Jeffery Deaver

A KÉK HALÁL

ALEXANDRA

A mű eredeti címe: The Blue Nowhere

© 2001 by Jeffery Deaver Fordította: Oberon Bt./Morvay Krisztina

Tördelte: Merényi Tamás

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 517-800

ISBN: 963 368 584-2

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen

formában kiadásra került.

Amikor azt mondom: az agy nem más, mint gép, nem az elme nagyszerűségében

kételkedem, hanem elismeréssel adózom a gép lappangó potenciáljának. Nem azt hiszem, hogy

az emberi elme kevesebb annál, mint aminek gondoljuk, hanem sokkal inkább azt, hogy a gép

lehet sokkal, de sokkal több.

W. Daniel Hillis: Minta a kövön

GLOSSZÁRIUM

adatcsomag: kisméretű, digitalizált adatsor, a hálózatban forgalmazott adatok

legkisebb egysége. Minden, az internetre továbbított információ – e-mail, szöveg,

zene, kép, grafika, hang – apró csomagokra bomlik, amelyek aztán a fogadónál újra

használható formába állnak össze.

adatforgalom-irányító (router): az a számítógép, amely az interneten a

CSOMAGOKAT a kívánt célállomás felé irányítja.

bot (a robotból): a felhasználókat vagy más programokat segítő, önállóan

működő szoftverprogram. Közegként is utalnak rá.

bug: programhiba a szoftver áramhálózatában, amely megakadályozza vagy

módosítja a program működését.

chipzsoké: hardverfejlesztésre vagy – eladásra szakosodott számítógépes

szakember.

civilek: a számítógépiparban tevőlegesen nem részt vevő egyének.

crack (feltörés): a számítógépbe történő illegális behatolás, amely rendszerint azt

a célt szolgálja, hogy a behatoló adatokat lopjon, semmisítsen meg, vagy másokat

megakadályozzon a rendszer használatában,

csomagszippantó: az adatforgalom-irányítóra, szerverre, vagy a személyi

számítógépre rátöltött program, amely egy harmadik részt vevő gépére irányítja a

CSOMAGOKAT, rendszerint azért, hogy az a felhasználói üzeneteket engedély

nélkül elolvassa, jelszavakat és más információkat szerezzen meg.

démon: feltűnésmentes, gyakran rejtett szoftverprogram, amelyet többnyire nem

felhasználói utasítás aktivál, hanem önállóan működik. Általában akkor aktiválódik,

amikor a gazdagépben bizonyos feltételek egyidejűleg teljesülnek.

forgatókönyv: szoftver

forráskód: a programozó ebben a formában – a számos programnyelv egyikéből

kiválasztott betűk, számok és tipográfiai szimbólumok felhasználásával – írja a

szoftverprogramot. A forráskódot aztán gépi kódokra konvertálja, gyakorlatilag ez

fut a számítógépen. A kódot az esetek legnagyobb többségében a fejlesztő vagy a

tulajdonos, nagyfokú biztonsági intézkedések mellett, titokban tartja.

freeware: fejlesztők által díjmentesen elérhetővé tett

gép: computer

guru: briliáns számítógépes szakember, VARÁZSLÓ

gyökér: Az UNIX operációs rendszerben a szó a rendszergazdát jelöli, vagy a

számítógépért/hálózatért felelős személyt. Magára az ellenőrzés folyamatára is

utalhat, mint a „gyökérszerzés” fogalmában, amely a számítógép feletti ellenőrzés

megszerzését jelenti,

hackelés: valamely program vagy operációs rendszer megváltoztatása kódok

manipulálásával A szó eredetileg meghatározott célokat szolgáló szoftverprogramok

gyors megírását jelentette, később azonban már csak az innovatív szoftverprogram

jelölésére használták. A fogalmat a civilek egyre elterjedtebben, az ártó szándékú

számítógépes behatolások jelölésére alkalmazzák – egy olyan folyamat leírására,

amelyet helyesebben a „crackel” ige fejez ki. A szó főnévként (hack) jól megírt

programot is jelent.

IRC (Internet Relay Chat = Internetes Relé Csevegő): Az internet népszerű

alhálózatrendszere, amelyben a résztvevők egy csoportja folyamatos társalgási

lehetőségre tesz szert, a speciális érdeklődési köröknek fenntartott hálózati

csevegőszobákban.

ICQ (az angol „kereslek” = I seek you nyomán): Az internet, az IRC-hez hasonló

alhálózata, de csak magánbeszélgetésekre használják. A cseteléshez hasonló.

.jpg (vagy jpeg): A számítógépen a képek tárolására, sűrítésére és digitalizálására

szolgáló formátum. Az ebben a formátumban tárolt képeket a fájlnévből vett .jpg

kiterjesztéssel jelölik.

kludge: átmeneti javítás. Speciális cél érdekében gyorsan megírt, gyakran

improvizált hardver- vagy szoftver-program, amely működőképes, de tervezésében

és kivitelezésében az átgondoltságot nélkülözi. Sok esetben BUG megfékezésére,

vagy a számítógép valamely működési rendellenességének a megszüntetésére

alkalmazzák,

kód: szoftver

kódbűvész: tehetséges szoftverprogramozó, akinek munkáját újító jellegűnek

tartják. Szamurájként is utalnak rá.

kódrecsegtető: egyszerű, mindennapi feladatokat ellátó, képzelőerő nélküli

szoftverprogramozó.

MUD (Többfelhasználós Tartomány, Többfelhasználós Dimenzió vagy

Többfelhasználós Börtönök): Az IRC-hez kapcsolódó alhálózat, ahol a résztvevők

valósidejű játékokkal vagy szimulált cselekvésekkel foglalkoznak.

MUD-őrült: A MUD-okban részt vevő személy.

phishing: információszerzés céljából történő szörfözés az interneten.

phrík (ejtsd: frík): telefonrendszerekbe történő betörés, elsődlegesen ingyenes

hívások lebonyolítása, lehallgatás vagy a rendszer szétrombolása érdekében. A szó

főnévként az efféle cselekvést folytató személyt jelöli, rendszergazda: valamely

szervezet számítógépes rendszerének vagy hálózatrendszerének működéséért felelős

személy.

shareware: regisztrációs szoftver. Olyan program, amit a fejlesztők nominális

összegért, meghatározott számú felhasználó rendelkezésére bocsátanak,

szerver: valamilyen hálózatra – például az internetre – csatlakoztatott nagy, gyors

számítógép, amely a felhasználók által hozzáférhető adatokat, honlapokat és fájlokat

tartalmazza.

tűzfal: a számítógép biztonsági rendszere, ami megakadályozza a nem kívánatos

adatok bejutását a computerbe. Védelmi funkciót lát el.

Unix: kifinomult számítógépes operációs rendszer, hasonló a Windowshoz. Az

legtöbb internetezésre alkalmas computeren ez az operációs rendszer fut.

varázsló: briliáns számítógépes szakember, guru.

warex: illegálisan másolt,kereskedelmi célú szoftver.

.wav (waveform = hullámforma): digitalizálásra és hangok tárolására szolgáló

formátum. Az ebben a formátumban tárolt hangok jelölése a fájlnév után a .wav

kiterjesztéssel történik.

******

I.

A VARÁZSLÓ

A számítógéppel bármilyen bűnt el lehet követni – Még gyilkolni is lehet vele.

Los Angeles-i rendőrségi tisztviselő

******

00000001. Fejezet / EGY

A viharvert fehér teherautó kellemetlen érzéseket ébresztett benne.

Lara Gibson a Kalifornia államban található Cupertino városkában, a De Anzán

lévő Veszta Grill nevű bárban üldögélt, és martinis poharának hideg szárát

markolászva megpróbált nem odafigyelni a közelében ácsorgó két fiatal chipzsokéra,

akik egyértelmű flörtölési szándékot kifejező pillantásokat lö-velltek felé.

Megint kinézett az ablakon, a finoman szitáló eső keltette borongós félhomályba,

de semmi nyomát nem látta az ablak nélküli Econoline-nak, amely – legalábbis ő úgy

hitte – egészen a házától követte a néhány mérföldnyire lévő étteremig. Lara

lecsusszant a bárszékről, odament az ablakhoz és kikémlelt rajta. A teherautó nem

volt az étterem parkolójában, Sem az utca másik oldalán lévő Apple Computer

Társaság parkolójában, vagy a mellette lévőben, ami a Sun Microsystemshez

tartozott. Ezeknek bármelyike ésszerű választás lehetett volna, ha valaki szemmel

akarta volna tartani – már ha a sofőr valóban őt akarja becserkészni.

Nem, a teherautó csak a véletlenek találkozása miatt tűnt fel neki, döntötte el –

olyan térbeli és időbeli egybeesésről van szó, amit csupán állandó paranoiája láttatott

vele veszélyesnek.

Visszament a pulthoz és a két fiatal férfira pillantott, akik felváltva hol nem vettek

tudomást róla, hol pedig titokzatos mosolydarabkákat villantottak felé.

Hasonlóan az összes helybeli, boldog órákat hajkurászó fiatalemberhez, ők is laza,

bő szabású nadrágot, nyakkendő nélküli keményített gallérú inget és a Szilícium-

völgyben mindenhol felbukkanó tipikus jelvényt – az egységesen a nyak köré tekert,

vászonból készült azonosító szimbólumot – viseltek. Ezek ketten a Sun Microsystems

kék névjegyében feszítettek. Az itt előforduló többi csoport a Compaq-ot, a Hewlett-

Packard-t és az Apple-t képviselte, nem beszélve a körzetben újonnan feltűnő

kölykök csoportjáról és a gomba módjára szaporodó internetes társaságokról,

amelyekkel szemben a Völgy tiszteletre méltó, állandóan és régebben itt élő

szakemberei némi undorral viseltettek.

Harminckét évesen Lara Gibson körülbelül öt évvel lehetett idősebb két

csodálójánál. És független üzletasszonyként, aki ráadásul geek sem volt – valamelyik

számítógépes társasággal kapcsolatban álló személy –, legalább ötször szegényebb.

Ez azonban a két férfit egyáltalán nem zavarta, megigézte őket a nő egzotikus,

érzelmekben gazdag arca, amit rakoncátlan, hollófekete hajfürtök kereteztek, a

bokacsizma, a vörös és narancs cigányszoknya és az ujjatlan fekete top, amely

kemény munkával megszerzett bicepszeket engedett látni.

Lara úgy becsülte, körülbelül két perce van még, mielőtt az egyik fiú odamegy

hozzá. Mindössze tíz másodpercet tévedett. A fiatalember a bizalmas ismerkedés

olyan módozatával állt elő, amit a nő már vagy tucatszor hallott: Elnézést, igazán nem

áll szándékomban zavarni, de figyelj, nem akarod, hogy eltörjem a fiúd lábát, amiért egy ilyen

gyönyörű nőt magányosan megvárakoztat egy bárban, és mellesleg vegyek neked egy italt,

amíg eldöntőd, hogy melyik térdkalácsáról legyen szó?

Más nő már méregbe gurult volna, vagy elkezd dadogni, elpirul és

kényelmetlenül érzi magát, esetleg belemegy a játékba, és hagyja, hogy

megajándékozzák egy nem kívánt itallal, csak azért, mert képtelen a szituációt

kezelni. De azok a nők gyengébbek nála. Lara Gibson a „városi önvédelem

királynője” volt, a San Francisco Chronicle nevezte el így egyszer. A férfira szegezte a

tekintetét, szertartásosan rámosolygott és megszólalt.

– Most nincs szükségem társaságra.

Ilyen egyszerű. Vége a csevegésnek.

A férfi csak pislogott a nyílt őszinteség hallatán, képtelen volt a nő szilárd

tekintetét viszonozni, végül visszament a barátjához.

Erő... minden az erőről szól.

Lara belekortyolt az italba.

Az az átkozott teherautó gyakorlatilag az összes szabályt az eszébe juttatta, mint

védelmi oktatónak, aki arra tanítja a nőket, hogy a mai társadalomban miként tudják

megvédeni magukat. Útban az étterem felé néhányszor a visszapillantó tükörbe

pillantott, és tíz-tizenöt méterre maga mögött kiszúrta a kisteherautót. Valami kölyök

vezette. Fehér bőrű volt, barna haját azonban rendetlen csomóba kötötte. Katonai

gyakorlóruhát viselt, és a borús égbolt meg a szemerkélő eső ellenére

napszemüveget. A Szilícium-völgyben, a naplopók és a hackerek otthonában

természetesen egyáltalán nem meglepő, ha valaki betoppan egy tejhabos kávéra a

Starbuckshoz, ahol egy piercingek tucatjaival átlyuggatott, udvarias bőrfejű tinédzser

vár rá a belvárosi gengszterek tipikus felszerelésében. Mégis, Lara ügy érezte, mintha

a sofőr kísértetiesen hátborzongató rosszindulattal meredt volna rá.

Hirtelen azon kapta magát, hogy a tárcájában megbújó maró gázspray-t

babusgatja szórakozottan.

Még egy pillantás az ablakon kifelé. Nincs teherautó. Csak .com pénzen vett cifra

luxusautók.

Egy pillantás körbe a teremben. Csak ártalmatlan geekek.

Nyugi, csitítgatta magát és még egyet kortyolt a tekintélyes adag martiniból.

A faliórára villantotta a tekintetét. Negyed nyolc. Sandy már tizenöt percet késik.

Elővette a mobiltelefonját, de a kijelzőn csak a NINCS TÉRERŐ felirat világított.

Már éppen indult volna telefonfülkét keresni, amikor felpillantott, egy

fiatalembert látott a bárba belépni, aki felé integetett. Ismerős volt, azonban nem

igazán tudta elhelyezni az emlékei között. A gondozott, hosszú szőke haj és a

kecskeszakáll megmozgatott valamit az elméjében. A férfi fehér farmert és gyűrött,

kék munkásinget viselt. Azt a tényt, hogy ő is az Amerikának nevezett óriástestület

tagja, a nyakkendője ékesen mutatta; egy szilícium-völgyi üzletemberhez illően

büszkén viselte a ruhadarabot, bár azt nem csíkok vagy Jerry Garcia virágok

díszítették, hanem a rajzfilmbeli Csőrike.

– Hé, Lara! – odasétált a nőhöz és a bárpultnak támaszkodva megrázta a kezét. –

Emlékszel rám? Will Randolph vagyok, Sandy unokatestvére. Cheryl és én

Nantucketban találkoztunk veled, Fred és Mary esküvőjén.

Ez az, pontosan innen emlékezett rá! A férfi terhes feleségével együtt ugyanannál

az asztalnál ült, mint Lara és a barátja, Hank.

– Hát persze. Hogy vagy?

– Ragyogóan. Sok a dolgom. De kinek nem errefelé?

A férfi műanyag nyakravalóján a Xerox Coiporation PARC volt olvasható, és ez

Larára mély benyomást tett. Még a nem geekek is tudtak a Szilícium-völgytől öt-hat

mérföldnyire, északra települt legendás Palo Alto Kutatási Központról.

Will odaintette a pincérlányt és rendelt egy világos sört.

– Hogy van Hank? – kérdezte. – Sandy azt mondja, a Wells Fargónál próbál

munkát szerezni.

– Ó, igen. Mostanában ezt forgatja a fejében. Most épp Los Angelesben van,

információt gyűjt.

Megérkezett a sör és Will belekortyolt.

– Gratulálok.

Fehér fény villant a parkolóban.

Lara odavillantotta a tekintetét, megijedt. A jármű azonban csak egy fehér Ford

Explorer volt, fiatal pár ült benne. A Ford mögötti területre összpontosított, és újra

végigpásztázta az utcát meg a parkolókat. Felidézte magában, hogy amikor útban

idefelé befordult az étterem parkolójába, megfigyelte a mellette elhajtó teherautó

oldalát. Valami sötét, és vöröses maszat volt rajta; valószínűleg sár, de neki a vér

jutott róla eszébe.

– Minden rendben? – kérdezte Will.

– Persze. Bocsánat. – Lara visszafordult a férfihoz, örült, hogy van egy

szövetségese. Még egy a városi önvédelmi szabályok közül: két ember mindig többet

ér, mint egy! Lara most némileg módosította az alapigazságot, és magában

hozzátette: még akkor is, ha az egyikük egy százötven centis, vézna geek, aki

Csőrikés nyakkendőt hord.

Will folytatta:

– Hazafelé tartottam, amikor Sally felhívott. Megkért, hogy ugorjak be és adjak át

egy üzenetet. Megpróbált elérni a mobilodon, de azt mondta, nem sikerült. Sokáig

melózik ma, és azt kérdezi, nem találkozhatnátok-e az irodája melletti helyen, ahol a

múlt hónapban is voltatok, a Ciro'snál? Mountain View-ban. Lefoglaltatott egy

asztalt nyolcra.

– Nem kellett volna ezért bejönnöd. Felhívhatta volna a pincért is.

– Azt akarta, hogy adjam oda neked az esküvőn készített képeket. Együtt

megnézitek őket, aztán majd megmondjátok, ha kérsz valamelyikből.

Will kiszúrt egy ismerőst a bár másik végében és odaintett neki – lehet, hogy a

Szilícium-völgy több száz négyzetmérföldön terpeszkedik el, valójában azonban csak

egy kisváros. A férfi folytatta:

– Úgy volt, hogy Cheryllel ezen a hétvégén átvisszük a képeket Sandyhez, Santa

Barbarába...

– Aha, mi is pénteken megyünk le...

Will abbahagyta és úgy vigyorgott, mint aki óriási titok megosztására készül.

Elővette a levéltárcáját, és ahogy kinyitotta, Lara előtt egy fénykép villant fel, a

feleségéről és egy aprócska, kicsattanóan pirospozsgás babáról.

– A múlt héten született – jelentette be a férfi büszkén. – Clarie.

– Ó, imádnivaló! – suttogta Lara.

– Így aztán egy darabig nem nagyon mozdulunk ki otthonról.

– Hogy van Cheryl?

– Jól. És a baba is. Semmihez sem hasonlítható... Én mondom, az apaság teljesen

megváltoztatja az ember életét.

– Efelől nincsenek kételyeim.

Lara megint az órára nézett. Hét harminc. Ebben az időben legalább fél órát kell

autóznia, hogy a Ciro's-hoz jusson.

– Azt hiszem, lassan indulnom kell.

Aztán tompa rémülettel, megint eszébe jutott a teherautó és annak sofőrje.

A raszta haj.

A rozsdaszínű paca az ütött-kopott ajtón.

Will a számlát kérte és fizetett.

– Nem kell meghívnod! – szólalt meg Lara. – Elrendezem.

A férfi felnevetett.

– Már megtetted!

– Micsodát?

– A befektetési vállalkozás, amiről az esküvőn beszéltél. Amit nemrég vettél.

Emlékszel?

Larában felrémlett, ahogy szégyentelenül kérkedik a biotechnológiai befektetéssel,

amelynek részvényei 60%-ot száguldottak felfelé az elmúlt évben.

– Amikor Nantucketból hazamentem, vettem egy rakás részvényt... Hát...

köszönöm – a sörrel a nő felé bökött, aztán felállt.

– Mehetünk?

– Persze! – elindultak, de Lara egyre kényelmetlenebbül meredt a közeledő ajtóra.

Csak paranoia, győzködte magát. Egy pillanatra átfutott az agyán – mint ahogy ez

időről időre meg szokott történni –, hogy normális munkát kellene szereznie, mint

ezek az emberek itt, a bárban. Nem kellene annyira elmerülnie az erőszak világában.

Biztosan csak paranoia...

De ha tényleg az, miért kellett a rasztás kölyöknek olyan sebesen elhajtania,

amikor lehúzódott a parkolóba és ránézett?

Will kilépett az épületből és kinyitotta az esernyőjét. Úgy tartotta, hogy

mindketten aláférjenek.

Lara újabb városi védelmi szabályt idézett fel: soha ne légy túl büszke vagy félénk

segítséget kérni!

És mégis, éppen azt próbálta megfogalmazni magában, hogy a fényképek után

hogyan kérhetné meg Will Randolphot, hogy az autójához kísérje. Újabb gondolat

villant fel benne: ha a teherautós kölyök tényleg fenyegetést jelent, nem önző dolog-e

a férfit arra kérni, hogy veszélynek tegye ki magát? Egy férj és egyben újdonsült apa

állt mellette, akitől más emberek léte is függött. Tisztességtelennek tűnt...

– Valami baj van? – kérdezte Will.

– Nem igazán.

– Biztos vagy benne?

– Nos, azt hiszem, valaki követett az étterembe. Valami kölyök.

Will körbenézett.

– Látod valahol?

– Most nem.

– Van egy honlapod, nem igaz? Arról, hogy a nők hogyan tudják megvédeni

magukat?

– Így van.

– Gondolod, a követőd tud róla? Talán zaklatni akar.

– Lehet. Meglepődnél, ha tudnád, mennyi gyűlölködő e-ma-ilt kapok.

A férfi a mobiltelefonjáért nyúlt.

– Nem akarod kihívni a rendőrséget?

Lara vívódott. Soha ne légy túl büszke vagy félénk segítséget kérni!

– Nem, nem. Csak... miután túl vagyunk a fényképeken, nem... kísérnél el az

autómig?

Will elmosolyodott.

– Ez csak természetes. Nem igazán tudok karatézni, de annál jobban ordítok, ha

segítséget kell hívni!

Lara felnevetett.

– Köszönöm!

Végigsétáltak az étterem előtti járdán, és a nő megvizsgálta az autókat. Mint a

Szilícium-völgy minden parkolójában, itt is

Saabok, BMW-k és Lexusok tucatjai álltak. Teherautó egy szál sem. Kölykök sem.

És véres foltok sem.

Will a parkoló hátsó része felé intett a fejével, ahol a saját kocsiját letette.

– Látod?

– Nem.

Elsétáltak egy borókafenyő-bokor mellett, Will autója – makulátlanul tiszta ezüst

Jaguár – felé.

Úristen, a Szilícium-völgyben rajta kívül mindenkinek van pénze?

A férfi előhalászta a zsebéből a kulcsokat, aztán a csomagtartóhoz mentek.

– Csak két tekercset fényképeztem el az esküvőn: Egy-kettő azonban igazán jól

sikerült – felnyitotta a csomagtartó tetejét, egy pillanatra megállt, aztán végigfuttatta

szemét a parkolón. Lara is. Teljesen elhagyatott volt. Egyedül a férfi autója állt ott.

Will rápillantott.

– A raszták valószínűleg elgondolkodtattak.

– Raszták?

– Aha – folytatta –, a raszták – most másmilyen volt a hangja, behízelgő és

nyugtalanító. Még mindig mosolygott, de az arca is megváltozott. Éhség sugárzott

róla.

– Mit értesz ezen? – kérdezte a nő higgadtan, de a félelem robbanásszerűen terjedt

szét bensőjében. Most tűnt csak fel neki, hogy lánc választja el a parkoló hátsó részét

a többitől. Tudta, a férfi akasztotta be, miután behajtott – nehogy bárki más is

odaálljon.

– Paróka volt.

Ó Jézus, én Uram, gondolta Lara Gibson, aki már vagy húsz éve nem imádkozott.

A férfi a nő szemébe nézett és újrakódolta a belőle sugárzó félelmet.

– Már korábban beálltam a Jaggel, aztán elloptam a teherautót, és a házadtól

követtelek. Katonai terepruhában és parókában. Tudod, csak azért, hogy ideges

legyél meg paranoiás, és azt akard, hogy a közeledben maradjak... Ismerem az összes

szabályodat, azt a városi önvédelmi cuccost. Soha ne menj elhagyatott parkolóba

idegen férfival! A házas ember, pláne ha gyereke is van, biztonságosabb, mint az

egyedülálló! És a családi portrém az irattárcámban? Úgy hackkeltem össze a Szülők

magazinból vett képből.

A nő reménytelenül suttogta:

– Nem maga...?

– Sandy unokatestvére? Még csak nem is találkoztam vele. Azért Will Randolphot

választottam, mert ő olyan ember, akit valamennyire ismersz, és aki valamennyire

hasonlít rám. Úgy értem, a világon semmi esélyem sem lett volna idehozni téged, ha

nem ismersz, vagy legalább nem hiszed azt, hogy ismersz. Ó igen, nyugodtan vedd

csak ki a kezedet a táskádból!

Azzal felmutatta a könnygázspray flakonját.

– Magamhoz vettem, amikor kijöttünk!

– De... – Lara zokogott, a válla belegörbült a reményvesztettségbe. – Ki maga? Még

csak nem is ismer engem!

– Ez nem igaz, Lara! – suttogta a férfi. Úgy tanulmányozta a nő gyötrődését, mint

ahogy valami dölyfös sakkmester vizslatná legyőzött ellenfele arcát. – Mindent tudok

rólad! Mindent a világon.

******

00000010. FEJEZET / KETTŐ

Lassan, lassan...

Ne tégy kárt bennük, ne törd el őket!

Az apró csavarok egymás után szabadultak ki a kisméretű rádió műanyag, fekete

védőburkolatából, és pottyantak engedelmesen a fiatalember hosszú, meglepően

izmos ujjai közé. Egyszer majdnem sikerült elszakítania az egyik miniatűr

csavarszálat, és kénytelen volt félbeszakítani a foglalatosságát. Hátradőlt a széken és

a kicsi ablakon át addig bámult kifelé az égre, a Santa Clara megye egészét beborító

felhőtakaróra, amíg meg nem nyugodott. Reggel nyolc óra és már két órája bíbelődik

ezzel a csupa vesződséggel járó feladattal.

Végül a rádió burkolatát összetartó tizenkét csavar közül már egy sem volt a

helyén; az apróságok egy sárga üzenő cédula ragasztóval bekent oldalán sorakoztak.

Wyatt Gillette levette a Samsung védőborítóját és elmélyülten tanulmányozta a

készülék belsejét.

Kíváncsisága, mint mindig, most is a versenylóéhoz hasonló lendülettel ragadta

magával. Azon tűnődött, a tervezők vajon miért hagytak akkora teret szabadon a

műszertáblák között, a hangoló miért ezzel a speciális méretű huzallal működik,

milyen arányban keverednek a fémek a forrasztó-anyagban?

Lehet, hogy ez az optimális szerkezet, de az is könnyen előfordulhat, hogy nem.

Lehet, hogy a mérnökök lusták voltak, vagy valami elterelte a figyelmüket.

Lehet-e jobb rádiót készíteni?

A férfi folytatta a készülék szétszerelését, már az áramkörkártyákat csavarozta

szét.

Lassan, lassan...

Huszonkilenc évesen Wyatt Gillette 182 cm magas, beesett arcú férfi volt, 70 kg-ot

nyomott. Tipikusan azt a fajtát képviselte, akiről az embernek mindig az jut az

eszébe, hogy fel kellene hizlalni. Sötét – majdnem fekete – haját az utóbbi időben

szemmel láthatóan sem olló, sem sampon nem érte. A jobb kezén ügyetlenül

megrajzolt tetoválás egy pálmafa felett átrepülő sirályt ábrázolt. Kopott kék farmer és

szürke munkaing lógott lazán a testén.

A csípős tavaszi fuvallat megremegtette. A testén végigfutó rándulás egészen az

ujjaiig gyűrűzött, és belehasított az egyik apró csavar fején lévő menetbe. Nagy sóhaj

szakadt fel a melléből. Bármilyen tehetséges is volt a gépeket illetően, megfelelő

felszerelés nélkül nem nagyon tehetett ennél többet. Ebben a pillanatban egy saját

maga által gemkapocsból kreált csavarhúzót használt. Ezen és a körmein kívül

semmilyen szerszám nem állt rendelkezésére. Még egy borotvapenge is hatékonyabb

lett volna; ez azonban azok közé a dolgok közé tartozott, amelyeket Gillette

ideiglenes otthonában, a Kalifornia állambeli San Jose-ban található férfiak számára

létesített, közepes biztonsági rendszerrel ellátott Szövetségi Büntetőintézetben nem

bocsátottak a rendelkezésére.

Lassan, lassan.

Amint az áramkörkártyákat sikerült szétszerelni, Gillette rátalált a hőn áhított

Szent Grálra – egy apró, szürke tranzisztorra – és addig csavargatta a hajszálvékony

drótokat, míg azok meglazultak. Ezután arra az áramköri kártyára helyezte a

tranzisztort, amelyen már hónapok óta dolgozott. Órakészítő mester ügyességével

sodorta össze a drótszálakat.

Éppen hogy csak befejezte, amikor ajtó csapódott a közelben és lépések zaját

hallotta a folyosóról. Ijedten pillantott fel.

Valaki a cellája felé tart. Ó, Krisztusom, ne engedd, gondolta.

A lépések már csak mintegy húszlábnyira voltak. Hirtelen gondolattól vezérelve

becsúsztatta az áramkört a Wired magazin egyik példányába, az alkatrészeket pedig a

rádió védőburkolatába söpörte, aztán az egészet a falnak támasztotta.

Hanyatt dőlt a priccsen és egy másik magazint kezdett lapozgatni, a 2600-at, a

hacker folyóiratot, és megállás nélkül imádkozott a mindenható Úristenhez, akivel a

bebörtönzésük után még az ateista rabok is nagyon hamar elkezdenek alkudozni:

Könyörgöm, ne hagyd, hogy megmotozzanak! De ha mégis, kérlek, legalább azt ne engedd,

hogy megtalálják az áramkört!

Az őr benézett a kémlelőnyíláson, és bedörmögött.

– Pozíció, Gillette!

A bennlakó felállt és a cella hátsó részébe ment, kezét összekulcsolta a tarkóján.

Az őr a kicsi, homályos helyiségbe lépett. Most azonban – amint ez nemsokára

kiderült – nem átvizsgálásról volt szó. A férfi még csak körül sem nézett a cellában;

szó nélkül előrebilincselte Gillette kezét, és kikísérte az ajtón.

A folyosók találkozásánál, ahol az elkülönített adminisztrációs szárny belefutott

az általános ügyekkel foglalkozó részlegbe, kísérője elfordult, és egy ismeretlen

folyosón vezette tovább Gillette-et. A zenehangok és a gyakorlótérről beszűrődő

kiáltások hamarosan elhaltak, és az őr néhány perc múltán kisméretű szobába

tessékelte a rabot. A szoba egész berendezése mindössze egy asztalból és két padból

állt; Mindhármat a padlóhoz rögzítették. Az asztalra csuklópántokat szereltek,

amelyek a rabok bilincsének rögzítésére szolgáltak, de az őr nem kötözte hozzá.

– Üljön le!

Gillette leült.

Az őr kiment a szobából, az ajtó hangosan csapódott mögötte, és a férfi egyedül

maradt a kíváncsiságával, no meg az égő késztetéssel, hogy mielőbb visszatérhessen

az áramkörökhöz. Reszketve ült az ablaktalan helyiségben, amely sokkal kevésbé

tűnt a Valós Világból származónak, mint mondjuk egy, a középkorban játszódó,

számítógépes játékbeli színtérnek. Gillette úgy döntött, ez az a kamra, ahol hagyják,

hogy az eretnek kínpadon megtört teste a hóhér felemelt bárdját várja.

-

Thomas Frederick Anderson soknevű ember volt.

Tom vagy Tommy az általános iskolában.

Tucatnyi ragadványnév, mint a Lopakodó vagy Crypto, amikor a kaliforniai

Menlo Parkbéli középiskolába járt és Trash-80-asokon, Commodorokon és Apple-ken

hirdetőtáblákat működtetett és hackelt.

T. F. is volt, amikor az AT&T biztonsági részlegénél, a Sprintnél vagy az Egyes

Sejtcsoportnál dolgozott, ahol hackereket, phríkeket és kisstílű alakokat nyomozott

le. A 97%-os rekordsiker tükrében – ennyivel könnyítette meg a zsaruknak, hogy a

rosszfiúkat elfogják – a kollégák úgy döntöttek, hogy a kezdőbetűk mögött a

Tántoríthatatlan Faszi elnevezés bújik meg.

San Jose-ban fiatal rendőrdetektívként egy sor másik neve is volt; a hálózatra

kapcsolt csevegőszobákban – ahol magát tizennégy éves kislánynak kiadva

ügyefogyott üzeneteket irkált pedofiloknak, alak aztán buja ajánlatokat tartalmazó e-

maileket küldözgettek vissza ezeknek a fantáziagyermekeknek, amelyekben

külvárosi utcai kirakodóárusoknál próbáltak romantikus légyottot összehozni; aztán

a randin végül mintegy fél tucat, elfogatóparanccsal és lőfegyverekkel felszerelt

hekus várta őket – Courtney 334-ként, Lonelygirlként vagy BrittanyT-ként ismerték.

Mostanság – amikor számítógépes konferencián mutatták be – dr. Andersonnak,

vagy egyszerűen csak Andynek szólították. Bár a hivatalos feljegyzésekben Thomas

F. Anderson hadnagy, Kalifornia Állam Rendőrségének Számítógépes Bűnelkövetési

Egysége vezetőjeként utaltak rá.

A negyvenöt éves, gyérülő, barna göndör hajú, hórihorgas férfi most a San Jose-i

Büntetőintézet hűvös és nyirkos folyosóján haladt a köpcös börtönigazgató mellett.

San Ho. Bűnözők és bűnüldözők egyaránt így emlegették az intézményt.

Keménykötésű latin egészítette ki a kíséretet.

Továbbmentek a folyosón, aztán az egyik ajtónál végre megálltak. Az igazgató

bólintott. Az őr kinyitotta az ajtót, Anderson belépett és szemközt találta magát a

rabbal.

Wyatt Gillette nagyon sápadt volt – hacker színe volt, ahogy ezt a fajta

sápadtságot ironikusan nevezték – és meglehetősen sovány. A haja mocskos,

csakúgy, mint a körmei. Nyilvánvalóan napok óta nem fürdött.

A rendőr különös kifejezést vett észre Gillette sötétbarna szemében; elismerés

villant fel benne.

– Maga... maga Andy Anderson?

– Anderson felügyelő! – a börtönigazgató hangja ostorként csattant.

– Maga vezeti az államban a számítógépes bűncselekmények részlegét – folytatta

Gillette.

– Ismer engem?

– Néhány évvel ezelőtt hallottam a Comsecen egy előadását.

A számítógépes és hálózati biztonságról tartott Comsec konferenciára csak a

dokumentált biztonsági szakemberek és a törvénytisztviselők kaptak meghívást;

kívülállókat nem engedtek be. Anderson tisztában volt vele: nemzeti szinten a fiatal

hackerek szabadidős programjának része, hogy megpróbálnak betörni a számítógép

regisztrációs rendszerébe, így akarnak belépőt szerezni. A konferencia történelmében

azonban eddig mindössze kettőnek vagy háromnak sikerült.

– Hogy jutott be?

Gillette vállat vont.

– Megtaláltam valakinek az elhagyott szolgálati jelvényét.

Anderson szkeptikusan bólintott.

– Mi a véleménye az előadásomról?

– Egyetértek magával: a Szilícium-völgyben gyártott chipeket hamarabb túl fogják

szárnyalni, mint azt a legtöbb ember hinné. A számítógépek molekuláris

elektronikával fognak működni. Ez pedig azt jelenti, hogy a felhasználóknak teljesen

új módokat kell találniuk, ha meg akarják magukat védeni a hackerektől.

– A konferencián senki más nem gondolta ezt.

– Végig kellemetlenkedtek magának a beszólásaikkal – emlékezett vissza Gillette.

– Maga nem?

– Nem. Én jegyzeteltem.

A börtönőr a falnak támaszkodott, a rendőr pedig leült Gillette-tel szemben és

folytatta.

– A számítógéppel való visszaélésre és a nem megfelelő célra történő

felhasználásra vonatkozó szövetségi törvénycikk megsértése következtében kapott

hároméves börtönbüntetéséből egy még hátra van. Maga feltörte a Western Software

gépeit és eltulajdonította a legtöbb program forráskódját, igaz?

Gillette bólintott.

A forráskód a szoftver agya és szíve, amelyet tulajdonosa szenvedélyesen őriz. A

kód ellopásával a tolvaj könnyedén fel tudja törni az azonosító és biztonsági kódokat,

hogy aztán a szoftvert újracsomagolva, a saját neve alatt adja el. A Western Software

legnagyobb tőkéjét a társaság áltál létrehozott játékok, üzleti alkalmazások és irodai

programok forráskódjai jelentették. Ha egy lelkiismeretlen hacker ellopja a kódokat,

akár csődbe taszíthat egy milliárdos nagyságrendű vállalatot. Gillette megszólalt:

– Nem csináltam semmit a kódokkal. Kitöröltem az összesei, miután letöltöttem

őket.

– Miért törte fel a rendszerüket?

A hacker vállat vont.

– Láttam a nagyfőnököt a CNN-en vagy valahol máshol. Azt állította, lehetetlen

bejutni a hálózatukba. Meg hogy a biztonsági rendszerük üzembiztos. Csak tudni

akartam, igazat beszél-e.

– És?

– Tulajdonképpen igen, de csak a felhasználókkal szemben. A probléma csupán

annyi, hogy nem a felhasználóktól kell megvédeniük magukat, hanem olyan

emberektől, mint amilyen én is vagyok.

– Nos, miután betört a rendszerbe, miért nem szólt a társaságnak a biztonsági

rendszer repedéseiről? Miért nem lett fehérkalapos?

Azokat a hackereket nevezik fehérkalaposoknak, akik betörnek ugyan a

számítógépes rendszerekbe, de aztán felvilágosítják áldozataikat a biztonsági

rendszer hibáiról. Néha a dicsőségért teszik, néha pénzért. De az is előfordul, hogy

csupán azért, mert úgy gondolják, ez így helyes.

Gillette megint megvonta a vállát.

– Az ő bajuk. Az a fickó azt bizonygatta, hogy nem lehet megcsinálni. Csak tudni

akartam, nekem menne-e.

– Miért?

– Kíváncsiság.

– Miért szálltak a szövetségiek annyira magára? – faggatózott Anderson. Ha a

hacker nem okoz kárt az üzleti dolgokban és nem akarja eladni, amit ellopott, az FBI

még nyomozásba is nagyon ritkán kezd, hagyja, hogy az ügyet az igazságügyiek

oldják meg.

A börtönigazgató válaszolt a kérdésre.

– Az NVM miatt.

– Nemzetvédelmi Minisztérium? – kérdezte Anderson, és röpke pillantást vetett a

fogoly karján díszelgő csiricsáré tetoválásra. Mit ábrázolhat? Repülőt? Nem, valami

madár lesz.

– Hazugság – mormolta Gillette. – Tiszta baromság.

A zsaru az igazgatóra nézett, aki belefogott a magyarázatba.

– A Pentagonnál azt hiszik, írt valami programot, ami feltörte a Nemzetvédelem

legutoljára írt rejtjelező szoftverét.

– A Standard 12-jüket? – Anderson felnevetett. – Minimum egy tucat

szuperszámítógépnek kellene legalább fél évig megállás nélkül dolgoznia azon, hogy

egyetlen e-mailt feltörjön.

A VRS-t – Védelmi Rejtjelező Standard – nemrégiben cserélték le a Standard 12-re,

a kormányzat már művészeti alkotásszámba menő titkosító programjára. Titkos

adatok és üzenetek rejtjelezésére használják. A rejtjelező program annyira fontos a

nemzetbiztonságiaknak, hogy az exporttörvények értelmében hadianyagnak

nyilvánították, és katonai engedély nélkül tilos az országhatáron kívülre szállítani.

– De még ha fel is tört valamit, amit a Standard 12-vel rejtjeleztek, mi van akkor? –

folytatta Anderson. – Mindenki megpróbál rejtjeleket feltörni.

Semmi illegális nincs a dologban, egészen addig, míg a kódolt dokumentumot

nem lopják el. Számos szoftvergyártó tulajdonképpen még bátorítja is az embereket,

hogy saját programjukkal kódolt dokumentumokat próbáljanak megfejteni, és díjat

ajánlanak fel annak a szakembernek, akinek sikerül.

– Nem erről van szó – magyarázta Gillette. – Az NVM állítása szerint feltörtem a

számítógépüket, kitaláltam, hogyan működik a Standard 12, aztán írtam egy

forgatókönyvet, ami dekódolja a dokumentumot. Mindezt másodpercek alatt.

– Lehetetlen – tört fel a hitetlenkedő nevetés Andersonból. – Nem lehet

megcsinálni!

– Én is ezt mondtam nekik – válaszolta Gillette. – Nem hitték el.

Mégis, ahogy Anderson a férfi sötét szemöldöke alatt mélyen ülő, gyors mozgású

szemét figyelte, ideges nyugtalansággal mozgó, pillanatra meg nem álló ujjait, az

jutott az eszébe, hogy a hacker talán tényleg írt egy ilyen mágikus programot. Maga

Anderson soha nem tudta volna megcsinálni; és nem ismert senkit, akinek

sikerülhetett volna. Végeredményben azonban most mégis azért van itt, kalapjával a

kezében, mert Gillette varázsló. A hacker világban a kifejezés azokat a

szakembereket illeti, akik a gépvilágban a szakavatottság legmagasabb szintjén

állnak.

Kopogtak az ajtón, és az őr két férfit engedett be. Az első negyven körüli lehetett,

sovány arcú, sötétszőke haját hátrafésülte az arcából, és a frizura a ráfújt rögzítőspray

miatt olyan hatást keltett, mintha belefagyott volna ebbe a formába. Valódi barkója is

volt! Olcsó, szürke öltönyt viselt, agyonmosott, fehér inge egy számmal nagyobb volt

a kelleténél, a felhajtás az alján félig elengedett már. Az érdeklődés leghalványabb

jele nélkül pillantott Gillette-re.

– Uram – fordult monoton hangon az igazgató felé. – Frank Bishop nyomozó

vagyok, az állami rendőrség gyilkossági osztályáról – üdvözlésképpen erőtlenül

Anderson felé bólintott.

A második férfi, társánál kicsivel fiatalabb és szemmel láthatóan sokkal súlyosabb,

megrázta az igazgató kezét, aztán Andersonét is.

– Bob Shelton nyomozó.

Serdülőkori pattanáshegek csúfították az arcát.

Anderson semmit sem tudott Sheltonról, de beszélt Bishop-pal, és meglehetősen

vegyes érzelmekkel viseltetett a nyomozónak abban az ügyben való részvétele iránt,

ami miatt ő is idejött. A saját bevallása szerint, a szakterületén Bishop maga is

önjelölt varázsló volt, bár az ő szakértelme a nehézsúlyú, peremvárosi körzetek –

mint az Oaldand rakpart környéke, Haight-Ashbury és San Francisco maffianegyede

– gyilkosainak és nemierőszak-tevőinek a felhajtására terjedt ki.

A számítógépes bűncselekményekkel foglalkozó ügyosztály nem volt

felhatalmazva – vagy inkább felszerelve – arra, hogy egy ehhez hasonló gyilkossági

ügyet végigvigyen az erőszakos bűncselekményekben nyomozó ügyosztály

részvétele nélkül, de a Bishoppal folytatott néhány rövid telefonbeszélgetés után

Anderson nem volt túlságosan elragadtatva a közös munka gondolatától. A

gyilkossági zsarut nem áldották meg az égiek humorérzékkel, zaklatottnak tűnt, és

ami még zavaróbb, egyáltalán nem értett a számítógépekhez.

Anderson azt is hallotta, hogy maga Bishop még csak nem is akart együttdolgozni

a számítógépesekkel. A MARINKILL-ügyért lobbizott – az eset a bűntett helyszíne

után kapta nevét az FBI-tól: néhány nappal korábban a Marin megyei Sausalitóban, a

Bank of America fióküzletében három bankrabló meggyilkolt két civilt és egy zsarut.

A szemtanúk szerint ezután kelet felé indultak, ami nagyon könnyen jelenthette azt,

hogy később délre, a San Jose körzet felé fordulnak, ez pedig Bishop terepe volt.

Bishop a megérkezését követően legelőször is ellenőrizte mobiltelefonjának

kijelzőjét, feltehetőleg azért, hogy megnézze, kapott-e üzenetet az áthelyezéssel

kapcsolatban.

– Leülnék, uraim? – szólt oda Anderson a nyomozóknak, és a fémasztal körül lévő

padok felé intett a fejével.

Bishop csak a fejét rázta meg, és állva maradt. Betűrte a nadrágjába a kilógó

ingdarabot, aztán keresztbe fonta a karját. Shelton leült Gillette mellé. A következő

pillanatban a testes zsaru undorral teli pillantást vetett a rabra, felállt és átült az

asztal másik oldalára. Fojtott hangon dörmögte Gillette felé:

– Ha esetleg valamikor meg akarna fürödni...

– Majd ha megkérdezi az igazgatót, miért csak egyszer fürödhetek egy héten! –

vágott vissza a fegyenc.

– Azért, Wyatt – szólalt meg az igazgató türelmesen – mert megszegte a

börtönszabályokat. Ezért van elkülönítésben.

Andersonnak sem ideje, sem türelme nem volt a civakodáshoz.

– Van egy problémánk és azt reméljük, maga segíteni fog – fordult Gillette-hez.

Aztán Bishopnak szegezte a kérdést: – Fel akarja vázolni az esetet?

Az állami rendőrség formális szabályzata szerint technikailag Frank Bishop volt az

ügy irányításáért a felelős. A detektív azonban megrázta a fejét:

– Nem uram, folytassa csak!

– Tegnap éjjel egy nőt erőszakkal elvittek egy étteremből. Meggyilkolták és a testre

Portola Valley-ben találtak rá. Késsel szúrták le. Szexuálisan nem zaklatták,

legalábbis nincsenek erre utaló nyomok. Nos, az áldozat, Lara Gibson szervezte azt a

honlapot, amelyen arról van szó, hogy a nők miként tudják megvédeni magukat.

Országszerte tartott előadásokat a témában. Sokat szerepelt a sajtóban, és volt Larry

King műsorában is. Mi történik tehát? Ott ül egy bárban, és belép ez a fickó, aki úgy

tűnik, jól ismeri. A pincérlány azt mondta, Will Randolphkéht mutatkozott be. Így

hívják annak a nőnek az unokatestvérét, akivel az áldozat tegnap este együtt

vacsorázott volna. Randolph nem lehetett ott, egy hétig New Yorkban van, azonban

találtunk az áldozat számítógépén egy fényképet róla, és nagyon hasonlítanak

egymásra. Mármint a gyanúsított és Randolph. Azt gondoljuk, hogy az elkövető

Randolphnak adta ki magát. Tehát minden szükséges információt megszerzett az

áldozatról. Barátok, milyen helyeken járt korábban, mivel foglalkozik, milyen

értékpapírjai vannak, kivel jár. Még oda is intett valakinek a bárban, mintha ismerné.

A gyilkosságiak az összes ott lévő kuncsaftot kikérdezték tegnap, de senkit sem

találtak, aki látta volna korábban. Ezért azt hisszük, csak színlelt. Tudja, a nőnek

feltehetőleg nagyobb a biztonságérzete, ha a fickó törzsvendégnek tetteti magát.

– Átváltozás – vetette fel Gillette.

– Mi az? – kérdezte Shelton.

Anderson tisztában volt a fogalom jelentésével, de Gillette-re hagyta, a rab pedig

elmagyarázta.

– Álcázó megtévesztés, az elkövető más személyiségnek adja ki magát. A hackerek

szokták ezt csinálni, amikor adatbázisokhoz, telefonvonalhoz vagy jelszóhoz akarnak

hozzájutni. Minél több információt tud egy személyről az ember visszacsatolni a

célponthoz, annál könnyebben hisz az neki, és annál inkább azt teszi, amit az

átváltozó szeretne.

– A mi esetünkben a barátnő, Sandra Hardwick, akivel Larának találkoznia kellett

volna, azt állította, hogy felhívta valaki, aki Lara fiújának mondta magát, és a nő

nevében lemondta az esti vacsorát. Erre ő megpróbálta felhívni Larát, de annak ki

volt kapcsolva a telefonja.

Gillette bólintott.

– Leblokkolta a készüléket – aztán elfintorodott. – Valószínűleg az egész kártyát.

Anderson helyeselt.

– A Mobile America a 850-es kártya háromnegyed órás teljes üzemszünetét

jelentette. Valaki letöltötte a kódot, aztán lezárta a kapcsolás gombot, később pedig

visszakapcsolta a telefont.

Gillette szeme összeszűkült. A nyomozó észrevette, hogy kezdi érdekelni a dolog.

– Tehát – tűnődött el a hacker – az ürge egy olyan személy azonosságát vette fel,

akiben a nő megbízott, aztán megölte. És mindezt számítógépről szerzett információ

segítségével.

– Pontosan.

– Volt a nőnek internetes szolgáltatása?

– Igen, a Horizon On-Line.

Gillette felnevetett.

– Jézus Mária, tudják maguk, mennyire biztonságos az? A pacák feltörte a

szolgáltató valamelyik adatforgalom-irányítóját és elolvasta a nő leveleit – megrázta

a fejét, és Anderson arcát fürkészte. – De ez ovis cucc. Bárki meg tudja tenni. Van

még valami más is, nem igaz?

– Így van – folytatta Anderson. – Beszéltünk az áldozat barátjával is; megengedte,

hogy belenézzünk a gépébe. A pincérlány által hallott információknak legalább a

feléről nem történt említés a levelekben. A gépen voltak.

– Talán Dumpster merülést végzett és úgy szerezte meg az infót.

Anderson Bishophoz és Sheltonhoz forduít.

– A lomtárak átkutatásáról van szó, így is lehet a hackelést elősegítő adatokhoz

jutni: kiselejtezett céges papírok, kinyomtatott adatok, számlák, receptek, meg ehhez

hasonló dolgok.

Gillette felé fordult.

– Kétlem. Minden adatot a gépről szedett le.

– És mi a helyzet a közvetlen behatolással? – kérdezősködött tovább Gillette. A

közvetlen behatoláskor a hacker a célpont házába vagy irodájába fizikailag tör be, és

magán az illető számítógépén keresztüljut a kívánt adatokhoz. Közvetett behatolás

esetében internetes hálózatról vagy valamilyen más távoli helyszínről történik az

adatlopás.

– Közvetett behatolásnak kellett lennie. Beszéltem a barátnővel, akivel Larának

aznap este találkozója lett volna, Sandrával. Azt mondta, csak egyetlenegyszer

beszéltek az esti találkozóról, mégpedig aznap délután, rövid csetelés közben,

máskülönben a nő egész nap ki sem mozdult otthonról. A gyilkosnak tehát máshol

kellett lennie.

– Érdekes– suttogta Gillette.

– Én is így gondoltam – felelte Anderson. – Azt hisszük, az alsó vonalra küldött

valami vírust, aminek segítségével bejutott a gépbe. Az a helyzet, hogy a

számítógépesek nem találják. Azt reméljük, maga hajlandó lesz megnézni.

Gillette bólintott, és felsandított a koszos mennyezetre. Andersonnak feltűnt, hogy

a fiatalember ujjaival megállás nélkül gyors és enyhe leütő mozdulatokat végez.

Először arra gondolt, hogy Parkinson-kóros vagy valamilyen idegbetegségben

szenved. Aztán rájött, mit csinál a hacker. Öntudatlanul gépelt egy láthatatlan

billentyűzeten – első látásra ideges szokásnak tűnt.

A hacker leeresztette a tekintetét Andersonra,

– Mit használtak a meghajtó vizsgálatánál?

– Norton Commandert, Vi-Scan 5.0-t, az FBI törvényszéki detektoros csomagját,

Restore 8-at, a Nemzetvédelmi Minisztérium felosztó rendszerét és a 6.2-es

fájlallokációs analizátort. Még a felszíni keresőt is kipróbáltuk.

Gülette zavartan felnevetett.

– Ennyi minden és nem találtak semmit?

– Nem.

– Miből gondolja, hogy nekem sikerülni fog, ami maguknak nem?

– Megnéztem néhány maga által írt szoftvert. Az egész világon csak három,

esetleg négy ember létezik, aki ezekhez hasonló forgatókönyvet tudna készíteni.

Biztosan vannak kódjai, amelyek sokkal jobbak, mint a mieink, vagy össze tud

hackelni egyet.

– És nekem mi hasznom lenne ebből az egészből? – kérdezte Gillette Andersont.

– Mi van? – csattant fel Shelton, és himlőhelyes arcát összeráncolva a hackerre

meredt.

– Mit kapok cserébe, ha segítek maguknak?

– Kis fasz! – hörögte Shelton. – Egy lányt megöltek és te szarsz rá?

– Nagyon sajnálom, ami vele történt – vágott vissza Gillette. – De az alku úgy szól,

hogy ha segítek, akkor akarok valamit cserébe.

– Mint például? – kérdezte Anderson.

– Egy gépet.

– Nincs számítógép – horkantotta a börtönigazgató. – Szó sem lehet róla! –

Andersonhoz fordult. – Ezért van az elkülönítőben. A könyvtárban, egy számítógép

mellett kaptuk rajta, az interneten volt. A bírói ítélet szerint a büntetésének része,

hogy nem csatlakozhat a hálózathoz.

– Nem fogok csatlakozni! – mondta Gillette. – Az E-szárnyon maradok, ahol most

is vagyok. Nem lesz telefonvonalas hozzáférésem.

– Hát persze, mert elkülönítésben marad – gúnyolódott az igazgató.

– Magánzárkában – helyesbített Gillette.

– ...csak egy számítógép?

– Igen.

– Ha az elkülönítőben maradna, ahol egyáltalán nincs lehetősége a hálózatra

csatlakozni, akkor beleegyezne? – kérdezte Anderson.

– Gondolom – felelte az igazgató.

A zsaru aztán Gillette-hez fordult.

– Áll az alku. Szerzek magának egy laptopot.

– Alkudozik vele? – Shelton hitetlenkedve nézett Andersonra. Segítségkérően

fordult Bishop felé, de a sovány nyomozó csak az idejétmúlt barkóját simogatta, és

elmélyülten a mobiltelefonja kijelzőjét nézegette, a megváltást jelentő üzenetet várta.

Anderson nem válaszolt Sheltonnak, ehelyett Gillette-hez intézte a szavait.

– Először meg kell vizsgálnia a Gibson lány computerét, teljes jelentést ad róla,

csak azután kapja meg a gépet. A nő régimódi IBM klónt használt. Egy órán belül

idehozzuk. Megtaláltuk az összes lemezét, a szoftvert és...

– Nem, nem! – jelentette ki Gillette határozottan. – Itt nem tudom megcsinálni.

– Miért?

– Hozzá kell férnem a központi számítógéphez, talán egy szuperszámítógépre is

szükség lesz. Műszaki kézikönyvek is kellenek, programok.

Anderson Bishopra pillantott, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem figyelt oda a

beszélgetésre.

– Kurvára nem! – jelentette be Shelton. A gyilkosságiaktól érkezett kollégák közül

úgy tűnt, ő a beszédesebbik, még akkor is, ha félreérthetetlenül behatárolt

szókinccsel rendelkezett.

Anderson még mindig magában tanakodott, amikor az igazgató megszólalt:

– Uraim, felmehetnénk az előcsarnokba egy percre?

******

00000011. FEJEZET / HÁROM

Szórakoztató hack volt.

De nem jelentett akkora kihívást, mint szerette volna.

Phate – neve a legjobb hackertradíciók szerint íródott, ph-val, nem pedig f-fel – a

Szilícium-völgy szívében elterülő Los Altosban lévő háza felé autózott.

Nagyon elfoglalt volt ezen a reggelen: megszabadult attól a vérfoltos fehér

teherautótól, amit tegnap Lara Gibson paranoiájának a felélesztésére használt. A

csatornába dobta az álcázás kellékeit – a raszta parókát, a katonai dzsekit, a

cserkésznapszemüveget, és a Sandy Hardwick könnyű életvitelű unokaöccsére, Will

Randolphra jellemző nyüszítően tiszta chipzsoké szerelést is.

Teljesen más személyiség volt most. Természetesen nem az igazi neve vagy énje –,

a huszonhét évvel ezelőtt, a New Jersey állambeli Upper Saddle Riverben született

Jon Patrick Holloway. Nem, ebben a pillanatban a nemrégiben létrehozott hat vagy

hét fiktív karakter egyikét öltötte magára, akik olyanok voltak számára, mint egy

csapat jó barát. A képet a megfelelő jogosítványok, munkavállalói azonosítókártyák

és az összes, manapság annyira nélkülözhetetlen dokumentum tette teljessé. A férfi a

kis társulat szereplőit sajátos kiejtéssel és modorral is felruházta, ezeket a vonásokat

aztán vallásos buzgalommal tökéletesítgette.

Ki akarsz lenni?

Phate válasza a kérdésre nagyjából a következő volt: teljesen mindegy, bárki a

világon.

A Lara Gibson-féle hack körül jártak a gondolatai, és úgy döntött, kissé túl könnyű

volt egy olyan valakinek a közelébe férkőzni, aki a városi önvédelem királynőjének

címével tetszelgett.

Elérkezett tehát az idő, hogy eggyel magasabb fokozatra helyezze a játékot.

A reggeli csúcsforgalomban Phate Jaguárja lassan haladt az államközi 280-ason, a

Junípero Serra főúton. Tőle nyugatra, a Santa Cruz hegység beleveszett a lassan a San

Francisco-öböl felé sikló ködkísértetbe. Az utóbbi években szárazság sújtotta a

völgyet, azonban a tavaszok legnagyobb része – csakúgy, mint például aznap – esős

volt és a növényzet gazdagon zöldellt. Phate azonban nem törődött a körülötte

elterülő természet látványával. Egy színdarabot hallgatott a CD-lejátszóján – Az

ügynök halálát. A kedvencei közé tartozott. Alkalmanként a szája önkéntelenül is a

szavakat formálta – kívülről tudta az egészet.

Tíz perccel később, 08.45-kor, Los Altosban, lehúzódott az El Monte úton lévő

Stonecrest kőfejtő mellett épült hatalmas, elszigetelten álló házának a garázsához.

Leparkolt, gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Hanyagul kilöttyentett,

tintafolthoz hasonló formájú vérfoltot vett észre az egyébként makulátlan tisztaságú

padlón – Lara Gibson vére. Szemrehányást tett magának, amiért korábban annyira

gondatlan volt, hogy nem figyelt fel rá. Eltakarította a szennyeződést, bement az

épületbe, becsukta, majd szabatosan bezárta maga mögött az ajtót.

A ház még egészen új volt, alig hat hónappal azelőtt épült, szőnyegragasztó és

édes festék illata lengte be.

Ha a szomszédok átjönnének, amolyan „isten hozott a kör-nyéken”-szerű

üdvözlésre, és megállnának az előtérben, a nappaliba bepillantva, felső-

középosztálybeli család jellegzetességeit vehetnék szemügyre, akiknek a chipek

biztosította jövedelem ugyanazt a kényelmes életet teszi lehetővé, mint annyi más

embernek is itt, a völgyben.

Hé, örülök, hogy találkoztunk... Hogyne, így van – csak a múlt hónapban költöztünk ide...

Ja, egy most beinduló .com-nál dolgozom, odaát Palo Altóban. Engem meg a bútorokat már

korábban áthoztak, Austinból, még mielőtt Kathy és a kölykök – ja, ők majd csak júniusban

költöznek, ha vége a tanévnek... Ők azok. Januárban készült, amikor nyaralni voltunk

Floridában. Troy és Brittany. Troy hétéves, a kislány öt lesz a következő hónapban.

A kandallópárkányon és a drága kávézóasztalokon képek tucatjai voltak, amelyek

Phate-et és egy szőke nőt ábrázoltak: a tengerparton pózolva, lovaglás közben, egy

hegy tetején meghúzódó síparadicsomban ölelkezve, és az esküvőjükön táncolva.

Más képek a párt két gyermeke körében mutatták. Vakáció, fociedzés, karácsony,

húsvét.

Tudod, áthívnálak vacsorára vagy valamire, de ez az új cég úgy hajt, mintha rabszolga

lennék... Lehet, hogy amúgy is jobb lenne várni, amíg a család ideér, tudod, hogy van ez.

Kathy remek társasági ember... És sokkal jobban főz, mint én. Oké, rendben.,. viszlát.

A szomszédok pedig odaadnák az ilyenkor szokásos bort, aprósüteményt vagy

begóniákat, majd békésen hazamennének, és soha nem is jutna eszükbe, hogy – a

kreatív átváltozásnak köszönhetően – az egész jelenet olyan hamis volt, mint egy

mozifilm.

A Lara Gibsonnak mutogatott fényképekhez hasonlóan ezek a felvételek is a

gépén születtek: saját arca valami férfimodell testére került, Kathyé pedig

középkategóriás női fej volt, amit egy, a Self magazinban szereplő manökentől

kölcsönzött. A kölykök a Vogue Bambiniből származtak. Maga a ház is Patyomkin

volt; mindössze a nappali és a hall volt berendezve – ez is kizárólag csak azért, hogy

bolonddá tegye az ajtóig eljutó embereket. A hálószobában csak priccs és egy lámpa

állt. Az ebédlőt – ez volt Phate irodája – lámpa, asztal, két laptop és egy forgószék

díszítette. Az alagsorban pedig... nos, az alagsorban egy-két másfajta dolog is

megbújt – ezeket azonban egyértelműen nem akarta a nagyközönségnek mutogatni.

Ha a szükség úgy hozza – és Phate tudta, ez is egy lehetőség –, bármelyik

pillanatban kisétálhat az ajtón és mindent maga mögött hagyhatna. Az összes

fontosabb vagyontárgyát – a bonyolult működésű hardvert, a személyi igazolványt

gyártó gépet, a vásárolt szupercomputer-alkatrészeket, amelyeket később eladott

(ebből élt) – egy mérföldekkel arrébb lévő raktárban helyezte el. És semmi nem volt

itt, ami a rendőrséget arra a helyszínre vezethette volna.

Bement az ebédlőbe, és leült az asztalhoz. Bekapcsolta a laptopot.

A képernyő életre kelt; a C: prompt jelent meg rajta és a villogó szimbólum

felbukkanásával párhuzamosan Phate feltámadt halottaiból.

Ki akarsz lenni?

Ebben a pillanatban már nem Jon Patrick Holloway volt, vagy Will Randolph,

vagy Warren Gregg, vagy James L. Seymour, vagy akármelyik másik a kreált

karakterek közül. Most Phate volt. Már nem a szőke, 160 cm magas, vékony

testalkatú karakter, aki céltalanul bolyong a háromdimenziós házak és

hivatalépületek, raktárak és főutak betonszalagjai között, meg a barna pázsiton,

láncszemekként összekapcsolódó kerítések félvezetők növények sétálóutca sávok

kisállatok emberek annyian vannak mint a legyek...

Ez volt a valóság, a monitorjában megbújó világ.

Bepötyögött néhány parancsot, a magas és alacsony frekvenciájú füttyöket

kibocsátó modem elektronikus üdvözlésének hallatára ágyékában izgató bizsergés

támadt (a legtöbb igazi hacker soha nem használna ehhez hasonló csigalassú

modemeket és telefonvonalakat, sokkal inkább közvetlenül a hálózathoz

csatlakoznának. Phate-nek azonban kompromisszumot kellett kötnie; a sebesség

sokkal kevésbé volt fontos, mint a mobilitás megőrzése és csak így tudta a világot

behálózó néhány millió mérföldnyi telefonvonalban elrejteni a nyomokat.

Felcsatlakozott a hálózatra és ellenőrizte a leveleit. Bármilyen Shawntól érkező

üzenetet azonnal megnyitott volna, ő azonban nem írt; a többit meg majd elolvassa

később. Kilépett a levelezőprogramból és másik utasítást küldött a billentyűzeten

keresztül. Menüsor villant fel a képernyőn.

Amikor ő és Shawn tavaly megírták a Csapóajtót, elhatározta, annak ellenére

felhasználóbarát menüt ír, hogy rajta kívül senki más nem fogja soha használni – és

mindezt csupán azért, mert a briliáns kódbűvészek, a varázslók mind ezt csinálják.

Csapóajtó Főmenü

1. Folytatni kíván egy korábbi programot?

Alacsony prioritású háttérprogramot kíván megnyitni/létrehozni /szerkeszteni?

3– Új célpontot keres?

4– Dekódolni kíván jelszót vagy szöveget?

5– Kilép a rendszerből?

A harmadikra görgette a kurzort és lenyomta az ENTER-t.

Egy pillanattal később a Csapóajtó program udvariasan megkérte:

Kérem vigye be a célpont e-mail-címét!

Emlékezetből gépelte be a nevet, és az ENTER-rel érvényesítette. Tíz másodpercen

belül már valaki másnak a gépével volt szimbiózisban – gyakorlatilag ugyanaz

történt, mintha a gyanútlan felhasználó válla felett figyelt volna. Néhány

másodpercig olvasott, aztán nekilátott a jegyzetelésnek.

A Lara Gibson-féle hack gyerekjáték volt, de a mostani jobb lesz.

-

– Ő csinálta ezt – szólalt meg a börtönigazgató.

A hekusok a San Ho-i raktárhelyiségben állták. A polcokon kábítószer-tartozékok,

nácidíszletek, iszlám lobogók, kézileg összeeszkábált fegyverek sorakoztak –

furkósbotok, kések, boxerek, még lőfegyverek is. Ez volt az elkobzott tárgyak terme,

és ezeket a hátborzongató és marcona tételeket az elmúlt néhány év során gyűjtötték

be a börtön nehezen kezelhető lakóitól.

Ennek ellenére a tárgynak – amire az igazgató mutatott – semmilyen lázító vagy

halálos jellege sem volt. Körülbelül három láb magas fadobozról volt szó, benne

néhány száz csengőhuzal, amelyek elektronikus alkatrészek tucatjait kötötték össze.

– Mi ez? – kérdezte síri hangján Bob Shelton.

Andy Anderson felnevetett, és áhítattal suttogta:

– Jézusom, ez egy számítógép. Házilag gyártott.

Közelebb hajolt, megvizsgálta a dróthálózat egyszerűségét, a kötőanyag nélküli

csatlakozások tökéletes illeszkedését, a hely hatékony felhasználását. Kezdetleges

volt, és mégis megdöbbentően elegáns.

– Nem gondoltam volna, hogy tud számítógépet csinálni! – jegyezte meg

valamivel enyhébben Shelton. A sovány Frank Bishop néma maradt.

– Gillette a legrosszabb függő, akivel valaha találkoztam – mondta az igazgató. –

Pedig olyan fickókat kapunk ide, akik már jó néhány éve szippantgatják vagy

lövöldözik magukba az anyagot. Csakhogy ő számítógépfüggő. Garantálhatom,

mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a hálózatra jusson. És ezért képes

lenne embereket is bántani. Úgy értem, súlyosan. Ezt itt csak azért eszkábálta össze,

hogy feljusson az internetre.

– Szerelt bele modemet? – Andersont még mindig bűvöletében tartotta a készülék.

– Várjunk csak! Itt van, igen!

– Úgyhogy jobb kétszer is meggondolni, mielőtt kiengedik.

– Tudjuk ellenőrizni – Anderson csak vonakodva fordult el Gillette

teremtményétől.

– Tehát azt hiszi, tudja – vonta meg a vállát az igazgató. – A hozzá hasonló

emberek bármit mondanak, amit maga csak hallani akar, csak hogy

csatlakozhassanak. Olyanok, mint az alkoholisták. Hallott a feleségéről?

– Házas? – Anderson meglepődött.

– Csak volt. Az esküvő után megpróbálta abbahagyni a hackelést, de nem ment.

Aztán letartóztatták, és az ügyvédi honorárium meg a bírósági illeték kiperkálása

után semmijük sem maradt. Az asszony néhány évvel ezelőtt adta be a válókeresetet.

Ott voltam, amikor Gillette megkapta a papírokat. Az arcizma sem rándult.

Kinyílt az ajtó és egy őr lépett be rajta, kezében újrahasznosított papírból készült,

kapcsos, megviselt irattartó. Átnyújtotta az igazgatónak, aki továbbadta

Andersonnak.

– A róla készült akta. Talán segít eldönteni, hogy tényleg szüksége van-e rá?

Anderson belelapozott az irathalmazba. Az elítéltről évekre visszamenő

feljegyzések készültek. A fiatalkorúak javítóintézetében eltöltött idő mindazonáltal

nem takart főbenjáró vétséget: egy nyilvános fülkéből – a hackerek

erődítményfülkéknek nevezik – Gillette néhányszor felhívta a Pacific Bell központi

hivatalát, és átalakította a programot, hogy lehetősége legyen néhány ingyenes

távolsági hívás lebonyolítására, Az erődítményfülkéket a fiatal hackerek általános

iskolás feladatnak tartják, és ezeknek a segítségével törik fel telefontársaságok

kapcsolási központjait, amik gyakorlatilag hatalmas számítógépes rendszerek. Az

ingyenes telefonhívásoknak, vagy csupán magának a kihívásnak az érdekében tett,

különféle telefontársaságok rendszerébe történő betörés művészetét phríkelésnek

nevezik. Az aktában lévő jegyzetekből világossá vált, hogy az ellopott hívásokat

Gillette Párizsban, Athénben, Frankfurtban, Tokióban és Ankarában bonyolította le.

Ebből egyértelműen az derült ki, hogy azért törte fel a rendszert, mert kíváncsi volt,

meg tudja-e tenni. Nem a pénzre hajtott.

Anderson még mindig a fiatalemberről készült papírokat tanulmányozta.

Nyilvánvalóan volt némi igazság a börtönigazgató szavaiban: Gillette viselkedése

függőséget mutatott. Az elmúlt nyolc évben tizenkét nagyobb szabású számítógépes

bűncselekménnyel kapcsolatban kérdezték ki. A Western Software hack tárgyalásán

az ügyész attól a bírótól idézett, aki a híres hackert, Kevin Mitnieket elítélte, és

kijelentette; Gillette „veszélyes, amikor billentyűzettel van felfegyverkezve”.

Anderson azt is olvasta, hogy mindezek ellenére a hacker nem csak

bűncselekmény elkövetésére használta a számítógépeket. Több társaságnak is

dolgozott a Szilícium-völgyben, és kivétel nélkül ragyogó jelentéseket írtak

programozói képességéről – legalábbis addig, amíg ki nem rúgták, mert nem ment be

dolgozni, vagy mert egy egész éjszakás hack után elaludt a munkája felett. Számos

kiváló freeware-t és shareware-t is írt – ezek olyan szoftverprogramok, amiket bárki

megszerezhet, ha szüksége van rá –, és konferenciákon is előadásokat tartott a

számítógépes programnyelvben és biztonsági intézkedésekben elért legújabb

fejleményekről.

Andersonnak majdnem elkerülte valami a figyelmét; meglepetten felnevetett. Egy

újságcikk fénymásolatát tartotta a kezében, amelyet néhány évvel ezelőtt Wyatt

Gillette írt az Online magazinban. Az írás széles körben ismert volt, és Andersonnak

eszébe jutott, ő is olvasta, amikor az megjelent, de nem szentelt túl sok figyelmet a

szerzőnek. A címe „Élet a kék halálban” volt. Arról szólt, hogy az emberi történelem

során a számítógépek az első olyan technológiai találmányok, amelyek az emberi lét

minden aspektusát áthatják, kezdve a pszichológiától, a szórakozáson, intelligencián,

anyagi jóléten át, egészen a gonoszságig, és arról, hogy éppen emiatt, ember és gép

fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Sok jó származhat ebből, de

rengeteg veszélyt is magában hordoz. A „kék halál” kifejezés, amely a „cybertér”

fogalom helyét vette át, a computerek világát jelenti, vagy ahogy másképpen

nevezik, a Gépvilágot. Gillette szóösszetételében a „kék” a számítógépeket

működtető elektromosságra utalt, míg a „halál” ennek a világnak a meg- és

felfoghatatlanságát, mindenütt egyszerre jelen- és jelen nem lévő mivoltát

szimbolizálta.

Andy Anderson Gillette legutóbbi tárgyalásának dokumentumairól is felfedezett

néhány kópiát. A tárgyalást vezető bírónak küldött levelek tucatjait találta maga

előtt. Mind enyhe ítéletért esedezett. A hacker édesanyja meghalt – az ötvenes

éveiben járt, amikor a váratlan szívroham elvitte azonban úgy tűnt, a fiatalember és

édesapja között irigylésre méltó a kapcsolat. Az apa – Szaúd-Arábiában dolgozó

mérnök – számos szívrendítő e-mailben könyörgött a bírónak a mérsékelt

büntetésért. Bátyja, Rick – kormányzati tisztviselő Montanában – pár darab faxon

küldött levéllel igyekezett testvérén segíteni, mindegyikben enyhe ítéletért

folyamodott. Rick Gillette megindítóan még azt is felajánlotta, hogy ő és a felesége

befogadják Wyattet „a csipkézett gerincekkel tarlátott, ősi érintetlen hegyvidéken”,

mintha a tiszta levegő és a fizikai munka ki tudná gyógyítani a hackert bűnözői

hajlamaiból.

Andersont meghatották, és egyben meg is lepték a látottak; a legtöbb általa

letartóztatott hacker diszfunkcionális családban nőtt fel.

Becsukta az aktát és Bishopnak adta, aki felületesen beleolvasott; szemmel

láthatóan zavarba hozta a rengeteg, gépekre vonatkozó technikai kérdés.

– Kék halál? – mormogta maga elé. A következő pillanatban feladta, és partnere

kezébe nyomta az iratcsomót.

– Mikorra várható a kiadásról szóló engedély? – kérdezte Shelton, és ő is

belelapozott a papírokba.

– A bíróságon még vár ránk egy kis papírmunka – felelte Anderson. – Amint a

kezünkbe kapunk egy szövetségi igazságügyi tisztviselőt, aki aláírja a szükséges

okiratokat, Gillette a miénk.

– Figyelmeztetem magukat – jelentette be a börtönigazgató vészjósolóan, majd a

házilag gyártott computer felé intett a fejével –, ha továbbra is ragaszkodnak a

szabadlábra helyezéséhez, ám legyen! Csak éppen úgy kell viselkedniük, mintha

olyan kábszeressel lenne dolguk, aki már vagy két hete nem látott tűt.

– Azt hiszem, fel kellene hívnunk az irodát! – vélekedett Shelton. – Amúgy is jól

jönne néhány szövetségis ebben az ügyben. És rajta is több tag tarthatná egyidejűleg

a szemét.

Anderson azonban megrázta a fejét.

– Ha elmondjuk nekik, akkor a következő pillanatban az NVM is tudni fog az

ügyről, és halálbiztoson az orrunkra koppintanak, amiért szabadon engedjük azt az

embert, aki feltörte a Standard 12-jüket. Gillette fél órán belül ugyanott lenne, ahol

most. Nem, csendesen kell kezelnünk a dolgot. A szabadlábra helyezési parancs egy

bizonyos John Doe neve alatt fog futni.

Anderson Bishop felé pillantott, aki éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy

megint a néma üzemmódra állított telefonjának kijelzőjét ellenőrizze.

– Maga mit gondol, Frank?

A sovány nyomozó megint belegyömöszölte ingének kilógó részét a nadrágjába,

és végre összerakott néhány összefüggő mondatot.

– Nos, uram, úgy gondolom, hogy ki kellene hoznunk, és minél előbb, annál jobb!

Az a gyilkos feltehetőleg nem ücsörög ölbe tett kézzel és cseverészik, mint mi.

******

00000100. FEJEZET / NÉGY

Egy borzasztó fél órán keresztül Wyatt Gillette egyedül ült a hideg, középkori

cellában. – Nem volt hajlandó arra gondolni, ami most tényleg megtörténhet – hogy

szabadon eresztik. Még a remény leghalványabb sugarát sem engedte magához

férkőzni; a börtönben a remény a halálhoz vezető úton az első lépés.

Aztán leheletfinoman kattant a zár és kinyílt az ajtó. A zsaruk visszajöttek.

Gillette felpillantott és Anderson bal fülcimpájára esett a tekintete, amelyen egy

apró barna pötty árulkodott a régen beforrott fülbevalólyuk helyéről.

– Az igazságügyi tisztviselő aláírta az ideiglenes szabadlábra helyezési parancsot –

jelentette be a hekus.

Gillette ekkor vette csak észre, hogy összeszorított fogakkal ül, és a vállán az

izmok egyetlen csomóba rándultak. A hír hallatán megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Köszönöm, köszönöm...

– Két választása van. Vagy végig megbilincseljük a kintléte alatt, vagy hajlandó

felvenni egy elektronikus nyomkövető bokabilincset.

A hacker elgondolkodott.

– Bokabilincs.

– Ez egy új változat – mondta Anderson, – Titániümötvözet. Csak egy speciális

kulccsal lehet fel- és levenni. Soha senkinek nem sikerült eddig megszabadulnia tőle.

– Egyvalakinek igen! – Bob Shelton hangja vidáman csengett. – De az ürgének le

kellett hozzá vágnia a lábát. Egy mérföldet tett meg, mielőtt elvérzett.

Gillette mostanra már legalább akkora ellenszenvet érzett a terjedelmes zsaru

iránt, mint amennyire Shelton, valamilyen oknál fogva gyűlölni látszott őt.

– Hatvan mérföldön keresztül követi magát, és a fémen keresztül jelzi a hollétét –

folytatta Anderson.

– Világos – bólintott Gillette, majd az igazgatóhoz fordult. – Szükségem van

néhány dologra a cellámból.

– Ugyan mire? – morgott a férfi. – Olyan sokáig azért nem lesz távol, Gillette. Nem

kell pakolnia.

Gillette most már Andersonnak magyarázott.

– Szükségem lesz néhányra a könyveim és a jegyzeteim közül. És elég sok

nyomtatott anyagom van, ami még jól jöhet, olyan folyóiratokból, mint a Wired és a

2600.

A számítógépes hekus az igazgatóhoz fordult.

– Rendben van.

Elektronikus hang sivított fel a közelben és Gillette megugrott a hallatán. Beletelt

egy percbe, míg felismerte a hangot, amelyet egyszer sem hallott San Hóban. Frank

Bishop felvette a telefonját. Az ösztövér zsaru a hívásfogadást követően pár

pillanatig csendben maradt, csak a barkóját piszkálgatta, aztán válaszolt:

– Igen, uram! Kapitány!... És? – hosszú szünet következett, csak a szája szöglete

feszült meg enyhén. – Nem tud semmit tenni?... Rendben, uram!

Megszakította a hívást. Anderson felvonta az egyik szemöldökét.

– Bernstein kapitány volt az – közölte a gyilkosságis zsaru monoton hangon. –

Újabb jelentés érkezett a MARINKILL-üggyel kapcsolatban. Az elkövetőket Walnut

Creek környékén látták. Feltehetőleg errefelé tartanak – gyors pillantást vetett

Gillette-re, olyat, mintha csak valami mocsokfolt lenne a padon, majd Andersonhoz

intézte a mondandóját. – Meg kell mondanom önnek, kérvényeztem, hogy

mentsenek fel ez alól az ügy alól, és helyezzenek át a MARINKILL-hez. Elutasították.

Bernstein kapitány úgy véli, itt hasznosabb vagyok.

– Köszönöm, hogy elmondta – felelte Anderson.

Gillette-nek azonban úgy tűnt, a computeres zsaru nem különösképpen hálás a

vallomásért, a detektív pedig csak félszívvel vesz részt ebben a nyomozásban.

Anderson Sheltonhoz intézte a következő kérdést:

– Maga is a MARINKILL-t akarta?

– Nem. Én ezt akartam. Azt a lányt szinte az udvaromban ölték még. Biztosra

akarom venni, hogy ez nem történhet meg még egyszer.

Anderson az órájára pillantott: 9.15.

– Vissza kell mennünk a központba.

Az igazgató berendelte a hatalmas őrt, és kiadta a parancsokat. A férfi

visszakísérte a folyosón Gillette-et a zárkájába. A hacker öt perccel később már

befejezte a csomagolást, elvégezte a dolgát és felvette a kabátját. Az őr előtt haladt,

úgy mentek vissza San Ho központi részlegébe.

Kijutott egy ajtón, még egyen, túl volt a látogatók területén – nagyjából havonta

egyszer őt is meglátogatta egy-egy barát –, na és az ügyvéd-védenc termen is, ahol

annyi órát töltött és fáradozott hiábavalóan a fellebbezésen, azzal az emberrel, aki

aztán minden egyes pennyt elszedett tőle és Ellie-től.

Végül – egyre gyorsabban lélegzett, ahogy az izgatottság szétáradt az ereiben –

átlépett az utolsó előtti ajtón – az irodák és az őrök öltözőhelyiségének területére. A

zsaruk ott vártak rá.

Anderson az őr felé biccentett, aki levette a rab csuklójáról a bilincset. Két éve

először történt meg Wyatt Gillette-tel, hogy nem volt közvetlenül a börtönrendszer

fizikai uralma alatt. Bizonyos értelemben szabad lett.

A kijárat felé haladva megdörzsölte a csuklóját – két faajtó, köztük keresztdrótos,

tűzálló üveg, rajtuk keresztül meglátta a szürke eget.

– Kint feltesszük a bokabilincset – szólalt meg Anderson.

Shelton ridegen a hackerhez lépett és odasúgta neki:

– Egy dolgot akarok mondani, Gillette! Lehet, hogy azt gondolja, most ilyen-olyan

fegyver közelébe kerülhet, csak mert szabad a keze! Nahát, ha egyetlen nekem nem

tetsző pillantást vet valamire, az nagyon fog fájni magának! Tud követni? Ha arra

kerül a sor, nem fogok habozni, hogy kicsináljam-e.

– Feltörtem egy számítógépet! – vágott vissza Gillette dühösen. – Semmi mást nem

tettem. Soha nem bántottam embert.

– Csak ne felejtse el, amit mondtam!

Gillette enyhén meggyorsította a lépteit, és utolérte Andersent.

– Hova megyünk?

– Az állami rendőrség Számítógépes Bűnelkövetési Egységének hivatalába, San

Joseba. Különálló részleg. Nekünk...

Riasztó vijjogott fel, és vörös fény villant a fémdetektoron, ahogy

keresztülhaladtak rajta. Mivel elhagyni készültek az épületet, nem pedig belépni, a

biztonsági állomáson szolgálatot teljesítő őr lekapcsolta a jelzőberendezést, és intett,

hogy menjenek.

Anderson már a bejárati ajtó kilincsén tartotta a kezét, de ebben a pillanatban egy

hang megállította:

– Elnézést! – Frank Bishop Gillette-re mutatott. – Motozzák meg!

– Őrültség! – nevetett fel Gillette. – Kifelé megyek, nem pedig be! Ki csempészne

akármit is ki egy börtönből?

Anderson nem szólt, de Bishop odaintette az őrt, aki kézi fémdetektort futtatott

Végig a férfi testén. A bot elérte a jobb oldali nadrágzsebet, és fülsértő hangon

felvisított.

Az őr belenyúlt és előhúzta az áramkört, amelyből csírázó hajtásokként bugyogtak

elő a drótok.

– Mi a fasz ez? – csattant fel Shelton.

Anderson közelről megvizsgálta.

– Vörös doboz? – szegezte a csalódottságában a mennyezetet vizslató Gillette-nek

a kérdést.

– Ühüm.

– A phríkek régebben tucatnyi áramkörkártyát használtak, hogy a

telefontársaságokat becsapják, ingyenes szolgáltatás, lehallgatás, áramlecsapolás,

miegymás... A színekről azonosíthatók be. Manapság már nem nagyon lehet velük

találkozni, ez az egy kivétel van, a vörös doboz. Leutánozza az érmék hangját a

nyilvános fülkékben. A használója bárhová telefonálhat a világon, mindössze

folyamatosan nyomkodni kell az érmeesés-utánzó hang gombot.

Gillette-re nézett.

– Mit akart ezzel csinálni?

– Gondoltam, jól jön, ha eltévedek és fel kell hívnom valakit.

– Az utcán el is lehet adni a dobozt, mit tudom én, néhány száz dolcsiért. Mondjuk

abban az esetben, ha szökni akarna és pénzre lenne szüksége.

– Gondolom, el lehet. Én nem fogom.

– Szép huzalozás – nézett bele Anderson a kártyába.

– Köszönöm.

– Jól jött volna a forrasztópáka, nem igaz?

– Hát persze! – bólintott Gillette.

– Még egy ehhez hasonló húzás, és abban a pillanatban, az első járőrkocsival

visszahozom, és megint ott bent találja magát. Megértette?

– Meg.

– Ügyes próbálkozás – suttogta Bob Shelton. – Bassza meg! Az élet egyetlen

hatalmas csalódás, nem így gondolja?

– Nem – Wyatt Gillette elgondolkodott. – Egyetlen nagy hack.

-

A Szilícium-völgy keleti szélén, a St. Francis szakközépiskolában – régi,

bentlakásos fiúiskola San Joseban –, a számítógépteremben kövérkés, tizenöt éves

diák bámulta vastag szemüvege mögött meredten a monitort és verte dühödten a

billentyűzetet.

A név mindazonáltal nem volt teljesen találó. A diákok a „terem” elnevezést

enyhe túlzásnak tartották. Az alagsorban jelölték ki a helyiséget, az ablakokra

rácsokat szereltek, és leginkább egy börtöncellára emlékeztetett az egész. Lehet, hogy

valaha az is volt; az épületnek ez a része 250 éves, és az a pletyka járta, hogy régen, a

híres kaliforniai misszionárius, Junipero Serra atya ebben a szobában terjesztette az

Igét – derékig meztelenre vetkőztette a bennszülött indiánokat, és addig korbácsolta

őket, míg azok elfogadták Jézust és tanításait, A szerencsétlenek közül néhányan – az

öregebb diákok boldogan adták tovább a fiataloknak – nem élték túl megtérésüket, és

szellemeik máig itt tanyáznak, az ehhez hasonló cellákban, azaz termekben.

A kamaszodó Jamie Turner – jelenleg fütyült a szellemekre és fénysebességgel

nyomkodta a billentyűket – kétbalkezes, ügyetlen másodikos volt. Soha nem

teljesített 92% alatt, és annak ellenére, hogy a tanév végéig még két hónap volt hátra,

már minden kötelező irodalmat elolvasott – és a legtöbb házi dolgozatot is megírta.

Több könyve volt, mint bármely két másik diáknak a St. Francisben együttvéve, a

Harry Potter-sorozat mindegyik részét ötször elolvasta, a Gyűrűk urát pedig

nyolcszor, a számítógépes tudományos-fantasztikus látnok William Gibson minden

egyes szavát többször, minthogy emlékezni tudott volna rá.

Tompított géppuskasorozat gyanánt töltötte be billentyűzése az apró helyiséget.

Villámgyorsan körbenézett. Semmi.

Majd egy csattanás.Csend. Most a szél suhogósa.

Átkozott szellemek... Basszák meg! Gyerünk vissza a munkához!

Jamie Turner feljebb tolta nehéz szemüvegét az orrán, és visszatért feladatához. A

borús nap szürke fénye beszivárgott a rácsos ablakokon. Kint a focipályán az

osztálytársai kiabáltak, kacagtak, gólokat rúgtak, fel-alá száguldoztak. A 9.30-as

tesióra csak most kezdődött. Jamie-nek is a többiekkel kellett volna lennie és

Bootynak nem lenne az ínyére, ha itt találná.

De Booty nem tudta.

Nem arról volt szó, hogy Jamie nem szerette a bentlakásos intézet igazgatóját.

Egyáltalán nem. Nehéz lett volna ellenszenvvel viseltetni valaki iránt, aki törődött

vele. (Nem úgy, mint például, heeeellll-óóóóó, Jamie szülei; „Huszonharmadikán

találkozunk, fiam!... Ó, várj csak, mégsem. Anyád és én nem leszünk a városban.

Elsején vagy hetedikén jövünk meg. Akkor biztosan. Szeretünk, szia!”). Csak az volt

a helyzet, hogy Booty paranoiája nagy nyűg az ember nyakán. Az éjszakai

bezárkózás, azok az átkozott riasztók meg a biztonsági rendszerek és a diákok

állandó ellenőrizgetése lett a következménye.

És például az is, hogy nem volt hajlandó a fiúkat ártalmatlan rockkoncertekre

elengedni idősebb és klasszisokkal felelősségteljesebb bátyjukkal, míg a szüleik alá

nem írnak egy kilépési engedélyt, amikor csak az isten tudja, hol a pokolban vannak

éppen, nem is beszélve arról, hogy szinte csodával sem lehetne őket rávenni arra,

hogy néhány percet szánjanak egy darab papíros aláírására, és időben elfaxolják,

bármilyen fontos is az.

Szeretünk, szia...

Most azonban Jamie a saját kezébe vette a dolgokat. Bátyja, Mark – egy oaklandi

koncertszervező társaságnál hangmérnök – azt mondta Jamie-nek, ha aznap éjjelre el

tud szökni a St. Francisből, akkor beviszi a fiút a Santana-koncertre, és talán a

színpad mögé is. Ha azonban 6.30-ig nem sikerül kijutnia az iskolából, akkor nem

tudja megvárni, el kell indulnia, mert a munkája miatt időben oda kell érnie. És a

határidő teljesítése volt a legnagyobb probléma. Mert a St. Francisből kijutni nem

olyan, mint egy lepedőből összecsomózott kötélhágcsón kicsusszanni az ablakon,

ahogy a régi filmekben a kölykök éjszakánként meg szoktak lógni. Lehet, hogy a St.

Francis egy ódon spanyol erődítményre emlékeztetett, a biztonsági berendezése

azonban tökéletesen high-tech.

Jamie természetesen ki tudott jutni a szobájából; az éjszakára sem volt bezárva

(azért a St. Francis nem volt teljesen börtön). És a tűzajtón keresztül még az épületen

kívülre is tud kerülni – feltéve, ha hatástalanítani tudja a tűzriasztót. Ekkor azonban

még mindig csak az iskola udvarán jár, amit tizenkét láb magas kőfal vesz körül, a

tetején szögesdróttal. Semmi esély nincs azon átjutni – legalábbis nem neki, a dundi

geeknek, aki irtózott a magasságtól –, legfeljebb akkor, ha feltöri valamelyik utcára

nyíló kapu jelszavát. Hát ezért próbálta most Mein Herr Führer Booty, bocsánat, dr.

Willem C. Boethe, M.Ed., PhD. jelszó fájlját feltörni.

Eddig könnyedén bejutott Booty számítógépébe, és letöltötte a jelszót tartalmazó

fájlt (kényelmesen, „biztonsági jelszónak” nevezték el. Hé, igen ravasz, Booty!). A

mappa természetesen a jelszó rejtjelezett változatát tartalmazta, amit a használat előtt

mindenképpen dekódolnia kellett. Azonban Jamie satnya, tucattermék

számítógépének napokba telt volna, míg feltöri a kódot, így a fiú pillanatnyilag egy

közeli computertelephelyre próbált behatolni, ahol reményei szerint talál majd egy

elég erős gépet, amivel még a mágikus határidő előtt feltörheti a kódot.

Tisztában volt azzal, hogy az internetet eredetileg többé-kevésbé tudományos

hálózatnak szánták, amely megkönnyíti a kutatási eredmények közzétételét , nem az

információ titokban tartása a cél. Az első, neten összekapcsolódó szervezetek

egyetemek voltak, és ezeket sokkal gyengébb biztonsági rendszerrel látták el, mint a

kormányzati ügynökségeket és az utóbbi időben gombamód elszaporodó

vállalatokat.

Érdeklődve kopogtatott az Észak-kaliforniai Műszaki és Mérnökképző Főiskola

számítógépes laboratóriumának Virtuális ajtaján, és az üdvözlés nem váratott

magára sokáig:

Felhasználói név? Jamie bepötyögte: User.

Jelszó?

A válasz: User

És felvillant az üzenet:

Üdvözöljük User!

Hm, egyes a biztonságra, gondolta fanyarul Jamie, és nekiállt böngészni a gép

gyökérkönyvtárát – a főkönyvtárat. Az iskola hálózatán nemsokára rá is talált egy

hatalmas szupercomputerre, feltehetőleg egy kimustrált Crayre. Ebben a pillanatban

a gép a világegyetem korát számolgatta. Érdekes, de nem olyan király, mint a

Santana. Jamie félrepakolta az asztronómiaprojektet, és feltöltötte a saját maga által

írt programot, a crackert, ami azonnal meg is kezdte egyhangú és hosszadalmas

munkáját, hogy angol nyelvű kódot vonjon ki Booty fájljaiból. Ő...

– Ó, a pokolba! – dünnyögte, Bootyra egyáltalán nem jellemző stílusban. A

számítógépe megint lefagyott.

Az utóbbi időben ez többször előfordult, és a fiút határozottan dühítette, hogy

nem tud rájönni az okára. Elég jól ismerte a computereket, és egyszerűen nem talált

indokot arra, hogy ez itt most miért szarakodik. Nincs ideje javítgatni, ma nincs.

Mégis feljegyezte a naplójába az esetet – ahogy bármelyik szorgalmas kódbűvész is

tenné aztán újraindította a rendszert, és megint bejelentkezett a hálózatra.

Ellenőrizte a Crayt, és örömmel vette tudomásul, hogy a főiskola számítógépe

tovább dolgozott, akkor is futtatta a crack-ert Booty jelszó fájlján, amikor ő levált a

hálózatról.

Megtudja...

– Turner úr, Turner úr – a hang közvetlenül mellette csendült. – Mit csinálunk

errefelé?

Jamie kis híján összepisilte magát ijedtében. Annyira azonban mégsem ijedt meg,

hogy elfelejtse lenyomni az ALT-F6-ot, épp idejében, mielőtt még Booty igazgató

krepptalpú cipőjében odakutyagolt volna a számítógép termináljához.

Az illegális crack program helyzetjelentése eltűnt, és a képernyőn egy, az esőerdők

nehéz helyzetét taglaló dolgozat jelent meg.

– Hello, Mr. Boethe! – köszönt jamie.

– Aha! – A magas, sovány férfi lehajolt és a képernyőt mustrálgatta. – Azt hittem,

erkölcstelen képeket nézeget, Mr. Turner.

– Nem, uram – mondta Jamie. – Nem tennék ilyet.

– A környezetet tanulmányozgatjuk? Aggódunk amiatt, amit a szegény

anyatermészettel tettünk, nemdebár? Jó önnek, jó önnek. Azonban nem tehetek mást,

meg kell jegyeznem, hogy most van az ön testnevelésórája. Első kézből kellene

megismernie az anyatermészetet. Kint a sportpályán. Azt a jó kaliforniai levegőt

belélegezve! Futás és gólok közepette!

– Nem esik már? – kérdezte a fiú.

– Szemerkél; én azt mondanám. Mellesleg, a foci az esőben építi a személyiséget.

Mr. Lochnell balra fordult, a bokája pedig jobbra. Menjen, segítsen a többieknek! A

csapatának szüksége van önre!

– Csak lezárom a rendszert, uram! Néhány perc.

Az igazgató már az ajtónál járt, onnan szólt vissza:

– Elvárom, hogy tizenöt percen belül kint legyen a pályán, teljes felszerelésben!

– Igen, uram! – válaszolta Jamie Turner, de nem hagyta, hogy az igazgató

észrevegye óriási csalódottságát, amiért fel kell áldoznia a gépét egy sáros, füves

földdarab és tucatnyi idióta diák kedvéért.

ALT-F6, és már el is tűnt az esőerdős ablak, Jamie pedig sebesen lekérte a

helyzetjelentést, látni akarta, hogy halad a program a jelszó fájllal. Aztán egy

pillanatra abbahagyta, és a képernyőre sandított, mert valami furcsát vett észre. A

monitoron megjelenő szöveg mintha szórtabb lett volna, mint rendesen. A betűk is

vibrálni látszottak.

És még valami: a billentyűk kissé nehézkesen reagáltak az érintése nyomán.

Ez hátborzongatóan bizarr. Jamie azon tűnődött, vajon mi lehet a probléma. Már

írt néhány diagnózis programot, és úgy döntött, lefuttat egy-kettőt a gépen, ha

megfejtette a jelszót. Talán segítenek megtudni, mi a baj.

Arra gyanakodott, hogy a rendszermappában történt valami zavar, esetleg a

grafikusgyorsítóval van gond. Azt ellenőrzi majd először.

Egy röpke pillanatra azonban Jamie Turnernek nevetséges gondolat futott át az

agyán: a homályos betűk és a billentyűk lassú reakcióideje egyáltalán nem az

operációs rendszer hibájának következménye. Rég halott indián szelleme miatt van

az egész, ami az emberi jelenléten feldühödve oda-vissza siklik Jamie és a gép között,

és hideg, kísérteties ujjai a számítógépen keresztül kétségbeesetten segítségért

kiáltanak.

******

00000101. FEJEZET / ÖT

Phate képernyőjének bal felső sarkában apró dialógusdoboz jelent meg. A

következőket tartalmazta:

Csapóajtó – Vadászó üzemmód

Cél: Jamie@hol.com

Hálózat: Igen

Operációs rendszer: MS-DOS/Windows

Víruskereső program: Letiltva

A képernyőn Phate pontosan ugyanazt nézte, amit Jamie Turner a saját

képernyőjén látott, néhány mérföldnyivel arrébb, a St. Francis Kollégiumban.

A játékában ez a különleges karakter attól a pillanattól fogva mozgatta a

fantáziáját, amióta először betört a fiú számítógépébe, úgy egy hónappal ezelőtt.

Phate sok időt töltött a fiú fájljainak böngészésével, és mostanra legalább annyi

mindent tudott róla, mint a néhai Lara Gibsonról.

Például:

Jamie Turner gyűlölte a történelmet és a sportot, azonban kiváló volt

matematikából és úgy általában a reáltárgyakból. Telhetetlenül falta a könyveket. A

gyerkőc MUD-őrült volt – órákat töltött az internet csevegőiben, kiváló szerepjátékos

lévén aktívan közreműködött a MUD-birodalom annyira népszerű fantázia

társaságainak megalkotásában és fenntartásában. Jamie kitűnő kódbűvész is volt –

autodidakta programozó. Önálló honlapot tervezett, és a Weblap Revü Online-on

második helyezést szerzett vele. Egy új számítógépes játék ötletével is előrukkolt,

amit Phate érdekesnek talált és határozottan látott benne kereskedelmi potenciált.

A fiú legnagyobb félelme a szeme világának elvesztése volt; egy internetes

szemvizsgálón keresztül speciális, szilánkmentes üvegből készült szemüveget

rendelt.

Csak egyetlen családtagjával kommunikált és folytatott kiterjedt levelezést

rendszeresen, a bátyjával, Markkal. Szüleik gazdagok és elfoglaltak voltak, és

hajlamosak arra, hogy a fiuk csak minden ötödik vagy hatodik elektronikus postán

elküldött levelére válaszoljanak.

Jamie Turner – vonta le Phate a következtetést – briliáns, nagy képzelőtehetségű,

ötletes és sebezhető.

Az a fajta hacker, aki egy nap majd az ő helyére fog pályázni.

Phate – sok más nagyszerű számítógépes varázslóhoz hasonlóan – hajlamos volt a

gép misztifikálására. Az Istenben teljes szívvel hívő fizikusokhoz hasonlított, vagy a

keményfejű politikusokhoz, akik vallásos hittel kötelezik el magukat valamelyik

misztikus szabadkőműves páholynak. Phate hitt abban, hogy a gépek rendelkeznek

egyfajta leírhatatlan és megfoghatatlan spirituális oldallal, csak a szűk látókörűek

tagadják ezt.

Tehát a hit egyáltalán nem állt Phate-től távol. És az egyik dolog, amiben egyre

jobban kezdett hinni, amióta a Csapóajtó segítségével kellemes virtuális sétákat tett

Jamie Turner számítógépében, az volt, hogy a fiú igenis rendelkezik a képességgel,

hogy egyszer végérvényesen átvegye Phate címét, és minden idők legnagyobb

kódbűvésze legyen.

Ezért kell a kicsi Jamie T. Turnert leállítania a Gépvilágban tett további

kalandozásoktól. És Phate a kivitelezéshez különösen hatékony módot talált ki.

Még több fájlt nézett át. A Shawn által küldött e-mailek részletes leírást adtak a fiú

iskolájáról – a St. Francis Kollégiumról.

A bentlakásos iskola az oktatásáról is nagyon híres volt, azonban még fontosabb,

hogy Phate számára igazi taktikai kihívást jelentett. Ha a játékban semmi

bonyodalom sincs – és az ő számára kockázat – a karakterek megsemmisítése során,

akkor nincs értelme játszani. De a St. Francis néhány igen komoly akadályt

tartogatott. Mindenre kiterjedő biztonsági rendszert alkalmaztak, mert néhány évvel

korábban betörtek az iskolába, és az egyik diák meghalt, egy tanár pedig súlyosan

megsebesült. Az igazgató, Willem Boethe akkor megesküdött, hogy ez soha többé

nem fog megtörténni. A szülők megnyugtatása végett az egész épületet felújíttatta, és

szinte erőddé alakíttatta át. A csarnokokat éjszakára lezárták, az udvarra kettős

kapukat szereltek, az ajtókra és ablakokra riasztókat. Csak jelszóval lehet

keresztüljutni a magas, borotvaéles drótszögekkel megtűzdelt falon, ami a

fogolytáborra emlékeztető területet övezte.

Röviden tehát, az iskolába való behatolás épp Phate-nek való kihívás volt. Eggyel

magasabb lépcsőfok a Lara Gibson hack-nél – ahogyan a játékban is mindig az eggyel

bonyolultabb szint felé kell haladni. Ő képes rá....

Phate a képernyőre sandított. Ó, nem, nem lehet. Jamie gépe – és így az övé is –

lefagyott. Tíz perccel ezelőtt ugyanez történt. Ez volt a Csapóajtó egyetlen nagy

hibája. Néha a megtámadott gép az övével együtt egyszer csak nem volt hajlandó

tovább működni. Ilyenkor mindkettőjüknek újra kellett indítani a gépet, újratölteni a

programot és újra csatlakozni a hálózatra.

Az időkiesés nem volt több egy percnél, Phate azonban borzasztó folytonossági

hibának tartotta. A szoftvernek tökéletesnek kell lennie, elegánsnak. Ő és Shawn

hónapok óta próbálták kiküszöbölni a rendellenességet, mindeddig azonban hiába.

Egy pillanat múlva azonban már kis barátjával együtt megint a hálózaton volt, és

Phate még egyszer átfutotta a fiú gépét.

Apró ablak jelent meg a monitorján, és a Csapóajtó az alábbi kérdést tette fel:

A célpont sürgős üzenetet kapott MarkTheMantől.

Ellenőrizni akarja?

Jamie bátyja lesz az, Mark. Phate leütötte az Y billentyűt, és a képernyőn megjelent

a fiúk párbeszéde.

MarkTheMan: Tudsz chattelni?

JamieTT: Ki kell mennem szopizni

akarom mondani FOCIZNI.

MarkTheflan: Szar.

A ma este még mindig OK?

JamieTT: Erre fogadhatsz.

Santana RULEZ!!!

MarkTheMan: Alig várom.

Az északi kapunál várlaki az utca túloldalán 6.30-kor– Készen állsz a rock and rollra?

Arra mérget vehetsz – gondolta Phate – mindketten készen állunk.

-

Wyatt Gillette megállt az ajtóban, úgy érezte, mintha visszautazott volna az

időben.

Körbenézett maga körül a Kalifornia Állami Rendőrség Számítógépes

Bűnelkövetési Egységének ódon, földszintes épületben székelő központjában,

néhány mérföldnyire az állami rendőrség San José-beli főparancsnokságától.

– Hiszen ez egy dinoszauruszketrec!

– És csakis a miénk! – felelte Andy Anderson, aztán elmagyarázta Bishopnak és

Sheltonnak – egyikük sem égett az információ birtoklásának vágyától –, hogy a

számítástechnika őskorában az IBM és a Control Data Corporation gyártotta

hatalmas számítógépeket az ehhez hasonló különleges termekben tárolták, és ezeket

a helyiségeket nevezték dinoszauruszketreceknek.

A ketrec a megemelt padlóra utalt, ami alatt masszív kábelek futottak – „boák”,

mert az óriáskígyókra emlékeztettek (köztudottan hajlamosak voltak néha

alattomosan széttekeredni és megsebesíteni a technikusokat). Légkondicionáló

csővezetékek tucatjai szelték át keresztül-kasul a termet – a hűtőrendszerek

létfontosságúak voltak, mert megakadályozták a masszív számítógépek túlhevülését

és ezáltal lángra lobbanását.

A Számítógépes Bűnelkövetési Egységet San Carlostól nyugatra telepítették, San

Jose egyik alacsony bérleti díjú, kereskedelmi körzetében, Santa Clara városától nem

messze. A városkába eljutni kívánónak néhány autókereskedésen kellett áthajtania –

EZ AZ ÖN VÉGÁLLOMÁSA! SE HABLA ESPA”OL – és még egy sor vasúti

sínpáron. A zegzugos földszintes épület, amire ráfért volna némi festés és tatarozás,

éles kontrasztot alkotott a körülbelül egy mérföldnyire található Apple Computere

központjával. Az egy csipkézett, futurisztikus épület volt, a társalapító Steve

Wozniak negyven láb nagyságú portréjával díszítve. Az SZBE egyetlen művészeti

dísztárgyaként a főkapu mellett meglapuló, rozsdás és törött Pepsis automatát

lehetett említeni.

A hatalmas épületben sötét folyosók és üres irodák tucatjai húzódtak meg. A

rendőrség a terület mindössze kis hányadát használta – a központi részt, ahol

tucatnyi előre gyártott kabint helyeztek el nyolc Sun Microsystems számítógépes

rendszer, néhány IBM és Apple, egy rakás laptop számára. Kábelek tekergőztek

mindenfelé, némelyik eltűnt a padlóban, néhány pedig a mennyezeten lógott, mint

valami dzsungelbeli inda.

– Máshol egy vonzó pillantásért kibérelheti ezeket az ósdi adatfeldolgozó

alkalmatosságokat – magyarázta Anderson Gillette-nek. Felnevetett. – Az SZBE-t

végre kezdik az állami rendőrség hivatalos részének tekinteni, erre húsz éve lejárt

szavatosságú berendezést sóznak ránk.

– Nézze, egy vészkapcsoló! – intett Gillette a fejével a falon lévő vörös kapcsoló

felé. A poros felirat arról tájékoztatott, hogy CSAK VÉSZHELYZET ESETÉN!

használható. – Még soha nem láttam egyet sem.

– Mi az? – kérdezte Bob Shelton, és Anderson elmagyarázta:

A hajdani szuperszámítógépek annyira áthevültek, hogy ha a hűtőrendszer

meghibásodott, a gépek másodpercek alatt lángra lobbanhattak. A sok gyanta,

műanyag, gumi és az égő számítógépből kitörő gázok előbb ölték volna meg az itt

lévőket, mint maga a tűz. Így aztán az összes dinoszauruszketrecet vészkapcsolóval

látták el – a nevet a nukleáris reaktorokban alkalmazott, vészhelyzet esetén

használatos üzembeszüntetési kapcsolótól kölcsönözték. Tűz esetén csak be kellett

ütni a vészkapcsolót, és az automatikusan lezárta a számítógépet, értesítette a

tűzoltórészleget, és halongázt zúdított a computerre, ami végül kioltotta a lángokat.

Andy Anderson bemutatta az SZBE-s csapatot Gillette-nek, Bishopnak és

Sheltonnak. Először Linda Sanchezt, egy ormótlan, rozsdabarna öltönyt viselő,

középkorú, alacsony, tömzsi latin-amerikai nőt. Ő volt az egység LKA tisztje –

Letartóztatás, Kutatás, Adminisztráció, magyarázta el. Ő biztosította az elkövető

számítógépét, együgyű csapdákat keresett rajta, lemásolta a fájlokat és

bizonyítékokat gyártott a hardveren és a szoftveren található anyagokból. Ő volt a

digitális bizonyítékok felfedezésének is a specialistája, a merevlemezes-meghajtó

„bányászatának” szakértője – kitörölt vagy rejtett adatok után kutakodott

(ilyenformán a hasonló munkát végző tisztviselőket számítógépes archeológusoknak

is nevezték).

– Én vagyok a csapat vérebe – világosította fel Gillette-et.

– Van valami, Linda?

– Még semmi, főnök. Az a lány, mármint az enyém, a világ leglustább teremtése.

– Linda nemsokára nagymama lesz – monda Anderson Gillette-nek.

– Egy héttel ezelőttre írták ki. Az egész családot az őrületbe kergeti.

– Ő a helyettesem, Stephen Miller őrmester.

Miller öregebb volt Andersonnál, közel járt az ötvenhez. Bozontos, őszbe forduló

hajzat fedte a koponyáját. Csapott vállak, medvés, körte alkatú alak. Óvatos

embernek látszott. A korából Gillette azt a következtetést vonta le, hogy a

számítógép-programozók második generációjából való lehet – azokat a nőket és

férfiakat sorolták ide, akik a hetvenes évek elején a számítógépes világ neológusainak

számítottak.

A harmadik cyberzsarut Tony Mottnak hívták, jó kedélyű, harminc körüli szőke

volt, a nyakában zöld, fluoreszkáló madzagon Oakley napszemüveg himbálózott.

Öltözőfülkéjét fényképekkel tapétázta ki, melyeken ő és egy csinos ázsiai lány volt

látható, hol snowboardozás, hol biciklizés közben. Az asztalán védősisak hevert, a

snowboardcsizmák a sarokban. Ő képviselte a hackerek legutolsó generációját:

atlétatermetű kockázatvállalókat, akik legalább annyira otthonosan mozognak az

extrém sportok versenyén a félbevágott csőre emlékeztető skate-board pályán, mint a

billentyűzet előtt valami hack forgatókönyv teljesen más világában. Gillette-nek az

sem kerülte el a figyelmét, hogy az SZBE összes hekusa közül Mott viselte a

legnagyobb pisztolyt a csípőjén – ragyogó, ezüstszínű automatát.

Az SZBE recepcióst is alkalmazott, a nő azonban betegszabadságot vett ki. Az

állami rendőrség hierarchiájában az SZBE meglehetősen alacsony pozíciót foglalt el

(a hekustársak csak Geek Osztagnak nevezték), és a főparancsnokságról nem nagyon

ugráltak errefelé az ideiglenes áthelyezésüket szorgalmazó kollégák. Az egység

tagjainak maguknak kellett gondoskodni a telefonüzenetek lehallgatásáról, az

elektronikus postaládák és a fájldokumentumok átvizsgálásáról, és érhetően

egyiküket sem lelkesítette túlságosan a dolog.

Gillette tekintete a néhány, fal mellé állított alkoholmentes filccel használatos tábla

egyikére siklott, nyilvánvalóan a nyomravezető jelek felsorolására használták őket.

Az egyikre fényképet ragasztottak, de nem tudta kivenni, mit ábrázol, ezért közelebb

ment hozzá. Aztán a megdöbbenéstől megtorpant és levegőért kapkodott. A kép

narancs és vörös szoknyát viselő fiatal nőt ábrázolt, deréktól felfelé meztelenül,

véresen és sápadtan feküdt egy füves földdarabon, holtan. Gillette-et megrázta a

látvány. Rengeteg számítógépes játékkal játszott már – Mortal Combat, Doom, Tomb

Raider –, de akármilyen hajmeresztőek is voltak, meg sem közelítették ezt a valós

áldozat ellen irányuló durva, iszonytató erőszakot.

Andy Anderson a faliórára pillantott, amely nem digitális szerkezet volt, ami

pedig egy számítógépes központhoz méltó lett volna, hanem öreg, poros analóg

modell – nagy- és kismutatóval: délelőtt 10.00.

– Neki kell állnunk – jelentette ki. – Két szálon fogjuk megközelíteni az esetet.

Bishop és Shelton felügyelő vezeti az általános gyilkossági nyomozást. Az SZBE

foglalkozik a számítógépes bizonyítékokkal... Wyatt itt fog segíteni – az íróasztalán

lévő faxra nézett és hozzátette – Seattle-ből is várunk egy konzultánst, az internet és a

hálózati rendszerek szakértőjét, Patricia Nolant. Bármelyik pillanatban megérkezhet.

– Rendőr? – Shelton tette fel a kérdést.

– Nem. Civil – válaszolt Anderson.

– Minden esetben igénybe vesszük a vállalatok biztonsági embereinek a segítségét

– egészítette ki Miller. – Olyan gyorsan változik a technológia, hogy képtelenek

vagyunk lépést tartani a legújabb fejlesztésekkel. A rosszfiúk mindig egy lépéssel

előttünk járnak. Tehát minden lehetséges esetben magánkonzultánsokat használunk,

– Általában sorban állnak azért, hogy segíthessenek – mondta Tony Mott. – Igazán

elegánsan hat manapság, ha valaki beleírhatja az önéletrajzába, hogy elkapott egy

hackert.

– Hol van a Gibson lány computere? – fordult Anderson Linda Sanchez felé.

– Az elemző laboratóriumban, főnök! – intett a nő fejével a központi helyiségből

pókhálószerűen szerteágazó, sötét folyosók egyike felé. – Néhány technikus ellenőrzi

a helyszínen talált ujjlenyomatokat. Hátha betört a gyilkos a házba, és ott hagyott

nekünk egy-két szép, szaftos jelzést. Tíz percen belül kész lesznek.

Mott átnyújtott Frank Bishopnak egy borítékot,

– Tíz perccel ezelőtt érkezett. Magának címezték. Előzetes helyszíni jelentés.

Bishop végigszántott ujjaival drótszálú haján. A hajfixálótól roskadozó fürtök

között Gillette tisztán ki tudta venni a fésű fogának nyomait. A zsaru végigfutotta az

iratot, de egy szót sem szólt. Aztán átnyújtotta a vékony papírköteget Sheltonnak,

begyűrte az ingét a nadrágjába és a falnak dőlt.

A köpcös zsaru kinyitotta az aktát, néhány percen át olvasgatta, aztán felnézett.

– A szemtanúk állítása szerint az elkövető fehér férfi, középmagas és közepes

testfelépítésű, fehér nadrág, világoskék ing, a nyakkendőn valami rajzfilmfigura.

Húszas évei végén, esetleg a harmincas elején jár. A pultos lány azt mondja, úgy

nézett ki, mint bármelyik techie. – A hekus a fehér táblához ment, felírta az

információkat, aztán folytatta. – A nyakában hordott személyi kártyán a Xerox Palo

Alto Kutatási Központ állt, de biztosak vagyunk abban, hogy hamisítvány. Semmi

olyan nyom, ami egyetlen személy felé vezetne. Bajsza van és kecskeszakálla. Szőke

hajú. Az áldozaton találtak néhány kék farmervászon-rostfoszlányt, ami nem egyezik

sem a ruhájával, sem az otthonában talált anyagokkal. Akár az elkövetőtől is

származhat. A gyilkos fegyver feltehetőleg égy fűrészfogas katonai Ka-bar kés.

– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Tony Mott.

– A sérülések megegyeznek ennek a fegyvernek a nyomaival – Shelton megint

beletemetkezett az iratba. – Az áldozatot nem a helyszínen ölték meg, kidobták a

főúton az autóból.

– Hogy tudják ezt megmondani? – szakította félbe megint Mott.

Shelton enyhén elfintorodott, nem nagyon volt kedve eltérni a tárgytól.

– A helyszínen talált vérnyomokból.

A fiatal zsaru hosszú haja szinte táncra perdült, ahogy bólintott és elraktározta az

információt, hátha egy esetleges jövőbeni incidens során hasznát veheti.

Shelton újra felvette a fonalat.

– A helyszínen vagy annak közelében senki sem látott semmit. – Savanyú

pillantást vetett a többiekre. – Mintha valamikor is látnának... Most az elkövető

autóját próbáljuk lenyomozni. Ő és Lara együtt hagyták el a bárt, és bár látták őket a

parkoló felé menni, senki nem figyelte meg a márkát. A helyszínnel szerencsénk volt;

a pultos lány emlékezett, hogy a tettes szalvétába csomagolta a sörösüvegét, amit az

egyik technikus meg is talált a szemeteskosárban. Leellenőriztük mindkettőt: negatív.

A labor leszedett valami ragacsos anyagot az üveg szájáról, de nem tudjuk, mi lehet.

Nem mérgező. Ez minden, amit tudnak. És nem nagyon illik semmire a labor

adatbázisában lévő minták közül.

– Jelmezbolt – szólalt meg végül Frank Bishop.

– Jelmez? – kérdezett vissza Anderson.

– Lehet, hogy egy kis segítségre volt szüksége, hogy úgy nézzen ki, mint ez a Will

Randolph nevű krapek, akinek a bőrébe belebújt – mondta a zsaru. – Talán a

ragasztó, amit az álbajuszhoz vagy – szakállhoz használt.

– A jó letapogató mindig beöltözik, hogy a megszemélyesített emberhez hasonlóan

nézzen ki – helyeselt Gillette. – Vannak barátaim, akik komplett Pac Bell

vonalfelügyelő egyenruhákat varrtak.

– Nagyszerű – fordult Tony Mott Bishop felé további adatokkal bővítve a fejében

tárolt „élethosszig tartó tanulás” fájlt.

Anderson beleegyezőleg bólintott Bishop felvetésére. Shelton betelefonált San

Joséba, a gyilkosságiak központjába, és ráállíttatott néhány tagot a talált anyag és a

színházi kellékeknél használt ragasztók összevetésére.

Frank Bishop megszabadult gyűrött zakójától, és gondosan az egyik szék

támlájára akasztotta. Keresztbe tett karral meredt a fehér táblára és a fényképre. Inge

már megint kezdett kifelé kandikálni a nadrágjából. A hekus hegyes orrú csizmát

viselt. Amikor Gillette főiskolára járt a Berkeleyn, néhány barátja timi-tömi filmeket

vett ki egy összejövetelre – pornófilmet az ötvenes és a hatvanas évekből. Az egyik

színész pontosan úgy nézett ki és öltözködött, mint Bishop.

Bishop elvette Sheltontól a helyszíni jelentést és belelapozott, aztán felnézett.

– A pincérlány azt mondta, hogy az áldozat martinit, a gyilkos pedig világos sört

rendelt. A gyilkos fizetett. Ha meg tudjuk szerezni a számlát, talán elcsíphetünk

néhány ujjlenyomatot.

– És mi az elképzelése, hogy fogja megcsinálni? – a vaskos Stephen Millertől

érkezett a kérdés. – A bártündér valószínűleg kihajította őket tegnap, több ezer

másikkal együtt.

– Van néhány emberünk, aki olyat szokott csinálni, amit ő mondott – biccentett

Bishop Gillette felé. – Dumpster merülést. – Sheltonhoz fordult. – Nézesd át velük a

bár szemeteseit! Egy martinit és egy világost kiszámlázó receptet keressenek, az

időjelző pecsét körülbelül este 7.30-at jelezhetett.

– Az örökkévalóságig fog tartani – jegyezte meg Miller.

Bishop azonban úgy tett, mintha meg sem hallaná, és bólintott Sheltonnak, aki

már elkezdett telefonálgatni a jelmezragasztó kapcsán.

Gillette-nek feltűnt, hogy senki nem áll a közelében. Végignézett a többiek tiszta

ruháján, frissen mosott haján és koszmentes körmén.

– Ha van néhány percünk, mielőtt az a számítógép készen áll a... Nem hinném,

hogy van itt zuhanyzójuk.

Anderson megcsavargatta múltbeli életének stigmáit magán viselő fülcimpáját és

felnevetett.

– Azon tanakodtam magamban, hogy hozhatnám fel a témát? – Motthoz fordult. –

Vidd le a személyzeti öltözőbe! De tartsd rajta a szemed!

A fiatal zsaru bólintott és elvezette Gillette-et az előcsarnokba. Egész úton

csevegett, be nem fogta volna a száját – az első téma a Linux operációs rendszer

előnyeiről szólt, a klasszikus Unix továbbfejlesztett változatáról, ami lassan kezdi

kiszorítani a Windowst. Lelkes és tájékozott volt. Aztán mesélt Gillette-nek az SZBE

nem is olyan régi megalakulásáról. Kevesebb mint egy éve álltak össze. A Geek

Osztag – magyarázta Mott – lazán képes lenne még vagy fél tucat hekust főállásban

foglalkoztatni, de a bővítésre nem futotta a költségvetésből. Több esetük van, mint

amennyivel papírforma szerint is képesek lennének foglalkozni – hackelés, aztán itt

van a cyber követés a gyermekpornográfia, a szoftverek jogtalan sokszorosítása – és a

munkamennyiség minden eltelt hónappal egyre nagyobbnak tűnik.

– Miért léptél be az SZBE-be? – kérdezte Gillette.

– Egy kis izgalomra vágytam. Úgy értem, imádom a gépeket és talán elég jó

agyam is van hozzájuk, de a kódok unos-untalan átrostálgatása, mert szerzői

jogvédelem elleni szabálysértést keresünk, nem egészen az, amire számítottam.

Tudod, azt hittem, egy kicsit jobb buli lesz.

– És mi a helyzet Linda Sanchezzel? – érdeklődött tovább a hacker. – Ő geek?

– Nem igazán. Okos nő, de a gépek nincsenek a vérében. Fiatalkorában bandatag

volt lent, Salátaföldön, tudod, Salinasban. Aztán szociális munkát vállalt és

elhatározta, hogy beiratkozik az Akadémiára. A társát néhány évvel ezelőtt

Montereyben csúnyán meglőtték. Lindának gyerekei vannak, a nagyobbik lánya

várandós, a kisebbik középiskolába jár. A férje pedig soha nincs otthon,

menekültügyi ügynök, így hát Linda ügy döntött, itt az ideje egy kicsit csendesebb

vizekre evezni.

– Pontosan a te ellentéted.

– Én is úgy hiszem! – nevetett fel Mott.

Gillette a zuhanyozás után már a testét dörgölte szárazra, amikor Mott a saját

munkaruhái közül egy váltást tett a padra a hackernek. Pólót, fekete tréningnadrágot

és meleg vihar-kabátot. A zsaru alacsonyabb volt Gillette-nél, alapjában véve

azonban hasonló volt a felépítésük.

– Köszönöm – mondta Gillette és belebújt a kölcsönruhába.

Élénknek és felvillanyozottnak érezte magát, miután sovány alakjáról egy nagyon

is jellegzetes mocskot mosott le: börtönszennyet.

Visszafelé a főterembe útjuk egy apró konyha mellett vezetett. Kávéfőző,

hűtőszekrény és egy asztal – rajta tányéron baguette – állt. Gillette megtorpant,

éhesen az ételre meredt, aztán a szekrénysort fürkészte.

– Feltételezem, nem nagyon van nálatok linzer? – kérdezte Mott-tól.

– Linzer? Az nincs. De egyél baguette-et!

Gillette odament az asztalhoz és öntött magának egy csésze kávét, aztán elvett egy

mazsolás baguette-et is.

– Ne abból! – szólt rá Mott, kivette a péksüteményt Gillette kezéből és a padlóra

ejtette. Úgy pattant vissza, mint egy labda.

Gillette elfintorodott.

– Még Linda hozta őket. Tréfából – Gillette értetlenségét látva a zsaru hozzátette. –

Nem érted?

– Micsodát?

– Milyen nap van ma?

– Gőzöm sincs. A börtönben nem a napok szerint mérik az időt.

– Bolondok napja van – jelentette ki Mott. – Ezek a baguette-ek műanyagból

készültek. Lindával tettük ki őket ma reggel és szó szerint arra várunk, hogy Andy

beleharapjon valamelyikbe. Eddig még nem ugrott be nekik. Azt hiszem,

fogyókúrázik,

Kinyitotta a szekrényt, és elővett egy zacskó friss süteményt.

– Rajta! Ebből vegyél!

Az elsőt követte a második, nagy korty kávék egyengették az étel útját. Gillette

nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideje ez volt a legjobb dolog az

életében.

Mott a hűtőből magához vett egy doboz sárgarépalét, és visszatértek az SZBE fő

helyiségébe.

Gillette végignézett a dinoszauruszketrecben, a sarkokban és a légkondicionáló

szellőztetőnyílásaiban heverő, szétcsatlakoztatott boák százain, az agya pedig egy

gőzgép sebességével zakatolt. Egy gondolat villant be az agyába.

– Április elseje... tehát a gyilkosság március 31-én történt?

– Így van – erősítette meg Anderson. – Van jelentősége?

– Lehet, hogy csak véletlen egybeesés – mondta Gillette elbizonytalanodva.

– Folytassa!

– Március 31-e, a számítógépes történelemben egyfajta piros betűs ünnepnek

számít.

– Miért? – kérdezte Bishop.

A terem bejárata felől érdes női hang válaszolt.

– Nem ez a Univac piacra dobásának dátuma?

******

00000110. FEJEZET / HAT

Megfordultak, és egy harmincas évei közepén járó barna hajú hippit láttak maguk

előtt, akinek szürke pulóvere és vastag, fekete cipője egyáltalán nem volt az

alkatához illő szerencsés választásnak nevezhető.

– Patricia? – kérdezte Anderson.

A nő bólintott, beljebb sétált a szobába és kezet rázott a férfival.

– Ő Patricia Nolan, a szakértő, akiről már beszéltem. A Horizon On-Line

biztonsági részlegénél dolgozik.

A Horizon a világ legnagyobb kereskedelmi internetszolgáltatója, még az America

Online-nál is szélesebb felhasználói bázissal rendelkezik.

Mivel a társaságnak több tízmillió regisztrált előfizetője van, és mivel ezenkívül

minden egyes előfizető nyolc különböző felhasználói nevet alkalmazhat családtagok

vagy barátok számára, elég valószínű, hogy a nap bármely időszakában a világ egy

jó része a tőzsdén jegyzett részvényeket ellenőrzi, csevegőkben másoknak

hazudozik, hollywoodi pletykákat olvas, vásárol, a másnapi időjárást próbálja

kikalkulálni, elektronikus leveleket fogad és küld, esetleg szoft pornót tölt le a

Horizon On-Iine-on keresztül.

Nolan egy pillanatra elidőzött Gillette arcán, aztán a pálmafa-tetoválásra siklott a

tekintete, majd az ujjaira, melyek ebben a pillanatban is önálló életet élve gépeltek a

levegőben.

– Felhívtak bennünket a Horizontól, amikor megtudták, hogy az áldozat ,az egyik

előfizetőjük, és felajánlották, hogy ideküldenek valakit segíteni – adta meg Anderson

a magyarázatot a nő jelenlétére.

A detektív bemutatta Patríciát a csapatnak, és most Gillette volt az, aki alaposan

szemügyre vette a nőt. A divatos, gondosan megtervezett szemüveg – valószínűleg

hirtelen elhatározásból vette – nem sokat segített abban, hogy a nő férfias,

csúnyácska arcát kevésbé csúnyává varázsolja. Mögötte azonban a megdöbbentően

zöld szemek áthatóak voltak – Gillette észrevette, hogy a nőt is szórakoztatja, hogy

egy antikváriumba illő dinoszauruszketrecbe került. Nolan bőre petyhüdt volt és

tésztaszerű, olyan vastag sminkréteg fedte, amilyen a hetvenes években lett volna

divatos – esetleg még akkor is túlzó. Barna haja nagyon tömör és rakoncátlan volt,

gyakran az arcába hullott.

A kézfogások és a kölcsönös bemutatkozások után a nő azonnal Gillette-hez ment.

Egy hajfürtöt tekergetett az ujjai körül, és nem törődve azzal, hogy a többiek hallják,

kertelés nélkül megjegyezte:

– Láttam, ahogy rám nézett, amikor megtudta, hogy a Horizonnál dolgozom.

Az összes nagy kereskedelmi internetszolgáltató társasághoz hasonlóan – AOL,

CompuServe, Prodigy és a többiek – az igazi hackerek a Horizon On-Line-t is

megvetik A számítógépes varázslók telnet programokat használnak, mert így direkt

módon tudnak az egyik gépből a másikba ugrani, és bolygóközi utazásokhoz

igazított webböngészők segítségével barangolnak a Kék Halálban. Soha eszükbe nem

jutna a Horizonhoz hasonló együgyű, kevés „lóerővel” rendelkező

internetszolgáltatót használni, hiszen ezeket leginkább családi

szórakoztatóeszközöknek szánták.

A Horizon On-Line előfizetőit közkeletűen csak HOLökötteknek vagy

HOLangyosoknak nevezik, vagy egyszerűen csak HOknak.

Nolan még mindig Gillette-hez intézte a szavait.

– Csak azért, hogy mindannyian tisztán lássunk: a MI-re jártam egyetemre, a

Princetonban szereztem meg a diplomámat és a doktorit, mindkettőt

számítástudományból.

– MI? – kérdezte Gillette. – New Jerseyben?

A Princetonban lévő Mesterséges Intelligencia kutatóközpont az ország

leghíresebbjei közé tartozott. Nolan bólintott.

– Így van. És a hackelésből is kivettem a magam részét.

Gillette-et szórakoztatta, hogy a nő neki próbálja igazolni magát, az egyetlen

börtöntölteléknek a csoportban, nem pedig a zsaruknak. Ingerlékeny felhangot

hallott ki Patricia szavaiból, a vallomás pedig előre begyakoroltnak tűnt. Arra

gondolt, mindez talán azért van, mert nő; az Egyenlő Munkalehetőségek

Bizottságának nem terjed addig a hatásköre, hogy képes legyen megállítani azt a

szűnni nem akaró és kérlelhetetlen előítéletet, ami a Kék Halálban szerencsét próbáló

nőket sújtja. Nem csak a csevegőkből zavarják ki őket és törlik ki nevüket a

hirdetőtáblákról, de gyakran durván sértegetik, esetenként meg is fenyegetik őket. A

hackelni akaró tini lányoknak okosabbaknak és tízszer olyan keménynek kell

lenniük, mint fiú-társaiknak.

– Mit mondott a UNIVAC-ról? – kérdezte Tony Mott.

– 1951. március 31. Az első, szabványoknak megfelelően működő Univacet ekkor

helyezték ki a Népszámlálási Hivatalba.

– Mi az? – kérdezte Bob Shelton.

– Az Egyetemes Automata Számítógép rövidítése.

– A mozaikszavak rendkívül népszerűek a gépvilágban – tette hozzá Gillette.

– Ahogy tudjuk, a Univac az első modern számítógépek egyike. Akkora helyet

foglalt el, mint ez a szoba. Ma már természetesen olyan laptopok is kaphatók, amik

gyorsabbak és százszor többet tudnak.

– A dátum? Úgy gondolják, nem véletlen egybeesés? – tűnődött el Anderson.

Nolan vállat vont.

– Nem tudom.

– Talán a pasasunknak van valami motívuma – vetette fel Mott. – Úgy értem, van

egy mérföldkövet jelentő számítógépes dátum, és egy motiváció nélküli

gyilkosságunk, a Szilíciumvölgy szívében.

– Menjünk végig ezen a szálon! – mondta Anderson. – Nézzetek utána más magas

technológiával foglalkozó körzetekben, történt-e a közelmúltban megoldatlan

gyilkosság, ami beleillik a képbe. Próbálkozzatok Seattle-ben, Portlandben, ott van a

Szilícium-erdő. Chicagóban van a Szilícium-puszta. Aztán a 128-as út, Boston mellett.

– Austin, Texas – javasolta Miller.

– Kiváló. És a Denver City melletti Dulles Toll út. Kezdjétek ott, aztán meglátjuk,

mit találunk. Küldjetek kérvényt az EBEEP-nek!

Tony Mott a számítógépbe pötyögött némi információt, néhány perccel később

megérkezett a válasz.

– Van valami Portlandben! – olvasta a képernyőről. – Ez év február 15-e és 17-e.

Két megoldatlan gyilkosság, mindkettőben ugyanaz a módszer, az ittenihez

hasonlóan, mindkét áldozat halálát késszúrástál eredő mellkasi sérülés okozta. Az

elkövetőről úgy hiszik, fehér férfi a húszas évei végén. Látszólag nem ismerte az

áldozatokat, rablás és nemi erőszak nem motiválta. A férfi gazdag, vezető beosztású

vállalati tisztviselő, a nő pedig hivatásos atléta.

– Február tizenötödike? – kérdezte Gillette.

Patricia Nolan rápillantott.

– ENIAC?

– Pontosan – válaszolt a hacker, aztán a többieknek is elmagyarázta. – Az ENIAC

hasonló a Univachez, csak korábbi gyártmány. A negyvenes években jelent meg. A

felszentelés dátuma február tizenöt.

– Mit takar a mozaikszó?

– Elektronikus Numerikus Integráló- és Számológép – felelte Gillette. – Mint

minden hacker, a mi emberünk is a számítógépes történelem rajongója.

– A francba! – mormolta Shelton. – Van egy mintakövetőnk. Pazar!

Még egy üzenet érkezett az EBEEP-től. Gillette a képernyőre pillantott és

felfedezte, hogy ez a mozaikszó az Igazságügyi Minisztérium által meghirdetett

erőszakos bűncselekményt elkövetők elfogatási programját takarja.

Úgy tűnt neki, a hekusok legalább annyi mozaikszót használnak, mint a hackerek.

– Ember, van itt még egy! – kiáltott fel a képernyőt bámuló Mott.

– Még egy? – Stephen Miller hangjából őszinte megdöbbenés áradt. Szétszórtan

rakosgatta az íróasztalán a hathüvelyknyi magasságban összevissza heverő lemez–

és papírhalmazt.

– Mintegy tizennyolc hónappal ezelőtt egy diplomatát és a Pentagon egyik

ezredesét ölték meg Herndonban, Virginiában, mindketten testőrökkel voltak. Ez a

Dulles Toll útnak a legmagasabb technológiát képviselő szakasza. Lekérem a teljes

aktát.

– Mik a virginiai gyilkosságok dátumai? – kérdezte Anderson.

– Augusztus tizenkettő és tizenhárom.

Felírta az időpontokat a táblára, majd felvont szemöldökkel Gillette-re nézett.

– Van ötlete?

– Az IBM első személyi számítógépe – válaszolt a hacker. – A kibocsátási dátum

augusztus tizenkettedike volt.

Nolan bólintott.

– Van egy mániája – mondta Shelton

– És ez azt jelenti, hogy nem fog megállni! – tette hozzá Frank Bishop.

A számítógép terminálja – amely mellett Mott ült – halkan felsípolt. A fiatal zsaru

előrehajolt, hatalmas automatája zajosan a széknek csapódott.

– Van egy kis problémánk! – fintorodott el.

A képernyőn az alábbi szavak jelentek meg.

Sikertelen fájlletöltés

Alatta hosszabb üzenet.

Anderson elolvasta a szöveget és megrázta a fejét.

– A portlandi és a virginiai gyilkosságok aktái nincsenek meg az EBEEP-nél. A

rendszergazda küldött egy üzenetet, amely szerint adatrögzítés során bekövetkezett

baleset következtében rongálódtak meg.

– Baleset – morogta Nolan, és a pillantása összetalálkozott Gillette-ével.

– Csak nem hiszi...? – kezdte Linda Sanchez elkerekedett szemekkel. – Úgy értem,

nem törhette fel az EBEEP-et. Soha senkinek nem sikerült!

– Próbáld meg az állami adatbázisokat: Oregon és Virginia Állami Rendőrségének

az archívumait! – mondta Anderson a fiatalabb zsarunak.

A következő pillanatban már jött is a válasz.

– Nincs feljegyzés vagy akta az esetekkel kapcsolatban. Eltűntek.

Mott és Miller bizonytalanul egymásra néztek.

– Kezd ijesztővé válni a dolog – szólalt meg Mott.

– Vajon mi motiválhatja? – tűnődött Anderson.

– Átkozott hacker! – dünnyögte Shelton. – Ez motiválja!

– Nem hacker – szólt bele a beszélgetésbe Gillette.

– Akkor micsoda?

Gillette-nek nem volt kedve a kötekedő zsaru felvilágosításához. Andersonra

nézett, aki elmagyarázta:

– A hacker elnevezés bóknak számít. Innovatív programozót jelent. Mint a

„szoftver összehackelésében”. Az igazi hacker betör ugyan mások számítógépébe, de

csak azt akarja megtudni, ki tudja-e találni, mi van a gépen belül. Amolyan

kíváncsiságdologról van szó. A hackeretika alapja, hogy nézni oké, de érinteni tilos.

A számítógépbe vandálok vagy tolvajok módjára betörőket „crackereknek” hívják.

– Én még annak sem nevezném – mondta Gillette. – A crackerek lehet, hogy

lopnak vagy vandálkodnak, de nem bántanak embereket. Én „krackernek”

nevezném, „k”-val.

– Cracker „c”-vel, kracker „k”-val – morogta Shelton. – Mi a pokol különbség van

a kettő között?

– Nagyon nagy – mondta Gillette. – A phrík szó ph-val, telefonszolgáltatást lopó

személyeket jelöl. A phishing, ph-val, a hálózaton való szörfözést jelenti akkor, ha a

keresés célja valaki személyazonosságának a felkutatása. Ha a „wares” szó, mint

softwares, végére z-t ír az s helyett, akkor nem háztartási árucikkekről, hanem lopott

programokról beszél. Amikor hackelésről van szó, minden az írásmódon múlik.

Shelton vállat vont, szemmel láthatóan nem nagyon hatotta meg a különbség.

A kaliforniai Állami Rendőrség törvényszéki szakértői részlegének azonosítással

foglalkozó technikusai visszaérkeztek az SZBE hivatalának fő termébe. Viharvert

bőröndöket hoztak magukkal. Egyikük beleolvasott a kezében tartott papírlapba.

– Tizennyolc rejtett és tizenkettő látható nyomtöredéket találtunk – a vállán

csüngő laptop-védőtok felé intett a fejével. – Átnéztük őket, de úgy tűnik, az összes

az áldozaté vagy a barátjáé. És a billentyűzeten sem voltak bizonyíthatóan kesztyűtől

Származó nyomok.

– Tehát – foglalta össze Anderson – távolról jutott be az áldozat számítógépébe.

Közvetett behatolás, ahogy gondoltuk.

Megköszönte a technikusoknak a segítségüket, azok pedig elmentek.

Linda Sanchez – csupa ügybuzgóság volt ebben a pillanatban, egy cseppet sem

emlékeztetett már a leendő nagymamára – Gillette-hez fordult.

– Biztosítottam Gibson gépét, és mindent lezártam rajta – egy floppylemezt

nyomott a férfi kezébe. – Itt a rendszerlemez.

Ez a lemez tartalmazza az operációs rendszer mindazon anyagát, ami a

gyanúsított gépének az indításához szükséges. A rendőrség nagyobb előszeretettel

használja a rendszerlemezt a gép elindítására, mint magát a merevlemezes

meghajtót,, azokban az esetekben, amikor a tulajdonos – vagy mint ebben az esetben,

a gyilkos – olyan programot telepít a merevlemez meghajtóra, ami képes azt

megsemmisíteni.

– Már háromszor néztem át a gépet, de nem találtam egyetlen átkozott csapdát

sem, ami azonban nem jelenti azt, hogy tényleg nincs. Ezt feltehetőleg maga is tudja,

de tartsa az áldozat gépét távol műanyag zacskóktól, dobozoktól vagy mappáktól. A

keletkező sztatikusság összezavarhatja az adatokat. Ugyanez a helyzet a

beszélőkészülékekkel. Mágnes van bennük. És egyetlen lemezt se tegyen fémpolcra,

mágneses kisugárzásuk lehet tőle. A laborban talál majd mágnestelenített

eszközöket. Gondolom, innentől már tudja, mihez kezdjen.

– Aha.

– Sok szerencsét! – fejezte be Sanchez. – A labor arrafelé van, a folyosón.

A rendszerlemezzel a kezében Gillette elindult az előcsarnok felé. A nyomában

pedig Bob Shelton. A hacker megfordult.

– Nem igazán szeretem, ha van valaki a hátam mögött!

Különösen nem te, tette hozzá magában.

– Rendben van! – szólt oda Anderson a gyilkosságis zsarunak. – Az egyetlen hátsó

kijárat riasztóval van ellátva, ő meg viseli az ékszerét! – bökött fejével a fémesen

csillogó transzmissziós bokaperec felé. – Nem megy sehova!

Shelton nem tűnt elégedettnek, de belenyugodott a helyzetbe. Gillette azonban

észrevette, hogy nem a főterembe megy vissza. A falnak támaszkodott a labor

mellett, összefonta a karját a mellén, teljesen úgy nézett ki, mint valami kocsmai

kidobóember, mégpedig a rosszabbik fajtából,

Ha egyetlen nekem nem tetsző pillantást vet valamire, az nagyon fog fájni magának...

Az elemzőteremben Gillette odament a néhai Lara Gibson számítógépéhez.

Jellegtelen, tucattermék IBM klón volt, a tajvani fajtából.

A hacker nem nyúlt azonnal a géphez. Ehelyett leült a számítógép mellé, és

nekiállt megírni egy kludge-ot – egyedi probléma megoldására szolgáló, összecsapott

programot. Öt percen belül elkészült a forráskóddal. A programot Detektívnek

nevezte el, majd lefordította és átmásolta a Sancheztől kapott rendszerlemezre.

Behelyezte a floppyt Lara Gibson gépén az A: meghajtóba, benyomta az

indítógombot, és a meghajtók végre felzümmögtek azon a jól ismert; megnyugtató

hangon.

Wyatt Gillette vékony, izmos ujjai mohón csusszantak a kellemesen hűvös

műanyag billentyűkre. A hosszú éveken át tartó billentyűzés következtében

megkérgesedett ujjhegyeit az F és aj billentyűkön elhelyezett orientációs bütykök fölé

igazította. A rendszerlemez megkerülte a gép Windows operációs rendszerét, és

egyenesen az egyszerűbb MS-DOS felé – a híres Microsoft Disk Operating System –

vette az útját, amely a felhasználóbarát Windows programoknak az alapja. A C:

fogadójel villant fel a fekete képernyőn.

A hacker szíve észvesztő ritmusban dobogott, ahogy a hipnotikusan lüktető

kurzort bámulta.

A billentyűzetre egy pillantást sem vetve lenyomta a gombot, a d-t – a detektiv.exe

parancssor első betűjét –, ami majd elindítja a programját.

A Kék Halálban teljesen más időmérték uralkodik, mint a Valós Világban, és a

másodperc ezredrészével azután, hogy Wyatt Gillette lenyomta a billentyűt, a

következő történt:

A gomb alatti áramkörön áthaladó feszültség nagysága hajszálnyit megváltozott.

A billentyűzetről érkező jeleket feldolgozó processzor érzékelte az

áramerősségben bekövetkező változást, és késlekedés nélkül magának a gépnek

továbbította az adatot, amely minden pillanatban az aktuálisan ellátott feladatok

tucatjait küldte a verembe, vagyis a raktározóterületre, és egy különleges prioritású

útvonalat hozott létre, a klaviatúrából érkező kódok leolvasására.

Ad betű kódját a processzor ezen a gyors útvonalon keresztül küldte a computer

bemeneti-kimeneti alaprendszerébe – a BlOS-ba –, aminek az volt a funkciója, hogy

ellenőrizze, Wyatt Gillette lenyomta-e a SHIFT, CONTROL vagy ALTERNATE

gombok valamelyikét ugyanabban a pillanatban, amikor a d billentyűt.

Megbizonyosodván afelől, hogy nem, a BIOS lefordította a kis d betű

billentyűzetkódját egy másikra, az ASSCII kódra, a kapott adat pedig a gép grafikus

adapterére került. Az adapter erre a kódot digitális jellé konvertálta, amelyet ü

monitor hátsó részében elhelyezett elektronágyúkba továbbított. Az ágyúk

elektronrészecskét lövelltek a képernyő kémiai bevonatára. És csodálatos módon, a

fekete monitoron fehér d betű égette magát a létezésbe.

Mindezt a másodperc törtrésze alatt. És ugyanannak a másodpercnek a

maradékában Gillette begépelte a parancs többi részét is, e-t-e-k-t-í-v. e-x-e, majd

jobb kezének kisujjával leütötte az ENTER billentyűt.

Mind több betű és grafika jelent meg, és hamarosan, mint az újra és újra kisikló és

másfelé buijánzó daganat nyomában lihegő sebész, Wyatt Gillette óvatosan elkezdte

Lara Gibson számítógépének mélyreható átkutatását – a nő egyetlen darabkáját, ami

az ördögien gonosz támadást túlélte, ami még mindig meleg volt, és legalább néhány

emléket őrzött még abból, ami csak ő volt, és amit rövid életében véghezvitt.

******

00000111. FEJEZET / HÉT

Hacker tartása van, gondolta Anderson, amint a laboratóriumból visszafelé

battyogó Gillette-et figyelte.

A „gépembereknek” van a világ összes foglalkozását űzők közül a legrosszabb

tartása.

Közel 11.00 volt. A hacker mindössze harminc percet időzött Lara Gibson gépénél.

Bob Shelton, aki még a főteremben is Gillette nyomában kutyagolt, a hacker

nyilvánvaló bosszúságára megkérdezte:

– Tehát, mit talált? – a kérdés jeges felhanggal érkezett és Anderson megint

eltűnődött, vajon miért szállt rá annyira Shelton a fiatalemberre – különösen akkor,

ha azt is számításba veszi, hogy éppen a hacker segíti őket ki egy olyan ügyben,

amire a nyomozó önként jelentkezett.

Gillette nem foglalkozott a himlőhelyes arcú zsaruval, lehuppant egy forgószékre,

és felcsapta a jegyzetfüzetét. Amikor megszólalt, Andersonhoz intézte a szavait.

– Valami furcsa dolog folyik itt. A gyilkos valóban járt a computerében.

Megszerezte a gyökeret.

– Lassítson már! – morogta Shelton. – Mit szerzett meg?

– Amikor valaki megszerzi a gyökeret, akkor az egész számítógépes hálózat és az

összes rácsatlakoztatott számítógép felett átveszi az ellenőrzést – magyarázta

Gillette.

– Átírhatja a programokat, kitörölhet fájlokat, hozzáadhat hivatalos engedéllyel

rendelkező felhasználókat, de el is távolíthatja őketvalaki másnak a nevében

Csatlakozhat a hálózatra – tette hozzá Anderson.

Gillette folytatta.

– De nem tudok rájönni, hogy csinálta. Mindössze egyetlen szokatlan dolgot

találtam: néhány titkosított fájlt. Először azt hittem, valamilyen kódolt vírusról van

szó, de kiderült, hogy zagyvalék az egész. A nő gépén semmilyen olyan szoftvernek

sincs nyoma, ami lehetővé tette volna a gyilkosnak a behatolást. – Bishopra pillantott,

aztán úgy döntött, mégis felvilágosítja. – Nézze, rá tudnék tölteni a számítógépére

egy olyan vírust, aminek segítségével átveszem az ellenőrzést a gépének a gyökere

felett, bárhonnan és bármikor, amikor csak kedvem tartja, be tudok jutni a gépbe,

anélkül hogy jelszóra lenne szükségem. „Hátsó ajtó” vírusoknak hívják őket, mintha

csak egy ház hátsó bejáratán surrannék be. A működtetéséhez azonban gyakorlatilag

nekem kell valahogy felinstallálnom a szoftvert, utána meg aktiválnom. E-mailben,

csatolt fájlként is elküldhetem, és maga az, aki a megnyitásakor elkezdi működtetni,

mégpedig úgy, hogy tudomást sem szerez arról, mit pakolt a gépére. Vagy

betörhetek a házába és saját magam is feltelepíthetem. Itt azonban egyik megoldásra

sincs bizonyíték. Nem, valami más módon szerezte meg a gyökeret.

A hacker kiváló szónok volt, lendületes és élénk, figyelte meg Anderson. A

szeméből az a fajta elmélyült, heves sugárzás áradt, amelyet annyi fiatal geek arcán

látott már – még a bírók előtt ülőkén is, akik többé-kevésbé saját maguk felett

mondták ki az ítéletet, ahogy izgatottan a „hőstetteikről” meséltek a bírák és az

esküdtszék előtt.

– Akkor honnan tudja, hogy megszerezte a gyökeret? – kérdezte Linda Sanchez.

– Összedobtam ezt a kludge-ot – nyújtotta Anderson felé a hacker a floppyt.

– Mi ez? – Patricia Nolan szakmai érdeklődését felajzotta a téma, csakúgy, mint

Andersonét.

– Detektívnek neveztem el. Olyan dolgok után kutat, amelyek eredetileg nem

lehetnek a számítógépen – a két nem SZBE-s hekus kedvéért hozzátette. – Amikor a

computer be van kapcsolva, az operációs rendszer, mint a Windows, a program

számára szükséges részeket elraktározza a merevlemez-meghajtón. Különböző

minták határozzák meg, hogy hova és mikor menti el ezeket a fájlokat – a lemez felé

mutatva folytatta. – Ez itt megmutatta, hogy több olyan programdarab került a

winchesterre, amik csak úgy juthattak oda, ha valaki egy távoli helyszínről hatolt a

gépre.

Shelton zavartan rázta meg a fejét. Frank Bishopnak azonban felcsillant a szeme.

– Úgy érti, olyan ez a dolog, mintha tudná, hogy a betörő a házban járt, mert

elmozdította a bútorokat, de nem tette a darabokat vissza a helyükre. Annak ellenére

tudja, hogy a krapek már elment, mire maga hazaért.

– Pontosan – bólintott Gillette.

Andy Anderson – a saját területén legalább annyira varázsló; mint Gillette – a

kezében méricskélte a vékony lemez súlyát. Nem tehetett róla, de mély benyomást

tett rá a hacker. Amikor még csak fontolgatta, hogy felkéri a nyomozásban való

részvételre, a zsaru átnézett néhány általa írt forgatókönyvet azok közül, amiket az

államügyész a tárgyalás folyamán a Gillette ellen szóló bizonyítékként mutatott be a

bíróságon. A forráskód briliáns sorainak áttanulmányozása után Andersonnak két

gondolat ütött szöget a fejében. Az első az volt, hogy ha létezik valaki, aki meg tudja

fejteni, milyen módon jutott a gyilkos Lara Gibson számítógépébe, hát akkor Gillette

az.

A második a fiatalember képességei miatt érzett hamisítatlan, fájdalmas irigység

volt. Az egész világon több tízezer kódrecsegtető létezik – olyan emberek, akik

boldogan törnek fel feltörhetetlennek tartott, hatékony szoftvereket evilági célokat

szolgáló feladatok érdekében, és szaladgál legalább ugyanennyi forgatókönyvíró

nyuszi is – a kifejezést azokra a kölykökre alkalmazzák, akik rendkívül kreatív, de

esetlen és többnyire használhatatlan programokat írogatnak, pusztán a mulatság

kedvéért. Nagyon kevés programozóban egyesül azonban az „elegáns” forgatókönyv

fogalmának megragadásához nélkülözhetetlen látnoki tehetség, és a megíráshoz

szükséges szakképzettség. Wyatt Gillette éppen ilyen kódbűvész volt.

Anderson megint észrevette, hogy Frank Bishop tekintete elmélázva jár-kel fel-alá

a teremben, nyilvánvalóan másfelé jártak a gondolatai. Eltűnődött, nem kellene-e

felhívnia a főparancsnokságot és új nyomozót kérnie. Elengednie Bishopot, hadd

üldözze a MARINKILL-ügy bankrablóit – ha már egyszer olyan átkozottul fontos

neki –, és egy olyan kollégával helyettesíteni, aki legalább figyel rá.

Az SZBE-s zsaru Gillette-hez fordult.

– Tehát az alsó vonalon át jutott be a nő rendszerébe, hála valamilyen új vagy

ismeretlen vírusnak.

– Alapjában véve erről van szó.

– Ki tud még találni valamit a gyilkosról? – kérdezte Mott.

– Csak amit már amúgy is tudnak, a Unixot használja.

A Unix egyfajta számítógépes operációs rendszer, hasonló az MS-DOS-hoz vagy a

Windowshoz, csak a személyi számítógépéknél nagyobb, erőteljesebb gépeket

irányít.

– Várjon! – szakította félbe Anderson. – Mit ért azon, hogy „amit már amúgy is

tudunk”?

– Hát a pasas által elkövetett hibát.

– Milyen hibát?

Gillette elfintorodott.

– Amikor a gyilkos a nő rendszerébe jutott, be kellett gépelnie néhány utasítást,

hogy az adatokhoz féljen. Azonban Unixparancsokat használt, minden bizonnyal

véletlenül alkalmazta a nyelvezetet, mielőtt eszébe juthatott, hogy Lara gépén

Windows fut. Észre kellett venniük!

Anderson kérdő tekintetet vetett Stephen Millerre, kétségkívül ő készítette a

legelső elemzést az áldozat gépéről.

– Iiigen, észrevettem néhány Unix-parancsot – felelte Miller meglehetősen

kényszeredetten –, de azt hittem, Gibson táplálta be őket.

– A nő civil volt – mondta Gillette; a laikus felhasználókat jelölő hacker terminust

használta. – Kétlem, hogy valaha is hallott volna a Unixről, nem is beszélve a

parancsszavak ismeretéről.

A Windows és az Apple operációs rendszerében a felhasználóknak csak ikonokra

kell kattintgatniuk vagy egyszerű angol parancsszavakat begépelniük, ha a gépet

irányítani akarják; a Unix-rendszer alkalmazásához több száz komplikált kód

elsajátítására van szükség.

– Nem gondolkoztam, sajnálom – szabadkozott a mackós zsaru. Úgy tűnt, teljesen

a lelkére vette a kritikát, amit egy általa minden bizonnyal apróságnak tartott dolog

miatt kapott.

Tehát Stephen Miller még egy hibát elkövetett, idézte fel magában Anderson.

Miller nem olyan régen csatlakozott az SZBE-hez, és azóta folyamatosan merültek fel

problémák vele kapcsolatosan. Az 1970-es években Miller egy ígéretes

számítógépeket gyártó és szoftverfejlesztő vállalkozás vezetője volt. Termékei

azonban mindig egy lépéssel lemaradtak az IBM, a Digital Equipment és a Microsoft

gyártmányai mögött, végül aztán csődbe ment. A férfi elpanaszolta, hogy gyakran

várt a KND-re (a következő nagy durranásra – a Szilícium-völgyben használatos

kifejezés arra az innovációs termékre vonatkozóan, ami a jövőben esetleg

forradalmasíthatja a piacot), de a „nagyfiúk” folyamatosan szabotálták.

A vállalat süllyesztőbe kerülése után elvált, és évekre elhagyta a Gépvilágot, hogy

aztán szabadúszó programozóként bukkanjon fel újra. A számítógépes

biztonságiakhoz sodródott, és végül tőlük jelentkezett az állami rendőrséghez. Nem

Miller lett volna Anderson legelső választása, de akkoriban az SZBE nagyon kevés

képesített jelentkező közül választhatott. Kit érdekelne egy évi 60 000 dolláros állás,

ahol le is lőhetik, amikor tízszer annyit akaszthat le a Szilícium-völgy valamelyik

legendás vállalatánál?

Mindamellett, Miller – soha nem nősült meg újra, de nem is tűnt úgy, mintha

tartalmas magánéletet élne – dolgozott a leghosszabb munkaidőben a részlegnél, és

még jóval azután is ott lehetett a dinoszauruszketrecben találni, hogy már mindenki

más régen befejezte az aznapi tevékenységét. „Haza” is szokott munkát vinni, jobban

mondva valamelyik helyi egyetemi számítógépes tanszékre, ahol a barátok hagyták,

hogy ingyen futtassa az SZBE-projekteket, a művészeti dísztárgynak is beillő

szuperszámítógépeken.

– Mit jelent ez számunkra? – szakította félbe gondolatait Shelton. – Hogy ismeri

ezt a Unix dolgot?

– Ez nekünk rossz – válaszolta Anderson – azt jelenti. A Windows– vagy Apple-

rendszereket használó hackerek általában kis halak. A komolyabb kollégák a Unix

vagy a Digital Equipment operációs rendszerével dolgoznak, a VMS-sel.

Gillette egyetértett vele.

– Ráadásul a Unix az internet operációs rendszere – tette hozzá. – Mindenkinek,

aki a neten nagy szervereket vagy adatforgalom-irányítókat akar feltörni, ismernie

kell a Unixot.

Bishop telefonja megcsörrent, és a zsaru fogadta a hívást. Aztán körbenézett és

leült a hozzá legközelebb eső nagyszámítógéphez és jegyzeteket firkantott egy lapra.

Egyenesen ült, tartásában nyoma sem volt a hackerekre jellemző görnyedtségnek. A

hívás megszakítása után Bishop a többiekhez fordult.

– Van néhány nyom. Az egyik kolléga hallotta valamelyik BI-től.

Beletelt néhány pillanatba, amíg Andersonnak eszébe jutott, mit takar a rövidítés.

Bizalmas informátorok. Besúgók.

– Egy magát Peter Fowlernek nevező alak, fehér, huszonöt év körüli férfi

Bakesfieldből, fegyvereket árul a környéken. Katonai Ka-barokat is – tájékoztatta

őket Bishop lágy, érzelemmentes hangján. Aztán a tábla felé intett a fejével. – Mint a

gyilkolóeszköz. A férfit egy órával ezelőtt Pala Altóban, a Stanford Egyetem

közelében látták. Valami parkban, Page Mill mellett, negyed mérföldnyire a 280-as

úttól északra.

– A hackerek dombja, főnök! – kiáltott fel Linda Sanchez. A Milliken Parkban.

Anderson bólintott. Jól ismerte a helyet, és nem lepte meg, hogy Gillette is így

nyilatkozott. Elhagyatott füves területről volt szó az egyetem mellett, ahol a

számítástechnikus-hallgatók, hackerek és chipzsokék szoktak lógni. Programokkal

kereskedtek, különféle történetekkel szórakoztatták egymást, füvet szívtak.

– Ismerek ott néhány embert – mondta Anderson. – Kiugrok majd, és körülnézek,

ha itt végeztünk.

Bishop megint a jegyzeteibe merült.

– A labor jelentésében az áll, hogy az üveg száján talált ragacsos anyag

megegyezik a színházi maszkoknál alkalmazott ragasztóval. Néhány emberünk

ellenőrizte az üzleteket a telefonkönyvben. A közvetlen közelben mindössze egy

ilyen ragasztót árusító bolt van: Ollie színházi kelléktár-szaküzlete, az El Camino

Realban, Mountain Viewban. A kolléga azt mondja, rengeteg ilyen anyagot árulnak

ott, de nem vezetnek feljegyzést az eladott holmikról. Namármost, lehet, hogy van

egy nyomunk, ami elvezethet az ürge autójához. A Vestával, ez az étterem, ahol a

gyilkosunk felszedte Gibsont, szemben lévő hivatalház biztonsági őrének feltűnt,

hogy egy új gyártmányú, világos színű Sedan állt be a társaság parkolójába,

nagyjából abban az időben, amikor az áldozat a bárban tartózkodott. Úgy gondolja,

volt valaki a Sedanban. Ha igen, a sofőr tökéletesen rálátott az elkövető járművére.

Végig kellene járnunk a vállalat összes alkalmazottját!

– Leellenőrizné ezt, amíg elmegyek a hackerek dombjára? – kérdezte Anderson

Bishoptól.

– Igen, uram! Én is pontosan erre gondoltam. – A nyomozó még egy pillantást

vetett a jegyzeteire. Aztán ropogós haját Gillette felé lendítette. – Valami színhelyes

technikus tényleg talált egy világos sörről és martiniról kiállított számlát az étterem

mögött lévő konténerben. Sikerült leszedni róla néhány ujjlenyomatot. Elküldik őket

az AUAR-irodába.

Tony Mott észrevette, hogy Gillette enyhén elfintorodik.

– Automatizált ujjlenyomat-azonosító rendszer – világosította fel a hackert. –

Átkutatja a szövetségi adatbázist, utána pedig államonként folytatja a keresést. Időbe

telik, míg átrágja magát az egész országon, de ha a pasast az elmúlt nyolc vagy kilenc

évben valamiért is nyakon csípték, szinte biztosan megtalálja.

Bár igazán volt tehetsége a számítógépekhez, Mottot elbűvölte az, amit ő „igazi

rendőrmunkaként” emlegetett és állandóan azzal nyaggatta Andersont, hogy

helyezze át a gyilkosságiakhoz vagy a kiemelt bűnügyekkel foglalkozókhoz, mert

„igazi bűnözőket” akar hajkurászni: Kétségtelenül ő volt az ország egyetlen

cyberzsaruja, aki az oldalán autókat is megállítani képes 45-ös automatát hordott.

– Először a nyugati partra fognak koncentrálni – jelentette be Bishop. – Kalifornia,

Washington, Oregon és...

– Nem! – szakította félbe Gillette. – Keletről haladjanak nyugatra! Kezdjék New

Jerseyvel, New Yorkkal és Massachusetts-szel. Aztán jöhet Illinois és Wisconsin.

Utána Texas. A legvégére hagyják Kaliforniát!

– Miért? – kérdezte Bishop.

– A begépelt Unix-parancsok miatt. A keleti parti verziót használta.

Patricia Nolan elmondta a többieknek, hogy a Unix operációs rendszernek több

változata létezik. A keleti parton bevett parancsszavak alkalmazásából arra lehet

következtetni, hogy a gyilkos az Atlanti-óceán partvidékéről származik. Bishop

beleegyezőleg bólintott és továbbította az információt a főparancsnokságnak. Majd

ismét belenézett a jegyzettömbjébe.

– Van még egy dolog, amit a leíráshoz kellene csatolnunk!

– Mi az? – kérdezte Anderson.

– A személyazonosító részleg azt mondja, úgy tűnik, a tettest korábban valamilyen

baleset érte. A legtöbb ujjhegyének hiányzik a vége. Az ujjpárnák elég nagy felülete

épen maradt ahhoz, hogy lenyomatot hagyjon, azonban az ujjvégeken heges szövet

van. A technikus úgy véli, talán tűzben sérült meg.

– Callus! – rázta meg a fejét Gillette.

A rendőrök rámeredtek, Gillette pedig felmutatta a saját kezét. Az ujjvégek

laposak voltak és sárga hegszövetben végződtek.

– Hackermanikűrnek hívják – mondta. – Ha napi tizenkét órán keresztül veri az

ember a billentyűket, ez lesz az eredménye.

Shelton ezt is felírta a fehér táblára.

– Most viszont fel kellene csatlakoznom a hálózatra, ellenőriznék néhány renegát

hackerhírcsoportot és csevegőszobát is. Bármit is tesz a gyilkos, az olyan dolog lesz,

ami elég rendesen megbolygatja az alvilágot és...

– Nem megy a hálózatra! – állította le a hackert Anderson.

– Micsoda?

– Nem! – a zsaru hangja gyémántkeményen csattant.

– De kell!

– Nem. Ez a szabály. Hálózaton kívül marad!

– Várjunk csak egy percet! – szólt közbe Shelton! – Hiszen volt már a hálózaton!

Láttam.

– Igen? – fordult Anderson a detektív felé.

– Igen, abban a szobában, ott hátul. A laborban! Benéztem rá, csak hogy minden

rendben van-e, amíg az áldozat számítógépét ellenőrizte. – Andersonra nézett. – Azt

hittem, áldását adta a dologra.

– Hát nem. – Anderson most Gillette-nek szegezte a kérdést. – Bejelentkezett?

– Nem! – válaszolta határozottan a hacker. – Bizonyára azt látta, amikor a kludge-

ot írtam, és azt keverte össze a hálózattal.

– Nekem nagyon úgy tűnt! – acsargott Shelton.

– Téved.

Shelton savanyúan elmosolyodott, nem tűnt túlságosan meggyőzöttnek.

Ha mindenáron biztosra akar menni, Anderson ellenőrizhette volna az SZBE

számítógépén a bejelentkezési fájlok számát. Végül azonban úgy döntött, nem igazán

számít, hogy a hacker csatlakozott-e vagy sem. Gillette munkája itt véget ért. Felvette

a telefont és tárcsázta a főparancsnokságot.

– Van itt egy rabunk, akit vissza kellene szállítani San Joseba, a büntetőintézetbe.

Gillette kétségbeesetten fordult Anderson felé.

– Nem! – mondta. – Nem küldhet oda vissza!

– Utánajárok, hogy biztosan megkapja a laptopot, amit megígértünk magának.

– Nem, nem érti. Nem hagyhatom most abba. Ki kell találnunk, hogy mit csinált ez

az alak, amivel képes volt bejutni a nő gépébe!

– Azt mondta, nem talált semmit! – morogta Shelton,

– Éppen ez a probléma. Ha találtam volna valamit, akkor értenénk. De én nem

értem! Ez az, ami annyira ijesztő abban, amit tett! Tovább kell mennem!

– Ha megtaláljuk a gyilkos gépét, vagy egy másik áldozatét, és szükségünk lesz az

elemzésére, magát hozzuk vissza!

– De a csevegők, a hírcsoportok és a hackerek honlapjai... nyomok százai lehetnek

ezeken a helyeken. Az emberek kell, hogy beszéljenek egy ehhez hasonló szoftverről!

Anderson felfedezte Gillette arcán a szenvedélybeteg kétségbeesését, pontosan

úgy, ahogy a börtönigazgató megjósolta.

A cyberzsaru felvette az esőkabátját és határozottan megszólalt.

– Innen folytatjuk, Wyatt. És még egyszer köszönöm!

******

00001000. FEJEZET / NYOLC

Nem tudja megcsinálni, döbbent rá kétségbeesetten Jamie Turner.

Már majdnem dél volt, és egyedül ült a hideg, homályos számítógépteremben.

Még mindig a nedves focifelszerelést viselte (a szemerkélő esőben való focizás

egyáltalán nem építi a személyiséget, Booty; csak rohadtul elázik tőle az ember!).

Nem akarta zuhanyozásra és átöltözésre fecsérelni az idejét. Kint a focipályán semmi

másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy a főiskolai számítógépnek – amelyikbe

sikerült beférkőznie – vajon sikerült-e feltörnie a külső kapu jelszavát.

És most, amikor vízcseppektől homályos vastag szemüvegén át a monitort leste,

rádöbbent, hogy a Cray valószínűleg nem fogja időben kiköpni a dekódolt jelszót.

Becslései szerint legalább még két napba kerülne az áhított információ megszerzése.

A bátyja jutott az eszébe, meg a Santana-koncert, és a színpad mögötti rész –

mindez karnyújtásnyira –, és úgy érezte, menten elbőgi magát. Begépelt néhány

utasítást, ellenőrizni akarta, be tud-e lépni a főiskola egy másik gépébe is – valami

gyorsabba, a fizika tanszéken. Arra a computerre azonban felhasználók hosszú sora

várakozott. Jamie hátradőlt, és csalódottságában – az egésznek semmi köze sem volt

az éhséghez – ledöntött a torkán egy zacskó cukorkát.

Fájdalmas szúrás hasított belé, és gyorsan körbenézett a teremben. Beleremegett a

félelembe.

Már megint az az átkozott szellem.

Talán el kellene felejtenie az egészet. Hányinger kerülgette attól, hogy fél,

hányingere volt a hidegtől. Ki kellene mennie innen a francba, és Dave-vel vagy

Totterrel kellene lógnia, vagy akárki mással a francia klubból. A fiú keze már a

billentyűzet felé mozdult, hogy leállítsa a Crackert és elindítsa az álcázó programot,

ami megsemmisíti a hack nyomait.

Valami történt.

A képernyőn hirtelen megjelent előtte a főiskola számítógépének

gyökérkönyvtára. Enyhén szólva is bizarr! Aztán teljesen magától a számítógép

feltárcsázott egy másikat, de nem az iskolához tartozót. A két gép elektronikus

parolába kezdett, és másodperceken belül lezajlott Jamie Turner crackerjének és

Booty jelszó fájljának a másik computerre történő átvitele.

Hogy a pokolba történt ez?

Jamie Turner rendkívüli módon értett a számítógépekhez, de ehhez hasonlót még

soha nem látott. Egyetlen magyarázatot tudott elképzelni: az első számítógép – a

főiskoláé – valamilyen egyezmény következtében kapcsolatban állt a többi

számítógépes részleggel, és a hosszú időt igénylő feladatokat automatikusan

áttranszferálták a gyorsabb gépekre.

A hihetetlenül hátborzongató dolog azonban az volt, hogy Jamie adatai a világ

egyik leggyorsabb számítógéprendszerére kerültek, Colorado Springsbe, a

Nemzetvédelmi Minisztérium Kutatási Központjának szupercomputerekből álló

masszív, párhuzamos sorára. Nem csak gyors, hanem egyben a legjobban

biztosítottak egyike is, és gyakorlatilag lehetetlen feltörni (Jamie tudta; megpróbálta).

Szigorúan titkos jellegű adatokat is tároltak rajta, és a múltban egyetlen civilnek sem

engedélyezték ezek megtekintését. Jamie úgy vélte, talán az utóbbi időben bérbe

adják a gépekét, hogy fedezzék a tömb óriási költségéit. Teljes extázisban meredt a

képernyőre, ahol az NMKK gépei őrült iramban szedték apró darabokra Booty

jelszavát.

Nos, a fiú úgy döntött, hogy ha van is szellem a számítógépben, az végül is csak jó

szellem lehet. Még az is lehet, hogy Santana-rajongó, nevetett fel magában.

Jamie most már a következő feladatra koncentrált, a második hackre, amit még

véghez kell vinnie a nagy szökés előtt. Kevesebb mint hatvan másodperc alatt a

Nyugati Part Biztonsági Rendszere Részvénytársaság középkorú, túlhajszolt,

karbantartó szakemberévé változott, aki a javítás során sajnálatos módon nem a

megfelelő helyre illesztette az egyik WCS 8872 Model sematikus diagramját, és

kénytelen volt a műszaki felügyelő segítségét igénybe venni.

A férfi örömmel tette meg ezt a kis szívességet.

-

Phate az ebédlőből átalakított irodájában ült a számítógép előtt, és figyelte, amint

Jamie Turner programja eszeveszett tempóban dolgozik a Nemzetvédelmi

Minisztérium Kutatási Központjának gépein, ahová nemrégiben ő maga küldte el, a

jelszófájllal egyetemben.

Az NMKK rendszergazdáinak fogalmuk sem volt arról, hogy a hatalmas

szupergépek Phate irányítása alatt állnak, amelyek ekképpen a számítógépes

időszámítás szerint mintegy 25 ezer dollárnyi időt kizárólag annak szentelnek, hogy

egy másodikos középiskolásnak segédkezzenek egyetlen bezárt kapu kinyitásában.

Phate megvizsgálta a Jamie által használt főiskolai szupercomputer addigi

teljesítményét, és azonnal észrevette: esély sincs arra, hogy a gép időben kiköpje a

fiúnak a kódot, így az nem tud kiszökni az iskolából a bátyjához a 6.30-as randevúra.

Ez pedig azt jelentette, hogy a St. Franeisben továbbra is biztonságosan begubóznak,

a játszmában pedig Phate elveszíti ezt a menetet. És ez nem megengedhető.

A férfi tisztában volt azzal, hogy az NMKK géptömbje játszva feltöri a kódot, jóval

a határidő előtt.

Ha Jamie Turner valóban eljutott volna a koncertre aznap este – ez most már nem

fog megtörténni –, Phate-nek köszönhette volna.

Phate aztán behatolt San Jose Városi Gazdálkodási és Közigazgatósági

Bizottságának számítógépes adattárába, ahol talált is egy építkezési előterjesztést,

amit a St. Francis Kollégium igazgatója nyújtott be, aki kapuval ellátott falat akart

felhúzatni, és szüksége volt a G&KB hozzájárulására. Phate letöltötte a

dokumentumokat, aztán kinyomtatta az iskoláról és a környező területekről készített

sematikus ábrákat.

Éppen a diagramokat tanulmányozta, amikor a gép elektronikus füttyszava

csendült, jelezve, hogy üzenet érkezett Shawntól.

Izgalom járta át a testét, mint mindig, amikor Shawn üzenetet küldött.

Beléhasított, hogy ez a reakció betekintést enged Phate – nem, legyen Jon Holloway –

személyes fejlődésének jelentős és fontos momentumába. A férfi olyan családban nőtt

fel, ahol a szeretet kevés volt, annál több viszont a pénz, és tisztában volt azzal, hogy

hideg, távolságtartó emberré vált. Mindenkivel szemben ugyanígy érzett – a

családjával, munkatársaival, osztálytársaival és azzal a néhány emberrel is, akivel

megpróbált kapcsolatot kialakítani. És mégis, az a lelki mélység, amellyel Phate

Shawn irányában viseltetett, bizonyította, hogy érzelmileg még nem halott, nem

apadt ki bensejében a szeretet kútja.

Hajtotta a vágy, hogy elolvassa a levelet, kilépett a gazdálkodási és

közigazgatósági hálózatról és feltárcsázta az e-mail-csatlakozót. A kérlelhetetlen

szavakat olvasva azonban a mosoly is lehervadt az arcáról, lélegzete felgyorsult,

szíve sebesen vert.

– Ó, Jézus! – mormolta.

A levélben lényegében arról volt szó, hogy a rendőrség sokkal közelebb jár a

nyomában, mint azt várta volna. Még a portlandi és a virginiai gyilkosságokról is

tudnak. Belepillantott a második bekezdésbe, de a Milliken Parknál nem jutott

tovább.

Nem, nem lehet...

Most valódi problémával állt szemben.

Felállt az íróasztaltól és az alagsorba sietett. Még egy megszáradt vérfoltot vett

észre a padlón – a Lara Gibson karaktertől származik –, aztán kinyitotta a

katonaládát. Sötét, pecsétes kést vett elő, majd a szekrényhez ment, kinyitotta és

felpöckölte a világítást.

Tíz perccel később már a Jaguárban ült és a főút felé száguldott.

-

Kezdetben Isten megteremtette az Advanced Research Projects Agency networköt,

amit aztán neveztek ARPAnetnek. Az ARPAnet virágzásnak indult és új hajtást

hozott, a Milnetet. Az ARPAnet és a Milnet nemzette vala az internetet, aminek

utána az internet és ivadékai, a usenet hírcsoportok és a világhálózat, a World Wide

Web lett az a szentháromság, amely az idők végezetéig megváltoztatta az Ő nyájának

életét.

Ahogy Palo Altón végighajtott, Andy Anderson – aki a számítógép-történet

előadásain eképpen mutatta be hallgatóinak a Hálózatot – egyszer csak

megpillantotta a Stanford Egyetemet, és eszébe jutott ez a talán enyhén túl

szellemesre sikeredett leírás. Éppen az egyetemtől nem messze települt Stanford

Kutatási Központban létesítette a Nemzetvédelmi Minisztérium 1969-ben az internet

ősét, mégpedig azzal a szándékkal, hogy kapcsolatot teremtsen az SRI és a UCLA, a

Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem és a Utahi Egyetem között.

A hely emléke nyomán feltámadó hódolattal vegyes tisztelet azonban hamar

elhalványodott, ahogy a szitáló esőben továbbhajtott, és a John Milliken Parkba érve

felbukkant előtte a hackerek dombjának nevezett elhagyatott földbucka. Rendes

körülmények között a hely Zsúfolásig tele lenne szoftverekkel üzletelő és egymást

cybersztorikkal elszórakoztató emberekkel. Ma azonban a permetező, hideg áprilisi

eső elűzte az idelátogatni vágyókat.

Leparkolt, és fejébe nyomta a gyűrött, szürke kalapot – hatéves lányától kapta

születésnapjára ajándékba kiszállt az autóból és hosszú léptekkel átvágott a füves

területen. Cipőjéből minden lépésnél esőpatakok csordogáltak. Elbátortalanította a

potenciális szemtanúk hiánya, akik esetleg még Peter Fowler, a fegyverkereskedő

beazonosításában is segíthettek volna. Nem baj, ott van még a híd a park közepén; itt

néha hidegben és esőben is szokott néhány kölyök lézengeni.

De ahogy Anderson közelebb ért, észrevette, a hídon sincs egy teremtett lélek sem.

Megállt és körbenézett. A néhány errefelé lézengő járókelő nyilvánvalóan nem

hacker volt: sem a kutyáját sétáltató idősebb nő, sem az egyik közeli egyetemi épület

ponyvatetője alatt telefonáló üzletember.

Anderson emlékeibe egy kávézó képe villant be, Palo Alto belvárosában, a

Kalifornia Szálló mellett. A geekek itt szoktak összegyűlni, és erős feketét iszogatva

égbekiáltó hackekről sztorizni. Elhatározta, hogy szerencsét próbál az étteremben,

hátha hallott valaki Peter Fowlesról, vagy akárkiről, aki késeket árul a környéken. Ha

nem sikerül, még mindig megpróbálhatja a számítógépes tudományok épületét és

megkérdezheti valamelyik professzort vagy végzőst, nem látott-e.

A detektív mozgásra figyelt fel a közelben.

Ötven lábnyira tőle fiatalember osont tolvaj módon a bokrok között a híd felé.

Szorongva nézegetett állandóan mindenfelé maga körül, egyértelműen paranoiás

jelenség volt.

Anderson lebukott egy sűrű borókabokor mögé, a szíve úgy kalapált, mint a

gőzmozdony – biztosan tudta, ez az ember Lara Gibson gyilkosa. A férfi a húszas

éveiben járt, kék farmert viselt – ebből kellett, hogy származzanak a nő testén talált

rostszálak. Szőke volt és frissen borotvált; a bárban viselt bajusz és szakáll álca volt, a

színházi jelmezragasztóval erősítette őket az arcára.

Letapogatás...

A férfi kabátja meglibbent egy pillanatra és Anderson jól látta az övéből kitoluló

Ka-bar kés bütykös markolatát. A gyilkos gyors mozdulattal összerántotta magán a

dzsekit és sietősen folytatta útját a híd felé, ahol azonnal az árnyékba húzódott, és

megint körbenézett.

Anderson kívül maradt a férfi látókörén. Felhívta a rendőrség terepoperációs

telefonközpontját. Egy pillanattal később már be is jelentkezett a telefonkezelő, és a

jelvényszámát kérte.

– Négy-három-nyolc-kilenc-kettő – suttogta bele Anderson a készülékbe. –

Azonnali erősítést kérek! Látom a gyilkossággal gyanúsított személyt. A John

Milliken Parkban vagyok, Palo Alto, délkeleti sarok.

– Vettem, négy-három-nyolc – válaszolta a férfi. – Van fegyver a gyanúsítottnál?

– Kést láttam nála. Nem tudok lőfegyverekről.

– Jármű?

– Negatív – válaszolta a rendőr. – Pillanatnyilag gyalogos.

A kezelő megkérte, tartsa a vonalat. Anderson a gyilkosra meresztette a szemét,

mintha ezzel mozdulatlanságra tudná kárhoztatni. Belesuttogta a telefonba.

– Mi az erősítés visszajelzése?

– Pillanat, négy-három-nyolc.... Rendben, legyen körültekintő! Az erősítés tizenkét

percen belül megérkezik.

– Nem tud hamarabb ideküldeni valaki mást?

– Negatív, négy-három-nyolc. Szemmel tudja addig tartani?

– Megpróbálom.

A férfi éppen abban a pillanatban indult el újra. Elhagyta a hidat, és a járda felé

vette az útját.

– Elindult, központ! Nyugatra tart a parkon keresztül, az egyetemi épületek felé.

Rajta maradok és tájékoztatom magukat a helyzetéről!

– Vettem, négy-három-nyolc. Az LME már elindult.

LME? – tűnődött el Anderson. Mi a pokol ez már megint? Ja igen, hát persze: a

legközelebbi mozgósítható egység. A fák és bokrok mögé lekuporodva közelebb

araszolt a hídhoz, ügyelve arra, hogy egyszer se kerüljön a gyilkos látóterébe. Miért

jött ide? Másik áldozatra vadászik? Eltüntetni valami korábbi gyilkosság nyomait?

Még több fegyvert akar venni Peter Fowlertől?

Az órájára pillantott. Kevesebb, mint egy perc telt el. Visszatelefonáljon és mondja

meg az egységnek, hogy csendben közelítsenek a helyszínhez? Valószínűleg megvan

a megfelelő eljárásmód az efféle esetek kezelésére – olyan eljárások, amelyekkel a

Frank Bishophoz és a Bob Sheltonhoz hasonló zsaruk biztosan sokkal jobban

tisztában lennének. Anderson teljesen másféle bűnüldözési munkához szokott. Az ő

megfigyelései és bevetései teherautókban zajlottak, ahol a Cellscope rádió

iránykereső antennájával összekapcsolt Toshiba laptopjának képernyőjét szokta

figyelni.

Aztán eszébe jutott: a fegyver.

Lenézett a Glock vaskos markolatára. Leakasztotta a pisztolyt a csípőjéről, lefelé

fordította, ujjak a ravasztól kifelé, homályosan úgy rémlett, valahogy így kell

csinálni.

Még tíz perc, amíg az az átkozott LME megérkezik.

Aztán a permetező eső ködfátyolán keresztül gyenge elektronikus trilla ütötte meg

a fülét.

A gyilkost hívták. A férfi kihúzta mobiltelefonját az övéből és a füléhez tartotta.

Röpke pillantást vetett az órájára, nem beszélt sokat, néhány mondatot talán.

Befejezte a beszélgetést, majd elindult visszafelé azon az úton, amelyiken jött.

A pokolba vele, most szépen visszamegy az autójához, rémlett fel a detektívben.

Elveszítem...

Tíz perc az erősítésig. Jézusom!

Andy Anderson úgy döntött, nincs más választása. Olyan dologra szánta el magát,

amit még soha nem tett életében: egyedül bonyolítja le a letartóztatást!

******

00001001. FEJEZET / KILENC

Anderson a kővetkező kis növésű bokor felé surrant.

A gyilkos gyorsan haladt az ösvényen, kezét végig a zsebében tartotta.

Ez jó, döntötte el magában Anderson – a zsebre tett kezek akadályozzák a

mozgásban, így nehezebben tudja elővenni a kést.

Váljunk csak, torpant meg: és ha pisztoly van a zsebében?

Rendben, ezt tartsd szem előtt! És ne feledd, lehet, hogy valami más fegyver is

lehet nála, dorong, spray vagy könnygáz! És azt se, hogy esetleg csak egyszerűen

megfordul és elrohan. Eltűnődött rajta, vajon mit tenne ebben az esetben. Mik

lehetnek a menekülő bűntettesre vonatkozó szabályok? Hátba lőhet-e egy gyilkost?

Bűnözők tucatjait tette már hűvösre, de mindig álltak Frank Bishophoz hasonló

zsaruk mögötte, akiknek a fegyverek meg a különösen veszélyes gyilkosok ahhoz

hasonló rutinmunkának számítottak, mint amikor Anderson a C++-ban összecsap

egy programot.

A detektív most közelebb mozdult a gyilkoshoz, hálás volt, amiért az eső elnyomja

lépteinek zaját. Párhuzamosan haladtak egy magas puszpángfasor két oldalán.

Anderson továbbra is lejjebb maradt és a túloldal felé kémlelt. Tisztán ki tudta venni

a gyilkos arcát. Heves kíváncsiság mart belé: mi késztette ezt a fiatalembert azon

rettenetes bűnök elkövetésére, amikért felelős volt? Ez a kíváncsiság ahhoz volt

hasonlatos, amit akkor érzett, amikor szoftvereket vizsgált vagy az SZBE hatáskörébe

tartozó bűneseteken törte a fejét – csak most erősebb volt, mert bár a

számítástechnika fő elveit és a számítógépek által lehetővé vált törvénysértések

motivációit megértette, a mostani bűnözőtípus valódi enigma volt számára.

A kés és a lőfegyver – amit vagy ott szorongat a zsebébe rejtett kezében vagy nem

– kivételével a férfi jóindulatúnak tűnt, szinte barátságosnak.

A rendőr az ingébe törölte esőtől nedves tenyerét és még egyszer szorosan

megragadta a pisztolyát. Nem állt meg. Ez rohadtul más, mint hackereket

sétálóutcák végében nyilvánosan lefülelni, vagy biztonságért kezeskedni olyan

házakban, ahol a legnagyobb veszélyt a tinédzser gépe mellett az asztalára ragadt,

kajától rothadó tál jelentette.

Közelebb, közelebb...

Húsz lábbal arrébb útjaik találkozni fognak. Hamarosan Andersonnak nem lesz

fedezéke és lépnie kell.

Egy pillanatra elhagyta a bátorsága és megtorpant. A feleségére gondolt és a

lányára. És arra, milyen idegennek érzi itt magát, mennyire nem biztos a lába alatt a

talaj. Ez járt az eszében: csak kövesd a gyilkost vissza az autójáig, jegyezd meg a

rendszámot, utána meg azt tehetsz, amit jónak látsz! Aztán eszébe jutottak azok az

emberek, akik a vele párhuzamosan haladó férfi miatt haltak meg, és azok, akik

miatta fognak meghalni, ha nem állítja meg. És lehet, hogy ez az egyetlen esélyük.

Megint elindult, előre az ösvényen, amely nemsokára keresztezi a gyilkosét.

Tíz láb.

Nyolc.

Mély lélegzet.

Figyeld a kezet a zsebben, ismételgette magában.

Madár suhant el mellette – sirály – és a gyilkos megpördült a zajra, ijedten, aztán

felnevetett. Anderson ekkor tört elő a bokrokból, pisztolyával a gyilkos felé

hadonászva üvöltött.

– Állj! Rendőrség! Ki a kezeket a zsebből!

A férfi szembepördült a detektívvel.

– A kurva életbe! – mormogta. Habozott egy pillanatig.

Anderson a gyilkos mellkasával egy vonalba emelte a fegyverét.

– Most! Lassan mozogni!

A kéz előbukkant. Anderson az ujjakra meredt. Mit tart bennük? Majdnem

felnevetett. Csak egy nyúlláb volt. Kulcs, láncon függő amulettel.

– Dobja le!

A férfi megtette, aztán a már nem először letartóztatottakra jellemző módon,

rezignált mozdulattal magasba emelte mindkét karját.

– Feküdjön a földre és tegye szét a kezét!

– Jézusom! – a férfi kiköpött. – Hogy az elbaszott életbe talált meg?

– Tegye, amit mondtam! – kiáltotta Anderson, de beleremegett a hangja.

A gyilkos lefeküdt a földre, félig a fűbe, a teste másik fele a járdára került.

Anderson fölötte térdelt, egyik kezével a pisztolycsőt szorította keményen a férfi

nyakához, a másikkal meg megbilincselte. A kiváló hőstett kissé ügyefogyottan, csak

többszöri nekifutásra sikeredett. Aztán megmotozta, a Ka-bar késtől, mobiltelefontól

és a levéltárcájától szabadította meg, Kiderült, hogy tényleg volt nála egy kisebb fajta

pisztoly, de a dzsekije belső zsebében tartotta. A fegyverek, a tárca, a telefon és a

nyúlláb kisebb halmot képezett a közelben, a füvön. Anderson hátralépett, keze

remegett a megugrott adrenalin szinttől.

– Honnan a faszból jött? – mormogta a férfi.

Anderson nem válaszolt, csak bámult a foglyára, a tette keltette sokk kezdett

eufóriába átcsapni. Milyen történetet kell majd elmesélnie! A felesége imádni fogja. A

kislányának is el akarta mondani, de ezzel még várnia kell néhány évet. Ó, és Stanék,

a szomszédék, akik...

Ebben a pillanatban döbbent rá Anderson, hogy elfeledkezett a Miranda

felszólításról. Nem akarta egy technikai hiba miatt elszúrni a letartóztatást. Iratai

között rátalált a szükséges kártyára, és mereven elkezdte olvasni a szavakat.

– Biztos úr, minden rendben? – szólította meg egy férfihang. – Nincs szüksége

segítségre?

Anderson hátrapillantott a válla felett. Az üzletember volt az, akit a ponyvatető

alatt látott. Sötét, drágának tűnő öltönye csurom vizes volt.

– Van mobiltelefonom. Nem akarja használni?

– Nem, nem, minden rendben, minden az ellenőrzésem alatt áll! – Anderson

visszafordult a fogolyhoz. Visszarakta a pisztolyát a tokjába és elővette a saját

telefonját, hogy jelentést tegyen. Lenyomta az újratárcsázás gombot, de valamilyen

oknál fogva nem kapcsolta a hívott félt. A kijelzőre nézett, amely arról tájékoztatta,

hogy NINCS VONAL.

Ez különös. Miért...

Abban a szempillantásban – a vegytiszta borzalom pillanatában – rádöbbent, hogy

nincs a világon utcán dolgozó zsaru, aki letartóztatás közben a háta mögé engedne

egy magát nem azonosító civilt. Megragadta a pisztolyt, közben pedig megpróbált

megfordulni, de az üzletember vállon ragadta, és a nyomozó hátába belerobbant a

fájdalom.

Anderson felkiáltott és térdre esett. A férfi újra beledöfte a saját Ka-bar kését.

– Ne, kérem, ne...

Támadója elvette a fegyverét és belerúgott a rendőrbe, aki a nedves járdára gurult.

Aztán a fiatalemberhez ment, akit Anderson az imént bilincselt meg. Lábával az

oldalára gördítette és lenézett rá.

– Hú, ember! Kibaszottul örülök, hogy itt vagy! – a megbilincselt férfi szemmel

láthatóan megkönnyebbült. – Ez az ürge itt hirtelen előbukkan nekem a semmiből, én

meg azt hittem, bekrepáltam. Szedj ki ezekből a cuccokból, jó? Én...

– Cssss – csitította az üzletember és visszafordult az SZBE-s zsaruhoz, aki

hasztalan küszködött, hogy elérje a borzalmasan lángoló gyötrelmet a hátában, hogy

befogja a sebet. Mintha azt gondolta volna, ha megérinti, a perzselő tón egyszeriben

el is tűnik.

A támadó lehajolt hozzá.

– Maga az! – suttogta Anderson az üzletembernek. – Maga ölte meg Lara Gibsont!

Szeme a másikra ugrott; arra, akit megbilincselt.

– És ő Fowler.

– Így van – bólintott a férfi. – És maga Andy Anderson – a hangjából érződő

félelemmel vegyes tisztelet őszinte volt. – Nem hittem volna, hogy maga lesz az, aki a

nyomomba ered. Úgy értem, tudtam arról, hogy a Számítógépes Bűnelkövetési

Egységnek dolgozik, és hogy a Gibson-ügyben nyomoz. De nem itt, nem a terepen.

Bámulatos... Andy Anderson. Maga igazi varázsló!

– Kérem... Családom van! Kérem!

Ekkor a valódi gyilkos valami szokatlan és különös dolgot tett.

Egyik kezében a kést tartotta, a másikkal pedig megérintette a zsaru hasát. Lassan

felcsúsztatta ujjait a detektív mellén, bordákat számolt, amelyek alatt olyan

hihetetlenül gyorsan vert a szíve.

– Kérem! – könyörgött Anderson.

A gyilkos megállt, és Anderson füléhez hajtotta a fejét.

– Soha nem ismerhetsz meg senkit igazán, csak ebben a pillanatban – suttogta, és

folytatta a zsaru mellkasának kísértetiesen hátborzongató felderítését.

******

II.

DÉMONOK

Nem az ártatlan csodálat által inspirált harmadik nemzedékét, hanem a hackerek új,

minden jogtól megfosztott negyedik generációját képviselte. Őket pedig a düh hajtotta.

Jonathan Littman Az őrszem

******

0001010. FEJEZET / TÍZ

13.00-kor magas, szürke öltönyös férfi érkezett a Számítógépes Bűnelkövetési

Egységhez. Fűzöld nadrágkosztümbe öltözött zömök nő kísérte. Két, egyenruhát

viselő rendőr haladt mögöttük. Mindannyiuk hátán nedves foltokat hagyott az eső,

arcukon nyomasztó, zord kifejezés ült. Stephen Miller fülkéjéhez mentek.

– Steve! – szólította meg a magas férfi.

Miller felállt, kezével végigszántott gyérülő haján.

– Bernstein kapitány!

– Mondanom kell valamit önnek! – közölte a kapitány olyan hangon, amiből

Wyatt Gillette azonnal rájött, tragikus hírt hozott. A kapitány Linda Sanchezre és

Tony Mottra nézett, azok pedig odamentek hozzá.

– Személyesen akartam elmondani. Nem régen találtuk meg Andy Anderson

testét a Milliken Parkban. Úgy tűnik, a gyilkos, aki a Gibson lánnyal végzett, őt is

elkapta.

– Ó! – Sanchez hangja elfulladt, kezét a szája elé kapta. Elsírta magát. – Ne Andyt...

Nem!

Mott arca elsötétült. Mormogott valamit, amit Gillette nem tudott kivenni.

Patricia Nolan az elmúlt fél órát Gillette mellett töltötte. Azt találgatták, milyen

szoftvert használhatott a gyilkos, Lara Gibson számítógépének a megtámadásához. A

beszélgetés közben a nő kinyitotta a kézitáskáját, elővett egy apró üvegcsét és a

helyzethez egyáltalán nem illő módon nekiállt kilakkozni a körmeit. Most azonban

az apró ecset kiesett a kezéből.

– Ó, istenem!

Stephen Miller lehunyta egy pillanatra a szemét.

– Mi történt? – beleremegett a hangja a kérdésbe.

Kivágódott az ajtó és Frank Bishop Bob Shelton kíséretében besietett a terembe.

– Hallottuk – mondta Shelton. – Siettünk vissza, ahogy csak tudtunk. Igaz?

Az eléjük táruló döbbent arcok látványa nem hagyott kétséget a hír

valóságtartalmát illetően.

– Beszéltek a feleségével? – hüppögte könnyei között Sanchez. – Szent isten! És ott

van az a kislány is, Connie! Csak öt-vagy hatéves lehet!

– A parancsnok és a jogtanácsos útban van hozzájuk.

– Mi a pokol történt? – ismételte meg a kérdést Miller.

– Van egy elég jónak tűnő elképzelésünk – válaszolta Bernstein kapitány. – Van

egy szemtanúnk, egy nő éppen akkor sétáltatta a kutyáját a parkban. Úgy tűnik,

Andy nyakon csípett egy ürgét, valami Peter Fowlert.

– Helyes – mondta Shelton. – Ő volt az a dealer, akiről úgy hisszük, hogy ellátta a

gyilkost a fegyvereinek egy részével.

– Csak éppen úgy tűnik, Andy azt gondolta, Fowler a gyilkos. Szőke krapek,

farmerdzsekiben. A Lara Gibsonon talált farmeranyagrostok minden bizonnyal

ahhoz a késhez tapadtak, amelyiket az elkövető Fowlertől vett. Mindenesetre, amíg

Andy Fowler megbilincselésével volt elfoglalva, egy fehér férfi közelítette meg

hátulról. A húszas évei végén járhatott, sötét haj, tengerészkék öltöny, aktatáska.

Hátba szúrta Andyt. A nő segítségért ment, ennyit látott. A gyilkos Fowlert is

leszúrta. Ő is meghalt.

– Miért nem kért erősítést? – tette fel Mott a kérdést, Bernstein pedig elfintorodott.

– Nos, ez elég furcsa ügy. Ellenőriztük a rádiótelefonját és az utolsó hívott szám a

központ volt. Teljes hívás, három perc hosszú. A fogadóközpontnál azonban nincs

feljegyzés a hívásról és egyik telefonkezelő sem beszélt vele. Senki nem tudja, hogy

történhetett.

– Pedig egyszerű – szólalt meg a hacker. – A gyilkos feltörte a kapcsolórendszert.

– Maga Gillette – fordult felé a kapitány. A hackernek nem kellett bólintania

személye beazonosítását elősegítendő; a nyomkövető bokaperec elég

meggyőzőerővel bírt.

– Mit jelent az, hogy „feltörte a kapcsolórendszert”?

– Behatolt a telefontársaság számítógépébe és Andy összes kimenő hívását a saját

telefonjára irányította. Valószínűleg a központosnak adta ki magát és biztosította

arról, hogy a rendőrautók már úton vannak. Aztán leblokkolta Andy

telefonszolgáltatását, így ő nem tudott máshonnan segítséget hívni.

A kapitány lassan bólintott egyet.

– Ezt mind megcsinálta? Jézusom, mi a pokollal állunk szemben?

– A legjobb letapogatóval, akiről valaha is hallottam – válaszolt Gillette.

– Az isten verje meg! – kiáltott rá Shelton. – Miért nem tudja csak úgy egyszerűen

kitörölni a szótárából azokat az elbaszott számítógépes idiótaságokat?

Frank Bishop csillapítókig társa karjára tette a kezét, aztán a kapitány felé fordult.

– Az én hibám, uram.

– A maga hibája? – nézett Bernstein kapitány a sovány detektívre. – Mit ért ez

alatt?

Bishop szeme Gillette-ről lassan a padló felé vándorolt.

– Andy fehérgalléros zsaru volt. Nem bevetésre volt kiképezve.

– Ettől függetlenül kiképzett nyomozó volt.

– A kiképzés teljesen más, mint az, ami az utcán folyik – Bishop felnézett. –

Véleményem szerint, uram!

A Bernsteint kísérő nő megmozdult. A kapitány rávillantotta a tekintetét, aztán

bemutatta a társaságnak.

– Susan Wilkins nyomozó, az oaklandi gyilkossági csoporttól. Ő veszi át az ügyet.

Rendelkezésére bocsátottunk egy speciális osztagot, helyszínelőket és

kommandósokat is, valamint a San Jose-i főparancsnokságon is lesznek emberek,

akik ráállnak az ügyre.

Aztán Bishophoz intézte a szavait.

– Frank, hozzájárultam a kérelméhez a MARINKILL-ügyben. Érkezett egy

bejelentés, miszerint az elkövetőket egy órával ezelőtt látták Walnut Creektől tíz

mérföldnyire délre, egy nagykereskedés előtt. Úgy tűnt, erre tartanak. – Millerre

nézett. – Steve, maga veszi át Andy feladatát: az ügy számítógépes részét. Susannal

dolgozik majd.

– Természetesen, kapitány. Nyugodt lehet felőle.

A kapitány aztán Patricia Nolant vette elő.

– Maga az, aki miatt a parancsnok odatelefonált nekünk, igaz? A biztonsági

tanácsadó, attól a számítógépes társaságtól? Horizon On-Line?

A nő bólintott.

– Megkérdezték, hogy marad-e a csapatban.

– Kik?

– A nagykutyák, Sacramentóban.

– Ó, persze. Örömmel tenném.

Gillette nem érdemelte ki a direkt megszólítást, A kapitány Millernek mondta:

– Az itteni rabszállítók majd visszaviszik az elítéltet San Jose-ba.

– Nézze! – tiltakozott Gillette. – Ne küldjön vissza!

– Mi?

– Szükségük van rám. Meg kell...

A kapitány egy intéssel elhallgattatta és Susan Wilkinshez fordult; a fehér táblánál

gesztikulálva próbálta beavatni az ügy részleteibe.

– Kapitányi – Gillette ezúttal hangosabban szólt. – Nem küldhet vissza!

– Szükségünk van a segítségére! – állt ki mellette Nolan nyomatékosan.

A kapitány azonban az őt idekísérő két hatalmas termetű járőrre nézett. Azok

megbilincselték Gillette-et, két oldalról közrefogták – mintha ő maga lenne a gyilkos

–, és elindultak vele kifelé az irodából.

– Ne! – tiltakozott Gillette. – Nem tudják, milyen veszélyes az az ember!

A kapitány még egy pillantást vetett rájuk, és lezárt dolog lett az incidens. A

járőrök a kijárat felé masíroztak a hacker-rel. Gillette Bishophoz fordult, hogy szóljon

már valamit az érdekében, de a detektív gondolatai máshol jártak, nyilván már a

MARINKILL megbízatásnál. Üres tekintettel meredt a padlóra.

– Rendben van! – hallotta Gillette Susan Wilkins nyomozó Millerhez, Sanchezhez

és Motthoz intézett szavait. – Sajnálom, ami a főnökükkel történt, de már én is

túlestem hasonló helyzeten, és minden bizonnyal maguk is, és a legjobb módja

annak, hogy megmutassák az iránta érzett tiszteletüket, ha elkapják a gazembert, és

pontosan ez az, amit tenni fogunk! Namármost, azt hiszem, a hozzáállás tekintetében

mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Én személy szerint azt fogom tenni,

hogy átfutom az ügy aktáját és a helyszíni jelentést, valamint megtervezem a

cselekvésorientált nyomozást. Az előzetes nyomozás megállapításai értelmében

Anderson nyomozót, csakúgy, mint ezt a Fowlert, leszúrták. A halál oka mindkét

esetben szívsérülés. Ők...

– Várjon! – Gillette már az ajtóból kiáltott vissza.

Wilkins abbahagyta, Bernstein pedig intett a zsaruknak, hogy vigyék már. Gillette

azonban hadarni kezdett.

– Mi a helyzet Lara Gibsonnal? Őt is a mellkasán szúrták meg?

– Mire gondol? – Bernstein most először szólította meg közvetlenül.

– Így történt? – a hacker hangja ellentmondást nem tűrő volt. – És a többi

gyilkosság áldozatai... Portlandben és Virginiában?

Egy pillanatig néma csend uralkodott a teremben. Végül Bob Shelton a Lara

Gibson-esetről készült jelentésére pillantott.

– A halál oka szúrt sérülés.

– A szíven, igaz? – kérdezte Gillette.

Shelton a társára pillantott, aztán Bernsteinre. Bólintott.

– Nem tudunk semmit a virginiai és az oregoni esetről – emlékeztetett Tony Mott.

– Ugyanaz a helyzet – szólt a hacker. – Akár kezeskedhetek is felőle.

– Honnan tudja? – szegezte neki Shelton a kérdést.

– Mert már tudom, mi motiválja.

– Éspedig? – ezt a kérdést Bernstein szegezte neki.

– Behatolás?

– Mit jelentsen ez? – morogta Shelton harciasan.

Patricia Nolan válaszolt.

– Erre hajt minden hacker. Behatolás a gépbe, az információk, titkok, adatok

elérhetőségének a biztosítása.

– Amikor valaki hackel – folytatta Gillette –, a behatolás az Isten.

– És ennek mi köze van a késszúrásokhoz?

– A gyilkos MUD-őrült.

– Az lehet – helyeselt Tony Mott. – Ismerek MUD-okat.

Nagyon úgy tűnt, hogy a bólogató Miller is.

– Még egy mozaikszó – folytatta Gillette. – A MUD többfelhasználós tartományt

vagy dimenziót jelent. Egy rakás erre specializálódott csevegő van – olyan helyek az

interneten, amire a szerepjátékozni vágyó emberek csatlakoznak. Kalandjátékok,

lovagi küldetések, tudományos-fantasztikus sztorik, háborúk. Tudja, a MUD-okban

részt vevő személyek elég tisztességesek, üzletemberek, geekek, rengeteg diák,

professzorok. Négy évvel ezelőtt azonban nagy felbolydulást okozott ez a játék, a

Behatolás.

– Hallottam már róla – csatlakozott Miller. – Több internetszolgáltató letiltotta a

hálózatáról.

Gillette bólintott.

– Gyakorlatilag arról szólt, hogy létrehoztak egy virtuális várost. Normális

életvitelt folytató karakterek lakták. Dolgozni jártak, randiztak, gyerekeket neveltek.

Azonban egy híres személy halálának az évfordulóján, mint például John Kennedy

meggyilkolásának a napja, vagy az, amelyiken Lennont lelőtték, vagy nagypéntek,

egy véletlenszám-képzésen alapuló módszer segítségével a játékosok egyikét

kisorsolták, ő lett ezután a gyilkos. Egy hete volt, hogy beleássa magát a városlakók

életébe, és annyit öljön, meg közülük, amennyit csak tud. A gyilkos bárkit

választhatott áldozatnak, de minél nagyobb kihívással járt a gyilkosság, annál több

pontot kapott érte. A magát testőrrel védő politikus tíz pontot ért. A felfegyverzett

zsaru tizenötöt. A gyilkos egyetlen megkötése az volt, hogy elég közel kellett jutnia

az áldozathoz, hogy késsel szíven tudja szúrni: ez volt a behatolás végső formája.

– Jézusom, ez a mi tettesünk, dióhéjban összefoglalva! – Tony Mottból áradt a

döbbenet. – A kés, a szúrt sérülések a mellkason, az évfordulók, olyan emberekre

való vadászat, akiket nehéz elkapni. Portlandben és Virginiában megnyerte a játékot.

És most itt van, a Szilícium-völgyben, és folytatja azt, amit elkezdett. – A fiatal zsaru

cinikusan hozzátette – már a szakértői szinten jár.

– Szinten? – értetlenkedett Bishop.

– A számítógépes játékokban – magyarázta Gillette – a nehézségi szinteknek

megfelelően a szereplők egyre feljebb haladnak, a kezdő szinttől a legnehezebbig... A

szakértőiig.

– Tehát ez az egész neki csak egy rohadt játék? – tört ki Shelton. – Ezt egy kissé

nehéz elhinni!

– Nem! – vágott közbe Patricia Nolan. – Attól tartok, nagyon is könnyű elképzelni.

Az FBI quanticói magatartás-tudományi egysége szerint a hacker bűnelkövetők

kényszertől hajtott, megrögzött, egyre súlyosbodó tüneteket mutató tettesek. Mint a

nemiségtől hajtott sorozatgyilkosok. Ahogy Wyatt mondta, a behatolás az Isten.

Egyre nagyobb feszültséggel járó bűnöket kell keresniük, hogy kielégüljenek. Ez a

fickó annyi időt töltött a Gépvilágban, hogy valószínűleg semmi különbséget nem lát

a digitális karakter és az emberi lény között, Az ember halála semmi; az összetört

merevlemez-meghajtó: nos, az tragédia.

– Ez igen hasznos dolog – bólintott Bernstein. – Fontolóra vesszük, amit mondott –

Gillette felé bólintott. – Ettől függetlenül azonban még mindig vissza kell mennie a

börtönbe.

– Nem! – üvöltötte a hacker.

– Nézze, már így is túl mély vizekre eveztünk azzal, hogy egy szövetségi rabot

John Doe álnév alatt kiengedtünk. Andy hajlandó volt vállalni a kockázatot. Én nem.

Mindössze erről van szó.

Odaintett a rendőröknek, akik kivezették Gillette-et a dinoszauruszketrecből. A

hacker úgy érezte, ezúttal szorosabban markolják – mintha csak éreznék

kétségbeesett menekülési vágyát. Nolan felsóhajtott és megrázta a fejét, gyászos

búcsúmosolyt küldött a hacker után.

Susan Wilkins nyomozó megint belefogott monológjába, hangja azonban egyre

ritkuló foszlányokban érkezett a távolodó Gillette fülébe. Az eső továbbra is

kitartóan szakadt. Az egyik járőr bocsánatkérően felé fordult.

– Sajnálom.

Gillette nem tudta eldönteni, hogy ez most az esernyő hiányára vagy a sikertelen

próbálkozására vonatkozott. Az egyik rendőr besegítette az URH kocsi hátsó ülésére

és becsapta az ajtót.

Gillette lehunyta a szemét és az üvegnek támasztotta a fejét, hallgatta az eső

tompa és egyhangú kopogását az autó tetején. Teljesen elcsüggesztette ez a vereség.

Úristen, mennyire közel járt...

A börtönben eltöltött hónapok jutottak az eszébe. A rengeteg terv. Kárba veszett

mind. Az egész...

Az autó ajtaja kinyílt. Frank Bishop hajolt be rajta. Víz csorgott az arcáról, a

cseppek megcsillantak a barkóján, összefoltozták az ingét, de legalább keményre

zselézett haja ellenállt, könyörületet nem ismerve, az esőcseppek támadásának.

– Kérdeznék valamit, uram!

Uram?

– Tessék.

– Arról a MUD-dologról. Nem csak blöff, ugye?

– Nem. A gyilkos a játék saját verzióját játssza: a valós élet verziót.

– Vannak, akik még játsszák? Úgy értem, az interneten.

– Kétlem. Az igazi MUD-őrülteket annyira felháborította, hogy szabotálták a

játékot, és addig zargatták a résztvevőket, míg azok végül kiszálltak.

A nyomozó hátranézett az SZBE épülete előtt árválkodó, rozsdásodó

pepsisautomatára. Aztán a hackernek szegezte:

– Az a fickó ott bent, Stephen Miller, gyenge, nem igaz?

Gillette elgondolkodott egy pillanatra, aztán kibökte:

– A régi idők terméke.

– Az micsoda?

A kifejezés a hatvanas és a hetvenes éveket jelentette – a számítógépes

történelemnek azt a forradalmi korszakát, amely többé-kevésbé a Digitális

Felszerelések Társaság PDP-10-esével ért véget, azzal a számítógéppel, ami örökre

megváltoztatta a Gépvilág arculatát. De Gillette nem magyarázta ezt el. Egyszerűen

csak ennyit mondott:

– Azt gondolnám, jó volt, de már túl van a fénykorán. És a Szilícium-völgyben ez

azt jelenti, hogy igen gyenge.

– Értem – Bishop felegyenesedett és kinézett a közeli autópályán száguldó,

kavargó forgalomra. – Kérem, hozzák vissza ezt az embert! – szólt a járőröknek.

Azok egymásra néztek, és csak amikor Bishop ellentmondást nem tűrve bólintott

egyet, akkor taszigálták ki Gillette-et a járőrkocsiból.

Visszafelé a hacker ismét meghallotta Susan Wilkins hangjának zümmögését,

ezúttal azonban egyre erősödően.

– ...szükség esetén összeköttetésbe kell lépni a biztonságiakkal a Mobile

Americánál és a Pac Bellnél. A taktikai egységgel is létesítettem már kommunikációs

csatornát. Becslésem szerint negyven-hatvan százalékkal hatékonyabb, ha a fő

háttérforrás közelében tartózkodunk, tehát a Számítógépes Bűnelkövetési Egység

San Joseba költözik, a főparancsnokságra. Megértem, hogy a recepciósuk

személyében hiányzik az adminisztrációs személyzet, de az FP-n képesek leszünk

enyhíteni azt a problémát, miszerint...

Gillette kikapcsolta a tudatából a nő szóáradatát, inkább azt latolgatta, mi járhat

Bishop fejében. A zsaru odament Bob Sheltonhoz, és egy rövid ideig sugdolóztak

valamiről. A beszélgetés azzal ért véget, hogy Bishop megkérdezte:

– Támogatsz?

A mokány zsaru undorral telve végigmérte Gillette-et, aztán valamiféle kelletlen

beleegyezésfélét dünnyögött. Wilkins még tovább beszélt, Bernstein kapitány

elfintorodott és odament Bishophoz.

– Én szeretném továbbvinni az ügyet, uram, és azt akarom, hogy Gillette itt

maradjon és velünk dolgozzon!

– Maga a MARINKILL-esetet akarta!

– Igen, uram. De meggondoltam magam.

– Tudom, Frank, mit mondott korábban. De Andy halála nem a maga hibája volt.

Ismernie kellett volna a korlátait. Senki sem kényszerítette, hogy egyedül menjen a

fickó után.

– Nem érdekel, hogy az én hibám volt-e vagy sem. Nem erről van szó. Mindössze

egy veszélyes bűnöző elfogásáról, mielőtt újabb embert öl meg.

Bernstein kapitány megértette a célzást és Wilkins felé pillantott.

– Susan komoly gyilkossági ügyeket bonyolított le korábban. Érti a dolgát.

– Tisztában vagyok vele, uram! Dolgoztunk már együtt. De ő maga a megtestesült

tankönyv. Soha nem dolgozott úgy élesben, ahogy én. Nekem kellene irányítanom

ezt a nyomozást. A másik probléma viszont az, hogy félig-meddig lecsúsztunk az

ügyről, uram. Szükségünk van valakire, aki profi a témában – a kőkemény hajszobor

Gillette felé intett. – Azt hiszem, ő legalább olyan jó; mint az emberünk,

– Talán igen – dörmögte Bernstein. – De ez nem az én problémám.

– Ezt a balhét én vinném el, uram. Ha valami rosszul sül el, a nyakamba varrhatják

az egészet. Senki más nem ütné meg a bokáját.

Patricia Nolan csatlakozott hozzájuk.

– Kapitány, kicsit többre lesz szükség a fickó lekapcsolásához, mint még több

ujjlenyomatgyűjtésre meg tanútoborzásra!

A kapitány felsóhajtott

– Isten hozott mindenkit az új, elbaszott évezredben! Rendben, magáé az ügy –

bólintott vonakodva Bishop felé. – Teljes taktikai és kriminológiai háttértámogatást

kap. És válasszon ki néhány embert San Joseban, a gyilkosságiaktól, akik segítenek

majd.

– Huerto Ramirez és Tim Morgan – vágta rá habozás nélkül Bishop. – És sürgősen

szeretném őket megkapni, ha ezt el tudná intézni, uram! Eligazítást szeretnék tartani.

A kapitány tárcsázta a főparancsnokság számát, és odarendelte a nyomozókat.

– Azonnal indulnak.

Bernstein félbeszakította Susan Wilkins litániáját, aki inkább elképedt, mint

feldühödött az új megbízás elvesztésén, és elment.

– Vissza akarja vinni az egységét a főparancsnokságra? – fordult a kapitány

Bishophoz.

– Nem uram, itt maradunk. – Bishop a számítógépképernyősor felé intett. –

Amúgy is az az érzésem, hogy a munka javát ezeknél fogjuk végezni.

– Nos, sok szerencsét Frank!

Bishop a Gillette-et San Hóba vinni szándékozó rendőrök felé fordult.

– Levehetik a bilincset.

Az egyikük teljesítette a parancsot, majd a bokaperecre mutatott.

– És ezzel mi legyen?

– Nem! – Bishop rá nagyon nem jellemző módon elmosolyodott. – Azt hiszem, ezt

megtartjuk.

Nem sokkal később két férfi csatlakozott az SZBE-s csapathoz: egy széles, füstös

képű, rendkívül izmos latin-amerikai, Mr. Universe izmokkal, és egy magas,

homokszín hajú detektív, aki kétsoros, divatos öltönyt, sötét inget és hozzá sötét

nyakkendőt viselt. Bishop bemutatta Huerto Ramirezt és Tim Morgant, a

detektíveket, akiket a főparancsnokságtól kaptak kölcsön.

– Szeretnék elmondani egy-két dolgot – jelentette be Bishop, és begyűrte

rakoncátlankodó ingét a nadrágjába, aztán a csapat elé lépett. Végignézett a

többieken, egy pillanat erejéig benne egyesült az összes ott lévő tekintet.

– Ez az alak, akit keresünk, egy olyan ember, aki a legnagyobb örömmel öl meg

bárkit, aki az útjába kerül, és ez alól a törvénytisztviselők és az ártatlanok sem

kivételek. Kiváló letapogató – röpke pillantás az újonnan érkezettek, Ramirez és

Morgan felé. – Ami gyakorlatilag álcázást és figyelemelterelést jelent. Tehát

elengedhetetlen, hogy folyamatosan az emlékezetükbe idézzék, amit tudunk róla.

Bishop egyenletes, mély hangon folytatta.

– Azt hiszem, elég sok minden erősíti meg azt, hogy az elkövető a húszas évei

végén jár. Közepes testfelépítésű, talán szőke, de valószínűbb, hogy sötét hajú,

borotvált, néha azonban arcszőrzettel álcázza magát. A gyilkoláskor előszeretettel

használ Ka-bar kést, és elég közel akar kerülni az áldozatához, hogy halálos mellkasi

sérülést okozzon. Képes a telefontársaságok hálózatába betörni és leblokkolni a

szolgáltatást vagy átirányítani a hívást. A törvényszéki számítógépeket is tudja

hackelni – Gillette-re nézett – elnézést, crackelni, és a rendőrségi feljegyzések

megsemmisítése sem okoz számára problémát. Élvezi a kihívásokat, a gyilkolást

játéknak tekinti. Sok időt töltött a keleti parton, jelenleg a Szilícium-völgy területén

van, de a pontos tartózkodási helyét nem ismerjük. Úgy hisszük, álcázóeszközeinek

egy részét a Camino Realon, a Mountain Viewban lévő színházi kelléktárüzletből

szerezte be. Egyre súlyosabb állapotba kerülő, vágykielégítés által motivált

szociopata, aki elveszítette a valóságérzékét, és a tetteit valami nagyszabású

számítógépes játék részfeladatainak tekinti.

Gillette le volt nyűgözve. A nyomozó az információözön ismertetése alatt végig a

fehér táblának háttal állt. A hacker rádöbbent, hogy félreismerte ezt az embert. Végig

– mialatt látszólag szórakozottan bámult kifelé az ablakon vagy meredt a padlóra –

szivacs módjára szívta magába a tényanyagot.

Bishop lehajtotta a fejét, de a szemét még mindig rájuk szegezte.

– Nem vagyok hajlandó még egy embert elveszíteni a csapatból. Tehát mindig

tartsák szemmel a hátuk mögötti területet és ne bízzanak meg egyetlen teremtett

lélekben sem. Még azokban sem, akikről azt hiszik, ismerik őket! Tartsák magukat

ehhez a feltevéshez: semmi sem az, aminek látszik!

Gillette azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt bólogat.

– És most az áldozatokról... Tudjuk, hogy olyan embereket szemel ki magának,

akikhez nehéz közel férkőzni. Akiket testőrök vesznek körül vagy kiterjedt

biztonsági rendszerrel rendelkeznek. Minél nehezebb, annál jobb. Nem szabad erről

megfeledkeznünk, amikor megpróbálunk egy lépéssel elé kerülni. Tartanunk kell

magunkat a nyomozás általános tervéhez. Huerto és Tim, azt akarom, hogy ti

vezessétek az Anderson-féle eset helyszínelését Palo Altóban. Kérdezzetek ki

mindenkit, aki él és mozog a Milliken Parkban és a környéken. Bobnak és nekem

nem volt lehetőségünk rátalálni a szemtanúra, aki talán látta a gyilkos autóját annak

az étteremnek a parkolójában, ahol Gibson kisasszonyt megölték. Ennek mi fogunk a

végére járni. És Wyatt, maga vezeti a nyomozás számítástechnikai részét.

Gillette megrázta a fejét, nem volt biztos abban, hogy jól értette Bishop szavait.

– Tessék?

– Maga – válaszolt Bishop – fogja vezetni a nyomozás számítástechnikai részét.

Az eligazítás ezzel véget ért. Stephen Miller egy szót sem szólt, fagyosan

méregette azonban a hackert, miközben szokásához híven megpróbált valamiféle

rendszert vinni az asztalán tornyosuló rendetlen papír– és lemezhalomba –

sikertelenül.

– Van okunk amiatt aggódni, hogy lehallgatja a telefonjainkat? – kérdezte Bishop.

– Úgy értem, emiatt tudta Andyt is megölni?

– Feltételezem, megvan a kockázata – felelte Patricia Nolan –, de a gyilkosnak

frekvenciák százait kellene figyelni ahhoz, hogy megtudja a mi rádiótelefonjaink

számát.

– Egyetértek – mondta Gillette. – És még ha fel is töri a kapcsolót, egész nap

fejhallgatóval kellene ücsörögnie és a beszélgetéseinket hallgatnia. Nem úgy tűnik,

mintha lenne rá ideje. A parkban közel volt Andyhez. Ezért talált rá olyan hamar a

frekvenciájára.

Mellesleg az is kiderült, hogy nem nagyon lehet mit kezdeni a kockázattal. Miller

elmagyarázta, hogy az SZBE-nek van ugyan bitsorkódolója, azonban csak akkor

működik, ha a vonal másik végén a hívó is rendelkezik ugyanilyen készülékkel. A

megfelelő mobiltelefonokat illetően pedig a következőt mondta:

– Egyenként ötezer dolcsiba kerülnek.

Semmi többet. Ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az SZBE költségvetésébe

nem férnek bele ehhez hasonló játékszerek, és soha nem is fognak. Bishop ezután

Palo Altóba küldte Ramirezt és Tim Morgant. Csak miután elmentek, fordult Gillette-

hez.

– Azt mondta Andynek, hogy azt hiszi, képes többet megtudni arról, hogyan jutott

ez a gyilkos Gibson számítógépébe.

– Így van. Bármit is csinál a pasas, mindenképpen kelt valamekkora visszhangot a

hacker alvilágban. Csak rá kell csatlakoznom a hálózatra és...

Bishop a nagyszámítógép felé intett a fejével.

– Csak tegye, amit tennie kell, és fél órán belül jelentse, amit talált.

– Csak ennyi? – kérdezte Gillette.

– Legyen kevesebb, ha meg tudja csinálni. Húsz perc.

– Khm... – szakította félbe őket Stephen Miller.

– Mi az? – fordult hozzá a nyomozó.

Gillette arra számított, hogy a cyberzsaru megjegyzést tesz majd a lefokozása

miatt. De nem ez járt a fejében.

– Az a helyzet – tiltakozott Miller, hogy Andy azt mondta, egyáltalán nem mehet a

hálózatra. És ott van az a bírósági rendelet, amelyik szintén ezt tiltja. Része a

büntetésének!

– Ez mind igaz – felelte Bishop, miközben szeme a fehér táblát fürkészte. – De

Andy halott és nem a bíróság vezeti ezt a nyomozást, hanem én. – Gillette-re

pillantott egyfajta udvarias türelmetlenséggel. – Szóval értékelném, ha nekiállna!

******

00001011. FEJEZET / TIZENEGY

Wyatt Gillette kényelembe helyezte magát az olcsó irodai forgószéken. Az SZBE

hátsó részében volt most, az egyik csendes és homályos munkafülkében, a csoport

többi tagjától távol.

A vibráló kurzorra meredt, aztán közelebb gördítette a széket és a nadrágjába

törölte a kézét. Megkérgesedett ujjai a levegőbe emelkedtek, és fékevesztetten

csaptak le a fekete billentyűzetre. Szemét egyszer sem vette le a képernyőről. Gillette

minden karakter és szimbólum helyét fejből ismerte, és vakon 110 szóleütésre volt

képes percenként, tökéletes helyesírással. Évekkel ezelőtt, amikor hackelni kezdett,

úgy gondolta, hogy a nyolcujjas gépelés túl lassú, ezért aztán kifejlesztette a saját

billentyűzési technikáját, amelyben bizonyos gombokat a hüvelykujjaival ütött le,

nem csak a szóközbillentyűre tartogatta őket.

Alapjában véve gyenge testfelépítésű volt, az alkarja és az ujjai viszont csupa

izomból álltak. A börtönben, ahol a legtöbb bentlakó az udvaron súlyemeléssel

csapta agyon az időt hosszú órákon át, Gillette mindössze ujjhegy-fekvőtámaszokat

végzett, hogy formában maradjon szenvedélyéhez. Most, a hálózati csatlakozás

előkészítése alatt a műanyag billentyűzet táncolt az ütései alatt.

Az utóbbi idők internete többnyire a kirakodóvásár, az USA Today, a multiplex

mozik és a szabadidőparkok színes kavalkádjának egyvelege. A böngészőket és a

keresőprogramokat elárasztják a rajzfilmfigurák és más helyes kis képek (nagyon is

sok az átkozott reklámok közül). Az egér „mutass és kattints rá” technológiáját még

egy hároméves kiskölyök is tökéletesen el tudja sajátítani. Szájbarágós Súgó

menüpontok várakoznak készségesen, mindenkor szolgálatra állva majd' minden

ablaknál. Ez az elüzletesített világháló fényesen csillogó felszíne, a nagyközönség

számára csomagolt internet.

A valódi internet azonban – a háló mögött megbújó igazi hacker internete – vad és

kíméletlen vidék, ahol a hackerek bonyolult utasításokat, telnet-parancsokat és

csontig lecsupaszított, a szó szoros értelmében fénysebességgel száguldó adatátviteli

szoftvereket használnak.

Wyatt Gillette is erre készült.

Mindez azonban csak az előkészületeket jelentette. A legendabeli varázsló nem

indulna küldetésére mágikus pálcája, varázskönyve és bájitalai nélkül; a

számítógépes varázslónak ugyanezt kell tennie.

A hackerek életében az első szakismeretek egyike a szoftver álcázásának

művészete. Kiindulópont, hogy létezhet egy ellenséges hacker, nem is szólva a

rendőrségről vagy az FBI-ról, aki előbb vagy utóbb átveszi az ember gépe felett az

ellenőrzést, esetleg megsemmisíti a programot. Ezért aztán a túlélni akaró hacker

soha nem tartja eszközeinek egyetlen másolatát sem a merevlemez-meghajtón vagy

otthon, a biztonsági másolatot tartalmazó lemezen.

Távoli számítógépen rejti el őket, amiből nem vezet közvetlen kapcsolat a saját

gépéhez.

A legtöbb hacker „értékeit” egyetemi számítógépeken rejti el, mivel ezeknek

hírhedten hiányos a biztonsági rendszere. Gillette éveket töltött szoftvereszközeinek

a kifejlesztésén, számos esetben rögtönöznie kellett a kódokat, néha pedig már

meglévő programokat kellett átírnia, hogy pontosan azt kapja meg, amire szüksége

van. Tragédia lenne, ha mindez a sok munka kárba veszne – és maga a pokol a világ

számos felhasználója számára, hiszen Gillette programjai még a középszerű hackerek

számára is lehetővé tették, hogy szinte bármelyik kormányzati vagy vállalati

honlapot feltörjék.

Így tehát az eszközeit a dartmouthi adatfeldolgozási központnál vagy a Tulasi

Egyetemnél egy árnyalatnyival biztonságosabb helyre rejtette. Maga mögé pillantott

– csak hogy megbizonyosodjon arról, nem leskelődik senki a válla felett –, aztán

utasítást gépelt be, amivel összekapcsolta az SZBE számítógépét egy néhány

állammal arrébb található másik géppel. Néhány másodperc elteltével az alábbi

szavak gördültek a képernyőre:

Üdvözöljük Los Alamosban, az Egyesült Államok Légierejének Nukleáris Fegyverekkel

Foglalkozó Kutatóközpontjában # Felhasználói neve?

A hacker válaszul az armstrong szót gépelte be. Apját John Armstrong Gillette-nek

hívták. Általában nem szerencsés ötlet, ha egy hacker képernyőnév vagy felhasználói

név gyanánt olyan szóösszetételeket alkalmaz, aminek a leghalványabb köze van a

valós életéhez, azonban Gillette megengedte magának ezt az egyetlen kis luxust,

mert ez az emberi világhoz kapcsolta. A számítógép tovább kérdezett:

#Jelszó?

4%xTtfllk5$$60%4Q.

A felhasználói névvel ellentétben ez már tiszta, kőkemény hacker jelszó volt. A

karakterek sorozatát kínszenvedés volt megjegyezni (a börtönben napi mentális

tréningjének része volt, hogy két tucat, ehhez hasonlóan hosszú jelszót próbált

észben tartani), azonban lehetetlen kitalálni, és mivel tizenhét karakterből állt, még

egy szupercomputernek is hetekbe telne feltörni. Egy IBM klón személyi

számítógépnek több száz évig kellene folyamatosan dolgozni, mielőtt képes lenne

egy ehhez hasonlóan komplikált jelszót megfejteni.

A kurzor villogott néhányat, aztán a képernyő megváltozott.

Üdvözöljük Armstrong J. kapitány!

Gillette három percen belül letöltött egy halom fájlt, képzeletbeli Armstrong

kapitányának a felhasználói azonosítójáról. Fegyverzetarzenálja magában foglalta a

híres SATAN programot (hálózatelemző biztonsági felügyelő eszköz – 7 Security

Administer Tool for Analyzing Networks. A rendszergazdák és a hackerek is arra

használják, hogy felmérjék a számítógépes hálózatok feltörhetőségi potenciálját);

néhány kódfeltörő és belépőprogramot, amelyek lehetővé tették, hogy különböző

típusú gépeknek és hálózatoknak megszerezze a gyökerét; egy egyénileg gyártott

böngészőt és hírolvasót; egy álcázó programot, amivel titokban tudja tartani a

jelenlétét az elől, akinek éppen a gépén tartózkodik, és ami kitöröli tevékenységének

a nyomait amikor leválik; aztán voltak még szippantó programok, amik mintegy

kiszippantják – megtalálják – a felhasználói neveket, jelszavakat és más hasznos

információkat a netről vagy valakinek a számítógépéről; egy kommunikációs

programot, amely visszaküldi neki a megtalált adatokat; dekódoló programokat, és

egy listát a hacker honlapokról és anonimizáló oldalakról (kereskedelmi célú

szolgáltatások, amelyek gyakorlatilag „végigmossák” a leveleket és üzeneteket, így a

fogadó nem tudja Gillette-et lenyomozni). A legutolsó letöltött eszköz egy olyan

program volt, amit néhány évvel ezelőtt hackelt össze, a HyperKereső, amivel a netre

csatlakozott többi felhasználót tudta lenyomozni.

A letöltött információhalmazt nagy kapacitású lemezre mentette, aztán

kijelentkezett a Los Alamos-i helyszínről. Egy pillanatra megállt, behajlította az ujjait,

aztán belevágott. Szumó birkózó törékenységével nyomkodta a billentyűket, és még

egyszer a netre lépett. A gyilkos nyilvánvaló motivációja miatt – miszerint a hírhedt

Behatolás játék Valós Világ verzióját játssza – a többfelhasználós tartományokban

kezdett keresni. Mindazonáltal mindenki, akit Gillette megkérdezett, azt állította,

hogy nem játssza a Behatolást és nem ismer senkit, aki játszaná. Mégis, Gillette-nek

sikerült némi halvány kiindulópontot elcsípnie.

A MUD-októl a világhálóra csatlakozott, amiről mindenki beszél, de csak nagyon

kevesen tudják pontosan, miről is van szó. A www egyszerűen egy nemzetközi

számítógépes hálózat, amin a felhasználók speciális computer-protokollokon

keresztül nézhetnek grafikákat, hallgathatnak különféle dallamokat, ugorhatnak a

honlap különböző részeire és más oldalakra is; mindössze a képernyő megfelelő

ikonjaira kell klikkelniük – a hiperhivatkozásra. A webet megelőzően a neten az

információ túlnyomó része szöveg formában volt elérhető, és az egyik helyről a

másikra csak hihetetlenül körülményesen lehetett elnavigálni. A web még mindig a

serdülőkorát éli, alig több, mint egy évtizeddel ezelőtt látta meg a napvilágot a

CERN-ben, a svájci fizikaintézetben.

Gillette végigböngészte a web alvilági hackoldalait – a hálózat baljós és kísérteties,

legzüllöttebb negyedeit. Néhány oldalra csak valami ezoterikus, hackeléssel

kapcsolatos kérdésre válaszolva, esetleg a képernyőn eldugott, mikroszkopikus

nagyságú pont felkutatása és rákkattintása után, vagy jelszó ismeretében lehetett

bejutni. Wyatt Gillette-nek mindazonáltal ezen akadályok egyike sem jelentett egy-

két percnél több késlekedést.

Oldalról oldalra veszett egyre jobban bele és merült el a Kék Halálban, olyan

computerekben portyázott, amelyek bárhol lehettek, Moszkvában, Cape Townban,

de akár Mexikóvárosban is. Vagy a szomszédban, Cupertinóban, netalán Santa

Clarában. Olyan gyorsan repült végig ezen a világon, hogy szinte vonakodva emelte

fel a billentyűkről az ujjait, mintha attól tartana, elveszíti könnyed lendületét. Így hát,

ahelyett, hogy tollal és papírral – ahogy a legtöbb hacker tenné – jegyzeteket készített

volna, lemásolta a fontosnak tartott anyagot, és beillesztette a képernyőn e célra

nyitva tartott szövegszerkesztő ablakba.

A webről végigkutatta a Usenetet – a mintegy 80 000 hírcsoportgyűjteményt,

amelyeken keresztül a valamilyen speciális érdeklődési körrel bírók üzenhettek

egymásnak, képeket, programokat, filmeket és hangfelvételeket cserélhettek. Gillette

végigfürkészte a klasszikus hacker hírcsoportokat, mint az alt.2600, az althack,

alt.virus és az alt.binaries.hacking.utilities, és másolt és illesztett minden egyes

alkalommal, amikor az fontosnak tűnt. Több tucat olyan hírcsoportról talált

hivatkozást, ami még nem létezett akkor, amikor ő bekerült a börtönbe. Átfutotta

őket, és még többet fedezett fel.

Még több kutatás, még több olvasás, másolás és beillesztés.

Hirtelen roppanás az ujjai alatt, és egyetlen jel töltötte be a képernyőt:

mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm

Az egyik erőteljesebb leütésnél beragadt a billentyű, ami gyakran előfordult vele

hackelés közben. Gillette kihúzta a csatlakozót, maga mögé lökte a padlóra, felszerelt

egy másik klaviatúrát, és folytatta a gépelést.

Aztán bejelentkezett az Internet Relay Csevegőkbe. Az IRC-hálózatok

szabályozatlan sorozataiból állnak, ahol a valós időben beszélgetések zajlanak

hasonló érdeklődésű emberek között. Az ember begépeli a kommentárját, lenyomja

az ENTER billentyűt, és a szavai mindenkinek a gépén megjelennek, aki akkor abban

a csevegőszobában éppen tartózkodik. Bejelentkezett a #hack csevegőbe (a cseteket

egy kettős keresztet követő, jelentéstartalommal bíró szóval jelölik). Korábban órák

ezreit töltötte ebben a csevegőben, és információt cserélt, vitatkozott és viccelődött a

világon szanaszét lévő hackertársakkal.

Az IRC után végignézte a BBS-t, a Hirdetőtábla Szolgáltatási Rendszereket,

amelyek olyanok, mint a honlapok, csak ide a helyi telefonhívásnak megfelelő

összegért lehet csatlakozni – nincs szükség internetszolgáltatóra. A legtöbb legálisan

működik, de nagyon sok – olyan nevekkel, mint a HalálHack vagy Hangtalan Tavasz

– a hálózati világ legsötétebb részei közé tartoznak Teljes mértékben szabályok és

ellenőrzés nélkül léteznek, ezeken a helyeken lehet a bombák és a mérgező gázok

receptjeit megtalálni, a számítógépet tönkretevő vírusokét, melyek könnyűszerrel

kongóan üresre törölhetik a világnépesség felének a merevlemez-meghajtóját.

Követte az utalásokat – honlapokban merült el, hírcsoportokban, csevegőkben és

archívumokban. Vadászott...

Ezt csinálják az ügyvédek, amikor megfakult, ősrégi polcokat tapogatnak végig,

olyan eset után kajtatva, ami megmentheti ügyfelüket a villamosszéktől; vagy a

sportemberek, akik gondolkodás nélkül vágnak át a pázsiton arrafelé, ahonnan úgy

gondolják, medvemorgást hallottak; vagy a szerelmesek, akik tétova kezükkel egymás

szenvedélyének forrását keresik.

Azzal a kivétellel, hogy a Kék Halálban a vadászat nem olyan, mint a kutakodás a

könyvhalmok között, vagy a hosszú füvei benőtt réten, vagy a szerető sima bőrén;

inkább a végtelen és örökké táguló világegyetemben való portyázáshoz hasonlítható,

ami nem csupán az ismert világot és annak titokban tartott misztériumait, hanem az

elmúlt és az eljövendő világokat is magában hordozza.

Végtelen...

Roppanás...

Még egy billentyűzet tönkrement – a nélkülözhetetlen e-Gillette ezt a klaviatúrát is

a fülke sarkába hajította, ahol halott társa várt rá.

Újat kötött be és folytatta.

14.30-kor Gillette felállt a számítógéptől. A háta egyetlen kínzó, tüzes fájdalom

volt a mozdulatlanságban eltöltött üléstől. Még mindig érezte a hálózaton eltöltött

rövid idő kiváltotta pezsgést és a vonakodást attól, hogy otthagyja a gépet, mintha az

láthatatlan kötélen rángatta volna visszafelé.

Bishopot az SZBE fő részlegében találta, Sheltonnal beszélgetett; a többiek

telefonokon lógtak vagy a fehér tábla köré gyűltek és a bizonyítékokat elemezték.

Bishop vette észre Gillette-et először és elnémult.

– Találtam valamit – szólalt meg a hacker, és felmutatott egy köteg kinyomtatott

szöveget.

– Mondja!

– Csak érthetően! – figyelmeztette Shelton. – Mi a lényeg?

– A lényeg az – válaszolta Gillette –, hogy van itt valaki, akit Phate-nek hívnak. És

ez számunkra igen nagy probléma.

******

00001100. FEJEZET / TIZENKETTŐ

Fate? – kérdezte Frank Bishop.

– Ez a felhasználói neve – mondta Gillette –, a képernyő-neve. Csakhogy másképp

betűzi: p-h-a-t-e– Mint a p-h phishing, emlékszik? Ahogy a hackerek csinálják.

Minden az írásmódon múlik.

– Mi az igazi neve? – kérdezte Patricia Nolan.

– Nem tudom. Nem úgy tűnik, mintha akárki is nagyon sokat tudna felőle.

Amolyan magányos farkas típus, de azok, akik már hallottak róla, rettegnek tőle.

– Varázsló? – érdeklődött Stephen Miller.

– Határozottan az.

– Miből gondolja, hogy ő a gyilkos? – kérdezte Bishop.

Gillette belelapozott a nyomtatott anyagba.

– Itt van minden, amit találtam. Phate és az egyik barátja, Shawnnak hívják, írt egy

szoftvert, a Csapóajtót. Namármost, a „csapóajtó” a számítógépes világban egy, a

biztonsági rendszerbe fúrt lyukat jelent, ami lehetővé teszi a programírók számára,

hogy probléma esetén ezen keresztül, jelszó nélkül jussanak vissza a programba, és

meg tudják azt javítani. Phate és Shawn ugyanezt a nevet adták a

forgatókönyvüknek, csakhogy itt egy kicsit másról van szó. Ez egy olyan program,

ami valahogy beengedi őket bárki számítógépének a belsejébe.

– Csapóajtó – tűnődött el Bishop. – Mint egy betörő.

– Mint egy betörő – visszhangozta Gillette.

– Hogy működik? – faggatta Nolan.

Gillette már éppen nekiállt volna, hogy a beavatottak nyelvén magyarázza el a

nőnek, aztán Bishopra és Sheltonra esett a pillantása.

Csak érthetően!

A hacker odament az üres fehér táblák egyikéhez, és felrajzolt egy vázlatot.

Webböngésző --- Adatkérő csomag -> ______________ ---------------------->

.................................................................Adatforgalom- ................................ Web

......................................................................irányító …...................................szerver

Áldozat gépe <---------------------------- _____________ <- Adatáadó cs. <-

– A neten nem úgy terjed az információ, mint a telefonon – kezdte. – A rendszer

minden hálózatra küldött anyagot – e-maileket, a zenét, amit hallgatnak, a képeket,

amiket letöltenek, a weboldalak grafikáit – mérhetetlenül apró adattöredékekre bont.

Ezeknek az adattöredékeknek a csoportját „csomagoknak” nevezték el. Amikor a

böngésző lekér valamit egy honlapról, csomagokat küld ki az internetre. A fogadó

oldalon található szervergép összegyűjti a kért információt, és a válaszban

visszaküldi – szintén csomagokra tördelve – a felhasználó gépére.

– Miért kell őket feldarabolni? – kérdezte Shelton.

Nolan válaszolt.

– Mert így sok különböző üzenetet lehet ugyanazokon a vezetékeken ugyanabban

az időpontban elküldeni. Mi több, ha néhány csomag, na adj' isten elveszne vagy

meghibásodna, a számítógép visszajelzést kap róla és újra elküldi a problémás

adatokat. Nem kell az egész információhalmazt újraküldeni.

Gillette a vázlatra mutatott és folytatta.

– A csomagokat ezek az adatforgalom-irányítók továbbítják az interneten.

Hatalmas számítógépek szerte az országban, amelyek a végállomáshoz irányítják a

kérést. Az adatforgalom-irányítók rendkívül zárt biztonsági rendszerekkel vannak

ellátva, Phate-nek azonban sikerült néhányat feltörni, aztán csomagszippantót

helyezett el bennük.

– Amelyek, feltételezem – szólt közbe Bishop –, bizonyos csomagokat keresnek.

– Pontosan – hagyta jóvá Gillette. – A felhasználói név vagy a csomagokat küldő

és fogadó számítógép címének a segítségével azonosítja be őket, Ha a szippantó

rátalál a várva várt csomagokra, átirányítja őket Phate számítógépére. Csakhogy

Phate csatol valamit a csomagokhoz. – A hacker Millerhez fordult. – Hallott már

valaha a sztenanográfiáról?

A zsaru megrázta a fejét. Tony Mottnak és Linda Sancheznek sem volt ismerős a

kifejezés, Patricia Nolan azonban válaszolt.

– Titkos adatok elrejtését jelenti, mondjuk a hálózatra küldött kép vagy

hangfájlokban. Kémcucc.

– Így igaz – erősítette meg Gillette. – A kódolt adatot beleszövik magába a fájlba –

még akkor is, ha valaki elfogja az e-mailt vagy megnézi a képet, nem lát majd mást,

mint egy ártalmatlannak tűnő fájlt. A titkos adatokat nem veszi észre. Nos, ez az,

amit a Csapóajtó-program is végez. Csak éppen nem üzeneteket rejt el a fájlokban,

hanem egy alkalmazást.

– Egy működő programot? – kérdezte Nolan.

– Aha. Aztán a megszokott útvonalon visszaküldi az áldozatnak.

Nolan megrázta a fejét. Sápadt, tésztaszerű arcára csodálattal vegyes

megdöbbenés ült. Félelem és tisztelet egyszerre csendült a hangjában, amikor

megszólalt:

– Soha senki nem csinált még ilyet!

– Mi az, amit ez a program elküld? – kérdezte Bishop.

– Egy démon – válaszolta Gillette, és még egy ábrát rajzolt fel, hogy bemutassa a

„Csapóajtó” működését.

– Démonok? – kérdezte Shelton.

– A szoftvereknek létezik egy kategóriája, amiket „botoknak” hívnak –

magyarázta Gillette. – A „robot” rövidítése. És azok is: szoftverrobotok. Ha egyszer

valaki működésbe hozza őket, önállóan futnak, mindenféle emberi beavatkozás

nélkül. Képesek az egyik gépről a másikra átjutni, reprodukálni magukat, elrejtőzni,

kommunikálni más emberekkel vagy gépekkel, sőt önpusztítást is végezhetnek. A

démonok egyfajta botok. Ott csücsülnek bent a számítógépben és olyán egyszerű

dolgokkal foglalkoznak, mint hogy az időt mérik, meg automatikusan biztonsági

másolatot készítenek a fájlokról. Pepecsmunka. A Csapóajtó-démon azonban valami

sokkal rémisztőbbre képes. Ha egyszer bekerül a számítógépbe, módosítja az

operációs rendszert, és amikor a felhasználó a hálózatra csatlakozik, akkor a gépe

Phate-éhez kapcsolódik.

– Aki pedig megszerzi a gyökeret – jegyezte meg Bishop.

– Pontosan.

– Ez tragédia – motyogta Linda Sanchez. – Egek!

Nolan még többet tekert engedetlen hajtömegéből az ujja köré. A törékeny

divatszemüveg mögött zöld szeméből aggodalom sugárzott – mintha valami

borzalmas baleset szemtanúja lett volna az imént.

– Tehát ha valaki szörfözik, híreket vagy akár egyetlen levelet elolvas, kifizet egy

számlát, zenét hallgat, képeket tölt le, megnézi a tőzsdejelentést, tehát ha a hálózatra

csatlakozik, akkor Phate-nek szabad utat enged a számítógépébe.

– Ühüm. Bármilyen, interneten keresztül érkező anyag tartalmazhatja a Csapóajtó-

démont.

– És mi van a tűzfalakkal? – kérdezte Miller. – Azok miért nem állítják meg?

A tűzfalak olyan számítógépes őrszemek, amelyek távol tartják a nem kívánatos

adatokat és fájlokat.

– Ez a legragyogóbb az egészben! Mivel a démon el van rejtve a felhasználó által

lekért adatok közt, a tűzfalak habozás nélkül átengedik!

– Ragyogó – morogta Bob Shelton szarkasztikusan.

Tony Mott szórakozottan dobolt ujjaival a biciklis védősisakján.

– Megszegi az egyes számú szabályt! – szólalt meg váratlanul.

– Ami pedig...? – kérdezte Bishop.

– Hagyd békén a civileket! – idézte Gillette.

Mott bólintott és folytatta:

– A hackerek tiszta játszmának tartják a kormányzat, a vállalatok és a többi hacker

elleni harcot. De semmilyen körülmények között nem szabad az átlagos közembert

célpontnak választani!

– Van valami módja annak, hogy megtudjuk, benn van-e a gépben? – kérdezte

Sanchez.

– Csak apró dolgok: a billentyűk kissé nehézkesen reagálnak, az ábrák kicsit

zavarosak, a játékok lassúbbak, mint rendesen, a merevmeghajtó akkor is bekapcsol

egy-két másodpercre, amikor nem kellene. Semmi olyan nyilvánvaló, amit a

legtöbbünk észrevenne.

– Hogy lehet, hogy nem talált rá erre a démon dologra Lara Gibson gépén? –

kérdezte Shelton.

– Rátaláltam a hullájára: digitális zagyvaság volt az egész. Phate valamiféle

önmegsemmisítő rendszert épített bele. Ha a démon megérzi, hogy keresik, átírja

magát szemétté.

– Hogy találta ki mindezt? – érdeklődött Bishop.

– Ezekből raktam össze – vont vállat Gillette, és Bishop kezébe nyomta a

kinyomtatott anyagot.

A zsaru rápillantott a legfelső papírlapra.

Címzett: csoport

Feladó: Triple-X

Hallottam, hogy Titart233 kért egy Csapóajtó-másolatot. Ne tedd, ember! Azt is felejtsd el,

hogy hallottál róla! Hallottam Phate-ről és Shawnról-VESZÉLYESEK! Nem szórakozom.

– Ki ez? – kérdezte Shelton. – Ez a Triple-X? Jó lenne személyesen beszélni vele.

– Gőzöm sincs arról, mi lehet az igazi neve, vagy hogy hol él – válaszolt Gillette. –

Talán közös cyberbandában volt Phate-tel és Shawnnal.

Bishop átfutotta az anyag többi részét is, mind a Csapóajtóval kapcsolatos

valamilyen adatot vagy pletykát tartalmazott. Triple-X neve több helyen is

előfordult. Nolan is a kezébe vett egy lapot.

– Le tudjuk nyomozni a fejlécben található adatokat, hogy megtaláljuk Triple-X

gépét?

– A hírcsoportok postájában található fejlécek megmutatják az üzenet útját, a

küldő számítógépétől a fogadóéig – magyarázta a hacker Bishopnak és Sheltonnak. –

Elméletileg csak rá kell nézni a fejlécre, utána visszanyomozni az üzenetet, és már

meg is van a küldő gépének a helyzete – a papír felé intett a fejével. – Ezek hamisak.

A legtöbb komoly hacker meghamisítja a fejlécet, hogy ne lehessen rátalálni.

– Tehát vakvágányra futottunk? – morogta Shelton.

– Az előbb csak gyorsan átfutottam őket. Meg kellene vizsgálnunk alaposabban is

ezeket a papírokat – jelentette ki Gillette. – Utána összedobok én is egy botot. Ki fog

szűrni mindent, ami megemlíti a „Phate”, „Shawn”, „Csapóajtó” vagy a „Triple-X”

szavakat.

– Horgászat – mélázott el Bishop. – P-h phishing. Minden az írásmódon múlik...

– Hívjuk fel a CVEC-t! Kérdezzük meg, hallottak-e már valamit erről! – vetette fel

Tony Mott.

Bár a szervezet maga tagadja ezt, a világon minden geek tudja, hogy a kezdőbetűk

a computeres vészhelyzet-elhárító csoportot takarják. A CVEC Pittsburghben, a

Carneige Mellon Egyetem területén székel, vírusokkal és számítógépes

fenyegetésekkel foglalkozik; úgynevezett tisztítóintézet. Még a rendszergazdákat is

szokták értesíteni, ha küszöbön álló hackertámadásról szereznek tudomást.

Miután részletes leírást adtak Bishopnak a szervezet működéséről, a zsaru

beleegyezően bólintott.

– Hívjuk fel őket!

– Ne szóljatok semmit Wyattről! – tette hozzá Nolan. – A CVEC kapcsolatban áll a

Nemzetvédelmi Minisztériummal.

Mott bonyolította le a hívást, mert ismert valakit az intézetben, és sikerült is

elcsípnie az illetőt. A beszélgetés rövidre sikeredett.

– Soha nem hallottak a „Csapóajtóról” vagy akármi hasonlóról. Azt akarják, hogy

tájékoztassuk őket, ha megtudunk valamit.

Linda Sanchez Andy Anderson kislányát bámulta a zsaru asztalára kitett

fényképen. Aggodalmas suttogás szakadt fel a melléből.

– Tehát senki sincs biztonságban, aki a hálózatra csatlakozik!

Gillette a leendő nagymama kerek, barna szemébe nézett.

– Phate az ember minden titkát képes feltárni! Megszemélyesítheti és elolvashatja

az orvosi jelentéseit. Kiürítheti a bankszámláit, illegális politikai közleményeket

adhat ki a nevében, telefonszeretőt szerezhet, aztán elküldhet az illető feleségének

vagy a férjének néhány hamisított szerelmes levelet is. Kirúgattathatja.

– Vagy – Patricia Nolan hangja lágyan csendült – meg is ölheti.

-

– Mr. Holloway, velünk van?... Mr. Holloway!

– Mi van?

– Mi van? Mi van? Így válaszol egy tisztelettudó diák? Már kétszer kértem, hogy

válaszoljon a kérdésre, de ön csak kifelé bámul az ablakon! Ha nem készíti el a házi dolgozatát,

problémáink le...

– Mi is volt a kérdés?

– Engedje meg, hogy befejezzem, fiatalember! Ha nem készíti el a házi dolgozatát,

problémáink lesznek. Tudja maga, hány kiváló diák rostokol a várólistán, hogy bekerülhessen

ebbe az iskolába? Természetesen nem tudja, de ez nem is érdekli magát. Elolvasta a mára

feladott irodalmat?

– Nem igazán.

– Nem igazán! Értem. Nos, a kérdés: Határozza meg a nyolcas számrendszert, és adja meg

tízes számrendszerben a következő, nyolcasban megadott számokat. 05726 és 12438. De miért

érdekli a kérdés, ha nem olvasta az irodalmat? Aligha tudhatja a választ...

– A nyolcas számrendszer egy nyolc jegyből álló számrendszer, hasonlóan: a tízes rendszer

tízből, míg a kettes számrendszer kettőből áll.

– Aha, tehát ragadt magára valami a Discovery csatornáról, Mr. Holloway!

– Nem, én...

– Ha olyan sokat tud, miért nem jön ki a táblához és próbálja meg átalakítani azokat a

számokat? A táblához, rajta!

– Nem kell leírnom. A nyolcas számrendszerű 05726 a tízesben 3030 lesz. A másodiknál

tévedett a tanár úr: 12438 nem tartozik bele a nyolcas rendszerbe, mert abban nem szerepel a

nyolcas számjegy. Csak nullától hétig.

– Nem tévedtem. Beugratós kérdés volt Látni akartam, hogy az osztályból hányan esnek ki

a padból a jelentkezéstől.

– Ha ön mondja.

– Rendben, Mr. Holloway, azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogassa az igazgatót!

Los Altosban, az ebédlőből lett irodában ülve Phate James Earl Jonest hallgatta

Othello szerepében a CD-lejátszón. Phate a fiatal karakter, Jamie Turner fájljaiban

barangolt, és a St. Francis Kollégiumban teendő esti látogatást tervezgette.

A diák körül járó gondolatai azonban saját iskoláskorából is felidézték az

emlékeket – mint például ezt a kellemetlen incidenst az elsős középiskolás

matematikaórán. Phate kora iskolás korszaka nagyon is megjósolható mintát

követett. Az első szemeszterben csupa A-t kapott. A tavaszi félévben jegyei D-kre

vagy F-ekre csúsztak vissza. Mindez azért történt, mert az első három vagy négy

hónapban még el tudta valahogy magától hessegetni az unalmat, utána azonban már

maga az óralátogatás is túlontúl szörnyűséges volt, ennek következtében pedig

rendszeresen ellógta a második félév nagy részét.

A szülei aztán átíratták egy másik iskolába. És mindez évről évre

körforgásszerűen zajlott.

Mr. Holloway, velünk van?

Nos, mindvégig ez volt Phate problémája. Nem, alapjában véve soha nem volt

senkivel; fényévekkel a többiek előtt járt.

A tanárai és a nevelési tanácsadók megpróbálták. A különleges képességekkel

rendelkező tanulók osztályába tették, aztán haladó G&T programokba, de még azok

sem tudták lekötni a fiút. És amikor unatkozott, szadista és gonosz lett. A tanárai –

mint a szerencsétlen Mr. Cummings is, a kezdő matematikatanár a nyolcas

számrendszeres esettel – egy idő után már nem szólították fel; attól tartottak, hogy

kigúnyolja őket és szellemi korlátjaikat.

Néhány év nyűglődés után a szülei – maguk is mindketten tudósok –

tulajdonképpen feladták. Lefoglalta őket a saját életük (apa elektromérnök; anya egy

kozmetikumokat gyártó társaságnál vegyész), és boldogan passzolták át fiukat az

iskola után a rakás magántanárnak – gyakorlatilag nem történt más, mint hogy

mindketten vettek maguknak néhány munkahelyen eltölthető órát. Még Phate

bátyját, a két évvel idősebb Richardot is megvesztegették, hogy lefoglalja az öccsét –

ami rendszerint abban merült ki, hogy a testvére reggel 9.45-kor, néhány száz

dollárral megpakolva, kitette a fiút Atlantic City parti sétányának videókat árusító

árkádjai alatt, vagy a közeli árnyas bevásárlóutcában, és tizenkét órával később érte

ment.

Ami pedig a diáktársakat illeti... ők természetesen első pillantásra utálták. Ő volt

az „Agy”, „Jon, az Okostojás”, a „Mr. Varázsló”. Az első napokban elkerülte a többi

gyerek, aztán a szemeszter előrehaladtával elkezdték kegyetlenül cukkolni és

sértegetni, de legalább az nem jutott senkinek az eszébe, hogy megverje, mert ahogy

az egyik futballjátékos egyszer fennhéjázóan kijelentette; „Egy nyamvadt lány is ki

tudná verni belőle a szart! Én nem foglalkozom vele!”).

És a kis Jon, hogy kavargó agyában tartsa a nyomást, ne engedje kirobbanni,

lassan egyre több időt töltött az egyetlen helyen, ami kihívást jelentett számára: a

Gépvilágban. Mivel anya és apa boldogan költöttek egy rakás pénzt arra, hogy fiuk

ne lógjon a nyakukon, mindig megkapta a piacon elérhető legjobb személyi

számítógépet.

A középiskolában egy tipikus napja nagyjából úgy nézett ki, hogy valahogy

végigkínlódta az órákat, aztán délután 3.00-kor hazaszáguldott és eltűnt a

szobájában, ott pedig belevetette magát a hirdetőtábla-rendszerekbe, vagy feltörte a

telefontársaság kapcsolórendszerét, esetleg becsusszant a Nemzeti Tudományos

Alap, az egészségügyi központok, a Pentagon, Los Alamos, a Harvard vagy a CVEC

számítógépeibe. A szülei mérlegelték a havi 800 dolláros telefonszámlát a másik

alternatívához képest – munkakihagyás, a tanárokkal és nevelési tanácsadókkal való

végtelen találkozások sorozata –, aztán boldogan írták alá a New Jersey Bell által

kiküldött számlákat.

Mindazonáltal nyilvánvaló volt, hogy a fiú lefelé tekeredő spirálon halad – egyre

gyakoribb és hosszabb elvonulások, és ha nem lehetett a hálózaton, egyre gonoszabb

kitörések jelezték a negatív folyamatot. Mielőtt azonban a teljes törés bekövetkezett

volna – ahogy most felidézte –, és „készített volna egy Szókratészt” valami jó kis

méreggel, aminek receptjét a netről töltötte le, valami történt.

A tizenhat éves kamasz olyan hirdetőtábla-rendszerbe botlott bele, ahol az

emberek MUD-játékokat játszottak. A szóban forgó szerepjáték egy középkori verzió

volt – a mágikus kardért vagy gyűrűért küldetésre vállalkozó lovagok kalandja. Egy

ideig figyelte őket, aztán félénken lepötyögte a billentyűzeten:

– Játszhatok?

Valamelyik tapasztalt játékos melegen üdvözölte, aztán megkérdezte:

– Ki akarsz lenni?

Az ifjú Jon úgy döntött, hogy lovag, és boldogan kalandozott azonos rendbeli

testvéreivel, orkokat, sárkányokat és ellenséges csapatokat irtott a következő nyolc

órában. Azon az éjszakán – miután kijelentkezett és már az ágyában feküdt – nem

tudott megszabadulni az emlékezetes nap eseményeitől. Az történt, hogy nem kellett

„Jon, az Okostojásnak” lennie, nem kellett eltűrnie, hogy „Mr. Varázslónak” csúfolják.

Egész nap lovagként barangolt Cyrania mitikus földjén, és boldog volt. Talán a Valós

Világban is lehet valaki más.

Ki akarsz lenni?

A következő nap fakultációs órára jelentkezett az iskolában; ilyet soha nem tett

korábban. A drámaklubot választotta. Hamarosan rájött, hogy veleszületett színészi

képességei vannak. Abban a bizonyos iskolában eltöltött idő maradék részében nem

nagyon változott az emberekkel való viszonya – már túlságosan elmérgesedett a

tanáraival meg a diáktársakkal való kapcsolata –, ez viszont nem érdekelte; az

agyában megfogant a terv. Az év végén mégis megkérdezte a szüleitől, hogy nem

mehetne-e át egy másik iskolába a következő tanévben, a harmadikban. Mivel

megígérte, hogy ő maga elintézi az összes papírmunkát, és az átiratkozás nem

okozna törést az életükben, a szülők beleegyeztek.

Következő ősszel a Thomas Jefferson Gimnázium kiemelt képességűeknek

fenntartott osztályában a buzgón órákat felvevő diákok között ott tolongott egy

különösen lelkes ifjonc is, nevezetesen Jon Patrick Holloway.

A tanárok és a nevelési tanácsadók áttekintették az előző iskolákból elektronikus

levélen elküldött dokumentációkat – a másolatok az óvoda óta, minden tantárgyat

illetőleg egyenletes B+ teljesítményről számoltak be, a tanácsadók ragyogó

jellemzései kiegyensúlyozott és könnyen beilleszkedő, társas kapcsolatokban kiváló

gyerekről számoltak be, a tanároktól pedig néhány kiemelkedő teljesítményű

besorolási teszt és ajánlás érkezett. A személyes interjú a fiatalemberrel – ragyogóan

nézett ki a rozsdabarna nadrágban, a kobaltkék ingben és a tengerészkék, könnyű

zakókabátban – tökéletesre sikeredett.

A fiú kivétel nélkül mindig megírta a házi dolgozatait és csak ritkán hiányzott.

Következetesen felső B-ket és alsó A-kat kapott, hasonlóan a Tom Jefferson többi

diákjához. Szorgalmasan járt edzésekre és néhány sport szakkörbe is jelentkezett. Ő

is szokott az iskola melletti füves dombon ücsörögni, ahova a benti gyerekcsőcselék

kisomfordált, ha sikerült cigit lenyúlni valahonnan, és ahol harsány vicceket

meséltek egymásnak a geekekről meg a vesztesekről. Randizott, eljárt táncolni,

együtt úszott az árral.

Mint mindenki más.

Ült Susan Coyne konyhájában is, matatott ügyetlenül a lány blúza alatt, és

megtapasztalta a melltartója ízét. Billy Pickforkkal lenyúlták apja ősrégi Corvette-jét,

kihajtottak vele a főútra, felnyomták a sebességmérőt egészen százra, aztán

hazaviharzottak, ahol szétszerelték, és a kaland előtti állapotba állították vissza a

kerékfordulat-számlálót.

Volt kitörően boldog, kedvetlen, mogorva, féktelen és szilaj.

Mint mindenki más.

Tizenhét éves korára Jon Holloway átváltoztatta magát az iskola egyik

legnormálisabb és legnépszerűbb tanulójává.

Tulajdonképpen annyira népszerű volt, hogy szülei és bátyja temetése volt az

egyik legnagyobb lélekszámú búcsúszertartás az apró New Jersey városka

történelmében, ahol addig éltek. (Szinte csodával egyenértékű – mondogatták a

család barátai –, hogy a fiatal Jon éppen azon a szombat délelőttön vitte szervizbe a

számítógépét, amikor a tragikus gázrobbanás kioltotta a család többi tagjának életét.)

Jon Holloway számot vetett a saját életével, aztán úgy döntött, Isten és a szülei

annyira elbaszták, hogy csak egy mód van a túlélésre, mégpedig ha egyfajta MUD-

játéknak tekinti a létet.

És most megint játszik.

Ki akarsz lenni?

Los Altos-i, kellemes külvárosi házának alagsorában Phate lemosta Ka-bar késéről

a vérfoltokat, majd nekilátott megélesíteni; élvezettel hallgatta a penge sziszegő

hangját, ahogy az a Williams-Sonománál vásárolt fenőacéllal összecsókolózott.

Ugyanaz a kés volt, mint amelyikkel korábban a játék egy fontos karakterének

szívével incselkedett, egészen addig, míg az örökre meg nem nyugodott: Andy

Andersonéval.

Ssssz, ssssz, ssssz.

Behatolás...

A fenőkőnek nyomta a kést, és Phate tökéletes memóriája felidézte valamelyik

újságcikk egyik bekezdését. A cím az „Élet a Kék Halálban” volt, és a férfi még

néhány évvel ezelőtt másolta be a hackeléssel kapcsolatos jegyzetei közé:

A Való Világ és a Gépvilág közötti határvonal minden egyes nappal egyre elmosódottabbá

válik. De nem arról van szó, hogy automatákká vagy a gépek rabszolgáivá válnánk. Nem, az

emberek és a gépek egyszerűen csak közelebb kerülnek egymáshoz. Mi alakítjuk a gépeket a

céljainknak és a természetünknek megfelelően. A Kék Halálban a gépek magukra öltik a mi

személyiségünket és kultúránkat – nyelvünket, mítoszainkat, metaforáinkat, filozófiánkat és a

lelkünket.

És cserébe a személyiségek és kultúrák a Gépvilág hatására egyre inkább megváltoznak.

Gondoljanak a magányos emberre, aki munkájából hazatérve az estéjét műanyag ételek

falásával és éjszakába nyúló tévézéssel tölti. Mostantól majd bekapcsolja a számítógépét és

belép a Kék Halálba, arra a helyre, ahol cselekvően vesz részt– a billentyűzet kézzelfogható

stimulációt biztosít, szóbeli eszmecserét folytathat, kihívások érik. Többé már nem maradhat

passzív. Energiát kell kifejtenie, hogy választ kapjon. A lét egy magasabb stádiumába lépett, és

ez azért lehetséges, mert a gépek eljöttek hozzá. Beszélik a nyelvét.

Akár jó, akár nem, a gépek most már visszatükrözik az emberi hangokat, lelkeket, szíveket

és célokat.

Akár jó, akár nem, visszatükrözik az emberi lelkiismeretet is, vagy pedig annak hiánya...

Phate befejezte a penge élezését, és tisztára törölte. Visszatette a katonaládába,

felment az emeletre, ahol elégedetten konstatálta, hogy az adófizetők pénze ezúttal

hasznos célt szolgált; a Nemzetvédelmi Minisztérium Kutatási Központjának

szupercomputerei éppen akkor végeztek Jamie Turner programjának futtatásával, és

kidobták a St. Francis Kollégium kapuinak jelszavát. Ma éjjel mégis játszani fog!

Akár jó, akár nem...

-

Gillette kutatási anyagának húszpercnyi elmélyült tanulmányozása után a csapat

minden lehetséges nyomra vezethető jelet kiszűrt. A hacker leült a

nagyszámítógéphez, hogy lekódolja a botot, ami majd később helyette folytatja a

kutatást a neten.

Váratlanul abbahagyta és felnézett.

– Van még valami, amit meg kell tennünk. Előbb vagy utóbb Phate rá fog jönni,

hogy van maguk között egy hacker, aki rá vadászik, azután pedig könnyen

előfordulhat, hogy ő próbál meg ránk vadászni. – Stephen Millerhez fordult. –

Milyen külső hálózatokra tudnak innen csatlakozni?

– Kettőre. Az internetre a saját tartományunkból: cspc-cu.gov. Ezt használta maga

is, amikor felcsatlakozott. Aztán itt van még az ISLEnet.

Sanchez magyarázta el a mozaikszót.

– Egységes országos törvényvégrehajtó hálózat.

– Karantén Szolgáltatás?

A karantén hálózatban a gépek csak egymással és csak huzalozott

összeköttetésben állnak – így aztán nem lehet telefonvonalon vagy az interneten

keresztül behatolni rájuk.

– Nem – felelte Miller. – Bárhonnan rá lehet csatlakozni. Azonban ismerni kell

hozzá a jelszavakat, hogy a jó pár tűzfalon át tudjon jutni az ember.

– Milyen külső hálózatról tudnék az ISLEnetre kerülni?

– Az ország bármelyik állami vagy szövetségi rendőrségéről – vonta meg a vállát

Sanchez., – FBI, Titkos Szolgálat, ATF, NYPD... még a Scotland Yardról vagy az

Interpolról is. Mindenhonnan.

– Mivel az állam összes számítógépes bűncselekményéhez klíringintézetként

működünk, az SZBE elsődleges jogosultsággal bír az ISLEneten – tette hozzá Mott. –

Tehát mindenki másnál több géphez és hálózathoz van hozzáférési lehetőségünk.

– Akkor el kell vágnunk az összeköttetéseinket velük – jelentette ki Gillette.

– Hé, hé, hé, vegyünk vissza, vegyünk vissza! – kiáltott fel Miller, aki a „várj egy

percet” kifejezés hacker változatát használta. – Vágjuk el az ISLEnettel való

összeköttetésünket? Ezt nem tehetjük meg.

– Pedig kell!

– Miért? – kérdezte Bishop.

– Mert ha Phate a Csapóajtó démon segítségével bejut valamelyik gépbe, akkor

már csak egy ugrás az ISLEnet. És ha ezt megteszi, akkor az állam összes vele

összeköttetésben álló törvényvégrehajtó hálózatához hozzáférhet. Ez pedig

katasztrófa lenne.

– De naponta mintegy tucatszor használjuk az ISLEnetet! – tiltakozott Shelton. –

Az automatizált ujjlenyomat-azonosító adatbázisok, felhatalmazások,

gyanúsítottakról készült feljegyzések, esetdokumentumok, kutatási...

– Wyattnek igaza van – szakította félbe Patricia Nolan. – Ne felejtsük el, hogy a

fickó már feltört két rendőrségi adatbázist. Nem kockáztathatjuk meg, hogy bejusson

akár egyetlen rendszerbe is ezután.

– Ha használniuk kell az ISLEnetet, akkor menjenek valami más helyszínre! –

mondta Gillette. – A főparancsnokságra vagy akárhova.

– Ez nevetséges! – háborgott Stephen Miller. – Nem kocsikázhatunk öt mérföldet,

hogy bejelentkezzünk egy adatbázisra!

– Már úgyis a széllel szemben evezünk – vélekedett Shelton. – A tettes

mérföldekkel előttünk jár. Nem feltétlenül kellene még több előnyhöz juttatnunk! –

esdeklő tekintetet vetett Bishopra.

A sovány nyomozó lenézett hanyag rendezetlenségben kilógó ingére, aztán a

nadrágjába gyűrte. Egy pillanat múlva megszólalt.

– Gyerünk! Tegyék, amit mond! Szakítsák meg a kapcsolatot!

Sanchez felsóhajtott.

Gillette gyorsan beírta a parancsot, amivel elmetszette a külső összeköttetéseket.

Stephen Miller és Tony Mott boldogtalanul figyelték. Amikor befejezte, a hacker

felnézett a csapatra.

– Még egy dolog... Mostantól senki nem mehet a hálózatra, csak én.

– Miért? – kérdezte Shelton.

– Mert én megérzem a rendszerben a Csapóajtó-démont.

– Hogyan? – kérdezte savanyúan a nyers arcú zsaru. – Médiumbarátoksegélyvonala?

– Megérzem a klaviatúra lassú reagálását, a rendszer válaszának késlekedését, a

merevlemez-meghajtó hangját – válaszolt a hacker kimérten. – Amiről már

beszéltem.

Shelton megrázta a fejét és Bishophoz fordult:

– Ebbe nem mész bele, ugye?! Először úgy volt, hogy egyáltalán nem is mehet a

hálózat közelébe, aztán az lett a vége, hogy végigbarangolhatja az egész rohadt

világot a számítógépen. És most azt akarja megetetni velünk, hogy ő az egyetlen, aki

felmehet, mi pedig nem. Ez rákjárás. Valami folyik itt.

– Ami itt folyik – érvelt Gillette –, az az, hogy én tudom, mit csinálok. Ha az ember

hacker, akkor éreznie kell a gépeket.

– Rendben-jelentette ki Bishop.

Shelton reményvesztetten felemelte a karját. Stephen Miller sem tűnt

boldogabbnak. Tony Mott hatalmas fegyverének markolatát cirógatta; úgy tűnt, nem

annyira a gépek körül forognak a gondolatai, sokkal inkább egyetlen tiszta lövésről

ábrándozik.

Bishop telefonja megcsörrent. A zsaru egy pillanatig hallgatta a vonal másik

oldalán beszélőt, aztán, ha nem is mosolyodott el, de szokásosan mozdulatlan arca

életre kelt. Felkapott egy tollat és elkezdett jegyzeteket firkálni. Ötpercnyi folyamatos

írás után befejezte a beszélgetést, és végignézett a csapaton.

– Ezentúl nem kell Phate-nek hívnunk. Már tudjuk a nevét.

******

00001101. FEJEZET / TIZENHÁROM

Jon Patrick Holloway.

– Holloway az? – Patricia Nolan hangja a magasba szökkent meglepetésében.

– Ismeri? – kérdezte tőle Bishop.

– Gondolhatja! A legtöbb számítógépes biztonsággal foglalkozó ember ismeri.

Azonban már évek óta nem hallott felőle senki. Azt hittem, külföldre ment vagy

meghalt.

– Magának köszönhetjük, hogy a nyomára bukkantunk – fordult Bishop Gillette

felé. – Az a javaslat, tudja a UNIX keleti part verziójáról, A Massachusetts-i Állami

Rendőrség laborjában beazonosították az ujjlenyomatokat. – Bishop beleolvasott a

papírjaiba. – Van egy kis anyagom az emberünk múltjáról is. Huszonhét éves. New

Jerseyben született. A szülei és egyetlen rokona, idősebb fiútestvér halottak. A

Rutgersbe és a Princeton-ba járt, jó jegyek, kitűnő programozó. Népszerű az

egyetemen, sok mindennel foglalkozott. A diploma megszerzése után költözött ide,

és a Sun Microsystemsnél helyezkedett el, mesterséges intelligencia és

szuperszámítógép-kutatásokat végzett. Később otthagyta, és a NEC-hez ment, majd

az Apple-höz, Cupertinóba. Egy évvel később megint a keleti parton volt, és speciális

telefonkapcsolási terveket készített a Western Electricnek New Jerseyben. Dolgozott

a Harvard Számítógépes Tudományok Laboratóriumában is. Úgy tűnik, mintha a

tökéletes alkalmazott lenne: csapatjátékos, a United Way kampányfőnöke, meg ehhez

hasonlók.

– Mint egy tipikus felső-középosztálybeli kódbűvész vagy chipzsoké a Szilícium-

völgyből – foglalta össze Mott.

Bishop egyetértően bólintott.

– Azzal a kivétellel, hogy van a dolognak egy kis szépséghibája. Végig, mialatt a

nagyvilágnak eljátszotta a Mr. Felegyenesedett Polgárt, éjszakánként hackelt és

cyberbandákat vezetett. A leghíresebbek a Behatolás Lovagjai voltak. Egy másik

hackerrel alapította, akit VölgyFiának hívtak. Nincs adat a valódi nevéről.

– A BL? – Millert szemmel láthatólag felkavarták a hallottak. – Ez nem jó hír.

Túltesznek a Gonosz Mesterein, austini banda. És a Szemfényvesztőkön is, New

Yorkból. Az ürge feltörte mindkét gang szerverét és elküldte a rajtuk talált fájlokat az

FBI manhattani hivatalába. A társaság fele börtönbe került miatta.

– Valószínűleg a Lovagok a felelősek az oaklandi kilenc, egy-egy kétnapos

áramszünetéért is. – A papírokból Bishop tovább tájékoztatta a többieket. – Volt

néhány áldozata az incidensnek: egészségügyi vészhelyzetek, amikről az

áramkimaradás miatt nem érkezett meg időben a bejelentés. Az államügyésznek

soha nem sikerült bebizonyítani, hogy ők okozták.

– Faszok! – köpött ki Shelton.

– Holloway akkor nem a Phate név alatt futott – folytatta Bishop. – BiztosHalál

volt a felhasználói neve. Ismeri? – intézte Gillette-nek a kérdést.

– Személyesen nem. De hallottam már róla. Minden hacker hallott róla. Néhány

évvel ezelőtt ő volt a varázsló a ranglétra legtetején.

Bishop visszatemetkezett a papírokba.

– Válaki beköpte, amikor a Harvardon dolgozott, és a Massachusettsi Állami

Rendőrség tett nála egy udvariassági látogatást. Kiderült, hogy az egész élete

színjáték. Szoftvereket és szuperszámítógép-alkatrészeket fújt meg a Harvardon,

aztán eladta őket. A rendőrség ellenőrizte a Western Electricsnél, a Sunnál meg a

NEC-nél. Ezen cégek alkalmazásában állt korábban, és úgy tűnik, ott is ugyanebből a

forrásból szerezte a mellékjövedelmét. Massachusetts-ben óvadék ellenében

szabadlábra helyezték, de megszökött, és azóta, három vagy négy éve senki nem

látta vagy hallott felőle.

– Kérjük le az aktákat a massachusetts-i rendőrségtől! Kell hogy legyen még

néhány jó kis használható nyom.

– Eltűntek – válaszolta Bishop.

– Azokat a fájlokat is megsemmisítette? – Linda Sanchez maga volt a megtestesült

gyász.

– Mi más történhetett volna? – kérdezett vissza Bishop gunyorosan, aztán Gillette-

re pillantott. – Át tudja írni a botját, a keresőprogramot? Hozzáírná a Holloway és

VölgyFia neveket is?

– Sima ügy – és Gillette még egyszer nekiállt a kódírásnak.

Bishop felhívta Huerto Ramirezt és néhány másodpercig beszélt vele. Amikor

befejezte, az egész csapathoz intézte a szavait.

– Huerto azt mondja, nem találtak semmit az Andy Anderson-féle színhelyen.

Most végigfuttatja Jon Patrick Holloway nevét a VICAPon és az állami hálózatokon.

– Gyorsabb lenne, ha használhatnánk az ISLEnet-et – dünnyögte Stephen Miller.

Bishop úgy tett, mintha nem is hallotta volna, és folytatta:

– Aztán szerez Massachusetts-ből egy másolatot Holloway nyilvántartási képéről.

Tim Morgannel együtt szétszórnak néhányat Mountain View környékén, meg a

színházi kelléktárüzletben, ha esetleg Phate-nek vásárolni támadna kedve. Felhívják

Holloway minden hajdani munkaadóját, és megpróbálnak belső információt

szerezni.

– Feltéve, ha még nem törölte ki azokat is – Sanchez morgásába jó adag

pesszimizmus vegyült.

Bishop felnézett a faliórára. Majdnem 16.00 óra volt. Megrázta a fejét.

– Igyekeznünk kell. Ha az a célja, hogy egy héten belül annyi embert öljön meg,

amennyit csak tud, akkor lehet, hogy már ki is szemelte a következő áldozatát.

A kezébe vette a táblaíró filcet és felmásolta a jegyzettömbjébe írtakat.

Patricia Nolan a táblának azon része felé intett a fejével, ahol a fehér háttérből

élesen kivillant a fekete filccel írt „Csapóajtó” felirat.

– Ez az új évszázad bűncselekménye – mondta. – Megbecstelenítés.

– Megbecstelenítés?

– A huszadik században az emberek ellopták a másik pénzét. Most a magánéletet,

a titkokat, az álmokat lopják el.

A behatolás az Isten.

– A másik oldalról viszont – töprengett el Gillette – el kell ismernie, hogy a

Csapóajtó briliáns! Egy igazán erőteljes program.

Dühös hang csattant fel a háta mögött.

– Erőteljes? Mit akar ez jelenteni?

Gillette-et egyáltalán nem lepte meg, hogy a kérdés Bob Sheltontól érkezett.

– Úgy értem, egyszerű és mégis hatásos.

– Jézusom! – forgatta a szemét Shelton. – Úgy hangzik, mintha sajnálná, hogy nem

maga találta ki azt a rohadt vacakot!

– Ez egy lenyűgöző program – válaszolta Gillette kimérten. – Nem értem, hogy

működik, de nagyon szeretném tudni. Ez minden. Érdekel.

– Érdekli? Csak éppen elfeledkezik egy aprócska problémáról, mégpedig arról,

hogy embereket öl vele!

– Én...

– Maga seggfej! Csak játék magának, nem igaz? Maga is ugyanolyan, mint ő! –

azzal sarkon fordult és kimasírozott az SZBE épületéből, előtte azonban még

odavetette Bishopnak. – Gyere, menjünk innen a pokolba, és keressük meg azt a

tanút! Így fogjuk fülön csípni a szarházit! Nem pedig ezzel a computer szarsággal! –

Azzal elviharzott.

Egy pillanatig mindenki mozdulatlanná dermedt. A csapattagok feszélyezetten

vagy a táblára, vagy a számítógép-terminálokra, vagy a padlóra meredtek. Bishop a

fejével Gillette felé intett, hogy kövesse a konyhába, ahol a nyomozó műanyag

pohárba jó adag kávét töltött magának.

– Jennie, a feleségem, kis adagokon tart – magyarázta a zsaru, és a sötét italra

pillantott. – Imádom a löttyöt, de bélproblémáim vannak. Az orvos azt mondja,

amolyan fekély előtti állapot. Elég idióta megfogalmazás, nem? Úgy hangzik, mintha

jellemformálás alatt lennék.

– Nekem refluxom van – vallotta meg Gillette is. Megérintette mellkasának a felső

részét. – Sok hackernek van. A rengeteg kávétól meg szódától.

– Nézze, ami Bob Sheltont illeti... Néhány évvel ezelőtt történt vele valami. – A

nyomozó belekortyolt a kávéba, és lenézett kifelé burjánzó ingére. Megint betűrte. –

Elolvastam a leveleit a bírósági aktában. Az e-maileket, amiket az apja küldött a

bírónak az ítéletenyhítés végett. Úgy tűnik, maguk elég jó kapcsolatban vannak.

– Igazán jóban, igen – bólintott Gillette. – Különösen, amióta az édesanyám

meghalt.

– Nos, akkor azt hiszem, meg fogja értem. Bobnak volt egy fia.

Volt?

– Imádta a kölyköt, ugyanúgy, ahogy az apja szereti magát. Csakhogy a fiú

néhány évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt. Tizenhat éves volt. Bob azóta nem

olyan, mint korábban. Tudom, sokat kérek, de próbáljon meg vele elnéző lenni.

– Sajnálom – Gillette-nek hirtelen a volt felesége jutott az eszébe. Ahogy hosszú és

még hosszabb órákat töltött a börtönben, és azt kívánta, bárcsak még mindig házas

lenne, és neki és Ellie-nek lenne egy fia vagy egy lánya; mennyit gyötrődött azon,

vajon mit ronthatott el annyira csúnyán, amivel tönkretette annak az esélyét, hogy

valaha is családja legyen. – Megpróbálom.

– Nagyon értékelném.

Visszamentek a főterembe. Gillette visszatért a számítógéphez. Bishop a parkoló

felé biccentett.

– Bob és én megnézzük azt a tanút a Vesta Grillnél.

– Nyomozó! – állt fel Tony Mott. – Mit szólna, ha én is magukkal tartanék?

– Miért tenné? – fintorodott el Bishop.

– Gondoltam, hátha tudok segíteni. Itt, a számítógépes résznél elegen vannak,

Wyattal, Patríciával és Stephennel. Talán segíthetnék kikérdezni a tanút.

– Kérdezett ki már valaha egy embert?

– Hát persze – néhány másodperc múlva elvigyorodott. – Nos, nem az utcán,

közvetlenül a bűntény után. De nagyon sok embert lekérdeztem a hálózaton.

– Értem. Talán majd máskor, Tony. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt most Bob és én

egyedül csináljuk végig – azzal elhagyta az irodát.

A fiatal zsaru visszament a munkafülkébe, arcáról lerítt a csalódottság. Gillette

eltűnődött, vajon az bosszantja-e, hogy egy civilnek kell jelentést tennie, vagy csak

tényleg esélyt akart kapni, hogy használhassa azt a nagyon nagy pisztolyát, aminek

markolata folyamatosan rovátkákat vésett az iroda bútorzatába.

Gillette öt perc alatt elkészítette a botot.

– Kész! – jelentette be. Rácsatlakozott a hálózatra és begépelte a parancssort,

amivel majd a Kék Halálba küldi teremtményét.

Patricia Nolan előrehajolt és a képernyőre meredt.

– Sok szerencsét! – suttogta. – Jó utat! – Mint a hajóskapitány felesége, aki búcsút

int férjének, miközben annak hajója kimanőverezik a kikötőből és veszélyes útjára

indul, ki a csalóka, fel nem térképezett vizekre.

Még egy sípoló hang a gép felől.

-

Phate felnézett a korábban letöltött építészeti tervrajzból – a St. Francis

Kollégiumot és környékét ábrázolta –, és észrevette, hogy Shawn még egy üzenetet

küldött. Megnyitotta az e-mailt és elolvasta. Még több rossz hír. A rendőrség kitalálta

az igazi nevét. Egy pillanatra elöntötte az aggodalom, aztán úgy döntött, még nem

kritikus a helyzet; Jon Patrick Hollowayt a hamis szereplők és címek olyan vastag

rétege fedte, hogy nem volt hozzá, mint Phate-hez vezető út. Mégis, a rendőrség

ráteheti a kezét egy róla készült képre (a múltunk egynéhány részét nem lehet

egyetlen, szimpla törlés paranccsal meg nem történtté tenni), akkor pedig kétséget

kizáróan szét fogják telíteni a Szilícium-völgy egészében. De legalább most már előre

kapja a figyelmeztetést. Még több álcázóeszközt fog használni!

És különben is, mi értelme van a MUD-játéknak, ha az nem jelent kihívást?

A számítógépbe beépített órára pillantott: 16.15. Itt az ideje, hogy elinduljon a St.

Francis Kollégiumba, a ma esti játék színhelyére. Még több mint két órája volt, de

körül kell néznie az iskolában, mert bizonyosnak kell lennie afelől, hogy nem történt-

e változtatás a biztonsági őrök útvonalán. Mellesleg pedig tisztában volt azzal, hogy

a kicsi Jamie Turner valószínűleg már tűkön ül, és még a megbeszélt időpont előtt ki

akar surranni, hogy körbekószálja az épülettömböt, míg a bátyját várja.

Phate lesétált az alagsorba, és a katonai ládából magához vette mindazt, amire este

szüksége lesz – a kést, pisztolyt, valamennyi ragasztószalagot. Aztán a földszinti

fürdőszoba felé vette az útját, és a mosdó alól elővett egy műanyag palackot. Valami

folyadék volt benne, amit még korábban kevert ki. A lezárt üvegen is áthatolt az

oldatot alkotó vegyszerek orrfacsaróan átható, szúrós szaga.

Amikor az eszközök menetkész állapotba kerültek, Phate visszament az ebédlőbe.

Még egyszer ellenőrizte a számítógépét, hátha érkezett Shawntól üzenet. Semmit sem

talált. Kijelentkezett és elhagyta a szobát, maga mögött gondosan lekapcsolta az

ebédlőben a villanyt.

Ebben a pillanatba a számítógép képernyőkímélője felvillant és fényesen

beragyogta a homályos szobát. A szavak lassan gördültek végig rajta, és fokozatosan

értelmet nyertek az egymást kővető betűk:

A BEHATOLÁS AZ ISTEN.

******

00001110. FEJEZET / TIZENNYÉGY

– Tessék, ezt magának hoztam.

Gillette megfordult. Patricia Nolan állt mögötte, egy csésze kávéval a kezében.

– Tejjel és cukorral, igaz?

A férfi bólintott.

– Köszönöm.

– Észrevettem, hogy így szereti – mondta a nő.

Gillette már éppen majdnem rászánta magát, hogy elmesélje, a San Hoban hogyan

kereskednek a rabok a cigarettával, amikor valódi kávéhoz akarnak jutni, és hogyan

áztatják ki azt meleg vízben a csapnál. De lehetnek bármilyen érdekesek is ezek az

apróságok, a hacker úgy határozott, nem ég a vágytól, hogy mindenkit

emlékeztessen elítélt mivoltára – legfőképpen nem saját magát.

A nő leült mellé, elegyengette magán az ormótlan kötött ruhát. Előhúzta Louis

Vuitton erszényéből a körömlakkot és kinyitotta. Észrevette, hogy a férfi is az üveget

nézi.

– Kondicionáló – magyarázta. – A billentyűzés a körmeim számára egyenlő a

pokollal. – A férfi szemébe pillantott, aztán lenézett a körmeire és aprólékosan

megvizsgálta őket. – Levághatnám őket rövidre, de ez nem szerepel a terveimben –

folytatta.

Volt valami különös nyomaték abban, ahogy a „terv” szót kiejtette. Mintha úgy

döntött volna, hogy megoszt valami személyeset a hackerrel – olyan tényeket,

amelyek esetében a férfi nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy hallani akarja

őket.

– Felébredtem idén, az egyik reggel. Ami azt illeti, újév napja volt, miután a

szilvesztert egyedül töltöttem egy repülőgépen. Rádöbbentem, hogy harmincnégy

éves egyedülálló, a macskájával élő geek lány vagyok, aki huszonötezer dollárt érő

félvezető termékeket tárol a hálószobájában. Úgy döntöttem, változtatok a dolgon.

Nem vagyok divatmodell, de azt gondoltam, rendszeresítek egy-két dolgot, amivel

javítani lehet a helyzeten. Körmök, haj, súly. Gyűlölök tornászni, de minden reggel

5.00-kor ott vagyok a fitneszklubban. A seattle-i Egészség és Vidámság sztepp-

aerobic királynője.

– Nos, igazán szépek a körmei! – mondta Gillette.

– Köszönöm. És a combizmaim is remek formában vannak! – tette hozzá

szégyenlősen lesütött szemekkel. (Gillette úgy gondolta, hogy a nő terve feltehetőleg

tartalmaz némi flörtölési szándékot is; és ezért jól jönne neki némi gyakorlás.)

– Házas? – kérdezte Nolan.

– Elvált,

– Egyszer én is közel kerültem hozzá... – szándékosan nem fejezte be a mondatot,

a férfira nézett, hogy felmérje a hatást.

Gillette nem válaszolt, magában azonban azt gondolta: ne vesztegesse rám az

idejét, hölgyem! Nem vagyok nyerő ajánlat. Mégis, ugyanakkor érezte: a nő

érdeklődése szinte tapintható, és Wyatt Gillette azt is tudta, most még az sem számít,

hogy ő egy csupa csont, megszállott geek, akinek még egy letöltendő év hátra van a

börtönbüntetéséből. Észrevette a másik csodálattal teli tekintetét, miközben a botot

hackelte össze, és ebből azonnal rájött, hogy a nő az agyához vonzódik, meg a

mestersége iránti szenvedélyéhez. Ez pedig, végső soron bármikor nyerő lehet egy

jóképű arccal vagy egy Chippendale testtel szemben.

A romantika című társalgási téma és az egyedülállók élete exfeleségét, Elenát

juttatta az eszébe, ez viszont lehangolta, Elcsendesedett és csak bólogatott, mialatt

Nolan arról mesélt, milyen az élet a Horizon On-Line-nál, ami tényleg – ezt a nő

folyamatosan bizonygatta – több motivációt rejt magában, mint azt Gillette hinné (aki

pedig nem mondott semmi olyat, ami megcáfolta volna ezt a feltételezést), a

barátairól meg Seattle-ről, a cirmos cicájáról és a bizarr randijairól geekekkel és chip-

zsokékkal.

Vagy tíz percen át Gillette udvariasan – bár az arca meglehetősen közömbös

maradt – szívta magába az adatokat. Aztán gépe hangosan felsípolt és a hacker a

képernyőre pillantott.

A keresés eredménye:

A keresés tárgya: Phate

Hely: alt.pictures.true.crime

Állapot: hírcsoport hivatkozás

– A botom halat fogott! – kiáltott a többieknek. – Az egyik hírcsoportnál

hivatkoznak Phate-re!

A hírcsoportok – speciális érdeklődési tárgyról szóló eszmecserék az elképzelhető

összes létező témában – az internet egyik alrészlegén találhatók, a Useneten, ami

tulajdonképpen a Unix felhasználói hálózat jelképe. 1979-ben indították útjára, hogy

biztosítsa az Észak-karolinai Egyetem és a Duke Egyetem között az üzenetváltást.

Kezdetben tisztán tudományos célokra alkalmazták és szigorúan tiltották az olyan

témaköröket, mint a hack, a szex és a drogok. A nyolcvanas években azonban néhány

felhasználó úgy találta, hogy ezeknek a tiltásoknak cenzúraszaga van. Kitört a „Nagy

Lázadás”, ami végül a hírcsoportok Alternatív kategóriájának megszületését

eredményezte. Attól kezdve a Usenet olyan lett, mint egy határváros. A világon

mindén témában szabadon lehet üzeneteket küldeni, a kemény pornótól kezdve az

irodalomkritikán, a katolikus teológián és a nácikat pártoló politikán át a populáris

kultúrában terjesztett hagyományos társadalmi illemszabályok megsértéséig (mint

például alt.barney.the.dinosaur.must.die).

Gillette botja felfedezte, hogy ezen alternatív hírcsoportok valamelyikében –

nevezetesen az alt.picture.true.crime nevűben – valaki elpostázott egy Phate nevét

tartalmazó üzenetet, ezért figyelmeztette a „gazdáját”.

Gillette felinstallálta a hírcsoportolvasót és csatlakozott a hálózatra. Hamar

megtalálta a csoportot, és megvizsgálta a képernyőn látottakat. Egy Vlast453

felhasználói névvel rendelkező ismeretlen küldte azt a bizonyos üzenetet. Csatolt

fájlban képet is mellékelt.

Mott, Miller és Nolan a képernyő köré tömörült. Gillette az üzenetre kattintott, és

röpke pillantást vetett a fejlécre.

Feladó: *Vlast*<vlast@euronet.net>

Hírcsoport:

alt.pictures.true.crime

Tárgy: Egy régebi darab Phate-ről– Valakkinek van még

Dátum:

1 április 23:54:08 + 0100

Vonalak: 1353

Üzenet nID : <öhj345dbf 7$1@news-g3.svr.pdd.co.uk>

Hivatkozások:

<2000060616432ö.26619.00002274 -@ng-fml.hcf.com>

NNTP-Posting-Host: modem-

7b.flonase.dialup.pol.co.uk

Kiterjesztés-Nyomkövetés:

newsg3.svr.pdd.co.uk

1b033234511751 b2.13b.5.7b

Kiterjesztés-Hírolvasó:

Microsoft Outlook Express

5.00.2014.211

Kiterjesztés-Objektumcsatolás és – beillesztés:

a Microsoft MimeOLE terméke V5.GG.2014-211

Elérési útvonal: news.Alliance-news.com!traffic * A1liance-news.com!Budapest

usenet.server.com!

News-out: usenetserver.com!diablo.theworld.net.news * theworld.net.newspost

theworld.net!

Aztán a hacker elolvasta Vlast üzenetét.

A csoportnak:

Ezt kaptam a baratunk, Phate-tol, hat honap ezelott. Nem hallom rola azutana. Tud valakki

meg kuldeni ezeket.

– Vlast

– Nézzék a nyelvtant meg a helyesírást! – elsőként Mott szólalt meg. – Az

emberünk a tengerentúlról származik.

A neten kommunikáló emberekről rengeteget elárul az általuk használt nyelvezet.

A legnépszerűbb nyelv az angol, a profi hackerek azonban több nyelvet elsajátítanak

– leginkább a németet, hollandot és a franciát –, mert így sokkal több kollégával

tudnak információt cserélni.

Gillette letöltötte a Vlast üzenetéhez csatolt képet. Régi bűntény helyszínén

készült; fiatal nő meztelen testét ábrázolta – késszúrások tucatjai csúfították el.

Linda Sanchez – minden kétséget kizáróan a lánya és meg nem született unokája

járt az eszében – ránézett a képre, aztán gyorsan el is kapta a pillantását.

– Undorító! – mormogta.

Gillette teljes mértékben egyetértett vele. Kényszerítette magát, hogy múlt időben

gondolkodjon a látottakról.

– Próbáljuk meg lenyomozni a fickót! – javasolta. – Ha megcsípjük, talán tud

mutatni néhány, Phate-hez vezető szálat.

Kétféleképpen lehet valakit lenyomozni az interneten. Ha az elektronikus levélnek

igazi fejléce van, vagy a hírcsoport címzés valódi, meg lehet vizsgálni az

útvonalgörbét, ami megmutatja, hol lépett az üzenet az internetre és milyen

útvonalat követett, amíg eljutott arra a gépre, amelyikről Gillette letöltötte. Ha

bírósági végzést kapcsolnak a címhez, könnyen meglehet, hogy a kiindulópontként

szolgáló hálózat rendszergazdája kiadja az üzenetet küldő felhasználó nevét és címét

a rendőrségnek.

Ezért a hackerek általában hamis fejléceket használnak, így nem lehet őket

lenyomozni. Vlast fejléce – Gillette-nek azonnal feltűnt – hamis volt. Az igazi

internetes útvonalak csak kisbetűs szavakat tartalmaznak, ebben pedig nagybetűk is

szerepeltek. Tájékoztatta erről az SZBE csapatát és hozzátette: ennek ellenére

megpróbálja felkutatni Vlastot a kettes számú lenyomozási módszerrel, az internetes

címén keresztül – Vlast453@euronet.net. Gillette rátöltötte a számítógépre a

HiperKeresőt. Begépelte Vlast címét és a program munkához látott. A képernyőn

felbukkant a világtérkép, és egy pontozott vonal azonnal el is indult kifelé San

Joseból – az SZBE gépének helyétől –, át a Csendes-óceánon túlra. Minden

alkalommal, amikor új internetes útvonalat érintett és irányt változtatott, a gép

elektronikus jelzőhangot, úgynevezett „pinget” bocsátott ki – a tengeralattjárók

hanglokátoráról kapta a nevét, és pontosan úgy is hangzott.

– Ez a maga programja? – kérdezte Nolan.

– Úgy van.

– Ragyogó.

– Igen, kész öröm volt összehackelni – büszkélkedett Gillette, és konstatálta, hogy

„hőstette” még egy lapáttal rátett a nő iránta érzett csodálatára.

Az SZBE és Vlast számítógépe közötti utat jelző vonal nyugatra tartott, és végül

Közép-Európában állt meg. Kérdőjelet tartalmazó dobozban landolt.

Gillette az ábrára nézett és rábökött a képernyőre.

– Rendben. Vlast ebben a pillanatban nincs a hálózatra csatlakozva, vagy pedig

álcázza számítógépének a helyzetét. Ezt jelzi a kérdőjel a nyomvonal végén. A

legközelebbi lokátor, amit megtudhatunk, az a szolgáltatója: Euronet.bulg.net.

Az Euronet bolgár szerverén megy fel a hálózatra. Gondolhattam volna.

Nolan és Miller egyetértően bólintott. Bulgáriában, az ország lakosságához

viszonyítva valószínűleg magasabb az egy főre jutó hackerek száma, mint bárhol

máshol a világon. A berlini fal leomlása és a közép-európai kommunizmus

megszűnése után a bolgár kormány megpróbálta az országot a hajdani szovjet blokk

Szilícium-völgyévé változtatni, és kódbűvészek és chipzsokék ezreit importálta.

Nagy csalódásukra az IBM, az Apple, a Microsoft és más amerikai társaságok

villámgyorsasággal beterítették a piacokat. A külföldi számítástechnikai

vállalatoknál nem jött be a mobil informatikus csorda, és a fiatal geekek számára nem

maradt más lehetőség, mint hogy kávézókban lézengjenek és hackeljenek. Bulgária

több számítógépes vírust termel ki évente, mint a világ bármelyik országa.

– Hajlandóak a bolgár hatóságok együttműködni? – kérdezte Nolan Millert.

– Soha. A kormányuk még csak nem is válaszol, ha információt kérünk. Miért nem

írunk egyenesen neki e-mailt, mármint Vlastnak? – rukkolt elő Stephen Miller a

javaslattal.

– Nem – jelentette ki kereken Gillette. – Esetleg figyelmezteti Phate-et. Azt hiszem,

Vlasttal zsákutcába futottunk.

Ebben a pillanatban a számítógép felsípolt; Gillette botja másik fogást jelzett.

A keresés eredménye:

A keresés tárgya: *Triple-X*

Helyzet: IRC-. #hack

Állapot: pillanatnyilag hálózaton

Triple-X volt az a hacker, akit Gillette korábban lenyomozott, és aki úgy tűnt,

meglehetősen sokat tud Phate-röl és a Csapóajtóról.

– A hacker csevegőben van, az IRC-n – közvetített a többieknek Gillette. – Nem

tudom, hajlandó lesz-e egy idegennek akármit is elárulni Phate-ről, de próbáljuk meg

lenyomozni – Millerhez fordult. – Szükségem lesz egy anonimizálóra, mielőtt

felcsatlakozom. Át kellene alakítanom az enyémet, hogy futni tudjon a maguk

rendszerén.

Az anonimizáló – vagy más néven palást – egy olyan szoftverprogram, ami a

hálózaton blokkol bármilyen, a felhasználó lenyomozására tett kísérletet, úgy hogy a

program használóját a valóságostól eltérő helyen tartózkodó más személynek állítja

be, mint aki valójában.

– Rendben, nemrég dobtam össze egyet.

Miller a Gillette előtti nagyszámítógépre töltötte a programot.

– Ha Triple-X megpróbálja lenyomozni magát, csak annyit fog látni, hogy egy

nyilvános terminálból csatlakozott a hálózatra Austinban. Elég mozgalmas a

számítástechnikai élet arrafelé, a texasi egyetemen egy rakás diák foglalkozik igen

komolyan hackeléssel.

– Nagyszerű! – Gillette visszafordult a billentyűzethez, röviden átnézte Miller

programját, aztán beírta legújabb, hamis felhasználói nevét – Renegade334 – az

anonimizálóba. A csapatra nézett.

– Oké! Gyerünk, ússzunk együtt a cápákkal! – és leütötte az ENTER billentyűt.

-

– Pontosan itt volt – mondta a biztonsági őr. – Erre a helyre parkolt le az a világos

Sedan. Úgy egy óráig lehetett csak itt, akkortájt, amikor a lányt elrabolták. Majdnem

teljesen biztos vagyok benne, hogy volt valaki az első ülésen.

Az őr az Internet Marketing Solutions Unlimited, Inc. háromemeletes épülete

mögötti üres parkolósorra mutatott. A helyről szabad kilátás nyílt a cupertinói Vesta

Grill hátsó parkolójára, ahol Jon Holloway, alias Phate, megmutatta Lara Gibsonnak

a halálba vezető utat. Akárki is ült a titokzatos Sedanban, tökéletes rálátása volt

Phate autójára, még akkor is, ha magát a tényleges bűncselekményt nem látta.

Frank Bishop, Bob Shelton és az Internet Marketing emberi erőforrásrészlegét

vezető nő éppen befejezték az épületben dolgozó harminckét ember kihallgatását, és

nem sikerült azonosítaniuk a Sedant. A két zsaru most az autót eredetileg felfedező

őrt faggatta, hátha megtudnak valamit, aminek segítségével megtalálják a jármű

tulajdonosát.

– Mindenképpen a társaság egyik alkalmazottjáé kell, hogy legyen? – kérdezte Bob

Shelton.

– Mindenképpen – erősítette meg az őr. – Munkavállalói kártyával lehet csak a

parkoló bejáratánál, elhelyezett kapun átjutni.

– Látogatók? – vette fel a fonalat Bishop.

– Nem, ők elől parkolnak

Bishop és Shelton gondterhelten összenéztek. Senkihez nem vezetett a szál.

Miután elhagyták a Számítógépes Bűnelkövetési Egység épületét, beugrottak San

Joseba, a főparancsnokságra és magukhoz vették Jon Holloway nyilvántartási

fényképének egy másolatát, amit még a Massachusetts-i Állami Rendőrség küldött

el. Sovány, barna hajú fiatalembert ábrázolt a kép, gyakorlatilag semmi különlegesen

jellegzetes nem volt rajta – a megszólalásig hasonlított a Szilícium-völgy másik 10 000

fiatalemberéhez. Huerto Ramirez és Tim Morgan szintén eredmény nélkül tértek

vissza Mountain Viewból, az Ollie színházi kelléktárszaküzletében tett kirándulásról;

az egyetlen boltos, akit ott találtak, nem ismerte fel Phate fényképét.

Az SZBE-hél maradt csapat azonban talált valamit – Wyatt Gillette botja fogott

Phate nevét említő hivatkozásokat, tájékoztatta Linda Sanchez Bishopot telefonon

keresztül –, de mint később kiderült, ez is vakvágánynak bizonyult.

Bulgária, merengett Bishop cinikusan. Milyen ügy ez?

A nyomozó a biztonsági őrhöz fordult.

– Hadd kérdezzek valamit, uraml Miért tűnt fel önnek az autó?

– Tessék?

– Ez egy parkoló. Teljesen megszokott jelenség, ha egy autó beáll ide. Miért figyelt

fel pont erre a kocsira?

– Nos, az a helyzet, hogy nem szoktak az autók itt hátul parkolni. Jó ideje ez volt az

egyetlen, amit itt láttam. – Az őr körbenézett, megbizonyosodott arról, hogy ők

hárman tényleg egyedül vannak, aztán hozzátette. – Nézze, a cégnek nem megy

olyan jól mostanság. Lassan már a negyvenhez közelítünk a bérlistajegyzéken.

Tavaly még kétszázan voltunk. Az összes alkalmazott kocsija elfér az elöl lévő

parkolóban, még akkor is, ha mind egyszerre akar beállni. Ami azt illeti, az elnök

még támogatja is ezt a szokást, legalább nem úgy néz ki, mintha az utolsókat fújnánk.

– Lehalkította a hangját. – Ha engem kérdeznek, az a .com internet marhaság, nem az

az aranytojást tojó tyúk, aminek mindenki beállítja. Én magam is munkát keresek a

Costcónál. Kiskereskedelem... értik, ennek van jövőjel

Nyugi, csitította magát Frank Bishop, közben pedig meredten bámult a Vesta

Grillre. Gondolkodj: leparkolt itt egy autó, teljesen magában, amikor nem is kellett

volna itt parkolnia. Ezzel kezdj valamit!

Halvány gondolatfuvallat legyintette meg, de nyomban tova is siklott.

Megköszönték az őrnek a segítségét, és elindultak vissza az autóhoz. A

hivatalépületet körülvevő parkon át tekergőző kavicsos ösvényen haladtak.

– Időpocsékolás! – jelentette ki kereken Shelton, de csak egy alapigazságot ismételt

meg: minden nyomozás túlnyomó része időpocsékolás. És nem is tűnt úgy, mintha

elkedvetlenedett volna emiatt.

Gondolkodj, ismételte magában némán Bishop.

Ezzel kezdj valamit!

A munkaidő a végéhez közeledett és az alkalmazottak lassanként elkezdtek az

ösvényen az első parkoló felé szállingózni: Bishop észrevett egy, a harmincas éveiben

lévő üzletembert, amint némán lépdel egy kiskosztümbe öltözött, fiatal nő mellett. A

férfi hirtelen lefordult az ösvényről, kézen fogta a nőt és maga után vonta. Vidám

nevetés tört fel belőlük, aztán eltűntek egy lila bokorhalom mögött. A növényzet

takarásában egymásra fonták karjaikat, és szenvedélyes csókolózásba kezdtek.

A viszony Bishopnak saját családját juttatta eszébe, és azon morfondírozott, vajon

mennyit fog a fiából és a feleségéből látni a következő héten. Tisztában volt azzal,

hogy felesleges ezen törnie a fejét.

Két különálló gondolat kavargott az agyában, aztán – mint ahogy ez már máskor

is előfordult – egy harmadik lett belőle.

Ezzel kezdj...

Váratlanul megállt.

.. .valamit!

– Gyerünk! – kiáltott fel Bishop és elkezdett visszafelé rohanni az ösvényen. Még a

Sheltonnál sokkal soványabb, de egyáltalán nem jobb formában lévő Bishop is

keményen fújtatott, mire visszaértek az irodaházba; az alkalmat kihasználva inge

lelkesen türemkedett kifelé a nadrágból.

– Mi az ördögnek sietünk annyira? – zihálta a társa.

A nyomozó azonban nem válaszolt. Végigrohant az Internet Marketing

előcsarnokán, vissza egyenesen az emberi erőforrásrészleg felé. Rá sem hederített a

viharos berobbanásra riadtan felemelkedő titkárnőre, kivágta az emberi erőforrás

menedzsment igazgatójának ajtaját, amely mögött egy nő és egy fiatalember

beszélgetett.

– Felügyelő! – szólt hozzá a meglepett nő. – Mi történt?

Bishop egyelőre azzal küszködött, hogy megint levegőhöz jusson.

– Fel kell tennem néhány kérdést önnek az alkalmazottaival kapcsolatban! – a

fiatalemberre pillantott. – Jobb lenne négyszemközt.

– Megbocsátana nekünk, kérem? – bólintott a nő a vele Szemközt ülő fiatalember

felé, mire az elmenekült az irodából.

Shelton belökte utána az ajtót.

– Milyen kérdésekről lenne szó? Személyzetiről?

– Nem, személyesről.

******

00001111. FEJEZET / TIZENÖT

Ez a beteljesülés földje! Ez a bőség földje! Midas király földje, ahol az arany

érintése nem hasonlítható a Wall Street alattomos és agyafúrt trükkjeihez, sem a

középnyugat masszív izomzatú iparához, ez maga a hamisítatlanul eredeti képzelet!

Ez az a föld, ahol néhány titkárból és portásból tőzsdeguru lesz, míg mások

hosszú éjszakákon át vezetik a 22-es buszt, egyhangú vonalán San Jose és Menlo Park

között, és boldogok, ha le tudnak csípni annyit a menetidőből, hogy röpke alváshoz

jussanak – ők, a környék hajléktalanjainak egyharmadához hasonlóan, teljes

munkaidőben foglalkoztatottak, mégsem tudják kifizetni az egymillió dollárt az

aprócska bungalóért vagy a havi háromezer dolláros lakásbérleti díjat.

A Szilícium-völgy. Ez az a föld, amely megváltoztatta a világot.

Santa Clara megyét, a huszonötször tíz mérföldön elterülő zöld völgyet régóta

csak „a szívet gyönyörködtető élvezetek völgyének” hívják, bár a kezdetekben az

öröm sokkal inkább a vidék gazdag gyümölcstermésére, mintsem a technológiai

lehetőségekre utalt. A barack, aszalásra kiváló szilva, dió és cseresznye minden

évben bőséges termést hozott a San Franciscótól ötven mérföldnyire délre elterülő,

termékeny földön. A völgy, Kalifornia többi részéhez hasonlóan, talán örökre

megmarad a zöldségtermesztésnél – mint az articsókáról híres Castroville vagy a

fokhagymát termesztő Gilroy –, ha 1909-ben, egy David Starr Jordan nevű embernek,

nevezetesen a Stanford Egyetem rektorának – az intézmény Santa Clara-völgy

szívének a közepében helyezkedik el –, nem pattan ki az agyából egy impulzív ötlet.

Jordan úgy döntött, érdemes némi vállalkozói tőkét befektetni egy Lee De Forrest

nevű alak alig ismert találmányába.

A feltaláló szerkezete – az audioncső – nem olyan volt, mint a fonográf vagy a

robbanómotor. Az újításoknak abba a fajtájába tartozott, amit az átlagember nem

igazán képes felfogni, és a bejelentés idejében nem is nagyon tud vele mit kezdeni.

Azonban Jordan és a Stanford néhány mérnöke hitt abban, hogy az eszközt

gyakorlatias dolgokra is fel lehet használni; és nemsokára kiderült, milyen

megdöbbentően helyesen beleéreztek – az audion volt az első elektronikus

vákuumcső, és a működési elvének alapján gyártott utódok végül lehetővé tették a

rádió, televízió, radar, orvosi ellenőrző készülékek, navigációs rendszerek és a

számítógépek megalkotását.

Amint egyszer fény derült az icipici audionban rejlő lehetőségek nagyságára,

minden megváltozott ebben a békés, zöld völgyben.

A Stanfordi Egyetem az informatikusképzés fellegvárává vált, számosan a

diploma megszerzését követően is a vidéken maradtak – mint például David

Packard vagy William Hewlett. És Russell Varian és Philo Farnsworth is, akiknek

kutatásai adták a világnak az első televíziós, radar és mikrohullámú technológiákat.

Az első számítógépek, mint az ENIAC és a Univac keleti parti találmányok voltak,

azonban korlátjaik – a hatalmas tömeg és a vákuumcsövekből áradó perzselő hőség –

a kutatókat Kaliforniába űzték, ahol a társaságok a félvezető chipekhez hasonló apró

alkatrészeket részesítették előnyben, mert ezek sokkal kisebbek, hidegebbek és

sokszorosan hatékonyabbak voltak a csöveknél. Amikor az 1950-es évek végén

kifejlesztették a chipeket, a Gépvilág űrhajó sebességével kezdett száguldani, az IBM-

től kezdve a Xerox PARC-on, a Stanfordi Kutatási Központon, az Intelen és az Apple-

ön át, a buja tájat behálózó .com társaságok ezreiig.

Az ígéret Földje, a Szilícium-völgy...

Amelyen át most Jon Patrick Holloway, alias Phate vezetett, az esőáztatta 280-as

főúton, a St. Francis Kollégium és Jamie Turnerrel való találkája felé.

A Jaguár CD-lejátszójában ebben a pillanatban egy másik darab szólt, a Hamlet –

Laurence Olivier előadásában. Phate a színésszel együtt mondta a szöveget. A San

Jose felé vezető leágazásnál lefordult az autópályáról, és öt perccel később már a

hajdani csendes spanyol gyarmaton álló St. Francis Kollégium mellett hajtott el.

17.15, még több mint egy órája volt az épület szerkezetének áttanulmányozására.

Leparkolt az egyik poros kereskedelmi úton, az északi kapu közelében, amelyen át

Jamie az esti szökést tervezte. Kigöngyölte az épületről készült tervrajzot meg a

Közigazgatósági Bizottságnak benyújtott előterjesztést, aztán a földhivatal által a

telekről kibocsátott térképet is, és vagy tíz percet az iratok tanulmányozásának

szentelt. Később kiszállt az autóból és kényelmes tempóban körbejárta az iskolát,

közben pedig alaposan szemügyre vette a ki- és bejáratokat. Ezután visszament a

Jaguárhoz.

Felhangosította a lejátszót, hátradöntötte az ülést, és nézegette a nedves járdán

ténfergő és bicikliző embereket. Bűvöletben leste őket félig lecsukott szemhéja alól.

Nem voltak sem jobbak, sem kevésbé életszernek, mint Shakespeare darabjának

zaklatott dán királyfia, és Phate egy másodpercig nem tudta volna biztosan

megmondani, hogy a Gépvilágban vagy a Valóban van-e. Hangot hallott – talán a

sajátját, vagy valaki másét –, amely a dráma egy szakaszának módosított változatát

szavalta. „S mily remekmű a gép! Mily nemes az értelmei! Mily határtalanok tehetségei!

Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz!

Behatolásra mily hasonló egy istenséghez..”

Ellenőrizte a szürke kezeslábas – amelynek hátán ott virított a művi gondossággal

felhímzett „AAA Takarító és Karbantartó Társaság” felirat – zsebeiben gondosan

elhelyezett kését és a szúrós szagú vegyszeres oldatot tartalmazó üvegcsét.

Ránézett az órájára, és lehunyt szemmel megint hátradőlt a fényűzően pazar

bőrhuzattal bevont ülésen. A fejében egyre csak az zakatolt, hogy már csak negyven

perc, amíg Jamie

Turner az iskolaudvarra settenkedik, és a testvérével találkozik.

Csak negyven perc, és kiderül, hogy Phate megnyeri vagy elveszíti ezt a kört a

játékban.

Hüvelykjével óvatosan végigsimított a kés borotvaéles pengéjén.

Működésre mily hasonló angyalhoz!

Behatolásra mily hasonló egy istenséghez!

-

Renegade334-es személyiségében Wyatt Gillette meglapult – figyelt, de nem

kommunikált – a #hack csevegőben.

Mielőtt valaki az átváltozást alkalmazza, a lehetséges legtöbb információt össze

kell gyűjtenie arról a személyről, akivel szemben az alkalmazás történik, mert csak

így lesz a személyiségcsere hiteles. Gillette elmondta a többieknek az észrevételeit,

Patricia Nolan pedig szorgalmasan papírra vetett mindent, amit a hacker megtudott

Triple-X-ről. A nő közvetlenül a férfi mellett ült. Nagyon kellemes parfümöt

használt, és Gillette azon tűnődött, vajon ez a különleges illat része-e tervezett

átalakulásának.

Ez idáig Gillette-nek a következőket sikerült megtudnia Triple-X-ről:

Jelenleg a csendes-óceáni időzónában tartózkodott (az egyik közeli bár egy órán át

tartó ingyenes koktélfogyasztási akciójára tett utalást; a nyugati part időszámítása

szerint majdnem délután 17.50 volt).

Feltehetőleg Észak-Kaliforniában volt (az esőről panaszkodott – és az SZBE jól

felszerelt meteorológiai időjárás-előrejelzője szerint, a nyugati parton végigvonuló

esőhullám pillanatnyilag a San Francisco-öböl területén koncentrálódott),

A férfi amerikai volt, és valószínűleg felsőbb iskolát végzett (hacker létére nagyon

jól fogalmazott, a helyesírása sem hagyott kívánnivalót maga után – túl jó volt valami

középiskolás cyberpunkhoz képest –, és a szlenget is megfelelően alkalmazta; ez

pedig egyértelművé tette, hogy nem afféle Eurosöpredék, akik mindenféle idiómával

próbálnak bevágódni mások előtt, és következetesen rosszul alkalmazzák őket).

Feltehetőleg egy boltokkal teli sétálóutcán vagy bevásárlóközpontban csatlakozott

a hálózathoz, és valami nyilvános internetes hozzáférési csatornáról jelentkezett be

az IRC-re, bizonyára egy cyber kávézóból (megemlített néhány lányt, akik éppen

akkor léptek ki a Viktória utcára; az ingyenes koktélórás utalás szintén ezt az

elképzelést erősítette meg).

Triple-X jó képességű és potenciálisan veszélyes hacker (erről tanúskodott a

nyilvános internetes kávézóból vagy a bevásárlóközpontból történő csatlakozás – a

legtöbb kockázatos hackbe belevágó ember nem otthonról, a saját gépéről csatlakozik

a hálózatra, hanem nyilvános, telefonvonalas terminálokat használ).

Hatalmas volt az egója, magát varázslónak tartotta, és a csoport fiatalabb tagjai

előtt az idősebb, tapasztaltabb báty szerepében tetszelgett (unalomig magyarázgatta

a hackelés ezoterikus aspektusait a csevegőben tartózkodó novíciusoknak, a

részletekhez azonban már nem volt türelme).

Ezen rövid személyiségrajznak a tudatában Gillette most már majdnem készen

állt, hogy lenyomozza Triple-X-et.

Gyerekjáték megtalálni valakit a Kék Halálban, ha az illető nem bánja a

nyilvánosságot. Ha viszont eltökéli, hogy rejtve marad, akkor a nyomozás

gyötrelmes, és rendszerint sikertelen feladattá válik.

Internetes lenyomozó-készülék, mint például Gillette HyperKeresője

szükségeltetik ahhoz, hogy a csatlakozást vissza lehessen vezetni egy bizonyos

személynek a számítógépéhez – de az is előfordulhat, hogy a telefontársaság

lenyomozója jobban megfelel a célnak.

Ha Triple-X a gépét száloptikán vagy más nagy sebességű kábelcsatlakozáson

keresztül vitte fel a hálózatra, akkor a HyperKereső elvezetheti őket a számítógép

csatlakozási helyszínének pontos magassági és szélességi fokához és percéhez.

Ha azonban Triple-X gépe hagyományos telefonvonalon vagy modemen keresztül

csatlakozott – tárcsázás csatlakozás, szinte minden házilag használt személyi

számítógép így létesít összeköttetést akkor a HyperKereső csak Triple-X internet-

szolgáltatójáig tudja visszanyomozni a hívást, onnan nem tud tovább keresni. Ebben

az esetben a telefontársaság biztonsági embereinek kell utánajárni a szolgáltató és

Triple-X számítógépe közötti hívásnak,

Tony Mott megropogtatta az ujjait, és egy vigyor kíséretében felnézett a

telefonjáról.

– Oké, a Pac Bell készen áll a bevetésre!

– Hát akkor vágjunk belel – Gillette begépelte az üzenetet és lenyomta az ENTER-

t. Mindenkinek a képernyőjén, aki a #hack csevegőbe bejelentkezett, az alábbi írás

jelent meg.

Renegade33M: Hali, Triple! Mi zújs?

Gillette most „imprózott” – valaki másnak adta ki magát. Ebben az esetben ügy

döntött, hogy minimálisan iskolázott tizenhét éves hackerré válik, aki mindamellett

nagypofájú, és nem szenved hiányt a tipikus kamaszattitűdökben sem.

Triple-:. Rendben, Renegade. Láttam, hogy leskelődsz.

A csevegőkben nem kell feltétlenül részt venni a társalgásban, ettől függetlenül

minden új bejelentkező jól látható. Triple-X csak emlékeztette Gillette-et, hogy éber,

ami következtetésképpen azt jelentette: Ne próbálj meg szarakodni velem, kisapám!

Reriegade334: Nyilvános terminálban ücsörgök az emberek meg fel-alá másznak

körülöttem, kurvára dühit má ez az egész itt.

Triple-X: Hol lógsz?

Gillette az időjárás-jelentés csatornára vetett egy pillantást:

Renegade334: Austinban ember, totál kikészít ez a hőség! Jártál mifelénk?

Triple-X: Csak Dallasban.

Renegade334: Dallas puhány, Austin sirály!!!!

– Mindenki készen áll? – figyelmeztetett Gillette. – Megpróbálom rávenni, hogy

maradjon kettesben velem!

Igenlő válaszok érkeztek mindenhonnan. A hacker érezte, amint Patricia Nolan

lába végigsimítja az övét. Mellette Miller ült. Gillette újabb mondatot küldött a gépre

a billentyűkön keresztül, aztán leütötte az ENTERT.

Renegade334: Triple! Mi a helyzet az ICQ val?

Az ICQ olyan, mint a csevegőszobában történő üzenetváltás – ekkor a beszélők

összekapcsolják a gépeiket, így rajtuk kívül senki más nem képes a társalgásba

beleolvasni. Azzal, hogy Renegade ICQ-t kért, azt sugallta, valami illegális vagy

titkos dolgot akar Triple-X-szel megosztani – ez olyan csábítás, aminek csak nagyon

kevés hacker tud ellenállni.

Triple-X: Miért?

Renegade334: Bizalmas cucc

Egy pillanattal később kisméretű ablak jelent meg Gillette képernyőjén.

Triple-X: Na, mi folyik itt, kiskrapek?

– Indítsa el! – szólt oda Gillette Stephen Millernek, aki elindította a HyperKeresőt.

Másik ablak ugrott elő a monitoron; Észak-Kalifornia térképét ábrázolta. A virtuális

térképen kék vonalak jelezték, ahogy a program az SZBE épületéből kiindulva

belekezdett Triple-X helyzetének lenyomozásába.

– Nyomoz! – tájékoztatott Miller. – A jel innen Oaklandbe, onnan Renóba, aztán

Seattle-be...

Renegade334: Köszi öregem az ICQ-t– Az a cuccos hogy van egy kis gáz, nálam meg majré

van. Itt van ez pacák az esetemben, és az a hir járja hogy te totál baró varázsló vagy, és azt

hallottam, te lehet hogy tucc valamit.

Soha nem lehet eleget masszírozni egy hacker egóját. Wyatt Gillette jól tudta ezt.

Triple-X: Milyen pacák?

Renegade334: Phate-nek hivják.

Nincs válasz.

– Gyerünk, gyerünk! – sürgette Gillette suttogva. – Ne tűnj el! Csak egy ijedt

kölyök vagyok, te meg varázsló! Segíts nekem.

Triple-X: Mi van veel? vele?

Gillette a képernyőn a HyperKereső útvonalát mutató ablakra nézett, hogy

megtudja, mennyire sikerült betájolni a keresett számítógépet. Triple-X jele

összevissza ugrált az Egyesült Államok nyugati részében. Végül megállapodott az

utolsó nagy számítástechnika-paradicsomnál, a Bay Area Szolgáltató Központnál,

Walnut Creekben, Oaklandtől éppen hogy csak északra.

– Megvan a szolgáltatója – szólt oda a többieknek Stephen Miller. – Telefonos

szolgáltatórendszer.

– A fene vinné el! – morogta dühösen Patricia Nolan.

Ez azt jelentette, hogy a telefontársaság letapogató akciója is elengedhetetlen, ha

precízen be akarják határolni a Walnut Creek-i szerver és az internetkávézó közti

legutolsó összeköttetés helyszínét.

– Meg tudjuk csinálni! – kiáltott fel Linda Sanchez lelkesen, mint valami

versenyzőket biztató majorette lány. – Csak tartsa szóval, Wyatt!

Tony Mott felhívta a Bay Area internetes hálózatot, és röviden felvázolta a

biztonsági részleg igazgatójának helyzetet. A biztonságiak főnöke erre felhívta a saját

technikusait, akik ezután majd egyeztetnek a Pacific Bellel, és lenyomozzák a

csatlakozást az öböl körzetéből Triple-X pozíciójáig. Mott hallgatott egy kicsit, aztán

odaszólt a többieknek:

– A Pac Bell már keresi. Meglehetősen forgalmas környék. Tíz, talán tizenöt percbe

is beletelik.

– Túl sok, túl sok! – válaszolta Gillette. – Mondja meg nekik, hogy pörgessék fel!

Ő is tudta, tapasztalatból – abban az időben, amikor phrík volt, ő is betört a Pac

Bellbe –, nagyon is könnyen előfordulhat, hogy a telefontársaság alkalmazottainak

fizikailag is végig kell futniuk a kapcsolók mentén – hatalmas, elektromos jelfogókkal

teletömött termeken –, és saját szemükkel kell végigpásztázniuk a csatlakozásokat,

hogy vissza tudják nyomozni a hívást a hívó félig.

Renegade33M: Halottam erről a totálisan kemény hackjéről Phate-nek, tényleg úgy is

értem, hogy totálisan, láttam a hálón is, asztán lekérdeztem a pacákot a cuccról, de lazán

szétkapcsolt a fickó. Nagyon furi dolgok kezdődtek el utána, hogy hallottam erről a

forgatókönyvről, amit írt a csapóajtóról, és most totálisan parázok, öreg.

Szünet, aztán:

Triple-X: Tehát, mit kérsz tőlem?

– Fél! – mondta Gillette. – Érzem.

Renegade334: ez a csapóajtó dolog, tényleg beviszi a gépedbe a fickót, és végigmehet az

összes szaron ami fenn van rajta, úgy értem az ÖSSZESEN, és még csak nem is tucc róla?

Triple-X: Nem hiszem, hogy a valóságban létezik. Olyan, mint valami városi legenda.

Renegade334: Nem tudom ember, és asszem elég valódi a cucci a két saját szemem előtt

NYÍLTAK meg a fájljaim és totálisan nem én csináltam!!

– Bejövő lenyomozást veszek – szólalt meg Miller. – Keres minket!

Triple-X, ahogy Gillette megjósolta, a HyperTrace saját változatát futtatta a gépén,

hogy Renegade334-et leellenőrizze, A Stephen Miller által összerakott anonimizáló

program azonban azt fogja Triple-X gépével elhitetni, hogy Renegade Austinban van.

A hacker minden bizonnyal ezt a jelzést kapta a gépén, és el is hitte, mert nem

jelentkezett ki.

Triple-X: Miért foglalkozol vele? Nyilvános terminálból jelentkezel. Ott nem tud a

mappáid közé jutni.

Renegade334: Csak ma vagyok itt, mert a rohadék őseim elvették tőlem a Dellámat egy

hétre, mer szarok lettek a jegyeim. Otthon csatlakoztam fel a hálózatra és a billentyűzet

nekiállt szarakodni, a fájlok meg elkezdtek csak úgy magukban megnyílni. Kiborultam,

öregem. Úgy értem, totálisan!!

Megint hosszú szünet. Aztán a hacker mégis válaszolt.

Triple-X: Jobban is teszed, ha félsz. Ismerem Phate-et.

Renegade334: Igen? És honnan?

Triple-X: Egy csevegőben kezdtünk el levelezni. Segített az egyik forgatókönyvben

kijavítani a hibákat. Kereskedtünk egy-két programmal is.

– Ez a fickó aranybánya – suttogta Tony Mott.

– Talán tudja Phate címét is – jutott Nolan eszébe. – Kérdezzen rá!

– Nem – válaszolta Gillette. – Nem ijeszthetjük el.

Rövid ideig nem érkezett üzenet, aztán:

Triple-X: AVJ

A csevegőszobák rendszeres látogatói, mondhatni törzsvendégei, kialakítottak egy

csupán kezdőbetűkből álló gyorsírást, amelyek a gyakran használt mondatokat

helyettesítik – ezzel billentyűzéssel töltött időt és energiát takarítanak meg. Az AVJ

jelentése: azonnal visszajövök!

– Lelépett? – kérdezte Sanchez.

– Még nem szakította meg a csatlakozást – felelte Gillette. – Talán csak WC-re

ment vagy valami ilyesmi. Tartsák a Pac Bellt a nyomon.

Hátradőlt a széken, az pedig hangos nyikorgással tiltakozott a megterhelés ellen.

Hosszú másodpercek teltek el. A képernyő mozdulatlan maradt.

AVJ.

Gillette Patricia Nolan felé nézett. A nő kinyitotta a retiküljét – ugyanolyan

alaktalan volt, mint a ruhája – és elővette a körömerősítő kondicionálót. Teljesen a

tevékenységbe merülve elkezdte kenegetni a körmeit.

Egyedül a kurzor nem hagyta abba a villogást. A képernyő üres maradt.

-

Ezúttal visszatértek a szellemek, és nagyon sokan voltak.

Jamie Turner tisztán hallotta őket, ahogy a St. Francis Kollégium folyosóin

surrantak végig.

Nos, talán csak Bootytól vagy egy másik, az ablakok és ajtók biztonságának

ellenőrzése végett erre járó tanártól származik a zaj. De akár diákok is lehetnek, akik

csupán csendes helyet keresnek a cigarettázáshoz vagy a Game Boy játékhoz.

Mégsem tudta a szellemeket kiűzni az agyából: a halálra kínzott indiánok

szellemeit és a diákét, akit az az ide betörő őrült pasas ölt meg évekkel ezelőtt – ez

utóbbi volt az egyetlen, döbbent rá hirtelen Jamie, aki a zsaruk miatt került a szellem-

populációba, mert azok a hajdani ebédlőteremben lelőtték.

Jamie Turner egyértelműen a Gépvilág terméke volt – hacker és tudós –, és tudta,

hogy szellemek, mitológiai teremtmények és halott lelkek nem léteznek. Akkor meg

miért fél olyan átkozottul?

Hátborzongató ötlet fogant meg az agyában. Azon tűnődött, mi van akkor, ha –

hála a Számítógépeknek – az élet visszatért egy korábbi, spirituálisabb,

boszorkányosabb formájába? A számítógépek Washington Irving vagy Nathaniel

Hawthorne által az 1800-as években írt könyvek világába varázsolták vissza a

jelenkort. Mint az Álmosvölgy legendája és a Héttornyú ház. Abban az időben az

emberek hittek a szellemekben és abban, hogy halandó számára nem igazán látható,

természetfeletti és kísérteties dolgok zajlanak a hétköznapokban. Manapság

ugyanúgy itt van a hálózat, a kódok, a botok és az elektronok, meg egy rakás

láthatatlan dolog – csakúgy, mint a szellemek. Körbelengnek, szempillantás alatt

előtűnnek a semmiből, képesek fizikai befolyással bírni a materiális világra.

Ezek a gondolatok vakrémülettel töltötték el a fiút, de erőszakkal elűzte őket

magától és folytatta hideglelős barangolását a St. Francis Kollégium sötét folyosóin;

beszívta a penészedő gipszvakolat jellegzetesen áporodott szagát, hallotta a

tanulószobából tompán átszűrődő beszélgetések és zene hangjait, melyek

fokozatosan elhalkultak, ahogy a lakórészlegtől távolodva egyre közelebb került a

tornateremhez.

Szellemek...

Nem, felejtsd el! szólt némán magára.

Gondolj inkább Santanára, meg hogy a bátyáddal lóghatsz, gondolj arra, hogy

milyen fantasztikus estét fogtok eltölteni együtt!

Gondolj a színpad mögötti bejárókra!

Nagyon sokára Jamie megérkezett a tűzajtóhoz, ez vezetett a kertbe.

Körülnézett. Bootynak semmi nyomát nem látta, sem egyetlen más tanárét, akik

alkalmanként úgy bóklásztak, fegyőrök módjára, a termekben és csarnokokban,

mintha valami börtönös vagy háborús filmből vették volna át a módszert.

Jamie letérdelt, és úgy nézett az ajtóra szerelt riasztókészülékre, mint ahogy a

birkózó méri fel a küzdelem előtt ellenfele erejét.

FIGYELMEZTETÉS: AZ AJTÓ KINYITÁSAKOR A RIASZTÓ BEKAPCSOL!

Ha nem hatástalanítaná a riasztót, ha az megszólalna, amikor kinyitja az ajtót,

élénk fények villannának fel az egész iskola területén, és a rendőrség meg a

tűzoltóság perceken belül megérkezne. Szélsebesen vissza kellene rohannia a

szobájába, és az egész este el lenne cseszve. Úgyhogy inkább kihajtogatta azt a

kisméretű papírlapot, amelyik a riasztó dróthálózatának vázlatát tartalmazta, és

amelyet az ajtógyártó cég főnöke volt olyan kedves, és elpostázott neki.

Miniatűr zseblámpát villantott fel, és még egyszer áttanulmányozta a sematikus

ábrát. Gyengéden végighúzta kezét a készülék fémlapján, megfigyelte, hogyan

működik a csavarokkal megerősített kioldószerkezet, és hogy hova rejtették az

energiaellátást biztosító tápegységet. Szélsebes agyában másodperc alatt

összeegyeztette a látottakat a sematikus diagrammal.

Mély lélegzetet vett.

A bátyja jutott az eszébe.

Az orrára tette vastag szemüvegét, nehogy becses látásának valami bántódása

essék, aztán Jamie Turner a zsebébe nyúlt és elővette a csillagfejű csavarhúzót.

Rengeteg ideje van még, nyugtatta meg magát. Semmi szükség a sietségre.

Készen állt a rock and rollra...

******

00010000. FEJEZET/ TIZENHAT

Frank Bishop jellegtelen sötétkék autójával leparkolt az ősi állapotában

meghagyott területre épített egyszerű, gyarmati időket felidéző ház előtt. A telket

nagyjából egynyolcad hektár nagyságúra becsülte, mégis, mivel a Szilícium-völgy

szívében volt, könnyen elkérhettek volna érte akár egymilliót is.

Bishop a kocsibehajtón álló új, világos színű Sedan felé intett a fejével. ,

Odasétáltak az ajtóhoz és bekopogtattak rajta. Zaklatott, negyven-egynéhány éves,

farmernadrágot és kopott, virágos blúzt viselő nő nyitott ajtót. A résen hagyma és

hús illata szökött a szabadba. Délután 6.00 volt – rendszerint Bishop családja is

ilyenkor vacsorázott –, és a nyomozón éhséghullám söpört végig. Most döbbent csak

rá, hogy reggel óta nem evett.

– Tessék? – szólt feléjük a nő.

– Mrs. Cargill?

– Így van. Segíthetek? – a hangból most már óvatosság áradt.

– Itthon van a férje? – kérdezte Bishop és felmutatta a jelvényét.

– Én...

– Mi az, Kath? – babarózsaszin alsóingbe és chinosba öltözött férfi jött az ajtóhoz.

Koktélt tartott a kezében. Amikor észrevette az idegeneknél a szolgálati jelvényt,

félretette a likőrt a bejárati ajtó mellett álló asztalra.

– Beszélhetnénk önnel egy percre, uram? – Bishop tette fel a kérdést.

– Miről van szó?

– Jim, mi folyik itt?

A férfi ingerülten a nő felé fordult.

– Nem tudom. Ha tudnám, feltehetőleg nem kérdeztem volna meg éppen egy

pillanattal ezelőtt, nem igaz?

A nő arcára zord kifejezés ült, de hátralépett.

– Nem fog sokáig tartani – nyugtatta őket Bishop, és Sheltonnal együtt elindultak

visszafelé a házhoz vezető gyalogjárón, aztán félúton megálltak.

Cargill követte a nyomozókat. Amikor hallótávolságon kívülre értek, Bishop a

férfihoz fordult:

– Az Internet Marketing Solutionsnak dolgozik Cupertinóban, igaz?

– Én vagyok a regionális kereskedelmi igazgató. Mi ez a...

– Jó okunk van azt hinni, hogy maga látott egy általunk gyilkossági ügyben

körözött járművet. Tegnap, körülbelül este 7.00-kor, ez a bizonyos autó a Vesta Grill

mögötti parkolóba állt be, a maga vállalatával szemben. És úgy gondoljuk, ön esetleg

vetett egy-két pillantást erre a járműre.

A férfi megrázta a fejét.

– Az emberi erőforrás menedzsment igazgatója már megkérdezett ezzel

kapcsolatban. Elmondtam neki is: nem láttam semmit. Nem mondta maguknak?

– De igen, uram! – nyugtázta Bishop nyugodtan a választ. – Azonban jó okunk van

azt hinni, hogy ön nem mondott igazat.

– Hé, várjon egy percig...

– A társaság hátsó parkolójában állt a Lexusával abban az időpontban, és szexuális

aktusba bocsátkozott Sally Jacobsszal, aki a vállalat bérszámfejtő részlegében

dolgozik.

A férfi arcára kiülő, már-már iszonyatba hajló megdöbbenés hallatlanul

mulatságos volt, de egyértelműen jelezte Bishopnak, hogy jó helyen tapogatózik;

Cargill viszont csak azt mondta, amit mondania kellett.

– Ez hülyeség! Akárkitől hallották is ezt, hazudott maguknak. Tizenhét éve

vagyok házas. Mellesleg, Sally Jacobs... ha egyszer is találkoztak volna vele, akkor

tudnák, milyen idióta egy feltételezés a maguké! Ő a legcsúnyább lány a tizenhatodik

emeleten.

Bishop emlékeztette magát arra, hogy sietniük kell. Felidézte magában, hogyan

írta le Wyatt Gillette a Behatolás játékot – egy hét alatt a lehető legtöbb embert kell

meggyilkolni. Phate már esetleg a következő áldozata közelében jár.

– Uram, bennünket nem érdekel a magánélete. – jelentette ki a nyomozó tömören.

– Mindössze az, hogy ön tegnap látott egy autót, ami a Vesta mögött parkolt. A

gyilkossággal gyanúsított személyé volt, és tudnom kell, milyen autóról van szó.

– Nem voltam ott! – erősködött Cargill hajlíthatatlanul, közben pedig a ház felé

nézegetett. Felesége kíváncsi arca villant fel a csipkefüggöny mögül.

– De igen uram, ott volt – mondta Bishop csendesen. – És tudom, hogy megnézte a

gyilkos autóját.

– De nem! – hörögte a férfi.

– De igen. Hadd magyarázzam el, honnan tudom!

Az elgyötört férfi cinikusan felnevetett.

– Egy világos Sedan, új modell, mint az ön Lexusa, parkolt tegnap az Internet

Marketing hátsó parkolójában, körülbelül ugyanabban az időben, mint amikor az

áldozat testét elvitték a Vestától. Namármost, tisztában vagyok azzal, hogy az ön

cégének elnöke jó néven veszi, ha az alkalmazottak az első parkolóba állnak, mert így

az ügyfeleik nem veszik észre, hogy a vállalat állományi létszáma megközelítőleg a

felére csökkent. Tehát egyetlen logikus magyarázat van arra nézve, hogy miért

akarhat valaki a hátsó részbe beállni; mégpedig az, ha valami szabályokba ütköző

dologra készül, és nem szeretné, ha akár az épületből, akár az utcáról meglátnák.

Ebbe beletartozik a tiltott szerek fogyasztása és/vagy szexuális kapcsolatok létesítése

is.

Cargill arcáról lehervadt a mosoly, de Bishop folytatta.

– Mivel a parkolóba csak tagsági kártyával lehet bejutni, akárki is parkolt ott, a

vállalat alkalmazásában áll, nem lehet látogató. Megkérdeztem a személyzeti

igazgatótól, melyik világos színű Sedannal járó alkalmazottnak vannak

drogproblémái vagy házasságon kívüli viszonya. Azt mondta, ön szokott Sally

Jacobsszal találkozgatni. Ezt mellesleg mindenki tudja a vállalatnál.

Cargill annyira lehalkította a hangját, hogy Bishopnak közelebb kellett hajolnia, ha

hallani akarta a férfi szavait.

– Kibaszott hivatali pletykák. Csak erről van szó! – suttogta.

Huszonkét éves nyomozói munkája alatt Bishop két lábon járó

hazugságvizsgálóvá nőtte ki magát.

– És ha egy férfi a szeretőjével leparkol... – folytatta.

– Nem a szeretőm!

– ...egy nyilvános parkolóba, holtbiztos, hogy minden közelben lévő autót

leellenőriz, nehogy a feleségéé vagy a szomszédé legyen. Tehát ennek következtében,

uram, önnek látnia kellett a gyanúsított autóját. Milyen márkájú volt?

– Nem láttam semmit! – förmedt a nyomozóra az üzletember.

Elérkezett Bob Shelton ideje.

– Nincs időnk a további szarakodásra, Cargill! – Bishophoz fordult. – Gyere,

menjünk el Sallyért és hozzuk ide! A kettőnek együtt talán kicsit jobb lesz az

emlékezőtehetsége.

A nyomozók már beszéltek Sally Jacobsszal – aki messze nem a legcsúnyább lány

volt a tizenhatodik emeleten, vagy a társaság akármelyik másik emeletén –, és a lány

bevallotta a Cargill-lal való viszonyát. Egyedülálló volt, aki valami

megmagyarázhatatlan oknál fogva szerelmes lett ebbe a mitugrászba, ezért a

pacáknál sokkal kevésbé kellett paranoiásnak lennie; nem is foglalkozott a körülöttük

lévő autókkal. Úgy rémlett neki, mintha látott volna egyet, de nem emlékezett a

típusára. Bishop hitt neki.

– Idehozzák? – Cargill nagyon lassan tette fel a kérdést. – Sallyt?

Bishop odaintett Sheltohnak, és megfordultak. A zsaru csak a válla felett szólt

vissza:

– Visszajövünk!

– Ne, ne tegyék! – Cargill könyörögni kezdett.

Megálltak.

Utálat öntötte el az üzletember arcát. Mindig a legbűnösebbek tűnnek a

legnagyobb mártírnak, az utcán edződött hekus jól megtanulta ezt.

– Lehajtható tetejű Jaguár volt. Új modell. Ezüst vagy szürke. Fekete tető.

– Rendszám?

– Kaliforniai rendszámtábla. A számát nem láttam.

– Látta már az autót korábban is a környéken?

– Nem.

– Látott benne vagy körülötte valakit?

– Nem, tényleg nem.

Bishop úgy döntött, Cargill ezúttal az igazat mondja. Váratlanul összeesküvő

mosoly terült szét a hivatalnok képén.

– Mondja csak, biztos úr! Mint férfi a férfinak, tudja, hogy van ez... Ezt az ügyet

magunk között tarthatjuk, maga és köztem, ugye? – Azzal a ház felé vetett egy

pillantást, mintegy jelezve, kinek nem kellene tudnia az elhangzottakról.

Áludvarias kifejezés rejtette el Bishop gondolatait, amikor válaszolt.

– Nem probléma, uram!

– Köszönöm! – az üzletember mellkasáról szinte hallhatóan gördült le a mázsás

teher.

– Kivéve természetesen a végleges hivatalos nyilatkozatot – tette hozzá a

nyomozó. – Ebben lesz hivatkozás az ön és Jacobs kisasszony viszonyára.

– Nyilatkozat?

– Amit a bizonyítékfeltáró részleg fog elpostázni önnek.

– Elpostázni? A házamba? – Cargill lélegzete szó szerint elakadt.

– Állami rendelet – magyarázta Shelton. – Minden tanúnak oda kell adnunk a

végső nyilatkozatot a vallomásáról.

– Ezt nem tehetik meg!

A természetéből és a pillanatnyi körülményekből fakadóan amúgy sem mosolygós

Bishop zord ábrázattal kijelentette:

– Az a helyzet, hogy meg kell tennünk, uram. Ahogy a társam mondta. Állami

rendelet.

– Elmegyek az irodájukba, és felveszem!

– Postázni kell, Sacramentóból fog megérkezni, valamikor az elkövetkező néhány

hónapban.

– Néhány hónapban? Meg tudják mondani, pontosan mikor?

– Mi nem tudhatjuk, uram. Lehet a jövő héten, de júliusban vagy augusztusban is.

Jó éjszakát, uram! És köszönjük az együttműködését!

Visszasiettek a sötétkék Crown Victoriához, otthagyva a halálra vált üzletembert,

aki ebben a pillanatban kétséget kizáróan lázasan azon törte a fejét, hogy az

elkövetkező két vagy három hónapban hogyan tudná úgy elcsípni a leveleket, hogy a

feleségének ne tűnjön fel a jelentés.

– Bizonyítékfeltáró részleg? – Sheltonnak magasba szökött a szemöldöke.

– Elég jónak tűnt – vont vállat Bishop. A két férfi elnevette magát.

Bishop aztán felhívta a telefonos központot és SJL-t kért – sürgősségi

járműlokalizálás – Phate autójára. A kérés eredményeképpen a gépjárművek

osztályának emberei végigvizsgálták az összes létező feljegyzést, egy új típusú ezüst

vagy szürke lehajtható tetejű Jaguárt keresve. Bishop tisztában volt vele, ha Phate ezt

az autót használta a bűntény elkövetésénél, akkor az vagy lopott, vagy hamis név és

cím alatt van a nyilvántartásban, ami azt jelenti, hogy a GR kutatása valószínűleg

nem vezet eredményre. Viszont az SJL az észak-kaliforniai körzet minden állami,

megyei és helyi szervének fel fogja hívni a figyelmét, hogy azonnal jelentsék, ha a

leírásnak megfelelő gépjárműre bukkannak.

Odabólintott Sheltonnak, aki kettejük közül az agresszívabb – és gyorsabb – sofőr

volt, hogy üljön a volán mögé.

– Visszamegyünk az SZBE-be – mondta.

Shelton eltűnődött.

– Tehát egy Jaget vezet. Ember, ez a fickó nem átlagos hacker!

– Ezt azonban – válaszolt neki Bishop – eddig is tudtuk.

-

Az SZBE épületében, Wyatt Gillette számítógépénél végre felvillant a válasz.

Triple-X: Bocsi kisöreg! Egy krapeknek mindenáron meg kellett tudnia valami szarságot

arról, hogyan kell a képernyővédő jelszóját feltörni. Vesztes alak.

A következő néhány percben Gillette, a világtól elidegenedett texasi tinédzser

szerepében, elmesélte Triple-X-nek, hogy ő milyen technikákkal lett úrrá a Windows

képernyővédő jelszavain, és türelmesen megvárta, amíg az idősebb hacker kioktatja a

jobb módszerekről. Gillette éppen a guru előtti digitális térdhajtásnál tartott, amikor

Frank Bishop és Bob Shelton megérkezett.

– Nemsokára megtaláljuk Triple-X-et! – üdvözölte őket Nolan izgatottan. – Itt van

a környéken, valami bevásárlóközpontban, egy internetkávézóban. Azt mondja,

ismeri Phate-et.

– Azonban semmi konkrétumot nem hajlandó elárulni – egészítette ki a

szóáradatot Gillette. – Tud dolgokat, de teljesen meg van rémülve.

– A Pac Bell és a Bay Area Hálózatnál azt üzenik, öt percen belül megtalálják az

emberünket – közvetítette Tony Mott a fejhallgatón keresztül érkező információt. –

Már elkezdték a telefonvonalak behatárolását. Úgy tűnik, Athertonban, Menlo

Parkban vagy Redwood Cityben van.

– Nos, hány bevásárlóközpont lehet arrafelé? – tette fel a kérdést Bishop. – Ki

kellene néhány kommandós egységet vezényelni a körzetbe.

Bob Shelton elintézte a telefont, aztán bejelentette:

– Már úton vannak! Öt percen belül odaérnek.

– Gyerünk, gyerünk! – unszolta Mott a monitort, miközben ezüstszínű fegyvere

négyszögletes markolatát babusgatta.

– Terelje vissza a beszélgetést Phate-hez! – mondta Bishop Gillette-nek, miután

beleolvasott a képernyőt beragyogó levelezésbe. – Nézzük meg, ki tudunk-e valami

konkrét dolgot szedni belőle!

Renegade334: ember, ez a Phate krapek, nincsen semmi amit tehetek, úgy értem hogy

megállítsam? Kedvem lenne jól kibaszni vele!

Triple-X: Figyelj, kisöreg! Te csak ne akarj Phate-tel kibaszni. Különben ő baszik ki

VELED!

Renegade334: Gondolod?

Triple-X: Phate maga a két lábon járó halál, kiskrapek– És a barátja, Shawn is. Kerüld el

őket! Ha Phate elkap a Csapóajtóval, égesd el a meghajtódat és telepíts fel egy újat! Változtasd

meg a felhasználói nevedet is!

Renegade334: Gondolod hogy még Texasban is el tud kapni? Hol lóg?

– Nagyon jól – tört ki Bishopból.

Triple-X nem válaszolt azonnal. Pár pillanat múlva azonban már meg is jelent az

üzenet a képernyőn.

Triple-X: Nem hiszem, hogy elmenne Austinig. De el kell valamit mondanom, kisöreg

Renegade334: Mit iss?

Triple-X: Az a szaros kis segged egy csepp biztonságban sincs Észak-Kaliforniában, ahol

ebben a pillanatban vakargatod, te rohadék pózoló!

– A francba, elkapott bennünket! – csattant fel Gillette.

Renegade334: Hé öreg, Texasban vaggyok!

Triple-X: Hé öreg! Egyáltalán nem vagy ott. Ellenőrizd az anonimizálódon a reakcióidőt!

ESZéDB!

Triple-X megszakította a kapcsolatot.

– Az isten verje meg! – szakadt fel Nolanból.

– Kilépett – közölte Gillette Bishoppal, és dühösen rácsapott a nagyszámítógép

alatt lévő asztal tetejére.

A nyomozó a képernyőn lévő utolsó üzenetre nézett, és a hacker felé intett a

fejével:

– Mit ért a reakcióidő alatt?

Gillette nem válaszolt azonnal. Beírt néhány parancssort, aztán megvizsgálta a

Miller által összehackelt anonimizálót.

– A pokolba is! – morogta, amikor rájött, mi történt, aztán elmagyarázta a

többieknek is. Triple-X ugyanúgy megpróbálta lenyomozni az SZBE számítógépét, és

ugyanolyan apró, elektronikus jeleket küldött ki, mint Gillette. Az anonimizáló

valóban azt jelentette Triple-X-nek, hogy Renegade Austinban van, de amikor az AVJ

rövidítést tartalmazó üzenetet elküldte, minden bizonnyal lefuttatott egy másik

programot is. Ez viszont megmutatta, hogy a kis elektronikus jelek sokkal kisebb

időegység alatt tették meg a Renegade számítógépéhez vezető utat oda és vissza,

mint amennyi alatt az elektronok képesek a távolságot Texasig oda-vissza áthidalni.

Nagy hibát követtek el – gyerekjáték lett volna beépíteni egy olyan, rövid

késleltető programot az anonimizálóba, amely néhány milliomod másodperccel

lelassította volna a válaszüzenet sebességét, és így valóban azt a látszatot keltették

volna, hogy Renegade vagy ezer mérfölddel arrébb van. Gillette képtelen volt

felfogni, hogyan feledkezhetett meg erről Miller.

– Bassza meg! – dühöngött a cyberzsaru, és csak a fejét rázta, amikor tudatosult

benne, mi történt. – Az én hibám! Sajnálom... Nem gondolkoztam.

Hát nem, és ez olyan biztos, mint a halál, gondolta Gillette.

Annyira közel voltak!

– Hívják vissza a készenlétieket – Bishop hangja halk és csüggedt volt.

Shelton volt az, aki elővette a mobiltelefonját és elvégezte a hívást.

– Az a másik dolog, amit Triple-X írt – kérdezte Bishop. – ESZéDB. Mit jelent?

– Csak egy kedves mozaikszó – válaszolta Gillette savanyúan. – Azt jelenti: egyél

szart és dögölj bele!

– Kissé undok a modora – tett Bishop tanúságot a megfigyelőképességéről.

Megcsörrent egy telefon – az övé –, és a nyomozó felvette.

– Igen? – aztán velős kérdést tett fel. – Hol? – Papírra vetette a hallottakat. –

Rendeljék a környékre az összes mozgósítható egységet! Szóljanak San Jose

metrórendőrségének is! Mozogjanak, és ezt most komolyan is gondolom!

Megszakította a hívást, aztán a többiekhez fordult.

– Kapásunk van. Pozitív választ kaptunk a sürgősségi járműlokalizálási felkérésre.

San Joseban az egyik közlekedési zsaru fél órával ezelőtt látott egy parkoló, szürke,

új gyártmányú Jaget. Az óvárosban történt, ott nem gyakran lehet drága autókkal

találkozni. – A zsaru a térképhez lépett és egy x-szel megjelölte a jármű aktuális

helyszínét.

– Ismerem egy kicsit a környéket – szólalt meg Shelton. – Sok a bérház arrafelé.

Néhány bodega, meg raktárépület. Meglehetősen alacsony bérleti díjú körzet.

Bishop apró négyszögre bökött a térképen. A mellette lévő felirat szerint a St.

Francis Kollégiumot jelölte.

– Emlékszel arra a néhány évvel ezelőtti ügyre? – kérdezte a nyomozó Sheltont.

– Hogyne.

– Valami pszichopata bejutott az iskolába, és megölt egy diákot vagy tanárt. Az

igazgató az eset után mindenféle biztonsági felszereléssel látta el az iskolát, igazi

csúcstechnológiával. Minden lap sztorizott az esetről. – A fehér tábla felé intett. –

Emlékeznek? Phate szereti a kihívást!

– Jézusom! – morogta dühödten Shelton. – Most kölykökre vadászik!

Bishop megragadta a telefont, és küldött egy „folyamatban lévő támadás” kódot a

bejelentő központnak.

Senki sem merte hangosan kimondani azt, ami pedig mindannyiuk fejében ott

motoszkált: hogy az SJL jelentés alapján mintegy fél órával ezelőtt látták a Jaguárt. Ez

pedig azt jelentette, hogy Phate-nek tömérdek ideje volt kísérteties haláljátékának

lebonyolításához!

-

Ugyanolyan, mint az élet, gondolta Jamie Turner.

Nem rikoltott fel harsonaszó, nem duruzsolt éljenző tömeg, és kielégítő ka-chunk-

ok sem voltak, mint a moziban, még egy gyenge kattanás sem hallatszott, amikor az

ajtóra felszerelt riasztó fénye kialudt.

A Való Világban nem mellékelnek hangeffekteket. Az ember teszi a dolgát, és

semmi nincs, ami megörökítené a tettet, csupán egy némán kihunyó, fényes izzó.

Felállt és óvatosan körbefülelt. Messze, a St. Francis termeiből zajegyveleg

áramlott felé: dallamok, némi kiabálás, nevetés, bádogízű rádiós vitaműsor – amit

most magányos útján mind maga mögött hagyott, mert egy totálisan tökéletes estét

készült eltölteni a bátyjával.

Könnyedén kinyitotta az ajtót.

Csend. Nem hangzott fel sem a riasztó vijjogása, sem Booty kiabálása.

Orrát betöltötte a hideg levegő és az illatos fű szaga. A szülei Mill Valleyben lévő

házában, a vacsora utáni hosszú, nyári esték egyedül eltöltött óráit juttatták az eszébe

– és a bátyját, aki Sacramentóban vállalt munkát, csak hogy elkerüljön otthonról.

Azokat a végtelen éjszakákat... Az anyját, amint desszerttel és édességekkel tömi,

hogy hagyja már békén őket, az apját, amint odaszól neki: „Menj ki játszani!”, a

szülők és a baráti kör meg értelmetlen történetekkel traktálják egymást, melyek a

helyi borral teletöltött poharak sűrű emelgetése közben egyre zavarosabbá válnak.

Menj ki játszani...

Mintha még mindig abba az elbaszott óvodába járna!

Nos, Jamie egyáltalán nem ment ki. Ehelyett bement és úgy hackelt, mintha soha

többé nem lenne másnap.

Ezt juttatta a hűvös tavaszi levegő az eszébe. Ebben a pillanatban azonban

immunis volt az efféle emlékekkel szemben. Megrémítette, hogy sikerrel járt, és hogy

a testvérével fogja együtt tölteni az estét.

Leragasztotta a kilincs nyelvét, így vissza tud majd jönni az iskolába később, az

éjszaka folyamán. Jamie megállt egy pillanatra, visszafordult. Hallgatózott. Sem

léptek, sem Booty, sem szellemek. Tett egy lépést kifelé.

Az elsőt a szabadság felé. Igen! Megcsinálta! Ő...

A szellem ebben a pillanatban csapott le rá.

Hirtelen egy férfikar szorította fájdalmas bilincsbe a mellkasát, és erőteljes kéz

tapadt a szájára.

Istenem, istenem, istenem...

Jamie megpróbált visszaugrani az épületbe, de a támadója – valami takarító

egyenruhát viselt – erős volt, és a földre nyomta. Aztán a férfi lehúzta a vastag,

biztonsági szemüveget Jamie orráról.

– Mi van itt nekünk? – suttogta, és megsimogatta a fiú szemhéját, a szemüveget

pedig odébb taszította a földön.

– Ne, ne! – kiabálta Jamie, miközben megpróbálta felemelni a karját és megvédeni

a szemét. – Mit csinál?

A támadó kivett valamit az overallja zsebéből. Sprays palacknak tűnt. Odaemelte

Jamie arcához, nagyon közel. Mi volt...?

Tejszínű folyadék spriccelt a szórófejből a fiú szemébe.

A másodperc töredékén belül az iszonyatosan égő fájdalom is követte. A fiú sírni

kezdett és megremegett, mert elöntötte a teljes pánik. A legrosszabb félelme válik

valóra! A vakság!

Jamie Turner vadul rázta a fejét, hátha ezzel megszabadulhat a gyötrelemtől és az

iszonyattól, azonban a sajgó fájdalom csak erősödött. Sikította, hogy „ne, ne, ne!”,

azonban a kiáltások elhaltak a szájára szorított kéz alatt.

A férfi közelebb hajolt; elkezdett valamit a fiú fülébe suttogni. Jamie tudatáig

azonban nem jutottak el a szavak; a fájdalom – és az azt követő rettegés – úgy

emésztette fel, mint a futótűz a kiszáradt bozótost.

******

00010001. FEJEZET / TIZENHÉT

Frank Bishop és Wyatt Gillette a St. Francis Kollégium boltív alakú kapubejáróján

haladtak át, cipőjük energikusan nyikorgott a macskaköveken. Bishop üdvözlően

Huerto Ramirez felé bólintott – a férfi masszív terjedelme a fél kapubejárót betöltötte

– és megkérdezte tőle:

– Igaz?

– Igen, Frank. Sajnálom. Elmenekült.

Ramirez és Tim Morgan – ez utóbbi jelenleg tanúkra vadászott az iskolát környező

utcákon – az elsők között értek a helyszínre.

Ramirez megfordult és bevezette Bishopot, Gillette-et, mögöttük meg Bob Sheltont

és Patricia Nolant az iskola területére. Linda Sanchez – nagy, kerekes bőröndöt

vontatott maga után – is csatlakozott a többiekhez.

Odakint két mentőautó és vagy tucatnyi rendőrautó várakozott, villogóik néma és

hideg fénnyel világították be a környéket. Az utca túloldalán bámész kíváncsiskodók

tömege ácsorgott.

– Mi történt? – kérdezte Shelton.

– Amennyire meg tudjuk mondani, egy Jaguár állt kint, az előtt a kapu előtt –

mutatott Ramirez az egyik udvarra, amit magas fal határolt el az utcától. – Csendes

beállást végeztünk, de úgy tűnik, meghallotta az érkezésünket. Kiviharzott az

iskolából, és sikerült elmenekülnie. A nyolcadik és a tizenhatodik saroknál lezártuk

az utakat, valahogy mégis átjutott. Valószínűleg mellékutcákon és sikátorokon

keresztül.

Végigmentek a homályos folyosókon, és Nolan Gillette mellé került. Úgy tűnt,

mondani akar valamit a hackernek, aztán meggondolta magát, és mégis csendben

maradt.

Gillette egyetlen tanulót sem látott a csarnokokban; talán a tanárok a szobáikban

tartják őket, amíg a szülők és a nevelési tanácsadók megérkeznek.

– A helyszínelők találtak valamit? – kérdezte Bishop Ramirezt.

– Semmi lényegeset, tudod, olyanra gondolok, mint valami hirtelen legömbölyödő

fonal, ami egészen az elkövető házáig visz bennünket.

Befordultak egy sarkon, és a végében nyitott ajtót fedeztek fel. Előtte több tucat

rendőr és néhány egészségügyi szakember tolongott. Ramirez Bishopra pillantott, az

pedig odasúgott neki valamit. Bishop beleegyezőleg bólintott, aztán Gillette felé

fordult.

– Meglehetősen kellemetlen itt a légkör. Ugyanaz történt, mint Andy Anderson és

Lara Gibson esetében. A gyilkos megint a kést használta, egyenesen a szívbe. Most

azonban úgy néz ki, eltartott egy darabig, míg az áldozat meghalt. Elég nagy kupi

van odabent. Nem akar kint megvárni bennünket? Szólok magának, ha szükségünk

lesz arra, hogy megvizsgálja a számítógépet.

– Bírni fogom – felelte a hacker.

– Biztos benne?

– Aha.

Bishop már Ramirezhez beszélt.

– Hány éves?

– Ki? A kölyök? Tizenöt.

Bishop egyik szemöldökét kérdően felvonva Patricia Nolan felé nézett. Őt is

megkérdezte, el tudja-e viselni a vérontás látványát.

– Minden rendben lesz! – válaszolta a nő.

Bementek az osztályterembe.

A Bishop kérdésére adott kimért válasz ellenére Gillette-nek a földbe gyökerezett a

lába a megdöbbenéstől. Mindenhol vér volt. Megdöbbentő mennyiségben – a padlón,

a falakon, székeken, képkereten, a fehér táblán, még a hangjegyállványon is. A

vérfoltok eltérő színűek voltak – attól függően, hogy milyen anyaggal került

kölcsönhatásba a testfolyadék az élénkrózsaszíntől kezdve a majdnem feketéig.

A test sötétzöld, gumírozott takaró alatt feküdt a terem közepén, a padlón. Gillette

Nolanre sandított, azt várta, az ő arcát is áthatja az undor. A nő tekintete azonban

egyszerűen végigsöpört a szobában szerteszét szétfröccsent bíborvörös foltokon,

patakokon és tócsákon, aztán közömbösen elkezdte az osztálytermet vizslatni,

mintha csak elemzésre váró számítógépet keresne.

– Hogy hívják a fiút? – kérdezte Bishop.

Egy rendőrnő, a San Jose-i főparancsnokságról válaszolt:

– Jamie Turner.

Linda Sanchez is belépett a terembe. Mély levegőt vett, amikor meglátta a

rengeteg vért és a testet. Úgy tűnt, éppen azt latolgatja, hogy akkor most elájuljon-e

vagy mégse. Aztán inkább kifordult az ajtón.

Bishop a gyilkosság színhelye melletti tanterembe ment át, ahol egy kamaszodó

fiú, karját szorosan maga köré kulcsolva, előre-hátra himbálózott egy székben.

Gillette csatlakozott a nyomozóhoz.

– Jamie? – szólította meg a fiút Bishop. – Jamie Turner?

A fiú nem válaszolt. Gillette-nek feltűnt, hogy a szeme élénkvörös, a körülötte lévő

bőr meg mintha be lett volna gyulladva. Bishop a teremben tartózkodó másik férfi

felé pillantott. Vékony volt, úgy a húszas éveiben járhatott. Ő válaszolt a kérdésre:

– Így van, ő Jamie. Én pedig a bátyja vagyok, Mark Turner.

– Booty halott – suttogta Jamie nyomorúságosan, és nedves ruhát nyomott a

szemére.

– Booty?

Egy másik férfi szólalt meg – negyven körüli, chinost viselt és Izod inget –, aki az

iskola igazgatóhelyettesének mondta magát:

– A fiú ezt a becenevet adta neki – a másik terem felé intett a fejével, amelyikben a

test volt. – Az igazgatónak,

– Hogy érzed magad, fiatalember? – hajolt le Bishop.

– Megölte. Nála volt az a kés. Megszúrta, és Mr. Boethe csak sikított és sikított,

meg körbe-körbe futott, megpróbált elmenekülni. Én... – a fiú hangja beleveszett a

sírógörcsbe, ami hirtelen eluralkodott rajta. A bátyja szorosabban ölelte át a vállát.

– Helyrejön a fiú? – kérdezte Bishop az egyik egészségügyi szakembertől, egy

nőtől, akinek köpenyét sztetoszkóp és egy ér-szorító ékesítette.

– Minden rendben lesz vele – felelt a zsaru kérdésére. – Úgy tűnik, a tettes

ammóniával és Tabascóval vegyített vizet spriccelt a szemébe. Csak éget, maradandó

károsodás okozásához azonban nem elég erős.

– Miért tette ezt? – faggatta Bishop.

– Hát, most megfogott! – vont vállat a nő.

Bishop magához húzott egy széket és leült.

– Sajnálom, ami történt, Jamie! Tudom, zaklatott vagy. De nagyon fontos, hogy

elmondd nekünk, amit tudsz!

Néhány perc múlva a fiú lecsillapodott és elmesélte, hogy kiszökött az iskolából,

mert koncertre akart menni a bátyjával. De amikor kinyitotta az ajtót, ez az ember –

aki olyan egyenruhát viselt, mint a karbantartók – megragadta, és valamit a szemébe

spriccelt. Azt mondta Jamie-nek, hogy sav, de odaadja neki az ellenszert, ha elvezeti

Mr. Boethe-hez. Ha nem, a sav kimarja a szemét.

A fiú keze megremegett és megint eleredtek a könnyei.

– Ettől retteg a legjobban – fűzte hozzá Mark mérgesen –, a vakságtól. Az a kurafi

rájött valahogy.

– Az igazgató volt a célpontja – bólintott Bishop Gillette felé. – Nagy az iskola, és

Phate-nek szüksége volt Jamie-re, csak így találhatta meg az igazgatót.

– Annyira fájt! Igazán, igazán nagyon... Mondtam neki, hogy nem segítek. Nem

akartam, megpróbáltam nem segíteni, de nem tehettem mást. Én...– elnémult,

Gillette érezte, Jamie-nek van még valami mondanivalója, de nem bírja rászánni

magát.

Bishop megérintette a fiú vállát.

– Pontosan azt tetted, amit kellett. A helyedben én is ugyanezt tettem volna, fiam.

Ne aggaszd magad emiatti Mondd csak Jamie, írtál valakinek e-mailt azzal

kapcsolatban, hogy mit akarsz ma este csinálni? Ezt nagyon fontos lenne tudnunk!

A fiú nagyot nyelt és a földre nézett.

– Semmi bántódásod nem esik, Jamie. Ne aggódj! Csak meg akarjuk találni ezt az

embert.

– A bátyámnak, gondolom. És még...

– Folytasd csak!

– Nagyjából az történt, hogy felmentem a hálózatra, mert meg akartam fejteni

néhány jelszót, meg ilyesmi. Az első kapu jelszavait. Be kellett, hogy törjön a

gépembe, ott pedig meglátta őket, így juthatott be az udvarba.

– Mi a helyzet a vakságtól való félelmeddel? – kérdezte tovább Bishop. –

Olvashatott erről a hálózaton?

Jamie ismét bólintott.

– Tehát Phate magát Jamie-t használta csapóajtónak, hogy bejusson – jegyezte meg

Gillette.

– Igazán bátor voltál, fiatalember! – fordult Bishop kedvesen a fiúhoz,

Ő azonban vigasztalhatatlan volt.

Az igazságügyi szakértő technikusai elvitték az igazgató holttestét, a zsaruk pedig

a folyosón tárgyalták a történteket. Gillette és Nolan is csatlakozott hozzájuk. Shelton

jelentést tett a törvényszéki laborosok beszámolójáról:

– A helyszínen lószar sincs. Néhány tucat egyértelmű ujjlenyomat. Ezeket

leellenőrzik, de a pokolba is, már világosan tudjuk, hogy Holloway az! Jellegzetes

talpminta nélküli cipőt viselt. Minimum egymillió anyagrost van a teremben. Éppen

elég, hogy a hivatal laborosait egy évre ellássa munkával, ja, igen! Ezt találták. A

Turner kölyöké.

Azzal egy papírlapot nyújtott át Bishopnak. Elolvasta, aztán továbbpasszolta

Gillette-nek. Úgy tűnt, a fiú készítette jegyzeteket találták meg, amit a jelszó

feltöréséről és az ajtóriasztó hatástalanításáról készített.

– Senki sem tudta pontosan, hol parkolt a Jaguár – mondta a megérkező Huerto

Ramirez. – Mindenesetre, az eső elmosta a nyomvonalakat. Tonnányi szemét van az

útszélen felhalmozva, de ki tudná megmondani, dobott-e a tettes valamit közéjük?

– A fickó cracker. Ez azt jelenti, összehangoltan cselekvő bűnelkövetőről van szó.

Nem fog kihajítani holmi limlom levelezéseket, a címével egyetemben, amikor az

áldozatát cserkészi be!

– Tim még mindig a járdát koptatja a kapitányság néhány kommandósával, de a

megkérdezettek közül eddig senki nem látott semmit.

Bishop Nolan, Sanchez és Gillette felé fordult.

– Rendben van, biztosítsák a fiú gépét és vizsgálják meg!

– Merre van? – érdeklődött Linda Sanchez.

Az igazgatóhelyettes felajánlotta, hogy elvezeti őket az iskola számítógépterméig.

Gillette visszament abba a szobába, amelyikben Jamie is volt, és megkérdezte a fiútól,

melyik gépet használta.

– A hármast – felelte a kamasz mogorván, és tovább nyomkodta a szemén a

kendőt.

A csapat elindult lefelé a homályos folyosón, közben pedig Linda Sanchez

elintézett egy hívást a mobilján. Megtudta – legalábbis Gillette ezt szűrte le a

beszélgetésből –, hogy a lánya még nem kezdett el vajúdni.

– Diosl – vetett véget a társalgásnak a leendő nagyi.

Az alagsori számítógépteremben – hűvös és lehangoló hely volt – Gillette, Nolan

és Sanchez odamentek a hármas számmal jelölt géphez. Gillette megkérte Sanchezt,

még ne indítsa el egyik feltáró programját sem. A hacker leült a gép mögé.

– Amíg biztosan tudjuk, hogy a Csapóajtó-démon nem pusztította el önmagát, én

próbálom meg kitalálni, hogy a rendszer melyik részében lakik.

Nolan körbenézett a nyirkos, gótikus teremben.

– Olyan, mintha Az Ördögűzőben lennénk... Kísérteties környezet és démoni

megszállottság.

Gillette halványan elmosolyodott. Bekapcsolta a számítógépet és megvizsgálta a

főmenü sort. Különféle programokat látott rajta – szövegszerkesztőt, táblázatkezelőt,

fax programot, vírusellenőrzőt, néhány lemezmásoló-alkalmazást, egy-két játékot,

webböngészőt és egy jelszófeltörő programot, amit nyilvánvalóan Jamie írt (nagyon

is erőteljes kódírás egy tinédzserhez képest, konstatálta magában a hacker).

Gépelés közben a képernyőt nézte, elmélázott azon, hogy a karakter lenyomását

követően milyen hamar megjelennek a ragyogó betűk a monitoron. Hallgatta a

merevlemez-meghajtó egyhangú zümmögését, meg akart bizonyosodni arról, ad-e ki

akármilyen, az adott pillanatban elvégzendő feladattal nem szinkronizáló hangot.

Patricia Nolan szorosan a hacker mellett ült. Ő is a képernyőt bámulta.

– Érzem a démont – suttogta Gillette. – Elég különös. Olyan, mintha körbe

mozogna. Egyik programról a másikra ugrál. Ahogy megnyitok egyet, azonnal

valami másik szoftverre siklik. Mintha csak azt akarná megtudni, őt keresem-e.

Amikor úgy dönt, hogy nem, akkor elmegy... De kell valahol egy állandó telepnek

lennie.

– Hol? – kérdezte Bishop.

– Lássuk, ki tudjuk-e találni! – Gillette vagy egy tucat programot nyitott meg és

zárt be, aztán még egy tucatot, ezalatt megállás nélkül, dühödten verte a

billentyűket.

– Jól van, jól van... Ez a leggyengébb meghajtó, amit valaha láttam. – A hacker

átnézett egy fájllistát, aztán fagyosan felnevetett. – Tudják, hol lóg a Csapóajtó?

– Hol?

– A Pasziánsz programban.

– Az mi?

– Egy kártyajáték neve.

– Szinte kivétel nélkül megtalálható minden Amerikában eladott számítógépben –

tette hozzá Sanchez.

– Talán ezért írta Phate így a programot! – vélekedett Nolan.

Bishop megrázta a fejét.

– Tehát mindenkit, akinek a computerén Pasziánsz program van, potenciálisan

fenyegethet a Csapóajtó?

– Mi történik, ha letiltja a Pasziánszot vagy kitörli? – kérdezte Nolan.

Néhány másodpercig vitatkoztak a lehetséges következményeken. Gillette-et

rendkívüli módon izgatta a Csapóajtó működése, és ki akarta vonni a démont, hogy

aztán megvizsgálhassa. Ha kitörlik a játékprogramot, a démon esetleg megöli magát

– ez viszont egyben fegyvert is jelentett számukra; ha valaki a démont a

számítógépében hiszi, ezután egyszerűen csak ki kell törölnie a programot.

Úgy döntöttek, lemásolják a Jamie számítógépén lévő winchester tartalmát, ezután

Gillette kitörli a Pasziánszot, és egyszerűen megvárják, mi történik.

Sanchez befejezte a másolást, Gillette pedig kitörölte a játékprogramot. A törlési

művelet alatt azonban halvány késlekedésre figyelt fel. Újra letesztelt néhány

programot, és keserűen felnevetett.

– Még mindig itt van! Átugrott egy másik programra, és most él és virul! Hogy a

pokolba csinálja ezt?

A Csapóajtó-program megérezte, hogy éppen a telephelyét készülnek elpusztítani,

és csak éppen annyi ideig késleltette a törlés parancsot, amíg a Pasziánsz szoftverről

egy másik programra ugrott át.

Gillette felállt és megrázta a fejét.

– Itt már nem tudok mit tenni. Vigyük vissza a gépet az SZBE-be, és...

Homályos folt mozdult, a számítógépterem ajtaja üvegremegtető robajjal, szélesen

kivágódott. Vad kiáltás hasított a levegőbe és egy alak csörtetett a számítógép felé.

Nolan térdre esett, és meglepetésében halkan felsikkantott.

Bishop félrerepült. Linda Sanchez a pisztolya után tapogatózott.

Gillette fedezékbe vetette magát, a fejét éppen csak elkerülte a mellette elsüvítő

szék; ami jobb híján bezúzta a monitort, ami előtt az imént ült.

– Jamie! – harsant az igazgatóhelyettes hangja! – Ne!

A fiú azonban már visszahúzta a nehéz széket, és teljés erőből újból a képernyőbe

vágta, az pedig hangos pukkanással felrobbant és üvegszilánkokat hányt szerteszét

maga körül. Füst szállingózott a gép szétroncsolt vázából.

Az ügyvezető igazgató megragadta a széket és kicsavarta Jamie kezéből,

félrerántotta és a padlóra nyomta a fiút.

– Mi az ördögöt csinál, fiatalember?

A fiú reszketve a térdére emelkedett, hüppögött és megint megpróbált a

számítógéphez férkőzni. Bishopnak és a hirtelen ügyvezetővé avanzsált

igazgatóhelyettesnek kellett visszatartaniuk.

– Darabokra zúzom! Megölte! Megölte Mr. Boethe-t!

– Ebben a másodpercben hagyja abba, fiatalember! Nem vagyok hajlandó ezt a

fajta magatartást eltűrni a diákjaimtól!

– Vegye le rólam azt a kibaszott kezét! – tombolt a fiú. – Megölte, és én is ugyanezt

teszem vele!

– Turner úr, ebben a pillanatban lehiggad! Nem mondom el többször önnek!

Mark, Jamie testvére rohant be a számítógépterembe. Átölelte az öccsét, aki szinte

összeesett a karjaiban, és csak zokogott.

– A diákoknak viselkedniük kell! – jelentette ki a megrázkódtatott

igazgatóhelyettes, és az egyöntetűen jeges arckifejezést magára öltött SZBE-s

csapatra nézett. – Mi így végezzük a dolgunkat errefelé.

Bishop Sanchezre nézett, aki a keletkezett kár felmérésével kísérletezett.

–A központi processzor rendben – jelentette ki. – Csak a monitort ütötte ki.

Wyatt Gillette összehúzott néhány széket a sarokban, és odaintette magához

Jamie-t. A fiú a testvérére nézett, az pedig beleegyezően bólintott.

– Azt hiszem, ez jól betesz a garanciának! – mondta Gillette nevetve, és a monitor

felé intett a fejével.

Jamie arcán halvány mosoly villant fel, de szinte ugyanabban a pillanatban el is

tűnt. Egy pillanat múlva megszólalt:

– Booty miattam halt meg – felnézett a hackerre. – Én hackeltem, hogy

feltörhessem a kapu jelszavát, én töltöttem le a riasztó működési vázlatát... Bárcsak

én lennék az a nyavalyás halott – a ruhaujjába törölte az arcát.

Gillette megint úgy érezte, a kamasz ennél többet akar neki mondani.

– Rajta, mondd el! – bátorította halkan.

A fiú sokáig a földet bámulta, aztán végre megszólalt:

– Az az ember? Azt mondta, ha nem hackeltem volna, Mr. Boethe még mindig

élne. Hogy én voltam az, aki megölte. És hogy ezentúl soha nem lenne szabad a

számítógépeknek még csak a közelébe sem mennem, mert még másokat is

megölhetek.

Gillette döbbenten rázta a fejét.

– Nem, nem, nem Jamie! Az az ember, aki ezt mondta neked, egy beteg faszkalap.

A fejébe vette, hogy megöli az igazgatódat, és semmi sem állhatott az útjába. Ha nem

téged használ fel, akkor valaki mást. Azért mondta azokat a dolgokat, mert fél tőled.

– Fél tőlem?

– Figyelt téged, nézte, ahogy forgatókönyveket írsz és hackelsz. Attól fél, amit

esetleg egy nap majd te tehetsz ellene.

Jamie semmit sem szólt. Gillette a füstölgő képernyő felé biccentett.

– Nem törheted össze a világ összes gépét!

– De tönkretehetem ezt az egyet! – éledt fel Jamie-ben megint a vak düh.

– Ez csak egy eszköz – mondta Gillette lágyan. – Van, aki csavarhúzót használ,

amikor a házakba betör. Nem szabadulhatsz meg az összes csavarhúzótól!

Jamie nekidőlt egy könyvrakásnak, még mindig sírt. Gillette átölelte a fiú vállát.

– Soha nem ülök le egyetlen rohadt számítógép elé sem! Gyűlölöm őket!

– Nos, ez valószínűleg problémát fog jelenteni.

– Problémát? – törölte, meg Q fiú újra az orcát.

– Nézd, szükségünk lenne a segítségedre. – kezdte Gillette.

– A segítségemre?

– Te írtad azt a programot, ugye? – intett a hacker a gép felé. – A crackert?

Jamie bólintott.

– Jó vagy, Jamie! Igazán jól Vannak olyan rendszergazdák, akik még futtatni sem

tudnák ezt a szoftvert. Magunkkal visszük most a számítógépet, mert a

főparancsnokságon meg tudjuk vizsgálni. A többit azonban itt hagyom, és azt

reméltem, te majd átnézed és megvizsgálod őket, nem találsz-e valamit, ami segít

nekünk elkapni ezt a seggfejet.

– Azt akarja, hogy én nézzem át őket?

– Tudod, ki a fehér kalapos hacker, nem igaz?

– Hogyne. Jó hacker, aki segít megtalálni a rossz hackereket.

– Leszel a fehér kalaposunk? Nincs elég emberünk az állami rendőrségnél. Talán

te ráakadsz valamire, amire nekünk nem sikerült.

Úgy tűnt, a fiú hirtelen elszégyellte magát, amiért az előbb sírva fakadt. Dühösen

megint letörölte az arcát.

– Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg akarom!

– Nekünk tutira biztosan jól jönne a segítséged!

– Rendben, Jamie! – szakította meg a beszélgetést az igazgatóhelyettes. – Itt az

ideje, hogy visszamenj a szobádba!

– Semmi esetre sem! – vágott közbe Mark. – Jamie nem marad itt ma éjjel!

Elmegyünk arra a koncertre, és utána nálam töltjük az éjszakát!

– Nem – jelentette ki az igazgatóhelyettes határozottan. – Írásbeli engedély kell a

szüleitől, mi pedig nem tudunk kapcsolatba lépni velük. Szabályaink vannak itt, és

mindazok után, ami ma történt – bizonytalanul a gyilkosság színhelye felé intett-,

nem is fogunk eltérni tőlük.

Mark Turner előrehajolt, és nyersen odasziszegte:

– Jézus Krisztus, lazítson már egy kicsit, jó? Ez volt a kölyök egész életének

legrosszabb éjszakája, és maga...

– Magának nincs beleszólása abba, hogy hogyan bánok a diákjaimmal! – szakította

félbe kimérten az igazgató.

– De nekem van! – Frank Bishop hangja szakította félbe a vitát. – És Jamie egyiket

sem fogja tenni. Nem marad itt, de koncertre sem megy! Velünk jön a

főparancsnokságra és vallomást tesz. Aztán majd mi elvisszük a szüleihez!

– Nem akarok odamenni! – jelentette ki nyomorúságosan a fiú. – A szüleimhez

nem!

– Attól tartok, nincs más választásom – mondta a nyomozó.

A fiú nagyot sóhajtott, és úgy tűnt, mindjárt újra elsírja magát.

Bishop az igazgatóhelyetteshez fordult.

– Mostantól a kezembe veszem ezt a dolgot! Magának úgyis éppen elég gondja

lesz ma éjjel a többi fiúval.

A férfi undorral teli pillantást lövellt a detektív – és a törött ajtó – felé, majd

peckesen kilépkedett a számítógépteremből. Miután elment, Frank Bishop szélesen

Jamie-re mosolygott.

– Rendben, fiatalember! Te és a testvéred most szépen eltűntök innen. Lehet, hogy

lemaradtok a buli megnyitójáról, de ha mozogtok, valószínűleg eléritek a főműsort.

– És a szüleim? Azt mondta...

– Felejtsd el, amit mondtam! Felhívom édesanyádat és édesapádat, majd

megmondom nekik, hogy a bátyádnál töltöd az éjszakát. – Markra nézett. – Csak

gondoskodjon róla, hogy holnap időben visszaérjen az órákra!

Jamie nem tudott mosolyogni – mindaz után, ami nem olyan sokkal korábban

végbement –, azonban halvány köszönömmel jutalmazta meg Bishopot, aztán kiment

az ajtón.

Mark Turner kezet rázott a nyomozóval.

– Jamie! – szólt a fiú után Gillette.

A kamasz megfordult.

– Gondolkozz el azon, amit mondtam... A segítségről!

Jamie egy másodpercig a füstölgő monitorra meredt. Aztán megfordult. Válasz

nélkül ment el.

– Maga szerint fog találni valamit? – kérdezte Bishop Gillette-től.

– A leghalványabb fogalmam sincs. Nem ezért kértem, hogy segítsen. Arra

gondoltam, egy ilyen dolog után kell valami, ami megint nyeregbe segíti. – A hacker

Jamie jegyzetei felé biccentett. – A fiú ragyogó. Igazi bűn lenne, ha amolyan a saját

árnyékától is remegő alakká válna, és emiatt feladná a gépeket.

A nyomozó erőtlenül felnevetett.

– Minél jobban megismerem magát, annál kevésbé tűnik tipikus hackernek.

– Ki tudja? Talán nem is vagyok az.

Gillette segített Linda Sancheznek végigjárni a szegény Willem Boethe halálában a

titkos összeesküvő szerepét betöltő számítógép szétszerelésének rituáléját. A nő

betekerte a darabokat egy takaróba, aztán egyenként rászíjazta őket vákuum

talicskaszerű szerkezetre, mintha attól tartana, a taszigálás vagy bármilyen durva

bánásmód elűzheti a helyéről valamelyik törékeny, esetlegesen az ellenfelük

hollétéről árulkodó nyomot.

-

A Számítógépes Bűnelkövetési Egységnél a nyomozás egy helyben rostokolt.

A bot riasztója, mely minden esetben jelezné, ha Phate vagy Shawn a hálózaton

van, néma maradt, és Triple-X sem csatlakozott fel a világhálóra.

Tony Mott – még mindig boldogtalan volt, amiért elszalasztotta a lehetőséget,

hogy „igazi zsarut” játsszon morogva hajolt a bírósági papírok fölé, amiket Millerrel

együtt telejegyzeteltek, miközben a csapat többi tagja a St. Francis Kollégiumba ment.

– Semmi használható nincs Holloway neve alatt a VICAP-nál vagy az állami

adatbázisokban – jelentette ki. – Rengeteg fájl hiányzik, és ami megmaradt, szart sem

ér.

– Beszéltünk néhány céggel Holloway korábbi munkahelyei közül – folytatta

Mott. – A Western Electric-kel, Apple-lel, és a Nippon Electronics-szal, vagyis a

NEC-kel. Az a kevés ember, aki emlékszik rá, azt mondja, ragyogó kódbűvész volt...

és ragyogó letapogató.

– MVOI – recitálta Linda Sanchez – ANT.

Gillette és Nolan felnevetett. Mott tolmácsolta a Kék Halál újabb mozaikszavát

Bishopnak és Sheltonnak:

– Mondj valami olyat is, amit nem tudok! – aztán folytatta. – De minő meglepetés,

az állományi anyagból és az ellenőrző részlegből minden aktájuk eltűnt.

– Már tudom, hogyan töri fel és törli ki a számítógépen tárolt fájlokat! – szakította

félbe Linda Sanchez. – De hogy szabadul meg a halott anyagtól?

– Az meg mi? – kérdezte Shelton.

– Papírkartotékok – magyarázta Gillette. – De ez egyszerű: feltöri az

állományterem számítógépét, és a személyzet számára kibocsát egy emlékeztetőt,

nehogy elfelejtsék felaprítani őket.

Mott hozzátette, néhány Phate korábbi alkalmazóinál továbbra is szolgálatban

lévő biztonsági szakember úgy vélte, Phate lopott szupercomputer-alkatrészek

kereskedésével kereste kenyerének javát – és feltehetőleg ugyanezt teszi még ma is –,

mivel ezekre hatalmas a kereslet, különösen Európában és a harmadik világ nemzetei

körében.

A csapat reményei másodpercekre újraéledni látszottak, amikor Ramirez megint

visszaérkezett és elmondta: végre sikerült megtudnia valamit az Ollie színházi

kelléktárszaküzletének tulajdonosától. A férfi megnézte a fiatal Jon Holloway

igazolványképét, és megerősítette, hogy a férfi az elmúlt hónap során tényleg járt

néhányszor az üzletben. A tulaj nem tudta pontosan felidézni, mit is vett, arra

azonban határozottan emlékezett, hogy nagy tételben vásárolt és mindig készpénzzel

fizetett. El sem tudja képzelni, merrefelé lakik Holloway, de eszébe jutott egy rövid

beszélgetés. Megkérdezte Hollowayt, hogy színész-e, és ha igen, nem nehéz-e

szerephez jutni?

A tulaj hozzátette: „Megjegyeztem, azt mondta, hogy „Nem, egyáltalán nem

nehéz. Mindennap szerepet játszom.”

Fél órával később Frank Bishop nagyot nyújtózott és körülnézett a

dinoszauruszketrecben.

Alacsony energiaszint uralkodott a teremben. Linda Sanchez a telefonon lógott – a

lányával beszélt, aki még mindig nem vajúdott. Stephen Miller komoran ücsörgött

magában, jegyzetek fölé görnyedt, talán még mindig az anonimizálóval ejtett hibán

rágódott, ami végül elriasztotta Triple-X-et. Gillette az elemző laborban volt és Jamie

Turner számítógépének tartalmát bogarászta. Patricia Nolan a szomszédos fülkében

telefonhívásokat bonyolított le. Bishop nem tudta biztosan, hol van Bob Shelton.

Megcsörrent Bishop telefonja. Fogadta a hívást, ami a főúton szolgálatot teljesítő

járőrtől jött.

A motoros kolléga megtalálta Phate jaguárját Oaklandben.

Nem volt egyértelmű bizonyítékuk arra vonatkozóan, hogy az autó a hackeré, de

az övé kellett, hogy legyen; az egyetlen lehetséges magyarázata annak, ha egy 60 000

dolláros járművet terjedelmes mennyiségű gázolajjal leöntenek, majd lángba borítják,

az, hogy bizonyítékot akar valaki megsemmisíteni. Amit pedig a helyszínelőegység

véleménye szerint a tűz igen nagy hatékonysággal el is végzett; nem találtak olyan

nyomot, amely előbbre vitte volna a csapat munkáját.

Bishop visszatemetkezett a St. Francis Kollégium előzetes helyszíni jelentésébe.

Huerto Ramirez rekordidőn belül összeállította, de itt sem akadtak számottevően új

dologra. A gyilkos fegyver ismét a Ka-bar kés volt. A ragasztószalag, amivel

Holloway Jamie száját tapasztotta be, megint csak lenyomozhatatlan volt, csakúgy,

mint a szemének maratására alkalmazott Tabasco és az ammónia. Rengeteg

Holloway-től származó ujjlenyomatra bukkantak – ezek azonban szintén

hasznavehetetlenek voltak, hiszen tisztában voltak az elkövető kilétével.

Bishop a fehér táblához ment és jelzett Mottnak a filcért, ő pedig odadobta neki. A

nyomozó felírta még ezeket az apró részleteket is, azonban amikor az ujjlenyomatok

feljegyzéséhez ért, megállt.

Phate ujjlenyomatai...

Az égő Jaguár...

Ezek a tények megmagyarázhatatlan módon nem hagyták nyugodni. De miért? –

tűnődött, és ujjperceivel végigsimított barkóján.

Ezzel kezdj valamit...

Összecsattintotta az ujjait.

– Mi az? – kérdezte Linda Sanchez. Mott, Miller és Nolan is ránézett.

– Phate ezúttal nem viselt kesztyűt.

A Vestában, amikor elrabolta Lara Gibsont, Phate gondosan szalvétát tekert a

sörösüvege köré, ezzel fedte el az ujjlenyomatait. A St. Francisben nem foglalkozott

ezzel.

– Ezek szerint tudja, hogy ismerjük a valódi kilétét. És az autóját is. Az egyetlen

racionális magyarázat csak az lehet: tisztában volt azzal, mi tudjuk, milyen autót

használ. Hogy találta ki?

A sajtó nem említette sem a nevét, sem a gyilkos által vezetett autó márkáját.

– Arra gyanakszik, hogy kém van közöttünk? – Linda Sanchez tette fel a kérdést.

Bishop szeme megint a fehér tábla felé kalandozott, és megakadt Shawn – Phate

titokzatos partnerének – nevén. Rákoppintott a hivatkozásra, és megkérdezte:

– Mi lehet ennek a kis játéknak a legmélyebben rejlő értelme? Valami rejtett út

után kutat, amely révén hozzáférkőzhet az áldozat életéhez!

– Azt hiszi, Shawn a Csapóajtó? Egy belső ember?

– Vagy talán valamelyik telefonközpontos a főparancsnokságon? Vagy egy járőr?

– Netalán valaki a Kalifornia Állami Adatvédelmi Igazgatóságtól? – vetette fel

Stephen Miller.

– De az is lehet – dörögte egy hang –, hogy Shawn nem más, mint Gillette.

Bishop megperdült, és a terem egyik hátsó fülkéjének ajtajában álldogáló Bob

Sheltont vette észre.

– Miről beszél? – szegezte a zsarunak Patricia Nolan.

– Jöjjenek csak ide! – intette magához a zsaru a többieket.

A fülkében lévő számítógép képernyőjén valami szöveg izzott. Shelton leült a gép

elé, és végiggördítette az írást a csapat betoluló tagjai előtt.

Linda Sanchez a képernyőre nézett.

– Maga felment az ISLEnet-re! Gillette azt mondta, nekünk nem kellene innen

felcsatlakoznunk!

– Hát persze, hogy azt mondta! – köpött ki Shelton keserűen. – És tudja, miért?

Mert félt, hogy esetleg megtaláljuk ezt itt... – azzal egy kicsit még lejjebb gördítette az

írást, és a képernyő felé intett. – Ez itt egy régi igazságügyi jelentés, a Contra Costa

megyei archívumok között találtam rá. Lehet, hogy Phate kitörölte a washingtoni

példányt, erről azonban megfeledkezett! – bökött Shelton a képernyőre. – Gillette

volt VölgyFia. Ő és Holloway vezették azt a bandát – a Behatolás Lovagjait –, együtt!

Közösen hozták létre!

– A francba! – dünnyögte Miller.

– Nem! – suttogta Bishop. – Nem lehet igaz!

Mott is kitört.

– Ez rajtunk is bevetette azt a kibaszott átváltozást!

Bishop lehunyta a szemét, égette a hacker árulása.

– Gillette és Holloway évek óta ismerik egymást – morogta Shelton. – A „Shawn”

Gillette egyik felhasználói neve lehet. Emlékezz csak, a börtönigazgató elmondta,

hogy rajtakapták, amikor felcsatlakozott a hálózatra! Feltehetőleg Phate-tel lépett

kapcsolatba. Talán ez az egész dolog egy nagyobb terv része, hogy kihozzák Gillette-

et a börtönből. Mekkora egy rohadék ez a kurafi!

– De Gillette a VölgyFia keresésére is beprogramozta a botját! – vette védelmébe a

hackert Nolan.

– Téved! – lökött Shelton egy kinyomtatott papírlapot Bishop felé. – Itt világosan

látszik, hogy módosította a programot.

A nyomtatott anyagon ez állt:

Keresés helye: IRC, Undernet,Dalnet, WAIS, gapher, Usenet, BBSs, WWW, FTP,

ARCHIVES

Keresés tárgya: (Phate VAGY Holloway VAGY Jon Patrick Holloway VAGY Jon

Holloway KIVÉVE VölgyFia VAGY Gillette

– Nem értem! – rázta Bishop egyre csak a fejét.

– Úgy írta be a keresőprogramba a tárgyat – magarázta Nolan hogy a bot kiadjon

minden Phate-re, Hollowayre vagy a Csapóajtóra tett Utalást, feltéve, hogy az anyag

nem tartalmazza a Gillette vagy VölgyFia neveket. Ezeket a fájlokat nem emelte ki.

– Ő volt az, aki figyelmeztette Phate-et! – folytatta Shelton. – Ezért sikerült a

mocsoknak időben kijutnia a St. Francisből. És Gillette mondta el neki azt is, hogy

tudjuk, milyen autóval jár, ezért égette el.

– Olyan kétségbeesetten itt akart maradni és segíteni nekünk, emlékeznek? – tette

hozzá Miller.

– Naná, hogy itt akart maradni! – bólogatott Shelton. – Különben elveszítette volna

az esélyét is annak...

A nyomozók egymásra néztek.

– ...hogy elmeneküljön – suttogta Bishop.

Végigszáguldottak az elemző laborba vezető folyosón. Bishop-nak nem kerülte el

a figyelmét, hogy Shelton elővette a fegyverét.

A laboratórium ajtaja zárva volt. Bishop bedörömbölt, de senki sem válaszolt.

– A kulcsot! – kiáltott oda Millernek.

– Bassza meg a kulcsot! – dörgött Shelton, azzal berúgta az ajtót, és még arra is

maradt ideje, hogy célzásra emelje a pisztolyt.

A teremben egy lélek sem volt.

Bishop végigrohant a folyosón, és berontott az épület végében lévő

raktárhelyiségbe.

Egyből a parkolóra nyíló tűzajtó vonzotta magára a tekintetét. Tárva-nyitva állt.

Az ajtót záró rúdra szerelt tűzriasztót hatástalanították – éppúgy, ahogy Jamie

Turner tette a St. Francis Kollégiumból való szökése közben.

Bishop lehunyta a szemét és a nedves falnak támaszkodott. Mélyen a szívéig

hatolt a hacker árulása, akárha Phate borzalmas kése sebezte volna meg.

„Minél jobban megismerem magát, annál kevésbé tűnik tipikus hackernek,”

„Ki tudja? Talán nem is vagyok az.”

A nyomozó sarkon fordult és visszasietett az SZBE fő helyiségébe. Felkapta a

telefont, és feltárcsázta a Santa Clara-i megyeházán a Büntetőintézet Koordinációs

Hivatalát.

– Van egy szökésben lévő rabunk, bokaperecet visel – tájékoztatta Bishop a vonal

másik végén lévő személyt, miután azonosította magát. – Sürgősségi nyomozást

kérek! Megadom önnek a szökevény egységének a számát. – Belelapozott a

jegyzettömbjébe. – A száma...

– Vissza tudna hívni minket később, hadnagy? – jött az elcsigázott, fásult válasz.

– Visszahívni? Elnézést, uram, ön valamit nem érti Most szökött meg egy rab!

Nincs harminc perce! Fel kell kutatnunk!

– Nos, mi itt most nem kutatunk fel semmit! Az egész rendszer bemondta az

unalmast. Szétesett, mint Hindenberg! A technikusaink el sem tudják képzelni, mi

történhetett.

Bishop érezte, hideg verejték önti el a testét.

– Mondja meg nekik, hogy feltörték a rendszerüket! Az történt!

A vonal másik végén a hang lekezelően felnevetett.

– Túl sokat jár moziba, nyomozó! Senki sem képes a számítógépeinkbe betörni!

Hívjon vissza három-négy óra múlva! Az embereink azt mondják, addigra áthidalják

a problémát.

******

III.

AZ ÁTVÁLTOZÁS

Az anonimitás egyike azon dolgoknak, amiket a számítástechnika következő hulláma az

ismeretlenségbe sodor

Newsweek

******

00010010. FEJEZET / TIZENNYOLC

Apró darabokra bontja a dolgokat.

Santa Clarában, Wyatt Gillette ügetett a járdán a jeges esti esőben. Szúrt a mellkasa

és ki-kihagyott a lélegzete. 21.30-kor már majdnem két mérföldet tudott le maga

mögött azóta, hogy az SZBE központból megszökött.

Jól kiismerte magát ezen a környéken – nem járt messze attól a háztól, amelyikben

kisfiúkorában lakott –, és anyjának az a mondata jutott az eszébe, amit a család egyik

barátjának válaszolt arra a kérdésére, hogy a tízéves Wyatt a baseballt vagy a focit

szereti-e jobban:

– Ó, nem szeret sportolni! Apró darabokra bontja a dolgokat. Úgy tűnik, ez az

egyetlen dolog, amit igazán szeret!

Rendőrautó közeledett, és Gillette gyors sétára fogta vissza magát, a fejébe pedig

szinte belehúzta az SZBE számítógépes elemzőlaboratóriumában talált esernyőt.

Az autó lassítás nélkül továbbhajtott, a hacker pedig újra megszaporázta a lépteit.

A bokaperec nyomkövető rendszertől még néhány óráig biztonságban van, de nem

engedheti meg magának, hogy andalogjon.

Apró darabokra bontja a dolgokat,..

A természet megnyugvást nem ismerő kíváncsisággal verte meg Wyatt Edward

Gillette-et, ami ráadásul minden egyes eltelt évvel mintha exponenciálisan

növekedett volna. Azonban a perverz isteni csapást valamelyest enyhítette a két keze

jelentette áldás és az elegendően éles elme – legalábbis többször volt elegendő, mint

nem –, amelyek többnyire kielégítették megszállottságát.

Azért élt, hogy megértse a dolgok működésének mikéntjét, ennek azonban csak

egy módja volt: szét kellett szedni őket-

A Gillette-rezidencián egyetlen tárgy sem volt biztonságban a fiútól, na meg a

szerszámosládájától. Anyja gyakran tért úgy haza a munkából, hogy a kis Wyattet a

konyhai robotgépe mellett találta, amint boldogan vizsgálgatja annak alkatrészeit.

– Tudod te, mennyibe került ez? – szokta mérgesen kérdezni.

Wyatt nem tudta, de nem is érdekelte. Tíz perccel később a robotgép újra eredeti

formájában állt, és tökéletesen működött, egy hajszálnyival sem jobban vagy

rosszabbul, mint a feldarabolás előtt.

És a konyhaművészet fő eszközének ez az operációja akkor történt, amikor a fiú

még csak ötéves volt.

Nem telt bele sok idő, és a kisfiú a ház valamennyi mechanikus berendezését

darabokra szedte, majd összerakta. Megértette az emelőcsigák, forgó- és

fogaskerekek, szerelvények és motorok működését, ám azok hamarosan untatni

kezdték, tehát a következő állomás az elektronika lett. Egy éven át estek a

sztereoberendezések, lemezjátszók és magnetofonok Wyatt tudásvágyának

áldozatául.

Szedd szét őket, rakd össze őket...

És az sem tartott sokáig, hogy a fiú már nagyon is jól megvolt a vákuumcsövek

meg az áramköri kártyák misztériuma nélkül, és kíváncsisága újra feltámadt

éhséggel, tigris módjára kezdett nagyobb préda után leselkedni.

Akkor fedezte fel a számítógépeket.

Az apja jutott az eszébe, tökéletes kiállású, magas ember, rövidre nyírt hajjal, mely

a légierőnél eltöltött szolgálat emléke volt. Egyszer elvitte a fiát egy műszaki boltba,

amikor az nyolcéves volt, és azt mondta Wyattnek, választhat magának valamit.

– Bármit választhatsz, amit csak akarsz!

– Bármit? – kérdezett vissza, a már a polcokra kipakolt ezernyi árucikket pásztázó

fiú.

Bármit, amit akarsz...

Számítógépet választott.

Tökéletes választás volt egy olyan fiú számára, aki mindent darabokra bontott –

mert a kisméretű Trash-80-as jelentette az átjárót a Kék Halálba, ami végtelenül mély

és végtelenül összetett; a molekulákhoz hasonlóan egymásra halmozott vékony

rétegekből épül fel, és Összességében olyan nagy, mint maga a táguló világegyetem.

Ez az a hely, ahol a kíváncsiság örökké szabadon barangolhat.

Az iskolák azonban rendszerint hajlamosabbak elsősorban a megalkuvó elméket

megbecsülni, és csak másodsorban a kíváncsiakat, már ha ez utóbbit egyáltalán

hajlandóak megbecsülni, és ahogy az ifjú Wyatt Gillette egyre felsőbb tagozatú

osztályba került, az iskolai teljesítménye úgy kezdett egyre jobban megfenekleni.

Mielőtt azonban a hajó süllyedni kezdett volna vele, egy bölcs nevelési tanácsadó

nagyon is éleslátóan kiragadta a fiút a középiskola fojtogatóan poshadt légköréből,

kiértékelte a képességeit, és rövid úton elküldte a Santa Clara-i Hármas Számú

Elektromágneses Technikumba

Az intézményt úgy tartották számon, mint „a Szilíciumvölgy tehetséges, de

problémás diákjainak a menedékét” – a jellemzést természetesen csak egyféle módon

lehetett lefordítani: a hackerek paradicsoma.

A Mágnes Háromban az átlagos diák átlagos napja úgy nézett ki, hogy ellógta a

testnevelés- és az angolórákat, elviselte a történelmet, némán végigülte a matekot és

a fizikát, és közben végig az egyetlen igazán fontos iskolai tevékenységre

koncentrált: nevezetesen a haverokkal való véget nem érő csevegésre a Gépvilágról.

Most, amikor az eső mosta járdán lépdelt – ami azt illeti, nem is messze ettől a

bizonyos iskolától –, visszatértek az emlékei a Kék Halálban eltöltött első napokról.

Gillette világosan emlékezett arra az esetre, amikor a Mágnes Három udvarában

ücsörgött és órákon át gyakorolta a fütyülést. Ha az embernek sikerült pont a

megfelelő hangon belefütyülni egy nyilvános telefonba, akkor be tudta csapni a

kapcsolókat, és az érzékelők az emberi füttyöt is kapcsolójelnek értelmezték, ennek

következtében pedig a behatolás aranyérmével ajándékozták meg a fütyülőt.

(Mindenki hallott már Reccs kapitányról – annak a legendásan fiatal hackernek a

felhasználói neve, aki felfedezte, hogy a hasonló névvel ellátott gabonapehelyfajta

segítségével kiadott fütty 2600 megahertz magasságon bocsátja ki a hangot, pontosan

azon a frekvencián, ami szabad utat biztosít a telefontársaság távolsági vonalaihoz,

ebből következően pedig az ingyenes hívásokhoz.)

Eszébe jutottak a Mágnes Három vizesfánk-szagú kávézójában eltöltött órák is,

meg a tanulószobák és a zöld folyosók is, ahol processzorokról, grafikus kártyákról,

hirdetőtábla-szolgáltatási rendszerekről, vírusokról, virtuális lemezekről,

jelszavakról, bővíthető memóriáról beszélgettek, no meg természetesen a Bibliáról –

vagyis William Gibson Neurománcáról, ami közismertté tette a „cyberpunk” fogalmát.

Felvillant benne az első kormányzati számítógép feltörésének az esete, meg

amikor először tartóztatták le, és ítélték elzárásra hackelés miatt – tizenhét éves volt,

még fiatalkorú. (Ettől függetlenül le kellett ülnie a büntetését; a bíró igen zord és

hajlíthatatlan volt azokkal a fiúkkal szemben, akik megszerezték a Ford Motor

Társaság nagyszámítógépének a gyökerét, ahelyett, hogy kint a szabadban

baseballoztak volna. A vén igazságosztó még könyörtelenebb volt azokkal az

ifjoncokkal, akik vették maguknak a bátorságot és kioktatták, rámutatva arra a

tényre, hogy a világ elég nagy szarban csücsülne, ha Thomas Alva Edisont jobban

érdekelte volna a sport, mint a találmányok.)

A lóhosszal a többi előtt vezető emlék azonban a Berkeley diplomaosztója után

néhány évvel megtörtént esemény lett: ekkor találkozott először a hálózaton, a #hack

csevegőben a magát BiztosHalálnak nevező fiatal hackerrel, vagyis Jon Patrick

Holloway-jel.

Gillette akkoriban programozóként dolgozott. Nagyon sok más kódrecsegtetőhöz

hasonlóan őt is untatta ez a fajta élet, és számolta vissza az órákat, amikor végre

elszabadulhat és hazaszáguldhat a gépéhez, és belevethette magát a Kék Halálba,

ahol olyan rokonlelkekkel találkozhatott, amilyen Jon Holloway is kétséget kizáróan

volt; az első hálózaton keresztül lezajlott beszélgetésük négy és fél órásra sikeredett.

Kezdetben telefonfeltöréssel kapcsolatos információkat cseréltek. Az elméletet

aztán átültették gyakorlatba is, és sikerre vitték azt, amit maguk között csak „tuti”

hackeknek neveztek, vagyis betörtek a Pac Bell, az AT&T meg a British Telecom

kapcsolórendszerébe. Amennyire tudták, ők voltak az egyedüli hackerek

Amerikában, akik valaha is ingyenes telefonhívást bonyolítottak le a Golden Gate

Park egyik nyilvános fülkéje és a moszkvai Vörös tér egy másik készüléke között.

Ezekről a mértékletes és szerény kezdetekről aztán átálltak a vállalati, majd a

kormányzati gépeken váló portyázásra. Szélsebesen terjedt a hírük, és hamarosan

más hackerek is elkezdték keresni a társaságukat – Unix „egyujjas”

keresőprogramokat futtattak a hálón, hogy a nevük alapján megtalálják őket –, és a

fiatalemberek virtuális lábai elé borulva itták a guruk tanító szavait. Körülbelül egy

évvel ezután már rendszeres törzstagokkal lógtak a hálózaton, és Holloway meg ő

rádöbbentek, hogy cyberbandává nőtték ki magukat – ami azt illeti, legendásan

híressé. BiztosHalál, vezér és komoly varázsló. VölgyFia, a második a rangsorban, a

csapat meggondolt és éles elméjű filozófusa, aki majdnem ugyanolyan kiváló

kódbűvész, mint BiztosHalál. Sauron és Klepto; ők nem olyan okosak, de félőrültek,

és bármire kaphatóak a hálózaton. És a többiek: Mosk, Replicant, Grok, NeuRO,

BYTEr...

Névre volt szükségük, és Gillette állt elő az ötlettel: A „Behatolás Lovagjai” jutott

az eszébe, miután egy középkori MUD-ot játszottak tizenhat órán át, megszakítás

nélkül.

Hírük végigsöpört a világon – leginkább azért, mert olyan programokat írtak,

amikkel a számítógépek bámulatos dolgokra voltak képesek. Túlságosan is sok olyan

hacker és cyberpunk létezik, aki egyáltalán nem ért a programozáshoz – őket

lenézően csak „klikkelőknek” csúfolják. A Lovagok vezetői azonban képzett

szoftverírók voltak, annyira jók, hogy a programjaik nagy részének még csak az

összeszerkesztésére – a nyersanyagot képező kódok működő szoftverré történő

átírására – sem vették a fáradságot, mert e nélkül is tisztán átlátták a program

működését. (Elena – Gillette nagyjából ekkortájt találkozott ex-feleségével –

zongoratanárnő volt, és azt mondta, Gillette és Holloway Beethovenre emlékeztetik,

mert a zeneszerző olyan tökéletesen el tudta a fejében képzelni a zenéjét, hogy

amikor megírta, ahhoz képest az előadás szinte közönségesnek hatott.)

Erről Gillette-nek a volt felesége jutott az eszébe. Nem járt messze a bézsszínű

háztól, ahol ő és Elena néhány évig élt. Annyira tisztán látta maga előtt az együtt

töltött időt; képek ezrei szökkentek fel agyának legmélyéről. Azonban a Unix

operációs rendszerrel és a matematikai segédprocesszor chipekkel ellentétben, az

Elena és a közte lévő kapcsolat megérthetetlen valami volt számára. Nem tudta,

hogyan szedhetné darabokra, és nézhetne bele az alkotóelemeibe.

Ezért egyúttal olyan dolog is volt, amit nem tudott megjavítani.

A nő még mindig felemésztette, vágyott rá, gyereket akart tőle... de Wyatt Gillette

tisztában volt vele, hogy szerelmi ügyekben egyáltalán nem varázsló.

Száműzte agyából az emlékeket, és a Sunnyvale városába vezető úttól nem messze

belépett az elnyűtt Goodwill kereskedés kifeszített kirakaternyőjének takarásába.

Most, hogy végre száraz helyre talált, körülnézett, aztán amikor megbizonyosodott

afelől, hogy egyedül van, a zsebébe nyúlt és elővette a miniatűr áramkört, amelyet

egész nap magánál tartott. Azon a reggelen, amikor San Hóban visszament a

cellájába a magazinokért és az SZBE hivatalába teendő látogatásához szükséges

felszerelésért, a jobb combjára ragasztotta azt.

Ezen az áramkörön dolgozott az elmúlt hat hónapban, és a kezdetektől fogva ezt

akarta kicsempészni a börtönből – nem a telefonfeltörő vörös dobozt, amit csak az

őrök figyelmének elterelése végett csúsztatott a zsebébe, közben pedig vadul remélte,

elengedik az épületből, anélkül, hogy újra át kellene mennie a fémdetektor előtt.

Negyven perccel ezelőtt, a számítógépes elemző laboratóriumban, levette magáról

a lapot, és sikeresen letesztelte. Most a Goodwill bolt sápadt, fluoreszkáló fényében

megint megvizsgálta az áramkört. Gond nélkül túlélte az SZBE épületétől való

távkocogást.

Visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe, és belépett a boltba, üdvözlőén az esti

műszakos eladó felé bólintott, aki keresetlen szavakkal viszonozna a köszönést:

– Tízkor bezárunk.

Gillette tisztában volt vele – korábban ellenőrizte a nyitvatartási időt.

– Nem maradok sokáig – nyugtatta meg a férfit, aztán már indult is befelé,

váltóruhát akart keresni magának, amely az átváltozás legjobb hagyományainak

megfelelően olyan ruhadarabokból fog állni, amilyeneket normális körülmények

között esze ágában sem lett volna hordani.

Készpénzzel fizetett, amit még az SZBE-ben egy dzsekiből emelt el, és elindult az

ajtó felé. Aztán mégis megállt és visszafordult az eladóhoz.

– Elnézést! Ugye van itt a közelben egy buszmegálló?

Az öregember az üzlet nyugati oldala felé mutatott.

– Ötvenlábnyira, felfelé az utcán. Ott fel tud szállni egy buszra, az bárhová elviszi,

ahova csak akarja.

– Bárhová? – kérdezett vissza Gillette vidáman. – Ki kívánhatna ennél többet?–

Azzal kilépett az esős éjszakába és kinyitotta kölcsönvett esernyőjét.

-

A Számítógépes Bűnelkövetési Egység tagjait elnémította az árulás. Frank Bishop

túlságosan jól érzékelte maga körül a csend robbanni készülő nyomását. Bob Shelton

a helyi rendőrséggel egyeztetett; Tony Mott és Linda Sanchez is a telefonon lógott,

nyomokat kerestek. Mindannyian halkan beszéltek, szinte tiszteletteljesen,

kézzelfogható volt az egyre égetőbb vágy, hogy mielőbb elfogják az árulót.

Minél jobban megismerem magát, annál kevésbé tűnik tipikus hackernek...

Bishop után Patricia Nolan tűnt a legcsalódottabbnak, személyes sértésnek vette a

fiatalember szökését. Bishop megérezte a kettejük között kialakuló kapcsot – nos,

legalábbis Nolan vonzódott a hackerhez. A nyomozó eltűnődött, vajon ez a kapocs

igazodni fog-e valamelyik mintához: a ragyogóan eszes, de esetlen és ormótlan nő

rekordsebességgel és intenzitással beleesik a briliáns renegátba, aki egy darabig

elbűvöli a másikat, végül azonban tovatűnik az életéből. Aznap már vagy

tizenötödször jutott Bishop eszébe a felesége, Jennie, és mindannyiszor azt gondolta,

mennyire boldog, amiért elégedett, kiegyensúlyozott házasságban él.

A jelentések lassan elkezdtek szállingózni, de egyetlen árva nyomocskát sem

találtak. Az SZBE környékén egyetlen épületből sem látták a menekülő Gillette-et.

Egyetlen autó sem hiányzott a parkolóból, viszont a hivatal közvetlenül az egyik fő

megyei buszvonal mellett épült, úgyhogy könnyen elillanhatott tömegközlekedési

eszközzel is. Egyetlen megyei vagy városi rendőrjárőr sem jelentette, hogy bárkit is

látott volna gyalogosan, aki megfelelt volna a személyleírásnak.

A közvetlen bizonyíték hiányában – ami segíthetett volna nekik Gillette szökési

útvonalát kitalálni – Bishop úgy döntött, áttanulmányozza a hacker múltját;

megpróbál eljutni az apjához vagy a bátyjához. Meg a barátokhoz és a korábbi

munkatársakhoz. Bishop végignézte Andy Anderson íróasztalát, feltételezte, ott

lesznek Gillette bírósági és börtönaktái, azonban nem találta meg őket. Sürgősségi

kérést továbbított a fájlok másolatáért, kénytelen volt azonban tudomásul venni,

hogy azok is eltűntek.

– Valaki kibocsátott egy emlékeztetőt a személyzetnek, nehogy elfelejtsék

felaprítani őket, igaz? – kérdezte Bishop az éjszakás ügyeletest.

– Ami azt illeti uram, tényleg ez történt. Honnan tudta?

– Ráhibáztam! – és a nyomozó letette a telefont.

Aztán eszébe jutott valami. Valahol azt olvasta, hogy a hacker fiatalkorúak

börtönében is ült.

Így tehát Bishop felcsörögte az egyik barátját az igazságügyi hivatal éjszakai

ügyeletén. A férfi végzett némi papírmunkát, és meg is találta a tizenhét éves Wyatt

Gillette letartóztatásának és bírósági eljárásának az aktáit. Megígérte, a lehető

leghamarabb átküldik a másolatokat.

– Elfelejtette kitöröltetni őket – közölte Bishop Nolannel. – Legalább most már van

egy kiindulópontunk.

Ebben a pillanatban Tony Mott a számítógép termináljára nézett, aztán felugrott és

elkezdett kiabálni:

– Ezt nézzék!

Odarohant a terminálhoz és elkezdte verni a billentyűket.

– Mi történt? – kérdezte Bishop.

– Az önkarbantartó program épp most kezdte letörölni az üres területeket a

merevlemez-meghajtón. – Mottnak még a lélegzete is elakadt, úgy gépelt. – Így ni,

most abbahagyta!

Bishop észrevette a férfi arcára kiülő riadalmat, de el sem tudta képzelni, mi

történik pontosan körülötte.

Linda Sanchez magyarázta el.

– A computeren majdnem minden adat, még azok is, amiket kitörölt vagy eltűntek

a nem megfelelő leállítás következtében, elraktározódik a winchester szabad

területein. Fájlként nem láthatóak, azonban könnyű őket rekonstruálni. Így kapunk el

egy rakás rossz fiút; mert azt hiszik, minden terhelő bizonyítékot eltüntettek.

Egyetlen módja van az információ tökéletes megsemmisítésének, mégpedig ha egy

olyan programot Juttatunk végig a gépen, ami „letörli” a szabad területet. Olyan,

mint egy digitális aprítógép. Minden bizonnyal Gillette indította el a programot,

mielőtt elmenekült.

– Ami egyúttal azt is jelenti – vette át a szót Tony Mott –, hogy nem szeretné, ha

megtudnánk, mit is csinált valójában a hálózaton.

– Van egy programom, ami kimutat bármit, amit eddig megnézett – jelentette ki

Linda Sanchez.

Azzal nekiállt végigböngészni floppylemezekkel teli dobozát, kiválasztott egyet és

beletette a gépbe. Tömpe ujjai virtuóz táncot jártak a klaviatúra felett, és egy

másodperc múlva titokzatos szimbólumok töltötték be a képernyőt. Frank Bishop

számára tökéletesen értelmetlenek voltak. Azt mindenesetre észrevette, hogy

valószínűleg az ő oldaluk nyerte meg a csatát, mert Sanchez halványan

elmosolyodott és a terminálhoz intette a kollégáit.

– Érdekes! – jegyezte meg Mott.

Stephen Miller csak bólintott és nekiállt jegyzetelni.

– Micsoda? – kérdezte Bishop.

Miller azonban túlságosan buzgón firkált, nem ért rá válaszolni.

******

00010011. FEJEZET / TIZENKILENC

Phate Los Altos-i házának az ebédlőjében ült, és a CD-lejátszón Az Ügynök halálát

hallgatta.

A laptopja fölött görnyedt, mindamellett máshol jártak a gondolatai. Rendkívül

megrázta, hogy a St. Francis Kollégiumban annyira hajszálon múlt a zsarukkal a

találkozás. Visszaemlékezett arra, ahogy ott állt, karjával átölelte a reszkető Jamie

Turnert – mindketten szegény „Bootyt” figyelték, amint haláltusájában ide-oda

dobálja magát –, és a fülébe duruzsolta, hogy tartsa magát örökre távol a

számítógépektől. Impozáns monológját azonban félbeszakította Shawn vészjelzése;

figyelmeztette, hogy a rendőrség már elindult az iskola felé.

Phate kiszáguldott az épületből, és éppen csak sikerült elillannia, hiszen a cirkáló

rendőrautók akkor már egyidejűleg három irányból közelítettek.

Hogy a csodába találták ki?

Nos, való igaz, az események megrázták, de – a MUD-játékok szakértője révén;

ahol ő a legnagyobb stratéga – Phate tudta, csak egyetlen dolgot lehet tenni, amikor

az ellenség majdnem győzedelmeskedik.

Újra támadni.

Új áldozatot kell találnia. Végiggörgette a kurzort a számítógép címjegyzékén, és

kinyitott egy Univac Hétnek elnevezett mappát, amely Lara Gibsonról, a St. Francis

Kollégiumról és a Szilícium-völgyben más potenciális áldozatokról tartalmazott

információt. Elkezdte átolvasni a helyi honlapokról letöltött cikkeket; volt ott

mindenféle történet; paranoiás rapsztárokról, akik állig felfegyverzett kísérettel

hajlandóak csak utcára lépni, népszerűtlen eszméket támogató politikusokról; meg

virtuális erődökbe bezárkózó abortuszra specializálódott nőgyógyászokról.

De kit válasszon? Tűnődött. Ki jelenthet nagyobb kihívást, mint Boethe és Lara

Gibson?

A szeme megakadt egy újságcikken, amit Shawn küldött el neki, talán egy

hónapja. Egy Palo Alto egyik gazdag negyedében élő családról szólt.

Nagyfokú biztonság a magas technológia világában

Donald W. olyan ember, aki táncolt már a szakadék szélén, és ezt legközelebb szeretné

elkerülni.

Donald 47 éves, csak azzal a feltétellel egyezett bele az interjúba, hogy nem tesszük közzé a

családnevét. Az üzletember a Szilícium-völgy egyik legsikeresebb, a tőzsdén is bejegyzett

részvénytársaságának a vezérigazgatója. Míg azonban egy másik ember esetleg hetvenkedne

ezzel a teljesítménnyel, addig Donald kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja sikerét és életének

más aspektusait a legnagyobb titokban tartani.

Erre minden oka meg is van: hat évvel ezelőtt, amíg üzleti úton Argentínában tartózkodott

– a befektetőkkel kötött szerződés utolsó simításait végezte –, fegyveres rablás áldozatául esett,

és két hétig fogva tartották. A társaság fizette ki a szabadulásáért a nyilvánosságra soha nem

hozott nagyságú váltságdíj összegét.

Donaldra ezt követően Buenos Aires rendőrsége talált rá, sértetlen állapotban, de saját

bevallása szerint már soha nem lesz az az ember, aki korábban volt.

– Az ember farkasszemet néz a halállal, és az eszébe villan, hogy olyan sok mindent vett

eddig készpénznek. Azt hisszük, civilizált világban élünk, de egyáltalán nem erről szól a fáma.

Donald a Szilícium-völgy azon, egyre gyarapodó létszámú vagyonos tisztségviselői közé

tartozik, akik elkezdték komolyán venni a biztonság fogalmát.

Ő és a felesége még egyetlen gyermeküket, a nyolcéves Samanthát is rendkívüli biztonsági

rendszerrel ellátott magániskolába íratták be.

Tökéletes, gondolta Phate és a hálózatra csatlakozott.

Ezen karakterek névtelensége természetesen nem jelentett apró kellemetlenségnél

többet. A kracker tíz perc leforgása alatt betört a cikket lehozó újság szerkesztőségi

számítógépébe, ahol virtuálisan átlapozta az üzletemberrel riportot készítő újságíró

jegyzeteit. Hamarosan minden adat a rendelkezésére állt, amire szüksége volt

Donald Wingate-ről, címe: 32983 Hesperia Way, Palo Alto, felesége Joyce,

negyvenkét éves, lánykori neve Shearer; egy Junipero Serra-i iskola – 1246 Rio Del

Vista, szintén Palo Alto – harmadik osztályosának a szülei. Megtudta még azt is,

hogy Wingate-nek van egy bátyja is, Irving, Irvnek pedig egy felesége Kathy, és az

üzletember két testőrt is alkalmaz.

Vannak olyan MUD-játékosok, akik szerint nem jó stratégia kétszer egymás után

ugyanazt a típusú célpontot kiválasztani – ebben az esetben a magániskolát. Ezzel

szemben Phate tökéletes taktikának tartotta, és biztos volt benne, a zsarukat teljesen

felkészületlenül éri majd az eset.

Újból végigböngészte a fájlokat, lassan, figyelmesen.

Ki akarsz lenni?

-

– Nem bántják, ugye? – kérdezte Patricia Nolan. – Nem közveszélyes. Ezt maguk

is tudják!

Frank Bishop odahorkantotta neki, hogy nem, nem fogják Gillette-et hátba lőni, de

ezenkívül semmit sem garantálhat. A válasz nem volt túl civilizált, de pillanatnyilag

a nyomozó egyetlen célja a szökevény elfogása volt, nem pedig a hackerbe fülig

belehabarodott tanácsadók lelkivilágának megnyugtatása.

Az SZBE fő telefonvonala megcsörrent.

Tony Mott vette fel a telefont, hallgatott, vadul bólogatott, szeme a normálisnál

mintha árnyalatnyival tágabbra nyílt volna. Bishop elfintorodott, azt találgatta, vajon

ki lehet a vonal másik égén.

– Kérem, várjon egy pillanatig! – mondta Mott tisztelettudó hangon a kagylónak,

aztán úgy nyújtotta a detektív felé, mintha eddig bombát tartott volna a kezében.

– Magát keresik! – suttogta a hekus bizonytalanul. – Sajnálom.

– Sajnálja? – Bishopnak magasba szökött az egyik szemöldöke.

– Washington az, Frank. A Pentagon.

A Pentagon. A keleti parti idő szerint hajnali 1.00 óra volt.

Ez nem jó hír.

Bishop átvette a kagylót,

– Halló?

– Bishop nyomozó?

– Igen, uram!

– David Chambers vagyok. Én vezetem a Nemzetvédelmi Minisztérium

Titkosrendőrségének Bűnügyi Nyomozó Osztályát.

Bishop eltartotta a fülétől a kagylót, mintha ily módon a most következő

mondatok kevésbé sértenék majd az érzékeny szervet.

– Több forrásból hallottam, hogy a John Doe szabadlábra helyezési parancsot

Kalifornia állam északi körzetében bocsátották ki. És azt is, hogy az utasítás esetleg

egy olyan személyre vonatkozhat, aki iránt mi is mutatunk némi érdeklődést. –

Chambers gyorsan hozzátette. – Ne említse ennek a személynek a nevét a beszélgetés

alatt!

– Rendben – felelte Bishop.

– Hol van most?

Brazíliában, Clevelandben, Párizsban, éppen most töri fel a New York-i

értéktőzsde rendszerét, és merevíti teljes mozdulatlanságba a világgazdaságot.

– Az én felügyeletem alatt.

– Ön Kaliforniában állami tisztségviselő, nem igaz?

– Igen, uram!

– Hogy a pokolba tudtak egy szövetségi rabot szabadlábra helyezni? És ami még

fontosabb, hogy a pokolba jutott eszükbe John Doe álnév alatt kihozni? Még a San

Jose-i börtönigazgató sem tud az egészről semmit! Legalábbis ezt állítja.

– Az Egyesült Államok igazságügyminisztere és én jó barátok vagyunk. Néhány

évvel ezelőtt sikeresen lezártuk a Gonzalez-gyilkosságokat, és azóta is számos

alkalommal dolgoztunk együtt.

– Most is gyilkossági ügyben nyomoznak?

– Igen, uram! Egy hacker rendszeresen betör magánszemélyek számítógépébe, és

az ott talált információt használja fel, hogy az áldozat közelébe férkőzzön.

Bishop Bob Shelton aggodalmas arcára pillantott, aztán végighúzta a mutatóujját a

torkán. Shelton szemei elkerekedtek.

Sajnálom...

– Tudja, miért olyan fontos nekünk ez a személy, nem igaz? – kérdezte Chambers.

– Olyasmiről tudok, hogy írt valami programot, ami feltöri az önök szoftverét,

vagy valami hasonló. – Megpróbált annyira ködösíteni, amennyire csak lehetett. Azt

gyanította, hogy Washingtonban gyakran két párbeszéd zajlik egyidejűleg: az egyik,

amire az ember gondol, a másik pedig, amit hangosan ki is mond.

– Ami, ha megtette, a legjobb esetben is illegális, viszont ha ennek a személynek az

irományából akár egyetlen példány is az országhatáron kívülre kerül, akkor

hazaárulásról kele beszélnünk.

– Értem – Bishop törte meg a rákövetkező csendet. – És azt akarja, hogy most

vigyük vissza a börtönbe, erről van szó?

– Pontosan.

– A szabadlábra bocsátási parancson három nap áll a rendelkezésünkre! –

jelentette ki Bishop határozottan.

A válasz a vonal másik végén feltörő nevetés volt.

– Egy telefonomba kerül, és az a parancs nem lesz értékesebb egy darab WC-

papírnál.

– Igen, uram! Semmi kétségem afelől, hogy könnyedén elintézheti ezt.

Szünet.

– Frank a neve, ugye?

– Igen, uram!

– Rendben, Frank. Mint zsaru a zsarunak: ez az illető nagy segítséget jelent a

maguk ügyében?

Egy aprócska kis működési hibát leszámítva...

– Nagyon nagyot – válaszolta Bishop. – Nézze, az elkövető számítógépes zseni.

Nem vagyunk ellenfelek a számára, ha nincs velünk egy olyan személy, akiről ön

beszélt.

Megint szünet. Aztán Chamberlain megszólalt.

– Azt mondom magának... én személyesen nem hiszem, hogy ő lenne maga a

megtestesült ördög, aki véletlenül pont ide csöppent. Nem volt egy igazán jó

bizonyíték sem arra nézve, hogy feltörte volna a rendszerünket. Azonban nagyon

sok ember van Washingtonban, aki ügy gondolja, ő tette, és ez az egész lassan kezd

boszorkányüldözéssé fajulni itt, a minisztériumban. Ha valami törvénybe ütközőt

tett, akkor kerüljön börtönbe. Én azonban azon az állásponton vagyok, hogy egészen

addig ártatlan, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.

– Igen, uram! – vágta rá Bishop, aztán finoman hozzátette: – Természetesen úgyis

felfoghatják a dolgot, hogy ha valami kölyöknek sikerült feltörni a kódot, akkor talán

önök akarhatnának egy jobbat írni.

Közben arra gondolt: rendben, ezzel a megjegyzéssel akár ki is rúgathatom

magam. Chambers azonban felnevetett.

– Nem vagyok benne biztos, hogy a Standard 12 tényleg az, aminek kikiáltják –

mondta. – Azonban a minisztérium nagyon sok embere vett részt a kódolásban, és

hallani sem akarnak erről a lehetőségről. Nem szeretik a feltűnést, és kifejezetten

utálják, ha a média veti rájuk magát. Namármost, van itt egy minisztériumi

főosztályvezető, nevezetesen Peter Kenyon, aki görögdinnyéket szarna még csak a

gondolatára is annak, hogy valami véletlen folytán a mi névtelen személyünk esetleg

kikerülhet a börtönből, ő pedig az újságok címlapján végezheti. Nézze, Kenyon volt

annak a munkacsapatnak az irányításáért a felelős, amit megbíztak a Standard 12

létrehozásával.

– Nem vagyok meglepve.

– Kenyon nem tudja, hogy a fiú kint van, de hallott pletykákat, és ha rájön az

igazságra, az nagyon rossz lehet nekem és még egy rakás embernek. – Hagyta

Bishopot egy pillanatig elrágódni az ügynökségen belüli politikai csatározásokon,

aztán folytatta. – Én is zsaru voltam, mielőtt belekeveredtem ebbe a bürokrata

marhaságba.

– Hol uram?

– Katonai rendőr, a haditengerészetnél. A szolgálati időm legnagyobb részét San

Diegóban töltöttem.

– Eloszlatott egy-két viharfelhőt, nem igaz, uram?

– Csak amikor a hadsereg nyert vele valamit. Figyeljen, Frank, ha az a fiú segít

maguknak elkapni a tettest, rendben, folytassák! Megtarthatja, amíg a

szabadlábrahelyezési parancs le nem jár.

– Köszönöm, uram!

– Nem hiszem, hogy szükséges lenne elmondanom, hogy maga fog lógni, ha az

illetőnk feltöri valakinek a honlapját. Vagy ha eltűnik.

– Értem, uram.

– Tájékoztasson mindenről, Frank!

A telefon elnémult.

Bishop letette, és megrázta a fejét.

Sajnálom...

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Shelton.

A nyomozó magyarázatát azonban félbeszakította Miller diadalittas kiáltása.

– Találtunk valamit! – kiabálta izgatottan.

Linda Sanchez elcsigázottan bólintott.

– Sikerült összeállítani a honlapok listáját, amikre Gillette közvetlenül a szökése

előtt bejelentkezett.

Odanyújtotta Bishopnak a kinyomtatott anyagot. Sok zagyvaság volt rajtuk,

számítógépes szimbólumok meg adattöredékek, meg olyan szöveg, aminek Bishop

számára semmi értelme sem volt. A töredékek között azonban hivatkozásokat

fedezett fel néhány légitársaságra vonatkozóan, információt az aznap este a San

Francisco Nemzetközi Repülőtérről más országokba induló járatokról.

Miller még egy papírlapot nyomott a kezébe.

– Ezt is letöltötte... A buszmenetrendet Santa Clarából a reptérre. – A körte alkatú

nyomozó elégedetten vigyorgott; feltehetően úgy érezte, most jóvátette a korábbi

botlását.

– De hogyan fizeti ki a repülőjegyet? – morfondírozott Shelton hangosan.

– Pénz? Maga viccel? – nevetett fel savanyúan Tony Mott. – Valószínűleg most

éppen az ATM-nél időzik, és a maga bankszámláját nullázza le!

Bishopnak az eszébe jutott valami. Az elemzőlaborba ment, felvette a telefont és

megnyomta az ÚJRATÁRCSÁZÁS gombot.

A detektív röviden beszélt valakivel a vonal másik végén. Aztán letette.

Bishop a csoport többi tagjának is beszámolt a hívásról.

– Az utolsó Gillette által felhívott szám egy Goodwill kereskedés volt, néhány

mérföldnyire innen, Santa Clarában. Már bezártak, de az eladó még mindig ott van.

Azt mondja, járt ott valaki úgy húsz perccel ezelőtt, akire illett Gillette

személyleírása. Vásárolt egy fekete viharkabátot, egy fehér farmert, egy Oakland A-s

sapkát és egy hátizsákot. Emlékezett rá, mert folyamatosan körbe nézegetett, és

meglehetősen idegesnek tűnt. Gillette azt is megkérdezte a boltostól, merre van a

legközelebbi buszmegálló. Van egy a bolt mellett, és a reptéri busz valóban megáll ott.

– Nagyjából negyvenöt perc alatt ér a busz a repülőtérre – mondta Mott,

ellenőrizte a pisztolyát és elkezdett készülődni.

– Nem, Mott! – állította meg Bishop. – Mi már ezt megbeszéltük korábban.

– Ne már! – tiltakozott a fiatalember. – Jobb formában vagyok, mint az egész

rendőrség kilencven százaléka. Száz mérföldet biciklizek egy héten, és évente kétszer

futom le a maratont.

– Nem azért fizetjük, hogy lenyomja Gillette-et a földre – mondta Bishop. – Itt

marad. Vagy még jobb lenne, ha hazamenne és pihenne egy kicsit. Maga is, Linda!

Akármi is történik Gillette-tel, attól mi még mindannyian túlórázni fogunk, mert meg

kell találnunk a gyilkost.

Mott megrázta a fejét, egyáltalán nem örült a nyomozó utasításának. De elfogadta.

– Húsz perc alatt odaérhetünk a repülőtérre! – Bob Shelton már a feladatra

koncentrált. – Bemondom Gillette személyleírását a reptérieknek. Minden

buszmegállóba kiküldetem velük az embereiket. De most megmondom neked: én

személyesen fogok a nemzetközi terminálhoz menni. Alig várom, hogy a szemébe

nézhessek, amikor odaköszönök neki, hogy: Hello!

A köpcös nyomozó arcán napok óta most először látta Bishop megtörni a zord

merevséget; Shelton elmosolyodott.

******

00010100. FEJEZET / HÚSZ

Wyatt Gillette lelépett a buszról. A járdaszegély mellől elhajtó jármű után nézett.

Felpillantott az éjszakai égboltra. Felhőfantomok mozogtak sebesen a feje fölött, és

hideg esőcseppeket spricceltek szerteszét a talajon. A magas páratartalom

felerősítette a Szilícium-völgy illatait: az autók kipufogógázának szaga az

eukaliptuszfák gyógyhatású illatával keveredett.

A busz – amelynek útvonala egyáltalán nem érintette a repülőteret, mivel Santa

Clara megyében csak a helyi megállókban állt meg – Sunnyvale egyik kellemes

külvárosában tette le, egy sötét, üres utcában. Gillette jó tíz mérföldnyire volt San

Francisco repülőterétől, ahol Bishop, Shelton és még egy rakás rendőr fogja őrült

módjára keresni a fehér farmerbe és fekete esőkabátba öltözött Oakland A rajongót.

Amint elhagyta a Goodwill kereskedést, elhajította ezeket a ruhadarabokat, és

felvette a bolt elé kihelyezett, ruhaadományt gyűjtő dobozból ellopottakat –

rozsdabarna dzsekit és kék farmert. A vászon hátizsák volt az egyetlen vásárolt tétel,

amit magánál tartott.

Felnyitotta az esernyőjét, és elindult felfelé a gyengén megvilágított utcán.

Mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa remegő idegeit. Nem az újbóli elfogatás

miatt aggódott – elég jól eltüntette az SZBE-nél a nyomait azzal, hogy légitársaságok

honlapjait meg a nemzetközi repülőjáratok információközpontját kereste fel, utána

meg végigfuttatta a szabad területeket törlő programot. Ezzel akarta felhívni a csapat

figyelmét a hamis nyomokra, hogy azok a hamis jelzéseknek higgyenek, melyek

szerint a hacker az ország elhagyására készül.

Nem, Gillette amiatt a hely miatt volt olyan pokolian ideges, ahova most tartott.

Fél tizenegyre járt, és ebben a keményen dolgozó városkában nagyon sok háznak

az ablaka mögött már teljes sötétség uralkodott, a tulajdonosok aludtak, hiszen a

nappalok korán kezdődnek a Szilícium-völgyben.

Észak felé tartott, egyre távolabb az El Camino Realtől, és nemsokára elhalt a

forgalmas kereskedelmi útvonalon áthaladó ezernyi jármű zaja is.

Tíz perccel később megpillantotta a házat és lelassított.

Nem, figyelmeztette magát. Menj tovább! Ne tegyél semmit, amivel felhívhatnád

magadra a figyelmet! Megint elindult, szemét a járdára szegezte, és elkerülte még

annak a néhány embernek is a pillantását, akivel az utcán találkozott: műanyag, eső

ellen védő, idétlen kalapot viselő nő a kutyáját sétáltatta. Két férfi egy nyitott tetejű

autó felett matatott. Az egyikük esernyőt és egy reflektort tartott, míg a másik a

villáskulccsal küzdött.

Mégis, ahogy egyre közeledett a házhoz – régi, klasszikus kaliforniai földszintes

épület – Gillette léptei megint egyre lassúbbá váltak, végül pedig megállt. A

hátizsákban megbújó áramkör csak néhány unciát nyomott, most azonban

ólomnehéznek érezte.

Gyerünk, noszogatta magát. Meg kell tenned! Rajta!

Mély lélegzet. Lehunyta a szemét, összezárta az esernyőt és felnézett. Hagyta az

esőcseppeket végigcsorogni az arcán.

Nem tudta eldönteni, hogy amire most készül, ragyogó vagy pedig teljesen idióta

döntés eredménye-e. Végül is, mit veszíthet vele?

Mindent, gondolta.

Aztán úgy döntött, már nem számít. Nem volt más választása.

Gillette megindult előre, a ház felé. Nem telt bele három másodperc és lecsaptak

rá.

A kutyát sétáltató nő hirtelen megfordult és elkezdett felé száguldani, a kutya

pedig – németjuhász – vadul morgott. A nő kezében pisztoly villant és rákiáltott:

– Állj, Gillette! Álljon meg!

A két férfi – akiknek az autón kellett volna dolgozniuk – szintén fegyvert rántott; a

reflektorfény elvakította a hackert.

Gillette megdermedt, aztán ledobta az esernyőt és a hátizsákot. Felemelte a kezét

és lassan elindult visszafelé. Érezte, valaki megmarkolja a vállát, és megfordult.

Frank Bishop állt mögötte. Bob Shelton is ott volt, és hatalmas, fekete pisztolyt

szegezett a mellkasának.

– Hogy tudtak...? – kezdte Gillette.

Shelton azonban már lendítette az öklét, és telibe találta vele a hacker állát. Gillette

feje hátralendült, és a megdöbbenésből fel sem ocsúdva hanyatt vágódott a járdán.

Frank Bishop papírzsebkendőt nyújtott felé, és az álla felé intett.

– Még maradt rajta egy kicsi. Nem ott, jobbra!

Gillette letörölte a vért. Shelton ütése nem volt egetverően erős, az ujjbütykei

azonban felsértették a bőrét, és a sebbe potyogó esőcseppek most égetően szúrtak.

A felajánlott zsebkendőn kívül Bishop semmilyen módon nem reagált társa fizikai

kirohanására. Lehajolt, és kinyitotta a vászonzsákot. Kivette az áramkört, és

fürkészően forgatta a kezében.

– Mi ez, bomba? – kérdezte azzal a fajta letargiával, amiből az hallatszik ki,

egyáltalán nem hiszi, hogy a szerkezet képes felrobbanni.

– Csak valami kis vacak, én csináltam – mormogta Gillette, és az orrára szorította a

tenyerét. – Örülnék neki, ha nem vizezné össze.

Bishop felállt, és beletette a kártyát a zsebébe. Shelton, akinek sebhelyes arcát

tovább csúfította a rajta elterülő vörös szín és az eső, továbbra is meredten a hackerre

szegezte tekintetét.

Gillette enyhén megfeszült, azon tűnődött, vajon a zsaru megint elveszíti-e az

önuralmát és megüti-e még egyszer.

– Hogyan? – szegezte nekik a hacker megint a kérdést,

– Már úton voltunk a repülőtér felé – mondta Bishop –, aztán elkezdtem

gondolkodni. Ha tényleg csatlakozott a hálózatra és tényleg azt akarta megnézni,

hogy merre szökjön, akkor abban a pillanatban letörölte volna a merevlemez-

meghajtót, nem pedig arra programozza be, hogy az később automatikusan elindítsa

magát. Az egészet azért tette, hogy elhitesse velünk, maga a reptérre akar menni. Ezt

tervezte, nem igaz?

Gillette bólintott.

– És mi a csodának akarta azt színlelni, hogy Európába készül? – tette hozzá a

nyomozó. – Megállították volna az első határon.

– Nem volt túl sok időm a tervezésre – morogta Gillette.

A rendőr végignézett az utcán.

– Ugye tudja, miből jöttünk rá, hogy ide akar jönni?

Persze, hogy tudta. Bishop felhívta a telefontársaságot, és megkérdezte, milyen

számot hívott Gillette a laborból azt megelőzően, hogy a Goodwill kereskedésbe

telefonált. Aztán megszerezte a számhoz tartozó címet – az előttük lévő házét – és

megfigyelés alá vettek mindenkit, aki közelített hozzá.

Ha a módszert, amellyel Bishop a szökést kezelte, át lehetett volna szoftverré

transzformálni, a Gillette-ben lakozó hacker egy kiválóra sikeredett kludge-nak

nevezte volna az esetet.

– Feltörhettem volna a Pac Bell kapcsolórendszerét és megváltoztathattam volna a

helyi hívások jegyzékét – mondta Gillette. – Megtettem volna, ha van rá időm.

A letartóztatást követő sokk eltűnő félben volt, a helyét kétségbeesés vette át –

amikor a Bishop zsebéből kidudorodó elektronikus teremtményériek körvonalára

esett a tekintete. Annyira közel került ahhoz a célhoz, ami hónapok óta

megszállottan fogva tartja! A célt jelentő ház felé nézett. A belül világító fény

melegen ragyogott, hívogatóan.

– Maga Shawn, ugye? – szegezte neki Shelton.

– Nem, nem én vagyok. Nem tudom, kicsoda Shawn.

– De maga volt VölgyFia, nem igaz?

– Igen. És a Behatolás Lovagjai közé tartoztam.

– Ismeri Hollowayt?

– Valaha ismertem, igen.

– Szentséges egek! – tört ki a terjedelmes hekusból. – Hát persze, hogy maga

Shawn! A magukhoz hasonló seggfejeknek seggfejenkét vagy egy tucat különböző

személyazonossága van! Maga az, és éppen úton volt, hogy Phate-tel találkozzon! –

megragadta a hacker olcsó goodwilles dzsekijének a gallérját.

Ezúttal Bishop közbelépett és megérintette Shelton vállát. A nagydarab zsaru

eleresztette Gillette-et, azonban mély, fenyegető hangon folytatta, és fejével az

utcában kicsit feljebb álló ház felé intett.

– Phate Donald Papandolos néven fut most. Őt hívta fel, és ma nem is egyszer az

SZBE-ből. Hogy leszállítsa a tippeket rólunk. Láttuk azokat a kibaszott kimenő

hívásokat!

– Nem. Én... – rázta meg a fejét Gillette, Shelton azonban nem hagyta szóhoz jutni.

– A kommandósok körbevették a házat és a környékét. Maga pedig segíteni fog

nekünk kihozni őt onnan.

– Gőzöm sincs arról, hogy hol van Phate. Azt azonban garantálhatom, hogy ebben

a házban nincs.

– Hát akkor ki lakik itt? – kérdezte Bishop.

– A feleségem. Ez az apja háza.

******

00010101. FEJEZET / HUSZONEGY

– Elenát hívtam – magyarázta Gillette. Sheltonhoz fordult. – És igaza volt. Tényleg

csatlakoztam a hálózatra, amikor odakerültem az SZBE-hez. Hazudtam. Beléptem a

DMV-be tudni akartam, még mindig az apja házában él-e. Aztán ma este felhívtam,

hogy itthon van-e.

– Azt hittem, elvált – mondta Bishop.

– Elváltam – Gillette habozott. – Még mindig a feleségemként gondolok rá.

– Elena – forgatta a szót Bishop. – A vezetékneve Gillette?

– Nem. Újra a lánykori nevét használja. Papandolos.

– Futtasd végig a nevet! – fordult Bishop Sheltonhoz.

A zsaru telefonált, és egy pillanattal később bólintott.

– Ő az. A cím is stimmel. A ház Donald és Irene Papandolos tulajdonában van.

Nem állnak körözés alatt.

Bishop elővette a fejhallgató készüléket, és beleszólt a mikrofonba.

– Alonso? Itt Bishop. Majdnem teljesen biztosak vagyunk benne, hogy csak

ártatlanok vannak a házban. Ellenőrizd és mondd el, amit látsz...

Néhány percnyi szünet után belehallgatott a fejkészülékbe, és Gillette-re nézett.

– Van egy nő, hatvan körüli, ősz hajú,

– Elena anyja. Irene.

– Húszas éveiben járó férfi.

– Göndör, fekete hajú?

Bishop megismételte a kérdést, kivárta a választ, aztán bólintott.

– A bátyja, Christian.

– És egy szőke nő, harminc-egynéhány lehet. Két kisfiúnak olvas.

– Elenának sötét haja van. Valószínűleg a nővére lesz az, Camilla. Korábban vörös

volt, de félévente kétszer megváltoztatja a hajszínét. A kölykök az övéi. Négy van

neki.

– Oké, úgy tűnik, minden stimmel – szólt Bishop a mikrofonba. – Mondd meg

mindenkinek, hogy lazíthatnak! Akció lefújva. – A nyomozó ezután Gillette-hez

fordult. – Mit jelentsen ez az egész? Úgy volt, hogy átnézzük a St. Francisből elhozott

számítógépet, maga meg erre megszökik.

– Átnéztem a gépet. Semmit nem találtam, ami közelebb vitt volna Phate-hez.

Abban a pillanatban, amikor beindítottam a gépet, a démon megérzett valamit,

feltehetőleg azt, hogy leválasztottuk a modemről, és elpusztította magát. Ha bármi

hasznosat találtam volna, hagytam volna üzenetet.

– Hagyott volna üzenetet? – horkant fel Shelton. – Ez úgy hangzik, mintha csak

abba az istenverte éjjelnappaliba ugrott volna le cigarettáért. Maga kibaszottul

őrizetből szökött el!

– Nem szöktem el – mutatott a hacker a bokaperecre. – Ellenőrizze a nyomkövető

rendszert! Úgy állítottam be, hogy egy óra múlva megint működjön. A házból

akartam felhívni magukat, és akkor valaki értem jöhetett volna, hogy visszavigyen az

SZBE-be. Csak kellett egy kis idő, mert látnom kellett Ellie-t.

– És ő akarja látni magát? – kérdezte Bishop és nagyon közelről nézett a hacker

szemébe.

Gillette elbizonytalanodott.

– Feltehetőleg nem. Nem tudja, hogy jövök.

– Az előbb mintha azt mondta volna, hogy felhívta – figyelmeztette Shelton.

– Abban a pillanatban letettem, ahogy beleszólt a kagylóba. Csak biztosan akartam

tudni, hogy itthon lesz ma este.

– Miért a szüleivel él?

– Miattam. Nincs pénze. Minden vagyonát az én védelmemre és a bírságra

költötte... – Bishop zsebe felé intett a fejével. – Ezért dolgoztam annyit azon... amit

kicsempésztem.

– Az alá a telefondobozos dolog alá rejtette el a zsebében, igaz?

Gillette bólintott.

– Kétszer végig kellett volna futtattatnom magán a fémdetektort. Figyelmetlen

voltam. Mi köze van ennek a dolognak a feleségéhez?

– Ellie-nek akartam adni. Szabadalmaztathatja és engedélyt adhat az egyik

hardvertársaságnak a gyártására. Sok pénzt kereshet vele. Egy újfajta, drót nélküli

modemről van szó, ami laptoppal is használható. Utazás közben is csatlakozhat a

hálózatra, nem kell a mobiltelefont használni. Globális helyzet-beállítással működik,

amikor a felhasználó tartózkodási helyéről a cellás kapcsolónak továbbítja a jelzést,

és automatikusan a legjobb adatátvitelt biztosító közvetítőtoronnyal létesít

kapcsolatot.

Bishop félrehajtotta a mikrofont.

– Maga csinálta? A börtönben talált eszközökkel?

– Talált vagy vett eszközökkel.

– Vagy lopottakkal. – szólt közbe Bishop.

– Talált vagy vett! – ismételte meg Gillette.

– Miért nem mondta el nekünk, hogy maga VölgyFia? És hogy maga és Phate

mindketten a Behatolás Lovagjai közé tartoztak? – kérdezte Bishop.

– Mert abban a pillanatban visszaküldték volna a börtönbe. És akkor nem tudtam

volna segíteni a nyomozásában. És akkor esélyem sem lett volna látni Ellie-t...

Nézzék, ha valami olyasmit tudtam volna Phate-ről, amivel segíthetek maguknak

elkapni, elmondtam volna. Igaz, hogy együtt voltunk a Behatolás Lovagjaiban, de az

évekkel ezelőtt történt. A cybergangek-ben az ember soha nem találkozik

személyesen a többi bandataggal. Azt sem tudtam, hogy néz ki, buzi-e vagy hetero,

házas vagy egyedülálló. Csak a valódi nevét ismertem, és hogy akkoriban

Massachusettsben tartózkodott. Ezt azonban nagyjából ugyanakkor találták ki

maguk is, amikor én rájöttem, kiről van szó. És még soha nem hallottam Shawnról,

egészen a mai napig!

– Tehát maga egyike volt azoknak a szarháziaknak, akikkel ez az ürge együtt

bandázott! – Shelton, még mindig mérges volt. – Vírusokat küldtek ki meg

bombarecepteket, meg leállították a kilenc-egy-egyet!

– Nem! – Gillette hangja keményen csattant.

Elkezdte elmesélni, hogy az első évben, a Behatolás Lovagjai a világ legkiválóbb

cyberbandáinak az egyike volt, és soha semmi kárt nem okozott civileknek.

Hackcsatákat vívtak másik bandákkal, és a hagyományos vállalati meg kormányzati

oldalakat törték fel.

– A legrosszabb, amit tettünk, hogy megírtuk a saját freeware-ünket, ami ugyanazt

tudta, mint a méregdrága kereskedelmi szoftverek, és szétosztogattuk a másolatokat.

Ezzel mintegy fél tucat nagy társaságnak néhány ezer dollárnyi profitkiesést

jelentettünk. Ennyi. Később azonban fokozatosan rájött, hogy BiztosHalálban, ez volt

akkoriban Holloway felhasználói neve, mintha egy másik személyiség is lakozott

volna, Kezdett veszélyessé és vérszomjassá válni, az idő múlásával pedig egyre

inkább már csak a behatolás egy bizonyos fajtája érdekelte. Az, amelyikkel embereket

lehet bántani. Egyre többször keverte össze az élő és az élettelen karaktereket a

számítógépes játékokban.

Gillette hosszú órákon át csetelt Holloway-jel, próbálta lebeszélni az ördögibbnél

ördögibb hackekről, és azokról a tervekről, amikben „le akart számolni”

mindenkivel, akit az ellenségének vélt. Végül betört Holloway számítógépébe, és

legnagyobb megdöbbenésére, bandatársa által írt halálos vírusokra talált – olyan

programokra, amelyek tönkretették az oaklandi 911-es rendszert is, vagy

megszüntetik a kapcsolatot a légiforgalom-irányítók és a pilóták között. Letöltötte a

vírusokat, ellenprogramot írt rájuk, aztán szétpostázta őket a neten. Gillette a

Harvard Egyetemről ellopott szoftvereket is talált Phate gépén. Küldött egy

másolatot az iskolának és Massachusetts Állami Rendőrségnek is, valamint

mellékelte BiztosHalál e-mail-címét. Hollowayt letartóztatták.

Gillette megszüntette a VölgyFia felhasználói nevet, és – nagyon is tudatában

Holloway bosszúálló természetének – egyidejűleg több hálózati személyiséget

használt, amikor megint hackelésre adta a fejét.

– Vigyük vissza ezt a szeméthalmot San Hóba! – jelentette ki Shelton. – Éppen elég

időt fecséreltünk rá.

– Ne, ne tegyék! Kérem!

Bishop árnyalatnyi szórakozottsággal tanulmányozta a hackert.

– Továbbra is velünk akar dolgozni?

– Kell. Maguk is látták, mennyire jó Phate. Szükségük van valakire, aki legalább

annyira jó, mint én, ha meg akarják állítani.

– Ember! – még Shelton is felnevetett. – Magának aztán van vér a pucájában!

– Tudom, mennyire jó, Gillette – mondta Bishop. – De éppen, hogy csak

megszökött az őrizetemből, és ez az állásomba kerülhetett volna. Elég nehéz lenne

ezek után megbíznom magában, ugye elhiszi? Megleszünk valaki mással is.

– Nem lehetnek csak úgy meg, amikor Phate-hez hasonló emberről van szó!

Stephen Miller nem képes megbirkózni vele. Phate klasszisokkal jobb nála. Patricia

Nolan csak egy biztonsági szakember. Bármilyen jók is, a biztonságiak mindig egy

lépéssel a hackerek mögött kullognak. Szükségük van valakire, aki megjárta már a

lövészárkokat.

– Lövészárkok – ismételte Bishop lágyan. Úgy tűnt, a kommentár szórakoztatja.

Elcsendesedett egy időre, aztán végül megszólalt: – Azt hiszem, adok magának még

egy esélyt.

Shelton szeme sötét nehezteléssel telve villogott.

– Nagy hiba!

Bishop leheletfinoman bólintott, mintha csak elismerné, hogy a társának akár

nagyon is igaza lehet. Aztán Sheltonhoz fordult.

– Küldd el a többieket harapni valamit, utána meg pihenjenek néhány órát.

Visszaviszem Wyattet a San Hóba ma éjszakára.

Shelton megrázta a fejét, megrémítették társának a tervei, de engedelmesen

elindult és teljesítette a kéréseket. Gillette megdörzsölte az állát.

– Adjon nekem tíz percet vele! – szólt végül Bishophoz.

– Kivel?

– A feleségemmel.

– Ezt most komolyan gondolja, ugye?

– Tíz perc, csak ennyit kérek.

– Nem egészen egy órával ezelőtt felhívott egy David Chambers nevű ürge a

Nemzetvédelmi Minisztériumtól; ez az ember körülbelül egyhüvelyknyire ül a maga

ideiglenes szabadlábra helyezési parancsának visszavonásától.

– Rájöttek?

– Efelől biztos lehet. Így tehát azt mondom magának, fiam; ez a friss levegő, amit

most belélegzik, meg azok a szabad kezek... nos, mind csak könnyű ábránd. A

törvény szerint magának most javában aludnia kellene a börtönben a priccsén. – A

detektív megfogta a hacker csuklóját. Azonban mielőtt a bilincs kettényílt fémpántja

összecsattanhatott volna, Gillette megint megszólalt.

– Maga nős, Bishop?

– Igen, az vagyok.

– Szereti a feleségét?

A zsaru egy másodpercig néma maradt. Felnézett az esős égre, aztán eltette a

bilincset.

– Tíz perc!

A hátulról érkező fényben először csak a körvonalát látta. Kétség nem férhetett

hozzá, Ellie volt az. Az érzéki alak, a hosszú, fekete hajtömeg, mely a dereka felé

közelítve egyre vadabbá és rakoncátlanabbá vált. A kerek arc.

A nőben is minden bizonnyal felgyülemlett feszültség egyetlen jele abban

nyilvánult még, ahogy az ajtófélfát markolta. Zongoraművész ujjai vörösek voltak a

vad szorítástól.

– Wyatt! – suttogta. – Ők most...?

– Hogy elengedtek-e? – megrázta a fejét.

Megcsillant valami a nő szeme sarkában, amikor a férfi válla fölött átnézve

meglátta az éberen őrködő Frank Bishopot a járdán.

– Csak néhány napig vagyok kint – folytatta Gillette. – Egyfajta ideiglenes

fegyverszünet. Segítek megtalálni valakit, Jon Hollowayt.

– A bandabeli barátodat – mormogta halkan a nő.

– Nem hallottál róla?

– Én? Nem. Miért hallottam volna? Többé már nem találkozom egyetlen barátoddal

sem, – A válla felett visszanézett nővére gyerekei felé, aztán kijjebb lépett és behúzta

maga mögött az ajtót, mintha csak Gillette-et akarná szilárdan elszigetelni – és a

múltat – a jelentől.

– Mit keresel itt? Honnan tudtad... Várj! Azok a telefonhívások, meg a

megszakítások! Végig azt jelezte a készülék, a hívó fél ismeretlen. Te voltál az!

Gillette bólintott.

– Biztos akartam lenni abban, hogy itthon talállak.

– Miért? – kérdezte Elena keserűen.

Gillette utálta ezért a tónusért. A tárgyalásra emlékeztette. És ugyanerre az

egyetlen szóra. Miért? A nő gyakran kérdezte ezt tőle, még mielőtt elítélték.

Miért nem vagy képes megválni azoktól az istenverte gépeidtől? Nem börtönöznének be,

nem veszítenél el engem, ha megtennéd. Miért?

– Beszélni akartam veled – mondta most neki.

– Nincs miről beszélnünk, Wyatt! Éveink voltak a beszélgetésre, de te más

dolgokra szántad az időt!

– Kérlek – Gillette érezte, a nő bezárkózik, és már menekülne vissza a ház

biztonságába. A kétségbeesést is kihallotta a saját hangjából, de régen túljutott az

efféle büszkeségen.

– A növények, amiket együtt neveltünk – bólintott a hacker a vaskos

puszpángcserje felé. Elena is odapillantott, és egy pillanatra megenyhült az arca.

Évekkel ezelőtt, egy igen enyhe novemberi éjjel emellett a bokor mellett szeretkeztek,

míg a szülei a házban a választási eredményeket nézték.

Az együtt töltött évek emlékei megrohanták Gillette-et – a csak egészséges ételeket

felszolgáló étterem Palo Altóban, ahol minden péntek este vacsoráztak, az éjjeli

linzer– és pizzalakomák, a Stanford Egyetem területén tett bicikliutak. Egy pillanatra

Gillette reménytelenül beleveszett ezekbe az emlékekbe.

Aztán Elena arca megint megkeményedett. A csipkefüggönnyel borított ablakon

keresztül újra benézett a házba. A most már pizsamába öltözött gyerekek

kitrappoltak a látóteréből, A nő visszafordult, és a Gillette karjára tetovált pálmafára

és sirályra nézett. Évekkel korábban a hacker azt mondta neki, el akarja távolíttatni a

tetoválást, és úgy tűnt, Elenának sincs ellene kifogása, de a férfi azóta sem szánta rá

magát. Most érezte a másik csalódottságát.

– Hogy van Camilla és a kölykök?

– Jól.

– A szüleid?

Elena elkeseredve kérdezte:

– Mit akarsz tőlem, Wyatt?

– Neked hoztam.

Odanyújtotta neki az áramköri kártyát és elmagyarázta a funkcióját.

– Miért adod nekem?

– Nagyon sok pénzt ér – a nő kezébe nyomta az eszköz használati utasítását is; a

buszon csapta össze, miután a Goodwill kereskedésnél felszállt rá.

– Keress magadnak egy ügyvédet a Sand Hill úton, aztán add el valamelyik nagy

cégnek. Compaq, Apple, Sun, teljesen mindegy. Kizárólagos forgalmazási szerződést

akarnak majd, és ez nem is baj, de ragaszkodj ahhoz, hogy nagy előleget fizessenek ki

érte. Vissza nem térítendőt. Nem elég a szabadalmi díj. Az ügyvéd tudni fogja

ezeket.

– Nincs szükségem rá.

– Nem ajándék. Csak visszafizetem, amit rám költöttél. Miattam veszítetted el a

házadat és az összes megtakarított pénzedet. Ezzel azt kapod vissza, amit

elvesztettél.

A nő lenézett a kártyára, de nem vette el a hacker kinyújtott kezéből.

– Mennem kell – mondta.

– Várj! – szólt utána Gillette. Ennél többet akart mondani, sokkal többet. Napokon

át próbálta a börtönben a most előadandó beszédet, megpróbálta a legjobb érveket

összeszedni annak alátámasztására, amit most mondani akart.

Elena erős ujjai – halványlila lakk díszítette a körmeit – most a nedves veranda

korlátját szorongatták. Kinézett az esőáztatta udvarra. Gillette itta a nő látványát,

nézte a kezét, a haját, az állát, a lábát...

Ne mondd ki, harcolt magában. Ne! Mondd! Ki!

– Szeretlek – mondta.

– Nem! – szakadt ki Elenából, könyörtelenül és önkéntelenül felemelte a kezét,

mintha ezzel elhessegethetné a kimondott vallomást.

– Újra akarom kezdeni.

– Túl késő, Wyatt.

– Tévedtem. Soha nem történik meg újra!

– Túl késő – ismételte.

– Magukkal ragadtak a számítógépek. Nem voltam ott melletted. De most ott

leszek. Megígérem. Gyerekeket akartál. Nos, lehetnek gyerekeink.

– Neked ott vannak a gépeid. Minek neked gyerek?

– Megváltoztam.

– Börtönben voltál. Még csak esélyed sem volt, hogy akárkinek is bebizonyítsd,

téged is beleértve, hogy meg tudsz változni.

– Családot akarok, veled!

A nő az ajtóhoz ment, és kinyitotta.

– Én is ezt akartam. És nézd meg, mi lett belőle.

– Ne menj New Yorkba! – tört ki Gillette-ből.

Elena megdermedt. Megfordult.

– New Yorkba?

– New Yorkba készülsz. A barátoddal, Eddel.

– Honnan tudsz Edről?

Gillette már nem volt a maga ura.

– Hozzámész?

– Honnan tudsz róla? – ismételte Elena. – Honnan tudsz New Yorkról?

– Ne tedd, Elenal Maradj itt! Adj még egy...

– Honnan? – csattant fel a nő.

Gillette lenézett a tornácra, a szürke padlófestéken szertefröcsögő esőcseppekre.

– Feltörtem a hálózati felhasználói azonosítódat, és elolvastam az e-mailjeidet.

– Hogy mit? – A nő hagyta az ajtót becsapódni. Fenséges görög temperamentum

áramlott végig az arcán.

Most már nem volt visszaút. Gillette-ből áradtak a szavak.

– Szereted Edet? Hozzámész feleségül?

– Jézusom, nem hiszem el! A börtönből? Feltörted a leveleimet a börtönben?

– Szereted?

– Átkozottul semmi közöd Edhez! A világon minden esélyed megvolt arra, hogy

családot alapíts velem, és neked nem kellett! Semmi, de semmi jogod sincs egyetlen

szót is ejteni a magánéletemről!

– Kérlek...

– Nem. Nos, Ed és én igenis elmegyünk New Yorkba. Három nap múlva

indulunk! És nincs semmi ezen az istenverte világon, amivel megakadályozhatnál

benne! Isten veled, Wyatt! Ne keress többet!

– Szeret...

– Nem szeretsz te senkit! – szakította félbe. – Manipulálsz mindenkit a te

átváltozásoddal!

Visszament a házba, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Gillette is lement

a lépcsőn, vissza Bishophoz.

– Mi az SZBE telefonszáma? – kérdezte a detektívet.

Bishop megadta, a hacker a szabadalomleírást tartalmazó papírlapra írta a számot,

és melléfirkantotta:

– Hívj fel, kérlek! – aztán az áramköri kártya köré tekerte a papírt és otthagyta a

postaládában.

Bishop végigvezette Gillette-et a kavicsos, nedves járdán. Egy szóval sem reagált

az imént, a verandán látott jelenetre.

Ahogy ketten bandukoltak a Crown Victoria felé, egyikük tökéletes testtartással, a

másik állandóan görnyedten és csoszogva, egy férfi bukkant fel az utca másik

oldalán az árnyékból

A sovány, gondosan nyírt hajú, bajuszos férfi a harmincas évei végén járhatott.

Gillette-nek az volt az első érzése vele kapcsolatban, hogy buzi. Esőkabátot viselt,

esernyő azonban nem volt nála. Gillette észrevette, a detektív keze a pisztolya után

matat, miközben a férfi egyre közelebb ért hozzájuk. Az ismeretlen lelassított és

óvatosan felemelte a levéltárcáját, feltárva ezzel a szolgálati jelvényét és a

személyiigazolvány-kártyáját.

– Charlie Pittman vagyok, Santa Clara megye seriffhivatalából.

Bishop figyelmesen áttanulmányozta az igazolványokat; szemmel láthatóan

elégedettséggel töltötték el az igazoló iratok.

– Ön az állami rendőrségnél dolgozik? – érdeklődött Pittman.

– Frank Bishop.

– És ön...? – nézett Pittman Gillettre.

Mielőtt Gillette megszólalhatott volna, Bishop közbevágott.

– Mit tehetünk magáért, Charlie?

– A Peter Fowler-ügyben nyomozok.

Gillette-nek beugrott a név: ő volt az a fegyverkereskedő, akit Phate Andy

Andersonnal együtt ölt meg, korábban, még aznap.

– Tudomásunkra jutott, hogy az ügyhöz kapcsolódó akció zajlik itt ma este –

magyarázta Pittman.

Bishop megrázta a fejét.

– Téves riasztás. Semmi olyan információval nem szolgálhatok, ami önnek

segítene. Jó éjszakát, uram! – azzal továbbindult volna a férfi mellett, és intett

Gillette-nek, hogy kövesse, de Pittmannak még akadt mondandója:

– Ebben az ügyben az árral szemben úszunk, Frank! Bármi, amit meg tudna

osztani velünk, nagy segítség lenne. Stanford lakosságát teljesen megrázta az a hír,

hogy valaki fegyverrel kereskedett az egyetem területén. Mi vagyunk azok, akiken

csattan az ostor!

– Nem mi foglalkozunk a nyomozás fegyverkereskedelmi részével. Azt a fickót

hajtjuk, aki megölte Peter Fowlert, azonban, ha információra van szüksége, el kell

mennie San Joseba, a kapitányságra. Maga is ismeri a szabályt!

– Maga is ott dolgozik?

Bishop szemmel láthatóan ugyanolyan tisztában volt a rendőrdiplomáciával is,

mint amennyire nagyon jól tudta, mit jelent Oakland utcáin az élet. Ennek

megfelelően, semmitmondóan kitérő válasszal elégítette ki a kolléga kíváncsiságát.

– Velük kellene beszélnie. Bernstein kapitány talán tud segíteni magán.

Pittman veséig hatoló szeme tetőtől talpig végigpásztázta Gillette-et, aztán a

borongós égre pillantott.

– Hánynom kell ettől az időtől. Túl régóta esik – visszanézett Bishopra. – Tudja,

Frank, mi kapjuk az aljamunkát, a megyei fickók. Mindig elkallódunk a nagy

keveredésben, és aztán ott végezzük, hogy ugyanazt a melót végezzük, amit

korábban valaki már megcsinált. Néha kissé belefáradok a dologba.

– Bernstein egyenes ember. Segíteni fog magának, ha tud.

Pittman még egyszer végigmérte Gillette-et, feltehetően az járt a fejében, vajon mi

keresnivalója van ennek a csupa csont, sáros dzsekit viselő fiatalembernek errefelé –

mert hogy nem zsaru, az biztos.

– Sok szerencsét! – búcsúzott el másodszorra is Bishop.

– Köszönöm, nyomozó! – és Pittman visszaballagott az éjszakába. ,

Gillette csak akkor szólalt meg, amikor már a járőrautóban ültek:

– Nem igazán akarok visszamenni San Hóba.

– Nos, én az SZBE-be megyek vissza, átnézem a bizonyítékokat, és talán alszom is

egy szemhunyást. Egyetlen fogdát sem láttam az épületben.

– Nem fogok megint elszökni – mondta Gillette.

Bishop nem válaszolt.

– Nem igazán akarok visszamenni a börtönbe. – A nyomozó továbbra sem

válaszolt, a hacker pedig tovább győzködte. – Bilincseljen a székhez, ha nem bízik

meg bennem!

– Kösse be a biztonsági övét! – szólalt meg végre Bishop.

******

00010110. FEJEZET / HUSZONKETTŐ

A Junipero Serra iskola idilli hangulatot árasztott a kora reggeli ködben.

A nyolcmérföldnyi csodálatos vidéken elterülő exkluzív magániskolát a Xerox

Palo Alto-beli Kutatási Központja és a Stanford Egyetem közelében szétszórt számos

Hewlett-Pacard létesítmény egyike fogta közre. Az intézmény kiváló hírnévnek

örvendett, és diákjai híresek voltak arról, hogy gond nélkül bekerültek a választott

(nos, a szüleik által választott) felsőbb iskolákba. A környék gyönyörű volt, a tanári

gárda pedig módfelett magas fizetésnek örvendhetett.

Mindamellett, ebben a pillanatban, a már néhány éve az iskolának dolgozó

recepciós nem munkakörnyezete legkellemesebb előnyeinek medencéjében lubickolt;

szeme megtelt könnyel és minden erejével megpróbálta leküzdeni hangja remegését.

Ó Istenem, ó Istenem! – suttogta. – Joyce csak fél órával ezelőtt tette ki. Még láttam

is. Teljesen jól volt. Érti, csak fél órával ezelőtt!

A nő előtt vöröses hajú és ugyanilyen színű bajuszt viselő fiatalember állt, az

üzletemberekre jellemző drága öltöny fedte testét. A szeme vörös volt, mintha ő is

sírt volna, és most úgy csapta össze a tenyerét, mint az olyan ember, aki éreztetni

akarja, őt is rendkívül felháborítják a történtek.

– Ő és Don Napába indultak, a szőlőskertjükbe. Úgy volt, ott töltik az egész napot.

Meghívták Don néhány befektetőjét ebédre.

– Mi történt? – kérdezte a nő elcsukló hangon.

– Az egyik busz, vándormunkásokkal megrakodva... egyenesen beléjük rohant.

– Szent Istenem! – mormolta megint a recepciós. Másik nő haladt el mellettük, és a

portáskisasszony odaszólt neki: – Amy, gyere ide!

A nő – ragyogó piros kosztümöt viselt és egy papírhalmazt cipelt, amelynek

tetején nagy betűkkel virított az „óravázlat” felirat – odaballagott a pulthoz.

– Joyce és Don Wingate balesetet szenvedett! – súgta meg a recepciós.

– Nem lehet!

– Azt mondják, súlyos – a portás a férfi felé biccentett. – Ez itt Don testvére, Irv.

Üdvözlően egymás felé bólintottak, aztán a megdöbbenéstől porig sújtott Amy

megkérdezte:

– Hogy vannak?

A testvér nyelt egyet, és megköszörülte érzelmektől fátyolos torkát.

– Túlélik. Legalábbis most ezt mondják az orvosok. De még egyikük sem tért

magához. Az öcsém eltörte a hátgerincét – a férfi elfojtotta feltörő könnyeit.

A recepciós letörölte a sajátjait.

– Joyce annyira aktíva szülői munkaközösségben. Mindenki imádja. Tudunk értük

tenni valamit?

– Még nem tudom – rázta meg a fejét Irv. – Nem igazán tudok világosan

gondolkodni.

– Nem, nem, persze hogy nem.

– Itt az iskolában mindenki a rendelkezésére áll, bármire legyen is szüksége! –

Amy odarendelt hozzájuk egy ötven év körüli, köpcös asszonyságot. – Ő Mrs.

Nagler!

A szürke kosztümös nő elindult feléjük és végigmérte Irvöt.

– Mrs. Nagler! – szólította meg a férfi. – Ugye nem tévedek, ön itt az igazgató?

– Nem téved.

– Irv Wingate vagyok, Samantha nagybátyja. Tavaly már találkoztunk, a tavaszi

kulturális rendezvényen.

A nő bólintott és kezet fogott a látogatóval. Wingate röviden elismételte a baleset

történetét.

– Ó, Szent Uram, ne! – suttogta Mrs. Nagler. – Annyira sajnálom.

– Kathy, a feleségem van most velük – mondta Irv. – Én meg eljöttem a kis

Sammie-ért.

– Ez természetes.

Azonban Mrs. Nagler – bár részvétteljes és megértő volt – szoros kantárszáron

tartotta az iskola ügyeit, és nem volt hajlandó eltérni a szabályoktól. A számítógép

klaviatúrája fölé hajolt és tompa, lakkozatlan körmeivel nekiállt ütögetni a

billentyűket.

– Ön a Samantha kikérésére felhatalmazott rokonok között van nyilvántartva –

jelentette ki. Lenyomott egy másik gombot, aminek eredményeképpen egy kép

ugrott elő a monitorra: Irving Wingate jogosítványfényképe. A nő összehasonlította a

fotót az előtte álló férfival. Tökéletes egyezés. Azonban ennyivel nem elégedett meg.

– Attól tartok, hátra van még két dolog, amit egyeztetnünk kell. Először is,

láthatnám a jogosítványát?

– Természetesen – azzal a férfi átnyújtotta az igazolványt. A benne lévő kópia

tökéletesen egyezett, mind a gépen lévő képpel, mind pedig az élő alakkal.

– Csak még egy dolog. Sajnálom. Ön is tudja, a bátyja nagyon biztonságcentrikus.

– Ó, igen – kapott észbe Irv. – A jelszó. – Közel hajolt az igazgatónőhöz, úgy

suttogta. – S-H-E-P.

Mrs. Nagler a jelszó helyességét megerősítendő, bólintott. Irving kibámult az

ablakon, a szétfolyó napfénnyel bearanyozott puszpángsövény felé.

– Így hívták Don első airedale-terrierjét, Shepnek. Tizenkét éves korában kapta.

Nagyszerű kutya volt. Tudja, a bátyám még most is foglalkozik tenyésztéssel.

– Tudom – felelte Mrs. Nagler szomorúan. – Néha e-mailen képeket küldözgetünk

egymásnak a kutyáinkról. Nekem két weimárim van. – Elhalkult a hangja,

megpróbált megszabadulni a szomorú gondolatoktól. Felemelte inkább a

telefonkagylót és beszélt a kislány tanárával. Megkérte, hozza le a gyermeket a

recepcióhoz.

– Kérem, ne említse Sammie előtt a dolgot! – szólt Irv. – Útban hazafelé majd én

elmondom neki.

– Természetesen.

– Útközben megállunk majd reggelizni. Az Egg McMuffins' a kedvence.

A karmazsinvörös kosztümbe öltözött Amy meghatódott ettől a jelentéktelen

apróságtól.

– Ezt ette az osztálykiránduláson is, amikor Yosemite-be mentünk...

Eltakarta a szemét, és egy időre néma zokogásba merült.

Ázsiai nő – feltehetőleg a kislány tanára – vezetett egy soványka, vörös hajú

gyereket az irodába.

– Itt van Irving bácsikád – mosolygott a gyermekre Mrs. Nagler.

– Irv bácsinak szokott hívni – javította ki az igazgatónőt a férfi. – Hello, Sammie!

– Hűha, de gyorsan visszanövesztetted a bajuszod!

– Kathy nénéd azt mondja, így előkelőbb a megjelenésem! – nevetett fel Wingate.

Lehajolt a kislányhoz. – Figyelj csak! A mami és a papi úgy döntöttek, hogy ma nem

kell itt maradnod az iskolában. Velük fogjuk tölteni a napot, Napában.

– Felmentek a szőlőskertbe?

– Így van.

Fintor torzította el a kicsi szeplős arcocskáját.

– Apa azt mondta, csak a jövő héten tudnak menni. A festők miatt.

– Meggondolták magukat. És neked is fel kell jönnöd velem hozzájuk!

– Király!

– Most menj és szedd össze a könyveidet, rendben? – mondta a tanárnője.

A kislány elszaladt, és Mrs. Nagler elmesélte a tanárnőnek, mi történt.

– Jaj, nem! – suttogta az ázsiai nő, és ő is kivette részét a tragédia felett érzett

sajnálkozásból. Pár perc múltán Samantha visszaérkezett, nehéz könyvet cipelt a

vállán, aztán Irv bácsival együtt elindultak az ajtó felé.

– Hála Istennek, jó kezekben lesz! – sóhajtott fel a recepciós kisasszony.

Irv Wingate bizonyára meghallotta, mert hátrafordult és felé bólintott. Mégis, a

portásnőnek egy pillanatra az a kellemetlen érzése támadt, hogy a nagybácsi

mosolya mintha leheletnyit természetellenes lenne, mintha valami kísérteties

sóvárgás villanna fel az ábrázatán. Aztán a nő mégis úgy döntött, tévedett, és a

tekintetet annak a borzasztó stressznek a számlájára írta, amin a fiatalembernek túl

kellett magát tennie.

-

Éledj és ragyogj! – szavalta az energikus hang.

Gillette kinyitotta a szemét, és Frank Bishopot látta maga előtt, frissen borotváltan,

a zuhanyozástól illatozva, amint szórakozottan gyömöszöli komisz természetű ingét

a nadrágjába.

– Fél kilenc van – közölte vele Bishop. – Sokáig hagyják aludni a börtönben?

– Négyig fent voltam – zsörtölődött a hacker. – Sehogy sem tudtam elhelyezkedni.

Gondolom, ez nem igazán lepi meg, nem igaz? – és jelentőségteljesen a hatalmas

vasszék felé biccentett, amihez Bishop az éjjel hozzábilincselte.

– A maga ötlete volt a szék is meg a bilincs is!

– Nem hittem volna, hogy szó szerint veszi.

– Hogy másképp, mint szó szerint? – értetlenkedett Bishop. – Az ember vagy

odabilincsel valakit a székhez, vagy nem.

A nyomozó kiszabadította Gillette-et, ő pedig merev végtagokkal felállt, és

megdörzsölte elgémberedett csuklóját. A konyhába vonult, szerzett magának egy

csésze kávét és hozzá kétnapos baguette-et.

– Még véletlenül sincs itt maguknál soha linzer? – kiabálta Gillette, útban

visszafelé az SZBE főtermébe.

– Nem tudom – válaszolta Bishop. – Ez nem az én irodám, nem emlékszik?

Különben sem rajongok az édességekért. A normális ember szalonnás tojást

reggelizik. Tudja, valami kiadósat! – belekortyolt a kávéjába. – Figyeltem magát...

amikor aludt.

Gillette nem tudott mihez kezdeni a kijelentéssel. Kérdően felvonta az egyik

szemöldökét.

– Gépelt álmában.

– Manapság billentyűzésnek hívják, nem gépelésnek.

– Tudja, hogy ezt csinálja?

A hacker bólintott.

– Ellie is szokta mondani. Néha kódokban álmodom.

– Hogy mit csinál?

– Forgatókönyveket látok álmomban... tudja, szoftver forráskódsorokat. BASIC,

C++, vagy Java programban – körbenézett. – Hol vannak a többiek?

– Linda és Tony a dolgukat végzik. Miller is. Linda még mindig nem nagymama.

Patricia Nolan telefonált a szállodából. Érdeklődött, maga jól van-e.

– Igazán?

A detektív mosolyogva bólintott.

– Pokollá tette a beszélgetés alatt az életemet amiatt, hogy a székhez bilincseltem.

Azt mondta, maga nyugodtan ott tölthette volna az éjszakát a szállodájában, a

kanapén. Na, most olyan következtetést von le, amilyet jónak lát.

– Shelton?

– Hazament a feleségéhez. Hívtam, de senki sem vette fel a telefont. Néha

szüksége van arra, hogy eltűnjön egy időre az asszonnyal. Tudja, amiatt a

szerencsétlenség miatt, amiről korábban már beszéltem. A fia halála miatt.

Elektromos füttyszó csendült a közeli nagyszámítógép felől. Gillette felállt és

odament, hogy ellenőrizze a képernyőt. Fáradhatatlan botja egész éjjel rendületlenül

robotolt, körbejárta a világot, és most újabb találat lett fáradozásának jutalma. A

hacker elolvasta az üzenetet és Bishophoz fordult.

– Triple-X megint a hálózaton van. Visszatért a hacker csevegőbe.

Gillette leült a számítógép elé.

– Megint alkalmazzuk rajta az átváltozást? – kérdezte Bishop.

– Nem. Jobb ötletem támadt.

– Éspedig?

– Megpróbálkozom az igazsággal.

-

Tony Mott a Stevens Creek körúton, számos autót és kamiont megelőzve, kelet

felé száguldott méregdrága Fisher kerékpárján, aztán egy éles kanyarral bevágódott

a Számítógépes Bűnelkövetési Egység parkolójába.

Mindennap jó tempóban 6,3 mérföldet tekert Santa Clara-i otthonától az SZBE

épületéig – a sovány, izmos zsaru ugyanolyan iramban biciklizett, mint ahogy az

összes többi sportot is űzte, legyen szó Coloradóban az A-medencében való

csúszdalesiklásról, ejtőernyős síelésről Európában, vagy a fehéren tajtékzó habú

vizeken leszáguldó vadvízi evezőtúrákról.

Ma azonban különösen gyorsan hajtott, az járt a fejében, hogy előbb vagy utóbb,

megtöri Bishop ellenállását – erre elszánta magát, ha már Andy Andersonét nem

tudta megrendíteni –, végre magára szíjazhatja a testpáncélját (nevezetesen a

golyóálló mellényét) és végre valahára igazi rendőrmunkát végezhet. Keményen

dolgozott az akadémián, és bár jó cyber-zsaru lett belőle, az SZBE-nél rábízott

feladatok fikarcnyival sem jelentettek nagyobb kihívást, mint a diplomamunkája.

Úgy érezte, diszkrimináció áldozata lett, csak azért, mert a MIT-en 3,97 pontot

sikerült teljesítenie.

Éppen a jól bevált, viharvert Kryptontie lakatot fűzte át a bicikliváz és a küllők

között, amikor észrevette a nagy léptekkel felé tartó vékony, esőkabátot viselő,

bajuszos fiatalembert.

– Hello! – szólította meg mosolyogva a férfi.

– Hello!

– Charlie Pittman vagyok, Santa Clara megye seriffhivatalából.

Mott elfogadta a felajánlott kézszorítást. Több megyei nyomozót ismert, ezt az

embert azonban nem sikerült beazonosítania; Gyors pillantást vetett a nyakában lógó

személyazonosító szolgálati jelvényre, aztán megnyugodott, látva a fénykép és a

személy azonosságát.

– Ön bizonyára Tony Mott.

– Így van.

A megyei zsaru megcsodálta a Fishert.

– Azt hallottam, úgy teker, mint maga az ördög.

– Csak ha lejtőn lefelé megyek – mosolyodott el szerényen Mott, bár az igazság

tényleg az volt, hogy valóban úgy tekert, mint maga az ördög, legyen szó lejtőről,

emelkedőről vagy sík terepről.

Pittman elnevette magát.

– Én feleannyit sem sportolok, mint amennyit kellene. Különösen, amikor ehhez

hasonló fickókra vadászunk, mint ez a számítógépes ürge.

Furcsa – Mott egyáltalán nem hallott arról, hogy megyei szinten akárki is

foglalkozna az üggyel.

– Bejön? – Mott levette a fejvédő sisakját.

– Épp onnan jövök. Frank röviden elmondta, mi a helyzet. Őrült ez a fickó.

– Én is azt hallottam – osztotta Mott a megyei hekus véleményét, közben pedig

Spandex nadrágjának a deréktáskájába tömködte a bicikliskesztyű funkcióját is ellátó

vadászkesztyűt.

– Az az alak, akit Frank használ, az a tanácsadó? A fiatal ürge?

– Wyatt Gillette-re gondol?

– Igen, így hívják. Igazán érti a dolgát, ugye?

– Az az ember varázsló.

– Meddig fog még segíteni maguknak?

– Gondolom, amíg el nem kapjuk azt a seggfejet.

Pittman az órájára pillantott.

– Jobban teszem, ha nem lopom a napot. Később még jelentkezem!

Tony Mott a már távolodó Pittman után bólintott, elővette a mobiltelefonját, és

feltárcsázott egy számot. A megyei zsaru keresztülsétált az SZBE parkolóján, egészen

a szomszédos autóbeállóig. Mottnak nem kerülte el a figyelmét, és átvillant az agyán,

hogy milyen szokatlan: miért parkolt le olyan messze, amikor rengeteg szabad hely

van közvetlenül az SZBE épülete előtt. Aztán elindult az iroda felé, és már csak az

ügy járt a fejében, no meg az, hogy akárhogyan is, de ki fog harcolni magának a

rajtaütő csapat tagjai közt egy helyet, és ott lesz, amikor berúgják az ajtót és nyakon

csípik Jon Patrick Hollowayt.

-

– Ani, am, animorf – citálta a kislány.

– Mi? – kérdezett vissza Phate, a gondolatai azonban messzire jártak. Egy

nemrégiben ellopott Acura Legendben ültek – annak rendje és módja szerint be volt

jelentve az egyik személyisége nevére, és a Los Altos-i házának az alagsora felé

tartottak, ahol ragasztószalag, a Ka-bar kés és egy digitális kamera várta a kis

Samantha Wingate érkezését.

– Ani, ani, animorf – szajkózta a kislány. – Hé, Irv bácsi! Te szereted az

animorfokat?

Nem, egy kibaszott cseppet sem, gondolta Phate. Azonban Irv bácsi kedvesen

válaszolt:

– Hát persze, hogy szeretem, drágaságom.

– Miért volt Mrs. Gitting mérges? – tudakolta Sammie Wingate.

– Kicsoda?

– A hölgy, a recepción.

– Nem tudom.

– Anya és apa már Napában vannak?

– Így igaz.

Phate el sem tudta képzelni, merre járhatnak. Akárhol is száguldottak, azzal

mindenesetre tisztában volt, hogy mindketten a béke utolsó pillanatait élvezik,

mielőtt kitör a borzalom vihara. Csak percek kérdése, és a Junipero Serra iskolából

valaki elkezdi felhívni Wingate-ék barátait és a család többi tagját, akkor pedig

rájönnek, hogy nem is volt baleset.

Phate azt találgatta, vajon ki fog a legjobban pánikolni: az eltűnt gyerek szülei

vagy az igazgató meg a tanárok, akik tálcán nyújtották át a gyereket a gyilkosnak?

– Ani, ani, ani, ani, animorf. Ki a kedvenced?

– A kedvenc micsodám? – kérdezett vissza Phate.

– Na, mit gondolsz, micsodád? – kérdezte a kicsi Samantha, enyhén szólva

tiszteletlenül; ezzel Phate és Irv bácsi is egyetértett.

– Hát a kedvenc Animorfod! – világosította fel a kislány. – Azt hiszem, nekem

Rachel a kedvencem. Oroszlánná változik. Én találtam ki róla ezt a történetet.

Nagyon vagány volt! Az történt, hogy...

Phate türelmesen hallgatta az együgyű történetet, amit a kislány folyamatosan

döngicsélt a fülébe. A kis béka a legkisebb bátorítást sem tapasztalhatta a jó öreg Irv

bácsi részéről, mégis folyamatosan csacsogott, be nem állt volna a szája. A nagybácsi

megviselt idegeit pillanatnyilag két gondolat simítgatta: az otthon várakozó

borotvaéles késé, és a Donald Wingate reakciójáról való fantáziálgatás, amikor majd

valamikor később, a nap folyamán, az üzletember megkapja a meglehetősen

hajmeresztő meglepetést tartalmazó műanyag zsákot. A Behatolás játék

pontrendszerének megfelelően Phate maga lesz a csomagkihordó, aki majd a

küszöbre pottyantja a csomagot, és átveszi a D. Wingate aláírását tartalmazó átvételi

elismervényt. Ezért az akcióért huszonöt pontot kap majd, ennél magasabbat nem

lehet gyilkosságért szerezni.

Felidézte magában az iskolában előadott átváltozást. Na, ez kiváló teljesítmény

volt! Kihívó, mégis tiszta (annak ellenére, hogy az együttműködésre nem túlságosan

nagy hajlandóságot mutató Irv bácsi nyilvánvalóan leborotválta a bajszát a legutolsó

jogosítványkép készíttetése óta).

A kislány rendkívül ellenszenvesen izgett-mozgott az ülésen.

– Gondolod, hogy lovagolhatunk azon a pónin, amit apa vett nekem? Bácsikám, az

a ló annyira gyönyörű! Billy Tomkinsnek be nem állt a szája arról a hülye kutyáról,

amit kapott, de hát kinek nincs kutyája? Úgy értem, mindenkinek van kutyája.

Nekem viszont pónim van!

Phate a lányra pillantott. A tökéletesen fésült hajára. A méregdrága karórára,

amelynek bőrszíját tintával rajzolt kibetűzhetetlen krix-kraxok torzították el. A

gondosan fényezett cipőkre, amiket halálbiztoson nem ő tisztított. És a lehelete is

sajtszagú volt.

Úgy ítélte meg, Sammie nem olyan, mint Jamie Turner, akit azért vonakodott

megölni, mert annyira fiatalkori énjére emlékeztette. Nem, ez a kölyök semmiben

sem különbözött az összes többi kis szarrágótól, akik a fiatal Jon Patrick Holloway

életét a pokol hetedik bugyrává változtatták iskolás korában.

Készít majd néhány képet a kis Samantháról, mielőtt kirándulnak egyet az

alagsorban, és utána is – a gondolat most igen nagy elégtétellel töltötte el.

– Akarsz lovagolni Charizardon, Irv bácsi?

– Kicsodán?

– Jaj, hát a pónimon! Amit apától kaptam a szülinapomra! De hát te is ott voltál.

– Ó, igen! Elfelejtettem.

– Apa és én néha kilovagolunk. Charizard remek ló. Már teljesen egyedül tudja a

karámba visszavezető utat! Tudom, hogy apa kölcsönadná neked a saját lovát, és

akkor együtt körbelovagolhatnánk a tavat! Feltéve, ha nem maradsz le!

Phate azon tűnődött, el bírja-e viselni a nyafkaság társaságát, amíg az alagsorba

érnek?

Hirtelen hangos bíphang töltötte be az autót. A kislány továbbra sem hagyta abba

a csacsogást a kutyává, oroszlánná, miegymássá átváltozó emberekről, Phate

leakasztotta a telefonját az övéről és elolvasta a kapott üzenetet.

Hangosan levegő után kapott.

Shawn üzenetének lényege mindössze abból állt, hogy Wyatt Gillette az SZBE

főparancsnokságán tartózkodik.

Phate-et úgy bénította meg a sokk, mintha árammal töltött, szigetelés nélküli

drótot markolt volna meg.

Jézus a Mennyekben! Gillette – VölgyFia – segít a zsaruknak! Hát ezért tudtak meg

annyi mindent róla, és ezért lihegnek olyan szorosan a nyomában! Hirtelen emlékek

ezrei rohanták meg, még a Behatolás Lovagjainak a szebb napjaiból. Azok a

hihetetlen hackek! Az őrültebbnél őrültebb beszélgetésekkel eltöltött hosszú órák,

amikor a gondolatnál is gyorsabban gépeltek, mintha csak attól tartanának, hogy ha

megelőzik őket, akkor örökre elillan a mondanivaló. A paranoia. A kockázatok. A

földöntúli öröm, ha olyan helyekre sikerült bejutniuk a hálózaton, ahová másoknak

nem!

Éppen tegnap gondolkodott el a Gillette által írt cikken. Kívülről emlékezett az

utolsó sorára: Ha egyszer valaki elmerült a Kék Halálban, már soha nem tud teljes

mértékben visszatérni a való világba,

VölgyFia – akit gyerekes kíváncsisága, konok és szívós természete nem hagyott

egészen addig nyugodni, amíg meg nem értett mindent, amit egy számára új

dologról meg lehetett érteni.

VölgyFia – akinek briliáns kódírási képessége megközelítette és néha meg is

haladta Phate-ét.

VölgyFia – akinek árulása tönkretette Holloway életét, és szétzúzta a Nagy

Átváltozást. És aki most csak azért van életben, mert Phate eddig még nem

koncentrált az ő elpusztítására.

– Irv bácsi, hmmm... miért álltunk meg itt? Úgy értem, valami baj van az autóval?

Phate a kislányra nézett. Aztán körbe, az elhagyatott országúton.

– Nos, Sammie, tudod mit? Azt hiszem, igen. Mi lenne, ha megnéznéd?

– Öööö... én?

– Aha!

– Nem igazán tudom, mit kell tennem.

– Csak nézd meg, nem lapos-e a kerék! – tanácsolta kedvesen Irv bácsi. – Meg

tudod ezt tenni?

– Azt hiszem. Izé... Melyik kereket?

– A jobb hátsót.

A kislány balra nézett. Phate a másik irányba mutatott.

– Ühüm, rendben, tehát azt! És tulajdonképpen mit keressek?

– Nos, mit keresnének az animorfok?

– Hát, nem tudom. Talán, hogy van-e benne szög, vagy valami ilyesmi.

– Nagyszerű. Miért nem mész, és nézed meg, van-e benne szög?

– Oké.

Phate kicsatolta a kislány biztonsági övét. Aztán átnyúlt Sammie felett, és az ajtó

nyitófogantyújáért nyúlt.

– Egyedül is meg tudom csinálni! – dacoskodott Sammie. – Nem kell!

– Rendben – Phate hátradőlt, és figyelte ahogy a lány a kallantyúval küzd, míg

végre sikerül neki kinyitni az ajtót.

Sammie kiszállt és az autó hátsó részéhez ballagott.

– Nekem úgy tűnik, rendben van! – kiáltotta előre.

– Nagyszerű! – kiabált vissza Phate. Azzal begyújtotta a motort, és kilőtt. Az ajtó

bevágódott, a kerekek pedig port és kavicsot spricceltek Sammie-re. A kislány

sikítozni kezdett.

– Váárj, Illrv báácsiiiii!

Phate az országútra farolt.

Egy ideig még látta, amint a zokogó gyerek az autó után rohan, hamarosan

azonban elhomályosította alakját a Sebesen pörgő kerekek kavarta óriási porfelhő.

Ami Phate-et illeti, a maga részéről abban a pillanatban elfelejtette a kis Samantha

Wingate-et, ahogy az ajtó bevágódott.

******

0001011. FEJEZET / HUSZONHÁROM

Renegade334: Triple-X, megint én vagyok. Beszélni akarok veled! NSZV!

– A mozaikszó jelentése: nem szórakozom veled. – magyarázta Patricia Nolan

Frank Bishopnak. Ők ketten a Gillette előtt vibráló monitorra meredtek.

Nolan csak néhány perccel azelőtt érkezett meg a szállodából, hogy Gillette

levágódott a legközelebbi nagyszámítógép elé. A nő a hacker körül lebzselt, mintha

csak jó reggelt ölelést akarna neki adni. Mindazonáltal úgy tűnt, megérezte, a férfi

teljes energiájával a feladatra koncentrál, ezért úgy döntött, nem teszi meg.

Odahúzott egy széket és leült a képernyő elé. Tony Mott is ott volt már. Bob Shelton

betelefonált és elmondta Bishopnak, hogy a felesége rosszul Van, ezért később

érkezik.

Gillette begépelte a következő üzenetet és leütötte az ENTER gombot.

Renegade33M: Ott vagy? Beszélni akarok veled!

– Gyerünk már! – nógatta suttogva Gillette. – Gyerünk! Tessék velem szóba állni!

Végül kinyílt az egyik interaktív ablak és Triple-X válaszolt.

Triple-X: Baszottul jobban billentyűzöl most, mint korábban. A nyelvtan és a helyesírás is

oké. Névtelen platformról jelentkezem! Európából. Nem tudsz lenyomozni!

Renegade334: Nem is akarlak! Sajnálom a múltkori dolgot. Amikor megpróbáltunk

rászedni. Kétségbeesettek vagyunk. Szükségünk van a segítségedre! A segítségedet kérem!

Triple-X: Ki a fasz vagy?

Renegade334: Hallottál már a Behatolás Lovagjairól?

Triple-X: MINDENKI hallott a BL-ről. Azt akarod mondani, hogy benne voltál?

Renegade334: VölgyFia vagyok.

Triple-X: Te lennél VölgyFia? KKVZ!

– Kurvára ki van zárva – most Tony Mott fordított Bishopnak.

Kinyílt az SZBE ajtaja, Stephen Miller és Linda Sanchez érkezett meg. Bishop

röviden felvázolta nekik a helyzetet.

Renegade334: Én vagyok. Igazán.

Triple-X: Ha tényleg te vagy az, akkor meséld el, mit törtetek fel hat évvel ezelőtt – azt a

nagy kapást, tudod, mire gondolok!

– Tesztel – mondta a többieknek Gillette. – Valószínűleg hallott Phate-től egy-két

BL hackről, és most tudni akarja, én is képben vagyok-e.

A hacker bepötyögte a választ.

Renegade334: Fort Meade

A Fort Meade volt Marylandben a Nemzetbiztonsági Ügynökség székhelye, ahol

több szupercomputer összpontosult egy helyen, mint bárhol másutt a világon.

– Szentséges egek! – suttogta Mott. – Maga feltörte a Meade-et?

– Csak az internetes csatlakozást – vont vállat Gillette. – A fekete dobozokat nem

bántottuk.

– Akkor is, Jézusom...

Triple-X: Tehát, hogy jutottatok át a tűzfalakon?

Renegade334: Megtudtuk, hogy az NU új rendszert készül felinstallálni. A Unix rendszer

levelezési programjában ekkor e-mailek küldése során rövid ideig folytonossági hiány áll be. A

telepítésekor három perc állt a rendelkezésünkre, mielőtt betömték a tűzfalon keletkezett

repedéseket. Akkor csusszantunk be.

A híres, levélküldéskor fellépő folytonossági hiány a Unix korai verzióiban olyan

programhiba, vagy más néven bug volt, ami lehetővé tette egy speciális fajtájú

elektronikus levél továbbítását a gyökérfelhasználó – rendszergazda – felé, ez pedig

esetenként lehetőséget biztosított a feladó számára a számítógép irányításának

megszerzésére.

Triple-X: Ember, te egy varázsló vagy! Mindenki hallott rólad! Azt hittük! börtönben

vagy.

Renegade334: Ott vagyok. Csak most őrizetben. De ne aggódj – nem téged akarnak!

– Kérlek... – suttogta Mott – ...ne rohanj fejjel a falnak!

Triple-X: Mit akarsz?

Renegade334: Meg akarjuk találni Phate-et – Jon Hollowayt.

Triple-X: Minek kell nektek a feje?

Gillette Bishopra nézett, ő pedig beleegyezően bólintott: elmondhat mindent.

Renegade334: Embereket öl.

Szünet. Gillette vagy fél percig gépelte láthatatlan üzeneteit a levegőbe, mielőtt

Triple-X válaszolt.

Triple-X: Hallottam valami pletykát. Azt a programot használja, amit ő írt, a Csapóajtót,

hogy emberekre vadásszon, nem igaz?

Renegade334: Pontosan így van.

Triple-X: TUDTAM, hogy emberek ellen fogja fordítani. Az az ember egy beteg F!!

Gillette magában levonta a következtetést: semmi szükség ennek a kezdőbetűnek

a tolmácsolására.

Triple-X: Mit akarsz tőlem?

Renegade334: Segíts megtalálni!

Triple-X: NF!

Bishop megpróbálta: – Nem fogok.

– Ez az, főnök. – nevetett fel Linda Sanchez. – Kezd beletanulni a zsargonba!

Gillette-nek nem kerülte el a figyelmét, hogy Bishopnak végre sikerült

kiérdemelnie a „főnök” megszólítást, amivel eddig Linda Sanchez kizárólag Andy

Andersont volt hajlandó megtisztelni.

Renegade334: Szükségünk van segítségre.

Triple-X: Gőzöd sincs arról, milyen veszélyes a fickó. Pszichopata! Ha segítek, rám fog

vadászni.

Renegade334: Megváltoztathatod a felhasználói neved és a rendszercímed.

Triple-X: MAMV.

– Mintha az megoldana valamit – fordította Nolan Bishopnak

– Milyen szarkasztikus!

Triple-X: Tíz percen belül megtalálna.

Renegade334: Akkor tartsd távol magad a hálózattól, amíg megtaláljuk.

Triple-X: Mondd csak, amikor hackeltél, volt-e akár egyetlen napi amikor nem csatlakoztál

fel?

Most Gillette nem válaszolt. Aztán mégis leütötte azokat a billentyűket:

Renegade334: Nem.

Triple-X: És most azt akarod, hogy kockáztassam az életemet és tartsam távol magamat a

nettől, csak azért, mert ti képtelenek vagytok egyedül megtalálni ezt a seggfejet?

Reegade334: Civileket GYILKOL ! !

Triple-X: Lehet, hogy most is figyel bennünket. A Csapóajtó akár már most is ott lehet a

gépeden. Vagy az enyémen. Lehet, hogy minden egyes betűt elolvas, amit leírunk.

Renegade334: Nem, nem figyel bennünket. Megérezném, ha itt lenne. És te is megéreznéd.

Te is képes vagy a számítógép részévé válni, igaz?

Triple-X: Igaz.

Renegade334: Tudjuk róla, hogy szereti a halálról szóló képeket meg a gyilkossági

helyszínek felvételeit. Küldött neked valamit?

Triple-X: Nem, mindent kitöröltem. Semmilyen kapcsolatot nem akartam vele fenntartani.

Renegade334: Ismered Shawnt?

Triple-X: Csak annyit tudok róla, hogy Phate-tel lóg. Az a hír járja, hogy Phate nem tudta

egyedül összehackelni a Csapóajtót, Shawn segített neki.

Renegade334: Ő is varázsló?

Triple-X: Ezt mondják róla. Meg azt, hogy ő is rohadtul ijesztő!!

Renegade334: Hol van Shawn?

Triple-X. Van egy olyan érzésem, hogy az Öböl környékén van a faszi. Ennél többet nem

tudok.

Renegade334: Biztos vagy abban, hogy férfi?

Triple-X: Nem, de hány szoknyás hackert ismersz?

Renegade334: Segítesz nekünk. Szükségünk lenne Phate valódi e-mai címére, internetes

címére, az általa látogatott honlapok címére, az FTP oldalakra, amikre bejelentkezik és minden

ehhez hasonlóra.

– Nem akar velünk a hálózaton keresztül kapcsolatba lépni, de ide, az SZBE-hez

sem fog eljönni – fordult Gillette Bishophoz. – Adja meg a mobiltelefonjának a

számát!

Bishop szó nélkül teljesítette a kérést, és Gillette továbbította Triple-X-nek. A férfi

nem nyugtázta a telefonszám átvételét, csak ennyit írt:

Triple-X: Most kilépek. Már így is túl sokat beszéltünk. Gondolkozom a dolgon!

Renegade334: Szükségünk van a segítségedre. Kérlek!

Triple-X: Ez különös.

Renegade334: Micsoda?

Triple-X: Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna egyetlen hackerrel, aki

hajlandó volt leírni a *kérlek* szót.

A kapcsolat megszakadt.

-

Miután Phate rájött, hogy Wyatt Gillette segíti az ő nyomában járó zsarukat, és

otthagyta a síró kis animorfot az út szélén, egy árokba hajtott az autóval – az a

nyüszítő kis béka még a végén beazonosítja – és készpénzen vett magának egy

használt csotrogányt.

Amikor a Behatolás játék Való Világ verzióját játszotta, mindig különböző

városokba szokott utazni, ahol rendszerint ideiglenes otthont rendezett be magának,

azonban többé-kevésbé ez a raktárház volt az állandó rezidenciája. Itt tartotta az

összes, számára fontos dolgot.

Ha ezer év múlva a jövő régészei végigkotorják a környéken a homok- és

agyagréteget, és rábukkannak erre a hártyaszerű, porral befedett helyre, bizonyára

azt fogják hinni, hogy a kora computerkorszak egyik templomára bukkantak,

Howard Carteréhez hasonló kaliberű leletre, aki kiásta Tutankhamon fáraó sírját

Egyiptomban.

Ezen a hideg, üres helyen – elhagyatott dinoszauruszketrechez hasonlított –

halmozta fel Phate minden kincsét. A hatvanas évekből való teljes EAI TR-20-as

analóg számítógépet, az 1956-os Heath elektronikus analóg kit számítógépet, Altair

8800 és 680b computereket, egy huszonöt éves, hordozható IBM 510-est, Commodore

KIM-l-et, a híres TRS-80-at, hordozható Kayprót, COSMAC VIP-et, néhány Apple-t

és Macet, egy-két csövet az eredeti Univacről, réz fogaskerekeket, és egy halom

lemezt az 1800-as években élt Charles Babbage soha be nem fejezett

Differenciálmotorjából; meg ez utóbbiról néhány jegyzetet is, amit Ada Byron – Lord

Byron lánya és Babbage párja – vetett papírra. A nő írta Babbage gépeihez az

instrukciókat, ezért a világ első számítógép-programozójaként tartják számon. És

még több tucat hardver is ott lézengett mindenfelé az épületben.

A polcokon ott sorakozott az összes Szivárvány könyv – műszaki kézikönyvek,

amelyek a legapróbb részletekig tartalmaznak minden eddig összegyűjtött tudást a

számítógép-hálózatokkal és biztonsági rendszerekkel kapcsolatban –, a borítók

jellegzetes narancs, vörös, sárga, zöldeskék és levendula színe kiragyogott a komor

és homályos környezetből.

Phate talán legkedvesebb emléktárgya annak a levélnek a bekeretezett és poszterré

nagyított másolata volt, amin a Traf-O-Data társaság cégjelzése tündökölt; Bill Gates

eredetileg ezt a nevet szánta a Microsoftnak.

A raktár azonban nem csupán múzeumként funkcionált. Jól körülhatárolható

célokat is szolgált. Lemezeket tartalmazó dobozok hosszú sorai kígyóztak, tucatnyi

működőképes computer és vagy kétmillió dollárt érő speciális számítógép-alkatrész,

ez a legtöbbjük szupercomputer szerelésére és építésére alkalmas. Phate

jövedelmének legjavát ezeknek a termékeknek az adás-vételével szerezte, az

üzleteket fantomcégeken keresztül bonyolította le.

És itt volt az összpontosítási körlete is – ahol megtervezte a játékokat, ahol

átváltoztatta a külsejét és a személyiségét, a legtöbb jelmezt és álcázó kelléket is itt

tárolta. A sarokban egy ID 4000 állt – személyiigazolvány-gyártó, kiegészítve egy

mágneses azonosító kód égetővel. Más gépékkel érvényes személyazonosító

kártyákat tudott készíteni, amelyek különösen erős biztonsági rendszerekbe való

bejutást tettek számára lehetővé. Ezekkel a gépekkel – valamint a gépjárművek

részlegébe, néhány iskolába vagy létfontosságú adatokat tartalmazó

kormányigazgatási ágazatba történő röpke behatolással – akármilyen személyiséget

képes volt magának megalkotni, és hozzá az igazoló dokumentációt létrehozni. Még

útlevelet is írhatott magának, ha arra volt szükség.

Ki akarsz lenni?

Áttanulmányozta a felszerelését. Az íróasztala feletti polcról levett egy

mobiltelefont és néhány erőteljes Toshiba laptopot.

Az egyikre áttöltött egy jpeg-et – tömörített fényképet. Elővette azt a számos

lemezt tartalmazó dobozt is, amely szolgálja majd a szükségleteit.

Már elillant az a sokk és rémület, amit az a felismerés váltott ki belőle, hogy

VölgyFia is az ellenségei között van; helyette elektromos izgalom áradt szét

sejtjeiben. Phate-et remegő vibrálás töltötte el, hogy a játék ilyen drámai fordulatot

vett, ez azonban nem ismeretlen azok számára, akik valaha is játszottak Behatolás

vagy akármilyen más MUD-játékot: Ez az a pillanat, amikor a cselekvés szála

száznyolcvan fokos fordulatot vesz és a vadászból lesz a préda.

-

Wyatt Gillette fáradhatatlan botja delfinhez hasonló könnyedséggel szelte a Kék

Halál habjait a kis torkolati kikötőkben, a nyílt tengeren; néha a felszínre bukkant,

hogy aztán orrát az áthatolhatatlan mélység homályba vesző életburjánzása felé

fordítva, ismét belevesszen a habokba; és sürgős üzenetet küldött a gazdájának.

Az SZBE főparancsnokságán a számítógép felsípolt.

– Mit találtunk? – kérdezte Patricia Nolan. Gillette a képernyő felé biccentett.

A keresés eredménye:

A keresés tárgya: *Phate*

Helyzet: Hírcsoport: alt.pictures.true.crime

Státusz: Postázott üzenet

Gillette arca ragyogott az izgatottságtól. Odakiáltott Bishopnak:

– Phate maga postázott el valamit! – és lekérte az üzenetet.

Üzenetazonosító:

<10D04S34S4210fllS.NPltDlSak5rdka>

X-Hírpostás: hírposta-1.2

Hírcsoportoki alt-pictures.true.crime

Feladó:<phate@icsnet.com>

Címzett: Csoport

Tárgy: A legutóbbi karakterek egyike

Kódolás: – jpg

Kommunikációs vonalak: 127b NNTP

Feladás dátuma: április 2.

Idő: április 2. 11:12

Útvonalak: news.newspost.com southwest.com news-com.mesh.ad.jp

counterculturesystems.com arivegauche.fr.net frankfrt.de.net. swip.net

newsserve.deluxe.interpost.net. internet.gateway.net roma.internet.it globalsystems.uk

Emlékeztető: MUD az egész világ, és karakter benne minden férfi és nő.

Senki sem tudott rájönni, vajon mire utalhat a Shakespeare színdarabjából

kölcsönvett átfordítás.

Egészen addig, míg Gillette meg nem nyitotta a csatolt fájlban mellékelt képet.

Lassan töltötte be a képernyőt.

– Szentséges Istenem! – motyogta Linda Sanchez, képtelen volt levenni a szemét a

borzasztó látványról.

– A rohadék! – suttogta Tony Mott, Stephen Miller először nem szólt semmit, de

elfordult.

A képernyőt Lara Gibson képe töltötte be. Félig meztelenül hevert egy

csempepadlón – talán valami alagsori helyiségben lehetett. Késvágások szabdalták

össze a testét, és teljesen elborította a vér. Fénytelen, elhomályosuló tekintete

reményvesztetten meredt a felvételt készítő kamerába. Gillette-et a rosszullét

kerülgette a látványtól, úgy gondolta, a képek a nő halála előtt néhány perccel

készülhettek. Stephen Millerhez hasonlóan neki is el kellett fordulnia.

–A cím? Van valami esélye annak, hogy valódi? – kérdezte Bishop.

Gillette lefuttatta a HyperKeresőt és ellenőrizte a címet.

– Hamis – mondta azután, és a hírrel valahogy senkit sem sikerült meglepnie.

Millernek támadt egy ötlete.

– A kép... tudjuk, hogy Phate itt van valahol a környéken! – javasolta. – Mi lenne,

ha kiküldenénk néhány embert, hogy kérdezzék ki azoknak a fényképüzleteknek az

eladóit, ahol egyórás filmelőhívással foglalkoznak? Még az is lehet, hogy felismerik.

Patricia Nolan azonban türelmetlenül válaszolt, még mielőtt Gillette

megszólalhatott volna.

– Soha nem fogja vállalni azt a kockázatot, hogy fényképésszel hívassa elő.

Digitális kamerát használ!

Erre még a műszaki kérdésekben reménytelen Frank Bishop is rájött.

– Tehát ez nem visz bennünket előrébb – nyugtázta.

– Nem biztos – vetette ellen Gillette. Előrehajolt és rábökött a képernyőre egy

ponton, arra a sorra, aminek címkéje az „elérési útvonal” kifejezést villantotta fel.

Emlékeztette Bishopot, hogy az elektronikus levelek fejléceiben az elérési útvonal

mutatja meg azokat a hálózatokat, amelyeken Phate üzenete keresztülhaladt, hogy

megérkezzen arra a szerverre, amiről aztán letöltötték.

– Pontosan olyanok, mint az útjelző táblák. Emlékeznek a bolgár hackerre?

Vlastra? Az ő útvonallistái is mind hamisak voltak Ez azonban előfordulhat, hogy

valódi, vagy legalább kapcsolódik valamelyik hálózathoz, amire Phate tényleg

feltöltötte Gibson képét.

Gillette a HyperKeresővel elkezdte az összes, fejlécben szereplő hálózat

ellenőrzését. A program ki is dobta az egyetlen valódit.

– Ez az a hálózat, amelyikhez Phate számítógépe valójában csatlakozott:

newsserve.deluxe.interpost.net.

Gillette utasította a HyperKeresőt, hogy keressen elő több információt a

társaságról. Egy másodperc múlva a következő villant fel a képernyőn:

Körzetnév: Interpost.net

Bejegyezve: Interpost Europe SA

23443 Grand Palais Bruges, Belgium

Szolgáltatások: Internetszolgáltatás, fogadó weboldali anonim böngészőn visszapostázás

– Láncos szállító mechanizmus! – rázta meg a fejét Gillette. – Nem is értem, miért

nem lep meg a dolog!

Nolan elmesélte Bishopnak, miért elcsüggesztő a legújabb felfedezésük.

– Olyan szolgáltatás, ami elrejti a feladó személyazonosságát a levelezés és az

üzenetküldés során.

– Phate az Interpostra küldte az üzenetet – folytatta Gillette –, amelynek

számítógépei aztán kitörölték a valódi címet, valami hamissal helyettesítették, aztán

megint az útjára engedték.

– Le tudjuk nyomozni? – érdeklődött Bishop.

– Nem – mondta Nolan. – Holtvágány. Ezért nem vette Phate Vlasttal ellentétben a

fáradságot, hogy hamis fejlécet írjon.

– Nos – mutatott rá a zsaru –, az Interpost tudja, hol van Phate számítógépe.

Szerezzük meg a telefonszámot, hívjuk fel őket, és tudjuk meg!

– A láncosok azért maradnak benn az üzletben – rázta meg tagadóan a fejét a

hacker –, mert garantálják, hogy senkinek sem adják meg a címet, még a

rendőrségnek sem.

– Tehát belebuktunk – jelentette ki Bishop.

– Nem szükségszerűen! – válaszolta Gillette. – Azt hiszem, még kellene egy kicsit

horgásznunk. – És nekiállt, hogy felinstallálja az egyik saját keresőmotorját az SZBE

computerére.

******

00011000. FEJEZET / HUSZONNÉGY

Míg az SZBE számítógépe elküldte az információkérést az Interpostról, Phate az

Öbölkilátó Motelben ült – omlatag vendégfogadó a kaliforniai Fremontban; hosszan

elnyúló, homokos és népszerű szakaszra épült, San Josetól éppen hogy északra. A

laptop monitorját bámulta, és Gillette kutatásának eredményét követte.

Gillette természetesen tudni fogja, hogy egy külföldi láncos szállító, mint az

Interpost, még azt a szívességet sem hajlandó megtenni egyetlen amerikai zsarunak

sem, hogy válaszoljon a kliens személyazonosságát firtató kérdésre. Tehát, Phate

várakozásának megfelelően Gillette keresőmotort alkalmazott, így próbált általános

információhoz jutni az Interpostot illetően; valószínűleg abban reménykedett, hogy

rábukkan valamire, amivel a zsaruk kikönyöröghetnek vagy kierőszakolhatnak

valamiféle együttműködést a belga internetes szolgáltatótól.

Gillette keresőmotorja másodperceken belül többtucatnyi oldalt talált, ami

megemlítette az Interpost nevét, és abban a pillanatban továbbította is a neveket és a

címeket az SZBE-s számítógépre. Azonban az információt hordozó adatcsomagok

tettek egy kis kitérőt – Phate laptopjára. A Csapóajtó aztán módosította a

csomagokat, beszúrta közéjük az örökké szorgos démont, majd visszaküldte őket az

SZBE-nek.

Phate monitorján az alábbi üzenet jelent meg:

Csapóajtó Csatlakozás létrehozva

Kíván belépni a cél számítógépére? Y/N

Phate leütötte az Y billentyűt, lenyomta az ENTERT, és egy pillanattal később már

az SZBE rendszerében barangolt. Még több parancsot ütött le, és beletemetkezett a

fájlokba, mérlegelte, aztán megmosolyogta az SZBE-s zsaruk azon véleményét,

miszerint, ő Phate – mint valami nyálkásan ömlengő sorozatgyilkos – azért küldte a

haldokló Gibsonról a képet, mert meg akarja fenyegetni őket, vagy valami bizarr

szado-szexuális, magamutogató stílust próbál magára ölteni. Nos, nem; a fényképet

csalinak szánta – meg akarta találni az SZBE-s computer internetes címét. Amikor

felrakta a képet, utasította a botját, hogy mentse el mindenkinek a címét, aki letölti a

képet. Az egyik Kalifornia állam kormányának számítógépe volt, San Jose nyugati

körzetéből – ez csak az SZBE hivatalában lehetett.

Phate végigszáguldott a rendőrségi computeren, információt másolt, aztán

egyenesen a Számítógépes Bűnelkövetési Egység – Személyzeti Feljegyzések

elnevezésű mappába vetette magát.

A mappa tartalma – nos, nem érte meglepetés – rejtjelezett volt. Phate előhívott

egy ablakot a Csapóajtó programban és a dekódolás ikonra kattintott. A szoftver

nekilátott a kód feltörésének.

A merevlemez-meghajtó felnyögött az erőfeszítéstől, Phate pedig felállt és a

motelszoba hűtőjéből magához vett egy Mountain Dew-t. Belekortyolt az édes italba,

és az ablakhoz sétált. A napfény ragyogó sugarai időnként át- meg áttörtek a

viharfelhőkön. A vibráló fényfolyam felzaklatta, így hát gyorsan leeresztette a

redőnyöket, aztán visszafordult a számítógép tompa színeihez, melyek sokkal szívet

melengetőbbek voltak Phate számára, mint amilyent Isten a palettáján valaha is

képes lett volna kikeverni.

-

– Elkaptuk! – jelentette be Gillette a csapatnak. – Phate bent van a gépünkben.

Kezdjük el a lenyomozást!

– Rendben! – Tony Mottból fülsiketítő győzelmi füttyszó szakadt fel.

Gillette elindította a HyperKeresőt, és gyenge kopogás kíséretében az SZBE

számítógépe és Phate computere közötti útvonal lassan de biztosan, sárga vonal

formájában kezdett feltűnni a képernyőn.

– Jó a mi fiunk, mit gondol, főnök? – vetette fel Linda Sanchez, és csodálattal teli

pillantással Gillette felé intett a fejével.

– Úgy tűnik, érti a dolgát – hagyta helyben Bishop.

Tíz perccel ezelőtt Gillette-nek az járt a fejében, hogy Phate küldeménye mögött

valami csel van. Majdnem biztos volt abban, hogy a gyilkos egy MUD játékmester

szemével nézi őket, és nem azért küldte el Lara Gibson képét, mert kigúnyolni vagy

fenyegetni akarja őket, hanem mért az SZBE internetes címére fáj a foga, és be akar

jutni a számítógépükbe.

A hacker megosztotta elképzelését a csapattal, és hozzátette:

– Mi pedig hagyni fogjuk.

– Mert így lenyomozhatjuk – vetette fel Bishop.

– Rátapintott a lényegre – erősítette meg Gillette.

– De nem engedhetjük be a rendszerünkbe! – Stephen Miller, intésével szinte az

összes computert átölelte.

– Az összes fontos adatról készítek biztonsági mentést, és felinstallálunk egy-két

rejtjelezett fájlt. Amíg megpróbálja dekódolni őket, addig mi is megtaláljuk őt.

Bishop áldását adta a dologra, és Gillette áthelyezte az összes kényes adatot – mint

például a valódi személyzeti fájlokat – a biztonsági fájlokba, helyettük pedig kódolt

anyagokat töltött a gépre. Ezután elküldte az Interpollal kapcsolatos kutatási

kérvényt, és az eredményekkel együtt a Csapóajtó démon is megérkezett.

– Olyan, mint egy nemi erőszaktevő – jegyezte meg Linda Sanchez, ahogy figyelte,

amint a rendszerük mappái megnyílnak, majd bezárulnak Phate fürkésző kutatása

során.

A megbecstelenítés, mint az új évszázad bűncselekménye...

– Gyerünk, gyerünk! – biztatgatta Gillette HyperKereső programját, amely

minden egyes alkalommal halk, a tengeralattjáró hanglokátorára emlékeztető

csipogást bocsátott ki, amikor a csatlakozásláncolatban újabb linket sikerült

beazonosítani.

– Mi van akkor, ha anonimizálót használ? – érdeklődött Bishop.

– Kétlem, hogy ezt tenné. Ha a helyében lennék, én gyorsan lecsapnék, utána meg

lelépnék, és valószínűleg egy nyilvános telefonfülkéből vagy hotelszobából

csatlakoznék megint. És forró gépet használnék. Ez egyfajta egyszer használatos

számítógép. Semmi olyan nincs rajta, amivel le lehetne nyomozni a felhasználót.

Gillette előredőlt, áthatóan a képernyőre meredt, és figyelte, amint a HyperKereső

vonalai lassan megteszik az útjukat az SZBE-től Phate-ig. Végül egy tőlük

északkeletre fekvő ponton állt meg a vonal.

– Megvan a szolgáltatója! – kiáltott fel, és leolvasta a képernyőn felvillanó

információt, – A ContraCosta Hálózat az, Oaklandben! – Stephen Millerhez fordult. –

Most állítsa rájuk a Pac Bellt!

A telefontársaság be tudja fejezni a lenyomozást, a ContraCosta Hálózattól

egészen Phate gépéig. Miller azon nyomban felhívta a Pac Bell biztonsági embereit.

– Már csak néhány perc – Nolan hangja nagyon izgatott volt. – Maradj a

hálózaton, maradj a hálózaton... kérlek!

Stephen Miller – még mindig telefonált – megmerevedett és felragyogott az arca.

– A Pac Bell elkapta! – jelentette ki győzelmes mosollyal. – Az Öbölkilátó Motelben

van, Fremontban.

Most Bishop húzta elő a mobiltelefonját. Feltárcsázta a rendőrség

telefonközpontját, és riasztotta velük a bevetési egységet.

– Néma felállás! – rendelte el. – Azt akarom, hogy a kommandósok öt percen belül

ott legyenek. Az emberünk feltehetően az ablaknál ül, a motel előtt járó motorú

autóval, és a parkolót figyeli. Ezt tudassa a különleges egységekkel is.

Aztán értesítette Huerto Ramirezt és Tim Morgant is, és őket is a motelhez

rendelte.

Tony Mott úgy értékelte a helyzetet, hogy eljött a nagy esély napja, amikor végre

igazi zsarut játszhat. Ez alkalommal azonban Bishopnak sikerült végre meglepnie.

– Rendben van, rendőr! Erre maga is velünk jön! Csak fogja vissza magát!

– Igen uram! – vágta rá a fiatal zsaru ünnepélyesen, és még egy tár lövedéket vett

magához a fiókjából.

– Azt hiszem, az övén lógó két tölténytár elég lesz – bólintott Bishop Mott öve felé.

– Természetesen! Rendben! – Azonban, amikor Bishop elfordult, Mott óvatosan

egy maréknyi golyót csúsztatott a széldzsekije zsebébe.

– Maga velem jön! – Szólt oda Bishop Gillette-nek. – Beugrunk Bob Sheltonhoz,

felvesszük őt is. Útba esik. Aztán elmegyünk és elkapjuk azt a gyilkost.

Robert Shelton nyomozó San Jose egyik kellemes körzetében lakott, nem messze a

280-as főúttól.

A szomszédság udvarai a kiskölykök műanyag játékaival voltak tele, a

kocsifelhajtók drága autókkal – Toyotákkal, Fordokkal és Chevykkel.

Frank Bishop a ház elé hajtott. Nem szállt ki azonnal, úgy tűnt, vívódik magában.

Aztán megszólalt:

– Csak szeretném, ha tudná, Bob feleségével kapcsolatban... Emlékszik, a fiuk

meghalt abban az autóbalesetben? Az asszony azóta sem tudja túltenni magát rajta.

Kicsit többet iszik a kelleténél. Bob azt mondja, hogy beteg. De nem erről van szó.

– Értem.

Elindultak a ház felé. Bishop megnyomta az ajtócsengőt. Nem berregett fel a

házban, ők azonban tisztán hallották a kiszűrődő, tompa hangokat. Mérges

hangokat.

Aztán egy sikoly.

Bishop Gillette-re pillantott, habozott egy másodpercig, aztán próbát tett az

ajtóval. Nyitva volt. A zsaru belökte, keze a pisztolyán. Gillette szorosan a nyomában

követte.

A ház maga volt a merő felfordulás. Koszos edények, folyóiratok, ruhák hevertek

szanaszét a nappaliban. A helynek savanyú szaga volt – mosatlan ruha és

likőrkipárolgás. Két személyre tálalt, el nem fogyasztott étkezés maradványai –

szomorú amerikai sajtszendvicsek – árválkodott az asztalon. 12.30 volt, éppen

ebédidő, azonban Gillette nem tudta volna megmondani, hogy az ételt erre a napra

szánták, vagy tegnapi maradvány, ne adj' isten, esetleg még régebbi. Nem látott

senkit, azonban valami csattant, és lépések zaja hallatszott a hátsó szobából.

Bishopot és Gillette-et is megijesztette a kiáltás – egy artikulálatlan női hang.

– Kibaszottul jól vagyok! Azt hiszed, irányíthatsz engem? El sem tudom képzelni,

honnan a pokolból veszed ezt... Te vagy az oka annak, hogy nem vagyok jól!

– Én nem... – hallották Bob Shelton hangját. Azonban szavai belevesztek egy másik

csattanósba, ahogy az a valami leesett a földre; esetleg egy másik tárgynak ütközött.

– Jézusom! – kiáltotta Shelton. – Most nézd meg, mit tettél!

A detektív és a hacker ügyefogyottan álltak a nappaliban, nem egészen tudták, mit

tehetnének most, hogy belekontárkodtak ebbe a bonyolult családi szituációba.

– Feltakarítom – motyogta Shelton felesége.

– Nem, majd én...

– Csak hagyj békén! Nem értesz semmit! Soha nem vagy itt velem! Hogy is

érthetnéd?

Gillette tekintete véletlenül a szomszédos szoba nyitott ajtaja felé esett. Belesett. A

szobában sötétség uralkodott, és kellemetlen, áporodott szag áradt belőle. Azonban

nem a szag ragadta meg a figyelmét, hanem az ajtónyílás mellé helyezett tárgy.

Négyszög alakú fémdoboz volt.

– Odanézzen!

– Mi az? – kérdezte Bishop.

Gillette szemügyre vette, aztán meglepetten felnevetett.

– Egy ősrégi Winchester. Nagyméretű. Senki nem használja őket manapság,

néhány évvel ezelőtt viszont remekműnek számítottak. A legtöbb ember a

hirdetőtábla szolgáltatási rendszerek futtatására használta. Azt hittem, Bob nem

igazán ért a számítógépekhez.

Bishop vállat vont.

Mindazonáltal az a kérdés, hogy vajon miért rendelkezik Bob Shelton

szervermeghajtóval, nem került megválaszolásra, mivel a nyomozó éppen abban a

pillanatban toppant a hallbejáróba és megdöbbenten pislogott Bishopra és Gillette-re.

– Csengettünk – védekezett előre Bishop.

Shelton továbbra is jéggé dermedten állt, mintha csak azt latolgatná, vajon

mennyit hallhatott a két betolakodó.

– Emmával minden rendben? – kérdezte Bishop.

– Jól van – válaszolt óvatosan a társa.

– Nem úgy hangzott... – kezdte volna Bishop.

– Csak influenzája van – vágott közbe gyorsan a másik. Aztán fagyosan Gillette-re

nézett. – Ez meg mit keres itt?

– Érted jöttünk, Bob. Rábukkantunk Phate nyomára Fremontban. Igyekeznünk

kell.

– A nyomára?

Bishop elmesélte az Öbölkilátó Motelhez szervezett kommandóakció előzményeit.

– Rendben – mondta a zsaru, és arrafelé pillantott, ahol most úgy tűnt, a felesége

halkan sírdogál. – Egy percen belül kész vagyok. Megvárnátok a kocsiban? – Gillette-

re nézett. – Nem akarom, hogy ez itt a házamban legyen. Oké?

– Persze, Bob.

Shelton megvárta, míg Bishop és Gillette kimennek az ajtón, csak azután fordult

vissza a szoba felé. Habozott, mintha csak bátorságot gyűjtene, végül azonban átlépte

a küszöböt, és eltűnt a mögötte meghúzódó homályos szobában.

******

00011001. FEJEZET / HUSZONÖT

Minden ebből indul ki...

Évekkel ezelőtt az állami rendőrségnél az egyik mentora mondta ezeket a szavakat

a zöldfülű Frank Bishopnak; éppen úton voltak, melynek végén valami lift nélküli

bérház egyik ajtóját készültek berúgni, nem messze az oaklandi dokkoktól. A

lakásban öt-hat kilónyi olyan dolog volt, amitől a bérlők nem szívesen váltak volna

meg, valamint néhány automata fegyver, ezt viszont túlságosan is szívesen

használták mindannyian.

– Minden ebből indul ki – mondta akkor az idősebb zsaru. – Felejtsd el a fedező

kollégákat, a géppisztolyos gengsztereket, az újságírókat, a közügyeket meg a

sacramentói számítógépekbe meg rádiókba belenyomatott rézmennyiséget! Minden

belőled és a veled szemben álló elkövetőből indul ki. Berúgod az ajtót, üldözöl

valakit egy zsákutcába torkolló sikátorban, odamész az autó sofőr felőli oldalához,

ahol a kormány mögött a fickó csak bámul vakon maga elé; lehet, hogy a tárcája van

a kezében meg a jogsija, lehet, hogy a farka, de az is lehet, hogy egy kibiztosított

Browning 380-assal készül arra az egyetlen mozdulatra. Érted, mire gondolok?

Ó igen, Bishop tökéletesen értette: A zsaru munkája semmi másról sem szól, csak

azon a bizonyos ajtón való átjutásról.

Az Öbölkilátó Motelbe, Fremontba száguldó Frank Bishopnak – ahol Phate

nyugodt szívvel fosztogatja az SZBE-s számítógépet – az öreg zsaru oly sok évvel

ezelőtt elmondott szavai jártak a fejében.

És az sem hagyta nyugodni, amit a San Ho-i börtönigazgató Wyatt Gillette-ről

készített fájljában olvasott – a hacker által írt cikk, amiben a számítógépes világot

Kék Halálnak nevezte. Frank Bishop úgy határozott, a kifejezést a zsaruk világára is

nyugodtan lehetne alkalmazni.

Kék, mint az egyenruha.

Halál, mert az ajtónak az a másik oldala, amit éppen berúgni készül az ember,

vagy a zsákutca vége, vagy annak a leállított motorú autónak az első ülése teljesen

más, mint a Jóisten széles e földjének bármelyik szeglete.

Minden ebből indul ki...

Az otthoni incidenstől még mindig nagyon mogorva Shelton vezetett. Bishop ült

hátul. Gillette pedig a vezető melletti ülésen utazott. (Shelton hallani sem akart arról,

hogy egy bilincs nélküli rab két rendőr mögött üljön.)

– Phate még mindig a hálózaton van, az SZBE-s fájlokkal próbálkozik –

tájékoztatta őket Gillette. A hacker a laptop képernyőjét tanulmányozta,

mobiltelefonról csatlakozott a netre.

Megérkeztek az Öbölkilátó Motelhez. Bob Shelton keményen a fékre taposott, és

befarolt a parkolóba, ahol egy egyenruhás rendőr eligazította őket.

Már vagy egy tucat állami és főúti rendőrautó állt a parkolóban, és számos

egyenruhás, civil és állig felfegyverzett, bevetésre kész kommandós csoportosult

körülöttük. Ez a parkoló közvetlenül az Öbölkilátó mellett helyezkedett el, azonban

az ablakokból nem lehetett rálátni. Egy másik Crown Victoriából Linda Sanchez és

Tony Mott szállt ki, ez utóbbi napszemüvegével az orrán – a borús égbolt és a gyenge

köd ellenére – és gumírozott vadászkesztyűben. Bishop azon tűnődött, hogyan

óvhatná meg Mott-tól Mottot és a társaságot a bevetés során.

A stílusos Tim Morgan ma kétsoros mélyzöld öltönyt visel, amelynek vonalán

kissé rontott a golyóálló mellény, figyelte meg Bishop és Shelton, amikor a férfi

odarohant hozzájuk. Lehajolt az autó ablakához.

– Egy fickó, akire illik Holloway személyleírása, jelentkezett be két órával ezelőtt,

Fred Lawson néven. – lihegte. – Készpénzzel fizetett. A bejelentkezési kártyán

kitöltötte ugyan az autóval kapcsolatos kérdéseket, de nincs a leírásnak megfelelő

jármű a parkolóban. A tizennyolcas szobában van. A redőnyök le vannak eresztve,

de a telefonvonal még mindig foglalt.

– Még mindig a hálózaton van? – nézett Bishop Gillette-re.

A hacker ellenőrizte a laptop monitorján.

– Ühüm.

Bishop, Shelton és Gillette kiszállt az autóból. Sanchez és Mott csatlakozott

hozzájuk.

– Ali – szólt oda Bishop egy nagydarab fekete kommandósnak.

Alonso Johnson volt San Joseban az állami kommandós osztag parancsnoka.

Bishop kedvelte, mert nyugodt volt és módszeres, míg egy tapasztalatlan rendőr,

mint például Tony Mott, bármilyen helyzetben veszélyes lehetett.

– Hogy állnak a dolgok? – kérdezte Bishop.

A kommandós zsaru elővette a motel térképét.

– Itt, itt és itt állítottunk fel embereket – mutatott rá a földszinten és az első emeleti

folyosón a megfelelő pontokra. – Nem nagyon van menekülési útvonal. Tipikus

szállodai támadás lesz. Biztosítjuk a szobákat, közvetlenül az övé mellett és felett.

Nálunk van a tartalék kulcs és egy láncvágó. Csak besétálunk az első ajtón és

kihozzuk. Ha a belső udvar ajtaján próbál meg kitörni, ott is várni fogjuk. A

mesterlövészek is készenlétben állnak – arra az esetre, ha fegyvert használ...

Bishop felnézett, és a védőöltözetet magára erőltető Tony Mott került a látóterébe.

Rövid, fekete automatát vett magához, és imádattal tanulmányozta. Mátrixos

napszemüvegében és a biciklisnadrágban úgy hatott, mintha valami rossz sci-fi

filmből csöppent volna közéjük. Bishop arrébb terelte a fiatalembert.

– Mondja, mit akar azzal kezdeni? – kérdezte Mott-tól és az automatára mutatott.

– Gondoltam, nem árt, ha hatékonyabb tűzerő van nálam.

– Tüzelt már valaha lőfegyverrel, rendőr?

– Mindenki tud...

– Tüzelt már valaha lőfegyverrel? – ismételte Bishop türelmesen.

– Persze.

– Az akadémia lőfegyvergyakorlata óta?

– Nem igazán, de...

– Tegye vissza! – mondta Bishop.

– És rendőr? – mormolta Alonso Johnson. – Hanyagolja a napszemüvegét is! – és

Bishop felé villantotta a szemét.

Mott megpróbált méltóságteljesen arrébb menni, de átadta a fegyvert az egyik

kommandósnak.

Linda Sanchez a telefonján lógott – kétségtelenül a már a terhességének utolsó

napjaiban járó lánya volt a vonal másik végén –, és a háttérbe visszahúzódva

nyugton maradt. Ő azok közé tartozott, akiket nem kellett emlékeztetni, hogy a

harcászati bevetés nem az ő kenyere.

Aztán Johnson megemelte egy kicsit a fejét; a fejhallgatón keresztül jelentést

kapott.

– Készen vagyunk.

– Rajta! – mondta Bishop olyan mellékes tónussal, mintha csak előzékenyen maga

elé tessékelt volna valakit egy liftben.

A kommandós bólintott és beleszólt a parányi mikrofonba. Ezzel vagy fél tucat

kommandóst mozgósított, akik az egyik bokorsor mentén a motel felé rohantak.

Tony Mott követte őket, és ahogy ígérte, visszafogta magát.

Bishop visszaballagott az autóhoz, és a bevetési operáció frekvenciájára hangolta a

rádiót.

Minden ebből indul ki...

A rádió fejhallgatójából hirtelen Johnson hangját hallotta:

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Bishop feszülten előrehajolt. Vajon Phate fegyverrel várja őket? Eltűnődött.

Lehetséges, hogy egyáltalán nem számított az érkezésükre? Mi vár rájuk odabent?

A válasz: semmi.

Zavaros adás érkezett az éteren keresztül a rádióba.

– Frank, a szoba üres! – tájékoztatta Alonso Johnson. – Nincs itt.

– Nincs ott? – Bishop hangja meglehetősen kétkedő volt. Hirtelen az jutott eszébe,

vajon nem cserélték-e össze a szobákat?

Johnson egy pillanat múlva megint beleszólt a rádióba:

– Elment.

Bishop Wyatt Gillette-hez fordult, aki megint csak ellenőrizte a Crown Victoriában

elhelyezett számítógépet. Eszerint Phate még mindig a hálózaton volt, és a Csapóajtó

még mindig az SZBE személyzeti állományának titkosított mappáját próbálta

feltörni. Gillette a monitorra mutatott és vállat vont.

– Mi még mindig azt a jelzést kapjuk, hogy a motelben tartózkodik. Itt kell lennie –

közölte a rádión keresztül a detektív Johnsonnal.

– Negatív, Frank – érkezett a válasz. – A szoba üres, az egy computer kivételével,

ami még mindig összeköttetésben áll a telefonnal. Néhány üres doboz Mountain

Dew. Féltucatnyi számítógéplemez. Ennyi. Sem bőrönd, sem ruhák.

– Rendben, Al, bejövünk mi is körülnézni! – fejezte be a beszélgetést Bishop.

A forró, levegőtlen motelszobában hat-hét helyszínelő nyitogatta a fiókokat és

ellenőrizte a szekrényeket. Tony Mott a sarokban állt, ugyanolyan szorgalmasan

keresgélt, mint a többiek. A Kevlar katonai sisak sokkal kevésbé természetesen állt a

fején, mint a biciklis védősisak, állapította meg Gillette.

Bishop az olcsó íróasztalon álló számítógép felé terelgette a hackert. A képernyőn

még mindig a dekódoló program volt. Begépelt néhány parancsot, és elfintorodott.

– A pokolba vele, ez hamis! A szoftver folyamatosan ugyanazt a bekezdést

dekódolja.

– Tehát – vette fontolóra Bishop – rászedett bennünket, és elhitette, hogy itt van...

De miért?

Néhány percig vitatták csupán a kérdést, de senki nem jutott kézzelfogható

eredményre – egészen addig, míg Wyatt Gillette fel nem nyitotta a nagyméretű

lemeztároló doboz tetejét és bele nem nézett. Olívaszinű fémdobozt fedezett fel

benne, amire stencillel a következőket írták:

U.S. HADSEREG ÉLES REPESZBOMBÁK

RENDKÍVÜL ROBBANÉKONY EZZEL AZ OLDALLAL AZ ELLENSÉG FELÉ

Kicsi fekete doboz volt a ládához csatlakoztatva, melynek egyetlen lámpája vörös

szem gyanánt gyors pislogásba kezdett.

******

00011010. FEJEZET / HUSZONHAT

Phate tényleg egy motelben volt ebben a pillanatban. A szálloda is Fremontban

volt Kaliforniában. Ő pedig egy laptop előtt ült.

Csakhogy azt a motelt Ramada fogadónak hívták, és kétmérföldnyire feküdt az

Öbölkilátótól, ahol most Gillette – az áruló Júdás VölgyFia – és a zsaruk kétségkívül

észvesztve rohannak kifelé a szobából, menekülve a repeszbombák elől, amikről

minden bizonnyal azt hiszik, hogy bármelyik percben felrobbanhatnak.

Nem fognak; a doboz homokkal van teletöltve. Az eszköz egyetlen dologra képes:

még a szart is kiijeszteni bárkiből, aki elég közel áll, hogy a feltételezett

gyújtószerkezeten észrevegye a tv-távirányító villogó fényjelzőjét.

Phate természetesen soha nem ölné meg az ellenségeit ilyen stílustalan módon.

Túlságosan esetlen és otromba lenne részéről, hiszen a MUD Behatolás játékosaként a

férfi célja az áldozathoz történő lehető legközebbi hozzáférkőzés volt, mert hallania

kellett a szív remegő és gyengülő vergődését, amikor belecsúsztatta a kést. Mellesleg,

ha megölne egy tucat zsarut, akkor a nyakára szabadítaná a szövetségieket, és abba

kellene hagynia a játékot itt, a Szilícium-völgyben. Nem, teljesen megelégedett azzal,

hogy Gillette-et és az SZBE-s zsarukat még vagy egy óráig lefoglalja az

Öbölkilátóban, míg a tűzszerészek eltávolítják a gyanús külsejű tárgyat a szobából –

ezzel pedig Phate-nek lehetősége nyílik arra, hogy azt tegye, amit egész idő alatt a

fejében forgatott: A Számítógépes Bűnelkövetési Egység számítógépének

segítségével betör az ISLEnetre. Mindenképpen az SZBE-ről kellett csatlakoznia, mert

így az ISLEnet gyökérfelhasználóként fogja azonosítani, ezzel egyidejűleg pedig

korlátlan hozzáférhetőséget biztosít számára a hálózaton.

Phate nagyon sok MUD-játékot játszott korábban VölgyFiával, és tudta, Gillette

arra számított, hogy Phate majd feltöri az SZBE gépét, és megpróbálja lenyomozni

őket.

Így hát, amikor a Csapóajtó megérkezett az SZBE-s gépre, Phate erre a helyre

hajtott az Öbölkilátó Motelből, ahol már egy másik laptop várta teljes készenlétben:

gyakorlatilag lenyomozhatatlan mobiltelefonos kapcsolat segítségével állt

összeköttetésben az egyik dél-karolinai internetes szolgáltatóval, amit viszont egy

prágai anonim hálózati adatcsomag-összeállítóval és kicsomagolóval kötöttek össze.

Phate most belenézett néhány fájlba, amiket akkor másolt ki, amikor először tört

be az SZBE rendszerébe. A fájlokat kitörölték ugyan a mappákból, azonban a

merevlemez-meghajtóról még nem – ez jelentené a végleges eltávolítást –, úgyhogy

Phate könnyűszerrel visszaállította őket egy hatékony, törlést hatálytalanító

programmal, a Restore8-cal. Rátalált az SZBE-s számítógép azonosítószámára, majd

némi keresés után az alábbi adatokra is:

Rendszer: ISLEnet

Login: RobertSShelton

Jelszó: KékFord

Adatbázis: Kalifornia Állami Rendőrség Bűnügyi Eljárások Archívuma

Keresés tárgya: (Wyatt Gillette VAGY Gillette, Wyatt VAGY Behatolás Lovagjai VAGY

Gillette, W.) ÉS (számol* VAGY hack*).

Ezután kicserélte saját laptopja azonosítószámát és internetes címét az SZBE-s

gépére, majd utasítást küldött a modemnek, hogy tárcsázza az általános ISLEnet

csatlakozási hívószámot.

Füttyszót hallott, közvetlenül utána meg az elektronikus kézfogást kísérő

hümmögést. Ez volt az a pillanat, amikor az ISLEnetet oltalmazó tűzfal megtagadna

bármely kívülállótól a rendszerbe jutásra irányuló minden kísérletet; mivel azonban

Phate gépe SZBE-s gép látszatát keltette, az ISLEnet kivételes hozzáférhetőségi

lehetőséggel felruházott „bizalmi rendszerként” érzékelte, és Phate a másodperc

töredékén belül meleg fogadtatásban részesült. A rendszer feltette a szokásos

kérdéseket.

Felhasználói név?

Phate begépelte:

RobertSShelton

Jelszó?

KékFord

Ekkor a képernyő üres lett, majd néhány hihetetlenül unalmas ábra tűnt fel rajta,

amit az alábbiak követtek:

Kalifornia Állam Integrált Végrehajtói Hálózata

Főmenü

Gépjárművek osztálya

Állami Rendőrség Népmozgalmi Statisztikai Osztály

Törvényszéki Szolgálat

Helyi Végrehajtó Ügynökségek

Los Angeles

Sacramento

San Francisco

San Diego

Honterey megye

Orange megye

Santa Barbara megye

Mások

Igazságügyi Minisztérium Hivatala

Szövetségi ügynökségek

FBI

ATF

Pénzügyminisztérium

U.S. békebírók

IRS

Postaszolgálat Mások

Mexikói Szövetségi Rendőrség

Tijuana Törvényhozási összeköttetések

Rendszeradminisztráció

A gazella torkát megragadó oroszlán módjára csapott le Phate a

rendszeradminisztráció fájlra. Feltörte a jelszót, és megszerezte a gyökeret, ezzel

egyidejűleg korlátlan hozzáférhetőségi lehetőséget nyert az ISLEnethez, valamint a

vele összeköttetésben álló összes rendszerhez.

Visszament a főmenübe, és egy újabb belépési címkére kattintott.

Állami Rendőrség Főúti Járőrkocsirészleg

Emberi erőforrás

Könyvelés

Számítógépes bűnelkövetés

Erőszakos bűntettek

Fiatalkorú bűnözés

Bűnügyi eljárások archívuma

Adatfeldolgozás

Adminisztrációs szolgáltatások

Főbb bűncselekmények

Jogügyi osztály

Anyaggazdálkodás

Letartóztatási parancsok kiadása

Phate-nek nem kellett döntésre pazarolnia az idejét. Már pontosan tudta, hova

akar bejutni.

-

A tűzszerészek kivitték a szürkészöld dobozt az Öbölkilátó motelből,

szétszerelték, és nem találtak mást benne, mint egy nagy rakás homokot.

– Mi a pokol értelme van ennek? – horkant fel Shelton. – Ez is része annak a

rohadék játéknak? Hogy szórakozik velünk?

Bishop vállat vont.

A tűzszerészek Phate számítógépét is átvizsgálták, nitrogénpróbának vetették alá,

és robbanásveszély-mentesnek nyilvánították. Gillette gyorsan átfutotta. A gép több

száz fájlt tárolt – találomszerűen megnyitott néhányat. – Csak szemét. – Rejtjelezett?

– Nem. Nézze, csak regényrészletek, honlapok, grafikák, Az egész csak töltelék. –

Gillette felnézett, a mennyezetre bandzsított, az ujjai a levegőben billentyűztek.

– Mit jelent ez az egész, a hamis bomba meg a tartalom nélküli fájlok?

Tony Mott már megszabadult a védőöltözetétől és a sisakjától.

– Rendben! Phate megtervezett itt mindent, hogy kihozzon bennünket az irodából,

és elterelje a figyelmünket... De miért?

– Ó, Jézus Krisztüs! – kiáltott fel Gillette. – Én tudom, miért!

Frank Bishop is tudta. Gyors pillantást vetett Gillette-re és megszólalt:

– Megpróbálja feltörni az ISLEnetet.

– Így van – erősítette meg a hacker. Megragadta a telefont és feltárcsázta az SZBE-

t.

– Számítógépes bűnelkövetés. Miller őrmester.

– Itt Wyatt. Figyeljen rám...

– Megtalálták?

– Nem. Figyeljen rám! Hívja fel az ISLEnet rendszergazdáját, és mondja meg neki,

hogy függessze fel az egész hálózat működését! Most azonnal.

Szünet.

– Nem fogják megtenni – mondta Miller. – Ez..,

– Meg kell tenniük! Most! Phate ebben a pillanatban próbálja meg feltörni.

Valószínűleg már benne is van. Semmiképp ne zárja le a rendszert! Így talán lesz

lehetőségem a kár felbecslésére.

– De az egész állam erre tám...

– Meg kell tennie! Most!

Bishop kiragadta a hacker kezéből a telefont.

– Ez parancs, Miller! Most!

– Jól van, jól van. Hívom. Nem fognak szeretni érte. De telefonálok.

– Meggondolatlanok voltunk – sóhajtott fel Gillette. – Nagy kelepce volt az egész...

Lara Gibson fényképének elküldése, aztán ahogy végigment az SZBE-s gépen, és

ahogy iderángatott bennünket. Ember, azt hittem, mi vagyunk egy lépéssel őelőtte!

Linda Sanchez összepakolta az összes bizonyítékot, megőrzés alá helyezési

kártyákat ragasztott rájuk, aztán belerámolta őket a kartondobozokba, amiket mint

valami Mayflower ünnepi mozgóárus, állandóan magával cipelt. A többiek is

összeszedték a felszerelésüket, és elhagyták a szobát.

Frank Bishop visszakísérte Gillette-et az autóhoz, az úton azonban egy sovány,

bajuszos emberre figyeltek fel, aki a parkoló legtávolabbi részéből figyelte őket.

Volt valami ismerős az emberben, és Gillette-nek nemsokára eszébe is jutott:

Charles Pittman az, a nyomozó, Santa Clara megyéből.

– Ki nem állhatom, hogy mindig ott szaglászik a bevetéseink körül – jegyezte meg

Bishop. – A megyei fiúk fele úgy értelmezi a rendfenntartást, mintha valami

diákegyleti bulinak lenne a része. – Pittman felé bámult, azonban a tisztviselő már

beszállt jelzés nélküli, jellegtelen kocsijába; Beindította a motort és elhajtott.

Bishop felhívta a megyei seriff irodáját. Átkapcsoltatta magát Pittman

üzenetrögzítőjére, és hagyott egy üzenetet, amiben megkérte a zsarut, hogy hívja fel,

amint tudja.

Bob Shelton telefonja is megcsörrent, végighallgatta a hívó felet, aztán bontotta a

csatlakozást.

– Stephen Miller volt az. A rendszergazda őrjöng, de az ISLEnet fel van

függesztve. – Aztán Shelton odavakkantotta Gillette-nek. – Azt mondta,

bebiztosította, hogy a fickó ne juthasson be az ISLEnetre!

– Be is biztosítottam – válaszolta Gillette. – Levettem a rendszert a hálózatról, és

eltüntettem minden egyes felhasználói névre meg jelszóra történő utalást.

Valószínűleg azért tudta feltörni az ISLEnetet, mert maguk közül csatlakozott valaki

a hálózatra, hogy engem leellenőrizzen. Phate-nek minden bizonnyal így sikerült

kitalálnia az SZBE gépének azonosítószámát, azzal pedig könnyedén átjutott a

tűzfalon, és a maguk felhasználói nevével és jelszavával jelentkezett be.

– Lehetetlen. Mindent kitöröltem.

– És a meghajtókon lévő szabad helyeket is letörölte? Átírta a sablont? És a köztes

fájlokat is? Kódolta a naplókat és azokat is átírta?

Shelton egy szót sem szólt. Megszakította Gillette-tel a szemkontaktust, helyette

inkább felnézett a fejük fölött átfolyó és a San Francisco-öböl felé kúszó ködfelhő

gyors mozgású foszlányaira.

– Nem, hát persze hogy nem. Ezért juthatott Phate a rendszerbe. Végigfuttatott egy

törlést hatálytalanító programot, és az ölébe csöppent minden, ami az ISLEnet

feltöréséhez szükséges. Tehát ne velem szarakodjon emiatt!

– Nos, ha nem titkolta volna el, hogy maga VölgyFia, és hogy ismeri Phate-et, nem

csatlakoztam volna! – Shelton hangja védekező volt.

Gillette haragosan elfordult, és megint elindult a Crown Victoria felé. Bishop

meggyorsította a lépteit és felzárkózott mellé.

– Ugye tudja, hogy mi mindenhez férhet hozzá, ha sikerült bejutnia az ISLEnetbe?

– kérdezte Gillette a nyomozót.

– Mindenhez – felelte Bishop. – Akkor mindenhez hozzáfér.

Az SZBE főparancsnokságának épülete előtt Wyatt még azelőtt kipattant az

autóból, hogy Bishop teljesen leállította volna, Beszáguldott az épületbe.

– Kárbecslés? – kérdezte.

Miller is és Patricia Nolan is a nagyszámítógépnél voltak, de a hacker Nolanhez

intézte a kérdést.

– Még mindig nem indították újra a rendszert, azonban az egyik rendszergazda

asszisztense áthozott egy lemezt a naplóállományról. Épp most nézem végig.

A naplóállománynak elnevezett fájlok arról tárolnak információt, hogy milyen

felhasználók kapcsolódtak a rendszerre, mennyi ideig, mit csinálnak a hálózaton, és

fennlétük alatt rácsatlakoznak-e másik rendszerre.

Gillette átvette Nolantől a naplót, és mint egy őrült, elkezdett gépelni.

Szórakozottan felemelte a reggelről megmaradt kávéját és belekortyolt. Beleremegett

a hideg, keserű folyadék ízébe. Letette a csészét, visszafordult a képernyőhöz, és

vadul verte a billentyűket, a naplóállomány fájljai között tett száguldás közben.

Egy másodperc múlva arra figyelt fel, hogy Patricia Nolan leül mellé. Friss kávét

hozott neki. A hacker felnézett rá.

– Köszönöm.

A nő rámosolygott, a hacker pedig még mindig hátrafordulva, felé bólintott,

szemével egy pillanatra fogva tartotta a nőét. Nolan annyira közel ült hozzá, hogy

nem kerülhette el a férfi figyelmét a nő arcbőrének feszessége; arra gondolt, a másik

annyira komolyan vette az átalakító tervét, hogy az ügy érdekében még némi

plasztikai sebészetet is bevállalt. Gillette-nek egy múló pillanatra az a gondolat futott

át az agyán, hogy a nő akár vonzó is lehetne, ha kevesebb alapozót használna és

vékonyabb rétegben, venne magának egy-két jobb ruhát, és végre felhagyna azzal,

hogy minden negyedik percben kisimítja a haját az arcából. Nem gyönyörű vagy

mesterkéletlen, de csinos.

Visszafordult a monitorhoz és folytatta a gépelést. Ujjai mérgesen verték a

billentyűket. Egyre csak Bob Shelton járt a fejében. Hogy lehetett valaki, aki annyi

mindent tud a számítógépekről, hogy saját szervermeghajtója legyen, ennyire

gondatlan?

Végül hátradőlt és bejelentette.

– Nem olyan rossz, mint amilyen lehetne. Phate tényleg az ISLEneten volt, de csak

mintegy negyven másodpercig, aztán Stephen felfüggesztette.

– Negyven másodperc – ismételte meg Bishop, – Ez nem elég idő arra, hogy

akármi hasznosat tegyen, ugye?

– Semmi esetre sem – mondta a hacker. – A fő menüpontokba esetleg

belenézhetett, de a titkos jellegű adatokhoz már jelszavak is kellenének, ehhez

viszont kódfeltörő programokat kellene lefuttatnia. Legjobb esetben is minimum fél

órát venne igénybe.

– Legalább van egy szusszanásnyi időnk – bólintott Bishop.

-

A külső világban majdnem 17.00 óra volt, az idő megint esősre hajló, és a tétovázó

délutáni csúcsforgalom már kirobbanni készülődött. A hacker életében azonban

nincs délután, reggel vagy éjszaka. Egyszerűen csak olyan idő van, amit az ember a

Gépvilágban tölt, és olyan, amit nem.

Phate pillanatnyilag nem a hálózaton töltötte az idejét.

Habár természetesen most is a számítógépe előtt ült, El Montéban, nagyszerűen

megalkotott kirakatházában. Oldalról oldalra böngészte át az ISLEnetről letöltött

adatokat.

A Számítógépes Bűnelkövetési Egység abban a hitben élt, hogy Phate mindössze

negyvenkét másodpercet töltött az ISLEneten. Azt azonban nem tudták, hogy abban

a pillanatban, amint behatolt a rendszerbe, az egyik okos Csapóajtó démon átállította

a belső órát, és átírta az összes csatlakozási és naplóletöltési időt. A valóságban,

Phate rendkívül ráérősen, ötvenkét percet időzött az ISLEnet belsejében, és

információk gigabájtjait töltötte le.

A megszerzett adatok egy része meglehetősen hétköznapi volt, egy másik része

azonban annyira titkos – mivel az SZBE-nek gyökérhozzáférhetősége volt –, hogy

csak az állami és a szövetségi kormányok egy maréknyi tisztségviselője volt jogosult

a megtekintésükre: a legnagyobb titkokat őrző kormányzati számítógépek bejutási

számkódja és jelszói; kommandós egységek bevetési parancskódjai; folyamatban lévő

operációk rejtjelezett fájljai; rendőrségi eljárások; az Állami Rendőrség, az FBI, az

alkohol, dohány és tűzfegyverek, a titkosszolgálat, valamint a legtöbb

törvényvégrehajtási ügynökség kötelékébe való alkalmazás feltételei és bizalmas

közlései tárultak fel Phate szeme előtt.

Most, amikor lágy esőcseppek erezték be házának ablakát, Phate belemélyedt ezen

rendkívül bizalmas fájlok egyikébe – az Állami Rendőrség emberi erőforrás fájljaiba.

Ezek a kaliforniai állami rendőrség alkalmazásában álló összes személyről

tartalmaztak információt. Nagyon-nagyon sok almappa ágazott ki a fő mappából,

Phate-et azonban csak az az egyetlenegy érdekelte, amelyet most nézett át.

Nyomozói részleg, állt a címkén, és néhány rendkívül fontos információ bújt meg

benne.

******

IV.

BEHATOLÁS

Az internet körülbelül annyira biztonságos, mint Kelet-Los Angeles szupermarketjei

szombat éjjelenként.

Jonathan Littman A menekülő játszmája

******

00011011. FEJEZET / HUSZONHÉT

Az este hátralévő részében a Számítógépes Bűnelkövetési Egység csapata

átnyálazta az Öbölkilátó Motel eseményeiről készült jelentéseket, továbbra is teljes

erőbevetéssel próbálták a Phate hollétére vezető nyomokat felkutatni, és rettegve

hallgatták a rendőrségi URH-n érkező jelentéseket, nem számolnak-e be újabb

gyilkosságról.

Az egyik közlemény szerint aznap reggel valamelyik magániskolából egy kislányt

elrabolt egy férfi, aki a gyermek nagybácsijának adta ki magát, később azonban

elengedte. Minden bizonnyal Phate volt az. Huerto Ramirez és Tim Morgan

leellenőrizték az iskolát és kikérdezték a kislányt, mégis újabb információ nélkül

voltak kénytelenek visszatérni. A túlfeszített idegzetű nebuló még elrablója

autójának színét sem tudta felidézni.

Más rendőrök kikérdezték az Öbölkilátó vendégeit és a környéken lakókat,

azonban egyetlen szemtanút sem találtak, aki látta volna, milyen kocsit vagy

teherautót vezetett Phate.

Az egyik fremonti éjjel-nappaliban az eladó emlékezett arra, hogy néhány órával

korábban eladott két hatos csomagolású Mountain Dew-t valakinek, akire illett Phate

személyleírása. A gyilkos azonban semmi olyat nem mondott, ami közelebb vitte

volna hozzá a rend őreit. Sem az üzleten belül, sem kívül nem volt senki, aki

felfigyelt volna az autóra.

A motelszobában végzett helyszíni kutatás sem hozott egyetlen használható

információtöredéket Phate pontos hollétét illetően.

Wyatt Gillette segített Stephen Millernek, Linda Sancheznek és Tony Mottnak

elkészíteni a szobában hagyott számítógép rendőri elemzését. A hacker bejelentette,

hogy valóban egyszer használatos gépről van szó, amelyre éppen csak annyi

szoftvert telepítettek, ami elég volt a rendszer feltöréséhez; Ebben sem találtak

semmit, ami Phate hollétére utalt volna. A Toshiba szériaszámából megtudták, hogy

a gépet hat hónappal ezelőtt Chicagóban hajózták be a számítógépes világba. A

vásárló készpénzzel fizetett, még csak véletlenül sem töltötte ki a jótállási kártyát, és

egyetlen hálózatra sem jelentkezett be. A Phate által hátrahagyott számítógépes

lemezek üresek voltak. Linda Sanchez, a számítógépes archeológia királynője,

egyenként tesztelte őket a Restore8-as programmal, és saját szemével bizonyosodott

meg arról, hogy egyetlen bájtnyi adat sincs rajtuk.

Sanchez figyelmét továbbra is elsősorban terhes lánya kötötte le, akit minden

második órában felhívott és az állapota felől kérdezgetett. Egyértelműen a többiek

tudomására hozta, hogy meg akarja látogatni a szegény teremtést, így Bishop

hazaküldte. Aztán a csapat többi tagját is elengedte, Miller és Mott is – a szőke zsaru

szemmel láthatóan sokkal jobb hangulatban volt a rajtaütés óta – elindultak, hogy

vacsorázzanak és aludjanak egy keveset.

Patricia Nolannak viszont egyáltalán nem volt sietős a szállodába való visszatérés.

Gillette mellett ült és együtt böngészték át az ISLEnet fájlokat, megpróbáltak többet

megtudni az okos Csapóajtó démonról. Semmi nyomát nem találták azonban, és

Gillette azt gyanította, hogy a bot megölte magát.

Végül aztán nyúzottan hátradőlt, megropogtatta az ujj-ízületeit és kinyújtózott.

Bishop észrevette, amint kiszúrja a rakás rózsaszín telefonüzenet-cetlit. A hacker arca

felragyogott, és mohón felkapta őket. Egyértelműen csalódottság sugárzott róla,

amiért egy sem szólt neki – és valószínűleg mérges is volt, amiért az ex-felesége nem

telefonált, pedig előző nap megkérte rá.

Nos, Frank Bishop tisztában volt azzal, hogy a szerettek iránti érzelem nem

csupán a társadalmilag kifogástalan helyzetben lévők privilégiuma. Semmirekellő

gyilkosok tucatjait csípte már nyakon, akik könnyekben törtek ki, amikor

megbilincselve elvezették őket – nem az előttük álló nehéz börtönévek gondolatára,

hanem azért, mert el kellett válniuk a feleségüktől és a gyerekeiktől.

Bishop magában megint konstatálta, hogy a hacker ujjai a levegőben gépelnek –

nem, billentyűznek – és a mennyezetre bámul. Vajon most a feleségének ír valamit?

Vagy talán az apjától – a Közel-Kelet poros homokmezőin dolgozó mérnöktől – kér

tanácsot vagy támogatást, netalán megüzeni a bátyjának, hogy ha egyszer

kiszabadul, szeretne vele néhány napot eltölteni?

– Semmi – mormolta Nolan. – Nem jutunk sehova.

Egy pillanatig Bishop ugyanazt a letörtséget érezte, amit a nő arcán is látott. De

aztán, gondolta, várjunk csak egy percet... Kezdem elveszíteni itt a fonalat.

Rádöbbent, hogy őt is a hatalmába kerítette a Kék Halál hipnotikus, rabul ejtő

igézete. Eltérítette a gondolatait. A fehér táblához ment, és a bizonyítékokról szóló

feljegyzésekre meredt, a nyomtatott anyagokra meg a képekre. Ezek annak a

világnak a részei voltak, amiben otthonosan mozgott.

Ezzel kezdj valamit...

Bishop a Lara Gibsonról készült borzalmas fénykép kinyomtatott változatára

meredt.

Ezzel kezdj...

A detektív közelebb ment a képhez, és gondosan tanulmányozni kezdte.

– Nézd ezt meg! – szólt Sheltonhoz. A zömök, morózus zsaru csatlakozott hozzá.

– Micsodát?

– Mit látsz?

– Nem tudom – vont vállat Shelton. – Te mit látsz?

– Nyomokat – felelte Bishop. – A többi dolgot a képen... amik a padlón vannak

meg a falakon. Tudnának egy s mást mesélni nekünk arról a helyről, ahol Phate

megölte a nőt, erre fogadni mernék

Gillette előreszáguldott és a hajmeresztő fényképre nézett.

A szerencsétlen lány a kép előterében feküdt. Bishop felhívta a figyelmükét a többi

dologra, amit még a felvétel látni engedett: a padlót a nő alatt zöldes járólappal

fedték le. Volt ott még egy bézs légkondicionálóból vagy fűtőberendezésből kivezető,

négyszög alakú, fémmel bevont csővezeték is. A fáinak falécekhez szögelt festetlen

csiszolt kő hátoldala volt. A helyiség feltehetően egy csak részlegesen berendezett

alagsor fűtőterme lehetett. Fehérre festett ajtó egy része is látható volt, és mellette

mintha csordultig teletöltött szemetes állt volna.

– Elküldjük a képet az FBI-nak – jelentette ki Bishop. – Hadd nézzék át a

technikusaik.

– Nem tudom, Frank – rázta meg a fejét Shelton. – Szerintem túl okos ahhoz, hogy

a saját fészkébe piszkítson. Túlságosan is egyértelmű. – A kép felé bólintott. –

Valahova máshova vihette el, amikor megölte. Nem a saját házába,

Nolan azonban közbeszólt.

– Nem értek egyet. Igaza van abban, hogy okos, de nem úgy értékeli a dolgokat,

mint mi.

– Mit ért ez alatt?

Úgy tűnt, Gillette tökéletesen egyetért a nővel.

– Phate nem a való világban gondolkodik. Megpróbál minden számítógépes

nyomot eltüntetni, de azt hiszem, hajlamos elsiklani a kézzel fogható jelek felett.

– Az alagsor egészen újnak látszik – biccentett Bishop a kép felé –, és a

fűtőszerkezet is. Vagy légkondicionáló, vagy mi a csoda. Az FBI esetleg ki tudja

találni, létezik-e olyan speciális építési vállalkozó, aki ebből a fajta építőanyagból

készült lakóépületeket gyárt. Leszűkíthetnénk a szóba jöhető épületek körét.

– Bizonytalan a végkimenetele – vont vállat Shelton. – De kinek árthatunk vele?

Bishop felhívta az egyik barátját a minisztériumban. Elmesélte neki a kép

történetét, és hogy mire van szükségük. Mindössze rövid ideig beszéltek, aztán a

detektív letette a kagylót.

– Saját kezűleg fogja letölteni az eredeti képet, aztán elküldi a labornak – mondta

Bishop. A szomszédos íróasztalra esett a tekintete, ahol nagy, neki címzett borítékot

vett észre. A szállítócédula jelzése szerint a Kalifornia Állami Rendőrség

Fiatalkorúakkal Foglalkozó Ügyosztályának központi adatmegőrző részlegétől

érkezett. Azalatt kellett megkapnia, amíg az Öbölkilátóban időztek. Felnyitotta és

elolvasta a levél tartalmát. A fiatalkorúak bírósága küldte el azt az aktát, amit a

hacker előző esti szökése után kért le róla. Az íróasztalra dobta a levelet, és felnézett

a poros faliórára. Este 10.30 volt.

– Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége van némi pihenésre – szólt a többiek

felé.

Shelton egy szóval sem említette a feleségét, azonban Bishop érezte, a társa ég a

vágytól, hogy hazarohanhasson hozzá. Az indulófélben lévő testes nyomozó

odabólintott a partnerének.

– Reggel találkozunk, Frank!

Aztán Nolanra mosolygott. Gillette-et egyetlen szóra vagy intésre sem méltatta

búcsúzóul.

– Egyáltalán nincs kedvem megint itt tölteni az éjszakát – fordult Bishop Gillette-

hez. – Hazamegyek. És maga velem jön.

Bishop szavai hallatán Patricia Nolan a hacker felé perdült.

– A szállodai szobában, ahol lakom, rengeteg hely van – vetette oda mintegy

mellékesen – A cégem fizeti. Szívesen vendégül látom éjszakára, ha gondolja! Pazar

minibárom is van!

A nyomozó felkuncogott, aztán megszólalt:

– Ezzel az üggyel amúgy is szélvészsebesen száguldók a munkanélküliség felé.

Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha Gillette velem jönne. Tudja, őrizetben lévő rab,

miegymás.

Nolan jól fogadta a vereséget – Bishop úgy gondolta, kezdi feladni a Gillette-tel

mint romantikus partnerrel kapcsolatos ábrándjait. Összeszedte a retiküljét, egy

halom floppyt, a laptopját, és visszament a szállodába.

Bishop és Gillette már kifelé tartott az ajtón, amikor a hacker a nyomozóhoz

fordult.

– Nem bánná, ha útközben megállnánk egy pillanatra?

– Megállnánk?

– Van valami, amit magamhoz kellene vennem – magyarázta Gillette. – Ja igen, és

ha már itt tartunk. Nem tudna kölcsönadni néhány dollárt?

******

00011100. FEJEZET / HUSZONNYOLC

Egy kisméretű, földszintes farmház előtt parkoltak le, amely azonban egy mintegy

félhektárnyi udvarra nézett, ekkora területért meglehetősen borsos árat fizetnek a

Szilíciumvölgynek ezen a részén.

Gillette megkérdezte, melyik városban vannak, és Bishop azt mondta neki, hogy

Mountain Viewban.

– Tőlünk nem lehet tökéletesen rálátni a hegyekre – tette hozzá. – A közvetlen

szomszédom az egyetlen ember, aki az építőkockáira állva rálát a hegyekre, és tiszta

napokon a Moffett réten lévő nagy hangárból is jó a kilátás. – Észak felé mutatott, a

101-es főúton végigkígyózó forgalom fényein túlra.

Kanyargós, csúnyán töredezett és repedezett gyalogfeljárón sétáltak végig.

– Nézzen a lába alá errefelé! – hívta fel a hacker figyelmét az útviszonyokra

Bishop. – Már régóta próbálom magam rászánni a javításra. A San Andreas-iakat

hibáztassa érte! Nagyjából hárommérföldes szakaszon ilyen rossz a minőség. Ezért

mondom magának, törölje meg majd a cipőjét, már ha nem bánja!

Kinyitotta az ajtót és beterelte rajta a hackert.

Frank Bishop felesége, Jennie, harmincas évei végében járó, aprócska nő volt.

Mopszli kutyára emlékeztető arca nem volt csodaszép, egészében véve azonban

mégis vonzó teremtésnek látszott. Míg Bishop – hátrazselézett hajával, barkójával és

rövid ujjú ingeivel – egy ötvenes évekből idecsöppent időutazóra emlékeztetett,

addig a felesége nagyon is modem háziasszony benyomását keltette. Hosszú haját

francia kontyba kötötte, farmer és kockás ing fedte testét. Ápolt volt és kisportolt, jó

alakú, habár Gillette-nek – akit most, a börtönből kikerülve, csupa napbarnított

kaliforniai vett körül – kissé túl sápadtnak tűnt.

– Megérkeztünk – szólalt meg Bishop.

A legkevésbé sem tűnt bosszúsnak – még meglepettnek sem – amiatt, hogy a férje

hazahozott egy rabot, aki velük tölti majd az éjszakát. Gillette gyanította, Bishop

korábban hazatelefonált és elmondta, ki lesz a vendégük estére.

– Ettetek már? – kérdezte tőlük.

– Nem – válaszolta Bishop.

Gillette azonban felmutatta a papírzacskót, ami miatt útban az SZBE-től idefelé

meg kellett állniuk.

– Én elleszek ezekkel.

– Nem ehet linzert vacsorára! – nevetett fel Jennie. – Tisztességes ételre van

szüksége.

– Nem igazán – arcán mosollyal, ám szíve mélyén bánkódva Gillette végignézte,

amint a sütemény eltűnik a konyhában.

Olyan közel, és mégis oly távol.

Bishop kioldotta a cipőfűzőjét, levetette a lábbeliket, és mokaszint vett a lábára. A

hacker is megszabadult a cipőjétől, belépett a nappaliba, ahol azonnal körbenézett.

A hely Gillette-et saját gyermekkori házukra emlékeztette. A fehér padlószőnyegre

igazán ráfért volna már egy csere. A bútorok a JCPennyből vagy a Searsből

származtak. Drága televízió és olcsó hifitorony. A lepattogzott szélű ebédlőasztal

aznap éjjel kettős funkciót látott el, íróasztalként is szolgált. Úgy tűnt, ez a

számlafizetés napja. Tucatnyi boríték feküdt gondosan kikészítve, türelmesen várták,

hogy elpostázzák őket. Pacific Bell, Mervyn's, MasterCard, Visa.

Gillette megnézett egy-kettőt a kandallópárkányt díszítő rengeteg kép közül.

Négy-öt tucat lehetett kitéve. Még több a falakon, asztalokon és könyvespolcokon. A

párról készült esküvői kép a maihoz egy megszólalásig hasonlító Frank Bishopot

engedett felfedezni, ez alól nem képezett kivételt a barkó és a hátranyalt frizura sem

(bár a szmoking alatt megbújó fehér inget szilárd mozdulatlanságra kárhoztatta egy

biztosítótű.

Bishop észrevette, hogy Gillette a fényképeket nézi.

– Jennie fotósztároknak nevez bennünket. Több felvételünk van, mint a

szomszédság bármely két családjának együttvéve. – A ház hátsó része felé intett a

fejével. – Még több van a hálószobában, és még a fürdőben is. Az amit éppen most

néz: az anyám és az apám.

– Ő is zsaru volt? Várjon. Nem zavarja, ha zsarunak hívom?

– Magát zavarja, ha hackernek nevezik?

– Nem. Az vagyok – vont vállat Gillette.

– Ugyanez a helyzet a „zsaruval” is. De a kérdésére a válasz: nem. Apámnak

nyomdászvállalkozása volt Oaklandben. A Bishop és fiai. A „fiai” része nem egészen

igaz, mivel a nővéreim közül kettő vezeti a legtöbb bátyámmal együtt.

– Nővéreim közül? – vonta fel Gillette az egyik szemöldökét.

– A legtöbb?

Bishop felnevetett.

– Kilenc közül én vagyok a nyolcadik. Öt fiú és négy lány.

– Ez aztán a család!

– Huszonkilenc unokatestvérem van – büszkélkedett Bishop.

Gillette egy sovány férfi képéhez ért, akinek inge legalább olyan lötyögős volt,

mint Bishopé. A fotó egy földszintes ház előtt készült, amelynek homlokzatán a

következő nagybetűs felirat volt olvasható: BISHOP ÉS FIAI, KÖNYVNYOMTATÁS

ÉS BETŰSZEDÉS.

– Maga nem akart beszállni az üzletbe?

– Semmi kifogásom a családi kereteken belül működő vállalkozás ellen – Bishop a

kezébe vette a képet, és saját magára bámult. – Azt hiszem, a család a legfontosabb

dolog a világon. De meg kell mondanom, hihetetlenül nem volt érzékem a

nyomdászathoz. Unalmas, tudja? Az a dolog, hogy zsaru lettem, az... hogy is

mondjam? Soha nem zárul le. Mindig van valami új, mindennap. Abban a

pillanatban, amikor az ember azt hiszi, rájött valamire a bűnöző észjárásával

kapcsolatban, bumm, és egy teljesen új megvilágításban látja a dolgokat.

Mozgást hallottak a közelben. Hátrafordultak.

– Nézzék csak, ki van itt! – szólalt meg Bishop.

Körülbelül nyolcéves fiú kukucskált be a folyosóról a nappaliba.

– Gyere be bátran, fiatalember!

Az aprócska, dinoszauruszokkal díszített pizsamát viselő kisfiú belépdelt a

szobába, de a szemét folyamatosan Gillette-en tartotta.

– Köszönj Mr. Gillette-nek, fiam! Ő Brandon.

– Hello!

– Szia, Brandon! – mondta neki Gillette. – Jó sokáig ébren vagy.

– Szeretek jó éjszakát kívánni apának. Ha nem jön túl későn haza, anya

megengedi, hogy megvárjam.

– Mr. Gillette számítógépprogramokat ír.

– Forgatókönyveket? – kérdezte a fiú lelkesen.

– Így igaz – felelte a hacker, és kénytelen volt felnevetni, ahogy a programozói

szakzsargon olyan könnyedén kiszökkent a kisfiú ajkán.

– Mi is írunk programokat a számítógépes laborban, az iskolában – büszkélkedett

Brandon. – A múlt héten egy olyat csináltunk, amiben a labda összevissza ugrált az

egész képernyőn.

– Jó mókának tűnik – dicsérte meg Gillette, és nem kerülte el figyelmét a fiú kerek,

lelkes tekintete. Az arcvonásait leginkább az anyjától örökölte.

– Á nem! – felelte Brandon. – Nagyon unalmas volt. QBasicet kellett használnunk.

Most OOP-t fogok tanulni.

Objektumorientált programozás – a legutóbbi tendencia, amiben a példák

szemléltetésére a rendkívül kifinomult C++ nyelvezetet használják.

– Aztán Javát és HTML-t a nethez – vont vállat a fiú. – De akkor is, ezt már

mindenkinek ismernie kellene.

– Tehát számítógépekkel szeretnél foglalkozni, ha nagy leszel.

– Nem, profi baseballjátékos leszek! Csak azért akarom megtanulni az OOP-t, mert

manapság minden evvel történik.

Itt állt előttük egy általános iskolás, aki már beleunt a Basicbe, és már elkezdett a

programozás éles vízválasztó vonala felé kacsintgatni.

– Miért nem mutatod meg Mr. Gillette-nek a számítógépedet?

– Szereti a Tomb Raidert? – kérdezte a fiú. – Vagy a Földigiliszta Jimet?

– Nem szoktam sokat játszani számítógépen.

– Megmutatom magának! Menjünk!

Gillette engedelmesen követte a kisfiút a könyvek, játékok, sportfelszerelések és

ruhák zagyva összevisszaságától jellegzetes szobába. A Harry Potter-könyvek az

éjjeliszekrényen hevertek a Game Boy, két NSync CD és egy tucat floppy

társaságában. Nos, tökéletes pillanatfelvétel korunkról, gondolta Gillette.

A szoba közepén égy IBM-klón terpeszkedett, és rengeteg, különböző

szoftverekhez tartozó oktató kézikönyv. Brandon leült mögé, villámgyors

billentyűzéssel elindította a gépet, és feltöltötte a játékot. Gillette felidézte, hogy

amikor ő annyi idős volt, mint a fiú, a legkiválóbb személyi számítógép a Trash-80-as

volt; ő is ezt kérte, amikor az apja azt mondta neki, szabadon választhat a műszaki

boltban.

Örömmámorban úszott akkor az apró számítógép miatt, ami természetesen csak

egy kezdetleges játékszer volt ahhoz az olcsó, utánvételes géphez képest, aminek

most a képernyőjét figyelte. Akkoriban – mindössze néhány évvel ezelőtt – a világon

csak nagyon kevés ember birtokolt olyan hatékony computert, mint amilyenen most

Brandon Bishop egy szoros zöld trikóba öltöztetett, a kezében fegyvert tartó

gyönyörű nőt irányított barlangokon és üregeken keresztül.

– Akar játszani?

A kérdés azonban a hátborzongató Behatolás játékot juttatta Gillette eszébe, és a

meggyilkolt lány digitális fényképét (Larának hívták, csakúgy mint Brandon

játékának hősnőjét); ebben a pillanatban semmi, az erőszaknak még csak a csíráját

hordozó dologra sem vágyott, még akkor sem, ha az kétdimenziós volt csupán.

– Talán később.

Néhány percig figyelte, amint a fiú elragadtatással telt tekintete ide-oda szökken a

képernyőn. Aztán a nyomozó bedugta a fejét az ajtón.

– Villanykapcsolás, fiam!

– Apa, nézd csak, milyen magas szintre értem! Öt perc.

– Nem. Itt az ideje lefeküdni.

– Jaj, apa...

Bishop meggyőződött afelől, hogy a fiú megmosta a fogát, és a házi feladata is

rendesen az iskolatáskájában van. A kisfiú atyai jó éjt puszit kapott, majd Bishop

lekapcsolta a számítógépet és a nagyvillanyt; csak a Csillagok háborújából a

Millenium Falcon űrhajó alakját formázó lámpa maradt a szobában az egyetlen

fényforrás.

– Jöjjön! Megmutatom magának a hátsó negyvenet.

– Amit?

– Kövessen!

Bishop átvezette Gillette-et a konyhán át – ahol Jennie éppen szendvicseket

készített – ki a hátsó ajtón.

A hacker váratlanul megtorpant a hátsó verandán, megdöbbentették a maga előtt

látottak. Aztán felnevetett.

– Igen, farmer vagyok-jelentette be Bishop.

Gyümölcsfasorok – talán ötven is lehetett – töltötték meg a hátsó udvart.

– Tizennyolc évvel ezelőtt költöztünk ide. A völgy akkor kezdett megindulni a

siker útján. Kölcsönt vettem fel, hogy megvehessem a két telket. Sikerült megőrizni

az eredeti farm egy részét. Ez itt sárgabarack meg cseresznye.

– Mihez kezd vele, eladja?

– A legnagyobb részből ajándék lesz. Karácsonykor. Ha ismeri Bishopékat, akkor

befőttet vagy szárított gyümölcsöt kap. Akiket igazán szeretünk, azok konyakos

meggyhez jutnak.

Gillette szemügyre vette a locsolókat és a füstölőedényeket.

– Nagyon komolyan veszi a dolgot! – állapította meg a hacker.

– Épen tartja az agyamat. Hazajövök, aztán Jennie és én kijövünk ide, és

gondozzuk a gyümölcsöst. Valahogy úgy működik, hogy kizárja mindazt az

elviselhetetlen dolgot, amivel napközben találkozom.

Végigsétáltak a fasorok között. Az udvar hátsó részét elborították a műanyag

csövek és a kerti tömlők, vagyis a zsaru öntözőrendszere.

– Tudja, hogy számítógéppel is irányíttathatná a vízeloszlást? – intett Gillette

fejével az öntözőeszközök felé.

– Irányíttathatnám? Á, arra gondol, hogy egy vízesés működtethetné az

elektromosságot termelő turbinát?

– Nem, arra gondolok, hogy a jelenlegi huzalos megoldás helyett futtathatná a

vizet olyan csöveken is, ahol a vízáramlatot szelep szabályozná. Tudja, erre

mindegyik számítógép képes. Leállítja a vizet és megindítja.

– Tényleg? – kérdezte Bishop. Őszinte érdeklődés sugárzott róla.

– A számítógépprocesszorok végeredményben aprócska kapcsolók, amelyek az

elektromosságrészecskéket átengedik vagy elzárják az útjukat. Az összes kép, amit

egy computeren lát: a zenék, a mozifilmek, a szövegszerkesztők, böngészők,

táblázatkezelők, keresőmotorok, az internet, matematikai számítások, vírusok..,

minden, amit egy számítógép elvégez, erre bontható le. Egyáltalán nem mágia. Csak

apró kapcsolók le-és felkapcsolása.

A zsaru beleegyezően bólintott, aztán jelentőségteljes pillantást vetett a hackerre.

– Azt leszámítva, hogy maga nem hisz ebben, nem igaz?

– Hogy érti ezt?

– Maga azt gondolja, hogy a számítógép maga a mágia.

Egy pillanat múltán Gillette felnevetett.

– Igen, tényleg ezt gondolom.

Még néhány percig álldogáltak a verandán, és csak nézték a fák gyenge fényben

sziporkázó ágait. Aztán Jennie Bishop behívta őket vacsorázni. Beballagtak a

konyhába.

– Elmegyek lefeküdni – mondta nekik Jennie. – Holnap hosszú napom lesz.

Örülök, hogy találkoztam önnel, Wyatt! – erőteljes kézfogással búcsúzott a hackertől.

– Köszönöm, hogy megengedi, hogy maradjak. Igazán nagyra értékelem.

– Holnap tizenegyre kaptam időpontot – fordult a nő a férjéhez.

– Akarod, hogy elkísérjelek? Elmegyek veled szívesen. Bob néhány órára átveheti

az ügyet.

– Nem. Amúgy is épp elég dolgod van. Minden rendben lesz. Ha dr. Williston

valami furcsát lát, majd felhívlak a kórházból. De ilyesmi nem fog előfordulni.

– Nálam lesz a mobiltelefonom.

A nő elindult, aztán mégis visszafordult, az arcára komoly kifejezés ült.

– Mégis van valami, amit meg kellene tenned holnap.

– Mi az, drágám? – kérdezte a nyomozó aggódva.

– A porszívó – a sarokban vesztegelő készülék felé intett. A fedőborítóját már

leszedték, az oldalából poros csővezeték lógott ki. Néhány más darabja kicsit arrébb

hevert egy darab újságpapíron. – Bevinnéd?

– Megjavítom – ígérte Bishop. – Csak valami kosz került a motorba, vagy valami

ilyesmi.

– Egy teljes hónapod volt rá – korholta az asszony a nyomozót. – Most eljött az

ideje, hogy szakemberek vegyék kezelésbe.

– Ért valamit a porszívókhoz? – fordult Bishop Gillette-hez.

– Nem. Sajnálom.

A detektív a feleségére nézett.

– Holnap megnézem. Vagy holnapután.

Mindentudó mosoly.

– A javítószerviz címe ott van azon a ragasztós, sárga cédulán. Látod?

Bishop megcsókolta a nőt.

– Jó éjt, életem! – azzal Jennie elindult és egy pillanat múlva beleveszett a

homályos előszobába.

Bishop felállt.

– Gondolom, azzal már nem keveredhetek nagyobb bajba, mint amiben amúgy is

vagyok, ha felajánlok egy üveg sört egy rabnak.

– Köszönöm, de nem iszom – rázta meg a fejét Gillette.

– Nem?

– Ez amolyan hacker dolog. Soha nem iszunk álmosító italt. Csatlakozzon

valamikor egy hacker hírcsoporthoz, mint például az alt.hack. A küldemények fele

arról, szól, hogy lehet a Pac Bell kapcsolóit működésképtelenné tenni vagy betörni a

Fehér Házba, a másik fele pedig a legújabb üdítőitalok koffeintartalmáról.

Bishop kiöntött magának egy Budweisert. Gillette karjára esett a tekintete, a

pálmafát és sirályt ábrázoló tetoválásra.

– Meg kell mondanom, irtózatosan ronda. Különösen az a madár. Miért

csináltatta?

– Egyetemre jártam, a Berkeleybe. Körülbelül harminchat órás hackelés után

egyenesen elmentem ebbe a buliba.

– És mi történt? Fitogtatni akarta a bátorságát?

– Nem. Elaludtam, és amikor felébredtem, már megvolt. Soha nem jöttem rá, ki

csinálta.

– Úgy néz ki tőle, mint valami kivénhedt tengerész.

A hacker körbenézett – csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy Jennie már

elment, aztán a pulthoz lépett, ahol a nő a linzereket hagyta. Felnyitotta a csomagot

és kivett négy darab süteményt. Az egyiket odanyújtotta Bishop felé.

– Nem nekem találták ki, köszönöm!

– Megeszem a marhasültet is – bólintott Gillette Jennie szendvicsei felé. – Csak

arról van szó, hogy ezekről álmodom a börtönben. Ez a legjobb hackerkaja. Tele van

cukorral, mindenhol kapható, és nem romlik meg. – Egyszerre kettőt tömött le a

torkán. – Talán még vitamin is van benne. Nem tudom. Ezen éltem, amikor

hackeltem. Linzer, pizza, Mountain Dew és szénsavmentes kóla, – Egy pillanattal

később halk hangon megkérdezte: – Jól van a felesége? Az az időpont, amit

említett...?

Nem kerülte el a figyelmét a nyomozó kezének enyhe remegése, amikor a

söröspohárért nyúlt és belekortyolt.

– Semmi komoly... Csak néhány vizsgálat. – Aztán mintha csak a beszélgetésnek

akarna véget vetni, megszólalt: – Megyek, megnézem Brandont.

Néhány perc múlva már vissza is jött, és Gillette megmutatta neki a kiürült

linzeresdobozt.

– Egyet sem hagytam magának.

– Nem probléma – nevetett fel Bishop és megint leült Gillette mellé.

– Hogy van a fia?

– Alszik. Magának és a feleségének van gyereke?

– Nincs. Először nem is akartunk... Nos, helyesebb lenne, ha azt mondanám, én

nem akartam. Aztán, amikor már én is akartam, nos lebuktam. Utána elváltunk.

– Tehát szereti a kölyköket?

– Ó, igen. – A hacker vállat vont, és belesöpörte a tenyerébe a süteménymorzsákat,

aztán gondosan egy szalvétára pakolta a gyűjteményt. – A bátyámnak kettő van, egy

fiú és egy kislány. Nagyokat szoktunk szórakozni.

– A bátyjának? – kérdezett vissza Bishop.

– Ricky. Montanában él. Akár hiszi, akár nem, parkfelügyelő. Neki és Carolnak, a

felesége, van egy hatalmas házuk. Egyfajta gerendaházikó, azonban hatalmas. –

Bishop udvara felé intett a fejével. – Tetszene magának a zöldségesük. Carol vérbeli

kertész.

Bishop az asztalra sütötte a tekintetét.

– Elolvastam az aktáját.

– Az aktámat? – kérdezett vissza Gillette.

– A fiatalkorit. Azt, amit elfelejtett megsemmisíteni.

A hacker lassan felgöngyölte a szalvétáját, aztán megint kibontotta.

– Úgy tudtam, ezek titkosak.

– A nyilvánosságnak igen. De nem a rendőrség számára.

– Miért tette? – Gillette hangja jeges volt.

– Mert elszökött az SZBE-től. Akkor kértem le egy másolatot, amikor rájöttünk,

hogy meglógott. Abban reménykedtem, hogy találunk valami információt, aminek

segítségével a nyomára bukkanhatunk. – A detektív rendíthetetlen hangon folytatta.

– Megtaláltam a szociális munkás jelentését is. A családi életéről. Vagy inkább a

családi életének hiányáról... Tehát mondja csak el: miért hazudott mindenkinek?

Egy hosszú pillanatig Gillette nem szólt.

Miért hazudtál? Gondolta.

Azért, mert megtehetted.

Azért hazudtál, mert a Kék Halálban azt állíthatsz, amit csak akarsz, és az

égvilágon senki sem tudja leellenőrizni, igaz-e. Bármelyik csevegőbe beugorhatsz,

elmondhatod az egész világnak, milyen gyönyörű házban laksz Sunnyvale-ben,

Menlo Parkban vagy Walnut Creekben, hogy az apád ügyvéd, orvos vagy pilóta, az

anyád pedig tervezőmérnök, vagy virágkötészetet vezet, és a bátyád, Rick első lett az

állami tájfutó bajnokságon. Még cifrázhatod is, mert azt is megoszthatod az egész

földkerekséggel, hogy az apád Altair számítógépet rakott össze egy láda alkatrészből

hat éjszakán keresztül, miután hazaérkezett a munkából, és ezért vagy annyira

rákattanva a gépekre.

Milyen pompás egy fickó az apám...

Azt is elmondhatod a világnak, hogy bár édesanyád tragikus hirtelenséggel,

szívinfarktusban elhunyt, te még mindig igazán szoros kapcsolatban állsz az

apáddal. Olajmérnökként járja a világot, azonban ünnepekre mindig hazajön

látogatóba, hozzád és a bátyádhoz. És amikor a városban időzik, minden vasárnap

átugrasz hozzá meg az új feleségéhez vacsorára, aki természetesen igazán kedves, és

te meg az apád néha bevonultok az atyai barkácsműhelybe, és ketten együtt

helyrepofoztok egy forgatókönyvet vagy lenyomtok egy MUD-játékot.

És találd ki, mi történik?

A világ hisz neked. Mert a Kék Halálban mindössze egyetlen dologhoz kell

igazodnod, ez pedig nem más, mint az érzéketlenné vált ujjakkal lebillentyűzött

bájtok.

A világ soha nem fogja megtudni, hogy ez az egész egy nagy hazugság.

A világ soha nem tudja meg, hogy elvált anya egyetlen gyereke vagy, aki hetente

három vagy négy napon át éjszakába nyúlóan dolgozott, a maradék napokon meg

szórakozni ment a „barátaival” – kivétel nélkül férfiakkal.

És nem is a megtört szíve ölte meg, hanem a mája meg az alkohol, ami körülbelül

akkorra mállasztotta szét a testét, mire te tizennyolc lettél.

A világ soha nem tudja meg, hogy ködös foglalkozású apád beteljesítette az

egyetlen potenciált, amire szemmel láthatólag rendeltetett, amikor elhagyta anyádat

és téged; amikor te éppen csak elkezdted a harmadik évedet az általános iskolában.

És azt sem, hogy otthonaid barakktelepek és lakókocsik voltak, a Szilícium-völgy

leglepattantabb részein, és az egyetlen kincsed az olcsó számítógép volt, és az

egyetlen számla, amit mindig pontosan befizettetek, a telefontársaságnak ment. Mert

te magad jártál utána, az újságkihordással keresett pénzedet áldoztad fel, hiszen csak

így nyílt lehetőséged arra, hogy kapcsolatban maradj az egyetlen dologgal, ami még

visszatartott, és nem engedett beleőrülni a bánatba és a magányba: A Kék Halál.

Rendben Bishop, megfogtál. Nincs apa, sem rokonok. Csak egy szenvedélybeteg,

önző anya. És én – Wyatt Edward Gillette, egyedül a szobámban, a társaimmal: a

Trash-80-nal, az Applelel, a Kaypróval, a PC-vel, a Toshibával, A Sun SPARCstation-

nel...

A hacker végül felnézett, és megtette, amit még soha – még a felesége előtt sem –;

az egész történetet elmondta egy másik emberi lénynek. Frank Bishop mozdulatlanul

hallgatta, figyelmesen nézte Gillette sötét, beesett arcát. Csak akkor szólalt meg,

amikor a hacker befejezte:

– Maga egész gyerekkorában manipulálta a környezetét, vagyis az átváltozást

alkalmazta rajtuk!

– Igen. Nyolcéves voltam, amikor elment – mondta Gillette és kezét szorosan a

kólásdoboz köré kulcsolta, a kérges ujjak úgy szorították a hideg fémet, mintha csak

a betűket billentyűzné: N-Y-O-L-C-É-V-E-S... – A légierőnél szolgált korábban,

mármint apám. Travisnál állomásoztak, de a leszerelése után is a környéken maradt.

Nos, ez így nem igaz, alkalmanként ott időzött. Legtöbbször szórakozni ment a

szolgálati társaival vagy... hát, gondolom, nem kell részleteznem, hol lehetett, amikor

nem jött haza éjszakára. Egész életünkben egyszer beszélgettünk komolyan, aznap,

amikor végleg elment. Az anyám nem volt otthon, az apám meg bejött a szobámba:

azt mondta, van valami bevásárolnivalója, menjek el vele. Már a javaslat is

érthetetlen volt, hiszen soha semmit nem csináltunk azelőtt együtt.

Gillette mély lélegzetet vett, megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Ujjai néma

vihart ütögettek írásba a bádogüveg falán.

L-E-L-K-I-N-Y-U-G-A-L-O-M... L-E-L-K-I-N-Y-U-G-A-L-O-M...

– Burlingame-ben laktunk, közel a repülőtérhez. Az apám és én autóba szálltunk,

és elindultunk afelé a hosszú bevásárlócsarnok felé. Apa vett valamit a

gyógyszertárban, aztán elvitt vacsorázni a vasútállomás melletti étterembe.

Megérkezett az étel, de én nem bírtam enni, túl ideges voltam. Még csak észre sem

vette. Hirtelen letette a villáját, rám nézett, és belekezdett: Elmondta, milyen

boldogtalan volt az anyámmal, és miért kell elmennie. Világosan emlékszem a

szavaira. Azt mondta, a lelki nyugalma veszélyben van, és a belső lelki fejlődése

érdekében kell elmennie.

L-E-L-K-I...

– Úgy beszélt magához, mintha valamelyik ivócimborája lenne! – rázta meg a fejét

Bishop. – Nem pedig egy kisfiú, nem a fia. Ez nagyon rossz húzás volt tőle.

– Azt mondta, nagyon nehéz volt így döntenie, de biztos abban, hogy helyesen

döntött. Aztán megkérdezte, örülök-e annak, hogy megtalálta a helyes utat?

– Ezt kérdezte magától?

Gillette bólintott.

– Nem emlékszem, mit válaszoltam. Aztán elhagytuk az éttermet, és elindultunk

lefelé az utcán. Talán észrevehette, hogy felkavart vagyok, mert meglátta azt a boltot

és megszólalt.

– Tudod mit, fiam? Ide most bemegyünk, és megvesszük neked, amit csak akarsz.

– Fájdalomdíj.

Gillette felnevetett és megint bólintott.

– Gondolom, pontosan annak is szánta. Műszaki bolt volt. Bementem, és csak

álltam ott, néztem körbe-körbe. Semmit sem láttam, annyira fájt, amit előtte mondott,

összezavarodtam, arra koncentráltam, nehogy elsírjam magam. Kiválasztottam az

első dolgot, amit megláttam. Egy Trash 80-ast.

– Egy mit?

– Trash-80. Az első személyi számítógépek egyike.

B-Á-R-M-I-T-A-M-I-T-A-K-A-R-S-Z...

– Hazavittem és még aznap éjjel elkezdtem vele játszani. Aztán hallottam, hogy

anyám megérkezik, és hatalmasat veszekednek apámmal, ő meg végül elment, és

ennyi volt.

A-K-É-K-H-A...

Gillette röviden elmosolyodott, ujjai továbbra sem pihentek meg.

– Emlékszik a cikk címére, amit írtam? A Kék Halál?

– Emlékszem rá – mondta Bishop. – Cyberteret jelent.

– Valami mást is – tette hozzá Gillette lassan.

...H-A-L-Á-L

– Micsodát?

– Korábban már mondtam, az apám a légierőnél szolgált. Amikor még igazán kicsi

voltam, egyszer átjött hozzánk néhány cimborája a seregtől. Nagyon részegek és

hangosak voltak, egy-kétszer még a légierő dalaira is rázendítettek. „A vad kék

távolság”. Nos, miután apám elhagyott bennünket, a dal folyamatosan ott csengett a

fülemben, újra és újra, míg egyszer csak a „távolság” át nem változott az agyamban

„halállá”, a „Vad Kék Halálra”, mert az apám elment. Számunkra meghalt. – Gillette

nagyot nyelt. Felnézett. – Elég hülye egy ötlet, nem igaz?

Frank Bishop azonban nem úgy nézett ki, mint aki egy szemernyi hülyeséget is

felfedezni vélt volna a történetben. A hangja azzal a fajta együttérzéssel telt meg, ami

a természetes és normális családapák sajátja, és megkérdezte:

– Hallott azóta róla? Vagy arról, hogy mi történt vele?

– Nem. El sem tudom képzelni. – Gillette felnevetett. – Ha rágondolok, mindig az

jut eszembe, hogy le kellene nyomoznom a hálózaton,

– Magának nagy tehetsége van az internetes emberkereséshez.

– Nem hinném, hogy megteszem – bólintott Gillette.

Vad gyorsasággal mozgó ujjak. A bőrkeményedéstől a végek annyira érzéketlenek

voltak, hogy nem is érezte a kólásdoboz hidegét, amin még mindig dobolt.

R-A-J-T-A-M-E-N-J-Ü-N-K-A...

– Egyre könnyebb lett. Kilenc- vagy tízévesen megtanultam a Basic

programnyelvet, és órákat töltöttem programírással. Az elsők, amiket készítettem,

képessé tették a számítógépet arra, hogy beszélgessen velem. Lebillentyűztem:

„Hello!” és a gép válaszolt, „Szia, Wyatt! Hogy vagy?”. Aztán én jöttem, Jól.” és ő

megint kérdezett, „Mit csináltál ma az iskolában?” Olyan mondatokat próbáltam a

gép szájába adni, amikről úgy gondoltam, egy valódi apa is azokat kérdezné.

B-Á-R-M-I-T-A-M-I-T-A-K-A-R-S-Z...

– És az a rengeteg e-mail, ami feltételezhetően az apámtól érkezett, a faxok a

bátyámtól, hogy menjek és éljek velük Montanában, a pszichológusok jelentései a

csodálatos és nagyszerű családi életemről, a mintaapámról?... Nos, az összeset én

írtam.

– Sajnálom – szólalt meg Bishop.

– Túléltem! – vont vállat Gillette. – Most már nem számít.

– De lehet, hogy igen – felelte Bishop lágyan.

Néhány percig csendben üldögéltek. Majd a detektív felkelt, és nekiállt

elmosogatni az edényeket. Gillette hamarosan csatlakozott hozzá, és szórakozottan

elcseverésztek – Bishop gyümölcsöséről, az életről San Hóban. Miután befejezték a

törölgetést is, Bishop lehajtotta a maradék sörét és szemérmesen a hackerre pillantott.

– Miért nem hívja fel? – kérdezte Gillette-et.

– Felhívni? Kit?

– A feleségét.

– Késő van már – tiltakozott Gillette.

– Akkor keltse fel. Nem fogja letenni a kagylót. Nekem nem ügy tűnt, mintha sok

vesztenivalója lenne – nyomta Bishop a készüléket a hacker kezébe.

– Mit mondhatnék? – a hacker nagyon bizonytalanul nyúlt a kagyló után.

– Majd kitalál valamit!

– Nem is tudom...

– Tudja a számát? – kérdezte a zsaru.

Gillette fejből nyomkodta le a gombokat – nagyon gyorsan, még mielőtt

visszatáncolhatott volna – és a pár pillanat alatt kérdések tömkelege száguldott át a

fején: Mi van akkor, ha a bátyja veszi fel? És ha az anyja? Mi van akkor, ha...

– Halló.

A férfi torka összeszorult.

– Halló? – ismételte meg a kérdést Elena.

– Én vagyok.

Szünet, a nő kétségkívül az időt nézte meg a karóráján, esetleg a faliórán.

Mindazonáltal egy szót sem szólt a késői hívás miatt.

Miért nem mond már valamit?

Miért nem mondasz te valamit?

– Gondoltam, felhívlak. Megtaláltad a modemet? A postaládában hagytam.

A nő egy másodpercig nem felelt. Aztán mégis megszólalt:

– Már ágyban vagyok.

Perzselően kínzó gondolat: Egyedül van az ágyban? Vagy Ed is mellette van: A

szülei házában? De Gillette most elűzte magától a féltékenységet, és lágyan

megkérdezte:

– Felébresztettelek?

– Mondani akarsz valamit, Wyatt?

A hacker segítségkérőén Bishopra pillantott, aki azonban egyik szemöldökét

türelmetlenül felvonva csak nézett rá.

– Én...

– Most elmegyek aludni – vágott közbe Elena.

– Felhívhatlak holnap?

– Jobban örülnék, ha nem telefonálnál ide. Christian meglátott a múlt éjjel, és nem

volt elragadtatva.

Elena huszonkét éves öccse, a kitűnő eredménnyel, marketinget tanuló

egyetemista, akibe a görög halászok temperamentuma szorult, gyakorlatilag azzal

fenyegette meg Gillette-et a tárgyaláson, hogy laposra veri.

– Akkor hívj fel te engem, ha egyedül vagy! Azon a számon, amit tegnap adtam,

mindig elérsz.

Csend.

– Nálad van? – faggatta a hacker. – A szám.

– Nálam van. – Aztán: – Jó éjt.

– Ne felejtsd el felhívni az ügyvédet a...

A telefon kattant egyet, aztán elnémult. Gillette is letette a kagylót.

– Nem kezeltem túl jól a dolgot...

– De legalább nem csapta le a telefont az első pillanatban. Már ez is valami. –

Bishop a szemetesbe dobta a sörösdobozát. – Gyűlölök késő estig dolgozni.

Szükségem van a vacsorához arra az egy doboz sörre, azonban ilyenkor felébredek

párszor az éjjel, mert vizelnem kell. Ez már az öregség jele. Nos, holnap nehéz

napunk lesz. Aludjunk egy kicsit!

– Most is odabilincsel valamihez? – kérdezte Bishop.

– Két napon belül kétszer megszökni nagyon rossz húzás lenne, még egy hackertől

is. Azt hiszem, megfeledkezhetünk a karperecről. Erre van a vendégszoba. A

fürdőben talál törülközőt és új fogkefét is.

– Köszönöm.

– Körülbelül negyed hétkor szoktunk kelni! – azzal a detektív is eltűnt a homályba

vesző folyosón, ugyanazon az úton, amerre korábban Jennie ment.

Gillette hallgatta a deszkák recsegését, a vízvezetékben bugyogó víz hangját.

Ajtócsapódás.

Egyedül volt, csak a másik ember házában uralkodó különösen sűrű csend vette

körül. A hacker ujjai öntudatlanul üzenetek tucatjait billentyűzték a láthatatlan

gépre.

Vendéglátója nem negyed hétkor ébresztette. Még csak alig múlt öt.

– Bizonyára karácsony van – mondta a nyomozó, és felkapcsolta a nagylámpát.

Barna pizsama volt rajta. – Ajándékot kaptunk.

A legtöbb hackerhez hasonlóan Gillette is úgy gondolta, hogy az alvást legalább

annyira el kellene kerülni, mint az influenzát, de nem tartozott a könnyen ébredők

közé. Lehunyt szemmel motyogta:

– Ajándék?

– Triple-X öt perccel ezelőtt felhívott a mobilomon. Megadta Phate valódi e-mail-

címét: Lélekharang@mol.com

– MOL? Soha nem hallottam ilyen nevű internetes szolgáltatóról – Gillette

kigördült az ágyból, de még mindig küszködött a kábasággal.

– A csapat minden tagját felhívtam – folytatta Bishop. – A többiek már útban

vannak az iroda felé.

– Ez azt jelenti, hogy mi is megyünk? – morogta a hacker álmosan.

– Pontosan ezt jelenti.

Húsz perccel később mind a ketten letusolva és felöltözve, menetkészek voltak.

Jennie kávét főzött nekik, a reggelit azonban kihagyták; a lehető leghamarabb az

SZBE irodájába akartak érni. Bishop megcsókolta a feleségét, és a kezébe fogta az

övét.

– Azzal a dologgal kapcsolatban... Csak egyetlen szavadba kerül, és negyedórán

belül a kórházban vagyok.

A nő megcsókolta a nyomozó homlokát.

– Csak elvégeznek egy-két tesztet, drágám. Semmi több.

– Nem, nem, nem, figyelj rám! – Bishop nagyon komoly volt. – Ha szükséged van

rám, ott leszek.

– Ha szükségem lesz rád – adta meg magát a nő –, felhívlak. Megígérem.

Már az ajtónál jártak, amikor váratlan zúgás töltötte be a konyhát. Jennie Bishop

húzogatta a szőnyegen előre-hátra az összeszerelt porszívót. Lekapcsolta és

megölelte a férjét.

– Nagyszerűen működik! – lelkendezett, – Köszönöm, drágám.

Bishop zavarodottan fintorgott. – Én...

Gillette váratlanul félbeszakította:

– Egy ilyen munkához legalább fél éjszakára van szükség.

– Még fel is takarított utána! – Jennie Bishop szája különös mosolyra húzódott. –

Ez a leghihetetlenebb az egészben!

– Nos... – kezdte Bishop.

– Jobb, ha most megyünk – szakította félbe megint a hacker.

Jennie utánuk integetett, és nekiállt, hogy reggelit készítsen Brandonnak, közben

pedig szeretetteljes pillantásokkal jutalmazta az újra életre keltett porszívót. A két

férfi már kint járt, amikor Bishop odasúgta a hackernek.

– Tehát? Tényleg ráment a fél éjszakája?

– A porszívó javítására? – kérdezett vissza Gillette. – Nem. Csupán tíz perc volt az

egész. Öt perc alatt is végezhettem volna, de nem találtam egyetlen szerszámot sem.

Az étkezőkészletből kellett elvennem egy kést, meg a diótörőt.

– Nem gondoltam volna, hogy akármit is tud a porszívókról – mondta a nyomozó.

– Nem is tudtam. De nem hagyott nyugodni, hogy miért nem működik. Tehát

most már mindent tudok a porszívókról.

– Gillette bemászott az autóba és Bishophoz fordult. – Mondja, esetleg van valami

halvány esélyem arra, hogy megint megállunk az éjjel-nappalinál? Természetesen

csak akkor, ha útba esik.

******

00011101. FEJEZET / HUSZONKILENC

Annak ellenére, amit Triple-X mondott Bishopnak a telefonbeszélgetés során,

Phate – most már új inkarnációjában, Lélekharangként – továbbra is elérhetőségen

kívül maradt.

Amint Gillette visszaért a Számítógépes Bűnelkövetési Egység hivatalába, azonnal

feltöltötte a HyperKeresőt, és lefuttatott egy keresőprogramot a MOLcom-ra.

Kiderítette, hogy az internetszolgáltató teljes neve Monterey On-Line Hálózat volt. A

központja Pacific Grove-ban, Kaliforniában volt. mintegy százmérföldnyire délre San

Jósétól. Kapcsolatba léptek a PaC Bell salinasi biztonsági embereivel, és megkérték

őket, nyomozzák le a hívást a MOL-tól Phate számítógépéig, de kiderült, hogy nem

létezik Monterey On-Line Hálózat, és a szerver tényleges földrajzi helyzetét

Szingapúrban határozták meg.

– Hát ez kiváló. – morogta a kávét szopogató, még kissé bizonytalan járású

Patricia Nolan. Az ébredést követően meglepően mély volt a hangja, akár egy férfié.

A nő Gillette mellé ült le. Lötyögő kötött ruhájában ziláltabb és hanyagabb volt, mint

valaha – ma zöldet vett fel. Nolan szemmel láthatóan nem tartozott a kakasokkal

kelők közé, most még azzal sem törődött, hogy a szemébe csüngő hajtincseket

kisimítsa.

– Nem értem – értetlenkedett Shelton. – Mi ebben a kiváló? Mit jelent ez az egész?

– Phate létrehozta a saját internetes szolgáltató rendszerét. És ő az egyetlen

felhasználó. Nos, esetleg még Shawn. A szerver, amelyen keresztül csatlakoznak,

Szingapúrban van. Semmi esélyünk, hogy lenyomozzuk a gépeiket.

– Mint valami árnyékvállalkozás a Kajmán-szigeteken – jegyezte meg Frank

Bishop, aki annak ellenére, hogy volt némi előzetes ismerete a Kék Halálról, a

metaforák tekintetében sokkal jobban kiismerte magát a való világ kifejezéseiben.

– Azonban – tette hozzá Gillette, látva a csapat tagjainak elkedvtelenedett arcát – a

cím mindezek ellenére nagyon is fontos!

– Miért? – kérdezte Bishop.

– Mert ez azt jelenti, hogy küldhetünk neki szerelmes levelet.

Linda Sanchez sétált be az SZBE főbejáratán, fánkkal megtömött zacskót cipelt, a

szeme homályos volt, és a nő egészében véve is lassan mozgott. Lenézett és

észrevette, hogy rozsdabarna kosztümkabátján nem az egymáshoz illő gombokat

párosította össze. Nem foglalkozott vele, hogy megigazítsa. Kitette az ételt egy

tányérra.

– Új ága sarjadzott a családfának? – kérdezte Bishop.

Sanchez megrázta a fejét.

– Elmondom, mi a helyzet. Most jutottam ehhez a rémisztő filmhez. A

nagymamám azt mondta, hogy kísértetes történetek mesélésével meg lehet indítani a

vajúdást. Hallott erről valamit, főnök?

– Elég új dolognak hangzik – felelte Bishop.

– Mindenesetre mi úgy gondoltuk, egy ijesztő mozifilm legalább ilyen hatásos.

Tehát kivettem a Sikolyt, oké? És mi történik? A lányom és a férje elalszanak a

kanapén, a fűm pedig engem rémiszt halálra, annyira, hogy nem tudok utána

elaludni. Egész éjjel fent voltam.

Azzal eltűnt a konyhafülkében, és amikor újra megjelent, az egész kávéskannát a

kezében tartotta.

Wyatt Gillette hálásan fogadta a kávét – a második csészével itta aznap reggel –,

azonban reggelire linzereket tömött magába.

Stephen Miller néhány perccel később futott be, Tony Mott meg közvetlenül

utána; ez utóbbiról csorgott az izzadtság az otthonától az irodáig tartó biciklizés

után.

Gillette elmesélte a többieknek is, hogy Triple-X elküldte nekik Phate igazi e-mail-

címét, és azt a tervét is, miszerint üzenni akar a gyilkosnak.

– Mit akar beleírni? – kérdezte Nolan.

– Kedves Phate! – kezdte Gillette. – Mi jól érezzük magunkat, bárcsak itt lehetnél

velünk, ja és mellesleg, a csatolt fájlban mellékelek egy képet valami hulláról.

– Micsoda? – tátotta el Miller a száját.

– Tud nekem valahonnan egy gyilkossági helyszínről készült képet szerezni?

Fényképet egy holttestről? – kérdezte Gillette Bishopot.

– Gondolom – felelte a nyomozó.

Gillette a fehér tábla felé biccentett.

– Azt fogom színlelni, hogy bolgár hacker vagyok, aki régebben képekkel üzletelt

Vlasttal. Elküldök Phate-nek egy képet.

Nolan felnevetett és bólintott.

– És vele együtt a vírus is bekerül az ő gépébe! Maga hatol be az ő computerébe.

– Megpróbálok.

– Miért kell fényképet küldenie? – kérdezte Shelton. Szemmel láthatóan

kellemetlenül érintette már maga a gondolat is, hogy rémes bűncselekmények

bizonyítékait küldjék a Kék Halálba, ahol bárki szabadon nézegetheti őket.

– Az én vírusom nem olyan okos, mint a Csapóajtó. Az enyém csak akkor

aktiválódik, ha Phate ténylegesen is csinál valamit a küldött üzenettel, különben nem

tudok bejutni a rendszerébe. Meg kell nyitnia a képet tartalmazó csatolt fájlt, csak

akkor lép a vírus működésbe.

Bishop felhívta a főparancsnokságot, és egy kollégával elfaxoltatta az SZBE-nek

valamelyik nem sokkal azelőtti gyilkosságról készült helyszíni felvételeket.

Gillette ránézett a fényképre – fiatal nőt vertek agyon, talán ólmosbottal –, de azon

nyomban el is fordult. Stephen Miller scannerrel digitalizálta a felvételt a

számítógépben, így hozzá tudják majd csatolni az elektronikus levélhez. A zsaru

immúnisnak tűnt a képen látható borzalmas bűntettel szemben, és tárgyilagosan

vitte végig a bemásolási folyamatot. Gillette-nek adta a képet tartalmazó lemezt.

– Mi történik akkor, ha Phate meglátja Vlast levelét, és visszaír neki, csak mert

meg akar arról győződni, hogy tényleg ő írt-e, vagy pedig válaszol az üzenetre? –

kérdezte Bishop.

– Én is gondoltam rá. Küldök Vlastnak is vírust, egy másikat. Ez az összes.

Egyesült Államokból érkező e-mailét blokkolni fogja.

Gillette felcsatlakozott a hálózatra, hogy összeszedje az eszközkészletét a

rejtekhelyéről, a Los Alamos-i légierő laboratóriumából. A titkos tárházból letöltötte

a szükséges kellékeket – vírusokat és a saját anonimizáló e-mail programját –, nem

volt hajlandó Stephen Millerben még egyszer megbízni. Aztán elküldte a

MailBlocker vírus egyik másolatát Vlastnak Bulgáriába, a saját gyártmányú

Hátsóajtó-G-t pedig Phate-nek. Ez utóbbi közismert vírus volt, mely lehetővé tette,

hogy egy távoli felhasználó átvegye az ellenőrzést egy másik személy számítógépe

felett. Rendszerint akkor hozott százszázalékos eredményt a küldemény, ha mindkét

felhasználó azonos számítógépes hálózaton tartózkodott – például ugyanannál a

vállalatnál dolgozó két alkalmazott. Gillette verziója mindazonáltal két teljesen

független computer között is működött; a különböző hálózatok nem jelentettek

kizáró okot.

– Riasztót szereltem a mi gépünkre. Ha Phate megnyitja a vírust tartalmazó képet,

az aktiválódik, nekünk pedig egy hangjelzés fogja a tudtunkra adni. Ekkor én is

belépek a computerébe, aztán majd meglátjuk, találunk-e hozzá vagy Shawnhoz...,

vagy a következő áldozathoz vezető nyomot.

Megcsörrent a telefon, ezúttal Miller vette fel. Meghallgatta a bejelentkezőt, aztán

Bishop felé fordult.

–A magáé. Charlie Pittman az.

Bishop ráérősen tejet öntött a kávéjába, csak eztán nyomta le a telefon kihangosító

gombját.

– Köszönöm, hogy felhívott.

– Nem probléma, nyomozó – a férfi hangját eltorzította az Olcsó mikrofon. – Mit

tehetek önért?

– Nos, Charlie, tudom, hogy a Peter Fowler-ügyön dolgozik. Azonban

legközelebb, amikor folyamatban lévő bevetésen vagyunk, meg kell hogy kérjem,

akár önt, akár a megyei rendőrség akármelyik legelőször kiérkező emberét, először

engem keressenek fel, hogy egyeztetni tudjunk.

Csend. Aztán:

– Miről van szó?

– A tegnapi Öbölkilátó Motelnél történt bevetésről beszélek.

– A, hú, miről? – az apró beszélőből érkező hangból megdöbbent hüledezés áradt.

– Jézusom! – szakadt ki Bob Sheltonból, és aggodalmas szemet meresztett a

társára. – Nem tud róla! A fickó, akit láttatok, nem Pittman volt!

– Hé ember! – Bishop hangjából érezhetően áradt a türelmetlenség. –

Bemutatkozott ön nekem, két nappal ezelőtt, Sunnyvale-ben?

– Valami félreértés lehet köztünk, uram! Oregonban vagyok, horgászok. A hétre

szabadságot vettem ki, és még három napom van hátra. Csak felhívtam az irodát,

hogy ellenőrizzem az üzeneteket. Hallottam az önét is, és mivel kérte, hát

visszahívtam. Ez minden, amit tudok.

Tony Mott a mikrofonhoz hajolt.

– Úgy érti, nem járt tegnap az állami rendőrség Számítógépes Bűnüldözési

Egységének főparancsnoksága felé?

– Hú, nem uram! Mint már mondtam. Oregon. Horgászok.

Mott Bishopra nézett.

– Találkoztam tegnap az épület előtt egy fickóval, aki azt állította magáról, hogy ő

Pittman. Azt mondta, találkozója van az épületben. Nem gondoltam semmi gyanús

dologra.

– Nem, nem járt itt – mondta Miller.

– Adott ki valami körlevélfélét a szabadságáról?

– Persze. Mindig körbeküldünk egyet.

– Papíron? Vagy e-mailben?

– Mostanában már mindenhez az e-mailt használjuk – védekezett a megyei zsaru.

– Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a megye nem tartja a lépést a többiekkel, de

ez azért nem így van.

– Nos, valaki az ön nevét használta – világosította fel Bishop a vonal másik végén

lévő kollégát. – Hamis igazolójelvénnyel és személyi igazolvánnyal.

– A pokolba! De miért?

– Valószínűleg azzal a gyilkossági üggyel kapcsolatos, amiben most nyomozunk.

– Mit tegyek?

– Hívja fel a parancsnokát, és tegyen jelentést a dologról. Pillanatnyilag azonban

értékelnénk, ha ettől eltekintve nem említené másnak a dolgot. Sokat segítene

nekünk, ha az elkövető nem jönne rá, hogy tudunk a személycseréről. Semmit ne

küldjön e-mailben! Csak a telefont használja!

– Természetesen. Azonnal felhívom a kapitányságot.

Bishop elnézést kért Pittmantől, amiért lehordta, aztán letette a kagylót. A csapatra

pillantott.

– Megint az átváltozást alkalmazta! – Motthoz fordult. – Írja le nekünk a fickót,

akivel találkozott!

– Sovány, bajuszos. Sötét esőkabátot viselt.

– Ugyanaz, akit Sunnyvale-ben láttunk. Vajon mi keresnivalója van errefelé?

– Úgy tűnt, mintha éppen kifelé tartana a hivatalból, azonban ténylegesen nem

láttam, amikor kijött az épületből. Talán körbe akart szimatolni.

– Shawn lesz az. Neki kell lennie! – vágott közbe Gillette.

Bishop is ezen a nézeten volt.

– Próbáljunk meg ketten fantomképet készíteni róla! – mondta Mottnak, aztán

Millerhez fordult. – Itt van magánál a mozaikkép-készítő készülék?

Az eszköz egy aktatáskára utalt, ami különféle arcvonások műanyag mintáit

tartalmazza. Ezeket kombinálni is lehet, ezáltal tudják a szemtanúk rekonstruálni a

gyanúsított arcképét – lényegében egy rendőr művész rejtőzik a dobozban.

Linda Sanchez azonban megrázta a fejét.

– Általában nem szoktunk túl sokra menni az arcazonosítókkal.

– Van nálam egy az autóban! – mondta Bishop. – Azonnal visszajövök.

-

Ebédlőből átalakított hivatalában Phate elégedetten merült bele a gépelésbe,

amikor apró piros zászló jelent meg a képernyőn, jelezve, hogy üzenete érkezett – a

magánfelhasználói nevére, a Lélekharangra. Konstatálta, hogy Vlasttól, a bolgár

barátjától érkezett. A levél csatolt fájlt is tartalmazott. Egy időben rendszeresen

kereskedtek anyagot tartalmazó képekkel, azonban egy ideje már megszakadt

kettejük között a kapcsolat, és Phate most eltűnődött, vajon megint hasonló képet

küldött-e a barátja.

A férfi fantáziáját rendkívüli módon foglalkoztatta, mit küldhetett a másik,

azonban egy ideig még várnia kell, amíg megtudhatja. Jelenleg teljesen lefoglalta a

Csapóajtóval végzett legutolsó vadászatának eredménye. A kölcsönvett

szuperszámítógépen végzett egyórányi kemény jelszófeltörés után Phate-nek végül

sikerült megszereznie egy, a házától nem messze, Los Altosban található

számítógéprendszer gyökerét. Most éppen a menüt böngészte végig.

Start Ford-Packard Egészségügyi Központ

Palo Alto, Kalifornia

Főmenü

1. Adminisztráció

2. Személyzet

3. Betegfelvétel

4. Betegkartonok

5. Speciális esetek osztálya

6. SZESZ

7 Berendezéssel és felszereléssel foglalkozó igazgatóság

8. Tyler-Kresge Rehabilitációs Központ

9. Vészhelyzet-szolgáltatások

10. Panaszkivizsgáló egység

Egy ideig a tájékozódásnak szentelte az idejét, végül kiválasztotta a 6-os számot.

Új menüsor jelent meg a képernyőn.

Számítógépes egészségügyi szolgáltatások

1– Műtéti időbeosztás 2– Gyógyszeradagolási és -előírási beosztás 3–Oxigén utántöltés 4–

Onkológiai kemoterápiás és sugárkezelési előjegyzések 5–Diétás beteg étkeztetés és beosztás

Lenyomta a 2-es gombot, azt követően pedig az ENTER-t.

A Számítógépes Bűnelkövetési Egység parkolójában Frank Bishop az autója felé

tartott. A mozaikkép-készülekért ment, és még azelőtt megérezte a fenyegetést, hogy

közvetlenül meglátta volna a férfit.

-

Bishop tudta, hogy a támadó – akit tőle ötvenlábnyira, félig elrejtett a kora reggeli

köd és a gyengén permetező eső – veszélyes. Úgy tudta, mint ahogy máskor

megérezte azt. hogy valakinél fegyver van kizárólag abból a testtartásból, ahogy az

lelépett a járdaszegélyről. Azt is tudja, hogy a fenyegetés ott ólálkodik az ajtó mögött,

a zsákutca végén, és a veszteglő autó első ülésén.

Bishop mindössze egyetlen pillanatig habozott, aztán folytatta útját, mintha mit

sem sejtene. Nem látta tisztán a zaklató arcát, de tudta, csak Pittman lehet az – nos,

Shawn. Tegnap – amikor Mott találkozott vele – feltérképezte a terepet, és ma megint

eljött szaglászni.

Csakhogy ma a nyomozónak az az érzése támadt, hogy Shawn az egyszerű

megfigyelésnél talán valamivel többre készül; talán vadászni indult. És Frank Bishop,

a lövészárkok veteránja, így kalkulált: ha ez az ember itt van, akkor azt is tudja, hogy

Bishop milyen autóval jár, és útban a jármű felé akar lecsapni, nem is beszélve arról,

hogy már bizonyára ellenőrizte a lövéshez legalkalmasabb szögeket és pozíciókat,

meg a környéket.

A detektív tehát folytatta útját az autó felé, a zsebén dobolt, mintha csak a

cigarettásdobozt keresné – pedig már évekkel ezelőtt abbahagyta –, arcán

meghökkent fintorral bámult fel az esőbe, mintha csak az elkövetkező két nap

időjárását próbálná megfejteni.

Semmi nem ijeszti meg jobban és készteti menekülésre – vagy támadásra – a

leendő bűnelkövetőket, mint a zsaru kiszámíthatatlansága és hirtelen mozdulata.

A nyomozó tudta, visszarohanhatna segítségért az épületbe, ha azonban megteszi,

Shawn felszívódik, és talán soha nem lesz még egy ilyen lehetősége. Nem, Bishop

legalább annyira nem volt hajlandó elszalasztani a lehetőséget a gyilkos társának

lefülelésére, mint ahogy belehalt volna abba, ha kisfia bánatán nem tud segíteni.

Menj tovább, menj tovább...

Minden ebből indul ki...

Sötét árny villant fel előtte, amikor Shawn – aki most egy jókora Winnebago

lakókocsi mögé húzódott – kilesett, hogy felmérje Bishop helyzetét, de azonnal vissza

is bukott. A detektív továbbra is egyenletes tempóban haladt az aszfalton, tettette,

hogy semmit sem lát.

Már majdnem odaért a Winnebagóhoz, a másodperc töredéke alatt jobbra

vetődött, kirántotta minden vasdarabkájában jól ismert fegyverét a pisztolytokból, és

teljes sebességgel a lakókocsi sarka felé sprintelt. Felemelte a fegyverét.

És azon nyomban le is engedte.

Shawn eltűnt. A néhány másodperc alatt, ami alatt megkerülte a járművet, Phate

társa köddé vált.

Jobbra tőle, a parkoló túloldalán kocsiajtó csapódott. Bishop a hang felé rohant,

térdre vetette magát és felemelte a pisztolyát. Aztán rájött, a zaj egy árukihordó

teherautótól származott. Nagydarab férfi cipelt egy ládát a járműtől a közeli gyárig.

Nos, hova tűnhetett Shawn?

Aztán rájött – a lakókocsi ajtaja kinyílt mögötte, és még mielőtt megfordulhatott

volna, egy pisztolycsövet érzett fémes kényelemmel befészkelődni a tarkóján lévő kis

mélyedésbe.

A nyomozó gyors oldalpillantást vetett a törékeny férfi bajuszos arcára, Shawn

pedig felé hajolt, és a keze kígyó módjára Csapott le és tépte ki Bishopéból a fegyvert.

Bishopnak Brandon jutott az eszébe, aztán Jennie.

Felsóhajtott.

Minden ebből indul ki,..

Frank Bishop lehunyta a szemét.

******

00011110. FEJEZET / HARMINC

Az SZBE számítógépéből feltörő hang hétköznapi .wav sípszó volt, a csapat

számára azonban szebb volt a szirének minden énekénél.

Wyatt Gillette a nagyszámítógéphez rohant.

– Igen! – suttogta. – Phate megnézte a képet. A vírus a gépében van.

A képernyőn az alábbi szavak villantak fel:

config-sys módosítva

– Ez az! De nincs sok időnk. Csak egyszer ellenőrizze a rendszerét, és azonnal

rájön, hogy benne vagyunk.

Gillette leült a számítógép mögé. Kezét a billentyűzet főié emelte; most is

ugyanazt a semmihez nem hasonlítható izgalmat érezte, amit mindig, amikor a Kék

Halál egy korábban feltérképezetlen, tiltott területén kezdte meg az utazást.

Lenyomta az első billentyűt.

– Gillette! – kiáltotta egy férfihang, és ezzel egy időben kivágódott az SZBE

bejárati ajtaja.

A hacker megfordult, és azt látta, hogy valaki gyors léptekkel közeledik a

dinoszauruszketrechez. Gillette meghökkenve kapott levegő után. Shawn volt az – az

a férfi, aki Charlie Pittmannek adta ki magát.

– Jézusom! – kiáltott fel Shelton. Még ő is megijedt.

Tony Mott gyorsan reagált, hatalmas ezüstfegyvere után kapott. Shawn viszont

már korábban elővette a pisztolyát a tokjából, és még mielőtt Mott kiránthatta volna,

Shawné már felhúzva a fiatal zsaru fejét fogta célba. Mott lassan felemelte a kezét.

Shawn hátrébb intette Sanchezt és Millert, és folytatta útját Gillette felé; már a

pisztolyát is a hacker felé emelte.

Nem volt hova menekülni.

De várjunk csak... Mi folyik itt?

Frank Bishop – bősz elkeseredettséggel az arcán – jött be az ajtón. Mindkét oldalán

egy-egy hatalmas, öltönybe öltözött férfi kísérte.

Tehát a férfi nem Shawn.

Igazolókártya jelent meg a férfi kezében.

– Arthur Backle vagyok, a Nemzetvédelmi Minisztérium Titkosrendőrségének

Bűnügyi Nyomozó Hivatalától. – Két társa felé biccentett. – Ezek Griffin és Gable

ügynökök

– Maga a BNH-tól jött? Mi folyik itt? – ugatta Shelton.

– Sikerült Phate gépéhez kapcsolódnunk – fordult Gillette Bishophoz. – De csak

néhány percünk van. Be kell lépnem, most!

Bishop beszélni kezdett, de Backle nem volt hajlandó végighallgatni, helyette

odaszólt az egyik öltönyösnek:

– Bilincseld meg.

A férfi előrelépett és a hacker csuklójára kattintotta a fémperecet.

– Ne!

– Maga azt mondta nekem, hogy Pittmannek hívják! – vádolta Mott az ügynököt.

– Csak álcáztam magam – vonta meg a vállát Backle. – Jó okom volt azt gyanítani,

hogy nem túl szívesen működnének együtt, ha azonosítanám magam.

– És milyen kibaszottul igaza van ebben! – morogta Bob Shelton.

– Azért vagyunk itt, hogy az elítéltet visszakísérjük San Joseba, a büntetőintézetbe.

– Ezt nem tehetik!

– Beszéltem a Pentagonnal, Wyatt – szólt a hackerhez Bishop. – Joguk van hozzá.

Belebuktunk. – Megrázta a fejét.

– De az igazgató beleegyezett a szabadlábra helyezésbe! – érvelt Mott.

– Dave Chambers kiesett a körből – magyarázta a nyomozó. – Peter Kenyon a

BNH jelenlegi igazgatója. Visszavonta az ideiglenes szabadlábra helyezést.

Gillette-nek eszébe jutott: Kenyon volt az az ember, aki felügyelte a Standard 12

rejtjelező program megalkotásakor a munkálatokat. Az az ember, aki a legkínosabb

helyzetbe kerül – ha nem rúgják ki –, amennyiben valaki feltöri a programot.

– Mi történt Chambersszel?

– Pénzügyi baklövés – válaszolt finomkodva a keskeny arcú Backle. – Belső

kereskedés, vámszabad területi társaságok. Nem igazán tudom, de nem is érdekel. –

Aztán Gillette-hez intézte a szavait. – Parancsot kaptunk, hogy nézzünk át minden

fájlt, amihez hozzányúlt. Ellenőriznünk kell, van-e valami bizonyíték arra

vonatkozóan, hogy maga jogtalanul behatolt a Nemzetvédelmi Minisztérium

rejtjelező programjába.

– Csatlakozásban vagyunk Phate-tel, Frank! – mondta Tony Mott kétségbeesetten

Bishopnak. – Éppen most!

Bishop a képernyőre nézett, aztán Backle-hez fordult:

– Kérem! Végre van egy esélyünk, hogy megtudjuk, hol tartózkodik a

gyanúsítottunk. Wyatt az egyetlen, aki segíteni tud nekünk.

– Hogy a hálózatra engedjük? Maga álmodik?

– Ha biztosítékra van szüksége...

Backle egyik kísérőjének kezében kék hátoldalú papír jelent meg. Bishop gyorsan

átfutotta, aztán savanyúan bólintott.

– Engedélyük van, hogy visszavigyék és elkobozzák az összes lemezt meg

számítógépet, amit eddig használt.

Backle körbenézett, és észrevett egy üres irodát. Megparancsolta a kísérőinek,

hogy oda zárják be Gillette-et addig, amíg megkeresik a fájlokat.

– Ne hagyja, hogy megtegyék, Frank! – kiáltott Gillette. – Csak egy hajszál

hiányzott, hogy megszerezzem Phate gépének a gyökerét! A valódi gépét, nem az

egyszer-használatosét! Fontos címek lehetnek benne! És Shawn valódi neve! És rajta

lehet a következő áldozat címe is!

– Pofa be, Gillette! – csattant fel Backle.

– Nem! – tiltakozott a hacker, ezzel egy időben pedig az ügynökökkel hadakozott,

akik játszi könnyedséggel vitték az iroda felé. – Vegye le rólam a kibaszott kezét!

Mi...

A két férfi behajította a hackert a szobába, és kulcsra zárták az ajtót.

– Be tud jutni Phate gépébe? – kérdezte Bishop Stephen Millert.

A nagydarab ember arcára kényelmetlen kifejezés ült, és a munkafülkében vibráló

képernyőre nézett.

– Nem tudom. Talán. Csak... Ha akár egy billentyűt is rosszkor ütök le, Phate

tudni fogja, hogy bent járunk.

Bishopban kínzó harc tombolt. Ez volt az első igazi áttörésük, és most ellopják

tőlük, mindezt az értelmetlen belső kakaskodások és a kormányzati bürokrácia miatt.

Ez volt az egyetlen esélyük, hogy a gyilkos elektronikus elméjébe pillanthassanak.

– Hol vannak Gillette fájljai? – kérdezte Backle. – És a lemezei?

Senki sem mutatott hajlandóságot arra, hogy elárulja. A csapat egyöntetűen,

kihívó daccal meredt az ügynökre. Backle vállat vont és vidám hangon megjegyezte:

– Mindent elkobzunk! Nekünk nem számít. Egyszerűen bevisszük az itteni

dolgokat, maguk pedig hat hónap múlva visszakapják, amennyiben szerencséjük

van.

Bishop odabiccentett Sancheznek.

– Abban a munkafülkében – motyogta, és a megfelelő kabin irányába mutatott.

Backle és a másik két ügynök elkezdték átvizsgálni a három és fél hüvelyk

vastagságú floppyhalmazt, mintha keresztülláthatnának a színes műanyag

borításokon, és puszta szemmel azonosíthatnák a benne felhalmozott adatokat.

Miller még mindig szorongva meredt a monitorra, Bishop pedig Patricia

Nolanhoz és Motthoz fordult.

– Tudja valamelyikük Wyatt programját futtatni?

– Én elméletben tudom, hogy működik – jelentette ki Nolan.

– Azonban soha nem törtem még be senkinek a gépébe sem Hátsóajtó-G-vel.

Mindössze a vírust próbáltam meg lokalizálni és ellenvírussal megbénítani.

– Ugyanez a helyzet velem is – tette hozzá Mott. – És Wyatt programja hibrid, amit

ő maga hackelt össze. Nem kizárt, hogy tartalmaz néhány egyedi parancssort.

Bishop döntött. A civilt választotta és odaszólt Patricia Nolannek.

– Hozza ki magából a legtöbbet!

A nő leült a számítógép elé. Beletörölte a tenyerét alaktalan ingébe, kisimította a

haját az arcából, a képernyőre szegezte a tekintetét, megpróbálta a menüsor

parancsait értelmezni, melyek Bishop számára olyan érthetetlenek voltak, hogy akár

cirill betűkkel is íródhattak volna.

A nyomozó mobiltelefonja megcsörrent. Felvette.

– Igen? – egy másodpercig hallgatott. – Igen, uram! Kivel? Backle ügynökkel?

Az ügynök felnézett. Bishop tovább folytatta a beszélgetést.

– Igen, itt, uram... De... Nem, ez nem a biztosított vonal. Megmondom neki, hogy

hívja fel önt a hivatalból valamelyik vezetékes vonalról! Igen, uram! Most azonnal

megteszem, uram! – a nyomozó lefirkantott egy telefonszámot, aztán megszakította a

hívást. Egyik szemöldökét felhúzva Backle-re nézett.

– Sacramento volt. A nemzetvédelmi miniszter várja a hívását. A Pentagonban.

Azt akarja, hogy a biztosított vonalon hívja. Itt a magánszáma.

A kíséretet alkotó ügynökök egyike bizonytalanul Backle-re nézett.

– Metzger miniszter? – suttogta. A tisztelettudó tónus arra engedett következtetni,

hogy efféle hívás még soha nem fordult elő.

Backle lassan a kezébe vette a telefont, amit Bishop nyújtott felé.

– Használhatja ezt – mondta neki a nyomozó.

Az ügynök habozott egy kicsit, majd leütötte a számokat a készüléken. Egy

pillanat múlva haptákba vágta magát.

– Itt Backle, BNH ügynök, uram! A biztosított vonalról hívom ... Igen, uram! –

Backle vadul bólogatott. – Igen, uram!... Peter Kenyon parancsára tettük. A

Kaliforniai Állami Rendőrség visszatartotta tőlünk, uram! John Doe álnév alatt

hozták ki... Igen, uram! Nos, ha ez az, amit kíván. De ugye megérti, mit tett Gillette,

uram! Ő... – még több bólogatás. – Elnézést, nem akartam fegyelemsértő lenni.

Kezelni fogom az esetet, uram!

Letette a telefont és a társaihoz fordult.

– Valakinek kurva magasan vannak a barátai. – A fehér tábla felé biccentett. – A

gyanúsítottjuk? Holloway? A Virginiában megölt két áldozat közül az egyik

valamelyik dúsgazdag, fehér házi támogató rokona volt. Tehát Gillette nem megy

vissza addig a börtönbe, amíg nyakon nem csípik az elkövetőt. – Undorral teli sóhajt

eresztett ki sziszegve magából. – Kibaszott politika. – Pillantás a társakra. – Ti ketten

leléphettek. Menjetek vissza a hivatalba! – Aztán Bishophoz fordult. – Megtarthatja a

hátralévő időben. Azonban én leszek a pesztonka, míg az ügy lezárul.

– Értem, uram! – válaszolta Bishop, és elrohant hogy kinyissa az iroda ajtaját, ami

mögé az ügynökök olyan könnyedén bedobták Gillette-et.

Gillette meg sem kérdezte, hogy mi történt, ami miatt most meg kiszabadították,

egyenesen a nagyszámítógéphez száguldott. Patricia Nolan hálásan engedte át neki a

széket.

Gillette leült. Bishopra nézett, az pedig megnyugtatta:

– Egyelőre még mindig a csapat tagja.

– Örülök neki – jelentette ki a hacker kimérten, és közelebb hajolt a klaviatúrához.

Azonban Backle hallótávolságán kívül Bishop titokban felnevetett és odasúgta

Gillette-nek:

– Hogy az ördögbe sikerült ezt megcsinálnia?

Ugyanis nem a Pentagon hívta Bishopot; hanem maga Wyatt Gillette. Az iroda

egyik telefonjáról – ahova bezárták – felhívta a nyomozót a mobilján. A valódi

beszélgetés egy árnyalatnyival másképp zajlott le, mint azt a kívülállók érzékelték.

Bishop felvette a telefont: „Igen?”

Gillette: „Frank, itt Wyatt. Az irodai telefonról beszélek. Tegyen úgy, mintha én lennék a

főnöke! Mondja hangosan, hogy Backle ott van!”

Bishop: „Igen, uram! Kivel? Backle ügynökkel?”

„Kiváló!”, válaszolta a hacker.

„Igen, itt, uram.

„Most mondja meg neki, hogy hívja fel a nemzetvédelmi minisztert. Mindenképpen

bizonyosodjon meg róla, hogy az SZBE épület fő vonaláról hív. Ne a mobiljáról vagy valaki

máséról! Mondja azt neki, hogy ez egy biztosított vonal.”

„De...”

„Minden rendben lesz. Csak tegye meg! És adja meg neki ezt a számot!” – azzal lediktált

neki egy Washington városi telefonszámot.

„Nem, ez nem a biztosított vonal. Megmondom neki, hogy hívja fel önt a hivatalból,

valamelyik vezetékes vonalról! Igen, uram! Most azonnal megteszem, uram!”

Gillette suttogva magyarázta el a történet hacker hátterét.

– Feltörtem a helyi Pac Bell kapcsolórendszert és a hozzá tartozó gépet, és az

összes SZBE-ből kimenő hívást átirányítottam arra a számra, amit megadtam

magának.

Bishop megrázta a fejét, nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy inkább nevessen.

– Kinek a számát adta meg?

– Ó, ez tényleg a nemzetvédelmi miniszter telefonszáma. Egy hajszálnyival sem

nehezebb az ő telefonvonalát feltörni, mint bárki másét. De ne aggódjon!

Visszaállítottam a kapcsolót. – Gillette türelmetlenül a képernyőre pillantott.

Elkezdte verni a billentyűket.

Gillette-et saját készítésű Hátsóajtó-G programja egyenesen Phate számítógépének

a szívébe repítette. Az első dolog, amit meglátott, a Csapóajtó elnevezésű mappa

volt.

A hacker szíve vad lüktetésbe kezdett, és vére sisteregni kezdett az izgatottság és a

lelkesedés egyvelegében, ahogy kíváncsisága kábítószerként kezdte átjárni egész

lényét. Itt volt az esély, hogy megtudjon mindent ennek a rendkívüli szoftvernek a

működéséről, talán még a forráskódba is belepillanthat. Azonban a benne dúló

dilemma nem hagyta nyugodni: bár gond nélkül be tudna surranni a Csapóajtó

mappába és áttanulmányozhatná a programot – hiszen megszerezte a gyökér feletti

ellenőrzést –, egyúttal nagyon könnyen felfedezhetővé válik; ugyanúgy, ahogy ő is

észrevette Phate-et, amikor a gyilkos megtámadta az SZBE számítógépét. Ha Phate

felfedezné, azonnal leállítaná a gépet, és pillanatnyi késlekedés nélkül új internetes

szolgáltatót és e-mail-címet hozna létre. Talán soha nem találnák meg újra, de

minden bizonnyal túl későn a következő áldozat megmentéséhez.

Nem, Gillette megértette – legalább annyira tisztán, mint amennyire a

kíváncsisága az ellenkező döntést sürgette benne –, hogy le kell mondania a

Csapóajtó tanulmányozásáról, és olyan adatokat kell keresnie, amelyek elvezethetik

őket Phate vagy Shawn tartózkodási helyére, vagy felfedhetik a leendő áldozat

kilétét.

Sokan úgy gondolnak a számítógépes szerkezetre, mint valami tökéletesen

szimmetrikus és steril felépítményre: arányos, logikus, szervezett. Wyatt Gillette

mindazonáltal tisztában volt azzal, hogy a gép ennél sokkal szervesebb, valódi

élőlényhez hasonló, olyan hely, ami állandóan változik, mert a felhasználó új

programot ad a már meglévőkhöz, vagy felinstallál egy új hardvert, vagy mert csak

egy olyan egyszerű műveletet hajt végre, hogy egyszer vagy kétszer megnyomja a

bekapcsoló gombot. Minden gép meglátogatható helyek ezreit tartalmazza és a

végállomásokhoz elvezető milliárdnyi különböző ösvényt. És mindegyik gép

különbözik valamiben a másiktól, mindegyik egyedi darab. Valaki más

számítógépének a tanulmányozása ahhoz fogható, mint amikor a Szilícium-völgy

helyi turistalátványosságán sétál végig az ember; a közeli Winchester Mystery

Házon, a szerteágazó százhatvan szobás palotában, ahol a Winchester

ismétlőkarabély feltalálójának özvegye élt. Rejtett átjárók és titkos kamrák szövik át

az épületet (és a ház hóbortos úrnője szerint szellemek is lakják).

Phate számítógépének virtuális átjárói végül a Levelezés mappához irányították a

hackert, és Gillette egy cápa mohóságával vetette rá magát.

Kinyitotta az első almappát, a kimenő levelekét.

Itt leginkább a Shawn@MOL.com címre küldött e-mailekre bukkant, a feladó

rovatban Holloway mindkét felhasználói nevét, a Phate-et és a Lélekharangot is

felfedezte.

– Igazam volt – mormolta Gillette. – Shawn ugyanahhoz az internetes

szolgáltatóhoz tartozik, mint Phate: a Monterey Online Hálózathoz. Nem tudjuk őt

sem visszanyomozni.

Találomra megnyitott néhány e-mailt és beleolvasott. Azon nyomban feltűnt neki,

hogy csak a felhasználói nevükön szólítják egymást – Phate vagy Lélekharang és

Shawn. A levelezés leginkább szakmai jellegű volt – programjavítás, tervezési adatok

másolatai, a netről letöltött meghatározások és különféle adatbázisok. Mintha csak

attól tartanának, hogy valaki az ő gépükbe is behatolhat, és megegyeztek volna, hogy

soha nem tesznek a személyes életükre utalást, sem arra, hogy kik is ők valójában a

Kék Halálon kívül. Egy pinduri utalás sem történt Shawn esetleges kilétére vagy

Phate lakóhelyére.

Végül azonban Gillette ráakadt egy, a többitől valamiben különböző levélre.

Néhány héttel ezelőtt Phate küldte Shawn-nak – hajnali háromkor, ami a hackerek

boszorkányórája, mert ebben az időpontban van a legtöbb nehézsúlyú kolléga a

hálózaton.

– Ellenőrizzék ezt le! – mondta Gillette a csapatnak.

Patricia Nolan Gillette válla felett beleolvasott a levélbe.

Előrehajolt, mert meg akart mutatni valamit a képernyőn, és a férfi érezte, hogy a

nő teste hozzáér.

– Úgy tűnik, egy kicsit több van köztük, mint barátság.

A hacker felolvasta a levél kezdetét a csoportnak:

„Tegnap éjjel befejeztem a foltozást és már az ágyban feküdtem. Az álom messze-messze

elkerült, és nem tudtam másra gondolni, csak rád... Megérintettem magam. És nem tudtam

abbahagyni...”

Gillette felnézett. Az egész csapat – Backle BNH-ügynök is – őrá meredt.

– Folytassam?

– Van benne valami, aminek segítségével a nyomára bukkanhatunk? – kérdezte

Bishop.

A hacker gyorsan átfutotta az e-mail többi részét.

– Nincs. Teljesen adatmentes.

– Talán akkor folytatnia kellene a keresést... – mondta Frank Bishop.

Gillette bezárta a „kimenő levelek” mappát, és megnyitotta a bemenőket

tartalmazót. A legtöbb üzenet listaszerverekről érkezett, amelyek olyan elektronikus

leveleket postázó szolgáltatások, amik automatikusan elküldik előfizetőiknek az

érdeklődési témájukkal kapcsolatos híreket és hirdetéseket. Volt még néhány régi

levél Vlasttól, és egy-kettő Triple-X-től – műszaki információk szoftverekről és

különböző árufélékről. Ez sem hozott sikert, Az összes többi Shawntól érkezett, ezek

azonban Phate kérésére vagy kérdéseire adott válaszok voltak; a Csapóajtó hibáinak

a megkereséséről, hibaelhárító programok írásáról vagy más szoftverekkel

kapcsolatos dolgokról. Ezek a levelek, ha lehet, még szakmaibb jellegűek voltak és

még kevésbé árulkodóak, mint Phate-éi.

Gillette még egyet kinyitott.

Feladó: Shawn

Címzett: Phate

Válasz: Továbbított: Mobiltelefon társaságok

Shawn talált a neten egy cikket a leghatékonyabb telefontársaságokról, és

továbbította Phate-nek. Bishop megnézte.

– Talán lesz benne valami arról, hogy melyik telefontársaságokat használják. Le

tudja másolni?

A hacker lenyomta a képernyőtartalom-nyomtatás – képernyőmentésnek is

nevezik – billentyűt, ami a monitor tartalmát a nyomtatóba továbbítja.

– Töltse le! – javasolta Miller. – Úgy sokkal gyorsabb.

– Nem hiszem, hogy ez jó lenne nekünk. – A hacker belefogott és elmagyarázta,

hogy a képernyőtartalom-nyomtató semmiben sem befolyásolja Phate computerének

belső működését, csak egyszerűen továbbítja az SZBE monitorán megjelenő képeket

és szöveget a nyomtatóba. Phate-nek esélye sincs megtudni, hogy Gillette az ő

számítógépén lévő adatokat másolja ki. A letöltést azonban Phate sokkal könnyebben

észreveheti. Még az is lehet, hogy riasztórendszert indít be Holloway gépén.

A hacker folytatta megkezdett kutatását a gyilkos számítógépén.

Egyre több fájl jelent meg előttük, megnyíltak és bezáródtak. Gyors átolvasás,

aztán ugrás a következőre. Gillette nem tehetett róla, de a gyilkos gépén felfedezett

pusztán technikai adatok briliáns megszerkesztettsége és mennyisége láttán elöntötte

a lelkesedés – és a megrendültség.

– Megtudott valamit Shawnról az e-mailekből? – kérdezte Tony Mott.

– Nem sokat – felelte Gillette. Megosztotta a többiekkel azon véleményét, hogy

Shawn ragyogó elme, tárgyilagos és hideg. A válaszai nyersek voltak, de nagy

tisztelettel adózott Phate tudásának és elismerte azt; Gillette ebből arra

következtetett, hogy Shawn arrogáns, és nincs türelme a nála kisebb szellemi

kapacitással rendelkező emberekhez. Feltehetően legalább egy egyetemi diplomával

rendelkezik, mégpedig valamelyik jobb iskolából; annak ellenére, hogy ritkán vette a

fáradtságot teljesen megszerkesztett mondatok megfogalmazására, a szintaxisa és a

helyesírása kiváló volt. A kettejük között cserélgetett szoftverkódok legnagyobb

része a Unix keleti parti verziójában íródott, nem pedig a berkeley-i stílusban.

– Tehát – spekulált Bishop. – Lehetséges, hogy Shawn a Harvardról ismeri Phate-

et.

A detektív ezt a feltételezést is felvéste a fehér táblára, és megkérte Bob Sheltont,

hogy hívja fel az iskolát és tudja meg, volt-e Shawn nevű hallgatójuk vagy

alkalmazottjuk az elmúlt tíz évben.

Patricia Nolan Rolex karórájára pillantott és megjegyezte:

– Már nyolc perce bent van. Bármikor végezhet egy ellenőrzést a rendszeren.

Bishop egyetértően bólintott.

– Gyerünk a következőre! Lássuk, megtudunk-e valamit a következő áldozatról!

Gillette most nagyon lágyan gépelt, mintha csak arra vigyázna, nehogy Phate

meghallja, és visszatért a főkönyvtárba – a mappák és almappák fadiagramjába.

A:/

C:/

– Operációs rendszer

– Levelezés

– Csapóajtó

– Üzlet

– Játékok

– Eszközök

– Vírusok

– Képek

D:/

– Biztonsági mentés

„Játékok!” kiáltott fel Gillette és Bishop egyszerre, és a hacker belépett a

könyvtárba.

– Játékok

– ENIAC hét

– IBM PC hét

– Univac hét

– Apple hét

– Altair hét

– A jövő évi tervek

– A rohadéknak itt van kiterítve az egész, takarosan és rendezetten! – háborgott

Bob Shelton.

– És még több gyilkossági tervet sorakoztatott fel! – Gillette megérintette a

képernyőt. – Az első Apple kibocsátási dátuma. A régi Altair számítógép. És

Jézusom! A következő év is!

– Nézze meg ezt a hetet... az Univacet! – mondta Bishop.

Gillette kiterjesztette a könyvtárfát.

– Univac hét

– Befejezett játékok

– Lara Gibson

– St. Francis Academy

– Következő projektek

– Ott van! – kiáltott fel Mott. – A következő projektek!

Gillette rákattintott.

A mappa több tucat fájlt tartalmazott – sűrű egymásutánban követték egymást a

tömött jegyzetsorok, garfikák, diagramok, képek, vázlatrajzok, újságpapír-kivágások.

Hirtelen túl sok elolvasnivaló akadt, így hát Gillette az elején kezdte, végiggördítette

a kurzort az első fájlon, és minden egyes alkalommal leütötte a képernyőtartalom-

nyomtatás gombot, mielőtt a következő oldalra ugrott. Olyan gyorsan dolgozott,

amennyire csak tudott, azonban a képernyőnyomtatók lassúak; tíz másodpercbe telt,

amíg kinyomtatott egy oldalt.

– Túl sok időbe telik – mondta.

– Azt hiszem, mégis le kellene töltenünk – mondta Patricia Nolan.

– Kockázatos – válaszolta Gillette. – Már mondtam.

– Ne feledkezzen meg Phate egójáróll – ellenkezett Nolan. – Ő azt hiszi, senki nem

lehet annyira jó, hogy képes legyen az ő gépébe jutni, ezért lehet, hogy nem is tett fel

letöltést jelző riasztót.

– Borzasztóan lassú – ez Stephen Miller véleménye volt. Még csak három oldalunk

van.

– Maga dönt – fordult Gillette Bishop felé.

A nyomozó előrehajolt, a képernyőre bámult, Gillette keze pedig az előtte lévő

üres térben lebegett és dühödten verte a nem létező klaviatúrát.

-

Phate kényelmesen ült laptopja mögött, házának makulátlan tisztaságú

ebédlőjében. A gondolatai azonban teljesen máshol jártak.

Beleveszett a Gépvilágba, elmélyülten barangolt a korábban feltört

számítógépben, és az aznap kicsit későbbre tervezett támadásán töprengett.

Hirtelen sürgető biphang tört fel gépének hangszóróiból. Ezzel egy időben vörös

doboz tűnt fel a képernyő jobb felső sarkában. A dobozban egyetlen szó jelent meg:

BEHATOLÁS

Elakadt a lélegzete, annyira megdöbbent. Valaki az ő gépéről próbál meg fájlokat

letölteni! Ilyen még soha nem történt. Phate elképedt, és hirtelen izzadságcseppek

jelentek meg az arcán. Nem pazarolta a rendszer átvizsgálására az idejét, hogy

ellenőrizze, mi történt. Abban a pillanatban tudta: a feltételezetten Vlast által küldött

képet gyakorlatilag Wyatt Gillette postázta el neki, így hátsóajtó-vírust tudott a

számítógépébe beültetni.

Az a rohadék Júdás VölgyFia most itt portyázik az ő rendszerében!

Phate a kikapcsoló gomb után nyúlt – úgy ahogy az autó vezetője ösztönszerűen a

fékre lép, ha maga előtt az úton mókust lát.

Aztán – néhány sofőrhöz hasonlóan – Phate jéghidegen elmosolyodott és hagyta,

hogy a gépe teljes sebességgel száguldjon tovább.

A keze visszatalált a klaviatúrára, lenyomta a SHIFT és a CONTROL billentyűket,

ezzel egy időben pedig az E billentyűt is.

******

0001111. FEJEZET / HARMINCEGY

Gillette előtt a monitoron lángolva tűntek fel a szavak:

KÖTEGELT REJTJELEZÉS INDÍTÁSA

Egy pillanat múlva másik üzenet:

KÓDOLÁS – VÉDELMI MINISZTÉRIUM STANDARD 12

– Nem lehet! – kiáltott fel Gillette, amikor Phate fájljainak a letöltése megszakadt,

és a „Következő projektek” fájl digitális zabkásává változott.

– Mi történt? – kérdezte Bishop.

– Phate-nek mégis volt letöltésriasztója – morogta Nolan és nagyon haragudott

magára. – Tévedtem.

Gillette reményvesztetten matatott a képernyőn.

– Megszakította a letöltést, de nem jelentkezett ki. Lenyomta a gyorsválasztó

billentyűt, és most minden gépén lévő adatot lekódol,

– Tudja dekódolni? – kérdezte Shelton.

Backle ügynök figyelmesen nézte Gillette-et.

– Phate dekódoló kulcsa nélkül nem – jelentette ki határozottan a hacker. – Még a

Fort Meade párhuzamos sorai sem tudnának egy hónapon belül rejtjelmentesíteni

ennyi adatot.

– Nem azt kérdeztem, hogy van-e kulcsa. Azt kérdeztem, fel tudja-e törni – vetette

Shelton mogorván oda.

– Nem. Már megmondtam. Nem tudom feltörni a Standard 12-t.

– Bassza meg! – morogta Shelton, és Gillette-re meredt. – Emberek fognak

meghalni, ha nem találjuk ki, mi van a számítógépében.

Backle BNH-ügynök felsóhajtott. Gillette észrevette, nem tudja a tekintetét

elszakítani Lara Gibson fehér táblára kifüggesztett képétől, aztán mégis a hackerre

nézett.

– Rajta, vágjon bele! Ha életeket ment meg vele, akkor vágjon bele és csinálja meg!

Gillette visszafordult a képernyőhöz. Ez egyszer maga előtt lazán tartott ujjai

megszűntek a levegőben gépelni, annyira beletemetkezett a képernyőn átfolyó sűrű

szózagyvalékfolyamok figyelésébe. A betűblokkok közül bármelyik tartalmazhatta a

Shawn kilétére, Phate hollétére, vagy a következő áldozat címére vonatkozó

információt.

– Csinálja, az isten szerelmére! – morogta Shelton.

– Komolyan gondoltam. Erről az egyről nem veszek tudomást! – suttogta Backle.

Gillette továbbra is hipnotizáltam meredt a szeme előtt áramló adattömegre, A

keze a billentyűkhöz ért. Magán érezte az egész társaság feszült figyelmét. Aztán

Bishop aggódó hangja törte meg a csendet.

– Várjon! Miért nem szakította egyszerűen meg a csatlakozást? Miért kezdett el

kódolni? Ennek nincs értelme.

– Ó, Jézusom! – Gillette halk hangja kiáltásként hatott. Azonnal tudta a választ.

Megpördült, és a falon lévő szürke dobozra mutatott; a vörös gomb feltűnően

bukkant fel a közepéből.

– Üsse be a vészkapcsolót! Most! – üvöltötte Stephen Millernek, aki a legközelebb

volt hozzá.

Miller a kapcsolóra nézett, aztán Gillette-re.

– Miért?

A hacker felpattant, széke messzire hátrarepült a lendülettől. A gomb felé vetette

magát. De már túl késő volt. Mielőtt még rácsaphatott volna, az SZBE központi

computeréből csikorgó hang tört fel, és a teremben lévő összes monitor egyenként,

tömör, egyszínű kékre váltott, ahogy a rendszer fokozatosan felmondta a szolgálatot

– a képernyő „halálának” hírhedt kékjére.

Bishop és Shelton egyszerre ugrottak hátra, ahogy a számítógép egyik nyílásából

szikrák csaptak ki. Fojtogató füst és égésszag kezdte betölteni a termet.

– Mindenható atyaúristen... – lépett Mott is távolabb a géptől.

A hacker tenyerével rácsapott a vészkapcsolóra. Az energiaellátás megszűnt;

halongáz spriccelt a számítógépdobozra és végül a lángok is kialudtak.

– Mi a pokol történt? – kérdezte Shelton..

– Ezért kódolta le Phate az adatait és maradt csatlakozásban – morogta Gillette

mérgesen. – Azért, hogy bombát küldhessen a mi rendszerünkbe.

– Mit csinált? – Bishop nem értette.

A hacker megrázta a fejét.

– Azt mondanám, elküldött egy parancsot, ami leállította a hűtőventilátort, aztán a

merevlemez-meghajtó olvasóját a lemez egy nem létező szektorába rendelte. Ez

üzemzavart okozott a meghajtó motorjában és túlhevítette azt.

Bishop a füstölgő dobozt tanulmányozta. Millerhez fordult.

– Azt akarom, hogy fél órán belül üzemkész állapotba hozzák! És erről most lesz

szíves gondoskodni, ugye?

– Nem tudom, milyen központi hardverszolgáltatás van raktáron. Meglehetősen el

vannak maradva. A legutóbb is néhány napba telt, míg sikerült egy helyettesítő

meghajtót szereznünk, nem is beszélve egy komplett gépről. Az a helyzet...

– Nem! – Bishop tombolt. – Fél óra. Maximum.

A körte alkatú férfi tekintete a padlót pásztázta. Néhány apró személyi

számítógép felé intett a fejével.

– Esetleg létrehozhatnánk egy mini hálózatot azokból, és újra betölthetnénk a

biztonsági másolatokat. Aztán...

– Csinálja már! – vágta el a fonalat Bishop, és egy papírköteget emelt ki a

nyomtatóból – amit a képernyőtartalom-nyomtatással sikerült lelopniuk Phate

számítógépéről, még mielőtt az adatokat rejtjelezte. A csapat többi tagjához fordult: –

Lássuk, fogtunk-e itt valamit!

Gillette szeme és torka égett a füstölgő gép égési melléktermékeitől. Feltűnt neki,

hogy Bishop, Shelton és Sanchez abbahagyták a ténykedésüket, és kényelmetlen

arckifejezéssel merednek az elszenesedett gépre; kétségtelenül ugyanarra a dologra

gondoltak, mint ő: Milyen lélekölő és elcsüggesztő, hogy egy olyan anyagtalan dolog,

mint a szoftverkód – a digitális nullák és egyek puszta karakterfüzére –, ennyire

könnyen becézgetheti fájdalmas, akár még halálos érintéssel is a hús-vér testet.

-

A nappaliban kitett képekről rámosolygó képzeletszülötte családja merev

tekintetétől tósérve Phate átcaplatott a szobán, szinte a lélegzete is elakadt a haragtól.

VölgyFia bejutott az ő gépébe...

És ami még rosszabb, azzal az együgyű hátsó ajtó programmal tette, azzal a

fajtával, amit még egy iskolás geek is játszva összedob.

Természetesen azonnal megváltoztatta gépének azonosítóját és az internetes

címét. Azonban valami más aggasztotta Phate-et: Vajon mennyit látott a rendőrség?

A gépén nincs semmi, ami a Los Altos-i házába vezetné őket, de rengeteg információt

tárolt a jelenlegi támadásairól és a jövőbeni tervekről. Vajon VölgyFiának sikerült

belenéznie a „Következő projektek” mappába? Láthatta azt, amire Phate a következő

néhány órában készül?

Az összes következő támadásra vonatkozó terve rajta volt a gépen... A pokolba is,

pedig már folyamatban volt.

Új áldozatot kellene választania?

Azonban a terv feladásának gondolata, amelyre annyi időt és energiát áldozott,

túlságosan fájdalmasan érintette. De még az elvesztegetett erőfeszítés felett érzett

sértettségnél is nagyobb megaláztatást jelentett az a gondolat, hogy ha mégis a tervei

megváltoztatására kényszerül, akkor amiatt az ember miatt történik így, aki elárulta

– amiatt a férfi miatt, aki a massachusettsi rendőrség kezére játszotta, aki a

nyilvánosság elé tárta a Nagy Átváltozást, aki megölte Jon Patrick Hollowayt, és örök

időkre az alvilágba száműzte Phate-et.

Megint a számítógép képernyője elé ült, megkérgesedett ujjait a lakkozott női

körömhöz hasonló simaságú, műanyag billentyűkön pihentette. Lehunyta a szemét –

és ahogy bármelyik másik, valami selejtes forgatókönyv hibáit helyrepofozni próbáló

hacker tenné –, szabadjára engedte az elméjét, és hagyta arra kószálni, amerre kedve

tartotta.

-

Jennie Bishop azoknak a borzalmas, hátul nyitott ruháknak az egyikét viselte,

amilyent a kórházakban szoktak adni.

Mi is lehet pontosan – gondolta – az anyagon található apró, kék pontoknak a

funkciója?

Feltámasztotta a párnát, és szórakozottan körbejáratta tekintetét a sárgára festett

szobán, mialatt dr. Williston érkezésére várt. 11.15 volt, az orvos késett.

Azon jártak a gondolatai, hogy még milyen teendői vannak aznap a vizsgálatokat

követően. Bevásárlás, el kell hozni Brandont az iskolából, elkísérni a teniszórára. Ma

Linda Garlanddel játszik a fia, aki a legtündéribb csöppség a negyedikesek között –

és egyben a legundokabb béka is, akinek az egyetlen stratégiája abból állt, hogy

minden lehetőséget megragadva a hálóhoz rontott, Jennie véleménye szerint nem

másért, mint hogy egy gyilkos, levegőből indított lendületes csapással betörje

ellenfelei orrát.

Természetesen Frankre is sokat gondolt. És úgy döntött, végtelenül óriási

megkönnyebbülést jelent neki, hogy a férje most nincs vele. Tiszta ellentmondás ez az

emberi Oakland utcáin hajszolja a rosszfiúkat. A szeme sem rebben, amikor nála

kétszer nagyobb gyilkosokat tartóztat le, és boldogan elcseverészik prostituáltakkal

meg kábítószer-kereskedőkkel. Jennie nem emlékezett rá, hogy valaha is feldúltnak

vagy zaklatottnak látta volna.

Egészen a múlt hétig. Amikor is egy orvosi rutinellenőrzés során kiderült, hogy

mindenféle ésszerű és logikus magyarázat nélkül felborult Jennie fehérvérsejt-

háztartása. Elmondta a hírt Franknek, a férfi pedig pergamenszínű lett és elnémult.

Vagy egy tucatnyit bólogatott, feje vadul járt fel-alá a nyakán. Jennie azt hitte, elsírja

magát – még soha nem látta Bishopot sírni –, és hirtelen nem tudta elképzelni, hogy

is kezelhetné a szituációt.

– Tehát, mit jelent ez az egész? – kérdezte Frank remegő hangon.

– Talán valami szokatlan fertőzés – felelte, és egyenesen a férje szemébe nézett –,

de rák is lehet.

– Rendben, rendben – suttogta a férfi, mintha a hangosabb szavak vagy akármi

más, abban a szent pillanatban halálos veszedelembe sodorhatná a nőt.

Megbeszéltek néhány jelentéktelen részletet – az orvosi vizsgálat időpontját, dr.

Williston szakképzettségét –, aztán a nő kiterelte a férjét a gyümölcsösbe, amíg ő

elkészítette a vacsorát.

Talán valami szokatlan fertőzés...

Igen, jobban szerette Frank Bishopot, mint azelőtt bárkit is, jobban, mint ahogy

valaha is képes lenne akárki mást szeretni. De Jennie nagyon hálás volt, hogy a férje

most nincs itt. Jelenleg nem volt abban a hangulatban, hogy akárkinek is fogja a

kezét.

De rák is lehet...

Nos, hamarosan megtudja, miről van szó. Az órára nézett. Hol lehet dr. Williston?

Nem bánta a kórházakat, még a kellemetlen vizsgálatokat sem, de utált várni. Talán a

tv-ben megy valami érdekes műsor. Mikor kezdődik a Fiatalság és nyugtalanság? Vagy

hallgathatna rádiót, talán.

Orvosi gurulóasztalt maga előtt toló köpcös nővér lökte be a kórterem ajtaját.

– 'Reggelt – köszönt vaskos latin-amerikai akcentussal.

– Hello.

– Maga Jennifer Bishop?

– Így van.

A nővér az ágy fölötti falra erősített életfunkciókat ellenőrző monitorra kapcsolta

Jennie-t. Halk, ritmikus sípszó töltötte be a szobát. Az ápolónő áttanulmányozott egy

számítógépes nyomtatványt, majd a kocsin elrendezett gyógyszerek széles tárházára

pillantott.

– Ön dr. Williston betege, ugye?

– Igen.

A nő Jennie műanyag csuklópántjára nézett, aztán megerősítőleg bólintott.

– Nem hitt nekem? – mosolyodott el Jennie.

– Mindig kétszer ellenőrzők mindent – felelte a nagydarab nővérke. – Tudja, az

apám ács volt. Állandóan azt hajtogatja: mérj kétszer, vágj egyszer.

Jennie visszafojtotta kitörni készülő nevetését, mert az jutott az eszébe, egy

kórházban nem biztos, hogy ez a legalkalmasabb mondás a betegek

megnyugtatására. Végignézte, amint az ápolónő valami átlátszó folyadékot szív fel

egy fecskendőbe, és megkérdezte:

– Dr. Williston injekciót rendelt?

– Pontosan.

– Csak néhány tesztet végeztetni jöttem.

A nő megint leellenőrizte a nyomtatott lapot, és bólintott.

– Ezt rendelte el.

Jennie a papírlapra nézett, de lehetetlen volt értelmet találni az azt teletöltő

számokban és szavakban. A nővérke alkoholos vattával bedörzsölte a karját, és

beadta az injekciót. Kihúzta Jennie karjából a tűt, ő pedig különös bizsergést érzett

végigáramlani a karján, a befecskendezett orvosság helye körül – perzselő jegességet.

– A doktor hamarosan itt lesz.

Elment, még mielőtt Jennie rákérdezhetett volna, milyen orvosságot is adott be

neki. Egy kicsit aggasztotta az injekció. Tudta, az ő állapotában az embernek csínján

kell bánni a gyógyszerekkel, aztán meggyőzte magát, hogy nincs semmi

aggódnivalója. A terhesség ténye egyértelműen fel volt tüntetve a kórlapján, és

Jennie teljes bizonyossággal tudta, itt senki nem tenne olyat, ami a babára nézve

veszélyt jelentene.

******

0010000. FEJEZET / HARMINCKETTŐ

Csak az általa használt mobiltelefonok száma kell, ó és igen, körülbelül egy

négyzetmérföldnyi térerő, hogy fel tudjam hívni a sajátomat. Akkor aztán akár a

fickó seggéig sétálhatok!

A megerősítés Garvy Hobbes szájából hangzott el, meghatározhatatlan korú,

szőke hajú férfitól, aki a határozottan kikerekedő nagy pocakjától eltekintve – ami a

sör nagyfokú szeretetéről tett tanúbizonyságot – rendkívül sovány testalkatnak

örvendett. Kék farmert és skótkockás inget viselt.

Hobbes volt a Mobile Americának, Észak Kalifornia fő vezető mobiltelefon-

szolgáltatójának a biztonsági főnöke.

Shawn mobiltelefon-szolgáltatással elküldött e-mailje – amit Gillette Phate

számítógépén talált –, a mobiltelefont internetes célokra is fordítani kívánóknak a

legkedvezőbb szolgáltatást nyújtó társaságokról készített felmérést tartalmazta. A

lista szerint a Mobile America állt az első helyed, és a csapat egyöntetűen azon a

feltételezésen volt, hogy Phate elfogadja Shawn javaslatát. Tony Mott felhívta

Hobbest, akivel a Számítógépes Bűnelkövetési Egység korábban már többször is

dolgozott együtt.

Hobbes megerősítette, hogy sok hacker használja a Mobile Americát a hálózati

csatlakozások alkalmával, mivel a mobilról való internetezéshez folyamatosan kiváló

minőségű adójel szükséges, és a Mobile America ezt képes volt biztosítani. Hobbes

odabólintott Stephen Millernek, aki Linda Sanchezzel együtt teljes erőbedobással

próbálta újra hálózati csatlakozásra alkalmas állapotba hozni az SZBE computereit.

– Steve és én éppen a múlt héten beszéltünk erről. Azt mondta, a társaságnak meg

kellene változtatni a nevét Hackerek Amerikájára.

Bishop megkérdezte tőle, hogy tudják most lenyomozni Phate-et, amikor már

tudják, hogy az egyik felhasználójuk, még ha esetleg illegálisan is.

– Mindössze egy ESZSZ-re és az általa használt telefon MASZ-jára van szükség –

válaszolta Hobbes.

Gillette – aki fiatalabb korában már kivette a maga részét a telefonhackekből –

ismerte a rövidítések jelentését, így hát elmagyarázta: minden mobiltelefon

rendelkezik egy ESZSZ-szel (elektronikus szériaszám) és egy MASZ-szal

(mobiltelefon azonosító szám – a körzetkód és a telefon hét jegyből álló száma).

Hobbes folytatta a magyarázatot, miszerint ha ismeri ezeket a számokat, és ha

megközelítően egymérföldes körzetben van a használat során, akkor használni tudja

a rádiós irányjelző felszerelést, amivel néhány lábnyi területpontossággal be tudja

határolni a hívó földrajzi helyzetét. Vagy, ahogy most megismételte:

– Pontosan a seggéig!

– Hogy találjuk ki a mobiltelefonszámát? – kérdezte Bishop.

– Hát igen, ez lesz a nehezebb része a dolognak. A legtöbb esetben ismerjük a

számokat, mert az előfizető bejelenti, hogy ellopták a telefonját. Ez a fickó azonban

nem tűnik holmi pitiáner zsebtolvajnak. Mindemellett teljesen mindegy, hogyan

találjuk ki a számot, de mindenképpen szükségünk van rá, különben nem tudjuk

elvégezni a szükséges dolgot.

– Milyen gyorsan tudja megtalálni, ha megvan a szám?

– Én? Mint a villám! Sokkal gyorsabban annál, mintha bevágódnék azoknak a

villogó tetejű autóknak a valamelyikébe – viccelődött. Átnyújtott a zsaruknak egy

névjegykártyát. Hobbesnak két irodai telefonja, egy faxszáma, egy csipogója és két

mobiltelefonszáma volt.

– A barátnőm imádja, hogy bármikor elérhet – vigyorgott. – Azt mondom neki, ez

azért van, mert szeretem, de a helyzet az, hogy a sok tökfilkó miatt a társaság mindig

telefonközelben akar tudni. Higgyék el nekem, a következő évszázad legnagyobb

bűnslágere a lopott mobiltelefon-szolgáltatás lesz.

– Vagy az egyik legnagyobb – morogta az orra alatt Linda Sanchez, és szemét az

Andy Andersonról és családjáról készült fényképre szegezte.

Hobbes otthagyta a csapatot és hátrament, hogy átnézze azt a néhány

dokumentumot, amit sikerült letölteniük Phate gépéről, mielőtt a cracker kódolta az

adatokat.

Miller bejelentette, hogy az SZBE improvizált hálózatát összeszerelték, és az

működik. Gillette leellenőrizte és saját maga felügyelte a legfrissebb biztonsági

másolatot tartalmazó lemezek installálási folyamatát – biztosan akarta tudni, hogy

még mindig nincs az épület gépei és az ISLEnet között kapcsolat. Éppen csak

befejezte a végső diagnosztikai ellenőrzést, amikor a gép elkezdett sípolni.

A hacker a képernyőre nézett, azon tűnődött, vajon talált-e még valamit a botja.

De nem, a hang beérkező e-mailt jelzett. Triple-X küldte.

Hangosan felolvasta az üzenetét, aztán így szólt:

– Jött egy phájl a barátunktól – felnézett. – Fájl, p-h-á-j-1.

– Minden az írásmódon múlik– tűnődött el Bishop. Aztán folytatta: – Azt hittem,

Triple-X paranoiás, és erre kiderül, hogy nem csak a telefont használja.

– Nem említette Phate nevét, és a fájlt is kódolta. – Gillette észrevette, a

Nemzetvédelmi Minisztérium ügynöke mocorogni kezd, és hozzátette: – Sajnálom,

csalódást kell okoznom önnek, Backle ügynök, nem a Standard 12-ről van szó.

Mindössze egy kereskedelmi és nyilvános kódoló program. – Elfintorodott. – De nem

küldte el a megoldó kulcsot. Kapott valaki üzenetet Triple-X-től?

Senki sem fogadott hívást tőle.

– Megvan még a száma? – kérdezte Gillette Bishoptól.

A detektív tagadó választ adott, mert amikor Triple-X korábban telefonált, Bishop

hívókijelzője azt jelezte, hogy a hacker nyilvános fülkéből bonyolította a hívást.

Gillette megvizsgálta a rejtjelező programot. Aztán felnevetett.

– Fogadni mernék, hogy kulcs nélkül is fel tudom törni.

Becsúsztatott egy hackereszközöket tartalmazó lemezt az egyik személyi

számítógépbe, és feltöltött egy kódfeltörő programot, amit pár évvel korábban

hackelt össze.

Linda Sanchez, Tony Mott és Shelton is átnézték azt a néhány oldalnyi anyagot,

amit Gillette-nek sikerült letöltenie a képernyőnyomtatóval, Phate Következő

Projektek mappájából, mielőtt a gyilkos megszakította a letöltést és kódolta az

adatokat. Mott felírta a papírlapok tartalmát a fehér táblára, és a csapat köréje

sereglett.

– Nagyon sok utalás történik anyaggazdálkodási adatokra – jegyezte meg Bishop.

– Recepció, parkolás, biztonsági és élelmezési szolgáltatások, személyzet,

bérlistajegyzék. Úgy tűnik, valami nagyszabású hely lesz a következő.

– Nézzék az utolsó oldalt! Egészségügyi szolgáltatások – hívta fel a figyelmüket

Mott.

– Tehát egy kórház – mondta Bishop. – Most egy kórházban vadászik.

– Reális lehetőségnek hangzik – tette hozzá Shelton. – Erős biztonsági rendszer,

rengeteg potenciális áldozat közül válogathat.

– Beleillik a profiljába, miszerint szereti a kihívásokat és a játékokat. És bárkinek

kiadhatja magát: sebésznek, ápolónak, recepciósnak. Van valakinek ötlete, hogy

melyik állásra pályázik?

Azonban senki sem talált egyetlen apró, konkrét kórházra tett utalást a lapok

között.

Bishop egy elkülönített, gépelt betűhalmazra mutatott a nyomtatott anyagokon.

KÁKAB személyi azonosítószámot kér – 44-es egység – Valahonnan ismerősnek tűnik.

A szavak alatt hosszú listát fedeztek fel, ami társadalombiztosítási

számhalmaznak tűnt.

– KÁKAB – bólogatott Shelton, szemmel láthatóan a rövidítéshez próbált jelentést

társítani. – Igen, ezt biztosan hallottam már valahol.

Hirtelen Linda Sanchez szólalt még:

– Hát persze! Már tudom! Ez a mi biztosítónk: a Kalifornia Állami Kormányzati

Alkalmazottak Biztosítótársasága. Ezeknek itt a páciensek társadalombiztosítási

számainak kell lenniük.

Bishop a telefon után nyúlt, és feltárcsázta a KÁKAB irodát Sacramentóban.

Elmondta az igénybejelentő szakembernek, hogy mire bukkant a csapat, aztán

megkérdezte, mit takar az információ. Bólogatva jegyzetelte a hallottakat, majd

felnézett a többiekre.

– Az állam alkalmazásában álló embereknek az utóbbi időben bejelentett orvosi

vizsgálatra vonatkozó igénylései. – Bishop most megint a mikrofonnak beszélt. – Mi

az a 44-es egység?

Hallgatott. Egy másodperc múlva már fintorgott, és megint a csapathoz beszélt.

– A 44-es egység az állami rendőrség, a San Jose-i hivatal. Ez mi vagyunk. Az

információ bizalmas... Hogy tudta Phate megszerezni?

– Jézusom! – morogta Gillette. – Kérdezze meg, hogy az adatok fent vannak-e az

ISLBneten?

Bishop teljesítette a kérést: aztán bólintott.

– Biztosak benne, hogy igen.

– Az isten verje meg! – tört fel a hackerből. – Amikor feltörte az ISLEnetet, Phate

nem csak negyven másodpercig csatlakozott rá a hálózatra. A fene vinné el!

Megváltoztatta a bejelentkezési fájlokat, hogy velünk elhitesse a negyven

másodpercet. Feltehetőleg adatok gigabájtjait töltötte le. Nekünk...

– Ó, nem lehet! – csendült fel egy férfihang, amelyből szívét tépő rémület áradt.

A csapat hátrafordult és a tátott szájú Frank Bishopot vette észre, aki halálra

váltan mutatott a fehér táblára felirt számlistákra.

– Mi a baj, Frank? – kérdezte Gillette.

– A Stanford-Packard Egészségügyi Központra fog lecsapni – suttogta a detektív.

– Honnan tudja?

– Látja alulról a második sorban a társadalombiztosítási számot? A feleségemé.

Éppen most van a kórházban.

-

Egy férfi sétált be Jennie Bishop kórtermének az ajtaján.

A nő levette a tekintetét a néma tv-készülékről, amin szórakozottan nézte az

éppen műsoron lévő szappanopera közeli felvételeit. Éppen a színésznők hajviseletét

tanulmányozta. Azt hitte, dr. Williston lesz az érkező, azonban a látogató valaki más

volt – sötétkék egyenruhát viselő férfi. Fiatal volt és vaskos bajuszt növesztett az orra

alá, ami nem nagyon állt összhangban homokszínű hajával. Az arcszőrzettel

nyilvánvalóan némi érettséget kísérelt meg biztosítani fiatal arcának.

– Mrs. Bishop? – gyenge déli akcentussal beszélt, ami Kaliforniának ezen a részén

meglehetősen ritka.

– Igen.

– A nevem Hellman. A kórház biztonsági személyzetéhez tartozom. A férje nem

sokkal ezelőtt telefonált, arra kéri önt, ne hagyja el a szobáját!

– Miért?

– Nem mondta. Csak arra kéri önt, hogy senkit ne engedjen a szobájába, rajta, az

ön orvosán és a rendőrökön kívül.

– Miért?

– Nem mondta.

– A fiam jól van? Brandon?

– Nem hallottam arról, hogy bármi baja lenne.

– Miért nem közvetlenül engem hívott fel Frank?

Hellman az övére csatolt gumibotot babrálta.

– A kórház telefonjai fél órával ezelőtt felmondták a szolgálatot. A szerelők már

dolgoznak rajta. A férjének az általunk használt belső URH rádión keresztül sikerült

velünk kapcsolatot létesíteni, tudja a mentős rádió révén,

Jennie saját mobiltelefonja a táskájában lapult, azonban korábban észrevett egy, a

falra kiragasztott figyelmeztetést, miszerint a kórházban a mobiltelefonok használata

nem engedélyezett – a bejövő és kimenő jelek néha zavart keltenek a szívütem-

szabályozók és más felszerelések működésében.

Az őr körbenézett a szobában, aztán az ágyhoz húzott egy széket és leült rá. Jennie

nem nézett közvetlenül a fiatalember arcába, de érezte, hogy őt tanulmányozza, a

testét fürkészi, mintha csak a melleit akarná megnézni a pöttyös köpeny valamelyik

résén, talán a karlyukon keresztül. A nő szigorú arckifejezést öltött magára, és a

fiatalember felé fordult, ő azonban elkapta róla a szemét, és a tekintetük így nem

keresztezte egymást.

Dr. Williston – az ötvenes éveiből kifelé tartó kerek, kopaszodó férfi – sétált be a

szobába.

– Hello, Jennie, hogy van ma reggel?

– Jól – felelte a nő bizonytalanul.

Aztán az orvos észrevette a biztonsági őrt, és felhúzott szemöldökkel, kérdően

nézett rá

– Bishop nyomozó megkért, maradjak a felesége mellett.

Dr. Williston a fiatal férfira nézett.

– Maga a kórház biztonsági személyzetéhez tartozik? – kérdezte.

– Igen uram.

– Előfordul, hogy akadnak kisebb problémáink Frank egykét ügyével

kapcsolatosan – szólalt meg Jennie is. – A férjem szeret óvatos lenni.

Az orvos bólintott, aztán magára öltötte a betegeknek szánt bátorító arckifejezését.

– Jól van, Jennie, ezek a mai vizsgálatok nem vesznek túl sok időt igénybe, de el

szeretném mondani, mit fogunk tenni önnel, és mi is az, amit keresünk. – Az injekció

okozta apró sebet fedő kötés felé bólintott. – Látom, már vért is vettek magától, és...

– Nem. Ez ez injekció helye.

– A... micsoda?

– Tudja, az injekció.

– Hogy lehet az? – fintorodott el az orvos.

– Mintegy húsz perccel ezelőtt kaptam. Állítólag maga rendelte el.

– A vizsgálat nem tartalmaz betervezett injekciót.

– De... – Jennie érezte, amint jeges félelem száguld végig az ereiben. Ugyanolyan

hideg és szúrós, mint az injekciót követően a testében szétáradó orvosság. – Az

ápolónő, aki beadta... egy számítógéppel nyomtatott lapot tartott a kezében. Azt

mondta, a maga utasítására szúr meg.

– Milyen gyógyszert kapott? Tudja a nevét?

Jennie most már zihálva szedte a levegőt, elöntötte a pánik, úgy suttogta:

– Nem tudom! Doktor, a baba...

– Ne aggódjon! – mondta neki az orvos. – Kitalálom. Hogy hívják az ápolónőt?

– Nem láttam a névjegyét. Alacsony, kövér asszony, fekete haja van. Spanyol.

Gyógyszereskocsit tolt – Jennie elsírta magát.

A biztonsági őr előrehajolt.

– Történt valami? Tudok segíteni?

Egyikük sem foglalkozott vele. Az orvos arckifejezése minden csepp vért

megdermesztett Jennie ereiben – mert őt is elfogta a pánik. Előrehajolt, és a zsebéből

pupillareflex-vizsgálót vett elő. Belevilágított a nő szemébe, aztán megmérte a

vérnyomását. Majd a Hewlett-Packard monitorra nézett.

– A pulzus és a vérnyomás egy kicsit magas. De még nem kell aggódnunk.

Megyek, kiderítem, mi történt itt.

Kisietett a szobából.

Még nem kell aggódnunk...

A biztonsági őr felkelt és becsukta az ajtót.

– Ne! – szólt rá Jennie. – Hagyja nyitva!

– Sajnálom – felelte hidegvérrel a fiatalember. – A férje parancsa.

Azzal megint odahúzta a nő ágyához a széket, és leült.

– Milyen csend van itt! Miért nem kapcsolja be azt a tv-t?

Jennie nem válaszolt.

Még nem kell aggódnunk...

Az őr magához vette a távirányítót és felhangosította a készüléket. Átkapcsolt egy

másik csatornán lévő szappanoperára, és hátradőlt.

Jennie megint magán érezte a férfi tekintetét, most azonban képtelen volt ezzel

foglalkozni. Mindössze két dolog zakatolt az agyában: a szúró injekció borzalmas

emléke. És a kisbaba. Lehunyta a szemét, azért imádkozott, hogy minden jól süljön

el, és megsimogatta a hasát, ahol két hónapos gyermeke feküdt, talán aludt, talán

mozdulatlanul lebegett és hallgatta anyja aggódó szívének erőteljes, rémült

dobbanásait, azt a hangot, amely minden bizonnyal teljesen betöltötte az apró

teremtmény egész, vaksötét világát.

******

00100001. FEJEZET / HARMINCHÁROM

A Nemzetvédelmi Minisztérium Arthur Backle névre keresztelt ügynöke minden

porcikájában merev és ingerült volt. Oldalra húzta a székét, hogy jobban rálásson

Wyatt Gillette számítógépére.

A hacker oldalra pillantott – az ügynök által az olcsó linóleumpadlón végighúzott

szék keltette hang irányába –, aztán vissza a képernyőre, és folytatta a billentyűzést.

Ujjai szélvészként száguldottak a klaviatúra felett.

A két férfi egyedül volt a Számítógépes Bűnelkövetési Egység épületében. Abban

a másodpercben, amikor Bishop rádöbbent, hogy esetleg a felesége lehet a gyilkos

következő áldozata, elviharzott a kórházba. Gillette kivételével mindenki más vele

tartott, ő hátramaradt, hogy megtalálja a bizarr nevű fickó által – Triple-X-nek nevezi

magát – küldött, kódolt e-mail megoldási kulcsát. A hacker felvetette, Backle esetleg

hasznosabbá tehetné magát a kórházban, azonban az ügynök egyetlenszó nélkül

azzal a kifürkészhetetlen félmosollyal ajándékozta meg Gillette-et, amely mintha

csak azt akarta volna az értésére adni, hogy nagyon is jól ismeri az őrjöngő

gyanúsítottakat, és közelebb húzta a székét a hackeréhez.

Backle képtelen volt azt a sebességet követni, amellyel Gillette eltompult, kérges

ujjhegyei a billentyűk felett táncoltak.

Érdekes módon az ügynök azok közé tartozott, akik képesek értékelni a tehetséges

számítógépes szakembereket. Csak egy dolog a sok közül: Backle munkáltatója, a

Nemzetvédelmi Minisztérium, az a szövetségi ügynökség, amely az összes közül a

leghosszabb ideje bonyolódott bele a számítógépes világba (és természetesen, egyike

volt – ahogy az NVM közügyekkel kapcsolatos esetei azt mindig felidézték – az

internet megalapítóinak). Az alapkiképzés részeként az ügynöknek részt kellett

vennie néhány különféle számítógépes bűnözéssel foglalkozó kurzuson, melyeket a

CIA, az Igazságügyi Minisztérium és a Nemzetvédelmi Minisztérium szervezésében

rendeztek meg. Az ügynök órákat töltött hackerekről „munka” közben készült

videofelvételek tanulmányozásával.

A gépelő Gillette látványa most egy nemrégiben, Washingtonban megtartott

tanfolyam emlékét hívta elő agyának mélyéről.

A Bűnügyi Nyomozó Hivatal ügynökei a Pentagon számos, olcsó, préselt

rostlemezből gyártott asztalokkal berendezett konferenciatermének egyikében ültek,

és órákat töltöttek két fiatalember gyámkodása alatt, akik egy cseppet sem

hasonlítottak a hadsereg tipikus, továbbképző tanfolyamokat lebonyolító oktatóihoz.

Az egyikük haja a válláig ért, makramé szandált, rövidnadrágot és gyűrött pólót

viselt, A másik kissé konzervatívabban öltözködött, azonban az egész testét

piercingek borították, rövidre nyírt sörtehaja pedig zöldben pompázott. Ők ketten

egy „tigris banda” tagjai voltak – ezzel a kifejezéssel illetik azokat a hajdani „rossz

fiú” hackereket, akik átálltak a sötét oldalról (rendszerint azután, hogy rádöbbentek,

milyen sok pénzt hajlandóak a vállalatok és a kormányzati ügynökségek leperkálni a

hajdani kollégák elleni védelem fejében).

Kezdetben Backle meglehetősen sok fenntartással viseltetett a punkokkal

szemben, mindazonáltal nem telt bele sok idő, és őt is magával ragadta a

fiatalemberek sziporkázó tudása és az a képessége, hogy példátlan módon tudták a

kódolás és a hackelés máskülönben teljesen érthetetlen témáit leegyszerűsíteni és

érthetően előadni. Ezek az előadások voltak az összes közül a legérthetőbben,

legtagoltabban és legtisztábban megtartott beszámolók, amelyen az NVM BNH-ban

töltött hat év során részt vett.

Backle tisztában volt vele, hogy távol áll a szakértői szinttől ezen a téren, de a

kurzusoknak hála, nagy vonalakban most képes volt követni Gillette kódfeltörő

programját. Szemmel láthatóan semmi köze sem volt az NVM Standard 12-es

rejtjelező rendszeréhez. Azonban Mr. Zöldhaj elmagyarázta nekik, hogy a

programokat álcázni is lehet. Nem megoldhatatlan például a Standard 12-t burokba

vonni, amitől az valamilyen más programnak látszik – akár játéknak vagy

szövegszerkesztőnek is. Ez volt hát az oka annak, hogy most annyira előrehajolt, és

zajosan szuszogta maga elé minden ingerültségét.

Gillette válla megint megfeszült, aztán abbahagyta a billentyűzést. Az ügynökre

nézett.

– Most tényleg koncentrálnom kell! És ha folyamatosan a nyakamba liheg, az kissé

elvonja a figyelmemet.

– Milyen programot futtat már megint?

– Semmi „megint” nincs a dologban. Először is, még csak el sem mondtam

magának, mi is ez az egész.

Újból az a halvány mosoly.

– Nos, akkor megtenné, hogy elmondja? Kíváncsi vagyok.

– Korábban letöltöttem a HackerMart weboldalról egy rejtjelező/dekódoló

programot, és egy kicsit árírtam. Freeware-ről van szó, tehát úgy vélem, nem vagyok

vétkes a szerzői jogok megsértésének bűntettében. Ami mellesleg amúgy sem a

maguk hatáskörébe tartozik. Hé, akar tudni arról az algoritmusról, amit a

forgatókönyv használ?

Backle nem válaszolt, csak egyenesen meredt a képernyőre, és rendkívüli módon

ügyelt arra, hogy az a bosszantó félmosoly egy pillanatra se halványuljon el az arcán.

– Mondok magának valamit, Backle ügynök! – fordult a másik felé Gillette. – Mi

lenne, ha elmenne és hozna kávét meg egy-két baguette-et, vagy akármit, amit az

itteni kantinban tartanak, ott fenn a folyosó végén; és hagyná, hogy én is végezzem a

dolgomat? – Vidáman hozzátette: – Ha kész vagyok, átnézheti, és aztán le is

tartóztathat valami hülye váddal, ha annyira nagyon akar.

– Barátom, kicsit érzékenyek vagyunk ma, nemdebár? – mondta Backle, és

továbbra is hangosan karistolta a padlót a szék lábával. – Csak a munkámat végzem.

– És én is próbálnám az enyémet! – a hacker visszafordult a számítógéphez.

Backle vállat vont. A hacker magatartása egy cseppnyivel sem járult hozzá

irritációjának csökkenéséhez, szöget ütött azonban a fejében a baguette ötlete. Felállt,

nyújtózott egyet, és a kávé illatát követve elindult lefelé a folyosón.

-

Frank Bishop csikorgó gumikkal vette be a Crown Victoriával a kanyart a

Stanford-Pickard Egészségügyi Központ parkolójába, kivágódott az autóból, és

eszébe sem jutott, hogy esetleg leállíthatná a motort és bezárhatná az ajtót.

Már félúton járt a kórház és a rendőrautó között, amikor minden átmenet nélkül

megtorpant és visszafordult. Női hang kiáltását hallotta.

– Menjen csak, főnök! Majd én elintézem! – Linda Sanchez volt az.

Ő, Bob Shelton és Tony Mott, rendőrségi jelzés nélküli autóban követték Bishopot

– mivel ez utóbbi annyira hirtelen rohant el az SZBE-ből, hiszen a lehető

leghamarabb a feleségéhez akart érni –, hogy nem várta be a csapat többi tagját.

Patricia Nolan és Stephen Miller egy harmadik autóban követték a többieket.

Bishop kifulladva rohant tovább a főbejárat felé.

A főrecepciónál elsöpört vagy egy tucatnyi várakozó beteg mellett. A bejelentkező

pultnál három ápolónő gyűlt a betegfelvevő köré, és a számítógép képernyőjét

bámulták. Valami nem stimmelt. Mindannyian fintorogtak, és felváltva nyomkodták

a klaviatúra billentyűit.

– Elnézést, rendőrségi ügy! – szólította meg őket Bishop és megvillogtatta a

jelvényét. – Meg kell tudnom, melyik szobában van Jennie Bishop.

– Sajnálom, biztos úr! – nézett fel az egyik nővér. – A rendszer teljesen

megzavarodott. Nem tudjuk, mi történt, de jelenleg nem áll módunkban

felvilágosítást adni a betegekről.

– Meg kell találnom. Most!

A nővér észrevette, hogy a nyomozó arca eltorzul a gyötrelemtől, és odament

hozzá.

– Bent fekvő beteg?

– Hogy mi?

– Itt marad a hölgy éjszakára?

– Nem. Csak néhány teszt elvégeztetésére jött be. Egy vagy két órára. Dr. Williston

betege.

– Onkológiai bejáró beteg – foglalta össze a nővér. – Rendben, ez a harmadik

emelet lesz, nyugati szárny. Arra menjen! – azzal a megfelelő irányba mutatott és egy

újabb mondatba kezdett, azonban Bishop ezt már nem hallotta, lefelé sprintelt az

előcsarnokban. Valami fehér villant mellette. A nyomozó lenézett a fehérségre. Az

ingéből egyetlen négyzetcentiméter sem volt a helyén, a nadrágjában. Sietősen

visszatömködte a kilógó részeket, ahova kellett, a művelet alatt azonban egy

másodpercre sem lassított le.

Fel a lépcsőkön, végig a folyosón – legalább egy mérföld hosszúnak tűnt-, a

nyugati szárny felé.

A folyosó vége felé talált egy nővért, aki megmutatta a keresett szobát. A fiatal

szőkének riadt kifejezés ült az arcán, de Bishop nem tudta volna megmondani, hogy

ez azért van-e, mert tud valamit Jennie-ről, vagy csupán az ő aggodalma sugárzik át

a nőre.

Végigrohant a folyosón, berontott az ajtón, és majdnem feldöntötte az ágy mellett

ülő, fiatal, ápolt és csinos biztonsági őrt. A férfi felpattant és a pisztolya felé kapott.

– Drágám! – kiáltotta Jennie.

– Minden rendben – nyugtatta meg Bishop az őrt. – A férje vagyok.

Felesége halkan zokogott, a nyomozó meg odarohant hozzá és szorosan a karjába

zárta.

– Az ápolónő beadott egy injekciót – suttogta Jennie. – Pedig a doktor nem is

rendelte el. Nem tudják, mi lehet az. Mi folyik itt, Frank?

A detektív a biztonsági őrre pillantott, akinek ott virított a neve az azonosító

kártyáján: R. Hellman.

– Még azelőtt történt, hogy ideértem, uram! – mondta a férfi. – Már keresik azt a

nővért.

Bishop már azért is hálás volt, hogy az őr egyáltalán ott van. A nyomozónak

hihetetlen erőfeszítésébe telt, míg kapcsolatba tudott lépni a kórház biztonsági

személyzetével, és rá tudott venni valakit, hogy vigyázzon Jennie-re. Phate szétzúzta

az intézet telefonrendszerét, a rádióadások meg annyira zavartak voltak, hogy

Bishop még a vonal másik végén beszélő szavait sem tudta tisztán kivenni. Az ő

üzenete azonban szemmel láthatóan nyitott fülekre talált. A nyomozó felettébb

elégedett volt az őrrel, amiért – kollégái nagyobb többségével szemben –

oldalfegyvert csatolt a derekára.

– Mi történt, Frank? – ismételte meg Jennie.

– Emlékszel a pacákra, akit keresünk? Rájött, hogy itt vagy, ebben a kórházban.

Azt hisszük, ő is itt van valahol.

Linda Sanchez ügetett be a szobába, elég sietősen. Az őr ellenőrizte az asszony

szolgálati azonosító kártyáját, amely a nyakára akasztott láncon lógott, aztán

betessékelte a szobába. A két nő ismerte egymást, Jennie azonban túlságosan is

felkavart volt még a bólintáshoz is.

– Frank, mi lesz a babával? – Jennie még mindig szívszaggatóan zokogott.

– Mit mondott az orvos?

– Nem tudja!

– Minden rendbe jön. Te is jobban leszel!

Bishop elmesélte Linda Sancheznek a történteket, a köpcös nő pedig Jennie ágyára

huppant. Megfogta a beteg kezét, előrehajolt hozzá, és barátságos, de szilárd hangon

megszólalt:

– Nézz rám, kedvesem! Nézz rám... – Amikor Jennie megtette, Sanchez így

folytatta: – Most kórházban vagyunk, nem igaz?

Jennie bólintott.

– Tehát, akárki is csinált valami olyasmit, amit nem kellett volna, semmi percen

belül kezelés alá kerülsz, és rendbe hoznak mindent. – A rendőrnő sötét, tömpe ujjai

erőteljesen, vérpezsdítőén simogatták Jennie karját, mintha az jéghideg viharból

toppant volna be. – Négyzetcentiméterenként több itt az orvos, mint a völgy

bármelyik részén. Nézz rám. Igazam van?

Jennie megtörölte a szemét és bólintott. Úgy tűnt, sikerült kissé megnyugodnia.

Bishop is kiegyensúlyozottabb volt, és boldog, amiért fültanúja lehet Sanchez

megnyugtató szavainak. Azonban a halvány megkönnyebbültség érzését azon

nyomban egy másik gondolat söpörte félre: ha akár a feleségének, akár a gyerekének

valami bántódása esik, sem Phate, sem Shawn nem kerül élve őrizetbe!

Tony Mott ügetett végig a szobán; kiegyensúlyozott lélegzésében semmi sem

mutatta a rohanás jelét, nem úgy Bob Shelton, aki betámolygott a küszöbön, erőtlenül

az ajtófélfának dőlt és levegőért kapkodott.

– Lehet, hogy Phate manipulált valamit Jennie gyógyszeradagjával – mondta

Bishop. – Most ellenőrzik. – Jézusom! – morogta Shelton.

Most az egyszer Bishop végtelenül boldog volt, amiéit Tony Mott ott tolongott az

első sorban, és az övén viselte azt a nagy, krómbevonatú automatát. Arra az

álláspontra helyezkedett, hogy az embernek nem lehet túl sok szövetségese és túl sok

tűzfegyvere a Phate-tel és Shawnnal hasonló bűnözőkkel szemben.

Sanchez továbbra is nyugtatóan szorongatta Jennie karját, butaságokat sugdosott

neki, elmondta, milyen jól néz ki, és valószínűleg mennyire borzalmas itt a koszt, és

ember, ó ember, nem teljesen olyan az egész, mint egy dedósétkezdében? Bishop arra

gondolt, milyen szerencsés teremtés Sanchez lánya, amiért ilyen anyja van – minden

bizonnyal ott fog őrködni a lány mellett a vajúdás közben, mialatt az világra hozza

lustácska babáját.

Mott előretekintően magával hozta a Holloway massachusettsi nyilvántartási

képéről készített fénymásolatokat. Odaadott néhányat a földszinti biztonságiaknak,

elmagyarázta, miről van szó, azok pedig szétosztják majd a kórházi személyzet

körében. Eddig azonban senki sem látta a gyilkost.

A fiatal zsaru Bishophoz intézte a szavait: – Patricia Nolan és Miller a kórház

számítógépes részlegében vannak, megpróbálják felmérni, mekkora kárt okozott a

behatolás.

Bishop bólintott, aztán Sheltonhoz és Motthoz fordult: – Azt akarom, hogy...

Ebben a pillanatban a falon elhelyezett, életfunkciókat jelző monitor hangos

sípolásba kezdett. A Jennie szívműködését kijelző diagram eszeveszetten ugrált.

Vérvörös betűkkel írt üzenet villant fel a képernyőn:

FIGYELEM: fibrilláció

Jennie felzihált, felemelte a fejét és a kijelzőre meredt.

– Istenem! – kiáltotta Bishop és megragadta a hívó gombot. Mint egy őrült, kezdte

el verni. Bob Shelton a folyosóra rohant és ordítani kezdett:

– Segítségre van szükségünk! Ide! Azonnal!

A monitor vonalai hirtelen ellaposodtak. A figyelmeztető hang jellege

megváltozott, átható rikítássá élesedett és új üzenet égette magát a kijelzőre.

FIGYELEM: szívelégtelenség

– Drágám. – zokogta Jennie. Bishop szorosan átölelte, tehetetlenebbnek nem is

érezhette volna magát. Izzadtság ömlött végig a felesége arcán és remegni kezdett, de

tudatánál maradt. Linda Sanchez az ajtóhoz rohant és kikiáltott rajta!

– Kerítsenek már elő egy istenverte orvost!

A következő pillanatban dr. Williston rontott be az ajtón. A monitorra pillantott,

aztán a betegre, és kinyújtotta a kezét. Lekapcsolta a készüléket.

– Csináljon valamit! – üvöltötte Bishop.

Williston meghallgatta a nő szívverését, majd megmérte a vérnyomását.

Hátralépett és bejelentette: – Jól van.

– Jól? – kérdezett vissza Mott hitetlenkedve.

Sanchez úgy állt ott, mintha bármelyik pillanatban kész lenne megragadni az

orvos köpenyének a gallérját és visszacibálni a beteghez.

– Vizsgálja meg újra! – dörrent rá.

– Semmi baja sincs! – mondta az orvos a rendőrnőnek.

– De a monitor... – hebegte Bishop.

– Működési hiba – magyarázta a doktor. – Valami történt a fő számítógépes

rendszerrel. Ezen az emeleten az összes monitor ugyanezt csinálja.

Jennie becsukta a szemét, és hátraszorította a párnához a fejét. Bishop még mindig

szorosan ölelte.

– Ami pedig az injekciót illeti – folytatta Williston – leellenőriztem. Az egyik

központi gyógyszeradagoló azt az utasítást kapta, hogy vitamininjekciót adjon be

magának. Mindössze ezt kapta.

– Vitamint?

Bishop remegett a megkönnyebbüléstől, nagy nehezen visszanyelte a könnyeit.

– Sem önt, sem a magzatot nem károsítja semmilyen módon – mondta az orvos,

aztán megrázta a fejét. – Nagyon különös ez az egész. A rendelet az én nevem alatt

ment, és akárki is adta ki, meg kellett szereznie a jelszavamat, különben nem

érvényesíthette. Egy védett fájlban tartom, a számítógépemben. Nem tudom

elképzelni, hogy szerezhette meg akárki is.

– Nem tudja elképzelni – vetett Tony Mott keserű pillantást Bishopra.

Katonás modorú, ötven körüli férfi lépett be a szobába. Hagyományos szabású

öltönyt viselt. Les Allenként mutatkozott be. A kórház biztonsági személyzetének a

főnöke volt. Hellman, a szobában tartózkodó másik őr Allen felé biccentett, de az

nem reagált az üdvözlésre.

– Mi folyik itt, nyomozó? – kérdezte Bishoptól.

Bishop elmesélte, mi történt a feleségével és a monitorokkal.

– Tehát feltörte a központi számítógépet... – összegezte Allen. – Meg fogom

említeni a mai biztonsági bizottsági ülésen. Azonban mit tehetnénk pillanatnyilag?

Úgy gondolják, hogy itt van a fickó valahol?

– Ó igen, biztosan itt van. – Bishop a Jennie feje feletti, immár néma és sötét

monitor felé intett. – Elterelő hadműveletként tette ezt, hogy Jennie-re és erre a

szárnyra koncentráljunk. Ez pedig azt jelenti, valamelyik másik páciens a célpontja.

– Vagy páciensek – vetette közbe Bob Shelton,

– Vagy a személyzet egy tagja – tette hozzá Mott.

– A gyanúsított szereti a kihívást – folytatta Bishop. – Mi a kórházban a

legbiztonságosabb terület?

Dr. Williston és Les Allen rövid ideig tanakodtak.

– Magának mi a véleménye, doktor? A műtőszobák? Mindegyiknek kóddal nyíló

ajtaja van.

– Én erre gondolnék.

– És hol vannak?

– Elkülönített épületben, egy alagúton lehet átjutni ebből a szárnyból.

– És a legtöbb orvos meg nővér maszkot és köpenyt visel ott, igaz? – kérdezte

Linda Sanchez.

– Igen.

Tehát Phate szabadon barangolhat a gyilkosság helyszínén.

– Van valaki, akit ebben a pillanatban operálnak? – kérdezte Bishop,

Dr. Williston felnevetett.

– Valaki? Azt mondanám, valószínűleg legalább húsz műtét van éppen

folyamatban. – Jennie-hez fordult. – Tíz percen belül itt vagyok. Végre megcsináljuk

azokat a teszteket, és ön hazamehet. – Azzal kiment a szobából.

– Menjünk vadászni!–fordult Bishop Motthoz, Sanchezhez és Sheltonhoz. Megint

megölelte Jennie-t. Amikor elment, a fiatal biztonsági őr megint közelebb húzta a

székét az ágyhoz. Amikor már mindenki a folyosón volt, az őr bevágta az ajtót;

Sietősen mentek lefelé a csarnokon, Mott keze folyamatosan az automata

közelében matatott, egy pillanatra sem hagyta abba a környezete fürkészését, mintha

bárkit hajlandó lenne lelőni, aki csak a leghalványabban is emlékezteti Phate-re.

Bishop elveszítette a hidegvérét, túl ideges volt; eszébe jutott a gyilkos kaméleon

természete. Álcázó eszközeivel akár azt is megteheti, hogy itt sétál el mellettük, és ők

soha nem tudják meg.

Már a liftnél jártak, amikor még valami az eszébe jutott. Belső vészcsengő vijjogott

fel a lelkében, és hátranézett Jennie szobájának becsukott ajtaja felé. Amikor

megkérdezte Allent, nem ment bele Phate letapogató képességeinek a részletezésébe:

– Az a helyzet a gyanúsítottunkkal, hogy soha nem tudhatjuk biztosan, hogyan

fog a következő alkalommal kinézni. Nem nagyon figyeltem meg az őrt a feleségem

szobájában. Nagyjából azonos korú és alkatú az elkövetővel. Biztos benne, hogy a

maga részlegénél dolgozik?

– Kicsoda? Dick Hellman, ott hátul? – kérdezett vissza Allen, közben pedig lassan

bólogatott. – Nos, annyit biztosan állíthatok, hogy a lányom férje, és nyolc éve

ismerem. Ami a kérdésének a „dolgozással” kapcsolatos jellegét illeti... nos, ha a

négyórás munkanapot nyolcórás műszakban annak lehet nevezni, akkor a válaszom

erre a kérdésre is igen.

-

A Számítógépes Bűnelkövetési Egység aprócska kantinjában, Art Backle ügynök

hiábavalóan kotorászott a hűtőben tejet vagy sűrített tejet keresve. Amióta a

Starbucks betette a lábát az Öböl környékére, Backle nem ivott másfajta kávét és

tisztában volt vele, hogy a sűrített, égett szagú kotyvalék igazán hitvány lesz, ha nem

talál valamit, ami kissé közömbösíti az ízét. Enyhe undorral bár, de kitöltött egy nagy

adag pótkévét a csészébe. A színe azonnal szürkére váltott.

Elvett egy baguette-et a tányérról, és beleharapott valamibe, amiről ezek után

kiderült, hogy gumi. Az istenit... Áthajította a szobán a hamis péksüteményt, és

természetesen már rájött, hogy Gillette kibaszottul gyakorlatias tréfa áldozatává tette,

amikor ideküldte. Elhatározta, csak kerüljön vissza a hacker a börtönbe, ő majd...

Mi volt ez a zaj?

A kijárat felé kezdett rohanni.

Mire azonban beazonosíthatta volna a zajforrást, mint futó léptek zaját, a támadója

már rajta volt. Belevágott a sovány ügynök hátába, az ütéssel egyben a falhoz is

szegezte, és kiszorította a tüdejéből a levegőt. A támadó lecsapta a világítást és az

ablaktalan szoba teljes sötétségbe borult, aztán a férfi a gallérjánál fogva megragadta

Backle-t és arccal lefelé a földre taszította. A feje tompa puffanással csapódott a

betonnak. Lélegzetért küszködve, az ügynök a pisztolyáért tapogatózott.

Támadójának keze azonban hamarabb rátalált és kiemelte a tokjából.

Ki akarsz lenni?

Phate lassan sétált lefelé az állami rendőrség Számítógépes Bűnelkövetési Egysége

hivatalának a főfolyosóján. Agyonhordott, pecsétes Pacific Gas and Electronic

overallt és védősisakot viselt. A kezeslábas belsejében ott lapult Ka-bar kése és egy

hatalmas automata pisztoly – Glock –, három tár lőszer kíséretében. Más fegyver is

volt még nála, ez utóbbi azonban ahhoz a fajtához tartozott, amit első pillantásra nem

tekint az ember fegyvernek, legalábbis nem a műszaki ember kezében: hatalmas

franciakulcs

Ki akarsz leríni?

Valaki, akiben a zsaruk megbíznak, akiről nem kezdenek el azonnal gondolkodni,

ha maguk között látják. Ilyen valaki akart lenni.

Phate körbenézett, és meglepetten konstatálta, hogy az SZBE dinoszauruszketrecet

választott a főparancsnokságának színhelyéül. Véletlen egybeesés talán, hogy itt

állították fel a hivatalt? Vagy talán a néhai Andy Anderson szándékosan intézte így?

Kis időre megállt tájékozódni, aztán lassan – és halkan – folytatta útját a ketrec

központi irányító területének árnyékos peremén a munkafülke felé, ahonnan ádáz

billentyűzés hangjai hallatszottak.

Őt magát is meglepte, hogy üresen találja az SZBE épületét, legalább három-négy

emberre számított – ezért is hozta magával a nagy pisztolyt és a muníciót. Azonban

nyilvánvalóan mindenki a kórházba rohant, ahol Mrs. Frank Bishop a

tápanyagokban gazdag B-vitamin-injekció miatt – amit reggel rendelt el Phate a

számára –, feltehetően meglehetősen nagy traumát él át ezekben a pillanatokban.

Phate-nek komolyan megfordult a fejében, hogy megöli a nőt – pofonegyszerűen

megtehette volna, mindössze, mondjuk egy nagy adag inzulin beadására kellett

volna utasítania a gyógyszeradagoló-központot –, azonban a játéknak ebben a

szakaszában ez nem tartozott volna a legjobb taktikák közé. Az élő és pániktól

sikítozó Jennie Bishop elterelő karakterként a saját maga szerepében nagyon is

értékes volt. Ha meghal, a rendőrség talán arra a következtetésre jut, hogy

szándékolt célpont volt, és azonnal visszatérnek a főparancsnokságra. Most viszont

az összes zsaru ott tülekedik az intézetben, és a valódi áldozat után kajtat.

Tulajdonképpen a szóban forgó áldozat máshol volt. Csakhogy az illetőleges

személy nem páciens volt, de még a Stanford-Packard Egészségügyi Központ

személyzetének tagja sem. Éppen itt tartózkodott, az SZBE épületében.

Wyatt Gillette-nek hívták.

Aki most már csak húszlábnyira volt Phate-től, abban a nyomorúságos kabinban,

éppen előtte.

Phate figyelmesen hallgatta VölgyFia gyors és erőteljes billentyűzésének

megdöbbentő staccatóját. A férfi érintése hajlíthatatlan volt és könyörtelen, mintha

ragyogó ötletei köddé válnának, ha nem üti bele őket megszületésük pillanatában

azonnal a gép központi feldolgozóegységébe.

Phate lassan közelebb mozdult a fülke felé, és szorosabban ragadta meg a súlyos

csavarkulcsot.

Azokban az időkben, amikor a két fiatalember együtt futtatta a Behatolás

Lovagjait, Gillette gyakran mondogatta, hogy a hackereknek szakértőknek kell

lenniük az improvizálás művészetében.

Ezt a készséget Phate is sikeresen elsajátította, és ma... nos, ma improvizál.

Úgy döntött, túl nagy annak a kockázata, hogy Gillette rájött valamire a

kórházbeli támadással kapcsolatban, amikor betört a gépébe. Így hát kissé módosított

a terven. Ahelyett, hogy megölt volna néhány beteget az egyik műtőteremben – ezt

tervezte –, inkább meglátogatta az SZBE-t.

Természetesen volt némi esélye arra nézve, hogy Gillette is a rendőrséggel tart a

kórházba, ennek megakadályozására tehát Triple-X neve alatt küldött valami kódolt

zagyvaságot. Szinte biztosra vette, hogy Gillette ezek után marad, és megpróbálja

megtalálni a megoldókulcsot.

Úgy döntött, ez lesz a tökéletes menet. Nemcsak azért, mert valóban igazi kihívást

jelent az SZBE épületébe való bejutás – kemény huszonöt pontot ér a Behatolás

játékban –, hanem mert, amennyiben sikerrel jár, végképp az ölébe hull annak az

esélye, hogy elpusztítsa azt az embert, akit már évek óta akar.

Megint körülnézett, figyelt. A hatalmas teremben a Júdás VölgyFián kívül

egyetlen lélek sem tartózkodott. És a biztonsági eszközök sokkal kevésbé voltak

szigorúak, mint azt várta volna. Mégsem bánta a rengeteg előkészületet – a PG&E

overallt, a néhány áramköri kártya megvizsgálását igénylő hamisított

munkarendeletet, a laminált szolgálati jelvényt, amit kínkeservvel készített a

személyi papírok előállítására képes gépén, az időigényes tolvajkulcskészítést.

Amikor a Behatolás játékban egy igazi varázsló az ember ellenfele, akkor nem lehet

eléggé óvatos, különösen akkor nem, ha az említett varázsló a rendőrség saját

rezidenciáján bújik meg.

Már csak néhány láb választotta el az ellenségétől, attól az embertől, akinek

fájdalmas halála oly sok órán keresztül ringatta már el Phate képzeletét. A

hagyományos Behatolás játékkal ellentétben, ahol az áldozat lüktető szívének a

közepébe kell hatolni a késsel, valami mást tartogatott Gillette számára.

Szemet szemért...

Az áruló fejére mért gyors ütés a csavarkulccsal, aztán megragadja VölgyFia fejét,

és munkába lendül Ka-bar kése. Fiatal csapóajtójától vette az ötletet, a St. Francis

Kollégiumban, Jamie Turnertől A fiatalember egyszer azt írta a bátyjának egy e-

mailben:

JamieTT: Hé öreg, el tudsz képzelni iszonyatosabb dolgot egy hacker számára a vakságnál?

Nem, Jamie, én biztosan nem, válaszolt most Phate némán a fiúnak.

Megállt a munkafülke mellett és lekuporodott, hallgatta a billentyűk egyenletes

kattogását. Mély lélegzetet vett, és gyorsan belépett, feje felett magasra emelte a

csavarkulcsot.

******

00100010. FEJEZET / HARMINCNÉGY

Phate belépett az üres kabin belsejébe, a villáskulcs magasan a feje felett.

– Nem! – suttogta.

A billentyűzés hangjai egyáltalán nem Wyatt Gillette ujjai nyomán keltek életre. A

nagyszámítógéphez csatlakoztatott hangszóró volt a zaj forrása. A fülke üresen állt.

Phate leeresztette a csavarkulcsot, és már húzta is elő a pisztolyt a kezeslábasából,

de ebben a pillanatban Gillette előlépett a szomszédos kabinból, és a gyilkos

nyakához nyomta a fegyvert, amit csak az imént vett el szegény Backle ügynöktől.

Kivette Phate kezéből is a fegyvert.

– Ne mozdulj, Jon! – figyelmeztette Gillette és átkutatta a zsebeit. Zip lemez,

hordozható CD-lejátszó és hozzávaló fejhallgató, kocsikulcscsomó és egy erszény

került elő. Aztán megtalálta a kést. Gillette mindent az asztalra tett.

– Ez okos volt! – biccentett Phate a számítógép felé. Gillette leütött egy billentyűt,

és a zaj megszűnt. – Bejelentkeztél egy .wav fájlra, hogy azt higgyem, itt vagy!

– Pontosan így van.

Phate keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét.

Gillette hátralépett, a két varázsló egymást méregette. Titkok és tervek százait

osztották meg egymással – szavak millióit de a kommunikáció sohasem személyesen

zajlott le kettejük közt; mindkettejük szelleme a rézhuzal vagy a száloptikai

kábeleken keresztülszáguldó elektronok természetfeletti és csodálatos

inkarnációjának része volt.

Phate – állapította meg Gillette – hacker létére gondozottnak és egészségesnek

tűnt. Bőre enyhén napbarnított volt, azonban Gillette tudta, a szín barnítókrémtől

származik; a világon egy hacker sem áldozna egyetlen percet sem a gép előtt

eltölthető drága időből tengerparti hassüttetésre. A férfi arcát vidám kifejezés lengte

be, a szeme azonban kőkeményen villant.

– Szép szabás! – bólintott Gillette a Pac Bell munkaruha felé. A kezébe vette a

Phate zsebében talált Zip lemezt és felvonta az egyik szemöldökét.

– A Bújócska általam kifejlesztett verziója – magyarázta Phate. Ez egy rendkívüli

hatékonyságú vírus, ami könnyedén végigsöpörhetett volna az SZBE összes gépén,

ezt követően pedig minden adatfájlt és operációs rendszert kódolt volna. Az egyetlen

problémát az jelenti, hogy nincs hozzá kódfeltörő kulcs.

– Honnan tudtad, hogy jövök? – kérdezte Gillette-től.

– Először arra gondoltam, hogy tényleg meg akarsz ölni valakit a kórházban.

Egészen addig ez is volt a terved, amíg el nem kezdtél azon aggódni, vajon

megláttam-e az erről készült feljegyzéseket, amikor betörtem a gépedbe. Tehát

megváltoztattad a terved. Elcsaltál innen mindenkit, és utánam jöttél.

– Pontosan erről van szó!

– Biztosra mentél, hogy mindenképpen itt maradjak, ezért küldted a rejtjelezett e-

mailt Triple-X nevében. Ebből jöttem rá, hogy idejössz. Ő maga nem küldött volna e-

mailt nekünk; a telefont használta volna. A Csapóajtó miatt túlságosan is rettegett

attól, hogy esetleg rájössz, ő is segít nekünk.

– Nos, amúgy is kitaláltam, nem igaz? – aztán Phate hozzátette. – Tudod, már

halott. Triple-X.

– Mi?

– Tettem egy kitérőt, útban idefelé – biccentés a kés felé. – Az ott az ő vére. A valós

világban használt neve Peter C. Grodsky volt. Egyedül élt Sunnyvale-ben. Nappal

kódrecsegtetőként egy hitelintézetnek dolgozott, éjjel meg hackelt. A gépe közelében

halhatott meg. Ezért megérte.

– Hogy jöttél rá?

– Arra, hogy ti ketten információt cseréltek rólam? – gúnyolódott Phate. –

Gondolod, hogy létezik bármilyen tény a világon, amit ne tudnék kitalálni, ha

akarok?

– Te rohadék! – Gillette előrelendítette a fegyvert. Arra számított, Phate

megalázkodik vagy felkiált a félelemtől. Azonban egyiket sem tette. Mosolytalan

arccal egyszerűen visszanézett Gillette szemébe és folytatta: – Különben is, Triple-X-

nek meg kellett halnia. Ő volt az áruló karakter.

– A micsoda?

– A játékban, amit játszunk. A MUD-játékunkban. Triple-X volt a köpönyegforgató.

Mindnek meg kell halnia, mint Júdásnak. Vagy Boromirnak a Gyűrűk urában. A te

karaktered is teljesen egyértelmű. Tudod, mi az?

Karakterek... Gillette-nek eszébe jutott a haldokló Lara Gibson képéhez mellékelt

üzenet. MUD az egész világ, és karakter benne minden férfi és nő...

– Mondd el!

– Te vagy a hős, akinek azonban van egy hibája, és ez a hiba rendszerint bajba

sodorja a főszereplőt. Ó igen, a végén véghez viszel majd valami hőstettet,

megmentesz néhány életet és a közönség megsirat. Mégsem jutsz el soha a játék

legfelső szintjére!

– Tehát? Mi az én hibám?

– Nem tudod? A kíváncsiságod.

– És milyen karakter vagy te? – kérdezte Gillette.

– Én vagyok a negatív főszereplő, aki jobb és erősebb is nálad, és engem erkölcsi

bűntudat sem tart vissza. Azonban velem szemben felsorakoztak a jó erői. Ez nagyon

megnehezíti számomra a győzelmet.... Nézzük csak, ki van még? Andy Anderson? Ő

volt a bölcs ember, aki meghal, de a szelleme tovább él. Obi-Wan Kenobi. Frank

Bishop a katona.

Gillette agya száguldott: A pokolba is, biztosíthattunk volna Triple-X-nek

rendőrségi védőőrizetet. Tehettünk volna valamit!

Phate-nek megint az arcára telepedett az a „jól szórakozom” kifejezés, és lenézett a

Gillette kezében lévő pisztolyra.

– Megengedték, hogy pisztolyt tarts magadnál?

– Kölcsönvettem! – Gillette elmagyarázta: – A fickótól, aki itt maradt, hogy

babysitteljen felettem.

– És mi történt, kiütötted? Megkötözted és betömted a száját?

– Valami olyasmi.

Phate bólintott.

– A fickó természetesen nem látta, hogy ki támadta meg, és te azt fogod mondani a

többieknek, hogy én tettem.

– Pontosan.

Phate keserűen felnevetett.

– Már majdnem elfelejtettem, milyen rohadtul jó MUD-stratéga voltál! Te voltál a

néma Behatolás lovag, a költő. De az isten verjen meg, olyan jól játszottál!

Gillette egy pár bilincset húzott ki a zsebéből. Ezt is Backle övéről emelte le,

miután leütötte az ügynököt a kávézóhelyiségben. Sokkal kevesebb bűntudatot érzett

az ügynök ellen elkövetett támadás miatt, mint amennyit véleménye szerint éreznie

kellett volna. Phate felé lökte a karperecet, ő pedig hátralépett.

– Tedd fel!

A hacker a kezébe vette, de nem csatolta rá a csuklójára. Egy hosszú pillanatig

csak meredten bámult Gillette-re. Aztán:

– Hadd kérdezzek tőled valamit... Miért álltál át a másik oldalra?

– A bilincs – morogta Gillette, és az eszköz felé intett. – Tedd fel!

Azonban Phate esdeklő szemekkel, szenvedélyesen folytatta:

– Gyerünk már, ember! Hacker vagy! Azért születtél, hogy a Kék Halálban élj!

Elment az eszed, hogy nekik dolgozol?

– Azért dolgozom nekik, mert hacker vagyok – csattant fel Gillette. – Te nem vagy

az! Te csak egy istenverte vesztes vagy, aki történetesen gépeket használ arra, hogy

embereket gyilkoljon! A hack nem erről szól.

– A behatolás az, amiről a hack szól.

– De te nem állsz meg a C: meghajtónál, Jon! Neked tovább kell menned, még a

testükbe is! – Gillette dühödten kalimpált kezével a fehér tábla felé, ahová Lara

Gibson és Willem Boethe képeit ragasztották. – Te embereket ölsz! Azok ott nem

karakterek, nem bájtok! Emberi lények!

– És akkor? Egy csepp különbséget sem látok a szoftverkód és az emberi lény

között. Mindkettőt teremtették, mindkettő célt szolgál, aztán az emberek meghalnak,

a kód helyét pedig egy újabb verzió veszi át. A gépben vagy a gépen kívül, a testben

vagy azon kívül, sejtek vagy elektronok, nincs különbség.

– Dehogy nincs különbség, Jon!

– Tényleg? – kérdezte Phate, akit szemmel láthatóan meghökkentett, és egy kicsit

meg is zavart Gillette megjegyzése. – Gondolj csak bele! Hogy kezdődött az élet?

Villám csap az őseredeti szénből, hidrogénből, nitrogénből, oxigénből, foszfátból és

szulfátból kotyvasztott levesbe. Minden élőlény ezekből az elemekből áll össze,

minden egyes élőlény az elektromos impulzusok révén működhet. Nos, valamilyen

formában ezen elemek mindegyike megtalálható a gépben is. Ami szintúgy

elektromos impulzusok révén működik.

– Tartsd meg az álfilozófiádat a csevegőkben lézengő gyerekeknek, Jon! A gépek

csodálatos játékszerek; örökre megváltoztatták a világot. De nem élnek. Nem

érvelnek.

– Mióta az élet előfeltétele az érvelés? – Phate felnevetett. – A földön élő emberek

fele ostoba, Wyatt! Az idomított kutyák és delfinek is jobban érvelnek náluk.

– Az Isten szerelmére, mi történt veled? Tényleg annyira elvesztél a Gépvilágban,

hogy nem látod a különbséget?

Phate szeme tágra nyílt haragjában.

– Elvesztem a Gépvilágban? Nincs semmilyen más világom! És kinek a hibája ez?

– Mit értesz ezen?

– Jon Patrick Hollowaynek igenis volt élete a valós világban. Cambridge-ben élt, a

Harvardon dolgozott, barátai voltak, eljárt vacsorázni, randevúzott. Az ő élete

kibaszottul ugyanolyan volt, mint bárki másé! És tudod, mit? Szerette! Mert volt

esélye másokkal találkozni, volt esélye családot alapítani! – elfulladt a hangja. – És mi

történt ehelyett? Te elárultad és tönkretetted! Egyetlen hely maradt csak számára,

ahova mehetett: a Gépvilág!

– Nem – felelte Gillette nyugodtan. – Az igazi éned hálózatokba tört be, kódokat

és hardvereket lopott és szétzúzta a kilenc-egy-egyet. Jon Holloway élete teljes

képmutatás volt.

– De legalább volt valami! Egész életemben akkor jártam a legközelebb ahhoz,

hogy nekem is legyen életem! – Phate nagyot nyelt és egy pillanatra Gillette azt hitte,

elsírja magát. A gyilkos azonban gyorsan úrrá lett az érzelmein, és már mosollyal az

arcán körbenézett a dinoszauruszketrecben. Észrevette a sarokban heverő két törött

klaviatúrát.

– Csak kettőt vertél szét? – kacagott fel.

Gillette nem tehetett róla, de ő is elmosolyodott.

– Csak néhány napja vagyok itt. Adj időt!

– Emlékszem, egyszer azt mondtad, soha nem sikerült elsajátítanod a könnyű

érintést.

– Egyszer hackeltem, talán öt éve lehetett, és eltörtem a kisujjamat. Még csak észre

sem vettem. Néhány órán keresztül folytattam a gépelést, aztán észrevettem, hogy a

kezem kezd elfeketedni.

– Mi a tűrésrekordod? – kérdezte Phate.

Gillette elgondolkozott.

– Egyszer harminckilenc órán át billentyűztem megállás nélkül.

– Az enyém harminchét – mondta Phate. – Tovább is tarthatott volna, de

elaludtam. Amikor felébredtem, két órán keresztül meg sem tudtam mozdítani a

kezemet... Ember, végigcsináltunk néhány komoly szarságot, nem igaz?

– Emlékszel arra a fickóra – kérdezte Gillette –, a légierős tábornokra? A CNN-en

láttuk meg. Azt mondta, hogy a verbuváló honlapjuk szorosabb, mint a Fort Knox, és

nincs punk, aki valaha is feltörhetné.

– És mi lazán bejutottunk a VAX-ukba, mondjuk úgy tíz perc alatt?

A fiatal hackerek Kimberly-Clark hirdetéseket töltöttek az internetes honlapra; a

sugárhajtású vadászgépek és bombázók csupa izgalmas képének helyére Kotex

dobozokról készült termékfelvételek kerültek.

– Jó hack volt – emlékezett vissza Phate.

– Na és mi a helyzet azzal, amikor a Fehér Ház Sajtóhivatalának fővonalát fizetős

fülkévé alakítottuk? – mélázott el Gillette.

Egy pillanatra mindketten elcsendesedtek. Végül Phate szólalt meg:

– Ó, ember, jobb voltál nálam... csak letértél a vágányról. Elvetted azt a görög

lányt. Hogy is hívják? Ellie Papandolos, ugye? – Közelről tanulmányozta Gillette-et,

ahogy kiejtette a nevet. – Elváltál... de még mindig szereted, nem igaz? Látom rajtad.

Gillette nem szólt.

– Hacker vagy, ember. Semmi dolgod nőkkel! Amikor a gépek az életed, nincs

szükséged szeretőre. Csak visszatartanak.

– És mi a helyzet Shawnnal? – ellenkezett Gillette.

Sötét árny futott végig Phate arcán.

– Az más, Shawn pontosan megérti, ki és milyen vagyok. Nem sok emberről

mondhatnám el ugyanezt.

– Ki ő?

– Shawnhoz semmi közöd – mondta Phate fenyegetően, a következő pillanatban

azonban már mosolygott. – Gyere Wyatt, dolgozzunk együtt! Tudom, hogy meg

akarod ismerni a Csapóajtót. Nem adnál oda mindent azért, hogy tudd, hogyan

működik?

– Tudom, hogyan működik. Egy csomagszippantó a lényege, ami eltéríti az

üzeneteket. Aztán sztenanográfot használsz, amelynek segítségével egy démont

ágyazol be a csomagokba. A démon abban a pillanatban aktiválja önmagát, amikor a

megcélzott gépbe kerül, és visszaállítja az átviteli protokollt. A Pasziánsz

programban rejtőzik és elpusztítja önmagát, ha észreveszi, hogy valaki kutat utána.

Phate felnevetett.

– Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy az ember megsuhogtatja a kezét, és már

repül is. De hogy csináltam? Ez az, amit nem tudsz. Ez az, amit senki sem tud ... Nem

szoktál elmerengni azon, vajon hogy nézhet ki a forráskód? Nem szeretnéd látni azt a

kódot, Mr. Kíváncsi? Olyan lenne, mintha magát Istent pillantanád meg, Wyatt!

Tudom, hogy akarod!

Egy másodpercig Gillette agya sorról sorra átvette a szoftverprogramozás

lépcsőfokait – mit tenne ő maga, ha létre akarná hozni a Csapóajtó másodpéldányát.

De amikor eljutott ahhoz a bizonyos ponthoz, a szeme előtt lévő képernyő fehér

folttá változott. Nem látott tovább, és érezte, a kíváncsiság keltette szenvedélyes,

borzalmas sóvárgás máris kezdi belülről emészteni. Ó igen, hát persze, hogy akarta

látni a forráskódot Olyan nagyon!

Mégis azt mondta:

– Tedd fel a bilincset!

Phate a faliórára pillantott.

– Emlékszel, mit szoktam mondani a bosszúról, amikor még együtt hackeltünk?

– A hackerbosszú türelmes bosszú. Mi van vele?

– Csak úgy akartalak itthagyni, hogy emlékezz erre a gondolatra. Ó igen, még egy

dolog... Olvastál valaha Mark Twaint?

Gillette elfintorodott és nem válaszolt. Phate folytatta:

– Az Egy jenki Artúr király udvarában. Nem? Nos, egy az 1800-as években élő

emberről szól, aki visszakerül a középkori Angliába. Itt van az a tuti jelenet, amikor a

főhős meg még valaki valami forró vízben van, és a lovagok éppen megölni

készülnek őket, vagy micsoda.

– Jon, tedd fel a bilincset! – nyújtotta ki a fegyvert tartó kezét Gillette.

– Csakhogy az történik... ez elég jó rész. Az történik, hogy a hősünknek van egy

évkönyve, fellapozza annak a mittudomén melyik évnek a dátumát, és hát azt látja,

hogy éppen akkor fog teljes napfogyatkozás bekövetkezni. Tehát fennhangon

megmondja a lovagoknak, ha nem fordulnak vissza, éjszakává változtatja a nappalt.

Természetesen nem hisznek neki, a napfogyatkozás azonban bekövetkezik, mindenki

halálra van rémülve, és a hős megmenekül.

– És?

– Aggódtam, hátha nekem is tartogatsz valami forró vizet itt!

– Mire akarsz kilyukadni?

Phate nem szólt. Néhány másodperc múlva azonban fény derült a dolgok

mikéntjére. Az óra pontosan 12.30-at ütött, és a vírus – amit Phate minden bizonnyal

az elektromos társaság számítógépére küldött – kivágta az SZBE hivatalában a

világítás biztosítékát.

A szoba teljes sötétségbe borult.

Gillette hátraugrott, felemelte Backle fegyverét, és a célpont után fürkészve a

sötétbe hunyorított. Phate erőteljes ökle azonban a nyakába csapódott, és

megbénította. Aztán a vállával keményen Gillette-be öklelt, aki nekiesett a

munkafülke falának, és a padlóra zuhant.

Csilingelő hang ütötte meg a hacker fülét: Phate megragadta a kulcsait és az

íróasztalra kitett tárgyakat. Gillette felnyúlt, megpróbálta megszerezni a férfi

erszényét. Azonban újabb bénító fájdalom hasított belé, amikor a terjedelmes

csavarkulcs a sípcsontjára csapódott. Támolyogva térdre küszködte magát, abba az

irányba emelte Backle fegyverét, amerre Phate-et sejtette és meghúzta a ravaszt.

Semmi nem történt. Nyilván nem biztosította ki a fegyvert. Elkezdett babrálni

vele, de egy láb vágódott hatalmas lendülettel az állkapcsába. Kiesett a pisztoly a

kezéből és Gillette megint a padlóra zuhant.

******

V.

A LEGFELSŐ SZINT / A SZAKÉRTŐI SZINT

Csak két mód van arra, hogy megszabaduljatok a hackerektől és a phríkektől– Az egyik, ha

megsemmisítetek minden számítógépet és telefont. A másik, ha megadjátok nekünk azt, amit

akarunk, ez pedig a MINDEN információhoz való szabad hozzáférés lehetősége. Amíg az

egyik be nem következik, mi nem megyünk sehova.

– Egy Kinyilatkoztatás néven ismert hacker idézete. Útikalauz a hackerek és phríkek

világának első lépéseihez

******

00100011. FEJEZET / HARMINCÖT

Jól van? – kérdezte Patricia Nolan, és a Gillette arcát, nyakát és nadrágját borító

vért mustrálgatta.

– Minden rendben – mondta a hacker.

A nő azonban nem hitt neki, és amúgy is az ápolónőt játszotta, mert sebesen eltűnt

a kantinban, és nedves papírtörülközőkkel meg folyékony szappannal bukkant fel

újra. Lemosta a férfi szemöldökét meg az arcát, ahol a Phate-tel való küzdelem során

megsérült. Gillette frissen felkent körömkondicionáló illatát érezte, és eltűnődött

azon, hogy Phate kórházi és itteni támadása közben mikor talált a nő időt a keze

kozmetikázására.

Nolan felhajtatta vele a nadrágja szárát, és a lábán lévő kisméretű, de mély sebet is

lemosta, közben szorosan fogta Gillette lábszárát. Hamar befejezte, és bensőséges

mosolyt villantott a hackerre.

Felejtsd el Patty, gondolta még egyszer a férfi,.. Elítélt vagyok, nincs munkahelyem,

és egy másik nőbe vagyok szerelmes. Tényleg nem éri meg.

– Ez nem fáj? – kérdezte Nolan, és a vágáshoz érintette a nedves anyagot.

Úgy égetett, mintha egy tucat darázs csípte volna meg egyszerre.

– Csak viszket egy kicsit – mondta mégis Gillette azt remélve, ezzel elveszi a

másik kedvét a vég nélküli anyáskodástól.

Tony Mott rohant vissza az SZBE épületébe, és a tokjába gyömöszölte masszív

fegyverét.

– Semmi nyoma!

Shelton és Bishop mindössze egy pillanattal később érkezett. Az egészségügyi

központból való visszaérkezésüket követő fél órában mindhárom férfi a környék

átkutatásával foglalatoskodott, Bármilyen Phate-re utaló nyomot kerestek, vagy

szemtanúkat, akik látták az épületbe megérkezni vagy elmenekülni onnan. A

gyilkossági zsarupáros arca azonban egyértelműen elárulta, hogy nem jártak Mottnál

nagyobb szerencsével.

Bishop elcsigázottan az egyik forgószékre huppant.

– Nos, mi történt? – kérdezte a hackert.

Gillette röviden elmesélte Phate SZBE-beli látogatását.

– Mondott valamit, ami a segítségünkre lehet?

– Nem. Egyetlen árva szót sem. Majdnem megszereztem az erszényét, de aztán

csak ennyi lett belőle – bólintott a CD-lejátszó felé. A helyszínazonosító egység egyik

technikusa megvizsgálta a készüléket, de csak Phate és Gillette ujjlenyomatait találta

rajta.

Aztán a hacker elmondta a hírt, miszerint Triple-X halott.

– Ó, ne! – jajdult fel Bishop, akit szíven ütött, hogy megöltek egy civilt, aki

hajlandó volt vállalni a kockázatot, és segített nekik. Bob Shelton dühösen

felsóhajtott.

Mott a bizonyítékokat tartalmazó táblához ment, és felírta Triple-X nevét Lara

Gibsoné és Willem Boethe-é mellé.

Gillette felállt – meglehetősen bizonytalanul, hála megsérült sípcsontjának – és a

táblához bicegett. Letörölte a nevet.

– Mit csinál? – kérdezte Bishop.

Gillette megfogott egy táblaíró filcet és felírta a „Peter Grodsky” nevet.

– Ez a valódi neve – mondta. – Sunnyvale-ben élt, programozó volt. – A csapatra

nézett. – Azt hiszem, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy több volt puszta

felhasználói névnél.

Bishop felhívta Huerto Ramirezt és Tim Morgant; meghagyta nekik, hogy

keressék meg Grodsky címét és bonyolítsák le a helyszínelést.

Gillette egy rózsaszín telefonüzenetes cetlit vett észre.

– Átvettem magának egy üzenetet, éppen azelőtt, hogy megérkeztek a kórházból –

mondta Bishopnak. – A felesége telefonált. – A hacker felolvasta az üzenetet: –

Néhány teszteredmény megérkezett, és jó hír. Hmm, nem vagyok benne biztos, hogy

jól értettem, mintha korábban azt mondta volna, valami súlyos fertőzése van. Nem

nagyon értem, ez miért jó hír.

Azonban a Bishop arcán szétterülő határtalan öröm – abból a nagyon ritka sugárzó

fajtából való – elárulta, hogy igen, az üzenetet pontosan vette át.

Örült a detektív boldogságának, de ezzel egy időben a saját személyes

csalódottsága is átjárta, amiért Elena nem hívta fel. Azon tűnődött, hol lehet most a

nő. Vajon Ed is vele van-e? Gillette tenyerét elöntötte a dühös, féltékenységtől az

izzadtság.

Backle ügynök visszasétált a parkolóból az irodába. Precíz frizurába rendezett haja

összekuszálódott, és merev volt a járása is. Az ügynök sajátos öngyógyító módszerrel

rendelkezett – azonban a kezelést az egészségügyi mentőszolgálat szakemberei

ellenőrizték, a mentőautó kint várakozott a parkolóban. Most hatalmas kötés

ékeskedett a feje egyik oldalán.

– Hogy érzi magát? – kérdezte Gillette ártatlanul.

Az ügynök nem válaszolt. Észrevette, hogy a fegyvere a Gillette mellett lévő

asztalon hever, és elkapta előle. Túlzott gondoskodással ellenőrizte, aztán gyengéden

becsúsztatta a tokjába.

– Mi a pokol történt? – kérdezte.

– Phate betört, magát megkötözte és a szemét is bekötötte, aztán elvette a

fegyverét – felelte Bishop.

– És maga vette el tőle? – az ügynök Gillette-hez intézett kérdése nem is kicsit volt

szkeptikus.

– Aha.

– Maga tudta, hogy a kávézás szobában vagyok! – csattant fel Backle. – A tettes

nem!

– Feltételezem, mégis tudnia kellett valahonnan, nem igaz? – válaszolta Gillette. –

Máskülönben hogy tudta volna bekötni a szemét és megszerezni a fegyverét?

– Nekem nagyon úgy tűnik – az ügynök végtelenül lassan ejtette ki a szavakat –,

maga valahonnan tudta, hogy a fickó idejön. Szüksége volt egy fegyverre, és

kiszolgálta magát az enyémmel.

– Nos, nem ez történt – jelentette ki Gillette, aztán Bishopra pillantott, akinek

egyik szemöldöke a magasba szökött, sugallva ezzel, hogy az elképzelés az ő

számára sem idegen. A detektív mindazonáltal egy szót sem szólt.

– Ha rájövök arra, hogy maga volt...

– Hé, hé, hé! – állította le Bishop. – Azt hiszem, egy kissé hálásabbnak kellene

lennie, uram! Nagyon jól érvelhetnénk ebben az esetben úgy is, hogy Wyatt mentette

meg a maga életét.

Az ügynök megpróbált szempárbajt vívni a zsaruval, de aztán feladta, inkább

kiválasztott magának egy széket és óvatosan leült rá.

– Még mindig magán tartom a szemem, Gillette!

Bishop telefonja megcsörrent. A beszélgetés végeztével a többieknek is elmesélte a

hallottakat.

– Megint Huerto volt az. Azt mondja, megkapták a visszajelzést a Harvardról.

Egyetlen Shawn nevű emberről sem találtak feljegyzést, aki Holloway-jel egy időben

diák, vagy egyetemi alkalmazott lett volna. A fiú ellenőrizte Holloway többi

munkahelyét is: a Western Electricet, az Apple-t és a többit. A Shawn nevű

alkalmazott keresése negatív. – Sheltonra pillantott. – Azt is mondta, hogy kezd

forróvá és súlyossá válni a MARINKILL-ügy. A tettesekre a mi körzetünkben

bukkantak rá, Santa Clarában, éppen csak a 101-es mellett.

Sheltonból leírhatatlan nevetés tört ki.

– Teljesen mindegy, hogy akartad-e azt az ügyet, Frank vagy nem. Úgy néz ki,

erősebben tapad rád, mint egy pióca.

Bishop megrázta a fejét.

– Lehet, de most biztosan nem akarok még ebbe is belebonyolódni, ezúttal nagyon

nem. Elvonná tőlünk a tartalékokat, nekünk viszont minden segítségre szükségünk

van. – Patricia Nolanre nézett. – Mit találtak a kórházban?

A nő elmagyarázta, hogy Miller és ő hogyan böngészték át az egészségügyi

központ hálózatát, és bár felfedezték Phate rendszerbe történő betörésének nyomait,

semmi jelet nem találtak arra vonatkozóan, honnan is indíthatta a támadást.

– A rendszergazda nyomtatta ki ezeket – Gillette kezébe nyomott egy nagy adag

papírhalmot. – Az elmúlt hét be- és kijelentkezési feljegyzései. Arra gondoltam, maga

talán felfedez közöttük valamit.

Gillette belelapozott a megközelítőleg százoldalnyi adatkötegbe. Bishop

körbenézett a dinoszauruszketrecben, és elfintorodott.

– Mondja csak, hol van Miller?

– Még előttem eljött a kórház számítógépközpontjából – felelt a kérdésre Nolan. –

Nekem azt mondta, egyenesen idejön.

Gillette fel sem nézett a nyomtatott anyagból, úgy válaszolt:

– Egy pillanatra sem láttam. ,

– Lehet, hogy átugrott a stanfordi számítógépes központba – találgatott Mott. –

Sokszor foglal le ott magának-egy-egy szupercomputert. Talán ellenőrizni akar

valamit, hátha nyomra bukkan! – Megpróbálta a mobiltelefonján elérni a zsarut, de

az nem vette fel, ezért üzenetet hagyott Miller hangpostáján.

Gillette továbbra is a papírokat fürkészte villámgyorsasággal, amikor egy

különleges bejegyzéshez ért, és a szíve a vészjelzéstől megriadva nagyot dobbant.

Megint elolvasta, hátha elnézett valamit.

– Nem lehet...

Halkan beszélt, de egyszerre a csapat minden tagja abbahagyta a beszélgetést és rá

szegezte a tekintetét.

A hacker felnézett.

– Amikor gyökeret szerzett Stanford-Packardban, Phate más rendszerekre is

felcsatlakozott, azokhoz, amik összeköttetésben álltak a kórházzal. A kórházból

ráadásul még egy külsős számítógépre is átugrott. A démon a Stanford-Packardot

megbízható gazda-számítógéprendszernek ítélte, tehát átmasírozott a tűzfalakon, és

a másik rendszer gyökerét is megkaparintotta.

– Mi az a másik rendszer? – kérdezte Bishop.

– Az Észak-Kaliforniai Egyetem, Sunnyvale-ben – Gillette felnézett. – Nála vannak

a biztonsági intézkedéseket tartalmazó fájlok és az iskolának dolgozó összes

biztonsági őr személyzeti adata. – A hacker felsóhajtott. – És a huszonnyolcezer diák

fájlját is letöltötte.

– Tehát felsorakoztatott maga előtt egy egész stadionra való potenciális áldozatot –

jelentette ki Bishop, és nehézkesen belehuppant a viharvert irodai karosszékbe.

-

Valaki követte...

Vajon ki lehet?

Phate az SZBE főparancsnokságáról menekült, és most a visszapillantó tükrében

megvizsgálta a 280-as főúton mögötte száguldó autókat. Nagyon megrázta, hogy

VölgyFia megint kijátszotta és elkeseredettségében semmi mást nem akart, csak

hazajutni.

Már a következő támadásán járt az agya – az Észak-Kaliforniai Egyetemen. Nem

jelentett akkora kihívást, mint a mostani lehetőségek közül néhány másik célpont,

azonban a kollégiumok biztonsági rendszere erős, és az iskola számítógépes

rendszeréről a rektor egyszer valamilyen interjú során azt nyilatkozta, hogy

hackerbiztos. A rendszer egyik figyelemre méltó vonása az volt, hogy ezen keresztül

ellenőrizték a diákok elszállásolását nagyjából teljesen lefedő huszonöt kollégium

mindegyikében a legmodernebb tűzjelző és önműködő tűzoltókészülék-

rendszereket.

Pofonegyszerű hack, messze nem akkora kihívás, mint a Lara Gibson, vagy a St.

Francis-es eset. Ebben a pillanatban azonban Phate-nek győzelemre volt szüksége.

Vesztésre állt a játék ezen szintjén, ez a tény pedig kezdte megrendíteni az

önbizalmát.

És felszítani a paranoiáját. Megint a visszapillantó tükörbe nézett.

Igen, tényleg volt ott valaki! Két férfi az első ülésen; és őt bámulták!

Vissza a szemet az útra! Aztán megint a tükörbe.

Azonban az autó, amit látott – vagy látni vélt – csupán árny vagy

fényvisszaverődés volt.

Nem, várjunk csak! Visszajött... Most viszont egy nő vezette, de nem volt útitársa.

Amikor harmadszor nézett bele a tükörbe, egyáltalán nem ült sofőr a volán

mögött.

Szentséges Isten, valamilyen lény meredt rá a kocsiból!

Szellem.

Démon.

Igen, nem.

Igazad Volt, VölgyFia: amikor a Számítógépeken kívül semmi sincs, ami életben

tartana, amikor a gépek már totemek, amelyek védő ölelésükkel rövid időre

elhárítják tőled az unalom halálos átkát, akkor előbb vagy utóbb a két dimenzió

közötti határvonal elmosódik, majd szertefoszlik, és a Kék Halál karakterei a való

világban is felbukkannak.

A karakterek néha a barátaid.

De néha nem.

Néha észreveszed, amint mögötted autóznak, néha az általuk vetett árnyakat látod

csak a szűk és Sötét sikátorban, mely felé egyre csak közeledsz, néha a garázsodban

bújnak el, néha a hálószobádban, a szekrényedben. Idegenül meredsz rájuk.

A monitorod keltette visszfényben is rájuk találsz, amikor a boszorkányórában a

géped előtt görnyedsz.

Néha csak a képzeleted gyermekei.

Még egy pillantás a visszapillantó tükörbe.

Néha azonban – és ez természetes – nagyon is jelen vannak!

-

Bishop lenyomta a beszélgetést megszüntető gombot a mobiltelefonján.

– Az Észak-Kalifornia területén lévő kollégiumokban tipikus egyetemi biztonsági

rendszert használnak, ami azt jelenti, gyerekjáték átjutni rajtuk.

– Azt hittem, kihívásokra vágyik – mondta Mott.

– Azt hiszem, ezúttal könnyű prédára megy – vélekedett Gillette. – Valószínűleg

feldühítette, hogy az elmúlt néhány alkalommal olyan közel kerültünk hozzá, és

most vért akar.

– De akár egy újabb elterelő hadművelet is lehet – vetette közbe Nolan.

Gillette egyetértett a nővel, miszerint ezt a lehetőséget sem szabad kizárniuk.

– Megmondtam a rektornak, hogy el kellene törölniük az órákat, a diákokat pedig

hazaküldeni. Nem nagyon hajlik a dologra. Két héten belül megkezdődik a

vizsgaidőszak. Tehát el kell árasztanunk az egyetem területét kommandósokkal és a

megyei seriffhivatal embereivel. Ez viszont azt jelenti, még több idegen tartózkodik

majd a campuson, és Phate-nek még több lehetősége nyílik, hogy az átváltozással

beépüljön valamelyik kollégiumba.

– Mit tegyünk? – kérdezte Mott.

– Kipróbálunk valami régimódi rendőrtrükköt – felelte Bishop. A kezébe vette

Phate CD-lejátszóját, és felnyitotta. A készülékben lévő CD-n egy színdarabról

készült felvétel volt: az Othello. Bishop megfordította a lejátszót és lemásolta a termék

sorozatszámát. – Talán a környéken vette. Felhívom a társaságot, és megkérdezem,

hol dobták piacra ezt a darabot.

Elkezdte körbetelefonálni az országban az Akisha Elektronikus Termékeket

Gyártó Társaság különböző értékesítési és forgalmazási központjait. Folyamatosan

átkapcsolgatták és végtelennek tűnő percekig várakoztatták, szemmel láthatóan nagy

kihívás volt egy olyan embert találni, aki tudott – vagy szándékában állt – segíteni.

A detektív éppen vitatkozott a vonal másik végén lévő fantommal, amikor Wyatt

Gillette megpördült a forgószékén, átsietett a szomszédos számítógép-terminálhoz és

elkezdte vadul csépelni a billentyűket. Egy pillanattal később felállt, és egy

papírlapot húzott elő a nyomtatóból.

Bishop ingerült hangon vitatkozott a telefonnal:

– Nem tudunk két napot várni erre az információra!

Gillette pedig a nyomozó kezébe nyomta a lapot.

Akisha elektronikus termékek árufuvarozási listája – első negyedév

Modell: HB mélybasszus hordozható kompakt lemezjátszó

Szériatermék árufuvarozása Szám Dátum Átvevő

HB40032– 12.01. Mountain View Hangszer & Elektronikai Termékek HB40068 9456 Rio

Verde #4 Mountain View, CA

Bishop telefont szorító keze ellazult, aztán csak ennyit mondott a vonal másik

végén magyarázó hangnak: – Ne is foglalkozzon vele! – és letette. – Ezt meg hogyan

szerezte? – fordult Gillette-hez. Felemelte a kezét. – Most, hogy jobban belegondolok,

inkább nem is akarom tudni! – Elkuncogta magát. – Ennyit a jó öreg, régimódi

rendőrmunkáról.

Bishop még egyszer a kezébe vette a telefont, ezúttal Huerto Ramirezt hívta újra.

Megmondta neki, keressen valakit, aki levezeti helyette Triple-X házában a

helyszínelést, aztán őt és Tim Morgant Phate fényképével elküldte Mountain

Viewba, a hangszerboltba, hátha megtudják, a környéken lakik-e.

– Azt is mondjátok meg az eladónak, hogy a fiú szemmel láthatóan szereti a

színműveket. Van egy Othello-felvétele. Ez talán segít megmozgatni az

emlékezetüket.

A San Jose-i állami rendőr-főkapitányságról egy járőr ugrott be hozzájuk, és

beadott Bishopnak egy levelet. A nyomozó felbontotta, aztán röviden közölte a

csapattal a tartalmát.

– Az FBI jelentése Lara Gibson Phate által elpostázott képének részleteiről. Azt

mondják, az a tárgy egy Tru-Heat gázfűtőtest, GST3000-es modell. Ezt a típust három

évvel ezelőtt dobták piacra, és az új épületek népszerű berendezési eszköze. A

hőkapacitása miatt a modellt rendszerint két-vagy háromemeletes családi házakban

használják, nem pedig lakótelepi lakásokban vagy földszintes farmházakban. A

technikusok a csiszolt kőre bélyegzett információt is kinagyították számítógépen, és

megállapították a gyártás idejét: tavaly január.

– Új ház, egy nemrégiben létrehozott lakónegyedben – foglalta össze Mott és a

fehér táblára írta ezeket az információkat is. – Két-vagy háromszintes.

Bishop csendesen elnevette magát, és elismerően felvonta a szemöldökét.

– Hűha, fiúk és lányok! A szövetségi adóra áldozott dollárjaink jó helyre kerülnek!

Azok a fickók ott Washingtonban tudják, mit csinálnak. Ezt hallgassák! Az ügynökök

jelentős rendellenességeket találtak a padlót borító járólapok összeillesztésével és

elhelyezésével kapcsolatosan, ami arra enged következtetni, hogy a házat

befejezetlen alagsorral adták el, és a tulajdonos saját kezűleg járólapozta le a

helyiséget.

„Befejezetlen alagsorral történő eladás” – írta Mott a táblára,

– És még nem végeztünk – folytatta a nyomozó. – A szemetesbe dobott

újságpapírdarabot is kinagyították, és felfedezték, hogy egy ingyenes áruházi

termékbemutató lap volt hajdanán, a Szilícium-völgyi Piaci Árus. Az üzlet mindent

házhoz szállít, de csak Palo Alto, Cupertino, Mountain View, Los Altos, Los Altos

Hills, Sunnyvale és Santa Clara körzetében.

– Meg tudjuk nézni az ezekben a városokban épült, új lakónegyedeket?

Bishop bólintott.

– Éppen ezt akartam tenni! – Bob Sheltonra nézett. – Még tartod a kapcsolatot

azzal a pajtásoddal a Santa Clara-i G&K-nél?

– Persze, hogy tartom – és Shelton már tárcsázta is a Gazdálkodási és

Közigazgatósági Bizottságot. A területfejlesztési engedélyek után érdeklődött, és

hogy van-e tudomásuk a listájukon szereplő városok valamelyikében, az előző év

januárjában épített, befejezetlen alagsorú, két-, esetleg háromemeletes, magában álló

családi házról. Ötpercnyi várakozás után Shelton az álla alá kapta a telefont,

megragadott egy tollat, és sebesen írni kezdett. Eltartott egy ideig; a lakónegyedek

listája elszomorítóan hosszú volt. A hét városban legalább negyven volt belőlük.

Letette a telefont és odamotyogta a többieknek.

– Azt mondja, nem tudnak elég gyorsan építeni, hogy kielégítsék a keresletet.

.com, tudják.

Bishop elvette a településfejlesztési listát és odament vele a Szilícium-völgyet

ábrázoló térképhez, majd bekeretezte rajta a Shelton által leírt helységneveket. A

foglalatoskodás során megcsörrent a telefonja, ő meg felvette. Egy darabig hallgatta a

beszélőt, bólogatott. Aztán letette.

– Huerto és Tim volt az. A hangszerbolt eladója felismerte Phate-et, azt mondja, az

emberünk legalább féltucatszor járt már ott az elmúlt néhány hónap során. Mindig

színdarabokat vásárol. Zenét soha. Az ügynök halála volt a legutolsó. Azonban a

fickónak gőze sincs arról, hol lakhat Phate.

A detektív bekeretezte a hangszerboltot is a térképen. Rákoppintott az ujjával,

aztán bekeretezte Ollie színházi kelléktárszaküzletét is, ahol Phate a színházi

ragasztót és más jelmezeket vásárolta. A két üzlet mintegy háromnegyed

mérföldnyire volt egymástól. Az üzletek helyzetéből arra következtettek, hogy Phate

a Szilícium-völgy középső vagy nyugati részén lakik; mégis, legalább huszonkettő új

házépítési körzet szóródott szét, mintegy hét vagy nyolc négyzetmérföldnyi

területen.

– Mintha így is kissé nagy lenne a háztól házig történő kereséshez!

Vagy tíz lelombozó percen át mindannyian a térképet és a tényeket tartalmazó

táblát bámulták, közben pedig többé-kevésbé használhatatlan ötletekkel bombázták

egymást, miként is lehetne leszűkíteni a kutatást. Sunnyvale-ből, a Peter Grodsky

esetnél helyszínelő egyik rendőr telefonált. A fiatalembert halálos késszúrás érte a

szívén – mint a Behatolás játék valós világ verziójának többi áldozatát is. A zsaruk

átkutatták a helyszínt, azonban semmi használható nyomra nem bukkantak.

– A pokolba! – tört ki Bob Shelton és nagyot rúgott a székbe. A mozdulat hűen

tükrözte mindannyiuk csalódottságát.

Egy hosszú pillanatra az egész csapat némán meredt a fehér táblára – a csendet

váratlanul egy mögülük felhangzó, félénk hang törte meg.

– Elnézést!

Vastag szemüveget viselő dundi kamasz fiú állt az ajtóban, egy a húszas évei

közepén járó férfi kíséretében.

Jamie Turner az – jutott Gillette eszébe –, a St. Francis diákja és a bátyja, Mark.

– Hello, fiatalember! – mosolygott Bishop a fiúra. – Hogy mennek a dolgaid?

– Azt hiszem, rendben! – A fiú felnézett a bátyjára, aki bátorítóan bólintott. Jamie

odament Gillette-hez. – Megtettem, amire kért! – Jamie nagyot nyelt zavarában.

Gillette hirtelen nem tudta, miről is beszél a fiú. Azonban felé bólintott és

megszólalt:

– Mondd!

Jamie folytatta:

– Nos, átnéztem a gépeket az iskolában, lent a számítógépteremben. Emlékszik,

erre kért? Találtam valamit, ami talán segít maguknak elkapni... úgy értem, azt az

embert, aki megölte Mr. Boethe-t.

******

00100100. FEJEZET / HARMINCHAT

Mindig ebbe a naplóba írom, ha találok valamit, amikor a hálózaton vagyok –

mondta Jamie Turner Wyatt Gillette-nek.

Bár rendszerint hanyag és rendezetlen formában, de az összes magára valamit adó

hacker tart tollat és valamilyen gyűrött jegyzetfüzetet – bármilyen holt anyagot – a

gépe mellett, a hálózaton töltött minden egyes másodperc alatt. Ezekbe jegyzik le

precíz részletességgel a talált honlapok URL-jeit – a weblapok „címeit” –, a

szoftverek nevét, a lenyomozandó hackertársak azonosítóját, és az összes hackelést

elősegítő forrásanyagot. Kényszerű szükséghelyzet ez, mivel a Kék Halálban lebegő

információ túlnyomó többsége annyira bonyolult, hogy nincs ember, aki pontosan

meg tudná jegyezni a részleteket – mégis, a hackereknek pontosnak kell lenniük;

egyetlen tipográfiai hiba végképp bukásra ítélhet egy igazán jelentős hacknek induló

kalandot, vagy összekapcsolhatja a gyanútlan hackert a valaha is létrehozott

legfélelmetesebb honlappal vagy hirdetőtáblával.

Kora délután volt, és az SZBE csapattagokon kivétel nélkül egyfajta kérlelhetetlen

végső elszántság lett úrrá, hiszen Phate ebben a pillanatban talán éppen a következő

áldozatát cserkészi be az Észak-Kaliforniai Egyetemen. Mégis, Gillette hagyta a fiút a

saját tempójában beszélni. Jamie pedig folytatta:

– Azt is átnéztem, amit Mr. Boethe előtt írtam... tudja, mielőtt az történt vele.

– Mit találtál? – bátorította Gillette.

Frank Bishop a fiú mellett ült, és mosolyogva bólintott felé:

– Rajta!

– Rendben. Nézzék, a gép, amit a könyvtárban használtam, amit magukkal

hoztak... semmi baj nem volt vele, egészen két vagy három héttel ezelőttig. Aztán

valami igazán hátborzongató dolog kezdődött. Megkaptam ezeket a végzetes

hibaüzeneteket. És a gépem pedig... izé... lefagyott.

– Végzetes hibák? – kérdezte Gülette meglepődve. Nolanre pillantott, aki

értetlenül megrázta a fejét. Elhúzott egy vaskos hajköteget a szeme elől, és

szórakozottan elkezdte az ujjai körül csavargatni.

Bishop tanácstalanul nézett egyikről a másikra.

– Mit jelent ez?

Nolan magyarázta el:

– Általában akkor történnek ehhez hasonló hibák, amikor a gép egyszerre több

különböző feladatot próbál ellátni, de végül mégsem képes megbirkózni velük.

Például ha a felhasználó egyidejűleg futtatja a táblázatkezelőt és a hálózatra

csatlakozik, mert meg akarja nézni a levelezését.

Gillette megerősítően bólintott.

– Ez az egyik oka annak, hogy a Microsofthoz és az Apple-höz hasonló társaságok

saját operációs rendszert fejlesztettek ki, mert így a felhasználó egyidejűleg több

programot futtathat. Manapság szinte sehol nem történik rendszerösszeomlás

végzetes hiba következtében.

– Tudom – mondta a fiú. – Ezért tartottam annyira különösnek. Az iskolában

megpróbáltam más gépeken is lefuttatni ugyanazokat a programokat. És tudja, nem

tudtam megismételni a hibákat.

– Lám, lám, lám – szólalt meg Tony Mott. – A Csapóajtónak programhibája van.

– Nagyszerű, Jamie! – bólintott Jamie felé elismerően Gillette. – Azt hiszem,

megtaláltuk azt a rést, amit eddig hiába kerestünk.

– Miért? – kérdezte Bishop. – Nem értem.

– Szükségünk van Phate-nek a Mobile Americánál előfizetett telefonjának a széria-

és hívószámára, hogy lenyomozhassuk.

– Emlékszem.

– Ha szerencsénk van, ennek segítségével fogjuk elkapni őket. – Gillette a fiúhoz

fordult. – Tudsz egy-két pontos időt és a dátumot mondani, amikor a konfliktus

következtében lefagyott a géped?

A fiú belelapozott a noteszébe. Aztán Gillette elé tartotta az egyik oldalt; a

lefagyások időpontjait gondosan beírogatta a füzetbe.

– Nagyon jó – bólintott Gillette, és Tony Motthoz fordult. – Hívja fel Garvy

Hobbesot! A kihangosítható készülékről telefonáljon!

Mott teljesítette a kérést, és néhány perccel később a Mobile America biztonsági

főnöke a telefon másik végén volt.

– Mizújs? – kérdezte Garvy Hobbes. – Rátaláltak a tékozló fiunk nyomára?

Gillette Bishopra nézett, aki a kezével megadóan intett Gillette felé, és azt mondta:

– Ez egy újfajta rendőri munkavégzés. Az egész a magáé!

– Ezt próbálja ki, Garvy! – szólalt meg a hacker. – Ha adok magának négy pontos

időt és dátumot, ami alatt a maguk egyik mobiltelefonja vagy hatvan másodpercen át

használatban volt, és mindig ugyanazt a számot tárcsázták róla, akkor be tudná

azonosítani a számot?

– Hmmm. Ez egy új módszer, de megpróbáljuk. Adja meg az időt és a dátumot!

Gillette megtette, Hobbes pedig így folytatta:

– Maradjon vonalban! Mindjárt visszajövök!

A hacker ezalatt elmesélte a csapatnak, hogy mit csinál a biztonságiak főnöke:

amikor Jamie számítógépe lefagyott, a fiúnak újra kellett indítania a gépet, különben

nem lett volna képes a hálózatra csatlakozni. A folyamat megközelítőleg egy percet

vett igénybe. Ez azt jelenti, hogy Phate mobilján pontosan ugyanannyi időre

ugyancsak megszakadt a hívás, és a gyilkos is kénytelen volt újraindítani a gépet és

ismét a hálózatra csatlakozni. Jamie számítógépének lefagyása, majd a csatlakozás

között eltelt idő és egy bizonyos Mobile America telefon kapcsolási és

kapcsolatbontási idejének az összevetésével pontosan bemérhetik, melyik

mobiltelefont használja Phate.

Öt perccel később Hobbes visszaérkezett a telefonhoz.

– Ez jó móka! – közölte velük vidáman. – Megtaláltam! – Aztán némileg

nyugtalan, ám mély tisztelettel teli hangon hozzátette. – Az azonban elég kísérteties,

hogy a talált telefonszám elvileg még mindig a rendelkezési állományunkban van.

Gillette elmagyarázta:

– Garvy azt mondja, Phate feltört egy biztosított, forgalomban nem lévő kapcsolót,

és ellopta a számokat.

– Még soha, senki sem törte fel a fő áramkörünket. Ez a fiú valami nagyon furcsa

eset, én mondom!

– Ezt mi is tudtuk – morogta Frank Bishop.

– Még mindig használja ezt a telefont? – kérdezte Shelton.

– Tegnap óta nem. A phríkek tipikus jellemzője, hogy ha huszonnégy órán

keresztül nem használják az ellopott egységet, akkor az azt jelenti, hogy számot

váltottak.

– Tehát mégsem tudjuk lenyomozni, ha megint a hálózatra megy? – kérdezte

elkedvetlenedve Bishop.

– Így van! – erősítette meg Hobbes.

Gillette azonban vállat vont.

– Ó, gondoltam rá, hogy esetleg megváltoztatta a számot! – mondta. – Egyetlen

magára valamit is adó phrík sem használ nyolc óránál hosszabb ideig lopott

telefonszámot. Viszont még mindig leszűkíthetjük azt a területet, ahonnan az elmúlt

néhány hétben telefonált. Nem igaz, Garvy?

– Ez tuti biztos, pajti! – ígérte Hobbes. – Az összes, hívást lebonyolító

szektorsugárzóról készülnek feljegyzéseink. Az említett telefonszámra a legtöbb

hívás a MI 879-es sugárzóról érkezett. Ez Los Altos. És a MTKH adatok révén tovább

szűkítettem.

– A MI révén?

– A mobiltelefon kapcsolási hivatala. Szektor-teljesítményfokozat mérőjük van. Ez

azt jelenti, le tudják ellenőrizni, hogy a szektor melyik egysége aktiválódik a hívás

során. Nagyjából egy kilométeres körzetben.

Hobbes felnevetett, és óvatosan Gillette-hez intézett egy kérdést:

– Mr. Gillette, hogy lehet az, hogy maga ugyanannyit tud a rendszerünkről, mint

mi magunk?

– Sokat olvasok – felelte Gillette savanyúan. – Adja meg a helyzetének a

koordinátáit! Meg tudná tenni ezt utcanevekkel? – Azzal a térképhez ment.

– Mi sem természetesebb! – Hobbes sietve eldarált négy útkereszteződést, Gillette

pedig összekötötte a megadott pontokat. Egy Los Altos nagy részét átfedő trapéz lett

a végeredmény.

– Itt lesz valahol! – bökött a hacker a térképen egy pontra.

Ebben a kerületben hat házépítési körzet volt, melyek címeit a Gazdálkodási és

Közigazgatósági Bizottság készségesen megadta. Sokkal jobban hangzott, mint a

huszonkettő, azonban még így is reménytelenül soknak tűnt.

– Hat? – kérdezte Linda Sanchez csüggedten. – Legalább háromezer ember lakik

ott. Nem tudjuk valahogy még tovább szűkíteni?

– De azt hiszem, igen – válaszolta Bishop. – Mert tudjuk, hol vannak a boltok. –

Azzal a térképen az Ollie színházi kelléktára és a Mountain View hangszer- és

elektronikai bolt között félúton elhelyezkedő pontra mutatott. Stonecrestnek hívták a

helyet.

Izgatott tevékenységhullám söpört végig a társaságon. Bishop találkozót beszélt

meg Garvyval Los Altosban, az építési terület mellett, aztán felhívta Bernstein

kapitányt, és röviden felvázolta előtte a helyzetet. Úgy határoztak, civil ruhás

rendőröket küldenek ki, hogy ajtóról ajtóra járják végig az építési körzetet, és

mutassák meg mindenkinek Holloway fényképét. Bishop azzal az ötlettel állt elő,

hogy vásároljanak apró, műanyag vödröket, és osszák szét a kommandósok között,

azok meg tettessék azt, hogy gyermeksegélyezési alapítványnak gyűjtenek pénzt –

felkészülve arra az esetre, hogy Holloway esetleg meglátja őket az utcán. Aztán

riasztotta a kommandósokat. Az SZBE csapata készen állt a bevetésre. Bishop és

Shelton ellenőrizte a fegyverét. Gillette pedig a laptopját. Tony Mott, nos, ő

természetesen mindkettőt. Abban állapodtak meg, hogy Patricia Nolan ott marad,

felkészülve arra az eshetőségre, hogy a csapatnak esetleg szüksége lehet az SZBE

számítógépére.

Már éppen indultak volna, amikor megcsörrent a telefon, és Bishop ment vissza,

hogy fogadja a hívást. Egy pillanatig hallgatott, aztán Gillette-re nézett, és felhúzott

szemöldökkel a kezébe nyomta a telefont. A hacker elfintorodott, de a füléhez emelte

a kagylót.

– Halló?

Egy másodpercig senki sem szólalt meg. Aztán Elena Papandolos hangja csendült

fel a vonal másik végén:

– Én vagyok.

– Nos, hello!

Gillette nézte, amint Bishop kitereli a többieket az ajtón.

– Nem gondoltam volna, hogy felhívsz.

– Én sem – felelte a nő.

– Miért tetted?

– Mert úgy gondoltam, tartozom neked ezzel.

– Mivel tartozol nekem?

– Azzal, hogy elmondom, mégis elmegyek holnap New Yorkba.

– Eddel?

– Igen.

Elena szavai sokkal jobban fájtak, mint nem olyan régen Phate ökölcsapásai.

Gillette teljes szívével remélte, hogy a nő elhalasztja az utazást.

– Ne tedd!

Megint súlyos csend telepedett kettejük közé.

– Wyatt...

– Szeretlek. Nem akarom, hogy elmenj!

– Nos, megyünk.

– Tegyél meg nekem egyetlen szívességet! Hadd lássalak még egyszer, mielőtt

elmész.

– Miért? Mi értelme lenne?

– Kérlek. Csak tíz perc!

– Nem tudod megváltoztatni a döntésemet.

Gillette magában azt gondolta: de igen, dehogynem!

– Mennem kell – búcsúzott Elena. – Isten Veled, Wyatt! Sok szerencsét, akármihez

is kezdesz az életben!

– Ne!

Ellie letette a kagylót, anélkül, hogy bármi mást is mondott volna. Gillette a néma

telefonra meredt.

– Wyatt! – hallotta Bishop hangját.

A hacker lehunyta a szemét.

– Wyatt! – ismételte meg a nyomozó. – Mennünk kell!

A férfi felnézett és a helyére ejtette a kagylót. Fásultan követte a zsarut a folyosón.

A nyomozó dünnyögött neki valamit. Gillette üres tekintettel ránézett, aztán

megkérdezte Bishoptól, mit mondott azelőtt.

– Azt mondtam, hogy tényleg olyan ez az egész, mint amilyennek maga és Patricia

korábban leírták. Arról, hogy ez is egyfajta MUD-játék.

– Hogy érti ezt?

– Azt hiszem, éppen most érkeztünk el a szakértői szintre.

-

Az El Gamino Realt az El Monte út köti össze a Szilícium-völgy vele párhuzamos

gerincoszlopával, a néhány mérfölddel arrébb kígyózó 280-as főúttal.

Ahogy az arra utazó El Montetól délre tart, a kiskereskedések által meghatározott

tájkép fokozatosan helyet ad egy másiknak, melyet az 1950-es és '60-as években

épült, klasszikus kaliforniai ranch-házak tesznek jellegzetessé, legvégül pedig az

újabb lakóterület-fejlesztési programok termékei uralják a terepet, melyek

létezésének alapvető célja az volt, hogy lecsapoljon valamennyit abból a tömérdek

.com pénzből, amely az egész környéken oly nagy bőséggel áll rendelkezésre.

Az új építési területektől nem messze helyezkedett el Stonecrest, ahol

pillanatnyilag tizenhat rendőrautó parkolt, és a Kaliforniai Állami Rendőrség

Műszaki Egységének két kisteherautója. Los Altos legelső baptista templomának

parkolójában állomásoztak, és az El Monté út felől közelítők elől cölöpkerítés takarta

el a járműveket; Bishop tulajdonképpen ezért szemelte ki Isten eme házát az

összpontosítási körlet helyszínéül.

Wyatt Gillette a Crown Victoria anyósülésén utazott, Bishop mellett. Shelton

némán ült hátul, és egy pálmafát bámult elmélyülten, ami kecsesen hajladozott a

páradús szellőben. Linda Sanchez és Tony Mott utazott még velük a rendőrautóban.

Bishop szemmel láthatóan feladta a becsvágyó Eliot Ness megzabolázására irányuló

korábbi kísérleteit, és Tony Mott most kipattant az autóból, hogy egy rakás

kommandós és egyenruhába öltözött rendőrhöz csatlakozzon, akik többnyire

védelmi öltözékük felszerelésével foglalatoskodtak. A kommandósegység

parancsnoka ezúttal is Alonso Johnson volt. Egyedül állt, lehajtott fejjel, és sűrűn

bólogatott, amikor a rádión érkező szavak hozzá is eljutottak.

Arthur Backle, a Nemzetvédelmi Minisztérium ügynöke Bishop autójával jött a

helyszínre, jelenleg egy esernyő alatt ácsorgott a járműnek támaszkodva, és a fejét

borító kötést babrálta.

A szomszédos Stonecrestben egy rakás járőr derítette fel a terepet – az átváltozást

alkalmazó gyermeksegélyezési alapítványtagok, akik sárga vödröcskéket és Jon

Holloway képeit lóbálták.

A másodpercek mindazonáltal egyre csak múltak, és senki sem jelentette, hogy

sikerrel járt volna. Az emberekben kétely támadt: talán Phate egy másik építési

körzetben van! Talán a Mobile America telefonszám-elemzésébe hiba csúszott! Talán

a számok valóban Phate számai, de a Gilette-tel való összecsapás után elmenekült az

államból.

Aztán Bishop mobiltelefonja zümmögni kezdett, és felvette. Bólogatott,

mosolygott, aztán Sheltonhoz és Gillette-hez fordult.

– Pozitív azonosítás. Az egyik szomszéd felismerte. A címe: 34003, Alta Vista Sor.

– Igen! – kiáltott fel Shelton, és örömtelien a levegőbe öklözött. Kimászott az

autóból. – Elmondom Alonsónak. – Azzal a testes zsaru beleveszett a kommandósok

tömegébe.

Bishop felhívta Garvy Hobbesot és megadta neki a címet, A biztonsági főnök

dzsipjébe szektorbemérőt szereltek fel – a számítógép és egy iránymeghatározó

keverékét. Elhajt majd Phate háza előtt, és a keresőt a Mobile America

mobiltelefonjának frekvenciájára hangolja, így ellenőrizni tudja, hogy a férfi telefonja

bocsát-e ki hullámokat.

Egy másodperc múlva már hívta is Bishopot.

– A házban van és használja a telefont – jelentette. – Adatátvitel folyik, nem

kommunikáció.

– A hálózaton van! – szólalt meg Gillette.

Bishop és a hacker kimászott az autóból, megkeresték Sheltont és Alonsót, és

közölték velük az újságot.

Johnson egy szállítókocsinak álcázott felderítőautót küldött Phate házához. A

szolgálatot teljesítő kolléga leeresztett redőnyöket és nyitott garázsajtót talált. A

kocsifeljárón ütött-kopott Ford állt. Semmilyen belső fény nem szűrődött ki. Egy

másik felderítőosztag, amely egy terjedelmes jakarandafa ágai közül végezte a

megfigyelést, szintén ugyanezt a jelentést tette. Mindkét egység egyöntetűen zárt

ablakokat és kijáratokat látott; még ha Phate észre is vette a rendőrségi jelenlét

nyomait, képtelen lett volna elmenekülni.

Johnson ezután kitárt maga előtt egy műanyag borítóval ellátott, Stonecrest

utcáiról készült részletes térképet. Zsírkrétával bekeretezte Phate házát, majd

megvizsgálta az építési körzet házmodell-katalógusát.

– A Trubadúr modell alapján készült a ház – nézett fel a papírokból. A modellhez

tartozó alaprajztervekhez lapozott, és megmutatta a helyettesének, egy kefehajú,

humortalan, katonásan pattogó fiatal kommandósnak.

Wyatt Gillette is belenézett a katalógusba, és egy, a tervrajz alá nyomtatott

reklámhirdetésre lett figyelmes. Trubadúr... Az álomház, ami önt és családját a legnagyobb

élvezetben részesíti az elkövetkező években...

Johnson asszisztense összefoglalta a tudnivalókat:

– Rendben, uram, a földszinten első és hátsó ojtok is találhatók. Egy másik ajtó a

hátsó teraszra nyílik. Nincs hozzá tartozó lépcső, azonban csak tíz láb magas.

Leugorhat róla. Oldalbejárat negatív. A garázsnak két ajtaja van, az egyik a ház

belsejébe, a konyhába nyílik, a másik pedig a hátsó udvarra. Azt mondanám, hogy a

háromcsapatos dinamikus megközelítést alkalmazhatnánk.

– Azonnal határolják el a számítógépétől! – mondta nekik Linda Sanchez. – Ne

engedjék, hogy akármit is begépeljen! Másodpercek alatt el tudja pusztítani a lemez

tartalmát. Mindenképpen meg kell vizsgálnunk, hogy vannak-e még potenciális

áldozatai.

– Vettem – mondta a helyettes.

– Az Ábel csapat elölről támad, a Baker csapat hátulról, a Charlie pedig a garázson

keresztül – adta ki az utasítást Johnson. – Válasszon ki a Charile-ból két embert és

állítsa őket az erkélyhez, arra az eshetőségre, ha a barátunk fejesre készülne.

Felnézett, és megforgatta a bal fülcimpájában ékeskedő arany fülbevalót. –

Rendben! Menjünk és fogjuk el végre azt a vadállatot!

Gillette, Shelton, Bishop és Sanchez visszaporoszkált az egyik Crown Victoriához,

és az építési területre hajtottak. Éppen csak arra figyeltek, hogy Phate házából ne

lehessen felfedezni a járművet. A bevetésre érkezett rendőrségi kisteherautók mellett

parkoltak le. Árnyékuk, Backle ügynök, hűségesen követte őket. Mindannyian

elmerülve figyelték, amint a kommandósok hihetetlenül gyorsan és precízen támadó

alakzatba rendeződnek, mélyre hajolva, minden bokrot és természeti képződményt

felhasználva, szinte láthatatlanul közelednek a célpont felé.

Bishop Gillette felé fordult, és a másik nem kis megdöbbenésére szertartásosan

előrenyújtotta a kezét, megragadta a hackerét, és megrázta.

– Akármi is történjék, Wyatt, maga nélkül nem jutottunk volna idáig. Nem sok

ember lett volna hajlandó kitenni magát ennyi kockázatnak, és ilyen keményen

dolgozni.

– Igen! – szólt közbe Linda Sanchez is. – Ő az adu-ász, főnök! – Nagy, barna

szemét Gillette-re szegezte. – Hé, ha munkára lesz szüksége, amikor majd kikerül,

talán meg kellene próbálnia jelentkezni az SZBE-hez!

Gillette azon törte a fejét, mit is reagálhatna, hogyan fejezhetné ki, hogy jólesnek

neki ezek a szavak. Mindamellett zavarban is volt, és egyetlen értelmes mondat sem

jutott hirtelen az eszébe. Így hát csak bólintott.

Ez egyszer úgy tűnt, Bob Shelton már azon a ponton van, hogy ő is részt vesz a

vallomásokban, aztán végül kimászott az autóból, és eltűnt egy halom civilbe

öltözött kommandós között, akiket szemmel láthatóan jól ismert.

Alonso Johnson közeledett feléjük, és Bishop letekerte az ablakot.

– A felderítőegység még mindig nem lát be, és az alany légkondicionálója teljes

gőzzel üzemel, így az infravörös érzékelők teljesen használhatatlanok. Még mindig a

számítógépénél van?

Bishop felhívta Garvy Hobbesot, és továbbította a kérdést.

– Naná! – érkezett a cowboy válasza az éteren keresztül. – A bemérő készülék

folyamatosan érzékeli az adatátvitelt.

– Nagyszerű. – jelentette ki Johnson. – Azt szeretnénk, ha békésen és elmerülten

valami mással foglalkozna, amikor majd bekopogtatunk hozzá – beleszólt a

fejhallgató mikrofonjába: – Ürítsétek ki az utcát!

A járőrök visszafordítottak néhány, az Alta Vistán haladó járművet. Leintették

Phate egyik szomszédját is; a garázsából éppen kihajtó, ősz hajú nőt, és Ford

Explorerjével egyetemben elterelték a gyilkos házának közeléből, az utca egy

biztonságosabb szakaszára. Három kamasz fiú, az esőnek fittyet hányva, boldogan

gyakorolták akrobatamutatványaikat zajos gördeszkáikon. Két rövidnadrágba és

Izod ingbe bújtatott kommandós sétált oda hozzájuk, és komótosan arrébb terelték a

gyerekeket.

A kellemes külvárosi utca teljesen kihalt volt.

– Jól néz ki – jegyezte meg Johnson, aztán meggörnyedve elrohant a ház felé.

– Minden ebből indul ki... – mormogta maga elé Bishop.

Linda Sanchez mégis meghallotta.

– Ez nem igaz, főnök! – mondta. Aztán Tony Mott felé tartotta felemelt

hüvelykujját, aki vagy fél tucat kommandóssal egyetemben a Phate birtokát jelző élő

sövény mögött térdepelt. Odabólintott a nőnek és visszafordult Phate háza felé.

– Nagyon ajánlom annak a kölyöknek, hogy meg ne próbáljon sérülni – mondta

Sanchez ellágyult hangon.

Bob Shelton érkezett vissza, és súlyosan lehuppant a Crown Victoria ülésére.

Gillette egyetlen kiadott parancsszót sem hallott, a kommandósok azonban

egyszerre csak felbukkantak a rejtekhelyeikről és elkezdtek a ház felé rohanni.

Hirtelen három nagy csattanás hallatszott. Gillette felugrott.

– Speciális robbanólövedékek – magyarázta Bishop. – Az ajtók zárjait lövik szét.

Gillette tenyeréről patakzott a víz, és egyszerre azon kapta magát, hogy

visszafojtja a lélegzetét, lövéshangokat vár, robbanásokat, sikoltást, szirénahangot...

Bishop mozdulatlan maradt, szemét azonban egy másodpercre sem vette le a házról.

Ha feszült is volt, nem látszott rajta.

– Gyerünk, gyerünk! – dünnyögte Linda Sanchez. – Mi van már?

A néma csend hosszú, hosszú pillanatait csak az autó tetején tompán puffanó

esőcseppek koppanása törte meg.

– Alfa egységparancsnok hívja Bishopot. Ott van?

Bishop megragadta a mikrofont.

– Mondja, Alonso!

– Frank! – jelentette a hang. – Nincs itt!

– Micsoda? – kérdezte a nyomozó hitetlenkedve.

– Most fésüljük át a terepet, de nagyon úgy tűnik, hogy lelépett. Mint a motelben.

– A kurva életbe! – csattant fel Shelton.

– Most értem az ebédlőbe – folytatta Johnson. – Ez lehet az irodája. Van itt egy

doboz Mountain Dew, még mindig hideg. És a testhőmérséklet-detektor azt jelzi,

hogy még öt vagy tíz perccel ezelőtt is itt ült a számítógép előtt.

– Bent van, Al! – Bishop szinte könyörgött, annyi kétségbeesés sugárzott a

hangjából. – Bent kell lennie! Biztos van valami rejtett odú, ahol megbújik.

Ellenőrizzék a szekrényeket! Ellenőrizzék az agy alatt is!

– Frank, az infravörös készülék a székben ücsörgő szellemén kívül nem jelez

semmit!

– De nem juthatott ki se! – szólt közbe Sanchez.

– Folytatjuk a keresést!

Bishop elernyedve az ajtónak dőlt, sólyomarcáról lassan lemállott a kétségbeesett

kifejezés. Tíz perccel később a kommandós parancsnok megint jelentkezett a rádión.

– Az egész házat biztosítottuk, Frank – közölte Johnson. – Nincs itt. Ha

helyszínelni szeretnének, nyugodtan vágjanak bele!

******

0010010L FEJEZET / HARMINCHÉT

A ház belseje makulátlanul tiszta volt. Teljesen más, mint amire Gillette számított.

A legtöbb hackertanya mocskos, számítógép-alkatrészekkel, huzalokkal, könyvekkel,

műszaki útmutatókkal, eszközökkel, floppyval, összegyűrt élelmiszerdobozokkal,

koszos poharakkal és egyszerűen csak puszta szeméttel elárasztott odú volt. Phate

nappalija pedig úgy nézett ki, mintha az Otthon Magazin éppen percekkel ezelőtt

készített volna benne felvételeket. Az SZBE-s csapat körbenézett. Gillette először arra

gondolt, talán eltévesztették a házat, de aztán észrevette a bekeretezett képeket, és

Holloway arca eloszlatta a kétségeit.

– Nézzék! – mutatott Linda Sanchez az egyik bekeretezett felvételre. – Az a nő lesz

Shawn! – Aztán egy másik fotóra tévedt a tekintete.– Gyerekeik is vannak?

– Elküldhetjük a képeket a szövetségieknek, és... – kezdte mondani Shelton.

Bishop megrázta a fejét.

– Mi a baj? – kérdezte Alonso Johnson.

– Hamisítványok, nem igaz? – fordult Bishop felhúzott szemöldökkel Gillette felé.

A hacker a kezébe vette az egyik keretet, és kihúzta a benne lévő felvételt. Nem a

fényképekre jellemző, fényes anyagú papírt tapintotta, hanem színes

nyomdafestékkel kinyomtatott, egyszerű papírlapot.

– A netről töltötte le őket, vagy bescannelte valamelyik magazinból és a képre

másolta a saját arcképét – mondta.

A kandallópárkányon – a tengerparton, egy úszómedence mellé kihelyezett

székekben üldögélő boldog pár képe mellett – régimódi nagymamaóra ketyegett,

2.15-ön álltak a mutatók. Az alján himbálózó inga könyörtelenül arra emlékeztetett,

hogy az egyetemen Phate következő áldozata, vagy ami még rosszabb, áldozatai,

bármelyik pillanatban meghalhatnak.

Gillette végignézett a gazdag külvárosi élet zamatát árasztó szobán.

Trubadúr... Az álomház, ami önt és családját a legnagyobb élvezetben részesíti az

elkövetkező években...

Huerto Ramirez és Tim Morgan kifaggatták a szomszédokat, de senki sem tudott

semmi olyat, ami akár a leghalványabb kiindulópontot is adhatta volna Phate

akármilyen másik rejtekhelyével kapcsolatban.

– Az utca szemközti oldalán lakó szomszéd szerint a Warren Gregg nevet

használta, és mindenkinek azt mesélte, hogy nemsokára a családja is ideköltözik,

csak megvárják az iskolaév végét – mondta Ramirez.

Bishop Alonsóhoz fordult.

– Úgy tudjuk, a következő célpont feltehetőleg az Észak-Kaliforniai Egyetem egyik

hallgatója, de nem tudjuk biztosan. Győződjön meg arról, hogy az emberei ennek

tudatában nézzenek át mindent, hátha sikerül valami utalást találni a tervezett

legközelebbi támadásra vonatkozóan.

Johnson megrázta a fejét.

– Nem gondolja, hogy most, amikor felforgattuk az odúját, kicsit meghúzza magát

és egy időre elfeledkezik az áldozatokról? – kérdezte.

– Nem ez a benyomásom alakult ki róla – válaszolta Bishop, és Gillette-re nézett.

A hacker egyetértett vele.

– Phate-nek győzelemre van szüksége. Így vagy úgy, de ma mindenképpen meg

fog ölni valakit.

– Szólok a többieknek! – egyezett bele a kommandós zsaru, és el is indult, hogy

intézkedjen.

A csapat megvizsgálta a többi szobát is, de gyakorlatilag üresen találták őket, ez

viszont kívülről, a leeresztett redőnyök miatt korábban nem tűnhetett fel. A

fürdőszobában csak a legalapvetőbb termékekre bukkantak – közönséges,

márkajelzés nélküli borotvára és hozzá való habra, samponra és szappanra. És egy

nagy doboz habkövet is felfedeztek.

Bishop a kezébe vett egyet, kíváncsian elfintorodott.

– Az ujjai! – emlékeztette a nyomozót Gillette. – A callus ledörzsölésére használja a

habkövet, így könnyebben tud billentyűzni.

Ezután az ebédlőbe mentek, ahol Phate laptopja bekapcsolva várakozott. Gillette a

képernyőre pillantott, és undorodva megrázta a fejét.

– Nézzék!

Bishop és Shelton is elolvasta a szavakat:

ÜZENET KÜLDŐJE: SHAWN

KÓD 10-87 Végrehajtás:

34004, ALTA VISTA SOR

– Ez a kommandós támadás kódja: tíz-nyolcvanhét. Ha nem kapja meg az

üzenetet, nyakon csíptük volna – mérgelődött Bishop. – Ennyire közel voltunk!

– Kibaszott Shawn! – horkant fel Shelton.

Egy kommandós kiáltása hallatszott az alagsorból:

– Megvan a menekülési útvonala! Itt lent!

Gillette a többiekkel együtt lement. Az utolsó lépcsőfokon azonban megtorpant;

felismerte a Lara Gibsonról elküldött kép helyszínét. A kétbalkezes járólapozás, a

festetlen csiszolt kő. A kavargó vérfoltok a padlón. A látvány idegtépő volt.

Csatlakozott Alonso Johnsonhoz, Frank Bishophoz és a többi kommandóshoz, akik

az oldalfalba vágott kisméretű ajtót tanulmányozták Egy három láb szélességű csőre

nyílott, mint valami hatalmas vízlevezető csatorna. Az egyik rendőr bevilágított a

nála lévő fényszóróval.

– A szomszéd házba vezet.

Gillette és Bishop egymásra meredt.

– Nem! – Bishop szólalt még először. – Az ősz hajú nő... Az Explorerben! Aki

kihajtott a garázsból. Phate volt az!

Johnson megragadta a rádióját, és kommandósokat vezényelt a házba. Aztán

sürgősségi járműlokalizálást kért. A következő pillanatban egy rendőr kiáltott be

hozzájuk.

– A szomszédos ház tökéletesen üres! Bútorzat sincs. Semmi!

– Két háza volt.

– Az isten verje meg az átváltozást! – tört ki Bishop. Ez volt a legelső káromkodás,

amit Gillette rövid ismeretségük alatt a nyomozó szájából elhangzani hallott.

Öt perccel később megérkezett a következő jelentés, miszerint alig negyed

mérfölddel arrébb megtalálták az Explorert, egy bevásárlóközpont parkolójában. A

fehér paróka és a női ruha a hátsó ülésen volt. A bevásárlóközpontban kikérdezettek

közül senki sem vette észre, hogy akárki is lecserélte volna a Fordot valamilyen

másik járműre.

Az állami rendőrség helyszínelést végző egysége a két ház minden

négyzetcentiméterét átvizsgálta, azonban nagyon kevés használható dologra

bukkantak. Kiderült, hogy Phate – Warren Gregg néven – tényleg megvette a két

házat, és készpénzzel fizetett. Felhívták az ingatlanügynököt, akivel lebonyolította a

vásárlást. A nő egyáltalán nem találta furcsának, hogy készpénzzel fizetett a nagy

tételű vásárlásért; a Szívet Gyönyörködtető Élvezetek Völgyében, a számítógépes

cégek fiatal és gazdag ügyvezetői gyakran vásárolnak két házat: az egyikben laknak,

a másik pedig kiváló befektetési alapnak bizonyul. Hozzátette azonban, hogy ezzel

az egy tranzakcióval kapcsolatosan mégis történt valami furcsaság: amikor néhány

másodperccel ezelőtt, a rendőrség kérésére, megnézte a hitelinformációval és a

kérvényezéssel kapcsolatos adatokat, egyszerűen semmilyen nyomát nem találta a

vásárlásnak.

– Hát nem különös? Véletlenül pont ezek törlődtek ki.

– De igen, különös – hagyta helyben Bishop fanyarul.

– Igen, véletlenül – tette hozzá Gillette.

– Vigyük vissza Phate gépét az SZBE-hez! – fordult Bishop Gillette-hez. – Ha

szerencsénk van, találunk valami főiskolás áldozatra vonatkozó utalást. Essünk túl

ezen gyorsan!

Johnson és, Bishop megszüntették a helyszíni készenléti állapotot, Linda Sanchez

elintézte az adminisztrációs feladatokat, aztán összepakolta Phate számítógépét és

lemezeit.

A csapattagok visszaszállingóztak az autókhoz, és visszahajtottak az SZBE

főparancsnokágára.

Gillette mesélte el Patricia Nolannek a sikertelen letartóztatási kísérlet eseményeit.

– Shawn megint leszállította a híreket? – kérdezte a nő dühösen.

Sanchez átadta Gillette-nek és Nolannek Phate laptopját, és felvette a csörgő

telefont.

– Honnan tudta, hogy meg akarjuk támadni a házat? – töprengett Tony Mott. –

Egyszerűen nem értem.

– Én csak egyetlen dolgot akarok tudni – morogta Shelton. – Ki az ördög Shawn?

Bár kétségtelenül nem várt; választ abban a pillanatban, mégis megkapta.

– Én tudom, hogy ki! – Linda Sanchez hangja elcsuklott a jeges borzalomtól, A

csapatra nézett, és letette a telefonkagylót. Összepöccintette tűzvörösre lakkozott

körmeit, aztán végre megszólalt: – A rendszergazda telefonált, Sacramentóból. Tíz

perccel ezelőtt felfedezte, hogy valaki feltörte az ISLEnetet, és azt megbízható

rendszerként használva az Egyesült Államok Külügyminisztériumának adatbázisába

akart behatolni, A felhasználó Shawn volt. Azt az utasítást adta a

Külügyminisztérium rendszerének, hogy hamis névre szólóan két útlevelet

nyomtasson. A rendszergazda felismerte a Shawn által a rendszerbe scannelt

képeket. Az egyik Holloway-é. – Sanchez mély lélegzetet vett. – A másik Stephené.

– Milyen Stephené? – kérdezte Tony Mott, egyáltalán nem értette, miről beszél

Sanchez.

– Stephen Milleré – válaszolta Sanchez és kitört belőle a sírás. – Hát ő Shawn.

-

Bishop, Mott és Sanchez Miller dolgozófülkéjében tolongtak, és az íróasztalát

kutatták át.

– Nem tudom elhinni! – jelentette ki Tony Mott dacosan. – Biztos már megint

Phate csinált valamit. Az agyunkkal is játszadozik!

– De akkor hol van Miller? – kérdezte Bishop. Patricia Nolan megjegyezte, hogy ő

ki sem mozdult az SZBE épületéből, amíg a csapat többi tagja Phate házánál járt, de

Miller nem telefonált. Nolan még meg is próbálta lenyomozni különféle helyi

egyetemi számítógépes központokban, de egyiknél sem találta.

Mott bekapcsolta Miller gépét.

A képernyőn bevillant a jelszót kérő felhívás. Mott a nehezebbik utat választotta –

a legnyilvánvalóbb lehetőségek közül találomra írogatott be néhányat: születésnap,

középső név stb. Azonban a hozzáférés letiltott maradt. .

Gillette ekkor toppant be a munkafülkébe, és azonnal a gépre töltötte saját cracker

programját, ami néhány percen belül feltörte a jelszót, és Gillette már bent is járt a

computerben. Hamarosan Phate-nek szóló üzenetek tucatjait találta Miller

felhasználói neve – vagyis Shawn – alatt, aki a Monterey On-Line társaságon

keresztül jelentkezett be az internetre. Magukat az üzeneteket kódolta, azonban a

fejlécek semmi kétséget sem hagytak Miller valódi kilétét illetően.

– De Shawn ragyogóan tehetséges! – jegyezte meg Patricia Nolan. – Stephen hozzá

képest amatőr.

– Átváltozás – mondta Bishop.

Gillette egyetértett a nyomozóval.

– Idiótának kellett tűnnie, hogy semmiképpen se gyanakodjunk rá. Ezalatt pedig

továbbította Phate-nek az információt.

– Ezért kellett Andy Andersonnak meghalnia! Ő adta fel!

– És minden egyes alkalommal, amikor Phate közelébe kerültünk, Miller

figyelmeztette – dünnyögte Shelton.

– Tudott arról mondani valamit a rendszergazda, hogy honnan hackelt Miller? –

kérdezte Bishop.

– Nem, főnök – felelte Sanchez. – Golyóálló anonimizálót használt.

– Azok az iskolák – fordult most Bishop Motthoz –, ahol Miller számítógép-

felhasználási előjegyzéseket szokott tenni... Lehetséges, hogy az Észak-Kalifornia

köztük van?

– Nem tudom – válaszolta. – Talán.

– Tehát segített Phate-nek, hogy a következő áldozatok közelébe juthasson.

Bishop telefonja megcsörrent. Figyelmesen hallgatott, aztán bólogatott. A

beszélgetést követően a többieknek is elmondta a hallottakat.

– Huerto volt az. – Bishop abban a pillanatban elküldte Ramirezt és Morgant

Miller házához, hogy Linda Sanchez fogadta az ISLEnet rendszergazdájának hívását.

Miller autója eltűnt. A lakása egy köteg kábel és néhány tartalék computeralkatrész

kivételével üres. – Van valami nyaralója? – kérdezte Mott-tól és Sancheztől. –

Családtagok a közelben?

– Semmi. Csak a gépeknek élt – válaszolta Mott. – Meg a munkának: itt az

irodában, utána meg otthon.

– Küldj egy sürgősségi hívást a központnak, és kérd le Miller képét! – fordult a

nyomozó Sheltonhoz. – Utána meg küldess néhány járőrt a másolatokkal az Észak-

Kaliforniába! – Phate számítógépére villantotta a szemét, és most már Gillette-hez

intézte a kérdést: – A fent lévő adatok már nem kódoltak, igaz?

– Nem – felelte a hacker. A képernyő felé intett a fejével, amelyre szép lassan

Phate képernyővédőjének betűi kúsztak fel – a Behatolás Lovagjainak mottója.

Behatolás az Isten.

– Átnézem, hátha találok valamit – ült le Gillette a laptop elé.

– Még mindig rengeteg utálatos csapda lehet a gépen! – figyelmeztette Linda

Sanchez.

– Majd óvatos leszek és lassan haladok. Először csak lekapcsolom a

képernyővédőt, itt kezdjük. Ismerem azokat a helyeket, ahol érdemes a

drótakadályokat elhelyezni. – Gillette elhelyezkedett a számítógép előtt. A

számítógép-klaviatúra legártalmatlanabb billentyűje – a SHIFT billentyű – után

nyúlt, hogy leállítsa a képernyővédőt. Mivel ez a billentyű önmagában nem ad ki

parancsot, és semmilyen hatással sem bír a gépen tárolt programok vagy adatok

felett, a hackerek soha nem kapcsolnak szögesdrótot ehhez a gombhoz.

Természetesen Phate nem akármilyen hacker volt.

Abban a pillanatban, hogy Gillette leütötte a billentyűt, a képernyő teljesen üres

lett, majd az alábbi szavak jelentek meg rajta:

KÖTEGELT KÓDOLÁS MEGKEZDÉSE A KÓDOLÁS FOLYAMATBAN VAN –

NEMZETVÉDELMI MINISZTÉRIUM STANDARD 12

– Nem igaz! – kiáltott fel Gillette és rácsapott a kikapcsológombra. Azonban Phate

átírta az áramellátás-vezérlőt, így a gép nem reagált. A hacker átpördítette a laptopot,

hogy eltávolítsa az akkumulátort, azonban az elemet felszabadító gombot valaki

eltávolította.

– Átkozott, átkozott...! – Gillette az asztallapot verte tehetetlen dühében. – Minden

teljesen hiábavaló!mondta.

A Nemzetvédelmi Minisztérium Backle ügynöke felállt, és lassan a géphez ment.

Gillette-ről a most egyetlen sűrű zagyvalékká változó képernyőre nézett, aztán a

fehér tábla tragikus díszére, Lara Gibson és Willem Boethe képére pillantott.

– Úgy gondolja, van valami ezen a gépen, ami életeket menthet meg? – szegezte

Gillette-nek a kérdést, és a laptop felé biccentett.

– Talán.

– Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Ha fel tudja törni a kódot,

behunyom a szemem, és akkor nem láttam semmit. Mindössze annyit kérek magától,

hogy adja át nekünk az összes lemezét, ami a feltöréshez szükséges programokat

tartalmazza.

Gillette habozott. Aztán megkérdezte:

– Komolyan mondja?

Backle zordan felnevetett és megérintette a fejét.

– Az a kis fasz pokoli fejfájást okozott nekem. Azt akarom, hogy egy szövetségi

ügynök ellen elkövetett támadás is rajta legyen a vádlistáján!

Gillette Bishopra pillantott, aki bólintott – ezzel hozta a hacker tudomására, hogy

kenyértörés esetén az ő pártján áll. A hacker leült a nagyszámítógép elé, és a

hálózatra csatlakozott. Visszatért Los Alamosba, a saját kis rejtekhelyére,

hackerkészletének titkos raktárába, és letöltött egy Csomagkihordónak elnevezett

fájlt.

– Csomagkihordó? – nevetett fel Nolan.

Gillette vállat vont.

– Már huszonkét órája ébren voltam, amikor befejeztem. Semmi jobb nem jutott az

eszembe.

Rámásolta az adathalmazt egy floppyra, amit aztán behelyezett Phate laptopjába.

A képernyő életre kelt.

Kódolás / Dekódolás Felhasználói név:

Gillette beírta: LukeSkywalker

Jelszó:

A hacker által begépelt betűk, számok és szimbólumok egyetlen, tizennyolc

karakteres, csillagformákból összeálló láncolattá váltak.

– Ez aztán a pokoli jelszó! – buggyant ki Mottból az elismerés.

A következő jelent meg a képernyőn:

Válassza ki a kódolandó standardot

1– Privacy On-Linen Inc.

2– Védelmi rejtjelező standard

3– Nemzetvédelmi Minisztérium standard 12

4– NATO

5– Nemzetközi Számítógépes Rendszerek & Inc.

– Ez aztán a pokoli hack – visszhangozta Patricia Nolan Mott szavait. – Olyan

forgatókönyvet írt, ami ezt az összes rejtjelező standardot képes feltörni?

– Általában a fájl kilencven százalékát dekódolja – mondta Gillette, miközben

leütötte a 3-as gombot. Aztán elkezdte betölteni a rejtjelezett fájlokat a programjába.

– Hogy csinálta? – kérdezte a végletekig elragadtatott Mott. Gillette a válaszában

nem tudta elleplezni a hangjából kiszűrődő lelkesedést – és büszkeséget.

– Alapjában véve az inputba mindegyik standardból elegendő minta kerül, a

program pedig elkezdi felismerni azokat a szabályszerűségeket, amit a kódolás során

a rejtjelező algoritmus használt. Aztán logikai találgatásokba kezd.

Backle ügynök hirtelen kinyúlt Bishop mellett, megragadta Gillette gallérját, és

durván a földre taszította.

– Wyatt Edward Gillette, letartóztatom számítógéppel történő visszaélés és

szándékos megtévesztés, törvénycikk megsértése, titkos kormányzati információ

ellopása és hazaárulás miatt.

Bishop:

– Ezt nem teheti!

– Maga rohadék! – lódult az ügynök felé Tony Mott. Backle azonban félrehúzta a

kabátját, szabaddá téve pisztolyának markolatát.

– Csak óvatosan, ott! – fenyegetőzött. – A maga helyében hosszan és mélyen

megfontolnám azt, amit tenni készül, rendőr!

Mott hátrahőkölt. Backle pedig szinte ráérősen, megbilincselte a foglyát.

– Ugyan már, Backle! – tört ki Bishop hevesen. – Maga is ismeri a helyzetet: Phate

már kiszemelt magának valakit! Lehet, hogy már ebben a pillanatban az egyetem

területén van!

– Azt mondta neki, hogy nem esik bántódása! – vette Patricia Nolan is a

védelmébe Gillette-et.

Azonban Backle ügynököt nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából, lábra

rángatta a hackert, és egy székre lökte. Aztán elővette a rádióját, lenyomta a

megfelelő gombot és beleszólt:

– Backle a 23-as egységnek! Őrizet alá vettem a gyanúsítottat. Jöhetnek érte.

– Maga feladta őt! – kiáltotta a dühében szinte remegő Nolan. – Maguk seggfejek,

egész idő alatt csak erre vártak!

– Felhívom a kapitányt! – csattant Bishop hangja, aki már vette is elő a saját

telefonját, és további kertelés nélkül elsietett a főbejárat felé.

– Azt hív fel, akit csak akar! Ez itt akkor is visszamegy a börtönbe!

– Szabadon kószál egy gyilkos, aki ebben a pillanatban a következő áldozatára

vadászik! – tobzódtak Sheltonban is az indulatok. – Ez lehet az egyetlen esélyünk,

hogy megállítsuk.

Backle ezúttal hajlandó volt a válaszra. Gillette felé bökött a fejével.

– Az általa feltört kód pedig könnyen száz másik ember halálos ítéletét jelentheti.

– A szavát adta nekünk – mondta Sanchez. – Ez semmit nem jelent magának?

– Nem. A hozzá hasonló emberek elkopása minden eszközt szentesít, és csak ez

számít!

– Csak egy órát adjon még! – kérte Gillette is kétségbeesetten.

Backle azonban egyszerűen csak felvette azt a rosszindulatú mosolyát, és elkezdte

felolvasni a hacker jogait.

Ebben a pillanatban érkezett el hozzájuk az épületen kívül eldörrenő lövések

hangja, amit az SZBE külső ajtaját szétzúzó lövedékek következtében a földre zuhanó

üvegtáblák hatalmas csörömpölése követett.

******

00100110. FEJEZET / HARMINCNYOLC

Mott és Backle előhúzták a fegyverüket, és mindketten a főbejáratot kémlelték.

Sanchez térdre vetette magát, és megpróbálta a táskájából előhalászni a saját

pisztolyát. Nolan egy pad alá mászott. Frank Bishop a padlón kúszott be a hátsó

ajtón, a dinoszauruszketrechez vezető rövid folyosó felől.

– Eltalálták, főnök? – kiáltott felé Sanchez.

– Jól vagyok! – a nyomozó fedezéket talált a fal mellett, ám kissé rogyadozó

térdekkel állt fel. Kihúzta a fegyverét a tokjából és a többiek felé fordult. – Odakint

van! Phate! Az előcsarnokban álltam. Néhányszor rám lőtt! Még mindig itt van!

Backle elrohant Bishop mellett, egyik kezében a rádióját szorongatta, hogy

figyelmeztesse társait a gyilkos jelenlétére. Az ajtóhoz érve lekuporodott, és a falba

csapódott golyókra meg a szétzúzott üvegre pillantott. Tony Mott csatlakozott a

BNH-s ügynökhöz.

– Hol van? – kiáltott hátra Backle, és a fedezékből hirtelen mozdulattal kitörve

kinézett, majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzódott.

– A mögött a fehér teherautó mögött! – kiáltott vissza a nyomozó. – Ott balra!

Minden bizonnyal azért jött, hogy megölje Gillette-et! Maguk ketten menjenek

jobbra, és kössék le a figyelmét! Én mögé megyek és hátulról elkapom! Tartsák

magukat alacsonyan! Jó lövő az ürge! Engem is csak hüvelykekkel tévesztettel!

Az ügynök és a fiatal zsaru egymásra néztek és bólintottak. Aztán ketten együtt,

egyszerre kirobbantak a főbejáraton. Bishop megvárta, míg elrohannak, aztán felállt

és visszatette fegyverét a tokjába. Begyűrte rendetlenkedő ingét a nadrágjába,

kulcsokat vett elő, leszedte Gillette-ről a bilincset, aztán becsúsztatta a zsebébe.

– Mit csinál, főnök? – kérdezte a padlóról éppen feltápászkodó Sanchez.

Patricia Nolan felnevetett, ő már rájött, mi történt az imént.

– Fegyencszöktetés, ugye igazam van? – kérdezte.

– Aha.

– Na és a lövések? – értetlenkedett továbbra is Sanchez.

– Én voltam.

– Maga? – ettől még Gillette is megdöbbent.

– Kimentem az épületből és néhányszor belelőttem a főkapuba – Bishop vadul

vigyorgott. – Ez az átváltozás játék... Azt hiszem, kezdek rákapni az ízére. – Phate

számítógépe felé biccentett, és odaszólt Gillette-nek: – Nos, ne álljon ott csak úgy!

Fogja Phate gépét, aztán tűnjünk el inneni

Gillette megdörzsölte a csuklóját.

– Biztos abban, hogy ezt akarja tenni? – kérdezte.

– Csak abban vagyok biztos, hogy Phate és Miller akár már ebben a pillanatban is

az Észak-Kalifornia területén lehet. És nem hagyom, hogy még valaki meghaljon!

Tehát mozogjunk!

A hacker felnyalábolta a gépet és elindult a detektív után.

– Várjanak! – szólt utánuk Patricia Nolan. – Hátul parkoltam le. Az én autómmal

mehetünk.

Bishop habozott.

– A szállodámba megyünk! – tette hozzá Nolan. – Segíthetek maguknak a gépnél!

A nyomozó beleegyezőleg bólintott. Belekezdett valami Linda Sancheznek szánt

szövegbe, a nő kövérkés keze azonban csendre intette.

– Csak annyit tudok, hogy megfordultam, és láttam Wyattet eltűnni, magát meg

utána rohanni. Amennyire én tudom, Napába tart, maga meg a nyomában van. Sok

szerencsét a felkutatásához, főnök! Igyon egy pohár bort az egészségemre! Sok

szerencsét!

Azonban úgy tűnt, Bishop hősies kiállása nem hozza meg a gyümölcsét.

Patricia Nolan szállodai szobájában – messze a legszebb, amit Gillette valaha is

látott –, a hacker villámgyorsan dekódolta a Phate számítógépén lévő adatokat.

Kiderült azonban, hogy ez a gép nem ugyanaz, mint amelyikbe korábban betört. Ez

itt nem kifejezetten egyszer használatos gép volt, azonban csak az Operációs

rendszert, valamint a Csapóajtót tartalmazta, és néhány letöltött újságcikkdarabokból

álló fájlt, amit Shawn küldött Phate-nek. A legtöbb írás Seattle-ről szólt, ami Phate

következő játékának helyszíne lehetett volna. Most azonban a gyilkos tudja, hogy

megszerezték a gépét, és biztosan más helyszínt választ. Semmi utalást nem találtak

az Észak-Karolinai Egyetemre vagy bármilyen potenciális áldozatra vonatkozóan.

Bishop belehuppant az egyik plüssfotelbe, és összetett kézzel, reményvesztetten a

padlóra bámult.

– Egyetlen aprócska utalás sem.

– Megpróbálhatom? – kérdezte Nolan. Leült Gillette mellé, és végiggörgette a

kurzort a könyvtáron. – Talán néhány fájl még ott van a szabad területen.

Végigfuttatta a Restore8-at?

– Nem – válaszolta Gillette. – Arra gondoltam, úgyis letörölt mindent.

– Lehet, hogy nem vette a fáradságot – vetette fel a nő. – Meglehetősen biztos volt

abban, hogy senki sem tud bejutni a gépébe. Ha pedig mégis, akkor a rejtjelező

bomba úgyis megállítja őket.

Nolan elindította a Restore8 programot, és egy pillanat múlva a Phate által az

elmúlt néhány hétben kitörölt adatok megtöltötték a képernyőt. A nő beleolvasott.

– Semmi iskolával kapcsolatos. És a támadásokról sincs semmi. Csak egy-két

eladott számítógép-alkatrészről szóló elismervény van itt. A legtöbb adat hibás. De

van itt egy, amivel talán tud kezdeni valamit!

MA/.'/.'/.ch 27***200!!!++ 55eerrx3AAcímzett: San Jose Com434312

Produuu234aawe%%

2335 Winch4ster 00u46lke San Jo**44****g***$$### Attn: 97j**seph McGona%%gle

Bishop és Gillette beleolvastak a látottakba.

– De nekünk ez semmit sem segít – mondta a hacker. – Ez az a társaság,amelyik

megvette tőle az alkatrészeket. Nekünk Phate címe kell, a feladó!

Gillette átvette Nolan helyét a gép előtt, és végigböngészte a többi kitörölt fájlt is.

Csak digitális hulladékot talált.

– Semmi.

Bishop megrázta a fejét.

– Várjon egy percet! – mutatott a képernyőre. – Menjen vissza!

Gillette visszagördítette a képet a mindössze félig olvasható elismervényre. Bishop

a képernyőre koppintott és kijelentette:

– Ennek a társaságnak, a San Jose számítógépes termékek boltjának, kell hogy

legyen valamiféle feljegyzése arról a személyről, akitől megvették az alkatrészeket, és

a vétel helyszínéről.

– Hacsak nem tudnak arról, hogy lopott – vélekedett Patricia Nolan. – Mert akkor

azt is letagadják, hogy Phate valaha is felvette velük a kapcsolatot.

– Fogadni mernék, ha tudomást szereznek Phate gyilkosságairól, azonnal

segítőkészebbekké válnak egy kicsit.

– Vagy pont az ellenkezője történik – vetette ellen Nolan szkeptikusan.

– Lopott áruk átvétele bűncselekménynek számít. A San Quentin elkerülése

meglehetősen jó érv az együttműködésre.

A nyomozó megérintette hajlakktól kemény frizuráját, ahogy előrehajolt, és

felvette a telefont. Az SZBE hivatalát hívta, és forrón imádkozott, hogy a csapat

valamelyik tagja – ne Backle vagy valamelyik szövetségi nyomozó – vegye fel. Nagy

kő esett le a szívéről, amikor Tony Mott hangja csendült fel a vonal másik végén.

– Tony, Frank vagyok! – szólt bele a kagylóba Bishop. – Tud beszélni?... Nagyon

rosszul állnak a dolgok bent?... Van valami nyom?... Nem, úgy értem, ami hozzánk

vezet... Rendben. Figyeljen, tegyen meg nekem egy szívességet, és nézzen utána a

San Jose számítógépes termékek boltjának, San Jose. Winchester 2335!... Nem, tartom!

Egy másodperc múlva Bishop lehajtotta a fejét. Lassan bólogatott.

– Rendben, értem. Köszönöm. Azt hisszük, Phate számítógép-alkatrészeket ad el

nekik. Beszélni fogunk valakivel, aki ott dolgozik. Majd értesítem, ha találunk

valamit. Figyeljen, hívja fel az Észak-Kalifornia rektorát és biztonsági főnökét, és

mondja meg nekik, hogy a gyilkos talán már úton van az egyetem felé! És küldessen

oda még több kommandóst!

Letette a kagylót és Nolanhez és Gillette-hez fordult.

– A társaság tiszta. Tizenöt éve működik, és egyetlenegyszer sem került

összetűzésbe az IRS-sel, az EPA-val, vagy az állami adóhivatallal. Minden működési

engedély befizetve. Ha vettek is valamit Phate-től, feltehetőleg nem tudják, hogy

forró vízbe nyúltak. Menjünk át hozzájuk, és beszéljünk ezzel a McGonagle-lel vagy

kivel!

Gillette csatlakozott a detektívhez. Nolan azonban maradni akart.

– Maguk csak menjenek! Én még átnézem ezt a gépet, hátha rábukkanok valamire.

Gillette az ajtóban megállt egy pillanatra, és visszafordult. Nolan épp akkor ült le

a billentyűzet mögé. A nő bátorításképpen halvány mosolyt küldött a hacker felé,

akinek azonban úgy tűnt, hogy a mosoly egy kicsit szomorkásra sikeredett, és talán

még valami más is megbújt ebben a különös arckifejezésben – talán az

elkerülhetetlen felismerés, hogy nem sok esélye van egy kettejük közötti kapcsolat

felvirágoztatásának.

Ekkor azonban, mint ahogy az már a hackerrel is nagyon gyakran megtörtént, a

mosoly elillant a nő arcáról. Nolan visszafordult a ragyogó monitorhoz és vadul

elkezdett gépelni. A pillanat törtrészén belül már csak a kizárólagos koncentráció

tükröződött az arcán, és Nolan kisiklott a Való Világból, egyenesen bele a Kék

Halálba.

-

A játék már nem volt mulatságos.

Phate izzadt, dühös volt és kétségbeesett. Lomhán az íróasztalához csoszogott és

üres tekintettel körbenézett a szobában – végig az összes, értékes számítógépes

antikvitáson. Tisztában volt azzal, hogy Gillette és a rendőrség nagyon közel jár a

nyomában, és már nem játszhatja tovább a játékot, itt a buja Santa Clara megyében.

Különösen fájdalmas felismerés volt ez, mivel Phate ezt a hetet – a Univac hetet – a

játék egy rendkívül különleges verziójának szánta. A híres MUD-játékhoz, a

Keresztes Hadjárathoz volt fogható; a Szilícium-völgy volt az új szentföld, és a férfi

minden szinten elsöprő győzelmet akart.

Azonban a rendőrség – és VölgyFia – sokkal jobbnak bizonyult, mint amire

számított.

Tehát: nincs más választás. Phate ezúttal megint egy másik személyiség bőrébe

bújik, és pillanatokon belül elindul, másik városba költözik Shawnnal. Tervei szerint

Seattle lett volna a következő úti cél, azonban volt némi esélye annak, hogy Gillette

fel tudta törni a Standard 12 rejtjelező kódját, akkor pedig megtalálja a Seattle-játék

részleteit, és a lehetséges áldozatok névsorát.

Talán megpróbálja Chicagót, a Silicon Prérit. Vagy a 128-as utat, Bostontól északra.

Mindazonáltal nem tud ennyi ideig várni – gyilkolnia kell! A férfit felemésztette a

játék utáni vad vágy. Tehát tesz egy kitérőt, és elhelyez egy benzinbombát az Észak-

Karolinai Egyetem valamelyik kollégiumában. Búcsúajándék. A kollégiumok egyike

a Szilícium-völgy valamelyik első telepeséről kapta a nevét, de mert ez logikus

célpontnak tűnt, Phate úgy döntött, az utca másik oldalán lévő hálóépület diákjai

fognak meghalni. Az épületet a költő után Yeats Hallnak nevezték el, akinek az ő

korában kétségtelenül nem nagyon volt ideje gépekkel foglalkozni, és azzal, amit

azok képviseltek.

A kollégium régi, fából készült építmény volt, ezáltal nagyon kevéssé ellenálló a

tűzzel szemben; különösen most, hogy a riasztókat és a tűzoltókészülékeket az iskola

fő számítógéprendszere deaktiválta.

Mindamellett azonban volt meg egy elintézendő dolga. Ha valaki más tör ellene,

nem vette volna a fáradságot. Azonban a játék eme szintjén egy Wyatt Gillette volt a

valódi ellenfele, és ezért Phate-nek időt kellett valahogy nyernie, hogy el tudja

helyezni a bombát és utána keletre meneküljön. Annyira dühös és felkavart volt,

hogy legszívesebben gépfegyvert ragadott volna, és lemészárol vagy egy tucat

embert, hogy lefoglalja a rendőrséget. Ez természetesen nem az a megoldás lett

volna, ami a legközelebb áll Phate szívéhez, ezért a férfi most egyszerűen csak ült a

számítógép-terminál felé hajolva, és csendesen egy ismerős, balzsamként ható

varázsigét kezdett el billentyűzni.

******

00100111. FEJEZET / HARMINCKILENC

Santa Clarában a Megyei Közművek Hivatalának központja egy szögesdróttal

körülvett épületkomplexum volt San Josetól délnyugatra, benne pedig hatalmas

számítógép, akit mindenki csak Alanisnek becézett, a híres popénekes után.

A gép az MKH feladatainak százait látta el – beosztotta a karbantartási és az

útburkolat-javítási munkálatokat, szabályozta a vízellátást az aszályos időszakokban,

ellenőrizte a szennyvízcsatorna-hálózatot, a szeméttelepeket meg az újrafelhasználási

mechanizmust, és még a Szilícium-völgy több tízezer forgalmi lámpájának

koordinálásával is megbirkózott.

Alanistől nem messze helyezkedett el a géppel és a külvilággal kapcsolatot létesítő

fő összekötő elemek egyike, nevezetesen egy hat láb magas fémállvány, amin

harminckét szupergyors modem feküdt egymás mellett. Ebben a pillanatban is –

15.30 –, bizonyos számú telefonhívás érkezett ezekbe a modemekbe. Az egyik egy

javítómunkálatokat végző veterán által küldött üzenet volt, Mountain Viewból. A

férfi már évek óta a MKH alkalmazásában állt, és csak nem olyan régen egyezett bele

– bár még akkor is vonakodva –, hogy követi a hivatal politikáját, miszerint a

terepről egy laptop segítségével bejelentkezik a központba, és így szerez tudomást az

éppen aktuális feladatokról, megkapja a közművek körzetében a problémás

helyszínek pontos helyzetét, és jelenti, ha a csapata elkészült a javításokkal. A pufók,

ötvenöt éves férfi a számítógépeket korábban csak időpocsékolásnak tartotta,

mostanra viszont gépfüggő lett, és remegve lesett minden alkalmat, amikor

csatlakozhatott a hálózatra.

Az ebben a pillanatban Alanisnek elküldött e-mail mindössze egy rövid

tájékoztatást tartalmazott az időközben befejezett javítómunkálatokról. A számítógép

által megkapott üzenet azonban némiképp eltért az eredetitől. A javítómunkás

igazán egyszerű üzenetébe egy darabka extra kód ágyazódott be: egy Csapóajtó

démon. A gyanútlan Alanis belsejében a démon leszökkent az elektronikus levélről,

és elkezdte befúrni magát a gép operációs rendszerének mélyére.

Hét mérfölddel arrébb, a számítógépe előtt ülve, Phate megszerezte a gyökeret,

sebesen végiglavírozott Alanisen, és rögzítette a számára szükséges parancsszavakat.

Sárga cédulára firkantotta őket, aztán visszatért a gyökérhez. Áttanulmányozta a

papírdarabot, aztán begépelte a „permit/g/segment” utasítást, és lenyomta az

ENTER-t. Mint a műszaki célokra használt számítógépek operációs rendszerének

olyan sok parancsszava, ez is kissé titokzatosnak tűnt, a következmények azonban

nagyon is kézzelfoghatóak lesznek.

Phate ezután elpusztította a kézi parancsfelülíró programot, és a gyökérjelszót

ZZY?a##9\%48?95-re változtatta, amit nincs emberi lény, aki ki tudna találni, és még

a legjobb esetben is napokba telik, míg egy szuperszámítógép feltöri.

Aztán kijelentkezett.

Elkezdte összepakolni a holmijait, amikre majd szüksége lesz a Szilícium-völgyből

való szökése során, és lélekben már hallotta is, ahogy ezermester munkájának elhaló

moraja betölti a délutáni eget.

-

A gesztenyebarna Volvo áthajtott a Stevens Creek Boulevard egyik

útkereszteződésén, és sikoltó kerekekkel csúszott egyenesen Bishop rendőrautója

felé. A sofőr iszonyattól elkerekedett szemekkel nézte a küszöbön álló,

elkerülhetetlen összeütközést.

– Ó ember, vigyázzon! – kiáltott fel Gillette, aki védelmet keresve ösztönösen

maga elé lendítette a karját, balra rántottá a fejét és reflexszerűen lehunyta a szemét,

amint az autó elülső rácsozatának híres, rézsútos krómsávja egyenesen felé

száguldott.

– Megvan – mondta Bishop nyugodtan.

Talán az ösztöneinek engedelmeskedve, talán a rendőrségen oktatott bevetési

járművezetési órák miatt a detektív nem a fékezés mellett döntött. A padlóig nyomta

a gázpedált, és a Crown Victoriával egyenesen a velük szembejövő autó felé siklott.

A manőver bejött. A járművek mindössze hüvelykekkel kerülték el egymást, és a

Volvo hatalmas csattanással a rendőrautó mögött haladó Porsche első lökhárítójának

ütközött. Bishop lelassította a kocsit, aztán megállt.

– Az idióta belehajtott a pirosba! – morogta Bishop és leakasztotta rádióját a

műszerfalról, hogy jelentse az esetet.

– Nem hajtott bele – mondta a hátrafelé figyelő Gillette. – Nézze, mindkét lámpa

zöld!

Egy blokkal előttük két másik, oldalára dőlt autó torlaszolta el az

útkereszteződést, füst gomolygott mindkettő motorháztetejéből.

A rádió sistergett és recsegett, túlterhelte a balesetekről és a közlekedési lámpák

működésképtelenségéről beérkező jelentések áradata. Bishopék egy pillanatig

hallgatták a készülékből kiáramló hangokat.

– Az összes lámpa zöld – mondta a nyomozó. – Az egész megyében. Ez Phate

műve, nem igaz? Ő tette.

Gillette keserűen felnevetett.

– Feltörte a közművek gépét. Csak mesterséges ködöt hoz létre, zűrzavart, hogy ő

és Miller elszökhessen.

Bishop megint elindult, de a forgalom miatt kénytelenek voltak lassítani. Az autó

tetején a villogónak semmi hasznát sem vették, így Bishop lekapcsolta. A tülkölő

dudák ricsajában odakiáltott Gillette-nek

– Tudnak tenni valamit a közműveknél, hogy helyreállítsák a dolgokat?

– Talán lefagyasztotta a rendszert, és átírta a jelszót egy feltörhetetlen változatra.

Mindent újra kell installálniuk a biztonsági másolatot tartalmazó lemezekről. Órákba

telik. – A hacker megrázta a fejét. – A forgalmi dugók azonban őt is hátráltatják.

Vajon mi lehet ennek az értelme?

– Nem – mondta Bishop. – Az ő autója valószínűleg a főúton várakozik.

Valamelyik autópálya-lejáró és az Észak-Kaliforniai Egyetem közelében. Megöli a

következő áldozatát, visszaugrik a főútra, és elszáguld, ki tudná megmondani merre,

jó széllel, dagadó vitorlákkal.

Gillette bólintott és még hozzátette:

– De legalább a San Jose számítógépes termékek boltjából nem megy senki sehova.

Néhány mérföldnyire a céljuktól a forgalom tökéletes dugóba merevedett, így

Bishop és Gillette kénytelen volt megválni az autótól. Kiugrottak és rohanni kezdtek,

kétségbeesett és zaklatott belső kényszer hajtotta őket előre. Phate semmi esetre sem

csinál forgalmi dugót, egészen addig a pillanatig, amíg készen nem áll az iskola

megtámadására. Még a legjobb esetben is – még akkor is, ha a San José-i

számítógépes boltban megtalálják a szállító címét – előfordulhat, hogy csak az

áldozat halála, no meg Phate és Miller eltűnése után találnak rá a gyilkos

rejtekhelyére.

Végre megérkeztek a társaságnak otthont adó épülethez, és egy pillanatra

megálltak, hogy a drótláncszemekből készült kerítésnek dőlve kissé lecsillapítsák

ziháló tüdejüket.

A levegőt betöltötte az autókürtök és a közelben keringő helikopter berrrr-berrrr-

berrrr, agyig hatoló, lüktető hangzavara; az egyik helyi hírállomás pedig tudósította

Phate ámokfutásának bizonyítékait – és Santa Clara megye sebezhetőségét – az

ország valamennyi államának.

A két férfi megint nekilódult a társaság rakterülete melletti nyitott bejárat felé.

Felmásztak a lépcsőn és bementek. Pufók, szürke hajú munkás halmozott

kartondobozokat egymásra, de a léptek zajára felpillantott.

– Elnézést, uram! Rendőrség! – szólította meg Bishop és felmutatta a szolgálati

jelvényét. – Szeretnénk önnek feltenni néhány kérdést.

A munkás vastag-keretes szemüvege mögül Bishop igazolványára bandzsított, és

szemügyre vette.

– Igen, uram, miben segíthetek?

– Joe McGonagle-t keressük.

– Én vagyok – válaszolta a férfi. – Valami baleset vagy valami ehhez hasonló

történt? Mi van ezzel az állandó tülköléssel?

– Leálltak a közlekedési jelzőlámpák.

– Hát ebből nagy kavarodás lesz! A csúcsforgalmi idő is itt van már.

– Maga a vállalat tulajdonosa? – kérdezte Bishop.

– A sógorommal együtt. Mi pontosan a probléma, biztos úr?

– A múlt héten átvettek egy szuperszámítógép-alkatrészekből álló rakományt.

– Minden héten ezt tesszük. Ezzel foglalkozik a cég.

– Jó okunk van azt hinni, hogy valaki lopott alkatrészeket adott el önöknek.

– Lopottakat?

– Nem ön ellen folytatunk nyomozást, uram. Viszont életbevágóan fontos, hogy

megtaláljuk azt az embert, aki eladta önöknek a darabokat. Megengedné, hogy

belenézzünk az átvételi feljegyzésekbe?

– Esküszöm, nem volt tudomásom semmilyen lopott alkatrészről! Jim, a bátyám,

sem tenne ilyet. Jó keresztény ő is!

– Nem akarunk mást, csak megtalálni azt az embert, aki eladta őket. A szállító

társaság címére vagy telefonszámára van szükségünk.

– Itt van az összes szállítással kapcsolatos irat – azzal a meghökkent ember

elindult lefelé a folyosón. – De azt ugye azért megmondanák, ha szükség lenne az

ügyvédemre vagy valamire, mielőtt beszélnék maguknak?

– Igen, uram, mindenképpen szólnék! – Bishop most nagyon őszinte volt. – Csak

meg akarjuk találni ezt az embert.

– Mi a neve? – kérdezte McGonagle.

– Valószínűleg a Warren Gregg nevet használta.

– Nem emlékszem rá.

– Nagyon sok nevet használ.

McGonagle belépett egy apró irodába, odament a kartotékszekrényhez és kihúzta.

– Ismerik a dátumot? A beszállítás dátumát?

Bishop fellapozta a jegyzetfüzetét.

– Úgy gondoljuk, március 17-e volt.

– Lássuk csak... – McGonagle bekukucskált az iratszekrénybe, és nekiállt

kotorászni benne.

Wyatt Gillette nem tehetett róla, de önkéntelenül is elmosolyodott magában.

Meglehetősen ironikusan hatott, hogy egy számítógépes alkatrészekkel kereskedő

társaság holt anyagon tárolja az információt, kartotékszekrényben. Már éppen Bishop

fülébe akarta súgni ezt az észrevételt, amikor véletlenül McGonagle a szekrényfiók

fogantyúján nyugvó bal kezére esett a tekintete, miközben az a másikkal

szorgalmasan matatott.

A férfi ujjai rendkívül izmosak voltak, a végek kerekek, és vastag, sárga callus

borította őket.

Hacker manikűr...

Gillette megmerevedett, arcáról lefoszlott a mosoly, Bishopnak ez nem kerülte el a

figyelmét, felé pillantott. A hacker a saját ujjaira mutatott, aztán jelentőségteljesen

még egyszer McGonagle kezére nézett. Bishop is meglátta.

McGonagle felnézett, és Bishop tekintete mindent elárult neki.

A neve nem McGonagle volt, természetesen. A festett szürke haj, a hamis ráncok, a

szemüveg, a kövérre tömött test alatt ő volt az, Jon Patrick Holloway. Az

információtöredékek szoftver forgatókönyvként gördültek sorban, egymás után alá

Gillette agyában: Joe McGonagle csak még egy volt Phate számos személyisége

közül. Ez a vállalat is kirakatéletének egyik darabja volt. Feltörte az állam üzleti

jegyzékét, létrehozott magának egy tizenöt éves társaságot, és magából meg Stephen

Millerből társtulajdonosokat kreált. A Bishopék által megtalált számla egy olyan

számítógép-alkatrészről szólt, amit Phate megvett, nem pedig eladott.

Egyikük sem mozdult.

Aztán:

Gillette lebukott, Phate pedig hátraröppent, és kirántotta a pisztolyát a

kartotékszekrény fiókjából. Bishopnak nem maradt ideje, hogy a sajátját elővegye;

egyszerűen előrevétette magát és a gyilkosnak csapódott, aki elejtette a kezében

szorongatott fegyvert. Bishop félrerúgta, Phate pedig egyik kezével megragadta a

zsaru lövésre emelkedő karját, a másikkal pedig az egyik fa szállítóláda tetején

heverő kalapácsért nyúlt. Iszonyatos lendülettel Bishop feje felé lendítette az eszközt.

A fém és a csont találkozását émelyítően tompa hang kísérte. Bishop felnyögött és

összeesett. Phate újra lecsapott, ezúttal a zsaru koponyájának hátsó felére, aztán

elejtette a kalapácsot, és a padlón heverő pisztoly után nyúlt.

******

000101000. FEJEZET / NEGYVEN

Gillette ösztönösen ugrott előre, és a karjánál meg a ruhájánál fogva megragadta a

férfit, mielőtt az megkaparinthatta volna a fegyvert. A gyilkos ököllel többször is

beleütött a hacker arcába, de a két férfi annyira közel volt egymáshoz, hogy a

csapások semmilyen sérülést nem okoztak. Összegabalyodva bukfenceztek át egy

másik ajtón, ki az irodából, egy nyitottabb területre – ugyanolyan

dinoszauruszketrecbe, mint amilyen az SZBE főparancsnokságán is volt.

Az elmúlt két évben szorgalmasan gyakorolt ujjfekvőtámaszoknak köszönhetően

Gillette erősen fogta Phate-et, de a gyilkos is nagyon erős volt, és a hacker sehogy

sem tudott előnyt kicsikarni. Egymáson jó fogást talált birkózóként hömpölyögtek a

megemelt padlón. Gillette körbepillantott, valami fegyvert keresett. Megdöbbentette

a régi számítógépek és tartozékok mennyisége. A számítástechnika teljes történelme

sorakozott fel a teremben.

– Mindent tudunk, Jon! – zihálta Gillette. – Tudjuk, hogy Stephen Miller Shawn.

Tudunk a terveidről, a többi célpontról. Esélyed sincs, hogy kijuss innen.

Phate azonban nem válaszolt. Hörögve és morogva a padlóra nyomta Gillette-et és

a közelben lévő feszítővas felé nyúlt. Az erőfeszítéstől Gillette is hörgött, de sikerült

elrángatnia Phate-et a vasrúdtól.

Vágy öt percen át kitartóan verték egymást, de mindketten érezhetően fáradtak.

Aztán Phate kitört. Sikerült megszereznie a feszítővasat, és felkapta. Elindult Gillette

felé, az pedig kétségbeesetten nézett maga köré, valami fegyvert keresett. Egy öreg

fadobozt pillantott meg a közelében lévő asztalon, odavetette magát, letépte a tetejét,

és kirángatta a doboz tartalmát.

Phate megdermedt.

Gillette valami ódon, üvegből készült, villanykörtére emlékeztető tárgyat tartott a

kezében – egy eredeti audioncsövet, a vákuumcső és végső soron a szilícium

computerchip előfutárát.

– Ne! – kiáltott Phate, és felemelte a kezét. – Bánj vele óvatosan! – suttogta. –

Kérlek!

Gillette visszahátrált az irodába, ahol Frank Bishop feküdt.

Phate lassan követte, a feszítővas úgy állt a kezében, mintha csak egy baseballütőt

fogna. Tisztában volt vele, hogy szét kellene zúznia Gillette karját vagy fejét –

végtelenül könnyen megtehette volna –, mégsem volt képes rászánni magát arra,

hogy veszélyeztesse a finom, üvegből készült mesterművet.

Számára maguk a gépek fontosabbak, mint az élet. Az ember halála semmi; az

összetört merevlemez-meghajtó: nos, az tragédia.

– Légy óvatos! – suttogta még egyszer Phate. – Kérlek!

– Dobd el! – csattant fel Gillette, és a feszítővas felé intett.

A gyilkos meglendítette a rudat, azonban az utolsó pillanatban a gondolat, hogy a

törékeny üvegkörtének esetleg valami bántódása eshet, megállította. Gillette megállt,

a kettejük között lévő távolságot méregette, aztán Phate felé lökte az audioncsövet,

akiből iszonyatos kiáltás szakadt fel, elejtette a vasrudat, és a régiség felé vetődött,

hogy elkapja. A cső azonban a padlónak ütődött és darabokra tört.

Nagyon mélyről szakadt fel a térdre eső Phate-ből a zokogás.

Gillette gyorsan visszalépett az irodába, ahol Frank Bishop feküdt – zihálva

lélegzett és elborította a vér –, és megragadta a pisztolyát. Kilépett a szobából, és

Phate-re szegezte a fegyvert, aki úgy meredt az audioncső földi maradványaira, mint

ahogy egy megtört apa áll gyermeke sírja előtt. Gillette-et megdöbbentette a férfi

arcát elárasztó gyászos iszonyat; dermesztően félelmetes volt, sokkal félelmetesebb,

mint az előbbi dühkitörése.

– Ezt nem kellett volna megtenned! – morogta a gyilkos sötéten, ruhaujjával

megtörölte könnyes szemét, és lassan felállt.

Úgy tűnt, még az sem jut el a tudatáig, hogy Gillette-nél fegyver van.

Phate felkapta a feszítővasat, és vad üvöltéssel előrevetette magát. Gillette

összerezzent, felemelte a fegyvert és meghúzta a ravaszt.

– Ne! – kiáltott egy női hang.

Gillette-et megijesztette a váratlan kiáltás, és megugrott. Hátranézett, és a

dinoszauruszketrecbe siető Patricia Nolant fedezte fel, a hátán himbálózott

laptopjának a tokja és kezében valami egy sötét zseblámpához hasonlított. Még Phate

is megtorpant a nő katonás bevonulása láttán.

Gillette szájából már majdnem kibuggyant a kérdés: hogy került ide – és miért –,

amikor Nolan felemelte a sötét hengert, és a végével megérintette a hacker tetovált

karját. Mint kiderült, nem zseblámpa volt. Gillette elektromos kisülés hangját

hallotta, sárgásszürke fényt látott felvillanni, és bénító fájdalom söpört végig az

állótól a mellkasáig. Levegőért kapkodva térdre esett, és a pisztoly a földre hullt.

Végigfutott az agyán: a francba! Már megint tévedtünk! Stephen Miller egyáltalán

nem Shawn.

A pisztoly után tapogatózott, azonban Nolan ezúttal a nyakához tartotta a

bénítópálcát, és még egyszer meghúzta az elsütő szerkezetet.

******

00101001. FEJEZET / NEGYVENEGY

A fájdalmas eszmélést követően Wyatt Gillette fején és ujjain kívül egyetlen

testrészét sem volt képes megmozdítani. El sem tudta képzelni, mennyi ideig lehetett

öntudatlan állapotban.

Észrevette Bishopot, aki még mindig az irodában feküdt. Úgy tűnt, a vérzése elállt,

azonban még mindig nagyon szaggatottan vette a levegőt. Gillette-nek az sem

kerülte el a figyelmét, hogy a régi számítógépes termékek, amiket a

megérkezésükkor Phate éppen egymásra halmozott, még mindig ugyanott álltak.

Meglepte, hogy Phate és Shawn maguk mögött hagytak mindent, a legalább

egymillió dollár értékű computerarchívum összes darabját.

Mostanra természetesen már biztosan messze járnak. Ez a raktárház közvetlenül a

280-as főútra kihajtó Winchester sugárút mellett volt. Ahogy Bishoppal megjósolták,

Phate és Shawn megkerülték a forgalmi dugókat, és most már feltehetőleg az Észak-

Kaliforniai Egyetemnél járnak, hogy a játék ezen szintjén megöljék utolsó

áldozatukat is. Ők...

Váljunk csak, próbált Gillette gondolkodni a fájdalom köd-fátyolán keresztül,

miért hagyták őt életben? Semmi oka nincs annak a másik kettőnek arra, hogy életben

hagyják. Mit...

Férfitól származó, velőtrázó sikoly hasított ebben a pillanatban a fülébe, nagyon

közelről jött. Gillette felnyögött a sokkoló, nyers hang hallatán és nagy nehezen

sikerült arrafelé fordítania a fejét.

Patricia Nolan hajolt Phate fölé, aki egy, a homályba vesző mennyezetig érő

fémoszlopnak támasztva ült, és vonaglott a kíntól. A nő haja most feszes kontyba

szorítva simult a fejére. A magára öltött, örökké védekező geek lány álarca semmivé

foszlott. Úgy bámult Phate-re, hogy egy halottkém szeméből sem áradhatott volna

kevesebb érzelem. A gyilkos sem volt megkötözve – a keze kinyújtva feküdt a két

oldalán és Gillette gyanította, a nő őt is megsimogatta a bénítóval. Mindamellett

Nolan megszabadult high-tech fegyverzetétől, és helyette azt a kalapácsot vette

magához, amivel Phate Bishopot ütötte le.

Tehát Nolan sem Shawn. Hát akkor kicsoda?

– Most már talán érti, hogy komolyan gondolom – mondta Phate-nek, és úgy

egyensúlyozta maga előtt a pörölyt, mintha csak valami mutatópálcát lóbáló

professzor lenne. – Semmi problémát nem jelent számomra, ha fájdalmat okozok

magának.

Phate bólintott. Az arcáról ömlött az izzadtság. A nő észrevette Gillette fejének

mozdulását, felé pillantott, de aztán úgy ítélte meg: a hacker pillanatnyilag nem

jelent számára veszélyt. Visszafordult Phate-hez.

– A Csapóajtó kódját akarom. Hol van?

A mögötte lévő asztalra helyezett laptop felé intett a fejével. A kalapács ismét

felemelkedett, és lágy, émelyítő tompa puffanással gonoszul lecsapott a férfi lábára.

Phate megint felsikított.

– Nem cipelné magával a forráskódot egy laptopon. Az ott hamisítvány, nem

igaz? A Csapóajtó nevű program azon a gépen... mi az valójában?

A kalapács ismét magasba lendült.

– Aprítógép-4 – zihálta a hacker.

Ez a vírus a számítógépre történő feltöltés után kivétel nélkül minden adatot

megsemmisít a gépen.

– Nem túl segítőkész válasz, Jon! – a nő közelebb hajolt a férfihoz, alaktalan

pulóvere és kötött ruhája most még tovább nyúlt. – Figyeljen rám! Tudom, hogy

Bishop nem kért erősítést, mert ő maga is menekülésben van Gillette-tel. De még ha

meg is tette, senki nem fog idejönni, mert, hála magának, az utak használhatatlanok.

Tengernyi időm van arra, hogy kiszedjem magából azt, amit tudni akarok. És

higgyen nekem, az a fajta nő vagyok, aki meg is tudja tenni. Már régóta foglalkozom

ezzel.

– Bassza meg! – zihálta Phate.

A nő csendesen megragadta a férfi csuklóját, és maga felé húzta a karját, míg

kézfeje a betontömbre nem került. Phate saját széttárt ujjaira meredt, amelyek felett

vészjóslóan lebegett a vas eszköz.

– A forráskódot akarom. Tudom, hogy nincs itt magánál. Feltöltötte valami

rejtekhelyre... jelszóval védett FTP-helyre. Igazam van?

Az FTP-helyekre számos hacker elrejtette a programját. A világ bármelyik

számítógépes rendszerén lehet. Ha a kereső személy nem rendelkezik a pontos FTP-

címmel, felhasználói névvel és jelszóval, körülbelül annyi esélye van a program

megszerzésére, mintha egy mikrofilm nyomára próbálna bukkanni az esőerdőben.

Phate habozott,

– Nézzen ezekre az ujjakra... – Nolan most szinte duruzsolt, és megsimogatta az

eltompult ujjakat. A következő pillanatban a férfi felé sziszegte: – Hol a kód?

Phate megrázta a fejét. A kalapács lecsapott a férfi kisujja felé. Gillette még a

reccsenést sem hallotta. Csak Holloway szaggatott sikolyát.

– Egész nap tudom ezt csinálni – mondta a nő nyugodtan. – Engem nem zavar, ez

a munkám.

Hirtelen sötét düh borította el Phate arcát. Az irányításhoz szokott férfi, a MUD-

játékmester most tökéletesen gyámoltalan volt.

– Miért nem bassza meg magát? – erőtlenül felnevetett. – Úgysem fog soha az

életben találni senkit, aki önként hajlandó lenne rá! Maga egy szerencsétlen vesztes.

Egy geek vénlány, és rohadt szar élet vár magára.

A nő szemében megvillanó düh hamar tovatűnt. Megint felemelte a kalapácsot.

– Nel Ne! – kiáltott Phate. Mély lélegzetet vett. – Rendben... – Megadta a nőnek

egy internetes cím adatait, a felhasználói nevet és a jelszót.

Nolan elővette a mobiltelefonját és leütött rajta egy gombot. Megadta a Phate által

elmondott adatokat a vonal másik végén tartózkodó személynek, aztán azt mondta

neki:

– Tartom. Ellenőrizd!

Phate mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt. Kipislogta a fájdalom könnyeit a

szeméből, majd Gillette felé nézett.

– Hát, megérkeztünk, VölgyFia. Ez itt a harmadik felvonás. – Kicsit feljebb

tornászta magát, mire véres keze egy-két hüvelykkel elmozdult. Összerándult a

fájdalomtól. – Nem egészen úgy zajlott le a játék, ahogy arra számítottam. Úgy tűnik,

csattanós véget tartogatott nekünk a sors.

– Csend! – mormogta Nolan.

Azonban Phate ügyet sem vetett rá és folytatta, ziháló hangon továbbra is Gillette-

hez beszélt:

– Van valami, amit el akarok mondani neked. Figyelsz rám? „Légy hű magadhoz:

így, mint napra éj, következik, hogy ál máshoz sose léssz.” – Felköhögött: – Imádom a

drámákat. Az egyik kedvencemből van, a Hamletből. Emlékezz erre a sorra, VölgyFia!

Egy varázsló tanácsa ez. „Légy hű magadhoz!”

Nolan arca fintorba torzult, ahogy a telefon másik végén lévőt hallgatta. A válla

meggörnyedt, és beleszólt a beszélőbe:

– Álljon készenlétben!

Félretette a telefont és metsző pillantást vetve Phate-re, újra megragadta a

kalapácsot. A férfi – bár a fájdalom miatt szemmel láthatóan szinte félig magán kívül

volt – alig hallhatóan felnevetett.

– Leellenőrizték a helyet, amit megadott – mondta a nő –, és kiderült, hogy egy e-

mailes felhasználói azonosító. Amikor megnyitották a fájlokat, a kommunikációs

program elküldött valamit egy ázsiai egyetemnek. A Csapóajtót?

– Nem tudom, mi volt az – suttogta Phate, és véres, szétzúzott kezére meredt. Az

arcán átsuhanó apró fintor hideg mosolynak engedett utat. – Lehet, hogy rossz címet

adtam meg.

– Nos, akkor adja meg a jót!

– Minek ez a nagy sietség? – kérdezte Phate kegyetlenül. – Fontos randevúja van

otthon a macskájával? Vagy valami show-műsor a tv-ben? Esetleg egy üveg bor, amit

megiszogatna... egyedül?

Egy pillanatra a frusztráció dühe megint elhatalmasodott Nolanen, aztán lecsapott

áldozata kezére. Phate felsikoltott.

Mondd el neki, gondolta Gülette. Az Isten szerelmére, mondd el! Azonban Phate a

tortúrának még vagy végtelennek tűnő öt percén át néma maradt; a kalapács a

levegőbe lendült és lecsapott, az ujjcsontok recsegve roppantak darabokra. Végül

Phate nem bírta tovább.

– Rendben van, rendben van! – újabb címet, nevet és jelszót mondott a nőnek.

Nolan felvette a telefont és továbbította az információt a vonal túloldalán

várakozó kollégájának. Néhány percig várt, meghallgatta a másikat, aztán azt

mondta:

– Sorról sorra menjen rajta végig, aztán futtasson le egy fordító programot, és

győződjön meg róla, hogy valódi.

Várakozás közben végignézett a szobában tárolt régi számítógépeken. –

Nagyszerű! – mondta a telefonnak, nyilvánvalóan elégedettséggel töltötte el, hogy a

forráskód valódi, – Most menjen vissza az FTP-helyre és szerezze meg a gyökeret.

Ellenőrizze a feles letöltési naplókat. Nézze meg, nem továbbította-e a kódot valami

másik helyre!

Vajon kivel beszélhet? – tűnődött magában Gillette. Egy, a Csapóajtóhoz hasonló

program ellenőrzése és a forráskód visszafordítása rendesen órákat venne igénybe;

Gillette feltételezte, hogy jó néhány ember dolgozik a témán, és az elemzéshez külön

erre a feladatra rendeltetett szuperszámítógépeket alkalmaznak.

Egy pillanat múlva Nolan lehajtotta a fejét és figyelmesen hallgatott.

– Rendben! Égessék ki az FTP-helyet és mindent, ami hozzá kapcsolódik! A

Fertőzés IV-et használják!.... Nem, úgy értem, az egész hálózatot. Nem érdekel, ha

összeköttetésben van a légvédelemmel és a légiforgalom-irányítóval. Égessék el!

Az említett vírus leginkább egy megfékezhetetlen bozót-tűzhöz hasonlítható.

Módszeresen megsemmisíti az FTP-hely – ahol Phate a forráskódot is tárolta –

minden egyes fájljának tartalmát, és kivétel nélkül az összes vele összeköttetésben

álló számítógépet. A Fertőzés gépek ezreinek adatait fogja találomszerűen

felsorakoztatott szimbólumok felismerhetetlen láncolatává változtatni úgy, hogy

lehetetlenség lesz a legapróbb, Csapóajtóra történő utalást is felfedezni, a működő

forráskódról nem is beszélve.

Phate lehunyta a szemét, és az oszlopnak támasztotta a fejét.

Nolan még mindig a kalapácsot markolva állt, aztán elindult Gillette felé. A

hacker az oldalára gördült és megpróbált elkúszni. Azonban az áramütések

következtében a teste még mindig nem engedelmeskedett akaratának, és megint a

padlóra zuhant. Patricia közel hajolt hozzá. Gillette a kalapácsot bámulta. Aztán a

nőre nézett, és így, nagyon közelről észrevette, hogy a tövénél enyhén más a haja

színe, mint a fürtöknél, és hogy a szeme is a kontaktlencse miatt olyan zöld. Az

elmázolódott smink alatt – ami azt a vaskos, fánkszerű külsőt kölcsönözte az arcának

– vékony vonásokat fedezett fel. Ez pedig talán azt jelenti, hogy a nő a testét is

kipárnázta, hogy vagy tizenöt kiló látszatot adjon a kétségtelenül jó karban tartott,

izmos alakhoz.

Aztán meglátta a kezét is.

Az ujjai... A párnák enyhén ragyogtak és nem látszottak tisztán. Gillette agyába

berobbant a felismerés: végig, mialatt kondicionálóval kenegette a körmeit, az

ujjpárnákra is tett a lakkból – hogy elrejtse az ujjlenyomatait.

A nő is az átváltozást alkalmazta velük szemben. Az első naptól kezdve.

– Már egy ideje a nyomában van, nem igaz? – suttogta Gillette.

– Egy éve – bólintott Nolan. – Azóta, hogy először hallottunk a Csapóajtóról.

– Ki az a mi?

A nő nem válaszolt, de nem is volt rá szükség. Gillette feltételezte, hogy nem a

Horizon On-Line alkalmazásában áll – vagy kizárólagosan a Horizonéban –, hanem

az internetes szolgáltatók egy egész konzorciuma bérelte fel a Csapóajtó – a tökéletes

voyeur szoftver, amely biztosítja a gyanútlan felhasználók életébe történő teljes

behatolást – forráskódjának felkutatására. Nolan főnökei nem használni akarták a

Csapóajtót, hanem ellenszert akartak írni ellene, megsemmisíteni vagy karanténba

zárni azt a programot, amely óriási fenyegetést jelentett az éves szinten billió dollárt

hozó hálózati iparnak. Gillette csak elképzelni tudta, az internetre előfizetők milyen

szélsebesen szüntetnének meg minden kapcsolatot a szolgáltatójukkal, és soha nem

csatlakoznának többet a hálózatra, ha tudnák, hogy a hackerek szabadon

barangolhatnak a számítógépeikben, és életük legapróbb részleteibe is betekintést

nyerhetnek. Lophatnak tőlük. Leleplezhetik és meg is ölhetik őket.

A nő kihasználta Andy Andersont, Bishopot és az SZBE többi tagját, mint ahogy

valószínűleg kihasználta a portlandi és az észak-virginiai rendőrséget is, ahol Phate

és Shawn korábban lecsaptak.

Mint ahogy Gillette-et is kihasználta.

– Mondott magának valamit a forráskódról? – kérdezte tőle Nolan. – Hogy

máshova is elrejtette?

– Nem.

Semmi értelme nem lett volna annak, hogy Phate ezt tegye, és miután a nő egy

ideig figyelmesen tanulmányozta Gillette-et, úgy tűnt, hisz neki. Aztán lassan felállt

és visszanézett Phate felé. Gillette-nek feltűnt, hogy Nolan különös módon vizslatja a

másik hackert, és az agya riadót fújt. Mint a programozó, aki bármilyen késlekedés és

tévedés nélkül tökéletesen tisztában van azzal, hogy működik az első lépéstől az

utolsóig a szoftvere, Gillette hirtelen világosan átlátta Nolan következő lépését.

– Ne tegye! – könyörgött sürgetően.

– Meg kell tennem!

– Nem, nem kell! Soha többet nem lesz a nyilvánosság előtt! Az élete hátralévő

részét börtönben fogja tölteni!

– Azt hiszi, hogy a hozzá hasonló embert visszatartja a börtön a hálózattól? Magát

sem állította meg.

– Nem teheti meg!

– A Csapóajtó túl veszélyes – magyarázta a nő. – És a fejében ott van a kód. És még

valószínűleg egy tucat másik, ami legalább annyira veszélyes.

– Ne! – suttogta Gillette kétségbeesetten. – Soha nem élt még hozzá foghatóan jó

hacker. És talán soha nem is fog! Olyan kódokat írhat, amilyet a legtöbbünk

elképzelni sem tud!

Nolan visszasétált Phate-hez.

– Ne tegye meg! – kiabálta Gillette.

És közben tudta, minden tiltakozása hiábavaló.

A laptop tokjából a nő most elővett egy apró bőrtartályt, kivett belőle egy injekciós

fecskendőt, amibe egy ampulla átlátszó folyadékot szívott fel. Pillanatnyi habozás

nélkül lehajolt, és Phate nyakába injekciózta az oldatot. A hacker nem küzdött, de

egy pillanatra Gillette-nek az az érzése támadt, hogy Phate pontosan tudta, mi

történik, és hagyta, hogy átölelje a halál. A hacker Gillette-re nézett, aztán a közeli

asztalon álló Apple számítógépének fadobozára. A kezdeti Apple-ök igazi hacker

számítógépek voltak – az ember darabonként vásárolta össze a belső részeket, utána

pedig maga építette meg a gép házát. Phate továbbra is a gépegységre meredt,

mintha csak mondani akarna neki valamit. Aztán Gillette-hez fordult.

– Légy... – a szavai suttogásba fulladtak.

Gillette megrázta a fejét. Phate felköhögött és remegő hangon folytatta:

– Légy hű magadhoz – aztán előrebukott a feje és nem lélegzett többé.

Gillette nem tehetett róla, de elöntötte a veszteségérzet és a szomorúság. Jon

Patrick Holloway minden bizonnyal megérdemelte a halált. Gonosz volt, és olyan

könnyedén vetett véget emberi életeknek, mintha csak valami MUD-játékban emelné

ki a fiktív karakter digitális szívét a testéből. A fiatalemberben azonban egy másik

személy is lakozott: ez a valaki szimfóniához hasonlatosan elegáns kódot tudott írni,

a billentyűzéséből kihallatszott hackerek néma nevetése, és látszott a zabolázatlan

elme briliáns volta, amely – ha évekkel ezelőtt, csak egy kicsivel is eltérőbb ösvényen

indul útjára – Jon Holloway-t az egész világon elismert számítógépes varázslóvá

emelhette volna.

És egy olyan ember volt, akivel Gillette néhány... igen, igazán tökéletes hacket vitt

végbe. Bármerre is sodorja az embert az élet, soha nem szakadnak el teljesen azok a

kötelékek, amelyek a Kék Halálban barangoló felfedezőtársak között szövődnek.

Patricia Nolan felállt és Gillette-re nézett.

Halott vagyok, gondolta a férfi.

A nő megint oldatot szivattyúzott a tűbe, és nagyot sóhajtott. Legalább ez a

gyilkosság zavarni fogja!

– Ne! – suttogta a hacker. Megrázta a fejét. – Hallgatok, mint a sír.

Megpróbált elkúszni a nő útjából, de az áramütésektől az izmai és az akarata még

mindig különálló életet éltek. A nő melléguggolt, félrehúzta a gallérját, és az ütőeret

keresve megdörzsölte a nyakát. A nyomozó lesz a következő áldozat, értette meg

Gillette.

Nolan előrehajolt, a tű a kezében.

– Ne! – suttogta Gillette. Lehunyta a szemét, a gondolatai Ellie körül jártak. – Ne!

Ne tegye!

– Hé ott, emelje fel a kezét! – kiáltotta egy férfihang.

Egy másodpercnyi késlekedés nélkül a nő ledobta a fecskendőt, előrántotta a

laptoptokból a pisztolyát, és az ajtóban felbukkanó Tony Mottra lőtt.

– Jézus! – kiáltotta a fiatal zsaru, és összerezzent. – Mi az ördögöt csinál maga? – és

a padlóra vetette magát.

Nolan újra felemelte a fegyverét, mielőtt azonban elsüthette volna, néhány

hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, és hátraesett. Mott visszalőtt ragyogó, ezüst

automatájával.

Egyik golyó sem találta el Nolant, aki gyorsan talpra állt és megint elsütötte a saját

pisztolyát – sokkal kisebbet, mint párbajtársáé – Mott felé.

A biciklisnadrágba, Nike ingbe és a nyakában elmaradhatatlanul himbálózó

napszemüvegbe öltözött SZBE-s zsaru beljebb mászott a raktárépületbe. Megint

tüzelt, ezzel Nolant folyamatos védekezésre kényszerítette. A nő is visszalőtt

néhányszor egymás után, de egyszer sem talált.

– Mi a pokol folyik itt? Mit Csinál?

– Megölte Holloway-t. Én lettem volna a következő.

Nolan megint eleresztett egy golyót, és kimenekült a raktárház bejárata felé.

Mott megragadta Gillette nadrágszárát, fedezékbe húzta, aztán a nő irányába

tüzelve kiürítette az automata tárát. Minden kommandós csapatbevetés iránt érzett

rajongása ellenére, a zsaru szemmel láthatóan megrémült, amikor igazi lövöldözésre

került sor. És egyáltalán nem célzott pontosan. Ahogy újratöltötte a fegyverét,

Nolannek sikerült eltűnnie néhány karton mögött.

– Eltalálta? – az elakadó lélegzetű Mott egész testében remegett.

– Nem, bénító fegyverrel vagy valami hasonlóval kapott el. Nem tudok mozogni.

– Mi a helyzet Frankkel?

– Nem érte lövés. De orvosra van szüksége. Honnan tudta, hogy itt vagyunk?

– Frank felhívott és megkért, hogy ellenőrizzem ennek a helynek az adatait.

Gillette-nek eszébe jutott, hogy Bishop Nolan hotelszobájából bonyolította le a

hívást. A fiatal zsaru folytatta, közben pedig szemével a raktárházat fürkészte, hátha

megpillantja a nőt.

– Az a kis fasz Backle tudta, hogy maga és Frank együtt léptek meg. Poloskát

szereltetett a telefonkészülékeinkbe. Meghallotta a címet, és felhívta az embereit,

hogy jöjjenek el magáért. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.

– Hogy jutott át a forgalmi dugón?

– A biciklim, emlékszik? – Mott Bishophoz mászott, aki most először, végre

megmoccant. Ebben a pillanatban a dinoszauruszketrec másik sarkából Nolan

bukkant fel, és vagy fél tucat lövedéket zúdított rájuk. Kimenekült a főbejáraton.

Mott vonakodva indult utána.

– Legyen óvatos! – szólt utána Gillette. – Ő sem tud átjutni a dugón. Kint lesz, és

várni fogja magát...

Azonban elhalkult a hangja, mert meghallotta a semmivel össze nem keverhető

hangot közeledni. Rádöbbent, hogy a Patricia Nolanhez hasonló munkát végzőknek,

csakúgy mint a hackereknek, az improvizáció mestereinek kell lenniük; az egész

megyére kiterjedő forgalmi dugó nem húzhatta keresztül a nő számításait. A zajt a

helikopter propellerének dübörgése keltette. A gép kétségtelenül azonos volt a

Gillette által korábban látott sajtó- és reklámanyagszóró szitakötővel. Minden

bizonnyal ide is ezzel érkezett.

Kevesebb mint fél perc alatt a legénység felszedte a nőt, és már a levegőben is

voltak, sebesen távolodva, és a rotorok vaskos zaját hamarosan felváltotta a személy-

és teherautók kürtjeinek délutáni eget betöltő, különös módon harmonikus hangzású

zenekara.

******

00101010. FEJEZET / NEGYVENKETTŐ

Gillette és Bishop visszatért a Számítógépes Bűnelkövetési Egységhez.

A detektívnek nem volt szüksége hosszan tartó kórházi kezelésre. Agyrázkódás,

hasogató fejfájás és nyolc öltés lett az akció következménye – valamint egy új ing, a

véres régit helyettesítendő. (Ez inkább Bishop mérete volt, mint az elődje, a

ruhadarab azonban szemmel láthatóan betűrés-ellenállóval volt ellátva.)

Este 6.30 volt, és a közműveknél sikerült újratölteni a közlekedési lámpák

működését szabályozó programot. A Santa Clara megyében uralkodó forgalmi

torlódások nagy része megszűnt. A San Jose számítógépes termékek boltjában

végzett kutatások nyomán egy gázbomba került elő és valamennyi adat az Észak-

kaliforniai Egyetem tűzriasztó rendszeréről. Bishop – Phate elterelő hadmozdulatok

iránti szeretetének ismeretében – amiatt aggódott, hogy a gyilkos egy másik

készítményt helyezett el az egyetem területén. Azonban a kollégiumok és az

intézmény többi épületének mélyreható átvizsgálása sem hozott semmilyen

eredményt.

Senki sem lepődött meg azon, hogy a Horizon On-Line váltig ragaszkodott ahhoz

az állításához, miszerint soha nem hallottak Patricia Nolanről. A társaság vezetői és a

testületi biztonsági főnök Seattle-ben kijelentették, hogy a Lara Gibson-gyilkosság

után egyszer sem léptek kapcsolatba a kaliforniai állami rendőr-főparancsnoksággal

– és senki sem küldött Andy Andérsonnak sem e-mailt, sem faxot Nolan iskolai

végzettségéről. Az Anderson által a nő munkaviszonyának ellenőrzése végett hívott

Horizon On-Line szám élő telefonvonal volt, azonban a seattle-i telefontársaság

szerint az összes erre a számra érkező hívást továbbították – egy forgalomba nem

hozott Mobile America mobiltelefon számára.

A Horizon biztonsági gárdája sem ismert senkit, akire illett volna a nő

személyleírása. A cím, amin a szállodában bejelentkezett, hamis volt, a hitelkártyája

szintúgy. A hotelből lebonyolított összes hívás ugyanarra a feltört. Mobile America

számra ment.

Az SZBE-nél természetesen egyetlen lélek sem hitt a mindent tagadó Horizonnak.

Azonban a HOL és Patricia Nolan közötti kapcsolatot nagyon nehéz lett volna

bizonyítani – mint ahogy a nő felkutatása is reménytelennek tűnt, márpedig ez lett

volna a legelső lépés. A fényképét – amit az SZBE főparancsnokságának biztonsági

szalagjáról vettek le – az ISLEneten keresztül az egész országban szétküldték a helyi

rendőri szerveknek és a szövetségieknek is, azok pedig továbbították a rendőrségi

adatbázisnak. Bishopnak mindazonáltal mellékelnie kellett azt a kínos beismerést,

hogy bár a nő néhány napot az állami rendőrségi testület körében töltött, nincs tőle

származó ujjlenyomat-mintájuk, és az életben feltehetőleg teljesen máshogy néz ki,

mint a felvételen.

Némi pozitívumot jelentett, hogy a másik konspirátorról több információt tudtak

szerezni. Shawn testét – vagyis Stephen Millerét – megtalálták a háza mögött elterülő

erdőben; szolgálati fegyverével lőtte agyon magát, miután rájött, hogy a többieknek

sikerült beazonosítani a személyét. Bűnbánó búcsúüzenetét természetesen e-mailben

hagyta az utókorra.

Az SZBE-s Linda Sanchez és Tony Mott próbálta meg összerakosgatni a

részletekből Miller árulásának teljes képét. Az állami rendőrségnek előbb-utóbb ki

kell bocsátania egy közleményt, miszerint a kötelék egyik tagja a Szilícium-völgyi

hacker gyilkossági ügyben bűnrészes volt, és a belügyminisztériumban tudni

akarták, mekkora kárt okozott Miller, és menynyi ideig volt Phate partnere és

szeretője.

Backle, a Nemzetvédelmi Minisztérium ügynöke, egy mosócédulányi vádponttal

felfegyverkezve – melyek között természetesen ott volt a Standard 12 rejtjelező

program feltörése is – még mindig elszántan nyakon akarta csípni Wyatt Gillette-et,

és most már Frank Bishopot is a letartóztatottak között szerette volna látni, amiért a

nyomozó megszöktetett egy szövetségi rabot az őrizetből.

Ami a Gillette ellen felhozott Standard 12 rejtjelező programmal kapcsolatos

vádakat illette, Bishop elmagyarázta Bernstein kapitánynak:

– Teljesen egyértelmű uram, hogy Gillette vagy megszerezte Holloway egyik FTP-

helyének gyökerét és letöltötte a forgatókönyv egyik másolatát, vagy egyszerűen a

telneten keresztül jutott be a gépre, és onnan szerezte meg a kópiát.

– Mi az ördögöt jelent ez? – csattant fel az őszülő hajú, kefefrizurájú zsaru.

– Elnézést, uram! – És Bishop lefordította a mondanivalóját.

– Csak azt mondom, hogy Holloway volt az, aki betört a Nemzetvédelmi

Minisztériumba és megírta a dekódoló programot. Gillette csak ellopta tőle, mert mi

megkértük rá.

– Tehát ezt gondolja – morogta Bernstein cinikusan. – Nos, én egyáltalán nem

értem ezt az egész itt folyó számítógépes zagyvaságot – Mindazonáltal a

telefonkagyló után nyúlt és felhívta az igazságügy-minisztert, aki ígéretet tett arra

vonatkozóan, hogy átnézi az SZBE által benyújtott összes bizonyítékot, amit Bishop

fel tud hozni az elmélete mellett, mielőtt eljárást kezdeményeznének akár Gillette

vagy a detektív ellen (akiknek ebben a pillanatban a „Szilícium-völgy Krackerének” –

ahogy a helyi tv-állomások Phate-et elnevezték – ártalmatlanná tétele miatt igen

magas volt az árfolyamuk).

Backle ügynök kelletlenül visszatért San Franciscóba, a Pre-sidión lévő irodájába.

Jelenleg az összes törvénytisztviselő figyelme Phate-ről és Stephen Millerről a

MARINKILL-ügyre terelődött. Néhány hivatalos közlemény azt jelentette, hogy

megint látták a gyilkosokat – ezúttal közvetlenül a szomszédban, San Joseban –,

egyértelműen bankok környékén. Bishopot és Sheltont beosztották a közös

FBI/állami rendőrségi erőkhöz. Néhány órát kaptak mindössze, hogy családi körben

vacsorázhassanak, de még az este folyamán jelentkezniük kellett a San Jose-i

hivatalban.

Bob Shelton ebben a pillanatban otthon tartózkodott (Gillette-től mindössze

egyetlen titokzatos pillantással búcsúzott, aminek jelentése a hacker számára teljes

homályba veszett). Bishop mindazonáltal elhalasztotta az indulást, linzer és kávé

kíséretében várta meg a hacker társaságában a járőrök megérkezését, akik majd

visszaszállítják a rabot San Hóba.

Megcsörrent a telefon. Bishop vette fel.

– Számítógépes bűnelkövetés – egy másodpercig hallgatott. – Várjon!– felvont

szemöldökkel Gillette-re nézett. Átnyújtotta neki a kagylót. – A magáé.

A hacker a füléhez emelte a készüléket.

– Halló?

– Wyatt?

Elena hangja annyira ismerős volt, hogy szinte érezte önkéntelenül billentyűző

ujjai alatt. Pusztán a nő hangszíne felidézte a hackerben Elena lelkének teljességét;

csak egyetlen szavát kellett hallania, hogy megtudja, játékos, dühös, ijedt, érzelmes

vagy szenvedélyes hangulat uralkodik-e rajta. Aznap már az üdvözlésből meg tudta

állapítani, hogy a nő csak nehezen szánta rá magát a hívásra, és úgy szerelte fel

magát több rétegű védőpajzzsal, ahogy az egykor közösen nézett sci-fi filmekben az

űrhajókat vonták körül.

Másrészről azonban mégis csak ő volt az, aki telefonált.

– Hallottam, hogy halott – mondta. – Jon Holloway. A hírekből tudom.

– Így van.

– Te jól vagy?

– Igen.

Hosszú szünet. Mintha csak a csendet akarná megtörni, Elena hozzátette:

– Még mindig úgy van, hogy elmegyek New Yorkba.

– Eddel.

– Igen.

Gillette becsukta a szemét és felsóhajtott. Aztán árnyalatnyi remegéssel a

hangjában megkérdezte:

– Tehát miért hívtál?

– Azt hiszem, csak annyit akartam mondani, ha még mindig el akarsz jönni, akkor

gyere!

Gillette eltűnődött: Miért foglalkozik a nő vele? Mi ennek az értelme?

– Tíz percen belül ott leszek – szólt a telefonba.

Letették. Gillette megfordult, és látta, hogy Bishop őt nézi.

– Adjon nekem egy órát! – mondta. – Kérem!

– Nem vihetem el – válaszolta a nyomozó.

– Adjon kölcsön egy autót!

A detektív vívódott magában, körbe-körbe járt a tekintete a

dinoszauruszketrecben, fontolgatta a hallottakat. Aztán Linda Sanchezhez fordult:

– Van az SZBE-nek olyan kocsija, amit használhat?

A nő vonakodva nyújtotta Bishop felé a kulcsokat.

– Ez szabályellenes, főnök.

– Az enyém a felelősség.

Bishop Gillette kezébe nyomta a kulcsokat, aztán elővette a telefonját, és felhívta a

hackert a San Hóba szállító járőröket. Megadta nekik Elena címét, és közölte velük,

hogy az ő engedélyével megy Gillette a házhoz. A fogoly egy órán belül visszatér az

SZBE épületébe. Azzal letette a kagylót.

– Visszajövök.

– Tudom.

A két férfi egy pillanatra egymás szemébe nézett. Kezet ráztak. Gillette bólintott,

aztán az ajtó felé indult.

– Várjon! – szólt utána Bishop és elfintorodott. – Van jogosítványa?

Gillette felnevetett.

– Nem, nincs jogosítványom.

– Nos, akkor vigyázzon, nehogy megállítsák útközben! – vont vállat Bishop.

A hacker bólintott és komoran válaszolt:

– Rendben. Még talán le is csuknának.

-

A házat citromillat lengte be, mint mindig.

Az aroma Ellie édesanyjának, Irene Papandolos gyakorlott konyhakerti

jártasságának volt köszönhető. A nő nem a tradicionálisan bizalmatlan, néma görög

matróna volt, hanem határozott és éles eszű üzletasszony, aki jól menő vendéglátó-

ipari egységet üzemeltetett, és mindemellett időt tudott szakítani arra, hogy minden

étkezésnél ő maga főzzön a családjának. Most vacsoraidő volt, és foltos köpenyt

viselt rózsaszínű kosztümje felett.

Hűvös, mosolytalan bólintással üdvözölte Gillette-et, és egy mozdulattal

beinvitálta a házba.

A hacker a nappaliban egy díványra ült, a Piraeus városának tengerpartja előtt

készült kép elé. A görög háztartásokban a család az egyik legfontosabb, ha nem a

legfontosabb dolog, ezt itt is bizonyította a kétasztalnyi, különböző kerettel –

néhányuk olcsó, mások nehéz ezüstből vagy aranyból készültek – ellátott fénykép.

Gillette felfedezett egyet, ami Elenáról készült, esküvői ruhában. Nem emlékezett a

felvételre, és most azon tűnődött, hogy eredetileg nem kettőjüket ábrázolta-e a kép,

és nem utólag vágták-e le a vőlegényt.

Elena lépett be a szobába.

– Egyedül vagy itt? – kérdezte, de az arca komoly maradt. Semmi üdvözlés.

– Mit értesz ezen?

– Nincsenek itt a zsaru babysittereid?

– Becsületbeli ügy.

– Láttam néhány rendőrautót elhaladni a ház előtt. Azon tűnődtem, vajon veled

vannak-e?

– Nem – válaszolta Gillette. Mindamellett úgy gondolta, lehet, hogy a járőrök

valóban őt pesztrálják.

Elena is leült és zavarában melegítője ujjának a végét huzigálta.

– Nem fogok elköszönni tőled! – jelentette ki Gillette. Elena elfintorodott, de a

hacker folytatta: – Mert le akarlak beszélni az utazásról. Szeretnék veled gyakrabban

találkozni.

– Gyakrabban találkozni? Börtönben vagy, Wyatt!

– Egy éven belül kint vagyok!

Elena felnevetett. Meglepte volt férjének a pimaszsága.

– Újra meg akarom próbálni – mondta a hacker.

– Te akarod újra megpróbálni! És mi van azzal, amit én akarok?

– Meg tudom neked adni, amit akarsz. Nagyon sokat gondolkodtam. Megint

képes lennék megszerettetni magam veled! Nem akarom, hogy eltűnj az életemből.

– A gépeket választottad helyettem! Megkaptad, amit akartál!

– Ez már a múlté.

– Az én életem is megváltozott. Boldog vagyok.

– Biztos?

– Igen! – felelte Elena nyomatékosan.

– Ed miatt.

– Ő is benne van... Ugyan Wyatt, mit tudsz nekem adni? Börtönben vagy. Függővé

váltál azoktól az átkozott számítógépeidtől! Nincs állásod és a bíró azt mondta, hogy

a szabadulásod után még egy évig nem csatlakozhatsz a hálózatra.

– És Ednek jó munkája van? Erről van szó? Nem tudtam, hogy a nagy jövedelem

ennyire fontos számodra!

– Nem a pénzről van szó, Gillette. Hanem a felelősségről. És neked nincs

felelősségtudatod!

– Nem volt felelősségtudatom. Elismerem. De lesz! – megpróbálta megfogni a nő

kezét, ő azonban elhúzta, A hacker folytatta: – Gyerünk, Ellie... láttam az e-

mailjeidet! Amikor Edről beszélsz, az nem úgy hangzik, mintha rátaláltál volna a

tökéletes férjanyagra.

A nő megmerevedett, és Gillette tudta, ezúttal érzékeny pontot érintett.

– Hagyd ki ebből Edet! Én rólad és rólam beszélek.

– Én is! Én is pontosan erről beszélek! Szeretlek. Tudom, hogy pokollá tettem az

életedet. Ezentúl nem így lesz! Gyerekeket akartál, meg normális életet, Keresek

munkát! Lesz családunk!

Elena megint habozott. Gillette pedig tovább győzködte.

– Miért holnap mész? Hová a nagy sietség?

– Jövő hétfőtől új munkába állok.

– Miért New Yorkban?

– Mert a lehető legmesszebbre akartam tőled kerülni.

– Várj egy hónapot! Csak egyetlen hónapot! Hetente kétszer fogadhatok látogatót.

Gyere el hozzám! – elmosolyodott. – Lóghatunk együtt. Pizzát is eszünk!

A nő tekintete a padlót pásztázta, és Gillette érezte, hogy vívódik magában.

– Az anyád vágott le arról a képről? – a hacker elvigyorodott, és a menyasszonyi

ruhába öltözött Elenáról készült felvétel felé bólintott.

A nő halványan elmosolyodott.

– Nem. Ezt Alexis fényképezte... A pázsiton. Egyedül voltam. Emlékszel? Ez az,

ahol nem látod a lábamat.

– Hány menyasszony veszíti el a cipőjét az esküvőjén? – nevetett fel Gillette.

– Nagyon sokáig találgattuk, mi történhetett vele! – bólintott Elena.

– Ó, kérlek, Ellie! Csak egy hónapra halaszd el! Ez minden, amit kérek.

A nő szeme végigpásztázta a képeket. Már éppen belefogott volna, hogy

válaszoljon valamit, amikor váratlanul az anyja bukkant fel az ajtóban. Ha lehet, sötét

arca még sötétebb volt, mint korábban.

– Telefonon keresnek!

– Engem? – kérdezte Gillette.

– Valami Bishop nevű ember. Azt mondja, fontos,

– Frank, mi a...

A nyomozó hangja nyersen csattant a sietségtől:

– Figyeljen nagyon jól most rám, Wyatt! Bármelyik pillanatban megszakadhat a

vonal. Shawn nem halott,

– Micsoda? De Miller...

– Nem, tévedtünk! Stephen Miller nem Shawn. Valaki más az! Az SZBE-ben

vagyok. Linda Sanchez talált egy üzenetet az SZBE fő vonalának üzenetrögzítőjén.

Halála előtt Miller idetelefonált és ő hagyta. Emlékszik arra, amikor Phate betört az

SZBE épületébe és magát akarta elkapni?

– Hogyne.

– Miller éppen akkor érkezett vissza az egészségügyi központból. Már a

parkolóban volt, amikor meglátta az épületből kirohanó Phate-et, és hogy az autójába

vágódik. Elindult a nyomában.

– De miért?

– El akarta kapni.

– Egyedül? – kérdezte Gillette.

– Az üzenetben az állt, hogy egyedül akarja behozni a gyilkost. Azt mondta, olyan

sok mindent cseszett el, hogy be akarja bizonyítani, tud valami jót is tenni.

– Akkor nem is ő végzett magával?

– Nem. Még nem nézték át alaposan az autóját, azonban az orvosi szakértővel

ellenőriztettem a kézen lévő lőportól származó égésnyomokat. Nincsenek

égésnyomok. Ha öngyilkosságot követ el, akkor rengeteg égési sérülést találtunk

volna a kezén. Phate minden bizonnyal észrevette az őt követő Millert és megölte.

Aztán Millernek adta ki magát, és szándékosan hagyta, hogy elkapják, amikor betört

a külügyminisztérium adatbázisába. Feltörte Miller számítógépét is az SZBE-ben,

felpakolta rá azokat a hamisított e-maileket, a házából pedig elvitte a gépeit meg a

lemezeit. Abban is biztosak vagyunk, hogy a búcsúlevél sem valódi. Az egész csak

arra ment ki, hogy mi ne szaglásszunk a valódi Shawn után.

– Nos, akkor kicsoda Shawn?

– El sem tudom képzelni. Csak annyit tudok, hogy most nagy problémával állunk

szemben. Itt van Tony Mott is. Shawn feltörte Washingtonban és San Joseban az FBI

harcászati parancsokat kontrolláló számítógépét. Az ISLEneten keresztüljutott be, és

megszerezte a gyökeret. – Bishop mély hangon folytatta: – Most nagyon figyeljen!

Shawn letartóztatási és megtámadási parancsot adott közre a MARINKILL-ügy

gyanúsítottjai ellen. Épp most jelent meg a képernyőn.

– Nem értem – mondta Gillette.

– Az elfogatási parancsban az áll, hogy a gyanúsítottak Sunnywale-ben, az Abrego

sugárút 3245-ös szám alatt tartózkodnak.

– De az itt van! Elena háza!

– Tudom. A kommandós egységeknek kiadott utasításban az áll, hogy huszonöt

perc múlva támadják meg a házat.

******

VI.

MINDEN AZ ÍRÁSMÓDON MÚLIK

CODE SEGMENT

ASSUME

DS: CODE, SS: CODE, CS: CODE, ES: CODE

ORG $+0100H

VCODE: JMP

***

virus: PUSH CX

MOV DX,OFFSET vir dat

CLD

MOV SI,DX

ADD SI,first 3

MOV CX,3

MOV DI,OFFSET 100H

REPZ MOVSB

MOV SI,DX

nov ah,30h

int 21h

cmp al,O

JnZ dos ok

JMP quit

Részlet a Violator Strain II vírus eredeti forráskódjából

******

0010111. FEJEZET / NEGYVENHÁROM

Elena Gillette riadt arckifejezését látva előrelépett.

– Mi az? Mi folyik itt?

A férfi azonban most nem törődött vele, Bishophoz beszélt.

– Hívja az FBI-t! Mondja el nekik, mi történik! Hívja Washingtont.

– Megpróbáltam – felelte Bishop. – Bernstein is. Azonban az ügynökök nem

hallgatnak ránk. A Shawn által parancsba adott megtámadási utasításban többek

között az áll, hogy az elkövetők esetleg állami zsaruknak akarják kiadni magukat, és

megpróbálják hatályon kívül helyezni vagy késleltetni a támadási parancsot. Csak a

számítógépen kiadott parancsokat hagyják hivatalosan is jóvá. Semmi szóbelit. Még

Washingtonból sem.

– Jézusom, Frank!

Hogy jöhetett rá Shawn az ő ittlétére? Aztán eszébe jutott: Bishop felhívta a

járőröket, és elmondta nekik, hogy Gillette egy órán keresztül Elena házában lesz.

Most az is felrémlett benne, hogy Phate és Shawn nyomon követte a rádió- és

telefonüzeneteket, és lehallgattak minden olyan kulcsszavas beszélgetést, ami

tartalmazta Triple-X, Holloway és Gillette nevét. Shawn minden bizonnyal

lehallgatta Bishop beszélgetését.

– Most már ott vannak a ház körül – mondta Bishop –, az összpontosítási

körletben. Nem értem, miért csinálja ezt Shawn.

Gillette azonban nagyon is jól tudta.

A hackerbosszú lassú bosszú.

Gillette évekkel ezelőtt elárulta Phate-et, tönkretette a másik gondosan felépített,

átváltozással létrehozott életét... és mindent egybevéve, közreműködött a hacker

életének kioltásában is. Shawn most elpusztítja Gillette-et és azokat, akiket szeret.

A hacker kinézett az ablakon, és úgy gondolta, valami mozgást látott kint.

– Wyatt? – szólt hozzá megint Elena. – Mi folyik itt? – Ő is az ablakhoz lépett, ki

akart nézni, azonban a hacker durván visszarántotta. – Mi van? – kiáltott fel a nő.

– Maradj hátul! Tartsd távol magad az ablakoktól!

Bishop folytatta:

– Shawn négyes szintű megtámadási parancsot rendelt el. Az azt jelenti, hogy a

kommandós egységek nem is tesznek kísérletet a megadásra való felszólításra. Abból

a feltételezésből indulnak ki, hogy öngyilkos ellenállással kerülnek majd szembe. A

meghalni is kész terroristák esetében alkalmazandó utasítást kapták.

– Tehát könnygázt dobnak be a házba – mormogta Gillette –, berúgják az ajtókat,

és kivétel nélkül rálőnek mindenre, ami mozog.

Bishop egy pillanatra elhallgatott.

– Ez is megtörténhet.

– Wyatt? – kérdezte Elena. – Mi folyik itt? Mondd el!

A hacker megfordult és ráüvöltött:

– Mondd meg mindenkinek, hogy azonnal menjenek a nappaliba és feküdjenek a

földre! Te is! Azonnal!

A nő fekete szeme lángolt a dühtől és a félelemtől.

– Mit tettél?

– Sajnálom, sajnálom... Csak tedd, amit mondtam! Gyerünk már!

Gillette visszafordult, és kinézett az ablakon. Két hatalmas fekete teherautót vett

észre, amint kényelmesen leparkolt a tőlük ötvenlábnyira lévő sugárúton. A

távolban, vagy száz láb magasan, helikopter lebegett az égen.

– Figyeljen, Wyatt, a hivatal nem indítja meg a támadást, ha nincs végső

parancsnyugtázás. Ez is a megtámadási parancs szabályai közé tartozik. Nincs

valami mód arra, hogy leállítsuk Shawn gépét?

– Adja oda Tonyt!

– Itt vagyok – szólt bele a kagylóba Mott.

– Az FBI rendszerében van?

– Igen, itt van előttem a képernyőn. Shawn azt játssza, hogy ő a Washingtoni

Kommandós Bevetések Központja, és harci parancsokat osztogat. A terepen lévő

harcászati ügynök azt mondja, ez a bevetés is csak ugyanolyan, mint a többi.

– Le tudja nyomozni Shawn tartózkodási helyét?

– Nincs felhatalmazásunk, de megrángatok egy-két jól bevált zsinórt a Pac Bellnél

– válaszolta Mott. – Adjon néhány percet!

Kívülről nehéz teherautók zaja szűrődött be. A helikopter is közelebb jött.

Gillette a nappaliból tisztán kihallotta Elena anyjának hisztérikus zokogását, és a

testvére dühös szavait. Elena semmit sem mondott. A férfi jól látta, a nő maga is

mérges; reménytelen pillantást küldött volt félje felé, aztán az anyja mellett, a

szőnyegbe temette a fejét.

Ó, Jézus, mit tettem?

Néhány perc múlva Bishop jött vissza a telefonvonalhoz.

– A Pac Bell már megkezdte a nyomozást. Shawn szabadvezetékről hív.

Meghatározták a telefonközpontot és a helyi központot is, valahol San Jose nyugati

részében van, a Winchester sugárút közelében. Ahol Phate raktárépülete is volt.

– Azt gondolja, a San Jose számítógépes termékek boltjának az épületében van?

Lehet, hogy azután surrant be, miután maguk már átvizsgálták a terepet?

– Vagy esetleg valahol a közelben tartózkodik. Raktárházak tucatjai vannak a

környéken szerteszét. Tíz percre vagyok a Winchester Sugárúttól. Testvér, bárcsak

tudnánk, kicsoda az a Shawn!

Gillette agyában megvillant valami. Mintha csak kódot írna, összevetette a

hipotézisét az ismert tényekkel és a logika szabályaival. Végül levonta a

következtetést.

– Van egy elképzelésem – mondta.

– Shawnnal kapcsolatban?

– Igen. Hol van Bob Shelton?

– Otthon. Miért kérdezi?

– Hívja fel és győződjön meg róla, tényleg otthon van-e?

– Rendben. Visszahívom a kocsiból.

Néhány perccel később megcsörrent Papandolosék telefonja, és Gillette

megragadta a kagylót. Frank Bishop telefonált, miközben San Carloson száguldott

végig, Winchester felé.

– Sheltonak otthon kellene lennie – mondta Bishop –, de senki nem veszi fel a

telefont. – Mindazonáltal téved, ha azt gondolja, hogy Bob Shelton és Shawn

ugyanaz a személy.

Gillette kinézett az ablakon, és még egy, a ház előtt cirkáló rendőrautót vett észre,

amit valami harckocsi kinézetű teherautó követett, majd azt mondta:

– Nem, Frank, figyeljen ide: Shelton azt állítja, gyűlöli a számítógépeket, és nem

tud róluk semmit. De emlékeznie kell arra a merevlemez-meghajtóra a házában!

– A mire?

– Arra a lemezre, amit láttunk. Ez az a fajta hardver, amit csak a néhány évvel

ezelőtt komoly hackeket vagy hirdetőtábla-rendszereket futtató emberek használtak.

– Nem tudom – mondta Bishop lassan. – Talán bizonyíték vagy valami ilyesmi

lehetett.

– Dolgozott már valaha Shelton számítógépes eseten?

– Nos, nem.

Gillette folytatta:

– És eltűnt néhány percre, mielőtt maguk megtámadták Phate házát Los Altosban.

Bőven volt ideje elküldeni Phate-nek a támadási kódot és lehetőséget adni neki arra,

hogy elmeneküljön. És gondolja csak végig: miatta sikerült Phate-nek bejutnia az

ISLEnetre, és megszereznie az FBI számítógépes címeit, és a harcászati kódokat!

Shelton azt mondta, azért csatlakozott a hálózatra, hogy engem, ellenőrizzen le.

Valójában azonban Phate kezébe nyomta az SZBE számítógépének címét és jelszavát,

ezért tudta feltörni az ISLEnetet.

– De Bob nem ért a számítógépekhez!

– Azt mondja, hogy nem! De tényleg olyan biztos ebben? Sokszor jár át hozzá

látogatóba?

– Nem.

– Mit szokott csinálni esténként?

– Általában otthon marad.

– Soha nem jár el?

Bishop vonakodva válaszolt:

– Nem.

– Tipikus hacker magatartás!

– De már három éve ismerem!

– Átváltozás.

– Lehetetlen... – mondta Bishop. – várjon! Csörög a másik telefon.

Várakozás közben Gillette kikukucskált a függöny mögül. Egy nem messze

parkoló katonai csapatszállító-teherautónak látszó járművet fedezett fel. Az utca

másik oldalán mozgolódás támadt a bokrok között. Álruhás rendőrök rohantak az

egyik élősövénysortól a másikig. Úgy tűnt, mintha legalább száz zsaru tömörülne

odakint.

Bishop visszajött a telefonhoz.

– A Pac Bell megtalálta a helyszínt, ahonnan Shawn feltörte az FBI-t. Tényleg a San

Jose számítógépes termékek boltjában van. Már majdnem ott vagyok. Szólok

magának, ha bejutottam az épületbe.

Frank Bishop erősítést kért, aztán látótávolságon kívül beállította a kocsiját az utca

másik oldalán lévő parkolóba; a San Jose számítógépes termékek ablaktalan

épületnek tűnt, azonban Bishop nem akarta azt az esélyt megadni Shawnnak, hogy

esetleg észrevegye.

Meggörnyedt, aztán ebben a testtartásban – a halántékát és koponyája hátsó felét

hasogató iszonyatos fájdalom ellenére –, a lehető leggyorsabban beosont a

raktárépületbe.

Nem hitte el Gillette Bob Sheltonról szóló okfejtését. És mégis, akarata ellenére is

elgondolkozott a hallottakon. Az összes eddigi partnere közül Bishop Sheltonról

tudott a legkevesebbet. A nagydarab zsaru tényleg otthon töltötte az éjszakáit. Nem

közösködött a hekustársakkal sem. És amíg például Bishopnak magának is voltak

alapismeretei az ISLEnetről, ő nem lett volna képes belépni a rendszerbe és letölteni

azt az információt Gillette-ről, amit Shelton megtett. Most az is eszébe jutott, hogy

Shelton önként jelentkezett erre az ügyre; Bishop nagyon is jó emlékezett, mennyit

morfondírozott azon, hogy a társa vajon miért akarja jobban ezt az esetet, mint a

MARINKILL-t?

Ebben a pillanatban mindez azonban semmit sem számított. Akár Bob Shelton

Shawn, akár valaki más, Bishopnak csak tizenöt perce volt, mielőtt a szövetségi

kommandós egység megkezdi a támadást. Semmit sem hallott.

Rendben... Indulj!

Az ajtót feltépve végigrohant a folyosón, végig a hivatalon, be egészen a

raktárhelyiségig. Sötét volt odabent, a helyiség üresnek látszott. Megtalálta a

mennyezeti lámpák kapcsolóját, és bal kezével felpöccintette a világítást, de

pisztolyát eközben egy milliméternyit sem eresztette lejjebb maga előtt. A felragyogó

hideg és éles fény az egész területet bevilágította, és Bishop most már teljességgel

megbizonyosodhatott afelől, hogy rajta kívül senki nem tartózkodik ott.

Kirohant az épületből, hátha rátalál egy másik épületre, amiben Shawn is lehet.

Azonban a raktárházhoz egyetlen más létesítményt sem csatoltak. Már éppen

visszafordulóban volt, amikor feltűnt neki, hogy a raktárépület jelentősen

nagyobbnak látszik kintről, mint belülről.

Visszasietett az épületbe, és egy falra bukkant, amit szemmel láthatóan később

húztak fel az épület oldala mellé. Igen, Phate minden bizonnyal egy titkos termet

épített hozzá! Itt kell lennie Shawnnak!

A raktárhelyiség egyik homályos sarkában ajtót fedezett fel. Próbaképpen

csendesen lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva. Mélyet lélegzett, hullámzó ingébe

törölte izzadt tenyerét és megint megragadta a gombkilincset. Vajon a léptei vagy a

villanykapcsolás figyelmeztették-e Shawnt a behatolásáról? Vajon a gyilkos

fegyverrel vár-e rá az ajtó mögött?

Minden ebből indul ki...

Frank Bishop, fegyverét maga előtt tartva, belökte az ajtót.

Azonnal görnyedt testtartást vett fel, és agya már csak a célpontra fókuszált.

Végigszaladt a tekintete a működő légkondicionálótól hűvös levegőjű, sötét szobán.

Semmi nyomát nem látta Shawnnak, csak gépezeteket és felszerelést, összecsomagolt

ládákat és szállítólapokat, különböző eszközöket és kézi irányítású hidraulikus

emelőtargoncát.

Üres. Ott volt...

Aztán meglátta.

Ó, ne...

Bishop ebben a pillanatban rájött, hogy Wyatt Gillette, a felesége és a nő egész

családja halálra van ítélve.

A szoba csak egy telefonos relé-, vagyis jelközvetítő-állomás volt. Shawn

máshonnan bonyolította le a hacket. Kényszeredetten hívta fel Gillette-et. A hacker

felvette a telefont és kétségbeesetten szólt bele a kagylóba:

– Látom őket, Frank! Gépfegyvereik vannak. Nagyon csúnya dolgok fognak itt

történni. Talált valamit?

– Wyatt, a raktárházban vagyok... De... Sajnálom. Shawn nincs itt. Csak egy

átjátszóállomás vagy mi. – Bishop részletesen leírta a nagy, fekete fém vezérlőpultot.

– Nem reléállomás – mormolta Gillette, hangja tompán kongott a kétségbeeséstől.

– Internetes adatforgalom-irányító. Ettől viszont mi még nem jutunk előrébb:

Legalább egy órába telik, míg vissza tudjuk nyomozni a jelet Shawnig. Esélyünk

sincs, hogy időben megtaláljuk!

Bishop a dobozra pillantott.

– Nincs rajta kapcsoló és a huzalok is a padló alatt futnak. Ez egy olyan

dinoszauruszketrec, amilyen az SZBE-ben is van. Nem tudom kihúzni a

csatlakozókat.

– Amúgy sem lenne semmi értelme. Még ha le is állítja azt az egyet, Shawn

közvetítőrendszere automatikusan másik útvonalat keres az FBI-hoz.

– Talán van itt valami más, ami segíthet megtalálni! – Bishop eszeveszett kutatásba

kezdett az asztalokon és a csomagolóládák között.

– Mik azok? – kérdezte a hacker, azonban monoton hangja elárulta reménytelen

tehetetlenségét, gyerekes kíváncsisága már réges-rég elszállt.

– Kézikönyvek, nyomtatványok, munkalapok, számítógépes lemezek. Jobbára

műszaki cuccok. A Sun Microsystemstől, Apple-től, Harvardról, a Western

Electrictől, egyszóval, Phate hajdani munkahelyeiről. – Bishop átforgatta a

dobozokat, közben szanaszét szórta maga körül az információ nélküli papírlapokat. –

Nem, semmi sincs itt – reménytelenül nézett körbe. – Megpróbálok időben Ellie

házához érni, és meggyőzöm a hivatalt, hogy a támadás előtt küldjenek be valakit

tárgyalni.

– Húsz percre van a háztól, Frank! – suttogta Gillette. – Nem tudja megtenni!

– Megpróbálom – mondta a nyomozó lágyan. – Figyeljen, Wyatt! Tereljen

mindenkit a nappali közepére és fektesse őket a földre! Tartsák a kezüket jól

láthatóan maguk előtt! Imádkozzanak a Jóistenhez! – azzal elindult az ajtó felé.

Aztán meghallotta Gillette kiáltását.

– Várjon!

– Mi az?

– Azok a kézikönyvek meg az iratok, amiket Phate összepakolt – kérdezte a hacker

–, mik is voltak a társaságok nevei?

Bishop belenézett az iratokba.

– Azok a helyek, ahol Phate korábban dolgozott. Harvard, Sun, Apple, Western

Electric. És...

– NEC! – kiáltotta Gillette.

– Így van.

– Egy mozaikszó!

– Mire gondol?

– Emlékszik? – kérdezte Gillette. – Arra a sok mozaikszóra, amit a hackerek

használnak? A volt munkahelyeinek a kezdőbetűi: S mint Sun. H mint Harvard. A

mint Apple, Western Electric, NEC... S, H, A, W, N... A gép... ott a szobában,

magával... Egyáltalán nem adatforgalom-irányító. A doboz: az Shawn! Phate hozta

létre az ellopott kódokból és hardverekből!

– Lehetetlen! – hitetlenkedett Bishop.

– Nem, ezért állt még ott a nyomkövető. Shawn gép. Ő... Az generálta a jeleket.

Mielőtt meghalt, Phate biztosan beprogramozta, hogy törje fel a hivatal rendszerét és

vigye véghez a támadást. És Phate tudott Ellie-ről. Ő maga említette a nevét, amikor

betört az SZBE-hez. Valószínűleg azt gondolta, Ellie miatt árultam el őt.

Bishop – minden porcikájában reszketett a nyers, gépies hidegtől – a gép felé

fordult.

– Ki van zárva, hogy egy számítógép mindezt véghez tudja vinni...

Gillette azonban félbeszakította.

– Nem, nem, nem... Miért nem gondolkodtam korábban? A gép az egyetlen, ami

mindezt képes volt véghezvinni. Egyedül a szuperszámítógép tud kódolt jeleket

feltörni és eközben az SZBE összes ki- és bemenő telefonhívását és rádióátvitelét

ellenőrizni. Nincs emberi lény, aki meg tudná csinálni, túlontúl sok mindent kellene

meghallgatnia. A kormány számítógépei nap mint nap ezt teszik, az ugyanabban a

mondatban előforduló kulcsszavakra, mint például az „elnök” meg az

„orvgyilkosság” figyelnek. Így tudta meg Phate, hogy Andy Anderson a hackerek

dombjára készül, és rólam is így értesült; Shawnnak vennie kellett, amikor Backle a

Nemzetvédelmi Minisztériumot hívta, és a megfelelő információdarabkát

továbbította Phate-nek. A Los Altos-i rajtaütés támadási kódját is tőlünk tudta meg,

és azonnal üzenetet küldött Phate-nek, hogy figyelmeztesse.

– De Shawn e-mailjei Phate computerén... – hitetlenkedett még mindig Bishop –

úgy tűntek, mintha tényleg ember írta volna őket.

– Olyan formában kommunikálhat a gépével, amilyenben csak akar, az e-mail

ugyanúgy működik, mint bármi más. Phate beprogramozta a gépet, hogy emberi

stílusban írja a leveleket! Talán jobban érezte magát, ha emberi szavakban látta az

információt. Ez ugyanaz, mint amiről már beszéltem magának, amit én is csináltam a

Trash-80-nal.

S-H-A-W-N.

Minden az írásmódon múlik.

– Mit tehetnénk? – kérdezte a nyomozó.

– Csak egy dolgot. Be kell nyo...

A vonal elnémult.

-

– Kilőttük a telefonvonalukat – jelentette a híradástechnikus Mark Little

különleges ügynöknek, a szövetségi hivatal által, a MARINKILL-bevetés

lebonyolítására kinevezett taktikai parancsnokának. – És a szektort is blokkoltuk.

Egymérföldes körzetben senkinek nem működik a mobiltelefonja.

– Remek.

Little, helyettesével, George Steadmannel egyetemben, egy megfigyelő

műszerekkel teletömött teherautóban tartózkodott Sunnyvale-ben, féltömbnyire a

gyanúsítottak házától. A jármű egysaroknyira állt ahhoz az Abrego sugárúton álló

házhoz képest, amiben a jelentés szerint a MARINKILL-gyilkosságok elkövetői

rejtőzködtek.

A telefonok hatástalanítása alapműveletnek számított. A támadás előtt öt vagy tíz

perccel fel kell függeszteni a gyanúsított telefonszolgáltatását. Ekképpen senki sem

tudja figyelmeztetni a küszöbön álló rajtaütésről.

Little-nek elbarikádozott színhelyeken már volt néhány éles bevetése – túlnyomó

részben drogosok elleni rajtaütések Oaklandben és San Joseban –, és egyszer sem

veszítette el egyetlen emberét sem. Ez az akció azonban különösen sok fejfájást

okozott a harmincegy éves ügynöknek. A MARINKILL-gyilkosságok első napjától

fogva dolgozott az ügyön, és az összes ezzel kapcsolatos íráson átrágta magát,

beleértve a mostani, névtelen informátortól érkező jelentést is, amiben az állt, hogy a

gyilkosok tudomására jutott az FBI ellenük kezdeményezett támadási terve, és

készek arra, hogy megkínozzanak minden hatósági tisztviselőt, akit sikerül foglyul

ejteniük. A jelentéshez egy másikat is csatoltak, ez pedig arról számolt be, hogy az

elkövetők inkább harc közben halnak meg, mintsem hagynák magukat élve elfogni.

Ember, a bevetés soha nem egyszerű! De ez...

– Mindenki készen áll a bevetésre? – kérdezte Little Steadmantől.

– Igen. Három egység és a mesterlövészek is teljes készenlétben vannak. Az utcák

biztosítva. A Travisból érkező Medivac-sok a levegőben. A páncélozott autók a

sarkon várakoznak.

Little bólogatva hallgatta végig a jelentést. Nos, úgy tűnik, mindenki készen áll.

Akkor meg mi a pokol aggasztja ennyire?

Nem volt meggyőződve. Talán a fickó hangjából kicsendülő valódi kétségbeesés

miatt – aki azt állította, hogy az állami rendőrség állományába tartozik. Bishop a

neve, vagy valami ehhez hasonló. Olyasmiről sopánkodott, hogy valaki feltörte a

hivatal számítógépeit, és hamis támadási kódokat bocsátott ki ártatlanok ellen.

Azonban a Washington által kiadott támadási parancs arra figyelmeztetett, hogy

az elkövetők kollégáknak próbálják álcázni magukat, és azt fogják állítani, hogy az

egész művelet egy nagy rakás félreértés. Mellesleg – töprengett el Little –, hogy

valaki feltörje a hivatal számítógépeit? Lehetetlen! A nyilvános honlap, az egy dolog,

de a biztosított taktikai számítógépet? Soha.

Az órájára nézett.

Még nyolc perc.

Odaszólt az egyik számítógép-monitor előtt ülő technikusnak:

– Kérje le a sárga jóváhagyást!

A férfi lebillentyűzte:

FELADÓ: TAKTIKAI PAPRNCSNOK, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZETE CÍMZETT:

DOJ TAKT OP KÖZPONT-, WASHINGTONn DC. TÁRGY: DOJ KALIFORNIA

ÉSZAKI KÖRZET 139-D1-ES OPERÁCIÓ

SÁRGA KÓD JÓVÁHAGYVA?

A technikus lenyomta az ENTER-t.

Háromszintű bevetési operációs kód létezik: a zöld, a sárga és a vörös. Az indulási

engedélyt megadó zöld kód engedélyezi a bevetési műveletek során az ügynököknek

az összpontosítási körletbe történő mozgósítását. Ez a lépés fél órával korábban

megtörtént. A sárga indítási engedély megadása után az alakulatok felkészülnek a

támadásra, és körbeveszik a célpontot. A vörös kód magát a támadást indítja el.

Egy pillanattal később az alábbi üzenet jelent meg a képernyőn:

FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC

CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET

TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 139-01-ES OPERÁCIÓ SÁRGA KÓD: <

TÖLGYFA>

– Nyomtassa ki! – utasította Little a híradástechnikust. – Igen uram!

Little és Steadman ellenőrizte a jelszót, és mindketten megállapították, hogy a

„tölgyfa” helyes. Az ügynökök engedélyt kaptak a ház körüli zárt hadrend

felállításárai

Mégis, Little ügynök még mindig habozott, egyre és egyre a magát Frank

Bishopnak nevező fickó hangja visszhangzott a fejében. A Wacóban megölt gyerekek

jutottak az eszébe. A négyes szintű bevetési szabályzat ellenére – amelyik

egyértelműen kijelentette, hogy az efféle elkövetőkkel szembeni taktikai operációk

során nem megengedhető a közvetítő alkalmazása –, az járt a fejében, hogy fel

kellene hívnia San Franciseót, ahol a hivatal szuperklasszis ostromállapot-közvetítője

tartózkodott, és vele már korábban is dolgozott. Talán...

– Little ügynök? – szakította félbe a híradástechnikus, és a számítógép monitorja

felé biccentett. – Üzenete érkezett! Little előrehajolt és elolvasta a szöveget.

SÜRGŐS SÜRGŐS SÜRGŐS FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT,

WASHINGTON, DC

CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET

TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET, 131-0l-ES OPERÁCIÓ

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGE JELENTI: A MARINKILL-ÜGY

GYANÚSÍTOTTJAI MA 15.40 ÓRAKOR BETÖRTEK A SAN PEDRÓ-I KATONAI

FEGYVERRAKTÁRBA-, AHONNAN NAGY MENNYISÉGŰ AUTOMATA

FEGYVERT-, KÉZIGRÁNÁTOT ÉS GOLYÓÁLLÓ MELLÉNYT SZEREZTEK

A TAKTIKAI ÜGYNÖKÖK ÉRTESÍTÉSE A FENTI SZITUÁCIÓRÓL.

Ó ember, teremtett lélek, gondolta Little, akinek a pulzusa egy másodperc alatt az

égbe szökött. Az üzenet azon nyomban kiradírozta mindenfajta közvetítésnek még

csak a lehetőségét is a gondolataiból. Steadman ügynökre pillantott, aztán a

képernyő felé fordulva, nyugodt hangon kijelentette:

– Továbbítsa az üzenetet, George! Aztán rendeljen mindenkit az állásába! Hat perc

múlva bemegyünk.

******

00101100. FEJEZET / NEGYVENNÉGY

Frank Bishop körbesétálta Shawnt. A számítógépház mintegy négy láb nagyságú,

vastag fémlapokból készült négyzet volt. Hátsó részén egy sor ventilációs

fémzsindelyt talált, amiből most forró levegő áradt; jól látszottak a fehér

légfoszlányok, mintha csak téli lehelet lennének. Az elülső panel három zöld szem

kivételével semmit sem tartalmazott – ragyogó jelzőszemek voltak, melyek néha-

néha vibrálva megremegtek, jelezve, hogy Shawn igen kemény munkát folytat, hogy

Phate poszthumusz instrukcióit véghez vigye.

A nyomozó megpróbálta visszahívni Wyatt Gillette-et, de a házban lévő telefon

nem működött. Tehát felhívta az SZBE hivatalában várakozó Tony Mottot. Elmondta

a fiatal zsarunak és Linda Sancheznek az új fordulatot, aztán rátért arra, miszerint

neki úgy tűnt, Gillette azt hiszi, van valami, amit ténylegesen tehetnének, A

hackernek azonban nem volt ideje elmondani.

– Valami ötlet?

Vitatkoztak egy ideig. Bishop úgy okoskodott, meg kellene próbálni leállítani a

gépet, így Shawn nem tudja a jóváhagyási parancsot az FBI taktikai parancsnokának

közvetíteni. Tony Mott azonban úgy vélte, hogy erre az eshetőségre számítva, Phate

talán elhelyezett valahol egy másik gépet, ami átvenné Sháwn feladatát, továbbítaná

a jóváhagyást; esetleg még az is előfordulhat, hogy Phate arra programozta be, hogy

Shawn lekapcsolása után még több pusztítást okozzon – például keltsen zavart

valahol az egyik légiforgalom-irányító számítógép működésében. Szerinte jobb

megoldás lenne, ha megpróbálnának betörni Shawnba és megszerezni a gyökeret.

Bishop nem ellenkezett Mott érvelésével, de rámutatott arra a fontos tényezőre,

miszerint a helyiségben nincs klaviatúra, amit a feltöréshez használhatnának.

Mellesleg csak néhány perc volt hátra a támadás megindításáig, és egyáltalán nem

volt idejük kódrecsegtetésre meg a gép feletti irányítás megszerzésének a

kísérletezgetésére.

– Le fogom kapcsolni – jelentette ki Bishop.

Azonban nem talált olyan gombot vagy billentyűt, ami egyértelműen a kapcsoló

szerepét töltötte volna be. Megint körbekutatott mindent azért a bizonyos „power”

gombért, de még csak hozzá hasonlót sem látott sehol. Valami burkolólapot keresett,

ami a vastag fapadló alatt húzódó kábelek közelébe engedné, de egyet sem talált.

Az órájára nézett.

Két perc a támadásig. Nincs ideje megint kimenni és az áramszolgáltató társaság

energiaközvetítő dobozai után kutakodni.

Így tehát – ugyanúgy, ahogy azt hat hónappal ezelőtt abban az oaklandi völgyben

tette, amikor Tremain Winters egy 12-es Remingtont emelt a vállához és Bishopra

meg a két másik városi hekusra célzott vele – a nyomozó most is nyugodtan előhúzta

a szolgálati fegyverét, és három jól irányzott golyót lőtt ki ellenfele torzójára.

Azonban a bandavezért a halálba küldő fémszálas töltényekkel szemben, a

mostani rézborítású golyók apró palacsintákká deformálódtak, és egymás után a

földre pottyantak; Shawn testén alig látszott valami kis horpadás.

Bishop közelebb ment, megállt egy bizonyos szögben, hogy elkerülje a

visszapattanó lövedékeket, és az egész tölténytárat az indikátorfényekre ürítette. Az

egyik zöld lámpa darabokra tört, azonban a gőz továbbra is megállás nélkül áramlott

a kivezető résekből a hideg levegőbe.

Bishop megragadta a mobiltelefonját és Mott fülébe üvöltötte:

– Most lőttem ki egy egész tárat a gépre! Még mindig a hálózaton van?

A pisztolylövésektől félig süketen kénytelen volt a füléhez préselni a telefont,

hogy halljon valamit, és a fiatal SZBE-s zsaru elmondta neki, hogy Shawn még

mindig működőképes, és továbbra is a hálózaton van.

A pokolba...

Kicserélte a tárat, a szellőzőrácsok egyikébe nyomta a fegyvert és megint ellőtte az

összes golyót. Ezúttal az egyik visszapattanó lövedék – aprócska darab forró ólom –

a kézfejének csapódott, és csipkézett szélű stigmát hagyott a bőrén. A nadrágjába

törölte a vért és megint megragadta a telefont.

– Sajnálom, Frank – válaszolta a reményvesztett Tony Mott –, de még mindig fent

van és dolgozik.

A zsaru csalódottan és kétségbeesetten meredt a dobozra. Nos, ha valaki Istent

játszik és új életet hoz létre, gondolta keserűen, akkor ennyi erővel sebezhetetlennek

is alkothatja.

Hatvan másodperc.

Bishop szinte belepusztult a kétségbeesésbe. Wyatt Gillette-re gondolt, akinek

egyetlen bűne mindössze az volt, hogy megpróbált elmenekülni gyerekkora

kopárságából, és közben megbotlott egy kicsit. A Bishop által – a Keleti-öbölben és a

Haightben – nyakon csípett kölykök közül olyan sok volt a könyörtelen gyilkos, akik

azóta már jó ideje szabadlábon lézengtek. Wyatt Gillette pedig egyszerűen csak

követte Isten és a fiatalember ragyogó elméje által közösen meghatározott, többé-

kevésbé ártalmatlan ösvényt, aminek eredményeképpen ö, a nő, akit szeret és annak

családja borzasztó szenvedéseken fognak keresztülmenni.

Nincs több idő. Shawn bármelyik pillanatban elküldheti a jóváhagyási jelet.

Van egyáltalán valami, amivel megállíthatja Shawnt?

Talán elégethetné ezt az átkozott gépet?

A szellőzőrácsoknál kellene meggyújtania. Bishop az íróasztalhoz rohant, és a

fiókok tartalmát a padlóra kihányva, gyufát vagy öngyújtót keresett.

Semmi.

Aztán valami bevillant az agyába.

Mi is?

Nem emlékezett pontosan, mintha évekkel ezelőtt történt volna – valami, amit

még Gillette mondott, amikor először járt az SZBE épületében.

A téma a „számítógépszobákban előforduló tűzesetek” volt.

Ezzel kezdj valamit.

Az órájára pillantott. Elérkezett a támadás ideje. Shawn két épen maradt szeme

érzelemmentesen pislogott.

Ezzel kezdj...

Tűz.

...valamit.

Igen! Hirtelen elfordult Shawntól, és eszeveszetten nekiállt valami után kutatni a

szobában. Ott van! A kisméretű szürke dobozhoz rohant, amelynek közepéből

kiemelkedett a vörös gomb – a dinoszauruszketrec vészkapcsolója.

Teljes erejéből rácsapott a gombra.

Riasztó üvöltött fel harsogva a mennyezetből, és átható sziszegéssel

halongázpatakok törtek fel a gép alatt és felett elhelyezett csövekből, szellemszerű

fehér ködbe borítva a ketrec bitorlóit – az egyikük ember volt, a másik nem.

-

Mark Little taktikai ügynök a parancsnoki teherautóban elhelyezett számítógép

képernyőjére nézett.

VÖRÖS KÓD: <JUHARLEVÉL>

A támadás megkezdését jóváhagyó kód.

– Nyomtassa ki! – utasította Little a híradástechnikust. Aztán George

Steadmanhez fordult.

– Erősítse meg, hogy a Juharlevél jóváhagyta a négyes fokozatú támadási parancs

elrendelését.

A másik ügynök beleolvasott a könyvecskébe, amelynek borítóján az igazságügy-

minisztérium pecsétje díszelgett a nagy, nyomtatott nagybetűkkel írt TITKOS szó

alatt.

– Megerősítve.

Little a rádióján felvette az épület három kijáratát szemmel tartó három

mesterlövésszel a kapcsolatot.

– Bemegyünk! Látható valamelyik célpont az ablakokon keresztül?

Mindegyik negatív jelentést küldött vissza.

– Rendben! Ha akárki fegyveresen jön ki az ajtón, szedjék le! A fejre célozzanak,

így nem lesz idejük egy esetleges robbanószerkezetet aktiválni! Ha fegyvertelennek

látszanak, magukra bízom a döntést. De ne feledjék, négyes szintű támadást hajtunk

végre! Vették, amit mondtam?

– Vettem – felelte az egyik lövész, és a többiek is megerősítették, hogy megértették

és tudomásul vették a parancsot.

Little és Steadman elhagyták a parancsnoki teherautót, és a ködös alkony

fedezékében a csapataikhoz futottak. Little az egyik udvarba osont, és csatlakozott

nyolc emberéhez, akiket majd vezetni fog – az Alfa csapathoz. Steadman pedig a

sajátjához, a Bravóhoz.

Little meghallgatta a megfigyelő– és felderítőegység jelentését.

– Alfa csapatparancsnok, az infravörös érzékelő testhőmérsékletet jelez a

nappaliból és a fogadószobából, A konyhából is, de az is lehet, hogy ez csupán a

tűzhely melege.

– Értettem! – aztán Little a rádión keresztül bejelentette: – Felviszem az Alfát a

háztól jobbra lévő operációs bázishoz. Összpontosított csapást mérünk rájuk a kábító

gránátokkal, hármat a szalonba, hármat a nappaliba, hármat a konyhába; az akció

végrehajtása öt másodperces szünetekkel történik. A harmadik durranásra Bravó

elölről megy be, Charlie hátulról. Mi kereszttűzzel ellátott zónákat hozunk létre az

oldalsó ablakokból.

Steadman és a harmadik egység parancsnoka nyugtázta, hogy hallották és

megértették a parancsot.

Little felvette a kesztyűjét, csuklyáját és sisakját; még most sem tudott

megszabadulni az ellopott automata fegyverek, kézigránátok és védőöltözetek

gondolatától.

– Rendben – mondta. – Alfa egység előre! Lassan menjenek! Használjanak fel

minden lehetséges fedezéket! Készüljenek fel a táncra!

******

00101101. FEJEZET / NEGYVENÖT

Papandolosék otthonában – a citrom, a fényképek és a családi szeretet házában –

Wyatt Gillette azokba a függönyökbe temette az arcát, amiket – emlékezett most

vissza – egyik ősszel Elena anyja varrt össze. Ebből a nosztalgikus gondolatokat

felidéző helyzetből vette észre, hogy az FBl-ügynökök megkezdték a behatolást.

Egyszerre csak néhány lábnyit haladnak előre, meggörnyedve, óvatosan.

Gillette a válla felett átpillantott a másik szobába, és meglátta a padlón fekvő

Elenát, amint karjával szorosan átöleli az anyját. Christian, a bátyja is a közelben volt,

ő azonban magasra emelte a fejét, és végtelen haraggal nézett farkasszemet Gillette-

tel.

A hacker képtelen volt olyan formában megfogalmazni a kikívánkozó

bocsánatkérést, ami megfelelően tolmácsolta volna érzéseit, ezért inkább csendben

maradt és visszafordult az ablakhoz.

Magában már eldöntötte, mit fog tenni – tulajdonképpen már korábban eldöntötte,

most azonban elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy életének ezen utolsó perceit

annak a nőnek a közelében töltheti, akit szeret.

Ironikus módon az ötlet Phate-től származott.

Te vagy a hős, akinek azonban van egy hibája – és ez a hiba rendszerint bajba sodorja a

főszereplőt. Ó igen, a végén véghez viszel majd valami hőstettet, megmentesz néhány életet és

a közönség megsirat...

Feltartott kezekkel ki fog menni a házból. Bishop azt mondta, nem bíznak majd

benne, és öngyilkos merénylőnek tartják, vagy azt gondolják, hogy fegyvert rejteget

magánál. Phate és Shawn gondoskodott róla, hogy a rendőrség a legrosszabbra

számítson. Azonban az ügynökök is csak emberek; talán habozni fognak. És ha ezt

megteszik, akkor talán annyit sikerül elérni, hogy Elenát és a többieket kihívhassa az

épületből.

Mégsem jutsz el soha a játék legfelső szintjére!

Na és ha nem jut el – ha rálőnek és megölik –, akkor is átkutatják a testét, és

rájönnek, hogy nem volt felfegyverezve; akkor pedig talán azt is számításba veszik,

hogy esetleg a többiek is hajlandóak a békés megadásra. Végül felfedezik, hogy ez az

egész csak egy borzalmas félreértés volt csupán.

A feleségére pillantott. Még most is olyan gyönyörű, gondolta. A nő nem nézett

fel, és Gillette hálás volt érte; nem bírta volna elviselni neheztelő tekintetének a

terhét.

Várj, amíg közel jönnek, csitította magát, mert akkor látják, hogy nem jelentesz

veszélyt számukra.

Kilépett a hallba, hogy az ajtó mellett várakozzon, és közben megakadt a szeme

egy ősöreg IBM klón számítógép házán. Wyatt Gillette agyába feltolultak az elmúlt

néhány nap hálózaton töltött többtucatnyi órájának az emlékei. Végigfutott az agyán,

ha már egyszer nem viheti magával Elena szerelmét a halálba, legalább a Kék

Halálban eltöltött órák emlékei szegődnek mellé útitársul a valódi halálba tartva.

Az Alfa egység taktikai ügynökei lassan kúsztak a stukkóval díszített külvárosi

ház felé – meglehetősen szokatlan környezet egy efféle bevetéshez képest. Mark

Little jelezte a csapatnak, hogy keressenek fedezéket a ház nyugati oldalától vagy

húsz-lábnyira fekvő, tövises rododendronágyás mögött.

Egyetlen kézmozdulattal adta ki az utasítást annak a három ügynöknek, akiknek

övén a nagy hatóerejű kábító gránátok lógtak. Azok a fogadószoba, nappali- és

konyhaablakokhoz rohantak és kirántották a gránátok biztosítópeckét. Három társuk

csatlakozott hozzájuk, akik gumibotot szorongattak a kezükben, amivel majd betörik

az ablaküvegeket, és így társaik könnyebben behajítják a kézigránátokat.

A férfiak Little-re néztek, a támadásra engedélyt adó jelre vártak.

Aztán: recsegés támadt Little fejhallgatójában.

– Alfa egyes egységparancsnok, vészkapcsolás az egyik szabadvezetékről! FKÜ

San Franciscóból!

Jaeger Felelős Különleges Ügynök? Mi a fenének telefonál?

– Kapcsolja! – suttogta a fejhallgató mikrofonjába.

Halk kattanás hallatszott.

– Little ügynök – ismeretlen volt a hang –, Frank Bishop vagyok. Állami

rendőrség.

– Bishop? – az a kibaszott zsaru volt, aki már korábban is telefonált. – Adja át

Henry Jaegernek!

– Nincs itt, uram! Hazudtam. Kapcsolatba kellett lépnem önnel. Ne bontsa a

hívást! Meg kell hallgatnia!

Bishop volt az a személy, akiről úgy döntöttek: a házban tartózkodó tettesek közül

ő lehet az, aki megpróbálja lebeszélni az FBI-t a bevetésről.

Azzal a kivétellel, jutott most Little eszébe, hogy a házba vezető

telefonvezetékeket és a cellákat is üzemképtelenné tették, ez pedig, akárhogy is

nézte, azt jelentette, hogy a hívás nem jöhetett a gyilkosoktól.

– Bishop... mi az ördögöt akar? Tudja maga, mekkora bajba fog kerülni azért,

amiért FBI-ügynöknek adta ki magát? Leteszem.

– Ne! Ne tegye! Kérjen parancs-visszaigazolást!

– Nem akarom többé ezt a hackersületlenséget hallgatni!

Little szemügyre vette a házat. Minden tökéletesen nyugodt volt. Ezek a fajta

pillanatok mindig különös érzéssel töltötték el az ügynököt – egyszerre volt

felvillanyozó, vérpezsdítő, ijesztő, zsibbasztó és kábító. És az embert soha nem

kerülte el az az érzés, hogy valamelyik gyilkos izgága fegyverének a célkeresztje

éppen az ö mellényének azt a két centiméternyi, szabad húst feltáró területét veszi

célba.

– Most kaptam el azt az elkövetőt, aki a hacket végrehajtotta, és leállítottam a

számítógépét. Garantálom, hogy nem fog parancs-visszaigazolást kapni! Küldje el a

kérést!

– Ez nincs bent a szabályzatban.

– Ennek ellenére tegye meg! Egész hátralévő életében sajnálni fogja, ha a négyes

szintű bevetési szabályzatot követve indítja el a ház ellen az akciót.

Little megingott. Honnan tudja Bishop, hogy négyes szintű bevetésre készülnek?

Csak az egység tagjai és a hivatal számítógépébe belépési engedéllyel rendelkező

személy szerezhetett róla tudomást.

Az ügynök észrevette, hogy a helyettese, Steadman, türelmetlenül veri az óráját, és

a ház felé integet a fejével. Bishop hangja maga volt a nagybetűs kétségbeesettség.

– Kérem! Az állásomat teszem rá!

Az ügynök még mindig habozott, aztán belemorogta a telefonba.

– Ez olyan biztos, mint maga a halál, Bishop. – Azzal a válla felett a hátára lökte a

géppisztolyát és visszakapcsolt a taktikai frekvenciára. – Minden csapatnak!

Maradjanak készenléti állapotban! Ismétlem, maradjanak készenléti állapotban! Ha a

házból tüzet nyitnak, engedélyezett a teljes tűzerejű visszavágás!

Little visszarohant a parancsnoki teherautóhoz. A híradástechnikus meglepődve

kérdezte:

– Mi történt?

A képernyőn még mindig a támadást elrendelő, jóváhagyó kód vibrált.

– Kéljen visszaigazolást a vörös kódról!

– Miért? Nem szükséges megtenni, ha...

– Most! – csattant fel Little.

A férfi elkezdett gépelni.

FELADÓ: TAKTIKAI PARANCSNOK, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZETE

CÍMZETT: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC.

TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ

VÖRÖS KÓD VISSZAIGAZOLVA?

Üzenet szökkent a képernyőre:

<Kérem várjon!>

Ez a néhány perc esélyt ad a házban bujkáló gyilkosoknak, hogy felkészüljenek a

támadásra, vagy egy csoportos öngyilkosságra elszántan teletömjék az épületet

robbanószerekkel, ez viszont az ő emberei közül több tucatnak az életébe kerülhet.

<Kérem várjon!>

Túl sok időt vesz el ez az egész. Odafordult a híradós tiszthez.

– Felejtse el! Bemegyünk – azzal elindult az ajtó felé.

– Hé, várjon! – szólt utána a tisztviselő. – Valami nagyon furcsa dolog történik itt.

– A képernyő felé biccentett. – Nézze meg!

FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC.

CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET

TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ <NINCS

INFORMÁCIÓ. KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET SZÁMOT!>

– A jó számot küldtem el. Ellenőriztem! – mondta a kommandós.

– Küldje el újra!

Az ügynök még egyszer begépelte az üzenetet és lenyomta az ENTER-t.

Még több késlekedés. Aztán.

FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC.

CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET

TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ <NINCS

INFORMÁCIÓ, KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET SZÁMOT!>

Little lehúzta az arcát takaró fekete csuklyát és megtörölte az arcát. Krisztus, mi

volt ez?

Megragadta a telefont és felhívta azt az ügynököt, akinek körzetébe a harminc

mérföldnyire lévő San Pedróban a fegyverraktár területe is tartozott. Az ügynök

tájékoztatta, hogy aznap délután sem betörés, sem fegyverlopás nem történt a

fegyverraktárban. Little a telefon villájára ejtette a kagylót, és a képernyőre meredt.

Steadman rohant a lakókocsira emlékeztető teherautó ajtajához.

– Mi a pokol folyik itt, Mark? Túl sokáig vártunk. Ha le akarunk csapni rájuk,

akkor most kell megtennünk!

Little azonban továbbra is a képernyőre meredt

<NINCS INFORMÁCIÓ. KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET

SZÁMOT!>

– Mark, megyünk?

A parancsnok a ház felé pillantott. Mostanra már elég sokat késlekedtek, hogy a

bent lévők gyanút foghassanak a süket telefonvonalak miatt. A szomszédok

feltehetőleg felhívták a helyi rendőrséget a környéket elborító kommandósok láttán,

és az újságírók rendőrséget lehallgató poloskái is minden bizonnyal rögzítették már a

hívásokat.

A sajtó helikopterei talán már úton is vannak. Élő közvetítéseket adnak majd a

géppisztolyos kommandósokról, a gyilkosok meg néhány perc múlva kényelmesen

nézik odabent a beszámolókat.

Ebben a pillanatban egy hang szólt bele a rádióba:

– Alfa egyes egységparancsnok, itt a hármas mesterlövész. Az egyik gyanúsított a

bejárat lépcsőjén van. Fehér férfi, a húszas évei végén. Kezek feltartva. Le tudom

szedni. Megtegyem?

– Van nála fegyver? Robbanószer?

– Semmi látható.

– Mit csinál?

– Lassan jön előre. Megfordult, és megmutatta a hátát is. Még mindig nincs nyoma

fegyvernek. De felszerelhetett valamit az inge alá. Tíz másodpercen belül a lombozat

miatt kikerül a lövéspozíciómból. Kettes mesterlövész, állj rá a célpontra, amikor az

elhalad a bokor mellett.

– Értettem! – hangzott fel a társa hangja a mikrofonban.

– Rá van szerelve valamilyen szerkezet, Mark! – mondta Steadman. – Az összes

tájékoztatóban az áll, hogy pontosan ezt fogják tenni, a lehető legtöbbet leszednek

közülünk. Ez a fickó adja meg a kezdő löketet, a többi meg lövöldözve kirohan a

hátsó ajtón.

<NINCS INFORMÁCIÓ. KÉREM, ELLENŐRIZZE A BEVETÉSI MŰVELET

SZÁMOT!>

Mark Little végre beleszólt a mikrofonjába.

– Bravó, kettes egységparancsnok, utasítsa a gyanúsítottat a földre. Kettes

mesterlövész, ha a személy öt másodpercen belül nem fekszik arccal lefelé a földön,

lője le!

– Igen, uram!

Egy pillanat múlva már hallották is a kommandós hangos-beszélővel felerősített

hangját:

– Itt az FBI. Arccal lefelé feküdjön a földre és nyújtsa ki maga előtt mindkét karját!

Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

NINCS INFORMÁCIÓ

Aztán az ügynök bejelentkezett a rádión.

– A földön van, uram! Megmotozzuk és megbilincseljük?

Little a feleségére és két gyerekére gondolt, aztán megszólalt:

– Ne, majd én megyek. – Beleszólt a mikrofonba: – Minden csapat vonuljon vissza

fedezékbe!

A híradós tiszthez fordult.

– Kapcsolja nekem az alelnököt, Washingtonban! – Aztán kerek végű ujjaival a

teljesen kusza üzenetekre bökött: a támadási engedélyeket tartalmazó

nyomtatványokra és a számítógép képernyőjén virító „nincs információ” üzenetre.

– Találja ki és tudassa velem is, hogy mi a pokol történt itt valójában!

******

00101110. FEJEZET / NEGYVENHAT

Wyatt Gillette a füvön feküdt és a reflektorok perzselő fényében magába szívta a

kosz, az eső szagának és az orgona halvány illatának egyvelegét. Észrevette, hogy

egy ideges, fiatal ügynök óvatosan felé közelít, hatalmas fegyverével pedig pontosan

az ő fejét veszi célba. Az ügynök megbilincselte és alaposan megmotozta; csak akkor

nyugodott meg, amikor Gillette azt követelte rajta, hogy hívja fel a Bishop nevű

állami zsarut, aki megerősíti, hogy az FBI számítógépes rendszerét feltörték, és a

házban tartózkodó emberek nem a MARINKILL-ügy gyanúsítottjai.

Ezt követően az ügynök kirendelte Elena családját a házból. A nő, anyja és bátyja

kíséretében lassan, felemelt kezekkel jött ki a pázsitra. Őket is megmotozták és

megbilincselték, és bár nem bántak velük durván, ádáz arckifejezésükből

egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a megaláztatás és a félelem miatt legalább

annyira szenvednek, mintha fizikailag is bántották volna őket.

Mindazonáltal Gillette kínszenvedése volt a legnagyobb, de ennek semmi köze

nem volt az FBI bánásmódjához; mindössze arról volt szó, hogy tudta, most már

örökre elveszítette a szeretett nőt. Már-már úgy tűnt, meginog abbéli

elhatározásában, hogy New Yorkba utazik Eddel; most viszont a gépek – amelyek

évekkel ezelőtt elválasztották őket egymástól – hajszál híján megölték a családját, és

ez természetesen megbocsáthatatlan. Ezek után biztosan meg sem áll a keleti partig

tartó menekülése közben, oldalán a felelősségteljes, jövedelmező állást betöltő Eddel,

és Ellie Gillette számára nem lesz több, mint egy gondosan összegyűjtött

emlékcsokor, a .jpg és .wav fájlokhoz hasonló – audiovizuális képek, melyek éjjel, a

számítógép lekapcsolásával egy időben szertefoszlanak.

Az FBI-ügynökök körében teljes zűrzavar uralkodott, elintéztek egy-két telefont,

aztán még nagyobb lett a fejetlenség. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a

támadási parancsot valóban illegálisan bocsátották ki. Mindenkit elengedtek –

természetesen Gillette kivételével, bár segítettek neki felállni és egy kicsit a bilincseit

is meglazították.

Elena gyors léptekkel odament volt férjéhez. A férfi mozdulatlanul állt előtte. Egy

hang sem hagyta el a száját, ahogy a hatalmas pofon elcsattant az arcán. Elena, aki

még dühösen is érzéki és gyönyörű volt, szó nélkül hátat fordított neki, és felsegítette

az anyját a lépcsőkön, be a házba.

Az ügynökök összepakoltak. A megérkező Bishop Gillette-et egy nagydarab

ügynök őrizetében találta. Odament a hacker-hez és csak ennyit mondott:

– A vészkapcsolót.

– Halongáz – bólintott Gillette. – Ezt akartam magának mondani, amikor elvágták

a telefonzsinórt.

– Eszembe jutott, hogy beszélt róla az SZBE-ben – bólogatott Bishop is. – Amikor

először járt a dinoszauruszketrecben.

– Érte valami más károsodás? – kérdezte Gillette. – Úgy értem, Shawnt?

Nagyon bízott benne, hogy nem. A gép végtelenül birizgálta a kíváncsiságát – a

működése, a teljesítőképessége, az operációs rendszer, ami kitölti a szívét és az

elméjét.

Bishop megnyugtatta, hogy a gépet nem érte súlyos sérülés.

– Két egész tárat kilőttem arra a dobozra, de nem nagyon volt eredménye –

elmosolyodott. – Csak a húsban, saját húsomban tudtam kárt okozni.

Tömzsi ember igyekezett feléjük a vakító reflektorfényektől kisérve. Amikor

közelebb ért, Gillette Bob Sheltont fedezte fel a jövevényben. A ragyás arcú zsaru

üdvözölte a társát, aztán a megszokott utálattal Gillette felé pillantott. Bishop

elmesélte neki a történteket, azonban arról egy szót sem ejtett, hogy magát Sheltont is

elérte a gyanú Shawn kilétével kapcsolatban.

A zsaru keserűen felnevetett és megrázta a fejét.

– Shawn egy számítógép volt? Jézusom, valakinek minden egyes elbaszott darabot

az óceánba kellene hajítania.

– Miért hajtogatja folyton ezt? – csattant fel Gillette. – Egy kicsit már kezd

fárasztani a dolog!

– Milyen dolog? – vágott vissza Shelton.

A hacker nem tudta tovább magában tartani a zsarunak az elmúlt néhány napban

iránta tanúsított ellenséges magatartása miatt érzett bosszúságát, és Visszamorogta:

– Minden egyes alkalmat megragad, hogy engem meg a gépeket ócsároljon. Ezt

azonban kissé nehéz megemészteni egy olyan valakitől, akinek a házában ezer

dollárt érő Winchestermeghajtó van.

– Egy mi?

– Amikor a házában jártunk, megláttam ezt a szervermeghajtót, ami a

nappalijában csücsült.

A zsaru szeme lángokat lövellt.

– Az a fiamé volt! – dörögte. – Ki akartam dobni. Végre rászántam magam, hogy

kitakarítsam a szobáját, és megszabaduljak az összes számítógépes szarságától. A

feleségem nem akarta, hogy egyetlenegy holmiját is eldobjak. Emiatt veszekedtünk.

– Számítógépekben utazott, a fia? – kérdezte Gillette, és eszébe jutott, hogy a

kölyök már jó pár éve halott.

Sheltonból megint feltört a keserű nevetés.

– Ó igen, számítógépekben utazott. Órákat töltött a hálózaton. Semmi mást nem

akart, csak hackelni. Csakhogy valamilyen cyberbanda rájött, hogy az apja zsaru, és

azt hitték, fel akarja őket nyomni. Rászálltak. Mindenféle szarságot küldözgettek róla

mindenfelé az interneten: hogy buzi, meg priusza van, kiskölyköket molesztál... Az

iskolai számítógépbe is betörtek, és úgy intézték a dolgot, hogy mindenki azt hitte, a

fiú változtatta meg a jegyeit. Emiatt felfüggesztették. Aztán valami lánynak, akivel

akkoriban találkozgatott, mocskolódó e-mailt küldtek a nevében. A lány ezután

szakított vele. Aznap nagyon berúgott és belehajtott az országúton egy betonpillérbe.

Talán baleset volt, de az is lehet, hogy megölte magát. Akárhogy is történt, a

számítógépek ölték meg.

– Sajnálom – mondta Gillette lágyan.

– Egy lószart sajnálja! – Shelton haragja egy cseppet sem enyhült, és közelebb

lépett a hackerhez. – Ezért jelentkeztem önként erre az ügyre. Arra gondoltam, a

tettes talán a bandatagok egyike lesz. És azon a napon azért csatlakoztam a hálózatra,

hogy lássam, nem tartozott-e maga is közéjük.

– Biztosan nem. Én nem tettem volna ilyesmit senkivel. Én nem így hackeltem.

– Ó, állandóan ezt hajtogatja! De maga is ugyanolyan rossz, mint bármelyik másik,

aki elhitette a fiammal, hogy azokban az istenverte műanyag dobozokban rejlik az

egész világ! Nos, ez hülyeség. Az élet nem ott van! – megragadta Gillette kabátját. A

hacker nem ellenkezett, csak bámult a dühtől és a fájdalomtól félig eszét vesztett férfi

arcába. Shelton felcsattant. – Itt van az élet! Hús és vér... emberi lények... A családja, a

gyerekei... – Elcsuklott a hangja és könny borította el a szemét. – Ez az, ami

valóságos!

Shelton hátralökte Gillette-et, és megtörölte a kezével a szemét. Bishop előrelépett

és megérintette a másik karját. Azonban Shelton elfordult tőlük, nemsokára pedig

beleveszett a rendőrök és ügynökök tömegébe.

Gillette a szíve legmélyéig együttérzett a szerencsétlen emberrel, de nem tehetett

róla, nem tudta osztani a véleményét: A gépek is valóságosak, Shelton. Minden

nappal egyre inkább a hús-vér élet részévé válnak, és ez már soha nem változik meg.

A kérdés, amit óhatatlanul fel kell tennünk magunknak, nem arról szól, hogy a

transzformáció maga jó-e vagy rossz, hanem egyszerűen csak ennyi: kikké válunk,

amikor a monitort átlépve fejest ugrunk a Kék Halálba?

A nyomozó és a hacker most már magukban álltak, egymással szemben, Bishop

észrevette, hogy az inge kiszabadult a nadrágjából. Begyűrte a rakoncátlankodó

véget az öv alá, aztán a Gillette karjára pingált pálmafa-tetoválás felé biccentett.

– Tudja, talán el akarja azt ott távolíttatni onnan. Nem hiszem, hogy sokat építene

az image-én. Legalább a galambot! A fa nem is annyira szörnyű.

– Tengeri sirály – válaszolta a hacker. – Most azonban, hogy felhozta a dolgot,

Frank... Miért nem csináltat magának egyet?

– Mit?

– Tetoválást!

A detektív már éppen belekezdett volna valami pikáns válaszba, aztán felhúzta az

egyik szemöldökét.

– Tudja mit? Talán megteszem.

Aztán Gillette érezte, hogy valaki hátulról megragadja a karját.

Az állami járőrök menetrendszerű pontossággal megérkeztek, hogy visszavigyék

San Hóba.

******

0010111. FEJEZET / NEGYVENHÉT

Egy héttel azután, hogy a hacker visszatért a börtönbe, Frank Bishop teljesítette

Andy Anderson ígéretét, és a börtönigazgató ismételt tiltakozása ellenére

átszállíttatott Wyatt Gillette-nek egy sokat látott, másodkézből vett Toshiba laptopot.

Amikor a hacker bekapcsolta, az első képernyőre bevillanó dolog egy sötétbőrű,

kövér, néhány napos csecsemő digitalizált fényképe volt. Alatta a képaláíráson a

következő állt; „Üdvözlet – Linda Sancheztől és új unokájától, Maria Andie

Harmontól”. Gillette az emlékezetébe véste, hogy ne felejtsen el később gratuláló

levelet küldeni az újdonsült nagyinak; a babának azonban várnia kell az ajándékra, a

szövetségi börtönökre ugyanis nem jellemző az ajándékboltok üzemeltetése.

Természetesen modemet nem kapott a számítógéphez. Gillette mindamellett

minden nehézség nélkül a hálózatra tudott volna csatlakozni a Devon Franklin

modemmé átalakított walkmanje segítségével (a rab néhány üveg

sárgabaracklekvárért adta cserébe Gillette-nek), ő azonban úgy döntött, nem teszi

meg. Ez is része volt a Bishoppal kötött egyezségnek Mellesleg, Gillette sem akart

semmi mást, csak hogy minél előbb leteljen büntetésének ez az utolsó éve, és végre

folytathassa az életét.

Mindez viszont nem azt jelentette, hogy teljesen elzárkózott a hálózattól. Shawn –

akinek új otthona a Stanfordi Egyetem lett – kielemzésekor használhatta a könyvtár

csigalassú IBM klón kézi számítógépét. Gillette az egyetem számítógépes tudósaival

és Tony Mottal dolgozott együtt. Frank Bishop ellentmondást nem tűrve megtagadta

Mott azon kérelmét, hogy helyezzék át a Gyilkossági Csoporthoz. Cserébe azzal

engesztelte ki a fiatalembert, hogy őt javasolta a Számítógépes Bűnelkövetési Egység

új vezetőjének, amihez Sacramento a hozzájárulását adta.

Gillette-et a végletekig lenyűgözte mindaz, amit Shawnban talált. Hogy Phate-nek

a Csapóajtón keresztül a lehető legtöbb számítógépbe szabad útja nyíljon, saját

operációs rendszerrel látta el teremtményét. Egyedülálló volt, egyesítette magában az

összes létező operációs rendszert: Windows, MS-DOS, Apple, Unix, Linux, VMS és

még jó néhány tudományos és mérnöki alkalmazásra kiváló, titokzatos rendszer.

Phate Ezerarcú 1.1-nek nevezte el művét, és az operációs rendszer Gillette-et arra a

nehezen meghatározható elméletre emlékeztette, ami a világegyetemben található

összes anyag és energia magatartását meghatározza.

Csakhogy Einsteinnel és szüleményével szemben Phate nyilvánvalóan sikerrel járt

küldetése teljesítésében.

Shawn csak egyetlen dolgot nem tudott Gillette-nek visszaadni, ez pedig a

Csapóajtó forráskódja vagy akármilyen, a programot elrejtő internetes helyszín volt.

A magát Patricia Nolannek nevező nő, úgy tűnt, nagyon is sikerrel járt a kód

izolálásának és ellopásának kapcsán, nem beszélve arról, hogy az összes létező

másolatot is megsemmisítette.

A nőnek is nyoma veszett.

Valaha könnyű volt eltűnni, mert nem voltak számítógépek, amelyek lenyomozták

az embert, mondta Gillette Bishopnak, amikor az elújságolta a híreket. Most azért

könnyű eltűnni, mert a számítógépekkel a hajdani személyazonosság minden

nyomát el lehet tüntetni, és a vadonatúj személyiség létrehozása is pofonegyszerű.

Bishop arról is beszámolt, hogy Stephen Miller teljes körű rendőri dísztemetést

kapott. Linda Sanchez és Tony Mott még mindig emészti magát, amiért azt

feltételezték, hogy Miller volt az áruló, amikor a férfi valójában csak a

számítástechnika jobb napokat is látott, szomorú maradványterméke volt, aki hiába

reménykedett a Szilícium-völgy következő nagy durranásának az eljövetelében.

Wyatt Gillette mindamellett megnyugtathatta volna a zsarukat, hogy egyáltalán nem

kell bűntudatot érezniük; a Kék Halál sokkal nagyobb mértékben tolerálja a bukást,

mint az inkompetenciát.

Még egyszer felfüggesztették a hacker hálózattól történő eltiltását. Felkérték, hogy

nézze át David Chambers, a Nemzetvédelmi Minisztérium Titkosrendőrségének, a

Bűnügyi Nyomozó Osztályának felfüggesztett vezetője ellen felhozott vádakat. Frank

Bishop, Bernstein kapitány és az igazságügy-miniszter arra a végkövetkeztetésre

jutottak, hogy Phate feltörte a férfi személyi és hivatali számítógépeit is. Azt akarta

elérni, hogy Chamberst eltávolítsák a posztjáról, és a helyére Kenyont vagy

valamelyik szolgalelkű talpnyalóját nevezzék ki, aki viszont Gillette-et kapcsolta

volna le az ügyről.

A hackernek mindössze tizenöt percébe telt, hogy megtalálja és letöltse az

anyagot, amely valóban azt bizonyította, hogy Phate feltörte a hivatalnok fájljait, és

hamisított megvesztegetési ügyleteket és vámszabad területi társaságoktól származó

számlákat tett fel a gépre. A Chambers ellen felhozott vádakat ejtették, őt pedig

visszahelyezték a pozíciójába.

Soha többé nem vádolták Wyatt Gillette-et a Standard 12-es hack miatt, sem Frank

Bishopot, amiért segített Gillette-nek megszökni az SZBE épületéből. Az igazságügy-

miniszter úgy döntött, megszakíttatja a nyomozást – nem mintha elhitte volna azt a

történetet, miszerint Phate dobta össze a Standard 12-t megrepesztő, kódfeltörő

programot, hanem mert nagyon kínos lett volna, ha a Nemzetvédelmi Minisztérium

felülvizsgáló bizottságának a nyomozása végén felmerül a kérdés, hogy miért is

költöttek 35 millió dollárt egy rejtjelező programra, amely lényegében nem

biztonságos.

Gillette-et arra is felkérték, hogy segítsen egy különösen veszélyes, Poloniusként

ismert számítógépes vírus lenyomozásában, ami csak a legutóbbi néhány hétben

ütötte fel a fejét. A vírus gyakorlatilag egy démon volt, ami a számítógépet önindító

módon csatlakoztatta a hálózatra, és az minden múltbeli és jelenleg megírt e-mailt

továbbított a címjegyzékben szereplő összes személynek. Ezzel nemcsak az

interneten okozott káoszt és adatforgalom-dugulást, hanem rengeteg kínos percet is

szerzett a felhasználóknak, amikor azok megkapták az egyáltalán nem az ő

szemüknek rendeltetett elektronikus üzeneteket. Még néhány öngyilkossági kísérlet

is történt, amikor napvilágra kerültek a különböző félrelépések, szexuális úton

terjesztett betegségek és a homályba vesző, üzleti praktikák.

A különösképpen ijesztő azonban a számítógépek megfertőződésének a módja

volt. Az elkövető annak tudatában, hogy a vírusellenőrzők és a tűzfalak a legtöbb

ártó programot megállítják, betört a kereskedelmi szoftvergyártó cégek hálózatába,

és a CD-ket gyártó gépeket utasította arra, hogy a kiskereskedelemben és a postai

rendelésre leszállító vállalatok által kézbesített programcsomagokban található

telepítőlemezekbe építse bele a vírust.

A szövetségiek nyomoztak az ügyben, de csak annyit tudtak megállapítani, hogy a

vírus két héttel korábban indult útjára egy szingapúri egyetemről. Más

kiindulópontjuk nem volt – míg az egyik FBI-ügynöknek szöget nem ütött valami a

fejében.

– Polonius? – kérdezte. – Ez a Hamlet egyik szereplője, nem?

Gillette előkapart egy Shakespeare színműveket tartalmazó könyvet, és

megbizonyosodott afelől, hogy valóban Polonius szájából hangzott el a szállóigévé

lett „Légy hű magadhoz...” mondat. Gillette leellenőriztette velük a vírus első

megjelenésének pontos dátumát; aznap késő délután történt, amikor Patricia Nolan

megölte Phate-et. Amikor a nő kollégái bejelentkeztek a hacker által megadott első

ÁÁP helyszínre, tudtukon kívül a világra szabadították a Polonius vírust – Phate

búcsúajándékát.

Rendkívüli művészettel megalkotott kód volt, és nagyon nehéznek bizonyult

megsemmisíteni. A gyártók kénytelenek voltak teljesen újraírni CD-gyártó

rendszereiket, a felhasználóknak pedig le kellett törölniük a merevmeghajtó teljes

tartalmát, és vírusmentes programokat telepíteni.

Emlékezz erre a sorra, Valleyman! Egy varázsló tanácsa. „Légy hű magadhoz...”

Április vége felé, egy keddi napon, Gillette a cellájában üldögélt a laptop mellett,

éppen Shawn operációs rendszerének valamelyik részét elemezte, amikor odajött az

őr az ajtóhoz.

– Látogató, Gillette!

Biztosan Bishop lesz az, gondolta. A nyomozó még mindig a MARINKILL-ügyön

dolgozott, és rengeteg időt töltött Napától északra, ahol a jelentés szerint a

gyanúsítottak rejtőztek. (Soha nem is voltak Santa Clara megyében. Úgy tűnt, elterelő

hadmozdulatként Phate maga küldte a gyilkosokról szóló jó tanácsait a sajtónak és a

rendőrségnek) Bishop mindamellett, alkalmanként beugrott a hackerhez San Hóba,

amikor a környéken járt. Legutóbb néhány linzert hozott Gillette-nek, és egy-két

üveg kajszibarackbefőttet, amit Jennie készített Bishop saját gyümölcsösének a

terméséből. (Bár a nyalánkság nem tartozott Gillette legkedveltebb édességei közé,

azonban kiváló börtönvaluta vált belőle – tulajdonképpen ezt az ajándékot cserélte el

Gillette arra a Walkmanre, amiből oly könnyűszerrel készíthetett volna modemet, de

amiből mégsem fog. Legalábbis nem valószínű.)

A látogató azonban nem Frank Bishop volt.

A hacker leült a fülkében, és Elena Papandolost látta besétálni a terembe.

Tengerészkék ruhát viselt. Sötét, drótszerű haját szorosan hátrafogta a tarkóján.

Annyira sűrű volt, hogy úgy tűnt, a hajzuhatagot összetartó arany csat menten

szétrobban. Gillette-nek nem kerülte el a figyelmét a tökéletes formájúra reszelt,

rövidre vágott és levendulakékre színezett köröm sem, és valami olyasmi jutott az

eszébe, ami azelőtt sohasem. Ellie, a zongoratanárnő is a kezei révén találta meg a

helyét a világban – mint ahogy ő is –, mégis, a nő ujjai gyönyörűek voltak és nem

torzította el őket a legenyhébb callus sem.

A nő is leült és közelebb húzta a székét.

– Még mindig itt vagy – a hacker enyhén lehajtotta a fejét, hogy közelebb kerüljön

a szája a plexiüvegbe fúrt lyukakhoz. – Egyszer sem hallottam felőled. Azt hittem,

néhány héttel ezelőtt elutaztál.

Eleria nem válaszolt. Az elválasztó üvegre nézett.

– Hát ezt is felszerelték.

Amikor legutoljára – néhány évvel ezelőtt – látogatóban járt a börtönben, nem volt

elválasztó üveg az asztalnál, ami mellett ültek, ehelyett egy őr lógott állandóan a

nyakukon. Az új rendszerben nem volt őr; megkapták az egyedüllétet, elveszítették a

közelséget. Gillette úgy döntött, ő jobban szerette a közelséget, mert eszébe jutott,

hogy a régi látogatások alkalmával mennyire szerette ujjaival a nő kézfejét simogatni,

vagy a cipőjét a lábához nyomni; a fizikai kapcsolat elektromos rezgést hozott létre

kettejük közt, hasonlóan ahhoz, mintha szeretkeztek volna.

Gillette most azt vette észre, hogy előredől, és vadul billentyűzik a levegőben.

Abbahagyta, és a zsebébe csúsztatta a kezét.

– Beszéltél valakivel a modemről? – kérdezte végül.

– Találtam egy ügyvédet – bólintott Elena. – Nem tudja megmondani, hogy jó

üzlet lesz-e belőle vagy sem. De ha igen, akkor elveszem belőle az ügyvédednek

kifizetett összeget és az elvesztett ház árának felét. A többi a tiéd.

– Nem, azt akarom, hogy tartsd.

– Elhalasztottam a tervemet – szakította félbe a nő – hogy New Yorkba utazom.

Gillette egy ideig nem szólt, emésztette a hallottakat, Aztán megkérdezte;

– Mennyi időre?

– Még nem tudom.

– És mi a helyzet Eddel?

– Kint vár – pillantott Elena maga mögé.

A mondat Gillette szívébe mart. Milyen kedves a fickótól, hogy elfuvarozza a nőt

az exhez látogatóba, gondolta a hacker keserűen, és fellángolt benne a féltékenység.

– Nos, miért jöttél? – kérdezte.

– Sokat gondolkodtam rólad. Meg arról, amit a múltkor mondtál. Mielőtt a

rendőrség megérkezett.

Gillette bólintott, hogy folytassa.

– Feladnád a gépeket értem? – kérdezte Elena.

Gillette mély lélegzetet vett. Aztán kifújta és csak ezután válaszolt, nagyon

nyugodtan.

– Nem. Soha nem tudnám megtenni. A gépek azok, amivel foglalkoznom kell az

életben.

Arra számított, Elena feláll és szó nélkül kisétál. Ha megteszi, megölte volna

Gillette énjének egy részét is – talán a legnagyobb részét –, de a hacker megfogadta

magában; ha lesz még egy esélye az életben, hogy beszéljen a nővel, soha többé nem

hazudik neki.

– De azt megígérhetem, hogy soha nem állnak úgy kettőnk közé, ahogy ezt régen

tették – tette hozzá. – Soha többé.

Elena lassan bólintott.

– Nem tudom, Wyatt. Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Apa minden este

megiszik egy üveg ouzót, és folyamatosan esküdözik, hogy abba fogja hagyni az

ivást. És ezt egy évben vagy hatszor megteszi.

– Neked kell vállalnod a kockázatot! – mondta a hacker.

– Ez talán nem a legmegfelelőbb válasz volt.

– De őszinte.

– Biztosíték, Gillette! Biztosítékra van szükségem, mielőtt egyáltalán nekiállok

gondolkodni is az egészről.

Gillette nem válaszolt. Olyan sok impozáns bizonyítékot vonultathatna fel elé

arról, hogy valóban megváltozott. Itt volt, a börtönben, és majdnem megölette ezt a

nőt és a családját a saját szenvedélye miatt, ami ráadásul tökéletesen más, mint

amiben Elena él, és amit megért.

– Nem mondhatok többet, csak azt, hogy szeretlek, veled akarok lenni és családot

akarok veled! – szólt aztán egy pillanat múlva.

– Mindenesetre a városban maradok egy darabig – mondta Elena elgondolkozva. –

Miért nem várjuk meg, hogy mi történik?

– Mi a helyzet Eddel? Ő mit fog szólni a dologhoz?

– Miért nem kérdezed meg őt magát?

– Én? – Gillette fejében megkondultak a vészharangok.

Elena felkelt és az ajtóhoz ment.

Mi a szentséges eget mondjon most? – Gillette-et elöntötte a pánik. Mindjárt

négyszemközt lesz azzal a férfival, aki elrabolta tőle a felesége szívét.

A következő másodpercben Elena megingathatatlan, mosolytalan arcú anyja lépett

be a szobába. Körülbelül másfél éves kisfiút vezetett maga mellett, kézen fogva.

Jézus, Mennyek Ura... Gillette-et letaglózta a látvány. Elenának és Ednek gyereke

van!

Volt felesége megint leült a székre és az ölébe vette a kicsit.

– Ő Ed.

– Ő? – suttogta Gillette.

– Így van.

– De...

– Te feltételezted azt, hogy Ed a barátom. Valójában azonban a fiam...

Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy a mi fiunk. Rólad neveztem el. A

középső nevedről. Az Edward nem hackernév.

– A miénk? – Gillette még mindig csak suttogni volt képes.

Elena bólintott.

A hacker visszagondolt az utolsó néhány együtt töltött napra – mielőtt megadta

magát a börtönhatóságoknak és megkezdte a büntetését – ahogy egymás mellett

fekszenek az ágyban, és közel húzza magához a nőt.

Lehunyta a szemét. Isten, Isten, Isten... Eszébe jutott a Sunnyvale-ben, Elena

házánál végzett megfigyelés, azon az éjszakán, amikor megszökött az SZBE-től – azt

hitte, hogy a gyerekek, akiket a rendőrök akkor láttak, Elena húgáéi. Egyikük

azonban ez a kisfiú kellett hogy legyen.

Láttam az e-mailjeidet! Amikor Edről beszélsz, az nem úgy hangzik, mintha rátaláltál

volna a tökéletes férjanyagra...

– Soha nem is említetted nekem – nevette el magát halványan Gillette.

– Annyira haragudtam rád. Nem akartam, hogy megtudd. Soha.

– És most már nem gondolod így?

– Nem vagyok benne biztos.

A férfi a kisfiú sűrű, göndör, fekete hajára meredt. Az anyjától örökölte. És az övé

volt a nő gyönyörű, sötét szeme és a kerek arca is.

– Megtennéd, hogy felemeled?

Elena a térdére állította a fiát. A kicsi gyors szeme óvatosan tanulmányozta

Gillette-et. Aztán felfedezte a plexiüveget. Dundi babaujjaival előrenyúlt és

megérintette, elmosolyodott, magával ragadta az új felfedezés, megpróbálta felfogni,

miként lehet az, hogy átlát, de nem nyúlhat át a másik oldalra.

Kíváncsiság, gondolta Gillette. Ez az, amit tőlem örökölt.

Belépett az őr, és bejelentette a látogatási idő végét. Elena leeresztette a fiút a

padlóra és felállt. Az anyja kézen fogta a gyereket. Ed és a nagyi kisétált a teremből.

Elena és Gillette egymás szemébe néztek a plexielválasztón keresztül.

– Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok – törte meg Elena a csendet. – Mit szólsz

hozzá?

– Csak ennyit kérek.

A nő bólintott.

Aztán elindultak, két különböző irányba, és Elena eltűnt a látogatók számára

fenntartott ajtó mögött, az őr pedig a félhomályba borult folyosón visszavezette

Gillette-et a cellájába, ahol a gépe már várta.

******

A SZERZŐ UTÓSZAVA

A könyv megírása során, jelentős szabadságot használtam a szövetségi és a

kaliforniai állami törvényvégrehajtó szervek szerkezetének és működésének

leírásában. Bárcsak ugyanezt mondhatnám el a számítógépes hackerek azon

képességének mértékéről, amellyel képesek behatolni a magánéletünkbe, de e téren

csupa rossz hírrel szolgálhatok Riasztó gyakorisággal történnek ilyen esetek. A

néhány megkérdezett számítógépes szakember úgy véli, hogy egy, a Csapóajtóhoz

hasonló programot jelenleg feltehetőleg még nem lehet megírni. Mégsem vagyok

teljesen meggyőzve – ezen specialisták véleményét hallván akaratlanul is eszembe

jutott a világ legnagyobb számítástechnikai vállalatának az a rangidős kutatója, aki

az 1950-es években azt javasolta a vállalatának hogy az ne hagyjon fel a

vákuumcsövek alkalmazásával, mert a mikrochipnek egyáltalán nincs jövője. Egy

másik nemzetközi hardver- és szoftvergyártó cég vezérigazgatója pedig azt állította a

'80-as években –, hogy soha nem lesz a személyi számítógépeknek jövedelmező

piaca. Jelenleg azonban még joggal feltételezhetjük, hogy a Csapóajtóhoz hasonló

program nem létezik. Nos, talán nem. És igen! A fejezetek számozása kettes

számrendszerben történt! Ne érezzék emiatt rosszul magukat, a számok nekem is

fejtörést okoznak!

******

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ahogy ebben a szakmában az ember karrierje egyre előrehaladottabb stádiumba

kerül, úgy nő azok száma is, akik felé – a mű támogatásának soha ki nem fogyó,

herkulesi erőfeszítéseik miatt – a regényíró soha meg nem szűnő hálát érez: Dávid

Rosenthal, Marysue Rucci, George Lucas és a legkiválóbb kiadó, a Simon &

SchusterZsebkönyvek minden egyes dolgozója iránt, mint például Sue Fletcher,

Carolyn Mays és Georgina Moore; csak hogy a példa kedvéért megemlítsek néhány

nevet e remek könyvkiadó alkalmazottai közül. Továbbá köszönet illeti a Hodder &

Stoughtont; valamint az ügynökeimet, Deborah Schneidert, Diana McKayt, Vivienne

Schustert és a londoni Curtis Brown munkatársait, a filmes varázsló Ron Bernsteint

csakúgy, mint számos külföldi ügynökömet, akik segítettek, hogy az egész világon

szabadon eljuthassanak a könyveim az olvasók kezébe. Köszönet nővéremnek és

írótársamnak, Julie Deavernek, és – mint mindig – soha el nem halványuló hálám

Madelyn Warcholiknak; ha ő nem lett volna, az olvasó a vásárlás után csupa üres

oldalt tartalmazó könyvet tartott volna a kezében.

******

A SZERZŐRŐL

Jeffery Deaver regényei a világ számos országában felkerültek a bestsellerlisták

élére, ami alól nem képez kivételt a New York Times, a londoni Times és a Los

Angeles Times értékelése sem. Tizenhat kötetes író, négyszer jelölték az amerikai

detektívregények kategóriájában Edgar-díjra, kétszer nyerte el az Ellery Queen

Olvasói díjat az év legjobb novellája kategóriában. A Maiden's Grave című könyvét

Halálos nyugalom címmel, James Garner és Marlee Matlin főszereplésével

megfilmesítette az HBO, és a Bone Collectorból a Universal Pictures készítésében és

Denzel Washington főszereplésével mozifilm (Csontember) született.