Drábik János

1

Száz éve robbant ki az első világháború A pénzkartell és a nemzetközi szabadkőművesség átrendezi Európát

(Első rész)

1900-tól 1913-ig Európában egyre kaotikusabb viszonyok alakultak ki, amint a forradalmi és

nacionalista mozgalmak egymás után tettek kísérletet a régi birodalmi dinasztiák

eltávolítására. 1905-ben a Görögök Kréta szigetén fellázadtak a török uralom ellen. II. Miklós

orosz cár arra kényszerült, hogy katonasággal verje le a Szentpétervárott kitört lázadásokat.

1905. július 27-én pedig kezdetét vette a történelem egyik leghíresebb matrózlázadása, amely

a romlott élelem és az egyik másod tiszt brutalitása miatt tört ki a Patyomkin cirkálón. A

hajón szolgáló tengerészek kísérletet tettek a zendülés kiterjesztésére, de a túlerő elöl végül a

Fekete-tenger romániai partjainál kellett menedéket keresniük.

1908-ban I. Károly portugál királyt és a trónörökös koronaherceget meggyilkolták. 1910-

ben forradalom tört ki, és II. Manuel királynak el kellett menekülnie, hogy megmentse életét.

1912-ben Olaszországban, Bulgáriában, Törökországban és Szerbiában folyt a háború. 1913-

ban Oroszország is egyre inkább beavatkozott a balkáni konfliktusokba. Ugyanebben az

évben I. György görög királyt is meggyilkolták. Forradalmak, háborúk, merényletek

alkották azt a történelmi hátteret, amelyek megingatták azokat a szövetségeket, amelyek a

XIX. században Európa stabilitását biztosították.

Az I. világháború kitörésekor Oroszország és Németország kemény ellenfeleknek

bizonyultak. A cár új szövetséget akart kötni Nagy Britanniával és Franciaországgal azért,

hogy megakadályozza Németországot abban, hogy hadat üzenjen Oroszországnak. A cár meg

volt róla győződve, hogy fent lehet tartani a békét Franciaország, Anglia és Oroszország –

azaz a hármas antant – szövetségével és így elhárítani a német terjeszkedés veszélyét.

A már ekkor is a pénzhatalmi világelit hegemóniája alatt működő Nagy Britannia azonban

nem támogatta ezt a tervet. A brit vezetés úgy gondolta, hogy az angol emberek készek

lesznek Franciaország védelmére, ha ezt az országot német támadás érné, de azt is tudták,

hogy már nem vennének részt szívesen a háborúban, ha a német császár Oroszországra

támadna. A brit kormány - legalábbis a közvélemény szemében – még bízott a német

császárral való kibékülésben és abban, hogy Oroszország terjeszkedését Perzsia és India

irányában meg lehet akadályozni. A német vezetés folyamatosan tárgyalt az Osztrák-Magyar

Monarchia idős uralkodójával, Ferenc József osztrák császárral és magyar királlyal, hogy

közösen támadják meg Oroszországot. A németek kísérletet tettek Románia és Szerbia

bevonására is az új szövetségbe. Ezek az előkészületek is mind kapcsolatba hozhatók a Ferenc

Ferdinánd trónörökös ellen végrehajtott merénylettel, amely az események felszínén a nagy

háború kitörése közvetlen okának tekinthető.

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd és felesége Szófia hercegnő, Szarajevóban Bosznia

fővárosában tett hivatalos látogatást. Amikor autójuk áthaladt a városon, az őket üdvözlő

tömegben ott volt néhány merénylő, aki már hónapok óta készült a főherceg és felesége

Drábik János

2

meggyilkolására. Az egyikük bombát dobott a trónörökös autójára, amely azonban az utcán

robbant és megsebesített húsz személyt az üdvözlő tömegből. A bombát dobó személy

elmenekült a helyszínről, és megpróbált öngyilkosságot elkövetni úgy, hogy ciánt iszik egy

üvegből. A rendőrség azonban hamarabb letartóztatta.

A sikertelen merénylet után pánik tört ki, de a hivatalos autókonvoj továbbhaladt a városháza

felé. A rövid üdvözlő beszéd után a főherceg a helyi kormányzó szárnysegédjét kívánta

meglátogatni, aki a bombarobbantás során megsebesült és már korházban tartózkodott. Ez a

döntése az életébe került. A titkos merénylőcsoport még mindig az utcákon tartózkodott. A

trónörököst és a feleségét szállító autó helytelenül fordult, és a zavarban az egyik merénylő

hidegvérűen az autóhoz lépett és egy Browning automata pisztolyból két lövést adott le, és

megölte Ferenc Ferdinándot és feleségét. Ez a merénylő Gavrilo Princip volt. Ő és két

barátja valamennyien a Fekete Kéz nevű szerb nacionalista titkostársaságnak voltak a tagjai.

Ezt a titkos társaságot 1911-ben egy alapították, célja Szerbia felszabadítása volt. A Fekete

Kéz Rend pecsétje egy összeszorított ököl volt, amely egy koponyát és csontokat tartott, ezek

mellett volt egy kés, egy bomba és egy mérget tartalmazó fiola. A Fekete Kéz tagjai

katonatisztek, állami tisztviselők, jogászok és egyetemi tanárok voltak. Ebbe a rendbe a

beavatás egy sötét szobában történt, és a felavatandónak az egyik kezében revolvert, a másik

kezében pedig kést kellett tartania. Ezután pedig esküt kellett tenniük.

A szarajevói merénylők valamennyien tuberkulózisban szenvedtek, és azért esett rájuk a

választás, mert amúgy se éltek volna sokáig. A titkostársaság megeskette őket, hogy ha

küldetésük sikertelen marad, akkor arzénnal öngyilkosságot követnek el. A merénylők diákok

voltak, akik radikális baloldali és bolsevik nézeteket vallottak. Korábban már részt vettek

szocialista és anarchista pamfletek terjesztésében, amelyek világforradalomra szólítottak fel

az európai monarchikus rendszerek megbuktatása érdekében. Valamennyien egy nemzetközi

összeesküvés tagjai voltak. A Fekete Kéz a szerb nacionalizmus szolgálatában állott, de tagjai

között több olyan személy is volt, akinek távolabbi céljai voltak és a szarajevói merényletet

csak eszköznek tekintették e stratégiai cél eléréséhez. Hamarosan kiderült, hogy a belgrádi

orosz katonai attasé 8000 rubelt adott a Fekete Kéz vezetőinek. Miklós cár pedig támogatást

ígért Szerbiának arra az esetre, ha háború törne ki Szerbia és az Osztrák-Magyar Monarchia

között.

Megbízható forrásokból tudjuk, hogy a Fekete Kéz képviselői többször is találkoztak 1914

januárjában a Francia Nagypáholy, valamint a Grand Orient Nagypáholy képviselőivel a

Toulouse-i St. Jerome Hotelben. Az egyik téma, amelyet ezeken a találkozókon megvitattak

az Ferenc József császár és Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös meggyilkolása volt. Ez

megvilágítja, hogy a szarajevói merénylet alaposan megtervezett akció volt, amelyet a Fekete

Kéz szervezett meg a cár, valamint a francia szabadkőművesség támogatásával. Az volt a cél,

hogy kényszerítsék az Osztrák-Magyar Monarchiát Szerbia megtámadására és ezzel lehetővé

tegyék egy nagy háború kitörését Európában.

Drábik János

3

A trónörökös meggyilkolását követően a német császár meghívta ebédre az Osztrák-Magyar

Monarchia nagykövetét. II. Vilmos ekkor elmondta az osztrák diplomatának, hogy katonai

akcióra van haladéktalanul szükség Szerbia semlegesítésére és ehhez Németország kész

támogatást nyújtani. Feltehető, hogy II. Vilmos ekkor még nem volt tisztában azzal: milyen

méretű az orosz részvétel a szarajevói merényletben, mert arról tájékoztatta a nagykövetet,

hogy a német hírszerzés rendelkezésére álló információk szerint a cár nem feltétlenül

avatkozna be, ha a Habsburgok elfoglalnák Szerbiát. 1914. július 28-án, négy héttel a

szarajevói merénylet után, az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, de

hadserege csak augusztus közepén volt abban a helyzetben, hogy bevonuljon Szerbiába.

Oroszország mozgósítást rendelt el Szerbia védelmében. Július 29-én II. Vilmos arról

tájékoztatta a cárt (akinek a felesége, Hesseni Alexandra Fjodorovna hercegnő, egyébként

az unokatestvére volt, mert mindketten Viktória angol királynő unokái voltak), hogy ha nem

állítja le az orosz csapatok felvonulását, akkor Németország is mozgósítja a haderejét. 1914.

július 31-én a németek követelték az orosz mozgósítás leállítását, és amikor ezt Oroszország

nem vette figyelembe, akkor Németország hadat üzent.

Ha pontosabban nyomon követjük a részleteket, akkor árnyaltabb képet kapunk. II. Vilmos

német császár 1914. július 26-én tért vissza Norvégiából, ahol a londoni Rothschild-ház

képviselőjével is találkozott luxus-jachtján hajózva. Ezt az utazást Theobald von Bethmann-

Hollweg (1856-1921), - aki 1909-től 1917-ig a császári Németország birodalmi kancellárja

volt és közeli rokonságban állt a Rothschildokkal - szervezte meg azért, hogy a császár

megismerhesse a nagytekintélyű londoni Rothschild-ház fejének a véleményét a kialakult

háborús helyzetről. A New York Evening Post 1924. július 22-i számában olvashatjuk, hogy

„a császárnak konzultálnia kellett a Rothschild-ház fejével, annak eldöntésére, hogy

küldjön-e hadüzenetet vagy se. Hasonló módon egy másik Rothschild vállalta magára

annak a konfliktusnak a terhét is, amely megbuktatta Napóleont”. A császár kancellárja,

Theobald von Bethmann-Hollweg, aki ténylegesen háborúba sodorta Németországot, a

frankfurti Bethmann bankárdinasztia leszármazottja, és a Rothschildok unokatestvére volt.

(Eustace Mullins számol be „THE WORLD ORDER – Our Secret Rulers” [USA, 1992.]

című munkájának az 58. Oldalán arról, hogy a Rothschild család kontrollálta Belgium

pénzügyeit. Ma is szoros kapcsolatban állnak a németországi Thurn und Taxis érdekeltséggel.

Johannes Thurn und Taxis herceg Európa egyik leggazdagabb embere, aki kontrollálja a

Bayerische Vereinsbank, és utóda, a HypoVereinsbank működését, ennek jogutóda az

UniCredit Bank, a HVB. Ennek a német óriásbanknak Frankfurtban is működnek részlegei,

ezek közé tartozott a Bankhaus Gebruder Bethmann. Ebből a családból származott

Theobald von Bethmann-Hollweg, aki mint már utaltunk rá, a Rothschildok unokatestvére

volt. Thurn und Taxis herceg annak az Orániai Vilmosnak a közvetlen leszármazottja, aki

létrehozta 1694-ben azt az Angol Bankot, amely átvette Nagy Britannia pénzrendszerének az

irányítását. Thurn und Taxis anyai ágon a Braganza portugáliai uralkodóházból származik,

amely három módon is közvetlen rokonságban áll a Windsor-házzal.)

Az I. világháború előkészítése és kirobbantása a háttérerők hosszútávú stratégiájába

illeszkedett. Ennek egyik részét képezte a belső konfliktusok előidézése, mert ez lehetővé

Drábik János

4

tette a hatalmi viszonyok folyamatos megváltoztatását. A pénzkartell és a szolgálatában álló

nemzetközi szabadkőművesség stratégiájához tartozott háborús helyzetek létrehozása, mert a

háborúk megkönnyítették a határok átrajzolását, és így közelebb vittek a világhatalomra törő

pénzuralmi körök stratégiai céljainak a megvalósításához. Az első világháború

előkészítéséhez tartozott a legfontosabb európai államok eladósítása és erejükhöz mérten

való túlzott fegyverkezése. A szembenálló táborok kialakításához a háborúban résztvevő

államokat konkrét háborús célok kitűzésével is egymásra kellett uszítani. A háttérhatalom

egyik kezdeti célja Oroszország ellenőrzés alá vétele volt Németország segítségével. A

hatalmas területi és nagy népességgel rendelkező cári birodalomnak csak Németország

lehetett az ellenfele. A háttérhatalom Franciaországnak azt ígérte, hogy ha vissza akarja

szerezni Elzász-Lotharingiát, akkor le kell győznie a német militarizmust. Az oroszoknak azt

sugalmazta a háttérhatalom, hogy a pánszlávizmus keretében végre eljött az idő a szlávok

egyesítésére, Oroszország balkáni pozícióinak a megerősítésére, és arra, hogy a Romanov-

dinasztia elérje végre álma beteljesülését, hogy övé lehet Konstantinopolisz, vagyis Isztambul,

a Boszporusszal és a Dardanellákkal. Az angolok gazdasági és katonai hegemóniájukat

féltették a gyorsan modernizálódott és fejükre nőtt versenytárstól, a gazdasági és katonai

nagyhatalommá vált Német Birodalomtól. Az Osztrák-Magyar Monarchia érdeke valójában

a háború elkerülése lett volna, ezért kellett provokációval belekényszeríteni a háborúba. A

Habsburg uralkodóház és a közép-európai katolikus monarchia a Vatikán egyik szilárd

támogatója volt. Ezért a Vatikánt is rá kellett venni arra, hogy támogassa a háborút, mert a

katolikus egyháznak nem lehet az érdeke, hogy egy evangélikus, azaz protestáns

Németország egyesítse Európát. Egy ilyen német győzelem meggyöngítené a katolicizmus

helyzetét, és a protestánsokat juttatná vezetőszerephez Európában. A pángermanizmust le kell

győzni, a német militarizmust meg kell fékezni, mert egy Németország hegemóniája alá került

Európa hosszútávra felborítaná a hatalmi egyensúlyt.

A nemzetközi szabadkőművesség által irányított szerb titkos szervezetek mögött azok a

szerb uralkodókörök álltak, akik egy nagy – Szerbia által irányított - délszláv birodalom

létrehozására törekedtek. A meggyilkolt Ferenc Ferdinánd nem titkolta, hogy erősen

szimpatizál a délszláv népekkel, és uralkodóként ugyanazt az önállóságot akarja biztosítani a

számukra, amit Magyarország már megszerzett magának az 1867-es kiegyezéssel. Ferenc

Ferdinánd elképzelései keresztezték a cári birodalom pánszláv törekvéseit, amelyeknek egy

nagy szerb állam létrehozása felelt meg. Ilyen nemzetközi helyzetben tanácskozott 1914.

július 14-én a Monarchia minisztertanácsa Bad Ischl-ben, és határozta el, hogy ultimátumot

intéz a szerb kormányhoz. Ezzel a döntéssel meg kellett várni Poincaré francia elnök

visszatérését Oroszországból, aki július 15-én utazott Szentpétervárra. A Monarchia

ultimátumát a brit kormány július 16-án, a francia pedig július 20-án kapta meg. Berlin július

22-én ismerte meg a jegyzék szövegét. Végül másnap délután hat órakor kézbesítették

Belgrádban az illetékeseknek. A brit hadiflottát már július 16-ka óta mozgósították.

A német kormány július 24-én intézett jegyzéket Angliához, Franciaországhoz és

Oroszországhoz. Ebben enyhíteni próbálta a feszültséget. Az Osztrák-Magyar Monarchia

kinyilvánította: nincs szándékában területeket elfoglalni Szerbiától, és a diplomáciai

kapcsolatok megszakítását követően nem kerül sor katonai akciókra. Szerbia július 25-én

Drábik János

5

hozta nyilvánosságra, hogy már két nappal korábban befejezte haderejének a mozgósítását.

Ezen a napon kapta meg Bécs a Monarchia ultimátumára a szerb választ. Ez azt tartalmazta -

hogy két követelés kivételével - Belgrád teljesíti a vele szemben támasztott követelményeket.

Csak ezen a napon este rendelte el a Monarchia a részleges mozgósítást Szerbia ellen. A cári

birodalom európai részén július 26-án adták ki a parancsot a háborús készültség bevezetésére.

Erre válaszként Berlin figyelmeztette a cári kormányt, hogy Németország is elrendeli a

háborús készültséget.

1914. július 26-én II. Vilmos – megszakítva norvégiai útját – sürgősen visszatért Berlinbe.

Az Osztrák-Magyar Monarchia jegyzékére és az arra adott szerb válaszra vonatkozóan

kijelentette: „A negyvennyolc órás határidőt figyelembe véve a szerb válasz briliáns

teljesítmény. Több mint amit el lehetett várni és nagy erkölcsi siker Bécs számára. Ezzel

megszűnt a háborús ok és Giesl (a Monarchia belgrádi követe) nyugodtan Belgrádban

maradhat. Ebből az okból nekem soha nem kellett volna elrendelnem a mozgósítást.” (33

Jahre Weltgeschehen 1901-1933, 84. old.)

1914. július 27-én – elsőként a világháborúban – a szerb csapatok tűz alá vették Temis-

Kubinnál az osztrák-magyar egységeket. Erre a provokációra válaszként a bécsi kormány

másnap 11 órakor hadat üzent Szerbiának. Ekkor II. Vilmos személyes táviratban fordult az

orosz cárhoz. Július 29-én reggel, már általános mozgósításra került sor Oroszországban.

Ekkor II. Vilmos megpróbálta rávenni a cárt, hogy vonja vissza a mozgósítást. II. Miklós cár

július 30-án éjjel megparancsolta a hadügyminiszternek és a tábornoki kar főnökének az

általános mozgósítás leállítását, mindössze egy részleges mozgósítást tartott érvényben az

Osztrák-Magyar monarchiával szemben. II. Miklósnak ezt a parancsát azonban nem

hajtották végre. Ezért a német császár július 30-án délután fél négykor újabb táviratot

küldött II. Miklós orosz cárnak. Ebben már szerepel az, hogy a cár viseli a felelősséget a

háború és a béke kérdésében. Ezen a napon hat órakor megtörtént a általános orosz

mozgósítás. Franciaország is elrendelte a határvédelmi erők felvonulását.

A következő napon, július 31-én pedig a bécsi kormány is elrendelte az általános

mozgósítást. Ezen a napon tizenhárom órakor hozták nyilvánosságra Berlinben a közvetlenül

fenyegető háborús veszélyről szóló nyilatkozatot. Ekkor újabb táviratváltásra került sor II.

Vilmos és II. Miklós között a katonai mozgósítás visszavonására. Berlin éjfélkor intézett

ultimátumot Oroszországhoz, követelve, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a

Németország elleni orosz mozgósítást állítsák le. Erre a Berlinből érkező ultimátumra a

cári kormány már nem válaszolt. Ezen a napon gyilkolták meg Jean Jaures-t, a francia

szocialisták vezetőjét, mert a rendelkezésére álló információk nyilvánosságra hozásával

minden áron meg akarta akadályozni a háború kitörését.

Franciaország augusztus elsején, tizenhat órakor jelentette be haderejének mozgósítását. Rá

egy órára Németország is közölte, hogy augusztus 2-tól általános készültségi állapotban

lesz a német haderő. Augusztus 1-én délután hat órakor Theobald von Bethmann-

Hollweg kancellár is hadüzenetet küldött Szentpétervárra a cári kormánynak. London

augusztus 2-án hajnalban, nemcsak mozgósította az angol hadiflottát, hanem délután már

Drábik János

6

hadat is üzent Németországnak. Ekkor intézett Berlin ultimátumot Belgiumhoz, hogy tizenkét

órán belül engedélyezze a német csapatok átvonulását területén, amiért teljes kárpótlást fizet a

brüsszeli kormánynak.

A brit szárazföldi erőket augusztus 3-án helyezték hadiállapotba. Ezen a napon délután hat

órakor érkezett meg Párizsba Berlinből a hadüzenet. Fontos az a részlet, hogy a

Franciaországhoz és Oroszországhoz intézett német hadüzenetet nem II. Vilmos – a

német császár -, hanem Bethmann-Hollweg kancellár küldte el. Mindkét hadüzenet teljesen

felesleges volt, hiszen Oroszország és Franciaország Németország mozgósítása előtt már

kihirdette a teljes háborús készültséget. Ha Bethmann-Hollweg nem küldi el ezeket az

elsietett hadüzeneteket, akkor nem lehetett volna a háború végén egyedül Németországot

felelőssé tenni a világháború kirobbanásáért.

Amikor a norvég partok mentén tett hajóútjáról II. Vilmos megérkezett július 26-án késő este

a Potsdam-i pályaudvarra, egy sápadt, izgatott, a félelemtől remegő kancellár várta.

Bethmann-Hollweg nem a fenyegető háború veszélye miatt aggódott, hanem sokkal inkább a

császár haragjától félt, amikor az általa elkövetett megtévesztő manőverek mértéke

nyilvánvaló lett. A császár meglehetősen nyersen kérdezte: „Hogyan történhetett ez az

egész?” A kancellár azonban, ahelyett, hogy magyarázatot adott volna eljárására,

bocsánatkérés helyett átnyújtotta a császárnak a lemondását. II. Vilmos ezt nem fogadta el,

hanem dühösen közölte vele: „Te főzted ezt a moslékot, most meg fogod enni!” (David Allen

Butler [2010]: „THE BURDEN OF GUILT: How Germany Shattered the Last Days of Peace,

Summer 1914” 103. o.)

Bethmann-Hollweg külpolitikáját a háború előtt az a törekvése határozta meg, hogy jó

viszonyt alakítson ki Nagy Britanniával. Ezért különösen nehezményezte azt, hogy London

hadüzenetet intézett Németországhoz, amiért az megszegte Belgium semlegességét a

Franciaország elleni hadművelet során. Állítólag azt kérdezte a Berlinből távozó brit

nagykövettől, Edward Goschen-től, hogy miként indíthat háborút Nagy Britannia olyasmiért,

ami ’nem több egy papírfecninél’. Ez utóbbi az 1839-ben megkötött londoni szerződésre

utal, amely garantálta Belgium számára a semlegességet. Érdemes itt azt is megemlíteni, hogy

Bethmann-Hollweg részt vett azoknak a döntéseknek a meghozatalában is, amelyek

jóváhagyták a brit gyarmatok destabilizálására vonatkozó terveket, nevezetesen a Hindu-

Német-Összeesküvést.

A háború folyamán Bethmann-Hollweg viszonylag mérsékelt politikusnak bizonyult,

akinek azonban a feje felett átnyúlt a katonai vezetés. Hollweg több engedményt tett a

nacionalista jobboldalnak, mint azt feltételezték róla. Támogatta a lengyelek kitelepítését a

lengyel határ térségében, és szorgalmazta a lengyel területeknek, valamint az ott élő és

’wasserpolákoknak’ nevezett lakosság elnémesítését. Hollweg nagy reményeket fűzött

Woodrow Wilson amerikai elnök közvetítési szerepéhez 1916 végén, amely azonban

eredménytelen maradt. Bethmann-Hollweg ellenezte a korlátlan tengeralattjáró háborút

Anglia ellen, de Hindenburggal és Ludendorffal szemben alul maradt 1917 márciusában. A

birodalmi parlament - a Reichstag - ellene fordult, és akkor lemondott a kancellárságról.

Drábik János

7

A háttérhatalom stratégái számos egyéb cél mellett arra is törekedtek az I. világháború során,

hogy eltávolítsák a Hohenzollern, a Habsburg, és a Romanov-dinasztiát is a hatalomból.

E nagyszabású stratégia elérése érdekében nemcsak az eladósítást, a fegyverkezést, a szemben

álló táborok létrehozását használták eszközként, de fontos szerephez jutott például a

Romanov-dinasztia esetében az okkultizmus is. Az I. világháborút megelőző időkben a cári

család egyre inkább elmerült a miszticizmusban és az okkultizmusban. 1900 és 1905 között a

híres francia Dr Gerard Encausse mágikus szeánszokat tartott II. Miklós cár számára.

Encausse a Rózsakereszt Kabbalista Rend tagja volt. Az egyik szeánsz alkalmával a francia

okkultista megidézte a cár apjának, III. Sándornak a szellemét. 1905-ben, Oroszországban,

forradalmi helyzet alakult ki, számos sztrájkra, utcai tüntetésre, lázadásra került sor. II.

Miklós azt kérdezte apja szellemétől, hogy milyen módon reagáljon a lázadásokra. Apja

szelleme állítólag azt közölte vele, hogy minden eszközzel álljon ellen a forradalmi erőknek.

Ha nem ezt teszi, és nem vet véget kemény eszközzel a zavargásoknak, akkor néhány év

múlva újból sor kerül a felkelésre, amely komolyan veszélyezteti majd a Romanov-dinasztia

hatalmát.

Encausse kapcsolatban maradt a cárral azután is, hogy visszatért Franciaországba, és

rendszeres levelezést folytatott az orosz uralkodóval. Encausse-t azonban zavarta, hogy a cár

felesége egy misztikus ortodox szerzetes – Grigorij Raszputyin – túlzott befolyása alá került.

Raszputyin egy neo-gnosztikus szektának volt a tagja, amely flagellációval és szexuális

kicsapongással létesített kapcsolatot a túlvilági erőkkel. Raszputyin annak a spirituális

mozgalomnak volt a képviselője, amely az 1900-as évek elején végigsöpört Oroszországon. A

társadalom minden rétegében megnőtt az érdeklődés az okkult és a misztikus iránt. A

legfurcsább vallási szekták alakultak és nyomukban terjedt a szélsőséges szexuális

szabadosság. Az országban vándorló ’szent emberek’ - okkultisták, misztikusok,

spiritualisták, gnosztikusok - sok ezer követőre találtak, és köztük volt az arisztokrácia

számos tagja mellett az egész cári udvar.

Alexandra, a cár felesége, Raszputyin hatása alá került, és hitt abban, hogy az ő gyógyító

ereje mentette meg beteg fiának, a trónörökösnek az életét. Azok, akik aggódtak az uralkodó

család sorsáért, de azok is, akik az ellenfelei voltak, Raszputyin befolyását veszélyesnek

ítélték. Raszputyin ellenségei azt állították róla, hogy valójában olyan titkostársaságoknak az

ügynöke, akik a cári uralom ellen vannak. Arra hivatkoztak, hogy az 1905-ben, Brüsszelben

tartott szabadkőműves konferencián számos titkostársaság döntött úgy, hogy Raszputyint is

felhasználják a Romanov-dinasztia megdöntésére. Amikor 1914 nyarán kitört a háború,

Raszputyin nyomban arra kérte a cárt, hogy Oroszország tartsa távol magát a háborútól. Azt

közölte a cárral, hogy Oroszország szörnyű vereséget fog szenvedni, és a Monarchia elpusztul

a háborút követő vérfürdőben. Raszputyin ellenfelei elhatározták, hogy meggyilkolják.

1914 júniusában, pontosan a szarajevói gyilkosság napján, egy prostituált megkísérelte

Raszputyin megölését a Fekete-tenger melletti üdülőhelyen, Jaltában. Raszputyin ugyan sok

vért veszített, de túlélte a támadást. A szarajevói merényletet követően a cárné, számos

táviratot küldött Raszputyinnak, és minden fontosabb nemzetközi kérdésről kikérte a tanácsát.

Drábik János

8

Raszputyin a leghatározottabban a háborúból való kimaradást tanácsolta. Elképzelhető, hogy

nem volt tájékozott a részletekről, és nem volt tudomása Oroszország bűnrészességéről a

szarajevói merényletben. Tény az, hogy Miklós cár ignorálta a szerzetes tanácsát. Raszputyin

később arra hivatkozott, hogy ha egészségileg jobban lett volna és el tudott volna látogatni

Szentpétervárra, akkor meg tudta volna győzni a cárt, és ebben az esetben másképp alakultak

volna az események.

Raszputyint az ellenségei azzal vádolták, hogy német-barát, a német császár hírszerzésének az

ügynöke, és valójában együttműködik a forradalmárokkal. Raszputyin tisztában volt vele,

hogy napjai meg vannak számlálva. 1916 decemberében, az orosz arisztokraták egy

összeesküvő csoportja Felix Juszupov herceg vezetésével tőrbe csalta és meggyilkolta. Az

egyszerű orosz emberek felháborodással fogadták Raszputyin halálát, és a cári udvart tették

felelőssé érte. A cári titkosrendőrség arra számított, hogy Raszputyin halálát a Romanovok

eltávolítása követheti a jobboldali csoportok és titkostársaságok részéről. Ezek támogatták a

Monarchiát, de II. Miklóst gyenge uralkodónak tartották. A Romanov-dinasztiát valójában a

már akkor megszerveződött államok feletti nemzetközi pénzkartell és a szolgálatában álló

szabadkőművesek távolitották el. A bolsevikok maguk is ilyen összeesküvő csoportot

alkottak, amelyet az államok feletti pénzkartell finanszírozott, és a nemzetközi

szabadkőművesség támogatott.

A szabadkőművesség a nemzetközi pénzkartell szolgálatában

A franciaországi szabadkőműves körökben a Német Birodalom összeomlását többször is

megjövendölték. 1912-ben Civrieux ezredes, a „Német Birodalom hanyatlása” című

könyvében azt írta, hogy Németországot és a III. Hohenzollern császárt Franciaország,

Olaszország, Anglia és Belgium fogja leverni. Az ilyen előrelátás a szabadkőművesek

különös tulajdonsága. A pénzhatalmi hálózat részeként saját tevékenységüket sorscsapásként

tüntetik fel. Ha sikerül, akkor persze eldicsekednek vele, hogy ők csinálták. Isaac Cremieux,

a B’nai B’rith irányítása alatt álló Alliance Israélite Universelle elnöke, 33-as fokozatú

szabadkőműves testvér, 1870-ben egymillió frank vérdíjat tűzött ki I. Vilmos német császár

fejére.

Tíz párizsi szabadkőműves páholy akarta ebben az időben I. Vilmos császárt, Helmuth

Moltke tábornagyot és Otto von Bismarck herceg kancellárt szabadkőműves törvényszék

elé állítani. Hasonló követeléssel álltak elő a szabadkőművesek a világháború idején is. Ekkor

a kezdeményező a párizsi „L’Avant-Garde” páholy volt. A szabadkőműves sajtó szerint II.

Vilmosnak a német trónon való maradása kihívásnak tekinthető, és a Hohenzollern-eket

teljesen meg kell semmisíteni.

1917 áprilisában tanácskozott Párizsban a Nemzetközi Szabadkőműves Kongresszus. Itt

is az volt a legfontosabb téma, hogy miként lehetne Németországban beindítani egy

Monarchia-ellenes mozgalmat, mivel a világbéke egyik feltétele a német császár eltávolítása.

A szabadkőműves nemzetközi hálózat elérte, hogy az antant országokban egyöntetűen

követeljék a német császár visszavonulását a magánéletbe. Azt kezdték hangoztatni, hogy a

Drábik János

9

háború nem a német nép ellen, hanem csak a német kormányzat ellen folyik. Az akkori angol

miniszterelnök, Lord Herbert Asquith, kijelentette, Vilmos császárral nem hajlandó békét

kötni. A milánói szabadkőművesek lapja, „Corriere della Séra”, már úgy fogalmazott, hogy

II. Vilmos Németországára az egész világ átka nehezedik. A szabadkőműves propaganda-

kampány gondolkodóba ejtette a német közvéleményt és elindult egy belső erjedés. Az akkor

még kancellár Bethmann-Hollweg pedig ahelyett, hogy elutasította volna a nemzetközi

szabadkőművességnek ezt az újabb propaganda-kampányát, lényegében csendben maradt. A

szabadkőművesség irányítása alatt álló német szociáldemokraták ekkor már a köztársaság

kikiáltásán gondolkodtak, ami a Hohenzollern, valamint a Habsburg-dinasztia trónfosztását

jelentette.

Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának a gondolata és a háborús légkör kialakítása a párizsi

szabadkőműves páholyközpontokból indult ki. Amikor megfogalmazódott, hogy a háborút

kompenzációk és annexiók nélküli békével kellene befejezni, akkor ugyanezek a párizsi

páholyok nemet mondtak rá. A francia szabadkőművesek a háborút elsősorban azért

robbantották ki, hogy Elzász-Lotharingiát és a Rajna-határt megszerezzék. További

ideologikus céljuk volt a német köztársaság bevezetése. Ennek megfelelően aztán minden

békeajánlatot elutasítottak, amelyben a szabadkőműves páholyoknak ez a két stratégiai célja

nem szerepelt. Történelmi tény, hogy a franciaországi Grand Orient Nagy Páholy

ellenállásán bukott meg az összes német békekezdeményezés. 1916 januárjában a Rothschild-

ház által Wilson amerikai elnök mellé rendelt Edward Mandell House ezredes két ízben is

járt Berlinben. Ő volt az, aki elmondta, hogy a béke elleni legfőbb ellenállást Párizsban

tapasztalta.

Még feltűnőbb a szabadkőművesség világháborús felelőssége Olaszország esetében.

Németország Ausztria-Magyarország és Olaszország hármas szövetsége az első kudarcot

1902-ben szenvedte el. Ebben az évben az akkori olasz uralkodó, III. Viktor Emanuel

közeledni próbált Franciaországhoz. Három szabadkőműves volt az, aki ezt a közeledést

megvalósította: Zanerdelli olasz miniszterelnök, Barrére a római francia nagykövet, és

Delcassé francia külügyminiszter. A szabadkőművesek ekkor már ünnepelték, hogy

Olaszország soha nem fogja megtámadni Franciaországot.

1914. április 30-án fejeződött be a Központi Hatalmak bekerítése, amikor létrejött

Olaszország, Anglia és Franciaország megállapodása. A New York Herald párizsi kiadása

1915. május 22-én tudósított erről a tényről. Ekkor már folyamatban volt az orosz hadsereg

mozgósítása. Ezt a szerződést is szabadkőművesek hozták tető alá: San Giuliano, aki a római

Universo Páholy tagja volt, továbbá Poincaré, valamint Edward Grey. 1914. július 31-én

Ferrari szabadkőműves nagymester körlevelet adott ki 46 olasz páholynak, amelyben ez

állt:

„A rendi kormányzat mindent elkövet, hogy a nagypáholyok világszerte egységesen lépjenek

fel a szabadkőművesség általános elveinek megfelelően.”

Drábik János

10

Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi szabadkőművesség világszintű harcot indított az európai

tekintélyuralmi rendszerek – az autokraták – ellen. Ez alatt elsősorban Németországot és az

Osztrák-Magyar Monarchiát kellett érteni. V. Gustáv svéd király a svédországi

szabadkőművesek rendi főnöke, táviratot küldött az olasz királynak, amelyben arról

biztosította, hogy országa nem áll a központi hatalmak oldalára. 1914. szeptember 13-án

Ettore Ferrari, az olasz Nagy-Oriens főmestere, már kiadta a kiáltványt az Osztrák-Magyar

Monarchia ellen, ebben követelte Ausztriától Triesztet és Trientet. A Quirinale palota (az

olasz király székhelye) előtti téren tartott nagygyűlésen a szabadkőműves Cavinini a

„Coriere della Sera” főszerkesztője tartott szónoklatot. Ezt a nagygyűlést október 2-án

megismételték és ezt is szabadkőművesek szervezték. 1914 novemberében, Bülow herceg,

Németország későbbi római nagykövete, tárgyalásokat kezdeményezett Olaszország és

Ausztria között az olaszok Trentinora vonatkozó igényei teljesítéséről. Az olasz

szabadkőművesek azonban mindent megtettek azért, hogy ez a közvetítés sikertelen

maradjon.

Az egyébként háborúellenes „Vittoria” c. lap 1915 március elején azt írta az olasz

szabadkőművesekről, hogy „ezek az emberek, akik 1870 óta felforgató tevékenységet

folytatnak az állam ellen, bele akarnak minket sodorni a háborúba, ami a

szabadkőművességtől indult ki és a párizsi, valamint a londoni Nagy Páholyok parancsai

szerint folyik”. Ebben az időben az ilyen független hang már ritkaságszámba ment az olasz

sajtóban. Az első világháború előtt több olasz naplap is a szabadkőművesek irányítása alatt

állott. Ezek közül többet a szabadkőműves francia nagykövet, Camille Barrére

közreműködésével szereztek meg. Az olasz korporációs kamarában, amely a

többpártrendszerű népképviseleti parlament helyettesítésére szolgált, az olasz szocialista

Bentini állította, hogy a francia toborzó munka már a háború kitörése előtt 25 millió lírát

költött az olasz sajtó megvásárlására.

1915. március 10-én volt Giuseppe Mazzini halálnak 43. évfordulója. Baccaluzzi 33-as

fokozatú szabadkőműves mondott háborúspárti beszédet és kijelentette, hogy a Carbonare-i és

az Ifjú Itália mozgalom illuminátus vezetőjének, Mazzini programjának minden pontját meg

fogják valósítani. Az olasz szabadkőművesek háborús uszítása 1915. május 5-én érte el a

csúcspontját. Hasonló nagygyűlés volt Genovában, amelyet Garibaldi tiszteletére tartottak.

Ezen 493 olasz szabadkőműves páholy jelent meg zászlókkal, nagymestereik vezetésével.

Hamarosan Olaszország hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Az Olaszország által

kezdeményezett háború első napján 1916. május 24-én nyíltan ki is jelentették, hogy a

hadüzenetre Ettore Ferrari, az olasz Nagypáholy nagymesterének az utasítására került sor.

Ez még ma is furcsán hangzik történészek számára, de érthetővé válik, ha tudjuk, hogy az

akkor még semleges Olaszország miniszterelnöke, Antonio Salandra is szabadkőműves volt.

Ő a szabadkőművességnek egy másik ágához, nevezeten a Skót Rítushoz tartozott, de ez nem

számított, mert az olasz Nagypáholyok Rendi Tanácsa magába foglalta az összes

szabadkőműves irányzatot. Ily módon Salandrának, mint szabadkőművesnek,

engedelmeskednie kellett a nagymester parancsának. Ennek megfelelően küldte el a

hadüzenetet.

Drábik János

11

1914-ben hat szabadkőműves tagja volt az olasz kormánynak. Ulisse Bacci 33-as fokozatú

szabadkőműves, a nagypáholy titkára, már évekkel korábban kijelentette: ahhoz, hogy valaki

kormánytag legyen, vagy szabadkőművesnek kell lennie, vagy alá kell vetnie magát a

nagypáholy döntéseinek. Fokozatosan egyre több szabadkőműves jutott be az olasz

kormányba, így Antonio Salandra mellett a zsidó származású Sidney Sonnino, továbbá

Commandini és Bissolati. A háború legfőbb támogatója azonban Ernesto Nathan, angol-

olasz politikus volt volt. Nathan volt az utóda az olaszországi Nagy-Oriens nagymesteri

székében Adriano Lemmi-nek. Ernesto Nathan-t többször is megválasztották nagymesternek,

és ezt nagyrészt annak köszönhette, hogy csírájában elfojtotta az olasz békemozgalmat. 1917.

november 27-én elhangzott székfoglaló beszédében egy nyíltan háborút dicsőítő beszédet

mondott:

„Le a pacifistákkal! Minden eszközzel szembe kell szállni velük! A békés meggyőzés helyett

a nem-békés meggyőzés fegyverét kell használni! A béke hazaárulás! A béke olyan vipera,

aminek le kell vágni a fejét!”

Régi szabadkőműves barátairól, a francia Clemanceau-ról, és az angol Lloyd George-ról,

szuperlatívuszokban tett említést. Amikor Ernesto Nathan ezt az uszító beszédet tartotta, 493

olasz páholy tartozott az irányítása alá és az olasz nagypáholyok nagymestereként a

szabadkőműves rendszer Rendi Tanácsának az elnöke is volt. Ez a tanács 120 tagból állt.

Ernesto Nathan képviselte a spanyolországi és a mexikói nagypáholyt a világ

nagypáholyainak a szűkebb tanácsában. A Skót Rítus nagymestere, Ashille Ballori, pedig a

berlini, az új-zélandi és a tasmániai nagypáholyokat képviselte.

Az olasz nagypáholy tehát szoros kapcsolatban állt a nemzetközi szabadkőművesség legfelső

szervezeteivel. A 120 tagú Rendi Tanács elnökeként pedig Ernesto Nathan kezében futottak

össze a szálak az egész világot behálózó szabadkőműves szervezetektől.

Tovább lehetne sorolni, hogy miként irányították a szabadkőművesek a háborús

propagandaügyi minisztériumot, a hadügyminisztériumot és a sajtót. Megállapíthatjuk, hogy

Olaszországnak a háborúba belépése a szabadkőművesek és a mögöttük meghúzódó

szupertitkos pénzkartell műve volt. A szabadkőművesség tehát az első világháborút

megelőzően és a háború ideje alatt is világszerte aktívan politizált. Ez nem volt jellemző a

Németországban működő szabadkőműves páholyokra. A nemzetközi szabadkőművesség

nyilvántartott létszáma ebben az időben 2 millió 300 ezer volt, és ehhez képest Európa

(Oroszország utáni) legnagyobb országában, Németországban csak 60 ezer szabadkőművest

tartottak számon.

Figyelmet érdemel Svájc szerepe is. A németajkú svájciak kevés rokonszenvet tanúsítottak

Németország iránt, ugyanakkor a francia svájciak teljes mértékben Franciaország oldalára

álltak. A svájci nagypáholy, az Alpina, 35 páholyt irányított. Ebből csak 11 volt német, 23

francia és olasz. A 4300 szabadkőművesből pedig csak 1500 volt németajkú, 2700 francia és

100 olasz. Svájc lakosságának 64%-ka német, 28%-ka francia, és 8%-ka volt olasz ebben az

Drábik János

12

időben. A szabadkőműveseken belül azonban az arány fordított volt. 64% volt francia, 34%

német és csak 2% olasz.

A svájci Alpina nagypáholy a háború alatt feladta a semlegességet, és tagjai éles

kirohanásokat intéztek Németország ellen. Emiatt a német nagypáholy meg is szakította az

Alpina-val a kapcsolatokat. Belgiumban is a szabadkőművesek alakították a politikát. Ők a

Francia Köztársaságot tekintették példaképüknek. A világháború alatt egyértelműen az antant

oldalára álltak, s követelték, hogy a német embertelenségeket a szabadkőművességen belül is

vizsgálják ki.

A nemzetközi szabadkőművesség, amely mögött – hangsúlyozzuk – az államok feletti

pénzkartell húzódott meg, lehetőleg minél több államot meg akart nyerni a Németország

elleni háborúnak. Jó példa erre Spanyolország, ahol a szabadkőműves nagypáholy 1914

októberében körlevélben fejezte ki azt az óhaját, hogy Madrid – feladva semlegességét –

Párizs és London oldalán kapcsolódjék be a háborúba. A szabadkőműves felső-vezetés arra

adott utasítást, hogy a szabadkőművesek tegyenek meg mindent Németországgal ellenséges

hangulat kialakítására. Barcelonában nagygyűlést tartottak, és követelték a háború

megindítását Németország ellen. Ezt a francia szabadkőműves, Alexander Lerroux

kezdeményezte, aki Párizsból utazott Barcelonába. A szabadkőművesek Rómában és

Párizsban is gyűléseken vitatták meg, miként lehetne Spanyolországot az antant oldalán

bevonni a háborúba.

1916 őszén a hadi helyzet nem volt kedvező a Négyes Szövetség számára. Románia 1916.

augusztus 28-án hadat üzent a központi hatalmaknak. Mackensen német tábornok azonban

hadseregével átkelt a Dunán és kiszorította Erdélyből a román csapatokat. 1917 februárjában

Románia kapitulált.

A központi hatalmak katonai győzelmei nyomán a szabadkőművesek aggódni kezdtek, hogy

esetleg talán mégis győzhet a „porosz militarizmus”. Ekkor újult erővel igyekeztek rábírni

Spanyolországot semlegességének a feladására. 1916 októberében a nemzetközi

szabadkőműves szervezetek Lisszabonban kongresszust tartottak, de ennek sem sikerült a

spanyol kormányt rávenni a háborúba való belépésre. Azt, hogy Spanyolország a nemzetközi

szabadkőművesség erősödő nyomása ellenére is távol maradhatott a háborútól, azt elsősorban

Miguel Maura miniszterelnöknek köszönhette, aki nem volt szabadkőműves.

A szabadkőművesek Portugáliát is be akarták vonni a háborúba. Theophile Braga portugál

miniszterelnök szabadkőműves volt, aki Gustav Hervé-től kapta az utasításokat franciabarát

gyűlések tartására. Ezek a gyűlések 1914 augusztusában el is kezdődtek. Alfonso Costa, egy

másik portugál szabadkőműves 1915 júniusában ki is jelentette, hogy a portugál

szabadkőművességnek az a célja, hogy Portugália részt vegyen az európai háborúban. A

legnagyobb áldozatot is érdemes meghozni, mert a békeszerződés majd kártalanít értük.

Magalhaes Lima, a portugál szabadkőművesség nagymestere pedig így fogalmazott: „A

szövetségesek győzelme a világháborúban a szabadkőműves elvek világméretű győzelmét

jelenti.”

Drábik János

13

1915 közepén az úgynevezett Lisszaboni forradalom valójában szabadkőműves hatalom-

átvételi kísérlet volt. Az ehhez szükséges pénzt az államok feletti pénzkartell irányítása alatt

álló brit kormányzat, a „Formiga bianca” (Fehér hangya) nevű titkos szervezet segítségével

juttatta el Portugáliába. A hatalomátvétel nem volt teljes, de a páholyok ezzel az akciójukkal

részben elérték a céljukat, mert Pimento Castro tábornokot, a kormány vezetőjét,

lemondásra tudták kényszeríteni.

Tanulságos az is, ahogy a szabadkőműves páholyok Bukarestben gyakoroltak befolyást a

kormányra. Románia, Görögország és Szerbia között 1913 nyara óta volt egy titkos

megállapodás, amelynek az éle az Osztrák-Magyar Monarchia ellen irányult. Ezt a

háromoldalú szerződést három szabadkőműves kötötte meg. Románia részéről Titu

Maiorescu, Görögország részéről Murniesz Elephtériusz Venizelosz, és Szerbia részéről

pedig Nikola Pasics. Coandra román tábornok 1914 januárjában kijelentette, hogy

„Románia megtette a szükséges lépéseket, mert a román és a szerb ágyúk azokra a magyar

területekre vannak irányítva, amelyek évszázadok óta a mieink, és amelyeket be fogunk

kebelezni”.

A romániai szabadkőművesek közül, különösen aktívnak bizonyult Take Jonescu és Cesar

Jonescu, aki egyben a Román Nemzeti Nagypáholy vezérszónoka volt. A háború kitörésekor

Romániában 16 páholy működött. Ezek közül 5 a francia, illetve az olasz nagypáholynak volt

alárendelve. Bukarestben is működött a Szabadkőműves Legfelső Tanács, amelyben a

romániai nemzeti nagypáholy 200 legbefolyásosabb tagja foglalt helyet. Szabadkőműves volt

a romániai francia katonai misszió parancsnoka, Berthelot tábornok is. Berthelot, a

legnagyobb kegyben állt I. Ferdinánd román király feleségénél is, aki angol hercegnő volt.

A román király a Hohenzollern-dinasztiából származott és 1914-1927-ig uralkodott.

A világháború kitörésekor az „Unirea” páholy volt az első, amely közétette a román

napilapokban a párizsi nagypáholy németellenes felhívását. Ez a román szabadkőműves

páholy már ekkor nyíltan az antant oldalára állt. Bukarestben 1913 júniusában egy új páholy

is alakult, amely a Grand-Orient de France irányítása alatt állt és a „LeTravai” nevet vette

fel. A francia Grand-Orient Nagypáholy a világháború alatt a „Le Travai”-nak is rendszeresen

küldött körleveleket. A páholy ezeket eljuttatta a román sajtónak, és így folyamatos volt a

német-ellenes hangulat keltése ebben a balkáni országban is. A „Le Travai” hivatalosan nem

ismerte el, hogy a Grand-Orient de France védelme alá helyezte magát.

A francia Grand-Orient vezetése 23 ezer szabadkőműves páholynak küldte rendszeresen az

uszítóleveleket. Romániához hasonlóan Görögországban is a szabadkőművesektől indult ki a

háborús uszítás, amely végül ezt az országot is belesodorta a háborúba. A szabadkőműves

Venizelosz, aki 1914 vége óta mindent megkísérelt, hogy országát az antant oldalán

beléptesse a háborúba, azt is elérte, hogy Görögországnak az antant odaígérje Albániának azt

a részét, ahol még törökök éltek. Később ígéret formájában megkapta Kis-Ázsia

tengerpartját, sőt később még Ciprust is. Konstantin görög király azonban békepárti volt, és

ezért Venizeloszt menesztette, aki ez után arra buzdította az antantot, hogy lépjen fel

Görögország ellen.

Drábik János

14

A szabadkőműves Charles Jonnart francia szenátor, 1917-ben a francia flotta

főparancsnokaként jelent meg Görögországban. 1917. június 11-én átnyújtotta Zaimisz

miniszterelnöknek a brit-francia ultimátumot. Eszerint Konstantin király vagy azonnal

lemond, vagy romhalmazzá lövik Athént. Konstantin azonnal lemondott és fiát, Alexandert

az antant hatalmak elismerték Görögország királyának. Venizelosz azonban tudta, hogy ő

személyesen fogja a korona jogait gyakorolni. A magas-rangú szabadkőműves Venizeloszt

támogatta a görög szabadkőművesek legfelsőbb tanácsa. Mögötte álltak azok a görög

páholyok is, amelyek közvetlenül brit, illetve francia nagypáholyok irányítása alatt állottak.

Venizelosz Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolásának harmadik évfordulóján

1917. június 28-án kiáltotta ki magát Görögország diktátorának. Venizelosz, aki a

szabadkőművességnél elérte a tekintélyes „Kados Lovag” fokozatot, Konstantin királyt el

akarta tenni láb alól. Szabadkőműves barátai segítségével felgyújtotta azt a királyi

erdőbirtokot, ahol akkoriban Konstantin tartózkodott. A király alig tudott kimenekülni az égő

erdőből.

Az angol szabadkőművesek és a pénzkartell perszonáluniója

Cecil Rhodes a brit szabadkőművesség egyik legbefolyásosabb személyisége volt. Nemcsak

két afrikai brit gyarmatot neveztek el róla, Észak-Rhodéziát (ma Zambia) és Dél-Rhodéziát

(ma Zimbabwe), hanem az egyik legrangosabb nemzetközi ösztöndíj is a nevét viseli a mai

napig. Például Bill Clinton is mielőtt politikai pályára lépett, Rhodes Scholar volt, azaz

Rhodes-ösztöndíjjal tanulhatott postgraduate diákként Oxford-ban. Cecil Rhodes (1853-1902)

a XX. század elején a világ egyik leggazdagabb embere volt, és vagyonát a Rothschild-

dinasztia londoni ágára hagyta. A XIX. század végén, a „fin de ciecle” idején, a pénzhatalmi

világelit még úgy gondoltam, hogy az egy-központból irányított világrendszert, az általa

óhajtott világállamot a brit birodalom segítéségével valósítja meg. Ezért mondta Cecil

Rhodes, hogy „angollá kell válnia egész Afrikának, a Szentföldnek, az Eufrátesz-

medencének, egész Dél-Amerikának, az óceán minden szigetének, Holland-Indiának, a kínai

ás japán partoknak és az Észak-Amerikai Egyesült Államoknak!”

Egy másik híres angol szabadkőműves, Lord Kitchener marsall, aki a búr háborúban az

angol hadsereg vezérkari főnöke volt, később ugyanezt a tisztséget töltötte be Indiában, majd

visszatért Egyiptomba, ahol a világháború kitöréséig kormányzó volt. Ezt követően átvette a

hadügyminiszteri tisztséget, amit kemény katonaként irányított. 1916-ban az antant részéről

rábírták, hogy a németektől súlyos vereséget szenvedett cári hadsereget szervezze újjá. Az őt

szállító hadihajó azonban aknára futott és elsüllyedt. Az áldozatok között volt Lord Kitchener

is. A háttérhatalom nem akarta a cári hadsereg tapraállítását. Kitchener-nek távoznia kellett az

élők sorából.

A brit marsall volt az, aki 1911-ben kijelentette, hogy az angol birodalom határa nem a (La

Manche) csatorna, hanem a Maas-folyó. Lloyd George, aki 1916-tól 1922-ig állt a brit

kormány élén, a színfalak mögül irányító nemzetközi pénzkartell stratégiájának megfelelően

Drábik János

15

már 1917 júniusában elvette a német gyarmatokat, Mezopotámiát és Örményországot. A

nemzetközi pénzkartell hegemóniája alatt működő szabadkőművesek ugyanebben az

időpontban hódítások nélküli békét követeltek. A szabadkőműveseknek ez a része

szociáldemokrata színekben politizált. 1917 decemberében Anglia a Szentföldet, vagyis

Palesztinát is elfoglalta. A brit alsóházban pedig kijelentette, hogy a palesztin szent helyeket

Anglia többé nem adja ki a kezéből. Az ő kormányának a tagja - Balfour külügyminiszter -

adta ki azt a nyilatkozatot, amely ígéretet tett egy zsidó nemzeti otthon megteremtésére.

Anglia lényegében olyan területet ígért a nemzetközi zsidó szervezeteknek nemzeti otthon

(nemzetállam) létrehozására, amely terület soha nem tartozott hozzá.

Ami a Maas-folyó vonalát, mint államhatárt illeti, annak is körülbelül annyi jogalapja volt,

mint Palesztina odaígérésének. Az egy-központból irányított világbirodalom létrehozása a brit

szabadkőművesség egyik legfontosabb célja volt. Nyíltan kimondták, hogy a brit

gyarmatbirodalom kiterjesztése és megerősítése az angol szabadkőművesség előretörésének

köszönhető: „Anglia nagysága a szabadkőművesek műve.”

Ezek vonatkoznak a világ legnagyobb kereskedőházaira, de Anglia hadvezéreire és hódítóira

is. Szabadkőműves volt Lord Roberts, Lord Milner, valamint French tábornok. Számos

angol páholyt róluk neveztek el. Más páholyokat pedig neves államférfiak nevét vették fel. De

létezett „L’entante Cordiale” nevű páholy is, ami jelzi, hogy milyen nagy befolyása volt a

szabadkőművességnek a nagypolitikára. Dr Schwabe, aki német szabadkőműves volt, írta

meg, hogy az angol páholyok az egész világra kiterjedtek, és ezért érthető volt, hogy a brit

imperializmus mindenütt rendelkezett kapcsolatokkal. Schwabe, a német szabadkőműves

azonban „Unsichtbarer Tempel” (A láthatatlan templom) című munkájában nem említi,

hogy a világháború idején a brit páholyok a dél-európai országok szabadkőműveseivel

kongresszusokat tartottak Rómában és Párizsban.

A brit és a francia magasrangú szabadkőművesek tehát már a háború kezdetén közvetlen

kapcsolatban álltak, például, az olasz szabadkőművesekkel. Az is Párizsban dőlt el 1915.

február 12-én, hogy Olaszországnak be kell lépnie a háborúba.

A történelem folyamán a szervezett zsidóság befolyása a brit szabadkőműves páholyokra

szinte kezdettől fogva meghatározó volt. Cromwell Oliver hadseregét két dúsgazdag zsidó

bankár, Manasseh Ben Israel és Carvajal finanszírozta Amszterdamból. Ebben az időben a

zsidó befolyás elsősorban pénzügyi és kereskedelmi jellegű volt, de a propaganda célra

használt eszmei fegyverek vallási színezetet öltöttek.

Cromwell követői lelkileg-szellemileg elmerültek az Ótestamentum judaizmusában.

Cromwell egyik tábornoka, Harrison, egész odáig ment, hogy kezdeményezte: a mózesi

törvények lépjenek Anglia törvényei helyébe. Ide tartozott volna az is, hogy a keresztények

vasárnapja helyett a szombat lett volna a vallási ünnepnap. A Cromwell-i forradalom rövid

életű volt. Hamarosan sor került a második forradalomra 1689-ben. Ezt ugyancsak a zsidók,

név szerint Solomon Medina, Suasso és Moses Machado finanszírozta. Az 1789-ben kitört

Drábik János

16

francia forradalom és az azt követő események megtették a hatásukat Angliára és a brit

szabadkőművesekre is.

Bonaparte Napóleon, aki korábban maga is a pénzkartell már akkor is létező hálózatának és

a szabadkőműveseknek köszönheti felemelkedését, 1804-ben már tisztában volt azzal, hogy a

nemzetközi zsidóság szemben áll az elképzeléseivel és fenyegetést jelent Franciaország, mint

nemzetállam függetlenségére. Ezért mindazt igyekezett visszaállítani és megőrizni, amit a

forradalom kilengései során leromboltak. Ettől kezdve a nemzetközi zsidó pénzkartell

finanszírozta az összes Napóleon-ellenes katonai koalíciót. Ma egyes bankárok azzal

dicsekednek, hogy a Rothschild-dinasztia győzte le Napóleont és nem Wellington.

Angliában számos zsidó szabadkőműves kapott nemességet, és néhány közülük a brit

törvényhozás felsőházába, a Lordok Házába is bekerült. Közéjük tartozik Lord Beaconsfield,

más néven Benjamin d’Israeli, aki újságíróként kezdte, majd képviselő lett, utána kancellár,

a kormány elnöke, és egyben a lordi cím viselője. Benjamin d’Israeli is természetesen magas

fokozatú szabadkőműves volt a „Herceg Testvérei” nevű páholy tagja, aki még a

Térdszalagrendet is megkapta.

A londoni Rothschild-ház elsőszülöttje bárói rangra emelkedett és 1885 óta maga is lordi

címet visel. Ez mondható el Lord Montague-ról (korábban Montage), akinek az apja

Galíciából bevándorolt zsidó kereskedő és pénzember volt. Megemlíthetjük még

Wandsworth-ot (Stern), Lord Burnham-et (Lewy Lawsen), Lord Herschel-t (Nepthali),

Lord Michlham-et (Stern), Lord Northclife-ot (aki korábban Stern majd Harmswort volt),

valamint Lord Rothermere-t (aki Norhtclife testvére volt).

A felsorolt zsidó származású lordok valamennyien kiemelkedő szerepet játszottak a brit

szabadkőművességen belül. Számos páholy vette fel a nevüket. Az is tény, hogy ezek között

az új lordok körében erős volt a németellenesség. A brit uralkodóház is szoros kapcsolatban

áll a szabadkőművességgel. VII. Edwardot a világ legnagyobb szabadkőművesének

nevezték. V. György, aki a világháború idején uralkodott, szintén szabadkőműves volt.

Fontosabb szerepet játszott a brit szabadkőművességben azonban a nagybátyja, Connaught

herceg, aki már V. György apjának a halála óta a brit szabadkőművesek nagymestere volt. Az

angol hagyomány szerint a mindenkori wales-i herceg is rendszerint magasrangú

szabadkőműves. Így volt ez 1919. Július 27-én, amikor az akkori wales-i herceg részt vett az

angol szabadkőművesek nagy győzelmi ünnepségén.

Amikor Nagy Britannia még a világ legnagyobb birodalmának az irányítója volt, akkor hozták

létre 1885-ben az „Empire Lodge Nr. 2108” nevű páholyt, amelyhez uralkodók is tartoztak,

így a zanzibári és a johorei szultán, a japán Hayashi államférfi. Ez utóbbi nevéhez fűződik a

második japán-angol szövetség létrehozása. Fontos még említést tenni az akkori brit

tömegtájékoztatás irányítóit egyesítő páholyokról, a Gallery Lodge-ról és a Fratres Galami

Lodge-ról. Ezeknek a páholyoknak a tagjai fontos szerepet játszottak a propaganda fronton,

és ahogy mondták: „Az utolsó csepp tintájukig küzdöttek a szabadkőműves elvek

győzelméért.”

Drábik János

17

Az angol páholy-lap nyíltan megírta, hogy a világháború kifejezetten szabadkőműves-

háború volt. Ezt úgy árnyalták, hogy ez volt a döntő küzdelem az autokrácia, a két császári

hatalom, valamint a demokrácia között. Száz év távlatából teljesen nyilvánvaló, hogy az

antant nem a német császár által elnyomott demokraták érdekében harcolt, hanem a mai

pénzhatalmi világelit elődeinek a világstratégiáját követte.

Jellemző az is, ahogy megkötötték 1913-ban az angol-orosz-francia hármas szövetségi

egyezményt. A szabadkőműves Pavel Miljukov orosz külügyminiszter hivatali ideje alatt

Szentpétárvárott betörtek egy diplomata lakásába és bizalmas aktákat vittek el onnan. Miután

Miljukov kivált az orosz kormányból, az eltűnt akták váratlanul előkerültek Londonban

Miljukov-val együtt. Ekkor (1917 augusztusában) hozta nyilvánosságra Michaelis német

birodalmi kancellár, hogy létezett egy ilyen titkos szerződés. Ebben Franciaország

képviseletében a szabadkőműves Raymond Poincaré - francia miniszterelnök és

külügyminiszter - megállapodott Oroszországgal és Angliával, hogy Franciaország német

területeket fog bekebelezni a hamarosan sorra kerülő európai háború végén. Természetesen

Elzász-Lotaringiáról volt elsősorban szó és a Rajna-tartományról. Evidensnek tűnik, hogy a

nemzetközi szabadkőművesség és a nemzetközi pénzkartell felsőirányítói alaposan

előkészített stratégia alapján robbantották ki az első világháborút, amelynek többek között

Németország feldarabolása is az egyik stratégiai célja volt.

II. Vilmos, a „Kaiser’s Memoirs” című emlékiratainak a 10. Fejezetében foglalkozik a

háború kitörésének a részleteivel. Ebből tudjuk, hogy az orosz koronatanács 1914

februárjában titkos ülést tartott a cár elnökletével. Erről Szergej Szazonov tájékoztatta a cári

parlament - a Duma - egyik tekintélyes tagját, aki jó barátja volt, s aki később információit

személyesen adta tovább II. Vilmosnak.

A magasrangú szabadkőműves Szazonov 1910-től 1916-ig volt az Oroszország

külügyminisztere. Szazonov hangsúlyozta, hogy „a Balkán a balkáni népeké” és támogatta az

antant megszervezését, amelynek a létrehozásában aktívan részt vett. Amikor a cár 1914.

június 14-én Konstantába látogatott jachtjával, Szazonov vele utazott és több napon át tárgyalt

Bratianu román miniszterelnökkel. Az ugyancsak szabadkőműves román kormányfő

biztosította Szazonovot, hogy Románia nem kötelezte el magát az Osztrák-Magyar

Monarchiának. Szergej Szazonov Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követőn több fontos

megbeszélést is folytatott a német és az osztrák külügyekért felelős diplomatákkal.

Határozottan támogatta Szerbiát, de ekkor még hajlott a kompromisszumos megoldásokra.

Visszatérve az emlékiratokhoz, a volt német uralkodó megemlíti, hogy ezen a Korona-

Tanácson Szazonov azt ajánlotta II. Miklós cárnak: foglalja el Konstantinápolyt (Isztambult).

Mivel a Hármas Szövetség ehhez nem járulna hozzá, így megindulna a háború Németország

és Ausztria-Magyarország ellen. Az események természetes menete szerint Olaszország

szakítana ezzel a két országgal. Franciaország egészen biztos, hogy támogatná Oroszországot,

és valószínűleg Anglia is. A cár helyeselte az elképzelést és utasítást adott, hogy tegyék meg a

szükséges előkészületeket. Kokovzev gróf orosz pénzügyminiszter azonban levelet írt a

Drábik János

18

cárnak, mert ellenezte ezt az elképzelést. Erről II. Vilmost Mirbach gróf tájékoztatta a

Bresztlitovszki-béke megkötése után. Kokovzev szoros szövetséget ajánlott a cárnak

Németországgal, és óvott a háborútól. Azzal érvelt, hogy egy nagy európai konfliktusnak a

kimenetele kedvezőtlen lenne Oroszország számára, mert forradalom törne ki, amely a

dinasztia bukását vonná maga után. A cár azonban nem hallgatott Mirbach gróf tanácsára és

folytatta a felkészülést a háborúra.

II. Vilmos - emlékiratában – kitér azokra az információkra is, amelyeket ugyanettől a

befolyásos orosz politkustól, a Duma egyik tekintélyes tagjától szerzett, akinek azonban nem

írja meg a nevét. Ezt a politikust két nappal a háború kitörése után az orosz külügyminiszter

meghívta reggelire. Szazonov kezeit dörzsölve, örömtől sugárzó arccal jött eléje és azt

kérdezte: „Jöjjön kedves báró, Önnek el kell ismernie, hogy kitűnően választottam meg a

háború pillanatát, nemde?” Amikor a báró kissé aggodalmasan megkérdezte, hogy milyen

álláspontot foglal el Anglia, Szazonov rácsapott a zsebére és ravaszkásan hunyorítva súgta:

„Van valami a zsebemben, ami néhány héten belül örömet fog hozni egész Oroszországnak,

és bámulatba ejti az egész világot: megkaptam az angol ígéretet, hogy Nagy Britannia

Oroszországgal fog tartani Németországgal szemben!”

Tanulságos az is, amit II. Vilmos az 1920-as években publikált emlékirataiban ír Tundutov

hercegről, aki a Cáricin és az Asztrakhán között élő kalmük kozákok választott vezetője,

hetmanja volt, s a akit a világháborút megelőzően Nyikoláj Nyikolájevics nagyherceg

szárnysegédjének neveztek ki. Tundutov 1918-ban a Bosmont melletti főparancsnoksághoz

jött, hogy felvegye a kapcsolatot Németországgal. A kalmük kozákok nem voltak szlávok és

élesen szembenálltak a bolsevikokkal. A herceg elmondotta, hogy Nyikoláj Nyikolájevics

azért küldte a háborút megelőzően a tábornoki karba, hogy tájékoztassa a nagyherceget az ott

történtekről. Ily módon Tundutov szem-és fültanúja volt számos telefonbeszélgetésnek, amely

a Cár, valamint a tábornoki kar főnöke, Januskevics tábornok között folyt.

A II. Miklós cárra mély benyomást tett az a komoly hangú távirat, amit a német császár

küldött hozzá, és úgy döntött, hogy megtiltja a mozgósítást. Parancsot adott Januskevicsnek

telefonon, hogy ne hajtsa végre a mozgósítást, azaz állítsa le. Januskevics tábornok azonban

nem engedelmeskedett a félreérthetetlen parancsnak, hanem ehelyett felhívta telefonon

Szazonov külügyminisztert, akivel már hetek óta szoros kapcsolatban állt, s aki szőtte az

intrikákat és uszított a háborúra. Tudni akarta, hogy most mi a teendője. Szazonov azt

válaszolta, hogy a cár parancsa nonszensz (értelmetlenség, képtelenség, ostobaság), és a

tábornoknak meg kell mindent tennie a mozgósítás folytatására. Szazonov azt is kijelentette:

másnap elhozza a cárt és le fogja beszélni arról, hogy méltányolja a német császár ostoba

táviratát. Ezt követően Januskevics arról tájékoztatta a cárt, hogy a mozgósítás már

folyamatban van és már nem lehet leállítani. Tundutov ehhez még hozzátette: ez az egész

hazugság volt, mert a saját szemével látta, hogy a mozgósítási parancs Januskevics íróasztalán

feküdt és ez egyértelművé tette, hogy azt még egyáltalán nem adták ki.

II. Vilmos azt találja figyelemreméltónak, hogy Miklós cár, aki közreműködött a háború

előkészítésében és már elrendelte a mozgósítást, az utolsó pillanatban mégiscsak el akart állni

a háborútól. Idézzünk az emlékiratból: „Komolyan figyelmeztető táviratom úgy látszik

Drábik János

19

először ébresztette rá arra a hatalmas felelősségre, amelyet magára vállal a háborús

készülődéssel. Ezért le akarta állítani az egész népek legyilkolására alkalmas háborús

gépezetet, amelyet csak éppen akkor hozott mozgásba. Mindez lehetséges lett volna és meg

lehetett volna őrizni a békét, ha Szazonov nem hiúsítja meg szándékait.”

II. Vilmos ekkor megkérdezte Tundutov kozák hetmant, hogy Nyikoláj Nyikolájevics

nagyherceg, akiről közismert volt, hogy gyűlöli a németeket, mennyire uszított a háborúra?

Tundutov azt válaszolta, hogy a nagyherceg valóban megszállottan háborúspárti volt, de az

uszítására már nem volt szükség, sőt feleslegesnek tűnt, mivel az orosz tiszti kar csaknem

teljesen németellenes beállítottságú volt. Ezt a németellenességet főleg az orosz tisztekkel

szoros kapcsolatban álló francia katonatisztek terjesztették. Már a Monarchia által 1878-ban

megszállt Bosznia-Hercegovinának az 1908-ban történt annexiója (bekebelezése), vagyis a

bosnyák kérdés kiéleződése óta az orosz tiszti kar kész volt a háborúra. Franciaország

azonban még nem fejezte be felkészülését. 1914-ben a cári Oroszország sem volt teljesen

felkészült a háború megindítására.

Januskevics, a tábornoki kar főnöke és Szuhomlinov orosz hadügyminiszter ténylegesen az

1917-es évet vette számításba a háború megindítására. Szazonov-nak és Izvolszki párizsi-

orosz nagykövetnek (aki korábban külügyminiszter volt), valamint a franciáknak az volt az

álláspontja, hogy a háború kirobbantásával már nem lehet tovább várni. Szazonov és Izvolszki

attól tartott, hogy Oroszországban forradalom tör ki, másrészt a német császár is lebeszélheti a

cárt a háborúról. A franciák 1914-ben biztosak voltak abban, hogy Anglia a helyzet akkori

állása szerint melléjük áll. Tartottak azonban attól, hogy London később megváltoztathatja az

álláspontját és valamilyen megegyezést köt Németországgal Franciaország kárára.

II. Vilmos azt is megkérdezte Tundutov-tól, hogy vajon a cár tisztában volt-e az orosz

közvélemény háborús beállítódásával, és mennyire fogadta azt el. A kozák herceg azt

válaszolta, hogy a cár mindenkinek egyszer s mindenkorra megtiltotta, hogy német

diplomatákat és katonai attasékat hívjon meg olyan ebédekre és fogadásokra, amelyet orosz

tisztek adnak, és amelyeken ő maga – vagyis a cár – is jelen van.

A francia Poincaré-n kívül, aki különösen sokat tett a világháború kirobbantásáért, a

Szazonov-Izvolszki csoportnak is nagy a felelőssége. A szabadkőműves Izvolszki Párizsban a

mellét verve dicsekedett, hogy „én csináltam a háborút”. (Je suis le pére de cette guerre -

Ennek a háborúnak én vagyok az atyja)

Delcassé francia külügyminisztert is nagy felelősség terheli a világháborúért, de II. Vilmos

úgy látja, hogy még nagyobb a felelőssége Sir Edward Grey brit külügyminiszternek,

mivel ő volt a bekerítési politika szellemi atyja. Így ír erről az egykori német császár az

emlékirataiban:

„Arról tájékoztattak, hogy a nemzetközi Nagy-Oriens Páholy politikájának

megfelelően fontos erőfeszítések folytak a világháború kirobbantására, amelyet a

monarchikus berendezkedésű Központi Hatalmak ellen indítanak. A Nagypáholynak

ez a politikája éveken át tartott és mindig szem előtt tartotta kijelölt célját. Ezzel

szemben a Német Nagypáholyok, ahogyan ezt elmondották nekem, két kivétellel,

Drábik János

20

amelyekben a nem-német pénzügyi érdekek voltak a meghatározóak, és amelyek titkos

kapcsolatban álltak a párizsi Nagy-Orienssel, nem tartottak kapcsolatot a Nagy-

Orienssel. Ezek a német páholyok teljes mértékben lojálisak és hűségesek voltak

annak a tájékoztatásnak megfelelően, amit egy nagy tiszteletnek örvendő német

szabadkőműves adott nekem. Ő elmagyarázta a nemzetközi szabadkőművesség egész

kapcsolatrendszerét, amely eddig az időpontig teljes mértékben ismeretlen volt a

számomra. Ő tájékoztatott arról, hogy a Nagy-Oriens fennhatóság alá tartozó páholyok

1917-ben nemzetközi tanácskozást tartottak, amelyet aztán egy konferencia követett

Svájcban. Ezen a következő programot fogadták el. Az Osztrák-Magyar Monarchiát

fel kell darabolni, demokratizálni kell Németországot, a Habsburg-házat el kell

távolítani, a német császárt le kell mondatni, Elzász-Lotharingiát át kell adni

Franciaországnak, Galíciát egyesíteni kell Lengyelországgal, fel kell számolni a

pápaságot és a katolikus egyházat, végül meg kell szüntetni egész Európában az

államvallásokat.”

II. Vilmos ehhez még hozzáteszi:

„Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kivizsgáltassam a nekem elmondott rendkívül

veszélyes információt, amelyet jó szándékkal hoztak tudomásomra a Nagy-Oriens

Páholyok szervezetére és tevékenységére vonatkozóan. A titkos és a nyilvános

politikai szervezetek fontos szerepet játszottak a népek és az államok életében az egész

történelem során. Néhányan hasznos szerepet töltöttek be, a legtöbb azonban

rombolóhatásúnak bizonyult, ha titkos jelszavakat használva működtek elbújva a

nappali fény nyilvánossága elől. A legveszélyesebb szervezetek ezek közül elrejtőztek

néhány szépen hangzó eszme és cél mögé, mint pl. szeressük szomszédainkat, segítsük

a gyengéket és szegényeket, és ehhez hasonlók, hogy ezzel a színleléssel

hatékonyabban valósíthassák meg valódi titkos céljaikat. Kétségtelenül szükség lenne

a Nagy-Oriens Páholyok tevékenységének a tanulmányozására. Addig nem lehet

véleményt alkotni erről a világot behálózó szervezetről, amíg azt nem vizsgáltuk meg

alaposan.”

Visszatérve az angol szabadkőművesek szerepére, szavakban ők sem politizálnak. Vagyis

ugyanazt állítják, mint a német szabadkőművesek. Tény azonban, hogy az első világháború

kitörésekor az angol nagypáholyból minden német származású szabadkőművest kizártak. Ezt

szabadkőműves módra úgy fejezték ki, hogy „Németország homloka Káin-bélyegével van

megjelölve.” Egy német szabadkőművest az angol bíróság halálraítélt árulás miatt, csupán

valószínűsítve bűnösségét. A román szabadkőművesek valamennyi kongresszusán részt vettek

az angol nagypáholy legbefolyásosabb képviselői. A német békeajánlatokat ezek a brit

szabadkőművesek gúnyosan visszautasították. Az angol szabadkőművesség minden erejével

azon fáradozott, hogy minél több országot be tudjon vonni a háborúba. Különösen nagy

erőfeszítéseket tett az Egyesült Államok háborúba való belépéséért az Antant hatalmak

oldalán.

Drábik János

21

Figyelemreméltó, hogy a brit világbirodalomban mintegy 300 ezer szabadkőműves volt 1914-

ig, de számuk a világháború folyamán 450 ezerre növekedett. Fontos az is, hogy az angol és

az amerikai páholyok újságjai, folyóiratai a világháborút a saját háborújúknak tekintették,

vagyis kifejezetten szabadkőműves eszmékért folytatott háborúnak. Ezt tartották a

világtörténelem eddigi szabadkőműves háborúi közül a legfontosabbnak és a legnagyobbnak.

Szabadkőműves háború volt az angolok háborúja is a búrok ellen Dél-Afrikában, amelyet

lényegében a dél-afrikai arany és gyémántbányák elfoglalásáért indítottak.

Az angol szabadkőművesek nagy „békeünnepe” 1919 júniusában valójában hatalmas

győzelmi ünnep volt. A szabadkőművesek hosszabb időn át készültek rá, hogy ezzel lezárják

az öt éves korszakot, amely 1914. június 28-tól 1919. június 28-ig terjedt. Azért erre a napra

esett a választás, mert ez volt Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának az évfordulója.

Az ünnepi beszédet mondó Lord Ampthill – az angol szabadkőművesek helyettes

nagymestere – fennkölten így fogalmazott: „Úgy érezzük, hogy kutatásaink tárgya, amelyet

igazságnak nevezünk, az isteni törvények megismerése, kapcsolódik a Világ Nagy

Építőmesterében való hitünkhöz.”

A győzelmi ünnepre a londoni Royal Albert Hallban került sor 8500 szabadkőműves

jelenlétében. Képviseltette magát több nagypáholy is Kanadából, Ausztráliából, Dél-Kínából,

Új-Zélandból és Dél-Amerikából is. Az Egyesült Államokból 16 nagypáholy küldte el a

képviselőit. Ez volt az angolszász szabadkőművesség legnagyobb seregszemléje, amilyen

korábban még nem volt. A nemzetközi szabadkőművesség és az államok feletti pénzkartell

együttes stratégiája elérte a célját. Sikerült szétzúzni Európa központi hatalmait és eltávolítani

három uralkodóházat, a Romanovokat, a Habsburgokat és a Hohenzollerneket.

A világszabadkőművesség világforradalmat hirdetett. Ezt a célt szolgálta a világháború,

amelynek nyomán létre akarták hozni a szabadkőműves világköztársaságot.

A cionista pénzkartell Amerikát is bevonja a világháborúba

1916-ban a központi hatalmak pozíciói megerősödtek. A német határt az Antant egyetlen

katonája sem lépte át, mégis Németország tett békeajánlatot Angliának, méghozzá a ’status

quo ante’ alapján. Ez azt jelenti, hogy hagyjuk abba a háborút és maradjon minden ugyanúgy,

ahogy a háború kezdete előtt volt. London 1916 nyarán kénytelen volt komolyan mérlegelni

ezt az ajánlatot, mert a német tengeralattjárók elvágták Angliát az utánpótlástól. A brit

kormánynak be kellett látnia, hogy vagy elfogadja a tárgyalásos békét, vagy ha folytatja a

háborút, akkor számolnia kell a teljes vereséggel.

Ekkor léptek közbe a németországi és kelet-európai cionisták, felhasználva az angol

szabadkőművesek támogatását és a következőket közölték a szorongatott londoni

kormánnyal: Anglia még megnyerheti ezt a háborút. Nem kell elfogadni a Németország által

felajánlott békefeltételeket. A háború megnyeréséhez az Egyesült Államok beavatkozására

van szükség. A cionisták azt ígérték a londoni kormánynak, hogy beléptetik az Egyesült

Államokat a háborúba, ha a brit kormány átengedi nekik Palesztinát a győzelem után, hogy ott

Drábik János

22

zsidó nemzeti otthon létesíthessenek. A brit vezetés 1916 októberében megkötötte az alkut.

Az az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúba Nagy-

Britannia és Franciaország szövetségeseként. Amerika azért volt németbarát, mert az ottani

újságokat a zsidók ellenőrizték, a bankárok zsidók voltak, és a tömegtájékoztatási eszközöket

lényegében a zsidók kontrollálták.

Benjamin Freedman – amerikai zsidó milliomos -, aki ebben az időben Wilson elnök belső

tanácsadói köréhez tartozott, meg is magyarázta, hogy miért voltak az amerikai zsidók

németbarátok. Elsősorban azért, mert közülük sokan Németországból érkeztek, és leghőbb

vágyuk volt az, hogy Németország tönkre verje azt a cári Oroszországot, ahol viszont a zsidó

közösséget az állam elnyomta és korlátozta. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták,

hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút. Ezek a német származású amerikai bankárok

elutasították Franciaország és Anglia finanszírozását. Azt mondták: „Ameddig Franciaország

és Anglia szoros kapcsolatot tart Oroszországgal, addig egy centet sem kapnak. Ugyanakkor

ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt, és bíztak abban, hogy

Németország megdönti a cári rendszert.

Amikor azonban lehetőség nyílott Palesztina megszerzésére, minden megváltozott. Azok az

újságok, amelyek korábban németpártiak voltak, egyszer csak arról tájékoztatták a lakosságot,

hogy milyen nehézségekkel küzd Németország a Nagy Britannia elleni harcában. A

németekből egy csapásra útonállók lettek, akik agyonlövik a vöröskeresztes nővéreket,

levágják a csecsemők kezeit és más gonoszságokat követnek el.

Hogyan tudta mindezt elérni a cionista stratégiát követő szervezett zsidóság? Ebben az időben

Észak-Amerikában hatvan nagypáholy működött 14 ezer páhollyal, és másfélmillió taggal. Az

első világháború kezdetekor az amerikai szabadkőművesek kétértelműen viselkedtek. A skót

rítusú szabadkőművesek vezetője, Moore, kijelentette: „A legnagyobb tisztelettel tekintünk a

német népre. De a szabadkőművesség a militarizmus ellen van, és az amerikai ideálok nem

tekintik isteni áldásnak a királyságot.” Az amerikai szabadkőművesek megfogalmazták egy

másik elképzelésüket is: „Az Európai Egyesült Államok megteremtése a jövőben elejét venné

a háborúnak.” Ezt az elképzelést egyébként Hugo Viktor fogalmazta meg így az 1848-as

forradalmi események során. Hugo Viktor, a nagy francia író, ebben az időben a Prieuré de

Sion nevű tekintélyes múlttal rendelkező titkos társaságnak a nagymestere volt.

A „The American tyler-keystone”, amely a szabadkőművesek számára íródott, 1916

áprilisában arról írt, hogy „a szabadkőművesség az Egyenlőség, Jog és Igazság előharcosaként

meg fogja teremteni az általános nép és embertestvériség aranykorszakát”. A

szabadkőművesség számára mindig fontos volt a csomagolás, a szépen hangzó frázisok és a

magasnál is magasabban szárnyaló fennkölt retorika.

Első látszatra az amerikai szabadkőművesség a felelős az Egyesült Államoknak a

világháborúba való belépésért. A szabadkőműves páholyok a háború ideje alatt félmillió új

tagot vettek fel és így a számuk kétmillióra növekedett. Jellemző, hogy a francia fronton

mintegy 250 ezer amerikai szabadkőműves harcolt. Az amerikai csapatok főparancsnoka -

Pershing tábornok - is szabadkőműves volt. A „Wiener Freimauer Zeitung” beszámolója

Drábik János

23

szerint a francia szabadkőművesek a következő üzenetet intézték Pershing tábornokhoz: „A

franciaországi nagypáholy konventje megtisztelve érzi magát, hogy az amerikai Pershing

tábornok testvér és bátor katonái Európába jöttek keresztes hadjáratra a jogért. St. Michel-i

nagyszerű győzelmükkel kivívták csodálatunka!”

A francia nagypáholynak ezt a nyilatkozatát a németországi szabadkőművesek elítélték. A

bécsi szabadkőművesek azonban helyeselték. A német szabadkőművesek álláspontja érthető

volt, hiszen St. Michel-nél a németek súlyos vereséget szenvedtek. Ez azért nem zavarta a

bécsi szabadkőműveseket, mert ők nem németek, hanem elsősorban zsidók voltak, és a

világháború kezdete óta a francia szabadkőművességgel rokonszenveztek. A bécsi

szabadkőművesek a francia és az amerikai szabadkőműves testvéreiket tekintették

szövetségeseiknek, és úgy érezték, hogy az ő győzelmük a saját győzelmük is. A bécsi

szabadkőművesek világosan látták, hogy az első világháború egyben a nemzetközi

szabadkőművesség háborúja is, amely mögött az államok feletti pénzkartell hatalma

húzódik meg. A szervezett pénzhatalom a hagyományos uralkodóházakat akarta eltávolítani,

hogy a saját maga – demokráciának nevezett – rendszerét építse ki, amelyet a színfalak

mögött - az arctalan pénzviszonyok segítségével - tud irányítani. A demokratikus formákkal

és liberális játékszabályokkal azt a látszatot tudja kelteni, hogy az eladósított, függőségbe

taszított polgárok azok, akik a választások segítségével a hatalmat gyakorolják. A demokrácia

kezdettől fogva a pénzhatalmi világelit és annak az elődszervezetei eszköze volt a hatalom jól

álcázható gyakorlására.

Jellemző az amerikai szabadkőművesek német ellenességére, hogy az egykori amerikai elnök,

a szabadkőműves William Howard Taft, aki 1909-től 1913-ig irányította a Fehér Házat, így

fogalmazott: „Németországot meg kell büntetnünk, és akkor teszünk helyesen, ha ezt nem

csupán a német hadsereggel tesszük, hanem magukkal a németekkel…” Más alkalommal

’elfajzott Hohenzollernekről’ beszélt.

A nemzetközi szabadkőművesség Kanadát és a közép- és dél-amerikai államok egész sorát is

beléptette a világháborúba a központi hatalmak ellen az Antant oldalán. Csak egyetlen

országról, Brazíliáról teszünk említést részletesebben, ahol a nagypáholyon belül a döntő erőt

a ’Kados Lovag’ fokozatúak és a Rózsakeresztesek jelentették. A brazil nagypáholy 880

páholyt és 32 ezer szabadkőművest egyesített. Az utolsó brazil császár, II. Pedro betiltotta

1989-ben a szabadkőművességet. De a zsidószármazású (korábbi neve Wagenseil volt)

Deodoro da Fonseka szabadkőműves testvér lett II. Pedro trónfosztása után a Brazil

Köztársaság első elnöke. Unokatestvére Hermes da Fonseka szabadkőműves testvér, pedig

1909 óta Brazília hadügyminisztere volt. Ő is sokat tett azért, hogy Brazília 1917. október 27-

én hadüzenetet intézzen a központi hatalmakhoz.

Laura Müllert, a német származású brazil külügyminisztert a szabadkőművesek gyűlölték,

és el is távolították a kormányból. Helyébe a szabadkőműves Nilo Pezanha került 1917

májusában. A brazil szenátor és szabadkőműves nagymester Lauro Sodre „az 'Igazság

Egyenlőség és Értelem' nevében harcolt a német militarizmus és imperializmus élén”.

Drábik János

24

Kitérhetnénk más latin-amerikai országra is, de mindenütt hasonló szabadkőműves

hatalomátvételről számolhatnánk be.

A cionizmus és az első világháború

A XIX. század végén bontakozott ki Európában az a politikai mozgalom, amely cionizmus

néven ismert. A kelet-európai térségben és más államokban élő zsidó közösségekben

megerősödött az a törekvés, hogy létrehozzanak egy zsidó nemzetállamot Palesztinában. A

cionizmus ma már olyan ideológiai tartalmat is nyert, amely hisz a zsidó nép

kiválasztottságában és az ehhez kapcsolódó szupremáciában a többi népekkel szemben. A

cionisták ezt az igényüket azokban az országokban és társadalmakban is érvényesíteni

akarják, ahol befogadott, de jól megszervezett kisebbségként élnek a zsidók. Tévedés lenne

azonban azt feltételezni, hogy valamennyi zsidóembertársunk támogatja a cionizmust és a

vele kapcsolatos zsidó szupremáciát, vagyis zsidó felsőbbrendűséget. Tény az, hogy a

cionizmusnak a legkövetkezetesebb ellenzői valójában a magas kultúrájú, tekintélyes zsidó

értelmiségiek és közéleti személyiségek közül kerülnek ki.

Amikor megerősödött a cionista mozgalom, Palesztina még az Ottomán (Oszmán)Török

Birodalom részét képezte. Palesztinában olyan elarabosodott nép alkotta a lakosság többséget,

amely Ben Gurion és Itzhak Ben-Zvi 1918-ban New York-ban megjelent „Eretz Israel in the

past and in the present”(Nagy Izrael a múltban és a jelenben) című könyve szerint valójában

az ókori zsidó nép utóda volt. Erről Shlomo Sand izraeli történész is beszámol „Hogyan

alkották meg a zsidó népet?” című munkájában a 284-289-ig terjedő oldalakon. (A könyv

2010-ben Budapesten is megjelent a kairosz Kiadónál.)

Palesztinában természetesen élt egy zsidó vallású kisebbség is, amely azonban a középkor

folyamán már nem gyakorolta a hatalmat Palesztinában. Az elarabosodott és iszlám-hitre tért

ókori zsidók, a palesztinok, valamint a vallásukat őrző zsidó közösségek évszázadokon át

békésen éltek egymás mellett. A vallási türelméről közismert ottomán uralom kedvező

viszonyokat teremtett a különböző hagyományokat őrző népek együttélése számára. Egyedül

az európai cionisták akarták Palesztinát kiszakítani az Ottomán Birodalomból, mert az ő

céljuk volt zsidó nemzetállam létrehozása a Szentföldön olyan időszakban, amikor egyre több

etnikum ébredt nemzeti öntudatra és szeretett volna önálló nemzetállamhoz jutni.

A világháború jó alkalmat teremett a cionista stratégia gyakorlatba történő átültetésére. Már

korábban említettük, hogy 1916 végén a központi hatalmak győzelemre álltak. Berlin tett egy

nagyon komoly és London számára kedvező békeajánlatot. Ekkor avatkoztak be az egyre

erősödő cionista mozgalom vezetői, élükön Chaim Weizmann-nal, a később létrejött Izrael

Állam első elnökével. A cionista politikusok felajánlották az Egyesült Államok bevonását az

antant oldalán a háborúba, ha London cserébe átengedi a török birodalomból kivált Palesztinát

egy zsidó állam létrehozása számára.

A brit vezetés eredetileg egy afrikai brit gyarmatot ajánlott föl erre a célra. A brit Uganda-

program keretében Kelet-Afrikában létesült volna egy Zsidó Állam. 1903-ban a budapesti

Drábik János

25

születésű Herzl Tivadar tárgyalt Joseph Chamberlain brit gyarmatügyi miniszterrel, aki

először Kenya egy részét ajánlotta erre a célra. A zsidó nemzeti otthon kérdését 1903-ban

megvitatták a svájci Bázelben a világ cionista szervezeteinek a kongresszusán is. Az afrikai

területet úgy jellemezték, mint a Szentföld előszobáját. Más cionista csoportok úgy érezték,

hogy egy ilyen ajánlatnak az elfogadása csak megnehezítené az igazi célt: zsidó állam

létrehozását Palesztinában. A cionista vezetés végülis 1905-ben visszautasította az angol

ajánlatot.

A cionista hatalom olyan tekintélyes képviselői, mint az amerikai Bernard Baruch, Louis

Brandeis, Paul Warburg (a Federal Reserve tényleges létrehozója és első irányítója), Jacob

Schiff és a szervezett zsidóság más vezetői úgy döntöttek, hogy megnyerik stratégiai

céljaiknak Woodrow Wilson elnököt. Nemcsak a tömegtájékoztatást változtatták német-

ellenessé egyik napról a másikra, de elővették a Lusitania óceánjárónak az esetét is. Ezt a

brit Cunard hajózási vállalat tulajdonában lévő gőzhajót, amely titokban lőszert és katonai

felszerelést is szállított Amerikából Angliába, 1915. Május 7-n elsüllyesztettek a német

tengeralattjárók az ír partoknál. Most ennek a részleteit mellőzzük, de az ismertté vált

bizonyítékok arra utalnak, hogy megtervezett incidens volt.

A cionista vezetés ideológiai háborúvá alakította át az első világháborút. Kiadták a jelszót,

hogy biztonságossá kell tenni a világot a demokrácia számára és a háború azért folyik, hogy

soha többé ne legyen háború. Az amerikai cionista vezetőknek sikerült – részben zsarolással –

elérni céljukat. Wilson elnök azonban 1913-ban megjelent „The new freedom” (Az új

szabadság) című könyvében már leírta a következőket:

„Amióta a politikával foglalkozom, mindig közlik velem tekintélyes emberek

bizalmasan a nézeteiket. Az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a

legnagyobbjai is félnek valakitől, félnek valamitől. Tudják, hogy létezik valahol egy

hatalom, amely olyan szervezett, olyan kifinomult és mindenre figyelő, olyan

összefonódott és mindent átható, hogy jobban teszik, ha nem beszélnek hangosan,

amikor elitélően szólnak róla.”

Németországban, ahol Rothschildok utáni legtekintélyesebb zsidó bankárdinasztia a Warburg-

ház akkori vezetője, Max Warburg irányította a titkosszolgálatot, a Cionista Hatalmi

Struktúra hatalmas befolyással rendelkezett nemcsak a pénzügyi szektorban, de a Walter

Rathenau irányítása alatt álló egész hadiipari komplexumban is. A nagyrészt cionista

befolyás alatt álló német sajtó kezdte a német nemzeti érdekek védelmét felvizezni és egyre

inkább pacifistává vált. Az ugyancsak cionista és szabadkőműves irányítás alatt álló marxista

szakszervezetek egyre több sztrájkot szerveztek. A főáramlatú történészek még mindig nem

fogadják el, de cáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy a nemzetközi cionista és

szabadkőműves hálózatok összehangolt terv szerint ásták alá Németország erejét belülről.

Ezzel párhuzamosan ugyanennek a cionista és szabadkőműves hálózatnak az angliai és

amerikai szervezetei mindent elkövettek azért, hogy az Egyesült Államok belépjen a

világháborúba. Erőfeszítéseik sikerrel jártak és a Versailles-i rendezést nemcsak a háttérből

irányították a cionista és szabadkőműves háttérhatalom szervezetei, hanem a helyszínről is. A

Drábik János

26

cionistáknak külön küldöttségük vett részt a Versailles-i tárgyalásokon Chaim Weizmann

vezetésével.

Nagy Britannia 1917 novemberében hozta nyilvánosságra a Balfour Nyilatkozatot, és egy

évre rá már a fronton sikeresen ellenálló Németországot belülről sikerült oly módon

meggyöngíteni, hogy az végül elfogadta Wilson amerikai elnöknek a békeajánlatát, amelynek

azonban a cionista és a szabadkőműves főhatalom egyik pontját sem tartotta be.

Benjamin Freedman is (akire fentebb már hivatkoztunk) megállapította, hogy az első

világháború egyik legfontosabb célja a háttérhatalom számára a cionista világstratégia

megvalósítása volt. Amikor a háború eredményeként felosztották az Ottomán Birodalmat,

akkor számos kisebb államot hoztak létre önkényesen megvont határokkal. Ma már tudjuk,

hogy ezek az önkényesen átrajzolt határok később olyan véres konfliktusokhoz vezettek, mint

amilyen pl. az Irak és Kuvait között folyt háború volt. Kuvait valójában nem volt más, mint a

történelmi Iraktól (amit persze akkor másképp hívtak) önkényesen leválasztott olaj-gazdag

tengerparti rész. Ez volt pl. az oka annak, hogy Irak 1991-ben (egyébként az amerikai

nagykövet jóváhagyásával) elfoglalta Kuvaitot, ami aztán az első Öböl-háborúhoz vezetett.

A szervezett zsidóság és a szabadkőművesség viszonya

A szervezett zsidóság a XVIII. században rendkívül hatékony eszközt talált a nemzetközi

szabadkőművességben, amelynek a segítségével befolyásolni tudta az egyes államok, később

pedig a nemzetközi politikát is. Ily módon könnyebben tudta hosszútávú céljait elérni. Az

ekkor már mintegy három milliót számláló szabadkőművesség segítségével az egyes

államokban élő zsidó közösségek tagjainak sikerült elérni az emancipációt és az

egyenjogúságot, és így lehetővé vált számukra a közhivatalok betöltése is.

1928-ban a francia „Le Symbolisme” c. szabadkőműves folyóirat így fogalmazott: „A

szabadkőművesség első feladata a zsidó faj dicsőítése, amely az isteni tudás tartalmát

változatlanul megőrizte. Ezt követően a szabadkőművesség a zsidó fajra fog támaszkodni,

azért, hogy a határokat megszűntesse.”

A zsidóság egy zsidó világállam létrehozására törekszik, azaz valamennyi szuverén

nemzetállam felszámolására és az egész emberiség egyesítésére egy világállamban, amely

gazdasági provinciákból tevődik össze, amelyek a központi zsidó irányítás alatt állnak.

Walther Rathenau, aki az első világháború alatt a német hadiipar legfőbb irányítója volt (’a

német Bernard Baruch’), majd pedig a weimari Németország külügyminisztere, írta a „Der

Kaiser” (A császár) című munkájában:

„A francia forradalom száz év alatt átrajzolta az egész földgolyót, és maradéktalanul

megvalósította céljait. Nem kímélt egyetlen államot, egyetlen alkotmányt, egyetlen

társadalmat, egyetlen uralkodóházat sem. Patetikus eszméje a szabadság és az

egyenlőség volt. Titkos vágyálma a kispolgárok felszabadítása. Igazabb és

gyakorlatiasabb eszméje ki nem mondottan is a feudális hegemónia kiszorítása volt a

Drábik János

27

kaptalista burzsoázia által a plutokratikus alkotmányos államforma bevezetésével. Az

orosz forradalom fennkölt eszméje maga az emberiség, vágyálma pedig a proletariátus

(átmeneti) diktatúrája és az idealizált anarchizmus. Gyakorlati jövőképe az európai

megosztottság felszámolása egymással együttműködő szabad államok létrehozásával.

A Kelet gyakorlati jövő-stratégiáját olyan következetesen hajtják majd végre száz év

alatt, ahogyan mára már megvalósultak a Nyugat elképzelései. Az idők hátterében

pedig rejtve a megvalósításra vár az utolsó stratégiai elképzelés: az államok

felszámolása egy elvont eszme uralma alatt, és a nemzetállamok lecserélése autonóm

kultúrközösségek rugalmas rendszerével.”

A szabadkőművesség létrehozói kezdettől fogva kitartó szenvedélyességgel törekedtek a

politika befolyásolására. A szabadkőművesség azonban, ha tudta ezt, akkor letagadta. Hogy a

szabadkőművesek milyen befolyást gyakorolnak a történelem menetére, talán a leginkább

azokkal a merényletekkel, gyilkosságokkal lehet szemléltetni, amelyeket a szabadkőműves

anarchisták hajtottak végre számukra kényelmetlenné vált közéleti személyekkel szemben,

elsősorban az egyes uralkodóházak tagjai ellen. Csak néhányat említünk közülük: 1894-ben

III. Sándor orosz cár titokzatos módon távozott az élők sorából. Ugyanebben az évben négy

merényletet hajtott végre a francia államelnök, Marie Francois Sadi Carnot ellen az olasz

anarchista Sante Geronimo Cesario. Carnot maga is szabadkőműves volt, és ő volt az egyik

kezdeményezője és végrehajtója a Németország bekerítését célzó titkos megállapodásnak,

amelyet Oroszországgal kötöttek.

A nemzetközi szabadkőművességnek ez a kiemelkedő személyisége azonban számos

kérdésben nem értett egyet a francia szabadkőművesség - Theophile Delcassé által képviselt

– irányvonalával és azt meg akarta változtatni. Carnot elnököt a merénylő leszúrta és 1894.

június 23-án meghalt. Ugyanebben az évben, augusztus 8-án meggyilkolták Don Antonio

Cánovas del Castillo spanyol miniszterelnököt is, aki szabadkőműves volt, de páholybeli

felettesei kívánságainak a teljesítését sorozatosan megtagadta. 1898. szeptember 10-én egy

anarchista, Luigi Lucheni, meggyilkolta az osztrák-magyar uralkodó feleségét, Erzsébet

császár- és királynét. 1900. július 29-én Humbert olasz királyt és 1901 szeptember 14-én

pedig William McKinley amerikai elnököt ölték meg a szabadkőműves anarchisták.

Most csak emlékeztetünk arra, hogy a francia magasrangú szabadkőművesek Ferenc

Ferdinánd trónörökös meggyilkolását már 1911-ben elhatározták. A főherceg, amikor erről

1912-ben tudomást szerzett, megbízta az egyik magasrangú kormánytisztviselőt, von

Kleeberg-et, hogy kísérje szoros figyelemmel a szabadkőművesek tevékenységét, elsősorban

Magyarországon, ahol a működésük nem volt betiltva. Von Kleeberg maga is szabadkőműves

volt, aki páholyában szigorú esküt tett a hallgatásra, és a feltétlen engedelmességre. Ferenc

Ferdinándot Szarajevóban megölték és ezzel kezdetét vette az első világháború.

1929 októberében Dr. Karl Habicht protestáns lelkipásztor a német szabadkőművesek

nagymestere mondott beszédet Gustav Stresemann-nak, Németország kancellárjának és

külügyminiszterének a temetésén. Többek között ezeket mondta: „Stresemann messzetekintő

nagy államférfi volt, aki úgy tartotta be a Nagypáhollyal szemben vállalt engedelmességét,

Drábik János

28

hogy amikor a szabadkőművességet is érintő kérdések kerültek a napirendre – akár

nemzetközi akár más szinten -, döntése előtt mindig kikérte a tanácsomat a követendő

irányvonalról.”

Friedrich Wichtl is számos bizonyítékot gyűjtött össze arra vonatkozóan, hogy a

szabadkőművesek minden forradalmi mozgalomban és szinte valamennyi politikai

gyilkosságban így vagy úgy részt vállaltak. Wichtl elsőként fejtette meg a „Márne-i csoda”

titkát is. Ezt a franciák által csodának minősített váratlan háborús fordulatot egy

bizonyíthatóan szabadkőműves német vezérkari tiszt, az akkor még csak alezredes, Richard

Hentsch tette lehetővé. 1914 szeptemberében a francia hadsereg vereséget szenvedett, és két

német hadsereg is átkelt a Marne folyón. Már csak a Párizsba történő bevonulás volt hátra. Ha

ez a két német hadsereg 1914 szeptemberében elfoglalja Párizst, akkor a háború – legalábbis a

nyugati fronton – Németország győzelmével és Franciaország vereségével befejeződhetett

volna. Richard Hentsch alezredes, aki Moltke vezérezredes segédtisztje volt, végrehajtotta a

nemzetközi szabadkőművesség titkos utasítását megmentve Franciaországot a gyors

vereségtől. Rávette a német vezérkar hírszerző tisztjeként a győztesen előrenyomuló két

német hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza a Márne

folyó másik oldalára.

Hentsch alezredes, szabadkőműves esküjéhez híven járt el, és először a második német

hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadseregét kereste fel személyesen. Meggyőzte

a parancsnokokat arról, hogy a másik hadseregre tekintettel vissza kell vonulniuk a Márne

túloldalára. Nem volt közvetlen összeköttetés a két német hadsereg vezetése között, és a

szabadkőműves Hentsch mind a kettőnek azt állította, hogy a főparancsnokság nevében

beszél. Ezzel a trükkel el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen

előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. A franciák számára felfoghatatlan volt, hogy

ez a két német hadsereg a véresen kivívott győzelem után miért vonult vissza?

Ha Hentsch alezredes jóvoltából a Márne-i csoda nem következik be, akkor a német haderő

ugyanúgy győzelmet arathatott volna, mint ahogy az a második világháború elején be is

következett. Franciaország gyors veresége természetesen hatással lett volna a keleti frontra is,

és meggondolásra késztette volna az orosz cárt, s az egész első világháború másképp zajlott

volna le. Richard Hentsch ezredes 1918. február 13-án halt meg Romániában és a bukaresti

temetőben van eltemetve. Sírját egy kubus (kocka), a János-rendi szabadkőművesség

legfontosabb szimbóluma díszíti.

A szabadkőművesség akadályozta a háború során a német hadiflotta bevetését, aknamunkát

végzett a német front gyöngítése és a belső politikai anarchia előkészítésében. Több más

kutató is állítja, Friedrich Wichtl-lel egyezően, hogy a szabadkőművesség zsidó befolyás alatt

állt, és lényegében a nemzetközi zsidóság világuralmi stratégiájának az irányvonalát követte.

A nemzetközi szabadkőműves hálózatok legfelső szinten meg nem nevezett és az alacsonyabb

fokozatú szabadkőművesek által nem ismert nagymesterek és más vezetők irányítása alatt

állnak. A szabadkőműveseknek még ma is félelmetes szövegű esküt kell tenniük és magukra

kell vállalniuk a feltétel nélküli engedelmességet.

Drábik János

29

Ezek a magasfokozatú szabadkőművesek a merényleteket és a gyilkosságokat is eszköznek

tekintik céljaik elérésére. Nedjelko Cabrinovic, aki a bombát dobta Szarajevóban a

trónörökös autójára, majd menekülés közben lenyelte a nála lévő ciánt és beleugrott a

Miljacka folyóba, végülis nem halt meg. Letartóztatták, majd pedig bíróság elé állították. A

bírósági tárgyaláson szó szerint ezeket mondotta: „A szabadkőművességben a gyilkosság

meg van engedve.”

A szarajevói merénylet főbűnösei – Trifon Grabec, Nedjelko Cabrinovic, Gavrilo Princip,

Milan Ciganovits (aki a gyilkosoknak átadta a lőfegyvereket, kézigránátokat, a bombákat

valamint a mérget), Voja Tankosits őrnagy (aki megvásárolta ezeket a fegyvereket) és dr

Kasimirovits szerb hittudós (aki értesítette a merénylők toborzása után a szabadkőművesek

magasrangú vezetőit Budapesten, Párizsban és Kijevben - mind szabadkőművesek voltak.

Ezek az állítások dokumentumokkal alátámasztott, bizonyított tények.

A nemzetközi szabadkőművességnek mindig is fontos célja volt a katolikus Habsburg-

dinasztia megdöntése. I. Ferenc József ellen is követtek el merényletet 1882-ben. Az

elkövető Oberdank Vilmos szabadkőműves volt, akit ezért a bűncselekményért kivégeztek. I.

Ferenc József testvérét, Miksa főherceget, aki később Mexikó császára lett, 1867-ben a

mexikói felkelők egyik hadbírósága halálra ítélte és a szabadkőműves Benito Juárez (aki

1858 és 1972 között többször volt Mexikó elnöke) személyesen nézte végig annak az I. Miksa

mexikói császárnak a kivégzését, akit a szabadkőműves III. Napóleon francia császár

helyezett Mexikó trónjára.

Rudolf főherceg trónörökös halálában is közreműködtek a szabadkőművesek. Ferenc József

osztrák császár és magyar király fiát világkörüli útja után a Wales-i herceg, a későbbi VII.

Eduárd angol király avatta be a szabadkőművességbe. Rudolf főherceg később a magyar

Nagypáholy tagja lett. Erdélyben vadászaton vett részt a szabadkőműves Teleki Sándor gróf

vendégeként, ahol egy iratot tettek eléje, amelyben köteleznie kellett magát arra, hogy szót

emel a magyar hadsereg önállósága és Magyarország függetlensége mellett. A trónörökös

aláírta ezt az okmányt és a szabadkőművesség folyamatos nyomására kísérletet tett ígéretének

a teljesítésére. Rudolf trónörökösnek államcsínnyel Magyarország koronáját kellett volna

megszereznie. A toszkánai János főhercegnek pedig Ausztria trónját kellett volna elfoglalnia.

Rudolf nem tudott védekezni a szabadkőművesek nyomásával szemben és a halálba menekült.

Toszkánai János főherceg minden címéről és rangjáról lemondva száműzetésbe ment, hogy

kikerülhessen a szabadkőművesek kontrollja alól.

A Habsburg-Lotharingiai-ház történetében számos rejtélyes haláleset fordult elő. Mária

Terézia férje, Lotharingiai Ferenc magasrangú szabadkőműves volt. 1765 augusztusában,

Insbruck-ban, hírtelen halt meg. II. József, a ’kalapos király’, titkos szabadkőműves volt, és

tanácsadói csaknem kizárólag szabadkőművesek voltak. Belgium ebben az időben

Ausztriához tartozott, II. József ebben az országban bezáratta a szabadkőműves páholyokat,

Ausztriában pedig korlátozta a páholyok számát. Ő is röviddel 45. Születésnapja előtt teljesen

váratlanul meghalt. Egy Colombe nevű szabadkőműves mérgezte meg, akit a francia

Drábik János

30

jakobinus kormány bérelt fel. Szinte azonos időpontban gyilkolta meg a szabadkőműves

Ankarström III. Gusztáv svéd királyt 1792. március 16-án. I. Ferenc osztrák császár -

röviddel trónra-lépése után - egész Ausztriában betiltotta a szabadkőművességet.

A szabadkőművesség miért ellenzi a halálbüntetést?

A szervezett magánhatalom képviselői - az egyre jobban megszerveződő pénzkartell és a

nemzetközi szabadkőművesség irányítói - a „szabadság, egyenlőség és testvériség” jelszavát

hangoztatták. Síkraszálltak liberális elvekeért, a társadalmi haladásért, a progresszióért, a

parlamenti demokráciáért, az emberi jogokért és a politikai szabadságjogokért, a társadalmi és

a technikai modernizációért, az egyéni szabadság kiteljesedéséért. A szervezett magánhatalom

lett az emberiség sorsáért aggódó humanizmus legfőbb támogatója.

A világjobbító cinikus retorika mögött azonban nyers pénzügyi és hatalmi érdekek húzódtak

meg. A pénzhatalmi világelit az abszolút hatalom megszerzését tűzte ki célként. Ennek

elérése érdekében minden eszközt elfogadhatónak talált és alkalmazott is. A szervezett

magánhatalom és hálózatai (a különböző titkos szervezetek és maffiák) mindig is

alkalmazták a halálbüntetést ellenfeleikkel szemben. Ezért mondta a szabadkőműves

Nedjelko Cabrinovic, hogy a szabadkőművességben meg van engedve a gyilkosság.

Ugyanez a szabadkőművesség, amikor a nemzetközi pénzkartell szolgálatában átvette az

egyes országok irányítását, szinte mindenütt kikényszerítette a halálbüntetés betiltását. Ez

azt jelenti, hogy a szervezett magánhatalom, amely eltitkolja létezését, nyugodtan

megparancsolhatja ügynökeinek ellenfelei életének a kioltását, mert lebukásuk esetén a

közérdeket képviselő állam csak szabadságvesztés büntetést szabhat ki rájuk, Ezt úgy is

megfogalmazhatjuk, hogy a szervezett magánhatalom privatizálta a maga számára a

halálbüntetés kiszabását. Neki meg van engedve – természetesen illegálisan -, hogy halállal

büntesse azokat, akik valamiért az útjában állnak, miközben a közhatalomnak meg van tiltva,

hogy a gyilkosokat ugyanabban a büntetésben részesítse a közérdek védelmében, mint

amilyen bűncselekményt ők elkövettek a rejtőzködő magánhatalom szolgálatában.

Magánérdek védelmében lehet kiszabni halálbüntetést, de a közérdek védelmében nem.

A szabadkőművesség a világuralomra törő pénzhatalmi elit talán leghatékonyabb végrehajtó

szervezete. Az első világháború kirobbantásában játszott szerepe azt bizonyítja, hogy

nemcsak az egyes emberek életének a kioltására alkalmas, hanem emberek millióinak, sőt

tízmillióinak a kiirtását is meg tudja valósítani lázadások, forradalmak, polgárháborúk, helyi

és világháborúk kirobbantásával. Ha választ akarunk kapni arra, hogy ki a felelős az első

világháború kirobbantásáért, akkor az államok feletti pénzhatalom és a szabadkőművesség

elhallgatott történelmét kell tanulmányoznunk. (Folytatjuk)

Megjelent:

Leleplező 2014/ 2. Országkrónika könyvújság Független, szólásszabadság folyóirat