vendégjátékokMIHÁLYI GÁBOR

Ciulei színháza

A Bulandra együttese Budapesten

Dicséret, lelkesedés keveredik fenntartá-sokkal és némi értetlenséggel a BulandraSzínház magyarországi vendégszereplésealkalmából írt kritikákban. De abbanegyetértettek a bírálók, hogy a nálunkbemutatott három. előadás rendezője,díszlettervezője, Liviu Ciulei, rendkívüliművész. Mindenki számára világossá vált,milyen vesztesége színházművésze-tünknek, hogy jelentősebb rendezéseit nemismerhettük meg a maguk idejében.

A Leonce é s Léna előadása a bemutatóévében, 197o-ben, még művészeti forra-dalom volt. Része annak az újító áradat-nak, amelynek hullámai New YorktólMoszkváig csapkodtak, és Bukarestig iselértek. Mára azonban Ciuleinek ez arendezése már színháztörténetté vált. Nemhiszem, hogy lenne színházi szak-lap,amely ne szentelt volna hosszabb elemzéstCiulei e munkájának. Nálunk aSZÍNHÁZ-ban Koltai Tamás tudósított aLeonce és Lénáról (19711.), jómagam aSzínházról vitázva című könyvembenigyekeztem bemutatni ezt a nemzetközihírű produkciót.

Akkori élményemre emlékezve - azelőadást figyelve - szembekerültünk re-ményeinkkel, csalódásainkkal, tenni vágyóakarásunkkal és keserűen tapasztalttehetetlenségünkkel. Ciulei rendezése azt afelismerésünket tudatosította, hogy ahatvanas évek ifjúságának romantikusidealizmusa sem váltja meg a világot,továbbra is megy minden a maga útján.

Korunk felgyorsult sodrásában kilencév előtti önmagunk történelemmé vált,ahogy színháztörténetté vált a hatvanasévek színházi forradalma. Akkoriban új-donság volt, hogy a színház merészenvállalni kívánta önmagát, a közvetlenvalóság illúziója helyett a maga igazabb,őszintébb valóságát ígérte, kínálta. A képimegjelenítésnek olyan eszközeivel kívántélni, amelyek specifikusan színháziak, snem az irodalomtól, festészettől vagy afilmtől kölcsönzöttek. Azóta a naturalistaszínházzal szembeni lázadás színpadiközhellyé lett. Már nem hat az újdonságvarázsával, hogy a színpad a magameztelenségében tárul elénk, hogyészrevehetjük a színpadra belógó reflek-

torokat, a háttérben ügyködő díszlete-zőket, a színpadi segédszemélyzetet, és adíszletek sem rejtegetik szégyenlősendíszlet voltukat. Már nem hat a meg-lepetés erejével, hogy a szerzői utasításbanjelzett kertet nem egy kertimitáció jelzi,hanem mindössze a színpadon heverőművirág --- vagy még az sem, mertfölöslegessé vált a helyszín pontosjelölése.

A Leonce é s Lénát kétszer láttam Bu-karestben, 197o-ben és 1972-ben. Megkell vallanom, ezúttal nem mertem azelőadást újra megnézni: féltettem emlé-keim töretlen szépségét. Régi szerelme-inkkel újra találkozni gyakran okoz csa-lódást. Hiszen már egyikünk sem a régi...

Ezúttal azonban valószínűleg indoko-latlanul aggódtam. Azok a rendezők, szí-nészek, kritikusok, akik csak most ismer-ték meg Ciuleinek ezt a rendezését, mara-déktalan élménnyel tértek vissza Kecs-kemétről. Nehéz megérteni, miért sajnál-ták ezt a kiváló rendezést, Ciulei első nagyrendezői korszakának ezt a remek-lését abudapestiektől. Nyilvánvalóan mindenjelentős műalkotás egy idő múl-tánelszakad gyökereitől, s megkezdi önállóéletét, függetlenül attól a világtól,amelyben megszületett, s amelyhez ere-detileg szólni kívánt. De az is igaz, hogyönmagunk történelmi folytonosságának afelismerése is közrejátszik abban, hogy eza Leonce é s Léna-előadás változatlanuleleven színházként hat. A kilenc év előttitegnap mégiscsak olyan előzményenapjainknak, amely felismert igazsá-gaiban, következményeiben mit sem vesz-tett érvényességéből és jelentőségéből.

A z elveszett levelet 1972-ben láttam, nemsokkal a bemutató után. AkkoribanDandanache szerepében még maga Ciuleilépett színre. Valójában szinte csak az őbravúros alakítása maradt meg azemlékezetemben. Nevetésviharok söpör-tek végig a nézőtéren, ahogy totyogó já-rással, ruhájába süppedten, görnyedteneljátszotta a nagyothalló, selypítő,álmossággal küszködő, szenilis öregképviselőt. Fory Etterle - a mostanielőadásban - lényegében Ciulei alakításátismétli, talán egy fokkal erőtlenebbül. Ígyazonban helyrebillennek a valóságosszínpadi erőviszonyok. Dandanache még-iscsak epizódfigura, viszont Ciulei meg-formálásában csak ő létezett a színpadon.Ezt a mértéktévesztést más színésznekCiulei rendezőként nyilvánvalóan nem en-gedte meg.

Változott a díszlet is. Akkoriban a

negyedik felvonás a szabadban játszódott,háttérben egy román falu idillikuslátképével. Ámennyire emlékszem, a vá-lasztási győzelmet ünneplő kerti mulatságnagyobb szabású spektákulum volt. Afelvonulók mintha nemzeti zászlókmellett transzparenseket is hoztak volnamagukkal, s a népi együttesek a dínom-dánom közepette látványosabban ropták atáncot. Mintha több lett volna a maibankettekre emlékeztető asszociációs le-hetőség is. Tény az, hogy akkor ezt anegyedik felvonást s benne a záróképetéreztem az előadás csúcsának, bravúrosfinálénak. Most ez az élmény elmaradt.Feltehetően az utazással, a díszletekszállításának gondjával függ össze, h o g ymind a négy felvonást egyetlen, külön-féleképpen bútorozható díszletképbenjátszották el, és a statisztéria száma iscsökkent.

Ezúttal azonban valamennyiünknek,akik ott ültünk a Fővárosi Operettszín-háznézőterén, úgy hiszem, egyértelműen akomédia harmadik felvonása, a választásigyűlés jelenete tetszett az előadástetőpontjának. Fél kezemen tudnám meg-számolni az ehhez hasonló színházi em-lékeimet.

Eltűnődtem azon, miképp lehetséges,hogy akkoriban, 1972-ben, nem hatottrám így az előadásnak ez a része. Nem isemlékeztem rá. Elképzelhető, hogy csakaz évek során csiszolódott ilyen tö-kéletesre a színészi játék. Vagy bennemvolt a hiba: hiszen Bukarestben nyelv-tudás híján csak a gesztusrendszert, amozgás koreográfiáját figyelhettem meg.Hiába ismertem a darabot, mégsem hat-hatott rám úgy, mint itthon, ahol aszinkrontolmácsolás folytán (amely ezút-tal kitűnően működött, nem úgy, mintelőző este a V i h a r előadásánál!) a színé-szi játék legkisebb rezdülése is értelmetkapott. Minden mozdulat, gesztus, ötlet ahelyére került, és teljes fényében, szel-lemességében csilloghatott.

Joggal kérdezheti az olvasó, miérttartom fontosnak felidézni hat évvel ko-rábbi, szemmel láthatóan bizonytalannávált emlékeimet. De hiszem, hogy ilymódon talán jelezhetem, mennyire tüné-keny, megfoghatatlan művészet a szín-ház. Milyen furcsa helyzetbe kerülhet akritikus, aki tudósít egy előadásról, amelya következő alkalommal már egészen másarcát mutatja. És érzékeltetni szeretnémazt is, milyen bizonytalan a kritikusítélete, ha nem érti az előadás nyelvét. Alegizgalmasabb képi játék is értelmet-lenné, érzékelhetetlenné válhat a látotta-

kat érvényesítő szöveg nélkül. Máig isemlékszem, milyen meghökkenéssel fi-gyeltem annak idején Penciulescu Learkirály-rendezését (lásd a rendezés elem-zését Koltai Tamás már idézett cikké-ben).Egyrészt csodáltam a rendező izgalmasanmodern, modernségében még Brookot istúllicitáló képi fantáziáját, másrészt azontűnődtem, ugyanígy lelkesednék-e, ha amai ruhákba öltöztetett színészek szokatlanmozgását, gesztusait figyelve Shakespeareszövegét magyarul hallanám.

Kétségtelen, hogy színházak utaztatásasok pénzbe kerül. Az sem tagadható, hogyaz exportált, illetve importált előadások ígykikerülnek a maguk valódi környezetéből,és így már nem a maguk eredeti, otthoniarculatában lát-hatók. De aszinkrontolmácsolás folytán mégisérzékelhetővé válik, legalább a szakmaiközönség számára, hogy egy új színházijelrendszer, egy dráma újfajta értelmezése,az egész színházi világban dicsért vagyvitatott előadás, miképpen hat a mikörülményeink között.

Sajnos azonban a világ nagy színházairitkán jutnak el Budapestre. Ha pedig ahegy nem megy Mohamedhez. . . Aszínházi kritikus még örülhet, ha külföldrejutva sikerül elfognia egy szakma-szertemagasztalt előadást. A neves rendezéséppen műsoron van, jegyet is kap, afőszereplő sem betegszik meg az utolsópercben, s az előadást is megtartják...

De hogy mondhat véleményt - kér-dezhetik ezek után - egy olyan produk-cióról, amelynek nem érti a nyelvét?Hiszen nem tudhat mindazon országoknyelvén, ahová szerencsésen eljut, s aholkiváló társulatok működnek.

Mit tehet?Nyilvánvalóan felkészül. Valamilyen

fordításban elolvassa a látott darabot. In-formálódik ottani ismerőseitől, többnyireszakmabeliektől, végigböngészi a számárahozzáférhető nyelven írt kritikákat. Ígyremélheti, hogy a lényeget illetően nemtéved, hogy fel tudja hívni a figyelmet avilág színházi életének valamilyen fontoseseményére, világszerte vitatott, magasztaltprodukciókra, amelyekről ide-haza isfontos lenne tudni, amelyeket jó lenne, hamegismerhetnénk, mert egy újfajtalátásmóddal, játéklehetőséggel gazdagítjáka színházművészetet. Hogy legalábbis arendezés, a színészi játék szélső értékeit -azt, ami igazán jó vagy rossz, fontos vagynem fontos - érzékelni tudja. Legalábbis amaga esztétikai rendszerén belül.Nyilvánvalóan sem

Koltai, sem Vámos nem „tévednek",amikor ugyanazt az előadást, példáulZadek rendezését, tökéletesen ellentétesenértékelik. Nem is történhet másképp,hiszen más esztétikai kategóriákban gon-dolkodnak.

(És még ha érti is a kritikus a színháznyelvét, ha az előadás magyarul folyik -mi biztosítja a kritikust a tévedés ellen? Atapasztaltabb kritikus nem is kívánjamagának a pápai csalhatatlanság süvegét.Beéri azzal, ha olvasói - érdeklődők ésszakmabeliek - előlegeznek neki annyibizalmat, hogy olykor i gaza is lehet.)

De térjünk vissza At elveszett levél har-madik felvonásához. Már a Leonce ésLénában érzékelhettük Ciulei ragyogókarikírozó képességét - érvényre jutta-tásához a színészeket is megtalálja a magatársulatában. Emlékezzünk Popo királyfürdőjére. Ez Büchner szövegébenegyetlen színpadi utasítás, Ciulei színpa-dán majd ötperces - ha nem hosszabb -,ellenállhatatlanul mulatságos némajáték,amely tökéletes pontossággal jellemziPéter királyt, királyságának kisszerűségét,szegénységét, elmaradottságát, azuralkodó gyermeteg ostobaságát, felfu-valkodott hiúságát, tudatlanságát, nagy-képűségét, cezaromániáját. Azonban aLeonce és Lénában a kiemelt epizódszerep-lők néhány vonással megrajzolt, ragyo-góan karikírozott portréján túl, az ud-varoncok világa arctalan vagy inkábbegyarcú massza. Minthogy a rendezéséppen egyformaságukat, egyarcúságukatkívánja hangsúlyozni.

Ezzel szemben Az elveszett levélben atömeg külön-külön megrajzolt, sajátosarculattal bíró karikatúrák sorából állössze. A kiemelt harmadik felvonásban, aválasztási gyűlés jelenetében Ciuleiimponáló aprólékossággal mintázta megmég az egymondatos szereplőket, a szín-padi tömeget alkotó statisztákat is.

Igaz, a választási gyűlés torzított tü-körképének rajza, a századvégi románliberalizmus ellenállhatatlanul mulatságosparódiája elsősorban Caragiale vitriolbamártott tollának remeklése. A színháztöbblete a groteszk világ megeleveníté-sének pontosságában rejlik. (A túlzást, azelrajzolást is el lehet túlozni. . .) És abban,hogy a rendező - a komédia szellemében -továbbrajzolja a képet. A színészi játéksegítségével az is vizuálisan megjelenítetthumorrá válik, ami a szövegben csak egy-egy utalás, vagy meg sincs írva. Ígykristályosodnak ki a játéknak azok afinom részletei, amelyek-

nek kiötlését, kimunkálását a drámaíró-nak mindig a színházra kell bíznia. Aszínészi játék ilyen telitalálatának érzem,ahogy a gyűlés egyik szónoka papírlapjaitelkeverve elveszti beszédének fonalát;ahogy a hatás kedvéért időnként a torkátköszörüli, vizet iszik, a beszéde utánmeghajol, fogadja híveinek tapsait,éljenzéseit. Ellenállhatatlanul mulatságos,amikor a szónoklatok közben az egyikmamelukot elnyomja a buzgóság, a másikelőrerohan, hogy a szónok kezétszorongassa, a harmadik pedig öklét rázzaaz ellenzék felé. Ezek után már nem ismeglepő, hogy a gyűlés végül is egyamerikai burleszk modorában eljátszottóriási verekedéssel ér véget. Mind-ezleírva vissza sem adható, csak töredéke,árnyéka a színpadon történteknek : hogy istudnánk leírni a színészek groteszkfintorait, furcsa gesztusait, a képbenmegelevenített humor színeit és árnyala-tait.

Mai szemmel nézve furcsa mű ez Azelveszett levél. Dramaturgiai felépítésébenLabiche-t, Feydeau-t követi. Labiche-nálegy elveszett szalmakalapot, itt egy el-veszett levelet kell megtalálni. A cselek-mény az egyik mulatságos és váratlanfordulatból a másikba fordul, a legvá-ratlanabb pillanatokban az akkor legal-kalmatlanabb szereplő tűnik fel. A derűmajdnem ugyanolyan töretlen itt is, ott is.De csak „majdnem". Mert a jó rendezésekérzékeltetni tudják, hogy Caragiale márnem tud olyan felszabadultan nevetni amaga honfitársainak ostobaságain,korlátoltságán, mint francia példaképei.

Már az időbeli és térbeli távolság - hogyaz elvesztett tárgyat (kalapot, levelet) nemPárizsban, a fény városában, hanem egyPárizst majmoló, istenhátamögötti balkánporfészekben hajszolják - továbbihumorforrások kiaknázását tette lehetővé.Csakhogy az ország elmaradottságánaligha lehet keserű szájíz nélkül nevetni.Így vált például félelmetesenmulatságossá és szomorúvá CaragialeFarsangja, amelyet Ciulei egyiktanítványa, Lucian Pintilie állított szín-padra. Igaz, Az elveszett l ev é l nem adlehetőséget a rendezésnek az önostorozónemzetbírálat ilyen szívszorongató sza-tírájára.

A darabnak egyetlen félelmetes figurájavan, Tipatescu, a megye prefektusa. Arendező és a színész (Victor Rebengiuc)pontosan jelzik, hogy a prefektus már aholnap embere. Ha valamikor eljön az őnapja, ennek a kedélyes á1-

l

mől

AkBktéR

eseúGhmfuefhvdCafhsthMnmkkhtbNftnk

fkTtétasdvedg

iberalizmusnak még a nyomait sem hagyja

eg. 0, ha kell, lövetni, akasztani fog. Azbörtönéből már nem lehet egy szép nő

ába toppantására szabadulni.De - és ez is megvilágosodik előttünk

z elveszett levél előadásán nevetve aomédia, az előadás, Ciulei rendezése és aulandra Színház játéka kulcsot adezünkbe a tegnapi Románia megér-éséhez, ami nélkül - tudjuk - azt sem igenrthetjük, mi történt, mi történik maomániában.Más kérdés, mennyire tudja használni

zt a kulcsot a magyar néző. Attól tar-tok,zámunkra sok olyan részlet, utaláslsikkad, amely a román közönségnekjabb és újabb impulzust ad a nevetésre.átolja Az elveszett levél itteni befogadását,ogy a magyar fordítás nem tudegbirkózni a feladat nehézségével. A

ordító, Deák Tamás erdélyi író, a kötettószavában a pontos tolmácsolás gondjaitlemezve, lehúzza a keresztvizet a korábbiordításról. Meggyőzően magyarázza,ogy miért nem sikerült elődjénekisszaadnia Caragiale nyelvi humorát,ialógusainak elevenségét, hitelességét.sak éppen ezek az érvek győznek megrról is, hogy Deák sem boldogult aordítással. Neki sem sikerült kitalálnia,ogy lehet a múlt század végi románzereplőket létező magyar nyelven beszél-etni, hogy a fordítás ne fordításként,anem eleven magyar szövegként hasson.ég kevésbé boldogult Deák Caragiale

yelvi humorával; nemigen sikerültegtalálnia az idegen szavak pontatlan

iejtésével, szóvétésekkel, szóvirágok,özhelyszólamok kifacsarásával ját-szóumor magyar megfelelőjét. Így aolmácskészülék csak egy íztelen, sava-orsa vesztett szöveget közvetíthetett.em csoda, hogy az előadás csak ott tudott

elforrósodni, ahol a nyelvi közegenúllépve a színészek ragyogó kabi-etalakításokkal, látványos gesztusjáték-al kápráztathatták el a hazai nézőket is.

Mint már említettük, Az elveszett levél, arancia példákhoz hasonlóan, legalábbisiindulásában -- szabályos szalonvígjáték.apasztaljuk, a századvégi szalonvígjá-

ékok legjobb változataiba sem könnyűletet lehelni. A Caragiale-darabot is tar-ózkodva figyelte a közönség mindaddig,míg a darab, az előadás csak egy vidékizépasszony házasságtörésének leleplező-ése körül forgott, s nem tört ki a szalon-ígjáték keretei közül. De a fordítás mégnnek a szalonvígjátéknak a szellemesialógusait sem engedte élvezni. Ez ma-yarázza, hogy az első szünet után jó

néhányan elmentek, nem bízván a to-vábbiakban sem.

A bizalom hiányában talán az is köz-rejátszott, hogy előző este a Vihar elő-adása - amennyire ezt a színészek meg-hajlását fogadó végső tapson le lehetettmérni - elég hűvös fogadtatásra talált.

Kétségtelenül, nem minden ok nélkül.Először is, Ciulei merészen új Vihar-

interpretációval lepett meg, s tudjuk, aszokatlan, a meghökkentő, a töprengésrekésztető nálunk nem feltétlenül találmegértésre.

Még emlékezetünkben élt a Vihar ha-gyományos, romantikus előadása. Haddidézzem Mészöly Dezső Jan Kott inspi-rációjának hatására írt esszéjét, melynekcíme: Tűnődés a Viharról. „A hagyomá-nyos interpretáció tükrében a Viharallegorikus mesejáték. íme, színre lépmaga a költő, a hatalmas mágus, akinekegyetlen szavára elszabadulnak, majdmegjuhászodnak a nagy mindenségtitokzatos erői.. s végül a varázslókettétöri pálcáját, tengerbe veti könyvét,búcsúzik művészetétől.. A költő varázslópárhuzam valóban csábító, sőtkikerülhetetlen... A Vihar hagyományosértelmezésében nem nehéz ráismernünk aromantika jelképrendszerére, filozófiájáraés esztétikájára. A költő, aki szem-ben álla világgal, s csak mesterségénekfeláldozása árán térhet vissza a tár-sadalomba (mint a megtért mágus az őMilánójába)... Milyen hamisítatlanulXIX. századi konfliktus!"*

Kott magyarázata szerint Prosperoszigete a való világ kicsinyített mása,modellje; itt is a világ törvényei ural-kodnak - mindenekelőtt az erőszak tör-vénye -, amellyel szemben a leonardói,fausti embert jelképező Prospero varázs-

ereje is megtörik. Ahogy Galilei vissza-vonja tanait, hasonló rezignációvalsüllyeszti el Prospero a tenger fenekérekönyveit, s töri el varázspálcáját.

Kott érvelése, Shakespeare-interpretá-ciója kétségtelenül igen vonzó, már csakazért is, mert a huszadik század embe-rének illúzióvesztését olvassa ki a drá-mából. Kott meghatározásában „a Viharaz elvesztett illúziók nagy reneszánsztragédiája".

Csak éppen az illúzióvesztés magyará-zata sántít Kott érvelésében. Végül isProspero korlátlan úr a maga birodal-mában, hatalma megingathatatlan, va-rázserejével minden lázadást le tud törni.Ha ez a sziget a való világ modellje,akkor Prosperót nem érheti csalódás. Habirodalmában ő is bitorló, miként Kottállítja hiszen a sziget Calibané volt, sArielt is rabszolgaságában tartja , akkorProspero sem igazabb ember azoknál,akik annak idején megfosztották trónjá-tól. S minthogy minden tudás birtokábanvan, ezt is tudnia kell, mint ahogy tudniakell azt is, hogy minden varázs-ereje semelég a világ megjavításához.

* A Kott-hatás olyan méretű, hogy né-hány, a Shakespeare-dráma újrafordításánakszükségét bizonyító passzuson túl, Mészölyesszéje szinte az egész Kott-tanulmányt amagáéba olvasztja. A két s z ö v e g (Kott tanul-mányát a Gondolat Kiadó jelentette meg197c-ben) gyakran csak annyiban tér elegymástól, mint egy azonos szöveg kétkülönböző fordítása. Többnyire még az idé-zetek i s azonosak, csak ezúttal Shakespeareverseit nem Babits, hanem Mészöly fordí-tásában olvashatjuk. Minthogy fontosmondatok, néha egész bekezdésekmaradtak ki az átvétel során, annak, akiKott Vihar-értelmezésére kíváncsi, mégisa Gondolat Kiadónál megjelent, szöveghűfordítást ajánljuk. (NI. G.)

Mariana Mihut (Miranda) Ciulei Vihar-rendezésében

Nem magyarázat Prospero csalódására Kottérvelése, hogy Caliban lázadását Prosperonem látta előre. Ariel révén erről ispillanatok alatt értesül, s egy intése elégahhoz, hogy az ellene támadókat alaposanmegleckéztesse. Caliban természetétilletően sem lehetnek Prosperónak kétségei,csak a naiv Miranda hiheti, hogy avadember megszelídül az ő szép, szelídszavainak a hatására. Semmi olyan nemtörténik a szigeten, ami szét-rombolhatnáProspero tudását, hitét. Ami indokolhatnáProspero illúzióvesztését. Prosperónak nemlehetnek illúziói.

A Vihar újraértélmezésének szándékátmár Ciulei meghökkentő színpadképe isjelzi. (Ezúttal is ő tervezte a díszletet.) Anyitott színpad egy tudós otthonátábrázolja, talán egy múlt században épültudvarház belső termét, benne író-asztalokat,tudós szerszámokat. Jobboldalt, egy magaspolcon Napóleon szobra szemez velünk, abal oldalon egy nyitott zongora billentyűivárják, hogy újra leüssék őket. A színpadelőterében baloldalt a Milói Vénusz torzójakelleti ma-gát, jobboldalt pedig egyközépkori páncél hever a földön, mellettegipsz-öntvény, egy lófej a Parthenonfrízéről. A hátteret pedig egy hatalmasfehér lepedő takarja.

Nehéz elképzelni, hogyan lehet ebben adíszletben eljátszatni a Vihart!

Azután megkezdődik az előadás. A fehérlepedő filmvászonná változik, megjelenikrajta a viharzó tenger képe, feltűnik egyháromárbocos vitorlás, amelyet a háborgóhullámok elnyeléssel fenyegetnek. Alepedő hirtelen kettészakad, a vetítésabbamarad, s a hasadékon kilép egy mairuhát, piszkos, fehér laboráns-köpenyt,gyűrött, csíkos inget, vasalatlan szürkenadrágot és nadrágtartót viselő színész -George Constantin. A történet narrátoraezúttal nem egy régi krónika lapjairól,hanem korszerűbben, a filmvászonról lép lea nézők elé. Kezében a filmen látható kisvitorlás modellje, amit a felhajtott fedelűzongora húrjaira helyez. A vitorlás ezzelsem tűnik el a szemünk elől, továbbra isláthatjuk a zongorafedél belsejére illesztetttükörben.A mai ruhába öltözött férfiú az a fausti,

leonardói ember, akiről Kott a magatanulmányában beszél, s akit Prosperóvalazonosít. Ciulei rendezésében azonban ez aférfi nem Prospero - talán maga a rendező.Vagyis az a színész, aki csak eljátssza majda maga képzeletének színpadán, adolgozószobába kép

zelt Vihar-előadásban Prospero szerepét. A„színház a színházban" is kotti gondolat:„A sziget - világ, és a világ - színház,mindenki színész benne. Prospero csupánelőadást rendezett" - írja. ÉrtelmezésébenProspero szigetén még mindenki valóságosszemély, aki a mágus pálcájánakengedelmeskedve kénytelen eljátszaniProspero tantörténeteinek rájuk osztottszerepét. Ciulei Kottnál iskövetkezetesebben érvényesíti a színház -világ, a világ - színház metaforát. Mindazt,amit a színpadon látunk, a nadrágtartósférfi varázsolja elénk. A játék konvenciójaszerint tehát egyedül ő valóságosan létezőszemély, a többiek mind (Prosperót isbeleértve) csak az ő képzeletének ateremtményei.

Korszerű gondolat a Vihar színhelyénekáthelyezése a szabad természetből adolgozószobába, egy ember teremtettekörnyezetbe. Jelzése annak, hogy napjainkembere mennyire elszakadt már avalóságos természettől, a természetesvilágtól. Korunk polgára a modern ci-vilizáció kiépítésével a maga teremtettemásodik világ foglya lett, s innen márnincs visszaút az ősi, szabad természethez.A természet a modern ember számárahovatovább már csak a mozivásznonjelenik meg. A színpadi dolgozószobábólcsak a háttérben, a terem karzatáról nyílikegy ajtó, amely a szabad természetre,mezőkre, dombokra, a kék égre ad ki-látást. Ebben a titokzatos varázsparancsramagától kinyíló ajtóban jelenik megelőször Ariel, a légi szellem. Ezen az ajtóncsak neki van ki- és bejárása. Ariel aCiulei értelmezte shakespeare-i szim-bólumrendszerben egyszerre jelképezi azember szellemiségét és a természet szel-lemét is. Ez a szellem híven szolgálja atudós embert, a művészt, ha a szellemet kitudja szabadítani börtönéből. (ProsperoArielt Sycorax boszorkány börtönébőlszabadította ki.) Ez a szellem nem lehetmeg szabadság nélkül. Ariel szabad-ságkövetelését nagy hangsúllyal nyoma-tékosítja Ciulei rendezése.

Az égi szellem színpadi megjelenítésé-ben is felfedezhetjük Kott inspirációját.„Valahányszor Arielre gondolok, karcsú,nagyon szomorú arcú fiút képzelek el aszínen - írja. - Jelmeze a lehető leghét-köznapibb, a lehető legjelentéktelenebblegyen. Hordhat sötét nadrágot és világosinget, magas nyakú pulóvert vagy akártréningruhát. Ariel gyorsabban mozog,mint a gondolat. Észrevétlenül tűnjön fel aszínen, és tűnjön el a színről. De semtáncolnia, sem futnia nem sza-

bad. Nagyon lassan mozogjon. A lehetőleggyakrabban álljon mozdulatlanul. Csakígy lehet gyorsabb a gondolatnál." Ciuleiszínpadán is egy szomorú arcú, karcsú,egyszerűen öltöztetett, fehéringes,gyolcsnadrágos fiú jelenik meg. Lányosanvagy indián módra fésült hosszú haját egyfehér szalag övezi. Jelmeze ahippimozgalom természetes életre vágyóvirággyermekeit is eszünkbe idézi. Kottinstrukcióinak megfelelően, az Arieltalakító színész, Florian Pittis, majd'mindig úgy jelenik meg a színpadon,hogy parancsot várva, összetett tenyérrelmozdulatlanul áll.

A régi, hagyományos előadásban a Vi-har - Prospero drámája. Még ha akadnakis hálás epizódszerepek - Calibané, Trin-culóé és Stephanóé -, az abszolút főszerepProsperóé. A klasszikus előadásokrendszerint egy nagy színész jutalomjá-tékát ígérik, a közönség már nem is aViharra, hanem a színész játékára kí-váncsi, hogy az milyen eleganciával, köl-tőiséggel szavalja el a nagy monológot.Utolsó Vihar-élményem is egy ilyen elő-adás volt, az angol Nemzeti Színházban,Peter Hall rendezésében, ahol ProsperótSir John Gielgud alakította. Valójábancsak ő volt a színpadon, a többiek mindeltűntek fölényes játékának, szavalatmá-giájának a varázsában, árnyékában.

Ciulei olvasatában a nadrágtartós férfi ésProspero azonossága folytán, GeorgeConstantin mindenekelőtt az előadás nar-rátorának, játékmesterének a szerepkörétlátja el. Ebben a funkciójában néha mégakkor is a színpadon van, amikor ezt aszerepe nem követelné. Mégis, a szinteállandó színpadi jelenlét ellenére, ebben aciuleii értelmezésben csökken szerepénekdrámai súlya. Már nem elsősorban rólaszól az előadás. A felidézett darabbanProspero drámája szinte csak egy epizód amegjelenített epizódok sorában.

Ebben a felfogásban Prosperót alakítaninyilvánvalóan jóval kevésbé hálás feladat.George Constantin a játék folyamán majdmindig szerényen, szürkén, játékmesterhezillően a héttérbe húzódik. El is maradt avárt színészi jutalom-játék. Úgy hisszük,ez is oka lehetett a csalódásnak: aközönség csalódott, mint-hogy nem aztkapta, amit várt, amire fel volt készülve.

Tegyük hozzá, hogy ezen a visszafogottjátékon belül, a románul nem tudó nézőaligha ítélhette meg kielégítő pontossággalGeorge Constantin alakítását. Vajon kellőerővel, kellő színészi virtuozitással mondjael a mégiscsak elmon-

dandó nagy monológokat? Mindehhezelidegenítő effektusként hatott a fülhallgatózúgása és a magyar szöveg zavaróanakadozó felolvasása. Meggyőződé-sem, aszínészek is érezték, hogy szavuk nem jönle a színpadról, és a kapcsolat hiánya szintevalamennyiükre bénítóan hathatott.

Az új koncepcióban az előadás lényegea demonstráció - annak bemutatása, hogymilyen a világ, amelyben élünk. Milyenekaz emberek, és milyen törvényeknekengedelmeskedve alakítják sorsukat. Eztdemonstrálja számunkra a nadrágtartósrendező, amikor eljátssza a Vihar t s benneProspero szerepét is, aki maga isbábjátékosként mozgatja szigetének lakóit,a szigetére tévedt hajótörötteket.

A demonstráció négy történéskörből,négy epizódból áll. Prospero nagy drámaikonfliktusa helyett - amelynek konfliktusvolta, mint említettük, erősen kétséges -négy igazi konfliktus bomlik ki előttünk.

Az egyik a hatalmi harc konfliktusa atörténelem menetének modellje. Ma-chiavelli A fejedelem című könyvébe illőpéldázat, ahogy Prospero elmagyarázza,uralkodóként milyen hibákat vétett, amivellehetővé tette, hogy öccse megfossza őttrónjától. A hatalmi mechanizmus újabbdemonstrációja Sebastian kísérlete, hogybátyját, Alonsót megölve, Nápoly királyalehessen. Sajnos, ezt a hatalmi történetet arendezőnek, illetve színészeinek nemsikerült életre galvanizálni. Az Alonsót,Sebastiant, Antoniót, Gonzalót alakítószínészek játéka olyan jellegtelen, hogyhőseik sorsa iránt a legcsekélyebbérdeklődést sem tudják kelteni. Így teljesközömbösséggel szemléljük, hogyan siratjaAlonso halottnak vélt fiát, és azt is, amikorAntonio biztatására Sebastian saját bátyjaéletére tör. A halvány színészi játék is az újrendezői koncepció egyik alappillérétrendíti meg.

Annál elevenebb a hatalmi harc konf-liktusát parodizáló Caliban - Trinculo-Stephano hármas, az előkelők világávalszembeállított népi figurák játéka. A kitudja miért borbélysegédnek kitaláltTrinculo és az iszákos pincérlegény, Ste-phano szerepe bőven ad lehetőséget a ko-médiázásra, és Mircea Diaconu és StefanBanica nem is hagyja ki a felkínált lehe-tőségeket. Victor Rebengiuc Calibanjaújszerűségével lep meg. Szőrmemellénytviselő, roppant erejű, favágószerű figura eza Caliban, aki talán a Kárpátok lejtői-rőlkerült Prospero szigetére. Iszonyú erő vankarjaiban, úgy tereli, penderíti

ide-oda két részeges társát, Trinculút ésStephanót, mintha csak játék babák len-nének. Érzékelhetővé válik, hogy a Pros-pero ellen készülő lázadásnak ő az igazimozgatója, a két fickó csak eszköz a ke-zében. Ez a félelmetes erejű Calibanveszélyes ellenfél. Prospero varázsereje,tudása szükségeltetik ahhoz, hogy a pusztafizikai erőnek ezt a fenyegetését fékenlehessen tartani, hasznos munkára lehes-sen fogni. Á rendezés kiemelt mondata-ként halljuk meg Caliban társaihozintézett kérését, hogy amikor rátörnekProsperóra, vegyék cl könyveit. (Ezt afigyelmeztető felszólítást Shakespeare isháromszor ismételteti meg Calibannal.)A reménytelen világ ellenpólusakéntjelennek meg Prospero színjátékában afiatal szerelmesek, Miranda és Ferdinand.Önfeledt, tiszta szerelmük a boldogságlehetőségét villantja fel a gonoszvilágban. Igaz, ez a szerelem süket ésvak, a szerelmesek mit sem látnak, érte-nek a körülöttük tobzódó gonoszságból.De éppen ez a vakság a feltétele szerel-mük tisztaságának, boldogságuk nak. „Aző számukra most kezdődik minden - írjaróluk Kott. -- Ez alatt a négy óra alattmegismerik a szerelmet, és felfedezik ön-magukat. El vannak egymástól ragad-tatva. Ok a világ fiatalsága. De nem látjáka világot. Az első jelenettől az utolsó-igegymást bámulják. Csak egymást. Mégcsak észre sem vették, hogy körülöttükharc folyt a hatalomért, testvér-gyilkossági kísérlet történt, lázadás voltés összeesküvés." Kott mondatait látjukmegelevenedni, amikor Miranda a Fer-dinanddal folytatott sakkparti után elő-ször találkozik apján, Calibanon és Fer-dinandon kívül más emberekkel. Ekkormondja:

- Nagy Isten! Mennyi gyönyörű terem-tés!

De szép az ember! Boldog új világ,Hol ilyen nép lakik!Kott joggal jegyzi meg: „Miranda egy

csapat csirkefogóval áll szemben. Egyi-kük tizenkét évvel ezelőtt megfosztottatrónjától Miranda apját. Másikuk meg-szegte a szövetséget. A harmadik né-hány pillanattal ezelőtt kardot emelt tu-lajdon bátyjára. Prospero replikája rövid.De ebben a replikában benne vanminden. Egész keserű bölcsessége.Shakespeare-nek elegendő négy szó: »Tisnew to thee« (Tenéked - új)."

George Constantin hibátlanul tolmá-csolja a prosperói válaszban rejlő iróniát.

A Mirandát alakító színésznők több-nyire szépek, fiatalok, kedvesek, naivakés jellegtelenek. Ilyen volt a már említettangol nemzeti színházbeli Miranda is.Nem is keltett hiányérzetet, hiszen a sze-rep körülbelül ennyi. Mariana Mihutviszont nemcsak bűbájos Miranda, ha-nem ennél sokkal több. Többlete, hogylétező, földi emberré formálja Mirandát.Egy tenyeres-talpas, kissé tömzsi gyerek-lányt állít elénk, Lewis Caroll Alice-alehetett ilyen, amikor tágra nyílt, csodál-kozó szemekkel barangol Csodaország-ban. Mariana Mihut ebből az alapállásbóljátssza el a nővé ébredés, a szerelemmegismerésének csodáját.

Miranda és Ferdinand eljegyzésénekörömére Prospero egy kis színielőadássallepi meg a fiatalokat. Ezzel a darabbanemigen illő korabeli musicalbetéttel, azakkori közönségigényeket kielégítőzenés, énekes, táncos játékkal elég nehézmit kezdeni. Ciulei három preraffaeli-

Jelenet a Bulandra Színház Vihar-előadásából (MTI fotó - Horváth Éva felvételei)

ta stílusú festményt (pontosabbanfestményre emlékeztető életképet) idéz aszínpadra. Ez a képsor ezúttal éppenkontraszthatása révén kap értelmet. Amegjelenített istennők - Iris, Ceres, Juno -az antikvitás korát, a szépség és harmóniakorát idézik vissza, a vaskorral szemben -az aranykort.

Az idilli színjátékot hirtelen félbe kellszakítani. Prosperónak eszébe jut, hogynem várhat tovább, le kell szerelnieCaliban lázadását.

A negyedik téma Prospero tulajdon-képpeni drámája - a száműzetés, a bosszúés a hazatérés története. Különös,ellentmondásos történet ez. Prospero,miután híres monológjában közli, hogyeltöri varázspálcáját, és visszatér a vi-lágba, magára ölti uralkodói palástját.Most ő maga is belép a maga rendeztedarabba, a tudós, költő Prospero átváltozikMilano száműzött hercegévé. Prosperoszíndarabjában minden jóra fordul, aherceg hazatérhet, visszakapja milanóitrónját, a gonoszok megbánják bűneiket, ajók elnyerik jutalmukat.

Shakespeare értelmezésében Prosperomögöttes énje is visszatér a világba. Hogymiért, azt legfeljebb sejthetjük. A világonkívül élés, a száműzetés állapota, abezárkózás a tudomány, a művészetszigetére, csak ideig-óráig tart-ható fenn.Vissza kell térni az emberek közé.Említettük, Kott szerint ez a visszatéréskeserű bevallása a gondolat és a képzelettehetetlenségének, beismerése annak,hogy a világ nem hagyja ma-gátmegváltani.

Ciulei rendezésében is a rezignációakkordjaival zárul a színjáték. GeorgeConstantin leveti hercegi palástját, fehértudós munkaköpenyét. A színpad elő-terébe lép, s a közönséghez fordulva„civil" jelmezében mondja el az Epilóguskétségbeesésről árulkodó szavait. De ez aszínházat rendező, tudós, művész nemtérhet vissza sehová, hiszen eleve ki semmozdult a való világból, a magadolgozószobájából. A rezignáció ebben azelőadásban, Ciulei értelmezésében agondolkodó ember, a művész követ-keztetése: lám, ilyen a világ, ennyi go-noszságra, aljasságra képes, de ennyi tisz-taságot, boldogságot, szépséget és köl-tészetet is kínál. A színész ezúttal nem töriel a varázspálcáját (nincs is neki) - aképzelet, a költészet csodája mindigmegismételhető.

Ennyi vigaszunk, reményünk marad.

Tragikomédiákvagy komitragédiák?

A prágai Nemzeti Színházvendégjátékáról

Hosszú éveken át a korszerű színházistílus példáit kereső magyar színháziemberek egyik legkedveltebb úticéljaPrága volt. A szomszédos ország izgalmasszínházi kultúrájában kutattunk nálunk ishasznosítható eredmények vagy kísérletekután. A sok kis prágai stúdió-színház -például a méltán világhírű ČinohernyKlub - csakúgy, mint az összefoglalóbbjelentőségű Nemzeti Színház erősítette„bezzeg"-komplexusunkat. Volt is mittanulni, ellesni a cseh színház példájából.

Mindenekelőtt a színház sokféleségét.Eszméltető felismerés volt látni, milyenegymást segítő összhangban fér megegymás mellett a realista színjátszás aromantikával és a szimbolista megköze-lítéssel, a pantomim az új kifejezési esz-közöket kereső avantgarde-dal. A csehszínjátszás a szocialista országok szín-művészetében elsőként vállalta föl a kí-sérlet kockázatát. Tette mindezt a nemzetiirodalmi értékek megőrzésének jegyében,pontosabban éppen ezeket tekintvekiindulópontként. A cseh irodalmihagyományokból örökölte és hasznosítottaez a színház a világnak egy sajátos, feketehumorú, öniróniával át-szőtt tragikomikusmegközelítését. A cseh színház nem azönsajnálat és a fel-mentés szintjénszembesítette kora nézőjét problémáival,hanem maró gúnnyal és az ezzel vegyítettköltőiséggel. Költőiség és tragikomédia: ahangnemnek ez az összefonódó kettősségeúgy tíz-tizenöt éve a magyar színháztólmerőben idegen volt. Krejčától,Krejčiktől, Machačektől, Menzeltől volttehát mit tanulni.

Ez a megközelítés pregnánsan jelent-kezett már a darabválasztásban. HiszenHašek tragédiákat feltáró gyilkos humoraéppúgy indukálhatta Csehov új-szerűmegközelítését, mint Csehov ezzel együttsem tagadott költőisége például Hrubinlírai groteszkjét. Nem jelentette ez azt,hogy az előadások a szerzőktőlfüggetlenedtek, egyetlen stílus jegyébenönállósodtak. Csupán azt, hogy e látás-mód jegyében Csehov, Hrubin, Ibsen,O'Casey vagy éppen Machiavelli egyaránt

korszerűen, a maga abszurdítását felis-merő ember modern gondolkodásmód-jának függvényében jelent meg. A csehszínház azzal vette igazán komolyan ön-magát és a körülötte levő világot, hogymegtanította nézőit keserűen nevetni is aképtelen emberi és társadalmi szitu-ációkon. Ez a szemlélet az előadásokkülső képében is megjelent: nem véletlen,hogy a cseh és szlovák szcenika ebben azidőszakban tört be a világ élvonalába.Példát adva arra, miként lehet egy-szerreelszakadni a részletező naturalizmusrealistának nevezett színpadképeitől és azálmodernség felfoghatatlan jelzésrendsze-rétől egy önálló jelentéstartalmú, költőiengroteszk emelkedettségű látvány éstérképezés irányába.

A cseh színház tehát megtanította avilágot a tragikomédia és a líra egy olyansajátos együttesére, mely szemléletre ahatvanas évek embere már-már elvesztetteaz érzékenységét.

Egy „magyar" példa

Örkény István Macskajátéka az egyiklegsajátosabban magyar színmű.Következésképp egyike a magyar színmű-irodalom legimportálhatóbb termékeinek.Számtalan alkalom volt már arra, hogyhazai és külföldi bemutatók kapcsán újrameg újra számba vegyük Örkénytragikomédiájának értékeit, nemzetikarakterét és általánosítható gondolatait.Most tehát fölösleges lenne újra ezekrőlbeszélni. Inkább csak a tényt rögzítsük:Örkény lírája és groteszk látásmódja hatottszinte mindenütt, ez a két elem határozzameg a mű karakterét.

A fentiekben már jeleztem, hogy né-zetem szerint a hatvanas években megúj-hodó és világszínvonalon mozgó csehszínjátszás éltető eleme ugyanez a ket-tősség volt. Kézenfekvőnek tűnt tehát alényegi hasonlóságokat mutató dráma ésszínházi forma „összeeresztése". Bár atalálkozásra akkor került sor, amikor a csehszínház nagy hulláma már levonulóbanvolt, éppen a kiérlelt eredmények alapjánjelentős eredményt ígért. Annál is inkább,mert a kettős kísérlet egy harmadik,szerencsés választással is társult. Azt aSzékely Gábort hívták meg a prágaiNemzeti Színházba vendég-kéntmegrendezni a Macskajátékot, aki nálunkelsőként érzett rá Örkény sajátosviláglátására, s aki egy-két kortársávalegyütt először kereste a korábrázoláslehetőségeit a naturalizmus legyűrésén