TAMÁSI JÓZSEF

Joplin sír

VERSEK

BUDAPEST

SorozatszerkesztőSIMOR ANDRÁS

© Tamási József 2016

…és néha furcsa álmaim vannakférfiakat és nőket látokakik rozsdás írógépeket püfölnek veszettül órákon átnapokon áta megváltozhatatlanon törik a fejüketintegetnek és bólogatnak nekem és üzeneteket váltunk

egy örök frekvenciánés tulajdonképpen mindannyian ugyanazt a versetírjuk évezredek ótade nincs haragJoplin sír csak (Joplin sír)

Letölthető:

[ PDF formátumban ] [ EPUB formátumban ]

gabi

mintha rászáradt volna a bőrcsontos és szürke az arcahangja halk és rekedtmint egy régi csöves rádióészeme egy riadt gyermekécikázik ide-odaujjai között remeg a dekkahogy elkezdi mesélnivéget nem érő történetétugyanarrólhogy kint dolgozott németbede mindig másképp szól a sztorisenki nem hallgatja márde nem zavarjaaz semhogy engemhol józsinak hívvagy janinakZolinakés minden estemás ágyába akar feküdniegész éjjel figyelni kellfelkelmászkálmegállnéz ki a sötét ablakonkérdezem mi azfüstöl a kémény mondjajól van gabinem bajaludjálés visszavezetem az ágyához

meddig maradjak

úgy jövök fel idemint valami szentélybepedig nincs itt semmicsak egy kaptató végeez az én everesztemnem akarok már nagy dolgokatannyit hogy ide kijárjak vagy húsz évigszeretem ezt az ösvénytlassan visszafoglalja az erdőnem zavarhallgatokszél játszik a csenddela vérem lüktet ereimbenörülök ezeknek a pillanatoknaklent a városaz emberekén meg sófoltos pólóbanizzadt homlokkalazon gondolkodommeddig maradjak

rakendroll

fekszem a sötétbenkorai led zeppelint hallgatok 2.1-benjimmy page úgy bontja az akkordokatmint egy istenaztán bevadul és hasít a heavy metálrobert plánt suttog nyög jajgat üvölta basszus a dob beszarok olyan jóképzeletemben az én kezemben van a gitárés előttem a mikrofonazt mondják az okosoktizenhárom-tizennégy éves korban vésődik behogy milyen zenét hallgat majd valakiidősebb korábanemlékszem akkoriban magzati pózban feküdtema takaró alattkét laposelemmel tuningoltsokol rádiót szorítottam a fülemhezés minél durvább volt a zeneannál könnyebb lett a lelkema szüleim güriztek

szegények voltunknem tűntem ki semmibenungvári tamás rockról szóló könyveittelefirkáltam idézetekkelaz üvöltést olvastamjoplinba voltam szerelmesmás akartam lennimint bárki a falunkbanminden szart kipróbáltamcsak a rock and rolla versek maradtak menedéknekmost se jobbegy vagyoka sok megfáradt ember közülszobámban por és keserűségszétdobált könyveka hűtőm üresgitáromon hamisan szóla rakendroll

az élet illatai

bassza megmaga egyszerűennem tud rólam semmitse a múltamrólse a jelenemrőlcsak ossza az észt nekemazt hiszi különb nálamvegyen vissza az arcábólmar amikor beléptem az irodájábaláttam az utálatot a szemébenpont egy ilyen pofa dumál nekem az életrőlés jön ezzel a pszicho szöveggelsokat gyakorolhattaközben alig várja hogy elkotródjaklefogadom naponta kétszer is letusolés ha kilépekmár fújja is szét a légfrissítőtelnyomva az életszagotizzadni konditeremben szokottott terpeszkedik flancos öltönyébengondolom hogy a kocsija se suzukies nem panelben élhanem kint a rózsadombonén meg örülökha van egy ágy ahová ledőlheteknem fagyok meg reggelreha kajám is van az már tiszta havai

úgyhogy ne nyomja nekem ezerrela sablon szövegétvágja a pofámba amit gondoloszt készne prédikáljonitt hagyom a fenébemert azt utálom a legjobbanha keresztülnéznek rajtam

az éjszaka

az éjszakafekete iszapfojtogatsorsom odvas fogaitépik arcomatmozdulnéknem tudokbarátaimmagamra hagytatok

a szőke lány a nagy kékségből

ma rád gondoltamegész álló napegy pillanatra minthatéged láttalak volnaelsietni a járdánegy villanásmégis amíg el nem aludtamott voltál gondolataim origójábannem akartalakés nem is tudtalak elküldeniés most bánom igazábólhogy nem mondtam el sohanekem te voltála szőke lány a nagy kékségbőlattól a pillanattólamikor beléptél az osztályterembeelérhetetlenül kecsesen és gyönyörűentökéletességed teljes tudatábanmint egy japán katanaazóta sok rejtett zugot bebarangoltama lelkembenvan ahová mindig visszatérekvan ahonnét menekülök

közben naphosszat nézem a lóri linstruthvideókat a jutúbonaz a csaj úgy nyomja a rockotmint joplin óta senkipimaszul kócoson tépi a húrokatrád emlékeztetén meg beleborzongokhogy nem az enyém lettélnem tudom valamiért mindig megijedtünkha már csak egy lépés hiányzotta beteljesüléshezde lehet én értettem félre mindentés az egész a vágyaim játéka voltnem a gesztusaid hazudtakhanem én önmagamnak

egy újabb értelmetlen vers

kimondani könnyű bármitde utána jönnek sorbana klónozott napokaz átkínlódott estékreggeleka szombatoka vasárnapokamikor nincs kedvem semmihezfekszempróbálok visszaaludninem megyforgolódomjár az agyammennyi tennivalóm volnaés mennyi mindenről maradhattam leközben a fény átszűrődik a sötétítőnfurcsa ábrákat rajzol tapétáranézem és agyalok továbbelbaszott egy játék az életháborúk nyomor járványokpolitikusok az értelmiséga vallás képmutatásaés a sajátoméhogy mennyi mindenem vanmásnak meg semmipedig kell az ember a földnekaz ember az embernekhogy legyen kinek mit jóvátennivégül felkelekhugyozokleugrom a boltba

egy hájas pénztárosnő beszólaprót kérekés lesiahogy remeg a kezemutálom amikor néznekmég jobban ha beszólnakígy felhúzvaírok egy valószínűleg szar versetamit bebasznak majd a kukábamit tudom én hogy kik és hogy miértde mindegy is

harmatcsepp a pókfonálon

vanaki nem kell senkinekélaztán eltűniknem hagyva maga utántöbb nyomotmint egy nyáresti záporolyan őakár harmatcsepp a pókfonálonamit ha egészen közelről nézelmegláthatod tükörképedet

outsider

az utcában ahol éltemgyermekkorombannyáron finom por szálltszürke mint a cementmájusban egy-egy felhőszakadás utánhömpölygött a kávébarna vízakár egy folyó olyan voltés mindig történt valami érdekesemlékszem sokat játszottam egyedülnem volt senki egyívású velemvagy figyeltem a felnőtteketahogy dolgoznakhallgattam a beszélgetésüketmunkáról pénzről meg a háborúrólamikor eluntam magamodacsapódtamhol az egyikhol a másik utcabeli bandához

amelyik éppen befogadottazóta érzem kívülállónak magamez az érzés cikázik bennemmint az áramütés esteha lehunyom szememés képzeletemben visszatérekmúltam színtereire

így élek

szilánkosra törnek számban a szavakinkább kussolokvéres nyálat nyelekvisszafogom mozdulataimatérzelmeim csomókat gyúrnak izmaimbaelbújok zenéim verseim mögéés bámulom megtépázott lelkemet

nemzedékem

nekem nincs nemzedékematomjaira hullottméretre szabott öltönyben feszítőügyeskedőket látokmeg piától hebegő lúzereketilyen-olyan ügyértszélmalomharcot vívó bolondokatvannak a föld alatt is párannincsenek hőseinkse bukott szentjeinkén meg nem érzemhogy bárhová is tartoznékegyedül az írásami összeköt az emberekkela csend haldoklikaz üvöltés reakció nélkülfullad a fakó égbea vitákat felváltotta a beletörődésés nem szégyelljük közönyünkettöbbet éltünk demokráciábanmint a szocializmusbande egyiket se értjüka zene már csak háttérzaja kocsink csillogása gyönyörködtetnem a szerelmünkémegsavanyodott szánkban a nyál

nem köpjük le reggel tükörképünket

mintha

látom őketnaponta többszörvonszolják magukatkeresztül a városonbejárva minden utcát teretelől a férfi aszottanzsíros hajjal szakállalkissé lemaradva a nőkóbor kutya szemekkelmintha szögekkel kivert falúlabirintusban bolyonganánakaz idők kezdete ótaolyan fájdalmasnehéz a léptükmennek szótlanulleszegett fejjelháromszázhatvanöt canossaönnön istenük engesztelésérepróbáltam megtudni valamiérthogy kik is őkszóba se álltak velemmegközelíthetetlenségük ismerősahogy a viselkedésükmintha önmagamat látnám bennük

külön bejáratú sivatag

a napok számolatlanokahogy a kudarcoka veszteségekfiatalon még azt gondoljuklesz időnkbejárni a partokatmegismerni ami számunkra értékesés ezen az úton eljutunkvalami személyes igazságigbölcsességigmélyebb tapasztalásigaztán amikor megjelennek az első repedésekelőször talán az arconde lehet hogy kapcsolatainkbanvagy éppen

a lelkünkben egy apró titok miattés akkor mindez láthatatlan maradde apró tüzek égnek bennünk mindenholkiszáradunk akár egy kútnem nyújtunk már vigasztmi is arra vágyunkkülön bejáratú sivatagunkban

istent a netről

vettem magamnak akciósánegy istent a netennem gandalf-szerűbölcs öregetegy olcsó tajvani utánzatotszakálla is vanmeg világít a szemede mégsem az igazicsak kisebb csodákra képespéldául elzárja a meleg vizetkinyitja az ablakokatnéha lefagyépítettem egy kis szentélyta tévé mellettodaraktamesténként mécsest égetek előttea macskáim is megszerettékés észrevettemhasonlít rámő is elszundít szombatonkéntha meccs van műsoron

cserehát

itt nincs istencsak dombokerdők foltjaitanyányi falvakés a földaz égaz emberrepedezett tenyércsomós izomhajnali keléssókenyér

zsírha jutnincs más

vámpír

sorsokban turkálokmások kukákbannincstelen vagyokvagy még rosszabblopott gondolatokkaltartom életben magamnincs mentségemmenedékembolyongoklélektől lélekig

without you

nélküledcsikorog a csenda fénytől fekete füst lettaz idő parázsló pusztasága csodák dadognakvér írja a dalokatruhám rongyosés testemben kopottcsontok remegnek

valamikor

valamikortalán holnaptalán még ma estede lehethogy csakegy nőnap múlvavagy későbbnem tudomhogy mikorbezárom az ajtótmagam mögöttúgy se jössz

ha indulnék valamerre

holnapúj hazugságokra cserélema maiakatmessziről szemlélve a történéseketés minduntalan magamba botlokha indulnék valamerre

ünnepek

decemberben számolatlanulzs kategóriásamerikai akciófilmeket néztemkemény és izmos férfiak irtottáka kemény és izmos férfiakataz volt a főszereplőaki a legtöbbet ölte megnagyjából ez volt a lényegmar zsibbadt a fenekem a sok üléstőlaz agyam a sok vértőlkábé ennyire telt tőlemamúgy átstresszeltem volnaaz ünnepeketnem tudoma karácsonyt utálom jobbanvagy a szilveszterta pillanatokat magasztalomha van miért

impotencia

a nagy költő nem tud verset írnirakosgatja a szavakatvégtelen számú variációkbanarra számítvamaguktól összeállnak egésszéalig eszikéjszakái töprengésselkétkedéssel telneknem jönnek a gondolatokül egyedül a sötétbenbármit tesz

az a tehetetlenség érzését növelirégi verseit olvassajárkál lefekszikösszefolynak a napokminden szóba belekapaszkodikde folyton megakadmár könyörög az istenekneksemmit nem értvezúg a feje az ürességtőla haláltól se félt ennyire

levelek

megszülettemazóta helyben járokmint akit egy fa belsejébe zártakkörbenőttek az évekugyanott vagyok ahol voltamcsend és keserűségkérgesedett rámgyökereim fölötta hó alattlevelek fonnyadnaklassan humusszá

nyom nélkül

minden nap csak egy kicsiny magányminden nap csak egy kicsiny fájdalomminden nap csak egy kicsiny szomorúságígy apránként tépik szétfalják felelőször a bőrömetaztán az izmaimata csontjaimatmindenemeta történésekhogy nyoma se maradjonnapjaimnak

tj

bukowski

snyderkerouacmeg trágya zenékpár száz versnek álcázottbarkácsolt szövegvagy ötven elfogadható fotókét macskatucatnyi maratona régi barátok közül kettőhárom nagy szerelem szilánkjai itt-otta legkönnyebb akkordok a gitáronremény és ígéretek ködhegyeititkos völgyeknem árulom el hogy holezernyi naplementefeleannyi hajnalnagymamám ölelésének emlékeaz iskolai munkahelyi lógásokmegszámlálhatatlan óraikudarcok miden iránybóla depresszió és magányjeges univerzumaa nők mosolyavagyok aki

mi más

lelkem hideg tóméternyi vastag jég fedimilyen szomorú eznehéz lehet így élniés ha mindezcsak játék a szavakkalképmutatás a rosszabbik fajtábólvagy ténylegegy érzés bemutatásaa költészet eszközeivelönreflexióesetleg egy mély sóhajbele a semmibemert emberek között nem illikaz érzelmeket kimutatniitt megakadokloholok vissza snyderhezarra gondolokmi a túrónak írok én egyáltalánpénzt nem hozsok időt elvesza lelki békémet felkavarja

kevés a sikerélménynincs hírnévde apám is íra keresztlányom isez valami genetikai gikszer lehetmi más

üres vagyok

üres vagyokegy lyukas vödörláncomon lógok zörögvea kút alattam kiszáradtszeméttel van telehideg szélcsikókfonnyadt füvekbenörvényt kavarnakaz éjszaka nehézmint a sószétmarja arcomat

ha már

ha már biztosan tudnámcsak egy napom van hátramegnyírnám a szakállamatleborotválnám a hajamatvégighallgatnám az összesshadow gallery lemeztgary snydertől elolvasnék mindenteste felmennék egy hegytetőreleülnék nézném az egetnem búcsúznék senkitőlelmennék és kész

priest és kerouac

esténként a judas priesthetvenes évekbenkészült lemezeit hallgatomkis nyuszi voltam akkormenő srác akartam lenniegy dögös csajra vágytam

eldobtam a szemüvegemetmegnövesztettem a hajamatbasztam tanulnikoncertekre jártam piáltamkerouacot olvastam meg snydertde a jó csajok leszartakők pénzt akartaklakást kocsit gyereketígy minden este részegenegyedül feküdtem lejudas priestet hallgattamvagy a falat vertemvagy a farkamat

köd ne legyen

költészetfilmekés rock and rollnincs a tulajdonomban semmiamit ne bírnék el a vállamonjelzálog a lakásomonhiteltől hitelig élekmacskáim elvannak nélkülemminden más isszilveszterkor egyedül leszekkarácsonykor szinténbámulom majd a holdatköd ne legyen

csak az írás

ködben térdelnek a fáka csodák bilincsbenutáljuk magunkatén meg a decemberegy ember tarhála kocsmaajtóbanutolsó százasomnekiadomkezdődik az éjszakaa pia a cigi szagaajtómig kísérbezárkózomnem segítcsak az írás

az számít csak

talán senkit nem szerettem sohacsak hittemképes vagyok rá

most ülök a monitor előttmacskáim elbújtak

senki nem látjaa kétségbeesésta félelmet érzésétönnön ürességemtőla szememben

hiába gyónoknapról-naprasemmit nem jelent

amit cselekszemaz számít csak

menedék

amikor a lelkedet kirakod a placcramint kofák a répáthogy nézzék lássák ki is vagyamikor azt te sem tudodkeresed kutatodleírt gondolataid mögöttahol sötét vanmint a giliszták járataibanelvakít a fényahogy kilépsz barlangod mélyébőlporszemből fújod föl magad az égigaztán repülsz vagy zuhanszmindegy isezerszer megkérdőjelezel magadban mindentélet helyett pofákat vágsz a tükörnek estehogy ma se sikerült semmisenki nem öleltmellé még keresztülgyalogolnak soraidongolyót röpítenek a képeidbeösszemázolják amit lefestettél magányodbandob dübörög basszus búg

a gitár sír és teennyi maradt menedéknek

entrópia

leszoktál a nevetésrőlmosolyrólaztán a beszédet hagytad ela takarítás hiánya nem zavaraz ürülék és vizelet szaga semheverszfejedben gondolatfoltokértelmetlennek érzelminden mozdulatotnem félszazon túl vagyaz örökkévalóságon nem

kolonc és fájdalom

pocsolyákban bámulom arcomatsemmi nem változottminden ugyanaz maradtegyedül megyeknem is tudom hovainnen elvalahovabarátaim elkoptak régmint térdeimből a porckölönc és fájdalom vagyokbárkinek

figyelem(hiány)

hidak alól szürkenyirkos hideg gomolyogakár a füst fojtogatüresek az utcák a pénztárcáka csillogó boltok és az álmokaz emberek bezárkóznaknéhány ajtó mögül szivárog csakvékony otthon-hangnéha feltűnik egy-egy busz

zenehallgatásba menekülő utasoknéznek ki a párás ablakokonmély a magánymint a tenger japán partjainálhiába kiabál egy részeg a parkbansenki nem figyelsenkire

vénlány

szomorú vénlány maradt ez a nőaki nem kellett senkinek bár gyöngyökvannak a szemében a lelkében szögekígy nevelték nem verték csak a mesékamiket mondtak neki nem hoztak nyugodtálmokat sokat sírt a takaró homályábanmost is sír este a magány lugasa körülötteelrejti és el is felejti milyen vágyni valakiután az utcán úgy ment sudár-büszkénmint a lány a festményen ami a kedvencehitte ő is ilyen szép és az is volt még mostis az csak a szomorúság nem hagyja el csakaz lengi körbe nem a parfümök illata hiábaaz idő rágja kívül-belül pedig jógázik ésvegetáriánus virágokat nevel az erkélyénmacskái kecsesek és drágák ennyije van

ennyi

bőrödbe karcoltad a nevétmégis elhagyotthülye kurvaüvöltöttedtörtél-zúztálbevittekösszevertekgyalogolhattálhajnalban hazaazóta nincs nőda pénzedet eliszodnem eszelcsak amit anyád eléd löktengsz-lengszgubbasztasz egész napmint kosár alatt a madárórád még körbejár

megtűrnek

a semmiért

írom a verseimetkineka senkinekbetűt betű után pakolokutat építekbelea valamibecsak a por lepi benem tapossák simárasietős leptektétovákahogy múlik az időelfelejtemminekmiértelkezdtema semmiért

koldusok

sötét van és hidegkoldusok állnak a tesco sarkánálkoszos hátizsákokban múltjukbólami megmaradtaz állampolgároka környékét is elkerülikők meg isszák a koccintóstszívják a kukázott dohánytnincs kedvük beszélniarcuk mint van gogh portréikorán van nekivágni a hegynekmegbújni a dohos takarók alattállnak akár élő szobrok a homálybannézik a ki-bejáró embereketha ismerőst látnak elfordulnaknem tarhálnak csak idegentőlgyerektől rokontól sohabüszkeségből

végtelen sóhaj az éjszaka

végtelen sóhaj az éjszakaálmaimban gyermek vagyokügyetlen sutaanyám mégis szeretnem ad oda a zsákos embernek

gödröt ásokszép csillogókavicsokat keresekamilyeneket apám találtamikor a körtefa gyökereit szedte kihalat akarok fogni kézzelahogy puskin tanítottanem merek benyúlnia gyökerek kövek közéki tudja mi harapna meg

nagyapámat temetiktele az udvar idegenekkelelbújok a nyári konyhábanpár napja mégaz ölében ültemhallgattam amerikáról mesélt

két srác kerget a másik utcábóla horgászbotomat már eltörtékmost az orromat akarják bevernide én vagyok a leggyorsabb a faluban

végtelen sóhaj az éjszakanem a sötéttől félekhanem a kígyóktólamelyek előmászhatnakígy nyitva tartom a szememetde mindig elalszom

takarítás

takarítottamtakarítottam egész álló napa szövegeimbennem lettek jobbakinkább rosszabbakaz önérzetemnek

alone

holdat lesiegy rühes kutya

menekülnélnincsen hova

a város bekerítmegzabál

árkádok alattvörös kurva áll

mennyikét kiló

tömködöd unottanhorkant mint a ló

öle hideg betonnincs kéj szánalom

utána mindenrosszabb

a hajnal hosszabbnem az éjszaka

kiégve álmosanelindulsz haza

este

bezárt a kocsmaüresek az asztalokfalevelek a földönhalott csillagokvörös az ég aljaanyám szemeegy bolond suttogbele a semmibeaz idő mintnyálkás kígyócsúszik a porbangyufaláng lobbanelalszika város

szőrszál a tökömön

isten hófehérjézus hippia sátán bőrfejűén megmint szőrszála tökömönnem sok vizet zavarokvagyokcsillag a ködbenközbenjön-megy körülöttema mindenségmegállíthatatlanul

in the dark

túl szép volt az a lányés leukémiáselment selyem-fehérenkét hobó koncertenszorított magáhozmajd a csontomat törteszeme ragyogottnem a reflektorokbelém égettaztán elsétáltahogy jötta sötétben

néha

néha rendet kellene raknom a polcaimona szekrényeimbenszét kéne nézni a fiókjaimbana bútorok mögöttaz ágyneműtartóbandobozaimbandossziéimbana füzeteim köztkidobálni ami már nem kellátnyálazni a papírjaimat

jegyzeteimetez fontosaz nemnehéz megválnom bármitőlrémes hogy mindent halogatoklusta vagyok mint a grófokmi van akkorha majd hiányozni fogbármi isévek óta őrizgetem a futócipőimetszakadtán porosodnakahogy lemezeim is csak foglalják a helyetmegvan a gépen mindihletett pillanataimbanelajándékozok néhány dolgotmegnyugszomrégebben azt mondtamtulajdonom annyi csakamit bármikor bárkinek odaadok

az út választ el

körmömre ég az időegy korombeli szőke nő néz a túloldalrólápolt csinosízlésem szerint konzervatívazt mondanám hogy tanárnőaz út választ elnekem joplin az etalonelképzelem kiskosztümbenvakarózna pofákat vágnaretiküljében ott lapulna a jack danielsbár az ember változik és változnak az értékeiegyedül élek a macskáimmala versek tartják a plafont meg a rock and rollez most jobban érdekelmint az a tekinteta másik oldalról

aki lettem

nincs barátomnincs társamvégigjártam a magárahagyottságösszes stációjáta meditáció nyugalmától

az alkotás eufóriáján keresztülaz önveszélyes gondolatokcsontig hatoló fagyos világáigkeresztül-kasulfélve és felszabadulvaa megváltás illúziója nélkülvagyok aki lettem

ennyire telik

egy kocsmában jártambezavart a hideg és tömegünnepség volt a falubanés az utcák tele emberekkelmeghúztam magama sarokban a kályha mellettidegen volt a helyelőtte egy nő ingyen megnézte az aurámatazt mondta hogy minden rendbencsak túl sokat ülök a számítógép előtttíz rongyért valami kristályt akart eladniami szerinte segítlehet hogy igaza vanazzal telnek az estéimhogy ültökgépelem a gondolataimatközben lana lane balladáit hallgatomaz óceán királynőjérőlés a magányos éjszakákrólazok szebbekmint amiket írokkristály és mandala nélkülennyire telik

minden pillanatban

kimenta városból érkező vonatok eléaz állomásranaponta ötször

várt valakithogy kitnem mertük megkérdeznide mindig egyedül ment haza

valamikor bokszoltmár elhízott és megöregedetthúsz méterenként megálltzihált ahogy a meccsein soha

ez volt az életenéhány száz méter a házától a peronig

ha köszöntünk csak morgottés az izzadságszag úgy ölelte körülakár egy átok

állt ott mint egy vén tölgyereje emlékébe kapaszkodvaminden pillanatban

az öreg az erdőből

a kosz beleette magát a bőrébeaz időaz egyedüllétkisimíthatatlanul ott ráncosodik az arcánnyolcvan lehetinas keze alig láthatóan remegrágyújta köhögés mint valami robbanás szakad kibelőleváltunk pár sablon mondatotszavai mint apró kavicsokkarcolják csak a csendetegy gyerek szomorú szemével nézés lassan falat emel közénk a hallgatássóhajt mintha még valamire várnaaztán elindulahogy élszótlanulvissza az erdőbe

kompenzáció

a szakmunkásképzőbenegymás mellett ültünk három évigőt nem a rock and roll érdekeltehanem a huszadik század történelmekonkrétan ötvenhata kocsmákat járta és ott faggatózott

ez kilencszáznyolcvan körül tabu voltmég részegen isa nagybátyja párttitkár voltaz apja munkásőr parancsnokgondolom így kompenzáltotthon a szabad európa rádiót hallgattacsutkára feltekerveha berúgott a székely himnuszt énekeltealmaszedésen horogkeresztet tetováltatok avállárakét nyakleves kíséretével haza zavartákki is akarták csapnimegúszta egy igazgatóivalde nem volt nácisőt ellenzett minden erőszakotmindig fizetett mindenkineksuli után jól keresettelőváj ásón volt szerelődolgozott mint egy állatmeg voltunk döbbenveamikor megnősültúgy tudtukhogy nem érdeklik a nőkbeköltöztek a városbaazt hittük megváltozikde nem született gyerekükígy hamar szétmentekő meg folytatta a piálásta rendszerváltásra azt mondtahazugság az egészmikor az apja meghaltvisszajött a telepremár nem dolgozottegész nap ült a kocsmábanszidta a kormányt meg a politikusokataztán legtöbbször úgy vitték hazaa mája kezdte feladniegy hordó volt a hasaa keze a lába szalmaszálbe is sárgultmegijedtegy időre leálltásványvizet ivottült a szokott helyénnem szóltnézett mint egy szobormiután meghalt az anyjafolytatta ahol abbahagytapár év múlvaamikor már családgondozó voltama jegyző szólt hogy menjek ki hozzá

az előszobában feküdt egy dikónelőtte vödörtele vizelettel ürülékkel hányadékkalcsak hörgöttremegett mint a kocsonyaa szemét se tudta kinyitnihiába szólítgattama mentősök azt mondták tele van vízzeleste bementem a kórházbamár gépre volt kötveés műszerek mutattákhogy még él

Nincs más

évek múlvasenki nem olvassaezeket a sorokatakár jók akár rosszakle se fogják szarnibár Gary Snyder se úgy ült nekihogy most írok egy versetmert majd kettőezer tizenötbenegy fáradt faszazzal kel és fekszikannyit mondana csakjárd az erdőtírjnincs más

white room

fehér szobábanfaltól falig álmokablak az erdőreaz égreéjjel a csend méternyi vastaga magány vasbetonszorongás szagszavak szanaszétösszekaparomebből él a lelkemfehér szobábancreamkerouaca falon a sajó ősszel

elfonnyadt falevél ellenfénybenminden ébredésegy új úta legtöbb nem vezet sehovácsak idefehér szobámba

csak ők nem

a dramaturgia adottütik egymástaz kezdi aki a részegebbhol a nőhol a férfinem dolgoznakinni mégis van mibőlegy lyukban élnek a falu szélénnéha a nő besokallhazaszökik a szüleiheza férfi mindig visszarimánkodjailyenkor nagy a szerelemegymás sarkát taposva mennek mindenhováaztán valami semmiségen összeszólalkoznakmár áll is báltépik ütik rúgják egymástszitkozódnak ordítanakzeng az egész környéka zsaruk már unjáka mentősök isaz utca isa kocsma iscsak ők nem

láttam

láttam hogyan lesz egyre szürkébb ésegyre nehezebb az égés kihaltabb a városahogy jártam az utcákat a tereketegymagambanközben a hidak meséltek nekem a korlátjukrólleugrok utolsó sóhajairóla házak beszéltek nekem a falaik között élőkláthatatlan nyomorárólfojtogató magányáróla padok a szerelmesek és barátok szakításairól

suttogtak a fülembeés a halkan guruló villamosok sírva mondtákela gázolások utáni álmatlan éjszakájuk hosszúperceitfeljegyzéseket készítettem minderrőlszámtalan órán át írtama valóságot akartam bemutatniés vártam hogy jön valakielolvassaés utána beszél az ő valóságárólde akik eljöttekmind azt mondták hogy bolond vagyoka hidak a házak a padok a villamosoknem beszélnekkinevettekaztán hazamentekittak és berúgtakutána szeretkeztek a boldogtalanságbanmegvénült hitvesükkeléjjel felriadtak a mindenfelől hallhatóelfojthatatlan hangoktólés zokogtakzokogtak

the hunted

azt hazudták hogy nem fog fájniaztán napokig kínoztak becsmérlő szavaikkalés mindenféle szégyenteljes kitalált történeteikkela múltambólezek jobban fájtak az ütéseknéllemarták a bőrömet mint a savbelemarkoltak a szívembeösszeszorították a tüdőmetfojtogattaknem tudtam védekeznimintha szarral öntöttek volna lemár messziről elkerültek az emberekmutogattak rám és káromkodtaka szüléimét és a rokonaimat szidalmaztákkövekkel dobáltak meg és szeméttelelzavartak a városokbóla falvakbóllezavartak az utakróla mezőkön bolyongtamaz erdőkbenpatakok vízét ittambogyókat ettem és gyökereket

de ott is utolértekkövettek mindenhovánem volt menedékemhiába bújtam el a barlangokbana kacaj ott is visszhangzottés nem nyugodhattamfelmásztam hát egy szikla széléreés levetettem magamat a vicsorgó tömegbe

vers ami nem te vagy

már nem mondok neked semmitpatikamérlegen adagolt érzelmeidnem érintenek megmarad az írásaztán ha hiányod is eltűnik a szavak közülott lesz a vers ami nem te vagy

panic

mindenkit tegezeka zsarukataz orvosokataz ápolókata biztonsági őröketa polgármestertnyomom a dumáthogy az isten áldja megjó egészségetjó pihenéstmondom akkor is ha le se szarnaktáncolok és énekelekelzavarnakde a szállóra nem megyekinkább megfagyokazt én nem bírnámazt a sok emberta bezártságotnekem ha olyanom van menni kellés megyeknem számít a kerítésaz ajtósemmimert fulladoklátom jönnek a falak és összenyomnaknem kapok levegőt

félek hogy meghalokahogy a bratyeszamikor beszakadt az árokés hiába kapartuk a földetvége volt

dilemma

öreg házelőtte elvadul kerta kerítést benőtte a vadkomlóa kapu kidőlvea falakon repedések absztrakt rajzolataaz ablakokról az ajtókrólkörömnyi pikkelyekben pattog fel a festéka járda a lépcső már szétmállottaz ablakok üvegén zsíros barna hártyaaz egész házban méternyi a szemétúgy kell átmászni a halmokonsötét van és sírni lehet a bűztőlegy kupac rongyon fejkendős nénikeremegve suttogjaő innét nem megy sehovaszürke macskája figyelés fúj rám az ölébőlállok ott a lélegzetemet visszatartvaazon agyalokha itt hagyjuk meghalha elvisszük akkor is

kocsma a világ végén

falusi kocsmakb. negyven négyzetmétersemmi díszkörben barna olajlába fal halvány sárganéhol zsíros a kosztólvan még két ajtóaz egyik a bejárata másik az udvarra nyílik a budihozmeg egy keskeny rácsozott ablaknem enged be fénytévek óta nem pucoltáka bejárattal szemben a pultkét tucat korsó és vizespohár

a pultra könyökölveősz hajú molett nőrejtvényt fejtalig olvasható betűkkelszétnézrágyújt unottanfújja a füstötköhögarca fénylikcukorbetegnéha lopva a mosogatóba köputálja az egészetide az emberek inni járnaknem szórakoznibejönneklehajtanak egy sörtegy felestegy fröccsötés mennekmindenki ismer mindenkitnem köszönnekcsak bólintanak fel se nézveez van napról napraa halál lassított felvételen

apám munkanélküli lett

apám munkanélküli lettnegyvenhétnem kelltalán majd közmunkásnakki-bejárnem beszélalig eszikcsont és bőra cigi szívjaremeg a szemhéjaeste nyolckor lefeksziksötét csend van a lakásbanés őbenne

Gyuri

Gyuri fiatal srácminden este részegszerinte ez nem élet

ez a haláltizenkilenc évesnem lesz húszazt mondja minek

semmi

gyúrom a semmitkét kezemmelórákon át az öntudatlanságigszíntelen alaktalanvalamit formálok görcsösenha kinyitom a szememnem látom fölém nőtt művemet

a házad

a csend elmélyült hallgatásával kezdedaztán az árnyakat és az arcok barázdáit választodel a semmitőlhideget és meleget tanulszés amennyit markolsz belőlükannyit viszel magaddal továbbkésőbb bejárod a szobádataz egész házatpincétől a padlásigkiszöksz az udvarranyaggatod a kutyátokatletaposod a virágokatés kibámulsz a kerítés léceinfelfedezőútra indulszpár bokrot és fát kinevezel erdőneka patakot folyónak hívod majdmegismered a barátságot a szerelmetölelésekből és kézfogásokbólházat építeszahová mindenhonnan hazatérhetsz

Joplin sír

Joplin énekelén meg a könyveim között turkálokaztán hagyom az egészet

átadom magamat a bluesnakbejárom amerikátaz ócska lebujokat és a füstös koncerttermeketa keleti parttól New Orleanson keresztülFriscóighogy visszatérjek születésem és kínlódásaimföldjéreés az egykedvűen menetelő emberektőlhányingert kapjakrozsdás írógépemre vicsorogtamszét akartam tépni a jelenthogy újból összerakjambetűk jelentek meg az ujjaim hegyéna billentyűkre kúsztak aztán a fehér papírraszavakká álltak össze gondolatokkáközben téged láttalak hogy boldog vagyén meg nem értve semmit mászom a hegyeimetájulom a völgyeimetés kifogyhatatlan bánattal írom történeteimethogy majd az okosok magyarázhassákés mindenféle megjegyzéseket fűzhesseneklelki bolyongásaim állomásaihozés te nem is gondolsz rámén meg búcsúzom tőled anélkül hogy öleltelekvolnade aki búcsúzik nem is én vagyokmert én nem hagytalak el sohaott állsz a többi ember között a sorban ésmeneteltekez az új divatés mindent lehet kapni a csillogó boltokbanmég mosolyt isén pedig csak úgy tudok mosolyognihogy mindenem mosolyoga fülem és a farkam isés néha furcsa álmaim vannakférfiakat és nőket látokakik rozsdás írógépeket püfölnek veszettülórákon át napokon áta megváltozhatatlanon törik a fejüketintegetnek és bólogatnak nekem és üzeneteketváltunk egy örök frekvenciánés tulajdonképpen mindannyian ugyanazt averset írjuk évezredek ótade nincs haragJoplin sír csak

mélyen

ötven lúzerrel osztozom mindenenpersze ha bejön a hideg vagyunk nyolcvananisakkor buli van egész esteolyanok vagyunk mint az állatokaki nem tapos le az első éjszaka utánaz marad örökrebüdös van mint egy istállóbanvizelet szag széklet szaga kannás bor szagakeveredik a mosatlan ruhákaz elfekélyesedett húsaz izzadt bőr kipárolgásávala bélgáz bűzévelés áll össze mint valami hálóés fojtogatalapból mindenki hangosan beszélordít a tévé a társalgóbana konyhában cirkuszol valakia vizesblokkban szinténhortyogás krákogás zihálásfogcsikorgatáshiába húzol a fejedre mindentcsak bámulsz magadbanem alszolaki pihenni akar az kiüti magáta fele részegés szarik az egészrecsak túléljeha nagy a balhéjön a jardvan akit elvisznekaztán kezdi másrohad és reped a falócska leharcolt mindenember isten és tárgy

mi ketten

én még mindig kergetem az álmaimathogy van valahol egy lányaki azt a zenét szereti amelyiket énbeat költőket olvasfarmerban járhosszú a hajanem sminkeli magátvelem jön naplementét nézni a hegyrenyáron a harminc fokbantélen a térdig érő hóban

szereti a macskákat a kutyákataz embereketkerüli a harsány dolgokattalán még verseket is írvagy festzenélelviseli a hibáimatnem a takarítása főzésa mosása legfontosabb az életébenmi kettenakármi akárhogyan is van

szülői szeretet

az anyja papot akart nevelni belőleaz apja parasztotő meg azt akartahogy hagyják rajzolnimár négy éves korábanmindent amit látott lerajzoltlegszívesebben félrevonult a kertberajzolta a fákat a madarakathétvégén ment a patakra és ott keresett témátperszer otthon mindig cirkusz volt belőleaz apja ostorral ütöttemeg összetépte a füzeteitaz anyja meg imádkozottvolt hogy bezárták a szobájábaakkor az emlékezetből hívta elő a képeketamit egyszer látott azt elraktározta a fejébenés később amikor nyugta voltfogott egy ceruzát egy tiszta papírlapotés szinte pillanatok alatt elkészült a képamikor iskolás letta rajzórát szerette a legjobbandíjakat is nyertde ez a szüleinek nem számítotthiába volt kivételes a kézügyességekészített mindenféle anyagból figurákatkis házakat hajókat várakatotthon dolgozni kellettellátni az állatokatés imádkoznimeg templomba járnihétvégén ministrált és a bibliát olvastaés nem tudtahogy mi lesz vele

félt a szüleitől de abban is hitthogy ez bűna rajzolás a festés megnyugtattamár portrékat is készítettmeg életképeketéjjelente arról fantáziáithogy híres művész lesznem volt jó tanulónem voltak barátaicsak a nővérével vagy a bátyjával játszhatottvégigdolgozta a nyári szüneteketalig várta az iskolát meg a rajzórákatáltalános iskola után gimnáziumba kezdettjárni a városbaott sokat csúfolták a gátlásosságameg a kinézete miatta bátyja kinőtt ruháit hordtamindene kopott volt és kinyúltfélt a lányoktól és a tanáraitól isés a festészet sem segítettmindig mindenhol félrehúzódottnem szerette a tömegetnem szerette a városta tömött buszokatinkább gyalog járt hazaha szóltak hozzá izzadni kezdett és remegniolyan volt mind egy kis állatmagát gyávának és értéktelennek tartottanem akart élni de félt az istentől és a pokoltólszinte mindig egyedül voltés szörnyű bűnöket tulajdonított magánakkezdett mindenféle imát mormolnielőször alig érthetőende egy idő múlvaegyre hangosabbanaz emberek meg csak néztékés félrehúzódtakaztán egyszer vezetésképpenmezítláb indult a hóban hazaés mire odaértalig éltlefagyott a lábaés félrebeszéltnem tudták megmentenisem a lábátsem őt

hétvégi falu

idilli a látványmint egy olcsó képeslapszűk völgyerdőkkel körbezárt kis falupár tucat takaros házmuskátlivalkerekes kúttallakkozott lőcsös szekérrel az udvarona porták javapestidebrecenimiskolciorvoséügyvédévállalkozóéde gyerek nem él már a falubana fiatalok elmenekültekmert nincs munkahelynincs pénznincs jövőa föld és az erdő is a városiakéés aki maradtaz túl van az ötvenenbeteg vagy alkoholista vénlegényvagy özvegynekik itt áll az időés nem jelent megváltástaz idegenek hétvéginyári zsivajamímelt parasztkodása

mint a beton

ide a pap már csak temetni járlekoptak a turistajelzésekaz ösvényeketa kerteketvisszafoglalja az erdőa sáncokban csalán és bodza nőa rozsdaa korhadása penészés a csendszedi szét a falakatés az este úgy oson végig a völgyönakár egy gyilkoshallgatnak a madaraka békáka szúnyogok

nem moccan semmia sötét lassan megkötmint a beton

kettő ká

ugyanúgy hívtákmint a híres énekesnőtmi kettő kának neveztüka hetvenes évek végénő volt a legdögösebb nő a környékenszűk cuccokban járt és kifestve mind egyfilmsztárillat és férfi felhő körülötteélvezte ahogy bámultukmeg azt hogy a nők irigyelték vagy utáltákaz irodaházat a fürdőt takarítottaszinte minden főnök dugtaállandóan délutánra jártde este nyolckor már a presszóbandecistől itta a vodkátsoha nem fizetettmindig volt aki levitte egy menetre a kazánházbaamikor visszajött pimaszul körbenézett mintegy királynőzárórakor soha nem egyedül távozottfizetéskor gyakran ottmaradtan este tíz utánösszetolták az asztalokatgyertyákat gyújtottako meg meztelenül táncolta poharak és az üvegek közöttvagy maszturbált azzal ami a kezébe kerültilyenkor legtöbbször eszméletlenre itta magátés ki tudja mit tettek még veleamikor felébredt nem emlékezett semmirebarátnői nem voltak csak pasijaiés egy fia akit a nagyanyja neveltőrült egy srác volt akár az anyjakettő kában ha feltört a szülői énmenő cuccokat vett a fiánakaztán hónapokig felé se nézetthol ezzel hol azzal élt együtt a telepensokan elváltak miatta és sokan megtéptékde ő egyre csak vadultmindig tizenkilencre húzott lapotfaszról faszra járttudta hogy ringyónak tartjákde nem félt sittes haverjai voltakmeg a zsaruk is elvitték egy-egy körre

aztán a fia egy este részegenlopott motorral sisak nélkül és csutka gázzalnekicsapódott egy fánakalig tudták összekaparnikettő ká bekattantőrjöngött üvöltött ment neki mindenkinekzárt osztályra kerültolyan erős nyugtátokat adtak nekihogy nem bírtaegymás után álltak le a szerveiúgy tele volt méreggel az egész testea születésnapján halt meg

önbecsapás

reggelvagy estemindegynincs semminkmi így születtünkde ragaszkodunk bármihezlegyen igazivagy hazugnem számíthazugság a padlóa plafona négy falaz ajtóaz ablaka pincea padlásés minden egyéb az életünkbena önbecsapás létezésünk alapja

börtön

a ház a legfontosabblegjobb a Kétszintesalól-felől konyha fürdőszobakét-két szobamindegyikben full hd tvötven collosa bútorok fenyőbőla padló parafalegyen terasz napozó ágyakkalkoktél sarokkal

lényeg hogy csillogjon-villogjonaztán kell kocsilegalább kettőés nem suzukinyáron minimum tíz naphorvátországbande még jobb ibizatélen nassfeldelég két gyerekegy fiú egy lánykitűnő tanulóka megszólításokédesemkedvesemanyuciapuciaz udvar térkővel kirakvaa kertbenangol pázsithavasi törpefenyőtó kői ponttyal aranyhallalvagy medencea kutyakaukázusi juhászesetleg rottweilera kerítés kovácsoltvasminden automataprogramozhatóés piszok drágaakar egy börtön

hova

összekapart a holmijából amit a sötétbentudotta szülei részeg hortyogása hangosabb voltmint ahogy kinyitotta az ócska ajtótment csak még azt nem tudta hogy hovaelege lett a rettegésből az éhezésbőla mocsokból a bűzbőlelege lett az anyja hallgatásából félrenézésébőlelege lett az apja ütlegeléseiből a lila a zöldfoltokból a bordatörésekbőla kitépett hajcsomókbólelege lett a padláson alvásból a bujkálásbólelege lett a szomszédok lesajnáló pillantásaibóla tanárok az orvosok közönyébőlelege lett hogy őt küldték a boltba pálinkáértés pénzt kunyerálni a rokonokhoz

elege lett hogy ivásra mindig volt alkalomidő rá pedig sohaelege lett

a telep és a város

a telep szocializáltamíg kicsik voltunk kinyalták a seggünketkésőbb meg ütöttek vertekvagy ránk se bagóztakgyerekként játszótérnek használtuk a falutmindig ott voltunk a dolgok sűrűjébena sulit utáltukminket meg a suli utáltott is azt csináltunk amit akartunka szüléink se tudtak csak írni olvasni számolniazt tartották hogy ennyi nekünk is elégtizenkét-tizenhárom évesen cigiztünkdugtunk piáltunklopni jártunk a szőlőkbe a háztájibaa zsaruk a gúnynevünkön szólítottakmi is őketaki balhés volt vitték a javítóbaaz idősebbeket a sittreaki befejezte az általánostment a szakmunkásképzőbevájárnak hegesztőnek kőművesneka csajok női szabónaktizennyolc évesen sokunknak gyereke voltés maradt a telepencsak kevesen akartak kitörniazok a faluból nősültekvagy feljártak pestre dolgozni seftelniesetleg letapostak németbe és ott is ragadtakaki maradt annak ott volt a bánya a vasút akmkaztán nyolcvankettőben ledózerolták az egészetminket meg se kérdeztekannyit mondták csak hogy jobb lesz és ezrehabilitációés beköltöztettek a városbaeleinte még a családok kiültek a házak eléestefelépletykálni ugratni egymástkártyáztak söröztekmint a telepenaztán szép lassan mindenki bezárkózottnem nyitott ajtótvárosi lett

szótlan és sótlanaki meg nemaz bolyong valahol saját poklában

Tükörkép

A májusi melegbenbőrkabátkinyúlt pulóverzsíros farmerbakancsápolatlan szakállráncos arcremegő kézboros flakonkifejezéstelen tekintetszuperinfóba tekert dekka tó túlpartján majáliszenesátrakembereknyüzsgésközönye megingathatatlanvármint a keselyűa hulladékraérzi a nap melegéthallja a lányok nevetésétlátja a boldogságotés saját magáta tó tükrében

innen el

kerítés nincsse vakolat a falonaz ablakokon fóliaaz ajtó pozdorja lapa porta végén budia kéményből dől a fekete füstszemetet égetneka házban négy helyiségnégy családsemmi intim términdenhol fekhelyeka falakon újságlapok

a megasztár celebjeiés tenyérnyi feszület krisztusa nélkülgyerek sírtv ordít az egyik sarokbana repedésekben csótányoka padló fekete betonfélhomályáporodott rongy és vizelet szagmeghatározhatatlan korú emberekalig érthető mormolásmindenki beszélsenki nem figyel senkirepofon csattana kurva anyáditt abba is maradminden reakcióegy gyerek néz óriás szemekkelkönyörög hogy vigyemmindegycsak innen el

Mondd

Mondd emlékszel-e méga meleg nyári estékreültünk a simára koptatott padokon körbeelőttünk bornéha nagyokat hallgattunkés józanabbul mentem hazamint ahogy kiértemmondd emlékszel-e méga szalonnasütésekre a völgybena bográcsozásokraösszeloptuk a szőlőkből a karótabból raktunk tüzeta parasztok a pokolba kívántakegyszer még a zsarukat is kihívták ránkmondd emlékszel-e mégrock fesztiválra Miskolconezerkilencszáznyolcvanhárombantele volt a vonat velünk oda-visszahallottuk hogy motozni fognak a bejáratnálígy már előtte berúgtunk mint az állatés húszán sem tudtunk becsempésznicsak egy fél liter cseresznyepálinkátott kóvályogtunk pia után kutatva egész délutánestére kijózanodva egy hosszú combú lánynaka mellét simogattam amíg az Omega nyomtaúgy ágaskodott a bimbója mint a farkam

mondd emlékszel-e mégamikor Pali felakasztotta magátelőtte körbejárta a haverokatés szétosztotta az összes lemezéta temetésén elvonási tüneteim voltakzsibbadtam és folyt rólam a vízamíg hányták rá a földető volt az első aki elmentmondd emlékszel-e méga tízórás műszakokrahúztuk a kábeltvagy front szerelés voltaztán a SőtétszűkbenGyilkossal előrerohantunka lámpákat kioltotta a huzatde vertük a port a talpunkkalakik utánunk jöttek úgy néztek ki mint azördögökmire ők kiértek mi már meg voltunk fürödveés ittuk a sört a bolt mögöttmondd emlékszel-e méga majálisokraa búcsúkraa bányásznapokraa koncertünkre amikor úgy kiütöttem magamle kellett ülnöm és úgy énekeltemBetkének még megvan kazettánmondd emlékszel-e méghogy egy este amikor Macska vitt haza motorrala hülye elengedte a kormányt és azt mondtavezessek énbukó nélküljogsi nélkül perszemondd emlékszel-e mégmielőtt bevonultamott sírtam neked hogy baszd meg én ezt nemélem túlaztán szarni se volt időnk úgy meghajtottakmondd emlékszel-e mégZséreKotusraFlóriramondd

mint mindig

a fater nem erőltette meg magátmegcsináltaztán gondolom az ördög vitte el

a műtér se volt az anyák hősnőjegyakrabban váltotta a pasijaitmint a bugyijátmár ha hordott egyáltalána telep nevelt meg az idegbeteg zenéktizenhárom évesen már punkot nyomtunkazt hittük nagy sztárok leszünkle se szartakarra volt jóhogy ordíthattunk mint az állatés dughattuk a csajokat az állomás pincéjébenaztán csak bolyongtam városról városrapinától pináigmostam mocskotépítettem romboltam házat gyáratfát vágtamárkot ástamnem nyugodtam seholnem volt semmimegyedül voltammint mindig

fűszál

ott ülegy ötvenes hölgyminden vasárnapa tópartondivatjamúlt kiskosztümbenlakkozott táskájával az ölébentörékenyenül a padonarcán maszk mosolyhajában több az ősz szálmint a feketejönnek-mennek az embereka gyerekek játszanakő nem néz csak maga elévasárnap délutánáprilistól szeptemberigévek ótamindig ugyanazon a padonmindig egyedülkettőtől háromigtalán vár valakitvagy valamitül pont egy órátfelállelindul

egy fűszálsem hagy több nyomot

antisocial

anyám gyakran mondtahogy nem szeretnem volt rá különösebb okamondjuk széthagytam a dolgaimatnem kiabáltnem szidottcsak azt mondta nem szeretmindig dolgozottotthon is dolgozatokat javítottelváltegyedül neveltvékony volt és szomorúnem láttam mosolyognitalán sohaimádkoztam hogy megüssönvagy rúgjon belémha én átöleltem eltolt magátólegyedül feküdtem keltemalig beszéltünkazon gondolkoztam hogytényleg olyan rossz vagyokesetlen gyáva butagyakran nem aludtam éjszakafeküdtem a sötétben és féltemreszketve sírtam és bevizeltemnéha még az iskolában isha rám ijesztettekilyenkor csúfoltak és hazaküldtekelbújtam a lépcsőnk aláés vártam anyámatközben bogarak fejét téptem leés egy kicsit jobb lettamikor megjöttnézett rámaz arca szürke voltfáradt hangon szól valamitmeg se hallottammár nem érdekeltsem ősem más

ketten csendesen

Három évehogy kiszorulunka telekre az asszonnyallegalább egy kilométerre mindentőloda lett a lakás a kocsi és mindencsak ez maradtés itt kínlódunkháromszáz négyszögöl egy kis házzalvillany vanvíz gáz térerő nincsrossz a lábunk a csípőnka hátunk a szívünkegyszer majd elalszunk és végeamikor kijöttünkmég ültettünkkrumplit és zöldségethogy legyende elloptákahogy elvisznek mindentés félünk kimenni sötétedés utánmert csapatostul járnakés ők fiatalokmi meg már öregek vagyunkés gyengékrégen nagy élet voltvagy húsz évea családok ide jártak pihenniművelni a kerteketismert mindenki mindenkités nem lakott kint senkiés nem loptak el semmitmost szinte minden házban élnekde idegenekmég családok is gyerekekkelamelyikben meg nemazt széthordjákvan két nagy kutyánkha lemegyek vízértvagy vásárolni a városbaaz egyik elkíséra másik vigyáz az asszonyraa házranéha főzünk valamitolvasunk kártyázunkelvagyunk ketten csendesennegyvenkét éve élünk együtta fiunk meg messze Norvégiábanazt írja már nem jön hazami megértjük

de szomorúak vagyunknem is beszélünk rólamásról se nagyon

aki én is vagyok

az arcát néztembár ezerszer láttammás voltazon gondolkoztammi változottnéztem ahogy beszéltahogy figyeltamikor szóltamnéztem a bőrétaz apró ráncokataz ajkaita szemei fényéta tekintetéta mosolyátkerestem a változástde csak az láttamhogy valaki más lettvalakiegy idegenakiben már nincs azaki én is vagyok

Mese

Volt valahol egy nádas közepén egy tópartján és vizében burjánzott az életkeszegek kárászok pontyok békák siklókvízi szárnyasok sokasága élvezete a víza nádas a hínárok terített asztali bőségétparadicsom volt ezsemmi nem zavarta a nyugalmátegyszer talán egy gólyavagy más madár csőrébőlamelyik átrepült a tó fölöttlepottyant egy ujjnyi csukagyorsan menedéket keresetta víz alatti dzsungel sűrűjébennem is sejtette milyen helyre kerültaz ösztöneiben megbújó ragadozójobb életre nem is vágyhatott

elkezdett vadászni a felhőnyi ivadék közötteddig át nem élt riadalmat keltve habzsolta azéletetahogy nőtt azzal együtt nőtt az étvágya isvillámgyors volt és telhetetlennem menekülhettek előleelőször a keszegeket a kárászokat irtotta kiaztán jöttek a pontyok a vadkacsákdelkapta a siklókat a békákatés minden mást ami úszott a vízbenaz évek alatt embernyi méretűvészörny lettsemmi nem bújhatott el előlevégig portyázta világa csapásaitlesben álltde egyre kevesebb áldozatra leltvégül egyedül maradtbolyongott a birodalmábanaz kihalt volt és ő éhezetttalán érezte talán nemde fogyott az ereje isegyre többet bújt meg hínárok rejtekébenott lebegett mint egy árnyékegy hajnalon a hátára fordultés kisodródott a nyílt vízremég pislákolt benne egy kis életfordult volna vissza de már nem bírtaztán nekisodorta a hullámzása nádas szélének és ott fennakadtés elpusztultmúlt az időszétfoszlott a bőreegyre nagyobb darabok váltak le rólaaztán lesüllyedt a mély iszapbalassan eltűnta nyoma is

Egy élet

Egész éjjel virrasztóitnem kért altatótinkább az éveit vette sorranégyéves voltamikor meghalt az apjahatévesamikor elkezdte az iskoláttizenöt évesamikor rakodó letthúsz éves

amikor katonahuszonhárom évesen nősülthuszonöt éves voltaz első fia születésekorhuszonhét a másodiknálharmincnégy évesenesett le bakról és tört el a gerincehat hónapig feküdt gipszbenutána mázsáit a malombannegyvennégyéves voltamikor az első unokája születettötvenkettőamikor nyugdíjba menthatvanötamikor a felesége meghalthetvenkét évesen kapott először infarktusthetvenhat évesez volt a harmadik szívrohamaés ma van a születésnapja

Temető sor

a Temető soron mindig isa csórók éltekalig húsz portamég közkút sincsse járdase aszfaltozott útsárjégpor vanmikor milyen az időa házak olyanokmint az emberekcsendben magukbaroskadó vályogfalakmegtört gerincű tetőkszétszáradt szálkás ajtókfénytelen ablakokinnét az út csak egyfelé vezet

zsákutca

itt már nem sok minden maradta kertekben derékig ér a gazaz udvarokon elvadult rózsabokrok

rókák bújnak át a korhadt kerítésekenbezárt ajtók mögöttpókhálós homálynénikék imádkoznakfájdalommentes halálértnéhány ház oldala kidőltakác nő a vályoghalmokonegy héten kétszer kocsiból árulják a kenyereta templom ajtaján rozsdás lakata patak hídján az egyik sáv lezárvautána még húsz méterés táblazsákutca

öngyilkosság

egy nap úgy döntötthogy többé ki sem lép a lakásbólazutánhajnalban keltivott egy adag hideg kávétazt a pár tucat könyvet olvasta ronggyáami a polcokon voltnéha kinézett az ablakonnem beszélt csak az anyjávalaz meg hordta neki a szomszédból a csigerteste hatra mármint egy csecsemő úgy aludta mája nőttaz arca szürke volt mint a hamués az egész teste remegettmint pókháló a szélbenpár hónap múlva már ki se kelt az ágybólfelfekvései letteka fogai rohadtak a szájábande a szeme ragyogott a pancsolt bortóljött a szeptemberbesárgultfelfúvódottmár csak hörögni tudottmire beért vele a mentőmeg is halt

egy lány a gyülekezetből

úgy bújt hozzám

mint egy riadt kis állatkaa régi vashídnál találkoztunka két falu közöttő biciklivel jöttén meg ott horgásztamnem maradt sokáigmindig félthogy meglátja valaki a gyülekezetébőlnagyon szigorú szabályok szerint éltekelőször arra próbált rábeszélnihogy menjek el egy összejövetelükreaztán meg könyveket hozottbibliamagyarázatokattele zagyva szövegekkelhosszú fekete haja voltés mindig szoknyában járthallgattuk ahogy a víz folyt bele a sötétbeforró volt a bőre és remegtek az ujjaiahogy cirógatottamikor jött az ősző elmaradtegyszer összefutottunk a buszonmég a fejét is elfordítottaa vezetőjükkel voltakit ismertemméhészkedett és néhányszor megállítottazt magyaráztaazért járom az erdőt meg a dombokatmert Istent keresemnem árultam el nekihogy meg is találtam

macskák a lábaimnál

egész gyerekkorombansaját szobát szerettem volna

órákig fantáziáltam arrólhogy milyen menő lenne

de a konyhában aludtama macskáinkkal

aztán az előszobábana hidegben

átjáróház volt az életem

nagymamám sokat mesélt arról

hogy három család is élt a házunkbanezerkilencszázötven után

most meg van egy lakásomés vannak macskáim

de inkább aludnék a sparherd melletta melegbenlábaimnál a macskákkal

örökké ötévesen

ötéves volt amikoraz anyja elhagytaminden más letta nagymamája hozzájuk költözöttutána az apját alig látta józanulúgy érezte hogy egyedül maradtéjszaka sírt és bevizeltnem akart óvodába járnisokszor elszököttcsatangolt a patakpartonszinte minden este megvertékimádkoznia kellettazt mondta a nagyanyjaha jó leszaz Isten szeretni fogjamegkérdezte ki az az Istenválasz helyett kapott egy nyaklevestotthon többé nem kérdezett semmitmár akkor is dolgozottfát vágottenni adott a disznóknaka tyúkoknak a nyulaknakfüvet szedett meg csanalatvizet hordott az itatókbapucolta az ólakatnem játszhatott a szomszéd srácokkalnem nézhette a tévéteste nyolckor le kellett feküdnieés reggel hatkor már keltellátta az álatokatmajd az óvodaés később az iskolamint egy géptanult dolgozott aludtennyi volt az életenem voltak barátainem voltak álmai

már el is felejtettehogy van más isbeleidomult ebbe a létezésbeelőször az apja halt megmajd a nagyanyjaakkor huszonegy éves voltott állt bamba arccalsemmit nem akartazt mondták a szakemberekakik elvittékhogy megmaradt ötévesnek

így van jól

a kezeit nézia nagy inas eres kezeit

emelni se tudja

pedig tíz éves alig múltamikor már kapált

tizenhárom évesen zsákolt a malombantizenöt évesen aratni járttizenhat évesen jött a bánya

először vizet hordottkésőbb csillés lettutána vájárés harminc évet lehúzott a szénfalon

megnősültépítkezettszületett két fia

aztán jött a nyugdíj

akkor meg ott volt a szőlőa kerta ház

valamit mindig csinált

hatvan évesen azt mondtamegéri a százat

olyan erős volterősebb mint a fiai

őket lustának tartotta

később a feleségét ápoltaközel tíz évig

majd meghalt az asszonyő magára maradt

nem voltak barátainem járt sehova

csak a boltba a postáraés ki a szőlőbe

ott találták egy reggel

feküdt a tőkék között

agyvérzést kapott

nem tudott beszélni

se mozogni

csak a szemeit forgatta

odahúzták egy fa aláfelültetve nekitámasztották

ő meg a kezeit néztea nyál csurgott az arcán

és tudtahogy már nem éli meg az estét

és tudtahogy ezígy van jól

A budipucoló

Puskinnak hívtukszinte mindig részeg volt

folyton gajdolt valamitegy furcsa nyelvenés cigit kunyerált

én féltem tőle

és loptam neki egy doboz Románcotte jó gyerek vagy mondtaPuskin nem bánt

de volt hogy baltával bement a kocsmábaés mindenkit kizavartvagy felszállt a buszra és egy késsel hadoná-szott

ilyenkor a rendőrök elvittékmegverték

de másnap márott danolt az utcán

nyáron halat fogott a patakbanmeg gombát szedett és azt árultaő pucolta a budikat a környékenés eltakarította az elütött kutyákat

ebből élt

az öregek azt mondták hogy ruszinés az oroszokkal jöttmég kilencszáznegyvennégyben

dolgozott a bányábanvolt családjaszép háza

aztán úgy összeverték egy bál utánhogy meghibbantmég papírja is volt róla

józan pillanataiban megtanítottkézzel halat fognimegmutatta hol terema vargánya a tinórumeg arra hogyan kell ürgét önteni

végül berakták egy otthonba

néha hazaszököttde már nem volt a régicsak járta az utcákat

vigyorgott fogatlanulés motyogtaPuskin nem bánt

az öreg

az öregember fekszik az ágyábanálmatlanuldohszag keveredik az odakozmált zsírés a vizelet szagávalvalami halkan motoszkálegér vagy bogárnem tudjanyolcvannégy évestöbb mint húsz éve él egyedüllegalább öt éve nem takarította ruháit se mossacsak kiakasztja hogy szellőzzenekha a nyugdíját hozza a postásbevásárolvesz szalonnát lisztet tojástaz ebédjét kihordjákazt legtöbbször odaönti a kutyánaknapközben kiül a verandára és szunyókálha lemegy a nap ő is lefekszikés várja a hajnaltbányász voltmindene fájgyógyszert nem szedorvoshoz nem járminekegy fia voltaz is meghalta menye az unokái nem látogatjákmás rokona nincsakikkel felnőtt meghaltakcsak a szomszédból jár átegy vörös macska néhaazt simogatja ha az ölébe búvika kert meg az udvar olyan mint ővén és magára hagyottméteres a gaz a csalánösvény vezet a kapuigmeg a kutyaóliga ház is düledezik márde neki mégtalán kitart

killer

az apja vájár voltő meg börtöntöltelék lett

még emlékszik az első pofonokrameg az első éjszakáraamikor a szenesbe zárták

azóta fél a sötéttőlde a verést mindig is állta

és sokat kapottaz apjától a zsaruktól

meg mindenkitőlakikbe belekötött

volt hogy nem is védekezettcsak röhögött amíg verték

és röhögött akkor isamikor ő ütött

nem tudja hogy miértde élvezte a pofonokataz ütéseket a rúgásokatoda-visszaaz egész élete erről szólt

teste tele van forradásokkal

és azt is tudjahogy egyszer majd agyonverik

ahogy ő az apját

2014

penészes kenyér az asztalonműanyag zacskóban csikkeka sarokban egy zsáknyi sörös doboz

két dikórajtuk takarók ruhák

rozzant polcon kopott porcelánbabákaz ablakban kartonpapír

a falak feketék a füsttől

az ajtóban méteres lánconkorcs kutya

egy férfi és egy nőmint két rajta kapott gyerek

arcukon szorongáskezükben gyűrött papírlapok

halk tőmondatok kommunikáció helyett

én nem értem őketők engem nem értenek

felső tagozat

a szünetekben elbújtunka kazánház mögött és ott cigiztünk

a fűtőnek is adtunk így nem szólt

nyolcadikosok voltunkés szerettünk oda járni

keményre tapostuk a földetmég eső után se volt sár

rossz padok és székek voltak odahordvaa széntárolóban papírgyűjtésből újságokazt mindig feltúrtuk meztelen nők kepeiért

csajok is jöttekígy nem Kellett messzire mennünkegy kis romantikáért

a tanárok tudták a titkunkatde békén hagytakaz igazgatót kivéve

ő folyton azt kajtattakinek adhat pofont vagy fegyelmitmikor mihez volt kedve

egyszer egy haverommal és egy csajjalott cigiztünk és elkapottkiosztott egy-egy nyaklevestnekem mivel nem sírtam el magamigazgatói megrovást is adott

de nem vettem komolyan

mert tudtam hogy ő az órák alattátjár az étkezde büféjébe

lehajint egy sört meg egy fél konyakotezért mindig piaszagú és spicces volt

és tudtam hogy a fiai hozzám képesttényleg balhés srácok voltak

és így kompenzáltfelesekkel és pofonokkal

A költészet és én

az első költő akit felfedeztem magamnakLawrence Ferlinghetti voltnekünk egészen másfajta versekettanítottak irodalomórántizenöt éves voltam káosszal a fejembenkapaszkodókat kerestemés nekem ők lettekGinsbergKerouacCorsoSnyderfőleg amerikai költészetet olvastamaztán Hobónak és Konc Zsuzsának hálaJózsef AttilátPilinszkytNagy Lászlótés másokategy kis semminek éreztem magamatha az én szövegeimre néztemösszetéptem mindentamit addig írtamés el voltam keseredvenem mintha költő szerettem volna lenniugyanarra vágytam mint bárki másfeleségre családra lakásra gyerekekrede egyre mélyebbre süllyedtemaz ivás a rock and roll és magány vegyületébenhál istennek a toll és a füzet mindig kéznél voltazt mondtam mindegyírok és készaz évek múltaknem volt senkim és semmimcsak négy vagy öt elfogadható szövegde ha agyonütnekse tudom

még most semhogy mi a költészet

Osztálytalálkozó helyett

szakmunkásképzőben suli utánlegtöbbször gyalog elindultunka buszvégállomásra keresztül a városon

szerettünk csavarognijárni az utcákat a tereket

Flónak volt egy MAJA típusú lengyel rádiós-magnójaEddát Beatricét Hobót hallgatunk útközben

stíröltük a csajokatökörködtünk

másodikban már bort is vettünkés megittuk a Tardona híd alattvagy a régi temetőben a bokrok között

néha elmentünk a játszótérre a Sörkert alávolt ott egy háznyi favár a gyerekeknekjókat bújócskáztunk csak a buli végett

négyen voltunk igazi bajkeverők az osztályban1980-ban sztrájkoltunk almaszedéskorpont akkor amikor lengyelben a Szolidaritás

majdnem kicsaptak értea KISZ-ből mindenesetre igenezután már a tanárok utaztak is ránk

amúgy is osztályt ismételtünkmeg abban versenyeztünkhogy melyikünket húznak meg több tárgybólfélévkor

azért arra ügyeltünk hogy év végénösszekaparjunk mindenből legalább egy kettest

hétvégén koncertekre jártunkhosszú volt a hajunk és ott cigiztünka többiekkel a WC-ben

harmadikban már a szalagavatót is kihagytamsőt a ballagásra el se akartam menni

a szüleim nem is tudták hogy mikor volt

amikor megkaptuk a papírjainkatarról hogy villanyszerelők vagyunkmentünk négyen négyfelé

én is megváltoztam

már nem piálokegyedül élek a macskáimmalbarátom alig van

időnként üvöltökha Tankcsapdát hallgatok

az erdőt járom egymagamban

verseket írok és olvasok

és itt ki is merül az öntörvényűségem

Feles Manci

negyvenhat évesarcán vulkánok és szakadékokfeksziknézi az infúziós zsákotmár csak az marad meg bennea sós vízminden mást lassan elengedtizenkét éves se volt amikor az apjaelkezdte markolászni a melleit a fenekétés csak röfögöttte az enyém vagy mondtameg kis csillagomnak nevezteő meg legszívesebben megölte volnaaz anyja közben hányta magára a kereszteketés úgy nézett rá mint egy kígyótizenhárom évesen szökött meg előszörakkor már az apja éjszaka se hagyta békénment a sínek mellett és öngyilkos akart lenniaztán egy marhavagonban aludt a pályaudvaronkét nap múlva a rendőrök hazavittékeste megint elszököttutána nem vitték visszajött a GYIVI és az intézetaz meg olyan volt mintegy színes börtön

mindenhol képek rajzok meg virágokde egy mosatlan pohárért már kapta is a pofonokatment a szívatás a csicskáztatásígy szinte mindig szökésben voltha visszavittékbezárták egy sötétzárkába a lépcsőfordulóbanhogy gondolkozzonamikor nagykorú lett következetta munkásszállásés váltóműszakban a varrodaműszak végén már sírt úgy fájt a hátamindig is gyenge voltaz első férfi akivel összeállt elivott mindentalbérletből albérletre jártakaztán jött egy másik pasi meg még egymeg mégmár a számukat se tudjamindegyikükben az apja varánuszarcát láttaamikor dugtakígy egyedül maradtmeg akart halni de nem tudta hogyaninni kezdett hogy ne kelljen gondolkozniaa végén már a piáért baszott bárkiveltörzsvendég lett az ambulanciánFeles Manóinak nevezték elhol kijózanodni vitték behogy törés miattde már másnap kint voltés addig ment amíg be nem rúgottnem gondolt ő már akkor semmirecsak a következő felesre és a következőreaztán jöttek akik meg akarták menteniorvosok papok szociális munkásokszépen választékosán beszéltekröpködtek a tanácsokaz ígéretekmég véletlenül se nevezték alkoholistánakbennük meg az anyja kígyószemét láttaés nem hitt nekik

most már mást nem akarcsak hagyják békénés legyen mindennek végeami ő

A telepi srácok

emlékszemhogy irigyeltük az idősebb telepi srácokat

amerikai farmerban jártakizmosak voltak és vagányokott szerelték a motorjaikat a Népkert fái alattnyáron a zsilipnél tanyáztakfejest ugráltak a korlátrólminket meg elzavartak onnétesetleg elküldték sörértés akkor maradhattunk

Szancsónak hívták a legmenőbbető még börtönben is ültaztán csak eltűnt és hallottuka Dunából húzták ki valahol Bécsbenhiába volt a sok fekvőtámaszaz ötvenes bicepsz a széles vállígy ma már nincs Szancsóahogy nincs telep és nincs Népkertés már én sem irigyelek senkit semmiértha csak nem Bukowskit a versei miatt

Tanműhelyben

még dolgozni kell rajta mondta az oktatóbassza meg morogtam magambantudtam csak azért szívat mert hosszú volt ahajammert a múlt évben meghúztak fizikából éskémiábólés tudta hogy mindig kigúnyolom a hátamögöttén meg azthogy legszívesebben kirúgna a műhelybőlreszeltünk és vártukhogy nekiálljon bütykölni valami szart a kocsijáhozmindig azt csinálta azt az ezer éves Skodátmás nem is érdekelte csak az a rakás szeméta felesége ivott meg dugott mindenkivel atelepengyerekük nem születettúgyhogy az volt a mindene az a gedvás kocsikész csődtömeg volt ez az oktatóa füléből és az orrából fekete szőrszálak nőttekkia haja szinte már mind kihullottés ami maradt azt előre fésülteés egy kis idő után oldalra lógott ahogy a satufelé hajoltegy kicsit kidugta a nyelvét amikor dolgozottolyan volt mint egy munkaruhás ördög

mi meg abbahagytuk munkát és kimentünkha jó idő volt a trafóház melletti fűbehevertünk és aludtunk egy kicsittélen meg átmentünk a villanyszerelőkhözcigiztünk és pornólapokat nézegettünk a raktárbandélben ha visszamentünk a tanműhelybe kajálnifel se nézetta tenyerével simogatta a vasatnézte oldalról meg felülről meg alulrólméregette mintha legalább is gyémánt lennede nem volt más csak egy darab fémfényes a sok simogatástól törülgetéstőlháromnegyed kettőig ültünk a kályha mellettutána elpakoltuk a szerszámokat és összesepertünkodamentünk az oktatóhoz és mondtuk hogymegyünkmár annyi az idő jegyezte megés folytatta amit éppen csináltaztán egy reggel ahogy beléptünk az ajtónláttuk hogy ott fekszik a betonona fülénél alvadt volt a vérés a legyek felhője éppen olyan hangon zúgottkörülöttemint az ócska Skodája üresben

falu bolondja

vén bolondmondtuk rá legtöbbszörállandóan kenyeret majszolt és vöröshagymátkomor volt és nem beszéltazzal sem törődött ha megdobáltukvagy kigúnyoltuknyáron is hosszú fekete posztókabátban jártés mindenféle kacatot összehordott a házábaaz összes filmet megnézte a mozibana harmadik sorban a nyolcas szék volt az őhelyeés körülötte senki se ültolyan büdös voltnagymamám néha adott neki szalonnátmeg apám régi ruháiból néhányatés megszidottha hallotta hogy én is csúfolomigazából senki nem tudott róla semmitígy mindenféle baromságot összehordtunkhogy ezért meg azért lett ilyenmég az igazi nevét se tudtukés ha nagymamámat kérdeztem

azt mondta hagyjuk békén az öregetaki egy téli este elesettés reggelre halálra fagyottutána valamiért mindenki szomorú lettúgy kushadt a falu mint egy beteg állatígy gyászolva az öregetaki a sorsa miatt nem lázadt sohavagy talán csak egyszerés veszített

harminckilenc kiló

harminckilenc kilóez volt az ambuláns lapra írva

nem is éreztemahogy vittük le a hegyről

ott találtuk egy kunyhóban a dzsuvábanrongyokkal letakarva

egy ágybetéten feküdt öntudatlanulmár azt hittem halott

a pulzusa gyors volt és alig tapinthatóa párja meg azt mondtahogy csak nem bír felállninincs semmi baja

hányingerrel küszködtemolyan büdös voltés mindenhol szemét és ürülék és legyekmeg rohadt meleg

míg telefonáltam arra gondoltamtíz év alatt hányszor láthattam józanul

az arca puffadt volt és szürkea szeme kék és fakómintha olajban úszna

meghallottuk a kocsit a toronynálcsak odáig kéne elvinni

a tüskék marasztaltak volnaahogy másztunk a benőtt ösvényen

mi van kérdezték a mentősökRivó és pia mondtam

és odaadtam a gyógyszeres üveget

visszamentem az irodámbadühös voltam és még mindig éreztem akunyhó bűzét

ahogy később mentem át a parkonösszefutottunk

leléptél kérdezemdehogy kiengedtek mondta és mutattapapírjait

harminckilenc kiló ez volt ráírvaés a többi meg a szokásos rizsa

de csak ez maradt megcsak ezhogy harminckilenc kiló a súlya

Bitch

a szüleim kapásból azt mondták volna rádhogy ribancés még kulturáltan is fejezték volna ki magukatmiért nem keresel magadnak egy rendes lánytfiammilyen sokat hallottamami az ő értékrendjük szerint azt jelentettehogy mos főz takarítde nekem te kellettélegy születésnapon találkoztunkrészegebb voltai mint énott hánytál a trafóház mellettutána a beat költészetről beszéltem nekedhajnaligaztán másnap izzadt a tenyerem és remegtema telep végen a sarkonvártam hogy jöjjön az a kurva buszés láthassalak újraszerettem nézni az árnyékodat ahogy sétáltunka lámpák alattmint egy macska olyan kecses voltálmeleg volt a csókod és a hajad úgy borult ránkmint egy sátoraztán nem láttalak hetekigcsak ittam és püföltem a falat az ágyam melleta Cream bömbölt a fehér szobámbannéztem a behívót az öngyilkosságon gondolkozva

szürke füstös ködben úszott az arcodés tüskék nőttek befelé a fejembevéres volt a könnyem és napokig nem beszéltemsenkivelaztán bevonulás előtt az utolsó estea buszfordulóbanott ültél a legjobb haverom ölébenés csókoltad ölelted ahogy engemén meg ott álltam és a testem nehéz volt minta sármég hallottam hogy valamit szólsz hozzámnevetveaztán az ördög megragadott és bedobott apokolba másfél évre

azóta nem láttalak

nem versek

ezek nem versekmondta apám amikorelolvasta első költeményeimettizenöt voltam túl egy bukásoninkább a tanulással foglalkoznék jegyezte megnem ilyen szarokkalnem is tudom mennyi spirálfüzetet írtam telekésőbb egy pszichológus azt mondtaha nem írok talán bekattantam volnaez volt az én első terápiámtele voltam gátlásokkal és pattanásokkalnem érdekelt csak a rock and roll meg a piaott üvöltöttem az első sorokbansemmi jó nem történt velem akkoribancsak szombat esténként a koncerteknéha az izzadt tömegben találtam magamnakegy lánytés úgy öleltem mint egy fuldoklóde túl őrült voltam akkor még egy kapcsolathozés máshoz issodródtam akár az ördögszekérszúrtam de túléltem mindentés most is ülökés írom a nem verseimet

Ez a

104példány

ISBN 978ISSN 0866-4420

Felelős kiadó Tamási József

Felelős szerkesztő Striker Judit

Badó Stúdió & Print Bt. – 2016Felelős vezető: Badóné Szebeni Zsuzsanna

Terjeszti a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság