SZOLIMÁNBEN-DARJA

AZ AFRIKAI MAGYAR GYARMAT REGÉNYE

ÍRTA:

KÖNIGSEGG LAJOS GRÓF

BUDAPEST, 1926

PANTHEON IRODALMI INTÉZET RT. KIADÁSA

Budapesti Hírlap nyomdája

Történetünk egy negyedszázaddal ezelőtt ját-szik. Cselekményei valóak; alakjai nem a képzeletszülöttei. Majd ha egyszer valaki megírja a szórnálnemzet szabadságharcának történetét, abban nekiknagy szerep fog jutni.

— Hogy én honnét ösmerem ez esetet?Közreműködő nem voltam. De egy évtizeden át

sütött reám az egyenlítő izzó napja, és e hosszú időalatt alkalmam volt megösmerni a szereplő alakokmég életben levő tagjait. És az a bizalmas viszony,amelyben Menelik császárral, Abesszínia negusávalvoltam, szabad betekintést engedett a császári irat-tár legtitkosabb okmányaiba is, úgy hogy igen sok,ami más előtt érthetetlen, előttem világos volt.

— Hogy Szolimán ben Darját csakugyan ígyhívták-e?

Nem t u d o m . . . de ez a cselekményen nem vál-toztat. És ha valaki ebben kételkedik: ám utazzonle Dzsibutiba. Annak a kikötőjében, mindjárt a vi-lágító torony mellett, horgonyoz egy, — az időtőlmegfakult, — leszerelt bárka. A vitorlarúdján maangol lobogót lenget a szél. Mindenki megmondja:Ez Szolimán ben Dar ja hajója!

— Hogy miért mondom el mindezt csak egy ne-gyedszázad múltán?

Magasan, bérc ormán állott az óriási tölgy.Égbe nyúló gallyait simogatták a fáradt fellegek,hatalmas törzse büszkén dacolt a dühöngő viharral.Így uralkodott századokon át. Ekkor támadt egy vi-lágrengés, nyomon követő orkánnal, amellyel nemtudott megbirkózni. Nem könnyen adta fel a har-cot, de a fergeteg ereje gyökereit szaggatta, és agyőzhetetlennek hitt óriás világot rendítő robajjalhullott a porba. Meghalt a Monarchia. Most mármegszűntek a „tekintetek“. Amit ezelőtt nem voltszabad megírni: ma szabad.

A SZERZŐ.

I . FEJEZET.

Melyből megtudjuk, mi történik az Adal-mocsáregyik szigetén.

A gyilkosan forró lég reszket, mint szokott , aszalmatűz felett .

Az örökké mozgó délibáb függönye mögé rejtia szemhatárt .

Mintha haragos tenger házmagas hulláma szán-tana végig a szemhatáron, felkapva hátára a sudárpálmával benő t t oázist , távoli tengerpart duzzadtvitorláju bárkáit vagy imbolyó nádasok fordítottképét.

A hőség agyvelősorvasztó.Szemeink állandó veszedelemben forognak a

zümmögő szúnyogok és a levegőben táncoló rova-rok gomolygó sokaságától.

Lábunk alatt megelevenedik a zsombék.Szortyogva hajlik a bürü; minduntalan egy-egy

kigyó siklik, teknőc gurul, vagy béka ugrik.Itt él minden rög.A szemetsértő , világos sárga homoksivatag átala-

kul fű tengerré; a rengő bürü süppedő zsombikká,csak azért , hogy ismét helyet adjon a rejtelmesen su-hogó, fekete buzogányú sötétzöld nádtengernek, melybelevész az elő t tünk tükörfényesen csillámló vízfelü-letbe. S ez óriási víztükrön elszórva szigetek vannak,melyeken sürü bozót és a vizet kedvelő fák bujántenyésznek.

Itt hal meg a Hauvas folyó.Aki Habes bércei között ösmerte meg, ahol taj-

tékot hányva, örvényeket alkotva szökell szikláról-

8

sziklára, ahol ötven ölnyirő l ugrik le, magát szivár-ványos vízpárába burkolva: az nem ösmer rá az i t ttunyán hömpölygő folyamra. Mintha a, bércek közöttkiadta volna minden erejét! Nem, az Adal-sivatagvette el . Mint a polyp ezer szivótárcsáján keresztülszívja áldozata vérét, ugy szívja a sivatag is a hőség-tő l elernyedt, sima, lapos útjában eltunyult folyamiszapos vizét. Folyása mind lassúbbá válik, midőnhirtelen útját áll ja — egy sárga, sívó homokbuckasor.

Ezen nem tud keresztültörni.Megáll és szétterjed.Itt , az Adal-sivatag közepén, akkora mocsarat

alkot, mint fél Erdély.Ez az Adal-mocsár,Ennek nem árt a szomszédos sivatag forró szá-

mum-ja, ezt folyton táplálja envérével a Hauvas-folyó. Vize párosulva a környező s ivatag izzó lég-körével, új világot szül, melyhez hasonló alig akad.Ε lagúnabirodalomnak vagy szigetországnak sajátnövény- és állatvilága van. Vize sekély, sehol neméri el az egy ölet. Óriási víztükrén az elszórt sok ezerbozóttal, de helyenkint ősfákkal is benő t t — szigetsehol sem emelkedik kijebb egy arasznyinál.

A sűrűség nem ér egészen a vízig.És íme: mintha a víztő l a zöld pázsiton

keresztül emberlábtaposta keskeny ösvény vezetneegészen a bozótig. És ahol végződik, ott lapulva,benne majdnem eltűnve, áll egy emberi hajlék.

Emberi hajlék! Ne rajzoljon képzeletünk bár-mily szerény, de emberhez méltó kunyhót. Ugy iscsalódna.

Levertek a földbe, négyszögbe, négy villás ágat,karvastag dorongot fektettek ágaikon keresztül ésaz érintkezési helyeken iszalaggal összekötözték.

Ez a szilárd tartó váz.Az oldalfalak a doronghoz döntött galyak, me-

lyeken a hézagokat sással és náddal töltötték ki; ígya kívülrő l szemlélő nem láthatja t isztán, mi történik

9

a hajlékban: legfeljebb sejtheti . A tető keresztberakott galyak és reáhalmozott lomb, ami nem gá-tolja, hogy egy-egy kíváncsi csillag a folytonosságihiányokon be ne kandikáljon.

Kezdetleges, de szép.Többrendbeli előnyei közül első : a célszerűség.

Az éghajlatnak, mely alatt soha nem esik az eső ,egészen megfelel; olcsó és tűzkár ellen nem okvetet-!en szükséges biztosítani. És meg kell adni, ha azépítőmester nem is rakott rá díszítést , pazar bőkezű-séggel kipótolta e hiányt a természet. A sárga virágú,nagy öblös levelii vízitök indái szerelmesen simulnakhozzá és a glicyniák égkék fürtökben lógnak le róla.Nincs ennél szebb párkánydísz.

Ablaka nincs, de minek is volna.Ajtaja egy sásköteg, mely oldalra van dobva és

amely elárulja, hogy e hajlék embertő l lakott . Azajtónyilás fölött kinyúlik egy rúd és azon farkánálfogva, felakasztva egy aszalt krokodilfiók, melyethimbál a szél. Négy lábát elnyújtja, karmaitkimereszti; a nap heve és a sivatag szele világos sár-gára szívta.

Ha betekintünk a viskó nyílásán, lakatlan-nak hinnők, mert minden bútor hiányzik. De annáltöbb aszalt kígyó, gyík, skorpió lóg a tetőrő l , a far-kánál fogva iszalaggal odakötve. A szegletekben lapulmeg egy-egy boldogult teknőc, összeszáradt varangy.Közepén van egy arasznyi magas, két láb széles, em-bernyi hosszú, sárból gyúrt padka: ez a házigazdaágya. A falon lóg, iszalag gúzsánál fogva egy sárgatökkobak. Tűzhely: az nincs. Az, aki i t t lakik, úgylátszik, nem szokott meleg étellel táplálkozni.

A kunyhó körül halálos csend.Elő t te, keskeny víztükör után, a sivatag terül el .

Onnét csak némaság jöhet. Néha a közeli füzekencsörög egy-egy szarka, némán kopácsol egy harkály;idehallik távolról a vízimadarak gágogása, hurrogása;a bölömbikák egyhangú bömbölése. A vad sem ver

10

itt állandó tanyát; a mocsár őslakója, a kafferbivalyis csak vendég. Aki i t t tud lakni, az leszámolt a vi-lággal, gyű löli embertársait; de a saját életét sembecsüli semmire, áldozatul dobva azt e mocsár leve-gő jében úszó lázmiazmáknak. A kunyhó megett , atövises bozót szélén emberkéz emelte, négy-öt öl ma-gas halom áll . A gyep, dudva, repkény sűrűn benő t te,de a bozót még nem vette birtokba. Meredekoldalát kékvirágú kankalin, vérpiros virágú pipacs,csúcsát sorbarakott fehér lókoponyák díszítik. Nagy-sága után ítélve: egy egész néptörzs nyugodhat alatta.

Ki tudja ma már, mely nép van it t eltemetve?Talán it t végződött két nép élet-haláltusájának

utolsó felvonása és a győzők emelték e halmot alegyőzöttek hulláiból. És a győzők megadták a hő-söknek az utolsó tiszteletet, betetőzve sírhalmukatlókoponyákkal. Ez történhetett egy évtizeddel, deéppen úgy két évszázaddal ezelő t t is . És ma márcsak az esti szellő suttogja, vagy az évszázados füzregéli a mindent tudni vágyó hollának, hogy it t egyvitéz nép alszik mindörökre, amely meghalt szabadságáért az utolsó emberig.

A viskó lakója, a sziget remetéje, a szomalnemzet danakil törzsének varázslója: a nagy Hamu.

Egy félévszázad óta lakik it t .Valamikor réges-régen, mikor még a vitorlád

markab-ok, hajók, csak nagyritkán futottak be aTedzsuria-öbölbe, ő is a törzs székhelyén lakott .Akkor még az idegen fehérarcú jövevények másnakmutatták magukat. Barátságosak voltak; hoztak kékgyöngyfüzéreket, aranysárga kalárisokat, no megtüzitalt; és mindezekért legfeljebb rabszolgaságbahurcolták az embert, kit Dél-, kit Észak-Amerikába.Már akit meg tudtak fogni!

Ez baj volt! de nem lehetett rajta segíteni.A később jövők azután mind otthonosabban ren

dezkedtek be. Elhozták magukkal abunáikat, papjakat is . Ezek már az embereknek a lelkére pályáztak.

11

Tudnivaló, hogy a szomali törzsek mind Mohamedbuzgó követő i . A jövevény fehér arcok abunái a ke-resztrefeszitett tanát kezdték terjeszteni. És ered-ménnyel.

Hát mire volt ez jó?Hát nem mindegy, hogy az ember Mohamed,

vagy Jézus vallása szerint üdvözül? Térítették volnaa turkanadzsák, vagy a sankallák között , akikneknincs vallásuk, de ne bántották volna azokat, kikneklelke már megszokta a prófétát imádni.

Hamu minden térítésnek teljes erejébő l ellenállt .Csakhogy a törzs akkori seikje, Abderam, gyenge

ember volt . A kapott ajándékok, a tüzital elvetteeszét és hallgatagon tűrte a fehér abunák munkáját.Hamu minden befolyását felhasználta, hogy törzsétmegmentse, de már nem tudott megküzdeni az ára-dattal . Hogy bukása ne legyen teljes: félrevonult . Újlakóhelyének e szigetet választotta és szent esküttett: addig nem tér vissza népéhez, míg az öntudatranem ébred.

Ε fogadalom félszázaddal ezelő t t történt.Ezt az idő t Allahnak tetsző buzgó imával töl-

tötte. De ő nemcsak imádkozik: tesz is. Összekötőkapocs az örökös vérbosszú által szétzilált szomálitörzsek között; erősíti őket hitben, szítja a hazaszere-tetet, rajongásukat a szabadságért. I t t kezdődik min-den mozgalom, mely az idegenek ellen irányul. Ésnépesem feledte el . Az egyszerű varázslóból országoshírű remete és jós lett . Ameddig a Benadirparton szó-rnál igét visz a szél, addig az ő hírével van mindenaul telve. Mert minden szomáli szívében él a hit ,hogy eljön még az idő , mikor a Vörös-tengertő legész Mombazáig lángragyul a tengerpart és akkor:jaj a fehérarcnak.

Akinek vigasz, akinek tanács kell: az ide jön.Senki nem érkezik üres kézzel. Minden látogató

hoz egy kis zsák csumburát, vadborsót. Más ajándé-

12

kot nem fogad el. Öt évtized óta nem táplálkozottmással.

*Hamu kilép kunyhójából és a szélmenyasszony

közelgő táncát nézi. Amit lát , nem tetszik neki; afejét csóválja. A kavargó széltölcsér első lökésszerűhullámai már megérkeznek és meglengetik hófehérhaját és szakállát .

Jólesik nézni ezt a hatalmas alakot. Nagy korátcsak ősz feje árulja el . Sudár, széles vállú; izmai tel-tek és aranybronz teste szinte tündököl a nap-fényben. Fegyvert nem visel, i lyesmi még hajlékábansincs. Az, aki a néphit szerint hiénává tud változni,hogy ellenfele szívét megegye, aki puszta nézésévelmás zsigerein csomót tud kötni, annak nem kell fegy-ver: azt megvédi a hire. Mégegyszer körüljártatjaszemeit. A nap korongja már a mocsár tükrét csó-kolja.

It t az ideje az Abdesztán-mosakodásnak.Nem hoz vizet. Hiszen a tökkobakon kívül más

edénye nincs. Elég edény neki az Adal-mocsár. Las-san, gondolkozva lépeget az ösvényen a mocsár part-jára. Ott megáll: elkezdi imáját mormolni.

Megtartja a sorrendet.Először leöblít i a két kezét, közben harminc-

háromszor énekli félhangon azokat a kegyes igéket,melyeket az alkorán ez alkalomra megszab. Azutánsorra veszi szemét, orrát, fülét, törzsét; mindig óva-tos figyelemel megtartva az elő ír t imák számát.

Végzett a törzszsel: következik a láb.Bemártja a jobbat a vízbe, lelocsolva azt, hango-

san mondja: ó, Allah, ne tűrd, hogy az én lábammegbotoljon az Alsirat borotvaéles hídján, amelya kinszenvedők üvöltésitő l hangos pokol fölött vezeta szomszédos paradicsomba . . . A szemben lévő ná-das szélén hirtelen zaj támad. Egy férfi alakja buk-kan elő . Csónakban áll és csáklyarúddal tolja átaz it t már ritkuló náderdőn.

13

Serényen dolgozik és aggodalmasan tekint a ka-vargó homoktölcsér felé.

A nehezén túl van, mert már csak tiszta víztük-rön kell áthatolnia s azután céljánál: a szigeten van.De ez a legrosszabb darab. A náderdőben mégis csakmegtört a vihar ereje; de i t t , mint dióhéjat dobálja acsónakot előre-hátra a felkorbácsolt hullám. Mégisszerencséje van. Most hátulról kapja meg csónakjáta vihar szele, a hullám felemeli és mint valami for-gácsot dobja egyenesen a szigetnek. A jövevény ha-talmas ugrással a parton terem és iszalag-gúzsánálfogva a zöld pázsitra vontatja a csónakot.

Körülnéz, letörli homlokáról a verítéket. Bronztestét nem fedi más, mint egy négy ujj széles derék-szíj] , cserzetten, nyers bőrbő l , melybe széles sárgarézdanakil kés van dugva. Lehajol és a csónak fenekérő l kiveszi hatalmas sárgaréz lándzsáját. Közép-korú, daliás alak; szabályos arc, jellegzetes sasorralés az it t nagyon ritka kék szemmel. Mésszel vilá-gos szőkére szívatott hajában leng a két fekete strucc-toll . Ez Kir, a danakilok legnagyobb hőse, aki, haJuszuf, a mostani seik a paradicsomba költözik, való-színűen utódja lesz.

Látja és hallja az imádkozót, de nem zavarja.Ez sem vesz tudomást róla. A jövevény nyugod-

tan leül a hajlék ajtónyílása elé a földre. Figyeli azidő t . A szélvihar rohamai mind dühösebben rázzáka kunyhót befutó vízitök leveleit , amelynek inda-végei, mint sziszegő kígyófarkak merednek az égfelé. A földön ülő nem is hunyorít .

Most felkapja a fejét: figyel!A szomszéd nádasból emberi hangokat hoz a

szél. Élesen oda néz; nem csalódott . Helyenkint szét-válik a nádas és több őrült iramban közeledő csónaklátszik. Versenyt futnak a viharral. Akik benne áll-nak, hosszú rúddal vezetik fakéregcsónakjukat éstestök jobbra-balra hajlásával iparkodnak ellensú-lyozni a fehértarajúvá mérgesedett hullámok löké-

14

sét. Rövid kiáltásokkal biztatják egymást és mostmár valószínű a szerencsés befutás. Ugyanakkorellenkező irányban, a sivatag felé, szintén zaj hallikaz it t r i tka nádasban. Két ló habzó szügye töri asürüt. A két ló hátán lándzsás szomáli harcos ül.Az alig hasig érő vízben vágtatnak. Magasan szökellfel kétoldalt a tajtékzó víz és mind erősebben hallika lovak hangos zihálása. Még egy utolsó erő lködés,a szélnek egy, a helyes pillanatban jött lökése, asziget alacsony partjára veti a csónakokat; a ziháló,tajtékzó lovak is felkaptatnak rá. Fürkészve vizs-gálják egymást, de mind régi ösmerős. Mosolyogvaemelik jobb kezüket homlokukhoz és meghajolvamondják:

— Szálam, szálam!Aztán az egyik csoport a pázsitra húzza csónak-

jait , a két lovas pedig leugrik, megveregeti lovanyakát és szabadon ereszti , hadd legeljen. Kantárt , ,nyerget a szomáli nem ösmer. Szőrén üli meg a lo-vat, pusztán a térd nyomásával adja meg az irányt.A csónakon érkezetteknek is kerek vízilóbőr paizsukvan és másfél öles lándzsájuk. Aki ért hozzá, mind-járt felismeri, hogy ahányan it t vannak, mind mástörzsbő l valók. A hadi festés színe kettőnél semegyenlő és ha lándzsáikat figyelmesen megnézzük,rögtön látjuk, hogy mindeniké más alakú ésanyagú. Van, akié sárgaréz, akié vas; az egyiké he-gyes tőrben végződik, a másiké lapos, késalaku. Csakhárom dolog egyezik rajtok: a vízilóbőr paizs, amésztő l vörhenyes szőkére szívatott haj és a bronz-vörös testszín. Mind szikár magas alak, az afrikaibenszülötteket jellemző rut vonások nélkül.

Mintha európaiak volnának, rézvörös kiadásban.Kezetszorítanak Kirrel és helyetfoglalnak mel-

lette. Heten vannak. A szomáli nemzet hét törzsénekküldöttei , kiket ma napnyugtára Hamu, a varázsló,hívott össze. Suttogva beszélnek: nem akarják azájtatoskodót zavarni.

15

Hamu pedig nem siet .És ne higyjük, hogy vendégeire való tekintettel

valami suttogó hangon mondta el imáját. Érces hang-ját öblösen kiereszti; mert nem ill ik igazhívő muzul-mánhoz, hogy szégyelje embertársai elő t t , ha istenétimádja. De hát mindennek van vége, az ő imájánakis. Utolsót hajol a Kába szent köve irányában s be-végezve imáját, vendégeihez indul. Lassan, gondol-kozva lépeget. A jövevények a legnagyobb tisztelet-tel állnak fel, mélyen meghajolva. Egymás után csó-kolják a kezét; közben rebegve:

—Szálam: szálam!—Allah akbár, Allah kérim. Az isten nagy és

hatalmas! — Hamu megszámlálja őket, a megelége-dés mosolya fut végig arcán.

—Jól van, i t t vagytok mind. Allah hozott , deüljünk le.

Helyet foglal a hajlék ajtónak nevezhető nyílásaelő t t , míg a többi tő le jobbra és balra ül, nagy körtformálva. Két szélroham közötti szünetet kihasználva,megnyitja a gyű lést . A széllökések egyre ritkáb-bak és gyengébbek.

— Fiaim! —- kezdte Hamu, — elsősorban isgyőződjünk meg, minden törzs képviselve van-e? Énegyenkint elősorolom a törzseket: a megbízott jelent-kezik.

Némán megrázza fejét mind. Ez náluk igentjelent.

— Hát kezdjük el! Danakil , az te vagy Kir, Barel Kassin a Mad mollah küldötte: az Guru. AgadenéAbdurraman, Arussi-é Kelf. Berbera és Oromó-é Dur-ham és Jefi 'et , az issza szomaliké pedig te vagy: Omarseik. Jól van, fiaim. I t t vagytok mind. Tudjátok meg,hogy Mad mollah, kit Allah soká éltessen, hívottmára ti teket ide. Hát halljuk, Guru — és hozzá for-dul, — mit akar urad?

A megszólított elsápad. A rézbőrűnél ez a piru-

16

lás. Talán a társaság legfiatalabb tagja, még aligférfi , de máris két strucctoll van a hajába szúrva.

—Halljátok szavam, szabad szomálok, Mo-hamed hívei! Ezt izeni nektek az én uram, a Mad mollah: Ha elleneink reánktámadnak, falvainkat fel-gyújtják, asszonyainkat, gyermekeinket leölik, barmainkat elhajtják: úgy-e hogy éles vassal állunk ellent? Pedig ez mind visszapótolható. Házat épí-tünk ujat. veszünk új asszonyt, azok szülnek gyer-mekeket és ha barmainkat mind el viszik is — nem baj, — majd rabolunk a szomszédainktól . . . Ha-zánkat felosztották maguk között a fehérarcok. Szomál birodalom nincs többé. Szomál haza . . . megszűnt.

—És miért?—Mert fiai nem tudták megvédelmezni.—A törzsek között állandóan dúló harcok, -me-

lyek a soha meg nem szűnő vérbosszúból kelnek,megbénítják a nemzetet és lehetetlenné teszik, hogya közös ellenség ellen egyesüljenek . . .

—Ha visszatértek Halváitokba, mondjátok meg aszomáloknak, — kik ma már rabszolgák, — hogynyújtsanak egymásnak testvérjobbot és szüntessékmeg a vérbosszút.

—Látjátok e halmot? — kinyújtott karjával atömegsírra mutat.

—Egy nemzet nyugszik alatta.——- Egy nép, amely meghalt , mert nem tudott

szolga lenni.—És amíg a sivatagban egyetlen dialos: lesz, aki

háromhuru hangszerét pengetve, az ősök sohasemhervadó dicsőségét énekli , addig e hazának mindenfia tudni fogja, kik nyugosznak e hant alatt . De aszomáli néprő l , annak dicsőségérő l nem fog az utókor énekelni. Meghalt , mert nem érdemelte meg az életet. Hitünk egyik sarkalatos pontja az, hogy a végzet akaratában meg kell nyugodni. Ez a megnyugvás most egyenlő volna a gyávasággal.

—Nem igaz! testvéreim, a szomál nem gyáva.

17

De vágd le a sivatag királyának karmait, húzd ki afogát: ő is elveszíti a szívét A küzdők nem egyenlők.Ellenségeink jól vannak fegyverkezve: mi sehogy.De vedd el a fehérarctól tamandzsáját, lőfegyverét,egyértékű lesz a szomálival, vagy gyengébb.

—De ahol legnagyobb a veszedelem, ott leg-közelebb a segedelem.

—A Habes bércei közt székelő négus megértettea szomáli nemzet baját és már megkezdte segítésün-ket. A mollah harcosainak egyrésze abesszin lőfegy-verrel van felszerelve. És két holdtöltével ezelő t t ,midőn egy század vöröskabátos Imit a mollah auljátakarta elfoglalni, megmutatták a szomálik, hogy mittudnak. Lemészárolták a támadókat az utolsó emberig.Az inglesek csontjai ott fehérlenek Bar el Kasszinhomoksivatagjaiban.

— És az inglesek nem indítottak bosszuló had-járatot.

— Hogy eredményt érhessünk el, további eljárá -sunknak egyöntetűnek kell lenni. Ezért azt üzeninektek az én dicsőséges nagy uram, Mad mollah, —kit Allah soká tartson meg, — hogy a további teen-dők megbeszélésére, minden törzs megbízottja jelen-jen meg Ramazan utáni holdtöltén Berbera városá-ban, a Kilib Ráza karavánszerájában. Senki el nemaradjon!

Elhallgat.—Ott leszünk! ott leszünk! — kiáltják a harco

sok, de Hamu felemeli a karját, jelezve, hogy szólniakar. Hirtelen csend támad.

—Fiaim! Allah megbünteti a népet, mely nemtörődik szabadságával. Megbünteti azzal, hogy föld-jének levegő je méreggé válik, amikor belégzi; hogya sivatag oázisai nem teremnek mást, mint mérgeskutyatejet; hogy a csörgedező forrás vize megpos-had, amikor ajkához viszi; hogy hazátlan bujdosiksaját országában, hiába kérve a kolduskenyeret, melyhelyett ostorával suhint rajta végig a betolakodott

18

idegen. És hiába fordul istenéhez, az nem hallgatjameg, nem bocsátja meg bűnét sem ezen, sem a más-világon. Nő je megvetéssel fordul el tő le, saját gyer-mekei fogják megátkozni és temetetlen holttestén adögevők és keselyük fognak marakodni. A hiénákazt üvöltik éjjel a sivatagban: — Gyerünk Szomálba,ott bő aratás lesz. A kopasznyakú keselyű nem egyet,de négyet tojik, mert lesz mit ennie a közeljövőben.. .A múltkor kutyát áldoztam és csontjairól azt olvas-tam, hogy véreső fog hullni, tűztenger borítja el atengerpartot. . . Ha Allah úgy akarja, legyen meg. —Elhallgat, majd alig hallhatóan rebegi: — Masallah!

Nagy csend. Ki-ki némán gondolkozva nézmaga elé.

Közben besötétedett . Néhány koránkelő csil lagmár helyén ragyog. A nádas fekete és a közeli siva-tagban ordít egy-egy hiéna, vonyít egy sakál. Kir törimeg a csendet.

— Ha nincs más megbeszélni való, indulhatunk,mert a csillagok már kigyulladtak. — Kérdőn néztársaira.

Azok lassan szedelőzködnek. Mind veszi lánd-zsáját, a pajzsát és megkezdődik a búcsúzás. Rövidkézszorítás és felhangzik: — Szálam, szálam! ötencsónakba ülnek és a rúddal ellökik magukat a szi-gettő l . Még egy rövid Szálam és elnyeli őket az estszürkesége.

A tóparton csak hárman maradnak.Abdurraman fütyül lovának, mire mind a két

állat nyerítve közeledik. A két szomáli balkézbe fogjaa lándzsát s a lova hátára szökik. Hamu ekkor meg-szólal:

—Ötven éve lakom e szigeten, de azt hiszem,már nem sokáig maradok. Legyen minden úgy, amintAllah akarja. — A két lovas fejével int:

—Úgy legyen, Masallah.Egy kézszorítás és beereszkednek a tóba. Gázol-

19

nak a lovak a hasig érő vízben és nemsokára eltűn-nek az éj sötétjében.

Hamu még sokáig utánok néz. — Masallah! —mormolja, miközben az ösvényen kunyhójához visz-szatér. A mocsár fölött megjelenik az újhold arany-sarlója, bearanyozva a tó lágyan ringó víztükrét.Amint a lovasok egy náderdön keresztültörtetnek, Ab-durraman lova valamitő l megugrik.

— Jet Abbatosz, mi az?— kiált , fürkészve nézveelőre.

. . . A sötét nádas szélén megjelenik egy hátánfekvő , puffadt hasú orrszarvú hullája. A hold fényé-nél felösmeri:

— Döglött orrszarvú! — mondja undorral ésnagyot köp a vízbe.

II . FEJEZET.Melyből megtudjuk, ki az a Szolimán ben Darja és

ki énekelt magyar nótát a Hauvas-folyó partján.

A Harrárból Addis-Abeba felé vezető karavánútegy sötétzöld erdővel szegélyezett völgy fenekén ériel a Hauvas-folyót. Ez mégegyszer oly széles, minta Maros. Hömpölygő szőke vize a Tana-tóból ered.Partjait ősrengeteg borítja; erdő , amelyben ritkánhangzik emberi hang. Az évente kétszer megáradófolyam ellátja a szükséges nedvességgel; az öntözőfolyamár és a nap tüze oly bujává teszi, hogy rajtaáthatolni csak a vastagbőrűek által tört csapásokoniehet. A levegő terhes a színpompás virágok il latátólés fojtó a vörhenyesen pudvásodó reves, kidő l t törzsekszagától. Az óriási majomkenyérfák görcsös ágaithálóként futják be a tűzvörös virágú lianoszok, me-lyek, mint szívó csövek lógnak bele a folyóba.

Alig száz lépésnyire a folyamba elvesző kanyargóösvénytő l , van egy meredekfalú vízmosás. Mélységelehet két öl, a szélessége egy. Bizonyos, hogy a nagy,esős évszakban örvénylő vizet vezet, de most száraz

20

és medre lenekét sárga, finom föveny borítja. Kúszóindák, aláhajló cserjék, nagylevelű bürü betakarják,úgy hogy az esti szürkületben inkább sejteni lehet,mint látni.

Ahol betorkollik a folyóba, néhány négyzetmé-ter nagyságú fövényzátony rakódott elibe. A túlpartrengetege mind sötétebb színezetet vesz fel s a ka-nyargó folyamra fátyolszerűen ül le az esti köd. Néha,mint távoli égzengés, gördül végig a vízen egy-egyvíziló rekedt bőgése; hol inni hol onnét válaszol reátársa. A vízmosáson túl sudár, sűrű lombú szikamoráll . Felső ágain fehérpofájú gurcamajom-család lakik.Az öreg most is ott ül és nézi a világot. Már nemlátni a túlsó partot, a beköszöntő homály csak sejttetniengedi az erdő körvonalait . Denevérek cikáznak ésmint hulló csillagok, kékeszöld tűzcsóvát rajzolnaka repülő fénybogarak.

Megloccsan a folyó tükre, a zátonynál egy állatmászik ki a vízbő l . Előre nyújtja kígyófejét, majdkivonszolja víztő l csepegő nagy testét.

Egy teknősbéka.Öreg gyerek lehet, páncélja akkora, mint egy

kocsikerék. Neszel; teljes biztosságban tudja magát.Esetlenül mászik a sásig és útját kétoldalt vízcseppekjelzik. Halkan füttyentve tépi le a szálakat. Majdjóllakik, begurul a nagylevelű bürü közé; többé nemlátni, de még soká hallani teknő je súrlódását.

Enyhe szél támad s tétován bókolnak a fáklombjai.

Ez az esti szellő . Mintha minden élő sóhajtvaadna hálát az egek urának, hogy a napi forróságután beállt az enyhe est. A túlsó part fái fölött ezüsttányérként jelenik meg a telehold. Hideg sugarai min-dent gyémántporral hintenek be s mintha e fénytő lelrettennének a fénybogarak, nyugovóra térnek.

Újra megloccsan a folyó vize.Magasan felszökik és a mélybő l elő tűnik egy

sötét test . Egy víziló, De nincs egyedül: mellette kis

2 1

csemetéje. Hatalmasan prüszkölve, sugárként fújjaki orrából a vizet, amely gyémántesőként borítjamindkettő jüket és szeretetteljesen dünnyögve toljaorrával feljebb a zátonyra kicsinyét. Az anya bizal-matlanul fülel, vizsga szemmel körültekint; de nemhall, nem lát semmit.

Ez megnyugtatja.Lassan oldalára dű l , mire a kis víziló rögtön

megtalálja az életadó forrást s hangos röfögés közöttdöfödi az anyját, ki az anyaság boldogító érzésétő láthatva, kéjesen hunyja le szemeit. Az éj csöndjétcsak a szopás csámcsogó hangja zavarja.

A gurca-család, amely eddig csak csendes szem-lélő je volt az idilnek, most rikácsolva ordít , toporzé-kol és dühösen rázza a fa ágát.

Mintha azt rikoltanák: — Vigyázzatok, ellenségközelit!

A vízmosás sötét fenekén elő tűnik egy nesztele-nül lépő leopárd alakja.

Ez az ősi ellenség.Az is meghallotta szokásos esti kóborlása alatt

a kis víziló csámcsogását. ó, jól tudta tapasztalatból,mi játszódik it t le. Macskaszemen fejét lesunyja kétmellső lába közé, hasával a homokot éri és zöldszeme villog, amint a jelenetet nézi.

A rabló mintha a távolságot becsülné.Merev, mint egy szobor, csak a farka mozog

ingaként. Úgy látszik, a becslés kedvére ütött ki.Kilő t t nyíl gyanánt, egy óriási szökéssel, szinte repüla békés család felé. A gyanútlanul csámcsogó kisvíziló hátába vágja karmait és még puha tarkójábamélyeszti fogsorát. Szemét lehunyva, semmivel semtörődve, kéjesen szürcsöli a vért és agyvelő t .

Néma csend.Az anya észreveszi, hogy kicsinye nem szopik.

Pislogva odanéz. Megriad.Maga mellett megpillantja halálos ellenét.Idő kell , amíg kis agyvelejével átérti a történte-

22

ket. Most megértette és irtózatos bosszúra gondol.Az öt tonna súlyú állat feláll , fájdalmasan szűköl;először egyik lábát, majd egész testét ráveti a rablóra.A néma éjben egy irtózatos ordítás és csontok ropo-gása hallik.

A Hauvas-parti tragédia be van fejezve.A víziló szomorúan dünnyög, orrával egyszer-

kétszer hívogatón megböki holt kicsinyét és mikorlátja, hogy az nem mozdul, még egy fájdalmasat or-dít és lassan beleereszkedik a vízbe. Nemsokára mesz-szirő l hallani panaszos ordítását. És a hold ezüstössugarai ragyogó fátyollal borítják be a két egymásmellett békésen szunnyadó tetemet: az afrikai bur-zsoá és az afrikai nihil hulláját.

Mintha a nagy csendben a távolból lódobogáshallatszanék.

A dobaj a Harrar felő l idevezető ösvényrő l hall-szik. Bizonyára valamely megkésett karaván, vagy,olyan, amelyiknek útja nagyon sietős és naponta kétvizállomást fut be. Most már a hajcsárok szaporarikoltozása is hangzik, amint biztatják állataikat agyorsabb haladásra. A dobogás mind erősebb lesz, akaraván kibukkan az ösvény kanyarulatánál. A holdsugara elözönli .

Nem sokan vannak.Az egész karaván tíz öszvérbő l , ugyanannyi haj-

csárból és vagy huszonöt fegyveres kíséretébő l áll .A hajcsárok gallák, a fegyveresek fekete burnuszbaburkolt amhara katonák; a leghátul lovagló férfi , akaraván ura, európai ruhát visel, de fejét veres fezfödi.

Ez nem kereskedelmi karaván: így csak nagy urutazik.

A folyó partján megállnak.A főszolga kiadja a rendeletet a. tábor elkészí-

tésére.Ez minden kiabálás, minden lárma nélkül tör-

ténik. Szorgos kezek leszedik a málhát, kigön-

33

gyölítik a sátorponyvát, leverik a földbe a tartókaró-kat és nem telik bele öt perc: áll az úr sátra és akonyha. Még öt perc és az utóbbiban lobogva éga tűz.

Az úr fekete öszvéren ül, amely nyugtalanul to-pog, egészen porfelhőbe burkolva magát és szó nél-kül nézi a sok szorgos kéz zajtalan munkáját. Egyperc és szőnyeggel borítják sátora földjét, beállí t jáktábori ágyát, összerakható asztalát, székeit . Asztalárakét égő gyertyát áll í tanak, ami a holdra való tekin-tettel igazán fényűzés. Most a főszolga mégegyszervégigpillant a sátoron és urához lépve megfogja akengyelvasat.

— Uram, minden rendben van.Ez leszáll az öszvérrő l , lassú léptekkel megindul

sátorába s ott helyet foglal az asztal mellett . Sürgö-lődő szolgái egymásután hozzák be csomagjait éskiszedik belő lük az éjjeli szükségletet. Fegyvereitmegszokott helyükre akasztják, és nem telik bele egyrövid óranegyed, a sátor egész berendezése készen van.

És mindez egyetlen szó, egyetlen hang nélkül.Látszik, hogy nagy úr, kinek iskolázott szolga-

had áll rendelkezésére.A lobogó gyertyától megvilágított arc felénk for-

dul. Most ösmerjük fel, hiszen ez Harrár város Krő-zus-a: Szolimán ben Darja.

Ki ne ösmerné ezt a nevet?Nemcsak az Egyenlítő vidékén, de még Euró-

pában is.Ő a leggazdagabb ember Harrárban.Ő a legnagyobb kereskedőház tulajdonosa Közép-

Afrikában.Raktárai, amelyek pedig minden városban van-

nak, óriásiak; az ő karavánjai járnak BerberátólMombaszáig és Oboktól Roszerires-ig. Amíg a félholdragyogott Harrár felett , addig Konstantinápolybaküldte az évi ajándékot; most, hogy az abesszinoroszlán tette rá a talpát: annak kedvét keresi. Most

24

is az ő karavánjai viszik az abesszin cárnak, a né-gusnak aranyporát és elefántcsontját . Kész örömmeltesz szívességet bárkinek, de végeredményben ez isneki jövedelmez.

Intelligenciája igen nagy és nyelvtehetsége egy-szerűen a csodával határos. Beszéli az egyenlítő körüliösszes nyelveket és a fontosabb európaiakat is . Mű-veltsége európai, vallása az izlam.

Hitvese török nő , akivel mozlim szertartás sze-rint esküdött meg. De Mohamed engedelmével nemél és nem tart mellette második asszonyt. Gyermekenincs. Negyven év körüli , sudár, magas férfi . Arc-színe olajbarna, hajlott sasorral, fekete bajusszal. .Szakálla leborotválva. Egész megjelenése keleti . . .De íme: elkészült a vacsora: egyszerű húsétel, amelyhez pezsgő t iszik. Azután még valamely Indiában ter-mett gyümölcsöt ízlel , egy pohár vörösborral.

Hogy a bort a prófétával kötött milyen szerző-dés alapján issza, azt senki sem tudja.

Rágyújt egy szivarra és int szolgájának, aki vil-lámgyorsan leszedi az asztalt . Majd megkérdi:

Levetkőztesselek, uram?— Igen, a szivart majd az ágyban szívom el.

Vetkezik. Egyszerre megszólal:— Ugye holnap vasárnap.

—Az, uram.—Hirdesd ki a karavánnak, hogy a vasárnapot

itt töltjük és csak holnapután reggel indulunk tovább.— Valami eszébe jut: — Te, hol adtunk mi találkátSzulejmán seiknek?

—Baltcsiba, uram.— Baltcsiba? . . . addig még van négy na-

punk. — Nagyot ásít . — Az egyik gyertyát elolthatod.A szolga elfújja, megáll az ágynál és vár. — Nem parancsolsz semmit uram?

— Nem. Jóéjszakát.— A szolga mélyen meghajol:

25

—Allah vigyázzon rád, uram! — és indul a ki-járat felé. Ura utána kiált:

—Éjjelre csak kis őrség álljon.—Igen, uram! Jóéjszakát. — A sátorfüggöny

lehull és az úr egyedül marad.Künn a főszolga összegyű j t i a népet és katona-

ságot és mindenki örömmel veszi tudomásul, hogyholnap pihennek. Visszaülnek a tűz mellé és halkhangon beszélgetnek tovább.

Az öszvérek hosszú sorban egy szál kötélhezvanníak kipányvázva és egyhangúan ropogtatják azelibük hányt friss füvet. A tábor két végében, inkábbmegszokásból, mint szükségbő l , két őrt áll í tanak,akik félhangon éneklik amhara dalaikat.

A sűrűben, nem messze, dohog egy párduc, bi-zonyosan a tűz füstje bosszantja kényes orrát.

Lassan elálmosodnak a tűz mellett ülők, szavukmind ritkább lesz és egyszerre kórusban hallik hor-kolásuk; élesen, bántóan vonyít a közeli sivatagbanegy-egy sakál és nesztelenül, — de kíváncsian, —suhan el a néma tábor fölött egy karikaszemű füles-bagoly.

A sátor ura még gondolkozik és szivarját szívja.A sátorban sötét van és csak az egyik „macska-

üveg“-ablakon keresztül kandikál be a telihold. Fé-nye egyenesen az ágyban fekvő arcára esik. Lát-hatjuk, hogy az, mikor szolgája mögött összecsukó-dott a sátor függönyajtaja, leemeli fejérő l a fezt, ösz-szekulcsolja két kezét és ájtatosan égfelé emelt szem-mel rebegi el imáját.

Ezt az izlám nem így irja elő .Ki ez a rejtélyes vallású Szolimán ben Darja?Hát jól van. Majd lefesti hű képét a kajánul

vigyorgó telihold, az már régen ösmeri.*

A múlt század hatvanas éveiben folyt Temesvárváros rendezése.

26

Elseperték a föld színérő l a várfalakat; helyökrekét- és háromemeletes házakat építettek. Mint agomba, úgy nő t t a semmibő l a Józsefváros.

Ebben a városrészben, — ott , ahol a Vasút-utcátkeresztezi a Nyúl-utca, — áll t egy szebb időket látott ,viharvert kúria. Nem is igen alkalmazkodott az utcairányához; az egyik szegletével pár öllel belekönyö-költ .

De ezt megbocsátották neki.Nem is igen i l lett a szomszéd újdivatú házakhoz

oszlopos tornácával, kopott címerével, kifelé öblö-södő vasrácsos ablakaival. Már erősen a földbe süp-pedt, vagy talán az utca töltődött fel . Régi cserép-tetejét zöld moha lepte be.

Hogy ki építette? — ki tudná azt megmondani.Utcafelő l i oldalán ajtót vágtak, amelyikhez há-

rom nagyon kikopott kőgarádics vezet. A mindig rosz-szül záródó ajtó felett az idő tő l megkopott tábla hir-deti , hogy i t t Singer Salamon a szomjúhozóknakszeszes italt szolgál. Nagyban és kicsinyben.

A külső ajtón van még egy cégér, amelyrő l ös-meretes e hely az egész Vasút- és Nyúl-utcák legtávo-labbi részein is. Csapongó fantáziájú piktor festettegy életnagyságú búzavirágkék atil lás és vörösnadrá-gos, iszonyú savanyú ábrázattal bokázó huszárt . Ésalá írta: „A víg huszárhoz“ .

Hogy miért vág olyan rém savanyú képet? —senki sem tudja.

Csak rosszakaratú ráfogás a környékbeliek állí-tása. Ők ugyanis azt mondják: azért , mert a Salamonbácsi borából ivott .

Ha kinyitottuk az ajtót, irgalmatlanul éles csen-gés verte fel a félhomályt. Ha szemünk kissé hozzá-szokott a környezethez, különféle színű üvegek tár-saságában felfedezhetjük a Salamon bácsi életepárját.Kicsit aszott , kicsit sárga asszony, mert ri tkán jutlevegőre. Teljes valójában csak akkor lehetett látni,

27

amikor kiállt a boltajtóba, sovány kezeibő l tölcsértcsinált és úgy harsogta végig a Nyúl-utcán:

— Izidor! — hazajönni!Szólt pedig ez egy tízéves fiúnak.

Ilyenkor aztán Izidor ész nélkül szaladt hazaa golyózásból, mert tudta, hogy anyja kissé hirtelen-kezű . Salamon bácsit r i tkán lehetett az üzletben látni,ő t a kötelesség, vagy inkább a kalábriász a kávéház-ban tartotta.

Izidor nő t t , mint a bogáncs. Tanult is , nem is,de idejében letette az érettségi vizsgát. Mint katonais bevált , mert tartalékos hadnagy lett a hatvanadikgyalogezredben.

Egy szép őszi délután, midőn Izidor neveléseilyen szépen be volt befejezve, a boltajtó elő t t ültSalamon bácsi és ezüstkupakos tajtékpipájából bodorkarikákat eregetve, azon gondolkozott , mit kezdjenmost már a fiával? A kérdés nem olyan egyszerű ,mert Izidornak az élettel szemben nagy igényei vol-tak. Az öreg lehunyta szemét és kéjesen sütkérezetta búcsúzó őszinyálas, meleg napsugárban. Kezdet-ben sűrűn gomolygott a pipa füstje; látszott , hogyerősen (gondolkozik; később mind ritkább lett afüst s végre teljesen elmaradt. Az öreg el- , a pipakialudt.

Karja lehanyatlik és az ezüstkupakú tajték-pipa — az öreg szemefénye — nagyot koppana földön. De Salamon bácsi csak nem mozdul. Azutolsó füstgomollyal, mely égnek szállt , elrepült az őlelke is az örökfényességű trónja elé, számadást adniföldi tetteirő l .

Szép csendesen meghalt , anélkül, hogy valakiészrevette volna.

Most Izidorra nehezedett a Vig Huszár üzletivezetésének kötelessége.

Csakhogy neki más utat jelölt ki a sors.Nem volt hozzá kedve, hogy szűkös viszonyok

között élje le életét. Duzzadt az életerő tő l , ismerte tu-

28

dását és vágyott ki a nagyvilágba. Röviden letárgyaltaaz ügyet a mamával. Neki hagyta az üzletet és né-hány ezer koronát kitevő örökségével zsebében, neki-vágott a nagyvilágnak.

Konstantinápolyban látjuk viszont.It t régiségeket, perzsaszőnyegeket, ezüsttel ki-

varrt indus fátyolokat árult . Egy gazdag fiatal örményözvegyasszonynál lakott , kibe hamarosan fülig sze-relmes lett . Hogy kezét könnyebben elnyerhesse,megkeresztelkedett . De elszámította magát, az öz-vegy máshoz ment nőül. Ez rövid időre elkeserítette,de annál szorgalmatosabban dolgozott . Ekkor nyitottszivacsüzletet.

Ez időben olyan kalandja volt , amely életénekúj irányt adott .

Egy szép langymeleg délután szokása szerint aBoszporusz északi partján fekvő Ortaköi csendes ut-cában sétált . Szerette ezeket az árnyas utcákat aCsiragan-palota háta mögött; zöld lombú l igetek kö-zött megbújva laktak, fehér márványpalotáikban atörök nagyurak. Egy csendes sikátorban, melynektúlsó oldalán nagy kert terül el , egyszer lantpenge-tés üti meg füleit .

A játszó oly mesterien kezelte hangszerét, hogymegállt és hallgatta.

Most egy nő i hang is megcsendül, oly édes, hí-vogató bübájjal , hogy a kényszernek nem tudott el-lenállni és megindult irányába. Szerencsére egyedülvolt a sikátorban. Lopva, lábujjhegyen, zajtalanulvégigment a kőkerítés mellett és egy helyen megállt ,mert észrevette, hogy az énekművésznő közvetlenelő t te áll .

Már hogy a kőkerítés túlsó oldalán.Az ének sóhajszerű akkorddal végződik. Ép-

pen azon tűnődik, hogy mászhatna meg a falkerí-tést , mikor megpillant közvetlen maga elő t t egy ki-lincsnélküli kis ajtót, mely éppen olyan színűre vanfestve, mint a fal .

29

Anélkül, hogy egy pillanatra is meggondolná,mit tesz: megnyomja.

Az ajtó enged.Belép.Tudta, hogy életével játszik; mit törődött ő most

vele?Gyönyörű kertben találja magát. Az éneklő t még

nem láthatta, a sűrű bokrok eltakarták. Lassan lo-pódzkodik előre és egy helyen, ahol a bokrok ritkáb-bakká válnak, tündéri látvány tárul eléje.

Elő t te márvány vízmedence, lágyan csobogó szö-kőkúttal. Mellette a padon eszményi szépségű hölgyül, ábrándosan a távolba néz. Lantját pengeti és éne-kel. Testét csak habfehér indiai nyersselyem kimonófedi, melyet csípőben tart össze egy öv. Ragyogó ék-szerek borítják, de legszebb ékessége a két szeme,amelyek olyan kékek, mint a Boszporusz. Földig érőszőke haja, mint aranyzuhatag omlik hóvállaira.

A hölgy bevégzi dalát, egyet sóhajt , majd fölkel . . . Nézi a vízmedencében a fürge aranyhalak já-tékát . . . Fülledt meleg van és a szökőkút oly csá-bítóan csobog. Nem tud ellenállni a viz csábításának.Körül sem néz, csak egyet ránt övén.

A selyem lecsúszik . . . mint fehér márványszoboráll az enyhet adó szökőkút sugara alá s karjait feje-fölé emelve, engedi a kristálygyöngyöket habtesténleperegni. Izidor mind a két szemét eltakarja tenye-rével, az ősi regét látta maga elő t t testet ölteni: ígyszületett meg Aphrodite.

— Ne lássam ezt az álmot! — sóhajtotta hitet-lenül s hogy az ébrenlétérő l megbizonyosodjon, ha-talmasat csíp jobb combjába.

Fájt .Ez eloszlatta kételyét, de ugyanezt eredményezte

az a hatalmas ütés is , melyet egy fekete pofájú nubiairabszolga mért arcára és ha nincsenek olyan hagyo-mányosan gyors lábai, ugyancsak megfizetett volnakíváncsiságáért.

30

Mikor szerencsésen kijutott a kis ajtón, mégsokáig fülébe csengtek a rabszolga ocsmány szidal-mai, sokáig sajgott arca a kapott ütéstő l , de sajgotta szíve is.

Az arca egy-kettőre meggyógyult, de a szívenem.

Megjegyezte magának a kis ajtót és miután kö-vetkezetes ember volt , másnap ismét ott őgyelgett .

Ha a szép asszony énekelt , ő vele énekelt , ígyadva tudtul, hogy it t van.

Mikor a kadina ezt észrevette, durcásan elhall-gatott .

És ez így ment néhány napon át.A kadina lassan megszokta, már szinte várta.A nagy akaraterő , a folytonos dacolás a vesze-

delemmel, mind érdekesebbé tette elő t te Izidort, ki-nek állhatatosságát végül azzal jutalmazta, hogy egyszép napon kiküldte hozzá vén dajkáját a következőüzenettel:

— Szép effendi! ha Allaht ismered, távozz béké-vel és ne kísérts, mert én szeretem az uramat!

Ezt hallva, Izidor nagyon szomorú lett és csak.azt a kegyet kérte ki magának, hogy személyesen bú-csúzhasson el a kadinától.

Ez megadatott neki.A sok búcsúzásnak az lett a vége, hogy meg-

ismerve egymást, a szerelem még nagyobb lett . Egyholdvilágos este, mikor a fülemülék nagyon szépencsattogtak, elhatározták a szökést párosan. Még pe-dig, hogy könnyebben menjen a dolog, Szekerpára— a szép kadinát így hívták, — magával hozta az:urától, a szultán khaznárától származó ékszereit ,amelyeknek ő Izidor szerint jogos tulajdonosa.

Úgy is történt.Hogy a khaznár rájuk ne találjon, jó messzire

menekültek. Harrár városában látjuk őket viszont.Azért választották ezt a várost, mert i t t Szekerpára-

31

nak néhány távoli rokona lakott , akiknek létezésérő la khaznárnak nem volt tudomása.

Itt értékesítették az ékszerek egyrészét, telketvettek, házat építettek, szóval berendezkedtek. Midőna napok egyformán kezdtek eltelni, Szekerpáramind hangosabban követelte, hogy törvényesítsékfrigyüket, esküdjenek meg. Ő nem volt hajlandó őseihitét elhagyni és így nem maradt más hátra, isme!Izidornak kellett vallást cserélni.

Néhány szór meglátogatta az öreg muftit , el-mondta elő t te, hogy neki egyetlen vágya volna amohamedán hitre áttérni; egy kis ajándék sem ma-radt el és nemsokára nem állt annak semmi útjába,hogy Mohamed híveinek száma eggyel szaporodjék.Külső leg annyiban változtatott e körülmény Izidoron,hogy ezentúl fezt hordott , felvette a Szolimán benDarja nevet és szeszes i talt nyilvánosan nem ivott .Életének rövid ideig tartó katolikus időszakában na-gyon megkedvelte az imákat s így tovább is imád-kozgatott . Most már semmi akadálya sem volt an-nak, hogy Szekerpárát feleségül vegye. Amit nem-sokára meg is tett .

Elérte rég óhajtott célját: gazdag volt .Nagykereskedő , óriási raktárakkal, rengeteg sze-

mélyzettel , kinek karavánjai e világrészt mindenirányban bejárják, hordva aranyport, elefántcsontot,gumifát, kávét. Különösen az utóbbiról volt hires,mert összeköttetései révén sikerült neki a valóbankitűnő minőségű harari kávét „Gold bery Mokka“név alatt a londoni piacon bevezetni. Szerencséjéreéppen ez évben volt . a szokásos „gyarmatok kiállí-tása“ , amelyen az alig bemutatott új csil lag az elsődijat nyerte s egy csapással ismertté tette úgy a sa-ját , mint kiállí tója nevét. Üzletfelei laktak Kalkut-tától Londonig és neve éppen olyan ismeretes voltBombayban, mint Ogaden sivatagjain.

De nemcsak „ jó“ üzletember volt , hanem sze-rencsés is.

32

Mikor az aduai győzelem után Menelik lázasankezdett fegyverkezni, ő rögtön megérezte a nagy üz-letet és gyors ütemben százezerszámra szállí totta anagyhatalmak által kiselejtezett hátultöltő katona-fegyvereket.

A hálás negus, jutalmazásképpen az ő utjánadatja el birodalma összes terményeit . És ez óriásiüzlet!

Alig került Szolimán erre a vidékre, egy alkalom-mal útja egy szomáli aulba vezetett , Imi faluba. Aseikjét Mad mollahnak hívták.

Ebbő l az ismeretségbő l üzleti összeköttetés lett ,mely szoros barátsággá fejlődött.

Két ember, kinek természete annyira hasonlítegymáshoz, vagy nagyon szereti , vagy halálosan gyű-löli egymást.

Ugyanaz a vasakarat, ugyanaz a szívós kitartás,vakmerő bátorság jellemzi mind a kettő t .

Két nagykaliberű ember, aki messze túlnő t t akereteken, amelyekben őket a sors élni kényszeríti .

Mad mollah gyű lölt mindent, ami európai ésminden törekvése arra irányult , hogy népét lehető legkiragadja befolyásuk alól.

Ez részben sikerült is .Meglett volna az akarat, meg a vitézség: de nem

volt lőfegyver.Szolimán érezte, hogy ez a barátság jelentős le-

het az ő számára és nagy érdeklődéssel figyelte aszomáli ügy fejleményeit . Ösmerve a Mad mollah vi-tézségét és erélyét, kellő i rányítás mellett a szomálifelkelésnek nagy jövő t jósolt .

Mikor a Mad mollah a legjobban kesergett afegyverhiány miatt , ekkor mutatta meg Szolimán, mi-lyen jó barát.

Elment a hatalmas abesszin negushoz s addigmagyarázott neki, míg megérttette vele, hogy az egyet-len fekete császárnak egyenesen kötelessége a szegényszomálikat a végpusztulástól megóvni.

31

Kezdetben a negus nem akart kötélnek állni, demiután a nagyhatalmú Teutu császárné is szomálipárti lett , adott kétezer darab lőfegyvert és százezertöltényt.

Csak azért tette, hogy nyugta legyen; de ezzelgördülésbe hozta a nagy követ.

Ezt a körülményt aztán az angolok Imi-nél na-gyon keservesen tapasztalták, mert egész expedíció-juk, az utolsó szál emberig ott veszett .

Még hírmondó sem jutott el Berberába.Ez az eredmény még szorosabbra fűzte a barát-

ságot Mad mollah és Szolimán között , aki most márlelkesedéssel szolgálta a szomálik ügyét.

Mostani ulja is szomáli érdeket szolgál.Ez az elő t tünk nyitott szájjal hortyogó Szolimán

ben Darja igazi képe!*

Az éjszaka elmúlt, a telihold reggel nyugovóratért; a sötétség helyet adott a világosságnak és las-san felkúszott az ég peremén a nap korongja. Azerdő fái hangosakká váltak a madarak csicser-gésétő l .

A karaván ébredezni kezdett .Nem siet senki a felkeléssel, hiszen ma pihenő

nap van. Csak a konyhasátorban van már élet, abbólgomolyog a füst: ott már főzik a reggelit . Már jó ma-gasan ál] a nap. mikor Hajlagorgisz, a főszolga, kiadjaa parancsot: a hajcsárok induljanak sarlóval fegyver-kezve a közeli t isztásokra zöld füvet vágni az ösz-véreknek.

Egy óra múlva félrehajlik az úr sátorának füg-gönye és Szolimán kilép. Nézi az öszvéreket, nemkapott-e valamelyik nyeregnyomást?

Tiz óra felé az addis-abebai utón, mely a túlsókopár hegyoldalon kígyózva ereszkedik le, egy kisporfelhő látszik, amelyet egy lovas ver fel . Hosszúlándzsájáról és arról, hogy teljesen öltözetlen, mármesszirő l felösmerni a szomálit . Mikor a tábort meg-

32

pillantja, látszik, hogy felösmeri azt, mert gyorsabbügetésre ösztökéli lovát és gondolkozás nélkül vágtatbele az it t legalább száz öl széles folyamba.

Látszik: sokszor ment i t t már át .Szolimán, ahogy megpillantja a lovast, tudja,

hogy hozzá jön. Elébe megy a vízpartig.A lovast lova gázolva hozza át, úsznia sehol sem

kell .A paripa már csak térdig gázol a vizbe; a harcos

leugrik, gyalog jön ki a partra és földig hajolva nyújtát egy faágat, mely meg van hasítva és abban be-csiptetve egy négyrét összehajtott papir.

— Szálam! Allah áldjon, uram!Szolimán csak fejével int, gyorsan átveszi a le-

velet, kinyitja. Hogy reápillant, arca bosszússá válik.Amhara irás! ezt nem érti .

— Hajlagorgisz! — kiált hangosan, mire az futó-lépésben közeledik. Ura feléje nyújtja a levelet: — Olvasd, mi van benne?

Hajlagorgisz olvassa:Addis Abeba Tarn. 12.

Változás készül, siess mentül előbb ide.Híved:

degyazmács Masasa.Szolimán sokáig gondolkozik, majd bólint és

zsebre teszi a levelet. A lovas még ott áll , parancsravár.

—Mikor indultál? — kérdezi ő t Szolimán.—Négy nappal ezelő t t , uram.—Jól jöttél . Válasz nincs. Különben, tudod mit.

csatlakozz a karavánomhoz, én úgyis a fővárosbamegyek.

— Köszönöm, uram! — Lassan megindul a tá-bor felé, lovát megköti az öszvérek közé és elvegyüla hajcsárok között .

Szolimán egyet sétál a folyóparton s mire vissza-

35

érkezik, dél lesz. Nyugodtan megebédel, de most márnem a sátorban, amelynek levegő je fülledt, hanem azenyhén csobogó folyó partján, árnyas fák hűvösében.Ebéd végeztével rágyújt egy szivarra és figyeli a túlsóparti nagy fán lakó pávián-család viselkedését. Egy-szerre megpillant közvetlen maga elő t t , a szőke ha-bokban egy fényes fekete foltot. Hol eltűnik az. holújra megjelen.

Mi lehet?Mindinkább nő , hosszúkásabb alakot ölt és egy-

szerre kivillan egy szempár.Most f 'elösmeri: kíváncsi fiatal krokodilus.Egy darabig farkasszemet néznek, majd Szoli-

mán megunja ezt a mulatságot és hozzávágja szi-varját. A kis krokodil eltűnik a habokban.

Szolimán most már rágyújt változatosság ked-véért egy cigarettára, tovább hallgatja a kis zöld ka-kaduk csiripolását, nézi a repülőkutyák nyaktörő ug-rásait , amíg nagyot ásit . Egyet nyújtózik, majd be-vonul a sátorba, hogy. tekintettel a vasárnap dél-utánra, egyet aludjék.

Amint lefekszik, egyre az kóvályog agyában: milehet az a változás, amely ügyüket hátráltatná, eset-leg kivihetetlenné tenné? Talán ismét a négus befo-lyása lett erősebb, mint a császárnéé? Masasa az őembere, de Menelik is kedveli . És az bizonyos, hogyha az abesszinek fegyvert fognak a szomálikért , —ahogy azt már meg is beszélték, — akkor a seregetez az ő embere fogja vezetni.

Nem tud eligazodni.És amint töpreng, gondolatai lassan-lassan át-

folynak az álomországba.Álmában ismét szülővárosában, Temesváron van.Még pedig a Rezső főherceg-szálló elő t t áll , nagy

néptömeg közepett és nézi a hadgyakorlatról bevo-nuló napbarnított hatvanas bakákat. A fiúk torkuk-szakadtából énekelnek és a keskeny utca nagy erővel

36

veri vissza a sokezer torok énekét. A dal ismerős . . .már a szöveget is megérti:

Háromszor is beizöntetm, Kati gyere ki!Kati nem jött ki,

Megáldj Kati! megbánja ezt vallaki.

Felébred.Még félálomban révetegen körülnéz, lát min-

den egyes tárgyat: tehát ébren van és csodálatoskép-pen a dalt mégis hallja. Mintha száz torok harsogná,hogy:

Megállj Kati! megbánja ezt valaki.Mint egy őrült , ugrik fel ágyából.Figyel, hogy hátha csak hallucinál. Nem! Nem

téved!A dal most is fülébe cseng; harsogják, még pedig

magyarul, i t t , Afrika közepén.Egy ugrás a sátor nyilasához és félredobja a füg-

gönyt. És ime, már alig ötven lépésnyire, a Harrarfelő l ide vezető ösvényen, ereszkedik le egy nagy ka-raván, melynek tagjai torkukszakadtából éneklik azta magyar nótát. A faóriások bolthajtása csodálkozósóhajjal veri vissza e még soha nem hallott hangokatés teljesen érthető kíváncsisággal bámul át a pávián-család fiatalja, vénje magasan fekvő , szellős hajlé-kából.

Már it t vannak.A dalnak éppen vége. Vagy huszonöt fehér mat-

rózruhába öltözött európai, ezek harsogták azelőbb hallott szép nótát; következik két tengerésztiszt,két civil társaságában, majd sok hajcsár, sok csoma-got szállí tó öszvér és végezetül rendes amhara sor-katonaság.

Kik lehetnek ezek?Hogy tengerészkatonák, az bizonyos.De ennél többet nem is tudunk, mert amennyi

37

tengerésze van a világnak, az mind egyformán vanöltözve.

Hanem az a magyar nóta!Ezek csak osztrák-magyar tengerészek lehetnek!A lovasok megálltak a folyó partján. Mikor Szo-

limán elő t t ellovagoltak és meglátták fején a fezt,minden torokból hangzott: Szálam, szálam.

Szolimán gondolatokba mélyedve ment visszasátorába.

Ha valóban osztrákok és magyarok . . . mit ke-reshetnek it t?

Nem telt el öt perc és jön egy amhara kapitánys arra hivatkozva, hogy az erdei t isztás igen kicsiny,engedelmet kért , hogy sátraikat a szokásos ötven lé-pésnél közelebb üthessék fel. Szolimán készörömestmegadta a beleegyezését, de már sokkal inkább ke-letivé vált , hogy csak egy szóval is kérdezné, kik ajövevények. A kapitány udvariasan megköszönte akapott engedélyt; visszament, mire ott gyors tevé-kenység indult meg. És alig öt perc múlva már há-rom sátor állt , a középső elő t t pedig vidáman lobog-tatta az esti szellő az osztrák-magyar birodalom lobo-góját. A partoldalba tűzhelyeket vájtak, melyeknekfüstje nemsokára vígan szállt az ég felé.

Rövid félóra múlva őrmesteri rangban levő al-t iszt jött át és francia nyelven jelenti Szolimánnak,hogy Höhnel korvetta-kapitány, ő császári és királyiapostoli felsége „Satelli l“ nevű hajójának parancs-noka kívánja tiszteletét tenni.

Szolimán csak annyit válaszolt: várom a kapi-tány urat.

Nem telt bele öt perc és teljes díszben, összes ki-tüntetéseivel mellén, sétált át Höhnel.

Szolimán eléje ment, szívesen üdvözölte és be-vezette sátorába. Helyet foglaltak és a társalgás meg-indult francia nyelven.

— Uram, — mond a korvettkapitány, — én már

38

Harrárban hallottam az ön hírét és azt hiszem, ön-ben egy hazámfiát t isztelhetem.

— Úgy van, kapitány úr, igazat hallott . És éppenezért, egyszerűség okából, nyugodtan beszélhetünknémetül is . Mindenekelő t t azonban egyet kell el-árulnom .. . ön már bizonyára Harrárban hallotta,hogy én mohamedán vagyok Ez azonban csak a val-lásom. Én ma is magyar állampolgár vagyok és bol-dog volnék, ha báró úrnak — és így közvetve ha-zámnak — bármely szolgálatot tehetnék.

Höhnel megszorította a kezét s csak ennyitmondott:

— Ezt vártam öntő l .—De most, kedves kapitány úr, — szólalt meg

újból, mosolyogva Szolimán, — mondja el, miért jönide, ahol összesen nincs annyi fehér ember, mint azön kísérete.

—Nézze uram, — felelt a kérdezett , — a dologúgy kezdődött, hogy az én császárom, azaz bocsánat,a mi császárunk kapott tavaly Menelik császártól egygyönyörű hímoroszlánt ajándékba. Még most is díszea schönbrunni állatparknak. A császárnak nemrégtudomására jutott , hogy a negus e hónapban ünneplihatvanadik születésenapját és örömmel ragadta megezt az alkalmat, hogy a kapott szép ajándékot viszo-nozza. A negus bölcs, igazságos, keresztényi kormány-zásának híre Európaszerte elösmert és így FerencJózsef elhatározta, hogy tisztelgő küldöttség induljonhozzá különféle ajándékokkal. A küldöttségnek meg-bízása van, hogy az eddig hiányzó kereskedelmi ösz-szeköttetést is létrehozza a két birodalom között . Eza küldöttség vagyunk mi. Az ajándékok a követke-zők: két hétcentiméteres hegyi ágyú, teljesen felsze-relve, a hozzá tartozó öszvérekkel és száz száz löve-dékkel; egy album Bécs és Budapest legszebb épüle-teinek képével; végül hatvan üveg tokaji bor a kirá-lyi pincékbő l , melyet abban az évben szüreteltek, mi-kor Menelik született . I lyen ajándékot is csak császá-

39

rak adhatnak egymásnak. Hoztunk azonkívül egy ke-reskedelmi szakférfiút is magunkkal, — a bécsi ke-reskedelmi kamara kiküldöttjét , — aki üzleti össze-köttetéseket akar szerezni idevaló kereskedőkkel. Eza megbízott: Abendstern úr Most tud mindent, —mondta mosolyogva. — Hát ön hová utazik?

—Addis-Abeba-ba.—Bravó, hisz akkor egy utunk van. Tudja mit,

ha már ilyen szerencsésen összetalálkoztunk, jöjjönát mindjárt hozzánk! Minden ceremónia nélkül. Alátogatásom viszonzását elengedem. Legalább mind-járt megismertetem a küldöttség uraival. Jöjjön, le-gyen szerencsém! — és karjába öltve karját, márviszi is .

— Jól van kapitány úr, megyek szívesen!Átmentek a szomszéd sátorba, ahol már

összegyű l t az osztrák-magyar küldöttség: Lich-tenstein herceg tengerészkadét, Bechrad dr. ten-gerészorvos, valamint a kereskedelmi kamara kikül-dötte, A. Abendstern úr. Valamennyien a legna-gyobb előzékenységgel fogadták Szolimánt. Kezdetbenáltalánosságokról társalogtak, de amikor Höhnel szépbeszéd kíséretében felfedte Szolimán magyar voltátés tartalékos tiszti rangját, megszűnt minden tartóz-kodás és mindnyájan szeretettel üdvözölték, — i t t atávol idegenben — honfitársukat.

Megindult a kíváncsi kérdések özöne Addis-Abebáról, Menelik négusról, annak udvaráról, a reájokváró fényes ünnepségekrő l . Nagyon sokat vártak,hogyne, hiszen Afrika leghatalmasabb fekete fejedel-méhez mennek.

Szolimán csak mosolygott , de nem szólt semmit.Neki viszont, — aki már évek óta volt hazulról

távol, — szintén sok volt a kérdeznivalója. A császár-városról, Budapestrő l , az otthonvaló viszonyokról.

A kedélyes jókedv egyre fokozódott .Ennek fejlesztéséhez nagymértékben hozzájárult

a tekintélyes mennyiségben elfogyasztott jaffai vörös-

40

bor. Bizony nagyon lefelé hajolt már a göncölszekérrúdja, mikor Szolimán a társaságnak jóéjt kívánva,Abendsternnel átment saját sátorába. Mikor a sátorelő t t állva búcsúzni kezdtek, Abendstern így szólt:

— Kedves Szolimán, te, aki i t t mindenkit is-mersz, informálsz ugye egyik-másik cég jóságáról,megbízhatóságáról? Figyelmeztetsz, kivel lehet tár-sulni, kivel nem. Leszel olyan szíves?

Szolimán megvakarta a füle tövét, elmosolyo«dott, azután így szólt:

— Kedves Abendstern, mondok valamit. A helyiviszonyokat ecsetelni nem érdemes, úgysem értenédmeg, mert az it tvaló kereskedelem nem azonos azeurópaival. Tehát ne is beszéljünk róla.

Ami a társasüzletet i l leti , ott sem jobbak a vi-szonyok, de mégis, hogy a dolog lényegét megértsd,elmondok egy régi anekdotát. A társüzlet i t t olyandolog, mint mikor a Jacob Polnauer és az ÁronZwickeles társasviszonyba léptek. Polnauer gazdagvolt , de ostoba; Zwickelesnek volt esze, de köztudo-más szerint semmi egyebe.

Megkérdezték a kávéházban a Zwickelest, hogytudott olyan ostoba, tapasztalatlan emberrel társulni?

— Hja, ezt t i nem értitek. Most neki van pénze,nekem tapasztalatom, egy év múlva neki lesz tapasz-talata és nekem pénzem.

Bocsáss meg ezért az ősrégi tréfáért , de csak ígytudom megmagyarázni az it teni viszonyokat. I t t atandijat mindenkinek magának kell megfizetni. I t tIsten óvjon minden társtól. Tapasztalás szerint i t tcsak két nemzet szokott boldogulni: a görög meg azsidó.

— No, akkor rendben vagyunk.

41

III. FEJEZET.Udvari bál Szulejmán sejknél Baltsiban.

Négy nap múlva, éppen midőn a nap delelőn áll ,ereszkedett le egy lankás domb oldalán az egyesültHöhnel—Szolimán-féle karaván. Elő l léptetnek, hosz-szu, kígyózó vonalban a matrózok, utánuk a teher-hordó öszvérek, majd az amhara katonaság és leg-hátul lovagol, hogy senki el ne maradhasson, Höhnel,akinek jobbján Szolimán, balján Abendstern üget.

Neki van a legszebb öszvére, jó t izenötmarkos,importált spanyol. Kissé hátrább léptet Bachrachés Lichtenstein herceg.

A szemben lévő dombon feltűnnek Baltsi házai.Annak is a kopár ormán vannak elszórva. Az erdő t ,amely valamikor borította, a szomálik már rég leéget-ték. It t már ők is abesszin modorban építkeznek,házaik köralakúak, csúcsban végződő tetővel. Hő iméi-nek ez újdonság volt , figyelmesen nézte, majd meg-szólalt:

— Nézze csak, Szolimán, innét madártávlatbólolyan ez a község, mint egy termitaboly, amelyenmeleg eső után gombák nő t tek. Nézze csak, nem kü-lönös?

Szolimán egy pillantást vetett a községre.—Igen. Ez már „amhara“ befolyás. Ezek nem-

csak a házépítési módjukat változtatták meg, de er-köleseiket is . Míg a sivataglakók rablásból és teve-tenyésztésbő l élnek, addig ezek már földművelők.Nézze kapitány úr — és kinyújtja karját, — ottzöldéinek a durra-vetések.

—Szóval ez a nép már nem vad?—Azt nem lehet mondani. Tudni kell , hogy mi

ennek a népnek legnagyobb hibája. Vannak nyolc-tízmillióan, akik Maszszauatól Mombazáig a Bena-dir-partot nevezik hazájuknak. Nyelvük egy, de ős-

42

idők óta hét törzsre oszlanak. Hat törzs behódolt azegyesült hatalmaknak, a hetedik Abessziniához tar-tozik. Hat a züllés útján van, a hetedik nyugodtanfejlődik. Teljes függetlenségben élnek, még egymásbefolyását sem tűrik el . Adót nem fizetnek, bár Me-neliket elismerik negusuknak. Ha ez a t ízmillió em-ber egyesülne, hatalmas lenne. Ennek az egyesü-lésnek csak egy akadálya van: egy ősi népszokás . . .

— Hogy mikor támadt?—Nem tudni. De fájdalom, megvan. Ha egy

szórnál ifjú legénysorba cseperedik, amidőn a szív ishangosan megszólal és követeli jogát, — amely álla-pot nálunk rendesen a t izenhatodik életévben áll be,— a szórnál szűz atyja a hozzá forduló ifjúval elő-ször nem a vételárt beszéli meg, hanem felveti a fon-tos kérdést: — öltél-e már embert? Ha a válaszigenlő , akkor jól van, akkor már beszélnek a vétel-árról is . Ha tagadó a válasz, akkor bármily nagy aszerelem, a házasságból nem lehet semmi. Mert az,aki nem ölt embert, nem férfi; aki pedig nem férfi .az nem házasodhatik. Már most elképzelhető , hogymiután ifjak folyton serdülnek, tulajdonképpen ál-landóan háborúnak kellene dúlni, hogy szomáli fel-fogás szerint az ifjak családot alapithassanak.

—De hiába, állandó háború nincs. A legköze-lebbi szomszéd Abesszínia; igen erős, jól fegyverzettország, úgy hogy az abesszin oroszlánnak nem aján-latos a farkára lépni. Ellenség azonban kell , merte nélkül nincs szerelem. Így lassankint a törzsekjutottak egymással hadiállapotba. Ez volt a legké-nyelmesebb megoldás. Minek szaladjon a szerelmesszivü ifjú úttalan sivatagokon, ezer és ezer kilomé-terre ellenséget keresni; elment egy félnapi járóföldre,a szomszéd törzs területére; ott legyilkolta a legelsőférfit — igazolásul elhozta a győzelmi jelt — és akármehetett szíve választottjával az anyakönyvvezetőhöz.

43

—Ez a hadiállapot idők folyamán állandó lettés igen szomorú következéssel járt .

—Ha köztudomásra jut, hogy a törzs tagját kigyilkolta meg, érvénybe lép a vérbosszú és ez tartaddig, míg a két családnak harcos tagja van.

Közbevág Abendstern:—Hát nem akad közöttük egy ember, aki meg-

magyarázná nekik, hogy így egymást marcangoljákés végre elfogynak: mert ölni gyorsabban megy, mintnemzedéket nevelni. Nincs okos, bátor ember, akimegmondaná nekik, hogy amit csinálnak, az vagyöngyilkosság, vagy szolgaságra vezet?

—Kedves Abendstern barátom, — felelte Szoli-mán, — igazad van. Ezt a férfit megtalálták márMad mollah, Imi seikje személyében. Neki sikerültrábeszéléssel keresztülvinni, hogy a törzsek szüntes-sék meg a folytonos ellenségeskedést; a családok füg-gesszék fel a vérbosszút és forduljanak közös ellen-ségük: a frenki ellen. Most csak az a baj, hogyidők folyamán a frenkik túlságosan megerősödtek ésa szomálik nem vehetik fel egyedül a küzdelmet. Jólfegyverzett segítő társ kellene. Azt hiszem, ezt a se-gítséget megtaláltuk Menelik négusban. Ennek a bi-rodalma óriási, lőfegyverrel felszerelt katonáinakszáma egymillió. Miért ne terjesztené határait a ten-gerig, mikoris védőszárnya alatt t ízmillió szomálinyugodtan fejlődhetne. És Abessziniának van okaneheztelni az idegenekre, mert az egyesült hatalmakmegkérdezése nélkül foglalták el a tengerpartot.

—És ha ez megtörténnék, az amharák nemnyomnák el a szomálikat?

—Nem. A cél az, hogy egy független Szomál-ország létesüljön, kezdetben amhara protektorátusalatt .

—És a szórnál népben megvan az államalkotóképesség?

—Nézetem szerint, ha azonnal nem is, de né-hány évtized múlva igen. A kezdet nehézségein át-

44

segítenék őket a művelt amharák és a követkéz»nemzedék már maga intézné sorsát.

—És az egyesült hatalmak? — kérdi Abend-stem.

—Kedves barátom, operációt vér nélkül nemlehet csinálni. Menelik komoly ellenfél. Ugyan ér-demes-e ezer európai katona életét áldozni azért ,hogy magaménak nevezhessem Ogaden, vagy Adalhomoksivatagját?

—Igazad van. Nem érdemes.— De a szomálinak érdemes, mert neki ez a

sivatag a hazája.Hajlagorgisz odalalovagolt ura mellé:—— Uram, hol fogunk táborozni? Ha a patak

mellett , akkor i t t kell letérnünk az ösvényrő l .— Menjünk a patak mellé. Ugyebár, kapitány

urnák nincs ellene kifogása? A falu piszkos és nincsvize.

Elő t tük félkilométerre feküdt a község, de a ka-raván egy kanyargó, csalitokkal szegélyezett patakfelé fordult .

A falu lakói kezdetben egyenkint, azután töme-gesen jöttek az idegeneket bámulni. Ennyi frenkitegy rakáson nem láttak azóta, hogy az aduai ütközethadifoglyai megérkeztek. Az igaz, hogy azok mindmezítelenek voltak.

Leérve a bozót szélére, megtalálták a kis cser-melyt, amelynek partján tábort ütöttek. Kis félóraalatt otthoniasan berendezkedtek. A 'középső sátorelő t t ültek nádszékeiken és várták az ebédet. Le-hetett vagy két óra. Egyszerre eszébe jutott Szoli-mánnak valami és hangosan felkiáltott:

— Hajlagorgisz!A hívott gyors léptekkel közeledett:

—Parancsolj , uram!—Te Hajlagorgisz, fuss el Baltsiba és mondd

meg Szulejmán sejknek, hogy it t vagyok, jöjjön le.—Igen, uram.

45

Öszvérre vetette magát és nemsokária fürgénporoszkálva láttuk a falu szélső házai között eltűnni.Abendstern soká nézett utána, majd megjegyezte:

—Derék ember ez a Hajlagorgisz. Szerényebb,megbízhatóbb szolgát nem is tudok elképzelni. Ré-gen van már nálad?

—Hajlagorgisz! Igen, valóban derék ember.Nálam van már — egy kissé gondolkozott — hároméve. Csak egyben tévedsz, ő nem fa szolgám, hanema „rabszolgám“ .

—Rabszolgád? hát pénzért vetted?—Azt nem. De mégis pénzt adtam érte. Az adó-

sok börtönébő l váltottam ki. Majd ha egyszer fölös-leges idő tök lesz, elmondom történetét. Kicsit hosszú,de érdemes meghallgatni.

—Kérem, Szolimán úr, — szólalt meg Höhnelkapitány, — ebédig van még egy jó óránk, töltsük kiezt az idő t azzal, hogy elmondja Hajlagorgisz törté-netét.

—Ha parancsolják, — szólt Szolimán, — meg-tehetjük. Tehát: Ezelő t t négy évvel, szép, langy-meleg reggeli , Addis-Abebában öszvéremmel porosz-káltam a császári palotába, vagy mint ők nevezik,a gibibe. Akkoriban állandóan a fővárosban laktam.Az idő annyira kellemes volt , hogy a hosszabbutat választottam, amit annál inkább megtehet-tem, mert a császár elő t t csak tíz órára kellett meg-jelennem, pedig akkor még csak kilenc óra volt . Ali ,az öszvérem, egykedvűen poroszkált , midőn az utón— nem messze elő t tem, — megpillantok két hevesenhadonászó amharát. Már pedig tudnivaló, ha az am-hara beszédét élénk taglejtésekkel kíséri , akkor ha-ragszik. A szóáradat csakúgy ömlött belő lük, de olygyorsan beszéltek, hogy egy szót sem értettem, bárnyelvüket akkor már jól értettem .. . Amikor észre-vettek, elcsendesedtek és a tő lük már megszokott ud-variassággal üdvözöltek. Örömmel nyújtottam kezet,hiszen mind a kettő régi ismerősöm. Nemcsak „ isme-

46

rős“ , hanem majdnem „rokon“ , mert hiszen szom-szédok vagyunk. Még pedig a „felső“ Ató Hajlagorgisz,az „alsó“ Ató Berbisz. Az első foglalkozására nézvetakács, a második „zöld“ európaiakat szokott vadá-szatra kísérni. Mindkettő elég jól kefes, mert háta gyapotvászon még ez alatt az éghajlat alatt is szük-séges és a pénzes naiv vadászoknak a száma nemhogy fogyna, de állandóan gyarapodik. Saját házuk-ban laknak, öszvérrel, asszonnyal rendelkeznek, szó-val arnhara életfelfogás szerint polgári jólétnek ör-vendenek. Mikor kölcsönös udvariaskodás közepettmegérkeztünk a galambok és csirkék egészségi álla-pota után való tudakozódáshoz, megveregeti Hajlagor-gisz öszvérem nyakát és azt mondja:

—„Géta, egy nagy kérésünk volna. Közöttünk,— s a barátjára mutatott , — vitás kérdés van. Temár annyiszor szolgáltattál másoknak igazságot ésítéleteddel mindenki annyira meg van elégedve, hogyelhatároztuk, rád bízzuk a kérdés megoldását. Ké-lünk, fogadd el a megbízást.“

—Éppen ettő l tartottam. Nemhiába volt rosszelőérzetem.

—Ismerni kell az amharák furcsa szokásait . Azigazságszolgáltatás náluk teljesen rendezett . Az igazáthajszoló benyújtja keresetét az elsőfokú bírósághoz,a , ,sum“-hoz. A hozott határozatot megfellebbezhetia főbíróhoz, a „nagadrasz“-hoz. Ha ennek í téletévelnincs megelégedve, fellebbezhet a birodalmi fő tör-vényszékhez, ahol az „afa negus“ , azaz a „császárszája“ , meghozza a végérvényes döntést.

—Azt azonban mindenki tudja, hogy bizony ná-lunk is nagyot nő a gyermek, amíg egy pör a háromfórumot szerencsésen megússza; elképzelhetjük, hogyitt , ahol minden még lassabban megy, hány termésthoz ez alatt a kókuszdiófa?

—Pedig évente csak egyet érlel .—A nép ezt az idő t hosszúnak találta s a gya-

korlatban kialakult egy sokkal rövidebb eljárás.

47

— Ez a közös akarattal választott bíró.—Biróvá felkérhető akárki és annak erkölcsi

kötelessége a reábízott ügyet a legjobb tudása szerintletárgyalni. Ok nélküli visszautasítás: halálos meg-bántása mind a két félnek.

—Természetes, hogy az európai ember jogérzeteerőseibb, látóköre nagyobb és t isztább s így a pörle-kedők, már a saját jól felfogott érdekükben is, ren-desen európait keresnek bírájukul.

—Ez az eljárás sem díjtalan. Egyrészt azért ,hogy az, akinek személyében mind a két fél bizalmaegyesül, drága idejét hiába ne vesztegesse; más-részt pedig azért , hogy a közönség lehető leg ne pörle-kedjék minden kicsinyes dologért.

—A megállapított díjazás: felenként és ülésen-ként egy tallér. És ez elég nagy összeg, ami kitetszikabból, hogy egy kapitány évi fizetése húsz tallér.

És megél belő le t isztességesen, családostul. A köz-legény évi zsoldja öt tallér és ebbő l élelmezi megruházza magát.

—Tág lelkiismeretű emberek, akik ilyen biróibizalmi szerepbő l jövedelmet akarnak szerezni,lehető leg sok ülést tartanak. Új tanúkat idéznek,helyszíni szemlét tartanak. Természetesen mindentárgyalás jövedelmez. Az államhatalom elismeri eztaz intézményt, mert ha valamelyik tanú, — akármakacsságból, akár valamelyik fél által lekenye-rezve, — nem akar a választott bíró meghívásáramegjelenni; akkor a fővárosban a rendőrség szolgá-latát végző szomálik elővezetik.

—Alig hogy Hajlagorgisz barátom kérését ki-bökte, már nyomta a markomba a tallért . Láttam,itt nincs menekülés. Megnézem az órámat, még csaknegyed tíz. Van időm.

—Leszállok az öszvéremrő l és leülök az utmellé egy kőre. Elibém áll Hajlagorgisz, megmar-kolja botját és rákezdi:

—„Te tudod, Géta, hogy méti Sekerbuli , az Ató

48

Berbisz felesége, — nem hiába volt török nő , — debizony nagyon ügyes egy asszony. A mi egész he-gyünkön senki sem tud olyan jó tecs-et (mézbort)készíteni, mint ő . Még gesót (bódító gyökér) is teszbele. Nem is fájdul meg annak a feje, aki abbóliszik.“

—„Az már igaz“ — veti közbe Ató Berbisz.—„Nem is veszek én senki mástól már évek

óta . . . Aztán nem is adja drágán. Egy gambó (nagy-liasú kőagyagedény) egy tallér. Hisz te tudod, Géta,te is mindig tő le hozatsz. Szombat este, — éppenmikor a vasárnapi misét beharangozzák, — aztmondom az asszonynak: — Te méti, nesze egy tal-lér, hozass a Sekerbulitól egy gambó tecs-et, haddlegyen vasárnapra. — Látom, mikor a Kibu, aturkanadzsa rabszolgám, elmegy a hátán a gambó-val. Nem telik bele egy negyedóra, jön vissza üreskézzel és jelenti: — A méti Szekerbuli azt izeni,hogy a tecs még nem érett . Holnapra jó lesz, sakkor ő fogja átküldeni. A tallért ott tartotta. Bele-nyugodtunk . . .“

— „Vasárnap délután zivatar volt . A záportól azutak síkossá váltak. Alig szűnt meg az eső , midőnnyílik a kertem ajtaja és belép a Dura, — az AtóBerbász sankalla, rabszolgája, fején a gambóval.Mondom, nagyon is csúszós volt a kertem útja.Dura nevetve, fütyörészve közeledett , mikor a síkosagyagon megcsúszott . I jedten kapkod előre, hátra,de bizony az egyensúlyt nem bírja helyreállí tani, agambó ívben lerepül a sárba, ott ezer darabra törik— és az Ató Berbisz tecs-ét. . .“

— „Az Ató Hajlagorgisz tecs-ét“ . . . — veti közbeaz eddig néma Ató Berbisz határozott hangon. Le-intem, hogy Hajlagorgisz folytathassa.

— . . . „beissza a föld. Géta! én küldtem gambót,megfizettem a tallért; nem láttam sem pénzt, semgambót. Hát nem jogos az én kívánságom, hogyAtó Berbisz pótolja helyre az okozott kárt? . . .“

49

— Elhallgatott és igazától áthatva, kérdőennéz reám.

— Kezdett melegem lenni.—Hogyan fogok én ebbő l kimászni, anélkül,

hogy a tekintélyem csorbát szenvedne?—Ató Berbisz eddigi gugoló helyzetébő l hir-

telen feláll , marokra fogva botját , egyet üt a földre,mintegy jelezve, hogy most ő teszi le a garast.

—„Igaz, Géta, — kezdi, — minden úgy tör-tént, ahogy azt az általam nagyrabecsült Ató Hajla-gorgisz előadta.“

— , ,Én mint kereskedő , csak előzékeny voltamakkor, midőn, — amire nem lettem volna kénysze-ríthető . — az általa megvett árút a lakására küld-tem. Tettem ezt a legmegbízhatóbb szolgámmal.Mit tehetek én róla, hogy ő olyan csúszós állapot-ban tartja kertjének útjait . . . Azután mije csúszottmeg Durának? Ugyebár a lába? Már pedig azt tu-dod te jól, Géta, hogy: az ember csak térdig ember,azon alul láb; az pedig sehol sincsen a törvény-könyveinkben megírva, hogy a gazda felelős volnarabszolgája , . lábainak“ tetteiért . Különben is ez azeset nem egyéb, mint véletlen. Már pedig a nagygéz törvénykönyv szerint: a véletlenért, vagyis azért ,ami előre nem látható, senki sem felelős. Ugyainekönyv mondja: a véletlen annak árt , akit sújt . Mármost mondd. Géta, nincs-e nekem igazam, ha nemakarok Ató Hajlagorgisznak semmit visszapótolni?

Eddig ért elbeszéléséhez Szolimán,; mikor egy-szerre öszvérdobogás hallatszott . Hajlagorgisz érke-zett meg és jelentette urának, hogy Szulejman sejk,Baltsi ura, két óra múlva it t lesz.

—Jól van! — monda Szolimán ben Dar ja ésbiccentett a fejével. Alig hangzottak el Hajlagorgiszlépései, már folytatta elbeszélését.

— . . . Most már igazán kezdtem izzadni. Úr-isten, hogy menekülök én ki ebbő l a csávából!

—Mélyen gondolkodó ábrázattal áll tam ott és

50

egyre azon töprengtem: hogyan lehetne az í télet-mondás elöl meglépni. . . Végre mentőgondolatomtámadt. Elővettem az órámat és megnéztem.

—Mind a ketten babonás tisztelettel néztékaz: órát, mintha arról olvasnám le az igazságot.

—Készen voltam a haditervvel. Eléjük tar-tottam az órát és így szóltam: — Lássátok, márháromnegyed tíz. Nekem tízre a negus elő t t kelllennem. Menjetek nyugodtan haza, én majd estemegizenem, mikor folytatjuk a tárgyalást.

—Mind a ketten beleegyezően bólintottak.—Megkönnyebbülve ültem fel öszvéremre, még-

egyszer kezet fogtunk és én folytattam utamat acsászári lak felé. Alig érek fel, lohol felém egy ud-vari hivatalnok és már messzirő l kiált: s iessek, merta tanács már megkezdődött. Szaporán lépkedvemegyek fel és csendesen elfoglalom helyemet azasztal végén.

—Az i lyen koronatanácsok érdekesek voltak.—A tárgyalás már előrehaladt volt , mikor én

megérkeztem, úgy hogy a ras Mikhael, wollói alki-rály, szükségesnek tartotta velem rövid kivonatbanismertetni az ülés tárgyát.

—A nemrég elfoglalt „Kaffa“ tartományrólvolt szó.

— Ennek nyugati határa, — az angolok felé, —még nincs véglegesen megállapítva. Valakinek odakellene utazni, hogy ezt a kérdést az angolokkal ahelyszínén megtárgyalja. Láttam, hogy a ras-ok(alkirály) nem nagyon ajánlkoznak, nekem kelletterre a nem kellemes útra vállalkoznom.

—Rövidesen meg is kaptam a megbízólevelet.—Este megüzentem sürgős utamat a két szom-

szédnak, őszintén örülve, hogy nem kell Í téletet hoz-nom. De hogy a jövőre is biztosítva legyek, meg-toldtam izenetemet még azzal a jó tanáccsal, hogyén ugyan nagyon szívesen letárgyalom ügyüket, ha

51

visszatérek, de miután ez az időpont bizonytalan,legjobb lesz, ha átadják a rendes bíróságnak.

—Lerázva ezt a gondot, könnyű szívvel kel-tem másnap útnak.

—Háromszor újult meg a hold, mire vissza-érkeztem.

—Az angolokkal elég könnyen boldogultam.—Amíg a tárgyalások alatt szódát i t tunk

wyskivel, addig mindig nehézségekkel küzdöttünk:sehogy sem akart a dolgunk előre menni: mikorazután a wyskit i t tuk szódával, szinte magától ol-dódott meg a fogas kérdés. Ajánlom ezt a módszertminden határrendező bizottság figyelmébe.

—Alig hogy megérkeztem, másnap már jelentia szolgám: — i t t van a szomszéd, a jó Ató Hajla-gorgisz.

—„Denaiszterli , Géta, denaiszterli , Isten ho-zott . Milyen volt az utad? Hogy szolgál egész-séged?“

—Nem engedtem folytatni a kérdéseket, előrebiztosítva ő t , hogy utam jó volt és minden hozzámtartozó vasegészségnek örvend. Beszélgetünk közö-nyös dolgokról. Egyszerre átvillant agyamon a pör.

—Hát a vitás üggyel hogy vagytok?—Halálos komolyság ült az arcára és fel-

sóhajtott:—„Géta! Nagy szerencsétlenség reám, hogy nem

te hoztad meg az í téletet. Amint ajánlottad, bead-tuk az ügyet a sumhoz és a múlt héten volt a tár-gyalás. A port megnyerte az Ató Berbisz. Nekema költségekre ráment a lovaglóöszvérem, meg a ju-haim. Most járhatok gyalog. De, — mond és kezeiökölbe szorulnak, — van igazság Habes bércei kö-zött . Az ítéletet természetesen megfellebbeztem.“

—Nagyot fohászkodtam. Most már teljes biz-tonságban éreztem magamat. Iparkodtam szegénytvigasztalni, de csak nagy nehezen sikerült jókedvrederíteni.

52

— Futott az idő .—A szép nyári napok már csak emlékemben él-

tek, i t t volt a borongós „esős“ évszak. Körülbelülegy félév múlhatott el , mikor egy szép naponszembejön velem a rég nem látott Ató Berbisz.Kalap nélkül, szürke, piszkos ruhában, — ami i t ta gyász jele, — gondterhesen, lekonyult fővel.

—Sóhajtva köszön.—Ismerve a szokásokat, részvéttel kérdem,

kije halt meg?—„Nem, Géta, — és lemondóan int, — nem

halt meg senkim! Nagyobb bajom van nekem an-nál. Elvesztettem a nagadrasz elő t t a pörömet.“

—„Pedig színigazam volt , csak ő nem értettemeg az ügyet. — Hja, — mond nagyot sóhajtva, —egész másként lett volna ez, l ia te í télkeztél volna,így ráment az öszvérem, a kecskéim, minden lábasjószágom. De nem baj, — folytatja fanatikus arc-cal, — meg is fellebbeztem, mert rendületlenül bí-zom az amhara bíróság igazságérzetében.“

—Igazad van. — Vigasztaltam a következő fó-rum ítéletével és tovább mentem.

—Az idő homokórája gyorsan pergett .—Az évszakok egymást űzték.— Nehéz idő következeit reánk.

A negus egészsége megrendült .— Ma már, Istennek hála, ismét egészséges. A

kormányt Teutu császárné vezette, és hogy én min-dig kéznél legyek, részemre is a Gibiben jelöltek kilakást. Már el is feledtem volt szomszédaimat, mi-kor egy reggel szolgám jelenti , hogy egy kéregetővan it t , — aki nem fogadja el a szokásos könyör-adományt, — hanem velem óhajt beszélni.

— Kimentem.—Ámulva ismerem fel Hajlagorgiszt.—Kissé furcsán nézett ki. Rendetlen, piszkos

ruhája csupa rongy; szakálla csupa gubanc; jobb

53

kezén és jobb lábán bilincs, amelyek súlyos vas-lánccal vannak összekötve.

—„Mi az, mi történt veled?“ ' — kérdem ijed-ten, kezemet nyújtva feléje. Megragadja azt és há-lásan csókolja meg; letörli rongyaival könnytő lvizes ábrázatát és zokogástól elfúló hangon mondja:

— , ,Nagy sora van annak . . . Azt az átkozottpörömet az afanegusz elő t t elveszítettem. Pedig biz-tos voltam, hogy .megnyerem, annyira igazam volt .De nem úgy lett . Aztán jött a sokféle költség. A kisházam ráment és egy szép napon kitettek az utcára.Igen ám, de ez nem volt elég. A házam eladásábólbefolyt összeg nem fedezte a per költségeit és en-gem becsuktak az adósok börtönébe. Te tudod,hogy aki ide becsukatja az embert, az viseli az el-látási költségekét. Ezeket fizette is vagy két hónapigaz Ató Berbisz, de azután ő is tönkrement. Titok-ban eladta a házát és elszökött Kairóba, mutatni afrenkiknek: holt volt az o r o s z l á n . . . “ ·

— , ,És engem ottfelejtett börtönömben.“— „A kosztpénz pedig többé nem jött . A ke-

gyazmács (ezredes) egyideig csak elvárt , de mikormeggyőződött róla, hogy többet nem is fog jönni:kidobott . Azaz, hogy feltételes szabadságra bocsá-tott azzal a kötelezettséggel, hogy addig kolduloknemesszívű ösmerősöktő l , míg az államnak a jó-hiszeműen elő legezett étkezési díjat vissza nem pó-tolom. Ennek a kötelezettségnek a jeléül hordome l á n c o t . . . “ — Ráüt, szemét lesüti és elhallgat.

—Hirtelen rossz érzésem támadt. Elkezdtemgondolkozni. Ha én akkor, mikor felkértek rá, meg-hozom az ítéletet, megmentek két családot a szétzül-léstő l ; és ez nem is kerül nekem pénzembe. De mittehetek ma?

—Kifizettem Hajlagorgisz tartozását, levettemláncait és azt mondtam: szabad vagy. Ezt nem fo-gadta el. Elmagyarázta, hogy az amhara törvények

51

szerint ő most nekem rabszolgám, és az marad ad-dig, míg adósságát le nem törleszti .

— És már két éve törleszti , uraim! De miutánmegérkezett a leves, fogjunk hozzá.

Kanalazás. Közben megszólalt Abendstern:—De hát azért mégis, mennyi a Hajlagorgisz

fizetése?—Hogy mennyi? — monda Szolimán vállát

vonva, — én igazán nem tudom. Két év óta szolgálmár, de errő l még nem értünk reá beszélgetni; el-lenben ez alatt az idő alatt kétszer mentette megaz életemet. Az igaz, hogy errő l sem beszélünk.

—Abendstern megcsóválta a fejét:—Furcsa emberek és furcsa erkölcsök. Hát

aki ma délután jön hozzád, az kicsoda?—Az barátom, Szulejmán, a Baltsi-i seik, az

amharáknak behódolt szornálí törzs főnöke. Régi is-merősöm. A negusnak hűbérese, de adót nem fizet.Kötelessége csak egy van: az ő harcosaiból kiállí-tani a főváros éjjeli őrségét. Nappali őrség ott is-meretlen. De nem is szükséges. Egyidőben azonbannagyon elszaporodtak az éjjeli tolvajlások. Próbál-koztak amhara őrséggel, de ez nem felelt .meg, mertaz rendesen kiegyezett a tolvajokkal. Végre meg-unta a negus az örökös panaszt és sok megfontolásután felrendelte e szolgálatra a szomálikat. Be isváltak. Egymás nyelvét nem értve, nem köthetteküzletet. Erre azután ez intézményt állandósították.

—A szomáliknak csak az nem tetszik, hogy aháromezer méter magasan fekvő főváros éghajlatahűvös s így ők, akik különben nem tűrnek megmagukon ruhát, kénytelenek az amharák feketedarócburnuszát felvenni. Különben Szulejmánt megfogjátok ismerni, mert ma délután nálatok is t isz-teleg.

*Még alig végezte el Szolimán ebédutáni álmát,

mikor Hajlagorgisz jelentette Szulejmán sejk érke-

55

zését. Szolimán sietve ugrott fel tábori ágyáról,elibe ment és szeretettel ölelte meg a hófehér sza-kállú, öles termetű aggot. Ez két kezét áldóan fejefölé tartva rebegte: La il lah il Allah, Mohamed razulAllah.

— Szálam, Szolimán fiam, hogy vagy? Allahhozott — és mellén keresztbe fonva karját, mélyénmeghajolt .

Szolimán kezet fogott vele.Bementek a sátorba, mely már keleti vendég

fogadtatására van berendezve.A közepén hatalmas brusszai selyemszőnyeg,

odaültek egymással szembe, keresztbevetett lábak-kal. Hajlagorgisz kis csészékben behozta a kávét ésmeggyújtotta a pipákat. Nemsokára a latakinkékesfehér füstje gomolygott és Szulimán helyén-valónak találta megszólalni.

— Nem akartam országodon keresztülmennianélkül, hogy ne öleltelek volna meg. No meg szava-mat is adtam, hogy e hónapban fölkereslek. Amitígértem: megtettem. Felkerestem Diredoauban Muk-tár amarita szerzetest és kívánságodra elvégeztettema koránszúrást. Ez az eredménye: olvasd! — é& át-adott neki egy kis papírlapot, amelyen cifra törökbetűkkel írott néhány sor állott:

Szulejmán homlokához érteti , majd betűzi:„Aki fél a kardtól, annak elensége a kard; mertjobb a rozsdás kard a kézben, mint a tündöklőenfényes a hüvelyében.“ — La il lah, i l Allah. Egy azIsten! — szólt fejét meghajtva, megcsókolta az al-korán sorait . Sokáig néma csend, mind a ketten gon-dolkoztak, végre a sejk megszólalt .

—Masallah! Incsallah! Mi, fiam, készen va-gyunk. Harcosaim égnek a harci vágytól! De tamand-zsáról ( lőfegyver) t i gondoskodjatok.

—Lesz, — úgymond Szolimán, — a negus nemfogja megtagadni a segítséget.

—Bízom benne. Erkölcsi kötelessége és az ő

56

jól felfogott érdeke. Fiam, micsoda zászló az, melyeta szomszéd sátor elő t t lenget a szél? I lyet még nemláttak szemeim.

—Hogy milyen? — ismételte Szolimán és gon-dolkodó arcot vágott . — Hogy magyarázzam aztmeg neked? '

—Autrischen, — nem germán, össze ne té-veszd.

Valami hirtelen eszébe jutott;· zsebébe nyúlt éskivett egy Mária Terézia-tallért , amely tudnivalóanaz egész Észiak-Afrika fizetési eszköze, eléje tartottaés azt kérdezte:

—Ismered ezt?—Ismerem, fiam.—Látod ennek az asszonynak a képét?—Látom;—No hát ő volt ezeknek a frenkiknek a ne-

güsa; Már meghalt és a fia, Josef, most az uralkodó.Itt ugyan egy kis hiba van a dologban, de Szo-

limán nem akarta a dolgot bonyolultan előadni, hisza sejkre nézve meglehetősen közömbös, milyen ro-koni viszonyban vannak egymással Mária Teréziaés Ferenc József. És a fődolog az, hogy kíváncsiságaki van elégítve.

—Hát Degyazmács Ma sasával mikor beszéltél ,atyám? — kérdezte Szolimán.

—Egy holdfordulásig voltam a fővárosban éskétszer beszéltem vele. Rosszkedvű és nagyon szűk-szavú volt . Panaszkodott, hogy a frenkik szerződéstakarnak a négussal aláíratni és jó volna, ha te jelenlennél. Küldött is utánad futárt . Megtalált?

—Igen, rámtalált . Éppen a Hauvas gázlójánáltáboroztunk. De fölösleges volt , hisz úgy is a fővá-rosba visz utam . . . Különben nem hiszem, hogy aszerződés a mi ügyünkre vonatkozzék. Bizonyára va-lami kereskedelmi szerződésrő l van iszó.

—Te, Szolimán, miért jönnek ezek a frenkikide? ezeknek is kell valami?

57— Nem, Szulejmán, ezeknek nem kell semmi,

ezek ajándékot hoznak és szerencsét kivannak a ne-xusnak hatvanadik születésenapjára. Különbenatyám, jól tennéd, ha tisztelegnél az autrisch császármegbízottjánál, mert ő egyúttal a császárját is kép-viseli .

Szulejmán bólint:— Jól van, fiam.Szolimán kétszer tapsolt , mire belépett Hajla-

gorgisz.— Fuss át Höhn el kapitány úrhoz és jelentsd,

hogy Szulejmán, a Baltsi szórnál főnök t iszteletétóhajtja tenni.

A szolga meghajolt és eltűnt, Szolimán pedig asejkhez fordult“ .

—Atyám, hoztál valamelyes kíséretet magaddal,hogy tisztelgésed ünnepiesebb legyen?

—Négy tanácsbeli van velem, azok kint ülnek.No meg az őrség.

— Így jól van, — mondta Szolimán,— az elég.Hajlagorgisz visszajött és jelentette.

—A kapitány úr kéreti Szulejmán sejket.— Nos, atyám, — szólt Szolimán felkelve, —

indulhatunk. Majd én tolmácsolok. Útközben csatla-kozott hozzájuk a négy tanácstag és vagy húsz szo-máli harcos díszkíséretül.

Höhnel kíséretével a sátor elő t t fogadta a fő-nököt és egy-egy hangos Szalam-al üdvözölte. Kezetfogtak és Szolimán bemutatta az osztrák és a szo-máli küldöttség tagjait egymásnak. Höhnel bevezetteőket a sátorba, melybő l Hajlagorgisz tanácsára ki-hordták minden bútort és földjét beborítottákszőnyeggel. Nagy körben leültek és nemsokára min-denki elő t t ott gőzölgött a forró fekete. Most Szoli-mán egyszerű , keresetlen szavakkal előadta, hogya sejknek tudomására jutott , hogy Ferenc Józsefcsászár személyesítő je auláján keresztül utazik és őkötelességének tartotta megjelenni, hogy hódolatát

58

fejezze ki. A t isztelgő küldöttség folyton hajlongotte beszéd alatt .

A társalgás nehézkesen bár, de mégis megindult .A negus személyérő l és Addis-Abebáról folyt a

beszéd. A fővárosból nemrég jött haza Szolimán, egy-havi ott-tartózkodás után.

—Mit csináltál , atyám, oly sokáig a főváros-ban? — kérdezte Szolimán.

—Fiam, — szólt mosolyogva a sejk, — engemegy kicsit fel akartak akasztani.

—Téged, atyám? és miért?—Elmondom az egész esetet. Ezelő t t vagy két

holdfordulattal nagyon gazdag frenki nagyúr utazottországomon keresztül. Olyan nagy karavánt még nemláttam soha.

— A nagy úrnak saját hakim-ja (orvos), sajátállatkitömő je és tenger szolgája volt . Szolimán köz-bevágott:

—Igen, tudora ki volt az. A fiatal RotschildFrankfurtból.

—Az fiam, én is úgy emlékszem a névre.Ε nevet hallva, felfigyeltek az európaiak és min-

den szem kérdőn nézett a beszélőkre. Szolimán errelefordította az eddig mondottakat s így végezte:

—No, most mondd atyám tovább!—Amint az előbb mondtam, — folytatta Szulej-

mán, — ennek a nagy urnák volt egy saját hakimja.Ennek volt egy rossz szokása: mindég bogarak utánjárt . Természetesen sohasem a karaván úton, —szem elő t t , — hanem mindig oldalt , a bozót sűrű-jében, ahol nem látta senki.

—Fegyvert sohasem cipelt magával.—Az én határomban is így bolyongott egyszer

a bozót sűrű jében, éppen egy lepkét űzve, midőnszembe találta magát két — leopárdot űző — har-cosommal, Abdullal és Karával.

—Az első pil lanatban meg voltak lépetve, demikor látták, hogy fegyvertelen és egyedül van,

59

röviden nekihajították lándzsájukat és elvágták anyakát. Óvatosságból nem rabolták ki, csak a győ-zelmi jelt hozták magukkal.

—Amint ezt megláttam, mindjárt gondoltam,hogy baj lesz, de már mit tehettem?

—Mikor este a karaván tábort ütöttt Baltsi-ban, észreveszik, hogy a hakim hiányzik. Várják,egész éjszaka lövöldöznek, majd rendszeresen kere-sik és másnap a sűrűben megtalálták megcsonkítotthulláját.

—Eltemették, sírját gondjaimra bízták és el-mentek.

—Alighogy! felérkeztek a fővárosba, elégtételtkértek a négustól. Az, — miután az eset az én terü-letemen történt, — felrendelt . Fel is mentem! azzalaz eltökélt szándékkal, hogy majd letagadok min-dent.

—De nem lehetett ám. Nagyon nagy úr leheta frenki.

— A négus nagyon dühös volt , különösenazért, mert az eset a karavánút mellett történt. Kétkísérő t vittem magammal és azokkal együtt men-tem a kihallgatásra. Mikor Menelik már jól lehor-dott , kísérő imhez fordult és így szólt: — „Ti azon-nal menjetek haza Baltsiba és mondjátok meg aszomáliknak, hogy ha két hét alatt elő nem terem-lik a gyilkost, akkor Szulejmán sejk ott fog lógni apiactéri majomkenyérfán. Isten engem úgy segéljen!“

—Ez meg volt mondva és azt tudtuk, hogy anégus nem szokott a szavával játszani.

—No, de azért — folytatta mosolyogva Szu-lejmán, — az egész ügy jól végződött. Engem a szo-malik nem hagytak cserben: t íz nap múlva ott volta gyilkos.

Fel is lógatták.—Melyiket, — kérdi Szolimán, — az Abdult.

vagy a Karát?—Dehogy fiam, tévedsz, nem azokból küldött

60

be a törzs. Az két igen derék, vitéz harcos, azokértvétek volna. Hanem volt nekünk egy süketnémánk,aki úgyis terhére esett a törzsnek, azt küldték fel.A fővárosban ki se hallgatták és mert a frenki nagy-úrnak az elutazás már sürgős volt , rövidesen fel-húzták, így a frenki már utazhatott , megkapta azelégtételt .

—Én pedig, — végezte be Szulejmán, hosszúszakállát simogatva, — jöhettem haza.

—Derék gyerekek ezek a szomálik, — szóltnevetve Abéndstern. . .

A kíséret tagjai csak komolyan hallgattak.Nemsokára megkezdődött a búcsúzás és Szulej-

mánseik .meghívta estére az egész küldöttséget.Höhnel és az urak a tábor széléig kísérték Szu-lejnxán sejkéket, számtalan meghajlás; egy barátsá-gos kézszorítás és minden oldalról felhangzik: — Szá-lam, szálam.. Komor méltósággal mégindultak aközség felé, míg Höhnelék visszatértek táborukba.Megszólalt Lichtenstein herceg: — Mi lesz ma este tulajdonképpen Szulejmán-nál? Vacsora? Tánc? Hideg buffet? Lesznek otthölgyek is?

— De, kedves hercegem, — szólt Bachrad dr. ,— nem tudja, hogy a szomálik mohamedánok ésígy: ki van zárva, hogy hölgyeiket lássuk. Nem em-lékszik, mikor Kairóban voltunk és Abbas Hilmirendezett a t iszteletünkre udvari bált , csak keresztényasszonyok voltak jelen. It t is úgy lesz. Azaz, hogymiután it t nincsenek, csak férfiak lesznek jelen.

— Tévedés! — szólal meg Szolimán. — Az igaz,hogy a szomáli mohamedán, de az is igaz, hogy ahölgyeik nem ismerik a feredzsét, miután egyáltalánsemmiféle ruhát sem ismernek. Az ünnepségen megfognak jelenni, ha nem is táncolnak. Műsoruk a kö-vetkező : Első szám: ünnepies fogadtatás a törzs vé-nei által . Második szám: a hires szórnál csatatáncbemutatása, melyet tecs felszolgálásával tesznek

61

könnyebben elviselhetővé; utána családias jellegűcercle a majomkenyérfa alatt , mely eltart addig,amíg meg nem szökünk. Egyre azonban figyelmez-tetem önöket, uraim! Vigyázzanak, a nőkkel szem-ben ne engedjenek meg maguknak semmit, mert eb-ben a szomáli nem ismer tréfát és a kése nagyonlazán van az övébe szúrva. Ezt jó lesz a legénység-gel is közölni.

Közben megérkeztek a sátorhoz. Szolimán oda-fordult Höhnelhez s így szólt:

— Kérek tízperces kihallgatást négyszem között .Höhnel csodálkozva nézett rá, majd karonfogta

és bevezette sátrába, mely újra európaiasan volt be-rendezve.

— Parancsoljon helyet foglalni, mivel lehetekszolgálatára, kedves Szolimán.

Leültek és a kapitány elébe tolta a cigarettásdobozt.

Szolimán kivett egyet, kissé megnyomkodta, rá-gyújtott és midőn az; első kékes füstgomoly a leve-gőbe szállt , megszólalt:

— Kedves kapitány úr, három nap múlva afővárosban vagyunk. Először mutatkozik az én ha-zám itt , mint nagyhatalom. Barátunk kevés, egyedüla németeket nevezhetjük annak. Ellenségeink i t t isvannak. És ezek figyelik minden lépésünket. Én aztakarom, hogy első fellépésünk az amharák tiszteletétvivja ki. Nézze kérem, — és nagy gomolyag füs-töt fújt a levegőbe, — én ismerem az amhara néplelkivilágát, ismerem gondolatmenetét. Külsőségekrenem ád, de sokat számít elő t te, hogy van a másiknemzet katonasága fegyverezve. Teljes tudatában vanannak, hogy egész léte csak fegyvereken alakul, tehátcsak fegyvere után ítél meg mást is . Hogy érthetőbblegyek, elmondom az it teni helyzetet. A rendes had-sereg áll egymillió emberbő l , akik hátultöltő fegyvérekkel vannak ellátva. A testőrség, amely ötezerfőbő l áll , legújabb angol ismétlőfegyverrel van föl-

62

szerelve. Már most hasonlítsuk össze ezeket a fegy-vereket a kapitány úr legénységének fölszerelésével.Ezeknek lőfegyverük az 1874-es modell , Werndl-karabély. Higyje el nekem, ha az amharák e dióverő-ket megpillantják, hangosan fognak kacagni.

—Igaz, kedves Szolimán barátom, ez mindigaz, — mondja Höhnel vállat vonva, — de nincsmódomban nekik más fegyvert adni. Tudom, hogyez az állapot reánk valóban szégyenletes, de azt istudom, hogy mindennek az oka az, amit nálunk de-legációnak neveznek.

—Bocsánat, kapitány úr, minek tegyük azegész expedíció sikerét kockára ilyen csekélységmiatt? Talán egy kis ravaszsággal meg tudnánk ol-dani la kérdést. Mondja kérem, hány vadászkarabélyvan az önök karavánjánál?

— Az van bőven, — szólt Höhnel elgondolkozva,— hiszen egyedül Lichtensteinnak négy van. Nekemkettő . — Elkezd az ujjain számolni. — Az altiszteké-vel együtt t izenkettő .

—Tizenkettő . Az már nagy segítség. Nekem vanhat darab, összesen tizennyolc. Ez elegendő is .

— De, — veti közbe Höhnel, — katonám, azvan huszonhat.

—Az nem baj. A két alt iszt nem hord lőfegy-vert, sem a nyolc ember, kik az ágyúknál állnak.Marad díszőrségnek tizenhat ember és annyit el tu-dunk látni ismétlőfegyverekkel. Bocsásson meg és nefogja ezt úgy fel, mintha én az ön hatáskörébe nyúl-nék bele, de én jól ismerem a fekete ember lélek-tanát és tudom, hogy csak így lesz fellépésünk méltóa monarchiához.

— Köszönöm, Szolimán. Rendben van. Este,mikor megyünk a sejkhez?

— Mikor a nap lenyugszik. Különben is hallanifogjuk a dobolást. Igen, még egyre figyelmeztetem,nekünk is katonai díszkísérettel kell mennünk, hogyilletlenséget ne kövessünk el.

63

— Helyes, akkor visszük a fiukat is . Még egyszerköszönöm a jótanácsát. A viszontlátásra.

Alig bukott le a nap az ancóberi erdőkoszorúztahegyorom mögé, midőn a falu felő l egy, az ágyúlövésdörejéhez hasonló durranás reszkettette meg a le-vegő t .

A táborban a sok ijedt képű ember rémültenszaladt össze, mire azután Szolimán nevetve meg-magyarázta, hogy ez az ünnepséget jelző nagy lárma-dob hangja. De most már i t t az ideje, hogy ők iskészülődjenek.

Gyorsan megállapodtak a kíséretben: t izenkétmatróz, már a vadászfegyverekkel ellátva, ötven am-hara katona és t íz szolga Hajlagorgisz vezetésével.

Megalakult a menet. Elő l a matrózok, Lichten-stein herceg vezetésével, majd Höhnel, Szolimán ésa küldöttség többi tagja, utánuk az amhara katonák,leghátul szolgacsapatával Hajlagorgisz. A hátra-hagyott táborőrség parancsnoka Sefcsik őrmester.

Szaporán szólt már a nagydob, mikor a menetmegindult a falu felé. Felérve a dombra, elő t tünk te-rült el a község.

Négy utca s ahol keresztezik egymást, ott na-gyobb tér. Ez a piac.

A köralakú, csúcsos tetejű házakat nem választjael kerítés. Ezt elvégzik az egy öl magas, tüskés kak-tuszsorok. Sok a kutya és a kaktuszcserjék mögülvillogó gyermekszemek néznek kíváncsian.

A piacon áll a sejk háza. Semmiben sem kü-lönbözik a szomszédaitól, csak valamivel nagyobb.Mellette van a minaret.

A piac egyik végében van egy óriási majom-kenyérfa.

Ez alatt ülésezik a vének tanácsa: a törzs par-lamentje és ez alatt oszt igazságot Szulejmán, erreakasztatja fel azt, akit elí télnek.

Néha két-három gyümölcs is lóg a fán.Ezért azután fölötte rendesen féltucat kopasz-

64

nyakú dögkeselyű köröz, míg alatta vagy egy tucatkuvasz alszik, játszik, türelmetlenül várva fentrő l aszerencsét. . .

A piactér szélén várta őket Szulejmán sejk éskísérete. A kíséret áll t legalább száz öreg tanácstag-ból, — a parlamenti bizottság — és vagy néhányszáz teljes díszbe öltözött (értsd alatta: újra festett)harcosból

Amikor odaértünk, a sejk elébük lépett és meg-szólalt:

— Üdvözöllek, előkelő idegen. Allah óvja min-den léptedet. Légy üdvöz nálam.

Höhnel kezet nyújtott és emelkedett hangon, ko-moran elmondotta a , ,Kont vitéz“ első három vers-szakát.

Szolimán egy pillanatig meglepődött, de azutánmeleg hangon tolmácsolta az idegen őszinte nagyra-becsülését és mélyen érzett szeretetét úgy Szulejmánsejk, mint a nagy szomáli nemzet iránt.

Ezután együtt felsétáltak a fáig, ahol a nép márnagy tömegben volt jelen: várva a táncot.

Az óriási terjedelmű fa törzsénél nagy szőnyegvolt kiterítve; azon foglaltak helyet az előkelőségek,törökösen, keresztbe tett lábakkal.

Az aggok tanácsa tíz méter átmérő jű körben ültle, amelynek közepe üresen maradt — hasonlóan acirkusz porondjához, — ez volt a későbbi táncterem.

A körön kívül csoportosult a bámész nép, asz·szonyok, gyermekek. Mindenki jókedvűen kacagott ,nevetett , hangosan beszélgetett , tréfálkozott , a gye-rekek visítottak, de Szulejmán egy intésére halotticsend támadt. Látszott , hogy nagy a fegyelem.

A csendben felemelkedett Szolimán és messze-csengő hangon, szomáli nyelven a következő üdvözlőbeszédet mondta:

— Dicsőséges Szulejmán sejk, — kit Allah sokátartson meg, — vitéz szomáli nép! A tallérról mind-nyájan ismeritek a tengeren túl lakó nagy fejede-

65

lemnő képmását. Ő meghalt és most a fia kormá-nyozza birodalmát. Ez megtudta, hogy a t i negustok-nak most van hatvanadik születésenapja, szeretettelküldte ezt a frenkit , — i t t Höhnel felé meghajlik, —saját képében, hogy adja át neki üdvözletét. Bölcse-ségének, igazságos kormányzásának hire messze ten-gereken túlra is elszállott; de nemcsak neki szól atestvéri üdvözlet, hanem minden népfajnak, mely anagy abesszin birodalomban él Ezek között a szo-málinak is testvérjobbját nyújtja a nagy frenki csá-szár és ezt a barátságos kézszorítást általam küldinektek. Arra kér benneteket, viszonozzátok szerete-tét! La il lah, i l Allah. Egy az Isten

Suttogva Höhnel felé: kérem kezetnyújtani.Szulejmán sejk megragadta a feléje nyújtott ke-

zet és hatalmasan megrázva, homlokához szorította.Az aggok mind a földre borultak.És ekkor Szulejmán sejk kezdett beszélni. Az

egyszer megfogott kezet nem bocsátotta többé szaba-don, amig beszéde tßrtott .

Szulejmánból ömlött a szó, a tanácstagok némánbólintottak; de hogy mit beszélt , nem tudjuk, mertSzolimán elfelejtette lefordítani.

Bizonyos, hogy sokáig beszélt .Midőn bevégezte, Szolimán csak ennyit mondott:— Kapitány úr! Jelentheti császárjának, hogy

a szomálikat meghódítottuk.Ezzel véget ért a hivatalos rész.

Szulejmán jelt adott , mozgás támadt és besétálta táncterembe vagy száz harcos. Mind öles, szikárférfi , karján fekete vizilóbőr-pajzs, kezökben hatal-mas lándzsa. Büszke paripákként sétáltak körbe.

Időközben lassan besötétedett .Szulejmán jelt adott .Nemsokára ropogva, pattogva égtek, kellemes

illatot terjesztve a gyantás cédrusfagalyakból rakottmáglyák s a vérvörös világításban ördögien szépekvoltak a villogó szemű , aranybronz színű harcosok.

66

Az alulról jövő rő t fény olyan különösen világítottameg az óriási fa görcsös ágait , hogy a kép legalábba pokolra emlékeztetett .

A bámész nép, mint hatalmas fekete gyűrű vettekörül a tanácstagok körét. Dörgő ágyúlövéskéntzúgott el fölöttünk a nagydob hangja. Az első dob-ütést száz meg száz követte megszakítás nélkül. Ezerés ezer tenyér kísérte és egy sem hibázta el a tak-tust. Ez puszta ritmusból álló zenekíséret, kezdetbenegyhangú, de egyszerű és szép. A harcosok mostmár ütemre lépve, büszkén sétáltak körbe.

Hat ifjú hölgy l ibbent be; mindegyik hatalmaszebuszarvat tartva kezében. Mintha a szerencse, abőség istenasszonya jelent volna meg hat fekete pél-dányban. Szép termetüket nem takarta irigy ruha.Fejükön repkény és fehér csillagvirág-koszorú, mely-nek lelógó indái vállukat verték.

A legszebb és legfiatalabb, még félig gyermek,„Abeba“ , az öreg Szulejmán sejk felesége. Hogy há-nyadik, már maga sem tudja egész bizonyosan.

Bájos mosoly kíséretében nyújtják át a vendé-geknek a különös serleget, melyben habzó tecs van.Azután lekuporodnak a mai napra kijelölt gazdáiklábaihoz, lesve minden mozdulatukat: nem szolgál-hatnák-e ki őket?

Lichtenstein herceg egészen fellelkesedett s nembírta magábafojtani a szót:

—Hallja, Szolimán, mondhatom, csalódtam. Anők it t is olyanok, mint odahaza. Nézze, ez a kistündér már nagy szakértelemmel szemez velem.

—Jó, jó! csak vigyázzon herceg, hogy valamibaj ne legyen belő le. Ennek a férje bizonyosan ottugrál a harcosok között .

—Ne féljen, — felelte a herceg, — nagy gya-korlatom van ebben. Én Bécsben nevelkedtem.

A harcosok méltóságteljes mozdulatai, minthaélénkebbé válnának. Egyik-másik rövid bakugráso-kat is megenged magának.

67

—Szolimán! — szólalt meg Abendstern, — háta nők nem táncolnak?

—Nem, barátom, szomáli nő nem táncol. Mégegyedül sem. Azt azonban tudom, — mondja moso-lyogva, hogy te még ma táncolni fogsz.

Abendstern ránézett és fölényesen mosolygott .—Szó sincs róla! Csak nem gondolod, hogy én

is ugrálok, mint a kecskebéka. Bolondság.—Majd meglátjuk! — szólt Szolimán. — Még

éjfél sem lesz s már táncolni fogsz.—Szolimán! neked megártott a s ivatag melege:

nem tudod, mit beszélsz.A kis tündérek fürgén teljesítették kötelessé-

güket.Bájos mosoly kíséretében nyújtották a zebu-

szarvat, nem lehetett azt visszautasítani. Ε közbengazella szemeiket le nem vették a vendégrő l .

Ki tanította meg a természet e romlatlan vad-virágait arra, hogy akinek jó szívvel i talt szolgál,annak mélyen a szemébe néz? Nézni, az hagyján,de „ így“ nézni csak az egyenlítőhöz közel tudnak.

És a „ tecs“ , az nem olyan ártatlan ital , mintaz ember az első pil lanatban gondolná. Édeskés izeártatlannak tünteti fel , de azért , ha kortyolva iszod,bizony leüt a lábadról.

A nagydob állandó puffanása, a monoton, egy-hangú tapsolás, a buja i l latú, pattogó, rő t lángokörökké reszkető világítása, mely aranybronzruhábaöltözteti a mez nélkül, dühöngő őrültekként bak-ugráló szobrokat, annyira hat a szemlélőre, hogyegyszerre azon veszi észre magát: t i tokban összevere-geti a bokáját.

Ez a kezdet.Később önkénytelenül rándulnak össze lábizmai;

erő t kell magán venni, hogy fel ne ugorjék.Az agy még ura a testnek.A nagydob üteme gyorsul; a harcosok, mint a

dervisek, keringenek, vérfagyasztóan ordítva lánd-

68

zsáikat suhogtatják, láthatatlan ellent űzve. Az ide-gek a végsőkig megfeszülnek.

A legőrültebb a zűrzavar.Ezt már nem állhatja Szulejmán sejk: hatal-

mas ugrással, melyet éles rikoltással kisér, beledobjamagát a táncosok Örvényébe, követve Lichtenstein-tól, ki jobb ügyhöz méltó igyekezettel próbálja má-solni a sejk ugrásait . Ő t követi Abendstern, ki korátmeghazudtoló fürgeséggel mozog. Szolimán elmoso-lyodik és Höhnelhez fordul:

— Nézze, mit mondtam! Ott ugrál Abendstern,mint egy részeg kecske. Vigyázzon magára, kapitányúr, önnek nem szabad táncolnia, mert az árt a te-kintélynek. Még be sem végezte szavait , mikor anagyszakállú, komoly egyetemi magántanár, mindentudományok doktora, az öreg Bachrah is elvegyült atáncolók között .

A táncőrjöngés elérte tetőpontját.A harcosok láthatatlan dzsin-ekkel küzdöttek,

szemük vérben forgott; arcukról patakzott a ve-rejték.

Az aggok és a nép mind dühösebben tapsol; azütem gyorsabb és gyorsabb lesz és az őrjön-gésnek az a vége, hogy egyik harcos a másik utánterül el a porondon, l ihegve, habzó szájjal s mégfektében is a nagydob üteme szerint rángatódzva.

Szulejmán sejk öreg tüdeje nem bírta továbbaz ugrálást és ziháló tüdővel lerogyott Höhnel mellé.Kezének egy intésére megszűnt a dobolás. tapsolás.

Egyenkint, szégyenkezve, földre sütött sze-mekkel, sompolyogtak vissza az európaiak. Kipi-rulva, a kimerültségtő l reszketve. Alig, hogy helyetfoglaltak, a kis nők bájos mosollyal kínálták a zebu-szarvat, melybő l hatalmasat húztak az eltikkadtak.Szolimán csak nézte őket és mosolygott .

— Nos, Abendstern barátom, nem megmondtam,hogy maga még ma táncolni fog?

Bűnbánóan lehajtotta fejét.

69

— Bocsáss meg, Szolimán, ezentúl mindent el-hiszek, amit mondasz. Ha akarod elhiszem, hogySzulejmán sejk . . . tud beszélni a hiénákkal.

— Remélem is, — felelte nevetve Szolimán.Vége volt a mulatságnak.A nagytanács tagjai ünnepies meghajlás után

hazamentek, a bámész népet hazazargatták a har-cosok.

Csak a sejk rokonai maradtak, meg a vendégek.Így is voltak vagy húszan.Csendesen iddogáltak.Megrakták újra a tüzet és élvezték a kellemes,

langyos éjszakát. Sötét volt , mert a hold csak haj-nalban jön fel és a milliárd csillag csak ezüstfehé-ren ragyog, de nem világít . A göncöl állása szerintlehetett vagy t izenegy óra.

A tecs már nem ízlett és ezért áthozattak együveg Benediktinert; a vizenyős tecsre jólesett a tö-mörebb ital . Szulejmán sejk egyáltalán nem vetettemeg a próféta által oly szigorúan t i lalmazott szeszt.Ez már amhara befolyás.

Senkinek sem akaródzott indulni. Az a hangu-lat volt , amikor mindenki jól érzi magát. Az öregsejk a szomszéd danakilokkal vívott harcait adta előés jó hallgatóságra tett szert Szolimánban.

Egyszerre felhangzott a közeli bozót sűrű jébő legy vonitásszerü, hátborzongató hang, egy undorítódögevő ordítása. Abendstern, aki nem feledte el ,mi történt ma vele, szerette volna Szolimánt kisséingerelni és ezért a következő kéréssel fordult hozzá:

— Ugyan, kedves Szolimán, nem lennél szivestolmácsolni, mit mondott a hiéna?

Szolimán odafordult a sejkhez és kérdett vala-mit.

Ez bólintott , mire ismét mondott neki valamit.Erre Szulejmán odafordult egyik rokonához:— Szaladj el Mahurrat-ért , rögtön jöjjön ide,

Most otthon találod.

70

— Mindjárt megtudod, mit mondott a hiéna.Alig szívtak el egy cigarettát , új alakkal szapo-

rodott a társaság.Mahurrat érkezett meg.Hogy törzsének varázslója, azt elárulta a mel-

lérc tetovált két krokodil . Mélyen meghajolt az ide-genek, majd ura elő t t és helyet foglalt .

Szulejmán röviden mondott neki valamit.Most már az egész társaság feszülten figyelt .Hála a hiénák sokaságának, nem sokáig kellett

várni, amíg egy megszólalt . A csermelypartról hallat-szott szava. Öreg gyerek lehetett már. Erős, öblöshangja végigdördült a völgyön és nagy távolból vá-laszolt rá valamelyik társa.

Mindenki kérdően nézett Mahurrátra.A sejk megszólalt:— No, mit mondott?Mahurrat lehajtotta fejét, mintha gondolkoznék.

Majd felnézett . Nézése réveteg, mintha nem látna,összerázkódott , majd erő t vett magán és színtelenhangon megszólalt:

— A frenkiknek sok öszvérük van. A szolgákhanyagok, nem vigyáznak. — Szemét behunyta,majd folytatta. — Látom már. Egy nagy, szürkeöszvér elszabadult . . . most ott legel a patak part-ján . . . Most egy ott kódorgó hiéna rábukkant ésmiután egyedül nem meri megtámadni, társát hívja.Ezt hallottátok ti is . . . Az egyik társa válaszolt , hogyjön. Most már bizonyára széjjel is tépték . . .

Elhallgatott .— Szép mese! — szólt hangosan nevetve

Abendstern. — Hiszen azt mindenki tudja, hogy azegész karavánban csak nekem van szürke öszvérem.Ügyesen van kigondolva, de azért nem ugrom be.

Mindenki hallgatott és gondolkozott az eseten.Végre a csendet Abendstern törte meg:— Te, Szolimán, lehet valami igaz abból, mit

ez az ember mond?

71

A kérdezett vállat vont: — Én nem tudok sem-mit. Én csak hűségesen lefordítom azt, amit ő mond.

A mulatság el volt rontva.Mindenki kíváncsi lett , mindenkire hatott a hely-

zet t i tokzatossága. Senkinek sem volt kedve maradni,indultak hazafelé. A sejk elkísérte őket a falu széléig.Abendstern szeretett kényelmesen sétálni, de most ősiettette a társaságot.

Alig voltak a tábortól száz lépésnyire, szembejött velük néhány sötét alak. Hajlagorgisz reájukkiáltott:

— Hova mentek?Közelebb jöttek és az egyik elmondta, hogy

elszabadult a nagy szürke öszvér. Az este még ottvolt , most kellett , hogy eloldja magát. Hogy merreszökött , nem tudják és éppen ezért minden irány-ban mennek a szolgák keresni. Mi a falu felé me-gyünk.

Abendstern meg volt némulva.Olyan rémült képet vágott , hogy Höhnel meg-

sajnálta és elkezdte vigasztalni.— Nézze kérem, annyi szolga ment el minden

irányba, hogy bizonyára megtalálják. Különös vélet-len, hogy a körülmények így összevágnak, de csaknem hiszi, hogy Mahurrát tényleg érti a hiénáknyelvét?

Abendstern vállat vont:— Mit lehet tudni? — és nehéz volt ő t lebeszélni,

hogy ne induljon maga is az öszvére keresésére.Leültünk a sátor elé és vártunk.Körülbelül egy óra múlva a sötétben közeledő

emberhangok hallatszottak, még pedig a patak irá-nyából. Mikor a gyertyák által megvilágított kör-zetbe értek, előre lépett Gavramare, ki ma estére Haj-lagorgiszt helyettesítette. Szemével Szolimánt ke-reste, megpillantotta és hozzá lépett:

Szomáli nyelven soká magyarázott neki vala-

72

mit. Mikor bevégezte előadását, Szolimán odamentAbendsternhez:

— Kedves barátom! Nehezemre esik, de köte-lességem veled tudatni, hogy megtalálták a te szürkeöszvéredet, döglötten, a patak partján. Még melegvolt; egy félórával előbb téphették szét a hiénák.Megrázta kezét: fogadd részvétemet.

Abendstern sokáig a magáéban tartotta a kezétés megszólalt:

— Huszonnégy óra alatt kétszer teljesült bejövendölésed. Többé nem fogok kételkedni sza-vadban.

IV. FEJEZET.

Melyből megtudjuk, hogyan gondolkozik Menelika szomáli kérdésről.

A főváros szomszédságában emelkedő halom te-tején három amhara férfi ugyancsak nézeget Tadicsa-Malka irányába, hogy mutatkozik-e már a porfelhő ,melyet a ma reggel onnan elinduló osztrák-magyarküldöttség ver föl.

A három amhara teljes díszben van.A középső ras Mikhael, wollói alkirály.Magas, sudár, hetvenes, aki rendesen a negust

szokta helyettesíteni.Jobbra áll tő le ras Ubul, Tigré alkirálya. Erős,

elhízott , ötvenes; balján az érdekes arcú degyazmácsMasasa. Erélyes kinézésű , vitéz katona. A ras-ok pa-lástja violaszín selyem, arannyal kivarrva, míg a tá-bornoki ruha bíborvörös, valami furcsa, kacskarin-gós, magyaros kivarrással. Az alsó ruhájuk hófehér,széles derékszíjj festő i redőkbe szorítja össze, a szij-jon töltény töltény mellé sorakozik. Mind a három-nak fejét rő tsárga abesszin hímoroszlán sörénye bo-rít ja, mely valami különös vad kifejezést ad.

73

arcuknak. Oldalukon görbe, türkiszekkel kirakottkard lóg, melyet csodálatosképpen a jobb oldalukonviselnek. Lábaikat természet adta fekete szín borítja,miután cipő t viselni az amharáknál nem szokás.

A völgy aljában tanyáz a többszáz főre menődíszkíséret. A nemesek it t is díszruhában pompáz-nak, csak a katonák ruhája egyszerű fehér. I t t márnem látni lándzsát, mindenkinek lőfegyvere van. RasMikhael cigarettát sodor és mégegyszer végignéz azúton.

—Semmi, — szól csalódva, — pedig, ha reg-gel idejében elindultak, már i t t kellene lenniök.Ugye, Masasa, te tökéletesen tudsz németül? Holtanultad?

—Berlinben, de Bécsben is tartózkodtam.—Tulajdonképpen melyik Ferenc Józsefnek a

fővárosa?—Bécs, szép nagy város. Vidám, kedves, jó em-

berek laknak benne. Meglátjuk, hogy most, majd hamegösmerkedtünk, fognak-e it t követséget áll í tani.Mert csodálatos az, hogy a többi nagyhatalom, minta keselyű osztozkodik Afrika testén, de az osztrák-magyar monarchia még kísérletet sem tett gyarmatszerzésére.

—Talán nincs hajóhada?—Van, uram. Az olasz tengeri haderő t már

1866-ban tönkreverték.Megszólal ras Ubul:— Nézz csak oda, Mikhael, az már porfelleg.

Most már mi is készülhetünk.— Igazad van. Jönnek. Menjünk az öszvérekhez.Felültek és megindultak a közeledők elé.Gyönyörű látvány a sok ragyogó színpompás

díszruha. A frissen kerekedett szél vígan lobogtatjaa sárga és vörös zászlón az amhara birodalom címe-rét: a zöld mezőben kettős keresztet tartó arany,oroszlánt.

74

A szemben lévő dombról ereszkedik le Höhnelkapitány karavánja.

Mikor egymástól száz lépésre érnek, mind akettő megáll .

Höhnel és Lichtenstein herceg, ras Mikhael ésras Ubul egymásnak lovagolnak. Rövid, barátságosköszönés minden ceremónia nélkül. Tolmács nemkell, mert Höhnel is , ras Mikhael is jól beszélnekfranciául. Szívesen beszélgetve megindulnak a fővá-ros felé.

A kíséretek összevegyültek, de miután a Mene-lik küldöttei csak amharául értettek, a beszélgetéskissé nehézkes volt . A nagyobbára néma lovaglásközben Abendstern és Bachrach jól megnézhettékaz a mh arákat.

Az amhara férfi szép. Nem fekete, mint a néger,hanem sötétbarna.

Szikár, sasorrú, villogó szemű , merész tekintetű .Ez úgy látszik, zsidó őseinek öröksége. Senkit sevezessen félre az, hogy arcszínök sötétebb, mint maa holt tenger partján élő sáfár zsidóké; ez annak kö-vetkezménye, hogy őseik kénytelenek voltak — asz-szonyhiány miatt — galla nőkkel összeházasodni.Jólelkű , szorgalmas, istenfélő nép, igen jó kereskedő ;az a bizonyos vadság, mely az afrikai bennszülötte-ket annyira jellemzi, bennök nincs meg. Zsidó hitü-ket évszázadokkal ezelő t t elhagyták és áttértek azőskeresztény vallásra. Egy kis töredék azonban, —körülbelül százezer ember, — megmaradt ősei hitén.Ezek a Szemen hegység hét községében laknak és„fallasaták“ neve alatt ismeretesek. Korábbi császá-rok alatt sok üldöztetésben volt részük, de Menelikvéget vetett a zaklatásnak. Csodálatosképpen ezek afallasaták nem kereskedők, hanem kézművesek ésföldmívelők. Júdeából származtatják magukat, dehéberül már nem tudnak. Legősibb templomi és tör-vénykönyveik géz nyelven vannak írva, melyet azon-ban már kiszorított az amhara nyelv, ünnepnapjuk

75

a szombat, áldozatot mutatnak be, a t isztasági tör-vényt szigorúan betartják. Törvényeik nem hiábaezerévesek, de kérlelhetetlen szigorúak is. Szemetszemért, fogat fogért. Egyetlen népe a világnak, melynem káromolja istenét. Még ha akarná sem tehetné,mert szókincsébő l hiányzanak a megfelelő szavak,ősi műveltsége van, akár az arabnak. Hagyományosősi viseletéhez ma is ragaszkodik, európai ruhát csakaz aszkarik, a szolgák viselnek.

Számuk nem nagy. Alig kétmillió. De értel-miségüket mutatja az, hogy féken tudnak tartanitíz- t izenkétmillió galla és egyéb népet. Az egyetlenafrikai népfaj, melynek férfia és nő je kalapot visel.Teszi pedig ezt az aduai győzelem emlékére.

A hagyomány szerint, mikor Mózes a vörösten-geren át hazavezette az Egyiptomban rabszolgaság-ban levő zsidóság nagyrészét, ugyanakkor egy másikvezető egy töredéket a l íbiai s ivatagokon keresztüldélnek vitt ; ezeknek megtetszett a Habes-hegyvidék,ott megtelepedtek és új országot alapítottak. Az ottlakó törzseket leigázták és rabszolgájukká tették. Év-századok múlva sikerült a néger törzseknek függet-lenségüket visszaszerezni és a zsidóságot szolgaságbahajtani. Ez volt a galla uralom, a zsidók történeté-nek legszomorúbb szaka. De nem hagyták magukat.Fellázadtak, véres küzdelemben leverték a gallákat.Vaskézzel ragadták meg a kormányt és vaskézzeltartják ma is.

Ez a mai amhara birodalom.*

A menet felér a dombtetőre és meglátja a hétdombon épült várost, Addis-Abebát, amely név „újvirágot“ jelent. A környező dombok kopárok. Havolt is rajta erdő , az amhara régen elpusztította,csak azért , hogy legelő je legyen a marhájának. Köz-vetlen a város mellett meredek hegy emelkedik,amelyet mintegy koronázni látszik az entottói klast-rom fehér fala.

76

A város utcái szélesek, piactere egyenesen óriási.A fű tetős házikók sorából kirí egy-egy fehérre me-szelt épület, egy-egy hindii , görög, vagy európai la-kása. Monumentális épületei nincsenek. Templomaialig különböznek a lakóházaktól: legfeljebb azzal,hogy a tetejükön kereszt, elő t tük harangláb áll . A,piactéren még most is ezrivel tolong a nép.

A menet megérkezik az első házakhoz. RasMikhael rámutat a szomszéd dombra: az ott a gibi,ott lakik a négus.

Egyedülálló, kúpalakú halom, mely a lábánálmagas, sárszínű , vakolatlan kőfallal van körülke-rítve. A bekerített terület alacsonyabb kerítésekkelvagy ötven négyszögletű udvarra van beosztva. Min-denik udvarban áll egy kőház. Bennük van elhe-lyezve a kápolna és az udvari papság; a vendégkéntitt időző ras-ok, a fegyvertár, az arzenál, a birodalmipénztár, a különféle minisztériumok, a császári pénz-verde, különböző műhelyek és raktárak és az állan-dóan ötezer fő t számláló testőrség. A dombtetőn osz-lopos, vérandas épület: ott lakik a birodalom legha-talmasabb embere: a négus.

— Arról az egyszerűségrő l , mit i t t látni fogsz,—- folytatja magyarázatát a ras, — nagymértékbenmeg fogsz lepődni. Az egész gibiben nincs egy te-nyérnyi arany cifraság, nincs egy négyzetméter már-ványburkolat, de azért a fegyvertárban százezerszámlátod a fegyvert és sokmilliónyi töltényt. I t t nemszegénységet fogsz látni uram, hanem egyszerűséget.

A házakból kitódul a nép. Minden oldalról mo-solyogva köszönnek: — Deneiszterli , Géta, derieisz-terli .

Most elkanyarodnak a gibi elő t t és íme egy be-kerített hatalmas nagy rét terül el elő t tük. A ras rá-mutat és így szól:

— Itt fogtok tábort ütni. A továbbiakra nézvemajd megkapjátok a négus utasítását. Én bevégeztem

77

kötelességemet és visszavonulok, isten veletek, azthiszem, holnap találkozunk a gibiben.

Kezet szorítanak, mire a ras kíséretével el-lovagol.

Höhnelék tábort ütnek. Mindenki leszáll az ösz-vérérő l , csak Szolimán nem. Abendstern meg is kér-dezi:

— Csak nem mégy el most, ebéd elő t t?Szolimán gondolkozik.— Igazad van. Jobb lesz, ha később megyek.

—- Leszállt öszvérérő l .Megebédeltek, azután öszvérre ült Szolimán és

eltávozott két szolga kíséretében.Alig hogy kifordult a kapun, bevágtatott egy

degyazmács a negus üzenetével. Szerencsére Hajla-gorgisz ott volt ós tolmácsolt .

—Azt izeni neked, frenki, az én uram a negus,— kit az Úr tartson meg sokáig, — hogy holnapdélelő t t t íz órakor fogad benneteket.

—Ott leszünk pontosan! — mond Hohnel. Ke-zet fognak. Deneiszterl!

Öszvérporoszkálás hallik, Szolimán jött vissza.— Uraim, visszajöttem, mert valamit elfeledtem

megmondani. Arra akarom önöket figyelmeztetni,hogy bárhova mennek, fegyveres kíséretet vigyenekmagukkal. Nem azért, mintha szükség volna reá,hanem mert úgy il l ik. Rangbéli amharát sohasemfognak kíséret nélkül látni. A legnagyobb átok, ame-lyet amhara mondhat, a következő : juss olyan vi-szonyok közé, hogy még szolgáid se legyenek! Tehátne feledjék el a kíséretet.

Megfordult és elporoszkált barátjához, degyaz-mács Masasához. Üdvözölték egymást a bevonulásalatt , de ott nem volt alkalmuk beszélgetni. Közellakott , a .szomszéd hegyen, annak is a lapos tetején.Belovagolt az udvarba, ahol öt vagy hat fehérre me-szelt , sárral tapasztott faház áll . Szolimán ismerimindeniknek a rendeltetését. A középső a lakóház,

78

annak nyitott ajtaja elárulja, hogy a háziak it thonvannak. Mellette egy szegen lóg Masasa ismétlőfegy-vere és katonai rangjának jele: az arannyal dúsankivert paizs.

A házban már észrevették a vendég érkezését.Masasa örömmel jön Szolimán elé:

—Isten hozott , Szolimán! Vártalak — és meg-veregeti az öszvére nyakát — szállj le!

—Hogy van a méti Tesszama és a fiúk?—Tesszamát mindjárt meg fogod látni, —

mond Masasa, — a fiuk meg kint vannak az utcánés tanulnak.

Tudnivaló, hogy az amharáknak nincsen isko-lájuk, de minden városrésznek megvan a maga hod-zsája, aki az utca porában tanítja a gyermekeket aző zsidó betű ikre. Ezért van az, hogy náluk ritka aza férfi , aki ne tudna irni és olvasni.

Masasa és Szolimán a házba lépnek, ahol azasszony mosolyogva messzirő l nyújtja a kezét.

—Isten hozott , Szolimán, hogy vagytok otthonHarrárban? Hát a feleséged, a jó Szekerpára, hogyvan?

—Köszönöm, Tesszama, — mond Szolimán, —mi csak megvagyunk. Téged nem is kell kérdezni,te napról-napra szebb vagy.

—Ugyan eredj már, én vagyok a fővárosbanaz egyetlen asszony, kinek négy gyereke van.

Szolimánnak ma nincs kedve tréfálkozni, oda-fordul Masasához:

—Sürgős beszédem volna veled.—Nekem is veled. Üljünk le! — Helyet fog-

lalnak a szoba közepére kiterített hófehér gyéké-nyen.

— Tesszama, — kiált a ház ura, — hozzáltecse-t .

Szolimán ismeri a lakást, mégis önkénytelenülkörülnéz. It t már másként néz ki, mint a szomáli-

79

nál. A fehérre meszelt falon nincs ablak, hanem tá-nyérok vannak sorba felaggatva.

Az ajtóval szemben kép, mely Mária menybe-menetelét ábrázolja, karján a kisded Jézussal. Olajnyomat Leonardo da Vinci eredetije után. Látszik,hogy Afrika részére készült , mert a Szűzanya és akis Jézus képe fekete. It t már bútor is van. Két ágyáll a szobában, pamlag és néhány szék. Ez azon-ban inkább dísz, mert az amhara nem szeret rajtaülni. Szekrények nincsenek, csak nagy vaspántosládák. Ezekbe vannak a családtagok díszruhái el-rakva. A szoba közepén egy kis szabad tűz. Ennélnem főznek, inkább azért van, hogy a szobában ke-délyesebb hangulat legyen. Tesszama belép a tecs-elés üvegpoharakkal. Leteszi és kimegy.

—No, Szolimán, — mond Masasa, — megta-lált a küldöncöm, vagy véletlenül jöttél?

—Már útban voltam ide. A küldöncöd a Hau-vas-folyónál talált . Izenetedet nem értettem egészen.Micsoda veszély fenyegeti ügyünket?

—Kedves Szolimán, tulajdonképpen a legna-gyobb baj az, hogy én sem tudom, mi történt. Midőnutoljára i t t voltál , most négy hónapja, minden rend-ben volt . Alig, hogy elmentél, felhivat a négus ésértésemre adja, hogy a szomálikat segítő csapatokataz egyesült hatalmak ellen én fogom vezetni. Felszó-lított , hogy kétszer huszonnégy óra alatt dolgozzamki a haditervet. Megtettem. Három hadoszlopban vo-nultunk volna előre. Az északi sereget, Masszanaellen ras Mikhael vezeti , a keletit , Dzsibouti felé én,míg a délit , Mogdisu ellen ras Makón. Úgy-e, jól van-nak megválasztva a vezetők? Mindenik sereg áll kéthadtest rendes amhara katonaságból, százezer lőfegy-verrel ellátott szomáliból és legalább kétszázezer fő-nyi í j jal és lándzsával fegyverzett szomáli szabad-csapatból. A negusnak tetszett a terv. A koronatanácsban Teutu császárné szívvel-lélekkel dolgozott a szo-malik mellett . Ellenvélemény nem volt . Elhatároz-

80

ták a háborút. Mad mollah kezdte és Iminél meg-verte az angolokat. És ezt a vereséget az angoloknem bosszulták meg. Ezután egy kis szélcsend ál-lott be . . . Ekkor vettük észre, hogy a három —most már egyesült — hatalom itteni megbízottailázas tevékenységet fejtenek ki. Éjjel-nappal tanács-koznak és az anyaországokkal folyton táviratot vál-tanak.

Minden igyekezetünk ellenére e sürgönyökbő legyet sem tudtunk megszerezni.

Ennek a t i tkos munkának az lett az eredménye,hogy egy este a három külföldi követ megjelent anegusnál. Hogy mit végeztek, mit nem, senki semtudja. Tény az, hogy e nap óta a szomáli ügyrő lsenki sem beszél. Kértem kihallgatást, nem kaptam.Próbáltam a császárnéval beszélni, nem sikerült . Amegszokott utakon nem lehet semmit megtudni. Min-dent elmondtam. . . Nos, Szolimán, te vagy az egyet-len, aki talán megtudhatod, mi történt.

Sóhajt és elhallgat. Szolimán gondolkozik, majdmegszólal:

—Én holnap kihallgatást kérek és valószínűenmeg fogok mindent tudni. De a mi ügyünkre nézvefontos volna, hogy én már előzően mindenrő l tájé-kozva legyek, hogy a kihallgatást irányíthassam. Akérdéses három nagyhatalom követségének személy-zete bizonyára tudja, mirő l van szó. Nem vagy kö-zöttük ismerős? Valamelyik megmondja, ha nem jószóért, hát pénzért.

—Ismerem mind, — feleli Masasa gondol-kozva, — de én azt hiszem, mind megközelíthetetlen.

—Most jut eszembe, — eszmél Szolimán, —van nekem a francia nagykövetségen egy régi na-gyon jó ismerősöm. Sokat járt hozzám, mikor i t tlaktam a fővárosban. Jó fiú, de könnyelmű , köny-nyen befolyásolható ember. Egy azok közül, akiknagyon gyorsan szeretnének meggazdagodni. Ha jól

81

emlékszem, Jean Tissard-nak hívják. Ez talán meg-felelő médium lenne. Csak azt nem tudom, hol lakik.

—Azt bizony én sem tudom, — jegyzi megMása sa.

—Nem baj, most jut eszembe, i t t van közösismerősünk, az öreg Bukovetz, az jó barátságbanvan vele, bizonyosan tudni fogja a lakását. Megyekis hozzá!

— Ne menj még, hiszen olyan régen láttalak.— Sietnem kell . Az öreg Bukovetz, ha egyszer

lefeküdt, többé nem nyit ajtót. Nekem pedig mégmásfelé is kell mennem. Isten veled, Masasa! Hol-nap reggel fogadja a negus az osztrák-magyarokat,jer le is fel . Isten veled, deneiszterli!

— Deneiszterli , Szolimán, a viszontlátásra.Csak a szomszéd utcába kellett átlovagolnia. Ott

lakott Bukovetz bácsi. Az udvarán két épület áll . Akerek a lakóház, a négyszögletű a műhely. Bukovetzugyanis a megbetegedett amhara fegyverek gyógy-kezelő je: az abesszin császári puskaműves. Ugyaneza foglalkozása volt húsz évig az osztrák-magyar had-seregben. Nemzetségére nézve cseh, de tökéletesenbeszél németül. Már este van, de még mindig ott re-szel a műhelyben, oktatva a keze alá adott amharasihedereket. Ahogy Szolimán belép, leteszi az erő-sen nagyító okulárét és felismeri. Ledobja a resze-lő t és szalad elébe:

—Isten hozott , Szolimánkám!—Adjon Islen, jó estét, — köszön a belépő . —

Kedves Bukovetz bácsi. Hogy van? — és meg-öleli . — Csak nem csinál megint puskát?

Bukovetz volt ugyanis az, aki néhány évvelezelő t t , midőn Menelik sürgősen fegyverkezni kez-dett , t isztán amhara anyagból egy lőfegyvert csinált .A próbalövésnél a négus nagyon meg volt az ered-ménnyel elégedve. Kérdi tő le: — Fiam, mennyi időalatt csináltad e fegyvert?

— Hat holdtölte alatt , négus.

82

—Hat holdtölte alatt , — mond gondolkozvaMenelik, — akkor mégis inkább Európából hozas-sunk fegyvereket, mert kell még vagy ötszázezer.

—Nem, Szolimán, Istennek hála nem kell újfegyvert készítenem, hiszen még egy esztergapadomsincsen. De tudom ám, miért jöttél a fővárosba!Megjött az osztrák-magyar küldöttség, úgy-e!

—Úgy van, — felelt Szolimán, — azzal jöttem.Holnap reggel lesz az ünnepies fogadtatás. Arra ter-mészetesen te is eljösz.

— Hogyne jönnék. Meg a két magyar is, aSántha, meg a Felkl. Már meg is beszéltük. Ismeredőket; mind a kettő asztalos. De te már nem számi-tasz közénk, amióta ezt a fezt hordod.

—Tévedsz, Bukovetz bácsi, én most is magyarvagyok. Ez csak a vallásomat mutatja.

—Tudom én azt, Szolimán fiam.—Bukovetz bácsi! — tér a tárgyra Szolimán,

— ugyebár mindenkit ismersz it t?—Minden európait , fiam, — mond meggyőző

désteljes hangon az öreg. — Elég régen lakommár it t .

—Úgy emlékszem, jóba voltál azzal a szőkeJean Tissard-al, aki a francia követségen irodatiszt.Nekem beszélnem kellene vele és nem tudom, hollakik. Te bizonyosan tudod.

—Sürgős?—Nagyon sürgős!—Igen, — mond elkomolyodva Bukovetz, — ülj

öszvéredre, lovagolj egész a csakáig (ősrengeteg),oda, ahol a Makká ömlik a Hauvasba, gázolj fel azelőbbin egészen addig, amíg rábukkansz egy elha-gyatott aranymosó telepre. Ott leszállhatsz az ösz-véredrő l és közvetetlenül a lakóház háta mögött vanegy sírhalom: abban nyugszik Jean Tissard, — haugyan a dögevő ki nem kaparta . . .

—Meghalt? — kérdi ámulva Szolimán.— Meg, Szolimán! — bólintott Bukovetz.

83

— Beszéld el kérlek, hogy történt?—Jól van, Szolimán fiam, hát ide figyelj . Ismer-

ted Balabanovot, azt a fekete oroszt? Igen. Nagytitokban elindultak ketten a Makkába aranyat mosni.Amilyen szerencséjük volt , leltek egy egészen be-rendezett mosodát. Gazdája nem volt és így termé-szetesen elfoglalták. Egy hétig gyönyörű eredmény-nyel dolgoztak. Ekkor elkezdtek a szolgák halni.Először egy, azután kettő ; és azután naponta kettő .Esizrevették, hogy maláriafészekbe jutottak. Ezértszöktek el az előbbeni gazdák! Most mitévők legye-nek? Küzdött bennök a kapzsiság és a halálfélelem.Az előbbi győzött . Tovább dolgoztak. Naponta temet-tek. Egy nap Jean Tissard megkapta a lázt. Mostmár nem tudtak elmenni. Három napig viaskodottΆ halállal . A negyedik napon örökre lehunyta a sze-mét. Erre a szolgák elszöktek. Balabanov eltemette. . .Vége!

—Szegény, szegény Jean, mennyi vig órát töl-töttünk el együtt . Olyan szelíd, ártatlan, anyás fin!Csak a vére volt egy kissé nyughatatlan.

—Uram Isten, — mond Bukovetz, — hát aztli iszed, én nem mostam aranyat? Neki egyszerűennem volt szerencséje, ő beleesett abba a nyolcvanszázalékba, akik az idejövő európaiakból elpusz-tulnak.

—Akkor bizony hiába jártam, — szólt Szoli-mán és nagyot ásított . — Menjünk haza, mindjártéjfél. Jó éjszakát, Bukovetz bácsi, a viszontlátásraholnap a gibiben.

—Szervusz, Szolimán fiam, jó éjszakát.A szolgák a csendesen legelésző öszvérek mel-

lett horkoltak. Szolimán felült , megindult a táborfelé.

Sötét, inkább hűvös éj van. A városrészeket egy-mástól elválasztó völgyek felett ködfoszlányok lóg-nak a levegőben. Csend terül el az alvó város fölött ,csak a piactéren összeverődött kutyák ugatnak dü-

81

hosen. Talán valami tolakodó hiéna ide is beloptamagát.

Az úton zajtalanul lépő , lándzsával fegyverzettszomali csapattal találkoznak. Ezek az éjjeli őrök.Hinz szemök felismeri éjjel is a fezt és félhangondörmögik: — Szálam, szálam.

— Szegények, — jut eszébe Szolimánnak, —vájjon mi lesz veletek? Felvirrad-e még rátok az,amit szabadságnak neveznek? Majd megtudjukholnap.

Szolimánnak nem is kell vacsora, lefekszik.Hánykolódik, nem jön álom a szemére. Szegény,szegény Jean Tissard. Milyen fiatal volt!

Egy-egy korán kelő kakas már kukorékol. Elalszik.

Reggel van.Kakaskukorékolástól hangos a város ás a szo-

mali éjjeli őrök, bevégezve mai munkájukat, csa-patosan vonulnak haza.

A reggel hideg, a lég páratelített .A fű gyémántragyogású harmatcseppekkel be-

szórva.Az ancoberi hegyek mögül kibúvik a nap tűz-

vörös korongja, aranyos ragyogásával elöntve azegész ébredő várost.

A gibi dombján, az arzenál udvarán kivágódikegy hatalmas füstgomoly, melynek közepén tűzlángvillan; utána dörrenés, mint a menny közeli dör-gése, alapjukban megreszkettetve a kunyhókat. Eza mai ünnepséget jelző ágyúlövés. Ez felébreszti amég alvó várost.

Egymás után nyílnak meg a házak ajtajai , ésfekete darócburnuszban didergő , még álmos embe-rek néznek ki. Zebucsordák gyülekeznek az utcán,most hajtják őket ki a legelőre. Éles, hosszúranyújtott trombitaharsogás hasítja keresztül az üde

85

levegő t ; a reggeli ébresztő je a gibiben lakó császáritestőrségnek.

Mind nagyobb lesz a mozgalom, népesedik, za-josabb lesz az utca.

Indulnak a karavánok.Hosszú libasorban bronzszínű szomálik maga-

san megrakott tevéket vezetnek. Egyik-másik pa-naszosan elbődül: sokalja a reá rakott súlyt. Odébböszvérek csapata, melyeket r ikoltozó gallák ösztö-kélnek gyorsabb menetre. Mind kifelé iparkodik avárosból.

Höhnel sátora elő t t vidáman lengeti a reggeliszellő az osztrák-magyar lobogót.

A táborban már erős élet van. A legények dol-goznak, ki öszvért pucol, ki szijjazatot fényesít . Akét ajándékágyút utoljára (ragyogóra t isztít ják, figyel-mesen átvizsgálják. A hatíalmas, nagytestű négy spa-nyol öszvér szőrén szinte megcsuszamlik a napsugara, oly sima.

A szomálik, gallák megállnak az úton és száj-tátva, t isztes távolból nézik a dolgozókat. Ezeknekegyik-másika, hogy könnyebben menjen a munka,teli torokkal dalol. Furcsán, idegenszerűen hallikaz afrikai környezetben, hogy:

Őfelsége kiadta a parancsot:Nem kell többé viselni a bakancsot.Hosszúszárú csizmát kap most a baka,Talán ezüst sarkantyú is lesz rajta.

A bámuló szomálik nézik a lobogót, megcsó-válják a fejüket és tovább mennek.

Eddig csak őrmester úr Sefcsik intézkedett , demost kilép a sátorából Lichtenstein herceg, .majdHöhnel, a parancsnok. Beosztják a menetet. Kilencórára teljes a rend.

Ugyanekkor a gibi főkapuja elő t t i tér olyan,mint egy méhkas. Ott gyülekeznek a díszruhásamhara főurak. Pontosan negyedtízre a táborhoz

86

ér ras Mikhael vezetése alatt körülbelül kétezerlovas. Ez a díszkíséret.

Megindulnak. Elő l lovagol egy matróz, maga-san tartva a reggeli szélben vígan libegő osztrák-magyar zászlót. Utána Höhnel jobbján a ras, bal-ján degyazmács Masasa. Követik őket Abendstern,Bachrach és Szolimán, meg az osztrák-magyar ko-lónia i t teni tagjai, valamint több it t lakó német. Nagytö.megben, de a rangot megillető elsőbbséget figyel-mesen megtartva következnek a szivárvány mindenszínében pompázó amhara főurak. NyomukbanLichtenstein herceg vezénylete alatt a matrózszakaszaz ajándékokkal. Bezárja a menetet a fegyvertelenszolgák csapata, Hajlagorgisz vezérlete alatt .

A matrózkürtös kürtjébe fúj, az idegenszerűhangok végigszáguldanak a város fölött .

Ε pil lanatban megdördülnek a gibi ágyúi; hu-szonegy lövéssel köszönti az abesszin oroszlán aközelgő osztrák-magyar küldöttséget. Mire az ágyú-zás véget ér, már meg is érkeznek a főkapuhoz,mely fölött hatalmas abesszin zászló leng.

Leszállnak és a főnemesek közepette vonulnakfelfelé az elég .meredek domboldalon. Jobbra, balrakőkerítés és elő t tük ismét egy főkapu, de ez márőrséggel erősen megrakva.

A kapun túl elég jó karban tartott árnyas ker-ten haladnak végig, melynek legmagasabb pontjánegy egyemeletes kis kastély áll . Ez a negus lakása.Elő t te oszlopos veranda, i t t fogad Afrika leghatal-masabb császárja.

Höhnel elbámul: semmi fény, semmi pompa,semmi hiú ragyogás. Az épület is egyszerű : arab·építőművészek munkája.

A veranda még üres, most gyülekeznek a fő-urak.

A veranda alatt áll egy pamlag, mely a negusülőhelye. Hat lépéssel elő t te sorfalba állnak a matró-zok, akik hófehér egyenruhájukban, rövid vadász-

87

karabéllyal a vállukon, igen jól festenek. Rövid, halkvezényszavak hallatszanak és az öszvérekrő l leeme-lik az ágyukat. Pillanat alatt össze vannak állí tvaés a töltények gúla alakban melléjük állí tva.

Kicsit odább, egy felbontott ládában a hatvanüveg tokaji van.

Három lépéssel hátrább legyeskedik a négy öszvér, szolgák oltalmában, Hajlagorgisz felügyeletealatt .

A matrózok elő t t áll Höhnel és degyazmács Ma-sasa, a tolmács. A bal szárnyon a polgári urak, ajobb szárnyon leng a monarchia lobogója.

A negusról még semmi hír.Az amhara főurak a pamlag mögé gyülekeznek

és érdeklődéssel figyelik az osztrák-magyar küldött-séget. Szolimán igen sok barátot fedez fel közöttük,átmegy egy kis beszélgetésre. Együtt állnak Mikhaelés Ubul ras-ok és Hallá, a volt kaffai király. Éppena matrózok kis karabélyát nézik. Kissé finomnak ta-lálják.

—Mennyire vannak belőve? — kérdi rasMikhael.

—Kettőezerötszáz! — lódít Szolimán.—— Az nagyon szép! — mond a ras.

Szolimán kiveszi az óráját és megnézi:—Tessék, már tíz óra! Hát mióta lett a negus

pontatlan? Hol van?—A Gábriel-templomban. Mindjárt vége lesz a

misének.—Ki misézik? — kérdi Szolimán.—Az abuna Josef.—No, — mondja Szolimán, kezével legyintve, —

akkor még jócskán várhatunk. Megyek és megmon-dom az osztrák parancsnoknak, ne szorongassa olyanszerelmesen azt a két albumot, hiszen azokat a négusalig fogja egy pillantásra méltatni.

—Az már igaz, különösen ha ágyút mutatnakneki! — mond nevetve ras Ubi.

88

Szolimán visszajön Höhnelhez:—Kedves kapitány úr, még várakozunk leg-

alább tiz percig. A négus a kápolnában van és amisét ma az abuna Jósef mondja. Nagyon öregember, nála az mégegyszer annyi ideig tart , mintmásnál.

—Micsoda kápolnában van a négus?—A Gábriel-kápolnában. Ez az udvari temp-

lo.m. Nagyon érdekes műemlék. A legősibb templo-mok egyike. Fából épült és a belső fala freskókkalvan díszítve. Még pedig amhara művészektő l valók-kal. A képek tárgya mind történelmi. Érdekesenvan megörökítve az áduai győzelem. A kép egytömegjelenet, hogy hány ezer alak van rajta, nemtudom. Érdekes, hogy míg a fekete harcosok mindemberfeletti nagyságúak, addig az olaszok akko-rák, mint a kisujjam. A csatatér közepette folyó kiscsermely folyammá van duzzadva, és víz helyett vérfolyik benne. A képek festési modora hasonló az ősiasszír képekhez. Ha ráér, nézze meg okvetetlen. Deitt a négus.

A kert baloldalán levő kisajtó megnyílik éskeretében megjelenik egy hófehér ruhába öltözött ,öszvéren ülő ötvenes férfi , kalappal a fején, négyvagy öt gyalogos főúr kíséretében. Ez a négus . . .Megpillantja a küldöttséget, elég fürgén leugrik ösz-vérérő l és a mélyen meghajló főurak között meg-indul ülőhelye felé.

Ε pil lanatban a kürtös ajkához il leszti hang-szerét és felharsannak a „Generalmarsch“ hangjai.

A négus nem nagy ember, inkább tömzsi. Arc-színe sötét, szakálla sűrű . Felső ajka különösenerős. Az első benyomás nem előnyös.

Menelik a dívány elé ér, megáll és mosolyog. Εmosoly átformálja egész arcát, egyszerre érvényrejutnak jóságos szemei. Sietve ül fel a díványra, lá-bait törökösen maga alá csapva.

Harmadszor harsan fel az ismerős kürtjel és

89

Höhnel felcsattanó, érces hangon vezényli a t isztel-gést.

Az osztrák-magyar kétfejű sas háromszor hajfjameg fejét Abesszínia oroszlánja elő t t . A matrózok,mint ugyanannyi bronzszobor mereven állnak, jobb-kezüket fegyverük agyán tartva.

A négus és a főurak arcáról le lehet olvasni,mennyire hat reájuk e szép jelenet. Höhnel előre-lép, és el akarja kezdeni beszédét. Ε pil lanatbankét, a négus mellett álló nemes apród odaugrik,megragadja a császár egy-egy lábát és huzza. Acipők engednek és a kezekben maradnak. Ez azértvan így, mert a négus már ötven éves voli , midőnaz eJső cipő t fölhúzta és annak viselése még .ma isfájdalmas neki.

Ε jelenet kissé megzavarta Höhnelt , de azutánmesszehallható, csengő hangon leolvasta egy papír-lapról császárja nagyon szíves, meleghangú üdvöz-letét. Ezalatt Menelik érdeklődéssel vizsgálta a mat-rózokat tető tő l talpig; egészen közömbös arccal,mert amharán kívül semmiféle más nyelvet nembeszél és nem ért . Amint Höhnel bevégezte, elő-lépett degyazmács Masasa; a szónok és a négusközé állva, elkezdte tolmácsolni az elhangzott sza-vakat.

Most mutatta meg degyazmács Masasa, milyenjó barátja az osztrák-magyaroknak.

Szép, férfias arca az első mondatok után el-sápadt; érces, kellemes hangját kieresztette, hogyaz messze csendült a hegy ormáról, betöltve a kertminden zugát, utat találva minden hallgatója szi-véhez.

Arcán az indulatok kifejezései élénken váltot-ták egymást; lelke tűzbejött , szavai dörögtek, mi-dőn az agg császár soha meg ne;m szűnő testvériszeretetérő l szólott; hangja ihletté vált , midőn a két,— egymásra, talált — birodalom együttműködé-sét és a jövő képét rajzolta. Úgy beszélt , mintha

90

nem tolmács volna, hanem maga az üdvözlő ural-kodó. A szenvedélyes, olajbarna, jellegzetes zsidó-arcu férfiben egy Demosthenes látszott feltámadni.Mikor bevégezte, az amhara hallgatóságból ki-robbant a kiáltás: — Bangusz Djanhoi! (Éjen a császár!) De a négus arcáról is le lehetett olvasni a be-széd hatását.

Elkomolyodott , két szeme, melyekbő l sugárzotta szeretet és jóindulat, többször megtelt könnyek-kel.

Majd elkezdett beszélni.Először halkan, kissé elfogódottan, de hangja

mind bensőbbé és csengőbbé vált; arca átszelle-mült és midőn agg, császári barátja iránt érzettgyermeki t iszteletérő l és szeretetérő l beszélt , mind akét szeme fátyolos lett . Kezét szívére tette, hangjaa megindulástól elfulladt és elhallgatott; hirtelenfelugrott , Höhnelhez lépett , mind a két karjával át-ölelte és kétszer megcsókolta arcát.

Ezek a csókok szóltak az osztrák császárnak.Amikor a négus beszédét megkezdte, eldördült

egy ágyúlövés; és a dörgés megszakítás nélkül tar-tott mindaddig, míg be nem fejezte és fel nem har-sant a főurak kiáltása:

— Bangusz Djanhoi!Ezzel a kihallgatás első része befejeződött és

degyazmács Masasa bemutatta a kíséret tagjait .Egy-egy barátságos fejbólintással el voltak

intézve.Ezután következett az ajándékok átadása.Első volt az album. Menelik figyelmesen meg-

nézte az épületek képeit; érdeklődéssel hallgattaMasasa előadását, de látszott rajta, hogy gondolataimáshol vannak.

— Szép, szép, — szólalt meg végre kedvesenmosolyogva, — de mégis mind bolond ember az,aki a más fejetetején lakik. De meg borzasztó drága

91

is lehet egy ilyen ház! Mennyi fegyvert lehetne azárából venni! — Minden gondolata csak a fegyver-kezésre irányul.

Már a második ajándéknak, a két kis hegyiágyúnak sokkal nagyobb hatása volt .

Leszállt ülőhelyérő l és apróra megvizsgálta.Nemrég kapott egyet az angoloktól is és így voltmódja összehasonlításra. Részletesen megvizsgálta acélzókészüléket és kimerítően elmagyaráztatta ma-gának. Különösen tetszett neki az, hogy az ágyúöszvérre szerelhető . Abesszíniában ugyanis nem is-mernek kocsiutat, csak öszvérek részére vannakösvények. Éppen ezért alkalmas ide ez az ágyú.

Bámulva nézte az öszvéreket és meg is je-gyezte:

—Ilyen nagyok nálam nincsenek. — Megpil-lantja Szolimánt. — Te it t , Szolimán fiam? Mikorjöttél?

—Tegnap, négus.—Mintha árnyék borulna homlokára. Gondol-

kozni látszik, majd így szól:—— Jer ma este hat órára hozzám. Tudom, miért

jöttél .Szolimán mélyen meghajol.Masasa figyelmezteti még a négust az ott álló

ládára, .melyben hatvan üveg tokaji bor van, abbólaz évjáratból, amelyben született .

— Úgy, — mond hangosan nevetve Menelik,— akkor abból ma délben az első poharat atyám,Ferenc József egészségére fogjuk üríteni. A jó Istenadjon neki még sok évet!

Szegény Menelik! Neki kellett hamarabb ki-dő lnie az élők sorából.

A kihallgatásnak vége.Barátságosan mosolyogva kezet szőrit minden-

kivel. Höhnelt még külön figyelmezteti:— Aztán ebédre lássalak ám mindnyájatokat!“Mély meghajlás és kiki indul kifelé.

92

Mindannyian elragadtatással beszélnek a négusszemélyérő l . Az egyszerűség, szívjóság és higgadtbölcseség párosul nála erővel és hatalommal.

És Abesszínia hatalmas, nem hiába van orosz-lán a címerében.

Lihegve jön utánuk egy udvari hivatalnok:— Egy órára kéret benneteket a négus ebédre.

—Tudjuk már! — mond Höhnel. — Köszön-jük; ott leszünk. — Majd odafordul Szolimánhoz:

—Most látom, milyen okosan tettem, hogy ta-nácsát megfogadtam és a fegyvereket kicseréltem.Itt az én rossz dióverő immel csak gúnyt arathat-tam volna.

—Tudtam én azt!Ras Mikhael hozzájok csatlakozott és csapatá-

val egészen a táborig kísérte. Búcsúzásnál nevetvejegyezte meg:

— Féltizenháromra megint i t t leszek. A vi-szontlátásra!

Az abesszineknél már akkor meg volt az , ,új“időszámítás. Csakhogy ott ez volt a régi.

Az amharák mindig egészen különleges helyze-tet foglaltak el. Nekik van múltjuk, történelmük,vallásuk, saját műveltségük. Európával nem érint-kezhettek, mert hiszen számottevő hajózása a VörösTengernek csak a szuezi csatorna megnyitása utániidőre esik. Minden irányban vízszegény, ezer kilo-méter széles úttalan sivatag veszi körül. Csak ma-gukra vannak utalva, mert a körülöttük lakó népekteljesen műveletlenek. Ők nem vehettek át senkitő lsemmit, nekik mindent maguknak kellett feltalál-niuk. Iparuk olyan, mint a mienk volt a középkor-ban. Magukszerkesztette szövőszékük van. Gyapjú-szövetet is vernek, hasonlót, mint a mi szűrposztó-készítő ink. Bányásznak vasat, rezet, sót. Égetnekagyagból tányért, edényt, gambót. Tiszták és fogai-kat ápolják. Szappant fogyasztanak.

Ha igaz az, hogy egy nép műveltségi fokmérő je

93

a konyhája, úgy az amhara it t is megállja helyét.It t azonban van egy sötét pont: különös előszerete-tük a nyershús iránt.

Nincs híjával a komikumnak a pénzforgalomlebonyolítása.

Azt már tudjuk, hogy egész Észak-Afrika fize-tési eszköze a Mária Terézia-tallér. Kisebb pénz-egység nincs. Ezen a hiányon furcsa módon segí-tett a nép. Minden amhara katona, tehát mindenki-nek van lőfegyvere. Ezek egyenlők, tehát egyenlőka töltények is. Áruk állandó; tehát alkalmasak apró-pénznek. Egy tallér egyenlő t iz tölténnyel. Óriásimennyiségű töltény van így elosztva a nép között .Nemzetvédelmi szempontból fontos, hogy ilyen nagykészlet lövőszerrel rendelkeznek; másrészrő l pediga négusra nézve igen fontos, hogy abban nem az őpénze fekszik. Ez a megoldás mindenesetre ravasz.

Van azután még egy fajta érték: a sókocka. Ezféltéglanagyságu áttetsző kősóhasáb. Ezeket ők bá-nyásszák egy, a Tana tó mellett fekvő hegyen. Eza hegy tiszta só lévén, csak a felületrő l kell a ha-sábokat lefejteni. Ez a , ,pénz“ nem nagyon étvágy-gerjesztő , .mert ahány kézen megy keresztül, annyi-nak szennye, izzadsága tapad hozzá. Értéke egynegyed tallér, azaz három töltény.

Ezek a különböző , ,pénz“-ek aztán néha furcsabonyodalmat szülnek.

A nép vásárlásait leginkább töltényekkel esz-közli . A kereskedőnél egykettőre öszegyül vagynegyven-ötvenezer darab. Igen ám, de ő a Dzsibuti-ban lakó nagykereskedő tő l ezért a pénzért nem kapárut, hanem csak tallérért . Nincs azonban hivatal,mely a töltényeket tallérra átváltaná. Am egy kisravaszsággal mindent el lehet érni.

A fővárosban egészen rendszeresen működő ál-lami postahivatal van. I t t feladják a saját címükrea töltényeket, abban a reményben, hogy a hivatal-nok majd tallérokat fog kifizetni. Ez rendes körül-

94

menyek között meg is történik. Ott azonban, aholemberek vannak, a szimpátia és antipátia a min-dent mozgató erő , elkerülhetetlenek a súrlódások,apró kellemetlenkedések. Ha most a kereskedőrebármely ok miatt neheztel a postahivatalnok, egy-szerűen az. egész összeget kifizeti: sókockákban.Szegénynek ötven tevére van szüksége, hogy pénzéthazavitesse.

Féltizenháromkor pontosan megjelent ras Mik-hael, az amhara főurak társaságában. Höhneltudva, hogy az arnharák vissza is fogják kisérni,otthonhagyta a matrózokat.

Felérkezve a gibibe, látja, hogy az ebéd szín-helye egy óriási pajtaszerű épület, mely a kert vé-gében áll . Menelik még nincs it t s így van idejükkörülnézni.

A teram legalább hatvan méter hosszú, t íz mé-ter széles, hagy üvegablakokkal. Lovardához ha-sonló.

Jóleső figyelemként veszi észre Höhnel, hogy afalak fekete-sárga szövettel vannak díszítve. A te-remnek talán egyötödrésze egy méter magas emel-vény, amelyen két európaiasan felterített asztal áll .Az alacsonyan fekvő tér vakítófehér gyékénnyelvan borítva.

— Lássa — és a ras az asztalokra mutat, — ezaz előkelőségek helye. Az asztalok kisebbiké mellettül a négus, a rasok közepett . Ehhez más halandónem ülhet. Kivétel Abesszínia hercegérseke. Ön,miután Ferenc József személyét képviseli , maMenelik jobbján foglal helyet.

Höhnel savanyu képet csinál.— Ne ijedjen meg, — mond mosolyogva a ras,

— én ülök ön .mellett , hogy tolmácsolhassak. Amásik nagyobb asztalnál ülnek a kíséret urai; azosztrák-magyar kolónia tagjai, a császári főhivatal-nokok és néhány nagyrangú katona. Ezeken kívülmeg van híva a mai napra vagy t ízezer ember, a

95

főváros teljes helyőrsége. Az mind i t t , ebben a te-remben fog étkezni. Látja ezt a fehér gyékénnyelborított nagy, üres tért? — a ras reámutat a teremmélyebb részére, — ide ülnek szépen sorjába ezekaz ezrek. Egyszerre azonban csak ezerhatszázanférnek el. Ezért kénytelenek csoportokban ebédelni.Mentül nagyobbrangú valaki, annál előbb ke-rül a sor reája. A vendégek félóránkint váltakoz-nak; még így is öt óra lesz, mire az utolsók meg-ebédelnek. És Menelik, mint gondos házigazda,mindaddig it t ül és figyel, hogy katonái jól legyenekellátva.

—Hogy milyen ételeket fogunk enni? A négusasztalának külön főznek, ő nem barátja a húsnak,jobban kedveli a főzelékeket. A második asztal ren-desen zebugulyást kap. Ez után leggyakrabban fő t ttészta következik. Végül ott lenn a felséges népcsak nyershúst kap és tallát iszik.

—Igen, uram, nyershúst, ön jól értette! Ez azamharának nemzeti eledele.

Ami a zsidónak a manna, az angolnak a roszt-bif, az olasznak a makaróni, az az amharának anyershus.

Ennek a tápláléknak van azonban egy hátrá-nyos következménye. Aki vele él , okvetetlenül meg-férgesedik. És ez, ha nem is életveszélyes, de igenkellemetlen. A bajnak van azonban gyógyszere is:a „koszó“ . A koszó egy cserje főzete. Ize keserű ésundorító, hányásra ingerlő . Ha belejut az embergyomrába, ott iszonyú kavarodást csinál, kihajtvabelő le az élősdieket. Havonta egyszer minden am-hara férfi , nő , gyermek koszót szed. Ilyenkor azember nem alkalmas arra, hogy társaságba járjon,vagy azt fogadjon. Mindenki otthon ül. És ha azember valamely delnőnél akar t isztelegni, a szolga-személyzettő l gyakran kapja azt a felvilágosítást; améti nem fogad, mert koszót vett be. De it t jön anégus.

95

Nyílik az ajtó és hófehér ruhában belép Mene-lik a rasok társaságában. A rasokat részben márismerjük, részben még nem.

Szíves üdvözlés; rövid bemutatás és asztalhozülnek.

Az asztalfőn ül a négus, jobbra tő le Höhnel,mellette ras Mikhael és szemben a szintén franciáulbeszélő ras Makón.

A csak amharául beszélő rasok összecsoporto-sultak.

A második asztalnál Höhnel kísérete helyezke-dett el , még pedig úgy, hogy mindenki mellé egyitt lakó osztrák vagy magyar jutott . I t t látjuk Buko-vetz bácsit , a harminc nyelvet beszélő Sántha AlbertBélát, ki arról nevezetes, hogy negyven évvel ezelő t telindult gyalog Székelyországból és meg sem álltAbessziniáig. Az igaz, hogy amig odaért, megfehé-redett a haja.

Ott ül Felkl Jani, a bajai asztailoslegény; hó-fehér ruhájában úgy néz ki, mint egy követségi se-gédtitkár. Közöttük ül a mindig vigyorgó MisterMurri, egy hamisítatlan amerikai szerecsen, a negusudvari orvosa, akinek amerikai diplomája van.Azután következnek az udvari főméltóságok, fő t isz-tek, számszerint vagy húszan.

Senki sincs díszruhában, csak egyszerű fe-hérben.

A négus felnéz és tapsol.Ε jelre megnyílik a terem nagy kapuja és ló-

dulva özönlik be a nép.Egy hang nélkül, dulakodás nélkül helyet fog-

lalnak a gyékényen. Hosszú sorokban, mindig kettőegymással szemben, úgy hogy út maradjon a hátukmögött a felszolgálóknak.

Úgy látszik, i t t gyakran van udvari ebéd, min-denki ismeri a szokásokat. Mikor a teremben azutolsó hely is el van foglalva, becsukják a kapukat.

Néma csend, egy suttogás sem hallik, csak a

93

meztelen lábak súrlódása a gyékényen, de mikor?mindnyájan helyet foglaltak; az is megszűnik.

A négus szemei nevetnek, mikor harcosait nézi.Egy oldalajtó megnyílik és minden szem arra

néz. Mint óriások, övig mezítelen, duzzadó izmú,hatalmas termetű , ébenfekete rabszolgák lépnek beegymásután; balkarjukon nagy, kerek fatányérttartva, mely toronymagasan van még véres, gőzölgőhúsdarabokkal megrakva. Mindenik óriás egy sorelejére áll és megkezdődik a kiosztás.

Lassan mennek előre, lépésrő l- lépésre és gya.körloü mozdulattal , megszakítás nélkül hajítanakegy párolgó darabot jobbra, egyet bálra. Ha egykapitányhoz érnek, megállnak, méri annak magá-nak van választási joga.

És ez ragyogó szemekkel él is vele.Ha kielégítették, újra megindulnak, vigyázva,

hogy senki ki ne maradjon.A katonák nagy ügyességgel és gyakorlottság-

gal kapják el a levegőben repülő húsdarabot és egyperc múlva van olyan csámcsogás és csontok ropog-tatása, hogy az bármely kutyafálkának becsülétéreválnék.

A negus sasszemekkel figyel, hogy mindenkimegkapja a részét.

Mikor mindenki el van látva hússal, megjelen-nek lengén öltözött rabszolga-leányok és mindenétkező pár közé a gyékényre helyeznek egy kisebbgambót.

Ez mézborral van tele és két embernek azadagja. Most végre elérkezettnek látja a negus az idő t ,hogy mi is megkezdhessük az ebédet.

Bronztestű rableányok lapos edényekben vizethoznak és mindenki megmossa a kezét.

Azután rikító színű selyemmel bevont nagy ko-sarakban inzserát hoznak. Ez a kenyérpótló, szekér-kerék nagyságú kovásztalan, pászkaszerű , de kövé-

98

rebb kiadásban. Íze jó, ső t ha friss, szaga nagyonkellemes. Ez valószínűen még az ősi vallás marad-ványa.

Elszedték a tányérokat és valami nagyon pap-rikás húslevessel súlyosbítva adták vissza. A máso-dik asztal ugyanazt kapta. Erős volt , de meg lehe-tett enni.

A már említett élő bronzszobrok körülhordtakvalami zöld főzeléket, rajta apróra vagdalt hússal.Menelik töltött magának a tokajiból és röviden el-magyarázta a ras-oknak, hogy ezt a bort — melyvele egyidős, — szeretete és barátsága jeléül küldteFerenc József, az agg frenki császár. Kérte a tár-saságot, hogy töltsön magának mindenki.

Mikor ez megtörtént, körülnézett , felállt ésnéhány egyszerű , szívbő l fakadó szóval megemléke-zett atyai barátjáról, összeütötte poharát Höhnelé-vel, megölelve ő t , koccintott a ras-okkal és köröm-próbáiig ürítette a bort. Dicsérte bámulatos zamatát,tüzét, bár mindenki tudta, hogy csak a könnyűfrancia pezsgőnek kedvelő je.

Höhnel most hibát követett el , mert abban ahitben volt , hogy majd következik a pecsenye ésakkorra tartogatta fél köszöntő jét .

Addig érdeklődéssel szemlélte, hogyan esznek anégus meg a ras-ók. Mert észrevette, hogy ő az egyet-len, akinek tányérja mellé evőeszköz van helyezve.A ras-ok tányérja mellett csak kanál van. A levestazzal ették, de már a főzeléket nem. Letéptek a la-pos inzserából egy darabot és azt valahogy nagyonügyesen két ujjokra fektetve, belemártották a főze-lékbe, úgy fogyasztották el. És mindezt el tudtákvégezni anélíkül, hogy ujjaikat beszennyezték volna.

Egyszerre, szinte észrevétlenül bésompolyogvagy tizenkét aranysárga sankalla ifjú. Fekete ha-juk virágfüzérrel díszítve és csak sásból fönt lepelbontja őket derektő l térdig; Ezek it t azt a sze-repet játszák, mint nálunk a cigányok. Kezökben

99

soha nem látott hangszerek, melyek között megtalá-lunk minden fúvó instrumentumot, a másfél öleskéregbő l készült havasi kürttő l egészen a t i l inkóig.

Játszani kezdtek.Európai fülnek kezdetben groteszk, ha nem is

kellemetlen hangzavar. Ritmus, az nincs, mindencsak dallam. Lassan rájövünk, hogy az egész zenenem egyéb, mint mesteri utánzata a madarak csi-csergésének. Apró epizódok a madarak szerelmi éle-tébő l . Mindenik elcsicsergi buját, baját a saját isten-adta hangján. És e hang visszaadása oly tökéletes,hogy ha az ember behunyt szemmel hallgatja, szinteőserdőben, csalitban véli magát; hallja a reszketőlombok között végigsuhanó szellő t és érzi az orchi-deák fűszeres i l latát .

Höhnel a zenét hallgatva, kötelességérő l telje-sen megfeledkezett és csak akkor eszmélt fel , midőnnagy fatányérokon látta körülhordozni az olajbansült túrósbéltest .

— Úristen! mi lesz a toaszttal?Hirtelen felugrott , magasra tartotta poharát és

a négus egészségére, meg az amhara birodalom fel-virágozására ürítette.

Általános kocintás, amely után a négus ismétmegölelte Höhnelt .

— Istennek hála! — gondolta magában ezfitóbbi, — ez volt az utolsó kötelesség!

A második asztal kedélyesen társalgott , de Höh-net észrevette, hogy ott nem túrós bélest, hanemgyúrt tésztát kaptak. Most bevégezte ebédjét az elsőcsoport, kinyitották a nagy kaput és kibocsájtottákőket.

Újak foglalták el helyüket és az előbbi jele-net megismétlődött. Bevégezve az ebédet, .a négus és a ras-ok újramegmosták a kezüket; most már feketekávét ésfrancia pezsgő t szolgáltak fel. A társalgás általá-nossá vált .

100

A négus és Hohrtël vadászatról beszélgettek»Tudnivaló, hogy annyi elefántcsontot senki sem

szállí t a piacra, mint Menélik császár. És e mellettnem vadász. Nem is restelli , ő maga bevallja.

Höhnel csodálkozását fejezi ki, hogy valakineka világ legjobb elefántterülete legyen és ne legyenvadászember. Ha másra nem is vadászik, de leg-alább elefántra!

— Éppen elefántra! — mondja fejét csóválvaa négus, — ugyan mondd, fiam, hány fogad van? — Harminckettő , négus.

— Hát aztán érdemes-e, fiam, — mondja han-gosan nevetve, — kockára tenni harminckettő t ket-tőért?

És ebben neki van igaza.Majdnem minden öregebb katonáját névszerint

ismeri. Megfogja Höhnel karját:— Látod ott a fal tövében azt az ősz harcost?

Három golyó ment keresztül rajta ai aduai ütkö-zetben. Nekem ezerszámra van harcosom, akiketaz olaszok golyói átfúrták. Nem sokat ért az őakkori hatmilliméteres fegyverük.

—Csak amhara van a hadseregben, négus? —kérdi Höhnel.

—Igen. — mond gondolkodva a negüs, majd·folytatja: — Én nem veszem észre, hogy a gallák,oromók, kaffák, turkanadzsák, árüssik, — kiketmind fegyverrel hódítottunk meg, — ne éreznékegészen; jól magokat amhara fönhatóság alatt , Kikidolgozhat, gyarapodhat a törvény oltalma alatt; abíróság elő t t egyenlő a birodalom minden polgára;de azért egy dolgot mégis kizárólagosan amharaügynek tekintünk, és ez a honvédelem, Nem azért,mintha ők nem teljesítenék kötelességüket. De mia tapasztalataink után még sem adunk fegyvert akezükbe.

Mènelik elhallgatott , gondolkodott , majd ígyfolytatta:

101

Nemzetek, amelyeket egy jogar tart össze,csak addig érzik jól magukat együtt , amíg alacsonykultúrfokon állanak. A művelődéssel a nemzeti erőtudatára ébrednek. Mindenütt vannak egyedek, akikkorukat egy századdal megelőzik. Ezek játszák,nemzetük történetében azt a szerepet, amit a ko-vász, az élesztő a kenyérben. Hogy ezek az emberekjó vagy rossz irányba fordítják nemzetük kormány-rúdját, azt csak az utódok tudják meg. De márakkor rendszerint késő . . . . . . . . . . . . . . . . . .

— Az én gyermekkoromban atyám Ancoberbenszékelt , ő volt a kis Soa tartomány ras-ja. Egy éjjelfellázadtak a gallák,; meglepték a számra sokkalcsekélyebb amharákat, felgyújtották vagy négy he-lyen a várost, és halálra keresték a rast . Atyámlátta, hogy minden el van veszve, de engem megakart menteni. Mangó, egy galla rabszolga, vállal-kozott reá. Nem volt gondolkozásra idő , már re-csegve-ropogva égett a tető .

Mangó a hátára vett , atyám megcsókolt és mifutottunk.

Mikor felértünk a hegytetőre, visszanéztünk.Ezt a látványt sohasem felejtem el.

A város rő t lángokkal égett , az utcán őrjöngteka gallák, lándzsáikkal leszúrva mindenkit , aki azégő házakból menekülni próbált .

Eleget láttunk, futva menekültünk tovább.Harminc napig fegyvertelenül jártunk a renge-

tegekben, amíg végre megérkeztünk Wallóba, rasMikhael-hez. It t maradtam, amíg felnő t tem és ak-kor az ő csapataival foglaltam vissza a galláktólatyám örökét, a kis Soát.

— Lájod azt az aggastyánt ott az asztal vé-$én? Az Mangól Ma gazdag főúr. Sohasem felejtemel neki, amit értem tett,.. — Nos, ebből és más egyebekből rájöttünkarra, hogy legjobb lőfegyvert csak amhara kezébeadni. . .

102

Új csapat jön ebédelni és Hőhnel elérkezettneklátja az idő t , hogy elköszönjön. Szívesen szorít velekezet a négus és barátságosan mondja:

— Maradjatok nálam mennél tovább és érezzé-tek jól magatokat.

Egy mély meghajlás a ras-ok elő t t és rasMikhael társaságában kimennek, ahol már várjaőket a kíséret.

Alig ülnek fel az öszvérekre, a ras mosolyogvakérdi:

—Hogy tetszik neked a negus személye?—Mennél gyakrabban találkozom vele, annáí

nagyobb bámulattal adózom neki. Jó szívvel, erőskézzel és sok bölcseséggel kormányoz. És a népeszereti?

— Nagyon, — mondta meggyőződéssel a ras.— De nemcsak ő t , hanem a feleségét, a Teutut is .Nem feledik el neki, hogy ő volt az, aki ellenállásrabuzdította a császárt , mikor betörtek az olaszok.Menelik habozott , de a hőslelkű asszony, — aki agondari ras leánya és mint i lyen saját csapatokkalrendelkezik, — megesküdött , hogy egyedül azokkalveszi fel a küzdelmet és inkább az utolsó emberigmeghalnak, ő is velük, de rabságban, szolgaságbannem élnek. Ez annyira fellelkesítette a negust, hogyválasz nélkül bocsátotta el az olasz küldöttet . Erre1

következett azután a hires Baratieri-féle betörés. És.győzelemmel végződött. Ez a mai Abbesszinia nagy-ságának alapja. No, már it t vagyunk a tábornál!Isten önökkel uíaim! Bármire szükségük van, csakhozzám forduljanak. — Búcsút intett és «ellovagolt;

Enyhe délután volt . Höhnelék kiültek a sátorelé és a mai udvari ebédrő l beszélgettek.

Szolimán is, — aki egy pár látogatást intézettel , — megérkezett . Már messzirő l kiáltotta ntevetve:

—Na uraim! hogy ízlett a paprikás, a túrósbéles és a gyúrt tészta?

— Hát ezt már megint honnét tudod? — kérdi

103

Abendstern, hisz az ebéden nem voltál ott . Talánezt is: a hiéna súgta meg?

— Nem, — felelte Szolimán helyet foglalva, —hanem én már ismerem az öreg Cristopolusnak, —a szakácsnak, — étlapját. Ez az első számú; a leg-legjobb. És ha Európa összes császárai hivatalosaklennének ebédre, akkor sem lenne más, egyszerűenazért, mert az öreg ennél jobbat nem tud főzni. Anegyven év alatt , mióta i t t él , elfelejtett mindent.Nem is csoda, mert Menelik nagyon kis igényű .Fiatal korában kedvelte a szeszes italokat, de mostmár nem.

Megszólalt Abendstern:— Mondd, Szolimán, sok jövedelme van Mene-

liknek?—Meghiszem azt. A kivitel aranyporban, kau-

csukban, kávéban, bőrökben igen tekintélyes ésmindez az áru kiviteli vámot fizet. Az elefántvadá-szat császári szabadalom; és bárki lövi az elefán-tot, az egyik agyar a négusé. Így rengeteg mennyi-ség összegyű l , mert ő mindenkinek megengedi ..ezállatok vadászását. Az igaz, hogy ez a szabadság η ζelefántok kipusztítására fog vezetni. Ráadásul fej-adót fizet mindenki magáért, rabszolgáiért és álla-taiért . Az is valami, hogy a négusnak óriási földbir-tokai vannak. A katonák állal a mai ebéden elfo-gyasztott ötven zebu is a császár saját tenyészete. Alegjobb bevételi forrás: a piac. Miután it t mindenkiad és vesz és mindenki fizet helypénzt, a bevételóriási . Úgy hiszem, nem mondok nagyot, ha éviharmincmillióra becsülöm a császár bevételét. Azigaz, hogy ebbő l az összegbő l igazgatja a birodalmát.

—De a hadsereg, az roppant pénzbe kerülhet!— mond rövid gondolkodás után Abendstern.

— Tévedsz, nem is olyan sokba. De hogy eztmegértsd, részletesen elmondom, hogyan áll a had-sereg dolga. Kétféle katonaság van. A ras had-serege és a négus hadserege. Minden ras a saját

101

tartománya lakosaiból; saját költségén tart fenn egysereget. Hogy ez mekkora, az mindig a tartománynagyságától függ. Például a wollóiaknak van hat-vanezer emberük, míg a kis Soá csak tízezret áll í tki. Ezenkívül van még ugyanott a négusnak sajátkatonasága, amelyet az ottani birtokok jövedelmé-bő l látnak el és ezek egyenesen az ő fenhatóságaalá tartoznak.

Ez a kétféle hadsereg arra valói hogy mindigközvetlen közéjbő l lehessen ellenőrizni, mit csinálá ras Az olyan kiterjedésű birodalomban, amelyenkeresztül lovagolni éppen száz napra van szükség,igen üdvös berendezésnek bizonyult . x\zonkivül te-kintetbe kell venni, hogy az it teni katona sokkalolcsóbb, mint az európai. Az egyenruha ösmeretleh.Kaszárnyáját minden csapat maga építi meg. Zsol-dot csak a nő t leneknek fizetnek, miután a hősekföldbirtokot kapnak. Lőszert nem kell adni, hiszenúgyis van mindenkinek aprópénze. Marad egyetlenkiadásnak: a fegyver. Azt pedig csak egyszer kellvenni.

Szolimán megnézte az óráját: háromnegyed hat.Felugrott .

—Nekem hat órára a gibiben kell lennem. Aviszontlátásra, uraim! Ajánlom magamat.

Öszvérére ült és arról kiáltotta vissza: — Abend-stern, ha van kedved, jer hozzám vacsorára!

— Köszönöm, Szolimán, ott leszek.Hajlagorgisz és két fegyveres kíséretében már

ott poroszkált a gibibe vezető úton. A kapunál csupaismerős, a késő i óra dacára akadálytalanul bocsá-tották be.

Felért a csúcsra, a négus lakosztálya elé. Sietvelépett be. Az előszobában két fiatal nemes apród akockázás nemes művészetében gyakorolta magát.Ijedten rebbentek szét és a bátrabb jelentette:

Effendi, a: tanács már megkezdődött,Szolimán belépett a szobába s mélyen meghajolt .

102

A már százszor látott kép tágult szemé elé.Európai ízléssel berendezett helyiség. A fala-

kon kékvirágú tapéta, a közepén pályatévesztett vil·lanycsillár lóg. Bizonyosan valamelyik átutazó aján-déka. Alatta nagy asztal, melyet irományok borí-tanak és amelyen két négyágú karósgyertyatartóáll . Az asztalfőn ül Teuto császárné, jobbján a négusés ·balján az abuna Josef.

Teutu már nem szép asszony.De élénk szeme okosságot, arcvonásai jellem-

szilárdságot árulnak el. Lejebb ülnek a már ösmertras-ok és oldalt áll néhány főhivatalnok.

Amint Teutu megpillantja Szolimant, elsápad ésszája keserűen megrándul. De ez csak egy pillanatigtart .

Szolimán féltérdre ereszkedik elő t te, két kezétmellén összefonva, mélyen meghajol. A császárnékézcsókra nyújtva kezét, alig hallhatóan mondja:

— Isten hozott Szolimán, bár hamarább jöttélvolna.

A négus szó nélkül kezet nyújtott , míg a ras-okmeghajlással viszonozták Szolimán üdvözletét, he-lyet szorítva neki maguk között . A négus arcán meg-látszott az ötórás ebéd kimerültsége.

Különben is rosszkedvű volt . Röviden meg-szólalt:

— A ras-okon kívül mindenki hagyja el a ter-met.

A három-négy főhivatalnok sietve összeszedteirományait és mélyen meghajolva távózott .

Teutun látszik, hogy gondolatai messze járnak,mereven néz maga elé. Csend, mindenki visszafojtottlélekzettel figyeli a négust.

Ez maga elé mered, majd végigsimítja homlo-kát, halk, tompa hangon megszólal:

— Fiam, Szolimán! A te személyed már régótaösszekötő kapocs az amharák és a szomálik között .Az ég a tanúm, hogy a legnagyobb szeretettel és

106

legnagyobb megértéssel kezeltem ügyüket. Te tudod,mit vártam ettő l a lépéstő l . Nem akartam könnyel-műen rázúdítani népemre a háború borzalmait. Min-dent jól meggondoltam. De bűnnek tartottam volnavéráldozattól visszariadni akkor, amikor arról voltszó, hogy azt vegyük vissza, ami a mienk. Volt idő ,— nem is oly rég, — midőn Habes napja az Indiai-óceán hullámaiból kelt föl; elődeink uralkodtak mégtizenkét olyan nemzeten, amely ma a frenkik igá-jában nyög és a szolgaság keserű kenyerét eszi. Test-véreim! — folytatta erősbödő hangon, — a tenger-part évszázadokig a mienk volt . Nem sokat ér. Na-gyobbrészt sívó homok. De a mienk volt! Szabadon,élt rajta minden nép. Egyszerre támadt észak felő legy ökölnyi felhő , mely gomolyogva nő t t és amelyrő lcsúnya, hideg, bántó szél zúgott felénk. Annak aföldrésznek lakói, ahol óriás tölgyek nőnek a mocsa-rakban, ahol karcsú örökzöld fenyvek emelik ég felésudaraikat, már nem férnek otthonukba; megirigyel-ték a mi éltetőn meleg, mindig mosolygó kék egűföldünket. Ez a nép a frenki. Magasabb tudású, job-ban fegyverzett , mint mi. I t t ma még kis számú,gyenge; de megerősödhet, kinőhetnek szárnytollai ésakkor ki tudja, hol áll meg? Ennek a megizmosodás-nak akartuk mi útját állani. Elérkezettnek láttukaz idő t , hogy őseink örökét visszaszerezzük. Titokbanfolyt a fegyverkezés, megszerveztük a szomáli föl-kelést. Mad mollah bölcseségének sikerült a törzse-ket egymástól elválasztó vérbosszút megszüntetni.Már a támadás napját akartuk kitűzni, mikor afrenkik tudomást szereztek a szomálikkal kötött vér-szerződésrő l . Hogy milyen úton, — folytatta lemondóhangon, — nem tudom .. . Rögtön tudatára ébred-tek az őket fenyegető veszedelemnek. És azokat, aki-ket a kapzsiság, az irigység állandóan egymás elle-neseivé tett , most az őket közösen fenyegető veszede-lem pillanatában megtalálták egymást. Egy éjjel lét-rejött az új szövetség e név alatt: Egyesült hatalmak.

107

A négus maga elé meredve hosszú szünetet tar-tott , majd így folytatta:

—Tíz nappal ezelő t t , egy este jelentek meg ná-lam először az „egyesült hatalmak“ képviselő i . Azon-nal fogadtam őket. Beléptükkor látom, hogy az.új cégér alatt: Anglia, Franciaország és Olaszországértendő . Szónokuk Harrington, az angol nagykövet,így szólt:

—Négus! Mad mollah, Imi lázadó sejkje, egyellene küldött katonai expedíciót fegyverrel vert visz-sza: még pedig lőfegyverrel. Az angolok az utolsóemberig ottvesztek. Erre még nem volt példa. Na-gyon jól tudom, hogy Imi nem tartozik Abessziniá-hoz; de tudomásunkra jutott , hogy a fegyverek és alőszer, amely ellenünk felhasználtatott , abesszin ere-detű .

Én közbe akartam szólni, de Harrington sza-vamba vágott:

— Négus, mi nem vitatkozni jöttünk ide, ha-nem ultimátumot adunk át neked. Az a tény, hogylőfegyverek jutottak a szomálik kezébe, három gyar-matunk biztosságát veszélyezteti . Még pedig: Erytrea,Cote Somiale és Berberáét. Hogy az imi-i eset megne ismétlődhessék, a t i tkos fegyverszállí tás megaka-dályozására a Vörös-tengeren, a Tedzsuria-öbölberirés a Benadir-parton állandóan két hadihajó fog cir-kálni. Ε hajók máris működnek. Mi a vízen meg-akadályozzuk a csempészetet, szárazföldrő l csak teteheted azt lehetetlenné. Mi hajlandók vagyunk té-ged e t isztséggel megbízni. Hogy nem vagy Mad mol-lah cinkostársa, azt azzal bizonyítod, ha e megbízástelfogadod és ezt a szerződést aláírod.

Értelmetlenül bámultam reá.— Ha nem teszed, — folytatta Harrington vállat-

vonva, — mi ezt ellenséges cselekedetnek minősítjük.A követségek málhája csomagolva van; egy óramúlva utazunk. Tudjuk, hogy az abesszin oroszlán-nak hegyes körmei vannak, de majd gondoskodunk

108

róla, hogy megnyirbáljuk. És majd, ha az egyesülthatalmak csapatai bevonulnak fővárosodba, akkorszéthull az ezeréves Abesszínia címere csak azért ,mert császárja nem értette meg a huszadik századszellemét. Elővette óráját. — Most pont hét óra. Határozz, mert csak hétóra öt percig várunk, Ha nem írod alá, indulunk.

— Leült, kezében tartva az órát. Halálos csend,hallom az óra ketyegését. Azt hittem, megőrülök.Nem tudtam gondolkozni. Egy világ dű l t rombabennem. A megtagadás: nyílt állásfoglalás a szomá-lik mellett . Hogy megtámadnak, az bizonyos. Vanrá ürügyük. Gyönyörűen fejlődő birodalmamra hoz-zam a csataordítást , a halálhörgést, a dögvészt? Nem;ezt nem tehetem. De próbáljunk még idő t nyerni.Azt mondom:

— Harrington! engedd meg összehívnom akoronatanácsot, mert ez a birodalom ügye.

Harrington csak a fejét rázza, hidegen rámnézés így szól:

— Császár, eddig eltelt három perc. Hideg veritek gyöngyözött homlokomon.Gyorsan számítom, minő hadseregek vonulhatnakellenem. Egyiptom, India, Marokkó, Tunisz, Erytreaés hol vannak még a fehér csapatok. És Abesszíniaerdőkoszorúzta hegyei és televény rónái megérik avéráldozatot. Gondolataim őrülten hajszolják egymást, a vér az agyamra tódul. Letelt az idő . Harring-ton órájának fedele nagyot pattan, amint becsukja.Társaira néz. Ezek komoran intenek. Feláll , meg-hajlik és kéznyújtás nélkül indul kifelé.

Egy pillanatig értelmetlenül bámulok utánuk,majd hörögve tör ki tüdőmbő l a hang:

— Aláírom, aláírom!Harrington hidegen megfordul, kigombolja ka-

bátját , kiveszi az okmányt, elem teszi. A betűk tán-colnak szemem elő t t , de aláírtam.

Harrington üzletszerűen leitatta és így szólt:

109

— Az ellenokmányt holnap fogod megkapni.Köszönöm.

—-Meghajolt és elment. Én pedig álltam, mintakit főbeütöttek.

Odanyújt egy papírlapot Szolimánnak,— Itt az ellenirat, olvasd.Szolimán elveszi, olvassa. Gondolkozva néz maga

elé, majd merőn Menelik szemébe:—És meg fogod tartani?—Szolimán, én keresztény császár vagyok és

állí tom, hogy az önzés nem, hatalmasodhat el any-nyira, — bármilyen előnyöket is biztosítson az ne-kem, — hogy jogot adjon egy szerződés egyoldalúfelbontására. A műveletlen fekete császár még sohaszerződésszegő nem volt és nem is lesz. Emlékezz,mit mond az alkorán: Nagy úr a tenger, nagy úra vihar és nagy úr a döghalál; de legnagyobb úraz adott szó. Ez ellen nincs védelem.

—Akkor vége mindennek, — sóhajtotta lemondáhangon Szolimán.

—Mindennek, mindennek! — mormolja anégus.

Teutu lázas szemekkel meredt maga elé, majdleborult és sírva fakadt.

— Úgy van! — szólt felállva a négus: —- Mostvége mindennek,

— Most!— Igen, most nem tehetem kockára birodal-

mam függetlenségét. De el fog jönni az az idő , mi-kor Afrika fölött süvítve fog végigszáguldani egymindent porbatipró orkán, mely felszabadítja a né-pek millióinak lelkét és lefújja karjaikról a rab-bilincseket. És e felszabadult millió ember egetostromlóbősz ordítással harsogja: Afrika az afrikaiaké! Es·akkor nekünk a helyünkön kell lennünk, Jóéjt , fiaim.Isten veled, Szolimán. Jer, Teutu, fáradt vagyok,

Így szokott elmenni, ha egy tárgyról nem akartmár többet beszélni.

110

Teutu felkelt és kezet fogott Szolimánnal, köz-ben nyomott hangon dörmögte:

— Keress más megoldást. Hátha később más-felő l fúj a szél.

Szolimán a szemébe nézett , kezet csókolt és csakegy szóval válaszolt:

— Masallah.Elbúcsúzva az alkirályoktól, lement a kerten

keresztül és öszvérére ült . Már sötét volt és millió«sillag ragyogott az égen. Az öszvér csendesen lépdelt .Szolimán gondolataiba;merült .

Szegény, szegény szomálik! Törődnek ők ön-zéssel! Elintéznék ők a kérdést egyedül is , csak fegy-verük volna. De ha nincs .

Vájjon a hadihajók csakugyan ott cirkálnak-e?.. .Öszvére már a sátora elő t t áll és kapar.Csak az elősiető szolgákon veszi észre, hogy ott-

hon van. Kilép a sátorából Abendstern.—Isten hozott , Szolimán!—Bocsáss meg, Abendstern, — szólt Szolimán

leszállva öszvérérő l , — hogy ilyen soká megvá-rakoztattalak. Régen vársz rám?

—Negyed órája. No, de nem baj. Milyen volta négus?

—Istenem, — felelte Szolimán vállatvonva, —mint mindig. Becsületes. Talán túlzottan is.

— No és hogy áll közös ügyetek a Szomáliákkal?Szolimán éppen válaszolni akart , mikor belépett

Hajlagorgisz a vacsorával.— Most üljünk le és együnk, — szólt Szolimán,

— azután mindent elmondok.Szótlanul ettek. Abendstern észrevette, hogy ba-

rátja nagyon rosszkedvű . Mikor elvégezték a vacsorrát, Hajlagórgisz leszedte az asztalt és kiment. Szoli-mán csibukra gyújtott , Abendstern szivarja és minda ketten gondolkozva fújtak kék felhőket a levegőbe.Végre megszólalt Abendstern:

111

—No, Szolimán barátom, mondd el most, hogyas áll hát az ügyetek?

—Jól van, Abendstern, hallgass ide. Te az előz-ményeket mind ismered. Tudod, hogy én most miértjöttem ide. Tudod, mi a célunk! Most csak a maikoronatanács lefolyását fogom vázolni. Azaz mégjobb lesz, ha a négus szavait idézem szószerint. Hanem értesz valamit, kérdezz!

És azzal elejétő l végig elismételte Menelik szavait .Abendstern — a fordulatoktól meglepetve több-

ször elugrott . Izgatottan sétált a sátorban, majd újraleült , feszült f igyelemmel hallgatva Szolimán előadását.

Ez végre elhallgatott: nincs tovább.Egymással szemben ültek, mélységesen hallgat-

tak és gondolkoztak.Az asztalon égő gyertya lobogó lángja élesen

rajzolta ki mind a két férfi alakját a sátorfalon. Aközeli patak vízesésének zúgása most idehallatszottaz éj csendjében. Egy, az entollói hegy cserjésébenlappangó hiéna rekedt ordítása összevegyült a kó-rusban vonyító komondorok hangjával. A tábor szélén álló eukaliptuszfa sötét lombjába beleszállt egy bagoly, kacagó hangja messze elszállt . A szomszéd dombról válaszolt reá társa. Abendstern megtörte a csendet:

— Te, Szolimán, a szomálik nem bírják sajáterejükbő l megkezdeni a harcot?

—Ó, igen! ső t le is tudnák folytatni. De ehheztízezer darab fegyver kell .

—Azt meg lehetne esetleg szerezni, — szóltAbendstern, — ha kissé veszedelmes is. És ha a függetlenség kivívása sikerült , mi volna az, ami ez új ország fejlődését — vagy legalább fennmaradását — biztosítaná?

—Végeredményben csak valamely európai állam protektorátusa, — mondja gondolkozva Szoli-mán.

114

Soká csend, Abendstern rágyújt egy új szivarra.A füstjével megjön látszólag az ő hangja is; kérdi:

— És az egyesült hatalmak elismerik ez országprotektorátusai? Nem hivatkoznának szerzett jo-gokra?

Mielő t t Szolimán választ adott volna, soká gon-dolkozott Szolimán, majd megszólalt:

— Nem hiszem, hogy nagy dolgot csinálnánakbelő le. Ha az a szomáli törzsek óhaja, ha az országnyugodt fejlődését biztosítaná, ha annak az állam-nak megfelelő a hadi ereje; és legfőképpen azért ,inert a szomáli homoksivatagokért nem érdemes há-borút viselni.

Abendstern eldobta a szivart , felkelt és gondol-kozva járt le s föl a sátorban. Szolimán füstfelhőbeburkolta magát. A sétáló egyszerre megállt elő t te ésígy szólt:

— Te, Szolimán! Én ismerek egy nagyhatal-mat, amelyiknek gyarmata nincs, hajóhada van ésamelyik, azt hiszem, örömmel elvállalná a protek-torátust a szomálik fölött .

Szolimán abbahagyta a füstölést és fürkészve-nézett Abendsternre:

—Melyik volna az?—Az osztrák-magyar monarchia.—Szolimán hatalmas füstfellegeket fújt ki pipájá-

ból és mereven néz az elő t te álló Abendsternre.— És a monarchia elfogadná? — kérdi.

Abendstern vállatvon:— Én azt hiszem, el.Szolimán ránéz, majd így szól:

— Abendstern, te már gondolkoztál ezen a kér-désen. Mondd el, hogy gondoltad.

Odahúzza székét közvetlenül Abendstern melléés félhangon elkezdenek tárgyalni.

Tárgyalnak, tervezetet írnak.Néha összekülönböznek, aki megharagszik fel-

113

kel, egyet-kettő t sétál és újra leül. Pihenés nélküldolgoznak egészen hajnalig.

Reggelre megvan az egyezség és a tökéletesenkidolgozott terv. És mikor a nap első , még fázékonysugarai elözönlik Addis-Abebát, a két férfi a sátorbankezetfog és Szolimán így szól:

—Jól van, Abendstern barátom. Megcsináljukúgy, ahogy megbeszéltük. Add ide a bécsi címedet,hadd írom fel.

—Josefstädterstrasse 77. II .—És ti meddig maradtok még it t? — kérdi

Szolimán, közben írva a címet.—Én azt hiszem, Höhnel még egy hétig pihen.—Én, — mond Szolimán, — még ma eluta-

zom Berberába, hogy Ramazan utáni holdtöltére mégodaérhessek. Akkor van ott Mad mollah elnökletealatt a szomáli bizottság nagygyű lése. Előadom ne-kik tervünket és biztosra veszem, hogy elfogadják.Te nyolc hét múlva Bécsben vagy, előkészítedott az ügyet. Gondoskodsz róla, hogy az újságokmentül több, a Szomálföldet ismertető közleménythozzanak. Jó volna, ha valami tudós az Urániábanelőadást tartana róla. Úgy-e, értesz engem?

Abendstern csak a fejével int.— Én, — folytatja Szolimán, — körülbelül há-

rom hónap múlva érkezem Bécsbe. Most már nemfekszem le, hanem azonnal elmegyek Masasához, ér-tesítem ő t a történtekrő l . Félrehúzza a sátor ajtófüg-gönyét és kikiált: — Hajlagorgisz!

Ez futva közeledik és megáll a nyílás elő t t .— Nyolc órára az egész karaván fel legyen pak-

kolva indulunk. Most az öszvéremet. A viszont-szontlátásra, Abendstern, nyolc órára it t vagyok,hogy elbúcsúzzam tő letek.

114

V. FEJEZET.

Melyből megtudjuk, mi történt Berberában Kilib Κázakaravánszerájában és mitől fehéredett meg egy éjjel

Robinaux főmérnök haja.

Berberában nagyvásár van, a Ramazan utánivásár. Ez eltart vagy két hétig.

A csarzia hullámzik az eladók és a vevők, nomeg a bámész szájtátók tömegétő l .

I t t cserélnek gazdát India és Afrika kincsei.A karavánszeráj tömve van és még folyton ér-

keznek magasan megrakott teve- és öszvérkaravá-nok. A kikötőben sorban állnak a parti vitorlások;odébb a sárkányfejekkel ékesen felcifrázott dzsun-kék, melyekben Kína selymét kínálja megvételre alelógó varkocsú, ferdeszemű kalmár. Ahány népfajnevezi otthonának a Himalája és Ukereve-tó közét,az it t mind megtalálható. Hegyes fövegű csecsencek,parzik, fehérturbános hinduk összevegyülnek azolajbarna jaffai zsidóval, fallfasatával, amharával ésmindezek egész természetesnek találják, hogy a szo-máli danakil oromó ruházata csak az a strucctoll ,amelyet a hajában lenget a szél.

A vitézkötéshez feltűnően hasonló mechdrul írás-jegyekkel díszített világossárga öveket a krimi tatá-rok, a piros bőrbő l készült szironyosakat a csecsen-cek árulják; a t ibeti kecske gyapját, Brussza sely-mét a hindu; Harrár kávéját, nagy köteg strucctol-lakat a szomáli; Abesszínia elefántcsontját , rő tsárgaoroszlánbőreit , aranyporát az amhara kínálja. Kisasztalkájuk elő t t rezgő szakállú, vén zsidók, minthaa biblia alakjai elevenednének meg elő t tünk. Mindpénzváltó. Ugyan ravasz róka legyen az, akit a vál-tásnál i t t nem rövidítenek meg: forgalomban lévéna török oszporától az indiai rúpiáig minden pénz-nem.

115

A sikátor szegletén indus kígyóbüvölők táncol-tatják agyonkínzott hüllő iket. A bámész nép sűrűtömegben állja őket körül. A gyűrű csak olyankorritkul, ha tányérozni jön. Odébb a falnak támaszko-dik egy fakir. Szemét lehunyja és egy lábon áll ,mint a gólya. Ábrázatát belepik a legyek, de egy arc-izma sem rándul. így áll már egy hete.

Ismerőst fedezünk fel. A fakírt bámuló tömegetkerüli el Szolimán, aki egy magas, nagytermetű ,törökruhás férfi társaságában járja be a vásárt . Mosthagyták el a piláf sütők utcáját és befordultak acsarziába. A Szolimán társaságában levő férfi Ned-zsile effendi, e város vásárbírája, különben igen ke-gyes és békességes muzulmán és jó családapa. Alak-jára nézve igazi Herkules. Vállai aránytalanul szé-lesek és izmaiban olyan erő rejtőzik, hogy a szultánnevenapján egy hatfontos ágyút vállára vett és ottsüttette el . Vidám baráti körben piasztereket harap-dál ketté és lópatkókat tör darabokra. Szerencse,hogy e mellett az erő mellett a legnagyobb gyöngéd-ség lakozik benne.

Reggel óta bolyonganak a vásárban és bizonya nap már nagyon magasra kúszott , úgy hogy kez-dett a hőség tűrhetetlen lenni. Aztán meg a nézésbenis elfáradtak.

Körülnéznek s meglátnak nem messze egy hű-vösen tartott kafanát. Egyszerre irányítják feléje lé-pésüket. Leülnek a kafana gyékényére, szó nélkülletéve maguk elé oszporájukat. Ugrik a kavadzsia abarna itallal és melléjük teszi a vízipipát. Nedzsilerágyújt .

Szolimán bizalmatlanul pislant a kétes t iszta-ságú borostyán szívókára és inkább nem pipál.

Nedzsile nagy füstgomolyt fúj; mind a kettennézik az elő t tük hömpölygő tömeget.

Balra egy emberséges muzulmán sarukészítő ,nagy kopácsolással ver sarkat egy vörös szattyán-

116

papucsra. Jobbra egy fekete szemű örmény asszonysárgaréz kávédarálókat árul. Ez már előkelő üzlet.

Szemben, — az utca túlsó oldalán, — nyitottsátrakban, förtelmes vénasszonyok olajba sült ten-geri halat árulnak. A légvonat néha idehozza az égettolaj bűzét.

Egy-egy sárga saruban sétáló török asszonyvégzi bevásárlásait , de i t t már mindenik arcát fe-red-zse takarja.

A túloldalon, — ahol legjobban odatűz a nap,— egy barnaképű , réveteg nézésű f iatalember ül aföldön és sakkozik. Ez nem lepne meg senkit , de kü-lönös, hogy egyedül játszik.

Szolimán figyeli .Időnkint bárgyún mosolyog, összedobja a figu-

rákat, majd újra felállí t ja. Nem érdekli a körülöttezajló sokaság.

A kavadzsia észrevette, hogy Szolimán figyeli ajátékost. Közelebb jön, vendégei mellé áll és ő isazt nézi. Nem szól, de várja, hogy kérdezzék.

Téved, mert Szolimán csak néz és hallgat.A kavadzsia nem bírja tovább, ő töri meg a

csendet.—Láttam én ezt, — mond és a fiúra mutat, —

mikor még büszke paripa táncolt alatta. Nem is olyrégen még Miad mollah — kit Allah soká tartsonmeg — legjobb katonájának tartotta.

—Úgy, — szól Nedzsile, — mi történt vele?A kavadzsia körülnéz és miután látja, hogy új

vendég nem mutatkozik a szemhatáron, leül a gyé-kényre vendégei mellé és elkezd mesélni.

— Látod Effendi, ezt csinálja az emberbő l aziblisz. Te tudod ugyebár, ki az a Mad mollah? Harc-ban bátor, mint az oroszlán; a divánban ravasz, minta kígyó; a katonáival szemben kérlelhetetlen szigorú.Fegyelmezetlenséget, gyávaságot nem tűr és ha észre-veszi, hogy valaki többre becsüli e s ilány földi létet ,mint Mohamed paradicsomának boldogságát, — ir tó

117

zatos kegyetlenséggel büntet. És ez így van rendjén,mert Allah rendelte.

— Ezelő t t hat holdtöltével Mad mollah szomálicsapatai Mogdisu városát fogták körül. Hasszán, —ki elő t ted sakkozik, — nyolcad magával a Vebi Sze-bebenli folyamot szegélyező bozótba volt elrejtőzveés figyelte, hogy az olaszok nem vonnak-e össze asz-kari csapatokat. Kikerestek a bozótban egy dombotés arról látatlanul ügyelték a karavánutat.

Nem mutatkozott semmi.Heten igazhívő szomálik voltak, a nyolcadik

keresztény amhara.Teltek az órák.Már az esti madarak danájától visszhangzott a

bozót, mikor Aftagorgisz, az amhara, burnusza alólvigyorogva húz elő egy tökkobakot, jóféle durra-pálinkával telve. Mint nemes paripának, tágultakorrlukaik, mikor az ital i l lata feléjük szállt .

Aftagorgisz kéjjel szívja be a finom illatot, majdlassan kortyolva iszik és azután egyik bajtársánaknyújtja. Ez körülnéz, hogy Mohamed nem leselke-dik-e rá a tövisbokrok között . Nem lát semmit; ezmegnyugtatja és nagyot húz belő le. Ivott ez is, min-denki. És i t tak másodszor is, harmadszor is. Szemeikmár ragyogtak, a pálinkában lakó dzsinek elkezdtekvelők ingerkedni. Sötét is volt , nem is láttak semmit,unalmas volt . Az egyik nagyot ásított , majd meg-szólalt:

— Mondanék valamit: nyolc ember éppen any-nyit lát , mint négy. Miért ne feküdnénk le négyen?

Nem sokat vitatkoztak és a szót tett követte.Négyen a homokba feküdtek és nemsokára egyenle-tes légzésük mutatta, hogy a Majmuna tündérasszonvvette őket pártfogásába

Négyen kötelességtudóan tovább őrködtek.Hasszán, Aftagorgisz és még két szomáli feszült

figyelemmel kémlelte a szemhatárt . A sötétségmind nagyobb lett , a szempillák mind nehezeb-

118

bek. A kobakban volt még egy kis i tal . Finom, jópálinka, — gondolja magában a két szomáli, mégfüge és datolya is van belefőzve. Azért is olyan jó.Hja, az amharák tehetik, — gondolják, — mert ne-kik más Istenük van.

És a dzsinek addig izgatták őket, míg megittáka maradékot.

Sokáig néma csend volt , csak messzirő l huhogott egy bagoly, vonított egy sakál. Végre az egyikmegemberelte magát és így szólt:

— Halljátok! i t t két ember ugyanazt a szolgá-latot teszi, mint négy. Miért ne feküdhetne kettő le?Beleegyezően bólintottak, mire két szomáli lefeküdt.

Hasszán és Aftagorgisz maradtak.A buckasor mögül előbujt a félhold. Fehér fé-

nye elhalványította a csil lagokat.Hol egy hiéna ordított , hol a Vebi Sebebendi

medrében bőgött egy ártatlan víziló.Hol Hasszán ásított , hol Aftagorgisz.Az ásítások mind sűrűbbek lettekj Kettő jük

közül megszólalt az utóbbi:— Két ember csak annyit lát , mint egy. Szóval

egyikünk fölösleges. Mindegy, hogy te állsz-e őrt ,vagy én. Úgy-e?

Hasszán vállat vont és bevallotta, hogy ő szim-tén ugyanezen a nézeten van, de azt ajánlja, ülje-nek le sakkozni és a nyerő ledő l , míg a vesztes őr-ködik.

Aftagorgisz elsmerte, hogy ez igen jó gondolat.Mindjárt hozzáláttak a terv kiviteléhez.Elsimították a homokot, a lándzsa hegyével

négyszöget rajzoltaik, felosztva azt hatvannégy koc-kára. Királyt adott a vackor, figurákat a farkas-cseresnye, meg a galagonya. Megkezdődött a játék.

Játszottak a legnagyobb gyönyörűséggel.Hol az egyik felé hajlott a szerencse, hol a má-

sik volt a ravaszabb. A szesz jobban izgatta Aftagor-piszt; egy meggondolatlan húzás után elveszítette a

119

királynéját és látta, hogy két lépéssel matt . Hasszán,aki eddig hallgatott , most megszólalt:

—Komám! látom, téged a dzsinek nagyon in-gerelnek. Nem vigyázol.

—Igazad van. Álmos vagyok.—A játszmát pedig én megnyerem.—Igaz, — sóhajtott lemondóan Aftagorgisz.

Hasszán egy darabig tusakodott magával, majdmegszólalt:

—Tudod mit, Aftagorgisz! Ha vétkeztem Moha-med parancsa ellen, hadd bűnhődjem. Majd én őr-ködöm helyetted.

—Az bizony jó lesz, — mondta vigyorogvaAftagorgisz, — áldjon meg érte az én istenem.Oldalt dű l t , burnuszával betakarta a fejét és nem-sokára emberül horkolt .

Hasszán felállt , karjára vette fegyverét ésfigyelt .

Aránylag elég világos volt , mint sárga szalag,kígyódzott a hegyoldalban a karavánul. Nem látnisemmi mozgást. Csak a folyam felő l hallik a bozótrecsegve-ropogva törése; bizonyosan valami csatan-goló leopárd megriasztotta a békésen legelő vízilova-kat és azok menekülnek. Most elérték a vizet, mertmegszűnt a zaj.

Hasszán csupa fül; annál éberebb, mert egyedültudja magát. Nem „akarta“ beismerni, de érezte,hogy tagjai elnehezednek. Gondolta magában: —Tudta azt jól Mohamed, hogy miért t i l t ja el az igaz-hívőnek a szeszt. Lám a dzsinek most már a te fü-ledbe sugdosnak: Nem mindegy az: állsz-e, vagyülsz? A szemed csak úgy lát; a füled épp úgy hall . . .

— Ez igaz! — mormogta magában Hasszán ésleült .

Ültében aztán tovább bölcselkedett .Sötét van: tehát nem látok őrködnöm a füleim-

mel kell . Hát akkor minek tartsam nyitva a sze-memet?

120

És lehunyta először az egyiket, azután a mási-kat. Magában folyton ismételve: — Nem alszom el,nem alszom el.

Feje lekonyult és . . . elaludt.Már jóideje mélyen aludt, amikor valami

neszre felriadt.Fegyveréhez kapott: egy lovas állí t elő t te.Szíve verése elállt , midőn megösmerte a Mad

mollaht. Felugrott és reszkető térdekkel áll t elő t te.Ez hosszan nézett reá, majd felköltette az alvókat.Hangja éles, mint a kard, amikor megkérdezte:

— Miért aludtok?Néma csend. Végre Hasszán megemberelte ma-

gát és Tátva, hogy it t a tagadás nem-segít , beval-lotta őszintén, hogy a pálinka dzsmjei tették őketcsúffá. Elmondta a sakkjátszma történetét. A mol-lah komoran hallgatta és azonnal leváltatta őket.

Reggel elő t te áll t mind a nyolc.Sokáig gondolkozva nézte őket, r i tka fekete

szakállát simogatva, amíg kimondta az í téletet.— Megérdemelnétek mindnyájan a halált . De

mert úgy szerettek sakkozni, ám lássuk, küzdjetekmeg egymással. Aki győz, annak bűne megvan bo-csátva; a veszteseknek Azrafil angyalai trombitálnak.

A kíséret tagjai előhoztak négy sakktáblát ésleültek egymással szembe. Mindenik örült az í té-letnek. Arcukról lerít t a remény. A játszma nagydíja ügyesebbé, elmésebbé tette őket. Az első játékhamar befejeződött. Négy vesztő sápadtan hátra-vánszorgott és hamarosan fegyverropogás jelezteügyük elintézését.

A győztesek új küzdelmet kezdtek.Ravasz megfontolással, váltakozó szerencsével

folyt a játék. De bevégződött. Kettő győzött , kettőelbukott .

Hátravezették őket. agyonlő t ték.Most már csak Hasszán és Aftagorgisz maradt,

a két legjobb játékos. Hírük ismert, ameddig igaz-

121

hívők laknak. Még azon túl is Higgadtan, szenvte-len arccal kezdtek a játékhoz. Ismerték egymás fo-gásait , hiszen sokszor ültek együtt a sakktábla mel-lett . Minden húzást alaposan meggondoltak és egy-egy ravaszabb a bámulat moraját váltotta ki a nézőkseregében. A figurák ritkultak, elhullt hol egy bás-tya, hol egy ló; de az ütközet még nem dő l t el . Ek-kor Hasszán elhalaványodott, mert észrevette, hogyha Aftagorgisz egyik tornyát föláldozza, ő t a követ-kező lépéssel mattá teheti . Ha amaz nem veszi észreezt a húzást, ő győzött . Kémlelve néz reá, csak úgya szeme szögletébő l ; a szeme villanása elárulja, hogyészrevette. Aftagorgisz összeráncolja homlokát éssokkal tovább gondolkozik, mint az előző húzáson.Végre megtöri a csendet.

—Te Hasszán! hány gyermeked van?—Négy, bajtárs.Sóhajt , majd lehajtja a fejét. Ajkai mozognak,

mintha imát mormolna. Bevégezte és keresztet vet.Megszólal Aftagorgisz:

— Te jó pajtásom voltál mindig, Hasszán. Éskétszer mentetted meg az életemet. Én nem felejtek.

Hasszán csak búsan int a fejével.Aftagorgisz kissé reszkető kezét nyújtja a figurák

után. Pillanatig haboz, de gyors elhatározással nemáldozza fel a tornyot, hanem egy lóval mozdul.

— Sakk matt! — hangzik a nézők sorából.Hasszán győzött .Aftagorgisz megszorítja maga elé meredő ba-

rátja kezét, feláll , majd lassan, méltóságteljesen meg-indul a kísérő fegyveresek között .

Egy lövés dördül el: véget ért a játszma.Hasszán csak ül tovább a sakktábla elő t t és ré-

vetegen néz, reszkető kezekkel húzogatja előre-hátraa figurákat.

— Felkelhetsz, — szól Mad mollah, — adjhálát Allahnak, hogy életben maradtál.

Hasszán ülve maradt és tovább játszott . Meredt,

122

üveges szemében nincsen élet, keze tétován reszket.Játszik egy láthatatlan ellenféllel .

Az utolsó húzás alatt elvette eszét az Iblisz.A kavadzsia elhallgat. Szolimán érdeklődéssel

nézi az ifjút, míg Nedzsile nagy füstfelhő t fújva,csak ennyit mond reá:

— Masallah.A némaságot Szolimán kérdése törte meg:

—Van-e sok dolgod, Nedzsile?—Nem mondhatnám! — felelte ez. Ha nem

volnának it t a varkocsos kínai kutyák, alig akadnadolgom. Aztán — és egy nagyot szippantott szopó-kájából — még sok dolgom van a görögökkel is .

—Úgy-e, — kérdezte Szolimán, — te jól isme-red Berbera külvárosait is?

—Itt születtem, ismerek minden házat.—Tudod-e, hol van a Kilib Ráza karavánsze-

rálya?—A Kilib Ráza karavánszerálya? — ismételte

élénken Nedzsile, — a Zeila felé vezető úton.Az utolsó ház a sivatag szélén. De ott nem valamifényes ellátást találsz, csupa szegény szomáli szállmeg benne.

—Igazán? — kérdezte Szolimán; — egy üzlet-barátom van ott megszállva. Úgy-e, az a Zeilai-út,ahol az inglesek kaszárnyája van?

—Az, — felelte Nedzsile, — de azt hiszem,már it t az ideje, hogy ebédelni menjünk. — És egyutolsó füstgomolyt bocsátva ki, lassan felkelt . El-köszöntek az emberséges kavadzsiától, elbúcsúztakegymástól és mindegyik szállása felé indult .

A vakító, perzselően forró nap már eltűnt Habesbércei mögött és a t ikkasztó hőséget — az Indiai-óceánról jövő — kellemes, langyos esti szellő váltottafel. Szolimán lassan lépegetett a poros utcán. A to-longás, zsivaj már nemi oly nagy, mint reggel. Asátrak már nagyrészt zárva vannak, csak az élelmi-szerárusoknál hangos az élet. Az eltikkadt emberek

123

házaik elő t t ülnek és beszélgetnek. Elmegy az ing-lézek kaszárnyája elő t t és benéz. Csend van, nemlát senkit , csak egy árva őrszem unja magát a kapuelő t t . Az úton tevekaraván jön. Ez csak Wollóbóljöhet, — gondolja magában.

A kikötő , árbocerdejével, idelátszik.Ott van egy kis élénkség, mert megérkezett az

adeni hajó. Holnap reggel indul vissza Dzsibuti érin-tésével. Már megkezdődött az utasok kiszállása.

A házak mind kisebbek és a kertek nagyobbaklesznek. De egyszerre azok is elfogynak, helyet advanagyon silány kölesvetésnek. Lassan sétálva idáig értSzolimán. Elő t te jó puskalövésnyire van még egynagy, földszínű épület. Bizonyára ez a Kilib Rázahotelje. Csak most vesszük észre, hogy mintegy százlépéssel hátrább, Hajlagorgisz lépdel nagy lassan.Senki sem gyanítaná, hogy összetartoznak.

A városon kívül megáll Szolimán és bevárjaHajlagorgisz!. Rámutat az épületre és kérdi:

—Ez az?—Ez, uram, — feleli a kérdezett , — de men-

jünk csak túl rajta, majd a hátulsó ajtón megyünk be.A szürkület i t t nagyon rövid és néhány perc

alatt sötét lett , leszállt az éj . Hosszan, vontatottanszólal meg a hajó gőzkürtje, jelzi , hogy a tevék jö-hetnek rakodni. Kigyulladnak a város lámpái és agőzdaru zakatolását idáig lehet hallani.

Szolimán megáll és körülnéz.Ma van az összejövetel napja, melyre az Adal-

mocsár szigetén, Hamu varázsló kunyhója elő t t , hivtameg a Mad mollah küldöttje, a Guru, a szomáli törzsek megbízottait .

— Éppen jókor érkezünk, — szól Szolimán,— most kel a hold.

Elérik az épületet.Olyan, mint minden karavánszerály. Ajtaja

nyitva és hangos beszéd, dalolás, nevetés hangzik.Most elmennek az udvar nyitott kapuja elő t t . Be-

121

néznek. Négy-öt tűzrakás pislog, melyet mezítelenszomáli hajcsárok ülnek körül. A földön kérődzőtevék és öszvérek feküsznek. Hol az egyik hallatjaa hangját, hol a másik. A tüzek füstje nehéz, alacso-nyan szálló: fojtó bűzén érzik a trágya szaga.

Ez Szomáliország tüzelőanyaga.Tovább mennek egy embermagas fecskerakás-

fal mellett . Ennek a végében áll egy világos burnuszumagas férfi . Arcvonásait nem világítja meg a mégalacsonyan járó hold. Figyelmesen nézi a két köze-ledő t . Ahogy azok odaérnek, Szolimán azonnal fel-ismeri és mélyen meghajolva, jobb kezét homlokáratéve rebegi:

—Szálam, szálam!—Szálam, szálam! — válaszol az idegen, most

már ő is felismerve az elő t te állót. Szeretettel meg-ölelik egymást.

—Mikor érkeztél?—Tegnap — és te?—Két napja, de — mond nevetve — nem mu-

tatkoztam a városban, hogy valaki fel ne ismerjen.Az idegen nem más, mint Mad mollah, az imi-ígyőző , az angolok esküdt ellensége. Ugyan jól teszi,ha a városban nem sokat mutatkozik, mert kétezerfrank van a fejére kitűzve.

Kart karba öltve megindulnak a vetések közöttkanyargó ösvényen.

Hajlagorgisz szó nélkül leül a földre.A mollah megszólal:

—Hát voltál Addis-Abebában?—Voltam.—Beszéltél a négussal?—Beszéltem, — feleli a földre nézve Szoli-

mán.— És? . . . — kérdi most már idegesen a mollah.Szolimán vállat von, szemébe néz, majd így

szól:

122

— A valót úgyis meg kell tudnod. Hát hallgasside!

Megállnak egymással szemben. Szolimán körül-néz és meglát egy árokpartot.

— Menjünk és üljünk le. Mindent úgy fogokelmondani, mint a négus. Lehető leg ugyanazokkal aszavakkal. Te ne szólj közbe, csak várd be a végét.Ha befejeztem, elmondom neked az egyetlen meg-oldást.

Elmondta az egész koronatanács lefolyását. Semhozzá nem tett , sem el nem vett belő le semmit. Amollah fejét két könyökére támasztva, tűzben égőszemeit le nem vette róla és hallgatott . Csak akkorszisszent fel , mikor Harrington szavait ismételte.Azután sokáig csend. Nem hallatszik semmi, csaka közeli kölesvetésben ver egy fürj . Végre a mollahnagyot sóhajt .

— Talán igaza van a négusnak . . . Hiszen —folytatja keserűen — az a tűzláng, ami tizenkét-millió szomáli szívében ég, az még nem ok arra,hagy a bölcs négus kockára tegye saját birodalmafüggetlenségét. De te azt mondod, hogy más meg-oldásod volna. Mi az?

Szolimán egy, az árok fenekén kúszó gilisztáttol szelíden botjával odább, majd így szól:

—Mad mollah! úgy-e régen ismersz?—Igen, Szolimán. Régen és jól.—Te nem tételezed fel fel rólam, hogy azért

segítek nektek, hogy magamnak anyagi előnyöketbiztosítsak.

—Nem, Szolimán. Te a szegény, nyomorult szo-málik ügyét mindég szeretettel szolgáltad. Áldjon megérte Allah.

—Jól van, mollah. Amit én neked most mondok, azt jól átgondoltam. Előbb azonban engedd meg.hogy én intézzek hozzád néhány kérdést.

—Jól van, Szolimán!—Vegyük azt az esetet, — kezdi Szolimán, —

123

hogy a szomáli népnek sikerül kivívnia szabadságát.Neki államalkotó képessége még nincs. Ki fogja azországot berendezni és kormányozni?

—Értem a kérdést, — mond a mollah: —Szomálország még egy évszázadig más nemzet pro-tektorátusa nélkül nem tud fennállani.

—Jól van, mollah! most jön a második kér-désem: Képesek volnának-e a szomálik kívülrő l nyúj-tott katonai segítség nélkül szabadságukat kivívni?

—Huszonnégy óra alatt , ha t ízezer lőfegyvertkapunk!

—Jól van, — mondta Szolimán, — én tudokegy nagyhatalmat, amely hajlandó volna fegyvertadni. Én leszállí tanám azokat a Rasz Aszir fokig ésa Medudda földnyelvnél raknánk partra. I t t nemkell a vöröskabátosoktól félni. Ezért viszonzásul t i ,mihelyt szabadságotokat kivívtátok, kitűzitek a nagy-hatalom zászlaját és kéritek a protektorátusát. Hogyaz egyesült hatalmak mit csinálnak, azzal nem tö-rődtök. Haddal nem támadhatnak reátok, attól megóva sivatag. Ám til takozzanak, az nektek mindegy. Ésha erélyesen kéritek, ső t követelitek, akkor előbb-utóbb el fogjátok a protektorátust nyerni. És akkorsemmi sem áll annak útjába, hogy Szórnál nyugodtanfejlődhessék.

Szolimán bevégezte, elhallgatott . A mollah fel-állva, élénken kérdezte:

—Melyik volna az a nagyhatalom?—Az osztrák-magyar monarchia.—Amelyiknek császárja az agg Ferenc József?—Az! — mondta (Szolimám, az! — És elmondta

az egész tervet, amelyet Abendsternnel még Addis-Abebában készítettek. A mollah újra leült és any-nyira elmerültek a tárgyalásba, hogy bizony a teliholdmár az ég legmagasabb pontján állt , mire bevégez-ték. Utoljára kérdezte a mollah:

— És te, Szolimán?

124

— Én leszek a független Szomál első kormány-zója.

A mollah bólintott: — Rendben van!—Én hozom — mondta Szolimán — a kérdéses

nagyhatalom előzetes beleegyezését, hozom a fegy-vereket és hozom az első független szomáli minisz-tériumot, miután it t megfelelő embereket nem tudokkapni. Jól lesz így?

—Jól, — fölelte a mollah, — jól lesz! Így,Allah segítsen, hogy tervedet minden akadály nélkülkeresztülvihesd. De most induljunk — mondta fel-kelve, — mert a pincében várnak reánk a törzsekküldöttei . Még pedig már régen. Ismertessük megvelők a megváltozott viszonyokat.

Lassan megindultak a kölesföldek között ki-gyódzó ösvényen a kertajtó felé. A közeli nádas,sasos érbő l nagy hápogással, szapora szárnycsapá-sokkal rebbent fel egy megriasztott gácsér, bizonyo-san valami halkanm lépő cibetmacska jutott nagyonközel fekvőhelyéhez. Közvetlen a kerítés tövében re-csegve szólt két haris. Elérik Hajlagorgiszt, aki mégmindég a földön ül. Némán kel fel és csatlakozikhozzájuk. Egy keskeny ajtóhoz érnek. Megszólal amollah:

— Engedd meg, hogy én menjek elő l , mert is-merem a járást.

Belépnek; egy kertben találják magukat. Bok-rokkal szegélyezett ösvényen mennek alig száz lé-pést, ott lábuk elő t t sötét üreg tátong. A hold meg-világítja elejét és a homályban néhány lépcsőfok tű-nik elő .

A mollah lelép. Szolimán és Hajlagorgisz utána.Talán tíz lépcső t kellett lefelé menni és azután víz-szintesen vezetett tovább a sikátor. Ez már nem voltsötét, mert világosságot a szomszéd helyiségbő l ka-pott . Mikor Szolimán odaért, rögtön tudta, hol van:egy régi török katonai sütőházban. Hagytak ilyenemléket a törökök sok helyen. Ezek a török katonai

125

sütőházak szilárd téglaépületek voltak. Ráértek jólmegépíteni, hiszen it t uralkodtak vagy három év-századig, ők tették mohamedánná a szomálikat, kikmég mindég szeretettel emlékeznek rajok vissza.Berbera az egyiptomi kalifa alá tartozott . Mikoraztán a török beteg emberré vált és el kellett innenmennie, i t thagyták ez építményeket egészben. Elvinninem lehetett , összerombolni kár lett volna.

A megvilágított helyiség nagy körönd volt ,amelyben köröskörül számtalan másfélméter magas,bolthajtásos kemenceszáj tátong. Hajdan ezekenbelül sült az i l latos kenyér, most pedig ugyanannyivendégszoba. Egy meg van hagyva tűzhelynek, mostis az lobog benne. Ennek a lángja világítja meg azegész helyiséget.

Benn a köröndben sokan vannak.Ha megszokja szemünk a folyton változó, tán-

coló világítást , egyiket a másik után felismerjük.Hisz mindenki i t t van, akivel már Hamu kunyhójá-nál találkoztunk.

Itt van Kirr és Guru; odébb — erős vitában —Abdurraman és Keif. Durham és a mellette ülő Jeffet csibukoznak, míg utánok következik — és ma-gába mélyedve némán ül — Omár, az isszák hősvezére. És íme — csodák csodája — i t t van, akimár ötven éve nem hagyta el szigetét: Hamu, a nagyvarázsló. Most már tényleg nagy dolgoknak kell tör-ténni.

De mennyire másként fest mindenik, mint utolsótalálkozásunkkor. Nyoma sincs lándzsának, vizilóbőr-pajzsnak, hadifestésnek. Legtöbbje tevehajcsárnakvan öltözve és csak vállukról lóg le egy fehér lepel.És egyiknek sincs a hajában strucctoll . Maga a Madmollah békés arab üzérnek látszik. Amint a mol-lah belépett , felkelitek és mélyen meghajoltak. Azfejével biccentett és röviden szólt:

— Hajlagorgisz, maradj az ajtónál.A körönd közepén szőnyeg van kiterítve. Nagy

126

körben foglalnak helyet. A mollah baljára ül Szoli-mán. Ki-ki elhelyezkedik, egymást nézik és nemhallatszik más lárma, mint a kölesszalma lobogása.Körülnéz a mollah és kérdi:

—Nincs senkinek jelenteni valója? Omar sejk felkapja a fejét és így szól:

—Nekem van.—Szólj, Omár!—Mad mollah, te tudod, hogy a frenkik az isz-

szák területén keresztül vezetik a vasutat. Én sze-mélyesen voltam nálok ti l takozni. Meg sem hallgat-tak, a szemembe nevettek. Erre én a törzs székhelyénmegüttettem a lármadobokat, összesereglettek aharcosok. Tudtuk, hogy szombat este a frenkik leg-nagyobb része a tüzet okádó Ada-Gallábamegy. Megtámadtuk tehát aznap éjjel a Vebi Szidaramellett levő táborukat. Teljes győzelmet arattunkvolna, ha valamely elő t tünk érthetetlen módon nemértesitik támadásunkról az Ada-Gallaiakat, kik az-után a vasszörnyetegen segítségükre jöttek. Erre mikénytelenek voltunk visszavonulni, ök veszítettekaszkari katonasággal együtt legalább száz embert, mikörülbelül háromszázat. így volt . Elhallgat.

—Mikor történt ez? — kérdi a mollah.—Ezelő t t öt nappal. Én egy órával ezelő t t ér-

keztem.—Úgy, — mond gondolkozva a mollah, — i t t

még az eset nem ismeretes. Derék dolog volt , — ke-zét nyújtja. — Már nem Kurba a székhelyetek?

—Nem, mollah, — felmentünk az Adal-mocsármellé.

Mindenki elismerően morog.— Senki más? — kérdi a mollah, körülnézve.Néma csend. Végre megszólal ő maga.— Szomál törzseinek küldöttei . Tudjátok mind-

annyian, miért jöttünk ma it t össze. Utolsó összejö-vetelünk helye Dzsibuti volt . Ott határoztuk el, hogyazt a nagy, azt a szent küzdelmet, melyet apáink

130

egy évszázadon át folytattak a betolakodó idegen faj-zat ellen, mi is meg fogjuk kezdeni.

Ez a kezdet megtörtént. Ogaden aranysárga ho-mokján, Mogdisu oázisában és amint most Omársejktő l hallottátok, a Vebi Sidara mellett bőségesenlakmározhatnak a dögevők a frenki és aszkari tete-meken. Bajtársaim! ez csak a kezdet. . .

Szövetséget terveztünk a leghatalmasabb teketecsászárral, akinek birodalma címerében oroszlán van.Allah nem akarta, hogy sikerüljön. És miért dő l tdugába? hallgassatok ide! — És szószerint ismetelteMenelik szavait .

A hallgatóság arca mind komorabbá válik, abizakodás lassan helyt ad a néma kétségbeesésnek.A mollah hangja reszket és amikor mindent elmon-dott , lassan, csüggedten lehajtja a fejét. Sokáig némacsend. A tűzön sem lobog már a szalma lángja, las-san homály borul a körben ülőkre.

Ezt a nagy csendet Hamu reszkető hangja törimeg:

— Mad mollah! Egy félszázadig nem hagytamel szigetemet. Mielő t t újra emberek közé léptem, le-borultam a kunyhóm mögötti s írhalomra, mely egyhazájáért halt nemzet porladó csontjait r iejt i magá-ban. Hangos szóval hívtam Bál-t , e föld istenét éső t kértem fel í télő bírónak, döntse el: ki nevezzieezentúl e földet hazának: a szomáli-e, avagy a frenki?Bál isten válaszolt: Ez a föld „hazát“ ad annak,aki ő t szereti és aki — ha kell , — meghal érte éssírhalmot a közönyös idegennek.

Elhallgatott .A mollah folytatta:— A négus határozatába bele kell nyugodnunk.

De Allah nagy és hatalmas, akkor nyújtja segítő ke-zét, mikor legnagyobb a baj. Segítő keze most Szo-limán, aki kétségbeesett helyzetünkben megoldásttalált . Én tervét megfontoltnak, szavait bölcseknek

131

tartom. Hallgassátok meg Ő t és í téljetek magatok.Én a tervet teljes egészében elfogadásra ajánlom.

Szolimán erre előadta jól átgondolt tervét. Kissénehéz volt a szomálikkal megérttetni, hogy ki az aFerenc József, de mégis sikerült . A tallér i t t is segí-tett . Arra a kérdésre, hogy van-e i t t alattvalója? —egész büszkén mutatott magára Szolimán. És ez so-kat tett , mert ő t mindenki szerette.

Látszott az arcokon, hogy ellenvélemény nincs.Mikor a mollah látta, hogy az egység teljes, fel-

vetette a kérdést: kiván-e még valaki szólni?Senki. Majd Kir felveti a kérdést:— Mikor indulnál tengeren túlra a fegyverekért?— Holnap, azaz ma reggel mennék hajóval

Dzsibutiba és valószínűen már délután indulnékEurópába. Harrárba már nem is mennék.

— Úgy, — biccentenek rá, — jól van.A mollah megszólal:— Hamu, te vagy a legidősebb, gyű j tsd össze

a szavazatokat.Kezében egy kőagyag kancsóval, egyik résztvevő-

tő l a másikhoz megy. Mindenik beleejt valamit.Mikor a körutat bevégezte, a imollah-hoz viszi éselő t te a földre ürít i . Fehér babszemek. Megszámlál-ják: nyolc.

Mad mollah kezét nyújtja Szolimánnak és ígyszól:

—Üdvözöllek, Szomálország kormányzója! —Mindenki mélyen meghajol.

—Mollah, — szól Szolimán, — még egy sza-vam volna. Három holdtölte után tartózkodjon egybizalmasotok állandóan Harrárban és ez majd meg-tudja a feleségemtő l , mikor lehet az általad márismert helyen a fegyvereket átvenni. És hogy sza-vaim Európában föltétlen hitelre találjanak, kéreka szomáli forradalmi bizottságtól megbízólevelet.

—Helyes, — mond a mollah. — Az okmányazonnal megíródott , az írástudók alá is írták. Szoli-

132

mán átolvasta és csak fejével intett , hogy rendbenvan.

— Most, — mond a mollah, — nincs más hátra,mimt a legközelebbi találkozót meghatározni. Ez,úgy gondolom, csak a fegyverek megérkezése utánlehetséges. Még pedig legkevésbé feltűnő , ha Imibentalálkozunk. A napról! majd én értesítlek mindnyá-jatokat. Egyéb dolgunk nincsen. Allah áldjon mind-nyájatokat és óvja meg szegény hazánkat.

Hajnal derengett; a fürjek vertek és a pacsir-ták magasan lebegve, hangos csicsergéssel üdvözöltéka kelő napot, mikor a mollah és Szolimán a lépcső-gádorból kiléptek. Ködfoszlányok úsztak a tengerfelett és az alvó város már megmozdult. A kikötőfelő l soká bőgött a gőzködkürt, jelezve, hogy egyóra múlva indul a hajói.

— Allah veled, mollah, nekem sietnem kell ahajóra.

Kezet szorítottak.— Eredj, — szólt a mollah, — Allah vezesse

szerencsére utadat és oltalmazzon minden bajtól.Mégegyszer megszorították egymás kezét és

Szolimán gyorsan elindult a város felé. Hajlagíorgiszkövette. Néhány perc múlva eltűnteik a város elsőházai mögött. A mollah soká gondolkozva nézettutánok, majd egyet sóhajtva gyorsan megfordult ,fogai között mormolva:

— Masallah!*

A gőzös fedélzetén látjuk viszont Szolimánt.Fantáziánk ne rajzoljon elénk valamely hatalmastestű , emeletes leviathánt, fényesen berendezett ter-mekkel, ragyogó tükrökkel, előkelő utazóközönség-gel megrakva. Bizony, ezek a parti gőzösök inkábbkicsit rozsdásak, nagyon egyszerűek és piszkosak. Ésvalamennyi között talán a „Binger“ a legpiszkosabb,öreg hajó nagyon. Fénykorát mint vitorlás élte leés azután a modern technika fejlődésével az ő gyom-

133

rába is betettek egy gőzkazánt. Nagyon demokra-tikus, mert osztálya csak egy van. A fedélzeten he-lyezkednek el az európaiak, szomálik, arabok, ösz-vérek és szamarak társaságában. Miután rosszul vankiegyensúlyozva, az olajsima tengeren is olyan him-bálást visz végbe, hogy a gyenge gyomrúaknak biz-tos a tengeri betegség. Szerencsére az út nem hosszúés ha minden jól megy, négy óra alatt Dzsibutibanlesznek.

Szolimán hátát a kapitány hídjának vetette ésa távolban feltűnő Dzsibuti világítótornyát nézte.Egyszerre azt látja, hogy egy hadihajó kereszteziútjukat. Élesen megnézi, megismeri a lobogót; angol.Kiripopulosz kapitány elkezd nevetni.

—Nézze, effendi, — mondja Szolimánnak ahadihajóra mutatva, — ez az angol torpedórombolóaz „Alligátor“ . Azért cirkál, hogy a fegyvercsempé-szetet megakadályozza Masszauától egész Mombazáig.

—No és fogtak már valamit? — kérdezteSzolimán.

—Még nem hallottam, — felelte a kapitány. —Nem a gőzösök csempészik a fegyvereket, hanem avitorlások. Az meg annyi van, hogy nem lehet mindmegvizsgálni. Hosszan néz az eltűnő hadihajó után,nagyot köp a tengerbe s egyszerre nagyot kiált:

—Abdurraman, te kutyafülű , le a láncot, hiszitt vagyunk már.

Hangosan csörömpölve szalad le a horgony láncaés elő t tük fekszik alig száz lépésre Dzsibuti .

Szolimán egyenesen az ügynökségre ment, aholmegtudta, hogy ma este hat órakor érkezik Bombay-bő l a Messagerie Maritime francia társaság „Poli-nézia“ nevű harmincezer tonnás személyszállí tó gő-zöse. Megváltotta jegyét, elhelyezte a podgyászát ésmint akinek semmi dolga, elment sétálni.

Fölfedezte, hogy utolsó it t léte óta Dzsibuti meg-szépült .

Az utcák két oldalára pálmafákat ültettek sor-

134

fák gyanánt. A piactér közepén is új a kis park. Újpostaépület épült , vízvezetéki csöveket fektetnek ahomokba. Nini! az első fogorvosnak a cégtáblája.És a cégfeliratok között már egy-egy német név isakad, mint például Friedl, Bohrer, stb. A város ki-halt , alig látni egy-egy embert, látszik, már közeledika dél.

Szolimán elfárad, meleg is van, no meg egy-kettőre a városka széléhez ér. Elsétál az , ,Árkád“-száílóig és beül az étterembe. Kellemes, félhomályos,hűvös helyiség. Amint belép, mindjárt mozgásba hoz-zák a vitorlaszerü szellőztető készüléket. A helyiségez órában üres, csak az egyik ablak elő t t ül egy fe-hér hajú öreg úr és olvassa az „Echo de Paris“-t .Szolimán odapillant; idegen. Fiatalos, üde arc, melynéha idegesen rándul össze.

Megjelenik a hófehér ruhába öltözött kiszolgálóegy szomáli siheder, aki még a sivatagban nő t t fel ésszabatos, ső t választékos francia nyelven kérdi, mitparancsol, megjegyezve, hogy ebéd csak egy óramúlva lesz.

Szolimán csak egy pohár hűsítő i talt rendel.Az idegen öreg úr bevégezte olvasmányát, össze-

hajtja az újságot és maga elé teszi az asztalra. Észre-veszi, hogy szomszédja érkezett és oda néz. Egyszerrefelugrik és Szolimán asztalához közeledik, messzirő lnyújtva kezét.

— Jó napot, Szolimán! de régen nem láttalak.Mikor jöttél?

— Egy órával ezelő t t , — felel a kérdezett , —-figyelmesen nézi az elő t te állót, de nem tud ráesz-mélni, ki lehet ez az öreg bácsi? Az észreveszi afürkésző nézését, elneveti magát és kérdi:

— Úgy-e nem ismersz rám?Szolimán figyelmesen nézi:—Die igen . . . vonásaid ismerősek, tekinteted,

hangod is, de . . . van valami idegenszerű rajtad.—Úgy sem találod el, — mond a fehérhajú. —

135

inkább megmondom. Én Robineaux vagyok, azethiopiai vasút forgalmi főnöke.

Szolimán tágranyilt szemekkel bámul reá:—Te vagy Robineaux? . . . Igen, a hasonla-

tosság megvan, de huszi évvel idősebb kiadásban.Az isten szerelméért, mi történt veled?

—Egy éj alatt őszültem meg.—Ülj le, öreg és mondd el, mi történt veled.

Beteg voltál , vagy valami szerencsétlenség ért?—Dehogy, — mond Robineaux mosolyogva, —

egyik sem. Hanem nincs-e valami dolgod, mert azén históriám meglehetősen hosszú.

—Semmi, barátom és ebédig talán csak el-lehet mondani?

—El, — felel Robineaux — és kényelmesenhátraveti magát a székbe. Hát figyelj!

—Tudod, hogy vasútépítési munkálataink egésza Vébi Sidaráig haladtak. Annak a völgyében áll asátortábor, amelyben nyolc mérnök, nyolcvan na-gyobbrészt görög és olasz vasúti munkás és hatvangalla aszkari katona lakott . Az odáig lerakott sindupla vágányban végződött és a mellékvágányon ál-lott egy régi kocsi, mely nekem és szolgámnak lakó-helyül szolgált . Ebben végződött a telefonvonal is ,mely összekötött az építési központtal. Ez utóbbi aVébi Sidarától huszonnyolc kilométerre fekvő Ada-Galla állomáson volt , ahol az építkezés alatt lassan-lassan egy egész falu nő t t ki a sivatagból.

Ezelő t t hat nappal, szombat délelő t t az irodá-ban dolgoztam. A délutáni kifizetést készítettem elő ,midőn a szolgám két szomáli főnököt jelent be. Ked-vetlenül mentem ki, mert úgyis tudtam, mirő l vanszó és azt is tudtam, hogy kívánságukat nem telje-síthetem.

Ahogy megláttak, az egyik elkezdett beszélni.Büszkén hátravetett fejjel , de nincs az a veszett

farkas, ki csúnyábban nézne az emberre. Természe-tesen ugyanazt mondta el, amit elő t te már száz más

130

Tiltakozott , hogy a vasutat törzse területén vezessükát. Tudomásul vettem.

Bevégezve mondókáját, köszönés nélkül sarkonfordult és nemsokára az első homokbucka eltakartaszemem elő l . Embereim annyira megszokták már azilyen jeleneteket, hogy oda se néztek.

Délután nem dolgoztunk. A hetibért fizettük ki.A munkások nagyrésze a hat órakor Ada-Gallábamenő anyagvonattal oda szokott menni, mert ott ké-nyelmesen berendezett „Szalon és Cafana“ áll rendel-kezésükre. A munkások hetenként csak egyszer él-vezhettek szeszes italt és bizony a , ,Szalon“-ban úgyreggel felé nagyon hangos volt az élet. A sivatag el-durvítja a kedélyeket.

Nem egyszer fordult elő , különösen kezdetben,hogy mikor a beszeszelt vitatkozók argumentumok-kal már nem győzték, előrántották a revolvereketés bizony gyakran emberhalál lett a vita vége. Hogyez az eset ne fordulhasson elő , szigorú rendeletetbocsátott ki az igazgatóság, amelynek értelmébenAda-Galla területére lépni lőfegyverrel t i los. Enneka ti lalomnak az lett a következménye, hogy — mi-után mindenkinek bizalma bennem összpontosult , —mielő t t a vonatba beszálltak volna, csapatosan jöt-tek az én kocsimba és bőrövüket leoldva, féltve őr-zött revolverüket letették a rajzasztalom alá.

Ε napon a nyolcvan munkás közül hetven mentmulatni.

A homokbuckák mögé, mint égő tűzgolyó, bukottle a fáradtan nyugovóra térő nap; még káprázott aszem a dombláncolat tetejét végigsimító sugarak fé-nyétő l , mikor hirtelen, minden átmenet nélkül beállta szürkület és én — úgy mint máskor, — elindítot-tam az anyagvonatot. Azután a kantinba mentemmérnökeimmel együtt vacsorázni.

Étkezés után egy kissé beszélgettünk és meg-ittunk néhány pohár jeruzsálemi bort. Hiába, ha azembert reggeltő l estig az egyenlítő napja süti , alig

137

várja, hogy az ágyba jusson. Megjelent az őrség pa-rancsnoka, egy amhara kapitány és — szokás sze-rint — leadta a jelentést.

— Minden rendben van.A tábort őrök gyűrű je veszi körül és így meg-

lepetéstő l nem kell félni. Jóéjt kívánunk egymásnakés ki-ki megy nyugalomra. Hálókamrámba érve fel-csengetem Ada-Gallát, tudakolva, hogy az anyag-vonat megérkezett-e? Az igenlő válaszra megnyugod-tam, felakasztottam a kagylót és lefeküdtem.

Az ágyammal szemben lévő ablakon kiláttama titokzatos, néma sivatagba. Gyönyörű világos éjvolt . A majdnem teli hold ragyogott az égen.

A sivatag olyan volt , mintha aranyporzóvalhintették volna be. Mint távoli mennydörgés gördültnéha végig a buckasor fölött egy-egy oroszlán ordí-tása.

Szolgám már alszik, hallom horkolását.Eszembe jutottak a szomálik. Huh, milyenrossz nézésük volt . Pedig alapjában véve igazukvan. És mégsem kaphatnak soha igazságot. Hiába,a gyengét mindig marja az , ,erős“ . De meddig leszgyengébb a „gyenge“? Ki tudná ezt megmondani?Elalszom.

Robineaux szünetet tart , összerázkódik, minthaa visszaemlékezés fájdalmas volna. De összeszedimagát és folytatja:

— Vérfagyasztó ordításra ébredek. Még a mélyálomtól zavarodottan ugrom fel ágyamról és egyszökéssel az ablaknál vagyok. A hold nappali fény-nyel önti el a tábort. Abban, — mint megpiszkálthangyabolyban — nyüzsögnek a harci díszben levőszomálik. Üvöltésüktő l reszket a lég. Mint vérszom-jas ördögök ugrálnak előre-hátra, közbe a sátor-ponyvákon döfve keresztül hosszú lándzsáikkal.Hogy szúrásaik embert találnak, igazolja a velőkigható halálordítás, amely hol innét, hol onnét hallik.Kimenekülni senki sem tud, mert minden sátor egy

138

szomáligyűrűvel van körülvéve. Nem is dördül elegy lövés sem.

Pokolian jól kigondolt terv, csak rólam feled-keztek meg a sátánok.

Az első percben szinte megdermedek.Itt nincs mit gondolkozni.Kezembe ragadom a fegyveremet; érzem, hogy

hidegvasa ismét idegeim urává tesz. Egyik lövést amásik után adom le, csak oda, ahol legsűrűbbenállnak. Szolgám, Gavraszilácse követi példámat ésa másik ablaknál is szünet nélkül villan a lövésektüze.

A szomálik meghökkennek; dühös ordítás hal-lik; erre a fogadtatásra nem voltak elkészülve. Ve-szem észre, hogy zavar támad soraikban. Kezdeneklassan lépésrő l- lépésre hátrálni, a sátorok mögé,ahol lövéseinktő l biztonságban érzik magukat.

Ideje, hogy egy percig pihenhessek.Újra töltöm fegyveremet, néhány bátorító szót

intézek Gavraszilácséhoz, midőn látom, hogy óvato-san félrehúzódik a mérnökök sátorának ajtófüg-gönye és a szomálik visszavonulását kihasználva,két óriási ugrással a kocsimra menekül Lebrunmérnök.

— Brávó!— kiáltok — most már hárman va-gyunk.

Féktelen bősz üvöltés a szomálik részérő l , demár nem tudták az ugrást megakadályozni és azutána dobott lándzsák célt tévesztettek.

— Miért nem jött a többi is? — kérdem gyor-san.

Lebrun csak vállat von.Megértettem.Az új támadás minden pillanatban bekövetkez-

hetett . Menekülésre, látva a vörös ördögök nagyszámát, nem is mertünk gondolni. De legalább drá-gán adjuk életünket. Baj volt az, hogy a munkásoksátra fedte a katonákét és így nem akadályozhattuk

139

meg, hogy azt ne támadják. Gondolkozom, mit te-hetnék megmentésükre, mikor tekintetem ráesik atelefonra.

— Holla, ez aztán gondolat! Csak egy percighagyjanak békében a sátánok.

Gyorsan lerántom a kagylót. Szerencsére azügyeletes jelentkezik.

—Halló, halló, ügyeletes, maga? Igen. Tábortmegtámadták szomálik. Vonat jöjjön azonnal. Meg-értette? Kész.

—Istennek hála, sikerült .Ledobom a kagylót, megragadom a fegyvere-

inek mert veszem észre, hogy újra mozgolódnak.Azt hiszem, a katonáinkkal már végeztek, mert ahalálordítások megszűntek. Csakhogy most az énkocsim lett a támadás középpontja. Megkezdődik aroham. És ez a vég.

Három fegyver tárát gyors egymásutánban ki-lő t tem, de a támadók tömege nem fogy. A sebesül-tek hörögve feküsznek ablakunk alatt . Lövés lövésután dördül és fojtó puskaporszag terjed a kocsiban.És a dühordítás összevegyül halálhörgéssel és mind-kettő undorító vérszaggal. Közvetetlen a fejem fö-lött süvít el egy hajítódárda, zúgva, reszketve állmeg a túloldal deszkázatában. Átvillan agyamon,hogy ide Ada Galla huszonhét kilométer. Ha a moz-dony gőz alatt áll , ide ugyanannyi perc.

Baj történik. Lebrun elkiáltja magát és hanyattvágódik.

Jobb vállából kiáll egy hajítódárda. Megrémü-lök, de nincs időm odaugrani. Halotthalvány lesz,de a szerszámot szerencsére nagy távolból dobták;maga húzza ki sebébő l . Jobbkarja felmondja a szol-gálatot. Hangos diadalordítás jelzi , hogy észrevettéksebesülését és mint vértszagolt veszett farkasok ro-hannak a védő nélkül· maradt ablakra.

Most nehéz a helyzet.Két ablakot nem bírok védeni, mert a szó tej-

140

jes értelmében nincs időm tölteni. Szolgám, Gavra-szilácse észreveszi kétségbeesett helyzetemet, és egypillanat alatt odahajít hozzám vagy tíz darab revol-vert . Kérdőn nézek reá, de akkor jut eszembe, hi-szen ezek a munkások it thagyott revolverei.Ahány, annyifajta, de mind töltött .

Segítségükkel kivédem a két ablakot. Ahány ör-dögi arc mutatkozik a rámában, mind szétzúzottaggyal hanyatlik hátra. A szomálik tudták, hogycsak ketten vagyunk, de látták, hogy védjük az ab-lakokat. Hogy eredményt érjenek el, egy negyedikponton kellett támadniok. Az újabb rohamra a kocsikeskeny oldalát választották, mert nem lévén rajtaablak, oda nem tudunk lőni.

Lándzsáikkal elkezdik feszegetni a kocsi desz-kázatát. Recseg-ropog az és enged az erőszaknak. Azelső deszka élesen recsegve lehasad és az így tá-madt nyilason megjelenik egy sátánian vigyorgó arc,majd megpillantom egy lándzsa nekem irányzottvasát.

Most i t t a vég.Három oldalra kell védekeznem.Lövés lövést ér, a kocsiban már nem látni a

füsttő l .A gomolygó füstben csak egy arasznyiról látok

meg egy rézvörös pofát. Lehellete arcomba vág.Szinte érzem már a hideg vasat bordáim között , mi-dőn hangos dübörgés, féknyikorgás, gőzsivitás hal-lik és megáll mellettünk, — gőzfelhőbe burkolva, —a várva-várt anyagvonat.

Hála neked, Úristen, éppen jókor.A vonat az utat t izennégy perc alatt futotta

meg.— Íme, Szolimán barátom, — mond rezignál-

tán Robineaux mérnök, — ezalatt a t izennégyperc alatt vénültem én ugyanannyi esztendő t . Hogyhogy van tovább?

A befejezés már nagyon rövid.

141

A szomálik közül, akit a mozdony maga alánem temetett , menekült a közeli homokbuckák felé,üldözve a munkások golyóitól.

A csatatér borzalmas látvány volt . A mérnökök-nek hét, a munkásoknak, akiket nagyobb sátorukvédett négy, és a katonáknak ötvennyolc halottjukvolt . Háromszáz szomáli hulláját földeltük el.Lebrun sebe szépen gyógyul.

— És tudod, Szolimán barátom, — folytatja afőmérnök, — mi a legnagyobb baj? Az, hogy nemtudunk bosszút állni. Azt tudjuk, hogy a támadókissza szomálik voltak. Mikor falujokat, Kurbet, más-nap megtámadtuk, üresen találtuk. Sehol egyetlen-egy ember, egyetlen barom. Az egész törzs eltűnt,elnyelte a sivatag. És az a rábízott t i tkot jól megőrzi.

Szolimán megértően bólint: — Úgy van, igaz.—No, Szolimán, most már tudsz mindent. De

már it t hozzák az ebédet. Isten veled! — feláll éskezét nyújtja. — én is megyek haza ebédelni. Euró-pába, mégy?

—Oda, a hazámba.—Jó utat. Isten veled.Szolimán sokáig gondolkozva néz a távozó után.

Legfőbb ideje, hogy utazzék és elintézze Szórnálügyét.

Nyugodtan megebédelt és azután írt egy leveletHarrárba nejének, Szekerpárának. Hogy miért uta-zik Európába, azt nem írta meg. Egyszerűen üzletiügy. Érkezésének idejét levélben fogja közölni. Mégüzletek lebonyolítására adott utasítást és ezzel vé-gezte a levelet.

Jól tette, mert már hallotta az érkező Polinéziaködkürtjének búgását.

Leragasztotta a levelet, megcímezte, bedobtaegy levélszekrénybe és kényelmesen megindult ahajó felé.

Negyedóra múlva a Polinézia lépcső jén haladfel és eltűnik az emberek forgatagában.

142

VI. FEJEZET.

Melyből megtudjuk, mi a különbség Krieghammerhadügy- és Aehrenthal külügyminiszter felfogásaközött és meglátjuk, milyen nagy befolyása van

Frida kisasszonynak.

A trieszti gyors őrült iramában elérte Bécs vá-ros külső kerületét.

Mennél közelebb siklik a császárváros szívéhez,utolsó kocsija annál nagyobb kattogás, és himbá-lódzás közepette ugrik át a mindsűrűbbé váló vál-tók fölött . A kocsi egyik fülkéjében látjuk viszontSzolimánt. Éppen kinéz az ablakon. Katonakora ótanem járt erre.

Elő t te terül el az óriási város, mely fölött pisz-kosszürke a levegő a millió kémény füstjétő l . Erdősűrű jébe rejtett nyaralótelepek, spekulációra építettbérkaszárnyák rohannak el ablaka alatt várva, hogyközelebb jöjjön hozzájuk a város. I t t már sűrűn,csilingelve futnak a kanárisárgára festett villamos-kocsik.

A gőzparipa lassítja futását.A zöld lombbal szegett állomások, a virágzó

gyümölcsfák közé rejtett nyaralók, a magánosan állósuta bérházak mind sűrűbbé válnak, most már zártutcát alkotva, melynek középén magas töltésen ro-bog a vonat. A házak egyenlőek: t ipikus munkás-kaszárnyák, mind barnára festve a mozdonyok kő-szénfüstjétő l .

Hosszúra nyújtott fütty hallatszik. A menet hir-telen lassúdik és hangos dübörgés, csattogás kö-zött a vonat begördül a magas üvegtetejű csarnokalá. Most ajtócsapkodás, podgyászok lerakása, álta-lános idegesség következik és mindenki örül, hogytizenkétórai ülés után ismét szilárd talajra teheti alábát. Az ablakok egy pillanat alatt le vannak

143

eresztve és Träger! Hordár! Faschine! hangzik min-den oldalról, a szerint, hogy az il letőnek hol ringotta bölcső je. Gyors iramban megrohanják az egyen-ruhás podgyászhordók a kocsit; egy másodperc ésSzolimán el van intézve, úgy hogy csak akkor lát-juk viszont, amint a főkapun kilép. Helyet foglal afiakkeren s a jól táplált , kissé rezesorrú kocsis hátra-fordulva kérdi:

—Hova euer Gnaden?—Hotel Rother Hahn.A kocsis a lovak közé csap, megindulnak a

Ring irányában. Szolimán hátradű l a kocsiban ésörömmel szemléli a rég nem látott várost. Nemso-kára megáll a kocsi a Rother Hahn elő t t

A podgyászt gondozása alá veszi egy zöldmel-lenyü, aranyrozettás, feltűrt ingujjú londiner, míg akocsis lovai közé csapva, visszakiált:

— Adju, Herr Baron.Szolimán gyorsan lemossa magáról az út porát,

és már az utcán látjuk. Keresi az Abendstern laká-sát. Már jól kint van a Gürtl felé, hol valamikor aRosauer-kaszárnya állott . Megtalálja a házat: ez az.Háromemeletes új épület. Kapujának két oldalántáblareangeteg hirdeti , ki lakik benne. Hosszas ku-tatás után felfedezi, amit keres. Egy kis réztáblánez áll:

A. ABENDSTERN.Export-import.

II. Stock. Thüre 17.

Ez ugyan rövid, de mégis sokatmondó! — gon-dolja magában Szolimán, miközben a lépcsőn fel-imászik. Lift ugyan van, de nem szereti . Fenn újratáblák igazítják útba, végre néhány keresztfolyosóután rábukkan a 17-es számú ajtóra.

Megnyomja a csengő t .Csinos, fiatal leány nyit ajtót. Kérdésére, i t thon

van-le Abendstern úr, igennel felel és kitárja az ajtót:

144

—Tessék belépni! Sötét kis előszobán keresz-tül belépnek egy barátságos irodába, mely úgy lát-szik, a fiatal hölgy birodalma. Elárulják az íróasz-talon fekvő kézimunka, az írógép és a dosszié. Εhelyiségbő l nyílik egy ajtó, amelyen réztábla függ efelírással: Főnök. Ide szól be a fiatal leány:

—Főnök úr, egy úr óhajt beszélni önnel!Az ajtó rámájában megjelenik Abendstern

alakja.Ahogy megpillantja Szolimánt, széttárja karjait

és úgy rohan hozzá:—Isten hozott , édes Szolimán barátom, tud-

tam, hogy ma megérkezel, mert rólad álmodtam.Nem megmondtam, Frida kisasszony?

—De igen, főnök úr, — feleli a fiatal leánynevetve.

A két jóbarát szeretettel megöleli egymást.—Mikor érkeztél, Szolimánkám?—Egy órával ezelő t t .—No, és kellemes volt a tengeri utad? — ér

deklődik Abendstern.—Nem volt semmi különös, a tenger olajsima

volt.— Csakhogy it t vagy, — felkendezik Abendstern, —

most tedd magadat kényelembe. Fridácska, kérem,hozzon likőrt! — ő maga kivesz az íróasztal fiók-jából szivart és cigarettát: — Parancsolj rágyújtani.

—Hát te mikor ékeztél meg Abessziniából?—Másfél hónapja, de bizonyisten szívesen

visszamennék, olyan nyomorultul megy az üzlet.Megjelenik az azelő t t Fridának szólított hölgy,

kezében tálca, melyen egy üveg áll poharakkal. Le-teszi az asztalra és tölt mindenkinek.

— Fridácska, — szól Abendstern, — ma ma-gának is kell koccintania, annak az örömére, hogy azén Szolimán barátom megérkezett .

Koccintanak. — Isten hozta, Szolimán úr!

146

— Isten hozott , Szolimán barátom!Azután Frida átmegy a másik szobába, ahol

nemsokára vígan kattog az írógép . . .—Szóval, azután, hogy én elváltam tő letek,

nem történt veletek semmi különös, — kezdi Szo-limán.

—Semmi, amirő l érdemes volna beszélni, —l ia csak azt nem említem fel, hogy megint nekedvolt igazad. Képzeld, mindnyájan megkaptuk„Ethiopia csillagát“ a kék és sárga szalagon. MikorDire Doaubam vasútijegyet váltottunk Dzsiutiba, avasúti pénztáros a markunkba nyomta és nem szá-mított , csak a diplomáért két frankot. Azt mondta,hogy ez minden elutazó európainak kijár. Mit csi-náljunk? Elfogadtuk.

—Nem megmondtam? — feleli nevetve Szoli-mán, majd így folytatta: — Szóval, i t t rosszul men-nek az üzletek. De ne búsulj , lehet, hogy hamarábbel kell utaznod, mint gondolod.

—Van rá kilátás? — kérdi élénken Abendstern.— Beszéltél a mollah-val Berberában? És hogy fo-gadta az én tervemet?

Szolimán elmondta a berberai nagygyű lés lefo-lyását, a szomálik meglepő véres támadását a VebiSidarában s azt, hogy a terv teljes egészében el vanfogadva.

—Jól van, Szolimán, minden nagyon jól van.Hoztál a szomáli forradalmi bizottmánytól valamiigazoló írást?

—Hoztam! — és ezzel átad egy okmányt,amely arab nyelven van írva. — A szomáliknak —mondja tovább — nincsenek írásjegyeik. Ketten ír-ták alá, a mollah és Omar sejk. A többi nem tudirni. Hát te csináltál az alatt egy kis mozgalmat?Tudják már a bécsiek, hogy szomáli nép is van avilágon?

—Frida kisasszony! — kiált hangosan Abend-

146

stern — adja ide kérem Szolimán bén Darja dosz-sziéját.

Frida kisasszony behozza és a főnök úr átveszi.Kinyitja. — Nézz ide. Ez a nagy csomó mind újság,amely tudósításokat, ismertetéseket hozott a szo-máli földrő l , mind olyan .modorban, hogy szimpá-tiát ébresszen. Sokat írtak a lapok a Menelik csá-szárnál járt t isztelgő küldöttségrő l is , mindig ügye-sen megemlékezve a szomálikról is .

— Ez mind nagyon jól van, — jegyezte megSzolimán, — de hogyan csináljuk most tovább?

Elkezdtek tanakodni.És másfélórai tárgyalás után eredményre jutot-

tak. Abendsternnek van egy régi barátja, egy nyu-galmazott tábornok, akivel naponta együtt szokottsörözni a Rother Hahnnál. A neve: Wilibald Rittervon Spornfels. Mint afféle katona, nagyon jól ki-ismeri magát a különféle minisztériumok útvesztő i-ben. Úriember, akinek ti toktartása bizonyos. Elő-adjuk neki teljes részletességgel az egész ügyet,együtt megtárgyaljuk, kikérjük tanácsát, esetlég se-gítségét.

—A lényeg az, — mond Szolimán, — hogy atábornok az ügyet teljes diszkrécióval kezelje, mertmindennek vége lenne, ha ez ügyrő l a lapok tudo-mást szereznének.

—Eziránt teljesen megnyugtathatlak, — felelteAbendstern, — én ,már ismerem húsz éve. Úgyismindjárt dél van, menjünk át a Rother Hahn-ba,ilyenkor már ott sörözik az öreg.

A szót tett követte.Ahogy belépnek a terembe, Abendstern egyene-

sen a legsötétebb szögletnek tart . Az asztalnál ottül egy marcona kinézésű öreg úr, elő t te habzókorsó sör. Ez Willibald Ritter von Spornfels. Kezetfognak Abendsternnel, aki bemutatja Szolimánt.

Leülnek, a kövér szőke Cenci korsókat hoz. Atábornok Szolimánhoz fordul és kérdi:

147

—Honnét jön hozzánk?—Harrárból, tábornok úr.—Harrárból? Hol van az?—Afrika keleti részén.—Ja, igen, igen, ott Abesszínia mellett! Ahol

nemrég jártál? — mondja Abendstern felé fordulva.—Lent ismerkedtek meg? Nagyon jó, hogy eljött ,

kérem, legalább meggátolhatja, hogy tulnagyokathazudjék Abendstern. Eddig kénytelen voltam nekimindent elhinni.

—Majd én ellenőrzöm, tábornok úr, csak tes-sék rám bízni.

— Szolimán, becsületszavamra mondom, —szóit ünnepies hangon Abendstern, — hogy egyszerse hazudtam, de a tábornok még azt sem akarja el-hinni, hogy a szomálik értik azt, amit a hiéna ordit .Pedig az nekem egy öszvérembe került .

— Hagyjuk el ezt a témát, uraim! — t i l takozott atábornok, — beszéljünk inkább .másról. Ma jó a sör.

— Jó, — válaszolta szórakozottan Abendstern.— Hallgass ide, öregem — és a tábornokhoz fordult ,

— fontos kérdésben szeretnők tanácsodat kérni.Közelebb húzta székét Spornfelshez és félhangon

kezdte magyarázni neki az ügyet. Szolimán csaknéha-néha toldott bele egy-egy kiegészítő szót.

A tábornok először hitetlenül húzta fel a szem-öldökét. Bámuló szemeket meresztett reá, de az ügyetlassan-lassan megértette. Hol az egyiket nézte, hol amásikat.

Ahogy Abendstern elhallgatott , a tábornok elkez-dett gondolkozni. Majd nagyot húzva korsójából,megszólalt:

— Ez a hadügybe tartozik! A kérést le kell fek-tetni papírra, a forradalmi bizottmány határozatá-nak hiteles másolatát csatolni kell és mindezt sze-mélyesen felvinni a minisztériumba. Végérvényesenő Felsége fog dönteni. Természetesen a kérvénymegszerkesztésére szívesen állok rendelkezéstekre.

148

Különben is — mond nevetve — a szomálik mostnagyon érdekes nép Bécsben. Magam is olvastamróluk több újságcikket.

—Akkor, — mondta Abendstern — a legköze-lebbi teendő az arab okmányt németre lefordítani.Azt te, Szolimán, ma délután a török konzulátusonmegcsináltathatod. Jó lesz-e, tábornok úr, ha ma hatórakor i t t találkozunk? Akkor talán a kérvényt ismegírhatjuk.

—Rendben van, i t t leszek, — mondta Spornfels,— de sapperlot, már egy óra, sietnem kell haza,mert kikapok az asszonytól. A viszontlátásra, uraim!Abendstern és Szolimán nyugodtan megebédeltek.

Délután elment Szolimán a Lange-Gasseba ésamilyen szerencséje volt , az irodájában találta Ibra-him bejt , a főkonzult . Ez éppen a tavaszi kabátjáthúzta fel.

Szolimán elmondta jövetele célját . A főkonzulleült íróasztalához, — csak úgy kabátban — és aztmondta:

— Önnek, uram, ugyan szerencséje volt , mertéppen most akartam elhagyni hivatalomat. De hátfogjunk hozzá. Kérem azt az írást .

Kezébe veszi és olvassa. Mentül tovább jut azolvasásban, annál nagyobb érdeklődést árul el arcaés a szemüvege fölött többször megnézi Szolimánt.Midőn a végére ér, megszólal:

—Ön Szolimán ben Darja?—Az vagyok.A főkonzul újra átolvassa az írást , majd gondol-

kozva maga elé teszi az íróasztalra. Nézi és gon-dolkozik.

Újra kezébe veszi, megnézi a dátumot, majdvállat vonva mondja:

— Jól van, én kiadom a hiteles fordítást , deön nem fogja rossz néven venni, ha kormányomattudósítom róla, miután Afrika keleti partvidéke mais az ozmán birodalomhoz tartozik.

149

—Névleg, — mondta mosolyogva Szolimán.—Igen, — válaszolta Ibrahim bej, — csak név-

leg, de mi a jogot sohasem adtuk fel.—Tudja, főkonzul úr, — mondta Szolimán a

fületövét vakarva, — önök ezzel a területtel úgyvannak, .mint Ausztria a jeruzsálemi királysággal;különben — és legyint a kezével — cselekedjék be-látása szerint, csak a fordítást adja meg.

—Kérem, nem hosszú, félóra alatt készen van.Tessék addig, hogy el ne unja magát, a JournalAmusant legutolsó száma.

És úgy is lett .Félóra múlva Szolimán, zsebében a hiteles for-

dítással, lépett be a Rother Hahn éttermébe.Mind a két barátja ott volt már.

—Isten hozta, kedves Szolimán, — üdvözli atábornok, — no, megjárta a török főkonzulátust?

—Meg. Minden rendben van. It t a fordítás.— Brávó, mutassa, kérem — mondta Spornfels.Feltette a pápaszemét.— Helyes, — bólintott hozzá — ez a kérelem a

protektorátus iránt és annak az óhajnak kifejezése,hogy ön legyen az első kormányzó. És segítést nemkérnek önök semmit a monarchiától?

—De igen, — válaszol Szolimán, — azt majdélőszóval fogom elmondani.

—Helyes, — mondta újra a tábornok, — fog-junk hozzá! — És mintha egy hadilétszámon levőszázadot vezényelne, süvített hangja végig a termen.

—Cenci, t intát, tollat! Kíváncsi vagyok, — foly-tatta bajusza alá mosolyogva, mit fog rá Kriegham-mer válaszolni? Nem igen hiszem, hogy valaha ilyenkéréssel fordultak volna hozzá. Abendstern barátom,neked szép írásod van, te letisztázhatod, mert az énöreges betű im már nem arra valók, hogy esetleg ŐFelsége, a legfőbb hadúr olvassa.

—Jó, hogy nem hosszú, hiszen a javát úgy is

150

élőszóval kell előadni, — szólt Abendstern és elkez-dett írni.

Hét órára a letisztázott kérvény Szolimán zse-bében volt . Ekkor az öreg haza indult és figyelmez-tette Szolimánt, hogy most már a hadügyminisztériuma Parkringen van. Legegyenesebb ut oda a 8-as vil-lamossal. A Stadtparknál leszáll és onnét már látjaa Radetzky nagy lovasszobrát, amely a .miniszté-rium főbejárata elő t t áll . Reggel t iz órakor mehetoda; Krieghammer már ott van. Ne is áll jon mássalszóba. A szolgálattevő kapitánynak csak annyitmondjon, hogy magánügyben óhajt a kegyelmesselbeszélni.

— Isten önökkel, uraim, a viszontlátásra holnap délben. És az öreg úr hazament.

Abendstern és Szolimán az estét a Ronacher-ben töltötte.

Másnap, fényes reggeli napsütésben látjuk Szo-limánt, amint Radetzky gyönyörű lovasszobrátbámulja. Tízet kongat egymás után az öreg Bum-merin, — így hívja a benszülött nép a Szent István-templom nagyharangját, — mikor belép a hadügy-minisztérium nagy kapuján. Az elosztóban a szolgá-lattevő hadnagy az első emelet 27-be utasítja.

Amint a lépcsőn felfelé baktat, eszébe jutnak aszomálik. — Szegények, — sóhajt , — ki tudja, milesz veletek?

Belép a várakozóterembe.Ott már vannak vagy tízen-tizenketten.Egy asztalnál ül és ír egy százados. Közölte

vele óhaját. Ez megkérdezte: milyen természetűügyben akar beszélni a kegyelmes úrral?

— Magánügyben, — válaszolta Szolimán.A százados felírta a nevét egy papírlapra és

Szolimán észrevette, hogy az ő neve van legfelül.— Méltóztassék — mond a százados — helyet

foglalni. A kegyelmes úr még nincs i t t , de mindenpillanatban megérkezhetik.

151

Szolimán leült és ráért körülnézni.A falakon csupa tábornok képe, a közepén Ő

Felsége nagy olajarcképe, vörös lovassági tábornokiegyenruhában. A többi várakozó mind ismerte egy-mást és halk hangon társalgott . Szolimán önkénte-lenül fülelt és nagyon hamar informálva volt , ho-gyan áll a zab, a búza, mi az ára a nyeregszerszám-nak, bakancsnak, ruhaszövetnek.

Nyílik az ajtó, a kapitány áll mint a cövek,és a várakozók mélyen meghajló sora között belépa kegyelmes úr.

Eltűnik-a szobájában, nyomon követve a szá-zados által .

Nem telik bele két perc, kilép a kapitány ésegy papírlapról hangosan olvassa:

— Szolimán ben Darja úr, tessék besétálni. Szolimán belép.

Katonás egyszerűséggel bútorozott szoba. A fe-hérre meszelt falon csak a legfelsőbb hadúr képe,és a monarchia térképe lóg. Zöld posztóval borítotthosszú asztal, térképpel, könyvekkel, füzetekkelfedve. Az ablaknál sima íróasztal és az elő t t áll egymagas, kemény, katonás arcú, inkább szikár, márőszes férfi . A belépő mély meghajlására biccent ésrámutat egy zsöllyére, .majd maga is leül. Szárazüzleti hangon kérdi:

—Ön magánügyben kért kihallgatást, mivelszolgálhatok?

—Kegyelmes uram, — szólalt meg Szolimán, —mindenekelő t t kérem, méltóztassék kérvényemet át-olvasni — és átnyújtotta az összehajtott irást .

A kegyelmes átveszi, felteszi a csíptető jét és ol-vassa. Majd elolvassa a hitelesített másolatot is .

Leteszi maga elé az íróasztalra, leveszi a szem-üvegét, reánéz Szolimánra és kérdi:

—Ugyebár, ön Szolimán ben Darja?—Igen, kegyelmes úr!—És hogyan képzelik el önök ezt az ügyet? . . .

152

Mi a kérdéses nagyhatalmakkal a lehető legjobbviszonyban vagyunk. Gyarmati polit ikát eddig egy-általán nem folytattunk. Hogyan vegyünk el mimost tő lük egy hatalmas földterületet, t íz-tizenkétmillió emberrel? Uram, hiszen mi akkor háborútprovokálunk!

Most látta helyénvalónak Szolimán, hogy kér-vényét bővebb magyarázatokkal kísérje és a kérdé-ses földterület különleges viszonyait ecsetelje.

Krieghammer mind nagyobb érdeklődéssel hall-gatta, majd megszólalt:

—Jó! — és felkelt helyérő l , — hát hogy euró-pai értelemben vett háborúról ott nem is lehet szó,ezt elfogadom; de miért nem vívják ki a szomálikelőször szabadságukat? Hisz azután azt választhal-ják protektoruknak, akit akarnak?

—Kegyelmes uram, segítségre volna szüksé-günk.

—Milyen segítségre? — kérdi csodálkozva akegyelmes.

—Tíz-tizenkétezer kiselejtezett katonafegy-verre volna szükségünk — mondja halkan Szolimán.

—Ja, így van! — szól Krieghammer és sétájátfélbeszakítja. — Hát i t t a bökkenő! Fegyver kel-lene! . . . Az lehetetlen. A mi modelljeinket mindenkiis.meri. Ha önök bármilyen ok miatt nem bírjáktervüket végrehajtani, rögtön kisül, hogy a fegyve-rek innét származnak és kész a nagy disznóság.Nem gondolja?

—Nem fog kisülni, kegyelmes uram.—Bocsásson meg — mond Krieghammer, —

de nekem az ön szava nem garancia. Nézze kérem, it taz ön kérvénye, vegye vissza, ön egyszerűen rosszhelyre nyújtotta be. Ez az ügy nem tartozik hozzám,hanem a külügyminisztériumba. Ha ott a tervezetetelfogadják, én nagyon szívesen állok rendelkezésére.Barátságosan kezet nyújtott és meghajtotta magát.

—A viszontlátásra!

153

Az ajtóig kísérte és megkönnyebbülten sóhajtottlel , midőn a kilépő az ajtót maga mögött becsukta.Szolimán gondolkozva ment le a lépcsőn.

— Ki nem dobtak, ha nem is nagyon biztattak.Majd talán a külügyben jobban megy.

De nem ment jobban.Másnap már reggel t íz órakor baktatott felfelé

a külügyminisztérium lépcső jén, telve reménység-gel. De nagyon hamar lelohadt bizakodása, mikora várakozók sokaságát megpillantotta. Mit tehetettegyebet, bediktálta a t i tkárnak a nevét és leült aplüsgarnitúrára és várt .

Várt rendületlenül és vaskitartással, amidőnvégre háromnegyed tizenkettőkor megszólalt a vil-lanycsengő és mindenki megkönnyebbülten sóhaj-tott fel: I t t van a kegyelmes. Néhány pillanat múlvabebocsátja a t i tkár a legrégebben várakozót.

Öt perc múlva kijön az, Szolimán tudja, hogyrajta kívül huszonnégyen vannak. Kiszámítja hirte-len; lehetetlen, hogy még ma reá kerüljön a sor.Mégis, néha történnek csodák. Úgy látszik, a nevefeltűnt a kegyelmesnek, mert ő t kérette. Szolimánmegriadt, mikor a t i tkár a nevét olvasta.

Felugrott és eltűnt a nehéz vörösbársony füg-göny, mögött. Pazar előkelőséggel berendezett te-rembe lépett be. Az óriási nagy, boltíves ablak elő t t ,— melyen át a Volksgarten sétálóit lehet látni, —van egy gyönyörű mívű mahagóni íróasztal, annálül Aerenthal. Szolimán mély meghajlására felkel ésüdvözli a belépő t , helyet mutatva egy vele szembenálló zsöllyén.

— Mivel szolgálhatok? — kérdi udvarias mo-sollyal.

Szolimán leül és elmondja a .mondókáját. Ép-pen úgy, mint tegnap a hadügyben.

Aerenthal figyelmesen olvassa a kérvényt, majdcsenget. Belép a t i tkár.

151

—Vokurka úr, kérem, hozzon egy Afrika-tér-képet.

—Igenis, kegyelmes uram.—Most Aerenthal a csatolt arab okirat másolatát

olvassa. Végre felpillant és megszólal:—Ön Szolimán ben Darja?—Az vagyok, kegyelmes uram.—Kereskedő?—Igen.—Hosszabb szünet. A kegyelmes gondolkozom lát-

szik. Majd kérdi:— A szomálik ma milyen fenhatóság alatt él-

nek?—Olasz, angol és francia!—Okkupált vagy annektált területek?—Okkupált .Belép Vokurka úr a térképpel, a nagy asztalra

terít i és kimegy. Mind a ketten felkelnek “helyükrő lés a térképhez mennek. Szolimán megmutatja aBenadir partot.

—Mekkora lehet ez a terület? — kérdi Aeren-thal.

—Körülbelül t ízszer akkora, mint a monarchia.—És lakóinak száma csak tizenkétmillió?—Kegyelmes uram, az egész terület sivatag.—No akkor nem is sokat érhet! — mondja

Aerenthal.—De nem is viselnek érte háborút! — veti el-

len Szolimán.—Az már igaz! — válaszol reá a kegyelmes. —

Szóval, most már tudjuk, hol laknak a szomálik.Foglaljon helyet kérem és mondja el egész őszintén,minő ellenszolgáltatást kivannak mitő lünk azért ,hogy gazdát cserélnek. Mert hogy valamit kivan-nak, azt bizonyosra veszem.

Szolimán elmondott mindent.A kegyelmes felkelt és hátul összekulcsolt ke-

zekkel sétált fel s alá a szobában. Szolimán elbeszé-

155

lése végére ért , de a külügyminiszter csak továbbsétált . Egyszerre megállt elő t te és így szólt:

— Kedves Szolimán ben Darja úr! Ön nagyonnagy tévedésben van, ha azt hiszi, hogy ez az ügyaz én hatáskörömbe tartozik. Kérem, tárgyalja leaz ügyet Krieghammer barátommal.. . De hogyanis gondolta, kérem, hogy én adnék önnek fegyvert?Hiszen én azzal nem rendelkezem. Fogja, édes ba-rátom, it t van a kérvénye, végezze el a hadüggyel ésakkor én nagyon, de nagyon szívesen állok rendel-kezésére. Kezébe nyomta a kérvényt, kezét néhány-szor nagyon szívesen megrázta és nem engedte töb-bet szóhoz jutni, míg az ajtó be nem csukódott mö-götte.

Szolimán kissé támolyogva ment keresztül avárószobán, a kérvényt dühösen gyűrve zsebébe.

Gyors felfogásáról tesz tanúbizonyságot, hogymár akkor, mikor a kapu alatt kifordul, maga elédörmögte: — De innét már egészen biztosan kidob-tak. — Átsétált a Volksgartenbe, leült egy padra,rágyújtott az utolsó, még becsempészett egyiptomiraés azon gondolkozott , mitévő legyen most?

Valamelyik közelfekvő katonai intézetnél eldör-dült a delet jelző mozsárlövés.

Eszébe jutott az ebéd. Az ebédrő l a RctherHahn képe merült fel elő t te. A Rother Hahn révénreá várakozó két barátja.

Megindult a Josefstadterstrassén felfelé ésnemsokára benyitott az éttereim ajtaján.

Ott ül mind a kettő , égve a kíváncsiságtól.Szolimán kimerülve, kedvetlen arccal ül le.

—No? — kérdi Abendstern.—Also? — kérdi Spornfels.Szolimán csak kezével legyint, hálásan nézve a

szende Cencire, aki a habzó korsót már elébe istette. Először iszik, azután megszólal:

— Barátom, ez tiszta kutyakomédia. Tegnapazt mondja Krieghammer: ez az ügy a külügymi-

156

niszter hatáskörébe tartozik; ma Aerenthal azt ta-lálja, hogy a hadügyet érdekli . Már most ki tud it teligazodni?

— Én! — mond határozott hangon Spornfels.Mind a ketten kérdően néznek rá.

—Én — ismétli amaz — már több hasonlóesetet láttam. Mikor egy miniszter azt mondja, hogyaz ügy másra tartozik, akkor az az ügy ránézvemeghalt . Bátran eltemethetitek, mert ezt többé azÚristen valamennyi szentje sem képes feltámasz-tani. Könnyebb, barátaim, a tevének azon a bizo-nyos tűfokon keresztüljutnia, mint ebbő l még egy-szer egészséges ügyet csinálni. Azaz, hogy egy módmég volna, — jegyzi meg gondolkozva, — ha Ő Fel-sége figyelmét valahogy fel tudnók hívni.

—Felségfolyamodványt kellene beadni — mondAbendstern.

—Nem ér semmit — legyint a kezével a tábor-nok, — nem jut a kezébe. Hanem esetleg Bolfras,Fejérváry, Paar vagy másvalaki fontos ember útjánlehetne.

—Hogy jutnánk mi azokhoz az urakhoz? —sóhajt Szolimán.

—Hát *** herceg meg tudná csinálni? — kérdifölcsillanó szemekkel Abendstern.

—Egész bizonyosan — mondja a tábornok, —tulajdonképp a *** herceg van ö Felségével legben-sőbb viszonyban.

Még egy darabig tanakodtak, azután Spornfelstábornok megígérte, hogy majd gondolkozik a do-logról és elment ebédelni. Alig hogy kitette a lábát,azt mondja Abendstern:

—Te, Szolimán, nekem volna egy gondolatom,csak nem akartam az öreg elő t t szólni.

—Mi volna az?— Menjünk át a kávéházba, majd ott elmondom.Úgy is tettek: átmentek a kávéházba. Alighogy

leültek. Szolimán felvette az elejtett fonalat.

157

—Hát hogy gondolod, Abendstern?—Te, Szolimán, — mond a kérdezett , — elő t-

tünk csak egy út van és arra gondolkozás nélkülkell reá lépnünk. A kérvényt mi csak *** herceg út-ján juttathatjuk a császárhoz, ő hozzá pedig a Fridaútján tudunk jutni.

—A Frida útján? — csodálkozik Szolimán, —nem is hittem, hogy neki i lyen magas összekötte-tései vannak.

Abendstern közelebb tolja a székét.— Hallgass ide, Szolimán. Amit én neked most

elmondok, azt Bécs városában mindenki tudja, desenki sem beszél róla. Ő Felségének gyermekkorijátszótársa, legjobb barátja és bizalmasa a herceg.Napról-napra délután együtt kártyáznak és nincs apolit ikának az a mozzanata, amit vele meg ne be-szélne. A kérvény, amit ő ad át, biztosan el lesz in-tézve. Az öreg hercegnek azonban van egy beteg-sége. Nyolcvan éven felüli , hófehérhajú aggastyán,és ma szerelmesebb természetű , mint volt húszéveskorában. Nincs az a kissé jóképű nő , kinek — haközelébe jut — ne udvarolna, még pedig igen szen-vedelmes hangon. Legnagyobb hatással vannakreája a lebontott hajúak. Erre építem én fel egésztervemet. Legújabban az öreg naponta délután kétórakor lemegy a Volksgartenbe, ahol i lyenkor több-nyire csaik nevelőnők vannak, akik a gondjaikra bí-zott gyermekeket sétáltatják. És ha azok elfáradnak,a kanyargós, csalitokkal szegett úton leülnek egypadra. Ekkor sétál arra az öreg herceg. Kiválasztjaa legszebb leányt és odaül melléje. Ekkor aztán aztcsinálja, amit mi csináltunk húszéves korunkban.Bevezetésül összebarátkozik a gyermekekkel és az-után szabályszerűen ostrom alá veszi szép önző jüket.Én azt hiszem, amilyen ügyes leány a Frida, párezerkoronáért vállalkozna reá, hogy az öreget elbolon-dítsa, kedves legyen hozzá és rávegye arra, hogy

158

kérvényünket a császárnak átadja. Nos, mit szólszhozzá? — és kérdőn néz Szolimánra.

Az gondolkozik, majd vállatvonva mondja:—Utóvégre is mit kockáztatunk és hátha si-

kerül?—Sikerülni fog, — jelentette ki meggyőződés-

sel Abendstern. — Add ide kérlek a kérvényt, át-írom felségfolyamodványnak. Remélem, negyedszermár nem kell átdolgoznom. Elmegyek az irodába,még ott van Frida. Isten veled, Szolimán, esteviszontlátásra a Rother Hahn-ban . . .

*Amint belépett az irodába, üdvözölte Fridát és

leült íróasztalához.— Kisasszony, kérem a postát.— Tessék, főnök úr!Abendstern sorra felbontja a leveleket. A leány

ott áll , úgy mint máskor, és vár. A főnök úr meg-szólal:

—Mi az újság, Fridácska?—Semmi különös, főnök úr.—Nem volt i t t senki?—Nem.—Elküldte a táviratot Glogauernak Prosz-

nitzba?—El, még délelő t t , már meg is kapta.— Jól van — és bólint. — Hogy vannak oda-

haza, egészséges már a mama?—Hála Istennek, főnök úr, már összeszedte

magát. Csak a lépcső t járja nehezen — feleld só-hajtva.

—Egy kis nyaralási kellene neki — mondjaAbendstern és ránéz.

— Igaza van, főnök úr! Hogy teljesen meg-gyógyuljon, legalább hat hétre falura kellene men-nünk. De hát, édes Istenem, — folytatja lemondóhangon, — honnét vegyük mi erre a költséget?

159

Egy darabig csend, majd újra megszólalAbendstern:

—Hát az Adolf bácsi nem adhat?—Az, mióta megnősült , nem ad nekünk sem-

mit.—Pedig — szólal meg újra Abendstern, — ha

édesanyja ilyen gyengén megy neki a télnek, nemtudom, hogy megéri-e a tavaszt.

A fiatal lány nem szól semmit, fejét lehajtja éskét nehéz könnycsepp szalad végig arcán. Abend-stern a szeme szögletébő l reápillant.

— Jól van — gondolja magában, — a kívántlelkiállapot megvan.

Abendstern olvas. Frida hallgat. Az előbbi le-teszi a levelet, ránéz Fridára és így szól:

— Mondja, Fridácska, szeretne magácska öt-ezer koronát keresni?

A leánynak felvillan a szeme:—Ezer örömmel, főnök úr!—Jöjjön, kislány, üljön ide mellém és hall-

gassa meg, amit mondok. Nézze, ismeri maga látás-ból *** herceget?

—Azt az öreg . . . ki ne ismerné Bécsben?— Hát lássa — folytatja Abendstern, — ép-

pen ez az, amit maga szemtelemségnek nevezi, jöve-delmezhet magának ötezer koronát. De hallgassavégig az én egész tervemet — És részletesen elmondmindent. A leány hallgatja, megértően bólint és sá-padt arcát csak néha önti el a pír .

— Hogy maga milyen ürüggyel adja oda a kér-vényt — .mondja Abendstern, — az reánk nézve egé-szen közömbös. A fődolog,, hogy az a császár ke-zébe kerüljön. Mondhatja, hogy az a Szolimán benDarja magának a bátyja. Különben is, maga olyanokos leány, akit nem kell tanítani és aki magamagá-tól is eltalálja az utat, amely eredményre vezet. Ami ügyünk néhány nap alatt el van intézve. Addigmaga ígéretekkel melegen tartja az öreget. No, ara-

160

nyos Fridácska, most megértett engem; mondja.meg, mit szól a tervemhez?

—És a kegyelmes urat hol találom meg?—Brávó, Fridácska, tudtam én, hogy maga

okos leány. Ha már ezt kérdi, akkor elfogadta atervemet. Azt hiszem, nemsokára mehet az édes-mama nyaralni.

Másnap, egy gyönyörű szép, verőfényes délutána Volksgarten meglehetősen néptelen útjain lépegetegy rövidszoknyás leány kibontott , lelógó hajjal ,kezében egy piroskötésű Marlit t-regényt tartva,amelybő l nagy élvezettel olvasni látszik Ha egy la-pot fordít , szép szemeibő l egy fürkésző pil lantást vetvégig a fasoron, a Hofburg felé.

Ha figyelmesen megnézzük, megismerjük: afiatal leány azonos az erősen megifjí tott Fridával.

Pont kettő t üt a Hofburg órája és kilép a pa-lota bolthajtásai alól egy délceg öregúr. A polgáriruha ellenére, százlépésrő l lerí róla a katona.

Egyedül jön.Amint a Volksgarten kapuján belép, jobbra-

balra pillant, hol lát világos nő i ruhákat a lomboküde zöldjében.

Frida, amint a gesztenyefasor túlsó végén meg-fordul, rögtön meglátja a közelgő herceget; és ol-vasva egyenesen feléje megy. A távolság folytonfogy közöttük. Frida fel nem venné szemét a könyvlapjáról, az öreg pedig nem tudja levenni róla a sze-mét. Már majdnem összeütköznek, midőn az utolsópillanatban a herceg korát meghazudtoló fürgeség-gel félreugrik. Frida összerezzen, felpillant könyvé-bő l , hirtelen elpirul, szemébe néz az öregnek és bo-csánatkéréssel tovább akar menni.

— Én kérek bocsánatot, kisasszony — szófelmeg a herceg, kalapját udvariasan megemelve.

Frida megáll .— Nem, uram — mondja fejét csóválva, — én

kérek bocsánatot, hogy járkálva olvastam. Bocsás-

161

son meg, — folytatja mosolyogva, mélyen a szemébenézve, — de nagyon érdekes könyv. — Fejével bic-cent és tovább megy.

A herceg sokáig néz utána.Frida végigsétál a főúton, majd jobbra fordul

egy .mellékösvényre; nem a nélkül, hogy a szemeszögletébő l meg ne győződnék róla, vájjon az öregköveti-e.

A legelső üres padra leül.A herceg lassan közelit , a pad elő t t meglassítja

lépteit , megemeli kalapját és leül.A leány tudomást sem vesz róla, fel sem néz

könyvébő l .Csak arca kezd égni, amint az öreg sóvár te-

kintetét magán érzi.Egyszerre leteszi a könyvet és oly jóizüen kacag,

hogy a szeme megtelik könnyel.A herceg jóidéig szemléli , maga is mosolyog,

majd megszólal:— Min nevet olyan nagyot, kisasszony?Frida nagy, csodálkozó szemekkel néz rá.— Bocsásson meg kisasszony, — folytatja az

barátságos hangon, — egy ilyen magamfajtájú öregbácsi kérdése már nem tolakodás. A főúton is voltszerencsém találkozni magával és akkor is csak azolvasmányának élt .

Frida az első pil lanatban jéghidegen végignézte,de mentül tovább beszélt az öreg úr, tekintete annálinkább kiengedett; szigorú nézése helyet adott a mo-solynak, míg ajkai válaszra nyíltak.

— Ezt a könyvet, — szólalt meg mosolyogva, —egy barátnőmtő l kaptam. De tudja, csak két napraés nagyon gyorsan kell elolvasnom. Pedig olyan jó.Marlit t ír ta, Gold Elze a címe.

És ezzel megvolt törve a jég.Fél óra múlva olyan barátságosan beszélgettek,

mintha régi ismerősök volnának. Ső t Fridácskanem vette rossz néven, ha a herceg szépnek tartotta

162

szenét, haját, kezecskéit . És amikor kezecskéi szép-ségét dicsérte, természetesen csókjainak özönével hal-mozta el azokat.

És Fridácska tűrte és nagy fekete szemével bi-zalommal nézett az öreg úrra. Ez kikérdezte szülei-rő l , apró házi bajaikról, édes anyjáról, kis húgáról;majd a leány jónak találta felemlíteni idegenbe sza-kadt bátyját, ki most i t t van.

A herceg nem szólt rá semmit, de nem nagyonragadta el a bátyja létezése.

A leány csacsogott még az iskoláról, a tanitó-nénikrő l , elragadtatással beszélt egy-egy színházláto-gatásról — persze a mama társaságában, — arra akérdésre, hogy szeret-e moziba járni, csak csóváltabodor fürtű fejecskéjét és megvallotta — kissé szo-morú arccal, — hogy szigorú mamája nem engedi mo-ziba menni. Pedig nagyon szeretné, vallja be fel-csillanó szemekkel.

Egy óra alatt az öreg a bécsi műkifejezés szerint„puhára volt főve“ .

Újra kondult a Burg órája. Frida bizalmasanrátéve kezét az öreg karjára, megkérdezte:

— Hány óra kérem?A herceg megnézi az óráját:

—Mindjárt négy.—Jézus Mária, — szól Frida és i jedten becsapja

a könyvet, — nekem négy órára otthon kellene len-nem. És a mama olyan szigorú!

—Most a herceg elkezd könyörögni:—Együtt töltöttünk egy i lyen szép órát. Mondja

meg legalább, hogy hívják? Hadd tudjam milyen né-ven sóhajtsak, ha magára gondolok. Lássa, én mármegmondtam a nevemet.

—Azt nem mondom meg, — szól a leány fejétrázva, miközben bodor fürtjei minden irányban szét-repültek. Majd némi habozás után azzal a mindentígérő tekintettel néz reá s így folytatja: — No, nem

163

bánom, maga nekem annyira szimpatikus, hadd tudjaa nevemet: Fridának hívnak.

—Édes, aranyos Fridácskám, — szólt az öreg,— oly boldog vagyok, hogy magát megtaláltam. Súgy félek, hogy megint elveszítem. Jöjjön el, ide hol-nap délután is, kérem.

—Nem lehet, — felelte a leány elő t te állva ésjobb kezét az öreg kezébe felejtve. — Holnap nekemrengeteg dolgom van. Azt sem tudom, hová kell men-nem. A bátyám helyett be kell adnom egy felségfolya-modványt . . . Ugyan kérem, nem tudja, hol kell aztbeadni?

—Adja ide nekem azt a kérvényt.A leány bizalmatlanul, majd könyörgően ránéz:—De be fogja adni?—Fridácska, aranyos, én becsületszavamra mon-

dom magának, hogy ia bátyja kérvényét még mafogja olvasni a felséges úr. Adja csak ide kérem!

A leány kivette a könyvbő l az irást , bizalommala szemébe nézett és átnyújtotta:

— Maga nekem óriási szívességet tesz. Nem istudom, hogyan fogom meghálálni.

A herceg zsebébe telte a kérvényt és így szólt:— Aranyos Fridácska, holnap ugyanebben az

időben legyen it t , hogy a kérvénye további sorsárólbeszámolhassak. És ugyanakkor — folytatta moso-lyogva, — beszélünk a jutalomról is .

Majd az elő t te álló leánynak mélyen a szeme közénézve, kezét simogatva megkérdezte:

— Fridácska! meg fogom kapni a jutalmat?Frida a szemébe nézett , mélyen, hosszan, majd

lesütve szemét, rebegte:— A viszontlátásra holnap!Mégegyszer ránézett , megszorította a kezét,

sarkon fordult és megindult a kijárat felé.A herceg még sokáig nézett utána, majd térdeit

dörzsölve csak annyit mondott: Sapristi!Mialatt ez a jelenet lejátszódott , a Volksgarten

164

Burgtheater felő l való kapuja elő t t sétált Abend-stern és Szolimán.

Szótlanok ás idegesen nézik az órájukat.—Sokáig gyúrja az öreget a Frida, — jegyzi

meg Abendstern, — már negyed öt.—Most jön! — feleli élénken Szolimán, mire

mind a ketten meggyorsítják lépteiket.Már messzirő l üdvözlik a leányt, aki moso-

lyogva, sietős léptekkel közeledik.Abendstern messzirő l kiált:— Fridácska, már messzirő l látom a sikert , maga

nagyon ki van pirulva.Kezet fognak a leánnyal, aki ragyogó szemekkel

kezd beszélni:—Tudják mi történt? Az öreg átvette a kér-

vényt és őfelsége még ma olvasni fogja. Holnapdélután ugyanitt találkozunk és megtudjuk az ered-ményt. Jól van-e így?

—Bravó, kis Frida! Tudtam én, hogy maga na-gyon okos leány, — mondta sugárzó arccal Abend-stern, megsimogatva a kis leány piruló arcát, —ugyan mondja, mit ígért az öregnek?

Frida elpirul és vállatvon:—Mindent és semmit.—Na, az túlsok is, meg tulkevés is. De bármit

ígért , nem szükséges megtartani. Hallgasson csak ide,mondok magának valamit. Két eset lehetséges. Vagyelutasítják a kérvényt, akkor becsukhatjuk a boltot,vagy nem és akkor megindulnak a tárgyalások. Né-zetem szerint ezek huzamosabb ideig fognak tartani.Már most, tekintettel arra, hogy az öreg nagybefo-lyású ember, akinek szava nagyon sokat nyom a lat-ban, semmi körülmények között sem szabad ő t ma-gunkra haragítani. Tartsa ő t melegen, de miután nemtudjuk, mennyi ideig lesz rá szükségünk, legyen aző előhaladása csak lassú. Tudja, Fridácska, csakfokról-fokra.

165

—Ne féltsen engem, főnök úr! — mondtaFrida nevetve.

—Nem is féltem, — felelte szintén nevetveAbendstern. — Pá, Fridácska, ne menjen fel az iro-dába, mert nincs semmi munka.

—Muszáj, főnök úr, — ott kell átöltözködnöm.Ilyen maskarában nem mehetek haza. Mit szólnahozzá a mama?

—Ajánlom magamat, uraim! — kisleányos meg-hajlás és elindul. Abendstern soká utána néz:

—Aranyos kis bogár és végtelen okos, derékleány. No, Szolimán! — kiáltotta vállára ütve, —-most dő l el , hogy kormányzó vagy-e?

—No, Abendstern! — felelte Szolimán, —most dő l el , hogy pénzügyminiszter vagy-e? . . .

Lesétáltak az Opera felé. Tanakodtak, mit csi-náljanak este. Végre is Venedig in Wien mellett dön-töttek. A freidenaui versenyekre nagyon sok magyarjön fel, hátha ismerősökre akadnak . . .

Másnap együtt ebédeltek a Rother Hahn-nál, dea barátjuknak, Spornfelsnek nem árultak el semmit.Az öreg érdeklődött ugyan, de mind a ketten nagyonszófukarok voltak. Ebéd után elsétáltak a kávéházba,ott félnégyig újságot olvastak, majd elgyalogoltak aVolksgartenhez. Alig sétáltak még néhány lépést,megpillantják a kipirult arcú Fridát, amint gyorsléptekkel közeledik.

Megállnak és várnak. Frida már messzirő l int .— Uraim! — szólt az izgatottságtól elfulladó

hangon, — minden jól van. Őfelsége tegnapmegkapta a kérvényt. Elolvasta. Bolfras éppen a csá-szárnál volt és sokat beszéltek a dologról, őfelségenem mondott sem igent, sem nemet.

Ekkor jött Krieghammer jelentést tenni. A csá-szár mindjárt utasította ő t , hogy Szolimán ben Dar-jával kezdje meg a tárgyalásokat és átadta neki akérvényt. A herceg azt ajánlja, hogy Szolimán úr nevárja be a hadügyminiszter meghívását, hanem hol-

166

nap délelő t t jelenjék meg a hadügyben. Továbbnincs, uraim! Jól végeztem a dolgaimat?

—Olyan jól, — felelte Abendstern, — hogy alegszívesebben csókot adnék magának.

—Ugyan menjen, főnök úr, — mond a leánydurcásan, — hát maga is. Nem eleget kellett halla-nom az öregtő l!

—Nem baj, Fridácska! azért megmondhatjamost már a mamájának, hogy mennek az idén nya-ralni. Holnap reggel legyen az íróasztalomon egy öt-ezer koronás nyugta. Most pedig csak menjen az iro-dába, hogy a mamáját meg ne botránkoztassa. Pá.Fridácska!

—Köszönöm, főnök úr, — mondta sugárzóarccal a leány. — Ajánlom magamat! — és boldo-gan elment.

Másnap délben, úgy féltizenkettőkor, most márnyugodtan lépdelt felfelé Szolimán a hadügyminisz-térium lépcső in. Amint a szolgálattevő kapitánynálbemondja nevét, az siet reá megjegyezni:

— A kegyelmes úr elrendelte, hogy amint megméltóztatik érkezni, azonnal bebocsássam.

Nem telik bele két perc, Szolimán a hadügymi-niszter elő t t áll .

Amint a kegyelmes megpillantja ő t , felkel az író-asztala mellő l és elébe megy, így szólva:

— Isten hozta önt, Szolimán ben Darja úr, gra-tulálok, hogy kérvényét oly gyorsan a Felséges úr-hoz juttatta. Tessék helyet foglalni és élébe rak szi-vart és cigarettát .

Szolimán leül és rágyújt .A kegyelmes előveszi a kérvényét és olvassa,

majd leteszi maga elé az íróasztalra és így szól:— Kedves Szolimán úr, őfelsége engem bízott

meg, hogy önnel ez ügyben tárgyaljak. Nincs hatá-rozott utasításom, de úgy vettem észre, a Felség sze-retné, ha a dolog keresztülvihető volna. Még pediga nélkül, hogy a monarchia elő térbe kerülne. Biztosí-

167

tani kell magunkat, hogy sikertelenség esetén a nagy-hatalmi tekintély csorbát ne szenvedjen. A protekto-rátus iránti kérelemnek meglepőnek kell lennie, vá-ratlannak. Akkor azután mi azonnal megkezdhetjükaz érdemleges diplomáciai tárgyalásokat. Azt belát-hatja, — mond Krieghammer, nagy füstfelhő t fújvaki szivarjából, — hogy mi nem kezdhetünk Szórnál-országért három nagyhatalommal háborút, bármeny.nyíre szeretnénk is gyarmatot. Nekünk óvatosan kellkerülnünk mindent, amit ezek a hatalmak ellenségescselekedetnek minősíthetnének. Most legyen olyanszíves, Szolimán ben Darja úr, mondja el részletesen,tulajdonképpen mii óhajtanak á szomálik?

— Kegyelmes uram! két dolgot. Először szóbeliígéretet arra, hogy a monarchia a felkínált protektorátust elfogadja, másodszor mostani zsarnokainkelűzésére vagy tíz-tizenkétezer darab kiselejtezettkatonai lőfegyvert.

Krieghammer gondolkozva csavarja bajuszát,majd azt mondja:

—Nézze uram! azt megígérhetjük önnek, hogya felkínált protektorátust el fogjuk fogadni. El fogjukfogadni az ön kormányzóságát és szentesítjük az önáltal beterjesztett minisztérium névsorát. De fegyvert,azt nem adhatunk. A mi modelljeinket mindenki ös-meri. Kiderül, hogy a felkelésnél használt fegyverekinnét származnak és akkor a dolog annyira átlátszó,hogy nehéz lesz kibonyolódni a kellemetlenségekbő l .

—Kegyelmes uram, — szólt Szolimán, — ne-künk ezekre a fegyverekre okvetlen szükségünk van.

Krieghammer felkel és elkezd a szobában sétálni.Ez a szokása, ha nagyon gondolkozik. Egyszerre meg-áll Szolimán elolt , szemébe néz és kérdi:

— És ha én adom önnek e fegyvereket, le tudja-eön szállí tani Afrikába úgy. hogy az egyesült hatal-mak tudomást nem szerezhetnek róla?

— Le, kegyelmes uram.

168

— Akkor talán tudok segíteni. — Odamegy azíróasztalhoz és csenget. A kapitány belép.

— Kérem, kapitány úr, szeretném tudni, mikorvannak a használt fegyverek árverései az arzenálban.Kérem a kimutatást. Mindjárt megnézzük, — mondSzolimánnak, — talán ki tudunk valamit okoskodni.

Belép a kapitány egy l i tografált papírlappal. Akegyelmes kezébe veszi, elkezdi olvasni.

—Brávó, ez éppen jó önnek! 16-án, azaz hol-napután árvereznek 12.456 darab 1881 modellű Früh-wirth-féle rövid karabélyt, körülbelül hétmillió löve-dékkel. Tudja, ezek a régi csendőrségi fegyverek.Ezek az ön céljaira elsőrangúak, mert ismétlőfegy-verek. Mi elárvereztetjük e reánk nézve fölöslegeshadianyagot. Ön megveszi. Hogy ön mit csinál vele?az ön dolga. Az ön által ismert úton leszállí t ja a szo-málikhoz. A fegyverek olcsók lesznek, a lőszert ráadásul kapják. Nekem fedezetül kezemben van anyugta, hogy ön a fegyvereket szabályszerű árveré-sen vette. Hogy azután ön mit csinál velük, az az öndolga. Ehhez semmi közöm. Ha kiverekedtek a sza-badságukat, tűzzék ki a fekete-sárga lobogót és kér-jék a protektorátusunkat. Mi először húzódozni fo-gunk, azután erős kézzel vezetjük érdekükben adiplomáciai küzdelmet. . . No, Szolimán ben Darjaúr! elfogadja ajánlatomat?

—Hálás köszönettel , kegyelmes uram! — ésSzolimán mélyen meghajtotta magát, — kéremőfelsége, a császárnak a szomáli nemzet hálás kö-szönetét tolmácsolni.

— Köszönöm, át fogom adni a Felséges úrnak.Kezetfogtak, minden rendben van.— Ezt a fegyverárverési hirdetményt tegye el,

hogy tudja, mikor lesz az árverés. Csak akkor jöjjönhozzám, ha bármiben fennakadása volna. Nem szük-séges az embereknek tudni hogy mi összeköttetés-ben állunk egymással. A fegyverek leszállí tásábansajnálatomra nem lehetek segítségére. Azt hiszem,

169

minden simán fog lebonyolódni és az én közbelépé-semre nem lesz szükség. Milyen név alatt fogja afegyvereket megvenni, a saját neve alatt?

—Nem, kegyelmes uram. A Abendstern névalatt .

—Úgy, — mond a miniszter, a nevet vörös ce-ruzával egy lap papirosra felírva, — csak azért kér-dem, hogy lépteit tovább figyelhessem és az ügy elő-rehaladásáról felsőbb helyen jelentést tehessek. Habaja van: írjon.

Krieghammer feláll , megfogja Szolimán kezét:—Mondja meg a szomáli népnek, hogy Ferenc

József császár szeretettel figyeli szabadságukért foly-tatott küzdelmüket és az ég áldását kéri rá. Remé-lem, — folytatta Mezét megrázva, — ha majd újratalálkozunk, már Szomálország kormányzóját t isztelhetem önben. Az ég áldása legyen önökön, a viszont-látásra.

—Isten önnel, kegyelmes uram, — búcsúzottSzolimán mélyen meghajolva.

Mikor Szolimán az ajtón kilépett , fejét maga-san tartotta, büszkén körülnézett , érezte, hogy sorsá-ban nagy fordulat állott be.

Ez volt a legnehezebb: a császár érdeklődésétfelkelteni. És ez sikerült .

A kapu elő t t izgatottan várta Abendstern.— Jer, menjünk a Volksgartenbe, leülünk egy

padra és ott elmondok mindent! — szólt Szolimán.A padon ülve, Abendstern csak hallgatta; arca

mind ragyogóbb lett .—Bravó! — szálait meg felugorva, mikor Szo-

limán bevégezte előadását, — lebonyolítom az ügyei-met és becsukom az irodát. Fridácskának keresekegy jó állást . Mikor lesz a fegyverárverés?

—16-án, azaz holnapután délelő t t 10 órakor.—Helyes, ott leszünk, — azok a fegyverek

már a mieink.—Úgy van, — jegyzi meg Szolimán, — igazuk

170

van. Most csak arra kell ügyelni, hogy senki ter-vünkrő l tudomást ne szerezzen. Spornfels barátunk-nak beadjuk, hogy a dolog nem sikerült és mi fel-hagytunk vele.

— Én elhíresztelem, hogy it t eladom az iro-dámat és Alexandriában nyitok üzletet.

— Helyes, — menjünk ebédelni.Szolimán fölkelt .Tizenhatodikán reggel t íz órakor két hősünk az

Arzenál főépületének lépcső in baktat felfelé, keresvea második emelet 48-at, ahol féltizenegykor kezdő-dik az árverés.

Ahogy felérnek, már elég nagy társaságot talál-nak a teremben. Gyanús alakok, akiknek legtöbbjea Leopoldstadt szűk sikátoraiból került elő s akik-nek tekintélyes része még ma is ragaszkadott a pa-jesz viseléséhez.

Az asztalon közszemlére kitéve egy Früwirth-karabély. Szolimán figyelmesen megvizsgálja és bó-lintva jegyzi meg:

— Jó kis ismétlőfegyver.—Nekem is jobban, tetszik, — mondja Abend-

stern, — mint az amharák Fusil Gras-fegyvere.—Ne felejtsd el, — figyelmezteti Szolimán, —

hogy ez a kis karabély nyolclövetű .Belép egy kapitány és vezénylő hangon kiáltja:— Uraim, aki árverezni akar, annak tessék a

nyilatkozatot aláírni és az óvadékot lefizetni.Négyen fizették le. Három galíciai és Abend-

stern.Ez utóbbi végignéz az ő t bizalmatlanul szem-

lélő társaságon és mosolyogva súgja Szolimánnak:— Na, ezek nem néznek ki nagyon veszedel-

mesen.Alá kellett írni egy iratot, hogy ismeri az árve-

rési feltételeket és hogy nem fogja a fegyvereket Al-bániába, a szkipetároknak szállí tani.

171

— No, ezt nyugodtan aláírhatom, — mormoljaa fogai között .

Abba a rovatba: mit csinál a fegyverekkel? —odaírta: Abesszíniába szállí tom.

A kapitány a fejével int: jól van.Belép egy tábornok és helyet foglal az asztal-

nál. Rendezi az irományokat. Megnézi az óráját éshangosan kiált:

— Féltizenegy. Uraim, kezdjünk hozzá. Kapi-tány úr, kérem a hirdetményt. Ez átnyújtja, mirea tábornok hangosan, de hadarva olvas. Senki semért belő le semmit. De nem is kíváncsi senki.

A tábornok bevégzi, összehajtja, maga elé teszi.Megsodorja ősz bajuszát, majd kérdi:

—Ismeri mindenki az árverési feltételeket?—Nohát akkor — és újra felvesz egy lap pa-

pirost és arról olvassa — t izenkettőezernégyszáz ésötvenhat kiselejtezett használható Früwirth-karabély,körülbelül hatmilliói darab tölténnyel. Egy tételbenadódik el. A töltények ráadás. Kikiáltási ár: hat ko-rona darabonként.

—Csend. Két galíciai összesúg és az egyik felkiált:—És egy fi l lér.—Kettő .—Három.—Négy.— Ez unalmas, — mond Szolimánnak Abend-

stern és odakiált:— Hét korona.—A galíciaiak összenéznek, a tábornok közönyös

hangon darálja:—Hét korona először.—Az egyik kaftános most már haragosan kiált:—És egy fi l lér—Kettő! — int a másik.—Három, — mond a következő .—Négy. — kiált a szomszédja.— No várjatok, — gondolja Abendstern, —

172

mindjárt elrontom én a t i kedveteket és hangosanodaszól:

— Kilenc korona.Még a tábornok is felélénkülve kiáltja:— Kilenc korona, először! Senki többet?Néma csend.A tábornok újra kezdi:— Kilenc korona, másodszor!Egy pillanatnyi szünet után emelkedettebb han-

gon mondja:— Senki többet, harmadszor!A hiénák dühösen néznek Abendsternre, egy-

másnak súgva:— Ez a chámer alighanem háborút akar kez-

deni.—Abendstern kiveszi a tárcáját és fizet.A tábornok átveszi a pénzt, nyugtatja s e köz-

ben megemlíti :—Harminc napig megőrizzük díjmentesen,

azon túl raktározási i l letéket fizet.—Tudom, tábornok úr, — mondja Abendstern,

— benn van az eladási feltételekben. Különben isén holnap már csomagoltatom a fegyvereket.

—Annál jobb, — helyesli a tábornok a ter-vet, — tessék csak Singer őrmesterhez fordulni, őmindenben rendelkezésére áll önnek.

— Köszönöm, tábornok úr, majd igénybe fogomvenni. Rendben vagyunk? Igen. Akkor a járulommagamat!

Amint a lépcsőn lefelé mennek, utólérik a han-gosan veszekedő galíciaiakat és amint mellettük el-mennek, hallják, amint szidják Abendsternt.

Kinn az utcán megállnak és Szolimán megfogvaAbendstern kabátjának legfelső gombját, így szólhozzá:

— Kedves barátom, most kezdődik a te köteles-séged. Én ma leutazom Temesvárra, az édesanyám-hoz, akit már nyolc éve nem láttam. Dolgom is van

173

ott, mert csak ott tudom megbízható ismerősökbő l aszomáli minisztériumot összeállí tani. Ez eltart leg-alább egy hétig. Te ez alatt ládákba csomagoltatoda fegyvereket és a lőszert és azt Triesztbe indítod.Gondoskodj róla, hogy a fegyverek mind újra legye-nek zsírozva, mert másként a tengeri levegő megártnekik. Amikor te az áruval Triesztbe érkezel, ugyan-akkorára jövök én a minisztériummal. Aki hamarábbérkezik, az megszáll a Palace Hotelben és várja amásikat. Bonyolítsd le gyorsan minden üzletedet,mert Triesztben azonnal behajózzuk az árut és alegelső gyorsgőzössel mi is átmegyünk. Kívánsz mégvalamelyes felvilágosítást?

— Nem, Szolimán, köszönöm, mindent meg-értettem.

— Helyes. Isten veled. Triesztben a Palace Ho-telben találkozunk.

Huszonnégy órával később a Temesvár-József-városi pályaudvaron látjuk Szolimánt, amint a vo-natból kiszáll . Kilép a főkapun, megáll és körülnéz.

Nyolc év alatt mennyi változás!Gyalog indul neki a városnak. A Nyúl-utca

nincs messze és az utazástól meggémberedett tagjai-nak jólesik a mozgás. Mialatt lassan sétál, eszébe jutaz anyja. Bizony, e nyolc év alatt nagyon kevesethallott róla. Új házak épültek, nagyok, háromemeletesek. Olyikon még torony is van. A régi kis, he-ringszagu boltok helyét nagy, tarka kirakatú üzletekfoglalták el.

A park már szépen zöldül. Hogy megnő t tek afák! Nincsenek már korhadt fakerítések, amelyekhasadékain káposztasorokat látunk, önkéntelenültámad a gondolata: vájjon hol golyóznak most afiuk? Bizonyára inkább a város vége felé.

Megérkezik a Nyúl-utca szegletére. Az apró kú-ria ott áll . Még ma is éppen úgy a járdára könyököl,mint régen.

Tudja az Isten, — gondolja magában Szoli-

174

mán, — vagy ő lett alacsonyabb, vagy az utca ma-gasabb. Az ablakok éppen olyan piszkosak, a falakcsak olyan kopottak; talán a moha díszlik szebbena tetején. Az üzlet cégére, az ivásra hívó kék huszár,most is éppen olyan savanyú ábrázatot vág, mintrégen.

Mégis van a házon valami új: az ajtó fölött vál-tozott a cégtábla. A Singer Salamon név eltűnt éshelyette új tábla pompázik „Goldschmied Mórné“felírással.

— Csak nem adta el anyám az üzletet — töprengSzolimán magában. — Mindjárt meglátjuk. Felmegya három kikopott lépcsőn és megnyomja az ajtó ki-lincsét. A csengő épnen olyan élesen szól, mint ez-elő t t nyolc évvel. Belép és ismerős erős alkoholszagcsapja meg az orrát. Benn borongós félhomály vanés a szem csak egyenkint látja meg a polcon sora-kozó különféle színű nagyhasú üvegeket. Ahogy avilágosságot megszokja, csak akkor ismeri meg apult mögött álló öreg asszonyt.

— Anyám! — kiált és tárt karokkal szaladfeléje.

— Fiam! édes fiam! — zokog az öreg asszony,— hát csakugyan te vagy?

Sokáig szótlanul átölelve tartják egymást. Nemhallatszik más. csak az anya zokogása. Szolimán egyszó nélkül keblére hajtja fejét és Száli mama csakcirógatja az ő fiát . Mikor már jól kisírta magát,össze-vissza csókolja és jól megnézi.

—Sohase hittem volna, Izidorkám, hogy még-egyszer lássalak.

—Pedig most, édesanyám, — mondja Szoli-mán, — néhány napig it t maradok nálad.

—Jól van, fiam, — mondja gyorsan az öregasszony, de akkor én megyek, s ietek a te régi szo-bádat rendbehozni.

—Jól van, édesanyám, eredj.Az öreg asszony átment a másik szobába.

175

Szolimán utána néz. Bizony megvénült a mama.Kicsit töpörödött lett , kicsit ráncos, de az arca kü-lönben rózsás, egészségesnek látszik.

Az öreg asszonynak eszébe jut valami és visz-szajön. Odaáll Izidor elé, szemeit szégyenlősen le-süti és így szól:

—Édes fiam — és cirógatja az arcát, — én hathónappal ezelő t t újra férjhez mentem. Tudod, ne-kem egyedül nagyon nehéz volt , így könnyebb. Azilyen üzlethez kell segítség. Emlékszel a GoldschmiedMóricra, akinek a Vasut-utcában kanavász- és norin-bergi üzlete volt? No. ahhoz. Nagyon derék, becsü-letes, jó ember. Most oda van Krassóba, szilvapálin-kát venni, de holnap már it thon lesz. Légy jó hozzá,ő nagyon fog téged szeretni.

—Hát hogyne, édesanyám, — mondja Szoli-mán, — ha te szereted, én hogyne szeretném.

—Köszönöm, édes fiam, — és az öreg asszonyhálásan nézve reá, megnyugodva megy dolgára. Szo-limán egyedül marad és elkezd gondolkozni. Bizony,úgy van it t minden, mint az ő gyermekkorában.Éppen olyan szűk viszonyok és milyen borzasztólehet i lyen pálinkák il latában leélni egy életet. Un-dorral rázkódik meg.

Amint anyja visszajött , megindult a kérdezős-ködés, különösen nejérő l , Szekerpáráról.

— Csak legalább egy fényképet hoztál volnaróla, hadd tudjam, milyennek képzeljem el.

—Édesanyám, a mi városunkban nincsen fény-képész, de meg a török nőnek a vallása t i l t ja, hogyarcát megörökíttesse.

—Hát aztán te, fiam, — kérdi nagyot sóhajtva,— igazán török vagy?

—Igen, anyám, — mond vállatvonva Szolimánés egy kérdéssel más fordulatot ad a beszédnek. —Mondd anyám, it t van még a városban az az Alibego-vics kapitány, aki önkéntes koromban századparancs-nokom volt?

176

—Hogyne, fiam, minden este ott sörözik a„Kék szúnyog“-ban. De most, az utóbbi időben min-dig civilben látom.

—Hát a Rippler Pepi él-e még?—De mennyire. Elvette a „Fekete kutyá“-nak

a lányát. De úgy tudom, már el is váltak. Azt hi-szem, most a városnál van.

—Vájjon hol lakik most az Alibegovics?—Azt én nem tudom, fiam, — mondja fejét csó-

válva az öreg asszony, — hanem, ha elmégy a Kékszúnyogba, a fizetőpincér, az Adolf, biztosan meg-tudja mondani.

Este nagyon álmos lett Szolimán, korán lefe-küdt, még pedig ugyanabba az ágyba, amelyikbennyolc évvel ezelő t t is nyugodott. Kicsit rövid is volt ,kicsit kemény is, de hát ő már sok mindent meg-szokott .

Másnap délfelé elment a „Kék Szúnyog“-ba ésott valóban megtudta a fizető tő l , hogy Alibegovics aPromenád-utca 23. szám alatt lakik, még pedig benna kertben.

Elsétált odáig.Amint belép a kapun, szép kertbe jut, amely-

nak a hátterében barátságos kis ház áll . Való-színűen szerszámkamara volt valamikor, amelyet ta-karékos tulajdonosa lakássá léptetett elő Elmegy azajtóig és azon egy névjegyet pillant meg.

alibunári prof Alibenovics Dusánnvug. csász. és kir . gyalogsági kapitány,

a Providentia életbiztosító társaság főügynöke.— Ez az, — mondja Szolimán — és kopog az

ajtón.Semmi nesz.Másodszor kopog.Újra semmi nesz.Benyit . Csak az előszoba, benne egy íróasztal,

egy szék, egy fogas. Egyéb nem is igen férne, lévéna helyiség csak két lépés hosszú, kettő széles. Ahá,

177

— gondolja magában Szolimán, — ez a Providentiairodája. It t azonban ismét senki. Ekkor felfedez aháttérbe egy szőnyegajtót.

Kopog. Álomittas hang kikiált:— Bújj be!Erre a barátságos meghívásra benyit . Belép egy

elfüggönyözött szobába, hol az ágyban egy feketehajú, szúrós szemű férfi fekszik, aki szemmel látha-tóan most ébredt álmaiból. Rábámul a belépőre, akiismerős is neki, nem is.

Szolimán az ágyig megy, megáll és mosolyog.Az ágyban fekvő karikaszemekkel nézi . . . Végremegelégeli Szolimán és megszólal:

— Nem ismersz, Dusán?A kérdezett a homlokára csap:

—Izidorkám! hát hogyne ismernélek. Édes öregcimborám, gyere, ölelj meg. — Szeretettel összecsó-kolódznak. — Hogy vagy? Én azt hittem, már régmeghaltál és megettek az indiánusok.

—Még nem, kedves Dusán és engem nem olyankönnyű megemészteni.

—Mikor érkeztél?—Tegnap és néhány napig maradok. De csak

nem vagy beteg, hogy még mindég az ágyban fek-szel?

— Az nem, barátom, — mond Dusán, — ha-nem ez az új házirend. A nyugdíjam oly csekély,hogy naponta csak egyszeri étkezést enged meg.Miután, amint tudod, én az éjszakát mindég többrebecsültem, mint a nappalt , a vacsorát választottam.Az ebédet egyszerűen elalszom. Fél év óta főügynökevagyok a Providentiának, de még eddig senki semkérdezte tő lem, hogy az miféle állat . Barátom, —mond kicsinylő kézlegyintéssel, — a magyar köny-nyelmű nép: nem biztosítja a jövő jét .

—Tudod mit, öregem, — szakítja félbe Szoli-mán, — öltözz fel és jer velem ebédelni.

—Izidor, Izidor, úgy látom, te tengereken túl

178

megcsináltad a szerencsédet. No, de te mindégnagyratörő ifjú is voltál . Hallottam is én errő l va-lamit rebesgetni.

— Hát barátom, amim van, az megvan. Csaköltözz fel szaporán, mert éhes vagyok.

Erre aztán Dusán mind a két lábával egy-szerre ugrott ki az ágyból és neki fogott az öltöz-ködésnek. Mikor a harisnyáit húzza, megkérdi Szo-limán:

— Miért hagytad ott a katonaságot?— Én nem hagytam el, barátom, — mond

vállatvonva Dusán, — úgy menesztettek.—Hogy-hogy? — kérdi bámulva Szolimán, —

hiszen jó katona voltál .—Nagy históriája van ennek, de amig öltöz-

ködöm, elmondom. Addig ülj le és gyújts rá. Azaz,hogy adj te egy cigarettát , mert a t ied jobb. Háthallgass ide: Az ezredem egy zászlóalja lenn voltBoszniában. Ennél voltam én is beosztva. Bosznia,mint garnizon, utolsó volt , csak egy az előnye, hogyott húsz krajcárért egy li ter kitűnő kisüstön főzöttszilvapálinkát lehetett kapni. Nyáron ott is éppen úgygyakorlatoztunk, .mint az anyaországban. Egy alka-lommal meneteltünk Banjalukából Jajce felé. Be-érkeztünk Aginosélóba és ott ért az a szerencse, hogyén lettem napostiszt. Akkor voltam öreg főhadnagy.Déli egy órakor meg volt az őrség felváltása és azátvétel. Ez, úgy mint mindig, öt perc alatt történt.Átvettem az ezred pénzesládáját látatlanban. Éppenúgy, mint mindig. Ki is érne reá öt perc alatt t izen-hétféle számadás végösszegét nézni, hogy ellenőriz-hesse, megvan-e a ládában a pénz? De meg nem isvolt szokás. Biztunk egymásban. Ugyan gorombásko-dott volna velem, akit felváltottam, ha nem sietek.Hogyne, hiszen én már ebédeltem, ő meg még nem.Szabály szerint ráültettem a posztot a ládára. Agiino-seloban pihenő napunk volt . Délután 4 órakor jön aRechnungshauptmann Moravcsik és i jedten állapítja

179

meg, hogy a pénztárból huszonkétezer koronahiányzik. Én voltam a felelős. Természetesen vizs-gálat alá jutottam. Annak folyamán bebizonyult ,hogy Banjalukából való elindulásunk óta senki apénztárba nem nyúlt . Szóval, ott kellett valaminektörténnie. Egy évig voltam untersuchung-ba, derámbizonyítani nem tudtak semmit. Azonban énvoltam a „felelős“ és a kincstár nem károsodhat.Nyugdíjaztak és visszapótlásra í téltek. Még szeren-cse, hogy a rangomat meghagyták. És most élekegyharmad nyugdíjon, úgy, ahogy lehet. Az a vi-gasztalásom, hogy huszonhét év múlva a kincstárkára meglesz térítve és akkor kapom a teljes nyug-dijat . Úgy-e szép kilátás a jövőre? Most tudsz min-dent.

Szolimán érdeklődéssel hallgatta, majd felkeltés így szólt:

— Ne búsulj , Dusán, majd mondok én nekedvalamit. De már készen vagy, mehetünk ebédelni.

Egymásba karolnak és mennek a Rezső trón-örökös szálló felé. Hol egyik, hol másik ismerősüdvözlése tartóztatja fel őket. Ezzel is beszélnek,azzal is .

Elérnek a szállóba, ahol megebédelnek.Azután átmennek a szemben levő kávéházba

és egy fülkében leülnek. Akarattal bujt el Szolimán,hogy ne háborgassák őket és i t t felveti a kérdést:

—Te Dusán, szeretnél a sorsodon változtatni?—De mennyire, — sóhajt , fel az.—Hajlandó volnál elmenni Temesvárról?—Hogyne, — mond Dusán, — szívesen, nem

köt engem ide semmi.—Jó, hát akkor hallgass ide.És elmondja részletesen, kimerítően, milyen

megbízatással van ő Európába küldve. Dusán kez-detben nagy szemeket mereszt, de azután mind na-gyobb érdeklődéssel hallgatja. És mikor Szolimán

180

előáll a legfontosabb kérdéssel: eljönnél-e velemSzomálföldre?

—Édes komám, — mondja Dusán, — elme-gyek én veled a világon bárhova, hiszen rosszabbéletem nem lehet sehol, mint i t t . És minek tudnálte engemet használni?

—Megmaradnál a saját foglalkozásod mellett .Nagyon fontos állásra szemeltelek ki. Szomálbanegy gyülevész hordából hadsereget kell csinálni. Ezta sereget be kell tanítani a lőfegyver kezelésére, ve-zetni kell a függetlenségi harcukat. És mikor meg-alakul az első minisztérium, a hadügyminiszteri szé-ket betölteni.

—Vállalom, ezer örömmel vállalom, — kiáltörömrepesve Dusán, — hiszen ez az én tanult fog-lalkozásom.

—Gondold meg jól, Dusán, aki forradalombakeveredik, az mind a nyakával játszik. Én nemakarlak megcsalni, előre megmondom; ha sikerülaz ügyünk, fényes állás, gazdagság, tekintély a jö-vőnk; ha lecsúszunk: az akasztófa.

Dusán kezét nyújtja és így szól:— Szolimán, én katona vagyok. Ha letettem az

esküt Szomálország alkotmányára, akikor, , iha kell ,meg is fogok azért halni. Én megbízásodat ezerörömmel fogadom.

Szolimán megszorítja a nyújtott kezet:— Rendben van, Dusán. Természetesen minden

néven nevezendő költséget én viselek. De most nagyszívességre kérlek. Te Temesváron sokkal jobbanismered az embereket, mint én. Én már régóta nemlakom itt ; az emberek jöttek, mentek, cserélődtek.Érts meg jól. A pénz- és hadügyi tárca be van töltve,betöltésre vár még három. Ezek: a földmívelés, akultusz és a kereskedelemügyi. A szükséges embe-reket i t t szeretném összeszerezni. Ebben nagy segít-ségemre lehetsz.

— Igen, — mondja gondolkozva Dusán, — majd

181

körülnézek ismerőseim körében. Csak olyanokról le-het szó, akiknek nincs semmijök és i t t nem tudnakelhelyezkedni. A földmívelésügyre tudnék egy szak-embert. És az ki is jönne velünk. Emlékszel, az ön-kéntesiskolában veled volt a Radek Petur báró?Az, aki agyonlő t te párbajban az Elefántovicsot?Az tönkrement. Ellicitálták a birtokát. Azt hiszem,az öreg most lókupec. A második, aki jönne, a tejóbarátod, a Rippler Pepi. Az már volt minden.Utoljára a városnál volt , de onnét holmi kis sza-bálytalanságok miatt elküldték. Most, ha nem csaló-dom, a Temesvári sörgyár ügynöke. Nagyszerű be-szélőképessége van és kitűnően fújja a tárogatót.Kitűnő kereskedelmi miniszter lenne. Kultuszmi-niszter e pillanatban nem jut eszembe, de majdgondolkozom rajta.

— Jól van, Dusán, de sürgősen utána kellnézni a dolognak, mert az idő rövid. Természetesen!a kiutazás összes költségei engem terhelnek. A leg-első az útlevél megváltása. Erre, és hogy ügyeiteketit t sürgősen el tudjátok intézni, átadok fejenkéntezer koronát.

Kiveszi tárcáját és átad négy darab ezrest.— Iparkodjál, Dusán, még ma érintkezésbe

lépni Radákkal és Ripplerrel és holnap délelő t t jer-tek el hozzám.

Szolimán kezet nyújt Dusánnak.— Helyes. Isten veled, holnap ott leszünk.Másnap délelő t t megjelent Dusán barátunk há-

rom úrral. Ezekbő l Szolimán már kettő t ismert,Radákot és Rippler Pepit . A harmadikat, egy ölesférfit , övig érő vörös szakállal , csak most mutattabe Dusán. Zawanek Luitpold úr, a Harnoncourt-félepécskai uradalom volt fővadásza. Szenvedélyes va-dász. Jelenleg állás nélkül van és hajlandó elfogadnia kultuszminiszteri tárcát.

Szolimán örömének ad kifejezést, hogy az ura-kat üdvözölheti . Körülbelül egy óráig tartó beszéd-

182

ben ecseteli az ottani állapotokat. Figyelmeztet min-denkit vállalkozásuk veszedelmes voltára. Az elsőidők küzdelmesek lesznek. És még messze van az,amit szép jövőnek neveznek. Kezdetben sok lesz anélkülözés. És nem biztos, hogy nem fognak-e azurak kezdetben hadtesteket vezetni.

—Nem baj, — mond Zawanek, — mindnyá-jan tartalékos tisztek vagyunk. Mi ahhoz is értünk.

—Szolimán, kérlek, — szólal meg Dusán, —ezeket a dolgokat mi megbeszéltük és megtárgyal-tuk. Nekünk nincs mit veszítenünk, mi megyünk;

—Brávó, barátaim! — mond Szolimán. — Sze-retem az erős elhatározású embereket. Hát akkorhallgassatok ide. Kiki bonyolítsa le ügyeit , még pe-dig lehetőén gyorsan. Az alispáni hivatal azonnalkiállí t ja az útleveleket. Egy kézikoffernél több ru-hát nem hozhat senki. Azok is csak vászonruháklegyenek. Fegyver nem kell . Akinek jó revolverevan, hozhatja. Holnapután reggel megyünk agyorssal Pestre, onnét a Délivasuton Triesztbe.Ez a hosszú ut éppen arra jó, hogy kellően tájékoz-tassalak benneteket. Holnap délután hatra jertekide. És most Isten veletek, menjetek, mert rám .márvárnak az ebéddel.

Ebéd alatt megkérdi a Száli mama:—Meddig maradsz nálunk, fiacskám?—Bizony, édesanyám, — mond Szolimán, —

holnapután reggel indulok vissza Afrikába.—Száli mama ijedten ránéz, majd leteszi a kana-

lat, szemei könnybelábbadnak és megszólal:—Holnapután reggel? Hiszen én azt hittem,

legalább pár hetet töltesz it t?—Nem lehet, édesanyám. Tudja, az üzlet.—Istenem! — mond Száli mama nagyot só-

hajtva, — látlak-e még valaha, fiam?—Ugyan hagyja, édes mama, hiszen ilyen jól

nem nézett ki maga még soha, mint most.—Öreg vagyok azért már, édes fiam.

183

Ebéd után nekiült Szolimán levelezését elin-tézni.

Rövid levelet írt nejének, Szekerpárának Har-rárba, amelyben tudatta vele, hogy e levél kézhez-vétele után körülbelül t izennégy nappal fog meg-érkezni. Kérte, tudassa Mad mollah ottlévő emberé-vel, hogy indulhat ura a tudott helyre az árut át-venni. Ha még neim érkezett volna az meg, csaknyugodtan várjanak reá. Különben egészséges,semmi baja és sokat gondol az ő kis feleségére.

Ennél kevesebbet írni nem lehet.Hozzáfog egy második levélhez.Amint maga elé fekteti a papirost és maga elé

rajzolja azt, akinek a levele szólni fog, felragyogszeme a boldog szerelem tüzében.

Leírja a megszólítást: imádott, egyetlen Lolám!Ez tehát nem a feleségének szól.

Ami azután következett , az még furcsább.A levél írója egy keleti költőnek dicsőségére

váló bensőséggel ecsetelte szerelmét a bájos Lolairánt. Köszönetet mond neki, hogy ezt az érzést vi-szonozza. Megismétli az elbúcsúzásukkor tett ígére-tet . Ez az ígéret az volt , hogy elválik nejétő l , Sze-kerpárától és ő t teszi hitvesévé. Úgy látszik, csak abúcsúzás alatt jöttek tisztába egymás érzelmeivel.De hogy az „ isteni Lola“ az üzleti ügyeibe is bevolt avatva, azt igazolja levelének következő sza-kasza:

„A tervem, mely Szomálország megalapításátcélozza, teljes egészében sikerült . A tudott nagy-hatalom az általam adott feltételeket elfogadta és azúj ország vezetését reám bízta. Szóval igéretemet,amelyet neked tettem, beválthatom és be is fogomváltani. A tudott áru saját vezetésem mellett , sajáthajómon megy le. Cap Quardafui táján fogompartratenni. No de most már az üzletbő l elég, be-széljünk inkább arról, ami téged jobban érdekel.

Érdeklődtem illetékes helyen a válás lehetősé-

184

gérő l . Az könnyen keresztülvihető . Az izlám nemismer házasságot vegyes vallásúak között . Én ismétfelveszem a keresztény vallást és ezáltal a tény ál-tal már el is vagyunk választva. És akkor semmiakadálya annak, hogy az egész világ elő t t is az enyémlégy. Ε levél vétele után körülbelül két hétre otthonvagyok.

Addig milliószor öleli , csókolja az ő angyaliLoláját

nagyon szerető Szolimánja.“Eddig van.Szolimán mégegyszer elolvassa, öntelten, boldo-

gan mosolyog, megcsókolja és borítékba teszi. Majdráírja a címét: legalább mi is elolvashatjuk:

MlleLola Renz

HarrárAbessinie.

Hiszen ez az oroszlánölő kisasszony Harrárban!Szolimán zsebébe csúsztatja a két írást , elsétál

az első levélszekrényig és beledobja A két, egymás-tól nagyon különböző tartalmú levél tehát meg-kezdte útját Afrika felé.

Másnap délután hat órakor megjött a minisz-térium. Dusán valamennyi nevében kijelentette,hogy az útlevelek rendben vannak, a táskák pak-kolva, szóval, akár ma indulhatnának.

— Brávó! — mond Szolimán, — akkor holnapreggel a 8 15-ös gyorssal indulunk. Kérem az ura-kat, legyenek pontosan az állomáson. Természete-sen kérem, ne kísértessék magukat senkivel, hogyfeltűnővé ne váljunk.

A minisztérium csak bólintott: természetesen.Egyet-mást megbeszéltek, azután ajánlották

magukat és elmentek, hogy az utolsó éjjelt barátikörben töltsék.

Reggel Száli mama egy kissé sírt , Szolimán el-

185

lenben rövidre szabta a búcsúzást. Megölelte, meg-csókolta ő t , és midőn a Száli mama éppen ki akarttörni, megragadta a bőröndjét, egy ugrással az ut-cán volt és csak a Vasút-utca szegletérő l intett még-egyszer Istenhozzádot a boltajtóban állóknak.

A pályaudvaron már kint találta a társaságot,megváltotta a jegyeket és rövid tíz perc múlva dü-börögve és kattogva száguldott velük a délibábosmagyar rónán a vasparipa.

Az út hosszú és egyhangú volt . Éppen arra jó,hogy Szolimán a szomáli viszonyokat magyarázza.

Minden különösebb esemény nélkül megérkez-tek Szent Péterre, honnét tovább menve, nemsokáramegpillantották a tükörsima, kék Adriát. Elrobogtaka csodás szépségű Miramarei kastély mellett és né-hány perc múlva vonatjuk begördült a trieszti állo-másra.

Megállapodás szerint beszálltak a Palace Ho-telbe. Mikor a portástól tudakozódtak, hogy A.Abendstern úr Bécsbő l megjött-e, azt a választkapták:

— Megjött kérem, II . emelet 147.Először felmentek hozzá. Amint benyitnak,

Abendstern és Szolimán hangos örömkiáltással öle-lik meg egymást. Azután Szolimán bemutatja azurakat egymásnak.

—Hál Istennek, — mondta nevetve, — most máregyütt van az egész minisztérium. És most beszél-jünk komoly dolgokról. Hát mit végeztél? It t az áru?

—Itt , azaz hogy ma éjjel érkezik.—Helyes. Hány láda?—Százhetvenkettő .—Bezsíroztatok mindent újra?—Be. Még pedig jól, úgy, hogy bizton nem

lesz baj.—Hány vagonban jön az áru?—Háromban.—Add ide, kérlek, a fuvarleveleket. Szolimán

l86

megnézi őket, majd zsebreteszi. Ti most maradja-tok együtt és szokjatok össze. Délben i t t ebédelünka szállodában. A viszontlátásra, uraim!

Szolimán elsietett . Egyenesen az osztrákLloyd-társaság ügynökségére ment. I t t megtuda-kolta, hol találhatná meg most Kirilovics kapitányt,az „Urano“ hajó parancsnokát. Azt mondták, hogyaz jelenleg a kikötőben van, ellenőrzi hajója rako-dását, a XII. számú raktár elő t t . Ha beszélni óhajtvele, tessék odafáradni.

És Szolimán odafáradt. Kirilovics kapitánytmegismerte piszkos blúzáról és aranypaszomántossapkájáról. Hátratett kezekkel ott sétált a mólón éscsak olyankor mordult egyet, — tr ieszti olasz nyel-ven, — a zsákokat cipelő matrózokra, mikor vala-melyik túl lassan mozgott. Szolimán odalép és meg-emeli a kalapját:

—Kirilovics kapitány úrhoz van szerencsém?—Az vagyok.—Az Urano kapitánya?—Az.—Ugyebár, a hajó Bombayba megy?—Oda.—Szeretnék árut feladni. '—Hová, kérem?—A Vöröstengeren rakódna ki.—Hol?— Szabad tengeren, — feleli Szolimán és éle-

sen a szemébe néz. — A Perim-szigettő l egy kilo-méterre északra.

—Az jó hely, — mondja bólintva a kapitány, —ott keskeny a tenger, nem lehet egymást eltévesz-teni. Akkor az árut Adenig kell feladni.

—De .. . — mondja Szolimán, — ott éjjel kel-lene átrakódni . . . egy vitorlásra . . .

—Én érkezhetek oda éjjel is , — mond vállatvonva a kapitány — s ha a vitorlás ott lesz, én szí-vesen átrakatom.

187

— A vitorlás ott lesz, — válaszol Szolimán.—Mennyi az áru? — kérdi Kirilovics.—Itt vannak a fuvarlevelek — és átnyújtja.

A kapitány átveszi és olvassa: összesen 172láda. Bólint, rendben van. A fuvarleveleket zsebébeteszi. Kérem délután öt órakor az irodába fáradniés a szállí tási i l letéket lefizetni. A nyílt tengeren,éjjel való átrakodásért jár huszonötezer korona. Eztkérem azonnal lefizetni.

Szolimán kiveszi a tárcáját és leszámol hu-szonöt darab ezrest, amelyeket Kirilovics kapitánynagy gyakorlattal sülyeszt el . Majd kérdi:

—Mikor indul, kapitány úr?—Mához egy hétre.—Helyes, — bólint Szolimán, — nekem ép-

pen így a legjobb. Ugyan mondja kérem, kapitányúr, a legelső gyorsgőzös mikor indul Alexandriába?

—Holnap reggel hat órakor indul a „Wien“ .—Úgy! . . . akkor azzal megyek. De most még

egy kérésem volna. Tervem a következő : Alexand-riáig megyek gyorshajóval, onnan Szuezbe vonattal .Ott vennék egy kis háromárbocost, azzal lemennéka Perim-szigetekig és ott lavíroznék, amig önökmegjönnek. Most az a kérdés, kapok-e én hajótSzuezben?

—Kapni kap, — feleli Kirilovics gondolkozva,— de nem ajánlom, hogy háromárbocost vegyen.Mert drága és feltűnő . Vegyen inkább egy nagyhalászbárkát. Azoktól csakúgy hemzseg a tenger.Nem tűnik fel, ha két hétig is áll egy helyen. Ésmég egyet jegyezzen meg magának. Én a Perim-szigetekhez megállapodás szerint éjjel fogok érkezni.Mikor tő lük két kilométerre érek, a zöld és vöröslámpám közé a parancsnoki hid .magasságában ki-tétetek egy fehér lámpát. Mihelyt önök észrevet-tek engem, a bárka orrába kitesznek egy vöröslámpát. Ez a jel , hogy egymásra ismertünk Mi-helyt ez kétségtelen, én azonnal eloltatom a fehér

188

fényt, miután szabálytalan, ső t t i los. Ekkor meg-közelít jük egymást és a többi már magamagátóladódik.

— Helyes, kapitány úr! Köszönöm jó tanácsát,meg fogom fogadni. A viszontlátásra délután azirodában.

Szolimán délután megjelent az irodában, aholszabályszerűen feladta a ládákat Adenbe. Tartal-mukat gépalkatrésznek irattá be.

Másnap reggel már a „Wien“ hajó viszi őketAfrika partjai felé; ugyanaz, amely a Temesváronmegirt két Harrárba szóló levelet is vitte.

VII. FEJEZET.

Melyből kitűnik, milyen módon válhatik valakiszentté és a titokzatos Loláról még sok mindent

megtudunk.

Elbeszélésünk idejében költözködött Harrárvárosába egy Ismael Szafid nevezetű igazhívő muzul-mán, aki foglalkozására nézve kardkovács volt . Jöttpedig Brussza városából. Harrárt azért választotta;mert innét származott és i t t laktak rokonai. HolottBrusszában csak a mesterségét tanulta. A csarzsiaelején, mindjárt a Szerkisz görög mellett nyitottboltot, amely egyúttal műhelye is volt és ott min-denki az utcáról bámulhatta, milyen szorgalmasanveri a szép talik betűket a kard pengéjére. Nagyoniparkodó volt , mert mikor .már minden igazhivő ,— Allaht áldva, — napi munkáját elvégezte, az őgyékénye alól még mindig hallatszott az egyhangúkopácsolás. Középkorú, kissé mogorva, zárkózott ,nem sokat beszélő ember, akinek munkája nemolyan természetű , hogy szemeit másfelé fordíthassa.Szomszédainak tereferéjébe legfeljebb néha egy-egy

189

szót dobott . Pedig azidő tájt sok történt, amirő l ér-demes eszmét cserélni.

Ekkor cserélt ugyanis gazdát Harrár városa.Négy évszázadon keresztül a török félhold ra-

gyogott fölötte, alá volt rendelve az egyiptomi kedi-vének, akinek pasája kormányzott , bizonyos számúszeracsival tartva rendet.

Történt azonban, hogy Egyiptom a törökökrenézve meghalt . Harrár most egyedül maradt. Rólaelfeledkeztek. A harráriak ezzel nem sokat törőd-tek. Mikor Allahban megboldogult a kinevezettpasa: választottak maguk közül ujat. Mikor a sze-racsik megunták a szolgálatot és hazaszöktek, ver-buváltak új sereget. Mint önálló török köztársaságszerepeltek. És ez az állapot nekik nagyon tetszett .

A várostól északra terül el Abesszínia. Enneka legközelebbi kikötő je Dzsibuti . Ε birodalomnakminden terményét Harráron keresztül kell vinni,mert erre vezet a karavánút. Egy alkalommal Me-nelik egyik fotaorárija (ezredes) nagy karavánnalelefántcsontot szállí tott . Az amharák, Menelik ka-tonái keresztények lévén, nagyon kedvelik azt azitalt , melynek élvezetét Mohamed próféta olyan szi-gorúan ti l t ja. Este a karavánszerályban magnumáldomás volt , melynek végeredménye az lett , hogyaz amharák irgalmatlanul elpüfölték a rendcsiná-lásra megjelent vörösfezes szeracsikat. Szerencse,hogy emberhalál nem történt.

Másnap a díván ülésén a müderrisz rámutatva ategnap történt botrányra, dörgő hangon előadta,hogy: ha elnézzük szónélkül a város falán belüldőzsölését, majd a szomálik is reákapnak a t i lal-mazott szeszre. Legjobb lesz elti l tani a hitetleneik-nek a városbajövetelt , mert hogy tisztátalanok, hanem is annyira, mint a sertésevő frenkik.

A jámbor Ali pasa fázott a dologtól. De atanács leszavazta, és így hogy tekintélyét mentse,kénytelen volt a negusnak egy dörgedelmes hangú

190

levelet íratni, melyben megtilt ja embereinek a jövő-ben a város érintését. Nagyon rossz előérzete volt apasának, mikor a levelet aláírta, de mit tehetett: atanács hangulatával számolnia kellett .

Az abesszin oroszlán pedig ekkor kezdte azerejét érezni. A levél jókor érkezett: ez casus belli .És mielő t t a hold megújult , megérkezett az ámha·rák válasza. Ε válasznak nagyon ultimátumszerűhangja volt . Állt pedig az: egy írásból és egy zsákdurrából.

Az írás tartalma az volt , hogy amennyiben Alipasa záros határidőn belül át nem adja a várost,úgy annyi harcosból álló sereg jön ellene, mintahány szem durra van a zsákban.

Ali pasa elolvasta az írást , megnézte a zsákot;nagyot sóhajtott , és tovább bízott Allah-ban. Pedigmost már a város védelmérő l kellett (gondoskodni.Rendelkezésükre állott négy, a XVI-ik századbankészült s az alkoránból vett gyönyörű feliratokkalékített csatakígyó, de a komparadzsik bimbasijakijelentette, hogy abból csak kettő használható,mert kettőben cinkék fészkelnek. A madarat bán-tani pedig Mohamed til t ja.

Szeracsi van ötven, de abból csak tizenhárom-nak van lőfegyvere. Abból is kettő beteg. Már minthogy a fegyver. A listán szerepel huszonhét t iszt,de azoknak nincs lőfegyverök. Segítséget kérninincs kitő l , mert hiszen Harrár-ral sohasem törő-dött senki. Egyiptomban az angol az úr, és Kon-stantinápolyba hiába fordulnak, ott rég elfeledtékőket, mint ahogy ők már évek hosszú során elfeled-ték az adófizetést. És ez nekik esett jól.

Egy szép reggelen a Hauvas folyó felé lejtő ká-véskertek zöldje mögül nagy porfelhő emelkedik.A lakosok a piactérrő l bámulták, mert hiszen min-denki tudta, hogy azok az érkező amhara-csapatok.Semmi félelem; a város külső képe nem változott .A piacon árultak, mint máskor, a polgárok végezték

191

napi munkájukat. A kereskedők nyugodtan szívtáka vízipipát és tovább ostábláztak a kafanában. Allahtudja mit csinál.

Ali pasánál hirtelen összeül a díván. A han-gulat komor. A tanács;minden tagjai érzi, hogyutoljára ül a nagy márvány kupolaterem szőnye-gén. Rövid vita után elhatározták, hogy az utolsólehelletükig védik a félhold uralmát. Azonban nemteszik ki a várost a felgyújtás veszedelmének, ha-nem elébe mennek az ellenségnek, és a kávéskertekmögött fognak vele megütközni. Amelyik győz, azmajd bevonul a városba.

Kitűzték a zöld szentzászlót, a nép meg-bámulta, de miután ebben a városban saját fegy-vere senkinek sincsen, kiki továbbsétált . A fegy-veres katonaság azonban nagy kürtölés közepett ki-vonult .

És tényleg, egy szép lankás völgy fenekén, —hátukat a szélső kávéskertek kerítésnek vetve —megvívták az ütközetet, melyben a lándzsások ésíjászok hada szóhoz sem jutott .

A komparadzsik leadtak két lövést, a t izenegyszerácsi egy szalvét. Erre az amhara előőrsök iselkezdtek puskázni. Egy darabig csak állták a sze-rácsik, de midőn a golyók nagyon sűrűn dongtakkörülöttük, és félő volt , hogy esetleg szerencsétlen-ség történik, hamar bevonták a lófarkas félholdatés kitűzték helyébe a fehérlobogót.

A most felfejlődő amhara derékseregnek nemvolt más dolga, mint a városba bevonulni.

Ezzel a török uralma Harrárban négy évszázadután megdő l t .

Amint lakói mondták: megdő l t , mert Allahúgy akarta.

*Izmael Szafid kardkovács munkaasztalánál ült ,

és szorgalmasan kopácsolt , mikor a győztes csapa-tok bevonultak. Nem volt semmi zavar, semmi

192

ijedtség, semmi rémület. Ali pasa kiköltözködött akormányzósági épületbő l , ras Makón pedig, azamhara csapatok vezére, beköltözött .

Ras Makón kormányzott ezentúl; Ali pasa kávéttermelt, és néha elmerengett a múlton. De aztánmegnyugodott: ha Allah rendelte így, jól van így.

Izmail Szafid is letette a munkáját, elővette azasztalfiából a jóeleve beszerzett amhara betűkrajzait és elkezdte azokat tanulmányozni. Sejtette,hogy bizony nem fog ő a kardok pengéjére ezentúlolyan szép cifra kacskaringós török betűket kiverni,mint eddig; annak a világnak vége van; hanemigenis meg kell tanulni az amharák zsidó betű i t ,mert ezekbő l fog az ő új vevőköre kialakulni.

Ez pedig nem olyan egyszerű dolog, miutánaz ő á-b-c-jüknek 240 betű je van.

A bolt felett az emeleten, a szobában, amelynekaz utca felé sűrű farácsos ablaka van, tanyázottHafitem, Izmael Szafid neje. Csendes szavú, szorgal-mas asszony volt , aki nem vette rossznéven, hogyaz ura többre becsüli lovaglóöszvérét, .mint ő t ,mert hát Allah nem áldotta meg frigyüket gyermek-kel. Az i lyen asszony pedig nem is érdemel többtiszteletet.

Egy szép reggel a piacon volt bevásárolni, majdhazajött , és megfőzte az urának az ebédet. Tár-konyos rizskásás berbecspilafot főzött .

Már reggel óta fájlalta egy kissé a fejét, denem tulajdonított neki fontosságot. Amint megterí-tette az asztalt , megszédült . Gondosságból, hogy odane égjen, elhúzta a tűz mellő l a piláfot és kisséledő l t az ágy vánkosára. Alig hunyta le a szemét,meglátta maga mellett kétoldalt állni Izrafil két ha-lálangyalát. Meglepődött, mert tudta, hogy ez mitjelent, elmondta magában a haldoklók imáját, anaámit. Meghajtotta a fejét a két angyal elő t t ésvárt .

S anélkül, hogy észrevette volna, lelke szétosz-

193

lő t t a nagy semmiben. Miután Mohamed szerint a nő-nek nincs helye a paradicsomban, nem mondhatjuk,hogy lelke annak irányában tűnt volna el. Mikor amuezzin a korán délre rendelt szuráját énekelte, be-lépett a szobába éhesen Izmael Szafid.

Csodálkozott , hogy hitvesét az ágyban látja.Amint rátette kezét az ágyonfekvő homlokára, rög-tön tudta, mi történt. Elsőben is a tűzhelyhez ment,hogy a berbecspiláfot megmentse az enyészettő l .

Ez, hála Hafitem asszony gondosságának, —sikerült .

Nekiült enni és e közben gondolkozott , hogya haláleset miatt megváltozott körülmények között ,milyen sorrendben végezze el az elvégzendőket.

Étkezés után első útja a temető imámjához ve-zetett .

Harrar városának különlegessége a temető je. Széplankás hegyoldalon terül el . Temetőnek nem voltvalami nagyon alkalmas, mert míg az aljban egy-öles földréteg borította a sziklát, amelyben becsü-letes nyugvóhelyet talál a halott , bizony a felső ré-szen már alig egy singnyire kőbe ütközött az ásó.

Ezért aztán a felső részen a szegény szomálikés a danakilok tétettek örök nyugalomra, akik harántfekve mennek Mohamed elé, az igazhívő törökneka lanka alja jutott , tekintettel arra, hogy ők megintülőhelyzetben látják meg Allant. Ezt a beosztást aszomálik egészen elfogadhatónak találták, mert elő-ször: a halottnak úgyis mindegy, hol fekszik, má-sodszor: mert így kevesebb a temetésnél a munka.És ez tekintetbe veendő .

Ha már most a szomálik sírt ástak a felső részen,a temető legtávolabbi sarkában összegyű l t vagy20—30 nagy, galla komondor és ott hátuljokra ülve,farkcsóválva — vérvörös nyelvekkel szájuk szélétnyalva, nézték a munkát. A szomálik szinte csodál-koztak, milyen érdeklődéssel figyelnek a kutyák.

A szomálik a temetést mindig naplementekor

194

tartják. Mikor az árnyak elkezdenek hosszabbodni,a rokonok gyors futással hozzák hordágyon a fehérlepelbe burkolt halottat . Ez a gyors futás azért szük-séges, hogy a megholtak lelkére mindenütt leskelődőrossz dzsinek, azaz szellemek, el ne téríthessék azta paradicsomba vezető útról. Futnak tehát a halott-vivők és fut a gyászolók gyülekezete.

A gyászoló közönség a sírgödör szélén elénekelia halottak szúráját, visszaadva a megboldogultat azanyaföldnek; a rendelkezésre álló földbő l vagy kétarasznyi halmot emelnek fölibe. A régi időben, mi-kor még a temetésnél a szárított kígyó-, béka. éskrokodilfiókákkal teleaggatott varázsló volt a fősze-mély, mikor még Bál istennek a sírnál tevecsődörtáldoztak, annak vérével bekenve a faragott bálványábrázatát, mindig eltáncolták a megboldogult t iszte-letére a híres szomáli harci táncot. De mióta az újIsten van, ezt nem csinálják, mert Mohamed nemkedveli a táncot.

Midőn eltávozott a beszentelést végző imám,leszúrják a halott feje mellé a türbét és néhány tüs-kés ágat fektetnek a sírra, hogy távoltartsák a ha-lottevő hiénát. Ezzel a gyászoló gyülekezet megtettekötelességét és megnyugodott lélekkel megy ki-kihaza.

Erre a pillanatra vártak a kutyák.Alig, hogy a temető kapuja az utolsó gyászoló

mögött becsukódott, a borjúnagyságu komondor, fo-gait csattogtatva, égnek meredő farkkal, öles ug-rásokkal vezeti az üvöltő kutyafalkát az új sírha-lomra. A tüskés gályákat egy pillanat alatt szétdobál-ják, a kis halom még puha földjét villámgyorsanszéjjelszórják; első lábaikkal serényen kaparva addig,amíg a földbő l elő tűnik a most eltemetett . . .

Ennek a temetőnek imámjához ment IzmaelSzafid bejelenteni, hogy hitvese, Hafitem, meghalt .Az imám künn ült a hűsön, a kertben és éppen

195

ebédjét végezte, hosszú fehér szakálláról lesepervea rizseskása szemeket.

Helyet mutatott maga mellett a szőnyegen éskihozatta a nagy könyvet. Nem sajnálkozott az el-hunyton. Igazhívő t nem kell sajnálni, ha istenéheztér. Izmael Szafidot nagyrabecsülte. Ismerte máraz apját is . Hogy neki különös örömöt szerezzen,Hafitemnek örök nyugvóhelyül az atyja, Benár Szafidtürbéje mellett , a temető aljában jelölt ki helyet.

Ismael Szafid fejbólintással vette ezt a kegyettudomásul; intett két, az utca porában hasán fekvőhamálnak és elindult , hogy az ásandó sir helyétnekik megmutassa. Rövid keresés után megtalálta azatyja türbéjét és közvetlen mellette jelölte ki azásandó új sír helyét. Épületes szavakkal szorgalomraserkentette a hamálokat, maga pedig hazament acsarziába dolgozni.

A nap izzó lángsugarait öntötte ki Harrárfelett .

A hamálok pedig sóhajtva pillantottak a napfelé és elkezdtek: ásni a 'kijelölt helyen; aminagy ritkaság, szorgalmasak voltak. Benár Sza-fid már régen meghalt . Ramazankor lesz éppen tize-dik éve, hogy a paradicsomban enyeleg a hurikkal.A szorgalmas hamálok alig látszanak már ki a sir-gödörbő l . Hogy hogyan, hogyan nem történt, vala-hogy véletlenségbő l nagyon közel ástak Benár Szafidnyugvóhelyéhez; elég az hozzá, hogy először egy te-nyérnyi nagyságú földdarab hullott le és elő tűnt aháta megett a tetemet védő , már korhadt deszka-burkolat. Mind több és több földdarab szakadt leés a végén bedő l t a deszkaburkolat. Üreg támadt,amelyben megpillantották a t iz évvel ezelő t t elhunytBenár Szafid csontvázát. Kíváncsiságból megnézték,de nem volt rajta semmi különös. Véletlenségbő l rá-néznek az elő t te lévő tányérra.

Csodák csodája, ez tökéletesen üres!Tudnivaló, ha egy igazhívő t eltemetnek, elébe

196

tesznek a sírba egy korsó vizet és egy tál csad-ot.Ez valami zöldfőzelékféle. Teszik ezt azért , hogy megne éhezzen, amíg a paradicsomba ér. Ha egy régisírt bontanak fel, a csad megszilárdult halmaz-állapotban borítja a tányér fenekét.

Nos, csodák csodája, ez a tányér t isztara ki voltnyalva.

A hamálok megtárgyalták az esetet és megmu-tatták a csodálatos tányért a temető imámjának.Ez megnézi és ahogy potroha engedi, úgy fut azöreg muftihoz és bejelenti az esetet.

Az végighallgatja és kijelenti , hogy ez csoda.Kihozzák a zöld szentzászlót; errő l észreveszi a nép,hogy valami rendkívüli történt: összefut. Megalakíta-nak egy bizottságot és ez hivatalosan megállapítja acsodát. Mert Allah csodalévő hatalma kell ahhoz,hogy az eltemetett halott de facto megegye a csad-ot.Erre nagy istentisztelet volt a sírnál és a végén ki-mondotta a mufti a határozatot: szentté nyilvánítottaBenár Szafidot. De nemcsak ő t , hanem minden le-származottját is , mert általa tett csodát Allah. Midőna küldöttség felkereste Izmael Szafidot s közölte veleszentté avatását, először kissé csodálkozott , de az-után belenyugodott. Letette a kezébő l a kalapácsot ésAllah bölcseségében megnyugodva, engedte fejérecsavarni a zöld turbánt, melynek viselése általolyanná vált , mintha Mekkában a szent Kába-kövétcsókolta volna.

— Ki tudja, mitő l jó? — mormogta ezalattmagában.

De azért este, — mikor egyedül maradt, —áldotta atyját, Benár Szafidot, kinek erős idegrend-szerérő l tesz az tanúságot, hogy mint tetszhalott , asírban is jó étvágygyal evett .

Amint tudjuk, Izmael Szafid zárkózott , szófukar,talán kissé gőgös ember is volt , aki — különösenszentté avatása óta, — nem is igen érintkezett , csakrokonaival.

197

Legközelebbi hozzátartozója Szekerpára, Szoli-mán hitvese. Ez Benár Szafid testvérének a leánya,ő t kedveli valamennyi rokona között Izmael Sza-fid a legjobban. Ha egész napi szorgalmas kopácso-lás után pihenésre vágyott , rendesen hozzájukirányozta lépéseit .

Ma délután is lemosta kezérő l a műhely szeny-nyét, t isztába öltözködött , megberetváltatta a fejét,bezárta a lakást és lassú léptekkel megindult a nagymosé felé. Ennek egy szűk sikátorában, már egészena várost szegélyező bástyafalnál, van Szolimán la-kása.

Illendően megütötte az oroszlán szájából lógóvaskarikával a kaput s a dörgő hangra meg-jelenik egy vigyori ábrázatú rabszolgaleány. Annyitmond a gyakori vendégnek, hogy a kadina fenn vana lakásban. Izmael Szafid háta mögött becsukó:!?a kapu, mire Izmael a kerten át a ház felé indul.

A szürke, egyhangú, szűk sikátor után jólesik aszemnek szépen gondozott kertet látni, melybennagy, legyező levelű pálmáik állanak sötét banánoktársaságában. Hogy a sok zöld ne váljon egyhan-gúvá, közbe egy-egy aranysárga gyümölcsű na-rancsfa; míg az aljban színes virágok pompáznakszépen tartott ágyakban.

Az utakat hófehérre mosott kavics borítja, azesti szellőben lágyan bókoló fák kellemes enyhetadnak.

Belép a lakásba.Amilyen egyszerűnek látszik az kívülrő l , olyan

fényűző belülrő l .Tündérpalota képe tárul eléje. Az egész palotán

végig lehet látni. A termeket csak magas boltív vá-lasztja el egymástól. Ezeket hol fehér, hol feketemárványoszlopok tartják.

Ablakok nincsenek, minden terem felülrő l kapjaa világosságot. Ε felső nyilas pedig színes üvegekkelvan borítva, amelyek misztikus fénnyel öntik el a

198

ragyogó falakat. Ezek sárga márvánnyal vannak bo-rítva és fekete jáspissal szegélyezve. Helyenként sötétlombú folyondárok kúsznak föl a falon, bíborszínűvirágkelyhöket lefelé lógatva. A tükörfényes mozai-kot imitt-amott szőnyegek borítják. A középső , agömbölyű terem a legnagyobb. Ez a család nappalitartózkodási helye.

Ez kék üvegtáblákon keresztül kapja a világí-tást , ami ibolyaszínűre festi a különben hófehérmárványfalakat. A terem közepén csobog egy szökő-kút, kristálytiszta vízsugarát magasan feldobva. Amárvány vízmedencében virgonc aranyhalak kergetikegymást. Köröskörül a fal mellett alacsony, kényel-mes kerevetek, rajtuk elszórva nagyvirágú, indiaiselyembő l készült vánkosok.

Két nagy, vedrekben álló, fényes levelű pálmafaközött van egy bolthajtás, amelyen a szomszéd he-lyiségbe lehet látni. Ennek a túlsó végében gránát-almabokor áll , amelynek egyik ágán tarka tollú pa-pagály hintázza magát. A termeken bűbájos i l latszáll: a minden asztalkán, minden szögletben állóvirágok kilégzése, vegyülve a füstölő ámbra nehézszagával.

It t találja meg Izmael Szafid Szekerpárát, ala-csony kereveten elnyúlva és olvasva. Amint megpil-lantja a belépő t , elmosolyodik, leteszi a könyvet éseléje megy.

—Szálam, Szafid, Allah hozott , mert unatko-zom.

—Szálam, Szekerpára! — mond Szafid, — el-jöttem megtudakolni, nincs-e valami hír a parancso-lódról?

—Eddig nincs, de ma este megjön az európaiposta, majd még átszaladok. Ülj le, ide mellém. I tta csibuk, gyújts rá!

Szafid lassan, körülményesen rágyújt .— Mit akarsz, kávét, vagy halvét? — kérdi a

háziasszony.

199

— Kávét hozass!Szekerpára tapsol, belép egy arab leány és vert

sárgaréz tálcán máris hozza a feketekávét. A házúrnő je megkóstolja, majd kérdezősködni kezd:

—Mi az újság Harrárban?—Hogy mi az újság? olyan, ami téged érde-

kel? — gondolkozva simogatja szakállát , végre meg-szólal: — Az amharák hoztak egy frenki mérnökötés azzal idevezettetik vascsöveken a Hirli-forrás vi-zét. A Piactér közepén lesz egy cső , amelyik állan-dóan okádni fogja a friss vizet. — Hát mire jó ez?— A törökök it t uralkodtak négy évszázadig éssoha ilyen bolondság eszükbe nem jutott . Mindenrendes embernek van vízhordó hamálja, az egy osz-poráért bőrzsákban, szamárháton házához viszi anapi szükségletet. — Nagy füstfelhő t fujt a csibük-ból. — Ezt csak azért csinálják, hogy mindent meg-változtassanak, ami régi. Szeretném tudni, — foly-tatja, — mibő l fog most élni az a sok szegény viz-hordó hamál? Ki fog nekik oszporát adni.

—Igazad van, — bólint Szekerpára, — hanemtudod, ma megjött Imibő l a Mad mollah egy em-bere egy üzenetért , de még nem kaptam Szolimán-tól semmi utasítást . Hát csak várjon, — mondjaválllaitvonva.

Szafïd nagy füstfelhő mögé rejtőzködve, csakint a fejével: — Csak várjon!

— Különben mit olvastál, mikor jöttem? —és felemeli a földrő l az ott fekvő könyvet.

—Ah, olyan érdekes dolgot. Firuz, a nagy költőleírja nagyon érdekesen, hogyan támadt a török nők-nél a feredzse viselése.

—Hogyan? — mondd el kérlek.—Hogyan?' Hát. . . A nagy ozmán birodal-

mon Mohamed szultán uralkodott . Megjelent akkoregy könyv, amely minden igazhívő szívét elszomo-rította és ez a „Takima Velika“ . Ennek ismeretlenszerző je megjósolta a nagy ozmán birodalom buká-

200

sát. És tette ezt arra az időpontra, mikor a nőkerkölcstelensége oly nagyfokú lesz, hogy majdnemmez nélkül járnak az utcán. A szultán szerint ez az1

időpont már bekövetkezett . Gondolkozott , hogyanmenthetné meg birodalmát. És rájött . . . Másnapkiadott egy hatti serifet , a taghujával szentesítve,amely megtilt ja a nagy ozmán birodalom mindenasszonyának az átlátszó fátyol és a test szépségételáruló ruhák viselését s elrendeli halálbüntetésterhe mellett minden nőre nézve azt, hogy a házonkívül feredzsét kell felvennie. Mi az a feredzse? Alegszomorúbb ruhadarab, örökös börtön, amelyminden szépséget eltakar.

Azon a napon, amelyen minden tér visszhang-zott a hatti serif parancsszavától, a Csiragán-palotaelő t t , a kék Boszporusz partján, a fővárosi uri népkedves sétahelyén, a lehető leglengébb öltözékbenjelentek meg az éjfekete szemű kadinák és bűbájosszépségüket most igyekeztek legjobban mutatni. Ki-nevették a szigorú rendeletet. Nem lettek volna asz-szonyok, ha nem tették volna. Hogyisne! Rendeletetadni a legnagyobb hatalom, a , ,divat“ ellen . . .

A legcsábítóbb péri , a bűbájos Eminah, Raghibbasa neje. Amerre megy, a kísérők egész raja követi .Ruhája áttetsző , habkönnyű selyem és a karcsú de-rekához tapadó, hónál fehérebb chila szabadonhagyja hullámzó keblét Arcát alig lakarja az átlátszófátyol, melyen keresztül tüzet szór szeme. A selyemsalavári térdig fel van hasítva és látni engedi szobor-szép idomait. A paradicsomból leszállt huri

A csemenni kioszk fehérmárvány oszlopsoraelő t t áll t egy, a janicsárok díszes egyenruhájába öl-tözött , óriás termetű férfi , aki vállát egy oszlopnakvetve nézte az elő t te nyüzsgő sokaságot. És minthaEminah csak e férfi kedvéért sétálna, folytonosanelő t te járt , lángolón izzó szemét le nem véve róla.Az óriás tudomást sem látszott róla venni. Ez szem-látomást bosszantotta a szép Eminaht; mikor oda-

201

ért hozzá, legyező jével reáütött a kezére és gerlekaca-gásával a szemébe nevetett .

Az óriás szó nélkül kivette kezébő l a legyező t ,piros övébe rejtve azt és kivont onnét egy perga-ment tekercset: ez volt az új „Ruházati szabályzat“ .

A szép Eminah elolvasta a hatti serifet , egyetkacagott és miután gyönyörű pávatoll legyező jét el-vették tő le, a szultán szigorú parancsával legyeztemagát ezentúl. Észvesztően nézett a vállán keresztülkegyencére, a szép óriásra és tovább sétált .

A nap mind lejebb és lejebb ereszkedett Bujuk-dere felé.

Az árnyak mind hosszabbak lettek.Az óriás janicsár még mindig az oszlopnak tá-

maszkodott.Midőn Eminah elő t te elsétált , megszólította:— Eredj haza szép hölgy, ne várd, míg a muez-

zin estét kiált .Eminah pedig éppen az estét várta. Annak

leszálló sötétje hozott imádói számára egy új meg-lepetést.

Mikor az est beállt és nem világított más, minta sok sétáló péri tündöklő két szeme, a halaványtejút és a sziporkázó csillagok, bámulattalvette észre az elbűvölt kísérők csoportja a csábítófogást, amit a tündérszép Etninah kigondolt .

A termetét borító vékony fátyol alá az okmaj-dani síkság csalit jaiban szedett fénybogarak voltakrejtve és azok, amint besötétedett , keresztülvilágítot-tak a fátyolszöveten, sejtelmes fényt lopva oda,ahová a napnak sugara nem világit be.

A hatás óriási volt . A férfiak tekintete csupavágy, hangjuk magasztaló. Az asszonyok sárgák a*irigységtő l . Bizonyos, hogy egy hét múlva ez leszaz elterjedt divat.

A muezzin a közeli toronyban csengő hangonénekli az esti szúrat. A szép Eminah megáll a ja-nicsár-óriás elő t t és gömbölyű vállán keresztül epe-

202

don, észbontóan, mindent ígérve mosolyog a sze-mébe. Ebben a pillanatban végezte a müezzin énekét. Eminah utána dúdolta utolsó versszakát.

Ekkor a janicsár-óriás hozzálépett . Egyik ke-zével megfogta a szép Eminah halaványkék kashmir-övét, felrántva öt a levegőbe, a másik karját térd-hajlásai alá csapva, egy lökéssel bedobta a tengerbe.A szép Eminah egyet sem mukkant, már össze-csaptak a hullámok feje fölött .

Erre a jeladásra előrohantak a janicsárok ésháromszáz hasonlóan öltözött hölgyet dobtak belea Boszporuszba.

Így szereztek érvényt a Mahmud szultán taghu-jával szentesített hatti serifnek. Ettő l fogva viselik atörök hölgyek a feredzsét. Eddig van. Hát nem ér-dekes ez? — kérdezte Szekerpára.

—De igen, — bólint Izmael Szafid, — csakne hidd, hogy ez a nagy Firuz agyában születettmeg, ez valóság. Különben tudod már, hogy a rasMakón megérkezett?

—Tudom! Mikor jött meg? — kérdi Szeker-pára.

—Ma délben. Hatheti távollét után.—No, annak örülni fog a méti Zoraida! —

mond Szekerpára mosolyogva, — meg a Lola is.—Miért a Lola? — kérdi csodálkozó arccá!

Szafid.—Szekerpára vállatvont:—Mert alig várja!

Szafid kérdőn néz reá.—Hát igaz volna az, amit a Loláról és a rasról

beszélnek?—Mit tudom én? Ismerem én a keresztény szo-

kásokat?Szafid gondolkozva nagy füstfelhő t bocsájt ki

pipájából.A Lola legintimebb ügyeirő l lévén szó, tudnunk

kell , ki ez a Lola.

203

Tíz-tizenkét évvel történetünk lefolyása elő t t ,volt Bécs városának egy állandó cirkusza: a Renz-cirkusz, abban az időben talán Európa legjobb cir-kusza. Híres volt kitűnő mű lovarairól és lovarnő i-rő l ; de talán legnagyobb híre volt a Renz két csoda-szép leányának, az aranyhajú Pepinek és a kék-szemű Lolának. A Pepi csak rövid ideig szerepelt ,egyik ősrégi grófi csallád sarja elvitte lovagvárábaúrnőnek.

A második szőke csoda, a Lola nyilvános sze-replése szintén hamar véget ért . Csak rövid ideigtapsolhatták véresre a tenyerüket Bécs város ifjú ésvén arszlánjai. Az isteni Lola egy szép nap eltűnt.Senki sem tudta hová. Különös véletlenségbő l ugyan-aznap tűnt el Vladimir Alexandrovics nagyherceg is.Történnek ilyen véletlenek. Messzirő l utazott embe-rek mesélték, hogy az isteni Lolát hol Szentpétervá-ron, hol Biarritzban, hol Rio de Janeiroban, holFriszkóban látták. De miután a messzirő l jött em-berek sokat szoktak mesélni, mindez talán nem isigaz. Az tény, hogy néhány év múlva Kairóban te-lepedett le. Ekkor vált szenvedélyévé a vadászat. Εszenvedélyét azonban ott nem bírva kielégíteni, las-san mindinkább délnek jött . A sors kiszámíthatat-lan szeszélye Harrárba vezette. Megszerette ott azideális vadászati viszonyokat és megtelepedett . Amár nem fiatal, de még mindég szép szőke asszonytalán a világ legszenvedélyesebb oroszlánvadásza lett .

Megvett egy szép házat Szolimán mellett ésa két család között lassan-lassan szoros barátság fej*lődött. Szekerpárának ő volt a legkedvesebb barát-nő je. Hogy a róla keringő hírekbő l mi igaz, mi nem,ki tudná azt megmondani? Elég az hozzá, hogy őkmindig együtt vannak, együtt búsulnak és együttörülnek . . .

Szafid kiveri csibukjának hamuját, egy sárgarézcsészébe és lassan, körülményesen újra rágyújt . Sze-kerpára játszik a papagállyal.

204

A kert végébő l felhangzik egy ismerős kiáltás:—Szekerpára! Szekerpára!— Jövök! — kiált az és indulás közben odaszól

Szafidnak:— Ez Lola! Bizonyosan akar valamit.Szafid ül és füstöl.Öt perc múlva jön Szekerpára:— Arra kért , — mondja, — hogy hozzam el

az ő postáját is .Esteledik. Szafid keres magának egy alkalmas

helyet, ahol esti imáiát elvégezheti .Mikor egy utolsót hajol Mekka felé, elő t te

áll Szekerpára és azt mondja:— Vacsorára it t maradsz, Szafid. Én gyorsan

átszaladok a postára, de mindjárt i t t vagyok. —És elindul.

Ε pil lanatban ágyúlövés dörren el, amely a vá-roskapu bezárását jelzi . Szafid kiáll a lakás ajta-jába és nézi az éji szállásukra tömegesen megérkezőmadarakat. Majd elunja ezt és bemegy a papagály-lyal játszani.

Szekerpára az izgatottságtól kipirulva lép ki apostaépület ajtaján. Kezében egy neki szóló levél,melyen megismeri Szolimán írását. Nézi rajta a bé-lyegző t : Temesvár. Ahá! Az anyjánál van. Megáll ,gyorsan feltépi és elolvassa.

Gyorsan átfutja a rövid sorokat és örömtő l ra-gyogó szemmel mondja:

— Két hét múlva jön . . . — Hirtelen elkomoro-dik: — De milyen röviden ir! Eh, bizonyára nemvolt ideje.

Lassan megindul hazafelé, balkezében tartvaLola postáját.

Kíváncsiságból megnézi.A Petite Parisien, egy levél Kairóból és egy

levél . . . Rámered a címzésre. Nézi az irást . Hiszenez Szolimán írása. Nézi a postabélyegző t : Temesvár.Megáll és gondolkodik. Mit írhat Szolimán Lolának?

205

Áll és néz a levélre. Homlokán rideg ráncokképződnek és arca mind komolyabbá válik. Hirte-len eszébe jutnak szavak, véletlenül felfogott tekin-tetek, melyek akkor fájtak, de amelyeket elfelejtett .

Elmosolyodik; hátha mindez nem igaz . . . Újraelkomorodik; bizonyságot kell szereznie!

Hirtelen mozdulattal a zsebébe csúsztatja a le-velet.

Lassan, mélyen elmerülve lépeget a kapuig.Kopog, mire a rableány nyit ajtót. Kezébe nyo.mjaa Lola postáját:

— Vidd ezt át a Lola kadmához.Az egyik levél a zsebében maradt.Ne ítéljük el Szekerpárát. A török nő vallás-

erkölcs nélkül való nevelése, a szándékosan bele-nevelt ferde életfelfogás nem ébreszti benne azt atudatot, hogy az efféle bűn. Ő t nem tanították arra,hogy a levélti tok szent és sérthetetlen. Csak a féltésösztöne vezeti .

Bemegy a terembe és átadja Szafidnak Szoli-

mán levelét.—Nesze, — mond, — Szolimántól jött .—Úgy . . . mikor jön?—Két hét múlva, — válaszol Szekerpára, —

olvasd.Szekerpára kiveszi zsebébő l az elsikkasztott le-

velet.Sokáig gondolkozva nézi, majd hirtelen hatá-

roz. Feltépi. És olvassa.Arcán nagy csalódás látszik. Nem érti . Oda-

nyújtja Szafidnak. Ez nézi, majd vállat von és aztmondja:

—Azt hiszem, ez germánul van.Tanácstalanul néznek egymásra, mire megszó-

lal Szafid:—A Zülfikár bizonyosan el tudná olvasni.—Igazad van! Édes Szafid, — és indulattól re-

206

meg a hangja, — nekem még ma meg kell tudnom,mi van ebben a levélben.

Letépi a megszólítást és az aláírást .—Vidd el! mindjárt Zülfikárhoz és fordíttasd le.—Jól van, — bólint Szafid, — a te kedvedért

átszaladok Zülfikárhoz. — És elindul.Szekerpárának nem volt nyugta.Rossz sejtéstő l hajtva, gyors lépésekkel mérte

végig a termet. Sétája megszakítás nélkül már egyfélórája tart . Megkönnyebbülten sóhajt , mikor avisszatérő Szafid lépteit hallja. Megáll .

Nem csalódott .Szafid komor arccal lép be, kezében egy lap

papírt tartva. Átnyújtja Szekerpárának: íme a for-dítás.

Szekerpára kikapja kezébő l és olvassa. Arcasápadt lesz, szemgolyói kimerednek. Rémülten néza levélre. Karja lehanyatlik, mereven bámul magaelé. Mintha szédülés futna át az agyán . . . térdeimegrogynak. Leül. Szemeit fekete gyürük fogjákkörül; a gyötrelemtő l vonagló arca elárulja aziszonyú vihart , ami gyorsan emelkedő keblében dul.Megrázkódik, erő t vesz magán, felugrik és rekedtenkiált Szafidra:

— Olvastad?Szafid int a fejével.— El akar tő lem válni! — kiált fel Szekerpára

egyre növekvő indulattal . És ökölbeszorított kezétaz ég felé emeli:

— Isten, ki véd meg? Ki áll értem bosszút? . . .Majd leül és maga elé mered. Aztán újra fel-

ugrik és villámló szemmel kiáltja:— De bosszút állok magam!Fejére kulcsolt kézzel sokáig jár a gránátalmá-

tól a szökőkútig. Kimerül, leül az otománra. Előveszi újra a levelet és figyelmesen olvassa. Odafordul Szafidhoz:

— Érted te teljesen?

207

—Nem egészen, — mond Szafid, — én csak aválást értem.

—Tudod, — kérdi Szekerpára, — mi az az„ügy“ , ami sikerült?

—Nem.—Hallgass ide, — mond óvatosan körülnézve

Szekerpára. — Ausztria elfogadta a protektorátustSzomálország fölött és — most már suttogásra fogvahangját, — Szolimán hozza magával a fegyvereket.Hajót csak Szuezben vásárolhat. Az árut Cap Quar-dafuinál fogja átadni. Akkor neki föltétlen a Ted-zsuria-öblöt kell átszelni. Igen, igen. Ne szólj közbe,— kiált hirtelen, karjait görcsösen megragadva, —most megvan! Ez lesz a bosszú!

Szemlátomást enyhül, még örül is a gondo-latnak. Legcsábosabb mosolyával ránéz Szafidra és kérdi:

—Tennél nekem egy nagy szívességet?—Szívesen, csak mondd meg, mit.—Nézd, Szafid, írok egy levelet és te azonnal

elviszed Adenbe.—Ha akarod, elviszem, de posta is megy.—Nem lehet, Szafid, az már késő . Megírom a

levelet.Leül az íróasztalához és nem hallatszik más,

mint a toll percegése a papiroson. A levél nemhosszú. Befejezi és mégegyszer elolvassa. Leragasztjaés átadja Szafidnak.

— Nézd, Szafid, ez a levél nincs megcímezve.Te ellovagolsz az éjjel Dire-Doauba. Holnap esteDzsibutiban szállsz le a vonatról. Holnapután reggelindul a „Binger“ nevü hajó Ádenbe, ahová hu-szonnégy óra alatt megérkezel. Be sem mégy a vá-rosba, megtudod, hogy hol állnak az angol őrhajók. Angol részrő l ugyanis két hajó van kiküldve a szór-nál partokra a fegyvercsempészet megakadályozá-sára: az „Alligátor“ és a „Kaiman“ . Jegyezd fel a nevüket. Bármelyik is van a kikötőben, a kapi-tányának át-

208

adod a levelemet. Nincs aláírva és nem is szüksé-ges megtudni, kitő l jön. Indulj szaporán, csókoljmeg és Allah oltalmazzon.

— Félóra múlva úton vagyok, — mond Szafid.— Allah vigyázzon reád, Szekerpára!

Az asszony kikíséri az ajtóig. Azután gondol-kozva lassan visszajön a tere.mbe és hangosan el-kiáltja magát:

— Jella, Jella!A fiatal rableány berohan.

—Itt van a Mad mollah embere? — kérdi azúrnő .

—Itt , kadina.—Hívjad azonnal ide.Ősz szomáli lép be, t isztelettel meghajol és meg-

csókolja a ruhája szegélyét.— Szálam, kadina, hívattál .

—Most már elmehetsz az uradhoz és meg-mondhatod neki, — monda keserűen, — elmehet atudott helyre az áruért .

És hangosan elkezd görcsösen kacagni.A szomáli meghajol, majd csodálkozva néz reá,

hogy ugyan miért mulat olyan jól a kadina? Aztánköszön és fejét csóválva kimegy.

Alig bukott össze háta mögött a selyemfüggöny,Szekerpára leborult az ottománra és keservesen, szi-vettépően zokogott.

VIII. FEJEZET.

Kaland a Vöröstengeren. Történetünket befejezi azAlligátor egy ágyúlövése. És végül megismerjük Szolimán feleségét, ki sem Szekerpára, sem Lola.

Hosszan fütyöl a Tantahból Szuezbe futó vonat,a mindent beborító homoktól élesen csikorog a fék;egy utolsót ránt a pöfögő mozdony a kocsisoron és

209

megáll a szuezi vasútállomás főépülete elő t t . Az ál-lomás szerény, nagyon szürke kis faházacska a kiet-len, sivár futóhomokra építve. Körülötte semmizöld.

Egyik oldalán, a szemhatár végéig halálosannéma sivatag terül el , melyet nyílegyenes kék szalagszel ketté, ez Lesseps hatalmas műve: a szuezi csa-torna. A túlsó oldalon a város.

Szolimán és a minisztérium kicsit összegémbe-redve másznak le a fapadu vonatból. A huszonnégy-órás út megviselte csontjaikat. Hangosan krákognaka sivatag finom porától, mely — hiába védekeztekellene, — beszivárgott minden kis résén a kocsinak,akként utat találva tüdejükhöz. Hiába zártak beajtót, ablakot, megtöltötte az a fülkéjük levegő jét ,leszállt , lassan-lassan barna réteget formálva a kocsipadjain, ruhájukon, ábrázatukon. Kezdetben törül-gették magukat, de mikor belátták, hogy mindenhiábavaló: belenyugodtak.

Most hangos püföléssel verik le ruhájukról azút porát. Közben bokáig sülyednek a meleg ho-mokba. Rossz biztatás. A kikötő messze van: amigelérik, jó darab sivatagon kell keresztülgázolniuk.Körültekintenek, látják, hogy a podgyászhordók in-tézménye it t nem ismeretes és látják, hogy útitár-saik mind vígan gázolják a homokot a város irá-nyában, összenéztek, szó nélkül felvették a táská-jukat és hősiesen nekivágtak az úttalan sivatagnak.Zawanek vezet. Tíz percnyi szótalan taposás utánmár gyöngyözik rajta a veríték. Közelednek a vá-roshoz.

Egyszerre megszólal Zawanek:—Uraim, én ebben a városban sört érzek.—Nem fogtok csalódni, — jegyzi meg Szoli-

mán, — lesz it t kőbányai palacksör.—Undorral fordultam el eddig az üvegsörtő l ,

— dörgi Zawanek mély hangján, — de e kietlen vi-lágban az is jó. Mondd csak, Szolimán, — foly-

210

tatja, — i lyen kietlen Szomálország is, mint a miteddig láttunk Afrikából?

—Bizony, Zawanek barátom, még sivárabbmint ez. Mert i t t a vadikban még elég sürün vanfalu és termőföld. De Szomálországban ezer kilo-métert mehetsz, amíg egy-egy telepet találsz.

—Szolimán barátom, — jegyzi meg Zawanek,— nem gondoltál még arra, milyen óriási sörfo-gyasztást lehetne it t csinálni. Ez alatt a klíma alatt ,

— Megint elhibázod a dolgot: hisz te kultusz-miniszter vagy. A sör az én ügykörömbe tartozik Γ

—— vágja rá Rippler Pepi.—Hát én mi vagyok? — szól közbe Radák. —

Hiszen a sört árpából főzik, az meg a földmívelés-ügy hatáskörébe tartozik.

—Figyelmeztetlek mindnyájatokat, — mond alegkomolyabb hangon Szolimán, — hogy Szomál-ország mohamedán, ott tehát alkoholtilalom lesz.

—Ezt már ismerjük! — kacag Zawanek, —a ti lalom a népnek szól, de nem a vezetőknek.

Ilyen társalgás közepette átgázoltak a tevéknekvaló sivatagon és megérkeztek az első házakhoz.Szürke a sivatag, szürke az utca, szürkék, sárszi-nüek a házak. Annál r idegebb az utca, mert egyháznak sincs ablaka az utca felé. Maszatos, mezí-telen, kávébarna gyerekek ülnek a sárkunyhókelő t t , játszadozva. Egyik-másik tunyán bámulja afrenkiket. Mocskos arcukat a legyek százai lepik be,de még arra is restek, hogy elhajtsák.

Esteledik már, nincs túlmeleg.Megérkeznek a város szívébe, a kikötőbe. I t t

már fehérre meszelt deszkabódékat látni. I t t lakikaz a néhány európai, aki i t t akar milliomossá lenni.It t van néhány hajóstársasági iroda, néhány boltés egy szálló. Az utóbbinak ajtaja fölött ez a cím-tábla:

GRAND HOTEL LESSEPSArgyropopulosz Afaizisz.

211

A gazda már az ajtóban lesi a vonatról jövővendégeit , elébük megy és úgy tesz, mintha vihar-edzett sisakját meg akarná emelni.

—Szobát parancsolnak az urak? —- kérdi ud-varias mosollyal.

—Igen, — válaszol Szolimán, — három vagynégy szoba kellene.

—Igen, uraim, van. Vacsorát is parancsolnak?—Természetesen, — bólint Szolimán.Zawanek odalép a gazdához és karjára teszi

a kezét:—Kedves Argyropopulosz úr, mondja, van-e

söre?—Van. Kőbányai, üveg.—Helyes, — mond Zawanek és arca kiderül.

— Behű teni és ide vele.A gazda bekiált a nyitott ajtón. Vigyorgó sihe-

der jelenik meg és kíváncsian mustrálja az új ven-dégeket. — Vezesd az urakat, — folytatja Argyro-populosz úr, — a 64, 65-be és 66-ba.

Rippler Pepi csodálkozik, nem is gondolta,hogy ennek a szállodának annyi szobája van.

Szolimán nem szól semmit, csak csendesen mo-solyog.

Mennek megnézni a szobákat. Szüli , a siheder,kinyitja bizonyos tisztelettel a 64-est. Négy lépésszéles és három lépés hosszú odú. Ablaka nincs.

Minek; hiszen az ajtaját úgyis nyitva hagyjaaz ember a fullasztó meleg miatt . Meg aztán éjjelúgy sem jön be rajta világosság. Falai sárszínűek;az anyaföld eredeti színe ez, amely még nem lettmésszel megfertőzve. Aki bebútorozta, csak a leg-szükségesebbre szorítkozott . Egy tábori ágy, egykarfa nélküli szék, melyen egy pléhmosdótál szo-morkodik. A menyezetrő l lelóg egy inkább barna,mint fehér törülköző és két madzag, amelynek ren-deltetését nem ismerjük.

212

Szolimán szó nélkül elfoglalta az egyik szobát.Abendstern fintorította az orrát s azt kérdezte:

—Nincs jobb szoba?—Uraim, — szólal meg Szolimán, — ne okos-

kodjanak, foglalják el, mert ezen a hármon kívülnincs vendégszoba egész Szuezben.

Kissé lemosták magukról az út porát és át-mentek az étterembe. Ott nem volt idegen senki,csak egy sarokasztalnál ültek és beszélgettek Szoli-mán és Argyropopulosz. A beszélgetés eredményeaz lett , hogy a gazda elküldte sihederét valamiRosenzweig nevű emberért .

Csakhamar megérkezik Rosenzweig. Alacsony,vörhenyes szakállú, ravasznézésü negyvenes.

— Mit parancsolnak az urak?Leülnek a másik asztalhoz és Szolimán elkezdi:

—A Vöröstengeren árut fogok átvenni éskénytelen vagyok azt a saját hajómon tovább szál-lí tani. Tudok ugyan arabul, de nem ismerek i t t sen-kit és szeretném a vételt gyorsan nyélbeütni. Nemtudna eladó hajót?

—Milyen legyen az? — szól szakállát simo-gatva és a lámpa körül zümmögő legyeket nézveRosenzweig. Mert partigőzös, az nincs. Három-árbocos, az van néhány, de azok nem eladók. Ha-lászbárka, az van.

—Nekem halászbárka kellene, olyan ötven-tonnás.

—Ötventonnás? Halászbárkában az nagy.Csak fedélzettel van.

—Olyan kell , — hagyja rá Szolimán.—Lesz, kérem. Ε pil lanatban nem tudok, de

megyek körülnézni. Mikorra kell?—Rögtönre.—Rendben van. Indulok. A közvetítésért jár

két százalék? — és kérdőn néz Szolimánra.—Jól van.

213

—Helyes. Vacsora után visszatérek. Úgy-e, i t tlesznek? Hát hol is lennének. Legénység kell?

—Nem, — válaszol Szolimán, — vagyunkelegen.

—Bejelentjük a révhivatalnál a vételt?—Nem szükséges.—Úgy, — mond Rosenzweig. balszemével hu-

nyorítva, — akkor négy százalék a közvetítés; tet-szik tudni, — folytatja mosolyogva, — a kocká-zatért .

— Rendben van! — hagyja rá Szolimán.Rosenzweig elment.Szolimán és társai kimentek a mólóra egy kis

halszagú, friss levegő t szívni. Időközben egészenbeesteledett . És i lyenkor érdekesek a nagy gőzösök.Mint zajos, fekete, úszó városok, belül ragyogó vil-lannyal világítva, de szinte félve vigyáznak, hogy afedélzetre ne találjon utat egy fénysugár; i t t csaka jelző lámpáknak van helyük. Annál jobban világí-tanak a messze, szabad tengeren kóválygó halász-bárkák. It t ugyanis a halászatnak ravasz módjátűzik. Fénnyel csalják magukhoz a halakat.

Minden bárka orrából karszerűen kinyúlik, jómessze a hullámok fölé, egy erős vasrúd tartotta,ri tkafonású vaskosár, amelyet megtöltenék kőszén-nel és ezt meggyújtják. Az egész gömb lassan iz-zásba jön és messze bevilágít a sötét éjszakába ésa tenger mélyébe. A halak csapatosan tolonganaka fénykörbe, kidülledt szemeiket le nem véve atűzgolyóról és észre sem veszik, hogy beletévedneka hálóba. Onnan nincs többé szabadulás.

Szolimán ott áll t a mólóparton, soká nézte ahalászbárkákat és azt mondta magában:

— Ha egyszer közébük vegyültünk, lehetetlen-ség, hogy reánk ismerjenek. De most — szólttársaihoz fordulva, — menjünk haza vacsorázni.

A vacsora alatt megérkezett Rosenzweig.— Effendi, — kiált már messzirő l , — szeren-

214

csénk van! Az öreg Said, akinek a fia tavaly meg-halt , eladja a halászbárkáját. Egészen új, még két-esztendős sincsen. Teljesen fel van szerelve új nagy-vitorlával, vasmacskával, száz öl kötéllel . A legna-gyobb bárka egész Szuezben. Készült Masszáimbantigréi cédrusfából. De . . . kissé drága.

— Mi az ára? — kérdi Szolimán.—Háromezer frank. De megér annyit , —

mondja meggyőződéssel Rosenzweig.—Ne alkudjék semmit! — határoz Szolimán.

— Mikor nézhetem meg?—Akár most is . De ha most nem akarja,

effendi, hát holnap reggel. Szaid nem megy holnaphalászni.

—Akkor megnézzük holnap. De most, —mondja felkelve, — legyen olyan szíves Rosenzweigúr, jöjjön velem sétálni, mert szeretnék magávalvalamit beszélni.

Kimennek és kisétálnak a gyengén megvilágí-tott tengerpartra. Elérkeznek a móló végére, a vilá-gítótorony alá. I t t tökéletes a némaság, egy léleksincs a közelben. Szolimán megszólal:

— A hajót holnap megvesszük. De azzal a ha-jóval én innen nyomtalanul akarok eltűnni. Hogycsinálom én azt?

Rosenzweig gondolkozik, vakarja a fülét.—Senkinek sem szabad a dologról tudni?—Akitő l a hajót vesszük az tudhatja. Az úgy

sem árul el . De nem szeretném, ha más tudomástszerezne róla.

—Tudnak az urak vitorlával bánni? — kérdigondolkozás után Rosenzweig.

—Igen, én tökéletesen tudok.—Akkor rendben van, Holnap délelő t t meg-

nézzük a hajót és ha megfelel, megvesszük. Én tu-dom, hogy megfelel. Az urak ráhordatják a pod-gyászukat és a szükséges ennivalót. Az urak tudják,hány napra mennek. Négy órakor elsétálnak a vas-

215

úti állomás felé, mintha az ötórai vonattal Tantahbamennének. A város szélső házánál balra fordulva,megkerülik az egész várost, amíg a tengerpartot el-érik. Ez lagúnás mocsár, morotva, kiizzadt sóteri-ger. Ezen keresztülgázolva, néhány órai gyaloglásután egy, a tengerbe mélyen benyúló, keskeny föld-nyelvet találnak. Ezen végigmennek és ahol elfogy,ott leülnek a homokba és várnak. A hold felkelté-vel megérkezik a halászbárkával Szaid és Jusszuf,a szolgája, ők kiszállnak, önök felszállnak. Öt percmúlva indulnak a dolguk után. Szaid dolga azutána révkapitánysággal a hajója elsülyedését elhitetni.Jó lesz így?

— Jó, — feleli Szolimán.— Akkor jóéjszakát, effendi, én megyek és érte-

sítem Szaidot. Szálam! — és eltűnik a kikötő sö-tétjében.

— Menjünk aludni.Szolimán lefeküdt a 64-esben. Ruháit , cipő i t

felakasztotta a hold világossága mellett a mennye-zetrő l lelógó zsinegekre. Most legalább mi is tud-juk már, mi azoknak a rendeltetése A társaságtöbbi tagja eloszlott , a másik két szobában.

Szolimán végigfeküdt az ágyon és kinézett aszűk udvarra.

A nyitott ajtón aranysárga sugarait küldi be aragyogó félhold és zümmögve, döngicsélve táncol-nak be rajta a moszkitók. Nyomukban cincogó de-nevérek vágódnak be a szobába, körülrepülve a falats ismét kitalálnak a szabadba. A moszkitók két-szer-háromszor körülrepülik a békésen szunnya-dót; a röpívek mind kisebbek és kisebbek és egy,vakmerő leereszkedik Szolimánnak az orrára.Ez azonban tapasztalt ember. Nem hadakozik!Dehogy, minek? Mikor észrevette a támadást, bepólyálta magát lepedő jébe, hogy még az orra semlátszott ki. A moszkitók még egy darabig kísérle-

216

teztek, de mikor látták, hogy i t t nincs számukraműködési tér, átmentek a 65-ös szobába.

Szolimán, miközben azon gondolkozott , hogymi van holnap elintézni való, szép lassan eltávozottaz álomországba. A társaság másik része még egyideig hadakozott a moszkitókkal, sikerült vagysikertelen csapások, elfojtott káromkodás hallat-szott; idővel ők is elcsendesedtek. Sokáig némacsend, csak a város kutyái vonítanak, majd a ma-gasban szól ismeretlen hangon egy-egy új hazábahúzódó víziszárnyas. A ti tokteljes éjszakába bele-belebőg egy-egy, a csatornába befutó gőzös köd-kürtje.

A 64-es egyik sötét szögletében megmozdul ahomok.

Lassan emelkedik, majd oldaláról a homok-szemek elkezdenek gurulni, s a mólóhomokból ki-bukkan egy skorpió. Mozdulatlan. Sarlóalakú fegy-verét égnek mereszti . Öreg példány. Ifjúsága fö-venysárga színét barnára festette a kor. Akkora,mint egy kisebb tengerirák. Figyelmesen neszel:hallgatja Szolimán horkolását.

A szoba közepén, az ágy lábánál szintén meg-mozdul a homok. A félhomályban inkább halljuk,mint látjuk a homokszemek gördülését és végreelő t tünk áll egy kisebb testű skorpió.

Amint elözönli a hold világa, lerázza magáróla reátapadt porszemeket, végigtörli néhányszor ba-juszszálait , égnek emeli fegyverét és megpillantja atársát. Egy darabig mozdulatlanul nézik egymást,majd a fiatalabbik közelebb megy. Jeleket válta-nak. Társalognak.

—Úgy hallom és érzem, a 64-esnek új lakójavan.

—Igen, — nekem is úgy rémlik, — mond azidősebb. — Én érezni nem érzem, mert nincs semmiszaglásom, mióta az az átkozott genmán petróleu-mot töltött az odúmba.

217

—Vájjon ki lehet? — kérdi a fiatal .—Vigyázz, mert afrikai ember, — mond ok-

tató hangon az idősebb, — látod, a ruháját is fel-akasztotta a zsinegre. Erre vigyázni kell .

—Igazad van, — hagyja rá a fiatal , farka ka-rikáit egymáshoz súrolva, hogy a reátapadó por-szemek lehulljanak.

—Csendesen! — súgja az öreg. De már későn.Szolimán abbahagyta a horkolást; fülelve, lé-

legzetét visszafojtva lehúzza lassan a fejérő l a lepe-dő t . Fürkészve körülnéz; szemét erő l teti , mert t isz-tán halottá, amint a fiatal skorpió farkgyűrű i t egy-máshoz fente. Jól ismeri ezt a zajt .

A két állat mozdulatlanul lapul a homokba.Szolimán lecsúsztatja hangtalanul karját a ta-

karó alatt , megmarkolja az ágynak támasztott bot-ját . Lassan-lassan égnek emeli, és egy hatalmasütéssel lesújt a homokban egymás mellett lapulókét állatra.

A bot talált .A nagy porfelhőben ott vonaglott az öreg skor-

pió, míg a fiatal , amelyet az ütés nem ért , r iadtanmenekül a homok alá. Az öregnek az ütés össze-zúzta a farkgyűrű i t .

Dühösen vágja sarlóalakú fegyverét a bothoz,de ezzel csak azt éri el , hogy egy második ütés ki-végzi.

Szolimán meg van elégedve. Hosszan fürkészvekörültekint, de miután nem vesz észre semmit, meg-nyugodva teszi vissza botját előbbi helyére. Egyenletes, mély légzése elárulja, hogy újra mélyen el-aludt.

Reggel, ahogy kinyitja szemeit, éktelen károm-kodást hall . Magyar, német és cseh díszkifejezésekegymást váltogatják és a szitkozódóban felismeriZawanek hangját. Kisvártatva megjelenik az ajtó-küszöbön, vörös szakálla remeg az izgalomtól. Ke-zében magasan lóbál egy pár cipő t :

218

— Idenézz, Szolimán! — kiált .—Mi az? Hol ég? — kérdi ez, felülve az ágyban.—Ide nézz! — és orra alá nyomja a cipő t . —

Tegnap még jó volt és most nézd meg a talpát.Szolimán kezébe veszi. Egyik cipőnek sem volt

talpa. Beretvaélesen körül volt rágva. Szolimán el-kacagja magát:

— Ezt ugyan megették a termiták.— A termiták? — kérdi hitetlen hangon Za-

wanek.—Persze, hogy azok, örülj , hogy a felső bőrt nem

ették meg. Máskor megeszik úgy, hogy csak a vas-szegek maradnak meg.

—De egy éjszaka? — hitetlenkedik Zawanek.—Igen, egy éjszaka. Azért lógnak minden szo

bábán a zsinegek, hogy rendes ember oda akasszaa holmiját. Látod, úgy mint én.

Zawanek bámulva nézi a zsinegen lógó cipőket,majd tovább vizsgálja nagy szomorúan a magáét.

— De miért éppen az én talpamat rágták le ésnem a Rippler Pepiét, vagy Dusánét?

— Hja, barátom, — válaszol Szolimán, — eztmár kérdezd meg a termitáktól.

Zawanek dohogva megy vissza:— Szerencse, hogy másik cipő t is hoztam.Még reggeliztek, mikor belépett Rosenzweig.Szolimánnak volt még egy kis bizalmas eszme-

cseréje Argyropopulos úrral. El kellett magukat látnilegalább három hétre élelemmel. Annál inkább, mi-után a halászati tudományukban nem nagyon bíz-tak. Szerencsére a házigazdájuknak boltja is volt ,úgy hogy a bevásárlás semmi akadályba sem ütkö-zött . Fél óra alatt minden szükséges holmi összevolt csomagolva.

Azután elindultak megtekinteni a hajót.Lesétáltak a kikötőbe, amelynek legvégén áll t

a 92. számú halászbárka.Már várta őket az öreg Said.

219

Megtekintették és mindent rendben találtak. Abárka ötven-hatvan tonnás, majdnem új; kétrendbelivitorlája van. Fedélzete alatt , a belsejében elég helyarra, hogy a ládákat el lehessen rejteni. Kötélzetetökéletes. Szolimán meg van elégedve és oda fordulaz öreg Szaidhoz·.

—No, atyám! mi az utolsó ára?—Háromezer frank, effendi. Ha tavaly meg

nem hal a fiam, semmi áron nem eladó. De én máröreg vagyok.

—Jól van, atyám, nem alkuszom. A hajó meg-van véve. Nesze, i t t van ezer frank foglaló. De nemfecseged el. hogy a hajót eladtad, hanem azt mondod,hogy fuvart vállaltál Masszauába. Én idehordatomma a podgyászunkat Délután kivitorláztok Masszauirányában, amíg az első kiugró földnyelvet eléritek.Annak a fokán várlak az embereimmel. Ti kiszálltok, mi meg beszállunk. Kifizetek neked még két-ezer frankot és t i gyalog jöttök haza Szuezbe, mígmi megyünk a dolgunk után. Megértettél?

—Meg, effendi. Küldd nyugodtan a podgyászo-dat. Friss vizet veszünk fel egy hónapra. Midőn ahold felkel, a kívánt helyen leszünk. Megértettemmindent.

—Akkor hát a viszontlátásra. Szálam! — mondSzolimán az agg halász kezét megszorítva. Távozóban belekarol Rosenzweigba és azt mondja:

— Nekem még kell magától valami—Micsoda?—Nézze, nekem olyan lámpára van szükségem,

amelynek vörös üvegje van. Kapok Szuezben?Rosenzweig megvakarja a füle tövét:

— Nem hiszem, effendi. De azért van két meg-oldás. Valamelyik csak beválik. Az első az, hogy egyközönséges négyszegletes kézi jelző lámpa üvegjétvékony vörös papirossal bevonjuk, vagy pedig elmegyünk a kikötő végéig, egy sikátorba, ott laknak egy

220

rakáson az i t t megtelepült ferdeszemű sárga ördögök.Valamelyiktő l veszünk egy vörös lampiont. Úgy-eaz is megteszi?

—Igen. Akár az egyiket, akár a másikat sze-rezze meg.

—Rendben van, effendi! Egy óra múlva a pod-gyászok között lesz.

Négy óra felé elbúcsúztak Rosenzweigtő l és el-indultak a vasút felé.

A városnak nevezett sárfészek nemsokára a há-tuk mögött volt . Vígan fütyörészve gázolták a süp-pedő homokot, mert látták, hogy milyen szépen ha-lad tervük előre. Buckasoron le, buckasorra fel;midőn a tetőn voltak, elő t tük csillámlott meglehetősmesszeségben a kékeszöld, olajsima tenger.

A nap már beleesett a s ivatagba. Kezdődő szür-kület van, mikor elérik a tengerbe mélyen benyúlófélszigetet. Az egész földnyelv nem egyéb, mintbucka. Végiggázolnak rajta és a tengerbe nyúló végénleülnek. Szembe velük, nem is nagyon távol, sötét-lenek a Sinai-félsziget hegyóriásai; vörhenyes szirt-jeikrő l mintha ködfoszlányokat bocsátanának a ten-ger felszínére. A sok halászbárka petyhüdt vitorlá-val egy helyen áll . Teljesen mozdulatlan mindenik.Vájjon a sok közül melyik az övék? . . .

Egyszerre langy fuvalom csapja meg arcukat.Ez a mindennapos esti szellő . Az első dolga, hogyösszekuszálja a tenger sima tükrét. A kis fehértara-jos hullámok végigszaladnak rajta, mindinkább nőveés erősödve. Azután haragosan belefekszik a pety-hüdt, lelógó vitorlába. Amint kidagad a vitorla, fél-oldalt hajolva, bókolva indul zegzugos útjára a bárka.Most vetik ki a hálót. És ez a szellő rendesen eltarthajnalig, midőn is a kelő nap forró sugarai elűzik,ismét helyben veszteglésre kárhoztatva őket.

Mindenki hallgat, gondolataival van elfoglalva,csak Rippler Pepi töri meg a csendet:

— Istenem, — és körülnéz, — milyen rengeteg

221

ember férne még it t el . Hogy tülekednek nálunk min-den darabocska földért , i t t pedig millió és millióhold van még parlagon. Az igaz, azt nem tudom,lehet-e emberi tudással és szorgalommal ebbő l a kiet-len sivatagból termőföldet varázsolni?

— Lehet,— bólint rá Szolimán. — Két évvel ez-elő t t a vasúttársaság fúratott Dire-Doau-ban egy ar-tézi kutat. Ez oly vízbő , hogy a fölös vizet elkellett vezetni. Erre mi kísérletképpen megmunkál-tunk egy darab sivatagot, berendeztük öntözésre ésbevetettük európai konyhakerti magvakkal. Az ered-mény bámulatos volt . A káposzták akkorák lettek,mint a taligakerék, az ugorkák akár csak a tök.Szóval, ha kellő vizet adunk neki, minden futóhomokterem. De a víz az it t r i tka. I t t bizony csak mindennyolcadik-tizedik esztendőben esik egyszer az eső .Akkor is inkább égiháború van; nagyobb a hangja.De nem is ezeket a területeket kellene benépesíteni.Ott van az egészséges éghajlatú, magasan fekvőAbesszínia, óriási erdeivel, termékeny fensíkjaival,melyek évente kétszer ontanák a termést. Ércben, só-ban gazdag és jó, istenfélő nép lakja. És oly nagy,hogy egész Európa emberfölöslege elférne benne.Talán majd egyszer rájön erre az emberiség. De holleszünk mi akkor! — fejezte be sóhajtva.

Csendben ülnek és várnak.Alig egy negyed óra múlva meglátnak egy bár-

kát, mely dagadó vitorlával elhagyja a többit s egye-nesen a félsziget fokának tart . Világító kosarábannem ég tűz. A félszigettő l vagy száz lépésnyire nagyzuhanással lebukik a vitorla és a hajó — csak a szél-tő l kapott lendületével — lassan, mind lassabban sik-lik a part felé. Mikor attól néhány lépésre van,zúgva repül feléjük egy kötél, amelyet izmos kezek-kel ragadnak meg. Nagyot ránt rajtuk a hajó, bóko-nyával lassan a partnak fordul és csikorogva felfutrá. A hajó orrán felismerik az öreg Szaidot.

— Szálam, effendi, i t t vagyunk. Nem késtünk

222

semmit! — Ezzel ledob a hajó oldalán egy kötélhág-csót. Előbb Szolimán felkúszik rajta, majd hátra szól:

— Utánam, uraim. Sorjában felmásznak a ha-jóra.

Amint a szemük megszokta a sötétséget, felisme-rik a fedélzet közepén a podgyászukat.

—Minden it t van, uram! — mond Szaid, —meg akarod nézni mégegyszer a hajót?

—Nem, Szaid apó, — tudom, hogy nem hiány-zik semmi. It t van a hátralékos kétezer frank.

—Köszönöm, effendi, — mond Szaid — és ké-rem Allah áldását vállalkozástok sikerére. Mi ki-szállhatunk?

—Igen, — mond Szolimán, a feléje nyújtottkezet melegen megrázva. — Allah vigyázzon reád,menjetek.

—Szálam, effendi, szálam, — köszön az öreg;és társával együtt lemászik a kötélhágcsón. Még-egyszer visszanéznek a hajóra, a homokban mégegyideig hallatszik a lépésük csikorgása, azután el-tűnnek az éjszaka és a sivatag homályában.

Hőseink magukra maradtak a sötétben, a hajó-nak nekik meglehetősen idegenszerű födélzetén. Aminisztérium tanácstalanul nézett körül, míg Szoli-mán így szólt hozzájuk:

— Urak! átveszem a hajó vezetését! Tudom,hogy ti most nem valami nagyon jól érzitek maga-tokat. Kissé idegenszerű , szokatlan a környezet. Derövid időn belül meg fogjátok szokni és segíthetteknekem a vitorla kezelésében. Nagyon könnyű dolog.

A fődolog, hogy figyelmesek legyetek és szót-fogadjatok. Én magam állok a kormányhoz. Háromvitorlakezelő kell . Ki vállalkozik rá?

Körülnéz; persze mind kész vállalni a munkát.— Rippler Pepi oda áll a vitorla bal csigá-

jához és Radák a jobbhoz. Vezényletem szerint azegyik húzza, a másik ereszti a kötelet. Az árbochozZawanek áll , ő kezeli a vitorla középső kötelét. He-

223

lyes. Állj oda! . . .* Abendstern és Dusán! a hajó pár-kányira vannak akasztva a csáklyák. Vegyetek egyet-egyet és nyomjátok le a hajót a fövényrő l . De elő-ször vesse le ki-ki a kabátját , mert dolgozni csakingujjban lehet.

Abendstern és Dusán belefekszik a csáklyába, ahajó lassan belecsúszik a vízbe. Szolimán gyorsanátdobja a kormányt és lassan délnek fordítja az or-rát. Rövid vezényszó, Zawanek felhúzza a vitorlát , ,amelybe belekap a szellő s hatalmasan kiöblösíti ; ahajó egyet-kettő t bókol és mindnyájuk legnagyobbörömére megindul.

Két óra hosszat haladtak így s végre már nemláttak partot. Ekkor Szolimán megszólalt:

— Itt már biztonságban vagyunk. Zawanek, lea vitorlát!

Nagy zuhanással bukik az le.— Bravó, urak! nagyon jól végeztétek a dolgo-

tokat. Miután azonban elég időnk van, ráérünk nap-pal is vitorlázni. Rakjátok meg a tüzet, most meg-vacsorázunk, azután lefekszünk. Őrködni csak egyember fog. Az első őr én leszek.

A minisztériumnak nagyon tetszett a hajózás ésa jó kedély lassan visszatért . Vacsora után lefeküdteka fedélzeten.

Szolimán pedig őrködött .Szép csillagos éjszaka. A hold fenn van, de már

gyengén világit .Minden oldalról sűrű fénypontok veszik őket

körül: csupa halászbárka. De közelükben nincs egyjsem. Úgy látszik, ez nem a gőzösök útja, mert egyetsem látni.

Tökéletes csend van, a kis hullámok enyhénloccsannak a hajó öblös oldalához. A hajótól nemmessze hatalmas ívben szökell néhány karcsú testűdelfin, egymást kergetve. Szolimán sokáig nézi játszimulatozásukat, majd ő is lehunyja szemét és el-alszik. A lágyan ringó habok csak alig hintáztatják

224

a hajót. A mosolygó holdvilág arany fátyollal szövikörül az alvókat és vigyáz, hogy az első függetlenszomáli minisztériumnak baja ne történjék.

Reggel lesz, Hedzsasz bércei mögül előbúvik anap. Sehol sem látszik part , sehol egy felhő . Könnyűszellő járja, de azért már meleg van.

Két nap néz egymással farkasszemet: az égenaz egyik, a viz tükrén a másik. Együtt szüli őket aszíriai sivatag; együtt halnak meg a lybiai siva-tagban.

Útjuk, amelyen végigjárnak, a halál útja. Ma-dárdal, emberhang nem ébred jöttükre. Éltetadó su-garainak nem örül senki. Levelek nem zöldülnek,kalászok nem sárgulnak melegüktő l ; harang csilin-gelése nem kíséri nyugtukat, áldó fohász nem szállu tanok.

Köröskörül halálos némaság.Szolimánnak a nap arcába süt, fölébred.Összerázkódik, borzong egy kissé és tagjai az

üléstő l meg vannak gémberedve. Nagyot nyújtóz-kodva megállapítja, hogy északi szél leng. Ez ne-künk jó, — mondja magában és hangosan kiált:

— Halló! halló!A kiáltásra mind felébred.Körülnéznek az idegenszerű terepen: a fodros

tengeren. Partot nem látnak, csak imitt-amott egy-egy fehér vitorlát . A távolban egy-egy füstgomolybaburkolt gőzös körvonalát.

— Urak! — kiált Szolimán, — mindenki ahelyére. Zawanek, fel a vitorlát .

Lassan siklik az felfelé, mintha a bárka fehérszárnyat kapna.

Egyszer-kétszer (megrándul a teste, árbocabókolva hajlik előre; a hajó tompa orra belefúr azacélkék tengerbe, fehértarajú hullámokat szántva.

A szél jó, vígan haladnak délnek.A közelben nincs hajó, a szél nyugodt, állandó,

nem kell vigyázni. Szolimán vezényel: — Köteleket

225

megerősíteni! :— Ő is megrögzíti a kormányt s ígyszól:

— Reggelizzünk, uraim!Felszítják a tüzet és nemsokára bugyborékolva

forr a teavíz. Szolimán leül egy kötélcsomóra, elő-veszi a zsebkönyvét és számít. Mikor bevégzi, felkel,a többihez lép s így szól:

— Számításom szerint ma indul az Urano Tri-esztbő l . Szuezben van egy hét alatt és egy másodikkell neki, amíg a Perim-szigetet eléri . Ide e szigetezer kilométerre van, szóval nekünk igenis mindenszelet ki kell használnunk, hogy idejében ott legyünk.Ha van szél, vitorlázunk, ha nincs, alszunk. Dusánés Abendstern! nektek semmi dolgotok, t i főztök éstartjátok a hajót. Nem fog ártani, ha néha horgász-tok, mert nagyon elkelne a friss hal.

A bárka szépen tartotta az irányt minden em-beri beavatkozás nélkül; olyankor kellett vigyázni,ha nagyritkán egy gőzös keresztezte útját . A szellőhol erősebb lett , hol gyengébb, de szerencséjükre ki-tartott egész nap. Abendstern és Dusán, — a „sze-mélyzet“ , — felsikálták, megmosták az egész hajót,úgy hogy ragyogott a t isztaságtól. Most már min-denki otthon volt , ismerte a dolgát. Kedélyesebb, kel-lemesebb utazást kívánni sem lehetett .

Dolgozva telt el a nappal.Mikor a nap égő korongja lehajlott a s ivatag

széléhez, a szellő is erősebb lett . Duzzadtabbá fújtaa vitorlát és a hajó is vígabban szökellt . Most márérdekesebb volt az útjuk, mert belekerültek a nagygőzösök menetirányába és minduntalan találkozásukvolt velük. Midőn hűvösebb kezdett lenni, útjuk mégélvezetesebbé vált . Ekkor Rippler Pepi kotorásznikezdett a táskájában és kivett belő le egy tárogatót.

Felül a hajó magas elejére, összesrófolja ésonnan röpíti minden irányba hangját. Édes-búsanring az ismeretlen hang az egymást kergető hullá-mok fodrain, soha nem látott szörnyalakokat csalva

226

elő a tenger sötét mélyébő l ; amelyik meghallotta,nem tud tő le megválni: követi a hajó útját . Felne-szelve, csodálkozva hagyják abba játszi szökellései-ket a delfinek, bámuló apró szemeiket le nem véveróla, állanak be a követők sorába.

Szemben siklik egy többemelet magas, négy ké-ményű , pazarul berendezett óceánjáró. A fedélzetentenger nép, aki egészségi sétáját végzi éppen. A szo-katlanul idegenszerű hangok hallatára mind össze-szalad a hajónak a bárka felé eső oldalára. Hall-gatják az édes-bús, szívbemarkoló dallamot. Olyanaz, mintha a szellő sóhaja volna. Pedig olyan egy-ügyű a dal:

Zöld erdő harmatát,Piros csizmám nyomát,Hóval lepi be a tél ,Hóval lepi be a tél .

A sok angol, francia, amerikai összenéz: milyenkülönös. Különös a dal és különös a hangszer, ame-lyen felhangzik. Vájjon mely vad néptörzsnek leheta nemzeti hangszere?

És akad mindjárt tudós ember, aki kisüti , hogyez az Amirant-szigetcsoport egy emberevő törzsénekharci kürtje. És az óceánjáró fedélzetén egymás mel-lett ülő l i lafátyolos, szeplős miss és heliotropszínfátyolú, sötét szemű , f i l igrán párisi asszony letesziegy percre a piroskötésű regényt és a távolba nézve— ki tudja hova gondolva, — dúdolja utána arefrén dallamát . . .

Teltek és múltak a napok. Hol volt szelük, holnem volt . De mégis inkább volt , mint nem. Ennekköszönhették, hogy hetednapra egymagasságba ju-tottak Masszauával. Most már nem kellett s ietni, hi-szen két nap alatt elérhetik a Perim-szigetet. Ottpedig jobb, ha nem nagyon soká várnak. Ezért aztánúgy rendezték be, hogy nappal inkább aludtak, vagyhorgásztak, esetleg fürödtek és éjszaka vitorláztak.

227

A fürdés it t már meglehetősen veszedelmes, mert idemár fellátogat az Indiai-Oceánból az emberevő cápa.Szolimán megrajzolta a Benadirpart térképét ésDusánnal együtt kidolgozták a haditervet. Ε szerintegy éjszaka tört volna ki a forradalom Obok, Dzsi-buti , Zeila, Berbera és Mogdisu városokban. Had-műveleti középpontnak Dzsibutit választják. A le-génység kiképzése Imiben történik.

—Jól van ez kigondolva, — nézi a tervet Du-sán, — csak azt nem tudom, mivel fogjuk a hadvi-selés alatt élelmezni a csapatokat?

—Már gondolkoztam ezen, — válaszol Szoli-mán — és azt hiszem, a kérdés meg van oldva. Azolasz parton nagymennyiségű tengeri van. Ezt meg-szerezzük. Csakhogy ennek is van baja. Ha kövönmegőrlik és áll , keserű lesz. Ha valahogy dohot kap,kiütéseket okoz. Nyersen nem lehet enni.

—Tudnék én — mond gondolkozva Dusán —egy jó megoldást.

—Mi volna az? — kérdi érdeklődve Szolimán.—Hát tudod, volt énnekem hadnagy koromban

egy román nevelőnő ismerősöm és az megtanítottengem pattogatott kukoricát készíteni.

—Nem ismerem, milyen az?—Egyszerű mesterség. Lobogó tűz kell hozzá,

meg egy sűrű drótrosta. Ha a láng fölé tartod, egyperc alatt felhasad a tengeriszem, mint egy rózsa,elveszíti fölös víztartalmát s kész a jóízű csemege,melyet az ember tarisznyában elvihet útra és az sohameg nem romlik. Jó il lata van, egészséges és tápláló.

—Bravó! — kiált Szolimán, — hisz ez neveze-tes felfedezés. Ezzel egy új korszak kezdődik Szo-málban. A lakosoknak ugyanis az a bajuk, hogynem tudnak mit csinálni az összerabolt kukoricájuk-kal. Barátom, ezzel a felfedezéssel te Szomálországjótevő je leszel és már látom a székváros palota soraiközött emelkedő szobrodat, amelyet a hálás utókorfog emelni. Hát csak maradjunk a mellett , — zárja

228

be szavait Szolimán, — hogy, a hadsereget pattoga-tott kukoricával fogjuk élelmezni.

Következő nap ismét jó szél volt , úgy hogy dél-után megpillantották nagy távolságban a Perim-szrgetet. Lebocsátották a vitorlát és egész estig helybenmaradtak. Akkor azután megközelítették egy kilo-méterre.

— Helyben vagyunk, — jelenti ki Szolimán, —i t t várjuk meg az Uranot. Gyertyát tettek a vöröslámpába és elhatározták, hogy most már minden éj-jel őrködnek. Nappal alhatnak eleget. A sziget aligöt hold nagyságú, minden növényzet nélkül valósziklacsúcs, amelynek legmagasabb pontja talánhúsz méterre áll ki a vízbő l . Egy ház van rajta ésebben lakik az indiai kábeltársaság négy hivatal-noka. Ide futnak ugyanis az Indiából jövő kábelekés innen indulnak ki az Európába, azaz Angliábamenők. Miután az áram nem elég erős arra, hogy;Indiából egyenesen Angliába lehessen táviratozni,i t t , a félúton fel kell azt venni és újra leadni.

Nem nehéz foglalkozás; de ha meggondoljuk,hogy a Perim-szigeten lakással van egybekapcsolva,egyike a legsúlyosabbaknak. Minden hónapban egy-szer jön ide a hajó és ellátja őket élelemmel és víz-zel. Minden negyedik hónapban mehet a hivatalnokegynapi szabadságra Adenbe, de ide is csak úgy,hogy a t i tkosrendőr egy pillanatig sem hagyja el. Ezaz óvatosság szükséges azért , mert az i l lető mindenkormánytáviratot ismer, ami Indiából jön és odamegy. Ezért a hivatalért óriási fizetés jár, de ritkaember bírja ki egy évnél tovább.

Szolimánék tehát éjjel őrködtek és nappalaludtak.

Bizony négy éjszaka hiába őrködtek.Ötödik éjjel Szolimán volt a soros, mikor észak

felő l megpillantja egy közelgő gőzös lámpáit . Balrazöld, jobbra vörös: tehát erre jön. Feláll a hajó or-rára és üvegével nézi a közeledő hajót. Magasnak

229

elég magas, kéményébő l repülnek a szikrák. A fo-gyóban levő hold már lenyugodott; lehetett t izenegyóra. Elég sötét volt . A vörös és zöld lámpák mindjobban távolodnak egymástól, látszik, hogy a hajóteljes gőzzel közeledik. Már nincs távolabb egy kilo-méternél, már sötét körvonalait is ki lehet venni.Ε pil lanatban a hajó ködkürtje egy rövidet búg ésa két lámpa között megjelenik egy harmadik: egyfehér.

— Fel, urak! — kiált Szolimán harsány han-gon, — i t t az Urano!

Talpraugranak mind. Meggyújtják gyorsan avörös lámpát és kiteszik a bárka orrába.

Erre gyorsan eltűnik a fehér fény.— Ez a jel , hogy az Urano észrevett minket,

— mondja Szolimán, — kifújva a vörös lámpábóla gyertyát.

Újra koromsötétség támad.— Helyre! — kiált Szolimán.— Zawanek! fel a vitorlát! Vigyázzatok, dél-

nek fordulunk, hogy a gőzös könnyen mellénk áll-hasson.

—Jól van! a fordulás sikerült .—Zawanek! le a vitorlát! Rippler Pepi, te állsz

a bárka elején, Dusán jöjjön ide hozzám. A gőzös-rő l két kötelet fognak ledobni. Az egyiket a bárkaelejére, a másikat a kormány mellé erősítik. A bár-kánk belsejébe vezető csapóajtót nyissátok ki. Vi-gyázzatok a rakodásnál. Ha egy ládát a hajófenékjobb oldalára tettetek, a következő t balra tegyétek,hogy az egyensúly meglegyen.

Időközben a hangtalanul közelgő gőzös körvona-lai mind magasabbak lesznek. Már nem lehet mesz-szebbre, mint száz öl. Gyenge csengetés hallik, mirea hajógép egyhangú zakatolása mind jobban meg-lassul, majd megszűnik. A gőzös csak az eleven erő-tő l hajtva, mint egy magas, füstöt okádó hegy siklika halászbárka mellé. Midőn eleje a bárka elejével

230

egymagasságba jut: —Vigyázz ahoi! kiáltás hangzikés süvítve repül le egy kötél, melyet Rippler Pepielfog és a bárka orrára erősít . Ugyanígy köti megDusán a második kötelet. Készen vannak.

Szolimán felkiált: — Kész! mehet!A gőzös csavarja megindul és mind gyorsabb

forgásba jön. A nagy hajó előre haladása mind ész-revehetőbb; magával viszi a hozzákötött halászbár-kát, amely meglapul árnyékában, úgy hogy alig le-het észrevenni. Ekkor a gőzös oldalán lerepül egykötélhágcsó, amelyiken Szolimán feltornászik. A fe-délzeten teljes sötétség van és csak hangjáról ismerimeg Kirilovics kapitányt.

Kezetfognak.— Rendben van minden? — tudakolja a ka-

pitány.—Rendben! — erősiti Szolimán, — kezdhetjük.Kirilovics röviden sípjába fuj és félhangon dör-

mögi: — Kezdhetjük már, Sztevó!A következő pil lanatban sisteregve, szapora

kattogással indul meg a gőzdaru gépe és a hajó mé-lyébő l kiemelkedik egy nagy fekete tömeg. A fegy-verládák!

— Állj! — hangzik a vezényszó, — majd:fordíts!

A daru vasrúdja és vele együtt a rajta lógóteher elfordul, kisétál a halászbárka fölé.

Kirilovics letekint, majd kiált: — Ereszd.Minden oldalra fehér gőzt kibocsátva, gyors

mozgással indul meg újra a gép és a fekete ládákeltűnnek a fekete éjszakában.

Pillanat múlva üresen jön vissza a hurokra kö-tött kötél.

És mindez megtörtént a nélkül, hogy a gőzösmenetsebességét egy pillanatra lassította volna. Nemtelik bele egy rövid óra és a gőzös gyomrából fel-hangzik a kiáltás:

— Az utolsó darab!

231

— No kérem, — mond a kapitány, jöjjön behozzám az irodába s írja alá az átvételi elismer-vényt.

Bemennek; Szolimán aláírja az aláirandókat. Akapitány két nagy pohárba szakértő szemmel töltviskit , meg szódát és odanyújtja:

—Parancsoljon. Az ön vállalkozásának sike-rére. Hasonló esetekben ne feledkezzék meg rólam.Mindig szívesen állok rendelkezésére.

—Köszönöm a jókívánságot; egészségére! Amitmondott, tudomásul veszem és megjegyzem. Köszö-nöm a pontos kiszolgálást. Más elintézni valónknincs?

—Ügyünk be van fejezve, — mond mosolyogvaKirilovics kapitány.

Szolimán kezét nyújtja:— Az ég áldja meg. A viszontlátásra!Kilép a koromsötét fedélzetre. Kirilovics elka-

lauzolja a kötélhágcsóig, mégegyszer kezetfognak ésSzolimán újra a hajó oldalán tornászik lefelé.

Leérkezve Dusán jelenti neki, hogy mindenrendben van.

— Helyes, — mond Szolimán, — oldjátok el aköteleket.

A két kötél nagyot loccsan a vízbe, a bárkamenete lassúbbá válik; a gőzös kezd előre nyomulniés most már i jesztően dübörög közvetetlen mellettöka hajó csavarja. A lenyűgöző magas körvonalakhegyként merednek az égnek s még kísértetiesebbek-nek látszanak a kéménybő l kiáradó szikraözöntő l .

Most megpillantják két oldalán a lámpákat,csakhogy megcserélve. Jobboldalon a vörös, a balona zöld. Egyideig még hallik a hajócsavar paskolása,azután az is elnémul. Az egész átrakodás oly csen-desen történt, hogy a hajó utasai sem vesznek észresemmit. Az Urano, amilyen rejtélyesen jött , úgy istűnt el .

Szolimánék felhúzták a vitorlát , a szellő bele-

232

kapaszkodott és vitte őket, — ha lassan is, — a Babel Mandeb szoroson keresztül. Reggelre a szellőutolsó maradványával befutottak a Tedzsuria-öbölbe,Itt lelankadt a vitorla és megálltak egyhelyben. Szo-limán meggyújtotta a hajó orrán kifüggesztett vas-kosárban a szenet, hogy a füst azt a hiedelmet keltse,mintha egész éjjel halásztak volna.

A minisztérium lefeküdt.A fáradságos éjjeli munka kimerítette őket és

az egész társaság nyugodtan horkolt , mint akinektiszta a lelkiismerete. Szolimán nem tudott aludni,az ő lelkiismerete nem volt teljesen tiszta. Most dő lel vállalkozásának sikere. A legközelebbi negyven-nyolc óra a legveszedelmesebb.

Ha minden jól megy, három nap alatt megke-rülik a Cap Quardafuit . Ott már nincs veszedelem.Figyelmesen vizsgálja a hajót, vigyázva, hogy nelegyen rajta semmi feltűnő . Nem fedez fel semmit,csak az nem tetszik neki, hogy a bárkájuk olyanmélyen jár. Ezen nem lehet segíteni.

A forgalom itt igen nagy; egyik gőzös jön, má-sik megy. Mit törődnek ők a veszteglő halászbárká-val. Minden különösebb esemény nélkül telik el anap.

Estefelé fodrozódik a tenger, feltámad a szél.Belekap a vitorlába és megindulnak.

— Uram segíts! — gondolja magában Szolimán.Bárkájuk orrán egész éjjel világított a vörösen,

izzó vaskosár, köhögésre ingerlő bűzös kőszénfüsttetboldogítva a fedélzeten ievőket. Reggel nem állt eta szellő és ha a mélyen járó bárka lassabban is ha-ladt előre, de mégis előbbre jutottak. Most már nemtalálkoztak annyi hajóval; az Adenbő l jövők és azoda menők tő lük balkézre maradtak el. Mintha aminisztérium is érezte volna a helyzet sorsdöntő vol-tát , mindenki komolyan, szó, hang nélkül teljesítettekötelességét.

Szolimán aggódása mellett is bízott hagyomá-

233

nyos szerencséjében. Különben is, ő török volt;masallah. A minisztérium pedig nem tudta, hogyminő vulkán felett táncol.

Délfelé egymagasságban voltak Obokkal és jobb-kéz felő l elő t tük volt Dzsibuti világítótornya. Ha-lászbárkákkal találkoztak, de gőzösökkel r i tkán.Arra, hogy a nap már delelőn állott , még mindég,elég jól fújt a szél. Éppen szerény ebédjüket fo-gyasztják, midőn az Indiai-Oceán felé, a láthatárlegalján megpillantanak egy parányi füstgomolyt.

— Valami gőzös, — mondja Szolimán.Nem volt gyanús. Hiszen it t gyakori a gőzös.Néhány perc múlva megint oda néz. A füstgo-

moly nagyobbodik, de nem ölt hosszúkásabb ala-kot. Ez csalhatatlan bizonyíték, hogy egyenesen erretart .

—Úgy látszik, — mond, — iránya a dzsibutiivilágító torony. Vájjon milyen hajó esedékes ma? —gondolkozik, majd kiveszi a zsebnaptárát: ma szerdavan.

—Ε napon rendes járat nem érkezik. Különben— és vállat von, — ki tudja, miféle hajó? Nevetsé-ges, hogy aggódom. És elhatározta, hogy nem néztöbbet feléje.

Félóráig kiállta, akkor újra oda nézett .— Különös! a füst már gomolyogni látszik,

szóval nem lehet távolabb öt kilométernél és a gő-zösnek még kéménye sem látható. Furcsa alacsonyhajó lehet. . .

Csak nem hadihajó?Üvegjével figyelmesen nézi.Sötéten gomolyog a fekete füst, elárulva, hogy

erősen tüzelnek; magasabb nyomást akarnak a ka-zánban elérni, hogy gyorsíthassák iramukat. Hogymiért, azt ők tudják.

Még néhány perc és akkor a kéménynek ki kellbukkannia.

234

A füst gomolygása mind erősebb és egyszerrefeltűnik egy egyenes vonal: ez a kémény pereme.Szolimán feszülten figyeli: nagyon nagy átmérő jű .És most kibukkan az első mögött egy második ké-mény.

Ez már határozottan gyanús.Nagyon alacsony és két kéménye van. Megvil-

lan agyában az a jelenet, amikor — nem is olyanrégen, — a „Binger“ fedélzetén Kiripopulosz kapi-tánnyal nézték az Alligátort . Az is alacsony volt éskétkéményes.

— Hátha? — gondolja magában és hátán végig-fut a hideg. Nem szól. összeharapja ajkait és a. táv-csövet le ne,m veszi a hajóról.

A legközelebbi negyedóra a döntő .Már a parancsnoki hidat látja s rajta egy férfit ,

aki távcsövét feléjök szegzi.A két kémény talán még jobban okádja a

füstöt.Már meg tudja különböztetni a fehérruhás mat-

rózok vállát , majd elő tűnik . . . a páncéltorony s azágyuk sárgaréz závárzata megvillan a napfényben.

Szolimán leereszti a távcsövet, egy pillanatigmintha minden szürkévé válnék elő t te, majd hö-rögve mondja:

— Hadihajó!A minisztérium, a nélkül, hogy tudta volna,

miért: elhalaványodott; mind kérdő leg nézett Szoli-mánra.

Most egy pillanat alatt kellett határozni, mi-tévők legyenek. Ha tovább tartják ezt az irányt,útjuk keresztezi a hadihajóét. És ha még olyan ár-tatlanok is, hihetetlen, hogy azok elő t t ne legyengyanús, miért jár bárkájuk olyan nagyon mélyen.

És ha meg találják kérdezni, hogy miért?Ellenben Dzsibuti hét kilométerre van jobbra.

Ha befutnak a kikötőbe, akkor a hadihajónak meg-

235

szűnik a motozási joga. A francia vámtisztekkelcsak elintézik, valahogy a dolgot. Szóval, előnyösebbDzsibutiba menni. Csak arra kell vigyázni, hogyaddig meg ne fogják őket.

Szolimán átcsavarja a kormányt és a hajó orramost egyenesen a világítótoronynak van irányozva.Szerencse, hogy a szél ereje nem csökkent.

— Zawanek! — kiált Szolimán, — húzd fel acsúcsvitorlát .

Ezt eddig még nem használták, ez az árboclegnagyobb megerő l tetése. Lassan csúszik felfelé avitorla, kiöblösödik s szinte recsegve hajlik meg atigéri cédrusfa árboc. Recseg, hajlik de nem törikel, Csak fájdalmasan nyög a sok vitorla alatt . Ahajó orra mélyen merült a tajtékzó habokba, tán-colva szántja a hullámokat.

Aránylag elég gyorsan mentek, de a hadihajósem maradt el . Ső t még közelebb nyomult.

Most már fölismeri Szolimán a távcsövével: ezaz „Alligátor“ , amelyikkel ő már Dzsibuti elő t t ta-lálkozott , az pedig, aki a parancsnoki hídon áll .Murphy kapitány.

A helyzet hirtelen megváltozik. A hadihajó isfordul s szintén egyenesen Dzsibutinak tart . Világosmár, hogy őket üldözi.

Nem tudják elképzelni, mi által váltak gyanú-sakká?

Talán túlsok vitorlát tettek fel, holott halász-hajónak sohasem sürgős az útja. Talán arra volt kí-váncsi Murphy kapitány, miért jár a hajójuk olyanmélyen? Ki tudná azt megmondani?

Szolimán véresre harapta ajkait kínjában, dea halászhajóból nem lehetett többet kiszorítani. Aminisztérium csendesen végezte dolgát, aggodalma-san pislogott az üldöző gőzhajó felé bár nem tudta,hogy a miniszterség milyen veszedelemben forog.

A hadihajó folyton tért nyert. Már csak kétkilométernyire van.

236

Szolimán látcsövével felismeri a szőke angolkapitányt. Most valami mozgalom támad a hadi-hajó mellső jobboldali ágyújánál. Ennek nyomána bárkától nyolcvan—száz lépésnyire, mint egygejzír , toronymagasan csapnak fel a habok. I jedtenkapja el a fejét mindenki: hatalmas dörrenés hal-latszott .

A hadihajó megállást parancsol.Szolimán halálsápadt és rekedten ordít:— Nem állunk meg; a kikötő csak három kilo-

méter. Ne féljetek, mindjárt ott leszünk! Jó szelünkvan.

Senki sem szól, csak a kikötőre mered.Zúgva szántja a bárka a hullámokat.Egy második golyó csap le közvetlen mellettük.— És ha összelő t tök, akkor sem állunk meg r

— kiált vérben forgó szemekkel Szolimán, — márcsak két kilométernyire a kikötő .

A minisztérium hallgat.Szerencsére az Alligátornak több esze volt .

Bármely pillanatban fenékbe lőhette volna a bárkát,de akkor nem tudja meg, mi volt a rakománya,miért akart olyan nagyon menekülni? Okosabb, habeszorítja a kikötőbe, hiszen ott majd kisül. Megvan már kötve az új egyezmény, bemehetnek őkoda is.

A hadihajó tehát hajtotta Szolimánékat magaelő t t , úgy mint a gazdaasszony szokta a csirkét, shogy eszükbe ne jusson valahogy oldalt kitörni, oda-eresztett néha egy ágyúgolyót. Hol jobbra, hol balra.

A bárka most fordul be a világítótoronynál.Benn jár már a kikötőben.

Persze a nagy ágyúzásra összeszaladt a nép és-kivonult az egész helyőrség. Mikor befutott a bárkay

ott áll tak két sorban, mezítláb, t iszta fehér egyen-ruhában, piros fezzel a fejükön. Elő t tük áll , csupaarany egyenruhában egy kecskeszakállú francia,Cote Somale kormányzója.

237

Amint a bárka partot ért , elözönlötték azt, éselső tettük volt megvizsgálni az útleveleket. Ezt olykörülményesen végezték, hogy ezalatt ideje volt az„Alligátor“-nak szinte befutni a kikötőbe, vízre bo-csátani egy csónakot és egy t isztet és nyolc közle-gényt a partra tenni. A t iszt néhány szót beszélt akormányzóval, aki az angol katonaság kíséretébena bárkára ment és néhány száraz szóval előadta,hogy az által a tettünk által , hogy az ágyúlövésrenem álltunk meg: gyanúsakká váltunk. A gyanú az,hogy a hajón dugáru van.

Szolimán ti l takozott e megrohanás ellen éskérte az árujának rendes elvámolását. Hogy ágyú-lövésre meg kell állni, azt ő nem tudta. Ső t úgymegijedt tő le, hogy menekült .

A kormányzó csak udvariasan mosolygott és atiszt katonáinak néhány szót mondott, mire azok ki-nyitották a hajó belsejébe vezető csapóajtót és el-kezdték a legfelső láda feszegetését.

Mindenki kíváncsian nézett a ládákra, a mi-nisztérium kezdte magát rosszul érezni és legjobbanszeretett volna meglépni, de a sok katona nagyonügyelt reája.

Egy roppanás, a láda teteje levált és a szépenegymás mellett sorakozó fegyverek láthatókká vál-nak. A nézők ajkáról elhangzik egy csodálkozó: ah!A kormányzó és a t iszt egymásra néznek.

Szolimánék tovább nem is tagadtak. Úgy ishiába való lett volna.

Most egy kis nézeteltérés támadt. A dugárutmagának követelte úgy az angol katonaság, minta francia vámőrség. És mind a kettő teljes joggal.Hosszas és izgatott szócsata után úgy egyeztek meg,hogy miután az elfogatás francia földön, franciaközegek által történt, a dugárú foglaltassék le adzsibutii vámhivatal által , a tettesek csukassanakbe a városi fogdába, ahol addig maradnak, amíg akét nagyhatalom e kérdésben megegyezésre jut.

238

Úgy is történt.Rövid idővel később Szolimán és a szomáli mi-

nisztérium lehorgasztott fővel bandukolt a fehérúszónadrágos, vigyorgó fekete katonák sorfala kö-zött a nem messze fekvő városi fogda barátságosépülete felé. A polgárias kinézésű földszintes ház,amelynek kapuja a hátuk inogott becsukódott, nemis merte volna álmodni, hogy valaha i lyen neveze-tes vendégei lesznek. A kapu mögött szívesen fo-gadta őket a fehér ruhás, kissé potrohos termetűMr Agrafe, e hajlék éber őre, i lyenféleképpen szólvahozzájok:

—Szívbő l üdvözlöm önöket, urakim és öröm-mel hallom, hogy önök vendégeim lesznek. Sajná-lom, hogy nem nyújthatok önöknek nagyobb ké-nyelmet, de európai vendégekre nem igen vagyokberendezve. Hányan vannak?

—Hatan.—Ennyi vendégem egyszerre még nem is volt

Parancsoljanak utánam jönni, uraim, megmutatomönöknek leendő lakásukat. — Kinyit egy ajtót: —Lépjenek be, uraim.

Belépnek egy tágas terembe, amelyben hat vas-ágy áll . Üvegnélküli ablakai magasan vannak. Aszoba földje a legfinomabb sívóhomokkal borítva.

Szolimán körülnéz és meg van elégedve, majdígy szól:

— Helyes, kedves Agrafe úr, az elhelyezésselnagyon meg vagyunk elégedve. De van egy fonto-sabb kérdés. Mi reggel óta nem ettünk; mi lesz a va-csorával?

Agrafe úr megvakarja a tarkóját, majd bizony-talan hangon válaszolja:

—A fogoly urak napjában csak egyszer étkez-nek: délben.

—Helyes, ·— jelenti ki Szolimán. — Tudomá-sul vesszük. De ha ön nem akarja, hogy a dicsősé-ges francia nemzet örök szégyenére, mi az éjjel

239

éhség következtében kiszenvedjünk, ám fogja ezenhúszfrankos aranyat és hozzon nekünk azon enni-valót és néhány üveg sört . Úgy-e, megteszi?

— Kérem, uraim, negyedóra múlva mindenitt lesz.

Agrafe tisztességesen felterített , poharakat ho-zott , a dugókat kihúzta, szóval minden tekintetbenkifogástalan házigazda volt . Nyugodtan, de szótla-nul megvacsoráztak, azután rágyújtottak egy ciga-rettára és végigfeküdve ágyaikon, gondolkoztak asorsukról. A jövő képe meglehetősen zavaros volt ,mert nem tudták, hogy a jelen állapot mennyirebefolyásolja a jövő t . Időközben besötétedett és afogház elcsöndesedett . Agrafe úr leszedte az asztalt ,nem mulasztotta el kijelenteni, hogy: a fogoly urak-nak ti los a dohányzás; jó éjszakát kívánt nekik,rájuk zárta az ajtót és aludni ment. Alighogy ki-húzta a kulcsot a zárból és a folyosó homokja el-nyelte lépéseinek zaját, félhangon súgja Szolimán:

— Uraim! utolsó minisztertanács, jertek azágyamhoz.

Sorjában helyet foglalnak a két szomszédágyon. Szolimán egy darabig gondolkozni látszik,azután megszólal:

— Barátaim. Hogy mi történt, azt nem kell ismetélnem. A történteken nem lehet változtatni. Vanaz izlámnak egy alaptörvénye: megnyugodni a vég-zet akaratában. Mert minden úgy van jól, ahogyAllah rendelte; és ő tudja, mit miért csinál. Titeketnem fenyeget veszedelem. Könnyű a dolgunk! Minthonfitársaimat, Szuezben ösmertelek meg benneteketés felajánlottam nektek az ingyen Dzsibutiba valószállí tást . Ti, mint szegény emberek, örömmel ra-gadtátok meg az alkalmat, anélkül, hogy csak tá-volról is sejtettétek volna, mi van a hajón. Ti a fegy-vercsempészetrő l , az osztrák-magyar monarchiáról,független szomáli államról, protektorátusról nem

240

tudtok semmit. A dugáru felfedezése t i teket lepettmeg legjobban.

Egy kis szünetet tart , majd folytatja:—Holnap mindnyájunkat kihallgat a vizsgáló-

bíró, ha így vallunk, azt hiszem, ti azonnal szabadlábra kerültök. Most az a kérdés: mit akartok?Haza mentek-e? vagy it t alapozzátok meg jövő tö-ket. Társai egyértelműen kijelentették, hogy i t t ma-radnak.

—Jól van! annak örülök — mond Szolimán.—Abendstern, nálad még van annyi pénz, hogy egy

ideig fenn tudjátok magatokat tartani. Ugyebárte ismered Robineaux forgalmi főnököt az ethíópiaivasúttársaságtól?

—Ismerem, — mond halkan Abendstem—Menjetek hozzá, hivatkozzatok reám, és én

biztosan tudom, hogy szívesen fog benneteket gár-dájába sorozni. Ott legalább, — hosszú szünetet tart ,— később, ha szükségem lesz reátok, — mindigmegtalállak. És most bocsássatok meg, hogy igére-temet nem tudom beváltani, de azért a viszony,mely közöttünk ma fennáll: megmarad. . . Hogymit hoz a jövő , senki nem tudhatja. Legyetek szor-galmatosamnak, mert tudástok van elég. Simuljatoka franciákhoz és én tudom, nagyon hamar meg fog-játok őket szeretni. Gondoljatok néha reám, kiigen sokat fogok reátok gondolni. Bocsássatok megmindnyájan! . . . — És kezet fog velük, nem anél-kül, hogy egy könnycsepp ki ne gördüljön szemébő l .

Mindegyik szónélkül, szomorúan ágyához mentés lefeküdt.

A fogda ablakán kíváncsian kandikál be afogyó hold és csodálkozik, midőn régi ismerőseit , aszomáli minisztériumot, i t t látja viszont. A filaitaitest megköveteli a magáét, és miután lelkiismeretifurdalást nem érez egyikük sem, öt perc múlva azegész társaság a boldogok álmát alussza.

*

241

Minden úgy történt, amint Szolimán .meg-jövendölte.

Reggel megjelent Bergé úr, a vizsgálóbíró, éskihallgatta az egész társaságot. Ε kihallgatásnak azlett az eredménye, hogy Szolimánon kívül minden-kit szabadlábra helyeztek, azzal a kikötéssel, hogyaddig, amíg Szolimán ellen az eljárást be nem fe-jezik, nem szabad Dzsibutit elhagyniuk. Hogy fö-lötte ki fog ítélkezni, az még a jövő t i tka. De min-denesetre jó lesz, ha innét még a délelő t t folyamánelmennek, miután it t nem, főznek nekik.

Azok nem is várták meg a delet.Mégegyszer megszorították Szolimán kezét, el-

búcsúztak érzékenyen Agrafe úrtól és egy percmúlva künn álltak az utcán, bokáig süppedve aforró futóhomokba, de kéjjel szíva a szabad levegő t .

Abendstern átvette a vezetést.— Miután ti nem tudtok jól franciául, most én

foglak benneteket kalauzolni. Először a szerencsét-len hajóra megyünk ottmaradt podgyászunkért;keresünk olcsó szállást; és végül felkeressük Robi-neux barátunkat.

Mind a három útjuk eredményes volt .Podgyászukat megkapták, szállást hamar talál-

tak, Robineaux forgalmi főnök pedig szívesen alkal-mazta az intelligens embereket.

Megjött a francia kormány kábeltávirata,amelyben értesíti a (kormányzót, hogy Szolimánfelett az angolok fognak í télkezni, még pedig Aden-ben, a hadbíróság. Angol tengerészkatonák az Alligá-tor fedélzetére vitték Szolimánt.

*Egymást űzték a napok, teltek a hetek, múltak

a hónapok.A .minisztérium minden tagja beletalálta ma-

gát új helyzetébe és mindenik munkás megelége-

242

dett polgárává vált a francia gyarmatnak. A vasút-építés már be volt fejezve, de Radak, Rippler és Za-vranek most is külső szolgálatot teljesítenek. Egyikpap estefelé izgatottan állí t be Abendstern a mégdélutáni álmát alvó Dusánhoz, kezében egy újság-lapot lobogtatva. Már az ajtóból kiált:

— Dusán! it t az adeni újság. Meg volt a tár-gyalás Szolimán ügyében.

—- És mennyire í télték el?— Öt évre!Dusán nagyot füttyent. Sok. És hol üli le?

— Adenben, a fellegvárban.— Vájjon nem engedik el egyrészét?

— Nem hinném, — mond, Abendstern, — deaz bizonyos, hogy a büntetés leülése után kiutasítjákaz egyesült hatalmak területérő l . Nem hiszem, hogySzolimán barátunkat ez életben még egyszer lássuk.

— Szegény Szolimán! — sóhajt Dusán.Abendstern az ablak felé fordul, miközbem egy

könnycseppet morzsol szét a szemében. Oda fordulDusánhoz és hirtelen kérdi:

— Együtt ebédelünk?— Igen, — mond ásítva Dusán.

— Akkor öltözködjél, én megvárlak.Leül egy székre, és olvas.Mire elkészülnek, a nap már aláfordult a siva-

tagba. Az Árkád-szálló éttermében az egyik asztalnálnéhány ösmerős ül. Közöttük Mayer úr is , az adeninémet konzul. Oda ülnek hozzájuk.

Beszélnek errő l is , arról is . Egyszerre odafor-dul Abendstern és kérdi Mayertő l :

— Ismerte ön Szolimán ben Darját?— Hogyne ismertem volna? Harrár leggazda-

gabb kereskedő je volt . Szegény öt évet kapott .Ön ismeri a részleteket, hát nem védekezett?

Mayer vállat vont.

243

— Lássa, — mondja, — ez éppen a különös.Azt állí totta, hogy a fegyverek Menelik céljaira szol-gáltak volna. Megkérdezik Meneliket. Nem tud sem-mit. Vallatják Szolimánt tovább: hallgat. Elítélik ötesztendőre;, nem felebbez. Belenyugszik. Miért nyug-szik befe? Azért, mert ez az ügy még nincs kide-rítve és ha az egészet teljes világosságban látnák,alighanem kötelet kapott volna Szolimán. Szóval elő-nyösebb reánézve, ha ti tok leple borítja az egész dol-got. Nézze kérem; hogy i t t t i tkos rugók vannak, azegészen bizonyos. Az utolsó időben a szomálik azangolokat megverték Iminél, az olaszokat Mogdisu-nál, megtámadták az ethiópiai vasutat és leöltek vagyszáz embert. Én nem vádolok senkit , de hátha efegyverek is az ő részükre voltak? Ez pedig az egye-sült hatalmakra nagyon veszedelmes helyzetet teremt-hetne és ezért én nem csodálom, ha kissé idegesek.Különben, amint az én magánértesüléseim szólnak,Szolimánt névtelen feljelentésre fogták el. Hogy ezigaz-e, — mond finom mosollyal, — azt nem tudom.

Éjfél felé Abendstetn és Dusán együtt indultakhazafelé. Midőn a rosszul világított piactéren men-nek keresztül, megcsapja arcukat langy, kelle-mes szellő , mely a tenger felő l fúj. Dusánnak hirte-len vágya támad még lefekvés elő t t egyet sétálni éslefordulnak a móló felé.

A kikötő elhagyatott ebben az órában. És sötétis, mert a hold csak reggel kel. Ott gubbaszt avilágítótorony, örökké körben forgó fénnyel. A reflektor messze a tenger fölé veti a hidegsugarakat.

Megállnak és bámulják az ezerszer látottfönséget. A világítótornyon túl, vagy száz lépés-nyire áll , amint ők egymás között szokták nevezni:az ő hajójuk. A csillagos, de azért sötét éjszakábancsak árboca rajzolódik le a világosabb menybolto-zaton.

244

Valami húzza, vonzza őket oda.Nem beszélnek egymással, de egyszerre indul-

nak feléje.Amint a süppedő , puha homokban nesztelenül

közelebb érnek, suttogó beszéd hangja üti meg fü-lüket. Szemük már hozzászokott a sötétséghez. Meg-látnak az „ő“ hajójuk elő t t guggoló húsz vagy hu-szonöt szomálit . Kört formálnak. A kör közepénáll egy magas, hófehérhajú aggastyán. Már kétszertalálkoztunk vele. Először az Adal-mocsár szigetén,azután Berberában. a Kilib Raza karavánszerály-ban. Hamu ő , az adal törzs varázslója.

Suttogva beszél, de szenvedélyesen és hallgatóiáhítattal figyelnek. A két néző csak befejező szavaithallja:

— . . . mert el fog jönni az az idő , mikor föld-részünk felett süvítve fog végigszáguldani egy min-dent porbatipró orkán: a népek szabadságának vi-hara, amely lefújja karjainkról a rabbilincset. Ésa fölszabadult millió kebel egetostromló bősz ordí-tással harsogja: Afrika az afrikaiakéi

*Az idő homokórája tovább pereg.A gyermekbő l ifjú, az ifjúból férfi , a férfibő l

agg lett .Erdély egyik kies völgyében, bérc tövében, zöld

erdő lombjának támaszkodva áll egy fehér kúria.Elő t te a kígyózó, poros országút; a háttérben, fűz-fákkal szegélyezett csobogó vizű , kristálytiszta patakpartján, kéklő szilvafák között szinte megbújva állegy-egy szalmatetejű csúcsban végződő ház. Azutánkövetkezik a szerény „Istenháza“ .

Holnap ünnep; a harang kongása összevegyül ahegyoldalban legelő gulya méla kolompjával.

A kúria emeletes és a fehér oszlopok nyitottverandát tartanak, amelyen szép szőke nő ül , aki-

245

nek lábánál két gyermek játszik. Egy ötéves kisleány és egy négyéves fiú. A kertbő l r igófütty hal-lik, a közeli réten szól a pittypalatty, berreg a haris;távolabb bégetnek a birkák.

A két gyermnek robogást hall . Felfigyel a kapufelé és látja, amint bekanyarodik két pej. könnyűsárga homokfutóval. Felugranak és indiántáncotlejtenek anyjuk körül, kiáltva:

— Megjött apa. Megjött apa.A kocsiból mosolyogva int fel egy ötvenéves,

dereshajú férfi , régi ismerősünk: Szolimán benDarja.

A szőke nő hitvese, de nem Szekerpára.

— Vége. —