kicsit fékezett, hogy tovább láthassa –a jegye messze hátra szólt – de a mögötte jövő nagyon nyomakodott. Kénytelen volt továbbmenni. Dalma később sem nézett fel – mielőtt Rafael leült volna, valami ürüggyel állt egy hosszú percig és előre figyelt.

Aztán a gép felszállt és a tengerpart, Marbella, a szik-rázó meleg mögöttük maradt.

Rafael azért figyelt. És közben gondolkodott is. Ha Dalma ma idejött, akkor ma este aligha ő vezeti a híradót. Ha munka ügyében jött Marbellába, akkor az mi lehetett...?

76


Na, mi? Nem volt nehéz kitalálnia. De akkor miért nem látta Dalmát a harmadik gyilkosság helyszínén? Ha nem Gonzalez felügyelőt kereste, aki ott az üggyel megbízott nyomozó, vajon mit csinált ott a nő? Kivel beszélt?

Ez egy kicsit nyugtalanította. Úgy érezte, most figyel-nie kell, mert az ő bozótjában, az ő erdejében felbukkant egy másik vadász is. Dalma mostanában egészségtelen ér-deklődést mutat az „ő ügye” iránt. Volt ebben egy kis adag féltékenység is Rafael részéről. Nem szerette, ha kívülállók belekontárkodnak a dolgába. Hiszen azok nem érthetnek hozzá úgy, mint ő!

„No és mire jutottál a szakértelmeddel?” – kérdezte ön-magától, maró gúnnyal. Kénytelen volt beismerni – de csak ott, legbelül – hogy ez a mai útja az égvilágon semmi hasz-not nem hozott. Egyetlen lépéssel sem került közelebb a rej -tély megfejtéséhez. Nem tudja most sem, ki a gyilkos. Nyom nem maradt utána a száraz, kemény földön, senki sem látta. Mint az előző esetekben. Egy láthatatlan fantommal kell felvennem a versenyt – kesergett kicsit Rafael, szerette ma-gát sajnálni. Bár ezt sem vallotta volna be soha, senkinek. Mióta Karinának mindent bevallott, mindent elmondott, és lám, mi lett a vége…

Szóval figyelt. Az utasok, a széksorok fölött néha látta azt a fekete fejet. Egyszer Dalma felállt és előrement, nyil -ván a mosdóba. Kár, hogy nem a hátsó mosdókat választotta, sajnálta Rafael. Aztán a tévésztár visszajött és leült. Az em-berek nem ismerték fel – remekül takarta az a nagy szem-üveg.

De Rafael azért a közelébe férkőzött, amikor megér-keztek. A luxemburgi repülőtéren már sötét volt. Az este hű-vösnek ígérkezett – különösen a spanyol tengerpart hőmér-séklete után. Rafael vadászként osont a zsákmány után – bár nem volt semmilyen terve és nem tudta elképzelni sem, mit

77

Nemere István

mondana neki, ha végre összeakadnának. Úgymond „véletle-nül”…

Összeakadtak, de ez nem volt véletlen. Rafael addig nyüzsgött, míg a közelébe került, már a kifelé vezető folyo-són.

Igyekezett olyan arcot vágni, mint aki maga is meglepő-dik, hogy egyazon gépen utaztak. Sajnos összekeveredtek két gép utasai. Mivel már itt sem volt útlevél-ellenőrzés, semmi sem tartotta fel a kiáramló utasokat. Rafael ravasz terve tehát azonnal kútba esett. Egy pillantást vetett az in-formációs táblára, a másik gép Milánóból jött. Nem volt poggyásza, nem kellett várnia a reptér ismeretlen mélységei-ből, kis alagutakon felbukkanó, majd körforgó szalagokon tehetetlenül sodródó bőröndökre.

De Legrand-nak sem volt poggyásza. Vagy neki elégsé-ges az a szokásosnál kissé nagyobb retikül vagy táska, amit a kezében tart? Rafael így töprengve baktatott kifelé, szor-gosan nézelődött. LeGrand még sohasem látta őt, hát nem is-merhette fel. Kilépve az épület elé EURO-TV feliratú, vagy emblémás kocsit keresett, de ilyent sem látott. Konspiráció az egész, vagy tényleg magánúton volt? – töprengett. Aztán meglátta a nőt, egyedül ment. Egészen jók a lábai, jutott eszébe. Itt már sötétedett, sejtelmes alkonyi szürke fény volt, amit a farkasvakság áldozatai olyannyira gyűlölnek. Dalmát senki sem várta, kijött az épület elé és határozottan megindult az egyik irányba. Rafael nem kérette magát, azonnal a nyomába eredt. Dalma még mindig a nagy nap-szemüveget viselte, ami most már biztosan akadályozta a mozgását.

Többen mentek arrafelé, az egyik parkoló volt, de a buszmegállók is ott sorakoztak. Meg a taxik.

Rafael kivárta a pillanatot, amikor nem volt túl közel senki, és akkor meggyorsítva lépteit, odacsapódott a nő mel-lé:

78


– Jó estét, LeGrand asszony. Vagy kisasszony?A nő majdnem megtorpant, de azért tovább mozdult. A

tekintete a szemüveg alatt körberohant, Rafael jól látta. Azt hitte tán, megtámadták? És levette a szemüvegét.

– Megismert? – kérdezte.– Mint az kiderült abból is, hogy a nevén szólítottam.

Eddig csak a hangomat hallotta, kíváncsi vagyok, megisme-ri-e?

Úgy állt ott, olyan jóakaratú mosollyal, hogy Dalma megnyugodott.

– Ismerősnek tűnik – mondta bizonytalanul.– Rafael Wahl, Europol. Tegnap alaposan megszidtam

magát, telefonon.– Ja, igen! – Dalma viselkedése és testbeszéde alaposan

megváltozott. Nyitottabbá vált, de valamelyes ravaszság is felfedezhető volt nála. Arcvonásai is megnyíltak, közelebb csúszott a férfihoz. De csöppet sem volt bizalmaskodó és arra sem adtak engedélyt ezek a mozdulatok, hogy Rafael lehessen vele bizalmasabb. – Csak nem a repülőteret figyeli, felügyelő úr?

– Á, dehogy – mosolygott Rafael és szembeállt vele, hogy a szürkületben a kósza lámpafényektől zavart megvilá-gításban is jól lássa az arcát. – Egy gépen érkeztünk, kedves Dalma.

– Szóval ön is Milánóban volt? – és mosolygott. Az arca most is nyílt volt, de Rafaelt nem téveszthette meg. És ezt a férfi azonnal tudtára is hozta:

– Én Marbellában voltam, ezért mondom, hogy egy gé-pen jöttünk.

A zavar nagyon kicsi volt, szinte csöppnyi, Dalma vo-násain továbbra is várakozó-gunyoros kifejezés uralkodott:

– Szóval ön Marbellában volt. És mire jutott, felügye-lő?

79

Nemere István

Rafael hirtelen ötlettel pontosan ugyanazt a hanglejtést utánozta, de saját férfihangján.

– Szóval ön Marbellában volt. És mire jutott, újságíró?Ez már nem tetszett olyan egyértelműen Dalmának. Bár

arcán ott ült még a mosoly, azért most már komolyabb lett. És óvatosabb. Mint aki megszagolta, hogy méltó ellenfélre akadt. „Egy másik vadász is jár a bozótban…”

– Így nem jutunk semmire, uram. De talán nem is szük-séges. Megyek a kocsimhoz. Jön a városba?

– Igen, de taxival megyek. Azért állítottam meg, hogy kérdezzek valamit.

Dalma akkor már sietős léptekkel ment és látszólag nem nézett vissza. Rafael követte. Mert mintha azok a lábak is hívták volna. Vagy ezt csak képzelte?

– …Mégpedig azt, hogy mit tudott meg Marbellában? Úgy értem, ha valami olyasmit közöl, ami a tettest segítheti a bujkálásban, vagy a további gyilkolásban, és nem közli a rendőrséggel, akkor…

Dalma már a kocsik között volt, most megperdült:– Csak nem csukat le engem is, felügyelő úr?Az „úr” szóban mintha gúny lett volna. Rafael csak állt

és nézett. Tetszett neki Dalma, de most erre nem gondolt. Kis harag gyűlt beléje:

– Ha tudná, hányszor fordult elő a praxisomban...! Még az is, hogy rejtekhelyen interjút készítettek a firkászok a halálra keresett bűnözővel. Ha akkor elkapjuk, néhány ké-sőbbi gyilkosságát simán megakadályozhattuk volna.

– Ha csak ez a baj – Dalma már nem mosolygott, – megesküdhetem önnek, hogy nem találkoztam a gyilkossal.

– Ez igaz? – gúnyolódott most Rafael is. – Legalább annyira, mint az, hogy a milánói géppel érkezett?

Ez talált, és Dalma azonnal éreztette is vele. Búcsú nél-kül lépett az egyik kocsihoz, beült. Haragosan csapta be az

80


ajtót. Ez is jelzés volt – neki, hogy ne merjen már közeledni az autóhoz, jobb, ha elmegy.

Mégis állt és nézte, hogyan kanyarodik ki az asszony a forgalmas főútra. Megint arra gondolt: a repülőtéren nem várták. Nincs senkije? Vagy a férje is éppen olyan elfoglalt nagymenő?

Rafael nem kedvelte a nagymenőket. Beképzelt alakok-nak tartotta őket, akik idejük nagyobb részét arra áldozzák, hogy mindent megtegyenek „nagymenőségük” látszatának fenntartásáért.

De mindennek most nem volt jelentősége. „Megismer-kedésük” így kudarcba fulladt és ez égette Rafael lelkét. Kicsit korholta is önmagát, hazafelé tartva. De a taxis ebből semmit sem láthatott. Csak egy markáns, mozdulatlan férfi-arcot, amelynek szempárja olykor-olykor megcsillant a sűrű-södő éjszakában.


– Mit tudunk az áldozatok esetleges kapcsolatairól? – tette fel a kérdést Rafael.

Legfőképpen önmagának. Mert bár Alex is ott volt a szobában, ez azért nem neki szólt elsősorban. Már csak azért sem, mert Alex hatalmas papírcsíkok és halmazok mögött töltötte azt a napot, és ez már a második ilyen volt. Csak dél felé jutott a végére és kijelentette:

– A számítógépeseknek igazuk volt.– Ez tartott két napig? – kérdezte Rafael döbbenten.– Mindenkit szeretek ellenőrizni. Ez a tulajdonságom

egyszer még jól jöhet...

81

Nemere István

– Örülök, hogy ebben ennyire bízik. Mondja, átbön-gészte az összes papírt, amit egyszer már a gépeken is átfut-tattak?

– Igen, uram. Tudja, hány különféle rendkívül különös ír névre bukkantam? Nem is szólva az angolokról, baszkok-ról. Akadt itt mindenféle, még magyar is – megborzongott, mint akinek hideg futott át a hátán. – És ez a tömeg azokban a napokban hajón és repülőn vándorolt Írország, Portugália és Spanyolország között!

– De nem talált egyet sem, aki a kritikus időben mind a három helyen megfordult volna.

– Pontosabban szólva, még olyant sem találtam, aki a három közül akár csak kettő helyen is megfordult volna – mondta a férfi eléggé bánatosan. Kicsit maga elé meredt. Aztán fáradt mozdulattal felállt és a csaphoz ment. Ivott egy kis hideg vizet. Ez valósággal feldobta, amitől Rafael is odament megnézni. Nem whisky folyik ebből a csapból...? De az bizony csak hideg víz volt, ami rá sokkal kevésbé lel-kesítően hatott. Visszament hát az íróasztalához:

– Utasítottam az elemzőket, nézzék végig a három ál-dozat egész életét. Bekérettem ugyanis az összes adatot, és most van mit töprengeniök. Itt meg én játszom az ellenőr szerepét. De sajnos az égvilágon semmi sem mutat arra, hogy ezek valaha ismerték volna egymást! Ki sem mozdul-tak a hazájukból. Sem Moira O’Relly nem ment sehová, csak egyszer Angliába, ami majdnem olyan, mintha végig otthon ült volna. Ő maga ugyan aligha vette észre a különb-séget… Olivio de Sines korábban mint hivatásos katona sem járt sehol, legfeljebb néhány egykori portugál gyarmaton. De ott is mint turista. Esteban Roja, ez a spanyol kölyök meg még Franciaországba sem ugrott át, és Gibraltárban sem járt.

– Jóravaló spanyol oda be sem teszi a lábát – jegyezte meg Alex olyan arccal, mintha ő is egy lenne a „jóravaló spanyolok” közül. – Nem tudom, honnan veszi ezeket a

82


szlogenszerű meggyőződés-cafatokat, kedves barátom – állt meg előtte Rafael. Merthogy szokása szerint ismét vándorol-ni kezdett fel-alá a szobában. A padlószőnyegen nesztelenül suhant. Alex a jelek szerint ellentámadásba ment át:

– Vagyis ön is hiába töltötte el ezt a délelőttöt?– Úgy tűnik. Semmit sem találtam, ami összekötné az

áldozatot.– És a szüleiket? – kérdezte Alex, mintegy félálomban.

Hatalmasat ásított hozzá, és késve kapta kezét a szája elé. Egyik tettével sem ébresztett nagyobb lelkesedést a főnöké-ben. Rafael Wahl csak nézte a papírjait és mintegy magában mormolta:

– Mi a fene közös lehetne egy ír belgyógyász férfi és hivatalnok felesége, a portugál háziasszony és szociológus férje, meg a spanyol ismeretlen zeneszerző és biológus anya között? Akik közül e két utóbbi, valamint az ír belgyógyász már elhaláloztak. Egyiket betegség vitte el, a másikat vala-mi baleset, a harmadik tán végelgyengülésben halt meg, nem is tudom… Szóval kötve hiszem, hogy ezek között lett vol-na bármi összefüggés. Szerintem a tettes sokkal inkább a mában él, és az áldozatai is mai fiatalok.

– Ha a huszonkilenc éves csúnya ír nőre céloz, főnök… – Alex legyintett.

– A huszonkilenc éves sem öreg. És egyre fiatalabbak az áldozatok. Sorolom: huszonkilenc, huszonhét, tizenki-lenc…

– Ha ebben van logika, a következő tizenhét lesz, aztán kilenc és hét éves kisgyerekek következnek… – felnevetett volna Alex, de eszébe jutottak a gyermekgyilkosok. A ki-csiny halottak, akiket mindketten láttak már, amikor még gyilkossági osztályokon dolgoztak. Így aztán kellemetlen csönd támadt, amit nem töltött ki az sem, hogy Rafael le-dobta a papírjait az asztalra és nagy horderejű döntésként bejelentette:

83

Nemere István

–Megyek ebédelni, Alex.És csakugyan elment.

Április 16. Péntek

Délután korábban otthagyta a hivatalt. Dühítette, hogy megint elmúlt egy hét, és semmire sem jutottak. Végtére is öt munkanap telt el a harmadik gyilkosságot követően, és mi az eredmény? Egy hatalmas nulla. Voltak pillanatai, amikor úgy érezte, hogy az a nulla összecsavarodik és hurokként szorítja el a nyakát. A semmi bosszúja…

Garnerrel nem beszélt azóta és nem is volt rá szükség. Sehonnan sem észlelt „fékezésre” utaló jeleket. Bármire is kérte vagy utasította a szakértőket, a különféle osztályokat, azok azt kibúvók, mellébeszélések, sőt késések nélkül telje-sítették. Pedig sejtette, azon osztályok főnökei szerették volna lerázni magukról a pluszmunkát. Nem rajongtak az ef-féle feladatokért, volt elég bajuk, és munkájuk. De ha Gar-nerhez fordultak is, az nyilván összevonta a szemöldökét és csúnyán nézett vissza. Erre azok hanyatt-homlok rohantak teljesíteni a Különleges Ügyek Osztálya kérését.

Eddig ez rendben is van. De majd valami részeredményt kell produkálnia, tudta Rafael. Hamar elolvad a bizalom, amit Garner egyelőre bőven mér…

Már régóta gondolt egy sajtótájékoztatóra, de még nem érett meg rá a helyzet. Ha ez jutott eszébe, mindig Dalma LeGrand arcát látta maga előtt. A többi újságíró – biztosan eljönnek majd – csak afféle névtelen, arctalan káposztafej -ként jelent meg előtte.

Viszont még aznap este meggyőződhetett róla, hogy akad, aki nála többet tud.

És ez éppen Dalma volt.

84


Amikor este fél nyolckor Rafael hazaért, első dolga volt lezuhanyozni. Olyan intenzíven sétált, hogy egészen beleiz-zadt. Jól érezte magát. Előre örült ennek a csöndes estének.

De nem lett csöndes. Amikor nyolc óra nulla-nulla perc lett, bekapcsolta a híradót. Ilyenkor a tévéje mindig az Eu-ro-TV csatornáján volt. Elismerte ezzel, hogy annak híreit kedveli a leginkább.

Amikor Dalma arca feltűnt a képernyőn, elfogta az ide-gesség. Volt azon az arcon valami, ami mintha egyenesen neki szólt volna. Csibészes, konok szemtelenség villanásnyi kifejezése. Ígérete. Rafael nyugtalanul fészkelődött a fotel-ban, amely akkor már nem is tűnt olyan végtelenül kényel-mesnek. Töltött az ásványvízből. Nyugtalansága csak foko-zódott, amikor a szokásos felvezetésben más hangok fel-fel-villanó fotók vagy filmrészletek alá mondták, melyek lesz-nek aznap este a legfőbb hírek.

És bizony elhangzott egy mondat, amitől Rafael majd-nem felugrott ültő helyéből.

„Marbellai munkatársunk jelentése a nyílpuskás gyil-kosról”.

A nyílpuska, amit mutattak, ezúttal valódi volt. Rafael volt már annyira szakértője a témának, hogy felismerte addi -gi olvasmányai alapján. A kép egy modern amerikai gyárt-mányú, hadicélokra is alkalmazható acélötvözet nyílpuskát ábrázolt. Állítólag egyes kommandós alakulatok is használ-ják, hiszen tipikus „csöndesen ölő” fegyver volt. Még arra is emlékezett, hogy WW-120-asnak nevezik a gyártók, bár en-nek már nem volt olyan jelentősége.

Szóval „marbellai munkatárs...”? Ez vagy azt jelentet -te, hogy Dalma maga gyűjtött információkat kedden a spa-nyol városban, és feldolgozásuk tartott három napig. Vagy talált ott egy megbízható munkatársat, aki két nap alatt le-nyomozta neki, amit kellett. És persze buzgón szállította a híreket. Mindenesetre úgy döntött, videóra veszi ezt a hír-

85

Nemere István

adó-részletet. Hátha később jó lesz valamire. Ha másra nem, hát esetleg valós adatokat tud meg belőle a rendőrség is.

Micsoda szégyen lenne, jutott eszébe. Türelmetlenül fészkelődve várakozott, kezében a video távirányítójával.

Dalma mintha csak az ő idegein játszott volna tudato-san, jó ideig másféle híreket vezetett elő. Balkáni válság, újabb iraki összecsapások, a dél-ázsiai helyzet, indonéziai zavargások. Aztán, már a híradó vége felé, egy hazai kon-cert és egy divatbemutató után megjelent az arca a képer-nyőn, és mögötte a WW-120-as a vetített háttéren.

Nem volt kép, csak az ő arca. Ehhez a hírhez nem volt filmje vagy fotója az Euro-TV-nek. Dalma felnézett – úgy tűnt persze, mintha egyenesen Rafael szemébe nézne, de hát több tízmillió embernek lehetett akkor ugyanilyen érzése – és tagoltan, szépen mondta:

– Marbellai munkatársunk jelentése szerint a spanyol rendőrség nyomára akadt a nyílpuskás gyilkosnak, aki eddig három országban három áldozatát tette el láb alól sajátos fegyverével. Mint arról értesültünk, a gyilkossággal gyanú-sított férfit ellenőrizhetetlen hírek szerint le is tartóztatták. Feltűnő, hogy a luxemburgi székhelyű Europol-féle Különle-ges Ügyek Osztálya mindeddig teljes kudarcot vallott az ügyben. Mint megtudtuk, a férfi már be is ismerte tettét.

Ennyi volt a hír. Rafael egy pillanatig úgy ült, mint akit fejbevertek. Már nem Dalma volt a fontos – hanem az, hogy tényleg így van? És ha igen, akkor neki miért nem szóltak? Miért kell neki a televízióból megtudnia azt a hírt, amire három hete nemcsak vár, de egyenesen ő nyomozza...?

Azonnal a telefonhoz ugrott. Szerencsére a jegyzetfüze-tében volt egy nemzetközi rész, ahová minden külföldi kap-csolatát fel szokta jegyezni. Méghozzá kézzel körmölte a papírlapokra, nem menedzserkalkulátorba pötyögtette ceru-za hegyével nyomogatva a kicsiny billentyűket, mint kollé-

86


gái. Nem akart felvágni, és nem bízott az elektronikában. Nem is ok nélkül.

Aztán tárcsázott. Nem csengett ki sokáig, hamar felvet-ték.

– Europol, Különleges Ügyek Osztálya, Wahl felügyelő – jelentkezett be a szervezet szabályai szerint. – Gonzalez felügyelőt kérem!

– Éppen kihallgat egy gyanúsítottat – felelte egy szol-gálatkész hang. Talán éppen az a fiatalember, aki akkor el -kísérte őket?

– Nagyon fontos lenne azonnal beszélnem vele. Azt hi-szem, éppen arról az ügyről van szó, amiben ő most dolgo-zik.

Ezzel nyert, elmentek Gonzalezért. A telefonban koz-mikus neszek hangzottak, valahol távoli galaxisok percegtek a végtelen térben. Ha behunyta a szemét, maga előtt is látta azt a sötétséget. Fekete volt, akár a bársony éjszaka. Vagy egy bársonyos női bőr a sötét, éjbe fulladó hálószobában.

Kis idő múlva meghallotta a jól ismert hangot. Gonza-lez beszélni kezdett. És Rafael lassan megkönnyebbült.

Április 17. Szombat

– Igen, Alex, jól értette. Remélem, maga szombaton is rendőr, nem csupán hétfőtől péntekig?

– Igen, főnök. De tudja, a telefonja ilyen korán reggel...– Kilenc óra múlott, és bár én sem vetem meg a szom-

bat reggeli szunyókálást, most azt hiszem, fontosabb dolgom akadt.

– Például nekem telefonálni...?– Ne legyen szemtelen, Alex, ez nem a maga stílusa.

Nos, rövidre fogva: Gonzalez felügyelő elmondta, hogy

87

Nemere István

Marbellában ugyan letartóztattak egy férfit tegnap délután, aki állítólag egy étteremben fennhangon mesélte: ő a nyíl-puskás gyilkos. Valaki értesítette a rendőrséget, és persze kimentek érte. A pasasnak annyi ideje sem maradt, hogy ki -fizesse a számlát, már a lába sem érte a földet, úgy vitte el nyolc kommandós.

– És ki az illető? – Egy senki. Egy nulla. Munkanélküli pasi Barceloná-

ból, aki kicsit beszívott, vagy megártott neki a sangria? Nem tudom. Mindenesetre hamar kiderült, hogy alibije van mindhárom gyilkosság idején, addig el sem hagyta Barcelo-nát. Tegnap este éppen az alibijeit nyomozták le, ami után a pasas sírva bevallotta: valaki pénzt ígért neki, ha tettével el-dicsekszik.

– Csak nem az igazi gyilkos tett ilyent?– Nem, hanem mint kiderült, egy fiatal újságíró. Egy

meg nem nevezett külföldi tévéállomásnak dolgozott. Beme-sélte a fickónak, hogy némi pénzhez, világhírhez juthat, az arcát megismeri a világ, mutogatják majd minden tévében, és így akár filmszerepet is kaphat. Hiszen ha nem ő a gyil-kos, kénytelenek lesznek szabadon bocsátani.

– Ismerjük az újságírót? – kérdezte Alex röviden. Most már nagyon komoly volt.

– Valami spanyol firkász, aki talán a kollégáit is félre-vezette. Ő is nagy pénzeket akart leakasztani azért, mert el-ső kézből tudósíthat az ügyről.

– Remélem, őt is lefogták?– Erről nem szól a fáma. Nos, amiért hívtam, Alex, az a

következő…– Sajtótájékoztató hétfőn reggel – mondta váratlanul,

és sebesen a beosztott. Rafael nem titkolta csodálkozását:– Maga szabadidejében gondolatolvasással is foglalko-

zik, Alex? Vagy ez egy másodállás, netán hobbi?

88


– Á, dehogy, főnök! De most vissza kell ütnünk, és ez nagyon jó adu lesz a kezünkben. Így hát munkára fel! Min-dent megszervezek és kimennek a faxok minden jobb napi-laphoz és tévéhez. Mi legyen a téma?

– Csak annyit írjon, hogy leadjuk a legfrissebb híreket a „nyílpuskás gyilkosról”.

– Jó lesz, főnök! Erre özönlenek majd, akár a legyek a cukorra.

– És még valami, Alex!– Igen, főnök...?– Az, hogy ne szólítson főnöknek.– Oké, fő… szóval rendben van, felügyelő úr.


Amikor megszólaltak a harangok, galambcsapat rebbent fel a templom tetejéről.

Pontosan dél volt. A házak itt oly szorosan álltak egy-más mellett, hogy a keskeny „utcákon” – miket régi szóval hagyományosan „ösvényeknek” neveztek – a nap sohasem süthetett be. De éppen ez volt a cél. És a helyszűke miatt építkeztek így.

A levegőben még nem volt olyan forróság, mint nyáron. Az április olykor hűvösével, olykor váratlan melegével lepte meg a város lakóit és a turistákat. Akik már most is többen voltak, mint az őslakosok. Velence falai magukba szívták a meleget. A szélcsendes sarkokban kövér macskák hevertek unottan, néha eltűrték az idegenek lelkes simogatásait, néha viszont megunva ezt is, eltűntek.

A csatornákon megritkultak a gondolák. Néhány bárka pöfögött, nagyok voltak, színesek. Rajtuk feltornyozva áll -

89

Nemere István

tak a ládák, néhol pedig kőművesek vitték a kavicsot, desz-kákat, téglát. Az egyik híd mellett vízvezetékszerelők dol-goztak, a kiásott földnek itt is ugyanolyan színe volt, mint a szárazföldön.

A Canal Grande innen távol esett, olykor csak a falak között szűrődött be egynémely vaporetto zaja. Ahogyan az állomásokra érkeztek, a hajótest meglökte a kikötőtutajt, a rajta állok meginogtak. Kötél repült a kikötőbakra, valaki félrehúzta a hajó korlátját, a tömeg kiözönlött, egy másik tömeg pedig a hajóra lépett gyorsan, bár nem eléggé fegyel -mezetten. „San Marcoooo...!”– kiáltotta az egyik hajós, le-emelte a kötelet a bakról. A motor felbődült, a hajó távo-lodni kezdett. Néha egy megkésett utas még beugrott. A csa-torna vize felkavarodott, a hajó távolodott, óvatosan laví-rozva a bárkák és gondolák, a motorcsónakok és más jármű-vek között.

Itt a kis téren, a Dorsoduro negyed közepén a nap raj-zolt sárga foltokat a kövezetre. Két gyerek ment, hosszan álltak és nézték az egyik kirakatot. A bolt persze zárva volt, bár Velencében sokfelé vasárnap is nyitva tartanak. Nem a templomok papjai diktálják ezt, hanem az üzleti szellem.

A téren egyetlen kis pad volt, a régi, már nem használa-tos fehér kőkút mellett. Rajta többen is ültek. Megfáradt tu-risták. A tér – ahogy itt mondják, a „campo” – két sarkán is volt egy-egy trattoria. Az éttermek keskeny csíkban kijöttek az utcára és a tér szélére. Egy-egy asztalsorukon virítottak a színes abroszok. A közeli keskenyebb csatorna, „rio” a Canal Grandét kötötte össze a tengerrel. De még ott is a vá-ros belseje terült el.

A turisták már kezdtek betelepedni az éttermekbe. A pincérek rájuk mosolyogtak. A padon ülő vendégek egyike a vendéglő melletti házat figyelte. A kicsiny, inkább jelképes erkélyen antikot utánzó váza állt, benne valamilyen száraz kóró. A kapu zárva sötétlett. Komor függőleges téglalap.

90


A figyelő türelmesen várakozott. És nem várt hiába.Fél egy után pár perccel – a trattoria terasza majdnem

megtelt – kinyílott az ajtó. Csinos fiatal nő lépett ki az ut-cára, kulcsra zárta az ajtót és elment. A turista várt öt per-cet. Aztán még ötöt. Amikor már úgy vélte, a nő elég mesz-sze járhat és aligha tér vissza, lassan felkelt. Mellén fényké -pezőgép lógott, vállán közepes táska.

Senki sem ügyelt rá, amikor a kapuhoz ment. A téren jöttek-mentek a turisták, helybelit alig lehetett látni. Azok most otthon ebédeltek. Vagy azokban a keskeny, turistáktól ritkán látogatott mellékutcákban lapuló apró éttermekben ültek, ahová javarészt csak ők jártak. A turisták csak olykor a levegőben terjedő illatok alapján sejthetik meg, hogy ott is van étterem. Ezeknek nincs reklámjuk. Dorsoduro negyed-ben is akad néhány.

A turista egyik kezét a táskában tartva becsöngetett. Nem telt bele egy perc, és lépteket hallott. Valaki közele-dett bentről, és kinyitotta az ajtót. Elég volt egyetlen pillan-tás, hogy felismerje, és cselekedjen.


Rafael idegesen pillantott az órájára. Általában sokkal jobban uralkodott magán. De ha olyan rendezvényen kellett részt vennie, amit ő szervezett, viszont a sikere szinte teljes mértékben másoktól függött, nagyon utálta önmagát, a hely-zetet és szinte az egész világot is.

Nos, ez pont olyan helyzet volt. A sajtótájékoztatót délelőtt tízre hirdették meg. Most kilenc óra ötvenkettő volt, vagyis nyolc perc múlva kellett volna elkezdeni. Ám az Europol erre a célra rendszeresített földszinti termében még elég kevesen lézengtek.

91

Nemere István

Alex azonban nyugodt volt. Ismerte a helybeli újságíró-kat, rádiósokat.

– Semmi baj, uram – most görcsösen kerülte a főnök szót. – Ez egy olyan népség, bele is halna menten, ha időre jönne.

Rafaelnek az jutott eszébe, elkezdi másodpercre ponto-san, és aki lemarad, magára vessen. Amúgy is maximum tíz percre elégséges mondanivalója volt, és ha hozzávesszük a kérdéseket, akkor sem lesz fél óránál hosszabb az egész ese-mény. De most látva, hogy ezzel célt téveszt, hisz alig lesz, akinek beszélhetne – fogcsikorgatva látta be: megint a mé-dia győzött. Ezek a nyomorultak diktálják még azt is, hogy Rafael Wahl felügyelő mikor kezdje a sajtótájékoztatót!

Tíz után két perccel azonban megbékélt kissé, mert vá-ratlanul áradni kezdtek. Többen is eljöttek, mint azt a leg-merészebb gondolataiban feltételezni merészelte. Ekkor megnyugodott. Ugyanakkor finom antennáival érezte, hogy van bizonyos feszültség a jövevényekben. És mivel mind-egyik ezt sugározta magából, nyilvánvaló volt: a közös helyszín és a közös téma hatott így rájuk.

– Alex!– Uram?– Még öt perc, és kezdek. Rendben van a büfé?– Nem vittem túlzásba, uram. Az asztalokra tettem az

üdítőt és a szendvicseket, mint látja. Elvem, hogy nem sza-bad őket elkényeztetni, ettől csak megnő a szarvuk.

Egy tévéstáb ment el mellettük, két fickó cipelte az áll-ványt és a fémbőröndbe zárt kamerát. Mások mikrofonjaikat tették ki az asztalra, amely mögé áll majd. A háta mögött ott lesz a felirat:

E U R O P O LLuxemburg

92


A legszívesebben oda tétetett volna egy „Különleges Ügyek Osztálya” feliratot is, de ez inkább Garner stílusa, hát már a gondolatot sem folytatta. Kiment a folyosóra, majd egy oszlop mellé állt. Újabb csoport jött, és azok – mi-vel nem ismerték Rafaelt – nyugodtan beszélgettek előtte:

– Bemenjünk már?– Hacsak a szendvicsek miatt nem...? A többiek felfal-

nak mindent.– Valami új főnök is van itt – mondta egy vöröshajú,

nyeszlett fiatal lány. Máris nagymenőnek hitte magát, úgy is viselkedett.

– Majd meglátjuk, de fogadni mernék, olyan lesz, mint a többi nagyfejű – így egy fiatalember.

– Vagyis buta és beképzelt? – röhintett egyet harmadik társuk, egy szakállas, tagbaszakadt fickó. Egy középkorú férfi is elmosolyodott, majd gyorsan bement az ajtón.

„Adok én nektek, disznók”, gondolta Rafael, de még várt. Aztán órájára pillantott és bement a terembe. Alex már az emelvényen volt, most az egyik mikrofonhoz lépett:

– Hölgyeim és uraim, kezdünk! Bemutatom önöknek Rafael Wahl felügyelőt, az Europol Különleges Ügyek Osz-tályának vezetőjét.

Amikor Rafael is az emelvényre lépett, még nem is for-dult a közönség felé, amikor megpillantotta Dalma LeGrand fekete fejét.

Az asszony éppen akkor lépett be, szinte a nyomában jött, de nem látták egymást. Két férfi kísérte, az egyik rög-tön előrement az emelvényhez a mikrofonnal, a másik máris vállára emelte a kamerát. Dalma helyet foglalt, közel az aj-tóhoz. „Vagy hamar akar távozni, vagy máris leül, hogy ne zavarja a mondókámat?” – bizonytalankodott Rafael, és re-mélte, ez utóbbi az igaz.

Rutinosan, a legkisebb félelem nélkül lépett az emelvé-nyen a mikrofonok kisebb erdeje elé. Tanított már rendőr-

93

Nemere István

akadémián, vett részt kongresszusokon. Nem ijesztette meg a feléje meredő arcok látványa. Éppen ellenkezőleg, ez is egy akadály volt, amit le kellett győznie. Rafael, igazi Skorpióként, ezt különösen szerette. Akadályok és nehézsé-gek nélkül mit érne az élet...?

– Hölgyeim és uraim! – kezdte. Működött a belső tévé-lánc is. Néhány mennyezetre szerelt kamera rászegeződött. Garner is ezt nézi valahol, több emelettel feljebb, és talán több unatkozó kolléga a büfében és néhány irodai folyosón. És persze az is világos volt számára, hogy az épületben vala-hol – ő sem tudta, hol – videóra kerül a sajtótájékoztató. Nehogy később valaki elferdíthesse a tényeket.

Mindenki őt nézte, és csönd lett a teremben. Röviden, pattogóan fogalmazott, nem hagyva időt senkinek, hogy közbeszóljon. Most még nem. Ahogyan szokta, rögtön is-mertette a hallgatósággal, mire számíthat:

– Tíz percnyi mondanivalóm van az önök számára, az-tán rendelkezésükre állok, és kérdezhetnek – majd rögtön ellentámadásba lendült, ezt az apró örömet nem tagadhatta meg magától: – Azoknak a kollégáknak üzenem, akik az imént odakünt „buta és beképzelt nagyfejűnek” neveztek: a három jelzőből csak az utolsó igaz. A „nagyfejű”. De nem hivatalnok-rendőr voltam és vagyok, nem ejtőernyővel eresztettek alá valahonnan a ködös magasságokból. Járőröző rendőrként kezdtem, nyomozó lettem, gyilkossági ügyekkel foglalkoztam másfél évtizeden át, és most itt vagyok.

Mocorgás támadt, valaki elismerően tapsolt. Rafael Dalmára pillantott, a nő mozdulatlan arccal ült. De ettől a férfi nem vesztett lendületéből. Most Dalma is csak egy volt a nézőtéren helyet foglaló „káposztafejek” közül.

– …Ez volt a bevezető, most térjünk rá a tényekre. Há-rom héttel ezelőtt, március huszonnyolcadikán egy írországi kisváros közelében…

94


Míg beszélt, örült, hogy nem kell papírokba néznie. Egyetlen adatot sem felejtett el. Három hete ezzel az üggyel élt, ezzel kelt és feküdt le, minden gondolata ekörül forgott. Ugyanakkor nagyon vigyázott, mit mond, milyen hangsúly-lyal, és milyen szavakat használ. A kamerák halkan züm-mögtek, néhány magnó is forgott – ezeket a rádiósok tartot-ták a kezükben. Voltak vagy huszonöten. Alex oldalt állt és éppen számlálta őket, kicsit mozdult néha az ajka is, mintha mondaná: tizennyolc, tizenkilenc, húsz…

A tények szigorú felsorolása után újabb jól kiszámított támadást indított. Most Dalma és hiéna-társai voltak a cél-pontok, de még nem tudták. Hát hamarosan megérthették.

– Az egyik helyi tévéadó, amely európai becsvággyal bír, péntek esti hírműsorában hamis hírt adott le – nem né-zett Dalmára, de érzékelte, hogy az asszony nyugtalanul megmozdult. Valaki elébe guggolt és a kamera csövét rásze-gezte. – Olyasmit mondott a nézőknek, hogy lám, a Külön-leges Ügyek Osztályának fogalma sincs arról, hogy a spa-nyolországi Marbellában már le is tartóztatták a gyilkost. És később – bár szorgalmasan néztem az említett adó későbbi híradásait is, beleértve a ma kora reggeli kiadást is – nem láttam és nem hallottam, hogy visszavonták volna ezt a ha-mis hírt. Lehet, hogy nem néztem eléggé figyelmesen?

Nevettek páran, és Dalma felé tekintgettek. Rafael a vi-lágért sem nézett arra, amikor tovább beszélt:

– Holott már ha máshonnan nem, hát a tegnapi hírügy-nökségi jelentések némelyikéből megtudhatták: az az ember, akit gyilkosnak hittek, nem az volt. Semmi köze az ügyhöz, csak egy kis szenzációt akart kavarni a hamis hírekkel. Ta-lán betegesen tolta előtérbe önmagát? Ez bizony megesik.

Néhányan ismét kuncogtak, tetszett nekik. Amíg nem az ő rovásukra mulat, addig cinkosai lehetnek.

– …De hölgyeim és uraim, a helyzet ennél sokkal ko-molyabb. Azt az ál-gyilkost egy kollégájuk vette rá, hogy

95

Nemere István

lépjen állításával a nyilvánosság elé. Mi több, még az ötlet is tőle származik! Mert az a spanyol újságíró meg pénzt akart csinálni az ügyből. És tudják, mit vallott az újságíró, amikor az illetékesek felelősségre vonták? Hogy egy ismert európai tévétársaságnak akarta eladni szenzációs riportját, amit még akkor vett fel az ál-gyilkossal, mielőtt azt lefogta a rendőrség és kiderült volna, hogy csak hazudik…

A teremben a csönd azért most elég súlyos lett. Rafael is érezte ezt. Még mindig nem nézett Dalma felé, hanem ehelyett váratlanul… elmosolyodott. Nagyon pontosan ki-számított, előre megtervezett reakció volt ez. Mindig sike-rült hatnia vele. Ő volt az az előadó, aki nem átallt vicceket is mondani a hallgatóságnak, hogy felrázza őket, magához édesgesse, megkedveltesse a témát.

– De semmi baj, hölgyeim és uraim. Ha igaz hírekre vágynak, kérem forduljanak bizalommal a Különleges Ügyek Osztályához, keressék Wahl felügyelőt. Íme, most itt az első alkalom. Kérdezzenek és én megpróbálok válaszolni.

A vihar azonnal kitört, de ez csak a kérdések vihara volt. Rafael nem vesztette el nyugalmát, sőt. Minél zajosab-bak lettek amazok, ahogyan egymás szavába vágva kérdez-gették, rajta annál inkább elömlött a nyugalom. Már úgy ve-zényelte a sajtótájékoztatót, akár az USA elnöke a Fehér Házban: maga szólította fel vagy csak intett annak az újság-írónak, kinek kérdésére kíváncsi volt. Gondosan ügyelt, hogy mindenki sorra kerüljön, senki se maradjon ki. Alex bámulva figyelte és olykor– ha Rafael tekintete odatévedt – elismerően emelte fel hüvelykujját. Dalma LeGrand nem kérdezett semmit. Nyilván megelégszik majd beszámolójá-ban azokkal a kérdésekkel, amelyeket kollégái tettek fel. Kamerás kollégája közben többször odament Rafael elé, vagy mellé, és filmezte őt. „Én leszek hát a vágókép!”, vil-lant a férfiba, de mosolygós, kedves és figyelő arcán senki sem láthatott semmilyen változást.

96


Kérdezték arról, mit látott a helyszíneken. Az írországit kerülte, hisz ott nem járt. De elhatározta, ha valakinek erre kihegyezett kérdése lesz, odahívja Alexet, mondja el ő. Ale-xet, aki közben a mobiltelefonján beszélt valakivel, majd kirohant a teremből. Két perc múlva Rafael éppen azt ecse-telte az egyik markába tekintve, hogy a gyilkos milyen betű-ket vésett a nyílvesszők tollaira és hogy azok szerinte egy mekkora egésznek lehetnek részei. Alex egy faxból kitépett lappal jött vissza. Alig tudott felvergődni az emelvényre.

– …Nem, nem tudom. Eddig három gyilkosság történt, három betű került hát elő, amelyek eddig egyetlen ismert nyelven sem jelentenek semmit.

– Ez azt jelenti, hogy lesz több gyilkosság is?Már-már válaszolt – „lehetséges, de semmit sem ígérhe-

tünk, hisz közben a tettes le is bukhat valahol” – amikor Alex az orra elé tolta a papírt. Rafael olvasta, és az arcán biztosan történt valamilyen változás, amit amazok is észre-vettek. A mikrofonok, a kézben tartott magnók nem konyul -tak le, nem tűntek el előle. A szeme sarkából odapillantva látta, hogy Dalma is előrehajol. A teremben végre ismét csönd lett. Rafael akkor felnézett:

– Hölgyeim és uraim, szomorú hírt kell közölnöm. Teg-nap vasárnap volt, és megszoktuk, hogy a tettes… hm… ál-talában vasárnap öl. Ebben a pillanatban érkezett a hír, hogy tegnap fényes délben ismét lecsapott… az olaszországi Ve-lencében. Az áldozatok száma ily módon négyre emelkedett.

– Milyen betű volt a nyílvesszőn? – süvített egy türel-metlen hang.

Rafael a papírba pillantott, onnan olvasta fel:– Ezúttal egy „A”. Ismét egy „A”, amely egyszer már

megjelent az egyik nyílvesszőn.– Ki az áldozat? – kiáltotta egy rádiós és még közelebb

nyomult a felügyelőhöz.

97

Nemere István

– Csak annyit tudunk róla – ismét a papírba nézett, – hogy Giorgio Moretti huszonhat éves férfi. Úgy vélem, né-hány órán belül több adattal rendelkezem majd. Kérem, fi-gyeljék a hírügynökségek jelentéseit. És ha hiteles informá-ciókra vágynak, hívják fel az Europolt – ezt hangsúlyozta, közben egy pillanatra felemelte a fejét és az egyik beépített videokamerába nézett. Ha Garner valóban figyeli a belső láncon, mi történik a sajtótájékoztatón, hát ezt is hallja. Azért a cég is megérdemel egy kis pozitív hírverést – gon-dolta és a papírt a zsebébe gyűrve lassan lement az emel-vényről.

Meglepte, hogy a kamerák azonnal eltűntek. Többen futva hagyták el a termet, mások menet közben beszéltek se-besen a mobiltelefonjukba. Még mielőtt elérte volna a kijá-ratot – Alex engedelmesen ballagott mögötte, ahogyan az egy jó beosztotthoz illik – jött Dalma LeGrand. Úgy tett, mintha éppen akkor állna fel és félfordulatot téve, mintegy „ráakadt” Rafaelre. Odáig fokozta ezt a játékot, hogy még fel is vonta a szemöldökét. Mint aki szerfölött csodálkozik, hogy itt látja Rafaelt.

– Óh, Wahl úr! – és mosolygott is, de olyan arccal, mint aki citromba harapott (ezt később éppen Alex jegyezte meg, aki semleges szemlélője volt az eseménynek). – Csak nem ránk célzott kis beszédében?

– Én egy olyan európai tévéről beszéltem, amelynek is-mert munkatársa az ominózus spanyol esetet megelőző na-pon Marbellában járt.

Dalma arcáról nem tűnt el a mosoly:– Ez úgy hangzott, mintha a gyilkosság elkövetésével

gyanúsítana valakit.– Pedig én inkább arról a szerencsétlenről beszéltem,

aki elhitte, hogy tévésztár lehet belőle, ha magára vállal egy gyilkosságot. Nem tudja, ki buzdíthatta őt és a helyi sajtó jeles képviselőjét erre a játékra?

98


Dalma finoman mosolygott, de Rafael, aki most közel-ről nézett a szemébe, ezt egyáltalán nem mosolynak látta. „Milyen szép a szeme”, gondolta egy villanásnyi ideig. Csak addig.

– Túl elhamarkodottan ítél, és azt még elhamarkodot-tabban hozza nyilvánosságra – Dalma csak ennyit mondott. Felkapta a retiküljét. Az operatőre ott toporgott mögötte, de nem türelmetlenül. Láthatóan azt várta, hogy nagy szócsata bontakozik ki.

– Ez másokkal is megesik – és Rafael is mosolygott. A célzás ismét világos volt, „ült” a találat. És a férfi gyorsan folytatta. – Kíváncsian várom az esti híradót, kedves Dalma LeGrand.

– Meg fogja látni, kedves Rafael Wahl – Dalma most már nem mosolygott. A hangja kicsit fenyegető volt. Ez már nyílt hadüzenet netán – villant bele Rafaelbe, de csak bic-centett. Mi több, még udvariasan maga elé engedte az asz-szonyt. Persze az operatőrt már nem.

Később a folyosón Alex megjegyezte:– Jól tud nyelvelni ez a LeGrand.– Nem baj, ez a szakmája – felelte Rafael töprengve. –

Nem tud róla semmi közelebbit?– Nem, uram. De ha akarja, megtudhatom, amit kell.– Csak néhány magától értetődő adat kéne. Mégis tud-

jam, kiféle-miféle – mondta a felügyelő és igyekezett kö-zömbös hangot megütni. De nem volt benne biztos, hogy si-került-e. No és Alex a maga gondolatolvasó képességével...! Még majd azt hiszi, hogy valami közöm van Dalmához, gon-dolta bosszúsan. Ilyesmit egyelőre el sem tudott volna kép-zelni.

Bent a teremben aztán a telefonhoz ült. Először az Eu-ropol központját hívta. Voltak ott még régi emberei. Ismerő-sök egy világból, amely lassan süllyedt az emlékezetében. Mint egy gigantikus Titanic, az akkori élete merülőfélben

99

Nemere István

volt, még kilátszott belőle egy és más, régi városok és kap-csolatok, kollégák arca bukkant fel, látványok, illatok, han-gulatok. De mindez már olyan volt, mintha egy messzi eve-zős csónakból nézné a hajóvég-élet vergődő pusztulását. Ahogyan az emlékezetében halványodnak az események, úgy merülnek bele azok valamiféle feledéstengerbe. És az evező, amely csónakját most oly távolra hajtotta a süllyedés helyétől, a sértődés volt. Meg a makacsság. Nem, nem akart emlékezni és semmi kincsért sem szállt volna vissza arra a régi hajóra. Hagyta elmerülni önmagában. Halálra ítélte a múltját.

Tudta persze, ez az ítélet csak akkor hajtható végre, csak akkor igazi, ha rögtön egy újat kezd. Csónakja nem hánykolódhat a végtelenségig az ellenséges tengeren. Ha nem akar elpusztulni, ha egy másik hajóra szállna, akkor meg kell találnia azt az élet-hajót.

– Nos, Alex? – kérdezte két beszélgetés között. – Ma-gánál mi újság?

– Mindjárt, főnök – majd sebesen kijavította: – Bocsá-nat, uram. Azt akartam mondani, uram… Szóval az áldoza-tot fényes nappal ölték meg. Kilétét, kapcsolatait még nyo-mozzák az olasz kollégák. Elugrik Velencébe, uram?

– Természetesen. Foglaljon jegyet, ha lehet, valamilyen közvetlen gépre. Úgy látszik, mostanában ez lesz a minden keddi programom.

– Szép kis világjárás lesz, uram – Alex hangjában mint-ha egy kis szomorúság bujkált volna. Rafael rásandított, de Alex akkor éppen a légitársaságok telefonszám-jegyzékébe mélyedt. „Tulajdonképpen őt is elküldhetném, annyit meg-tudna ő is, mint én”. De két dolog azonnal ellene ágaskodott a tudatában. Az egyik: ő, mint a Különleges Ügyek osztá-lyának felügyelője más elbírálásban részesül. Hiszen a por-tugál vagy spanyol kollégák is külön kocsival várták, a leg-jobb emberük várta személyesen és minden adatot előterem-

100


tettek, amire csak képesek voltak. Ezt Alexander Landres helyettes felügyelő kedvéért aligha teszik meg. Hisz még a nevét sem hallották soha. A médiák mostanában, ha egyálta -lán szóba hozzák, ki is nyomoz a nyílpuskás gyilkos után, általában őt szokták említeni. Különösen majd mától kezd-ve, jutott eszébe a sajtótájékoztató.

A másik ok nagyon személyes volt, ezért ezt soha nem is hozta volna fel: imádta Velencét. Réges-régi vonzalom volt ez, ő néha úgy érezte: kölcsönös… Hogy Velencének is hiányzik ő, és amikor végre megérkezik, az ismerős épüle-tek és látványok szinte megkönnyebbülten, örömmel üdvöz-lik őt. Legalább akkora örömmel, mint ő álmai csodálatos városát.

Nem egy és nem két nővel volt már ott. Különösen fia-talabb korában. És ahogyan azokat a nőket szerette Velencé-ben, úgy szerette a várost is. Míg fiatalon járt oda, néha lo-pott napokra egy szeretővel, hát a város is a szeretője volt. Sietve, kéjesen, igazából soha nem kielégülve szerette. Fut-kosott benne, járta a keskeny utcákat, lépcsős hídra fel, híd-ról le. A csatornák visszatükrözték a házakat, de akkor még nem volt annyira fogékony az ilyesmi iránt, mint lett ké-sőbb.

Később, amikor ő is megállapodottabb volt, és az asszo-nyok sem egészen fiatalok már, akikkel odament. Így hát minden lelassult, megfontoltabbá lett. A fantáziája, a moz-dulatai, a szerelmei. És ilyen lett számára a város is. Közép-korú, lustán nyújtózkodó szép nő. Aki nem mindenkinek mutatja meg a szépségét, és még a barátainak is hosszan kell könyörögniök, míg feltár egy-egy darabot magából.

Ezt a Velencét adja most oda Alexnek...? Hiszen az az övé! – kiáltotta benne egy féltékeny, talán kicsit hisztériás hang. Összeszedte magát:

– Tragikus világjárás, ha mindenhová egy hulla miatt kell elmennem. Mit gondol, meddig fog még ölni a tettes?

101

Nemere István

– Míg el nem kapjuk, uram – Alex ezt olyan természe-tesen jegyezte meg, hogy Rafael hátán végigfutott a hideg. Hát persze. Egyszerű a dolog! El kell fogni, különben min-den vasárnap gyilkolni fog. Eleinte talán bizonytalan volt önmagában, de most már – hogy lám, elkövette a negyediket is, és nem fogták el! – nagyon is magabiztos lehet. Már-már kezdi élvezni, nemcsak a gyilkolást, de azt is, hogy versenyt fut a rendőrökkel. Azon a pályán, ahol a tettes szalad, nyo-ma sincs rendőröknek. Ha hátranéz, maga mögött csak az üres pályát látja. Egyedül fut. Biztonságban van!

– Amint végzett, csináljuk végig a szokásos procedúrát – folytatta Alex felé fordulva. – Kérjük be a repülőgépes utaslistákat és a tengerieket is, ha van. Barcelona és Carta -gena kikötője jöhet szóba, meg talán egy-két másik is. Az úti cél Genova lehet – régebben gyakran járt olasz földön, hát nem kellett a térképre néznie, hogy ezt tudja. – Aztán kell majd minden egyéb adat is, amit fel tudunk hajtani. A tettes legkésőbb múlt vasárnap este, de inkább hétfőn haj-nalban jöhetett el Marbellából. Szóljon vissza Marbellába is Gonzalez felügyelőnek. Nézzék át még egyszer az összes helybeli és környékbeli autókölcsönző iratait.

– Mit keressenek? Vagyis kit?– Nem tudom – vont vállat kényszeredetten. – Gonzalez

orrára bízom, hátha kiszagolja...? Akit gyanúsnak talál, an-nak nevét közölje velünk, ő pedig nézzen utána, az illető melyik szállodában lakott, milyen volt? Mit látott a sze-mélyzet? Nem viselkedett-e furcsán az a vendég? Vagy vala-melyik másik...? Az utaslisták megint mehetnek a számító-gépesekhez. Ja, és úgy a portugálok, mint a spanyolok járják végig a környéken az esetleges fegyveres hobbi-boltokat, ahol nyílpuskákat árusítanak, netán javítanak. Nem zárhat-juk ki a lehetőséget ugyanis, hogy az emberünknek néha el-romlik a fegyvere és akkor meg kell javíttatnia.

102


– Hacsak nem maga javítja. Ennyire érthet hozzá – vél-te borúsan, mégis szolgálatkészen Alex. Rafael szórakozot-tan bólintott. Maga is tudta, mennyire reménytelen a fel-adat. De azért nem adta fel: – És nézzék majd össze a listá -kat. Ne csak a számítógép elemezze, Alex, hanem maga is vessen rájuk egy-egy pillantást. Tudja, a nevek hasonlíthat-nak, meg el is írják őket. Ha csak egyetlen név is felbukkan az ír, a portugál, a spanyol és most majd az olasz listán, vagyis mindegyiken vagy akár csak a négyből kettőn, akkor az illetőre rávetjük magunkat. Hogy úgy mondjam, testületi -leg, és felleljük, bárhol is bujkál… Alex.

Este Rafael nagyon várta már a híradót. Kettős oka volt rá, bár az egyikről még önmagának is alig akart „beszélni”. De hát nem is tagadhatta el: látni akarta Dalmát. Persze na-gyon izgatta, vajon mit fog mondani? Hogyan hozza helyre a dolgot? Kiköszörüli-e a csorbát? Vagy még mélyebbre rántja az Europolt? Rafael halvány nyugtalansága arra is vonatko-zott, hogy ha így lesz, mit szól Garner? Könnyen meglehet, felrúgja múlt heti egyezségüket és arra való hivatkozással, hogy Rafael nem tud bánni a médiákkal, ezt a maga kezébe veszi, és akkor naponta telefonál majd rám és folyton adato-kat akar, újabb és pontosabb adatokat, csakhogy felvághas-son a médiák előtt – kesergett Rafael. Ennyi pesszimizmus azért volt benne.

Mindenesetre lelkileg megkeményítette magát. „Ha ez a Dalma tudná, mekkora gondokat okozhat nekem...!” De azért csak várta azt a fránya híradót. Az órát nézte és mind idegesebb lett. Nyolc előtt egy perccel még hozott magának egy kis sajtot és vörösbort, meg diót. Ez volt ma a vacsorá-

103

Nemere István

ja. És amikor felhangzott a szignál, tekintetét le sem lehe-tett volna szedni a képernyőről.

Dalma LeGrand csinos arca jelent meg a képernyőn. Mosolygott, valahogy oldottabb volt, mint máskor. Vagy csak Rafaelnek tűnt így...? Izgatottan harapott a sajtból. A felvezetésben egy szó sem volt a nyílpuskás gyilkosról. Ha tehát mégis említik majd, akkor most nem akarják rá felhív-ni a figyelmet – vélte Rafael.

Igaz, aznap voltak fontos politikai hírek is. Választások négy államban, Ukrajna helyzete, az albán kérdés, török-gö-rög ellentét, és egy nagy gázrobbanás egy luxemburgi város-ban. Talán ez utóbbiról volt szó legtovább az „európai tévé-ben”, amit minden főcímnél annyira kihangsúlyoztak. Aztán az Euro-TV néhány belső gazdasági problémáról rántotta le a leplet – mint Dalma fogalmazott – majd egy riporter egy baleset színhelyéről jelentkezett, amely már a híradó alatt történt. Rafael áldotta a sorsot, hogy ő most éppen itt van és nem a Franciaország felé vezető Thionville-Metz autósztrá-dán. Állítólag a briey-i elágazásig tömött sorokban állnak a kocsik és a dugó éjfél előtt aligha szűnik meg.

Aztán, már majdnem a sporthírek és az időjárás-jelentés előtt Dalma rezzenéstelenül komoly, mégis derűs arccal né-zett a kamerákba:

– Kedves nézőink, most bűnügyi híreink következnek. Hírügynökségi jelentésekből és az Europol révén megtudtuk, hogy az úgynevezett nyílpuskás gyilkos ismét akcióba lé-pett. Ezúttal a gyönyörű olasz városban, a lagúnáiról híres Velencében… – és a képernyőn néhány velencei látkép su-hant el. Mozgóképek voltak. A Doge-palota a tenger, vagyis a San Giorgio Maggiore felől nézve, ringó gondolák egy va-poretto mellett. A Santa Lucia-pályaudvar előtti tér hátizsá-kos turistákkal, no és persze az elmaradhatatlan Piazza a Campanilével. A harangtorony tövében is emberek nyüzsög-nek. A képek alatt Dalma már csak annyit mondott:

104


– Az áldozat egy huszonhat éves olasz fiatalember. Az áldozatban talált nyílvesszőn ismét találtak egy betűt. A négy eddigi áldozatot a tettes a N-A-J-A betűkkel jelölte meg. A nyomozás folyik.

Ennyi volt, nem több. Rafael az első pillanatban kielé -gületlen maradt. Olyan kevés volt ez. Az ő számára különö-sen, aki ezt már reggel óta tudta. De eszébe jutott, hogy az a harminc vagy negyven millió ember, aki vagy öt országban nézte most Dalmát és a híradót, ezt első ízben hallja. Többre voltaképpen nem is számítanak. Magában kénytelen volt el-ismerni, hogy Dalma – vagy az Euro-TV igazgatósága? A hírszerkesztők? – ügyesen másztak ki a csávából. Mindent elmondtak, ami fontos, és még az Europolt is megemlítették, de olyan helyen és olyan másodlagos hangsúllyal, hogy az aligha ragadt meg a nézők fejében.

– A fenébe a médiákkal! – mondta ki hangosan is. Sza-va kondult az üres lakásban, és ez bizony elkedvetlenítette. De legyőzte ezt is. Most egyedül vagyok, mert így akarom! – mondta ezt is, éppen olyan hangosan.

Így feleselgetett magával, mint egy félős gyerek a sötét -ben. Lehet, félt is. Az ő sötétsége a magány volt.

A telefon csengése magához térítette. Ezt a számot ta-lán csak Alex ismeri, meg az Europol központosa. Lényegé-ben nem titkos. De ki hívhatja? Egy pillanatig attól tartott, értesítés jött: valahol elkapták a nyílpuskás gyilkost. Ennek nem örülne, hiszen ő akarja elkapni.

Felvette, és…– Nos! Hogyan tetszett a híradó? Meg van elégedve a

szövegemmel? – kérdezte Dalma.Rafaelnek a lélegzete is elállt. Egy pillanatig azt hitte,

Alex marháskodik. Ki tudja, talán még mások hangját is ké-pes utánozni? Hiszen annyi mindent tud. De a beálló csönd, a várakozás, Dalma lélegzésének halk nesze egyértelművé tette a dolgot.

105

Nemere István

– Hát most meglepett, be kell ismernem – mondta és maga is csodálkozott, milyen lágy a hangja. Ezt mintha Dal-ma LeGrand is észrevette volna:

– Most nem olyan szigorú és zsémbes, mint délelőtt volt – jegyezte meg könnyed, társalgási hangon. Nem sietve.

– Mert most itthon vagyok és magánembernek hiszem magamat. Persze lehet, tévedek. De mindent megteszek az illúzió kedvéért.

– Így vagyok ezzel én is – mondta Dalma. – De még nem válaszolt a kérdésemre.

– A híradó ügyes munka volt – felelte a férfi. – Benne volt minden, ami fontos, és még azt sem mondhatom, hogy kihagyott minket. Kellően emelkedett és közömbös volt. Mondhatnám, elég magasról tett az ügyre, ha nem sérti a ki -fejezés.

– Nem sért – mintha mulatott volna a drót másik végén. Ettől Rafael szárnyakat kapott, mert alapjában véve szere-tett tetszeni:

– Megmutatkozik az alapvető ellentét. Nekünk ez mun-ka, feladat, aminek végére kell járnunk. Önöknek ez hír, amiről be kell számolni. Látszólag sehol sincs ok az ütkö-zésre, a dolgok szépen ellennének egymás mellett, mégis…

– Mégis ütköznek – így Dalma. – Akkor talán másutt van az ok? Talán bennünk?

– Én is gondoltam rá – hazudta Rafael merészen. Min-dent elfogadott volna, ami közel hozza őket. Most már kezdte remélni, hogy egyszer másképpen is találkozhat az asszonnyal. – De talán nem vagyunk ilyen fontosak.

– Én sem? – incselkedett Dalma. És ekkor világos lett, hogy voltaképpen nem is a gyilkosról beszélnek. De Rafael-nek még szüksége volt a tettesre:

– Egyikünk sem, mert ott, ahol az az illető tevékenyke -dik, valami nagy tragédia lehet a háttérben. Aminek ezek a

106


lenyilazott halottak csak folytatásai, okozatai. Vétlen áldo-zatai.

Csönd volt, de mielőtt Dalma mondott volna bármit is, Rafael egyszerűen szólt, éppen azon a lágy hangján:

– Ne haragudjon rám a ma délelőttért.– Ha haragudnék, most nem beszélnénk.– Ennek örülök. Nem szeretném elrontani ezt a… – za-

varba jött, nem tudta, milyen szót használjon. „Viszonyt? Kapcsolatot? Ismeretséget?” Míg töprengett, az asszony se-gített:

– Ezt a rosszul kezdődött ismeretséget. Jó szót talál-tam, Wahl felügyelő?

– Szívesen nevezném inkább barátságnak, Dalma LeGrand. Azt sem tudom, minek szólítsam. Madame vagy Mademoiselle?

– Nyomozza ki, hiszen ez a szakmája – nevetett az asz-szony. – Jó éjszakát, felügyelő!

– Jó éjszakát – lehelte, és éppen csak elhagyták ajkát a szavak, amikor máris kattant a készülék.

Állt az asztalka mellett és töprengett. Kellemes érzéssel töltötte el, hogy Dalma vette a fáradtságot, kikerestette a te-lefonszámát és büszkeségét félretéve, felhívta. Vajon mit je-lent ez? – töprengett repesve, ugyanakkor félve.

Április 20. Kedd

A Rio San Barnaba ismerősen simult Rafael szemébe. Már amikor a vaporetto megállt a Rezzonico-háznál, mely-nek fehérsége szinte agyába sikoltott – szemből világította meg a nap – elfogta a régi hangulat. Igen, Karinával is járt itt. Aki a maga hűvös szőkeségével kirítt az itteniek közül,

107

Nemere István

bár a skandináv, német, szláv turistanők között sok hasonló akadt. Mégis, Karina valahogyan más volt. Akkor még más.

Kicsit zavarta, hogy nem jött egyedül. De hát ez a do-log veleje. Ha magánemberként is tevékenykedhetne, nem kellene az Europolnál dolgoznia. Így hát elviselte ezt a fia-tal, majdnem-szőke lányt. A haja festett, Milánóban és egy-általán Észak-Olaszországban rengeteg ehhez hasonlót látni. Vékony, az arca sem túl szép, viszont ott feszít rajta a szinte kötelező smink. Biztosan azért küldték őt, mert nem csak olaszul beszél. Amúgy pedig állítólag hadnagynő, a gyilkos-sági csoporttól. Van benne valami rendőrös, a mozgása ma-gabiztos és erőteljes – Rafael már nem is létezhetett anél -kül, hogy ne tanulmányozná valaki testbeszédét.

A Rezzonicótól indultak el, a gyönyörű és régi palota az egykori gazdagságot jelképezte számára. Hiszen belül is fényűző. Most viszont árnyékban mentek keskeny úton a csatorna mellett. Rafael messziről látta a kis teret és a csa-tornán álló széles bárkákat. Kifeszített sátorlapok alatt lá-dákban állt a zöldség. Narancs és citrom sárgállott, hagyma zöldellt. A paradicsom valóságos vörös dombként magaso-dott. Némelyik bárkáról kirakták az árut a rakpart szélére is. Sárgatrikós férfi mérte ki egy helybeli asszonynak.

– Mindjárt odaérünk – így a fiatal nő, Marinetti. Még pár lépést tettek. Velencében semmi sincs messze, az egész város tán másfél-két kilométer hosszú és feleannyi széles. Rafael nem válaszolt. A múltban járt, ezek az illatok, han-gok, látványok azonnal visszaröpítették. Karinát is feledte, hiszen éppen eleget csatangolt a városban ahhoz, hogy saját élményei legyenek. A mozdulat, ahogyan a bárkás a lába alá teszi a kormányrudat, féllábbal szinte ráül, és néz maga elé. A bárka egy csatornában pöfög. A gondolás kiált a kereszte -ződés előtt, komor házfalak között lökdösi előre a fura for-májú járművet. Ugyanakkor a motoros bárka dudál egyet. A Nagy Csatornáról idehallatszik a hajók zaja, olykor kék

108


fénnyel szirénázó motorcsónak robog. Lábak dobbannak a keskeny rakparton, helybeliek köszönnek egymásnak jelleg-zetes beszédmóddal, es-nek ejtve a si szóban az esz-t.

A tér olyan volt, amilyennek elképzelte. Kicsi, szinte csak udvarnyi, bár a két kis étterem a sarkokon mintha kibő-vítette volna a látványt. Valaha itt is járt biztosan, de oly-annyira jellegtelen volt, hogy nem maradt meg a tudatában. Az egyik Guardi festett ilyeneket, napfényt árasztó házfa-lakkal és a jellegzetes, sehol másutt nem látható felfelé szé-lesedő kéményekkel.

– A tettes azon az ajtón csöngetett be – mondta Mari-netti hadnagy szenvtelenül. – Giorgio Moretti fiatal kora el -lenére már egy középiskolában tanított, méghozzá kémiát.

– A szülei? – kérdezte Rafael rutinosan. Ugyanígy nyúlt a kis jegyzetfüzetéért. Ez nem változott, már száz év-vel ezelőtt is minden jobb nyomozó ilyenbe jegyezgette, amit a tanúktól vagy másoktól hallott.

– Még aránylag fiatalok, ötven körüliek, de nem itt él-nek. Padova mellett egy kisvárosban, és nem sokat tudok ró-luk.

– Próbálja megtudni, mielőtt elmegyek – kérte Rafael, maga is szelíden. Ahogy a lány felnézett rá, látta: nincs sen-kije. Akinek van egy fiúja, egy stabil férfi az életében, az nem néz ilyen mohón egy másik férfira. Zavarba jött kissé, úgy tett persze, mintha semmit sem látott volna. „Éhes a szeme”, gondolta.

– Igyekszem – Marinetti hadnagy elővette mobilját, nyilván a központjukat hívta és sebesen pergett a nyelve. Közben odaértek az ajtóhoz. Most nem volt bezárva. Egy fi-atal, feketeruhás, kisírt szemű nő állt odabent és különös el-lentétet képezett Rafael számára, hogy ő is roppant gyorsan beszélt. Azt várta volna valamilyen szürrealisztikus képzelet miatt, hogy aki gyászban van és lassan mozog, az a szavakat

109

Nemere István

is ugyanolyan méltóságteljesen, megszűrve és főként nagy szünetekkel ejti ki. Nem így történt.

Aztán a hadnagy megmutatta a krétarajzot:– Az első vérnyomok szerint a lövést már a kapuban

kapta, alig egy méterre az ajtótól. Nyilván ajtót nyitott a tettesnek, amikor az becsöngetett. Az pedig aligha beszélt sokat, rögtön lőtt.

– A csengőgomb? – kérdezte Rafael szakmai hangon. Tárgyilagosan.

– Csak egy elmosódott zsíros bőrfolt nyomát találtuk. Feltehetően a begörbített ujja külső felével nyomta meg.

– Profi lehet – sóhajtotta Rafael.Az áldozatnak még volt annyi ereje, hogy bemenekül-

jön a házba, de az előszobánál messzebb nem jutott. Bizto-san telefonálni akart. A tettes pedig biztos lévén abban, hogy jól eltalálta és egy percig sem fog élni, kilépett és elsi-etett. „Ha volt egy csöpp esze, turistának álcázta magát. Na-ponta százezer ilyen bukkan fel a városban, nincs az a hely-beli, de más sem, aki megjegyzi egynek-egynek a külsejét.” Marinetti is ezt éreztette pár szóval, aztán elhallgatott.

– Kérdezze az áldozat szüleiről – mondta. A fiatal öz-vegy megint sírva fakadt. A „professoressa di musica” sza-vakat nem is kellett fordítani. Tehát Moretti anyja zeneta -nárnő, az apja pedig… mi is? Nem értette ezt a szót.

– Vegyész, mint a fia. De átélt valami robbanást és megvakult, ezért leszázalékolták. Most nyugdíjas, rokkant.

Rafael bólintott és villámgyors kérdéseket tett fel:– Ellenségek? Maffia? Drog? Tartozás? Szerelmi ügyek,

háromszög? Zsarolás? Anyagi helyzet?Marinetti máris beszélt. Az özvegy felelgetett, de köz-

ben egy kendővel törölgette a szemét. A kérdések nem érték váratlanul, de mivel Rafael külföldről jött – az Europolról már itt is hallottak – mindenre felelt. Néha szavakkal, oly-kor fejrázással.

110


– Niente – felelte mindenre, amit Rafael is értett. Szó-val semmi, az ördögbe! Megint teljességgel érthetetlen, hogy az ismeretlen tettes miért ölte meg ezt a Morettit is.

– Kérdezze meg tőle, kérem: a férje valaha az életben is járt-e a következő országokban? – és sorolta. Moretti öz-vegye a fejét rázta Írország, Portugália, Spanyolország nevét hallva. Aztán valamit mondott még, amit a hadnagynő hűsé-gesen lefordított:

– Ugye, elkapják azt a szemét gyilkost?– Főleg, ha ilyen sok támpontot kapunk a nyomozáshoz

– mondta Rafael gúnyosan és gyorsan, majd észbe kapva vil-lantotta szemét a hadnagynőre: – Mondja, hogy megígértem. Csak idő kérdése, de ha valami eszébe jut, okvetlenül je-lentse önöknek, maguk meg továbbítsák hozzám.

Már a küszöbön állt és onnan nézett ki a térre. Lába alatt a krétarajz. Bent a kapitányságon látta a helyszínelők fényképeit. És megmutatták a nyílvesszőt is. Tehát itt állt az áldozat, nem is sejtve, hogy életéből már csak egyetlen perc maradt. Vajon hol tartotta a tettes a nyílpuskát? Mármint a lövés pillanatában? Nem kockáztathatta, hogy háta mögül, a térről bárki is meglássa, mi történik. Talán öntestével állta el a látványt, takarta a kapubejáratot? Akkor nem lehet olyan sovány.

Ugyanakkor azt is tudta: ki figyeli, mit csinál egy turis-ta? Csak az egyik ristorante asztalaitól lehet idelátni. De ott is külföldiek ültek és eszegettek. Megint oda lyukadt ki, hogy a tettest egyszerűen senki sem látta!

– Kérdez még valamit? – érdeklődött a hadnagynő. Ra-fael nemet intett, főbólintással búcsúzott az özvegytől. Aki két nappal ezelőtt még boldog feleség volt. Ha tényleg az volt – tette hozzá némán, tapasztalatok seregével a háta mö-gött. Hiszen ő is boldognak hitte magát Karinával, és lám, mi lett belőle.

111

Nemere István

Mentek visszafelé, a Canal Grande hamar eléjük tárult. Éppen jött egy vaporetto. Rafael hirtelen ötlettől hajtva azt mondta:

– Menjen vissza egyedül, hadnagynő. Én még teszek egy kört, rendezem a gondolataimat és egy óra múlva ott le -szek a kapitányságon.

Szüksége volt egy kis kikapcsolódásra. Hogy végre szemtől szembe legyen Velencével. Az ő Velencéjével.


– Még a szülők sem adnak semmi támpontot, nemhogy maguk az áldozatok – kesergett Alex és segélykérően pillan-tott főnökére. – Mert hát mit lehet abból kihozni, hogy az egyik áldozat apja szociológus volt, egy másiknak az anyja háziasszony? Vagy hivatalnok anya és megvakult vegyész az apa? Nem is szólva a zeneszerzőről vagy belgyógyászról. No és az áldozatokat sem köti össze a sorsuk. Soha nem talál -koztak. Nem jártak egymás országában sem. Kidobóember és kémia szakos tanár? Restaurátor és banktisztviselő?

– Ráadásul egyiknek sem volt még összeütközése a tör-vénnyel. Az áldozatok tiszták, mint a frissen hullott hó. Szintúgy kedves szüleik, akár élnek, akár halnak, nem vol-tak büntetve. A pokolba! – Rafael most csakugyan dühös volt.

Fenyegetve érezte magát, és nem ok nélkül. Két hete szelídítette meg Garnert, a rettegett főnökök főnökét, aki Luxemburgban az Europolt képviselte és bármikor kirúghat-ta őt is. Vagy elvehette tőle az ügyet, bár erre formailag ne-hezen talált volna indokot. De nem kell félteni Garnert, ju-tott eszébe keserűen.

112


Ráadásul nem érezte jól magát – lelkileg. Hiszen régeb-ben ennyi idő alatt már jutott valahonnan valahová! Négy gyilkosságot eddig csak egyetlen sorozatgyilkosa követett el, de azt el is kapta. Igaz, a gyilkosságok három-négy ha-vonta követték egymást, az az ügy pedig másfél évre húzó-dott szét az időben. És az akkori felettese megértette, hogy az ilyesmit nem eszik olyan forrón. Hogy a megoldást, a győzelmet nem várhatják túl gyorsan. Ehhez idő kell.

– Ehhez idő kell – jósolta komoran, hangosan is. Alex ránézett, majd becsukta az előtte heverő aktát és egészen más, szinte társalgási hangon folytatta:

– Hagyjuk hát a hivatalos ügyeket, egyelőre. Én sem megyek semmire az utaslistákkal. Van viszont néhány hírem Dalma LeGrand asszonyról.

Rafael az első pillanatban döbbenten bámult rá. Elfelej-tette, hogy maga kért adatokat az asszonyról. Tegnapelőtt este, amikor megjött Velencéből, gyakran jutott eszébe Dal-ma. Ma éjjel nem aludt túl jól, sőt éppenséggel éppen Dal-ma miatt voltak olyan zavaros álmai és köztük nagy, hosszú ébrenlétei. Csak az egyikre emlékezett. Egy csatorna vízén állt Dalmával, fogták egymás kezét, és merültek lassan, ün-nepélyesen. Semmi sem volt a lábuk alatt, legalábbis ő így érezte. A víz furcsa módon meleg volt és átlátszó, Rafael tisztán látta egy elsüllyedt gondola körvonalait, főleg azért, mert az hófehér volt. Amikor pedig már a nyaka, az álla, majd a szeme is a víz alá merült, nem érzett félelmet és nem is mozdult. A felszín alatt váratlanul egy egészen másféle világba került, a csatorna vize innen nézve égbolttá magasz-tosult, odafent volt, elkékült, itt lent pedig valamilyen má-sik, furcsa világot látott… De hogy mit, az kiröppent a fejé-ből.

Aztán összeszedte magát és bólintott:– No és mit tudott meg?Alex kényelmesen elhelyezkedett székén.

113

Nemere István

– Dalma LeGrand-nak ez a saját neve. Volt egy férje, francia vállalkozó, bizonyos Louis Sorvino, de alig három évig éltek együtt. Dalma huszonhét volt, amikor elváltak. Most harminchat múlott, az Euro-TV-nél ötödik éve dolgo-zik. Jó munkaerő és általában szeretik, bár vele is vannak gondok, mint mindenkivel. Sorvinótól született egy lánya, most tizenhárom éves, együtt laknak. A kislányt Dalma min-den reggel személyesen viszi iskolába.

– Melyikbe? – kérdezte mintegy teljesen mellékesen Rafael. Alex kutatóan rápillantott:

– A Victor Hugo utcaiba. Ez fontos?– Á, dehogy. Csak érdekelt, milyen mélyre hatolt el az

adatszerzésben – lódította Rafael, közben kedvesen mosoly-gott. Ez felbátorította Alexet, aki persze ezt egyszerre vette dicséretnek és biztatásnak. Hát lelkesen beszélt tovább:

– Egy bejárónő jár hozzá minden második nap, takarít és főz is, ha kell. Dalma sokat utazik, ilyenkor a bejárónő viszi a gyereket az iskolába és hozza is haza. A szüleiről nem tudok sokat, állítólag külföldön élnek. Testvérei nin-csenek, jól keres, azt hiszem, a tengerparton van egy villája és egészen helyes kis bankszámlája is van.

– Vőlegény, szerető, alkalmi partner? – ez most olyan „szakmai” kérdés volt. Vagy jó, ha Alex annak hiszi.

– Voltak kapcsolatai az elmúlt években, az egyik tévés rendezővel kis híján összeköltöztek, de aztán Dalma mégis a különélés mellett döntött. Most nincs senki körülötte, leg-alábbis az informátoraim hónapok óta nem láttak ott egyet -len férfit sem.

Rafaelnek eszébe sem jutott volna rákérdezni az „infor-mátorok” kilétére. Az igazi nyomozó ezt sohasem árulja el. Akárcsak az újságírók sem. No persze, hiszen Dalma is az.

– Tud valamit az emberi… hogy is mondjam csak… tu-lajdonságairól? Milyen természetű?

114


– Néha kicsit ideges, ami a szakmával jár. Ha nem ké-szül el időre a sminkes vagy a ruháit nem hozzák meg, hát bepörög. Tudja, mindig egy-egy ismert divatcég öltözteti a bemondókat, annak fejében aztán a végén a stáblistán ezt közzé is teszik.

– Igen – ezek a részletek már szemlátomást nem érde-kelték Rafaelt. Erre Alex is rájött nem sokkal később és másról beszéltek.

A délután nem múlott el eseménytelenül. A pár héttel ezelőtti megkeresésre már minden ország válaszolt – az utolsó kettő akkor futott be. Ebből egyértelműen kiderült, hogy az utóbbi két évtizedben sehol sem követtek el hasonló gyilkosságot. Az Europol megmutatta karmait – informatikai rendszere végre mozgásba lendült és működött, de az ered-mény negatívnak bizonyult. Ugyanígy a repülőgép- és hajós-utaslisták gépesített összevetése sem hozott eredményt. A tettes nem vett igénybe ilyen szolgáltatást.

– Mi van az autókölcsönzőkkel? – Rafael tekintete előtt megjelent Casares városka. Oda a tettes, különösen ha konspiratív szándékkal éjszaka utazott, másképpen nem jut-hatott el. Mindenképpen autót kellett bérelnie. Alex felsó-hajtott és egy másik listáért nyúlt:

– A casaresi gyilkosságot megelőző napokban Marbella környékén ezernégyszáztizenhárom autót béreltek. Pedig még el sem kezdődött a szezon… A négy nagy világcégnél vagy nyolcszázat, a többit tizennyolc kisebb cégnél. Néha az az érzésem, hogy az olyan kis cégeknél csupa analfabéta dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy vagy száz nevet elír-tak, nem pontosan közöltek velünk. Vagy már eleve rosszul írták ki őket az útlevelekből, ki tudja? Találtam olyan Du-pont-ot, aki Deport-nak, és olyan Niedermayer nevű osztrá-kot, akit Nimraer-nek írtak fel.

– Vagyis ezekre sem támaszkodhatunk...?

115

Nemere István

– Hát, nem is tudom – Alex tartása arról árulkodott, hogy e listák egybevetése, bár géppel is és személyesen álta -la is megtörtént, nem okozott neki semmi örömet. – Minden-esetre összevetettem őket a portugál és írországi, környék-beli kölcsönzők adataival, és egyetlen név sem ismétlődött.

– A számítógépekben benne vannak a nevek, mind, egy-től egyig?

– Természetesen fő… szóval, uram. Benne vannak, a hi-bákkal együtt. Eddig összegyűlt vagy kétezer név, nyolcvan százalékuk férfi, húsz százalék nő. Tizennyolctól nyolcvan-kilenc éves korig sorakoznak ott az úrvezetők, a legtöbb persze uniós országból való, akad harminc-negyven svájci, vagy kétszáz amerikai, arabok, kelet-európaiak, és még más elképzelhetetlen nemzetiségűek. Például kínaiak, Maldive-szigetiek, kenyaiak és persze sok japán. Bár ők a jobboldali közlekedés miatt ritkán bérelnek kocsit.

Ez már nem érdekelte Rafaelt. Ismét megrohanták a pesszimista gondolatok. A helyzet sokkal komolyabb, mint hitték. Ha egy sorozatgyilkos heti rendszerességgel öl, és a negyedik után sem csaphatnak le rá – akkor miért vannak ők? „Miért vagyok én”? – kérdezte. És sejtette, ezt a kér-dést hamarosan mások is felteszik. Előbb csak maguknak, aztán nyilvánosan, intézményekhez címezve, és akkor szo-rulni fog. Lázasan töprengett hát, hogyan lehetne megfogni a Nagy Ismeretlent?

Alex esze is ezen járt:– Az utolsó reményünknek a szállodák bejelentő-cédu-

láit hittem. Az írek, portugálok, spanyolok és olaszok el-küldték a névlistákat pontos útlevélszámokkal… Nos, egy-részt itt is sok az elírt név, de még így sem találtunk azonos személyt.

– A fickó tehát – Rafael az ujjain mutatta: – pro pri-mo: nem lakott sehol. Vagy nem a környéken, vagy csak be-ugrott egy pillanatra a tett színhelyére, és a gyilkosság után

116


már ment is tovább… Ám ahhoz, hogy oda eljusson, valami -lyen járművel kellett mennie. A kocsi kizárható, mert – mu-tatta a másik ujját is – pro secundo , ilyent nem bérelt. Vagy mindig hamis útlevelet mutatott? Ennyi hamis papírja lenne? Nem valószínű. És a tetthelyek között mivel utazott? Pro tertio: nem repülővel, nem hajóval. Tudatosan kerül minden olyan közlekedési eszközt, amelyen regisztrálják az utaso-kat. Akkor az sincs kizárva, hogy úgy a tetthelyek között, mint azok közelében vonattal vagy busszal utazgatott.

– Nem mindenütt vannak ilyen járművek – vetette elle-ne Alex, de Rafael letorkollta:

– Vagy az egyik, vagy a másik mindenfelé elérhető. A nemzetközi közlekedésben pedig ott vannak a vonatok, ahol nyugodtan utazgathat. Most is úton van valahol, hisz Velen-cét talán már vasárnap délután elhagyta…

Alex is ugyanakkor fordult a falon függő nagy Európa-térkép felé. Rafael arra a kis pontra meredt, amely Velencét jelképezte. És bár nem akarta, Karinát látta szikrázó napsü-tésben, amint a Szent Márk téren állt, aztán egymás kezét fogva elindultak be a kicsiny, keskeny, árnyékos utcák töm-kelegébe, hogy a Zanipolo előtt kiérjenek a Gattamelata-lo-vasszoborhoz és megcsodálják a kórház külső, optikai csaló-dáson alapuló vésett „freskóit”, mindjárt a bejárat mellett. Karina mondott is valamit erről, valamit a csalásról. De mi is volt az...? Homlokát ráncolva, hiába próbált visszaemlé-kezni.

Nézte a térképet. Alex ekkor csak ennyit mondott:– Főnök, utolérjük őt valaha is?Rafael lelke nehéz volt. Különféle félelmeket kergetett

benne a viharos szél, ő maga tollpihe lett egy pillanatra. Könnyű ellenfél a szélnek. De hát a tollpihével semmit sem csinálhat a forgószél, nem törheti össze – vigasztalta vala-hol egy homályos akarat. És végül ez uralta el a lelkét:

– Elkapjuk, Alex. Ebben biztos vagyok.

117

Nemere István


Fél nyolc volt. A reggeli nap még eléggé alacsonyan járt, hosszúra nyúlt árnyékok feküdtek keresztbe az úttestek aszfaltján. A kocsi jól húzott, Rafael élvezte az érezhető erőt. A lapuló gyorsaságot, amely csak arra várt, hogy talpá-val tegyen egy finom mozdulatot a gázpedálon, és aztán szá-guldhasson…

De ez a mozdulat nem következett be. Éppen ellenke-zőleg, fékezni kényszerült, mert meglátta az utcanévtáblát: „Avenue Victor Hugo”. Szóval ez az. Most már csak arra kellett ügyelnie, hogy befordulás után tekintetével nagyobb épületet keressen, amely előtt sok kocsi fékez, sok gyerek áll, beszélget, mozog.

Nem volt nehéz megtalálnia, és sikerült leparkolnia. Kikapcsolta a biztonsági övet és nézett, várt. Az iskola nem volt túl nagy, alighanem úgynevezett „jobb intézmény” le-hetett, mert jobbnál jobb kocsik hozták a gyerekeket. Igaz, akadt olyan is, aki busszal vagy gyalog érkezett, de ezek nyilván nagyon közel laktak.

Háromnegyed nyolc is elmúlott és már nyugtalankodni kezdett, amikor végre meglátta az ismerős fekete frizurát. Dalma napszemüvegben vezetett, ha Rafael nem rendőr és nincs hozzászokva az ilyesmihez, talán fel sem ismerte vol-na. A kocsi a háta mögül érkezett és a közelben állt meg. A kislány – sovány, mozgékony gyermek – kiszállt, de előtte egy puszit nyomott az anyja arcára. Aztán eltűnt a kapun be-felé vonuló kölykök között.

Akkor már sem Dalma, sem Rafael nem figyelt az isko-lára. Mielőtt az asszony gázt adott volna, Rafael elsuhant mellette, de hamarosan fékezett. Úgy tett, mint aki parkolót

118


keres, ami persze ott nem volt. Szemben is jöttek, hát Dalma nem előzhette meg. Kénytelen-kelletlen lassan ment mögöt -te. Rafael aztán megállt, mert az egyik kocsi mellett állt va-laki. Kiszállt és megkérdezte a kövér pasast, szándékában van-e elmenni? Szerencsére amaz nemmel felelt. Ekkor a férfi már-már visszaült a kocsiba, de „véletlenül” hátrané-zett és nagyon megörült. Oda is ment a másik kocsihoz. Dal-ma leeresztette az ablakot:

– Jó reggelt! Örülök, hogy látom! – mondta, még mi-előtt a férfi megszólalt volna. Rafael zavartan nyelt egyet:

– Kivette a számból a szövegemet, kedves Dalma. Ugyanis pontosan ezt akartam mondani.

– Parkolni akart az iskola előtt, ilyenkor? Reménytelen! – és ő is mosolygott. A férfi kedvtelve nézte és érezte, mi-lyen jó lenne vele. Dalma fénysugár a barlangban, gondolta.

– Most már én is tudom. Merre megy?– A tévébe.– Ilyen korán reggel? Azt hittem, a híradót csak délután

csinálják. Amikorra elég hír gyűlt össze…– Most más dolgom van ott – a hangja nem volt elutasí -

tó. Újabb kocsi érkezett, de sikerült kikerülnie őket.– Ha már ilyen szépen összejöttünk… – kezdte volna

Rafael az ősi férfiszöveget, de a nő is jól ismerte a „forgató-könyvet”, mert ugyanazzal a hangsúllyal mondta tovább:

– …akkor talán meghívnám egy kávéra, és ha most nem ér rá, tegyük át szombatra vagy vasárnapra!

De Rafael sem volt kezdő, erre is felkészült:– Nem vagyok ilyen szerény. Én egy ebédre gondoltam,

valahol a városon kívül, romantikus és főleg szép környezet -ben. Ne fél órát áldozzunk egymásnak, hanem több órát. Merthogy úgy lenne jó.

Bármennyire is sokat látott már Dalma, Rafael hangja és mondandója meglepte. Különösen az, ahogyan most ráné-

119

Nemere István

zett és hozzá beszélt. Mosolya nem tűnt el, de megrázta a fejét:

– Autót is ilyen gyorsan vezet, kedves Wahl úr? – és se-bességbe tette a kocsit. Megmozdult a jármű, de éppen Ra-fael kocsija állt előtte. Azt akarta kikerülni.

– Várjon! Maga meg ilyen gyorsan elrohan mindig, ha ebédre hívják?

Dalma csak ennyit válaszolt:– Nem kapkodom el a dolgokat, Wahl felügyelő.– Én meg nagyon sajnálnám, ha soha nem mehetnénk el

együtt… ebédelni.Két mosoly találkozott, az egyik kicsit sajnálkozó. Ra-

fael félreállt, Dalma kocsija elzúgott. A férfi lassú léptekkel ment vissza, beült az autóba és az órára pillantott: még ép-pen beér az Europolhoz, és ehhez nem is kell túlságosan si-etnie.

Mégis gázt adott, mert utálta az álmos, tehetetlen las-súságot.

Az irodában Alex azzal a hírrel fogadta, hogy új mun-katársat „utalt ki” nekik Garner, a főnökök főnöke. És az új munkatárs hamarosan be is jött.

A legfontosabb, ami kiderült róla, hogy nő. Fiatal nő. Csinos, fiatal, jó alakú nő. Alex szeme fennakadt, amikor meglátta, és a maga közvetlen módján rögtön azzal kezdte:

– Eddig hol bujkált, hogy nem láttuk? Ugye csak tegnap vették fel ide – vagy ma reggel?

– Két hete dolgozom, azelőtt egy rendőrkapitányságon voltam asszisztens – ez valamiféle végzettséget igénylő hi-vatali, adminisztratív beosztást jelenthetett, sejtette Rafael. A lánynak igen szeplős, de kedves arca volt. A teste elsőren-dű, és látszott, hogy ennek tudatában is van. Mindazonáltal

120


Rafaelben nem mozgatott meg semmit. Sem érzelmet, sem ösztönt. Ezer ilyen lányt látott már, és csak az érdekelte, hogyan tudnak együtt dolgozni. Garner a jelek szerint egyre komolyabban veszi az ügyet. Ilyen takarékos időkben nem volt egyszerű kihasítani egy adminisztratív állást. Amikor mindenki a költségvetési hiányról papol és inkább száz ak-tív legénységi állást adnának, mintsem egy adminisztratívat, vagyis amelyik „nem produktív”. Ezt hallotta Rafael is oly-kor az osztályvezetői értekezleteken.

– Claudia Stiffenberg. – Rafael Wahl.– Alexander Landres.– És csak ennyien vannak? – Claudia szeme kék volt, és

nagy. Most csodálkozó. – Azt hittem, ez egy igazi Ügyosz-tály! – majd látva a férfiak komorra vált tekintetét, szája elé kapta a kezét. – Jaj, bocsánat! No, én is jól mutatkoztam be…

– Semmi baj – biztosította Rafael komoran. – Majd ösz-szeszokunk. Alex majd elmondja, mit kell tennie. Nekem most úgyis dolgom van – vette a kabátját és kiment. Amikor az ajtót becsukta, teste félfordulatot írt le. Még elkapta a másodpercnél is rövidebb pillanat alatt, hogy Claudia této-ván, kérdően néz Alexre. Tőle várja a megváltó választ: „Ugye, a főnök nem haragudott meg rám...?” De nem harag-ról volt szó.

Most arra volt szüksége, hogy a két kudarcot egyszerre viselje el. Vagy találjon valamit – bármit – ami eltereli róla a figyelmét. Igazából persze egy másik megoldásra vágyott. Arra, hogy beugrik valami az agyába, ami megvilágosítja a totális homályt. Gyalog indult el. Balra látta a nagyhercegi kastélyt, de most nem volt kedve a negédes palotát bámulni. Nem ehhez volt hangulata.

121

Nemere István

Végül már maga sem tudta, hol jár. Külvárosba vitték a lábai. Egyszerű, de tiszta házakat látott, végül egy játszóté -ren torpant meg.

Hinták nyikorogtak, gyerekhangok szálltak szerte. Né-hány fiatal nő ült egy-egy padon, mind egyedül. Nem jutott eszükbe, hogy megismerkedjenek a többiekkel és közösen beszéljék meg problémáikat. Az egyik walkmannel a fülén hallgatott valami modern zenét – több méterre tőle is jól hallották az arra járók – Rafael nem értette, hogy-hogy nem siketül meg? – kérdezte magától, tanácstalanul.

Körbejárt, leült egy padra. Gondolattalanul nézte a gye-rekeket és az agya ahelyett, hogy más gondolatokkal telt volna meg, inkább kiürült.

Nem tudta, mennyi idő telt el. Valamiféle transzba esett. Mindenáron azt akarta elképzelni, milyen lehet a tet -tes? És ha az nem sikerül, valami módon talán szeretett vol-na a nyomára jutni. Bejutni a fejébe, a gondolataiba. Megis-merni őt.

De nem volt szerencséje. Vagy tehetsége? Most is csak ürességet érzett. Ahányszor a tettesre gondolt, csak odáig jutott, hogy az illetőt biztosan valamilyen nagy sérelem érte. Mert itt nem egyszerű gyilkosságról van szó. Aki ezt a né-gyet elkövette, nagyon sokat tett előzőleg azért, hogy elkö-vethesse őket.

Először is felkészült. Megtanult mesteri módon lőni a nyílpuskából. Eddig minden alkalommal elég volt egyetlen lövés, és azonnal végzett ellenfelével. Jól céloz. Ismeri az anatómiát, legalábbis ilyen vadász-színvonalon. Tudja, hová kell célozni, és oda is talál. Az áldozatoknak nem adja meg a legkisebb esélyt sem.

De az igazi feladat, amiből eddig jelesre vizsgázott, nem ez. Hanem az, hogy utazik. Vagyis nagy fáradtságot vállal, és tömérdek pénzt költ az akcióra. Eddig négy or-szágban járt. Még ha fel is tételezzük – kombinált magában

122


elrévedve a férfi – hogy a négy közül az egyikben lakik, ak-kor is legalább háromszor kellett külföldre utaznia. Vagyis kockáztatta, hogy valahol azért csak megbukhat. Egy szállo-dában a távollétében átnézik a csomagját, és meglátják a nyílpuskát. Igaz, szét is szedhette és különböző helyeken tarthatja, de akkor is, a veszély fennáll. És mennyibe került neki eddig mindez...? Már túl a fáradtságon és az izgalmon. Nem olcsók a vonatjegyek, a szállodák. Mi hajtja hát az il -letőt? Nem kíméli sem magát, sem a költségeket. Biztosan valamiféle bosszúról van szó. Lehet, hogy konkrét szemé-lyek ellen irányul. De akkor miért nem köti össze valami – bármi! – az áldozatokat?

Ezt nem tudta felfogni, kínjában hát másfelé kezdett keresgélni. Szerelem? Nem lehet. Ismerte az áldozatokat és ő maga az egyetlen összekötő kapocs közöttük? De hát azok annyira különbözőek. Nem jártak külföldi egyetemre, nem nyaraltak ott. Lehet, hogy a tettesnek mind a négy országban volt vagy van valamiféle érdekeltsége? Célja? Találkozott már az áldozatokkal? De sem azok, sem a családjuk nem tu-dott ilyesmiről. Vagy tudtak, csak nem kapcsolják ezt a sze-mélyt a bűntényhez?

– No, ezen a nyomon még el kell majd indulni – dör-mögte magában. De valahogy nem dobta fel ez a sovány eredmény. Felállt, ment tovább. Más házak között ment, az-tán egy vasútvonal közelébe jutott. Egy szerelvény szágul-dott el éppen, kifelé jött a belvárosból. Ki tudja, meddig megy. Hová...? Párizsba, Madridba, Genovába? És az a kü-lönös gondolat is megfogalmazódott benne, hogy a tettes is ott ülhet. Valamelyik piros vagonban. Talán éppen a sárga csíkos első osztályúban, vagy ha van, a hálókocsiban. Eset-leg éppen az ablaknál ül, kifelé néz, és közömbös szemében az ő gyalogló teste is megjelenik egy pillanatra, vagy a pil-lanatnál is rövidebb időre. És ugyannyi idő alatt el is felej -tődik ismét.

123

Nemere István

„De miért, miért, miért...?”– lüktetett benne a gondolat.Árván maradt a kérdés, árván a gondolat. Valósággal

elcsigázottan vánszorgott vissza az Europolhoz. Laza moz-dulattal üdvözölte a portást, aki végre már megismerte és nem kért tőle semmiféle igazolványt. Előbb bement a mos-dóba, és látta, milyen gondterhelt az arca. Mintha egy rászá-radt iszap-álarc lett volna, idegen és szokatlan. Ez nem is én vagyok, jutott eszébe. Hiszen én mindig optimista voltam. Hol marad a pozitív hozzáállás? – kérdezte némán tükörbeli önmagától.

Amikor belépett a kis terembe, az ott lévők csodálkoz-va néztek rá. Látszott, míg távol volt, Claudia és Alex olyan elmerülten beszélgettek, hogy teljesen megfeledkeztek az idő múlásáról. Most szétrebbentek. Alex papírjaiba temetke-zett. Claudia leült egy harmadik íróasztalhoz, áttette oda a nagy telefont, ahonnan kapcsolhatta a férfiakat. Mintha az egész csak ösztönös lett volna, ugyanabban a percben meg-szólalt a készülék. Mire Rafael kabátját letéve a helyére ült, Claudia máris kapcsolt valakit.

A hallgató hűvösen simult a kezébe. Az első pillanatban rekedtes volt a hangja, már vagy két órája senkihez sem szólt.

– Wahl.– A pasas, akit keresnek – kezdte egy mély férfihang, –

most éppen a főpályaudvar férfimosdójában van a nyílpuská-jával együtt.

Kattant a készülék. Rafael csak egyetlen másodpercet késett. Ezer gondolat futott rajta végig, most hirtelen meg-táltosodott. Lehet, hogy ez lesz az...? Ugyanakkor valami azt is mondta benne: nem. Tehát nem szabad vaklármát csi-nálni!

Mégis, azonnal reagált. Ilyenkor csak egyetlen gombot kell lenyomni, és a műveleti osztály ügyeletesét kapcsolja a készülék.

124


– Ügyelet! – mondta egy feszes, fegyelmezett hang. Nyilván látta, honnan jön a hívás.

– Különleges Ügyosztály. Azonnal indítson egy őrjára-tot a főpályaudvarra, a férfimosdót zárják le. Senkit se en-gedjenek ki! És kérek egy másik kocsit, azonnal lent le-szünk a kapunál! És ha lehet, irányítson oda még több őrjá-ratot! A keresett személynél fegyver van, és azt használni is képes!

– Értem, intézkedem – hallotta a választ, lecsapta a kagylót. Akkor Alex már ott állt mellette:

– Csak nem, főnök...? – Indulás! – felelte röviden. – Claudia, tartsa a fron-

tot, Alex, futás!Rohantak. Egy őrjárati kocsi, benne két rendőrrel akkor

állt meg a földszinti ajtónál. Valaki kitárta az ajtót. A gu-mik csikorogtak a kijáratnál. Megszólalt egy sziréna is.

Aznap Luxemburgban ez lehetett a legnagyobb ese-mény, mert az ügyeletes műveleti tiszt is izgatottan szólt bele a rádióba. Az elől ülő másik rendőr hátranyújtotta a rá-diótelefon kagylóját.

– Felügyelő úr, az első járőr útban van a pályaudvar-hoz!

– Vigyázzon, ne mondjon túl sokat – figyelmeztette Ra-fael. – Az újságírók is lehallgatják az adást. Könnyen elő-fordulhat, hogy átvernek bennünket, hamis a bejelentés, ár-nyékra vetődünk. Hát egyelőre csak irányítsa a járőröket, de érdemben ne beszéljünk semmiről. Még kérek néhány kocsit a helyszínre.

Teste átvette az autó robogását, eggyé vált az üléssel, a szédítően száguldó fémtömeggel. Úgy vibrált benne az izga-lom, hogy alig bírta ki. Mi lehet a háttérben? – kérdezgette váltig, persze némán. Ketten voltak, és most az egyik, a ki-semmizett, ez a becsapott feladja a másikat? De nem, semmi

125

Nemere István

nem mutatott arra, hogy két vagy több tettessel kellene szá-molni. Tipikus „egyes” gyilkosság volt mind a négy.

De már nem maradt ideje a töprengésre. A szirénázó, kék fénnyel villogó rendőrautó elől valósággal elspricceltek a kocsik, folyton elegendő szabad tér volt előttük ahhoz, hogy a sofőr szabadon száguldhasson, nyomhassa a gázt. Amikor feltűnt előttük a pályaudvar régies, ismert alakja, Alex nyugtalanul mozdult:

– Nem hoztunk fegyvert!– Van a rendőröknek! – felelte Rafael olyan hangsúly-

lyal, mintha ők nem is lennének azok. De erre sem ügyelt. Kinyitotta a kocsi ajtaját és alig várta, hogy megálljon.

– Tudom, hol az a mosdó – így Alex. Ezzel indokolta, hogy előttük szaladt. Utána Rafael, és hátul a két rendőr ki -csit nehezen, csattogva.

Rafael lihegett már. Áthúztak a hallon és a sarokban már ő is látta az ismerős piktogramot. A női alak volt köze-lebb, az egy másik ajtót jelentett, ahol csak néhányan cso-portosultak, persze hölgyek, mit sem értve. De a férfimosdó-nál már jóval többen álltak. Valóságos kisebb tömeg. Két rendőr hátát az ajtónak vetve magyarázta egyszerre befelé és kifelé is, hogy most nem használhatják a mosdót, de ki sem jöhetnek azok, akik már bent voltak.

Az emberek semmit sem értettek. Alex szétlökdöste őket, valaki méltatlankodott. De megpillantva a rendőröket, az illető elhallgatott.

– Nem jött ki senki? – lihegte Rafael, egyenesen az egyik rendőr arcába.

– Nem, senki – bizonygatta amaz. De Rafael ettől még nem lett boldogabb. Hiszen tudta, mielőtt intézkedett és ide-ért az első rendőrjárőr, addig is eltávozhatott a keresett sze-mély. Egy perc nagyon hosszú idő tud lenni. Hát még több perc!

126


Rafael természetesnek vette, hogy ő vezényli az akciót. És ezt senki sem kérdőjelezte meg:

– Alex, két rendőrrel maradjon itt, és tovább sem mehet ki senki. Maguk velem jönnek, fegyvert elő – nyelt egyet, és tudta, neki kell elsőnek bemennie. Ha itt van a fickó… Ha most emeli lövésre a nyílpuskát… De hát kockázat nélkül nincs győzelem.

„Még mondok magamnak néhány ilyen közhelyet, aztán bemegyek” – gondolta. Milyen jó, hogy a humorom soha nem hagy cserben, tette hozzá némán, aztán elindult.

A férfimosdó tágas helyiségében nyolcan voltak. Két nagyon fiatal, néhány középkorú, és pár tagbaszakadt, hu-szon-harmincas. Mind csodálkozva néztek rá, és persze a keskeny ajtón betüremkedő rendőrökre.

– Uraim – kezdte Rafael. – Bejelentést kaptunk, hogy önök között van egy veszélyes bűnöző.

Még mindig néztek, az egyik tizenéves felvihogott idét -lenül:

– Bűnöző...? Akkor tartóztassa le!– Nem tudjuk, melyikük az – felelte Rafael, és közben

nem a gyereket, inkább a felnőtteket nézte. A fal mellett lá -tott egy táskát. – Az ott kié?

– Az enyém – mondta komótosan az egyik tagbaszakadt és komoran pislogott. Rafael lassan, óvatosan a táskához ment és felvette. Csak néhány ruhadarab volt benne. Akkor látta, hogy egy másiknál is van egy sportzsák, a fél vállán lóg.

– Azt is megnézném – jegyezte meg. De csöppet sem bátortalanul. Inkább természetes hangon. A férfi – Rafaelnél valamivel alacsonyabb, kesehajú harmincas, farmernadrág-ban és dzsekiben, nikotintól sárga ujjakkal – szó nélkül le-kanyarintotta a táskát és átadta Rafaelnek. „Ha ő lenne, most menekülne, vagy védekezne, szóval tenne valamit!” –

127

Nemere István

vibrált a felügyelőben. A táskába mélyedt a keze és rögtön meglátta azt…

Óvatosan hátrébb lépett. Egy nyílpuska volt a táskában, nem volt kétséges.

– Egyedül van? – kérdezte. Amaz bólintott. Rafael Alexre nézett:

– A többieket csak akkor engedje el, ha mindenki sze-mélyi adatait feljegyezte. Ön velem jön – és a táskát már ki sem engedve a kezéből elindult a kijárat felé. Ott még min-dig állt néhány bámészkodó, vagy inkább olyan, akiknek sürgős dolguk lett volna odabent. Alex a rendőrökkel bent maradt, Rafael viszont egy másik járőrkocsi rendőreit intette maga mögé:

– Vigyázzanak az úrra, őrizetbe vettem.Az „őrizetbe vett” nyugtalanul nézett Rafaelre. Látha-

tóan nem értette, miről van szó, és ez újabb tüskét ültetett el a felügyelő szívében. Mégsem szólt semmit. Lassan men-tek ki az épület elé. A rendőrök kitárták a járőrkocsi ajtaját. Valaki az éterben éppen őt kereste. Az operatív ügyeletes. Rafael félt, hogy ismét sokat mond az éterbe, hát lehűtötte.

– Wahl vagyok, útban a kapitányságra, a többit majd személyesen.

Bár éppenséggel nem akart találkozni az ügyeletessel. Most csak arra koncentrált, mit fog mondani ez a pasas? Aki gyanúsan nyugodt volt, ezzel a remény újabb kis lángjait ol-totta ki Rafael szívében.

Negyedórával később, a kapitányság egyik földszinti folyosóján utolérte őt Alex is. Az ügyeletes egy kihallgató -szobába vezette a kis menetet. Rafael és Alex hamarosan ott ültek a férfival szemben egy nagy asztalnál. Rafael lassan szedte ki a táska tartalmát. A nyílpuskán kívül semmi terhe-lőt nem találtak.

– A neve? – kérdezte Alex.

128


– Jerome Riccardi. Luxemburgi vagyok és munkából tartok hazafelé – a papírjai rendben voltak. Nem újak és nem tiszták, mint a hamisítottak általában. Ez viseltes iden-tifikációs kártya volt, és a férfi fényképe sem mostani, ha-nem vagy három éves, de jól felismerhetően őt ábrázolta.

– Meséljen a nyílpuskáról – mondta Rafael és kezébe vette a szerkezetet.

– Ez inkább számszeríj – Riccardi elmosolyodott és az arca ilyenkor egészen nyílt, szinte rokonszenves lett. – Ez a hobbim. Van is itt egy céllövölde, vagyis hát tanpálya, oda járok hetente kétszer. Csak nem emiatt hoztak be? – csodál-kozott. Hallgatásuk beleegyezés volt, mire Riccardi megint nevetett: – A vécén voltam, a zsákom meg mellettem, de el -dőlt és kicsúszott belőle a nyílpuska. Tudják, alul nincs vá-laszfal, hát a „szomszédom” megláthatta. Tényleg, hallottam is, hogy valaki a szomszédos fülkéből elrohant… Most már sejtem, a fickó meg sem állt a telefonig. Jól következtetek?

Rafael nem felelt, de magában elismerte, így történhe-tett. A szakértőre nem kellett várniok, az illető valahol a közelben lakhatott és máris jött. Nem is nézett a gyanúsí-tottra. Amint bejött, azonnal az asztalhoz ment, kezébe vet-te a nyílpuskát és megszólalt:

– Ez egy tizenkilencedik századi angol kis kézi szám-szeríj mai változata. Alig pár éve gyártották, valószínűleg Hollandiában, de az sincs kizárva, hogy Angliában. Ezekre nem szokták ráírni a gyártás helyét. Egy beépített emelőkar-ral lehet feszesre húzni a húrt. 1800 körül golyós céllövésre is használták az eredetieket.

– Kilőhető ebből az a fajta nyílvessző, amit az ismert sorozatgyilkosságban használnak?

– Nem, felügyelő úr. Azoknak acéltollaik is vannak, tudja, olyan kis szárnyuk, ennek a félköríves vályújában az megakadna. Azokat igazi nyílpuskából lövik ki, nem ilyen-ből.

129

Nemere István

Rafael megköszönte a szakértőnek, aki elment. Alex összeomlott – ő már kész lett volna hatalmas ünnepséget csapni.

– Nagy a baj? – érdeklődött Riccardi érezhető részvét-tel. – Nekem csak ez van. Nem rossz szerkezet, de persze egy igazi nyílpuska jobb lenne. Erősebb a húrja, messzebbre hord. Ezzel csak célba lőni lehet, de hát én éppen azt ked-velem.

– Riccardi úr, elnézését kérem – mondta Rafael. Nem ment ez könnyen. Riccardi mosolygott.

– Semmi baj, megértem. Sajnos több információval nem tudok szolgálni.

– Talán mégis – jutott valami Rafael eszébe. – Mit tud a többiekről? Hányan vannak itt Luxemburgban, akik nyíl-puskát használnak céllövésre, sport-célokból?

– Talán huszan vagyunk mindössze. Ezt is csak az éves gyűlésünkből tudom, mert a céllövöldében sokszor hetekig nem látok senkit. Olykor már azt hiszem, én tán egyedül va-gyok nyíllövő az egész városban.

– És másutt az országban, vagy külföldön?– Tavaly volt egy versenyünk a németekkel, de azok is

inkább olyan sörpocakos bajorok és tizenéves kölykök vol-tak. Nem igazi sportemberek – legyintett Riccardi. – Rajtuk kívül egyszer mentünk Hollandiába, de alig öten voltunk csak. Nem is volt az igazi verseny…

– Köszönöm, uram. Egy járőrkocsi hazaviszi.Amikor Riccardi elment, csak ültek és nézték egymást.

Aztán Alex keservesen sóhajtott: – A kudarcok is részei a szakmának, bizony.Bármi mást mondhatott volna, Rafael talán elmosolyo-

dik végre. De így csak dühös lett. Az ördögbe is, ezt jól ki-fogták! Pedig ha sikerül!

– De miért is járna itt az a pasas? Pont ebben a város-ban, ahol őt keresik? – kérdezte Alex, inkább csak magától.

130


– Azt hiszem, ő most is úton van valahol és már a vasárnapi gyilkosságára készül.

Rafael felállt:– Azért nem kenődünk el! – közölte erőteljesen. Nem

tudni, ez csak Alexnek szólt, vagy… önmagának is? – A másik hét pasas adatait, de ezét a Riccardiét is, vigyék szá-mítógépre. Mindenkit, aki ott volt a mosdóban. Vessék egy-be a többi pár ezer névvel. Ha valamelyik ismétlődik, vagy azonos, szóljon nekem, Alex.

A helyettese engedelmesen bólintott.


A déli nap hevében szinte gőzölgött az aszfalt.Rengeteg kocsi robogott a tenger felé. Igaz, a másik

irányból is jöttek, de nem annyi. A kirándulóbuszok és a ka -mionok egymást előzgették. A soksávos úton néha felbuk-kant egy motoros, égő lámpával száguldott, cikázva a jármű-vek között.

A zaj betöltött mindent. Az úthoz közel eső villák la-kói aligha örültek ennek. A kikötőt innen nem láthatta a szemlélő, és voltaképpen a tengert sem. Akkora szmog ter-jengett a város fölött, hogy olykor még a nap fénye is nehe-zen tört át rajta. Pedig nem voltak felhők. Néhány pálmát mozgatott a kicsi, erőtlen szellő.

Egy tekintet fürkészett egy óralapot. Tizenkettő múlott, de még nem sokkal. Talán csak percekkel. Mire sikerül át-jutnia az úttesten, negyedóra is beletelik. De hát ennek nincs jelentősége. Most nincs.

A forgalom nem lassult, bár olykor akadt egy-egy alig észrevehető szünet. Mielőtt azonban a jövevény lelépett vol-

131

Nemere István

na az úttestről, észrevett egy többnyelvű feliratot. Mellette a piktogram is elég érthető volt. Egy lépcsőn lefelé menő emberalakot ábrázolt. Tehát van aluljáró a közelben.

A másik oldalon árnyas liget és néhány szép kerítés vár-ta. A táska nem húzta a vállát. Körülnézett, hogy majd pon-tosan tudja, merre kell jönnie. Szerette a járt utat, vagy leg-alábbis azt, amit egyszer már kitapasztalt. Az aluljáró éppen ilyen volt. Most alig járt arra valaki, ennek is tudott örülni. Lassan, figyelmesen ment tovább. Ismét turistának álcázta magát, ez már bevált máskor, máshol is.

Jó időpont a délidő. A szieszta. Akihez megy, nem is sejti a látogatását. Ilyenkor elálmosodik mindenki. Az álla-tok is elalszanak, a világ szinte meghal néhány órára. Csak a kikötő felől áramlanak az autók, de az így van mindig. Talán még hajnalban is.

Tudta, melyik az a ház. A villa hófehér volt, kicsit mo-dern. Kékes víztükör csillant mögötte. Aztán a kékség csil-logása hirtelen megtört. A közeledő egy csobbanást hallott. Mi van, ha nincs egyedül? – gondolta. De aztán eszébe ju-tott, van ideje várni. Akár éjfélig is. Most viszont valaki már van itthon, az biztos.

Lassan ment be, hisz az ajtó nem volt zárva.Valahol madár dalolt, és egy bokor ágán is ugráltak né-

hányan. Ezek elreppentek, amikor a közelükbe ért. Megla-pult hát, míg a csivitelés elhalt a közelben. A madarak most egy másik bokorra vagy fára telepedtek.

Lassan osont, kihasználva a bokrok takarását. Most a szomszédos villából sem láthatták meg. Hosszú percekig fi-gyelte a házat, de semmi sem mozdult. Csak az egyik nyitott ablakban egy könnyű függöny, szabályosan rezegtette az anyagot a huzat. Amikor meggyőződött róla, hogy akit ke-res, ott úszkál a medencében, lassan a táskájába nyúlt…

132



– Hát ez furcsa – jegyezte meg Alex.– Micsoda? – kérdezte Claudia. A lány éppen a körmét

lakkozta. Amikor Rafael itt volt, ezt nem merte megtenni. De most, hogy a főnököt elhívták valahová, hát nagy bátran elővette kis neszesszerét. Alex az elmúlt napokban, persze csak szigorúan hivatali szinten és keretek között, de kissé összebarátkozott a lánnyal. Arról az oldalról fogta meg, ami a legtermészetesebb volt: hogy mindketten beosztottak. Kö-zös sors, közös érdekek… De Alexnek családja volt. Soha nem csalta volna meg a feleségét – ahhoz Rafael szerint nem eléggé élelmes! – és most sem akarta. De a férfi örült, hogy van egy sorstársa, van kivel beszélgetni, amikor Rafael, vagyis Wahl felügyelő úr elmegy.

Most is ez történt. Rafael már egy órája nem volt itt. Alex ismét nagy papírlepedőkkel küzdött. A leporellókon nevek százai sorakoztak. Ezek a nevek furcsa hangzású, ide-gen szavak voltak, némelykor rövidek, máskor meg nagyon rövidek. Olykor sikerült Claudiát is befognia egy kis segít-ség erejéig, de Alex hamar rájött: mégis jobb, ha egyedül csinálja. A nevek megragadnak a fejében. Ma már három-szor is meg volt győződve, hogy az egyik nevet korábban látta is, és ebből kétszer igaza volt. Igaz, az egyik név csak egy betűvel különbözött az előzőtől, a másik viszont azonos volt. Sajnos ez egy nagyon népszerű, gyakori családnév volt, az illető többi adata viszont teljesen különbözött. Ha Clau-dia nézné át a leporellók egyik felét, ő meg a másikat, sem-mire sem jutnának, és talán elsikkadna éppen AZ A NÉV!

Vajon milyen lehet? Mi lehet a neve, és megjelenik-e valaha is ezeken a listákon? – kérdeztea férfi, jobb híján csak önmagától.

133

Nemere István

Valami tompa lüktetés azért volt a testében. Az agyá-ban, talán. „Ma hétfő van, hétfő van!”, mondta egy idegen hang. Az ördögbe is...! Wahl talán ezért ment el oly szíve-sen? Telefonon hívták valahová. Alex az órát nézte. Tíz perc múlva tizenegy.

– Miért nézi folyton az órát? – érdeklődött a lány. Vég-zett az utolsó ujjával is. Megfújta, hogy hamarabb szárad-jon. Alex fel sem nézve kérdezte:

– Tudja, Claudia, mikor a leginkább védtelen egy nő?– Mikor? – Amíg szárad a körömlakkja.Jót nevettek, de Alex nem tagadhatta le, hogy nagyon

érdekli az idő múlása. Ismét odanézett. Nyolc perc múlva ti-zenegy. De lassan megy az idő!

– Szóval, Alex, mi van az idővel?– Semmi. Csak mostanában… az a nyílpuskás gyilkos…

tudja, ő mindig vasárnap gyilkol.– Hétköznap nyilván dolgozik – jegyezte meg Claudia

gondtalanul. Mélykék szemét gondtalanul függesztette a fér-fira. Csupa szeplő arcán látszott a tegnapi strandolás vagy napozás nyoma. Kicsivel barnább volt, mint pénteken, erre Alex meg is esküdött volna.

– Hogy maga milyen zseniális! Megfejtette a nagy bűn-tény titkát! – Alex a mondatot még őszintén kezdte el, igazi csodálattal. Hogy ők eddig miért nem gondoltak erre...? De aztán már a második felében rájött, hogy ez ostobaság. Így hangjának íve kissé leesett, és gúnyba ment át. Szerencsére Claudia nem sértődött meg:

– Miért nem találtam el?– Mert a pasas bár vasárnap gyilkol, egymástól több

ezer kilométerre lévő helyszíneken teszi. Nem valószínű, hogy hétfő reggeltől péntekig dolgozik valahol, aztán szom-baton vagy vasárnap reggel elrepül a tetthelyre, megöli ál-dozatát, repülőre ül és visszamegy a lakóhelyére.

134


– Miért nem? – kérdezte a lány csodálkozva.– Mert ha repülne, a neve itt lenne valamelyik listán!– Á, dehogy – nevetett a lány. – Hamis útlevelekkel

utazik. Minden hétvégén más útlevéllel. És ott van az összes listán, amit most a kezében tart, Alex.

Alexet egy pillanatig sikerült is megtévesztenie, gyana-kodva nézett a leporellókra. De aztán ő is mosolygott:

– Nem, az lehetetlen. Csak egy kormánynak dolgozó titkosügynöknek lehet öt… szóval négy útlevele, vagy több. De az áldozatok személye nem arra mutat. Ahhoz, hogy megöljenek egy kis banktisztviselőt, vagy egy restaurátort… egy kémiatanárt… Kinek lennének útjukban? És az áldoza-tokat semmi sem kapcsolja egymáshoz!

Claudia vállat vont. Alex megint az órára nézett. Két perc múlva tizenegy. Lehetséges lenne, hogy…

– Talán tegnap nem ölt meg senkit. Befejezte, vége, ba-sta, Ende, fin… – sorolta több nyelven, reménykedve.

Az ajtó felpattant. Rafael állt a küszöbön.– Még semmi, Alex? – kérdezte olyan hangon, akár egy

tábornok. Alex önkéntelenül is felpattant:– Semmi, uram!– Ez jó hír! – és ledobva zakóját, az ablakhoz ment.

Most remek idő volt odakünn. Rafael tudta: soha nem valla -ná be Alexnek, hogy amiért elhívták, két perc alatt elintéz-te. Utána sokáig sétált kint egy parkban. Az arca piros volt a friss levegőtől és jól is érezte magát.

Csak az a tompa nyomás a gyomrában… „Hát igen, a végén még fekélyem lesz ezektől a hétfő délelőttöktől”, gondolta rosszkedvűen. Aztán a remény mégis éledezni kez-dett benne. Hátha nem öl többet? Hátha meghalt, vagy sú-lyos beteg lett? Vagy elütötte egy autó? Vagy elfogytak az előre kinézett áldozatok? De honnan szerzett róluk tudo-mást? Egy másik gondolat kezdte birizgálni az agyát. A gyilkos négy országba elment volna előre? Megnézni az ál-

135

Nemere István

dozatot és a helyszínt? Valahonnan csak adatokat kellett kérnie. Mivel nem lakhat egyszerre mind a négy országban, nyilvánvalóan valamilyen adatbázishoz kellett fordulnia.

– Claudia, van egy érdekes feladatom önnek.– Hallgatom, fő…felügyelő úr!– Tudja meg, ha napokba kerül is, hogy miféle módo-

kon lehet információkat szerezni egy emberről?– Tessék? Attól tartok nem értem igazán.– Akkor mondok egy példát. Adva van egy luxemburgi

polgár, nevezzük az érdekesség kedvéért X-nek. Az illető tudni szeretné, hogy van-e egy általa keresett személy mondjuk Portugáliában? Vagy Olaszországban? Vagy Íror-szágban...? És ekkor mit kell tennie, hová kell fordulnia? Milyen szervek, intézmények, adatbázisok léteznek, ame-lyek ilyen adatokat kiadnak? És kinek, mikor, milyen felté -tellel? Milyen alapon lehet bennük kutatni, vagy adatokat kikérni? Mit kell tudnia az adatkérőnek a kért személyről? Elég-e a neve, vagy pontos címet is kell mondania az adat-birtokosnak? Hogyan zajlik le a dolog, és ami fő: marad-e értékelhető adat arról, aki az adatot kérte? Összekapcsolha-tó-e az adatkérő neve később az általa kért adattal, megőr-zik-e valahol ezt a kapcsolatot? Ha igen, mennyi ideig?

– Csak ennyi? – borult el a lány arca. De Rafael elége-dett volt, mert látta, hogy míg kérdéseit sorolta, a lány gyorsírással automatikusan jegyezte azokat.

– Ennyi. És keressen alaposan, akkor is, ha több napba kerül. Tudni akarok minden lehetőségről.

– Gondolja, nyomot hagyott az emberünk?– Remélem – felelte Rafael. Bár a szíve mélyén meg

volt győződve, hogy ez az út aligha járható. De azért re-ménykedett.

És várt, mert már tizenegy óra is elmúlott. Közeledett a dél, és még mindig nem jött hír az ötödik gyilkosságról.

136


Add, uram, hogy ne is legyen – imádkozott, pedig ez aztán egyáltalán nem volt rá jellemző.

A nap eltelt rossz hír nélkül.Rafael fütyörészve ment haza. Még úszott egyet a ház

alagsorában lévő medencében. Amikor végre felment vacso-rázni, nyugtalanul pillantott a telefonra. Az üzenetrögzítő kicsiny lámpácskája egyenletes zöld fénnyel világított. Szó-val nincs üzenet, nem keresték. A mobilján sem volt ilyen jelzés. Akkor kinyitotta a hűtőt és nekiállt összeütni egy kis vacsorát.

A mobilja akkor is hallgatott, amikor végignézte a hír-adót. Aznap nem Dalma LeGrand vezette a műsort. „Hát nem is olyan izgalmas, mint máskor”, gondolta szarkasztiku-san. Egyetlen hír sem maradt a fejében, az egész olyan unal -mas volt, mint máskor. Éppen levette a teavizet, a forró edény csövén felcsapó gőz majdnem leégette a szőrt két uj-járól is – amikor megszólalt a telefon.

– A fenébe! – mondta, csak úgy magának. Ha most tele-fonálnak, hogy mégis találtak egy holttestet... valahol...

Felkapta és beleszólt:– Itt vagyok! Szóval megvan?– Jó estét – mondta Dalma. – Nem tudom, milyen hírt

várt ilyen feszülten...Rafaelt majd’ felvetette a kétszeres öröm. Az első,

hogy Dalma telefonált, ő hívta, ismét! A másik – hogy nem Alex vagy valaki más értesíti komor hangon az ötödik áldo-zatról. Olyannyira nem tudta rejteni örömét, hogy mindkét dolgot rögtön meg is osztotta Dalmával. Az asszony mosoly-gott, és ez a hangján is érződött.

137

Nemere István

– Örülök, hogy örül. Ezzel voltaképpen választ is kap-tam már a kérdésre, amit fel akartam tenni.

Rafael most viszont csalódott:– Hát csak ennyi volt az egész? Nem a szép szememért,

a deltás vállamért hívott fel? Nem a mérhetetlen vágy haj-totta, űzte, míg talált egy telefont…?

Nevettek mindketten. És Rafael annak is tudott örülni, hogy… De ezt kimondta:

– Milyen jó, hogy érti a viccet, hogy van humora! Ha tudná, az én szakmámban milyen ritkán találkozhatom ilyen-nel!

– Ami azt illeti, nálunk sem tengenek túl az effélék – mosolygott ismét az asszony. Rafael rákapcsolt, nehogy lete -gye, mielőtt elmondhatná neki, hogy…

– A múltkor ott az iskola előtt azt mondta, nem kap-kodja el a választ.

– Mi volt a kérdés? – nevetett Dalma huncutul. Ettől Rafael ismét optimista lett:

– Egy ebédmeghívás lógott a levegőben, bár végül nem is én mondtam ki, hanem ön.

– Csak nehogy úgy tegyen, mintha én hívtam volna meg magát!

– Hát nem mindegy? – kérdezte a férfi diplomatikusan. – A lényeg, hogy beszéltünk a dologról. A meghívásom most is aktuális, és az is marad. De azért… nem szeretnék túl so-káig várni.

– A jövő évi naptáramban még van néhány üres oldal – így Dalma. De a hangja most mintha egy kicsit komolyabb lett volna.

– Lehet, hogy a múltkor túl gyors voltam, mint megje-gyezte – felelte a férfi. – De azért egy évig várni, az meg túl lassú tempó nekem.

– A gyilkos úgyis összehoz minket – mondta most Dal-ma.

138


– Nem szeretném, ha a mi találkozásunk egy olyan alaktól függene. És különben sem szeretnék egy ebéden vagy vacsorán hivatalos témákról beszélgetni.

– Pedig meglehet, kérek majd egy külön kihallgatást Wahl felügyelőtől – mosolygott újra a nő. De a hangja már nem volt olyan vidám. Apró feszültség is vibrált benne. Ra-fael ezt is érezte, de nem tudta, nem tudhatta, miről van szó. Mintha valami tétje kezdene lenni a beszélgetésüknek...?

– Kérjen, és meglátja, hogy nem utasítom el. És nem várok vele nemhogy egy évet, de egy hetet sem! – mondta most váratlanul enyhültebben az asszony.

– Rendben van, majd szaván fogom! Viszlát! – és kat -tant a készülék.

Rafael végre kitöltötte a teáját.

Április 27. Kedd

Arra ébredt, hogy a külvilág rátör. Valamilyen alatto-mos zaj szűrődött be a tudatába. Először azt hitte – már amennyire ebben a stádiumban már gondolkodott, – hogy va-lami álombeli zaj. Egy másodperccel később a tudata már annyit értett, hogy valahol egy álomvilág és egy valódi hatá-rán lehet. Csak újabb zajbeáramlás ébresztette fel teljesen. Kinyitotta a szemét. A szoba sárga függönye mögött már de-rengett, vagyis hajnal volt. Persze, hogy a telefonja szólt. Miközben érte nyúlt, látta az órán a pontos időt: 05.27. Fél hat sincs még, a pokolba… – morogta.

– Wahl!– Alex vagyok, felügyelő úr. Megvan az ötödik.Mélyet lélegzett. Valahol a tudata alatt éppen ezt sej-

tette. Sőt, mintha erről álmodott volna, éppen amikor a tele -fon csörgése felébresztette. Alex közben tovább beszélt:

139

Nemere István

– Öt perce jött az értesítés, és most küldik az adatokat faxon, de már azt a hivatali készülékünkre.

– Hol történt...?– Athén és Pireusz között egy villanegyedben.– Tehát Görögország… Az ördögbe is! – káromkodott

volna szívesen. De hát a vonalban volt a beosztottja. Aztán meg hirtelen támadt egy ötlete. Sőt, kettő is...! Ez remek!

– Figyeljen, Alex. Menjen be a hivatalba és vegye át azt a faxot. Utána telefonáljon Athénba és riassza az ottani Europol-összekötőt. Én közben telefonálok a reptérre és ha van hely a legelső gépen, azt lefoglalom. Utána a reptérről hívom magát és adok egy fax-számot, oda nyomja utánam az athéni szöveget. Ha erre nem maradna időm, az athéni Euro-pol-kirendeltségre küldje utánam, amiről okvetlenül tudnom kell, vagy ami menet közben derül ki. Világos?

– Világos, uram – Alex rakta le hamarább a kagylót. Rafael máris hívta a repteret…

Huszonöt perccel később, borotválatlanul ült egy taxi-ban és száguldott a reptérre. Az a másik ötlet sem rossz, gondolta. No és, ha fel kell őt ébresztenie ilyen korán...? Azért előbb még gondolkodott egy cseppet. Nézte az óráját, megvárta, míg éppen hat óra nulla-nulla perc lesz. Akkor tárcsázott.

Ha azt hitte, hogy Dalma még alszik, bizony tévedett. Mert az asszony azonnal felkapta a kagylót:

– Igen...?– Jó reggelt – Rafael most egy csöppet sem volt vidám,

és nem is hagyott időt az évődésre. – Amitől tartottunk teg-nap este, az bekövetkezett.

– Csak nem...?

140


– Mégis megtette vasárnap, de valami okból csak most értesítettek… Nyilván egy napos késéssel találták meg a holttestet.

– Hol?– Athénban.Egy pillanatig hallgattak mindketten, aztán Rafael csak

annyit mondott: – No, viszlát, kedves Dalma – és letette. Gyorsan, ta-

lán túl gyorsan is. Mintha az asszony akart volna még vala-mit mondani...?

Nem érzett lelkiismeretfurdalást, és hivatali függelem-sértést sem követett el. A nagy nemzetközi hírügynökségek éppen ezekben a percekben adják le a hírt. Az Europol nem titkol el ilyesmit a világ elől, és ezt Athénban is tudják. No persze, ha olyan adatról lenne szó, aminek titokban tartása megkönnyíti a nyomozást… Akkor bezzeg én sem lennék ilyen szószátyár, gondolta.

A gép nem indult pontosan. Valamire, vagy valakire vártak.

Rafaelnek álmában sem jutott volna eszébe, hogy a hat óra negyvenöt perces indulásból lassan hét, majd hét óra nulla-öt perc lesz, és a gép még mindig ott állt a reptér épü-lete mellett.

Végre hét tízkor egy autó kanyarodott sebesen a feljá-róhoz. Rafael éppen úgy ült, hogy látta a szárny alól kilépő, majd a lépcsőn felfutó két alakot. A nap éppen felkelt és szélesen terjengett a fény. Voltaképpen nem is csodálkozott túlságosan, amikor az első alakban felismerte Dalmát. Egy operatőr követte vállán egy kamerával. Úgy látszik annyira siettek, hogy a szokásos fémbőröndjüket sem hozták el.

141

Nemere István

Maga sem tudta, miért volt elégedetlen. Másodszor uta-zott hát Dalmával, igaz, az első alkalommal Marbellából Luxemburgba az asszony nem is tudott az „útitársáról”. Hát most se tudjon – döntött gyorsan és egy újságot emelt a sze-me elé. De fölösleges volt az óvatosság, mert Dalma és társa az első osztályon kaptak helyet. Alig tűntek el a gép első ré-szét a hátsótól elválasztó függöny mögött, máris feldübö-rögtek a hajtóművek és a gép a felszállópályára gördült.

– Miért indultunk késéssel? – kérdezte Rafael kicsit rosszindulatúan az egyik kisasszonytól, amikor az arrafelé jött.

– Talán technikai okokból – felelte a görög hölgy. Hát igen, ő nem ismerheti Dalma arcát, bár az Euro-TV-t talán még Athénben is ráadják a kábelekre – füstölgött magában. Valahol a lelke mélyén az is bosszantotta, hogy Dalma csak azért érhette el a gépet, mert ő riasztotta a hírrel. No és mi az, hogy első osztályon mennek? Míg neki csak a második jár, mint állami hivatalnoknak? Garner bele is őrülne, ha egyszer első osztályú jegyet akarna elszámoltatni magának a gazdasági titkárságon – jutott eszébe. No lám, a médiák gazdagok, a szenzációra nem sajnálják a pénzt. Első osztá-lyon mennek! – füstölgött még félúton is.

A másik felét arra szánta, hogy kitalálja, miképpen ke-rülheti el Dalmát az athéni repülőtéren. Pedig a lelke vala-hogyan éppen az ellenkezőjét kívánta. De nem, most a rend-őrtiszt győzött Rafaelben. Csak zavaró lenne, ha be kéne mutatnia őt a görög rendőrtisztnek, aki majd várja ott. És különben is… hadd menjen! Hadd keresgéljen! Időbe telik, míg megtudja a bűntény színhelyét és eljut oda az operatőr-rel együtt.

Ugyanakkor szakmai kielégületlenséget is érzett a férfi. Mi lesz végre? Itt az ötödik gyilkosság, és...? Garner jóin-dulata sem tarthat örökké. Egyszer megmakacsolja magát. Hiszen annak fejében adott szabad kezet Wahlnak, hogy az

142


eredményt produkál. Legalább egyetlen kicsiny nyom lenne, bármilyen nyom! – imádkozott magában.

Athénban könnyebb dolga volt, mint hitte. Az első osz-tály utasai ugyanis előbb szálltak ki. „Még ez is jár nekik, hogy az ördögbe ne...!”, morgott magában. Amikor végre ki-ért a gépből, rögtön meglátta a rá várakozó férfit. Már csak azért is, mert bár civilben volt, messziről lerítt róla detek-tív-volta. Hát egyszerűen odament hozzá és kezét nyújtotta:

– Üdvözlöm, kolléga úr. Wahl felügyelő vagyok.Amaz meglepetten válaszolt, közben Rafael arcát für-

készte. Nyilván kapott róla fényképet, mert nem voltak két -ségei, csakugyan ő az:

– Kosztasz felügyelő, Europol, athéni körzet. Nagyon hamar ideért, kolléga.

– Igyekeztem. Egy órával azután, hogy megjött a hír Luxemburgba, már a gépen ültem. És most önt is arra kérem, siessünk!

– Utánam szóltak a kapitányságról, hogy jött önnek egy fax Luxemburgból.

– Majd később, felügyelő. Most szeretném látni a hely-színt, minél előbb...

– Kérem, máris indulhatunk.Egyenruhás sofőr vezette a kocsit, kiszáguldottak a vá-

rosba. Észak felé mentek volna, de mielőtt beértek volna Athénba, a sofőr néhány autóút bonyolult fonadékán keresz-tül délnyugatra, Pireusz felé kanyarodott. Wahl ismerte a görög betűket, aminthogy a cirillt is. A kettő nem egészen ugyanaz. Hát elolvasta a feliratokat még a boltok felett is. Sűrű forgalomban mentek, miközben Kosztasz – sovány, majdnem kopasz, napbarnított férfi mély ráncokkal az orra mellett, amelyek az egyik szakmai betegségre, a gyomorbaj-ra vallottak – tárgyilagosan számolt be az esetről:

– Az orvos előzetes vizsgálata szerint az áldozatot va-sárnap délben vagy kora délután ölhették meg. A Szamitosz

143

Nemere István

egyik villájában találtunk rá, ez egy előkelő negyed, szép villákkal. Mivel senki sem kereste, hát hétfőn nem is talál -tak rá. Ma kora reggel jött a takarítószemélyzet. Egy brigá-dot bérelnek hetente egyszer, az takarítja a villát. Gyakori szokás ez arrafelé, sokan élnek belőle. Ők látták meg a holt-testet az úszómedencében.

– Medencében...?– Igen. Vagy ott érte a lövés, vagy a parton, és bele-

esett… de a medence szélén nem voltak erre utaló nyomok.– Az áldozat?– Athina Mousakos, harminc éves asszony. Helyesebben

elvált, nemrégen. Gyermeke nincs és nem is volt. Meglehe-tősen tehetős üzletasszony, a textilszakmában dolgozik. Ru-hákat is tervez. Van néhány butikja Athénban, és egy Pire -uszban.

– A szülei?Kosztaszt meglepte a kérdés, elővette jegyzeteit:– Az áldozat anyja már meghalt, valami betegségben.

Az apja él még, egy genetikai laborban dolgozik, de egyál-talán nem ismert ember.

– Ki jöhet számításba, mint tettes? – töprengett hango-san Rafael. Kosztasz hallgatott, csak lassan zsebre gyűrte papírjait. Rafael hát tovább kérdezett:

– Szerető, volt férj, üzleti vetélytárs...?– Mindegyiket figyelembe vesszük – bólintott kimérten

Kosztasz felügyelő, aki nem mosolygott. Igaz, sem kedve, sem oka nem volt rá. – Még nem tudjuk, mi a helyzet való -jában, kik lehettek az ellenségei. A nyomozás heteket vesz igénybe, de nem adjuk fel.

– Egy nyílvessző volt? – Rafaelben jeges nyugalom és elszántság ömlött szét. Most már utána kell járnia, történjen bármi!

144


– Igen, benne a szokásos már-már szinte kötelező betű-vel – Kosztasz hangjában nyoma sem volt az iróniának, ko-molyan szólt. – Ami ez esetben az „Y”.

Ez meglepte Rafaelt, de nem szólt. Csak magában me-morizálta, és hozzátette-mondta némán az előzőekhez: NA-JAY… Így sem jelentett semmit. Najay, najay, mi lehet ez, az ördögbe is? Talán már elkezdődött a szövegben egy má-sodik szó? De hol?

– Egyetlen lövéssel eltalálta az áldozat szívét – folytat-ta Kosztasz szenvtelenül. Mint kollégái, ő is sok száz holt-testet láthatott már, és mindegyikkel az erőszak végzett. Színtelen hangon beszélt. – Nem látni nyomát kutatásnak vagy fosztogatásnak, rablásnak. Valószínű, hogy elment on-nan, amint meggyőződött róla, hogy áldozata már nem él.

– Ujjlenyomatok? – kérdezte Rafael, bár sejtette a vá-laszt.

– Még tart a keresés, de kicsi az esélye, hogy ennyire kezdő lenne a tettes. Minden bizonnyal azonos az előző négy eset elkövetőjével – vélte amaz, mintegy megfellebez-hetetlenül, és folytatta: – Ha így van, majdhogynem fölösle-ges nyomoznunk Athina Mousakos ismerősei körében. Éppen olyan ismeretlen maradhat az indíték, mint az ír meg a spa-nyol és a többi esetben.

– Én nem lennék ennyire pesszimista – vágta rá Rafael. – Előbb-utóbb elkövet valami hibát az emberünk. Mi van a szemtanúkkal?

– Még senkit sem találtunk, de a kollégáim tovább ke -resnek. Nos, már itt is vagyunk.

A kocsi bekanyarodott egy keskenyebb, árnyas utcába. Pálmák mozdultak lustán, mintha kényszeredetten üdvözöl-nék az érkezőt. Kiszálltak. Rafael egy pillantást vetett a hó-fehér villára, aztán gyorsan megfordult és a kapu elől a töb-bi házat nézte. Hármat is látott, amelynek frontjáról odalát-hattak ehhez a kapuhoz. Kosztasz értette, mit csinál, egy

145

Nemere István

felbukkanó civilruhás emberétől kérdezett valamit, az a fe-jét rázta. Szóval még nincsenek tanúk, gondolta, és gyorsan bement a házba. Átvágott rajta és megtorpant az úszómeden-ce kéksége előtt.

Az áldozatot már elvitték, de a vére… még ott volt a vízben. Némileg eloszlott az eltelt másfél nap alatt, de nem-régen vehették ki a testet és akkor ismét kiömölhetett a se-béből. Rafael lassan felemelte a fejét és körülnézett. Igye-kezett kikapcsolni a látványból a szerte nyüzsgő technikuso-kat, nyomkeresőket. Még Kosztaszra sem figyelt.

– A kapu zárva volt? – kérdezte feszülten.– Igen, a takarítóknak volt hozzá kulcsuk, úgy jöttek

be. De látja, itt akárki beléphet, olyan jelképes ez a sövény – mutatta a görög felügyelő. Rafael hát arra ment.

Negyedóráig keresgélt, amikor úgy vélte, talált valamit. Az egyik bokor közel volt a falhoz. Rafael most a gyilkos helyébe képzelte magát. Ha ő lopózna befelé, és mondjuk az áldozata éppen a medencében úszkálna, akkor igyekezne a falhoz közel menni. Máskülönben a medencéből megláthat-ják, hogy közeledik. Ha viszont közel megy a falhoz, elébe kerül ez a bokor. Igaz, nincs egészen a fal mellett, egy fel -nőtt ember elfér, ha „lapjával” fordul. Ha testét a fallal pár-huzamosan fordítja…

Rafael leguggolt. A növényeket nem régen öntözhették. Egy vagy két napja? Nem tudta, ilyen klímában mennyi idő alatt szívja be a föld a vizet. Látta a szórófejet is, majdnem el volt rejtve a fűben, vagy nyolc méterrel távolabb. Látta, elér a falig, legalábbis a bokor árnyékában még egy kicsit nedves volt a föld.

A lábnyom alig észrevehető volt. Rafael rekedten szólt Kosztasznak és amikor odaért, némán mutatta. Amaz szisze-gő esz-szekkel utasította embereit, vegyenek gipszmintát. 44-es cipő lenyomatának kell lennie, vélte-akarta Rafael. Hiszen Írországban, az első gyilkosság színhelyén is ilyent

146


találtak. Persze mi van, ha a tettes a bűntény elkövetésére egy-két számmal nagyobb cipőt húzott, megtévesztésül? „Akkor éjszaka volt, senki sem látta őt, és esett az eső. Tu-datosan készült hát arra, hogy hamis nyomot hagyjon. De itt talán feltűnő lett volna, ha a lábánál nagyobb Chaplin-ci -pőkben csetlik-botlik világos nappal…”

Ám semmiben sem lehetett biztos. Lassan állt fel, térde megroppant. A szeme egyre magasabbra emelkedett. A nö-vény féltenyérnyi levelein felül viaszos máz csillant, míg alul a fonákjuk tompa, sötétzöld volt. Rafael agyában az öt-let még homályos volt, maga sem értette. De amikor egy ki-csit helyet változtatott és most más oldalról esett a fény az egyik levélre – mellmagasságban volt az most – meglátta, amit várt.

– Kosztasz! – szólt fojtott hangon. – A tettes érkezése előtt zárták el az öntöző csapját. Nedves volt a fű és a föld. Amikor a fickó a falhoz lépett, hogy amellett osonjon köze -lebb, elhúzta útjából a növény egyik ágát. Kézzel megtartot-ta egy pillanatra, nehogy visszacsapódva zajt okozzon és az áldozat meghallja közeledését… Vagyis, felügyelő, ha sze-rencsénk van, akkor ez itt egy ujjlenyomat…!

A dolog feldobta. Nem ment el a helyszínről. Míg a technikusok letépték a levelet és biztosították a nyomatot, ő átvizsgálta a többi bokrot, de mást nem talált. Közben a nap szépen emelkedett és lassan dél lett. Egyszer hívták Kosztaszt a mobilján, ingerült hangon vitatkozott valakivel. Amikor dühösen elzárta a készüléket és zsebébe süllyesztet -te, Rafael már ott állt mellette:

– A médiák, igaz?– Igen. Felügyelő, ön tud görögül?– Dehogy. De ismerem azokat a hiénákat. Ezek szerint

önök még nem hozták nyilvánosságra a helyszínt, sem az ál -dozat nevét.

147

Nemere István

– Természetesen nem adtuk ki az adatokat. A hiénák, ahogyan ön mondta, most ott futkosnak a kapitányságon, legalább nyolc tévéállomástól jöttek, no és az újságírók és a rádiósok is szimatolnak. Valaki előbb-utóbb úgyis meg-mondja nekik, és akkor ránk zúdulnak – jósolta amaz komo-ran.

– Állítson őrséget a ház elé és mögé – javasolta Rafael.A saját szava, a „mögé” mágnesként irányította el a te-

kintetét. Hátat fordított a fehérfalú villának. Akkor látta meg a kert felőli házat. A szomszédost, a másikat. És azt a kisfiút, aki egy fán ült. Intett Kosztasznak, átlépte a sövényt és behatolt az idegen területre. A görög felügyelő követte.

A gyerek feketehajú, feketeszemű, napégette kis kö-lyök volt. Az arca, a keze szurtos is, nemrégen valami gyü-mölcsöt ehetett.

– Szeretném megkérdezni, nem látott-e valamit – mond-ta Rafael Kosztasznak. – És tudja meg tőle, itt lakik-e? Itt volt-e vasárnap?

Kosztasz kicsit csodálkozott. Ő már többször átnézett a sövény fölött, de nem látott senkit. Az a tény, hogy Rafael kiszúrta a gyereket a zöld növényzet között, akár egy indián harcos a bujkáló ellenfelét, elismerésre késztette Kosztaszt.

A nehézségek azonban rögtön megszaporodtak. A gye-rek ugyanis semmilyen nógatásra nem akart válaszolni. Csak hallgatott, nagy fekete szeme hol az egyik, hol a másik férfira vetült. Akkor bukkant fel egy asszony és sebesen per-gett a nyelve Kosztasszal. A felügyelő igazolványát mutatta, mire a nő megenyhült.

– Azt mondja, a gyerek születésétől néma – fordította.– Ilyen az én formám. Végre van egy szemtanú, aki nem

beszél – morgott Rafael. – De ha az anyja tud vele érintkez-ni, akkor kérdezze meg tőle, itt volt-e vasárnap délben? Lá-tott valamit, vagy valakit? Ha lesz belőle valami, szóljon a videósnak a helyszínelők között, vegye fel a fiú vallomását.

148


Ügyeljenek rá, hogy a jeltolmács-anya is mindig a gyerekkel egyidőben legyen a képernyőn, különben nem fogadja el a bíróság a tanúvallomást...

Átmentek a fehérfalú villa területére. Az anya mozdu-latokkal magyarázott valamit a fiúnak, az is intett neki né-hányszor. Kosztasz az anya mellé állt. A fiú nem látta, hogy egy videokamera követi minden mozdulatát.

– A kertben volt vasárnap – fordította Kosztasz. – Lá-tott valakit. Most majd eljátsza.

A gyerek elment az utcai sövényig, a felnőttek itt ma-radtak. Az anyja, a feketehajú, barna bőrű asszony is. A kis-fiú tartása megváltozott. Lopakodó lett. Úgy jött a bokrok között, akár egy tolvaj. Remekül utánozta az ismeretlent. Rafaelnek eszébe villant: végre itt van valaki, ez a görög kisfiú, aki látta a tettest. Az egyetlen ember...? Akik eddig közelről látták, mind áldozatul estek neki.

A gyerek pontosan úgy jött, ahogyan Rafael sejtette. A fal és a bokor között osont el, az ágat egy levélnél fogva húzta el. Szerencsére azt a levelet, amelyen a feltételezett ujjlenyomat volt, a technikusok már levágták és éppen egy rendőrautó robogott vele a kapitányság felé. Az Europol központi laboratóriumába továbbítják a felvételt, ha sikerül leszedni a levélről egy aránylag ép, értékelhető nyomatot.

A kisfiú mozgása lelassult, a falhoz lapult. Nézte a fér-fiakat. Rafael kis késéssel értette meg: a gyerek és az úszó-medence között állnak. Tehát a tettes a medencében úszkáló nőt figyelte? Kérdését az anya továbbította a gyereknek.

– És mi történt aztán? – kérdezte, a torka elszorult. Pe-dig hát annyi mindent látott már, mióta nyomozó. Oly sok halottat, oly sok kisiklott életet.

A gyerek élénken mutogatott, de most a bokrok felé. Aztán megfordult és az előzőnél gyorsabban ment az utca felé.

149

Nemere István

– Azt mondja – fordította Kosztasz az anya sebesen per-gő szavait, – hogy a bokrok miatt nem látta, mit csinált az az ember, amikor kilépett a fal mögül. Mintha valami lett volna a kezében. Kis ideig nézte a medencét, aztán elsietett az utcára.

– A gyereket vigyék be egy rajzolóhoz – utasította Ra-fael idegesen Kosztaszt. – Látta az arcát?

Újabb kérdezősködés után az anya a fejét rázta.– Legalább fiatal volt, vagy öreg? Lassan mozgott, öre-

gesen, vagy közepesen?Kisebb konferencia következett a kisfiú, az anyja és

Kosztasz háromszögében. Amit sajnos fejrázások követtek.– Így hiába hozunk rajzolót, ha nem látta az arcát – bo-

rongott Kosztasz. Rafaelnek más ötlete támadt:– Mutassa meg a gyerek, milyen magas volt az idegen?

Meddig ért a feje, hol látta azt, amikor befelé jött?Ez is elvett egy kis időt, de aztán kiderült, hogy a tet -

tes pont olyan magas lehetett, mint Kosztasz. A görög fel -ügyelő be is állt a bokrok közé, a gyerek hátraszaladt, fel -mászott a fa alsó ágára, ahonnan a tettest akkor látta, és élénken bólogatott. Rafael Kosztaszra nézett, aki értette a ki sem mondott kérdést:

– Százhatvannyolc centiméter.– Remek, ennyivel is többet tudunk – Rafael kiszedte

még a kisfiúból, hogy a tettes alighanem fiatal ember volt. Semmi esetre sem fiatalabb húsznál és nem idősebb negy-vennél – mire idáig jutottak, már dél lett. Kosztasz felvette a gyerek és anyja adatait, elkísérte őket a másik házba. Ép-pen jókor, mert fékcsikorgással néhány kocsi és egy furgon fékezett a ház előtt. A rendőrök elhessegették volna a ki-özönlő kamerás, fényképezőgépes fiatal nőket és férfiakat, de nem sokra mentek velük. A négy rendőrre egy percen be-lül vagy húszan jutottak. Rafael behúzódott a villa mögé. Kosztasz éppen visszajött:

150


– Mi legyen, felügyelő?– Maga játsza el, amit szokott, mondja, hogy a nyomo-

zás érdekében, meg hogy még keveset tudunk, és a szokásos többi blabla. Viszont engem ne lássanak itt, mert rögtön azt kezdik trombitálni, hogy az Europol kivette az ügyet a görö-gök kezéből!

Ez hatott. Kosztasz utasította egyik emberét, menjen át a kocsival a másik utcába, Rafael majd átvág a kertek kö-zött és ott vegye fel.

Így is történt. Egy óra múlva Rafael az Europol össze-kötő irodájában ült és szerény ebédjét fogyasztotta, amit egy szolgálatkész titkárnő hozott az étkezőből. A nő lángoló szőkére festett hajához bágyadt mosolyt mellékelt, kicsit Melina Mercourira emlékeztetett annak fényidejéből. Ami-kor még nem kötött közelebbi ismeretséget az alkohollal, futott át Rafael fején.

Csengett egy telefon, a nő felvette, aztán a férfi felé nyújtotta a kagylót:

– Önt keresik, Mister. Azt mondja, az Europol luxem-burgi irodájából.

A hang valóban őt kereste. De nem Kosztasz volt, és nem is Alex, Luxemburgból.

– Jó napot, felügyelő. Hát ez ügyes trükk volt, mondha-tom.

Dalma...! Rafael lenyelte az utolsó falatot, az agya vil-lámsebesen járt. És már tudta is, mit kell válaszolnia. Ugyanabban a gunyoros stílusban, természetesen.

– Majdnem olyan jó, mint reggel húsz percre visszatar-tani az athéni járatot. Ez nekem akkor sem sikerülne, ha fel-mutatnám az összes létező rendőrigazolványomat.

– Hja kérem, híresnek kell lenni, kedves felügyelő.– Éppen efelé tartok, kedves tévébemondónő, valamint

szerkesztőnő, no és amatőr hírszerző.

151

Nemere István

– Ne feledje, maga árulta el nekem a nagy titkot ma reggel.

– Amit öt perccel később kiadott az összes hírügynök-ség – vágta rá a férfi. Kis szünet támadt. Aztán valami meg-változott közöttük. Anélkül, hogy látták volna a másikat, majdnem egyszerre szólaltak meg az addigitől eltérő han-gon…

– Kedves Dalma, ha lehet…– Nézze, Rafael…Nevettek, őszintén, felszabadultan. A férfi beszélt:– Köszönöm a történelmi pillanatot. Most először

mondta ki a keresztnevemet. E téren én már jóval gyorsabb voltam.

– Én már csak ilyen tartózkodó vagyok – Dalma végre a tárgyra tért. – Megláttam magát, amint távozott az áldozat házából, mondhatom árkon-bokron át, menekülve a „hiénák” elől… Ebből tudom, hogy ez az ügy az Europolé, és hogy ta -láltak valamit.

– Erről még korai lenne beszélni. Ha csak nem akarjuk megijeszteni a tettest és ily módon rávenni, hogy hagyjon fel a próbálkozásaival. – sugallta óvatosan Rafael. A dolog ab-ban a pillanatban jutott eszébe.

– Remek ötlet – mondta Dalma lendületesen, aztán ez a lendület megtört és csönd lett.

– Persze, ez nem telefontéma – segített neki Rafael, ki -csit gonoszkodva. – Lehet, mégis lesz valami az ebédünk-ből? Kár, hogy nem magánügyként realizáljuk, de így sem lenne rossz.

– Remek ürügy – mosolygott Dalma azzal az ismerős hanghordozással. Amitől Rafael rögtön látta is maga előtt azt a mosolyt, a szép piros ajkak közül kivillanó szabályos fogsort. És nem tagadhatta, hogy örült a dolognak.

152


– Mikor és hol? – érdeklődött a férfi, nyeregben érezve magát. – Mondjuk, ma este valahol az Akropolisz alatt? Avagy egy pireuszi hangulatos halászvendéglőben?

– Ez nem az én tempóm – mondta a nő, és a szavak is-merősen csengtek. – Inkább menjünk haza. A gépem ötkor indul és nyolc előtt pár perccel ér Luxemburgba. Ha ön is azzal jön, majd ott megbeszéljük, ha nem, telefonon elérhet. Mondom a mobilom számát – és mondta. Aztán kattant a ké-szülék és a vonal siketsége sem zavarta a férfit.

Éppen ellenkezőleg – nagyon örült. „Megvagy”, gon-dolta, és őszintén szólva azokban a percekben eszébe sem jutott a gyilkos.

Délután négy felé jelentkezett Alex, otthonról. Kosz-tasz és Rafael útban voltak a repülőtér felé.

– Főnök...? Izé, elnézést, felügyelő úr? Megvan az ujj -lenyomat elemzése.

– Már a hangjából sejtem, Alex, hogy az eredmény ne-gatív. Kevés ujjongást érzek az éterben, Alex.

– A nyomat nagyon jó, szinte hibátlan, és gratulálok a sasszeméhez, hogy észrevette azon a falevélen. De eddig csaknem két millió ott tárolt ujjlenyomattal vetette egybe a számítógép, és egyikhez sem hasonlít. A maga csoportjában még körülbelül harmincezer van, a gép fél óra múlva végez. Vagyis ez már majdnem biztos, uram.

– Ez azt jelenti, Alex, hogy a pasast még sohasem fog-ták le? „Nem került összeütközésbe a törvénnyel”, ahogyan a krimikben szokták mondani?

– Pontosan ez a helyzet, uram. Sajnos.– Hogy a fene egye meg!– Mit mondott, uram? Azt hiszem, légköri zavarok mi-

att nem élvezhető az adás…

153

Nemere István

– Ne finomkodjon, Alex. Azt hallotta, amit mondtam. És még egyszer: a fene egye meg! De sebaj, volt egy szemta-nú, úgyhogy nem vagyunk egészen sötétben, Alex. Talán már pirkad hamarosan!

A beszélgetés után csak annyit mondott Kosztasz fel-ügyelőnek:

– Nincs nyilvántartásban. Erre Kosztasz feje is szomorúan lehorgadt.

A gép időben elindult, de most Rafael érkezett az utol-só pillanatban és az első osztályt már „lezárták”. Nem akart zavart okozni, Dalmát keresve össze-vissza vándorolni a gé-pen. Inkább szundított egy kicsit, aztán fél órával a landolás előtt felébredt. Tiszta fejjel végiggondolta a dolgokat.

Nyolc után jutottak ki a reptér elé. Dalma fekete haja szinte körülfolyta az arcát. Az asszony elküldte az operatőrt az EURO-TV emblémás furgonján, maga pedig a szótlanul várakozó férfihoz lépett:

– Leszólíthatom, uram? – és nevetett. Rafaelben ekkor törtek szét az utolsó gátak, felderült az arca. Milyen jó len-ne megfeledkezni minden másról, gondolta. A gyilkosról a munkáról. És csak szórakozni, jól érezni magát ma éjjel, eszméletvesztésig…

Az étteremben nem voltak sokan. Egy sarokban ültek. A főpincér egyben amatőr pszichológus is lehetett, mert elég volt rápillantania a betérőkre és tudta, amit tudott. Amit le-olvashatott az arcukról, a mozgásukról. Így kerültek a sze-relmeseknek fenntartott kis boxba, ahol szinte senki sem lát-hatta őket.

154


A dolgok olyan természetesen történtek. Rafael életé-ben először hagyta, hogy minden kijöjjön az agyából, nem fékezte sem a gondolatok áramlását, sem az érzelmek folyá-sát.

– Szép a haja, Dalma. Különösen ebben a megvilágítás-ban.

Dalma azonban nagyon hasonlított hozzá. Különösen a gunyoros modora miatt. És még nem vette át ezt az érzést, hát rámosolygott, de azt mondta:

– Nem hittem volna, hogy egy euro-rendőr ilyen költői is tud lenni.

– Igazság szerint most azt kellene mondanom, hogy maga hozza ki belőlem a költőt. De ez nagyon...

– …lapos és szokványos lenne…– … ezért nem is mondom. Az a helyzet, hogy elenged-

tem magamat.– Csak nehogy rosszul végződjön a dolog! – csillant a

nő szeme. A mosolya is szép volt. Hát Rafael nem várt a di -csérettel:

– A mosolya is szép. Helyesebben ragyogó és bátorító. Máris igen bátornak érzem magamat…

– Csak nehogy túlzásba vigye, kedves… Rafael...– Szépen ejti a nevemet. Mondhatom, szívdobogtató a

dolog. Szóval visszatérve a lényegre: olyan elhatározásra ju-tottam, mint még soha.

– Ez fenyegetően hangzik.– Nincs még veszély, kedves Dalma. Csupáncsak éle-

temben először elhatároztam, hogy magával teljesen őszinte leszek. Amennyire egy férfi az lehet. Tehát nem igyekszem magamat szebbnek, jobbnak, csodálatosabbnak és egyáltalán tökéletesnek feltüntetni vagy mutatni, nem fogom csillogtat -ni ellenállhatatlan bölcsességemet és nem játszom meg, mily sokat csalódtam már a nőkben, csakhogy anyás-gondoskodó érzelmeket ébresszek magában.

155

Nemere István

Dalma arcáról eltűnt a mosoly.– Ez veszélyes játék, Rafael.– Nem játék, Dalma. Komolyan gondolom. Ön nem ígér

nekem valami hasonlót?Dalma a fejét rázta:– Nem ígérek semmit, de…Ez a de is elég volt Rafaelnek, egyelőre.Vacsora közben szóba került a jelen. Erről Dalma be-

szélt halkan, kicsit vontatottan. Mert közben gondolkodott. Talán cenzúrázta önmagát? Eldöntötte, miről szólhat és mi-ről nem? Rafael megértette és nem szólt közbe. A nő hangja mély volt most, sötétbarna bársonyszínű.

– A kislányommal élek. Olga most tizenhárom, és mondhatom, nehéz korban van. Utálja az iskolát, érdeklődik a fiúk iránt, rosszul tanul. Azt is nehezen viseli, hogy az is-kolában folyton a „nagy” Dalma LeGrand lányának tartják és többet várnak el tőle, mint mástól. Mostanában sokat em-leget egy bizonyos lakatlan szigetet, ahol az élet szerinte sokkal elviselhetőbb lenne.

Rafael hallgatott, várt. A pezsgőspohárban felfelé ván-doroltak a kicsiny buborékok. Nem tudta, hol születnek, de a pohár fenekéről mindig egyre újabbak és újabbak indultak el, vidáman, reménykedve. Nem tudták még, hogy odafönn szétpukkadnak, eltűnnek.

–Az is nagy baj, hogy olyan kevés szabadidőm van. Az örök konfliktus, érti, Rafael? Az önálló nő, aki mindenáron ki akarja teljesíteni önmagát. Megvalósítani, ugye így mondják...? Hát persze, hogy Olgának kevés az, ha haza-megy és egy házvezetőnő fogadja. Akinek nem mondhatja el kicsiny problémáit. És mire én hazajövök a tévéből, vagy al-szik, vagy már olyan álmos, hogy értelmes dolgokról nem tudunk beszélni. A kora reggel, az a mi időnk. A házvezető-nő még nem érkezett meg, én álmos vagyok, de legyőzöm ezt is, és hallgatom a vidáman csivitelő, ugyanakkor az is-

156


kolát átkozó kislányt, aki aztán hamarosan elrohan az isko-lába. Mire ismét elaludnék, megjön a házvezetőnő, belenéz a naptáramba és felébreszt, mert látja, mikorra kell bemen-nem a tévébe vagy egy riportra várnak valahol.

– Valaki hiányzik a képből – jegyezte meg a férfi. A te-rem másik végében most rákezdett a zenekar, de művészek finomak voltak, diszkrétek. Aláfestettek csupán és ez így volt jó. A pincér az imént hozta meg a levest és a pezsgős-poharakat félreállították.

– Tudom, a férj – bólintott a nő. – Volt, nincs, mint a mesében.

– Válás?– Igen, már évekkel ezelőtt. És maga? A kérdés védekezés volt, és ellentámadás is. Rafael

megadta magát:– Mondok egy igaz mesét, Dalma. Egyszer volt, hol

nem volt, egy férfi, aki azt hitte, még sok ideje van minden-re. Ezért harminc évesen nősült meg, ráadásul egy magánál idősebb nőt vett el. Ez a házasság nem sikerült, két évvel később ismét szabad volt. Akkor jött Karina.

A szó csöndet követelt, mert súlya volt. Ezt az asszony is érezte. Rafael agyában emlékképek peregtek.

– A férfi most azt hitte, okosabb már, de tévedett. Kar-ina volt okos és vidám, szerette az életet és nem akart gye -reket. Művészettörténészként sokat utazott. Ahányszor a fér-fi – a férje! – is el tudta kísérni, mindig sokat tanult tőle. Olyan dolgokat tudott meg az építészetről, a festészetről, vagy akár a népi iparművészetekről, amikről azelőtt fogalma sem lehetett. Biztosan nagyon kitágította a horizontját ez az asszony. Az első két évben nem is volt baj. Aztán a férfi ér-dekes módon megelégelte, hogy az asszony folyton oktatja. Kettős dolog volt ez, Dalma – Rafael most hirtelen felha-gyott a „mese-fikcióval” és szemét le nem véve Dalmáról, folytatta: – Nagyon imponált nekem a tudása és örültem,

157

Nemere István

hogy annyi mindenre felnyitotta a szememet. Jó volt vele társaságban villogni, hiszen mindenki elismerte a tudását. De ez olyan volt, mint a fény. Tudja, miért? Mert a fény ár-nyékot szül. Ahol az egyik megvan, ott a másikat is megta-láljuk, összetartoznak. Karinával remek dolog volt elmenni Velencébe vagy Szicíliába vagy Korfura, minden faluról, városról, szentélyről, várfalról, palotáról vagy templomról tudott valamit mondani. Emlékszem, iszonyú terepen zö-työgtünk egy terepjárón Máltán csak azért, hogy hosszas ke-resés után találjunk egy barlangot, ami hatezer évvel koráb-ban az ősemberek szentélyeként szolgált… Szóval jó volt vele lenni. De egy idő után a félelmetes tudás, a mindig élő precizitás, a megkövetelt pontosság valósággal maga alá te-metett engem. Amikor kiderült, hogy nekem mégis kéne gyerek, Karina a szemembe nevetett és elkezdte sorolni, hogy a következő másfél évben mikor, hová kell utaznia kongresszusokra, bemutatókra, restaurálások ellenőrzésére... New York, Milánó, Párizs, Barcelona, Bécs, Koppenhága… alig volt olyan város, ahol ne lett volna dolga, néha még a Távol-Keletre is el kellett repülnie. Rendezett aukciót és szakértője volt egy híres római múzeumnak. Szakkönyveket írt. És ilyen programokkal el volt látva évekre előre.

– Maga pedig megcsalta – mondta Dalma nyugodtan. Végzett a levessel és a szeme ismét a férfin függött. Rafael -nek ez jólesett. Oly ritkán hallgatták meg. És ilyen figye-lemmel ki vette őt körül mostanában? Legfeljebb Alex, de ő is csak a hivatali alárendeltség okán.

– Ismeri az életet, Dalma – Rafael nem csodálkozott. Inkább örült is, hogy az asszony ennyire józanul látja a dol -gokat. Ha egy pillanatra becsukta a szemét, valahol az agyá-ban, képzelt látóidegek előtt ott vibrált Karina alakja. Az a jó teste, amelyet olykor nem sajnált Rafaeltől, máskor meg gonoszul nevetve „elzárt” a férje elől…

158


– Így van. Eleinte csak akkor, ha elutazott, nekem pe-dig szintén akadt szabadidőm. Az pedig egyre kevesebb volt már, hiszen szépen emelkedtem a ranglétrán. Akkor Brüsz-szelben éltünk, miattam. Karinának teljesen mindegy volt, hogy hol lakik, a világ lánya volt mindig… Ahogyan az len-ni szokott a nagyon okos nők férjével: a szeretők messze nyomába sem értek a feleségnek, ha az agyi kapacitásukat tekintjük…

Lehunyt szemhéja alatt felbukkantak azok a nők. Bö-gyös szőkék, csábos feketék, villogó fogú barnák. És a töb-biek. Némelyiknek már az arcára sem emlékezett, a nevéről nem is szólva. Pedig alig három évvel ezelőtt volt mindez, vagyis legalább az efféle dolgok csúcspontja. De még most is érezte azt a furcsa, keserű ízt a szájában és az agyában. Ilyenekkel álltam össze? – csodálkozott másnap reggel, és a következő héten. Amíg Karina megint nem tett olyasmit, amitől elment a kedve és rohant, hogy fölszedjen valakit. Akárkit. Hogy mekkora kockázatot vállalt ezekben az AIDS-terhes időkben, arra is csak később gondolt. Szeren-csére nem kellett megadnia az árát hirtelenszerű, megfonto-latlan viselkedésének. Eddig még nem.

Ha azt hitte, aznap este még lesz „valami”, hát nagyon optimistának bizonyult. Képzelete és vágyai előrerohantak – nem kellett volna. Amikor egy számára idegen városnegyed-ben, modern villák között kanyarogva Dalma útmutatása szerint a fékre lépett és lágy mozdulattal a járda szélére kormányozta a kocsit, egy társas villa előtt álltak. A kapu-bejáró alatt égett a lámpa. Rafael ekkor érezte meg, mennyi-re fáradt. Hajnalban kezdte a napot, aztán volt Görögország-ban és most már éjfél felé járt az idő.

– Jobb filmekben ilyenkor azt kérdezi a hölgy… – kezdte. Dalma méltó partner volt és ugyanolyan hangon, kis mosollyal folytatta:

– …hogy „nem jön fel egy kávéra?”

159

Nemere István

– És ez egy jobb film? – kérdezte reménykedve Rafael. Most a fáradtsága sem számított. Ha Dalma felhívja, még minden megtörténhet. Ugyanakkor valahol a lelke mélyén jól tudta, hogy ez nem következik be. És neki sem tetszene igazán, ha felhívná. Ez az első ilyen találkozásuk. Milyen véleménnyel lenne az asszonyról, ha ezt tenné?

– Ez maga az élet, kedves Wahl úr – mosolygott Dalma. Ő is fáradt lehetett, de nem mondta. – Ha továbbra is udva-rolni próbál egy kamaszlány anyjának, gondoljon erre is.

– „Vettem az adást” – tréfált a férfi és úgy tett, mint aki katonásan tiszteleg. Persze ehhez nem volt elég hely az ülésen, a mozdulat suta volt, de kellően mulatságos ahhoz, hogy újabb mosolyt csaljon a nő arcára. Kiszálltak és a férfi az ajtóig kísérte Dalmát:

– Köszönöm – mondta egyszerűen és ebben benne volt minden. Az is, ami az ősöknek, de akár csak az előző nem-zedéknek nem adatott meg. Hogy egyazon délutánon láthas-sák egymást az Akropolisz tövében és egy nyugat-európai városban. „Száguldunk, de hová?” – villant át a fején.

– Én köszönöm – a hangjuk most komoly volt. A pilla-nat, amíg nézték egymást, hosszúra sikeredett. Rafaelben is-mét fellobbant a vágy, lehet, hogy mégis bemehet...? Nem kell kávéra hívni, és a kis Olga is talán a lakás egy távolab-bi részében alszik, nem fog hallani semmit… De Dalma csak mosolygott és máris belibbent az ajtó mögé. A zár csattant. A nő még intett az üvegfal mögött, és eltűnt a fal kiszögel-lése mögött.

Rafael aznap éjjel nagyon nyugodtan és mélyen aludt.

Április 28. SzerdaClaudia Stiffenberg arcán a kék szempár olyan volt,

akár az égbolt Szicília fölött.

160


Hogy Rafael miért éppen Szicíliára gondolt, nem tudta. De csakugyan olyan szokott lenni, különösen kora reggel. Amikor a tengerpartot még alig érzékelhető finom pára fedi, a nap éppen kel fel és rászórja sugarait a tájra. „sugarait szórja a tájra... mi a fene ez, költő lettem?” nyugtalankodott a férfi magában. Ezenközben ledobta a zakóját. Meleg volt a reggel, különösen itt bent. A nap máris besütött a széles ablakokon.

– Jó reggelt, főn…Bocsánat, Wahl úr.– Jó reggelt, Claudia. Van valami újság?– Alex… vagyis Landres úr hamarosan ideér. Ha van

újság, ő szolgálhat vele.A lány elment a kis „konyhába”. Rafael egy iratot pil -

lantott meg az asztalán. Ezt Alex még tegnap délután hagy-hatta itt. Leült és végigolvasta. Lényegében ugyanazt mond-ta, amit tegnap délután hazafelé tartva a repülőgépen már megtudott. Dühös volt, hogy a tettesről még mindig olyan keveset tudnak. Keveset…? Semmit! – csapta le a papírt az asztalra.

Megjött Alex és tüsténkedett egy percig. Hosszúkás va-lamit tett az asztalára.

– Mi ez, Alex?– Egy Európa-térkép, uram.– Van már térképünk, ha még nem vette volna észre.

Ott lóg – mutatott a falra a „főnök” mogorván.– De az nem ilyen. Ezt otthon készítettem – és Alex,

akár egy varázsló, valami módon a másik helyére erősítette az újat. Mindez egyetlen pillanat alatt játszódott le és a cir-kuszi bűvészeket meghazudtoló sebesség imponált Rafael -nek. De azért a „főnöki” álorcát még nem vetette le, szigorú arccal, homlokát ráncolva szemlélte a térképet.

Ez abban különbözött az előzőtől, hogy Alex alaposan kipreparálta. Írország területét csaknem elfedte az első ál-

161

Nemere István

dozat, Moira O’Relly fényképe és a város neve, valamint a bűntett dátuma. Rafael tekintete persze önkéntelenül is Por-tugáliára irányult. Az utóbbi hetekben már szinte együtt élt ezekkel az országokkal, ha lehunyta a szemét, akkor is maga előtt látta városaikat és azt a krétával rajzolt ember alakú kört a padlón, a földön.

Olivio de Sines képe kilógott az Atlanti-óceánba, mert-hogy Portugália – bármilyen nagyléptékű is volt Alex térké-pe – azért nem érte el a jókora fénykép méretét. Tőle jobbra a spanyol áldozat, Esteban T. Roja már kényelmesen ráfért hazája zöld foltjára. Aztán a férfi tekintete elugrott jobbra. Giorgio Moretti fiatal, sőt mosolygó képe nem Velencét, ha-nem az egész észak-olasz részt lefedte a horvát Isztriával együtt. Alex közben meredten figyelte Rafaelt, de az nem vette észre. Az ötödik és utolsó áldozat már egészen a tér-kép alján volt, majdhogynem Tunisszal és Szicíliával egy magasságban. Athén eltűnt Athina Mousakos fényképe alatt.

Rafael tanácstalanul bámulta Görögországot, aztán a szeme előbb jobbra, majd balra tért ki. És erre várt Alex, most diadalmasan lecsapott:

– Látja, főnök, ez az!– Mi az az „ez az”? – kérdezte ingerülten. Úgy érezte,

rajtakapták valamin, vagy kísérleteztek vele, ami még rosz-szabbnak tűnt. Ráadásul igaza volt, mert…

– A szemét figyeltem, uram! Amikor végignézte az ál-dozatok fotóit, természetesen abban a sorrendben haladt a tekintete, ahogyan az események megtörténtek. Az utolsó-hoz jutva a szeme elfordult és tudat alatt, önkéntelenül is azt kereste, hol lesz a következő gyilkosság...?

– Hát lesz? – kérdezte tágra nyílt szemmel Claudia. Mindketten ránéztek, ettől zavarba jött. Rafael csak időt akart nyerni, hát újra megszemlélte a térképet:

162


– Azt akarja mondani, kedves engedély nélkül kísérle-tező barátom, hogy a megoldás kulcsa, vagy legalább az egyik kulcsa az Európa-térképben rejlik?

– Nem merem ezt állítani, főnök. És nehezen hihető, hogy egy ember ezért gyilkolna. Mi öröme lehetne abban, ha az áldozatok fényképeivel beborítja a földrész térképét...?

Ez csakugyan abszurdnak tűnt. Ugyanakkor valami megmozdult Rafaelben. Még nem tudta, mi az. De érezte, hogy amikor Alex az ő tekintetét figyelte és felfedezni vélt valamit, igazat mondott. Most már biztos volt benne, hogy csakugyan, azt kereste, hol csap le megint a gyilkos? Megint egy másik országban? Vagy ott, ahol egyszer már ölt?

– Lehet, hogy elölről kezdi – mondta halkan Claudia. – Most megint Írország jön, aztán Portugália és így tovább…

– Vagy fordított sorrendben megy! – lelkesedett Alex egy egész másodpercig. Utána szomorúan lehorgadt a feje, de a kezét makacsul ökölbe szorította. Mindez nem kerülte el Rafael figyelmét, de egyelőre nem tudott mit kezdeni a dologgal.

– Ha valamilyen irányban halad – szólt megfontoltan, – akkor csak ő ismerheti a következő célpontot. De eddig ez nem látszik iránynak.

– Vagy mégis – ellenkezett Alex óvatosan. – Hiszen lám, elindult fentről és nem össze-vissza halad, nem tér ki oldalra. Ment Európa nyugati szélén, aztán a déli szélén ha-lad tovább. Nem tért ki Marokkóba, Algériába, Tuniszba.

– Vagyis ez azt jelentené, európai az illető? Csak ebben a kultúrában érzi itthon magát? Itt nem feltűnő a jelenléte, vagyis a külseje is nagyon európai? – kérdezte Rafael töp-rengve.

Úgy álltak hárman a térkép előtt, mint a vezérkari tisz-tek egy új hadművelet beindítása idején. Alex sem vette le szemét az áldozatokról:

163

Nemere István

– Valami összefüggés pedig lehet. Szerintem kell len-nie… Úgy néz ki, mint aki Európa szélén oldalog.

A szó megütötte őket. Ez valami nagy és erős lényt, egy szuperembert sugallt.

– Szereti az enyhe éghajlatot – mondta a lány. – Talán azért sündörög ott lent délen.

– Írország igazán nem nevezhető meleg országnak – ve-tette ellene Alex. De Claudia még védte ötletét:

– Hátha odavalósi? És az ottani gyilkossága csak egy próba volt? Kipróbálta, meg meri-e tenni, képes-e rá… És amikor ez sikerült, fogta magát és lement délre. Lehet, az egész szezon alatt gyilkolni fog a dél-európai országokban?

Rafael Alexre pillantott: – Mi van az ír sorozatgyilkosokkal?– Ami a portugál, a spanyol, az olasz és a görög soro-

zatgyilkosokkal – felelte sebesen amaz, de a szemét még mindig nem vette le a térképről. – Kikértünk minden adatot és el is küldték őket. Tíz napja összevetettük őket a számí-tógépen, persze akkor a görögök még nem voltak a listán. Tegnap megismételtem, és most személyesen is ellenőrzöm.

– A módszerek...? – kérdezte Rafael röviden. Hiszen egy szakmabelinek ennyiből is értenie kell, és Alex ponto-san értette is:

– Egyiké sem hasonlít a mi emberünk módszerére. Elő-ször is, egyik sem utazgatott, hanem mindegyik ugyanabban az országban követte el tetteit. Portugáliában a jelenség szinte ismeretlen, az olaszoknál annál többen vannak. Akadt néhány görög is, de most éppen senki sem gyilkol sorozat-ban, az előzők közül pedig majdnem mindenki rácsok mö-gött van.

– Van egy összefoglaló adat is? – kérdezte Rafael tü-relmetlenül. Ám Alex mindenre felkészült és a feje tele volt adatokkal.

164


– Igen, jelen pillanatban az öt említett országban hu-szonnégy élő sorozatgyilkosról tudnak. Ebből tizennyolc van börtönben, kettő letöltötte büntetését – még régebben, a nyolcvanas évek elején ítélték el őket és akkor még nem mindig osztogattak életfogytiglanit, különösen annak, aki mindössze két-három embert ölt meg.

– „Mindössze” – morogta Claudia.– …egy pedig ugyan szabadlábon van, de ismerik a ki -

létét. Egy olaszról van szó, aki most múlott hatvanöt éves. Kicsi az esélye, hogy ő cikázna ilyen sebesen és fitten. Mi -vel keresi az Interpol, nem valószínű, hogy ezt kockáztatva utazgat országról országra.

– Mivel az Unión belül nincsenek határok, megteheti – Rafael még egy pillantást vetett a térképre. – Önök szerint hol csap le újra, feltéve, ha nem ismétli a helyszíneket?

– Nehéz megmondani – vélte Alex, de a tekintete el-árulta. Folyton lent délen, délkeleten kalandozott a szeme. – Törökország, Bulgária? Vagy bemerészkedik a Balkánra, oda, ahol nemrégen még háborúk zajlottak? Aligha, ott túl sok a katona és az ellenőrzőpont. De felmehet Románia, sőt Ukrajna felé is.

– Viszont elmehet Európa közepébe – Rafael nézte a színes foltokat. Furcsa az alakjuk, mint minden országé. Ausztria, Horvátország, Magyarország, Szlovákia, Lengyel-ország… Aztán sóhajtott és elfordult a térképtől: – Ezzel egyelőre semmire sem megyünk. Munkára fel!

Egész nap adathalmazokat böngésztek. Rafael egy papírlapot készített és kirajzszögezte a tér-

kép mellé. „Mit tudunk a tettesről?” cím alatt összegezte:

– 44–es cipőt visel– feltehetően férfi– kb. 168 centiméter magas

165

Nemere István

Aztán Rafael lendülete megtört. Jobboldalra odaírta még nagyobb betűkkel, hogy UJJLENYOMAT, és bekeretez-te. „Hát, ez nem sok”, gondolta.

Így ment el a nap, és megint csak nem jutottak sehová.


– A múltkor annyira belemerültünk a magánügyeinkbe, hogy nem is beszéltünk a közös témánkról – mondta Dalma. Hangját a telefon hozta közelebb. De nem eléggé közel.

– Melyik közös témánkra gondol? – kérdezte a férfi. Az irodában ült, de a mobilját használta. Ő hívta fel az asz-szonyt, miután az nem jelentkezett két napja.

– A gyilkosra, természetesen. Arról volt szó Athénben: közlünk valamit róla, amitől megijed és talán felhagy a to-vábbi gyilkolással.

– A koncepciót felülvizsgáltam és elvetettem – az első pillanatban Rafael hangja teljesen hivatalos és nagyon ko-moly volt. Mert csakugyan ez történt. De amint a mondat végére ért, maga is rájött, hogy ez így nagyon szigorú. És többet sugall a saját szerepéről, mint amennyi van a valóság-ban. Hát sóhajtott és enyhültebben folytatta: – Újabb adatok birtokába jutottunk és egyre több jogosnak tetsző feltétele-zésünk van a tettesre vonatkozóan. Még várnunk kell.

– Azt sugallja, hogy a pasas nem olyan...? Nem az a faj-ta, aki megijed, ha a rendőrség közelebb kerül hozzá?

– Nem tudom. De valami ezt mondja nekem. A pasas ta-lán nem normális.

– Senki sem normális, aki elmegy öt különböző ország-ba és ott megöl öt különböző embert – vélte az asszony ha-tározottan.

166


– Hacsak nem politika van a dolog mögött, és az embe-rünk nem egy jólfizetett bérgyilkos – mondta gyorsan Rafa-el. A beálló csöndből arra következtetett, hogy ez a változat még eszébe sem jutott Dalmának. „Csak aztán nehogy hír-adótéma legyen belőle”, gondolta, ezért sebesen folytatta. – De ez persze éppen annyira „valós” feltételezés, mintha a marslakókat gyanúsítanánk. A kémek, politikai és egyéb bérgyilkosok nem követik el sorozatban a tetteiket ugyanaz-zal a szokatlan fegyverrel, hogy aztán a nyomozók egy zsi-nórra fűzzék az összes ügyet. Itt olyan valakiről lehet szó, aki…

– Akinek érdeke, hogy mindenki tudja: ugyanaz a tettes végez az áldozatokkal? – Dalma szája kiszáradt, ez hallat -szott a telefonból is.

– Vagy akit ez nem zavar. Aki tudatosan vállalja és nem érdekli, hogy a rendőrség hogyan nyomoz utána.

– Tehát mégis elmebeteg? Vagy csak kóros lelkiállapo-tú személy? – kérdezte az asszony. Talán egy csöppnyi re-ménykedéssel. Így milyen szép sztorit lehetne kerekíteni be-lőle!

– Vagy határtalanul bízik önmagában – Rafael óvatos volt. Eddigi összes tapasztalata alapján sohasem ragadt le egyetlen verziónál. Igyekezett minél többet figyelembe ven-ni. – Azt hiszi, olyan tökéletes az álcázása, hogy sohasem leplezhetik le. Ezért vállalja a tettek közötti összefüggések tagadhatatlan jeleit: a nyílpuskát, vagy azt, hogy minden gyilkosságot vasárnap követ el.

– Szóval semmitől sem fél? Ez már része a tettes pszi-chológiai képének? – Dalma izgalomba jött. Rafael kicsit megkeseredett: „nem én hozom őt izgalomba, hanem az a rothadt gyilkos, a fene egye meg!”

– Még nem alkottuk meg a pszicho-képet. Ez különben is a lélektanászok dolga.

– Hogy mondta…? Lélektanászok, ez remek kifejezés.

167

Nemere István

– Egyelőre sötétben tapogatózunk, ezt ne feledje, ked-ves Dalma. Apropó, sötétség… Nem találkozhatnánk ma este?

– Ezúttal milyen ürüggyel? – nevetett az asszony. Rafa-el már örült, hiszen a könnyed hanghordozás azt sejtette, el-intézhető-elérhető a dolog. De akkor az asszony hangja megkomolyodott. Talán sajnálta is, amit mondania kellett: – Olga betegen fekszik otthon. Valami tavaszi vírus kapta el. Ma nem is én vezetem a híradót, cseréltem a kolléganőm-mel. És mielőtt megkérdezi, hogy mi lesz holnap vagy hol-napután, csak ugyanezt mondhatom. Az orvos szerint eltart még a jövő hétig, és nekem ilyenkor otthon a helyem… Ra-fael.

– A lesújtó hír mellett ez az egyetlen vigaszom – mond-ta gyorsan Rafael, legyűrve keserűségét.

– Micsoda?– Az, hogy ilyen szépen mondta ki a nevemet. A hang-

jával a fülemben alszom el – ígérte a férfi és ezt komolyan is gondolta.

Május 2. Vasárnap

A sötétség nem sűrű. Inkább szürkés, mintha nem is iga-zi éjszaka lenne.

Az égbolton is szürkés foltok uralkodnak. Majdnem vi-lágítanak. Aki most a fűben oson, tisztán látja lába alatt a talajt. Itt-ott kisebb kövek állnak ki a fűből, ez mégsem hegyvidék. Sík a terep és nappal messzire látni. A nyírfák tarkítják a látványt. No és néhány fenyő.

Azok veszik körül azt a házat is.Test surran az ágak közé, súrlódnak a tűlevelek. Még

nincs éjfél. Foszforeszkáló óraszámlap villan egy elképzel -

168


hetetlenül rövid pillanatra, olyan, mintha nem is lett volna, azonnal elfoszlik még a rápillantó tudatában is. Tizenegy perc múlva éjfél. Még szombat van.

A fenyők aránytalanul nagynak tűnnek. A ház sötét tömb, majdnem pontosan kocka alakú, súlyosan nyugszik a földön. Az árnyéktalan világban mégis, mintha mindenütt árnyékok ülnének. Sötét és kevésbé sötét foltok tarkítják egymást. No és a csönd...! Világnyi nagy, mintha itt nem él -ne semmilyen élőlény. Talán olykor puhán elszárnyal oda-fönt valamilyen madár, de ezt emberi fül nem hallhatja, pe-dig élénken hallgatózik. Olykor csak a neszeket szívná ma-gába, szomjas-száraz szivacs módjára.

A ház hallgat, egy szabályos tömbnyi csönd maga is. Szinte árasztja a semmitől sem fenyegetett nyugalmat. A kö -zeledő nem siet. Még nem jött el az idő, no és tudja: el fog jönni. Kivesz valamit a zsebéből, a földre dobja, még rá is tapos, aztán visszateszi a zacskót. Már ez is olyan zajt oko-zott! De ezt csak ő hallja.

A bátorság nem hiányzik. Itt ült a környéken egész nap és messziről, a fák takarásából, távcsővel figyelte a házat. Délelőtt érkezett a vendég, és szerencsére egyedül volt. Délután ugyan jött hozzá valaki, de az hamar elment. A ko-csik rendszáma elején a T betű volt, ezt is látta. Csak sejtet-te, mit jelent.

Aztán besötétedett Most pedig mindjárt éjfél lesz. A ház itt van, kézzel érinthető. Fatörzsek vízszintes sorai, le-het, vannak itt deszkák is. Nincs jelentősége. Az ajtó bizto-san nyitva van, errefelé az emberek nem szoktak bezárkóz-ni. Eddig.

Ő is egy árny. Mire az ajtóhoz ér, beleolvad a ház tömbjébe, része a megfoghatatlan homálynak. Jól lát, a sze-me már régen megszokta a sötétséget. Nincs meleg, néha megborzong, hűvös szél csap le rá, és elenyészik ismét. A csönd újra otthonos, biztonságot sugalló.

169

Nemere István

Az ajtó csakugyan nincs bezárva. Előbb elkészíti a fegyvert, a résből kissé melegebb levegőt észlel, ez belülről jön. Nem habozik. Gyorsan belép, az ajtót halkan csukja be maga mögött.

Május 3. Hétfő

– Ennek így nincs semmi értelme – jelentette ki Rafael határozottan.

Az iménti főnöki értekezletről számolt be Claudiának és Alexnek. A távkonferencia ebéd után ért véget. Még fülé-ben hallja a készülékekből recsegő hangokat. Valami baj volt a szerkezetekkel, no lám, az Europolnak is lehetnek hi-bái. Két főnök Brüsszelben, egy Londonban és egy Bécsben ült. Rafael volt az ötödik. Miután végzett, Garner behívatta a saját irodájába és érdeklődött az ügy állásáról.

– Mit lehet még tenni? – tárta szét kezét Alex. – Már mindent átkutattunk. Minden lehetséges listát, ami csak a rendelkezésünkre állt!

– Éppen ez a baj – ingatta fejét Rafael. – A brüsszeliek szerint még mindig lehetnek olyan listák, amelyekre nem fi-gyeltünk fel, vagy amelyek létezéséről sem tudunk.

– Nos, lássuk ismét – Alex ideges volt, és nagyon is lát-hatóan próbálta ezt titkolni. Ám a „titkolás” annyi erejét emésztette fel és olyan látható volt...! Claudia kisegítette:

– Persze, hogy nincs értelme – első látásra. De Wahl úr, ön biztos benne, hogy minden lehetséges szálat a kezünkben tartunk már?

„Wahl úr”, vagyis Rafael vállat vont. Claudia viszont belejött a dologba. Nem tartozott azok közé, akik hétfőn úgy jönnek be a munkahelyükre, mintha hátulról rugdosná valaki a permanensen ellenkező testüket és akaratukat.

170


„Ezek a fiatalok olykor egészen rendesek. Szeretnek dol-gozni!”, gondolta Rafael és érdeklődve nézte a lányt. Egy pillanatra eszébe villant, hogy talán egy-két hétig elszóra-kozhatna egy ilyen szép fiatal lánnyal. Talán Claudiának sem lenne ellenére a dolog… De aztán? Mi lenne később? Már előre megborzongatta az üresség. Amit annyiszor érzett már. Olyan ez, majdnem olyan, mint amikor eljutott a csúcs-ra egy nővel, akit nem szeretett, aki csak azért volt vele, hogy ne legyen egyedül. Életének abból a korszakából, ami-kor azt mondhatta: „Minden héten mással vagyok… egye-dül”. A testi kielégülés olyankor hasonlít egyfajta kiüresí-téshez. Túl van rajta, és nagyon üresnek, nagyon semminek érzi magát.

– Vegyük át még egyszer. Egyszer csak rájövünk, mit felejtettünk el – javasolta csöndesen. Odakünn sütött a nap, de nem volt ereje, még nem. Május elején itt éppen olyan gyakran esik az eső, mint novemberben. Ezt az esőt talán csak a parasztok szeretik. Ha ugyan léteznek még igazi, klasszikus, földet túró parasztok. Vagy már az itteniek is diszkóba járnak és fogadásokra, és részvényekbe fektetik a pénzüket?

– Abból indulunk ki – mondta gyorsan a lány, – hogy a tettes nem lakhat egyszerre öt országban. Tehát ahhoz, hogy elkövesse a tetteit, utaznia kell. Ebből máris tudhatunk any-nyit, hogy nem nyomorék...

– Mozgássérült – vetette közbe Alex figyelmeztetően. Claudia rámeredt, kizökkentette ez a közbeszólás, aztán le-gyintett és folytatta.

– …tehát nem tolókocsin közlekedik, szabadon mozog-hat. Feltételezhető, hogy tud autót vezetni, van európai jo-gosítványa, különben nem kockáztatna. Nem robogna az uta-kon.

– Erre azért még nem fogadnék – szólt közbe Rafael. – Minden valószínűség szerint férfi az illető, és gondolom

171

Nemere István

nem hatvan éves vagy annál idősebb. De nem biztos, hogy autózik. Az összes eddigi színhelyet elérhette vonattal, busszal, és gyalog. Visszafelé ugyanígy távozhatott.

– Rendben van – „engedett” a lány. – De nyilvánvaló, hogy oda kell mennie, ahol a leendő áldozata vár rá. Fizikai értelemben meg kell ott jelennie a nyílpuskájával. Mivel igen nagy távolságokról van szó, valahol aludnia kell – fel-mutatta második ujját. – Maradnak hát a hotelek, vendégfo-gadók, privát szállások, kempingek.

– Mindenhonnan megszereztük a vendégek névsorát.– Aminthogy a repülőjegyet vásárlók adatait is.– Mégsem mentünk semmire.– Hát persze, mert nem repülővel utazik. Nem akar nyo-

mokat hagyni maga mögött.– Schengen óta majdnem egész Európában utazgathat

útlevél nélkül. Majd bolond lesz nyomokat hagyni, ahogyan az előbb mondta…

– És ha kocsit kell bérelnie? Valamilyen papírt csak fel kell mutatnia.

– De az lehet hamis is. A kocsikölcsönzők, különösen az egy-két autóval rendelkező magáncégek tulajdonosai aligha tudják megkülönböztetni az igazi okmányt a hamis-tól.

– Ha kocsit vett bérbe, arról is tudomást szerzünk előbb-utóbb.

– Nem sokra megyünk majd vele. Annyira nem lehet hülye, hogy a saját igazi papírjaival utazzon!

– Hamis irattal is meg lehet bukni, elhiszi nekem?– Lássuk tovább. Tehát utazik és lakik, mégsem leljük

a nyomát. Ennek csak egy magyarázata lehet. Ha minden or-szágba más és más okmányokkal utazik be, ott azokat hasz-nálja!

– Kérdés, hogy erre képes-e? Mármint hogy ennyi hamis papírt csináljon vagy szerezzen. Egy kisebb vagyonba kerül-

172


het öt különböző névre szóló, de azonos arcképpel ellátott jogosítvány, nem is szólva a többi papírról...!

– Lássuk, mit kell tennie ezen kívül?– Eszik. Igen, ennie kell, optimális esetben naponta há-

romszor. Ennek sem marad értékelhető nyoma, hacsak nem a szemtanúk.

– Ezt eddig nem nagyon csinálták a helyi rendőrök. Egy Athén-méretű nagyvárosban ennek nem is lett volna sok ér-telme.

– De ha a gyilkosság egy kisvárosban vagy környékén történik, akkor a tettest esetleg látta valaki?

– Nem jó. Eddig minden gyilkosságának helyszíne olyan kisváros volt – már ahol kisváros volt – ahol a közel -ben volt egy nagyváros. Kézenfekvő, hogy a nagyvárosban szállt meg és ott étkezett is, és csak a gyilkosság idejére „szállt ki” a tett színhelyére, majd onnan éppen olyan gyor-san távozott is.

– De sokszor gyilkolt éjszaka. Amikor kevesen járnak az utcákon.

– Mi az, hogy „sokszor”...? Velence és Athén kivételé -vel három kisváros, vagy gyéren lakott környék van eddig a számláján. Ebből még korai lenne levonni szélesebb követ -keztetéseket.

– Jól van, majd várunk még öt újabb gyilkosságra…– Kanyarodjunk vissza a témához, hölgyem, uram! Mit

kell még tennie egy ilyen utazó gyilkosnak?– Nála van a nyílpuska. Nem túl kicsi darab…– Nem feltűnő, hiszen biztosan valamilyen tokban viszi

magával. Sőt, részben szét is szedhető, nem foglal el sok he-lyet. A szállodában elzárt bőröndben is tarthatja, hogy tá-vollétében a személyzet se férjen hozzá.

– Még azt sem zárom ki, hogy nagyobb méretű szoba-széfet bérel és abban tartja, így biztonságban lehet.

– Hát nincs semmi esélyünk...?

173

Nemere István

– Valamilyen hibát fog elkövetni. Akkor lecsaphatunk.– De ha előbb találjuk meg, mielőtt az esetleges hibájá-

ra várunk, pár ember életben maradhat.– Fogalmunk sincs, hol csap le megint. És egyáltalán,

miért teszi?– Mit mondtak a szakértők? Mi van a betűkkel?– Eddig annyi állt össze az esetleges szövegből, hogy

N–A–J–A–Y. Ebből nem tudtak kiindulni. Azt sem tudják, egy szó-e, vagy kettő, vagy a másodiknak az eleje, de akkor hol a határ az első és a második kezdete között...?

– Bonyolult, az ördögbe!– Az hát, bonyolult. Mint az egész ügy.

Május 4. Kedd

Rafael éppen arra gondolt: a következő értekezlet előtt lenne annyi ideje, hogy kimenjen a városba és rendesen megebédeljen. Az Europol emberei is az itteni luxemburgi konyhába jártak, ami aztán igazán nem számított az európai konyhaművészet csúcsának.

Már-már vette a zakóját, bár éppenséggel nem volt biz-tos a dologban. Lustaság kínozta, és az a feszültség, amely most már óráról órára növekedett benne. Délelőtt meg is kérdezte Alextől: nem jött még hír? Az a fejét rázta, de olyan tekintettel bámult maga elé, hogy Rafael azonnal tud-ta: ugyanazt érzi, amit ő. Mostanában minden hét elején, hétfőn vagy legkésőbb kedden megjön az újabb gyilkosság híre.

Már kedd dél volt, de még nem jött ilyesmi. Ám a férfi -ak feszültsége nem múlott el. Rafaelt most az értekezések is zavarták. Miről lehet vagy kell itt beszélni...? Mindenki te-szi a dolgát, és ennyi!

174


Ha teszik a dolgukat – tette hozzá csak magában és eléggé borúsan. No lám, ötödik hete nyomoznak és hová ju-tottak?

Az egyik fax olyan csöndesen működött, hogy pár méter távolságból már nem is hallotta. Papírlap tekeredett ki belő-le. Alex is csak percekkel később vette észre. Felvette, bele-olvasott, és mindjárt Rafaelt kereste a szemével.

Az pontosan tudta, mi áll benne. Nem kellett ehhez pa-rafenoménnek lennie, sem varázslónak vagy bűvésznek.

– Hol? – kérdezte röviden.– Finnországban – felelte Alex. Claudia felemelte a fe-

jét a saját papírjaiból, és ő is kapcsolt.– Szóval megvan a hatodik – jelentette ki határozottan.Aztán Rafael asztalához gyűltek.– Az orvosszakértő szerint vasárnap kora hajnalban tet-

te, talán éjfél után nem sokkal… A helyszín Turku közelé-ben, az Angelniemi felé vezető úttól alig két kilométerre. Rengeteg magányos faház áll arrafelé is, mint szerte Dél-Finnországban. Afféle nyaralók ezek, amelyekben a hétvé-gén laknak az emberek. Az áldozat neve Laura Holkeri, hu-szonkét éves nő. A szakmája… nos, diáklány. Utolsó éves volt a turkui egyetemen, vegyésznek készült.

Rafael kezébe vette az értesítést:– A nyílvesszőn most ismét egy „A” betű van – jegyezte

meg. Tudta, most döntést várnak tőle. A két arc rámeredt. Így aztán nem volt választása, határoznia kellett. – Nincs kedvem Finnországba menni. Van egy pár ötletem, majd arra használom fel a napot. Alex, szervezze meg a holnapi nap-ját. Ha akarja, vigye magával Claudiát is…

Claudia örömmel reagált, Alex sem bánta. A férfi azon-nal a telefonhoz ment, hogy előbb a repülőteret, aztán a tur-kui Europol-kirendeltséget hívja.

Rafael pedig a faxot bámulta és agyában különös gon-dolatok születtek.

175

Nemere István

Május 5. Szerda

Hajnalban felébredt és többé már nem tudott elaludni. Csak forgolódott az ágyán és egyszerre volt álmatlan és dü -hös. A harag gyötörte – utálta, ha nem tud aludni és ilyen-kor dühös volt az egész világra.

Igyekezett nem gondolni az alváshiányra és azt nem is érezni – de persze ez nem sikerült. Erővel kényszerítette a gondolatait, hogy az Ügy körül járjanak, persze folyton el-kalandoztak. Amikor pedig Dalma is eszébe jutott, akkor dühösen kiugrott az ágyból és berohant a zuhany alá. Olyan hűvös vízsugarakba öltözött, amely alól máskor káromkodva ugrott volna ki.

Végül felöltözött és idegesen gyalogolt ide-oda a lakás-ban. Kinézett minden ablakon, mintha valami szenzációs látvány várná, úgy bámult hosszú percekig. De csak egyik helyen látott zöldet, fákat és egy park részleteit, a többi ol-dalon falak és más házak vették körül.

Hamarosan már nem tudott másra gondolni, csak arra a férfira. „Mit tudunk róla?” – ismételgette csöndesen, de mi-vel egyedül volt a lakásban, hát szinte kiálthatta is:

– Mit tudunk róla...?Nagyon szeretett volna a helyében lenni, legalábbis pár

gondolat erejéig. Belenézni a lelkébe. Aztán felnevetett:– Lelke...? Hát van neki?Biztosan, mondta később. Valami nagy sérelem érhette.

Különben mi indíthatná az embert arra, hogy bejárjon hat országot és mindegyikben megöljön valakit...?

A hivatalba a szokásos időben ment be. Egyszerre volt feszült és elégedetlen. Claudia és Alex már kora reggel elre-pültek Helsinkibe, onnan egy belső járattal mennek majd

176


Turkuba. Velük most nem foglalkozott. Rafael úgy vélte, hasznára lesz ez a csöndes nap. Amikor se értekezlet, se cse-vegés. Semmi nem vonja el a figyelmét. Dalma létezését igyekezett tudata legaljára gyömöszölni.

Megnyugodott a szoba csöndjétől. Még csepegett a csap, gondosan elzárta, aztán nekiindult. Faltól falig balra, jobbra. A padlót nézte, olykor meg az ablakon át kifelé. Szürke esőfelhők jöttek, de száraz maradt az idő.

Aztán leült és a számítógépen rövid levelet írt az Euro-pol központjának. Kérte az operatív csoportot, szerezze meg számára az összes tagországban legálisan működő íjász-szö-vetségek tagnévsorát. Nem felejtette el hozzátenni, hogy az összes tag nevére kíváncsi – vagyis a valaha oda belépett, de esetleg a tagságról már lemondott, elköltözött stb. tago-kat se felejtsék ki a listákról! Tudta, hogy a csoport azonnal továbbítja a kérést mind a tizenöt tagországba, amint faxa megérkezik a központba.

Tizenöt országba? Merthogy jelenleg ennyi tagból áll az Európai Unió. Lassan felállt és a nagy falitérképhez ment. A közösség országai halványkék színnel ragyogtak, de azért jól megkülönböztethette őket egymástól is. Rafael te-kintete felment balra, aztán lassan süllyedt lefelé, majd el -húzott jobbra. Végül ott is felfelé irányult. És akkor értette meg, miről lehet szó. Először kiverte a hideg verejték is. Nem, nem félt. Csak egy felismerés zuhant rá, és az előbb aggodalmat, aztán gyorsan haragot is ébresztett benne. Vé-gül a tehetetlen düh mardosta.

Szóval így állunk! Akkor hát nem lesz vége, míg végig nem megy mind a tizenöt országon? Ráadásul előre megha-tározott irányban, vagy útvonalon?

Spirál-alakban, villant belé.Még nézte a térképet, aztán ismét nekiállt elemezni a

névsorokat. De hamar belátta, most már több százezer adat

177

Nemere István

gyűlt össze, azokkal nem bír. Végül telefonált a számítógé-pes elemzőknek.

– Eddig semmi eredmény – mondta ott a főnöküknek, egy kellemes női hang gazdájának. – De mivel tegnap óta tudunk a hatodik gyilkosságról is, hát mást kell kitalálnunk.

– Parancsoljon velünk – mondta amaz. Rafael sejtette, Garner szólt oda: teljesítsék Wahl felügyelő minden kérését. Tegnap óta Garnernek mintha egy újabb ránc jelent volna meg a homlokán. A főnökségen is feszült a hangulat.

– Arra gondoltam, hogy még egyszer át kellene futtatni az összes nevet a számítógépeken, de a keresés célja most ne a sima névazonosság legyen. Úgy értem, ne a pontos azo-nosság. Egyetlen betű eltérést is engedélyezni kell a gépnek. Lehetséges ilyen programot készíteni?

– Van is ilyen programunk – mondta a másik, de nem örült túlságosan. Sőt aggódott is: – De felügyelő úr, több százezer adatot kellene ismét összevetni!

– Igen, a szállodák lakói, repülő-utaslisták, kocsiköl-csönzők névsorai és a többi… De értse meg, kétszer ennyi gyilkosságot fog elkövetni a fickó, ha nem állítjuk meg! Va-lamilyen apró nyomra kell bukkannunk, amin elindulhatunk!

A hangjából kiérződött, mennyire fontos a dolog. Így amazok belenyugodtak. Hamarosan jöttek is az embereik és elvitték a listákat. Rafael pedig tovább gondolkodott.

Most elszakadt a térképtől. Bár nem állhatta meg, hogy ne töprengjen a következő célpontokon. Ha a tettes szépen körbement, spirál-alakban haladt Írországtól lefelé, akkor a jelek szerint körbejárta az Európai Uniót. Ha akkor ez volt a sorrend: Írország, Portugália, Spanyolország, aztán átruc-cant Olasz-országba, onnan meg Görögországba… és most, lám, nagyot ugrott délkeletről fel északra és Finnországban termett. Semmi kétség – ráncolta a homlokát Rafael az ab-lak előtt – hogy ha most már ott van fenn, akkor valahol ott is marad. És mi lesz a következő célpont?

178


Érezte, ha ezt a két állítást ténynek fogadja el, akkor ebből már következtethet valamire. És tudta is, mire.

Visszament a térképhez. Mivel Norvégia nem tagja az Uniónak, hát Finnország másik szomszédja: Svédország kö-vetkezhet. Ha a tettes valóban a „spirális logika” szerint gondolkozik és azt a haladási, cselekvési irányt tervezte el, akkor nem utazhatott haza Turkuból. Nem fogja magát ki-tenni az utazással járó veszélyeknek. Hiszen bárhol lebuk-hat, még véletlenül is, például a nyílpuskával. Nem, az az illető egy nagy körutat tervezett el, amely több hónapig tart majd. Azóta talán nem is volt otthon.

De hol van ez az „otthon”?Nézte a térképet még egy percig, aztán a telefonhoz sie-

tett. Az operatív csoportot hívta:– Wahl vagyok Luxemburgból… Igen, a nyílpuskás fickó ü-

gyében megint. Megkapták a faxot? De most nem erről van szó. Azt gyanítjuk, hogy a tettes jelenleg Svédországban tartózkodik. Hogy honnan? Ez maradjon a mi titkunk, igen, a csoportomé. Nos, szükség lenne az összes szálloda és panzió és kemping és minden szálláshely névlistáira... Csak a vendégekre, csak a most éppen ott tartózkodó külföldiekre. Tudom, ez is lesz jó pár ezer név… De higgye el, muszáj megszereznünk.

Aztán eljött a dél, röptében kapott be valamit az étkez -dében, majd visszarohant. Megnézte, kikérte-e valaki mos-tanában a tettes Athénben rögzített ujjlenyomatát a központi tárolóból? De nem, sehol sem volt gyanús, nem hasonlították be, nem vetették össze egyetlen újonnan letartóztatott egyén ujjlenyomataival sem.

De ebben biztos is volt Rafael. Nem amatőr az a pasas, véletlenszerűen nem bukik le. Biztosan mindent előre elter-vezett. Az sincs kizárva, hogy minden országban járt már előzőleg, felkeresett minden várost, megnézte a helyszíne-ket. Különben hogyan nyomozta volna ki az áldozatokat...? Mind több jel mutatott arra, hogy nem véletlenül választja

179

Nemere István

ki őket. Majdnem egyenlő számban következnek a listán férfiak és nők, a legidősebbek a nők voltak. Az ír áldozat huszonkilenc, a görög harminc éves volt. A legfiatalabb a spanyol fiú a maga tizenkilenc évével. A többiek is huszon-évesek. Vajon miért? Hiszen talán könnyebben végezne a hatvan- és hetvenévesekkel?

Éppen ezért gyanította Rafael, hogy nem véletlen és vétlen áldozatokról lehet szó. Valami össze kell kösse őket! De micsoda...? Az elmúlt hetekben összeszedték a családi neveket és minden lehetséges összetételben betáplálták őket az összes névmutató regiszterbe, amelynek csak volt számí-tógépes változata az Európai Unióban.

De ez sem segített.Nem bukkantak nyomra. Most azonban új lehetőségre

számított a férfi.Ahogyan várta, Alex jelentkezett. Igaz, akkor már dél-

után öt is elmúlt, és Rafael tulajdonképpen hazamehetett volna. De még mindig a hivatalban rágódott, a sok fel-alá járkálástól egészen elfáradt. Éppen ült hát, amikor megszó-lalt a készülék. Nem a mobilja, hanem a hivatali. Alex tehát tudja, hogy ma nem ment még haza.

– Wahl.– Üdvözlet, főnök… elnézést, felügyelő úr.– Még húsz év és végleg leszokik a „főnök” szóról,

Alex. Én türelmes vagyok. Mi újság?– Van egy szemtanúnk!Erre már Rafael is felugrott:– Mondja, mit tudtak meg!– Turku szép város, sok jelentős műemlékkel… – Alex

hülyéskedett, és ezzel próbára tette Rafael idegeit. De a ké-szülékből áradó fenyegető csönd hallatán gyorsan tónust váltott: – A tettes valóban gyors volt. Úgy értem, alig tudta kivárni, hogy vasárnap legyen. Már szombat éjfél előtt ott volt a helyszínen. Mondhatnám, ott toporgott és várta, hogy

180


eljöjjön az idő. A patológus esküszik rá, hogy a gyilkosság éjfél után pár perccel következett be.

– Milyen a helyszín?– Ideális. Mármint a gyilkos szempontjából. Két kilo-

méteres körzeten belül nincs másik ház vagy forgalmasabb út. Aki ott ilyesmire vetemedik, annak nem kell tartania a leleplezéstől. Nem vágott el telefondrótokat, vagy hasonló – hiszen a mobiltelefonok korában, különösen itt északon ren-geteg embernek van mobilja… Szóval nem lett volna értel -me. Ő biztosra ment. Alighanem már órák óta ott volt és tudta, hogy Laura Holkeri, ez a huszonkét éves diáklány egyedül van. A barátja szombaton délután ugyan kiugrott hozzá kocsival, de alig egy óráig maradt, vissza kellett men-nie a városba.

– Nem gyanús az a barát?– Nekem egy csöppet sem. Egészen összetört a halott

láttán. Neki kellett azonosítania a lányt.– És mi van a tanúval?– Egy idősebb finn férfiról van szó. Aznap hazafelé tar-

tott a közeli úton. Neki is van ott nyaralója, de a kocsija be-döglött éjféltájban és a maradék három vagy négy kilomé-tert gyalog tette meg. Azt mondja, nem volt olyan sötét az éjszaka, ahogyan mi, nagyvárosi emberek gondoljuk. Szóval valamikor éjfél után találkozott a gyilkossal! Aki meg az út felé tartott.

– Látta az arcát?– Annál azért sötétebb volt. De szembe jött vele egy

férfi az ösvényen. Nagyon határozottan mozgott, ám amikor észrevette a tanút, kicsit bizonytalanná váltak a léptei. Ép-pen ez tűnt fel a finnek. Mintha amaz nem akart volna talál -kozni vele! De csöndben mentek mindketten a puha földön és csak akkor látták meg egymást, amikor már alig tizenöt-húsz méterre voltak egymástól. Az ösvényen el kellett men-niök egymás mellett. Az idegen – gyaníthatóan a tettes –

181

Nemere István

nem akart letérni, két okból sem. Egyrészt félt eltévedni ott az éjszakában a bokros, nyírfás terepen. Másrészt tudta, az lenne csak igazán gyanús, ha nekieredne az éjszakának!

– Mondja már, hogyan volt tovább? Olyan izgalmas a dolog, akár egy krimi…

– Mert ez krimi a javából, főn… felügyelő úr. Szóval folytatom. A tanú szerint kis habozás, megtorpanás után a pasas szótlanul közeledett a tanúhoz. Kétségtelenül férfi volt, erre utaltak teste körvonalai, a járása. Méghozzá nem egy sovány alak, bár lehet, hogy az öltözete miatt látszott kicsit kövérnek.

– Erről van információ?– A ruhájáról...? Semmi. A tanúnak volt egy olyan hal-

vány érzése, hogy a fickó kicsit több réteget öltött magára, mint amennyire szükség volt azon az éjszakán. Tudom, mire gondol, felügyelő úr. Hogy a férfi nem finn, hanem idegen, aki azt hitte, hogy ott mindig hideg van. Május másodika volt, éjfél után, hát nem volt éppen meleg. De nem is annyi -ra hideg, amennyire ő felöltözött.

– Tehát nem finn, nem is északi az illető! Dél-európai, vagy közép-európai lehet! – gondolkozott hangosan Rafael. Amikor elhallgatott, Alex folytatta:

– Én is erre gondoltam. De lássuk, mi volt tovább? Amikor egymás mellé értek, a finn férfi ráköszönt. Termé-szetesen finnül! Idézzem, hogyan…? Ez egy kicsit bonyo-lult, meg kell néznem a jegyzeteimet…

– Majd a jelentésében elolvasom, Alex. Most szorítkoz-zon a lényegre!

– Szorítkozom… uram. Szóval a tettes is érezhette, hogy valamit mondania kell, különben gyanúsnak találják. De aligha tudott finnül, mert azt felelte a köszönésre: Bon soir!

– Franciául...? – erre aztán Rafael sem számított.

182


– Igen. Én is ilyen arcot vágtam, felügyelő úr, amikor hallottam. De a szemtanú elég jó kiejtéssel elismételte a francia köszönést. Amit régebben filmekből hallott, ő maga nem járt Franciaországban és a nyelvet sem tanulta. De es-küszik rá, hogy az idegen ezt mormolta. Mély hangja volt, és amikor a szemtanú mellé ért, felnyúlt és megigazította a sapkáját.

– Régi trükk. Nehogy lássák az arcát.– Igen, éppen azzal a kezével csinálta, amelyik a szem-

tanú felőli oldalon volt, tehát éppen eltakarta az arcát. A finn férfi még meg is állt és utána nézett, annyira megdöb-bentette ez a francia köszönés. Az idegen pedig meggyorsí-totta a lépteit és eltűnt az éjszakában.

– Szép kis szemtanú! Az arcáról, az öltözetéről, a járá-sáról tud-e valamit?

– Szinte semmit. Az arcát nem látta, a ruházata szürke volt, ami belesimult az éjszakába. A járása… nos, igen. Azt mondja, mintha a szokottnál nagyobb lába lett volna. Már-mint lábfeje, és kicsit kacsázva távolodott tőle. De lehet, azért, mert akkor éppen rákapcsolt?

– No, ezt aztán aligha fogjuk kideríteni. Milyen irány-ban távolodott a tettes?

– Északnyugat, vagyis Turku felé, de persze ennek ott nem volt nagyobb jelentősége. Nyilván valahol várta egy ko-csi. Kicsi az esélye, hogy reggelig gyalogolt, kockáztatva, hogy másokkal is találkozik és amikor megvirrad, felismer-hetik, látják az arcát. A közelben tehát mindenképpen kel -lett lennie egy járműnek.

– Mi van a névlistákkal?– Begyűjtöttem a kocsikölcsönzők és a szállodák adata-

it. Csak az a baj, hogy számos gazda hajlamos kiadni a nya-ralóját bárkinek, akár pár napra is. Ezek nem jelentkeznek, hisz nem is tudják, kit keresünk.

183

Nemere István

– Maradjanak még egy napig, Alex! A feleségét majd én értesítem innen.

– Értem, uram. De ha kérhetem, a feleségemnek ne em-lítse, hogy Claudia is velem van. Ez még bizonyos… félreér-tésekre adna alkalmat.

– Eszembe sem jutott volna, Alex! Hiszen ismerem a dörgést. Talán meglepi a szenzációs hír, de én is férfi va-gyok.

– Nem kételkedtem benne, fő… uram.– No, azért. Szóval holnap reggel mondassák be a helyi

rádióban és hozza le néhány ottani újság is, kit keresünk! Milyen a kapcsolata a helyi Europol-összekötővel és a nyo-mozó rendőrökkel?

– Kitűnő, uram. Nem panaszkodhatok. Mindent alapo-san megszemlélnek. Képzelje, találtak két cigarettacsikket is a háztól nem messze. Ahol mellesleg látszik a füvön, hogy valaki sokáig taposta, várakozva. A csikkeket már el-vitték a laborba.

– Ez remek! DNS-elemzésnek vetik alá a nyálmaradvá-nyokat. Jó munkát végeztek, Alex. Claudiának is vette vala-mi hasznát?

– Egyelőre ismerkedik az efféle nyomozással, uram. Mindenesetre, hogy is mondjam csak… élénk érdeklődést keltett a finnek körében. Mondanom sem kell, hogy inkább a férfiak igyekeznek mindenben a segítségére lenni. De en-nek én is hasznát veszem, úgy értem, ha valamit vonakodnak megtenni a nyomozással kapcsolatban, akkor Claudiát kül-döm hozzájuk, kérje meg szépen az urakat…

– Rendben van. Szóval minél több adatot hozzon! Neve-ket, beszámolókat, jelentéseket. El kell mozdulnunk végre a holtpontról. Apropó, a tettes koráról nincs hozzávetőleges adat sem...?

184


– A szemtanú erre csak a hangjából következtethetett vol-na, de ön is tudja, mennyire csalóka ez. Végső soron azt mond-ta, nem öreg a fickó, de nem is tinédzser.

– Kösz, ezzel sokra mentünk… No, a többit majd holnap. Jó munkát, Alex!

– Viszlát, fő… felügyelő úr.

Május 6. Csütörtök

Egyedül volt hát most is. Alex és Claudia még a messzi északon ügyködtek. Sikerült kibújnia egy ostoba és teljesen haszontalannak ígérkező értekezlet alól. Garner csak egy-szer telefonált, akkor is megelégedett Rafael néhány meg-nyugtató szavával. A „szemtanú” és a „cigarettacsikk” sza-vak csillapítóan hatottak rá, és ezzel Rafael már túl volt az aznapi akadályokon. Garner valaha maga is nyomozó volt és most úgy érezte, sínen van a dolog. Tisztában volt azzal, hogy egy cigarettacsikk rengeteg dolgot mondhat el arról, aki elszívta. No és a szemtanú is jól jön egy bűnügyben.

Az áldozat adatait is felírta egy lapra és kitette a „fali -újságra”. Az előző öt mellé. Hamarosan odakerül a fényképe is, ahogyan amazoké. Egy pillanatig állt még a tábla előtt és meredten nézte az arcokat. Emberek, akik éltek, terveik voltak, éppen akartak valamit. Másnap és harmadnap is él-tek volna, és a következő ötven vagy több évben is.

Vajon mit követtek el? Mivel vonták magukra a tettes haragját?

Rafael élvezte, hogy egyedül dolgozhat. Telefonált ide, oda. A számítógépeseket is felhívta, délutánra ígérték az eredményt. Biztosan átkozzák most a Különleges Ügyek Osztályát. Aztán felhívta Dalma lakását. Csak egy kislány-hang jelentkezett.

185

Nemere István

– Te vagy Olga – közölte Rafael kicsit rendőrösen, el -lentmondást nem tűrően.

– Ez halálbiztos – vágta rá a kislány. – Te meg aligha-nem az a fickó, aki mostanában az anyám körül kering.

Ez volt hát a bemutatkozás? Rafaelt még senki sem ne-vezte „fickónak”, legfeljebb saját maga, akkor sem komo-lyan. De azért mulattatta a kicsi:

– Beszélhetnék az anyatigrissel is?Olga „vette a lapot”:– Az említett közveszélyes csíkos bundás most nincs a

vackában. Elment egy kis táplálékért.– És mikorra várható, hogy visszatér a vadászatból?– Azt soha nem lehet tudni. A lehetséges időtartamok

tizenöt perc és három óra között váltakoznak.– Semmi szabályosság?– Még a fogalom is ismeretlen.Jól érezték magukat, ez érződött a telefondrót teremtet-

te kettős kis világukban. Olgában nem volt semmi rémült tisztelet a felnőtt, a „bácsi” iránt, és ez tetszett Rafaelnek. Hát folytatta a párbeszédet:

– Azt mondtad, ott „keringek” az anyatigris körül. Sok más tigris keringett már ott, mostanában?

Olga habozás nélkül felelt:– Naná! Hiszen láttad már a… a bundáját, a járását, a

büszke arcát, igaz?– Mi az hogy, láttam! Nekem is nagyon tetszik.– No, légy nyugodt, hogy másoknak is… Voltak sokan.– És most is keringenek ott… néhányan?– Egyet sem láttam. De ne örülj túl korán, hiszen még

téged sem láttalak.– Igaz, ahol én vagyok, ott lehetnek mások is.– Hogyan lehet téged megkülönböztetni? – kérdezte a

kislány. – Mondj valami nevet vagy jelet!

186


– Én vagyok a Kitartó Tigris – „mutatkozott be” a férfi hirtelen ötlettel.

– Ez nagyon jó. Olyan indiánosan hangzik. No és szük-ség is lesz a kitartásodra, Tigris.

Később maga a számítógépes csoport egyik vezetője jött fel hozzá.

Alacsony és csúnya, de érdekes arcú nő volt. Leült Ra-faellel szemben és csak annyit mondott:

– Találtunk valamit.Rafael előredőlt. A szája kiszáradt. Lehetséges,

hogy…? Hat hét után mégis van, lesz mibe belekapaszkodni-ok? A nő arcára meredt. Az nem is tagadhatta volna le, mennyire fáradt. És látta Rafael szemén, hogy ezt a férfi is látja. Hát ezzel kezdte:

– Majdnem egész éjszaka bent voltam néhány munka-társammal. Szerencséje, Wahl felügyelő, hogy a dolog most már minket is nagyon érdekelt. Tudjuk, miről van szó. Ben-nünket is izgatott a kérdés: több mint kétszázezer név kö-zött ne legyen semmi összefüggés...? Jó volt az ötlete, hogy ne csak a teljesen hasonló neveket vessük össze. Kiderült, hogy az egyik listán, alighanem Spanyolországban elírtak egy nevet. Az egyik marbellai autókölcsönzőben, amikor be-írták egy kocsiért jött ügyfél nevét, megcseréltek egy betűt. Nyilván nem szándékosan, hanem figyelmetlenségből. A számítógép elsiklott a dolog fölött, hiszen az összehasonlí-tásnál „neki” mindegy, hogy egy vagy tizenöt betűben kü-lönbözik-e két összehasonlított szó, vagy jelcsoport…

– Halljam – mondta Rafael és nagyot nyelt.– …Neki csak az számít, hogy a kettő nem ugyanaz, és

már megy is tovább. Hiszen a feladat az volt, hogy tökélete -sen megegyező jelcsoportokat találjon. Nos, a marbellai au-tókölcsönzőben az egyik nevet így írták: BONAVEN , míg

187

Nemere István

az írországi Carlow autókölcsönzőjében felbukkant egy ilyen név: BONAREN . Ami azért nem egészen ugyanaz, ugyebár, felügyelő?

Az asszony elővette a papírokat is. Az egyik listán pi-rossal bekeretezve állt a „Bonaven”, a másikon pedig a „Bonaren”.

– Ehhez mit szól, kedves felügyelő úr?Rafael nem siette el. Alaposan szemügyre vette a két

listát, néhány dolgot fel is jegyzett magának. Aztán hátra-dőlt a széken és fáradt tekintetét dicsérően vetette az asz-szonyra:

– Remek munka volt, kollegina. Okvetlenül jelenteni fogom Garnernek, ha… ha ezen a nyomon jutunk el a siker-hez.

– Nekem elég maga a siker, nem kell jelenteni senkinek – ő is fáradtan állt fel és lassan ment el. Talán arra várt, hogy Rafael meghívja egy vacsorára, vagy legalább ide le a büfébe...? De hát ott nem adnak semmiféle alkoholt. Az ilyen sikereket pedig – úgy rémlett neki – így szokták meg-ünnepelni. „Hát most ez nem jött össze”, gondolta.

Csak két vágya volt: hazamenni, és lefeküdni. És ezt tette.

Május 7. Péntek

– Svédország még mindig hallgat? – kérdezte Claudia.Rafael észrevette, hogy mióta a lány visszajött Finnor-

szágból, kicsit megváltozott. Nem volt benne biztos, mi is ez a változás, de mintha komolyabb, tárgyilagosabb lenne. Alex az útjukról csak annyit mondott, hogy Claudia sokat segített. Fáradhatatlanul nyüzsgött és míg ő, Alex kiment abba a faházba, ahol a hatodik gyilkosság történt, addig a

188


lány Turkuban maradt. Összeszedett minden információ-morzsát, személyesen keresett fel több utazási irodát. Külö-nösen a kompok jegyeit áruló irodák érdekelték. De szomo-rúan volt kénytelen megállapítani, hogy a jegyeket névtele -nül adják el. Akárcsak a vasúti jegyeknek, ezeknek sem ma-radt nyomuk. Márpedig Turku és a svéd, sőt dán partok kö-zött is nagyon sok komphajó közlekedik naponta. Még éj -szaka is mennek.

– Ez azt jelenti, Claudia, hogy a tettes akár már vasár-nap hajnalban is elhagyhatta Turkut és egyáltalán Finnorszá-got?

– Sajnos könnyen meglehet. Ellenőriztem, az első komp hajnali öt-harminckor indult Stockholmba… – a lány zavar-ba jött. Rafael ugyanis ma reggel előadta nekik Spirál-elmé-letét. A lány a térképre nézett. Rafael most profilból látta őt. Így nem is volt olyan szép. Eszébe jutott – vajon volt-e valami Alex és Claudia között Turkuban? Egy szállodában, de persze két szobában aludtak. Vajon Alex nem próbálta kihasználni az alkalmat? Egyik vesszőparipája, a testbeszéd, mások tudatos és nyilvános kilesése most nem hozott ered-ményt. Végül arra a belátásra jutott, hogy talán nem csinál -tak „semmit”. Aztán rögtön meg is feledkezett a dologról. Claudia most őt nézte:

– Úgy gondolja, felügyelő úr, hogy… hát igen. Ha ott lesz a következő gyilkosság, akkor nyilván odament.

Alex is a térképet nézte:– Felügyelő úr! Miért kerülte el Bulgáriát, Romániát,

Lengyelországot, Ukrajnát...?– Ezen már én is gondolkoztam – felelte Rafael óvato-

san.– Szerintem nyilvánvaló. Az Unión belül akar maradni.– Arra gondol, Alex, hogy csak uniós országokban akar

gyilkolni?

189

Nemere István

– Én elsősorban Schengenre gondolok, uram. Vagyis arra, hogy a tettes csak az Unión belül mozoghat szabadon. Itt nem kell útlevelet mutogatnia minden határon, és ez neki nagyon is megfelel, így senki sem tudhatja, ki ő és merre jár.

Claudia rájuk nézett:– Akkor most úgy teszem fel a kérdést: hogyan jutott el

Athénból Turkuba?Alex és Rafael összenéztek. Milyen érdekes, eddig ez

eszükbe sem jutott! Claudia látta az arcukon a választ, hát maga folytatta:

– Nem repülhetett el, mert azzal nyomot hagyott volna. Eddig nem ilyennek ismertük meg őt. Nem hagy nyomot. Tehát nem vásárol repülőjegyet, hanem másképpen mehetett vissza. Mozgalmas hete volt.

Alex a térképre nézett és félbeszakította a lányt:– Igen, ez az! Görögországból csak egyetlen országba

mehetett, ahol nem kérnek tőle útlevelet, így nem hagy nyo-mot. Vagyis Olaszország volt a célja. Komppal mehetett át Nyugat-Görögországból, ahová természetesen vonattal vagy busszal jutott el Athénból. Onnan aztán feltehetően vonaton ment tovább. Biztosan nem azt mondta Tarantóban vagy Ba-riban, amikor partra lépett és elment a helyi vasútállomásra, hogy „Turkuba kérek egy jegyet…”

– Naná, hogy nem! – kapcsolódott bele Rafael is. – Je-gyet vett Münchenig vagy Berlinig. Ezen senki sem csodál-kozhatott és nem jegyezték meg az arcát.

– Vagy, ha még óvatosabb volt, csak valahová Itália északi végébe vette – Claudia komoran szemlélte a térképet. – Olyan városba, ami egyben nagy vasúti csomópont is. Mi-nél nagyobb ugyanis az állomás, minél jelentősebb, annál több ott az idegen, a külföldi, és annál kevésbé figyelnek rájuk a helybeliek. Egy vasúti pénztárosnak minden turista egyforma, legfeljebb a nyelv más, amin megszólal.

190


– No, lássuk tovább – Rafael is a térkép felé fordult. Felment hát német nyelvterületre, gondosan kikerülve Sváj-cot, mert a kilépésnél vagy belépésnél fel kellett volna mu-tatnia az útlevelét. „Spirál úr” pedig, mint már sejtjük, na-gyon óvatos. Néha túlzottan is az, de ennek köszönheti, hogy mindeddig nem találtuk meg a nyomát… felment tehát északra. Németországból jegyet vett Dánián keresztül Svéd-országba. Onnan aztán átugrott Finnországba, feltehetően komppal.

Ekkor már csütörtök lehetett, vagy ha nem sietett na-gyon, akkor péntek – jelentette ki Alex mély meggyőződés-sel. Aztán mindhárman egymásra néztek:

– Mi a fenének...?– Mi értelme van ennyit utazgatni, törnie magát?– Nem lehet túl kényelmes. Vasúti hálókocsikban alud-

ni, útközben az embert ide-oda dobálják a váltók…– Ez egy fanatikus.– Még jó, hogy nem politikai alapon gyilkol. Nem ér-

dekli az áldozat származása.– Apropó! – Rafael visszament az asztalához és jegyze-

tei között kutatott. – Mit is mondtak, kik a hatodik áldozat szülei?

– Laura Holkeri apja gyógyszervegyész, eléggé ismert az országban, de semmi rendkívüli, nem egy zseni. Nem na-gyon jegyzik a szakmában. Az anyja városi hivatalnok. Mindketten igen megrendültek, láttam őket. Sőt, beszéltem is velük – Alex arcán látszott, az nem volt könnyű negyed-óra az életében. – De semmit sem tudnak. Nem is sejtik, mi-ért kellett meghalni a lányuknak. Meg vannak győződve, hogy ezt csak valami őrült tehette. Az ő számukra már a nyílpuska is annak a jele, hogy a tettes valamilyen extrava-gáns, patologikus elme lehet.

191

Nemere István

Az egyik telefon megcsörrent, aztán fax kunkorodott elő a fekete készülékből. A puha papírszalagnak nem akart vége szakadni. Claudia odament, megnézte az elejét:

– Megmozdultak a svédek. A stockholmi Europol-cso-port küldi a szállodák és egyéb szálláshelyek vendégeinek névsorát.

– Ma péntek van – jelentette ki Rafael jelentőségtelje -sen. Nem kellett magyaráznia. Ha a tettes vasárnap Svédor-szágban akar gyilkolni, akkor feltehetően már ott tartózko-dik. Valahol laknia kell. Nehéz elképzelni, hogy minden or-szágban van egy jó barátja, aki bújtatja. Bár az eddig ren-delkezésre álló több mint kétszázezres névlistán sehol sem találtak Bonaren vagy Bonaven nevű vendéget. Mármint a vendégként megszállók között. Ezt a nevet a tettes – a hoz-zá szükséges okmánnyal együtt – kizárólag gépkocsiköl-csönzésre használta. Erre is mindössze két esetben. Egyszer Írországban, egyszer pedig Spanyolországban.

– Amint megérkezik az egész lista – fordult Claudiá -hoz, – vigye le a számítógépesekhez. De előtte azért fussa át és keresse a Bonaven-Bonaren nevet. Hátha megtaláljuk...?

Alex keze ökölbe szorult:– Az ördögbe is...! Hát semmit sem tehetünk? Már azt

is tudjuk, hogy körülbelül hol van. Azt is, mit akar tenni, és azt hol fogja tenni! Mi meg csak itt ülünk!

Ez kellőképpen idegesítette Rafaelt is. Ám most úgy látta jónak, ha hidegvérű és kellően bölcs vezetőnek mutat-kozik, mert erre volt kedve. Belül persze ő is ugyanúgy lá-zadozott, de ezt nem mutatta ki:

– Éppen keressük őt, Alex. Legalább bebizonyosodik, helyes volt-e a feltételezésünk. Olyan ez, mintha egy futót üldöznénk kacskaringós úton. Időnként ő is, mi is rövidítjük az ösvényt, letérünk róla, mellette futunk, „toronyiránt”. Idővel rájövünk az ő szokásaira és akkor közelebb kerülünk hozzá – majd töprengett egy sort és így fejezte be: – Svéd-

192


ország különben igen nagy ország és sok száz szálloda van benne. Nehéz lenne mindet átkutatni ma és holnap, méghoz-zá úgy, hogy azt sem tudjuk, kit keresünk...?

Május 8. Szombat

– Itt a Kitartó Tigris beszél.– Üdvözöllek, Kitartó Tigris, jó, hogy idecsörögtél.– Tigrisekkel ez megesik, különösen, ha eléggé kitartó -

ak.– De az anyatigris, akit keresel, most sincs itthon.

Egész nap a Fényes Ládában ügyködik.– Fényes Láda...?– Az egyszerű emberek televíziónak hívják.– Értem. Ez azt jelenti, hogy magadat nem sorolod az

egyszerű emberek közé?– Sőt, még az emberek közé sem! Változatos egyéniség

vagyok, ezért ezen a héten például a Kék Tündér névre hall-gatok.

– Oh, kedves Kék! Miért éppen Tündér?– Mert képes vagyok eltűnni nyomtalanul, mint ő. Ezen

a héten az iskolából tűntem el, holmi nyavalya-állapot ürü-gyén.

– Oh, kedves Tündér! És miért Kék?– Mert most az a kedvenc színem.– A kedvenc színeidet is olyan gyakran váltogatod,

mint a neveidet?– Megesik az ilyesmi. Ha valaki komolyan veszi az éle-

tet.– Mindjárt leesek a székről! Ami köztudottan ritkán

fordul elő tigrisekkel… Te ilyen „komolyan veszed az éle-tet”?

193

Nemere István

– No, azért nem viszem túlzásba. Olykor veszekszem egy kicsit az anyatigrissel, aki még nálam is komolyabban veszi.

– Az már szinte lehetetlen… És amúgy mit fogsz ma csinálni egész nap?

– Még nem mehetek ki a házból, de holnap már – ha nem lesz lázam és teljesen jól érzem magamat – szóba jöhet egy könnyű séta.

– Ezt az anyatigris ígérte meg?– Személyesen és becsszóra.– Nos, Kék Tündér, nagy baj lenne, ha egy Kitartó Tig-

ris is csatlakozna ahhoz a sétához?– Hááát… nem is tudom. Semmiképpen sem elég, ha ezt

velem beszéled meg, Tigris.– Igazad van. Megpróbálom rávenni az anyatigrist. De

lehet, nem sikerül!– Azért ne add fel könnyen, Tigris! Ha már „kitartó-

nak” nevezed magadat…

– Üdvözlöm, Dalma. Nagyon nehezen kapcsolták ma-gát.

– Igen, ma egész nap dolgozom. Tizenkettőkor mondom először a híreket, aztán minden páros órában egészen nyol-cig.

– Szörnyű! Ki hinné, hogy manapság ilyen rettenetes gályarabságra ítélik a népszerű tévébemondókat, riportere-ket és szerkesztőket, egy személyben?

– Gúnyolódjon csak… Miért hívott? Van valami újabb fejlemény a mindkettőnket érintő ügyben?

– Ez olyan diplomatásan hangzott… Fejlemények van-nak, de ezekről telefonon nem beszélhetek.

194


– Á, már értem! Maga kis zsaroló! Aki nem átallja ma-gát a hátam mögött Kitartó Tigrisnek nevezni, mint arról egy kedves kiskorútól értesültem.

– Az illető kiskorú valóban nagyon kedves és okos. Va-jon kitől örökölhette az eszét...?

– Már a kérdés feltevése is sértő. Mintha nem tudná, Rafael!

– Még senki sem mondta ki a nevemet ilyen szépen.– Mostanában inkább szidhatják magát, nemde? Úgy ér-

tem, a hivatalban a főnökei. Hiszen nem képes eredményt felmutatni.

– Igyekszem elválasztani a magánéletet a hivatalostól. Az előbbiben azért akadnak eredmények is… Különösen, ha sikerül rávennem magát egy holnap abszolválandó, három-személyes közös sétára.

– Szóval a hátam mögött ismét tárgyalásokat folytatott egy Kék Tündér nevezetű egyénnel?

– Mi mást tehetnék, töredelmesen bevallom ezt az aljas tettet. Ha Önt keresem és fent említett tündér veszi fel a kagylót, másképpen nem is történhet a dolog. Talán ha ren-delkezésemre bocsátana egy részletes heti munkatervet, ak-kor tudnám, mikor hol keressem önt, Dalma.

– Tudja, kezdem úgy érezni magamat, mintha egy po-lippal találkoztam volna. Amelynek sok, nagyon sok karja van és valósággal behálózza az életemet.

– Hálózni a pókok szoktak, Dalma, ez képzavar…– …És már nyugtalanítóan sok oldalról kezd engem be-

keríteni.– De nem rosszakaratból, és nem valamilyen aljas cél -

ból. Éppen ellenkezőleg. Szóval, mi az anyatigris válasza a holnapi sétával kapcsolatban?

– Hívjon fel holnap tíz óra előtt. Hiszen azt sem tudom, hogy Olga… vagyis Kék Tündér milyen állapotban lesz. Ha

195

Nemere István

egészségesnek látszik, akkor talán lehet majd beszélni a do-logról.

– Remélem, Dalma, nem csak „beszélünk majd a dolog-ról”…

Május 9. Vasárnap

A tó fölött kelt fel a nap.Nyugat felől nézve vakított a visszaverődő sugár. Né-

hány fehértörzsű nyárfa állt a parton, most született az ár-nyékuk. A kora reggel hűvösséget árasztott magából. De benne lapult a meleg nap ígérete is.

Távcső pásztázta a partokat. A környéket. Valahol víz csobbant. Szürke madarak húztak el lustán, egyetlen felhő volt az égen. A fény kiteljesedett. A távcső most a kis fa-házra fordult. A várakozás nem tartott sokáig. A ház ajtaja kinyílott. Fiatal férfi jelent meg. Visszaszólt még valakinek. Tehát nincs egyedül. A várakozót ez nem lepte meg. A rőt szakállú magas, de karcsú férfi csak egy kék farmernadrágot viselt. Mezítláb ment végig a keskeny deszkapallón. Amely mellett egy csónak is ringott. A férfi a palló végén letérdelt. Arcába locsolta a vizet, fogat mosott, a törölközővel letö-rölte arcát és kevésbé gondosan a szakállát. Aztán vissza-ment a házba.

Hosszú ideig nem történt semmi. De a várakozó nem si-etett. Közben feljebb szállt a nap. A tó körül semmi sem mozdult. Megint madarak húztak el, csobbantak a kicsiny hullámok. Több ház nem volt a tóparton. A távcső mégis körbeszaladt, gazdája alaposan szemügyre vette a környé-ket. De csak bokrokat és fákat látott. Sehol senki sem moz-dult. Vasárnap volt, ígéretes-mulatós, roppant hosszú, az éj -szaka mélyébe nyúló szombat este után.

196


A várakozó felkészült arra is, hogy akár délig vagy dél -utánig így fog várakozni. Mégsem állt ugyanazon a helyen, nem akart nyomokat hagyni. Negyedóránként odább ment. Tudta, másnap a fű már nem őrzi lábai nyomát.

Azért az egyik helyen egy cigarettacsikket is eldobott. A távcső tovább pásztázta a környéket, majd megállapodott a faházon. Odabent senki sem mozdult. Papírlap került a kézbe, buszmenetrend apró betűkkel nyomott sorai és szá-mai. Aztán a lap visszakerült egy zsebbe, és folytatódott a várakozás.

Végre kinyílt az ajtó!A távcső megremegett a várakozó kezében, majd erősen

a pallóra szegeződött. A szakállas fiatalember előbb letette a horgászbotokat a pallóra, csónakba szállt, valamit matatott benne. Aztán evezőért ment vissza a házba, ismét kijött. Be-rakta a horgászbotot, a szákot, a műanyag vödröt és ellökte a csónakot a pallótól. Középre evezett, majd a tó túlsó széle felé kanyarodott.

A várakozó eltette a távcsövet, megindult körbe. Végig a bokrok takarásában haladt, vigyázott, nehogy meglássa őt a fiú. Amikor se bokor, se fa nem volt közöttük, kivárta, míg a szél kissé elfordítja a csónakot és a férfi háttal lesz neki. Nem sietett. Tudta, ez a horgászás órákig eltart.

És már sohasem lesz vége.Húsz perccel később ott volt a keleti parton. A csónak a

vízen ringott, alig ötven méterre tőle. Egy bokor mögött fel-készült a dologra. Kiosont a partra, egészen a szélére, a fűbe helyezte AZT. Utána visszaosont messzebbre. Majd a táv-csővel még egyszer körbenézett. Sehol senki. A csónak rin-gott a vízen.

Akkor előlépett a bokor mögül és felkiáltott:– Hééé...!

197

Nemere István

– Kapd el, Kék Tündér!– Csak lassan a testtel, Kitartó Tigris!– Ezt hogy érted?– Sehogy. Olvastam valahol és nagyon tetszett.– Hja, úgy! Édesanyád hová lett?– Az anyatigris lemaradt. Nem szeret hegyre fel futva

közlekedni.– A „hegy” erős túlzás. Legfeljebb domb ez, szelíd lan-

ka, ahogyan mondani szokták.– Az anyatigris ott jön, látod? Piros kabátja van.– Vettem észre, már korábban – Rafael mosolygott. Fur-

csán, de jól érezte magát. El sem tudta volna képzelni még tegnap sem, hogy ma komoly, „meglett” felnőtt létére egy tizenéves kislánnyal szaladgál majd. Teljesen elromlottam, állapította meg, de boldogan. Közben pontosan tudta, mire gondolhat Dalma. Aminthogy hamarosan tőle magától is hal-lotta.

Az asszony lihegve ért fel a dombtetőre. Köröskörül azért látták a várost, ha nem is látták igazán. A fák fölött háztetők szűrődtek át, a távolban pedig magasfeszültségű vezeték csillant. És persze némi zaj is volt arrafelé. A város nem titkolta közelségét.

– Maga nagyon ravasz fickó – jelentette ki Dalma, ami-kor odaért a férfi mellé. Olga, talán tapintatból, most elsza-ladt kelet felé és egy bokrot szemlélt túlzott alapossággal, hosszan. Rafael nem tudott szabadulni a gondolattól: a kis-lány nagyon jól érzi a helyzetet és hagy nekik időt, alkal -mat, hogy olykor nélküle is váltsanak pár mondatot. Valahol a lelke mélyén hálás volt ezért „Kék Tündérnek”.

– Ne dicsérjen a szemembe, azt rosszul viselem – pró-bált tréfálni, és merészen folytatta: – Különben is, már rég éreztem magamat ilyen jól. Egyenesen remekül. Nem hi-szem, hogy el tudná rontani a kedvemet.

198


Dalma szemében valami megcsillant.– Már megint fölösleges a beszéd, úgy sejtem.– Jól sejti. Tudom, mit akar mondani. Hogy behálózom

magát, sőt most már a kislányt is. Hogy ellenállhatatlanul kedves modorommal, briliáns eszemmel, mindent elsöprő jó-ságommal, valamint figyelemre méltóan magas színvonalú hozzáértésemmel elcsavarom Kék Tündér fejét. Így lopom be magamat mit sem sejtő áldozataim családjába, hogy aztán majd ki tudja, milyen szörnyűséget kövessek el ön ellen? Bizony egy szép napon még arra ragadtatom magamat, hogy megcsókolom! Nahát, ez szörnyű! – sopánkodott álszeré-nyen. Dalma nem bírta megállni nevetés nélkül. Csak ami-kor már magához tért, könnyes szemmel felelte:

– És még én hittem, hogy a szavakkal keresem a kenye-remet...! No és a „szerénysége” meg egyenesen lenyűgöző.

Rafael közelről nézett Dalma szemébe. Elhallgattak mindketten. Most csak a tekintetük szólott, hosszan. Még azt is alig vették észre, amikor Olga visszafutott hozzájuk. A kislány megtorpant pár méterrel odébb, nézte őket, aztán jó hangosan megjegyezte:

– Ez olyan, mint az álomkór. A múltkor láttam egy fil-met a tévében, ott mutatták a betegeket. Azok is csak néztek maguk elé és hallgattak. Lehet, a fertőzés már Luxemburgba is betört...?

Május 10. Hétfő

– Mi van a cigaretta-elemzéssel? – kérdezte Rafael.Alex akkor jött be, dossziékkal és papírokkal megra-

kodva. Claudia a saját asztala fölé hajolt. Nem tudott mellé -

199

Nemere István

je ülni, mert számítógépes leporellók halmaza lógott le róla minden oldalról. A lány felnézett:

– Nem adtam még oda...? Pénteken délután az utolsó percben jött ki a faxból. Itt kell lennie, megkeresem.

Alex néhány dossziét tett Rafael elé.– Felügyelő úr, ezek Bonavenek és Bonaverek, akik

már rosszalkodtak.Claudia végre előásta a papírt. Míg ment a főnöki író-

asztal felé, belenézett:– Csalás az egész, mondja a szakértő. Többszörösen is

az.Rafael türelmetlenül vette kezébe. A finnországi hely-

színen gyűjtötte be a rendőrség. Most valósággal rátapadt a papírlapra, aztán csalódottan tette le. Alex még ott állt előt-te és várta az eredményt.

– A fenébe! – jelentette ki. – A cigarettákat nem akkor szívták el, amikor a bűntény történt. Legalább három-négy nappal korábban, de az sincs kizárva, hogy az egyik csikket már egy héttel előbb… A nyálmaradványok DNS-elemzése szerint egy nő szájában voltak.

– És ha nő a tettes? – Alex visszatért volna régebbi el -méletéhez, de eszébe jutott a finnországi „szemtanú” vallo-mása, és reménytelenül legyintett.

– Nem kétséges, hogy férfi az illető. Éppen ez bizonyít-ja – Rafael valamit felírt egy papírlapra és a „faliújsághoz” vitte. – Ha mindenáron ezt akarta bebizonyítani, hát sike-rült. Most már azt is tudjuk róla, hogy nem dohányzó. Aki mindenáron tévútra akart bennünket terelni ezzel a pár csik-kel.

Claudia utána nézett és a háta mögött megjegyezte han-gosan:

– Az, hogy férfi, hogy kb. 168 centiméter magas, 44-es cipőt visel, nem dohányzik és tud franciául, még sajnos édeskevés a letartóztatáshoz.

200


– De több mint a semmi – vágta rá józanul Alex és ide-gesen pislogott. Valami bökhette a csőrét, ám hallgatott. Visszament az íróasztalához. Rafael is ezt tette és kezébe vette a dossziékat. Kettő egy-egy Bonaven nevű férfi viselt dolgait írta le, a harmadik egy Bonaver vaskos élettörténete volt. Alex közben telefonált valahová.

Hétfő délelőtt volt. Rafaelben tompa idegesség ült, zsibbasztotta még az agyát is. Görcsösen igyekezett nem gondolni a tegnapi kirándulásra. Most már biztos volt benne, hogy Karina óta egyetlen nő sem gyakorolt rá ekkora hatást. Dalma… behunyta a szemét, aztán gyorsan kinyitotta és újra a dossziéba mélyedt.

– Régen tartottunk sajtótájékoztatót – mondta váratla-nul Alex. Csak úgy maga elé dünnyögte, de Rafael pontosan tudta, hogy a megjegyzés neki szólt. Elgondolkozott. És mi-vel a „sajtó” szóra mostanában az esti híradó és Dalma ug-rott be agya vetítővászna elé, hát maga is csodálkozott, mi-lyen szívesen fogadta a mondatot:

– Teljesen igaza van, Alex, ez nagy mulasztás. Ráadá-sul megígértem Garnernek, hogy én intézem az ügyeket a médiával. Nos, holnap vagy holnapután rendezünk egyet.

– Valahogyan ki kellene ugratni a nyulat a bokorból – mormolta amaz, de érdeklődve és várakozva. Rafael is így folytatta:

– Igen! Van itt pár dolog, amit közölhetnénk róla, és ta-lán sikerül őt tévútra vezetni, megijeszteni… Főleg, ha a média egy része partner lesz ebben.

– Egy része biztosan – jelentette ki Alex és merően nézte főnökét. „Tud valamit. Vagy csak blöfföl?” – kérdez-te magában a felügyelő. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen ép-pen ő maga kért Alextől adatokat… Dalmáról. A férfira né-zett:

201

Nemere István

– Nem megy az olyan jól, ahogyan hiszi – mondta Alex szemébe nézve. Csak ők ketten értették, kiről beszélnek. Claudia nyugtalanul forgatta a fejét, de nem szólt.

Fél tíz után hat perccel megszólalt az egyik telefon.– Wahl.– Stockholm van a vonalban, felügyelő úr – mondta egy

hang.– Svédország! – mondta a többieknek jelentőségtelje-

sen. Claudia kezéből kiesett a toll. Alex felkelt és nyugtala-nul járkált ide-oda. Ideges volt.

Rafael végighallgatta a rövid jelentést, aztán kérte a svédeket, küldjenek el mindent írásban, amilyen gyorsan csak lehet. És hozzátette: a Különleges Ügyek Osztálya is képviselteti magát, valószínűleg kedden, a részletekről még értesítik az ottani Europol-csoportot.

– Szóval megvan a hetedik. És úgy, ahogyan sejtettük! – Alex dühös lett.

– Én sem szeretem az érzést, hogy tehetetlen vagyok – Rafael felállt, az ablakhoz ment. – Ezúttal Jönköping köze-lében, tehát Délnyugat-Svédország-ban csapott le. Ismét vi-déken, eléggé néptelen területen. Egy tóparton, ahol csak egyetlen faház áll. Abban töltötte a hétvégét egy fiatal pár. A lány még aludt, amikor a fiú kora reggel kiment egy csó-nakkal a tóra, horgászni. A part közelében találták meg va-sárnap délután. A csónakban hevert. A nyílvessző a mellka -sába fúródott, csak a szívburkot és egy eret sértett fel, de az éppen elég volt ahhoz, hogy percek alatt elvérezzen. A nyíl-vesszőre vésett betű ezúttal egy „T”. A többit majd megír-ják, még ma délelőtt.

Visszament az íróasztalához. Kezébe vette a dossziékat. De nem igazán tudta olvasni, visszadobta hát. Az esze má-son járt. Végül döntött:

– Alex, magam megyek Svédországba, holnap reggel. Claudia, intézkedjen, visszafelé ne dátumozzák a jegyemet.

202


Lehet, több napig is eltart a dolog. De szerdán este vagy éj -jel mindenképpen visszajövök. Alex, csütörtökön kora dél-utánra hirdessen meg egy sajtótájékoztatót. És most minél előbb hívja fel a koppenhágai Europol-csoportot, beszélni akarok velük.

Este felhívta Dalmát.Az asszony otthon volt. Rafael már kezdte sejteni az

időbeosztását, de ott is éppen olyan bizonytalan volt min-den, akár a rendőrségen. Hát sohasem tudhatta, ha „csörög”, ki veszi fel a kagylót: Kék Tündér, vagy Dalma?

Most az asszony szólt bele és ettől a férfi rögtön jobban érezte magát:

– Jó estét. Be kell mutatkoznom?– Dehogy. Most már megismerem a hangját – felelte az

asszony. Volt valami szokatlan a hangjában, ami izgatta Ra-faelt:

– Maga most valamit csinál – közölte ellentmondást nem tűrően.

– Mindig csinálok valamit.– De most olyan valamit, aminek köze van a hőmérsék-

lethez. Magasabb hőmérséklethez.– Honnan tudja?– A hangjából érzékelem. A bőrét, a fejét nagyobb hő-

ség érte az előbbi percekben. Másképpen beszél, de nem tudnám megmondani, hogyan másképpen. Csak érzem.

– Maga rettenetes pasas, Rafael. Életveszélyes magával még telefonon is társalogni… Hajat mostam és amikor csör-gött a telefon, kikapcsoltam a hajszárítót.

Hallgattak, aztán a férfi folytatta:– Hogy érzi magát? Jól van?– Jól. Talán el akarja rontani a kedvemet?

203

Nemere István

– Mint Dalmáét, sohasem tenném. De mint közéleti sze-replő, nem fog örülni annak, hogy az emberünk tegnap he-tedszer is gyilkolt… Ezért repülök holnap reggel Svédor-szágba, pontosabban Malmőbe.

Csönd támadt. Ha Rafael arra számított, hogy Dalma is-mét vele jönne, tévedett. De ő is erre gondolt, mert így vála -szolt:

– Szörnyű. De nem tudok elmenni, holnap déltől enyém a híradó.

– Sajnálom. Csütörtökre viszont összehívok egy sajtótá-jékoztatót – erről is beszélt még fél percet, aztán úgy érez-te, ennyi elég a hivatalos ügyekből. Érződött, hogy Dalma is erre várt.

– Olga, másik nevén Kék Tündér nagyon elégedett ma-gával.

– Úgy tűnik, ez nem nagyon tetszik magának, kedves Dalma.

– Kicsit tetszik, kicsit meg nem tetszik. Imponál, ha egy férfi tud beszélni a gyerekek nyelvén. Különösen, ha neki nincs gyereke. Ugyanakkor miért van mindig ez a be-nyomásom, hogy maga szép lassan beszövi az egész életün-ket?

– Azért, mert csakugyan ezt teszem. Minden oldalról nyomulok előre, Dalma. Már el sem tudnám képzelni, mi-lyen lenne maga nélkül élni.

Ismét csönd lett, az asszony sóhajtott:– Nem csalódott még elégszer?– Most nem fogok – felelte-ígérte nagyon meggyőzően.

Nem csak Dalmát – önmagát is meg akarta győzni, és talán sikerült is.

204


Május 11. Kedd

Rafael leguggolt és közelről nézte a füvet. Aztán lassan emelte a tekintetét.

A tó felületén halványezüst fényfolt csillant. Délután volt, a nap már lassan nyugatról sütött. De fátyolfelhők jöt -tek és a fény felét eltakarták. Kísérteties szürkeség borult a vidékre, hogy egy pillanattal később mégis eloszolva, újra árnyékot adjon minden fehér nyírfának és sűrű bokornak.

A terepjárók a faház mellett álltak. Az egyik kocsi nyi-tott ajtajánál ült a lány. Aki még most is remegett. Csak ké -sőbb fogta fel, hogy míg aludt, megölték a fiúját. Az isme-rős táj láttán visszatértek emlékei és elfogyott az ereje.

Rafael nem erre figyelt. Olyan alaposan járta körül a tavat, ahogyan még Athénban sem nyomozott a helyszínen. Ezért tartott ez a körüljárás ekkor már két és fél órája, és még messze volt a végétől. De nem sietett.

Furcsa érzés volt különben, hogy ő most ugyanazt látja, amit két és fél nappal korábban Ő láthatott. A hetedik gyil -kosság után a tettes – így érezte Rafael – voltaképpen már a testében volt. Annyira benne ült a tudatában, hogy azon kap-ta magát reggel a fürdőszobában, borotválkozás közben: va-jon Ő is borotválkozik...? Netán éppen most, csak pár ezer kilométerrel távolabb? Vagy szakállt visel és ezért ritkábban kell a borotvához nyúlnia? Ő is fogat mos, mint minden ren-des ember?

Ez lassan valami mánia lesz nálam, korholta önmagát. A bokor egyik ágán megpillantott egy lelógó szálat. Arasz-nyi volt csupán, könnyedén lebegtette már az a légmozgás is, amit az ő teste okozott. Rafael odanyúlt – a szál szinte láthatatlanná vált a kezében, szétfoszlott. Maradék pókháló volt. Kár. És még csak nem is a tettes szaggathatta szét va-sárnap reggel, hiszen azóta a pók régen megszőtte volna is-mét.

205

Nemere István

Ment tovább. Bármennyire sajnálta, már biztos lehetett benne, hogy semmit sem talált. Ez itt nem Athén volt. Ott a tettesnek rossz napja lehetett, ugyanakkor a terep is tisztább volt. Könnyebb volt észrevenni a nyomokat. Talán többet is hagyott. Itt azonban csak a fű, a bokrok, és a tó volt.

Egy óra múlva maga köré gyűjtötte a svédeket és beval-lotta.

– Semmit sem találtam. Pedig órákon át kellett itt buj-kálnia. A cigaretta, amit ismét elszórt pár csikk formájában, nem tőle származik. De azért csak végezzék el a szokásos DNS-vizsgálatot. Az egyetlen nyom arra utal, hogy először kiment a keleti parton egészen a partig, ott letette az előké-szített nyílpuskát a fűbe, aztán visszahátrált. Azt hiszem, felhívta magára a csónakban ülő áldozat figyelmét, aki kö-zelebb evezett a parthoz. Talán valamit kérdezett tőle a gyilkos? Valamilyen információt kért? Vagy csak ezt jelez-te? Közben ő is közelebb ment a parthoz. Nem volt nála semmi, mindkét keze üres, tehát az áldozatban nem keltett gyanút. Különben is, ki gondolna bármi rosszra vasárnap reggel egy idilli tó partján...? Maguk svédek különben is sokkal ritkábban találkoznak az erőszakkal, mint mások… Szóval így történhetett.

„Most mindjárt megkérdezi valamelyik, miért?” – gon-dolta.

– Miért? – kérdezte az egyik nyomozó. Hárman kísér-ték el őt, ebből tudta: az eset itt is rendkívülinek számít. Rafael megnedvesítette ajkát:

– Könnyebbet kérdezzenek. Ez már a hetedik eset, és a motívum még mindig ismeretlen előttünk. Tudnak már vala-mit az áldozatról, származásáról, viszonyairól?

– Most fejezte volna be a középiskolát. Vagyis tulaj-donképpen ezekben a hetekben még gimnazista volt. A ba-rátnője szerint matematikusnak készült, de ebből, ugye, már

206


nem lesz semmi. A szülei négy évvel ezelőtt balesetben meghaltak.

– Egyszerre mindketten?– Igen, egy kis vitorlással kint voltak a tengeren. Azt

hiszem, egy hétvégén. Az idő hirtelen rosszra fordult. Mi-előtt kiértek volna, egy szélroham felfordította őket. Persze úsztak, de a víz hideg, a nedves ruha nehéz és lehúzza a tes-tet… Holtan kerültek elő. A fiút, Stent a nagyapja nevelte tovább, aki még ma is aktívan dolgozik és tehetős ember.

– Mi a foglalkozása?– Orvos, pontosabban szemész az egyik egyetemi klini -

kán.Rafael csak nézett maga elé. Ez a nap is elvesztett idő

volt, gondolta, amikor lassú léptekkel indult a terepjárók fe-lé. A nap megvilágította szikár alakját, aranyfényt öntött rá, de ezt sem vette észre.


Reggel ő volt az első. Elvégezte az „adminisztrációt”. Arra a papírszalagra ott fent a faliújság tetején hozzáírta a nagy T betűt. A szöveg most ennyi lett:

N A J A Y A T

Egy másik papírlapra felírta Sten Fallenberg adatait. Aztán csak állt és figyelt. Dühös volt, hogy bár kétszer is kiment a helyszínre – mert másnap, szerdán délelőtt is járt ott – az égvilágon semmit sem talált. Pedig milyen nagy re-ményekkel utazott Malmőbe!

Az asztalán még ott volt a három Bonaven-Bonaren dosszié. Már kétszer elolvasta mindegyiket, de semmit sem

207

Nemere István

talált bennük. Teljességgel érdektelen ügyek voltak, ráadá-sul az egyik tettese már meghalt, a másik kettő leülte bünte -tését és hazament. Azóta állítólag tisztességes állampolgá-rok. Valahol másutt kell keresgélni, mondogatta magának.

A számítógépes lista papír leporellói már halomban he-vertek a szoba egyik sarkában. Igyekezett nem is nézni rá-juk. Összekészítette jegyzeteit a sajtótájékoztatóra. Akkor nyílott az ajtó.

– Jó reggelt, felügyelő úr! – Claudia egyenesen Rafael íróasztaláig jött. – Mi újság Svédországban?

– Nem sok – morogta Rafael, csak később szakadt ki belőle egy csonka, elharapott „jó reggelt”. Claudia letette megtermett retiküljét az asztalára.

– Látom, semmi eredmény. Mi viszont találtunk vala-mit.

– Mondja! – Rafael azonnal felélénkült.– Hétfőn óvatosságból kiküldtük a Bonaven-Bonaren

nevet az összes uniós ország rendőrségének. Illetve csak azoknak, ahol a tettes még nem gyilkolt . Alex, vagyis hát Landres úr ötlete volt a dolog. A megelőzést, a prevenciót emlegette… És tegnap délután Koppenhágából jött az értesí-tés, hogy a pasasunk ott járt!

Rafael hátán végigfutott a hideg. Valami ilyesmi már benne is járt-kelt, de nem tudta szavakba önteni. A térkép-hez sietett… hát igen! Amikor a gépe Malmőben landolt, szinte „átlátott” Dániába. Koppenhága és Malmő nagyon kö-zel vannak, ráadásul most már a hidakból és alagutakból kombinált átjáró is létezik, nem csak kompokkal mehetnek egymáshoz a svédek és a dánok. No és persze bárki más szintén .

– A pokolba! – kiáltotta hangosan. – A pokolba!Akkor lépett be Alex. Rájött, mi a helyzet, és máris ott

állt a térkép mellett:

208


– Bonaren néven bérelt egy autót. Svájci jogosítvány-nyal. Még a múlt szombaton. Egy koppenhágai autókölcsön-zőben történt a dolog, de a kocsit már hétfőn reggel vissza-adta.

– Nem ez a bajom – mondta Rafael letörten. – Hanem az, hogy erre nem gondoltam korábban! Amikor mi a svéd kollégákat ösztökéltük, hogy adják le gyorsan az összes Svédországban megszállt hotelvendég névsorát, fölösleges dolgot műveltünk. A fickó nem volt ott. „Mister Spirál” nem lehetett egyik névsorban sem, mert Dániában lakott! Annak is a Svédországhoz legközelebbi pontján. Ahonnan bármikor húsz perc alatt átmehetett svéd területre, gyilkol-ni. Ráadásul az áldozat is közel lakott Malmőhöz.

– Már intézkedtünk, hogy adják meg a személyleírását – Alex az első pillanatban fontoskodni akart, kicsit felfújta magát, aztán lemondott a dologról, ismét összement normá-lis nagyságára és tárgyilagosan beszélt: – A dán autóköl -csönzőben talán öt percet töltött, és csak egyetlen fiatal lánnyal intézte az ügyét. Ott ez így megy, nem küldözgetik az ügyfelet egyik ablaktól a másikhoz, klienskímélő mód-szert alkalmaznak. Nos, a lány még fantomrajzot is készítte-tett a dán rendőrség rajzolójával. Jobb lenne egy számítógé-pes változat, de csak erre tellett. Nézze, főnök.

Rafael most meg sem hallotta a „főnök” szót. A papír-lapról egy enyhén kövérkés fiatalember nézett vissza rá. Nem lehetett megállapítani, van-e már harminc, netán el is múlott...? Közben Alex folytatta a beszámolót:

– Normális magasságú, kicsit kövérkés, az arca jelleg-telen. Az öltözetére nem emlékszik a lány, biztosan „normál turistacuccot” viselt. Dzseki, farmernadrág, ilyesmi. Talán egy utazóbatyu, amit rögtön betett a kocsiba, amikor meg-kapta. Egy zöld Fordot kapott, szemlátomást mindegy volt neki, mit vihet el onnan.

– Automata váltós kocsit kapott?

209

Nemere István

– Ezt nem tudom, nem kérdeztük – Alex zavarba jött.– Tudják meg, mert fontos lehet. A Bonaren-jogosít-

vány adatai?– Itt vannak – ezt a cédulát Claudia tette eléje.– Szóltak már a svájciaknak?– Természetesen azonnal intézkedtem, az ön nevében,

fő… felügyelő úr. De még nem jött válasz Bernből.– Sürgesse meg! Mikor kezdődik a sajtótájékoztatóm?– Pontban tizennégy órakor – Alex olyan áhítattal ejtet-

te ki a szót, ahogyan csak a vasutasok szokták. Ők a világért sem mondanák, hogy „kettőkor”, hanem kellően körülmé-nyes pontossággal, „tizennégy órakor”.

– Addigra csináltasson ebből harminc darabot. De egy másolatot most mindjárt húzzon le és adja ide.

A keze máris a telefonon volt. Amikor amazok elrohan-tak intézkedni, másolni, telefonálni, Rafael előbb az ügyele-tet hívta és kért egy motoros rendőrt, futárnak. „Nagyon sür-gős küldeményt kell elvinnie, itt a városban!”. Utána rögtön az EURO-TV-t hívta. Élvezte, hogy végre elindult a dolog. A jelentkező hölgytől a híradó szerkesztőségét kérte, ott pe-dig Dalmát. Nem egykönnyen kapcsolták, de Rafael kivere-kedte a dolgot. Indulatos szavakkal, kitartóan. „Elvégre Ki-tartó Tigris vagyok, vagy mi a fene?”

– Dalma LeGrand – hallotta az ismerős, most kicsit ide-ges hangot a kagylóban.

– Rafael.– Most nincs időm – mondta azonnal az asszony.– Akkor másképpen mutatkozom be: Wahl felügyelő

keresi önt hivatalos ügyben.Dalma most nem tudta, ez igaz-e, vagy csak a férfi

újabb trükkje? Ezért Rafael valóban hivatalos hangon foly-tatta:

210


– Tudom, hogy ma nem ön vezeti a híradót. Mégis át -küldök egy fantomképet, arra kérem, tizenkettőkor már ad-ják le a mellékelt szöveggel.

Dalma hangja majdnem elakadt:– Ez… ez már „ő”, Rafael?– Minden valószínűség szerint. A kép ugyan eléggé

semmitmondó, olyan általános és köznapi arcot mutat, hogy ennek alapján nehéz lesz elkapni, de próbáljuk meg. A többi média a fantomképet csak kettőkor kapja meg itt nálunk, tő-lem. Eljön?

– Természetesen, kedves…. „Wahl felügyelő úr”...

A svájciak kettőig nem adtak választ. A sürgetésre csak annyit mondtak, hogy keresik az adatokat. „Tizennégy óra” előtt öt perccel Rafael egy mappával a hóna alatt elindult lefelé a nagyterem irányába. Amikor belépett, legalább negyven újságírót pillantott meg. Mióta az EURO-TV dél-ben leadta a fantomképet, a dolognak híre ment és mindenki eljött, aki csak élt és mozgott. Még a francia regionális tévé is elküldte embereit. A parkolóban szaporodtak az élénkszí-nű mikrobuszok, tetejükön különféle antennákkal.

Alex és Claudia követték fél lépés távolságra. A küszö-bön Rafael megtorpant:

– Claudia, tűzzön vissza az irodánkba és a másolón húzzon le még vagy húsz példányt! Ennyi nem lesz elég. És ne feledje, csak akkor kezdje osztogatni, ha ezt bejelentem. Alex, megbeszélte a telefonközpontossal, hogy minden hí-vást ide irányítson?

– Természetesen, főnök.Nem maradt ideje, hogy megszidja Alexet az újabb „fő-

nökért”, mert be kellett mennie. Észrevette Dalmát is.

211

Nemere István

Megint azzal a szakállas operatőrrel volt, akivel a múltkor. Várakozva nézett rá. Ajka körül kicsiny mosoly vibrált, de el is tűnt azonnal. Mielőtt Rafael éppen olyan kevéssé látha-tó módon viszonozta volna.

Amikor megtorpant az újságírók tömegével szemben, az első, amire felfigyelt: a teremben a mennyezeten elhelyezett belső rendőrségi kamerák feléje fordultak. Vagyis Garner is nézi a „műsort”. Hát igen, legutóbb is ezt csinálta. De nem szól, az istennek sem szól. Hallgat és valami eredményre vár. EREDMÉNY kell neki...? Nekem is! – dühöngött magá-ban egy sort. Ezenközben az arca sziklakeményen fordult amazok felé. A moraj lassan elcsendesedett. Az oldalfalon a nagy analóg óra mutatója éppen ráfordult a 12-esre, a másik mutató a 2-esen állt. „Tizennégy óra” volt, ahogyan a vas-utasok és Alex mondanák.

– Üdvözlöm önöket! Rafael Wahl felügyelő vagyok, az Europol Különleges Ügyek Osztálya vezetője. Legutóbb azt ígértem a média képviselőinek, hogy időről időre, ha lesz mit mondanom, beszámolok önöknek az újabb fejlemények-ről.

Lassan, tagoltan beszélt. Ez talán egy kicsit idegesítette is azokat, akik a manapság oly divatos gyors és nemegyszer érthetetlen hadaráshoz szoktak. De azt akarta, egyetlen sza-vát se értsék félre. Beszélt hát az áldozatokról, a gyilkossá-gok helyszíneiről. Aztán rátért a gyilkosra és elmondta, amit eddig róla tudni lehet.

– Minden jel szerint férfi, harminc körüli. A nyílvesz-szőkre, amelyekkel gyilkol, mindig egy betűt vés. Jelenleg – sajnos hét áldozat után – hét betűvel rendelkezünk, amelyek nem álltak össze értelmes szóvá. Legjobb tudomásunk sze-rint semmilyen nyelven. A szakértők dolgoznak rajta – ha-zudta szemrebbenés nélkül, de abban a másodpercben meg-fogadta, hogy ismét a szakértőkhöz fordul. Elvégre hét betű-

212


ből talán már ők is többet kiolvasnak majd, mint kettőből vagy háromból?

– A tettes legutóbb Svédországban gyilkolt, de úgy, hogy közben Dániában lakott. Ott bérelt kocsit, így készült róla az a fantomkép, amit a munkatársam most kioszt önök között…

– Már láttuk az egyik tévében! – kiáltotta egy szőke, agresszív arcú nő féltékenyen. Haragosan? Rafael már órák-kal korábban tudta, hogy erre is válaszolnia kell, és megtet -te:

– Vannak médiák, amelyek nagyon élelmesek. A szóban forgó televízióállomás riportere, amelynek nevét én sem mondom ki, a harmadik gyilkosság helyszínén már megelő-zött engem is! A jó munka meghozza eredményét – egy pil -lanatra még elkapta Dalma kicsiny, hálás mosolyát, de a fel -csapó hangzavart túlkiabálva folytatta. – Vegyék figyelem-be, hogy ez a kép nem túl jó minőségű, milliókra ráillik, nem biztos, hogy rögtön eredményt hoz. Ne keltsenek az ol-vasókban, hallgatókban, nézőkben olyan hiú ábrándokat, mintha ezzel a tettes már a markunkban is lenne! És ha kér-hetem önöket, vessenek egy pillantást Európa térképére. Különös tekintettel az Európai Unió tagállamaira! – el-mondta ezt az elméletet is. Tudta: amint kiejti a száján a „spirál” szót, az percekkel, órákkal később már belegyöke-resedik a médiások szájába, agyába, egész kis világába. Utá-na beplántálják a közönség agyába is. Holnaptól kezdve má-sok is „Mr. Spirálnak” fogják nevezni azt az ismeretlen so-rozatgyilkost.

A szó még nem jött ki a száján, amikor valaki már köz -bekiabált:

– Akkor ez egy sorozatgyilkos?– Igen. Aki hétszer öl, és nyilván még folytatni akarja,

az sorozatgyilkos.

213

Nemere István

– Felügyelő úr, igaz lenne, hogy megvan a tettes ujjle-nyomata?

– Erre a nyomozás érdekében nem válaszolhatok.Jól tudta, hogy ezt igennek veszik, az ő helyükben ő is

ezt tette volna. A kérdések tovább záporoztak. Míg beszélt, látta félszemmel, hogy Alex telefonál. És egy új gondolat fészkelte be magát a fejébe. Végső soron alig várta már, hogy véget érjen a tájékoztató és megvalósíthassa ötletét.

De ez nem ment könnyen. Még tucatnyi kérdésre kellett válaszolnia, aztán jött a szokásos „most csak a mi kame-ránknak mondja el, kedves felügyelő úr!”-kezdetű sirám. Mióta kitalálták, hogy a mikrofonjukra ráírják-ráteszik a té-véállomások logóit, hát a nagyobb csatornák elvárták, hogy csak az ő nézőiknek is elmondja a rövid összefoglalót. Ami-kor már a negyedik lámpa irányult rá, a negyedik riporter tartotta szája elé az emblémás mikrofont és negyedszer mondta el körülbelül ugyanazt, félszemmel látta: jön Dalma is.

De szerencsére nem ugyanazt csinálta, amit a többiek. Egészen más kérdéseket tett fel. Például olyant, hogy „mi lesz a rendőrség következő lépése a tettes elfogása érdeké-ben” és hogy „elképzelhető-e, hogy a sorozatgyilkos a többi uniós tagállamban is gyilkolni fog?” Rafael a lelke mélyén hálás volt e kérdésekért, ugyanakkor egy kicsit aggódott is. Nem akart pánikot kelteni a másik, még „hátralévő” nyolc országban. És tudta, félelme megalapozott. Hiszen az EU-RO-TV-t nézik a legtöbben, most már szerte a kontinensen.

Igyekezett hát megnyugtatni a nézőket, de persze nem rugaszkodhatott el az igazságtól. Néhány aggodalma talán az arcán is tükröződött, hiszen mégsem volt olyan jó szí-nész, amilyennek magát hitte.

Persze jó lett volna beszélgetni Dalmával, akár egy per-cet is. Még maga előtt látta magas homlokát és komoly te-kintetét, amelynek mélyén azonban – hitte a férfi – ott la-

214


pult az „anyatigris” és a vasárnapi séta gyöngyözően kacagó asszonya is. De mielőtt bármit mondhatott volna neki, a kö-vetkező csatorna riportere és operatőre valósággal eltolták onnan az asszonyt.

Fél négy is elmúlott már, amikor végre visszamehettek a szobájukba. A lenti nagyterem elcsöndesült. Claudia kö-zölte, az összes fantomkép-példányt szétosztogatta. Alex morogva emlegetett néhány ostobát, akik hülye kérdéseket tettek fel neki, mintha nem hinnének a „főnöknek”. Tőle akarták megtudni, vajon Wahl felügyelő csakugyan igazat mond? Máskor Rafael ezért így utólag is megsértődött volna a „firkászokra” és „hiénákra” – ezek Alex meghatározásai voltak – de most ez sem érdekelte. Más járt a fejében:

– Alex, Claudia… Helyesebben a sorrend így hangzik: Claudia, Alex! – kezdte.

– Ó, ez ünnepélyes bejelentésnek hangzik!– Lehet, hogy előléptetnek bennünket? – és azok ketten

bohóckodni kezdtek, „rendőrtábornok úrnak” és „őrnagy úr-hölgynek” szólítgatták egymást nagy vidáman. Rafael még nem vesztette el a türelmét, az iménti sajtótájékoztató meg-edzette:

– No, térjünk vissza a földre, karrieristák!… Azt talál -tam ki, hogy elmegyek Dániába.

– Tessék? – kérdezte Alex és egyik kezét füle mögé görbítette, ahogyan a nagyothallók szokták. – Hamlet hazá-ját említette, fő… felügyelő úr?

– Pontosan. A dán királyságot, hogy ne legyen félreért-hető a helyszín. Mivel minden jel szerint ott történik majd a következő gyilkosság, hát elmegyek és ott várom be. Így rögtön a felfedezése után megvizsgálhatom a helyszínt és mindent elmondhatok a dán rendőröknek, amit csak tudok.

– Értem – Alex Claudiára pillantott. – Értjük. Szóval ennyire komoly a helyzet? De uram, Dániában azért van

215

Nemere István

vagy ezer település és lakik ott néhány millió ember. Kicsi rá az esély, hogy rajtakapja a gyilkost.

– Ezzel nem is áltatom magamat, Alex. De egy lépéssel közelebb leszünk hozzá. És mostantól fogva erre kell töre-kednünk. Egyre közelebb és közelebb hozzá, míg a végén sikerül elkapni!

Este a szokásos kicsiny és mesterséges rendetlenségét szervezte meg a konyhában és bent a nappaliban. A tévé képernyőjét beragyogta a… saját arca. A nyolcórai híradó közepe táján furcsa volt látni most önmagát szemtől szem-ben, de mégsem úgy, mint reggel a fürdőszobai tükörben. Látszott a mesterséges világítás, a rideg hivatalos háttér. Nem is figyelt saját hangjára, szavaira.

Aztán a telefon szinte magától simult a kezébe.– Jó estét.– Nincs szerencséd, Kitartó Tigris. Az anyatigris még a

színes dobozban ugrál.– Nem is láttam őt benne.– Te láttad élőben délután, én meg csak kora reggel.

Amikor úgy elszáguldott itthonról, akár egy ciklon. Szerin-tem az ajtót sem ő csukta be maga után, hanem a mögötte keletkező légüres tér.

– Szaknyelven a vákuum, Kék Tündér.– Úgy van. Ami pedig a tündérségemet illeti, azt hi-

szem hamarosan végzek ezzel a névvel. Ünnepélyesen szög-re akasztom és másikat találok helyette.

– Mondd meg az anyatigrisnek, hogy holnap délelőtt külföldre utazom.

– Már megint? Te többet repkedsz, mint egy varjú.– Miért éppen ez a kevéssé rokonszenves madár jutott

az eszedbe?

216


– Nem tudom, mondhattam volna gólyát vagy kondor-keselyűt is… És hová visznek a szárnycsapásaid?

– Nem mondom meg, de édesanyád biztosan ki fogja ta -lálni.

– Utálom, ha titkolóznak előttem…– Vedd ezt egy rejtvénynek, amit meg kell fejteni.

Meglátod, hogy Dalmának… szóval az anyatigrisnek egy másodperc alatt sikerülni fog.

– Jó éjszakát, Kitartó Tigris.– Aludj jól, egyelőre még Kék Tündér…

Május 14. Péntek

Koppenhága olyan volt, mint amikor évekkel korábban itt járt. Mintha az égvilágon semmi sem változott volna. Ahogyan a kedves várost a szemhéja alatt, a tudatában őriz-te. A látványok, az illatok, a szagok, a hangok – minden is-mét a helyén volt.

Karina… Hát persze, hogy vele járt itt. Nem volt az még olyan régen. Igaz, nem sokkal a botrány előtt. Élénken emlékezett mindenre. Amikor a kocsi az óvárosba kanyaro-dott, már szinte minden házat, utcát felismert. Sokat mász-káltak itt akkoriban. Ritka eset volt, hogy Karina hagyta magát elcsábítani a kongresszustól. Talán azért, mert őt is megfogta a város sehol másutt nem tapasztalható sajátos bá-ja, hangulata.

A Tivoli kerítése előtt régi plakátok másolatai idézték az elmúlt időket. Megint megcsodálhatta a városházát, amit régebben együtt bámultak a tér egyik padjáról. A bika-szo-bor szökőkútjából galambok ittak. A rengeteg kerékpáros az autók között haladt, nyugodtan, magabiztosan. Sérthetetlen-ségük tudatában. Rafael még aznap délután elzarándokolt az

217

Nemere István

egyik csatorna mentén a Nybrogade környékére. Ezen a kis parti utcán parkoltak annak idején a bérelt kocsival. Szem-ben van a Thorwaldsen-múzeum, amely azt a művészettörté -neti konferenciát rendezte. Emlékezett, mennyire megütkö-zött azon, hogy ez a kétségtelenül tehetséges művész meny-nyire önimádó volt – ez éppen a műveiből derült ki.

Este együtt vacsorázott az Europol koppenhágai cso-portjának vezetőjével. Aki kicsit keserűen azon humorizált, hogy Rafael ily módon lassan személyes kapcsolatba kerül mind a tizenöt tagállam erre szakosodott rendőrfelügyelőjé-vel.

– Gondolja, hogy végiggyilkolja az Uniót? – kérdezte Rafael, bár maga is sejtette a választ. Remek halat ettek a Frederiksberggade sétálóutca egyik éttermében. Itt fent az emeleten faborítású falak és igazi virágok között kellemes hangulat uralkodott. Senki sem sietett. A szomszédos aszta-loknál elegáns nők és férfiak beszélgettek a maguk jellegze-tes nyelvén. Valahol arabos torokhangok tarkították a skan-dináv szavakat.

– Biztos vagyok benne – mondta a dán kolléga, Valby felügyelő, a kopaszodó, ötvenes, energikus férfi. – És sem-mit sem tehetünk ellene.

– Mi ez a pesszimizmus? – kérdezte Rafael megrovóan.– Ez csak realizmus. A tettesek mindig egy-két lépéssel

előttünk járnak, ezt ön is jól tudja. Náluk van a kezdemé-nyezés joga és lehetősége. Élnek is vele nemegyszer. A he-tedik gyilkosság után a fickó tudja, hogy mi tudjuk, mit csi-nál. Tudja, hogy már a nyomában liheg egy kutyafalka, és mi vagyunk a kutyák, kedves kollégám. De olyan ez az ül -dözés, mintha szaglóképesség nélküli kutyákat eresztenének a tettes nyomába. Fogalmunk sincs, ki ő, miért csinálja, és hol található...? Lehet, éppen itt vacsorázik valamelyik asz-talnál – intett körbe a férfi.

218


Rafael önkéntelenül is körülnézett. Persze nem látott egyetlen gyanús embert sem. Valby mosolygott:

– Szóval kicsit céltalannak érzem az ittlétét, felügyelő. Bár jól tudom, mi hajtja. Egyszer nekem is volt egy sorozat-gyilkosom, igaz, csak három esetig vitte, aztán a nyomára bukkantunk. Bekerítettük, és akkor az utolsó pillanatban fő-be lőtte magát. Nem dán volt, hanem keletről jött, a régi orosz területekről... Két hétig alig aludtam és csak egy gon-dolat foglalta el az agyamat: elkapni őt...!

A keze még most is ökölbe szorult, igaz, már csak egy pillanatra. Ez már nem volt más, mint emlék. Még pár év, és fiatal kollégáknak mesélt anekdotává szelídül az egykori dráma. Tulajdonképpen így van ez jól.

Mégsem tudta elképzelni, hogy „Mr. Spirál” ügyét ő majd valaha is úgy meséli el, ilyen félvállról, mint Valby felügyelő. Vagy az idő ezt is távolabb helyezi tőle? Ami most oly fontos, hogy szinte az életét adná érte, az később már csak egy vidám vagy fájó vagy közömbös történetté si-lányul. Mint például Karina…

Érdekes módon Karináról Dalma jutott eszébe, és ez aligha volt véletlen. Eltelt egy perc is, mire – halevés ürü -gyén nézte a tányérját, és elmélyültségét Valby biztosan en-nek tulajdonította, mert addig ő is hallgatott – végre Rafael így folytatta:

– Lehet, hogy ezt tervezi a pasas. Tizenöt gyilkosságot akar elkövetni, amivel bekerül a rekordok könyvébe és a sajtó ünnepli majd. Interjúkat ad majd nagy pénzekért, az-tán a börtönben megírja az emlékiratait és abból is csinál pár milliót. A sztoriját megfilmesítik, lehetőleg Hollywood-ban, és találnak majd motívumként valami gyermekkori lel -ki defektust, egy Freud-féle pszichológiai szélhámosságot vagy egyéb komplexust, ami indokolná a sorozatgyilkossá-got… De éppen ezt nem akarom. Mindent meg kell tennem, hogy ne követhessen el tizenöt gyilkosságot az Unió tizenöt

219

Nemere István

tagállamában. Vagyis nem engedem, hogy „befejezze a kört”, vagy a „spirált”, vagy nevezzük bárhogyan. Nem lesz tökéletes, százszázalékos a sorozata. Elkapom még előbb – most vette észre, hogy az ő keze is ökölbe szorult. Gyorsan kiengedte, de még sokáig érezte kézfejében, ujjai izmaiban azt a szorítást. Olyan volt, mintha valaki a torkát fojtogatná.

Május 15. Szombat

Rafael délelőtt még egyszer telefonon beszélt Valby felügyelő irodájával. Biztosították afelől, hogy minden dán autókölcsönzőben, repülőtéren, vasúti pénztárban, szállodá-ban kiosztották már „Mr. Spirál” fantomképét. A központ-ban egy külön ügyeleti csoport várta a bejelentéseket. Rafa-el megadta mobilja számát, és elindult a városba.

Most csak céltalanul barangolt. Némelyik utcasarkon megcsodálta az ingyen elvihető kerékpárokat – egyszer ked-ve is támadt, hogy menjen egy kört, de valahogyan gyere-kesnek érezte a dolgot. És ha közben megcsörren a telefon-ja...? Ezt most nagyon várta és semmi egyébre nem akart, nem tudott koncentrálni.

Legfeljebb a városra.Elhagyta a szállót és órákon át kószált, még az ebédről

is megfeledkezett. Bejárta a Christiansborg környékét. A palota mellett már sok turista szaladgált. A múzeumok ajta -jában egy-egy csoport torlódott össze, a csatornák partján nagy autóbuszok kerestek parkolót. A Glyptoteket képtár előtt Rafael mintha meglátta volna „Őt” – egy pillanatra a lélegzete is elakadt. A férfi háttal állt neki, és így ráillett a személyleírás. De amikor ügyesen és lassan közelebb manő-verezte magát, az idegen megfordult és – japán volt.

Dühösen ment tovább. Közben gondolkozott: „Milyen esélye lehetne annak, hogy rátalálok? Pont én, aki őt üldö -

220


zöm? Még az sem biztos, hogy Dániában van. De ha mégis, akkor meg miért biztos, hogy éppen Koppenhágában fog most csavarogni? Lehet, a tettet ismét valahol másutt követi el. Egy kies vidéki tájon, amelynek még a létezéséről sem tudok. Reménytelen ez az egész ügy!”

De már az is furcsa volt, hogy gondolatban kimondta a „reménytelen” szót. Ez nem az ő formája volt. Nem is mondta ki sohasem, és nem is gondolt rá. Ha bármi is re-ménytelen lenne, akkor minden emberi cselekvéssel felhagy-hatnánk.

Így hát most sem gondolt rá többet. Megebédelt vala-hol, egy egészen eldugott kis étteremben a Rosenborg mö-gött. Aztán tovább vándorolt. Közben kétszer is felhívta az irodát, de senki sem jelentett gyanús személyt.

Már lassan sötétedett és éppen a szálloda felé ballagott, amikor megcsörrent a telefonja. A dallam körbefonta a tes-tét, mire előkapta a készüléket. Az Europol-iroda jelentke -zett. Már értesítették Valby felügyelőt, hogy a Gammel-strandon lévő hajóállomáson a pénztáros felismerte „Mr. Spirált”.

Rafael még egyszer kérte a helyszín nevét – ezek a dá-nok olyannyira torokból beszélnek! Amit mondanak, az majdnem annyira érthetetlen, mintha hollandok lennének – morogta és leintett egy taxit.

– Gammelstrand Ship Station...! Gyorsan!Csak amikor a taxi a forgalomban igyekezett előre és

jobbról hagyták el a palotát, majd meglátta a Thorwaldsen-múzeum kívülről festett falait, akkor jött rá, hogy ismeri azt a helyet. Karina… Hát persze. Ott ültek be egy lapos, széles utasszállító vízibuszba, amely az alacsony hidak alatt hagy-ta el a csatornákat és igyekezett a kikötő felé. Körbejárták a belső és külső kikötőt, valami skanzen-szerű halászházak is voltak ott, ha jól emlékszik…

221

Nemere István

A taxi végre bekanyarodott. A kék fényeket Rafael már messzebbről látta, hát oda irányította a kocsit.

– Mi történt?Valby felügyelő nem köszönt. Kicsit izgatott volt:– Jöjjön velem. Bevitték oda, abba az irodába.– És tényleg ő az? – kérdezte, de már csak Valby hátát

látta maga előtt. A nap akkor ment le, szürke félhomály bo-rult a városra. Paloták zöld tornyain ült még a fény, de már erőtlenül, halványan.

Két rendőr tartott egy férfit, aki leszegte a fejét. Vilá-gos dzsekit viselt, derekán övtáska, mellette az asztalon egy fényképezőgép. Turistának látszott.

– Átkutatták?– kérdezte Valby és Rafael egyszerre. Persze a rendőrök és a civilruhás europolosok inkább Valby-nak válaszoltak:

– Igen, de nem volt nála más, csak ez. A táska meg a fényképezőgép.

Az övtáskából egy útlevél került elő. Közben Rafael a férfi arcát nézte. Emlékeztetett a rajzra. Kért belőle egy példányt, megnézte, de a dolog egy csöppet sem győzte meg... A férfi valamivel magasabb volt, mint akit kerestek, az arcformája sem hasonlított a fantomképre. Rafaelben las-san csökkent a feszültség. Emlékezett még az érzésre, ami-kor hiába rohantak a luxemburgi főpályaudvarra, mert vala-kinél egy nyílpuskát láttak… A kudarc íze keserű, beleivó-dik a sejtekbe is, nehezen felejtődik. Vagy sohasem.

Rafael lelkileg megrázta magát. Az útlevél szerint a tu-rista neve Gino Parotti és milanói olasz. Rafael összeszedte minden olasz tudását és megkérdezte, mikor érkezett Kop-penhágába, és melyik szállodában lakik? Parotti azt állítot-ta, hogy előző nap jött repülővel, egy olasz csoporttal a Mi -lano-Koppenhága járattal, és mondta a szálloda nevét is. Közben az iroda előtt ott toporgott a sétahajó-állomás pénz-tárosa, aki „felismerte” a fickót. Rafael sejtette, hogy vala-

222


mi jutalomra vár, ha mégis ez lenne az. De ezt Valbyra hagyta. Miután beültek a kékfényes rendőrkocsikba, hogy a szállodába hajtassanak, azt tanácsolta a felügyelőnek:

– Csak ön menjen vele, kettesben. A civilruhások és én követjük, a rendőrök maradjanak le. Mert ha nem ő az, jo-gosan tehet panaszt ellenünk jó hírének bemocskolása miatt… Erre meg egyikünknek sincs szüksége, nem?

Valby bólintott és valamit mondott a rendőrautó rádió-jába. Így hát két épülettel előbb fékezett az egész konvoj. Az egyenruhások lemaradtak. Gino Parotti szótlanul ment át a hallon Valby kíséretében. Rafael tisztes távolból követte, de nem vette le szemét az olaszról. Ugyanakkor már sejtette – sőt, érezte! – hogy ezúttal is melléfogtak. De nem baj – vigasztalta magát – a pénztárosok éberek, mindenütt ezt a fantomrajzot nézik most. Dániában amúgy is ritkán történ-nek falrengető, nagy események, békés kis ország. Jó nekik.

Parotti elkérte kulcsát és a lifthez lépett. Mire az meg-jött, négyen álltak mellette. Mindyájan felmentek az ötö-dikre. Az 506-os szoba ajtaja előtt Rafael megkérdezte Pa-rottit.

– Engedélyezi, hogy átkutassuk a szobát?– Si, si – bólogatott amaz felhőtlen nyugalommal. Az-

tán a Valby kezében lévő rajzra mutatott és valami olyasmit mondott, hogy az nem őt ábrázolja.

– De hasonlít és ez a baj – mondta Rafael franciául. Pa-rotti ránézett és mosolygott:

– Hasonlít, de nem én vagyok. No sono io – erősítgette.Ezekután Rafael már biztos volt benne, hogy nem ez az

ő emberük. Túl nyugodt és fölényes volt – ártatlansága tuda-tában beszélt. A szoba átkutatása persze nem hozott ered-ményt. Valby közelebb jött Rafaelhez:

– És mi van, ha két szobát vett ki a városban? Az egyik-ben lakik, a másikban tartja a fegyverét? Meg a hamis útle-velét, mondjuk Bonaren névre...?

223

Nemere István

– Arra is tudok megoldást. Küldjön ide néhány olyan civil nyomozót, akit Parotti még nem látott. Figyeljék őt egész éjszaka és holnap éjfélig. Hogy biztosak legyünk a dologban!

Valby beleegyezően bólintott. Rafael pedig most már nem érezte magát rendőrnek. Parottihoz ment és kezet nyúj-tott neki:

– Scusi, signor Parotti . Tévedtünk és meggyőződtünk az ön ártatlanságáról. Ha akarja, visszavisszük a hajóállo-másra.

– No, no, grazie... Most már itt maradok a hotelben, hi-szen este van. Majd holnap megyek hajókirándulásra. Do-mani, certo domani! – ígérte mosolyogva. Valby a szálloda előtt eligazította embereit. Elsőnek azok maradtak itt, akik az imént kísérték haza Parottit, hogy megmutathassák őt a később érkező újoncoknak. Valby felügyelő elismerően pil-lantott Rafaelre:

– Ez a bocsánatkérés a végén olyan európai volt. Min-den elismerésem.

– Nem árthatott. Ha tényleg ő volt az, most vagy pánik-ba esik, vagy megnyugszik, hogy nem ismertük fel. Ezt min-denesetre tegye el – Rafael egy papírszalvétába csomagolt kis üvegpoharat vett elő a zsebéből és óvatosan átadta Valbynak.

– A fürdőszobából szerezte?– Igen. Remélem, rajta vannak az ujjlenyomatai…– Maga mindenre gondol, felügyelő.– Ez a dolgom, felügyelő – még egy mosoly, aztán Ra-

fael intett és nekieredt az időközben beállott éjszakának.

– Hallo...!– Üdvözlöm, kedves „anyatigris”…

224


– Jó estét. Érdekes, hogy maga milyen hallhatóan ejti ki az… idézőjeleket is, Rafael.

– Egyelőre még a nevem is idézőjelben van. Mikor lép-hetek ki belőle?

– Ez a jövő zenéje.– Már hallom is, hogyan dübörög. Mármint a zene. Kék

Tündér is otthon van?– Igen, de már alszik. Ilyenkor én hallgatok egy kis

Csajkovszkijt. Ez most a negyedik szimfónia.– Szép… Kár, hogy lekéstem az első hármat.– Vicces… Ilyen jókedve van Koppenhágában?– Most igen, hogy magával beszélhetek. De a nyomozás

egyelőre leült. Pedig érzem, hogy a fickó itt van valahol. Talán csak pár kilométerre tőlem.

– A megérzést mint nyomozati módszert eddig szerfö-lött ritkán alkalmazták. Különösen az Europolnál.

– Ez így van, de ne adjuk fel a reményt. Nem ugrik el ide… holnap?

– Holnap vasárnap lesz.– Értem. Én is azért vagyok itt. De magával jobb lenne.

Nem csak a holnapi, hanem minden vasárnap… kedves Dal-ma.

– Majd visszatérünk a témára itthon.– Szaván fogom, Dalma.

Május 16. Vasárnap

Délelőtt tíz után pár perccel a fiatalember elfoglalta he-lyét. A parkolóban akkor még nem voltak sokan. Unatkozva álldogált a sorompó mellett. Innen jól látta a Nemzeti Mú-zeum régies tetejét, szemben pedig a királyi palotát. De már

225

Nemere István

unta a látványt. Majdnem egy éve nézhette nap mint nap. Kivéve, amikor éjszaka teljesített szolgálatot. Akkor a fé-nyesen kivilágított épületek látványa még le tudta kötni.

De most nyáriasan meleg nap készülődött. Bár felhők is voltak az égen. A férfi felnézett. Északról jöttek a felhők, komorak, szürkék, de azért köztük be-benevetett a napfény és kék volt az ég. Talán elmennek, gondolta.

Jött egy kocsi, amerikai rendszámmal. A másik sorom-pónál mentek be. Az automata kiadta a parkolójegyet, a ko-csi elment a parkoló végébe. A fiatalember unatkozott. Ide-oda ténfergett. Az amerikaiak elmentek, némelyiknek két fényképezőgép is lógott a nyakában. Aztán egy ideig megint nem történt semmi.

Fél tizenegy felé megint jött néhány kocsi, de még sen-ki sem ment el. Így hát kis pénztárával a nyakában csak áll-dogált. Éppen arra gondolt, hogy leül és hazatelefonál. Az anyja ilyenkor kezd neki az ebédfőzésnek. Hát ma a vasár-napi szolgálat miatt nem fog otthon enni, de mindegy. Mesz-sze még a délután.

A felhők elvonultak, kisütött a nap. Egy német turista-busz jött, de az utasok még a parkoló bejárata előtt kiszáll-tak, a sofőr az üres kocsival állt be. Végre kifelé is jött va-laki, egy francia házaspár távozott. Dán koronával fizettek. Hamarosan bejön az euro, gondolta a fiatalember, miközben gépiesen számolta vissza az aprót. Akkor minden összeget kétféle módon kell majd a fejében tartani.

Tizenegy előtt hat perccel nézett utoljára az órájára. Iszonyú lassan múlott az idő. A környéken nem volt egy lé-lek sem. A férfi visszament a fülkébe. Nem volt sok hely, mégis beült. Hiszen ha nem jönnek ügyfelek, minek álldo-gáljon odakünn? Lehet, hogy esni fog – gondolta még és a reggel vásárolt újságba mélyedt.

226


Lépteket hallott. Valaki gyalog közeledett az aszfalton. A férfi nehezen szakította el tekintetét az újságtól. Csak ak-kor nézett fel, amikor az idegen már nagyon közel volt.

Rafael éppen a főpályaudvaron volt, amikor megszólalt a telefonja. Belehallgatott, közben a tekintete még körbe-járt. Ezt csinálta már fél órája. Egy ideig a kijáratnál állt, amely persze sokak számára egyben bejárat is volt. Aztán odébbvándorolt, de folyamatosan nézte az embereket. A te-kintete már magától, szinte gépiesen szelektálta az érkező-ket és távozókat. Ha az illető valahol Koppenhága környé-kén lakik, akkor vonattal is bejöhet a városba – érvelt ön-magának.

A szeme percenként két tucat férfit választott ki a tö-megből, alaposan megnézte őket. Most kezdte sejteni, meny-nyire nem hasonlít a fantomkép az eredetijéhez. Mintha az az ember, akit a dán autókölcsönző kisasszonya lerajzolta-tott, egyáltalán nem létezne. Az a sok ember, aki vasárnap reggel és délelőtt elment Rafael mohón figyelő tekintete előtt, még csak nem is emlékeztetett a rajzra.

Elkapta a reménytelenség is. Hiszen ha ez így van, ak-kor mekkora lehet az esély...? Egy rendőr az őrjáratból, egy ráérő nyugdíjas asszony, egy fiatal fiú mikor ismeri fel a rajz alapján „Mr. Spirált”?

De a telefon mindent megoldott. Igaz, nem örült a hír-nek. Most már nem is sietett. Éppen ellenkezőleg. Az újabb halott abban a parkolóban már nem szalad el, viszont a tet-tes talán éppen most utazik...? És nem zárható ki, hogy a tettes vonattal fog elutazni innen.

Hát még percekig meresztette a szemét. Elég sokan mentek el, egy nagy, csupa vörös kocsiból álló szerelvény

227

Nemere István

ment kifelé lassan. A hangját nem hallotta, ezért olyan volt a látvány, mintha levette volna a hangot a tévén. Aztán a vonat eltűnt, újabb emberek jöttek, Rafael pedig lassan sé-tált a kijárat felé. Az agyában már a teendőket rendezte.

Negyedórával később – néhány toronyban az órák éppen delet harangoztak – a királyi palotával szemben állt. A Mú-zeum mellett, a csatorna innenső oldalán csak rendőrautók álltak. Némelyiknek még forgott a kék lámpája. Egy mentő-autó is vesztegelt ott nyitott ajtókkal, de a személyzet már a kocsi mellett állt és halkan beszélgetett. Testtartásuk sugall-ta, hogy nem volt dolguk, és ezt sajnálják.

Valby kialvatlan szemekkel fogadta. Körülötte néhány Europol-os, és koppenhágai egyenruhás rendőr állt. A fel-ügyelő kicsit fontoskodott, de azért ő sem vonhatta ki magát az esemény hatása alól. Rafael érezte: ez itt nem Amerika. Itt a bűn nem mindennapos, ahogyan azt New Yorkban ta-pasztalta egy tanulmányútján. Igaz, Amerikának több arca van, a bűnnel fertőzött nagyvárosoké csak az egyik. A kis-városok Amerikájában éppen olyan ritka a komoly bűncse-lekmény, netán a gyilkosság, mint Dániában. Sokkal több „béke szigete” van, mint amennyit sejthetnénk. Szerencsére, tette hozzá gondolatban. Kezet fogott néhány ismeretlen tiszttel és máris arra irányította lépteit, ahol a legtöbben áll-tak. Valby követte:

– Az eset talán harminc perce történhetett. Ezt mondta a mentőorvos is. Amikor az első rendőrök ideértek, a sebből még folyt a vér.

– Itt van hát – Rafael nem sokáig nézte a halottat. Nem is rá értette a szavait, hanem a tettesre. Körülnézett:

– Felügyelő, itt a fotósa? A fickó észrevétlenül vegyül -jön el a tömegben és csináljon képeket, akár egy turista!

Nem kellett többet mondania. A parkolótól tisztes tá-volságra, no és a csatorna túlsó partján már gyülekeztek a bámészkodók. Egyelőre alig százan lehettek csak.

228


Az áldozat a kis fülke padlóján feküdt, de fél teste ki-lógott az apró építményből. Valby magyarázott.

– A tettes talán három méterről lőtt rá és pontosan elta -lálta a szívét. Rengeteg vért vesztett, az orvos szerint har-minc másodperc alatt meghalhatott. Senki sem vehette észre, ilyenkor még kevesen járnak erre, hiszen vasárnap van. Nyu-godtan elsétált valahová.

Rafael agya már dolgozott, sebesen, és ugyanúgy lökte magából az utasításokat is:

– Írják fel az összes kocsi rendszámát, amelyek itt áll -nak a parkolókban, a tulajdonosokat és utasaikat hallgassák ki. A fotós képeit ma este együtt értékeljük ki Önöknél, a kapitányságon. Felügyelő, rádión értesítse az összes járőrt és megfigyelőt, akiket elhelyezett a pályaudvarokon és min-denfelé...! A tettes még itt van Koppenhágában. Nyissák ki a szemüket! Ugyanakkor lefújhatja ugyanezt a riadót vidéken. Minden nélkülözhető erő most álljon rá erre a megfigyelés-re! Nem ártana, ha a rádió is bemondaná, és a tévécsatornák is! A tettes – órájára pillantott – tizenegy harminckor még teljesen bizonyosan itt volt a fővárosban. Sőt, most, tizen-kettő után is itt lehet, reméljük...! Hajtóvadászatot indítunk, Valby! No és közben állapítsák meg az áldozat kilétét. A le-hető legszélesebb képet kérem róla ma estére.

Egész délután futkostak az autók a városban. Charlot-tenlundtól Gentofte felé, Bronshoj és Frederiksberg között, Hareskovbytól Vanlose-ig és mindenfelé a város távoli ne-gyedeiben is. Koppenhága valaha vagy húsz kisváros volt, és az egyesülés után is megmaradtak köztük a különbségek. Ezt Rafael is észrevehette. Számos bejelentés érkezett a la -kosságtól és mindegyikhez kiment ő is. Hol itt, hol ott vél-

229

Nemere István

ték látni „Mr. Spirált”, bár ez az elnevezés Koppenhágában nem honosodott meg.

Délután találkoztak Valbyval. A gyilkosság óta négy és fél óra telt el. A nap már Hvidovre és Avedore fölött állt, vagyis nyugaton. Rafael kezdte kiismerni magát a nagyváros térképén. Roppant nagy területet jártak be rendőrautóval mindketten. De amikor a kapitányság erre kijelölt szobájába léptek, Rafael azonnal látta Valbyn: kudarcot vallott. Ez an-nál is jobban dühítette a férfit, mert ő sem járt sikerrel.

– Nyolc helyen látták őt egyetlen óra leforgása alatt.– Egy vaksi öregasszony a saját dán szomszédjában vél-

te felfedezni a gyilkost. Akit tizenöt éve ismer.– Az semmi! Minket egy olyan hippitanyára hívtak ki,

amelyekről azt hittem, már húsz éve kihaltak. Egy szakállas csavargóról állították, hogy ő „Mr. Spirál”. Mit mondjak, még csak nem is hasonlított rá!

– Külsejét illetően az a pasas is fényévekre volt az iga-zi tettestől, akit a repülőtéren kaptak el. Először is volt vagy negyven éves, másodszor olyan kövér, hogy alig tudott mozogni, nemhogy fürgén gyilkolni. Nos, mit tudunk az ál-dozatról?

– Kjeld Groth, huszonegy éves férfi. A foglalkozása parkolóőr.

– Nem járt mellette egyetemre, valami átképző tanfo-lyamra? – reménykedett Rafael, de Valby lehűtötte a lelke-sedését:

– Szó sincs ilyesmiről. Tudom, ön azt szeretné, ha az áldozat valamilyen értelemben kicsit jelesebb ember lenne annál, amilyen… volt. De nincs így. Sajnos egyre több jel utal arra, hogy ő is véletlenszerűen kiválasztott áldozat volt, semmi egyéb. Nem látszik rendszer az áldozatok között.

– Attól még lehet valami, ami összekapcsolja őket! – mondotta makacsul Rafael, bár most maga is érezte, mennyi-re üresen konganak a szavai. Nincs mögöttük semmi bizo-

230


nyíték, ezért olyanok, akárha nem is mondta volna őket. Gyenge nádszálak a szélben.

– A nyílvesszőre ezúttal az „E” betűt vésték – tette hozzá Valby, látszólag összefüggés nélkül. Rafael előhúzta a jegyzetfüzetét. Ez mindig vele volt. Az egyik lapon egyre több értelmetlen betű sorakozott. Ez az „E” már a nyolcadik betű volt, és a „szövegnek” még mindig nem volt semmi ér-telme.

– Mit tudunk a szülőkről? – tért vissza régi vesszőpari-pájához. Valby egy céduláról olvasta a választ:

– Az apja szociológus, külföldön dolgozik, az anyja könyvtáros.

– És a fiú miért dolgozott ilyen… hm... egyszerű mun-kahelyen?

– Lehet, az egyetemi tanulmányokra gyűjtötte a pénzt. Vagy összeveszett a szüleivel...?

– Most már kezd gyanús lenni, hogy az áldozatok álta -lában húsz és harminc között vannak. Mintha a tettesnek ez-zel a korosztállyal lenne valami baja.

– Egyelőre nincs más adat – Valby körülnézett cédulái között, aztán embereire emelte a tekintetét. Azok is nemet intettek. Valahol csöngött egy telefon, felvették, a csönd is eluralta a szobát. Lassan esteledett. Rafael csüggedten mondta:

– Itt volt, szinte testközelben. De vajon hol lakhatott? Hacsak… Ostoba vagyok! Hogy erre nem gondoltam! – az egyik telefonra vetette magát és Luxemburgot hívta... Egy perc sem telt el, és már mondta is valakinek:

– Wahl vagyok. Kérem értesítsék a német Europol-cso-portot, hogy az ismert fantomrajzot adják át Berlinnek! Kö-zöljék azonnal… – még beszélt, részletekbe menő utasításo-kat is adott.

Valby a térképhez ment, aztán visszajött hozzá:

231

Nemere István

– Honnan tudja, hogy ott lesz a következő gyilkosság… jövő vasárnap?

– Nem tudhatom. De más jutott eszembe, nézze csak! Koppenhágából néhány óra alatt el lehet jutni le délre, ahonnan a kompok mennek Németországba.

– Igen, Lolland szigetről a német Puttgardenre, amely szintén sziget. Egy jó kocsival két óra alatt odaérhet az em-ber…

– Akkor már el is ment – Rafael keze ökölbe szorult. – Az a helyzet, hogy a tettesünk feltehetően bedobta ugyan-azt a trükköt, amit egy héttel ezelőtt a svédországi esetben is megtett.

– Vagyis hogy itt Dániában lakott, és csak egy napra ugrott át Jönköping mellé, hogy gyilkoljon? És utána már vissza is jött…

– Ez az! De most valahol Észak-Németországban lakott, nem Dániában. Ma hajnalban átjöhetett egy komppal, busz-szal beutazott Koppenhágába, megölte a parkolóőrt, és máris visszament! Míg mi itt a városban kerestük őt, nyugodtan ro-bogott le Lollandra, és átment egy komppal!

– Az sincs kizárva – tette hozzá a dán felügyelő gond-terhelten –, hogy elváltoztatta a külsejét. Hiszen ha nem kell igazolnia magát a határon, akkor elég, ha felragaszt egy bajuszt, vagy szemébe húzza a sapkáját. Feltesz hozzá egy napszemüveget, és ennyi. Soha az életben nem ismerik fel.

Rafael éppen ettől tartott.

Május 17. Hétfő

Rafael délben jött el Koppenhágából. Amikor a gépe felszállás után leírt egy félkört, még láthatta a várost. A rengeteg zöldet, és az Óváros régi csatornáit. Néhány nagy

232


hajót a kikötőben, a délre kanyarodó autópályát. A óceán éppen olyan volt, mint az égbolt – szürke, haragos, baljósla -tú.

Összegezte, amit megtudott. Huszonnégy órával a gyil-kosság – a nyolcadik! – után olyan kevés adatot tudtak meg a rendőrök, hogy azzal az Europol semmire sem megy.

Ennek megfelelően rossz kedve volt egész úton. Csak nézte a majdnem üres jegyzetlapját. Az áldozatról többet tu-dott fél órával annak halála után, mint a gyilkosról annak nyolcadik merénylete után. Mi a fene fűtheti őt? – tette fel a kérdést legalább százszor.

Aztán a gép földet ért. Még szinte kora délután volt. A repülőtéren Alex helyett Claudia várta a kocsival.

– Alex? – kérdezte a férfi a rövid üdvözlés után. De az-tán észrevette magát, ez nagyon udvariatlan volt. Ez a kis-lány most azt hiheti, annyira várta Alexet, hogy őt, Claudiát emberszámba sem veszi.

De a kislány jókedve szilárd maradt:– A németek válaszát várja, és mivel valószínűleg

újabb kérdéseket fognak feltenni, amire csak ő tud válaszol-ni, hát…

– Értem. Menjünk. Messze van a kocsi?– Igyekeztem a kijárathoz közel parkolni.A kocsiban megint Dalmára gondolt. Nagyon hiányzott

már a hangja, az illata, az érintése. Szívesen elment volna egy vacsorára. Amelyik sokáig eltarthatna. Talán reggelig...?

De a kocsiból mégsem hívhatta. Claudia most szokatla -nul komoly volt. A kislány mintha megváltozott volna az el -múlt napokban. Igaz, összesen tán egy hónapja dolgozott ná-luk, és Rafael nem sokat tudott róla. Valahogy nem volt már „kislány”.

233

Nemere István

– Magával mi történt? – kérdezte szokott módján. Bele a közepébe, habozás nélkül! A meglepetés erejét is kihasz-nálta. Bár most nem egy bűnözővel beszélt.

Claudia vezetett, hát nem nagyon tudott Rafaelre nézni. Csak egy rövid pillantást vetett a főnökre:

– Sasszeme van. Mióta itt dolgozom, és ezt a fickót ke-ressük… Látom, bárkire lecsaphat. Még rám is. Huszonkét éves vagyok, kár lenne meghalnom. Vigyáznom kell hát ma-gamra és másokra is. Régebben eszembe sem jutott a halál.

– A dán áldozat fiatalabb volt magánál – mondta Rafael csöndesen. Claudia összeharapta ajkát, az arca egy pillanat-ra most csúnya volt. Hiszen a homlokát is ráncolta. De rög-tön kisimultak a vonásai:

– Van egy barátom, azt mondja, örökké élünk. Ő garan-tál nekem legalább kétszáz évet! – és végre mosolygott. Ra-fael arcán is megjelent egy ilyen izom-széthúzódás, amit mások a belső jókedv külső kifejeződésének hittek. Pedig csak álca volt. Még sohasem érezte ilyen irigylően, hogy Claudia még akkor is itt lesz a Földön, vidáman éli majd ilyen vagy olyan életét, amikor őt már eltemették.

A járdákon kis gyerekek tipegtek. Tán két évesek vol-tak. „Ők is túlélnek engem”. De legyűrte rosszkedvét.

– Vajon miért öl folyton huszonéveseket? – kérdezte Claudia, és talán önmaga számára is váratlanul hozzátette: – Luxemburg is tagja az Uniónak.

– Látom, Alex telebeszélte a fejét az elméletével. Még egyáltalán nem biztos, hogy a gyilkosságok csak az Európai Unió tagállamaira korlátozódnak.

– Akkor most figyelje meg, mit fog tenni! – Claudia ég-kék szeme a férfira villant. Luxemburgban most szép idő volt, a város fölött majdnem érintetlen kékség feszült. – Gondolja, hogy a következő tettét Norvégiában fogja elkö-vetni? Nem, mert az nem tagja az Uniónak… Tudja, főnök,

234


ha behunyom a szememet, már akkor is az Európa-térképet látom magam előtt.

– Csak most ne hunyja be a szemét – tréfált Rafael, a forgalomra célozva. Aztán kénytelen volt beismerni, hogy ezek a gondolatok őt is foglalkoztatják. Mert így folytatta: – Kiderül majd, merre kanyarodik „Mr. Spirál”? Lejön-e Németországba? Vagy pihenőt tart?

– Szerintem már útban van a következő gyilkossága he-lyére. És megint úgy megy arrafelé, hogy ne hagyjon nyo-mot.

– Hacsak közben nem látogat haza.– Mit nem adnék érte, ha tudnám, hol lakik!– Még egy fantomkép kell róla. Egy sokkal jobb.Hogy ennek van esélye, azt az irodában tudta meg.

Alex lelkendezve fogadta:– Sikerült megértetnem a németekkel, hogy ez nagyon

fontos dolog. Máris elindultak a fiúk, legalább harminc rendőrt állítottak az ügyre csak a hamburgi körzetben! Igaz, azt mondták, beletelik három napba is, de talán sikerül…

– Ezt részletesebben ismertesse velem – Rafael leült íróasztalához. És maga is csodálkozott, mennyire otthonosan érzi magát itt. Ezt még hetekkel korábban sem hitte volna.

– A hamburgi Europol-kirendeltségnél komolyan vették az eddigi híreket. Ahogyan „Mr. Spirál” közeledett Német-országhoz, úgy gyűjtötték ki az adatokat a központi hírszol-gálatunktól. Mára már alaposan felkészültek. Amikor pedig Ön jelezte Koppenhágából, hogy a tettes talán náluk aludt, ők is kombinálni kezdtek. Oda lyukadtak ki, hogy a tettes nyilván közel akart lenni a komphoz, tehát valahol Schles-wig-Holstein tartomány területén szállt meg. Nos, az a har-minc ember most sorra veszi az összes települést és elmen-nek minden – érti, uram? – minden fogadóba, szállóba, pan-zióba! Persze a fantomrajzzal felszerelkezve.

235

Nemere István

– Ami aligha hasonlít hozzá – morogta Rafael halkan. Nem akarta Alex kedvét elvenni. A lelkesedés csodákat mű-velhet, új gondolatokat és ötleteket adhat. Claudia is végig-hallgatta mindezt, aztán a térképhez ment és alighanem Észak-Németországot nézte. Hamburg, Lübeck, Rostock és hány száz kis falu, város...!

– Ez tényleg beletelik pár napba. Vagyis a hét végére érünk, amikor ismét közeledik majd a vasárnap – jósolta komoran.

Hazafelé menet már a kocsiból felhívta Dalmát. Félre is állt egy parkoló szélére, hogy nyugodtan beszélgethessenek. A szeme közben a nyáriasan öltözött nők látványát itta mo-hón. „Most már igazán véget kell vetni ennek a cölibátus-nak” – figyelmeztetett-ígért, önmagának.

– Jó estét. Mit csinál?– Jó estét. Most éppen örülök.– De persze nem az én jelentkezésemnek…– Mondjuk így, hogy annak is. Olga jól szerepelt ma az

iskolában, azt ünnepeljük.– Képzelem, micsoda nagy dorbézolás folyik ott…– Igen, értékelni kell a ritka esetet.– Ez esetben ismét hiába jelentkeztem a szokásos „ötle -

temmel”?– Azért ne adja fel olyan gyorsan! Csemetém erősen in-

teget… ehhez mind a négy végtagját igénybe veszi, intenzí-ven… Kislányom, mindenáron egyedül akarsz maradni ma este?… Bocsánat, Rafael, de… igen, lányom, igen. Jó hírem van az ön számára, uram!

– Kérem, mondja meg Kék Tündérnek, hogy köszö-nöm. Elintézte, hogy a kedves édesanyja ma estére kimenőt kapjon, ugye, jól értettem?

236


– Jól értette. Van egy ötletem, azt megbeszéljük.– Nekem is van egy ötletem, Dalma.– De az enyém, hogy is mondjam csak, szolgálati jelle-

gű, hivatalos…– Az enyém sem magánügy, kedves Dalma.

Az étteremben még voltak néhányan, de ettől már akár egyedül is érezhették magukat. Ez itt nem Nápoly volt, és nem is Genova vagy Torino. Este tizenegy után a luxembur-giak nagyobb része már régen otthon ül.

Előttük a spagettis tányérok, már üresen. És egy-egy külön kisebb tányéron a kiürített kagylóhéjak feketéllettek. A gyertya lángja meg-meglibbent. A borospoharak bíborár-nyékot vetettek a fehér abroszra. Elpilledt a test, de nem az agy.

– Arra gondoltam, nem kellene ölbe tett kézzel ülnünk. Legalábbis nekünk ott a tévében. Valamilyen módon elébe kéne mennünk a tettesnek. Kicsalogatni a képzeletbeli bar-langjából és beszéltetni. Hadd ismerjük meg az indítékait.

– Nekem is ez járt az eszemben. Fórumot kell neki adni, amit biztosan nem vet el. Ha megnyilatkozik és bármit is mond, az már nekünk támpont lehet. Ha mást nem, hát a pszichológiai képét bővíthetik a szakembereink. De ezt a dolgot, amennyire lehetséges, a mi oldalunkról is irányítani kell, hogy nekünk is legyen belőle hasznunk.

– Kevés sorozatgyilkos szeret csöndben maradni végig, amennyire tudom.

– Igen, Dalma, ha van egy kicsi céljuk is, akkor azt már világgá kürtölnék. Nem hagynak levelet az ikszedik halott mellett sem, mert tudják, azt a rendőrség titokban tartja, a nagyközönséghez nem jut el. Hát adjuk meg neki a lehetősé-

237

Nemere István

get. Csak abban nem vagyok biztos, mit szól ehhez a főnö-ke?

– Már szondáztam a dolgot, és hajlik rá. Legalábbis bi-zonyos keretek között teret ad nekem. Vagy… nekünk!

Olyan kacéran pillantott most Rafaelre, hogy a férfi egészen beleremegett. Meg is jegyezte:

– Üzleti jellegű tárgyalásunk túl hamar fordulhat ma-gánjellegűbe, ha így néz rám, Dalma.

– A világért sem akarnám – az asszony most csúfondá-rosan nevetett. Remekül érezték magukat. Rafael annak örült a legjobban, hogy látta Dalmán ezt az érzést. Nincs még veszve semmi, ha jól érzi magát velem, gondolta. Nehe-zére esett most hivatalosnak maradni:

– Egy kis, egy-két perces „műsort” kéne beiktatni az esti híradóba. Csak akkor, amikor maga vezeti azt. Igyekez-zen elérni, hogy öné legyen a híradó minden vasárnap és hétfőn este. Vasárnap általában nem mindig tudjuk meg, hol volt akkor a gyilkosság, vagy hogy volt-e egyáltalán. De ak-kor is szólhatunk róla, és hozzá!

– Zseniális – suttogta a nő és most komoly volt az arca. – Én maximum egy különleges kisfilmre gondoltam, amiben levetítjük a fantomképét és a nézők segítségét kérjük, re-mélve, hogy majd „ő” is bejelentkezik, bekapcsolódik, és akkor elkészíthetjük a következő kisfilmet…

– Ennél több, szélesebb és mélyebb az én javaslatom. Csakhogy ez kockázatos, mert az ügyészség is beleszólhat a dologba. Nem szeretik, ha úgymond reklámot csinálunk a bűnözőknek és a bűnnek!

– Itt viszont a cél az illető elfogásának megkönnyítése – mondta Dalma. Olyan hangon, mint aki már az érveit so-rolja a főnökének vagy egy ügyésznek.

– Úgy kell tennünk, mintha együtt éreznénk vele. Per-sze nem túlságosan, hiszen végtére a tévé is a társadalom normálisabb részének oldalán kell álljon – Rafael most az

238


abroszt nézte, hogy Dalma látványa ne szórja szét a gondo-latait. – De valamiképpen meg kell értenie, hogy foglalkoz -ni akar vele az EURO-TV, hogy van ott egy kedves asszony, a híres riporter és műsorvezető, aki egy árnyalattal mintha több rokonszenvet mutatna iránta.

– Elvesztem a nézők egy részének rokonszenvét – fi-gyelmeztette józanul Dalma.

– Kétségtelen, viszont ezt a bélyeget lemoshatjuk a vé-gén, ha elkaptuk a fickót. Együtt jelenünk meg a képernyőn, és én utólag igazolom magát. Azt mondom majd, ami mel-lesleg igaz is lesz, hogy az Europol felkérésére csinálta vé-gig ezt a játékot… Ha sikerül, közelebb férkőzhetünk hoz-zá. Nemcsak a hangja lesz meg – ha telefonon lép érintke-zésbe magával – hanem némi ügyességgel többet is megtud-hatunk róla. A szándékairól és főleg az indokairól! Mi alap-ján választja ki az áldozatait...?

– És akkor néhányat még figyelmeztetni lehet! – Dal-mának a lélegzete is elállt ettől a perspektívától. Rafael to-vább ütötte a vasat, lelkesen:

– Ha a főnökei ellenkeznek, mondja meg nyugodtan: én találtam ki a dolgot, tehát a felelősség is az Europolé. Magának ne essen baja emiatt.

Majdnem hozzátette: „és más miatt sem.” Ha eszébe ju-tott, hogy Dalmának kellemetlenségei támadhatnának az öt-lete miatt, hát azonnal visszaszívná. Féltette őt.

Ezt az asszony is érezte. Kellemes kis csönd támadt, amit Rafael nagyon élvezett. Örült, hogy reményei lassan valóra válnak. De miért olyan lassan...?

– Mindennek eljön az ideje – mondta Dalma váratlanul.– A gondolataimban olvas – ismerte el a férfi.Egymásra mosolyogtak.

239

Nemere István

Május 18. Kedd

– Nézzük a listákat. Hány név van rajtuk?– A legújabbakon vagy nyolcvanezer. Ezek a svéd és

dán hotelek, panziók vendéglistái – Alex felmarkolt egy ra-kás papírt. – Már a skandinávok is figyelmeztettek bennün-ket, hogy nem teljesek a listák. Gyakori eset ugyanis, hogy egy vendég bekopog egy nagyobb házba és megkérdi, van-e szoba egy-két éjszakára...? Az ilyen vendégnek aztán nyoma sem marad sehol. Előre fizet és nem kérdezik, ki fia-borja.

– Azért csak essenek neki. Nem kell számítógépbe ten-ni – Rafael gyomrában ott volt még az ebéd, súlyosan nyom-ta, nem tetszett neki. Hát a kedve sem volt a legjobb. – Az egyetlen támpont, amit adhatok: a svéd gyilkosságot meg-előző napon, és talán még akkor vasárnap, tehát május 2-án este Dániában kellett lennie. No és a Bonaren név felbukka-násának is örülnék.

– Nekem meg itt vannak az autókölcsönzők listái – Claudia töprengve mutatott egy jóval kisebb papírhalmazra. – Természetesen besegítek Alexnek. De ezt is átnézem.

– Rendben van. Nem jött reagálás a fantomképre?– Ott vannak a jelentések – intett Alex egy harmadik

kupacra. Ez volt a legszerényebb. Mindössze tizennyolc ki-sebb-nagyobb, faxból kijött puha papírlap adta a halmazt. Némelyik összekunkorodott. Rafael elvitte őket íróasztalá-hoz. De előtte szerkesztett egy rövid levelet. Majd hívta az EURO-TV-t és átküldte a híradó szerkesztőségének. Csak utána merült bele a listába.

Alex délután négyig nem is végzett a magáéval. Clau-dia viszont a végére ért, de Rafael már látta az arcán, hogy az eredmény még szerénynek sem nevezhető. Rafael megint „sétára” indult, a szobában méregette a padlót faltól falig. Claudia egy ideig nézte a főnököt, közben a digitális falió-rára is vetett sürgető pillantásokat.

240


– Fel kell venni vele a kapcsolatot – jelentette ki a lány. Rafael – mivel éppen ezen járt az esze – kapásból vá-laszolt:

– Én is erre gondoltam, és már megszerveztem. Nézzék ma este a tévében Dalma LeGrand híradóját – és magyarázat nélkül otthagyta őket.

Dalma arca kitöltötte a képernyőt. Ma mintha a szoká-sosnál is szebb lenne – villant a férfiba. Már jó ideje elhe-lyezkedett kényelmesen. A kisasztalra odakészítette kis ke-firjét meg két narancsot, mostanában ezt nevezte vacsorá-nak. Persze egy jegyzetfüzet és golyóstoll is hevert a keze ügyében.

Dalma egyelőre a balkáni helyzetről beszélt, aztán át-tért a francia gazdák tüntetéseire. A parasztok kirajzottak a fontosabb utakra és elzárták a forgalom elől. Itt-ott külföldi kamionokat tartóztattak fel, az egyik – hogy, hogy nem? – lángra is lobbant. Aztán volt filmje egy szörnyű indonéziai kompbalesetről. Vagy negyven halott úszott a vízen…

Már majdnem véget ért a híradó, amikor egy új kép bukkant fel mögötte. Az elektronikus háttér fákat ábrázolt. Közöttük egy arctalan sötét árny osont, kezében jól látható nyílpuskával. Volt a képben valami döbbenetes veszély-su-gallat. Jó művész készíthette.

– Kedves nézőink! Az EURO-TV-ben még sohasem lát-hattak ilyen műsort. A következő percekben ismertetjük a híres nyílpuskás sorozatgyilkos eddigi eseteit, utána pedig hozzá is szólunk…

Peregtek a képek. Egy elhagyott írországi ház. A dá-tum. Aztán Portugália, Marbella, Velence, Athén… Turku, Jönköping, Koppenhága. Nyolc helyszín, nyolc gyilkosság. Elhangzott a „Mr. Spirál” név is, majd rögtön látható lett

241

Nemere István

Európa térképe. Az uniós tagállamokat világos színnel ábrá-zolták. Az Írországból kiinduló nyíl vonallá hosszabbodott, fekete volt és mohó, meg nem állítható – akár egy kígyó… Bejárta Dél-Európát, aztán gondosan befelé kanyarodva is-mét – nehogy elhagyja a világosabb területet, az Uniót! – felkanyarodott északkeletre. Minden gyilkosság színhelyén egy-egy újabb nyílvessző bukkant fel és ott is maradt az il -lető ország területén. Később a városnevek is megjelentek a térképen. Koppenhága volt az utolsó nyílvessző – a „kígyó” onnan kijött, de nem ment tovább. A végéből váratlanul egy… kérdőjel lett.

Közben egy szenvtelen férfihang olvasta fel, miket kö-vetett el a tettes és mit tudnak már róla? Utána megjelent a képernyőn a fantomkép. Amely egy ügyes elektronikus trük-kel halványodni kezdett, és helyette ugyanabban a méretben Dalma arca tűnt át, majd erősödtek vonásai. És mielőtt a fantom végleg elhalványult volna, már Dalma szólt a nézők-höz:

– Hány nyílvessző van még a tegezében, „Mr. Spirál”? Miért kerülgeti Európa széleit, miért gyilkol olyan nagy hévvel? Úgy sejtjük, önnel valami tragikus esemény történt. Kérjük, jelentkezzen nálunk! Az EURO-TV vezetősége biz-tosítja önt, hogy diszkréten kezeli jelentkezését. Bármikor a rendelkezésére állok, „Mr. Spirál”. A világnak is joga van megtudni, miért cselekszik így – és önnek is joga van ezt közölni a világgal. Inkább szóval, mint szomorú tettel, „Mr. Spirál”!

A képernyőről eltűnt Dalma arca, helyette néhány tele-fonszám bukkant fel. Aztán egy hang közölte, hogy az EU-RO-TV az esti nyolcórás híradójában mindig ejt majd né-hány szót „Mr. Spirálról”, sőt szól is majd az ismeretlen tet -teshez – remélve-várva a tettes jelentkezését. Ezt az adást pedig a nap többi részében, más híradókban is megismétlik.

242


Rafael elégedetten dőlt hátra a székén. Kicsit félt ettől az ötlettől, és főleg attól, hogyan valósítják meg a tévések. De aggodalma már elmúlott. Éppen nyúlt a telefonhoz, hogy megdicsérje Dalmát, amikor a készülék megcsörrent. Na-gyon örült, hogy ismét egyszerre gondoltak ugyanarra, hát felkapta és beleszólt:

– Itt vagyok!– Kicsit különös bejelentkezési forma, felügyelő… Gerner volt, a főnöke. Rafael önkéntelenül is össze-

kapta magát és megváltozott a hangja.– Igen, uram, más hívását vártam.– Nem volt szerencséje, én jelentkeztem az illető he-

lyett – ennyi humora volt neki. Ez is valami. – Látta a tévét?

– Természetesen, uram.– A maga ötlete volt...?– Igen. Így talán kiugrathatjuk a nyulat a bokorból.– Jól van. Éppen ideje lenne – és Garner egyetlen bú-

csúszó nélkül letette. Rafael még töprengett egy sort, aztán hívta a tévét. Most már elég volt bemutatkoznia, és nem kel-lett többet szólnia, azonnal kapcsolták a híradót és Dalmát.

– Nos, tetszett, kedves felügyelő úr?– Nagyon tetszett, kedves média ördöge, és mellékál -

lásban „anyatigris”. Szuper jól csinálta.– Holnap bemutatjuk a nyílvesszőkre írott betűket és

valamelyik esetet közelebbről, részletesen. Talán éppen az elsőt, az írországit. Aztán minden nap valamelyik másikat. Ha elfogynak, majd egyebet találunk ki.

– Nagyon jó lesz. Persze a nézők tájékoztatásán túlme-nően az igazi haszon az lenne, ha jelentkezne.

– Megbeszéltem a telefonközpontunkkal. A nappal és az éjszaka bármelyik órájában jelentkezik is, oda kapcsol-ják, ahol éppen vagyok. Mostantól kezdve nem merülhet le a mobilom.

243

Nemere István

– Bizony nem. És mi...?– Hogy mikor találkozunk? Majd, kedves felügyelő úr,

majd! Ne legyen türelmetlen.– De én az vagyok – sóhajtotta Rafael.


– Végre visszaszóltak a svájciak – jelentette reggel Claudia. Ő beszélt velük és fogadta a bizalmas küldeményt is. Amit nem faxoltak át, hanem rendőrségi küldeményként, az intézményeken belül működő szervezeti postával továbbí-tották. Azért tartott majdnem két teljes napig, míg ideért.

– Mi a lényege? – kérdezte Rafael kissé szórakozottan. De amikor meghallotta, miről van szó, felkapta a fejét. Va-dászkutya lett, szimatot kapott.

– Volt egy igazi Bonaren – referált a lány komolyan. Most már nem is emlékeztetett a vigyori huszonévesre, aki -nek az első napon megismerni vélték őt. – Huszonnyolc éves volt David Bonaren, amikor tizenkét évvel ezelőtt fejre állt a kocsijával és lezuhant egy hegyi útról. Meghalt, teljes bi-zonyossággal ott égett el az autójában. Minden kétséget ki-záróan azonosították őt.

– Ki volt?– Semmi rendkívüli, nem ütközött a törvénnyel. Nem

volt nyilvántartva, se büntetve. Az apjának volt egy benzin-kútja és valami műhelye, ott segédkezett. Nem is ez a lé-nyeg, hanem az, hogy mindenki azt hitte tizenkét éve: az iratai vele együtt elégtek az autóban. Hát nem. A jogosítvá-nya a jelek szerint valahogyan megmaradt. Mivel határidő nélküli, az, akinél ma van az okmány, bármikor felhasznál-hatja.

244


– És a jelek szerint fel is használja. Ezzel tehát nem ju-tottunk közelebb „Mr. Spirálhoz”?

– Úgy tűnik – Alex is végighallgatta a beszámolót és most töprengve nézett maga elé. – Viszont van még esé-lyünk. Valaki csak emlékezik arra a pasasra, aki meghalt? Az igazi Bonarenre?

– Igaza van. El kell menni Svájcba és szaglászni – mondta Rafael minden különösebb lelkesedés nélkül. De va-lami megmozdult benne. Sajnos, ennek semmi köze sem volt a rendőrséghez… Annál inkább lelkesítette. Most minden-esetre komoly arcot vágott: – Hamarosan közlöm, mit dön-töttem.

Alex és Claudia a feje fölött egymásra pillantottak. No-fene, a főnök milyen hivatalos lett egyszerre...!

Még megbeszélték az előző esti tévéhíradót is, aztán munkához láttak.

Rafael délután hívta fel Dalmát. Az asszony most ott -hon volt.

– Mi újság az emberünk frontján?– Még semmi. De valamilyen módon talán jelt fog adni

– Dalma bizakodó volt.– Nincs kedve átugrani Svájcba?– Ott is gyilkolt már?– Még nem – Rafael csak egy másodperccel később

gondolt arra, hogy milyen könnyen, szinte gondtalanul ejtet -te ki száján a még szót. „Még nem”, ebben benne rejlett, hogy bizony fog az gyilkolni ott is. Mintha már előre bele-nyugodott volna.

– Volt valami köze Svájchoz? Nyomon vannak, Rafael?– Úgy is lehet mondani, bár ez csak egy mellékes szál-

nak látszik. Ám tudom tapasztalatból, hogy még a legre-

245

Nemere István

ménytelenebbnek látszó apró nyom is bármikor a legfőbbé válhat.

Ez úgy hangzott, mintha fiatal kollégákat oktatna. Dal-ma is ilyesmire gondolhatott, mert hallhatóan mosolygott:

– Látom, alapos kiképzést kapok a rendőrségi munká-ból. Még néhány hét és önálló nyomkereső lehetek.

– Én bármikor szívesen vállalom az oktatását.– Tudom, tudom...! Rafael, ne vigyük túlzásba a dolgot.

A két ügyet nem lehet összekeverni.– De szétválasztani sem… Ez a nyílpuskás gyilkos és a

magánéletünk részben máris alárendelődött egymásnak. Há-la neki, találkoztunk!

– Azért ne hozsannázzon túl feltűnően… Beismerem, az én karrieremre is hatással lehet, hiszen tegnap óta nőtt a né-zettségünk. Azokat a híradókat, amelyekben – az előzetes reklámozás után – vetítjük a gyilkoshoz szóló félperces fil-met is, már hat és fél százalékkal többen nézik. Jó tendencia ez önöknek is, hiszen…

– Értem. Ha többen nézik, többen szereznek róla tudo-mást, többen kezdik őt keresni, figyelni – ezzel Rafael is elégedett volt. – Ez örvendetes. Ha így áll a dolog, össze kell tartanunk. Ki tudja, mire bukkanunk Svájcban...?

– Ne csábítson, felügyelő.– De csábítom, ahogyan csak bírom, teljes erőből – Ra-

fael is mosolygott, ám hangja mélyén ott lapult a nagy elszá-nás.

– Reméljük, mindezt a bűnüldözés érdekében teszi.– Is.– Mennyi időt venne igénybe ez a svájci nyomozás?–Mivel a legközelebbi határ mentén, Francia-Svájcban

kell kezdenünk, talán egy nap alatt elintézzük. Persze ezt nem tudhatjuk előre.

– És addig mi lesz Olgával?

246


– Nekem úgy rémlik, járt már maga Athéntől Marbellá -ig, és biztosan Londontól Rómáig úgy is, hogy nem fordult meg egy nap alatt. Kék Tündér feltehetően nem fogja tele -sírni a párnáját éjszaka, hanem éjfélig nézi a tévé számára addig tiltott csatornáit és áldani fogja a nevemet, amiért el -vittem az anyját messzi földekre.

– Magából indul ki, igaz? Ha maga lenne most tizen-éves, ezt tenné?

– Ezt is, sőt ...– Ne ijesztgessen, mert többé öt percre sem hagyom őt

magára.– Rosszul tenné. Hallottam valamit a kiskorúak pszi-

chológiai fejlődésének bonyolult folyamatáról, amelyben igenis vannak magány-korszakok, ha csak pár naposak is, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a személyiség teljes és pozitív előjelű kialakulásához…

– Nem, nem! Hagyja abba, inkább elmegyek Svájcba. Mikor indulunk?

Május 21. Péntek

Az autópálya szélesre nyílott előttük.Olyan hamar Metzbe értek, hogy szinte észre sem vet-

ték. Nancy-ig alig szóltak egymáshoz. Valahogy mindkettő-jüket feszélyezte a helyzet. Eddig, ha találkoztak is, vala-hogy a dolog nem látszott ennyire egyértelműnek. Bár Rafa-elben erős kétségek éltek, hogy most sem lesz egyértelmű. De éppen mert ilyen gondolatokat sejtett Dalmában, hát eléggé zavarban volt.

247

Nemere István

Az asszony könnyű nyárias ruhát viselt, valahol a leme-nő napkorong még nem piros, de már sötét narancsvörös szí-nében. Az éppen csak felkelt nap mintha önmagával találko-zott volna – így látta a férfi. Dalma arca nyugodt, tiszta volt, ahogyan a tekintete is. Amit ritkán vetett Rafaelre. Egy kis bőrtáskája volt, semmi más. Nem számít hosszabb tartózkodásra.

Nancyt elhagyva Rafael letért a Mulhouse felé vivő al-sóbbrendű útra. Nem voltak sokan, a többség a sztrádán ment biztosan. De még mielőtt odaértek volna – végig sze-mükbe sütött a nap, hisz egyenesen feléje rohantak – a férfi biztos kézzel letért erről az útról is. Tegnap este már átta-nulmányozta a térképet és most nem vesztegette az időt arra, hogy szétterítse a színes, sohasem engedelmeskedő, mindig másképpen összehajtogatott papírlapokat. Belfort volt a kö-vetkező cél, de ott sem álltak meg. Csak egy benzinkútnál, tankolás ürügyén. Dalma is elment a toalettre, visszajött. Parfümillat csapta meg a férfi orrát, amit örömmel szívott be.

Dalma csak az Ügyről volt hajlandó beszélni, aligha-nem őt is feszélyezte ez a kirándulás. Olyanok lettek, akár a tizenéves kamaszok az Első Nagy Tett előtt. Dalma elhatá-rozta, hogy még nem adja meg magát – Rafael pedig folyton bizonytalan volt. Ami pedig nem volt rá jellemző. Nem akarta elrontani a helyzetét azzal, hogy túl gyorsan lerohan-ja Dalmát. De ahogyan ott ült mellette, ahogyan néha össze-találkozott a tekintetük… Rafael nagyokat nyelt és erővel kényszerítette magát, hogy ő is csak az Ügyről beszéljen. Közben azért megmaradt szakmai óvatossága és a legbel-sőbb, legfontosabb titkokat nem fecsegte el.

Belfort után egy még jelentéktelenebb útra tértek. Dél-előtt tíz volt már, amikor a keskeny, de szerencsére alig for-galmas úton a svájci határ közelébe érkeztek. Magányos és csoportos házak, tehenek, zöld rétek és domboldalak válta-

248


koztak a szemük előtt. Utána hegyre mentek fel. A láthatárt keletről szintén kékes hegyek határolták. Dalma előkapta a térképet:

– Mi a célunk?– A határ túloldalán van egy svájci kisváros, La Chaux-

de-Fonds. Még sohasem jártam ott, de hallottam róla. Nos, az emberünk ott szerezte azt a jogosítványt, amit felmutatott Marbellában és másutt is. Azóta sajnos nem használja, pedig nem tudja, hogy mi már ismerjük a nevet. Ezt nem tettük közzé.

Dalma szemrehányóan nézett rá:– És még nekem sem mondta el...? Akkor ez miféle

együttműködés?– Mivel úgysem használhatja fel a műsorában, fölösle-

ges lett volna tudnia róla – Rafael szépen rámosolygott, de ezzel nem enyhítette „bűnét”. Dalma néhány percig duzzo-gott. Közben a hegyi úton a határhoz értek. Már-már elővet -ték útlevelüket, amikor a francia határőrök intettek: to-vább...!

A svájci oldalon meg egyszerűen senki sem foglalkozott velük. Hivatalos személyt nem is láttak. Hát a férfi tovább vezetett a kanyargós úton. Most főleg észak felé mentek, a nap hátulról tűzött a járműre.

– Találkozunk itteni rendőrökkel is? – érdeklődött a nő.

– Persze. És ha arra gondol, hogyan mutatom be önt – rápillantva látta, hogy igen, éppen erre gondolt! – hát foly-tatta: – Nem tagadhatjuk le, kicsoda maga, Dalma. Itt is so-kan nézik az EURO-TV-t.

– Hát remélem is, bár a svájci nézettséget nem számol-ják ki a statisztikusaink. Ez az ország ugyanis nem tagja az Uniónak.

249

Nemere István

– Mit nem mond! Az ember mindig tanul valami újat. Nahát! – „csodálkozott” a férfi és akkor végre összenevet-tek. A hangulat ismét a régi volt.

La Chaux-de-Fonds egy észak-déli völgybe telepedett. A legalsó részén volt a belváros a kettős főutcával. Kétol-dalt a domboldalakra mászott fel a város. Néhány magas épületen kívül minden szerény volt, de a forgalom már nem keltette egy kisváros benyomását. Valami láthatatlan, de érezhető dinamizmus lüktetett a város fölött. Francia-Svájc egyik jelentős települése lehet akkor is, ha lakóinak száma nem túl nagy.

Hamar meglelték a rendőrséget. Rafaelt már várta egy sötéthajú, energikus fiatalember. A helyi rendőrség hadna-gya nagy szemeket meresztett Dalma láttán:

– Bon jour, Madame! Ön is itt van? Ez azt jelenti, hogy… a kamerák előtt tartóztatják le a tettest?

– Nagyon jó lenne, de ott még nem tartunk – felelte Dalma talpraesetten, majd szándékosan csodálkozó arcot vá-gott és a fiatalemberre mosolygott: – Ez azt jelenti, hogy önök már ismerik a kilétét?

– Nem, dehogy, sajnos nem – a férfi zavarba jött. – Fo-galmunk sincs róla. Talán ma megtudjuk.

Rafael hivatalos lett:– Dalma LeGrand asszony a tévé „Egy sorozatgyilkos

nyomában” című műsorát szerkeszti, amely adott esetben se-gítheti a rendőrség munkáját. Legalábbis ebben reményke-dünk és ezért van itt.

– Nagyon örülünk önnek – Duren hadnagy gálánsan meghajolt. Aztán komolyra váltott: – Felügyelő úr, utasítot-tak, hogy ma egész nap álljak a rendelkezésére.

– Akkor indulhatunk is – döntött Rafael.Tizenegy óra elmúlott, amikor felfelé haladtak a mere-

dek utcákon. A keleti domboldalon szép villák között men-tek. Innen lenézve imponáló volt a város. Szórt napfényben

250


fürdött a völgy, középen egy vonat rohant. Északon egy kis repülőtér terpeszkedett, itt-ott üzemek kéménye is füstölt. Hűvös volt itt a magasban, kellemesen borzongató. Aztán felhők takarták el a napot.

Az első cím az egyik kis házba vezette őket. A csenge-tésre ősz hajú, takarosan öltözött öregasszony bújt elő, nagy zöld szemeket meresztett Duren igazolványára. Bementek a házba, és az asszony nyelve hamarosan megeredt:

– Unokaöcsém volt az a David Bonaren. Az apja az öcsém, aki világéletében rendes ember volt. Nos, az a David hozzá képest mintha nem is svájci lett volna, olyan rendet-len alak lett belőle, mire felnőtt. Tán valami idegen gén...? Nem is tudom.

– A baleset előtti időkről beszéljen, kérem. Volt neki barátja? – Rafael most már kezébe vette a dolgokat és célra-törően kérdezett. Nagy gyakorlata volt a tanúk kihallgatása terén, sok éven át csinálta. Tudta, némelyik ember, különö-sen ha idősebb, szeret nagy feneket keríteni a dolgoknak. Ráadásul élvezi is a sok rászegeződő pillantást. Döbbenten tapasztalja, amit addig ritkán érezhetett. Hogy milyen soka-kat érdekelnek a csak tőle megszerezhető információk. És igyekszik elnyújtani ezt a számára oly kellemes időszakot…

– David Bonarennek sok barátja volt, különösen, ami-kor fizetést kapott az apjától. Akkor meghívta őket egy-két italra. Amiből aztán öt-hat kör is lett, vagy több. Másnap csak szédelgett.

– Nem volt olyan barátja, aki különösen közel állt hoz-zá?

– De, kettő is. Az egyik a vele egykorú fickó, ha jól emlékszem, Colman nevezetű, asztalos volt akkoriban. A másik meg egy gyerek. Folyton a nyomában volt, talán még iskolába járt, a nevét nem tudom.

– Mindketten itt laktak?

251

Nemere István

– Úgy hiszem, kérem. De miért keresik őket? Hiszen szegény David ugye, abban a balesetben…

– Tudjuk, meghalt. Ne aggódjon, asszonyom, a dolog-nak semmi köze a volt unokaöccséhez.

Amikor kimentek az utcára, Duren hadnagy mobilján a kapitányságot hívta és egy Colman nevű asztalos felől ér-deklődött. Míg írta a címet, Dalma Rafaelhez hajolt:

– És így fogunk járni címről címre?– Ez a nyomozói munka, asszonyom – mosolygott a fel-

ügyelő. – És még jó, ha kapunk címeket, ahová elindulha-tunk. A bajok akkor kezdődnek, amikor se cím, se ötlet, se semmi.

Most átmentek a másik domboldalra. Egy hídon szaladt a kocsi, a lámpák zöldre váltottak és máris jókora dobozok-hoz hasonló üzemépületek között mentek. Ismét egy kisebb utca következett, benne egy üzem. Nagy piros betűk sárga alapon hirdették, hogy ez itt J. Colman asztalos fafeldolgo-zó üzeme.

Öt perccel később Dalma – aki igyekezett kicsit kívül-állóként viselkedni, ami itt nem is ment nehezen, ugyanis Colman és háza népe a jelek szerint nem szokott tévézni és őt sem ismerték fel – oldalt támasztotta a falat, miközben Rafael és Duren kérdésekkel ostromolták a negyvenes, tes-tes, kopaszodó férfit:

– Monsieur Colman, minket most az elhunyt David Bo-naren érdekelne.

– Csak nem követett el valamit, mármint a halála után? – Colman azt hitte, nagyon vicces. Dalma közben az abla-kon át látta a kibetonozott udvart. Jókora darus kocsi forgo-lódott, embervastag fatörzseket rakott le. A szemközti épü-letben óriási körfűrész forgott és amikor belemart egy fa-törzsbe, mindannyiszor éles hangon felsikoltott a fémlap.

– Ő már aligha – Rafael komoly volt. – De valaki visz-szaél az irataival, „kölcsönvette” azokat.

252


– Nahát! – Colman homlokát vakarta szőrös kezével és őszintén csodálkozott. – Még most is...?

– Ezt hogyan érti? – Rafael szeme összeszűkült. Sas-ként csapott le. Dalmát már nem is érdekelte az udvari lát -vány. Azokban a percekben egy másik Wahlt látott, egy olyan Rafaelt, akit még nem ismert. A férfi most rendőr volt. Úgy is dolgozott. – Előfordult ez máskor is?

– Halványan emlékszem egy alakra – bólogatott Col -man, sőt a szemét is behunyta. A jelek szerint neki így job-ban ment az emlékezés. – Egy fiatal gyerek volt és mindig ott nyüzsgött körülöttünk. Különösen Daviddal barátkozott. Párszor el is kért tőle valamit. Ez volt a mániája, hogy „köl -csönkért”. Pénzt, kocsit, szerszámot, de egyszer még David napszemüvegét is. Azt mondta, ezek menő cuccok, és van-nak lányok, akik az ilyesmire buknak.

– Mit tud erről a fiatalemberről?– Akkor még nem is volt „fiatalember”, csak egy kö-

lyök. Tán tizenhat éves, vagy annyi sem. Folyton ott lábat -lankodott közöttünk, nagynak hitte magát, ha néhányszor el-vittük magunkkal valamelyik étterembe. Vagy az amatőr au-tóversenyekre, mert oda is jártunk. Szegény David akkor este is azt hihette, hogy versenyen van, amikor a szakadékba zuhant. Tudják, hol történt a dolog...? A Neuchatelbe vezető hegyi úton, amin majd maguk is mennek lefelé, gondolom. A nagy alagút után, de még a régi vár előtt…

– Minket elsősorban ez a fiú érdekel. A nevére emlék-szik?

– Nem, nem – Colman a fejét rázta. – Már akkor sem tudtam, azt hiszem. Tudja, olyan jelentéktelen volt a gyerek is, meg a kis kölcsönkérései… Mi már felnőttek voltunk, én éppen harminc, amikor Daviddal az történt. Szegény fiú – és a fejét ingatta szomorúan. Duren hadnagy támadott most:

– Valamire csak emlékszik? Hogyan szólították a többi-ek? Esetleg egy csúfneve, ha volt? Hogyan nézett ki? Külö-

253

Nemere István

nös ismertetőjele? Valami a testén, a viselkedésében, az öl-tözködésén...? És hol lakott?

– Hát ez az! – csapott egyik öklével a másik tenyerébe Colman. – Most jut eszembe, hogy azt mondták róla, beteg. Ha csúfolni akarták, vagy már elegük volt a dörgölődzésé-ből, akkor csúfolni kezdték, hogy „no, essél már össze”, vagy hogy „csinálj egy rohamot, ha már dögrováson vagy”. Különösen a kocsmázás után szaporodtak meg ezek a dol-gok.

– Volt is neki ilyen „rohama”?– Én egyszer láttam, de azt hiszem, csak imitálta. Jó-

kedvűek voltunk nagyon, ő meg szerette, ha nevetünk, hát produkálta magát. Már nem emlékszem, miket csinált, csak ilyen benyomásom támadt.

Akkor biztosan nem volt beteg, csak bohóckodott.– Van valamilyen ötlete, hol találhatnánk rá? Melyik

környéken? – kérdezte Rafael. Közben a szeme sarkából észrevette, hogy Dalma finoman jelez neki. Inkább csak a szemöldökével hívta őt félre, majd a fülébe súgta:

– Talán a többi barátja között emlékszik majd valaki erre a gyerekre.

Rafael bólintott. Hogy ez neki nem jutott eszébe...! Tu-dat alatt azt is tudta, miért ilyen szétszórt ma. Hát éppen Dalma jelenléte, a belőle áradó sugárzás… és az a tény, hogy itt van vele, hogy talán ma este egy szállodában az övé lesz… Szinte elektromosan borzongott végig, amikor egy másodpercre még Dalma szemébe is pillantott.

– Mi akkor a túlsó domboldalon laktunk – intett Col-man arrafelé, ahol az előbb járt a kis nyomozócsoport. – A Rue des Postiérs környékén, meg kint a mezőn, ahonnan le-látni a reptérre. Ott most egy szálloda is épült, azt hiszem.

– Mondjon még egy vagy két olyan barátját, akik szin-tén a maguk köréhez tartoztak és ma is itt élnek a városban

254


– mondta Rafael és a lelke mélyén nagyon hálás volt Dalmá-nak a segítségért.

Már dél is elmúlott, sőt egy óra felé járt az idő – Rafa-el gyomra megkordult, hajnalban harapott valamit, már arra sem emlékezett, hogy mit – amikor a kocsi egy busz mögött lassan kapaszkodott fel a Rue des Postiérs környékére. Itt magasabb, olykor kétemeletes házak álltak, de akadtak ott kisebbek is. Az utcák keskenyek, javarészt egyirányúak. Egy elágazásnál Duren hadnagy leparkolta a kocsit és gya-log mentek tovább.

A következő ház keskeny volt és magas, emeletes. Ra-faelt nyaralóhelyre emlékeztette a környék, pedig most hű-vös volt. A nyár ilyen magasan még nem kezdődött el. Mi lehet itt télen, ha leesik a hó? – borzongott össze. Dalma igyekezett háttérben maradni, ami a lelke mélyén most na-gyon tetszett a férfinak.

A férfi, akit kerestek, éppen indult volna. A ház előtt futottak vele össze. Dalma most kissé hátramaradt, mint aki érzi: az ő megjelenése, a nőiessége és főleg a tévéből ismert arca csak megzavarná a tanút. Nagy napszemüveget tett fel és mindig vagy két méterrel távolabb állt a csoporttól.

– Igen, emlékszem rá – mondta a tanú, szakálla eltakar -ta nyakkendője csomóját. Pincér volt egy étteremben „oda-lent”, a városközpontban. – Mi csak „Kölyöknek” szólítot-tuk. Volt akkoriban valami amerikai film, nem emlékszem a címére. Abban játszott egy ehhez hasonló „Kid”, vagyis kö-lyök… Hát a fickó tudott erről és alájátszott, még a filmből is megtanult pár mondatot és azt ugyanúgy ejtette ki, mint ott. Sokat röhögtünk rajta, az egyszer biztos.

– Azt mondja, amolyan bohóc volt? A társaság lelke, motorja?

255

Nemere István

– No, annyira azért nem. Ő persze mindent megtett, hogy folyton a középpontban legyen. Még a kölcsönökre sem volt szüksége, azt hiszem. Csak azért csinálta, hogy egyenként is közelebb kerüljön hozzánk. Persze a legjobban David Bonaren imponált neki. Azt mondogatta, ő is autóver-senyző lesz majd és híres ember, akkor mindenki megbecsüli majd őt. Az apját emlegette, annak is sikerült volna valami-féle karrierje, ha másképpen bánnak vele. Ennyit mondott róla.

– Nem ismerte? Nem tudta, mi a neve, hol lakik? Vagy legalább mivel foglalkozott az apja?

– Valahol a túloldalon laktak, azt hiszem – a tanú bi-zonytalanul intett a völgy felé. Rafael feszülten leste, végre hall-e valami konkrétumot. A pincér emlékeibe merült és látszott, csakugyan töpreng. – Hát sokat marháskodtunk, de amikor David lezuhant és meghalt, valahogyan elment a kedvünk mindentől. Utána már csak egyszer találkoztunk, a temetés napján. Valahogy elromlott a hangulat és mindenki -nek eszébe jutott, hogy ezer dolga van. A Kölyök nagyon odavolt David halála miatt. Úgy hallottam, aztán hamarosan elköltöztek innen. De lehet, hogy tévedek.

Nem és nem jutott eszébe a családi neve, valószínűleg soha nem is ismerte. Rafael, Duren hadnagy csalódottan hagyták ott. Dalma még odament a kocsihoz, amikor a férfi már majdnem elindult:

– Soha nem készült közös fénykép a csapatról? Egy ki-ránduláson, egy kocsmában...?

– Nem foglalkoztunk ilyesmivel, asszonyom – és a pin-cér elhajtott. Rafael valamit élénken vitatott a hadnaggyal, észre sem vették az asszony pillanatnyi lemaradását. Végül újra beültek egy kocsiba. A város eléjük tárult. Valóban lát-tak távolabb egy repülőteret. Duren egy céduláról címet mondott a sofőrnek.

– Ez az utolsó név. Ha itt sem tudunk meg többet…

256


Délután volt már, amikor végre meglelték az erdő szé-lén magányosan álló házat. Rafael nem először járt az alpesi országban, de ez a vidék valahogyan kimaradt eddig. Ha azt hitte lelke mélyén, hogy Svájc a németül beszélő, egzakt és pontos emberek hazája, most csak lazább, franciás könnyed -ségű vidékkel találkozott. Mégis, érződött a levegőben, hogy ez nem Franciaország. Az utak, a házak kerítése, amely elvágólag csatlakozott más kerítésekhez, a mindenütt szigorúan ott virító közlekedési tiltótáblák is fegyelmet su-galltak.

Duren előrement, bekopogott. Dalma és Rafael össze-néztek:

– Ez így nem fog menni – mondta az asszony.– Most közelről látja a munkánkat. Máskor még ennyi

információt sem szerzünk, és nem fél nap, hanem hetek vagy hónapok alatt sem. Rengeteg energia veszik el.

– Ön szerint szereztünk információkat? Hiszen még mindig nem tudjuk, kit keresünk!

– Csak semmi pesszimizmus. Apránként haladunk előre.Igaza lett, mert a harmadik tanú, egy harminchét éves

vasutas is mondott néhány érdekes dolgot:– A Kölyök...? Emlékszem rá, bár azóta nem láttam. Az

apjával is láttam egyszer. A pasast kerekes széken gurította az állomáson. Többször mentek el onnan kezelésre, vizsgá-latra. De ha a csapattal volt a Kölyök, mindig nagyon vidám volt. Persze jóval fiatalabb volt nálunk. Hogy most mennyi...? Hát talán harminc lehet. Kicsit kövérkés volt, de ő azt mondta, az nem háj, hanem izom. Kitalált rémtörténe-teket és azokat mesélte, csakhogy rá figyeljünk. Ez volt az egyik mániája. Nem bírt nyugton maradni és másokat hall-gatni, meg egyáltalán a háttérben maradni. Szerepelni akart.

– Az apjának mi baja volt? – Fogalmam sincs. Egyáltalán, tudják, ki volt nekünk

az a Kölyök? Egy nagy senki. Nem is ő volt az egyetlen, aki

257

Nemere István

időnként hozzánk csapódott. Csak hát a Kölyök főleg David körül nyüzsgött, mert ő is azt hitte, egyszer majd híres autó-versenyző lesz belőle. Mi is azt hittük persze, és felnéztünk Davidra.

– A Kölyök merre lakott? Mi volt a neve?– Ki tartotta volna számon? – vont vállat a vasutas. –

Sohasem hallottuk az igazi nevét és nem is érdekelt bennün-ket. A csapat is szétszóródott azóta, alig páran maradtunk a városban.

– Semmi közös fotó?– Nem fényképezkedtünk, az nem a mi formánk volt

akkoriban. Tudja, a nyolcvanas évek végén éltünk és a leg-többünknek már volt nője. Az én akkori nőm lett a felesé-gem. Mi csak a lányokkal együtt fotóztuk magunkat, ott pe-dig a Kölyöknek nem volt helye.

– Neki nem volt nője? – ezt Dalma kérdezte, a nap-szemüveg biztosnak vélt bástyája mögül.

– Ugyan már! Nem álltak vele szóba, olyan ronda volt, és ellenszenves. A lányok nem szeretik, ha valaki folyton bohóckodik és beteges.

– Ez a betegség milyen volt? Maga látta a tüneteit?– Nem, de a többiek mondták. Olyankor állítólag nem

tudott beszélni, az arca eltorzult. Meg azt mondta később, mármint a Kölyök, ha magához tért, hogy elszorult a torka és úgy érezte, megfullad. Nem is látott rendesen.

– Vergődött a földön? Habzott a szája? – kérdezte Du-ren hadnagy.

– Honnan tudjam? Én nem láttam – a vasutas arcán lát -szott, kellemetlen emlékek ezek. – Régen volt. A Kölyök utálatos volt, ellenszenves, nem csoda, ha a lányok szóba sem álltak vele. Örökké lejmolta a társaságot, soha nem volt egy garasa sem. Néha még el is lopott valamit, azt hiszem. Bár sohasem kaptuk rajta. David olykor adott neki egy kis pénzt, ha megsajnálta. Meg elvitte magával a kocsiján.

258


– David a jogosítványát a kocsiban tartotta? – kérdezte Rafael. Arcán megfeszült a bőr. Csak valamivel később érezte, hogy Dalma most őt nézi. Az arcát. „Vajon tetszem-e neki?” – vágott bele a kérdés, de el is nyomta rögtön Ő most dolgozott.

– Hát persze, sokan csinálják így.– Ha valami eszébe jutna, kérem hívjon fel – Duren a

névjegyét adta a tanúnak. A délutáni nap most előbukkant, de nem sokáig kényeztette el az embereket. A völgy mind-két oldala árnyékba került. La-Chaux-de-Fonds kéjesen tá-rulkozott ki a világnak. Az idegeneknek. Rafaelt egy magát megadó nőre emlékeztette. „Hogy ma folyton ilyesmiken jár az eszem...!”– korholta tudatalattiját.

Egy óra múlva – a hadnagy vendégeiként – egy belvá-rosi hangulatos kis étteremben ültek. Valaha innen indultak fel a rétekre a fűkaszálók, mondta Duren. Rafaelnek mind-egy volt, csak végre valami ennivalót lásson. A késői ebédet vagy korai vacsorát jó étvággyal fogyasztották el. Dalma na-gyon élvezte a hangulatot. Egy csöppet sem sietett. De ahányszor a tekintetük találkozott, azonnal elkapta a sze-mét. Rafael csak magában mosolygott és már előre élvezte az éjszakát. Egyre biztosabb volt benne, hogy ma éjjel végre nem lesz több kibúvó.

Duren még intézkedett, hogy a közeli szállodában re-zerváljanak nekik két szobát. Aztán az étterem előtt búcsúz-tak el. Az égre már alkonyi vörös csíkokat festett egy látha-tatlan, óriási kéz. Kiérve a térre, ahol a teknősbékás szökő-kút kivilágítása éppen felvillant – megtorpantak.

– Szép ez a város.– Szeretnék rá nagyon emlékezni – a férfi hangjában

benne volt minden vágyakozása. Valahogyan torokból szó-lott, ősi akarattal. Dalma zavarba jött, egy pillanatig hallga-tott. Az este észrevétlenül jött. Alig sétáltak végig két ut-cán, hogy egy parkolóban megtalálják a kocsit – máris rájuk

259

Nemere István

csaptak a szürke fények. Az éjszaka nagy léptekkel jött és a város nem menekülhetett. Védtelen volt.

– Még menjünk el egy… egy kávéra – sugallta az asz-szony. Menekülő őz volt, ide-oda ugrált, csakhogy eltávo-lodjon a vadásztól. Aki türelmetlen volt, mint minden igazi vadász. Zsákmányra vágyott.

Elfoglalták szobáikat a szállodában, aztán lementek az utcára. Már sötét volt, a völgyben lapuló kisvárost addigra megrohanta az éjszaka. Egyetlen igazi magasház volt a bel-városban, annak tetején pedig kilátó és kávézó. Megcsodál-ták hát a látványt, aztán kis asztalkához telepedtek. Eleinte az ügyről váltottak pár mondatot, de mindketten érezték: nem ez most a téma. Rafael hát mélyet lélegzett és végre ki -mondta:

– Kedves Dalma… Sokáig fogunk még magázódni?– Azt mondják, ez a nő feladata. Mármint a tegeződés

felajánlása – mosolygott évődve az asszony.– És felajánlja? – kérdezte Rafael. Remélte, ez volt az

utolsó magázódó kérdése ma este. Sőt, az életben.– Még meggondolom. Mit tud felhozni javaslata védel-

mében, felügyelő úr?– Hát… tulajdonképpen nem sokat. Csak azt, hogy ha

két ember annyira kedveli egymást, akkor talán ennyi hónap után már fölösleges folyton önözniök egymást. A kapcsola-tuk… hogy is mondjam csak… más fázisba jutott…

– Élvezem, ha zavarban van, felügyelő! Ritka látvány lehet, nézze hát el, hogy kihasználom és igyekszem meg-hosszabbítani a jelenetet, amíg csak lehet.

– Nos, megadom magamat. Nem beszélek róla többet, és így a zavarom sem tart sokáig – Rafael egy pillanatra va-lóban érzett egy apró sértődöttséget. De Dalma nevető sze-mébe pillantva visszanyerte jókedvét.

Így évődtek még egy ideig. De közöttük a feszültség akkorára nőtt, hogy egyetlen szikra lángba borította volna a

260


kávézót, az épületet is talán. Már nem nagyon szóltak. A férfi vére megpezsdült. Kétszer nézett órájára, míg végre el -hatolt a tudatába, hogy már nyolc is elmúlott.

– Holnap reggel korán kelünk – jegyezte meg végre sürgetően. Dalma a szemébe nézett.

– Nos, hát menjünk – és ő is felállt.Az utcán kevesen voltak. Szél görgetett egy papírpoha-

rat. A szálloda nem volt messze. De még mielőtt odaértek volna a fényesen kivilágított ajtó elé, megcsörrent Rafael mobiltelefonja. „Miért nem kapcsoltam ki?” – villant bele a baljós előérzet. Amikor megtorpantak a hallban, szembefor-dult az asszonnyal. Nézték egymást. Rafael komoly volt. De jó lenne, ha csak valami aprósággal zavarnának, fohászko-dott. A következő éjszaka már szinte a sejtjeiben vibrált, hitte.

– Wahl – szólt a készülékbe.Alex hívta:– Főnök… azaz felügyelő úr, a németek visszajeleztek.

Megtalálták a gyilkos szállását és egészen jó személyleírá -suk is van. A technikusok már megszállták a bérelt szobát.

– Örülök, Alex. Más újság?– Csak annyi, hogy Garner már intézkedett. Önnek

azonnal Hamburgba kell repülnie. Vezesse a nyomozást a helyszínen.

– Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy… most?– De igen, uram. Most! Ez Garner utasítása. És hogy

lássa, mennyire komolyan gondolja, oda irányította az EU-ROPOL különgépét.

– Ezt még senkinek sem adta oda, ő maga használta né-ha…

– Ebből is látszik, uram, hogy Garner most már pontot akar tenni az ügy végére. Mondtam neki, hogy ön fontos nyomozást végez Svájcban. De csak a város nevét kérdezte meg, és örült, hogy ott van repülőtér. A különgép mellesleg

261

Nemere István

már elindult, és úton van La-Chaux-de-Fonds felé. Felveszi önt… mennyi is? Negyven perc múlva… és irány Hamburg.

– Köszönöm, Alex. Ez nem a legjobbkor jött – jegyezte meg. Alex, aki nem tudhatta, hogy Dalma is vele van, öröm-hangon mondott még valamit arról, hogy az ügy meglódult és talán hamarosan elkapják a tettest.

– Igyekszünk, Alex. Viszlát hétfőn az irodában, de hol-nap is legyen elérhető – zsebre vágta a telefont. Dalma sej-tette, mi történt. Rafael fájdalmas kiáltása – „most?” – min-dent megmagyarázott. Közben a portás elé értek.

– Nem maradhatok, visszaadom a szobámat. Tíz perc múlva várjon egy taxi – mondta a portásnak, aztán felment Dalmával. Mielőtt kezébe kapta volna a táskáját, elmondta, mit hallott. Letette az asztalra a kocsi kulcsát és a papíro-kat:

– Kérem, reggel vigye vissza... illetve, vidd vissza a kocsimat Luxemburgba, kérlek. Amint megtudok valamit Hamburgban, te leszel az első, akit értesítek.

Dalma bánatosan nézett rá. Nem szólt semmit. De a bá-nata mindennél kifejezőbb volt. Szóval ma éjjel ő is akarta…Akarta volna.

Mindketten egyszerre mozdultak egymás felé. Most már nem volt konvenció, nem volt megjátszás. Eltűntek az aka-dályok, a jólneveltség álcái.

A csók hosszú volt és édes. Belefeledkeztek mindket -ten. Valami elektromosság vibrált a testükben, kielégíthetet -len vágyakozással ölelték a másik testét. Rafael még soha-sem érezte ennyire a csók hatását. Szárnyakat kapott, és nem tudott másra gondolni, csak arra: ha ma nem kellene el-mennie, akkor… egész éjjel… csodás, ájulásig menő kéjjel… ölelné ezt a forró testet, amely lám, nem száll szembe vele, nem ellenkezik…

Amikor végre elszakadtak egymástól, sokáig nem ka-pott levegőt. Dalma is lihegett:

262


– Menned… kell… már… Rafael.– Igen, mennem kell. Átkozott szolgálat!Nehezen szakadtak el egymástól. Még egy röpke csók,

ujjak szorongatták egymást, aztán a férfi kifordult az ajtón és dühösen-felvillanyozva robogott le a lépcsőn.

Május 22. Szombat

Hamburgba hajnali két órakor érkezett, mert hiszen La-Chaux-de-Fonds-ban a gépnek üzemanyagot kellett tankol-nia. Így dühösen számlálta a negyedórákat, ennyivel tovább maradhatott volna a szállodában, Dalmával. Aztán a gépen aludt egy kicsit. Ő volt az egyetlen utas a nyolc személyes gépen, hát senki sem zavarta. Persze hajnali kettőig nem so-kat alhatott. Így aztán rosszkedvűen ült be egy érte küldött rendőrségi kocsiba. Folyton az járt a fejében: mit akart Gar-ner ezzel az éjjeli riasztással...? Persze, szeretne már véget vetni az ügynek, amely nem túl jó fényt vet az Europolra, de ez azért mégis túlzás. „Ha holnap reggel kilenckor érkezem ide, akkor mi van? Lekésünk valamiről?” – dühöngött, per-sze csak magában.

A kocsi messzire vitte. A rendőr-sofőr maga javasolta, aludjon nyugodtan. A mikrobuszban volt is erre elegendő helye, de ennyire mozgó járműben régebben sem tudott iga-zán aludni. A hely, ahová mentek, elég messze volt Ham-burgtól. Kiel mellett, közel a dán határhoz, egy jelentékte-len kisvárosban álltak meg.

Akkor már majdnem egészen világos volt és hajnali négy óra múlott. A helyi rendőrőrs elé kanyarodott a mikro-busz, ahol szemlátomást nagy lázban égett az egész, mind-össze csak három fős személyzet:

263

Nemere István

– Guten Morgen, Herr Inspektor Wahl! Nagyon örü-lünk, hogy megismerhetjük. Már jelezték, hogy reggel ideér.

– Sőt, már hajnalok hajnalán – morogta elégedetlenül Rafael és mint mindig, ha kialvatlan volt, kicsit utálta az egész világot. Most talán nem is kicsit. Ha pedig Dalmára gondolt, megkeseredett a szája íze. Az asszony most egye-dül tölti az éjszakát, aztán hamarosan elindul vissza. Több-ször előfordult már, hogy utálta a szakmáját. Nos, ez is egy ilyen pillanat volt. Pillanat, ami órákig tartott.

– Hamarosan megyünk a terepre. Abba a házba – ma-gyarázta a hosszú hajú rendőr. Nemsokára így is lett. Már szépen pirkadt, amikor egy zöld-fehér kocsiba ültek. A vi-déki rendőrök életében ez biztosan igen nagy esemény volt. Wahl felügyelő az Europoltól…? Személyesen, itt, náluk! A lelkesedésük azonban megtört Rafael szikla-tartásán. Mint ostromló tenger a parti köveken. Nem kedvelte, ha ennyire körülugrálták. Szerette azt hinni, hogy ismeri a korlátait.

Mire a nap felkelt, magában megbocsátott Garnernek. A tájra ránevetett a sárgásvörös fény, és az autó egyre szebb látványok között suhant. A pirkadat még a rendőrök szavát is elvette. Rafael is rácsodálkozott a tájra és a lelke már nem annyira háborgott az elvesztett éjszaka, az elvesztett Dalma LeGrand miatt.

Végre a tenger közelében járhattak, bár azt nem látták. De Rafael hallotta a sirályok jellegzetes, kellemetlen riká-csolását, sőt látott is belőlük néhányat. Egy domboldalon mentek éppen, a völgyben pár magányos ház állt. Tábla rek-lámozta az út mellett, hogy valamelyikben „Zimmer Frei” várja a fáradt vándort.

A kocsi lefelé robogott, majd megállt az egyik ház előtt. Már két „Polizei” feliratú mikrobusz és egy fekete ko-csi is állt ott. Fiatal civilruhás nyomozó került elő:

– Üdvözlöm, felügyelő úr. Diehl hadnagy vagyok a hamburgi főkapitányságról, ezen a helyszínen én vezetem a

264


nyomozást. Vagyis, én vezettem, eddig a pillanatig – és vá-rakozóan nézett Rafaelre. A szokásos koreográfia szerint be-szélt Rafael:

– Csinálja csak tovább, mintha itt sem lennék. Sokat fo-gok kérdezni magától, de igyekszem a háttérben maradni. Mit mondanak a technikusok...?

Csak délután telefonált Luxemburgba.Olga vette fel, de Dalma is otthon volt. A gyerek szokás

szerint eltréfálgatott egy kicsit a férfival, miközben Dalma is a készülékhez jött. Olga visított a kagylóba:

– Segítség, el akarják venni tőlem a kagylót...! Rendőr-ség!

– Remélem, van egy rendőr a vonalban – mondta ké-sőbb Dalma és érződött a hangján, hogy ő sem szomorú. Ta-lán még örül is, hogy tegnap este nem történt meg az, ami-nek történnie kellett volna? – villant a férfi agyába.

– Hello, drágám – jegyezte meg. Kicsit olyan volt, mint egy amerikai filmben, naná, most már csak az „I love You” hiányzik. De addig már nem akart elmenni. Most még nem.

– Jól vagy? – kérdezte Dalma. A háttérben Olga visított ismét, ezúttal alighanem örömmel nyugtázta, hogy a felnőt-tek már tegeződnek.

– Még nem, de most megyek aludni. Utána jobban le-szek. A fickó, mármint „Mr. Spirál”, csakugyan itt lakott több napon és éjszakán keresztül. Hagyott is nyomokat szé-pen, de ezekről nem akarok telefonon mesélni.

– Viszont kellene valami a holnap esti műsoromhoz. Tudod, hogy ismét szólnunk kell hozzá!

– Kösz a többes számért. Holnap reggel hazautazom. Ebédeljünk együtt és kimunkáljuk majd a közös stratégiát.

265

Nemere István

– Közös stratégiát...? Rafael, te biztosan a gyilkosról és a nyomozásról beszélsz?

– Igyekszem arról beszélni, miközben folyton másra gondolok…

Május 23. Vasárnap

A tenger most sem volt csöndes. Itt talán az idők kezde -te óta száműzték a csöndet. A keleti partvidéket folyton ost-romolták az északkeleti szelek, a sziklák beszélgettek a hul-lámokkal. Sirályok lebbentek csak általuk érzett légmozgás-ra, fel, fel, egyre magasabbra, hogy aztán kilendülve az öböl fölé alacsonyan szálljanak ismét. Ha megláttak egy halat, összekapták szárnyukat és kődarabként zuhantak a vízbe.

Kora reggel volt még, és nagyon hűvös. Permetet hozott a szél a víz felől. Néha belepte a látcső üvegét is, törölget-nie kellett. Aztán megint a szeméhez illesztette. A sziklák között tökéletes rejtekhelyre lelt – ezt már előző tartózko-dása alatt meglelte, agyába véste. Azt is, ami most majd tör-ténni fog.

A szürke esőköpenye voltaképpen láthatatlanná tette. Beleolvadt a környezetbe, talán még néhány méterről is ész-revétlen maradna. A reggel még korai volt, nem népesítette be a partot. Itt amúgy is sok a kő, kevesen járnak. Nem egy idegenforgalmi látványosság, sok ezer kilométernyi ugyan-ilyen van ebben az országban.

Akire várt, reggelente sétálni jön errefelé. És a látcső megrezdült a kezében – ott van! Kijött a dűnék mögött sora-kozó házak egyikéből. Hangabokrok a háttérben, szürke kö-vek, borús égbolt. Akár egy filmen – jutott még eszébe, az-tán felkészült. A sétáló mindig errefelé jön, ezt tartja az egészség forrásának. Egy kiadós reggeli séta, essen bár az

266


eső is, és sokáig élhet az ember – hangoztatta az illető. Ő maga is hallotta tőle néhány hónappal korábban.

A látcső elkerült a szeme elől, a kezéből. A tenger most is zúgott. A tekintete felmérte, meddig kell várnia. Míg az áldozat elég közel ér… Egy lélek sincs a parton és senki sem fogja hallani utolsó sikoltását.

Alex kinyitotta Rafael előtt a kocsija ajtaját:– Parancsoljon, fő…felügyelő úr. Mi újság?Rafael az alájuk szaladó szürke aszfaltot nézte:– Olyan érzésem volt Kiel mellett, mintha a pasas most

már nem annyira törekedne az inkognitóját megőrizni… leg-alábbis volt némi könnyelműség abban, ahogyan viselkedett.

– Ez nekünk jó! – rikkantotta Alex, majd zavartan pis-logott és alázatosan várta a folytatást. Rafael hangosan gon-dolkodott:

– Persze lehet, csak mindenáron és görcsösen meg akar-ta játszani az átlagturistát. Túlságosan ügyelt arra, nehogy feltűnjön valamivel. És nem tudott minden jelet eltakarítani maga mögött… Kétségtelen, hogy ő volt az. Az athéni ujjle-nyomatot egybevetették a hamburgiak azzal, amit Kiel mel-lett találtak. Nincs kétség.

– Hová ment? – kérdezte Alex.– Túlságosan előreszalad, Alex. Csak annyit tudunk ró-

la egyelőre, hogy ott volt. Átvert bennünket, mert amikor mi azt hittük, Svédország területén foglalt szobát, Dániában la-kott. Amikor Dániát vette sorra, egy héttel ezelőtt, már ré-gen Németországban lakott.

– Lehet, az lesz a következő célpont? – Alex oldalra pillantott. – Vagyis, a mai célpont, uram.

– Tudom, hogy vasárnap van, ne figyelmeztessen rá! – fakadt ki Rafael. Ő is ideges volt, aztán megrázta a fejét és

267

Nemere István

a jövő helyett visszatért a múltba: – Szóval „Mr. Spirál” ke-veset mozgott, de tudta, az feltűnő lenne. Hát az ott töltött három nap közül csak egyszer ment át Koppenhágába. Bő másfél napot pedig a szobájában és a környéken vándorolva töltött. Nem kétséges, hogy a környék nem érdekelte, csak nem akart a bérelt szobában üldögélni, nehogy feltűnést keltsen. Gyerekek látták céltalanul csavarogni. Amikor pe-dig visszajött vasárnap kora délután, összeszedte a holmiját és busszal Kielbe ment. Most nyomozzák, merre ment to-vább, de felteszik, hogy Hamburg volt az úti célja.

– És onnan...?– Fogalmunk sincs. Lehet, Németországban maradt, de

nem biztos. Szóval a szobában nem csak ujjlenyomatokat hagyott, hanem hajszálakat is találtunk. Szerencsére a házi-asszony, miután látta az EURO-TV-ben Dalma LeGrand mű-sorát, utólag felfogta, hogy a lakója is eléggé gyanús lehe-tett. A személyleírás és a fantomkép is mondott neki vala-mit… már éppen ki akarta takarítani a szobáját, amikor le-mondott erről és felhívta a rendőrséget.

– Okos asszony.– Okos. A technikusok húsz órán keresztül dolgoztak.

A hajszálakat egy bonyolult laborvizsgálatra küldik, amiből még az is kiderülhet, hogy eddigi tulajdonosuk körülbelül hány éves, milyen betegségei voltak, tengerparton élt-e vagy hegyek között…

– Így állapították meg Napoleon halálának okát is – kotnyeleskedett Alex. Már a városban robogtak, vasárnap lé-vén a szokásosnál kisebb volt a forgalom. – Tudja, főnök, hogy Szent Ilona szigetén arzént adagoltak neki, és a husza-dik századi laborvizsgálatok ezt is kimutatták, és…

– Elég, Alex! Mi most nem boldogult Bonaparte úr ügyében nyomozunk.

– Ez igaz, elnézést…

268


– Szóval nekifutok harmadszor is. A tettesről sikerült a háziak segítségével az eddiginél sokkal jobb fantomképet készíttetni. Ezt ma este már le is adják a tévében. A sze-mélyleírást is kiegészíthettük.

– Érdemes volt hát péntek éjjel elröpülni Svájcból? – kérdezte Alex. Aztán csodálkozott, hogy Rafaeltől erre a kérdésre jó ideig nem kapott választ.

– Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amíg mi itt békésen falatozunk és a tájat csodáljuk, Ő valahol éppen gyilkol – jegyezte meg Dalma, és folöslegesen hozzátette: – Hiszen vasárnap van.

– Egyszer majd bevonul a kriminalisztika történetébe, Vasárnapi Gyilkos néven – mondta erre a férfi, ő is fölösle -gesen. – Ki tudja, nem ez-e az egyetlen célja?

– Aligha. Hogy csak a hírnév kedvéért öljön, elmebe-tegnek kellene lennie. Ha viszont az volna, nem lenne képes mindent megszervezni ilyen alaposan. Lehet, hogy már hó-napokkal ezelőtt felkészült az összes helyszínből és áldozat -ból. Kicsi az esély, hogy csak a Guinessbe akar bekerülni azzal, hogy ő lesz a rekorder: tizenöt országban gyilkolt, és mindig vasárnap...!

Rafaelben valami megmozdult. Még maga sem tudta, mi jutott eszébe, de a gondolat valahol a tudatalattijában fész-kelődni kezdett. Ám eközben a felszínen tovább folytatták a beszélgetést.

Egy erdő szélén ültek. A kis kilátóterasz majdnem a völgy fölé nyúlott. A legelő meredeken szaladt le alóla, és néhány fekete-fehér foltos tehén állt szoborként. Volt egy pillanat, amikor éppen egyikük sem mozdult. Megállt az

269

Nemere István

idő, gondolta Rafael. Ám ez is csak kényszerképzet volt, múlandó, röpke semmiség.

Dalma most nagyon szép volt. Mintha csak a férfi szívét fájdítaná. Könnyű nyári ruhát viselt, bár még nem volt olyan igazi hőség. Bőre szolárium-barna, egyenletesen aranyszínű, a sok tejjel kevert kávé árnyalatára emlékeztetett. És ha mo-solygott, mintha a nap ragyogott volna. Rafael most különö-sen érezte magát. A külsejét szerette volna szebbé tenni, de egyrészt későn ébredt fel, másrészt mit is tehetett volna...? Negyvenegy éves volt, ritkult a haja. Egykor sportos, akkor magas termete a mai akcelerált fiatalemberek között már-már kezdett egyszerűen alacsonynak látszani. Azt sem tudta, hogyan öltözzön, hát kicsit lezser zakót vett fel keskenyszá-rú nadrággal, világos cipővel. A nyakkendőjét az első adan-dó alkalommal meglazította. Így ült most Dalmával szem-ben, akire az étterem többi vendége is fel-felfigyelt, néha összesúgtak mögöttük.

– Amíg nem tudunk az agyába hatolni, amíg nem ismer-jük a szándékait, kénytelenek vagyunk az érzelmeire játsza-ni.

– Azt akarod mondani, hogy könyörögjünk neki? „Ked-ves gyilkos úr, drága „Mr. Spirál”, méltóztasson leleplezni magát, hogy elfoghassuk önt… hogy szép fényes bilincset rakhassunk ügyes kacsóira”?

– Talán nem ennyire direkt módon, de rá kell venni, hogy szólaljon meg. Hogy vegye fel a kapcsolatot veled, a tévével, a közvéleménnyel. Ha csak a legkisebb jelét adja annak, mi is történt vele…

– Mert biztosan történt vele valami?– Biztosan. Az ember nem ok nélkül indul neki egy

földrésznek, hogy minden országban megöljön egy fiatalem-bert. Tehát ha elszólja magát, vagy ha tudatosan akar min-ket kihasználni…

– Azt hiszed, van benne annyi exhibicionizmus?

270


– Nem biztos, hogy erről van szó. Valami feszíti őt be-lülről. Ha talál valakit, aki meghallgatja, akinek elsírhatja a bánatát…

– Legyek az „anyja”? Nekem sírja el sanyarú gyermek-kora történetét?

– Te most gúnyolódsz, Dalma, pedig ha ez bekövetkez -ne, hamar elkapnánk őt. Sokat megtudnánk a gyermekkorá-ról vagy az előzményekről, amelyek miatt ide jutott. Ez a legrövidebb út az azonosításához, hiszen nem lehet rajtakap-ni gyilkolás közben. És ha akkor elfogjuk, megmentjük a többi hét áldozatot!

– Már csak hatot. Hiszen vasárnap van és a mai, kilen -cedik áldozat már meghalt, vagy most haldoklik valahol.

– Ne is emlegesd.Szomorúan ültek, ami nagy ellentétet képezett a kitűnő

étellel és a gyönyörű látvánnyal. Hirtelen ugyanerre gondol-tak mindketten. Rafael folytatta az evést, Dalma pedig a tá-jat csodálta egy hosszú percig.

– Ma talán ezen a húron kéne játszani. Közben felhoz-hatnánk a betűk ügyét. Merthogy azoknak is van valami je -lentése. Kell, hogy legyen.

A világra nem figyeltek most. Rafaelben két dolog har-colt egyszerre. Nagyon kívánta Dalmát és ez az érzés édes és erős volt egyszerre, tudata egyik részét teljesen eluralta. Szinte reszketett a vágytól. Ugyanakkor – maga is furcsállta – a másik énje hideg maradt és számító. Mert ez a rend-őr-énje volt, amely évtizedek óta ugyanígy működött.

– Tartozol egy történettel arról, hogyan jutottál ide – emlékeztette Dalma.

– Igen, de nem most – ellenkezett a férfi szelíden. – Lesz rá alkalom, hogy elmondjam életem negatív eseményeit is. Most azt szeretném, ha csak pozitív fényben látnál – mo-solygott.

Dalma elkapta a tekintetét, kacérra váltott:

271

Nemere István

– Csak aztán nehogy a tévé keresőcsoportja derítse fel nekem a múltadat.

– Kösz a figyelmeztetést. Majd eljön annak is az ideje – mormolta kissé zavartan, és gyorsan elővette egyik jegyze-tét. Azt, amelyben az eddigi betűk sorakoztak.

Vasárnap az EURO-TV híradóját nyolckor kezdték.Délután már háromszor leadták a „reklámot”, hogy ma

este Dalma LeGrand ismét szólni fog az „euro-sorozatgyil -koshoz”. Az előzetes felmérések szerint – ezek eredménye hat óra tizenhatkor érkezett meg a hírstúdióba – várhatóan csak a Benelux-államok területén a lakosság 17 százaléka fogja nézni, ami több millió embert jelentett. Ezenfelül – aktuális felmérések nélkül – tudható volt, hogy Németor-szágban, Angliában és Franciaországban is legalább húsz millió nézője lesz. Nagy átlagban tehát az Unió lakosságá-nak tíz százaléka figyeli majd a hamarosan képernyőre kerü-lő híradót. Ez meglátszott a híradót megelőző és követő rek-lámok árán is.

Dalma túl volt a sminkelésen. Nyolc óra előtt kilenc perccel beült a helyére. Társai is helyet foglaltak, az időjá-rást jelentő kvázi-meteorológus még leendő táncmozdulatait gyakorolta a teljesen üres hátfal előtt, amelyre majd elektro-nikusan vetítik a képeket és ábrákat. Akkor szólalt meg a telefon a bemondó asztalán:

– Dalma...? Rafael vagyok. Változtatnod kell a műso-ron.

– Most? Van fogalmad róla, hogy nyolc perccel adás előtt már minden készen van és…

– Nyugalom, csak egy betűt kell hozzáírnod.– Ez azt jelenti…– Igen, Dalma, igazad volt ebéd közben. Ma megtörtént

a kilencedik gyilkosság is, Angliában. Az új betű pedig „M”, mint „Maria” vagy „Madrid”.

272


– Akkor… most elrepülsz Londonba?– Egyelőre elegem van az utazásokból. Alexet küldöm,

én pedig itt nyomozok tovább. Holnap majd hívlak, kedve-sem.

Dalma tekintete szinte kitöltötte a képernyőt:– …önt már sokféleképpen nevezik. A legtöbben „Mr.

Spirálként” emlegetik a sajtóban. És senki sem érti, miért gyilkol...? Az emberek a cél nélkül gyilkolót hajlamosak el-mebetegnek hinni. Oly könnyen kimondják valakiről isme-retlenül is, hogy „bolond”, sőt „őrült”… Valóban az lenne ön, „Mr. Spirál”? Valami oka biztosan van annak, hogy így cselekszik. Még mindig várjuk a jelentkezését. Ön helyett általában mások hívják a számunkat, olyanok, akiknek sem-mi közük az eddigi nyolc gyilkossághoz. Olyanok, akik az ön kétes dicsőségére vágynak és a világ előtt az ön szerepét akarják elfoglalni… De mi csak öntől tudhatjuk meg, miért történik mindez? Csak ön árulhatja el nekünk, mit is jelen-tenek ezek a betűk…

A fekete hajkorona előrebukott, mert Dalma nem hasz-nált olvasógépet. Nem a kamerába nézve olvasott egy táblá-ról, hanem a kezében tartott céduláról. Nagyon jól tudta, hogy ez természetesebb és a nézők javarésze ezt kedveli.

– N – A – J – A – Y – A – T – E – M…. hamarosan a képernyőn is megjelennek ezek a betűk. „Mr. Spirál”, a vi-lág értetlenül áll az ön rejtélyei előtt. Miért öl, és mit jelen-tenek ezek a betűk...? Ha a nézők közül tudja valaki, szíve-sen fogadjuk bejelentésüket, a szintén látható telefonszá-mon. Közben én még mindig várom az ön jelentkezését, „Mr. Spirál...”!

–Vége az első résznek.Folytatjuk az Ingyen Könyv Extra magazin következő,

18. számában.

273

spiral gylkossagok 1 resz de nemere istvan

Documents