SZERGEJ LUKJANYENKO

IGÉK FÖLDJE

A VAS BIRODALMA

METROPOLIS MEDIA

Budapest, 2014

A fordítás alapját képező kiadás:

Szergej Lukjanyenko

Blizitszja utro Izdatyelsztvo ASZT, 2000

Sorozatszerkesztő: Burger István

Irodalmi szerkesztő: Németh Attila

Fordította: Weisz Györgyi

Szerkesztette: Lukács Gabriella

Korrektor: Athén Melitta

Borító: Sallai Péter

ISBN 978 615 5158 59 9

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2000 by Szergej Lukjanyenko

© Hungarian translation 2014, Weisz Györgyi

© Hungarian edition 2014, Metropolis Media Group

Galaktika Fantasztikus Könyvek

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

Nyomdai munkák: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Első rész

A megszentelt város

ELSŐ FEJEZET

amelyben a legnagyobb megtiszteltetésben részesülök, de nincs benne sok örömem

KÖPENYEM díszes volt, selyemből készült kapucnival, amely elfedte az arcomat.

Bár egyházi öltözet volt, szolid szabású és pasztellszínű, nyomban látszott,

hogy nem egyszerű novícius, aki viseli. A kínai selyem nem olcsó, büszke is

lehetnék.

Még a kötél is, amellyel hátam mögött meg van kötve a kezem, selyemből

van.

Alighanem akár erre is büszke lehetnék, igaz?

Kereken kimondva ez tulajdonképpen nem is kötél, hanem annak a

köntösnek az öve, amelyet a vállamra borítottak. És gyorsan, hanyagul

csomózták meg, a csúszós selyem nem is igen alkalmas arra, hogy csomót

kössenek rá, és én már tíz perce mozgatom menet közben az ujjaimat,

igyekszem meglazítani a csomót, de nem sikerül. Nem is olyan együgyűek

ezek a szent testvérek, mint ahogy látszik…

Bár mit segítene rajtam, ha ki tudnám oldani a csomót? Az Urbisban, a

városok városában, Iuliusnak, az Isten Fogadott Fiának rezidenciájában…

Ráadásul két útitárssal, akik a végtelen folyosókon kísérnek, keményen

markolva könyökömnél fogva. Kívülről nézve nyilván minden nagyon

békésnek és hétköznapinak tűnt: két novícius segít menni egy idős, kegyes

gondolatokba merült papnak…

Csakhogy bennem akkor nyoma sem volt jámbor gondolatoknak. Talán

azért nem, mert sajgott a tarkóm, és még egyre zúgott a fülem. Minden

bizonnyal azért, mert tisztában voltam vele – semmi jó nem vár rám.

– Lépcső, szent testvérem – mondta az, aki jobbról kísért. Hangjában nem

volt harag, sőt szinte gondoskodó volt.

De miért is haragudnának rám? Most, hogy…

A kapucni nyílásán át csak a padló egy kis részét láttam. Menni ez nem

segített, de azért jó érzés volt. Hosszú ideje megyünk, és a látvány folyton

változik.

Az elején, amikor kiszálltunk a kocsiból, egyszerű kő volt a talpunk alatt.

Simára csiszolt, tisztára söpört, de egyszerűen csak kő. Ezután hosszú galériák

fapadlója. Majd palota berakásos márványpadlója. A következő fokozatban

puha szőnyegek a márványpadlón.

Egyre gazdagabb és gazdagabb…

Bár mit számít, min tapos a lábad?

Az a fő, hogy te magad ne kerülj más talpa alá…

– Álljon meg, szent testvérem…

Ez a bal oldali volt. Felváltva beszélnek. Engedelmesen megálltam, csak

az ujjaim önkényeskedtek: játszottak a csomóval, próbálták elkapni, kioldani

a síkos selymet. A jobb oldalamon álló novícius kulcsokkal zörgött – a

hangból ítélve jóféle bronzból lehet a kulcs –, ajtót nyitott.

– Lépcső, szent testvérem…

Különös, arra számítottam, hogy puszpáng- és mahagónipadló lesz a

lábam alatt türkiz- és acélberakással. Tévedtem, megint csak közönséges

kő…

Valahova lefelé vezettek, valamilyen pincébe.

A szívem összevissza, nyugtalanul vert.

Nem, irgalomra nem számítottam, mindenre felkészültem, de nem ilyen

gyorsan!

– Hová visznek? – nem álltam meg kérdés nélkül. Válasz természetesen

nem volt. Csak kísérőim ujjai markoltak keményebben.

Hát így állunk…

Nem túl meredek lépcsőn haladtunk lefelé, de olyan hosszú volt, hogy

most már legalább tíz méter mélyen lehettünk a felszín alatt. A

legmegfelelőbb hely a kínzókamráknak: innen nem hallatszanak fel a

sikoltások az Urbis palotáiba, nem zavarhatják a szentéletű férfiakat.

Összeszorítottam a számat, és elhatároztam, hogy nem teszek fel több

kérdést.

Ha tudtál élni, tudj meghalni is.

Még háromszor zörögtek a kulcsok. Emberrel már nem találkoztunk,

halálos csönd volt. Talán mégsem kínzókamra felé megyünk: még a

legügyesebb hóhérnak is szüksége van segédekre, szerszámokra, és

felkészülése a munkára nem kis lármával jár.

Tisztában voltam vele, hogy csak magamat próbálom megnyugtatni. De

annyira szerettem volna hinni abban, hogy nem a legrosszabb vár! Ez már az

emberi természet sajátja: elutasítani az elkerülhetetlent, reményt dédelgetni.

Hiszen ez néha valóban segít. Amikor például az egyiptomi piramisban

kialudt a lámpám, azzal nyugtatgattam magamat, hogy emlékezőtehetségem

segítségével kijutok, hiszen jó a memóriám…

És elindultam.

És kijutottam… kikúsztam a harmadik napon.

Éppen csak hogy nem ugyanazon a nyíláson, amelyiken behatoltam a

síremlékbe… Egy egészen más nyíláson át, amelyet senki nem ismert.

Meghalni sosem akarózik az embernek. Hát ezért reménykedik mindenki

az utolsó pillanatig.

– Üljön le, szent testvérem.

Meglökték a vállamat, és lezökkentem egy kemény ülésre. Karfái,

amelyekhez hozzákötözhették volna a kezemet, nem voltak, és ennek

megörültem.

Egy percig csönd volt.

Kísérőim szótlanul, mozdulatlanul álltak, mintha nem is lennének.

Csak lélegzetvételük volt túl hangos.

Azután valahol szemben velem ajtó nyikordult. Majd fény gyulladt – erős,

mintha gáz- vagy acetilénlámpa lenne. Lépések hangzottak… és kísérőim

mintha elfelejtettek volna lélegzetet venni.

– Vegyétek le róla a csuklyát.

Halkan, szinte lágyan hangzott. De mennyire parancsoló volt!

Abban a pillanatban lerántották rólam a csuklyát, négy kéz kapott utána.

Ha kell, nyilván a fejemet is ugyanilyen örömmel letépik…

Hunyorogva körülnéztem, szoktatva szememet az éles fényhez és

igyekezve felfogni, hol is vagyok.

Nem, ez itt nem hasonlít kínzókamrára.

Egyébként semmi másra sem hasonlít.

Kicsi, kerek helyiség, körben a falakon gázégők sora, a mennyezeten

ősrégi, megsötétedett, alig kivehető mozaik. A falak kőből, a padló kőből.

Rövid, támlátlan fapadon ülök, kísérőim mozdulatlanul állnak mellettem.

Velem szemben ugyanolyan fapad, egyszerű, kemény, időtől megsötétedett

fából. És egy ember ül rajta: idős, arca csupa ránc, homloka kopaszodik,

szeme vaksi, dülledt, és mintha álmos lenne…

Egyszerű ember, fehér palástban, fején fehér tiara…

– Oldjátok fel a kezét.

Beszéd közben alig mozgott az ajka. Mintha minden egyes szava drága

kincs lenne, és nem tudni, méltóak vagyunk-e arra, hogy halljuk, amit mond.

És az így is van!

Iulius, az Üdvözítő Utóda, az Egyház feje ült előttem.

Az, ami nem sikerült nekem, nem okozott gondot a szent testvéreknek…

A selyemövet egy másodperc alatt leoldották rólam.

– Távozzatok.

A szent testvérek fejet hajtva, hangtalanul tűntek el azon az ajtón át,

amelyen engem bevezettek.

Magunkra maradtunk.

Még egy hónap sem telt el azóta, hogy szemtől szemben volt módom

Ulbricht püspököt láthatni. Emlékszem, hogyan estem előtte térdre,

hajoltam kezére bocsánatáért és áldásáért esdekelve…

De most mintha kiégett volna bennem valami. Jéggé fagyott valami.

Szemtől szemben ülök az Isten Fogadott Fiával, és meg sem mozdulok…

– Értem – mondta Iulius. Valahova félre nézett, és felsóhajtott. – Nevezd

meg magad.

– Ilmar.

– Tolvaj vagy? – kérdezte ugyanolyan álmosan, unottan az Isten Fogadott

Fia. Kicsit raccsolt, mint aki sokáig próbált megszabadulni beszédhibájától,

de nem sikerült végleg leszámolnia vele.

– Igen… Szentatyám.

– Te segítettél a Gyászos-szigeteken megszökni a kényszermunkából a

Marcus nevű fiúnak?

– Igen… Szentatyám.

– Tudtad akkor, hogy Marcus a Ház ifjabb hercege?

– Nem.

Az Isten Fogadott fia lehunyta szemét, és mintha elaludt volna. Én

óvatosan körülnéztem. Hiszen ez teljesen lehetetlen, hogy engem, a

kényszermunkára ítélt útonállót magamra hagyjanak magával Iuliusszal!

De kettőnkön kívül senki nem volt ebben a különös helyiségben. És sehol

nem láttam semmi lőrésfélét, amelyen keresztül fegyvert szegezhetnének

rám. Talán nem néztem szét elég alaposan?

– Miért mentetted meg? – mormolta Iulius. – Nos? Miért?

Mintha nem is engem kérdezett volna, csak úgy a levegőbe motyogna. De

azért válaszoltam.

– Segített megszöknöm.

– Segített, na és aztán? – Sovány válla összerándult a fehér palást alatt. –

Miért mentetted meg utána is, ha nem tudtad az igazságot?

– Az Oltalmazó Nővér parancsa, hogy ne hagyjuk cserben a társunkat…

– Tiszteled a Nővért… Ez jó… – Iulius testvér rám nézett. – És az

Üdvözítőt tiszteled?

– Tisztelem.

– Elhiszem – hagyta rám könnyedén Iulius. – Szóval úgy látszik, az

Egyház méltó fia vagy. Miért adtad a fejed ilyen életre?

– Milyenre? – kérdeztem bután.

Az Isten Fogadott Fia hallgatott. Majd megkérdezte, hangjában halvány

érdeklődéssel:

– Tudod, hol beszélgetünk?

Megráztam a fejem.

– Ebben a kápolnában koronázták meg az Üdvözítőt, emelték a római

trónra. Köré épült fel az egész Urbis. Ez a hit szíve, Ilmar. Ez a jelentéktelen,

első pillantásra nyomorúságos helyiség a Birodalom alapja. Ez, és nem a

hatalmas kolostorok, díszes székesegyházak, óriási templomok.

Kirázott a hideg. Erre nem számítottam… De az Isten Fogadott Fia

folytatta:

– Kevesen részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy beléphessenek

ide. Még kevesebben ülhetnek le ezekre a padokra. Az egyiken maga az

Üdvözítő ült… csak nem tudjuk, melyiken. Még én sem tudom.

Ismét rám nézett. Furcsa szokása volt – rám pillantott, mintha megérintett

volna… és nyomban el is kapta tekintetét.

– Miért jutott nekem ez a megtiszteltetés? – kérdeztem.

– Mondj igazat, tolvaj Ilmar. – Az Isten fogadott fia mintha meg sem

hallotta volna pimasz kérdésemet. Meg sem hallotta, de válaszolt rá. – Itt, a

hit szívében, az Urbis jelképében nem mersz hazudni. Felelj… – Ismét egy

gyors pillantás, de ezúttal az Isten Fogadott Fia nem vette le rólam, belém

fúrta tekintetét, hangja megerősödött, parancsolóvá vált. – Kinek tartod

Marcust, a Ház volt hercegét?

– Üdvözítőnek… – suttogtam.

Az Isten Fogadott Fia összeszorította ajkát.

– Miért? – kérdezte.

– Megismerte az Eredendő Igét… – kezdtem. – Közönséges embernek

talán megadatik ez?

Hallgatott Iulius, a padlót nézte, mintha ismét elszundított volna. De már

kezdtem megszokni viselkedését, és türelmesen vártam.

És nem hiába.

– Mondd, testvérem az Üdvözítőben és a Nővérben, tolvaj Ilmar… Miért

keresi olyan elszántan az Egyház mindenfelé ezt az ártatlan gyermeket,

akiben az Üdvözítő lelke lelt otthonra?

Lélegzetvisszafojtva összeszedtem minden erőmet, és úgy feleltem,

ahogyan gondoltam:

– Az Eredendő Ige: hatalom, szentatyám. Kulcs valamennyi Igéhez, amely

volt, van és lesz. Minden kincshez, amit elrejtettek a Hidegben.

– Hogyhogy?

– Aki az Eredendő Igét birtokolja, az fogja uralni a világot… – mormoltam.

– És ez nagy csábítás a világi hatalmasságok számára is… és… a Szent Egyház

számára is.

– Mondd, tolvaj Ilmar… – kezdte Iulius, de elhallgatott, gondolkodott.

Majd fejét felemelve úgy nézett rám, mintha csak ekkor venne észre:

– Azt mondd el nekem, Ilmar, mi történt Nápoly városában, ahol

találkoztatok Arnolddal, az Őrség tisztjével. Elmondod?

Fölösleges kérdés, már elmondtam a legelső kihallgatáskor… A test

gyenge: alig kezdte bemutatni nekem a tapasztalt olasz mester a „Fehér rózsa,

vörös rózsát”, én már a harmadik fehér rózsaszirom után beismertem minden

bűnömet.

– Elmondom – bólintottam.

Még szerencse, hogy nem azt parancsolta az Isten Fogadott fia, a

legelejéről mondjak el mindent. Az átkozott kényszermunkától kezdve a

Gyászos-szigeteken, ahonnan Marcusszal megszöktünk, elrabolva egy

suhanót és arra kényszerítve Hélène-t, a légjárót, hogy vigyen el minket a

szárazföldre. Amszterdam városától kezdve, ahol hajtóvadászatot rendeztek

ellenem, és ahol szemtanúja lettem, mit követett el az Őrség tisztje, Arnold,

aki az összecsapás hevében megölte tulajdon társát. De legkevésbé arról

szerettem volna mesélni, még kevésbé emlékezetembe idézni, hogyan

gyilkolták egymást a szent testvérek a Nővérben és az Üdvözítőben… és

hogyan öltem meg én az egyiket…

Na és Nápoly… mit számít mindezzel összehasonlítva Nápoly?

Elmeséltem Isten Fogadott fiának, hogyan szöktünk el Miraculusból:

Marcus, az ifjabb herceg, én, a légjáró Hélène és Luisa, az apácafőnöknő, aki

a Csodák Szigetén segített Marcusnak elrejtőzni az Őrség elől. Hogyan tett

csodát Marcus az Igéjével, hogyan szabadultunk meg a birodalmi sorhajótól,

hogyan jutottunk Nápolyba egy menetrend szerinti postakocsival –

egyenesen az Arnold által felállított csapdába.

És hogyan előzte meg az összecsapást Marcus, egyedül az Ige erejével…

Hogyan hömpölygött végig a Hideg a kis utcán, hogyan nyerítettek rémülten

a lovak, amelyekről eltűnt a zabla. Hogyan vergődtek az őrök, akik egyetlen

szempillantás alatt puszta kézzel maradtak, mintha tarantellát jártak volna

rémületükben, nézelődtek mindenfelé, próbálták megérteni, ki fegyverezte

le őket.

Amikor Marc a Hidegre rejtett mindent, ami csak halált okozó

fegyverként szolgálhatott.

Elrejtette, még csak meg sem érintve, még csak oda sem nézve – pusztán

akarata erejével. Nem volt könnyű végrehajtania ezt, és az őrök, még

fegyvertelenül is, megkötözhettek volna mindannyiunkat – ha nincs Arnold.

Mi ment végbe akkor a lelkében? Ezt csak a Nővér és az Üdvözítő tudhatja.

Az én helyzetem könnyebb volt, engem nem nyomasztott a tiszti

kötelesség, én nem esküdtem hűséget a Háznak…

De Arnold akkor döntött. És kivezetett minket az ostromgyűrűből,

félresodorva tulajdon katonáit, mint a rongybabákat, egyik karjával utat

nyitva nekünk, a másikkal melléhez szorítva az eszméletlen Marcust.

– Tehát Arnold, a tiszt hívővé vált… – mondta az Isten Fogadott Fia.

Mintha irónia bujkált volna a hangjában, amely közben teljesen komoly

maradt. – Eszébe jutott az írás…

– Hogy is ne jutott volna eszébe? – bátorkodtam megkérdezni. – Hiszen

maga az Üdvözítő, amikor a római katonák meg akarták ölni őt és a Nővért,

ugyanezt tette!

Isten Fogadott Fia nagyot sóhajtott. Megkérdezte:

– És ezután mi történt, tolvaj Ilmar?

– A kikötőbe indultunk. – Megnyaltam kiszáradt ajkamat azon tűnődve,

nem lenne-e értelme eltitkolni ezt-azt… Mi értelme lenne? Szavaim már

nem okozhatnak kárt senkinek. – A tengeren, hajón akartunk eljutni

Marseille-ba vagy Nantes-ba. Onnan meg ahogyan alakul. A gyarmatokra,

Nyugat-Indiába vagy máshova.

– Hogy elrejtsétek Marcust. Az uralkodó Ház, a Szent Egyház elől… –

Iulius hangjában nem volt szemrehányás. Csak mintha fennhangon

gondolkodott volna.

– Igen, szentatyám. Hogy felnőjön, hogy az Ige elérje benne teljes erejét…

– Mondd tovább.

Nos, arról volt a legnehezebb beszélnem, ami ezután következett.

– Mi… elindultunk hajót keresni – kezdtem. – Bármilyet, csak már legyen

útra kész. De kiderült, hogy minden hajónál egy szent testvér őrködik,

akinek az aláírása nélkül senkit nem engednek föl a fedélzetre. Akkor…

– Úgy döntöttetek, megvesztegetitek… – bólintott Iulius. – És amikor

nem sikerült, kést szorítottatok a torkához. És amikor kiáltására összefutottak

a Nővér testvérei, menekülőre fogtátok. Te pedig, tolvaj Ilmar, ott maradtál,

hogy fedezd a menekülésüket. Golyózóval és késsel, egymagad húsz emberrel

szemben.

Hallgattam.

– Miért te, és nem Arnold? – kérdezte az Isten Fogadott Fia.

– Marcus nem tudott járni. Én nem tudtam volna hosszú ideig cipelni, de

Arnoldnak csak annyi volt a herceg a vállán, mint egy golyózó az övébe

dugva.

– Vagyis feláldoztad magad… – mondta Iulius elgondolkodva. – Vagy azt

remélted, elbírsz annyi emberrel?

– Nem, szentatyám. Nem reméltem. Arra gondoltam, itt a vég.

– Ha a testvérek az Üdvözítőben állnak szemben veled, véged is lett volna

– bólintott Iulius. – De a testvérek a Nővérben teljesítették a parancsomat,

élve hoztak ide.

Isten Fogadott Fia felállt, apró léptekkel körbejárt a kápolnában, köpenye

eltakarta a lábát, ettől úgy nézett ki, mintha úszna, és nem lépkedne.

Felsóhajtott, mint akárki, mint egy egyszerű ember, akit gondjai

nyomasztanak.

– És hol van most Marcus az útitársaival? – kérdezte. – Nem tudod?

– Nem tudom.

– És ha tudnád se mondanád meg?

– Önszántamból nem. De kínvallatáskor senki nem hallgatag.

Iulius eltakarta a szemét. Mintha gondolataiba merült volna, járás közben

mozdulatlanná dermedve.

– Szentatyám… – megint csak nem bírtam ki, hogy szótlan maradjak.

Veszedelmes dolog megzavarni Isten Fogadott Fiának gondolatait, de volt

egy adósságom, és törleszteni akartam. – Ruud testvér, a szent paladin, aki az

Urbisba kísért engem, útközben meghalt egy másik szent paladin kezétől…

Ő arra kért, ha eljutok az Urbisba, mondjam el önnek, hogy a kegyes Ruud

testvér az utolsó pillanatig teljesítette kötelességét.

Iulius felsóhajtott. Az oszlop jelére összetette kezét, hangtalanul suttogott

valamit. Majd odajött hozzám, kezét kinyújtva megérintette a feszültségtől

verejtékes homlokomat. Ujjai hidegek voltak, öregesek, de a keze még erős,

nem remegett.

– Megbocsátom földi bűneidet, tolvaj Ilmar… azok téged ért csapások,

nem bűnök. Az ég elleni bűneidet nem bocsáthatom meg, de imádkozom

érted az Üdvözítőhöz és a Nővérhez.

Megdermedtem, már semmit sem értettem. Miféle földi bűneim? És

miféle égiek? És ha a földiek megbocsáttattak, az égiekről talán majd csak a

túlvilágon kell számot adnom?

– Isten veled, tolvaj Ilmar – mondta az Isten Fogadott Fia. – Olvasd a

szentírást, könyörögj az Úr irgalmáért. Béke veled.

– Szentatyám…

De már nem jutott időm feltenni kérdésemet. Korábbi kísérőim

előbukkantak az ajtó mögül, és ismét keményen megragadtak könyökömnél

fogva. Az Isten Fogadott Fia pedig már hátat fordított nekem, és a pad felé

indult – lassan, nehezen lépkedve, mintha nem öt lépést kellett volna

megtennie, hanem egy egész mérföldet.

– Várjon! – kiáltottam. Ám ebben a pillanatban az egyik szent testvér a

bordáim közé bökött. Látszólag nem túl erősen, látszólag véletlenül – de a

lábam megroggyant, és torkomon akadtak a szavak. A japán karate vagy az

orosz abo valamilyen ravasz fogása volt ez.

Úgy látszik, égi bűneimért már a földön is kijut a büntetésből! Visszafelé

vezettek, ezúttal már nem húzták a fejemre a csuklyát. A kezemet sem

kötözték meg. Ha papok helyett egyszerű őrök lettek volna a kísérőim,

kaptak volna a hanyagságukért. De ezeknek a jelek szerint mindegy volt,

tudom-e használni a kezemet, vagy sem.

Nem a fölfelé, az Urbis palotáihoz vezető lépcső felé vonszoltak. De nem

is lefelé, pedig éreztem, hogy vannak itt még föld alatti szintek. Ősrégi, kővel

borított, hosszú folyosón vezettek, amely csaknem teljesen sötét volt – csak

úgy negyvenlépésenként égett egy-egy fáklya. A falak nyirkosak voltak,

penész és rothadás szaga terjengett. Furcsa, a szentek szentjének, annak a

kápolnának a közvetlen közelében, amelyben megkoronázták az Üdvözítőt,

ilyen lepusztult minden!

– Testvéreim a Nővérben! – Valami miatt úgy képzeltem, hogy kísérőim

a Nővérhez intézik imáikat. – Az Isten Fogadott Fia megbocsátotta földi

bűneimet! – Végre sikerült választ kapnom tőlük.

– Hallottuk, tolvaj Ilmar – mondta, amelyik a bal oldalamon ment.

– De az égi bűneid rajtad maradtak – pontosított a másik.

Tehát vége.

Most mindjárt azt Úr elé küldenek – hogy előtte adjak számot égi

bűneimről. És itt már a Nővér sem járhat közben értem.

És az volt a legmegalázóbb, hogy a lábam még mindig alig mozgott, és

egyáltalán nem volt erőm ellenállni.

Tizennyolc fáklyát számoltam meg, mire elértük a folyosó végét. Nem

földbe vájt, feneketlenül mély verembe torkollott, nem is tüzes kemencébe,

amitől titkon rettegtem, hanem egy kisebb, a folyosónál valamivel világosabb

helyiségbe.

Nem egyszerűen föld alatti terem volt, hanem lakott szoba.

A falnál két deszkából ácsolt priccs, durva takarókkal borítva. Egyszerű

asztal, rajta közönséges elemózsia: két fej hagyma, egy vekni kenyér, egy

porcelántálon két hering, két agyagkorsó vízzel vagy borral. Az asztalnál

ketten ültek. Az egyik negyvenes férfi, arca durva, mintha fejszével faragták

volna, bőre szürkés, mintha jó tíz éve ki sem tette volna a lábát ebből a

pincéből. Mellette egy tíz év körüli fiú, valószínűleg a fia. Mindketten szürke

posztóból készült szerzetesi csuhát viseltek, és mindkettőjük tekintete… üres,

mintha a sötétség tette volna kifejezéstelenné.

– Tolvaj Ilmar – jelentette be egyik kísérőm ünnepélyesen. Mintha a

ceremóniamester jelentene be egy vendéget valami fontos fogadáson… – Az

Isten Fogadott Fiának akaratából földi bűnei megbocsáttattak, megmaradtak

égi bűnei.

Az idősebb szerzetes felállt. Arcán mosoly terült szét – visszafogott, de

örömteli. Mintha egész életében engem várt volna itt, ezalatt, nem tudni,

kitől, sikerült fiúra is szert tennie, bőrét szürkére koptatnia, de sikerült

engem kivárnia!

– Tolvaj Ilmar! – recsegte a szerzetes. Hangja rekedt volt, nyilván az

állandó föld alatti nyirkosságtól. – Remek! Tizenhármas cella.

Cella?

– Az Isten Fogadott Fia azt parancsolta, imádkozzam égi bűneim

bocsánatáért – mondtam gyorsan.

– Itt mindenki ezért imádkozik – közölte egyik kísérőm. – Ezért is

hoztunk ide.

A börtönőr szerzetes nyomában, aki egy súlyos kulccsal kinyitott egy

újabb ajtót, átvezettek egy másik folyosóra – ez hosszú volt, és sötét. Kísérőim

ügyesen lekaptak a falról egy-egy füstölögve égő fáklyát. Micsoda

elmaradottság, tisztára valamiféle középkor, mintha a Birodalomban nem is

létezne fényesen világító karbid- vagy kerozinlámpa!

Még volt annyi időm, hogy körülnézzek – és megláttam, hogy a már

teljesen sötétbe borult szobában a szerzetesi csuhát viselő legényke mohón

falja a heringet, bort kortyolva hozzá korsójából.

– És sokáig kell bűneimért imádkoznom, testvéreim a Nővérben? –

kérdeztem.

Nem válaszoltak. De nem is volt szükség válaszra – magam is pontosan

értettem mindent.

Vagy húsz lépést tettünk meg a folyosón. Elhaladtunk néhány padlóba

vájt üreg mellett, amelyeket erős zárral ellátott farácsok fedtek. Az üregek

teljesen sötétek voltak, de az a benyomásom támadt, hogy az egyik mélyén

valami mozgott.

A tizenharmadik üregnél – számoltam őket – a börtönőr nyögve lehajolt,

kinyitotta a zárat, és félretolta a rácsot.

Bólintott:

– Ugorj, tolvaj Ilmar.

Úgy álltam, mint aki gyökeret eresztett. A börtönőr oda nem illő

gondoskodással hangjában hozzátette:

– Ugorj csak, nem mély. Ha a Nővér is úgy akarja, nem töröd össze magad.

Kísérőimre pillantva felfogtam, hogy mindjárt segítenek nekem ugrani.

– Szent testvéreim, hiszen az Isten Fogadott Fia azt parancsolta, hogy

olvassam a Szentírást, imádkozzam bűneim bocsánatáért… – tértem

magamhoz. – De hát így nem lehet…

A kísérők elbizonytalanodva összenéztek. De a börtönőr összerándult,

mintha gyomorgörcs kínozná:

– Nem! Ez tilos!

– Megkérdezzük Isten Fogadott Fiát, mi legyen – döntött az egyik őr. –

De most ugorj!

– Várjanak, várjanak! – kezdett kapkodni a börtönőr. – Ez itt kincstári

holmi! – Köpenyem után kapott, láthatóan le akarta tépni rólam. Nem is a

szégyenkezésről van itt szó, na de hogy pucéran üljek a cellában – hiszen a

ruhámat elszedték!

Azt már nem!

Térdemmel a börtönőr lába közé rúgtam. Előrehajoltam – a sötét nyílás

fölé. Teljes erőből előredőltem, lábamat a sötétségbe lökve az őrök markában

függtem a semmi fölött.

A szent testvérek nem óhajtottak utánam ugrani, hát elengedtek.

Valóban nem kellett nagyot esnem. Talán három métert, vagy valamivel

többet. Sikerült összehúznom magam, így még a lábamat sem vertem be

nagyon, végiggurultam a cella padlóján, és felálltam.

Fent, a verem világos négyszögében két gondterhelt ábrázat látszott.

Majd csatlakozott hozzájuk egy harmadik.

A börtönőr szuszogott, és dörmögött valamit az Istentől elátkozott

haramiákról.

– Vedd le a köpenyt, és dobd fel! – követelte az egyik őr.

– Mindjárt, majd mindjárt leveszem – feleltem sietősen körülnézve.

Világítást nem hagynak itt nekem, ez nyilvánvaló, ezért gyorsan körül kell

néznem…

A cella kicsi volt. Háromszor három méter, majdnem szabályos kocka. A

falak is, a padló is jókora kőlapokból áll. Vagyis lehetetlen megbontani, rést

vágni rajtuk… A cella egyik sarkában nyílás a padlón, talán tenyérnyi.

Fölötte a falban aprócska lyuk, amelyből víz áramlik egyfolytában a padlón

lévő nyílásba… A cella átellenes sarkában egy kupac fűrészpor. Valódi

fűrészpor, apró szemű, és úgy látszik, tiszta.

Ezt jól kitalálták.

Van ivóvized is, vécéd is. Van fekvőhelyed is, olyan, amiből nem tudsz

létrát fabrikálni magadnak. A mennyezetig lehetetlen felugrani. És ha

felugrasz is, nem tudsz a nyílásig elkapaszkodni. Tiszta muszkaföldi zindan1!

– A köpenyt! – ordította a börtönőr. – Add ide a köpenyt, te haramia!

Leltári tárgy! A köpenyt!

– Szentírást. Karbidlámpát és csákányt! – ordítottam válaszként.

A börtönőr tiszta szívből köpött egy nagyot lefelé, majd kezdte helyére

1 Zindan: perzsa eredetű szó, a csecsen háborúkat követően terjedt el orosz

nyelvterületen. Jelentése: föld alatti zárka, különösen veszélyes bűnözők

biztonságos őrzésére szolgáló cella.

tolni a fenti rácsot. Erre egyébként nem sok szükség volt.

– És ha addig nem kapna enni, míg vissza nem adja a köpenyt… – javasolta

az egyik őr.

– Ez tilos – mondta őszinte sajnálkozással hangjában a börtönőr. – Az

átkozott haramia… Miért nem tartották vissza?

Tehát éheztetéssel nem akarnak kínozni. Ez jó…

– Hogy fulladjon meg a köpenyével!

– És ha tényleg megfojtja magát vele?

A hangok távolodtak. És velük együtt a halvány fáklyafény is. Leültem a

padlóra, tenyeremmel végigsimítottam a követ. Tiszta, meglepően tiszta.

Nyilván felmosták a cellát az előző rab után.

Azért mindenesetre odakúsztam a kupachoz, és óvatosan átcsurgattam a

fűrészport az ujjaim között. Nem, nincs semmi. Sem a rab tulajdon vérével

egy rongydarabra írt üzenet, sem titokban rejtegetett eszköz, amellyel ki

lehetne vésni a falat.

– Horogra akadtál, Ilmar… – mondtam magamnak. – Most aztán horogra

akadtál…

Nagyon lassan – most igazán nem volt miért sietnem – körbejártam a

cellát. És mindenütt, ahová csak elértem, végigtapogattam a falakat. A kő

mindenütt erős, szilárd volt. Kőbe vésett feliratokat sem találtam. De hát

mivel is véshették volna, ha egyszer pucéron vetik őket a verembe? A

körmükkel? Vagy kitörik a fogukat, és azzal próbálkoznak? Ez is lehetetlen,

nincs a világon a gránitnál keményebb fog.

Egy fél óra múlva már nem volt mit végigtapogatnom. Tenyeremet

összetéve a lustán csörgedező vízsugár alá tartottam a kezem. Oltalmazó

Nővér, tekints le rám, adj erőt, világosíts meg…

A víz jó volt. Jó ízű, tiszta. Meglepő dolog – folyó víz egy cellában,

elképzelhetetlen fényűzés. Bár ki gazdagabb az egész világon a

Szentegyháznál? Talán csak az Imperátor… Ám ezt kétlem.

Visszamentem a fűrészporkupachoz. Leültem, keresztbe tettem a lábam,

igyekeztem minél több hulladékot magam alá kotorni. A cellát, mondhatni,

átvizsgáltam. Ha valamivel, hát azzal a képességgel bőkezűen

megajándékozott a Nővér, hogy eligazodjam a sötétben. És voltam már

különb kelepcében is…

Megráztam a fejem, és beismertem önmagamnak, hogy nincs igazam.

Ilyenben még nem voltam.

Egyiptomi sírkamrák, kirgiz kurgánok, szászföldi kazamaták – ezek mind

réges-régen elhagyatottak.

Ravasz, de már rozzant kelepcéken kívül ott nincs más akadály. Na meg

nem is meztelenül hatoltam be azokba – volt kötelem, lámpám meg minden

egyéb felszerelésem. Ez meg itt – börtön. Egy cella, amelyben életem végéig

kell kuksolnom… persze ha nem sikerül valahogy kiszabadulnom.

Mi áll rendelkezésemre?

A falon nem lehet felmászni, a nyílásig nem lehet felugrani…

Itt van persze ez a köpeny. A selyemköpenyből könnyedén kötelet lehet

sodorni. Ez lehet eszköz is, fegyver is…

Kötél. Ráköthető súly, kampó nincs, de kitalálhatok valamit? Ugye igen?

Tehát feldobom a kötelet, valahogy ráhurkolom a rácsra, felhúzódzkodom…

Kintről zaj hallatszott. Felálltam, hunyorogtam. Na szép, ilyen gyorsan

elszokott a szemem a fénytől!

– Tovább, tovább!

Hangok – több hang. És összehangolt lépések. Öt-hat ember közeleg.

Az üreget fedő rács döngve félrecsúszott. A börtönőr lenézett, mögötte őrök

kőmerev arca.

– Tolvaj Ilmar! – szólt fenyegetően a börtönőr. – Ha nem adod ide önként

azonnal a köpenyt, leengedjük a létrát, és erővel vesszük el!

Épp csak tervezgetni kezdtem a szökést…

– Szent testvérek, ne gyilkoljatok meg! – kiáltottam olyan panaszosan,

ahogyan csak tudtam. – Hideg van itt, elpusztulok! Hagyjátok meg a ruhámat,

szent testvérek! Még a római katonák sem bántak ilyen kegyetlenül az

Üdvözítővel!

– Csakhogy te nem az Üdvözítő vagy, tolvaj Ilmar. – A börtönőr hajthatatlan

volt. – És fölösleges kegyetlenkedésről locsogni, az emberek évtizedekig éltek

ilyen vermekben. Ide a köpenyt!

– Ugyan mit csépeled itt vele a szót – vetette oda megvetően valamelyik

szent testvér. – Csak továbbra is a mocskos szájára veszi az Üdvözítő nevét.

Gyerünk…

Megindult lefelé egy létra. Na nem, már csak törött bordák hiányoznak

nekem! Egy szempillantás alatt letéptem magamról a köpenyt, összegyűrtem és

feldobtam, egyenesen a börtönőr képébe.

– Vigyétek! Szörnyetegek!

…A rend kedvéért sírva kellene fakadnom, hogy meggyőzzem őket

csüggedtségemről. De nem volt kedvem sírni. Ha csak a düh forr az emberben,

honnan préseljen ki könnyeket?

– Ne tanítsuk móresre a rend kedvéért? – érdeklődött valaki.

– Nem, azt tilos! – fojtotta bele a szót a börtönőr. – A szolgálatot teljes

éberséggel kell ellátni, de fölösleges kegyetlenkedés nélkül.

Milyen törvénytisztelő…

– Ellenőrizd a köpenyt, hátha már sikerült kihúznia belőle egy szálat –

mondta az, aki a nevelésemmel kívánt volna foglalkozni.

– Talán nem azt csinálom? – sértődött meg a börtönőr. – Minden rendben,

a köpeny sértetlen… de az öv, az öv!

– Az öv itt van nálam…

A rács visszakerült a helyére, a fény és a hangok távolodtak. Na persze,

ugyan ki időzne itt önként hosszasan?

Visszatértem fűrészporomhoz. Hát így állunk, tolvaj Ilmar. Nincs szerencséd.

Érd be azzal, amid van. A fejeddel.

Előbb vagy utóbb minden tolvaj, időnként még a becsületes polgár is

kénytelen ismeretséget kötni a börtönnel. Ha részegen verekedtél, és egyhavi

istállótakarításra ítéltek miatta, vagy valami apróbb lopás miatt egy jóságos bíró

kényszermunkát varr a nyakadba, az egyszerű ügy. Illeszkedj be, tanuld meg,

hogyan maradj életben a rács mögött. De ha életfogytiglant kaptál… vagy ha

tíz évet a bányában, ami maga a biztos halál – készülj a szökésre.

De okosan készülj!

Először azt találd ki, hogyan fogsz megszökni. Tapintsd ki a gyenge pontokat

– a falban, a padlón, az őrök között. És várd ki a pillanatot. Ne ficánkolj idő

előtt. De ne is szalaszd el az esélyedet. Ne heveskedj. A börtönben, különösen

a magánzárkában az a félelmetes, hogy kiöli az emberből az akaraterőt. A test

még nem gyengült le, még a gondolataid is működnek, de már nincs benned

akaraterő – és akkor elvesztél. Kinyithatják előtted az ajtót, az asztalon

felejthetik a kulcsokat, a fegyvert, de te tompán bámulsz magad elé, egyetlen

lépést sem teszel a szabadság felé.

Szökni. De hogyan? A verem zártabb már nem is lehetne, a falakat

lehetetlen áttörni. A nyílásig képtelenség felugrani. Eh, lenne csak egy jó Igém,

és az Igén… mondjuk egy létra. Vagy legalább egy kötél, kampóval a végén, egy

kötelet még egy gyenge Igén is el lehet helyezni. Na és persze egy fűrész,

feljutva a rácshoz el lehetne fűrészelni a gerendákat…

Üres spekuláció. Először is, még ha sikerülne is kijutnom a veremből,

valahogyan a folyosó ajtaját is ki kellene nyitnom. Másodszor pedig – nincs

Igém.

Mim van? Fűrészporom, folyó vizem a tisztátalanság lemosására…

A fűrészporral persze el lehetne tömni a víz lefolyóját. Még rágondolni is

undorító, mivel kellene ehhez összegyúrni a fűrészport, de… Ezt valószínűleg

meg lehetne csinálni. És amikor a víz a tetejéig elönti a vermet, felúszhatnék a

rácshoz, és megpróbálhatnék elbánni a zárral…

Elnevettem magam, de a süket sötétségben olyan furcsán hangzott a nevetés,

hogy a továbbiakban tartózkodtam tőle.

Mennyi idő alatt telne meg a verem ettől a vékonyka vízsugártól?

Három-négy nap alatt…

De élelmet hoznak majd nekem.

Na meg nem is lennék képes három álló napig úszkálni a jéghideg vízben. A

legjobb esetben is belefulladnék. Akkor már jobb felharapni az ereket a

kezemen, és lassan átevickélni a túlvilágra…

Tehát nem jó helyen keresem a gyenge pontot.

MÁSODIK FEJEZET

amelyben ostobaságokat követek el, de ezek nem válnak káromra

ELKÉPZELNI sem tudom, ki volt képes egy ilyen veremben ötven évig életben

maradni. Talán egy vad grönlandi vagy izlandi, aki megszokta, hogy jégtáblák

közt éljen, fagyban végezze a dolgát, és hóban mosakodjon. Hideg van.

Állandóan fázom, pedig most még csak a meleg kora őszben járunk. A

hidegtől aludni sem tudtam, a hideg gondolkodni sem hagyott, a hideg

kiszívta az erőmet. Legalább valamilyen takarót adnának! Legalább a

ruhámat meghagyták volna!

Első éjszaka szememet sem tudtam lehunyni a veremben. Egyfolytában

kínlódtam, hol betakarózni próbáltam a fűrészporral – akkor a jeges padló

szívta ki belőlem a meleget, hol magam alá söpörtem – akkor pedig a

kőfalakból áradó hidegtől szenvedtem.

De felébredve rájöttem, hogy egyszer csak mégis elaludtam. Odamentem

a sarokba, a vízfolyáshoz, és belebotlottam valami puha és kerek dologba,

amely a padlón feküdt.

Kiderült, hogy az élelmem. Körbekúszva a veremben találtam két főtt

krumplit, egy kis répát, egy szelet kenyeret és egy darab sózott tőkehalat. Az

étel ütődött volt, összelapult, nyilván nem sokat teketóriáztak vele,

egyszerűen ledobták a rácson keresztül. Ezzel ismét összeomlott egy tervem,

hogy akkor kapom el a börtönőrt, amikor az ételt hozza.

Miután ürítettem és megmosakodtam, visszatértem fűrészporomra.

Lehúztam a krumpli héját – vajon gyorsan leszokom erről, és héjastul kezdem

felfalni? Nekiláttam az evésnek, aprókat harapva a halból.

Egész rendes ételt adnak. A kenyér száraz, de jó búzalisztből sütötték. És

a hal sem büdös, az ilyet a szabad ember is szívesen megeszi. De már egy jó

kis tartalmas levesre vagy forró kására nemigen számíthatok. Ahhoz ugyanis

valahogy le kellene juttatni a verembe egy edényt. Ez pedig azzal a

kockázattal jár, hogy az elkeseredett fogoly megtámadja a börtönőrt… a szent

testvérek pedig nem szeretik a kockázatot.

A második szem krumplit és a répát félretettem későbbre. Már megszokott

módon magam köré kotortam a fűrészport, és mint a madár a fészkén,

igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni, és gondolkozni kezdtem.

Minden jel arra vallott, hogy saját erőmből nem leszek képes kikeveredni

innen. Semmiképpen. A fenti nyílásig nem vagyok képes feljutni, alagutat

nem tudok ásni, a verem elárasztásának pedig semmi értelme. A legrosszabb

esetre számítva a végére hagytam azt a lehetőséget, hogy valahogyan

megpróbáljam kitágítani a lefolyó nyílását, és belevessem magam a

csatornába. Valószínűleg az építészek is számítottak valami ilyesmire, és vagy

erős bronzrács vár ott rám, vagy olyan szűk a cső, hogy azon nem férnék át.

Ez is maga a pusztulás, csakhogy ráadásul szégyenletes – belefulladni a

mocsokba.

Tehát az egyetlen gyenge pont, amelyet érdemes keresnem, az

emberekben rejlik. Az én felülmúlhatatlanul kedves, halott tekintetű

börtönőrömben. Vakbuzgó, de nincs benne semmi fölös kegyetlenség…

szépen beszél, mintha az írást idézné. Tényleg nincsenek gyengeségei?

Kapzsiság, szenvedély, gyávaság… Csakhogy nincs semmim, amivel

megvesztegethetném, és ráijeszteni sem tudok semmiképp. És ami a

legrosszabb – eszében sincs szóba állni velem.

Még az ételt is éjszakánként hordják szét, ezt jól kitalálták!

Tehát ma éjjel ébren kell maradnom…

Egyáltalán nem voltam álmos. Mégis lefeküdtem, és becsülettel próbáltam

elaludni. Sikerült, sőt még álmodtam is. Azt láttam álmomban, hogy már

megint Nápoly sötét, éjszakai utcáin menekülünk, félve pislogunk Arnoldra,

aki az eszméletlen Marcust viszi karján, kőmerev arcával a ritka járókelőket

rémisztgetve… De valódi, mindössze három nappal ezelőtt történt

menekülésünktől eltérően, most pontosan tudom, hogy egyenesen kelepcébe

rohanunk. Tudom – de nem vagyok képes kimondani. Tudom – de én

rohanok az élen. Rohanok, akár az Üdvözítő az apostolokkal a római katonák

felé…

Csakhogy az Üdvözítő nem hiába imádkozott a Getszemáné-kertben

fogadott Atyjához.

Megmenekült a szégyenteljes haláltól, és elhozta a világba az Igét…

De én mi jót cselekedtem? Ha figyelmen kívül hagyjuk korábbi életemet?

Hát, segítettem Marcusnak megszökni a kényszermunka elől… segítettem,

hogy új barátokra, segítőtársakra tegyen szert… a kikötőben magamat nem

kímélve, észvesztve küzdöttem, csak hogy ő megmenekülhessen…

Lehetséges, hogy az Üdvözítő mellett a tizenegyen és egyen kívül voltak más

apostolok is? Akik még a hit diadalra jutása előtt elpusztultak?

Már teljesen felébredtem, arcomat az eleven fa illatát alig-alig érezhetően

árasztó fűrészporba temetve feküdtem, és gondolkodtam. Nem a szökésről.

Az Üdvözítőről. Marcusról. A Szent Igéről. A Szentírásról.

Lehetséges, hogy Marcus segít rajtam? Hiszen mondhat bárki bármit, ő az

új messiás!

Akkor is, ha most még kicsi…

Hiszen nem létezett olyan, hogy az Üdvözítő ne segített volna hűséges

szolgáinak!

Még amikor a tizenegy átkozott elárulta őt és elfordult tőle – talán

szemrehányást tett nekik? Épp ellenkezőleg! Mindegyiknek magas rangot

kínált fel, és mindegyiknek Igét akart ajándékozni.

Más kérdés, hogy azok viszont – megátalkodván eltévelyedésükben – nem

bánták meg, amit tettek.

Valamikor nagyon régen hallottam egy prédikációt, nagyon jól beszélt a

pap, kár, hogy az Üdvözítő papja volt, nem a Nővéré. Hogyan könyörgött az

Üdvözítő azoknak az engedetlen frátereknek: „Őszintén mondom nektek –

én vagyok a Föld Ura és az Egeknek Ura. Bánjátok meg bűneiteket, hiszen ki

bűn nélkül való közöttünk? Mostantól velem ültök Róma trónján!” Csakhogy

az engedetlen apostolok nem bánták meg bűneiket. És azt mondta akkor az

Üdvözítő: „Megbocsátom minden földi bűnötöket, ám égi bűneiteket

megbocsátani nem áll hatalmamban. Menjetek, és ne kövessetek el több

bűnt!” Megölelte a hűséges Iskarióti Júdást, elment a palotába, és három nap,

három éjjel bánkódott…

És elmentek azok az átkozott tizenegyek. És senki nem vetette őket föld

alatti verembe, hogy ott imádkozzanak égi bűneik bocsánatáért.

Fohászkodhatnék most az új Üdvözítőhöz, Marcushoz, tőle kérhetnék

segítséget!

Csakhogy ő nem hallja meg. Kicsi még az új Üdvözítő, nincs még akkora

ereje, hogy eljöjjön az Urbisba, kitárjon minden ajtót, és kivezessen engem a

fényre…

Nagyot sóhajtottam, magam elé képzelve ezt a képet. De nyomban el is

szégyelltem magam.

Mikor fordult elő, hogy én, Angolna Ilmar, a Birodalom legjobb tolvaja,

idegen segítségre hagyatkoztam? Még akár mennyei segítségre is? A Nővértől

kérni, hogy világosítson meg, az Üdvözítőhöz könyörögni irgalomért – azt

igen, e nélkül nem megy. De hogy igazi csodában reménykedtem volna –

olyan nem volt! Olyan lenne ez, mint a szent misszionárius esete a

példabeszédből, aki árvíz idején az Üdvözítőhöz imádkozott, de nem épített

tutajt, a közelgő hajóhoz sem úszott oda, őszinte imádság közben szépen

vízbe is fúlt, hogy azután meghallgathassa az Üdvözítő szemrehányását:

„Talán nem adtam neked deszkákat és kötelet? Talán nem küldtem hozzád

egy erős hajót?”

A csoda csak arra talál rá, aki képes meglátni azt.

És ha én nem látom meg, ebben a hidegben, a börtönben fogok vezekelni

égi bűneimért…

Vajon mire gondolt az Isten Fogadott Fia, amikor égi bűnökről beszélt

nekem?

Arra, hogy az Amszterdamból Rómába vezető úton megöltem azt a szent

testvért, aki engem akart megölni? Vagy azokra a szent testvérekre, akiket

megnyomorítottam Nápolyban abban az elkeseredett összecsapásban?

Lehet, hogy valakit meg is öltem… ezt nem árulták el nekem.

Különös ez az egész.

Mintha őszintén beszélt volna Iulius, az Üdvözítő földi Utóda. Harag

nélkül.

Tudnia kellett, micsoda kínszenvedésre ítél. Miért küldött ebbe a föld

alatti verembe, hogy elevenen elrohadjak? Az nyilvánvaló, hogy az új

Üdvözítő megjelenése az egyház feje számára kínos kérdés.

Ki is ő most, amikor az igazi Üdvözítő a földön jár? Szolga,

jószágigazgató…

De hát ő nem eszement ateista, aki őrült miszticizmusában tagadja az

Istent! Mit számít neki földi életének még hátralévő néhány éve, ha

szembeszáll az Üdvözítővel, örökös kínszenvedésre ítélve magát?

Vagyis megvolt a maga elmélete mindarról, ami történik. Egészen más,

mint az enyém.

Nem találtam a helyem, hol próbáltam lefeküdni, hol karomat lengetve

ugráltam, hogy felmelegedjek. És egyre próbáltam megérteni, mifélék

lehetnek égi bűneim. Semmire sem jutottam. Még ha a világ végéig töröm is

a fejem…

A világ végéig!

Olyan hidegrázás tört rám, hogy egyenesen a hideg kőre ültem le.

A fejemhez kaptam.

Tehát az Üdvözítő…

Újból eljött hozzánk…

Ahogyan a bűnös János apostolnak az írásában áll, először el kell jönnie a

hamis messiásnak, annak, aki csak az igazinak adja ki magát. De mindent

éppen ellenkezőleg cselekszik majd. Az Üdvözítő egyszerű emberek fia volt,

az ellenlábasa viszont előkelő szülők gyermeke lesz. Az Üdvözítő elfoglalta

Róma trónját, törvényt és rendet adva a világnak, hamis hasonmása viszont

elutasítja a földi trónt. Az Üdvözítő elhozta a világnak az Igét, amely nagy

hatalmat ad bármely tárgy fölött, a Kárhozatos az eleven lelkek fölött akar

uralkodni.

És nagy hírt szerez magának csodatételeivel és jócselekedeteivel, és

győzedelmeskedik, és uralkodni fog az egész világ felett, és a földön

beköszönt az önkény és a törvénytelenség világa, mindaddig, amíg el nem

jön az igazi Üdvözítő…

– De hát nem… – suttogtam. – Hogy lehet ez?

Valószínűleg erre gondolt Iulius, az Isten Fogadott Fia, amikor égi

bűneimről beszélt. Hogy nem az Üdvözítőt, hanem a Kárhozatost segítettem.

De hát ez csak egyszerű egybeesés! Ilyen nincs! Az Oltalmazó Nővér

egyáltalán semmit nem mondott a hamis Üdvözítő eljöveteléről! És a pap, aki

gyerekkoromban tanított, nemegyszer magyarázta: amit János testvér írt,

lehet, hogy csak allegória. Figyelmeztetés a hívőknek, és a szent igazságokat

nemcsak szó szerint kell érteni, hanem az Üdvözítőhöz és a Nővérhez

intézett személyes imáinkon keresztül eljutni a lényegükig.

Eszembe jutott öreg falusi papunk is, aki tenyerét hajócskaként összetéve

körbejárta a híveket, hogy mindenki részesülhessen a kis vastálkában lévő

szenteltvízből (hiszen csak a Nővér volt képes tenyerében vinni a vizet), és

ettől kissé csökkent a rémületem. Ez ostobaság! Marcus nem a Kárhozatos!

Hiszen ő tényleg mindenkinek jót akar!

Csakhogy ebből a jóból egyelőre csak baj fakad.

Egész kényszermunkás-transzportunkat porrá égették, a haramiákat a

matrózokkal és felügyelőkkel együtt – csupán azért, hogy megőrizzék a titkot.

A pretoriánusok deszantja senkit nem kímélve lerohanta tulajdon országa

területét, hogy elfogják Marcust. Én arra ítéltettem, hogy elevenen

elrohadjak a börtönben. Az uralkodó Ház pánikban van. Az Egyház minden

jel szerint a szakadás szélén áll! A nép a Birodalom egész területén

nyugtalankodik – az Imperátor már egy hónapja üldözi tulajdon magzatát, de

képtelen elkapni. Könnyen megeshet, hogy Muszkaföld összeáll Kínával, és

akkor nyakunkon a háború!

Nagyon rosszul alakul az egész.

Most értettem meg, miért kívánják olyan nekidühödten Marcus halálát a

testvérek az Üdvözítőben. Számukra ez valóban még az Eredendő Ige

megszerzésénél is fontosabb. De a testvérek a Nővérben nem hiszik, hogy

Marcus lenne a Kárhozatos. És ők azért hajszolják őt, hogy megtudják a

titkot… versenyezve ebben az Imperátorral.

Az Isten Fogadott Fia pedig, akinek egyesítenie kellene a hit két ágát,

lavíroz, ahogyan tud… Ebbe jól belekeveredett a kisöreg! Épp jókor esik meg

rajta a szívem, mikor ő vetett ebbe a verembe.

Felpattantam, fel-alá kezdtem járkálni cellámban, és tehetetlen

dühömben ököllel vertem a falakat.

Oltalmazó Nővér, segíts! Taníts meg, hogyan szabadulhatok innen! Ez a

történet nem rólam szól, Nővér!

Nem is erről a kőveremről, ahol hidegben és sötétségben kell

elpusztulnom! Nem tart itt sokáig a szenvedés, a lélek hamarabb kialszik,

mint ahogyan a test megöregszik, a padlón kúszom majd az ételt felhabzsolva

és magam alá rondítva. De nem akarok úgy elpusztulni, hogy nem tudhatom,

mit tettem, jót vagy rosszat, kinek segítettem – az Üdvözítőnek vagy a

Kárhozatosnak!

– Nővér – suttogtam ujjaimmal a kövek közti résbe kapaszkodva –, segíts,

adj jelet!

Nem, a kő nem omlott porrá a kezem alatt, nem is fordult el feltárva egy

titkos ajtót. De fentről, a folyosó felől halk nesz hallatszott, reszketeg fény

közeledett. Megdermedtem. Ha ez nem jel – akkor mi az? Az a legfontosabb,

hogy próbáljam megérteni, mit akar nekem mondani a Nővér… A rács fölött

teljesen világos lett, és a fáklya remegő fényében megpillantottam

börtönőrömet. Láthatóan elkeserítette, hogy nem alszom.

– Hé, szent testvérem! – kiáltottam. – Beszélnem kell Isten Fogadott

Fiával!

Alighanem ugyanekkora eséllyel kérhettem volna azt is, hogy magával az

Istennel beszélhessek. A börtönőrnek arcizma sem rezdült, egy fonott

kosárból valami ételt vett ki, és kezdte ledobálni a rácson át.

– Fontos dolgot akarok mondani Iuliusnak! – közöltem, igyekezve minél

több meggyőződést préselni a hangomba. – Megjárhatod, ha elkésik a hír!

Semmi hatás. Nem is csoda, melyik itt ülő fogoly nem kiabált már hasonló

hülyeséget? Ígért kincseket, kecsegetett azzal, hogy elárul egy titkot,

hivatkozott befolyásos pártfogóira…

Puhán a földre hullott egy szem krumpli. Majd – egy nagy zöld alma. A

börtönőr háta mögül előbukkant fiának feje – mohó pillantással követte az

almát. Nyilván nem helyeselte, hogy papácskája holmi rabokra pazarolja a

finomságokat…

– Hát, ahogy gondolod – mondtam hirtelen. Ostoba ötletem támadt, de ha

nincs semmi más… – Nincs szerencsém… degenerált őrök jutottak nekem.

A rácson át leesett egy darabka hering.

– Mi van, rabot etetni tanítod a korcsodat? – kérdeztem kajánul. – Remek.

Inkább felszolgálni tanulna. Ti ketten ugyanolyan rabok vagytok, mint én.

Csak a ti cellátok nagyobb. Viszont dolgoznotok kell.

A srác dühösen mered rám. A börtönőr felé hajolva halkan mondta:

– Eleinte minden rab hajlamos sértegetni minket. Főleg fogsága első

hónapjában, meg az első és a harmadik év vége felé. A közbülső időszakokban

a rab panaszkodik és rimánkodik, az igazi megbékélés csak a negyedik évben

következik be…

– Tanítsd csak, tanítsd – buzdítottam. – De figyelj oda, nehogy lelopja a

tányérodról az ételt. Nem túl jól tartanak benneteket, rosszabbul, mint

minket, haramiákat!

– Az igazi aszkéta – a börtönőr keze közben kivett egy darab kenyeret a

kosárból, és kezdte átpréselni a rácson – érzéketlen a gúnyolódással szemben.

Mert a gúnyolódást a kielégítetlen vágyak szülik, mi pedig egyedül az Úr

iránti szeretetből fakadóakra korlátozzuk vágyainkat… Ismételd meg.

– Mert a gúnyolódást… a kielégítetlen vágyak szülik… – dörmögte a fiú,

tekintetét még egyre belém fúrva –, mi pedig egyedül…

– Az Úr iránti szeretetből – tette hozzá szigorúan a börtönőr, könnyedén

pofon legyintve a fiút.

– Az Úr iránti szeretetből… – A fiú hangja a sértődöttségtől csengőre,

gyermekire vékonyodott.

– Úgy látom, tíz éve nem csak az Úr iránti szeretet fűtött – szóltam fel a

börtönőrnek. – Hogy sikerült ezt összehoznod, te mártír? Miféle nőszemély

melengetett az ágyadban, te föld alatti patkány? Biztos valami olcsó lotyó…

Veszélyes dolog börtönőrödet dühíteni. Hát még így dühíteni! De az őr

még erre sem reagált, csak összeszorította száját, mozdulatai váltak

szögletesebbekké.

Egyébként nem is neki szántam a sértéseket…

– Te gazember! – kiáltotta a fiú dühösen. – Az anyám tiszteletreméltó

asszony! Az anyám kolostorban él!

Harsányan elnevettem magam.

– Vagyis nem is egy egyszerű szajhának csináltál gyereket, hanem egy

apácának? Remek, bravó!

A börtönőr görcsös mozdulataitól a kenyér széttöredezett, és morzsáira

hullva esett le. A szerzetes szótlanul megragadta buta magzatát, és

elráncigálta.

Nagyszerű!

– Most már tudom, hová száműzik a bűnbe esett szerzeteseket meg

csemetéiket! – kiáltottam utánuk örömmel. – Az aszkéta! És igaz, hogy az

Üdvözítő menyasszonyai különösen jók és szenvedélyesek az ágyban? Mesélj,

hogyan becézgetett?

Dörrenve becsapódott az ajtó – talán csak nem futottak a folyosón?

Felszedtem az almát, visszatértem fűrészporos páholyomba. Nevetve fel-

feldobtam a kemény, nehéz gyümölcsöt.

Biztosan finom.

Hogy kísértésbe ne vigyen, betemettem az almát a fűrészporba, és nagyon

elégedetten lefeküdtem aludni. Úgy éreztem magam, mint a szentéletű férfiú,

aki a megszokottnál kétszer több özvegyet és árvát vigasztalt meg.

Két nap telt el – ha valóban naponta egyszer adtak enni. Az adagokat már

nem éreztem annyira bőségesnek, mint korábban, bár el kell ismerni – a

börtönőr nem csökkentette a porciómat. Szigorú ember, kemény, kár, hogy

a szeme olyan élettelen.

Sajnos most a fia nélkül jött, így csak neki címezhettem gúnyolódásomat.

Arról érdeklődtem, hogyan imádkozta le bűnét, nem herélte-e ki önmagát

tette után, és egyáltalán több galádságot mondtam, mint előző életemben

összesen. De a jelek szerint a börtönőrről minden lepergett, képtelen voltam

áthatolni páncélján. Nem is válaszolt, sietség nélkül ledobta élelmemet, és

elment, ott hagyva engem a sötétségben. A harmadik napon szerencsém volt.

Szundítottam, és arra ébredtem, hogy elegáns páholyom mellett csattan

valami. Felemeltem a fejem, és tekintetem a börtönőr fiának gyűlölettel teli

pillantásával találkozott.

Mégiscsak rendesen beidomította őt a szerzetes! A kölyök meg sem

próbált megfosztani fejadagomtól, csak megcélzott a krumplival.

– Á, a fattyú… – üdvözöltem fűrészporomon ülve. – Mi van, még célozni

sem tudsz?

A második krumpli közelebb esett le. Lustán odébb rúgtam.

– Látom, ahhoz szoktál, hogy mindenféle gusztustalanságot csinálj a

kezeddel, még fiatalkorodban le is szárad majd…

A srác hallgatott, eltökélten igyekezett ugyanolyan arckifejezést ölteni,

mint az apja.

Majd elővett egy darab heringet – mennyire untam már! Szaftosat köpött

rá, és ledobta a rácson keresztül.

– Van vizem, lemosom – közöltem vele mosolyogva. – Te kétbalkezes

korcs.

Ez jól jött ki. Sértő volt.

A fiú elővett egy harmadik szem krumplit, ami valószínűleg nem járt a

fejadaghoz. Megpróbált célba venni vele a rács szűk nyílásán át. Felnevettem.

A fiú ekkor elővett egy kulcscsomót, kárörvendően elmosolyodott, és

nekilátott kinyitni a zárat.

A csodálkozástól csaknem leesett az állam. Abban reménykedtem, hogy

egy fél év, egy év alatt sikerül ennyire feldühítenem. De a gyerekek olyan

érzékenyek – sokkal hamarabb szerencsém volt.

A srácnak minden erejét megfeszítve sikerült félig félretolnia a súlyos

rácsot. Felpattantam, és rémülten a sarokba futottam. Torkom szakadtából

felordítottam:

– Hé! Hé, mit találtál ki, te rohadék?!

Annyi esze persze volt a kölyöknek, hogy meg se próbáljon lemászni a

verembe. Egyszerűen felhúzta a csuháját, letolta a nadrágját, és hugyozni

kezdett, felém célozva. De láthatóan nem volt benne elég lendület.

– Még hugyozni sem tudsz – közöltem vele.

A srác sietősen felhúzta a nadrágját, felkapta a krumplit, és kissé

előrehajolva megcélzott vele.

Itt a pillanat, az esélyem!

Az alma, a kemény, zöld alma, amelyet úgy kívántam, a jobb tenyeremben

volt. A fiúval egyszerre hajítottam el. Teljes erőből, mintha az életem függne

tőle.

Egyébként ez így is volt. Másodszor már nem akad így horogra a fiú.

A krumpli fájdalmasan az arcomba csapódott – nem is olyan ügyetlen a

kölyök! De az én lövedékem sem tévesztett célt, egyenesen a homlokának

ütközött. Nagyon nagy pech lett volna, ha hanyatt esik a fiú, vagy a félig

elhúzott rácsra zuhan.

De nagyszerűen sikerült!

A fiú felkiáltott, a fejéhez kapott, és egyenesen belezuhant a nyílásba.

– Köszönöm, Nővér – ordítottam odaugorva a legyőzött ellenfélhez. –

Uram, áldottak a kicsi gyermekek, övék lesz a mennyeknek országa!

A kölyök nyöszörgött, a padlón kúszva igyekezett talpra állni. Láthatóan

nem mérte még föl teljesen a katasztrófa mértékét. Lendületesen

felrántottam a földről, megráztam, gondterhelten megkérdeztem:

– Nem ütötted meg magad, barátocskám?

– Jaj… – kezdett siránkozni a kölyök ráébredve, hogy egyenesen egy

haramia markába került.

Úgy láttam, semmi baja, megőrizte a Nővér.

– Ne ordíts, késő már üvöltözni – csitítgattam, miközben lecibáltam róla

a csuhát, jó kis darab volt. Erős, majdnem új. A cipő is jó erős volt, a talpa

fából.

A nadrág már rosszabb volt, teljesen elvékonyodott, láthatóan nem csak

egy szerzetest szolgált ki, az ing meg végképp vacak volt. Elengedtem a száját

szótlanul eltátott legénykét, aki nyomban négykézlábra ereszkedett, és

lekúszott kedvenc fűrészporomra. Én még egyszer felbecsültem a távolságot

a mennyezetig, és nekiláttam, hogy csíkokra hasítsam a csuhát. Az elszántság

erőt adott: a körmöm beszakadt, és a fogammal is segítettem, de néhány perc

alatt elkészültem. Az így nyert csíkokat kettesével összetekertem, majd

összekötöztem őket. Teljes erőből megrángattam. Elbír?

Ha a Nővér is úgy akarja – elbír…

Megdörzsöltem az arcomat – fájt, sőt, mintha még vér ízét is éreztem

volna a számban. Csak nem sikerült ennek a nyavalyásnak kivernie egy

fogamat? Nem, úgy látszik, a számat haraptam meg.

– Úgyis elszakad az a kötél – közölte a kölyök sírós hangon. – És akkor

belőled sodrok majd kötelet!

Fogtam az egyik cipőt, és rákötöttem a kötél végére. Céloztam, és

feldobtam a nyílásba. A cipő már első kísérletre beleakadt a rácsba. Óvatosan

rácsimpaszkodtam a kötélre – megtartott…

A kiskorú börtönőr ordítva rám vetette magát, belekapaszkodott a

lábamba, alig tudtam lerázni magamról. Nem túl nagy súlya lehetett volna az

az utolsó csepp, amelytől túlcsordul a pohár.

– Megölnek téged, megölnek! – kiáltotta a fiú, öklével kalapálva mellemet.

Na szép kis próféta…

Az ing ujjával betömtem a száját, a csíkokra szaggatott inggel

megkötöztem kezét-lábát. Jó erősen, csomót kötni aztán tudok.

Letettem a fűrészporra – kegyetlenkedni semmi értelme, minek is fázna

föl a fiú? Visszatértem kötelemhez.

Most vagy soha…

A kötél recsegett-ropogott, de kitartott. Másztam fölfelé rajta, igyekezve

minél simábban, de gyorsan mozogni. A rács rezgett kissé, de úgy láttam,

szilárdan tartja magát a nyílásban.

Végre sikerült kezem kinyújtva megkapaszkodnom a rés peremében. Még

egyetlen pillanat, és kikapaszkodtam a folyosóra. Pucéran, mocskosan,

ijesztően, az erőfeszítéstől, és mi tagadás, a félelemtől reszketve.

– Köszönöm, Nővér… – suttogtam megint visszanézve a sötét nyílásba,

amelyen keresztül alig látszott a fűrészporon vergődő fiúcska.

A fal kiugrásán egy már-már kialvó fáklya égett. Alatta egy az élelem

maradékával teli kosár állt – nem én egyedül tengődtem a kővermekben ott

hevert egy kulcscsomó három kulccsal és egy alma – legyen áldott.

Felemeltem, beletöröltem a kosárban az ételt takaró rongyba, beleharaptam.

Savanyú volt. Egyáltalán nem jóízű.

A fáklyával és a kulcsokkal a kezemben, a derekamra tekert kötéllel

elindultam a folyosón.

Közben egyfolytában faltam az almát.

A folyosón lévő összes rácsot egy kulcs nyitotta. Az egyiket, amely alatt

mozgást érzékeltem, kinyitottam. Leszóltam. Leguggoltam, lenéztem a

sötétségbe, erősen megkapaszkodtam – nehogy a saját csapdámba essek.

De az ember azon a lapos valamin fekve, ami egykor fűrészpor volt, nem

reagált. Tompán bámult rám, kezében egy darab már megkezdett kenyeret

szorongatva. Majd lassan hátat fordított nekem, összegömbölyödött, és

tovább evett. Tetőtől talpig mocskos volt, hosszú haja a lapockájáig lógott a

hátán.

Rajta már nem lehet segíteni. Még ha kézen fogva kivezetnék is a

börtönből, visszamászna.

– Ej, szent testvérek… – suttogtam. – Ennél a vérpad is jobb lenne… ennél

minden jobb lenne.

Még két kulcs volt a karikán. Odamentem a felügyelők szobájába nyíló

ajtóhoz, hallgatóztam.

Csönd volt…

Kiválasztva a kulcsot óvatosan megfordítottam a zárban. Nem csikorgott,

nem zörgött – a zárat gondosan megolajozták.

Belestem, készen az összecsapásra is, a menekülésre is. A három fáklya

fényétől – a negyedik nemrég égett le, halkan füstölgött – megfájdult a

szemem. Igen… hozzá kell szoknom. Ha most kiszabadulok a napfényre,

rosszabb leszek, mint egy vakond.

A börtönőr aludt. Egy szál alsónadrágban feküdt a hátán a rendetlen

ágyban, és halkan horkolt. Olyan ember, akár bárki más, aki lecsukta a

szemét…

Óvatosan körbejártam a szobát. Találtam egy kis bunkót – aligha a foglyok

megfékezésére szolgált, inkább a patkányok elkergetésére. De hát mennyivel

rosszabb az ember a patkánynál?

Odaléptem a börtönőrhöz, és miden fölösleges ceremónia nélkül

fejbekólintottam. Nem teljes erőből – alvót megölni halálos bűn, csak úgy,

hogy egy negyedórára, félórára kivonjam a forgalomból.

Mint kiderült, túl kicsit ütöttem! A szerzetes összerándult, kinyitotta a

szemét, és azonnal a torkom felé kapott. Alig tudtam elhajolni, különben

összeroppantotta volna a gégémet. Megint rácsaptam a bunkóval, ezúttal

erősebben.

A börtönőr nem vesztette el az eszméletét, de összecsuklott. Gyorsan

összekötöztem a kezét, és odakötöttem az ágyhoz. A száját betömtem egy

ronggyal, amely a rendetlen asztalon hevert.

Volt ugyanott egy korsó is, benne egy kevés maradék bor. Belekortyoltam –

és megszédültem.

Jó erős bort isznak a szerzetesek!

Az ágy mellé húztam egy széket, leültem, és megkérdeztem:

– Na mi van? Ha kiveszem a rongyot a szádból, kiabálni fogsz?

A börtönőr rám vetette üres tekintetét, de meg sem moccant. Borszaga volt,

hát ezért küldte a fiacskáját, hogy etesse meg a foglyokat…

– Gondolkozz… – tanácsoltam. Odamentem a sarokban lévő mosdóhoz,

bevizeztem egy törölközőt, és tetőtől talpig ledörzsöltem magamat. A maradék

vizet egyszerűen a fejemre öntöttem, és alaposan megtörölköztem a börtönőr

csuhájában. A veremben mindennap lemosakodtam az ajándékba kapott vízzel,

mégis úgy néztem ki, mintha szutykos lennék tetőtől talpig.

A szekrényben találtam még két csuhát, fehérneműt, néhány nadrágot.

Micsoda élvezet volt felöltözni! Csak az ágyban vagy a strandon jó pucéran

heverészni. Fejemre húztam a kámzsát, és odamentem börtönőrömhöz. Kissé

már magához tért, rángatózott.

– Beszélsz? – kérdeztem. – De halkan – pontosítottam.

Energikusan bólogatott, erre kivettem a rongyot a szájából.

– Rablógyilkos – suttogta az őr.

– Nagyon örvendek, Ilmar vagyok. Nos, mi a helyzet? Akarsz élni?

– Hol a fiam?

Nem magát félti… vagyis van még valami emberi vonás a lelkében.

– A cellában. Él, kutya baja.

A börtönőr bólintott. Valahogy túlságosan jól bánok vele!

– A fűrészporon fekszik, megkötözve… – tettem hozzá. Majd hazudtam

egyet: – De a lefolyót eltömtem. Mit gondolsz, összegyűlik három óra alatt

annyi víz, hogy ellepje a fiú fejét?

– Gyil… – kezdett volna üvölteni a szerzetes, de nyomban betapasztottam a

száját. Néhány másodperc múlva meggondolta magát a börtönőr, abbahagyta a

vergődést, és akkor elvettem tenyerem a szájáról.

– Azt hiszem, egyáltalán nem kell három órát várni – mondtam. – A víz

ugyanis jéghideg. Egy félóra, egy óra alatt kiszív a testből minden meleget.

A szerzetes hallgatott. Gondolkodott.

– Meg akarod menteni az életedet meg a fiadat?

– Az én életemnek már vége… – mondta a szerzetes színtelen hangon.

– Talán csak nem büntetik halállal vétkes társukat a szent testvérek?

– Ki miben vétkezett, olyan büntetést kap… – suttogta a börtönőr.

– Az én helyemre kerülsz – döbbentem rá.

Az őr gondolkodott.

– Rajtad múlik a döntés – mondtam. – Nekem mindegy. Én mindenképpen

megszököm. Ha sikerül, hála a Nővérnek, de ha elkapnak, nem adom meg

magam élve. Tőled csak annyi függ, mi lesz veled meg a fiacskáddal.

– Az én életemnek már vége – mondta bágyadtan a börtönőr.

– Eddig talán volt életed? – kérdeztem szinte vidáman. Mintha nem is kellett

volna sietnem… de valami furcsa, komisz kívánság tombolt bennem, hogy

gúnyt űzzek legyőzött ellenségemből.

A szerzetes a szemembe nézett, és váratlanul bólintott:

– Nem. Már van vagy tíz éve, hogy az életemnek vége. Igazad van, tolvaj.

Egyből elmúlt minden késztetésem a gúnyolódásra.

– Magyarázd el, hogy jutok ki innen – mondtam. – Akkor leengedem a vizet,

és életben marad a fiad. Téged sem bántalak, itt hagylak megkötözve, és ennyi.

– Talán hinnél annak, amit mondok? – kérdezte a szerzetes komoran. – Na

meg elmagyarázni… reggelig is kevés lenne az idő.

– Akkor ég áldjon – mondtam. A rongy után nyúltam, hogy betömjem a

száját.

– A vízről hazudtál – mondta váratlanul a szerzetes. – Tudom, hogy hazudtál,

a szemed elárul. Él a fiam?

Úgyis megmondtam volna neki, hogy semmi veszély nem fenyegeti a fiát.

– Él – vallottam be.

– Öld meg őt, haramia.

– Micsoda? – Alig tudtam megállni, hogy fejbe ne vágjam a bunkóval ezekért

a szavakért.

– Bűnös a fiú, haramia. Nem őrültem meg, hogy elküldjem őt farkasokat

etetni. Nyilván… nyilván látta, hogy részeg vagyok. Vagy elhatározta, hogy

móresre tanít téged. Ha megtalálják a cellában, engem meg itt… mindent

megértenek. Engem száműznek egy északi kolostorba az éberség elmulasztása

miatt, őt meg ott hagyják a cellában. Inkább öld meg őt, tolvaj Ilmar. Terheljen

ez a bűn engem.

– Hogy vagytok képesek ti szent testvérek egy ilyen kis gyereket egy föld

alatti verembe vetni? – Nem akartam hinni a fülemnek.

– Ő nem gyerek, hanem szent testvér, mint mi itt mindannyian…

Már csak ez hiányzott!

Amikor szökik az ember, amikor minden eszközt megragad – az más helyzet.

És ha a verembe lezuhanva nyakát szegte volna a kölyök, azt a bűnt vállaltam

volna. De így, elmenekülni tudva, hogy a srác elevenen elrohad egy

kőveremben!

– Nem vagyok képes megölni, nem áll rá a kezem – suttogtam. – Tolvaj

vagyok, nem rablógyilkos! Érted? Tolvaj!

A börtönőr feljajdult. A szívét szaggató fájdalomtól, és nem az én bunkóm

csapásaitól…

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Jens.

– Jens, kioldom a lábadat. Elkísérlek a veremig. Leugrasz. Feladod nekem a

fiadat. Itt hagyom őt, az ágyon. Magyarázd el neki, hogy… mit kell mondania,

hogy ne vádolhassák semmivel.

A szerzetes zavart értetlenséggel bámult rám. Majd megkérdezte:

– Miért csinálod ezt?

– Hát csak azért, mert nem vagyok rablógyilkos!

– A szekrénynek dupla feneke van – mondta Jens rövid töprengés után. –

Emeld fel a deszkát, van alatta egy rejtekhely. Van ott egy kés és némi vaspénz.

A kés nem túl jó, a pénz is kevés, de neked jól jöhet.

– Köszönöm – jöttem zavarba most én.

– Ne köszönd. Csak egyre kérlek… amikor elkapnak, szúrd agyon magad.

Különben a vallatásnál elmondasz mindent, hogyan is történt valójában.

– Biztos vagy benne, hogy elkapnak?

– Biztos – közölte tömören a börtönőr. – Vedd le a kötelet a lábamról.

Néhány perc múlva már visszafelé mentünk a cellámhoz. Jens haladt elöl,

kicsit tántorgott, aligha a részegségtől, inkább az én bunkócsapásaimtól. Én a

nyomában mentem, egyik kezemben a késsel, a másikban a bunkóval. Amikor

megálltunk a nyílás fölött, a gyerek örömmel felnyögött a fűrészporon vergődve.

Nyilván azt hitte, bátor apja elbánt a haramiával, és most hozza vissza. De

amikor meglátta, hogy valójában nálam van a fegyver, elcsöndesedett.

– Nem emelsz rám kezet? – kérdeztem a szerzetestől. Ő lenézett a bűzölgő,

sötét nyílásba, és bólintott:

– Nem bántalak.

– Nem úgy van az, szent testvérem. Esküdj! Az Oltalmazó Nővérre, az

Üdvözítőre, a hitedre esküdj! Hogy nem próbálsz kárt tenni bennem vagy

visszalökni a verembe!

– Esküszöm, hogy nem teszek benned kárt, és nem löklek be a verembe.

Esküszöm az Üdvözítőre és az ő Nővérére, Ilmar!

Most már a hangja is olyan halott volt, mint korábban a szeme. Nem csoda,

most a cellába bámult le, amelyben hátralévő éveit kell majd eltöltenie.

– Jól van – mondtam. A késsel elvágtam a kezén a kötelet, és hátraléptem

egy lépést, készen bármilyen bajra. Jens lassan megdörzsölte a csuklóját. Rám

nézett, és megkérdezte:

– Honnan tudod, hogy nem csak az időt húzom, ijesztgetlek téged? És

mindjárt jön a váltás, neked pedig véged?

– Akkor ez volt a sorsom – mondtam. – De nem véletlenül mondta a Nővér:

„Ha nem tudod, mit tegyél, tedd a jót.”

Jens ferdén elmosolyodott. És leugrott. Odaléptem a nyíláshoz. Megvártam,

amíg a börtönőr feloldozza a bömbölő gyereket, letörli a taknyát, és felképeli.

– Rajta, add fel – szóltam le.

– Várj – vetette oda keményen Jens. Gyorsan és halkan beszélt a fiához,

valamit magyarázott neki. A kölyök egyszer megpróbált ellenkezni, kapott egy

pofont, és elhallgatott. Majd hóna alatt megragadva a gyereket Jens a nyíláshoz

lépett.

Kinyújtott karral felemelte a srácot.

Az meg még rúgkapált, a disznó. Nem óhajtotta, úgymond, egy haramia

kezéből elnyerni a szabadságát.

Kénytelen voltam én is nyakon legyinteni, hogy lehiggadjon. Keményen

fogva a fiú kezét leszóltam a nyíláson:

– Nos, Jens, ne gondolj rám haraggal. Ég áldjon.

– Elkapnak… – mondta a szerzetes. És hirtelen, ahogy rám nézett, az életnek

egy szikrája jelent meg a tekintetében. – Kivezesselek?

– Nincs kedved itt megrohadni? – kérdeztem. – És miért bíznék meg benned?

– Semmiért.

Néhány másodpercig haboztam, átkozva magamat a határozatlanságom

miatt. Egy dologban igaza van Jensnek – még szerzetesi öltözékben is nehéz

kikeveredni az Urbisból. Nem ismerem az itteni rendet, a köszönéseket, az utat

sem tudom.

– Kötözd oda! – adtam oda a kölyöknek a kötelet. – Jens! Ha elbír a kötél,

szerencséd van.

A gyerek szipogva és megint sírdogálva odakötötte a kötelet. Rosszul csinálta,

a csomó csúszkált. Megcsóváltam a fejem, de nem léptem közbe.

Jens óvatosan megfogta a kötelet. Felnézett. Nyelt egy nagyot –

ádámcsutkája megrándult a bőre alatt. És elkezdett felmászni. Gyorsan,

lendületesen.

A csomó mégis kitartott, de a kötél recsegett-ropogott. Jensnek az utolsó

pillanatban sikerült elkapnia a rácsot, ott lógott rajta. A rács megingott, lassan

kezdett lecsúszni a mélybe. A kölyök felbőgött, elkapta az apja csuklóját,

megpróbálta felhúzni.

– Menj innen… – hörögte a börtönőr. – Menj innen, te hülye!

– Hogy fagyoskodjatok a pokolban! – kiáltottam, és lehajolva felhúztam

Jenset. Tisztában lévén azzal, hogy hülyeséget csinálok. Mibe kerülne neki,

most megragadni engem, és magával rántani, vissza a verembe? Fiacskája meg

idehozza az őrséget…

Nyögve, fogcsikorgatva Jens kimászott a nyíláson. Egy lépéssel odébb

kúszott.

– Féltél ott lent? – kérdeztem.

Jens hallgatott. De az a disznó kölyök megpróbált térden rúgni. Szerencsére

számítottam valami ilyen aljasságra, és elhúztam a lábamat – és lekevertem neki

a soron következő nyaklevest.

A következőt az apjától kapta.

– Jóért nem fizetünk rosszal… – suttogta Jens.

– De ez haramia! – vinnyogta a kölyök. – Apa, téged megbüntetnek!

– Ő tolvaj… – mondta halkan Jens. – Menjünk.

Ismét felfegyverkezve a késsel és a bunkóval utánuk indultam. Szorosan a

nyomukban haladtam, nehogy be tudják csapni az orrom előtt a folyosó ajtaját.

De meg sem próbálták.

A szobában Jens hálóinget adott a fiúra, majd saját kezével megkötözte a fiát.

Erősen megkötözte, figyeltem.

– Aludtál – mondta Jens a fiúnak. – Semmit nem tudsz. Akkor ébredtél fel,

amikor a haramia leütött és megkötözött. Érted? – A kölyök bömbölt. – Ne bőgj.

Nem lesz semmi bajod – mondta Jens fáradtan. Fogta a rongyot, amivel előzőleg

én elhallgattattam, és a fia szájába tömte. És kész, többet rá sem nézett.

Felöltözött, majd hozzám lépett, és néhány mozdulattal megigazította

öltözékemet. Nem könnyű dolog tapasztalat nélkül felvenni a csuhát…

– A kámzsát… – vetette oda. – És dugd el a kést. Járj lassan. Hallgass.

És az ajtó felé indult.

HARMADIK FEJEZET

amelyben csodálatos löttyöt találok ki, de senki nem siet megkóstolni

JENS ment elöl, én mögötte, csuhám ujjába rejtve a kést. Nem bíztam, nem is

bízhattam Jensben. De ha elárul, elsőként ő hal meg. A folyosó néptelen volt,

a kápolnába vezető ajtó zárva. Látva, hogy Jens könnyedén fejet hajt,

összetettem kezem a szent oszlop jelével, és gondolatban hálát adtam az

Üdvözítőnek. Azért, hogy félrefordította szigorú tekintetét, és adott nekem

egy esélyt. Hiszen még sosem történt meg, hogy valaki megszökött volna az

egyházi fogságból!

Az megesett, hogy szabadon engedtek valakit. Olyan is előfordult, hogy

legfelső parancsra megkegyelmeztek, például, ha a Birodalomnak szüksége

lett a vétkes hadvezérre.

De olyat sosem hallottam, hogy valaki megszökött!

– Három ellenőrzőpont következik – szólalt meg hirtelen Jens. – Az elsőn

könnyen átjutunk. Csak meg ne szólalj.

– Na és a második meg a harmadik?

– A harmadikon is átjutunk. Ha a másodikon átengednek. Gondolkodom,

ne zavarj.

Amikor lefele hurcoltak, sehol nem láttam őröket. Vagy jól ismerték

kísérőimet, vagy lejutni könnyebb, mint kikeveredni innen…

– Járj kisebb, egyenletes lépésekkel… – figyelmeztetett Jens. – Ha

megállok, te is állj meg. Ha elindulok, gyere utánam.

Az első ellenőrzőpont olyan észrevehetetlen volt, hogy én biztosan

elmentem volna mellette, egyből felkeltve ezzel az őrség gyanúját. Egy fülke

volt a folyosó falában, benne egy kis asztalnál három szerzetes ült, minden

világítás nélkül. Kettejük előtt kézíj feküdt az asztalon, tompa hegyű

nyilakkal, amelyek nem ölnek, csak harcképtelenné tesznek.

A harmadik előtt egy ív papír feküdt, és egy magától író toll – és ez valami

miatt még fenyegetőbbnek tűnt, mint a fegyver.

– Béke veletek, testvérek – mondta Jens megállva. Az őrök levették

kezüket az íjakról.

– Béke veled is, dán – mondta a tollal felfegyverkezett szerzetes

gunyorosan, mintha Jens származása holmi tréfák tárgya lenne. – Mi újság?

Nyugton ülnek a tieid? Nem törik a fejüket szökésen?

Mind a hárman elmosolyodtak.

– Törik bizony, mindennap azon törik – felelte Jens tartózkodóan. – Ki

van ma a konyhán?

Az őr elégedetlen képet vágott.

– Pierre… nem kell sietned…

– Szent Sebestyén óvjon meg minket a gyomorgörcstől… – felelte Jens.

Mind a három szerzetes felröhögött.

– Formában vagy ma, Jens! – közölte az őr, és valamit feljegyzett a

papírjára. – Eredj…

Jens nyomában továbbmentem a folyosón. Ahogy úgy ötvenlépésnyire

eltávolodtunk az őrhelytől, megkérdeztem:

– Mit gondoltak, ki vagyok én? Miért nem kérdeztek semmit?

– Ha továbbmész a folyosón, a börtön után következnek a bűnös

szerzetesek cellái – mondta monoton hangon Jens. – Őket különböző idejű

szótlanságra és magányra ítélik… persze nem olyan szigorúra, mint… mint

az én felügyeletem alá tartozókat. Engedélyezték, hogy magammal vigyek

egyet segítségnek, amikor az ellátmányért megyek. Mindig magammal viszek

egyet, még akkor is, ha egyedül is el tudnám hozni a kosarat. Számukra ez

öröm.

– Értem… Na és a második ellenőrzőpont?

Jens megállt. Megfordult, bólintott.

– Erről van szó. A második ellenőrzőponton ők nem mehetnek túl.

– Hány ember van ott?

– Öten vannak. Ilmar, nem engedem, hogy megöld a testvéreimet.

– Akkor találd ki, hogy juthatunk át vérontás nélkül.

Gondolkodott. Valóban gondolkodott. Jó lenne tudni, miről…

– Tolvaj Ilmar, tudsz gallul?

– Igen.

– Jól?

– Még senki nem kifogásolta.

– Menjünk…

Továbbmentünk a folyosón, és megálltunk egy oldalfolyosó torkolatánál.

– Meg kell néznem, ki van a második őrhelyen – mondta Jens. – Nincs-e

ott valaki, aki ismeri Pierre-t.

Megráztam a fejem.

– Nem, Jens. Értem a tervedet. De nem engedlek el egyedül. Kockáztatunk.

– Akkor menjünk a konyhába… – mondta csodálkozás nélkül Jens.

Már a kis oldalfolyosón megéreztem a fövő étel szagát. Nem volt

étvágygerjesztő.

Jens kopogott az ajtón, majd belépett a konyhába. Én a nyomában.

Odabent világos volt, vakító világosságot árasztott néhány gázlámpa. A

konyha közepén remek tűzhely állt, szintén gázzal működő, rajta lábasokban

rotyogott, fortyogott az étel. Az előkészítő asztalnál jó minőségű acélkéssel a

kezében ott állt az a bizonyos Pierre – erős testalkatú, gyerekesen ártatlan és

pufók arcú legény, csuhája fölé fehér kötényt kötött, fején maszatos fehér

sapka, hetykén a tarkójára tolva. Legfeljebb a magasságunk volt hasonló.

– Ó, Jens – ordított fel örömmel Pierre. – Vagy süket volt egy kissé, vagy

egyszerűen szívesebben ordítozott, mint normális hangon beszélt. – Korán

jöttél, Jens! Még nincs kész a kaja!

– Nem a kajáért jöttünk, testvér… – mondta Jens bűntudatosan. Rám

nézett, és megkérdezte:

– Megjegyezted a hangját?

Bólintottam. Jens hirtelen megfordult, és öklével jókora csapást mért

Pierre homlokára.

– Ola-la-la… – nyögte keservesen a szakács, és lerogyott a földre.

Csodálkozva megráztam a fejemet, mintha én kaptam volna az ökölcsapást.

Még sosem láttam ilyet, hogy egy súlyos csapással kiütött embernek még

ideje lett volna bármit is tagoltan kimondani. Legfeljebb csak színdarabokban

marad idejük a hősöknek, hogy az Üdvözítőhöz fohászkodjanak vagy átkot

mondjanak és valami tanulságos kijelentést tegyenek. De a való életben ez

képtelenség!

Az eszmélettel együtt legfeljebb egy szaftos káromkodás töredéke

távozik…

– Jó erős – Jens is elcsodálkozott. – Ol-la-la, jó erős…

Magyarázatra nem volt szükségem. Ketten gyorsan lerángattuk a csuhát,

a kötényt, a sapkát Pierre-ről. Elzártuk a tűzhelyt – ha kialszik a láng, a gáz

megöli a gallt. Megkötöztük Pierre kezét-lábát.

– A száját nem kell betömni – határozott Jens. – Úgyse hallaná meg senki

az ordítását. Folyton orrhangon beszél, rosszul szelel az orra, ha betömjük a

száját, megfulladhat.

Amikor befejeztem az átöltözést, megkérdeztem:

– Hasonlítok?

Jens kétkedve bámult rám. Megrázta a fejét:

– Nem. Legfeljebb annak a szemében, aki csupán egyszer látta Pierre-t,

azt is sötétben.

Tarkómra toltam a sapkát. Fogtam a szakácskést, és a homlokomnál

levágtam túl hosszú hajamat, hogy legalább valamennyire emlékeztessen a

szerzetesek rövidre nyírt hajára.

– Korán jöttél, Jens – mondtam.

Ajkát beharapva meredt rám a börtönőr. Vállat vont.

– A hangod hasonlít… Nem is tudom. Pierre-t nemrégiben helyezték ide

hozzánk, büntetésből. Talán nem ismernek meg.

– Ahogy a Nővér és az Üdvözítő akarja. Tudod mit… csináljunk még

valamit…

Lekaptam a tűzhelyről az ott rotyogó lábast. Beleszagoltam. Gusztustalan

volt a leves, de nem teljesen ehetetlen.

– Hol van a szemetesvödör? – kérdeztem, és a leves felét átöntöttem egy

párolódó káposztával teli rézedénybe.

– Ott…

– Önts ide valamennyit belőle.

Az undortól fintorogva Jens fölemelte a nehéz tölgyfa vödröt, és jó nagyot

löttyintett belőle a lábasba. Remekül sikerült! Már a leves puszta látványától

– a benne úszó krumpli- és hagymahéjjal, valamiféle végképp reménytelen

húscafatokkal és erekkel, holmi végképp azonosíthatatlan, gyanús küllemű

uszadékokkal – hányingere támadt az embernek.

– Uram isten, többször is ilyesmit adott ennünk – suttogta Jens.

– Menj előre – utasítottam. – És szitkozódj…

– Értem.

Alig léptünk ki a főfolyosóra, Jens egyből fölemelte a hangját:

– Ez étel? Ez leves? Ezt a moslékot még egy disznó sem enné meg!

– Ol-la-la – kiabáltam. Még a fülemben csengett Pierre búcsúkiáltása. –

Ez leves! Ez gall hagymaleves! Finom!

– Finom? Kóstold meg magad! Megeszel a szemem láttára egy tányérral

belőle! – ordította Jens. – Még a rabokat se lehet mosogatólével etetni! Ezt

meg nekünk főzted! Testvéreidnek! Ezt senki nem eszi meg!

– Ez nagyon is ehető! – vágtam vissza. Vagy beleéltem magam a szerepbe,

vagy elkapott a hév, de valóban le akartam győzni a szópárbajban Jenset. –

Forró leves! Galliában mindenki ezt a levest eszi!

– Ezt senki nem eszi meg! Ez mosogatólé! – Jens megrázta a lábost, a forró

lé kilöttyent a padlóra. – Ezt Luigi testvérnek látnia kell!

Dühödt vitában értük el a második ellenőrzőpontot. Ez is a folyosó falába

mélyesztett fülke volt, de tekintélyes méretű, és két erős fényű acetilénlámpa

világította meg. Öt szerzetes meresztette szemét elképedve aprócska

menetünkre.

– Nézzétek meg, mit főzött! A gazember! – üvöltötte Jens dühösen,

lecsapva a lábost az őrök elé.

– A Nővér mentsen meg tőle! – suttogta az egyik szerzetes, a csónak jelére

összetéve kezét. – Micsoda moslék…

Az egyik, a legkíváncsibb a lábos fölé hajolt. Jens fölemelte az edényt, a

szerzetes orra csaknem beleért. Nem tudom, mit látott meg benne, de az arca

elzöldült, a torkához kapott, és kirohant a beszögellés mélyén levő kis ajtón.

– Azt akarom, hogy Luigi testvér lássa ezt! – kiáltotta Jens. – És hogy

Pierre maga egye meg ezt a moslékot!

Jens rájött, hogy hiba volt rám terelni a figyelmet, a szerzetesek már

kezdték fölemelni a fejüket, ezért megint kiabálni kezdett:

– Férgek vannak benne! Nagy férgek! És mi ezt ettük!

Nyilván rendes ételt kaptak a szent testvérek az Urbisban, ez az újság

túlságosan megrázó volt számukra. Eltorzult arccal húzódtak távolabb a

lábost rázó Jenstől, aki igyekezett hátával eltakarni engem. Eh, kóstolnák

csak meg a kényszermunkások kosztját…

– Én majd mindent elmagyarázok Luigi testvérnek – kiáltottam, és sietve

elindultam előre. – Én magam, ol-la-la! A testvér majd megérti!

– Azt már nem, együtt megyünk! – ordította Jens, és utánam iramodott.

A sokkot kapott szerzetesek nem állták utunkat. A jelek szerint az

foglalkoztatta őket, mikor szabadul fel a vécé, ahonnan félreérthetetlen

hangok hallatszottak.

Amikor már eltávolodtunk az őrhelytől, Jens ezt mondta:

– Ez a lábos mentett meg téged… az a barát, aki rosszul lett, jól ismeri

Pierre-t. Állandóan körülötte lebzsel, ennivalót kunyerál…

Hallgattam, a lélegzetemet is visszafojtottam. Még néhány lépést

mentünk, amikor lábdobogás és kiáltás hangzott fel mögöttünk.

– Várjatok, testvérek! Jens, Pierre, várjatok!

Az egyik szerzetes futott utánunk. De csak egy…

– Mi van? – kérdezte Jens megfordulva.

– Alá kell írnotok! – lengetett egy papírlapot a szerzetes. – Írjátok alá!

Jens letette a földre a lábost, szótlanul átvette az ívet, megfordította a

szerzetest, aki engedelmesen a falnak támasztotta kezét, és az ő hátán Jens

aláírta a papírt. Majd megmutatta nekem, hol kell aláírnom. Figyelmesen

megnéztem Pierre kézjegyét – semmi különös, egy kacskaringó és egy hurok,

és lemásoltam.

– Hogy kerülnél Jenshez, a verembe! – kívánta nekem dühösen a szerzetes,

és még csak rám se nézve megfordult. – Méregkeverő!

A harmadik ellenőrzőpont már közvetlenül a kijáratnál volt. Itt még

ablakok is voltak, igaz, rácsosak. Ez volt a legnagyobb helyiség, és itt nemcsak

szerzetesek adták az őrséget, hanem az egyházi gárda tagjai is, golyózóval,

karddal és egyéb halált okozó fegyverekkel.

És ahogyan az olyan posztokon mindig, ahol két hatóság emberei közösen

adják az őrséget, itt is kupleráj volt.

Addigra már megszabadultam a szakácsköténytől és -sapkától. Jens is a

moslékkal teli edénytől. Egyszerűen és szó nélkül odamentünk a szerzeteshez,

aki előtt ott feküdt a nyilvántartó könyv, és aláírtuk, hogy kilépünk az Urbis

föld alatti részéből.

Nem álltam meg – amúgy sem nézett ránk senki –, és valódi nevemet

írtam alá. A szerzetes bólintott, és visszafordult társai felé, akik a gárdistákkal

a „tehén” nevű izgalmas és az Egyház által nemigen támogatott játékot

játszották.

Elhaladva a kapunál álló két alabárdos mellett, akik szórakozó társaikat

figyelték, kiléptünk az utcára. Megálltam, végre felfogva, hogy sikerült a

szökés. Legalábbis majdnem sikerült – az Urbisból kilépéskor nem kérnek

semmiféle papírt.

Késő este volt, a nap már csaknem lenyugodott. A járdán fiatal noviciusok

haladtak fáklyával a kezükben, és sorra gyújtották meg a gázlámpákat.

Majdnem mindenki szerzetes volt itt, de akadtak világiak is – vagy az

Urbisban dolgoztak valamilyen egyházi szolgálatban, vagy gyónni jöttek,

esetleg misére, tanácsért vagy segítségért. Hiszen itt nemcsak kancellária és

föld alatti börtönök vannak, hanem egyházi kezelésű ispotályok, a

konzisztórium, itt van a Birodalom legnagyobb székesegyháza is, a Szent

Iskarióti Júdás-templom, na meg a helyi operaház, amely kizárólag bibliai

témájú műveket játszik, és világhírű.

De azért még csapdában voltam. Az ajtaja tárva-nyitva állt, de azért csapda

volt.

Elég, ha a szerzetesek rátalálnak a megkötözött Pierre-re vagy Jens fiára –

és annyi. Tíz percen belül kordonnal zárnak le minden kijáratot.

– Köszönöm, Jens – mondtam. – Most hová megyünk?

– Öt perc az út a Szent Patrik-kapuig – bólintott Jens. – Menjünk.

– Vagyis döntöttél? Te is elszöksz?

– Igen – bólintott Jens.

Végigmentünk az utcán, könnyed főhajtással köszöntve a szent

testvéreket, lelkipásztorhoz illően a szent oszlop jelével üdvözöltük a

világiakat.

– El sem akarom hinni – szólalt meg halkan Jens –, hogy sikerült…

– Úgy gondoltad, elkapnak minket?

– Biztos voltam benne.

– Gyakran kijössz a föld alól, Jens?

Nem válaszolt rögtön.

– Nem.

– Tilos?

– Én nem kívánkozom…

Előttünk már látszott a széles, barátságosan nagyra tárt kapu, amelynél

szerzetesek is, őrök is álldogáltak. És a kapun túl – ugyanolyan utca…

csakhogy az ott már Róma.

– És most hová mész, Jens?

– Nem tudom.

– Dániába mész, a szülőföldedre?

– Nincs ott mit keresnem.

Minél közelebb értünk a kapuhoz, Jens annál elveszettebbnek látszott.

Mit is mondhatnék – én egész életemben szabad madár voltam, bár volt

alkalmam börtönben ülni is. Ha dutyiba kerültem, az sem volt baj,

megszöktem – vissza természetes közegembe. De Jens, akit a foglyaival együtt

befalaztak, nem szokott hozzá a szabadsághoz.

– Mit is mondhatnék, segítettél nekem – jelentettem ki gyorsan. Már csak

az hiányzott, hogy Jens idegessége felkeltse az őrök gyanúját. – Most megint

adósod vagyok. Segítek neked elrejtőzni.

– A pokol elől is elrejtesz? – Jens ajka reszketett a gúnyos nevetéstől. Azért

mégiscsak összeszedte magát, magabiztosabban lépkedett.

– Mindannyian oda kerülünk. De egyelőre még élsz. És a fiadnak sem esett

baja. Miért búslakodnál időnek előtte?

Áthaladtunk a kapun – senki még csak ránk sem nézett, egyelőre még nem

riadóztatták az őrséget.

– Miért búslakodnék… – mondta Jens elgondolkodva. – Nem erről van

szó. Nekem már minden mindegy… de téged, a tolvajt, szabadon engedtelek.

Megérte-e kockáztatnom ezért az életemet… az enyémet és a fiamét…

Jaj, ezek a moralisták! Eleinte óvják erkölcsösségüket. De ha komolyra

fordul a helyzet, a bőrükről van szó például, vagy azokról, akik fontosak

nekik, megfeledkeznek a morálról. De alighogy elmúlt a veszély, minden

kezdődik elölről. Nem követtem-e el bűnt, hogyan vezekelhetném le…

Miért van az, hogy aki istenfélelmével tűnik ki az életben, a veszély

pillanatában épp ellenkezőleg viselkedik, olyat tesz, hogy csak álmélkodni

lehet rajta? Ismertem egy tolvajt, ocsmány fráter volt minden szempontból.

Gondolkodás nélkül sértett meg nőket, az utolsó garasát is elszedte az árvától,

még tulajdon testvérét, aki szintén tolvaj volt, is képes volt átverni, márpedig

ez már mindenen túlmegy. De egyszer, egy ostoba részeg verekedésben,

amikor a lobbanékony katolikus legények kést rántottak, és folyt a vér,

közéjük vetette magát, hogy szétválassza őket. Ott is maradt. És ezzel

mindenkit ki is józanított – békésen szétváltak… pedig mindegyik

otthagyhatta volna a fogát, velem együtt, nagyon úgy festett a helyzet.

Miféle szerzet is az emberi lélek? Ha leélheti valaki az egész életét az

Egyház tanításának és a Birodalom törvényeinek megfelelően, de egy nehéz

pillanatban gyáva lesz és kishitű? Vagy épp ellenkezőleg: úgy él, mint valami

dúvad, de egy pillanatban nemes tettet hajt végre?

Az is lehet, hogy egyszerűen minden rárakódik a lélekre, amire tanítják

az embert, ami felé terelgetni próbálják? És mi ezt a hol sárból, hol

rózsasziromból felépült burkot tekintjük léleknek. Pedig a lélek… az igazi…

az ott van valahol az alatt a burok alatt, csöndben szunnyad. Amíg az élet úgy

meg nem rázza, hogy lehull róla a burok.

De akkor hogyan is van ez? Amilyennek születtél, olyanként is halsz meg?

Nem függ tőled semmi, nem függ semmi a világtól? És hogyan ítéli meg az

Üdvözítő az embert a másvilágon? A tettei szerint? De ha az csak a burok,

sárból és mirtuszból keverve? A lelke szerint?

De ha az változtathatatlan… Helyes lesz, ha a haramia, akinek valójában

tiszta és jámbor a lelke, megmenekül a pokoltól, az pedig, akinek romlott a

lelke, de gyávaságból és képmutatásból sosem tett rosszat, az örök fagy

birodalmába kerül?

– Nem tudom, Jens – mondtam. – Nem tudok én semmit, és válaszolni

sem tudok neked. Lehet, hogy rosszul tetted, amikor szembeszálltál az

Egyházzal… lehet, hogy fölöslegesen aggódtál a magad és a fiad életéért…

nem kellett volna segítened, hadd rohadjak el abban a gödörben a srácod

mellett. De az is lehet, hogy azzal, amit tettél, épp ellenkezőleg,

megmenekültél a rossztól. Egyet mondhatok: nem vagyok gyilkos, aki

ártatlanokat mészárol le. Nem vagyok szent, de gyilkos sem vagyok.

Rám nézett – tekintetében most nem halott üresség volt, hanem fájdalom.

De még a fájdalom is jobb, mint az üresség. Felsóhajtott.

– Hiszen ha tudnám…

– Nem kell tudnunk. De a földön semmi nem történik az Üdvözítő és a

Nővér akarata nélkül.

– Így van a földön, de mi a föld alatt voltunk.

Megtettem még vagy tíz lépést, amikor rájöttem, hogy tréfált. Még

zavarba is jöttem: mit tegyek most?

– Hát… de kijutottunk… Ha megint el akart volna tüntetni minket szem

elől az Üdvözítő, elkapnak minket a kapunál.

– Skolasztikát kellene tanítanod, Ilmar…

– Minek azt tanítani? Az élet tanít meg rá.

Keskeny, girbe-gurba járdán mentünk, mintha a folyamatosan terjeszkedő

Urbis tolná el magától a hétköznapi Rómát, megszorongatva a házakat és

utcákat. Néha lassan, dülöngélve elgördült mellettünk egy-egy hintó, de az

emberek többsége gyalog közlekedett. Senki nem üldözött minket.

– Jens, tudok itt egy jó kis helyet… – kezdtem. – Át kell öltöznünk. Világi

ruhába.

– Menjünk – egyezett bele Jens. Szemlátomást egyre rosszabbul érezte

magát emberek között, nyílt terek közt.

– De én nem tolom oda a képemet. Ismernek ott engem, érted? Rájönnek,

hogy Angolna Ilmar megszökött az Urbisból.

– Mi az, azt hiszed, bárki is tudja, hogy az Egyház elkapott téged? –

csodálkozott Jens. – Ez titok. Tíz ember, legfeljebb, ha húsz tudja. Nem lepne

meg, ha az Imperátorral se közölték volna.

– Akkor még kevésbé mehetek oda. Egy pillanat alatt feladnának. De

téged nem adnak fel. Sok oka lehet annak, hogy egy szerzetes világi ruhát és

maszkot akar. Igen… sőt azt gondolják majd, hogy nem szent testvér vagy,

hanem tolvaj, aki szerzetesnek öltözött.

– Most így is áll a dolog – hagyta rám Jens.

Rómát nem ismerem túl jól, de egy óra múlva kiértünk a Tizenegy

Bűnbánó terére. Ez a közepén magasodó szoborcsoportról volt nevezetes:

tizenegy térdre esett és arcra borult római katona, akik kezüket nyújtják

valaki felé, de a szobrász nem vette a bátorságot, hogy ennek a valakinek az

alakját is ábrázolja. A szobrok nagyszerűek voltak, maga Michelangelo

alkotta meg őket az Isten fogadott Fiának különleges engedélyével. Egyrészt

ugyanis nem volt szokás apostolok szobrát felállítani a tereken a galambok

nagy örömére, másrészt pedig akkor még a Tizenegy Bűnbánó nem lett

apostol az átkozott tizenegy hitehagyott helyett. Így római katonák jelentek

meg a téren, akiket már megérintett a láthatatlan áldás, de még nem

sorakoztak fel az Üdvözítő mellett.

– Ott az a ház – mutattam Jensnek. – A földszinten működik egy bolt,

színházi kellékeket, mindenféle jelmezt, maszkírozáshoz szükséges dolgot

árulnak…

– És honnan veszünk pénzt? – nevette el magát keserűen Jens.

– Pénz helyett ezt mondod, bárkinek, akár az eladónak, akár a

tulajdonosnak: „Az öreg Baltazár küldött. Azt kérte, vegyem át a holmit két

személyre, amit a múlt héten rendelt.”

Jens értetlenkedve bámult rám.

– A tulajdonos volt tolvaj – magyaráztam. – Fizetnek neki, nem is keveset

azért, hogy mindenkit, aki ezekkel a szavakkal állít be hozzá, ellásson ruhával,

a maszkírozáshoz szükséges kellékekkel és egy kevés pénzzel. Minden

nagyobb városban van ilyen bolt.

Az volt az érzésem, hogy a volt – mi tagadás, valóban már csak volt –

szerzetes sokkot kap. Talán azt hitte, hogy a tolvajnép csupa magányos farkas,

hogy nekünk nincs közös kincstárunk, nincsenek közös törvényeink és

megállapodásaink?

– Csak annyit kérdeznek tőled, mit rendeltek. Mondd azt, hogy… mit

gondolsz, minek kellene öltöznünk?

Jens tanácstalanul vállat vont. Jaj, sok bajom lesz, ha sokáig együtt kell

maradnunk!

– Mondd azt… – haboztam. – Mondd azt, hogy egy kereskedő és a segédje

számára rendeltünk jelmezt.

– Most tényleg a szolgád leszek – mormolta Jens.

– Nem, tévedsz. Szolgának én öltözöm. Az úton levő kereskedő ülhet

felfuvalkodottan, és fontos pofát vágva hallgathat. A szolgának viszont

sürgölődnie kell. Menj, Jens.

Még egyre habozott.

– Ha elkapnak minket – próbáltam ráijeszteni kissé –, kínvallatásnak

vetnek alá. Engem legalábbis biztosan! És akkor, ezt te is megértheted,

minden kiderül. Akkor úgy veheted, hogy nem mentetted meg a fiadat, te

sem menekültél meg, engem pedig a sírba tettél. Mire volt jó akkor

kikeveredni a föld alól, szegény Pierre-t fejbe csapni?

– Ő aztán igazán megérdemelte, amit kapott, a kotyvalékáért – morogta

Jens. És elég magabiztos léptekkel megindult a bolt felé.

Felsóhajtottam, és odamentem egy padhoz. Ha minden jól megy, egy óra

múlva már a postakocsin zötykölődünk Rómától távolodva. De ha nem…

A csuha alatt benyúltam nadrágzsebembe, megtapogattam a kés élét.

Silány kés. De meg tudom ölni vele magam. Még a pokol is jobb, mint az a

kőverem.

* * *

Rómától Lyonig csaknem ezer kilométer a távolság. De az út jó, még

százéves sincs. Egyenletesen, szorosan lerakott kőlapok, olyan széles, hogy

akár két postakocsi is el tud menni rajta egymás mellett, néhol pedig,

nagyobb falvak vagy városok közelében kőlapok helyett az új divatú aszfalttal

van borítva.

Mivé is lenne a Birodalom jó utak nélkül?

Valószínűleg szétesne provinciákra. Most viszont Rómától Lyonig egy jó

postakocsin, amelynek nyolc lovát minden állomáson cserélik, másfél napig

sem tart az út. Próbálja csak meg valaki megtenni ezt az utat lóháton.

Kevés pénzünk volt. Az a három acélmárka, amelyeket Jens tartogatott a

rejtekhelyén, és a tíz márka, amit a színházi bolt tulajdonosa adott kettőnk

részére. Én pedig habozás nélkül kifizettem tizenkét márkát a Lyon felé

induló legjobb postakocsi harmadosztályára szóló jegyekért.

Nagyon örültem, hogy rajtunk kívül senki nem volt a harmadosztályon.

Üres volt a postakocsi egész, deszkával körülkerített teteje, ahol húsz ember

számára voltak padok. És mivel éjszaka undok, apró szemű eső kezdett

szemerkélni, a tetőre vezető nyílásokat is bezárták. Teljes magányban

üldögéltünk, és a kerékzörgéstől még a kocsis és segédje sem hallhatta, mit

beszélünk.

Pedig jólesett beszélni. Köpenyünkbe burkolózva – az enyém egyszerűbb,

Jensé, bár viseltes, gazdagabb, összebújva ültünk, akár a testi-lelki jó

cimborák. És elmeséltem volt börtönőrömnek mindent, igen, valóban

mindent. A kényszermunkáról. Arról, hogyan tudtam meg, hogy a kisfiúnak,

Marcnak van Igéje, és azon az Igén egy tőr, amire szükség lesz a szökéshez.

Hogyan szöktünk meg a Gyászos-szigetekről… Hogyan ment el Marcus

egyedül, kihasználva, hogy nem tudok lábra állni… és hogy csak később

tudtam meg, hogy társam a Ház hercege volt.

Jens figyelmesen hallgatott, csak néha kérdezett ezt-azt a pontosság

kedvéért. Beszélgetésünk valószínűleg segített elterelni gondolatait súlyos

gondjairól.

Mikor befejeztem annak elbeszélésével, hogyan várt ránk csapda

Nápolyban, hogyan vette Marcus az Igére az összes fegyvert, ami volt

körülöttünk… egyben a postakocsi kerekét és egyéb apróságokat is, Jens

gépiesen a szent oszlop jelére kulcsolta össze a kezét.

– Ezért döntöttem úgy, Jens – mondtam –, hogy kötelességem segíteni

Marcusnak. Mert ő az Üdvözítő, aki újból eljött hozzánk. Az új Üdvözítő.

– Miért vadászik rá az Egyház? – kérdezte Jens. – Vagy azt akarod

mondani, hogy az Isten Fogadott Fia a maga érdekében túllép a hiten?

Gyors a felfogása…

– Nem, Jens. Valószínűleg úgy gondolják, hogy Marcus hamis próféta.

Vagy ami még rosszabb, ő a Kárhozatos.

– Uram, irgalmazz… – suttogta Jens. – Ha így van… Te mit gondolsz?

– Nem tudom. Már semmit sem értek.

– És mit fogsz csinálni?

– Megkeresem Marcust. Mellette maradok. Igyekszem megérteni… és

megpróbálom megállítani, ha valóban…

Nem fejeztem be a mondatot.

– Te tényleg hívő ember vagy… – mondta Jens kissé csodálkozva. – Nem

egyszerű tolvaj…

– Tolvaj vagyok. Vér is tapad a kezemhez. De hívő vagyok, és nem akarom,

hogy a Kárhozatos az én segítségemmel jöjjön el a világra!

– És hogy gondolod, kicsoda ő valójában? – kérdezte Jens. – Régebben a

szentírás-magyarázók úgy tartották, hogy a Kárhozatos nevének a

fenevadéval azonos számértékűnek, hatszázhatvanhatnak kell lennie. De a

gemátria2 nem igazolódott be. A Kárhozatos pedig a cselekedetei alapján

kegyesnek és jóságosnak mutatkozik majd. Csak egyre jobban belezavarodsz,

Ilmar!

– Igen, valószínűleg – ismertem be fásultan.

– És hol akarod keresni Marcust?

Elnevettem magam. Jens megkérdezte:

– Nem hiszel nekem?

– Természetesen nem. Lehetséges, hogy a szökésünket megszervezték. És

te valójában az Egyház nagyon ügyes ügynöke vagy, egy szent paladin, akit

útitársnak adtak mellém.

Jens bólintott.

– Látod, Ilmar? – mondta. – Még rajtam, az egyszerű emberen sem tudsz

eligazodni. Hogy ki vagyok, jót vagy rosszat hozok rád. És Marcuson akarsz

eligazodni, aki vagy a messiás, vagy az ő esküdt ellensége. Képes leszel rá?

Hallgattam.

– Jobb lett volna, ha ott maradsz, a veremben… – bökte ki hirtelen Jens.

– Becsületszavamra könnyebb lenne neked.

– Vissza is mehetsz, és belemászhatsz magad! – vicsorogtam. – Ott vár rád.

A szerzetes elhallgatott, összegörnyedt, köpenyébe burkolózva. Arcát a

csuklya alatt nem láttam, és nem tudtam kitalálni, mire gondolhat.

– Nélküled könnyebb lesz az utam – tettem hozzá keményen. – Nem

fogok nyugtalanul hánykolódni álmomban. De nem kergetlek el… végül is

te segítettél megszöknöm. Ha egyedül maradsz, egy szempillantás alatt

elkapnak. Legalább hazamehetsz? Vannak rokonaid, barátaid?

– Voltak. Most már nincsenek… valószínűleg.

Sokáig hallgatott. A postakocsi vágtatott az úton, csak nagy ritkán

hallatszott egy-egy ostorcsapás – tompán, nedvesen. Az erős karbidlámpa

fénye táncolt az úton, megvilágítva az esőcseppek végtelen függönyét.

– Igazad volt akkor, tolvaj – szólalt meg hirtelen Jens. – A fiam anyja kurva

volt. Közönséges kurva. És nem élt kolostorban… hanem valahol az utcán,

2 Gemátria: számmisztika, amely szerint minden betűnek megfelel valamilyen

számérték.

mint korábban is. Ha nem hasonlítana rám annyira a fiú, nem kezeskednék

érte, hogy valóban az én fiam.

Hát így… Nem is tudtam, mit válaszolhatnék.

– A nő lerakta a csecsemőt a nyomda ajtajában – folytatta Jens. –

Akkoriban Tengerjáró Jónás nyomdájában dolgoztam, szövegeket szedtem.

Ez nagyon fontos munka, Ilmar. Elég egyetlen betűt rossz helyre tenned, és

eltorzítottad a szent szöveget. De… nem volt bennünk igazi alázat. A

társaimmal időnként kimentünk a városba… és bűnbe estünk. Sokan. De

csak nekem nem volt szerencsém.

Elgondolkodott, majd eltűnődött:

– Vagy talán szerencsém volt? Nem szakad magja nemzetségemnek…

persze ha a fiam örökölte engedelmességemet. De az az asszony… eldobta a

gyermekét, és csak egy cédulát hagyott ott arról, kinek a fia. Ez nagy bűn,

hiszen nőtlenségi fogadalmat tettem, amikor a hit felé fordultam, és biztos

voltam abban, hogy erős vagyok. Hosszú időbe telt, amíg tisztába jöttem

magammal, és úgy határoztam, hogy a föld alatti börtönben végzett

munkával levezekelem bűneimet. Majdnem mintha magam is rab lennék.

Azt is megengedték, hogy láthassam a fiamat. Később azt is megengedték,

hogy az inasom legyen, és segítsen nekem. Nem mondhatni, hogy nagyon

kegyetlen büntetés volt, nem igaz?

– Úgy van, Jens… valószínűleg… – mormoltam.

– Igazságos büntetés volt, és én soha nem is zúgolódtam – mondta Jens

határozottan. – De amikor rádöbbentem, hogy a fiam örökre abban a

kőveremben marad… megtörtem, Ilmar. Te törtél össze. És pokoli

gyötrelmekre kárhoztattál. Talán jól tettem, hogy megmondtam neki az

igazat: „Igen, véged van.” Csakhogy van olyan igazság, amelyik rosszabb a

hazugságnál.

– Biztos ez, Jens? – mondtam meggyőzően, és magam is kezdtem hinni. –

És ha az, hogy segítettél megszökni, az Úr akarata volt?

– Semmi nem történik az ő akarata nélkül – mondta Jens halkan. – De a

döntést mi hozzuk meg. És lehet, hogy rosszul döntünk. Talán el kell ezt

magyaráznom neked?

– Nem kell, Jens. De nekünk most mi az, ami fontos? Meg kell találnunk

Marcust, és meg kell értenünk, ki ő… az Üdvözítő vagy a Kárhozatos. Ha az

első: segítenünk kell. Ha a második: meg kell állítanunk. Vagy talán nem

azért kerültem lakat alá, hogy ezt megértsem? És talán nem ezért vezettél ki

és vagy most is mellettem?

Jens elgondolkodott.

– Igen, ez igaz lehet – mondta. – Hacsak te, Ilmar, nem lettél máris a

Kárhozatos hű szolgája.

– Akkor miért vinnélek magammal? Felhasználtalak, majd eldobtalak

volna.

Jens vállat vont.

Hát igen, nincs szerencsém az útitársammal. Nem folytathatom vele az

utazást – előbb vagy utóbb nem bírja el a kételkedés terhét, álmomban elintéz,

vagy fejbe vág egy bunkóval, és visszahurcol.

De csak úgy otthagyni is sajnálom…

– De hogy találod meg Marcust? – kérdezte megint Jens. Ez a makacsság

óvatosságra intett: hátha tényleg megszervezték a szökésemet, és Jens az

Egyház ügyes ügynöke, sőt a fia is korához nem illően ügyes képmutató. Bár

nehéz elhinni, hogyan lehetett képes egy gyermek ilyen tehetségesen

alakoskodni, félelem nélkül levetni magát a verembe és így tovább…

– Van egy ember… – fedtem fel kelletlenül az igazság egy részét. – Egy

okos ember. Egyszer már segített nekem megtalálni Marcust. Lehet, hogy

megint tud segíteni.

– És sokáig kell keresnünk ezt az embert?

– Nem, nem tart sokáig. Holnap éjjel már Lyonban leszünk, ott töltjük az

éjszakát… pénzt majd én szerzek.

Jens szomorúan felsóhajtott, és kezét összetéve imádkozott. Így jelezte,

hogy tudja, hogyan szerzek pénzt.

– No és holnapután ennek az embernek a vendégei leszünk – fejeztem be.

– Persze, ha még él.

– Ilyen hosszú út… – mondta Jens elgondolkodva. – Én már most is úgy

érzem magam, mint akit alaposan elvertek.

– Hagyd ezt, Jens. Ez jó út. Igaz, esik… de mit tehetnénk. Próbálj meg

aludni, reggel minden más lesz.

Igazam lett – reggel minden más volt. Először is, elállt az eső, mintha soha

nem is esett volna. Az ég tiszta és áttetsző volt, mintha utoljára még

megpróbált volna megszabadulni az őszi felhőktől. Még melegebb is lett egy

kicsit. Másodszor pedig, utasok csatlakoztak hozzánk a tetőn – a környező

falvakból és városkákból. Volt, aki csak néhány tucat, volt, aki néhány száz

kilométert utazott. Délre már pénzem is volt – ráadásul becsületes úton

jutottam hozzá, valami kishivatalnoktól meg módos paraszttól nyertem

kártyán. És mindenféle trükk nélkül játszottam. Mit is mondhatnék, ez

mégiscsak a tolvajok játéka, sok időt fordíthatunk rá – a börtönökben is, a

titkos rejtekhelyeken bujkálva is.

Ahogy a vesztesek távoztak – komoran, el sem köszönve, mintha

önmagukon kívül mást is hibáztathatnának –, abbahagytam a játékot.

Meghagytam a filléres alapon kártyázást négy legénykének, akik Milánóból

indultak, hogy beálljanak tanoncnak valamilyen kézműves céhbe. A kocsi

elejébe mentem a kártyanyereménnyel, megböktem a kocsikísérőt,

odanyomtam neki néhány márkát, és ételt vettem tőle. Persze drágábban

adta, mint az út menti csapszékekben, na meg jobban esett volna valami

meleg étel, de már nem bírtuk tovább a koplalást. A kocsis csodálkozva nézte

a harmadosztályú utast, aki hirtelen bőkezűen fizet az ételért, sőt még egy

üveg finomabb, jó évjáratú bort is adott. Jens meg én mohón nekiestünk a

sonkának, sajtnak, a mosolygósan piros paradicsomoknak, a száraz

vörösbornak és a majdnem friss kenyérnek. Mindjárt szebbnek tűnt a világ.

Mikor elvertük éhségünket, vettem még két üveg bort, az egyiket bőkezűen

odaajándékoztam a leendő mesterembereknek, a másiknak Jenssel kezdtük a

végére járni: most már sietség nélkül, élvezve az ízét.

– Tudod, Ilmar – mondta Jens halkan –, mi a terved leggyengébb pontja?

– Megtalálni a… fiút.

Halkan beszéltünk, senki nem hallhatott meg minket, de azért, biztos, ami

biztos, nevet nem mondtam. A jelek szerint Jens is felfogta ezt.

– Tegyük fel, hogy megtaláljuk…

Rögtön felfogtam ezt a többes számot. Ez jó.

– Ha kell, megtalálom. Nem először.

– Hogyan érted meg, hogy ki is valójában?

– Most még nem tudom.

– Ez a legfontosabb. Gondolkodtam ezen… egész éjjel.

Jensre sandítottam – a szeme vörös, kialvatlan. Lehet, hogy tényleg

gondolkodott…

– És mit találtál ki?

– Te ezt a rejtélyt nem oldhatod meg. És én sem tudok ebben segíteni.

Vártam. Nem szóltam.

– Ezt valaki nálunk okosabbnak kell eldöntenie – folytatta Jens,

felbátorodva hallgatásomon.

– Az Isten Fogadott Fia?

– Lehet. Vagy a kardinálisok konklávéja. Talán össze kellene hívni

minden egyházi méltóságot, és nekik feltenni ezt a kérdést.

– Ezt jól kigondoltad, Jens – mormoltam. – Visszacipeled a szökött Ilmart

is, meg Marcust is. Mindjárt megbocsátják minden bűnödet…

– Nem! – Jens energikusan megrázta a fejét. – Nem és nem! Nem erre

gondolok. Esküszöm!

– Azok ott az Urbisban már mindent eldöntöttek – mondtam és

kortyoltam egy kis bort az agyagcsészéből. – És nem fognak más döntést

hozni. – Az Igét kínzással kiszedik a fiúból… ha tudják. Ha nem, megölik őt.

És ennyi az egész.

– Iulius, az Isten Fogadott Fia, bármit gondolsz is róla, igazságos ember –

mondta Jens hevesen.

– Elhiszem. Különben nem fogságra vetettek volna, hanem sírba tesznek.

De még az Isten Fogadott Fia sem kockáztatja meg, hogy szembeszálljon az

egész Egyházzal. De meg nem is egyedül dönt az ilyen ügyekről.

Jens hallgatott. Vagy egyetértett velem, vagy belátta, hogy a vitának nincs

értelme.

– Ne vegyünk még bort? – javasoltam.

Ebben a kérdésben nem volt köztünk nézeteltérés.

Elképesztő dolog, milyen közel tudja hozni egymáshoz a legkülönbözőbb

embereket a közösen végrehajtott tett, az utazás és a bor!

Mire Lyonba értünk, már egymás átölelve ültünk Jensszel, és hol

gyerekkori emlékeinket idéztük fel – mint kiderült, hasonló kisvárosokban

nőttünk fel, gondjaink is, álmaink is hasonlóak voltak… csak ő a vallás útját

követte, én pedig tolvajságra adtam a fejem –, hol pedig dalolni kezdtünk,

amihez örömmel csatlakoztak a leendő inasok.

Csak akkor hagytuk abba, amikor rájöttünk, hogy fogytán a pénzünk, már

szállásra sem marad, és ilyen állapotban egy gyerektől sem nyerhetek pénzt

kártyán, és még egy bamba mamlasz erszényét sem vagyok képes ellopni.

Betértünk az első utunkba került szállodába – koszos volt, olcsó, folyosóin

gyanús népség nyüzsgött. Az egyik lakó túlságosan is buzgón kezdett segíteni

a lépcsőn fölfelé haladó Jensnek, közben kezével a zsebe felé kotorászott –

könnyedén oldalba böktem, és odamutattam neki az ősrégi jelet, amely azt

jelenti: „Tűnj el, ez az én zsákmányom!” A kis tolvaj csalódott grimaszt vágott,

de nem szegte meg a szabályt, átengedte nekem Jenset, és ment másik

részeget keresni.

Mi pedig berontva szobánkba lerogytunk az ágyakra, és elaludtunk. Jens

még belekezdett valami nótába egy istenfélő leányzóról, akit nem fogadtak

be a kolostorba, de az Egyház iránti szeretetét a Nővér intésének megfelelően

bőkezűen megosztotta a szent testvérekkel. A dalocska refrénje olyan

mulatságos volt, hogy még én is frivolnak éreztem. Végigbömbölve a

következő strófát Jens elnémult, mint a gramofon, amelynek eltört egy rugója,

és abban a pillanatban elaludt.

NEGYEDIK FEJEZET

amelyben a szeretetről szóló szavakat hallunk, és a gyűlöletről beszélünk

VALAHOL lelkem mélyén attól tartottam, hogy Jean bárónak, a Ház hajdani

gyógyítójának háza helyén friss hamu fogad csak bennünket. Vagy

beszögezett ajtó és ablakok – ha az Őrség neszét vette, hogy az öreg segített

nekem Marcus felkutatásában.

De nem, megóvta a Nővér a vén szabadgondolkodót. A házacska

változatlanul békés, otthonos és eleven képet nyújtott. A nyitott ablakokon

szellő lengette a függönyöket, a folyócska partján észrevettem egy félig partra

húzott csónakot, amelyben gondatlanul ott hagyták még az evezőket is.

– Talán szerencsénk van… – suttogtam. – Mit gondolsz, Jens?

A volt börtönőr fásultan bólintott. Szerencsétlennek látszott – bár az

Urbisban is hozzájutott borhoz, az előző napi ivászat nagyon megviselte.

– Lopózzunk oda halkan az ablakhoz, hallgatózzunk – mondtam. –

Könnyen meglehet… várhat ott ránk csapda is.

– Ugyan miért? – csodálkozott Jens. – Te mindig ilyen gyanakvó vagy,

Ilmar?

– Rendszerint igen. Ezért is élek még. Gyerünk…

Összegörnyedve átrohantunk a réten, amelyen övig érő fű nőtt. Úgy

láttam, senki nem nézett ki az ablakon, nem vehettek észre minket.

A ház sarkánál megálltunk egy kis időre, majd lélegzetvisszafojtva, halkan,

teljesen összegörnyedve odalopóztunk az egyik félig nyitott ablakhoz. És

meghallottunk egy hangot. Ez óvatosságra intett – öreges hang volt, de nem

olyan recsegő, éles, mint Bagdadi Jean báróé. Erőteljes, ugyanakkor lágy hang

volt.

– Nincs igazad, barátom. A szeretet nem olyan, mint a gyöngyszem magja,

amely a tengerfenéken hever ezernyi üres kagyló között. Nem is forrás a

sivatagban, amely tenyérnyi oázist táplál, de minden pillanatban eltűnhet a

homokdűnék alatt. Szeretettel teli világban élünk! De az emberek úgy

keresik a szeretetet, mint gyöngyszemet a tengerfenéken, lélegzet után

kapkodva, ezrével pusztítva a terméketlen kagylókat, örökre elmerülve a

hullámokban. És ha megtalálják, úgy érzik, ehhez a szeretethez vannak

láncolva, akár a szomjúságtól haldokló utazó, aki rálelt az oázisra – és nem

mer akár egyetlen lépésnyire is eltávolodni tőle. Úgy érzik, rátaláltak a

gyöngyszemre, és halálos öleléssel szorítják magukhoz a szeretetet, mint a

gyöngyszemet – amely elpusztul a kéz érintésének melege nélkül. Úgy érzik,

megtalálták a forrást a sivatag közepén, és éjt nappallá téve őrzik,

félrekotorják a dűnéket, testükkel fedik el a forrást a legkisebb szellő elől is!

Úgy érzik, ha csak egyetlen percre is leveszik róla tekintetüket, a

gyöngyszem eltűnik valaki másnak a zsebében, a forrást betemeti a homok,

és ők ismét magukra maradnak… Holott a szeretet a figyelmes tekintetet

kedveli a legkevésbé! Ültethetsz rózsát a kertedben, éberen őrizheted elűzve

minden hernyót, takargathatod az eső elől. És a rózsa egyedül neked fog

növekedni, és ha csak egyetlen lépésnyire is eltávolodsz tőle, elpusztul!

Én figyelmesen hallgattam. De Bagdadi Jean nem. Meghallottam az

ismerős, döcögő nevetést és gunyoros hangot:

– Mondhatsz bármit, igazi költő vagy! De valami miatt, amikor tavaly

elültettem vagy tucatnyi rózsatövet, és nem foglalkoztam velük, a nyár

közepére kiszáradtak.

A gyógyító ismeretlen beszélgetőpartnere ettől nem jött zavarba.

– Hát igen. Ha nem gondozzák, a gyöngyszem is porrá hullik szét, a virág

elhervad, és meghal a szeretet. A különbség abban rejlik, mit csinálsz:

felügyelsz rá, vagy gondozod. Világunk tele van szeretettel, és mi tülekedünk

érte, mintha nem jutna mindenkinek. Nem jut – pedig csak meg kell találni.

Csak meg kell látni! Találkoztam egyszer egy emberrel, aki képes volt erre.

Eleinte el sem tűnt a mosoly az arcáról. Mintha egy elfeledett titok jutott

volna a birtokába, lelkesedéssel töltötte el, ami történt. Mindenki, aki a

közelébe került, mintha távoli, gyönyörű dallamot hallott volna. De

hiányzott belőle az önmagába és szeretetébe vetett hit. És eltűnt az arcáról a

mosoly…

Halk kotyogás hallatszott.

– Köszönöm – mondta az ismeretlen, egy pillanatra más hangnemre váltva.

– Nem is tudtam, hogy ilyen csodás bort őrizgetsz itt az isten háta mögött…

– Ahogyan a szomjhalállal küszködő őrzi az utolsó korty vizet a

tömlőjében a kegyetlen sivatagban, úgy őriztem ezt a bort… – mondta

Bagdadi Jean társa hanghordozását utánozva. – És neked tartogattam, kedves

barátom…

– A gyógyító foglalkozása torzítja az embereket – mondta komoran

beszélgetőpartnere, és a hangjából eltűnt a költőiség jelentős hányada. –

Miért is jöttem el ide hozzád, azért, hogy gúnyolódj velem?

– Antoine – Jean hangjában volt egy árnyalatnyi bűnbánat –, már sokszor

mondtam neked: foglalkozz alkotó munkával, vesd papírra a gondolataidat!

De a mindennapi életben zavarba ejtőek a szavaid. Érted?

– Zavarba ejtőek? – értetlenkedett az Antoine-nak nevezett.

– Igen, pontosan. Tapasztalhattad már, milyen naivan és dagályosan

hathat egy őszinte ima, ha gépiesen átviszik egy imakönyv lapjaira. Itt pedig

éppen fordítva van… azok a szavak, amelyek csak egy valakihez szólhatnak,

amelyeknek a lélekben kell elhangozniuk, nem pedig megrezegtetniük a

levegőt, kimondva kínos hatást keltenek. Miért nem adtad ki legalább a

meséidet?

– Hát… talán ha…

– Nem merted feltárni a lelkedet. Kinyitni a kagylót, amelyben talán

gyöngyszem rejtőzik… – mondta Jean kajánul. – Na persze! A dicsőséges

légjáró romantikus históriák kiagyalásával foglalkozik! Hogy lehet ez?

– Jean…

– Mi az, hogy Jean? Egyébként meg az általad megénekelt gyöngyszemek

egyáltalán nem teszik boldoggá a kagylót. A gyöngy számára – betegség, a

puhatestű kísérlete, hogy megszabaduljon a belsejébe furakodott fájdalomtól.

– Az irkálás is betegség – felelte halkan Antoine. – A lélek kísérlete, hogy

megszabaduljon a belé hatolt fájdalomtól.

Jean váratlanul elhallgatott. Majd egészen más hangon szólalt meg:

– Na jó… bocsáss meg, barátom. Bocsáss meg a vén bolondnak. Nagyon

elszomorít, hogy amikor elmegyünk… és erre már nem kell sokat várni…

velünk együtt eltűnnek a történeteid is. A történeteid az éjszakai

repülésekről, a városok ostromáról, a háborúról a levegőben és a békéről a

földön…

– Kinek kellenek azok az ostoba történetek… – suttogta Antoine olyan

halkan, hogy alig hallottam.

– A puhatestű nem ítélheti meg, kinek kell a gyöngye.

Elhallgattak. Halk pohárcsendülést hallottam. Jensre pillantottam – ő

megkövülten bámult rám. Valóban furcsa lehetett számára, amit hallott.

Bólintottam Jensnek, és visszaindultam, a ház ajtajához. A szerzetes

szótlanul követett.

Az ajtónál álltam egy pillanatig, összeszedtem a bátorságomat, és

bekopogtam.

Nem nyitottak rögtön ajtót. Magam elé képzeltem, amint Jean óvatossá

válva előszedi ócska golyózóját, megtölti, odalopózik az ajtóhoz, valamilyen

észrevétlen résen kiles… és határozatlanul megmerevedik.

– Döntsd el, hogy beengedsz minket, vagy ólommal vendégelsz meg –

mondtam.

Az ajtó kinyílt.

Az öreg gyógyító úgy támaszkodott golyózójára, mint valami mankóra, és

zavartan nézett rám. Mögötte egy másik öregember állt, nyilván az a

bizonyos Antoine.

Homloka magas, feje Jeanétól eltérően teljesen kopasz, és alighanem még

nála is öregebb. Jókora katonai kézi golyózóját, bár csövével lefelé, de

szilárdan és magabiztosan tartotta.

– Nem hiszek a szememnek – mondta Jean. – Vénségemre életemben

először nem hiszek neki.

– Ez itt… – kezdte kérdő hangsúllyal Antoine.

– Angolna Ilmar. Aki, mint tegnap bejelentették, megszökött az Urbis

kínzókamráiból. – Jean tehetetlenül széttárta karját, majdnem elejtette

golyózóját. – Nos hát… gyere be… gyertek be…

– Ő itt Jens testvér – mutattam be útitársamat. – Az Urbis kínzókamráinak

őre… volt őre.

– Súlyosak a mi bűneink – sóhajtotta Jean. – Kifordult sarkaiból a világ.

Lépjetek be.

A bor, amellyel Bagdadi Jean a barátját kényeztette, valóban kiváló volt.

Száraz, de nem savanyú, kellően fanyar és aromás, ugyanakkor igencsak erős.

Megnéztem a címkén szerényen feltüntetett évjáratát, és csak csóváltam a

fejemet.

Ilyen bort az Imperátor asztalánál szolgálnak fel.

– És miért jöttetek el hozzám, ti gonosztevők? – kérdezte Jean. Hangneme

barátságtalan volt, de nekem úgy tűnt, hogy az öreg mérhetetlenül örül

megjelenésünknek. A hozzá hasonlók számára a meleg ágyban heverészve

eltöltött öregség rosszabb még a halálnál is.

– Segítségért jöttünk – feleltem szerényen. – A történetünket már ismered,

azt is tudod, miért szökött el Marcus Versailles-ból. Látom, hogy hiszel

nekem… hát segíts!

Bagdadi Jean összecsapta a kezét:

– Antoine, hallod ezt? A Birodalom legveszedelmesebb és

legfélelmetesebb bűnözője egy törvénytisztelő állampolgár segítségét kéri! Ő,

aki áthágta az emberi és isteni törvényeket, aki a bűn útjára csábította az

Egyház becsületes szolgáját!

Antoine hallgatott. Golyózóját a tokjába dugta, bár a tokot nem zárta le.

Jens idegesen nézelődve aprókat kortyolt kupájából. Ő érezte magát a

legnagyobb kínban közülünk.

– Miért kellene segítenem neked? – szögezte nekem a kérdést Jean. – Nos,

Angolna Ilmar?

– Mivel most dől el a világ sorsa – mondtam keményen. – Ha Marcus az

Üdvözítő, mindannyiunk közös kötelessége segíteni őt. Ha pedig ő a

Kárhozatos, akkor meg kell állítanunk.

– A kicsi Marc – az Üdvözítő… vagy a Kárhozatos… Na, szép kis ügy. – A

gyógyító úgy megrázta fejét, mintha maradék hajától akarna megszabadulni.

– Na és hogyan akarod kideríteni az igazságot? Nem lenne jobb hagyni, hogy

a Ház és az Egyház döntsön el egy ilyen fontos kérdést?

Megráztam a fejem.

– Nem, gyógyító. Nem lenne jobb. Mind a Háznak, mind az Egyháznak

túlságosan is nagy érdekei fűződnek ehhez a bűnös földhöz. Attól félek, ezek

kerülnének túlsúlyba, amikor eljön a döntés pillanata.

Jean abbahagyta az élcelődést. Felsóhajtott, a fejéhez kapott, felborzolva

kevéske ősz haját. Váratlan őszinteséggel jelentette ki:

– Na jó, ebben igazad van. És azt is elhiszem, hogy nem a magad hasznát

keresed. De hogyan fogod eldönteni, ki is Marcus?

– Nem tudom. Ebben kérem a tanácsodat.

– Csak ebben?

– Nem. Azt sem tudom, hová igyekszik most Marcus, Hélène, Luisa és

Arnold.

Jean elfintorodott.

– Hogy tudnék ebben segíteni? Hélène-ről hallottam ezt-azt…

– Remek légjáró… – vetette közbe halkan Antoine. – És szép nő, ha nem

csal az emlékezetem.

Jean hosszabb szünetet tartott, mintegy szemrehányást téve Antoine-nak

a közbeszólásért, majd folytatta:

– Ami pedig Luisát és Arnoldot illeti, csak a nevüket hallottam. Honnan

tudjam, merre indultak a társaid?

– Ki fogja ezt közülük eldönteni? – kérdeztem Jean szemébe nézve.

– Marcus… – ismerte be kelletlenül az öreg. – Bárhogyan határozzanak is,

oda fognak menni, ahová Marcus akarja. Anélkül, hogy maguk is tudnák ezt.

– Marcust te ismered a legjobban – folytattam. – Csecsemőkora óta,

tegyük hozzá. Magad vágtad el a köldökzsinórját…

– A szülést én vezettem le, de a köldökzsinórt nem én vágtam el. Erre való

a bába – felelte Jean. – Hát igen, ismerem. Ismertem.

– Tehát találgathatsz. Hogy ki is valójában Marcus, hogy jót hoz-e, vagy

rosszat. És hová igyekszik most.

Bagdadi Jean, a Birodalom fennhatósága alá nem tartozó oszmán földek

bárója vékony, száraz ujjaival dobolt az asztalon. Szép kis feladatot adtam

neki. És ami a legfontosabb, ő maga is szerette volna tudni a választ.

– Antoine, te mit mondasz? – kérdezte. Az öreg légjáró felsóhajtott.

– Jean, értem én a kérdés lényegét, de Marcus herceget soha nem láttam.

– Hogy jön ez ide? Én ismerem Marcust, mint a tenyeremet.

Gyógyítottam, sokszor beszéltem is vele. Remek kölyök volt, jó és okos. De!

– Jean figyelmeztetően fölemelte az ujját. – A szent szövegek minden

magyarázója egyetért abban, hogy a Kárhozatos éppen jó és jóságos ember

benyomását kelti majd! Ugyanakkor erős lelkű lesz, képes irányítani az

embereket, és a neki megfelelő cél felé terelni őket.

– Na és mit mondanak a szent szövegek az Üdvözítőről? – engedett meg

most magának némi iróniát Antoine.

– Ugyanazt – közölte Jean borúsan. – Csak az Üdvözítő jósága valóságos, a

Kárhozatosé pedig tettetett. Azt mondják, az őszintén hívő ember állítólag

megérzi a különbséget.

– Remek módszer – bólintott Antoine. – Ha repülés közben csak a

megérzéseinkre hagyatkoznánk, egyetlen légjáró sem érné meg az öregkort.

– Ne káromoljátok az Istent – mondta halkan Jens. – Nem lehet

összehasonlítani az isteni szeretet misztériumát a suhanó irányításának durva

mesterségével…

Antoine szeme összeszűkült. Hélène-t ismerve nagyon kemény válaszra

számítottam – a légjárók, ha mesterségükről van szó, tisztára eszüket vesztik!

De Antoine hirtelen lehajtotta a fejét, mintegy néma bocsánatkéréssel, és

ennyit mondott:

– Talán áldás, hogy az emberi lélek sajátosságairól beszélve nem

támaszkodhatunk finom műszerekre? Ha mérni tudnánk a jót és a rosszat, a

magasságmérőéhez vagy más műszeréhez hasonló skálán

meghatározhatnánk, elveszítenénk minden ösztönzést a változásra… hogy

jobbak legyünk. De elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ilyen műszert

alkotni… Mit akarsz tőlem, Jean?

– Te költő vagy, Antoine – mondta halkan a gyógyító. – Bármit mondj is

magadról, bármivel foglalkoztál is, mindig is költő voltál. Sajnos gyáva költő.

Antoine összerezzent.

– Jó gyógyító vagyok, és a korom feljogosít arra, hogy kimondjam ezt

hangosan – folytatta Jean. – De én csak a testet látom. Te viszont képes vagy

meglátni az emberek lelkét, Antoine. Mindazt, ami fény benne. Olyan

könyveket írhattál volna, amelyek arra késztették volna az embereket, hogy

legalább annyit gondoljanak a lelkükre, mint a legszentebb püspök

legőszintébb prédikációja hallatán. De gyáva voltál. Nem merted megmutatni

saját lecsupaszított lelkedet!

– Ez nem igaz, Jean!

– De igaz. Lehet, hogy a barátaid tehetnek róla… magamat is közéjük

számítom. Elvesztettük a fejünket. És zavarunkat nevetés, irónia, szarkazmus

mögé rejtettük. Hőstetteidre a mai napig emlékeznek a birodalmi légjárók,

de nem lehet, hogy egy, egyetlenegy könyved felülmúlta volna az összes

hőstettedet?

– Nem hiszem, Jean. Úgy gondolom, hogy egy, egyetlenegy megmentett

élet minden könyvnél többet ér – felelte komolyan Antoine.

– Amikor az Északi-tengeren leszálltál a lelőtt suhanó mellett, és

kimentetted a társadat a jeges vízből, az igazi hősiesség volt – tárta szét karját

Jean. – Több napig hányódtatok a jeges hullámokon arra várva, hogy jöjjön

egy szélroham vagy betörjön a víz az úszótalpba, te egy idegen életért

küzdöttél, a sajátodat kínálva fel cserében…

Meglepő, de minden gunyorosságát elhagyta az öreg gyógyító. Most ő

maga is úgy beszélt, mint valami költő, még ha csak ideiglenesen is,

akaratlanul is, de egy pillanatra átragadt rá barátjának ékesszólása…

– Miért nem akarod végre elhinni, hogy mindennap ezer és ezer ember

fuldoklik az élet fagyos hullámaiban? – Jean felemelte a hangját. – Miért nem

szánod rá magad, hogy kockára tedd a lelkedet… hogy megmentsd őket?

– Nem tudom, Jean. Talán azért, mert senkinek nem volt erre szüksége? –

tárta szét karját Antoine valahogy tanácstalanul.

– Honnan tudhatnák az emberek, mire van szükségük, ha az a valami még

nem is létezik? – válaszolt kérdéssel Jean. – De ez már a múlté, Antoine. És

mi is már a múlt részei vagyunk. Véletlenül még a világon maradt öregek. De

talán van esélyünk bebizonyítani… hogy nem véletlenül jutott nekünk ilyen

hosszú élet.

– Mit akarsz tőlem, Jean? – kérdezte Antoine élesen.

– Azt akarom, hogy Ilmarral együtt találjátok meg Marcus herceget! Hogy

a szemébe nézz, és értsd meg, kiféle-miféle: a jó ő, vagy a gonosz!

Az öreg, hajdan hős légjáró arcára szorította kezét.

Szeme, ujjai fölött, Bagdadi Jeanra, a volt gyógyítóra meredt. Végül

megszólalt.

– Gyávának neveztél, Jean… ilyet még soha senki nem mondott nekem.

De lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy az lett volna részemről a legnagyobb

bátorság, ha teli torokból megszólalok. Na és most azt várod tőlem, hogy a

gyáva vénember hallatlan merészséget tanúsítson? Ítéletet merjen mondani

a messiásról?

– Igen. Mert ezt egyedül te teheted meg. Én nem tudom. Emlékszem a

gyermek Marcusra, és ez az emlék nem engedi meg, hogy tárgyilagosan

ítéljek. Ilmar sem teheti meg – emlékszik Marcusra, aki ifjú társa volt a

kényszermunkára ítéltek között, és ez az emlék meggátolja abban, hogy

meglássa az igazságot. De te, te a lelkébe látsz. Megérted, ki is ő most. És ha

megértetted, megmondod Ilmarnak. Ennyi az egész.

– És ha azt mondom, hogy ennek a fiúnak a lelkében a gonosz lakik… –

kezdte halkan Antoine.

– Nem. Ha azt mondod, hogy a lelkében nincs jó. Akkor döntsön az

Egyház.

Antoine megrázta a fejét. Nem is rémült volt, inkább elképedt. És a hangja

töprengővé vált, visszatért korábbi éneklő intonációja.

– Egyszer, amikor még fiatal voltam, lezuhant a suhanóm az Alpok

előhegyei között. Két kilométeres magasságból lezuhanni nem nevezhető

leszállásnak, de életben maradtam, sőt még meg sem sérültem. Még arra sem

volt időm, hogy örüljek megmenekülésemnek, azon törtem a fejem, hogyan

töltöm majd el az éjszakát egyedül, széttört suhanóm mellett, amelyet

felgyújtani… nem vitt volna rá a lélek. A hegyek közt nem könnyű életben

maradni. Járkáltam a suhanó körül, megtapogattam törött szárnyait, a szakadt

szövetet – ahogyan sebesült társát érinti meg az ember, azt, aki életét adta

érted, amikor egy szekér érkezett mellém. Mint kiderült, tanúja volt

lezuhanásomnak. Nem pásztor vagy magányos hegylakó volt, mint eleinte

gondoltam, hanem helyi meteorológus, egyike annak a számos munkatársnak,

akik összeállítják számunkra a térképeket, figyelmeztetnek a közelgő viharra

vagy a derűs égboltra…

Jens kimeredt szemmel hallgatta Antoine-t. Engem is magával ragadott a

történet.

– Elvitt az otthonába, a hegyoldalon álló, apró, erős házba, amely mellett

ott állt a telegráf antennája és a hadsereg postagalambjainak galambdúca. A

meteorológus nyomban a telegráfhoz sietett, hírt adott a történtekről, majd

kibocsátott három galambot – sűrűsödött a köd, nem lehetett bízni a telegráf

jelzéseiben. Kijött elénk a felesége, egyszerű, szerény asszony, aki egész

életében vándorolt a férjével a Birodalom legeldugottabb vidékei között.

Tekintetében zavar, félelem és lelkesedés volt – mintha Isten angyala

pottyant volna az égből a küszöbükre. Húsz éve segítette a férjét, csak nagy

ritkán pillantotta meg az égen a suhanók fehér foltját, és most először

találkozott azok egyikével, akiknek a kedvéért lemondott a városi

kényelemről. Beléptünk a házba, és letelepedtünk vacsorázni a kerozinlámpa

által megvilágított kerek asztal mellé. Abból ítélve, milyen féltő gonddal

vették elő a lámpát a szekrényből, rájöttem, hogy ez luxus, ritka luxus ennek

a szegény családnak az életében.

Ültünk a lámpa fénykörében, teáztunk, beszélgettünk, és ekkor ébredtem

rá fokozatosan, hogy valóban életben maradtam. Az asztalnál ott ült tíz év

körüli fiúk. A vacsora vége felé arra gondoltam, hogy még soha nem

találkoztam ilyen kedves családdal és ennyire elviselhetetlen gyerekkel.

Pimaszkodott az apjával, kitartóan bámult rám, az idegenre, aki betolakodott

az ő tenyérnyi erődítményükbe, szeszélyeskedett, egyfolytában pirulásra és

mentegetőzésre kényszerítve az anyját. Mikor végre elküldték az asztaltól, és

kiszaladt a házból, mindannyian megkönnyebbültünk. Még sokáig

beszélgettünk, meséltem nekik a repülésről, a nagyvárosokról, a katonai

táborok zord életéről, a társaimról. Majd kimentem a tornácra, hogy

rágyújtsak a pipámra. A felhők réseiben itt-ott csillagok pislákoltak – így

ragyog át a valódi szépség még a sűrű fátylon keresztül is. Hűvös volt, az ajtó

mögött a meteorológus és a felesége arról vitatkozott halkan, hol

helyezhetnének el engem kényelmesen éjszakára. Az elviselhetetlen

gyereket nem láttam sehol. De hirtelen valami neszt hallottam a tornác alól.

A korláton áthajolva lenéztem, és megláttam a fiúcskát, amint a ház tövében

guggol valamilyen nyílás fölött. A kíváncsiság legyőzte idegenkedésemet,

lementem, és a fiú mellé guggoltam. Mint kiderült, a lyuk aprócska, keverék

kutyájuk odúja volt, a jószág létezését addig nem is sejtettem. A lyukból az

élet melege áradt. És a fiú váratlanul benyúlt az odúba, kivett valamit, és

óvatosan átadta nekem.

– Nézze, kölykei vannak – suttogta.

És valóban, egy csöpp, vak kutyakölyök mocorgott a tenyeremen. A fiú

rám nézett, szemében lelkesedés csillogott, de óvatosság is volt benne – mit

csinálok, megértem-e lelkesedését és a bizalmát, amit irántam, a betolakodott

idegen iránt tanúsít.

– Nagyszerű kölykök – csak ennyit feleltem. Visszatettük a kölyköt

nyugtalankodó anyja mellé, és bementünk a házba, de már összefűzött

minket a közös titok. És hirtelen megértettem, milyen vak voltam, amikor

ezt a gyereket figyeltem. Elborzadtam arra gondolva, hogy úgy is

elhagyhattam volna ezt a házat, hogy nem értettem meg a fiút, hogy

nyugtalanságát, amit az okozott, hogy nem lehet kedvencei mellett,

szeszélyeskedésnek és mogorvaságnak vettem.

Antoine zsebébe nyúlt, elővett egy öreg, fényesre kopott pipát és egy

dohányzacskót. Rágyújtott.

– Igaz, mindenki tévedhet vagy félreérthet valamit – vetette ellene

nyugodtan Jean. – Igazad van, és a példa nagyon is ideillik. Mégis neked van

a legnagyobb esélyed arra, hogy megértsd Marcust. Te nagyon pontosan

tudod, Antoine, mekkora az ereje az emberi szónak… a legegyszerűbb

szónak. Ezért is nem írtad le a történeteidet. Nem akartad vállalni a

felelősséget. És most ennél sokkal súlyosabb teher vállalására kérlek. És ez

életed utolsó döntése, Antoine! Az utolsó megpróbáltatás, amelyet el is

háríthatsz.

– Még azt sem tudjuk, hol bujkál ez a kis herceg… – dörmögte a légjáró.

– Hát ez éppenséggel nem okoz gondot – nevette el magát Jean. – Ilmar,

te fiatal vagy, hozz még egy üveg ilyen bort a tálalószekrényből!

Készséggel eleget tettem az utasításnak, egy elegáns réz dugóhúzóval

kinyitottam a bort, és az asztalra tettem levegőzni. Az öreg gyógyító

szigorúan nekem szögezte a kérdést:

– Gondolom, azt terveztétek, hogy Nyugat-Indiába próbáltok eljutni, igaz?

– Igen – ismertem be. – De azt nem gondoltuk végig, hogyan. Először

Nápolytól akartunk minél távolabb jutni.

– Marcus nem akar Nyugat-Indiába menni – mondta a gyógyító.

– Miért?

– Mert nem érdekli, Ilmar. És hidd el, Marcus nem csak a biztonságára

gondol. Sosem olvasott indiános könyveket, nem játszott rézbőrűt meg

telepest. Vagyis teljesen mindegy neki, létezik-e egyáltalán Nyugat-India,

vagy sem.

– De nem is tiltakozott… – motyogtam.

– Természetesen. Az elgondolás lényegében helyes volt. A Birodalomtól

távol bujkálni, ugyanakkor a hozzá tartozó vidéken, a megszokott emberek

között… De most, hogy te fogságba estél, Marcus egyből megtalálta az

ürügyet, hogy tiltakozzon.

– Arra gondol, hogy elárulom a tervet?

– Na és nem árultad el? – érdeklődött a gyógyító.

Lesütöttem a szemem.

– Nem, nem megy Nyugat-Indiába – elmélkedett fennhangon az öreg. –

Nem érdekli. Messze is van… Tudod, mi érdekelte Marcust gyerekkorában?

– Honnan tudhatnám – morogtam.

– A Muszkaföldről szóló könyveket szerette olvasgatni. A komolyakat is,

mint Szuvorov hadúr emlékiratai vagy Uljanov3 tanácsos feljegyzései. És

mindenféle szórakoztató irodalmat is: Háború és béke, Jelizaveta úrnő,

Macskafogó…

– Arra gondolsz, hogy Muszkaföldre megy? – kérdeztem. – Jaj, ezt ne adja

meg a Nővér! A muszka föld nagyon zord, a kánság elhárítása érti a dolgát,

valószínűleg már most is folyik a hajtóvadászat Marcus után.

– Nem – felelte Jean elgondolkodva. – Végül is már nem kisgyerek,

felfogja a veszélyt… Egy dolog álmodozva együtt vágtatni a hőstettek felé az

íjászokkal, és egészen más a nyakamat az íjászok kardja alá dugni. Mit jelent

ez? Azt, hogy Nyugat-India nem jöhet szóba, Muszkaföld sem…

Lelkesített az a könnyedség, ahogyan Jean félresöpörte az országokat.

Valóban ennyire biztos a feltételezéseiben? Inkább a birodalmi felderítésnél

kellett volna dolgoznia, nem grófoknak meg hercegeknek beöntést adnia!

– India – folytatta a gyógyító elgondolkodva. – India varázslatos,

gyönyörű, gazdag ország… Nem. Aligha! Volt az udvarnál egy tanár,

3A. V. Szuvorov (1729/30–1800), orosz hadvezér, kiemelkedő stratéga; Uljanov: V. I.

Lenin eredeti neve.

földrajzot adott elő, és szükség esetén elnáspángolta az arisztokrata

csemetéket…

Felnevettem.

– Elpáholta bizony – oszlatta el kételyeimet Jean. – Azt hitted talán, hogy

csak a pórnép gyerekeit tanítják nádpálcával? Néha a grófi csemete is elkövet

olyasmit, hogy nem úszhatja meg elnadrágolás nélkül. Nem túl gyakran, de

Marcusnak is jutott belőle… ha rászolgált. Szóval az a tanár hosszú ideig élt

Indiában. Szívesen mesélt a gyarmati dolgokról, nagyon lebilincselően! Csak

túlságosan is nyíltan beszélt, a romantika mellett szót ejtett a mocsokról, a

szörnyű betegségekről, a vérszomjas szektákról meg a borzalmas

szegénységről is. Marcusnak aligha lesz kedve Indiába menni.

Mi marad akkor?

– Az afrikai területek… az aztékok… – Jean megrázta a fejét. Feszülten

töprengett, mintha egy kiterített térképet böngészne.

– Nem… az sem. Nem és nem. Pedig motoszkál valami a fejemben, itt van

a nyelvem hegyén.

– Legutóbb nagyon jól ráhibáztál Miraculusra – szóltam közbe halkan. –

Gondolkozz, Jean… Nem lehet, hogy az anyja szülőföldjére megy?

– Nem. Amúgy sem volt nagyon oda a rokonság Marcusért. Most meg,

hogy az Imperátor keresi…

Mialatt Jean töprengett, belé vetett bizalmam percről percre gyengült.

Nem, az lehetetlen, hogy megint kitalálja, hová megy Marcus. Nem tud

semmit.

Vagy épp ellenkezőleg, tudja? Csak komédiázik?

– Figyelj, Bagdadi Jean… – kezdtem. És az öreg arcán ebben a pillanatban

üdvözült mosoly terült szét.

– Úgy van, Ilmar! Remek vagy! Muszkaföld számára csapda. A

Birodalomban elkapják. A gyarmatokra nem jut el, na meg nem is szíve

szerint való. Tehát az Oszmán Császárságon kell átmennie. Az út szinte

nyílegyenes, és veszélytelenebb a többinél!

– Hogyhogy az Oszmán Császárságon át? – kérdeztem, mert semmit nem

értettem.

A gyógyító felsóhajtott.

– Ilmar, Marcus olyan ember, aki, mikor felemeli a lábát, már tudja, hova

fog lépni vele. Mondd… soha nem beszélt veled a júdeai földről?

– Nem.

– Tehát pontosan erről van szó. Erre gondolt.

– Igazad van, te vén róka! – kiáltott fel Antoine. – Igazad van!

– Miért menne Júdeába… – kezdtem, de elhallgattam, mert megértettem.

– Akár Üdvözítő, akár Kárhozatos, nincs más útja! – kiáltott fel Jean. –

Érted, Ilmar? Talán azt hiszed, ahhoz, hogy teljesen kibontakozzon az ereje,

Marcusnak fel kell nőnie? Ez tizedrangú kérdés! Akárhol, akárhogyan bujkál

is, Júdea vonzza őt!

– Miért? – kérdezte Jens bambán.

– Hogy megértse, ki is ő – felelte a felháborodásában csak hadonászó Jean

helyett öreg barátja. – Hogy eljusson oda, ahonnan az Üdvözítő indult útjára.

– Vagy oda, ahol az elrendelés szerint az Üdvözítőnek meg kell ütköznie

a Kárhozatossal… – suttogta Jens. – Megiddóba.

– Ezt egyelőre még nem tudhatjuk – torkolta le Jean. – De az oszmán

területeken át vezet az útjuk… az ország mintha nem tartozna a Birodalom

fennhatósága alá, mostanában nem is igen szövöget intrikákat, csöndesen

éldegél magában, imádkozik a maga istenéhez… Ilmar! Te hogyan jutnál el

az Oszmán Császárságba? Ha üldöznének, ha kevés pénzed lenne, ha sietned

kellene?

– Pannónián keresztül – feleltem gondolkodás nélkül. – Az egyik oldalon

ez a kánság határa, azt szigorúan szemmel tartják. De az oszmánok felé most

csöndes minden… aligha őrzik nagyon szigorúan a határt.

– Na meg az is számít, hogy a pretoriánusok már csaknem ötven éve

leverték az aquincumi lázadást – értett velem egyet Jean. – A nép most

arrafelé nem lázadozik, másrészt viszont nemigen lelkesedik a Házért.

Kívülről nézve mulatságos képet nyújtottunk. Ültünk négyen az asztal

körül, és barátságosan bólogattunk egymásnak. Senkinek nem volt egyetlen

ellenvetése sem.

Vagy rájöttünk a megoldásra, vagy mindannyian egyszerre estünk

ugyanabba a tévedésbe…

– Próbálja meg valaki megtalálni Marcust Pannóniában! – szántam rá

magam, hogy megtörjem az általános elégedettséget. – Még ha Aquincumban

bujkál is! Miraculusban is csak azért találkoztunk, mert ő kereste a találkozást.

Jean felsóhajtott.

– Itt már nem tudok tanácsot adni, Ilmar. A részleteket neked kell

kibogoznod. A helyszínen. Ha rábukkansz Marcusra Pannóniában, akkor jó.

Ha nem, menj tovább Júdeába. Mindenképpen oda igyekszik.

– Júdeában egyszerűbb lesz megtalálni – mondta halkan Antoine. –

Szomorú, sivatagi ország, amelynek népe nehéz paraszti munkából él. Nehéz

ott elrejtőznie egy idegennek, bár ok nélkül senkiben nem tesznek kárt.

– Jártál ott? – kérdeztem.

– Igen. Repültünk ott… amikor az összetűzések voltak az oszmánokkal…

Arra számítottam, hogy még egy hosszú és szép történetet hallgathatok

végig, de Antoine nem folytatta. Valószínűleg sokkal kevésbé szívesen

beszélt a háborúról, mint a békéről.

– Ilmar, kedvesem, csukd be az ablakot – kérte Jean. – Nagyon lehűlt.

Engedelmesen felálltam, beletörődtem a kisinas szerepébe.

– Holnap elindultok Aquincumba – jelentette ki határozottan Jean,

mialatt én az ablakkal vesződtem. – Tapasztalt vagy az ilyen dolgokban, Ilmar,

találd ki, minek álcázzátok magatokat Antoine-nal.

– Antione-nal kettesben? – nem értettem.

– Mind az Őrség, mind az Egyház most két fiatal férfit keres – mondta

Jean. – Vagy Jenset és téged külön-külön. Vagy csoportot, amelyben lesznek

ketten, akikre ráillik a személyleírásotok. Úgy gondolom, az a

legveszélytelenebb, ha két csoportban jutunk el Aquincumba. Én Jenssel – az

öreg széles mosollyal nézett a szerzetesre –, te pedig Antoine-nal.

– Ezt nem hiszem el – mormolta Antoine. – Nem csak engem kergetsz el

a világ másik végére, hanem a saját hátsódat is felemeled a karosszékből?

Jean arcán olyan fényes mosoly terült szét, mintha ebben a percben adták

volna vissza a vén bárónak egész Bagdadot, elé vezették volna

nemzetségének rég elveszett örökösét, új rangot adományoztak volna neki.

– Antoine, én mindig jó gyógyító voltam…

– Ez a kijelentés már a könyökömön jön ki – morogta Antoine.

– Igen, a könyöködön. Attól a naptól fogva, amikor elhoztak hozzám egy

fiatal légjárót, aki összetörte mindenét, amit csak össze lehet törni. És mintha

nem panaszkodtál volna a gyógykezelésre, még ha nem is volt nagy sebészi

gyakorlatom.

Antoine elmosolyodott.

– Szóval, jó gyógyító vagyok – ismételte meg Jean, és dölyfös pillantással

végigmért minket – merészel-e valaki vitatkozni? Senki nem merészelt. – És

saját magamat jobban ismerem, mint bármelyik beteget. Az életemből,

kedves Antoine, egy év van hátra. Ha a Nővér is úgy akarja, kettő. Nem több.

És nincs miért, nincs kiért ragaszkodnom ehhez az élethez. És valamikor én

indítottam el ezt az egész históriát…

– Az meg hogy lehet? – kérdezte Jens idegesen. Jean társaságában

láthatóan kellemetlenül érezte magát, és nyugtalanította a kilátás, hogy vele

kell majd együtt utaznia.

– Én segítettem Marcust a világra – magyarázta Jean. – Lehet, hogy ha más

gyógyítót rendelnek az Imperátor barátnője mellé, most nem kellene itt

ülnünk. Tehát látnom kell, hogyan végződik ez a történet. Legalábbis

ameddig élek.

ÖTÖDIK FEJEZET

amelyben elmondom a példabeszédet a terméketlen fügefáról, de az ezt követő párbeszéd leírhatatlan

NEM könnyű dolog egy szeszélyes apa példás fiának lenni.

– Hol a lábmelegítőm? – kiáltott fel Antoine. – Iszaija, a halálomat akarod?!

– Sietek, apám – feleltem álpajeszomat rázva. – Itt van a melegítőd, apám.

Karosszékében fészkelődve Antoine fennkölt képpel kinyújtotta meztelen

lábát. Én alátettem a jókora fadézsát, és saját kezűleg töltöttem bele a forró

vizet.

Antoine elégedetten nyögdécselt.

Remek júdeai lett belőle. Valószínűleg jobb, mint belőlem.

Felvilágosult, a saját hitét követő, de ahogyan az a Birodalom lakójához

illik, az Üdvözítőt és a Nővért tisztelő, ravasz, de törvénytisztelő júdeai

kereskedő. Öreg, de még ragaszkodik az élethez. Elképesztően zsémbes,

fukarul bánik a pénzzel, de igényes az étkezésben. Gondolom, elnézve

minket sok szállóvendéget töltött el a részvét irántam – felnőtt férfi, aki

kénytelen folyton öreg papácskája körül ugrálni, kielégítve számtalan

szeszélyét.

– Iszaija – Antoine kegyeskedett rám nézni –, menj a szakácshoz, nézz rá

a tyúkocskára…

A soron következő konyhalátogatástól megmentett a kukta megjelenése.

A gyömbérrel főzött, mézes öntettel megsütött tyúk répával és egy halom

krumplival körítve aranylott a tálon.

Antoine kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben. Kihasználtam a

szünetet, és félrevonulva letelepedtem a másodosztályú utasok közös

asztalához. Postakocsink éjszakára megállapodott egy vendégfogadónál –

vagy veszedelmes híre volt az útnak, amely Svájc banditák fosztogatta

vidékének közelében vezetett, vagy a kocsisok egyszerűen elfáradtak.

– Látom, zsidó, egész este zsarnokoskodik veled – mondta részvéttel egy

bajszos, testes atyafi, aki módszeresen töltekezett sörrel. – Na… kortyolj

egyet.

Elém tolta megrendelt, de még érintetlen korsóját. Egy pillanatig

töprengtem, érdemes-e megsértődnöm a „zsidó” miatt, aztán úgy határoztam,

nem érdemes. Először is, egy igazi júdeai eltűrte volna, másodszor pedig, nem

akartak megsérteni – akcentusából ítélve az együtt érző sörkedvelő

valahonnan Bohémiából származott, ott zsidónak nevezik a júdeaiakat, náluk

nincs ebben a szóban semmi sértő.

– Köszönöm, jó ember – mondtam, elfogadva a korsót.

A sör erős volt, sötét, és a hideg időre tekintettel meleg. Az aprócska

ablakokon túl a félhomályban már keringtek az első hópelyhek.

– Talán az apád? – kérdezte a bohémiai érdeklődve.

– Apácskám – feleltem a kellő tisztelettel. – Kissé elgyötrődött az úton, és

hát… ideges egy kicsit.

Meglepett, de a bohémiai nem nevetett ki:

– A szülőket tisztelni kell, ez igaz. Mind ilyenek leszünk… ne adja a

Nővér! Hogy is hívnak… Iszaija?

– Igen, tiszteletreméltó.

– Pivièko vagyok – nyújtotta felém erős kezét. Két ujja hiányzott,

nyomban el is magyarázta:

– Utász voltam. A Birodalom pretoriánus egységeinél szolgáltam.

– Ellenséges akna?

– Nem… hülyeség miatt. – Pivièko elfintorodott. – Azt találtuk ki, hogy

csinálunk egy jó kis viccet, és aknát tettünk az utcalányok háza alá. Nem

nagyot… csak hogy éppen durranjon. Mert a parancsnokunk éppen akkor ott

szórakozott, és mindannyiunkat kihajított onnan.

– És a robbanás vitte le az ujjait? – folytattam a faggatózást.

– Hiszen ha a robbanás vitte volna le… – fintorgott Pivièko. – Karddal

vágta le. Ijedtében összecsinálta magát, a legizgalmasabb pillanatban. Ezért

aztán törleszteni akart.

Nem sokáig látszott az arcán a búslakodás.

– Nem tesz semmit. Azt beszélik, a mai napig nem tud nővel lenni. Alig

kerül valakivel ágyba, összerondítja a lepedőt!

Harsányan hahotázva az enyémhez koccintotta súlyos agyagkorsóját.

– Rajta, zsidó! Dicsérjük… hiszel a Nővérben?

– Hogy tehetném – ráztam meg pajeszaimat. – Nekünk megvan a magunk

hite, tiszteletreméltó!

– Vagyis rendes zsidó vagy – jelentette ki elégedetten Pivièko. – Mindjárt

gondoltam. Én, testvér, rögtön fölismerem a rendes zsidókat. Akkor igyunk

a Birodalomra! Prosit!

Összekoccintottuk korsóinkat.

– Iszaija! – szólított nyugtalanul Antoine, külön csak neki szánt asztalánál

üldögélve. – Kisfiam, sört iszol? Honnan vetted azt a sört?

– Én vendégeltem meg vele, tiszteletreméltó – felelte Pivièko letörölve

bajszáról a habot. – Ezt ugye megengedik a hagyományaik?

– Korai még neki sört inni! – makacskodott Antoine.

– Már a gyerekeit kéne a sörhöz szoktatnia! – vitatkozott vele Pivièko.

– Na és ki fizeti azt a sört? – kérdezte gyanakodva Antoine a mennyezetre

sandítva.

– Én! – kacsintott rám Pivièko.

– Hát… akkor igyál, igyál, Iszaija. Csak hadd kóstoljam meg, nem túl erős-

e az a sör.

Pivièko felröhögve odaintette a felszolgálólányt, és újabb söröket követelt.

Nekünk meg „az öreg zsidónak a terem sarkában”.

Hát igen, Antoine remek színész lett volna. Persze kissé túljátszotta a

szerepét. Ilyen júdeaiak legfeljebb a viccekben léteznek. De az olcsó fogadó

és egyszerű közönsége számára pont ez a játékmodor kellett.

– Hová igyekeztek? – kíváncsiskodott Pivièko.

– Aquincumba.

A volt utász elfintorodott.

– Ó… Nem állhatom a magorikat.

– Miért?

– Én, testvér, átlátok rajtuk. Micsoda ellenszenves népség! Csirkefogók

egytől egyig! És folyton a maguk nyelvén karattyolnak, egyetlen emberi szót

sem ismernek. Mintha nekik kevés lenne a római, kitaláltak maguknak egy

saját nyelvet, hogy verje meg őket az Üdvözítő!

Ebben bizonyos mértékig egyetértettem vele. Az persze, hogy egymás

között milyen nyelven beszélnek, az ő dolguk, de olyan nyelvet, mint a

magori, az egész Birodalomban sem találni! Csak a vad muszka sztyeppéken

élő kirgizeknél akad hasonló.

– Na és talán van sörük? – folytatta a fortyogást Pivièko. – Na nem, mondd

meg, talán tudnak sört főzni?

– De a boruk… az elmegy.

– Hát ez az, „elmegy”. Talán összehasonlítható a morva vagy gall borokkal?

Bólintottam, úgy döntöttem, nem vitatkozom. De nem álltam meg, hogy

hozzá ne fűzzem:

– Azt mondják, jók a fürdőik, még Rómában sincsenek olyanok…

– A fürdőik! – Pivièko szaftosat köpött a padlóra. – Szarszag van a

fürdőikben! Záptojásszag! A víz ott… olyan kénes! És a férfiak kötényben

járnak a többi férfi között! Kötényben, a fürdőben, csak gondolj bele! Mintha

szégyellnék, amijük van!

Harciasan végignézett a termen, mintha azt remélte volna, hogy talál itt

egy magorit, ráadásul pucérat, kötényest, aki záptojásszagot áraszt.

– Na nem, mondd csak meg nekem, minek kell egy férfinak a többi férfi

elől köténybe bújnia a fürdőben? Mindjárt látni, hogy nem tiszta dolog ez!

Mire készültök ti ott?

– Paprikával kereskedni!

– A paprikát kedvelik – hagyta rám Pivièko. – Tömheted őket ezzel a

paprikával napestig… Csakhogy ők ezt a paprikát nem csak maguk

termesztik, az oszmánoktól is szállítják!

– Mi magából Nyugat-Indiából hozzuk a paprikát – magyaráztam. – Olyan

erős, amilyen az oszmánoknál nincsen.

– Akkor nagy haszonnal jártok-keltek – ismerte el Pivièko. – Hát ez az,

ami miatt nem szívlelhetlek, de tisztellek benneteket, zsidókat: mindig

haszonra tesztek szert. Na igyunk!

Negyedóra múlva rendeltünk egy-egy újabb korsóval – most már literessel,

hogy ne fárasszuk fölöslegesen a kedves felszolgálónőt. A jóllakott Antoine-

tól megörököltem a fél tyúkot, amin becsülettel megosztoztam a volt utásszal.

Mint elmondta, most egy kis serfőzdéje van Boištében, és magából Párizsból

van visszatérőben, ahova megállapodás értelmében havonta húsz hordóval

szállít.

– A haszon egyelőre nem túl nagy – elmélkedett Pivièko. – De biztos. És

ez még csak a kezdet! Figyelj, ha végleg megelégelted apád zsarnokoskodását,

gyere el hozzám, felveszlek munkavezetőnek. Látom, jó felfogású fickó vagy,

kár kifutóként rohangásznod. A sörhöz is konyítasz. Úgyhogy gondold meg!

Beleegyeztem, hogy ha végképp megelégeltem házsártos szülőm

kiszolgálását, feltétlenül elmegyek hozzá.

– Figyelj, nem mázolunk be egyet annak a dagadt pofájúnak? – javasolta

hirtelen Pivièko, az asztal másik végén békésen hortyogó fickóra mutatva. –

Érzem, hogy van benne magori vér!

– Nem úgy fest – próbáltam lecsillapítani új cimborámat. – Egyszerűen

csak pechje van a pofájával.

Pivièko felsóhajtott. Sikeres útja láthatóan felhevítette, és az energia

levezetést követelt.

– Hát akkor… – kezdte Pivièko, és tekintete a csípőjét riszáló

felszolgálónőre tapadt. Szerencsére ebben a pillanatban megszólalt Antoine:

– Iszaija! Iszaija! Segíts felmenni a szobába!

Bánatos képpel széttártam a karomat, megittam a sörömet, titkon letettem

egy félmárkást az asztalra – győződjön meg róla a serfőző, hogy nem vagyok

teljesen önállótlan, és odamentem szeszélyes apámhoz.

– Na milyen? – kérdezte Antoine, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó.

– Jó, igaz?

Bólintottam.

– Jó. Csak… tényleg elfáradtam.

Antoine elégedetten elnevette magát:

– Legközelebb majd nem kételkedsz a színészi képességeimben.

A szoba kicsi, de teljesen lakályos volt. Gázégők persze nem voltak az út

menti vendégfogadóban, de volt vízvezeték, sőt meleg vécé is a szoba mellett.

– Valamikor színész akartam lenni – mondta Antoine, miközben

megvetette az ágyat. – Meg hegedűs. Költő. Később arról álmodoztam, hogy

kazánfűtőként bejárom a tengereket. Aztán megláttam egyszer egy

suhanót…

Elmosolyodott, mintha az a pillanat máig is vele maradt volna.

– Tizenkét éves voltam. Abban az életkorban, amikor a fiú elkezd férfivá

alakulni, a világ pedig ezernyi új színt és mozgást ölt, mint a bűvös képek az

árnyjátékban. Lehet, hogy egy kicsit korábban vagy kicsit később nem lett

volna olyan kívánatos a szememben az égbolt. Lyonból származom, Ilmar, de

amikor meghalt az öreg gróf, az apám, elutaztunk Le Mains-ba. Anyámnak

próbált udvarolni Gabriéle Saliéze, a híres pilóta és derék ember. Egyszer

felvitt engem a suhanóján… – Antoine elmosolyodott. – Valószínűleg

egyszerűen csak azért, hogy ne nézzem rossz szemmel sűrű látogatásait

nálunk. Ezek a látogatások végül nem vezettek semmire, de én életemben

először fölemelkedtem az égbe. Még ha nem is túl magasra és csupán öt

percre… Búcsút mondtam akkor a hegedűnek, a verseknek, a

színielőadásoknak, amiket a barátaimmal a rokonságnak rendeztünk. Az

ég… az ég, Ilmar, az a szabadság. Hogy megtanuld szeretni a földet, egyszer

föl kell emelkedned az égbe.

Antoine nagyot sóhajtva elnyújtózott az ágyon. Hallgatott egy sort, majd

így folytatta:

– Tíz évvel ezelőtt repültem utoljára. Azt is csak a barátaimnak

köszönhettem, akik megengedték, hogy suhanóba üljek… De még most is

gyakran álmodom, hogyan ellenőrzőm a gyújtást, nézem a friss térképeket…

Odafut Didier, figyelmeztet, hogy viharfront közeleg, keresztezve az

útvonalamat. Felerősítik a felszálláshoz a vontatóköteleket. Egy legényke a

technikai személyzetből rohan a pálya mellett, véletlenül odakeveredett

kavicsokat meg ágakat keresve… tudod, Ilmar, mit okozhat egy, egyetlenegy

kavics, ha felszálláskor a kerék alá kerül? Valamikor Guillome tanított

engem…

Az öreg légjáró már-már elaludt, de még egyre valamilyen neveket sorolt,

bonyolult munkájuk finom részleteiről beszélt, figyelmeztetett, mintha társa

lennék, légjáró, aki reggel készül felvinni suhanóját a még sötét égboltra.

Elfújtam a gyertyát, a sötétben levetkőztem, és lefeküdtem. A fejem kicsit

zúgott a sörtől, eszembe jutott a harcias, de barátságos serfőző. Jól éreztem

magam. Nem jutott eszembe az egyházi börtön sötét verme, egy időre

megfeledkeztem Marcusról – akárki is legyen: az Üdvözítő, a Kárhozatos

vagy közönséges fiú, aki megtudott egy szent és ősi titkot. Félálomban

feküdtem, fejemben valamilyen kellemes, egyszerű képek kavarogtak.

Antoine, aki már elhallgatott, most hirtelen újra megszólalt:

– Néha meg azt álmodom, hogy zuhanok. Mert elég gyakran lezuhanunk,

Ilmar… És ha zuhansz, egy a lényeg: ne rémülj meg. Minden bajt a rémület

okoz. Elég csak megijedned, és a rémület egyre csak nő. Kezed elveszti erejét,

gondolataid leblokkolnak, akaraterőd elolvad – és teljesen hatalmába kerít a

rémület. Nézed, hogyan közeledik a föld, hallod, hogyan hasadoznak a

szárnyak… és képtelen vagy bármit is csinálni. A félelem csak félelmet szül.

– De néha valóban nincs mit tenni – mondtam.

– Miért? Ha engem dugtak volna abba a börtönbe, amelyikben te voltál,

leengedtem volna a kezem. Azt mondtam volna magamnak: nincs mit tenni.

De te képes voltál csinálni valamit.

– Én pedig nem lennék képes megmenteni egy suhanót. Helyesen

lezuhanni vele…

– Minden emberben ezernyi másik ember van eltemetve – felelte Antoine

lágyan. – Tízezernyi. Azok, akikké válhatott volna. Mindannyiunkban ott

rejlik a költő is és a tolvaj is, a haramia is és a szent is, a tengerész is és a

légjáró is. Nem adatott meg, hogy ezernyi életet éljünk, kiválasztunk ezek

közül egyetlenegyet, gyakran hibázva is közben. De ha egyszer meghoztunk

egy döntést… emlékeznünk kell arra is, kivé válhattunk volna. Magunkba

kell olvasztanunk minden meg nem élt életünket.

– Sajnálod, hogy nem lettél költő? – kérdeztem. – Hogy nem írtad meg a

könyveket, amelyeket megírhattál volna?

– Jó életem volt – mondta halkan Antoine. Azt hittem, mond még valamit,

és türelmesen vártam. De az öreg légjáró hallgatott.

Hirtelen az az érzésem támadt, hogy meghalt. Csöndben és nyugodtan

meghalt, távol az otthonától, elindulva a szökött bűnözővel a világ másik

végébe. Nem félek én az elhunytaktól, na meg Antoine-t is csak éppen hogy

sikerült megismernem, de ez a gondolat ragacsos verejtékkel öntött el.

Feküdtem, és küzdöttem a kívánság ellen, hogy gyertyát gyújtsak vagy

hangosan rákiáltsak a légjáróra.

Azután eszembe jutottak Antoine szavai a félelemről.

A félelemről, amely félelemből táplálkozik. Azoknak az életeknek az

ezreiről, amelyeket nem él le minden egyes ember. És hirtelen arra

gondoltam, hogy a halál nem is annyira rettenetes, hiszen mindannyian már

ezerszer is meghaltunk. És valahol egy ismeretlen távolban meghalt Antoine,

a költő, és Ilmar, a légjáró.

És ekkor oldalamra fordultam, beleburkolóztam a takarómba, és

elaludtam.

Gyönyörű reggel virradt ránk.

Arra ébredtem, hogy az öreg légjáró fel-alá mászkál a szobában, és

félhangon, eléggé dallamosan egyszerű kis dalocskát énekelget a becsületes

élet, a mezei munka és az egyszerű pihenés örömeiről. Világos, hogy eszébe

sem jutott előző nap meghalni. Csak erős, mély álomba merült.

Megmosakodtam, felöltöztem, fölvettem júdeaihoz illő fekete öltönyömet,

fölraktam hamis pajeszomat, és lementem. Megjelenésemkor a szakács az

égre emelte szemét, de engedelmesen végighallgatta a reggelire vonatkozó

utasításaimat. Postakocsinknak egy óra múlva kellett indulnia. Figyelmen

kívül hagyva a szobánkban kínálkozó kényelmet kimentem az udvarra, és az

egyszerűbb utasokra váró fabódékhoz mentem.

Hideg volt. Lábam alatt ropogott a pocsolyákat borító vékony jégréteg. De

ez a hideg csak felélénkíti az embert, arra készteti, hogy élénkebben

nézelődjön maga körül.

A fogadó közvetlenül a jó, forgalmas út mellett állt, amelyen már ebben a

korai órában is több kocsi és hintó közlekedett. Az istálló nyitott ajtaján át

láttam a kocsisokat, akik a lovakat etették indulás előtt.

Két kis kuktagyerek, a jelek szerint testvérek lehettek, élelemmel

megrakott kosarakat cipelt fel a pincéből. Az utasok nyilván nem mulasztják

el, hogy indulás előtt egyenek valami meleg ételt. Minden építmény tetejét

piros cserép borította, rajta könnyű dér, egy nyitott ablakból egy lány kacér

nevetése hallatszott. Biztos a tegnapi felszolgálólány játszik valakivel.

Elég sokáig álldogáltam, az Alpok már nem is távoli csúcsait néztem, a

Mont Blanc fehér sipkáját, amely fölött felhők gomolyogtak. Persze láttam

már magasabb hegyeket is, például Kínában a Himaláját, de azok nagyon

zordonak, különös nép lakja őket, azokban a hegyekben eszébe sem jutna az

embernek gyönyörködni.

Este elérjük az első hágót, amelyen át kell kelnünk. Hosszú az út

Pannóniáig. Hogy Jean és Jens hogyan jut el Aquincumig, nem tudtam, de

nem is akartam tudni. Amit nem tudsz, azt nem árulhatod el.

Csak igaza legyen a Ház volt gyógyítójának. Sikerüljön utolérnünk magori

földön Marcust és útitársait. Nagy az előnyük…

A fogadó ajtaján előző esti ivócimborám lépett ki. Barátságosan intett –

vagyis felismert, nem vette eszét a sör, futólépésben igyekezett a fabódék felé.

Belegondolva, hogy most újabb beszélgetés vár rám Pannónia lakóinak rossz

karakteréről, továbbá néhány korsó sör, ami, ha postakocsin utazik az ember,

igazán nem hiányzik, bemenekültem a házba.

Alighanem jó lehet itt élni. Széles, forgalmas út mellett, szép, termékeny

tájon. Miért olyan a természetem, hogy képtelen vagyok megmaradni egy

helyen? Már rég letelepedhettem volna valahol…

A kapun kívül ostorpattogás hallatszott, megszólalt egy kocsis kürtje.

Sietve kötözve övét maga a fogadó tulajdonosa rohant kaput nyitni, még

álmos volt, de képén már ott virított az ügyeletes mosoly. Nem voltam

kíváncsi az új vendégekre, felmentem az emeletre, Antoine-nal közös

szobánkba. Persze ez hiba volt. Elengedtem magamat, túlságosan sokáig

gyönyörködtem az alpesi tájban.

A böjtös kásába Antoine éppen csak belekotort kanalával, de már a főtt

tojásnak és fűszeres, puha borjúsültnek nagy étvággyal esett neki. Én keveset

ettem. Valami melankolikus, romantikus hangulat vett rajtam erőt. Talán

ilyen késleltetve hatott rám az Urbis börtöne. Megesik velem az ilyesmi – jó

egy hét elteltével tör rám a szorongás. Nem félelemmel tölt el, ellenkezőleg,

lehiggaszt.

Összepakolva úti cókmókunkat lementünk a földszintre. Az étkezőben

szokatlan csönd volt, a személyzet úgy rohangászott, mint akiket kergetnek,

de csöndben és szolgálatkészen.

Én még erre sem figyeltem föl. Hangulatom nagyon is egybeesett a

körülményekkel. Az elcsöndesedett utasok kitódulnak az utcára – na és, mi

van abban? A díszhelyen lévő asztalhoz, amelyet tegnap Antoine foglalt el,

óvatosan közelít a fogadó gazdája egy szattyánbőr kötéses szent könyvvel –

na és, sok oka lehet annak…

És csak akkor rezzentem össze, amikor meghallottam a házigazda mézédes

hangját:

– Eminenciás uram, ne tagadja meg tőlem a nagy megtiszteltetést…

A díszhelyen lévő asztalnál hárman ültek. Ahogy rájuk pillantottam, a

hideg is kirázott. Szerzetesek. Olyanok, amilyenekből láttam eleget az

Urbisban, akik nem csak a zsoltároskönyv forgatásához értenek. Válluk széles,

még szürke csuhájuk sem rejti el izmos termetüket, arcukon épp csak a

kovácskalapács nyoma nem látszik. A legfenyegetőbb elegy – ájtatosság és

törött orrok, gyűrött fülek.

A harmadik, akihez a fogadós fordult, semmiben nem maradt el társai

mögött. Megtermett, bár már nem fiatal férfi, Arnoldhoz, az Őrség tisztjéhez

hasonlít, pedig Arnold katonaember. Arca durva, mintha kőből faragták

volna, szalmaszín haja sprőd, orra, mint a krumpli. Igaz, ez az orr ép – a

gazdája inkább maga ver szét néhány fizimiskát, semhogy engedje a magáét

szétlapítani. Ugyanakkor – fehér püspöki palást, ruhája fölött zsinóron ott

függ a szent oszlop…

Ments meg, Nővér!

Egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán folytattam utam lefelé a lépcsőn.

Az egyik szerzetes ránk bámult, a másik továbbra is a fogadóst figyelte.

A püspök közben kinyitotta a szent könyvet az utolsó, a nehezen érthető

helyek magyarázatának üresen hagyott oldalaknál, gondolkodott egy

pillanatig, majd a fogadós által szolgálatkészen odanyújtott tollat

belemártotta a tintatartóba, és gyorsan írt valamit. Kezét kinyújtva áldást

suttogott.

Mit tenne a mi helyünkben egy törvénytisztelő júdeai?

Semmiképp sem menne el mellettük csak úgy, ez biztos. Bár a hitük más,

az Egyházat tisztelniük kell.

– Jó reggelt, eminenciás uram – mondtam meghajolva, kezemet a hajócska

jelére összetéve. Mellettem, kissé megkésve, Antoine is meghajolt.

De a püspök valami miatt nem nézett rögtön felénk. Elgondolkodva

lapozta a Szentírást, még nem bocsátotta el a fogadóst. Majd megkérdezte –

hangja durva volt, akár a külseje, de erő volt benne:

– Mit is mond a ház gazdájáról a fügefáról szóló példabeszéd?

A fogadós csaknem összecsinálta magát félelmében. Fogadóját gondosan

vezette, ezt nyomban láttam, de a Szentírást aligha forgatta túl gyakran.

– Azt mondja… azt mondja… – motyogta emlékezetében kutatva. – Ha a

gazda tudta volna… a gazda tudta…

– Ha a ház gazdája tudta volna, az őrködésnek melyik órájában jön a tolvaj,

nem hagyta volna, hogy megrabolják házát – mondta a püspök visszanyújtva

a könyvet.

Antoine-ra pillantott, majd rám. Intett, hogy egyenesedjünk fel, és

menjünk közelebb.

A vizsgáztatástól megszabadult fogadós sietve hátrált, nem feledkezve

meg közben a hajlongásról. Nyilván nem sűrűn fordultak meg ezen az úton

püspökök.

– Jó reggelt és kellemes utat, eminenciás uram – ismételem meg azon

töprengve közben, nem kellene-e térdre borulnom. Zavaros ügy. Eh, ne

lenne csak velem Antoine is, nem adnám meg magam. Ha nyitva az istállóajtó,

lóhátra pattanhatnék…

A püspök elgondolkodva nézett rám. Majd megkérdezte:

– Ismered a terméketlen fügefáról szóló példabeszédet?

Mit akar ezekkel a fügékkel?

A példabeszédet ismertem, de miért akar a püspök a szent szövegekből

vizsgáztatni két engedelmes júdeait?

– Igen, eminenciás uram.

A püspök várt, én pedig belekezdtem:

– Másnap, amikor kijöttek Betlehemből, Ő megéhezett. És megpillantva

távolról egy levelekkel borított fügefát, odament hozzá, de leveleken kívül

nem talált rajta semmit, mivel még nem volt itt a fügék ideje. És mondák az

Üdvözítőnek az ő tanítványai: Miért nem átkoztad meg? Hiszen nem akart

jóllakatni téged! Ne is ehessen róla senki gyümölcsöt az idők végezetéig! Ő

megharagudott, és így szólt: Nem tudjátok, mit kértek. Lehet-e gyümölcsöt

kívánni, mielőtt az megérett volna? Lehet-e szaporulatot várni, mielőtt az

állat felnövekedett volna? Lehet-e hitet várni, mielőtt a lélek megerősödött

volna? Elszégyellték magukat az Ő tanítványai, és megkérdezték: Miért

mentél oda a fügefához, ha nem adhatott neked gyümölcséből? Ő válaszolván

ezt mondta nekik: Őszintén mondom néktek, keressétek a jó gyümölcsöt, és

adatik néktek, keressétek télen és nyáron, tavasszal és ősszel, fényben és

sötétségben, de ne átkozódjatok, ha még nem jött el a gyümölcsök ideje.

Lélegzetem visszafojtva elhallgattam. Gyerekkorom óta szívesen

hallgattam a példabeszédeket, de hogy így, egyetlen lendülettel, elakadás

nélkül végigmondjam, azt csak az ijedtség okozhatta.

A püspök elmosolyodott. Majd megkérdezte:

– És mi az értelme ennek a példabeszédnek?

– Az, hogy az embernek törekednie kell az erényre, keresnie kell nappal

és éjjel, de ha még nem sikerült elérnie az erényességet, azt nem szabad

bűnéül felróni – feleltem, és közben diáknak éreztem magam egy szigorú

vizsgán.

– Te bizonyára tiszteletben tartod a Birodalom törvényeit és szokásait,

igaz? – kérdezte a püspök.

– Igen, eminenciás uram.

A püspök elgondolkodott. Lehet, hogy nem szokásuk a júdeaiaknak magát

a püspököt köszönteni? Nem, hiszen nemegyszer láttam, amint köszöntek.

Bár a hitük más, az Egyház iránt tiszteletet kell tanúsítaniuk.

– Szerencsés utat neked is… – A püspök hirtelen mozdulattal áthajolt az

asztal fölött – még a testőr-szerzetesek is összerezzentek –, erős ujjával

megérintette a homlokomat, és suttogva hozzátette:

– Ilmar.

Kővé dermedtem.

A püspök viszont elégedett arccal kiegyenesedve hátradőlt karosszékében,

és hangosan kijelentette:

– Látom, Birodalmunk derék alattvalói vagytok. És hová igyekeztek?

Hallgattam. Nem. Elég volt. Ha Jean következtetései helyesek voltak…

– Aquincumba, eminenciás uram – válaszolt Antoine udvariasan. –

Szerény kereskedők vagyunk, eminenciás uram…

– Ülj le, ülj le – mondta a püspök kedvesen, ugyanakkor parancsolva, és a

mellette levő székre mutatott, ahonnan villámgyorsan eltűnt a testőr. – Nem

való, hogy egy öregember álljon egy fiatal előtt.

Nos, Antione-nal összehasonlítva valóban fiatal volt, bár már fölötte is

eljárt az idő… Lassan felálltam térdeltemből.

– Te is ülj le – utasított kedvesen a püspök. – Öröm ilyen hitben járatos

embereket látni, még ha a megvilágosodás nem is érte el őket. Annál is

inkább, mivel különös véletlen folytán magam is Aquincumba igyekszem.

Vajon nem fentről érkezett intés-e ez, hogy helyet adjak nektek a hintómban?

– Ó nem, nem vagyunk méltók ilyen nagy megtiszteltetésre – reagált

fürgén Antoine. – Igaz, Iszaija?

– Ugyan már, miféle Iszaija? – kérdezte szemrehányóan a püspök, olyan

nyomatékosan, hogy Antoine elhallgatott. A püspök a mögötte álló

szerzeteshez fordult:

– Menj a postakocsihoz, adják vissza ezeknek a derék embereknek az

útiköltség fennmaradó részét. Velünk folytatják útjukat.

A szerzetes meghajtotta borotvált fejét, és kiment.

Antione-nal gondterhelten összenéztünk. „Jaj, nagy baj szakadt ránk” –

mondogatta anyám a legkisebb gond esetén is, például ha kiborult a só, vagy

egymás után törtek el a drága svéd gyufa szálai anélkül, hogy meggyulladtak

volna.

De itt most valóban nagy baj szakadt ránk.

Őszintén szólva nem mertem volna rátámadni a püspökre. Ahhoz Arnold

bikaereje kellett volna. Itt nem az öreg Ulbrichttal, az amszterdami

püspökkel volt dolgunk. Ez valamiféle útonálló, volt bandita…

Felvetettem a fejemet és megkérdeztem:

– Eminenciás uram… Ön a Fényességes Gerard?

Úgy láttam, sikerült meglepnem.

– Igen, testvérem. Milyen nagyszerű nyáj lenne, igaz? – kérdezte a püspök

a másik testőrtől. – Nem kötelességem-e a hit fényét megmutatni ezeknek az

eltévelyedett lelkeknek? – A testőr elfintorodott, igyekezett

kötelességtudóan örömöt és barátságosságot mutatni. – Menj csak, Louis

testvér, hozz egy palack jó bort. Az enyémből, az én szőlőmből valót.

Kiment a második őr is. Hármasban maradtunk.

– Nincs szerencsém ismerni önt – fordult Gerard udvariasan Antoine-hoz.

– Szolomon fűszerkereskedő… – kezdte volna Antoine, de a püspök arcán

mosoly jelent meg: mint repedés a sziklán. – Hogy az a tizenegy átkozott! –

kiáltott fel az öreg dühösen. – Antoine vagyok, Lyon grófja.

– Maga szerzője a szabadalomnak, „Hogyan védjük meg a kabin üvegét az

eljegesedéstől”? – érdeklődött élénken Gerard.

Antoine csodálkozva meredt rá.

– Igen – dörmögte.

– Emlékszem, meglepett, hogyan juthatott eszébe ilyen különös gondolat.

Hogy szeszt öntsenek az üvegre.

– Északon volt a bázisunk. Mindig kevés volt az ital – felelte röviden

Antoine.

Fényességes Gerard püspök harsányan elnevette magát.

– És a szabadalom a gyorsító rakéták kioldásának rendszeréről?

– Egy barátom halálra zúzta magát, amikor az egyik rakéta nem vált le.

Gerard egy pillanatig hallgatott, lehajtotta fejét:

– Mindannyian Isten kezében vagyunk. És életünk árán új életeket ment

meg…

– Mit kíván tenni velünk, eminenciás uram? – kérdezte Antoine élesen. –

Öreg ember vagyok, és a korral némileg türelmetlenné váltam.

– Nem tudom – felelte Gerard, úgy láttam, őszintén. – Most meg akarok

reggelizni, egész éjjel megállás nélkül haladtunk, még arra sem jutott idő,

hogy teát főzzünk. Azonkívül szívesen meginnék önökkel egy kevés bort. De

hogy azután mit teszek, egyelőre nem tudom.

– Eminenciás uram, hogyan ismert föl? – engedtem meg magamnak a

kérdést. – Mit… mit rontottam el?

Gerard széttárta karját.

– Semmit. De valamikor régen, bűnös ifjúságom idején… – Kezét az

oszlop jelére összetéve mormolt valamit, majd folytatta: – Arra gondoltam,

hogy ha hamisnak tekintjük ezt a pajeszt, az orr formáját pedig

elmaszkírozták, ahogyan Vagány Gerard, a tolvaj tette, akkor szinte pontosan

tolvaj Ilmar portréját kapjuk.

Visszajött a szerzetes, aki a postakocsihoz ment. Hogy tájékoztassa őket,

nem velük folytatjuk az utat. Szó nélkül letette Antoine elé a pénzt.

Szerintem a rémült postakocsisok az egész menetdíjat visszaadták, nem

vonták le belőle a már megtett útért járó pénzt.

Érzékelve, hogy a beszélgetésben szünet állt be, a konyhából sietve

kicipelte a tálcákat a fogadós és testes felesége. A szemrevaló felszolgálólányt,

aki mindig térden fölül érő szoknyát viselt, biztos, ami biztos, eltüntették

szem elől… valószínűleg fölöslegesen. Fényességes Gerard, a hajdani Vagány

Gerard, a tolvaj, nem az az ember volt, akit elönt a harag egy kivillanó popsi

vagy kacér pillantás láttán.

Minél tovább néztem a püspököt, alighanem a Birodalom legszabadabban

gondolkodó, legkülönösebb püspökét, annál nagyobb erőre kapott lelkemben

a remény. Az esztelen. A lehetetlen remény.

– Nyolc – mondtam hirtelen. Halkan, de Gerard meghallotta. Kissé

csodálkozva nézett rám.

– Már nyolc? – kérdezte.

Hát igen, a püspöki hintó semmilyen postakocsival nem hasonlítható

össze. Utaztam én már ilyenen… Ó, igen utaztam, Ruud testvérrel, a balsorsú

paladinnal, aki végül is nem tudta véghezvinni hőstettét.

Antoine-nal egymás mellett ültünk, menetiránynak háttal, szemben

velünk pedig Gerard püspök. A hintó puhán haladt, drága vas laprugóin,

kaucsuk kerékköpenyein. Színes ernyőjű karbidlámpa világított, fénye meg-

megvillant a bőrhuzaton. Az ablakokat függöny fedte, a kocsisokhoz vezető

szócső nyílását fadugó zárta el.

A püspök rangjához méltó pompa, de azért…

– Úgy látom, Ilmar, arra gondolsz, illik-e a szerénységet prédikáló

püspökhöz ilyen drága hintón utazni – mondta Gerard.

Bólintottam.

– Nem illik – jelentette ki nyugodtan Gerard. – Ritkán is utazom rajta.

Csak az Urbisba vagy Versailles-ba, ahogyan az etikett előírja.

– És az a püspök, aki minden prédikációjában elítéli a gazdagságot, miért

nem mehet az Imperátorhoz egyszerű kocsin vagy akár gyalog a

székesegyháztól Versailles-ig? – kérdeztem kötekedve.

– Azért, Ilmar, mert akkor az egész előkelő világ szemében bohóc lennék.

Eszement püspök, aki képmutatásból utasítja el a kényelmet – felelte Gerard.

– De a bohócnak jogában áll bármit kimondani, csak az a kár, hogy ennek

nem sok haszna van.

– Azt, hogy hogyan élek, mit használok, mindenki tudja. De ha bálba

hívnak, ott nem jelenek meg szakadt ingben vagy koszos szőrcsuhában, hogy

alázatosságomat fitogtassam. Ha van fedél a fejem felett, nem fogok az esőben

ázni. És nem táplálom testemet kenyérrel és vízzel, ha minden ügyes

mesterembernek van hús a levesében. Nem az aszkézis az egyetlen út a

megvilágosodáshoz.

– Különös ezt egy püspöktől hallani… – morogta az orra alatt Antoine.

– Találkozott ellenkező példákkal, gróf? – érdeklődött Gerard. – Én

találkoztam emberekkel, akik láncokkal kínozták magukat, nem mosakodtak

és nem vágták le a körmüket – mintha az Üdvözítő a mosdatlanságot hirdette

volna, találkoztam oszlop tetején álldogáló remetékkel, hallgatási fogadalmat

tettekkel, világtól elvonult remetékkel és olyanokkal, akik éjjel-nappal

korbácsolták magukat. Ismertem ügyes mestereit annak, hogyan lehet három

nap, három éjjel egyfolytában zsolozsmázni az imákat. Na és hol vannak a

csodatételeik?

Ezt joggal mondhatta. Mindenki tudta, hogy Fényességes Gerard azokkal

a csodás gyógyításaival szerzett hírnevet, amelyeket az Üdvözítő és a Nővér

nevében hajtott végre.

Egyetértően fejet hajtottam, Antoine is hallgatott.

– Ez a hintó nem az én tulajdonom – folytatta Gerard ugyanolyan

nyugodtan. – Egyetlen tulajdonom a szőlő, amelyet a szüleimtől örököltem.

Kezelésbe adtam egy szegény, de becsületes családnak, amely most már nem

olyan szegény… és félek, hogy már nem olyan becsületes. És annyi bort

kapok erről a birtokról, amennyi nekem magamnak elég, és azoknak, akiket

meg akarok vendégelni. És ezt a fizetséget nem tartom bűnnek. Pénzt nem

szedek utána. Rangomhoz illő öltözékem az egyházé. Ha meghalok, az

Egyház temet el. Kinek van tehát igaza, nekem, aki nem utasítja el az élet

örömeit, de nem fogad el semmit a szükségesen felül, vagy a megszállottnak,

aki taknyosan, fekélyekkel borítva járja a városokat, terjeszti a fertőzést, de

mindenfelé azt ordítja, milyen közel van Istenhez? Az összes aszkétát

lóvakaróval kell megtisztítani, mielőtt az Úr elé bocsátják!

Antoine felhorkant, mintha támogatni akarná a püspök

szabadgondolkodóra valló kijelentéseit, de visszafogta magát. Már harmadik

órája utaztunk együtt. Mindent elmeséltem Gerard-nak… vagyis csaknem

mindent, amit Marcusról és útitársairól gondoltam. De hogy a püspök hogyan

döntött, milyen sors vár ránk – egyelőre titok maradt.

– Mindig foglalkoztatott az Ige titka – mondta váratlanul Gerard. Mintha

a gondolataimban olvasott volna. – Az Úr nagy ajándéka, amely

megváltoztatta világunkat… hogyan lehetséges, hogy mégsem értük el a

vaskort, nem szüntettük meg a nincstelenséget és kegyetlenséget, a

feslettséget és tudatlanságot? Az Úr végtelen jóságában bizonyságát adta

létezésének, rólunk való gondoskodásának, megengedte, hogy felismerjük az

igaz embereket. Így mondja az írás. De miért van az, hogy sok ember, aki

rendelkezik Igével, méltatlan erre az adományra? És miért van olyan sok jó,

igaz ember, akinek az Ige nagy ügyekben jelentene támogatást, de nem

rendelkezik vele?

Antoine próbált valamit mondani, de Gerard egy kézmozdulattal

elhallgattatta.

– Nem, nem, nagyon jól tudom a választ erre a kérdésre. Feladatom és

rangom válaszadásra kötelez. De néha megkérdezem saját magamat: lehet,

hogy valami nincs rendjén? Lehet, hogy egyszerűen nem értettük meg az Úr

akaratát?

Nevetséges, de nem álltam meg, hogy ne én oktassam ki a püspököt a

Szentírásról:

– És adatik neki Ige – mondtam –, és az az Ige hatalmasabb lesz minden

földi gazdagságnál…

Gerard bólintott.

– Néha, amikor az Igére gondolok, magnak képzelem el. Aprócska

magnak, amely lehullt a földre, gyökeret eresztett, megnőtt, és fává

terebélyesedett. Világunk ez a fa, amely abból a magból nőtt föl. De a legjobb

fán is akadnak romlott gyümölcsök. Igen, Ilmar, értelek téged. Néha magam

is ilyesmit mondtam azt magyarázva, miért van a világban annyi gonosz. Az

Isten Fogadott Fia csodálatos ajándékot hozott az embereknek – de azt maguk

az emberek döntik el, mihez kezdenek ezzel az ajándékkal.

– Talán ha az Isten Fia hozta volna el ezt az ajándékot – mondta Antoine

halkan. – Talán másként lehetett volna…

– Igen – bólintott ismét Gerard. – Talán. Ha József hisz az Úr angyalának,

és nyomban elindul Egyiptomba, nem kezdi összeszedni a holmiját, a

jószágait, nem búcsúzkodik a rokonságtól. Ha Heródes nem küldi ki katonáit,

hogy öljenek meg minden kisdedet Betlehemben és környékén.

Állát tenyerére fektetve hol Antoine-ra, hol rám nézett. Úgy éreztem,

kezdem már érteni, hová vezet a püspöknek ez a töprengése…

– Ilmar, emlékszel rá, mit mond a Szentírás a kisdedek lemészárlásáról?

Most rajtam volt a sor, hogy dadogjak, mint nemrégiben a fogadós. A

lényegre emlékeztem, de nem szó szerint. Gerard elfintorodott, és maga

kezdte mondani. Hangja, amely addig durva és egyszerű volt, hirtelen erővel

telt meg, mintha a püspök székesegyházban prédikált volna hívők ezrei előtt:

– És megbosszankodék az Úr. Tulajdon Fiát küldte hozzánk, hogy elhozza

a megváltást. De az emberek nem óvták meg az Ő Fiát kisdedkorában, és nem

lesz immár menekvése az emberi nemnek. Az emberek számára elveszett az

örök élet, és immár soha nem menekedhetnek meg a halálnak uralma alól.

És könyörgött akkor az Úr Fia: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják,

mit cselekszenek. Hiszen nem voltam-e a Te Fiad és az Embernek Fia? Küldj

el engem ismét az emberekhez, hogy megválthassam bűneiket! De azt mondá

az Úr: Egyszer az embereknek adtam tulajdon Fiamat, másodszor nem adom

nekik. De megmaradt Betlehem földjén egy embergyermek, akit nem vettek

észre Heródes emberei. Nevelje őt fel József és Mária sajátjaként, és ő lesz az

én Fogadott Fiam. És nevezzék őt Üdvözítőnek, és adatik neki Ige, és az az

Ige hatalmasabb lesz minden földi gazdagságnál; és ha képes lesz

megcselekedni azt, ami elrendeltetett, képes lesz a fény felé vezetni az

emberi nemet, megváltatik a bűn; és én megteszek mindent az Ember Fiáért,

amit csak tulajdon Fiamért tettem volna. És ugyanazon órában Mária

panaszos sírást hallott, és kilépve a házból meglátott egy küszöbön fekvő

kisdedet. És karjára emelte az Üdvözítőt, és felnevelte, mint sajátját. És Ő

felnevelkedett, lelkében megerősödött, eltöltekezvén bölcsességgel.

Gerard elhallgatott.

– Ha Isten Fia az emberekkel maradhatott volna, minden másképpen

történik – mondta Antoine. – Így van, eminenciás uram?

– Ez eretnekség – felelte Gerard keményen. – Színtiszta eretnekség, amely

miatt még a mi felvilágosult korunkban is kitagadás jár az Egyházból. De

megengedem, hogy így van. Ha Heródesben és szolgáiban kevesebb a

gonoszság, ha József rögtön menekülőbe fogja, mihelyt megkapta az Úr

figyelmeztetését – az Isten Fia az emberekkel maradhatott volna. És

megválthatta volna bűneinket… valahogy másképpen. Megölte őt a

gonoszság és a mohóság… hát talán ezért van világunkban annyi gonoszság

és mohóság.

Hát, aligha akad a Birodalomban még egy olyan püspök, mint Gerard.

– Aligha lehet jó annak tudásával felnőni, hogy több ezer ártatlan kisdedet

megöltek csak azért, hogy te megmenekülj – jegyezte meg Antoine.

Akaratlanul is összetettem kezem a csónakocska jeléül. Bocsásd meg,

Nővér, ezeket a szavakat… és bocsásd meg, hogy én hallgatom őket!

És a püspök, aki valaha tolvaj volt, és az öreg, aki valaha légjáró volt,

életre-halálra összecsapott. Teológiai vitában, amelynek során felváltva estek

az eretnekség bűnébe.

– Minden apa óvja a gyermekét! – jelentette ki határozottan Gerard. – Az

Úr is megóvhatta volna Fiát!

– Rossz apa az, aki megóvja gyermekét, de elmegy a másé mellett, akit

veszély fenyeget – vágott vissza nyomban Antoine.

– Az embernek szabadság adatott, szabadság, hogy jót tegyen, vagy rosszat.

Mindannyian az Úr gyermekei vagyunk. De nincs szülő, aki gyermeke

minden lépését követni tudja.

– Ezért is mondom, hogy az Isten nem menthette meg a saját Fiát,

megengedve ugyanakkor a többi pusztulását. Vagy meg kellett volna állítania

Heródest, vagy beletörődnie abba, hogy Fia osztozzon a közös sorsban –

jelentette ki diadalmasan Antoine. – Minden más elképzelhetetlen! Ha

Heródes könyörületesebb, nem kellett volna az Istennek az emberek közül

Fogadott Fiút választania magának. De megtörtént, ami nem tudott nem

megtörténni!

Gerard megrázta a fejét. Némi elismeréssel dörmögte:

– Szófacsaró… Igen, világunk olyan, amilyen. És aligha lehetne

másmilyen. De miért kellett az Istennek az emberek közül választania

Fogadott Fiút? Azt jelenti-e ez, hogy az Üdvözítő hibázott valamiben? Vagy

közeleg az ítélet napja? Az Egyház most megosztott, ez aligha titok. Sőt, az

Egyház most arra törekszik, hogy megismerje az Eredendő Igét.

Megszerezzen minden értéket, ami kétezer év alatt felhalmozódott. Azt

megértem, ha az Imperátort mozgatja ez a vágy… – A püspök elnevette

magát, és magyarázóan hozzátette: – A tulajdon fia után indított

hajtóvadászatot. A vas csillogása mindig is elvakította az embereket,

elhomályosította elméjüket. De a kapzsiság által vezérelt Egyház nem az az

Egyház, amelyet az Üdvözítő alapított.

– Eminenciás uram, az ön szava nagy súllyal esik a latba – jegyezte meg

Antoine.

– Nagy súllyal. De korántsem döntő súllyal. Iulius, az Üdvözítő Utóda

szintén józanul gondolkodó, önzetlen ember. Ráadásul ő az Egyház feje. De

ő sem elég erős ahhoz, hogy leállítsa a hajtóvadászatot. Ő legalább igyekszik

eljutni az igazsághoz… megérteni, kicsoda is Marcus… de sokaknak csupán

a könyv kell, amelyet a herceg rejteget.

– És ön mit fog tenni? – kérdezte Antoine.

Gerard nem felelt rögtön. Olyan sokáig hallgatott, hogy én már egy újabb

példabeszédre számítottam. A püspök e helyett engem kérdezett:

– Azt mondod, a nyolcadik?

– Én, Hélène, Luisa, Arnold, Jean, Jens, Antoine – soroltam. – Így vagy

úgy, de mindannyian Marcust követjük. Kételkedünk benne, félünk, de

követjük. Úgy gondolom, mégiscsak ő az Üdvözítő. Az új Üdvözítő, aki eljött

a világba. A jó, és nem a gonosz. És ha eminenciád… akkor nyolcan leszünk.

Gerard hallgatott.

– Lehet, hogy ő az Üdvözítő – mondta Antoine. – Lehet, hogy a

Kárhozatos, és az Üdvözítő órája még nem érkezett el. És az is lehet, hogy

egyszerűen ember, akinek a kezébe került a világmindenség legszentebb titka.

De én magam szeretnék ebben eligazodni. És… és ha eminenciád osztja ezt

az igazság iránti vonzódást… Hiszen nyilván nem véletlenül kelt útra

Aquincumba, igaz? Lehet, hogy ez valóban fentről jött jeladás?

– Én csak ültem, és gondolkodtam: merre indulhat Marcus – felelte

szárazon Gerard. – Minél távolabb a Birodalomtól, de úgy, hogy ne kerüljön

közben a muszka felderítés kezére. Júdeára gondoltam. Oda pedig a

legkényelmesebb útvonal Pannónián és az Oszmán Császárságon keresztül

vezet. Azután próbáltam mindent kideríteni a kísérőiről. Ilmar már nem jött

számításba, tudtam, hogy őt elfogták. De ott van Arnold, az Őrség tisztje…

Valahol Bécs közelében született. Egy klán legidősebb fia. Egész

Pannóniában élnek rokonai, akik nem félnek a Ház haragjától, és segítenek

neki. És akkor úgy döntöttem, Aquincumba utazom, és gyógyíttatom a

csontjaimat az ottani fürdőkben.

A függönyt kicsit félrehúzva kinéztem az ablakon. Na szép… ezeket a

részleteket nem is tudtam Arnoldról. Még egy érv Pannónia mellett, ha Jean

megtudja, elégedett lesz előrelátásával.

Simán siklott alattunk az út, a távolban egy falucska cseréptetői villantak

fel. Már hegynek fel haladtunk, de a hat erős ló egyenletesen húzta a hintót.

Már rég elmaradt mögöttünk a postakocsi, amelyen utunkat kezdtük, és

amelyen valószínűleg a két júdeairól folyik a szó, akiket a püspök felvett a

hintájára.

Egyszerű beszélgetés, egyszerű gondok. Nem olyanok, mint a miénk.

– Ha Marcus a Kárhozatos, és mi nem jövünk erre rá, a pokol minden

fagya ránk vár – mondta mögöttem Gerard. Antoine nyomban reagált:

– És ha nem is akarunk eligazodni? Ha visszariadunk a ránk váró sorstól?

Sorsunk lényegében most dőlt el. Ha ez a lázadó püspök nem mer ilyen

messzire elmenni az Egyház ellenében, átad minket a szent testvéreknek – és

vége. Marcusnak más apostolokat kell keresnie, persze ha őt magát is el nem

kapják. Nincs, aki megvédje. Ha az Isten nem védte meg a tulajdon Fiát a

rómaiak kardjától…

– Még négy – mondta Gerard. – Érdekes. Közülünk csak egy valaki őrzi

meg az Üdvözítő iránti hűséget… ha minden ugyanúgy történik.

Megértettem, hogy sorsunk egy időre eldőlt.

– Semmi nem ismétlődhet meg – mondta Antoine. – Semmi. A szél játszik

a homokkal, dűnéket építve a sivatagban. A dűnék hasonlítanak egymásra,

de elég alaposabban megnézni, és kiderül, hogy több köztük a különbség,

mint a hasonlóság. Még a homokszemek sem egyformák, és nem egyformán

hevernek egymás mellett. Mit mondjunk akkor az emberről?

– Az ember nem homokszem – felelte Gerard. – Mi képesek vagyunk a

széllel szemben menni, amíg erőnkből futja.

Második rész

Aquincum

ELSŐ FEJEZET

amelyben csodában van részünk, de maga a csodatévő tájékozatlan marad

MÁR RÉG nem láttam ilyen pompát. A teraszon ültünk, ahová csak a mi

szobáinkból lehetett kimenni. A város legjobb szállodájának, a Gellértnek a

legjobb szobáiból. Hárman voltunk: én, Gerard és Antoine. Aquincum szinte

nyárias meleggel fogadott minket, nem akaródzott a négy fal közt üldögélni.

Az asztalon volt fehér- és vörösbor is, őszibaracklé és könnyű harapnivalók

egész serege: az egész Birodalomban méltán híres, göcseji módra készült

libamájtól a pálcikákra tűzött aquincumi sajtokig. A komoly étkezés ideje

még nem jött el, csak nemrég ébredtünk fel az utolsó, leghosszabb és

legnehezebb útszakasz után. Késő éjjel értünk be a városba, nem sikerült

megnéznünk, na meg ragadt le a szemünk is.

– Ez a hegy – mutatott ki Gerard – Szent Gellért nevét viseli.

Teraszunk éppen erre a hegyre nézett… vagy talán nem is igazán hegy

volt, hanem magas, meredek domb. Nagyon festői képet nyújtott, több

helyen lugasok, viaduktok, szoborcsoportok díszítették.

– Valamikor nagyon régen Gellért püspök a Dunán hajózott – folytatta az

elbeszélést Gerard. – Megpillantotta Aquincumot, és partra szállt, hogy Isten

igéjét hirdesse itt. De Aquincumban akkoriban az oszmán pogányok voltak

az urak, és ők elfogták a püspököt. Hordóba dugták, és nem fukarkodtak,

száztizenegy szöget vertek bele a hordóba, és így gúnyolódtak: „Megment-e

téged az Istened?” És legurították a meredélyen. De Gellért püspök erős és

igaz Igével rendelkezett. Kimondta, és az Igére vette az összes szöget, és

közben nem is sérült meg. És amikor a hordó a Duna vizébe ért, az Igére vette

a hordó abroncsait is, a hordó széthullott, Gellért pedig a partra lépett épen

és sértetlenül. A pogányok látván ezt elszégyellték magukat és megrémültek.

Gellért püspök pedig templomot épített felhasználva mind a száztizenegy

szöget, és ott hirdette az Üdvözítőbe és Nővérbe vetett hitet.

– Szép – ismertem el. – Csakhogy erről a hegyről hordóban legurulni még

szögek nélkül sem csekélység. Az illetőnek egyetlen ép csontja sem marad.

És ettől, higgye el, eminenciás uram, semmiféle Ige nem ment meg!

– Ez legenda – ismerte el Gerard. – Valamit talán eltorzítottak,

felnagyítottak a történetben.

Mindkét szerzetes-testőre valahol a Szent István-bazilikában volt éppen,

azokat az ügyeket intézték, amelyek óhatatlanul felmerülnek, amikor egy

magas rangú egyházi méltóság olyan városba érkezik, amelynek magának is

van püspöke. Ha jól értettem, Párizsnak – vagy ahogyan hivatalosan nevezték,

Lutetiának – a püspöke némileg magasabban állt a ranglétrán, mint

Aquincumé. Ezért nem neki kellett elsőként felkeresnie a helyi püspököt. De

az is lehetetlen volt, hogy magához rendelje Kádor püspököt, ezt a beteges,

de köztiszteletben álló öreget. Hát most arról tárgyalnak a szerzetesek, hol és

hogyan találkozzon „véletlenül” Kádor püspök és a nem hivatalos látogatásra

érkezett Fényességes Gerard. Végül arra jutottak, mégiscsak Gerard-nak kell

felkeresnie Kádort, mivel magánjellegű látogatásra érkezett, de valami miatt

ez Gerard-nak nem felelt meg.

Antoine-t és engem ezek a problémák természetesen nem érdekeltek.

Olyan patrónussal rendelkeztünk most, aki bármilyen… vagy szinte

bármilyen bajtól meg tud óvni minket. Tehát semmi nem gátolt minket

abban, hogy Marcust keressük.

Már csak azt kellene tudnunk, hol keressük…

– Ilmar, tudsz magoriul? – érdeklődött Gerard.

Megráztam a fejem. Jártam Pannóniában egyszer, rövid ideig,

Aquincumba is eljutottam, de a magori nyelvet megtanulni olyan, mintha a

kínait akarná elsajátítani az ember.

– Én tudok vagy tíz szót – szólalt meg váratlanul Antoine. – De az kevés.

Gerard bólintott. A helyi nyelvet ő sem ismerte, de ez neki nem okozott

problémát – egy püspök számára mindig akad tolmács. De mi, akik nem

ismerjük sem a várost, sem a nyelvet, hogyan keressünk meg négy embert,

akik ráadásul rejtőzködnek is? Főleg úgy, hogy ha Arnoldnak valóban vannak

Aquincumban erős rokoni kapcsolatai…

– Idegenvezetőre van szükségük – mondta Gerard. – Tolmácsra. Éspedig

olyanra, aki nem pénzért szolgál. Nem könnyű. De majd hozzánk irányítja őt

az Úr.

Arca komoly volt, mintha a püspök valóban feltételezné, rögvest

aláereszkedik a mennyből az Úr angyala, aki remekül beszél rómaiul is,

magoriul is.

Ám angyal helyett egy pincér jelent meg, aki felszolgált az asztalunknál.

Porcelántányérokat hozott, rajtuk valamilyen édes, őszibarackdzsemmel

leöntött túrós kotyvalékkal, és kezdte lerámolni elénk.

– Mondd, testvérem – utasította váratlanul a püspök. – Beszélj!

A pincér összerezzent. Kreol arcbőrű, fekete hajú, bajuszos, középkorú

ember volt. Tipikus magori azok közül, akiket annyira nem kedvelt utász

cimborám.

– Eminenciás uram… – Még egyre folytatta a terítékek szétrakását, de

mintha keze gépiesen, magától tette volna a dolgát, az esze viszont egészen

máshol járna. – Eminenciás uram… nem magamért…

Jól beszélt rómaiul, csak nagyon ideges volt.

– Beszélj, testvérem – parancsolta a püspök. – Látom, hogy mondani

akarsz nekem valamit.

A pincér térdre esett. Megragadta a püspök kezét, és csókokkal borította

el.

– Eminenciás uram… tegyen csodát!

– Minden az Üdvözítő és a Nővér akaratától függ – mondta a püspök

gyöngéden. – Állj fel, jó ember. Mi a baj?

– Haldoklik a fiam, eminenciás uram! Mentse meg őt! Mindenki tudja,

hogy holtakat támasztott fel!

– Holtakat feltámasztani csak az Úr képes… – Gerard rám nézett, majd

Antione-ra, és megkérdezte: – Mi baja a fiadnak?

– Az orvosok azt mondták, hogy menthetetlen, eminenciás uram. Rákja

van, eminenciás uram. Tegyen csodát!

Gondolatban felsóhajtottam, és elfordultam. Vannak gyógyítható

betegségek, és vannak olyanok, amelyektől senki nem menthet meg. Ha

velünk lenne az öreg Jean, elmagyarázná ezt az öreg magorinak. Talán

tanácsokat is adna neki, hogyan enyhíthetik fiának kínjait. De csodát tenni…

az őszinte ima talán képes erre, de az sem mindig.

A pincér egyre csak beszélt és beszélt, szenvedélyesen és könyörögve,

nem engedte el a püspök kezét. Elmondta, hogy egy fia már meghalt

kiskorában – ostoba véletlen folytán, az úton száguldó postakocsi gázolta

halálra a gyereket. Beszélt arról, hogy a másik fia, aki soha senkinek nem

ártott, felnőtt, jó nevelést kapott… Beszélt a fia menyasszonyáról, aki még

most is, amikor rokonsága azt követeli, hogy bontsa fel az eljegyzést, mégis

feleségül akar menni a haldokló fiúhoz, és azután, özveggyé válva, kolostorba

akar vonulni. Beszélt arról, hogy még soha senkitől semmit nem kért,

mindent maga ért el, és csak a fájdalom késztette arra, hogy a híres

Fényességes Gerard-hoz forduljon ilyen kéréssel…

– Állj fel – mondta Gerard. Megértettem, hogy most mindjárt megtagadja

a kérést, hogy csodát tegyen, megígéri, hogy imádkozni fog a szegény fiúért,

és elmond mindent, amit egy papnak ilyen esetben el kell mondania…

– Eminenciás uram…

– El tudsz vezetni a fiadhoz? Észrevétlenül. Úgy, hogy senki ne tudjon

róla?

Csodálkozva meredtem a püspökre. Antoine is elképedt, de a boldogtalan

pincér egyszerűen meg sem tudott szólalni. Végre kinyögte:

– Ahogyan eminenciád kívánja…

– Nem akarom, hogy bárki is tudjon a dologról – mondta a püspök.

– Segítek a fiadon, ha az Üdvözítő is úgy akarja. De soha senki nem tudhatja

meg, hogy az Úr az én kezem által mentette őt meg.

Nagyon jól értettem, mit talált ki Gerard. És keserűség, undor töltötte el a

lelkemet.

Nyilvánvaló, hogy ilyen csodát egyszerű ember nem vihet végbe. Nem

nyavalyatörőst kell meggyógyítani, vagy dühöngő őrültet észre téríteni.

Vagyis… vagyis a püspök úgy tesz, mintha segíteni akarna a betegen. Az

pedig persze reményre kap, hiszen maga Fényességes Gerard ígért neki

menekvést! És Gerard kihasználva ezt arra kéri őket, legyenek kísérőink. És

hogy a fia mégis meghal… hát az Isten akarata…

Aquincum régi negyedében, Budán haladtunk szűk utcácskákon, a

folyótól távolodva, egyre magasabbra kapaszkodva. A legtöbb ház szép volt,

kőből épült, többnyire négyemeletesek. Módos vidék, itt nem szűkölködik a

nép…

A pincér ment elöl, szinte futott. Egyébként, mint közben megtudtuk,

egyáltalán nem egyszerű pincér volt, hanem a szálloda egyik vezetője, csak

azért öltötte föl a libériát, hogy a püspök elé juthasson… A magori időnként

hátranézett, követjük-e. Követtük. A püspökön is, rajtam és Antoine-on is

köpeny volt, amely elrejtette a püspöki öltözéket és a mi júdeai álruhánkat is.

Bármily meglepő, a püspök megengedte, hogy Antoine-nal elkísérjük. Az

ő helyében én szégyelltem volna: mire jó ilyen színjátékot rendezni egy

haldokló előtt?

– Ide, eminenciás uram!

Vezetőnk nyomán átmentünk egy boltív alatt, és egy kis udvaron találtuk

magunkat, ahová három ház ajtaja nyílt. Az udvar közepén, egy virágágyás

mellett gyerekek játszottak egy kölyökkutyával, kíváncsi pillantással kísértek

minket. Vezetőnk súlyos rézkulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és miután az

előszobába benézve meggyőződött arról, hogy nincs ott senki, beengedett

minket.

Alig léptem be, megéreztem, hogy haldokló van a házban. A levegőt

megülte a betegség nehéz szaga. A gyógyszereké és az állandóan csukott

ablakok miatti fülledtség.

– Ez a légkör bármilyen betegségnél biztosabban megöli az embert… –

morogta orra alatt Gerard.

– Tessék, eminenciás uram? – ugrott hozzá vezetőnk, aki nem hallotta,

mit mond.

– Ki kell szellőztetni, Ferenc. Vezess minket.

A magori odaugrott az egyik ajtóhoz, kinyitotta, anyanyelvén kiáltott

valamit, és becsapta az ajtót.

– A személyzetnek szóltam, hogy ne jöjjenek ki – magyarázta. – Nem

fogják önt látni.

– Vezess – ismételte meg Gerard.

Átmentünk néhány szobán, ezek nem voltak igazán elegánsak, de

szegényesek sem. Üveges szekrényekben sok szép edény, üvegből és

porcelánból készült dísztárgyak, mindenütt rend és tisztaság, a falakon függő

néhány kép jó festők műve volt. Különösen lenyűgöző volt egy temperakép,

amely az Üdvözítő Rómából kivonulását ábrázolta – a fáradtan vánszorgó,

ködbe burkolt ember semmiben nem emlékeztetett az Isten Fogadott Fiára,

valami miatt mégis nyomban nyilvánvaló volt, hogy ő az.

– Ide, eminenciás uram…

Elsőként Gerard lépett be, majd Ferenc, a magori, utána Antoine és én. A

sűrűn befüggönyözött ablakú kis hálószobában nagyon nehéz volt a levegő,

ráadásul erős dohányszag is terjengett. A Pannóniában oly népszerű magas

ágyon beteg, elkínzott arcú fiatal férfi feküdt. Mellette egy széken idős

asszony ült. Talán az anyja? Akkor nagyon megöregítette a bánat…

Megjelenésünkkor a beteg megpróbált felülni, az asszony pedig felkiáltott,

felugrott, kiejtve kezéből kötését.

– Béke ennek a háznak – mondta Gerard Ferenc karjára dobva köpenyét.

– Mi a neved, ifjú ember?

– Péter…

– Feküdj, ne kelj föl, Péter.

Leült a székre, kezét a beteg mellére tette. Megcsóválta a fejét.

– Mikor vett erőt rajtad a betegség? – kérdezte.

– Fél éve.

– Megpróbálok segíteni rajtad, Péter. Ha az Üdvözítő is úgy akarja,

eltávozik belőled a betegség… – Gerard elgondolkodva fölvett az ágy fejénél

álló éjjeliszekrényről egy dohányzacskót és egy agyagpipát. Visszadobta, és

ezt mondta:

– Ezt pedig felejtsd el.

Péter nem értette.

– Ha meggyógyulsz – magyarázta Gerard –, örökre felejtsd el a dohányt.

Tudod, hogy az Egyház elítéli a dohányzást?

– Igen, eminenciás uram…

– Hát akkor ne dohányozz – mondta Gerard. – Jobb bort inni, mint

pipázni. Megígéred?

Miközben sűrűn bólogatott, Péter szemében esztelen reménység csillant

fel. Anyja hirtelen felkapta a dohányzacskót meg a pipát, ledobta a földre, és

összetaposta.

De Gerard erre már oda sem figyelt. Kezét Péter fölött kiterjesztve szemét

lehunyta, és suttogott valamit.

Nagyon kínosan éreztem magam. Sarlatánság? A híres püspök –

közönséges csaló, akikből oly sok van a Birodalomban?

Vagy őszintén hisz tévelygésében, túlbecsüli az erejét?

Nem fogja fel, milyen csodatétel véghezvitele adatik meg egy embernek,

és milyen nem?

Péter felnyögött, összerándult.

– Csöndesen! – mondta Gerard hangosan. – Feküdj csöndben, testvérem!

Ne mozdulj, mert a halálodat okozhatod!

Lerántotta Péterről a takarót, kezét meztelen mellkasára tette, végighúzta

rajta, mintha kitapogatna valamit. Amennyire a hálószoba félhomályában ki

tudtam venni, Gerard arcát elborította a verejték.

– Adj erőt, Nővér… – suttogta. – Adj erőt, Üdvözítő… Nem önmagamnak

kérem!

Fényességes Gerard ujjai reszketni kezdtek, mintha Parkinson-kóros

lenne. Péter meredt szemmel, mozdulatlanul feküdt. Anyja egy kendőt

harapdálva visszahúzódott a sarokba. Ferenc odajött hozzánk, Antoine

biztatóan megfogta a kezét. Úgy tűnt, mintha a magori nem bízott volna

abban, hogy a püspök segít, és most a történtek elvették volna minden erejét.

Gerard felnyögött.

Nem, ennyire nem tettetheti magát!

Párizs püspöke, a szabadgondolkodó és lázadó felnyögött, mintha

elviselhetetlen fájdalom kínozná, keze belemart a beteg sovány mellébe,

mintha fel akarná tépni a bőrét.

Gerard hátravetette fejét, és felkiáltott:

– A Te Igéddel, Uram!

A szobában kezdett lehűlni a levegő. A nehéz szag nem tűnt el, de mintha

egy láthatatlan ablak nyílt volna egy végtelen, jeges pusztaságra…

Antoine-nal összenéztünk, egyetlen szempillantás alatt felfogva, mi

történik.

Hogy lehetséges? Hiszen köztudomású – élőt és elevent nem lehet az Igére

venni!

Ilyenről még senki nem hallott!

Gerard összecsuklott, fejét Péter ágyára ejtette. A fiú köhögni kezdett,

felült, kínzó görcsben összegörnyedve. Anyja észbe kapva odarohant hozzá

egy tiszta ronggyal – és a beteg erőlködve véres csomókat köhögött fel a

rongyra. Antoine és én odaugrottunk, hogy felemeljük a püspököt.

Már magához tért. Durva vonású arca eltorzult, mintha Fényességes

Gerard mélységesen szégyellné pillanatnyi elgyengülését. Mintegy

véletlenül megérintettem az ujjait.

Jéghidegek voltak…

– Időben hívtál ide, Ferenc… – mondta Gerard rekedten, félretolva

minket. – Jaj… nincs véletlenül bor a házadban… forralt bor?

Ferenc kirohant a szobából. Szinte nyomban vissza is jött.

– Már forralják a bort, eminenciás uram! – kiáltotta. – Mindjárt kész lesz,

mindjárt!

Péter köhögési rohama már elmúlt. Ült az ágyban, értetlenül maga elé

bámult, mintha új érzéseit lesné.

– Egy év múlva… – Gerard visszafojtotta lélegzetét. – Egy év múlva eljössz

hozzám Lutetiába. Ha megmondod a nevedet, beengednek hozzám.

Megnézlek… lehet, hogy megint… imádkoznunk kell az Úrhoz. Ha nem

vagy jól, előbb felkeresel. Megértetted?

– Igen.

– Ennyi… És nyissatok végre ablakot!

A szobában nyüzsgés támadt. Széthúzták a függönyöket, feltépték az

ablakokat. Betört a friss levegő. A nappali fényben Péter arca még

ugyanolyan elkínzott volt, de valami megváltozott rajta.

Mintha eltűnt volna róla a halál láthatatlan pecsétje.

– Hogy volt képes véghezvinni ezt, Gerard? – kérdezte halkan Antoine.

– Egyszerűen imádkozom az Úrhoz – felelte a püspök. – Őszintén

imádkozom, és ez segít. Csak… – halványan elmosolyodott – nem könnyű az

Úr jobb kezének lenni.

Nem értette!

Fényességes Gerard püspök valóban nem értette, hogyan viszi végbe a

csodákat! Közbe akartam szólni, de a szavak a torkomon akadtak. Ha eddig

nem értette meg, az azt jelenti, hogy nem akarja megérteni. Nem képes

beismerni, hogy ugyanazzal az Igével gyógyítja az embereket, amelynek

visszaélésszerű felhasználásával oly gyakran vádolja az arisztokratákat.

Ferenc nagy kerámiakorsóban hozta a forralt bort. Gerard belekortyolt, és

elégedetten bólintott. Apró kortyokban itta, kezét a korsón melengetve.

– Felkelhetek? – kérdezte halkan Péter.

– Kelj fel, és járj – felelte röviden Gerard. – Nincs már benned a betegség.

Egyél meg egy jókora darab szaftos húst, igyál bort, sétálj a folyóparton. És

nyugtasd meg a menyasszonyodat… azt hiszem, nem kell kolostorba

vonulnia.

Péter leengedte lábát az ágyról, felállt, megpróbált a püspök lába elé

borulni, de ő elhárította, keményen ezt mondta:

– Ne nekem köszönd. Menj el a templomba, imádkozz.

– Mit tegyek? – kérdezte hirtelen Ferenc. – Eminenciás uram, mondja

meg! Mindenemet szétosztom a szegények között, hátralévő életemet

imádkozva töltöm. Mit tegyek, eminenciás uram?

– Élj, és ne kövess el bűnt – tanácsolta Gerard. – Mit számítanak az Úrnak

a kincseid, ha a szíved tele hálával? De nekem tehetnél szolgálatot. Nem

hálából, hanem csak úgy, ahogyan segíteniük kell egymásnak a testvéreknek

az Üdvözítőben.

– Amit csak kíván, eminenciás uram! – A magori hangja nem hagyott

kétséget, hogy valóban kész mindenre.

– Ezek a szerény júdeaiak – biccentett felénk Gerard – tulajdonképpen

ugyanolyan testvéreink az Üdvözítőben, akárcsak te meg én. Az Egyházzal

kapcsolatos fontos ügyek hozták őket Aquincumba. Fontosak és rendkívül

bizalmasak. Olyan megbízható vezetőre van szükségük, aki nem kérdez

semmit, és soha senkinek nem szól arról, amit látott. Senkinek!

Ferenc bólintott.

– Be kell járniuk az egész várost – folytatta Gerard színtelen hangon,

időnként kortyolva egyet a korsóból. – Budát is, Óbudát is, Pestet is, ha kell,

a környéket is. Nem ismerik az önök nyelvét, úgyhogy tolmácsra is

szükségük van. Nem ismerik a várost, tehát idegenvezetőre is szükségük van.

Éjjel és nappal, reggeltől estig és estétől reggelig.

Ferenc tekintetében a habozásnak nyoma sem volt. Megragadta a püspök

kezét, és csókkal borult rá. Ezúttal Gerard nem húzta el azonnal a kezét.

Fáradtan ennyit mondott:

– Hittem benne, hogy segítesz az Egyháznak, ahogyan az is mindig kész

segíteni neked. Kezdhetsz máris?

– Igen – ugrott fel Ferenc. – Természetesen.

– Atyám… – nézett Péter bizonytalanul a püspökre –, nem lenne jobb, ha

én lennék az a vezető? Higgye el, jobban ismerem a várost, mint apám. És

könnyebben szót is értek bárkivel, hiszen tudod, papa! És… és ez az én

kötelességem!

– De te… – kezdte Ferenc, ám elakadt a szava.

– Nem, már nem beteg – mondta Gerard. – Nos hát… talán igaza is van.

– De te, Péter, még mindig gyenge vagy, nem tudsz gyorsan menni! –

vitatkozott Ferenc.

– Én sem tudok – szólt közbe váratlanul Antoine. – Az öregség súlyos

betegség.

Gerard-nak bizonyos szempontból igaza volt. A tempó, ahogyan bejártuk

Aquincum utcáit, inkább illett egy halálos betegségből felépült fiúhoz, mint

életerős férfihoz. Magam is hajlok néha a lassú sétára, de most még

figyelnünk is kellett mindenfelé, és Antoine lassúsága engem is visszafogott,

és némileg idegesített is.

Aquincum szép város. Nem a legszebb azok közül, amelyeket alkalmam

volt látni, mégis van benne valami báj. A Duna bal partján magasodó

dombokon elterülő, fenséges Buda, a nyüzsgő Pest, a kézművesek és

kereskedők negyede, a lenyűgöző konstrukciójú hidak, a rengeteg szobor –

voltak a mindenütt szokásosak, hadvezérek, helytartók szobrai, és voltak

lenyűgözőek is, mint például annak a bizonyos Gellért püspöknek az

emlékműve, egy hatalmas méretű kőhordó, amelyet széttörve éppen

kimászik Isten napvilágára az inkább harcosra emlékeztetően izmos püspök.

A hordó akkora volt, mint egy kétemeletes ház, és ijesztően festett. Az

emlékművet valamilyen neves muszka szobrász készítette hatalmas pénzért

és aquincumi megrendelésre, de a szobor láthatóan nem töltötte el

lelkesedéssel a helyieket.

Antoine ragaszkodott hozzá, hogy üljünk be egy kávézóba, ahol kávét

ittunk és valamilyen almás süteményt ettünk hozzá. A sápadt, de

nyilvánvalóan egészséges Péter úgy bámult a világra, mint aki újjászületett,

mint ahogy lényegében így is történt. Valószínűleg ilyen arccal jártam én is

az Urbis utcáin, miután kiszabadultam a veremből.

– Jól beszélsz gallul? – kérdezte tőlem Antoine Lutetia vidám lakóinak

nyelvén.

– Igen, elég jól – bólintottam. Aligha akad a kávézóban, aki értene gallul,

a magoriak általában gyengén állnak a nyelvtudással.

– Mit gondolsz a fiú gyógyulásáról?

– Valószínűleg ugyanazt, amit te, Antoine – feleltem óvatosan. – Ez

elképzelhetetlen, de…

– Elnézést, monsieur – szólt közbe Péter. Beszélt gallul! – Elnézésüket,

ismerem ezt a nyelvet, és ha nem idegen füleknek való, amiről beszélnek…

Összenéztünk.

– Köszönöm, Péter – hálálkodott Antoine. – Abban, amiről beszélünk…

nincs különösebb titok… Csak egymás közt akartunk beszélgetni… Milyen

nyelveket tudsz még?

– Rómaiul és magoriul természetesen. Azonkívül muszkául, júdeaiul,

oszmánul, germánul, ibériaiul. A Birodalom többi nyelvén… egy kicsit. Most

tanulok kínaiul, de az nagyon nehéz, majdnem olyan, mint a muszka.

Ezt jól kikaptuk!

Tanácstalanul néztünk egymásra Antoine-nal, ráébredve, hogy egy ilyen

nyelvzseni jelenlétében nem tudunk titkos megbeszélést folytatni.

– Ki is mehetek – ajánlotta idegesen Péter. – Bocsássanak meg, nagyon

sajnálom, hogy elkeserítettem magukat. De arra gondoltam, hogy a

nyelvismeretem éppen ellenkezőleg, segíteni fog.

– Ez ritka adottság – mondta Antoine. – Valóban ritka. Találkoztam már

hozzád hasonlókkal, de sokkal ritkábban, mint például olyanokkal, akik

Igével rendelkeznek.

– Jó a nyelvérzékem – ismerte be Péter. – Gyerekkorom óta. Nem is értem,

miért olyan nehéz másoknak a nyelvtanulás.

– Nem tudunk állandóan elküldeni – jutott döntésre kis töprengés után

Antoine. – Ezért… ezért…

Péter megfeszült. Láthatóan kötelességének érezte, hogy nekünk

szolgáljon, és attól félt, hogy elküldjük.

– Ezért egyet s mást elmagyarázunk neked – határozott Antoine. – És amit

elmondunk, az titok marad.

– Sújtson az Üdvözítő haragja, ha elárulom! – jelentette ki Péter mély

átéléssel.

– Négy embert kell megtalálnunk – mondta Antoine. – Egy szép, fiatal,

átlagos, sovány testlakatú, középtermetű nőt. A második egy középkorú férfi,

magas, széles vállú, erős, némi germán akcentussal beszél. Ezt az akcentust te

valószínűleg jól ismered, mivel az illető Bécs környékén született. Egy másik

nő, középkorú, pontosabban középkorúnál idősebb, arca átlagos,

rokonszenves, bár kissé elmosódott vonásokkal. Az utolsó egy kamasz fiú,

különösebb ismertetőjelek nélkül. A hajszíne, az orra formája, a testalkata és

az egyéb jellegzetességek itt nem segítenek. Mindannyian álcázzák magukat,

rejtőzködnek, befesthetik a hajukat, kitömhetik magukat a ruha alatt. A nők

férfinak öltözhetnek. A fiú megpróbálhatja lánynak álcázni magát. Lehet,

hogy együtt vannak mind a négyen, lehet, hogy kettesével, de az is lehet,

hogy külön-külön rejtőzködnek. Valószínűleg vannak Aquincumban

megbízható embereik, aki bujtatják őket.

Péter ütemesen bólogatott.

– Valószínűleg ennyit mondhatunk – közölte Antoine. – Ha megtaláljuk

ezeket az embereket, az bajt nem okoz. Ellenkezőleg. De a feladat nem

könnyű.

– Kit a legfontosabb megtalálni? – kérdezte Péter.

– A fiút – vallotta be kelletlenül Antoine. – Egyébként már az is elég, ha

egyet megtalálunk négyük közül. Erről jut eszembe! Könnyen meglehet,

hogy nincsenek Aquincumban. Hogy még nem értek ide, vagy már

továbbutaztak, esetleg egyáltalán nem is készültek ide.

Ha nekem adtak volna ilyen feladatot, csak a fejemhez kaptam volna. Egy

nagyvárosban keresni négy szökevényt, akiknek megbízható támogatóik

vannak! Ráadásul azt is tudva, hogy talán nincsenek is a városban!

De Péter gondolkodott.

– Bevonhatunk a keresésébe még valakit? – kérdezte.

– Nem! – vágtam nyomban a szavába. – Senkit! Sem a legjobb barátodat,

sem a menyasszonyodat, sem a szüleidet. Senkit!

– Ha megbízható embereknél rejtőzködnek, lehetetlen megtalálni őket –

mondta Péter. – Más a helyzet, ha mégis megkockáztatják, hogy kilépjenek

az utcára.

– Aquincum nagy város – mondtam savanyú képpel. – Hasztalan

járkálnánk az utcákon.

– Nem az utcákon – rázta meg a fejét Péter. – Nem! Jártak nálunk

korábban ezek az emberek?

– Aligha, kivéve Ar… – elharaptam a szót. – A férfit kivéve.

– Még ha bujkálnak is, látni szeretnék a várost – mondta Péter. – Talán a

legnépszerűbb helyeken lenne érdemes keresni őket? Az Operánál, a régi

fürdőkben, templomokban, a Vajdahunyad várában, a föld alatti

templomban, a kilátótoronynál…

– Csak fürdőből száznál több van nálatok – jegyezte meg Antoine. –

Mekkora az esély?

Péter egyetértően bólintott. Majd elgondolkodva mondta:

– Igen, egy bizonyos helyen nincs értelme keresni őket. De ha… –

Elgondolkodott. – Ezek az emberek aligha fognak csak úgy mászkálni a

városban, igaz? Valószínűleg bérkocsit fogadnak. Sötétített üvegűt,

elfüggönyözhetőt. Hogy bejárhassák a várost, körülnézhessenek, itt-ott

kiszállhassanak… Körbe kell járni a bérkocsiállomásokat, és érdeklődni, nem

bérelt-e valaki mostanában zárt kocsit négy személyre. Meleg az idő, nem túl

sok ilyen megrendelés lehetett.

Összenéztünk Antoine-nal. Igaz, nem sok reményt fűzhettünk ehhez a

próbálkozáshoz, de azért van esély.

– Remek srác vagy, Péter! – mondta Antoine.

Az első bérkocsiállomáson, ahová Péter elvezetett minket, tömeg volt.

Főként parasztok nyüzsögtek itt, akik teherszállító eszközöket béreltek, de

voltak módosabb emberek is, akik sétakocsikázásra béreltek hintókat.

– Várjanak itt – mondta Péter, és odament egy idősebb kocsishoz.

Nehezen indult a beszélgetésük, a kocsist láthatóan nem érdekelte a

kíváncsi fiatalemberrel folytatott párbeszéd. Majd Péter kezéből átvándorolt

a kocsiséba egy vasmonéta, és a kocsis érdeklődése ettől egyből feléledt. És

egy ötperces társalgást követően, amelynek során a kocsis oda-odapillantott

ránk, rendkívül közlékennyé vált.

– Mit meséltél neki? – kérdeztem Pétert, amikor visszajött hozzánk. A fiú

kissé zavarba jött.

– Hát… azt mondtam, hogy maga gazdag lutetiai kereskedő. És hogy a

felesége megszökött magától egy germán tiszttel, magával vitte a fiúcskájukat

és a hűséges öreg szolgálójukat. És hogy most maga papácskájával őket keresi,

hogy hazavihesse mindannyiukat.

– Vagyis szarvakkal ékesítettél fel? – szörnyedtem el.

– Így van – ismerte be Péter. – De ez volt a legjobb történet, amit ki

tudtam találni. A germánokat nálunk nemigen kedvelik, ezért inkább együtt

éreznek magával.

Legyintettem. De hát mit tehetnék – a kocsisok szemében felszarvazott

leszek…

– Itt nem béreltek kocsit ilyen emberek – folytatta Péter. – Senki nem

emlékszik sem termetes tisztre, sem kamaszra, sem szép fiatal nőre…

– Nem esik nehezedre a járás, Péter? – kérdezte hirtelen Antoine.

Péter habozott.

– Fájdalmaim nincsenek már, őeminenciája meggyógyított…

– Fájdalmad nincs már, de van-e erőd?

Péter megrázta a fejét.

– Nincs. Őszintén szólva alig állok a lábamon.

– Fogadj fel egy fogatot – javasolta Antoine. – Nekem sincs erőm

naphosszat a várost járni.

Negyedóra múlva egy kényelmes kétkerekűn hagytuk el a

bérkocsiállomást. Hármunknak némiképp szűkös volt, de elviselhetően. A

kocsist, aki eleinte nem túlságosan lelkesedett a gondolatért, hogy körbejárja

a többi bérkocsiállomást, láthatóan nem szívlelte a konkurenciát, beavattuk

a történetbe, ezután érzékelhető rokonszenvvel mondott nekem valamit.

– Azt tanácsolja, szégyenszemre űzze ki az otthonából az asszonyt, a

szolgálót adja a törvény kezére, a tisztet jelentse fel a prefektusnál, a gyereket

vigye haza, és nevelje nagyon szigorúan – fordította le mondókáját Péter.

– Feltétlenül így teszek – egyeztem bele.

Mi lehet jobb egy sétakocsizásnál egy szép városban, jó időben és

kényelmes fogaton? Kellemes szellő simogatta arcunkat, Antoine pedig

kényelmesen elfészkelődve elővett egy gall konyakkal teli flaskát, és

körbeadta. Egyik bérkocsiállomást a másik után jártuk végig. Péter kiszállt,

szóba elegyedett a kocsisokkal, mindenütt előadva a megrázó történetet a

hűtlen feleségről. Rengeteg tanácsot kaptam, a legvérszomjasabbak azt

javasolták, meg kell kövezni a szökött asszonyt, ahogyan hajdanában a

júdeaiaknál volt szokás. De nyomra sehol nem bukkantunk. Estig bejártuk

egész Budát és Óbudát. Már csak Pest volt hátra, de az egész napos feladat

volt. Minden állomáson, ahol megfordultunk, Péter nagy jutalmat ígért a

nevemben, ha a leírásnak megfelelő emberek jelennének meg. A saját címét

adta meg.

– Azt hiszem, együnk valamit, és menjünk haza – mondta Antoine. –

Holnap folytatjuk.

– Van itt még egy bérkocsiállomás egészen közel, a hídon túl – javasolta

Péter.

Vállat vontam. Már elszállt minden reményem a sikerben, de miért ne

járnánk a dolog végére? Hányszor megesett velem, hogy éppen az utolsó

próbálkozás hozta meg a sikert? Már éppen úgy véltem, ezt a zárat nem

tudom kinyitni, de megpróbálom még egyszer – és sikerült. Beletörődik az

ember, hogy hazudik a régi térkép, de még egyszer, kiszámolja a

koordinátákat – és megtalálja a mindenki által rég elfeledett templom

bejáratát.

Az utolsó próbálkozás gyakran meghozza a sikert.

Ez az állomás kellemes benyomást keltett. Istállók hosszú sora, ráadásul a

tudomány legkorszerűbb eszközeivel felszerelve – alig volt istállószag. A

kocsik is újabbnak, kellemesebbnek látszottak, mint a többi állomáson,

többnek is kaucsukkereke volt, erős acetilénlámpái. Úgy látszik, a szigorú

tulajdonosok a személyzetet is megnevelték – Péternek sokkal hosszabb ideig

kellett győzködnie a kocsisokat, és legalább három vasmárkát elköltenie.

Végül visszajött hozzánk, és bűntudatosan széttárta karját:

– Nem, itt sem jártak…

Megint átkeltünk a Dunán, egy színes fényekkel ékesített hídon.

Végighajtottunk a rakparton a Gellérthegy mellett, a püspök hordót

szétfeszítő, rémisztő emlékműve mellett, és megálltunk a szálloda előtt.

– Gyere el holnap, Péter – mondta Antoine. – Persze csak akkor, ha jól

érzed magad.

A fiú elmosolyodott.

– Már fél éve nem éreztem magam ilyen jól! Korán reggel itt leszek!

– Nem kell túl korán – kértem. – Kilenc körül jó lesz, Péter.

Megjelenésünkkor a portás épp csak hogy a padlót nem súrolta a kezével.

Kétségem sem volt felőle, hogy a hír Ferenc haldokló fiának gyógyulásáról

már elterjedt az egész személyzet körében. És a püspök dicsőségének

visszfényéből még nekünk is jutott, pedig csak makacs júdeaiak vagyunk,

akik nem ismerik az igaz hitet. Még a gőzliftet is üzembe helyezték, pedig az

ilyen késői órán már nem működött, így mi a gépezet csörömpölése és

dübörgése közepette emelkedhettünk föl az ötödik emeletre. A liftet kezelő

fiúcska rémülten figyelte a lift falán lévő jelzőzászlócskát – biztosan attól félt,

hogy a már lehűlt kazánban visszaesett a gőz nyomása, és így a tisztelt

vendégek bennragadnak két emelet között.

De a lift kitett magáért.

Az ötödik emeletet csaknem teljes egészében a mi rendelkezésünkre

bocsátották. Még a folyosót is bíborszínű, drága, vastag, bolyhos oszmán

szőnyeg borította, dús rojtokkal. Akár csizmában is végig lehetett volna

trappolni rajta, nem hallották volna meg a lépéseket. A legnagyobb és

legelegánsabb lakosztály Gerard-é volt, két egyszerűbb Antione-é és az

enyém, még kettő – talán kicsit kevésbé kényelmes – a testőr-szerzeteseké.

Egyikük, Louis, éppen a folyosón állt, és elgondolkodva forgatott ujjai közt

egy kemény mahagóniból készült szent oszlopot. Jaj, azt gyanítom, hogy ez a

könyökhosszúságú, kemény fadarab nemcsak a hit jelképeként szolgál a

kezében, hanem fegyverként is. Túlságosan is ügyesen forgatja ujjai közt –

még a kínai harcművészet mesterei is megirigyelhetnék!

– Jó estét, tévelygő testvéreim – üdvözölt minket a testőr. Bántott ez a

megszólítás, de nem volt mit tenni, elvégre nem dobhattam le maskarámat.

– Önnek is jó estét – mondtam alázatosan. – Visszatért Fényességes Gerard

őeminenciája?

– A szobájában pihen. – Louis különösen ügyesen forgatta meg a szent

oszlopot, rá is csodálkoztam. – Azt kéri, ha nem fáradtak el túlságosan,

nézzenek be hozzá.

– Nem mulasztjuk el – mondta Antoine. – Csak előbb lemossuk

magunkról az út porát.

Louis helyeslően bólintott. Most már egészen merész lendülettel forgatta

meg az oszlopot – és jól állón vágta vele magát.

– Add ide – mondtam, nem állva meg, hogy megmutassam neki. – Nézd,

szent testvér, itt kell átfogni a nagy- és a mutatóujjad között, akkor nem

csúszik ki.

Louis megdörzsölte az állát, megpróbálta – és lelkesen nézett rám.

– Igen… csak utána nehéz visszavenni alaphelyzetbe.

– Miért volna nehéz? – méltatlankodtam. – Így, nézd csak…

Megint elvettem tőle a szent oszlopot, megpörgettem, és megmutattam

neki, hogyan kell az állkapocsra mért ütés lendületéből átmenni a nyakra

mért csapásba.

– Várj csak, lassabban! – lelkesedett Louis. Antoine helytelenítő

pillantásától kísérve Louis és én felváltva pörgettük az oszlopot.

– Hosszabbra kellene csinálni – mondtam –, legalább tenyérnyire.

– Ha hosszabb lenne, akkor az már nem a szent oszlop, hanem közönséges

bunkó lenne… – mondta a szerzetes bánatosan. És nyomban elpirult, akár

egy kislány. Rádöbbent, hogy egy júdeai tanítja őt, hogyan verekedjen a szent

oszloppal!

– Útközben bármi megeshet – magyaráztam. – A becsületes kereskedőnek

meg kell tudni védenie magát. Egy ismerős kínai tanított meg rá, hogy kell

csinálni. Na és a szent oszlop talán nem a hit fegyvere?

– Fegyver – ismerte be Louis. – Köszönöm, Iszaija! Jó fogás!

Antoine felsóhajtott, és bement a szobájába. Súgva mondtam:

– Apám nagyon nem szereti az erőszakot…

– Ki szereti? – csodálkozott a szerzetes. – De a hitnek és a jónak helyt kell

állnia magáért.

Hagytam, hogy Louis tovább gyakoroljon, és én is bementem a szobámba.

Talán kár volt leleplezni magam a testőr előtt, hogy bánni tudok a fegyverrel,

másrészt viszont javítottam a viszonyunkat…

MÁSODIK FEJEZET

amelyben a sorsra panaszkodunk, de a sors ránk mosolyog

ALAPOSAN lemosakodtam – a szállodában a forró víz valóban forró volt,

ráadásul erős sugárban áradt –, megtörölköztem, és anélkül, hogy felöltöztem

volna, szétnéztem a bárszekrényben.

Ó, micsoda lakosztály – azok az italok, amelyeket jobb hűtve inni, jégen

voltak! Töltöttem magamnak egy fél pohár cseresznyepálinkát, löttyintettem

rá kétujjnyi jeges vizet, beletelepedtem egy fotelba, és kinyújtottam a lábam.

Nem is élet, ez már maga a boldogság. És ha a forró fürdő után még egy

forróvérű magori lányt is rendelhetnék…

Felsóhajtottam.

Nem, a személyzet nem értené, hogy érdeklődhet kurvák után a püspök

kísérője. Ráadásul bármelyik leányzó rájönne, hogy nem vagyok igazi

júdeai…

Jobb lett volna kínainak maszkírozni magamat!

Sóhajtva kiürítettem a poharat, és belekotortam szegényes ruhatáramba.

Tiszta váltás fehérneműt találtam, de kénytelen voltam ugyanazt a nadrágot

visszavenni, és tiszta ingem sem maradt.

Kopogtak az ajtón.

– Mindjárt! – kiáltottam a cipőfűzőmet kötve. Persze nagyon jó lesz

beszélgetni Gerard-ral. Valahogy még meg is könnyebbül az ember lelke. De

őszintén szólva most legszívesebben a puha fotelban üldögélnék nadrágot

sem húzva, pálinkát szopogatva, és Aquincum fényeit nézve az ablakon át…

Közben még meg is vakargathatja az ember a hasát… Akkorát sóhajtottam,

mintha kőbányába kellene indulnom munkára, nem pedig iszogatni a

szomszéd szobába. Végigsimítottam a hajamat, és időben észbe kapva

berohantam a fürdőszobába: felraktam hamis pajeszaimat. Kiléptem a

folyosóra.

Antoine, aki az ajtóban várt rám, helytelenítő pillantással kísérte Louis

gyakorlatozását a szent oszloppal.

– Kész vagyok – közöltem. És átmentünk Gerard lakosztályába.

Fényességes Gerard püspök, a szabadgondolkodó és gyógyító részeg volt.

Nem is kicsit. Az asztal alatt három üres borosüveg sorakozott.

– Á, barátaim… – Gerard csak ennyit mondott, mikor beléptünk. Egy új

palack után nyúlt, csaknem lesodorva a poharakat az asztalról. Három

személyre volt megterítve, valóban várt minket.

– Történt valami, eminenciás uram? – kérdezte Antoine.

– Történt valami… – ismételte meg a püspök elgondolkodva, mintha

ennek a mondatnak valami számunkra fölfoghatatlan értelme lenne. –

Nem… nem, Antoine…

A mi poharainkat teletöltötte, a magáét alig félig.

– Még sosem volt alkalmam látni ilyen magas rangú személyiséget ilyen…

bonyolult állapotban – mondta Antoine leülve. Tapintatosan mondta,

ugyanakkor szemrehányóan, és Gerard megérezte ezt a szemrehányást.

– Igen, nem illik… – mondta a pohárba nézve. – Nem illik, de… Hogy

halad a keresés?

Antoine vállat vont.

– Keressük őket – szóltam közbe.

– Na és hogy van a fiú, Péter? – folytatta Gerard.

– Úgy látom, valóban meggyógyult – mondta Antoine. – Igaz, gyenge,

mint mindenki egy súlyos betegség után, de ez már az élet gyengesége, nem

pedig a halál erőtlensége.

Gerard bólintott, és kiürítette poharát. Súlyos pillantással nézett Antoine-

ra. Szeme vörös volt, tekintete fáradt.

– Valahányszor sikerül meggyógyítanom egy embert… – Elhallgatott. És

úgy folytatta, mintha lenyelte volna a mondat egy részét:

– Miért éppen őt?

Megértettem. Antoine is megértette… Felsóhajtott, és fogta poharát.

– Minden… az Ő akaratától függ – mondta Gerard. – De miért nekem kell

eldöntenem, kit mentsek meg a haláltól, és kinek adjak csak vigasztaló

szavakat? Néha úgy érzem, hogy… túlságosan súlyos számomra ez a teher.

– Mindannyian viseljük ezt a terhet – mondta Antoine.

– Mindannyian? – vonta fel szemöldökét Gerard.

– A háború idején – mondta halkan Antoine – nekem is döntenem kellett.

Iszonyatos döntést kellett hoznom: ki éljen, és ki haljon meg.

Gerard megrázta a fejét.

– Egy dolog halált vinni, és más dolog… életet. Minden alkalommal,

amikor sikerül meggyógyítanom egy szenvedőt, mintha darabokra

szakadnék – tárta szét a karját. – Egy-két hét is beletelik, mire újra segíteni

tudok valakin. Ezalatt felkeresnek ugyanolyan szerencsétlen emberek, akik

gyógyulásért könyörögnek! És semmit nem tudok nekik adni…

Antoine kinyújtotta a kezét, megérintette Gerard tenyerét. Különös kép

volt – egy roskatag öregember vigasztalja az egész Birodalomban híres, erős,

egészséges püspököt. Antoine valahogy észrevétlenül tért át a tegezésre,

mintha az ő hivatása lett volna megnyugvást, nyugalmat adni az embereknek.

– Mit adhatunk mi, Gerard? Hiszen mindenkiben, aki él, van valami

varázslatos és csodálatos, amit ő ajándékozhat a világnak. Nagy szerencse, ha

megtalálod ezt a csodát, ha megtudod, mi az, amivel rendelkezel. Sokan

figyelik a lelküket egészen halálukig, még sincs erejük felismerni

adományukat. Sokan lusták megnézni ezt. Még többen vannak, akik még

attól is megrémülnek, hogy önmagukba nézzenek. De te mire panaszkodsz,

Gerard? Arra, hogy nem vagy képes minden beteget meggyógyítani és

minden éhezőt jóllakatni? Képes erre emberi erő? Egy ács felépíthet egy

házat, felépíthet egy falut, de még a legügyesebb ács sem építhet fel egymaga

egy egész várost. A tengerész átkel az óceánon, távoli földeket ismer meg,

jeges partokra lép ki, amelyeket még nem érintett emberi láb. De még a

leghíresebb kapitány sem képes bejárni minden szigetet, áthajózni minden

tengeren. A tehetségtelen, lusta ember panaszkodik, hogy elment mellette az

élet… fiatalon nehéz gyerekkorára panaszkodik, érett korában nehéz

ifjúságára, öregen pedig szomorú felnőttkorára. De te mire panaszkodsz,

Gerard? Száz élet kellene? Ezer? Millió?

Gerard hallgatott.

– Azt mondod, súlyos a teher, amit viselsz – mondta Antoine fáradtan. –

Nézz vissza, és meglátod azokat, akik veled együtt viselik azt.

A püspök fölemelte a fejét:

– Még többen vannak, akiket nem látok meg. Köszönöm a bölcs szavakat,

Antoine… – Ferdén elmosolyodott. – Magam is megismételhetném… akár

ezerszer is… de… az Úr a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket.

Ezért is szeretnénk mindenhatók és mindentudók lenni. Csak a test gyönge…

– Az áruló arról álmodozik, hogy elárulja az egész világot, a haramia arról,

hogy megöl minden embert, a fösvény arról, hogy minden vasat begyűjt a

ládáiba – mondta Antoine. – Gerard, ha az ember ereje végtelen lenne, az

élete nem érne véget, mivé lenne a világ? Igen, mindenben határ van szabva

nekünk. De érdemes-e a testet gyógyítani, ha a lélek beteg?

Gerard széttárta karját.

– Téged nem az gyötör, hogy megmentesz egy embert, és egy tucatot

elutasítasz – mondta lágyan Antoine. – Az a baj, hogy megpróbálod

kiválasztani a tucatból az egy arra érdemeset. Márpedig ez a teher tényleg

nem emberi vállaknak való.

– Ebben igazad van – mondta halkan Gerard. – De mégis választani kell,

és én csak ember vagyok, és nem tehetem meg, hogy ne válasszak.

Keserűen elnevette magát.

– Választok, és azután átkozom miatta magamat. Éjszakánként

imádkozom az Istenhez, adjon erőt, hogy mindenkit meggyógyíthassak…

vagy vegye el tőlem ezt az adományt… vagy adjon nyugalmat. De úgy látszik,

vannak adományok, amelyeket nem lehet visszaadni, és amelyek

összeférhetetlenek a nyugalommal… Antoine, tudod, miért akarom

megtalálni Marcust? Nem azért, mert attól félek, ő a Kárhozatos, nem is azért,

mert a messiás mellett akarok lenni. Választ akarok kapni, és az Üdvözítő

kegyeskedett válaszokat adni…

– Ha tudnám, hogy én miért keresem – mondta hirtelen Antoine. –

Barátom úgy véli, hogy én eligazodom az emberi lelkekben, megértem, jót

vagy rosszat hordoz magában Marcus. De nem ez az ok… valószínűleg…

valószínűleg egyszerűen látni akarom. Ez életem utolsó kalandja. Az egyetlen

igazi kaland.

Hirtelen Gerard is, Antoine is rám nézett.

– Ha Marcus a Kárhozatos… – kezdtem, de elhallgattam. Gerard vállat

vont, Antoine megrázta a fejét. – Nem, nem erről van szó – ismertem be. –

Nem csak erről.

– Hanem miről, Ilmar? – kérdezte Antoine. – Minden törekvésnek

megvannak a magasztos és a hétköznapi körülményei. Emlékszem egy

légjáróra, aki az egyik csatában hihetetlen hősiességet tanúsított, de később

kiderült, hogy egyszerűen fájt a hasa, és minél előbb le kellett tennie a

suhanót.

– Úgy érzem, túlságosan súlyos ez a teher Marcus számára – mondtam. –

Én… én egyszerűen sajnálom.

– Egyikünk sem képes segíteni neki. – Várakozásom ellenére Gerard nem

háborodott fel kijelentésemen. Inkább mintha mulattatta volna. – Vagy úgy

érzed, jogodban áll tanácsokat adni az Isten Fogadott Fiának?

– Nem – nyögtem ki.

– Kicsi gyerekek, először hallva, hogy az Úr hat nap alatt teremtette a

világot, néha felkiáltanak: „Szegény Istenke, hogy elfáradhatott egy ekkora

munkától!” – folytatta Gerard. – De a gyerekek a maguk ártatlan

egyszerűségében elérzékenyülhetnek és megsajnálhatják az Istent…

– Jó is lenne legalább ilyen naiv gyermeki sajnálkozást kapni az Úrtól… –

mormolta Antoine. Szerencsére Gerard, aki velem volt elfoglalva, nem

hallotta meg ezeket a szavakat.

– Vagy úgy véled, az Üdvözítőnek szüksége van… – A bor felélesztette a

püspök iróniáját, és érezhetően továbbra is velem akart élcelődni. De

szerencsére ekkor kopogtak az ajtón.

Gerard nyomban elkomolyodott. Biccentett nekem, és én odamentem az

ajtóhoz, örülve, hogy megúszom a csúfolódást.

Louis volt az. De nem volt egyedül.

Mögötte szélesen mosolyogva ismeretlen férfi állt, zakója fölé terített

muszka ünnepi köntösben, fején szintén ünnepi, gyönggyel kivarrt, díszes

kerek kis sapka. Az ismeretlen zömök volt, arca széles, kiálló pofacsontú,

tipikus törzsökös muszka arisztokrata, azok egyike, akik családfájukat

Dzsingisz kánig és Vlagyimir nagyhercegig vezetik vissza. Szemüveget viselt,

ez is szépen beleillett az összképbe drága vaskeretével.

– Az úr alázatosan audienciát kér őeminenciájától – közölte Louis

komoran. – Elmagyaráztam neki, hogy későre jár, de…

– Engedelmet kérek – tolakodott át fesztelenül a muszka a szerzetes

mellett látszólag anélkül, hogy félrelökte volna, mégis valahogyan eltolva

útjából. – Engedje megmagyaráznom tolakodásom okát, tiszteletreméltó…

Semmiképp sem hasonlított ez alázatos kérelemre. De olyan ügyesen adta

elő, hogy még a viharedzett és sokat tapasztalt Louis is eltűrte.

– Igen? – mondtam, önkéntelenül is vállalva a titkár szerepét.

– A sors véletlenül Aquincumba sodort – mondta a muszka, aki eközben

villámgyorsan már a küszöbön belülre került –, és itt hallottam a hírt, hogy

a véletlen egy szállodába, sőt a szomszédos lakosztályba hozott, a híres

Fényességes Gerard püspök közelébe, akinek hírneve még a mi fagyos

tájainkra is eljutott. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Farid Komarov báró

vagyok, a Komarovok ifjabb ágából, utazó és nagykereskedő.

Valahogyan magától a kezemben termett egy névjegy – elegáns, két

színnel, feketével és zölddel nyomott névjegykártya volt.

– Nem áll szándékomban fölösleges kérdésekkel fárasztani őeminenciáját,

vagy bármit kérni tőle – folytatta Komarov nem várva a kölcsönös

bemutatkozást. – De ha őeminenciája kegyeskedne némi figyelmet szentelni

nekem bármely, neki megfelelő időpontban, életem végéig megőrizném

találkozásunk emlékét. Ennyi!

Elmosolyodott értésre adva, hogy mindent elmondott, és kész távozni…

persze ha nem hívják most rögtön beljebb.

Zavaromból – milyen jogon dönthetnék én a püspök helyett? – Gerard

zengő hangja segített ki:

– Jöjjön be a báró!

Komarov báró bólintott, ismét elmosolyodott, ujjával megigazította

szemüvegét, válláról ledobta köpenyét, amelyet nyilvánvalóan csak a rend

kedvéért vett fel, szemével fogast keresett, és mivel nem talált, hanyagul a

bejáratnál álló kis díványra dobta.

– Jöjjön – mondtam vállat vonva.

Rövid távollétem alatt Gerard teljesen megváltozott. Az üres üvegek is

eltűntek valahova, maga a püspök pedig… szóval elcsigázottnak látszott,

olyannak, aki egy kimerítő nap után megivott egy pohár bort…

De részegségnek nyoma sem volt.

– Bocsássa meg, hogy csak így, minden ceremónia nélkül török be –

mondta a muszka meghajolva. – De hosszú évek óta lesem lelkesen a híreket

eminenciádról, és sosem bocsátanám meg magamnak, ha…

Gerard egy kézmozdulattal megállította.

– A hírek mindig túloznak.

– Vitathatatlan – értett vele egyet Komarov, megigazítva szemüvegét. –

De ahogy Muszkaföldön mondják, nincsen füst tűz nélkül.

– Milyen vallású?

– Aquinista vagyok, eminenciás uram – mondta Komarov. A püspök

fölvonta szemöldökét. – Az egy Istenben hiszünk – kezdte magyarázni

Komarov. – A jóságos Istenben. Sokan fölteszik a kérdést: hogyan engedheti

meg a jóságos és mindenható Isten a gonosz jelenlétét a világban…

– A „gonosz problémája” – bólintott a püspök. – Igen, természetesen. Az

Isten vagy nem jó, vagy nem mindenható, vagy pedig a rossz nem rossz.

– Az Egyház – mondta Komarov hangsúlyozottan tiszteletteljesen – úgy

tartja, hogy a bajok és szerencsétlenségek próbatétel gyanánt küldetnek az

embernek, és nem igazán rosszak. Ezt vallja az iszlám is. Mi pedig, Aquinói

Tamás4 követői azt valljuk, hogy az Isten minden hatalma és jósága mellett

sem mindenható. Ezért létezik a világban a gonosz!

– Nem tudtam, hogy Muszkaföldön vannak aquinisták – mondta a püspök.

– Rendkívül érdekes.

– Minden tiszteletem az Egyházé és a Birodalomé – felelte Komarov

sóhajtva de nem kockáztatnám meg, hogy a türelem és a széles látókör

mintaképei lennének. Aquinói Szent Tamás halála után követői Péter kán

udvarában leltek menedékre. Szektánk kis létszámú, de Muszkaföldön nincs

betiltva.

– Javítson ki, ha tévednék – szakította félbe Komarovot egy

kézmozdulattal a püspök. – Önök feltételezik egy Istennel szembenálló erő

létezését? Az úgynevezett ördögét, a bukott angyalét?

Komarov elégedetten elmosolyodott, mintha ez a hír örömére szolgálna.

– Igen, természetesen. Persze nem betű szerinti értelemben, hanem az

eredendő gonosz értelmében. Ahogyan az Isten a nagy jóságot, a jó Erőt

testesíti meg, úgy ölt testet az ördögben a gonosz, a gonosz ereje. Ahhoz

hasonlóan, ahogyan az Isten megmutatkozik az emberekben és a világban,

harcol az ördög az emberek lelkéért. Néhány embernek sikerül teljesen

kiűznie az ördögöt a lelkéből, és elérni a szentséget. Ahogyan sikerült például

az Üdvözítőnek, a Nővérének, Buddhának, Mohamednek…

Fényességes Gerard láthatóan jól mulatott. Végre sikerült megfelelő

táptalajt találnia iróniája számára – a Birodalomban már rég feledésbe merült,

ősi eretnekség képviselőjét.

– Ha jól értem, ön az Üdvözítőt és a Nővért csupán embernek tekinti,

közönséges embernek, aki képes volt kiűzni lelkéből a gonoszt?

– Igen. És ezzel közel kerültek Istenhez, mivel ha elűzzük az ördögöt,

lelkünkben csak a teremtő számára marad hely.

– Nos, nem csodálom, hogy ilyen sors jutott az aquinistáknak a

Birodalomban… – jegyezte meg a püspök. – Na és mi lelkesíti önt a velem

való találkozásban? Én a szent Egyház szolgája vagyok, függetlenül attól,

hogy széles körű nézeteimről vagyok ismert, de az ön eretneksége nem tölt

el lelkesedéssel.

Komarov széttárta karját.

4Aquinói Tamás (1225–74) olasz teológus, skolasztikus filozófus. 1323-ban szentté

avatták.

– Ó, egyáltalán nem táplálok hiú reményeket! De kis egyházunk már

régóta kíváncsian és lelkesedéssel figyeli önt… mivel úgy tartja, hogy ön a

gonosz megtagadásának útján már messzebb jutott, mint bárki a most élők

közül…

Gerard elnevette magát.

– Értem, hogy önt mulattatják a szavaim – mondta a legkisebb zavar

nélkül Komarov. – De ennek így is kell lennie. Az ember, aki a jó mellett

kötelezte el magát, rendszerint ezt maga sem veszi észre.

Elhallgatott. A mosolygó Antoine-ra nézett. A vidáman nevető Gerard-ra.

Majd rám nézett – és vállat vont.

– Bocsássanak meg, hogy ilyen késői órán zavartam önöket – mondta. –

De ha egyszer őeminenciájának kedve támad némi időt beszélgetéssel tölteni

velem, boldoggá tesz.

Gerard szótlanul bólintott.

Ezzel a muszka báró meghajolva búcsút vett. Kissé lehangolta fogadtatás,

de a legkevésbé sem volt zavarban. Elkísértem az ajtóig, és amikor

visszatértem, Gerard és Antoine ezt a látogatást vitatta meg. Főleg Gerard

beszélt:

– Az a fő baj az aquinistákkal, akik egyáltalán nem ostobák – mondta

Gerard –, hogy egyszerűen nem értik meg az Isten bölcsességét és irgalmát.

Megzavarja őket az a rossz, ami a világban történik. Igen, a világ tele van

rosszal. De miért kellene kigondolni nem létező gondokat és bajokat? Az Úr

megadta az embernek az akarat szabadságát! A jogot, hogy eldöntse, milyen

legyen! Vagyis a világban létező minden gonosz oka bennünk magunkban

rejtőzik! Az Isten talán nem tudta volna megakadályozni a bűnbeesést? De

igen! De megadta az embernek a döntés szabadságát! Az Isten mindenható és

jóságos, éppen ezért engedi meg az embernek, hogy rosszat tegyen, bár ez

fájdalmat okoz neki…

– Szegény Isten – sóhajtottam fel.

– Igen – hagyta rám lelkesen Gerard. Majd elhallgatott, és elvörösödött.

– Megyek, lefekszem, eminenciás uram – mondtam gyorsan. – Nehéz

napunk lesz holnap, tele vagyunk gondokkal…

Antoine alig észrevehetően elmosolyodott, bólintott felém. De

Fényességes Gerard csak mormolt valamit kivehetetlenül.

Már csak saját lakosztályomban engedtem meg magamnak egy mosolyt. A

másokon mosolyogni kész püspök mindig megtalálja a megfelelő szavakat és

következtetéseket, de a vita hevében nem figyel önmagára…

Levetkőzve bebújtam a hűvös ágyba. Lehunytam a szemem. A vita

sehogyan sem ment ki a fejemből. Hogyan is mondta a muszka? Az Isten

jóságos. Az Isten mindenható. A világban létezik a gonosz. Valami ezek közül

nem igaz.

Fényességes Gerard arra hivatkozik, hogy magunk hozzuk létre a rosszat,

és az Isten nem akarja erőszakkal befolyásolni az akaratunkat. Így van ez

valahogy…

Csak amikor az egész Birodalmon végigsöpör a dögvészjárvány, csak

pestisoszlopokat és kihalt városokat hagyva maga után, mi köze ennek az

emberi erkölcstelenséghez? Amikor a játékba belefeledkezett gyermek

belefullad a folyóba – milyen bűnt követett el? Az éhínséges években, amikor

a nap kiégeti a vetést, talán hatalmában állna az embernek esőt fakasztani?

Semmi sem olyan egyszerű, egyáltalán nem az…

Az aquinista eretnekek nézetei meggyőzőbbnek tűnnek.

Összerándultam a takaró alatt, kezemet összetettem a szent oszlop jelére.

Micsoda csapást jelentenek ezek a teológiai viták! Ahogy megpróbálsz

belegondolni, máris az eretnekség bűnébe esel!

Az Isten jóságos! Az Isten mindenható! És nincs a világban semmiféle

rossz! Lehet, hogy aki pestisben pusztult el, különben fellázadt volna a Ház

ellen, és a pretoriánusok kardja kaszabolta volna halálra? Lehet, hogy a

folyóba fulladt gyermek felnövekedve haramia lett volna, aki éjszaka

lemészárolja tulajdon szüleit? Amit rossznak látunk, valójában nagy áldás!

És soha többet nem tömöm a fejem ilyesféle bölcsességekkel!

Az a dolgom, hogy elrejtőzzek az Őrség elől, hogy barátokat találjak! Az

egyszerű embernek csak ez a dolga ezen a világon. Az eretnekekkel meg

vitatkozzon a püspök két gyógyítás közötti szünetekben!

Ettől valahogy nyomban megkönnyebbültem.

A reggel nyugodt és derűs volt.

A teraszon kissé hűvös volt, mégis szívesebben ültünk a napon, mint a

szobákban. Fényességes Gerard, akin nyoma sem látszott az előző napi

ivásnak, egy szál nadrágban ült, szőrös mellét kitárva a napfénynek. Antoine,

épp ellenkezőleg, vacogósan plédbe burkolózott. Jaj, kevés van már hátra

neki ezen a világon, nagyon kevés… És a püspök csodatétele sem segíthet

rajta – az öregség ellen nincs orvosság.

– Lehet, hogy Jean és Jens már Aquincumban van – mondta Antoine

elkapva pillantásomat. – Ellenőrizni kell…

– Megbeszélték, hol találkoznak? – kérdezte Gerard, változatlanul jó

étvággyal fogyasztva a borjúvagdaltat kapormártással.

– Igen – bólintott Antoine, de nem sietett részletekbe bocsátkozni. Gerard

bólintott, kiitta borát, és elégedetten krákogott. Megforgatta a borospalackot,

és elolvasta a címke feliratát:

– Badacsonyi szürkebarát… Miért szeretik a világiak egyházi névvel

ellátni a boraikat?

– Csak azért, mert ön olyan jól eligazodik ebben a dologban… – feleltem.

– Ugyan már, Ilmar! – Gerard megrázta a fejét. – Hány olyan szent

testvérrel találkoztam, aki az íz alapján nem hogy az évjáratot, de még a

termőhelyet sem volt képes felismerni! Ha valamilyen rossz évjáratú bort tölt

az ilyennek az ember, de lelkes szavak kíséretében, hát még a szemét is

forgatja gyönyörűségében… Pedig ilyen bort bármelyik olcsó csapszékben

mérnek neki egyenesen a hordóból…

– Az ön helyzetében lévő embernek nem tesznek szemrehányást –

jegyeztem meg még ha ecettel kínálja is a vendégét…

Gerard zavarba jött. Letette poharát, és megkérdezte:

– Mit csinálunk ezután?

Összenéztünk Antoine-nal, és én feleltem:

– Még egész Pestet be kell járnunk, a bérkocsiállomásokon

tudakozódnunk.

– Hát, én nem kérdezősködhetem hűtlen feleségek felől – nevette el

magát a püspök.

Antoine elmesélte neki a Péter által kitalált históriát, a vén fecsegő!

– Nem próbálhatná meg eminenciád bevonni a keresésbe az Egyház helyi

szolgáit? – kérdezte Antoine. Gerard széttárta a karját.

– Miféle keresésbe? Abba, amit az Urbis és Versailles folytat? Kérjem meg

őket, hogy az elfogott bűnözőket ne Rómába vigyék, hanem hozzám?

Antoine…

Az öreg bólintott, elismerve javaslata képtelen voltát.

– Ha elfogják őket, arról engem tájékoztatnak – folytatta Gerard. – Csak

kiszabadítani már lehetetlen lesz őket. Bármily furcsa is, itt, Aquincumban a

világi és egyházi hatóságok egységben működnek, minden vetélkedés nélkül.

Semmit nem fognak eltitkolni egymás elől. Tehát ha elfogják Marcust és a

társait, valahol a garnizonban fogják őket őrizni, és vagy száz szerzetest is

kivezényelnek oda. Az az egyetlen esélyünk, ha mi találunk rájuk előbb.

Ezzel az útmutatással keltünk fel az asztaltól, magára hagyva a püspököt

gondolataival.

Péter már várt minket a szálloda halljában. Nem volt egyedül – fiatal,

fekete hajú lány volt vele, szerény, hosszú, fehér vászonruhában, egyszerű

frizurával. Közeledtünkre a lány felállt, szemét lesütötte.

– Ilona, a menyasszonyom – mutatta be Péter. Lehet, hogy csak képzeltem,

de úgy láttam, mintha a fiú sokkal erősebb lenne, mint előző nap.

– Á… – Antoine hangjában hirtelen valamilyen megmagyarázhatatlan

ingerültség jelent meg –, Szolomon, szerény kereskedő…

Kimeredt szemmel figyeltem, hogyan hajol a felélénkült légjáró a lány

kezére, elkeseredve talán a kevéssé vonzó és kevéssé hősies szerep, talán

hajlott kora miatt.

Talán inkább a kereskedői szerep zavarta. Olyan fürge lett, akár egy tüzes

ifjú.

– Iszaija – mormoltam, ajkammal megérintve a krém és valami miatt bors

szagától illatozó, puha kis kezet. – Egy szerény atya szerény fia…

Ilona alig érzékelhetően elmosolyodott.

– Tudom, hogy önök Gerard püspök barátai – mondta. – Köszönöm

önöknek is. Szeretnék köszönetet mondani őeminenciájának azért, amit

Péterért… és értem tett. Fogad engem?

– Valószínűleg, kedves gyermekem – mondta Antoine.

Ilona és Péter összenézett, a lány bólintott.

– Akkor fölmegyek őeminenciájához. Ne várj meg, Péter, Tamás majd

visszakísér.

Távolabb valóban állt egy zord külsejű ember övén rövid karddal,

sapkáján a tarka szalag jelezte, hogy a testőrök céhéhez tartozik. Péter

menyasszonya nyilván nem akárki, ha megengedhet magának ilyen luxust.

– Este megpróbálok benézni hozzád – mondta Péter halványan

elmosolyodva.

Amikor beültünk a ránk várakozó bérkocsiba, Antoine sóhajtva

megjegyezte:

– A menyasszonyod, Péter, egy lányra emlékeztet, akit szerettem…

nagyon régen. Ha nemcsak külsőleg, hanem lelkiekben is hasonlít hozzá, te

vagy a legszerencsésebb ember.

A fiú elmosolyodott, és én arra gondoltam, eddig sem kételkedett

szerencséjében.

– Köszönöm. Folytatjuk a kérdezősködést Pesten?

– Igen – bólintott Antoine.

De én hallgattam. Az volt az érzésem, semmi értelme ennek az útnak.

Marcus nem fog előbújni rejtekhelyéről, hogy cukrászdába menjen és

megkóstolja a híres rétest. Arnold sem megy el a nevezetes kénes fürdőbe,

hogy a forró vízben kényeztesse magát, vagy a masszőrök erős keze alatt

élvezkedjen. Hélène sem megy el az Operába, bármennyire szeretne is az

énekesek édes hangjában gyönyörködni.

Nem olyan emberek ők, hogy fölösleges kockázatot vállaljanak.

Talán csak Luisa… ő, ha rájön a hóbort, eléri, amit akar.

De mi érdekelheti Aquincumban? Az ősi stadion, a prefektusi palota, a

színházak? Aligha…

– Péter! A menyasszonyod ugye törődik a külsejével?

A fiú egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Igen… persze…

– Megtudhatnánk tőle, hol van Aquincumban a legjobb üzlet, ahol

kozmetikai szereket, ékszereket árulnak?

– Ezt én is tudom – mosolyodott el Péter. – Az Elefánt a város legnagyobb

áruháza. Van ott minden, drogéria is. Egyszerű ügy, nemegyszer elkísértem

oda Ilonát.

– Oda kell elmenni – jelentettem ki. – És kikérdezni az eladókat.

Csakhogy ott új legendára lesz szükség, egyetlen nő sem adna ki egy férfinak

egy szökött feleséget!

– Gondolod, hogy Hé… – Antoine elharapta a szót, elfintorodott. –

Khm… khm… Gondolod, hogy benéznek oda?

– Azt hiszem, igen – bólintottam. Péter mintha meg sem hallotta volna az

elszólást, vagy nem tulajdonítana neki jelentőséget. Mégis kínosan éreztük

magunkat. Nem könnyű kutatni, ha okos, de beavatatlan segítőd van…

Kétkerekűnk közben megfordult, és hamarosan megérkeztünk az

Elefánthoz.

Valóban lenyűgöző áruház volt!

Párizsban vagy Rómában lenne a helye, nem egy kicsi, bár módos

provincia fővárosában. Öt emelet, méghozzá milyen emeletek! Hatalmas

kirakatok jó minőségű üvegből. A bejáratnál kitömött elefánt – vagy igazi,

vagy nagyon ügyes utánzat. Az Elefánt mögött terült el a város egyik, részben

fedett, nyüzsgő, népes piaca, de az áruházzal összehasonlítva csak aprócska

falusi bazárnak látszott.

Kiszálltunk a kocsiból. A kocsis sietség nélkül behajtott az áruház

parkolójába, ahol már százával álltak a kocsik, béreltek is, magántulajdonúak

is. Bárhogyan igyekeztek is az utcaseprők, a parkoló tele volt trágyával, és

olyan szag volt, akár egy gazdasági udvaron.

És olyan meglepetés várt itt ránk, amilyenre őszintén szólva már régen

számítanunk kellett volna!

Az Elefánt széles kapuján kilépve éppen felénk tartott egy csoport júdeai.

Három igazi júdeai, fekete öltözékben, kipával a fején, kezében

bevásárlószatyrokkal. Egy idősebb ember és két fiatal srác, egyikük sem tűnt

túl éles elméjűnek… ha csak az nem okoz gondot, hogy sem Antoine, sem én

nem beszéltünk egyetlen szót sem júdeaiul…

– Salom! – üdvözöltek minket barátságosan – pontosabban Antoine-t a

fiatal júdeaiak. Az idősebb pedig egész szónoklatot vágott ki.

Jaj, nagy a baj…

Nem, a júdeaiak nem rohannak az Őrséghez hírt adva az ál-

hittestvéreikről. De híre mehet a dolognak, és akkor…

Péter felénk fordult, és élénken hadonászott, furfangos módon mozgatva

ujjait. Majd bólintott a júdeaiaknak, és hadarni kezdett az ő nyelvükön.

Antoine és én csak álltunk, mint a hülyék…

De Péter mondókája megtette hatását. Bólintottak felénk, de már nem

szóltak semmit, együtt érzően mosolyogtak. Kezemet mellemre szorítva

mindenesetre meghajoltam. Antoine egyszerűen biccentett.

Így váltunk el azoktól, akik akaratlanul is leleplezhettek volna minket. A

parkoló felé vették útjukat, ahol nyilván várta őket a fogatuk.

Mi pedig bementünk az áruházba.

Szavak nélkül is érthető volt, mit csinált Péter. Süketnémaként mutatott

be minket, és magát mint mellettünk dolgozó tolmácsot és idegenvezetőt.

Csak azt nem értettem: miért tette?

– Igazam volt? – kérdezte hirtelen Péter. Már nem láthattak minket, így

válaszoltam:

– Igazad volt. Csak miért csináltad?

– Rögtön láttam, hogy maguk egyáltalán nem igazi júdeaiak – mondta

Péter kissé zavartan. – Nem is holmi oszlopszentek, akik titkos küldetésben

járva viselnek júdeai öltözéket… az ember beszédén rögtön megérezni,

milyen származású, hol született, hol tanult beszélni… és a gall akcentus…

meg a skandináv…

– Talán a nevemet is tudod? – kérdeztem. A szívem hevesen vert, bár

sejtettem a választ.

– Ilmar…

Antoine nagyot sóhajtott.

– Nem árulom el önöket – mondta Péter. – Senkinek. Sem az Őrségnek,

sem apámnak, sem Ilonának.

Az áruház belül olyan volt, mint egy palota. Csillogtak-villogtak az

üvegportálok, mind a hat szint zsúfolva volt üzletekkel. A fényűző passzázst

üvegtető borította. Mindenfelé elefántábrázolásokat lehetett látni – voltak

kőszobrok, textilből készültek fűrészporral kitömve, gondos munkával fából

faragottak. Nemcsak lépcső vitt minden szintre, hanem hatalmas gőzliftek is

– mindegyik mellett éber tekintetű, egyenruhás őr állt, és szigorúan elzavarta

a gyerekeket meg a falusiakat, akik csak ingyen liftezni szerettek volna.

– Leülhetünk itt valahol beszélgetni? – kérdezte Antoine.

– Igen… jöjjenek…

Péter bevezetett minket az áruház belsejébe. Egy dohánybolt és egy

muszkaföldi szőtteseket kínáló manufaktúra boltja között volt egy kis kávézó.

Igazából nem is kávézó, csak egy pult, amely mögött megtermett, ősz hajú

asszonyság készített kézi préssel gyümölcs- és zöldségleveket, a pult előtt

néhány asztalka.

– Itt beszélhetünk – mondta Péter kissé zavartan. Leültünk az egyik

asztalkához. Antoine, látva, hogy az asszony éppen napsága narancsok levét

facsarja ki, jelezte neki, hogy kér egy pohárral. Péter is azt kért, én pedig

ujjammal ráböktem az egyik kancsóra, amelyben bíborvörös folyadék volt.

Szeretem a meggylét, semmilyen narancslé nem érhet fel vele…

– Hogyan jöttél rá, ki vagyok? – kérdeztem Pétert.

– Van szemem – morogta Péter. – Nem júdeai, rejtőzködik, két nőt, egy

férfit és egy fiút keres… nem volt nehéz rájönni. Az egész Birodalom magát

keresi…

– Miért nem szóltál nekünk rögtön, Péter?

– Miért szóltam volna? – kérdezte Péter nagyon logikusan. – Meg akarták

őrizni a titkukat, hát én hallgattam.

Megkaptuk a szörpünket. Péter alig ért a sajátjához, Antoine mohón

felhajtotta a magáé felét, és megkérdezte:

– Azt értem, hogy nem ácsingózol a jutalomra. De az nem rémített meg,

amit rólunk beszélnek?

Péter végre rászánta magát, és a szemébe nézett.

– Megszoktam, hogy a saját szememnek és fülemnek higgyek – mondta

keményen. – Beszélnek mindenfélét… de soha senki nem vádolta Gerard

püspököt azzal, hogy nem elég szilárd a hite. Ha ő úgy tartja jónak, hogy

maguk szabadok maradjanak, akkor a dolog nem olyan egyszerű.

Én is megkaptam a szörpömet. Belekortyoltam már előre élvezve a meggy

aromáját, a sűrű, édes nektárt…

Mi ez a förtelem?

Az ital édes volt, de émelyítő. Föld- és fűszaga volt. Az asszonyra néztem,

aki szorgosan kezelte a gyümölcsprést. Kárörvendően elmosolyodott – magad

választottad, úgymond.

– Ez céklalé – vetette oda hanyagul Péter. – Az idén nyáron nagyon

divatos, de nekem nem ízlik.

Félretoltam a poharat, és megkérdeztem:

– És ha elfog az Őrség, Péter?

– Ezért is tartottam jobbnak semmit sem tudni pontosan – felelte.

– Nem érted – ráztam meg a fejemet. – Túlságosan komoly dolog ez. Senki

nem hinne neked. Mi olyanok vagyunk, mint a bélpoklosok: aki csak

érintkezésbe kerül velünk, elveszett ember. Ha elkapnak, életed végéig

börtönbe dugnak. Biztos, ami biztos.

Péter kissé elsápadt. De szilárdan válaszolt:

– Ha Gerard püspök nem ment meg, már koporsóban feküdnék.

Megígértem, hogy segítek maguknak, hát segíteni is fogok, amíg szükség lesz

rám.

– Jó. – Antoine fölállt. – Akkor felejtsünk el mindent, ami itt elhangzott,

és menjünk a drogériába.

Bármily furcsa, örültem annak, hogy Péter kitalálta a titkunkat. Ostoba

helyzet folyton a kísérődre pislogva találgatni, nem szóltad-e el magad.

Felmentünk az első emeletre – lifttel, a kezelő tisztelettel bólintott felénk,

amikor beléptünk a fülkébe. A két júdeai a helyi kísérővel nyilván komoly

vevőnek látszott.

Az Elefánt első emeletén Péter határozottan indult a bolt felé, amely az

egész szintnek csaknem a negyedét foglalta el. Hogy ott mi minden volt!

Akaratlanul is járatossá váltam a kozmetikumok terén, időnként el kellett

változtatnom a külsőmet, de ilyen bőséggel sosem találkoztam.

A parfümillat szédítő volt. Hosszan sorakoztak az üveg- és

porcelántégelyek a különböző krémekkel és kencékkel. Púdert dobozban is,

kimérve is lehetett venni – az egyszerűbb vásárlóknak, akik néhány garast

meg akartak takarítani azzal, hogy a díszes csomagolás nélkül veszik meg,

nagyobb tételben. Vagy tucatnyi lány mutatta be a hajfestékeket felsorakozva

a lenszőkétől a mély feketéig, kezükben tartva a festéket, amelynek a szín

köszönhető. Fürge fiatalember járkált a tömegben felkínálva az

érdeklődőknek, hogy szagolják meg a legújabb parfümöt – a legdivatosabb

illattal, a rozsdás vaséval.

Árultak itt mindenféle csecsebecsét is, olyasmit, amit oly szívesen lát az

ember a szeretett nőn, de olyan kelletlenül vesz meg a feleségének.

Gyöngysorok, acélgyűrűk és -láncok, arany és ezüst ékszerek, rubint és

gyémánt nyakékek, gyöngyház kitűzők, csontból és fából készült ékszerek,

amelyek értékét nem az anyaguk, hanem míves megmunkálásuk adta.

Szerencsénkre, bár sok volt a vásárló, maradtak szabad eladók. Péter

körülnézett, és felderült arccal magához intette egyiküket. A lány, Pétert

megpillantva láthatóan elcsodálkozott, és odafutott hozzá. Kíváncsian

figyeltem megállapítva magamban, hogy bár menyasszonya van, Péter nem

vesztette el érdeklődését a női nem iránt.

De nem úgy festett, mintha szeretők találkoztak volna. Inkább barátok,

bármilyen ritka is a barátság férfi és nő között, főleg, ha fiatalok és csinosak.

– Ő Katalin – mondta Péter, mintha a gondolataimban olvasna. – A

dajkám lánya, tejtestvérem…

És magori nyelvre váltva mesélt valamit a lánynak. A jelekből ítélve

csodálatos gyógyulásáról beszélt: a lány arcán felváltva hol öröm, hol

csodálkozás, hol tiszta, kissé naiv áhítat látszott. Elgyönyörködtem a lányban.

Az a nemesi vér, amely Ilonán nyomban meglátszott, sőt magán Péteren is,

belőle hiányzott. De első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy a lány

becsületes és jóságos, kitartó és szorgalmas. Az ilyen jó feleség és jó anya lesz,

valószínűleg nélkülözni sem fog, ha csak balszerencséjére nem egy naplopó

alkoholistát választ férjéül.

– Vajon mint mond neki Péter? – kérdeztem Antoine-tól gallul. Nem

súgva, hadd hallja Péter is.

– Majd megtudjuk – felelte nyugodtan Antoine. Kissé meggörnyedve –

láthatóan elfáradt a mászkálástól – a tömeget nézte. És arcán az a szomorú

beletörődés látszott, amit csak az élettől már búcsúzó, de nem megkeseredett

és az ifjúságot nem irigylő öregek arcán látni.

Péter hozzánk fordult. Ujjával csettintve egyszerűen közölte:

– Úgy látszik, szerencsénk van!

HARMADIK FEJEZET

amelyben megtaláljuk, akiket keresünk, bennünket pedig megtalál, aki minket keres

BESZÉLGETNI kimentünk az áruházból, és letelepedtünk egy padra a soros

elefántábrázolás előtt. Péter alig várta, hogy megoszthassa velünk, mit tudott

meg tejtestvérétől, de míg magunkra nem maradtunk, egyetlen szót sem szólt.

– Azt meséltem Katalinnak, hogy menyasszonyod komisz nénikéje

erőszakkal Aquincumba hurcolta a lányt – kezdte hozzám fordulva.

– De te megtudtad, és apáddal utánuk jöttél…

Antoine elfintorodott.

– Igen, olyan, akár egy rossz színdarabban! – ismerte be Péter. – De egy

fiatal lány az ilyen históriákat hiszi el a legkönnyebben.

– Nem mindegyik… – jegyezte meg Antoine.

Péter bólintott.

– Igen. De Katalin elhitte. Derék lány… de túlságosan romantikus. Szóval

éppen tegnap szolgált ki két nőt. A leírás megegyezik. Mindketten idegesek

voltak, feszültek, különösen a fiatalabb. Az ékszereket éppen csak megnézték,

de kozmetikai szerekből sokat rendeltek. Nemcsak parfümöket, hanem

hajfestéket is… és egy parókát. Nem volt elég pénzük, hogy kifizessék, amit

vettek, ezért hordárral hazavitették az egészet…

– A cím? – kiáltottam fel.

– Kálmán körút, Schwalz bárónő háza. Katalin megjegyezte, mert a

bárónő gyakran megfordul náluk. De mindig egyedül, keveset vásárol és

alkuszik, mintha az utolsó márkáját költené. Öreg, nincs ki mind a négy

kereke, honnan lehetnek ilyen vendégei, érthetetlen. Maga a bárónő Bécs

környékéről való, de többnyire Aquincumban él.

– Menjünk – határoztam – Vagy szerencsénk van, vagy ostoba hibát

követünk el, de jobb nem húzni az időt.

Antoine gondolkodott, majd bólintott.

És elindultunk a kétkerekűhöz, ahol a kocsis unatkozott, egy valahol

fölszedett régi újságlapot olvasott. Furcsa, tanult ember, és kocsisként

dolgozik.

Nem tudom, valóban bolond-e a bárónő, vagy sem, de a háza tényleg

furcsán festett. Mintha még nagyon régen kezdték volna építeni, abban a

korban, amikor minden gazdag ház egyben kötelezően erődítmény is volt.

Ezért vannak a vastag falak, keskeny ablakok, sőt körülötte a nevetséges,

sekély várárok: vize elposványosodott, az egész annyira elhanyagolt, hogy

még átugrani sem kell, át lehet lépni.

Majd szétnézett az ismeretlen építő, és észrevette, hogy már felvilágosult,

törvénytisztelő korban él. Megvakarta a tarkóját, és nekilátott: a vaskos

falakra cifra féldomborműveket rakott, amelyeken könnyű felkapaszkodni, a

magas második szintre otromba erkélyeket, amelyeken át még egy gyerek is

be tud jutni a házba. Még fel is sóhajtottam elképzelve, micsoda alkalom

kínálkozik itt bármelyik tolvajnak.

A kétkerekű oldalt várakozott – nem voltunk biztosak a dolgunkban. Mi

pedig hosszasan álldogáltunk az erős, dúsan faragott és már régóta sárral

borított kapu előtt. Antoine végül köhintett, és bekopogott a fából faragott,

súlyos kopogtatóval.

Nem kellett sokáig várnunk. A kapus valószínűleg valahol a bejárat

közelében lakott, különben fél napba is beletelt volna, mire odaér.

Valószínűleg egyidős lehetett Antoine-nal, de egészen máshogy festett.

Kövér volt, petyhüdt, az arca olyan vörös és szétfolyó, hogy még csak ráncok

sem voltak rajta.

– Igen? – vetette oda ránk bámulva.

– A bárónővel szeretnénk találkozni – mondta Antoine. A hangja kissé

megváltozott, de nyomban érezhetővé vált, hogy valóban született

arisztokrata, aki megszokta, hogy szolgáknak parancsol. Még ez a petyhüdt

kapus is kihúzta kissé magát, és megkérdezte:

– Kit jelenthetek?

– Antoine, Lyon grófja és… – Antoine kérdőn nézett rám, én bólintottam

és folytattam:

– És a Gyászos-szigetek grófja inkognitóban. Kísérővel.

A kapus néhány másodpercig némám mozgatta ajkát, vagy a neveket

memorizálta, vagy azt próbálta eldönteni, mit csináljon. Majd félreállt,

nehézkesen meghajolt:

– Kérem, fáradjanak be…

Mialatt a szolga nehézkesen fölkapaszkodott az emeletre, mi egy földszinti

helyiségben várakoztunk, amelyen látszott, hogy valaha a vendégek

fogadására szolgáló terem volt. Pompás lehetett – most is lenyűgöző lenne,

csak ki kellene porolni a függönyöket és drapériákat, kicserélni vagy

kitisztítani a karosszékek kárpitját, és rendbe hozni a valaha nagy gonddal és

művészi ízléssel lerakott parkettát.

– Hallottam valamit erről a bárónőről – mondta Péter halkan. – Holmi

szokásos társasági pletykákat… romantikus szerelem, boldogtalan házasság,

viszályok a rokonokkal, akik megpróbálták bedugni az őrültekházába…

– Aha… – mormolta Antoine. Láthatóan lekötötték a falakon függő képek,

amelyeknek szintén jót tett volna, ha leporolják őket… De Antoine így is

felfedezett valamit, és lelkesen mondta:

– Ez nem lehet… valóban egy korai Watteau lenne?

Én semmi különöset nem láttam a por és pókháló alatt, hát hallgattam.

És ekkor belépett a bárónő. Mögötte loholt a szolga, akinek nyilvánvalóan

az lett volna a kötelessége, hogy bejelentse a bárónőt, de úrnője fürgébb volt

nála.

– Minek köszönhetem a szerencsét? – kiáltott fel a bárónő váratlanul

udvariasan, de nem is leplezett gyanakvással, amint a közelünkbe ért. Alig

tudtunk felpattanni, zavartan néztünk rá.

Az öregasszony a jelek szerint tényleg nem volt teljesen normális.

Nem látszott rajta semmi olyan nyilvánvaló jel, mint a bohózatokban meg

zenés játékokban, amelyekben a bolondok bilit vagy nadrágot húznak a

fejükre, kezükre pedig kesztyű helyett cipőt. Az öreg bárónő nagyjából úgy

volt öltözve, ahogyan egy öreg, magányos, fukar nőhöz illik. Hosszú ruhája

kínai selyemből készült, amely még ötven év alatt sem fakul ki…

glaszékesztyű… cipője olyan ódivatú, hogy ettől szinte már divatos. Vértelen

arca maszkszerűen mozdulatlan, de szemében valamilyen furcsa tűz táncol.

Aki csak egyszer is látott őrültet, rögtön felismeri.

Tekintete mintha ide-oda ugrálna, kifelé is néz, és befelé is, és nem azt

látja, ami van, hanem amit látni akar.

Nyilván szerencsétlen csillagzat alatt születtek a bárónő rokonai, ha nem

tudták bedugni őt a bolondokházába.

– Schwalz bárónő! – jelentette be a szolga, aki végre utolérte úrnőjét. És

ezzel végre kizökkentett minket dermedtségünkből.

Antoine előrelépett, gálánsan meghajolt.

– Számunkra megtiszteltetés, hogy láthatjuk önt, bárónő – mondta. –

Elnézését kérjük, hogy megzavartuk nyugalmát…

A bárónő sűrűn bólogatott, mint valami nagy fejű kínai szobrocska. De

szót sem szólt, várta a folytatást.

– Én lyoni Antoine gróf vagyok – közölte Antoine. – Társam a Gyászos-

szigetek grófja… inkognitóban.

Pétert be sem mutatta, az öregasszonyt egyébként ő nem is érdekelte.

– Egy szerencsés véletlen vezetett minket az ön fedele alá – folytatta

közben Antoine. – Barátom tegnap elhaladva az ön háza mellett meglátott

két nőt, akik beléptek a kapun. Úgy vélte, régi jó ismerősei, akik a hírek

szerint Aquincumba jöttek a fürdőkben pihenni. Ezért határoztunk úgy,

hogy felkeressük önt…

– Kurvapecérek – mondta a vénasszony megvetően. Antoine-nak elakadt

a szava. – Két kurvapecér – szűrte a szót csípősen fogai közt az öregasszony,

megvetően hadonászva. – Tűnjenek el! Itt nincsenek utcalányok! Ez

tisztességes, szent ház! Itt senki nem nyúlkálhat szoknyák alá! Kifelé!

Még Antoine-nak is elakadt a szava, akinek pedig nyilván volt már dolga

eszüket vesztett vénasszonyokkal. Önkéntelenül hátraléptem – az

öregasszony úgy hadonászott, akár egy szélmalom, igyekezett képen találni

minket. De hát csak nem lehet verekedni egy bolond bárónővel?

– Bárónő…

Felnéztem – és megláttam Hélène-t.

A légjáró a lépcsőn állt. Nyilván titkon leselkedett, mielőtt rászánta volna

magát arra, hogy előlépjen. Hosszú ruhájában, amely nyilván az öregasszony

ládáiból kerülhetett ki, egyáltalán nem hasonlított arisztokratára, grófnőre, a

balkáni háborúk híres Éjszakai Boszorkányára, a harci suhanóegységek

kapitányára. Inkább úgy festett, mint egy szegény rokon, aki gazdag, bolond

nénikéje kegyelemkenyerén él.

– Igen? – Az öregasszony megfordult, de továbbra is a levegőt kaszálta

karjával.

– Bárónő – mondta Hélène leereszkedve a lépcsőn ne izgassa magát,

bárónő. Ezek nem kurvapecérek.

– Nem kurvapecérek? – csodálkozott a vénasszony.

– Nem. Egyáltalán nem. Ez az én agg atyám és tisztelt unokafivérem –

közölte le nem véve rólam pillantását.

– Az unokafivérek is lehetnek kurvapecérek! – tette közzé a bárónő a

megrázóan mély igazságot. De már kevésbé ellenségesen tekintett ránk, és a

hadonászást is abbahagyta.

– Nem vagyok kurvapecér – mondtam gyorsan. A gyanakvó pillantás

súlya alatt akaratlanul is bűnösnek éreztem magam, mintha valóban azért

jöttem volna ebbe a házba, hogy minden nőnemű lakóját megerőszakoljam.

– Hiszed az Üdvözítőt? – kérdezte az öregasszony, könnyedén elfeledve

természetem kétséges voltát.

– Hiszem!

– Viselkedjetek tisztességesen, fiúk! – közölte a bárónő, megfordult, és

kinyargalt. A szolga, akinek alig sikerült még kifújnia magát, és aki láthatóan

megszokta már az ilyesféle párbeszédeket, elfintorította kimerültnek látszó

képét, és a nyomába eredt.

Én nyomban kiráztam fejemből a bárónőt. Hélène-t néztem.

Jaj, valami nagyon nincs rendben a légjáróval!

Túlságosan fáradt az arca. Túlságosan boldogtalan a tekintete.

Az elkárhozottságnak valamiféle jele volt rajta…

– Hélène – szólítottam meg zavartan.

A légjáró megállt előttünk.

Antoine-ra nézett, majd Péterre.

– Barátok – mondtam sietve. – Antoine, Péter… Mindent tudnak!

– Értem – mondta, majd hallgatott egy sort. – Azért örülök, hogy látlak.

– Mi történt? – kérdeztem.

– A bárónő nem is sejt semmit – mondta Hélène. – Már régóta saját

fantáziavilágában él. Engem hol unokahúgának, hol házvezetőnőjének tart.

– Ez látszik… – mondtam, és nem értettem semmit. De hirtelen

megvilágosodtam.

Hélène árulónak tart!

Pétert nyilván az Őrség ügynökének, Antoine-t valami főnökfélének.

– Hélène, ezek barátok! – ismételtem meg, amennyire csak tudtam,

meggyőzően. – Én tényleg megszöktem az Urbis börtönéből!

A légjáró ferdén elmosolyodott.

Hát igen… én talán elhinném ezt? Hogy az Urbis föld alatti vermébe

vetett ember képes volt megszökni? Inkább nyilván kiegyezett az Egyházzal,

és a kegyelemért cserében elindult felkutatni társait…

– Hélène – szólalt meg éles hangon Antoine –, emlékszel milyen volt,

amikor először emelkedtél fel a levegőbe?

A légjáró értetlenkedve meredt rá.

– Leszállás után odamentél az idősebb tisztekhez – folytatta Antoine –,

kipirultan, borzas hajjal, mintha suhanó nélkül repültél volna, odatartva

arcodat a szélnek… Dicsértek, te bólogattál, nem látva és nem hallva semmit.

Minek a szavak, a levegőnek a mozgása, a levegőé, amely maga volt a szél? És

csak akkor mosolyodtál el, amikor az egyik legöregebb tiszt, aki aznap

véletlenül volt a felszállópályán, megveregette a vállad. Mert ez nem a

lányára büszke apa helyeslő gesztusa volt, nem a szép lányt megérintő férfi

kedveskedése. Egyenrangúvá váltál velük, és ezt adták értésedre. Nem a

lányuk voltál, nem is nő – a társuk lettél. A szél része.

– Antoine… – mondta Hélène, és megváltozott az arca. – Hogy az a

tizenegy elátkozott, Antoine! Ha az arcodat elfelejtettem is, de ahogy

beszélsz… – Visszafojtotta lélegzetét, majd nagyon őszintén hozzátette: –

Biztos voltam benne, hogy már régen meghaltál.

Antoine elmosolyodott:

– Mit gondolsz, képes lennék az Őrséget szolgálni… vagy akárkit, és egy

légjáróra vadászni?

Hélène bólintott. Majd hirtelen megfordult, az ajtóhoz rohant, és

kikiáltott:

– Luisa! Állj, Luisa! Minden rendben, állj!

Mint kiderült, Schwalz bárónő Arnold nagyanyjának testvére. És úgy

alakult, hogy bár az öregasszony eszét vesztette, Arnoldra emlékezett és

szerette őt – talán azért, mert Arnold nem támogatta a rokonokat, akik

diliházba akarták őt dugni, vagy talán valamilyen más okból.

Nála rejtőzött el Hélène, Luisa, Marcus és Arnold, amikor három napja

megérkeztek Aquincumba.

Az elválásunk óta eltelt két hét során sok mindenen mentek keresztül.

Arnold kivezette őket Nápolyból. Fölösleges beszéd, magyarázatok nélkül –

a tiszt cselekedni szeretett inkább, mint beszélni. Egy eldugott halászfaluban

töltöttek két napot, várva, hogy az üldözők nyomukat veszítsék.

Természetesen Hélène és Luisa mindent elmesélt Arnoldnak.

Természetesen Arnold vezette őket tovább.

Természetesen legalább olyan jó vezető volt, mint én.

Tolvaj vagy katona – egyre megy, aki megtanulta, hogy másra vadásszon,

a rejtőzködéshez is ért.

Hélène mesélt, időnként Luisa is közbeszólt. A volt apácafőnöknő

változatlanul ferde szemmel nézett rám – nem tetszettem neki, mit tehetnék,

sosem tetszettem, nem is fogok tetszeni, de azért szívesen mesélt. Olyasmit,

ami kedvező színben tüntette fel őt – hogyan ápolta a beteg Marcust, mintha

csak az anyja lenne, milyen ügyesen vezetett félre egy útjukba akadt

szerzetest kitalált történettel, sőt azt sem felejtette el megemlíteni, hogy

néhányszor még főzött is.

Hélène sztoikus nyugalommal kivárta, míg Luisa befejezi, majd folytatta

a történetet.

Arnold rögtön azt javasolta, menjenek Pannóniába. Rokonai vannak ott,

és onnan könnyű átjutni az Oszmán Császárságba, onnan pedig Júdeába…

Júdeát pedig azért javasolta Arnold, mert kiderítette, hogy velem arról

senki nem beszélt. És Marcus rögtön támogatta az ötletet.

– Biztosak voltunk benne, hogy mindent elmondasz – mondta Hélène

szemlesütve. – Értsd meg, Ilmar…

– Nincs itt mit megérteni, el is mondtam mindent – feleltem. – Nem

vagyok szent, hogy hozsannát zengjek a kínpadon.

A lomha mozgású kapus bort hozott nekünk – nem lett volna túl jó, ha

nem tölt vagy harminc évet a pincében, de így egészen elfogadható volt.

Ugyanabban a fogadószobában ültünk, csak közelebb húztunk néhány

karosszéket, és a függöny sarkával letöröltük a port az asztalról, mert csak

időpocsékolás lett volna utasítani a személyzetet, hogy takarítsanak ki.

Antoine keveset ivott, Hélène is alig ért a poharához – ódon, gyönyörű darab

volt, de nem túl tisztára mosva. Luisa viszont úgy itta a bort, mint a vizet,

egyre jobban kipirult, és egyre hangosabban beszélt. És egyre jobb lett a

hangulata.

– Az, hogy sikerült kiszabadulnod, Ilmar, nyilvánvaló égi jel! Tehát

szolgálatod az újra közénk jött Üdvözítő mellett még nem ért véget. Egy igazi

rabló vagy haramia soha nem lett volna képes kiszabadulni az Urbisból, téged

az Úr láthatatlan jobbja vezetett ki onnan…

Ráharaptam a nyelvemre, nehogy kimondjam, az én jobbom találta el a

gyermeket egy kemény almával, megmentve ezzel engem. És semmiképp

sem az Úr tenyere… Jobb hallgatni, mint egy ostoba nővel vitatkozni – az

olyan, mint széllel szemben… Hélène ironikusan nézett Luisára. Antoine

pedig teljesen elmerült gondolataiban.

Megértette, egyáltalán nem biztos, hogy Marcus Üdvözítővé válik…

– Hol van Marcus? – kérdeztem. – És Arnold?

– A városba mentek – fintorgott Hélène. – Megnézik Aquincumot, és

fürdőbe mennek… Luisa és én tegnap nem álltuk meg… kimentünk a

városba…

– Az Elefántba – mondtam. – És azt kértétek, hozzák ide a vásárolt holmit.

Hélène felvonta a szemöldökét.

– Azt hitted, tényleg az utcán láttalak meg benneteket? – nevettem el

magam. – Végigkutattuk utánatok a várost… ne ijedj meg, azt mondtuk, a

feleségem vagy, és megszöktél egy tiszttel…

A légjáró elmosolyodott. De valahogy feszülten.

– Világos… Arnold nagyon dühös volt, hogy mi szó nélkül elmentünk.

Úgy döntöttek Marcusszal, hogy ha mi nem voltunk óvatosak, nekik is szabad

egy kicsit szórakozni.

Csak megráztam a fejemet. Micsoda ostobaság! Ha te vagy a csapat

vezetője, példát kell mutatnod a helyes viselkedésből, nem pedig utánoznod

a fegyelem megsértőit. Tekintélyt parancsoló termete és jó kiállása ellenére

is volt Arnoldban valami kamaszos. Belemászom a pocsolyába, hogy

bosszantsam a mamát, beállok a hadseregbe, hogy bosszantsam a

barátnőmet…

– Én is úgy gondolom, hogy ez nem jó így – mondta Hélène. – Mégiscsak

Marcust keresik elsősorban. Arnold meg nagyon feltűnő figura. Ha ők

mennek ki az utcára, sokkal nagyobb a kockázat.

– Úgy van, légjáró – kapcsolódott be a beszélgetésbe Antoine. – Jól

beszélsz, de nem jól cselekszel. Hiba volt, hogy nem tartottátok vissza őket.

Hélène széttárta a karját. És én hirtelen arra gondoltam, féltékenyen és

sértődötten, hogy Arnold lett a kis kompánia középpontja. Elfoglalta azt a

helyet, amely az enyém volt. Nincs mit csodálkozni ezen, világos, hogy a férfi,

a tiszt vezeti a többieket.

De azért kellemetlen érzés volt.

Mint amikor a tizenkét évre bevonult katona mindennek ellenére azt

reméli, hogy ha majd világlátottan, meggazdagodva hazatér, ugyanúgy találja

az otthonát, ahogyan elhagyta.

Hazatér – és azt látja, hogy egy erős férfikéz alaposan felújította a házat;

öreg kutyája, amely valaha hűséges kölyök volt, most vad ugatással fogadja;

felcseperedett gyerekei kínos vigyorral kitérnek simogatása elől, felesége az

ágyban idegen férfinéven szólítja…

De két hét az nem tizenkét év szolgálat, Hélène nem a feleségem, a

menekülők igencsak vegyes csapata pedig nem a családom. És mégis, ugyanaz

az érzés. Volt egy ismerősöm, egy volt oxfordi diák, iszákoskodás és

trehányság miatt szégyenszemre kiebrudalták az egyetemről,

szélhámoskodásból élt. Ő szerette mindig ismételgetni:

„A természet nem tűri az űrt.”

Mindenre ezt mondta. Ha kiürült a borospalack, ha megpróbált

elcsábítani egy egyáltalán nem engedékeny fiatal özvegyet, ha üres volt a

zsebe – mindenre ezt az egy bölcsességet hajtogatta.

A természet nem tűri az űrt. Vedd el az embertől a szeretetet – helyébe

lép a gyűlölet. Küldd kényszermunkára az összes tolvajt – nyomban újak

jelennek meg.

Egy folyton bukdácsoló diákot mindenki kigúnyolt. Ő csak vállát

vonogatta, és ugyanazzal a bölcsességgel válaszolt, mondván, így is, úgy is

akad majd valaki, akit kinevethetnek, hát akkor nevessék ki őt.

Nincs min csodálkozni…

Mindez egyetlen pillanat alatt futott át az agyamon, és megkérdeztem:

– És hogy jutunk át a perzsákhoz?

– Arnoldnak vannak itt régi, megbízható barátai, még gyerekkorából –

mondta Hélène. – Ők majd összehoznak minket csempészekkel, akik

időnként embereket visznek át a határon. Holnap vagy holnapután, ahogyan

összejön.

Jaj, nagyon nem tetszettek nekem ezek a szavak a régi megbízható

barátokról…

– Meg kell várnunk Jeant és Jenset – mondtam.

Hélène a homlokát ráncolta.

– Ilmar, én megértem, ezek az emberek segítettek neked, de veszélyes

várni. Mi van, ha elkapják őket útközben, és kínzással kiszedik belőlük a

találkozó helyét? Na meg az a Bagdadi Jean, ha jól tudom, rozzant

vénember…

Nem fejezte be.

– Rozzant és vén, akárcsak én – hagyta rá Antoine. – Attól félsz, légjáró,

hogy csak nyűg lesz?

Hélène dacosan felvetette a fejét.

– Igen, Antoine! Elvégre nem rólunk van szó!

Luisa sűrűn bólogatott, egész valójával igyekezett kifejezni, hogy ebben a

dologban teljesen Hélène mellett áll. Micsoda dolog ez, amikor az ő életéről

volt szó, megfeledkezett mindenről, a már felszállni készülő suhanóra

kapaszkodott fel, majdnem mindannyiunk vesztét okozva!

Semmi kedvem nem volt elmondani, mire is gyanakszom. Magam sem

tudom, miért. Valami furcsa érzés vett rajtam erőt, valószínűleg ugyanaz,

amely a kiszolgált katonát arra késztette, hogy ott feküdjön csacsogó felsége

mellett az ágyban, és ne kérdezze meg, miért szólította őt Pierre-nek, amikor

ő már vagy harminc éve Claude…

– Rólunk van szó, Hélène. Tizenketten kell lennünk.

A légjáró szava elakadt. Luisa szeme felvillant – egyet is értett, meg nem

is… nagyon nem volt ínyére bővíteni körünket. Ha az Üdvözítőnek tizenkét

apostol kell, akkor persze rendben van. De majd csak később… nem ilyen

gyorsan… majd idővel…

De a legmeglepőbb Péter viselkedése volt. Úgy láttam, megértette, miért

védjük ennyire Marcust. És most próbált megbarátkozni ezzel a gondolattal.

– Emlékszel? „Aki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó,

mindenkinek a szolgája…” – mondtam halkan.

– És biztos vagy benne, hogy jogodban áll dönteni róluk? Hogy méltóak-

e? – kiáltotta Luisa. – Ki vagy te, hogy Marcus nevében beszélj?

– Én nem ítélkezem. Azt akarom, hogy Marcus döntsön, méltó-e arra

Fényességes Gerard püspök, Bagdadi Jean gyógyító, Jens, a szent testvér, a

légjáró Antoine, hogy velünk jöjjön… – Péterre néztem, és hozzátettem: – És

talán a magori fiú, Péter…

Péter összerezzent. De hallgatott. Ez az egész túlságosan új volt a számára.

Luisa viszont elfancsalodott, kezét összetette a csónakocska jelére, de nem

szólt semmit.

– Megváltoztál, Ilmar – mondta Hélène csodálkozva. – Igen, igazad van,

döntsön Marcus. Várjuk meg őket, és beszéljük meg.

– Mikor jönnek vissza? – kérdeztem. Hélène vállat vont.

– Nagyon nem tetszik nekem, hogy ilyen felelőtlenül viselkedtek –

magyaráztam. – Igaz, Aquincum a Birodalom peremvidéke, az Őrség itt

hanyag, de azért mégis! Hiszen mi sem tudtuk, hová mentek. De leültünk,

gondolkodtunk… és kitaláltuk. Akik vadásznak ránk, talán ostobábbak? Elég,

ha híre megy, hogy Marcus Aquincumban van, és az egész város lázba jön.

Vegyük csak azokat a barátokat, akiktől Arnold segítséget kért. Lehet nekik

hinni? Pénz, címek, dicsőség: amikor ezek kerülnek a mérleg egyik

serpenyőjére, hibának bizonyulhat a régi barátságba vetett hit…

– Nem tudom, Ilmar – ráncolta homlokát Hélène. – Igazad van, de nincs

más kiút. Nem olyan egyszerű átjutni a határon.

– Arnold barátai tudják, hol bujkáltok?

– Igen, természetesen. Itt jártak. Az unokatestvére és…

Csaknem a fejemhez kaptam. Mit műveltek ezek?

– Ezt meg hogy tehettétek? Megbízni valakiben, akit réges-régen nem is

láttál?

– Mi mást csinálhattunk volna? – méltatlankodott Luisa. – Hogy mondta

az Üdvözítő? „Ha eljön hozzám valaki, és meggyűlöli az ő apját és anyját,

feleségét és gyermekeit, és fivéreit és nővéreit, tulajdon életét is, az nem lehet

az én tanítványom. Mivel én vagyok számotokra az atya és a fivér, az életetek

is, és aki gyűlöli az övéit – az én előttem sem kedves.”

Nem volt miről vitázni. Világos, hogy a Szentírásban bármilyen esetre

lehet bölcs szavakat találni, csakhogy minden szó csak a maga helyén

érvényes.

– Honnan lehet kilátni az utcára? – kérdeztem.

– Az emeletről – mondta Hélène lassan. – Arra gondolsz…

– Nem gondolok semmire! Előbb ki akarok nézni, majd utána

gondolkodom.

– Menjünk – mondta Hélène.

Mindenki elhallgatott. Antoine elkomorodott, Péter kissé elsápadt, Luisa

némán mozgó ajkakkal imádkozott. Így szokott ez lenni – elég csak komolyan

az üldözőkre gondolni, és az ember csontjáig hatol a félelem. Én aztán

ismerem ezt a félelmet…

Az emelet valamivel tisztább és otthonosabb volt, mint a földszint. A

féleszű öregasszony meg a szolgája nyilván főleg itt élt. Hélène szó nélkül

bevezetett minket egy szobába, úgy látszott, ez az ő hálószobája. Az ablakok

szorosan be voltak függönyözve… okos lány.

– Nem! – kiáltottam rá Luisára, aki a nagy eszével lámpát akart gyújtani.

Odamentem a függönyhöz, kerestem egy aprócska rést, és kinéztem az

utcára: végignéztem a járdát, az úttestet, a szemközti házakat, egy aprócska

kávézó utcára kitett asztalkáit.

Ott áll a kétkerekünk, az unatkozó kocsis megint újságot böngész…

láthatóan még gondja van a betűkkel, az ajka mozog olvasás közben,

tudománya mégis tiszteletet érdemel. Ott egy párocska a kávézóban… nem,

őket most a világon semmi nem érdekli… Elhajtott egy elegáns fogat,

elvonult egy piperkőc módra öltözött ficsúr egy csokor őszirózsával – nyilván

randevúra ment… nyugalomhoz szoktak errefelé az emberek, még kardot

sem viselnek… Elnyargalt egy csapat gyerek, biztosan iskolából jöttek,

vászontáska volt náluk…

Az utcán nem volt semmi gyanús. Ekkor figyelmesebben szemügyre

vettem a házakat.

És szinte azonnal felfedeztem a pontosan szemben lévő ház két egymás

melletti ablakát. Az egyikben fiatalember ült csészével a kezében, és az utcát

figyelte. Főleg a bárónő házának kapuját. A másik ablak még szívderítőbb

látványt kínált: a szoba mélyén ült valaki, alig volt kivehető, és távcsővel

figyelte házunkat – néhányszor még a lencsén megvillanó halvány fényt is

láttam.

– Hát igen – mondtam, még csak nem is csodálkozva. – Hogy jutottatok el

egyáltalán Aquincumig…

– Mi van? – kérdezte Hélène.

– Két ember figyeli a házat. Az egyik a főbejáratot tartja szemmel, a másik,

úgy látom, távcsővel próbál benézni az ablakokon.

Luisa tompán felnyögött. Hélène nem elégedett meg azzal, amit mondtam,

odajött, és szintén kilesett a résen, óvatosan megmutattam neki, merre

nézzen.

– Látom – mondta Hélène nyomban. – A fiatalember a kihűlt teájával…

de hiszen reggel óta ott ül!

– És tőle balra…

– A lakáj a távcsővel?

– Mi az, te a ruháját is látod?

– Igen… ne zavarj.

Hélène-nek sasszeme volt. Mondhat bárki bármit, a légjáró munkájához

éles látás szükséges.

Vagy három percig állt mozdulatlanul, majd ügyesen megmutatta nekem

a harmadik leskelődőt is. Az a félemeleten ült, és szintén a bejáratot leste.

– Az Őrségtől lenne? – kérdezte Hélène a fülemhez hajolva. Bár igazán

nem a megfelelő pillanat volt, élvezettel szívtam be az illatát. Azt a nőt, aki

akár egyetlenegyszer is a tiéd volt, behunyt szemmel is felismered.

– Nem hiszem. Az Őrség nem ilyen embereket ültetett volna ide… na meg

nem is várakozna. Inkább azoknak a barátoknak a szolgái, akikhez Arnold

segítségért fordult.

– Nem lehet, hogy éppen ellenkezőleg, ránk vigyáznak? – kérdezte

Hélène, de nem reménykedett.

– Anélkül, hogy kértétek volna? Aligha. Nem akarnak ezek a barátok

megosztozni a dicsőségen az Őrséggel. Ők maguk akarnak benneteket

elkapni, hogy mindent ők zsebelhessenek be. Ide küldték a cselédeiket

leskelődni, ők pedig a megfelelő pillanatra várnak. Arnoldot lefülelni nem

olyan egyszerű…

– Tehát benneteket is láttak… – mondta Hélène fásultan.

– Láttak két júdeait egy fiatalemberrel, akik bejöttek a házba – hagytam

rá. – Hát így. Gazdáiknak nyilván jelentették már, efelől semmi kétség. Azok

vajon mit határoznak? Nyilván semmit nem értenek… miféle júdeaiak,

honnan, miért… Tehát megijednek. Rohannak elkapni Arnoldot és Marcust.

Számukra Marcus a legfontosabb. Értetek majd később jönnek el…

Hangosan elmélkedve, kimondva mindazt, ami számomra e nélkül is

nyilvánvaló volt, igyekeztem közben kigondolni, mit is tegyünk. Olyasmit

kellett kitalálnom, ami ellen sem Hélène, sem Luisa nem szólhat semmit.

Egyébként mindketten könyörgő tekintettel néztek rám. Ments meg

minket, Ilmar!

Ebben a pillanatban kész lettem volna megcsókolni, Aquincum legjobb

éttermében vendégül látni azokat a kétbalkezes leskelődőket. Mit is

gondoltam az imént a hazatérő katonáról? Igen, lehet, hogy a felesége flörtölt

valakivel… a kutya meg elvesztette a szaglását… a gyerekek is elszoktak az

apjuktól… De eltelik egy-két nap, és a felesége hízeleg, a kedvét lesi, a kutya

a csizmáját nyalja, a gyerekek meg elszedik a kutyától azt a csizmát, hogy

maguk fényesítsék ki, ahogyan illik.

– Biztosan akad itt valamilyen férfiruha is – mondtam. – Nekem, Antoine-

nak és Péternek. Kerítsetek valamit, de fürgén!

Hélène is, Luisa is ellenvetés nélkül kirohant. Antoine-ra pillantottam, és

gúnyt láttam a szemében. Mindent értett. Azt is, hogy számomra nemcsak az

üldözők lerázása fontos, hanem az is, hogy móresre tanítsam elkanászodott

csapatomat.

– Másképp nem megy – mondtam bűntudatosan. – Magad is látod, mit

műveltek!

– Értem – felelte nyugodtan Antoine. – Vezényelj csak, Ilmar. Ez itt a te

felségterületed.

Ekkor Péterhez fordultam.

– Most már érted – mondtam neki –, miért keressük Marcust… és

segítünk neki rejtőzködni. Nincs jogom bármit is kérni tőled, de nincs is rá

szükség. Már így is segítettél nekünk. De ha csatlakozni akarsz…

– Nem is láttam őt… – mondta Péter zavartan.

– Velünk jöhetsz, megláthatod őt, beszélhetsz vele. De ha nem akarod ezt

az utat választani, jobb, ha rá sem lépsz.

Nem gondoltam, hogy azonnal dönt. Meglepett, amit mondott:

– Már második napja nem értem, miért éppen nekem jutott a gyógyulás

csodája. Hiszen én… én nem vagyok szentéletű, sem megtért bűnös, csak a

legközönségesebb ember. Mondtam is Ilonának, hogy el kell zarándokolnom

Júdeába, hogy megértsem önmagamat. Most már tudom, miért kell veletek

tartanom.

Megesik, hogy az emberek hirtelen felindulásukban magasztos szavakat

mondanak, de már egy másodperc múlva megbánják. Még ha csak arról van

is szó, hogy adakoznak a templom javára, vagy hálaadó böjtöt tartanak. De

Péter hangjában igazi meggyőződés volt. Nem pillanatnyi fellángolás, hanem

szilárd elhatározás.

– Örülünk neked, Péter – mondtam.

A főbejáraton mentünk ki, mert a hátsó kaput is megfigyelés alatt

tartották. Én mentem elöl. Már nem júdeai voltam. Inkább valami helyi őrült,

aki a századelő divatja szerint öltözött. Szűk nadrágomat megkímélték a

molyok, mivel kibírhatatlan naftalinszagot árasztott, hosszú zakóféle és

csokornyakkendő volt rajtam, továbbá hegyes orrú, fekete cipő. Öltözékemet

elegáns kalap egészítette ki, bár nem voltam biztos abban, női vagy férfikalap-

e.

Karonfogva velem Hélène haladt. Az ő öltözéke nem volt túlságosan

szembetűnő – a női ruháknak megvan az a sajátosságuk, hogy a nagyon régiek

éppen ellenkezőleg, nagyon is divatosnak tűnnek. Csak a karjára akasztott

ernyőt vihette volna talán Hélène nagymamája is.

Luisa és Antoine követett minket, ők egy másik korszak öltözékeit

viselték. Micsoda remek darab volt már maga az a látványos zsabó, amelyből

Antoine keszeg nyaka meredezett ki! Kölcsön vett egy kardot is, amely

valószínűleg a bárónő ükapjáé lehetett. A kard egyébként kiváló darab volt,

remek acélból készült, spanyol mesterek keze alól kerülhetett ki… szemem

is kimeredt, ahogy egyetlen pillantást vetettem rá. Ha korábban sikerül egy

ilyet megkaparintanom, egy hónapig gondtalanul megélhettem volna az

árából…

Péteren lakájlibéria volt. Mögöttünk jött, kinyújtott karján tálcát cipelt,

rajta egy üveg pezsgő, poharak és egy hamutartó, benne füstölgő szivar.

A fiatal srácnak, aki az ablakból a főbejáratot figyelte, az álla is leesett

megjelenésünkre.

A láttunkra némiképp megütközött szembejövőket szertartásos

meghajlással köszöntve odavonultunk a kétkerekűnkhöz. A kocsis

akkurátusan összehajtotta újságját, csak ezután dermedt kővé a bakon ülve.

– Indulhatunk, barátom – mondtam.

A kocsis néhány pillanatig küzdött a késztetéssel, hogy a lovak közé

csapva elvágtasson minél messzebb. De győzött kíváncsisága.

Felszálltunk a fogatra: Hélène és én menetiránynak háttal, Antoine és

Luisa velünk szemben, Péter pedig letelepedett köztünk a kocsi aljába,

szilárdan tartva a tálcát. Antoine pezsgőt töltött, mindannyian fogtunk egy-

egy poharat, és még a szivart is fölvettem. Kiengedtem egy füstpamacsot, és

kiadtam az utasítást:

– Indulás!

Ősrégi, de hatásos fogás ez: Ha semmiképp sem tudsz csöndben,

észrevétlenül meglépni, csapj lármát! Dalolj torkod szakadtából, legyen virág

a gomblyukadban, tarts rézkürtöt a kezedben, üljön válladon rikácsoló

papagáj, zsebedből kandikáljon ki csaholó kutyakölyök. Minél képtelenebb a

látvány, annál jobb. Törjék csak a fejüket a leskelődők keresve az értelmet

abban, amiben nincs, nem is volt soha. Bármilyen meghökkentő, bármilyen

képtelen dolog csak hasznodra válik.

Alig fordult be a kétkerekű a sarkon, megállítottam. Szerencsénkre a

környék nem volt túl népes, a ritka járókelők meresztették ránk a szemüket,

nevettek, de nem alakult ki tömeg körülöttünk.

Nem kellett sokáig várnunk. Patacsattogás hallatszott, és a Kálmán

körútról befordult egy lovas.

Valami miatt arra számítottam, hogy lovas kocsi ered a nyomunkba. De

nem így történt.

Magamhoz intettem a lovast, és szivarozva vártam, hogy odajöjjön. A

teljesen elképedt lovas közelebb jött. Jó lova volt, ő maga szilárdan ült a

nyeregben, de olyan tanácstalan képet vágott, hogy majdnem elnevettem

magam.

– Barátocskám – mondtam hanyagul, felé nyújtva a poharat. – Kóstold

meg!

Olyan jellegzetes mozdulattal vette át a poharat, hogy semmi kétségem

sem maradt – lakáj. A személyzetet küldték ide, hogy figyeljék meg a házat.

– Nos? – sürgettem.

– Pezsgő… Édes pezsgő… – mondta tört római nyelven a spicli.

– Hát erről van szó! – ordítottam. – A pezsgőnek száraznak kell lennie!

Rohanj a főnöködhöz, és mondd meg neki! De rohanj, mielőtt tönkremegy a

pezsgő!

Még soha senkinek nem jutott eszébe ilyen érdekes parancsot adni egy

szolgának. Neki magának meg bármi máshoz volt inkább kedve, mint a

nyomunkban nyargalni egy pohár pezsgővel a kezében. A szolga elképedve

bólintott, megfordította lovát, és visszanyargalt.

– És most irány előre! – utasítottam a kocsist. – A Rudas fürdőhöz!

Hát igen, egész jelmezbálunk, minden legendánk füstbe ment, de mit

tehettünk volna?

De legalább elvesztik a nyomunkat.

A Rudas fürdő, ahova Arnold és Marcus készült, nagyon régi volt. Még az

oszmánok építették, amikor Pannóniában ők voltak az urak. Az oszmánokat

már réges-rég kiűzték, de a magoriak egyet-mást átvettek tőlük, például a

csípős paprika szeretetét és az oszmán fürdőket.

Nyilvánvaló volt, hogy Hélène és Luisa nem jöhet velünk. Voltak

Aquincumban fürdők, ahova férfiak is, nők is járhattak – illedelmes

fürdőruhában, és voltak olyanok, ahol medencéik és gőzkamráik

elkülönültek. De a Rudasba sosem engedtek be nőket, ez volt a hagyomány.

Ezért, mielőtt odaértünk volna a Rudashoz, Péter meg én kiraktuk a nőket

és Antoine-t a Gellért közelében, ahonnan könnyen eljuthattak Fényességes

Gerard védszárnyai alá. Én Pétert sem vittem volna magammal, de hogyan

boldogulhattam volna Aquincumban nyelvtudás nélkül?

– Megnézem, talán már ideért Jean és Jens – mondta Antoine búcsúzóul.

Bólintottam, bár kételkedtem benne, hogy ilyen fürge lett volna az öreg

gyógyító, és kezdtem elmagyarázni Péternek, mit teszünk majd a fürdőben.

Szemernyi kételyem sem volt afelől, hogy ott is figyelnek majd minket. És

szinte biztos, hogy Arnold barátai-társai nem hagynak ki egy ilyen helyzetet.

Először is, a fürdőben, a félhomályban, a gőzfelhők közepette könnyű

Marcust elrabolni. Másodszor pedig, még ha Arnold észreveszi is, és a fiú

segítségére siet, nem lesz semmilyen fegyvere. Márpedig puszta ököllel, még

az olyannal sem, mint Arnoldé, a tömeg ellen nem sokra megy.

Eltapossák. Csak a romantikus színművekben akadnak olyan hősök, akik

egymaguk több tucat ellenféllel elbánnak.

Önmagammal szemben sem tápláltam tévhiteket. Verekedni tudok, mint

nem sokan mások, ez nem nagy dolog, nem művészet. De nem erővel, hanem

ésszel kell felülkerekedni.

És ebben Péter nagyon is megfelelő szövetségesnek tűnt.

Elmondtam neki, mit gondolok, és tovább szívtam a szivaromat. A

kétkerekű kikanyarodott a rakpartra, a Duna mentén gördült tovább. Én

pedig szokásomhoz híven megpróbáltam előre gondolkodni: mi a teendő, ha

a fürdőben minden jól megy, és sikerül kijutnunk onnan. Bárhonnan néztem,

arra jutottam, hogy Arnold pereputtya, ha hoppon marad, legalább a konc

maradékát megpróbálja megszerezni – és rohannak az Őrséghez.

Tehát el kell hagynunk Aquincumot. Kár, jaj, nagyon nagy kár. Szökésünk

nincs megszervezve, nem léptem kapcsolatba a csempészekkel, nincsenek

hamis papírjaink… Fényességes Gerard hatalma pedig abban a pillanatban

semmivé válik, amint kiderül, hogy ő rejteget minket…

Tehetetlenek vagyunk.

NEGYEDIK FEJEZET

amelyben kiderítem a fürdőbeli kötény titkát, de maga a fürdő nem szerez nekem semmi örömet

A LEGSZÖRNYŰBB fürdő, amelyben megfordultam, a Muszka Kánságban volt.

Persze nem akartam én sokáig időzni Muszkaföldön, tolvajmesterségemet

pedig egyáltalán nem gyakoroltam ott – a Kánság törvényei nagyon szigorúak,

az őrségük pedig éber és megvesztegethetetlen. De Kínából hazafelé tartva,

ezúttal módos és tisztességes kereskedő képében, nem álltam meg, hogy ne

töltsék el két napot Moszkóviában. Ott hagytam magam rábeszélni a tolmács

csábító ajánlatára – „valódi muszka különlegesség, ha kihagyja, egész

életében bánni fogja!”

Most már persze nevetséges az egész… De nagyon emlékezetes maradt.

Bőkezűen fizettem, és adtak mellém egy megtermett fürdőmestert, hogy

bemutassa a külföldinek az igazi fürdőt. Az volt az első dolgunk, hogy

alaposan megmosakodtunk fakádakban, mivel Muszkaföldön a fürdő szent

helynek számít, tilos piszkosan belépni oda. Elhasználtunk egy-egy darab

szappant, csak ezután mentünk be egy nagy, sötét szobába.

A hőségtől és a gőztől forgott velem a világ. Hogy magamhoz térjek, a

fürdőmester leültetett egy magával hozott deszkadarabra. Mikor a szemem

hozzászokott a gőzhöz, kiderült, hogy a szoba felét széles, fából ácsolt fokok

töltik ki, amelyek egészen a mennyezetig emelkednek. Emberek ültek rajtuk.

Minél feljebb lévő polcra telepszel, annál nagyobb a hőség!

A fürdő sarkában hatalmas kályha terpeszkedett. És egy hosszú nyelű,

kicsorbult edényből vizet locsoltak rá! Ráöntötték és félreugrottak. Forró

gőzfelhők csaptak fel, elborították az embereket, azok meg ordítottak, de

nem mozdultak a helyükről.

Alig bírtam ki, amikor a fürdőmester kényszerített, hogy menjek

feljebb… Már nem is emlékszem, hogy kerültem fel közvetlenül a

mennyezet alá. A fürdőmester valakit elkergetett, egy vödörből nyakon

öntötte hideg vízzel – talán a higiénia kedvéért, talán, hogy lehűtse. És

lefektetett engem a polcra, arccal lefelé. A fa hűvös volt, nyirkos, egyből

megkönnyebbültem.

De ekkor kezdődött a legrémesebb…

Azt, hogy a muszkák a fürdőben bottal verik egymást, már hallottam, de

sosem hittem el. Kiderült, hogy a szóbeszéd nem mindenben hazudik. Csak

nem bottal vertek, hanem seprűszerűen összekötözött vesszőnyalábbal.

Ezekkel kezdett engem is csépelni a fürdőmester – próbáltam felállni, de

rátérdelt a hátamra a rohadék! Szerencsére a gallyak finoman érintették a

testemet, a fürdőmester az utolsó pillanatban visszafogta kezét: akár a

mesterségét értő hóhér, aki képes úgy a tőkére fektetni a leányzó fejét, hogy

csak hajfonatát vágja le anélkül, hogy a nyakához érne…

Vagy öt percig püföltek a vesszőnyalábbal. Utána szinte a karjukban vittek

ki a gőzből, és bedobtak egy jéghideg vízzel teli medencébe. Eleinte nem is

érzékeltem, hogy a víz jéghideg – csak hevertem ott, élvezve a helyzetet…

Később muszka szokás szerint a fürdőmesterrel együtt kvaszt ittunk, ezt a

kenyérből készült, erjesztett italt. Már-már azt hittem, végeztünk, de a

fürdőmester a vállamra csapva, fejével ismét a gőzkamra felé intett. És az a

legmeglepőbb, hogy engedelmeskedtem.

Ha már egyszer fizettem érte…

Visszaemlékezni erre persze érdekes. Amikor a fürdőzés után tálcán

hoztak egy kupica vodkát meg lazacos szendvicset, remekül éreztem magam.

De attól, hogy folyton ilyen fürdőbe kelljen járnom, mentsen meg a Nővér!

Itt Aquincumban a fürdők persze civilizáltabbak, mégis sajátságosak, nem

olyanok, mint mindenütt máshol a Birodalomban. Egész Aquincum

hőforrásokra épült, így egyáltalán nem kell fűteni a fürdőket. Ha jó helyen

fúrsz le a földbe, forró víz tör fel gőzölögve. Szinte már az Üdvözítő kora óta

élnek ezzel a lehetőséggel. A fürdőzési szokások is az oszmánok korában

vertek itt gyökeret.

Péterrel beléptünk egy hosszú, puha díványokkal teli hallba, amelynek

végén egy ivó volt néhány asztalkával. Néhány, a gőzfürdőn túlesett,

kedélyes magori sörözött az asztalkáknál. Egy nevetséges népviseletbe

öltözött öregember szuveníreket árult, aquincumi látképeket ábrázoló apró

képecskék, falusi viseletbe öltöztetett babák, fa játékszerek feküdtek előtte

egy asztalon.

Egy másik öregember szedte a belépti díjat. Nem volt olcsó – felnőtteknek

fél acélmárka, gyerekeknek egynegyed. Befizettem mindkettőnket, és az öreg

mellett bementünk egy szűk, félhomályos folyosóra. Minél tovább haladtunk,

annál erősebb és undorítóbb kénbűz terjengett.

– A víztől van – mondta Péter. – Kénes források vannak itt, nagyon

egészségesek.

– Aha, és ha valaki tovább büdösíti a levegőt, észre sem lehet venni… –

mormoltam. Hogy lehetne hasznos az egészségre a bűz? Ezt nyilván saját

megnyugtatásukra találták ki a magorik…

A folyosó nagy terembe torkollott, amely nagy szekrények, vagy inkább

apró, falusi budira emlékezettő fülkék sorával volt tele. Ezekből olyan sok

volt, hogy a terem furfangos labirintusra emlékeztetett – félhomályos volt,

büdös és lehangoló. Hirtelen az jutott eszembe, hogy ennél még a muszka

fürdő is vidámabb hely volt.

– Meg kell keresni a kabinost – mormolta Péter. Nyilván nem először járt

itt, ismerte a szokásokat.

– Minek? – kérdeztem összerázkódva.

– Hogy levetkőzhessünk.

Hamarosan előkerült a kabinos, a fülkék felől bukkant elő velünk

szemben, elég dallamosan fütyörészett valami fülbemászó dallamot. Nem

kérdezett semmit, csak biccentett, és odavezetett minket két nyitott ajtajú

fülkéhez, ujjával megkocogtatta az ajtajukra írt számot, jegyezzétek meg,

úgymond, és adott nekünk egy-egy súlyos rézkulcsot. Ránéztem a kulcsra, és

arra gondoltam, ezt a zárat szükség esetén körömmel is ki tudom nyitni. De

nem kezdtem vitatkozni.

– Vetkőzz le a kabinban – mondta Péter.

– Ez meg mi? – kérdeztem. A kabinos valami rongyot nyújtott felém,

amely valaha nagyon régen fehér lehetett, de a sok mosástól sárgás lett.

– Kendő – mondta Péter, és hirtelen kissé elvörösödött. – Kötény.

– Miféle kötény? Hogyhogy kötény?

– Fürdőbe való. A derekadra kell kötni.

A volt utász jutott eszembe, aki úgy utálta a magorikat, és szidta a

fürdőiket. És tényleg nem hazudott!

– Aha – mondtam, és átvettem a kötényt. Bementem a kabinba,

becsuktam magam mögött az ajtót. Levettem piperkőc ruhámat – a nadrág

panaszosan recsegett, de egyelőre nem szakadt el.

Micsoda hülyeség ez a kötény? És őszintén szólva gusztustalan is…

előttem már vagy ezer magori viselte a csípőjén, és csak az Üdvözítő tudja,

rendesen mossák-e…

De ahány ház, annyi szokás. Sóhajtva magamra kötöttem a kötényt.

Kiléptem, bezártam az ajtót. A szomszéd kabinból előjött Péter. Nem tudom,

hogy festett betegsége előtt, de most csontsovány volt, mint aki egy hete nem

evett egy tisztességes falatot.

– Hova tegyem a kulcsot? – Futó pillantást vetettem a zárra, a megfelelő

helyen megpöccintettem az ujjammal, és a zárnyelv kiugrott, a fülke be volt

zárva.

Péter pislogott, és azt mondta:

– Kösd a kötény zsinórjára… a kulcsot vissza kell majd adni.

– Világos… Na, menjünk.

– Tehát Marcus és Arnold? – kérdezte Péter halkan.

– Igen. A srácot a plakátok alapján el tudod képzelni… Arnoldot pedig

könnyű megismerni – keresd a legnagyobbat, legizmosabbat, aki germán

akcentussal beszél.

– Ha Bécs környékéről való – mosolyodott el Péter –, az akcentusa nem

hasonlít a germánhoz. Még akkor sem, ha a germán az anyanyelve.

– Hát ehhez te értesz… Merre menjünk?

Az egész fürdő ugyanolyan labirintusnak tűnt, akár az öltözőhelyiség a

kabinokkal. Először egy olyan helyiségbe mentünk be, ahol négy zuhanyozó

volt, mind foglalt, magorik szappanozták benne magukat. Kötényben,

becsületszavamra kötényben! Szorgosan szappanozták magukat, az egyik

még illatos, folyékony szappant is csurgatott a hajára, hogy tiszta legyen…

de a kötényt nem vették le!

Lehet, hogy Privièkónak egyben-másban igaza van? A következő

helyiségben több ajtó volt.

– Itt van a száraz és a nedves gőz – mondta Péter. A gőz emlegetésére

összerándultam, de azt mondtam:

– Menjünk.

A száraz gőz ugyanolyan volt, mint a Birodalom bármely csücskében.

Nem voltak bent sokan – egy löttyedt, kövér alak körmével kapargatta

felpuhult lábfejét, és két szigorú küllemű úr egymáshoz közel húzott székein

együtt olvasta egy és ugyanazt az újságot.

Az egyetlen hasznos információ, ami a száraz gőzben szereztem, az volt,

hogy a kötény más funkciót is betölthet. Nemcsak szemérmüket takarják vele,

hanem a forró deszkára leülve ügyesen hátra tekerik a derekukon, és arra

ülnek.

– A nedves részen erősebb lesz a szag – figyelmeztetett Péter

bűntudatosan. Nyilván nagyon feltűnően fintorgattam az orrom.

Valóban nagyon erős volt a szag. A bejárat feletti tábla két nyelven,

rómaiul és germánul figyelmeztetett: „Gőzkamra”, „Göskammer”.

Persze volt magori nyelvű felirat is, de meg sem próbáltam elolvasni.

A forróság szerencsére jóval kisebb volt, mint a muszka gőzfürdőben.

Viszont a gőz itt szürke és sűrű volt, gomolygott, akár az őszi köd. Ha

kinyújtotta az ember a kezét, a körmét már nem látta.

Lassan körbejártam a helyiséget. Itt jóval többen voltak. Többnyire

magoriak. Csak az egyik sarokban estem majdnem át három termetes férfin,

akik muszkául beszéltek. Amennyire ismertem a nyelvüket, nagyjából ezt

vettem ki beszélgetésükből:

– Nem adja meg a pénzt – szűrte a szót lustán az egyik. – Jól el kell

áztatni…

– Ahogy gondolod…

– Mondom: eláztatni…

Hangjuk, bár érzelemmentes volt, hideg düh érződött benne. Úgy véltem,

nem egyszerűen nyakon önteni készülnek az ismeretlen adóst. Talán arról

folyt a szó, hogy vízbe fojtják, és akkor valódi muszka haramiák társalogtak

mellettem. És zavartalanul tárgyaltak sötét ügyleteikről, mivel a magoriak

gyenge nyelvismerete köztudomású volt még a Birodalom határain kívül is.

Továbbmentem. Ha haramiák, hát haramiák…

A gőzkamrában szintén nem volt sem Marcus, sem Arnold.

– Talán elkéstünk… – mormoltam, mikor kijöttünk onnan. – Vagy még

nem értek ide?

– Meg kell nézni a medencéket is – mondta Péter. – A legtöbb időt ott

töltik az emberek.

– Meleg a vizük?

– Igen, természetesen…

Nagy, ovális, kupolás terembe értünk. A kupolát színes üveg fedte, így

elég fény jutott be, de körben a falakon még néhány kerozinlámpa is

világított. Megszokásból azt mérlegeltem, felérnék-e odáig, le tudnám-e

kapni a falról őket. Némi hozzáértéssel a forró lámpa még a kardnál is

félelmetesebb fegyver!

De túl magasan voltak. Valószínűleg nem én voltam az első, akinek ilyen

sötét ötletei támadtak.

A teremben öt medence volt. Egy nagy középen, ezt oszlopok vették körül,

amelyek a kupolát tartották. És körben négy kisebb medence.

– A nagy vize meleg, olyan, hogy akár órákig lehet benne pihenni –

duruzsolta a fülembe Péter. – A kicsikben van forró is, hogy felmelegedj, és

van hideg is… mindenki válogathat kedvére…

Már oda sem figyelve rá körülnéztem a teremben. Legalább ötven ember

volt ott. Vagy harmincan lassan, kényelmesen úszkáltak a nagy medencében,

a kicsikben öten-hatan üldögéltek. A legforróbban, amely gőzölgött, egy

borbély nyúzta késével egy kliens arcát, a szappanhabot és lehúzott szőrt

egyenesen a vízbe rázva bele. Bár minden medence átfolyó rendszerű volt –

vaskos vízsugár ömlött mindegyikbe folyamatosan a falból –, én ezt

undorítónak találtam.

– Nincsenek… – sóhajtotta Péter. – Van itt még egy masszázshelyiség, az

az ajtó pedig egy másik gőzkamrába vezet… és ennyi…

– Várj meg itt – kértem. – Nézelődj… hol van a masszázs?

– Ott…

Megkerültem a nagy medencét, egy ivókútból ittam egy kevés meleg és

rossz ízű vizet, befordultam egy újabb folyosóra, ez rövid volt. Aha, tehát itt

a kijárat a fürdőből… egyenesen az öltözőkabinokhoz vezet, és akkor ez lesz

a masszázshelyiség ajtaja…

Benéztem.

És megláttam Arnold impozáns hátát, amelyet éppen egy masszőr

igyekezett meglazítani.

Szó, ami szó, nem volt gyenge legény, de úgy láttam, próbálkozása

Arnolddal sikertelen vagy csaknem teljesen sikertelen. Az Őrség volt tisztje,

jelenleg szökésben levő bűnöző, mindazonáltal nyögdécselt a

gyönyörűségtől…

Az ajtófélfának dőlve megtöröltem a homlokom.

Köszönöm, Nővér!

Megtaláltam. Nem késtem el. Minden rendben.

Valahol itt van Marcus is… a másik heverőn nincs… tehát a gőzkamrában

kell lennie…

Elvigyorodtam, nem zavartam meg Arnoldot. Visszamentem a medencék

termébe. Péter, aki már a középső medencében ült, odaintett nekem.

Bólintottam, egy örvendező grimasszal igyekeztem tudomására hozni, hogy

minden rendben, és a gőzkamra ajtajára mutattam.

Péter kezdett kimászni a medencéből, én pedig bementem a gőzbe.

És nyomban meghallottam a sűrű párafelhőn keresztül Marcus csodálkozó

hangját:

– De miért ilyen sürgősen?

Annyira megkönnyebbültem, hogy nem is fogtam fel rögtön, hogy

Marcus vitatkozik valakivel.

– Fiú – hibátlan római nyelven és nagyon meggyőző hangsúllyal mondta

ezt valaki, akit a gőzben nem láttam –, a bárónő házát elfoglalta az Őrség.

Hogyhogy az Őrség? Á…

Vágtam egy grimaszt ráébredve, hogy a legeslegutolsó pillanatban értem

ide. Már megtalálták Marcust. És megpróbálják észrevétlenül elhurcolni,

kihasználva Arnold vonzalmát a masszázs iránt…

– De…

– Fiú, az unokatestvérem már úton van a határ felé. Biztonságosabb, ha

külön-külön juttok át.

– Miért nem szólt nekem? – kérdezte Marcus gyanakodva.

Arnold rokona – már nem lehetett semmi kétség, hogy az áruló Arnold

unokatestvére – türelmesen magyarázta:

– A fürdőbe már benyomult az Őrség néhány embere. Arnold túlságosan

feltűnő jelenség, egyszerűbb külön-külön kivinni benneteket. Menjünk,

nincs időnk…

A gőzbe belépett Péter. Megérintettem az ajkát, majd a fülét. Hallgass és

fülelj!

Megértette.

Vajon én elhinném azt a zagyvaságot, amit Marcusnak mesélnek?

Nem tudom. Tizenhárom évesen talán elhinném.

– Legalább a gőzkezelést még befejezhetem? – kérdezte Marcus.

Elmosolyodtam. Nem, az ifjabb herceg nem hitte el, húzza az időt!

– Mit művelsz, mindnyájunkat kinyírsz! – kiáltotta őszintén Arnold

unokatestvére. Valami zajt hallottam.

– Vidd innen a kezed! – kiáltotta Marcus vékony hangon.

Itt az ideje…

De Péter megelőzött. Előrevetette magát, bele a vaskos gőzfelhőbe, és

dühösen kiabált valamit magoriul.

Én persze semmit nem értettem. De kitaláltam.

És Marcus is, aki nem értette, honnan kapja a váratlan segítséget, rájött,

hogyan használhatja ki. Teli torokból felordított:

– Ez az ember megfogott, és valamit akar! Segítség!

Nem tudom, hány magori rejtőzködött a gőzfelhők mögött, hányan

értettek közülük rómaiul, de Péter, a remek srác, pergő nyelvvel nyomban

lefordította Marcus szavait. És dühös kiáltások hangzottak fel a gőzben.

Lehet, hogy tényleg sok a perverz alak a magoriak között, és ezért van

szükség a kötényre?

Nyomban hittek Marcusnak és Péternek.

– De hát ez hazugság! – kiáltotta Arnold unokatestvére. De a gőzfelhőben

tompa puffanások hangzottak fel, és az unokatestvér már nem beszélt, hanem

üvöltött.

Nem hagytam el őrhelyemet az ajtónál. És helyesen tettem – két férfi

rontott be nyomban a gőzbe. Olyan céltudatosan mozogtak, hogy kétség sem

férhetett hozzá – gazdájuk segítségére sietnek.

Az elsőt két kezemet összefonva tarkón vágtam, a másikat, akinek még

sikerült felém fordulnia, egy jobbegyenessel állon találtam. Szemüket

kimeresztve mindketten a padlóra zuhantak. Nem irigyeltem őket – a padló

itt forró volt.

Valaki elsurrant mellettem – alig ismertem fel Marcust, aki

összegörnyedve, lehajolva igyekezett kifele. Engem észre sem vett.

Nyomában kirohant Péter is, elhagytuk a gőzkamrát, ahol javában folyt a

verekedés.

Észrevettem, hogy Marcus két megtermett férfi markában vergődik. Még

ketten álltak mellettük, készen a verekedésre. Marcus végre észrevett engem,

abbahagyta a vergődést, a meglepetéstől mozdulatlanná dermedt.

Az egész fürdő minket figyelt.

Már késő lett volna megismételni az előbbi vádat. Már csak azért is, mert

a fiút fogva tartók egyike kiáltott valamit magoriul – Péter fordította:

– Ez a fiú tolvaj…

Érdekes, ugyan mit lophatott volna el itt? Letépte valakiről a kötényt?

A kötény…

A legrosszabb verekedés közben, ha pucér vagy, nincs mit kézbe kapnod.

Pedig itt most verekedni kell…

Letéptem magamról a kötényt – vizes volt, könnyen kötéllé csavartam.

Mielőtt még az elképedt magoriak felfoghatták volna, miről is van szó,

előreléptem, és mint egy ostorral, képen vágtam az egyik ellenséget. Ő

felordított, elengedte a fiút, tenyerét arcára szorította, amelyen máris feltűnt

egy vörös csík. A madzagjához erősített kulcs hatásos fegyverré tette a

kötényt, a muszka kancsukához hasonlóvá. Na tessék, fogalmad sem volt róla,

Privièko, mire való a fürdőben a kötény!

Marcus kitépte magát, és belerúgott az őt fogva tartó másik magoriba.

Egyenesen bele a kötényébe.

Kívülről nézve a rúgás nem látszott túl erősnek, de én felismertem a

muszka abo ravasz fogását. A magori halkan felnyögött, és leült, Marcus

pedig kiszabadulva a hátam mögé rohant.

– Félre az útból! – ordítottam a talpon maradt ellenfelek felé lódulva.

Azok, el kell ismerni, nem szándékoztak félreállni utunkból – öklüket

előrenyújtva felsorakoztak, készen az összecsapásra. Na meg közben

magához tért a két leütött is.

De ekkor a masszázsszobába vezető folyosóról berontott Arnold. Vagy

egyszerűen képtelen volt a csodálkozásra, vagy már előbb felismerte a

hangomat – rezzenetlen arccal rárontott támadóinkra, leütötte a két lábon

állót, belökve őket a medencébe. A forró vizesbe. Azok ketten legalább

három métert repültek, és ez annyira meggyőző látványt nyújtott, hogy a

többi magori nyomban lemondott arról, hogy a medencéből kimászva

beleavatkozzon mások vitájába.

– Menjünk! – mondta Arnold komoran. Gyanakodva Péterre nézett, ezért

sietve szóltam:

– Velünk van!

Tapsvihar nem kísért minket, de üldözésünkre sem indult senki. Már

kifelé rohantunk, vigyázva, el ne csússzunk, amikor kinyílt a gőzkamra ajtaja,

és fejjel előre kirepült rajta egy alaposan elnáspángolt férfi. Földet érve a

nedves kőpadlón összegömbölyödött, és belegurult a medencébe. Arnold

meglátva őt felordított:

– Te disznó! Elárultál!

A vízből felbukkant unokatestvér Arnoldra nézett, arca eltorzult, és sietve

a víz alá merült. Megragadtam a tiszt karját:

– Hagyd, erre nincs idő!

Arnold lerázta magáról a kezemet. De nem vitatkozott. Akadálytalanul

elértünk az öltözőfülkékhez.

Talán hiba volt elengedni kétkerekűnket, de aznapi kocsisunk már így is

túl sok furcsaságot látott. Még csak az hiányzott, hogy végignézze, amint a

Rudasból kirohan négy kapkodva felöltözött, vizes, folyton körbeleső ember!

– Utánam! – kiáltotta Péter, és nem az út felé indult, ahogyan vártam

volna, hanem a Rudas melletti park egyik ösvénye felé.

Tetszett nekem ez az ötlet. Időbe telne fogatot találni… na meg fölösleges

nyomot hagynánk magunk után. Jobb gyalog menni, nincs is messze…

És megindultunk a fürdőtől távolodva, igyekeztünk nem vesztegetni az

időt, ugyanakkor megőrizni a nyugalom látszatát.

– Hogyan jutottál ki az Urbisból, tolvaj? – kérdezte Arnold, és gyanakodva

nézett rám. Sértő volt ez a hangnem, de nem akartam ugyanúgy válaszolni:

– Megszöktem.

– Lehetetlen megszökni az egyházi börtönökből.

Számítottam rá, hogy gyanakvással fogadnak majd.

– Lehetetlen, de én megszöktem.

– Hová megyünk?

– A Gellért szállóba. Ott… barátaink vannak.

– Miféle barátok? – kérdezte Arnold kétellyel a hangjában. Ekkor már

nem álltam meg, ránéztem.

– Nem olyanok – mondtam –, akik segítség helyett megpróbálják elkapni

Marcust.

Arnold már a száját nyitotta, hogy visszavágjon… de hallgatott. És csak

egy hallgatásban eltelt perc után préselte ki magából:

– Az én hibám. De nem hittem, hogy Herbert, az unokatestvérem elárul.

Mindig közel álltunk egymáshoz, sokkal tartozik nekem… az itteni

birtokaimat ő kezeli, érted?

Majdnem elnevettem magamat. Hiszen ez nem a hála záloga, éppen

ellenkezőleg! Hogyhogy nem érti? Épp olyan ez, mint arra számítani, hogy

adósod elrejt az Őrség elől. Épp ellenkezőleg, örömmel a kezükre ad, hogy

megszabaduljon adósságától!

Úgy látszik, Arnold, mint a nagy és erős emberek közül sokan, jó adag

naivitást megőrzött a lelkében. És még szolgálat közben sem veszítette el, a

tolvajokat és haramiákat hajkurászva. Nincs mit csodálkozni ezen, ilyen

munkát végezve vagy véglegesen megkövül a szíved, vagy jókra és rosszakra

osztod fel az egész világot. És nyilvánvaló, hogy a hozzád közel állókat,

azokat, akiket gyerekkorod óta ismersz, a jók közé sorolod. És nem lesz igazad,

mert az emberek képesek egyetlen hónap alatt átalakulni, hát még évek

alatt…

De hangosan csak ennyit mondtam békítően:

– Semmi baj, az a fő, hogy kijutottunk.

– Figyelmeztetni kell Hélène-t és Luisát – mondta Arnold komoran. –

Ezek a disznók képesek még nőkre is rátámadni.

– Minden rendben, már a Gellértben vannak.

Arnold sértetten hallgatott. Az okos Péter, biztos, ami biztos, semmit nem

szólt, csak röviden figyelmeztetett minket, ha be kellett kanyarodni. Nagy

ívben megkerülve a fürdőt igyekeztünk a szálloda felé.

Marcusra sandítottam. Amikor utoljára láttam, fogságba esésem előtt,

eszméletlen volt. Úgy lógott Arnold vállán, mint valami rongy, talán

érzékelte ezt, de az is lehet, hogy teljesen önkívületben volt. Nem csoda, ezt

megelőzően Igéjére vette vagy tucatnyi őr minden fegyverét, méghozzá

messziről, anélkül, hogy hozzájuk ért volna! Ezt követően Arnold is hinni

kezdett benne – hiszen ilyenre csakis az Üdvözítő képes. De Marcus egyelőre

még nem rendelkezik az Üdvözítő erejével, nagy erőfeszítésébe került ez a

hőstett.

Bár honnan tudhatnánk, mi az igazság? Lehet, hogy maga az Üdvözítő is

eszméletlenül esett össze? Még a szent könyvek sem írnak le mindent

pontosan. Talán csak az az egy, amelyet Marcus az Igén őriz, és amelyet maga

a Nővér diktált…

Marcus megérezte, hogy őt nézem, és kérdő pillantást vetett rám.

– Hogy vagy, rendbe jöttél Nápoly után?

– Nem rögtön. De most már jól vagyok.

Korábban sem volt bőbeszédű, mostanra viszont egészen hallgatag és

zárkózott lett. Talán attól, hogy tudatosult benne elrendeltetett sorsa? De

ettől függetlenül teljesen egészségesnek látszott, nem volt sápadt, sem

elcsigázott. Jött velünk, menet közben gombolta be vastag szövetkabátját,

szorosabban fejére húzta kötött sapkáját.

Egy tehetős család iskolás fia, esetleg fiatal diák. Senki nem gondolná,

hogy a lehető legelőkelőbb a származása. És hogy emellett már megfordult

kényszermunkások között, hogy szökésben van…

Ügyes álcázás.

Egyébként a legjobb álca számára éppenséggel mindaz, amit átélt. A Ház

már nem tudhatja, kire is vadászik. Versailles-ból egy kisfiú szökött el, egy

makacs, de zárkózott könyvmoly, aki képes volt vitázni teológusokkal, de

sosem merészelt volna szembeszállni az apjával vagy a nevelőjével.

És most Aquincumban egy kamasz, egy ifjú gyalogolt, aki ismeri maga

körül a világot, és a maga helyét ebben a világban. Már nem könyvekből.

– Tudtam, hogy kiszabadulsz – szólalt meg hirtelen Marcus.

– Igen? Én magam nem tudtam.

Marcus csak elmosolyodott. Hát… neki több tudás adatott meg, mint

nekünk.

– Ilmar… – szólított meg Arnold. Ránéztem. – Köszönöm a segítséget,

tolvaj.

Jaj, nem volt könnyű kiejteni ezeket a szavakat egy volt őrnek. Köszönetét

mondani egy tolvajnak…

– Majd elszámolunk… – morogtam.

Péter elvezetett minket a Gellértbe. Hátsó udvarokon vezetett át, saját

kulcsával kinyitott egy alig észrevehető kis ajtót, amely egy szűk, poros

lépcsőre nyílt. Ritkán járhattak erre, a lépcsőt aligha a személyzet használta.

Ellenkezőleg, inkább a fontos vendégek, akik észrevétlenül akarták elhagyni

a szállodát, vagy inkognitóban érkező valakit fogadni.

Az ötödik emeleti folyosón Louis unatkozott. Gerard tehát a

lakosztályában van. Amikor a falban megnyílt a rejtekajtó, a szerzetes

felpattant – szinte örömmel, mint aki unja már a verekedést.

– Minden rendben – intettem neki. – Ezek itt a püspök vendégei!

Louis szó nélkül az ajtóhoz engedett minket. Vagyis Hélène, Luisa és

Antoine már itt van, és figyelmeztették a testőrt.

Jól sejtettem – mindannyian ott voltak. Megjelenésemre Antoine

tagadóan megrázta a fejét – sem Jens, sem Jean nem érkezett meg… És

nyomban kíváncsian Marcusra szegezte pillantását.

Ahogyan egyébként Fényességes Gerard is.

Elkerülhetetlen nyüzsgés támadt. Nyolc ember ismerkedett, letelepedett,

nézegette egymást, óvatos mondatokat váltottak. Én mindenkit ismertem,

ezért félrehúzódtam az ablakhoz. Sajnáltam, hogy nem volt már a szobában

Péter menyasszonya. Valami miatt titokban reméltem, hogy a lány

csatlakozik hozzánk. És ránézni is jó volt… eh, hozzám miért nem jöttek soha

ilyen lányok hálálkodni, én talán soha nem tettem semmi jót… Péter

helyében én nem kockáztattam volna meg, hogy egy ilyen lányt egyedül

fölengedjek Gerard-hoz, még ha az háromszor püspök is…

Fúj, mik jutnak eszembe!

– Valószínűleg találkoztunk már, Marcus – mondta Gerard. – De bocsáss

meg, nem emlékszem az arcodra.

– Igen, eminenciás uram – bólintott Marcus. – Ön nemegyszer celebrált

misét Versailles-ban, amikor Gaius püspök… betegeskedett.

– Jól ismerem Gaius sajnálatos vonzalmát a bor iránt – mondta Gerard

mosoly nélkül. – A palota park felőli szárnyában laktál, ugye, Marcus?

– Nem, eminenciás uram. A szökőkutas fasor mögötti kis kastélyban.

Marcus hallgatott egy keveset, majd nagyon komolyan ezt mondta:

– Ne kételkedjen, én vagyok az. Kérdezzen még eminenciád, válaszolok.

Gerard krákogott, és kényszeredetten elmosolyodott.

– Fiú, a Birodalomban naponta két-három Marcust kapnak el – dünnyögte.

– Hozzád hasonló korú hajléktalanok rákaptak arra, hogy a nevedet

használják, így legalább amíg tisztázódik az ügy, jó ételt és tiszteletteljes

elbánást kapnak. Ha tolvajláson érik valamelyiket, az rögtön azt visítja, hogy

ő a szökött herceg… ha csak egy napra is, de megússza a korbácsot… Marcus,

mondd, miért indultál Júdeába?

A fiú egy pillanatig habozott.

– Álmokat látok, eminenciás uram.

– És mit álmodsz, Marcus?

A fiú Hélène-re nézett, majd Luisára, Arnoldra. Mintha tanácskozna

velük. Majd válaszolt:

– Sok mindent… de néha azt, hogy a sivatagban megyek.

– És ez miért lenne éppen Júdea?

– Mert tudom.

Gerard összetette kezét a szent oszlop jeléül, némán mormolt valamit,

csak az ajka mozgott. Kinyújtotta kezét, megérintette Marcus tenyerét.

– Tudod, miért vagyunk itt mindannyian? Miért megyünk veled?

– Igen. Azt gondolják, hogy én vagyok az új Üdvözítő – jelentette ki

határozottan Marcus.

– És te magad mit mondasz erre?

Ám Marcus szava ekkor váratlanul elakadt.

– Te mit gondolsz erről, fiú? – kérdezte Gerard gyengéden. – Egy szent,

felbecsülhetetlen értékű könyv került a kezedbe. Az oszlopos háborúk

lovagjai életüket áldozták, hogy felkutassák… nem sejtették, milyen közel

rejtőzik. Bölcsek vitatkoztak arról, létezik-e egyáltalán. Te megtaláltad.

Elolvastad. És birtokodba került az Ige, az Eredendő Ige, amely hatalmat ad

a kezedbe a világ minden kincse felett. Ez már maga a csoda, Marcus! De az

Üdvözítő vagy-e, Marcus? Te magad hogy gondolod?

Marcus valamit suttogott.

– Mondd hangosabban – kérte Gerard.

– Nem tudom.

– A Kárhozatosról hallottál?

Marcus bólintott.

– Nem játszhatunk rejtvényfejtést – mondta halkan Gerard. – De tévedni

sem áll jogunkban. Marcus… akárki legyél is… mondd, te magad mit

gondolsz?

Jaj, nagyon nagy a baj. Mit adhat nekünk az ő válasza? Ha ő az Üdvözítő

– ezt is mondja, mert neki minden szava maga az igazság. De ha ő a

Kárhozatos – hazudni fog, mert a Kárhozatos lényege éppen a hazugság…

Marcus felemelte a fejét. És ezúttal hangosan, érthetően beszélt:

– Álmokat látok, eminenciás uram. A poklot látom álmomban. Végtelen

jeges pusztaságot, lábam alatt szürkés jeget, fejem fölött az üres égboltot.

Nagyon hideg van, és áll ott egy faoszlop. Hozzákötözve egy ember. Az

Üdvözítő. Haját, szemöldökét dér borítja. De amikor közelebb megyek,

fölemeli a fejét, mintha mondani akarna valamit. Akarna, de nem tud…

mintha nem lenne szabad szólnia. Csak néz rám… – Marcus lélegzetét

visszafojtva elhallgatott – reménykedve.

Gerard arcát gyötrelmes grimasz torzította el. Jaj, mennyire ismertem én

ezt a grimaszt… akár Arnold arca a megvilágosodás pillanatában…

Tekintetemet akaratlanul is elfordítva megpillantottam az elgondolkodó

Hélène-t és a lelkes, elragadtatott Luisát. A fenébe… ő aztán nem ismeri a

kételyt.

De én hittem Marcusnak. Mert úgy mondta el az egészet.

Fényességes Gerard felállt, Marcus fölé magasodott, legalább annyira,

mint Arnold. Így állt egy pillanatig – majd meghajolt… úgy, ahogyan

valószínűleg sosem hajolt meg a Fogadott Fiú vagy az Imperátor előtt.

– Az az érzésem… mindig is az volt az érzésem, hogy legutóbb valami

nem úgy történt, ahogyan kellett volna. Lehet, hogy csak én nem értek

valamit? – És Gerard kérdően nézett Marcusra. De a fiú hallgatott, hát a

püspök folytatta.

– Kezdd elölről.

Antoine-ra néztem. Az öreg légjáróra, aki annyira szeretett a békéről és

az emberekről beszélni. Antoine, mintha megérezte volna tekintetemet, rám

nézett. Bólintott, majd megszólalt:

– Marcus…

A fiú felé fordította fejét.

– Elhagytad a szülői házat, megjártad a bíróságot és a kényszermunkára

szóló ítéletet, nélkülöztél, bujkáltál… láthattad, hogyan élnek az egyszerű

emberek. Most már tudod, hogy a világ nem csak a versailles-i kastélyokból,

Miraculus csodáiból… vagy az ehhez hasonló szállodákból áll. Mit teszel, ha

teljes hatalmat nyersz az Ige fölött?

– Mindenkinek adok Igét – mondta Marcus habozás nélkül. – Mindenki

rendelkezik majd Igével, és minden, ami bármelyik Igén van, hozzáférhető

lesz mindenkinek. Nem kell majd egyik városból a másikba szállítani az árut,

az egyik városban az Igére veszik, a másikban pedig hozzáférhető lesz! Ha

éhes valaki, az Igéről ételhez jut, ha fázik, ruhához!

Csaknem leesett az állam.

Marcus diadalmasan végignézett rajtunk – és senki nem szólt egyetlen

szót sem.

– Valószínűleg az Üdvözítő is ezt akarta – tette hozzá Marcus. – Csak nem

tudta véghezvinni… vagy nem volt rá ideje… De én megteszem. A

legszegényebb parasztcsaládnak is lesz éles kése és vasekéje. A legegyszerűbb

kunyhó is erős vasszegekkel épül majd fel. A Birodalomban nem lesz majd

szükség hadseregre, mert ha kitör a háború, minden polgár kardhoz vagy

golyózóhoz juthat majd a Hidegből. Senkinek nem kell majd harcolnia, mert

mindenki hozzájuthat mindenhez.

– Nagyon jól hangzik ez, de… – kezdte Gerard óvatosan. Ám Marcus

mintha meg sem hallotta volna: tekintetét a földre szegezve folytatta:

– Ha sikerül úgy birtokomba vennem az Igét, ahogyan kell.

Gerard felsóhajtott.

– Jól van, Marcus. Majd beszélnünk kell még, de… Most más gondunk

van. Arnold, van valamilyen terve, hogyan juthatnak át a határon?

– Most nincs – felelte az őr nehezen féken tartott dühvel. – A barátaim

elárultak. Én… én nagyon dühös vagyok rájuk.

Ez olyan gyerekesen hangzott, hogy alig tudtam visszafojtani egy mosolyt.

– Ilmar? – kérdezte Gerard.

– Nincs. Megpróbálhatnék csempészeket keresni Aquincumban, azok

mindenütt egyformák… De attól félek, erre nincs időnk. Meg nem is bízom

bennük, ahogy rájönnek, kit kísérnek át a határon, rohannak az Őrséghez.

Hélène, Luisa, Antoine és Péter teljesen tanácstalan volt.

– Akkor elmegyek Kador püspökhöz – összegezte a helyzetet Gerard. –

Megpróbálom rászedni valahogy az öreget, aki csakis arról álmodozik, hogy

minél előbb elhagyjam Aquincumot, és ne tegyek fölösleges csodákat.

Várjanak meg itt, ne menjenek sehová. – Nem állta meg, hogy hozzá ne tegye:

– Sem fürdőbe, sem drogériába.

Ellenvetés természetesen nem volt. De Gerard ekkor rám pillantott, majd

hozzáfűzte:

– És semmi extra tolvajtempó, Ilmar!

ÖTÖDIK FEJEZET

amelyben barátaink csak bajt okoznak, de ellenségeink segítenek

ELBÚJTAM saját szobámban. Rám tört a búskomorság, vagy még annál is

rosszabb – a melankolikus spleen.

Megesik ez, ha valami nagy dolgot vittél véghez, és egy időre

elengedheted magad. Látszólag minden a legnagyobb rendben, de isten tudja,

honnan, rád tör valami tompa, megmagyarázhatatlan bánat, amitől a falra

tudnál mászni.

De hogy most mitől van…

Megtaláltuk Marcust, együtt vagyunk csaknem valamennyien. De Arnold

barátai bármelyik pillanatban úgy dönthetnek, hogy ha már nem vált be a

tervük, menteniük kell a saját bőrüket – és rohannak az Őrséghez. És akkor

olyan égzengés lesz itt… Most feszülten azon kellene törnöm a fejemet, hogy

kitaláljak valamilyen ravasz tervet, a társaim ezt várják tőlem… És én

képtelen vagyok erre.

Ülök az ablaknál, a szálloda medencéjére látok innen, a lányokra, akik

mindenféle színű fürdőruhában visítozva ugrálnak bele a hullámokba. Bár

gépezet csinálja őket, a hullámok csaknem olyanok, mint az igaziak: egy

nagyteljesítményű gőzgép mozgat egy hatalmas dugattyút, és az keveri fel a

vizet. Ügyes találmány. A medence szélén egy lány éppen kiürítette pezsgős

poharát, letette a poharat egy asztalkára, és elegánsan belevetette magát a

medencébe…

De a lelkem sivár pusztaság. Még ezt a szépséges magori lányt nézni sincs

kedvem.

Az italt sem kívánom – már egy félórája melengetek kezemben egy borral

teli poharat, és még csak bele sem kortyoltam.

– Ilmar…

Hélène lépett halkan a szobámba, észre sem vettem. Odajött mellém,

letelepedett a karosszékbe – ő is borospoharat tartott a kezében.

A pohara tele volt.

– Mi van veled, Ilmar?

– Egyszerű ügy: szomorú vagyok – mondtam becsületesen.

– Büszkének kellene lenned, ezzel tartozol magadnak, kirántottál minket

a bajból, méghozzá az utolsó pillanatban.

– Senkinek nem tartozom semmivel, Hélène. Soha senkinek nem

tartoztam semmivel, érted? – Hirtelen az az érzésem támadt, hogy

megértettem önmagamat. – Hélène, én egész életemben magányos farkas

voltam. Ahol akartam, ott vadásztam, akivel akartam, azzal verekedtem,

akivel akartam, azzal feküdtem le. Hát akkor hogyan felelhetnék egy egész

tömegért! Marcust kimentettem a kényszermunkából, veled elrohantam

Miraculusba… ez egy dolog. De amikor tíz ember van körülöttem, a felük ki

nem állhat engem…

– Ilmar! Ki az, aki ki nem állhat?

– Arnold. Luisa. Még Gerard is.

– Ez még nem a fele – mondta Hélène anélkül, hogy a dolog lényegéről

vitatkozni kezdett volna velem.

– És te.

A légjáró elgondolkodva nézett rám. Majd mély átérzéssel kijelentette:

– Jól pofán kéne téged vágni, tolvaj…

– Erről van szó, hogy tolvaj – értettem vele egyet. – Ti mind előkelő

származásúak vagytok. Te például grófnő vagy. A családi kastélyban nőttél

fel, gondot-bajt nem ismertél. Ruhácskáidat mosónő mosta, nevelőnő

oktatott az etikettre, esténként anyácskád megcsókolta a homlokodat,

előkelő ifjak szavaltak neked…

Elhallgattam.

A légjáró arcán mosoly terült szét, komisz, gonosz mosoly.

– Igazad van, Ilmar. Így volt minden.

Már szívesen visszaszívtam volna minden szót. De késő volt.

– Ruhácskáimat mosónők mosták, igen. Csakhogy én ki nem álltam

azokat a ruhácskákat. Komisz kölyök voltam, fára másztam, hétéves

koromtól lóháton nyargalásztam. Nevelőnők tanítottak az etikettre. Arra,

kinek és mit kell hazudnom, hogyan leplezhetem a bűneimet, és ha nem

sikerül lepleznem, hogyan imádkozhatom le. Anyám esténként megcsókolta

a homlokomat, ha nem felejtette el, hogy a bálról egy pillanatra kiugorjon…

ha nem vonult vissza hálószobájába valamelyik előkelő vendéggel… És ifjak

szavaltak nekem, igen… Amikor még tizennegyedik évem betöltése előtt

elvesztettem a szüzességemet, akkor is verseket hallgattam… én hülye. Ilmar,

talán azt hiszed, a fűtött vécé és a dúsan terített asztal teszi boldoggá az

embert?

– Nem tesz boldoggá, de a bajtól is megvéd – próbáltam vitatkozni.

– Igen, Ilmar. A bajtól megvéd. Valóban jó, ha az éhes has nem gyötör. De

hidd el nekem, az előkelő származású libának, hogy amikor két évet

töltöttem a dalmáciai hegyek között, amikor nemes rendemet védelmeztem,

saját magamat mocsokba kevertem… Nekem is kijutott mindenféle

megpróbáltatásból. Éhségből, fagyból, fájdalomból, félelemből. Mindennek

semmi köze a boldogsághoz! Tudod, mikor voltam a legboldogabb?

Hallgattam, és ő folytatta, de jobb lett volna, ha nem hallom, amit mond:

– Amikor a felderítőink megtalálták a partizánok fészkét, és amikor éjjel

a sziklák között rárepültem a kunyhóikra, az alvó emberekre, és rájuk

dobtam a gyújtóbombáinkat. Amikor a többi légjáróval (négyen maradtunk

életben) leittuk magunkat bűzös kisüstivel, ünnepelve második

születésünket… azután reggelig szeretkeztünk a hideg fedezékben… mind a

négyen. Akkor voltam a legboldogabb! Emberek legyilkolása után, és

mindenféle bűnbánat nélkül!

– Ezt nem kellett volna mondanod.

– Miért nem? Hiszen büszkének tartasz, igaz? Jól is teszed. De nem abban

rejlik a büszkeségem, hogy téged lenézlek. Ha lenéznélek, nem feküdtem

volna le veled. Ilmar… hiszen te tényleg tolvaj vagy. A mélységben vergődtél,

fel akartak falni, és te másokat faltál fel. Mitől lógatod most az orrodat?

– Mindig tudtam, hogy nem helyes, ahogy élek – mondtam. Összeszedtem

magam, és Hélène szemébe néztem. – Ez a sorsom. Mocsokban születtem,

mocsokban éltem, mocsokban is fogok meghalni! Sosem moshatom tisztára

magamat. De tudtam, hogy létezik egy másik élet is, tiszta és fényes. Ki

kiérdemelte, ki előkelő őseinek köszönheti. És ott minden más. Ott olyan

édenkertek virítanak, amilyeneket az Üdvözítő ígért az egész földnek. Ott

fehérek a ruhák, szépek a versek, nemesek a gondolatok. Ott becsület van, és

erő. Jóság és szeretet… Csak az nem az én világom. Ezért is kísér engem a

megvetés…

– Nem – mondta Hélène keményen. – Ilyen sehol nem létezik. Ami pedig

a megvetést illeti… Gerard is tolvaj volt. Ezért is óvott téged.

– Na és Luisa meg Arnold mitől óv engem? Igen, tolvaj vagyok. És nem

szégyellem a mesterségemet. De miért vetik a szememre…

– Arnold az Őrségben szolgált – tárta szét a karját Hélène. – Mit vársz egy

őrtől, még ha csak volt őr is? Amikor tolvajnak nevez téged, az olyan neki,

mintha visszatérhetett volna az Őrségbe. Luisa meg… ő buta volt, buta most

és buta is marad. Senki nem mondta, hogy minden apostol a nagy eszéről

híres. Ellenkezőleg, „boldogok a lelki szegények”… Mi van veled, Ilmar?

Előrehajolt, a szemembe nézett. Már nem volt benne kegyetlenség, sem

sértettség. Hirtelen összeráncolta a homlokát:

– Ilmar… hiszen te egyszerűen féltékeny vagy. Irigy vagy, és féltékeny.

– Ugyan, mit beszélsz!

– Féltékeny vagy Arnoldra, mert sikerült neki kihoznia minket, nem lőtt

bakot. És Luisára is, mert minden ostobasága ellenére is gondoskodó és

tapintatos volt. És Marcusra is, már nem szorul tanácsra és segítségre, maga

határoz arról, hogyan használja az erejét. Rám is…

Hélène elhallgatott.

– Hagyd ezt – morogtam. – Semmi értelme.

– Rám egyszerűen féltékeny vagy, férfi módra – fejezte be Hélène. – Ok

nélkül.

– Milyen alapon lehetnék én féltékeny rád? – jöttem zavarba.

– Ilmar! – Hélène megfenyegetett az ujjával. – Végezz gyorsan ezzel a

búbánatoddal. Különben tényleg…

– Mi lesz tényleg? – kérdeztem bambán.

Hélène elmosolyodott, felállt, megringatta csípőjét, ivott egy korty bort.

– Megyek, meghallgatom, miről beszél Antoine és Marcus. Gyere át te is,

együtt talán sikerül kitalálnunk valamit. Menekülnünk kell… érzem egész

előkelő származású valómmal. Gerard-tól sem igen várok semmi különöset.

Tekintetemmel elkísértem, és dühömben egyszerűen kiöntöttem a

poharamból a bort az ablakon. Rögtön észbe kaptam, kinéztem – de

megúsztam, lent nem volt senki.

Egy valamit Hélène elért – melankóliám ingerültségbe csapott át. Hogy

micsoda hülyeséget talált ki – még hogy féltékeny vagyok… hülyeség.

Összehúztam a függönyt, és le sem vetkőzve lefeküdtem, alvómaszk híján

törölközővel takartam el a szemem, és arra gondoltam, legjobb lesz, ha

alszom egyet.

Ha sikerül elaludnom, addig alszom, míg Gerard vissza nem jön. Hogy

adhatnék én, a tolvaj, tanácsot arisztokratáknak! Ha bajuk van, majd értem

rohannak…

Meglepő, de valóban elaludtam. Szinte azonnal. És nem lepett meg, amit

álmodtam.

Mindenfelé jég. Talpam alatt szürkés kása, a horizonton fehér oszlopok,

hatalmasak, akár a megfolyt jéggyertyák, akkorák, mint egy székesegyház

gigantikus oszlopai. Nincs szél, nincs fény, csak csontig hatoló fagy és valami

zavaros derengés. Mintha a jég mindent megdermesztene körös-körül,

miközben fénylik – tompa, beteg fényt áraszt, olyat, mint a mocsári

lidércfény.

Távolabb, egy alacsony faoszlophoz hozzáfagyott ember előtt egy kamasz

fiú térdel… mintha imádkozna, bocsánatot vagy tanácsot kérne…

Nem hallottam, sehogyan sem hallottam semmit! Egy pillanatig úgy tűnt,

hallom, tisztán hallom, mit is akar mondani az az ember, aki kétezer évvel

ezelőtt megparancsolta, hogy kötözzék az oszlophoz, majd az Igére vette

önmagát…

De túlságosan messze voltam tőlük.

Mintha folyó lett volna köztünk, jeges folyó, amely az emberi világon

kívül hömpölyög, kígyóként tekereg, lidérces, meleget nem adó fénnyel

világít.

És én az egyik parton vagyok, az Üdvözítő és Marcus pedig a másikon.

Egyformán fagyott és végtelenül távoli partokon.

Az ember az oszlopon most megint mondott valamit. Egyetlen hangot sem

hallottam, de a szívem megértette.

De megint nem hallottam semmit.

Túlságosan messze vagyok.

Csak reménykedhettem, hogy Marcus meghallja.

Harmadszor! Már harmadszor volt olyan álmom, amilyen után a bűnösök

meg szoktak térni, és kolostorba vonulnak.

Nem véletlen az ilyen álom.

Csak megérteném, mit akar nekem, az ostobának mondani a minket

vezető Oltalmazó Nővér! Mitől akar megóvni, mire akar buzdítani…

Segítsem Marcust, hogy betöltse küldetését? Maga sem akar kitérni előle.

Adjak tanácsot a leendő Üdvözítőnek? Ugyan miféle tanácsot adhatnék én

most… én csak egy dologra vagyok képes – megszökni a kényszermunkából

és elrejtőzni az Őrség elől…

Az álom nem hozott megkönnyebbülést. És semmi kedvem nem volt

átmenni a többi apostolhoz.

Akaratlanul is elvigyorodtam ettől a gondolattól. Apostol fivéreim és

apostol nővéreim… De nincs mit tenni, így áll a helyzet. És aligha volt

könnyebb összeférniük egymással azoknak, akik az első Üdvözítőt követték.

Mégis sokáig kijöttek egymással, egészen az árulásig hűségesen, igaz módon

szolgálták őt…

Kopogtak az ajtón. Nem, nem hagynak nekem békét fogadatlan fivéreim-

nővéreim…

– Igen – kiáltottam, felkelve az ágyról.

De várakozásom ellenére nem a kőkemény állát előremeresztő Arnold állt

az ajtóban, nem is az örökké töprengő tekintetű Antoine. Komarov lépett be,

a muszka nagykereskedő. Öltönye fölött egy újabb ünnepi köntös, de ezúttal

szemüveg nem volt rajta.

– Nem zavarok? – kérdezte aggodalmasan.

– Nem – dörmögtem. – Minden rendben.

– Bocsásson meg, kedves… – Komarov elakadt. Na persze, hiszen előző

nap nem mutatkoztunk be.

– Iszaija – mondtam. És nyomban rájöttem, milyen képtelenül hangzik ez

a júdeai név jelenlegi öltözékemmel összevetve.

– Iszaija úr – mondta a muszka a zavar legkisebb jele nélkül. – Úgy látom,

tegnap óta új hitre tért, igaz?

– Igen – feleltem magamban átkozva Antoine-t a maskarádé ötletéért,

magamat, mert átöltöztem, és az egész szállodát mindenestől, mert a

püspökkel egy emeletre szállásolták be ezt a tolakodó kupecet.

– A beszélgetés őeminenciájával olyan mélyen érintett minket, hogy úgy

döntöttünk apámmal, áttérünk az ő hitére.

– Fényességes Gerard valóban rendkívüli ember! – közölte széles

mosollyal a kereskedő. – Őszintén szólva megint beszélni szerettem volna

vele, de a püspök nincs a szállodában, csak a barátait találtam a szobájában,

nagy beszélgetésbe merülve. Nem csatlakozna hozzám egy kis társalgásra egy

palack jó muszka bor mellett?

Haboztam. Nem volt kedvem bort inni, még ha az ritka muszka fajta is.

Különösen nem egy olyan ember társaságában, aki gyanúsnak találja, hogy

júdeaiból hirtelen a szent Egyház fiává váltam. De ha kitérek a meghívás elől,

az csak még gyanakvóbbá teszi.

– Szívesen – egyeztem bele.

Vannak emberek, akik bárhol képesek megteremteni maguk körül a

kényelmet. Akár egy fogadó olcsó szobájában, akár egy hajó tenyérnyi

kajütjében, akár egy postakocsi kupéjában. De egy jó szállodai szobában

vannak igazán elemükben.

Komarov is ilyen ember volt.

Egy összecsukható asztalkán, amelyet nyilván ő hozott magával a

poggyászában, kis úti vízipipa füstölgött, drága, díszes üvegből, amilyet

Észak-Palmyrában készítenek. Mellette bőrkötésű könyv, az acélkeretes

szemüveg, egy krokodilbőrbe kötött írómappa és egy megkezdett üveg bor.

Az íróasztal fölé, amelyen elegáns kis számológép állt és üzleti iratok

hevertek, Komarov szépen nyomtatott, sokszínű világtérképet akasztott. Ha

jól emlékszem, ezen jóval kevesebb volt a fehér folt, mint a birodalmi

térképeken. A szoba sarkában fehér nemezből és mahagónifából készül

útitáskák, bőröndök álltak. A hálószoba nyitott ajtaján keresztül megláttam

vagy öt színes, gondosan vállfára akasztott ünnepi köntöst.

Minden holmi finom és drága volt, minden a házigazda jó ízléséről és arról

tanúskodott, hogy anyagiakban egyáltalán nem szűkölködik.

– Foglaljon helyet, üljön le, barátom… – Komarov az egyik karosszékre

mutatott, maga beletelepedett egy másikba, lábát kockás gyapjúpléddel

takarva be. – Egy korty bort?

Bólintottam, átvettem tőle egy finom művű acélkelyhet, belekortyoltam.

– Nos? – kiáltott fel Komarov. – Mit mond erre, kedves barátom?

– Pompás bor – mondtam. – Azt hiszem, ezt még Portóban is szívesen

magukénak vallanák. A muszka olyan büszkén mosolygott, mintha maga

termesztette volna a szőlőt, préselte volna ki a levét, érlelte volna a bort.

– A portugál portói nyomába sem ér a kríminek, higgye el! Értem én, hogy

a hazafiság nem engedi, hogy belássa ezt… de azért ismerje el, micsoda

bukéja van!

Töltött magának is, és koccintottunk – úgy, ahogyan a muszka szokás

előírja, erősen, hogy a bor egyik pohárból a másikba átlöttyenjen.

– Micsoda remek nap! – mondta Komarov. – Drága barátom, el sem tudja

képzelni, mennyire örülök látogatásának!

– De hát dolgozott – jegyeztem meg.

– Munka… – sóhajtott fel Komarov. – Ahogy a mi népünk mondja: „A

munka olyan, mint a farkas, mindig el akar rohanni.” Nem számít, nem

sürgős. Azt tervezem, hogy Galliába és Pannóniába szállítom a borainkat…

Mit gondol, lesz rájuk kereslet?

– Miért ne találna a jó áru vevőkre? A Birodalom békében él a Kánsággal,

virágzik a kereskedelem…

Komarov bólogatott. Megint csak akkora örömmel, mintha én lennék

Gallia helytartója, akinek a szavától függ az ő kereskedése.

– A béke nagyszerű dolog! El sem tudja képzelni, barátom, milyen nagyra

értékeljük mi Muszkaföldön ezt a törékeny kincset.

– Miért ne tudnám elképzelni? – válaszoltam hasonló hangnemben. –

Jártam Muszkaföldön.

– Nem, nem! – Komarov energikusan rázta a fejét. – A Kánságban kell élni,

népünk minden gyökerével tisztában kell lenni ahhoz, hogy megértse valaki,

milyen nagyra értékeljük a békét! Igen, értem én, látta hadseregünket, amely

zavarba ejtő, de csak egyetlen célt szolgál: a békét óvni!

– És a Titkos Kamara is csak ezt szolgálja – mondtam. – Mit akar tőlem,

Komarov?

Felsóhajtott a muszka kupec, lesütötte a szemét… mintha valóban zavarba

hozta volna a kérdés.

– Nekünk… nekünk semmi nem kell, Ilmar!

Tisztelem. Mondhat bárki bármit, tisztelem az őszinteséget. Bárkié legyen

is: megvetett haramiáé, olcsó kurváé vagy külföldi kémé.

Farid Komarov most már a korábbi jóságos kedélyesség nélkül nézett rám,

de sokkal becsületesebben és őszintébben. Arca mintha azt sugallta volna:

„nem érdemes tagadni, tudok mindent.”

– Fura ügy – mondtam. – Békeidőt élünk, és egy muszka kém jön-megy a

Birodalomban.

– Éppen azért jövök-megyek – felelte rezzenetlen arccal Komarov –, mert

békeidő van. Ha kitörne a háború, rosszul állna a szénám. Bár…

Muszkaföldön is épp elég birodalombeli kereskedő mászkál. Ha a háború

tisztességes lesz, a mieinket kicserélik a magukéira.

Megint koccintottunk. Kortyoltam egyet, és megkérdeztem:

– És sokan keresik maguk, muszka kereskedők közül Ilmart?

– Mindenki, aki csak létezik – válaszolta Komarov hunyorgás nélkül.

– És miért? Ha semmire nincs szükségük?

– Maguknak… van szükségük… – válaszolta Komarov mosolyogva. –

Magának, Ilmar.

– Na és mire?

– Kiútra a Birodalomból. Menedékre. Védelemre. Ilmar, kedvesem, ne

gondolja, hogy a titkos ügyek mesterei csak lopnak, csalnak és gyilkolnak!

Néha hasznosabb jó embereknek segíteni, kölcsönösen hasznos módon

megoldani az ügyeket.

– Nekünk semmi nem kell maguktól – mondtam határozottan. – Lehet,

hogy vétkeztünk a Ház ellen, de a Birodalmat nem áruljuk el.

– Nem is kell! – Komarov széttárta karját. – Ilmar, mi nem kérjük, hogy

árulja el a Birodalmat! Mindenki szereti az országát, az egész élet ezen

alapszik.

– Akkor váljunk el békével – foglaltam össze az elhangzottakat. –

Köszönöm a remek bort, uram.

– Várjon, Ilmar… – Komarov hangjában szemrehányás volt. – Hallgasson

meg, csak egyetlen percig hallgasson meg! Talán van más megoldása?

Elgondolkodtam, majd bólintottam. Amíg beszél, az nekem csak

hasznomra lehet.

– Először is – kezdte Komarov –, ne tartson attól, hogy rá akarom szedni.

Akár elfogadja segítségünket, akár nem, nincs parancsom arra, hogy kiadjam

magukat az Őrségnek.

– Már ezt is köszönöm.

– Másodszor – folytatta Komarov szemrebbenés nélkül –, tudomásunk

van róla, hogy Marcus herceg ellopott és az Igén elvitt magával egy ősi

kéziratot, amely az önök hitének titkait tartalmazza. Muszkaföldön más hit

járja, de az nincs ellentétben az önökével. Tisztelik az Üdvözítőt, mint az

Istenhez közel álló szent próféták egykét, tisztelik az Oltalmazó Nővért.

– Ismerem az önök hitét – feleltem. – Tőlünk az idegen.

– A magam hitéről tegnap minden igazságot elmondtam – ráncolta

homlokát Komarov. – És a maguk számára fontos tudni, hogy nekem, aki

eretnek tanokat vallok, megengedik, hogy a Titkos Parancs szolgálatában

álljak. A Kánság sokkal türelmesebb a hit dolgában, mint a Birodalom. És bár

más a hit, amelyet a Kánságban vallanak, de nem ellenséges! Kína számára az

Üdvözítő neve üres hangsor, számunkra nem! Ezért minket is érdekel az, ami

történik. És ha segítségre van szükségük, el kell rejtőzniük az Őrség és az

Egyház elől, ha bölcs emberekkel szeretnének szót váltani… a Muszka

Kánság kész védelmébe venni önöket…

Ezzel kellett volna kezdenie, nem jóságról, önzetlenségről, a más hitének

tiszteletben tartásáról fecsegnie. Komarovra néztem, és csöndben megráztam

a fejem.

– Értem… – mondta a muszka felsóhajtva. – Mindent értek. Nehéz

elfogadni a segítségünket, mert rögtön arra kell gondolnia, nem árt-e ez a

Birodalomnak. Igaz?

– Pontosan.

– Becsületes leszek, valószínűleg ártana. Ehhez nem kell túl nagy

igazmondás. A hülye is belátja: ami jó a Kánságnak, az árt a Birodalomnak.

Harmadszor pedig – folytatta Komarov –, és ez a legfontosabb: maguk most

mindannyian nagy bajban vannak. Egy órával ezelőtt az Őrség aquincumi

parancsnokságán megjelentek bizonyos előkelő egyének, és bejelentették,

hogy a Rudas fürdőben…

Nem fejezte be, de erre nem is volt szükség.

– Honnan tudja ezt? – kérdeztem.

Farid csak vállat vonva mosolygott. Ó, nincs ő egyedül Aquincumban!

Vannak segítőtársai… Hogyan lehetséges, hogy úgy mászkálnak a muszka

kémek a Birodalomban, mintha csak otthon lennének?

– És miben tud itt segíteni a Titkos Kamara? Kiszabadít minket az Őrség

karmaiból?

Válasz helyett Komarov kinyitotta bőr írómappáját, kivett belőle egy

papírlapot, megnézte, elfintorodott. Elővette zsebóráját, rápillantott.

– Az Őrség nem tudja, hol bujkálnak – jegyezte meg hanyagul. – Ezért

nem áll még a bál, de az Őrség egységei mindenütt körbezárják a várost. Még

egy-két óráig a Dunán el lehetne szökni… szerencsés esetben, de hajót nem

tudnának szerezni. Még az én segítségemmel sem.

– Marcus kitanulta a tengerészetet – mondtam, mintha kalózkodásra

akarnám rábeszélni.

– Csak a nevelő célzatú gyerekkönyvekben nem fél a tizenöt éves

kapitány semmilyen vihartól – legyintett Komarov. – A valóság más tészta.

Hozzáértés nélkül még egy keskeny folyón is könnyű elsüllyedni.

– Na és mit kínál a Titkos Kamara?

– Tudok kivezető utat a városból. Azon az úton mindannyiukat ki tudom

juttatni innen. Mindannyiukat – hangsúlyozta Farid. – Ez az ajánlatom.

– És azután? – kérdeztem.

– Azután az én utamon Muszkaföldre megyünk. Ott a híres muszka

városban, Szevasztopolban telepedhetnek le. Mihail kán személyes

parancsára valamennyien megkapják a letelepedési engedélyt, mindegyikük

kap egy tisztes földbirtokot a Krími kormányzóságban és elegendő

acélrubelt…

– Mire véljem ezt a bőkezűséget? Hiszen maguk takarékos emberek.

Komarov felsóhajtott.

– Természetesen nem ingyen. Az a kézirat annyira érdekli az Imperátort,

hogy ez felkeltette az érdeklődést a mi hűvös tájainkon is. Talán az engedély,

hogy megismerkedhessünk a kézirattal túl nagy ár lenne a biztonságukért, a

pénzért, a nemességért?

Hallgattam.

– Ilmar, felhatalmazásom van, hogy mindezt megígérjem – mondta

Komarov meggyőződéssel. – A kán szava biztosabb, mint az égbolt! Honnan

várhatnak még segítséget? Az Imperátor titkos ediktuma megparancsolja,

hogy valamennyiüket el kell fogni, acélbilincsbe verve, kipeckelt szájjal,

szigorú őrizettel Versailles-ba szállítani. Egyébként a parancs szerint csak

Marcust kell élve odavinni, a többieket, ahogy sikerül!

– Elhiszem.

– Így hát gondolja meg, Ilmar. A hazájuk elfordult maguktól. Mi pedig

segítő kezet nyújtunk. Mindannyiuknak, pedig lényegében csak Marcusra

van szükségünk!

Valószínűleg nem hazudott Komarov, ez a muszka álkereskedő. Azt

mondta, amit maga is hitt. És az is lehetséges, hogy a muszka kán ígéretet tett.

Amíg nem tudják, mi is van valójában a könyvben, tanúsíthatnak

nagylelkűséget.

Vajon mit gondolnak a „kéziratról”? Valamilyen szent szövegnek

gondolják?

A hitük mégiscsak más, mint a miénk. Egy kézirat, még ha maga a Nővér

diktálta is, apostolok írták is le, nekik nem szentség, csak valami ritkaság,

nem több. Ha lehet, érdemes megvenni, vagy akár ellopni. De államellenes

bűnözőknek menedéket nyújtani…

Ilyen lépést a Kánság nem kockáztatna meg.

Tehát gyanítják a könyv valódi értékét. Lehet, hogy ugyanazt gondolják,

amit eleinte én, hogy az ősi könyvben az van leírva, amit az emberek

hajdanában tudtak, hogyan lehet kinyerni a vasat a puszta ércből. Talán

olyan titkot remélnek a könyvtől, amely megrendíti a mi Egyházunkat, és

ezzel az egész Birodalmat is.

És amikor kiderül az igazság, márpedig a Titkos Kamara előbb vagy utóbb

eléri célját, és kideríti az igazságot, az életünk egy lyukas garast sem ér majd.

És kitüntetnek minket, biztos, ami biztos, a Krimi kormányzóság egy kicsi,

de mély földdarabjával. Marcus később kerül oda, miután a hóhérok

megdolgozták, és megszerezték tőle a könyvet az Igéről, mi többiek már

előbb.

Az Eredendő Ige… hatalom a világ minden kincse fölött!

Itt már nincs jelentősége az ígéretnek. Bárki tette is – a kán, az Imperátor

vagy akár a kínai császár!

– Köszönöm a bőkezű ajánlatot, uram – mondtam.

– Ez azt jelenti, nem? – pontosította Komarov.

– Azt jelenti, nem. Nem készülünk Muszkaföldre.

Farid felsóhajtott, bánatosan meredt serlegére, majd ismét órája után nyúlt,

a számlapra nézett. Jó óra volt, két mutatóval. Olyan emberek számára

készült, akiknek minden perc számít. Az egyik mutató olyan volt, mint egy

kanál, a másik, mint egy villa. Mulatságos.

– Akkor van egy másik ajánlatom – mondta Komarov. – Segítek

maguknak kijutni a Birodalomból.

– Miért?

– Hogy a Marcus által ellopott kézirat ne jusson a Ház birtokába –

magyarázta a muszka bosszús fintorral.

– Akárhogyan is, de ártani? – kérdeztem.

– Igen. Talán ellenzi ezt, Ilmar? Ha igen, ha ennyire aggódik a Birodalom

javáért, akkor miről van szó? Adja fel magát az Őrségen.

– Hogyan hihetnék magának? – kérdeztem. – Megígéri, hogy kivezet

minket a Birodalomból, és egyenesen a muszka kardok elé visz.

Farid széttárta karját:

– Ilmar! Hiszen az a Ház ifjabb hercegének elrablása lenne! Hogy képzeli?

Egészen más dolog menedéket nyújtani a szökevényeknek. A Birodalom, ha

meg is tudja, felháborodik, tiltakozik, és annyi. De ha kiderül, hogy Marcust

erőszakkal vitték el… nem ússzuk meg a háborút.

Őszintén beszélt, ebben a legkevésbé sem kételkedtem. Már csaknem száz

éve, hogy béke van a Birodalom és a Kánság között. Soványka béke, de ezt is

megbecsüli mindenki.

De a muszkák egyelőre még nem tudják, mennyire fontos Marcus. Önként

megyünk velük, vagy erőszaknak engedve – a Birodalom nem hagyja, hogy

Muszkaföldé legyen az Eredendő Ige.

– Meggondolom. – feleltem.

– Nagyon kevés idejük van a döntésre – mondta Farid. – A Kánságnak

vannak barátai Aquincumban, de az erejük véges. Még egy óra van arra, hogy

ki tudjam vezetni magukat.

– Hová? – próbáltam tisztázni mindenesetre.

– Az Oszmán Császárságba. Craiováig biztosan elviszem magukat.

Megértheti, a Kánság nincs túl jó viszonyban az oszmánokkal, úgyhogy nem

kell csapdától tartaniuk.

– Meggondolom – ismételtem meg.

Farid mosolyogva felemelte serlegét. Én pedig esetlenül meghajolva

kiléptem lakosztályából.

Mindenütt kelepce. Mindenütt csak baj. Ha Aquincumban maradunk, az

annyi, mintha feladnánk magunkat az Őrségen. Megbízni a Titkos Kamara

ügynökében – az is nagy baj. Soha életemben nem közösködtem

titkosszolgálatok embereivel. Még a mieinkkel sem, bár volt egyszer egy

furcsa beszélgetésem egy ismerős kereskedővel. Tudta, mivel foglalkozom, és

valahogy az ügynökökre terelte a szót. Ha beleegyezem, mondta, idegen

országokban járva apró megbízatásoknak kell eleget tennem – és soha többé

nem lesz semmi problémám az Őrséggel.

Sikamlós beszélgetés volt, csupa célzás, és én jobbnak láttam úgy tenni,

mintha nem érteném az ajánlatot.

Ez pedig itt a Kánság Titkos Kamarájának embere.

Nagy a baj…

Gerard lakosztályához indultam. De nem volt érkezésem belépni, amikor

felzúgott a lift, kinyílt faajtaja, és a folyosóra kilépett a püspök.

Komorabb volt, mint egy viharfelhő.

– Eminenciás uram…

– Gyere – vezényelt Gerard, és csaknem erővel lökött be lakosztályába.

Ott javában állt a mulatság!

Középpontjában az ablaknál álló Antoine volt, aki nagyon hatásosan

szavalt valamit. Vagy vers volt, vagy valami nagyon ritmusos próza,

mindenki nagyon figyelmesen, mosolyogva hallgatta. Még Arnold is

vigyorgott, pedig nyilvánvalóan nem valami sikamlós témáról volt szó.

Hélène nyíltan, gondtalanul mosolygott, Marcus gondolataiba merült, Luisa

pedig bizonytalanul nézett a többiekre, mintha valami jelre várna, hogy teli

torokból nevetni kezdjen. Péter éppen bort töltött egy pohárba, nyilván

Antoine-nak, hogy megnedvesíthesse a torkát.

– Bajban vagyunk – kezdte Gerard kertelés nélkül. A mosoly egyből

lehervadt az arcokról. – Megpróbáltam kiutazási engedélyt szerezni oszmán

területre, hogy tiszteleghessek a hitetlenek területein található szent

helyeken. Kador megtagadta. Magyarázatként titoktartás terhe mellett

elmondta, hogy a várost körülvette az Őrség és a hadsereg. Egy órával ezelőtt

tájékoztatták az Egyház és a magisztrátus vezetőit arról, hogy Aquincumban

tartózkodik Marcus, a szökött herceg és néhány lázadó Ilmar vezetésével.

Minden utat lezártak.

Arnold dühében nagyot csapott az asztalra. Hélène jóval higgadtabban

szólalt meg:

– Megpróbálhatnánk betörni a suhanópályára…

– Kislány, a kiszolgáló személyzet segítsége nélkül nem tudsz felszállni –

emlékeztette Antoine.

– Felszállok én gyorsító rakétákkal is.

– Egyedül? Vagy Marcusszal?

– Marcusszal – felelte habozva Hélène.

– És mi? – háborodott fel Luisa.

Hélène csak vállat vont. Luisa elveszetten végignézett rajtunk, majd sűrűn

bólogatott.

– Elég a nagylelkűségi versenyből – ráncolta homlokát Gerard. – Az Őrség

tudja, hogy légjáró is van maguk között, hát őrzik a suhanópályát is.

– Maguk között? – kérdezte Arnold.

– Köztünk – helyesbített Gerard. – Rám egyelőre nem gyanakodnak, de

az egész várost átfésülik majd. És nem tudom, mit tehetnénk.

– Megpróbálhatnának nálunk elrejtőzni, a szüleim sosem adnák ki

magukat… – kezdte Péter.

Gerard megrázta a fejét.

– Fiam, fogalmad sincs arról, mi a razzia. Az igazi hajtóvadászat, amikor

vérdíjat tűznek ki, mozgósítanak minden őrt, bevonják a hadsereget. Addig

nem nyugszanak, amíg Marcust el nem kapják.

Akaratlanul minden tekintet a szökött hercegre szegeződött.

– Én… – kezdte Marcus.

Hélène előrehajolt, tenyerét könnyedén a fiú szájára tette.

– Hallgasson, herceg. Gerard-nak igaza van, nem érünk rá

nagylelkűségből versenyezni. Nem csak és nem elsősorban a saját életünket

mentjük.

Teljesen kétségbeesve beláttam, hogy számunkra nincs kiút. Elég volt

Arnold komor arcára, a tanácstalan Gerard-ra néznem, hogy meggyőződjem

arról, egyikük sem tartogat semmilyen ravasz menekülési tervet…

– Van egy lehetőség – morogtam.

– Mi? – bámult rám hitetlenkedve a püspök. Marcus pedig elmosolyodott.

Megértően, mintha semmi kételye sem lett volna afelől, hogy őt megmentik.

– Az a muszka kereskedő, aki tegnap itt járt… az aquinista… Valójában a

Titkos Kamara ügynöke. És tudja, kik vagyunk.

Arnold szeme egy pillanatra örömmel felvillant. Még szép, hatalmas siker,

ha egy őr elkap egy ügynököt. De aztán dühösen elfintorodott felfogva, hogy

ő már nem az Őrség tagja.

– Meghívott magához borozni – kezdtem. És röviden elmeséltem

beszélgetésünket. Senki nem habozott.

– Hívd ide – mondta Gerard.

– Máris.

Kirohantam a folyosóra, Komarov szobájához nyargaltam. Bekopogtam és

feltéptem az ajtót.

Komarov éppen befejezte a csomagolást. A terjedelmes bőröndökben már

eltűntek a tarka köntösök, a szemet gyönyörködtető csecsebecsék, a papírok,

a palackok.

– Mindjárt, Ilmar – mondta meg sem fordulva Komarov. – Csak ezt jobban

bezárom…

– Nem is kételkedett benne, hogy beleegyezünk – mondtam.

– Nem volt más választásuk – szögezte le Komarov. – Nem fogná meg itt,

amíg ráhúzom a szélét, Ilmar?

Harmadik rész

Katakombák és határok

ELSŐ FEJEZET

amelyben a művészet csúcsain járunk, majd leereszkedünk a sötétségbe

AQUINCUMNAK híres az operaháza, de a színjátszók mestersége nem örvend

túl nagy megbecsülésnek. Volt azért színháza, nagy és pompázatos, bár nem

voltak benne olyan mostanság divatos dolgok, mint például a forgószínpad.

Az épületet vagy háromszáz évvel ezelőtt húzták fel, és azóta aligha változott

benne bármi is. Még a csillárokban is gyertya világított, sehol kerozin- vagy

karbidlámpa. A páholyban, ahol ültünk, a karosszékek bársonya olyan kopott

volt, hogy szinte már átlyukadt, de senkinek nem jutott eszébe felújítani a

kárpitozást.

Ha józanul meggondoljuk, tömegben csak akkor jó elrejtőzni, ha rövid

ideig kell bujkálni. Én semmiképpen sem választottam volna erre színházat.

De a muszka kém, akire kénytelen-kelletlen rábíztuk magunkat,

ragaszkodott ehhez.

Így most egy előadáson ültünk, és azt vártuk, ki lép be a páholyba – Farid

Komarov, hogy kivezessen minket Aquincumból, vagy az Őrség, amelyet

ugyanaz a Komarov hoz a nyakunkra. Együtt ültünk mindnyájan, sőt

Fényességes Gerard még a testőreit is magával hozta. Kevés holmink volt –

Komarov lényegében nem magyarázott el semmit, de azt mondta, a lehető

legkevesebb holmit hozzuk magunkkal. Megszabadultam a nevetséges,

ódivatú holmiktól, de júdeainak sem öltöztem újra. Azt vettem fel, amiben

az Urbisból elmenekültem, a kereskedő szolgájának egyszerű, de strapabíró

ruháját. Nem színházba való öltözék, de az orosz kém éppen ezt tanácsolta

mindenkinek: vegyen fel minél egyszerűbb és erősebb ruhát. Mintha

gyalogtúrára indulna.

Nehéz dolog a várakozás.

Gerard és Antoine mintha nem idegeskedett volna. Nem figyelték a

színpadi cselekményt, Marcusszal beszélgettek halkan. A természetét

igyekeztek kifürkészni… hát, ehhez nekik, a bölcseknek volt kezükben

minden kártyalap.

Arnold olyan savanyú képpel meredt a színpadra, hogy nyomban

nyilvánvaló volt, nem a darabra gondol, hanem a maga dolgaira, nem

érdemes megzavarni.

Péter is gondolataiba merülve hallgatott. Tökéletesen megértettem őt. A

hála gyógyulásáért egy dolog, de egészen más hosszú és veszélyes útra indulni.

Luisa – erre nem számítottam – elaludt székében, kezét összefűzte a hasán,

néha még horkolt is. Egyedül a mellettem ülő Hélène figyelte a darabot, nem

foglalkozott semmi komoly dologgal.

– Emlékszel arra, amikor Miraculusban néztük azt a színdarabot? –

kérdeztem halkan.

– Amikor azt hitted, Marcust látod? – kérdezett vissza a légjáró anélkül,

hogy felém fordult volna. – Emlékszem.

– Úgy érzem, mintha már egy éve lett volna. Pedig még egy hónapja sincs.

Hélène ingerült pillantást vetett rám. Majd meglágyult az arca.

– Van ennél rosszabb is. Megesik, hogy a régmúltra úgy emlékszel, mint

a tegnapi napra. Ez azt jelenti, elmúlt az életed… vagy múlóban van.

Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet.

Megint végignéztem útitársainkon. Elszántam magam.

– Hélène… ha kijutunk Aquincumból… Marcus most nincs egyedül, és

oszmán földön nem lesz könnyű megtalálni minket… Nem fáradtál bele ebbe

az egészbe?

– Azt javaslod, hagyjuk faképnél őket, és menjünk el? – kérdezte Hélène.

– Nem faképnél hagyni, hanem elbúcsúzni és úgy elmenni.

– Ketten?

– Igen.

Hélène elnevette magát, de nem válaszolt.

– Látom én, mennyire eleged van az egészből, Éjszakai Boszorkány –

suttogtam. – Menekülni, a volt bajtársaid elől bujkálni, az életedet

kockáztatni, mocsokban fetrengeni…

– Ha most elmegyek – mondta Hélène –, a társaim szemében örökre áruló

maradok. Számomra csak egy kiút létezik: bebizonyítani, hogy nem hiába

rejtegetjük Marcust az Őrség elől. Érted?

– Mit érdekel az téged, Hélène, ki mit gondol rólad? – kérdeztem. – Hidd

el… én megszoktam, hogy a mélységben éljek. Ez nem fontos.

– Én erre nem vagyok képes. Hidd el.

– Hát persze – vontam vállat. – Én nem vagyok előkelő arisztokrata, a

becsület az én számomra üres szó…

– Nem üres – vitatkozott velem Hélène. – De félsz. És nem magadat félted,

hanem minket mindannyiunkat. Ezért is javaslod, hogy menjünk el. Nem,

Ilmar. Te sem mész el, tudod magad is. És én sem megyek el. Pedig tényleg

belefáradtam, számomra az a három nap Arnold bolond nénikéjénél maga

volt a földi paradicsom: puha ágy, meleg víz, könyvek a polcon… Nézzük

inkább a darabot, nekem ez is felüdülés.

Felsóhajtottam, de nem válaszoltam semmit.

Igaza van a légjárónak. Ha most elmegyek, az nem más, mint tulajdon

gyengeségem beismerése. Neki megvan a maga becsülete, nekem a

magamé… kicsi, de azért van.

Lehangoltan a színpadot kezdtem figyelni.

Aznap a Don Juan megszégyenülése című komédiát adták, amely a

hírhedt nőcsábászról szólt. A színészek gyengén játszottak, néha még az utcai

komédiások is különb teljesítményt nyújtanak, de voltak valóban mulatságos

helyzetek. Különösen azután, hogy egy bizonyos dámát Don Juan nem

elégített ki, és ezt a hölgy nyilvánosan felpanaszolta.

Az eunuchok csapata, amely a rendezés során korábban is megjelent már,

és nyálát csorgatva taglalta Juan szerelmi hőstetteit, most elkezdte szapulni

őt. Az egyik kijelentette, hogy Don Juan elhasználta minden férfiúnak

megadatott erejét, és most nem tehet egyebet, mint hogy beáll eunuchnak.

Egy másik azt bizonygatta, hogy tulajdon szoptatós dajkájának elcsábításán

kívül Don Juannak soha semmilyen szerelmi kalandja nem volt, de még a

dajkával sem biztos a dolog. A harmadik azt kiáltotta, soha többé nem

érdeklik a Juannal kapcsolatos pletykák, a negyedik amiatt zúgolódott,

hogyan csapta őt be az aljas csábító, felkeltve az ő drága érdeklődését. A

hatodik pedig kijelentette, ettől kezdve ő lesz hírhedett szoknyapecér.

Mindeközben a színpad mélyén Don Juan csábítgatta a soron következő

leányzókat. Az első felvonás végén pedig megjelent a kielégítetlen dáma

alaposan kitömött hassal.

Szünet következett, a nézők a dohányzók és büfék felé indultak. Mi ott

maradtunk páholyunkban. Komarov még mindig sehol. Észrevettem, hogy

Fényességes Gerard egyre jobban elkomorodik, ahogyan egyébként a többiek

is. Egyedül Antoine beszélgetett tovább Marcusszal.

Pillantásomat elkapva Gerard áthajolt karosszékén, és halkan odasúgta:

– Ha az előadás végégig nem kerül elő a muszka, ki kell jutnunk innen

valahogy. Az utcákon már ott lehetnek az Őrség őrjáratai.

Erre magamtól is rájöttem.

És azok a nyomorúságosan kicsi esélyeink, amelyek egy órával ezelőtt még

megvoltak – a folyón menekülni, vagy valahogy mégiscsak betörni a

felszállópályára, és Hélène-t Marcusszal kijuttatni egy suhanón a városból –,

mostanra már megszűntek. Ha hiba volt megbíznunk Komarovban…

– Hogy akar kijuttatni innen minket? – Gerard nem rejtette ingerültségét.

– A város közepéből!

Hát igen, most kezdtünk ezen töprengeni… korábban kellett volna.

– Komarov azt mondta, a szünetnél előbb nem jön – mondtam, magamat

is győzködve. – Biztosan vannak titkos útvonalai az ügynöknek…

– Persze, titkos föld alatti útvonal Aquincumtól Kazanyig – fintorgott

Gerard. – Rendben… várjunk.

De nem kellett vámunk. Alig kezdtek visszaszállingózni az emberek a

nézőtérre, amikor kopogtak a páholy bezárt ajtaján. Gerard biccentett Louis-

nak, és a testőr elhúzva az ajtót rejtő bársonyfüggönyt kinézett a

kémlelőnyíláson. Gerard felé fordulva jelentette:

– A muszka kupec. Egy férfival.

Gerard bólintott.

– Engedd be.

Vajon mit gondolhatnak a püspökről a testőrei? A munka az munka, de

ők maguk is – szent testvérek. Nem jöttek volna még rá, kiket rejteget a

püspök? Vagy a Gerard iránti hűség feledteti velük az Egyházzal szembeni

kötelességüket? Képtelen vagyok megérteni.

Csattant a zár, és Farid Komarov lépett a páholyba. Két, láthatóan súlyos

bőröndöt cipelt. Vajon hová tette a többi holmiját, talán a szállodában hagyta?

Ismeretlen, középkorú magori követte, erőltetetten mosolyogva, és

nyilvánvalóan nem örülve a társaságnak, amelybe belecsöppent.

– Minden rendben – közölte Farid. – Nem unatkoztak? Azt mondják,

érdekes a darab, izgalmas a rendezés, jók a jelmezek…

Senki nem válaszolt – hangulatunk túlságosan is eltért a muszka spion

optimizmusától.

– Mi van a városban? – kérdezte végül Gerard.

– Őrség mindenfelé. A kereszteződésekben, a hidakon, a kikötőkben. –

Farid elmosolyodott, mintha valóban örömteli híreket hozott volna nekünk.

– Épp jókor jutottunk el ide.

– És innen… hova?

– Mindjárt megtudják, amint folytatódik az előadás… – Farid útitársához

fordult, gyorsan mondott valamit magoriul, ránk mutatva. A magori idegesen

megrángatta dús bajuszának végét, bólogatott, és panaszosan kérdezett

valamit.

– Nos, nem tudom… – Farid kétkedve pillantott Hélène-re, majd Luisára,

aki még mindig álmosan hunyorgott, és finoman eltakarva száját, ásított. –

Tisztelt hölgyeim, tudnának férfiruhát felvenni?

Csak nem az átöltözés ócska trükkjét akarja alkalmazni? Ez nem lehet

igaz…

– Minek? – jött zavarba Luisa.

– Önöknek lesz kényelmesebb – Farid maga volt a szívélyesség. – Nincs

lovaglóruhájuk, vagy valami más, hasonlóan praktikus öltözékük?

– Nekem van légjáró-egyenruhám – mondta Hélène. – Nem nevezném

férfiruhának, de praktikus.

Farid egy pillanatra elgondolkodott – és rájöttem, hogy pontosan ismeri a

birodalmi hadsereg minden egyenruháját.

– Hát igen, tökéletesen megfelel… – jutott döntésre. Útitársához fordult,

és megint hadarni kezdett magoriul. Péterre néztem, aki egyre komorabb és

komorabb lett. Már kezdte érteni, hogyan akar kivinni minket Farid

Komarov.

A terem közben elsötétedett – a munkások hosszú rudakon lévő

kupakokkal ügyesen kioltották a gyertyákat, és a színpadra berohant az

eunuchok vidáman nyüzsgő tömege, hogy előadja a következő közjátékot.

– Induljunk – határozott Komarov. – Nincs értelme húzni az időt, uraim!

– Nem nézhetnénk végig az előadást? – kérdezte Hélène gúnyosan, és

felállt.

– Aki akar, maradhat. – A muszka ügyet sem vetett iróniájára.

Szűk, nyikorgó, rozoga korlátú lépcsőn leereszkedtünk a páholyból a

színház előcsarnokába. És szinte nyomban, amint kinéztem az

üvegmozaikkal fedett ablakon, megpillantottam az utcán az őröket.

Az Őrség, az mindenütt Őrség. Ha nagy, nyüzsgő városról van szó, kardot

viselnek, a tiszteknél még golyózó is lehet. De a csöndes Aquincumban, ahol

a legnagyobb gondot a piti utcai tolvajok jelentik, az őrök rendszerint beérik

a bunkóval is.

Ezeknek kardjuk volt. De abból ítélve, hogy folyton belebotlottak a

pengébe, láthatóan nem tanulták meg, hogyan kell viselni.

Igaza van Komarovnak, ez nem a szokásos őrjárat, itt hajtóvadászat folyik.

Az őrök egyelőre nem közelítették meg a színházat, az utcán álltak, a

járókelőket figyelték.

De a főbejáraton már nem juthatunk ki.

Komarovra néztem – hogyan képzelte, hogy kijutunk innen? De Farid

nem is indult a kijárat felé. Kísérőjét követve, akit nem is tartott

szükségesnek bemutatni, egy szinte észrevétlen szolgálati ajtó felé igyekezett,

amely a színház belsejébe vezetett.

Néhány alkalmazott, aki minket figyelt, valami miatt sietve elfordult.

Közvetlenül az ajtón túl egy mogorva, idős magoriba botlottunk, aki

szitkozódva támadt neki a minket vezető magorinak. Vagy fél percig

vitatkoztak, amikor Péter is megszólalt. Amit mondott, bármily meglepő is,

nyomban lecsillapította a magorit. Komoran félrelépett, szabaddá téve

előttünk az utat.

Arnold, aki pedig már arra készült, hogy egyszerűen felkeni a falra az

ellenszegülőt, gúnyosan elmosolyodott. Én halkan megkérdeztem Pétert:

– Mit mondtál neki?

– Azt mondtam, nem csak idegenekről van szó… hogy én is magori

vagyok.

– Hova megyünk?

Péter kissé elsápadt.

– Ilmar… én… – megnyalta az ajkát.

– Mondd már! – tört ki belőlem.

– Aquincum víz vájta barlangokra épült… a tudós emberek karsztnak

nevezik.

Közben már lefele mentünk egy lépcsőn a pincébe. Alig volt itt világítás,

csak néhány tenyérnyi, sűrűn berácsozott ablak a mennyezet alatt. Farid és

vezetőnk egy szekrényből elővett egy-egy jókora karbidlámpát. A többiek is

felkaptak egy-egy lámpát, de vezetőnk egy kézmozdulattal megtiltotta, hogy

meggyújtsák.

– A barlangokban fogjuk meghúzni magunkat? – kérdeztem fellelkesülve

a gondolattól.

– Nem, a barlangok messzire, nagyon messzire elnyúlnak… a városon

kívül, sőt egészen a határig elvezetnek… talán még azon is túl…

Hát erről van szó!

Egyszeriben minden világossá vált. Az is, miért nem akarják felújítani a

színházat tulajdonosai, miért nem alkalmaznak jobb színészeket. Ez a színház

csak álca, valójában a csempészek egyik fellegvára. Mi lehet megbízhatóbb,

mint a föld alatt folytatni a csempészkedést? Szekerek persze nem járhatnak

ott lent, mindent a vállunkon kell cipelni, de ha fűszerrel teli bálákról vagy

vaslemezekről van szó, tökéletesen megteszi a szűk föld alatti járat.

– Remek! – kiáltottam fel. Társaim, akiket még nem avattak be a

történtekbe, csodálkozva néztek rám.

– Félek a föld alatt – suttogta Péter.

– Miért? – csodálkoztam őszintén.

Péter láthatóan zavarba jött, mert nem találta a megfelelő választ.

– Ilmar… nem tudom… félek, amikor csupa kő van köröskörül… már

gyerekként is féltem a pincékben játszani, pedig ez az aquincumi gyerekek

legfőbb szórakozása…

Hallgattam, és próbáltam megérteni, mit érez.

Ha valaki a haláltól fél, az érthető. Ki tudja, mi vár ott rád, hátha a

legkisebb földi vétekért is a pokol jege fogad? Érthető a kínvallatástól való

félelem is. Nincs a földön ember, aki szemrebbenés nélkül kiállja a kínzásokat.

A halált képes vállalni az ember: csatában a katona az ellenségre veti magát,

az anya gyermekéért berohan az égő házba, a szerelmesek az elválás miatt

képesek felkötni magukat. De ha hozzáértő kéz nyúl a kínzóeszközhöz, a

katona kész bajtársai ellen fordulni és hazáját elárulni, az anya eladja

gyermekét rabszolgának, a szerelemből pedig nem marad más, csak a gyűlölet.

Az is érthető, ha valaki az érthetetlen vagy undorító dolgoktól fél.

Olyasmitől, mint a suhanón repülés vagy az utálatos mérges lények.

De a föld alatt félni? Az meg hogy lehetséges?

Fura dolgok esnek meg az emberrel.

Még egyre a színház pincéjében kanyarogtunk. Alaposan tele volt

zsúfolva, főleg régi díszletekkel, deszkákkal, vászonnal. Látszólag teljes volt

az összevisszaság, mégis könnyen tudtunk haladni – egy alig észrevehető,

csak a beavatott számára felismerhető ösvényen mentünk a labirintusban.

Kiszáradt hordók, festett furnérból kellék vértek, ronggyal és hancúrozó

egerekkel teli ládák szegélyezték utunkat.

Időnként valóban meghökkentő holmikra bukkantunk, például egy

szétszedett hintóra, amely teljesen ép volt, csak a kerekeit kellett volna

visszaszerelni, vagy egy suhanóra, ez is szinte olyan volt, mint egy igazi, de

csak a fele volt látható.

Nyilván szebb napokat is látott a színház, amikor nem kellett a kellékeken

takarékoskodni, és valóban látványos előadásokat vittek színre.

Végül célhoz értünk.

Kísérőnk félretolt egy ládát – látszólag nagyon nehéz volt, kockakővel tele.

Az egyik kockakőn lévő lyukból nyomban kibújt egy elégedetlen

patkánypofa: a kövek ugyanolyan kellékek voltak, mint köröskörül minden

más.

A padlón feltárult egy nyílás.

– Tessék! – mutatott le Farid. – Ez a katakombák, a föld alatti Aquincum

egyik lejárata. Ott nem talál meg minket senki, kijutunk a városból, és már

oszmán földön bukkanunk a felszínre.

– Mekkora távolságot kell megtennünk? – kérdezte nyomban Gerard.

Magori vezetőnk megszólalt, nyilván a hangsúlyból megértette a kérdést.

– Azt mondja, harminc kilométert. Ez két nap, ha jól tudunk haladni, vagy

három, ha a nők és a gyerek nem bírják – tolmácsolta Farid.

– Valójában azt mondta, négy nap, mert a nők és az öreg nem tudnak

gyorsan haladni – súgta a fülembe Péter. Reszketett kissé, mint akinek

lázrohama van.

– Élelemre lesz szükségünk – mondta Gerard.

– Itt van – Komarov kissé megemelte bőröndjeit. – Három napra tíz fő

számára. És karbid a lámpákba.

– Üldözni fognak minket?

– Igen – bólintott Farid. – Előbb-utóbb rájönnek, és akkor megindul az

üldözés. De ezekben a katakombákban tapasztalt vezető nélkül nem lehet

eligazodni.

Gerard homlokát ráncolva gondolkodott. Majd megkérdezte:

– Egyenesen az oszmánokhoz jutunk?

– Igen, van ott egy település, ahol többnyire magoriak laknak. Ősidők óta

csempészkedéssel foglalkoznak – magyarázta Farid türelmesen. – Ott sem a

Birodalomnak, sem a Kánságnak nincsenek hatóságai. Ott elrejtőzhetnek.

– Ha a Birodalom vagy a Kánság nyomást gyakorol az oszmánokra…

Farid széttárta karját:

– Ahhoz idő kell. Hosszú idő és nagy elszántság. Hányszor háborúzott már

a Birodalom az Oszmán Császársággal?

– Nem többször, mint a Kánság az oszmánokkal… – tört ki Arnold.

Én közben megint arra gondoltam, hogy Muszkaföld egyelőre még mindig

nem fogta föl Marcus fontosságát.

Gerard a testőreihez fordult:

– Nincs jogom tovább kényszeríteni benneteket. Ha velem tartotok, az

Egyház átkát és a Birodalom haragját idézitek fejetekre. Ha maradtok, mindig

védekezhettek azzal, hogy nem értettétek, mi történik. De ezzel talán sokkal

nagyobb szolgálatot tesztek az Úrnak. Talán.

A testőrök hallgattak. Mintha nem örültek volna a választási lehetőségnek.

Louis megérintette mellén a szent oszlopot, és megkérdezte:

– Ez a fiú Marcus? A Ház ifjabb hercege? És a júdeai Iszaija valójában Ilmar?

Gerard bólintott. Marcus maga is bólintott. Én meg se rezzentem.

– Én egyszerű ember vagyok, eminenciás uram – mondta Louis. – De sok

éve vagyok ön mellett, és tudom, hogy nem fordulna a hit ellen. Önnel

maradok.

Társára nézett – nagyon nyugodtan, mintha nem kételkedne benne, mit

válaszol. De a másik szerzetes üveges szemmel meredt a sötét nyílásba.

– Remy – szólította meg gyengéden Gerard.

– Eminenciás uram… – A szerzetes tenyerével letörölte borotvált fejéről

az izzadságot. – Nem tudom követni… képtelen vagyok elviselni a föld alatti

sötétséget…

Gerard nem szólalt meg rögtön.

– Még mindig tart, Remy? Emlékszel, beszéltünk róla, hogy csak a lélek

sötétsége igazi baj, a természetes sötétségben nincs semmi félelmetes.

A testőr arca eltorzult. Bólintott, de tekintetében olyan páni félelem ült,

hogy minden világos volt. Furcsa volt látni ezt az erős, bikanyakú, izmos karú

férfit, aki reszket egy sötét barlang előtt.

– Látod, Péter, nem te félsz egyedül a föld alatti sötéttől – súgtam. Péter

kényszeredett mosolyt préselt ki magából. Gerard felsóhajtott. Kinyújtotta

karját, és mint egyenlő az egyenlőnek, megérintette Remy vállát.

– Akkor menj vissza. Megtalálod az utat?

Remy bólintott. A sötét pincén át vezető út is félelmetes volt, de közel

sem annyira, mint a föld alatti örök sötétség.

– Menj Párizsba – utasította Gerard. – Mintha mi sem történt volna.

Mondd azt, hogy útitársaimmal színházba mentem, téged pedig

elbocsátottalak. Ha elfognának, mondd ugyanezt. Csak igyekezz minél

tovább tartani a szádat.

– Igen, eminenciás uram… – Remy elkapta a püspök kezét, és

megcsókolta. – Bocsásson meg, hogy nem vagyok képes betartani

fogadalmamat… de ott eszemet veszteném, csak terhükre lennék…

– Ne gyötörd magad, Remy. Mindent értek – mondta a püspök elhúzva

kezét.

A szerzetes testőr még egyszer végignézett rajtunk, tekintetében bűntudat

és ugyanakkor megkönnyebbülés volt. Majd magasra emelte lámpását, és

visszaindult.

– Állj! Állj! – kiáltott utána Farid. – Előbb zárd be utánunk a nyílást, és

told vissza a helyére a ládát, ahogyan volt!

Okos.

Rájöttem, hogy Fényességes Gerard nem véletlenül bízik meg ennyire

testőreiben. Nem egyszerűen az Egyház adta őket mellé. Louis-t is, Remyt is

ő gyógyította ki valamikor halálos betegségéből. Igen, önzetlenül tette. De

attól már nem riadt vissza, hogy hogy testőrként szolgálatába fogadja őket.

– Fél még valaki a föld alatt? – kérdezte Gerard. – Ha igen, jobb, ha

megmondja. Nem lesz időnk és erőnk vesződni vele!

Péterre néztem. Sercegve égtek a lámpák, bizonytalan fényük táncolt az

arcunkon, alig lehetett észrevenni, hogy a fiatalember összeszorítja ajkát,

mintha attól tartana, tulajdon nyelve elárulja őt.

– Hélène, Luisa? – kérdezte a püspök.

– Az égtől nem félek, mitől félnék egy katakombában? – horkant fel a

légjáró.

– Az Üdvözítő a föld alatti sötétségben is velünk van – nyilatkoztatta ki

Luisa.

– Nagyszerű, akkor…

– Egy pillanat – kérte Antoine. – Egy kis megbízatást akarok adni Remy

testvérnek…

– Csak gyorsan – szólt közbe már kissé nyugtalanul Farid. – Nincs értelme

fölöslegesen kísérteni a sorsot!

Nem figyeltem oda, miről beszél Antoine Remyvel. E nélkül is világos volt

– arra kérte, hagyjon üzenetet Jeannak és Jensnek abban a szállodában, ahol

megállapodásunk értelmében találkoznunk kellett volna. Antoine-tól

eltérően én nem számítottam arra, hogy a vén gyógyító és a szerzetes utolér

minket – sem a szükséges tapasztalatuk nincs meg, sem megfelelő

kapcsolatokkal nem rendelkeznek. De nem vitatkoztam. Antoine ezt

fontosnak tartotta.

– Gyorsabban… – Farid kezdte elveszíteni hidegvérét. – Ez valóban

kockázatos…

Antoine még valamit mondott Remynek, majd a nyíláshoz indult. Elsőnek

vezetőnk ereszkedett le fáklyával a kezében, utána Komarov. A nyomában

kezdtünk mi is lemászni, Remy szerencsétlen képpel figyelt minket.

Odalent nem is volt olyan félelmetes. Egyáltalán nem barlang volt, hanem

emberkéz alkotta helyiség, ugyanolyan, mint a pince. Az oldalát helyenként

puha kőzetbe vájták, de több helyen falazással erősítették meg. Három

folyosó ágazott el belőle különböző irányokba, már néhány lépés után

sötétségbe merülve.

Vezetőnk gyorsan magyarázott valamit Komarovnak, aki bólintott, és

közölte velünk:

– Kettesével kell menni, ha a hely engedi, kézen fogva, nem vesztve szem

elől az elöl menőket, és időnként hátranézni, nem maradtak-e le a hátul

jövők. A fejekre vigyázni, néhol nagyon alacsony a mennyezet. Ha valaki

mégis eltéved, maradjon, ahol van, és kiáltson segítségért, semmilyen

körülmények között ne mozduljon a helyéről. A vezető megy elöl, a sort én

zárom.

Hélène-t kerestem szememmel – de Arnold már erősen megragadta a

légjáró kezét. Az én kezembe pedig belecsusszant Marcus tenyere.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

Marcus erősebben belém kapaszkodott. Megnyalta ajkát.

– Félek… – motyogta.

Ja persze, ő meg a sötétségtől fél. Micsoda útitársak jöttek össze! Péter fél

a föld alatt, Marcus a sötétben. Az eltávozott Remy feltehetőleg mindkettőtől.

Furcsa emberek…

– Semmiség, én hetekig kószáltam a föld alatt – bátorítottam Marcust.

– Emlékszem. Magával maradok.

Igen, igaza van Jeannak, a gyógyítónak. Marcus képes megtalálni azt, aki

segítségére lesz. Kényszermunkából megszökni, a föld alól kijutni – a tolvaj

Ilmar. Kolostorban rejtőzködni – Luisa apácafőnöknő. Az Őrség elől

elmenekülni – Arnold, a volt tiszt.

Egy magas rangú arisztokrata másképp valószínűleg életben sem

maradhatna. Egész életük olyan, mint a furfangos kártyajáték, amelyben a

hat közül először az egyik játékossal párban játszol, azután a másodikkal,

végül a harmadikkal. És egész idő alatt észben kell tartanod, kinek hány

pontja volt, ki kinek milyen lapot adott. Világos, hogy arisztokraták ilyesmit

nem játszanak, alantas szórakozás, tolvajoknak való. Ők az életben figyelik,

kinek és mit adjanak.

Csak az meglepő, ahogyan a leendő Üdvözítő az útitársaihoz viszonyul.

Mindez egyetlen pillanat alatt futott át az agyamon. De nem szóltam

semmit.

A vezető nyomában megindultunk a középső folyosón.

Az első negyedórában szótlanul haladtunk. Talán a félelem miatt, bár fel

nem foghattam, mitől kell itt félni. Közönséges folyosó, hol kő, hol tégla, csak

a mennyezet alacsony és nyirkos. Különben elég széles, akár hárman is

mehetnek egymás mellett. És a két karbidlámpa is elég volt ahhoz, hogy

megvilágítsa az egész menetet. Elöl a magori vezető. Utána Gerard hűséges

Louis-jával. Mögöttük Arnold és Hélène. Azután Luisa és Antoine. Majd

Marcus és én, mögöttünk pedig Péter és a muszka kém a lámpával és egy

útitáskával. A másik táskát átadta Arnoldnak, aki szó nélkül átvette, és

mintha meg sem érezte volna a súlyt. Péter nyilván azért csatlakozott

Faridhoz, hogy közelebb lehessen a fényhez. De derekasan tartotta magát, és

ha nem tudtam volna, hogy fél a föld alatt, észre sem vettem volna.

Egy negyedóra múltán kezdett oldódni a feszültség. Talán éppen attól,

hogy volt elegendő fény, és a folyosó úgy festett, mint amin sűrűn járnak:

egyszer egy törött csészébe botlottunk, a cserepeket a vezető félrerúgta a fal

mellé, majd egy kialudt fáklya és valami ócska rongy akadt az utunkba. A

vezető még el is káromkodta magát magoriul, nem értettük, de igen kifejező

volt. Gyakran jártak ezen az úton.

– Innen a régi városrésznek szinte minden házába nyílik járat – közölte

élénken Komarov. – Azt beszélik, az oszmán uralom idején az összeesküvők

innen kihallgatták az ellenség minden szavát, és nagyon könnyen

elmenekültek az üldözők elől. Az oszmánok féltek leereszkedni a föld alá.

– Sose hittem volna, hogy oszmán vagyok… – mormolta Péter. De

nyugodt volt, pániknak semmi jelét nem adta. Uralkodott magán, remek srác.

Arnold elöl halkan rázendített egy katonai menetdalra. Magam is

meneteltem erre három évig, amikor fiatalkoromban beálltam a baszkokhoz

zsoldosnak. A Ház akkoriban sokáig oda sem figyelt viselt dolgainkra. Hát,

egyik provincia marakodik a másikkal, mit érdekli ez az Imperátort, amíg

időben befizetik az adót? De azután az a vörös gazember, Martínez Campo

lovag hülyeségében arról kezdett fecsegni, hogy amikor a baszkok

különválnak az ibérektől, azoknak még az is eszükbe juthat – maradjanak-e

a Birodalomban… Hát akkor vége lett az egésznek. A Ház pretoriánusokat

küldött az ibériai helytartó segítségére, és akkor vége lett a mulatságnak.

– „Tőr ütötte át a vértet, kopják verik fel a port…”

Nem csatlakoztam Arnoldhoz, túlságosan is kínos emlékeket idézett fel

bennem ez a dal. Arnold recitativóban eldörmögött még néhány versszakot,

majd elhallgatott. Viszont teli torokból megszólalt Luisa, és ez rosszabb volt

bármilyen nótánál. A föld alatti világ szépségéért lelkesedett, a kőművesek

remekléséről áradozott, és arról elmélkedett, hogyan lehetne hasznos célkora

felhasználni ezeket a katakombákat – például szigorú rendtartású, föld alatti

kolostorokat kialakítani Isten nagyobb dicsőségére, vagy árvaházakat

berendezni nehezen kezelhető gyermekek számára, az emberi irgalmasság

nevében. Az itteni nyirkosságtól minden szerzetes világgá futott volna, az

árvák egy szálig elpusztultak volna, de Luisát ez nem zavarta.

– Mondd, Marcus, magad olvastad el azt a híres-nevezetes könyvet, ami

miatt ez az egész felfordulás van? – kérdezte hirtelen Farid ártatlanul nézve

Marcusra. A fiú megfordult, és bólintott.

– Biztosan sajnálod már, hogy megtaláltad – folytatta Komarov.

– Várj – szóltam közbe gyorsan. – Kivezetsz minket Aquincumból, hálás

köszönet érte. De ne faggasd ki Marcust.

Erősebben megszorítottam Marcus kezét – hallgass, ne ülj fel a ravasz

kérdéseknek.

– Elolvastam – szólalt meg váratlanul Marcus. – De miért kérdezi? Hiszen

maga nem a mi hitünket vallja.

– Bizonyos mértékig a magukét – közölte Komarov. – Ilmar is tudja,

aquinista vagyok. Volt egy bölcs, Aquinói Tamás…

– Tudom – felelte elgondolkodva Marcus. – Vitatkoztam egyszer egy

teológussal. Úgy két évvel ezelőtt, akkoriban mindenkivel vitatkoztam, és

bevettem magam a kastély könyvtárába. Három napig gubbasztottam ott,

könyveket olvastam, különböző emberekkel beszélgettem.

Ezektől a szavaktól kirázott a hideg. Antoine, aki beszélgetésünkre figyelt,

nem Luisa locsogását hallgatta, összerezzent, és egy pillanatra hátrafordult.

– És mit gondolsz a mi hitünkről? – kérdezte Farid.

– Úgy gondolom, nincs igazuk – válaszolta Marcus nagyon udvariasan.

Elengedte a kezemet, és egy kicsit lemaradva Faridhoz csatlakozott. – Minek

kellett kitalálni a nagy hatalmú ördögöt?

– Ez magyarázza meg rossz jelenlétét a földön.

– A világban nincs rossz – mondta Marcus mély meggyőződéssel. De a

muszka kémet nem volt könnyű megingatni meggyőződésében.

– Akkor… – kezdte.

– Nem kellenek a példák – intette le Marcus. – Ez az Isten jósága. Az Isten

igazságossága. Mondjuk, meghal például egy szegény család gyermeke…

Úgy mondta ezt, mintha gazdag családokban sosem halna meg gyermek.

De mindenki nagyon figyelmesen hallgatta őt, Luisa is befogta a száját.

– A szülők sírnak, és nem tudják, hogy ha felnőtt volna a gyermek,

megölte volna őket! – magyarázta közben Marcus. Akár az én gondolataim.

– Vagy másik példa…

Beszélt, közben figyelmesen a lábam alá nézve mentem, és eszembe jutott,

hogy egyszer éhínség tört ki a falunkban. Nos, nem volt igazán kemény

éhínség, amikor az emberek fakérget rágcsálnak, és készek egymást is felfalni,

de azért elég rendes éhezés volt. És vagy tucatnyi apró gyerek elpusztult.

Talán valamennyien apagyilkosok lettek volna? Ezt soha nem hiszem el!

Ám Marcus egyre csak beszélt és beszélt, az isteni igazságosság példáit

sorolva.

– De akkor miért nem teszi Isten jobbá és tisztábbá az embereket? –

kérdezte Farid.

– Azzal erőszakot tenne az emberi akaraton, pedig az Úr szabadnak

teremtette az embert.

Az előttünk haladó Gerard helyeslően bólintott.

– Ez viszont azt jelenti, hogy az Úr eltűri a tökéletlen embereket, akiket ő

teremtett tökéletlennek.

– Az emberek bűnt követtek el, ezért veszítették el az édent.

– De az embereket a kígyó kényszerítette a bűnbe, a kígyó, amelyet

megszállt a sátán…

Ez a vita talán az idők végezetéig is folyhatott volna. Mintha két régi,

harcedzett ellenfél találkozott volna, akik készek egy örökkévalóságig

folytatni a küzdelmet. És azt is tisztán láttam, hova vezet ez a vita.

Sehova.

Marcus meggyőződését nem lehet megingatni, Farid pedig, aki nem is sejti,

kicsoda Marcus, nem hátrál meg. Hiábavaló ez a vita.

Bár ennek is megvolt a maga haszna. A folyosó, amelyen haladtunk, egyre

szűkebb lett, eltűntek a téglakiegészítések, a mennyezet pedig egyre

magasabb és magasabb lett, egyenetlen ékben futva össze fent. Utunk most

egy négy méter magas, két méter széles résben vezetett tovább. Nem volt

ebben semmi félelmetes, de aki nem szokott ilyesmihez, arra nyomasztóan

hatott.

– De akkor a hit megfosztja minden értelmétől az ember tökéletesedésre

törekvését – jelentette ki mögöttem Farid. – Ha az ember bűnös volta eleve

elrendeltetett, és az Úr csak eltűri ezt, akkor bármit teszünk is: jobb nem is

lenni!

– Jobb nem is lenni – értett vele egyet Marcus. – Az ember: maga a bűn,

és ez a bűn megválthatatlan.

– Akkor miért jött el világunkra az Üdvözítő? – kiáltott fel Komarov.

Mindenkinek az arcán, akit láttam, ravaszkás kifejezés jelent meg – mindig

így van, ha van a társaságban legalább egy ember, aki nem tudja a nagy titkot.

– Megpróbálta visszaadni az embereknek az elveszett édent, de nem tudta

megtenni az emberiség reménytelen bűnössége miatt – felelte Marcus

nyugodtan.

– Remélem, őeminenciája megbocsátja neked az ilyen kijelentéseket. –

Úgy láttam, a kém zavarba jött.

– Megbocsátja – jelentette ki Gerard.

Faridra néztem: mélyen elgondolkodott.

Ez baj. Lehet, hogy aquinista, de ez a beszélgetés nem csak időtöltés volt

a számára. Marcus titkát próbálta megfejteni a muszka titkosügynök. És

viselkedésünk egyre jobban zavarta.

– Jaj! – kiáltott fel hirtelen Luisa. Fél lábon ugrált, nevetségesen kaszált a

levegőben másik lábával. – Majdnem kibicsaklott a lábam!

Kezével a falnak támaszkodva masszírozta a bokáját. Utána undorral

meredt a kezére, mert a nedves, mohával benőtt faltól piszkos lett.

– Itt már ritkán járnak… – mormolta Hélène. Hangja a szűk helyen

tompán, de kivehetően hallatszott. – Ezek már nem pincék, ugye? Nem

pincék.

– Ez egy barlangjárat, amely a határhoz vezet – magyarázta Komarov.

Vezetőnk türelmesen várt, amíg Luisa befejezi a bajlódást a lábával.

Marcus és Péter közelebb húzódott Komarovhoz, fáklyája fényéhez.

– Te már jártál itt? – kérdezte Gerard.

Komarov megrázta a fejét:

– Én nem. De ismerek embereket, akik gyakran járnak erre. Ne húzzuk az

időt, itt még utolérhetnek minket az üldözők…

Luisa félve körülnézett, majd továbbindult. Észrevettem, hogy mindenki

jóval óvatosabb lett, figyelmesen nézett a lába alá.

Ez jó. Ha valaki lábát töri a barlangban, nem tudjuk kivinni.

MÁSODIK FEJEZET

amelyben kérdést teszek fel, de a választ nem értem

ESTIG sok mindent láttunk. A kőhasadék, amelyben Luisa csaknem

megsántult, már régen mögöttünk maradt. És rögtön megértette mindenki,

milyen jó és könnyű volt abban haladni. Mert ez a rés egyszer csak mintha

megtekeredett volna, balról jobbra csavarodott, és egy egészen elképesztő

méretű barlangban találtuk magunkat. Széltében hatalmas volt, viszont a

magassága alig egy méter. Mennyezete szinte teljesen sima kő volt, viszont a

földet nedves, síkos agyag borította.

A vezető dohányzástól sárga fogait ránk villantva elmosolyodott,

négykézlábra ereszkedett, a karbidlámpát egy hurokkal ügyesen a vállára

erősítette.

– Kúszni kell? – visított fel Luisa.

– Igen. – Farid is magára erősítette a lámpáját. – Semmi vész, nem tart

sokáig.

Így érezheti magát egy féreg, amelyik belefúrja magát egy hatalmas

leveles sütemény töltelékébe… Kúsztunk, holminkat vagy a hátunkon

cipelve, vagy magunk után vonszolva. Közvetlenül a fejünk fölött a kő,

amelyből ritkán, de fáradhatatlanul csöpögött a víz. Alattunk a letaposott

agyag, amely még a ruhánk alá is megpróbált behatolni.

Tíz perc múlva fájt a térdem, időnként kemény mészdarabkák kerültek

alá. Húsz perc múlva mindegyikünket tetőtől talpig beborított az agyag.

Különösen Hélène járt rosszul, akinek megcsúszott a lába, hasra esett, és

szerencsétlenségére, kapálózva még a hátára is átfordult.

Egész idő alatt azt a három embert figyeltem, akik miatt aggódtam.

Az első természetesen Péter volt. Arca krétafehér volt, szemét

folyamatosan az elöl haladó vezető lámpájának fényére függesztette, de

kúszott kitartóan.

A másik Marcus. Az elmúlt hetekben szerzett minden magabiztossága,

minden nyugalma semmivé lett. Most nem nézett ki jobban, mint a

kényszermunkások hajóján. De még tartotta magát.

Antoine szénája állt a legrosszabbul. Meg kell adni, vasból volt az öreg. És

bár az ég volt a szerelme, a föld alatt sem hagyta el magát. De a kora… nem

volt abban a korban, hogy egyik kilométert a másik után tegye meg kúszva.

Nem kellett volna magunkkal hoznunk. Az Őrség róla szinte semmit nem

tud, törvényes úton is átjuthatott volna a határon.

De most már semmin nem lehetett változtatni. Már csak a Nővérhez

imádkozhattunk, hogy Antoine öreg szíve kibírja.

És egyre csak kúsztunk és kúsztunk. Hogy találja itt meg az utat a

vezetőnk? Talán az itt-ott látható barázdák nyomán – a csempészek talán a

földön vonszolták csomagjaikat a barlangban, és az agyag még nem fedett be

minden nyomot. Vagy talán a mennyezetről az agyagba lógó, ritka mészkő

oszlopok alapján, amelyek tartották az egész fölöttünk lévő kőtömeget.

– Sokáig tart még, Komarov? – kérdeztem.

– Még ugyanennyi, ha a vezető nem hazudott – felelte Farid nehezen véve

a levegőt. A Titkos Kamara nyilván alaposan felkészíti ügynökeit, de

kereskedőnek álcázva magát Komarov láthatóan veszített erőnlétéből. A

finom bor, a dús étkezések a katona legfőbb ellenségei.

– Antoine nem bírja ki – súgtam. Komarov a homlokát ráncolta. Már

nyúlt az arcához, hogy letörölje szemüvegéről a sarat, de időben visszafogta

a mozdulatot. Nem csak a tenyere, de a keze, az egész karja csupa agyag volt,

egészen a válláig.

– Nemsokára pihenőt tartunk. Ki kell bírni. Kússzunk, egészen

lemaradtunk.

Igaza volt: a vezető, a nők, Gerard és Antoine már valóban eltávolodtak

tőlünk.

Gondolatban elkáromkodtam magamat, de nem vitatkoztam. Ebben a

résben, ráadásul a vizes agyagon nem pihenés lesz az, hanem merő

kínszenvedés.

És csak kúsztunk egyre messzebb a vízcseppek egyhangú koppanásai

közepette a csúszós sárban, mind lejjebb és lejjebb, majd ellenkezőleg, egyre

feljebb. Magam elé képzeltem a barlangot, és hirtelen az az érzésem támadt,

hogy kívülről látom. Lencse formájú, hatalmas üreg. Fölül kő, alul agyag. És

ez az agyag lassan, nagyon lassan csúszik bele egy nagy nyílásba a barlang

közepén, különben az egész már réges-régen csordultig megtelt volna vele, a

magori csempészek nagy bánatára… Hogyan keletkezhetett ez a félelmetes

csoda? Létrehozhatta volna a víz?

Majd kialudt vezetőnk lámpája. Komarovnak előre kellett kúsznia, hogy

világítson, amíg a magori káromkodva megtisztítja a sártól a szerkezetet. De

a lámpa így sem gyulladt meg, el kellett venni Antoine-tól a lámpáját, és azt

meggyújtani. Annyi haszna volt a dolognak, hogy az öreg még ettől az igazán

kis súlytól is megszabadult.

Minden gyötrelemnek vége szakad egyszer. Az agyag egyre szárazabb lett,

majd sáros kő váltotta fel. A mennyezet magasabbra húzódott, viszont jobból

is, balról is falakat pillantottunk meg. És hamarosan, nyögve, jajgatva,

derekunkhoz kapva fel tudtunk egyenesedni. Antoine a könyörületes

Luisától támogatva állt, és sűrűn lihegett. Eh, Jean kellene ide, a gyógyító…

de kibírta volna ezt az utat?

Megszólalt a vezető, és Péter rekedten tolmácsolta mondókáját:

– Lelkesen dicséri magukat. Különösen magát, Antoine úr. Azt mondja,

sosem hitte volna, hogy a nők, a gyerek és az öreg képes lesz megállás nélkül

végigkúszni az Agyaglepényen. Ők így nevezik ezt a barlangot. Mindjárt

tartunk egy egész órás pihenőt. Már nagyon keveset kell csak menni, úgy öt

percet, és elérjük a pihenőhelyet.

Az öt percből tíz lett. De a hely egészen remek volt.

Nem túl nagy, magas mennyezetű barlang rengeteg törékeny,

jégcsapszerű képződménnyel, amelyek egymás felé nőttek a mennyezetből

és a talajból. A hely száraz volt, és a fal mentén hirtelen durván összeácsolt

deszkapriccseket vettem észre.

Mindannyian lerogytunk rájuk.

Nem hiszem el, hogy ezeket a deszkákat a színházból hurcolták le ide az

Agyaglepényen át. Túlságosan is sok üggyel-bajjal járt volna, a csempészek

pedig állhatatlan népség, nem kedvelik az állandó rejtekhelyeket. De nem is

érte volna meg ilyen nehézségek árán idehurcolni ekkora terhet. Biztosan

van itt a közelben egy másik lejárat, valahol Aquincum közelében, a felszínen.

Azon keresztül hordhatják le az áruikat. Csakhogy azt a csempészek nekünk

nem fogják megmutatni, nem kockáztatnak.

– Honnan vannak ezek a deszkák? – kérdeztem azért.

– Vannak más lejáratok is – erősítette meg gyanúmat Farid. – Sok van, de

teljes őszinteségre nem számíthatunk… még nagy pénzért sem.

– Vezetődnek nem támadhat olyan gondolata, hogy felad minket az

Őrségnek?

Komarov sokatmondóan nézett rám, és nekem elakadt a szavam. Honnan

veszem, hogy a magori egyáltalán nem ért rómaiul?

– Nem, nem támad, ezek becsületes emberek, megdolgoznak a fizetségért

– jelentette ki meggyőződéssel Komarov. – Azonkívül sokkal kifizetődőbb

tízszer megkeresni száz márkát, mint egyszer ötszázat.

Azon tűnődtem, valójában mennyit is ígérhettek a fejünkért, és

figyelmesebben megnéztem vezetőnket. Ha rájön, kiket is vezet ki

Aquincumból, nyomban futásnak ered, és itt hagy minket, hogy bevárjuk az

Őrséget a félelmetes labirintus sötétjében.

– Antoine, hogy vagy? – kérdeztem.

Az öreg nem válaszolt azonnal. De humorral felelt, és ennek nagyon

megörültem.

– Közérzetemből ítélve már régen meghaltam.

Végigdőltem a sáros, gyalulatlan deszkákon, elengedtem magamat. Semmi

okom az orromat lógatni, voltam már nagyobb pácban is. Nem lehet az egész

föld alatti labirintus ilyen embert próbáló, elvégre gyakran járnak erre.

Lassan, kényelmesen megteszünk harminc kilométert. Hármat-négyet már

magunk mögött hagytunk.

– Micsoda remek fürdőből rángattál ki minket – szólalt meg hirtelen

Arnold rám sandítva. – De jó lenne most az a fürdő…

– Kicsit odébb lesz egy föld alatti tó – közölte Farid. – Aki nem fél a hideg

víztől, megmosakodhat benne.

– Ott meleg volt a víz – folytatta közben álmodozva az emlékezést Arnold.

– És a masszőrök…

Valami neszt hallottam, fölemeltem a fejem. Nyögve, a priccsre

támaszkodva feltápászkodott Luisa. Odament Arnoldhoz, melléült, hirtelen

mozdulattal felhajtotta kabátját, és megkérdezte:

– A dereka fáj?

A meghökkent tiszt hallgatott.

Luisa dögönyözni kezdte a hátát. Szó, ami szó, ügyesen csinálta.

– A férjem is megtermett ember volt… Hélène látta őt… – magyarázta

Luisa folytatva ténykedését. – De állandóan fájlalta a derekát. Csontkovácsot

nem engedett magához, attól félt, hogy az ellenségei megvesztegetik, és az

szándékosan megnyomorítja őt. Így nekem kellett beletanulnom…

Meg kell adni, vitathatatlan, hogy mindig kész segíteni másokon. Zsémbes

nőszemély, az esze sem vág valami jól, és Marcus mellett betöltött helyéért

is annyira reszket, hogy nézni is rossz. De hirtelen mintha átkapcsolódna

benne valami – rohan segíteni, tulajdon nyűglődéseiről megfeledkezve.

Nyilván nem véletlen, hogy nem adták őt fel az apácái.

Közben a vezető is felkelt priccséről. Elment vagy tízlépésnyire a

sötétségbe, és csurgás hangzott fel. Hélène fintorgott.

Bármily meglepő is, az egyórányi pihenés teljesen elegendőnek bizonyult.

Még Antoine is élénkebben festett, majdnem olyan volt, mint rendesen.

Láttam, hogy titokban bevett valamilyen gyógyszert egy fiolából, de úgy

tettem, mintha semmit nem vennék észre.

Ettől a teremtől megint jó út vezetett tovább. Talán régi katakombák

lehettek, amelyekből hajdanán követ vagy valami mást bányásztak ki, talán

víz kivájta üregek, de közönséges barlangok voltak, nem olyan furcsa helyek,

mint az Agyaglepény.

Viszonylag gyorsan haladtunk. Most nem alakultak ki olyan hosszú viták,

mint amilyenbe Marcus bonyolódott az elején Fariddal. Volt mire

meresztgetnünk a szemünket, így nem járattuk a szánkat.

Több teremben is láttunk jégcsapszerű kőképződményeket. Némelyik

jelentéktelen volt, de akadtak egészen rendkívüliek is. Volt például egy hely,

ahol a vezető szándékosan megállt. Ott a mennyezetről lelógott egy ilyen kő

jégcsap – hatalmas volt, papírlapnál vékonyabb, fehér lepedékrojtok

borították. A talajból fölfelé, mintegy felé igyekezve kisebb, egyszerűbb kő

jégcsapok meredtek föl. Az egyik oldalon tizenkettő, a másikon tizenegy.

Magori vezetőnk megszólalt, Péter pedig lelkesen fordított:

– Ezt a helyet az Üdvözítő termének nevezik. A felső oszlop az Üdvözítőt

jelképezi, az alsók közül a tizenegy áruló apostolt és a hűséges Júdást,

valamint a megtért tizenegy római légionáriust.

– Templomot kell itt építeni – mondta Gerard lelkesen. – Tárnát kell vájni

a felszínről, és templomot építeni, hogy az Úr csodás műve feltáruljon az

ember tekintet előtt!

Néma lelkesedéssel gyönyörködtem a kő jégcsapokban. Ez nem lehet

véletlen egybeesés! Egy nagy jégcsap és tizenkettő meg tizenegy…

Leguggoltam, és kezdtem szemügyre venni a köveket. Majd minden

ceremónia nélkül kikaptam Farid kezéből a lámpát, és figyelmesebben

kezdtem vizsgálódni.

A vezető nagyon elégedetlen hangon kezdett valamit magyarázni.

– Azt mondja… azt mondja, hogy voltak itt még kövek… – fordította

zavartan Péter. – De az embereket megszállta a megvilágosodás, hogy jobb

lenne azokat eltávolítani.

Hát tessék, itt van a fentről jövő, isteni jel, a csodakápolna a föld mélyében!

És valóban megláttam a gondosan eltávolított kőoszlopok nyomát. Gerard-ra

pillantottam – mélységes zavart láttam az arcán. Neki, már csak rangja és

helyzete miatt sem lett volna szabad rögtön elhinnie, amit a vezető mond.

Az emberek mindig szívesen besegítenek az Istennek, ha csodatételről

van szó. A maguk, emberi képére és hasonlatosságára. Nem hullat könnyeket

a megfelelő pillanatban a szent ikon – véletlenül rácsöppen egy kis olaj. Nem

gyógyítanak meg a szent ereklyék – fájdalmamat legyűrve megesküszöm,

hogy meggyógyultam.

Mintha maga az Isten nem lenne képes templomot emelni – akár a föld

alatti homályban, akár a hegycsúcson. Mintha az igazság atyjának hamis

jeladásokra lenne szüksége.

– Eminenciás uram – kérdezte Hélène –, hogy hívták azt a tizenegy

katonát, akik az Üdvözítő új tanítványai lettek?

Gerard egyre e kő jégcsapokat nézte, és nem válaszolt azonnal.

– Aulus, Appius, Gaius, Gnaeus, Lucius, Manius, Mamercus, Publius,

Servius, Spurius, Titus…

– Volt még egy – szólt közbe hirtelen Marcus.

– Ez apokrif eretnekség – torkolta le Gerard.

– Ez abban a könyvben van leírva. Maga a Nővér emlékezett rá –

jelentette ki magabiztosan Marcus. Láttam, hogy Farid összerezzen. De most

nem izgatott, milyen titkokat tud meg a muszka kém.

– És mi áll ott, fiam? – kérdezte Gerard lassan.

– Amikor a tizenegy apostol megtagadta az Üdvözítőt, és csak Iskarióti

Júdás maradt hű hozzá, tizenegy római hűséget esküdött neki, de egy nem

tette meg. Azt mondta, meghajolna az Isten előtt, de nem Istent látja maga

előtt, csak egy új cézárt. Volt társai meg akarták ölni, de az Üdvözítő

megállította őket. És elment a tizenegy megtérttel és a Nővérrel.

Erről az eretnek tanról még sosem hallottam, de azonnal elhittem.

– Marcus volt a neve – fejezte be az ifjabb herceg. Mindenki hallgatott.

Kínos, nyomasztó csönd volt. Hélène törte meg, mintha bűntudata lett volna,

mert ő kezdeményezte ezt a beszélgetést.

– Eminenciás uram… bocsássa meg a kérdést, amelyet valójában egy

egyszerű lelkésznek kellene feltennem… Miért olvassuk mégis az Üdvözítőt

megtagadó tizenegy apostol evangéliumát? Miért őket tiszteljük, az ő

nevükre emlékezünk?

– Mert ez az Ő akarata – felelte Gerard.

– És miért nem próbálta senki megérteni az Ő akaratát?

– Mert bár a tizenegy apostol bűnös volt, nem követte az Üdvözítőt

Rómába, de ezt megelőzően igaz életűek voltak – mondta Gerard

jelentőségteljesen. – Mert Ő irgalmasságában megbocsátotta nekik földi és

mennyei bűneiket… Mert nincs több tanúbizonyságunk az Üdvözítőnek a

Rómában trónra lépése előtti életéről.

– Akkor miért nem tudjuk kívülről azoknak a katonáknak a nevét, akik

elismerték az Üdvözítő hatalmát, akik megkapták az Igét, és az Üdvözítő

akaratából uralták a provinciákat… – mormolta Hélène. Nem kérdezett,

inkább csak saját magával vitatkozott.

Komarov lámpása, amely egy ideje már sercegett, ekkor kialudt. A vezető

szemrehányó pillantása ellenére a muszka kém elgondolkodva állt, ügyet sem

vetett a lámpára. És mi is mindannyian csak álltunk megfeledkezve

félelmeinkről és bajainkról, nem érzékelve a testünket elborító sarat. Álltunk,

a kőoszlopokat néztük, amelyek a homályban alig voltak kivehetőek. Nem

megérteni, inkább átélni igyekeztünk, mit érezhettek ők: a tizenegy áruló és

a tizenegy bűnbánó. Azok, akik elhagyták a Róma trónjára lépő Üdvözítőt,

és azok, akik követték őt.

Szerencsénk volt – az út egész idő alatt egyenesen haladt, nem voltak sem

lejtők, sem emelkedők. Néhányszor kis szellőt éreztem, vagyis a közelben a

felszínre vezető alagutak voltak. De vezetőnk ment tovább, mintha semmit

sem venne észre, és pedig hallgattam felfedezésemről. Különben sem lett

volna ajánlatos felmennünk a felszínre. Nem volt nehéz kitalálni, mi folyik

ott. Egész Pannónia lázban ég, a templomokban és a magisztrátusokon új

plakátokat raktak ki jutalmat ígérve. A mezőkön dolgozó parasztok éberen

figyelik a környéket. A kisebb földesurak meg arisztokraták, akiknek nincs

semmi dolguk, az utakat róják. A szülők a gyerekek szájába rágják, hogy

minden idegenről azonnal értesíteni kell az Őrséget. Minden tavernában,

minden istállóban észrevétlen megfigyelők lappanganak. A tolvajnépséget

egy szempillantás alatt megszorongatták – felhánytorgatták régi bűneiket,

utasították őket, hogy kapcsolódjanak be a keresésünkbe. A határt őrző

őrségek és pretoriánusok egyszeriben abbahagyták a vámszedést, helyette

kutyákkal indultak járőrözni.

Ritkán rendeznek ekkora hajtóvadászatot. De egyszer láttam ilyet: amikor

két útonálló tévedésből megölte a galliai Őrség egy magas rangú

parancsnokát, aki titokban, egymaga igyekezett hazafelé a szeretőjétől. A

grófról kiderült, hogy az Imperátor távoli rokona, és az Őrség is nekivadult…

még visszagondolni is szörnyű, mi volt akkor az egész provinciában. Még a

legtitkosabb tolvajtanyákra is betörtek az őrök… azt követelve, hogy adják

fel az útonállókat. Az Egyház kiátkozta őket, a Ház vérdíjat tűzött ki a fejükre.

Három nap múlva elkapták őket – az egyik feladta a másikat, kegyelemben

reménykedve.

Hiú remény volt.

Minket még buzgóbban keresnek. Csak annak örülhetünk, hogy a Ház

nem vallhatja be nyíltan, miért is olyan fontos Marcus…

Már késő este értük el a tavat. Előtte megint kúsznunk kellett, szerencsére

most nem sokáig és nem sárban. De amikor végre kiértünk egy terjedelmes

föld alatti terembe, vezetőnk nagylelkűen megengedte, hogy meggyújtsunk

néhány lámpát.

Megérte. Ilyen gyönyörűséget a föld felett nem látni.

Kupolaként borult fölénk a barlang mennyezete, de nem egyszerű szürke

boltozatként, mert sűrűn beborították fehér kőcifrázatok. A tó partját mintha

bokrok nőtték volna be – nem a megszokott kő jégcsapok, hanem egész

ágacskák. A tó nem volt nagy, talán tíz méter lehetett az átmérője, és átlátszó

volt, le lehetett látni egészen a fenekéig. De furcsa mód mintha teljes felületét

por borította volna be.

Leguggoltam a szélén, kinyújtottam a kezem, ujjaim megérintették a

felszínt borító kérget. Mintha jég lett volna, de nem az volt – inkább mintha

vékony csillámpala lett volna. Nem tudtam visszatartani a kezem, és a vékony

kéreg összeroppant alatta. A töredékek lassan, nagyon lassan lesüllyedtek a

mélybe.

A vezető megragadta a vállam, és nagyon dühösen mondott valamit

magoriul. Oldalra mutatott, ahol szabad vízfelület látszott, ott lehet vizet is

meríteni, mosakodni is.

– Bocsáss meg, nem láttam… – motyogtam.

Valóban sajnáltam a tönkretett szépséget. Lehet, hogy ez a kőhártya

évezredek alatt alakult ki a víz színén – és én egyetlen mozdulattal

beszakítottam!

Arnold lehajolt, tenyerével vizet mert, belekortyolt. Elfintorodott,

mintha a foga belefájdult volna.

– Megmosakszik valaki?

Megráztam a fejemet.

– A piszoktól nem törik csontja az embernek.

Hélène is odament a tóhoz, vizet merített, és ő is a fejét rázta. Arcán

egyszerre látszott a vágy, hogy megmosakodjon, és az irtózás a jeges fürdőtől.

Marcus összerázkódott, Péter is hátrébb lépett egyet.

Arnold felsóhajtott. Talán ha akad még egy őrült, képes lett volna

belemenni a föld alatti tóba. Így viszont ő sem szánta rá magát.

– Hát, kivárjuk az oszmán fürdőket… – motyogta felegyenesedve.

A tónál töltöttük az éjszakát.

Itt nem voltak priccsek, mint a csempészek előző pihenőhelyén.

Túlságosan kevés holmink volt ahhoz, hogy rendes éjszakai szállást

készítsünk magunknak. A tó mellől a falhoz húzódtunk, a köves részre, az

legalább száraz volt. Alváshoz készülődtünk. Az volt a legfontosabb, hogy

valamit magunk alá terítsünk a kőre. Előhúztam táskámból a szorosan

összetekert köpenyt, amelyben nemrégiben Jens szolgáját alakítottam.

Egyszerű, olcsó köpeny, de vastag, meleg posztóból készült. Duplán össze is

lehet hajtani…

– Ilmar – Hélène jött oda hozzám. Az ő kezében is egy köpeny volt,

nyilván a bolond bárónőtől vette kölcsön – vörös és fehér színben pompázott,

molyrágta cobolyprémmel volt bélelve. – Azt hiszem, úgy jó, ha minél több

ruhafélét terítünk magunk alá, és összebújunk. Különben megfagyunk.

Bólintottam, és akaratlanul elvigyorodtam. Nem, semmiféle pajzán

gondolatom nem volt, csak úgy…

De válaszként Hélène is halványan elmosolyodott.

– Gyere – mondtam. – Jó ötlet, Hélène.

– Mindenkinek együtt kell maradnia – szólalt meg mögötte Marcus. – Én

is ide fekszem.

Hát tessék! Mint mindig.

Elvettem Marcus tweedkabátját, a köpenyekre terítettem.

Példánk ragadós volt. Mindannyian kettesével-hármasával feküdtek le

előszedve csomagjaikból minden meleg holmit, amit csak találtak. Vezetőnk

bizonyult a legelőrelátóbbnak – volt hálózsákja, amelybe nyomban bele is

bújt. Farid Komarov elővett a csomagjából két vékony gyapjúplédet, de nem

fukarkodott, az egyiket odaadta Antoine-nak.

Tíz perc sem telt el, és mindenki elcsendesedett magára terítve kabátot,

inget, mindent, amije csak volt.

– Eloltom a lámpát! – jelentette be Komarov. – Rendben, uraim?

Sötétség borult ránk. Elfoglalta törvényes helyét, ahol a világ teremtése

óta uralkodott. Áthatolhatatlan, tömör sötétség, amilyet még a legsűrűbb

erdőben sem látni felhős éjszakán, ősi sötétség azokból az időkből, amikor

még nem létezett a fény… Marcus, aki befészkelte magát Hélène és én közém,

felnyögött. Kicsit távolabb idegesen felnevetett Péter. Nem szoktak hozzá a

föld alatti fénytelenséghez… mit lehet itt tenni…

– Mindig sikerült kijutnod a katakombákból, Ilmar? – kérdezte halkan

Marcus.

A félelemtől nyilván elvesztette a józan eszét… Még válaszolni sem volt

időm, amikor Hélène halkan felnevetett, utána Marcus is felvihogott, rájött,

micsoda butaságot kérdezett.

– Mindig – válaszoltam valami miatt komolyan. Sok ilyen

katakombafélében megfordultam. Egyiptom földjén, amelyet meghódítottak

az oszmánok is, a Birodalom is, de soha nem adta meg magát. Kirgiz

tájakon… kínai vidékeken…

A földet át- meg átfúrják a barlangok, olyan, mint a jó sajt – tele lyukakkal.

És mindig akadnak eszes emberek, akik a maguk hasznára fordítják a

barlangokat. Félni éppenséggel az emberektől kell, nem az élettelen kőtől.

A sötétségbe bámulva feküdtem és emlékeztem. Mindenfélére. Rosszra is,

jóra is. Mindarra, ami az Aquincum alatti világba hozott engem.

Olyan az ember sorsa, akár egy faág. Egyenesen nőtt, amíg egy arra haladó

hanyag kézzel le nem törte. Rendbejött, de lecsapott egy vihar. Hajladozott

a szélben, fölfelé nyúlt. Beleütközött egy másik ágba – és lefelé hajlott.

És mégis – az ág növekedik. És mégis – örül a tavasznak, és mégis – fagy

perzseli, jégeső tépázza. Megtört, de eleven. És azt már senki nem tudhatja,

milyen lehetett volna.

Maradhattam volna a szülőfalumban? Nem láttam volna világot, nem

találkoztam volna Hélène-nel, nem mentem meg Marcust… viszont

bűneimet sem szaporítottam volna. Tehát nem maradhattam volna ott.

Nem nekem való élet volt az, mert még ha koplalni nem is kellett, üres

volt.

De alakíthattam volna máshogyan is az életemet.

Amikor taknyos kölyökként meglógtam otthonról, két út állt előttem.

Vagy a tolvajmesterséget tanulom ki, vagy elszegődöm hajósinasnak. Világos,

hogy nem könnyű a hajósinas sora, de okos embernek mindig van

perspektívája. Ma hajósinas vagy, holnap matróz, és akár fedélzetmester is

lehet belőled.

De nem, én a bűnös mesterséget választottam. És milyen sikeres lettem!

Tolvaj Ilmar, Angolna Ilmar, ki nem hallott még rólam a Birodalomban?

Ha tengerésznek állok, kitüntetem magam a csatákban, talán másféle

dicsőségre tettem volna szert. Ilmar admirálisnak neveznének,

köztiszteletben állnék, a származást ott nem veszik túl szigorúan. Na és ha

becsületesen tekintek vissza, hiszen a Nővér nemegyszer mutatta meg nekem

a helyes utat. Például úgy három évvel ezelőtt… már nem is emlékszem,

minek az örömére vigadtunk a cimborákkal egy álló hétig egyhuzamban. De

igen, eszembe jutott… Howard, a mázlista tolvaj már megint nősült, nem is

akárkit vett el, a Groningen városi Őrség váltólázban meghalt

parancsnokának fiatal, szép és gazdag özvegyét. Jaj, mennyit nevettünk… a

tolvajok tolvaja elbűvölte az Őrség parancsnokának özvegyét!

A parancsnok ágyában fog aludni, a köpenyét hordja majd, a tiszti ivadék

mostohaapja lesz!

Kezdetben azt hittük, Howard viccből rendezi meg a lakodalmat, de nem!

Valóban megszerette a nőt. Sőt, bűneit megbánta, bűnös úton szerzett

javainak nagy részét az Egyházra testálta, az Őrség megbocsátott neki…

aligha sikerült ez csengő acélmárkák közbenjárása nélkül. Összegyűjtött

mindenkit, akitől el akart búcsúzni, és elmondta, hogy örökre felhagy a

bűnös üzelmekkel. És egy egész hétig búcsúztunk Howardtól. De még hogy

búcsúztunk!

Mindenkinek megvan a maga útja… Eltelt a hét, és én kiléptem a házból,

amely korábban az őrségparancsnoké volt, most pedig egy tolvajé. Kora

reggel volt, alig pirkadt, a város épp csak ébredezett, ha jól emlékszem…

Groningent nem ismertem. Postakocsin érkeztem Howardhoz, és hajón

készültem továbbutazni. De a kikötőt keresve eltévedtem. Kikötővárosban

elvben nem nehéz kijutni a tengerhez, de én elkeveredtem a szűk utcácskák,

öreg házacskák labirintusában. Már teljesen kivilágosodott, kezdtek nyílni-

csukódni az ajtók, az emberek érthető okokból a kert végébe igyekeztek

reggeli dolgaik elvégzésére, de én még egyre tévelyegtem.

És akkor egyszer csak kilépett az egyik házacskából egy kapitányi ruhát

viselő ember. Nem haditengerészetit, de mindegy, a kapitány az kapitány.

Övében acéltőr – nem félt mutogatni.

Rendesen voltam öltözve, udvariasan meghajoltam, viszonzásképp

visszafogott bólintást kaptam.

– Nem tudná megmondani egy idegennek, mélyen tisztelt, hogy jutok el

a kikötőbe? – kérdeztem.

– Jöjjön – felelte röviden a kapitány. Hátra sem nézve megindult habozás

nélkül maga mögött hagyva engem.

Remek fickó. Kedvelem az ilyeneket.

A kapitány magabiztosan haladt, nyomban látszott, hogy nem először jár

itt. Aligha itt lakik, túlságosan szerény volt az a kunyhó…

– A barátnőm… – mondta hirtelen a kapitány. – A barátnőm lakik itt,

rendes nő. Ritkán vagyok itt, mégis vár, neveli a lányunkat.

Még csak nem is csodálkoztam, hogy kitalálta, mire gondolok. Valami

miatt Howard jutott eszembe, aki tolvajból polgár lett. És az egész vidám hét

során most először elfogott az irigység. Irigyeltem tágas villáját, mostani

nyugalmát, rendezett életét. Irigyeltem a kapitányt, akinek valahol van saját

otthona, és minden kikötőben ilyen hűséges barátnője, aki neveli fiát-lányát,

vár rá és örömmel fogadja…

– És te hová készülsz, csirkefogó?

– Már miért volnék csirkefogó? – sértődtem meg. A kapitány egy

pillanatra hátrafordult. Elmosolyodott, komiszul, de nem fenyegetően:

– Ha nem tudnék az emberek szeméből olvasni, már rég a tenger fenekén

hevernék. Te nem vagy polgár. Vagy őr voltál, vagy… bűnöző.

– Nagy tiszteletű, jelenleg utas vagyok, aki arról álmodozik, hogy minél

előbb eljusson Göteborgba – jelentettem ki határozottan. – És semmi gondot

nem okozok útközben.

– Elhiszem – közölte a furcsa kapitány hátra sem nézve. – De én nem a

norvég provinciába megyek, hanem Nyugat-Indiába… Itt is van a kikötő.

– Látom – örültem meg. Az utca nem kanyargott tovább, feltárult

előttünk a víztükör, a leeresztett vitorlájú sónerek. – Köszönöm, hogy

idevezetett, tisztelt uram, sok szerencsét.

Becsülettel bevallom, nem szeretem a nálam erősebb embereket. Sem az

erősebb öklűeket, sem az észben, lélekben erősebbeket – csak a Nővér tudja,

még mi mindenben. Igyekszem mindig minél távolabb tartani magam az

ilyenektől.

– A nyolcas mólónál áll a hajód, Pérhal a neve. Öreg teknő, de nem süllyed

el… Várj! – A kapitány megállt. Még egyszer megnézett, most már

figyelmesebben. – A tengert hogy bírod? Nem készülsz ki?

Csak elnevettem magam.

– Nem akarsz Nyugat-Indiába jönni? – kérdezte hirtelen a kapitány olyan

hangon, mintha csak a sarki sörözőbe hívna meg egy italra. – Három hónap

alatt megjárjuk.

Nem tudtam, mit feleljek.

– Harmadtisztre van szükségem – folytatta a kapitány. – A munka

egyszerű, a matrózok közt kell rendet tartani. A legénységem jó, két-három

nagyszájú van köztük, de te elbírsz velük… látom, hogy elbírsz velük.

Meggazdagodni nem fogsz, de keresni lehet. Aztán, ha beválsz, segítek, hogy

felvegyenek a céhbe. Dönts!

– Köszönöm… a saját utamat járom – nyögtem ki végül.

– Ahogy akarod – hagyta rám egyszerűen a kapitány. És vissza sem nézve

elindult a hajójához, a matrózaihoz, Nyugat-Indiája felé.

Bele is egyeztem volna, ha nem olyan magabiztos a kapitány! Tengerire

cseréltem volna a tolvajsorsot. Lehet, hogy tényleg tisztességes ember lett

volna belőlem.

A sors.

Ez azt jelentené, hogy valami miatt szükség volt egy olyan sorsra, mint az

enyém?

Legalább azért, hogy megmentsem Marcust a kényszermunkától?

Elfordítottam a fejem, mintha bármit is látni lehetne ebben a vaksötétben.

Természetesen nem láttam semmit.

Marcus, ahogy befészkelte magát Hélène és én közém, nyomban elaludt.

Csak meleg lélegzetét érzem az arcomon és az oldalamba fúródó térdét. Már

mindenki alszik, kimerültek a nap folyamán, csak én, hülye, gyötrődöm a

gondolataimmal…

Ekkor azonban sercenést hallottam, és a sötétben felvillant egy kénes

gyufa lángja. Aprócska fény volt, de a teljes sötétség után ez is elegendő volt.

Antoine-t pillantottam meg, aki nagyon halkan már fel is tápászkodott, és

meggyújtott egy gyertyát.

Talán a hasával van valami baja?

Antoine kezével eltakarva a lángot felém nézett. Tízlépésnyiről persze

nem láthatott, de mintha egyenesen a szemembe nézett volna. Majd fejével

intve félrehívott.

Zajtalanul felkeltem kemény fekhelyemről, és odamentem Antoine-hoz.

– Tudtam, hogy nem alszol… – mormolta az öreg.

– Mi történt, Antoine?

Halkan beszéltünk, mint az összeesküvők, akik éppen elhagyni készülnek

társaikat.

– Nem tudok aludni. Beszélgessünk, Ilmar.

– Menjünk…

Igyekeztünk zajtalanul mozogni, és elvonultunk a terem távolabbi

sarkába, félig megkerülve a tavat. A bizonytalan fényben nem is látszott a víz

– csak nagyon halványan csillogott a tavat csodálatos módon beborító vékony

kéreg.

Leültünk a kövekre, Antoine leragasztotta elénk a gyertyát közvetlenül a

parton. Előszedte dohányzacskóját és pipáját. Rágyújtott. Nem siettettem.

Aludni úgysem tudtam, pedig ez nagyon helytelen volt.

– Nem tudom, Ilmar – szólalt meg váratlanul Antoine.

– Mit?

– Képtelen vagyok megérteni Marcust – mormolta Antoine. Hiszen ha én

mást mondhattam volna… Vállat vontam.

– Jeannak igaza volt, amikor arra kért, induljak Marcus keresésére –

folytatta Antoine. – Igaza volt… hiszen mindig azt hittem, látom az emberek

lényegét. Hogy mi mozgatja őket. Az őr bátorságát, amikor egy szál bunkóval

nekimegy útonállók bandájának. A katona hűségét, aki életre-halálra küzd

sebesült tisztje teste fölött. Az anya szeretetét, aki le sem hunyja a szemét

beteg gyereke ágya mellett. A pap hitét, aki megáldja az elcsöndesedett

tömeget. A szerelmes örömét, aki kedvese ajkára tapad. A légjáró magányát,

aki viharfelhők közé keveredett törékeny suhanóján…

Elhallgatott. Tehetetlenül széttárta a karját.

– De Marcust nem látom. Nem látom benne azt a jóságot és

könyörületességet, amelyet az Üdvözítő hoz el nekünk. De azt a bűnös

képmutatást sem, ami a Kárhozatos lényege. Ha vele beszélsz, olyan, mintha

egy csecsemőt tartanál a karodban, Ilmar! A kicsi tud mosolyogni, tud sírni,

de sosem tudhatod előre, mit hoz majd a világnak – örömet vagy fájdalmat.

Marcus jó szavakat mond, Ilmar. Arról, hogy júdeai földön az Igéje eléri ereje

teljét. És akkor átadhatja azt az embereknek. Az egészet, mindent… te is

hallottad.

– Hallottam – mondtam.

Antoine széttárta a karját.

– De én nem tudom, Ilmar, hogy ez áldást hoz-e. Igét kap a nincstelen

paraszt… de fölteszi-e rá egész termését, és csak szükséglete szerint vesz el

belőle? Attól félek, kikotor mindent, amit csak tud. A magáét is, másét is.

Teletömi a házát, a pincéjét, és karddal a kezében fogja védelmezni a váratlan

gazdagságot – közben a gabona befülled, a szövetek megrohadnak, a vasat

elborítja a rozsda. Nem tudom, mit tesz majd a fényes lord, ha hozzájut az

Eredendő Igéhez. Azt hiszem, ugyanazt, mint a pórnép. Ha mindenkié lesz

az Ige, az ugyanaz, mintha senkié sem lenne. Soha senki nem teszi majd javait

a Hidegbe, mindenki csak kivenni fog onnan. Míg teljesen ki nem ürítik. És

elképzeltem a városokat, Ilmar… a városokat, ahol az arisztokratáknak a

házukban kell őrizniük minden vagyonukat. Hatalmas raktárak nőnek majd

ki a földből minden ház mellett. Őröket kell fogadni. Megszámlálhatatlan sok

lesz a tolvaj, hiszen sokkal több lesz a könnyű zsákmány. Rablók lesik majd

a hintókat és postakocsikat, hiszen az adószedő nem helyezheti el a pénzt az

Igén, hogy így nyugodtan eljuttassa a hatóságokhoz. A börtönök nem tudják

fogva tartani a rablógyilkosokat, akik bármelyik pillanatban előkaphatnak

egy kést a Hidegből vagy egy ásót, hogy alagutat ássanak…

– Beszéltél neki erről, Antoine? – kérdeztem halkan.

– Igen. De meg sem hallgat, nem akarja meghallani… – Antoine

megszívta pipáját, aromás füstfelhőt fújt ki. – Marcus gyermek, még ha

hatalmas erőre tett is szert. A boldogság és igazságosság elképzelt világa az

egyetlen igazság számára. Én nem tudom meggyőzni, te sem tudod. A

világnak akarja ajándékozni az Igét.

– De hát az Üdvözítő is az embereknek ajándékozta az Igét.

– Akkor miért hagyta ott a római trónt… – sóhajtott fel Antoine. – Én…

én azt szeretném, ha folyton gondolkodnál, Ilmar. Ne bízz csak bennem. Én

továbbra is igyekszem majd megérteni Marcust. Igyekszem jó tanácsot adni

neki, megóvni őt a veszélyes lépéstől. Végigjárom ezt az utat. De gondolkozz

te is, Ilmar. Hiszen nem véletlenül hozott össze téged a gondviselés

Marcusszal, igaz?

Azt is értettem, amit nem mondott ki.

– Valószínűleg nem véletlenül.

Jaj, Nővér, Oltalmazó Nővér, csak egy csöpp bölcsességet adj nekem…

– Megyek aludni, Ilmar. – Antoine nehézkesen felállt. – Különben holnap

ölben kell vinnetek engem.

A gyertyát ott hagyta, én pedig tovább ültem a föld alatti tó partján.

Fáradtan, mindenbe belezavarodva, tetőtől talpig mocskosan. Mögöttem az

üldözők, előttem az ismeretlen.

Hát ilyennek teremtett bennünket az Isten? Sárból lettünk és sárrá

leszünk, de születésünk és halálunk között is miért csak sár van?

És az, aki elhozta nekünk a fényt, miért távozott a fagyos sötétségbe?

Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha ezt sikerül megértenem, minden mást

is érteni fogok. Hogy miért több a világban a rossz, mint a szeretet. Hogy

kicsoda Marcus. És hogy ha minden ember csak jót kíván saját magának, az a

jó miért csak más rovására következhet be.

Nem nekem való ilyesmin törni a fejem. Gerard-nak való ez, aki a

gyógyítás csodatévő erejével rendelkezik. Antoine-nak való, akit az élet

bölcsességre tanított. Hélène-nek, aki szembemegy sorsával.

Csakhogy arra is képtelen vagyok, hogy ne gondolkodjam ezen.

– Oltalmazó Nővér – suttogtam –, miért vonultál el a világtól, miért nem

uralkodtál a trónon az Üdvözítővel együtt? Lehet, hogy ez okozta a hibát?

Mit nem tudtál megbocsátani te, aki minden bűn bocsánatát hirdetted?

Csönd volt, csak a ritkán lehulló vízcseppek koppantak a kövön.

Tényleg komolyan reménykedtem a felülről jövő megvilágosodásban?

Valóban naiv vagyok…

Megérintettem az arcomat. Kezemet agyagréteg, arcomat sár borította.

Felálltam, és kezdtem levetkőzni. Lehúztam erős, vitorlavászon

nadrágomat, gyapjúpulóveremet, ingemet. Odamentem a tóhoz, a lékhez,

amelyben mintha nem is lett volna víz, csak mozdulatlan üresség.

Muszkaföldön lékekben szoktak fürdeni.

Ott pedig, ahová az Üdvözítő távozott, még hidegebb van. Ott nincs se

szél, se jég. Csak szürke homály, amelyben egy ember fejét felvetve az üres

égre néz.

Beléptem a vízbe. Fejjel előre belevetettem magam.

Túlságosan átlátszó volt a víz ahhoz, hogy fel lehessen mérni, mennyire

mély. Milyen messze van lábam alatt a meder alja.

Kinyitottam a szemem.

Mintha az égen lebegnék. A hideg még csak nem is perzselt, mintha a

tenyerére vett volna – és függve tartana. A gyertya gyenge fénye

visszatükröződött a barlang mennyezetén, szétterült a víz fölött.

A víz mintha szappanos lett volna – alig húztam végig tenyeremet a

testemen, éreztem, hogy a kosz leválik rólam, és zavaros felhőként terül szét

körülöttem.

Kinyújtottam a kezem, fölfelé lendültem…

És beleütköztem a felszínt borító kőhártyába.

Amikor kívülről nyúltam hozzá, finom érintéstől is szétesett.

De innen, alulról, a tóból váratlanul szilárdnak bizonyult. Meglöktem

egyszer, kétszer, kapálózni kezdtem a víz alatt már nem tudva, hol a lent és

hol a fent. Belerúgtam a kőhártyába.

A kő tartotta magát. Mintha szikla lett volna, nem vékony hártya.

Hol a lék, amelybe beleugrottam?

Zavaros agyagfelhők terjedtek szét körülöttem a vízben. Láttam, hol a

fény. De képtelen voltam eljutni hozzá. A hideg perzselt, megdermesztette a

bőrömet. Kínzott a légszomj. Leereszkedtem egészen a fenékre, fülemben

éreztem a nyomást, elrugaszkodva fölfelé lendültem, teljes erőből

nekicsapódva a kőből való jégnek.

A kéreg kitartott.

Szemem előtt elsötétült a világ, olyan félelem tört rám, mint még soha

életemben. Még akkor sem, amikor eltévedtem egy egyiptomi piramis

mélyén. Még akkor sem, amikor először emelkedtem a magasba Hélène

suhanóján. Még a hóhér keze közt sem.

Íme – a sors…

Már nem kapálóztam. Számat a kőhártyára tapasztottam, mintha azt

remélném, rajta keresztül levegőhöz juthatok.

És ebben a pillanatban egy kéz felülről lecsapott, éppen az arcom fölött.

A láthatatlan akadály széttört.

Kiszabadultam fogságomból.

Szétvetettem a karomat – és a kőből való jég recsegve széttört, töredékei

lesüllyedtek a mélybe.

Marcus a parton ülve felém nyújtotta a kezét.

Mohón nyeldekelve az édes és tiszta levegőt, ha száz évig szívom

magamba, akkor sem lesz elég, kimásztam a partra. A kőre zuhantam – a jeges

fürdő után szinte forrónak tűnt.

– Mi van veled, Ilmar?

Fölemeltem a fejem. Marcuson kívül senki nem ébredt fel. Pedig én úgy

éreztem, teljes erőből küzdöttem az életemért, és ezt feltétlenül hallania

kellett mindenkinek!

– A kéreg… kő… – Köhögtem. – A víz alól nem lehet feltörni.

Marcus hitetlenkedve nézett rám. Talán azt hiszi, puszta szórakozásból

fulladoztam a víz alatt?

– Köszönöm – suttogtam. A pulóverem után nyúltam, kezdtem felhúzni

egyenesen vizes testemre. A gyapjú jobban felmelegít, mint a lenvászon ing.

Marcus óvatosan kihalászott egy a felszínen lebegő kőlemezkét. Guggolva

szeméhez emelte csónakként összetett tenyerét, amelyben ott úszott az

átlátszó töredék. Bizonytalanul mondta:

– Ez biztosan valamilyen különleges kristály. Mint a tojáshéj… a tojást az

öklödbe szoríthatod, és nem törik el, de a fióka belülről feltöri a csőrével…

Csak itt fordítva működik.

Felhúztam a nadrágomat.

– Köszönöm – mondtam megint. – Fuldokoltam, Marcus. Már majdnem

megfulladtam.

Talán mondanom kellett volna még valamit, de nem volt rá erőm. Marcus

bólintott. Visszaöntötte a vizet a tóba. Valami miatt kerülte a pillantásomat.

Amikor megszólalt, megértettem, miért.

– Már régen nem alszom. Felébredtem, amikor ide jöttél Antoine-nal

beszélgetni.

Hát erről van szó…

– Mindent hallottál?

– Jó a hallásom… – mondta Marcus bűntudatosan. Ruhám hozzátapadt

vizes testemhez, sehogyan sem tudtam felmelegedni. De most nem

foglalkoztam ezzel.

– Ki vagy te, Marcus? – kérdeztem.

Nem válaszolt, sírt.

– Mondd, hogy te vagy az Üdvözítő – kértem. – Mondd, hogy újra eljöttél

hozzánk, hogy megmented ezt a világot. Mondd, és én követlek, meghalok

érted!

– Jót akarok… – suttogta Marcus.

Megfogtam a vállát, és talpra állítottam. Odavezettem Hélène-hez, aki

békésen aludt a köpenyemen.

– Feküdj le, Marcus.

– És te?

– Még üldögélek, amíg ég a gyertya. Nem vagyok álmos, inkább

gondolkodom.

– Miről?

– Nem tudom – feleltem.

HARMADIK FEJEZET

amelyben a dinamit lerombolja a sziklákat, de az Ige erősebbnek bizonyul

HIDEG kövön aludni nem igazi pihenés, így reggel majdnem frissebbnek

éreztem magam, mint a többiek. Egész éjjel a víz mellett ültem, a cseppek

egyenletes kopogását hallgatva. Eleinte, amíg égett a gyertya, világosban,

azután sötétben.

Reggelre magam sem tudtam, miről is gondolkodtam.

Luisa tüsténkedett, hol Arnold hátát, hol Antoine lábát masszírozta. Úgy

látszik, teljesen hatalmába kerítette mások szolgálatának gondolata. Eh…

ostoba dolog sorsodat másokéhoz fűzni. De Luisa láthatóan úgy akart

cselekedni, ahogyan a Nővér tette. Mindenkinek jóságos anyja, gondoskodó

nővére akart lenni…

Nem így kellene ennek az egésznek lennie! Nem így!

Kétezer évvel ezelőtt valami nem jött össze. És mi most nem léphetünk

mások lépteinek a nyomába. Különben Marcus trónra lép, új törvényeket hoz

– bölcseket és igazságosakat, Igét ajándékoz külön-külön mindenkinek…

csakhogy ettől nem lesz több jó a földön.

Hangosan nem mondtam ki ezt. Ugráltam, hogy lazítsam az izmaimat.

Komarovtól kaptam egy darab lepényt alaposan megpaprikázott sajttal és

füstölt hússal, a szerény reggelit a tóból merített vízzel öblítettem le.

Vezetőnk arca eltorzult, mikor meglátta az összetört kőkérget. Végignézett

rajtunk, de nem kezdett szitkozódni.

Mi értelme lett volna most már?

Félóra múlva, végezve a reggeli készülődéssel, megint útnak indultunk.

Ugyanolyan sorrendben, csak Luisa most Arnolddal, Hélène pedig Antoine-

nal ment.

– Ilmar, tudja, kezdek hozzászokni – mondta Péter halkan. – Valahogy

megfeledkezem arról, hogy kő van fölöttünk.

És ekkor fájdalmasan felnyögött, mert beverte a fejét az alacsony

boltozatba.

– Inkább ne felejtsd el – tanácsoltam neki. – Félni nem kell, de nem

érdemes megfeledkezni róla.

– Aha… – mormolta Péter homlokát dörzsölve. – Juj, nagyon fáj…

– Nyomj rá egy vas pénzérmét – tanácsoltam. Nem féltettem zseniális

tolmácsunk fejét, ellenkezőleg, jobban figyel majd. Jobban érdekelt a folyosó,

amelyen haladtunk.

Ez most megint tárna volt, emberkéz vájta. Eltűntek a kő jégcsapok, az

egyenetlen falak, a különleges boltozatok. Látszottak a csákánynyomok, az

ékek hagyta rések, amelyekbe vizet öntöttek, így aprították a követ.

Meghagytak egy kőoszlopot, az tartotta a boltozatot. Vagyis régi kőfejtő

abból a korból, amikor még puskapor és dinamit nélkül is boldogultak.

– Farid! – kiáltottam. – Hol járunk?

Nem valószínű, hogy a muszka járt volna itt korábban, de nyilván hallott

arról, merre vezet a föld alatti útvonal.

– Ez itt egy kőbánya – kiáltott vissza élénken Komarov. – Félúton

vagyunk a határhoz, uraim! Ez itt elég könnyű szakasz, tíz kilométert úgy

tehetünk meg, mintha sétányon korzóznánk!

– És nem botolhatunk bele ércbányászokba?

– Már réges-rég felhagytak itt a bányászattal – felelte Komarov. –

Valamikor voltak itt vasércerek, bányászták is, azután követ kezdtek

kitermelni, amikor Aquincum rohamosan épült. De most… Még a felszínre

vezető járatot is lezárták.

Valóban mindannyian tempósan haladtunk. Sétánynak éppenséggel nem

sétány, de a köves talaj egyenletesebb volt, a járat sem kanyargott annyira,

mint a természetes katakombákban. Én már régen felvettem a ritmust,

mintha masíroznék, nézelődöm, a lábam magától lépked, a fejem szabad.

Akár dalt is fabrikálhatnék, gyönyörködhetem a környezet szépségében.

Csakhogy a sorban menetelve valami miatt nem a táj jár a fejemben, hanem

a környező földeken dolgozó falusiak, mint most is. Hélène hátát néztem, és

a lehető legfrivolabb és legkönnyelműbb dolgokra gondoltam.

Nem értem őt. Jelent-e bármit is számára tolvaj Ilmar, vagy semmit, egy a

véletlen szeretők sorában. Hiszen amikor találkoztunk, akkor is csak egy

dologra tudott gondolni: áruló vagyok-e, vagy nem.

Valószínűleg nem jelentek neki semmit.

Másrészt viszont miért sértődöm meg ettől? Engem sem mardos miatta a

szívfájdalom. Megtörtént velem, emlékszem rá, de nyugodtan, hétköznapi

módon.

Nem könnyű dolog szeretni. Akár embert – durva testi vonzalommal, akár

a hazát – odaadó fiúi tisztelettel, akár az Urat – tiszta szívvel-lélekkel.

Valaha szerettem egy asszonyt, szakálltalan, zöldfülű ifjonc voltam,

önfeledten szerettem…

Elmúlt az a szerelem. Csak barátnők maradtak a különböző városokban.

Valaha szerettem a Birodalmat is. Fiatal voltam, erős és ostoba… Hol van

az a szeretet? Menekülök az Őrség elől, szembeszállok a Ház akaratával.

Szerettem az Üdvözítőt és a Nővért. Tolvaj vagyok, bűnöző, de szerettem

őket, ahogy tudtam. De most félelmetes a jövőbe tekintenem. Nem én

szöktem talán el az Urbisból, elkerülve a bűnhődést?

És az a legfurcsább, hogy minél magasztosabb a szeretet, annál

könnyebben árulják el. Szeretik az Urat, de a Birodalom kedvéért

lerombolják a kolostorokat. Szeretik a Birodalmat, de a szeretőjük kedvéért

elárulják az országot, más hitre térnek át! Mintha a szeretet gúnyt űzne

minden törvényből. Minél tisztább és fényesebb, annál nehezebb annak

megfelelően élni.

Egyedül az Üdvözítőnek adatott meg, hogy mindenkit egyformán

szeressen. De ő is… talán nem a Nővér kedvéért mutatta meg az erejét?

Lehet, hogy az embernek valóban csak a körülötte lévőket kell szeretnie?

És ebből nő ki az ország, az Isten iránti szeretet. Az emberi lélekkel nem fér

össze az igazi, mindent felölelő szeretet. Nem a mi osztályrészünk ez…

– Mire gondolsz, Ilmar?

Ránéztem Péterre. És komolyan feleltem:

– A szeretetre. Mondd, ugye szereted Ilonát?

– Igen.

– Mégis elhagytad, és velünk jöttél. Bűnözőkkel.

– Ezzel tartozom Gerard-nak – felelte kis hallgatás után Péter. – Nem

akarok úgy élni, hogy tartozás nyomasztja a lelkemet. Ilona ezt megérti.

– Tehát egyszerűen csak a kötelesség? És ha választanod kellene, kit

áldozz fel: Gerard-t vagy Ilonát?

– Mit akarsz ezzel? – kérdezte Péter váratlanul keményen.

– Meg akarom érteni. Nem téged, te jó ember vagy. Úgy általában

szeretném megérteni.

– Őeminenciájáért kész vagyok az életemet is feláldozni – mondta Péter.

– És Ilonáért is.

– És ha választanod kell, melyikükért áldozd fel?

Az előttünk menő Gerard kíváncsian hátranézett. Még Louis is

hátrapillantott, jóindulatúan vigyorogva.

Jól gondoltam, őt is, akár Pétert, Gerard hozta vissza valamikor az

életbe…

– Ilonáért – felelte Péter. – Bocsásson meg, eminenciás uram.

– Nincs miért bocsánatot kérned, ilyen az emberi természet, tehát ez az

Úr akarata – válaszolta Gerard. – Az erkölcsről vitáztok?

– Szeretni mindenekelőtt az Urat kell – szólt közbe Luisa. – Ebből a

szeretetből fakad az összes többi…

És ebben a pillanatban valami mélyen felmorajlott körülöttünk. Csak a

lépéseink, a hangunk és hangos lélegzetvételünk hallatszott. A moraj a

kövekből áradt, lábunk érzékelte a rengést.

– Földrengés! – visított fel Péter. Egyből feléledt minden félelme, ész

nélkül nekiiramodott előre, alig sikerült elkapnom a gallérját, és megráznom.

Mindenki más mozdulatlanná meredt. A mennyezetről zizegve homok és

apró kövek záporoztak. Nem volt sok, egyelőre nem kellett még rohannunk.

De hová is rohanhatnánk, ha föld alatti rengés ért utol minket?

– Ments meg és óvj meg minket – mondta Gerard a szent oszlop jelére

összetéve kezét.

A rengés lecsillapult, mintha a püspök szavai megzabolázták volna a föld

mélyét, akár a felgerjedt tömeget.

Hélène alig hallhatóan hüppögött. A halálsápadt Marcus körülnézett,

mintha azt mérlegelné, kihez rohanjon, ki menti meg. Péter ernyedten

kapálózott, sikertelenül próbált kiszabadulni a kezemből.

De vezetőnk viselkedése tetszett nekem a legkevésbé.

Elvesztette a fejét. Ide-oda nézett, akár Marcus, hallgatózott, borostás állát

dörzsölte. A barlangokban otthon érzi magát, talán még sosem érzett föld

alatti lökéshullámokat? De még ha ő maga nem érzett is ilyet, talán csempész

cimborái sem meséltek semmi ilyenről? A vezető nagyon gyorsan hadart

valamit magoriul.

– Fordíts! – ráztam meg Pétert. – Gyerünk!

– Ez nem olyan, mint egy földrengés – dörmögte gyenge hangon Péter –,

az anyátokat, ez nem olyan, hogy az a tizenegy átkozott meg a krajcáros

Nővér, a föld nem így reng!

Mindenkinek az idegei táncoltak most, de én nagy nehezen

visszatartottam magam. Ilyen mocskos szitkozódásért nagyon szívesen

feltöröltem volna vezetőnk képével a követ!

Úgy láttam, Louis-nak is ilyesmi jár az eszében – kérdően nézett Gerard-

ra, szent oszlopát forgatva kezében. De Gerard hallgatott, hunyorgott,

mintha nagyon-nagyon kellemetlen gondolat járna a fejében.

A vezető megint megszólalt, és Péter megint tolmácsolt, kissé már

felélénkülve:

– Futni kell, nagyon gyorsan. Ez nem földrengés…

Megint felmorajlott. Mintha erősebb lenne… a mennyezetről valóban

hullott a törmelék, kezemmel védtem a fejemet. Mintha álmomban látnám,

észrevettem, hogy Hélène a fejéhez nyúl, mintha frizuráját igazítaná, és egy

fürjtojás nagyságú követ szed ki a hajából. Még az a szerencse, hogy vastag

hajfonatát a tarkóján tekerte meg.

– Pont tizenkét óra van – szólalt meg hirtelen Gerard. – Az elhagyott

kőbányák.

Mindent megértettem.

A muszka spion alábecsülte, mennyire fontosak vagyunk a Birodalomnak.

Nem sejtette, milyen elszántan ered a nyomunkba az álmos magori Őrség.

Tehát követték a nyomunkat a színházig. A szerencsétlen csempészekből

a lelket is kirázták, kiderítették, hová és hogy menekültünk el. Nyomunkba

eredni nem sok sikerrel kecsegtetett.

De utászokat küldeni az elhagyott kőbányákhoz, amelyeken

mindenképpen át kell haladnunk, már más ügy. Hát ezért kezdődött az egész

pontosan délben – működik a hadsereg fegyelme. Jól felfegyverzett

légionáriusok állomásoznak itt, közel a határ. Na meg puskaporban és

dinamitban sem szenvednek hiányt.

Nem kell más, csak beomlasztani minden járatot, kővel eltorlaszolni.

Hát idáig jutott a dolog. Már egyáltalán nem számít, élve kapnak el minket,

vagy elevenen eltemetnek.

Az a fő, hogy ki ne juthassunk a Birodalomból.

Az Úr iránti szeretet mindig háttérbe szorul az állam iránti szeretettel

szemben.

– A hadsereg berobbantja a bányákat – mondta remegő hangon Antoine.

– Igaz? Sietnünk… sietnünk kell.

Úgy látszik, a vezető is felfogta ezt. Felkiáltott – de itt tolmácsolásra sem

volt szükség –, és rohanni kezdett előre.

Mindannyian a nyomába eredtünk.

Kívülről nézve talán nevetségesen festett ez az egész. Elhagyott, sötét és

üres föld alatti tárnában, amit még a denevérek is megvetőn elkerülnének,

rohan közel egy tucat ember. A két lámpa, amennyire tudta, oszlatta a

homályt, de vezetőnk nélkül reménytelen lett volna a menekülés, egyedül ő

tudta, hogyan szabadulhatunk a csapdából.

A robbanások egyre folytatódtak, hangjuk időnként összeolvadt egyetlen,

mindenfelől hömpölygő dübörgésbe.

Valószínűleg vagy tucatnyi felszínre vezető vájat lehetett itt, és most

mindegyiknél egy-egy tűzszerészbrigád ügyködik. Dobálják lefele a

robbanóanyagot… de az is lehet, hogy robbantóaknákat ástak előbb, és most

csak meg kell gyújtaniuk a zsinórt…

Abban az egyben szerencsénk volt, hogy a boltívek egyelőre tartották

magukat. Régiek voltak, több száz éve vájták ki őket. Sehol fa tartóelemek,

sehol semmi erősítés. A kő tartja önmagát… amíg tartja. Apróbb kövek

hullottak, de a boltozat egyelőre nem zuhant a fejünkre.

Egy kisebb kődarab Antoine vállát találta el.

Kisebb – öklömnyi.

Az öreg feljajdult, elesett. Mostanáig igyekezett a többiekkel együtt futni,

ebben a folyosó szűk volta némiképp segítette is.

De most összecsuklott alatta a lába.

Arnold, aki a hangjára visszafordult, nem sokat gondolkodott.

Felnyalábolta az öreg légjárót, mint egy gyereket, a vállára dobta, és rohant

tovább. Görnyedten, mivel már eddig is vigyáznia kellett a fejére az alacsony

mennyezet miatt.

Csak annak örültem, hogy bár mindenki félt, pánik egyelőre nem tört ki.

Senki nem kezdett hisztériázni, nem ájult el, nem kapott a szívéhez, nem

sikoltozott. Gyakran megesik ez, ha igazán nagy baj támad, életveszély

fenyeget. Láttam egyszer, hogy egy vásáron, vidám forgatagban egy fiatal

hölgyecske lerepült a körhintáról, tíz méter magasról. Reptében beakadt a

lába egy gerendába, és cifra krinolinjától, ápolt kezecskéitől függetlenül

sértetlenül leereszkedett, mint valami cirkuszi akrobata a trapézon.

Korábban talán el is ájult egy egér láttán – ekkor viszont az akrobatika

csodáját adta elő. Ha élni akarsz, bármilyen félelmen úrrá leszel.

Úgy látszik, élni akartunk.

Én futottam leghátul, előreengedve Pétert és Faridot. Marcus egészen

előrefurakodott, minél közelebb Arnoldhoz. Természetesen én is

fokozhattam volna az iramot, de valakinek figyelnie kellett az egész

társaságot.

A robbantások mintha abbamaradtak volna, és a járat nem omlott be.

Ellenkezőleg, mellékágak tünedeztek fel, de a vezető ezekre ügyet sem vetett.

Kezdtem egy kicsit megkönnyebbülni. Átjutunk, átjutunk… És ekkor ismét

robbant.

Életemben először volt alkalmam hallani, amint reped a fejem fölött a

kőboltozat.

Mint amikor a száraz fa hasad, kígyózva futottak végig rajta a repedések,

és már nem homok hullott, hanem jókora kövek zuhantak, akár falat lehetne

rakni belőlük, akkorák.

Az egyik kődarab végigcsúszott a hátamon. Ha csak kicsit is közelebb esik

le, eltöri a gerincemet, így csak mintha alaposan hátba vágtak volna.

Előreestem, felpattantam – már pánikban. A Nővér mentsen meg attól, hogy

ilyet át kelljen élni!

Elöl elesett a vezetőnk is, elejtette a lámpát, és az eltört.

A kerozintócsa lángra lobbant, mindenki hátraugrott. Louis belém

ütközött, és lendületből majdnem leütött, mint valami ravasz ellenséget, aki

a lába alá került. Teljesen eszét vesztette a szerzetes!

– Vissza! – ordítottam. – Visszamegyünk!

Nem volt szerencsénk. Éppen a robbantások középpontjába kerültünk.

Valószínűleg valahol a közelünkben volt az a vájat, amelyikbe a dinamitot

dobálták.

– Nem, visszafelé nem lehet! Mindenki előre! – kiáltotta Gerard. –

Ugorjátok át a tüzet! Rajta!

Hogy példát mutasson, előrelendült, és hatalmas ugrással túljutott a

lángoló tócsán. Nyomában habozás nélkül átugrotta Farid Komarov is.

Nyomában Arnold Antoine-nal.

Talán igaza van…

Felugrottam – és felkiáltottam a bal bokámba hasító fájdalomtól. Vagy az

eséskor ficamítottam ki, vagy Louis lépett rá ilyen szerencsétlenül.

Közben folytatódott az átkelés a tűzön. Szoknyáját felfogva nekifutott

Luisa, felszökkent, mint valami kiöregedett és elhízott balerina. Jól ugrott…

csak beverte a fejét a mennyezetbe.

Sántikálva odamentem a tűzhöz. Semmi vész, átugrom. Nem tört el a

bokám, csak az inak húzódtak meg… ez semmiség, ha kell, fél lábbal is

átugrom…

Mögöttem szörnyű robajjal omlott le a falból egy embermagasságú

kőhalom. Péter, aki már indult volna felém, három hatalmas ugrással visítva

átlendült a tűz fölött.

– Mi van veled, Ilmar? – kiáltott fel Hélène. Egy pillanatig habozott látva,

milyen esetlenül sántikálok.

– Semmi vész, csak megrándult a lábam! Fuss!

A kövek egyre hullottak. Kész csoda volt, hogy még senkit nem öltek meg

közülünk. Oda, ahol a kerozin lángolt, leomlott a mennyezet egy darabja –

kioltotta a tüzet, de egyben egy méter magas akadályt is képezett. Hát, ez

nekem így még kényelemesebb is, át tudok kúszni rajta. A fal, amelyre eddig

támaszkodni tudtam menet közben, hirtelen megremegett, és kezdett rám

zuhanni. Olyan lassan és folyamatosan, hogy nem is fogtam fel rögtön.

Amikor pedig fölfogtam, hogy kész, itt a vég, már csak azt tehettem, hogy

előreugrom, sőt nem is ugrom, csak előre vetem magamat. És ekkor

dübörgést hallottam, és azt éreztem, hogy tompa ütés éri a lábamat.

Ez a vég. Nincs tovább. Ha ez összezúzza a lábamat – nem jutok ki innen.

De miért nem érzek fájdalmat?

Sikerült megfordulnom, és hátranéztem.

A kőfalból hatalmas tömb szakadt ki, formára közönséges bronzvasalóra

emlékeztetett. Csakhogy ez a vasaló volt vagy három mázsa. És eltakarta a

lábamat. Egy szerencsém volt – nem közvetlenül a lábamra zuhant, hanem a

körülötte heverő kisebb kövekre. Foglyul ejtette, de nem zúzta össze.

– Köszönöm, Nővér – suttogtam. Előrehajolva nekitámasztottam kezem a

kőtömbnek, próbáltam kihúzni a lábamat. És megértettem, hogy nincs miért

köszönetet mondanom a Nővérnek.

A lábam ép volt, de a kőtömb szilárdan fogva tartotta. Másodszor estem

kőkelepcébe ebben a katakombában.

– Ilmar?

Hélène állt fölöttem, azt próbálta megérteni, mi történik. A kőomlás

abbamaradt, de valami azt súgta nekem – csak rövid időre. Egész csapatunk

túljutott már az akadályon, és most türelmetlenül várakozva állt. Utolsó

lámpánk náluk maradt, nem is láthatták, mi történt velem.

– Várjatok! Ilmar lába beszorult! – kiáltotta Hélène. Megragadta a

vállamat, próbált kihúzni. Próbáltam segíteni neki, de olyan fájdalom nyilallt

a lábfejembe, hogy felnyögtem, és ellöktem magamtól a légjárót.

A kőrakás túlsó felén Komarov magasabbra emelte a lámpát. Láttam,

hogyan torzul el az arca, hogyan néz össze Gerard és Louis.

Vége. Már temetnek engem.

– Hélène, menjünk! – kiáltotta Gerard. – Biztonságos helyre kell

mennünk, azután majd visszajövünk Ilmarért!

Elképesztően hamisan hangzott ez. Hélène mocskosan elkáromkodta

magát felemlegetve a tizenegy árulót, sőt magát a hűséges Júdást is.

– Nem tudod kihúzni, sehogyan sem tudod kihúzni a lábadat? – kérdezte.

Talán itt feküdnék, ha ki tudnám húzni… Nem is feleltem, csak a fejemet

ráztam. A kő boltíven fölöttem vékony, kacskaringós repedés futott végig.

Finom, szinte láthatatlan homok pergett belőle.

– Ilmar!

– Igazuk van – mondtam. – Fuss. Majd visszajöttök.

– Egészen betemet téged!

– Különben mindenkit betemet. Fuss, Hélène.

Láttam a szemén, hogy fél. Nagyon fél, talán jobban, mint én. Nekem

legalább már döntenem sem kellett, csak fekhetek a véget várva. De Hélène-

nek még van esélye a menekülésre.

– Sosem hagytam cserben társamat – mondta hirtelen Hélène.

– Nem háborúban vagyunk, légjáró – suttogtam. – Fuss már, te hülye tyúk!

Mi van, nincs elég férfi körülötted? Rohanj már!

De a sértés sem segített, Hélène visszafordulva odakiáltott a többieknek:

– Férfiak vagytok, vagy intézeti kisasszonykák? Fel kell emelni ezt a követ!

Segítsetek már!

Senki nem mozdult. Azaz igen!

Arnold és Gerard között hirtelen átfurakodott Marcus. És négykézláb

kezdett átmászni a kőhalmon. Arnold el akarta kapni a kabátjánál fogva, de

Marcus visszafordult, és olyan dühvel ordított rá – „Engedj el, te mocsok!” –,

hogy a tiszt elengedte.

Na szép kis segítség…

És akkor hirtelen megértettem, mire készül Marcus!

– Fogja meg valaki! – kiáltott fel Gerard. Marcus lábra sem állva

odakúszott hozzám. Kinyújtotta a kezét, megérintette a követ, és láttam,

hogy elhomályosul a tekintete. Mint azé az emberé, aki erejét meghaladó

terhet próbál felemelni.

– Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni! – suttogta Hélène. Ő is rájött. –

Nagyobbat is vettél már az Igére! Rajta, kedvesem…

Mindez egyszerre történt.

Marcus ajka megmozdult, az Igét suttogta, ujjai megrándultak, mintha egy

láthatatlan zárban fordítana el egy láthatatlan kulcsot.

És megtörtént. Olyan erővel, hogy engem feldobott a levegőbe, a nagyot

tartó kisebb kövek szétgurultak.

De a nagy kőtömb már nem volt sehol. A sötétben mintha kinyitottak

volna egy ajtót – a fénysugár nélküli homályra, a fagyos hidegre, és a kőtömb

bezuhant oda, az Igére.

De a kőfejtő falai kettéváltak, és újból zúdulni kezdtek lefelé a kövek, sőt

jóval nagyobb erővel.

Lehet, hogy megsántultam, de az eszem nem ment el. Felpattantam,

felnyaláboltam az összecsukló Marcust, és belöktem a falban a lezúduló

kövek helyén keletkezett üregbe. Belöktem Hélène-t is, és utánuk ugrottam.

Tökéletes sötétség borult ránk. A lezúduló kövek végleg elzárták a

folyosót, elválasztva minket társainktól. Majd akkorát dördült, hogy a fülem

bedugult, arcomba kőtörmelék és homok pergett. Még pislogni sem tudtam,

köpködtem, és a szememet dörzsöltem.

– Hogy vagy? – kiáltotta Hélène talán nekem, talán Marcusnak.

Mindenesetre válaszoltam:

– Megvagyok. Marcus, te hogy vagy?

– Semmi baj… – Hangja valóban élénk volt. A falak még mindig rengtek,

de a kőomlás abbamaradt.

– Valahol ott maradt a táskám – mondtam.

– Én meg Luisa kezébe nyomtam az enyémet – mormolta Hélène.

Marcus mocorogni kezdett.

Halk kattanás hallatszott, és felvillant egy öngyújtó gyengécske lángja.

– Tessék… – mondta Marcus. – Nézzétek.

Semmi megnyugtatót nem láttunk. A folyosót elzáró tömör kőfalon kívül

semmi mást.

Valószínűleg születésem pillanatában elrendeltetett, hogy egy

kőbörtönben végezzem. Hányszor tévelyegtem már a föld alatt! Az Urbis

mélyét is megjártam! De ilyen kelepcébe még nem estem!

A robbantások végül mégiscsak beomlasztották a folyosót. Az aprócska

üreget, amelyben csak állva fértünk el, teljesen elzárták a leomlott kövek.

Egy kiváló kőműves sem falazhatta volna be különbül. Meg sem lehetett

kísérelni, hogy megbontsuk ezt a falat, az egész betemetett volna minket.

Világítani tudtunk: Marcus az Igén tartotta a táskáját, és abban volt egy

lámpa. Legalább ennek örülhettünk. Csak azt nem értettem, hogyhogy nem

estünk még pánikba. Miért nem ordítunk, nem vergődünk, nem esünk neki

a kőfalnak vagy egymásnak?

Talán képtelenek vagyunk elhinni azt, ami történt.

– Nem akarsz leülni, Ilmar? – ismételte sokadszorra Hélène.

– Semmi baj, rendben van a lábam – feleltem. Marcusra sandítottam. A

fiú ajkát összeszorítva hallgatózott. – Mi a helyzet? – kérdeztem a rend

kedvéért. – Őket nem borította be. – Igyekeztem minél meggyőzőbben

beszélni. – Az egész folyosó nem omolhatott be. Szétbontják a kőhalmot, és

kiszabadulunk…

Hazudtam. Beomolhatott az egész folyosó. De még ha sértetlenek

maradtak is a társaink, ezt a kőtorlaszt nem tudják lebontani.

De Marcus bólintott, mintha hinne nekem.

– Igazad van, Ilmar – mondta hirtelen Hélène. – A levegő átjut a torlaszon,

különben már megfulladtunk volna. Három… vagy négy méter lehet…

Nagy nehezen lehajolt, felvett egy követ, és ütemesen kopogni kezdett

vele a kőfalon. Majd mozdulatlanul hallgatózott.

Válasz nem érkezett.

– Talán megpróbálhatnám kiszedni a kövek egy részét… – mondta

hirtelen Marcus. – Az Igére venném.

Már tényleg nagyon erős lett.

– Eszedbe ne jusson – mondtam gyorsan.

Marcus bólintott.

– Értem. Ha egyetlen követ megmozdítok, az egész ránk omolhat…

– És egyszerre az egészet nem tudod? – kérdezte Hélène.

Marcus megrázta a fejét. Bűntudatosan mondta: – Nem. Nem az erőről

van szó… éreznem kell őket, érted? Magam előtt látnom, hány darab van,

milyen messzire húzódik az omladék. Erősebbnek kell lennem, mint ezek a

kövek.

– Az egészet egyszerre nem tudod magad elé képzelni? – kérdezte Hélène.

Csak elgondoltam, micsoda súlyt kellene Marcusnak az Igére vennie, és

megráztam a fejem. Hélène nem érti, hány tonna kő zárja most el a folyosót.

A nők gyakran túlbecsülik a fizikai erőt. Mi, férfiak pedig gyakran

túlbecsüljük a női elmét…

– Ez lehetetlen, Hélène – mondtam. – Teljességgel lehetetlen.

A légjáró felém fordult. A lábunknál álló lámpa mély árnyékokat vetett az

arcára, megöregítette, ugyanakkor bölcsebbé tette pillantását…

– Vagyis meghalunk, Ilmar. Mind a hárman.

– Már valahogy kezd romlani a levegő – mondta halkan Marcus. – Ti még

nem érzitek, magasabbak vagytok. A rossz levegő pedig mindig lent gyűlik

össze.

Összenéztünk Hélène-nel.

– Felvegyelek a karomra? – kérdeztem.

– Az csak kis időre segítene – felelte Marcus. Rám nézett. És egy pillanatra

nem a bölcs és magabiztos messiás volt, hanem az a védtelen és fejveszett kis

tolvaj, akivel a Gyászos-szigetekről megszöktünk. – Megpróbálom,

emlékeztek, hogyan vettem az Igére a Kristálypalota falát?

– Marc, az kevesebb volt…

– Akkor még én is kisebb voltam. Húzódjatok a falhoz.

Hová húzódhatnánk itt? Fél lépést hátráltam, Hélène is. De Marcus

könyöke még így is szinte hozzánk ért.

– El sem tudod képzelni, mekkora ez az omladék – mondtam. Nem

sikerült túl meggyőzőre. Szerettem volna, ha Marcus megpróbálja. Különben

senki más nem menthet meg minket. Marcus halványan elmosolyodott.

– Én… én nem is a torlaszt akarom az Igére venni. Mit gondolsz, milyen

mélyen vagyunk?

– Oltalmazó Nővér… – suttogta Hélène. Megnyaltam kicserepesedett

számat. Gondolkodtam egy pillanatig, csak azután feleltem:

– Huszonöt-harminc méter… legalább.

– Megpróbálom – mondta Marcus egyszerűen. – Milyen széles nyílás kell,

hogy fel tudjunk kapaszkodni? Ilyen?

Széttárta a karját. Nagyjából megbecsültem a méretet, és egy kicsit összébb

húztam a két tenyerét.

– Ennyi elég lesz. Neki tudod támasztani a hátadat és a lábadat, így a

legcélszerűbb.

– Köszönöm – hálálkodott Marcus. – Így könnyebb lesz.

– De ez rengeteg, Marc! Maga az Üdvözítő…

Marcus halkan elnevette magát:

– Az Üdvözítő? Az Üdvözítő, amikor elhagyta Rómát, az egész Földről az

Igére vette a vasat! Szóval azt a vasat, amiről tudott, és azokról a tájakról,

amelyekről akkor tudtak…

Egy pillanatra lehunyta szemét, intett – és kezében megjelent egy sötét

bőrbe kötött, vaskos, kisalakú kötet.

– Ha én… – Marcus elmosolyodott, nem fejezte be. – Ennek nem szabad

elvesznie. Fogd, Ilmar.

Megérintettem a könyvet.

Azt, amelyet a Nővér írt, lediktálta azoknak az apostoloknak, akik

elárulták az Üdvözítőt… Az Ő egész életének hiteles története.

És az Eredendő Ige leírása.

A világ legdrágább kincse. Nem szent volta miatt, és éppen ez a lényeg!

Hanem az Ige miatt, a réges-rég elfeledett, eltorzított Ige miatt…

A kétezer éve a Hidegben heverő, felmérhetetlen mennyiségű vas miatt.

És a kevésbé értékes kincsek, az arany, az ezüst, a drágakövek, a fegyverek

miatt… Régen élt tudósok kéziratai, tekercsei miatt, amelyekben elfeledett

titkok rejlenek…

Zavarban voltam. Kezemben tartottam a könyvet, és szerettem volna

kinyitni. Most rögtön. Még ha nem is értem az arameus nyelvet, még ha nem

is tudom elolvasni. Csak legalább belenézni…

Marcus felnyújtotta karját, megpróbálta megérinteni üregünk tetejét.

Nem érte el. Bűntudatosan rám nézett.

A könyvet gyorsan ruhám alá rejtettem, és derekánál megfogva

felemeltem Marcust. A fiú a kőre tapasztotta tenyerét, és mozdulatlanná

dermedt. Mint aki összeszedi minden lelki erejét.

– Uram, segíts… – suttogta Hélène, nem folyamodva sem a Nővér

közbenjárásához, sem az Üdvözítő irgalmához.

Úgy éreztem, mintha Marcus testéből vastag kabátja ellenére is egyre

távozna a meleg. Megmerevedett a kezemben, sőt ívben meggörbült, izmai

görcsösen rángtak.

Majd Marcus kimondta az Igét.

NEGYEDIK FEJEZET

amelyben megtalálunk egy újat, de ő nem talál meg minket

AMIKOR valaki elveszti az eszméletét, megnő a súlya. Mintha kimenne belőle

valami, ami elszakít minket a földtől. Marcus ernyedten lógott a kezemben.

Arca szürke lett – az éles napfényben, amely a függőleges aknából zúdult

ránk.

Fejem hátravetve bámultam fel a zeniten álló napra.

Sikerült Marcusnak.

– Mi van vele? – kérdezte Hélène élesen. Ettől magamhoz tértem.

Leeresztettem Marcust, az arcába néztem. És kirázott a hideg.

Úgy láttam, nem lélegzik.

– Ne… – mondta Hélène. – Ne, csak ezt ne…

Lázasan belekotort a zsebébe, aprócska ezüsttükröt húzott elő. Marcus

arca elé tartotta, várt néhány másodpercet, és megnézte.

A polírozott fémfelületen könnyű párafolt maradt.

– Lélegzik – mondta megkönnyebbülten Hélène. – Nincs eszméleténél…

Ilmar, orvosra van szüksége.

– Továbbá puha ágyra, forró vizes ágymelegítőre a lábához, piócákra a

fülére… – suttogtam fölfelé nézve. Vagy húsz méter. Alul kő, azután föld. És

a faágak – a faágak közt is folytatódott a kerek lyuk. Marcus túlbiztosította

magát – mindent az Igére vett, ami fölöttünk volt… Milyen magasságig?

– Ilmar!

– Bocsáss meg. – Leengedtem Marcust a földre. A fiú mintha vizes vattából

lett volna. – Felkapaszkodom a felszínre, és kerítek kötelet. Te addig próbálj

segíteni rajta.

Hélène bólintott. Leült kétrét görnyedve, Marcus fejét a térdére emelte.

Azt hiszi, olyan egyszerű felkapaszkodni egy függőleges aknán?

Végighúztam kezem a kő felületén. Sima. Még az volt a szerencse, hogy

voltak itt-ott kisebb üregek a kőzetben, azokban meg lehet kapaszkodni…

– Segíts felkapaszkodnom – kértem ledobva pulóveremet. A gyapjú

túlságosan csúszós. A könyvet is átadtam Hélène-nek.

– Hogyan?

– Állj négykézlábra!

Hélène méltatlankodva meredt rám.

– Akkor mit csináljunk?

A légjáró engedelmeskedett. Cipőmet levéve fél lábbal óvatosan felléptem

a hátára.

– Gyorsabban! – mondta fojtott hangon Hélène.

Fél lábbal elrugaszkodtam a földtől, hogy ne helyezzek túl nagy súlyt a

hátára, ujjaimmal belekapaszkodtam valami résbe, másik kezemmel

tapogatva kerestem egy másik kapaszkodót – és találtam egy másik rést.

Oltalmazó Nővér… öreg vagyok én már az ilyen

akrobatamutatványokhoz…

Vagy egy méterig kezemen csimpaszkodva húztam fel magamat. Ujjaimat

véresre marva, a fájdalomtól nyüszítve tisztában voltam vele: ha leesem,

Hélène is megsérül, és én is összetöröm magamat. Mikor lábujjaimmal

megéreztem a követ, hátravetettem magam, hátamat a kőkürtő falához

szorítottam, lábamat megvetettem a szemközti falon.

Hát igen, nem vagyok már húszéves… Derekamba belehasított a fájdalom,

a térdem reszketett. Vártam egy másodpercet, izzadt tenyeremet

beletöröltem az ingembe. És elkezdtem felkapaszkodni.

Egyik lábamat fel. Hátam mögött megtámasztom a tenyeremet, föltolom

magamat. Lélegzetvétel. Megismételni.

Meg kellett volna kérni Marcust, hogy lejtős aknát csináljon…

– Ilmar, gyorsabban! – kiáltotta lent Hélène. – Marcus szíve alig ver!

Nővér, adj nekem türelmet…

Egyik láb fel. Megtámaszkodni. Felhúzódzkodni. Levegőt venni. Lassan,

kitartóan kapaszkodtam fölfelé ebben a kútban. Ilyenkor az a legfontosabb,

hogy ne gondolkodjon az ember. Mindent a mozgásra kell összpontosítani.

Nincs más, csak a kút fala, az erőfeszítéstől sajgó izmok, az egyre közeledő

fény. Megtámaszkodni. Felhúzódzkodni.

Már olyan magasan jártam, hogy ha leesem – végem. Ezzel tisztában

voltam, de nem félelmet, hanem dühöt váltott ki belőlem. A fölösleges

félelem ott maradt lent, elborították, agyonlapították a kövek.

Félúton kénytelen voltam pihenőt tartani – jobb lábam görcsöt kapott. Bal

lábammal kitámasztottam magamat, megmasszíroztam a lábikrámat,

néhányszor fájdalmasan bele is csíptem.

Bal lábam kezdett elzsibbadni. Tűrtem, amíg bírtam a jobb lábamat gyúrva,

azután lábat váltottam.

Épp időben – bal lábamba belehasított a fájdalom.

– Miért álltál meg? – kiáltotta lent Hélène. Nem hibáztattam, nem

tudhatta, milyen bajban vagyok. Lábamat gyúrva fel-felpillantottam, fejemet

sütötte a nap, a falevelek csipkés árnyéka végigsiklott az arcomon.

A lábam életre kelt.

Folytattam a kapaszkodást.

Valószínűleg nem tartott túl sokáig. Húsz perc. Talán fél óra. Az utolsó

métereken úgy kapaszkodtam fölfelé, hogy hátam puha, omladékony földnek

támaszkodott. Ez volt a legnehezebb.

Majd fejem hátracsuklott, megéreztem, hogy fúj a szél, felnéztem, és

megláttam egy hegyoldalt. Lassan és óvatosan – hány ember halt meg a

legutolsó pillanatban, már kijutva a kelepcéből – kinyújtottam a kezem a

felszínre.

Épp időben – a puha föld kezdett kihullani mögülem, és ha nincs egy

tüskés bokor a kezem ügyében, amelybe belekapaszkodtam, visszazuhanok.

De a bokor megtartott.

Belekapaszkodva lógtam erőt gyűjtve, hogy a lábamat is kihúzhassam.

Olyan szeretettel markoltam a tüskés ágakat, ahogyan a vőlegény nyúl

menyasszonyához, amikor végre először kettesben maradnak. Ideges nevetés

szakadt ki torkomból, és a következő pillanatban kivergődtem a felszínre.

Mellettem zajosan leszakadt a föld egy része. Hélène kiabált valamit, talán

ijedtségében, talán kérdezett. De én csak feküdtem, néztem az eget, és

nyeltem az édes, eleven levegőt. Még a savanykás lőporszag sem rontotta el…

sem a főtt borsóé.

Kényszerítettem magamat, hogy felálljak és körülnézzek. És nyomban

megláttam egy katonát.

Egy kis ligetfélében találtam magamat, amely egy lankás mélyedést

borított. Valahol a közelben egy patak csobogott… ha Marcus abba fúrja a

lyukat, igen rosszul járunk. Vagy harminclépésnyire, a fák alatt tábori

konyha állt. Jókora bronzüst alatt égett a tűz, egy hosszú, láthatóan itt a

helyszínen összeácsolt asztal. Egy katona éppen szedte össze róla a tompán

csörömpölő ólomtálakat, egy másik elgondolkodva kavarta a merítőedénnyel

az üst tartalmát – mintha azon töprengene, használható-e még valamire a

maradék leves, vagy kiöntheti.

Összefutott a nyál a számban. Bármily furcsa, éhes lettem, de még milyen

éhes!

Nyilván a föld alatti járatokat berobbantó tűzszerészek épp most fejezték

be az ebédet. Ez megmagyarázza, miért szüneteltek a robbanások. Most

visszatérnek az aknákhoz, és folytatják a munkát…

Hol lehetünk? Közvetlenül a határnál? Vagy még többtucatnyi kilométer

választ el minket az Oszmán Császárságtól?

Akár tetszik, akár nem, vállalni kell a kockázatot. Gyorsan odakúsztam a

tábori konyhához. A szakács ebben a pillanatban úgy döntött, megkönnyíti

a dolgomat. Nagy nehezen felkapta a kondért, és hasához szorítva elindult

vele a liget felé.

Nem láthatta, mi van előtte…

Felálltam, és amikor a szakács egy vonalba került velem, ököllel teljes

erőből halántékon ütöttem. A légionárius szeme kimeredt, lassan

összecsuklott. Alig tudtam kikapni a kezéből az üstöt – valóban jó nehéz volt.

Kiöntöttem a földre a leves maradékát, nem volt már sok, talán néhány

tányérnyi. Bár jó sűrű leves volt…

Gyors lépésekkel megközelítettem a szakács segédjét, aki nekem háttal

állva szedte össze a tálakat. Akaratlanul is Pierre jutott eszembe, az Urbis

szakácsa…

Milyen sors jutott nekem? A szakácsok réme lettem! Mintha megérezte

volna a veszélyt, a légionárius megfordult. És kapott egyet a fejére a

kondérral. A kezem majd kiszakadt ettől a manővertől, de a feladat

elvégeztetett. Ez a katona is a földre rogyott, kábultan és tehetetlenül.

Rögtön visszarohantam. Megfordítottam a szakácsot – lélegzik, rövidesen

magához tér. Lerángattam róla a szutykos kötényt, erősen megkötöztem vele

a kezét, félig lecibáltam róla a nadrágját, hogy a lábát se tudja megmozdítani,

száját betömtem inge egy leszakított darabjával.

Visszamentem a másik légionáriushoz – épp időben, már kezdett

mozgolódni. Kölcsön vettem az asztalról a szakács kését, és a szegény fickó

nyakához szorítottam.

A tűzszerész egységek a Birodalom büszkeségei, csaknem egyenrangúak a

légjárókkal és pretoriánusokkal. Még a betokosodott agyú arisztokraták sem

restelltek tűzszerészként szolgálni, olyanok, akik meghalnak, de az esküjüket

meg nem szegik.

De ez az egység láthatóan közönségesebb volt, a köznépből kerültek ki,

nekik más fogalmaik vannak a becsületről.

– Ha csak megpisszensz, te mocsok, gulyást főzök belőled! – sziszegtem

fenyegetően vicsorogva. – Megértetted?

A holtra sápadt katona sűrűn bólogatott. Egyik szeme véres volt, és egyik

pupillája nagyobb, mint a másik – agyrázkódást okoztam szegénynek. Bár

miért sajnáljam, ők sem sajnáltak minket!

– Hányan vagytok itt? – kérdeztem.

– Úgy kétszázan – suttogta a katona.

– Hogyhogy? – Az asztalra pillantottam. Annál legfeljebb negyvenen

férhettek el.

– Még négy konyha van a közelben…

– Pontosan hol? – kérdeztem olyan fenyegetően, mintha haladéktalanul

el akarnám intézni a többi szakácsot is, éhhalálra ítélve ezzel a tűzszerészeket.

A katona megmutatta.

Kiderült, hogy éppen a tábori konyhák alkotta gyűrű kellős közepébe

jutottunk.

– Mikor jönnek ide?

– Nem tudom…

– Ne hazudj!

– Az Üdvözítőre esküszöm, nem tudom! – vágta rá a katona. Túlságosan is

hangosan, kénytelen voltam jobban torkához szorítani a kést, nem sebeztem

meg, csak ráijesztettem.

– Messze van a határ?

– Talán öt kilométer… vagy annyi sincs.

Ez jó. Ez jó volt.

– Miért küldtek ide benneteket? – kérdeztem meg mindenesetre.

A katona váratlanul makacskodni kezdett.

– Ugyan ki köti ezt az alacsony rangúak orrára… á-á!

Alaposat behúztam neki. Lehet, hogy megint agyrázkódást kapott.

– Ne hazudj nekem – tanácsoltam. – Nem kötik az alacsony rangúak

orrára, ők mégis mindent tudnak. Tehát?

– A haramia Ilmar és oszmán cinkosai elrabolták Gerard püspököt meg

Marcust, az ifjabb herceget – hadarta fürgén a katona. – És a régi

katakombákon keresztül oszmán földre hurcolják, hogy megkínozzák és

kivallassák őket. Az a parancs, hogy be kell robbantani a tárnákat, elzárni

minden járatot…

Talán tényleg így is volt. Aligha számíthatott arra bárki is, hogy nőkkel, a

gyerekkel és az öreggel ilyen gyorsan tudunk haladni a föld alatti járatokban.

De az is lehet, hogy a Ház számára mindkét megoldás kielégítő lett volna.

Akár betemet minket a leomló járat, akár kénytelenek leszünk visszafordulni,

csak elmenekülni ne tudjunk.

– Egy hosszú kötélre van szükségem – mondtam. – Ha megmondod, hol

találok ilyet, életben maradsz.

– Ott, abban a ládában, a pataknál – mondta gyorsan a katona. Őt is

megkötöztem a saját ruhájával ugyanúgy, mint a szakácsot. Odamentem a

ládához, amit mutatott, és belenéztem. Három kötél is volt benne. A

szükségesnél mindegyik rövidebb volt, de hát ez nem baj, ha egyszer össze

lehet csomózni őket.

Már a kötelekkel a kezemben visszatértem foglyomhoz. Elvonszoltam a

bokroktól távolabbra, oda, ahol már első foglyomat elhelyeztem. És a

köteleket összecsomózva visszamentem az aknához. Lehasaltam mellette,

lenéztem, és lekiáltottam:

– Hélène!

– Gyorsabban! – Úgy látszik, már a hisztéria határán volt. – Marcus rosszul

van, érted?

Ledobtam a kötél egyik végét. A másikat szorosan hozzákötöttem a

legközelebbi fához.

– Mit csináljak? – kérdezte Hélène.

– Kötözd rá Marcusra! A hóna alatt és a derekánál úgy, hogy kapjon

levegőt!

Szerencsére a kút szűk járata lehetővé tette, hogy ne kelljen hangosan

beszélni. Percenként körülnéztem, de persze nem láthattam meg, ha valaki

közeledik.

– Megkötöztem! – kiáltotta Hélène. Ahogy volt mit csinálnia, hangja

nyomban magabiztosabbá vált. Nem szerette, ha tehetetlen, jaj, nagyon nem

szerette!

A kötél végét átvetettem a legközelebbi fán, egyszerű csomót képezve. És

kezdtem lassan felhúzni Marcust. Az a legfontosabb, hogy Hélène helyesen

közözte-e meg, különben megfulladhat…

A jelek szerint a légjárót helyesen képezték ki csomókötésből. Marcus úgy

függött a kötélen, mintha bölcsőben lenne: a kötél szilárdan tartotta, de

szabadon hagyta a mellkasát, hónaljánál átfűzve, és a derekánál is

megerősítve. Amikor Marcus előrebukott feje feltűnt a kút peremén,

odakötöttem a fához a kötelet, kihúztam a fiút, és sietve kioldoztam. Fülemet

a mellére szorítottam.

Él. Semmi baj, tehát magához tér majd a friss levegőn. Az a fő, hogy

eltűnjünk a katonák szeme elől.

Újból leengedtem a kötelet, és lekiáltottam Hélène-nek, hogy kösse oda

magát.

Helyzetünk, őszintén szólva, szinte reménytelen volt. Hélène-nel

kettesben, az eszméletlen, mozgásképtelen Marcusszal a karjainkban,

katonákkal körülvéve, a biztonságosan őrzött határ közelében – mit tehetünk?

A föld alatti járatokon már nem menekülhetünk el, erővel nem tudunk

áttörni.

Ravaszsággal? Miféle ravaszság kell ahhoz, hogy minden őrhelyen

átjussunk?

– Húzd! – kiáltottam, és én kezdtem fölhúzni. Őt persze sokkal nehezebb

volt fölvonszolni, de azért bírtam erővel.

Talán öltözzünk át katonaruhába? Aha. Pompásan festenék

légionáriusnak öltözve – borotválatlanul, koszosan. Egy nőt se nézne senki

férfinak – az ilyen átöltözések csak vidám operettekben működnek. Na és

Marcus – még ha zsákba dugnánk is, elkerülhetetlen lenne a kérdés: „Na és

mi a csudát visznek, tisztelt uraim?”

Lenéztem Marcusra – arca kezdett kissé színesedni, mintha lélegzése is

egyenletesebb lenne. Ez jó…

– Add a kezed!

Hélène arca felbukkant a kút pereme fölött. Rögzítettem a kötelet,

odanyújtottam a kezem, és segítettem a légjárónak kimászni.

Az volt az első dolga, hogy leporolja magát, csak ezután dobta le magáról

a kötelet. Körülnézett, lepillantott a kútba, és mély átérzéssel megkérdezte:

– Hogy tudtál itt felmászni, Ilmar? Aha… értem.

– Nem nagy ügy – feleltem büszkén. – De most hogyan tovább?

Marcust otthagyva – hadd térjen magához – odamentünk a tábori

konyhához. Két szóban elmagyaráztam Hélène-nek a helyzetet.

– Azokat a katonákat… megölted? – kérdezte a légjáró.

– Nem. Csak megkötöztem őket.

Hélène bólintott.

– Helyes. Ha elkapnak minket… nem érdemes megvadítani a

tűzszerészeket. Nagyon lobbanékony népség, folyton a halál árnyékában

járnak.

Ha elkapnak minket, úgyis minden mindegy.

– Jól jönne egy suhanó – mondta Hélène. – Igaz, Ilmar? Lehet, hogy van a

közelben egy suhanójuk?

Megráztam a fejem, és Hélène bólintott, beismerve, hogy reménytelen az

álmodozása.

– Az a baj, hogy nem ismerjük a környéket – mormoltam.

Ez persze az én bűnöm volt. Teljes egészében és egyértelműen.

Elengedtem magam azt remélve, hogy békés, föld alatti úton eljutunk az

oszmánokhoz. Gondoskodni kellett volna másik megoldásról is!

Hélène bólintott.

– Igen… vezetőre lesz szükségünk.

A következő pillanatban megragadtam Hélène kezét, és behúztam a

bokrok közé. Kerékzörgést hallottam.

– Tessék, a Nővér itt küldi nekünk a vezetőt! – mondta Hélène szinte

vidáman a földre vetve magát mellettem. – Na és szekeret is Marcus számára!

Hallgattam. Még ha csak egyetlen ember közeledik is felénk, rajtunk az

sem segít. Még ha kést szorítok is a torkához, szóra bírhatom, de mi hasznunk

belőle? Az őrhelyeken nem jutunk át.

A szekeres ember valóban egyedül volt. Vörös hajú, vékony, divatos

bajusszal, nagyon hanyagul viselt egyenruhában, rangjelzése szerint

szakaszvezető. Ládákkal és hordókkal megrakott, kétlovas kocsit vezetett, és

teljesen nyugodtnak látszott.

– Ravasz képe van – mondta elgondolkodva Hélène. A korábbi pániknak

már semmi nyoma nem volt. Úgy látszik, nem jól hat a légjárókra a föld alatti

tartózkodás.

– Próbáljuk meg – egyeztem bele erőt véve magamon. – Ahogy elkezdi

keresni a szakácsokat…

– Hé! – kiáltotta harsányan a vörös szakaszvezető. – Megjött az ellátmány!

Késem után nyúltam, de Hélène egy szempillantással megállított.

Szájához emelte ujját, elmosolyodott – és felállt.

– Üdvözlet! – mondta a szakaszvezetőhöz fordulva. Lélegzetem

visszafojtva várakoztam.

Mi ez, úgy döntött, ő bánik el a szakaszvezetővel? Biztosan meg tudja

csinálni, ért az abóhoz – bármelyik férfi megirigyelhetné! De mire lenne jó?

– Jó napot, mademoiselle – mondta a kocsis leugorva a szekérről.

Végigmérte Hélène-t, próbálta megérteni, kivel van dolga, tisztelettel kell-e

bánnia vele, vagy lehet bizalmaskodni egy kicsit…

– Hélène grófnő vagyok, azok egyike, akit kerestek – mondta nyugodtan

a légjáró.

Meglepetésemben majdnem felugrottam.

– Á… – mondta a kocsis egy lépést hátrálva. Övéhez nyúlt, amelyen

súlyos bronzpallos lógott.

– Ajánlok neked valamit – tárta szét a karját békítően Hélène. – Hárman

vagyunk. Segítesz nekünk eljutni a határig?

A szakaszvezető gyorsan körülnézett ellenőrizve, nincs-e valaki mögötte,

nem lopózik-e oda valaki, mialatt a nő lyukat beszél a hasába. Kezdtem

becsülni ezért.

– És miért tenném?

– Ötezer acélért.

A kocsis elnevette magát.

– Mademoiselle… ne nevettessen. Az egy Marcusért tízszer annyit

ígérnek! Na és talán ő is itt van?

Hangjában óvatosság, félelem és mohóság is volt.

– Itt van – ismerte be könnyedén Hélène. – De talán csak nem hiszed,

hogy te kapod meg a jutalmat? Az az ezredesednek jut. Neked meg… hát,

talán adnak majd száz márkát.

A kocsis komoran nézte Hélène-t, aki a jelek szerint telibe talált – a

szakaszvezető egyetlen pillanatig sem kételkedett a dolgok ilyen

kimenetelében.

– Ha segítesz, egy életre elég pénzhez jutsz – folytatta Hélène.

– Ha meg lebukok, fityeghetek a kötél végén – vicsorgott a szakaszvezető.

– A gazdagságot nem adják ingyen. Ha élni akarsz, tudj kockáztatni.

– Honnan tudjam, van-e pénzed? – kérdezte a szakaszvezető rövid

töprengés után.

– Nézz ide.

Hélène kinyújtotta a kezét – megértettem, hogy kimondja az Igét.

Tenyerén megjelent egy maréknyi acélpénz.

– Ez kevesebb… – suttogta a légionárius. Szeme majd kiugrott helyéből a

mohóságtól.

– Van még. Határozz, szakaszvezető, nekünk minden perc drága.

A katona megint körülnézett. Hélène közben visszarejtette a pénzt a

Hidegre.

– Hol vannak… ezek… – kérdezte a szakaszvezető.

– A bokorban hevernek megkötözve. Messzebb, nem hallhatják, mit

beszélünk.

A szakaszvezető vicsorgott, nyilvánvalóan biztos volt benne, hogy a

szakácsok már soha többé semmit nem hallanak. Egyébként sem harag, sem

düh nem látszott közben az arcán.

– Segíts leszedni a ládákat, mademoiselle – mondta. – Ezt a kettőt.

Hélène-nel ketten leemeltek két ládát a szekérről, letették az asztal mellé.

– Hívd ide a tieidet, és másszatok fel a szekérre – folytatta a vezénylést a

szakaszvezető. – De gyorsan.

Ez egyszerűen nem lehet igaz! Ötezerért… bár valóban nagy summa,

farmot lehet rajta szerezni, gazdag városi házat venni, sok mindent, de vajon

ennyi az ára Marcusnak az Eredendő Igével együtt?

Zavartan figyeltem a szakaszvezetőt, vártam a cselt. Most mindjárt

rátámad Hélène-re…

De a szakaszvezetőnek eszében sem volt támadni.

Felálltam, és a szakaszvezető egyből ideges lett, feszülten és félve nézett

rám. Egyszerű észjárásával Hélène-től nem számított veszélyre. Tőlem

viszont félt.

De én odamentem a kúthoz, szándékosan a két megkötözött szakács

mellett haladtam el, akik már kezdtek mozgolódni, ám megjelenésemkor

nyomban elcsöndesedtek. Karomra vettem Marcust.

Már jobban nézett ki, de még nem tért magához.

Marcust a szakácsokat kikerülve vittem a szekérhez. Nem kell mindent

tudniuk rólunk. Engem láttak, legyen ennyi elég.

Eddig minden rendben volt. A kocsis nem próbálta megtámadni Hélène-

t, sőt nagyon békésen beszélgettek valamiről.

– …belenyúlt a kincstárba. Mi van, talán csak nem hitted el, hogy tényleg

fontos dokumentumokat emelt el a fiú Versailles-ból? Pénzt, kedvesem,

pénzt!

A szakaszvezető a lába elé köpött, letörölte mundérjáról a rácsöppent

vékony nyálcsíkot. Bólintott.

Egy szemernyi kételye sem volt, hogy az egész a pénzről szól, csengő

acéltallérokról, amelyeket az ifjabb herceg emelt el szülőatyjától.

– Másszatok be ide – biccentett a szekér felé. – Letakarlak benneteket

ponyvával, és az a lényeg, hogy feküdjetek csöndben. Úgyis be kell mennem

a faluba az ellátmányért… a falu meg már csaknem a határon van.

Bólintottam. A szakaszvezető megint gyanakodva rám nézett, és

figyelmeztetett:

– Az úton folyamatosan jönnek-mennek a népek. Ha kidugjátok az

orrotokat, nektek annyi. A falunál kiteszlek benneteket… ha becsületesen

fizettek.

– Nem lesz baj a becsülettel – mondta Hélène.

Honnan van ennyi pénze? De nem kérdezhettem meg, nem ez volt a

megfelelő pillanat. Feltettem Marcust a szekérre, mellé feküdtem. Bemászott

hozzánk Hélène is.

A kocsis még egyszer körülnézett, előhúzott egy darab ponyvát, és ránk

dobta.

Miért egyeztem ebbe bele? Miért hittem a légjáró esztelen ötletében? Ez

a legmegfelelőbb pillanat, hogy a szakaszvezető elintézzen bennünket. Csak

fel kell kapnia valami lőcsfélét, és a ponyván keresztül jól fejbe kólintania! És

irány a parancsnokság.

Kínzó lassúsággal teltek a másodpercek. Összehúztam magam a ponyva

alatt, és vártam a megsemmisítő csapást.

És meghallottam a gyeplő csattanását. A lovak elindultak, nyikorogtak a

fakerekek. A szekér, ringatózva, mint a csónak a hullámokon, megindult a

füvön.

– A mocsok… – suttogta Hélène megérintve a kezem, hogy felhívja a

figyelmemet. – A mocsok, a pénzéhes mocsok…

Az arisztokrata megvetése csendült ki szavaiból az iránt az ember iránt,

aki pénzért elárulja a kötelességét. Bármily furcsa is, egy pillanatra nagyon

szerettem volna, hogy a szakaszvezető becsületes és ravasz alattvalónak

bizonyuljon, és hajtson velünk egyenesen az őrposzthoz – és csapjon riadót.

Ugyanakkor azt is megértettem, hogy Hélène-nek igaza van.

Mennyit kap egy légionárius békeidőben? Heti három márkát. A

szakaszvezető ötöt. Vagyis havonta húszat. Az ünnepekre meg

hadgyakorlatok után kapott jutalmakkal együtt fölmegy évi háromszáz

márkára.

Szakaszvezetőnknek tehát tizenhét évig kell szolgálnia, hogy

megkeressen ötszázat. Ezt is csak akkor, ha nem költ sörre és lányokra, ha

senkiről nem kell otthon gondoskodnia, ha nem sóznak a nyakába kártérítést

meg büntetést, mert az ő hibájából kár esett a kincstári tulajdonban. Vagyis

valljuk be becsülettel, a katona életéből húsz év pocsékba megy. Tejfölösszájú

kölyökként lépett be a hadseregbe, és meglett emberként szerel le. Mi öröme

marad még negyvenévesen? Feleségül vehet valami csitrit, sietve csinálhat

néhány gyereket, esténként elüldögélhet a sörözőben a hozzá hasonló

obsitosokkal, felidézve az elmúlt időket.

Megértettem a vörös szakaszvezetőt. De Hélène-t is undorodó

megvetésével a másik becstelensége miatt, ahogyan a szakaszvezetőt, aki

rájött, hogy esélye nyílt pénzt keresni, és hamarosan megszabadulni a

hadseregtől.

Szörnyű dolog, ha kezdesz mindenkit megérteni! Mennyivel egyszerűbb

kiválasztani egyetlen embert, őt megérteni és támogatni, és mindenki mást,

úgy, ahogy van, becstelennek tekinteni.

Hiszen korábban egyszerűen ment ez nekem, minden különösebb lelki

megpróbáltatás nélkül.

Lehet, hogy azért, mert korábban sosem hozott össze a sors olyan nagyon

különböző emberekkel, mint most? Vagy bennem változott meg valami, és

kényszerít arra akaratom ellenére, hogy mindenkit megértsek?

Mit mondana Antoine erről a szakaszvezetőről meg a kapzsiságáról? Talán

mesélne valamilyen szép példabeszédet. Valamit arról, hogy vad vidéken

lezuhant a suhanója, és tele volt a zsebe vadonatúj acélmárkákkal, de nem

volt egyetlen korty vize, egyetlen falat kenyere sem… és akkor értette meg,

mit is ér valójában a vas. És igaza lenne.

Na és Arnold? Ha a hallgatag tiszt egyáltalán leereszkedne a válaszadásig,

arról mesélne, hogyan mészárolta le néhány garasért testvér a testvért, vagy

adta el az anya tulajdon lányát a katonáknak, hogy kedvüket töltsék rajta.

Gerard pedig arról mesélhetne, hogy a vagyon, még ha nem is tisztességes

úton szerezték, hogyan szolgált jó ügyet. Nem véletlenül mondja az írás:

„Szerezzetek magatoknak barátokat tisztességtelen gazdagságotokkal.” Luisa

pedig saját életére emlékezne, arra, hogy saját tékozlása miatt volt kénytelen

elhagyni a világi életet.

És mindegyiküknek igaza lenne.

Hiszen ez a legegyszerűbb példa. A pénz az pénz, ha akarod, rakd élire, ha

akarod, herdáld el az utolsó garasig. De mit mondjunk, amikor kényes,

szellemi, pénzben nem mérhető dolgokról van szó? Ami Hélène szemében a

becsület, az a köznép számára csak hóbort. Ami a titkon szeretőjéhez osonó

fiatalasszony számára az ég küldte szent szenvedély, az öreg férje szemében

undorító hűtlenség és felfoghatatlan romlottság. Ha a megcsalt férjjel ülsz egy

palack bor mellett, tiszta szívből átérzed baját… de csak akkor, ha nem

hozzád szökött a szerelmes asszony.

A szekér lassan haladt fölfelé egy emelkedőn, megállt, és hangok

hallatszottak. Nyugodt, lusta beszéd.

– Szép jó napot! – kiáltotta kocsisunk. – Na mi van, sok kémet fogtatok, ti

szájtátiak?

Nem értettem a választ, de durván hangzott.

Nyilván elunták magukat a tűzszerésztáborból kivezényelt őrök.

Felkészültem. Most kocsisunk vagy megereszt még egy-két viccet, vagy

leugrik a szekérről és felkiált: „Hát én elhoztam nektek a jómadarakat,

kapjátok el őket!”

– Hozzak nektek pálinkát? – folytatta a kocsis.

– Csak ne barackot, cseresznyét hozz! – élénkült fel nyomban valaki.

– Mért hagytátok abba a robbantást? – érdeklődött a szakaszvezető.

– Úgy látszik, már kész az egész, a föld beomlott, nem juthat át senki –

feleltek neki megfontoltan. – Gondolom, nem pazarolják tovább a puskaport.

A gazemberek meg… jó volt ez így az embereknek, a Birodalomnak se ártott.

Most meg majd fölmennek az árak!

Na tessék! Tehát még az egyszerű katonák is tudtak a föld alatti

csempészútvonalakról.

– Tőlem akár egyáltalán ne lenne az a paprika! – kapcsolódott be a

beszélgetésbe egy harmadik valaki.

– Ha a magori nők nem esznek többé paprikát, nem mész velük semmire

– élcelődött a kocsis. – Jól van, megyek. Még világosban oda akarok érni…

Megint felnyikorogtak a kerekek.

Úgy van. Elvégre nem vasat hurcoltak a csempészek a föld alatt. Csípős

paprikát, erős kávét, illatos dohányt. Mindazt, amiből oszmán földön jobbat

termesztenek, mint a Birodalomban.

– Felfogtátok, mit tettetek? – kérdezte halkan a kocsis, nyilvánvalóan

hozzánk fordulva.

De sem Hélène, sem én nem válaszoltunk. A kocsis folytatta:

– Úgyhogy az ötezer acél kevés lesz. Tízezer az ár.

Hallgattunk.

– Jönnek mögöttünk, de elég messze – folytatta ugyanolyan kimért

hangon a kocsis. – Ha megmozdultok, azt észreveszik. De a hangotokat nem

hallhatják. Úgyhogy feleljetek.

– Nyolc – mondta Hélène halkan. – Több nincs nálam.

A kocsis hallgatott, majd savanyúan kijelentette:

– Rendben, mademoiselle. A szebbik nem iránti tiszteletből elfogadom.

Feküdtünk a repedezett deszkán, a ponyva alatt. A szekér lassan gördült a

dűlőúton. Tartottam Marcus fejét, hogy ne túl erősen verődjön a deszkához,

és arra gondoltam, talán valóban megmenekülünk.

De a társaink vagy fulladoznak a kőkelepcében, vagy már agyon is verték

őket a lezuhanó kövek.

És bár az én imámnak nem volt, nem is lehetett semmi ereje – ki vagyok

én, bűnös, aki nem bánta meg tetteit, a messiás véletlen útitársa azért

imádkoztam. És egyáltalán nem a mi megmenekülésünkért.

A szekér egyenletesen gördült, az út simább lett, és ha nem féltem volna,

elalszom. A fülledt levegő, a napon fölmelegedett ponyva, az egyenletes

rázkódás elringatott.

De számítottam váratlan fordulatokra.

Úgy egy óra múlva Marcus magához tért. Halkan felkiáltott, összerándult.

Ahogy kinyitotta a szemét, biztosan azt hitte, hogy a föld alatt fekszik

betemetve…

– Csöndesen, csöndesen… – mondta Hélène csitítgatva őt. – Ne mozogj.

Kijutottunk, most egy szekéren vagyunk, és a határ felé megyünk.

– Sikerült nekem… – mondta Marcus halkan. – Ilmar?

– Igen.

– A könyv… nálad van?

– Nálam. Minden rendben, hallgass.

Egy pillanatig hallgatott, majd büszkén megkérdezte:

– És jól sikerült?

– Nagyon jól. Pihenj. Nincs velünk Arnold, nincs, aki vihetne téged.

Úgyhogy szedd össze magad.

De Marcus nem nyugodott. Halkan el kellett mesélni neki mindent, ami

történt.

– És hogy megyünk át a határon? – kérdezte rögtön.

– Egyelőre nem tudom. Feküdj.

Zörögtek a kerekek, időnként megzörrent a gyeplő, a kapzsi kocsis valami

dalocskát dünnyögött. A szekér fölfelé kapaszkodott egy dombra, majd

leereszkedett, a lovak gyorsabban ügettek.

– Ez nehéz volt – mondta Marcus. Gondolatai egyre visszatértek

hőstettére. – Nagyon nehéz. Ilmar, mit gondolsz, a többiek megmenekültek?

– Nem tudom, Marc.

Egy darabig hallgatott. Azután mély meggyőződéssel hangjában

kijelentette:

– Valószínűleg igen. Megéreztem volna, ha ők… Hogy találjuk meg őket?

– Ha túlélték, ugyanahhoz a településhez jutnak ki. Ott találkozunk majd

velük. Talán Jens és Jean is eljutott odáig…

– Az a szerzetes, aki segített neked elmenekülni?

– Igen – mondtam, de nem bocsátkoztam részletekbe. – Jean pedig a

gyógyítód.

Nem emlékeztem, meséltem-e róla Marcusnak. De ő nem lepődött meg:

– Hélène elmondta… amíg te az Urbisban voltál.

Még ebben a helyzetben is elmosolyodtam. Milyen mulatságosan

hangzott: „az Urbisban voltál”. Mintha vendégségben, látogatóban jártam

volna ott.

– Jean jó ember – folytatta Marc. – Csak nagyon öreg. De azért…

Nem tudtam meg, mit akart még mondani Marcus Jeanról. A szekér

hirtelen megállt. A kocsis hangosan ránk szólt:

– Rajta, másszatok le. Megérkeztünk.

A ponyvát félredobva arra számítottam, hogy egy-két tucat légionáriust

pillantok meg – lövésre kész golyózókkal és meztelen kardokkal.

Nem.

A szekér egy kis erdős völgyben állt, két halom között. Kocsisunk már

leugrott a bakról, és egy kétcsövű golyózóval a kezében állt. Igaz, a fegyver

csöve lefelé nézett.

– Jobbra menjetek, és a határhoz juttok – magyarázta. – Egy kilométernél

is kevesebbet kell menni. Van ott egy sarjerdő, talán nem vesznek észre

benneteket…

Hunyorogva nézett Marcusra, akinek Hélène segített lemászni a szekérről.

– Szarkát játszottunk… mi… fenség?

Marc megvető pillantással végigmérte, hallgatott. A szakaszvezető nem

sértődött meg. Még el is mosolyodott.

– Boldog vagyok, hogy az Imperátor véréből származott személyt

fuvarozhattam… Nos, grófnő, becsületes játékot játszunk?

Hélène bólintott.

Kinyújtotta a kezét. Hideg csapott ránk, és Hélène tenyerén húszmárkás

érmek csillantak fel.

– Mindig tudtam, hogy a vörös hajúak szerencsések az életben – mondta

a kocsis elégedetten.

– Fogd – nyújtotta felé Hélène. A szakaszvezető megfenyegette az ujjával:

– Azt nem, mademoiselle. Eszembe jutott közben, hogy maga mintha

légjáró lenne… nyilván mindenfélét kitanult. Nem megyek közelebb. Dobja

a pénzt az útra, én majd számolom.

– Na és mi a garancia, hogy ha megkaptad a pénzt, nem lősz le minket? –

kérdezte Hélène.

– Maga mondta: ha élni akarsz, tudj kockáztatni – vigyorgott a

szakaszvezető.

Hélène kis gondolkodás után az út porába dobta a pénzérméket. Majd még

egy adagot. És még egyet. És még egyet.

– Négyezer – mondta a szakaszvezető. – Nem számolom tovább. Elhiszem.

Hélène utoljára vett elő egy adag pénzt a Hidegből. Ledobta az útra.

– Öt – nyugtázta a szakaszvezető.

– Ennyi – mondta Hélène.

– Nyolcról volt szó! – kiáltott fel dühösen a szakaszvezető.

– Eredetileg ötről. Ennyim van. Megzsaroltál, kénytelen voltam hazudni.

A fenyegetés hatására tett eskü nem számít.

A szakaszvezető elgondolkodva meglengette golyózóját. Láttam, hogy

Hélène izmai megfeszülnek, de még a lábán alig álló Marcus is készült

valamire. Talán megint megpróbálja az Igére venni a fegyvert?

– Eh, tudtam én, hogy az előkelő uraságok mindig átverik az egyszerű

szolgát – mondta keserűen a szakaszvezető. – Jól van, uracskáim, menjetek.

Rory Braigh becsületes ember.

Tehát Írországba való…

Így már értem, miért árulta el olyan könnyen a Birodalmat a becsületes

Braigh szakaszvezető…

Az északi szigetek büszke lakói sosem voltak hűséges alattvalók.

Lassan, igyekezve nem hátat fordítani Rorynak a völgy felé kezdtünk

hátrálni. De Marcus megállva hirtelen odakiáltotta neki:

– Rory szakaszvezető! Nem akar velem jönni?

Szóval ezt találta ki! Nem is rossz. Hogyhogy nem jöttem rá rögtön? Nem

véletlenül segített nekünk, nem is kapzsiságból. A végzet egyszerűen

társunkul szánta!

De Rory nem igazolta hirtelen felcsillanó reményeimet. Ujját halántéka

mellett megforgatva vidáman közölte:

– Köszönöm, mélyen tisztelt! Nem akarok.

Sikerült elkapnom Marcus tekintetét.

És a legőszintébb értetlenséget láttam benne.

ÖTÖDIK FEJEZET

amelyben átjutunk a határon, de a bajok ezzel nem érnek véget

A HATÁR csak egy vonal a térképen. A provinciák között amúgy is csak

megszokásból jelölik a határokat. Néha a prefektusok és grófok összerúgják a

port, akár igazi háború is lehet a konfliktusból… mintha nem lenne mindegy,

ki szed be több adót a Ház számára.

De a Birodalom és Muszkaföld, a Birodalom és az Oszmán Császárság

között komolyan őrzik a határokat. Nincs mit tenni, a múltban sok minden

megesett. És bár az Imperátor mostanában udvarias üzeneteket vált a Kánnal

és a Császárral, a szigorú őrizeten ez nem változtat.

Most pedig úgy őrzik a határt, mint még soha. Az erdőket kiirtották, a

földeket lekaszálták. És ezen az élettelen területen halott földsáv húzódott

végig – felégetett, fekete, minden irányból átlátható. Minden kilométeren

magas megfigyelőtornyok álltak, rajtuk két, helyenként három őrt is láttam.

Az egyiknél még mintha golyózó is lett volna…

– Nappal sehogyan sem lehet átjutni – mondtam. – Nézd csak, Hélène…

A horhos legszélén hasaltunk, a magas fűben rejtőzve. Szerettem volna

hinni, hogy tényleg eltakar minket… A légjáró bólintott. Figyelmes,

elmélyült pillantása végigfutott a tornyokon, és megállapodott egy komor

építményen, amely meglapult az erdő szélén.

– Látod azt a barakkot, Ilmar? Az a helyőrség. Amikor megerősítik a határt,

az ilyen helyőrségekbe nyolc-tíz embert telepítenek. Bármi történik, a

tornyok leadják a jelzést, és indul a hajtóvadászat. – Hélène elfintorodott,

kelletlenül tette hozzá: – És lovas járőröknek is kell lenniük. Negyedóránként,

félóránként cirkálnak…

– Innen a határig futva tíz perc-negyedóra alatt érünk el – mérlegeltem. –

Na meg hogy védekezzünk a golyók ellen… Hélène, és hol annak az oszmán

határőrök?

– Nekik más a taktikájuk – válaszolta Hélène. – Az ő helyőrségeik a

határtól egy kilométerre helyezkednek el, ott is vannak tornyok… ott, látod?

Olyan kiugró, kerek peremek… Ha bármi történik, kiküldik a janicsárokat.

Éjszakánként pedig titkos kutyás őrhelyeket állítanak fel a határ mentén.

Korábbi lelkesedésem kezdett alábbhagyni.

– Nem maradt már pénzed, Hélène?

A légjáró gúnyosan nézett rám.

– Maradt. Hála Arnoldnak… Nászajándékot követelt ki a bárónőtől. És

átadta nekem megőrzésre.

– Nászajándékot? – értetlenkedtem.

– Ugyan mit számít, mit mondasz egy bolond vénasszonynak? – robbant

ki Hélène-ből. – Nászajándékot. Nem szegény a banya, különben kénytelen

lettem volna én lopni tőle.

– Én persze tolvaj vagyok… – motyogtam. Hélène fejét lehajtva várta a

folytatást. – De ilyen átverést nem tudtam volna kitalálni – fejeztem be. A

légjáró elégedetten bólintott.

– Megvesztegetéssel itt nem mész semmire – mondta. – Egy embert

könnyű pénzzel elcsábítani. De ott tízen vannak… és egymástól tartanak. Na

meg nincs is annyi márkánk.

Elhallgatott, komoran meredt a tornyokra.

– Marc, nincs valami ötleted? – szóltam. A fiú nem válaszolt. Felé

fordultam, és láttam, hogy Marcus kezét feje alá téve édesen alszik.

– Hagyd – mondta Hélène. – Alig áll a lábán, nagyon meghajtottad.

– Nekem sem lenne ellenemre, ha Marcus postakocsin utazhatna puha

párnákon – mondtam. – Meg mi is vele együtt… Hélène, biztosan járnak itt

postakocsik, igaz?

– És akkor mi van?

Hallgattam. Gondolkodtam.

A határt persze lezárták. De az egyszerű polgárok, akik egyik faluból a

másikba akarnak átjutni… a lakosság ezen az oldalon is és a másikon is rokoni

szálakkal kapcsolódik egymáshoz. És azokat a postakocsijáratokat, amelyek a

birodalmi Aquincumból az oszmán Temesvárra, Craiovába vagy Szófiába

közlekednek, aligha állítják le. Azoknak szolid, komoly utazóközönsége van.

Átvizsgálják, de…

– Nem, nem hiszem – mondta Hélène, mintha a gondolataimban olvasna.

– Túlságosan nagy a tét. Biztosíthatlak róla, Ilmar, hogy jelenleg az összes

postakocsi a határhoz legközelebbi faluban vesztegel. De ha átengedik is, úgy

átvizsgálják előbb, hogy egy egér sem juthat át. Ilmar, nincs értelme hiú

reményeket táplálni…

– De csak lennie kell valamilyen megoldásnak.

– Várjuk meg az éjszakát… – Hélène maga is csak a fejét rázta. – Jaj, nem

tudom… Azokat a katonákat már megtalálták, vagy hamarosan megtalálják.

És rögtön keresni kezdenek minket, átfésülik az egész környéket. Ha arra

nem is jönnek rá, ki és hogyan hozott ki onnan minket, ránk találnak.

– De hát nem vehetjük fel a harcot az őrökkel! – kiáltottam fel. – Itt nem

segít semmiféle merészség vagy rutin!

– Nem segít – értett velem egyet Hélène. – Azzal az írrel szemben sem

segített volna. Viszont segített a mohóság… Ne törd a fejed kalandos

megoldásokon, Ilmar. Várjuk ki az éjszakát.

Hallgattam, nem vitatkoztam, bár tudtam, hogy az éjszakára várni halálos

veszélyt jelent.

– Vajon mit mondhattak parancsnokaik a határőröknek… – tűnődött

hangosan Hélène. – A tűzszerészeknek majdnem a teljes igazságot. Lehet,

hogy nekik is… Bár másrészt az Őrség és a légionáriusok közt hatalmas a

különbség…

– Hélène, mi történik, ha leomlik egy torony? – kérdeztem.

– Melyik?

– Az egyik őrtorony. Vagy még inkább kettő.

Hélène elgondolkodott.

– Ha kettő, az már nem lehet véletlen. Diverzióra gyanakszanak.

– Kinek a részéről?

A légjáró vállat vont.

– Kinek… Az oszmánok részéről. Gyanakodni kezdenek… na nem,

Ilmar… hatalmas zűrzavar támad, de attól nekünk csak még rosszabb lesz!

– Na és ha oszmán tornyok is leomlanak?

Hélène vállat vont.

– Járőröket küldenek a határra. De…

Megfordultam, és megráztam Marcus vállát. A fiú kinyitotta a szemét.

– Van elég erőd? – kérdeztem minden szabadkozás nélkül.

– Milyen erő? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Marcus.

– Marc, megint csapdában vagyunk. Ez sem jobb, mint az a föld alatti.

Szomorúan nézett rám. Szomorúan és sarokba szorítottan. De most nem

engedhettem a szánalomnak, az csak a halált jelenthette volna számunkra.

Keményen mondtam:

– Még valamit meg kell tenned. Nehezebbet… mint a katakombákban.

– Mondd – kérte Marcus.

– Látod azokat a tornyokat?

Bólintott. És rögtön meg is rázta a fejét.

– Nem…

– Nem tudod megcsinálni?

– Ilmar… – Marcus a homlokát ráncolta, mintha igyekezne szavaival

kifejezni azokat az érzéseket, amelyekről még sosem beszélt hangosan. –

Minél távolabb van valami, annál nehezebb elérni az Igével. Nem vagyok

képes az Igére venni a tornyokat.

– A tornyokat nem is kell! Húzz ki minden szöget a deszkákból! Hogy

ledőljenek a tornyok!

Marcus váratlanul elmosolyodott.

– Mint Gellért püspök?

– Igen. Te is hallottad ezt a legendát?

– Arnold elmesélte nekem…

Marcus felemelte a fejét, körülnézett, bólintott.

– Igen. Meg tudom csinálni.

– De ne veszítsd el az eszméletedet – parancsoltam rá, mintha korábban

Marcus maga akart volna elájulni. – Mert utána azokat a tornyokat is el kell

érned… az oszmánokét…

Nagyon sokáig hallgatott. Majd megszólalt:

– Add vissza a könyvet.

Engedelmeskedtem.

Marcus nem nyitotta ki, nem olvasott bele, mint először gondoltam.

Egyszerűen a tenyerére vette, szemét lehunyta. És ezt mondta:

– Nem tudom. Talán sikerül, talán nem.

Hélène mondani akart valamit, de egy pillantással megállítottam.

– Marc, emlékszel az álmaidra? – súgtam.

– Igen – felelte, nem tisztázva, milyen álmaira gondol. Mindketten tudtuk,

miről van szó…

– Ő vár rád – mondtam. – Kétezer éve vár. A Hidegben. A pokolban.

– Én is a pokolban vagyok – suttogta hirtelen Marcus.

– Te nem Ő vagy. – Megragadtam soványka vállát, keményen

belenyomtam az ujjaimat, tudtam, hogy fájdalmat okozok neki. De most csak

a fájdalom segíthetett rajtunk. Az önzés és a félelem, a fájdalom és a

kegyetlenség. – Te más vagy, Marcus. Téged sem kérdeztek meg, el akarsz-e

ismét jönni. De eljöttél, megkezdted utadat. Most… tűrj.

– Tűrök.

– Megtennék én mindent, Marcus. Mindent, ami egy ember erejéből telik.

De itt kevés az emberi erő. El kell vonnunk az Őrség figyelmét. A miénkét is,

az oszmánokét is…

Marcus kinyitotta a szemét. Rám nézett – és keserűen elmosolyodott.

– Most?

– Igen – mondtam.

Hélène sietve közbevágott:

– De ha ez most nem segít, csak eláruljuk…

Marcus oda se figyelt rá. Előre nyújtotta a karját, szeme elszíntelenedett,

elvesztette eleven csillogását.

Nem történt semmi. Az őrök változatlanul ott álltak a tornyokon.

– Kész – mondta Marcus.

A tornyokra meredtem, semmit sem értve. Miért nem esnek szét?

És ekkor az egyik őrszem lépett egyet előre.

A torony megingott. Mint egy gyufaszálakból épített házikó, amely

mindaddig megőrzi ingatag egyensúlyát, amíg rá nem száll egy légy.

Átható kiáltást hallottunk, amelyet alig enyhített a távolság. Nyomban

utána halk recsegés, mint amikor idegesen összegyűrnek egy újságot.

A másik tornyon a korláthoz ugrottak az őrök, látni akarták, mi történik.

És nyomban le is zuhantak a földre – a korlát szétesett a kezük alatt.

– Rajta… most az oszmánokét… – vezényeltem. A két őrtorony

deszkahalomként omlott le a földre. Porfelhők kavarogtak a levegőben,

mintha kisebb aknát dobtak volna a tornyok alá…

– Kész… – suttogta Marcus.

Elkaptam, nehogy arccal a földre zuhanjon. De meglepő módon nem

vesztette el az eszméletét. Csak elsápadt, kapkodva vette a levegőt.

A horizontról eltűntek az oszmán megfigyelőtornyok is.

– Csak sikerüljön… – suttogta Hélène, és aggódva nézett Marcusra.

– Sikerült – mondtam.

– Ez még csak fél siker, az kell, hogy az őrök összecsapjanak egymással –

torkollt le Hélène.

Bólintottam, figyelni kezdtem.

Némelyik őrnek szerencséje volt. Ketten éppen elkúsztak a farakástól,

amivé tornyuk vált. Egy elrohant, még csak nem is sántított. A barakkból

őrök rohantak elő meztelen karddal a kezükben. Tizenkettőt számoltam

össze. Egyiküknél még golyózó is volt.

Ez aztán határőrs!

– Oda nézz! – mutatott Hélène oldalra.

A határ mentén lovascsapat vágtatott végig, voltak vagy tízen. A lovak

fürgén nyargaltak, nyilván megsarkantyúzták őket, amint meglátták az

összeomló tornyokat. Az első torony mellett ketten lemaradtak, és sietve

kezdték szétkotorni a kupacot. Az egyik lovas hirtelen megállt, kiáltott

valamit, és visszafelé elnyargalt.

Az őrsre, segítségért. Ezt könnyű volt kitalálni.

Vártunk.

Volt időnk – ha minden jól megy egy fél óránk. Azután annyi határőr fut

itt össze, hogy aligha menthetjük meg az irhánkat…

Közben feltűntek az oszmán határőrök is, az ottani erdőből nyargaltak elő.

Ők többen voltak – vagy harmincan lehettek, mind lóháton. Aligha

gondolhatták komolyan, hogy őrtornyaikat birodalmi diverzánsok döntötték

romba. De hogy izgatottak és feszültek voltak, az biztos.

Világos, hogy a mi Őrségünk nem hagyta figyelmen kívül a janicsárok

megjelenését. Néhány ember továbbra is a leomlott tornyok körül

sürgölődött, de a többség az összes lovassal együtt az oszmánok felé indult.

Az alacsony fűben nyargaltak, a kiégett, fekete sáv mentén, és kezüket egy

pillanatra sem vették le fegyverükről, de nem siettek összecsapni az

ellenséggel. Mégiscsak béke van, bár a Birodalom nem mondott le a déli

területekre vonatkozó igényéről…

– Nem csapnak össze, nem csapnak össze! – Hélène hangja a feszültségtől

idegenül csengett. – Mit műveltél, Ilmar, mindent tönkretettél!

Én egyre a határőröket figyeltem. Ezért nem is értettem meg rögtön, mi

történt. Marcus mélyet, öregeset sóhajtott, Hélène ocsmányul káromkodott.

A mi határőreink közül az egyik esetlenül kapálózva karjával megingott,

és lefordult a lóról, a meglepetéstől nagyot kiáltva. Az kiált így, aki kézíjból

kilőtt nyilat kap a mellébe. Vagy – aki alól eltűnik a biztonságosan rögzített

nyereg.

Két lövés dördült egymás után – a mi határőreink nem tartották

véletlennek a lovas leesését. A lövések célba találtak. Az egyik janicsár lova

megdöglött, egy másik a vállához kapott, és lova megérezve, hogy lovasa

meggyengült, megfordult, és elvágtatott a csatamezőről. A többiek

kirántották görbe szablyáikat, és átnyargaltak a határon. A fekete hamu

felkavarodott a lovak patája alatt.

A mi járőrünknek sem szállt inába a bátorsága. Villogtak az acélpallosok,

a parancsnok vezényelt – és a tíznél is kevesebb birodalmi őr szembevágtatott

az ellenséggel.

És bár ez helytelen volt, sőt éppen részemről, aki okoztam ezt az egészet,

szégyenletes is, de lelkesített a határőrök bátorsága.

Nem volt semmi esélyük. Legfeljebb abban reménykedhettek, hogy nem

halálos, csak súlyos sebet kapnak, lezuhannak, és sikerül életben maradniuk

a csata hevében, a lovak patái alatt.

Lesújtottak a pallosok, lezuhantak a kardok. Az emberi üvöltés és a lovak

nyerítése egybeolvadt, a lovasok összekeveredtek, kavarogtak – és a

birodalmi lovasok közül csak hárman vagy négyen maradtak életben. De már

rohantak segítségükre a lovasság elleni harcra kiképzett katonák, és

fegyvereiket újratöltve már újabb sortűz leadására készültek a lövészek is…

– Ilmar!

Hélène dühösen meglökte a vállamat, ettől magamhoz tértem. Itt az

esélyünk, az egyetlen. Mialatt a tornyokból nem a határt figyelik, mialatt a

környéken lévő összes határőr a halálos összecsapással van elfoglalva.

Felugrottam, felkaptam az eszméletlen Marcust. Mégiscsak elájult, amikor az

Igére vette lovasunk nyergét.

Rohantunk a határ felé.

Csak egy határőr vett észre minket. Egy vérrel borított oszmán janicsár,

aki egy pillanatra kiszabadult a végzetes forgatagból. Visszafogta a lovát azon

gondolkodva, mit tegyen. De ez a késlekedés végzetessé vált számára – az

egyik birodalmi határőrnek sikerült közben újratöltenie golyózóját, és lelőtte.

A többiek ügyet sem vetettek ránk. Túlságosan lefoglalta őket egymás

lemészárlása.

A határvonal erejében csak gyerekkorban hisz az ember, a lelkipásztor

vagy a tanító elbeszélését hallgatva idegen országokról. Úgymond a határig

tart a mi földünk, itt minden érthető és rendjén való, azon túl viszont furcsa

pogány vidék kezdődik.

Valójában minél közelebb érsz a határhoz, annál kevesebb körülötted a

hazai, a megszokott. Vegyük csak Pannóniát – látszólag a mi földünk, a hitük

is az igazi, az utcákon az Őrség is a szokásos sunyi módon működik, a pénz is

a megszokott… mégis érezhető, hogy ez a Birodalom peremvidéke. Kevesen

beszélik a római nyelvet, a szokások is furcsák, a konyhájuk is sajátos.

A határt átlépve viszont nem érezni rögtön, hogy idegen vidékre kerültél.

Körülötted a fák ugyanolyanok, a nap sem mozdult el az égen, és a szél, amely

a Birodalom földjén ért utol, itt is fúj. Az emberek arca is ugyanolyan, és

eleinte a beszélt nyelv is hasonló. Nem véletlenül mondják: ha gyalog mész,

körbejárhatod a világot, és észre sem veszed, hogyan változnak a nyelvjárások.

A határ tehát valójában nem fal, amely elválasztja a te földedet az

idegentől. Inkább olyan, mint egy hegygerinc, amelyen átkelve még sokáig

kell menned, míg megérzed a vidék idegen voltát.

Nem nagy utat tettünk meg. Talán öt vagy hat kilométert. Az volt a

legnehezebb feladat, hogy észrevétlenül túljussunk a Marcus által lerombolt

őrtornyokon – a jelek szerint minden oszmán katona a határra rohant.

Áthaladtunk egy keskeny, de sűrű erdősávon. Talán szándékosan így

telepítették? Akadály az ellenséges lovasságnak, viszont remek rejtekhely a

lövészeknek…

Az erdőn túl édespaprika-ültetvény húzódott – őszidő lévén a termést már

betakarították, csak itt-ott villant fel a levelek között egy-egy lédús, piros

paprika. A kitaposott, de néptelen úton dél felé haladtunk. Hélène mögött

mentem, vállamon átvetve cipeltem Marcust. A karom már elzsibbadt, de

nem engedélyeztem magamnak pihenőt. Szép kis feladat: lenne csak az ifjabb

herceg öt-hat évvel fiatalabb, mennyivel könnyebb lenne…

– Jól vagy, Ilmar? – kérdezte Hélène. Tisztában volt vele, hogy nem

érdemes túlbecsülni az erőmet.

– Megvagyok valahogy – feleltem őszintén. – Még bírom egy darabig.

– Most hogyan tovább? – tűnődött hangosan Hélène. – Pár szót tudok

oszmánul, de csak ennyit. Pénzem van még, de csak birodalmi pénz.

– Hogy viszonyulnak itt az idegenekhez? – kérdeztem.

– Hol így, hol úgy. Ha van beutazási engedélyed, nem esik bajod. De ha

nincs… – Hélène megrázta a fejét. Az oszmánok tartanak az ügynököktől.

– De hát járnak ide a csempészek, kereskednek…

– A csempészek rokonságának fele itt él. Ők is magoriak, csak a hitük más.

Te is tudod, ez a terület régebben a Birodalomhoz tartozott. Ez itt még

Pannónia.

– Tényleg? – lepődtem meg.

Hélène felsóhajtott. Körülnézett – semmi gyanúsat nem látott, hát

folytatta:

– Ezerhatszázhatvannégyben Szentgotthárdnál az oszmánok szétverték a

birodalmi hadakat, és egészen Varsóig elfoglaltak minden területet. Azután

Bécs alatt őket verték szét… A Birodalom és a Kánság pedig megkötötte a

Szent Szövetséget, mert a Kánság is fente a fogát az oszmánokra. Ki is űzték

őket… Pannónia nagy részét visszafoglalták, a muszkák pedig az Azovi-

tenger környékét és a Kaukázus hegyeit hódították meg. De Erdélyt az

oszmánok foggal-körömmel védelmezték. A Dnyeszter folyó vize vörös volt

a vértől, annyi oszmán és muszka pusztult el. A mieink közül is nagyon

sokan… Így ezerhatszázkilencvenkilencben megkötötték a karlováci békét.

– Ezt én is tudom. Az volt a karlováci béke, amikor mindent területünket

visszaszereztük.

– Nem mindet. Nem szereztük vissza egész Pannóniát, és Erdélyt sem

sikerült megkaparintanunk. A Kánság pedig, bárhogy fente is a fogát

Bulgáriára, semmit nem ért el. A katonai iskolákban, Ilmar, őszintébben

tárgyalják a történelmet.

A légjáró elhallgatott, majd kissé élénkebben hozzátette:

– Egy dolog szolgál hasznunkra, Ilmar. Igazságos Mahmud idejétől kezdve

az oszmánok felhagytak azzal, hogy erőszakkal hitükre térítsék a

meghódított népeket, és kötelezővé tegyék a saját nyelvüket. Ezért itt tényleg

nem oszmánok, hanem magoriak és románok élnek. Minden egyszerű.

– Lenne csak velünk Péter… – mondtam. De elhallgattam. Hol lehet most

a fiatalember, akit Gerard meggyógyított? A föld alatti tárnákban bolyong?

Vagy kősírjában fekszik?

– Ha itt lenne… – ismételte visszhangként Hélène. – És Arnold is, hogy

vigye Marcust. Meg a muszka spion, hogy rejtekhelyen tudjunk megszállni.

És Gerard meg Luisa…

Abbahagyta, rám nézett.

– Álljunk meg – javasolta. – Már alig állsz a lábadon.

Félrehúzódtunk az útról, letelepedtünk a bokrok között, hogy veszély

esetén időben elrejtőzhessünk. Marcus feje alá gyűrtem összehajtogatott

köpenyemet, ajkát megnedvesítettem a kulacsból. Nem tért magához, de a

halál sem fenyegette. Inkább úgy festett, mint aki alszik, nem mintha ájult

lenne.

– Gondolom, hamarosan felébred – mondtam.

Hélène bólintott. Ő is lefeküdt, felnézett az égre. Elmosolyodott.

– Suhanó kéne… – találtam ki.

– Igen. Egy óra múlva Craiovában lennénk… Ilmar?

– Igen?

– Tudod, mi a jó a hadseregben?

– Mindig időben kész az ebéd – morogtam. Semmi más jó nem jutott

eszembe.

– Nem – nevette el magát halkan Hélène. – Az ebéd éppenséggel nem

mindig sikerült időben… Az a jó benne, hogy nem kell fölöslegesen törnöd

a fejed. Megkapod a feladatot: teljesítsd. Ha nem tudod teljesíteni: meghalsz,

vagy bíróság elé kerülsz. De lehetetlent nem követelnek tőled. Nem

parancsolják azt neked, hogy repülj suhanó nélkül, nem utasítanak, hogy lőj

puskapor nélkül. Itt meg mi… csakis ilyesmivel foglalkozunk.

– Ezt csak te, a tiszt, gondolod – epéskedtem. – Éppen arra kényszerítettek

minket, hogy puszta kézzel szálljunk szembe a szablyákkal és golyózókkal…

– Ilmar…

Ránéztem.

– Találj ki valamit, Ilmar. Nekem nem megy. Átjöttünk a határon, és most?

Idegen ország, és ez után az összetűzés után kezdődik csak igazán a tánc…

– Kitalálok valamit – ígértem. – Az a fő, hogy Marcus magához térjen, és

képes legyen a saját lábán járni, hidd el!

– Képes vagyok – hangzott gyengén.

Hélène hirtelen felült. Marcus, bár erőlködve, szintén feltápászkodott, és

felült. Tenyerét halántékára szorította, mint aki migrénnel küzd, majd

elmosolyodott:

– Képes vagyok.

– Gyorsan magadhoz tértél – Hélène csak ennyit mondott.

Marcus bólintott.

– Minden rendben? – kérdezte. – Oszmán földön vagyunk?

– Igen, de még közel a határhoz. – Hélène megakadályozta kísérletét,

hogy felkeljen. – Inkább feküdj még, Marcus.

A fiú nem ellenkezett. Hélène gyengéden, akár egy anya, megtörölte arcát

egy parfümmel megnedvesített kendővel. A hűvös és finom illat nyomban

szétáradt a levegőben, elnyomva az őszi mező nehéz szagát.

– Nagyon gyorsan nő az erőd, Marcus – mondta Hélène. – Észrevetted,

hogy elég erőt venni magadon, kicsit igyekezned, és ami korábban

elérhetetlen volt, megvalósítható?

Marc elmosolyodott.

– Talán már azt sem kell megvárnunk, hogy felnőj, Marcus – töprengett

hangosan Hélène. – Amikor majd teljesen elsajátítod az Eredendő Igét,

tökéletesen megtanulod…

– Már most is tudom – javította ki Marcus. – Nem erről van szó. Te például

fel tudsz emelni tíz kilót. Húszat is. Talán még harmincat is.

– Ötvenet is képes vagyok – mondta Hélène magabiztosan. – Nem minden

férfi lenne képes odafönt cibálni a kormányt.

– Na és százat? – kérdezte Marcus. És a választ meg sem várva magyarázni

kezdte: – Tudom, hogyan kell az Igére venni… szóval bármit. De nem tudom

megcsinálni. Egyelőre.

– De nemsokára meg tudod csinálni – mondta Hélène. – Anélkül, hogy

elvesztenéd az eszméletedet, nem fáradsz bele… igaz?

– Aha.

Mialatt ők beszélgettek, én körülnéztem a környéken. De egyelőre

minden nyugalmas volt. És Marcusra sandítva megkérdeztem:

– És másnak az Igéjéhez is hozzá tudsz férni?

Ezúttal Marcus nem felelt rögtön. Nem könnyű elmagyarázni egy vaknak,

milyen színű a szeme.

– Amikor benyúlsz a Hidegbe – mondta végül mintha tapogatózva

keresnél valamit. Képzeld el, hogy beraktál valamit egy sötét szobába, és

aztán próbálod megtalálni. Ha emlékszel rá, mit keresel, vagy hol hever, ez

nem nehéz. De idegen Igén… ahhoz alighanem lámpát kellene gyújtani.

– Hát igen. De még ha egy egész hadsereget le is tudsz fegyverezni az

Igével, az sem megoldás. Pucéran is neked támadnak és legyűrnek.

Megkötözik a kezed, betömik a szád… és kész, nem segít az Ige. De majd ha

hatalmadban lesz a világ minden kincse…

Marcus mégis felült, dühösen elhárítva Hélène kezét, aki vissza akarta

tartani.

– Minél előbb el kell jutnunk Craiovába – mondta. – Biztos vagyok benne,

hogy a többiek megmenekültek… és minket várnak.

Hangjában olyan mély meggyőződés volt, hogy hittem neki. Kétkedés

nélkül, mintha csak rémálom lett volna a katakomba leomló fala, a levegőt

megtöltő por és valakinek a kétségbeesett kiáltása…

– Akkor induljunk – mondtam. – Az sem lenne rossz, ha mi is

megúsznánk.

Negyedik rész

Az Oszmán Császárság és Júdea

ELSŐ FEJEZET

amelyben csábító ajánlatot tesznek nekem, de elutasítom

MINDEN tolvajtörvény, sőt valószínűleg az ügynökök törvényei szerint is a

falvaktól és városoktól távol kellett haladnunk, bujkálva mindenki elől.

Egyébként jobb tömegben elrejtőzni, mint üres mezőn, de ez csak a saját

hazádban érvényes. De mi most Oszmániában gyalogoltunk. Még a

legnyugalmasabb időkben is minden falusi elöljáró (vagy hogy is hívják itt)

kötelességének tartja ellenőrizni az utazók úti okmányait. Hát még most, a

határon történt incidens után.

Mindezt gyorsan elmondtam Hélène-nek és Marcusnak, ne

reménykedjenek hiába meleg vacsorában és puha ágyban. De a sors másképp

rendelkezett.

Estére egy nagyobb faluhoz értünk. Öt kilométerrel előtte letértünk az

útról – túlságosan is sűrűn kezdtünk szekerekkel találkozni, amelyek elől a

mezőn kellett elbújnunk. Így inkább a szántóföldek közti mezsgyén mentünk,

a puha, nemrégiben esett esőtől felázott talajon. Persze lassabban haladtunk,

de nyugodtabban.

A falu nagy volt. Nemcsak mecset volt benne, hanem az Oltalmazó

Nővérnek szentelt templom is – kicsi, jelentéktelen, a falu szélén, de azért…

Egy kilométerre a falu szélétől, ahol a templom volt, megálltunk

tanácskozni.

– Az oszmánok prófétaként tisztelik az Üdvözítőt és a Nővért – mondta

Hélène. – Az Üdvözítőhöz gazdagságért és felvirágzásért imádkoznak, a

Nővérhez pedig a család gyarapodásáért, a terhesség szerencsés lefolyásáért.

Ezért a határ közelében találhatunk templomokat, de segítségre tőlük nem

számíthatunk.

Eszembe sem jutott, hogy a templomban keressek segítséget, de

figyelmesen hallgattam Hélène-t. Valóban sok érdekességet tudott az

Oszmán Császárságról.

– Ha lenne valamilyen okmányunk – folytatta Hélène –, kiadhatnánk

magunkat zarándokoknak, akik gyalog indultak neki, hogy felkeressék a

szent helyeket. Az utóbbi időben az oszmánok szívesen átengedik a

zarándokokat, nem támasztanak akadályokat… a pénzt mindenki szívesen

látja.

Kételkedtem benne, hogy a zarándokok gyalog kelnek át az egész oszmán

birodalmon, hogy eljussanak a szent helyekre. A Nővér temploma mellett

volt egy karavánszeráj, előtte két postakocsi állt. Tehát, ha szigorú ellenőrzés

után is, de átengedik a határon a postakocsikat. Az egyikből már kifogták a

lovakat, a másikból épp akkor fogták ki őket, az emberek a templom felé

mentek. Hát ki más lenne, ha nem a zarándokok, akik legelőször imádkozni

mennek, nem megmosakodni, átöltözni az utazás után…

– Biztosan van, aki az Igén őrzi az úti okmányait… – mondta Marcus.

Mintha ironikusan beszélt volna, de el is gondolkodott. Ahogyan az okos

gyerek álmodozik: nem arról, hogy ha felnő, feleségül veszi az Imperátor

lányát, hanem meggazdagodik, és nyit egy kis saját szatócsboltot…

Hélène valami udvari pletykát kezdett mesélni arról, hogy valami

bárócska Germániából elindult a szent helyekre, hogy vezekeljen és

kigyógyuljon az iszákosságból. Útközben szokása szerint leitta magát, és az

oszmán őrök elkapták Szófia utcáin, amikor teljesen részeg volt, és a szigorú

oszmán törvényeknek megfelelően kegyetlenül megkorbácsolták. A bárónak

elege lett a megszégyenítésből, nem folytatta útját, visszatért a Birodalomba.

Ugyanakkor az oszmán korbácsütések kigyógyították az iszákosságból,

legalább olyan alaposan, mint a szent ereklyék vagy a júdeai sivatag tette

volna. Az Imperátor, akihez a báró petíciót nyújtott be felpanaszolván

sérelmét, csak nevetett, és megparancsolta: ha a báró még egyszer leissza

magát, a birodalmi őrök fogják megkorbácsolni, elvégre ki kell próbálni a

birodalmi korbácsok gyógyhatását is.

Fél füllel hallgattam, közben a templomot és a postakocsikat figyeltem. A

kocsik nagyok, kényelmesek voltak. Voltak rajtuk első osztályú kupék,

másodosztályú helyek és harmadosztályúak – a tetőn… Mindenki a maga

módján járul az Úrhoz, anyagi lehetőségei szerint. Az előkelő utasok aligha

elegyednek szóba a harmadosztályon utazó boltosokkal meg kurtizánokkal…

Kockázatos lenne…

De gyalog megtenni több száz kilométert talán sokkal biztonságosabb?

Az útra néztem – és megláttam, hogy még egy postakocsi közeledik.

Mi ez, ha nem égi jel?

– Hélène – mondtam –, ugye megszállnak itt éjszakára? Három postakocsi.

A zarándokok nemigen ismerhetik egymást.

Okos lány a légjáró! Egyből megértett. Követte pillantásomat az út felé,

felbecsülte a távolságot a karavánszerájig, nyugtalanul nézett Marcusra.

A fiú is mindent értett. És fellelkesült – nem a józan megfontolástól, nem

is a kényelemszeretettől, csak a gyerekes kalandvágytól.

– Jó lesz! A mezőn odakúszunk…

– Kihúzva magunkat, közvetlenül az út mellett – szakítottam félbe. – Az,

aki rejtőzködik, rögtön gyanút kelt. Nyugodtan kell menni, egymás közt

beszélgetve, és maradjatok mellettem.

Ez mérhetetlenül pimasz ötlet volt. Ilyesmit csak egyszer kockáztattam

meg – egy katalán gróf kastélyában, ahová nem hívtak, de lakájruhában

besurrantam, magát a grófot szolgáltam ki ebédnél. Más választásom nem

volt, csak vagy szótlan árnyékként állni és kitalálni, melyik ételt szolgáljam

fel, vagy térdre esve mindent bevallani…

Odamentünk a karavánszerájhoz.

Az alkonyat a tolvaj legjobb barátja. Nappal rögtön észrevesznek, éjjel

nem látsz semmit. De alkonyatkor vagy hajnalban az ember csak azt látja,

amit látni akar. Nem véletlen, hogy a csodák többsége estefelé esik meg.

Mintegy tíz perccel a postakocsi érkezése után értünk a karavánszerájhoz.

Épp jókor – a kocsisok a pirospozsgás istállófiúkkal együtt a lovakat fogták ki,

valaki a terjedelmes utazóládákat húzta ki a kocsiból, valaki lármásan jobb,

magas állásához és vastag pénztárcájához méltó szobát követelt. A

karavánszeráj személyzete fejveszetten futkosott – nyilván nem gyakran

érkezett éjszakai szállásra egyszerre három postakocsinyi utas.

Az udvaron tülekedve megtudtuk a beszélgetésekből, mi hogy történt. A

határon rendkívül alaposan átvizsgálták a postakocsikat. Minden csomagot

kinyittattak, még azokat a táskákat is, amelyekbe semmiképp se férne bele

egy ember. Magát a kocsit majdnem szétszedték, találtak is jócskán

csempészárut a rejtekhelyeken. Ahogyan az lenni szokott, a törvénytelenül

szállított vasnak és tiltott szeszesitalnak persze nem volt gazdája. A

zarándokoknak is sokat kellett tűrniük. Mindenkinek, férfiaknak is, nőknek

is megcibálták a haját ellenőrizve, nem paróka-e. Az arcukat végigtörölték

vizes vattával, sminket keresve. Találtak is nem keveset – a nők egytől egyig

még mindig hisztériásak voltak. Végül elválasztották egymástól a férfiakat és

a nőket, meztelenre vetkőztették őket, és még egyszer megvizsgálták

mindannyiukat, ezúttal pucéron.

Egy jó határőrnek persze minderre a szigorra semmi szüksége. De nyilván

ez volt a felülről kapott parancs, és nem mertek ellene szegülni.

– Ki kell vennünk egy szobát – súgta oda nekem Hélène. Én megráztam a

fejem. Ha valamire, hát puha ágyra semmi kilátásunk nem volt. Mert ehhez

természetesen kérik az úti okmányokat.

– Menjünk az étterembe – határoztam. – Ott éjszakázunk.

Az étterem ott volt a karavánszeráj közelében. Nem túl nagy

deszkaépítmény a szeráj emeletes épületétől kissé odébb, de valami miatt

éppen a lóistálló mellett. Kinek jutott eszébe ide építeni… Itt is elég nagy

volt a tömeg, nyilván az első két postakocsi utasai, de ők sokkal

nyugodtabban viselkedtek – a bőséges vacsora nyilván lecsillapította már a

határőrök iránti haragjukat. Olyan is akadt, aki már hahotázott a szigorú

ellenőrzést és a határőrök ostoba kérdéseit felidézve.

Mi a fonott bútorral berendezett veranda sarkában telepedtünk le, egy

csapat illedelmes kislány közelében, akik egy idős apáca felügyelete alatt

fogyasztották böjtös vacsorájukat. Vagy végleg valamelyik júdeai kolostorba

készültek a lányok, vagy jámborságból és okulásukra küldték őket, hogy

felkeressék a szent helyeket – a kutat, amelyet a Nővér ásott, vagy a nevezetes

átkelőhelyet. Rendjüknek szigorú szabályai lehettek – öltözékük egyszerű,

szerény, halkan ettek, szemüket nem emelték fel tányérjukról, háromszor

mondták el a hálaadó imát, úgy keltek fel az asztaltól, mint a katonák

vezényszóra, és libasorban követték felügyelőnőjüket a szállásukra. Helyüket

nyomban elfoglalta egy népes család, ők már nemigen emlékeztettek

zarándokra, inkább egy kereskedő lehetett, aki ivadékait bevezeti a

mesterség rejtelmeibe. A kisebb fiú Marcusszal egyidős lehetett, és sejtettem,

hogy alaposan meggyötörték a határon…

Nem követtük az apácanövendékek szigorúan böjtös étkezési példáját,

csípős gulyást rendeltünk és sült borjúérméket. Bor természetesen nem volt,

de a könnyű világos sör fogyasztását nem tekintették bűnnek az oszmánok,

így rendeltünk magunknak, Hélène és én egy-egy korsóval, Marcusnak egy

pohárral.

Mennyire kívántuk már a meleg ételt! Szó nélkül ettünk, igyekeztünk

nem sietni, bár nem beszéltük meg előre. Nem nagyon sikerült, de senki nem

figyelt ránk. Az étteremben helyi zenészek jelentek meg, lassú keringőt

kezdtek játszani, kicsit hamisan, de nagy átéléssel. Néhány pár még táncra is

perdült. Egyre jobban besötétedett, és egy fontoskodó, bajszos oszmán

végigment az éttermen, sorra meggyújtotta a falakon függő kerozinlámpákat.

– Ilmar, nem ülhetünk itt sokáig – mondta halkan Hélène, miután végzett

a gulyással. – A Birodalomban elkorhelykedhetsz egy étteremben reggelig,

azon senki nem csodálkozik. De itt? Igyuk egyik korsó sört a másik után?

Még egy-két óra, és a nép szétszéled lefeküdni. Itt maradunk közszemlére

kitéve.

– Nem jut mindenkinek szoba a szállodában – makacskodtam, bár

beláttam, hogy a légjárónak igaza van.

– Na és? A szegényebbje a postakocsiban, a helyén fog aludni… A

gazdagabbak meg… Másik szálloda talán nincs a faluban, de hidd el, a

személyzet már üríti a szobáit, és a vendégek éjszakára szétszélednek a

házakba. Ki kell vennünk egy szobát!

– Veszélyes.

– Ilmar, itt ülni még veszélyesebb! – Hélène a homlokát ráncolta. – Miért

makacskodsz? Majd én odamegyek, egy nőtől aligha kérnek igazolványt,

azután meg Marcusszal csatlakoztok hozzám…

Hallgattam. Nem tetszett nekem ez az ötlet. Amíg honfitársaink között

ülünk, biztonságban vagyunk, ráadásul az utasok három különböző

postakocsin jöttek. Én kezdettől fogva az étteremben reménykedtem, azt

hittem, elüldögélhetünk ott reggelig a részeg kompániában. Megfeledkeztem

arról, hogy az oszmánoknál nincsen bor, sem konyak, nyíltan még likőrt sem

adnak. Az emberek lassan valóban szétszéledtek. A termet most zömében

azok töltötték meg, akik a harmadik postakocsival érkeztek.

– Menjünk a Nővér templomába – döntöttem végül. – A következőképpen

csináljuk… te a feleségem vagy, Marcus a fiunk, és a szent helyekre utazunk

paralízisben megbetegedett, a Birodalomban maradt kislányunk

gyógyulásáért imádkozni. Fogadalmat tettünk, hogy éjszakánként nem

alszunk, hanem a Nővérhez imádkozunk. Elmegy?

Hélène bizonytalanul bólintott. Ha azt mondjuk a papnak, hogy imával

akarjuk tölteni az éjszakát, természetesen nem tehet semmit, kénytelen

megengedni, hogy a templomban maradjunk. Ennél furcsább fogadalmakat

is tesznek az emberek.

– Tehát fizetünk, felállunk, és megyünk a templomba… – kezdtem, de

elakadt a szavam a verandára éppen feljövő emberek láttán. A légjáró

rémülten elfordította fejét, nem értett semmit, és ingerülten közölte:

– Csinos lány, de lovagja van, Ilmar.

De én nem a lányt néztem, bár valóban csinos volt, egy fiúval kézen fogva

jött, de azt Hélène tévesen vélte lovagjának, arcuk annyira hasonlított, hogy

nyilvánvalóan testvérek.

Én azt a magas, szikár, epés arckifejezésű öreget figyeltem, aki épp bejött

az étterembe, egy kövérkés, sápadt, durva felépítésű férfinak magyarázva

valamit. Öltözékük szerény volt, mint a zarándokoké, az egyetlen furcsaság

a másik férfi oszmán módra simára borotvált feje volt.

De hogyan is lehetne jobban elrejteni egy szerzetesi tonzúrát? Vagy

parókával, ami veszélyes, vagy simára borotválva.

Felálltam, és éreztem, hogy lelkemet melegség önti el. Mintha minden

gondunk megoldódott volna.

Az öreg, aki szabad helyet keresve fiatalosan élénk pillantással

körülnézett, megdermedt. Én egyáltalán nem rejtőzködve barátságosan

integettem. Nincs ebben semmi meglepő – együtt utazunk, csak mi előbb

értünk az étterembe, ők meg később!

Elképedt a borotvált fejű férfi is, néma döbbenetében összetette kezét a

csónakocska jeléül, és hangtalanul suttogott valamit. Bagdadi Jean és Jens

előbb nyilván a templomba ment, a lelki táplálékot a testi elébe helyezve.

– Ki az? – kérdezte Hélène nyugtalanul.

– Jaj… – mondta Marcus elvékonyodott hangon, és összerezzent.

A gyógyító és a szerzetes már magához tért, és elindult felénk.

– Jean meg az a… Jens? – kérdezte Hélène. – Ők azok?

Hát ez tetszik nekem annyira benne – rögtön fölfog mindent! Csak az

zavart, hogy nem mutathattunk különösebb örömet a találkozás miatt. Pedig

ebben a pillanatban képes lettem volna a haszontalan öreg lába elé borulni,

akár a tékozló fiú a példabeszédben!

– Üljenek ide hozzánk! – mondtam hangosan –, már vártuk magukat.

– Mi meg csak… – mondta Jean le nem véve pillantását Marcusról. – Ó,

látom, megismersz…

Marcus szégyenlősen bólintott.

– ’Stét… – motyogta.

– Örülök, hogy látlak, barátocskám – felelte a gyógyító, majd könnyedén

meghajolt Hélène felé. – Nos… nem lévén lehetőségem a megfelelő módon

bemutattatni… a körülmények folytán tekintsük úgy, hogy régi ismerősök

vagyunk, rendben?

Hélène mosolyogva bólintott.

Jens a pincért megelőzve odahúzott az asztalhoz még két széket. Segített

Jeannak leülni – a gyógyító nyilván ugyanúgy beidomította őt, mint Antoine

engem.

– És hol… – kezdte Jean.

– Elszakadtunk egymástól – vágtam rá rögtön. – Ez hosszú história…

Miért jöttek el Aquincumból?

– A szállodában egy levél várt minket. – Jean a homlokát ráncolta. –

Ismeretlen kézírás volt, de… valami nincs rendben?

– Minden rendben van – nyugtattam meg a gyógyítót. – Rendes pali az a

Remy… a püspök testőre. Mi kértük meg, hogy hagyjon maguknak üzenetet

a szállodában. Minden rendben. Jean, vettek itt ki szobát?

– Egy szánalmas egérlyukat, eszelős összegért! – mondta a gyógyító mély

átérzéssel. – És maguk nem tudtak szobát bérelni?

– Nem. Mi… véletlenül vagyunk itt.

Az asztal fölött közelebb hajolva hozzájuk nekiláttam elmesélni

kalandjainkat. Természetesen rövidre fogva. Elmeséltem, hogyan

találkoztunk Gerard-ral – Jens szeme ekkor kimeredt, elmondtam, hogyan

csatlakozott hozzánk Péter, a magori srác, hogyan találtuk meg Marcust,

Hélène-t, Luisát és Arnoldot, beszéltem Faridról, a muszka ügynökről, az

Aquincum alatti katakombákról – és Jean ekkor felindult azokról a föld alatti

utakról hallva, amelyeket Antoine-nak meg kellett tennie…

Amikor befejeztem, Jean nem tett fel felesleges kérdéseket. Nem kérdezte

meg, hisszük-e valóban, hogy útitársaink túlélték a kőomlást. Nem faggatott,

hogy jutottunk át a határon. Egyből a lényegre tért.

– A mi szobánkban fogtok éjszakázni. Reggel pedig beszélek a

kocsisunkkal, azt mondom neki, hogy barátaink a másik postakocsiról

szeretnének átülni hozzánk. Azt hiszem, nem lesz semmi probléma, hely van,

és tegnap felnyitottam egy jókora furunkulust kocsisunk hátsóján… elnézést,

grófnő… és nagyon hálás nekem.

– De ha út közben igazoltatnak minket, nincs semmilyen úti okmányunk

– figyelmeztettem.

– Mindannyian Isten kezében vagyunk – felelte Jean filozofikusan. – Nem

lehet véletlen, hogy a sors minden szörnyű kalamajkából kisegít minket. Igaz,

Marcus?

– Aha – vágta rá gyorsan a fiú. Jean felbukkanása óta csöndesebben ült,

akár a kisegér. A gyógyító pedig, miközben hallgatta mondókámat, egyre őt

nézte figyelmesen.

– Jót tett neked a szabad élet – mondta Jean. – Megerősödtél, megnőttél,

a tekintetedben magabiztosság látszik.

Szerintem magabiztosság éppen nem volt Marcusban. Akkor nem volt.

Fészkelődött a széken, szemét lesütötte.

– Vagyis most nem holmi ifjabb herceg vagy, fiú – mondta Jean, ha nem

is hangosan, de suttognia sem kellett, kihasználva, hogy a zenészek teljes

hangerővel rázendítettek egy tüzes magori csárdásra. – Te most az

Üdvözítőnk vagy… igaz?

– Én… én azt hiszem – suttogta Marcus.

Sehogyan sem voltam képes felfogni a szemünk előtt lejátszódó jelenet

értelmét. Miért vesztette el hirtelen a fejét Marcus, amikor megjelent az öreg

gyógyító? Na és Bagdadi Jean, a peches báró és öreg embergyűlölő? Igaz,

vitatkoztunk Marcus természetéről, arról, mit hoz az embereknek, de

honnan ez az irónia?

– Hogy van a náthád, Marcus? – folytatta a faggatózást Jean. – Késő ősszel

mindig betegeskedtél.

– Semmi baj – mondta Marcus, és tenyerével gyorsan megtörölte orrát.

– A fiúk mindig megerősödnek, ha nem tartják őket melegházban –

közölte elégedetten Jean.

És ekkor megértettem.

Hiszen mi mindannyian csak a palotából történt szökése után ismertük

meg Marcust.

Bagdadi Jean viszont, a sors akaratából, jobban ismerte őt, mint

akármelyik szülő a saját gyerekét. Jean kezelte számos gyerekbetegségét,

beöntést adott neki, amikor az ifjú arisztokrata a kertben teleette magát

éretlen körtével, borogatást rakott rá, ha az ifjabb herceget, akár egy egyszerű

inast, elnáspángolták valamilyen vétkéért.

Hogyan hihetne Marcus magasztos küldetésében, ha emlékszik rá mint

bömbölő, taknyos kölyökre, aki sehogyan sem akarja bevenni a keserű

orvosságot?

És ugyanígy van ezzel Marcus is. Versailles-ban hozzászokott az

imperátori fattyú nem túl irigylésre méltó szerepéhez. Hozzászokott, de nem

törődött bele. Amikor megtalálta a Könyvet, megismerte az Igét, Marcus

elhitte új küldetését. Búcsút vett régi életétől. És akkor hirtelen megjelenik

Jean. Aki csecsemőkora óta ismeri őt. És Marcusnak akarva-akaratlanul

eszébe jut régi énje.

Ó, nem könnyű azok sorsa, akik ismerték a világ hatalmasait

felmagasztaltatásuk előtt!

Jean tenyerébe köhögött, ravaszkásan nézve Marcusra. És mintha

megelégedésére szolgálna, hogy egyből helyre tette a fiút, többet nem

foglalkozott vele.

– Nincs értelme sokáig üldögélnünk itt. Ha megvacsoráztunk, megyünk

egyből a szobába. A postakocsink korán reggel indul, még hűvösben.

Senki nem ellenkezett.

Vannak emberek, akiket az izgalom, a veszély csak nyugodtabbá tesz.

Mélyen alszanak, jó étvággyal esznek, és élvezik az élet örömeit. Általában

én is közéjük tartozom – másképpen nem is űzhetném mesterségemet. De

akkor mintha kicseréltek volna. Talán azért, mert a szokásosnál több kaland

jutott nekünk aznap – hiszen reggel még a Birodalomban voltunk, föld alatti

járatokon verekedtük át magunkat, és még mi minden történt azóta. Így vagy

úgy, nem tudtam elaludni.

Már rég aludt mindenki – Hélène és Marcus foglalta el az egyik ágyat, Jean

a másikat, Jens meg én pedig egyszerűen a padlón feküdtünk. A gyógyító

halkan horkolt álmában, a légjáró forgolódott, én pedig mozdulatlanul fekve

a mennyezetet néztem, amelyen árnyékok imbolyogtak egy utcai lámpa

fényétől.

Szerencsénk van. Mekkora szerencsénk! Ismételgethetjük magunknak

ahányszor csak tetszik, hogy a siker csupán azok jutalma, akik méltók rá,

akiknek erős a teste, lelke. De én tapasztalatból tudom, hogy a szerencse

hajlamos a legkevésbé alkalmas pillanatban elpártolni az embertől.

A mennyezeten inganak az árnyékok, különböző alakzatokba olvadnak

össze, egyik érdekesebb, mint a másik. Az életünk is ilyen – fény és árnyék

váltakozása. És nem tudhatjuk, mi borította az életünkre azt a fekete sávot,

ahogyan az árnyékot nézve sem tudjuk, mi vetette a mennyezetre – talán egy

faág, az ablak előtt elrepült éjszakai madár, vagy valakinek a lámpa fényébe

felemelt keze…

Mintha valóban egy tenyér árnyéka lenne.

Fényes négyszög a mennyezeten, az ágak mozgó árnyéka – és egy

mozdulatlan, mintha széttárt kéz lenne…

A mennyezetet nézve felültem. Mi ez, Nővér, elvégre nem vagyok gyerek,

aki a sötétben rémeket képzel látni!

A tenyér árnyéka megrezzent. Az egyik hosszú, vékony ujj begörbült –

mintha engem hívna.

Érezve, hogy szívem gyorsabban ver, felkeltem, átléptem a mélyen alvó

Jensen, és az ablakhoz mentem.

A karavánszeráj udvara üres volt. Sem éjjeliőr, sem házőrző kutyák. Csak

az udvar közepén világított fényesen egy oszlopon lévő kerozinlámpa, és

alatta, ott, ahol a legmélyebb az árnyék, homályos figura felemelt kézzel.

Felnéztem a mennyezetre. Az ujj megint begörbült.

Gyorsan, nesztelenül, hogy fel ne ébresszem útitársaimat, cipőt húztam.

Pulóvert akartam húzni, mert az éjszakák hűvösek, de végül nem tettem.

Hajtott a türelmetlenség a lámpánál állóhoz.

Leóvakodtam a recsegő lépcsőn a földszintre, elsurrantam a portás mellett,

aki békésen aludt.

Félrehúztam a reteszt, és kimentem az udvarra.

Nem, nem képzelődtem. Valóban várt valaki a lámpa alatt. Sietség nélkül

leengedte a kezét, leült, egyenesen a földre.

Körülnéztem – senki más nem volt az udvaron. Nos, egy emberrel

elbánok… ha kell.

Igyekeztem lassan közeledni a lámpához. A kanócot nyilván teljesen

feltekerték, a fény a szemembe tűzött, és nyilván ezért nem tudtam kivenni

az ülő alak arcát.

Megmozdult és megszólalt:

– Ülj le, Ilmar.

Nem, nem csodálkoztam. Minden sikersorozatnak véget kell érnie egyszer.

Megijedtem, és nem a saját nevem ijesztett meg, hanem a beszélő hangja.

Különös – ez a hang lágy, szinte gyengéd volt, de engem kirázott tőle a hideg.

Mégiscsak fel kellett volna öltöznöm.

– Ki vagy te? – kérdeztem. A beszélő halkan elnevette magát.

– Mit mondana neked a nevem, tolvaj Ilmar?

– Akkor mit akarsz?

– Ülj le.

Kis habozás után leültem. Szintén törökülésbe. Csak ezután szólalt meg

újra:

– Segíteni akarok neked.

Ez megint furcsa volt, beszéde előírásos, senki nem mondaná, hogy nem

ez az anyanyelve… én mégis felismerni véltem valamilyen akcentust.

– Te idevalósi vagy – mondtam.

– Így is lehet mondani – felelte kis szünet után.

Hát így állunk. A Birodalom őrsége elől elszöktünk. Nem engedtünk a

muszka ügynök rábeszélésének. Most meg az oszmánok próbálnak titokban

közbelépni. És most már nincs hova elmenekülnünk… a karavánszerájt

nyilván körülvette vagy ezer janicsár, ezt meg ideküldték tárgyalni.

– Attól függ, milyen segítségről van szó – mondtam óvatosan.

Beszélgetőtársam halkan elnevette magát.

– Ó, nem, nem, Ilmar… Nem fogom azt mondani, hogy az Oszmán

Császárság tejjel és mézzel folyó Kánaán… hogy az emberek itt jóságosak, és

hogy az Igéért cserébe megvédenek benneteket a Birodalomtól…

Mindent tudott!

– Az emberek mindenütt egyformák, tolvaj. Mindegyiknek erő és

hatalom kell, az erő és hatalom pedig a gazdagság. Te ne tudnád ezt?

Akárhová mentek – Muszkaföldre, Júdeába, Kínába, a gyarmatokra vagy az

aztékokhoz – sehol nem lesz nyugtotok. A kínzókamrában, kés vagy tűz alatt

Marcus mindent elmond majd. És nem számít, milyen nyelven beszél hozzá

a hóhér… mindenkinek, mindenkinek az Eredendő Ige kell.

Hangjában olyan mély meggyőződés csengett, hogy ha nem gondoltam

volna magam is így – elhiszem. De én is így gondoltam.

– Egy aprócska fiú, aki elolvasott egy régi könyvet… és Üdvözítőnek

képzeli magát, de a vége szörnyű lesz… – Hangjában most fájdalom volt. –

És ti mindannyian, akik vállaljátok, hogy egy sorba álltok vele, azt találtátok

ki, hogy őt szolgáljátok, mint az a maroknyi júdeai… osztoztok sorsában.

– Miért mondod ezt?

– Mert segíteni akarok.

– És mibe kerül nekünk a segítséged?

Megint halk nevetés hangzott fel, amitől csontom velejéig kirázott a hideg.

– Semmibe. Egyáltalán semmibe. Tegyük fel, nem akarom, hogy az

Eredendő Igét megismerje a Birodalom. De annak sem örülnék, ha az

Eredendő Ige Muszkaföldnek vagy az Oszmán Császárságnak jutna

tudomására. Képzeld csak el, tolvaj, mi történne ezután! Mire törekedne

bármelyik ország a hatalom birtokába jutva és belefulladva a vasba? Hiszen

már az Üdvözítő megmondta: „Ahol a vas, ott vér folyik.” Háborúk törnek ki

világszerte, olyan háborúk, amilyeneket még nem látott az emberi nem. Ha

minden katona golyózóval a kezében indul csatába, ha suhanók ezrei borítják

el az eget, ha a csatahajók úgy sorjáznak a kikötőkben, mint a rozzant

halászbárkák, mi lesz a világból?

– Ezért is menekülünk a Birodalomból – mondtam.

– Az Őrség elől elmenekülhettek. De önmagatok elől nem. Ilmar, hallgasd

meg a tanácsomat.

Vártam.

– A világ legnagyobb titka egy zöldfülű kölyök kezében van, Ilmar. Egy

fiú kezében, aki nem ismeri sem az életet, sem a halált. Hogyan tudna

uralkodni tulajdon tudása fölött? Hogyan tudod te elnézni, hallgatni gyerekes

szeszélyeit? Talán nem emlékszel, mi történt a kényszermunkásokkal és

matrózokkal? Elfelejtetted, milyen ügyesen bánik veletek, mindannyiatokkal?

Milyen kínoktól menekültél meg csodával határos módon az Urbisban őt

mentve? Méltó-e Marcus arra, hogy döntsön a világ sorsáról, joga van-e erre?

– Na és? Talán ragadjak kést, és tapossam ki belőle az Igét?

– Ó, nem. Te erre képtelen lennél, na és minek is? Marcus végül is csak

egy gyerek, aki próbál felnőtté válni. Gyerek, aki nagy merészen erejét

meghaladó terhet próbál a vállára venni. Nem szolgálnotok kellene neki,

hanem tanácsot adni, nevelni.

– Neki nincs szüksége tanácsokra… – kezdtem. És elhallgattam, mert

eszembe jutott, mennyire megváltozott Marcus Jean megjelenésekor.

De hát felnőtt-e már? De hát igaza van-e? Elbűvölten nézzük, hogyan tesz

csodákat az Eredendő Igével, de egy éretlen gyermek is képes csodát tenni

golyózóval vagy egy gőzgép fogantyúival a kezében.

– Nem fog a tanácsaimra hallgatni – mondtam.

– De igen. Ha a bizalmasa leszel, hallgatni fog rád. Te mentetted meg a

kényszermunka elől. Védelmezted őt, pedig még nem is tudtál az Igéről.

Neked hinni fog.

– Nem vagyok olyan bölcs, hogy tanácsot adhassak neki – mormoltam.

Különös beszélgetés volt ez. Mintha álmodnék – bár ébren voltam. A világ

mintha megdermedt volna körülöttünk – elült a szél, a csillagok nem

hunyorogtak fölöttünk, az alvó szállodából egyetlen nesz sem hallatszott.

Csak én ültem a titokzatos ismeretlennel szemben, vitatkoztam vele, és

valahányszor meghallottam a hangját, rázott a hideg.

– Akkor hallgass meg, Ilmar. Te voltál nincstelen, és voltál gazdag. Talán

nem jöttél már rá, hogy az emberi bajok legfőbb forrása az éhség és a

nincstelenség? A parasztok nyomorúságos faekével kapirgálják a földet, az

iparosok elhasznált, ócska szerszámokkal dolgoznak. Az emberek kétezer éve

az Igére rejtik szánalmas kincseiket, eltüntetve ezzel a világból. Hát hadd

adjon Marcus bőséget az embereknek. Hadd változzon a szegénység

gazdagsággá. Hadd legyen az Ige mindenki számára hozzáférhető.

– Akinek nincs semmije, irigyli azt, akinek van egy garasa. De ha adsz neki

egy garast, azt fogja irigyelni, akinek van egy acélmárkája. Nem hiszem, hogy

megváltozna az ember természete pusztán attól, hogy van mit ennie és

magára vennie. Hélène, a légjáró előkelő családból származik, de boldoggá

tette őt a gazdagság? Lehet, hogy nem csak kenyérrel él az ember?

– Az emberek megosztottak… – mondta beszélgetőtársam kis hallgatás

után. – Te jól ismered a határokat. Tudod, milyen idegennek lenni idegen

vidéken, és mit jelent az idegen vidék az idegen számára. Talán nem fogtad

fel, hogy az emberiség másik nagy baja az emberek közti különbség? A bábeli

torony óta összekeveredett nyelvek különböző volta, a különböző törvények,

amelyeket kapzsi és gyáva uralkodók vezettek be? Az Ige gazdagságot és erőt

ad Marcusnak – hát hadd használja az Igét arra, hogy eltörli a határokat.

Legyen egységes a világ, omoljon le minden őrtorony a határokon, hadd

beszéljenek ismét egyetlen nyelven az emberek, ahogyan korábban. Nem

kell ezért vért ontani: Marcus olyan gazdag és olyan erős lesz, hogy a világ

önként omlik a lába elé.

Egy pillanat alatt átfutott a szemem előtt az összes ország, amelyben

megfordultam. A muszkaföldi minaretek aranyozott és kék hagymakupolái,

a nomád kirgizek jurtái a végtelen sztyeppén, a kínai pagodák hajlított tetői.

És azokat az országokat is tisztán láttam, ahol nem jártam, mint színes

litográfiákat egy nyomtatott könyvben: az indiánok wigwamjait, az aztékok

piramisait, a fekete bőrűek agyagviskóit és az eszkimók jégből rakott igluit…

Vad és felvilágosult országok, kicsik és nagyok, nevetséges vagy szörnyű

szokásaik…

– Különböző országokban jártam – suttogtam, lerázva magamról ezt a

káprázatot. – Megtanultam különböző nyelveket, láttam különböző

embereket. Na és talán nem hadakoznak egymással a különböző provinciák

az egységes Birodalmon belül? És vajon a paraszt jobban fogja gyűlölni a

rizsföldön görnyedő, számára ismeretlen kínait, mint a hozzá hasonló

parasztot a szomszéd faluból, mert az nagyobb termést takarított be? És el

kell felejtenünk a saját nyelvünket ahhoz, hogy megértsük az idegen embert?

A különböző színű bőrünk alatt talán nem egyformán piros vér folyik-e

mindenkiben? Az emberek már így is egységesek.

Akivel beszélgettem, ismét elnevette magát.

– Az emberek egy másik nagy baja az, hogy meggyengült a hit. Amikor az

Üdvözítő kimondta az Igét, mindenki elhitte, hogy az az Ige fentről adatott.

Az országok és a népek úgy gyűltek köré, mint az engedelmes bárányok jó

pásztoruk köré. De azóta eltelt kétezer év, és az ígért éden mégsem virágzott

fel a földön. Ezernyi szilánkra hasadva az Ige szétszóródott a földön,

elvesztette erejét és nagyságát. Ne féljen Marcus megtenni azt a lépést!

Támassza fel az Ige korábbi hatalmát, mutassa meg az erejét! Boruljanak le a

földre előtte az emberek a visszatért hittől lelkesen, vigyék őt a karjukban,

hogy lába ne érintse a földet!

– Ha a hitnek bizonyítékra van szüksége, már nem hit, hanem tudás –

feleltem. – És talán kevésbé hisznek az emberek? Ruud testvér, a szent

paladin szívvel-lélekkel hitt az Üdvözítőben és a Nővérben. Megvolt benne

a becsvágy bűne, de csak azért, mert Ruud a hitét akarta bizonyítani. De ez a

hit nem akadályozta meg abban, hogy öljön! Akkor meg minek új csodákkal

kísérteni az embereket?

Beszélgetőtársam megint elnevette magát.

– Tanácsaidra nem volt szükség – mondtam akkor. – Marcus amúgy is arra

készül, hogy mindenkit gazdaggá tegyen, minden országot a maga kezében

akar egyesíteni bebizonyítva, hogy rendelkezik az Eredendő Igével.

– Nos – mondta ironikusan az éjszakai vendég –, akkor valóban nincs

szükség a segítségemre.

– Mégis, ki vagy te? – kérdeztem.

– Hívatlan vendég, akinek szokása tanácsokat adni.

Azt vártam, megint elneveti magát, de ezúttal nem tette.

– Akkor talán… – Egy pillanatra megakadtam. Akárki volt is

beszélgetőtársam, bármennyire nyomasztott is puszta jelenléte, de… – Nem

csatlakozol hozzánk?

Úgy láttam, beszélgetésünk során most először elképedt. És hangjában,

amely mindvégig jóindulatú volt, most maró irónia jelent meg.

– Ezt komolyan mondod, Ilmar? Az a benyomásom, kellemetlenül érezted

magad velem.

– Egyikünk sem angyal – mondtam vállat vonva. – De ha te is az Istent

keresed, egy az utunk.

Nagyon sokáig hallgatott. Azután elnevette magát – mintha fuldokolna.

– Talán még sajnálom is, hogy visszautasítom ezt a javaslatot. Talán.

Egész beszélgetésünk során most először nem reszketést váltott ki belőlem

ez a nevetés, hanem zavart sajnálatot.

– De… – kezdtem.

Hideg szélroham söpört végig az udvaron, és nyilván az üvegbura alá is

befújt, mert a kanóc megremegett, és a láng kialudt. Beszélgetőtársam felállt

– nehézkesen, mint egy öregember.

– Ideje mennem, tolvaj. Érdekes volt a beszélgetésünk. Még ha nem is túl

gyümölcsöző.

– Várj! – Én is felálltam. – Hová sietsz?

De ő már belépett a sötétségbe, és a csillagok fénye túlságosan gyönge volt.

Csak a hideg szelet éreztem, mint aki nyomasztó álomból ébred.

– Hát, ahogy gondolod – mondtam. És rájöttem, hogy már ki tudom venni

a lámpaoszlop körvonalait, a kerítést, a szállodát. Gyorsan,

feltartóztathatatlanul virradt. Nekitámaszkodtam az oszlopnak, a lábam

persze elzsibbadt, csodálkozva körülnéztem. Érthető – amíg égett a lámpa,

fénye elnyomta a közeledő hajnalt. Mégsem emlékszem olyan esetre, hogy

ilyen gyorsan megvirradt volna.

Ezüstösen felcsillant a templom kupolája, rózsaszín fény ömlött el a fák

csúcsán. Csobogni kezdett a víz a mező szélén folydogáló, szennyes kis

patakban. Távolabb az úton feltűnt egy szekér a falu felé haladva, valamelyik

udvaron harsányan megszólalt az első kakas. Idegesen csaholtak a valami

miatt felbőszült kutyák, és az egyik közeli udvarból már ide hallatszott a

gazda hangja, amint semmi jót nem ígért a kutyának. De beszélgetőtársamnak

már csak hűlt helye volt. Vagy bezárta maga mögött a kaput, vagy átugrott a

kerítésen… Mindenesetre odamentem a sövényhez, körülnéztem. Sehol

senki, nincsenek rejtőzködő janicsárok, sem bárki más, aki szívesen osztogat

tanácsokat.

Lehet, hogy mégsem az oszmán titkosszolgálattól jött?

De akkor ki volt?

– Hé!

Megfordultam. A szálloda mögül előjött egy oszmán legényke, az övén

bunkó himbálózott. Nagyon gyanakvóan nézett rám. Alighanem arra

gyanakodott, valami rosszban sántikálok.

– Itt nem szabad! Oda menj, ott a félreeső hely!

Nyilván szundított a bokrok között, ahelyett, hogy őrködött volna. Most

meg fontoskodik. Nevetséges kölyök.

– A virradatot nézem – mondtam békülékenyen. És szándékosan kezdtem

torzítani a nyelvet, ahogyan ez gyakran megesik, ha idegennel beszél az

ember. – Hajnal nézni, mindjárt reggel!

– Hajnal nézni, de félreeső hely ott – tisztázta a fiú mindenesetre, és

továbbment. Olyan képpel, mint aki egész éjjel becsülettel őrködött.

MÁSODIK FEJEZET

amelyben kényelmes terveket szövögetünk, de arra kérnek minket, igyekezzünk

AZ OSZMÁN CSÁSZÁRSÁGBAN rosszabbak az utak, mint a Birodalomban. A

postakocsi rázott, ide-oda dobált minket, úgyhogy sem enni-inni, sem

könyvet olvasni vagy kártyázni nem lehetett. Csak a beszélgetés maradt, és

az ablakon kinézés.

Most első osztályon utaztunk, külön fülkében, volt saját lámpánk, két

puha díványunk, két függőágyunk és egy nyílás a padlón szükség esetére. De

volt miről beszélnünk.

Jean és Jens történetében nem volt semmi meglepő. Minden különösebb

kaland nélkül eljutottak Aquincumig, a határon sem támadt semmi

nehézségük, pedig itt-ott a hivatali helyiségekben ki volt függesztve Jens

képe, aki úgymond „Ilmarnak, a hit és a Birodalom ellenségének segítőtársa”,

de őt nem nagyon keresték, még jutalmat sem tűztek ki a fejére. Nyilván úgy

vélték, nem fogok bajlódni a szerzetessel, megölöm vagy otthagyom

valahol… Számtalanszor elköveti ezt a hibát az Őrség, és nem tanul a saját

hibáiból. Öt évvel ezelőtt Lengyelországban hajszoltak egy rablót, a

legvérszomjasabb rablógyilkosok egyikét, aki senkinek sem kegyelmezett.

Sokáig kergették, amíg eszükbe nem jutott, hogy elkapják a rabló anyját, és

kikössék egy téren a szégyenoszlophoz, hogy ott haljon éhen. És ez bejött!

Három nap sem telt bele, és a rablógyilkos megjelent a téren, megpróbálta

megmenteni az anyját – és a helyszínen összecsapásban megölték őt is, az

anyját is, az egész bandáját is. A környező házak ablakában már korábban

íjászokat helyeztek el… Nem fogok hazudni, Jens kedvéért nem vállaltam

volna a halált, de magára sem hagytam volna az életet nem ismerő, tehetetlen

szerzetest. De az Őrség mindig a legrosszabb feltételezésekből indul ki. És ha

valaki tolvaj – az éhező gyermek utolsó garasát is elrabolja, ha gyilkos – nem

szeret senkit…

A mi kalandjaink sokkal lebilincselőbbek voltak Jean és Jens számára. A

kerékzörgés miatt szerencsére nem hallhattak minket a szomszédos

fülkékben, legfeljebb a neveket mondtuk óvatosságból halkabban.

Csak egy dolgot nem meséltem el. Az éjszakai beszélgetést a karavánszeráj

udvarán. Önmagamnak ezt könnyen megmagyaráztam – minek idegesítsem

fölöslegesen a társaimat?

De valójában… nem tudom. Már magam is kételkedni kezdtem –

megtörtént-e valóban az a beszélgetés, vagy csak félálomban kimentem az

udvarra, és csak képzeltem azt a különös vendéget.

Az a különös vendég és különös kérdései… Az utazás első napján

többnyire csak szundítottam. A díványon bóbiskoltam, mialatt Hélène

mesélt, egy-egy nagyobb zökkenőnél felriadtam, vagy ha valaki gorombán

megrázta a vállamat, egy-két szóval hozzászóltam a beszélgetéshez, és

aludtam tovább. Viszont estefelé, amikorra mindenki elpilledt, de még nem

érkeztünk meg a karavánszerájhoz, én éber lettem. Az ablaknál ülve az út

menti falvakat figyeltem. Itt már nagyon is meglátszott, hogy idegen vidéken

járunk. Errefelé már nem voltak templomai az Üdvözítőnek és a Nővérnek.

Az emberek szokatlan öltözéket viseltek, és mintha másképpen is jártak

volna.

És senki nem tudott arról, hogy a mellettük elhaladó postakocsi a leendő

Üdvözítőt viszi.

Talán soha nem is tudják meg. Elkapnak az oszmánok, útközben a

Birodalom ügynökeinek markába kerülünk, Farid a muszka ügynökök

csapdájába csal minket – és vége. Még a saját fiát sem mentette meg az Isten…

mit mondhatunk akkor a fogadott fiáról?

Marcusra néztem – nem aludt. A többiek mind szundítottak a szállodába

érkezésre várva.

– Marc…

A fiú kérdve nézett rám.

– Marc, sosem volt olyan érzésed – kérdeztem –, hogy a világon minden

hiábavaló?

Egy pillanatnyi gondolkodás után megrázta a fejét.

– Nézz oda – intettem pillantásommal az ablakon túlra. – Látod azt a

parasztot?

Egy oszmán paraszt állt a mezőn, amely mellett épp elhaladtunk. A gazdag

postakocsi megjelenése, úgy látszik, ürügyet szolgáltatott neki egy kis

pihenőre – fölegyenesedett, a kezében tartott botra vagy lapátra

támaszkodott. Hosszú, nyugodt pillantással kísért minket, tekintete nem volt

közömbös, de kíváncsi sem. Így nézik az égen elvonuló felhőket.

– Látom – mondta Marcus.

– Semmi nem változik, Marc – magyaráztam. – A világon semmi.

Hatalmasabb leszel minden földi uralkodónál. Mindenkinek adsz Igét. Valaki

akkor is meg fogja művelni ezt a földet. Hideg késő este itt fog állni mezítláb

és sáros ruhában… de még ha irhabundát és bőrcsizmát húz is, és a kezében

a lapát vasból lesz, nem fából…

– És ez kevés, Ilmar? – kérdezte Marcus halkan. – Ha ez a paraszt jóllakott

és jól öltözött lesz? Tudod, én ezen a nyáron éreztem először éhséget. Amikor

elszöktem Versailles-ból. Korábban nem ismertem. Az éhség nem azonos

azzal, amikor egész nap futkározol, és lusta vagy benézni a konyhára a

szakácsnőkhöz…

– Ezt aztán ismerem, elhiheted. De…

– Valamikor régen elolvastam Kropotkin5 nagyúr könyveit – folytatta

Marc hevesen. – Egyre azon törtem a fejem, hogyan lehetne elérni, hogy

igazságos legyen a világ. Egyszer még azt is kiszámoltam… de tényleg!

Kiszámoltam, mennyi vasa van ennek a bárónak meg annak a grófnak,

mennyi van a birodalmi tartalékokban… És mennyi jut mindenkinek, ha

egyenlően elosztják. Semmi jó nem sült ki belőle. Azért, mert a világunk

szegény.

– De valaki így is, úgy is szegény marad, más meg gazdag. És ez a paraszt

ugyanúgy fog az elhaladó postakocsi után nézni, vagy az olyan gőzzel hajtott

vaskocsi után, amilyet Miraculusban láttunk.

– Na és? De a gyerekei tanulni fognak az iskolában. És ha az Isten elegendő

észt adott nekik, iparossá vagy kereskedővé válhatnak, beléphetnek a

hadseregbe vagy a flottába. És az ő gyerekeik már arisztokratává lehetnek.

Dühösen elfintorodtam.

– Én nem erről beszélek, Marc. Nem az eszement Engels ötletecskéiről. Ki

ne akarná, hogy minden becsületes embernek legyen mit ennie és fedél a feje

fölött? De hidd el, hogy akkor is lesznek olyanok, akiknek a más javára fáj a

foguk, maradnak hülyék és naplopók… De nem is róluk van szó. Marc,

képzeld el, hogy mindezt már sikerült elérni! Hogyan tovább?

– Ez talán kevés? – kérdezte megint makacsul Marcus. De szememet le

sem véve róla bámultam őt, és ettől zavarba jött. Aztán mégis megrázta a fejét,

és rákezdte:

5P. A. Kropotkin (1842–1921) orosz herceg, földrajztudós, anarchista filozófus, fő

műve A kölcsönös segítség mint természettörvény

– Ha eltűnik a földről a szegénység, az emberek elkezdenek az Isten

törvénye szerint élni. Nem lopnak, nem gyilkolnak…

– Nem kívánják felebarátjuk feleségét… – szólt közbe csikorgó hangon

Jean. A gyógyító sem aludt már.

Marcus kissé elvörösödött, de makacsul folytatta:

– Az igazságos és szigorú törvények kiirtják a bűnöket.

– Marcus, a törvények már most is szigorúak – mondtam. – A törvény

senkit nem állít meg. A pokol jegéről is tud mindenki. És arról is, hogy ha a

parancsolatok szerint élnek, beköszönt a földi paradicsom és a vaskor…

Hirtelen megszólalt Jens a maga mindig erős hangján:

– Olyan sok kell az embernek a boldogsághoz? Néha egy nyirkos szoba a

börtöncellák közelében az a hely, ahol boldognak érzed magad.

– Sajnálom, hogy így alakult, Jens – mondtam.

De a szerzetes dühösen megrázta a fejét:

– Nem hibáztatlak, Ilmar. – Homlokát ráncolva igyekezett visszatalálni

elsuhanó gondolatához. – Én azt mondom, hogy szegényen is lehetsz boldog.

Az alázatban. A bűnbánatban.

Jens kinyújtotta kezét, megfogta Marcus állát, arcát maga felé fordította.

Nem durván, de az előző napi áhítat nélkül.

– Azt hiszem, rendes fiú vagy – mondta. – És azt gondolom, az Úr nem

azért teremtett minket, hogy legyen játékszere. És nem is azért, hogy

dicsőítsük őt. És nem is bűnhődésre és bánatra. Az ember boldogságra

születik, fiú. És bár én csak egy nincstelen szerzetes vagyok… aki megszegte

a fogadalmát, majd szembeszállt magával az Egyházzal, de voltak napok,

amikor boldog voltam. Amikor tudtam, hogy egy vagyok az Isten

legszeretettebb gyermekei közül, hogy ezt a világot nekem teremtették, hogy

amikor nevetek, mosolyog az ég. Nem számított, hogy korog a gyomrom,

hogy a hátam fáj a korbácsütésektől. És azt is tudom, hogy legalább egyszer

életében minden ember érezte ezt.

Szigorú pillantással végignézett rajtunk, mintha ellenvetést várna, de

mind hallgattunk. Mind emlékeztünk valamire. Én is. A távoli múltból.

Hogyan hullott keringve a sárga levelekre az első hó, hogyan mentem az erdő

szélén, a lelkem tiszta volt, egy dallam zengett benne, kezem pedig valakinek

a kis tenyerét melengette, és csak fel kellett néznem, hogy lássam – mosolyog

a fénylő téli égbolt. Arra sem emlékszem, hol és mikor volt ez, a lány nevét

sem tudom felidézni, az arcát is alig…

De arra emlékszem, hogyan hullottak az éjszakai égből a telihold

fényében a fehér hópelyhek. És emlékszem, hogyan mosolygott rám az ég.

Nem volt akkor bennem egyetlen cseppnyi keserűség sem, egyetlen

gondolat sem az élet hiábavaló voltáról!

– Kérlek, fiú – mondta Jens –, válj igazi Üdvözítővé! Intézd úgy, hogy

megismerjük a szeretetet, és viszonozni is tudjuk! Nem tudom, hogyan, de

tedd meg!

És a rázkódó postakocsi szűk fülkéjében ez a nehézkes, nem szép, az

élettől megtaposott ember térdre ereszkedett, és Marcus kezét csókolgatta.

„Ne mondj semmit! – rimánkodtam gondolatban. – Nem kellenek szavak!

Ne ígérj neki semmit, ne esküdj…”

– Mindent megteszek, Jens – suttogta Marcus. – Mindent, amit csak

tudok…

Jens egyre előtte térdelt, a kezét szorongatta. Várt valamit.

Melléguggoltam, a szemébe néztem.

– Jens… kelj fel, Jens.

A szerzetes nehézkesen feltápászkodott, de szemét le nem vette Marcusról.

Kintről ostorpattogás hallatszott be, a kocsis káromkodva, ostorral próbált

lekergetni az útról egy dühös kutyát, amely a postakocsi nyomába szegődött.

Beértünk egy faluba.

Másnap délben kocsink megállt Craiovában.

A legegyszerűbb az lett volna, ha a többi zarándokkal együtt folytatjuk az

utat Júdea felé. Ők már megállapodtak a helybéli kocsisokkal, hogy elviszik

őket egészen Sztambulig, onnan pedig a tengeren folytatják az utat Júdeáig.

De nekünk meg kellett várnunk a társainkat. Azonkívül iratok nélkül sem

Marcus, sem én nem is álmodhattunk arról, hogy szabadon utazzunk.

Megálltunk a karavánszeráj udvarán, az oszmán postakocsikat nézegettük.

Furcsán festettek – nem volt rajtuk zárt fülke azoknak, akik magukban

akarnak utazni, az ablakokban nem volt üveg, úgyhogy az út pora belepi az

utasokat, a tetőn meg annyi volt a pad, csoda, hogy nem szakadt be.

– Rosszak az utak – elmélkedett Hélène. – Az emelkedőkön gyakran tolni

kell a kocsit, hát minél több harmadosztályú utasra van szükség.

– Az ország szegény, csak erről van szó – jegyezte meg szkeptikusan a

gyógyító.

A kocsisok hízelgő mosollyal mászkáltak a zarándokok körül.

Megragadták ruhájuk ujját, a szemükbe néztek, és tört birodalmi nyelven

ajánlgatták, hogy gyorsan és olcsón elviszik őket Sztambulba vagy akár

tovább is, az egész Császárság területén bárhova.

Amikor egy pirospozsgás, fürge kocsis Jeant kezdte rábeszélni, hogy

utazzon Bagdadba – „szép város, remek város” –, alig álltam meg nevetés

nélkül.

Jean, Bagdad bárója sztoikusan állta a rohamot. Nyilván megszokta már

nevetséges titulusát. Végül a kocsis, aki Bagdadba készült postakocsijával,

odahívta cimboráját, aki ócska kétkerekűjén elvitt minket a Kaddesi

szállóhoz, amelyben zömmel külföldiek szálltak meg. Craiova nem nagy

város, de azért város. Nem jártak az utcán kecskék meg tehenek, az utcák

többsége is kövezett volt, és nagyjából tisztán tartották őket.

Velünk különösebben nem törődtek – sok zarándok és kereskedő

megszállt itt, Pannóniából is, Horvátországból is. Azt beszélik, megfordulnak

itt a legengesztelhetetlenebb hajdúk is, akik az összeomlás után

átmenekültek a határon és az Oszmán Császárságban leltek menedékre. De a

hatóságok szigorúan szemmel tartották őket, így még volt honfitársaikra sem

támadhattak rá, bármennyire szerették is volna.

A kocsis egyre hátrafordulva helyeslően csettintgetett nyelvével és

mosolygott – vagy jóindulatát demonstrálva, vagy háláját, amiért őt fogadtuk

fel. Válaszképp mindannyiszor kénytelenek voltunk egyetértően bólogatni,

és az utazás végére mindannyiunknak nagyon elegünk lett kocsisunk

jóindulatú fizimiskájából.

A Kaddesi új szálloda volt, a Birodalom igényeire tekintettel épült, miután

főleg az onnan érkezők számára létesült. Öt szint, mindegyik előtt nagy

erkélyek, amelyek a forró klíma miatt pótolhatatlan szolgálatot tettek. Volt

egy hatodik szint is, itt volt az étterem.

Bár sok vendég érkezett, sikerült kivennünk két szobát, de olyan áron,

ami Jeant keserű zúgolódásra indította.

Hélène-nel összenéztünk, és lefoglaltuk az egyik szobát, Marcust Jean és

Jens felügyeletére bízva. És fél óra múlva, miután rendbe szedtük magunkat,

már az étteremben ültünk.

Itt, a turistáknak tett engedményként, a Birodalomból ideszállított bort is

felszolgáltak. Pokoli árat kértek érte, és megvető grimasszal, vászonba

burkolva hozták ki, hogy elrejtsék a palackot. De mi így is örültünk neki. A

tető legszélén ültünk, feszesre kihúzott vászonernyő alatt, amely a

napfénytől védett minket. Fentről csodálatos kilátás nyílt – ha kémek lettünk

volna, akik a város tervrajzát akarják felvázolni, itt könnyű dolgunk lenne. A

pincér sis-kebabot szolgált fel esküdözve, hogy ez a város legjobb sis-kebabja,

párolt birsalmát, grillezett gombát és ajrant, erjesztett juhtejből készült italt.

Egy kis időre megkönnyebbültünk, mintha nem is üldözőink elől

menekülnénk, hanem közönséges turisták vagy zarándokok volnánk, akik

megpihennek egy idegen országban.

– Egészen kellemes itt – mondta Jean a sis-kebabot falva. – És ez is egészen

ízletes. Kár, nagy kár, hogy ősi birtokaim nem tartoznak a Birodalomhoz…

Szerintem a muszka saslik finomabb a sis-kebabnál, de olyan jól éreztem

magam, hogy nem kezdtem vitatkozni. Még bólintottam is az öregnek.

Marcus viszont megszólalt:

– Megígérem neked, Jean, a tiéd lesz Bagdad.

Az energikusan rágó gyógyító egy pillanatra felfüggesztette állkapcsa

tevékenységét. Az volt a benyomásom, hogy Jean és Marcus között valami

kimondatlan feszül. A gyógyító hallgatott, megfeledkezett kihűlt sis-

kebabjáról, Marcust nézte. Így néz az öreg apa a fiára, amikor az hirtelen

kiveszi kezéből a nehéz terhet. Nézi őt, és először érti meg, hogy a gyermek

felnőtt.

– Mire te azt visszaszerzed, az utolsó fogam is kihullik – mondta végül

Jean. – Add ide inkább azt a szószt, barátocskám.

Én azért megértettem – az öreg megilletődött. Marcus pedig magára talált

az után az este után, leküzdötte a találkozás okozta zavarát. Megint a jövendő

Üdvözítő lett, nem a taknyos ifjabb herceg.

Nem csak én, a többiek is megértették.

A felszolgáló kávét hozott nekünk: ízletes volt, bár az új oszmán divatnak

megfelelően kardamommal agyonfűszerezve. Kértem egy szivart, és

felidézve a régi emléket megérdeklődtem, nincs-e mézes szivarjuk. A pincér

elcsodálkozott, de megígérte, hogy utánanéz.

– Sokáig várunk a többiekre? – kérdezte Jean. Csodálkozó pillantásomat

elkapva, magyarázni kezdte: – Ilmar, te is nagyon jól tudod, hogy bármelyik

pillanatban…

– Várnunk kell – feleltem. – Amennyit kell, annyit várunk. Egy napot,

egy hetet…

Jean madárként fölvetve fejét lenézett a városra. Felsóhajtott.

– Ilmar – mondta –, mekkora esélyük volt a túlélésre a kőomláskor? Ti

Marcus képességeinek köszönhetitek, hogy megmenekültetek. – A „csoda”

szót szándékosan kerülte. – De a többiek…

– Élnek – mondta Marcus. – Tudom.

– Antoine régi barátom. Az egyetlen barátom – mondta rövid hallgatás

után Jean. – Köszönöm a meggyőződésedet. Nem a legszebb halál egy

légjárónak a föld alatt eltemetve lenni…

– Ő is életben van. – Marcus magabiztosan nézett rá. – Érzem, gyó… Jean.

– Nos – bólintott Jean –, akkor térdre borulok előtted. Elismerem, hogy

már nem az a kisfiú vagy, aki hozzám rohant, hogy elpanaszolja sérelmeit, és

gyógyírt kérjen…

Visszatért a pincér. Arcán örömteli mosollyal és egy tálcával a kezében.

– Uraságod kérte a mézes szivart?

A tálcán cédrusfa dobozban néhány szivar feküdt. Kivettem az egyiket,

megszagoltam.

A szivar mézillatú volt. Gyatrán volt összecsavarva, kissé ki is száradt – a

szivarokat csak most tették bele a dobozba, efelől nem volt semmi kétségem.

De mézillatú volt!

Alkudozás nélkül fizettem, leharaptam a szivar végét, rágyújtottam az

udvariasan odatartott gyufáról.

– Minek örülsz ennyire? – kérdezte Hélène csodálkozva.

– Hát csak… Egy amszterdami étteremben egy asztalhoz kerültem

Arnolddal. Gyanakodni kezdett rám, és akkor én oszmán mézes szivart

kezdtem követelni. Nem volt, erre botrányt rendeztem… és elszöktem.

– Na és?

– Nem is tudtam, hogy létezik ilyen szivar!

Hélène még mindig nem értette. Megrántotta a vállát, intett a pincérnek,

és kért még egy kávét.

Én felálltam, sétálni kezdtem a tetőn, a szivaromat szíva.

Nem kell sok az embernek a boldogsághoz. Nagyon kevés is elég, néha

már az is, ha megtudod, hogy amit bolond fejjel kitaláltál, valóban létezik.

Még akkor is, ha a szivar eléggé vacak.

Másnap kora reggel az imára hívó müezzin kiáltására ébredtem. Nem

kiabált sokáig, de a hangja olyan átható volt, hogy végleg felébresztett.

Hélène valamit mormolva fejére húzta a takarót, és aludt tovább.

Felkeltem, nadrágot húztam, és kimentem az erkélyre.

A mecset a szállodától egysaroknyira volt. Nyilván azért, nehogy a

szállóvendégek megfeledkezzenek arról, hol vannak. A világos ég hátterén a

minaretek olyan vékonynak látszottak, hogy épp csak a lépcső férhetett el

bennük. Idegen hit, idegen szokások.

A müezzin kiáltozott még egy darabig, majd elhallgatott, és lemászott.

Muszkaföldön, bár csaknem ugyanilyen minareteket építenek, de ott csak

napjában egyszer szólítanak imára, estefelé. Talán ezért van, hogy hit

dolgában nem jutnak egyetértésre az oszmánokkal…

A város ébredezett. Az utcákon fel-feltünedezett a szegényebb népség,

elhúzott néhány szekér. Erős hordárok cipeltek valahova egy sűrűn

befüggönyözött gyaloghintót.

Álltam ott, magam sem tudva, mire várok.

Bár nem, hazudok. Tudtam, mire várok.

A kockaköveken dübörögve begördült két hintó. A korláton áthajolva

figyeltem, ahogy a porral borított utasok kikászálódtak belőlük.

Nem csodálkoztam. Amikor az elsőként kiszállt Arnold gyanakodva

körülnézett, és felfelé fordította fejét, integettem neki. Arnoldnak kimeredt

a szeme. Vakon tapogatva visszanyúlt a püspökért – világi öltözékben Gerard

inkább emlékeztetett erőteljes mesteremberre, mint rangos egyházi

személyre –, és felmutatott rám.

Intettem a püspöknek is.

Összes útitársunk ott állt a szálloda előtt. Szótlanul, a sürgölődő,

járandóságukat követelő kocsisokra nem figyelve, ugyanolyan arckifejezéssel

engem néztek.

Hallottam egyszer, valamikor nagyon régen egy kifejezést – „a sors

embere”. Egy költőről mondták, aki nem röstellt eljárni Amszterdam

tolvajlebujaiba. Talán ihletet keresett köztünk, talán így akart kihívást dobni

a világ arcába, nem tudom.

Senki nem bántotta a költőt, rendes ember volt, ha pénze akadt,

mindenkit vendégül látott, ha pénzszűkében volt, nem vetette meg, ha

vendégül látják. De volt az arcán valami kifejezés, amely mindenki mástól

megkülönböztette, mintha láthatatlan pókháló lenne. És egyszer a vén csont

Niko, előmászva tulajdonosi dolgozószobájából, tekintetével az abszintot ivó

költőre mutatva, odasúgta nekem: „a sors embere”.

Akkor semmit nem értettem, de nem kérdeztem vissza, csak értelmes

képpel bólintottam.

De egy hónap múlva a költő ópiummal teleszívta magát, és a manzárdból,

ahol lakott, kilépett az ablakon, „az ihlet kedvéért”. Vagy összetévesztette az

ajtóval, vagy úgy döntött, tud repülni… vagy egyszerűen csak meghallotta a

sors hívását.

Azóta néha észreveszem azoknak az embereknek arcán a nyomot, akiket

elhívott a sors.

Társaink arcán, mindegyikén láthatatlan árnyék feküdt. Ez nem

feltétlenül jelent bajt. Láttam én ilyet olyan emberek arcán is, akiknek jobbra

fordult a sorsa, és akik ezt titkon már sejtették is.

De még sosem láttam egyszerre hét olyan embert, akiknek arcán ott volt

a sors bélyege. Sajnos nincs az a tükör, amely segítene, hogy saját arcunkon

megláthassuk ezt a jelet.

Elsőnek Luisa mozdult el helyéről. A szálloda bejáratához rohant, szeme

kimeredt, arcán örömteli mosoly ült.

Hát persze, hogyan is élhetett istenített Marcusa nélkül…

Arnold lerázta magáról a már teljesen felbőszült kocsisokat, vita nélkül

fizetett. Én visszamentem a szobába, leültem az ágy szélére, megsimogattam

Hélène vállát. A légjáró aludt, nem reagált a becézésre.

– Ébredj – súgtam. – Hélène…

A légjáró motyogott valamit, a hátára fordult, elégedetlenül az ablakra

pillantott:

– Korán van még… rosszabb vagy, mint a müezzin, Ilmar.

– Megjöttek a mieink – mondtam.

– Á! – Hélène csodálkozás nélkül felült az ágyban, gyorsan mellére húzta

a takarót. – Menj ki, felöltözöm…

Ó, ezek az előkelő dámák…

Menet közben begombolva ingemet átmentem a másik szobába. Hélène

utánam kiáltott:

– Mind megjöttek? Jól vannak?

De semmi kétely nem volt a hangjában.

Amikor a sors különböző embereket sodor össze, valakit a társadalom

legaljáról, mást pedig felsőbb körökből, nem fognak összeférni. Ezt első

kényszermunkám ideje óta tudom. Önmagában véve mindegyik jó ember: az

írástudatlan parasztember, aki bottal látta el az adószedő baját, egy másik

pedig gyilkos pamflettel gúnyolta ki az uralkodó Házat. Ha összekerülnek, az

baj… A pamfletszerző ki nem állja a paraszti szellemet és azt a szokást, hogy

ott szarik az első fal tövében, ahol rájön. A paraszt pedig egyszerűen

megvadul a pamfletszerző beszédmódjától, mert szavainak a felét sem érti.

Igaz, köztünk nem volt bunkó paraszt. De mit gondoljon az ember a

Gerard és Jens, Antoine és Louis, Hélène és Luisa közti szakadékról? Ráadásul

vannak régebbi keletű, de elkerülhetetlenül máig ható kapcsolatok. Hélène

és Luisa régi viszálya. Az Arnold és énközöttem folyó macska-egér játék,

amely már Amszterdam óta tart.

Ilyen helyzetben csak egy mentség van – egy ember, aki az egész társaság

szellemi középpontja, szent oszlopa. Aki magára veszi a közös terhet, aki

egyetlen szavával lecsillapítja a vitázó feleket. Ez az ember nálunk

nyilvánvalóan Marcus volt.

Mint most is. Csak egy negyedórára hagytam ott az összegyűlt társaságot,

hogy az étteremben megrendeljem a szobánkba felhozott reggelit. Mialatt

megbeszéltem a pincérrel, megengedett dolog-e „az egészség megóvása

érdekében” bort vagy valami erősebbet felszolgálni nekünk (mint kiderült,

az egészség megóvása érdekében lehetséges, bár sokba kerül), mialatt

fizettem – az amúgy is nagyon magas árhoz megpróbáltak még valamennyit

hozzáírni –, a beszélgetés a szobában majdnem verekedéssé fajult.

Arnold volt a bajkeverő.

Hélène nyitott nekem ajtót, feldúlt volt, és dühös. Nyomban be is csukta

az ajtót, de a lárma így is kihallatszott a folyosóra. Arnold, szája sarkában

meggyújtatlan cigarettával, Fariddal ordított:

– Tudtam, hogy ez lesz a vége! Minden előre ki volt találva!

A muszka zavartalanul hallgatta, meg sem próbált ellentmondani neki.

Öngyújtót forgatott a kezében, mintha tüzet akarna adni Arnoldnak, csak

arra vár, hogy az elhallgasson.

– Muszka trükkök!

– Nem tudtam – felelte szelíden a kém.

– Nem tudtad?

– Mi történt? – kérdeztem Hélène-től.

– Farid kijelentette, hogy az a legbiztonságosabb, ha a határon át

Muszkaföldre megyünk. Hogy Júdeáig nem juthatunk el, túlságosan hosszú

az út. – Hélène elfintorodott. – Részben igaza van…

– Nem kapjátok meg az Igét! – üvöltötte Arnold. – Elég volt! Megyünk

Júdeába! Te meg szerzel iratokat!

Tehát mindent elmondtak neki, nem titkolóztak tovább. A kém fölállt,

tüzet csiholt az öngyújtóból. Arnold elvörösödött, mintha a lángot nem a

cigarettájához, hanem az arcához tartották volna. De ekkor megszólalt

Marcus, aki eddig szótlanul ült az ablaknál:

– Arnold, nincs szükség vitára. Júdeába megyünk. Farid, köszönöm a

figyelmeztetést.

A volt őr még mindig fortyogott, ezért én is közbeszóltam:

– Arnold, egymagunk soha nem jutottunk volna ki Aquincumból. Végül

is a te barátaid árultak el minket.

Arnold dühösen legyintett, de abbahagyta a vitát.

– Az én dolgom az, hogy figyelmeztessem magukat – mondta

békülékenyen Farid. – Megismétlem: szerintem az lenne a legnagyobb baj,

ha a nagyhatalmak bármelyike megszerezné az Igét. És mint olyan ember,

aki ismeri az ilyen-olyan nagy megrázkódtatások gyökereit, meggyőződésem,

hogy a Birodalom nem fog beletörődni, ha rájön, hogy a halacska kicsusszant

a hálóból. – Kis gondolkodás után hozzátette: – Egyébként Muszkaföld sem

fog ölbe tett kézzel várakozni. Nem, nem, Aquincum óta én semmilyen

jelentést nem küldtem. De mindenütt vannak kollégáim. A Házban is. Azt

pedig nem nehéz kitalálni, maguk hová igyekeznek.

– Nem lesz háború – mondta Hélène mély meggyőződéssel. – Nem, a

Birodalom nem kezd háborút!

– Ki beszél itt háborúról? – lepődött meg a kém. – De már incidensek…

azok megesnek néha. Például irányt tévesztett egy suhanó, oszmán terület

fölé repült, és leejtett egy gyújtóbombát a hajdúk táborára. És figyeljék meg,

semmiféle tiltakozás nem történt! Hiszen a Császárság megesküdött, hogy a

hajdúk nem létesítettek tábort a területén. Ugyanígy itt is: véletlenül áttéved

a határon a gárda egy kohorsa, majd visszamegy. Na és hogy eközben magával

ragadja Marcus herceget… de hiszen mindenki tudja, Marcus nincs oszmán

földön!

Gerard, aki eddig szó nélkül figyelte a vitát, felemelte a kezét, csendet

kérve.

– Elég! Engem meggyőzött. Igaza van. Uram, tud okmányokat szerezni

nekünk? Mindegyikünknek, mert azokról a papírokról, amelyekkel a határt

átlépve utazunk, ordít, hogy hamisak.

– Tudok – mondta Farid lassan. – Craiovában van… vannak jó emberek.

– Akkor ne késlekedjen, barátom. Sőt, arra kérem, mondjon le a reggeliről

is.

A muszka nem ellenkezett. Felállt – és abban a pillanatban mellette

termett a mosolygó Arnold.

– Engedje meg, hogy elkísérjem, kedves barátom – mondta teli szájjal

vigyorogva.

– Lekötelez. – Faridnak eszébe sem jutott tiltakozni. Együtt léptek ki az

ajtón, épp csak hogy nem hajbókolva egymás előtt: a gyanakvó őr és az ezen

titkon mulató kém.

– Legalább ettek volna – mondtam, alighogy becsukódott mögöttük az

ajtó. – Mindjárt hozzák a reggelit.

Gerard megrázta a fejét.

– A muszkának igaza van, Ilmar. Túlságosan sokáig tettük próbára a

Birodalom türelmét. A határ nincs túl messze, egy merész század néhány óra

alatt elér Craiováig… Csak ezek ketten össze ne verekedjenek útközben.

Antoine halkan elnevette magát.

– Az ezredünket egyszer átdobták Katalóniába… két provincia fegyveres

összetűzésbe keveredett, mert nem tudtak megosztozni egy talpalatnyi

földdarabon meg egy apró, szegény bányán. A katonák már tízszer annyi

gabonát letapostak, mint amennyit az a földdarab egyáltalán meg tudott

volna teremni, több vasat koptattak le a kardjaikról, mint annak a bányának

az egész éves hozama. Két hadsereg állt egymással szemben, és már csak az

utolsó parancsra vártak, mialatt fellengzős grófjaik vedelték a bort, és

igyekeztek agyondumálni a másikat. Mi is azt a parancsot vártuk, hogy

megbüntessük azt is, akinek igaza van, meg a bűnöst is. Vagy a sors gonosz

tréfája folytán, vagy egy vezérkari tiszt játszotta a sors szerepét, de úgy

alakult, hogy volt az ezredünkben két légjáró, akik a két marakodó

provinciából származtak. Mindegyikük a maga igazát hangoztatta, nem

fogtak kezet, nem is álltak szóba egymással, harmadik személynek csak úgy

emlegették a másikat: „az”. Milyen mulatságosan, dagályosan hangzott a

falusi kocsma aprócska helyiségében ez a stafétabot-szerűen egymásnak oda-

vissza dobott „az”! Tévedéseikben egyformán elvakultak voltak, és

egyformán volt igazuk is. De mindannyian tudtuk, hogy ha kiadják a

parancsot, mindkettő megy a maga suhanójához, mindketten felszállnak, és

leszórják a bombákat azoknak a fejére, akiket oly elfogultan támogatnak…

– A példabeszéded nem jó semmire, barátom – szállt vele vitába nyomban

Jean. – A muszka spionnak másmilyen parancsot adtak.

– Egyelőre – mondta Antoine. – Csak egyelőre.

– Azt meséld el inkább, mi történt veletek, miután beomlott a járat – kérte

Jean. – A rád oly jellemző ékesszólással.

– Nincs sok mesélni való. – Antoine ügyet sem vetett Jean baráti

ironizálására. – Beomlott a járat. A levegő nehéz volt a portól, a lábunk alatt

repedések… pánikba esve rohantunk, mint a patkányok. Nagyon félelmetes

volt, Jean. Biztosak voltunk benne, hogy ti elpusztultatok. Luisa egyre vissza

akart rohanni… alig tudtuk visszatartani.

A Marcus háta mögött álló Luisa elvörösödött, mint egy lány, akit először

kértek fel táncolni.

– De azután rájöttünk, hogy Marcus megmenekült! – szólt közbe Péter. –

Valamennyien, még én is. Mindannyian megéreztük. Hát… hogy nem

végződhetett így!

Jean felnyögött. Tőle idegen volt a nemrég megtérteknek az a lelkesedése,

amelyet Péter átélt. Na meg egyelőre a társaink is ismeretlenek, idegenek

voltak számára.

– Nagyon jó lehet ilyen biztosnak lenni valamiben, fiatalember… Talán

azt is megsúgja az előérzet valakinek, hogyan juthatunk ki innen?

– Pihenni kell! – riadt fel Luisa. – Nézzetek Marcusra, alig áll a lábán!

Szerintem minden rendben volt a fiúval. Annál legalábbis sokkal jobban

volt, mint a kényszermunkásokat szállító hajón! De Marcus nem vitatkozott

Luisával, még a rend kedvéért sem.

Bár miért csodálkozom? Honnan tudhatnám, mit élt át, miközben olyan

merészen alkalmazta az Igét?

– Nem lenne rossz pihenni – bólintott Gerard. – Mind elfáradtunk. Jól

főznek itt?

– Nagyon – állította Hélène. – De…

– Egy nap? – javasolta Gerard. – Remélem, ezalatt a muszka ügynökök

kerítenek nekünk valamiféle okmányokat. Az én rangom itt már nem jelent

védelmet, légjáró.

– De csak egy nap – egyezett bele Hélène. – Nos? Mindenki egyetért?

Kopogtak az ajtón. Végre itt a reggeli… sokáig vacakoltak vele. Az ajtóhoz

mentem, kinyitottam.

Arnold és Farid állt ott. Az első pillanatban az lepett meg, hogy megszűnt

köztük minden feszültség. Úgy álltak egymás mellett, mint a kenyeres

pajtások.

Azután észrevettem, milyen feszült az arcuk.

– Ilmar, gyorsan… – suttogta Arnold fojtott hangon. Körülnézett, majd

gyorsan berontott a szobába.

– Mi van? – kérdeztem, megérezve félelmüket.

– Hát megtörtént! – bömbölte Arnold. És az orrom alá dugott egy szürke,

a ragasztótól még nedves papírlapot. Látszott, hogy épp most tépte le a falról.

A lapon tulajdon képmásom díszelgett, és valami cikornyás oszmán írás.

– Ott van Marcus, Hélène, Gerard képe is – mondta Farid szinte

nyugodtan. – És az én portrém. – Ha jól értem – mosolyodott el görbén –, a

Birodalom és Muszkaföld közös ultimátumot nyújtott be az Oszmán

Császárságnak. Kész csoda, hogy még szabadlábon vagyunk.

– Nem hallottál véletlenül valamilyen barlangokról Craiova alatt? –

kérdeztem, és igyekeztem bátran mosolyogni.

Nem. Farid csak megrázta a fejét.

Nem érezheti túl jól magát a titkos ügynök, akit tulajdon főnökei adtak

fel.

HARMADIK FEJEZET

amelyben arra készülünk, hogy elpusztulunk a földön, de megmenekülünk az égen

AZ OSZMÁN CSÁSZÁRSÁG peremén, a Craiova nevű kisvárosban tizenkét

ember állt egy szállodai szobában, az egyiküknek az volt a sorsa, hogy

Üdvözítővé váljon.

Nem tudom, hogy jutott megállapodásra az Imperátor és a Kán. Lehet,

hogy elkövetkezett az a titkos, előre egyeztetett pillanat, amikor a Birodalom

és a Kánság megszorongatni készül az oszmánokat. De az is lehet, hogy a

pánik miatt alakult így, amely a szökésünk után kerítette hatalmába az

uralkodókat. Egy dologban nem kételkedtem: biztos, ami biztos, az

oszmánok kiadnak minket. Ha sikerül elkapniuk.

Márpedig elkapni minket nem lesz nehéz. Csak meg kell állítaniuk

minden zarándokot, és arcát összehasonlítani a mi portrénkkal. Ehhez még

napok sem kellenek, elég néhány óra.

– El sem tudom képzelni, hogyan jutottak megegyezésre – szólalt meg

hirtelen Gerard. – Az Imperátor és a Kán… ez elképzelhetetlen!

Marcus felé fordította krétafehér arcát:

– Az Imperátor pontosan azért tudja irányítani a Birodalmat, mert nincs

állandó ellensége! Valószínűleg elhatározták, hogy ketten szerzik meg az Igét.

Hiszen az kimeríthetetlen kincsestár.

– Jobb a világ fele, mint a semmi? – A püspök kétkedve megrázta a fejét.

– Nem. Bocsáss meg, Marcus, de én talán jobban ismerem koronás apádat,

mint te.

– De én nem állítom, hogy nem próbálja meg átverni a muszkákat.

Farid halkan elnevette magát.

– Hacsak a Titkos Kamara át nem veri az Imperátort… Arra gondolok,

hogy két farkas vadászhat közösen a vadra. De ha kicsi a zsákmány, vagy túl

nagy az étvágyuk, elkerülhetetlenül összecsapnak a jogért, melyikük egyen

előbb.

– Mit tegyünk, spion? – Gerard úgy nézett rá, mint aki egyszerű és világos

receptet vár tőle.

Farid széttárta karját. Odament az ablakhoz, lenézett.

– Egyelőre senki – mormolta. – Nem tudom, eminenciás uram.

– Ilmar?

Nem tehettem mást, megismételtem Farid mozdulatát.

– Itt nem jártam, eminenciás uram. Ismeretlen vidék ez számomra.

Az elsőként megszólaló jogán Gerard lett a vezetőnk. És most mindenki

az ő megszólalására várt.

– Hélène, sok katonát állomásoztatnak itt az oszmánok?

– Sokat – erősítette meg Hélène. – Eleget ahhoz, hogy átfésüljék a várost

és a környékét. Közel a határ, a városon kívül egy lovassági egység, vannak

gyalogosok is, sőt egy suhanópálya is… – Elakadt a szava.

Gerard kérdő pillantással nézett végig rajtunk.

– Túl sokan vagyunk – mondta ki a közös véleményt Jean. – De…

megpróbálhatjuk megmenteni Marcust.

– Készüljetek, gyorsan – mondta Gerard. – Három perc a készülődésre,

senkire nem fogunk várni!

Mit kellett összeszednünk? Az újonnan érkezetteknek még arra sem volt

idejük, hogy kipakolják nyomorúságos táskáikat, mi meg mindenünket

elvesztettük a kőomlásban.

Három perc múlva mindannyian kiléptünk a szállodából. A portás feszült

pillantással kísért minket – talán már értesült az új hírekről? De bölcsen meg

sem próbált megállítani minket.

Aquincummal ellentétben Craiova utcáin semmiféle nyugtalanság nem

volt érzékelhető. De alig léptünk ki a szállodából, minden tekintet ránk

szegeződött. A szemközti kávézó vendégei, a boltok unatkozó eladói, a

szálloda előtti téren várakozó fuvarosok – mindenki minket nézett. Mohó,

de nyugodt kíváncsisággal.

– A fenébe… – suttogta Gerard körülnézve. A hűséges Louis mögötte állt,

ujjai közt forgatva a szent oszlopot. – Mi ez itt?

– Fordulj meg – mondta Hélène.

Mind megfordultunk. És felfedeztük a szálloda kapuján a plakátokat,

ahhoz hasonlókat, amelyet Arnold tépett le valamelyik falról. Csak ezek

nagyobbak voltak, így messziről is jól látszottak.

Az ott Marcus… Nem nagyon hasonlít rá, de azért… Én egyáltalán nem

ilyen vagyok. De Hélène, Gerard és Farid – szinte megszólalnak.

A Birodalom bármelyik eldugott kis falujában már körülvett volna minket

a vérdíjra kiéhezett tömeg. De itt – egyszerűen bámultak ránk. Még csak

harag sem volt a tekintetükben.

– Az oszmánok soha nem tűznek ki vérdíjat a bűnözők fejére – mormolta

Péter. – Ezek itt… ezek nem fognak maguk elfogni minket. Megvárják a

katonaságot…

Arnold lendületes léptekkel a fuvarosokhoz indult. Hárman voltak,

mindegyik pipázott, egylovas, kétkerekű kocsija bakján trónolt kedélyes

ábrázattal.

– Hé! – kiáltotta hangosan Arnold. – Fuvarosra van szükségünk… kettőre!

A hármasfogat egységesen a fejét ingatta. Az egyik jókorát köpött, és

mosolyogva a plakátokra mutatott. Arnold, aki nem számított erre,

megmerevedett. Hogy itt mi lesz mindjárt!

– Ne öld meg! Elég ha behúzol egyet a disznó pofájába! – kiáltotta Hélène,

és már lépett is a kocsisok felé. De Péter megragadta a karját.

– Nem szabad, grófnő! Arnold úr, várjon! Nem szabad! Különben mind

nekünk esnek!

Hélène határozatlanul megállt.

– Egy pillanat… majd én megpróbálom… – Péter előrelendült, félretolta

Arnoldot. És gyorsan hadarni kezdett oszmánul. A fuvarosok összenéztek. És

válaszoltak valamit.

Mi összeverődve várakoztunk. Péter végül megfordult, és közölte:

– Mind a hármukat fel kell fogadnunk, elnézést… Óránként tíz líra…

Ez az ár nem egyszerűen borsos volt, hanem elképesztően pimasz.

De még Jean sem méltatlankodott. Odarohantunk a kocsikhoz – én

Marcusszal, Luisával és Hélène-nel kerültem egy helyre. A másik kocsiban

Arnold csodálkozva kérdezte Pétertől:

– Mit mondtál nekik?

– A plakátokon az áll, hogy ezekről a személyekről azonnal tájékoztatni

kell a janicsárokat, tilos enni és inni adni vagy más szolgáltatást nyújtani

nekik – felelte sietve Péter. – Na és… szóval rólam ott nem esik szó. A saját

nevemben béreltem ki a kocsikat.

Bolond népség ezek az oszmánok!

Kíváncsi tekintetek kereszttüzében hajtottunk ki a térről. Hélène kiabálva

magyarázta Péternek, hova kell mennünk. A hajdúk ellen vívott háború

idején nyilván tanulmányozta a határ menti területek térképét is. Nem

állítottak meg minket, de néhány kereskedő odaintette magához a közelben

pucér hassal ténfergő kisfiúkat, és elküldte őket valahova.

Ez baj. Látszólag nem gördítenek akadályokat elénk, de mindent tudni

fognak minden lépésünkről!

Csak annak örültem, hogy a kocsisok nem kímélték a lovakat. Rövid

tanácskozás után megbíztuk Pétert, hogy ígérjen borravalót, ha gyorsak

lesznek.

Hamar kiértünk Craiova kockakővel burkolt belvárosából. Kis

vályogházak sorakoztak összefüggő falként az út mentén. Itt nem

ragasztottak ki plakátokat az arcképünkkel, sőt a vágtató fogatokkal sem

törődött senki.

– Hélène! – szólítottam meg a kerekek zörgését túlkiabálva. A félig zárt

kocsi ide-oda dobált minket. Luisa szorosan átölelte a hallgatag Marcust, úgy

őrizte, mint kotlós a csibéit.

– Mi van, Ilmar?

– Hogy jutunk be a suhanópályára?

– Nem tudom.

– Mekkora ott az őrség?

– Nem tudom.

– Milyenek az oszmán suhanók?

– „Égi Sólymok”, ezek kínai suhanók. Aztán van a „Próféta Szeme”, de az

egészen kicsi, csak a légjáró fér el benne…

Megpróbáltam felidézni a kínai suhanókat. Vagy kétszer láttam ilyet,

akkor is magasan az égen.

– Ezek jó gépek? Nagyok?

Hélène elnevette magát.

– A kínaiak emelkedtek fel először a levegőbe, Ilmar. Jók a suhanóik, sőt

jobbak, mint a mieink.

– Sok ember fér el rajtuk?

– Ketten a kabinban – Hélène egy pillanatra elakadt. – De van rajta

bombakamra is. Három embert be lehet oda is szorítani… talán még négyet

is. Vagyis összesen hatan férnek el.

Lehunytam a szemem. Kire van a legnagyobb szükség?

Maga Marcus, ez egy. Luisa, ez kettő, őt úgysem lehet Marcustól

elválasztani. Arnold a harmadik, ez nyilvánvaló. Farid a negyedik…

akárhogyan is alakul, de az ő titkos tudománya még jól jöhet. Péter az ötödik,

semmi kétség, tolmács nélkül nem lehet ilyen útra indulni. Na és Hélène,

mert valakinek a levegőben is kell tartania a suhanót.

Eh… még Gerard-t kellene bepréselni! De túlságosan is megtermett a

püspök. Tehát a többieknek kell majd fedezniük a szökést. Gerard, Louis, Jens

és én – akik tudnak verekedni.

Jeant és Antoine-t nem vesszük számításba, talán ki kellene most szállniuk,

amíg nem késő?

Nos… segíts, Nővér… szánj meg minket, Üdvözítő. Segíts befejezni, ami

elkezdődött. Akárhogyan is, neked is érdeked…

Majdnem elnevettem magam, amikor rájöttem, hogy gondolatban

alkudozom az Üdvözítővel… Mondván, segíts megmenteni Marcust, ő majd

befejezi művedet.

Segíts, Nővér. Kötelességed a nőket és gyermekeket óvni a bajtól. Hát

mentsd meg őket, segíts nekik kiszabadulni innen. Magunknak nem kérek

semmit, mi már kértük, amit kérhettünk.

Mennyi is maradt a tucatomból? Az után az összecsapás után a kikötőben?

Egy vagy kettő?

Á… akárhány volt. Rám már úgyis a jégvilág vár. És ha nem hazudtak az

álmok, és ha te, Üdvözítő, tényleg ott vagy… megyek hozzád. És ha lehet ott

beszélni – csak egy valamit kérdezek tőled: mit nem csináltál jól? És mit

csinálunk mi rosszul a te parancsolataidat követve?

– Ilmar? – Hélène az arcomba nézett, megrázta a vállam.

– Te csak azzal törődj, hogy felviszed a suhanót – mondtam. És

elmosolyodtam. – Szedd össze magad, légjáró!

Hélène nem válaszolt azonnal. Megrázta dús hajfonatát, akár egy kicsi

lány, akinek valami kellemetlen újságot mondtak.

– Hagyd ezt abba…

– Marcus, Luisa. Arnold. Farid. Péter. És te. És ennyi, légjáró. Én már nem

férek be.

– Ezt nem hagyom – suttogta Hélène.

– Hagyd ezt, légjáró. – Nem álltam meg, megsimogattam az arcát. –

Játszottunk, de ebből elég. Én nem lehetek a párod… de nem is erről van szó.

Ha a Nővér úgy akarja, kiverekszem magam.

Hélène megrázta a fejét.

– Nem… innen már nem verekedheted ki magad…

– Akkor ez a sors rendeltetett nekem. Honnan tudhatnánk, hány apostola

volt kezdetben az Üdvözítőnek? Kit őrzött meg az emlékezet, és kit nem?

Hélène hallgatott, az ajkát rágta, de nem tudott mit mondani. Így volt jó,

nekem volt igazam. Buta lány… nem kellene a nőknek háborúsdit játszaniuk.

Az igazi katona rögtön megért mindent, és nem vitatkozik. Makacsságból

vagy elkeseredésből sok mindent lehet csinálni – légjáró is lehet az ember, az

élet és az öröm helyett vihet halált is az emberekre. De egy valamit nem lehet

– a saját természetedet megváltoztatni.

– Ilmar…

– Nem kell – mondtam. És megcsókoltam Hélène-t, belefojtva a szót. –

Szedd össze minden erőd. És ne tolakodj előre… őrizd meg magad. Még

kezelned kell a pedálokat.

A mi kocsink, amely elöl haladt, megállt. Mögöttünk a többi is.

Leugrottam, körülnéztem. A város szélét már régen elhagytuk. Előttünk,

a kiégett pusztaságon épületek látszottak, unalmas építmények, mint

bármelyik kaszárnya a felvilágosult világban. Csak egy kis mecset két, nem

túl magas minaretjével emlékeztetett arra, hogy az Oszmán Császárságban

vagyunk.

– Fizetni! – mondta követelve a kocsis. Nem hozzám, hanem Péterhez

beszélt.

– Fizetni! Fizetni! – csatlakozott hozzá a másik kettő. Arnold arcán, aki

leugrott a kocsiról, semmi jót nem ígérő mosoly jelent meg. Odarohantam

hozzá, lefogtam a kezét:

– Állj! Nem szabad!

Az őr könnyedén lerázta magáról a kezemet, rám nézett:

– Nem szabad, Arnold – ismételtem meg halkan. – Végül is elhoztak ide

minket. Ha nem is mindjárt…

– Móresre tanítom ezt nyomorult népséget… – mondta Arnold dühösen.

– Figyelj rám, őr – suttogtam. – Mondd, mit ad neked a dühöd? Erősebb

vagy bármelyikünknél, mindegyik kocsisnál, de vajon az erő felér az

igazsággal? Vasat viszel magaddal, ha hív az Üdvözítő? Menjünk. Szükségünk

van az erődre, a dühödre.

Arnold szó nélkül előhúzott a zsebéből egy marék márkát, és ledobta a

földre. Több volt, mint hatvan oszmán líra, a kocsisok is látták ezt, leugrottak

a bakról, és rohantak összeszedni az érméket.

Mi pedig elindultunk a kerítés nélküli suhanópálya épületei felé.

A költő, aki valahogyan összetévesztette az ajtót az ablakkal, azt mondta,

hogy három olyan esztelen, de nagy cselekedet van a világon, amely méltó

arra, hogy versben megörökítsék: a viszonzatlan szerelem, az ostromlott vár

védelme és az istenkáromlás.

Persze igaza volt. Nehéz lenne vitatkozni vele. De miközben a

suhanópálya felé haladtunk, eszembe jutott egy negyedik is – ha maroknyi

ember megrohamoz egy erődöt.

Igaz, nem meredeztek előttünk magas várfalak, de a kaszárnyákban

legalább néhány száz katona volt. És bár ezek hátországi egységek,

megszokták, hogy csak az oszmán légjárók kiszolgálása a feladatuk, nem

tudunk elbánni velük. Ha tizenkét tapasztalt harcos lenne itt… még akkor

sem.

Sűrű, alacsony fűvel benőtt, sima terepen haladtunk. Az oszmánok nem

burkolták kővel a felszállópályákat, de teljesen simára egyengették. Néhány

helyen vörhenyes, kiégett sávok húzódtak sugárszerűen a fűben, a

határövezet felégetett sávját juttatták eszembe.

Ez is határ volt – a föld és az ég között.

– Mindig gyorsító rakétával szállnak fel – mondta Hélène, mikor

odaértünk a kiégett részhez. – A kínaiak csak az oszmánoknak adják el a

gyorsító rakétáikat, mi nem tudunk ilyeneket csinálni.

Nem volt sértődöttség a hangjában, az már a múltban maradt. Korábban

biztosan bántotta a légjárót az oszmánok fölénye, de ez most nem számított.

A pálya bonyolultabb volt, mint első ránézésre gondoltam. Ott, ahonnan

szétágaztak a pályák, erős, egy méter mély, fával bélelt csatorna volt. A

deszkák sötétre égtek, elszenesedtek. Látható volt, hogy a gyorsító rakétákat

alulról erősítik fel, és a csatorna nélkül felszántanák a pályát. A sávok egy

kerek épületnél futottak össze, amelynek oszlopokon álló teteje kínai mintára

olyan volt, mint egy pagodáé. Valószínűleg ez az építmény védte a suhanókat

az időjárás viszontagságaitól. Nem lehet túl sok gép, ha nincs szükség több

tucat csatornára. De a suhanók széllel szemben szállnak fel, és a légjárók

mindig kiválasztják az éppen megfelelő pályát.

Odaértünk az első épülethez. A nyitott ajtó mellett öreg oszmán üldögélt

pipázva. Csodálkozva meredt ránk, még a pipát is kivette a szájából, de nem

szólt semmit. Péter mondott neki valamit, hangja csaknem elcsuklott az

izgalomtól.

– Mit mondtál neki? – sziszegte Arnold.

– Hogy a főnökséghez megyünk, és hogy a főnökség tud rólunk – súgta

Péter.

A következő épületen túl gyakorlótér volt, ezt mi korábban nem láthattuk.

Nem volt üres – legalább ötven, tarka egyenruhát viselő katona állt ott

vigyázzban, a lovát táncoltató tisztet hallgatva.

Mentünk tovább. Elhaladtunk a gyakorlótér mellett, a hangár felé. A

katonák ránk meresztették a szemüket, de hallgattak. A tiszt tovább

szónokolt, nem is sejtve, mi történik a háta mögött.

Mentünk tovább.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy az oszmánok legnagyobb baja az

engedelmeskedés a főnököknek. A vak engedelmesség, és nem is butaságból,

hanem lustaságból és óvatosságból.

A Birodalom bármelyik katonája ordítana már, hogy a kaszárnya mellett

gyanús emberek lopakodnak. Ezek meg csak álltak, bölcsen arról elmélkedve,

hogy a főnökség nyilván jobban tudja, kit kell elkapni.

Elhagytuk a kaszárnyát. Mintha békésen sétálnánk, úgy haladtunk a

hangár felé. Ez lényegében oszlopokon álló kerek tető volt, az oszlopok közt

könnyű ajtókkal. Ezeket a jó időre tekintettel most mind felhúzták a

mennyezetig.

A hangár belsejében fából ácsolt forgó kör volt, olyan, mint a forgószínpad

a jobb színházakban. Ezen a körön álltak a suhanók – három élénk színekkel

kifestett, nagy gép, a szárnyuk vége majdnem összeért. A körön vagy tucatnyi

oszmán ügyködött komótosan – valamit ellenőriztek a suhanókon, a

szárnyakat tartó drótköteleket huzigálták. A birodalmiakkal összehasonlítva

az oszmánok suhanói furcsán festettek – nagyobbak voltak, de a szárnyaik

ugyanakkorák, sőt kisebbek.

Megjelenésünk itt már nem maradt észrevétlen. A munka abbamaradt,

sietve felénk indult az egyik munkás – fiatal volt, de fontoskodó képéből

ítélve a többiek elöljárója lehetett.

Szó nélkül előretoltam Pétert. Ő nyomban rákezdte oszmánul, közben

hadonászott, időnként ránk mutatott.

Az oszmánok képén értetlenkedés jelent meg.

Péter még föl is emelte a hangját, talán fenyegetve az oszmánokat, talán

kérlelve őket. De a rangidős csak megrázta a fejét, és szilárd léptekkel a

hangár kijárata felé indult. Arnold, aki komoran figyelte az eseményeket, a

nyomába eredt. Vállon veregette, amikor az oszmán már éppen ki akart lépni

az épületből.

Az oszmán megfordult.

És olyan ütést kapott az állára, hogy szó nélkül összerogyott. Ettől eltűnt

az értetlenség az oszmánok arcáról. A következő pillanatban felkapkodva a

szétdobált szerszámokat üvöltve rohantak ránk.

Mi pedig rájuk.

A verekedés nem tartott sokáig. Végül is mesteremberekkel álltunk

szemben, akik értettek a suhanók gondozásához, de verekedni nem tudtak.

Arnold és Louis előrerontott, és elbántak a főkolomposokkal. A szent oszlop,

amelyet a püspök testőre forgatott, többször fölemelkedett és lesújtott, az

oszmánok fejébe verve az igaz hit felsőbbrendűségét. Arnoldnak nem volt

szüksége semmilyen fegyverre. Aki az oszmánok közül talpon maradt, egyből

elveszítette harci kedvét, és futásnak eredt. Gerard testalkatához képest

meglepően fürgén utolérte az egyik szökevényt, és öklével leütötte. Csak két

oszmánnak sikerült kirohannia a hangárból, ők futva igyekeztek a kaszárnya

felé. Antoine fürgén előkapott egy golyózót, felemelte, majd nyomban le is

engedte. Jól tette, a lövések hangja egyből idecsődítette volna a katonákat,

így viszont maradt néhány percünk – a szökevények kímélték a tüdejüket,

hangtalanul futottak.

– Parancsolj rájuk, hogy készítsék fel az egyik suhanót! – utasította

Antoine Pétert. – Hélène, figyelj, hogy jól csinálják-e! Aki ravaszkodni

próbál, azt lődd agyon!

Az öt talpon maradt szerelő nem ellenkezett.

Sürögni-forogni kezdtek a suhanók között. Egyikük valamit hadart, hol

rimánkodva az ég felé emelte karját, hol a padlón lévő nyílásra mutogatott.

Ezt a nyílást hatalmas, erős, acélfülű lakat zárta le, bonyolult kettős nyelvű

kulcslyukkal. Fölötte egyszerű csigasor volt, hosszúkás, fából készült

felvonókassal.

– Azt mondja, a gyorsító rakéták a pincében vannak, a lakat alatt! –

kiáltotta Péter.

A nyíláshoz rohantam. Az egész rövid összecsapás alatt én mozdulatlanul

álltam a nőket és az öregeket fedezve, most eljött az én cselekvésem pillanata.

A lakat helyi munka volt. Lelkiismeretesen készítették el, ha nincs

álkulcsod, legalább fél óra kell a kinyitásához. Az oszmánok arcán a pánikot

lassan felváltotta az öröm – kockázat nélkül sikerült akadályt gördíteniük

elénk.

– Marc! – hívtam a fiút habozás nélkül. – A lakat! Tüntesd el!

Marcus rögtön megértett, remek srác! Odarohant, meg sem érintve a zárat

kinyújtotta a kezét – és elárasztott minket a hideg. Marc nem aprózta el a

dolgot, a lakattal együtt eltüntette az erős tölgyfa fedelet is.

Az oszmánok arcán vörös foltok ütköztek ki. Tudták, mit lehet és mit nem

lehet megtenni az Igével.

– Gyorsan! – ordítottam.

Három oszmán lerohant, kettő a csigasort hozta mozgásba, leengedték a

felvonókast Lent, a sötétben pezsgett a munka – a mesteremberek nagy

erőfeszítéssel cipeltek valamit az emelőhöz.

– Látogatóink érkeznek – lépett oda hozzánk Péter. – Ilmar?

Bólintottam. Felkaptam egy eldobott, hosszú nyelű bronzkalapácsot.

Olyan, amilyen, de fegyvernek megteszi.

– Segíts… ezeknek – intettem fejemmel a nyílás fölött erőlködő oszmánok

felé. – Minél gyorsabban vannak kész, annál jobb! Hélène!

A légjáró felém fordult. Kinyitott egy kerek nyílást a suhanó végén, belül

fából ácsolt csúszdaféle látszott, és két rézhuzal vége csillogott.

– Figyelj, hogy jól tegyék be a gyorsító rakétákat, de ne keveredj

verekedésbe! – kértem. – Rendben?

Hélène nem válaszolt rögtön. Habozott, majd kelletlenül bólintott.

Odamentem a férfiakhoz. Kis csoportunk a hangár nyitott ajtajánál állt.

Antoine és Arnold kezében golyózó volt, a többiek azzal fegyverkeztek fel,

amivel tudtak. A kaszárnya felől csatárláncba szétszóródva oszmán katonák

közeledtek futva. Legalább százan voltak, tehát nem csak azok, akik a

gyakorlótéren álltak.

Mit segít rajtunk két kézi golyózó? Eh, gyorstüzelő golyózóra lenne

szükségünk. Olyanra, amilyennel őkegyelmessége lord Hamon védekezett az

ibérek ellen…

Valahonnan a hátam mögül előbukkant Marcus, elszántan Arnold felé

igyekezett.

Szó nélkül elkaptam a vállát, megfordítottam, hátralöktem. A fiú dühösen

kiáltotta:

– Én is tudok verekedni!

– Tűnj el innen, Marc – kértem. – Tűnj el, nélküled is elég cifra a helyzet!

Különben nem sajnálom arra használni az utolsó percet, hogy levegyem a

nadrágszíjamat, és elnáspángoljalak… emlékül.

Marcus elsápadt a dühtől… majd kisimult az arca. Nyilván megértette.

– Ilmar, én el tudom vezetni a másik suhanót!

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem tudod. – Irány a kabin! De fürgén!

– Elveszem a fegyverüket! – kiáltotta Marcus fejével a közeledő oszmán

katonák felé intve.

– Mindegyikét?

Bármennyi volt is Marcusban a gyerekes vágyból, hogy az események

sűrűjébe vesse magát, és bebizonyítsa hősiességét, szerencsére a felfogásával

sem volt baj. Megrázta a fejét, bánatosan a foglyul ejtett mesteremberekre

nézett, akik már a suhanó felé vonszolták az első gyorsító rakétát, majd a

némán közeledő oszmánokat, a mi siralmas sorunkat…

– Menj, fiú – mondtam. – Menj. Nem a te dolgod gyilkolni. Itt nem tudsz

nekünk segíteni. Ha lenne egy gyorstüzelő golyózónk, az már lenne valami.

– Nem tudom! – Marcus toppantott a lábával: egy felnőtt arisztokratától

fenyegetően festett volna ez a mozdulat, de tőle csak gyerekes hisztériának

látszott. – Tucatjával, százával vannak a Hidegben! De látnom kell, vagy

legalább emlékeznem rá, hogyan tették a Hidegbe!

Megragadtam a vállát, és megráztam, hogy lehiggadjon.

– Baracaldo. Figyelj rám! Baracaldo városka közelében. Egy olajfaliget,

egy mező, felkelő baszkok estek ott el. Támadnak az ibérek és a birodalmi

légió, akiket az Imperátor parancsára rendeltek az ibérek segítségére. És

őkegyelmessége Hamon lord feltartóztatta a rohamukat, ameddig tudta.

Gyorstüzelő golyózója volt, aminek a csövét a fegyverhordozója valamiért

leöntötte vízzel. A fegyverhordozó tartotta a ládát a töltényszalaggal…

Hallod? Marcus! Képzeld magad elé! Képzeld el! A pretoriánusok

felmorzsoltak minket, a lordot ledöfték egy pikával, de ő összeesve felemelte

a kezét, így, mintha ökölbe szorítaná… és az Igére rejtette a golyózót.

Marcusnak megremegett az ajka.

– Nem… nem tudom…

Már-már előrenyújtotta a kezét… majd leengedte.

– Most is ott van! – kiáltottam. – Hallod? Gőzölög a csöve, kilóg belőle a

ki nem lőtt töltényszalag. Szedd elő, Marcus! Képes vagy rá, hallod? Nyújtsd

ki a kezed, és szedd elő azt a golyózót!

És Marcus, az ifjabb herceg végighúzta tenyerét a levegőben, mintha

vékony szövetet hasítana szét.

A levegő elsötétült, ablakot nyitva a végtelen éjszakára.

Felsüvítve jeges szélroham száguldott át a hangáron.

Marcus a sötétségbe nyúlva mozdulatlanul állt.

Csontomig átjárt a hideg. A szél a lélegzetemet is elállítva megingatott, a

kezemben tartott bronzkalapácsot elborította a dér. Marcus rogyadozva

egyre állt, körülötte sűrűsödött a homály, mintha mi is belemerültünk volna

– oda, minden létező végső partjára, az oszlophoz kötözött emberhez…

– Ne! – kiáltotta valaki, lehet, hogy én.

Marcus most akár suhanóstól az egész hangárt is az Igére vehette volna.

A széllel szembeszállva kinyújtottam a kezemet. Meglöktem Marcust, de

ő mintha transzban lett volna, egyre tapogatózott és tapogatózott a

homályban, keresve valamit, ami soha nem volt az övé, amit soha nem is

látott, valamit, amit születése előtt rejtettek el az Igén…

A sötétség hirtelen megszűnt, mintha elvágták volna.

A levegő csípős volt, mint télen, nehéz volt levegőt venni, akár a magas

hegyek közt.

Marcus kezében sűrű párát eregetve ott volt lord Hamon gyorstüzelő

golyózója.

Ezt a súlyt a fiú csak egyetlen másodpercig bírta tartani. Merev kézzel alig

tudtam elkapni a golyózót apró bronzkerekeinél fogva, magam is összeestem,

de a golyózót sikerült puhán, magamra ejtve megtartanom. Marcus

rogyadozott, szemét félig lehunyta. A súlyos láda a töltényszalaggal a lábamra

zuhant, bokacsontomat eltalálva. A vitorlavászonból készült szalag szétterült,

tompán fénylő szemekkel meredtek ránk belőle a töltények.

– A kabinba, gyorsan! – hörögtem feltápászkodva. Magam után cibálva a

golyózót Arnoldhoz iramodtam, és két másodperc alatt felállítottam a

fegyvert az oszlopnál. Luisa és Péter közben már a suhanóhoz vonszolta a

gyereket. Az oszmánok pedig közben már nagyon is közel voltak…

– Tartsd a szalagot! – ordítottam oda se nézve, fel sem fogva, hogy Gerard

őeminenciájának adok parancsot. A püspök engedelmesen karjára vette a

ládát a töltényszalaggal.

Olyan volt az egész, mintha álmodnék… – mintha megint tejfölösszájú

kölyök lennék, aki nem hisz abban, hogy meg is lehet halni, mintha a könnyű

pénzkereset miatt megint beálltam volna a baszk hadsereg zsoldosainak

brigádjába… Csak most nem ócska karddal a kezemben védelmezem az

előkelő lordot, hanem az ő golyózója mögött hasalok, a csőben fortyog a víz,

amit még akkor Ibériában öntöttek rá…

Megmozgatva a csövet belenéztem a célkeresztben a bajuszos oszmán

arcokba…

Megnyomtam a réz elsütőbillentyűt, amely még őrizte Hamon lord

kezének melegét, aki már réges-rég a családi kriptában porlad.

A golyózó felköhögött, mintha örülne annak, hogy folytathatja a hajdan

félbeszakadt működést, mintha hosszú évek óta csakis erre várt volna. Az

oszmánok egyből a földre hasaltak. Semmiképp nem számítottak ilyen

ellenállásra.

– Túl magasra tartod a csövet! – ordította Arnold. Lapátmarka a következő

pillanatban felkapott és félrelökött. Az őr ráhasalt a golyózóra, kivicsorította

fogát, és a következő pillanatban hosszú sorozat vágott végig a földön hasaló

ellenségen.

Kiáltások hangzottak fel. Arnold nálam sokkal jobban lőtt.

– A suhanóba! – vezényelt az őr, egy pillanatra abbahagyva a tüzelést. –

Túl sokan vannak!

Marcus, Luisa, Péter már bemászott a gép nyitott nyílásába. Farid

Komarov, aki eddig szótlanul figyelte, mi történik, tisztelgett nekünk, és a

többiek után iramodott.

– Arnold, neked velük kell menned! – hajoltam az őr fölé. – Valakinek

meg kell őket védenie! Gyorsan!

Valaki megveregette a vállamat. Megfordultam. Antoine szólalt meg

mögöttem halkan:

– Tudok bánni a golyózóval; – Te addig parancsold meg, hogy szereljék fel

a második suhanót. És minél gyorsabban, már kevés a töltény.

Csak egy pillanatig néztem rá értetlenül. Miféle légjáró vagy te, öreg? Már

a pedálokat sem tudnád kezelni!

De a felcsillanó remény annyira váratlan volt, hogy az oszmán

mesterekhez rohantam. Őket most Antoine golyózójával a kezében Jean

felügyelte.

– Gyorsan! A második suhanót! Nyomás!

Ha a szavakat nem is értették meg, a gesztusok világosak voltak. Hárman

nyomban elrohantak a pincébe, ketten odaálltak a csigasorhoz. Én Hélène-t

kerestem pillantásommal – ő éppen az esetlen Arnoldot segítette beszállni a

fülkébe.

– Hélène!

A légjáró felém fordult.

– Vannak a suhanókban térképek és gyutacsok?

– Nincsenek, de a mi gyutacsunk is jó hozzájuk, kínai mintára készültek.

– Hány gyutacsod van?

Ha azt mondja, egy, nincs más hátra, mint meghalnunk.

– Kettő. Fogd! – Hélène kinyújtotta a kezét, benyúlt a Hidegbe, és

előhúzott egy gyutacsot. Azután, amit Marcus tett, ez már meg sem lepett. –

Antoine? De hát öreg!

– Megpróbálja.

Hélène egy pillanatra lehunyta a szemét. Bólintott.

– Sok szerencsét. Fordítsd a kört a suhanóval ahhoz a pályához, Ilmar. És

ti arról szálljatok fel!

Az elfordítására szolgáló hosszú, fából készült karok a kör peremén voltak.

Nem egy ember kellett a megmozdításukhoz, de teljes erővel nekifeküdtem.

Jean sietett segítségemre, bár neki nem sok hasznát vettem, de Louis és Jens

értette a dolgát.

– Na mi van, júdeai, eljött az utolsó óránk? – kérdezte Louis vigyorogva,

mikor elfordítottuk a kört.

– Meglátjuk – sóhajtottam.

– Semmi baj, őeminenciájával együtt csak nem küldenek minket a

pokolba – mondta mély meggyőződéssel Louis.

A kabinban Hélène helyére tette a gyutacsot. Felbődült a gép, füstoszlop

tört ki alóla. Simán legördülve a körről a suhanó kigurult a hangárból, és az

árok mentén haladva egyre jobban felgyorsult.

– Sok sikert! – kiáltottam túlordítva a motorbőgést, és köhögni kezdtem a

hangárt megtöltő bűztől. – Sok sikert!

És odafordultam a munkát félbehagyott mesteremberekhez:

– Miért álltatok le?

Az oszmánok odarohantak a második gyorsító rakétához, behelyezték a

suhanó alá. Leguggolva megnéztem az elsőt, amely már a kerekek között

függve lelógott az árokba. Egyáltalán nem hasonlított azokra, amiket a

Birodalomban használtak. Mintha az egész tűzálló kerámiából készült volna,

nem volt külső burka.

Értik a dolgukat ott Kínában…

Fölegyenesedtem, és megláttam, hogy a suhanó Hélène-nel és Marcusszal

az égre emelkedik. Élénk festése és füstös nyoma mesebeli sárkányhoz tette

hasonlóvá.

Antoine folytatta a tüzelést – nem az oszmánokra lőtt, akik csaknem

belesimultak a földbe, hanem csak úgy, hogy a helyükön tartsa őket. Gerard

engedelmesen állt mellette, és tartotta a patronos ládát, de szemem láttára

csúszott ki belőle a heveder vége.

Elkészülünk időben?

Az oszmánok nagy nehezen a helyére illesztették a második gyorsító

rakétát. Megtapogattam – szilárdan állt. És a vezetékek is szorosan ültek már

az agyagból kikandikáló két rézhüvelyben. Kíváncsian megszagoltam a

rakétákat – éles, maró szaguk volt, patikában érezni ilyet.

– El innen! Gyorsan! – parancsoltam rá az oszmánokra. És társaim felé

fordulva elkiáltottam magam: – Mindenki a suhanóba!

Nem volt könnyű kinyitni a bombakamra ajtaját. Csak Antoine tudta

végül kinyitni a kabinból.

Szerencsére még tartott a lövedékekből, az oszmánok nem tudták

fölemelni a fejüket. Felnyikorgott a kör, amikor a megfelelő árokhoz

fordították, Jean, Louis és Jens bemászott a bombakamrába. Őeminenciája

megáldott engem a szent oszlop jelével, és ő is bemászott a többiek után.

– Ilmar! – kiáltott ki a fülkéből Antoine. – Gyere!

– Indíts! – kiáltottam vissza, és kilőttem az oszmánok feje fölé az utolsó

sorozatot. A golyózó felhördült, majd elhallgatott, felforrósodott csöve

recsegett.

Hűlj le, megszolgáltad!

Van még egy ilyen golyózó a világon, amelyik húsz éven át működött

megszakítás nélkül?

Felugrottam, és sérült lábamon sántikálva a suhanóhoz rohantam.

Túlbecsültem az erőmet, és ha Antoine valóban rögtön indított volna, ott

maradok a felbőszült oszmánok örömére.

De Antoine csak akkor kapcsolta be a gyutacsot, amikor beugrottam a

kabinba. A gép feldübörgött, felbőgött, maró, savanyú füstszag töltötte be, és

a suhanó kigördült a hangárból.

A kabin belsejében is minden más volt, mint a birodalmi suhanókban.

Sehol egyetlen deszka, a bambuszváz elemei között csak száraz, fonott

fűzfavessző és feszesre húzott vászon volt. A bambuszt ívekre és karikákba

hajlították, mintha eleve így nőtt volna… bár ki ismeri a kínaiak összes

furfangját, tőlük még az is kitelik, hogy veteményesben termesztik a

suhanóalkatrészeket! A számlapokkal teli panelen is mintha jóval több ravasz

repülési szerkezet lett volna. A szintén bambuszból és vászonból készült

ülések sem egymás mögött álltak, hanem egymás mellett, mint egy hintóban.

Egyébként ugyanolyan karok, gombok, pedálok a lábunk alatt.

– Kapaszkodj, Ilmar – suttogta Antoine.

Egyenletesen gurultunk a füvön, mintha kövezett út lenne. A rakéták

egyre hangosabban bömböltek alattunk, de hangjukat lövések nyomták el.

Hátranéztem – az oszmánok már felugráltak, és legalább tízen lőni kezdték a

suhanónkat.

– Sose hittem volna – mondta Antoine hangosan, tagoltan –, hogy

megadatik még egyszer az életben…

Az öreg arcába néztem.

Félelemnek nyoma sem volt rajta, sőt még izgalomnak sem. Csak könnyek

folytak a szeméből, és a homlokát ráncolta, ahogy megpróbálta visszatartani

őket…

– Boldogulsz vele – mondtam. – Egészen biztosan… nagy légjáró vagy…

felszállunk.

Egy oszmán golyó átütötte a burkolatot és az üvegen keresztül ment ki,

kis lyukat hagyva maga után, amelyen át örömmel tört be a szél. De ez sem

számított, olyan nevetségesnek és szánalmasnak tűnt most minden golyó,

hogy csak megvetően az üvegre szorítottam a tenyerem.

– Már repülünk, Ilmar – mondta Antoine.

Az oldalablakhoz szorítottam az arcomat, és megláttam, hogyan tűnik a

távolba alattunk a föld. Fölöttünk pedig olyan magasan, hogy oda már nem

értek fel a golyók, Hélène tarka suhanója körözött.

NEGYEDIK FEJEZET

amelyben megmenekülünk az égen, de majdnem odaveszünk a vízben

HA AZ ÉGRŐL nézel le rá, a föld egészen megváltozik. A mezők foltos

takarónak látszanak, az erdők mohaszőnyeggé, az utak sápadt vonalakká, a

városok gyerekjátékká válnak.

Nem arra való az emberi szem, hogy a magasból nézze a földet.

Talán ezért olyan édes úgy látni a világot, ahogyan Isten látja.

Kibámultam az ablakon, és nem is jöttem rá rögtön, hogy a magasságtól

való rettegés, amelyet már kétszer átéltem, most nem tör rám. Tényleg

mindent meg lehet szokni? Még a repülést is? Bár ez a repülés egészen más

volt. Lábunk alatt egyenletesen és hatalmasan dübörögtek a gyorsító rakéták,

és Antoine még csak nem is kereste a felfelé szálló légáramlatokat, csak

követte Hélène suhanóját. A légjáró bevárt minket, majd délnek vette az

irányt, kicsit kelet felé tartva. Repülési térképeink nem voltak, de még a

legerősebb légáramlat sem lett volna képes a magasban tartani a nehéz kínai

suhanót.

– Meddig tudunk elrepülni? – kérdeztem túlkiabálva a rakétákat.

– Meglátjuk. Én most csak követő vagyok – felelte Antoine le nem véve

szemét az előttünk szálló suhanó fényes pontjáról. – Nagyon szépen repül a

kislány… nagyon ügyes…

Az öreg száraz keze erősen markolta a kormányt. Úgy látszott, mintha a

suhanó vezetése gyerekjáték lenne számára. Csak az ajkát szorította össze

erősen időnként – észrevettem, hogy minden manővernél így tesz.

A karokat kezelni kemény munka. Nem véletlen, hogy Hélène dicsekszik

az erejével.

– Hogy vagy, Antoine? – kérdeztem. Nem felelt rögtön.

– Ezért a világ végére is elmentem volna, Ilmar.

Bömböltek a rakéták, alattunk úszott a föld. Lassan, egyenletesen följebb

emelkedtünk, időnként súlytalan felhőpamacsokba merülve. Egyszer olyan

sűrű felhőbe kerültünk, hogy körös-körül semmit sem lehetett látni – csak a

tejfehér tömeg csillogását. Antoine mintha észre sem vette volna, ugyanúgy

ült és az elülső üvegre szegezte pillantását. Mikor kibukkantunk a felhőből,

kiderült, hogy egyáltalán nem maradtunk le Hélène suhanója mögött. De

Antoine csak ennyit mondott:

– Remek lány.

– Meddig juthatunk el? – folytattam a faggatózást.

– Nem tudom, meddig bírják ezek a rakéták, Ilmar. A legjobbak néhány

óráig égnek. Óránként legalább háromszáz kilométert teszünk meg… Azt

mesélik, hogy kínai légjárók két leszállással hozták el az oszmánoknak a

suhanókat, és az egész mindössze két napot vett igénybe.

– Tehát elrepülhetünk Júdeáig?

Antoine nem tiltakozott, de kétkedve csóválta a fejét.

– Ne remélj a sorstól túl sokat, Ilmar. Ha eljutunk Izmirig, az nagyon jó

lesz. De Ciprus lenne a legjobb. Bár oszmán uralom alatt áll, saját törvényei

vannak, na meg közel is van Júdeához…

A suhanó megbillent kissé, és én elhallgattam, nem akartam elvonni

Antoine figyelmét.

– Akarsz egy feladatot? – kérdezte a légjáró. – Közvetlenül alattunk van a

bombakamra. Ha sikerül óvatosan nyílást vágnod a burkolatban,

megnézhetnénk, hogy vannak a mieink.

Először teljesen ki kellett tekerednem, hogy elérjem a burkolatot. Az

egymást keresztező rudakon is kifeszített szövet volt. Már nagy nehezen

előkotortam a késemet, amikor észrevettem egy reteszt.

– Antoine, itt ki lehet nyitni…

Az öreg nyugtalanul hátranézett.

– Csak nagyon óvatosan!

Eltoltam a reteszt, és félrehúztam a szék mögött a nyílás fedelét. A

bombarekesz rácsos padlóján egymáshoz bújva, a bambuszrudakba

kapaszkodva ott feküdt őeminenciája, hűséges testőre, a Ház volt gyógyítója

és a szökött börtönfelügyelő. Fentről most kaptak egy kis fényt, és bánatosan

néztek rám.

– Hogy vagytok? – kérdeztem, és éreztem a kérdés teljes képtelenségét.

– Remekül! – felelte Jean. – Mássz le ide közénk!

– Nem érdemes – reagált nyomban Antoine. – A zárak már nem bírnák ki,

így is alig tartanak benneteket, kinyílna alattatok az ajtó!

Lehetetlen volt felfogni, tréfál-e, vagy komolyan beszél.

– Nem figyelmeztethettél volna minket? – ordította Jean. – Ó, te vén

hülye!

– Ha tovább ordítasz, meghúzom a nyitókart! – Antoine elégedetten

felvihogott. – Mindig megtörténhet, hogy hibázik az ember, nem te mondtad?

Nyilvánvaló volt, hogy csak hülyéskednek, de Jens és Louis idegeskedni

kezdett. Csak Gerard őrizte meg a nyugalmát.

– Antoine, hová repülünk?

– Nem tudom. Hélène vezet minket – felelte a légjáró. De néhány perccel

azután, hogy véget ért a párbeszéd, nyugtalanul kezdte figyelni az iránytű

mutatóját.

– Nem stimmel valami? – kérdeztem pillantását elkapva.

– Csak nem azt találta ki ez a lány, hogy a tenger felett repüljünk?

– Hiszen te magad beszéltél Ciprusról… és a tenger fölött a legjobb szél –

villogtattam ismereteimet.

– A legjobb – hagyta rám Antoine. – Csak éppen én nem vagyok a legjobb,

kezdek fáradni.

Elhallgattam, nem akartam tovább idegesíteni. A félelem nem tért vissza

teljes erejével, de ettől kezdve gyanakodva figyeltem az öreget.

Két óra telt el, talán több is. A suhanók még egyre száguldottak a felhők,

a mezők, a folyók, az apró települések és nagyobb városok felett.

Antoine egyre sűrűbben fintorgott, végül kibökte:

– Nem véletlenül nevezik boszorkánynak, Ilmar…

– Mi történt?

– Nézz csak oda, előre.

Odanéztem, és a horizonton megpillantottam a víz csillogó sávját.

– A Boszporusz – mondta Antoine. – Hélène Ciprusig akar repülni. Vagy

Júdeáig. Ilmar, sosem tanultál suhanót vezetni?

Végigfutott a hátamon a hideg.

– Hol tanultam volna? Nem, soha.

– Az baj.

Antoine elhallgatott.

A tengerszoros közeledett. Hélène suhanójának nyomában mi is a tenger

fölé repültünk, olyan magasan, hogy a hullámok nem is látszottak.

– A légjáró legfőbb ellensége nem a szél vagy a vihar. Még a suhanót a

repülésre fölkészítők hanyagsága is csak kisebb baj – szólalt meg Antoine. –

Mindig tisztában vagy vele, hogy az ember gyenge, hogy a legbecsületesebb,

legtisztességesebb munkás is hibázhat vagy figyelmetlen lehet, mert

megcsalta a szerelme vagy beteg az anyja. És valahányszor felszállsz,

megbízol mások lelkiismeretességében, azokra bízod a gépedet és saját

magadat, akik mindig a földön maradnak. De nem ez a félelmetes. Hanem az,

hogy hiszel a saját tévedhetetlenségedben, abban, hogy nem hagy el a

szerencséd…

– Hélène bízik magában – feleltem.

– Ez nem hit kérdése, Ilmar. Hélène bizonyít. Önmagának is, és mindenki

másnak azt bizonyítja, hogy erősebb bármelyik férfinál. Ezt már régen

elismerte mindenki, de ő még mindig folytatja ezt a vitát…

Hélène suhanója megremegett, mintha lejjebb zökkent volna. A gyorsító

rakéta nem füstölt már, és valamiféle apró töredékek hullottak lefelé.

– Kiégett az első – mondta Antoine nyugodtan. – Arra számítottam, egy

órával korábban bekövetkezik. De szerencsénk van… remélem.

Háromórásak a töltetek.

Hélène suhanója egy darabig lebegett, még néhány fordulót is leírt,

Hélène nyilván légáramlatot keresett. De vagy nem talált, vagy a terhelés volt

túl nagy, a gép kezdett süllyedni.

– Hiába próbálkozol, hiába… – motyogta Antoine. Nem nekem, saját

magának, alig tudtam leolvasni a mondatot az ajkáról.

A suhanó farkából füstoszlop tört elő, a gép kezdett megint emelkedni.

Azután a mi suhanónk is megrázkódott.

– Na, Ilmar, imádkozz… – Antoine halkan elnevette magát. –

Megkérheted őeminenciáját is. Most kiderül, hogy dolgoznak az oszmánok

golyózó csöve előtt…

A gyutacshoz nyúlt, elfordította.

Nem történt semmi.

– A kábelek a helyükön voltak! – kiáltottam. Suhanónk lassan süllyedni

kezdett, pedig éppen a tengerszoros közepe felett voltunk.

– Elhiszem – mondta Antoine. Újból és újból elfordította a gyutacsot.

Mögöttünk valami kattant, majd felhangzott a rakéta dübörgése. Halkabb

volt, mint az első, de valószínűleg azért, mert távolabb volt.

– A méret nem egészen stimmel – magyarázta Antoine. – A mi mestereink,

amikor lemásolták a gyutacsot, kisebb átmérőjűre csinálták. Érted?

– Nem – ismertem be.

– A mi gyutacsunkat be lehet tenni mások suhanóiba. De az övéket a

miénkbe nem.

Halkan elnevette magát. Rövidesen megint szárazföld fölött repültünk.

Jobb kéz felől a távolban látszott a tengerpart. Suhanónk gyorsan és

egyenletesen haladt, csodálatos könnyedséggel küzdve le a távolságot.

– Egyszer majd – mondta Antoine – nem lesz szükség postakocsikra. És

azok a képtelen gőzhajtású kocsik kihalnak, még mielőtt megszülettek volna.

Csak a suhanók maradnak meg, egyik országból a másikba szállítva az

embereket. És akkor majd… eltűnik a rossz, egymás meg nem értése. Minden

emberi baj abból fakad, hogy nem értjük meg egymást.

– Az emberek nem is akarják megérteni egymást – vitatkoztam vele.

Antoine hallgatott. Kelletlenül bólintott.

– Igazad van, Ilmar. De nagyon nehéz mindenkit megérteni. Mert a

megértés azt jelenti, hogy osztozol más örömében és bánatában. Bánatból

pedig sokkal több van, mint örömből. És ki akar mások miatt szenvedni?

Magadra venni más baját, mintha a tiéd lenne? Ilyen ember nincs, nem is volt.

Az Oltalmazó Nővér megsiratja a bűneidet, az Üdvözítő megbüntet miattuk.

Igaz barátod sajnál és vigasztal, anyád ugyanúgy szeret továbbra is, a hűséges

feleség osztozik veled bajodban. De magadra venni minden bajt és bánatot,

megbocsátani minden bűnt? Ez lehetetlen, Ilmar!

Nem vitatkoztam vele. Mit is mondhattam volna? Megpróbáltam

elképzelni, milyen lehet átérezni minden fájdalmat. Megszeretni a hóhért,

megsajnálni a rablógyilkost, megbocsátani az árulónak… Elképzelhetetlen.

– Aludj, Ilmar – mondta kedvesen Antoine. – Attól, hogy ébren vagy, nem

lesz erősebb a kezem.

Hátranézve láttam, hogy társaink a bombakamrában már rég megfogadták

ezt a bölcs tanácsot. A rácsos padlón kinyújtózva, összebújva aludt a püspök

és a testőre, a szerzetes és a gyógyító… Én is elaludtam.

És könnyű, örömteli álmot láttam. Mintha Júdeába érve Marcus azonnal

ereje teljébe jutott volna. És a világon minden a hatalma alá került.

Diadalmenetben tértünk vissza a Birodalomba, már senki elől nem

rejtőzködve, és mindenütt, ahol áthaladtunk, drága ajándékokat

osztogattunk. A tárnák a bányászok örömére ismét megteltek vassal, az

elveszett javak visszatértek a boldog örökösökhöz, a legszegényebb parasztok

ruhát, pénzt, szerszámokat kaptak Marcus kezéből. Elvetve korábbi hitüket

földig hajoltak Marcus előtt a büszke imámok, az oszmán császár vazallusi

hűségesküt tett neki. És a Birodalom határán ujjongó tömegek vártak minket,

mert értesültek már a csodáról.

Ahogyan az új Üdvözítőhöz és kíséretéhez illik, gyalog érkeztünk meg az

Urbisba.

Iulius, az Isten Fogadott Fia visszaadta Marcusnak a szent relikviákat,

amelyeket az első Üdvözítő ideje óta az Egyház őrzött. Megvallotta bűneit,

bocsánatot nyert, és visszavonult egy eldugott hegyi kolostorba, hogy imával

vezekeljen régi hitetlenségéért.

Azután, már Versailles-ban fejet hajtottak előttünk az arisztokraták és

maga az Imperátor is. Marcus kegyesen megbocsátott koronás apjának, és

ugyanabba a kolostorba küldte, ahová az Isten Fogadott Fiát.

Majd uralkodni kezdett a Birodalom és a Császárság felett, nem vetvén

meg barátai és védelmezői bölcs tanácsait. Arnold lett az Őrség új

parancsnoka, ezt követően az elkényelmesedett őrök összeszedték magukat.

Jean és Antoine, bár már nem sok volt hátra életükből, bölcs tanácsaikkal

segítették a kamaszkorú Marcust. Hélène a hadsereg élére állt, kemény

kézzel rendet csinált, véget vetett a provinciák közti marakodásnak, még az

engedetlen Britanniát is teljesen megbékítette. Gerard püspök átvéve Iulius

posztját megszilárdította az Egyházat, és megszüntette a hitágazatok közti

ellenségeskedést. Péter, az egyszerű magori fiú olyan kiváló diplomata lett,

hogy a gőgös Muszkaföld és a kegyetlen aztékok is elismerték a Birodalom

fennhatóságát. És amikor Mihail kán tisztázatlan körülmények között

meghalt, az egész muszka nép Farid Komarovot, a titkos ügyek mesterét

kívánta a trónon látni.

Történt még ez-az az álmomban. Például, hogy Jens szent paladin lett, aki

a legsötétebb országokat térítette az igaz hitre. Luisa pedig

gyermekotthonoknak és bukott lányok menhelyeinek patrónájaként

általános szeretetet vívott ki magának. Louis-nak meg még valakinek sikerült

Júdeát és Kínát is a Birodalom hívévé tenni.

Egészében véve jó álom volt, bár kissé kusza.

Amikor felébredtem, öröm és nyugalom töltött el, mintha egy drága

szálloda puha ágyában feküdnék, és nem egy tenger fölött száguldó suhanó

merev, nyikorgó, fonott ülésén. Mögöttünk még egyre bömbölt a gyorsító

rakéta. Antoine mozdulatlanul ült a kormánynál. Alattunk mindenfelé

tenger volt, nyugatról pedig súlyos viharfelhők gyülekeztek, szakadatlanul

cikáztak köztük a villámok. A nap már lemenőben volt, átsütött a felhőkön

ibolya- és rózsaszínbe borítva őket. Előttünk csillogó lepkeként repült

Hélène suhanója, feltűnően ragyogott a felhők hátterén. Szép volt, és

lehangoló, mintha egy festő fantáziája szülte kép lenne.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

– A Földközi-tenger fölött, Ilmar. – Antoine hangja elkínzott, gyönge volt.

Mennyit alhattam? Három óránál biztosan kevesebbet, mert a rakéta még

működik.

– Ciprusra megyünk? – találgattam.

– Ciprust már elhagytuk, Ilmar.

Elképedve bámultam az arcába. És semmi jót nem láttam rajta. Antoine

sápadt volt, a szeme könnyezett. A kormányt szorító ujjai kifehéredtek.

– Meddig… tart még ki?

– A rakéta már kezd kiégni.

– És a part?

– Annak is fel kell már tűnnie. – Antoine rám nézett. – Nem. Amikor

megpillantod a partot, onnantól számítva még egy negyedórát kell repülni.

Nem húzzuk ki addig.

Hátranéztem – mintha mind aludnának. Nem, Gerard nyitott szemmel

feküdt, beszélgetésünket hallgatta.

– Hogy lehet ez? – suttogtam. – Majdnem odaértünk…

– Ciprusra kellett volna repülnünk. De Hélène túlságosan bízott magában.

Hélène suhanója egyre csak száguldott előre. Megértette-e, hogy nem

érhetünk oda? Meg kell értenie, nem gyerek már.

Mindjárt kiég a suhanóján a rakéta. Zuhanni kezdenek, és elnyeli őket a

tenger. Mi még repülünk egy-két percig, mielőtt ránk kerülne a sor…

– Antoine, a part! – Még fel is emelkedtem az ülésben, amikor rájöttem,

hogy a horizonton szilárd talaj jelent meg. – Esküszöm, ott a part!

A légjáró odanézett, megrázta a fejét.

– Én nem látom.

– Ott a part, esküszöm!

– Ha még tíz percig működik a rakétánk, elérjük – közölte Antoine

elgondolkodva. – De én…

Hirtelen csönd lett. Csak a szél süvített a szárnyak alatt, és Gerard

szitkozódott a bombakamrában, végighallgatva párbeszédünket.

A mi rakétánk égett ki előbb. Hélène suhanója még rohant, mi pedig

süllyedni kezdtünk.

– Valamikor arról álmodoztam, hogy nem öregségtől és betegségtől halok

majd meg, hanem a suhanó kormányánál – mondta Antoine rekedten. – De

azt nem kértem, hogy társaságom is legyen hozzá… Ilmar, van nálad víz?

– Nincs… minek? – Mint akit megbabonáztak, úgy meredtem a távoli

partra. A suhanó olyan lassan süllyedt, hogy alig lehetett észrevenni. Csak

abból volt érzékelhető a zuhanás, hogy Hélène suhanója egyre magasabban

volt fölöttünk…

– Kiszáradt a torkom. A tengervíz viszont nem iható.

Mögöttünk mozgolódni kezdtek. Vagy Gerard keltette fel a többieket,

vagy maguktól felébredtek, amikor a rakéta elhallgatott.

– Antoine, vitorlázz! – kértem. – Hiszen lehet…

– De nem ezzel a géppel, Ilmar. Túlságosan nehéz.

A földsáv a horizonton közeledett, de lent a tenger is egyre közelebb volt.

Eh, ha lenne egy csónak…

Arcomat az üveghez szorítva körülnéztem, hátha meglátok legalább egy

tenyérnyi szigetet. De nem volt sziget… csak egy apró fehér vitorla csillant

fel a hullámok között.

– Antoine! – kiáltottam fel. – Ott egy hajó, egy hajó!

– Az irányt! – mondta a légjáró rekedten.

– Jobbra… délnyugat, nyugathoz kicsit közelebb…

A suhanó lassan a szárnyára dőlt. A torkom elszorult. Már látszottak a

hullámok, és egyáltalán nem voltak kicsik.

– Már látom a sónert – mondta Antoine. – Ilmar, kérdezd meg, mindenki

tud-e úszni.

– Tudtok úszni? – kiáltottam hátra megfordulva. A Nővérnek hála, mind

bólintottak. Még Jens is, pedig miatta aggódtam a legjobban.

– Louis, jól úszol? – kérdezte. A testőr bólintott.

– Segíts Jeannak, rendben?

Mintha megerősítést várna, Louis a püspökre sandított, majd meg sem

várva a jóváhagyást, bólintott.

Megint a közeledő vitorlásra pillantottam. Nem volt messze. De a tenger

is nagyon közel volt már. Fölnéztem – Hélène suhanója fölöttünk körözött,

de már nem látszott mögötte a hosszú füstcsík. Az ő rakétájuk is kiégett.

– A suhanó gyorsan elsüllyed – mondta Antoine nyugodtan. – A

bombakamrából nem lehet kiszabadulni. Ezért ha már csak néhány

méternyire vagyunk a hullámoktól, meghúzom a kart, és akkor kinyílik a

kamra ajtaja.

– Hallottátok? – fordultam hátra. – Egy vitorlás felé repülünk.

Közvetlenül a víz fölött kinyílik az ajtó, és ti a vízbe estek!

Nagy kérdés, kié a sóner. Mit gondolhatnak a tengerészek látva, hogy a

parttól távol két suhanó zuhan a vízbe? Ki akarnak-e menteni minket, vagy

biztos, ami biztos, elinalnak, sorsunka hagyva minket?

Nem, ezt nem tehetik. Ezt semmiképp nem tehetik meg! Még ha

oszmánok is, ha júdeaiak is, még a legistentelenebb, vad törzseknek is sajátja

a könyörületesség, az irgalom.

Ilyen gondolatokkal nyugtatgattam magamat, igyekeztem elhessegetni

emlékezetemből azokat a történeteket, amelyeket utazóktól hallottam, vagy

magam éltem át.

Ha végképp semmi remény, kétszeresen kell reménykedni.

– Készüljetek! – kiáltotta Antoine. És valóban már csak vagy öt méter

maradt a víz felszínéig, mintha a hullámok már a suhanó alját nyaldosták

volna.

– Készüljetek! – ismételtem meg hátranézve. És láttam, hogyan nyílnak

meg társaink alatt a vékony padlólécek. És bár tudták, mi vár rájuk,

visszafojthatatlan kiáltással lezuhantak.

És a következő pillanatban a suhanó orra belemerült a magasba törő

hullámtarajba. Csörömpölve kitört az elülső üveg. Egy szilánk megkarcolta a

homlokomat, sós víz csapott az arcomba úgy, hogy nem kaptam levegőt. A

suhanó bukdácsolt, pörgött-forgott, belemerült a vízbe, csúszott a felszínen

a következő hullámig, amely megforgatta, letörte a szárnyait, és betört a

bombakamra nyitott ajtaján.

– Antoine! – ragadtam meg az öreg vállát. A víz bömbölve betört a

kabinba. Antoine felém fordította a fejét annak az embernek az elégedett

mosolyával, aki véghezvitt valami fontos tettet, még ha az nem is igazán

örvendetes.

– Menekülj! Én nem tudok úszni.

A fejemben minden összekeveredett. Hogyhogy? Antoine, aki arról híres,

hogy társa kedvéért leszállt suhanójával a vízre, nem tud úszni? Fiatal volt,

de már hírnevet szerzett magának, tele volt életvággyal, és nem parancsra,

nem is baleset miatt rákényszerülve – a jeges északi tenger felé vezette

suhanóját?

A víz vadul csapkodva elárasztotta a kabint, én letéptem Antoine kezét a

kormányról. Ujjai rádermedtek a vékony bambuszívre: nem velem akart

ezzel ellenkezni, csak a repülés hosszú órái, amelyek elszívták minden erejét,

odatapasztották a kezét a kormányhoz.

– Nem kell… tudtam, hogy ennek így kell végződnie… – suttogta az öreg.

De nem voltak egyenlőek az erőviszonyok. Végül mégis sikerült

elszakítanom kezét a kormánytól, kirúgtam az átázott vászonajtót. Már a

torkunkig ért a víz. Antoine-t magammal vonszolva elrúgtam magam a

süllyedő suhanótól, és elúsztam tőle. Antoine gyengén evezve kezével

próbált nekem segíteni.

A tengervíz meleg volt – mintha tejben úsztam volna. De sós is volt, marta

az ajkamat. Ha nem hullámzana, ha nem fújna úgy a szél, ha nem borítanák

el a fél eget a felhők…

– Ilmar, nem kell, hagyd… – hörögte Antoine. Ha most pánikba esve

elkezd kapálózni, belém kapaszkodni, végünk. És még csak a hajánál fogva

sem tudom megragadni – már régen nincs haja.

– Közel a hajó, hallgass! – kiáltottam rá. Körülnézve próbáltam megtalálni,

hol vannak a mieink. Nem voltak messze. Felénk úsztak – egyelőre mind

együtt voltak, még Gerard is önállóan tempózott, bár Louis ott volt a

közelében készen arra, hogy segítsen, ha kell. Az égen egyre lejjebb és lejjebb

sodródva körözött Hélène suhanója.

Tekintetemmel a vitorlást kerestem. Valóban nem volt messze. És

vitorláit kifeszítve teljes sebességgel igyekezett felénk, még a sürgő-forgó

matrózokat is láttam. De azért legalább tíz percig tartanunk kell magunkat…

le kellene rúgni a cipőmet, de erre sincs idő…

Lecsapott ránk a következő hullám, alábuktam, hogy kiemeljem Antoine-

t a vízből. Kezem hozzáért egy medúzához – miért nem mész le a mélybe, te

undok féreg, jön a vihar!

– Ilmar! – kiáltott harsányan Gerard. A püspök lendületesen, mindkét

kezével egyszerre tempózva igyekezett felénk, ki-kiemelkedve a vízből, mint

egy delfin. – Tarts ki!

Nyilván észrevette, hogy Antoine-nal bajlódom…

Suhanónk, búcsúzóul megmutatva tarka szárnyát, elmerült a mélységben.

Lassan és méltóságteljesen merült alá, nem kavart örvényeket, nem hajók

szoktak így elsüllyedni, hanem az égből aláhulló madarak, ha eljött az órájuk.

– Tartom magam! – kiáltottam, és jutalmul lenyeltem egy adag meleg, sós

vizet.

Nagyon nem hiányzott nekünk ez a vihar!

A víz fölött tartva Antoine fejét, megpróbáltam a szemébe nézni. Sok

hiányzik-e ahhoz, hogy pánikba essen? Nem, a félelemnek nyoma sem volt

tekintetében.

– Azóta… az az érzésem, hogy kölcsönbe kapott életet élek… – suttogta

Antoine. – Mintha akkor meg kellett volna halnom, de a Nővér megőrzött…

valamilyen céllal…

Lecsapott ránk egy újabb hullám, a tarajára vett, elsodort Gerard mellett,

egyenesen Jens felé, aki esetlenül, de kitartóan úszott.

– Hallgass! – kiáltottam, mikor kibukkantunk a vízből. – Megőrzött, most

is megőriz! Hallgass!

Úgy húsz méterre tőlünk, ismét tanújelét adva kivételes tudásának,

Hélène vízre tette a suhanóját. Sokkal simábban, mint Antoine a miénket.

Szemem sarkából láttam, hogy elsőnek Marcus ugrik ki a gépből.

– Nem bírom tovább… – suttogta elernyedve Antoine. Teste egyből

sokkal nehezebb lett, de ebben a pillanatban Gerard elkapta. Rám nézett:

– Mi van az öreggel?

– Nem tud úszni.

Mintha lenne valami értelme, egy csomóba gyűltünk össze. Antoine-t

most már ketten tartottuk – Gerard és én. Louis Jeannak segített, a többiek

jól-rosszul úsztak önállóan, még Luisa is könnyedén lebegett a felszínen,

alighanem dagadt testének köszönhetően.

A hajó nagyon közel volt. Nem hadihajó volt, nem is kereskedelmi, hanem

kétárbocos halászhajó, az ilyenek a part mentén közlekednek, óvakodnak

attól, hogy messzire kimerészkedjenek a tengerre.

A felhők már összezárultak a fejünk fölött. A villámok fénye

elhalványította az eltűnő napsugarakat. A hajó felé fordultam, és

megláttam…

Mintha a felhők vonalát követné, felénk gördült a következő hullám…

iszonyatos méretű, a tengerészek az ilyet nevezik kilencedik hullámnak…

A szívverésem is elállt.

Ez alól a hullám alól nem bukkanunk ki mindannyian.

A hullám hátán rettenthetetlenül közeledett felénk a hajócska, a hullám

taraja csillogott a lemenő nap fényében – ragyogó smaragdszínű tömeg,

habfodrokkal…

A hullámot meglátva Hélène felkiáltott. Az idő futása mintha lelassult

volna, láttam, hogyan ül ki a rémület az arcokra, hogyan veti fel a fejét

Marcus, hogyan emeli kezét a hullám felé – a fuldokló tehetetlen

gesztusával… vagy… A fiú ajka mozgott, hangját elnyomta a hullám

dübörgése, bár Marcus most kiáltott.

De ezt az Igét jobb nem is hallani.

Fekete lett a világ. Elképzelhetetlen hideg áradt szét a tenger fölött, a

vízbe merülő kezem vékony jégkérget tört át.

A hullám tarajából az Ige hatalmas darabot tépett ki – olyan könnyedén,

ami halandó számára elképzelhetetlen.

Bömbölve, dübörögve száguldott el mellettünk két hullám. A tenger

tükörfényes felülete rengett, nem tudva, hogy áldozatai megmenekültek.

Ilyet valószínűleg a júdeaiak láttak utoljára, amikor Mózes átvezette őket

a tengeren.

– Uram Isten! – kiáltotta Gerard.

A víz ide-oda dobált, szétszórt minket. Utolsó erőnkkel tartottuk

magunkat a felszínen, a hajón már leengedték a vitorlákat, a fedélzetről

köteleket és hágcsókat dobtak a vízbe. Az előzőt újabb hullám követte, nem

kisebb a korábbinál. Tekintetemmel Marcust kerestem, bár aligha lenne ereje

újból kimondani az Igét. A fiú a vizet csapkodta karjával, Arnold már úszott

is felé, hogy szükség esetén megtartsa.

– Mindannyian elpusztulunk itt! – ordított fel Jens, akit egy örvény

hozzám lökött. – Mindannyiunkra halál vár!

Tekintetében esztelen, vak, leküzdhetetlen rémület volt.

– Hol van a hited, szerzetes? – kiáltottam rá. – Mitől félsz, mikor itt van

melletted az Üdvözítő? Vagy talán nincs hatalma a tenger és a szél felett?

Szavaim mintha kijózanították volna Jenset. Elhallgatott, a hajó felé

fordult. Az közben már keresztbe fordult, fedezve minket a hullám elől. A

kátrányos fedélzet megbillent, egy jutakötél feküdt végig a vízen – egyik

kezemmel elkaptam, a másikkal még mindig Antoine-t tartottam.

Lehet, hogy a kapitány ugyanolyan mestere volt a maga dolgának, mint

Hélène a sajátjának, de az is lehet, hogy az Üdvözítő és a Nővér tartotta

rajtunk figyelő pillantását – nem csak nekem volt szerencsém elejétől fogva.

A hajó siklott a hullámok között, lecsusszant a hullámvölgybe, és

mindannyian a fedélzet mellett találtunk magunkat – egyenesen a matrózok

felénk nyújtott kezénél. Átvették tőlem Antoine magatehetetlen testét,

ketten a visítozó Luisát húzták ki, másik két ember az életéért

kétségbeesetten küzdő Jeant. Végignyúltam a síkos fedélzeten,

belekapaszkodtam, egész testemmel hozzá simultam. A hajó hánykolódott,

de a vihar mintha mérsékelte volna első rohamát. Ahogy egy pillanatra

lecsillapodott, felemeltem a fejem.

Marcus… Jean… Antoine… Luisa…

Tehetetlenül fekszenek, alig mozdulnak, teleitták magukat tengervízzel.

De élnek, itt vannak a fedélzeten.

Jens, Gerard, Louis, Hélène, Arnold…

Ők jobb állapotban voltak. Még felülni is megpróbáltak.

Farid és Péter nézett ki a legjobban.

A muszka spion apró kortyokban ivott valamit egy kulacsból. Péter pedig

a matrózokkal próbált szót érteni.

Körülnéztem – valóban júdeai halászhajó volt. Csodálkozva és borzongva

néztek ránk, de nem ellenségesen. Nagy szerencsénk volt – akkor kerültünk

volna igazán nagy bajba, ha oszmán vagy birodalmi hajó vesz fel minket…

Négykézláb odakúsztam Faridhoz, és követelően kinyújtottam a kezem.

A kém szó nélkül odaadta a kulacsot.

– Az Igén… rejtegetted? – kérdeztem két korty közti szünetben.

– Nem volt olyan magas rangom, hogy Igém lehetne – felelte Komarov,

mintha mentegetőzne. – A belső zsebemben tartottam.

A brandy testes volt, égette a torkomat. Valószínűleg muszka ital volt, ők

ott a Kaukázusban nagyon jó brandyt készítenek…

A mellvédnek dőlve vártam, mivel végződik Péter és a legénység

beszélgetése.

Utaskabin nem volt a hajón, a fedélközben helyeztek el minket. Kicsi,

tiszta helyiség volt, közepén gyalult asztallal, erős padokkal a fal mellett.

Elviselhetetlen volt a halszag, de hát mit lehet tenni ez ellen egy halászhajón?

Beleburkolóztunk a szúrós teveszőr takarókba, amelyeket a matrózok

hoztak nekünk, egymást nézve ültünk, még mindig alig tudtuk elhinni, hogy

megmenekültünk. Ruháinkat valahol a hajókonyhán szárítgatták.

Júdeai kapitányunknak hangzatos neve volt – Avrom-Ber Admoni.

Egyáltalán nem emlékeztetett júdeaira, megtermett volt, akár Arnold és Jens,

haja vörös, gyapjúingét bőröv fogta át, fülében acél fülbevaló, karja sűrűn

tetoválva. Volt rajta sellő, kifakult feliratok, hajók körvonalai. Ismertem ezt

a szokást: a matrózok minden olyan hajó nevét, amelyen szolgáltak,

rátetováltatják a bőrükre.

És a kapitány elég jól beszélte a római nyelvet, talán a kereskedelmi

ügyletek miatt tanulta meg, talán élt egy darabig a Birodalomban.

– És akkor kibéreltünk két suhanót, hogy légi úton jussunk el a szent

helyekre – mesélte Gerard a kapitánynak. Amint kiderült, hogy a kapitány

beszéli a római nyelvet, kikapcsolta Pétert a megbeszélésekből. – De a sors

megint kegyetlen volt hozzánk. A szembeszél letérített minket az

útvonalunkról, és ha nincs a maguk hajója…

Eddig a pillanatig Avrom-Ber Admoni pipázva bólogatott, nem mutatta

jelét, hogy csodálkozna. De ekkor megrázta a fejét:

– Először hallok olyat, hogy zarándokok suhanót bérelnek,

tiszteletreméltó.

Erős, sztentori hangja volt, ugyanolyan mesterkéletlen, mint egész

megjelenése. Éppen ezért pillanatnyi kételyem sem volt, hogy nem hisz

nekünk.

– Nos, az idő nem áll egy helyben – vont vállat Gerard.

Egy pillanatig kivártak, az asztal fölött egymásra meredve. Avrom-Ber a

csizmája sarkán kiverte pipáját, és megkérdezte:

– És nem méltóztattak látni a tisztelt zarándokok, mi történt a hullámmal?

– Milyen hullámmal? – csodálkozott Gerard.

– Azzal a nagyon naggyal, amelyik közvetlenül a megmenekülésük előtt

majdnem elborította magukat.

– Egy tengerésznek kell a legjobban tudnia, mi meg nem történik a

tengeren – tért ki a válasz elől Gerard. – Mi túlságosan rémültek voltunk

ahhoz, hogy jobbra-balra nézelődjünk.

A hajó még mindig hánykolódott, de már nem olyan erősen. A tengeri

vihar, amely csaknem elpusztított minket, elvonult.

– A tenger tele van csodákkal – bökte ki végül a kapitány. – Mint maga az

élet is. Visszatérünk Haifába, tiszteletreméltók. Emberi kötelesség segíteni a

bajbajutottakon… Helyezzék magukat kényelembe, amennyire tudják. A

nőknek átadhatom a kabinomat.

Gerard bólintott. De a kapitány nem sietett távozni.

– Nem a legjobb időpontot választották a zarándoklatra. Haifában most

igen nagy a tömeg.

– Sok a zarándok? – érdeklődött Gerard.

– Nagyon sok – felelte Avrom-Ber. – Nehéz helyet találni a kikötőben.

Még a Mennydörgés Fia sem tudott beállni az öbölbe, a parttól két

kábelhossznyira volt kénytelen horgonyt vetni.

– A birodalmi sorhajó? – Gerard hangja alig érzékelhetően megremegett.

– Igen. – Avrom-Ber nekilátott megtömni a pipáját. – Kicsi és védtelen

ország a miénk. Talán megtagadhatjuk a birodalmi sorhajónak, hogy kikössön,

ha úgy döntött, meglátogatja a kikötőnket?

– Remélem, a pretoriánus gárda nem okoz botrányokat – kérdezte

óvatosan Gerard.

– Ugyan miféle botrány? – nevette el magát a kapitány. – Igaz, a

pretoriánus urak elfáradtak a tengeri átkelésben, néha megengednek

maguknak egy kis pihenést az ivókban meg a vidám negyedekben… de

fizetnek, és a lakosok elégedettek.

Hélène-re néztem – a légjáró pillantása nyugtalan volt. Antoine köhintett,

majd megkérdezte:

– És sokáig kívánnak Haifában vendégeskedni a pretoriánusok?

– Ki köti ezt egy szegény tengerész orrára? – felelt kérdéssel Avrom-Ber.

– Azt hiszem, sokáig. A muszka hajóraj két nappal korábban érkezett, és a

gránátosok sem készülnek távozni. Ők egyébként a városon kívül vertek

tábort, nem járnak be Haifába. Nekik csak az élelmiszer-kereskedők örülnek.

– Sok a vendég – mondta lassan Gerard.

– Sok – hagyta rá a kapitány. – Az élet tele van csodákkal. A Birodalom és

a Kánság hajói szívesen betérnek a kikötőinkbe. De rendszerint igyekeznek,

hogy ezt ne egyszerre tegyék.

– Aligha éreznénk jól magunkat Haifában – csóválta a fejét Gerard. –

Amikor ilyen sok katona van a városban, az árak az egekbe szöknek. Mi pedig

elvesztettük mindenünket…

A kapitány bólintott.

– Nem mehetnénk egy másik kikötőbe? – Gerard nem kért, hanem

utasított, hangjában felcsendült az a magabiztosság és meggyőzőerő, amellyel

még a leglármásabb tömeget is le tudta csillapítani. A kapitány megérezte ezt

az erőt – újfajta érdeklődéssel nézett a püspökre.

– Nincs a közelben másik kikötő. Mentőcsónakokon partra lehet szállni,

tiszteletreméltó. De ez veszélyes.

– Jó néhány veszélyt túléltünk már – mondta Gerard. – Hogyan tudnánk

megfizetni ezt a kockázatot?

Avrom-Ber Admoni figyelmes pillantással végignézett rajtunk, sorra

megállapodva minden arcon. Valamin töprengett… bizonyára azon, mennyit

tud kihúzni belőlünk. Természetesen tisztában van azzal, hogy ennyi

előkelőség között lenniük kell Igével rendelkezőknek…

– Kétezer évvel ezelőtt a mi földünkről érkezett a világba az Üdvözítő –

mondta hirtelen. – Azóta nem sok minden változott errefelé, tiszteletreméltó.

Az én népem a maga hitét követi, a maga nyelvén beszél. De ez nem jelenti

azt, hogy Haifában ne tudnánk, mi történik a Birodalomban…

A fedélközben csönd lett. Arnold mozdult meg, meztelen válláról

lecsúszott a takaró. De a kapitány ügyet sem vetett az óvatossá vált tisztre.

– Tudom, mit tehet meg egy ember – folytatta a kapitány. – Még Igével is.

És tudom, mi az, amire nem képes. Megfékezni a hullám futását.

Pillantása megállt Marcuson. A fiú felállt, fázósan burkolózva takarójába.

– Az vagy, aki újra eljött hozzánk? – kérdezte Admoni.

Marcus hallgatott.

– Kiadom az utasítást, hogy menjünk a part felé – mondta a kapitány. –

De nem foghatom be mindenkinek a száját. Amikor a hajó visszatér Haifába,

híre megy a történteknek. Annak, hogy két suhanó zuhant az égről a

tengerbe, annak, hogyan fékezték meg a hullámot, annak, hogy egy fiú a

Birodalomból visszafelé megteszi az Üdvözítő útját.

– Van pénzünk – szólt közbe Hélène. – Kapitány, készek vagyunk

megfizetni a legénység hallgatását.

Admoni elnevette magát, le nem vette pillantását Marcusról.

– A hallgatást meg lehet vásárolni. De meg lehet-e vásárolni a csodát?

Felkelt, habozott egy pillanatig, mintha még mondani akarna valamit, de

aztán kiment.

– Ha úgy alakul, el tudunk bánni a legénységgel – mondta Arnold élesen.

– Ez a kapitány… túlságosan is sok mindent megért.

Gerard megrázta a fejét.

– Nem, erre semmi szükség – mondta elgondolkodva. – Nem a

kapitánnyal és a legénységgel van a baj. Ők nem fognak akadályokat

gördíteni elénk, de… Igaza van Admoninak: a titkot nem lehet megőrizni. A

pretoriánusok és a gránátosok a nyomunkba erednek.

– Elkésnek – szólalt meg Marcus. – Megiddóig6 kell eljutnom. Azután…

azután már nem jelentenek számunkra fenyegetést. Megiddó pedig közel van,

nagyon közel. Kértem Hélène-t, hogy jussunk el odáig, de nem sikerült.

Antoine nehezen, fájdalmasan felköhögött, kezét mellére szorította.

6Megiddó: a Biblia szerint (János jelenéseinek könyve, 16, 12–16) itt fog megtörténni

a végső csata, az Armageddon, amikor a „fenevad” erői összecsapnak Isten

seregeivel, amelyeket Mihály arkangyal vezet.

– Csak odáig jussunk el – mondta Marcus. – És minden megváltozik.

Minden.

Végignézett rajtunk – mintha ellenkezést, vitát, értetlenkedést várna.

– Iuliust, a Fogadott Fiút kolostorba küldöm… nem hitt bennem. Atyámat

megfosztom a tróntól, én lépek a helyére. Az oszmánok fejet hajtanak az igaz

hit előtt. Gerard… te leszel az én hangom az Urbisban, így az Üdvözítő és a

Nővér hívei soha többé nem szállnak szembe egymással! Hélène… Te állsz

majd a hadsereg élén, és ellenségeink rettegni fognak. Arnold… te

felszámolod az Őrségben a korrupciót és a kegyetlenséget. Ti pedig… ti pedig

segíteni fogtok engem.

Felcsikordult az ajtó. Belépett Avrom-Ber egy jókora rézüsttel a kezében,

amelyből kellemes borgőz áradt. Az asztalra tette az üstöt.

– Forralt bor – mondta. – Ettől majd fölmelegedtek.

– Marcus! – szólt rá a fiúra élesen Arnold, amikor az átvette a kapitány

kezéből a méretes ólomkorsót. – Várj!

Marcus elmosolyodott, és megrázta a fejét:

– Ahogyan én bízom ebben az emberben, úgy bízzatok ti is bennem.

Nagyot kortyolt. Avrom-Ber csodálkozva nézett Arnoldra – és a

halántékán kidudorodtak az erek.

– Ez csak fűszeres bor, nem méreg! – mondta dühét visszafojtva. Kivette a

korsót Marcus kezéből, és belekortyolt.

Arnold felállt. Kivette a korsót a kapitány kezéből Marcusra nézett, az

bólintott. A tiszt kortyolt egyet, és továbbadta a korsót Gerard-nak. Én csak

ültem és figyeltem, ahogyan körbejár a korsó. Ahogyan mindenki melengeti

rajta a tenyerét, kortyol a borból, és továbbadja.

Luisa fejét hátravetve kortyolt, és zavartan mosolyogva továbbadta nekem

a korsót. Nekem már nem maradt bor.

– Mindjárt hozzák a ruhájukat – mondta a kapitány. – Még nyirkos, de

legalább meleg. A hajó közelít a parthoz, a vihar elcsitult. Sietnünk kell.

Merítettem egy keveset az üstből, lenyeltem. A bor forró volt, fanyar,

fűszernövényektől illatos.

Mit kérhetnék Marcustól? A tolvajok királyának címét? Vagy az

engedélyt, hogy elutazhassak távoli országokba, és romokat kutathassak fel?

ÖTÖDIK FEJEZET

amelyben azt hisszük, megtaláltuk a tizenkettediket, de kiderül, hogy ő nem talált meg minket

A VIHAR fellélegzést adott nekünk. Éjszakára teljesen elcsitult, az egyenletes,

erős szél szétkergette a felhőket, még a csillagok is előbukkantak.

A hajónak csak egy mentőcsónakja volt, kicsi, és nem látszott túl

biztonságosnak. Két szótlan matróz hajtotta egymás után többször is a

parthoz, egyszerre három embert szállítva a partra.

Avrom-Ber Admoni a fedélzeten állt, fogai közt szorongatva meg sem

gyújtott pipáját. Meg sem szólalt.

Az utolsó csónakra Antoine, Hélène és én maradtunk. Elsőként szálltam

be, segítettem Antoine-nak. Hélène nem szorult segítségre.

Negyedikként a kapitány szállt be a csónakba.

Szótlanul haladtunk a part, az ott égő lámpa fénye felé, a csöndet csak az

evezővillák nyikorgása és a csónak falához csapódó hullámok zaja törte meg.

Antoine, akire az egyik matróz ráadott egy ócska kabátot, mogorván bámult

maga elé.

– Antoine! – szólítottam meg. – Hogy vagy?

– Minden rendben – válaszolta az öreg szándékosan élénken. – Már

fölmelegedtem.

– Az ő korában nem kellene utazgatnia – szólalt meg halkan Avrom-Ber.

– Otthon kellene ülni, örülnie a dédunokáknak, és készülnie az utolsó útra.

Antoine elnevette magát.

– Amikor gyerek voltam, Avrom-Ber, biztos voltam benne, hogy örökké

fiatal leszek. Amikor fiatal voltam, nem hittem az öregségben. Amikor annyi

idős voltam, mint te most, nem kételkedtem abban, hogy nem érem meg az

öregkort. De most, hogy öreg vagyok, még mindig szeretek mászkálni,

nézelődni, gondolkodni.

– Talán neked való egy ilyen út? – makacskodott a kapitány.

– Láthatod, most is haladok rajta. Azok meg, akik fiatalabbak és erősek,

otthon maradtak.

Avrom-Ber hallgatott. A csónak alatt megcsikordult a homok. Arnold és

Louis belegázolt a vízbe, kihúztak minket a partra. A távolban, a hajón

pislákolt egy kis fény, a parti homokon fénylett egy lámpa. Két fénypont az

éjszakában, amelyek között hosszasan ingázott a mentőcsónak.

Kimásztam a csónakból, megálltam, és a kapitányra néztem. Ő még

mozdulatlanul ült a csónakban, pipáját forgatta a szájában, és minket nézett.

Majd felállt, és nehézkesen kilépett a partra.

– A fiatalember nyelveket tud, és mind erős emberek vagytok – mondta

Avrom-Ber. – Még a nők és az öregek is. De ez itt az én hazám. Nekem ott is

hisznek, ahonnan benneteket elkergetnének. Engem ott is támogatnak, ahol

sem a pénz, sem az Ige nem segít.

Odalépett Marcushoz.

– Engedd meg, hogy veled menjek.

– Jut hely mindenkinek – felelte Marcus. – De vajon ez a te hited?

– Vajon azok, akik az első Üdvözítővel mentek, más hitet vallottak? –

felelt kérdéssel Avrom-Ber.

– Nem fogadták el rögtön ezt az utat.

– Hosszú évek óta várlak. Nem tudtam, honnan jössz, és ki leszel. De

hittem benned, és vártalak, messiás.

Válasz helyett Marcus kinyújtotta a kezét, és bátorítóan megérintette a

kapitányt. Csodálatos és megindító volt – a törékeny fiú, aki előtt térdre

ereszkedik a nagydarab, komor férfi.

De nem csodálkoztam.

A csónakhoz visszatérve Admoni mondott valamit a matrózoknak.

Gyorsan, parancsoló hangon beszélt, és a matrózok, bár zavarba jöttek, nem

vitatkoztak vele. A következő percben már eveztek is vissza a hajóhoz.

Hélène elnevette magát, és vállon veregette a kapitányt.

Egymás után odaléptünk a júdeaihoz, és összeölelkeztünk vele.

A tizenkettek és az Üdvözítő.

Végre összegyűltünk mindannyian, akiknek követnünk kell Marcust…

És el kell árulnunk őt. Vagy ezúttal minden máshogyan lesz?

* * *

A tengerparton mindig vannak települések. És bár Júdea sivatagos vidék,

a tengerpart mentén mindenütt voltak szántóföldek és kertek. Admoni már

egy óra múlva kivezetett minket egy kitaposott útra, amely szőlőskertek

mellett egy faluba vezetett. Talán tucatnyi házból állt az egész, és aligha akadt

egyetlen olyan is köztük, amely valamennyiünket be tudott volna fogadni.

Avrom-Ber előre ment, és bekopogott az egyik házba. A beszélgetés sokáig

tartott, de végül beengedtek minket a kertbe, ahol éjszakai nyugovóra

tértünk egy deszkaemelvényen, amely fölé kiugró védőtető borult.

– Virradatkor indulunk – figyelmeztetett minket Avrom-Ber. – A gazda

azt kéri, ne keverjük bele a dologba. Ha baj történik, azt mondhatja, hogy

nem látott idegeneket.

Senkinek nem volt ereje vitatkozni. Csak Gerard kérdezte meg:

– Nem találhatunk itt lovakat?

– Nem.

Gerard nem vitatkozott. Rám nézett, és utasított:

– Ilmar, az első órában te őrködsz. Válassz magad mellé valakit.

Komarov tűnt a legéberebbnek útitársaim közül. Kérdésemre ellenkezés

nélkül bólintott, és rövidesen egy fa alatt ültünk, kicsit távolabb húzódva a

tető alatt alvó társainktól.

– Van még valami a kulacsodban? – kérdeztem.

Farid odanyújtotta a kotyogó kulacsot. Ittam egy kortyot.

– El sem hiszem – mondtam. – Egy napja még oszmán földön voltunk.

Mondd, kém, te bejártad az egész világot?

– Voltam itt-ott… – mondta kitérően a muszka. – Többnyire a

Birodalomban.

– Talán most már bevallhatod – kértem. – Az a beszélgetés az aquinista

eretnekségről csak porhintés volt, ugye?

– Ugyan miért? Én valóban hiszem, hogy a világban két erő van, amelyek

küzdenek egymással. Az isteni és a sátáni erő.

– Akkor nem olyan nagyon erős az a te sátánod, Komarov. Látod,

mindennek ellenére eljutottunk Júdeába. Még a vihar sem akadályozott meg

minket.

A spion kortyolt egyet, majd kioktató hangon közölte:

– Nem, tisztelt uram. Nem erről van szó. Nem két díjbirkózó csap össze a

cirkuszi porondon.

– Hát akkor hol zajlik a párviadal?

– Bennünk.

Elvettem tőle a kulacsot. Elvégre egy ilyen beszélgetés közben igazán

kortyolhat egyet-kettőt az ember. Az elhangzottakhoz képest ez igazán nem

bűn.

– Magyarázd ezt meg.

– Minden cselekedetünk a jó vagy a rossz felé visz minket. De a dolog nem

ilyen egyszerű, hogy ez itt jó, az meg ott rossz. Hiszen nincs az a gonosztevő,

aki beismerné, hogy helytelenül cselekszik. Mentség mindig akad. Azért

raboltam, mert engem is kiraboltak. Azért öltem, mert kezet emeltek rám.

Azért szélhámoskodom mindenfelé, hogy engem ne csaphassanak be. De ez

világos dolog, nyilvánvaló a ravaszkodás. Valójában a legártatlanabb

cselekedetednél is két oldalról súgnak neked, mit csinálj. És nem mindig

fogod tudni, kinek a hangját hallod. Megállíthat téged az Isten, ha akarata

ellenére készülsz tenni valamit?

– Igen.

– Nem. Mert akkor már nem ember vagy, hanem dróton rángatott bábu.

Te a saját akaratod szerint élsz és cselekszel. Döntés adatott neked. Az ördög

olyan, mint az Isten sötét oldala. De az Isten szabadságot adott neked, hogy

úgy tegyél, ahogyan akarsz, ugyanakkor törvényeket is szabott neked. Az

ördög viszont azt mondja, nincs törvény, de elveszi a szabadságodat. Ezt első

pillantásra nem könnyű megérteni… amikor elvették tőled a törvényeket, a

veszteséget szemmel nem érzékeled. És ez a párviadal lényege: abban, hogy

megértsd, hol van a szabadságod, és hol a törvényed. És hogy jön ide a vihar,

amely el is pusztíthatott volna minket? A vihar csak vihar, Ilmar. Helyesen

cselekedni: ez az Istenhez vezető út. És itt tesz meg mindent az ördög, hogy

az ember hibázzon. És kétszeresen is megtesz mindent, hogy az Üdvözítő

hibázzon. A jövő csábító képeit vetíti elé. Sikerrel, boldogsággal,

gazdagsággal kísérti. Mindazzal, amiről az ember ábrándozik.

– És az Isten? – kérdeztem.

– Az Isten? Az Isten a bennünk élő lelkiismeret. Ha tudod, hogy senki a

világon nem fogja megtudni, mit tettél, mégis szégyelled: ez az Isten. Ha nem

azt teszed, amire szükséged van, hanem azt, amit tenned kell: az az Isten.

– Beszéltél erről Gerard-ral? – kíváncsiskodtam.

– A püspök bölcs ember – válaszolta a muszka szomorúan. – De… mintha

megijedt volna valamikor. Önmagától, az erejétől. És minden vitában van egy

pont, amelyen nem hajlandó túllépni. Mintha félne attól, hogy egyetértsen.

– Én sem értek veled egyet – mondtam. – Azt hiszem, titkos mesterséged

rajtad hagyta a lenyomatát. Még az Istennek is kigondoltál egy ravasz

ellenséget.

– Nem vagyunk egyformák. – Farid nem vitatkozott. – Nem is reméltem,

hogy osztozni fog valaki a hitemben. De hátha hasznára lesz az Üdvözítőnek,

ha tudja, olyanok is vannak, mint én.

Ebben volt igazság. Persze csak akkor, ha Marcus képes még bárkire is

hallgatni.

– Én nem gúnyolom a hitedet – mondtam. – De ha valóban létezik az

ördög, miért nem próbálta megzavarni az Üdvözítőt? Az első Üdvözítőt?

– Honnan tudhatnánk, nem kísértette-e meg őt az ördög? Tudhatta-e ő

maga, hogy kísértéssel van dolga, és ellenállt neki, vagy engedett a

csábításnak? Ahhoz, hogy felismerd az ördögöt, egyenlőnek kell vele lenned.

Istennek kell lenned.

– Akkor mit tehet a közönséges ember?

– Azt, amit kell. És hinnie kell, hogy helyesen cselekszik.

Elszántam magam, hogy feltegyem a kérdést:

– Te hiszed, hogy Marcus helyesen cselekszik?

– Nem tudom – felelte a muszka. – De jobbat sem látok. Nem tehetünk

mást, hinnünk kell.

Beszélgetésünk magától abbamaradt. Valahol a kertben egy kabóca

ciripelt, feltámadt, majd elült a szél, az égen pislogtak a csillagok. Egy óra

múlva felkeltettük Arnoldot, ő minden fölösleges ceremónia nélkül oldalba

bökte Jenset, és ők őrizték tovább az álmunkat.

Pirkadat előtt elhagytuk a falut, a házakban még sötét volt. Valami miatt

az volt a benyomásom, hogy nem minden falusi alszik, de bölcsen nem

jönnek elő, nehogy tanúskodniuk kelljen. Nyilván különös volt kis csapatunk,

és az idegen katonákkal teli Haifa közelsége sem hatott bátorítóan.

Két órával később lassan baktató öszvérfogattal találkoztunk az úton.

Rakománya alig volt, csak három zsák szárított hal, és Admoni megállapodott

a tulajdonossal, hogy az öregek meg Luisa felszállhatnak a szekérre. Mi

mellettük baktattunk, a szekeresnek és kisfiának kíváncsi pillantásától

kísérve. Jens a fiúra nézve elszomorodott. Biztosan saját fiára gondolt, akit az

én hibámból magára hagyott az Urbisban.

Menetünkben volt valami komikus, ugyanakkor magasztos is.

Tizenhárom mindenfelől összejött ember, akik semmiben nem hasonlítanak

egymásra, kivéve talán megviselt, nem is igazán kiszáradt ruházatukat,

amelyen már kiütközött a sókéreg.

Tizenhárman, akiket a birodalmi pretoriánusok is, a válogatott muszka

gránátosok is üldöznek.

– Bár összecsapnának egymással – fogalmazta meg közös álmunkat Péter.

– Soha, míg meg nem látnak minket, és úgy nem vélik, hogy csapdában

vagyunk – felelt nyomban Farid. – Bármelyik parancsnok tisztában lenne

azzal, hogy az összecsapás a mi malmunkra hajtja a vizet.

– Nem akaszkodnak össze – értett vele egyet Hélène. – Kétségtelen, hogy

a pretoriánusok megpróbálják becsapni a muszkákat. Semmi kétség. De nem

most.

– A gránátosokat nem lehet átverni – vágott vissza a kém. – Ők mindig

résen vannak.

Vita bontakozott ki köztük, és ez teljesen képtelen helyzet volt, mivel

mind a pretoriánusok, mind a gránátosok a mi fejünkre vadásztak. Hélène

epés hangon idézte fel, hogyan leckéztették meg a birodalmi hadak Szuvorov

hadurat, Farid erre a Breszt környéki csaták történetével vágott vissza.

Máskor érdekes lett volna civakodásukat hallgatni, de akkor mind nagyon

fáradtak és feszültek voltunk.

– Avrom-Ber – kérdezte Gerard –, mit gondolsz, visszaért már a hajód

Haifába?

– Igen – felelte röviden a júdeai.

– És mit gondolsz, tudnak már rólunk a hívatlan vendégek?

– Minden emberemben megbízom, akár a testvéremben – felelte a

kapitány. – Mindegyikben, külön-külön. De két tucat ember van a

vitorlásomon. És mindegyik azt gondolja, „én hallgatok, de a többi beszélni

fog”. És a mohóság a pretoriánusokhoz meg a gárdistákhoz kergeti őket.

Meglepne, ha nem botlanának egymásba a kaszárnyáknál.

– Tehát már elindultak értünk – vonta le a következtetést Gerard. – Lovak

kellenek.

De nem voltak lovak. A következő településen kétszeres árat fizetve

sikerült vennünk három szamarat, ezekre a leggyengébbeket ültettük fel. Az

öszvérfogat elkanyarodott másfelé, már nem volt közös az utunk.

A szamarak semmivel nem mentek gyorsabban, mint egy gyalogos. Csak

gyors lovak segíthettek volna rajtunk, üldözőink biztosan rendelkeztek

ilyenekkel. De ezen a szegény vidéken a ló feltűnő luxusnak számított, csak

a városokban lehetett hozzájutni.

Folytattuk a gyaloglást a tűző napon, az út üres, köves pusztaságok, elszórt

települések, csobogó patakok és tavacskák mellett kanyargott. Délben az

egyik falu vendégfogadójában, a szalmatető alatt, tucatnyi kíváncsi gyerek

között megebédeltünk. Hallevest ettünk, csípős kecskesajtot, olajbogyót,

savanykás száraz bort ittunk rá – nem volt túlságosan bőséges ebéd, mégis

nehezünkre esett felállni, és kilépni a hűvös árnyékból.

Ebben a faluban vettünk még két szamarat – Marcusnak és Jensnek. A föld

alatt töltött hosszú idő nem vált hasznára a börtönőrnek, alig vonszolta magát.

Nem volt semmi értelme, hogy rejtőzködni próbáljunk. A falvak lakói,

akik mellett elhaladtunk, a földeken dolgozó parasztok, akik fölegyenesedtek,

hogy lélegzetvisszafojtva kövessenek minket pillantásukkal, a

kecskenyájakat őrző pásztorok – valamennyiüket nem lehetett volna

megvesztegetni.

Az Antoine-t nyergében vivő szamár mellett lépkedtem. A légjáró hosszú

lábait előrenyújtva a környéket fürkészte, időnként köhögési rohamok

vettek rajta erőt. Úgy láttam, őt semmiféle kétely vagy félelem nem bántja.

– Antoine… – szólítottam meg halkan. – Megesett veled olyasmi, hogy

valamilyen cél felé törekedtél, leküzdötted az akadályokat, de amikor elérted,

amit akartál, nem örültél neki?

– És ki mondta, hogy az út végén öröm vár? – Antoine kendőt vett elő a

zsebéből, és akkurátusan a fejére kötötte, eltakarva vele a napsütés elől

kopaszságát.

– De ha törekszel valamire, akkor jót akarsz. Nem így van?

– Egész életemben a repülésről álmodoztam – felelte Antoine. – Ez az én

boldogságom, de ez nem öröm. Az öröm: egy korty víz egy forró napon, egy

kényelmes karosszék este, mikor fárasztó munkából hazatérsz, egy hosszú

beszélgetés, ha már nagyon vágyakozol egy okos beszélgetőpartner után. Az

utazó boldog, mikor felér a magas hegytetőre. De nem örül, mert tudja, hogy

hosszú és nehéz út vár rá lefelé. Az öröm – az eredmény. A boldogság – az út.

– De én nem erről beszélek, Antoine! Előfordult, hogy mindent úgy

csináltál, ahogyan szeretted volna, de rájöttél, hogy ez helytelen volt?

– Szóval erről beszélsz… – Antoine gunyoros pillantással mért végig. –

Ahhoz, hogy elérjen valamit, akarnia kell az embernek. Már jóval korábban

az égről ábrándoztam, sokkal azelőtt, hogy először beszálltam a suhanóba. Az

égről ábrándoztam, szárnyaltam a felhők felett, madarak repültek mellettem,

és a barátaim integettek nekem a földről – aprócskák voltak, akkorák, mint a

homokszemek a tengerparton. Még nem repültem, de már fenn jártam az

égen. Belül nőttek szárnyaim. Az első igazi repülésem boldogság volt, de nem

öröm. Az ég felé törekvő gyökerek, a szár folytatása volt. És így van ez

mindennel, Ilmar. Választasz egy utat. Hajót építesz, gabonát vetsz, látod a

kedvesed arcát, beszélgetsz a barátaiddal – először a saját lelkedben. Még

magad sem érted, mi vonz a távolba. De valahol a lelkedben már ácsolják a

leendő házat, a barátaid pedig sosem hallott szavakkal szólnak hozzád. A mag

nem tudja, hogy szárrá kell növekednie. Még a magban is ott él a cél, de

kökénymagból csak kökény nőhet, a cédrus magjából pedig csak cédrus. Az

ember viszont mindent maga dönt el. Azt gondolja, hogy házat épít, pedig

saját magát építi. Azt gondolja, hogy sikert ért el, pedig csak gabonakalásszá

változtatott egy gyomot. De ha soha nem láttál még kalászt, hogyan tudod

megkülönböztetni a gyomtól? Ismertem egy embert, aki házat épített. Egy

kis faluban lakott, becsülettel és szorgalmasan dolgozott, de egyszer egy

váratlan örökség lehetővé tette, hogy megvalósítsa az álmát. „Olyan házat

építek, aminél nem lesz jobb a nap alatt!” – mondta. És miközben építette, a

környező kunyhókat leste. Hatalmas házat épített a legjobb fából, a tető a

legerősebb nádból készült, a legnagyobb, csillámpala ablakokkal, az udvarban

a legnagyobb és meleg budival. A szomszédok lelkendezve nézték, és nem

értették meg, hogy ez az ember csak egy nagy kunyhót épített. Jártam nála

vendégségben, ültem az asztalánál, és csak arra tudtam gondolni: nehogy

házigazdámnak eszébe jusson ellátogatni egy városba! Mert akkor megérti,

hogy a falakat kőből építik, a tetőket cseréppel fedik be, az ablakokba üveget

tesznek. Ránéz a házára, és megérti, hogy az csak kunyhó. „Van ilyen ház a

városban?” – kérdezte tőlem. Nyugtalanság volt a tekintetében. És én azt

feleltem, hogy nincs. Később megtudtam, hogy mégis elutazott a városba…

Nem kérdeztem meg, mi lett a házépítővel – ha létezett egyáltalán, ha

nem Antoine találta ki egy pillanat alatt, hogy feleljen a kérdésemre. De

Antoine kis szünet után folytatta:

– Amikor rendkívüli célt tűz ki maga elé az ember, mindig azt kockáztatja,

hogy téved. Nincs mihez hasonlítania vállalkozását. Az is lehet, nem értette

meg a benne megszólalt belső hangot. Lelke hangját, amely megihlette

elméjét. Ahogyan a névtelen falu házépítője: cédrus akart lenni de csak

kökény lett belőle. A legnagyobbat akarta elérni, amire csak képes. De vajon

fölösleges volt-e a munkája? Ha ezután valaki más akar majd házat építeni, ő

már nem hatalmas kunyhót húz fel. Lejön a vad hegyek közül, bejárja a

lármás városokat. És hazatérve azzal kezdi majd, hogy kőből épít alapot.

– Kőből nem könnyű építeni, Antoine.

– Építeni mindig nehéz – mondta. – Amikor éhezel, és termőföldre van

szükséged, felégeted az erdőt. Tűzzé változol – és az évszázados fák pillanatok

alatt hamuvá válnak. De eljön a nap, amikor ráébredsz, hogy szükséged van

a fákra. Hogy házat építs, fűtsd a tűzhelyedet, menedéket lelj a forróság elől.

És akkor erdőt ültetsz. Napról napra, évről évre. Tudván, hogy a te életedben

már nem növekedik fel az erdő. Célod van, de azt a célt soha nem érheted el.

Csak azokra tudsz gondolni, akik majd utánad jönnek. Egyetlen egészet

alkotsz az egész világgal, a múlttál és a jövővel. A boldogság érdekében

lemondasz az örömről. Ilmar, észrevetted, milyen gyakran tévesztjük össze

az örömöt és a boldogságot? Az egyikről beszélünk, de egészen mást akarunk.

Az anya büszkén mondogatja, hogy gyermeke a legfőbb öröme, de a szemét

is kisírja a bölcső mellett, ha a kicsi beteg. Szidja a gyerekét, ha az

csintalankodik, elkeseredik, ha magzata felnő, és már nem fogad szót neki.

De a gyerek nem öröm, hanem boldogság! A költő arról beszél, hogy a

versírás minden öröme, de éjszakákon át nem alszik keresve a megfelelő szót,

hasist szív, ha elhagyta az ihlet, egyik nőtől a másikig csapong, hogy megértse,

mi a szerelem. Pedig olyan sorokat leírni, amelyek túlélik az évszázadokat,

az nem öröm, az csak boldogság! A kertész a kertjében, a festő a vászna előtt,

a tengerész a kormánykeréknél – ez egyáltalán nem öröm! Az ember pedig

vergődik, nem értve, hol álmodozott csak az örömről! Fél megérteni, hogy a

boldogság nem ér fel az örömmel! Hogy a kettőt soha nem szabad

összetéveszteni, ahogyan nem szabad összetéveszteni a holtak által

kimondott Igét azzal, amit az élők mondanak ki!

Megbotlottam, és belekapaszkodtam Antoine-ba, nehogy elessek.

– Végleg agyongyötörtelek? – kérdezte a légjáró.

– Nem, Antoine.

Féltem belenézni a szemébe. Féltem felemelni pillantásomat a poros útról,

amelyen talán maga az Üdvözítő is végigment.

– Néha rám jön – nevette el magát Antoine. – A mi jóságos gyógyítónk

már vagy fél évszázada gúnyol amiatt, hogy hajlamos vagyok prédikálni, de

úgy látszik, ez gyógyíthatatlan.

– Köszönöm – mondtam.

Marcus, akinek szamara elöl poroszkált, hátranézett. A fiú, aki

mindenkinek boldogságot akart hozni, helyeslően bólintott felénk.

Válaszként rámosolyogtam.

Ezután körülnéztem – mintha most látnék mindent először. Mintha eddig

bekötött szemmel haladtam volna, mint az Urbis kőkatakombáiban, mielőtt

az Isten Fogadott Fiával találkoztam.

Fölöttünk az áttetsző kékség, az égbolt fölénk boruló sátra. Szemünk előtt

a remegő délibáb, az elérhetetlen horizont. A száraz, kietlen síkság, a poros

út a lábunk alatt.

Ezer év.

Ekét vontató emberek. Házukat építő emberek. Gyermeket nevelő

emberek.

Kardot hordozó emberek. Városokat felgyújtó emberek. Rabszolgákat

hajszoló emberek.

Mi kell nekünk – öröm vagy boldogság?

A nap már lemenőben volt, amikor Marcus idegeskedni kezdett.

Valószínűleg nem mindenki vette ezt észre. Első pillantásra éppen

ellenkezőleg úgy látszott, mintha a fiú a szamár primitív szerszámába

kapaszkodva elszundított volna, csak időnként összerezzenve, felébredve. De

valami miatt nekem úgy tűnt, mintha nem elaludt volna.

Az út egyre magasabbra kapaszkodott a dombokra, hegyekre. Persze ezek

nem olyan meredélyek voltak, mint az Alpokban vagy a kínai Tien-sanban,

de nincs semmi kimerítőbb, mint a folyamatos, bár enyhe emelkedő. Mintha

minden eredet kicibálnák belőled minden lépésnél, minden lélegzetvételnél.

Balról sivatag, hosszú, enyhe lejtő, csak a horizonton látszik távoli kertek

zöldje. Jobbról csenevész bokrokkal, itt-ott egy-egy fával benőtt, meredek

domboldal, amelyen egyetlen ösvény kanyarog felfelé a csúcsra.

Amikor elhaladtunk az ösvény mellett, Marcus felriadt. Felvetette a fejét.

A gyeplőt megrántva megállította az egyenletesen kocogó szamarat.

Körülnézett. Mi is visszanéztünk. Az úton porfelhő gomolygott. Egyelőre

még messze, de már csak egy óra járásnyira… gyalog.

– Sietnünk kell – mondta Gerard. Tenyerével végigtörölte porlepett

homlokát, keserűen elmosolyodott. – Sietnünk kell…

– Nem kell. – Marcus ügyetlenül leugrott a szamár nyergéből. Zsibbadt

térde megroggyant.

– Ezek az üldözők – magyarázta Gerard türelmesen, mintha egy

értetlenkedő gyerekhez beszélne. – Ez semmi más nem lehet, csak az

üldözőink.

– Lovasok, két-három tucat – erősítette meg Farid. – Valószínűleg

kiküldtek egy előőrsöt a legfrissebb lovakon.

– Már elkéstek. – Marcus elfordította tekintetét az üldözőkről. – Itt van.

Pillantását követve mi is felnéztünk a domboldalra. A domb tetejére

vezető, kanyargó, elhagyatott, bokrokkal benőtt ösvényre.

– Mi van itt? – kérdezte Gerard, aki nyomban elvesztette magabiztosságát.

– Itt döntött sorsáról az Üdvözítő.

– A szent hagyomány szerint az nem itt történt… – Gerard elhallgatott.

Marcus elmosolyodott, és megrázta a fejét.

Antoine szállt le elsőként a szamaráról. Utána a többiek is. A fáradt

jószágok már nem tudtak volna felkapaszkodni a hegyre.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Jean. – Marcus, az Üdvözítő nevére, te…

Elhallgatott, megértve, hogy ezek a szavak itt nem helyénvalóak.

Elindultunk az ösvényen.

Valószínűleg szoktak erre járni. Talán csak havonta, talán csak évente

egyszer – türelmesen helyükre igazították a lehullott köveket, kiirtották a

makacs bozótot, ahol szükséges volt, megerősítették a meredek lejtőt.

Louis kérés nélkül segítette Antoine-t, Gerard szintén szó nélkül kézen

fogta Jeant. A többiek mentek önállóan, még Luisa is zokszó és siránkozás

nélkül kapaszkodott fel a hegyre. A porfelhő közben egyre közeledett az úton,

már ki lehetett venni a lovasok sziluettjét. Körülbelül felükön tompán

fénylett a pikkelyes, szürke vért, a többieken a lemenő nap fényében tarkán

virított a gránátosok élénk színű mundérja.

– A szemecki ezred – sóhajtotta Farid megállva egy pillanatra. Szájához

emelte a kulacsot, majd undorral eldobta. Egy csepp sem maradt már benne,

és minden fölösleges súly elviselhetetlen terhet jelentett. – A Kánság

legodaadóbb fegyveresei, örökéletűeknek is hívják őket…

Az emelkedő közepén jártunk, amikor a tajtékos lovak megálltak a domb

alján. Üldözőink alakján dupla fénypont csillogott – csaknem

mindegyiküknél látcső volt.

Arnold megállt, hangos üvöltéssel leválasztott a szikláról egy jókora követ,

és legördítette az ösvényen. Majd megállt, figyelt.

A lovasok visszahúzódtak az ösvényről. Megértették a célzást.

– Nem kell – állította meg Arnoldot Marcus. – Még le kell majd jönnünk.

– Csak gondolják meg, elindulnak-e fölfele – vicsorgott Arnold. De nem

folytatta a kődobálást, a már legördített szikladarab fenyegetően meredezett

az ösvényen.

A lovasok többsége az ösvény torkolatánál gyülekezett, két kisebb csapat

a lejtő mentén nyargalt végig azt keresve, nincs-e másik ösvény, amin

felkapaszkodhatnának. Észrevettem, hogy mindegyik csapatban ugyanannyi

gránátos és ugyanannyi pretoriánus volt – az ideiglenes szövetségesek nem

bíztak egymásban.

– Menjünk – mondta Antoine. Nehezen lélegzett, kezét az oldalára

szorította, de őt is ugyanúgy érdekelte, mi vár ránk fönt, mint

mindannyiunkat.

Mire fölértünk, már az egész utat porfelhő borította el. Az egységek

utolérték az előőrsöt. Legalább négy-ötszázan gyűltek össze, hogy elfogják a

tucatnyi szökevényt.

De mi alig figyeltünk rájuk. A domb teteje lapos volt, lehet, hogy a szél

koptatta simára, lehet, hogy emberkéz egyengette el asztallap simaságára.

Köves kis plató, legfeljebb ötvenszer ötvenlépésnyi. Fű nőtt rajta – száraz volt,

de eleven, érthetetlen, honnan jutott az éltető nedvességhez ezen a forró

vidéken. A közepén ősrégi építmény állt, kődarabokból összeróva.

Kunyhónak neveztem volna, de ki épít kunyhót egy hegytetőn? Kápolna

lehet, vagy nagyon kicsi templom – időtlen időkkel ezelőtt épült, ablakai

üresek, a tető megkövesedett cédrusfa… micsoda erőfeszítés kellett ahhoz,

hogy felcipeljék ide az egyetlen ösvényen ezeket a gerendákat… Valami

miatt biztosan tudtam, hogy a karjukban hozták fel ide.

Nem az Igén.

Elsőnek Gerard lépett előre, mintha alvajáró lenne. Az alacsony

ajtónyíláson meghajolva lépett be. És térdre ereszkedett.

Útitársaim egymás után léptek be a hegyi szentélybe.

Marcus volt az utolsó – és a többiek félrehúzódtak a falak mellé, középen

hagyva őt.

Én kint maradtam a meredély szélén állva.

Odalent fortyogott az embertenger. Lenyergelték a lovakat, kettéváltak,

két külön tábort alakítva ki. Pretoriánusok és gárdisták, akiknek közös volt a

céljuk, de más-más úton igyekeztek felé.

Szemem lehunyva, karom kitárva álltam a meredély szélén, hallgattam a

szél zúgását, és emlékeztem.

Mi hiányzott neked a dombtetőn eltöltött hosszú napok alatt, miközben a

kitikkadt földet nézted, nem rejtőztél el a perzselő napsütés elől, gyenge

testedet megfékezve nem csillapítottad éhségedet, és a hangokat hallgattad,

amelyek örökké zengnek bennünk?

Tele voltál szeretettel. De ha becsukod a szemed, a szeretet vak. A szeretet

türelmetlen, örömre vágyik, nem boldogságra.

Tele voltál a jóval. De a te jóságod nem válhat jósággá mindenki számára,

ha nem tudod megosztani velük. A jóság tehetetlen, ha nem talál viszonzásra.

Tele voltál erővel. De az erő ahhoz kell, hogy betakarítsd a termést, annak,

aki vet, türelemre van szüksége. Az erő pusztít, ha a meredély szélén lecsapsz

vele a pusztaságra.

Egy nagyon nagy viskót építettél. Lehet, hogy házra kellett volna inkább

gondolnod?

Azt mondtad, „mostantól ne emeljetek egymásra halálhozó vasat”. De

nem csak vassal lehet ölni, megteszi a bronz is, a hurok is, a puszta kéz is. Azt

mondtad, „még ha egy tucatot pusztított is el, előttem tiszta, ha tiszta szívből

megbánta”. De mi nem hallottuk meg, amit a megbánásról mondtál, csak a

tucatot.

Amikor örökre távoztál, kifaragva és a földbe verve az oszlopot, és

hozzábéklyóztad magadat az elképedt tizenegy és egy hűségesek szeme

láttára – mire gondoltál?

Arra a tizenegyre, akik nem követtek Rómába? Arra az egyre, aki ezt

mondta: „Nem Istent látom magam előtt, hanem az új cézárt”?

Arra, hogy nincs és nem is lesz földi paradicsom, csak a pokol jeges síksága,

ahol óráról órára halmozódik fel a földi világ minden kincse? A rövid emberi

élet hideg és kietlen partjain, amely fölött nem a lélek, hanem a test az úr?

Arra, hogy meghallottad egyszer a hangot, de nem értetted, ami

kimondatott?

– Ilmar…

Sötétség. Kinyitottam a szemem, de sötét volt. Közben lement a nap.

Lent lobogtak a tábortüzek, a domb körül felállított őrszemek kiáltásai

széttörték a csendet.

– Marcus?

– Mi van veled? – kérdezte a fiú. – Ilmar… nem kell őrködni, éjszaka nem

kockáztatják meg, hogy feljöjjenek. Ilmar, gyere el a szakadék szélétől!

Valóban féltett. Nekem is boldogságot szánt nem tudva, hogy csak az

örömre gondol.

– Úgy döntöttünk, lefekszünk aludni – mondta Marcus a lábam elé

pillantva. – Reggel minden eldől. Minden rendben lesz, Ilmar!

Elléptem a meredély széléről.

– Ilmar… mondani akarsz valamit?

Tekintetében kérdés volt, és titkolt fájdalom, és a remény, hogy meghallja

a választ. Csak egy kisfiú volt, aki úgy határozott, vállára veszi az ezeréves

terhet.

Én mit kívánok?

Marcus hercegnek, aki elhagyta szülőházát? Hélène-nek, aki szembeszállt

a sorsával? Antoine-nak, Jensnek, Gerard-nak, Avrom-Bernek, nekünk

mindannyiunknak? Hát megkérdezhetem tőlük, ti mit kívántok magatoknak?

Örömöt vagy boldogságot?

– Igazad van – mondtam. – Pihennünk kell. Nehéz nap volt ez.

EPILÓGUS

amelyben kiérek a tengerhez, de nem tudom, hol találom meg a partot, amely az enyém

ALIGHOGY feltűnt keleten a hajnal halvány narancsszín sávja, felébredtem.

Viskónkból nem lehetett látni az összegyűlt hadakat. Emlékeztem rájuk: a

Szürke Mellények feszes, büszke és önhitt kohorsai, amelyek szentül őrizték

a nemzetség becsületét, és amelyek a legerősebb szürke páncélba burkolóztak;

a megtermett muszka gránátosok hallgatag sorai, akik még származásukat

sem ismerték, mert kisgyermek koruktól kaszárnyákban nevelkedtek, és akik

méter hosszú szuronnyal ellátott golyózókkal vannak felfegyverezve.

Amennyire különböznek külsőleg, annyira egységesek a lényeget tekintve.

Az ébredező katonák lármája sem hallatszott. Emlékeztem ezekre a hangokra:

az élesített kardok halk sivítása, a golyózók závárzatának fémes csattogása, az

éhes lovak sértődött nyerítése – csata előtt nem kapnak enni; a közlegények

mocskos szájú tréfálkozása, az altisztek kiáltozása, ostorcsattogás – összecsapás

előtt hasznos dolog megbüntetni néhány szájaskodót, a parancsnokok

magabiztos fellépése. Minden hadseregre ugyanezek a hangok jellemzőek.

Négykézláb kimásztam a romos templomból. Amilyen halkan csak tudtam,

nehogy felébresszem a többieket. Ahogy kiértem a szabad ég alá, felálltam.

Nem néztem lefelé, nem hallgattam a vas zörgését, az emberi lármát.

Felnéztem az égre – Júdea tiszta, téli égboltjára.

Az ég várakozott. Türelmesen, ahogyan csak az ég tud várakozni. Ahogyan

már kétezer éve vár.

– Uram – suttogtam.

Nem imádkoztam – nem imádkozni akartam. Nem is kértem – elszoktam

attól, hogy kérjek. Egyszerűen csak mondtam.

– Uram, a hatalmadban vagyunk. Mind bűnösök vagyunk. De hiszen te

nem vak erő vagy, hiszen te nem tehetetlen gyengeség vagy. Nem uralkodó,

hanem az atyánk vagy… ugye így van? Így van?

Az ég hallgatott. Úgy, ahogyan csak az ég tud hallgatni. Ahogyan már

kétezer éve hallgat.

– Igen – mondtam. – Minden bennünk van, és mind bűnösök vagyunk. Ma

vér fog folyni, és Marcus kimondja az Eredendő Igét. És Marcus trónra lép, és

mindenkinek jót hoz… Uram, csak nem hibázunk ismét?

Az ég egyre világosabb lett. Ahogyan csak az ég tud egyre világosabbá válni

a virradat óráján. Ahogyan napról napra kivilágosodik immár kétezer éve.

– Uram! – imádkoztam, pedig nem akartam imádkozni. – Uram! – kértem

én, aki nem tud kérni. – Engedd, hogy jobbak legyünk! Segíts nekünk! Uram…

akár gyermekeid, akár fogadott gyermekeid vagyunk. Hiszen látod,

elmerülünk a vérben és haragban! Szánj meg minket… vagy pusztíts el! Uram,

nem csak a te fiadat öltük meg! Mi mindannyian a te gyermekeid vagyunk!

Évezredek óta gyilkoljuk egymást, és mind a te gyermekeid vagyunk! Uram?

Olyanok vagyunk, mint a madár a kalitkában, vergődünk a rácsoknak ütődve,

önmagunkat és egymást megnyomorítva. Uram, vagy fordulj el tőlünk végleg,

vagy fordítsd felénk az arcodat!

Észre sem vettem, hogyan ment át a hangom kiáltásba. Álltam, karom az ég

felé nyújtva – talán felé törekedve, talán fenyegetve, talán csak figyelméért

harcolva.

– Nézz le, atyám! – kiáltottam. – Nem merészelj megint elfordulni!

Hunyorogtam, hogy visszatartsam a könnyeimet. Térdre estem, nem tudva

már, mit beszélek, és miben reménykedem.

Az ég sírt. Hangtalanul, ahogyan csak az ég tud sírni. Évezredekig

egyfolytában.

Arcomhoz emeltem a tenyeremet. Mégiscsak sírtam. Súlyos könnycsepp

reszketett a tenyeremen.

Megérintettem az ajkammal.

Sós. Mint a Holt-tenger vize. Sósabb a világ minden könnyénél.

És elvesztettem az eszméletemet. Szégyenletesen és siralmasan, akár egy

kegyes leányzó, aki először lát vért.

Elzuhantam – bele a hidegbe és sötétségbe.

A vak sötétbe, ahol az oszlophoz kötözött ember az eget nézte.

Minden nagyon valóságos volt, meztelen talpam még a homok hidegét is

érzékelte. A hideg vashomokot.

Az ember az oszlopon lehajtotta fejét, és rám nézett.

– Mondd… – suttogtam. Először szólaltam meg álmomban!

De ő hallgatott. Egyszerűen csak nézett engem – jéggel borított arcában

eleven volt a szeme. És tele fájdalommal és reménnyel.

És én kinyújtottam a kezem, hogy eloldjam az Üdvözítőt tartó kötelet. A

kötelet, amelyet ő maga hurkolt magára, túlságosan későn ismerve fel hibáját.

Nem volt képes időben felismerni, milyen Ige adatott neki.

Magamhoz tértem, arccal a homokban feküdtem. Szám kiszáradt, a szemem

fájt, libabőrös voltam.

Uram… micsoda szégyen.

Egzaltált rohamot produkálni, elveszteni az eszméletemet…

Felálltam, és felnéztem az égre.

Az ég engem nézett.

Óvatosan, halkan, hogy senkit fel ne ébresszek, visszamentem a templomba.

Mindenki aludt. Senkit nem ébresztett fel a kiáltozásom.

Marcus halkan, gyerekesen motyogott valamit. Egy gyerek, aki úgy

határozott, magára veszi az Üdvözítő terhét.

Hélène felsóhajtott álmában. Halkan, panaszosan. Egy kislány, aki egykor

úgy döntött, maga alakítja a sorsát.

Antoine felnyögött. Az öreg, aki életét olyan példabeszédekké alakította,

amelyeket nem mesélt el az embereknek.

Arnold, az Őrség tisztje nyugodtan, mélyen aludt, ő elhitte, hogy a

lelkiismeret előrébbvaló, mint a törvény.

Nyugtalanul forgolódott Jens, a bűnös szerzetes, aki megtudta, hogy a

szeretet előrébbvaló, mint a tilalmak.

Fejét takarójába burkolta Gerard, aki Igét kapott, de visszariadt attól, hogy

higgyen tulajdon erejében.

Számomra ismeretlen nyelven mormolt valamit Péter, aki képes minden

emberi nyelvet megérteni.

Forgolódott Luisa, aki a mások szolgálatában szívével legyőzte a gyenge és

megbízhatatlan elmét.

Állkapcsát fenyegető grimaszban összeszorítva aludt Louis, aki

maradéktalanul a szolgálatnak szentelte az életét.

Álmában szomorúan mosolygott Jean, aki képes volt mások életét

megmenteni, de nem tanulta meg, hogyan óvja a sajátját.

Félig nyitott szemével gúnyosan nézett Avrom-Ber, aki arról ábrándozott,

hogy megláthatja az új messiást.

Gyanakvó fintorokat vágott Farid, a kém, aki hitt abban, hogy még az

Istennek is van ellensége.

A szívem tele volt szánalommal.

Leültem Marcus mellé, megsimogattam a fejét.

– Ébredj, fiú – suttogtam. – Ébredj, és érts meg. Döntsd el, ki leszel, fiú!

Marcus kinyitotta a szemét. Hunyorogva megkérdezte:

– Még nem kezdődött meg a csata?

Olyan keserű volt a szám, mintha megint azt a sót érezném az ajkamon. De

egyszerűen feleltem:

– Az szakadatlanul folyik, fiú.

Amikor a két hadsereg összegyűlt a templomhoz vezető út alján, mi a

szakadék szélén álltunk.

Dobpergés ütemére, sípok hangjára lépdeltek a Szürke Mellények. Elöl, a

sorokat megelőzve kisfiúk lépkedtek peckesen: a dobosok és fuvolások.

Tudtam, hogy az utolsó pillanatban bemenekülnek a pajzsok védelme alá, de

azt is tudtam, hogy nem mindegyiknek sikerül majd.

Könyörtelen tüskés falként masíroztak a muszka gránátosok, vad havas

vidékek és forró sztyeppék fiai, akik nem félnek sem a haláltól, sem az élettől,

és csak a Kánhoz és uraikhoz hűségesek. A kürtösök kezében görbe

hangszereik, vérpezsdítően csengtek a csörgődobok.

Nem beszéltek meg semmit. Természetesen. A világon nem lehet osztozni.

Az egész kell, és azonnal. És mindegyiknek.

– Marcus… – szólalt meg Hélène.

A fiúra néztem, de ő csak állt, fejét büszkén fölvetette, mintha nem őt

foglyul ejteni jött volna ide az ezernyi katona, hanem azért, hogy

díszmenetben vonuljon el a világ leendő ura előtt.

– Marcus? – szólt ismét Hélène.

– Még nincs itt az ideje – felelte Marcus halkan.

– De…

– Vérnek kell omlania – mondta Marcus. Fájdalmasan és szomorúan. – Jelre

van szükség…

Mintha meghallották volna, mit mond.

Nem hallottam a nyíl süvítését. Nem láttam röptét. Az is lehet, hogy egy

golyózó köpött magából ólmot. Vagy talán csak egy kavics került áruló módon

a muszka hadvezér lába alá, mikor a sorok előtt ment, ugyanolyan védtelenül

és büszkén, mint a légionáriusok előtt a fiúcskák.

A muszka parancsnok megingott, és elesett.

A gránátosok meggyorsították lépteiket, testükkel igyekeztek fedezni

parancsnokukat.

A pretoriánusok első sora leguggolt – a fejük fölött maró lőporfüst

gomolygott.

És Marcus, aki úgy döntött, boldogságot hoz a világba, előrenyújtotta a

kezét.

Tudtam, hogy az ajka most megmozdul, különös hangokat ad ki, ujjai

különös görbét rajzolnak a levegőbe. Kimondja az Igét.

Az Igét, amelynek akkora Ereje van, amilyet én soha nem érhetek el.

A reggel sötétbe borult. Összekeveredett a kínai lovasok áradata,

meginogtak a Szürke Mellények, csak a muszka gránátosok meneteltek tovább

rendületlenül, nem néztek semmire, és nem hittek el semmit.

Az ég csillogó, sötét porral telt meg.

És vaseső hullott az égből. Egy görbe tőr a magasból lezuhanva Arnold fülét

találta el, levágta a cimpáját. A tiszt felordított, véres arcához kapott.

Minden, ami ezer éve rejtőzött az Igén, most ismét megjelent a világban.

Luisa lába elé egy súlyos kapa zuhant. Antoine csodálkozva felkiáltott –

ódon tekercsek hullottak a lába elé.

Gerard előtt egyszerű keretben egy csodálatos kép jelent meg a szakadék

fölötti semmiben. Csak egy pillanatig láttam ezt a gyönyörű képet – az

Üdvözítő ült rajta a tizenkét apostollal körülvéve, nem osztva fel őket

hűségesekre és hűtlenekre. A kép lezuhant.

Vaseső záporozott ránk. Acéldara, drága vas hullott az égből, mintha

közönséges víz lenne!

A Szürke Mellények sorai szétzilálódtak. Lassan, bizonytalanul megálltak a

muszka gránátosok is.

Bokáig vasporban álltunk a szakadék szélén. Minden elcsöndesedett – csak

a vörös por kavargott a levegőben eltakarva a napot, könnyezett tőle a szemünk.

Lassan, nagyon lassan minden tekintet fölfelé fordult, a szakadék fölött álló

Marcusra.

És az útitársai közt álló, esetlen fiú kitárta a karját, mintha megáldaná az

ellenségeit.

Lentről fémes csörömpölés hallatszott fel hozzánk.

A csillogó acéllal borított mezőn térdet hajtottak, térdre borultak a két

hadsereg katonái.

Mindazok, akiket nem sújtott halálra az égből zuhogó vas.

Marcus intett nekik. És megfordult – diadalmasan ragyogott az arca.

Győztes volt. Uralkodó. E világ ura.

– Menjünk? – egyáltalán nem parancsolt, csak kérte. – Megtettem. Vége.

Menjünk?

Ránéztem, ránéztem barátaimra, és olyan szánalom szorította össze a

szívemet, amelyhez hasonló még nem volt a világon.

Arnold elvette kezét az arcáról, mintha már nem zavarná a fájdalom.

Felvette és övébe dugta a görbe tőrt. Észrevettem, hogy megremegett a keze,

egy pillanatig habozott a földet elborító vas fölött. De az mostantól elvesztette

értékét.

– Nem késlekedhetünk – mondta Gerard. – Vezess minket, Üdvözítő.

A szó kimondatott.

Üdvözítő.

Néztem az arcukat, amelyen lelkesedés és szeretet, remény és hit lángolt,

készség, hogy örömöt vigyenek a világba – de talán nem érdemelték ki ezt a

jogot?

– Isten veletek – mondtam.

Nem, tekintetükben nem csak sajnálat és rosszallás volt. Megkönnyebbülés

is – egy kevés. Senki nem akart az az egy lenni, aki elárulja az Üdvözítőt.

Csak Marcus nézett rám igazi fájdalommal. Odajött hozzám, kinyújtotta a

kezét:

– Menjünk, Ilmar. Kérlek, gyere velem.

Tényleg ezt akarta.

– Nem, Marc. Bocsáss meg, de innen nem egy felé megyünk – mondtam

fuldokolva a bánattól, a kibírhatatlan vágytól, hogy a barátaimmal

maradhassak, a fájdalomtól, amit nekik okoztam.

– Mégiscsak te – mondta Marcus.

Hallgattam. És akkor Gerard tiszteletteljesen, de erősen megfogta Marcus

vállát, és magához húzta. Kérdve nézett rám, de én megráztam a fejem.

Marcus köré gyűltek, elválasztva tőlem, egyben kialakítva azt a sort, amely

majd az ő nyomán jár. Hélène szemében könnyeket láttam, Luisa tekintetében

sajnálatot, Antoine-éban tűnődést. De egyikük sem akart maradni.

– De miért te? – kiáltott fel még egyszer Marcus, mielőtt megindultak volna

a lefelé vezető ösvényen. Visszanézett, összerázkódott – de már nem térhetett

le az útról.

– Miért?

Ha tudtam volna, mit feleljek!

De a válasz nem bennem volt, ezért hallgattam.

Leültem a vörös vasporba, amely még őrizte az ember számára

felfoghatatlan hideget. Felvettem egy marék vasat.

Vajon az egész földön ilyen vaseső esett? Aligha. Marcus fokozatosan

szabadítja majd ki mindazt, amit az Igére vettek, minden városban és faluban,

ahova betér. Dicsősége egyre növekedik majd, egyre újabb és újabb emberek

csatlakoznak seregéhez, és Rómába már mint a Föld királya vonul be.

Nem Üdvözítőként.

Nem Kárhozatosként.

Csak a világ uraként.

A Birodalom is, a Kánság is fejet hajt előtte. Segíti majd az Eredendő Ige.

Nehéz volt lélegezni – a levegőben egyre keringett, nem akart leülepedni a

maró por. Égette a szememet, beette magát a torkomba és az orromba. Arcom

elé húztam a burnuszt, és tovább játszottam a vasporral.

Lent kiáltoztak a katonák. Lent ujjongott a tömeg.

Megértettem, hogy várnom kell estig – míg mind elmennek Marcus

nyomában.

Kár, hogy nincs itt víz.

De csak ültem tovább, és kotortam a port. Ezerszer ezer,

megszámlálhatatlanul sok vas porszem. Az Igének engedelmeskedő vas

porszem.

Csakhogy az emberek nem porszemek.

Három nap múlva elértem a Genezáreti-tóhoz.

Ruhám elvásott, elrongyolódott. Cipőm nem bírta ki a vashomokon járást,

elszakadt: eldobtam, és mezítláb mentem tovább.

Itt így tűnt ez helyesnek.

Itt minden ugyanolyan volt, mint kétezer évvel ezelőtt. Mintha soha fel

nem virágzott volna a hatalmas Birodalom, nem emelkedett volna ki a hóból a

Muszka Kánság, mintha nem létezne Kína, sem a tengeren túli gyarmatok, sem

a vérszomjas aztékok országa. Ahogyan az első Üdvözítő számára sem léteztek.

Csak álltam, és néztem a vizet.

A kapitány, aki ismeretlen földek felé indul, nem tudja, milyen partot ér

majd el a hajója. Az embernek nem adatott meg tudnia, miért jött a világra.

De a hajók elindulnak új földeket keresve, és a legénység minden tagja azt

reméli, hogy meleg és kényeztető partok várnak hajójukra. Az emberek pedig

élnek azt remélve, hogy az életnek van célja és értelme, több annál, mint a

puszta létezés.

Mert így is lesz.

Két kis halászbárka állt a parton, a belőlük kilépett halászok a hálóikat

mosták.

Felnéztem az égre – az ég visszafojtotta lélegzetét.

Elindultam a víz felé.

Moszkva, 1999. október–2000. július

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ – A megszentelt város

ELSŐ FEJEZET, amelyben a legnagyobb megtiszteltetésben részesülök, de nincs benne sok örömem

MÁSODIK FEJEZET, amelyben ostobaságokat követek el, de ezek nem válnak káromra

HARMADIK FEJEZET, amelyben csodálatos löttyöt találok ki, de senki nem siet megkóstolni

NEGYEDIK FEJEZET, amelyben a szeretetről szóló szavakat hallunk, és a gyűlöletről beszélünk

ÖTÖDIK FEJEZET, amelyben elmondom a példabeszédet a terméketlen fügefáról, de az ezt követő párbeszéd leírhatatlan

MÁSODIK RÉSZ – Aquincum

ELSŐ FEJEZET, amelyben csodában van részünk, de maga a csodatévő tájékozatlan marad

MÁSODIK FEJEZET, amelyben a sorsra panaszkodunk, de a sors ránk mosolyog

HARMADIK FEJEZET, amelyben megtaláljuk, akiket keresünk, bennünket pedig megtalál, aki minket keres

NEGYEDIK FEJEZET, amelyben kiderítem a fürdőbeli kötény titkát, de maga a fürdő nem szerez nekem semmi örömet

ÖTÖDIK FEJEZET, amelyben barátaink csak bajt okoznak, de ellenségeink segítenek

HARMADIK RÉSZ – Katakombák és határok

ELSŐ FEJEZET, amelyben a művészet csúcsain járunk, majd leereszkedünk

a sötétségbe

MÁSODIK FEJEZET, amelyben kérdést teszek fel, de a választ nem értem

HARMADIK FEJEZET, amelyben a dinamit lerombolja a sziklákat, de az Ige erősebbnek bizonyul

NEGYEDIK FEJEZET, amelyben megtalálunk egy újat, de ő nem talál meg minket

ÖTÖDIK FEJEZET, amelyben átjutunk a határon, de a bajok ezzel nem érnek véget

NEGYEDIK RÉSZ – Az Oszmán Császárság és Júdea

ELSŐ FEJEZET, amelyben csábító ajánlatot tesznek nekem, de elutasítom

MÁSODIK FEJEZET, amelyben kényelmes terveket szövögetünk, de arra kérnek minket, igyekezzünk

HARMADIK FEJEZET, amelyben arra készülünk, hogy elpusztulunk a földön, de megmenekülünk az égen

NEGYEDIK FEJEZET, amelyben megmenekülünk az égen, de majdnem odaveszünk a vízben

ÖTÖDIK FEJEZET, amelyben azt hisszük, megtaláltuk a tizenkettediket, de kiderül, hogy ő nem talált meg minket

EPILÓGUS, amelyben kiérek a tengerhez, de nem tudom, hol találom meg

a partot, amely az enyém

Szerzőnkről

Szergej Lukjanyenko

Kazahsztánban született, 1968-ban, és már fiatalon megragadták képzeletét

a Sztrugackij testvérek és Robert Heinlein oroszul is hozzáférhető ifjúsági SF-

jei. Ő maga 18 esztendős kora körül kezdett írással foglalkozni, és egy évvel

később az alma-atai Zarja című újság meg is jelentette első novelláját. Eközben

a helyi orvosi egyetemen kitanulta a pszichiáteri szakmát.

1989-ben dolgozni kezdett első komolyabb regényén, a Negyven sziget lovagjain. Ebben idegenek rabolnak el kisgyerekeket, hogy a jövő vezetőinek

alakuló személyiségjegyeit tanulmányozzák egy mesterségesen létrehozott

környezetben. A regény szinte egyszerre jelent meg a szerző első önálló

novelláskötetével, amely a Nukleáris álom címet kapta. Ez utóbbiban az írások

többsége pusztuló, széthulló jövőkben játszódik. (Több elbeszélése magyarul is

olvasható a Galaktikában, illetve a Kétszázadik című antológiában.)

Ezek és Lukjanyenko későbbi művei számos hazai díjat elnyertek, így

hamarosan már egyre népesebb oroszországi rajongótábor várta a következő

kötet megjelenését. A határokon túli ismertségre azonban a szerzőnek még egy

évtizedet kellett várnia. Timur Bekmambetov 2004-ben készített filmet az

Éjszakai Őrségből. A kevés pénzből is látványosra összehozott produkciót

átvették amerikai forgalmazásra, és ez lehetőséget adott a regény angol

fordításban való megjelentetésére. Addigra a könyvnek otthon már két

folytatása (Nappali Őrség, Alkonyi Őrség) is elkészült, majd azóta még kettő

(Utolsó Őrség, Új Őrség). Számos további regény és sorozat fűződik még nevéhez, közülük is

kiemelésre érdemes a sztrugackiji ihletésre született Ugrás-ciklus, melynek két

kötete az Ugrás az űrbe és az Ugrás az ismeretlenbe.