Sárközy AndrásSINAI DESSZERT

(FTSK EXCELSIOR 1990 március - április)

Számban még az utolsó pászka ízével tolom zsákjaimat a zöldfolyosón át. Se la vie, ez már nem Telaviv! Pető' Bálinttal kettesben érkeztünk Ferihegyre. Veszünk egy mély levegőt mieló'tt kilépnénk az eló'csarnokba, ahol 16 fó's csoportunkat várja a hozzátarto­zók felajzott serege. Felcsillan a szemük, mikor meglátnak bennünket, és bizakodva te­kingetnek a hátunk mögé. Nem is sejtik még, hogy a többiek Tel Aviv Ben Gurion rep­terén válaszolgatnak egyre dacosabban a biztonsági szolgálat embereinek kérdéseire. Két óra, mint rendesen nem volt elég, hogy eldöntsék róluk valóban nem rejtenek robbanó­szerkezeteket poggyászaik, úgy hogy csak Ferihegyre érkezésünk után egy órával untak rá a baráti érdekló'désre, és szállították ó'ket egy öt csillagos hotelbe, természetesen gratis. Nekünk kettó'nknek, akik érthetetlen okból „átcsusszantunk” (másfél órás ke­resztkérdés özön motozással), az eleinte hitetlenkedő, majd később csalódott és tanács­talan hozzátartozók gyűrűjében végleg befejeződött a Kaland (na de sebaj, mindenütt jó....!)

Ugyanezek az arcok hasonlóan sanyarú ábrázattal (kettő kivételével, mármint a sa- nyarúságot illetően) búcsúztattak bennünket három héttel ezelőtt a Kongresszusi Köz­pont parkolójából, ahonnét a Zala-Volán volt oly kedves és Schwechátra szállított. Itt először kerültünk az EL-AL karmai közé, és az akkor még komolynak tűnő biztonsági ellenőrzés után Bécs - München - Tel-Aviv - Eilat útvonalon a Vörös-tenger partjára repültünk. A fogadtatás több mint baráti, szinte családias volt. Hofi lányai, búvárbará­tai: Dudu, Darin és Erez, a titokzatos Erez az eilati vendéglő tulajdonos, crossmotoros és Sinai szerelmes vártak ránk.

Az első éjszaka a tenger partján sós, langyos levegőben az Aqua-sport búvárbázis szállóján (10$ * 2$ szállítás) telt. Az andalító mediterrán éjszaka egyetlen említésre méltó eseménye az volt, hogy Gyurkó Gabi (hegy és szikla-hát ulmászó, búvár, fotós, lepkegyűjtő valamint pudingkészítő mester) kölcsön nylonzacskóba csomagolt kölcsön Petzl fejlámpával, búvárszemüveggel és uszonyokkal felvértezve elvágtatott a beach irá­nyába (előtte szemléletesen vázolva számunkra az éjszakai merülés csodálatos mivoltát). Félelemmel vegyes csodálattal néztünk elporzó békatalpai után. Néhány perc múlva visszatért, mivel időközben kiderült, hogy sajnos a Vörös-tenger is nedves. Pech!

Reggel csapatunkhoz csatlakozott Giddy Hollander barátom, aki az Israeli Alpin Club „tanácsadójaként” nem is tágított mellőlünk (egy darabig) jó ötleteivel és helyisme­retével sokszor segítségünkre volt. Reggeli helyett kétszeri fordulóval szállított bennün­ket a bázis mikrobusza a kőhajításnyira lévő egyiptomi határra. Vasfüggöny típusú át­kelésünk során sikerült a különböző ki- és belépési vámok következtében egy halom dollárral megkönnyítenünk közös pénztárcánkat. További összegeket emésztett fel lát­hatatlan egyiptomi vezetőnk látható jövedelme. Szerencsére hamar megfeledkeztünk a piszkos anyagiakról, mikor bérelt minibuszunkba bepréselődve nekilendültünk a körül­belül 200 km-es útnak.

Mintegy 50 km-t haladtunk az Akabai-öböl partjával párhuzamosan. Nem is sejtettük ekkor még, hogy a kopár parttól néhány méterre a tenger alatti korallok és a melegten­geri állatvilág micsoda színpompás kavalkádja található. Na de a búvárszafari még odébb van, addig még nagyon sokat kellett másznunk.

13

Az első hujjogások és tülekedések az ablaknál akkor kezdődtek, mikor a busz egy éles kanyarral a szárazföld belseje felé vette útját, és megkezdte kapaszkodását az 1000- 1200 m magasságban fekvő homokköves fennsíkra. Az út két oldalát határoló mere­dek hegyoldalakat ígéretes sziklák tarkították. A vádin át a fennsíkra érve egyre fokozó­dott elképedésünk. Izgalmi állapotunk egy narkóséhoz vált hasonlatossá, akinek hosszú „koplalás” után először marihuánát, majd egy kis hasist húznak el az orra előtt. Átjut­va a peremhegység utolsó kaptatóján, a busz megállt, mi pedig jól nevelt turistákként csattogtattuk gépeinket a „Szelíd motorosok”-ba illő tájra.

Egy utolsó nekirugaszkodás és buszunk elérte a félsziget gránit alkotta hegységében fekvő Santa Caterina falut. Nem kis tanácstalansággal raktuk ki temérdek felszerelé­sünket a falu vezető beduinjának „háza” elé. A nap már lemenőben, gyanús kinézetű sziklák a szélrózsa minden irányában. Hosszas alkudozás után kiválasztottunk egy völ­gyet és négy tevét, majd felszerelésünket megosztva a sivatag teleszkópos lábú hajói és saját púpjaink között felkaptattunk leendő táborhelyünkre. A felvezető úton minden követ megfogdostunk, de kételyeink tovább erősödtek, bizonyossá vált, hogy a szikla­szilárd szóösszetétel nem ószövetségi eredetű. A völgy két oldalát igen erősen tagolt és errodált gránitfalak alkották, melyeken azonmód sok-sok útvonalat másztunk meg, szemmel. Már igencsak esteledett, úgy hogy aznap már be is értük ennyivel. Miután jól belaktunk a magunkkal hozott elemózsiából. Erez (izraeli vezetőnk) bemutatta, hogy mit tanult főzni a tajföldi lányoktól. Óriási adag karfiolos rizst rakott a jóllakott társaság elé. Szerencsére csoportunk néhány kipróbált „bélgépe” kitett magáért. El kellett tel­nie néhány napnak, mire beleszoktunk a közös főzés számunkra új műfajába. Már első éjszaka kiderült, hogy a sivatagban is lehet fázni, főleg 2000 m magasságban. És ez még csak a kezdet volt.

Reggel a csapat tervei, tehetsége és szerencséje szerint nekivágott a környező szik­lák valamelyikének. A „fiatalok” , akik később a „Boulder Bizottság” , a „Boulder Kom­mandó”, vagy Giddy által az igen találó „Fucking Youngs” nevet kapták (Cser-Rava- dits-Kangyal), megkezdték egy hetes szóló programjukat. Hagyták magukon eluralkodni a mennyiségi szemléletet és napi 1000 m szólómászás nélkül nem tudtak aludni térni. Felváltva űzték a völgy alján található kis sziklákon a boulderezés „bőrenergia” igényes sportját, és a zergeszerű vágtatásokat a tagoltabb falakon - pilléreken. Nem sokat ko­pott a kötelük az egy hét alatt. A csapat nagy öregjei, Berecz-Ozsváth falták a falakat. Újabbnál újabb új utakat másztak meg igazi jó alpesi stílusban. Szemmel láthatóan nem zavartatták magukat a néhol igen törős kőzet miatt. Krizsán Gyuri a nagy kamikáze nem hazudtolta meg szokásos harci kedvét. Első nap beszállt egy új útba, mely azóta minden bizonnyal a környék legnívósabb mászása. Nyolc kötélhossz:IX" . A ,. Tizenöt m-es re­pülése, kificamodott bokája, félig elszakadt CUOSIN (!) kötele, és hallatlan vállalkozó­kedve tiszteletére az út a Kamikáze-müezzin nevet kapta a második inegmászóktól (Sin- ger-Sárközy). A Mészáros-Monostori pár is megtalálta saját helyét, alpin jellegű utakkal és egy kisebb szikla titkainak megfejtésével múlatták napjaikat. Babcsán Gábor bokros filmrendezői teendői közepette (mert hogy film is készült ám az útról) szakított egy kis időt, hogy megmássza a völgy legnehezebb boulder problémáit és két legnehezebb kö­télhosszát. Singer Jancsi, aki több partnert is elfogyasztott reggeli „sivatagi futásai” alkalmából, határtalan energiát igen sikeresen kamatoztatta a változó minőségű öreg grániton. A Kamikáze-müezzin első szabad átmászása (4 m horror A, kivételével) és egy másik új út: Fly by MALÉV (2 kh Vili parádés felmászás) talán kárpótolták a szik­lák minőségéért. Saját teljesítményemre jelentősen rányomta a bélyegét kezdődő pol­gárosodásom (háztatarozás, gyermeknevelés stb.), de azért megállapíthatom, hogy nittet fúrni még nem felejtettem el.

14

Út az ismeretlenbe, Krizsán György a Kamikaze Müezzinben.(fotó: Sárközy A.,

15

A Fly by Malévban kritikus egyensúlyi helyzetek követikegymást, akcióban Sárközy András. (fotó: Krizsán Gy.)

16

Ennyit röviden a mászásról. A szikla tényleg lehetett volna egy kicsit jobb, de végül is mindannyian találtunk tennivalót, és egy hét után a megmaradt „bó'rtartalékokat” elnézve sokkal többet úgysem mászhattunk volna. Az idő nem kényeztetett el túlságo­san. Egy hét alatt megéltük a „télen nagyon . . . , nyáron nagyon . . . ” örök igazságát.

Utolsó két napunk didergéssel telt. Már kezdtem attól tartani, hogy a tevéknek mégis csak azért van olyan hosszú lábuk, hogy ne süllyedjenek el teljesen a hóban, de szeren­csére csak ijesztés volt a vad szelek kísérte hózápor. Szabolcs szerint, aki közismerten nagy hidegtűrő, ennyi fázásból már egy kisebbfajta himalájai vállalkozás is kitellik. Ha itthon valaki ezt megjósolja nekem azt mondtam volna neki, hogy ez akkor igaz, amikor a beduin a hóba lép. Szóval két nap alatt megelégeltük a sivatagi hógolyózást, és úgy döntöttünk, hogy megvizsgáljuk közelebbről az útközben érintett homokkővidéket, mely körülbelül 1000 m-rel alacsonyabban fekszik a Santa Caterina környéki gránithegy­ségnél.

17

Maroknyi csapatunk (19 fő) kiállt a helyi taxiállomásra és egy kis alkudozás után há­rom Peugeot kombiba préseló'dött. „Lezavartunk” egy gyors kultúrprogramot a Szent Katalin kolostorban. Kissé mellbevágó volt a kopár táj után belépni a dúsan díszített görögkeleti templomba. Engem a legjobban az fogott meg, hogy tiszta tekintetű, fiatal szerzetesekkel találkoztunk, akik kitűnően beszéltek angolul. Persze a Koponyák ter­me, meg az a bizonyos Csipkebokor sem volt utolsó látványosság. — Hogy milyen az ember - van aki 1000 km-eket tesz meg azért, hogy elzarándokoljon az Ószövetség bölcsőjéhez, mi pedig még a kolostor kertjéből is a közeli sziklák elszalasztott lehetősé­geit vizslattuk (Hamvas Béla egyet fordul).

Kis kitérőnk után szimpatikus arab sofőreink szabadjára engedték a lóerőket. 140 150-nel repesztettünk a kitűnő aszfalton (made in Israel), természetesen rendre a bal sávban véve a beláthatatlan kanyarokat. Az volt az érzésem, hogy humuszos barátaink Angliában tanulhatták a KRESZT. Egyetlen reményünk csak az volt, hogy szembe a kollégájukkal fogunk találkozni.

Ép bőrrel értük el a homoksziklákat. Kipattantak az ajtók, és a sofőrök nagy álmél- kodására 19 ember vágtatott el a falak irányába. Mindenki vadul fogdosta, gyúrta és morzsolta a köveket. Sajnos az elkövetkezendő három napban az utóbbi vált jellem­zővé. Nem volt igazán szerencsénk. A kőzet erősen hasonlított a rateni Türkenkopf legerrodáltabb és puhább, omladozó, morzsalékos szikláihoz. Ennek ellenére néhá- nyan (főleg a Boulder Bizottság) hajmeresztő szólókat hajtottak végre. (Lásd címoldal a szerk.)

A silány mászási lehetőségek ellenére jól szórakoztunk. Csodálatos sivatagi kavicso­kat gyűjtöttünk, kirándulást tettünk egy közeli oázisban, mely atmoszférájának és üde kontrasztjának leírása megérne egy külön fejezetet, és esti szórakozás híjján sem vol­tunk. Tábortűz mellett végig élvezhettünk egy igazi G.B.-showt (Gábor Babcsán), mely­nek kiváltója néhány deci White Horse whisky elfogyasztása volt. A műfajt elég nehéz volna behatárolni, de kétségtelenül lebilincselő volt az akrobatikus és lírai elemek ötvö­ző, kissé önpusztító felhangú előadás.

Három nap elteltével búcsúztunk az időközben igen-igen megszeretett tájtól, mely igaz ugyan, hogy sziklamászó szemmel szinte értéktelen, de abban majd mindannyian egyetértettünk, hogy szépségéért érdemes volt ide eljönni.

Tengerbe magyar! Vár egy jó kis beduin beach! Az biztos, hogy életem egyik legna­gyobb rácsodálkozását éltem át, mikor Nuebától nem messze az Akabai-öböl partján át­verekedve magam az apály miatt szabadon ágaskodó tengerisün tüskék veszélyes erde­jén, bedugtam a fejem a víz alá. Eddig azt hittem, hogy ilyen csak a mesében és Coes- tcau kapitány filmjeiben van. Kis kék hal nagy sárga pöttyökkel, nagy sárga hal kis kék csíkokkal, uborkák, korallok, kagylók, csigák. . . Egy álló napig gyermeki lelkesedéssel és kékre színeződött szájjal lubickoltunk a kissé hűs habokban, de nem tudtunk betelni a látvánnyal. Operatőrünk Bangó Zoli, aki menő búvár megértő szánakozással nézte lelkes szerencsétlenkedésünket, amint egy-egy merülés után jót húzunk a pipával a sós vízből. Ö maga egyszer-egyszer lemerülve rendre soha nem látott kagyló tüneményekkel tért a felszínre.

Következő nap egy időre búcsút intettem a csapatnak. Ök Kairó felé vették az út­jukat, én pedig Giddy barátom meghívására Israel bejárásának szenteltem az időt. Ab­ban a szerencsében lehetett részem, hogy nem turistaként ismerkedhettem egy talá­nyos ország életével.

Mászóprogramunk még nem ért teljesen véget. A csapattal újra találkozva ellátogat­tunk a ,jeruzsálemi Oszojra”, mely az óvárostól öt percre fekszik, majd három napot töltöttünk Jeremiás egykori földjén, az Ein Farah nevű mészkőkanyonban, mely jelen-

18

leg megszállt területnek minősül (hegymászó felszerelésünket harmonikusan egészí­tette ki egy csó'retöltött revolver).

Az israeli életben azt hiszem leginkább a hatalmas különbségek, ellentétek fogtak meg. A csókolózó szerelmesek géppisztollyal a hátukon nyugodtan jelképei lehetné­nek az emberi módon megélt militarizmusnak. Amíg ezt saját szememmel nem láttam, nem hittem létezésében. A világnak talán a legnagyobb végletei itt tapasztalhatók meg egymás mellett: randalírozó palesztin sihederek a Jézus Feltámadása templomban, gáz­tól könnyező pátriárka, bezáródott tekintetű pajeszos ortodoxok kalappal és reklámsza­tyorral fejükön a tavaszi felhőszakadásban, egyenruhás lányok kalacsnyikovval, tanács­talan orosz menekült zsidók olcsó szállodák előtt bőröndjeiken rostokolva és gondtalan Tel Aviv-i fiatalok hajnalig szambázva az asztalok tetején egy kellemes éjszakai mula­tóban.

Többről talán nem is érdemes írni, legalább is nekem nem. El kell menni, meg kell élni! _____________________________________________________________

Tiboldi András rajza

19