sziget kék

7/30/2019 Sziget kék

http://slidepdf.com/reader/full/sziget-kek 1/107

S Z A B Ó M A G D A S Z I G E T - K É K

D I G I T Á L I S I R O D A L M I A K A D É M I A © P E T Ő F I I R O D A L M I M Ú Z E U M •

B U D A P E S T • 2 0 1 1Sziget-kék

3

Anyámnak és Apám emlékének

4

IEzen a napon még sokkal borzasztóbb volt minden.

Ginevra ugyan nem felejtette el, hogy június 20-a van, s reggel,mikor felköltötte, odasúgta neki, hogy hátul a kertben, a garázsmellett megásták a kis medencét, s Gabriel még e héten be is

betonozza, de Valentin nem gondolt most a tengeri csatára, amit amedencében játszani akart. A medencét csak udvariasságból néztemeg – egy teljes méterrel volt hosszabb, mint gondolta, s negyvenhatcentivel szélesebb! –, nem akarta búsítani se Gabrielt, se Ginevrát.

Ám Szakácsnéni hiába remekelte a reggelit, Valentin csak a Mamiüres székét nézte az asztalfőn, s mikor Lavinia néni rázuppant aMami elhagyott helyére, csak azért nem sírta el magát hangosan,

mert arra gondolt, hogy éppen ma lett kilencéves, és mártulajdonképpen nagyfiú. Meg aztán Lavinia néni esetleg azt hihette volna, neki sikerült megríkatnia valami hegyes megjegyzésével,márpedig Valentin inkább a vérét csorgatta volna ki előtte, mintegyetlen csepp könnyét.

Lavinia néni! Valentin ránézett a kuglófostálon át, ahogy aprókortyokban itta és fitymálta a teát (minden reggel teát kért, ésminden reggel fitymálta), s közben a bal kezével a Mami kulcsaival

játszott, amelyeket ki nem adott a kezéből, amióta…

Hogy fáj ez az Amióta – gondolta Valentin –, s nagyot, hangosatnyelt a csokoládéból (Szakácsnéni, drága, azt hiszi, az ember mégolyan kisgyerek, hogy egy születésnapi reggeli kedvéért elfelejti a

bánatát!…), hangosabbat, mint illett, mintha valami kerek, kemény tárgy elzárta volna az utat a torkában. Lavinia néni 5 azonnal rászólt, sGinevra, aki a tálalóasztalnál állt, és a kistányérokat rendezgette, egy picit megcsóválta a bóbitáját. Mindenki utálja – gondolta Valentin, sez a gondolat valamennyire megnyugtatta. Szakácsnéni azt mondta amúltkor, csak azért nem mond fel, mert sajnálja itthagyni őt, akitszületésétől ismer, Gabriel és Ginevra pedig megesküdtek, hogy

Mami mégiscsak meggyógyul, és akkor Lavinia néni úgy eltűnik,ahogy idekerült.

http://www.dia.pim.hu/

http://www.dia.pim.hu/



De vajon meggyógyul-e? Valentin naponta eljutott eddig a kérdésig.Mint valami ismerős úton, lépegetett vissza mindennap az elmúltesemények között addig az áprilisi délutánig, amikor a balesettörtént. Ha már olyan nagy fiai lesznek, mint ő maga, akkor is úgy

fogja látni maga előtt Mamit, ahogy kilép a házból, jószagú, puhakesztyűjét igazgatja, és megkéri Gabrielt, hogy hozza ki a kocsit. Nekiakkor éppen valami fontos dolga akadt, a vezérhajó orrát kalapálta,de abbahagyta a munkát, mert az autó mindig mindennél érdekesebb

volt, s különben is Mami ekkor már kiáltott is utána: ebben az órábanmindig együtt szoktak lenni, amióta a világ világ.

Milyen buta ez a Lavinia néni! Ha Mami egészséges volna, mostnem csörgetné itt a kulcsokat, hanem ülne a fővárosi házában vagy a

birtokán, és ott bosszantaná azt, aki a közelébe kerül. Ha Api élne,akkor is másképp volna minden: akkor Mami nem is foglalkoznék a

teleppel. De Api meghalt, mikor ő még beszélni se tudott, a képétMami a Valentin ágya mellett tartja, s Valentin minden reggel megeste köszön is neki.

Az egyáltalán nem természetes, hogy az embernek csak anyja van,és nincsen apja, csak fénykép maradt belőle, amely nem szól, nem ismozdul, hiszen csak papír. Apinak még megvan a bokszkesztyűje és a

vívókardja is, meg kilenc érem, amelyet még iskolás korábanúszóversenyen nyert, mert rengeteget sportolt – és ő maga nincssehol. Csak hallni róla néha. „Api ezt így szeret 6te!”– mondta Mami.

„A papája sose rugdosta a lakkot a kocsin!”– mordult néha Péter.„Szegény öcsém se született üzletembernek, de te, Melly – mutatottLavinia néni Mamira –, te aztán azt se tudod, mi fán terem egy

vállalat vezetése.”„Tán fél bevenni az orvosságot? – korholta Ginevra.– Bezzeg az édesapja bátor ember volt!”Api nagyon bátor lehetett,egyszer egy hajnalban elfogott egy tolvajt, a nagytrambulinról isleugrott hátrafelé, és szegény lányt vett feleségül. Ehhez bizonyáranagy merészség kellett, mert Lavinia néni nemegyszer elemlegette,mikor Mami nem volt a szobában: „Egy koldusszegény lányt, a micsaládunkba! Micsoda vakmerőség!”

Hát persze. Ha Api élne, vagy Mami nem volna beteg, másképplenne itt minden. De Api nincs, Mami a kórházban, Lavinia néni megazonnal ideutazott, mikor Ügyvédbácsi táviratozott neki: itt is lakik ésintézkedik azóta is, hogy Mamit elvitték a mentők.

A hab nem azért cseppent le az abroszra, mintha Valentin nemtudná, hogy kell tisztességesen enni, hanem mert elkezdett reszketnia keze. Gondolatban most éppen az országúton volt, Mami mellett ült,elöl, a szélvédő mögött, és látta a sovány, barna kutyát, ahogy átiramlik előttük, s Mami egy nagyot csavar a volánon, hogy át ne

fussanak az istenadtán. A legborzasztóbb, hogy minden apró részletreemlékszik, mert mikor az autó megfordult maga körül, és



nekivágódott a fának, az ajtó kicsapódott valahogy, ő meg valami frisskazalba zuhant, ahonnan jól látta a Mami homlokán a piros, elevencsíkot, lezárt szemét és furcsán meggörbült derekát.

Akármilyen rettenetes is volt erre gondolni, Valentin mindig büszke

is volt egy picit arra, hogy mikor lábra tudott állni, és tudomásulkellett vennie, hogy Mami nem hallja, amit mond, és nem mozdul,nem sírt egy csöppet sem, hanem megállt az út közepén, mint egy igazi felnőtt, és megállította a legközelebbi au 7 tót. Tulajdonképpen ő

vitte be Mamit a kórházba, azzal az autós bácsival. „Gerincsérülés”–mondta az ápolónéni, aki megsimogatta az arcát, és akinek olyankerek, fehér képe volt, mint a hold.

Ginevra azonnal rátolta a gyümölcskosarat a hab foltjára, de ezzelcsak azt érte el, hogy Lavinia néni neki is megmondta a véleményét.

Valentin malac, akit nem volna szabad tisztességes asztalhoz ültetni,

Ginevra pedig, úgy látszik, olyan házaknál dolgozott eddig, aholmindegy volt, mi történik étkezés közben. Lavinia néniképzelőtehetsége sose elégedett meg azzal, amiről éppen szó volt,hanem azonnal nekilendült, s Ginevra hallgathatta, hogy az előzőmunkahelyén nyilván céklalével locsolták az abroszt, és a mártástkörbekenték a székeken. Ginevra pirosan hallgatott: Lavinia néninek lehetőleg sose mondott ellent senki. Mami sem, Ügyvédbácsi sem.Ügyvédbácsi, egyáltalán, úgy félt Lavinia nénitől, hogy mindig

berekedt az idegességtől, ha tárgyalnia kellett vele.

Valentin tulajdonképpen nem félt tőle, csak utálta, mint a borbanfőtt halat. Most szinte hálás is volt neki, mert míg Ginevraösszekapkodta a terítékeket, örökös korholásával nem hagyott időt atovábbi gondolkozásra. „Gerincsérülés”– ismételgette valami

Valentinban folyton, de most csak nagyon halkan; mert Lavinianénire nem lehetett nem figyelni, s mert ebben a percben még az őhangját is jobb volt hallgatni, mint azt, ami odabenn szólt.

A reggelinek Ügyvédbácsi vetett véget, aki ezen a napon váratlanulkorán állított be. Beült a nénivel az irodába, Valentin meg visszatért akertbe, hogy még egyszer megnézze azt a medencét. Hosszúak anapok, még az is jobb volna talán, ha iskola lenne vagy akár tél, mikora madáretetőire odaszállnak a feketerigók meg a cinkék. Gerd, a

barátja, elutazott mindjárt a vizsga után, igazán nincs kivel szót váltania, hacsak Kandúrkát nem számítja, csakhogy Kandúrka,sajnos, nem tud beszélni.

8

A garázs sarkáról éppen az iroda ablakára lehetett látni. Valentinleguggolt a medencéhez, és felváltva hol a kiásott alapot tapogatta,hol meg Ügyvédbácsit nézte az ablakon át, akinek így hátulról éppen

olyan volt a feje, mint egy nagy, piros paradicsom. Hogy lehet valakinek még a kopasz fejebúbján is piros a bőre?



– Ez már, sajnos, a második feljelentés – mondta Ügyvédbácsiodabent. – Figyelmeztettem, Asszonyom, tüstént, mihelyt afuvarosokat megfogadtuk, hogy ennek a munkának az elvégzésére agépi erőt kellene alkalmaznia.

Lavinia néni nem látszott, csak száraz nevetése hallatszott ki. Na,most Ügyvédbácsi is megkapja a magáét. Valentin részvéttel figyelte,hogy bizonyítják be Ügyvédbácsinak, hogy semmi tehetsége nincs azüzleti élethez, és éppen olyan érzelgős, mint szegény Melly.

Szegény Melly, ez Mami – gondolta Valentin, és egyszerre voltdühös és szomorú. Mi az, hogy érzelgős? Nem ismerte ezt a 9szót, denem tetszett neki. Ügyvédbácsinak sem, aki sokáig köszörülte atorkát, aztán újra kezdte a beszédet, de az ideges rekedtség miatt, amimindig elfogta, valahányszor Lavinia nénivel tárgyalnia kellett, aliglehetett érteni a szavait.

– Érzelgősség, Asszonyom? Engedelmet kérek! A fuvarosokatugyan én szerződtettem, az ön nevében, de a külön jutalomról,amelyet ígért nekik, egy szó, egy mondat sincs az egyezségben. Nem istudtam róla. Az Állatvédő Egyesület méltán…

– Hű – mondta Valentin halkan. Most az Állatvédő Egyesületrekerült rá a vizes lepedő odabenn. Lavinia néni bezzeg nem rekedt be.Ilyenkor olyan volt a hangja, mint a trombita. Kandúrka végreelősompolygott valahonnan, odadörzsölőzött a Valentin lábához,aztán a hátára vetette magát, és szürke csíkos mellénykéjét

odaengedte a napnak. Valentin beledugta finom, fekete bőrrel bevonttalpa közepébe az ujját. Régi játékuk volt ez, Kandúrka ilyenkornagyon óvatosan kibocsátotta a karmait, s úgy tartotta Valentin ujját,mint egy kis csapda. Ám most nem volt kedve játszani. Le-lezártaaranyzöld szemét, a talpa meg se moccant. Kandúrka sem a régi már,amióta Mami beteg. Egyre kevesebbet van otthon, sokszor napokra iseltűnik, magára hagyja. Vajon mit szólna most Kandúrka mindehhez,ha beszélni tudna?

A verandaajtó kivágódott, Ügyvédbácsi feje most nem olyan voltmár, mint a paradicsom, hanem mint a cékla. Kettesével futott le alépcsőfokokon a reumás lábával, egyenesen neki Gabrielnek, kiütöttea kezéből a locsológumi csövét, s már kinn is volt a kapun. Lavinianéni feje megjelent az ablakban, két, sovány karja is látszott, mertlekönyökölt egy pillanatra a virágládák mögé, és ezt az egy szótmondta: „Férfiak!”Aztán kifejtette, hogy Gabriel pocsékolja a vizet,elront minden csapot, csak a ruhát szaggatja, semmi haszna sincs aházban, s mikor a lassú Gabriel, mint valami nehezen éledősóbálvány, válaszolni akart 10 valamit, a néni kijelentette, hogy bármitakar mondani, ő azt már mind milliószor hallotta, inkább öltözzék fel,

hozza ki a kocsit, mert azonnal kimennek a telepre. Kandúrkamindjárt talpra állt a hangjára, meg-megbillentette a fülét



nemtetszésében, ezzel aztán azt érte el, hogy a néni megcélozta egy hervadt mályvafejjel. Erre félreugrott, és eltűnt a ribizlibokrok között.

Valentin a térdét porolta, nem akart hinni a fülének, mert az ablak bedörrentése előtt az volt az utolsó mondat, hogy mossa meg a kezét,

és hozza elő a sapkáját, mert a néni őt is magával viszi.11

IIMilyen öröm volt máskor ez az út! Mindig Mami vezetett, ő meg

leste, mikor mit nyom le, ha dudál, vagy jelezni akar az indexszel.Bemehetett a kinti nagy irodába is, ahol Felügyelőbácsi megTitkárnéni dolgozott, és soha nem fordult elő, hogy kiküldték volnaakármilyen megbeszélésről is.

Valentin, mióta csak a világon volt, tudott a telepről, tudta, hogy ők üzleteket kötnek és bonyolítanak le, eladnak és vásárolnak, építenek és bontanak, és a telep alkalmazottai között Felügyelőbácsi alegfontosabb, és Hubert, a kapus, a legöregebb. A telep tulajdonosa

valaha dédapa volt, aztán Lavinia néni örökölte, de helyette Apiirányított mindent, s aztán, hogy Api meghalt, Mami vette át a

vezetést. A felnőttek suttogásából, elejtett szavakból Valentin pontosan

tudta, hogy került a telep az Api irányítása alá. Dédapának kétgyereke volt, Lavinia néni meg az Api édesanyja, a nagymama.Dédapa, úgy látszik, csak Lavinia néniben bízott meg igazán, mert

ráhagyta a telepet, a földet is, a házait, mindent, a nagymamára megsemmit. Alighanem a házassága miatt; úgy látszik, a nagymamaisvakmerően ment férjhez, náluk ez családi szokás. Mikor dédapameghalt, és Lavinia néni megkapta a telepet, már csak Api élt acsaládtagok közül a nénin kívül. Húszesztendős volt, és a néni szerintéppen alkalmas arra, hogy vezesse a telepet.

„Így legalább nem él ingyen”– mesélte Ginevra. A néni a birtokrament, Api beköltözött a dédapa házába, és átvette azügyek 12intézését. Aztán Mami is a házba került, aztán ő ismegszületett, aztán Api egyszer csak nem volt többé. „Kikurgatni azözvegyet – mondta egyszer Ginevra Szakácsnéninek, míg Valentinszöget kalapált a konyhapadló kövén –, azt nem merte. Mégmegszólnák! De hogy a fiatalasszony ingyen egye a kenyeret, megingyen lakjék a házban, mikor úgy került a családba, egy szoknyában,aztán semmit se hozott a vagyonhoz, hát azt már megint nem bírta agyomra. Ha nincs a férje, járjon ő a telepre, intézkedni ő ismegtanulhat. Okos ám a vén sárkány, csuda okos! Pénz nélkül nemhagyhatja az unokaöccse özvegyét meg a kisfiút, a házból se szórhatjaki őket, mert még a város nyelvére kerülne, azt meg nem szeretné.

Hát inkább tartja őket, de ledolgoztatja ám a tartást, üzletvezető úgyiskell a telepre. Csinálja a fiatalasszony, azzal gorombáskodni is jobban



lehet, mint egy idegennel. Jó-e neki, nem-e, az már nem érdekli, csak a telepen örültek meg nagyon, mert ha a vénség intézett valamit,akkor szorult ám mindenki, nem volt ott se vasárnap, sem ünnep,semmi, a fiatalas13szony meg nem aranytálak közt született, aztán ha

valakinek valami baja volt, csak mosolygott egyet, eligazította.”Hirtelen, alig észrevehetően, megindult az eső. Egy-kettő-egy-kettő– mozgott az ablaktörlő a szélvédőn. Sokat esik ezen a nyáron –gondolta Valentin, s egyszerre megint iszonyúan szomorú lett, mert ahátsó ülésen ült, Lavinia néni mellett, Mami helyett a Gabriel nagy hátát látta, és egész úton mozdulatlanul kellett maradnia. Előreérezte, hogy most a telep se lesz olyan érdekes, mint volt.

Hát ebben az egyben csalódott. Valentin azóta nem járt idekinn,hogy Mamival a baleset történt; még kora tavasz volt, mikor utoljárakijöttek ide. Most az is eszébe jutott, hogy Ügyvédbácsit is kihozták

akkor. Éppen befejeztek valami nagy munkát, s Ügyvédbácsi az újszerződés megkötésére jött ki velük. Egy idegen öregúr volt még kinnkívülük, aki a Várost képviselte. Úgy mutatkozott be Maminak:„Asszonyom, én vagyok a Város.”Szóval a Város új lakónegyedet akartépíttetni, túl az elővárosokon, a kertségeken is túl, arra, ahol

valamikor valami bányát akartak nyitni, de kiderült, hogy nincs aföldben semmi, s most csupa mély folyosó, gödör meg domb volt arraa vidék.

A Város azt akarta, hogy tömjék be a folyosókat, hordják el a

köveket, s tegyék olyanná a talajt, hogy építkezni lehessen rajta.Ügyvédbácsi ugyan ezt az egészet másképp olvasta vissza aszerződésből, amit aztán Mami is meg a Város is aláírt, de azért

Valentin nagyon jól értette, miről van szó.Szóval ez óta a nap óta nem volt kinn. Akkor a telep üres volt, a

garázsok ajtaját becsukták, a benzinkút körül némaság, ember megszinte sehol. Most valamennyi garázsnak nyitva volt az ajtaja, de ateherautók és a Felügyelőbácsi kis piros kocsija egymás mellézsúfolva szorongtak a legnagyobbikban, a többiben pedig nagykerekű,ütött-kopott, sáros taligák állottak, s ami még fur14csább volt, azudvar közepére nyitott színt építettek, amióta Valentin nem járt erre,s a szín védelmében, a lassan pergő esőben Valentin lovakat pillantottmeg, sovány, rút, kócos lovakat. Hosszú jászol elé voltak kötve,alattuk piszkos szalma, a nyakukon meg-megcsörrent a lánc, ahogy fel-felemelték a fejüket. Egy vén kesely olyan sovány volt, hogy azember nem is értette, hogy állhat meg a lábán, s Valentin úgy látta,mintha az egyik, a legszélső, amelyiknek kerek fehér folt volt ahomlokán, egyenesen a szemébe nézne. Ez volt talán a legrútabb,szegény, a legsoványabb, a legpiszkosabb, szinte nem is ló, csak

valami lóbőrös csontváz. Felügyelőbácsi éppen kilépett az irodából,széles, barátságos arca hirtelen elfogyott, elsavanyodott, hogy



megismerte a nénit. Valentint kinn hagyták (gyereknek semmi köze ahivatalos dolgokhoz!), hát közelebb lépett a lovakhoz.

A láncok megcsördültek, a lovak közül egy-kettő félrehúzódott a jászoltól, amennyire csak a lánc engedte. Valentin úgy megdöbbent,

hogy hangosan verni kezdett a szíve. Ezek félnek tőle! Tőle, aki azttanulta Mamitól, hogy semmiféle élőlénynek nem szabad fájdalmatokozni soha, még egy bogárnak, egy pil 15 langónak sem. Hogy kerültek ide ezek a lovak? Mit akarnak velük? Mi történt ezen atelepen azóta, hogy Mami beteg? Mondják meg! De ki mondja megmost, hogy Mami nincs? Az irodába nem szabad bemennie. Eszébe

jutott Hubert, akinek odaintegetett a sapkájával, mikor behajtottak.Majd Hubert. Már rohant volna a kapuhoz, mikor valamimegállította. A legszélső ló, az nem ijedt meg tőle, hanem ismét feléfordította a fejét, mintha kérdezni akarna valamit. Valentin most

jobban látta, közelebbről, a homlokán az a folt nem is folt volt, hanemegy nagyon piszkos, kis fehér csillag. Csak állt, szinte zavartan,megint úgy érezte magát, mint az imént Kandúrkával, aki, nem tudnimiért, nem akart játszani, s akivel olyan jó lett volna beszélni is

valamit. Miért nézi őt ez a ló annyira? Hubert, mintha megérezte volna, hogy látni szeretné, odacaplatott mellé a vizes úton, s aztmondta:

– Éhes a ló, Valentin. Nincs egy szem cukor magánál?Cukor? Valentin beletúrt a zsebébe. A jobb zsebében csak a bicskát

érezte meg a két vasgolyót, hanem a balban, a zsebkendő mellett, egy összegyűrt papírzacskó csücskében, ott árváskodott egy szemragacsos cukor. Odakínálta a csillagos homlokú lónak, aki aligmozdítva puha ajkát, szelíd óvatossággal elvette a tenyeréről.Egyszerre valamennyi lánc megzörrent: a lovak mind Valentin feléfordították a fejüket. Volt, amelyik nyihogni kezdett. Mi volt aszemükben? Szemrehányás?

16

Hubert csak a portásfülke biztonságában mert beszélni, de ott isúgy, hogy félszemmel egyre az irodaajtót leste. Valentin érezte, hogy lassan tűzbe borul az arca, a füle meg úgy ég, hogy szinte fáj. Az ügy nagyon komoly volt, több annál, undorító. Felügyelőbácsi is fel vanháborodva, de nem tehet semmit, mert Lavinia néni rendelkezik velea Mami távollétében.

– Ment már maga arra – mondta Hubert, s a hüvelykujjávalkibökött az ablakon arrafelé, ahol a csorgó esőn át csak sejlett, nemlátszott az erdő. – Tudhatja, hogy azokat a gödröket meg folyosókatnem lehet csak hosszú nyakú daruval betömni, azzal is jó messziről, asima útról. A felügyelő át akarta rendelni a homokszórókat meg a

nyújtható nyakú exkavátort az Északi Sportpályáról; a homokszóróvalszázötven méterről lehet leszórni a földet meg a törmeléket.



De amaz odabenn nem engedte. Mikor már végeztünk aSportpályával, elszegődtette, ami gépünk csak volt, a partmentiépítkezésekhez, az itteni földmunkára meg felhozatta ezeket alovakat.

Valentin a színre pillantott az esőverte ablakon át. Nagyot nyelt,hallható nagyot, mint reggeli közben. Hubert ismerte a lovak történetét is, Lavinia néni gazdaságához tartoztak, s nem régen jutotthozzájuk. Ha Hubert hihet a két kocsis pletykájának, akkor a néni két

vén, fizetésképtelen adósától perelte el őket, akik a konyhakertjükbenkerti munkára meg zöldségszállításra használták a lovakat. A lovak nagy része majdnem olyan öreg már, mint maga a néni, csak egyetlenegy fiatal közülük, az a csillagos. Mivel Lavinia néninél senkisem eszi ingyen az élelmét, most a lovakra került a sor.

Felügyelőbácsi helytelenítette ezt a megoldást, így mondta Hubert,

de ki tudna ellentmondaniannak ott. A Város külön jutalmat ígért, hahatáridő előtt befejezik a munkát, tehát a néni nem akarja megvárni,míg a nagy gépek felszabadulnak a parton: 17 bérelt harmincfuvarostaligát, a lovak naphosszat hordják a törmeléket, kődarabotmeg a földet. Két kocsis vigyáz rájuk, tíz ember lapátol. Itt szedik fel aföldet, egy fordulásnyira a telep mögött. Elég két kocsis, mert a lovak össze vannak láncolva; ha az elhagyott bányához érnek, kioldják aláncukat, egyik erre megy, másik meg amarra a földnyelveken. Ahogy lezúdította a rakományát, fordul is vissza. Két órát pihennek ilyenkor

délután, különben járnak reggeltől estig. Istállójuk, persze, nincsen,csak ez a szín, az Állatvédő Egyesület kétszer is kiszállt már, egyszer,amikor az a sárga kanca kimúlt az országúton a teher alatt,másodszor meg az istállót meg az abrakot ellenőrizni. Valami ügy folyamatban is van, bár a néni egyre hiteget mindenkit, hogy márcsak napok kérdése a fuvarozás; mihelyt valamelyik gép felszabadul,mehetnek a lovak. De mikor lesz az? A partmenti építkezés nagyonnagy vállalkozás; s az összes többi, ilyenfajta munkára alkalmas gép

vidéken dolgozik. Valentin nem döntött azonnal. Hallgattak egy keveset. Hubert a

pipáját piszkálta, ő meg az asztalt karcolgatta a körmével. Mit tennemost Mami? Az eső most már komolyan nekibuzdult, túl az úton egy fányi sem látszott az erdőből. Hubert örült az esőnek, pedig sok piszokkal jár, de legalább nem viszik ki ma többet azokat a szegény párákat. Ha felázik a föld, szinte lehetetlen visszafordulni a bányánála földnyelveken.

Ha Lavinia néni most azzal jön ki az irodából, hogy induljanak vissza a városba, Valentin talán elhalasztja a döntést estig. Ez volt azegyetlen nap a héten, amikor szabad volt bemennie Mamihoz a

kórházba, ez azért első volt, fontosabb mindennél. Vacsoránál úgyisráterelte volna a szót mindenképpen. Esetleg felhívja Ügyvédbácsit,



bár ezt még sose tette eddig. Egyszóval, mindenképpen későbbentörtént volna az, amire most rákényszerült. Mert a néni valóbanmegjelent az iroda előtt, de nem 18Gabriel után nézett, hanem akocsisokat szólongatta. Valentin azt hitte előbb, nem jól érti, nem

értheti jól. De aztán Felügyelőbácsi is kilépett, piros, zavart arcacsupa bosszúság volt. A néni csak legyintett, mikor hozzáfordult.Ostobaság. A munkának előbb-utóbb készen kell lennie. Mire nézik anapot? Sem ember, se ló nincsen cukorból, nyár van, sokáig lesz

világos, a nap is kisüthet még. Fuvarozzanak, amíg látnak. Hogy aföld elcsorog a víztől? Hát ki mondta, hogy földet vigyenek?Hordjanak követ!

A kocsisok vállukra terítették a vízhatlan köpönyeget, rángatták kifelé a taligákat. A színben a lovak nyugtalanul húzódtak közelebbegymáshoz, a csillagos homlokú körülnézett, mintha keresne valakit.

„Talán engem keres”– gondolta Valentin, s nem nagyon gyorsan, nemis nagyon lassan átvágott a síkos betonúton. A néni az iroda laposeresze alatt állt, és sürgette a kocsisokat, Valentin nem hozzá lépett,hanem Felügyelőbácsihoz, aki időközben cigarettát vett elő, s most

vágta éppen a földhöz, mert idegességében kettéharapta. Valentinfelnézett rá, és arra kérte, ne küldje ki a lovakat az esőben.

A többi már gyorsan ment: Valentin akkor kapta életében az elsőütést. Nem azonnal kapta, csak azután, hogy az elképedtFelügyelőbácsi hebegésére megpróbálta magyarázni, hogy Mami nem

akarná ezt a dolgot a lovakkal, s ha a partmenti építkezés ütemétlassítanák azzal, hogy megosztják a gépeket, mind a két helyenegyszerre lehetne dolgozni, és a lovak el is mehetnének haza. A Mamitávollétében, úgy gondolja, neki kellene intézkednie. Itt vágta szájonLavinia néni, nem is nagyon, inkább jelképesen, inkább csattant, mintfájt.

Felügyelőbácsi elpirult, motyogott valamit, aztán bevonult azirodába, Hubert kiverte a pipáját, behúzódott a fülkéjébe, elegetlátott. A kocsisok ide-oda szaladgáltak. Valentin csak állt. Nem sírt,nem is szólt semmit. A lovakat már kivezették, ott állt a két 19szer

tizenöt ló a taligája elé fogva, s kiülő csontjaikon végigcsorgott a víz. A kocsisok összekapcsolták a láncokat. Az első, a vezető ló a csillagoshomlokú volt. Az ütés zajára ismét oldalra pillantott, ránézett

Valentinra és Lavinia nénire, egy kicsit magasabbra emelte a fejét,aztán elindult. Zörögtek, megfeszültek a láncok, egyelőre sebesenhaladtak a terheletlen taligák. A kapuban megállt a vezető ló, és

visszafordult Valentin felé. Valentin megint azt a kimondhatatlantérezte, mint az imént, aztán a kocsis végighúzott ostorával az állaton,az megindult, és nem nézett vissza többet.

Gabriel nagyon haragszik – gondolta Valentin visszafelé a kocsiban,míg Lavinia néni kifogyhatatlan képekben ábrázolta, mi lehet a jövője



annak a pimasz, kotnyeles, eszement csibésznek, aki beleártja magáta jóságos öreg nénje, de akárki isten-teremtette felnőtt dolgába, segyelőre nem tudott választani az őrültekháza és a fegyház között.Onnan tudta, hogy a hatalmas váll meg-megrázkódott előtte a

sofőrülésen, és Gabriel fújt néha egy nagyot. Szokása volt, nemszerette a beszédet. Valentinnak nem fájt az ütés helye, alapjábansemmi mást nem érzett, még haragot sem, csak valami kifejezhetetlenszomorúságot. Ha elért volna valamit! De nem ért el semmit. Nincsszava. Nem tud segíteni. A lovak kint cuppognak a bánya és ahordaléktelep között, az eső zuhog, megütötték, születésnapja van,Mami nagybeteg, Professzorbácsi hetenként csak egyszer engedi behozzá egy negyedórára, s most Mamihoz se mehet, Lavinia néni nemengedi el ma, azt mondta, ez lesz a büntetése. Vacsora után egyedülmegy el Professzorbácsihoz, Mami után érdeklődni.

Mikor a ház elé értek, Lavinia néni nagyot sikoltott. Biztosan egy kutya – gondolta Valentin. Alig nézett fel. Gabriel se lepődött meg,ismerték már Lavinia néni minden hangját. A néni általában ki nemállhatta az állatokat, de félni, igazán félni csak a 20kutyától félt. A kéthetes, vánszorgó kölyök előtt is reszketés fogta el, hát még hanagyobbat látott! Gabriel kinyitotta az ajtót, s a néni az ő karjáratámaszkodva ment be a házba. A kertkapu körül valóban ottsomfordált egy kutya. Valentin éppen hogy rápillantott, nem voltkedve most játszani. Csatakos, barna kutya volt, két mellső lábánfehér harisnya, kicsit ismerős is, mintha már látta volna valaha. Örv nem volt a nyakán. Kóbor kutya – gondolta Valentin. Máskor akonyhába rohant volna, hogy Szakácsnénitől ételt kérjen a

vándornak, ma egyszerűen nem jutott eszébe. Csak Mamira gondolt,akit nem láthat a jövő hétig. Becsukta a kaput, a hátsó bejáraton átment fel a szobájába. Mit csináljon vacsoráig? A játékpolcra nézett, denem érdekelte semmi. Az eső úgy dőlt, hogy be kellett csukni azablakokat. Ahogy elrendezte a függönyt, pillantása az utcára fordult.

A barna kutya ott ült a küszöbön, farka körül már-már pocsolyábagyűlt a víz. Csak úgy csorgott a víz a bundáján, de nem húzódott fedél

alá, hanem csak ült, és nézett befelé a ház felé. Valentin most jólmegnézte, s egyszerre nagyot lódult a szíve. Tudta már, hol látta eztaz állatot, ha egy villanásnyira is, furcsa alakú farkát, csatakos fehérharisnyáit. Ez volt az a kutya, aki átfutott előttük, amikor Mamiszerencsétlenül járt.

21

IIIMaga se tudta, mit érez, csak iszonyú volt látni. Ha Mami nem

gyógyul meg soha, ha – itt nem bírta tovább gondolni –, akkor ez akóbor állat az oka. Kiszaladjon? Elkergesse? Ráüssön? Elszégyellte



magát. Mit szólna Mami, ha tudná, mik járnak az eszében?Szerencsétlenség történt. Az állat nem hibás.

Ginevra jött be az uzsonnával. Valentin kisasztala az ablaknál állt,oda tette le a kakaót. Míg a kalácsot felszelte, kinézett ő is egy

pillanatra, mosolygott, megcsóválta a fejét. Valentin nem értette.– Megint itt van – mondta Ginevra, és kimutatott az ablakon. – Valentin nem látta még? Igaz, inkább esténként jár, akkor meg magamár alszik. Még csuda, hogy ma világosban idehozta a harisnyáit.

Valentin most tudta meg, hogy a barna kutya rendszeresen jár ide.Nem, nem kér enni, csak a farkát csóválja, az ételt otthagyja. Akkor

jön, mikor már besötétedett. Hogy mióta? Hát… Ginevra sokáiggondolkozott, aztán végre rájött, hogy azon a szomorú estén láttaelőször, amikor Mamit a kórházba vitték. Elegyengette azuzsonnaabroszt a Valentin térdénél, úgy indult kifelé.

– Még csuda, hogy a barátja nincs itt! – mondta. – Sülve-főveegyütt vannak, ha itt jár. Még ilyet nem is láttunk soha, beszéltük isGabriellel. Hogy ki a barátja? Hát a cica. Na, most hiába várja, fél azaz esőtől. Vehetne már neki Valentin egy sárcipőt.

Ginevra kiment.Kandúrka! De hiszen Kandúrka macska, s a macskák az ugatásra

hasra lapulnak. Valentin ismerte a Boltosbácsi vörösessár 22gaRókicáját, Rókica gyűrűs farka karvastagságnyira dagadt, ha a boltelőtt pórázon vezettek egy kutyát. Kandúrka a Harisnyás barátja!Lehetetlen.

Megint becsukta az ablakot, megállt a függöny mögött, kifigyelt. Azeső vigasztalanul csorgott, Harisnyás körül karikában potyogtak acsöppek, de csak ült türelmesen, mint aki vár valakire. Teltek apercek, Harisnyás kint várt, Valentin meg bent, talán egy negyedórais eltelt úgy, hogy semmi se történt, csak a pocsolyába vetődőárnyékok lettek egyre sötétebbek. A garázsból felhallatszott a Gabrieldünnyögése, Valentin elmosolyodott. Gabriel lehetőleg sose beszéltsenkivel, csak a kocsival. Most mosta és becézte.

Aztán… Aztán a garázs ajtajából elmoccant valaki. Valentin előbbrehajolt. Kandúrka a garázsban alhatott eddig, a petróleumosrongyok között, Valentin onnan tudta, hogy a kocsi körül jár, mert néhaolajszagú volt a bundája. Igen, Kandúrka járt az udvaron, négy pucérkis talpával lépegetett a vizes kövön, néha megrázkódott, ha egy nagyon is kövér esőcsepp pottyant rá, de ment-ment, mindenmacskaszokást meghazudtoló elszántsággal, a hulló cseppek között akapu felé. Harisnyás meglátta odakintről. Felemelkedett a vízből, éskét rács között bedugta az orrát.

Most! – gondolta Valentin. – Kandúrka ugrik egyet, felfújja magát,köp, prüszköl. Négyfelé rúg a négy lábával, mint Rókica, aztán nagyot



iramlik, és beugrik a nyitott ablakon. Így kell lennie. Így teszminden macska.

Kandúrka csak ment. Valentin hallotta a saját szíve dobogását.Kandúrka elment egészen a kapuig, két mellsőlábával

feltámaszkodott a rácsra, s ott állt mereven, nyílegyenesen, izmos,nyúléhoz hasonló hátsó lábain. Állnia kellett, mert csak így, állva értefel Harisnyást, annak egy picit még le is kellett hajolnia. Valentinlegjobban a Harisnyás fülét látta, mert a kutya a Kandúrka szájáhozhajolt.

23

Valentin csak állt, és azt gondolta, hogy egy ilyen esős, késeidélutánon milyen furcsákat is álmodik az ember. Ha nem tudná

bizonyosan, hogy most álmodik, azt hinné, hogy Kandúrka, az őmacskája, valóban kint áll az esőben, és egy kóborkutyával beszélget. Milyen csodálatosan eleven álom! Most Kandúrkafordítja oldalra a fejét, és Harisnyás suttog a fülébe. Aztán letoccsan atalpára, Harisnyás elfut a város felé, Kandúrka meg végigballag azúton, és eltűnik a garázsban. Álom volt. Álomnak kell lennie. Nemlehet más.

Az udvar, az utca, a kert üres volt. A kerítésnél nem állt senki.Gabriel hol dünnyögött, hol kis dalokat énekelt a kocsinak,Szakácsnéni habot vert. Persze hogy álom volt. Valentin elővette a KisMűszerészt, a daru sablonját nézegette vacsoráig. Büntetésül nem

ehetett az ebédlőben, hanem egyedül, Ginevrával. Végre valami jó anapban! Ginevra elsuttogta, hogy Lavinia néni egyáltalán nem is vacsorál itthon, hanem a városban, egy barátnőjével, benéz Mamihozmeg Professzorbácsihoz a kórházba, színházba megy, alighanem nemis jön haza éjszakára, ott marad a városi lakásában. Majd ő fent alszik

Valentinnál, hogy ne féljen. Gabriel, sajnos, szintén a városban alszik ma, Lavinia néninél. Hárman lesznek egyedül: Szakácsnéni, Ginevrameg Valentin.

Lavinia néni hamar elment, a kocsi fényes hullámokat verthaladtában az úton, úgy felgyűlt az eső. Szakadt, szakadt,reménytelenül, alig járt valaki az úton. A néni még nem juthatott el aharmadik keresztutcáig, mikor megszólalt a telefon. Ginevra vette fel,

Valentin csak arra lett figyelmes, hogy a szokottnál magasabb ahangja. Ginevra, ha valami kihozta a sodrából, úgy sikított, hogy aliglehetett érteni.

– De ha mondom, hogy elment! Tessék hívni a Victoria Hotelt, ottfog vacsorázni. Előbb a kórházba megy, aztán a színház 24 ba. Jaj,milyen szerencsétlenség! Az uram is elment, igen. Hány ló? Csak egy?Hát akkor is… Jaj, de rettenetes!

„Hány ló?”– kérdezte Ginevra. Valentin hirtelen látta az utat, acsepp földnyelveket, amelyek az elhagyott bánya megkezdett folyosói



között kanyarogtak. Egyszerre úgy értett és tudott mindent, mintha ő beszélt volna Felügyelőbácsival. Mert Felügyelőbácsi telefonált, aznem kétséges. A lovak egész délután dolgoztak az esőben, s

valamelyik lezuhant az egyik folyosóba. Lavinia néni nincs itthon,

majd utánatelefonálnak a városba, valahol csak meglelik. Legelőszöra kórházban fogják keresni.Ginevra visszajött. Valentin örült, hogy túl volt már a vacsorán,

mert egyszerre olyan keménynek érezte a gyomrát, mint a kő. Semmiújat nem tudott meg, pontosan kitalálta az imént. Felügyelőbácsi aztis mondta, hogy Ügyvédbácsi éppen nála volt, mikor a kocsisok meghozták a hírt. Ügyvédbácsi úgy gondolja, nem lehet tenni semmit,a hír szerint a ló mozdulatlanul fekszik valami folyosó mélyén,

bizonyára el is pusztult az eséstől, majd reggel kimennek létrával,kötéllel, s eldöntik, mi történjék. A vezetőló volt. Ügyvédbácsi azt

mondta, most aztán süthetik meg a nagydarut, ebből olyan botrány lesz, amilyen még nem volt.

„A vezetőló”– hallotta Valentin. Nem is igen hallott semmi mást azegészből. Kinn esik az eső, zuhog le a folyosóba, s Ügyvédbácsiék csak holnap akarnak segítséget küldeni. És ha a ló még él? Nem törődik

vele senki, nem biztatja senki, nem ápolja senki. Csak esik rá az eső,és fél. De borzasztó is az, ha az emberre senki se hallgat, mert mégnem felnőtt!

Ginevra lerohant a konyhába, mindent elmesélt Szakácsnéninek,

aztán visszajött, megcsinálta a Valentin fürdőjét, megvetette az ágyat. Valentin gépiesen megfürdött, fogat mosott. Ginevra ágyat vetettmagának az üres szomszéd szobában, a Mamiéban, s megígérte, hogy ha kész a mosogatással, feljön, és itt 25 marad mellette. Valentin addigcsak aludjék nyugodtan, ő már nem fél, okos nagyfiú. Ginevra nagyonkedves volt ezen az estén, még Kandúrkára se kiáltott rá, akirázuppant a nyitott ablakra, és sáros nyomokat hagyott a fehérdeszkán. Kandúrka is benn alhatik ma kivételesen, úgy sincs itthonLavinia néni.

Kandúrka gondterhelt volt. Sokáig figyelmesen nézett Valentinra,aki bánatában is rámosolygott, mert eszébe jutott furcsa álma:Kandúrka, aki a kerítésnél beszélget. Odahívta az ágya mellettiszékre, és nagyon szerette volna, ha valóban értené az emberi szót,hogy elmondhatná neki, milyen különöset álmodott róla megHarisnyásról. Aztán elfeledkezett Kandúrkáról, eloltotta a villanyt is,hogy jobban tudjon gondolkozni. Hogy mit kell tennie, azt pontosantudta, csak azt nem, hogy miképpen. Mert az nem kétséges, hogy megkell várnia, míg Ginevra elalszik, fel kell öltöznie megint, s elmennieoda, ahol a szerencsétlenség történt. Mami beteg, Lavinia néni ha

tudna, se tenne semmit szívtelenségében, Ügyvédbácsinak meg, úgy látszik, ráér. Hát neki, Valentinnak, nem ér rá. Talán csak talál egy



járművet útközben, amelynek a bánya felé visz az útja. Arra majdfelkapaszkodik, máskülönben gyalogolhat hajnalig. Mit visz az emberegy sérültnek? Kötelet, hogy kihúzhassa. Ő nagyon erős, rendszeresen

jár úszótréningre. Nem, hiszen úgyse tudná kihúzni, azért egy ló

nehéz. Inkább konyakot vagy mentődobozt. Vajon a lónak is jót tesz akonyak?Ginevra nagyon lassan készült el. Mennyi ideig tudott mosogatni és

trécselni a konyhában! Végre hallotta, hogy belép a szomszédszobába, egy pillanatra kinyitja a közös ajtót, behallgatózik, aztánhallva az ő nyugodt lélegzetét, visszahúzódik. Hallotta, hogy

vetkőződik, lefekszik, látta az ajtórésen át elaludni a villanyt. Ginevramozgolódott, sóhajtozott egy darabig, aztán lassan elcsendesedettminden, elaludt.

26

A magascipő a gardrobszekrényben volt a téli holmik között, aszövetnadrág, a pulóver meg a térdharisnya is. Iszonyú nehéz voltmindent előkeresni, az előszobapadló úgy nyikorgott, mint nappalsoha. És milyen erős szaga volt mindennek a molyirtótól! De talán ezaz erős szag még jót is tesz majd a sebesültnek. A mentődobozt afürdőszobából kellett kihozni, a faliszekrényből, kötelet nem találtsehol, csak spárgát, de eszébe jutott, hogy az ugrókötele kinn lóg afogason, az elég hosszú, talán jó lesz valamire. A konyakkal volt alegtöbb baj, mert az egész nagy üveget nem akarta cipelni, s át kellett

önteni belőle a maga pici kulacsába. Esőkabátja fölé vette ahátizsákját, és óvatosan – milyen szerencse, hogy annyit gyakorolta!– a csatornába fogódzkodva, lecsúszott az ablakból a földre.Szakácsnéni horkolása messze hallatszott az éjszakában.

A kapun nem tudott átkapaszkodni a hátizsákkal, hát felakasztottaaz egyik kerítés-lándzsa végére, s csak kinn az utcán vette magáramegint. Megindult az országút felé. Az eső szakadt, jármű nem jártsehol. Volt valami bizonytalan érzése, hogy követik, hátra is nézett, denem látott senkit. Cuppogott hát a vízben bátran, s azt számítgatta,mennyi ideig tarthat az út a bányáig, ha útközben nem találkozik

kocsival. Autón, jól emlékezett, félóra volt. Talán három órába is beletelik,

míg gyalog kiér. Bír ő annyit menni? Persze hogy bír. De hogy jönhaza megint? És mire? Egy pillanatra megtorpant, mert elképzelte aLavinia néni arcát, aki majd reggel a kapuban fogadja… De aztán újranekiindult; a lóra gondolt és arra, hogy mi a kötelessége.

Az első félóra vígan telt, a második már nehezebb volt, a harmadik majdnem kilátástalan. Akkorára egyszer már meg is kellett pihennie,az első kocsi, amelynek integetett, nem vette észre, a másik meg, egy

rozoga teher, csak lassított, nem vette fel. Le 27 het, hogy annak asofőrje se látta, hiszen úgy szakadt az eső, és csak az út széléről mert



integetni, az országút síkos volt, nem mert kiállnia közepére, hátharosszul lehet fékezni, és rámegy a kocsi. Persze, az esőköpeny azértnem volt annyira vízhatlan, mint hirdették. Valentin fázott, és haelismerte volna, be kellett volna vallania, hogy fél. Most érkezett ki a

városból, most hagyta el a néma telepet, most ért el a kiserdőszéléhez. Menjen? Ne menjen? Szuroksötét volt. Fáradt teste úgy húzta volna vissza, az ágy felé. De csak egy pillanatig állt, egyetlenpillanatig, aztán indult tovább, előre, a kétoldalt összeboruló fák között. Már bent járt az erdőben. Akkor iszonyatosat dobbant a szíve.Távol, hirtelen, fény lobbant fel, s valaki, akinek az alakja nemlátszott a sötétben, integetni kezdett felé egy lámpással.

28

IV Valentinnak földbe gyökeredzett a lába. Eddig a csendben csak az

eső suhogása hallatszott, most valaki tocsogni kezdett a híg sárban,egyenesen őfelé. A lámpa közeledett. Elfusson? Megrezzent a lába,aztán megszégyellte magát. Akinek rossz szándéka van, az neminteget lámpával, hanem elbújik a fák között. Ha ismerős – ó bárHubert lenne! –, talán még el is kíséri egy darabon. Ha ismeretlen,akkor meg mindegy. Igazán szégyen, hogy annyira megijedt. Persze,az erdőben, azért nem valami jó. Éjfél régen elmúlt már, ilyen sokáignem is volt még ébren.

Tocs-tocs-tocs. Közeledtek a léptek. Nagyon pici léptek voltak, a

lámpa is alacsonyan világított. Nem lehet magas ember, 29aki lóbálja.Ki járhat ilyenkor az erdőben? Csak nem egy másik kisfiú? Most már jobban látta az idegen alakját: bizony, nagyon kicsike volt. Sötétzöldesőköpeny fedte, a csuklya eltakarta az arcát. Régóta járhatott már őis az esőben, mert az esőköpeny ráncainak csatornáiban csak úgy állta víz. Valentin udvariasan jó estét kívánt neki.

Az idegen megállt egy fa széles ernyője alatt, lejjebb eresztette alámpát. Arany ragyogás áradt köröttük. Valentin szíve nagyot lódult,mert most végre meglátta, ki integetett neki. A zöld esőköpenybenegy mókus volt, aki hátravetette a csuklyáját, s pici zsebkendőjével

törölgetni kezdte a homlokát. Rámosolygott Valentinra.– Nagyon elfáradtál? – kérdezte nyájasan.

Valentin hebegett valamit. A mókus megnézte a karóráját.– Valamit pihenned kell – mondta –, mielőtt továbbmegyünk. Nem

adhatok sok időt, csak egypár percet, hogy mégis ülj egy cseppet. Valentin a nedves földre pillantott; úgy esett, hogy még a fák között

is vizes volt a fű.– Persze, nem itt – rázta meg a fejét a mókus – hanem idebenn.

Megkopogtatta a fa törzsét. Valentin csak állt. Nem történt semmi. A mókus most újra dörömbölt, egy kis kapukulccsal ütötte a fatörzset.



– Ki van itt? – dünnyögött ki valaki.– János vagyok, a Szigetről. Adj szállást nekünk egy negyedórára,

Tölgy Tamás! A barátom nagyon megázott. Válasz nem jött, csak valami morgás, de a fa oldala felpündörödött,

mint a boltosredőny, a mókus előrelépett, be a fába, s a lámpát egy gömbölyű asztalkára állította. Tölgy Tamás ágyban feküdt, zöldlevélerekből szőtt paplan alatt. Nagyon öreg 30 volt már, fehérszakállában kis makkok lógtak, a fején taplóból volt a házisipka. Benta padlón óriási gombák állottak az asztal körül, a mókus helyetmutatott Valentinnak.

– Csak csendesen! – mondta, s kis karmos ujját keresztbetette aszáján. – Hadd aludjék. Az idén lesz 197 esztendős.

A kéregredőnyhöz lépett, hogy újból leeressze, de aztán mégse tette.

Mert az erdei úton ismét hallatszott a lépések tocsogása: egy gyorsabbmeg egy lassabb tocs-tocs közeledett. A mókus kiintegetett alámpával, s csak amikor Kandúrka és Harisnyás is belül voltak,eresztette vissza ismét a fa kérgét.

Kandúrka és Harisnyás. No, most látta volna Ginevra! Mit ismondott ma délután? Hogy miért nem vesz a cicának sárcipőt? Kell isannak, mikor van! Két pici sárcipő van a hátsó lábán, a mellsőn megkesztyű. Kis nadrágja meggypiros, akár a Valentiné, a pulóvere ismajdnem olyan, csak éppen az esőkabátja van nylonból. Harisnyásonfűzős csizma volt és terepszínű köpenyeg. A mellén zseblámpa lógott.

Kandúrkának nem volt lámpája, minek az neki. Ő lát a sötétben is.Hogy beléptek, Harisnyás nem szólt, csak mosolygott, de Kandúrka

odasietett Valentinhoz, nem ugrott az ölébe, nem törleszkedett alábához, mint szokott, hanem megállt előtte, sóhaj 31tott egy nagyot,mint aki már régen készül erre az egy szóra, s nagyon komolyan aztmondta, hogy „Szervusz!”

„Szervusz!”– mondta Valentin is, és ettől az egyetlen szótólegyszerre felriadt abból a kellemes kábulatból, ami percek ótaelborította. Hallotta a saját hangja csengését, s egyszerre tudomásul

kellett vennie, hogy éjnek idején a kiserdőben, egy tölgyfa belsejébenül egy mókussal, Kandúrkával és Harisnyással, a házigazda csendesenhorkol mögötte az ágyban, és ő érti az állatok beszédét.

Körbeülték az asztalt, a mókus Valentinnal, Kandúrka Harisnyássalkerült szembe. A mókus a kis kézitáskából termoszt vett elő és négy poharat. Valentinnak és Kandúrkának tejet töltött, magának ésHarisnyásnak pedig egy-egy szem kerek orvosságfélét vetett apohárba, amely azonnal itallá olvadt, pezsegni kezdett és párologni. A mókus poharában zöld volt az ital, a Harisnyáséban sárga.

– Az enyém fenyőtű-tea – mondta a mókus –, Harisnyásécsontkivonat.



Harisnyás megszagoltatta Valentinnal a poharát. Jó húsleves szaga volt. Valentin felhajtotta a tejét, csodálatosan felfrissült tőle. A többiek lassabban kortyolgattak, Kandúrka még egyszer kért. A mókus töltött neki, de ismét megnézte az óráját. Valentin úgy érezte,

már nem is fáradt egy cseppet sem. Bizonyára az ital tette, ki tudja,mi volt benne. Ó bár ne mondta volna Mami mindig, hogy senkitőlsem illik olyasmiről kérdezősködni, amiről magától nem beszél! Mostitt ül, és a torka tele van visszanyelt kérdésekkel.

A mókus most elnevette magát, és rátette kis kezét Valentin karjára.– Hát miért nem kérdezel? – kérdezte jókedvűen.

32

Valentin elpirult. Honnan tudja ez? A mókus kinyitotta a tenyerét, segy ezüstkorongot tartott elébe. A korong tetején üveg volt, mint egy

óralapon, csakhogy mögötte nem számok, hanem betűk fénylettek.Egy szó volt az üveglap mögött, az, hogy: „Kíváncsi.” Kandúrka ésHarisnyás csak mosolyogtak. A mókus megnyomott egy gombot akorong oldalán, és a szó eltűnt.

– Ez a gondolatolvasó – mondta János. – Nagyon elgondolkoztál,és hogy nem akartál megszólalni, feléd tartottam. Akarod kipróbálni?

A fekete gombot kell megnyomni, ha beállítod, s a pirosat, ha elakarod tüntetni a választ.

Valentin átvette, megtapogatta, aztán Kandúrka felé tartotta akorongot, és lenyomta a fekete gombot. A korongon három szó ugrottki: „Még kérne tejet.” Nevettek mindannyian.

– Én János vagyok, a Szigetről – mondta a mókus. – Azt azutasítást kaptam, hogy siessek egy szerencsétlenül járt, Cocó ne 33 vűló segítségére. Ma este érkezett a hír a balesetről, s ahogy kaptam egy üres járművet, azonnal indultam is. Én az Elnök titkára vagyok.Útközben kaptam az értesítést a távolbahallón, hogy te isnekiindultál, és hogy ma megszerezted a képességet.

Valentin csak nézett. János megint elmosolyodott.– Mi így nevezzük azt, ha valakinek megnyílik a füle meg a szája.

Képességnek nevezzük, ha közületek, emberek közül valaki egyszercsak érti a szavunkat, és felelni tud rá. A képességet se tanulni, semadományozni nem lehet, azt csak meg tudjátok szerezni.

Valentin tulajdonképpen már tudta is, mivel szerezte meg aképességet, de azért jólesett hallnia.

– Ma téged megütöttek – mondta a mókus. – Az ütés csattanásátfelvette a lehallgató ügyeletes, és megőrizte a Tükör.

– Majd megérted később – suttogta Kandúrka –, a Szigeten.



– És éjjel, egészen egyedül, nekivágtál az esőnek, a nehéz útnak,hogy segíts valakin, aki nem tud segítségért kiáltani, mint ti,emberek, ha baj éri. Most aztán értesz bennünket. Ez a képesség.

Harisnyás most szólalt meg először.

– Te már a második vagy a családból, aki megszerezted. Valentin lehajtotta a fejét. Tudta, jaj, nagyon is tudta, ki az, aki már

őelőtte megszerezte a képességet, s akire most nem világít a Jánoslámpája ilyen barátságos fénnyel. Harisnyás nem nyalta meg a kezét,hanem megszorította.

– Ne félj – szikráztatta rá Kandúrka gyönyörű drágakő szemét –,nem lesz semmi baj. Harisnyás mindennap eljött érdeklődni, s most

visszatér Jánossal, hogy beszéljen a szigeti professzorokkal. Odaát is vannak orvosok.

Hány hete, hogy Mamit elvitték? Éppen kilenc. Valentin mostelőször érezte könnyűnek a szívét. Harisnyás szétnyitotta a kabátját, villámzáras zubbonyán megcsillant valami jelzés.

34

– A Sziget itteni nagykövete vagyok – mondta komolyan. – Hamindent elintéztünk, majd eljössz hozzám a Követségre. Kandúrka ahelyettesem. Mi már régen tudunk a lovak sorsáról, de hetekig nemtudtam érintkezést kapni a Szigettel, elromlott a követségi leadóm, ésa Tükör, ezt máig sem értem, miért, nem keresett, és nem is

jelentette.– Lukács – mondta János. – Majd megtudod, mi történt, felelni fogérte.

Felállt. Felállt mindenki. János visszaeresztette a csuklyát a fejére,mindenki újból nekikészült az esőnek. Odahallgattak az ágy felé, deTölgy Tamás csak szendergett, így hát köszönés nélkül léptek ki afatörzs nyílásán. János gondosan visszaillesztgette a kéregredőnyt.

Valentin jól megnézte a fát, hogy megismerje, ha ismét erre jár. Az eső csendesedett. Kandúrka megfogta Valentin kezét, Harisnyás

pedig előrelépett Jánoshoz. Így mentek, párosával, a jószagú erdeiúton az elhagyott bánya felé.

35

V Lenn, a folyosó mélyén, Cocó alig érezte a bőrén végigömlő eső

nedvességét. A taliga terhe alatt, eltört lábai és bordái kínjában szintemég jól is esett, hogy valami hűti. Fáradt volt, olyan fáradt, hogy márhetek óta nem gondolt a menekülésre, pedig mikor először tette megaz utat kis teherhordó taligájába fogva, az járt az eszében, hogy

valamiképpen megszökik a telepről. Talán meg is tette volna, ha rá

tud emlékezni egy helyre, ahová elmehet, és ahol szívesen is fogadják,de nem ismert senkit, aki befogadta volna, s régi gazdáiról, a két



kertészről, akiknek nagy kertjében olyan szívesen dolgozott, réges-régen nem tudott semmit.

Hatodik hete járt ide naponta téglával, agyaggal, szeméttelkeveredett földdel, olykor rossz bádoggal, terméskő-darabokkal

megrakott taligával, s az utolsó napokban már olyan elcsigázott volt,hogy alig tudta megvetni sovány lábát a marton. Napok óta rettegettmár, hogy a lezúduló törmelék egyszer csak őt is magával rántja, demostanáig nem volt semmi baj. Ma estére azonban úgy felázott atalaj, hogy a kerék nem akart megfordulni rajta. Az utolsó fordulónála ragacsos, hideg földnyelv szinte beszívta a patáit, izmai csak kidagadtak, majd elernyedtek újra, semmi ütésre nem tudtamegmoccantani az agyagba gyökerezett taligát. A kocsisakáromkodott, leugrott, húsos kezével alányúlt a tengelynek, próbáltlódítani rajta egyet. Ekkor történt minden: a taliga valóban

nekilódult, a következő pillanatban a rakomány is, Cocó is lenn voltegy tíz méter mély gödör fenekén, az éles köveken.

36

Egy darabig várta, hogy segít valaki, melléereszkedik, kihúzza, bekötözi a sebeit. Visszanézett a gödör fenekéről, tekintete találkozotta kocsisáéval. Nem történt semmi. Nagy tanakodás és káromkodáshallott felülről, a kocsisok vitatkoztak. Kesely apó horkantott egyetmessziről, megismerte a hangját. Aztán csörgés hallatszott, mintmikor a láncokat összekapcsolják a taligákon; keréknyikorgás,

távolodó paták zaja. Elmentek! Nem segített senki. Esett az eső.Cocó estében a fejét is megütötte, minden érzése tompább volt,mint máskülönben. Inkább tudta, mint érezte, hogy nagy fájdalmai

vannak, s a langyos valamiről, amely a homlokáról szivárgott, sejtette,hogy vér. Nem ijedt meg tőle, kábult volt. Próbálta kiszámítani,mennyi ideje fekhetik már itt, de összezavarodtak a gondolatai. Az égeleinte szürke volt, most fekete. Cocó lehunyta a szemét, s azeszméletlenség úgy ereszkedett már felé, mint valami köd, amikorismét rá kellett kényszerítenie magát arra, hogy feltekintsen. A gödörpereme felől hang hallatszott, halk, mégis rendkívül éles, érthető

hang.– Magadnál vagy? – kérdezte a hang. – Tudsz beszélni?Cocó kétszer is nekifohászkodott a válasznak, s azt képzelte,

fülrepesztően kiabál, pedig csak suttogta, hogy magánál van. Rögtönutána összerándult a kíntól, mert a taliga megrezzent felette valamihirtelen súly alatt. Kimeresztette a szemét, úgy bámulta a taligatetején álló mókust, aki leállította lámpáját a gödör fenekére,kézitáskájából kötözőpólyát vett elő, és nagy gyorsan körbetekerte

vele a Cocó homlokát. Fájt minden érintése, de Cocó boldogan

elernyedt: csak azt érezte, hogy valaki rágondolt és segíteni próbál. A mókus most egy kis üveget tartott az orra alá, s azt mondta,



lélegezzen mélyet belőle. Cocó engedelmesen szipákolt. Egyszerrekitisztult a feje, nem érezte a fájdalmat sem. Vidáman felnyihogott, ésmegpróbálta kinyújtani az egyik lábát. Persze, nem sikerült.

37

– Csak lassan! – figyelmeztette a mókus. – A szer csillapítja afájdalmat, de csak egy bizonyos ideig. Kíméld az erődet, még hosszúutunk lesz az éjjel.

Cocó egy szót sem értett az egészből. Hogy tud ő bármilyen rövidutat is megtenni a törött lábával? De nem volt ideje töprengeni, mertismét hangot hallott a gödör pereméről. A lámpa oly élesen világított,hogy a csurgó esőben is ki tudott venni három alakot, amely a martonguggolt. Egy szürke csíkos macskát látott, egy nagyon komoly, barnakutyát – alighanem ez szólhatott le az imént, hogy hívhatja-e márFülöpöt – s azt a kisfiút, aki cukrot adott neki aznap délután. Cocó oly ritkán kapott valamit életében, hogy az ilyesmit sose felejtette el. Erreaz arcra különben is emlékezett volna, mert délután már majdnemmegszólította, majdnem megkérte, hogy segítsen rajta,

valamennyiükön, úgy bízott benne, annyi részvétet látott a szemében.De aztán mégse szólalt meg, mert eszébe jutott, hogy a kisfiú úgysemértené meg a nyerítést. Hogy került ide ez a kisfiú? Egy kicsitfelemelte a fejét, hogy jobban lássa. A kisfiú akkor felállt aguggolásból.

– Lemehetek, János? – kérdezte. – Úgy szeretnék lemenni!

A mókus azt felelte, nem, mert nem tud olyan ügyesen ugrani, mintő, egyikük se jöjjön le még, felesleges; majd ha Fülöp itt lesz, addigcsak várjanak. Harisnyás hívja Fülöpöt, s készüljenek mind, mihelytmegjön, azonnal elindulnak. A barna kutya elővett egy sípot,hasztalan próbálgatta egy darabig, aztán kirázta belőle a vizet, s akkor

végre megszólalt a síp, valami sose hallott, édes élességgel. A mókusközben haragosan koppantott a farkával.

– Hiszen te még mindig be vagy fogva! Csak nem akarod elhoznimagaddal a taligát meg a törmeléket is?

– Nem – mondta Cocó búsan. – Nem tudnád levenni rólam?János ráripakodott a taligára.

38

– Na rajta, rajta! Hozzád beszélek, nem hallod? Micsoda eljárás ezegyáltalán, lerántani valakit a mélységbe, s még hozzá rajta feküdni acsontjain? Azonnal állj fel, és fogd ki magad! Hallottad?

Cocó rémülten látta, hogy a taliga megmozdul. Két rúdja, amelynélfogva oda volt szíjazva Cocóhoz, kicsúszott a forgóból, amely aszíjakat rögzítette, szürke, ázott oldalán két nagy restelkedő szem

nyílott fel, s egy szálkás, feltáruló száj szégyellősen recsegte:– Megyek már, kérem. Nem szoktam én magamtól mozogni.



39

Cocó érezte, hogy a taliga lecsúszik róla, feláll s belecuppan a gödörmélyén felgyűlt vízbe. Csak bámult rá, a mókus meg rosszallóancsóválta a fejét:

– Nagyon különösen viselkedel! – mondta komoran. – Csak nemhitették el veled, hogy élettelen vagy? A taliga zavarában a félkerekére állt, két hosszú karját összefonta, s

a másik, felemelt kerekével idegesen megvakarta magát. Kétszerköhintett is.

– Azért mondom – mondta János, kicsit barátságosabban. –Nagyon pallérozatlan vagy, nagyon.Műveld magad, kérlek!

Harisnyás ismét a sípba fújt, de megint csak nem történt semmi. Vártak még néhány percig, Cocó nyugtalan lett, folyton azt képzelte,

hogy távoli zörgést hall, hogy a kocsisok térnek vissza a taligákkal. Végre kelet felől rohanva közeledett egy felhő, Cocó látta, hogy mindlejjebb süllyed, végül leszáll a folyosók közé, benéz a gödörbe, aztánszép lassan leereszkedik a gödör fenekére. Ott elterült, mint egy szőnyeg, s Cocó látta, hogy se keze, se lába, csak arca van, kinyúlónyaka, különben lapos, rugalmas és fehér.

– Szervusz, Fülöp! – mondta János. – Azonnal indulunk. Ez ittCocó, akiért jöttünk. Harisnyás is visszatér velünk. Kandúrkát és

Valentint csak hazáig visszük ma. Nézd, ez itt Valentin, aki mamegszerezte a képességet.

Fülöp mogorván oldalra fordította a fejét, kirázta a vizet a füléből,de nem szólt. Nem is köszönt.

– Kicsit rosszkedvű ma – súgta János. – Gyere, Cocó, szállj fel!Harisnyás, kérlek, most már ugorhattok! Gyere Kandúrka! Ugorj,

Valentin! Egyenesen Fülöpre! Ne félj!Lent voltak valamennyien. Cocó eleinte nem értette, mit akarnak

tőle. Fülöp morgott egyet. Erre mégis megpróbált felemelkedni, scsodálatos módon, most már vitte a lába. Ellépett egészen Fülöpig, ottmegállt. Felemelte, aztán leeresztette a patáját. 40Félt, hogy fájdalmat

okoz Fülöpnek. A felhő erre nevetni kezdett, nagyon furcsa hangja volt, mint egy elefántnak.

– Ugyan – mondta nedves hangon –, én nem érzek súlyt. A taliga ismét köhintett, Cocó visszafordult és kezet rázott vele.

Odahajolt hozzá, és valamit suttogott a fülébe, a taliga ismét vakarózni kezdett, és sűrűn bólongatott. János elfordult, nagyon bárdolatlannak érezte Cocót is, aztán eszébe jutott, hogy bizonyára atöbbi lovaknak izent valamit, s akkor megbékült. Ekkor csodálatosdolog történt. Fülöp hirtelen kinyújtotta magát, s betornyozta őket,

mint valami túrósbugyor; oldalt is, felettük is ő volt, s ők mégis a



közepében voltak, mint egy szobában, s mindjárt érezték is, hogy emelkednek.

Cocó nagyon csöndesen feküdt, és igyekezett nem gondolnisemmire. Jó darabig csak hallgatott, aztán észrevette, hogy János

bedugja az öklét a Fülöp oldalába, majd visszahúzza, s ökle nyománkerek lyuk támad Fülöpben, mint egy ablak, amelyen át le lehet néznia földre.

A föld! Az már mélyen alattuk maradt. Cocó nyújtogatta a nyakát,hogy jobban lelásson, de János lebeszélte, azzal, hogy nem szoktameg a Fülöppel való utazást s elszédül. Így Cocó csak feküdt Fülöprugalmas, puha hátán, hallgatta a dünnyögését, mert Fülöp úgy

búgott, dorombolt, mint valami motor. Már arra sem figyelt fel, hogy János kényelembe helyezkedik, leteszi esőköpenyét, s ott áll,turistacipőben, bőrnadrágban, fagombos tiroli zekében, és láthatólag

nagyon elégedett. Harisnyás levetette terepszínű köpönyegét, leült aCocó fejéhez, a kisfiú és Kandúrka Jánossal suttogtak arról, hogy milyen módon tarthatják fenn az összeköttetést. János azt mondta,holnap este visszatér értük Fülöppel, s elviszi őket a Szigetre, de mamég nem meri, nincs utasítása, meg fél is, hogy Valentinnak csak bajalenne belőle, ha reggel nem találnák az ágyában.

41

A Sziget! Miféle sziget az, ahová holnap viszik? – töprengett Valentin.

Cocó szegény, összetört fejében elbékéltek a gondolatok. Hát mégisigaza volt Kesely apónak, aki estenként valami Szigetről beszélt nekik,ahol egyszer majd felfigyelnek a sorsukra. A Szigeten csupa állat él. A Szigeten nem kínoznak senkit. Kesely apó is csak úgy hallotta,másoktól, lehet, maga se hitt benne, s most mégis… Elernyedve,

boldogan figyelte, mi történik körülötte. Kandúrka és a kisfiú kezetrázott a mókussal és a barna kutyával, Valentin megsimogatta a Cocósörényét. Ekkor Fülöp lassan lefelé ereszkedett, Cocó az egyik résenát utcákat látott. Nagyon alacsonyan szállhattak, szinte súrolták aháztetőket. A mókus most egy nagy részt tágított Fülöp oldalán, s aztmondta: „Hopp!”Kandúrka és a kisfiú kiugrott. Nagyon kis zajhallatszott fel utánuk, úgy látszik, Fülöp közvetlenül valami kert felettlebegett. Akkor a mókus összehúzta az ablakrést, még egyszer a Cocóorra alá tartotta a kis üveget, s Cocó minden további gondolkozásnélkül elaludt.

42

VIElső pillanatban nem is tudta, az ütemes zaj ébresztette-e fel vagy

az éhség. Annyi bizonyos, hogy iszonyúan éhes volt, csak úgy

panaszkodott a gyomra, de azért mégis inkább valami különössurrogásra nyitotta ki a szemét. Felült az ágyban, s az első, amit



meglátott, az volt, hogy odakinn gyönyörű nyári reggel van, csak úgy szikrázik a napfény, s hogy Kandúrka ott ül az ágy melletti szőnyegen,háttal neki, és cipőt tisztít.

Szóval, igaz volt minden. Valentin kiült az ágy szélére, és

megpróbálta rendbeszedni a gondolatait. Lezuppantak a virágágy közepébe, baj nélkül bejutottak a nyitott ablakon. Annyira fáradt volt,hogy csak kibújt a ruhájából, cipőjéből, és már mászott is az ágyba.Kandúrka is lerakta pulóverét, nadrágját, odagömbölyödött alábához. Azonnal elaludtak. Az órára nézett: háromnegyed nyolc volt.

Kandúrka megérezte, hogy nézik, hátrafordult. Akkor dörzsölte azutolsókat a Valentin cipőjén. Milyen szépen kitisztította – gondolta.

Valentin –, én nem tudom ilyen fényesre dörzsölni.– Szervusz! – mondta Kandúrka. – Jó, hogy felébredtél, már fel

akartalak kelteni. Vissza kell vinned a ruhákat a gardrobszekrénybe.Kikeféltem a sarat a nadrágodból. Én nem vihetem ki, még meglátna

valaki. A saját holmija ott feküdt a széken, az is gondosan kitisztítva,

összehajtogatva. Kis barna magascipője, sárcipője éppúgy tündökölt,mint a Valentiné. És csakugyan kikefélte a Valentin sáros nadrágját. –Édes jó Kandúrka!

43

Valentin kiugrott az ágyból, összekapkodta a ruháit. A Kandúrkaholmiját is el akarta vinni, de Kandúrka azt mondta, neki a garázsban

van a szekrénye, ő majd oda viszi, mihelyt Gabriel visszajön agarázskulccsal. Addig csak tegye be Valentin a fiókjába, de előbb asaját ruháit rakja a helyére.

Valentin mezítláb, hálóingben osont ki a gardrobszekrényhez.Teljes csend volt mindenütt, úgy látszik, Lavinia néni még nem jötthaza. Ginevra pedig valahol a ház másik részében takarít. Valentinnem először aludt Ginevra mellett, tudta, hogy sose nyit rá ajtót nyolcóránál hamarabb – akkor aztán felkelti.

Drága Kandúrka, milyen gondos! Senki se hitte volna, hogy a ruhát

vagy a cipőt használta valaki az éjjel. Valentin a mentődobozt is ahelyére tette, a konyakot nem merte visszavinni, mert félt, hogy Ginevra éppen az ebédlőben porszívózik, hát beleöntötte a mosdóba.Borzasztó erős szaga volt, Kandúrka toroköblítőt és rengeteg vizetcsorgatott utána. A kulacsot kimosták, az ugrókötelet visszatették afogasra. Pont nyolc óra volt, Valentin visszafeküdt az ágyba,Kandúrka, a fényesre mosdott Kandúrka odaült az ablakpárkányra, ésa bajuszát igazgatta.

Ginevra bevágta az ajtót. Kandúrka felpúpozta a hátát, és

barátságosan ráásított. Ginevra ideges volt, azt se mondta, hogy jóreggelt.



– Már ébren van? – kérdezte Valentintól. – Menjen fürödni, ma a verandán reggelizik. Teát kap, mit szól hozzá? Szakácsnéni most sütia tojását.

Valentin nem bánta, de Kandúrka elszomorodott.

– Ilyet! – mondta Ginevra, de nem mondta meg, hogy milyet hát. –Egy ilyen házban, ahol kisgyerek van! Szégyen gyalázat! Meg ismondtam a tejesnek.

Kiment. Valentin nem értette, mi izgatta így fel, Kandúrka sem, deazt mondta, ő majd megtudja, körüljárja a házat. Úgy be 44szélték meg, hogy a reggelinél találkoznak. Valentin gyorsan elkészült, kiült a

verandára. Roppant felnőttes volt minden, olyan igazi, kis kannábana tea, kis korsóban a tegnapról maradt tejszín, a rántotta sárgánragyogott a nap másszínű-sárga sugarában. Egyedül reggelizett,Kandúrka ugyan megjött, mire éppen a földiepres tányért vette magaelé, ám hiába kérdezte meg, mi történt, Kandúrka leült a verandakövére, ahová éppen akkor fordult a reggeli nap, nagy szeme csak nevetett, de nem szólt semmit. Persze Ginevra lenn járkált a kertben,nem lehetett beszélgetni.

Ginevra a középső virágágyat kerülgette. Valentin jobbanodanézett. Két nagyobbacska meg két pici cipő nyoma látszott afelázott földben, s egy tűzliliom derékban kettétörve lógatta a fejét.Ginevra azon morfondírozott, kinek lehet akkora lába, mint egy dió,aztán kihozta a kapát, elegyengette a lábnyomokat, és visszament a

konyhába. A virághoz nem nyúlt, az ilyesmi a Gabriel dolga volt. Valentin és Kandúrka összenéztek, de a Kandúrka szeme már nemmosolygott, és Valentin megint nem tudta, mit gondol magában

voltaképpen.Szakácsnéni kiállt a konyhaajtóba, és reggelizni hívta Kandúrkát.

Azt mondta neki: „cicc!”, s Valentinnak oly furcsa volt látni, hogy Kandúrka odaszalad, négy lábon, nem kettőn, mint az éjjel, s egy kiszöld zománcos tál fölé hajolva, a földről eszik, nem asztalról. Valamihúst kaphatott, mert rágott, nem lefetyelt. Szakácsnéni feljött

Valentinhoz a verandára, és megkérdezte, jóllakott-e; Valentinmajdnem elnevette magát, mint mindig, ha látta, mert Szakácsnéniolyan borzasztóan sovány volt, hogy tűbe lehetett volna fűzni, pedigegész nap főzött, és egész nap evett is. Szakácsnéni egyáltalán nem

bízott a teában, és meg volt róla győződve, hogy Valentin éhenmaradt. Alig bírta megnyugtatni. Végül ő is azt mondta: „Szégyengyalázat!”– ördög tudja, hogy mire, aztán visszament a konyhába.

45

Különös délelőtt volt, de az volt a legkeservesebb benne, hogy egy percre se tudott négyszemközt maradni Kandúrkával. A telefon

ötpercenként megszólalt, időnként küldöncök jöttek, egyszer a postás,egyszer meg valami idegen fiatalember, aki azt mondta Ginevrának,



hogy újságíró, végre, ebéd után megjött a néni. Ügyvédbácsi is azautóban volt, Gabriel nagyon különös arcot vágott, mikor bevitte akocsit a garázsba. Ginevra azonnal lerohant, Szakácsnéni megkikiabált az ablakon, hogy nélküle ne határozzanak semmit.

Kandúrka besuhant a garázsajtó nyílásán. Valentin nem értett semmit. Ügyvédbácsi és a néni bezárkóztak akis irodába, s ami még soha nem történt meg nyáron, becsukták azablakot is. Valentin roppantul árvának érezte magát, csak ténfergett akertben, aztán egyszerre csak valami rettenetes önvád szorította összea szívét. Mami! Mami, akit tegnap nem láthatott, akiről nem tudsemmit. Mami, akit tegnap csak Lavinia néni látogatott meg, s akihező csak a jövő héten mehet ki újra. Mami! Nem gondolt rá ma egészdélelőtt!

Nem akarta ő, dehogy is akarta. Nagyon jól tudta, mi lesz a

következménye, ha megteszi. S mire észrevette, mégis benn állt akisirodában, az elképedt néni és Ügyvédbácsi között, s megkérdezte,mit tud Lavinia néni Mamiról. Valami fontos dolgot zavarhatott meg,mert a néninek elakadt a szava mérgében. De aztán bosszút is álltrajta a zavarásért, mert válaszolt a kérdésére. Azt mondta

Valentinnak: „Még él.”Később, a szobájában, mikor beugrott hozzá végre, Kandúrka

azonnal látta, hogy valami nagy baj van. Valentin alig tudtaelmondani. Kandúrka nagyon haragudott a nénire, és nem is hitt neki

teljesen. Azt mondta Valentinnak, ő azt se hiszi, hogy a néniegyáltalán elment Mamihoz tegnap este, és a legokosabb volnafelhívni Professzorbácsit.

46

Igen, de honnan? Hazulról nem lehet, a telefon a kisirodában van.Hát akkor az utcáról. Valentinnak volt telefonérméje. Kandúrkaelkísérte a sarokig. Valentin sokáig tárcsázott, az érme háromszor is

visszajött, mikor meg végre kapcsolt a készülék, újra csak le kelletttennie a kagylót, mert a kórház mással beszélt. De aztán mégismeghallotta a Professzorbácsi hangját.

Kandúrka az üvegen át figyelte a barátját, de csak a hátát látta. Valentin egyszer csak letette a kagylót, s ahogy kilépett, Kandúrkaleolvasta az arcáról, hogy Lavinia néni ezúttal igazat mondott,legfeljebb Professzorbácsi másképp fogalmazta meg.

Bent a szobában, ahol végre zavartalanul beszélhettek, Kandúrkaazt mondta Valentinnak, hogy ő tud egy titkot. A titok Mamira

vonatkozik, és a Mami gyógyulásával van összefüggésben, de nemszabad elárulnia, mert „nincs rá megbízása”. (Ezt mondta János is

valamire az éjjel – gondolta Valentin.) De Valentin csak bízzék

bennük, és ne legyen szomorú, az este már közel, és talán Jánosfelhatalmazza ma, hogy elmondja, amit tud.



Valentin, ha jól meggondolta, tudta, hogy Kandúrka voltaképpennem mondott semmit, mégis könnyű lett a szíve hirtelen. Sóhajtottegy nagyot, de a görcs felengedett a torkában. Hát akkor este, jó.

Annyira nyugodt lett, hogy végig tudta hallgatni, mit tudott meg

Kandúrka a szomszédoktól és a garázsban. A város felbolydult – mesélte Kandúrka. – Már az este mindenfeléelterjedt a hír, hogy mi történt Cocóval, és hogy Lavinia néni szakadóesőben is kihajtatta az állatokat. Reggelre a tejes visszahozta azelőfizetést, és nem hagyott itt tejet, délelőtt a helyi lap küldte visszacsekken az előfizetési díjat, Ginevrának egy fűszeres, egy hentes semadott el semmit, a csarnokban meg kiabálni kezdtek, hogy azállatkínzó háztartásának ne adjanak egy fej káposztát sem.Szakácsnéni magánkívül van, egyáltalán mindenki magánkívül van aházban.

47

A garázsban azt beszélték, hogy Gabriel délután elmegy aSzakszervezetbe – azóta már el is ment, megint nincs itthon – és ottmajd megbeszéli, mi legyen a teendő. Gabriel azt mondta, akárkinéllennének alkalmazásban, otthagynák ilyen körülmények között, de ők tulajdonképpen Maminál vannak és nem Lavinia néninél, s már őrá,

Valentinra tekintettel is maradniok kell. A Szakszervezet majdtanácsot ad, hogy jussanak mégis élelemhez, és mi legyen hát Lavinianénivel.

Kandúrka azt is tudta, mit beszéltek odabenn a kis irodában, mertfelugrott az ablakpárkányra, s a zárt üvegen át is hallott minden szót.Ügyvédbácsi azt mondta, a legkomolyabb kellemetlenségek várhatók,Lavinia néni azonnal szabaduljon meg a lovaktól, nyilatkozzék azújságoknak, béküljön ki az Állatvédő Egyesülettel. A néni kiabált,hogy az üzlet az üzlet, ekkora nyereséget ígérő vállalkozás kedvéértnem egy, de százegy rongy ló is kitörheti a nyakát őfelőle, akár a kétkocsissal vagy a Felügyelőbácsival együtt, és hogy az ő szerencsétlenunokaöccsének a felesége – Mami! – akkor tette az első jót a

vállalattal, mikor a baleset miatt visszavonult az üzlettől. Abban nem

is kételkedik, hogy Mami nem hozatta volna fel a lovakat, vagy haigen, állatorvost tartana mellettük, és paplanos ágyban hálatná őketaz istállóban, nem almon. Mióta ez a fiatal nő ügyetlenkedik atelepen, nincs semmi pezsgés, semmi merész vállalkozás, csak nyafogás, érzékenykedés, az alkalmazottak dédelgetése.

Jó-jó – felelte Ügyvédbácsi –, tagadhatatlan, ő is elismeri,Maminak valóban kevés érzéke van egy vállalat józan irányításához,most azonban kivételesen Lavinia néni kockáztatja a telep jövőjét. A lakosság ellenszenve, a sajtó, amelyet csak tüzel az Állatvédő

Egyesület, rendkívül sokat árthat a vállalatnak. Hát abbahagyni amunkát azonnal! Áthozatni a darukat, a lovakat meg vissza a telepről!



A néni erre ismét gúnyos megjegyzéseket tett, 48ekkor Ügyvédbácsidühbe gurult, azt mondta, legjobb volna, ha más ügyvédet keresnemagának is meg a vállalatnak is, mert ő ebben az eleve vesztettügyben nem képviseli.

Kandúrka beszámolójára a pontot az irodaajtó felpattanása tette.Ügyvédbácsi – ismét céklaveresen – kirohant, végigszáguldott akavicsos úton, akárcsak tegnap reggel. A néni a lépcső tetejérőlutánakiáltotta, hogy ügyvédi tanácsért máshoz fordul ezután, meghogy a lovak folytatják a munkát, és Ügyvédbácsi mondja meg a

Városnak, hogy ő majd megmutatja. Valentin és Kandúrka egymás nyakába borultak a nevetéstől, olyan

mulatságos volt, ahogy hadonászott és visított, Ügyvédbácsi megszaladtában az utcáról kiáltotta vissza, hogy „Jó-jó!”meg hogy „Majdmeglátjuk!”Aztán Kandúrka bemászott az ágy alá, mert Ginevra

behozta a vacsorát. Konzerv volt vacsorára, Valentinnak nem nagyonízlett, de azért megette.

Gabriel közben megjött, de most a konyhába ment, nyilván beszámolni, Kandúrka meg, felhasználva az alkalmat, hogy nyitva van, és végre egyszer már üres a garázs, hóna alá vette a ruháit, és asötét udvaron át besurrant. Mára nem ígérkezett eső, s különben semállt hosszú gyalogút előttük, mint az elmúlt éjjel, könnyebb ruhátakart felvenni. Hét óra volt, másfél hiányzott a lefekvésig, egy órafürdésig. Valentin még fordult egyet a kertben, nem volt most kedve

játszani.Meleg este volt, nagy csillagok szikráztak felette. A konyhábólkiszűrődött a fény, Valentin látta, hogy Ginevra, Szakácsnéni ésGabriel a vacsoránál ülnek. A titokra gondolt, amit csak Kandúrkatud, s ami talán segíthet Mamin. Sóhajtott megint, hosszút, mélyet.

Aztán hirtelen felfigyelt, mert valaki szintén felsóhajtott mellette:olyan volt, mint a visszhang.

A tűzliliom sóhajtott, aki még mindig ott lógott kettétört derekával,s akit a nap izgalmai között Gabriel elfelejtett levágni. Va 49lentinóvatosan belépett az ágyásba és leguggolt. Az esti fényben jól látta atűzliliom arcát, a szép piros kis arc csupa könny volt. Valentinelámult. Rájött, hogy a képesség minden élőlényre vonatkozik.

– Borzasztóan sajnálom – mondta komolyan. – Azt hiszem, énugrottam rád. Kandúrka könnyebb.

A tűzliliom felnézett rá. Kis zöld zsebkendőjével kifújta az orrát.– Nem tehetsz róla – felelte. – És aztán most már úgyis mindegy.– Csudát mindegy! – mondta Valentin. – Gabriel szerencsére nem

vágott le. Hamarabb ide kellett volna jönnöm. Csakhogy azt hittem…



Szégyellte folytatni. Sok mindent hitt már ő. Hogy Kandúrka nemtud beszélni, s hogy Cocó is néma. Hányszor felejtett el friss vizet adnia vázába rakott virágnak!

A tűzliliom elmosolyodott egy cseppet. Valentin átszaladt a

rózsákhoz, és kölcsön kért egy karót. A sárga rózsa adott egyet, deegyáltalán nem szívesen. Már öreg volt, öregebb, mint Valentin,köszvényes egy kicsit, nem szeretett bot nélkül lenni. De azértodaadta. Valentin visszafordult a tűzliliomhoz, és leszúrta mellé akarót, aztán gyöngéden, nagyon gyöngéden kiegyenesítette, smegrögzítette közvetlenül a sebesülés helye felett. A tűzliliomsziszegett, de állta.

– Gondolod, hogy kibírod éjszakáig? – kérdezte Valentin. – Éjjel ittlesznek a Szigetről. Talán lesz náluk valami neked való gyógyszer.

A tűzliliom úgy gondolta, éjfélig bizonyosan tud várni, és sokkalnyugodtabbnak látszott. Valentinnak is könnyebb lett a szíve.Majdnem vidáman ment a lépcső felé, mikor a Ginevra hangjamegállította. Ő látszott a legjobban, ő ült a kert felé fordulva akonyhaasztalnál. Nagyon különös dolgokról beszélget 50tek. Ha

Valentin jól értette, akkor Gabriel holnap megmondja Lavinianéninek, hogy el kell mennie ebből a házból, vissza a saját otthonába,különben nekik kell itthagyniok Valentint és a lakást, így határozott aSzakszervezet. Ginevra aztán fel is állt, és Valentin után kiáltott, merteljött a fürdés ideje.

Lavinia néni nem mutatkozott, de a telefon állandóan szólt, s néha becsengettek a kapun, de nem volt szabad kinyitni senkinek. Aztán Valentin lefeküdt, Kandúrka megjelent a párkányon, s mikor egyedülmaradtak, biztatta, hogy aludjék egy cseppet, éjjel hosszú útjuk lesz,

jobb, ha előre alszik. Ő nappal is tud aludni, ma is órákig aludt már,éjjel nemigen álmos, megvárja Jánost, s ha itt lesznek Fülöppel,felkölti Valentint. Valentin annál könnyebben beleegyezett, mert mégaz előző éjszakáról is álmos volt. Úgy aludt el, hogy magán érezte aKandúrka állandó, komoly tekintetét.

51

VIIKandúrka szavának állt: Fülöp még el sem terült a kertben, mikor

felébresztette. Valentin felkapta a ruháját, kisuhant az ablakon. Fülöpma jobbkedvű volt, rájuk mosolygott roppant szájával. Jánosláthatólag nem akart kiszállni, csak integetett, hogy siessenek, de

Valentin a beteg tűzliliomra mutatott, s akkor János mégiscsak kilépett. Úgy találta, hogy nem reménytelen a gyógyulás: valamitapasszal körberagasztotta az eltört szárat, s a tűzliliom azonnalerősebbnek érezte magát. Csak most hágtak fel Fülöpre, aki azonnal

elindult.



Valentin annyira izgatott volt, hogy kiszáradt a szája. Már ültrepülőgépen, de úgy érezte, ilyen gyorsan még sose szállt. A várostüstént eltűnt alattuk, olyan magasan repültek, hogy nem látszottsemmi a földből, csak csupa felhő. Kandúrka engedélyt kért, hogy

pihenhessen egy kissé. Miután kényelembe helyezkedett, és el is aludta Fülöp egyik sarkában, Valentin arra következtetett, hogy sokáig fogtartani az útjuk, és érdemes lefeküdni.

Cocó állapotáról érdeklődött; János legnagyobb meglepetésére, aztmondta, hogy már teljesen egészséges, kikerült a kórházból, éshazament a lakására. Valentin arcára annyira rárajzolódott acsodálkozás, hogy Jánosnak elő se kellett vennie a gondolatolvasóját,tudta, mit szeretne. Felállt, megkopogtatta a Fülöp nyakát. Fülöp

visszanézett a saját ablaknyílásán, és megkérdezte, mit akarnak.– Zavarna, ha beléd kapcsolnám az eseményrögzítőt? – kérdezte

János, és mikor Fülöp megnyugtatta, hogy nem, elmarad 52hatatlantáskájából elővett egy pici gépet, és bekapcsolta a Fülöp oldalán egy piros konnektorba. Olyan volt a kis gép, mint egy televíziós rádió, deaz alján betűtetejű billentyűk voltak, mint az írógépen.

– Tudsz gépelni? – érdeklődött János. – Mert akkor beállíthatodmagad is. Csak betűzd le a kívánságodat, persze röviden!

Valentin arca kigyúlt az izgatottságtól. Odaguggolt azeseményrögzítő elé, és nagy óvatosan, egy ujjal, pötyögtetni kezdte a

billentyűket. János odapillantott, és elmosolyodott. Ez volt a

szöveg: Mit csinált Cocó a Szigeten, amióta nem láttam? Most megvilágosodott a gép üveglapocskája, és kép jelent meg

mögötte. Icipici kép volt, alig látható. János akkor lenyomott egy másik gombot a gép oldalán, ezzel átkapcsolta a gépvetítőt a Fülöpfehér oldalára. Ott már életnagyságú volt a kép, akkora, mint amoziban. Valentin majdnem felkiáltott, annyira meglepő volt, hogy aFülöp oldalán megjelenő képen magát Fülöpöt látja, aki éppen egy különös repülőtérre ereszkedik le, és szétbontja a túrósbugyor alakját.

A repülőtér azért volt különös, mert egy óriási betonkorongon százmeg száz Fülöp hasalt, s a korong közepén, egy jelzőtoronybólmindenféle zászlókkal és fényjelekkel adtak jelt a fel- meg aleszállásra.

Fülöp szétbomlott közepén most jól látszott Cocó, akinek homlokánátvérzett a kötés. Elsőnek Harisnyás ugrott ki Fülöpből, s futott arepülőtér kijárata felé, ahol valami fehér autó állott. János szállt kimásodiknak, de ő nem ment el, hanem ottmaradt Cocó mellett, ésaggodalmasan igazgatta a kötést a sebesült homlokán. Vajon mitérezhet János, hogy így látja önmagát, mint valami filmszínészt?János, mintha kitalálta volna a gondolatát, azt mondta, nézze csak

meg, útközben hogy összekuszálódott a bajusza. Harisnyás mostismét befutott a képbe, mögötte hord 53ággyal négy pingvin jött meg



egy fehérköpenyes, szemüveges ló. Két lábon járt, mint a repülőtérenmindenki, s a nyakán magas körben záródó, fehér köpenye zsebébenszívhallgató látszott.

– Ez Doktor Ráró – mondta János –, a lókórházból.

A négy pingvin hordágyra emelte Cocót, és bevitte a betegszállítóautóba. János, a képen látszó János, kezet szorított mindenkivel, seltűnt a képről, Harisnyással együtt. Doktor Ráró beült a Cocófejéhez, az autó elrobogott. Az autó magától indult, nem ült bennesofőr.

Valami parti sétányon futott, nagyon szép villák között, Valentinegy-egy pillanatra a tenger fehér fogait is látta. Aztán feltűnt egy nagy épület, előtte két kiscsikó szobra állott. Az egyik csikó gunnyasztott éssovány volt, a másik vidáman nyerítve 54ágaskodott. János, a

valóságos, azt mondta Valentinnak, hogy ez a Lókórház.Cocót először egy üres terembe vitték, ahol doktor Ráró

megvizsgálta, aztán egy mosómedve nővér alaposan megfürdette egy nagy medencében. Cocó láthatólag nem volt magánál, csak nagyokatnyögött. Fürdés után visszavitték a vizsgálóterembe, és Doktor Rárótetőtől talpig bekente valami kenőccsel. Hálóinget adtak rá, a négy pingvin betolta a liftbe. A következő pillanatban már a kórteremlátszott, ahol egy fiatal, tarka ló éppen a takarót igazgatta el Cocón.Cocó akkor már magánál volt, s könnyebben érezhette magát, mert azabpelyhet, amelyet a tarka ló kiskanállal rakott a szájába, az utolsó

cseppig megette, s megkérdezte a tarka lótól, hogy mi a neve. Azápolónő azt mondta, hogy ő Paula nővér.Cocó nem különszobában volt, két másik ló feküdt még mellette, az

egyik újságot olvasott, a másik pedig dominózott az ágy 55 ban. Mind akettő bemutatkozott, az egyiket Lorándnak, a másikat Lőrincnek hívták. Cocó nemigen állt szóba velük, csak szomorúan a takarójárapillantott, a szemét is lehunyta, s akkor a kép a szoba tetejét mutatta,ahol egy falba épített, óriási gondolatolvasó üvege villogott. Valentinlátta, hogy Loránd, Lőrinc és a tarka foltos Paula nővér amennyezetre pillantanak, s a gondolatolvasó korongja alatt akövetkező szöveg jelenik meg:

Nem tudok olvasni, Nem ismerem az illemszabályokat, Árvának és műveletlennek érzem magamat.

Most Loránd, Lőrinc és Paula nővér egyszerre kezdtek el beszélni,

és mind azt bizonygatta Cocónak, hogy őt itt mindenki nagyon

szereti, hogy milyen csinos, ügyes, kedves ló is ő, és akkor Cocókinyitotta a szemét és mosolygott.



A gondolatolvasó azt mutatta, azon töpreng, meddig kell még ittfeküdnie, erre Paula nővér azt mondta, hogy még másfél óráig. Cocónem akarta hinni, de Lőrinc és Loránd már fel is keltek, jobbulástkívántak, és elmentek öltözködni, hogy hazamenjenek. Loránd, mint

mondta, tíz percet feküdt, Lőrinc meg egy félórát. Cocónál azért tartolyan sokáig a gyógyulás, mert ő a legsúlyosabb beteg a Szigeten. Aztán a gép a kórterem falában lévő órát mutatta, amely másfélórával többet mutatott; Cocó már az ágy szélén ült, ismét evett,ezúttal már az odahúzott asztal mellett. A gondolatolvasó azt jelezte;szégyelli, hogy nincs semmiféle ruhája, s a szöveg mellett ott látszottegy szép fehér ruha. Paula nővér azt mondta, próbáljon meg sétálni,Cocó eleinte nem mert a lábára állni, aztán mégis megkísérelte, ésakkor kiderült, hogy valóban nincsen semmi baja már.

56

Valentin úgy találta, hogy a gép egész más Cocót mutat, mint akit őismert; szőre fényes, vörösesbarna lett, s minden sebhely, heg,ostorcsapás-nyom eltűnt a hátáról, homlokán a fehér csillag úgy sziporkázott, mintha élő volna. Paula nővér kórházi köntöst adott rá,és levezette a kórteremből. Szép kerten mentek át, a szökőkút mellett

Valentin újra megpillantotta Doktor Rárót, aki éppen egy komoly tekintetű kutyával beszélgetett. A kutya frakkban volt, cilinderét akezében tartotta, mellette pedig egy fiatal jegesmedve állt, különös,fekete ruhában, bársonnyal bélelt talárban és négyszögletes

sapkában, akinek láthatólag rendkívül melege volt.– Ez a Harisnyás testvére, Zakariás professzor – mondta János, a valóságos –, a nagy orvostudós. Most jöhettek az Egyetemről, FehérTivadart, a legkedvesebb tanítványát avatták doktorrá.

Hát persze! Innen a hasonlatosság! A Professzornak is voltharisnyája, de csak egy fél, a bal karján. Cocó és Paula nővér ottmentek el mellettük, Cocó látható idegenkedéssel nézett FehérTivadarra, aki csodálkozva vonta meg a vállát, és még utánuk isnézett, mint aki nem érti, miért megy valaki két láb helyett négy lábon.

Most a kórház hátsó homlokzata látszott, s egy újfelirat: Szabóműhely. Cocó ide már egyedül lépett be, egy rendkívülinagyságú pók fogadta. Cocónak majdnem a sörényéig ért, két-kétlábán viselt egy cipőt, a derekára, láncon, olló volt akasztva, fehérmunkaköpenyének zsebéből pedig mérőszalag lógott ki. A pók kezetrázott Cocóval, s azt mondta, már lejött a rendelés. Cocó nem értette.

A pók a mennyezetre mutatott: a gondolatolvasó korongon ott islátszott a fehér ruha.

A pók csengetett, a csengetésre besietett egy selyemhernyó. Az ajtó

nyitva maradt mögötte, Valentin belátott a szomszéd helyiségbe, aholkét sor szövőszék látszott, az egyik sornál selyem 57 hernyók dolgoztak,



a másiknál pókok. Közben már hozták is a Cocó ruháját, két hernyócipelte, mert nagyon nagy darab volt. Cocó szemmel láthatólagszokatlannak találta, főleg a nadrágot azt meg is tapogatta. ValentinJánosra nézett.

– A háttámasztót tapogatja – nevetett János –, beépített deréktartó van minden ruhában, amely megtartja a gerincet, míg az illető megnem szokja a két lábon való járást.

Cocó belépett egy öltözőfülkébe, s nemsokára már az új ruhájábanmutatta a kép. Eleinte bizonytalan, majd mind szilárdabb léptekkelgyakorolta a járást. Elbúcsúzott a póktól, visszament a kertbe. A szökőkút környéke most üres volt, csak Paula nővér várt rá, s aztmondta, menjen a kijárathoz, mert érte jöttek, és a házigazdája ott várrá a büfénél, ahol azok a piros vászonernyők vannak és fonott kertiszékek, asztalok.

Valentin elnevette magát, János is elmosolyodott, mert Cocó sietveindult el, aztán a büféhez érve megtorpant, mert csak egyvalaki ült apiros ernyő alatt: egy oroszlán. Kalap volt a fején, kötés a kezében,régóta várhatott már. Cocó rémülten nézett körül: merre szaladjon?Megpróbált lábujjhegyen elosonni, de a cipő, amely gumiszalaggalrögzült a deréktartóhoz, nem akart engedelmeskedni. Megcsikordultalatta a kavics, s akkor az oroszlán felnézett, letette a kötését, és Cocófelé indult.

Valentin ekkor már úgy nevetett, hogy a könnyei is potyogtak, mert

Cocó kétségbeesésében kikapcsolta a háttámasztóját, négy lábrazuppant, aztán nekifutott a nyitott kórházkapunak. A fél cipője el ismaradt, csak úgy porzott utána az út. Már-már kinn volt az utcán,mikor a kapus elébe toppant. Kis kövér elefánt volt, aki éppen agyerekkocsiban alvó kislányát ringatta az ormányával, mikor megláttaa rohanó Cocót. Előugrott, megállította.

– Ugyan kérlek! – kiáltott rá. – Hová gondolsz? Négy lábon, cipőnélkül, mint a vadak? Ki a világba?

58

Cocó azt dadogta, hogy: „Oroszlán!”– Hát aztán? – mondta a kapus. – Te meg ló vagy.Láthatólag nem értette, mi a baj, csak akkor kapott észbe, amikor a

közeledő oroszlán láttára Cocó sörénye égnek állt a rémülettől.– Égbekiáltó! – csapta össze a kezét. – Csak nem félsz? Ez Ofélia

kisasszony, a zenetanár, az a kedves teremtés, aki házigazdául ésnevelőül ajánlkozott, mikor hírt kaptunk arról, hogy elhoznak aSzigetre. Ejnye, ejnye! Ilyen sértés! Ilyen méltatlan gyanúsítás!

Cocó elpirult, felnyihogott zavarában. A portás fejcsóválva helyére

kapcsolta a háttámasztóját, s visszabillentette Cocót a két hátsólábára.



59

Egy iskolásfiú, egy kis majom, aktatáska a kezében, már szaladt is aCocó elmaradt cipőjével; Cocó visszahúzta, és nem mert felnézni.Közben az oroszlán odaért, kezet fogott a portással. Cocó látható

megkönnyebbülésére nem haragudott, csak nevetett.– No de ilyet! – mondta, míg kézitáskájába egyengette a kötését. –Tőlem félni! Sose hittem volna!

Megsimogatta a Cocó sörényét, és kilépett vele a kapun. Valentinlátta, hogy Cocó megnyugodott, s karját az Ofélia karjába fűzte. Mosta kép a kórháztól elvezető utat mutatta, Valentin ismét látta a tengerapró, kemény hullámait. A parti sétányon rengeteg járókelő élvezte anapfényt. Csak állatok voltak, ember egy sem. Krokodilusok éstigrisek, szarvasok és vaddisznók, mind ruhában, cipőben,háttámasztóval vagy már anélkül haladtak egymás mellett alegnagyobb barátságban. Egy kövér nyúl ment el Cocóék mellett,odaintett Oféliának, Ofélia barátságosan bólintott.

Az utcasarkokon Fülöp-megállók voltak, Cocóék egy tágas Fülöpbeszálltak többedmagukkal. Valentin most végre a Szigetet is látta,felülről, ahogy Cocó is láthatta a Fülöpből; látta, hogy a Sziget mindenutcája körbefut, s hogy pontosan a Sziget közepén, egy kör alakútéren olyasfajta épület emelkedik, mint a Mami egyik parfümösüvegje. A törzse alabástromból volt, nyakszerűenelvékonyodó tornya meg kék üvegből. János azt mondta, ez az elnök

palotája, a kör peremén álló épületek a minisztériumok. Ezt a teret vette körül a többi utca, amely mind körben futott, úgyhogy a Szigetolyan volt felülről, mint egy óriási dióscsiga, s maga is kör alakúlévén, úgy ült a tengeren, mint egy tányér. A legszélső körút körülkanyarodott a tengerparti sétány, ahol Cocóék a Fülöpbe szálltak;Ofélia a harmadik megállónál kilépett Cocóval, s gyalog haladtak egy darabig.

Valentin látott az utcán egy sokszorosító irodát, ahol egy őz diktáltnégy vadlibának, a libák a csőrükkel írógépeltek. Egy 6061pékműhelytis észrevett, ahol tizenkét fehérsipkás cica dagasztott egy nagy tekenőben. A pékműhely melletti ház volt az Oféliáé. Valentin látta,hogy az ajtó nem kulcsra nyílt, hanem az Ofélia szavára, s hogy beérveOfélia bemutatta Cocót az ajtónak. Az ajtó a kilincsét nyújtotta. Cocó

jól megrázta és nyerített. Az ajtón belül villogó sárga homok volt, segy kis medence körül három 62pálma bólongatott, egy csíknyiszavanna is ott zöldellt. Ofélia azt mondta, azért rendezte be így azotthonát, mert a régi hazájára emlékezteti.

A kertben különben egy jaguár terített az ebédhez. Cocó elé egy tálfriss szénát tett, Oféliának pedig hatalmas, nyers combot tálalt fel. Ő

is velük étkezett, fehér kötényét levetette az asztalnál; megosztoztak acombon Oféliával. Cocó hozzá sem nyúlt az ételhez. Mikor meglátta,



hogy Johanna, a jaguár mit hozott be magának és Oféliának, azabrosz alatt a saját lábát nézegette, és borzongott. Csak ült a pálmák alatt, nem evett semmit, Ofélia hiába kínálgatta. Egyszerre hangosnevetés hallatszott, Valentin elképedve látta, hogy az egyik pálmafa

kacagta el magát. Ofélia felnézett, összeráncolta a homlokát, ésmegkérdezte, mitől van olyan jókedve.– Cocón nevetek – mondta a pálmafa, és az oldalát fogta

nevettében –, Cocó azt hiszi, hogy valóságos húst esztek, s most aztszámítgatja magában, mikor tálaljátok fel őt is vacsorára.

Cocó iszonyúan elpirult. Ofélia összeszidta a pálmafát, elnézést kértCocótól, azt mondta, a pálma még nagyon fiatal, tavaly, mikoriskolába járt, sokat hiányzott, betegeskedett, nem nagyon tanult

jómodort. A fa megszégyellte magát, óvatosan kihúzta a gyökereit ahomokból, és átment a kert túlsó végére, ott ismét beállt a földbe,

összefonta az ágait, s olyan képet vágott, mintha semmi se történt volna.

Ofélia akkor elmondta, hogy a hús műhús, mint ahogy a széna isműszéna, a Szigeten mindent vegyi úton állítanak elő, itt senki semeszi meg egyetlen más állat húsát sem, egyetlen növényt vagy gyümölcsöt sem. Cocó erre felkapta a tányért, és vígan beleharapott aműszénába. Johanna szó nélkül a kezébe nyomta a villát, s attólkezdve Cocó is villával evett, nemcsak Ofélia. Nagyon ügyes volt,egyszer sem ejtette el. A kép még so 6364káig mutatta az ebédet, az

utolsó fogás zabtorta volt, aztán Oféliát lehetett látni, ahogy megmutatja a Cocó szobáját, Cocó kezet mos, ledől a díványra,elalszik, Ofélia pedig a zongorához ül és Mozartot zongorázik. Kinn akonyhában Johanna a mosogatómedencébe vitte a tányérokat,megkérte őket, mossák el magukat, s míg a tányérok, kések a vízbenalá- meg alábuktak, és jól megdörzsölték egymást, újságot olvasott és

jaguárdalokat énekelt. Egy kicsit hasonlított Ginevrához. Az eseményrögzítő elsötétült. Kandúrka felült, ásított, de kis

talpával illedelmesen eltakarta a száját. Valentin az elsötétedettgépről az ablakra pillantott. Lenn egy magas torony látszott, olyan,mint egy parfümös üveg nyaka, talapzata alabástrom volt, maga atorony meg kék üveg. Távol apró, kemény hullámokkal fodrozott atenger. Fülöp lassan lefelé ereszkedett, alattuk volt a repülőtér,amelyet az imént a gép mutatott.

– A Sziget! – kiáltotta Valentin, és örömében átölelte a Jánosnyakát, és jobbról-balról megcsókolta.

65

VIII A repülőtéren Harisnyás fogadta őket. Elsőnek Valentinhoz lépett,

kezet rázott vele és megölelte. János és Kandúrka egy lépésnyiremögöttük maradtak, s Valentin érezte, hogy Harisnyás most miatta



van itt, miatta öltözött sötétkék díszegyenruhába, s ez az üdvözlés,míg Harisnyás a Sziget nevében fogadja és köszönti, ünnepélyes éshivatalos. Fülöp elment aludni a garázsba, ők a Harisnyás autójánutaztak tovább. Valentinnak már a fejében volt a Sziget különös

térképe, s menet közben kitalálta az irányból, hová tartanak. Valóban a központi körtérre futottak be, az üvegtorony alá, de nemott álltak meg, hanem az egyik szélső épület előtt. Az óra az épülethomlokzatán delet mutatott. Éjfél lehet odahaza – gondolta Valentin.

Az óra fölött ott csillogott a nagybetűs betűsor:KÜLÜGYMINISZTÉRIUM. Harisnyás valami utasítást adott azautójának – Valentin akkor vette észre, hogy ennek sincsen sofőrje;az autónak is arca, füle volt, mint Fülöpnek –, aztán kiszállt, Valentintis kisegítette a kocsiból. János, Kandúrka nem mozdult.

Valentin zavarba jött, de nem akarta mutatni, hogy nem nagyon

szeret Kandúrka nélkül lenni. Kandúrka azt susogta, hogy csak Valentin hivatalos ma Harisnyáshoz, ők nem, de ebéd után valamennyien találkozni fognak Cocónál. Neki meg Jánosnak különben is dolga van, rengeteg szigeti tennivaló. Viszontlátásra hátOféliánál!

Valentin megszorította puha kis markát, s még sokáig nézett volnaa tovagördülő autó után, de Harisnyás karon fogta, és meg 66kérte,induljon már befelé, nem tudnak parkolni az autók, ha elállják a

bejáratot. Valóban, mindig új meg új autók gurultak a

Külügyminisztérium elé, Valentin nehezen indult meg, nagyon szépek voltak a szigeti kocsik. Az épület is ugyancsak szép volt és érdekes.Csak egy emeletet mentek liften, tovább már maguk lépegettek egy hosszú, sokablakos folyosón. Harisnyást mindenki köszöntötte, sőtegy egér, akit Harisnyás később Elekként mutatott be, nevénszólította és üdvözölte Valentint is. Valentin nagyon büszke volt, csak nem értette, honnan ismeri őt.

Harisnyás akkor megmutatta neki az irattárat; Valentin maga húztaki a V jelzésű páncélfiókot, s kikereshette a saját nevét és a sajátügyiratát. Jól dolgoztak a Szigeten, az iraton tegnapi volt a dátum.Elek azt mondta, a csatolt fényképről ismerte meg, s mindjárt meg ismutatta a kis gömbölyű képet: Valentin látta a telep udvarát, mindennagyon szürke volt az eső miatt, s alig akart magára ismerni, mert

behúzott nyakkal állt a képen, s valami csudálatosan fancsali képet vágott. Időbe telt, míg rájött, melyik pillanatot örökítette meg a kép,főleg arról találta ki, hogy a képen, oldalra csúszva, ott látszott aLavinia néni keze is. Elek visszatűzte a képet az iratcsomóra, éselárulta, azért van olyan különös formája, mert a Cocó szemébőlmásolták ki valami különleges eljárással, mikor a kórházban feküdt,

azért olyan gömbölyű.



Harisnyás szobája felé haladva Valentin tett valami megjegyzéstElekre. Utóbb szerette volna visszaszívni, de késő volt. Harisnyáseleinte egyáltalán nem értette, mire céloz, aztán felnevetett.

– Ugyan hogy enné meg! – kiáltott, folyton nevetve. – Elek lenn

étkezik az étteremben. Csak nem hiszed, hogy valaki örömében eszik papírt? Azért eszik, mert nincs más ennivalója, meg aztán mert a foga borzasztóan gyorsan nő. Elek étlapról szokott 67 rendelni, ha jólemlékszem, általában sajtot, füstöltszalonnát és diópudingot. Miértrágná meg az iratokat egy segédhivatali igazgató, egy esküt tetthivatalnok? Azért kérte ezt a beosztást, mert a szagot nagyon szereti,a papírszagot. De megenni?

Beléptek. A titkárnő, egy rendkívül csinosan öltözött kagyló jelentette, hogy a vendég már megérkezett, és bent várakozik rájuk, a belső helyiségben. Valentin szerette volna megnézni a titkárnő

íróasztalát, mert még sehol és soha nem látott annyi különféletelefont, gépet, eseményrögzítőt és gondolatolvasót, színes ceruzát éstust, de nem álltak meg. Harisnyás előreengedte, beléptek a másik szobába. Itt sem maradtak, csak szempillantásnyi ideig nézhette aHarisnyás asztalát, szőnyegborította falait s a kandalló felett a sajátországának meg annak a városnak a képét, ahol lakik. Valentin jóltudott térképet olvasni, azonnal megismerte a zöld foltocskát a városhatárában: az a kiserdő. Piros karika villogott benne egy helyen. Milehet ott? Talán a Követség? Vagy a Tölgy Tamás lakását térképezték

fel?68

A legbelső helyiségben terített asztal állt egy sarokban, az ablaknálmeg két karosszék egy lapos dohányzóasztal két oldalán. A vendég,aki már bent várakozott rájuk, letette a Szigeti Híradót, amelyetolvasott, s a belépők elé sietett. Valentin mosolyogva szorította meg afélharisnyáját: a professzor valami kellemes, enyhe éterszagotárasztott gondosan kefélt bundájából. A testvérek megölelték egymást, az időjárásra tettek néhány megjegyzést. Hogy leültek, aprofesszor érdeklődéssel nézett egy régi sebhelyre Valentin térdén, s

elmeséltette magának a történetét. Valentinnak, míg részletesenelmagyarázta, hogy és hol esett le a lépcsőről harmadéve, az volt azérzése, hogy mindenki egész másról akar beszélni voltaképpen, demég nem jött el az ideje. Harisnyást egyszer a telefonhoz hívták;Emma, a kagyló azt mondta, halaszthatatlan ügy, akkor ki is ment egy pillanatra. A professzor az egészségügyre terelte a szót, sokat,színesen magyarázott Valentinnak a legújabb gyógyítási eljárásokról,s nagyon dicsérte a fiatal tudóst, Fehér Tivadart, aki rendkívülimódon tehetséges. Persze a Szigeten nemigen van betegség, de

gyakran előfordul, hogy az új lakók súlyos állapotban kerülnek hozzájuk, s bizony, az Egyetemnek jól fel kell készítenie az orvosokat



művészetükre. Valentin szíve hangosan vert: érezte, hogy a professzormost bevezetett valamit.

Harisnyás elkomorodva tért vissza, s míg csengetett az ebédért, el ismondta, miért. Most kapta meg az átiratot annak a szigeti polgárnak

az ügyében, aki nem továbbította a beérkezett jelentéseket, s akinek hanyagsága miatt nem kaptak segítséget a lovak, sőt némaságra voltkárhoztatva az ő követsége is az elromlott leadóval. A professzor arcais felborult, azt mondta, keserves lesz a büntetés.

Asztalhoz ültek, Harisnyás középre, jobbjára Valentin, baljára aprofesszor. Egy gyík szolgált föl gyönyörű, sárga-zöld 69ruhában.

Valentin roppant vigyázott, hogy szépen egyék. A levest csészébőlitták, valami hal volt előételül, aztán sültet ettek salátával, tortát,sajtot és gyümölcsöt. Még szerencse, hogy otthon konzerv volt

vacsorára, különben nem tudna ilyen jóízűen enni.

A két testvér csupa olyasmiről beszélt, amihez Valentin is hozzátudott szólni: Jánosról, a János munkaköréről, a Cocó gyógyulásáról,arról a kényes, fontos állásról, amelyet Kandúrka a Követségen betölt;kellemesen, feszélyezetlenül telt az idő. A professzor megkérdezte,szeretné-e látni belülről is az Egyetemet, s Valentin megint azt érezte,hogy valami más, több van a kérdés mögött, mint ami látszik. Igenlő

válaszára azt beszélték meg, hogy mielőtt elmennének Cocótmeglátogatni, benéznek az Egyetemre is. Harisnyás asztalt bontott,Félharisnyás akkor elbúcsúzott, dolga volt a klinikán. Azzal hagyta ott

őket, hogy egy óra múlva ismét találkoznak.Harisnyás elkísérte a bátyját a titkára szoba ajtajáig, aztán visszament a dolgozószobába, oda kérte a csemegét. Gyík György behozott egy datolyáskosarat. Harisnyás apró csontokból darált, velőkrémes csemegét kanalazott egy arany kiskanállal. A térkép alattültek, a kandalló két oldalán, egymással szemben. Valentin érezte,hogy most kezdődik a valódi beszélgetés.

– Valamire kérni szeretnélek – kezdte Harisnyás. Elkészült acsontcsemegével, letette a tányérkáját. – Nekem ma és holnapfeltétlenül a Szigeten kell maradnom, Kálmán, az ügyvivőm pedigleghamarabb holnap reggelre térhet vissza a kiküldetésből. Viszontnagyon szeretném, ha a lehető leggyorsabban intézkednétek a lovak ügyében.

Valentin elkezdte mesélni, mit tudott meg Gabrieltől, Harisnyásazonban félbeszakította, hogy már megkapta a jelentést a telepről, alovak helyzete változatlan. Megkapta a jelentést? Va 70lentin nagyotnézett. – Igen – mondta Harisnyás –, a Tükörből. – Ettől se lettsokkal okosabb.

– Valamennyi lovat át kell hoznunk a Szigetre! – folytatta

Harisnyás. – Elszállításuk a Követség előtti tisztásról történhetnék.



Odáig azonban neked és Kandúrkának kell eljuttatnotok a lovakat. Vállalod a feladat rád eső részét?

Valentin elpirult örömében.Harisnyás kinyitotta a páncélszekrényét. A borítékon, amelyet

átadott Valentinnak, az iktatási szám alatt ez állt: Harmincharmadikkörzet, 29 ló elszállítása a telepről. Valentinnak és Kandúrkának.– A tennivalók – mondta Harisnyás. – A Megmentési X/1. Osztály

utasításai. Olvasd el, hogy világos-e, és meg tudjátok-e csinálni.Rendkívül világos volt, annyira, hogy Valentin elnevette magát

olvasás közben, mert látta az utat, amelyen a lovak haladni fognak, selképzelte a kocsisok arcát. Hogyne, akármelyikük beszélhet Kesely apóval, a Cocó taligája pedig nagyon intelligens. Ha, mint Harisnyásmondja, Kálmán, az ügyvivő a jelzett időben a Követségen lesz, és a

Fülöp se késik, nemigen hinné, hogy kudarcot vallanának.Harisnyás becsengette Emmát, felíratta vele gyöngyházas jegyzőkönyvébe, hogy egy teherszállító Fülöpöt holnap hét órára akövetségi tisztás elé kell irányítani. Valentin gondosan anadrágzsebébe tette az utasítást. Mikor Emma kiment, Harisnyáselőrehajolt, és pillanatra Valentin térdére ejtette a kezét.

– Hogy van az édesanyád? – kérdezte.Csak most látszott, milyen szép, hűséges, szerető szeme van

Harisnyásnak. Valentin még a könnyein át is érezte a felé sugárzó

részvétet és aggodalmat.Eddig sose szerette, ha valaki Mami után érdeklődött, Mami csak azövé, s erről az egész borzalomról, ami történt, nem sza 71 bad, nemlehet beszélni. De a nagykövet nem idegesítette, sőt jólesettelmondani neki mindent. Főleg azt, hogy múlt hét óta nem látta már.Lavinia néni nem engedte ki a kórházba.

Harisnyás felállt, újra elindultak a folyosón. Nem az irattár felémentek, hanem egy nagy domború ajtós terem irányában. Az ajtónnem volt kilincs. Harisnyás megkérte, nyíljék ki, akkor ki is nyíltazonnal, s rögtön utánuk bezáródott megint. A terem két oldalán,

sűrűn egymás mellett, asztalok állottak, amelyeken lámpa égett, merta terem falain nem volt ablak. Minden asztalnál egy-egy daru ült,

valami nagy jegyzőkönyvfélére hajolva. A terem legvégén, egy emelvényen, háttal az ajtónak, Valentin egy szarvast látott, aki valamigömbölyű, csillogó, kerek felszínre hajolt, s időnként halkanhátraszólt. Most is beszélt.

– Kilencedik körzet. A Szikla úti iskolások eleven kagylókat bontogatnak a parton. A követ vizsgálja meg az ügyet. Jelentéstkérünk. Visszaolvasni!

Egy daru, éppen Valentinék mellett, megköszörülte a torkát, ésfelolvasott egy szöveget a jegyzőkönyvéből. Nem az volt, amit a



szarvas diktált, hanem a Külügyminisztérium utasítása a Kilencedik körzet követének, Delfin Dénesnek a kagylóbontogatás ügyében.Mikor felolvasta, kitépte a lapot, s az előtte levő postakosárba dobta.Harisnyás köhintett, a szarvas hátrafordult. Bólintott feléjük, de

azonnal visszatekintett a gömbölyű valamire, ami előtt ült.Ez lesz a Tükör – gondolta Valentin, míg végighaladtak a hosszútermen. Valóban a Tükör volt. Akkora, mint egy kerek asztal lapja,gömbölyű, s amikor nem mutatott semmit, hullámzott a felszíne,mint a víz. De ha valahol, valamelyik körzetben valami sérelem érteaz állatokat, megdermedt ezüstös háta, és feltűnt rajta egy kép.

Valentin látta, hogy a foglalaton száz apró beosztás van, s mikor ahullámok elülnek, és a kép megjelenik, valame 72lyik beosztás számamegvilágosodik. Innen tudja hát a szarvas, hogy melyik körzet

jelentkezik.

– Megpihenhetsz, Xavér! – mondta Harisnyás. – Engedj engem egy pillanatra a géphez.

A szarvas felállt, megropogtatta az ülésben elzsibbadt lábait.Mellette egy asztalon pohár állt, tele valami sűrű, barna folyadékkal.Kortyolt belőle, azt mondta, frissítő. Harisnyás odahúzta Valentint ahullámok felé. Most, közelről is észre lehetett venni, hogy a Tüköralján is billentyűk vannak, mint az eseményrögzítőn. Valentin mártudta, miért jöttek. Leguggolt, és folyton el-elcsúszó, izgatott kezévelleütötte a billentyűkön a Mami nevét.

A Tükör felszíne megfeszült, a hullámok elsimultak, a karimánkivilágosodott a Harmincharmadik körzet száma. És egyszer csak,egyszer csak ott volt Mami a képen, egy csukott szemű, alvó Mami,akinek nagy, szőke haja összekócolódva gyűrűzött a vállán, s aki olyanhalkan lélegzett, hogy a takaró csak alig-alig emelkedettlesoványodott teste felett. Mami egyedül volt és aludt, a betegemberek beteg álmát aludta, ő volt, s valahogy mégis más, egy kicsitismeretlen – mindig ilyen, amióta beteg lett. Valentin megfogtaHarisnyás kezét. Hát mégis látta őt, ha csak így is, ilyen borzasztóanmessziről! Nem tudott szólni, de tudta, hogy Harisnyás megérti, ésértette is valóban.

– Megcsókolhatod! – mondta Harisnyás. – Megérzi! Valentin rácsókolt a Tükörre. Mami egy picit megmozdult, egyetlen

pillanatra felnyitotta a szemét. A Mami szeme kék volt, Valentin amaga feketéjét Apitól örökölte, ez mindig mulatságos volt, ez akülönbség, mert ők ketten Mamival annyira hasonlítottak egymáshoz.Mami mosolygott egy gyöngét, s Valentin tisztán hallotta, hogy aztmondja: Tinti. Ez nagy titok volt, ezt soha senki nem tudta kettőjükönkívül: Mami így nevezte őt négyszemközt, de nem mindig, csak ha

Valentin kivételesen jó és 73kedves volt, és valami okból nagyon-nagyon boldogok voltak együtt.



A kép eltűnt, el kellett tűnnie, mert a Kilencvenes körzet balesetet jelzett. Xavér visszaült a helyére, ők meg kimentek az épületből. Nemesett több szó Mamiról, Harisnyás arról beszélt, milyen rendkívül jósegítőtárs Kandúrka, milyen művelt, meggondolt, tehetséges. A

tavasszal egy hétig egyhuzamban itt volt a Szigeten, akkor kapta mega végleges kiképzését. Valentinnak eszébe jutott, hogy Szakácsnénicsavargó párának nevezte Kandúrkát, mikor megjött, és a seprűvel ismegfenyegette. Ó! És ő még azt hitte, hogy elbódorgott valahová, smég találgatta is magában, visszajön-e.

Az Egyetemre éppen szünetben érkeztek. Az Orvosi Kar a harmadik emeleten volt, Valentin azt várta, hogy feltűnést kelt a hallgatók között, de azok éppen csak köszöntek nekik, folytatták sétájukat,

beszélgettek vagy ettek a büfében. Egy munkaköpenyes vadmacskameg se fordult, ahogy elmentek mögötte, tovább fésülködött a folyosó

tükrében. Félharisnyás a szobájában volt, s összeismertette Valentintaz eseményrögzítőben már látott Fehér Tivadarral. Soha szebb

jegesmedvét, mint ez a fiatal tudós! És milyen nyájas volt, mindigmosolygott.

A beszélgetés orvosi esetekre fordult. Valentin nagyon figyelt. FehérTivadar arról beszélt, hogy az ő különleges munkaterülete agerincsérülés. Nem gondolja, hogy műtét vagy gipszágy vagy akármilyen eddig ismert eljárás úgy segíthetne a betegen, mint egy

bizonyos gyógyszer, amelynek az előállításával most kísérleteznek ő

és három vegyész munkatársa. Harisnyás – ezt nyilván így beszélték meg előre – megkérdezte, bepillanthatnának-e a kémiailaboratóriumba. Fehér Tivadar megengedte, de azzal a kikötéssel,hogy nem szabad megzavarni a vegyészeket.

74

Átmentek a Kémiai Intézetbe, s az előkészítő teremből egy kerek üvegablakon át benéztek a laboratóriumba. Benn lombikok ésretorták pöfögtek, s három fehér köpenyes hajszálnyira egyformasakál tevékenykedett az asztal körül. Az egyik számolt, a másik azegyik lombikot hőmérőzte, a harmadik egy cseppet vizsgált egy

üveglapocskán, s újra meg újra a világosság felé tartotta.– Az Ubis-testvérek – súgta a professzor. – Anubis, Danubis és

Janubis. Kitűnő vegyészek.– Mikor lesz készen ez a szer? – kérdezte meg váratlanul Valentin.Egy pillanatig hallgatott mindenki, aztán a professzor azt felelte,

hogy a szer voltaképpen már kész, csak egy valami hiányzik belőle, saz Ubisok nem tudnak rájönni, mi az. Most sorban kipróbálják a föld

valamennyi vegyszerét, hátha meglelik azt az ismeretlent, amely megadja a szer hathatóságát. Onnan lehet 75 megtudni, hogy a szer

megkapta erejét, hogy a folyadék kék lesz. Nem sötétkék, nem



világoskék, nem égkék: Sziget-kék. Ha Valentin látná, azonnalráismerne, mert olyan kék szín nincs több a világon.

Senki sem mondott semmit Mamiról, de Valentin tudta, hogy azUbisok ott benn a Mami gyógyulását keresik, hogy Fehér Tivadar

Mami miatt foglalkozik a gerincsérülésekkel, s hogy Harisnyás ésFélharisnyás a Mami életével akarják meghálálni a Harisnyás életét,és hogy ezt a Szigeten mindenki tudja, Kandúrka is, és ez volt a titok.

Most meglepetésükre kopogtattak, és Elek lépett be, azirodaigazgató. Emma rábízott egy fontos ügyiratot, ami éppen mostérkezett, s amiről a Külügyminiszter azt szeretné, ha Harisnyásszemélyesen juttatná el a címzetthez. Eleknek már lejárt a szolgálatiideje, éppen hazafelé készült, helyesebben a fogorvoshoz, mertilyenkor, minden hét szerdáján szokta lereszeltetni a fogát, de mivelerre lakik, Emma úgy gondolta, leghamarabb átadhatja az írást

Harisnyásnak.Harisnyás beleolvasott az ügyiratba, egypárszor úgy csóválta meg a

fejét, mint aki örül, aztán gondosan eltette a tárcájába, és azt mondta,ne zavarják tovább a tudósok munkáját, Cocó, Kandúrka, János már

várja őket Oféliánál. Valentin elköszönt a professzortól és FehérTivadartól, mindkettő nagyon melegen búcsúzott tőle.

Oféliáék a kertben vártak rájuk, mindenki rendkívül megörültmindenkinek. Cocó elújságolta Valentinnak, hogy ma már iskolábanis volt, és nagyon tetszik neki a tanulás. Eleinte szégyenkezett, hogy

olyan keveset tud, de az osztálytársai kedves, jól nevelt gyerekek,senkinek nem jutna eszébe csúfolni őt, inkább nagyon is figyelmesek hozzá, s minden szünetben körötte szaladgálnak, rimánkodnak,meséljen nekik a világról. Tátott 76szájjal hallgatják a kalandjait, egy kis békalány sírva is fakadt részvétében.

Valentinnak uzsonna közben sikerült Kandúrka mellé kerülnie, segyszer, mikor senki se figyelt rájuk, odasúgta neki, hogy már tudja atitkot. Kandúrka megszorította a kezét, s visszasusogta, hogy azUbisokban megbízhatik, azok eddig még minden betegséggyógyszerét megtalálták. Mindenki nagyon jókedvű volt, főleg Cocó,akinek Harisnyás elmesélte, hogy holnap este Valentin és Kandúrkaelhozzák a lovakat a telepről, s hajnalra már együtt lesznek

valamennyien. Valentin észrevette, hogy Ofélia nemigen osztozik azáltalános jókedvben, mosolygott ugyan egyet-kettőt, simogatta a Cocósörényét, de csak gépiesen, s mikor uzsonna után ismét elővette akötését, nyilvánvaló volt, hogy háziasszony létére nagyon szomorú.

Harisnyás elnézte egy darabig Ofélia kezében a villogó kötőtűket,aztán odafordult hozzá:

– Akarod, Ofélia, hogy felvidítsalak?



Ofélia felnézett, s Valentin látta, hogy könnyes a szeme. Cocóodarohant Oféliához, átölelte a nyakát, megcsókolta.

– Nincs semmi baj – mondta Ofélia és sóhajtott. – Cocó, kisfiam,engedd el a nyakamat! Harisnyás tudja, mitől lettem hirtelen olyan

szomorú, de meghallgathatjátok ti is, nem titok.Johanna kidugta a fejét a másik szoba ajtaján, úgy figyelt. Johannais kíváncsi, mint Ginevra – gondolta Valentin.

– Arról beszéltetek, hogy holnap estére itt lesznek a lovak. Én megarra gondoltam, hogy szegény Attilát senki sem mentette meg.

Nagy csend lett.– A vőlegényem volt – mondta Ofélia, és kifújta az orrát. Sokáig

fújta, mert nagyon nagy orra volt. – Éppen az esküvőnk előtti naponfogták el a vadászok. Nekem sikerült elmenekülnöm, neki nem. Egy

portyázó Fülöp meglátott, és felvett a hátá 77 ra, de ő, szegény,megsebesült mindkét hátsó lábán, nem tudott követni. Ugyan hovákerült? Négy éve lesz karácsonykor. Sose fogom elfelejteni.

Ofélia elsírta magát. Cocó is sírt.– Négy éve nézetem a Tükörben, keresem, az eseményrögzítővel –

nincs nyoma. Mindenki megmenekül, csak szegény Attila nem. Pedignekem nem kell senki más. Sose leszek a más felesége.

Harisnyás elővette az írást, amelyet az ismét Elek kézbesített.– Holnapután, ha minden jól megy, itthon lesz! – mondta

csendesen. Valentin úgy érezte, hogy míg él, nem felejti ezt a délutánt. Ofélia

elájult, Johanna oroszlán-kölnivízzel és ecettel mosta a homlokát,míg magához tért. Cocó bömbölt részvétében és örömében, Kandúrkaidegességében lehámozta körmével a szék huzatát, s még János, azegyébként olyan megfontolt János is kétszer a levegőbe dobta sörtéstiroli kalapját és éljenzett.

Mikor aztán Ofélia magához tért, minden kiderült. Hogy aKülügyminisztérium mindeddig hasztalan kereste, de tegnap végre

megtalálta Attilát: egy Zombbi nevű igazgató cirkuszával járja a világot, s minden este fellép. A cirkusz tegnap este aHarmincharmadik körzetbe érkezett, a Valentinék városába, s aTükör úgy lett figyelmes Attilára, hogy Zombbi kétszer fejbe vágta egy

vasrúddal, mert nem akarta megköszönni a közönség tapsát. Oféliaújra elájult, de most hamarabb magához tért, s Harisnyás azzalindította útnak a társaságot, hogy megígérte Oféliának: a lovak kiszabadítása után, holnapután, Attilára kerül a sor, János,Kandúrka, Valentin és ő maga kezeskednek róla, hogy három napmúlva akár meg is tarthatják az esküvőt. Ofélia a kapuból integetett

utánuk, hol a szeméhez emelte, hol meg lengette a zsebkendőjét.78



Kandúrka siettette Valentint, aggódva nézett az órájára. Öt óra volt,nyolckor jön Ginevra Valentint költeni, s addig még aludni is kellene

valamit. Harisnyás átadta a követségi leadót Kandúrkának, s azzalköszönt el tőlük, hogy holnap várja a lovakat, holnapután este pedig

személyesen megy oda Jánossal, hogy megkeressék és a Szigetre vigyék Attilát. János lelkére kötötte Fülöpnek, hogy siessen. Pontosannegyed hat volt, amikor emelkedni kezdtek, János integetett akalapjával, Harisnyás pedig a sapkájához emelte a kezét.

79

IXFülöp kitett magáért, még nem volt hat, mikor megérkeztek. A

tűzliliom köszönt Valentinnak, azt mondta, rendesen átaludta azéjszakát, egy kicsit merevek ugyan az ízületei, de jól érzi magát. A leszállás némi nehézségekbe ütközött, mert ragyogó hajnal volt, az

utakon, utcákon futottak a járművek, sőt a szomszéd házban márkinn guggolt Kopaszbácsi, és a káposztáját vizsgálgatta.

Valentin el se tudta képzelni, hogy jutnak be észrevétlenül a házba,de Fülöp hátraszólt az ablakon, hogy húzza meg az esőzsinórját,amely benn lóg a konnektor mellett, s ekkor a Fülöp hasából olyaniszonyú zápor zúdult a Valentin utcájára, hogy Kopaszbácsi hanyatt-homlok berohant, az utca és a kert egészen sötét lett egy pillanatra, s

Valentin és Kandúrka úgy zuppant alá, hogy egy lélek se voltkörülöttük semerre. Persze megáztak ők is, ezen, sajnos, ezúttal nem

lehetett segíteni, bent gyorsan ledobálták az átázott ruhát, ésledörzsölték egymást vastag törölközővel. Valentin éppen ahálóingébe bújt, mikor elkezdett csengeni a telefon.

– Ilyen hajnalban! – mondta Kandúrka, és kifordította és rázogattaa fülét, mert telement vízzel. Valentin várta, hogy valaki csak felkel, ésfelveszi a kagylót, de nem moccant senki. A telefon sikongott, szó selehetett alvásról. Hát süket itt mindenki? Kandúrka fel voltháborodva: a telefon a kisirodában volt, a Lavinia néni közvetlenszomszédságában, Lavinia néni át tudta volna kapcsolni magának azéjjeliszekrényén álló készülékre, mint Mami szok 80ta, s lám, ennyit se

tett meg. De hogy bírja hallgatni? Ez a csengés egyre erősebb!Ginevráék ablaka is nyitva, érthetetlen, hogy Ginevra nem jön fel, hamár a néni nem mozdul. Lehetetlen, hogy ne hallaná.

Vártak egy percig, a telefon csak csengett, és nem történt semmi. Valentin megadóan belépett a papucsba. Úgyse lehet aludni ebben azégzengésben, hát majd felveszi ő. Kandúrka ugyan már megágyazottmagának a széken, nem feküdt le nélküle, elkísérte az irodába. Azutolsó lépéseket már rohanva tették meg, mert a csengő élességeszinte elviselhetetlen volt. A Mami szobája felől semmi nesz. Lehet,

hogy Lavinia néni altatót vett be a sok izgalom után.– Halló! – mondta Valentin mérgesen – Ki beszél?



– Karola, a Városi Tejgazdaságból – mondta egy hang. – Hallottuk,hogy nincsen tejetek, Evelin elindult három literrel, menjetek ki akapuba átvenni.

– Igen – mondta Valentin. Egy szót sem értett az egészből.

– A néni nem kaphat belőle! – mondta az ismeretlen Karola. –Ehhez ragaszkodunk mindnyájan, főleg Laura, elvégre az ő teje. Csak te, Kandúrka, Ginevra, Gabriel meg Szakácsnéni ihatjátok.Megértetted?

– Nem nagyon értem – mondta Valentin. – Zavaros az egész.

81

– Nem tudom megmagyarázni. Túl sokan járnak erre. Hameglátnának, amint itt állok a telefonnál… Na. A fülke borzasztóankicsi nekem, a tantuszt is kétszer elejtettem, alig bírtam felvenni.

Evelin azóta már megérkezhetett. Figyeljetek a kapura. Szervusz!Letették a kagylót. Valentin szeméből kiszállt az álom. Csak vonogatta vállát, míg visszament a szobájába. Kandúrka sem értette adolgot, de nagyon vidám lett, lévén tejről szó. Valentin éppen

visszabújt az ágyba, mikor megszólalt a csengő. Kandúrka kidugta afejét az ablakon aztán minden további magyarázat nélkül kiugrott akertbe. Valentin alig győzte felhúzni a nadrágját a hálóingére. Ő sekerült az ajtóra, hanem lecsúszott a csatornán, ahogy szokta. Ó! Egy tehén állt az ajtóban, és Kandúrkával beszélgetett.

Valentint csak az izgatta, nem ébred-e fel valaki a csengetésre. Bárha az előbb nem hallották a telefont sem… Jó is lenne, ha Gabrielkinézne! Vagy Szakácsnéni. Nem volt idő hosszas tárgyalásra, Evelin

beadott egy sajtárt a kerítésen, jó étvágyat kívánt, és már szaladt is vissza az úton. Hála Fülöpnek, még mindig nem látszott embersemerre. Még állt a víz az iménti zápor után.

A sajtárt letették a konyhaajtó küszöbére, s visszamentek a szobába.Most már világos volt minden. Valentinnak eszébe jutott, hogy látta őmár a Városi Tejgazdaságot, ott van az valahol a telep közelében. A többit nem volt nehéz megfejteni. Még azt sem, miért nem hallotta

senki a telefon csöngését az imént. Bizonyára csak az hallhatja,akinek megvan a képessége.

Hát a tej-kérdés mindenesetre megoldódott. Persze azt nem lehetcsak úgy egyszerűen kijelenteni, hogy Lavinia néni nem ihatik belőle,mert akkor meg kellene azt is mondani, ki hozta és miféle kikötéssel.Szerencsére nem is fontos, Lavinia néni nem szereti, csak a teát.Főleg pedig még mindig van idő aludni egy cseppet. Kandúrkaelégedetten aludt el, Evelin azt is mondta, 82míg ezek az átmenetinehézségek megoldódnak, egy nap se hagyják tej nélkül őket.

Ginevra a szokottnál későbben költötte őket, már kilenc felé járt.Igen vidámnak látszott, s míg a Valentin haját mosta, sok mindent



mesélt. Lavinia néni reggeli nélkül ment el, mert valami idézéstkapott. Egy lovat keresnek rajta, egy eltűnt lovat. Tudja Valentin,melyikről van szó, amelyik a minap beleesett a gödörbe. Összevisszatörte magát, még sincs ott. Tíz méter mélységből egy egészséges tigris

se tud visszaugrani, nemhogy egy ilyen nyomorult lovacska. Mire az Állatvédő kiszállt, üres volt a gödör. Most azzal vádolják Lavinianénit, hogy összejátszott a kocsisokkal, kihúzatta, és titokbaneltemettette a lovat.

Iszonyúan mulatságos volt! Cocót Lavinia nénin keresik! Cocót,akinek szobája és telefonja van, és aki iskolába jár Oféliánál! Valentinmost azt se bánta, hogy Ginevra siettében megint beletörölte aszappant a szemébe. Mint kiderült, Telepfelügyelőbácsival is baj van,az Állatvédő felhívására az ő szakszervezete is rendelkezett: elsejétőlott kell hagynia a nénit. Valentinnak tetszett is a dolog meg nem is,

aztán megbékélt, hiszen addigra Mami meggyógyul, s minden marada régiben. Csak az a jó, mondta Ginevra, hogy a tejes – úgy látszik –mégis megemberelte magát, csak azt nem érti az ember, minek küldte

vissza akkor a pénzt. És minek hozza a tejet sajtárban? Palackokbanszokta.

Micsoda reggeli volt! Kandúrkának kis hordónyira nőtt a hasa, és Valentin is két csészével ivott egy helyett a kakaóból, olyan finom volta tej, amit Evelin hozott. Szakácsnéni azt állította, ilyen sűrű, édes tejmég életében nem került a konyhájára. A délelőtt elég

nyugodalmasnak ígérkezett, Valentin tárgyalni akart Kandúrkával aribizlibokrok mögött, hogy kisüssék, mi módon beszélhetnének minélhamarabb Kesely apóval, de aztán minden másképp alakult. Mertegyszer csak ismét megszólalt a telefon, 83Felügyelőbácsi kereste anénit, s hogy nem tudott vele beszélni, mert még mindig nem jött

vissza a reggeli tárgyalásról, azt kérte, Gabriel menjen ki hozzá atelepre, mégpedig azonnal. Ginevra, aki az üzenetet közvetítette, aztállította, hogy Felügyelőbácsi összevissza beszélt, és időnkéntelnevette magát idegességében.

Soha nagyszerűbb alkalmat, hogy kijuthassanak a telepre, és

megbeszéljék a szökést! Ginevrának az volt a véleménye, hogy helytelen dolog, ha egy kisfiú egész nap csak otthon ül, és útban van atakarításnál; nem is Valentin, ő maga kérte Gabrielt, vigye magával agyereket, legalább eltölti valamiképpen a délelőttöt. A néni úgy sincsitthon, Valentin csak unatkozik idehaza.

Most már csak azt kellett megoldani, hogy Kandúrkát is elvihesse valahogy. Valentin eleinte egy kézitáskában akarta magával vinni, deKandúrka félt, hogy feltűnést keltenek, s ebben volt is valami. Így hát

Valentin beosont a garázsba, míg Gabriel megtízóraizott a konyhán, s

beültette Kandúrkát a poggyásztartóba. Kandúrka könyvet vittmagával, hogy ne unatkozzék. Valentin egy pokrócot is



összehajtogatott alá, azon kényelmesebb lesz az utazás. Gabrielegyáltalán nem örült annak, hogy mennie kell, mást tervezettdélelőttre, de azért szó nélkül nekiindult.

Valentin útközben elszomorodott. Hogy is felejthettek el ilyen

fontos dolgot? Hiszen a lovak kinn lesznek munkán, nem tud ő most beszélni egyikükkel sem. Hacsak Gabriel meg nem teszi, hogy hazafelé jövet elviszi a bányáig. Tett is erre valami megjegyzést,Gabriel csak dünnyögött, ahogy szokott, de biztató volt a dünnyögése.

84

Amikor kiértek, Valentin csak elképedt. A lovak mind benn álltak aszínben, az alkalmazottak fel s alá futkostak az udvaron,Felügyelőbácsi a középen állt, időnként megtörölte a homlokát,cigarettára gyújtott, eldobta, nevetett, megint rágyújtott, a vállát

vonogatta, szóval mindenképpen nagyon sajátságosan viselkedett. Valentin is kiszállt Gabriellel, s míg az előresietett az iroda felé,kinyitotta a poggyásztartót. Kandúrka kisurrant, nem vette észresenki. Valentin is csak sejtette, merre ment: a szín felé látta eltűnnicsíkos bundáját.

Hubert odacammogott hozzá, s rázta-rázogatta ősz fejét.– Nem hinné az ember! – mondta, egészen odahajolva a füléhez.

Valentin a Gabriel arcát figyelte, amely valósággal megnyúlt acsodálkozástól. Csak a beszélgetés végére ért oda hozzájuk, de így iseleget hallott.

– …maga mégis műszaki ember – mondta Felügyelőbácsi –,adhatna valami tanácsot. Nem elég, hogy a lovak nem tudnak dolgozni, egyelőre még azt se tudom, hogy lesz aztán tovább. Azemberek annyira megzavarodtak, hogy mind el akar menni. De hátnem is volt ilyen soha, őket is meg lehet érteni. Huszonkilenc taligaszerteszét esik egy éjjel, anélkül hogy valaki járt volna közöttük, aharmincadikat pedig nem lehet kimoccantam a helyéről… Én igazánnem vagyok babonás, de…

– Rakják őket össze! – mondta Gabriel. Nem szerette az egész

ügyet.– Rakják össze! – Felügyelőbácsi összecsapta a kezét. – De hiszen

mást se csinálunk reggel óta! Azért telefonáltam már magának! A városba nem merek beküldeni, úgyis feketelistán vagyunk. Mégigazán csak az hiányzik, hogy ki is nevessenek. Ilyen nem volt, amiótaa világ fennáll.

A garázs, amelyben a taligák álltak, üres volt. A kocsisok,rakodómunkások és szerelők közül egynek sem akaródzott

bemen 85 ni, s mikor látták a feléjük futó kisfiút, nem álltak az útjába.

Valentin berohant a homályos helyiségbe, s csak földbe gyökeredzetta lába a küszöbön. Mi volt ott! Roncs meg roncs. Kerék kerékre



bukva, rudak összevissza, lehasadt oldalfalak, minden egyes szegkülön a földön. Csak egy taliga állt épségben a garázs legtávolabbizugában, Valentin tisztán hallotta, hogy a torkát köszörüli és nevet.Szálkás hangjáról azonnal felismerte: a Cocó taligája volt.

– Ó! – mondta Valentin, és beljebb lépett, óvatosan kerülgetve aroncsokat. – Szervusz taliga! A taliga odanézett, ágaskodni kezdett, hogy jobban lássa, ki szólt

neki, megismerte Valentint, elmosolyodott. Válaszolni nem volt ideje,mert Felügyelőbácsi és Gabriel is az ajtóhoz érkeztek. Gabriel fújtegyet, amikor körülnézett. Leguggolt, tüzetesen megvizsgált egy darab lécet, aztán kalapácsot kért, összeszedett egypár szeget. A kétkocsis is besompolygott, becsmérlő megjegyzéseket tettek Gabrielre,de az süketnek tettette magát. Beverte a tengelyt a kerekek közé,összeszögezte a léceket, helyére rögzítette a két oldalrudat. Nem volt

nagy mesterség összeállítani egy taligát, Gabriel különben is nagyongyors és ügyes volt. A kocsisok vigyorogtak.

Amikor elkészült, s ott állt előttük az ismét ép taliga, Gabrielműértően szemlélgette a munkáját, ám az nem állt egy egész percig.Egyszerre megmozdult, mintha valaki meglökte volna, a szögek egymás után kipotyogtak belőle, elgördült előbb a jobb, aztán a balkereke, végül csöndesen és szelíden leomlott a földre, és szétestek alécei. Gabrielnek kiverte a homlokát a veríték.

– Na! – mondta Felügyelőbácsi, és kifújta az orrát. – Ez így megy

reggel óta. Most már látja maga is. Valentinra nem figyelt senki. Látták, hogy felmászott az egyetlen ép

taligára, de nem szóltak neki, fontosabb dolgokról 86esett most szó.Nekik viszont volt idejük megbeszélni mindent. Valentin homlokacsupa piros folt volt az izgalomtól, mikor végre visszament atöbbiekhez.

Ha Kandúrkának sikerült beszélnie Kesely apóval, akkor már csak őt kell visszacsempészni a csomagtartóba, aztán mehetnek haza.Gabriel, szokása ellenére, két összefüggő mondatot mondott egymás

után, az egyik az volt, hogy ő nem boszorkánymester, a másik meg,hogy ha látják, hogy valamivel annyi baj van, minek nem hagyják abba az egészet. Felügyelőbácsi, Hubert, a kocsisok, mindenkiegyszerre beszélt, hogy már most mit csináljanak, tetejében egyszercsak megjelent az a fiatal újságíró, aki már tegnapelőtt is a házuk előttólálkodott, s akit a legrosszabb percben hozott a telepre a véletlen.

Valentin kifutott a színbe, sorban megölelte a lovak nyakát. Kesely apót azonnal megismerte a lábáról, Kandúrka ott ült előtte a porban,és beszélgettek. Volt nagy nyihogás, vihogás, lánccsörgés, mindenkiroppant örült a Cocó menekülésének, és szinte el se tudta képzelni,

hogy a mai nappal az ő szenvedésüknek is vége szakad. Kesely apó



megértette, mit kell tennie, s egy pillanatig sem kételkedett asikerben.

Egyetlen bökkenő volt: sem az apó, sem a taliga nem tudtak eligazodni az órán, s ez nehézzé tette az időpont rögzítését.

Szerencsére Valentinnak a zsebében volt egy megkezdett tubus pirosfesték, azt odaadta Kandúrkának. Nem figyelt rájuk senki. Kandúrkaszájába vette a tubust, felvetette magát a szín tetejére, onnan átugrotta magas téglakerítésre, végigszaladt rajta, s egy nagy lendülettel márfenn is volt a kapu tetejébe illesztett, hatalmas órán. A két hátsó és a

bal mellső lábával megrögzítette magát az óra egyik oldalán, a jobbjával pedig megnyomta a tubust, és nagy, látható, piros pontotnyomott a hetesre meg a tizenkettesre. Kesely apó sűrűn bólongatott,hogy érti, hogyne értené. Ha 87 a nagyobbik zabszál a felső pettyenlesz, a kisebbik zabszál meg az oldalsón, akkor… Érti, nagyon köszöni.

Kandúrka leugrott, Valentin visszacsukta a csomagtartóba. Mégegyszer be kellett mennie a garázsba, odasúgnia a taligának, hogy azajtón át figyelje az órát, ezzel aztán el is végezte a munkája első felét.Gabriel és Felügyelőbácsi közben semmivel se jutottak tovább, csak az újságíróval vívódtak, aki semmit sem értett az egészből, demindenképpen le akarta fényképezni a lovakat és a taligák roncsait.Felügyelőbácsi összetett kézzel könyörgött neki, hagyja őket békén,kérjen a nénitől engedélyt a teleplátogatásra. Gabriellel egyébkéntannyiban maradtak, hogy Gabriel mondja meg otthon, mi történt, s a

néni intézkedjék végre, lehetőleg úgy, hogy a lovakat küldjék vissza a birtokára.Gabriel hazafelé nagyon vidám volt, még fütyült is. Valentin tudta,

minek örül, ő maga is jókedvű volt, ha a Lavinia néni arcára gondolt. A néni, amint Ginevrától megtudta, tegnap este úgy határozott, hogy nem hagyja abba a bányafolyosók feltöltését, és semmi módon nemhajlandó elköltözni a Valentinék házából valami ostoba fecsegésmiatt. Hogy Ginevráék jelenleg, a Szakszervezet döntése értelmében,felmondásban vannak, ezt Valentin valahogy egy percig se vettekomolyan. Mami, ő meg Ginevráék összetartoznak, Lavinia néninek

kell elmennie innen. A Ginevráék felmondása is elsejére szól, mint aFelügyelőbácsié. Persze, nem is kell rágondolni, akkorára Mami márrégen itthon lesz.

Sajnos, mikor hazaértek, Gabriel megelőzte őt. Ahogy beértek agarázsba, Gabriel valami reszelőt keresett, sehol sem találta, s

bepillantott a csomagtartóba is. Ijedt kis arc nézett vissza rá, aztánKandúrka hanyatt-homlok futott kifelé a kertbe. Még szerencse, hogy nem olvasott, igazán csak az kellett volna még. Gabriel nemharagudott, csak elképedt. Gyanakodva nézett Valentinra, s hogy

Valentin lesütötte a szemét („Nem szabad hazudni, érted? – 88mondtaMami valami iszonyatos messzeségből. – Aki hazudik, az gyáva!”),



csak megrázta a fejét, s azt motyogta, minek az állatot kínozni, elég baj az annak, hogy nincs emberi esze meg emberi nyelve. Azzalkirántotta a reszelőt – valóban ott volt a pokróc alatt –, Valentinnak amarkába nyomta a Kandúrka kis könyvét, s azzal küldte ki, hogy a

garázs nem babaszoba. Valentin csak most ért rá megnézni, mit olvasKandúrka, dalgyűjtemény volt, kotta, a Szigeti Zeneműkiadó kiadása. A délután gondok között telt el. Hét után valamivel a kiserdőben

kell lenniök, pontosabban a kiserdő és a bánya közötti útnak azon arészén, ahol az erdőszél első fái állanak. Az út Valentinnak gyalogosan

van vagy három óra, de ő mehet autóbuszon is a telepig. Kandúrkátesetleg elviheti a hátizsákban. Autóbuszra viszont csakis úgy szállhat,ha engedélyt kapott az elmenetelre, ez pedig teljesen ki van zárva.Megszökjék megint? Meg kell szöknie – döntötte el Valentin –, alovak nem menekülhetnek meg másképp. Hazudni, hogy idemegy

meg odamegy, lehetne persze, csakhogy ő nem hazudik soha, ebbenréges-régen megegyeztek Mamival. Különben is mit tudna kitalálni,hová megy ilyen késő délután? Hát akkor szöknek.

A néni öt óra után jött meg, veszedelmes hangulatban. Úgy látszik,ahhoz is ideges volt, hogy egyedül legyen, kikiabált Valentinért, soká,összefüggéstelenül magyarázott neki valamit az emberek butaságárólés gonoszságáról. Nem lehetett pontosan kivenni a szavából, mitörtént délelőtt, de Valentin érezte, hogy nagy baj lehet. Lavinia néni

behozatta a Valentin kakaóját, sőt ő maga is kért egy kávét.

Igen, kávét, kivételesen ő maga se tudja, miért, ma kávéra vágyik. Valentinnak a nyelvén volt, hogy szóljon Ginevrának, ne töltsön anéninek a tejből, mert Evelin így hagyta meg, de végül mégse mertszólni. Lesütötte a szemét, úgy kortyolta a kakaót. 89 Aztán egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a néni a tejest és a teheneket átkozza aromlott, rossz minőségű tej miatt: szép, aranycirmos csészéjében

bűzös, nyálkás pép gőzölgött, a tej összement, ahogy Ginevra beöntötte. Ginevra fel volt háborodva és nem értette. Elkapta a Valentin pöttyös csuprát, belenézett a tejeskannába: csak úgy szállt azédes tej illata. S a néni csészéjében… érthetetlen! Kicserélte a csészét,

újra töltött.Ezúttal semmi különös nem történt, a néni beöntötte a feketekávét,

cukrot tett bele, megkavarta. Ám ahogy föléje hajolt, a kávé kiszökötta csészéből, mint valami kis tüzes szökőkút, Lavinia néni szeme,szája, ruhája meg az abrosz is körötte kávétengerré változott, s acsésze üresen állt előttük, nem volt benne egyetlenegy csepp sem.

Ezzel vége is lett az uzsonnának, Ginevra villámgyorsan leszedte azasztalt, a néni kirohant mosakodni, a fürdőszobából még sokáighallatszott a kiabálása. Ginevra felcammogott a kisirodába, átadta a

Felügyelőbácsi üzenetét, ettől aztán a néni olyan ideges és gorombalett, hogy Kandúrka elbújt a vizeshordó mögött a kertben, s bár



egyengette a szőrét, egészen felduzzadt a farka. Senkinek sem voltirgalom, Gabrieltől kezdve Hubertig, Felügyelőbácsin folytatva akocsisokig.

Háromnegyed hat volt, Valentin a hátizsákját csomagolta, azt

nézegette, merre másszék át a kerítésen, a kapun nem mehet ki,odalátnak az ablakból. Ekkor a néni egy rettenetes vijjogással kiadtaminden erejét, s váratlanul elcsendesedve, nagyon udvariasan arrakérte Gabrielt, hozza ki a kocsit, mert azonnal ki kell mennie atelepre, hogy a saját szemével lássa azt a tébolydát, és azt azalattomos csalót. (Ez Telepfelügyelő bácsi volt!) Alig gurult ki az autó,

Valentin, hátizsákja a hátán, már rohant is ki az utcára, az autóbusz-megálló felé. Egy darabig elkísérte az elmaradhatatlan habverő-zaj akonyhából és a Ginevra éneke. Ginevra a mosógépet töltötte megéppen, s egy lányról dalolgatott, akinek a szíve fáj.

90

X A 10-es autóbusz rendes körülmények között kényelmes járat volt,

Valentin még sose látta ennyire zsúfoltnak, mint ma délután. Egyet,akárhogy sürgette is az idő, el kellett engednie, csak a másodikra fértfel, s azon is csak üggyel-bajjal tudta megvetni a lábát a hátsóperonon. Éppen vége volt a munkaidőnek, a hazaigyekvő utasok megtöltötték a kocsit. Ő még csak elálldogált volna közöttük, deKandúrka ott volt a hátizsákjában, s mikor az utóbusz zökkent egyet,

vagy egy kanyarodónál az emberek egymáshoz ütődtek, Kandúrkakénytelen volt megkapaszkodni a hátában, s akármilyen gyöngédentette is, nem volt kellemes. Egy bácsi különben is gyanakodva figyelteőket, nem tett megjegyzést, de a világért le nem vette volna a szemét azsákról, amely olykor meg-megmozdult a Valentin hátán. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor végre leszállhattak a kiserdőnél.Megvárta, míg az autóbusz eltűnik, aztán kiengedte Kandúrkát.Kandúrka sokáig egyengette magát a földön, meg is fésülködött egy tócsa tükre előtt.

Úgy egyeztek meg, hogy Kandúrka átmegy a telepre, hogy a

helyszínen tudjon intézkedni, ha valami balul ütne ki. A néniérkezésére senki se számított, jobb, ha valaki ott van, mert hátha ataliga nem találja fel magát, vagy Lavinia néni erőszakoskodik.

Valentin nem mutatkozhatik, még csak az kellene. Ő menjen csak aKövetségre, keresse meg Ürge Kálmánt, csatlakozzék a szigetisegédcsapathoz, és várja meg őket Fülöpnél.

Egyedül indult el hát az erdei úton, mint azon az esős éjszakán,mikor először találkozott Jánossal. Csakhogy azért most 91mindenegészen másképp volt. A fák mögött ott tüzelt az alkonyodó nap, az

erdő oly barátságosan suttogott felette, hogy még elképzelni is nehéz volt azt a szorongó érzést, amely a minap elfogta ugyanezen az úton.



Elhaladt a Tölgy Tamás háza előtt, szeretett volna beköszönni, desürgette az idő. A tenyérnyi térkép, amelyet Kandúrkától kapott, aztmutatta, hogy már közel a tisztás, ahol a Követség van. Jobbra fordultegy keskeny ösvényen, s csakhamar meg is állt: magas fűvel benőtt

ellipszis volt előtte, amelyet olyan sűrűn vettek körül a fák, minthakerítésnek szánta volna őket valami kertész. Valentin megszámolta a fákat: harmincan voltak, mind egyforma

magas, egyforma terebélyes, csak egy, a tizenötödik volt tömzsibb ésalacsonyabb a többinél. Az ellipszis északi csücskében állt, éppenszemben Valentinnal. Elindult felé, s ahogy közeledett, a fa redőnyeéppúgy felgördült, mint Tölgy Tamás lakásának bejárata, s aküszöbön megjelent Harisnyás ügyvivője, Ürge Kálmán. Kálmán,mint mondta, külön futárral kapott értesítést a Szigetről, hogy

Valentint hat óra tájt várhatja, s éppen most hozta rendbe a szigeti

műszerész a követség technikai berendezését. Simon, a szitakötő, aszárnyát olajozta, indulóban volt visszafelé.

Valentin belépett a követségre, Kálmán lehúzta a redőnytmögöttük. Persze, ez nem a Tölgy Tamás háza volt, hanem előkelőhivatal. A fatörzs belseje csak lépcsőház volt, nem pedig lakószoba,mint Tölgy Tamásnál, a lakóhelyiségek a föld alatt kezdődtek. A hallután az ügyvivői szoba következett, a Kálmán munkahelye, sok térképpel és telefonnal, akár a külügyi Emma irodájában. A következőhelyiség a Kandúrka szobája volt, Valentin csak elhűlt a berendezés

pazarságán. A követség legutolsó helyisége volt a Harisnyás birodalma, kettős, párnázott ajtajú bejárattal, itt folytak alegtitkosabb tárgyalá 92sok. Kálmán a mellékhelyiségeket ismegmutatta és a két vendégszobát. Személyzetük nem volt, akamrapolcok tele konzervvel, ki-ki kiszolgálta magát, s ha esetleghivatalos vacsorára került a sor, a Külügy mindig küldött kisegítőfelszolgálót a Szigetről.

Kálmán roppant kövér volt és vidám. Időnként bekapott egy-egy gabonaszemet egy zsebbeli édességtartóból, s a szobájában, ahol

végül is leültek, ott állt a három kislánya arcképe az íróasztalon. Szép

kövér, matrózruhás lányok voltak, a Szigeten laktak, intézetben.Ugyanolyan gömbölyű fejük volt, mint Kálmánnak, a legszélső,akinek masni volt a hajában, különösen hasonlított az apjához.Kálmán azt mondta, szépen zongorázik, kitűnő a hallása. Valentinmeglepődött, mert se Kálmánnak, sem a kislányoknak nemigen voltfülük, de természetesen nem tett semmi megjegyzést.

Az idő különben aggasztóan múlt, a Kálmán órája már fél hetetmutatott, és sem Fülöpnek, sem az utasításban említettsegédcsapatnak nem volt még nyoma. Kálmán odaültette Valentint a

periszkóphoz, amellyel belátta a tisztást, az eget és az országutat, őmeg a hivatalos írások közt lapozgatott, kereste, milyen szigeti



polgárok az ügyeletesek mára. Az a szokás, hogy minden nagykorúszigeti polgár be van osztva bizonyos napra. Ha valami külsőmunkára van szükség, az ügyeleteseket indítják útnak. Itt is van,megtalálta, Kelemen, Gergely és Aranka a soros. Csak Gergelyt ismeri

közülök, Gergely anakondakígyó, nagyon kitűnő orgonista észeneszerző. Viola, a középső lánya, rajong érte. Valentin megkérdezte, tudja-e Kálmán, minek kell hét órakor

történnie. Hogyne tudná. Felmutatta ugyanannak a rendeletnek amásolatát, amelyet Valentin Harisnyástól kapott. Hét órakor, a lovak utolsó fordulóján, Kesely apó nem a bánya felé vezeti a ta 93ligákat,hanem a három bükkfánál beszalad az erdőbe. A szigeti küldöttek lefogják a két kocsist, a teherszállító Fülöp pedig azonnal elindul alovakkal a Szigetre. Ha valami előre nem látott esemény megzavarnáa tervet, Kandúrka segítségért jön, vagy még a telepen kitalál valamit.

A Mentési Osztály rendeletében valóban ez állt, ezt kellett délelőttKesely apóval megbeszélnie. Kálmán csak arról nem értesült még,hogy az utasítástól függetlenül, még a Kesely apóval való beszélgetéselőtt történt valami változás a telepen, a Cocó taligája ugyanis, akirőlkiderült, hogy Józsefnek hívják és özvegyember, rábeszélte ataligákat, hogy omoljanak szét, és ne hagyják magukat összerakatniaddig, míg a lovak ilyen méltatlan sorban sínylődnek. Így a lovak egész nap nem dolgoztak semmit. Felügyelőbácsi csak a haját tépikínjában, s a kocsisok azt hiszik, varázslat történt. Valentin viszont

megbeszélte Józseffel, hogy hétkor talpra állítja a társait, ez feltétlenszükséges, enélkül nincs menekülés. Nem kétséges, hogy azelvesztegetett nap után kiküldik őket, még egy fordulóra, annál

bizonyosabban, mert hiszen a taligák szétomlásának hírére Lavinianéni is kiment.

Elharapta a szót, mert a periszkóp lapocskáján felhőt pillantottmeg, amely a tisztás felé ereszkedett. Futottak fel a kapuba, persze,Kálmán gyorsabban felért. Mire Valentin is fellihegett, a vendégek már be is léptek. A sárgásvörös pikkelycsuklyás, fekete-barna foltoskígyóról már tudta, hogy az Gergely, az anakonda, tehát a szürke

medve, akinek a fejebúbján rendkívül fiatalos, fátylas kalap ült, csak Aranka lehet, s ezek szerint az utolsónak belépő hiúz lesz Kelemen.

– Gyorsan, csak gyorsan! – sürgette Kálmán, s pici karmával atérképet bökdöste. – Le a ruhát, s előre a három bükkfához! A három

vendég hangosan nevetett, míg kihámozódott a ruháiból. Négykézlábkell majd menniök, sőt Gergelynek hason 94csúszva, mint az igazi

vadaknak – milyen szokatlan és mulatságos! Aranka, aki színésznő volt, a Szigeti Színház anyaszínésznője, nagyon kérte Kálmánt, hogy valami kalaptartó állványra tehesse a kalapját, mert vadonatúj.

Miután három férfi dolgozott a Követségen, effajta dolgokkal nemszolgálhattak, de a földgömb is megtette. Igazán szép látvány volt



Aranka piros kalapjának kacér fátyola, amint belelógott az Atlanti-óceánba. Kálmán becsukta az ajtót, s nekiindultak mind az öten azerdőnek.

Valentin ment legelöl, Kálmán leghátul. Gergely oldalt zörgött, a

bokrok közt, fatörzsnyi dereka csak úgy görbítgette a gyűrűit. Valentin rá-ránézett, s azt mondta, még sose látott ekkora kígyót.Gergely szerénykedett, hogy ő csak öt méter és kilenc centi, alapjábanelég kis termetű, de a nagyapja több volt kilenc mé 95 ternél, úgyhogy őszinte nem is számít a családban. Aranka igyekezett csendesen járni,ami nem volt nagyon egyszerű, mert hatalmas talpai alatt csak úgy reccsent a gally. Kelemen bezzeg olyan halkan futott négy puhapapucsán, mint a lehelet. Finom és halk volt a modora is, hasonlítottegy kicsit Kandúrkához. Kelemen női fodrász volt, jól ismerte Oféliát,ő szokta ondolálni.

A három bükkfa közvetlenül az országút mentén állott.Tulajdonképpen nem is három, hanem egyetlen bükkfa volt, csak asudara ágazott el háromfelé. Valentint, Kálmánt és Kelement teljeseneltakarták a törzsek, Gergelynek és Arankának már nehezebb voltrejtőzködniük, hátrább kellett húzódniok. Valentin se nagyon akartanyújtogatni a nyakát, félt, hogy valamelyik kocsis ráismer, így Kelemen felmászott a bükkfa tetejére, ahonnan be lehetett látni azutat, s időről időre lekiáltotta, mit lát. Sajnos, egyelőre nem történtsemmi. Egy-két autó futott át mellettük, egy eltévedt csirke pityegett,

kislányok jöttek, kis turistazászlóval, és énekeltek. A Kálmán órájánfél nyolc volt! Valentin már nyugtalankodni kezdett.– Macska az országúton! – jelentette ekkor Kelemen. – Szürke

sávos. Rohan.„Jön Kandúrka!”– dobbant meg Valentin szíve. Kilépett az útra, s

elkapta a száguldó Kandúrkát. Sajnos, mint kiderült, nem volt időmagyarázkodni. Kelemen még azt kiáltotta: „Lovak!”, de ekkorminden olyan gyorsan történt, hogy csak jóval később, a Követségentudták megbeszélni a részleteket, amikor Kelemen, Aranka és Gergely már ismét felvették a ruhájukat, és egy csésze tea mellett beszélgettek a történtekről.

Kálmán és Kandúrka kitűnő házigazda volt. Valentin egyszerrehárom szigeti tortakonzerv-szeletet tett a tányérjára, de aztánészbekapott, és mikor nem nézett oda senki, óvatosan visszatettkettőt.

96

– A hölgyről szó se volt! – mondta Kelemen, és villogtatta gyönyörűsárga szemét. – A hölgyről nekünk senki se tett említést. Csak kocsisokról hallottunk. És egyáltalán, micsoda hölgy az olyan, aki

alkonyatkor kocsistaligán utazik?



– Az úgy volt – mondta Kandúrka, és köhögött, mert a nevetéstőltorkára szaladt egy darab húspástétom –, hogy a néniről mi setudtunk semmit. Mire én kiértem, már a fejetetején volt a telep,mindenki ordítozott, és a gépírónő az irodában összecsomagolt, hogy

nem marad egy percig sem, mert itt mindenféle csoda történik. József elnézte az órát, már hatkor lábra állította a taligákat, és mindentisztviselő ott nyüzsgött még munkaidő után is, kiabáltak, senki semakart hazamenni. Akkor a néni azt mondta, hogy valamit még meglehetne menteni a napból, fogják be a lovakat, de Hubert tiltakozott,és a két kocsis is nagyon gondolkozott, és fel akart mondani.Mindenki összevissza szaladgált, a néni pedig hol itt harsogott, holott, kiszaladt a garázsba, visszament az irodába, lefutott a lovak közé,Sárika, a fehér ló meg is akarta harapni, de csak a ruháját szakítottael. Végre a két kocsis befogott; csak kérdezgették egymástól, miért

megy ma ilyen könnyen, mikor máskor mindig makrancoskodnak alovak. Most szinte maguk kínálkoznak a hámba, a vén Kesely megcsak nyerít, és hányja a fejét. Képzelhetitek, mit éreztem, mikormegláttam, hogy a néni felpattan a vezértaligára, és ráhúz Kesely apóra. Azt kiabálta, hogy majd a telepnek is megmutatja ő, és elintéziazt a babonás fejüket egyszer s mindenkorra. Különben is mindenkirészeg, tolvaj, hazug és munkakerülő. Na persze, mert mire ő kiért,már minden taliga a helyén állt a legteljesebb épségben.

Gergely, aki tejszínnel itta a teát, felpillantott és elmosolyodott.

97 – A hölgy engem is meglepett – vette át a szót Kandúrkától –, főleg

azzal a móddal, ahogy megérkezett. Kesely apó és József láthatólagörömét lelte benne, hogy megrázza, azért ügettek vele olyanszélsebesen. Szerintem hálás lehet nekem, hogy elkaptam a derekát.Ha tovább is ilyen iszonyú gyorsan viszi a taliga, előbb-utóbb leesik éskitöri a nyakát.

– Hát a háláról lehetne beszélni – mondta Aranka, és összenézettKelemennel, aki kurrogott egy elégedettet. – Lehet, hogy annak a jele

volt, hogy úgy sikoltozott, mint akit ölnek. Azt is kiáltotta, hogy kígyó.

– Na, nemcsak ezt – mondta sértődötten Gergely. – Azt is mondta,hogy medve. Ki tehet róla, hogy nincs képessége? A lehetőlegudvariasabban szóltam hozzá, mikor az apó megállt a taligával,még a kalapomat is le akartam venni, de itthagytam a követségen. Így hát csak meghajoltam, és azt mondtam neki: „Szíveskedjék leszállni!”Nem értette a szavamat, meg aztán nagy volt a csattogás is,mert ugyanakkor éppen a taligák fogták ki magukat, a lovak megmind berohantak az erdőbe, Kálmán után.

– Hogyhogy nem értette? – kérdezte Aranka. – Nagyon is értette.

Nem akart leszállni. Jól láttam, mit csinált. Fejbe vágott téged az



esernyővel, megint azt kiáltotta, hogy „Kígyó!”, aztán a kocsisok utánsikoltozott, akik visszafelé rohantak az úton.

– Nem kell az ügyeket kiélezni – mondta Kelemen, és újra töltött atyúkleves-teából. – Főleg akkor nem, mikor se neked, Aranka, se

nekem nem jutott teendő, mert a két kocsisnak eszeágában sem voltellenállni, az egyik jobbra futott, a másik balra. Gergelyen fordult megminden.

Gergely kihúzta magát.– Nem értem – mondta még mindig egy kicsit sértődötten –,

valóban fejbe vágott az esernyőjével, s attól tartok csúf szavakkalilletett. Amellett úgy sikoltozott, hogy még egyszer megha 98 joltam, dekénytelen voltam gyöngéden megszorítani a torkát. Erre elájult. A lehető legudvariasabban lefektettem az országúton, de félek, hogy így is kemény lesz a derekának.

– Fő, hogy a lovak biztonságban vannak! – mondta Kandúrka. –Sose fogom elfelejteni azt az örömet, ahogy keresztülfutottak a fák között, és elértek a tisztásra. Fülöp sírva fakadt meghatottságában,mikor útra kelt velük. Annak is nagyon örülök, hogy elvitték magukkal Józsefet is. Ilyen derék, leleményes ember! Még sokra viszi.

Elnevette magát. Azon mulatott, mit szól majd Felügyelőbácsi,mikor meglátja a taligákat ló nélkül begördülni az ajtón. Valentinnem nevetett vele. Azt mondta, a kocsisok még a taligák előtt beértek a telepre, s azóta bizonyára már felriasztották a környéket. Ők

egyelőre biztonságban vannak a Követségen, de hogy mennek haza?Hát persze. Hiszen Valentinnak meg Kandúrkának haza kell jutnia

még Lavinia néni előtt. Gergely, Aranka, Kelemen töltheti az éjszakáta Követségen, megvárhatja a holnap érkező Harisnyást, de mi lesz

Valentinékkal? Kandúrka már szedelőzködött, hogy kinézzen azországútra. Azt remélte, hogy ha azonnal indulnak, az erdei úton még

visszamehetnek az autóbusz-megállóig, valószínűtlen, hogy ha a nénitmegtalálják, még a sötét erdőben keresgéljenek, különben is, amit akocsisok mondanak vagy akár a néni, olyan hihetetlen lesz, hogy talán

nem is veszik komolyan. Valentin csendesen kortyolgatta a tejét, szeretett volna már otthonlenni. Kelemen azt mondta, ő gyorsabban jár, és valamivel jobban látés hall a Kandúrkánál, hát inkább ő néz el a telep felé. Aránylagsokáig maradt oda, de mikor visszatért, meglepő hírt hozott: a néni

változatlanul ájultan fekszik a bokrok között, az országúton bonyolódik a szokásos forgalom, a telep felől min 99den csendes, akocsisok nincsenek sehol, világosak az irodaablakok. A taligák a fák közé húzódtak, és kártyáznak unalmukban, azt üzenik, egy kocsist seláttak visszamenni a telepre, s ők nem mennek haza addig, míg

Valentin biztonságban autóbuszra nem szállt. Ezek szerint senki setud semmit, és szabad volt az út az erdőn keresztül.



Most már igazán csak egyetlen probléma maradt: hazamenni, degyorsan, s túlesni azon, ami Ginevrától és Szakácsnénitől a kétcsavargóra vár. Aranka felállt, azt mondta, elkíséri Valentinékat azerdő szegélyéig. Mint kiderült, Gergely és Kelemen is erre határozta

magát, Kálmán csak azért nem tarthatott velük, mert nem hagyhattaőrizet nélkül a leadót. A másnapi viszontlátásig búcsúztak: ugyanitt,ugyanekkor, amikor Harisnyás érkezik.

Aranka rábeszélte Valentint, hogy üljön a hátára, gyorsabban és biztonságosabban halad, mintha a maga lábán botorkál. Lámpa vanugyan a Kandúrka meg a Kelemen szemében, de most nem

biztonságos kigyújtani. Jó puha, szürke bundája volt Arankának, csak ne lett volna olyan csontos a gerince, de persze Valentin meg seszisszent, sőt udvarias szavakat mondott Arankának. Kandúrka a

Valentin ölébe ült, így mentek a jószagú, lassan 100sötétre váló

estében, Aranka gyorsan, egyenletesen szedte nagy talpait. Kelemenzümmögni kezdett egy dalt a holdas estéről, Gergely vele dúdolt,

végül Kandúrka és Aranka is belekapcsolódott. Valami szigeti dal volt,amelyet valamennyien ismertek. Valentin mosoly nélkül hallgatta akvartettet. Kandúrka egyszer csak elhallgatott, és felnézett a Valentinfelhős arcába. Közel emelte a száját Valentin füléhez.

– Nem lesz semmi baj – suttogta Kandúrka. – Mihelythazamegyünk, hírt adunk valamiképpen a telepre, hogy menjenek érte. Nem üti el semmi, oldalt fekszik a bokrok mögött. Meg se fázik,

meleg az este. Mi mást tehettünk volna?– Ki gondolta, hogy ő is kijön a taligákkal? – suttogta Valentin. – Aziszonyú jó, hogy a lovak megmenekültek. Én nem szeretem Lavinianénit, nem is tudom, miért olyan rossz az a gondolat, hogy ott fekszik ájultan és egyedül.

Kelemen éppen mellettük futott. Valentin elpirult. Olyan illetlenségtársaságban sugdolózni. De beszélhet erről hangosan?

– Bocsánat – mondta Kelemen. – Sajnos, nagyon jó a fülem. Hanem tömöm be előre vattával, egy kilométer körzetben mindentmeghallok. Rémes. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy haannyira bánt, én majd visszamegyek az öreg hölgyhöz, és magáhoztérítem. Ha akarod, el is kísérem egy darabon.

Aranka azt mondta, Kelemen világéletében finom ember volt. Valentin habozva nézett a hiúzra, de Kelemen annyi jóindulattal ésszelídséggel nézett vissza rá, hogy eltűnt a szívéből a bizalmatlanság,sőt rögtön meg is szégyellte magát a gondolata miatt. Kelemen úgy tervezte, hogy lemossa a Lavinia néni arcát kölnivízzel – mindig vannála! –, egy kicsit legyezgeti, megmasszírozza a tarkóját, éseltámogatja az országút egy forgalmasabb szakaszáig – persze ha

hajlandó vele menni. Ha úgy látszik, hogy fél, vagy nem lehet veleokosan beszélni, akkor csak magához téríti és ott 101hagyja. Gergely



esküvel bizonygatta, hogy csak egész gyöngéden szorongatta meg,tehát rövidesen magához kell térnie.

Valentin és Kandúrka azon a véleményen voltak, hogy a néninek nincs meg a képessége, így semmiképpen se mutatkozzék előtte, ha

már magához tért. Kelemen tehát elköszönt. Gergely búcsúzóul mégegy rádióműsort kért Valentintól, mert nagyon érdekelték a külföldikoncertek, aztán már ott is voltak az erdő pereménél. Látszott az út,alig kétszáz lépésnyire az autóbusz-megállótól.

Most bezzeg nem várakozott senki. Kandúrka visszakerült ahátizsákba, a szigetiek eltűntek az ösvényen, Valentin meg csakhamarmeglátta az autóbusz közeledő, nagy, fehér szemét. Alig volt utas.Most volt helyük leülni, a hátizsákot se kellett a vállán hagynia,odafoghatta az ölébe. A telep előtt mentek el: az iroda világos volt, azudvaron senki. A lovak azóta már… Azért erre nagyon jó volt

gondolni. Amikor kiszálltak, kieresztette Kandúrkát, aki előrefutott a

Kopaszbácsi kertjén át. Az utcai óra fél kilencet mutatott. Jaj,Istenem, máskor ilyenkor már megfürdött, megvacsorázott, ágyban

van! Olyan kicsire gömbölyítette össze a hátizsákját, amilyenre csak tudta, aztán nagy sóhajtással lenyomta a kilincset. A kapu be voltzárva.

Kandúrka megjelent a rács mögött, s aggodalmas szemmel nézettrá. Valentin bedobta a hátizsákot a kertbe és körülnézett. Az utca tele

volt járókelővel. A Kopaszbácsi felesége kinn cigarettázott akertjében, és átkiáltott hozzá, hogy hogy van Mami. Nem lehet bemászni, képtelenség.

– Gabriel még kinn van a kocsival a telepen – suttogta Kandúrka –,Szakácsnéni meg szabadnapos. Csak Ginevra van itthon, a szobádbanül és iszonyúan haragszik.

Ha Mami itthon lenne, most el lehetne mondani mindent. Mamimegértené. Ginevrának viszont semmit se lehet elmondani, és 102eznagyon rossz érzés. Pedig hazudni se lehet, mindent inkább, csak

hazudni nem. Álldogált a kapuban, nem mert becsöngetni. Most az egyszerKandúrka se tudott kitalálni semmit. Bent megszólalt a telefon, jólkihallatszott a nyitott ablakon át. Ginevra apró sikolyai iskihallatszottak, aztán a néni, azaz a Mami szobájában felgyúlt a

villany, s Valentin a Ginevra mozdulataiból látta, hogy ágyazni kezd.Nem volt mit tenni. Becsengetett.

Ginevra kinézett az ablakon, aztán leszaladt a kapuhoz és beengedte. Valentin egyenesen a szemébe nézett. Ginevrát főleg azhozta ki a sodrából hogy még rá mer nézni. Elcsavarog, késő este jönhaza, azt se mondja, pittypalatty, csak eltűnik, az ember kikiabálja a



tüdejét, bejárja a szomszédokat, telefonál mindenhova, mint a bolond, ő meg nincs sehol. Az az édes jó anyukája élethalál között van– erre Valentin mégiscsak lesütötte a szemét –, belőle meg haramialesz, világcsavargó. Hol volt?

Besodorta Valentint a fürdőszobába, egyenesen a kádba, és úgy dörzsölte a karját és a nyakát, hogy Valentin majdnem felkiáltott, deaztán nem érezte férfiasnak. Csattogott az evőeszköz, a vacsoratányér,Ginevra csak annyit tudott meg, hogy Valentinnak fontos hivatalosdolga volt, ami sajnos, titok, nem közölhető, de nyugodjék meg,Mami, ha tudná, helyeselné.

Ginevra ekkor elsírta magát az idegességtől, mert jaj, micsoda napez, ő csontig vágta a kezét a nagy késsel, Valentin elcsavarog, Gabrielrészeg – csak egy részeg telefonálhat olyan zagyvaságokat Lavinianéniről! –, nem is ér ez az élet semmit. Aztán viharosan megcsókolta

Valentint, s azt mondta, hogy jó-jó, úgyis tudja ő, amit tud, szegény kis ártatlan, tudja ő jól, hogy a kórházba sétált el, hogy legalábbkívülről lássa azt a helyet, ahol a mamája fekszik, csak máskor szóljonneki először, ne szomorítsa az aggodalommal. Már rohant is akapuhoz megint, megismerte a Gabriel tülkölését.

103

Valentin az ablakhoz futott, a néni ott ült Gabriel mögött, mostszállt ki a kocsiból. Jött, egyenes derékkal, változatlan arccal, minthami sem történt volna. Ginevrától kért egy teát, egyebet semmit,

Valentint meg se látta. Valentin úgy aludt el, hogy álmában isnevetésre húzódott a szája. Kandúrka ott állt közvetlenül Lavinia nénimellett, amikor megérkezett és bizonygatta, hogy a nénikölnivízszagot árasztott. Ó, ha meghallhatná, mit csinált veleKelemen?

104

XI A nap azzal kezdődött, hogy a néni nem jött le a reggelihez, hanem

elhívatta Doktornénit. Kandúrka, aki a Doktornéni távozásakor a

kertben feküdt, a virágágy szélén, hallotta, hogy a néninek semmimeghatározható baja nincs, csak az idegei állhattak ki valamiszokatlan megrendülést, de hát egy-két nap fekvés, pihenés, magány majd rendbehozza. Doktornéni a fejét csóválta, mosolygott, Ginevraarcán látni lehetett, hogy nem tudja, min mulat. Kandúrka meg

Valentin persze annál jobban tudta, Doktornéni csakugyan nagyotnézhetett, amikor azt hallotta, van-e valami orvosi magyarázataannak, ha valaki anakondakígyót, medvét meg hiúzt lát azországúton.

Ginevra azt az utasítást kapta a nénitől, hogy ne engedjen be senkit

se hozzá, még a postást, az újságokat se szabad bevinnie, deFelügyelőbácsit meg a két kocsist azonnal hívják ki. Mikor megjöttek,



a néni felöltözött, és az irodában fogadta őket, Valentin nagy örömére, mert az irodaablakot nyitva hagyták, s ő a medence szélénülve végighallgathatta az egész beszélgetést.

Kiderült, hogy a taligák még mindig az erdőben vannak, nem volt,

aki s amivel visszavigye őket a telepre. Ami a múlt este eseményeitilleti, az volt a mulatságos, hogy senki se beszélt a lényegről. A néniannyit kérdezett, miért hagyták őt egyedül az erdő közepén, erre azegyik kocsis azt mondta, hogy a néni annyira előreszaladt az öregKesellyel, hogy nem is lehetett volna utolérni, a másik meg azt, hogy alóluk egyszer csak kifutott a taliga, minden ló kibontakozott ahámjából és elrohant, s mikor ők utá 105 nuk akartak menni, kilencszakállas férfi támadta meg őket, az egyiken álarc is volt. Ilyentúlerővel nem tudtak megbirkózni, inkább elfutottak. A nénit is megakarták menteni, de őt akkor már egy magas, kövér rabló cipelte

magával, és fegyvertelenül úgyse tudták volna megszabadítani. Az volt a legborzasztóbb, hogy a néni rájuk hagyta. Motyogott

valamit arról, milyen gyávák, jellemtelenek, hogy mit várjon az emberidegenektől, ha a saját régi alkalmazottai se kockáztatnak semmit a

védelmében, de a kocsisok meséjét nem kifogásolta. Valentin nagy megdöbbenésére azzal végződött a tárgyalás, hogy a néni feljelentésttesz ismeretlen tettesek ellen, akik huszonkilenc lovat elkötöttek. A rablók, a kocsisok szerint, kilencen voltak, a néni csak háromraemlékezett, a hajszín és a szakáll is nagy vitára adott alkalmat, de

Felügyelőbácsi azt mondta, hogy így szokott ez lenni, az emberijedtében nem bírja megfigyelni a részleteket. A taligákról úgy intézkedtek, hogy teherautókat kell értük küldeni, s ha másképpennem megy, hát valóban vezényeljenek át két darut a partmentiépítkezésektől. Ami az eltűnt harmincadik lovat illeti, a néni sajnálja,nem tehet róla, ő a lovat nem látta, ki nem emelte, bizonyítsák rá, hatudják.

Mikor a néni maga maradt, hozatott némi kétszersültet, az ágyamellé állítatta a teafőzőjét, és azt mondta, egész nap nem akar senkitse látni, semmi szín alatt meg ne merjék zavarni. Ginevra annál

könnyebben megígérhette, mert aznap neki volt szabadnapja megGabrielnek, Szakácsnéni pedig le akart feküdni, amilyen hamar csak tud, mert az éjjel zsemlényire dagadt az arca egy rossz fogától, és

borogatni szerette volna.Délután, mikor Szakácsnéni előre megterített Valentinnak, és

elmagyarázta, a jégszekrény melyik részében van a vacsorája, éslefeküdt, Ginevráék pedig bementek a kocsival a városba, Valentinmegtárgyalta Kandúrkával az irodaablakon át

végighallgatott 106 beszélgetést. A néni is, a két kocsis is nagyon jól

látta, mi történt, miért beszéltek most mégis másról mind a hárman?Kandúrkának az volt a véleménye, hogy alapjában mindenki szégyelli



az igazat. A két kocsis még egymással se merte megbeszélni, mitlátott, valamelyik kitalálta a mesét a rablókról, a másik meg tódította,s a néni örömmel elvállalta, csak ne kelljen valami hivatalos helyen

beszámolnia a valóságról. Nyilvánvalóan maga sem akarja elhinni

magának Gergelyt meg Arankáékat, azért hívta ki Doktornénit, mert őis azt hiszi: a szeme káprázott. Estig nevetgéltek rajta, hogy megnyugtatták volna egymást hárman, a néni meg a két kocsis, hamer mindenki őszintén beszélni, legfeljebb Felügyelőbácsi képedt

volna el. Így is jó, persze, sőt így a legjobb. A nap egyébkéntzavartalan volt, soha ilyen könnyen, magyarázkodás és kockázatnélkül nem szabadultak hazulról.

Ezúttal kissé késtek, Harisnyásék már megérkeztek. János fogadtaőket az előszobában. Valentin úgy érezte, hogy Harisnyástartózkodóbban viselkedik, mint a minap. Alig-alig lehetett

észrevenni, de Valentin azért érezte, s bár nem is próbáltkérdezősködni, tudta az okát. Harisnyásnak, nyilván, nincs semmiörvendetes híre a számára: az Ubisok még nem készültek el a szerrel.Kandúrka arca is elborult egy pillanatra, ő is ugyanarra gondolhatott,amire ő. Gergely, Aranka és Kelemen a régi barátok örömévelfogadták őket. Valentin végre megtudta a tegnap este történetét.Kelemen valóban magához térítette a nénit, illatszerrel dörzsölte ahalántékát, de alighogy egyet moccant, visszament az erdőbe, és anéni maga tápászkodott fel és állított meg az országúton egy autót,amely elvitte a telepig.

Kálmán az iratokat iktatta, amelyeket Harisnyás aktatáskájábantalált: a Külügy megküldte az utasítást a mai estére. Nagyongondosan dolgozott óriási könyvei között, s közben folyton kuncogott,és a Harisnyás tekintetét kereste. Harisnyásnak ugyan 107 elég későnkézbesítették az anyagot, szinte az elindulása percében hozta a futár aMegmentési X/1. Osztály utasításait, de a Fülöpön volt idejeáttanulmányozni. Most, hogy együtt voltak valamennyien, elérkezettaz ideje, hogy ismertesse Attila kiszabadításának a tervét. Felolvasta aKülügy utasításait.

Hangját el-elnyomta a feltörő jókedv. Kandúrka zsebkendőveltörölgette a szemét nevettében, Kelemen pedig előrántott egy tükröt,s kirakta a fodrász-szerszámait. Gergely a derekát méregette, nemlesz-e túlságosan vastag a kívánt szerepre, Aranka meg egy nagy kellékes ládát bontogatott, ruhák és parókák között turkált könyékig.Mindenki víg volt, elsősorban Valentin, csak János maradt komoly éselgondolkozó, s maga Harisnyás, aki felállt, s végignézett anevetőkön. A munka nem maradt abba, de valamennyienelkomolyodtak.

Harisnyás Valentinnak beszélt.



– A Külügy utasítása csak számunkra parancs, számodra nem. A rád eső feladat nagyon veszélyes. Nem vagy köteles elvállalni. Ha

balul üt ki, esetleg csak későn kapunk segítséget, legrosszabb esetbenegyáltalán nem. Neked különben is minden nehezebb, hiszen ember

vagy. Nem is ismered Attilát. Nem mondom, hogy könnyen, denélküled is megoldjuk valahogy. Maradj itthon, téged nem kötnek aSziget törvényei.

Őt nem kötik a Sziget törvényei!Hát kell ahhoz törvény, hogy az ember azt tegye, ami jó? Ki tehet

arról, hogy néha olyan furcsa dolgok a jók, a jó dolgok meg rosszak.Máskor az engedelmesség a jó, ágyba bújás fürdés után, a szófogadás,most meg a sötét, az éjszakai erdei út, az a nevetséges, fura valami,amit most tenni készül. Hát kell ahhoz törvény, hogy kiszabadítsák

Attilát abból a méltatlan, keserves helyzetből, amiben él? Hogy

visszaadják Oféliának a vőlegényét, annak az Oféliának, aki befogadtaés gondozza, nevelteti az ő Cocóját?

108

Valentin csak állt, kimondhatatlan keserűséggel gyűrögette anadrágját.

János nagyot nyelt, olyan nagyot, hogy hallatszott a csendesszobában. Különös pillanat volt, mintha megállt volna az idő.Harisnyás felállt az asztal mellől, s félrehárította Kálmán figyelő,gömbölyű fejét. Nagyon furcsa volt az egész. Harisnyás egy pillanatra

a Valentin vállára ejtette a kezét, s szemébe nézett. Akkor egyszerreelmúlt minden szomorúság, Valentin eltelt valami édes vidámsággal,de olyan édes és csiklandozó derűvel, hogy legszívesebben kurjongott

vagy bukfencezett volna.– Hát akkor engedelmeskedj, szigeti polgár! – mondta Harisnyás,

és akkor minden rend felbomlott, mindenki kiabált, Kálmánfelborította a tintát, Gergely óvatosan a gyűrűjébe ültette Valentint, ésfelemelte a mennyezetig. Kandúrka a nyakába borult, megcsókolta, ésmindenki gratulált, boldog volt és meg volt hatva.

János meggyújtotta a szigeti lámpát, azt a bizonyosat, amelyet Valentin már ismert, s amely sokkalta-sokkalta élesebben világított,mint a villanykörte a Követségen. Valentin levetette a ruháját, ésengedte, hogy Aranka felöltöztesse. Nagyon nevetséges lehetett, demost nem nevetett senki, ez már komoly dolog volt: a parancs

végrehajtása. A flitterderekú tüllszoknya szabadon hagyta a combját,a selyemcipő szűk volt egy kicsit, de nem volt idő törődni ilyenaprósággal, Kelemen csattogtatta az ollóit, fésülte a szőke kislány-parókát. Feltette Valentin kurta hajára, rá is enyvezte valamiragasztóval a homlokára, hogy le ne sodródjék útköz 109 ben. Valentin

visszafordult a tükörtől, és Kandúrka felszisszent, mert akit látott, azmár nem is Valentin volt, hanem egy cirkuszos kislány. Egy kicsit



nagylábú, de szép kislány volt, és Kandúrka bajusza remegni kezdett,mert Valentin ebben a pillanatban jobban hasonlított Mamihoz, mint

valaha. A többi már gyorsabban ment, mindenki öltözködött, csak Gergely és Aranka nem.

Harisnyás frakkban volt, cilinderben, kesztyűben. Kandúrka csíkostrikóban, kis piros sapkában, János hosszú talárt kapott és csúcsossüveget, amin rajta volt a nap meg a hold, Kelemen pedig zöldcsipkeruhát és gitárt. Mikor Kálmán leeresztette mögöttük a Követségredőnyét, Valentin látta, hogy József is kinn áll a tisztáson, csakhogy egészen be van borítva valami csillogó ezüstpapírral, s az oldalánóriási betűkkel ez áll: ZOMBBI-CIRKUSZ. Arankát befogták elébe,Harisnyás felült a bakra, suhogtatta virágos ostorát, Kelemenmelléült, játszani kezdett a gitáron, Gergely összetekerte a gyűrűit, alegfelső gyűrűjére, mint valami kerek, kemény, pikkelyes székre,

ráültette Valentint.110

Valentin nagyon különösen érezte magát, bár Gergely mozdulatlanul ült alatta; leginkább a selyemcipő izgatta meg aszoknya, azt egyre húzogatta, egyengette, nem szerette sehogy sem.János felugrott az Aranka hátára, belekapaszkodott a nyakába,Kandúrka meg összegömbölyödött a Valentin ölében, aztán márindultak is. Harisnyás még egyszer nagyon lassan és tagoltanelismételte az utasításokat, aztán hogy kitértek az országútra,

elhallgatott. Csak Kelemen verte a gitárját és énekelt, de Valentinnem figyelt a dalra, hanem azt ismételgette magában, amit tenniekell.

– Balra! – mondta Arankának. – Jobbra! – szólt a következősaroknál.

Az utasítás úgy hangzott, hogy kerüljék a forgalmas utcákat. A Mutatványos térre kellett eljutniok, ahol a nagycirkusz állott, s bárkerülővel haladtak, éppen elég feltűnést keltettek. Valentinmosolygott és integetett, ahogy a Külügy utasítása szólt, kétszer fel isemelte a kezét, hogy csókot dobjon, de aztán mégse tette, szégyellte.Kandúrka később azt mondta, hogy egyáltalán nem mosolygottkedvesen, hanem nagyon barátságtalanul nézett, és a lábát se tetteszépen egymásra, mint egy kislány, de azért így is jó volt.

Az emberek mind megálltak, és az autók lassítottak, mikormeglátták Arankát, a gyerekek, akik hazafelé tartottak a szüleikkel,kiabáltak és integettek, sőt valaki odaszaladt, és pénzt is adott

Valentinnak, de csak dobta felé, mert félt Gergelytől, aki eltátotta aszáját, pedig Gergely csak mosolygott, és éppen azt mondta, hogy köszöni szépen. A legizgalmasabb a Hal térnél volt, ahol rendőr állt

meg lámpa, de a rendőr tisztelgett, sőt Kandúrka meglengette asapkáját, Harisnyás meg a cilinderét, és ezen mindenki nagyon



csodálkozott. A város egyébként tele volt plakáttal, a Zombbi-cirkuszplakátjával. József néha szuszogott és nyögött, és azt morogta, hogy Gergely iszonyatosan nehéz.

111

A nagycirkusz kettős körét reflektorok világították meg. Valentinmosolygott, integetett, és közben az utasítást ismételgette magában: a belső kör a porond és a páholyok, a külső az állatsereglet, a ketrecek. A hátsó, személyzeti bejárat jobbra a lovak rekeszénél. Az artisták lakásai a sárga autókon, amelyek a balszélen parkolnak.

Az előadás már folyt, de a Mutatványos tér tele volt járókelővel éskíváncsiakkal, akik azonnal körbefogták Józsefet, ahogy a Hal tér felőlkifordult. Valentin leugrott a taligáról, és udvariasan utat kért.

Amikor a tömeg nem engedett, Gergely kibontotta két gyűrűjét, ésmeglengette a nyakát. Mindjárt volt hely. Valentin topogott, mint egy katona, a selyemcipőkben, mosolygott és integetett, megmarkolta

baljával az Aranka zabláját és lánccal elzárt hátsó bejárat felé vezette.Szénaszag dőlt feléjük, és a ragadozók csípős hússzaga. Egy istállószolga bóbiskolt a láncnál, felriadt, rábámult a József oldalánlevő feliratra, és gépiesen utat engedett nekik. Visszabámult a nyáriestébe. Cukrot rágott, álmos volt, unatkozott. Torkig volt már acirkusszal. Csak még egyszer lehessen otthon a falujában!

Valentin körülnézett. Keskeny, fűrészporos bejáró vezetett aszemközti függönyig, amely a nézőtérre nyíló ajtót takarta, itt az

ajtóban állottak az idomítók. Jobbról meg balról félkörben húzódott acirkusz, s a Mutatványos tér túlsó felén teljes körré egyesült, így aztánolyan formája volt, mint a Saturnusnak; középen, bent, sátorlappal shelyenként megnyíló piros függönyökkel körülvéve volt a porond mega nézőtér, s a belső sátorlapon innen, a bolygó gyűrűjeként futottak aketrecek, az istállók, szerszámoskamrák s az oldalra fordított, sárgateherautókhoz hasonló artistalakások. Valentinék ott álltak annak atizenkét pici folyosónak az egyikén, mely az egész nagy körtdarabokra szelte, s a ketrecsort tizenkét helyen megszakítva, a cirkusztizenkét belső 112 bejáratához vitt. A főbejárat a Mutatványos tér túlsó

felén, éppen velük szemben lehetett valahol. Akörül nem voltak márketrecek, hanem a pénztárak, a büfék meg a dohányzók. Az idomítók nem néztek hátra, félrenyaklott fejjel bámultak a magasba. Valamilágy, félelmes nesz hallatszott, a trapéz szüntelen, fémes surrogása.Kandúrka meg-megbillentette a fülét. Valentin is nyugtalan volt. Nemlátszott semmi a mutatványból, de a veszély még így, láthatatlanul isolyan érzékelhető volt, hogy mindannyian valami különös szorongástéreztek.

Aranka puhán emelte talpát a fűrészporban, József majd

belekékült, hogy ne recsegjen a Gergely borzasztó súlya alatt.Jobbról-balról lovak között vezetett az út, a rácsfal két felén fehér és



fekete lovak állottak. A fehéreken magas nyereg volt, a feketékenpiros takaró. Mit is mutatott az a tervrajz? A lovak mellett Sebestyén,az elefánt, az idomított kutyák, Benjámin, a fóka, a félkör másik karéján pedig a kilenc tigris, A, B meg C, a három majom és Attila. Ha

a trapézszám megy, akkor az ötödik számnál tartanak kezdet óta. Akkor a majmok már szerepeltek, a kutyák száma is lement. A trapézután Enrico jön, a késdobáló, aztán valami lány, aki egy forgó dobtetején táncol, a nyolcadik szám a fóka; és a szünet után Attila. Nincssok idő.

Az egyik idomító megfordult, egy pillanatig rábámult Valentinra,aztán elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá.

– Nini, Lauretta! Hát megjöttél? Te Lauretta vagy, ugye, akígyószámmal? Én Róbert vagyok, a majmos. Két napja várunk

benneteket. Mi a csoda történt, hogy csak most jöttök? Zombbi már

őrjöngött, mikor ma reggelre sem érkeztetek meg. Hol van a papád?Persze, az irodában.

Valentin mosolygott és meghajolt. Derékból hajolt meg, mint a fiúk,aztán megijedt, és hátrarúgta a lábát, meghajtotta a térdét 113is. Jól

belerúgott Józsefbe, aki nagyot mordult. A levegőben hallatszott atrapéz surrogása.

A másik idomító is hátranézett, odalépett a taliga mellé.– Itt vannak Romeóék, a kígyószámmal – mutatott Valentinra

Róbert. – Nézd, Pipó, ez a kislány dolgozik az állatokkal. Hinnéd?

Pipó Gergelyt méregette, Kelement, akinek szikrázott a szeme azidegességtől és vadul karmolászta a gitárját.

– Zombbi kinn van a porondon – mondta Valentinnak. – Szünetignem tudsz vele beszélni. Az állatokat be kell zárni a ketrecbe. Micsodagondolat, szabadon sétálni ezzel az anakondával?

– Hülye! – mondta Gergely, de csak annyi hallatszott, hogy sssszzz.Pipó előrement a legtávolabbi ketrechez, kinyitotta a zárat a

rácsfalon. Óriási ketrec volt, elefántnak is jó. Valentin odavezette azállatait, kifogta Arankát. Kandúrkát a karján tartotta, Harisnyás

mellette lépegetett. Csak Valentin ment be a ketrecbe, Róbert megPipó kinn maradtak. Harisnyás leült a földre, a rács előtt.

– Hiúzról szó se volt – mondta Róbert. – Remek pofa azzal agitárral. Ügyes ez a kislány!

– Romeó az apja? – kérdezte Pipó. – Dolgoztam vele ezelőtttizenkét évvel Athénben, akkor azért bontották fel a szerződését, mertfolyton ivott. Pedig micsoda idomító, majd nézd meg! Akkor mégnem volt meg ez a kislány.

Szeretettel figyelte Valentint, aki a ketrec sarkába húzta Józsefet, és

visszalépett melléjük.



– Elszerződött a mamád is? – kérdezte Róbert. Az ő mamája! Szerencse, hogy mint valami kis piros labda, János

vágódott közéjük. Harisnyás később elmondta: akkor először gondoltarra, hogy talán több sportolási lehetőséget kellene biztosítani

Jánosnak, aki elnöki titkárként lassanként feszes, tartózkodóagglegény lesz, és elsüllyed a sok hivatali teendő között. 114János hetet bukfencezett a levegőben, elvesztette csúcsos kis kalapját, és sokkalfiatalabbnak látszott, mint bármikor. A Valentin vállára ugrott,megült rajta, mint egy galamb, és sugdosni kezdett a fülébe.

No, még csak ez hiányzott! Egy oroszlán, feltehetőleg Attila, bojtosházisapkában és piros hálóingben fekszik egy függönnyel eltakartketrecben, és láthatólag a száma kezdetére vár. Hogy került Attilamáris a porondra? A műsor második felében jött volna sorra.

– Csukd be a többi állatodat is abba a kis ketrecbe! – mondtaRóbert. – A trapéznak mindjárt vége lesz, nézd meg Zombbinét azoroszlánjával. Nagyon ügyes szám.

– Kiművelődött az az oroszlán! – nevetett Pipó. – De vad volt, rosszrá visszagondolni. Zombbiék elnyűttek az orrán egypár acélkorbácsot.

115

Kelemennek erre a szóra, hogy acélkorbács, kigyúlt a szeme, mint arádiólámpa.

– Nincs ma este valami műsorváltozás? – kérdezte Valentin. Száraz

volt a torka.– Dehogy nincs – mondta Pipó –, éppen az oroszlánnál. Az utolsópercben úgy döntött az igazgató, hogy az jöjjön a trapéz után.Rosszkedvű, szeszélyes dög az, jobb túlesni a számon. Ma annyiranyugtalan volt, hogy Zombbi nem mer vele várni szünet utánig. No,

vége a trapéznak. Hallod, hogy tapsolnak? Valentin kinézett a függönyön. Három fekete trikós alak hajlongott

a porond közepén, fejük fölött akkor húzták vissza a tetőgerendára atrapézokat. A közönség tapsolt, egyesek felálltak és integettek. Szépszám lehetett. A porond szélén, ponyvával letakarva, valami óriási

ketrec látszott, arról beszélhetett János, ott lehet Attila. Az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett utasítást kérnie. Harisnyás

vagy Kandúrka még megszólalhatott, de Valentin nem, ő volt azegyetlen, akit az idomítók megértettek volna. Ránézett Harisnyásra.

Az levette a cilinderét, megszaglászta, s míg Pipó és Róbert nevetve veregették meg galléros nyakát, ezt mondta csendesen.

– Menj, Kandúrka, szól Attilának, hogy kik vagyunk, és mitakarunk. Az eredeti utasítás, a műsor miatt, megvalósíthatatlan. Mostkell kihoznunk, azonnal, nem várhatunk tovább. János, menj előre,

mutasd neki az utat.Kandúrka leszállt a Valentin karjából, s a függöny felé sompolygott.



Pipó és Róbert nevetve csóválta a fejét: milyen tagoltan, értelmesen vakkantgat a Lauretta kutyája. Valentin kandúrkát követte atekintetével. Harisnyás gurigázott a cilinderével, fel-feldobta, aztánelkapta a szájával, s ez egyszerre volt nevetséges és 116iszonyú, tudva

azt, hogy Harisnyás nagykövet, és otthon csak a filozófia és azállamtörténet érdekli –, hiszen világos volt, hogy most, mint egy valóságos cirkuszi kutya, magára akarja vonni a figyelmet, hogy Kandúrka szabadon mozoghasson.

Kandúrka félt. Úgy félt, hogy gyűrűs farka alágörbült a hasának, bezzeg nem meredt most fel egyenesen, mint a gyertya. A járásában is volt valami természetellenes. Mi lesz, ha Attila félreérti? Ha nemtudnak beszélgetni? Ha bántja? Ha megöli? Attila évek óta emberek között él, acélkorbáccsal verték az orrát, és nem is hallott még aSzigetről.

Még zúgott a taps. Valentin csak bámult a porond felé. Négy bohócszaladt át a fűrészporon a világoskék ponyvával letakart ketrec felé.Fenn, a gerendák tetején valami piros cikázott, János szökdellt előre,s kiáltotta le Kandúrkának az utasításokat: „Most előre!”„Most

jobbra.”„Ott!”Kandúrka kitért a porondra. A közönség azonnal észrevette kék-

fehér csíkos trikóját, kis piros sapkáját. Nevettek rá, integettek felé.Kandúrka két lábra állt, két kis kezét bedugta a zsebébe, úgy lépegetett előre. A négy bohóc is meglátta már, kacagva mutogatták

egymásnak, miközben odaértek a ponyvával letakart ketrechez, s befűzték a derekukat a négy karikába, amely kilógott a ponyva alól. Attila mutatványos ketrece kereken járt, sőt bakja is volt, mint egy

valóságos kocsinak. Most a lovak széles bejáróján egy nagyon szép,fekete nő szaladt ki, fehér bőrnadrágban volt, piros frakkban éscilinderben, felugrott a ketrec bakjára, és megsuhogtatta ostorát anégy bohóc felett. Azok elkezdtek előrefutni, és húzták maguk után aketrecet, közben mindenki tapsolt, és a fekete nő tisztelgett azostorával. A páholyok alatt egy férfi, aki ugyanolyan ruhába voltöltözve, mint a nő, feléje lengette a cilinderét.

117

– Zombbi úr – suttogta Róbert –, meg a felesége. Valentin oda se hallgatott. Kandúrka most érte el a ketrecet, ott

futottak mellette a bohócok. János a ketrec tetejére ugrott, élesetkiáltott. Kandúrka egyetlen kurta pillanatra visszafordította szürkekis fejét Valentinhoz, búcsúzóul, aztán felszökkent a levegőbe, elkaptaa rács alját, és eltűnt a ponyva alatt, a lassan gördülő ketrecben.

Valentinnak megállt a szívverése. Pipó a fogát szívta mellette, s aztmondta, hét baj lesz, ha a cica megzavarja a számot, ő megmondta,hogy be kell csukni a kutyával meg a mókussal együtt, Zombbi nem



ismer tréfát, Attila nagyon nyugtalan állat, nem lehet kiszámítani, miingerli fel. Zombbi látta, mi történt, a fekete nő, 118aki egyre aközönségre mosolygott, nem. Zombbi arca – nagy kerek arca volt,hajszálvékony kis bajusszal és kiülő fekete szemmel – nem mutatott

semmit. A fogát villogtatta, odament a ketrechez, mely az első sorokigérve megállt, s lerántotta a kék ponyvát róla. A bohócok elfutottak,János elkapta az egyik, a tetőről lecsüngő kötelet, és átlendült aporond felett, Valentin felé.

– Nézz fel! – mondta Harisnyás csendesen és Valentin akkordöbbent rá, hogy félelmében lehunyta a szemét. A ketrec márszabadon állt, a ponyvával elszaladt egy bohóc, s a közönség tombolvatapsolt és nevetett, mert látszott, hogy a ketrec úgy van berendezve,mint egy hálószoba, közepén hatalmas ágy állott, s a csipkés párnák és rózsaszín paplan között lehunyt szemmel, bojtos házisapkában ott

feküdt egy oroszlán. Zombbiné leugrott a bakról, meghajolt, kulcsávalkinyitott egy keskeny ajtót a ketrecen, bement, s a rácsot mindjárt beis csukta maga után.

Hol vagy, Kandúrka? Hol vagy, Barátom? Valentin szintenyöszörgött aggodalmában. Harisnyás homlokáról csorgott a

verejték. János már itt volt, a farkával legyezte magát, kimelegedettaz ugrálásban, de Kandúrka…

– Mi bajod van, te kislány? – kérdezte Róbert. – Hát ha erre senevetsz, nem tudom, mi tetszik akkor. Most úgy lesz a szám, hogy a

direktorné felkölti az oroszlánt, az először bebújik a paplan alá, aztánmégis felkel, leül a tükörhöz, leveszi a hálósipkáját, a direktorné beszappanozza, és úgy tesz, mintha megborotválná. Nem nagyszerű?

Mire gondol a katona a csatában? A csatára gondol, nem a bajtársátsiratja. Attilát kell megmenteni, így szólt a parancs. Hogy is mondtaaz utasítás? Mielőtt az Attila száma megkezdődnék, el kell vonni azápolók figyelmét, s ugyanazon a módon, ahogy bejöttek, Attilávalegyütt, ha másképp nem megy,ketrecestől, vele együtt vissza kelltérni a követségi tisztásra. A szám végeztével 119már késő, mert a

jelentés szerint Attila munka után annyira ideges, hogy nem lehetmegkockáztatni vele se magyarázkodást, se menekülést.

Kandúrkám! Nem, nem gondol Kandúrkára. Zombbinét nézte, akiaz ágy felé hajolt, és az Attila fülébe csöngetett egy kiskézicsöngettyűvel. Attila nem mozdult meg, erre Zombbiné újra apárna fölé hajolt, és rázta a csöngettyűt. Harisnyás hátraosont aketrecek felé, és beszólt valamit a rácsokon át Arankának.

Ekkor Valentin nagyot kiáltott, akkorát, hogy Róbert és Pipóösszerezzent, s még Zombbi is odapillantott a függönynyílás felé, deaztán mindjárt elkapta a szemét, olyan borzasztót látott. Mert egyszer

csak megmoccant az Attila paplana, és Kandúrka kiugrott a takaróalól, kikapta a Zombbiné kezéből a csengőt, At 120tila pedig hirtelen



felült, kiugrott az ágyból, lekapta a hálósipkáját, és a direktorné fejébehúzta. Kandúrka az ágy támláján állt, és vadul rázta a csengettyűt. A direktorné sóbálvánnyá meredt, Attila meg jól megcsomózta az állaalatt a sapka zsinórját.

Zombbi ordítva odarohant a ketrechez, de mindenki azt hitte, hogy ez is beletartozik a számba, az emberek egymásnak estek a nevetéstőlés éljeneztek. A bohócok egyáltalán nem értették a dolgot, és mégPipó is azt mondta, ez talán meglepetés, csak Róbert kiáltozta, hogy

valami nagy baj van, és mikor visszafordult, borzasztót visított,keresztet vetett és kirohant, mert azt látta, hogy Harisnyás kulcsot

vesz elő, kinyitja a ketrec ajtaját, a hiúz meg a medve kirohan, ataliga, a Lauretta taligája, anélkül, hogy valaki hozzányúlna,előregördül, a medve befogja magát, a kígyó magától felmászik rá ahiúzzal együtt, sőt a mókus is odaugrik, a cilinderes kutya ugatni

kezd, erre Lauretta felugrik a taligába, a kutya mellé ül, a medve megnekirohan a porond bejáratának.

Róbert hanyatt-homlok menekült ki a hátsó kapun, Pipót megmajdnem elsodorta József, ahogy berohant a porondra. A közönségmagánkívül tombolt és tapsolt, éljenzett, mert Valentin felállt ataligában, és csókokat dobált. Zombbi az ostorát csattogtatta, úgy rohant feléjük, de Gergely rámosolygott, integetni kezdett neki, erreelsárgult és ekkor Kelemen leugrott mellé, mert félt, hogy össze találesni, hát inkább karon fogta, és sétálgatott vele, odanyomta a gitárját

is a Zombbi kezébe, aki engedelmesen tartotta reszkető kezében, aszeme egészen kidagadt, és a térde meg-megrogyott, míg Kelemen vezette. Ám Kelemen csak sétáltatta fel s alá, s közben jóságos hangon beszélt is hozzá, a közönség cukorral dobálta őket, és ordítottörömében.

Közben József körbe-körbe rohangált a ketrec körül, és Valentinmeglátta Gabrielt és Ginevrát – most látta először nevetni Gabrielt,amióta él. Ott ültek a második sorban, Gabriel az orrát 121fújta, ésGinevra köhögött, mert torkára ment a cukor. Ezalatt Zombbinésikoltozott, a zenekarban dörgött a dob, és csattogott a cintányér,

Attila leültette Zombbinét a székre, bekente az egész fejét habbal, ésmeg is borotválta, ugyanazzal a fakéssel, amellyel róla szokták lekapargatni a habot a szám folyamán, Kandúrka pedig változatlanulaz ágy szélén állt, és rázta a csengőt.

Zombbiné egy idő múlva feltűnően csendes lett, szeme-szája tele volt már habbal, akkor József egészen közel ment a ketrechez, olyanközel, ahogy azokat a láncokat, amelyekkel a Kesely apó taligájáhozszokták erősíteni, János be tudta kapcsolni a karikába, ahová azimént a bohócok fogták be magukat, s akkor Valentin újra csókokat

dobált, Kelemen elengedte Zombbit, felugrott a József hátára, Arankanekilódult a főbejáratnak, amely a legszélesebb volt, s óriási



dobpergés és cintányércsengés közben kirohant a ketreccel aMutatványos térre. A taps úgy dörgött utánuk, mint az ágyú. Zombbitkét bohóc kitámogatta egy mellékajtón, a közönség ennek is tapsolt,azt hitte, ez is beletartozik a mulatságba, aztán felállt, és ordítozott,

hol azt, hogy „Oroszlán, oroszlán!”, hol azt, hogy „Kislány, kislány!”–de nem jött vissza senki.Ugyan hogy jött volna? Zombbiné hajnalra került meg, a város

végéről gyalogolt haza, a ketrecet, persze otthagyta. A haja olyan volta beleragadt habtól, mintha megőszült volna, és magával hozta az

Attila sapkáját és piros hálóingét.

122

XIIReggel Ginevra nagyot sikoltott, amikor felhúzta a függönyt, és

gyengéden a hátára fordította Valentint, aki rendes szokása szerint ahasán aludt. Valentin iszonyú álmos volt, egy szót sem értett azegészből. Ginevra Doktornémnek akart telefonálni, kihúzta Valentintaz ágyból, és aggodalmas arccal nyomogatta a homlokát. Persze aparóka! Kinek volt ideje tegnap éjjel abban a zűrzavarban még azt ismegvizsgálni, valóban eltűnt-e egészen a ragasztó a homlokáról?Megtapogatta a bőrét: a mézgás valami, amellyel Kelemen a kislány-hajat a fejére erősítette, apró, kemény pöttyökben fénylett ahomlokán meg a füle mögött. Megvallotta Ginevrának, hogy játékból

bekenték valamivel – bekenték,mondta, nem hogy bekente magát,

hazudni nem szabad! –, Ginevra összeszidta, nem is értette, elhinnisem akarta, hiszen mikor az este lefektette, fürdés után, nem látszottrajta semmi. Kefével és szappannal próbálta lesikálni róla, Valentinkiabált, méltatlankodott, csupa piros lett a bőre s a pettyeket végülmégiscsak a Mami körömlakk lemosójával kellett ledörzsölni, azoldotta a ragasztót is.

Ginevra közben megenyhült, és azt ígérte, csak legyen jó fiú,legközelebb elviszi magával a cirkuszba. Ő tegnap ott volt, s így nemmulatott még soha életében. Főleg egy szám volt felejthetetlen, abbanegy kislány is szerepelt, de még egy macska is, aki csengőt rázott; akár

hiszi, akár nem, szakasztott olyan szürke macska volt, mint az őKandúrkájuk. Sőt! Még a kislány is hasonlított egy cseppet

Valentinhoz, persze csak a külsejében, mert 123az szelíd, kedves, vidám kislány volt, nem olyan mogorva, ügyetlen fiú, mint ő, azcsókokat dobált, meg mosolygott mindig. Ő meg, Valentin,emlékezzék csak rá, esztendőkig nem akart köszönni senkinek, jó, mamár köszön, de egyáltalán nem kedvesen.

Azt kellett volna látnia Valentinnak, milyen mókásan kifutottak aketreccel. Hogy is lehet így betanítani azokat az állatokat? Az az

oroszlán úgy megborotválta a szép cirkuszos asszonyt, hogy öröm voltnézni. Csak legyen jó fiú, elmennek hamarosan.



Volt valami Ginevra engedékenységében, vidám mozdulataiban,ami egyáltalán nem tetszett Valentinnak. Ginevra, ha tehette, mindigzsörtölődött, Ginevrát mindenre kérni kellett, s egy ilyen cirkusz-dolognak régebben az lett volna a lefolyása, hogy Ginevra minden

további ajánlat nélkül elmondja az esti élményeit, aztán sokáig kéretimagát, hogy Valentin is vele tarthasson a legközelebb. Ginevramindig mindent megtett, mert alapjában roppant szeretett örömetszerezni, de felvillanyozta, ha kértek tőle valamit. Nehéz gyerekkora

volt, rossz környezetben nőtt fel, durva emberek parancsolgattak nekireggeltől estig, felnőtt korában szerette újra meg újra átélni, hogy kérnek tőle, hogy az ő elhatározásán múlik valaminek a teljesülése.Miért ilyen kedves Ginevra?

Mit tud Ginevra, amit Valentin nem? Kandúrkát kereste atekintetével, de Kandúrka nem látszott semerre, éjjel a lábához

feküdt, amikor hazajöttek, de ébredéskor már nem találta. Aggodalma csak nőtt, amikor reggeli után észrevette, hogy Gabriel amedencét betonozza. Gabriel kérdés nélkül azt dünnyögte,nemsokára kihozhatja a flottáját, lehet tengeri csatát játszani.Szakácsnéni még mindig dagadt volt, de már nem annyira, s mikor

Valentin a konyhában a tejfelesbögre körül sündörgött – a tejfel volt akedvence –, nem kapta ki a kezéből, hanem maga szelt le neki 124melléegy karéj kenyeret,soron kívül – erre még nem volt példa! – s hagyta,hogy elrontsa az étvágyát ebéd előtt.

Kandúrka nem volt sehol, Valentin pedig érezte, hogy valami baj van. Tapintható, szinte szagolható volt a baj a levegőben. A tűzliliom,aki időközben meggyógyult, azt mondta, ő nem hallott semmit, deKandúrkát látta elmenni hajnal felé a városi úton. A néni

változatlanul ágyban maradt, hoztak neki valami írást a Várostól, denem sikerült megtudni, mi van benne. Egyéb nem is történt ebédig,ebéd után megjött Kandúrka, poros volt, rosszkedvű, fáradt, húzta aféllábát. Egyenesen a konyhába ment ebédelni, aztán sokáig, tűnődvemosakodott a kertben. Valentin szorongó szívvel figyelte az ablakból.Kandúrka láthatólag kitalált valamit végre, mert egyszer csak

beugrott az irodaablakon. Valentin azonnal felállt, hogy utánamenjen,és beszéljen vele végre, már rátette a kezét a kilincsre, mikormeghallotta, hogy odabenn tárcsázik valaki. Megtorpant. A néni azágyban, Ginevra tereget, Gabriel a garázsban, Szakácsnéni főz –Kandúrka telefonálhat.

Kétszer egymás után hallotta a tárcsázást, végre aztán jelentkezett aszám. A beszélgetés befejezése után Valentinnak mindenönfegyelmére szüksége volt, hogy eltitkolja Kandúrka előtt, hogy mindent hallott. Kandúrka a Követséggel beszélt, kérte Kálmánt,sürgesse meg az Ubisokat, mert Ginevra ma nagyon korán felhívta akórházat, s az, ami a beszélgetésből kivehető volt, arra ösztönözte őt,



hogy kigyalogoljon oda, és személyesen győződjék meg róla, hogy vanMami. A külső falon kellett felkapaszkodnia, így juthatott be aszobába, ez nem volt még baj, de mikor megtalálták, seprővel verték meg, a lábát is megsértették. Mami iszonyúan gyenge, alig tudja a

kezét felemelni. Valaki üzenjen, vagy akár utazzék át a szigetre. Ha Valentin jól értette a beszélgetés végét, akkor este, ha a házelcsendesedik, valamennyien a Szigetre mennek. Megnézik Cocót,meglátogatják Attilát, s közben az Ubisok talán már csináltak is

valamit.

125

Míg Valentin kicsi volt, Ginevra hasztalan viaskodott vele, hogy lefektethesse délután. Valentin pici korában is nagyon hamar rájött,hogy kell lehúzni az ágy védőrácsát, s mindig kiszökött az ágyból, éspizsamában szaladgált fel s alá a lakásban. Mami, persze, csak

nevetett ezen, de Ginevra sokat bosszankodott miatta, s mostanábannem győzött csodálkozni, hogy Valentin magától lefekszik ebéd után,és szinte vacsoráig alszik. Most is így volt, Valentin lefeküdt a kisdíványra, Ginevra rádobta a nyuszis takaróját, s megjelent végreKandúrka is, egy sántító, tisztára mosdott, de változatlanulrosszkedvű Kandúrka. Nem szólt semmit, Valentin meg nemkérdezte. Kandúrka se tud hazudni, az igazságot meg szeretetbőlhallgatja el. Odaölelte magához a nyuszis takaró alá, Kandúrka

valahogy elegyengette a fájós lábát, és a vállához simult. Valentin

hüppögött egy kicsit – nem sírt, csak hüppögött –, Kandúrka voltfáradtabb. A néni a vacsoránál se jelentkezett, s Ginevra is szokatlanul korán

ment lefeküdni. Gabriel sose szeretett sokáig fennmaradni. A sofőrlakásban hamar elaludt a villany, s mégis, ezen az esténmajdnem meghiúsult a házból való kijutásuk. Szakácsnéni fogfájásaugyanis kiújult délutánra, semmi csillapító nem enyhítette, kínjábannem bírt megmaradni a szobájában, hanem fel s alá sétált a kertben.Még fél tízkor is csak sétált és nyögött, Kandúrka meg Valentin afüggöny mögött izgult, mi lesz, ha Harisnyás nem találja őket tizenegy

órakor a tisztáson, ahogy tegnap elváláskor megbeszélték.Nem is találta: Szakácsnéni, szegény, bement ugyan a szobájába, de

az ablakban könyökölt, és sóhajtozott még tizenegykor is. Kandúrkanem sejtette, hogy Valentin tudja, miért olyan ideges ő most arra agondolatra, hogy ma éjjel nem jutnak el a Szigetre. Negyedtizenkettőkor aztán, amikor már minden reményük elszállt,megoldódott a probléma. Harisnyás nem győzte várni 126őket, ideges

volt ő maga is, értük jött Fülöppel. Szakácsnéni még kínjában isérdeklődve figyelte, hogy ereszkedik a holdas, csillagos éjszakában

egy felhő a kertjük felé, mikor Harisnyás meghúzta az esőzsinórt, és be kellett kapnia a fejét, és becsuknia az ablakot, mert valóságos



vízözön zúdult a kertre. Ijedtében még a redőnyt is leeresztette, így nem látta, hogy az eső egy pillanat múlva már el is állt, s Valentin ésKandúrka hirtelen felszalad a létrán, amely a felhő hasábólleereszkedett, s felhőstül, létrástól együtt eltűnik.

János és Gergelyék az elmúlt éjjel Attilával együtt visszamentek aSzigetre, így csak hárman voltak a Fülöp belsejében. Mindenről szóesett, csak Mamiról nem, Harisnyás aggodalmasan nézte a Kandúrkalábát, amelyre Valentin még vacsora után dunsztkötést tett, Kandúrkaazt állította, hogy jobban van valamivel. A múlt estéről beszélgettek.

Valentin még a kocsisok különös nyilatkozatát is említette. Nevettek is olykor, de azért nem volt igazi jókedve senkinek, ezúttal valahogy nem volt olyan jó és izgalmas a Szigetre menni.

127

A repülőtéren János várta őket, Harisnyásnak a lehetőlegsürgősebben a Külügybe kellett mennie. Sokáig suttogtak,Harisnyás arca, bizony elborult. Úgy döntöttek, hogy mindenkimáshova megy, és Oféliánál találkoznak négykor. Kandúrka aztmondta, felmegy a kórházba, rendbehozatja a lábát – persze, azUbisokhoz megy! – gondolta Valentin –, Harisnyás a Külügybe,

Valentinnak, aki Cocót akarja viszontlátni, az iskolába kell mennie.Cocó minden másodnap délutános, ha sietnek, még elérheti csengetéselőtt.

Elsőnek Kandúrka szállt ki a kórháznál, Harisnyás és János léptek

ki másodiknak a Külügy előtt, az autó Valentint vitte legtovább, smikor megállt vele a Cocó intézeténél, azt ígérte, hogy háromnegyednégykor érte jön.

Cocó szebb iskolába járt, mint Valentin. Sokkal nagyobb épület volt,homlokzatát az osztályfalak szabályos kockákra osztották fel, ablakanem volt egy se, az egész homlokzat üvegből volt. Egy-egy helyiségelőtt le lehetett ereszteni az üvegfalat, mint a Valentin osztályaablakának a szellőztetőjét, s így a gyerekek mindig friss levegőn

voltak, és a parkot és a sportpályát is láthatták.

A park, persze, nem volt egységes, mert sokféle igényt kellettkielégítenie, homokcsík, szavanna, vízmedence, bozót, lombos megtűlevelű erdő, jégtáblás tavacska meg sziklás gerinc váltakozott

benne. (Hogy csinálják ezek a műjeget – töprengett Valentin –, hogy a nyári napon nem olvad el?) A sportpályák is különbözőek voltak, atenisz- és golfpálya mellett keményre döngölt föld, alagútfúrógyakorlatokra, lazább homok a futóknak, lián mászókötelek,különleges kis szakadékok az ugrás gyakorlására.

A parkban padok is állottak, s az egyik padon három tanár ült.Lehettek volna, persze, szülők is, mindenesetre felnőttek voltak, de

Valentin tudta, hogy tanárok. Az ember rögtön megérzi az 128ilyesmit.Udvariasan köszönt nekik. A legidősebb, egy szemüveges teknős,



megveregette az arcát, és megkérdezte, kit keres. Cocó nevérefelpillantott a bárány is, aki egy osztálykönyvszerű, nagy könyvettanulmányozott. Azt mondta, Cocó az ő osztályába jár, szorgalmas, jófiú, most még fent van az osztályban. Valentin felpillantott az

üveghomlokzatra, amely mögött nagyon jól látszottak a padban ülő,táblát törlő gyerekek.Ne, Valentin, ne ott keresse, az ő osztálya az épület túlsó felére

nyílik. (Milyen jó ötlet, ide napos se kell, minden lelátszik az ablakonát a kertre!) Csak üljön le melléjük, várja meg itt, azonnal csengetnek,s akkor megnézheti, milyen ügyes a barátja, mert tornaórávalkezdődik a nap. Torna után elméleti tárgyak következnek, ha

Valentint érdekli, beülhet az osztályba, összemérheti, mennyivel tudtöbbet vagy kevesebbet a szigeti gyerekeknél. Náluk most szünet van?Nyári szünet? A Szigeten valamelyik iskolában mindig van tanítás, az

itteni gyerekek korábban fejlődnek, mint Valentin, s a külföldrőlérkezett új polgárok miatt nem tarthatnak szünetet az oktatásban.Csak jöjjön vele Valentin az osztályba, hasonlítsa össze a magáéval,

bizonyára érdekes tapasztalat lesz.Hamarosan megszólalt a csengő, szavára Teknős tanár úr is

felemelkedett, ugyanakkor a homlokzat vastag üvegkapuja mögött,szép rendben, párosával sorakozva, megjelent egy osztály. Cocó és egy

békalány volt az első pár. Cocó nagyon kedves volt sárgatornanadrágjában. Már hibátlanul tudott járni, hátegyenesítő nélkül.

Sokkal szebben vonulnak ki, mint mi – gondolta Valentin.Cocóék megálltak a nagy tornatér közepén, a kis békalány kilépett,és bediktálta a hiányzókat, Cocó észrevette Valentint,összemosolygott vele, de nem mehetett oda hozzá, megkezdődött azóra.

129

Nagyon tanulságos óra volt. A tanulók, állatfajok szerint, külön-külön csoportokra bomlottak, s így csoportonként tanultak mindigújat és újat. Az volt az érdekes, hogy mindenki azt tanulta, amit nemtudott. Cocónak például a többi csikóval együtt a mászást kellettgyakorolnia, mert futni, ugrani tudott. A mókusok bementek azúszómedencébe, az úszómester kis mentőöveken tanította őket úszni,az őzek súlyt vetettek, a mackók meg alagutat vájtak. Egy sündisznólihegve próbálkozott újra s újra a mászással, jaj de örült, mikorfeljutott vagy egy fél méternyire, és Teknős tanár úr megdicsérte.Cocó szünetben azt mondta Valentinnak, hogy év végére mindenkimindent fog tudni, persze, ami megtanulható, repülni csak a madarak tudnak maguktól, mert ahhoz szárny kell, állítólag harmadéve voltegy olyan növendék itt, egy nagyon tehetséges vipera, aki

korcsolyázni is megtanult, mire elvégezte az iskolát, pedig nem is voltlába. Minderre azért van szükség, hogy sose kerülhessenek



kellemetlen helyzetbe. Különben roppant megörült Valentinnak,elújságolta, hogy Attila nagyon idegesen érkezett meg, Ofélia iskétszer elájult az izgalmaktól, s Attila most Jánosnál lakik, és holnaplesz az esküvő. Esküvő után Attila hozzájuk költözik, de ő is ott marad

azért náluk, Ofélia elhatározta, hogy örökbe fogadja és az ő fiuk marad, amíg csak él.Szólt a csengő megint, Cocó gyorsan lenyelte az zabpogácsáját, s

fel 130ment Valentinnal az osztályukba. Az I. osztály valóban a túlsófelén feküdt az épületnek, s nem a sportpályákra, hanem a parkra stúl a parkon a tengerre nyílt az üvegfala. A kis békalány még egyszerletörölte a táblát, aztán leült Cocó mellé a helyére. Valentinmegkérdezte Cocótól, miért nem verekednek vagy kiabálnak, Cocóértelmetlenül bámult rá, és azt felelte, hogy semmi okuk nincs

verekedésre, meg aztán senki se süket, hogy ordítani kelljen neki, ez

különben is iskola, ide tanulni járnak. A faliképek kényelmetlen érzést keltettek Valentinban. Csaknem

kivétel nélkül embereket ábrázoltak, sőt, borzalom, volt egy sintér képis, sok akvárium, ól, ketrec, örv, szíj és kolonc. Az egyik oldalfalon aSziget térképe lógott, az iskola körzetét piros kör vette körül. A tanulók között egy nagymasnis kislány roppant ismerős volt

Valentinnak, de csak óraközben jött rá, hogy hiszen ez a Kálmánlegkisebbik gyereke. Éppen mellette volt üres hely, mert mintmondta, Hermelinke, a szomszédja nem jött fel aznap, Valentin hát

mellé kérezkedett, ott is maradt az óra végéig.Bárány tanár úr jött be órát tartani. Valentin már megbánta, hogy bejött, most bizonyára Cocót fogják feleltetni, ez mindig így van, ha azember iskolájába valaki olyan jön, aki ismeri őt vagy pláne rokona,akkor azonnal felszólítják. Valentint is kihív 131ták tavaly számtanból,mert az Api egyik rokona volt a vizsgaelnök. Szegény Cocó! De aztánkiderült, hogy tévedett, Ürge Claudiát hívták ki felelni, az meg nagy

vígan ment ki a táblához, nem félt egy cseppet sem.– Hadd lássuk – mondta a bárány –, mennyire figyeltél tegnap a

magyarázatra? Hazánkról tanultunk általában és a háromalaptörvényről. Tudod a leckét, Claudia?

Claudia azt mondta, hogy igen, s olyan kedves és szeretetre méltó volt kis pöttyös ruhájában, hogy Valentin megfogadta, részletesen beszámol róla az apjának, hadd örüljön.

132

– Hazánk sziget – mondta Claudia –, olyan gömbölyű sziget, mintegy sajt. (Erre a szóra Nóra, az egér, aki elábrándozott, hirtelenfelkapta a fejét és figyelt.) Amikor az emberek világában nappal van,akkor van minálunk éjszaka, s amikor őnáluk lemegy a nap, akkor kél

fel mi fölöttünk. Lakosságunk száma nőttön nő. Szigetünket azelnökség kormányozza, illetőleg az elnök, akinek a palotája a Főtéren



áll, és a miniszterek tanácsa. Hazánkat negyvenkilenc évvel ezelőtt azelnök alapította.

Valentin körülnézett, kereste az elnök képét a falon, de nem találtasehol.

– Hazánk Követségeink és a Tükör segítségével állandó kapcsolatottart fenn a világ különböző pontján élő testvéreinkkel. Hazánk éghajlata szelíd, minden élőlény számára egyaránt alkalmas, sminden elem, égtáj, természeti jelenség, szél vagy fellegszövetségesünk. Hazánk polgárai két csoportra oszlanak, vannak

bennszülött ősök ivadékai, olyanok, akik a negyvenkilenc évvel ezelőttaz elnökkel együtt megtelepedett lakosságtól származnak, depolgáraink legnagyobb része a föld különböző részéről érkezettállatok.

Cocó jelentkezett. A bárány bólintott felé, hogy tud az ügyről, denem engedte, hogy megzavarja a feleletet.

– Hazánk első alaptörvénye: Emlékezz és felejts! A törvény magyarázata: emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt,emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak. Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan,

becsületes, igazmondó és önfeláldozó. (Kandúrka, barátom! –gondolta Valentin.) Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz

indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el,hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.

133

– Hazánk második alaptörvénye… A bárány nagyon megdicsérte, aztán másodiknak mégiscsak Cocót

szólította fel. Valentin majdnem elnevette magát, ettől rögtön olyanigazán iskolás lett minden.

– Hazánk második alaptörvénye: – mondta Cocó bátran: – Neharagudj az emberekre!

Valentin Cocóra nézett, de a bánya folyosóját látta, ahol a minapéjjel megtalálta, zúzott teste felett Józseffel, a taligával. A színt látta,ahol a többi lóval együtt vacogott, az ostornyomokat sovány hátán.

– A törvény azt jelenti – mondta Cocó, és szelíden és okosan a bárány szemébe nézett –, hogy az emberek nem gonosz indulatbólrosszak hozzánk, csak nem mindig értenek bennünket. Nyelvünket,gondolkozásmódunkat kevesen értik, s alig van ember, akimegpróbálná, hogy mutatványok helyett arra tanítson minket, hogy könnyebben ki tudjuk fejezni magunkat, ügyesebbek legyünk, és

közelebb kerülhessünk az emberi világhoz. Bosszút állni, gyűlölni vagy bántani nem szabad az embert. Tiltja a törvény.



– Meddig bízhatunk az emberekben? – kérdezte a bárány.– Míg valóban nem csalódtunk bennük – mondta Cocó. – Előre, ok

nélkül, nem lehetünk bizalmatlanok. S ha valóban ellenségünknek mutatkoznak, csak attól szabad elfordulnunk, akitől szenvedtünk. A

többi ember között azért akadhat jó. A harmadik alaptörvény: Az árulót elfelejtjük. Az áruló nincs, meghalt, nem is ismertük soha.Nem terheljük az emlékezetünket a képével. A legnagyobb büntetés afelejtés.

Cocót is megdicsérték, helyre mehetett. A bárány most magyaráznikezdett, a Sziget első tíz esztendejének a történetéről beszélt, azalakulás izgalmairól, amikor az elnök két kutyájával a Szigetre került,s Valentin olyan lázasan hallgatta, miképpen 134szelídítette magához asziget lakóit, hogy szinte haragudott, mikor megszólalt a csengő.Nagyon megdicsérte Cocót, akinek roppantul jólesett az elismerés, s

aki azt mondta, hogy az ilyen alapismeretek, a történelem vagy aföldrajz, alkotmánytan könnyen mennek neki, még a számolássalsincs baj, csak az írás-olvasás borzasztó nehéz, főleg az írás, míg a

betűvetést megszokja. A kapus felszólt, hogy Valentinért érte jött a kocsi. Cocót, sajnos, ott

kellett hagynia, annak még két órája volt aznap délután. Oféliáhozment, Harisnyás már ott volt, egy kis idő múlva Kandúrka ismegjelent, persze ismét egészségesen. Kis arca szomorú volt, nem is

beszélt sokat. Valentin úgy érezte, mintha megmondta volna neki,

hogy az Ubisok nem készültek el még a szerrel. Cocót dicsérteOféliának, Ofélia is csupán jót mondott róla. Attila is ott teázott velük,egy sokkal nyugodtabb, jobb kedvű Attila, mint akit tegnapmegismert. Csevegtek, de a szorongás ott lebegett felettük. Harisnyáshamar el is köszönt, azzal, hogy van valami hivatalos tennivalója még,erre mindenki bólintott egy nagyot, s még jobban elkomorult;láthatólag mindenki tudta, miről van szó, csak Valentin nem. Mostigazán nem bánta már, hogy mennek. Vágyott haza, a kórházközelébe, a Mami közelébe.

A Külügyminisztériumba mentek, Elek, az irattáros nagyot köszöntnekik, de az ő arcán is látszott a szomorúság. Egyenesen abba anagyterembe tartottak, ahol a Tükör állt meg a darvak íróasztalai, demost egy daru sem volt bent, sem íróasztal, sem aktakosár, csak aTükör fénylett sejtelmesen, s nyitotta meg csukta nagy szemét. Azügyeletes nem diktálta, maga jegyezte a jelzéseket, a terem előterébenpedig néhány állat beszélgetett. Kandúrka azt mondta, a SzigetiTanács tagjai. János is ott volt, láthatólag idegesen. A

belügyminiszter, egy fáradt, rosszkedvű farkas mindjárt hozzájuk lépett, bemutatkozott Valentinnak, s azt mondta, az elnök nem akar

személyesen részt venni az eljáráson, s 135 mivel a Harisnyás körzetétérte veszedelem a Lukács hanyagsága miatt, Harisnyás végezze el a



hivatalos tennivalókat. Harisnyás csóválta a fejét, sóhajtozott, aztánfelment a Tükör mellé, és beszélni kezdett vele valamit.

Valentin akkor vette észre, hogy az egyik sarokban, fejét aszárnyával betakarva, ott gubbaszt egy madár. Semmi különleges

nem látszott rajta, csak éppen hogy a fejét elrejtette, és nem voltruhája, mint mindenkinek a Szigeten, mégis olyan különös, ijesztő éselszomorító látvány volt, hogy Valentin gyorsan elkapta róla a szemét.

Harisnyás az emelvényen a Tükör elé lépett. Mindenki elhallgatott,s a nagy csendre a fehér madár is felnézett. Tulajdonképpen kék szeme lehetett, de egészen pirosra sírta.

– Gyere ide, Lukács! – mondta Harisnyás. Milyen furcsa lett ahangja egyszerre!

A madár végiglépegetett a termen. Repülhetett volna, hamarabb

odaér, de arra is fáradt volt, vagy nem érezte illendőnek. OdamentHarisnyás mellé, és hirtelen megint beborította a szárnyával a fejét.– Szigetünk harmadik alaptörvénye értelmében (Az árulót

elfelejtjük! – hangzott vissza Valentin fülében a Cocó hangja) álld 136kia büntetést! Harminc ló jutott végveszélybe miattad, mert hiúságbólnem ügyeltél a Tükör jelzéseire, hanem magadat nézegetted bennefolyton, s nem rajtad múlt, hanem a János figyelmén, hogy megmaradt az életük, és most biztonságban élhetnek hazánkban. A törvény értelmében lépj a Tükör elé, és mutasd meg neki magadat!

Ó be borzalmas volt! Lukács odatántorgott a Tükörhöz. Az jólmegnézte, sokáig, mereven.

– Felejtsd el! – mondta Harisnyás lassan, a Tükör felé hajolva. – EzLukács, az áruló. Felejtsd el! Ne ismerj rá! Ne lásd meg többé! Ha

bajba jut, ne jelezd a számunkra! Lukács nincsen. Nem ismered. Ne vedd észre!

Lukács sírt. Valentin is, majdnem. A Tükör egy darabig még villogott, villogott, aztán hirtelen lecsukta a szemét és elsötétült. Mireújra elkezdtek rezegni apró, fémes hullámai, mindenki tudta, hogy nem látja már Lukácsot, nem ismeri meg, nem veszi észre soha többé.

Harisnyás most egy mikrofonra hajlott, s Valentin kettőzve hallottaa hangját, az élő hangot, bent a teremben, s a gépit is, kintről, a Szigetutcáin elhelyezett hangszórókból.

– Szigeti polgárok! Hazánk harmadik alaptörvénye értelmébenelfelejtjük Lukácsot, az árulót. Míg áthalad köztetek, mégmegismeritek, de attól a perctől fogva, hogy Lukács a repülőtérenfelszáll a Viharfülöpre, amely abba a körzetbe viszi, ahol harminc állathalálveszélybe került miatta, s ott minden védelem nélkül, azemberek világában, egyedül az emberek kegyére bízva folytatja az

életét, elfelejtitek őt, és nem emlékeztek rá soha többé.



A szertartásnak vége volt. Lukács nem nézett senkire. Egy kígyó vezette el, Harisnyás sápadt volt, mikor lejött az emelvényről. Beszéltegypár szót még a belügyminiszterrel, aztán mindjárt 137 a kocsijátkérte. Mindenkit nagyon megviselt ez a jelenet. Kinn az utcán halálos

csend volt: az imént futott el a Külügy kocsija Lukáccsal a Viharfülöpök repülőtere felé.– Nincsen bocsánat? – kérdezte Valentin Kandúrkától.– Nincs – mondta Kandúrka. – Ez a törvény. Elfelejtjük őt, mintha

nem lett volna. Persze, nemcsak ennyiből áll ez. Ha még valamikor azéletben valamelyikünk találkozik vele, nemcsak hogy nem ismer rá,de nem látja meg. Üres levegő lesz majd a helyén. Ha akarnánk, sesegíthetnénk rajta.

– Jaj, de nehéz percek! – mondta János. Ő is sápadt volt ésszomorú.

Nem beszéltek meg semmit másnapra. János elköszönt arepülőtéren, Valentinék felszálltak. Harisnyás és Kandúrka arról

beszéltek, hogy a jövő héten Zombbiék minden állatát áthozzák aSzigetre. Nem is volt még késő, öt óra múlt. RemélhetőlegSzakácsnéni elaludt már, szegény. Már jó ideje szálltak, mikor

Valentinnak eszébe jutott valami.– Vajon megérkezett-e már szegény Lukács? Előttünk indult el.Harisnyás udvariasan elmosolyodott, mint aki nem tud nyilatkozni,

mert nem ismeri a tárgyat. Kandúrka ráemelte gyönyörű szemét:– Ki az a Lukács? – kérdezte, és akkor Valentin nem szólt többet

hazáig.

138

XIIIMindenképpen nehéz nap következett, főleg, mert szó sem lehetett

arról, hogy nyolcig aludjanak. Hat óra után nagy ajtócsapkodás ésszaladgálás kezdődött, Valentin eleinte megpróbálta a fülére húzni atakarót, Kandúrka meg elbújt a párnák alá, de ez sajnos, nem segített.

Valami nagy esemény volt készülőben, mert hét óra tájt egyszer csak

berohant a néni a Valentin szobájába, felrántotta a függönyt, s aztkövetelte, azonnal mosakodjék, induljon ki a teraszra, ma vele akarreggelizni. Valami gyöngédség vett rajta erőt? – töprengett Valentin,míg pucér talpát a kádhoz csattogtatta, s ugrált és prüszkölt a zuhany alatt – vagy csak egyszerűen nem akar egyedül lenni? Ginevra, mígledörzsölte róla a vizet, elárulta, hogy ma van a tárgyalás, a nagy tárgyalás az állatvédőkkel, mára idézték a nénit a törvényszékre. A

bírósági döntéstől függ minden további. Ha rossz a döntés… –Ginevra a vállát vonogatta. Azt mondta, ideje is lesz már az

intézkedésnek, mert nemsokára letelik a két hét, ameddig még őnáluk maradhatnak, és aztán mi lesz Valentinnal. Aggodalmában és



szeretetében úgy megdörzsölte a Valentin fülét, hogy majdnem akezében maradt.

A reggelin, a Valentin nagy ámulatára, Ügyvédbácsi is részt vett.Mennyire magyarázta pedig, hogy keressen a néni más ügyvédet! Úgy

látszik, meggondolta. „A vállalat, kérem! – mondta Ügyvédbácsi. –Csakis a vállalat érdeke vezet, kérem. Még ha egyesek kételkednek is benne.”A néni állította, hogy egyáltalán nem ideges, de iszonyúansokat evett, mindent összevissza, pe 139dig nem volt szokása. Nyolckor

volt a tárgyalás, háromnegyed nyolcra vitte őket Gabriel atörvényszékre.

A telefon valamikor kilenc tájban szólalt meg, és Valentin vette fel.Professzorbácsi beszélt, aki Lavinia nénit kereste, s azt az üzenetethagyta a számára, hogy tárgyalás után azonnal hívja fel őt akórházban. Hogy Mami hogy van? Jól, persze, és csókoltatja

Valentint.Professzorbácsi még sohase telefonált, és Mami nem lehet jól.

Minek nézik őt, butának? Kandúrka már ajánlkozott, hogy ismétkimegy a kórházba, s hívta Valentint, menjen ő is vele: ha mártelefonáltak, akkor valami fontos dolognak kell lennie, amikormeghallották a kertből Ginevra félig dühös, félig nevető csatítását.

– Ni, a büdös kutyája – mondta Ginevra –, csak ül és vigyorog, és akerítést karmolássza. Ísz innen! Mit bámulsz? Tán bejönnél?

Harisnyás, bár utóbb megvallotta, hogy ez nagyon kínosan

érintette, kénytelen volt a farkát csóválni.– Éhes vagy? – szelídült Ginevra, akinek a legjobb szíve volt a

világon. – Már régen nem láttam azt a topa harisnyás lábadat. Na várjál!

Kirepült egy csont. Ó, milyen felháborító! Elég piszkos volt, Ginevraa szemétládából halászta ki, Harisnyás savanyú arccal a szájába vette,és újra megcsóválta a farkát.

– Na, ez nem elég? Talán a barátodat lesed? Kandúrka!Repült Kandúrka, Valentin meg a nyomában. Volt egy kis

vitatkozás azon, be lehet-e engedni egy idegen kutyát („De nemidegen, Ginevra, hát tudja, hogy hetek óta járkál ide!”), s hátha

veszett („Hogy lenne veszett, nem ilyen a veszett kutya!”), még majdmegmar valakit, vagy összerondít mindent stb. stb. Végülmegegyeztek abban, hogy a kutyát nem szabad bevinni a lakásba, méga garázsba se, de hátul a kertben játszhatnak vele.

140

Hátramentek a ribizlibokrok mögé, Harisnyás odáig a szájában vitte az undok csontot. Mikor végre eltűntek a Ginevra szeme elől,

Harisnyás és Kandúrka gödröt ástak, és eltemették a rossz szagú valamit. Valentinnak nem volt nagyon jó kedve, de nem tudta



visszafojtani a nevetést, ha arra gondolt, hogy szegény Harisnyástcsonttal kínálták. Megeresztette a locsolócsapot, hogy a nagykövetkiöblíthesse a száját, és kezet moshasson Kandúrkával. Végrekiderült, minek köszönhetik a váratlan látogatást.

– Megjött a posta – újságolta Harisnyás. – Az esti Fülöp-járat viszitovább. A sarkvidéki követségünk küldte. Ez az utolsó, az ezredik vegyszer, amit még nem próbáltak ki. Fehér tégelyben van, és szintenincs is súlya.

Az ezredik vegyszer! Valentin elpirult, aztán elsápadt. A szert, amimeggyógyítja Mamit – emlékezett Harisnyás testvérének, a szigetiprofesszornak a szavaira –, onnan lehet megismerni, hogy kékre

válik, olyan színű kékre, amilyet még nem látott ember, Sziget-kékre.Senki se tudja, melyik az a vegyszer, amelynek a hozzáadásávalmegjön az orvosság hatóereje, a Sziget-kékség. Ez az utolsó, amit még

nem próbáltak ki. Ha használ, Mami meggyógyul. Ha nem használ…– Használnia kell! – mondta Harisnyás komolyan. – Az Ubisok

még sose tévedtek: ha ilyen orvosság van, akkor vegyszernek is kelllennie, ami hatásossá teszi; 999-et már kipróbáltak. Ez az egy vanmég hátra, hát ez az igazi.

Hanyatt vágta magát a kavicsos úton, mert Ginevra megjelent a Valentin délelőtti pohár tejével. Valentin elkezdte gyúrni a hasát,mint egy igazi kutyának, Kandúrka pedig nagyot ásított, ezúttalszívből, mert valóban álmos volt és a derekát egyengette. Ginevra

megbökdöste a cipője orrával a Harisnyás nyakát, azt mondta neki,„jó kutya”; ahogy már szokta, hirtelen ellágyult, 141 Valentint ismegsimogatta, és megdicsérte, hogy jó fiú, nem olyan, mint aszomszéd utcában a gonosz osztálytársai, akik egész reggel hajigáltak egy ártatlan madarat, csupa vér szegénynek a nyaka, tán a lába iseltörött.

A Harisnyás hírére Valentin egy kicsit elevenebb lett. Este a Fülöpelviszi a futárcsomagot, hajnalra kész az orvosság, kész kell lennie, haez az utolsó kipróbálatlan vegyszer, s akkor Mami talán már holnap…Ó! Most kiáltani kellene egy nagyot, énekelni! Akkor Lavinia nénielmegy innen, és minden éppen úgy lesz, mint régen. Egyszerremegszabadult a nehéz, gonosz gondolatoktól, s minden figyelme arrafordult, amit Ginevrától hallott. A szomszéd utcában madaratkínoznak. Harisnyás is elkomorodott. Kandúrka meg már szaladt is akapu felé. Hát jó, mondta Ginevra, kimehet, megnézheti, mi lett amadárral, belőle úgyis állatdoktor lesz, mert többet van velük, mint azemberekkel. De veszekedés ne legyen ám, és a madarat, ha ugyan élmég (a fűszeres előtt, azon a nagy platánon gubbasztott a nyomorult),haza ne hozza ide, mert az ő házuk nem állatkert!

Mikor becsukta mögöttük a kaput, megveregette Harisnyás hátát,aki szomorúan mosolygott, és a köténye zsebéből feldobott neki egy



fél kockacukrot. Harisnyás komoran elkapta, elszaladt vele, a sarkontúl aztán kiköpte. Utálta a cukrot. Jó messzire elhallott még a Ginevrakiabálása, hogy Valentin persze azért elhozhatja az istenadta férgét,előbb-utóbb úgyis ispotály lesz a házuk, ő tudja előre. Kandúrka

összekacsintott Valentinnal: mind a ketten nagyon szerették Ginevrát.Boltosbácsiék előtt nem volt csődület, csak az utca megszokott

forgalma bonyolódott. Gyereket egyáltalán nem lehetett látni, ugyanmiért is volnának itt az utcán, mikor lent lehetnek a parton. A boltajtónyitva volt, a Kopaszbácsi felesége vásárolt bent. Valentin beköszönt.Kandúrka felugrott a kerítésre, onnan nyújto 142gatta a nyakát, denem látott semmit. Harisnyás megkerülte a platánfát, de csak a fejétrázta. Valentin is nézelődött egy darabig, aztán szólt Kandúrkának,hogy menjen haza, nincs itt semmi érdekes. Sajnálták az ismeretlent,

s abban reménykedtek, hogy majd csak kapnak még hírt felőle, talánaz Ürge Kálmán útján. Persze, lehet, hogy valami jószívű ember –ilyen is van! – pártulfogta.

Harisnyás búcsúzott, arra kérte őket, ha lehet, a szokottnálkorábban találkozzanak a Követségen, mert ma Ofélia esküvőjétünneplik a Szigeten, s a laboratóriumból még oda is el kell mennie.

Valentinra mindenki számít, elvégre ő majdnem családtag, Cocómiatt. Cocó fehér matrózruhát kapott az esküvőre, s jó, hogy el nemfelejtette, kivételesen talán Valentinnak is ünnepélyesebben kellene

öltözködnie mára. Valentin elképzelte Cocót fehér matrózruhában. Hát hiszen ezennem múlik, felveheti ő is a fehér ruháját, bár hogy aztán este hogy lesza kilopózás, pláne korábban a szokottnál és ünneplőben, azt mégegyelőre egyikük se tudta. Törte a fejét, mint csináljon este? Hány órára ígérheti? Felnézett a villanyoszlopra, az órára, s akkor hirtelenelkiáltotta magát, mert a villanyoszlop tetején megpillantotta amadarat, akiről Ginevra beszélt. Olyan csapzott, sáros, véres,nyomorult volt, hogy Valentin nem tudta megállapítani, milyenfajtamadár. Nagyobb volt valamivel a galambnál, de nem volt

galambformája. A feje nem látszott, azt eldugta a szárnya alá, s ez aszerencsétlen, lemondó mozdulat emlékeztette Valentint valakire,csak azt nem tudta, kire. Kandúrka és Harisnyás hűségesen követték a tekintetét.

– Ott – mondta Valentin –, ott van szegény!– Hol? – kérdezte Harisnyás, és kimeredt a szeme az erőlködéstől.– Ott, az orrod előtt, a villanyoszlop tetején! Nem látod, Kandúrka?

143

Kandúrka összeráncolta a homlokát, úgy bámult fel, aztán megráztaa fejét, és azt mondta csalódottan, nem lát senkit, Harisnyás is azt



mondta, hogy ő se lát, csak néztek összevissza a téren minden házra,ereszre, fára, a villanyoszlopra is, de hasztalan. Valentin csak kiabált,mutogatott, és akkor odajött két felnőtt, azok is sajnálták a madarat,de nem csináltak semmit, csak sajnálkoztak és továbbmentek, és

mikor Harisnyás és Kandúrka egyre értelmetlenebbül néztek rá, Valentin egyszer csak megértette, hogy hiába mutogatja ő a madarat a barátainak, azok nem fogják meglátni soha, Harisnyás és Kandúrkaszemének üres levegő rezeg az óra tetején. Akkor tudta már, ki az amadár ott, és hogy került oda.

Megállapodtak, hogy Valentin vacsora után azonnal elindulKandúrkával. Valentint az orvosság reménye roppant önbizalommaltöltötte el. Elvégre ez a legutolsó ilyen este, holnap már mindent ellehet mondani Maminak, és holnaptól kezdve nyíltan és engedéllyellátogathatja a barátait. Harisnyás visszament a Követségre, Kandúrka

meg Valentin pedig haza. Kandúrka nagyon sajnálta, hogy nemtalálták a madarat, de remélte, hogy még előkerül. Valentin éppenazon törte a fejét, 144mit csináljon, pontosabban mit tehet a Lukácsérdekében, amikor megismerte a Gabriel dudálását. Gyorsankinyitotta a kaput, és a kocsi begördült. Ügyvédbácsi kisegítetteLavinia nénit, felmentek az irodába. A néni sápadt volt, nem köszöntsenkinek, Ügyvédbácsi időnként megköszörülte a torkát, és szinténnem látszott valami vidámnak. Gabriel azt dünnyögte a garázsba,hogy a nénit iszonyú pénzbírságra ítélték állatkínzás miatt, és minden

vádpontban elmarasztalták, hogy Felügyelőbácsi és Hubert is ellene vallott, sőt a Város fel is bontotta a velük kötött szerződést. Az egésznagyon nagy szégyen Lavinia nénire. Ezzel különben az ő dolguk ismegoldódott, mert Lavinia néni ezek után bizonyára nem marad a

városban, s akkor Felügyelőbácsi is, ők is maradhatnak a helyükön,nem kell más állásba menniök.

Valentin elgyönyörödve hallgatta, csak az ijesztette meg, hogy mikor Gabriel sok szünet, dörmögés, vállvonogatás és dünnyögésután befejezte a beszámolóját, Szakácsnéni elsírta magát, s valamiolyat mondott, hogy ez eddig mind jó, mind szép, de hátha mégis új

hely után kell nézniök, és akkor ugyan mi lesz ezzel a kisbáránnyal itt.Ginevra ugyan azonnal felcsattant, hogy ne huhogjon, mikor semmioka nincs rá, de Valentin azért csak elkedvetlenedett megint, mertnagyon jól tudta, hogy ő az a kisbárány, akinek a sorsán Szakácsnéniaggódik, s azt is tudta, mire céloz, amikor új helyről beszél. Aztánmégis megvigasztalta magát azzal, hogy Szakácsnéni még nem tudja,hogy Mami holnapra már egészséges.

Kandúrka bement Gabriellel a garázsba, lefeküdt az autó ülésére,Gabriel még a pokrócot is ráborította, hogy melegebb legyen.

Valentin felment a házba, hogy megnézze, kéznél lesz-e a fehérruhája, s hogy pénzt vegyen ki a perselyéből, mert azért nászajándék



nélkül mégsem mehet esküvőre. Mit visz az em 145 ber egy oroszlánnak nászajándékba? Bár megkérdezhetné valakitől! Előbb agardrobszobába ment, s meggyőződött róla, hogy a fehér ruha frissenmosva, kivasalva, ott lóg a szekrényben. Éppen indulni akart a

szobájába, hogy kibontsa a perselyét, mikor valami különös hangmegállította. A gardrobszoba egyik ajtaja a Mami szobájába nyílt, s asajátságos hang a Mami szobájából hallatszott. Szomorú, öregeshüppögés volt: Lavinia néni sírt.

„Hallgatózni illetlenség”– tanította Mami. Valentin nem akartilletlen lenni, tulajdonképpen nem is volt kíváncsi. Ha nagyonfigyelmesen magába nézett volna, rájön, hogy csak azért akartottmaradni, mert ha valakit sírni hallott, mindjárt iszonyúandagadtnak érezte a saját torkát is, még akkor is, ha nem szerette azt,aki sírt, és ilyenkor mindig azon kellett gondolkoznia, nem tudna-e

segíteni rajta valamiképpen. Csak állt hát a kis gardrobfolyosón, ésmost már az Ügyvédbácsi kurta köhögését is hallotta.

– Emiatt kár izgatnia magát – mondta Ügyvédbácsi. – A pénz jön-megy. Nagy összeg, de nem teszi tönkre.

A néni, bent, kifújta az orrát.– Maga mindig olyan ostoba volt – mondta a Valentin nagy

elképedésére –, már negyven évvel ezelőtt is olyan ostoba volt. Sohanem tudta elképzelni, mi jár az eszemben. Azért sírok, mert nemtudom folytatni ezt az átkozott munkát. Azért sírok, mert nekik lett

igazuk – megint kifújta az orrát.– Míg ez a munka folyt, mindig lehetett veszekedni meg vitatkozni,

volt értelme felkelni, nekiindulni a napnak. Most ujjal mutogatnak rám, a szerződésemet is felbontották. És mindez a nyomorult lovak miatt!

– Vitatkozni, veszekedni mindig nagyon szeretett – mondtaÜgyvédbácsi valami olyan félig komoly, félig mókáshangon, 146amilyet Valentin sose hallott tőle. – Az üzleti életet isnagyon szerette.

– Hát persze – mondta a néni –, valamit szeretni kell.Csend lett. Ügyvédbácsi megint köhögött.– Pedig nem ártana, ha valami más is érdekelné – mondta. – Annyi

árvagyerek van, annyi beteg, elhagyatott öreg, Lavinia. Valentin leste, hogy fog felcsattanni a néni erre a borzasztó

bizalmaskodásra, de a válasz csendes volt.– Én nem tudok jó lenni senkihez. Anyám meghalt pici koromban,

apám meg nem jóságra nevelt, hanem üzletembernek. Ne prédikáljonitt nekem árvagyerekekről! Nincs tehetségem az érzelmességhez.

Torokköszörülés, köhögés.



– Azt tudom – mondta Ügyvédbácsi nagyon lassan. – Úgy rémlik…úgy emlékszem, ha szabad rá emlékeztetnem, hogy… volt valaha

valaki, aki nagyon ragaszkodott magához. Én tudok egy kezdőügyvédről…

Semmi „asszonyom”! Semmi „ügyvéd úr”! Ki hitte volna, hogy Ügyvédbácsit Artúrnak hívják? Vajon Mami tudja, hogy Lavinia néniezért nem ment hozzá Ügyvédbácsihoz, mert annak nem volt pénze?

A néni meg mindenáron pénzt akart, még többet annál, mint ami neki van, egyre többet? És hogy Lavinia nénit addig tanítgatták otthonarra, hogy csak az üzletet szabad igazán szeretni, míg annyiramegtanulta, hogy másra már nem is tudott gondolni? Meg hogy mindennek megvan a maga magyarázata, de ki gondol pénzre megüzletre meg a dédapára, mikor Lavinia néni jut az eszébe?

Nem. Ezek után igazán illetlenség lenne ittmaradni.

– Most már mindegy – mondta Lavinia néni, és kifújta az orrát.– Most már mindegy – mondta Ügyvédbácsi is, és egy egész picit

sóhajtott.

147

Valentin lábujjhegyen visszament a szobájába, és megszámolta apénzét. Ginevra, akit a lomos-szobában talált meg, ahol a néni nagy

bőröndjét porolta – holnap visszamegy a néni birtokára, helyetteÜgyvédbácsi fog intézkedni a telepen! –, úgy gondolta, hogy mindennászajándék között, amit az esküvőjén kapott, legjobban egy termofornak örült, annak vette a legtöbb hasznát. Gabriel, amilyennagy darab, alapjában véve gyenge gyomrú. Hányszor segített rajta atermofor!

Valentin nagyon megkönnyebbült, és mindjárt el is ment hazulról,hogy megvásároljon estére. Egy kicsit nehezen találta meg atermofort, mert eleinte mindig rossz boltba ment be, női-divatkereskedésbe meg fűzőshöz, de végül mégis sikerült beszereznie.

Visszafelé szándékosan kerülővel jött, a téren át, hogy megnézze, mi van Lukáccsal, de a madár már nem volt ott az órán, és nem látszott

semerre sem.Még most se tudta, hogy fog este elszabadulni. Senki se volt beteg,

senkinek nem fájt a foga, a néni bejelentette, hogy az ebédlőben vacsorázik, nem a szobájában, és senki sem volt kimenős. Kandúrkaés Valentin nyugtalanul tanakodtak, mit csináljanak. Már eljött a

vacsoraidő, s még mindig nem jutottak semmire. A néni alig evett valamit, nagy csend volt a szobában. Mikor Ginevra leszedte azasztalt, Valentin valami olyanra szánta el magát, amit sohase próbált.

A néni leült újságot olvasni a kis lámpa alá, Valentin odaállt elébe.Eleinte nem vették észre, aztán a néni egyszer csak mégis ránézett aszemüvege felett, és megkérdezte, mit akar.



– Szeretnék elmenni ma este! – mondta Valentin, és nagyot nyelt azizgalomtól.

A néni nem válaszolt, csak nézett rá elképedve. Most már mindegy volt.

148

– Úgy szeretnék elmenni, hogy sajnos, nem mondhatom meg, hovámegyek, és azt hiszem, nagyon későn fogok hazajönni. De

becsületszavamra mondom, hogy fontos ügyben kell elmennem, ésnincs benne semmi rossz.

Mikor azt mondta: „Becsületszavamra”, odatartotta kis markátLavinia néni elé. A néni leeresztette az ölébe az újságot, és megfogta a

Valentin kezét. Valentin állta szisszenés nélkül, pedig reggelrajzszögbe tenyerelt és egy mély szúrás volt a tenyere közepén.

Jó volna a gondolatolvasó most! Mit gondolhat a néni? Csak álltelőtte, reménykedve és félve. Úgy szeretné elkerülni, hogy kimondja aMami nevét! Pedig talán elengedné a néni, ha tudná, miről van szó.De hinne neki? Még ha beszélhetne is ezekről a dolgokról, hinneneki?

A gondolatolvasó azt mutatta volna, hogy a néni Ügyvédbácsiragondolt, arra, hogy ugyan mit tenne most az ő helyében.Ügyvédbácsinak volt egy Valentinnál két évvel fiatalabb unokája,akiről gyakran beszélt a néninek. Az elképedve hallgatta, s mindig aztmondta Ügyvédbácsinak, majd nézze meg, mi lesz ennek a rontásnak és nagy szabadságnak a következménye. De Ügyvédbácsi csak nevetett, és egyszer el is hozta Totót, és a néni látta, milyentisztelettudó, okos, bátor, jól nevelt kisgyerek.

– Menj el! – mondta a néni kurtán, majdnem haragosan. Valentin alig akarta elhinni örömében. Rohant az ajtó felé, de a

néni szava visszahívta.– Most én vagyok érted felelős – nézett rá komolyan. – Ne hozz

rám több bajt, mint ami úgyis van. Valentin megígérte. Alig köszönt, olyan boldog volt. Ki

Kandúrkához! Készülődjék! Be a gardrobszobába, fel a fehér ru 149hát,a termofort és Kandúrkát a hátizsákba, pénzt autóbuszra aperselyéből – jaj, de boldog!

Ginevrát nehezen lehetett meggyőzni, sokkal nehezebben, mintLavinia nénit, s főleg a fehér ruha aggasztotta meg a hazatérésidőpontjának a bizonytalansága. Felajánlotta, hogy elmegy vele,küldte volna Gabrielt, csak nagyon nehezen és tiltakozva nyitotta ki akaput, a néni egyenes kívánságára, aki merevebb és ridegebb volt,mint bármikor, de akit Valentin most csókolt meg először életében

önszántából. Ezen Ginevra úgy elképedt, hogy elfelejtett



utánakiabálni és utánaszaladni, mikor Kandúrkával a hátán eltűnt asötét utcán.

150

XIV

János, a vőlegény tanúja – mirtuszágacska volt a kabátja hajtókáján– nem is kérdezte, hová vigye őket. A nagy elnökségi autó az Egyetemfelé indult, s míg futott, János elmesélte, hogy az esküvőt, ahogy márszokásos, az Elnökségi Palotában tartják, az a legnagyobb épület aSzigeten. Ilyen ünnepélyes eseményen minden szigeti lakos részt

vesz, kivéve persze, az ügyeleteseket. Emma például, a Harisnyástitkárnője, csak az eseményrögzítőn nézi majd végig; a Tükörnél, aklinikákon is van inspekció, az természetes. A laboratóriumok? Ó, egy Ubis mindig szolgálatban van.

Valentin megkönnyebbült. Mikor megérkeztek az Egyetemre, az volt az első gondolata, hogy személyesen adja át a szert, sőt meg is várja, míg az orvosság elkészül, de aztán mégsem így történt. Ahogy kiléptek a kocsiból, az izgatottságtól úgy elkezdett reszketni a lába,hogy alig tudott beszállni a liftbe. Úgy érezte, egy szót se tudna szólnimost az Ubisokhoz. Csak vigye be Harisnyás vagy János afutárcsomagot – be se megy, majd itt kinn vár valahol addig, míg a

vegyészek elkészítik a szert. Sápadt volt, Kandúrka bátorítóanszorította a kezét.

Persze, itt is megvolt mindennek a szabálya. Utóbb kiderült, hogy

nem is mehetett volna be a laboratóriumba, az Ubisok munkájátsenkinek se volt szabad megzavarnia. Különben is olyan mérgesgőzök, gázok szállongtak a levegőben, hogy a vegyészek is védőálarcalatt dolgoztak. A futárcsomag a Harisnyás aktatáskájából bátyjához,a professzorhoz került, aki a Valentin szeme 151láttára helyezte el afehér tégelyt a laboratóriumi ablak forgó korongjára, amely egy szempillantás alatt befordította a szert a laboratóriumba. Valentinlátta a címkét a tégelyen, az volt ráírva: Sarkvidéki Követség, Mami-ügy.

Félharisnyás azt mondta, nyugodtan elmehetnek, kell egy kis idő,amíg a szer elkészül; bekopogott az ablakon, hogy megtudja, mikorraremélhetik. Csak egy Ubis volt bent, az leemelte egy pillanatra azálarcát, és a laboratórium telefonjába belesuttogta, hogy nem tud időtmondani, hanem mikor elkészül, elküldi vagy elviszi az esküvőre,mihelyt a váltása megérkezik, addig csak szórakozzanak a többi

vendéggel.Nem volt igazi mulatság, pedig Valentin más körülmények között

nagyon élvezte volna. Az Elnökségi Palota díszterme zsúfolásigmegtelt szigeti lakókkal, Ofélia pedig, fehér koszorúja alatt, igazán

megnyerő látvány volt. Mire Valentinék odaértek, az 152esküvőhivatalos része már befejeződött, a díszterem kis emelvényén egy



sápadt őz zongorázott: műsor volt az Ofélia esküvőjének tiszteletére.Cocó csak úgy feszített frissen keményített fehér ruhájában. Attila – amegnyugodott, friss, jókedvű Attila – azt mondta, hogy olyanok ebben az egyforma ruhában ketten, mint a testvérek.

Harisnyás közben eltűnt. Cocó úgy tudta, hogy az elnököt várja.János is az előcsarnokban maradt, a mennyezetig érő tükörbengondosan megkefélte a bajuszát és a fülpamatait. Félharisnyásprofesszortársaival találkozott, valahogy ő is elszakadt tőlük. Valentinegy kicsit felvidult, mikor Gergelyt, Kelement és Arankát megtalálta.Kelemen rendkívül csinos volt frakkban, Gergely is feltűnőenkifényesítette a fején a pikkelyeket. Arankának csak egy mosolyra voltideje, mert szereplésre várt. Őz Ödön befejezte a zongoraszámát, a

balettkar, kedves kis hermelinlányok már felfutottak a színpadra. A balett után az Aranka szavalata következett.

Ofélia körme beleakadt a fátyolába, ahogy megtörölte a szemét.Micsoda jeles nap ez a mai! Valentin csak félszívvel figyelt,minduntalan a kijárat felé fordult a szeme, nem jön-e valamelyik Ubisaz orvossággal. Sajnos nem jött. Láthatólag ők voltak az utolsó

vendégek, utánuk már csak egyszer nyílt az ajtó, jó negyedórávalazután, hogy Valentinék megérkeztek. János osont be, utánaHarisnyás, és legutolsónak egy öregember. Nagyon magas, nagyomszikár, hosszú fehér sörényű férfi volt, Cocó hátranézett azajtónyílásra, s azt mondta, hogy ez az elnök.

Valentin arra gondolta, tréfál. Teljesen közönséges öregember volt,olyasmi, mint Boltosbácsi otthon a kistéren. És különben is senkinem állt fel, senki nem éljenzett, a műsor továbbfolytatódott, ha hátrais pillantott valaki, csak elmosolyodott, és már nézett is vissza aszínpad felé. Már csak azért se lehetett ő, mert 153nem ment előre azelső sorba, hanem mikor észrevett Valentin mellett egy üres helyet,leült mellé.

A kis békalány nem látott jól, felkéredzkedett az öregember ölébe.„Elnök, hogyisne – gondolta Valentin. Jó tréfái vannak ennek aCocónak!”A műsor befejeződött. Valentinnak ekkor eszébe jutott anászajándék. Megkereste a menyasszonyt, s közben azon törte a fejét,hogy adja át a termofort. Sajnos, nem volt külön ajándékasztal, amireletehette volna. Mit mond az ember ilyen alkalommal? Legjobb talán,ha semmit. Meghajolt Ofélia előtt, és átnyújtotta a csomagot. Oféliaelpirult örömében, láthatólag nem számított ajándékra. Mikorkibontotta a csomagot, és meglátta, mit kapott, még jobban elpirult,

bizonyára a váratlan örömtől, meg attól, hogy Valentin olyan jóleltalálta. Az öregember is odament Oféliához, megveregette a kezét,sok szerencsét kívánt. Ofélia könnyezni kezdett és meg154ölelte.

Valamit hebegett, hogy milyen sok szenvedés után érkezett el ez anap.



– Örülni sose késő! – mondta az öregember. – A végét nézd azeseményeknek, Ofélia! Fújd ki az orrodat, lányom, tönkremegy a szépruhád.

Kandúrka odalépett melléjük, meghajolt az öregember előtt, és

Valentin hallotta, hogy dorombol. Egek! Milyen népszerű ez akülönös öregember! Rosszkedvűen elfordult, a kijáratot nézte.Harisnyás megrázta a fejét.

– Nem mehetünk újra a laboratóriumba! – mondta. – Mihelyt kész,hozzák vagy küldik. Hallottad, hogy Danubis megígérte. Ne légy olyannyugtalan, nem tarthat már sokáig. Beszélj inkább az elnökkel!

Harisnyás halkan beszélt, de az öregember meghallotta. Odafordult Valentinhoz, aki a Harisnyás szavára valóban zavarba jött. Hát mégisaz elnök! De akkor miért olyan, mint egy akármilyen ember? Nincsegyenruhája, kitüntetése, nem is katona, kardja sincs, hogy az embermindjárt látná, kicsoda. Hogy beszél az ember egy elnökkel? Csak meg ne szólítaná! Sajnos, megszólította.

– Még nincs kész? – kérdezte, s valahogy egészen természetesnek hatott, hogy mindent tud. – Nagyon ideges vagy, látom.

Valentin lehajtotta a fejét. Csak kérdezzen ilyeneket, aztán majdelsírja magát, mint egy kisbaba. Legjobb, ha nem is válaszol neki.

Vajon sértődékeny egy elnök?Nem volt sértődékeny. Egy pillanatra ráejtette a kezét a Valentin

hajára, aztán már Cocóval beszélgetett. Kesely apóékat kérdezte, erre Valentin is odafigyelt. Cocó azt mondta, a hátsó szigeten vannak azüdülőben, nagyon jól érzik magukat.

Jól megnézte az elnököt megint. Hiába, akárhogy nézi, csak egy öreg bácsi, alighanem nagyon öreg, sokkal idősebbÜgyvéd 155 bácsinál. Hogy is magyarázta Bárány tanár úr a közismeretiórán? Hogy azelőtt negyvenkilenc évvel jött a szigetre, két kutyájával,azóta itt lakik, megtanította az itt élő meg a magával hozott állatokatmindenféle mesterségre, tudományra s lassan aztán kialakult a Szigetolyannak, amilyen most. Nagyon érdekes. Bizonyosan mérnök lehet

tulajdonképpen, különben nem tudta volna kitalálni azeseményrögzítőt meg a Tükröt. Illik megkérdezni egy elnököt, hogy alapjában véve mi a foglalkozása? Valentin úgy gondolta, nem illik.

Nem unatkozott, csak most először, mióta új barátaival érintkezett,nem tudott mit kezdeni közöttük. Most csak Mami volt benne, s olyanmindent áthatóan benne volt, hogy más számára nem is maradt hely a szívében vagy az érdeklődésében. Az elnök Kelement kereste valamimiatt, aztán Valentin elvesztette szem elől, mert egyre csak a

bejáratot figyelte. Nem jött senki. Egyszer csak János megrántotta akabátja ujját, s azt mondta, hogy az elnök felment a lakásába, s arrakéri őt, menjen fel hozzá.



Akármennyire olyan is volt az öregember, mint Boltosbácsi, azértmégiscsak az elnök volt. Valentin önkéntelenül körülnézett, hallja-e

valaki, hogy meghívták, és csodálkozik-e. Többen hallották, de senkise csodálkozott, a kis békalány azonnal ajánlkozott, hogy felvezeti. Ő

szerette volna, ha Kandúrka vagy Harisnyás is vele megy, de Jánoshatározottan kijelentette, hogy az elnök csak Valentint magát hívatta.Kandúrka megígérte, hogy ügyel az ajtóra, s azonnal értesíti, ha azUbis megérkezett.

Útközben, sajnos, kiderült, hogy az elnökhöz mindenki jár. Hol őhívatja egyiküket-másikukat, hol meg maguktól mennek, a kis

békalány is volt már, nem is egyszer, a múlt héten is volt, mertelvesztette a vonalzóját, és nem mert hazamenni. Neki csak nagymamája van, aki iszonyú spórolós és szigorú. Az elnök aztánadott neki egy másik vonalzót, és akkor nem volt semmi baj többé.

156

Sok-sok emeleten át futott a lift. Valentin emlékezett az épület beosztására, jól látta lentről is meg a Fülöpből is: a palota olyan volt,mint egy alul széles, felül elkeskenyedő üveg. Az üveg nyakában voltaz elnök magánlakása. Izolda, a békalány nem kísérte, csak a lakásig,

Valentin egyedül maradt egy gömbölyű üvegajtó előtt. Az ajtón nem volt csengő, s ahogy a kilincshez ért a keze, mindjárt ki is nyílt. Inas vagy szobalány nem látszott sehol, úgy látszik, az elnök egyedül él. Valentin átment az előszobán – igazán nem volt valami híres, inkább

szokatlanul egyszerű, az otthoninál is egyszerűbb; régimódi ruhafogas volt a falra szerelve, tükör meg esernyőtartó, de minden nagyonódivatú. Valentin illedelmesen kopogott, s mikor az elnök aztmondta: „Szabad!”, bement a belső szobába.

Ez volt az az üvegnyak, amely annyira felkeltette a figyelmet,mihelyt valaki a Szigetre érkezett. Tető, oldalfal, minden vastag,gömbölyű üvegből, néhány mindennapi használatra való bútor, egy nagyon pici íróasztal, egy heverő, három szék, egy telefon, egy eseményrögzítő. Csak virág meg könyv volt sok a szobában, különbenminden kevés, kép is csak kettő, két tájkép. Az elnök egy

karosszékben ült és pipázott. Valentin meghajolt, mint az imént Kandúrka, és önkéntelenül

megcsóválta a fejét. Az elnök elnevette magát, míg helyet mutatottneki maga mellett, egy alacsony kis széken. Sajnos, meg kellettokolnia, mi nem tetszett neki az előbb. Valentin megmondta, mert az

volt az érzése, hogy bár ebben a szobában nincsen gondolatolvasó, azelnök azért, ha akarja, meg tudja állapítania gondolatait. Az elnök még jobban nevetett, mikor megtudta, mi a kifogása.

– Minek nekem nagyobb íróasztal meg térképek a falra? – kérdezte,

folyton nevetve. – Nem szeretek én írni. És minek nézném a térképet?Nézik a miniszterek.



Valentin ezt nagyon helytelennek találta, és meg is mondta, hogy szerinte egy elnöknek óriási nagy asztalának kell lennie, 157 rengetegtérképének meg fegyverének. Az öregember a fejét rázta, azt mondta,attól nem függ semmi. Aztán jól megnézte Valentint még egyszer, és

Valentin érezte, hogy elkezdődik a tulajdonképpeni beszélgetés. Most,hogy itt ült a kis széken, abban a szobában, amely kívülről, lentről vagy a Fülöpből olyan titokzatosnak látszott, bármilyen nehéz is volt aszíve, és tele izgalommal, jobban érezte magát, mint lenn azünnepségen. Elmúlt a torkából a szorítás.

– Két dologról akartam beszélni veled – kezdte az elnök. – Az egyik sürgősebb, a másik még ráér. Elsősorban Lukácsról akartam veled

beszélni.Lukács! Ugyan hova szállhatott a villanyóráról? El akarta mondani

az elnöknek a mai találkozást, de az már tudta.

– Lukács a te városodban van – mondta az elnök. – A törvény nemengedi, hogy a mieink közül valaki észrevegye. De te meg fogod látni.Gondolkoztál már azon, hogy helyes-e a harmadik szigetialaptörvény?

Valentin tűnődött egy cseppet. Lukács miatt majdnem elpusztultCocó, Kesely apó és még huszonnyolcan. Lukács áruló. Az árulót elkell felejteni. Hogy ne lenne helyes?

– Azt hiszem – mondta az elnök elgondolkozva –, hogy talánmégsem az. Legközelebb, ha felülvizsgáljuk a törvényeket, azt fogom

ajánlani, hogy tárgyalják meg a módosítását. Igen, minél hamarabb.Talán egészen gyorsan, valami rendkívüli értekezleten. Hogy miért?Mert nagyobb szükségünk van egy olyan polgárra, aki az árulásáthőstettekkel teszi jóvá, vagy esetleg az életét is feláldozza a Sziget

védelmében, mint olyanra, aki feltétlenül elpusztul. A lehetőleggyorsabban intézkedni fogok. Remélem, nem halok meg addig.

– Csak nem fogsz te is meghalni? – kérdezte Valentinmegdöbbenve. (Micsoda gondolat! Csak nem hal meg egy elnök?)

158

– Dehogynem. Sajnos, nem is nagyon sokára. Már iszonyúanmegöregedtem.

Valentin rémülten nézte. Csak nem akar rögtön meghalni? Csak nem azért hívta?

– Egy-két év – Valentin megkönnyebbült –, s talán már nem is vagyok. Sebaj, lesz helyettem másik elnök, aki éppen így vagy talánmég jobban elvezeti az ügyeket. Ez lesz a másik dolog, amiről beszélniakarok veled, az új elnök személye. De előbb még térjünk visszaLukácsra!

Valentin elkábult. Ebben a pillanatban még Mami is messzebbrekerült a lelkében. Mit akarhat vele az öregember, mi a terve ezzel a



beszélgetéssel? Már nagyon öreg, gondoskodni akar az utódjáról. Hátpersze! Neki megvan a képessége, minden igazi barátja szigeti polgár– ó! Mit fog szólni Mami, ha megtudja, hogy ő lesz a szigeti elnök? A palotát egy kicsit át kell alakítani, neki több szoba kell, egy szoba

mégiscsak kevés egy elnöknek. Vajon Ginevrát is el lehet hozni? Éshogy lesz a tanulással? Csak nem járhat itt iskolába Cocóval, mikor őaz államfő?

– Figyelsz? – kérdezte az elnök. Valentin felriadt.– Szóval, vigyázz Lukácsra! A törvény még áll, de tudod, hogy

rövidesen módosítani fogjuk. Ha véletlenül azt látnád, hogy Lukácsmegtanult áldozatot hozni, vagy szenvedni másokért, akkor segítsneki, hogy életben maradhasson! Ha mást tapasztalnál, akkor, persze,hagyd sorsára. Megértetted?

– Hogyne – mondta Valentin, de a felét se hallotta. Legalább hétszoba kell, de nem itt, itt csak ez az egy helyiség van, érthetetlen.

Valahol a tengerparton kellene építkezni. Felhőn fognak járni. Deakkor mi lesz Gabriellel? Vajon Szakácsnéni megeszi a mesterségesdisznóhúst?

– No most a másik dolog – folytatta az elnök. – Ha meghalok, az újelnöknek azonnal el kell foglalnia a hivatalát. Jó figyeljrám, 159 Valentin! Nem szabad majd visszatartanod, se szeretetből,sem önzésből. Mindenki őt akarja, minden szigeti polgár, s a Tükörrámosolygott, mikor először meglátta. Ő nagyon ragaszkodik hozzád,

s habozni fog, hogy teljesítse-e a parancsot. De jönnie kell!Igazságosabb, jobb szívű elnöke nem lehet a szigetnek. Fogalma sincsróla, mi vár rá, neked se szabad megmondanod neki. Ám ha eljön azóra – majd megtudjátok a Követség útján –, akkor engedd őt útjára,és bátorítsd, hogy legyen ereje elhagyni téged.

– Kiről beszél? – töprengett Valentin. Két perc óta nem ért semmitaz egészből. Az elnök nagyon komolyan nézett rá, s akkor az a

bizonytalan érzése támadt, hogy az imént félreértett valamit. Márnyitotta a száját, hogy kérdezzen, mikor kopogtattak, s a megnyílóajtón belépett Kandúrka. Az elnök szeme megvidámodott, ahogy megpillantotta, s amint Kandúrka megállt előttük, Valentintegyszerre elfogta a szégyen, a pirulás, a zavar, a boldogság és alelkesedés, egyszerre tudott volna pityeregni és táncolni örömébenmeg restelkedésében, mert tudta már, hogy az elnök egyáltalán nemróla beszélt, ő csak Valentin, egy kisfiú, és hol van még az a pillanat,amikor rá fontos és nagyszerű dolgokat lehetne bízni, s hogy a Szigetelnöki tisztje Kandúrkára vár, az ő barátjára, erre a drágára, aki mostitt áll előttük, és a földre süti a szemét.

– Azt hiszem – mondta Kandúrka, és a szőnyeget nézte –, le kellene

jönnöd, ha itt már nincs szükség rád. Megjött Danubis alaboratóriumból.



– Nagyszerű! – mondta az elnök. – Csakhogy végre! No indulj!Tartsd eszedben, amit mondtam!

Valentin ránézett, mérhetetlen szomorúsággal. Mert ebben apercben ő többet tudott, mint az elnök. Tudta, amit Kandúrka nem

bírt vagy nem akart kimondani: hogy az ezredik szer se használt ésMaminak nincsen orvossága.

160

XV Visszafelé a felhőn nemigen beszéltek. Danubis búcsúzóul odaadta

a ledugaszolt, értelmetlenné vált lombikot, s Valentin csak ült a Fülöpsarkában, ki-kinézett az alattuk elmaradó tájra, és két térde közöttszorította a lombik nyakát. Harisnyás és Kandúrka nem mertek hozzászólni. Kandúrka közel húzódott hozzá, le nem vette róla a szemét,érezte bundájának kedves melegét. Harisnyás maga elé bámult,komor, töprengő pillantással, János idegesen gyújtogatta-oltogatta aszigeti lámpát.

Valentin sok mindenre gondolt, sok, egymással nem is összefüggődologra. Egy nyári délutánra, amikor elhagyta Mamit a strandon, éselőbb ért célhoz, mint ő, és Mami iszonyúan csalt, hogy ő nyerhessen.Harisnyásra, aki egyszer – milyen régnek tűnik, ha így visszagondol –ott ült egy pocsolyában a házuk előtt, Danubisra, aki az imént a vállát

veregette különös, karmos kezével, s azt ígérte, hogy új nyomonindulnak el, a futár már elröpült Egyiptomba, az ős orvosi

könyvekért, amelyek egy piramis belsejében vannak afalfestményeken – ezek az utolsó orvosi írások, amiket még nemtanulmányoztak át. „Van még remény!”– mondta az elnök is. Lehet, aszer is elkészül, csak éppen későn. Milyen az, ha az embernek semapja, sem anyja? Attól esetleg olyan rossznak lehet lenni, mintamilyen Lavinia néni. Lehet, hogy tíz év múlva már ő is rossz lesz,gyűlölködő, kapzsi, és Kandúrka egyáltalán nem fog barátkozni vele?

A Követségre érkeztek, és nem beszéltek meg semmit. Harisnyásannyit mondott, hogy majd értesíti az új kísérletek eredmé 161nyéről.Ezúttal nem hívta a Szigetre, s Valentin örült is ennek; nem akartmegbántani senkit, de úgy érezte, hogy most már azért inkább otthonmaradna. János csak köszörülte a torkát, ő se tudott mit mondani.

Elbúcsúztak. Harisnyás mintha mondott volna valamit, de Valentinnemigen értette. Csak később, mikor már csak ketten lépegettek Kandúrkával az erdei úton, akkor eszmélt rá, hogy Harisnyás aztmondta: higgyen neki, Mami mégis meggyógyul. Ő megígéri. Dehogy hisz neki. Dehogy hisz neki! Most megint nehéz volt jó szívvelgondolnia Harisnyásra. Mégiscsak miatta történt minden.

Mentek a mélységes sötétben, Kandúrka vezetett, ő látott a

holdtalan estében is. Még nem volt nagyon késő, elérik az utolsóautóbuszt. Ugyan mit mond majd Lavinia néninek meg Ginevrának?



Azt hitte, ma mindenki őt csodálja majd, mert hazahozta Mamit akórházból. Fáradt is. Álmos is. Minden olyan nehéz.

Az autóbusz ismét tele volt, Kandúrkát összenyomták ahátizsákban, minden majdnem olyan volt, mint a múltkor, csak

éppen a remény pusztult ki a szívéből azóta, hogy a Szigeten járt.Lassan lépegetett, mintha nagy súly volna a hátizsákjában,görnyedten, mint egy öregember. Vajon lefeküdtek-e már a többiek,

vagy még várják? Milyen kellemetlen lesz, ha már a kapubanmegkezdődik a magyarázkodás.

Nem kellett csengetni, nem is feküdtek még le. Sőt! A ház mindenablaka világos volt, egészen a kistérig elhallatszott az elcsendesültutcáról a kiabálás. Mindenki emelt hangon beszélt, felhevülten,ingerülten, még Gabriel is. A néni magasan, vékonyan, Ginevrarekedten, Szakácsnéni különös éneklő hangon, Gabriel meg mélyen,

lassan. Csattogás hallatszott, ablaknyitogatás. Valentinmeggyorsította a léptét, és Kandúrkát kiengedte a hátizsákból.

162

Kopaszbácsi kinn könyökölt a kerítésen, ráköszönt Valentinra.– De későn jön ma haza, Valentin! Iparkodjék már, segítsen, mert a

nagynénikét megüti a guta, ha így felizgatja magát.– Gyere! – sikoltotta a néni, ahogy meglátta a kertkapunál. – Te is

ilyenkor kérezkedel el! Még ilyet nem is láttam!

Mi lehet itt? Ginevra kezében kefeseprű, Gabrielnél egy hosszú vascső, Szakácsnéninél a rézüst, nagyokat üt bele a habverővel, anéninél meg egy hosszúnyakú esernyő.

– Félek, összetörtük minden csontját – mormogta Gabriel. – De hanem akar kimenni a buta!

– Nem látok semmit! – mondta Kandúrka. – Mit kergetnek ezek?Te érted?

Valentin értette. Fenn a szobája függönyrúdján, magasan amennyezet alatt, ott pihegett-lihegett Lukács. Lukács volt, bár elégnehezen lehetett megismerni, mert a fél szárnya törötten lógott le, afeje, a nyaka merő egy vér. Alatta az ablakpárkányon tollak hevertek,s a tépett, iszamós tollazatról le-lepottyant egy vércsepp a fehérablakdeszkára. Lukács már alig bírta tartani magát a rúdon,félrenyaklott a feje, de hiába nyúlkált utána és ütött a lábára Ginevraa pókháló-szedő, hosszú kefeseprűvel, csak kiáltott egy gyöngét, denem mozdult el.

Ginevra dühösen törölgette izzadt homlokát.– Kerek egy órája vesződünk ezzel a nyavalyással. Hát látott ilyet,

mondja? Ez az a nyomorult, akiről a reggel beszéltem, de csak nem

képzelte tán, hogy beszállhat mihozzánk a szobába, és itt maradhat



örökre. Még kinn a kertben a fán valahol, Isten neki. De itt? Éppenágyaztam, az ördög majd elvitt, mikor besuhant az ablakon.

Kandúrka a foszfort is kinyitotta a szemében, de látszott az arcán,hogy nem érti, mi a probléma.

Szakácsnéni verte az üstöt, a néni az esernyőt nyitogatta, Gabriellement a garázsba, hogy egy még hosszabb rudat keres 163sen. Valentin csak bámult felfelé. A madár hosszan nézett rá, lassan,nagyon lassan megfordította a fejét és megszólalt:

– Te vagy az a Valentin nevű fiú, akinek az anyja a kórházbanfekszik?

– De ronda hangja van! – mondta Szakácsnéni.Kandúrka rosszkedvűen kiment a kertbe. „Szemorvoshoz kell

mennem – gondolta zavartan. – Hihetetlen! Valaki van a szobában,

és nem látom. Most, amikor úgyis annyi a bajom, s fogalmam sincs,mit csinálunk Mamival.”– Én vagyok! – mondta odabenn Valentin. Lavinia néni csak

rábámult, nem értette mire felel.– Üzenetem van a számodra – folytatta a madár. – Már nagyon

régóta várok rád.– Csalja le! – mondta Ginevra. – Tán magára hallgat az istenadta.

Csalja le már valahogy!– Mondd neki, pi-pi-pi! – ajánlotta Lavinia néni, és fáradtan

leereszkedett egy székre.– Szállj le! – mondta Valentin, és alig tudta mozgatni a száját a

rémülettől. – Talán ha leszállnál, és kijönnél velem a kertbe…– Még ugyan megtiszteli – nevetett Szakácsnéni, és legyezte magát

a zsebkendőjével. – Hallod, te madár?– Nem tudok repülni – mondta Lukács csendesen. – Az a kövér

férfi eltörte a szárnyamat. Tedd alám a botot, abbanmegkapaszkodom.

– Ne bántsa már szegényt! – mondta váratlanul Ginevra, amikor

Valentin feltartotta a botot a függönyrúd mellé. A madár lassan,látható szenvedéssel, rákapaszkodott, Valentin így vitte ki a kertbe.

Valóságos diadalmenet kísérte. A néni Kandúrkát biztatta, hogy vigyeel a madarat, de Kandúrka nem jelentkezett, hátul a kis medencénél

borogatta a szemét kamillateával. Most lesz beteg, rémes, mikor a barátjának a legnagyobb szüksége van rá.

164

– Visszajövök! – súgta Valentin Lukácsnak. – Maradj itt a fán!Felsegítette a cseresznyefára, s mikor látták, hogy nem mozdul,

lecsillapodott a ház is. A kertben megmaradhat, ott nem piszkol – volta Ginevra véleménye. Végre mindenki aludni ment. Lavinia néni



motyogott valamit, hogy muszáj a házban rendnek lennie, Gabrielmorgott, dünnyögött, de voltaképpen mindenki szégyellte magát egy kicsit, hogy ilyen csúnyán elbántak a madárral. Persze a fürdés nemmaradt el, de Ginevra szerencsére beérte azzal, hogy Valentin a néni

engedélyével maradt ilyen sokáig, s hogy még mindig nem mondhatjameg, merre járt. Lavinia néni viszont be se nézett hozzá, a nyitottablakon át még sokáig lehetett hallani, hogy tárcsázik.

Valentin tudta, hogy a kórházzal beszél. Vajon kienged-e valaha agörcs a torkából?

A lombikot az ágya melletti kis asztalra állította, az Api képe alá.Ginevra ki akarta dobni, de utóbb megkegyelmezett neki. Ez is olyan

borzasztó volt, bár dobta volna ki. Mert mikor betakarta, Ginevrarekedt torkából egyszer csak kitört valami furcsa hang. Összecsókolta

Valentint, még a kezét is, mint valaha kisbaba korában, s azt mondta

neki: „Jaj, édes gyerekem!”– aztán sírva kirohant a szobából. Azthiszik ezek, nem tudja, mit jelent? A néni elhalasztotta a holnapiutazást. Azt gondolják, nem sejti, miért?

Milyen jó, hogy Kandúrka még mindig a szemét kezeli, legalábbnem kell magyarázkodnia. Kicsúszott az ablakon, a cseresznyefa alá.

Lukács már csak suttogni tudott, olyan gyenge volt. Valentin vizethozott neki a tenyerében.

– Nagyon megdobáltak reggel, és nem mertem a városban maradni– kezdte Lukács. – Messze kiröpültem a városból, túl a kertségeken.

Egy kórháznál álltam meg pihenni. Az első emeleten szálltam le egy ablakpárkányra. Meghúzódtam a virágláda mögött. Nem vettek észre.

165

Pihent egy kicsit. Kop-kop-kop – vert a Valentin szíve.– Sok orvos járkált ki-be, sok ápolónő. Csak estefelé csendesedett el

a szoba, akkor mertem beljebb menni. Egy nő feküdt a szobában ésnyitva volt a szeme.

A Mami szeme, ami olyan, mint a Valentiné, csak kék. Ginevraelfelejtett zsebkendőt kiadni reggel. Mindegy. Azért se fog sírni.

– Éhes voltam, és szerettem volna kérni a vacsorájából. Piskóta voltmellette, de nem nyúlt hozzá.

Lukács megint megpihent. Valentin most látta csak, hogy a lába is véres.

– Láttam, hogy nagybeteg, és gondoltam, úgyse kell neki.Felszálltam az éjjeliszekrényére, és ettem a piskótából. A nőelmosolyodott, és azt mondta, csak egyem meg az egészet nyugodtan.

Persze hogy ezt mondta. Mikor engedett el Mami étel nélkül éhesembert vagy állatot? Azért mégis kellett volna zsebkendőt hoznia.



– Értette a szavamat – mondta Lukács, és még beteg suttogásábanis benne volt a csodálkozás. – Értette, úgy, mint te. Neked megvan aképességed, hallottam a Szigeten. De nem tudtam, hogy neki ismegvan.

– Mit üzent Mami? – kérdezte Valentin, olyan nehezen, mintha seb volna a nyelvén.– Azt mondta, hogy még ma éjjel menj ki hozzá, mert látni szeretne.

Megígértem, hogy átadom az üzenetet neked, személyesen. Jómadárnak nevezett, megcirógatta a szárnyamat. Ezért jöttem. De méghajnal előtt ki kell érned, megértetted?

Hát szóval, akkor vége. Mami sose engedte éjszaka fenn lenni, mégkarácsonykor is le kellett feküdnie fél tízkor. Érti. Jó. Megy.

166

Már fogta a csatornát, hogy visszakapaszkodjék, mikor eszébe jutottaz üzenethozó. A madár félrebillent nyakkal, lehunyt szemmelgubbasztott. Szegény. Majdnem agyonverték miatta.

Valaki beszélt neki Lukácsról valamit, de most nem tud erregondolni. Érezte, hogy tennie kellene valamit a madár érdekében, deegyszerűen nem volt semmi gondolata. A rémület kitöltötte az agyát.Majd holnap. Most nem fontos semmi. Visszamászott a szobájába, és

behívta Kandúrkát.Ha Mami üzent, mondta Kandúrka, akkor induljanak azonnal.

Valentin összekapkodta a holmiját, tornacipőt húzott, ezkényelmesebb lesz és főleg nesztelenebb. Már nincs autóbusz, a Fülöpelment. Gyalog mennek. Oda kell érniök hajnal előtt. A kórház kívül

van a városon, nagyon-nagyon messzire. Valentin induláskor zsebredugta a lombikot, nézze meg Mami, legalább nézze meg, ha nem issegít rajta, lássa meg, hogy gondoltak rá.

167

Ilyen messzinek még sose tűnt a kórház. Kandúrka megpróbálténekelni, hogy könnyebb legyen az út, de aztán ránézett Valentinra,és elharapta a nótát. Csak mentek, Valentin kábult volt, mint valami

nagy betegség után. A Sziget, Ofélia esküvője, Danubis meg az elnök – micsoda nap! Mintha hetek óta nem aludt volna már. Mindegy, odakell érni még hajnal előtt.

Kandúrka félt, hogy nem engedik fel őket, s Valentin is aztgondolta, hogy baj lesz a kapunál. Közel volt a virradat, mikor utolsóerejével átkapaszkodott a magas kerítésen. Kandúrkának könnyebb

volt valamivel, de azért ő is húzta a lábát. Valentin jól ismerte a Mamiablakát, ott van a félemelet napozó terasza felett, ahol a sárga virágok nyílnak. A félemeletre egy jó tornász elég könnyen fel tud

kapaszkodni. Sajnos, a jó tornász most olyan fáradt volt, hogy állvaelaludt volna a parkban, de Kandúrka segített. Kandúrka lenyújtotta a



kezét, Valentin elkapta. Összeszorította a fogát, mikor a kőcirádák lehorzsolták a bőrt, a térdéről, s aztán már fenn is volt a Mamierkélyén. Csak csendesen, csendesen!

Bent égett az éjjelilámpa, és Mami ott feküdt, pontosan úgy, ahogy

Lukács mondta, nyitott szemmel, és az erkélyajtót nézte. Csakhogy nem volt egyedül, egy ápolónő bóbiskolt mellette. Kandúrka a szájáratette az ujját. Nem volt most idő vagy mód a magyarázkodásra.

Valentin odahúzódott az erkélyajtóhoz, egészen odalapult a falhoz,hogy meg ne lássák, Kandúrka pedig bement a szobába, az ápolónőmellé, és megcibálta a kötényét.

A virágládán át jól lehetett leselkedni. Mami egy egész picitelmosolyodott. Persze hogy megismerte Kandúrkát, hiszen öklömnyikora óta nevelte már. Most tudja, hogy Valentin se lehet messze, hogy

Valentin is itt van már valahol.

Az ápolónő felriadt. Dühös lett, mikor megpillantotta Kandúrkát.Kóbor dögnek nevezte, először az erkély felé űzte 168 volna, persze csak suttogva, mert nem mert hangosan beszélni Mami miatt, deKandúrka a folyosóajtó felé inalt, s az ápolónő azt nyitotta ki neki. Kiis ment utána, s akkor Valentin belépett, mert tudta, hosszú percekigcsalja majd a barátja maga után az ápolónőt, s addig ő egyedül lehetMamival.

Mami mosolygott, és egy egész kicsit felemelte a kezét. Most azt ismeg kellene mondani, hogy egész télen a mosdóba eresztette a

vitamintablettákat, mert utálta bevenni. Mindent meg kellenemondania, míg nincs itt a hajnal.– Szervusz, Tinti – mondta Mami nagyon halkan. – Szervusz,

Drágám! Vajon érthető az, amit beszél? Hogy Mami várjon egy kicsit, mert a

futár már elment Egyiptomba a falfestményekért, és Danubisnak vanmég reménye, és eddig is mindent elkövettek, nézze meg. Odamutattaa lombikot, a dugót valahogy kisodorta belőle.

– Ugye nem fogsz bőgni? – kérdezte hirtelen Mami.

De igen. Fog. Eddig még ment a dolog, eddig még minden ment. Demost már nem lehet tovább bírni. Mert ennek a mondatnak van egy másik fele is, amit Mami elhallgat, egy „ha”-val vagy „amikor”-ralkezdődő fele, és arra csak azt lehet válaszolni, hogy az ember csak sír,hetekig és hónapokig csak sír, sőt az is lehet, hogy egész életében ésörökre. Valentin végre, annyi kemény hallgatás után, sírva fakadt, éskönnyei elmosták a külső világot. Nem hallotta a folyosóajtók csapódását, amely elárulta volna, merrefelé játszik Kandúrkafogócskát a méregbe jött ápolónővel, nem hallotta a csengetést, ésnem tudta, hogy kinn az éjjeli portás kaput nyitott egy különös

vöröskeresztes autónak, s hogy amikor a kocsi ablakán Harisnyás



nézett felé, s az autóból Félharisnyás, Danubis és Gergely szálltak ki,nagyot ordított, és kirohant az éjszakába. Nem tudta, hogy Gergely kívül maradt a 169kapunál, feltette a portás sapkáját, és elkezdettkeresztrejtvényt fejteni, Harisnyás, a professzor és Danubis pedig

elindultak felfelé a lépcsőn. Nem látta, hogy az ajtó nyílik, hogy három fehér kórházi köpenybe öltözött barátja belép a Mamiszobájába, mert csak potyogtak a könnyei, a Mami arcára, a párnára,még a lombikba is. Csak arra rezzent össze, hogy Mami megintmegszólal, és beteg kis hangján csak annyit mond: – Ó de szép!

Erre mégiscsak felnézett. Mi az a szép, amit még ebben aziszonyatos órában is észre kell vennie? Mami nézett valamit, s azt a

valamit ő szorította piszkos, poros, összehorzsolt kezében. A lombik volt, amelyből valami soha nem látott színű kékség sugárzott, olyanerővel, hogy az éjjelilámpa fénye elhalványodott mellette. Élt a

folyadék, villogott, melegített, olyan volt, mint az ég, de olyan is volt,mint a tenger, mégse hasonlított igazában egyikhez sem, de benne

volt a világ minden kéksége. S akkor Danubis – most vette észre, hogy itt van – kikapta a kezéből a lombikot, magasra emelte, s különös,karcoló hangján azt süvöltötte: „Sziget-kék! Sziget-kék!”

Valentin hirtelen azt érezte, hogy kihúzzák alóla a földet, mintGinevra néha, tréfából, ha felszedi a szőnyeget takarításkor.Megkapaszkodott az ágy szélében, de még így is, a közelgő ájuláslebegésében is látta, hogy a professzor felkapja az éjjeliszekrényről a

kiskanalat, tölt bele a lombikból, Harisnyás pedig mondhatatlangyöngédséggel felemeli egy kicsit a Mami fejét, Mami megengedelmesen kitátja a száját, mint ő szokta, ha beteg, és lenyeli akortyot a kiskanálból.

170

XVI– Mélyet lélegzeni!… Mélyet lélegzeni! – hallotta valahonnan

távolról. Lélegzett egy nagyot, valami szúrós, tiszta szag jött azorrába, amitől egy kicsit köhögnie kellett. Csupa ismerős hang beszéltkörötte. Kandúrka azt mondta: „Nem aludt rendesen egy hét óta….

Teljesen kimerült…”Harisnyás: „A mai nap izgalmait se felejtsétek!”–„Csak bátran, mindjárt elmúlik…”– suttogott Félharisnyás, iszonyatosmessziségből hallatszott hangja, pedig érezte bőrén a leheletét, tehátmellette kellett lennie valamerre.

Mi lehet ez a kellemes, sima, hűvös, amin fekszik? Valami ütemes,surrogó neszt is érzékelt: jármű fut alatta. Mikor végre rájött, hogy autóban fekszik, s az autó szalad vele valahova, a hirtelenaggodalomtól kitisztult a feje. Hol van Mami? Hozzák ezek Mamit is?Elkezdett tapogatózni, de csak Kandúrka bundáját érte a keze.

– Ébredezik – mondta a professzor. – Nincs semmi baj.



Felnézett. A mentőkocsiban feküdt. Gergely mozdulatlanul,szelíden tartotta legalsó gyűrűjében. Mindenki feléje hajolt, ésmindenki mosolygott.

Kandúrkának reszketett a bajusza.

– Mami? – kérdezte Valentin.– Alszik – mondta Félharisnyás. – Meggyógyult. Reggel majd

hazajön. Már most is hazahozhattuk volna, de egy kórházban ilyenkormindenféle hivatalos dolgokat kell elintézni. S ezt mégsem lehet éjnek idején.

171

Valentin felkönyökölt, és hirtelen elpirult, megrázta a fejét. Elájult,milyen szégyen. Most látta meg Danubist, aki az autó sarkában ült, ésszámokat meg betűket írt a térdén egy noteszbe. Kandúrka később

elmesélte, hogy a Sziget-kék kémiai képletét próbálta feljegyezni.Hát igaz? Elhiggye-e? Hát sikerült? Mekkorát kurjantana, ha nem volna olyan gyenge! Igazán rémes, de csak suttogni tud.

– Egész biztos? – kérdezte Harisnyástól. Az bólintott, és iszonyúmegkönnyebbültnek és vidámnak látszott.

Azért nagyon jó volt, hogy kocsin hozzák haza, visszafelé mársemmiképp nem bírná az utat. Közben lassan pirkadni kezdett, mégszerencse, hogy náluk mindenki olyan jó alvó. A kocsi a ház előtt álltmeg, de nem nézett ki senki, és Valentint Gergely vitte be a szobájába,

mert ő volt a legerősebb, és ő járt a legnesztelenebbül. Valentinkérdezősködni akart, de nem volt rá idő, már hallotta is a motortávolodó neszét, és úgy maradt kettesben Kandúrkával, hogy el setudott köszönni a barátaitól. Egyáltalán, hogy kerültek ide ezek éppenma éjszaka? Kandúrkára nézett, aki a függönnyel bíbelődött.Kandúrka bizonyára fogja tudni.

Kandúrka tudta. Nem könnyen mondta meg, de mégiscsak megmondta. Valentin lehunyta a szemét, és egy pillanatig nagyoncsendesen feküdt. Most már érti. Egy módon meg lehetett volnamenteni Mamit orvosság nélkül is, és Harisnyás vállalkozott erre.

Danubis és a professzor ismertek egy olyan módszert, amellyel kilehet vonni valakiből a betegséget, és beoltani valaki másba.Harisnyás úgy gondolta, miatta történt a baleset; ha nincs másmegoldás, vonják ki Mamiból, hadd menjen haza egészségesen

Valentinhoz, s oltsák be őbelé. A Tükör azt mutatta, hogy… szóval Valentin úgyis tudja, mit mutatott. Sietni kellett. Danubius és aprofesszor vállalkoztak a műtétre. Gergely csak segítőnek jött, hogy minden simán menjen.

172

– És akkor mi lett volna Harisnyással? – suttogta Valentin.Kandúrka nem felelt. Valentin alapjában nem is várt választ. Jaj de jó,



hogy nem került ilyen szomorú dologra sor, és Mami holnap hazajön!Hát erre célzott a nagykövet, amikor a Fülöpön búcsúzáskormegnyugtatta!

– Igazán hazajön? – kérdezte megint gyanakodva.

Kandúrka nem nevette ki, azt mondta, hogy igazán hazajön.Kihajolt az ablakon, mert úgy rémlett, valaki sóhajtott a kertben. Nemlátott senkit. Visszafordult, hogy megkérdezze Valentintól, lát-e

valamit ő, de a Valentin feje már eltűnt a paplan alatt, csak egyetlenkis fürt kukucskált ki a párnán. Valentin aludt, s Kandúrkaleeresztette a függönyt, hogy ne zavara a hajnali fény.

Ilyen mélyen nem aludt még soha életében. Álmában sírt egy kicsit,szaladt, de minduntalan elcsúszott és nehezen tudott feltápászkodni,Kandúrkát látta, de Kandúrka nem tudott beszélni, és minden nagyodnehéz és félelmes volt. Azt is álmodta, hogy Ginevra sikoltozik, ésSzakácsnéni sír, hogy Gabriel nyomogatja a dudát, mint egy őrült, anéni kiabál, és azt is álmodta, hogy hirtelen rásüt a nap arcára, ésprüszkölni kell.

Felnézett, és meghallotta, hogy Ginevra lent sikoltozik az ablak alatt, hogy Gabriel újra meg újra megszólaltatja a dudáját,Szakácsnéni egyszerre sír és nevet, a szobájában levő függönytfelhúzták, egyenesen az orrára süt a nap, és Mami ott áll az ablakban,fejét csóválja, mosolyog, és a fehér párkányt tapogatja, amely csupakarcolás, és egészen megkopott az éjszakai utaktól.

Most már meg is lehetett csókolni egymást. Az ember, ha nagyonörül, nem viselkedik valami szellemesen. Valentin a Mami derekáhozfúrta a fejét, és csodálkozott, hogy kigyalogolni a kórházba vagy elmenni a Szigetre a Mami orvosságáért sokkal könnyebb, mintmondani valamit arról, milyen volt ez az időszak nélküle. Igazánszerencse, hogy Mami mindig szokta tudni, mit gon 173dol. Valentinsóhajtott egy megkönnyebbültet. Csak ne csatítanának ezek annyit akertben, hogy az ember belesüketül! Mami nem tud semmit aSzigetről, mindent el kell mondani neki, attól kezdve hogy Cocó

beleesett a gödörbe, és ő nekiindult az erdőnek.– Tessenek sietni, terítek reggelire! – kiabált fel Ginevra, és hosszú

hetek unalma helyett most vidám és izgalmas volt a fürdés megint,mert Mami vitte a fürdőszobába. Minden olyan volt, mint régen,Mami kétszer a víz alá nyomta a fejét, s ő ordított és forgatta aszemét, mert ilyenkor fóka volt, egy nagyon haragos fóka. Sajnos,csak rövid ideig lehetett játszani, mert Lavinia néni beszólt, hogy mégdélelőtt indulni szeretne, Szakácsnéni meg feljött a fürdőszobaajtajához, és sírt és rimánkodott, hogy a kuglófnak vége, ha nemszelik meg. Napozóban lehetett reggelizni, nem kellett felvenni az

undok vászonnadrágot, a Ginevra kedvencét, és Mami a régi helyénült, sokat evett, és kétszer is töltött a Valentin csuprába. A néni



viszont a teáját is alig itta meg, nagyon keveset beszélt, szinte csak annyit: meglepi ez a gyors gyógyulás, de igazán örül neki; bizonyosokokból megutálta ezt a várost. Mami álljon vissza minél hamarabbamunkába, mert ő elutazik.

– Ni – mondta Ginevra, azon a különös síró-nevető hangon,amelyen azóta beszélt, hogy Mami reggel hazatelefonált a kocsiért –,még mindig itt van az a madár.

Valentin letette a csészét és elkomolyodott. Lukács, akinek tegnapeltört a szárnya, valóban ott gubbasztott még azon a helyen, aholhagyták. A fejét bedugta a szárnya alá, s úgy látszott, már nem istörődik semmivel. Hát micsoda ember ő, hogy örömébenelfelejtkezett mindenkiről? Mami meggyógyult, s most egyszeribennem ismer kötelességet, elfelejti, mit bízott rá az elnök, elfelejti a

barátait, Kandúrkát – egyáltalán: hol van Kandúrka?

174

Kandúrka nem volt sehol, Lukácshoz pedig nem lehetett se szólni,se hozzáférni. A szóra nem válaszolt, s mikor Valentin le akartaemelni, vert egyet az ép szárnyával és jajgatott. Szakácsnéni úgy gondolta, hamarosan bevégzi, kár kínozni a szerencsétlent.

Látszott a Mami szemén, hogy nem ismert rá a madárra. Csak amikor Lavinia néni nagy kelletlenül elmesélte, milyenhajtóvadászatot kellett tartani rá tegnap este, s hogy csak a Valentinszavára lehetett lecsalni, mutatta elboruló arca, hogy most már

felismerte. Lement ő is a fa alá, szólt Lukácshoz. A madárfelborzolódott tolla megrezzent a hangjára, Lukács felnézett.Csodálatos, Maminak megengedte, hogy levegye az ágról. Lavinianéni, a Valentin legnagyobb meglepetésére, nem tett semmimegjegyzést, sőt közelhajolt a tányérkához, amelyből Mami megitattaés megmosdatta Lukácsot. Nézte egy darabig, aztán teljesen

váratlanul goromba pokrócnak nevezte Gabrielt. Ginevra kirohant aházból, és azt kiabálta, a néni maga mondta Gabrielnek, hogy mindenáron zargassa ki a madarat a szobából – Mami alig tudtalecsendesíteni őket.

Lukácsot lefektették egy párnára, Mami bekötötte a torkát meg alábát, nagyon nevetséges volt szegény, mert olyan volt, mintha sáljalenne meg lábszárvédője. A néni visszavonult készülődni, Mami meg,aki megígérte Professzorbácsinak, hogy sokat fog feküdni eleinte,ledőlt egy kicsit a szobájában. Valentin odaült elébe a szőnyegre éselkezdett mesélni. A nap megint olyan igazi volt, mint régen: Ginevraporszívózott és énekelt, Gabriel kalapált a garázsban, Szakácsnénicsörömpölt a habverővel.

Mami tudott a legbeszédesebben hallgatni a világon. Mikor valami

vidám dologról esett szó, még a hajaszála, minden foga is különnevetett, mikor meg szomorúról hallott, még a keze



is 175 elszomorodott. Valentin úgy gondolta, nagyon ügyesen elmeséltmindent, mert Mami csak ritkán szólt közbe, s akkor is csupalényeges dolgot kérdezett, hogy nagyon szorította-e a cipő, mikorLauretta volt, hogy Cocó mennyi ideig jár iskolába, és Kandúrka hol

tartja a ruhatárát. Ginevra néha beszaladt, mert a telefon szinteszakadatlanul csengett: hol Felügyelőbácsi jelentkezett, hol a kórház,hol meg Ügyvédbácsi. Kétszer, panaszolta Ginevra, valami gonoszkölyök tréfálhatott vele, mert csak nyávogtak a kagylóba. „Kandúrkapróbált hazaszólni!”– könnyebbült meg Valentin. Ugyan hol lehet, ésmiért nem jön már haza?

Valentin körülbelül a végére ért a történetnek, és éppen Mami vetteát a szót, hogy beszámoljon Lukácsról, és megbeszéljék, mi történjék ezek után a madárral, amikor meghallották a Postásbácsi szokottcsengőjelét: két hosszú és egy rövid berregést. Valentin kiszaladt a

postáért, de csak megtorpant a verandalépcsőn: mert Postásbácsimögött meglátta Harisnyást és Félharisnyást, akik be akartak surranni az ajtón. Szerencsétlenségre Ginevra is kinézett, s

biztatására Postásbácsi olyan ügyesen ugrott be, hogy a két látogatókívül maradt a kerítésen.

Ó, micsoda szégyen! Valentin már rohant volna ki, mikor valaminagyon különös dolog történt: a Professzor, aki járatlanabb volt azemberek világában, mint az öccse, türelmetlenül, kétszer

becsengetett. Akkor már gyorsan kellett intézkedni, mert kitört a

zivatar, Ginevra berohant a garázsba, és a belső keresztvassalelreteszelte az ajtót, Postásbácsi beugrott a konyhába, leverte arézüstöt, minden csengett, Ginevra meg bent sikoltozott a garázsban.Ekkor már nagyjából úgyis mindegy volt minden, legalábbfelállhattak a méltatlan négylábas helyzetből: a professzor ismétfelemelkedett a két lábára, fogta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és

bejöttek.

176

Persze, amióta Mami itthon van, minden egészen más. Mamimegnyugtatta Ginevrát, lecsillapította Postásbácsit és Szakácsnénit,

mindennek adott valami elfogadható magyarázatot. Ginevramondhatott, amit akart, a vendégeket a fogadószobába vezették be, smikor Szakácsnéni is azt kiabálta, hogy égbekiáltó dolog kóbor

veszett kutyákat beengedni, még akkor is, ha az egyik erre lóstathetek óta, Mami egész egyszerűen becsukta az előszobaajtót.

A két vendég helyet foglalt az asztalnál. Az első percekben kissémerev volt mind a kettő. Valentin utóbb megmagyarázta, hogy ruhanélkül kellett jönniök, s ez természetesen feszélyezte a barátait.Eleinte izgult, hogy Mami talán étellel fogja kínálni őket, de Mami

csak mosolygott a vendégekre, és eszeágában sem volt ilyenotrombaság. Nagyon megnyugtató volt, hogy hírt hallottak



Kandúrkáról: kilenc órakor rendkívüli elnökségi gyűlés volt aSzigeten, s erre, ezúttal először, Kandúrka is meghívást kapott.Rövidesen itthon lesz, talán már útban is van.

Hogy meg szabad-e kérdezni, miről folyik a tanácskozás? Hogyne,

ők végighallgatták a tanácsülést a távolbahallón, a Szigeten nincsenek titkos tárgyalások. Az árulóról szóló törvényt módosították. A mainaptól kezdve az áruló visszaszerezheti magának azt a tulajdonságát,hogy a polgárok számára megismerhető legyen: Kandúrka nagyonhelyeselte a törvénymódosítást, s az egész Sziget örül neki. Most azért

jöttek, mondta Harisnyás, mert Félharisnyásnak még van néhány orvosi utasítása a Mami számára. Jelentéktelen elővigyázatosságirendszabályok, de mégis meg kell tartani. Danubis, sajnos, nem

jöhetett, Gergellyel és Jánossal együtt visszamentek a Szigetre, azzal akorareggeli Fülöp-járattal, amely Kandúrkát a tanácsülésre vitte.

János különben még az éjjel elintézte a kagylóbontogató iskolások ügyét, visszautazott ő is.

177

A Professzor komoly beszélgetésbe merült Mamival. Harisnyás, akimég nem látta a házat belülről, szerette volna megnézni a Valentinszobáját, hogy feljegyezze, mekkorára készíttesse a rövidesenküldendő eseményrögzítőt. Úgy beszélték meg, hogy a gépezet a

Valentin szekrényének belsejébe kerül, és nem lehet nagyobb, mintegy fél kilós csokoládédoboz. Ha használni akarja, vegye ki, és

kapcsolja be a konnektorba. Szem előtt nem lehet, mit szólnaGinevra.– Itt szoktál kijárni éjszaka? – mosolygott a nagykövet és kihajolt az

ablakpárkányon. – Ezentúl ezeknek az éjszakai… –Elhallgatott és még jobban kidőlt az ablakon.– Ki ez a szegény, sebesült madár? – kérdezte meglepődve. – Sose

hallottam, hogy madár van nálatok.Harisnyás sose fogja megtudni, miért csókolta meg Valentin

jobbról-balról, s miért rohant végig énekelve a hallon és az előszobán.

Sajnos, a kertben nem az fogadta, amit remélt: valami borzasztófogadta. Mert Lukács is észrevette, hogy a nagykövet tekintete ráesett,s kétségbeesetten próbálta kibontani sebesült szárnyát. Mire Valentinkiért, már a földön vergődött, aztán egészen elcsöndesült.Zuhantában megütötte a fejét, és elvesztette az eszméletét.

Valentin a tenyerében vitte be a szalonba. A Professzor izgatottanállt neki az első segélynek. Kimentek a fürdőszobába, Mami elpirult,mert Félharisnyás azt találta mondani, hogy nagyon szakszerűtlenszükségkötés volt a madáron. Lukács rövidesen magához tért, s bár aszárnyát már megrögzítette valahogy a professzor, csapkodni ésmeneküli próbált.



– Mi van veled, szegény madár? – kérdezte Harisnyás szánakozva.– Én a Sziget nagykövete vagyok, ez itt Zakariás professzor, a bátyám,s akit itt látsz még – meghajolt Mami felé, s Mami egy kicsit bólintott,nagyon szép és kedves volt ebben a pillanatban –, mind szigeti polgár.

Nem hallottál még a Szigetről?178

– Mélyet lélegzeni! – mondta Félharisnyás. Lukácsengedelmeskedett.

– Nem hallott soha a Szigetről – mondta halkan Harisnyás. –Lehet, hogy a Követség mégis rosszul működik? Szegény madár.

Mami most váratlanul megszólalt.– Nem jól értettem az imént. Hogy is szólt az a törvénymódosítás?Nagyon kínos volt látni, hogy Harisnyás megütközve bámul

Mamira, s látszik az arcán a rosszallás, hogy mikor ilyen súlyos beteget kezelnek, hivatalos dolgokról kérdezősködik. Egyáltalán: őolyan világosan megmagyarázta az imént, miért nem figyelt.Ugyanakkor azonban csodálatos volt érezni a Mami okosságát éstapintatát, és tudni, hogy ami most következik, többet gyógyít majdLukácson, mint Félharisnyás minden kötése és kenőcse. A nagykövetudvariasan elismételte a törvényt, s erre csodálatosképpen, a betegsírva fakadt. Szegény Lukáccsal lenyelettek egy idegcsillapítót.Rémes, hogy olykor még Harisnyásnak se lehet megmondani a teljesigazságot!

A Professzor azt mondta, hogy Lukács, ha lassan is, és tökéletesensose, de meggyógyul. Aztán gondolniok kellett a búcsúzásra:közeledett a dél. Bent kellett elbúcsúzniok, hogy Ginevráék ne lássák.

– Ne haragudj – mondta Harisnyás, és megsimogatta a Mamikarját.

– Köszönök mindent, Harisnyás, köszönök mindent, professzor úr!– mondta Mami, és kezet fogott mindkettővel. A nagykövet még aztmondta, hogy Valentin tudja az utat a követségre, Kálmán pedigrövidesen küldi az eseményrögzítőt és a különleges telefont;

valahányszor látni akarnak valakit közülük, vagy a Szigetre menni, beszéljék meg a követséggel, vagy hívják fel valamelyiküket telefonon.Ginevra kint dolgozott a kertben, amikor 179a vendégek elmentek sikoltva ugrott vissza a garázsba, úgy félt a professzortól. Szerencséremost egyikük se keltett feltűnést, Valentin nyitotta és csukta az ajtót.

Alig mentek el, Lavinia néni kiabálni kezdett, hogy indulni szeretne.Gabriel morogva hordta a csomagokat, nem tetszett, hogy éppen ezena nagyszerű napon kell hazavinnie a nénit a birtokra, s nem örülhetegyütt a családdal. Ginevra elbújt a Valentin szobájában, hogy ne

kelljen kijönnie köszönni, s még a szelíd Szakácsnéni is magára húztaa konyhaajtót, és kikiabált, hogy senki be ne menjen, mert lisztet



szitál. Csak Mami volt kedves, megköszönte Lavinia néninek, hogy gondot viselt a fiára, és hogy ellátta az ügyeit a távollétében. Valentinnagyon hangosan köszönt, és meg is hajolt.

Gabriel kinyitotta a kaput. Valentin látta, hogy a néni még egyszer

visszanéz, hosszan néz rájuk, ahogy ott állnak a lépcső tetején,kézenfogva, az arca olyan, mintha mondani akarna még valamit, demégis hallgat, elfordul, baljával magához szorítja a kis bőrtáskát,amelyben az ékszereit meg a csekk-könyvét őrizte. Valentin sose láttaeddig, milyen iszonyúan öreg. „Kellene mellé valaki – gondolta –,

borzasztóan maga lehet. Talán egy kisfiú… Nem tudom. De nincssenkije. Csak a pénz.”Az autó elment, Ginevra, amikor látta, hogy elvonult a veszedelem, visszatért, a teraszra. Megállt a szék mellett,amelyen Lukács gubbasztott.

– Ezzel itt mi lesz? – kérdezte szokott, nyers hangján, s odabökött a

Lukács fejéhez.– Megtartjuk – mondta Mami –, nincs ennek gazdája, szegénynek.Ginevra fordult egyet, elegyengette a terítőt az asztalon.– Szedhetnénk beléptidíjat is, ha vendég jön – mondta, de Valentin

hirtelen ránézett, mert volt a Ginevra hangjában valami olyancsengés, amit soha nem hallott azelőtt. – Mi leszünk a fiók-állatkert.

180

Ránézett Lukácsra, Lukács meg vissza rá. Mami megfogta a

Valentin csuklóját, mindenki hallgatott egy pillanatig.– Nagyon összevertük – mondta Ginevra a hamutartónak. – Bénalesz ez, hiába kötözgették a szárnyát. Voltaképpen ellehetne odalennis minálunk.

Állával a szobájuk felé bökött, Mami hallgatott. Valentin se szólt.– Majd leviszem – mondta Ginevra harciasan, mintha valaki

vitatkozott vagy ellenkezett volna vele. – Pedig csúf egy madár!– Te se vagy valami szépség – szólalt meg váratlanul Lukács.– Még a hangja is kellemetlen – rázta a fejét Ginevra.

– A tied se kellemesebb – mondta Lukács sértődötten.181

– Borbálának fogom hívni – határozta el Ginevra. Valentin voltaképpen meg volt hatva, de majdnem kitört belőle a nevetés.

– Lukács vagyok, és fiú vagyok! – mondta Lukács ingerülten.– Na gyere, Borbála!Ginevra óvatosan – de milyen óvatosan – alányúlt a Lukács

összetört testének és felemelte. Lukács szeme megrebbent, de bizalommal elfeküdt a tenyerében.



– Miért nem tudsz beszélni, buta? – kérdezte Ginevra olyangyöngéden, hogy Szakácsnéni, aki ismét kikönyökölt akonyhaablakon, csak úgy nyújtogatta a nyakát, hogy közelebbről lássaezt a csodát. – Beszélgethetnél velem.

– Hát süket vagy te, fiatal nő? – rebegte Lukács, és megint lehunytaa szemét, mert nagyon fáradt volt.– Pityeg a ronda! – mondta Ginevra önfeledten, és befutott

Lukáccsal a szobájukba.– Hol van Kandúrka? – kérdezte Mami.

Valentin elkomorodott. Hát mindenki örül, köszönti Mamit, csak éppen a barátja nincs itthon? Milyen hiányos a ház Kandúrka nélkül!Mami visszakívánkozott a szobájába, s ahogy benyitott az ajtón,egyszerre látták meg a kis szürke alakot; ott állt már a szoba közepén,

kezében virágcsokor, hosszú szárú kék szigeti rózsák, s ahogy Mami belépett, meghajolt, és maga kis hangján énekelni kezdett: Hát megjöttél, te drága,az elhagyott szobákba,s ellebbent a homály,mely felettünk gomolygott,míg nem tudtuk a sorsod élet-e vagy halál? 182

Lásd, szívünk már nem árva,

megint ragyogsz a házra,te kedves napsugár!

Ma házad népe boldog,mert ajkad rámosolygott,s friss rózsát bont a táj.

Ó milyen szép volt a dal! Csak ne kellene az embernek annyiszorkifújnia az orrát. És Maminak sincs zsebkendője.

– Szervusz, Kandúrka! – mondta Mami, és most neki is reszketett ahangja. – Köszönöm, hogy vigyáztál Tintire.

– Szervusz, Mami – mondta Kandúrka, és odanyújtotta a virágcsokrot. – Nagyon boldog vagyok, hogy hazajöttél.

183184

UtószóGyerekkoromban nálunk minden nap azzal végződött, hogy vagy

anyám, vagy apám mesélt nekem. Ne úgy képzeljétek, hogy elővettek egy meséskönyvet, s elkezdtek

felolvasni belőle! A mi családunkban mindenki tudott történeteket kitalálni, én a magunk meséit hallgattam évek hosszú során át.

Apám többnyire Jani mackóról beszélt, néha pedigTüzeskrampuszról, akit azért tiszteltem, mert hiába hívták



Tüzeskamprusznak, szőke volt és kislány. Anyámnál viszont megrendelhettem, kiről szeretnék hallani, ki legyen a mese hőse, Ifi-e, a macskánk, Agancsos, a barátnőm, Telebutipáti, akit én találtamki, a szomszéd padlásra felszökött görény, vagy a Néni, a rettenetes

Néni, akitől iszonyodtam, mert éreztem, hogy nem szeret, s aki sokkal valószínűtlenebb jelenség volt Tüzeskrampusznál, mert szőlője volt, háza, és ősszel nagy kosárban sült csirkét hozott éssomot a szüretéről. Hányszor elképzeltem, mi lenne, ha valami irtózatos véletlen a Néni hatalmába adna, ő gondolkoznékhelyettem, esetleg mindnyájunk helyett – ilyenkor bebújtam a

paplan alá, úgy megijedtem a gondolattól. Ha aztán megmondtam, kiről szeretném a mesét, Anyám

gondolkozott egy cseppet, begyűrte a takarót a talpam alá, ki netakaródzam megint éjszaka, s nekikezdett a mesélésnek. Képessége

szerint az én édesanyámnak írónak kellett volna lennie, de nem jutott ideje rá, mert édesanya lett, s attól fogva, hogy megszülettem,nekem adta az egész életét. Estenként csak mondta-mondta a maga-kitalálta meséket, s így teltek a napok, hármas 185 ban, mert ameseszóra apám is otthagyta a könyvét, s odaült mellénk, hallgatni a különös történeteket. Ha visszagondolok a gyerekkoromra,mindig ezt az elalvás előtti félhomályt látom, álmosodó magamat sköröttem gyermekéveim őreit: anyámat, apámat meg a meséket.

Hát ilyen „megrendelt”mese Valentin története is. Valami

csodálatosat kértem anyámtól, valami állatosat is és olyat, amibena rettenetes Néni szerepeljen, de a végén ne neki legyen majd igaza,hanem annak, aki gyönge és kicsi, s akit erősebbé tesz a vagyonhatalmánál a szívében élő szeretet. Gyerekkorom eltűnt világát idézi ez a könyv, más társadalom emlékét, mint amiben ti éltek, olyankort, amelyben a pénz mindenható volt, s családi ellentéteket okozhatott, ha valaki nem volt vérbeli üzletember. Ezt a regényt itt,amit olvastok, anyám találta ki – én csak megírtam helyette, s habeleolvasok mindig a régi szobát látom ahol valaha hallottam

sziget kék

Documents