TARTALOM

ÉVFORDULÓK

Kétszáz éve született a természetkutató Metelka Ferenc (Valentyik Ferenc) ...................................... 3Kosinszky Viktor szõlész emlékezete (Sicz György)........................................................................... 5Emlékezés a 150 éve született Sebestyén Gyulára (Selmeczi Kovács Attila) ...................................... 6Gyöngyvirágtól lombhullásig. Száz esztendeje született Homoki-Nagy István (Tóth Boldizsárné)... 8

ISKOLA ÉS HONISMERET

TanítómestereinkErdélyi János: Népköltészetrõl .................................................................................................... 10

„Iskola és honismeret”. Regionális Honismereti Konferencia Miskolcon (Titkos Sándorné)............. 11Helytörténet-oktatási koncepció Miskolcon (Papp Zsolt) ................................................................... 13Így látom a Lehel kürtjét – ifjúsági pályázat ...................................................................................... 14

FÓRUM

Szécsény és vidéke történetének fejezetei. Beszélgetés Pálmány Bélával (Balás Kristóf) ................. 15A csángók útja a régész szemével.

Gondolatok Harangozó Imre Transzcendens Trambulin címû könyvérõl (Gróh Dániel)........... 19

TEREMÉS

Kölcsey Ferenc szatmárcsekei síremléke (Debreczeni-Droppán Béla)............................................... 21Kossuth-emlékek Szentesen (Labádi Lajos) ....................................................................................... 27A jászkunok százévnyi áldozatai (1735–1837).

Bartsik Márton aljegyzõ-levéltárnok feljegyzéseibõl (Papp Izabella) ........................................ 34Dankó Pistáról, a kiemelkedõ cigány nótaszerzõ-prímásról (Várnai Ferenc)..................................... 35Tavaszkezdõ játékaink (Lázár Katalin) ............................................................................................... 38

ZSENGE TERMÉS

Sárközi népviselet (Enyedi Petra Mariann – Mátyás Kamilla – Palkó Viktória) ............................... 43Bajnai népviselet (Gyõri Laura – Polgár Panna) ............................................................................... 47Hagyomány és viselet az Érmelléken (Kereszturi Zsuzsánna) ............................................................ 49Magyar népi motívumok a modern sportöltözékeken (Czagány Blanka) ........................................... 52

KRÓNIKA

Az év madara: a túzok (Selmeczi Kovács Ádám)................................................................................. 54Az Év Hala a magyar bucó (Vida Antal) ............................................................................................. 55A 2014-es év rovara: a földi poszméh (Vas Zoltán)............................................................................. 56A házi berkenye 2013-ban az év fafaja volt (Sonnevend Imre) ........................................................... 59A bükkábrányi fosszilis erdõ és a megújuló miskolci múzeumügy (Szolyák Péter) ........................... 62A tudományért, a magyarságért.

Thanhoffer Lajos emléke és öröksége Siófokon (Matyikó Sebestyén József) ............................. 67Göllei ki kicsoda? (Bodó Imre)............................................................................................................ 68Emlékidézõ találkozás. A 85 éves dr. Mándics Mihály köszöntése (Mándics Izabella) ..................... 69Bodó Imre hatvanéves (Matyikó Sebestyén József) ............................................................................. 71

In memoriamA dallam – ami a Földrõl indult s az Égbe ért.

Búcsú Szokolay Sándor zeneszerzõtõl (Radics Éva)........................................................... 72Búcsú Cserfai Sándortól (1929–2014) (Simor Ferenc) ............................................................... 74

Könnycsepp és kézszorítás (H. P.)....................................................................................................... 75

KÖNYVESPOLC

Kunkovács László számadása (Harangozó Imre) ............................................................................... 76Lõrincz Sarolta Aranka: Hétköznapi hazaszeretet. Mesélem az életem.

Felvidéki háborús történetek (Pálmány Béla) ............................................................................. 76Halász Albert: Hommage a’ Bellosics Bálint (Székelyné Kõrösi Ilona).............................................. 77

HONISMERETI BIBLIOGRÁFIA (összeállította: Halász Péter)...................................................... 78

Tisztelt Szerzõink!Kérjük, hogy a folyóiratunkba szánt írásaikat lehetõleg elektronikus úton egyszerû Word for-

mátumban szíveskedjenek megküldeni a selmeczikovacs@gmail.com címre. Továbbá kérjük,hogy a terjedelem kötöttségére való tekintettel a megküldött írás ne haladja meg a 4–5 oldalt (15ezer leütést), az esetleges hivatkozások esetén lábjegyzetelést kérünk, a képmellékleteket szinténelektronikusan, lehetõleg 300 DPI felbontásban kérjük megküldeni. A szerzõi korrektúrát szinténelektronikus úton küldjük meg. Lapzárta minden páratlan hónap 5-én, megjelenés minden pároshónap 10-én. A közlésre szánt cikkeket a szerzõ nevének és címének feltüntetésével tudjuk fogad-ni.

a Szerkesztõbizottság

A Honismeret folyóirat megvásárolható:

Budapesti Teleki Téka, a Teleki László Alapítvány könyvesboltja(1088 Bp. VIII., Bródy Sándor u. 46. Tel.: 1–266-0857)

MNM VERÁNÓ Könyvesbolt (1053 Budapest, Magyar u. 40.)

Néprajzi Múzeum Boltja (1055 Budapest, Kossuth tér 12.)

Tisztelt Olvasóink, Támogatóink!A Honismereti Szövetség Elnöksége és a Honismeret folyóirat Szerkesztõbizottsága megkö-

szöni az elmúlt években az állampolgársági adó 1%-ából kapott támogatást. Megköszönjük, hogyegyetértve céljainkkal és törekvéseinkkel, felajánlásával segítette munkánkat. A 2012. évi összegeta Honismeret folyóirat megjelentetéséhez használtuk fel.

Kérjük, amennyiben továbbra is egyetért a Honismereti Szövetség célkitûzéseivel, a hazaszere-tet elmélyítése, a hagyomány éltetése, az ifjúság honismereti tevékenysége érdekében végzettmunkánkkal, programjainkkal, folyóiratunk megjelentetésével, 2013. évi adója 1%-ának fel-ajánlásakor szíveskedjék Honismereti Szövetségünket megjelölni.

ADÓSZÁMUNK: 19624947-1-42Ha külön adománnyal szeretné támogatni folyóiratunk megmaradását, az összeget Honisme-

reti Szövetségünk számlaszámára szíveskedjen átutalni: 11705008-20411938. A támogatás össze-gérõl igazolást tudunk adni, amelyet adóbevallásánál felhasználhat.

Munkánkról bõvebben tájékozódhat honlapunkon: www.honismeret.huSegítõ támogatását nagyra értékeljük, és hálás szívvel köszönjük!

Kétszáz éve születetta természetkutató Metelka Ferenc

A XIX. századi magyar természetkutatás kiemelkedõ alakját 1883-ban a Pest-megyei Alsó-Dabasgyógyszerészeként a 37. sorszámon jegyezték Magyarország rovarászainak címjegyzékében.1 Ekkormár évtizedek óta nemzetközi szinten számon tartott entomológus volt, kiterjedt európai levelezéssel ésszakmai kapcsolatrendszerrel, mely elsõsorban az általa felfedezett Metelka-medvelepkének2 köszön-hetõen alakult ki, továbbá egy gyóni nemesítésû õszibarackfajta, a „Metelka díjazottja” is õrizte nevét.Mégis joggal sorolhatjuk az elfeledett magyarok sorába, hiszen szerény, zárkózott személyiségéveléletútjának idõtálló eredményei ellenére sem sikerült a lexikonszerkesztõk figyelmét felkeltenie. Halálaután alig két évtizeddel a korabeli hazai társas élet termékenytollú krónikása, Vay Sándor3 rögzítette amai napig érvényes megállapítást: „Néhai való jó Metelka Ferenc, az öreg postamester, aki maga is je-les tudós volt, annyira jeles, hogy more patrio, csak külföldön méltányolták s nevérõl egy pillangófajtneveztek el Metelcanusnak.”4

Hatvan városában született 1814. július 21-én. Édesapja aGrassalkovich család uradalmi építészeként a gazdatiszti pá-lyán tervezte jövõjét, de a váci és esztergomi gimnáziumiévek után szembeszállt a szülõi akarattal, és 1828-ban beálltgyakornoknak Krakowitzer József esztergomi gyógyszeré-szetébe. Szabadidejében nagy szenvedéllyel növény- és ro-vargyûjtéssel foglalkozott. A szakmai ranglétra fokait bejár-va5 1835-ben kezdte meg gyógyszerészeti tanulmányait apesti egyetemen. Tantárgyai közül késõbbi munkásságára alegnagyobb hatással a növény- és állattan bírt, melyet SadlerJózsef6 oktatott. A szorgalmas növendék tanulmányainak je-lentõs hozadéka a Gyógyszeres értekezések az etzetsavashorgagról (zincum aceticum) és a dárdagról (stibicum) címûmunka, mely „Nyomtattatott Trattner és Károlyi Könyv-nyomtató-Intézetében. Pesten, 1837”.

Okleveles gyógyszerészként Abonyban, Folinus Jánosgyógyszerészetében vállalt segédi állást, majd 1839-ben si-kerrel pályázott új gyógyszertár alapítására Alsó-Dabason.Házasságot kötött és feleségével, Folinus Szidóniával véglegletelepedett új lakóhelyén. Gyógyszertárát a „Reményhez”néven 1840 februárjában a község fõutcáján nyitotta meg akésõbbi tulajdonosáról Mády-házként7 ismert klasszicista kúriában. Sajátos társítással a patikávalegyütt a postát is mûködtette. Alig néhány év alatt beilleszkedett a helyi közéletbe: 1843-ban egyik ala-pítója volt a reformkor jellegzetes helyi fórumának, a Dabas-Gyóni Olvasó Társaságnak.8 Mind e mel-

3

ÉVFORDULÓK

Huszka Lajos metszete MetelkaFerencrõl (A Rovartani Lapok 1885/7.)

1 Rovarászati Lapok, Pécs, 1883. 3. szám, 53.2 Mai tudományos neve: Rhyparioides metelkanus.3 Vay Sándor gróf újságíró, író, született Vay Sarolta grófnõ (1859–1918), aki férfiként élt és publikált.4 Vay Sándor: Kászonyi Dániel. Pesti Hírlap, 1904. június 5; 33–34.5 Segéd Szolnokon Agnelli gyógyszerésznél, majd elsõ segéd ismét Esztergomban.6 Sadler József (1791–1849) orvos, gyógyszerész, botanikus, egyetemi tanár.7 Mády Ferenc (1834–1911) alsó-dabasi földbirtokos, verseit kötetekben kiadó lokális poéta.8 Czagányi László: A Dabasi Református Egyházközség története tulajdon iratai tükrében. Dabas, 1993. 68.

lett kertészkedéssel, gyümölcstermeléssel foglalkozott, a lakóházához tartozó területet valóságos min-takertté varázsolta. Különösen a gyóni evangélikus lelkésztõl, Bartholomeides Somától kapott szemzõhajtásokról szaporított õszibarackfák mutattak jól. Az õszibarack országos hírnevet hozott, ugyanis egykiállításon bemutatta az addig névnélküli, ismeretlen fajtát, s a jellegzetes alakú, színezetû és ízû gyü-mölcs-újdonság díjat nyerve a „Metelka díjazottja” néven terjedt el fõként a Duna-Tisza közén.9

A Metelka házaspár nagy egyetértésben, szeretetben élt. Négy gyerekük született: három lány (Szi-dónia, Emília, Gizella) és egy fiú (Béla). E harmóniába sorsdöntõ változást hozott az 1855. év véletlentalálkozása: a kor kiváló természettudósa, a Duna-Tisza-közi homoki erdõk rovarvilágát tanulmányozóFrivaldszky Imre10 látogatott Alsó-Dabasra. Metelka Ferencnek egyetlen beszélgetés elég volt a fiatal-kori szenvedély felélesztésére. Frivaldszky bevezette õt a rovarok, fõként a lepkék ismeretébe, a rovar-gyûjtés fortélyaiba, ellátta a szükséges útmutatásokkal, szakkönyvekkel és még mûszerekkel is. Elvittea különleges rovarfajokat rejtõ puszta-peszéri erdõbe, buzdítva õt annak tanulmányozására. A tanítványezt követõen minden szabadidejét a természetben töltötte, kitartóan kutatva a Dabas-környéki faunát.Fõként lepkékre vadászott, gyûjtötte és nevelte hernyóikat, de más rovarok, sõt a madárvilág sem kerül-te el figyelmét. Számos ritka és érdekes rovarfaj felfedezésével gyarapította az alföldi fauna ismeretét.Bagolypillék,11 különleges szöcskefaj,12 futrinka13 sorjázik az eredménylistán, de a legnagyobb siker aMetelka medvelepke. Ezt az új fajt 1859-ben fedezte fel az Alsó-Dabas és Gyón községek határában el-terülõ vizes réteken, melyet 1861-ben a bécsi Lederer14 Metelka Ferenc tiszteletére „NemeophilaMetelkana” néven írt le.

Az összegyûjtött rovarok egy kivételesen értékes gyûjtemény alapjai lehettek volna, de önzetlenmódon szétküldte azokat az érdeklõdõ entomológusoknak. Az európai szaktekintélyek egész sorávaltartott így kapcsolatot Párizsban, Drezdában, Stockholmban,15 sõt a közgyûjtemények is szívesen fo-gadták a rovarritkaságokat. Jutott belõle a bécsi, müncheni, drezdai, berlini és pétervári múzeumoknak,de a legtöbb a Magyar Nemzeti Múzeumnak, melynek madártani gyûjteményét is gyarapította. A gyö-nyörû medvelepkébõl szintén küldött levelezõtársainak, azonban konkrét lelõhelyét, életmódját, átala-kulási viszonyait kezdettõl fogva a legnagyobb titokban tartotta. A felfedezõ titoktartását az új faj elsõhazai leírása is tényként közölte.16 Fogadalmát Metelka Ferenc – számos kortársa rosszallásával dacol-va – 20 évig megtartotta, tudományos alaposságú feljegyzései tartalmát 1879-ben kizárólag a fiatal pá-lyatárs, Vángel Jenõvel17 osztotta meg, feltételül szabva, hogy az csak halála után hozható nyilvános-ságra. Álláspontjának az a legvalószínûbb magyarázata, miszerint tisztában volt az általa felfedezettlepkefaj rendkívül ritka elõfordulásával, féltette és hallgatásával védte a populációt a gyûjtõk mohósá-gától.18 Az idõ õt igazolta, hiszen halála után a gyûjtõk kapzsisága és a lecsapolás együttes hatásakéntaz 1940-es évek elejére valóban eltûnt a gyóni-dabasi rétekrõl a szép rajzolatú medvelepke. Szerencsé-re késõbb lokálisan az ország más részein, fõként a Duna-Tisza közén (Ócsa, Orgovány, Bugac) újbólmegjelent a ma már európai jelentõségû, fokozottan védett lepkefaj, melynek természetvédelmi értéke250 000 Ft.

Életének utolsó harmadát súlyos sorscsapások nehezítették. 1864 januárjában szeretett nejét alig 44évesen elragadta a tífusz, akit nem sokkal késõbb legidõsebb, frissen férjezett leánya, Szidónia követett.Végül reménybeli utódja, a mindössze 26 éves Béla fia esett a járvány áldozatául. Ez a hármas csapásmegviselte egészségi állapotát, szédülések, súlyos gyomorbajok gyötörték, melyen a gyógyfürdõk éskorának legjobb orvosai sem tudtak segíteni. Gyógyszertárát 1876-ban átadta vejének, Rátz Józsefnek.Nyugalomba vonulva szeretett volna minél több idõt a természetben tölteni, de a kutatásokat gyakrankellett az ágyban kipihennie. A szenvedések ugyan megtörték erejét, de ennek ellenére sokáig bízott ateljes felgyógyulásban. Csak az utolsó hónapokban hagyta el a remény, megérezte a halál eljövetelét.Féltve õrzött rovartani jegyzeteit, több évtizedes megfigyeléseinek, tapasztalatainak összegzését

4

9 Angyal Dezsõ: Gyümölcsismeret: pomológia. Pátria Kiadó, Bp., 1926. 457.10 Frivaldszky Imre (1799–1870) zoológus, botanikus, balkáni utazó, az MTA tagja.11 Jaspidea celsia, Meliana flammea, Dianthoecia silenes.12 Onconotus servillei.13 Chlaenius sulcicollis.14 Julius Lederer (1821–1870) osztrák entomológus, lepkész, korának nemzetközi szaktekintélye.15 Párizs: Deyrolle Társaság; Drezda: Otto Staudinger (1830–1900); Stockholm: Sven Lampa (1839–1914).16 Frivaldszky Imre: Jellemzõ adatok Magyarország faunájához. In: A Magyar Tudományos Akadémia Évköny-

vei XI. kötet. Emich Gusztáv Kiadása. Pest, 1865. 4, 86, 146–147. + IV. tábla 6. ábra.17 Vángel Jenõ (1864–1918) bölcsész, zoológus, a Rovartani Lapok társszerkesztõje, tankönyvszerzõ.18 Valentyik Ferenc: Egy 150 éves felfedezésrõl. Dabasi Újság, 2009. november, 18.

Vángel Jenõnek adta át örökül. Kínjaitól életének 71. évében, 1885. március 9-én este 8 órakor szaba-dult meg örökre. Halálhírét a Rovartani Lapok19 és a Vasárnapi Újság20 tudatta a nagy nyilvánossággal.A Rovartani Lapok néhány hónap múlva terjedelmes cikkben emlékezett meg a legtapasztaltabb hazaientomológus életútjáról: „Metelka Ferencz a magánéletben általában kedvelt ember, jó hazafi, szabadszellemû, mívelt lelkû és vendégszeretõ férfiú volt, aki mindig híven és becsületesen betöltötte azt a sze-rény kört, melyet a gondviselés számára kijelölt. Megszokott és egyengetett biztos úton szeretett halad-ni, minden kockáztatott lépéstõl óvakodott. Egész élete simán és nagyobb rázkódtatások nélkül folyt le,amint az szelíd és békeszeretõ természetének leginkább megfelelt. […] emléke abban a szûkebb körben,amelyben mûködött, mindig áldott marad, nevét pedig a szakirodalomban a Nemeophila Metelkanaörökre fenn fogja tartani.”21

Vángel Jenõ jövõbe látását Metelka Ferenc születésének 200 éves jubileumi éve kiválóan igazolja. Ajeles XIX. századi természetkutató emlékápolásának lehetõsége és felelõssége valóban arra a szûkebbkörre maradt, amelyben egykoron mûködött. Szülõvárosában, Hatvanban a Széchenyi ZsigmondKönyvtár idõszaki kiállítást rendez tiszteletére, míg Dabason a gyóni õszibarack XIX. századi elterjesz-tésében meghatározó szerepet vállaló Zlinszky-család õshonos gyümölcsfajtákból géngyûjteményt lé-tesít, melynek a „Metelka díjazottja” lesz a fõékessége. A szürke hétköznapokban a „Reményhez” pati-ka mai jogutódja, a dabasi „Arany Kígyó” gyógyszertár munkatársai õrzik és ápolják emlékét a rendel-kezésükre álló eszközökkel és módszerekkel: „Élete és munkássága üzenetet is hordoz nekünk, késõigyógyszerész utódainak, akik a mai súlyos értékválsággal terhelt, globalizált világban gyakoroljuk hi-vatásunkat. Azt üzeni, hogy szakmai munkánk csak akkor lehet sikeres, ha azt etikusan, elkötelezett hi-vatástudattal, a beteg ember szolgálatában, az alapvetõ emberi eszmények (hit, család, haza) jegyében,nemzeti elkötelezettséggel végezzük.”22 E szakmai hitvallás még sokáig biztosíthatja Metelka Ferencszellemi örökségének fennmaradását.

Valentyik Ferenc

Kosinszky Viktor szõlész emlékezeteA Szolnok–Arad vasút mellett Gyomának a csárdaszállási Félhalommal határos Egei-halom határré-

szén, a 39-es vasúti õrházban 1863. október 26-án fiúgyermek született, aki jelentõs fejezetet írt a ma-gyar szõlõtermesztés történetében.

Az apai családi gyökerek a lengyelországi Lublin melletti Grabowkába vezetnek, ahol apja 1822-ben született, 1844-tõl politikai menekült az 1830-as felkelés okán, ázsiai deportálása után 1847-benMagyarországra szökött, ulánusként részt vett szabadságharcunkban, majd névváltoztatással itt maradt,Gyomán letelepedve. A gyomai római katolikus plébánia anyakönyve szerint 1862. november 19-énKosinski Viktor 40 éves nõtlen gyomai vasút õr és Magloczki Erzsébet szarvasi ágh. evangelikus 29éves hajadon házasságot kötött. Így született ünnepeltünk vegyes vallású és nemzetiségû családba. Afõgimnáziumot Mezõtúron végezte, Debrecenben a Gazdasági Tanintézet növendéke volt, Bihar-diószegen a szõlészeti és borászati vándortanfolyamon is végzett, itt vált kertésszé. Hamarosan a pozso-nyi kertészeti-szõlészeti szakiskola tanára lett, majd 1884-ben Miklós Gyula országos borászati kor-mánybiztos vette maga mellé. Ezzel kezdõdött szakmai karrierje. 1891-tõl a tarcali vincellériskola igaz-gatója, a tokaj-hegyaljai állami szõlészeti intézmények fõfelügyelõje, a filoxéra rekonstruktõre.1898-ban a tokaji mellett az Arad-hegyaljai állami szõlõtelepek igazgatásával is megbízták. 1904–1914között a párizsi székhelyû Európai Borbizottság alelnöke. 1918-tól miniszteri tanácsosként országosborászati kormánybiztos munkakörben tevékenykedett. 1920-tól a Szõlõsgazdák Országos Egyesületé-nek az elnöke. Publikációi a Borászati Lapok, Kertészeti Lapok, Gazdasági Lapok, Köztelek, MagyarFöld, Szõlõmûvesek Lapja hasábjain jelentek meg. A phylloxera és phylloxera elleni védekezés (Po-zsony, 1886), A szõlõoltványok elõhajtatással való elõállítása (Bp., 1905) címû könyvei a filoxéra-vész

5

19 1885. 3. szám, 63.20 1885. március 22. Halálozások; 198.21 Vángel Jenõ: Metelka Ferencz életrajza (1814–1885). Rovartani Lapok, 1885. 7. szám, 129–133. Huszka

Lajos metszetével.22 Dr. Heneráry László: Egy méltatlanul elfeledett természetkutató gyógyszerész a XIX. századból: Metelka

Ferenc (1814–1885). Gyógyszerészet, 2008. május, 297–301. négy színes ábrával.

utáni szõlõrekonstrukciót segítették elõ. Számos szakmai szerve-zet tisztségviselõje volt. Tanulmányútjai során Franciaországban,Olaszországban, Ausztriában, Svájcban és Belgiumban szerzetttapasztalatokat. 1935. március 29-én Budapesten halt meg, aszaksajtó méltóképpen megemlékezett róla.

Munkásságát az utókor hamar elfelejtette. Elmondhatjuk, hogyegy a hazájában üldözött jövevény család gyomai megtelepedésé-vel igen értékes szakember került a magyar közigazgatás élvona-lába, aki az országot kivezette a filoxera-vészbõl, szakiskolákat,oltványtelepeket létesített, szakmai szervezeteket hozott létre,megszervezte az országos szõlõtelepítés rekonstrukcióját, amelyMagyarországot a Horthy-korszakban szõlészeti nagyhatalommátette. Több nyelvet beszélõ, nagy mûveltségû europaer lett a gyo-mai bakter fiából. Korának nagy tekintélyû szakembere volt,mondhatni félévszázadon át meghatározó egyénisége. Csak adinasztiális kötõdés okán említjük, hogy fia a szõlészeti tanszéketalapította meg a Kertészeti és Szõlészeti Fõiskolán. Ars poetica-jama is aktuális: „…amit tettem, az a felfogásom, hogy tulajdonkép-pen kötelességbõl tettem, olyan kötelességbõl, amelyre mindenki

kötelezve van, aki a sors kegyébõl, vagy a viszonyok alakulása folytán egy pozícióhoz jutott, amelybentevékenységet fejthet ki.”

Sicz György

Emlékezés a 150 éve születettSebestyén Gyulára

A honismeret munkásainak és az önkéntes néprajzi gyûjtõknek legrangosabb társadalmi elismerésétjelentõ kitüntetés, a Sebestyén Gyula Emlékérem névadója 150 évvel ezelõtt, 1864. március 7-én szüle-tett a Balaton-felvidéki Szentantalfán. Édesapja református lelkész volt. Iskoláit Veszprémben, Po-zsonyban és Debrecenben végezte, középiskolás korában már kitûnõen tudott latinul és németül. A Páz-mány Péter Tudományegyetemen német és magyar nyelvészetet, irodalmat, esztétikát és magyar õstör-ténetet hallgatott. 1893-ban szerzett magyar és német nyelvtanári képesítést, és azonnal a Magyar Nem-zeti Múzeum könyvtárában kapott állást. 1898-ban hivatali kiküldetésében nyugat-európai utazást tett,melynek során ausztriai, svájci és francia könyvtárakban kutatta a magyar írásbeliség emlékeit.1901-ben védte meg az Adalékok a középkori énekmondók történetéhez címû doktori értekezését.Ugyanebben az évben kinevezték múzeumõrré (mai fogalom szerint muzeológussá), majd 1904-benújabb európai (osztrák, német, cseh) könyvtárakat keresett fel kutatómunkájának folytatásaként, és fel-jegyzéseket készített az ott található Corvinákról. 1905-ben igazgatóõri kinevezést kapott, és 1920-ig

osztályvezetõi munkakört látott el a Széchenyi Könyvtárban. AKisfaludy Társaság pályázati felhívására elkészítette A magyarhonfoglalás mondái címû kétkötetes munkáját, mellyel 1905-benelnyerte a Magyar Tudományos Akadémia levelezõtagságát.Szakmai munkásságának és tudományszervezõi tevékenységé-nek legaktívabb korszaka az 1890-es évek végétõl 1920-ig ter-jedt. Az ekkor bekövetkezett nyugdíjazását követõen vidéki, ba-latonszepezdi magányába vonult vissza, bár haláláig aktív szelle-mi életet élt.

A népköltészet iránti érdeklõdését Thaly Kálmán ébresztettefel, majd tanítómestere, a Magyar Népköltési Gyûjtemény szer-kesztõje, Gyulai Pál bátorította terepgyûjtésre. Még egyetemihallgatóként szülõhelyén, Zala megyében végzett adatgyûjtést,melynek során felfigyelt az idegenben katonáskodók verses leve-leire. 1897-tõl nagyszabású kutatómunkába kezdett: négy évenkeresztül végzett intenzív gyûjtõmunkát 179 községben hat du-

6

Id. Kosinszky Viktor síremlékea Farkasréti temetõben

nántúli és egy erdélyi vármegyében. Munkája során a nemrég felfedezett fonográfot használta, vala-mint a helyszíni gyûjtõmunkába hírlapi felhívásokkal igyekezett bekapcsolni a helyi értelmiséget. Ez-zel tulajdonképpen az önkéntes néprajzi gyûjtõmozgalom alapját vetette meg. Dunántúli terepkutatásaisorán bukkant rá a magyar népköltészet olyan archaikus rétegére, mint a regösének, amely ez idõbenvizsgálatainak középpontjába került. Ennek eredményeként látott napvilágot 1902-ben két terjedelmesfeldolgozása Regösök és Regösénekek címmel. E munkáiban többek között rámutatott, hogy a regösöktulajdonképpen a középkori énekmondók egyenes utódai. 1906-ra készült el a Dunántúli gyûjtés címûterjedelmes könyve, mely a Népköltési Gyûjtemény nyolcadik köteteként került kiadásra. A kötet anya-gának több mint a fele balladákat, dalokat és románcokat tartalmaz, mellettük a jeles napokhoz kapcso-lódó népszokások, a bábtáncoltató betlehemesek, a misztériumjátékok és iskoladrámák is jelentõs he-lyet kaptak.

Kezdettõl foglalkoztatták az õstörténeti kérdések, különösen a magyarság eredete. E témakörbenvégzett kutatásai során jutott el a székelység eredetének kérdéséhez is, mellyel kapcsolatban felvetette,hogy a hun-magyar mondavilág értelmezésének nyitja itt keresendõ.1 Tanulmányozta a hun–avar–ma-gyar történelmi kapcsolatokat is.2 E kutatásainak köszönhetõ a magyar rovásírás emlékeinek összegyûj-tése és elemzõ feldolgozással való közreadása a Rovás és rovásírás (1909), valamint A magyar rovás-írás hiteles emléke” (1915) címmel.

Szakmai munkássága a néphit, a népszokások és a népköltészet teljes területére kiterjedt. A népi kul-túrát a maga teljességében szemlélte és összefüggéseiben vizsgálta. Fontosnak tartotta az elemzésekbenaz etnikai szempontok érvényesítését. Mindvégig nagy figyelmet fordított az összehasonlító vizsgála-tokra, hasonlóképpen az interetnikus kapcsolatokra, hangsúlyozta a tematikus kutatások fontosságát.Mindezzel a folklór területén tudományszakot és módszertant teremtett, ezért szaktudományos munkás-sága mindmáig meghatározó jelentõségû.

Sebestyén Gyula a legfontosabb feladatnak a terepkutatást, az adatgyûjtést tartotta. Érzékelte a ha-gyományok háttérbe szorulását az ipari modernizáció hatására, ezért sürgette az országos méretû folk-lórgyûjtést. Tudományszervezõi munkásságának középpontjában kezdettõl a gyûjtésszervezés állt. Eh-hez a nagyszabású munkához jelentõsen hozzájárult az a nemzetközi kapcsolat, amit a Finnországban1907-ben létrehozott folklórkutató szövetség, a Folklore Fellows jelentett. Magyarország az elsõk kö-zött csatlakozott a szövetséghez: 1911-ben megalakult a Folklore Fellows Magyar Osztálya, melynekelnöke Sebestyén Gyula, titkára Bán Aladár lett. Célja a társadalmi gyûjtõk minél szélesebb körénekbevonásával és megfelelõ képzésével a magyarság és a nemzetiségek néphagyománykincsének felgyûj-tése, majd folyamatos közreadása. Nagyszabású programját 1912-ben adta közre.3 Fontosnak tartotta agyûjtött anyag betûhív lejegyzését, a több adatközlõ megkérdezését, a lejegyzést végzõ és az adatszol-gáltató személyi adatainak pontos feltüntetését. Mindezek ma is változatlanul alapkövetelmények a te-repgyûjtést végzõk számára.

Nagy lendülettel fogott hozzá a gyûjtõhálózat kiépítéséhez. Az országos méretû kutatómunka anya-gi és erkölcsi támogatására megnyerte a Magyar Nemzeti Múzeumot, a Kisfaludy Társaságot és a Ma-gyar Néprajzi Társaságot, valamint magánszemélyeket. Elképzelése szerint a várható nagymennyiségûkézirat elhelyezésére a Nemzeti Múzeum Országos Széchenyi Könyvtárának Kézirattára szolgált vol-na, ahol külön folklór osztályt kívánt szervezni. Az általa elképzelt országos archívum azonban csaknegyed évszázad múlva a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattáraként szervezõdött meg.

Az országos gyûjtés megkezdéséhez Bán Aladár közremûködésével gyûjtési tájékoztatót készített,amelyben minden lényeges gyakorlati és elméleti szempont szerepelt a korszerû, a mai igényeknekmegfelelõ terepmunka végzéséhez. A gyûjtési kérdõív részben a népköltészet, népnyelv, népzene, rész-ben pedig a néphit és babonás szokások anyagát tartalmazta. Ennek alapján kezdte meg a szervezõmun-kát: sorra alakította meg a vidéki városok gyûjtõszövetségeit Sárospataktól Kaposvárig, Szegedtõl Kas-sáig. Rövid idõ alatt 14 város 41 fõiskoláján és középiskolájában, valamint két néptanítói testületben si-került megszerveznie a gyûjtõszövetséget.4 Ezt a munkát elsõ lépésnek tekintette, mert a továbbiakbanaz önkéntes gyûjtõk képzésérõl és technikai felszerelésükrõl: kézikönyvekrõl és a szükséges fonográ-fokról igyekezett gondoskodni. 1914-ben ismételten a gyûjtést sürgette és felhívta a figyelmet a vállal-

7

1 Sebestyén Gyula: A székelyek neve és eredete. Bp., 1891.2 Sebestyén Gyula: Az avar-székely kapcsolat emlékei. Bp., 1899.3 Sebestyén Gyula: A magyar néphagyomány emlékeinek országos gyûjtésérõl. Ethnographia 1912. 193–199.4 Részletesen ismerteti S. Lackovits Emõke: Sebestyén Gyula és a vidéki gyûjtõszövetségek. In: Tanulmányok a

125 éve született Sebestyén Gyula emlékére. Szerk. Lackovits Emõke. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 1.Veszprém, 1989-1991. 24-31.

kozás nemzetközi jelentõségére, amint írta „mi egy olyan hazai tudományos intézményt tudunk teremte-ni, amelyhez fogható még nincs, és aligha is lesz Európában”.5 A gyûjtõmozgalom 1916. évi beszámo-lójában Bán Aladár már 32 ezer kéziratos adatról emlékezett meg. Ezt az egyedülállóan lendületes, or-szágos méretû társadalmi gyûjtõtevékenységet és szervezõmunkát törte derékba Trianon, és saját élet-sorsának kedvezõtlenre fordulása.

Sebestyén Gyula múlhatatlan érdeme, hogy 1898–1920 között az Ethnographia szerkesztõjeként aMagyar Néprajzi Társaság folyóiratát a folklórkutatás önálló központi fórumává tette. Szerkesztõi kon-cepciója tudatosan a népszokások, a hitvilág és a népköltészet egész területének átfogására irányult. Ki-adványfejlesztõi erõfeszítése nyomán a korábbi 6 füzet helyett évente tíz füzetben jelent meg, és az ad-digi 30 ív helyett 40 ív terjedelemben látott napvilágot a társaság folyóirata szerkesztésének két évtize-dén át.

1919-ben a Tanácsköztársaság kulturális népbiztosságát is igyekezett megnyerni a múzeumügy ér-dekének, tárgyalásokat folytatott országos méretû szabadtéri múzeum létesítésére Lágymányos terüle-tén, a Néprajzi Társaságban pedig az új hatalommal szimpatizáló elõadást tartott. Mindez alapvetõenhozzájárult az 1920-ban bekövetkezett nyugdíjazásához, mellyel végleg lezárult az addig rendkívül ak-tív tudományos kutatómunkája és tudományszervezõi, társadalmi tevékenysége. Megvált a NéprajziTársaság elnöki tisztétõl és folyóiratának szerkesztésétõl, fel kellett adnia a gyûjtésszervezés irányítá-sát, és ami mindennél nagyobb vesztesége a néprajztudománynak, ettõl kezdve haláláig egyetlen nép-rajzi munkája sem jelent meg. 82 éves korában, 1946. február 12-én hunyt el Szepezden. Végsõ nyug-helye gyermekévei falujában, Köveskálon található. Hagyatékát, a közel 150 ezer oldalnyi kéziratosanyagát a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára õrzi.

Sebestyén Gyula érdeme, hogy olyan jelentõs személyiségeket kapcsolt be a néprajzi gyûjtõmunká-ba, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szendrey Zsigmond. Meghatározó jelentõségû életmûvének fel-dolgozása mindinkább elodázhatatlan feladatot jelent a néprajztudomány számára. Lackovits Emõkeszavait idézve „Elmélkedésre ad lehetõséget az a gondolat, hogy micsoda felbecsülhetetlen gazdagságlett volna tudományunk számára, ha Sebestyén Gyula nem kényszerül idõ elõtt visszavonulni, s lehetõ-sége lett volna elkészíteni azt az 57 kötetre tervezett kiadványsorozatot, amely a magyar néphagyo-mánykincset Európával akarta megismertetni. A kitûnõen képzett, óriási anyagismerettel rendelkezõ,széles látókörû kutató legragyogóbb elképzeléseinek megvalósítására kora adottságai nem voltak meg-felelõek.”6

Selmeczi Kovács Attila

Gyöngyvirágtól lombhullásigSzáz esztendeje született Homoki-Nagy István

„Szeresd a gyöngyvirágnyílás földjét… A földet, melyen a halott lomb újraéled és harsogó tavaszbaborítja a nagy folyók partjait…” – írja dr. Homoki-Nagy István, a természetfilmek klasszikusa aGyöngyvirágtól lombhullásig címû filmjének forgatókönyvében, 1952-ben. A film óriási világ- és kö-zönségsikert aratott. A Velencei Filmfesztiválon Nagydíjat nyert.

Homoki-Nagy István 1914. szeptember 2-án született Mezõtúron. Kecskeméti diákévei alatt a nyárivakációkat szülõvárosában töltötte nagynénjénél. Sokat barangolt a Körös és a Berettyó füzesei között,figyelve a természet csodáit. Szegeden szerezte meg jogi diplomáját, ám figyelme egyre jobban a ter-mészet felé irányult. Már tizenévesen publikált a madarak életérõl. Otthon, de a kollégiumban is tartottidomított állatokat. Közülük a Kornél nevû héja a legemlékezetesebb, melynek fotója az egész világotbejárta. Kezdetben madárfotókat készített, melynek elsõ állomásai: Kecskemét, a Fehér-tó, Kiskunfél-egyháza, Lakitelek-Tõserdõ. Hazánk madárvilágának feltérképezésében óriási szerepe volt. A világonelsõként készítette el a fülemülérõl diasorozatát. Stockholmba is kapott meghívást, diavetítéses elõadá-sán a svéd király is jelen volt.

1940-ben vette feleségül Bencsik Olga tanítónõt Kiskunfélegyházán. Öt gyermekük született. Elsõkislányuk születésérõl így adott értesítést: „…a mezei pacsirta magasságbeli hívogatása után, júniusi

8

5 Sebestyén Gyula: Négy emlékirat. Ethnographia 1914. 129–150.6 Lackovits Emõke: Sebestyén Gyula (1864–1946). In: Tanulmányok a 125 éve született Sebestyén Gyula emlé-

kére. Veszprém, 1989–1991. 13.

reggelen, szõkülõ búzatenger és hajladozó pipacstenger fölött meghozott a tarkaszárnyú gólyamadár.Szemem kék, hajam göndör…”

Homoki otthona késõbb Budapest, majd Alcsútdoboz lett. Filmjeinek forgatása során bejárta a Ge-menci-erdõket, a Kis-Balatont, a Kiskunságot, a Hortobágyot, a szegedi Fehér-tavat, a Duna és a Tiszamentét. Kezdetleges technikai felszereléssel, gyakran szánalmas körülmények között, de tökéletesendolgozott a néhány tagból álló stábjával. Homoki volt az író, rendezõ és operatõr. Második feleségeZsoldos Zsuzsanna asszisztens, segédoperatõr, állatszelídítõ. A vágó Morell Mihály, a mérnök Dob-rányi Géza, a zenét Farkas Ferenc és Vaszy Viktor zeneszerzõk komponálták. Az államtól alig kaptaktámogatást, bár Rákosi Mátyás egyszer fogadta õket irodájában. Homoki barátja ifj. Tildy Zoltán (a voltköztársasági elnök fia) és Lelovich György fegyverneki solymász sokat segítettek a filmezésben.

Nyolc nagy, egész estét betöltõ természetfilmet éshuszonhárom rövidfilmet készített. Filmjeit negyvenország vásárolta meg. Könyveket és tudományos cik-keket is írt. Legismertebb filmjei: Gyöngyvirágtóllombhullásig, Vadvízország, Cimborák, Hegyen-völ-gyön, Egy kerecsensólyom története, Kékvércsék erde-jében, A Kis-Balaton nádrengetegében, Löszfalak ma-darai, Õsök útján, Néma romok.

Mûvészetének elismeréseként megkapta a VelenceiNagydíjat, Cannes-ban a legjobb operatõr díjat,Edinburgh-ben pedig több filmje a legjobb természet-filmnek járó díjat. Uruguayban, Montevideóban feszti-váldíjjal jutalmazták. Megjegyzem, hogy a külföldi dí-jak átvételére mindig mást – politikailag megbízhatószemélyt – küldtek helyette. Itthon Kossuth-díjjal, Ér-demes Mûvész címmel és a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. A Nemzetközi Fotómû-vész Szövetség tagja volt és az Angol Királyi Társaság is meghívta tagjai sorába.

A Homoki-filmek értéke felbecsülhetetlen. Nem csupán gyönyörködtet, szórakoztat, érzelmeinkrehat, hanem tudományos szemléletet ad, tanít, megõriz, új stílusirányzatot teremt. Filmjein, könyveibenmegelevenednek az azóta kihalt, a hazánkból rég eltûnt növény- és állatfajok, a mára tönkretett páratlanerdõk, a kiszárított mocsarak (pl.: a „Kékvércsék erdejében” az ohati tölgyesek). Leírta az állatok ösz-töncselekvéseit és a természet nehezen megfigyelhetõ, szigorú törvényeit a maga valóságában. A kis ál-latszínészek alkalmazása igen látványos, hasznos, ám betanításuk nagyon sok türelmet igényelt.

A realitás és a mûvészi megjelenítés egységét széleskörû tudományos ismeretanyag birtokában tö-retlen akaraterõvel valósította meg. Küzdelmes, de szép életútját humorérzéke és utánozhatatlan líraistílusa avatta teljessé. Egy jókedvre derítõ esemény a sok közül. A pusztában több emeletes filmezõ to-rony tetején forgatott Homoki, és „Hatalmasat rázkódik a torony […] lenézek a mélységbe […] ott állaz egyik címeres szarvú fõ-ökör és egyenletes, nyugodt, jól kidolgozott mozdulatokkal nyomkodja farátaz emelvényünkhöz. Vége a szép snittnek, látom megelégedett ábrázatát, mely elárulja, réges-régi álmateljesedett: filmezõ-toronnyal vakaródzhat…”

Most néhány magával ragadó gondolatot idézek a filmekbõl: „A pusztai éjszaka takarodót fúj önma-gának és átadja birodalmát a hajnalnak.” – „Tücsökszó udvarol az éjszakának.” – „… fényes erdei lám-pást gyújt az õszi teli hold…” – „Õsz kóborol már a vizek partján, sárga lehelete átszövi a tájat…” Azemberrõl így vall: „Minden szenvedélytõl ûzött ember lelke mélyén ott forog egy-egy furcsa kis dinamó.Nem látjuk persze, hangját sem érzékelheti emberi fül, de hajtóerejét annál inkább megérzi a lélek.”

Homoki egészsége a hetvenes évek közepétõl megromlott, betegsége gyógyíthatatlan volt. A Dunaparton, a Petõfi tér 3. sz. alatti lakása környékén egyre kevesebbet sétálgatott. 1979. december 14-énvisszaadta lelkét Teremtõjének.

Budapesten bronz mellszobor (Morell Mihály alkotása), Gödöllõn emléktábla és utca, Kecskemétenegykori iskolája a Mátyás téren hirdeti nevét. Vadásztársaság és szülõvárosában utca, valamint szülõhá-zán emléktábla õrzi életmûvét. Részletes összefoglaló írás 1994-ben jelent meg tollamból Mezõtúron.A könyv címe: Dr. Homoki-Nagy István Kossuth-díjas természetfilmezõ, érdemes mûvész élete és mun-kássága.

Pályatársai, barátai, újságírók méltatják munkásságát. György István filmrendezõ szerint „teljesít-ményei megismételhetetlenek”. Búcsúztatójában Schuller Imre mondta: „Ledõlt a kemény bükkfa,amelyrõl eddig még a villámok is lepattantak…” Gyászjelentésén olvasható: NON OMNIS MORIAR –Nem halok meg egészen.

Tóth Boldizsárné

9

Tanítómestereink

Erdélyi János:

Népköltészetrõl*Legkönnyebben össze lehet téveszteni a népköltészetet a nemzetivel. Itt azon alapvonások teszik a

különbséget, melyeket akkor vesz föl a népjellem, mikor nemzet lesz a népbõl. Bárminõ szerzõdések,alkotmány és uralkodási forma íratnak is a nemzet oklevelébe, mindez a nép szellemén nem változtat,hanem csak új vonásokat tesz ahhoz. Így vesz föl némely sajátságot a nemzet külsõ jelekben is, minõ azászló, címer, színek, öltözet, viselet: de ezek is tagadhatatlanul oly formát és jellemet fognak ölteni,melynek elsõ eszméje a néptömeg kedélyéletében gyökerezik. Innen van aztán ama bûbájos ragaszko-dás a nemzeti színekhez, zászlókhoz a csatában; innen az öltözet és viselet iránti nem elõszeretet, ha-nem tõsgyökeres hajlandóság.

E szempontból véve a nemzeti költészet is a nép kedélyéletének kifolyása, de különbség a kettõ kö-zött, igenis, van, megjegyezvén, hogy a népköltészetnek már vannak saját esztétikai eszméi, melyeket anép magával hozott a világra, midõn az emberiségbõl kiszakadt, melyek viszont a népet az emberiség-gel kötik össze. Ezen eszmék a hit, szerelem és hõsiség. E három tárgyon forog a népköltészet az embe-riség és nemzetiség között; nincs is oly félig-meddig eszmélkedõ nép, mely ezt a három tárgyat meg neénekelné; kivevén, ha ugyan utazóknak hihetni, a szegény irokézeket, kik vizet isznak s egy bordaluksincs, a szerelmet megénekelni pedig köztük egynek sem jutott eszébe.

A nemzeti költészet jelleme idõszerinti. Eszméit többnyire a korszerûség fejti ki s állapítja meg; devalamint a kor szelleme változik, s mi ezelõtt korszerû volt, ma már az lenni megszûnt: úgy jõnek elõuralkodó, az egész kor lelkét teljesen elfoglaló nézletek, vágyak a nemzeti költészetben is, a nemzetnekmintegy házi dolgaira vonatkozók, például néhány év óta nálunk a legerõsebb hazafiúi érzésektolmácslata. Tehát a nemzeti költészet bizonyos szöglet alatt úgy is nézhetõ mint alkalmi, melynek mostvan ideje; de az alkalom nem egyes név- vagy születésnap, hanem rendszerint nemzeti ünnep, újjászü-letés; s ezért a költészet minden ága, faja közt az édes nemzetinek, az édes miénknek van legerõsebb,gyakran erõszakos hatása kedélyünkre. Ellenben a népköltészet mindig a tisztán emberi felé irányul, vi-lágát a családéletben leli föl, melynek viszonyai egész földön ugyanazok, s ugyanazért a tisztán emberi-nek is a családéletben kell föltaláltatni; mivel itt van úgy a kedély, mint fejlett, itt látszik az ember min-den álság nélkül embernek; aminthogy a mûvészet örök idõk óta innen vette remekeit. Elõttem semmi,hogy Lear és Cordelia, és nem Edvárd és Kunigunda nevek fordulnak elõ egy régi angol népköltemény-ben, mely Shakespeare világhírû szomorújátékának is alapja; nem bánom, itt vagy ott történik, mert va-lahol csak kell történni az eseménynek, ez mind külsõ s nem egyéb, mint alkalmazkodás a körülmé-nyekhez, mint belévegyülés az életbe; de nézve a belsõt, a gondolatok magvát, az érzelmek fordulatait,igenis emberi elõttem a hálátlanság föstése; emberi különösen egy dán ballada, melyben sírjából kel kiaz anya mostoha kézre maradt gyermekeinek meglátogatása végett, mi bár a természet törvényeivel jõis ütközésbe, nem képtelenség, mert örök igazság, az anyai szeretet valósága van benne megtestesülve.

Mit a kettõrõl mondék, röviden ide megy ki: a népköltészet tárgya a tisztán emberi, a nemzetié a ha-zaszeretet; mindkettõ zománcozva a nép sajátságával, megjegyezvén, hogy a nemzeti költészet idõvelátmegy a népbe s lesz népdal, mint az angol nemzeti ének, s ez legszebb diadala. Egyébiránt nemzetiköltészet szélesebb értelemben mindazon mûvek összessége, melyek valamely nemzet nyelvén írattak,

10

ISKOLA ÉS HONISMERET

* Kétszáz évvel ezelõtt, 1814. április 1-jén Kiskaposon született, és Sárospatakon 1868. január 23-án halt megErdélyi János költõ, akadémikus. Bicentenáriuma alkalmából közöljük 1842-ben írt tanulmányának részletét.Forrásunk: Erdélyi János válogatott mûvei. Sajtó alá rendezte Lukácsy Sándor. Szépirodalmi Könyvkiadó,Bp., 1961. (Kováts Dániel rovatszerkesztõ.)

vagy ha nem írattak is szó szerint, de a népnél ének szárnyain s közajkon forognak, befoglalva német,magyar, angol szépirodalom nevezete alatt.

Tekintve, mi adott szinte hosszú idõkön át szellemi tápot a nép kedélyének, volna még mitõl megkü-lönböztetni tárgyunkat, a szent vagy vallásos költészettõl. Így mintha két országra szakadna el a költé-szet birodalma, világira és nem e világból valóra. De a kettõ mindjárt elsõ látásra tiszta különbségbenáll. Legyen elég annyit mondanom, hogy ahol vallás dolgában minden a maga fokozatos útján történik,mint a régi görög és héber népnél, a szentköltészet is a népibõl válik és foly ki és vele rokon, sõt néhaegy; ha pedig adott vallásra fogják a népet, ez hosszadalmas küzdés után és szép szóra beveszi ugyanazt, de véréhez, jelleméhez alkalmaztatva, sajátítva. Így ölelte be Európát a keresztyén világnézlet, s akülön népek és nemzetek sajátságaival párosulva szülé ama nevezetes jelenetet, mely az ó és új idõ mû-vészete közé örökre elválasztó mélységet vont, s elõállt a romanticizmus.

Mondatott: a mûveltség árt a népköltészetnek, s ez igaz, de miért átkoznók a napot, hogy a hajnalt el-ûzi egünkrõl. Az anya fogy, a gyermek növekszik; amaz meghal, ez életben marad; s a nem fenntartjamagát fajában. A természet örök rendén jár a szellem fejlõdése is. Miképp mondatik, hogy Isten az em-bert önképére s hasonlatára teremté, úgy kell a mûvelt költészetnek is a népi hasonlatát viselni, azaz föl-venni a népi elemet; különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai.

Miben áll hát a népköltészet ereje? Áll fõleg a nyelvben, az átlátszó tiszta nemes elõadásban, melyetminden józan eszû és egészséges velejû ember megérthet, élvezhet kénye, kedve szerint. Tehát vegyeföl a mûvelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytõl független merész szókötéseit, szólás-módjait, életvonásait, melyeket szintaxis, grammatika soha nem igazol, lefordítni pedig szorul szóra fo-nákság, másként lehetetlen. Ilyes kifejezések és szólásmódokkal tömve minden nyelv, annál tömvébbpedig, mennél épebb s egészségesebb szerkezetû organizmusa. Ezek nem figurák, nem tropusok, ha-nem a nyelv állócsillagai vagy ha tetszik gyöngyei, sajátságai, miket az iskola graecismus, gallicismestb. nevek alatt ismér. Ezekben fekszik a népi elem. Költõ csak az lehet, ki ezeket tudja használni és mo-zaikképen összeilleszteni; valamint ezek okai annak is, hogy költõ csak egy nyelven írhat isten igazá-ban, azon, melyet az édesanyatej szivárogtatott életerébe. Nyelv nélkül nincs költõ, miért a nyelv öröktanulmánya volt minden nagy költõnek; s én azt hiszem, a gondolat, mint gondolat, benn a lélek fene-kén ruhátlan gyermek, sem több, sem kevesebb, mint hiú álomkép, nem kerül több fáradságba, mintakármely bohó ötlet, mivel magától jõ; hanem azt megõrizni az életnek, húst és vért adni belé, s a gyer-meket nevén nevezni: ez már a szó, a nyelv dicsõsége. Költõnek az a nyelv, mi Prometheusnak azagyag, hogy embert teremtsen az isteni szikrának befogadására.

„Iskola és honismeret”Regionális Honismereti Konferencia Miskolcon

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Honismereti Egyesület harmadik alkalommal kapta meg azt amegtisztelõ felkérést, hogy szervezzen Iskola és honismeret konferenciát a helytörténettel, honismeret-tel foglalkozó szakemberek, történelem szakos tanárok, pedagógusok, érdeklõdõk számára. Egyesüle-tünk örömmel tett eleget a felkérésnek, folytatni szeretné azt a hagyományt, amelyet a HonismeretiSzövetség több mint tíz éve elindított az „Iskola és honismeret” országos honismereti konferenciákszervezésével.

Megyei egyesületünk korábban 2000-ben, majd 2009-ben szervezett ilyen témában konferenciát.Elõször 2000 októberében Miskolcon rendeztük meg a II. Iskola és honismeret országos konferenciát,ahol a megújuló tantervekben keresték a helytörténet, honismeret helyét és szerepét a résztvevõk. Elõ-adásokat hallgattak meg arról, miként folyik a honismeret mûvelése a könyvtárakban, hogyan taníthatóa honismeret az általános és középiskolákban, valamint a felsõoktatásban, hogyan kell felkészíteni a ta-nítókat, tanárokat ennek oktatására. A rendezvényrõl tudósító legfontosabb helyi média a következõcímmel közölte tudósítását: A honismeret a nemzet nagy ügye. A megnyitó színhelye a megyeháza dísz-terme volt, amelyet nemcsak a többi megyébõl, hanem a határon túlról érkezõ érdeklõdõk is megtöltöt-tek. A második napon a Magyar Tudományos Akadémia miskolci székházában folytatódtak az elõadá-sok, amelyek között még egy élõben megvalósított honismereti bemutató óra is szerepelt.

A 2009. évi konferencia témájául a magyar nyelv ápolását választottuk, hiszen ez az év Kazinczyemlékév volt, Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója alkalmából. Az ünnepélyes megnyitót a

11

2008-ban Széphalomban átadott Magyar Nyelv Múzeumában tartottuk. Célunk a konferencia megszer-vezésével az volt, hogy a közoktatási, közmûvelõdési szakemberek, civilek figyelmét felhívjuk arra,hogy nyelvünk védelme, nyelvemlékeink ápolása mindenkinek kiemelt feladata.

Nagy érdeklõdés mellett zajlott le 2013. november 27-én egyesületünk szervezésében az Iskola éshonismeret regionális konferencia, amelynek címe: A honismeret és helytörténet tanítása – helytörténe-ti tankönyvek, munkafüzetek volt. A téma aktualitását nem kell hangsúlyoznunk, a lehetõségére pedig aHonismereti Szövetség elnöksége hívta fel figyelmünket, amikor az ELTE-n megszervezett könyvbe-mutatón Trencsényi László tanár úr megismertetett bennünket Bõszéné Szathmári Nagy Anikó kiválóhonismereti tankönyvcsaládjával. Szerettük volna, ha ezt a nagyszerû munkát térségünk szakemberei ismegismerik, valamint új ösztönzést kapnak a honismeret mindennapi tanításához.

A konferenciát a Herman Ottó Múzeum újonnan átadott termeiben rendeztük meg, ahol a szakmaitanácskozás és konzultációk során bepillantást nyerhettek a résztvevõk a múzeum és a város életébe is.Az új konferenciatermet ezzel a honismereti rendezvénnyel avathattuk fel.

A résztvevõket köszöntötte Kiss Gábor, Miskolc Megyei Jogú Város alpolgármestere, dr. PusztaiTamás PhD, a Herman Ottó Múzeum igazgatója és Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetségelnöke. Kiemelkedõ honismereti-helytörténeti munkájáért ez alkalommal emléklapot vehetett át elnö-künktõl Elek Józsefné Farkas Emõke, a Zrínyi Ilona Gimnázium nyugalmazott tanára.

A szakmai konferencia nyitányaként Bordás Anasztázia, a Zrínyi Ilona Gimnázium drámatagozatostanulója énekelte el csodálatosan a Palóc Himnuszt, majd Titkos Sándorné, a B-A-Z Megyei Honisme-reti Egyesület elnöke Istvánffy Gyulára, a neves etnográfusra, a palóc népélet kutatójára emlékezettszületésének 150. évfordulója alkalmából.

A nyitó elõadást dr. Gyulai Éva PhD, a Miskolci Egyetem intézetvezetõje tartotta a helytörténet taní-tásának lehetõségeirõl a pácini kastély új állandó kiállításának példáján. A Miskolci Egyetem oktatói, aHerman Ottó Múzeum történészei, szakemberei a honismeret, helytörténet tanításának legújabb mód-szertani kérdéseirõl tartottak elõadásokat és konzultációt. Itt mutatta be dr. Bõszéné Szatmári NagyAnikó, veszprémi pedagógiai szakértõ az eddig elkészült legjobb honismereti tankönyveket, tankönyv-csomagokat, amelyeket már az ország több területén és a határon túl is elismeréssel fogadtak. PappZsolt, a Diósgyõri Gimnázium igazgatóhelyettese a Miskolc város Helytörténeti Oktatási Koncepciójátismertette.

A konferencia második részében dr. Tóth Arnold, a Herman Ottó Múzeum igazgatóhelyettese be-szélt a múzeumok szerepérõl a helytörténet-honismeret tanításában. Ezután helytörténeti bemutató órátláthattak a jelenlévõk. Kunos Nóra, a Zrínyi Ilona Gimnázium tanára „1000 év körülöttünk” címmelmutatta be, milyen lelkesen vesznek részt a diákok a legújabb technika alkalmazásával lebonyolítotthelytörténeti-honismereti órán, amelyen szülõhelyük nevezetességeirõl adnak számot. Tóth Erika, aBükkábrányi Arany János Általános Iskola tanára kiváló módszereket mutatott be a helytörténet tanítá-sára, melynek során saját fejlesztésû, nagyszerûen felépített programot láthattunk. Komplexitásában is-mertette a honismeret általános iskolai tanításának lehetõségeit, melyet eredménnyel alkalmaznak isko-lájukban.

Dr. Kecskés Judit, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékán-helyettese és KollárKrisztián, a Miskolci Egyetem tanára honismereti tankönyvet készített nem magyar tanulók számára,amit bemutattak a konferencia résztvevõinek. Szolyák Péter muzeológus segítségével az érdeklõdõkmegismerhették a Herman Ottó Múzeum új, „Pannon tenger múzeum” kiállítását. Dr. Bodnár Mónikaetnográfus, egyesületi titkár kérte a megjelenteket, az egyesület tagjait, hogy ösztönözzék a környeze-tükben élõket arra, gyûjtsék a helytörténeti emlékeket, vegyenek részt az Istvánffy Gyula megyei honis-mereti pályázaton, amelyen kiemelt témakör: Hogyan élnek családodban az I. és II. világháború emlé-kei? Katonai történetek, katonai naplók felkutatása környezetedben.

A konferencia járulékos rendezvényeként kamarakiállítást tekinthettek meg résztvevõk a térségünk-höz kapcsolódó regionális honismereti és helytörténeti tankönyvekbõl és munkafüzetekbõl. A kiállításta II. Rákóczi Ferenc könyvtár anyagából állította össze dr. Székelyné Forintos Judit és Bede Katalin.

A konferencia résztvevõinek köre az Észak-Magyarországi honismereti egyesületek tagjaiból, hely-történetet tanító pedagógusokból, egyetemi hallgatókból, valamint a határon túli felvidéki településekhonismerettel foglalkozó tanáraiból tevõdött össze.

A konferenciát az egyesület elnöksége és a résztvevõk egyaránt sikeresnek ítélték, hasznos volt,hogy a honismeret, helytörténet tanításának módszertani kérdései megvitatásra kerültek, és a helyiszakemberek megismerhették az országosan legjobban elismert tankönyveket. Szüksége lenne váro-

12

sunknak is olyan helytörténeti tankönyvekre minden korosztály számára, amelyek fejlesztik a NAT-nakmegfelelõen a fiatalok honismereti ismereteit, erõsítik hazaszeretetüket, kötõdésüket szülõföldjükhöz.

A konferencia megvalósítását támogatta Miskolc Megyei Jogú város Önkormányzata KulturálisMecénás Alapjából és Polgármesteri Mecénás Alapjából, a Herman Ottó Múzeum és a II. Rákóczi Fe-renc Megyei és Városi Könyvtár.

Titkos Sándorné

Helytörténet-oktatási koncepció Miskolcon„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövõn.”

(Széchenyi István)

Minden településre igaz lehet Széchenyi fent idézett gondolata. Egyetlen város sem képes érteni,megérteni jelenét múltja ismerete nélkül. A jelen megértése nélkül pedig képtelenség felismerni a jövõlehetõségeit, értelmes célokat kitûzni és azokért eredményesen dolgozni. Ezért saját jelenünk és a kö-vetkezõ generációk érdekében is fontos lakóhelyünk történetének, értékeinek megismerése.

Miskolc szerencsésnek mondható a tekintetben, hogy mindig is voltak elkötelezett polgárai, akikápolták hagyományait, õrizték értékeit, gyûjtötték és átörökítették múltjának emlékeit. Ezen a téren isvoltak a városnak sikeresebb, eredményesebb korszakai és csendesebb, kevésbé látványos idõszakai.

Ennek a hullámzásnak a felismerése, illetve a 2012-ben elfogadott új Nemzeti Alaptanterv adta lehe-tõségek szülték meg a városvezetés elhatározását, hogy több más, stratégiailag fontos területhez hason-lóan, szülessen egy helytörténet-oktatási koncepció. Ennek alapvetõ célja az volt, hogy ezzel megte-remtõdjenek a város köznevelési intézményeiben folytatandó helytörténeti oktatás alapjai és keretei.

A koncepció kidolgozásában a Polgármesteri Hivatal Humán Fõosztályának, illetve Kulturális, Ide-genforgalmi és Városmarketing Osztályának munkatársai mellett részt vettek a téma szempontjábólmeghatározó közgyûjtemények szakemberei és a különbözõ korosztályokhoz kapcsolódó pedagógusokis.

A Miskolc Megyei Jogú Város Közgyûlése által 2012 õszén elfogadott koncepció három pillérennyugszik. Az elsõ egy tematikus ajánlás, amely az igen bõséges és szerteágazó anyagot témakörökbecsoportosítja. Az ezekben a témakörökben szereplõ konkrét témákat aztán – a tanár választásától füg-

gõen – meg lehet egy-egy helyszín, meghatározó szemé-lyiség vagy éppen esemény alapján közelíteni. A témáktöbbsége vissza-visszatér az ajánlásban, így lehetõségvan arra is, hogy az óvodás kortól kezdõdõen az érettsé-giig más-más szempontból, de többször is elõkerüljön azanyag, de megoldható úgy is a témák feldolgozása, hogyazokat mindig egy konkrét korosztályhoz, évfolyamhozkapcsolják. Az ajánlás a már létezõ, ismert módszereket,jó gyakorlatokat is feltünteti, irányt mutatva arra, hogyaz egyes korosztályok a nekik megfelelõ módon dolgoz-zák fel a témát. Az óvodás korosztálynak például séták-hoz csoportosítva hozza az anyagot, ezzel is hangsú-lyozva a tapasztalva tanulás fontosságát.

Az ajánlás végén bõséges bibliográfia is szerepel,ami segíti a tanárt, de az egyéni érdeklõdõt is az egyestémákban való eligazodásban. Ugyanakkor ez a temati-kus ajánlás – a bibliográfiával kiegészülve – arra is lehe-tõséget ad, hogy akár a témák, akár a módszerek tekinte-tében mindenki maga is kiegészítse ismeretei, tapaszta-latai alapján.

A koncepció második pillérét a helytörténethez kap-csolódó projektek alkotják. Ez tulajdonképpen a háromidõsík összekapcsolását is jelenti. Ugyanis eddig is lé-teztek a közgyûjtemények, a köznevelési intézmények

13

vagy éppen civil szervezetek által megvalósított programok, melyek témáikban, feldolgozandó anyaga-ikban a város történetéhez kapcsolódtak, de egy interaktívabb formában foglalkoztak ezekkel. Ilyenprojektek jelenleg is futnak, és az elfogadott koncepció értelmében a Város a jövõben is támogatja ezekmegvalósítását, hogy minél többféle tevékenység során lehessen Miskolc értékeit, múltját megismerni,azokkal kapcsolatba kerülni.

A harmadik pillér a jövõ. Egy olyan internetes felület kialakítása szerepel ugyanis a tervek között,amely a tematikus ajánlás alapján multimédiás anyagokat tartalmaz, az ismeretek interaktív, játékosmegszerzését teszi lehetõvé. Ezzel az informatikai háttérrel válik teljessé az ajánlással elindított folya-mat, ugyanis könnyen kereshetõ lesz az igen szerteágazó anyag, pillanatok alatt megjeleníthetõvé válika témák, források, módszerek, személyek, helyszínek vagy események kapcsolata, és még inkább meg-valósítható lesz az anyag bõvíthetõsége, egyénivé alakítása. Ugyanakkor ez a honlap: http://www.miskolc.hu/elet-varosban/oktatas-kepzes/helytorteneti-oktatasi-koncepcio alkalmas lehet arra is, hogyaz iskolai felhasználáson túl az egyéni érdeklõdõk is könnyen kapcsolatba kerülhessenek a város múlt-jával, értékeivel. Ezzel turisztikai szempontból is hasznosítható lesz a rendelkezésre álló anyag. Mind-ehhez szükséges a több intézményben már folyó digitalizálás ebbõl a szempontból szervezett és kon-centrált folytatására, valamint az informatikai háttér megteremtésére. Miskolc költségvetésében konk-rétan erre a célra elkülönített összeg lett meghatározva.

A koncepció megvalósulása esetén, mindhárom pillér együttes mûködése által reményeink szerintelérhetõvé válik, hogy a városban felnövekvõ generációk lakóhelyük alaposabb ismerete által elkötele-zettebb, aktívabb polgárokká, az értékek iránt fogékonyabb, megõrzésükért tenni kész emberekké le-gyenek.

Papp Zsolt

Így látom a Lehel kürtjét – ifjúsági pályázatA Jászkürt, más néven Lehel kürtje a jászberényi Jász Múzeum és minden jászok féltett kincse, a

magyar nemzet becses ereklyéje. A Jászok Egyesülete és a Jász Múzeum pályázatot hirdet diákoknakÍgy látom a Lehel kürtjét címmel.

Pályázni lehet prózával, verssel, fotóval, képzõmûvészeti alkotással. Ha elmúltál már 12, de nemvagy még 20 éves, akkor nincs más dolgod, mint feltölteni pályázatod a Jászok Egyesülete Facebookoldalára , mely az írásbeli mûfajoknál maximum 2000 karakter lehet. Egy pályázótól – bármely mûfaj-ban – legfeljebb három pályamûvet fogadunk el.

A pályázat feltöltésének határideje: 2014. április 22. (kedd) 24.00 óra.Fontos! Minden pályázó a pályázatával egyidõben küldjön ugyanide üzenetet a következõ adatok-

kal: név, cím, életkor, e-mail cím, iskola, tanára neve. A pályázatokat két kategóriában (12–14 éves,15–20 éves) bíráljuk el. A legsikeresebb pályázatok alkotói hasznos és értékes díjakban részesülnek!Különdíjban részesülnek a díjazottak tanárai, mentorai.

Jászok Egyesülete és Jász Múzeum

14

Szécsény és vidéke történetének fejezeteiBeszélgetés Pálmány Bélával

Antal Károly, a szécsényi honismereti mozga-lom néhai vezetõje 1987-ben hívta fel a figyelme-met egy, a sipeki Balások családtörténetét is tár-gyaló Pálmány Béla mûre, amely Köznemesek aszécsényi Forgách-uradalomban (1542–1848)címmel a Tanulmányok Szécsény múltjából 5.(1982) kötetében jelent meg. Ekkor esett meg sze-mélyes kapcsolatfelvételünk – mindketten Budadéli végeiben lakunk –, s ez évtizedek során barát-sággá erõsödött.

Tanulmányai mindig érdekes kérdéseket fesze-getnek, alapos kutatómunkája nyomán Nógrádváltozatos történetének újabb fejezetei válnak is-mertebbé, igen gyakran addig ismeretlen esemé-nyek, személyek, küzdelmek tárulnak elénk.

Most jelent meg Salgótarjánban, a MagyarNemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltára ki-adásában, a Nemzeti Kulturális Alap és szécsényilokálpatrióta vállalkozók (Mosó Ottó, a Banett Bt.és a JÓB Bt.) támogatásával a legújabb, szép kivi-telû (a balassagyarmati Runner-Média Kft. nyom-dájában készült) Pálmány könyv.1 A Nagy IvánTörténeti Évkönyv 4. (2012) kötete a FejezetekSzécsény történetébõl címet kapta, és 15 tanul-mányt és 4 forrásközlést gyûjt egybe, s tálal az ol-vasók elé. Évkörük felöleli a tatárjárástól a ki-egyezésig eltelt hetedfél évszázadot, témakörükpedig igen változatos. Tárgyuk a XIII. századi

várépítések (Szécsény, Hollókõ, Sztrahora), a híres szécsényi Forgách-kastély félévezredes építése, delegtöbbet a régi szécsényi és környéki családokról – nemcsak a gazdag, hanem a kisnemesekrõl, sõt acéhes iparosok, kereskedõkrõl – tudhatunk meg. Még a végvárat 1552 és 1593 illetve 1663 és 1683 kö-zött meghódító török bégek, agák is szerepelnek, és olvashatjuk a magyarul írt leveleiket. Az érdeklõ-dõk megismerhetik továbbá az 1334-ben városi kiváltságokat nyert késõbbi mezõváros önkormányza-tának fejlõdését és a Koháry, majd Forgách grófok, végül a reformkorban Pulszky Ferenc által birtokoltkastélyhoz tartozó uradalom növénytermesztését és állattenyésztését is. E tanulmánykötet a szerzõNógrád megyei kutatásainak, hatalmas ismeretanyagának összefoglalása és közkinccsé tétele.

– Miért éppen Nógrád? – kérdezem Pálmány Bélát, aki 40 éves levéltárosi pályája során pl. 1991 és2008 között az Országgyûlés Hivatala Irattár és Levéltár vezetõje volt, egyben 16 évig az UNESCONemzetközi Levéltári Tanácsában (1996-tõl 2004-ig alelnökként) külföldön is képviselte a magyar le-véltárügyet, s kandidátusi egyben PhD tudományos fokozatot szerzett.

15

FÓRUM

1 E beszélgetésünk óta, 2014. január 29-én a kötet kiadója, a MNL Nógrád Megyei Levéltára ünnepélyesen el-nyerte a Magyar Levéltárosok Egyesülete által alapított „Az év levéltári kiadványa 2013” Monográfiák tanul-mánykötetek kategóriája 2. díját.

– Apám, idõsebb Béla 50 évig üveges mester, 1910-ben Szécsényben született, nagyapám, István aMonarchia közös 6. huszárezredének fõtörzsõrmestere, a fõtiszti lovak gondozásáért és I. világháborúshelytállásáért sokszorosan kitüntetett délceg katona, továbbá felmenõim a várossal szomszédosVarsányban éltek. Amikor józsefvárosi kisgyermekként, 1958-ban elõször töltöttem egy nyarat ebben arimócival és hollókõivel azonos pompás népviseletét és katolikus hitét mindmáig híven õrzõ község-ben, rácsodálkoztam a falusi életre, a föld mûvelésére és a jószágok tartására.

Midõn 1966-ban az egyetemen, ahol a történelem és a levéltárak tudományát hallgattam, szakdolgo-zati témát kellett választanom, nem sokat gondolkodtam, mert kedves professzorom, Szabad György,aki a reformkor és az 1848/49-es szabadságharc históriájáról tartott élményszerû elõadásokat, maga is atatai és gesztesi Eszterházy uradalom gazdálkodásáról írta elsõ nagy munkáját. Amikor elõálltam téma-javaslatommal, hogy a Szécsényben nemzedékeken át földesúr gróf Forgách család Országos Levéltár-ban õrzött forrásanyaga alapján az itteni életet szeretném megismerni, a Tanár Úr azt mondta: – De min-den lakossal kell ám foglalkozni, a zsidókkal és a cigányokkal is!

Járni kezdtem a budai Várba, a nemzeti archívum Bécsi kapu melletti, díszes épületébe és egy életrerabja lettem a levéltári kutatásnak. Alaposan meg kell tanulni nemcsak latinul, de jól kell ismerni azok-nak a hivataloknak a hatáskörét, intézményeknek a mûködését, neves családoknak a nemzedékeit is,amelyek az iratokat létrehozták. Az évszázadokkal ezelõtt keletkezett források zöme máig alapos kuta-tókra vár. Ma, a XXI. században a Gutenberg galaxis nagyjából véget ért, és megkezdõdött az e-könyv-tárak és adatbázisok kora. A levéltárak hamar alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, és tömegesen teszika világhálóra eredeti dokumentumaikat. Elég, ha a mormon egyház által immár világméretekben hozzá-férhetõvé tett anyakönyvekre utalunk. Ez azt jelenti, hogy bárki a saját számítógépén, otthon, vagy ametrón utaztában is kutathatja a régi könyveket, iratokat és azok feldolgozásait. Ez egy új nagy kihívás,de egyben óriási lehetõség is – kérdés, hogy alapos forrásismeret nélkül hányan s hogyan tudnak élnivele.

– Térjünk vissza a témánkhoz! Ebben a könyvben nem szerepelhet az az ismeretanyag, ami aVarsányról szóló a magyar államiság millenniumára kiadott monográfiában olvasható.

– Valóban, e falutörténetet Kiss Zoltán volt polgármester úr kezdeményezésére és állhatatos segítsé-gével hárman írtuk.2 Jómagam a falu honfoglalástól a jobbágyfelszabadításig és az 1848/49-es szabad-ságharcban átélt történetét, a balassagyarmati levéltáros és helytörténész kolléga, Hausel Sándor az1849–1990 közötti históriáját állítottuk össze, Gergely Katalin néprajztudós pedig a palóc falu hagyo-mányõrzését mutatta be, sokrétû saját kutatásai alapján. Ez a falu már az 1970-es években felkeltette anéprajzosok érdeklõdését, egy akadémiai kutatócsoport, Bodrogi Tibor vezetésével évekig végzett te-repmunkát és nagy visszhangot keltõ könyvekben is megjelentek sokrétû hagyománymentésük eredmé-nyei.3

– Õseim, a Balások törzsökös birtoka, a Varsánnyal jó szomszédságban élõ Nógrádsipek is terepevolt e nagyszabású néprajzi kutatómunkának. 1980-ban jelent meg a Nógrádsipek élõ folklórját bemu-tató tanulmánykötet.4 Palóc és cigány mesék, népdalok, lakodalmi szokások, népi imádságok, archai-kus keresztény szövegemlékek és más népi kulturális kincsek õrzõdtek meg e könyvben.

– Sipekrõl gyakran eszembe jut egy kedves közös élményem. Pár éve mi ketten elmentünk e he-gyekkel körülvett faluba, hogy megnézzük a híressé vált Nógrádsipeki Passiót. A kis templom mellettikeresztnél a hívõ katolikus falu lakosai megelevenítették Jézus szenvedéstörténetét. Varsány és Sipekközös plébánosa, Szeráf atya alakította Krisztust, Pilátus a polgármester, Domán úr volt, Szûz Máriátpedig a polgármesterné jelenítette meg. Mi, nézõk, a jeruzsálemi zsidók tömegét alkottuk. A kezünkbeadott szöveg szerint – az evangéliumok szövegéhez híven – többségünknek a Feszítsd meg! kiáltást kel-lett volna hangoztatnunk, de ezt szinte csak én mondtam, történészi hûséggel, a kedves sipekiek és var-sányiak viszont hangosan ezt kiabálták a vezetõjüknek: Nem bûnös! Engedd szabadon!

– Hogyne emlékeznék rá! 2010-ben bemutatták Tihanyban is, DVD lemeze is készült. De Sipekrõl lé-vén szó, felmerül a környék várainak a története. Különösen érdekes a szécsényi Kacsicsok szerepe aXIII–XV. századi magyar történelemben és a nógrádi várépítésekben. Mi volt az, ami különösen meg-fogta az érdeklõdését?

16

2 Varsány – Egy palóc falu évezrede (Szerk.: Pálmány Béla, szerzõk: Gergely Katalin, Hausel Sándor, PálmányBéla) Szécsény, 2002.

3 Varsány – Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. (Szerk., elõszó Bodrogi Ti-bor). Néprajzi Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978.

4 Nógrádsipek – Tanulmányok egy észak-magyarországi falu mai folklórjáról (Szerk.: Szederkényi Ágnes).Néprajzi Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978.

– Szécsényben ma is felújítva, valósághûen áll a XVI–XVII. századi végvár három bástyája és a vár-fal egy része is. Nem messze Hollókõ maradványait is felújították az 1980-as években. A genealógia ésa vármegyei történetírás több klasszikus mûve is foglalkozott a tucatnyi régi nógrádi várral, melyek kö-zül Szécsény és Hollókõ mellett a Salgótarján környéki Salgó, Somoskõ s Baglyaskõ, továbbá Fülek ésSztrahora építését Árpád- és Anjou-kori oklevelek alapján a Kacsicsoknak tulajdonították.

Miért épített ilyen sok szomszédos várat egyetlen család? A középiskolában, de az egyetemen is azttanították nekünk, a kõvárak építését IV. Béla rendelte el a tatárjárás után, hogy védjék az ország határa-it az újabb betöréstõl – emellett épültek magánvárak is. Nógrádtól a Magyar Királyság határai mindenirányban több száz kilométerre estek, miért épült egyszerre mégis ez a sok drága vár?

Tulajdonképpen uradalomtörténeti kutatási tapasztalataim adták az értelmezõ választ, amit hadtörté-nész vagy régész szemmel nem lehet észrevenni. Hajdani oklevéltudós professzorom, Kumorovitz La-jos Bernát tanította nekünk, levéltárosoknak a latin nyelvû diplomák silabizálását. Elmondta, hogy a700–800 éves oklevelek azt mutatják, a XIII. században az évszázadokon át szokásos nemzetségi közösbirtoklást felváltotta az egy családtag által örökölt birtokok saját kezelésû uradalmakká (dominium)alakítása. Ezen 5–10 szomszédos faluból álló nagybirtok központjává egy várat emeltek, melynek hár-mas funkciója lett: templom s temetkezõhely, magtár és végül börtön. A körülöttük levõ falvak népe tar-totta karban a várat, sokszor õk is adták a szláv nevét. Ezért épített egymástól alig 10 km-re, 1270 és1795 között saját várakat Kacsics vagy Kacsik tarjáni Illés fia Péter ispán öt fia is: ifj. Péter Baglyaskõt,Leusták és Jákó Somoskõt, Mikus (helyes kiejtése: Mikës), Hollókõt és Mihály Sztrahorát, amelyek1301, az Árpád-ház kihalása utáni, Csák Mátéval folytatott belsõ háború évtizedében fontos szerepetjátszottak.

– Volt valami rosszalló utóhangja, de konkrét eredménye is a Sztrahora várának helyérõl szóló ta-nulmánynak is…

– Valóban, jómagam az addigi szakirodalommal ellentétben úgy láttam, a furcsa nevû, a XIX–XX.századra elfeledett helynévvé vált „Ztrahura” nem Felsõesztergály (szlovákul Horné Strháre) felett állt,hanem Nógrádsipek és Hollókõ között épült fel a máig „Pusztavárhegy” nevû hegyecske tetején. Azt,hogy ott egy vár romjai állnak, már a terepet járó profi régészek csapata is felfedezte az 1980-as évekelején. A nevét és történetét azonban nem lehetett kideríteni – egy igazi titokzatos, névtelen vár volt. Azömmel kiadott oklevelek alapján arra a felfedezésre jutottam, hogy ez lesz az említett Kacsics, más-ként Kacsik Mihály birtokolta Sztrahora. Bizonyossá vált, hogy Felsõesztergály õsi, kizárólagosBalassa családi birtok volt, és az is maradt 1918-ig. A vár szláv nevének jelentése – bár emlékeztet Hor-né Strháre-ra is – lehet akár Stará Hora (Öreghegy) vagy Stra� Hora (Õrhegy) is. Ezzel szemben a Pusz-tavárhegy teljes környéke hat évszázadig a szécsényi-hollókõi várbirtok uradalomhoz tartozott, uraikezdetektõl a Kacsikok voltak. 1985-ben sor került a vár romjainál kutatóárkok ásására is, amit JuanCabello budai régész végzett el. A helyszíni szemlét követõ vitában tucatnyi régész értett egyet abban,hogy ez egy XIII. századi vár, csak egy cserépkancsó töredékrõl volt vita, mert díszítése túl egyszerû ésarchaikus volt.

A vitát a dunántúli várak kutatója, Dénes József indította, szerinte ugyanis az igazi Sztrahora még-sem ez, hanem a korábbi tudósoknak van igaza. A részleteket a könyvben el lehet olvasni. A lényeg,hogy késõbb Gyõrffy György, az Árpád-kor történeti földrajzának alapvetõ mûvét összeállító tudós aveszprémi káptalan levéltárában késõbb fellelt egy 1300-ban datált oklevelet, amely „Mihály várát”(castrum Michaelis) Sipek falu és az ott eredõ kis patak felett lokalizálja.5 A Hollókõvel szembeni „név-telen vár” tehát – okleveles, földrajzi és genealógiai adatok egybevetésébõl – Sztrahorával azonos.

– A nógrádi várak török idõkben betöltött szerepe, a védõk és támadók, netán „jó szomszédok” is fel-keltették a figyelmét ...

– Valóban, a kereszténységet védelmezõ magyarok és a Mohammed hitét terjesztõ törökök közis-merten másfélszáz éven át éltek egymás mellett. Nógrád is végvidék volt, az Ipoly két partján egymás-sal szemben álltak a magyar és a török várak, a helyben maradt magyar (palóc) és szláv (tót) falvak né-pe kettõs hódoltság alatt állt. A Biblia szavával Add meg a (török) császárnak ami a császáré, a (ma-gyar) királynak, ami a királyé. Csakhogy ez a mindennapokban kis háborúkkal, létbizonytalansággal,néha elviselhetetlen szenvedéssel járt.

Negyedszázada kutattam az Egyetemi Könyvtár kézirattárában, majd a besztercebányai levéltárbana Koháry család anyagában és az Országos Levéltárban, Esterházy Pál irataiban. Összesen húsz magyarnyelvû levelet találtam, melyeket 1665 és 1682 közötti szécsényi és bujáki török bégek, agák szpáhi bir-

17

5 Dénes József: Vita Sztrahora várának lokalizációjáról. Mûemlékvédelem 1994/8., illetve Gyõrffy György: AzÁrpád-kori Magyarország történeti földrajza IV. k. Bp., 1998.

tokosok írtak „szomszéd vitéz úr, barátom” megszólítással Kékkõbe (Modrý Kameò), Fülekre stb.Ezekbõl a kettõs birtoklás közös ügyei és a kisebb-nagyobb tulajdonostársi súrlódások a maguk életsze-rûségében tárulnak elénk. Sokáig azt hittem, a hajdani törökök merõ cinizmusból nevezték barátjuknaka keresztény földesúr szomszédokat. Néhány éve azonban itt a szemközti emeletes családi házban a ma-gyarországi moszlimok ideiglenes mecsetet nyitottak, ahová sokan jártak és õk évente egyszer meghív-ták a szemközti panelház lakóit is. Itt egy török fiatalember kérdésemre megmagyarázta, hogy a Koránszerint az igazhitûnek jóban kell lenni testvéreivel és szomszédjaival is. Íme, meghallgattatott a másikoldal is.

– A nógrádi nemesek életének nyomon követése is része volt kutatásainak, de ezzel még a jobbágyokéletét is részletesebben megismerhetjük a tanulmányokból.

– Röviden. A mindennapok élete az igazi történelem. Akadémiai és egyetemi történetíróinkra máigjellemzõ a „nagy ember szindróma”, a politikatörténészek keveset foglalkoznak a „helyi hõsökkel”. So-káig uralkodott az a „tudományos” nézet, hogy a helytörténetírás a „dilettánsok hobbija”, az emberneksaját családja történetét kutatni pedig egyenesen a népi demokrácia elleni bûn. Az elmúlt 25 évben sokváltozás következett be, mert a honi „fõ áramlatú” (main stream) történészek is felfedezték, hogy nyu-gaton régóta és egyre intenzívebben kutatják a „mikrotörténelmet” (pedig ez csak egy új terminus a kor-szerû, helyi társadalom történetre), a családtörténet iránti elemi érdeklõdést pedig saját szemeivel lát-hatja az az akadémiai vagy egyetemi történész, aki néha bekukkant a levéltárak kutatótermeibe.

Büszke vagyok arra, hogy 25-40 éve írt „mikrotörténeti” (akkor azt sem tudtam, hogy ezt így kellnevezni) tanulmányaim Szécsény és környéke kisnemesi családjairól, céhes iparosairól vagy a népeszsidó kereskedõ famíliákról itt-ott úttörõnek is bizonyultak. Aki beleolvas ezekbe a forrásfeltáró éselemzõ tanulmányokba, megállapíthatja, igazam van-e, vagy sem.

– Mindig újabb témák fogják meg. Egy olyan történész generáció tagja, amelyik még tisztában van akiló és a kila közötti különbséggel, s tudja elolvasni, jogilag értelmezni a XIII–XIX. századi latin hivata-los iratokat is. A reformkori pozsonyi országgyûlések mintegy 3100 tagjának, követének életrajzi adat-tára két vaskos kötetben való publikációja után milyen tervei vannak? Mire hívná fel a fiatal történé-szek figyelmét?

– Az Országgyûlés Hivatala, elsõsorban Soltész István fõtitkár úr támogatásával megjelent háromkötetem: 2002-ben az 1848/49. évi elsõ népképviselet országgyûlés, 2011-ben pedig reformkori diétáksok ezer tagjáról.6 Ezzel – amint a világhírû levéltáros és jeles magyar történész, a 80 éves KecskemétiKároly is hangsúlyozta – „elkészült a reformkori magyar politikai elit fényképe”. Öt éve nyugdíjas va-gyok, és mivel a Teremtõ megáld a jó egészséggel, folytatom a diéták tagjainak prozopográfikus (élet-rajzi adattári) anyaggyûjtését, feldolgozását, immár az 1790–1812 közötti francia háborús korban. Eh-hez jó fenék is kell, de élvezem minden új adat feltárását, ahogy kerekednek a magyar és horvát, a nagyés kis politikusok életrajzai. Egyre többet találok a világhálón is. Még kell 3–4 év, és ha a felsõbb hatal-mak is úgy akarják, ezzel is elkészülök.

Annak örülnék a legjobban, ha a fiatal történészek példát merítenének munkáim eredményeibõl és ajövõben követnének erényeimben, kijavítanák hibáimat. Abban biztos vagyok, hogy a XXI. század tör-ténetírása újra méltó helyére teszi a tömegek históriáját.

Balás Kristóf

18

6 Az 1848/49. évi elsõ magyar népképviseleti országgyûlés történeti almanachja. (Szerk. és elõszó: PálmányBéla, 48 szerzõ) Országgyûlés Hivatala, Bp., 2002.; Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyûlések tör-téneti almanachja (1825–1848.) Argumentum Kiadó – Országgyûlés Hivatala, Bp., 2011.

A csángók útja a régész szemévelGondolatok Harangozó ImreTranszcendens Trambulin címû könyvérõl

Amikor olvasni kezdtem Harangozó Imre új könyvét,1 mégnem sejtettem, hogy lehetséges megoldást, vagy legalábbis némimagyarázatot találok benne a magam számára érthetetlen, vagyinkább különös jelenségekre. 2008 nyarán olyan késõbronzkoritemetõre bukkantunk a visegrádi Lepence-strand területén, amireeddig nem volt példa. A kövekkel körkörösen jelzett sírok számamegközelítette a hetvenet, ami egyedülálló jelenség az urname-zõs kultúra temetkezései esetében. Amikor a régész belép a mint-egy 3000 évvel ezelõtt eltemetettek birodalmába, onnan szintemindaz hiányzik, ami Harangozó Imre könyvében benne van. Akõkörök közepén vagy szélén, néha kõvel fedetten kis gödörbennyugszanak az elhunytak hamvai, több-kevesebb edény, urna,bögre vagy tál társaságában, esetenként némi bronztárggyal (tû,spirálcsövecske, lemeztöredékek stb.) együtt. És csend. Semmegfejtésre váró kultikus motívumok, sem jelképek, sem külö-nös díszek, semmi több. Sokáig gondolkodtam, mi az, ami hiány-zik nekem ebbõl a sírkertbõl. Mi az, ami miatt idegenként moz-gok e letûnt világ utolsó állomásán, miért nem találok kapcsola-tot hozzájuk. Aztán megtaláltam a választ: látszólag megfogha-

tatlan volt a halottakat eltemetõk utolsó búcsúja, a hitük. Vajon milyen elképzelésük lehetett a túlvilág-ról. Nem maradt más hátra, mint a képzelet, a visszagondolás útja, amit megkönnyített, hogy a temetõszélén ott volt a halottakat elhamvasztó közösségi hely, megkockáztatom, oltár.

És elkezdett benépesülni a holtak ligete. A kis közösség egyik tagja befejezte földi pályafutását. Ahalál híre gyorsan szállt. Összegyûltek a falucska emberei, fát gyûjtöttek a halotti máglyához, kiásták,megépítették a sírt. Kijelölték a temetés napját. Mindenki eljött elbúcsúzni az elhunyttól. A nõk felék-szerezve, a férfiak fegyveresen érkeztek, a gyerekek tágra nyílt szemmel nézelõdtek. A holttest mármegmosva, felöltöztetve, beillatosítva feküdt a máglyán, mellette az edényekben ételek, italok, elké-szítve a túlvilági útra. Elkezdõdött a szer-tartás, megszólíttattak az istenek, elhang-zottak a búcsúszavak és fellobbant a láng.A mindent elemésztõ, hatalmas tûz melletttánccal, énekekkel emlékeztek. Amikor atestbõl már csak hamvak maradtak, össze-gyûjtötték a földi maradványokat díszesedénybe, a legközelebbi hozzátartozók egymarékkal a nyitott sírgödörbe is szórtak,majd a menet megindult, s a Dunához ér-ve, ami az elhunytból maradt, a folyóbaszórták, visszaadták... De kinek?

Így történhetett? Soha nem fogjuk meg-tudni. De Harangozó Imre könyve alapjánkinyílik ez a múltba nézõ ablak, a keresõember egészen az õsi tér-idõ egységénekbûvöletébe kerül. Élet és halál elválasztha-tatlanok. Õseink hite szerint a halál nembüntetés és nem az élet ellentéte, hanem aszületésé. Egyik kapun belépünk a földiéletbe – ez a születés; a másikon kilépünk

19

1 Harangozó Imre: Transzcendens Trambulin. Ipolyi Arnold Népfõiskola. Újkígyós, 2010. 120 oldal.

Gyergyóremetei halottas lepedõ szõttes mustrájaaz utolsó átmenet rendjének sûrített képjelével.(Harangozó Imre felvétele, 2006.)

belõle – ez a halál. Thomas Mann alegtöbbre a mulandóságot becsülte,mivel ez ad értéket és méltóságotaz életnek, és teremti meg az idõt.Ahogy Wass Albert írja: „Kiépültés tudattá alakult lassan, hogy utasvagyok csak ebben a világban, egé-szen magánosan vándorló utas, akimegnézhet mindent, amit látnimódjában van, de semmit magávalel nem vihet, semmit félre nem te-het, semmihez hozzá nem kötözhetimagát, bármennyire is megszeretteezt, vagy amazt.” Ennek a tér-idõ-nek ez idáig – tudomásunk szerint– egyetlen felismerõje az ember.„…A zárt közösségben élõ, a ter-mészethez közelebb álló emberekhagyományaikban, szokásaikban

hordozzák azokat a védekezõ-felkészítõ erõket, melyek a halálhoz való viszonyukat feszültségmentessétehetik. Ezek a közösségek azonban felbomlóban vannak, hagyományaikat ma már csak feljegyezhetjük,kuriózumként vagy nosztalgiával; a magunk számára azonban nem meríthetünk belõlük erõt a halálgondolatával való együttéléshez.”2

Ezeknek, az 1989-ben megjelent gondolatoknak élõ cáfolata Harangozó Imre könyve, hiszen ezeket,a védekezõ-felkészítõ rítusokat ma is elevennek láttatja. Különösen az idézet utolsó sorával vitatkozha-tunk, hiszen a földi lét mulandóságát s a halált az õ „hõsei” még az élet természetes velejárójaként,szükséges rosszként, az öregek reménybeli mennyei születésnapként élik meg. Balusesten a jóvalnyolcvan felett élõ „Nyica néni nevetve úgy köszönt el tõlem, hogyha legközelebb jövök a faluba, akkoris föltétlenül látogassam meg, keresem föl »kisi házeskáját«, beszéd közben botjával az udvarról jól lát-ható közeli temetõ felé mutatott” – írja Harangozó Imre és e józan gondolkodásnak, mondhatni bölcs vi-láglátásnak köszönhetõen a mai olvasó is amolyan megkönnyebbülésfélét érezhet, derûs belenyugvást,hitet kap, de mindenképpen iránymutatást. A szerzõ lelki ráhangoltságának hála, hogy nemcsak megértiadatközlõinek üzenetét, de tolmácsolni is képes az elidegenedett, az effélét már csak kuriózumként,vagy nosztalgiával megélõnek az elgondolkodás, a befelé fordulás, a belsõ hangok meghallásának lehe-tõségét, és teszi ezt olyan mély elkötelezettséggel, hogy az olvasó – kilépve rohanó világunkból – ka-lapját levéve, elcsöndesedve áll meg egy pillanatra.

Végül nem állhatom meg, hogy a gyergyóremetei halottas lepedõ „vízen úszó alkalmatosság vissza-tekintõ lófejeinek” kapcsán ne hívjam fel a szerzõ s egyben e sorok olvasóinak figyelmét a lébényi bar-bár elõkelõ sírjában talált késõ római díszfésû visszanézõ lóalakjaira és pontkörös díszítésére. A kétrészbõl álló tárgy ezen alsó darabja tulajdonképpen a fésû fogait védi. Magával a fésûvel szinte részle-tekbe menõen megegyezõ darab került elõ Visegrád-Gizellamajor római erõdjébõl. A csontfésûk gya-kori sírmellékletei a késõ római idõszakból fennmaradt temetkezéseknek.

Harangozó Imre új könyvében két évtized kutatásait foglalja össze és emeli újabb magaslatra, haúgy tetszik trambulinra a halál katarzisát. Ahogy a mélységbe ugró légtornász kinyújtja két kezét és amegszokás biztonságával tudja, hogy nem fog lezuhanni, mert a túloldalon várni fogják, úgy ugrunk miis, kitárt karral, a hit biztonságával, hogy átérünk a túlsó oldalra. Köszönet Harangozó Imrének, hogyehhez az ugráshoz még egy kis bátorságtöbbletet adott.

Gróh Dániel

20

Lébényi barbár elõkelõ sírjában talált késõ római díszfésû.(Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Corvina. Bp., 1993.

2 Polcz Alaine: A halál iskolája. Magvetõ. Bp., 1989. 23.

Kölcsey Ferenc szatmárcsekei síremlékeKölcsey felett

Kis Cseke! Nagyszerû emlékét örökíteni pótlóSirkövet ah! ne emelj Kölcsey’ hantja felett.

Sirköve a’ haza lesz, míg a’ magyar él, halad, érez.És emlékiratot vés örök érdeme rá.

(Terray Károly)1

Mai csonka országunk észak-keleti szegletében van egy kicsi, de nevezetes helység, amit úgy hív-nak: Szatmárcseke. A szatmári Tiszahát Fehérgyarmattól 18 km-re fekvõ települése nem templomárólvagy más öreg épületérõl nevezetes, hanem a falu északi részén fekvõ, több mint 3 hold nagyságú refor-mátus temetõjérõl. Híres és fontos ponttá azért vált ez a hely, mert itt található a Himnusz szerzõjének,nagy reformkori politikusunknak, Kölcsey Ferencnek a sírja. A temetõ, amely a régi Tisza-ág egy kisszigete volt hajdan, emellett még több száz csónak alakú fejfájáról híres. A tölgyfából készült (általában180 cm magasságú) fejfák egy õsi temetkezési módot õriznek, és ez a fejfakultúra örvendetesen ma isélõ hagyomány, hiszen jelenleg is készülnek ilyenek a csekei sírkertbe. A helyi lakosság kegyeletén kí-vül 1973 óta országos mûemléki besorolás is védi e szép nyughelyet.2

Síremlék nélkül

Kölcsey Ferenc halálakor országos köztiszteletben állt, a korabeli magyar szellemi elit pedig a leg-nagyobb elismeréssel tekintett rá. Azt gondolhatnánk, hogy ezért a Himnusz szerzõjének elhunyta utánnem sokkal méltó, szép síremléket állítottak. Ez azonban nem így történt. Több mint másfél évtizedetkellett még várni, hogy a személye iránt meglévõ tisztelet ilyen formában is megmutassa magát.

A síremlékállítás ügye minden bizonnyal már a temetés utáni hetekben felmerült, de a legfontosabbügynek – legalábbis országos szinten – Kölcsey szellemi hagyatékának, azaz mûveinek, kéziratainak,levelezésének a megmentését és közreadását tekintették. Az ügyet persze rögtön felkarolhatta volna azegykori szatmári követ, majd fõjegyzõ szûkebb pátriája, Szatmár vármegye, de ennek közgyûlése,amely nem sokkal a temetés után, 1838. szeptember 11-én ülésezett, arról határozott csak, hogy úgy ál-lít emléket neki, hogy mellképét közgyûlési termébe megfesteti.3

Az ügy mégsem aludt el, amit két kezdeményezés is mutat. Az idõben korábbiról egy, a Magyar Tu-dományos Akadémia Kézirattárában fennmaradt forrásból értesülünk. A Felszólítás Magyarország höl-gyeihez, hogy egy Kölcsey Ferencz emlékére felállítandó emlékoszlop részére adakozzanak címû kézirat1838. december 8-án kelt, melynek szövegébõl kitûnik, hogy annak megfogalmazója egy hölgy lehe-tett. A szép, érzelmekre hatni kívánó sorokból a következõket idézzük: „Ki szenvedet s mélly álombaszendereg Kölcseÿ Ferencz! s nem halja oh barátnéim s tarsnéim azzon hozátok intézet forró esengést,hogy magyar hölgyek szeretette légyen, melly sirjára tömjént hintsen, s asszonyi kezzek szép munkájamelly halhatatlan érdemeinek tavol idõket érõ oszlopot emel.” A felhívást tevõ szándéka szerint Ma-gyarország és Erdély hölgyeinek kellene szervezniük a gyûjtést, amely során bejövõ összegeket mindenvármegyében és vidéken a „közjóért buzgó” férfiak szednének össze és küldenének be Schedel (késõbbToldy) Ferenc, akadémiai titkárnak. Az adakozásra buzdító irat végén a gyûjtésért jótállást vállaló kö-vetkezõ férfiak nevei sorakoztak: Kubinyi Ferenc, Teleki László gróf, Teleki József gróf, Ráday Gede-

21

TERMÉS

1 Athenaeum 2. évf. 2. félév, 1838. okt. 25. 34. sz. 546. Terray Károly (1812–1881) Kölcsey ismerõse, pártfo-goltja, késõbb a losonci Tanítóképzõ Intézet igazgatója.

2 Márkus Zoltánné – Taxner Ernõ: Szatmárcseke. Mûemlékek. (Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára 377.sz.) Bp., 1990.

3 Hazai ’s Külföldi Tudósítások. 1838. szept. 29. 2. félév 26. sz. 201.

on gróf, Döbrentey Gábor, Szemere Bertalan, Wesselényi Miklós báró, Jósika Miklós báró stb.4 Nemtudjuk, hogy a kéziratban fennmaradt felhívás nyomtatva vagy kézzel sokszorosítva szétküldésre ke-rült-e, így azt sem, hogy a gyûjtés valóban elindult-e?5 Csak az a biztos, hogy volt egy ilyen szándék ésa jótállást vállaló személyeket is felkeresték ezzel. A másik, ismertetésre váró kezdeményezés azonbanarra enged következtetni, hogy az elõbbi felhívás „hamvába holt”, mert különben egy újabbra nem lettvolna szükség. (Bár az sem kizárható, hogy egyszerre két kezdeményezés szülessen.)

Errõl az újabb tervrõl pedig Kölcsey egykori joggyakornokának, Pap Endrének (1817–1851)Szemere Pálhoz 1839. június 3-i, Pozsonyból küldött levelébõl értesülünk. Ebben a következõket írja:„Tegnap az én derék, jó követem (Botka [Imre]) igen megörvendeztetett, midõn tudatá velem, hogy Köl-cseynek ha országosan nem, aláírás útán márványemléket állítanak, gondolom a’ Muzeumba teendõt.’S õ ezen kívül, hogy a’ nagy férjfiú’ hamvai kijelelve legyenek, a’ csekei határon, olly helyben, hol leg-több útas jár egy köblösnyi ? földet, ha az illetõ birtokosok nem ajánlanának, sajátján is szándékozikvenni, hova Kölcsey’ koporsója vitetvén, fákkal a’ kis tért beültetteti angol kert’ formára; ’s a’ koporsó’fölébe, aláírás’ után, de csak Szatmár’ fiaitol ’s leányaitol begyüjtendõ summán vasemléket állíttat feltársaival együtt, melly az õ napának, özvegy Petróczynénak ungvári hámorában készülend el, még pe-dig nem a’ falusi torony-forma Csokonai-emlék’ példájára, mellyet a’ debreczeniek magok rajzoltak a’mester elébe, hanem idegen minták szerént, mellyeket számosan szerze meg rajzolatokban; ’s azok mára károli casinóban közvizsgálatra ki is vagynak téve, hogy irántok kiki véleményét adhassa. Nem tud-tam örömömbe, mit tegyek.”6 Pap öröme érthetõ volt, de mint kiderült, korainak bizonyult és végül bá-natra fordult, mert nem tudni pontosan miért, ebbõl a tervbõl sem lett semmi. Valószínûleg Botka Imre(1809–1864) szatmári követnek nem sikerült elõteremteni a szükséges összeget megyéjében, és talánnem is mindenki értett egyet azzal – itt elsõsorban a családra gondolunk –, hogy Kölcsey Ferenc ham-vait elvigyék a csekei temetõbõl, ahol a család számos tagja nyugodott. A falu népe, de még inkább özv.Kölcsey Ádámné szül. Szuhányi Josephine lehetett ellene, akinek férje mellé temették a költõt, és való-színû ezen nem kívánt változtatni. Márpedig a Kölcsey-hagyaték kezelõjeként neki döntõ szava lehetettebben az ügyben is.

Ezen kívül az is közrejátszhatott az említett síremlékterv meghiúsulásában, hogy a pozsonyi ország-gyûlés követei számára ismeretessé vált Botka azon szándéka, hogy kezdeményezését Szatmár várme-gyei, tehát nem országos gyûjtéssel kívánja elérni. Ezután tehát a már ugyancsak tervbe vett Kölcsey--szobor gyûjtésére koncentráltak, így az 1839. évi országgyûlésen megkezdték az adakozást a szüksé-ges összeg elõteremtésére,7 ami egyúttal azt is jelentette, hogy ez vált országosan az elsõdleges céllá(természetesen Kölcsey munkáinak közreadása mellett), és nem a síremlék ügye. Viszont ennek eléré-séig is éveket kellett várni, mert Ferenczy István (1792–1856) alkotása, egyben utolsó befejezett szobracsak 1846-ra készült el.8

Természetesen a síremlék ügye nem merült feledésbe, de egy ideig inkább csak úgy került szóba,hogy mindenki fájlalta hiányát. Eötvös József báró 1839. november 24-én tartott akadémiai emlékbe-szédében is többször megemlítette Kölcsey sírját, az egyik helyen a következõképpen: „Egy puszta síra’Túr’9 partjain fogadá be nemes kebelét; csak az elhagyott háznép és néha egy hív, ki barátjának sírjá-hoz vándorol, ismerik a’ helyet, hol Kölcsey nyúgoszik.” Ugyanebben a beszédében egy másik helyennémi malíciával azt is megjegyezte, hogy „e’ haza’ bányáiban nem találkozott egy kõ, melly oszlopáulemeltetnék”.10

„A nemzet Mekkája”A „puszta” sír zarándokhellyé vált, aki Szatmárban járt, ha tehette, elment a csekei temetõbe. Eötvös

is említette a sírt felkeresõ barátokat. Kölcsey Antónia is írt egyikükrõl a naplójában: Perényi Zsigmondbáró (1783–1849), Ung vármegye fõispánja, országgyûlési követe 1839. augusztus 18-án járt egykori

22

4 Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. Történl. 2 r. 26. sz. A felhívás végén „Amália” név olvasható, aki-nek személyét egyelõre nem sikerült beazonosítanunk.

5 A nyomtatványt kerestük, de mindezidáig nem sikerült rábukkannunk. Valószínûnek tartjuk, hogy végül nemis készült ilyen.

6 A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára. B14 Szemere Pál levéltára. Szemere-tár. 16. köt.84. sz. 410. (A továbbiakban: Szemere-tár)

7 Elsõdleges forrást nyújtanak erre Pap Endre Szemere Pálhoz Pozsonyból írt levelei, ld. Szemere-tár. 16. köt.426-427., 436., 439-441., 451-452., 455-458., 459-461., 463., 483-485., 487.

8 A szobor a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Ma a Magyar Nemzeti Galéria õrzi.9 Nem a Túr, hanem a (holt-) Tisza partján.

10 Br. Eötvös József: Emlékbeszéd Kölcsey Ferencz felett. In: M. Tudós Társaság Évkönyvei V. Buda, 1842.121–122.

politikustársa sírjánál.11 Napra pontosan két évvel ezután zarándokolt el Csekére Gáspár János(1816–1892) a nagyenyedi Bethlen-Kollégium diákja, a késõbbi elismert pedagógiai író. Érkezése utánútinaplójába a következõt írta: „Csekén vagyok, a nemzet Mekkájában…”12 Bár az irodalomban általá-ban Széphalom szerepel – Kölcsey példaképe, Kazinczy Ferenc jogán – „a magyarok Mekkájaként”,úgy tûnik ebben az idõben voltak, akik Csekére is így tekintettek. A németországi tanulmányútra indulóGáspár 1841. augusztus 19-én kereste fel példaképe sírját. Amikor útitársával, Mentovich Ferenccel éskísérõjükkel belépett a csekei temetõbe, a nemzet nagy halottjához méltó síremléket keresett, de aztnem talált, csak egy egyszerû sírhelyet. Naplójába így írt emiatt érzett keserûségérõl: „És nem tudám le-nyomni keblembe a bús gondolatot: a nemzet, mely nagy embereit tisztelni nem tudja, nem érdemli,hogy nagy emberei legyenek…” Majd a következõképpen folytatta: „Vezetõnk egy közönséges sírha-lomhoz vitt, melyet egyszerû farácsozat vesz körül, s mondá: »e sír a Kölcsey sírja«. Némán léptem át arácsozaton – hiszen, ha emlék nincs még, a háládatos szenvedõszivûek, kik apadhatlan enyhítõforrástnyerének – alább egyszerû virágokkal csak béhinték a növény és érzelemvirágokat keble szent melegé-vel ápolt magasemlékû kertész sírját… oh, még ezt is feledék s hagyják teljesülni igénytelen óhajtását:

Síromra a tavasz majdÜltet virágokat!Igen, a jó tavasz titeket megszégyenítve bizonyosan fog ültetni e kopár homokra is!”13

Öt évvel Gáspár János után, 1846-ban egy hasonló korú ifjú szállt meg a nevezetes tiszaháti faluban:Petõfi Sándor. Barátjának, Kerényi Frigyesnek írt úti levelében, 1847. július 17-én errõl így emlékezett:„Badalóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán (tulajdonképen túl a Tiszán) Cseke, és a csekei te-metõben Kölcsey Ferencz. Tavaly õszszel egy pár hétig laktam itt s meg-meglátogattam a szent sírt,mellyben a legnemesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kõszobor, még csak fejfa sincs, mellyreneve volna fölírva; de nincs is rá szükség, mert az oda lépõ vándornak szívdobogása megmondja, ki vanott eltemetve. Csendes e táj; a városok, a nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy férfi sírja körülcsak a szellõ rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek donganak, s távol az andalgó Ti-sza halkan mormogja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja.”14 Gáspár és Petõfi leírása azt aképet mutatja, amivel még 1853-ban Vahot Imrének (1820–1879) is szembesülnie kellett, amikorCsekén gyûjtötte az anyagot a Magyarország és Erdély képekben címû kötethez. És ezt az állapotot rög-zítette ekkor a Vahot megbízásából rajzoló Varsányi István.15 Vahot a „puszta, alacsony” sírról azt írja,hogy az csak annyiban különbõzik a temetõ többi sírjától, hogy faráccsal van körülvéve és „sefa-sefû”névvel megtisztelt növénnyel van sûrûn benõve. Vahot Imre állítólag nem egyszer tette tiszteletét Köl-csey sírjánál és több ízben egész társaságokat vitt oda.16

Az elsõ Kölcsey-síremlék

Vahot Imre leírása és Varsányi István rajza valószínûleg újra felébreszthette a Kölcsey-síremlék el-szunnyadt ügyét, mert azok megjelenése után néhány hónappal már elkészült az elsõ márványjel a sírra(valamikor 1854-ben). Erre talán az 1853 óta Pesten élõ özv. Kölcsey Ádámné 1854. május 22-én bekö-vetkezett halála, és végakarata szerinti – Csekén, férje és sógora mellett való – eltemetése is befolyásol-hatta. A temetésre 1854. június 25-én került sor.17

23

11 Kölcsey Antónia naplója. A szöveget válogatta etc.: Gábor Júlia. Bp., 1982. 83. A barátok közül alegközelebbirõl, Szemere Pálról írják, hogy gyakran meglátogatta a sírt. (Vajda Viktor: Kölcsey élete halálaután. Bp., 1912. 18.)

12 Vita Zsigmond: Gáspár János útinaplója Kölcsey otthonáról. In: Irodalomtudományi Közlemények. 66. évf.1962. 1. sz. 90. Vahot Imre 1853-ban Csekén tett látogatásáról, az ott található Kölcsey emlékekrõl írt össze-foglalásában a Mekka-hasonlat a következõképpen szerepel: „Innen már nem messze esett vándorlásunk Mek-kája, a szerény kis falu, mely a hold hûvös fényében úgy tünt fel elõttem, mintha nagy földie, Kölcsey tulvilágiszelleme ünnepisen világitotta volna meg.” (Vahot Imre: Kölcsey Ferencz emlékei. In: Magyarország és Erdélyképekben 2. köt. Szerk.: Kubinyi Ferenc és Vahot Imre. Pest, 1853. 104.)

13 Vita i. m. 91.A Kölcseytõl származó idézet a Választás címû versébõl való.14 Petõfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez. 1847. júl. 17. részlet. Ld. OSZKK Fond VII/14. fol. 9a.15 Vahot i. m. 109. Varsányi István rajzát elõzõ számunkban hoztuk, ld. Debreczeni-Droppán Béla: Kölcsey Fe-

renc halála és temetése. In: Honismeret. 42. évf. 2014/1. sz. 34.16 Vajda i. m. 19.17 Lakatos József: Szatmárcseke. [1992] 24.

A síremlék képét is hozó Magyar Néplap 1856.évi 2. számában azt olvashatjuk, hogy Kölcsey te-metése óta „egyszerü fejfa jelölé” sírját.18 Ez egyérdekes, de minden bizonnyal hibás adat, mert a ko-rábban született források egyike sem szól errõl, sõtPetõfi idézett leírásában egyenesen az szerepel,hogy „még csak fejfa sincs” a síron.

A szürke (hamuszín) márvány síremlék, a cson-ka vagy derékban kettétört oszlop, amely Kölcseyéletének tragikus végét, befejezetlenségét szimboli-zálja, tehát már 1854-ben elkészült. Ezt az emlék-mû talpazatán lévõ „Kölcsey Ferencznek emlékül”felirat alatti évszám bizonyítja. Lakatos JózsefSzatmárcsekérõl szóló helytörténeti munkájábanazt írja a síremlékrõl, hogy az elkészülte után kétéven keresztül egy portán hevert, mert a felállításátaz abszolutista hatalom nem engedélyezte.19 Azavató ünnepséget végül 1856. május 18-án tartottákmeg. A Szatmárból és a szomszéd megyékbõl meg-jelenõ több ezer ember részvételével megtartotteseményrõl Kende Kanut Pesti Naplóban megje-lent beszámolójából értesülhetünk a legrészleteseb-ben. E szerint az egyszerû síremléket, amelyGerenday Antal pesti mûhelyében készült, „a Ken-de és Kölcsey ugyan egyeredetü család az elhunyt-nak néhány tisztelõivel együtt emelték”.20 A szüksé-ges pénzösszeg gyûjtésében a fõ szerepet KendeLajosné szül. Szuhányi Laura (Kölcsey Ádámné unokahúga) játszhatta, mert Erdélyi János(1814–1868) a jeles népdalgyûjtõ, sárospataki professzor ünnepi beszédében külön köszönetet mondottneki, amiért „fáradhatatlanul tört utat s gyõzött le minden akadályt” annak érdekében, hogy Kölcseysírjára emlékoszlopot állíthassanak. Erdélyi ezen kívül megjegyezte, hogy ez az esemény nemcsak csa-ládi és nemzeti, hanem korszerû európai ünnepség is, „milyet tart minden mivelt nemzet nagy embereiemlékeinek felállitásakor, s mely által a polgárisult elsõ rangu népek soraiba iktat bennünket a történe-lem”. A síremlékavatón beszédet mondott még Kende Kanut (1821–1903) és Kiss Áron (1845–1908)porchalmi református lelkész. Az ünnepségen a sárospataki református kollégium énekkara mûködöttközre. A felemelõ eseményt, melynek magyar nemzeti jellege a résztvevõk öltözetében látványosanmegmutatkozott, Kende Lajos házában egy kétszáz fõs fogadás, illetve mulatság zárta.21

Kölcsey-ünnepségek a csekei sírnál

A Kölcsey-síremlék felavatása után Kende Lajos és felesége kezdeményezésére minden év májusá-ban, az emlékmû avatásának évfordulóján Kölcsey-emlékünnepet tartottak Szatmárcsekén. Ez nem-csak a csekeiek helyi ünnepe volt, hanem Szatmárból, és kezdetben a környezõ megyékbõl is számosanrészt vettek rajta. Kezdetben úgy tûnik a Kende házaspáron kívül Kiss Áron református lelkész (a ké-sõbbi tiszántúli református püspök) játszott fontos szerepet az ünnepségeken, hiszen õ volt, aki ezeken

24

18 K.: Kölcsey Ferencz síremléke. In: Magyar Néplap. 1. évf. 1856. júl. 4. 2. sz. 12. A szerzõt Kende Kanut sze-mélyében sejtjük, aki a síremlék avatásáról a Pesti Naplóban részletes tudósítást írt. (Ld. a 20. jegyzetet.)

19 Lakatos i. m. 24.20 Pesti Napló. 7. évf. 1856. máj. 29. 296. sz. (1.) A Vasárnapi Ujság Kende Lajos halálakor érdemei között ki-

emeli a síremlékállítást. (Vasárnapi Ujság. 14. évf. 1867. ápr. 21. 16. sz. 192.) Lakatos József viszont azt való-színûsítette, hogy a nagyari Luby-család állt a kezdeményezés mögött, de az sajnos nem derül ki, hogy ezt mi-lyen adat(ok) alapján gondolta így. Munkájában emellett azt a helyi hagyományt is közölte, mely szerint azelsõ emlékmûvet a község lakossága közadakozásból emelte. (Lakatos i. m. 24.) Kende Kanut az avatóünnep-ségrõl szóló tudósításában megköszöni Gerendaynak, hogy a síremlék árának „szinte egy ötödét” elengedte.

21 Pesti Napló. 7. évf. 1856. máj. 29. 296. sz. (1.) Érdekes, ugyanakkor érthetetlen, hogy az 1861-re kiadott Or-szágos Nagy Képes Naptárban az avató ünnepségrõl pontos leírást adva, azt az 1860. évi hazai események kö-zött ismertetik. (Országos Nagy Képes Naptár 1861-dik évre. Szerk.: Girokuti P. Ferenc. Pest, 1860. 428.)

Kölcsey 1856-ban felavatott síremlékének rajza(Magyar Néplap 1856. július 4-i számából)

beszédet tartott, és szintén õ volt az, aki aztán a sajtóban be is számolt a megemlékezésekrõl.22 1863-ban a síremlék rajzával ismertetést is közölt Kölcsey nyughelyérõl.23

Nem tudjuk pontosan, hogy melyik évben szakadt meg a Kölcsey ünnepségek sora, de talán márKende Lajos 1867 áprilisában bekövetkezett halála24 után elmaradhatott. Egyébként is a Kiegyezés utánnem tölthetett be már olyan racionális és emocionális szerepet, mint azelõtt, az abszolutista elnyomáséveiben. Az ünnepségek elhagyásánál aztán szomorúbb dolog is történt Csekén: a Kölcsey-sír gondozá-sa, ápolása lassan elmaradt. Legalábbis erre utal egy 1881. évi adat. Történt ugyanis, hogy ebben az év-ben Schlauch Lõrinc (1824–1902) szatmári püspök bérmálási körútján járt, és ennek során Csekét ismeglátogatta, ahol felkereste Kölcsey sírját, amit elhanyagolt, gazos állapotban talált, a síremlék rácsais már erõsen rozsdásodott. A püspök ki is fejezte a helyiek felé neheztelését emiatt.25

Kölcsey ünnepségekre, ha nem is évenként, de késõbb számos alkalommal sor került. A XIX. századutolsó harmadában alighanem a legjelentõsebb megemlékezéseket országszerte a költõ születésének100. évfordulóján tartották. A Szatmár megyei centenáriumi rendezvénysorozat befejezõ ünnepsége1890. augusztus 10-én, 11 órakor kezdõdött a csekei temetõben. Kölcsey Ferenc sírjánál Lévay József(1825–1918) költõ, akadémikus tartott ünnepi szónoklatot a Kisfaludy Társaság képviseletében. Köl-csey mûködésének méltatása után Lévay ez alkalomra írt versének felolvasásával fejezte be szavait. Ezután Szatmárnémeti város nevében Farkas Antal ügyvéd, városi bizottsági tag szólalt fel, végül Szatmárvármegye részérõl Isaák Dezsõ országgyûlési képviselõ mondott beszédet. A síremlékre a szónokokmellett különféle hatóságok és testületek helyezték el koszorúikat.26

Méltó emlékA következõ nagy Kölcsey-ünnepség már halálának centenáriumához kötõdik. 1938-ban, az évfor-

dulóra készülve Szatmár-Bereg vármegye elhatározta, hogy a meglévõ helyére új és méltóbb síremléketállít. Mielõtt azonban ez megtörtént volna feltárták a hármas családi sírhelyet. Az exhumálást végzõ bi-zottság tagja volt Csiszár Árpád szamostatárfalvi református lelkész, a vásárosnaményi Beregi Múze-um késõbbi alapítója is.27 Az õ feljegyzései a feltárás részletes leírását adják. A családi kriptát 1938. au-gusztus 8-án nyitották fel. A csontok nagy részét „rendetlenül, földdel vegyesen” találták meg, mert a2,5 m széles, 2 m hosszú és 1,5 m magas téglából boltozott sírboltban a talajvíz és idõnként az árvíz isjelentõs rombolást vitt véghez. A kripta rendetlen állapotára magyarázatul a helyi hagyomány legalábbkét sírfelbontás történetét õrizte. Lakatos József egy csekei adatközlõ nyomán ezeket a következõkép-pen közölte: „Kölcsey halála után 2 évvel sírját kihantolták. 24 vasas német érkezett a faluba. Mivel afalu lakossága szállást nem adott a németeknek, a Kende-család adott a fejük fölé tetõt. A sírból kivettkoporsóban hazaárulásra vonatkozó iratokat kerestek. Találtak is írásokat a koporsóban, melyek egyrészét kivették s egy tengeri górén szállították (sic!) [valójában szárították], majd az iratokat elvitték aközségbõl. Az iratok õrzésére két jobbágyot rendeltek ki. Az iratok nagy része családi birtokviszonyok-kal foglalkozott. Amit a hatalom remélt a sírfelbontástól, azt nem kapta meg. Sem Kossuth, sem Wesse-lényi, sem Kölcseyvel kapcsolatosan nem sikerült a felségsértést bizonyítani. A második sírfelbontásKölcsey Ádámné halála után történt. Két végrendeletet keresett a sírban a rokonsága.”28

25

22 Kiss Áron: Kölcsey Ferencz emlékünnepe. In: Vasárnapi Ujság. 5. évf. 1858. jún. 27. 26. sz. 307–308.; KissÁron: Kölcsey-évünnep Csekében. In: Vasárnapi Ujság. 7. évf. 1860. jún. 10.24. sz. 290–291.; vö.: BaráthBéla Levente: Hegymegi Kiss Áron Tiszántúl millenium kori püspöke. h. n., 2012. 75–76.

23 (Kiss Áron): Kölcsey síremléke Csekén. In: Vasárnapi Ujság. 10. évf. 1863. máj. 10. 19. sz. 168.24 OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár, Gyászjelentés-gyûjtemény. A Vasárnapi Ujság a következõ szavakkal

hozta a gyászhírt: „Kende Lajos Kölcsén, Szatmármegyében meghalt. Egyike volt a rendületlen hazafiaknak, sa mellett a nemzeti és emberiségi czélok elõmozditója. Õ létesítette a Kölcsey-emléket s évenkint ünnepélyt ren-dezett Kölcsey emlékére.” (Vasárnapi Ujság. 14. évf. 1867. ápr. 21. 16. sz. 192.)

25 Vasárnapi Ujság. 28. évf. 1881. szept. 18. 38. sz. 607.26 Vasárnapi Ujság. 37. évf. 1890. ápr. 17. 33. sz. 537.27 Szatmárcseke. Szerk.: Németh Péter. (Száz Magyar Falu Könyvesháza) 133.28 Lakatos i. m. 24. Lakatos adatközlõjét Hoffman Istvánné szül. Fábián Rozáliának hívták. Egy másik adatközlõ,

Bóré Józsefné szül. Fábián Rozi 1914-ben 89 évesen elhunyt édesanyjától hallott az 1840-es sírfelnyitásról. Anagyon részletes hagyományban a „vasas” német katonák azért jönnek, hogy megvizsgálják, Kölcsey ténylegmeghalt-e. A költõt ki is veszik a sírból, majd a koporsóból is, mert az tele volt iratokkal. Az átnedvesedett ira-tokat ebben az elbeszélésben is kukoricagórén szárították. A történetben itt is 24 katona szerepel, akiknek a fa-luban lakó három Kölcsey-testvér nem adott szállást, csak Kende Pál kényszerûségbõl. A fellelt iratokból kide-rült, hogy Kölcsey nem volt hazaáruló. Ennek a történetnek az érdekessége, hogy benne Kölcsey öngyilkoslesz, megmérgezi magát, hogy ne végezzék ki, mint késõbb a 48-as mártírokat. (Lakatos i. m. 26.)

A két történet lehet, hogy egy. Kölcsey István szerint – akinek véleményét Csiszár Árpád közli – ez ahagyomány onnan eredhet, hogy a kripta felnyitása a családi iratok miatt az abszolutizmus idejére esett,amikor „vasas németek” jötte ki hatósági személyként. Ha a szájhagyomány igazságtartalmát nem is si-került meghatározni, Kölcsey Ferenc csontjait igen. Egyértelmûen bebizonyosodott a dr. Ascher Kál-mán tiszti fõorvos által vezetett vizsgálatok során, hogy Kölcsey Ferencet – a családi hagyományt iga-zolva – a sírbolt északi részébe temették. Az õ csontjai maradtak meg a legépebb állapotban. A csontvá-zakat azok tisztítása és vizsgálata után három kis diófakoporsóba tették.

1938-ban a régi kripta helyébe új, vasbe-ton sírboltot építtetett a Kölcsey Egyesület,melyben három fülkét alakítottak ki. KölcseyFerenc földi maradványait a középsõben he-lyezték el. A koporsóba ekkor, az újratemetéselõtt egy kutyabõrre írt emlékirat került,amely az exhumálás körülményeit tartalmaz-za.29 Az új síremléket, csakúgy, mint a meg-elõzõt a budapesti Gerenday cég, az immárGerenday Testvérek nevet viselõ sírkõgyárkészítette. (Kölcsey elsõ síremlékét is meg-õrizték: ma a szatmárcsekei Mûvelõdési Házelõtt áll.) A köroszlopos, hatszög alakú pár-kánnyal összefogott, elõl két kandeláberrelmagasított klasszicista emlékmû a temetõlegmagasabb helyén található, kimagaslikkörnyezetébõl. A síremlék közepén hasábalakú talpazaton „Kölcsey” felirattal címeresurna áll.

Az immár méltó emlék felavatására 1938.szeptember 8-án került sor nagy tömeg jelen-létében. Az ünnepi beszédet Kornis Gyula(1885–1958) egyetemi tanár, a képviselõházelnöke tartotta. Ebben többek közt a követke-zõket mondta: „Áhitattal sereglettünk ide sír-hantodhoz az ország minden égtája felõl, Kölcsey Ferenc! Nem azért, mert száz évvel ezelõtt meghaltál,hanem azért, mert ma is elevenen élsz nemzeted lelkében. A késõ maradék magyarok, hittel újra meg-valljuk eszméidet s belõlük erõt gyüjtünk Mohács balsorstépte népe jobbsorsáért vívott küzdelmünk-ben.” Az emlékbeszéd után még Vojnovich Géza szólt az Akadémia nevében, majd Zsindely Ferenckultuszállamtitkár a magyar kormány képviseletében, végül Streicher Andor szatmári alispán beszédekövetkezett, ami után a Himnusz hangjaival véget ért az ünnepség.30

Kölcsey születésének bicentenáriumán a síremlék környékének rendbetételével készültek az ünnep-lésre. A sír környékének bokrokkal való beültetése mellett említésre méltó még a korábban Ózdon ké-szített, de oda nem illõ vaskerítés elbontása. Ekkor született az a gondolat is, hogy a statikailag amúgyis megerõsítésre szoruló emlékmûvet a magyar honfoglalás vagy az államalapítás évfordulójára mauzó-leummá alakítsák. Németh Péter megyei múzeumigazgató elképzelése szerint a síremlék alatt egy sok-szög alakú terem közepén üveg alatt Kölcsey koporsója lett volna látható, míg a terem falain a Himnuszteljes szövege olvasható. Az elképzelés végül az Országos Mûemléki Hivatal ellenállásán bukott meg.Így 2001. augusztus 16-án Mádl Ferenc köztársasági elnök a régi, de megtisztított és megerõsített sír-emléket avatta újra.31 A legutóbbi jelentõs ünnepséget, a Magyar Kultúra Napja alkalmából idén, 2014.január 19-én tartották Kölcsey nyughelyén, ahol Halász János, a kultúráért felelõs államtitkár mondottünnepi beszédet.

26

29 Csiszár Árpád: Kölcsey exhumálása. In: Hármashatár I. 1938. 7-8. sz. 132–134. Csiszár Árpád számos fotót iskészített a Kölcsey Ferenc exhumálásáról, az új síremlék építésérõl és felavatásáról.

30 Kornis Gyula avatóbeszéde Kölcsey síremlékénél. In: Pesti Napló. 89. évf. 1938. szept. 10. 181. 2.; ld. még:Kornis Gyula nagyhatású emlékbeszéde Kölcsey Ferencrõl, a költõrõl, a politikusról, állambölcselõrõl ésszociografusról. In: Budapesti Hirlap. 58. évf. 1938. szept. 10. 203. sz. 5.; Vojnovich Géza: Kölcsey sírjánál.In: Budapesti Szemle. 251. k.1938. 731. sz. 116–117.

31 Szatmárcseke. Szerk.: Németh Péter. (Száz Magyar Falu Könyvesháza) 138–139.

Dr. Ascher Kálmán tiszti fõorvos 1938-banKölcsey Ferenc koponyájával(Csiszár Árpád felvétele)

175 éve hunyt el Kölcsey Ferenc, és sírja az-óta nemzeti zarándokhely. Ma már évente sok ez-ren felkeresik a Himnusz költõjének nyughelyét,legtöbbször csoportosan. A csöndes temetõbennaponta többször is felhangzik nemzeti imánkéneke, ami a fejfás temetõben olyan lelki él-ményt nyújt, amit mindenki magával visz. Azok,akik voltak már a csekei sírnál biztosan átérzikSzathmáry Károly 1860. augusztus 24-én, Köl-csey halálának évfordulóján papírra vetett meg-ható és megszívlelendõ sorait: „1838. aug.24-kén oda költözött a jobb lélek, honnan szár-mazott, az égbe; földi sárháza pedig a csekei te-metõben porlik. Még mint gyermek, elzarándo-koltam e szent sirhoz, s azon virágszálak, melye-ket ormáról téptem, legdrágább kincseim. Oh, hanem mehettek oda mindnyájan, hogy tõle ilylelkesitõ emlékjelt hozzatok, menjetek el eszméi-nek, gondolatainak, érzéseinek temetõjébe, akönyvekhez, melyek munkáit tartalmazzák, s on-nan szedjetek magatoknak, soha nem muló, her-vadatlan virágokat, onnan meritsétek a jónak,szépnek és igaznak állhatatos szerelmét, onnantanuljatok jó emberek és lelkes hazafiak lenni. Azõ emléke legyen a szentelt zászló, melynek lengé-se nagy és nemes tettekre buzditson benneteket.Hymnusza legyen gyermekeitek imája, s dicsõnevét áldva emlegessétek unokáitok elõtt.”32

Debreczeni-Droppán Béla

Kossuth-emlékek SzentesenIdén 120 éve annak, hogy Kossuth Lajos 1894. március 20-án elhunyt Turinban. A nagy államférfi

reformkori tevékenysége, valamint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején betöltött kiemel-kedõ szerepe általánosan ismert. Az már kevésbé, hogy milyen szálakkal kötõdött városunkhoz; mivelmagyarázható a szinte máig élõ Kossuth kultusz. Az évforduló alkalmából idézzük fel ezeket a kapcso-lódási pontokat, csokorba gyûjtve a Szentesen fellelhetõ Kossuth-emlékeket.

Kossuth Lajos és Szentes város közvetlennek mondható kapcsolata 1848 õszén kezdõdött, a szabad-ságharc végnapjaiban futó találkozásokkal folytatódott, a kiegyezést követõen történt országgyûlésiképviselõvé, majd díszpolgárrá választásával kiteljesedett. Halálát követõen emléke nem merült fele-désbe: a fõtér és fõutca ma is az õ nevét viseli, ezeken kívül számos festmény, szobor, emléktábla, levél-tári dokumentum és múzeumi relikvia biztosítja emlékének maradandóságát. Az alábbiakban számbavesszük a nagy államférfi és Szentes fontosabb érintkezési pontjait, emléke ápolásának fõbb mozzana-tait.

A köztörténelembõl ismert, hogy Jellasics horvát bán, császári altábornagy 1848 szeptemberében 35ezer fõnyi hadsereggel átkelt a Dráván, azzal a nem titkolt céllal, hogy a magyar forradalmat fegyvereserõvel leverje. A képviselõház az önvédelmi harc mellett döntött, elrendelve az újoncozás megindítását,s az általános népfölkelés megszervezését. Batthyány Lajos miniszterelnök kinevezte Kossuth Lajostteljhatalmú országos népfölkelési biztossá, aki szeptember 24-én megkezdte toborzó körútját az Alföld-ön. Cegléd, Szolnok, Nagykõrös, Kecskemét és Csongrád után október 1-jén – Jókai Mór, Egressy Gá-bor és mások kíséretében – Szentesre érkezett. Erre a napra más ügyek miatt népgyûlést hívtak össze,így igen sokan tolongtak a város fõterén. Kossuth érkezésének hírérõl és fogadtatásáról a korabeli taná-

27

32 Szathmáry Károly: Kölcsey Ferencz emlékezete. In: Vasárnapi Ujság. 7. évf. 1860. szept. 16. 38. sz. 455.

Kölcsey Ferenc 1938-ban felavatott síremlékenapjainkban (Debreczeni-Droppán Béla felvétele)

csi jegyzõkönyv az alábbiakat rögzítette: „A nagy számmal egybejött közönségnek városi fõbíránk [Bo-ros Sámuel] értésére adván, hogy fõszolgabíró úr által vett tudósítás szerint hazánk nagy Polgárja Kos-suth Lajos ma reggeli 11 óra tájban megérkezend, mihezkép a mai napra kitûzött tárgyak elintézésemásnapra halasztandók. Egyéb eránt felkéri a gyalog õrsereget, hogy a város szélén a nagy Polgár tisz-teletére egybegyûlni, a lovasok közül pedig többen lóra pattanva a révhez [tiszai Böldi rév] kilovagolnisiessenek. Ezen elõterjesztés következtében – éljen Kossuth Lajos! – örömteljes felkiáltások közt a nép-pel szolván, fõbíró úr több tanácsbéli urak és a jegyzõk kíséretében a révhez kiment, hol is délután 4 és5 óra közt Kossuth Lajos Hazánk nagy szolgája megérkezvén, városunk fõbírája városunk részérõl õtetüdvözölni nem késett. A mindenfelõl hallatszott éljen felkiáltások között Kossuth Lajos országos teljha-talmú biztos megköszönvén a szíves elfogadást, – számos lovas õrsereg elõkíséretében az utcákon hul-lámzó néptömeg közt városunk piacára beérkezett –, hol is a mindenfelõl öszve tódult és tág piacunkonmeg nem fért néptömeg között az esten felállított szószékre Kossuth Lajos országos biztos úr a szûnninem akaró éljenzés közt fellépvén, minden lelkes honpolgárt megható lelkes beszédjei által városi kö-zönségünket az általános népfelkelésre felhívta, – mely felhívásra városunk lelkes lakosai felhevülve ál-talános és lelkes felkiáltások közt hazáért élni halni nyilvánítván magát, a felkelésre készségét többszö-ri felkiáltások közt ismételte; megszûnvén a nagy polgár hallani, a szûnni nem akaró éljen Kossuth!örömteljes felkiáltások közt – szállására ment, hol a városi elöljáróságtól azon kimondással, hogy aszentesi lelkes polgárok szíves elfogadásától telve – a felkelés eránt szükséges intézkedéseket holnapreggel teendi – elvált.”

Az éjszakát Boros Sámuel fõbíró házában töltötte (Hajdú Lajos u. 1.). Itt kapta az elsõ hírt a pákozdicsatáról, de az ütközet kimenetelérõl még nem szerzett tudomást. A képviselõház elnökének(Pázmándy Dénes) Szentesrõl írt levelében a következõkép summázta Csongrád megyei benyomásait:„…Az általános népfelkelés eszközlését Csongrád megyében folytatván, itt is, e törzsgyökeres magyarnépfajnál oly általános lelkesedésre s határozott készségre találtam, hogy bizton mondhatom a képvise-lõháznak, miként ha seregeink, melyek az ellenség elõtt állnak, amint remélem, gyõznek, pártütõ ellene-ink közül a népfelkelés segítségével egy sem látandja többé a Száva vizét… A képviselõház itt, a Ti-sza-partnak õsmagyar népében kétségtelenül feltalálandja azon törhetetlen magkövet, mely közülösszegyûlt a szükséges erõ hazánk szabadságát dönthetetlenül megvédeni.”

Másnap az elöljáróság a városházán várta Kossuthot, aki elmondta, hogy: „Életének legkedvesebbpillanata volt a tegnapi estvéli elfogadása, miszerint látta azt, hogy Szentes városa lelkes lakosai a Ha-za megmentésére készek”. Ezt követõen kinevezte a szentesi népfölkelõk õrnagyává Müller Lajost, afölkelés polgári biztosává pedig Boros Sámuelt, majd folytatta toborzó útját Szegváron, Mindszenten,Hódmezõvásárhelyen és Szegeden.

Kossuth szentesi toborzásának eredményérõl Müller Lajos õrnagy jelentésébõl értesülhetünk, ame-lyet Batthyány Lajos miniszterelnökhöz írt október 5-én: „Népfelkelési teljhatalmú országos biztos éshonvédelmi országos bizottmány tagja Kossuth Lajos úrnak érkezett (okt. 3-án kelt) sürgönyös azonrendelete következtében, miszerint be nem várva a szentesi összes népfelkelõ seregnek tökéletesorganisatióját, a már útba indítható tömeget haladék nélkül indítsam meg Csepel szigetbe, sietek tudat-ni tisztelt Minister elnök úrral, miképpen egy 554 fõbõl álló gyalog csapat folyó hó 5-én városunkbólkocsikon elindulván, az napon a Tiszán átkelve Csongrádon, 6-kán Kun Szent Miklóson teendõ állomá-sok után 7-kén rendeltetése helyére érkezend. Ezen csapatban 34 szuronyos, 68 magánypuskával, 27pisztollyal, 163 lándzsával, 29 fokossal, 21 vasvillával, 15 karddal, 7 kaszával, 7 baltával felfegyverzettegyén találtatik, mihez képest még 254 egyén felfegyverzést igényel.” (Utóbb – értesülve a pákozdi csatakedvezõ kimenetelérõl – Kossuth a népfölkelést feloszlatta.)

A szentesiekben maradandó nyomot hagyott Kossuth Lajos elsõ látogatása. A késõbbi mozgósítá-sok, felhívások, „üzenetek” során mindannyiszor késznek mutatkoztak táborba szállni, s nemzetõrként,népfölkelõként, honvédként védeni a hazát.

A késõbbi korokban számos legenda született Kossuth alföldi toborzó útjáról, gyújtó hatású szónok-latairól. Szentesi útjáról is maradtak fenn ilyenek, de az idézett korabeli dokumentumok hitelesen iga-zolhatják, hogy valóban lelkes fogadtatásban részesült városunkban. Ennek emlékét õrizte meg az1898-ban – a forradalom és szabadságharc 50 éves évfordulóján – felállított fõtéri Kossuth mellszobor,amelynek talapzatára ezt vésették a szentesiek: „Eljöttem, hogy megkérdezzem a Magyar Nemzettõl,meg akar-e hát halni rabszolga módra gyalázatosan, vagy élni akar szabadon és dicsõségben. E helyenmondta Szentes Népének 1848. szept. 26-án.” (A dátum ugyan téves, de a szándék nemes volt: örök em-léket állítani a nagy hazafinak.)

A cári csapatok közeledtének hírére, 1849 júliusában Szentesen is újból megkezdõdött a népfölkelésszervezése, amelynek során 5548 hadra fogható 16–60 éves férfit írtak össze, de a bevetésükre már nem

28

került sor. A kormány tagjai egymásután utaztak keresztül Szentesen, útban Szeged felé. Július 10-énKossuth Lajos is a városba érkezett Vukovics Sebõ igazságügy-miniszter társaságában. Vukovics errõlaz alábbiakat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „Túl a Tiszán nem messze Kossuthot utolértem. Egycsárda elõtt várta Perczel seregének arra vonulását… De a sereg sokáig nem jött, s én tovább utaztamKunszentmárton felé, hova Kossuth is jött. Onnan Szentesen keresztül, hol a nép Kossuthot nagy lelke-sedéssel fogta körül, s ketten fürödni mentünk a Kurca vizén felállított fürdõbe, Vásárhelyre menénkhálásra, hol még több nép gyülekezett össze látni és éljeneztetni a kormányzót.”

Kossuth Szegedrõl jövet 1849. július 25-én ismét átutazott Szentesen, majd 27-én a városban éjsza-kázott. Itt írta meg azt a levelet Csongrádra, amelyben megparancsolta a kisebb ellenséges alakulatokmegsemmisítését. Amikor július 31-én tudomást szerzett arról, hogy Lenkey Károly ezredes honvédalakulatai felhagytak a Tisza-vonal védelmével, és a császári csapatok nehézség nélkül átkelhetnek aBöldi révnél, augusztus 1-i keltezéssel Makóról levelet intézett Lenkeyhez, megparancsolva a térség to-vábbi védelmét: „… Ezennel meghagyom, hogy önnek eddigi seregparancsnokságát megtartani, s a Ti-szát védeni kell, különben fel leend áldozva Szentes és Vásárhely, veszve van Mezõhegyegyes, veszveGyulán munitiónk, s veszélyeztetve minden. Szentes városa lelkes népe támogatandja az ön seregét ha-zafiúi mûködésében, és a nép bizton követendi önt, ha mint védõje és mentõje lépend fel, – ellenben, hafeláldozza ezredes úr a derék népet és vele az álladalomnak felhalmozott temérdek kincsét, a haza vég-vesztére, a magyar nép átka követendi önnek minden lépését.” A parancs késve érkezett; a császári csa-patok augusztus 2-án bevonultak a katonai fedezet nélkül maradt Szentesre. A szomorú végkifejlet is-mert: a magyar honvédsereg augusztus 9-én Temesvár mellett döntõ vereséget szenvedett, majd 13-ánVilágosnál letette a fegyvert. Néhány nappal késõbb Kossuth és több vezetõtársa Orsovánál elhagytaMagyarországot.

A szabadságharc leverését követõ hónapokban a nép hangulatára Szentesen is az általános elkesere-dettség, csalódottság volt a jellemzõ. Sokáig nem hitték, hogy a szabadságharc végleg elbukott. Idõrõlidõre hírek kaptak lábra Kossuth Lajos hazatérésérõl, a szabadságharc újrakezdésérõl. E megállapítástigazolni látszik az az eset is, mely 1849 novemberében izgalomba hozta a szentesi polgárokat. A járóke-lõk fényes nappal egy szentesi asszonyra lettek figyelmesek, aki az utcán haladva egy pecsétes írást lo-bogtatott a kezében, s hangos szóval szidalmazta a „pecsovics kutya urakat”, fennhangon hirdetve Kos-suth visszajövetelét. A kezében tartott írásról azt állította, hogy az Kossuth Lajos levele, õ maga pedigKossuth küldötte. A pillanatok alatt összesereglett sokaság ámulva hallgatta a vakmerõ szavakat. Ahelyszínre érkezõ Basa József fõszolgabíró láttán a felbõszült asszony még erõteljesebb szidalmakkalillette a császári hivatalnokokat, azt hangoztatva, hogy a hazatérõ Kossuth úgyis felakasztatja vala-mennyit. A fõszolgabíró nyomban lefogatta a hangoskodó asszonyt, s a városi tömlöcbe záratta. A vizs-gálat során kiderült, hogy semmiféle Kossuth levél nem volt a lefogottnál. Ennek ellenére a lázításszámba menõ rendbontásért a fõszolgabíró megkorbácsoltatta az eszelõs asszonyt.

A Kossuth-várás megnyilvánulásának tekinthetõ, hogy a szigorú hatósági rendelkezések ellenére so-kan nem szolgáltatták be a Kossuth-féle bankjegyeket, átmenetinek tartva Kossuth távozását. A császá-ri hatóságok ezt az illúziót a bankjegyek nyilvános elégetésével igyekeztek szétoszlatni. A késõbbieksorán kiderült, hogy nem sok eredménnyel.

Az 1867-ben megkötött osztrák-magyar kiegyezés új reményeket ébresztett Kossuth Lajos hazatéré-sét illetõen. 1869-ben országgyûlési képviselõválasztásra készülõdtek a korabeli politikai alakulatok,így a kiegyezést védelmezõ Deák-párt, a lojális ellenzék szerepét betöltõ Balközép-párt és a szélsõbal-oldalt képezõ 48-as párt, amely ellenezte a kiegyezést, programjában Magyarország függetlenségéértszállt síkra, célul tûzve ki az 1848. évi törvények teljes visszaállítását. Ferenczy Sándor ügyvéd, volthonvédhadnagy indítványára Szentesen is megalakult a 48-as párt. Az alakuló közgyûlést 1869. február28-án tartotta meg a városháza udvarán. A párt elnökévé Józsa Jánost, jegyzõjévé Ferenczy Sándort vá-lasztották, majd egy 48 tagból álló bizottmányt alakítottak, amely nyomban felvette a kapcsolatot a pes-ti 48-as pártközponttal, s ajánlatot kért egy szilárd 48-as elvû személy jelölésére nézve. A pesti központKossuth Lajost ajánlotta jelöltül a szentesieknek (és több más településnek is). Ezt a helyi bizottmánymárcius 6-i ülésén elfogadta, s a másnapra összehívott közgyûlés elé terjesztette. Midõn a városházaudvarán összegyûlt 500–600 földmûvesbõl és iparosból álló választó nép „Kossuth Lajos legnagyobbhazánkfiát hallá a képviselõjelöltségre ajánltatni, harsány hosszan tartó éljenekkel üdvözlé, és egyhang ellenmondás nélkül fogadá el és kiáltotta ki Kossuth Lajost követjelöltjének” – írta a korabeli tu-dósító.

A 48-as párt sikere gondolkodóba ejtette a másik két pártot. A helyi intelligencia többségét magábafoglaló Balközép-párt vezetõsége belátta, hogy a kialakult erõviszonyok között, s különösen KossuthLajos jelöltségével szemben nem vehetik fel eredményesen a küzdelmet. Ezért március 12-én bejelen-

29

tette, hogy a Balközép-párt Kossuth Lajos megválasztása érdekében csatlakozik a 48-as párhoz, s nemindít saját jelöltet. A Farkas Gedeon fõbíró által vezetett szentesi Deák-párt – amelyet a tisztviselõk egyrésze, a katolikus papok és néhány iparos alkotott – az önálló jelölt állítása mellett döntött.

Közeledett március 22., a választás napja. A 48-as párt március 18-án megtartotta utolsó választásinagygyûlését, amelyen Ferenczy Sándor volt a vezérszónok. Beszédében kijelentette, hogy „csak úgylesz üdv és boldogság e hazában, ha Magyarország Ausztriától elszakad, teljes független állammá vál-tozván, s Kossuth Lajos közibünk jöhet!” A lelkes hangulatú gyûlés nem hagyott kétséget afelõl, hogyKossuth Lajos megválasztása biztosra vehetõ.

A Deák-párt hívei – akik Csengery Imrét léptették fel jelöltként – nem adták fel a küzdelmet. Igennemtelen fegyverhez nyúlva, hajszát indítottak a 48-as pártvezér, Ferenczy Sándor ellen. A nagysikerû48-as népgyûlés után feljelentést tettek Mikecz Ferenc szentesi szolgabírónál, amelyben felségsértésselés nyilvános lázítással vádolták meg Ferenczyt. A szolgabíró még március 18-án éjjel – vagyis háromnappal a választások elõtt! – lefogatta Ferenczy Sándort, és a szegvári megyei börtönbe szállíttatta. Azeset országos botrányt váltott ki; a lapok szégyenteljes hatalmi túlkapásról harsogtak. Irányi Dániel, a48-as párt országos elnöke, a Magyar Újság címoldalán reagált az eseményekre Szentesi elvtársainknakcímen: „Egy távirati tudósításból értesülünk, hogy Szentesen a balközép elnöke, s a 48-as párt jegyzõjeelfogatott. Tudvalevõ, hogy a két árnyalat egyesült, s Kossuth Lajos nagy hazánkfiát tûzte ki közakarat-tal képviselõjelöltnek. Nem tudjuk ugyan az elfogatás okát, de aligha nem a párt megijesztése végetttörtént, mint annyi más helyen a mostani idõben. Azt gondolhatták az illetõk, hogy így majd sikerülnifog Csengery Imrét keresztülvinniük. Meg vagyunk gyõzõdve, hogy számításukban csalódtak.Csengerynek az ezret haladó választók között alig van 70–80 pártolója, s e kis töredékkel szemben azóriási többség bizonyára nem fog megijedni. Ne is ijedjenek ám meg elvbarátaink! Törvényes dolgotakarnak, s az út is, amit követnek, a törvényesség útja. Maradjanak meg ez úton ezentúl is a választásig,s a választás alatt, s ne hajtsanak fejet sem ijesztgetésre, sem ámításra, hanem válasszák meg képviselõ-ül Kossuth Lajost!”

A szentesiek így cselekedtek: 1869. március 22-én Kossuth Lajos lett Szentes közfelkiáltással meg-választott országgyûlési képviselõje. Az emigrációban élõ kormányzó terjedelmes levélben mondottköszönetet a bizalomért és ragaszkodásért, de az ismert okokra hivatkozva nem fogadta el a szentesimandátumot. Az ifj. Bartha János választási elnökhöz címzett levél elsõ bekezdése így szól: „TiszteltElnök Úr! Volt szerencsém venni becses levelét, mellyel értesíteni méltóztatott, hogy Szentes városa or-szággyûlési képviselõjévé egyhangúlag megválasztattam. Reám a sors sok nemû bánatot mért. E sokbánat közt jótékonyan hatott lelkemre a bizalom, mellyel Szentes városa választó polgárai rólam, – ahazámfiai körébõl oly régóta számkivetettrõl – megemlékezett. Fogadják e vigasz jótékonyságáért leg-mélyebb hálám kijelentését. Bár olyanok volnának hazánk állami viszonyai, hogy e hálatartozásnak areám ruházott díszes tiszt elvállalásával és hûséges teljesítésével eleget tenni magamat szabadnak te-kinthetném. Ezt azonban – fájdalom – tennem nem szabad. S úgy hiszem, nem is várták tõlem tisztelt vá-lasztóim, hogy képviselõi állást a jelen viszonyok közt elfogadok…” (Kossuth 1869. ápr. 19-én Turinbólírt, utóbb piros bársonyba kötött levele a szentesi levéltár féltett kincsei közé tartozik.) Az elkövetkezõévtizedekben a szentesiek azáltal bizonyították Kossuthoz való hûségüket, hogy 1910-ig kizárólag füg-getlenségi 48-as politikusokat választottak országgyûlési képviselõvé.

A város 48-as érzelmû polgárai 1870-ben Kossuth Lajost az újonnan alakult Szentesi 48-as Népkörtiszteletbeli elnökévé választották, majd 1875-ben ismét kísérletet tettek hazahívására. Tömör levelükígy szólt: „Forrón szeretett édes Magyar hazánk a jelenben reá nehezedett közösügyes rendszer nehéznyomása alatt elviselhetetlen önkényként reá kényszerített terhek miatt, már-már az ösvény szélére szo-ríttatván; ezen bajok elhárítását egyedül Ön személyének közremunkálása által reméljük elhárítható-nak, ez teljes meggyõzõdésünk. Ezért kérve kérjük Önt, hogy mielõbb jöjjön haza, Hazánk legnagyobbfia, bajaink orvoslására.” (Az 1875. március 14-én kelt levelet 2065 szentesi polgár írta alá.)

Az elkövetkezõ években, évtizedekben a Kossuth személye iránti ragaszkodás számos formábanmegnyilvánult. E téren a legjelentõsebb eseménynek számított, hogy 1887-ben egyhangú lelkesedésselSzentes díszpolgárává választották, tiltakozásul az ún. honossági törvény ellen, amelynek hatályba lé-pése megfosztotta volna Kossuth Lajost a magyar állampolgárságától. Az érintett 1879: 50. tc. 31. §-augyanis kimondta, hogy: „Azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy az osztrák–magyar kö-zös miniszterek megbízása nélkül 10 évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kí-vül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát.” A 10 éves moratórium lejárta elõtt számos magyarváros – köztük az elsõk között Hódmezõvásárhely, Kiskunfélegyháza, Szentes, Kunszentmárton, Ma-kó, Gyula, Zenta – tüntetõleg díszpolgárává választotta a „legnagyobb élõ magyart”. A csatlakozó váro-sok száma 1889-re 31-re nõtt.

30

Szentesen Sima Ferenc városi- és országgyûlési képviselõ, a 48-as függetlenségi ellenzék vezére so-ron kívüli indítványt terjesztett elõ az 1887. február 3-án tartott közgyûlésen, amelyet a testület jegyzõ-könyve a következõkép rögzített: „Sima Ferenc városi képviselõ felszólal, kérvén a polgármestert ésképviselõ-testületet, hogy a jelen közgyûlés tárgysorozatába vett ügyek felvétele elõtt, soron kívül indít-ványt tehessen, melyet tenni kíván úgy a maga érzelmébõl, mint több városi polgártársa megbízásából,mely indítvány hiszi, hogy úgy a képviselõ-testület, mint az egész város közönségének érzelmével és lel-kesültségével fog találkozni. – Indítványa rövid szavakban kifejezve az, hogy Szentes város képvise-lõ-testülete válassza meg díszpolgárává Kossuth Lajos nagy hazánkfiát, a ma élõ legnagyobb magyart.Midõn szóló ezen indítványát elõterjeszti, ezt nem azért teszi, mert az ország több hazafias városa egy-másmellé sorakozva siet a még ma élõ, de fájdalom – sírjához közel álló nagy hazafi elõtt az õelévülhetlen örök érdemei elismeréséül hazafias kegyeletének egy csekély részét leróni azzal, hogy õtdíszpolgárává válassza, hanem teszi ezt azért, mert hiszi, hogy a legmagyarabb vármegye székvárosá-nak, Szentesnek, ezen városnak – melyrõl egy dicsõ nemzetnek (francia) legnagyobb írónõje, MadameAdam azt mondja, hogy ez »Magyarországnak szíve« – nem szabad, nem lehet, hogy akár utolsó lehet,akár végkép elmaradjon azon városok közül, melyek hazafias megemlékezésükkel hálájukat igyekeznekleróni azon ember iránt, kinek a honalkotók után a magyar nemzet fennmaradhatása érdekében legtöb-bet köszönhet. Azt hiszi indítványozó, hogy ha a Kossuth név valahol varázserõvel bírhat, leginkább bírez Szentesen, mely városnak népe a legnagyobb mértékben részesévé lett azon polgári jogoknak, melye-ket Kossuth Lajos az egész nemzet egyeteme számára küzdött ki az 1848 elõtti kiváltságos osztállyalszemben. S amennyiben ez a szó, hogy »polgár« Kossuth Lajos egyenlõségi nagy elvi harcával kezdõdikMagyarországon, mert õ az, ki 6 millió jobbágyot szabadított fel, s tett az azelõtt rájok nézve idegen ma-gyar alkotmány részeseivé s szabad magyar állampolgárokká, így a hon határain belõl, ha valaki mél-tó, hogy a polgárok díszéül neveztessék: Kossuth a legelsõ; kéri a közgyûlést, hogy indítványát egyhan-gúlag elfogadni méltóztassék.”

Sima Ferenc indítványát a közgyûlés lelkesen fogadta, s ellenvetés nélkül, egyhangúan megszavaz-ta. Errõl és a határozat indoklásáról a következõk olvashatók a képviselõ-testület jegyzõkönyvében: „Avárosi képviselõ-testület egyhangú lelkesültséggel fogadja el az indítványt annyival is inkább, mert eváros egy az ország azon városai közül, melyek elõtt legelõször hangzott fel a nemzeti szabadítónak apolgári egyenlõséget hirdetõ szava akkor, midõn a nemzetnek véráldozattal kellett megpecsételni azoneszméket, melyeket Kossuth Lajos nevével e nemzet 1848-ban kiküzdött. Örömmel járul hozzá e képvi-selõ-testület, mert hiszen e város népe szintén egyik elsõ volt Magyarországon azok között, melyek ak-kor, midõn a trón és nemzet között történt kibékülés és egyezség után hinni lehetett, hogy a nemzetneklegnagyobb fia számûzetésébõl honába visszatér, s itt a teremtett alkotmány sánczai között tovább fogjafolytatni a nemzet jogaiért megkezdett nagy elvi harczát, megválasztá e város országgyûlési képviselõ-jévé, tehát elvitte hozzá a legnagyobb megtiszteltetést, mit egy nép egy polgárnak adhat, s bár ezenmegválasztáshoz fûzött remény és hazafias vágy nem valósulhatott is meg: e városnak népe elvi érte-lemben még nagyobb, még állandóbb tiszteletet érez Kossuth Lajos nagy hazánkfia iránt, s most, midõna tett indítvány elfogadásával azon hálának és kegyeletes érzésnek, mely e város polgárságának szívétegyértelmûleg dobogtatja meg Kossuth Lajos nevének említésére s az õ nagy hazafias alkotásainak el-gondolására: alkalma nyílik e csekély részben való lerovására, ezt Szentes város közgyûlése KossuthLajos nevének egyhangú éljenzésével, hazafias lelkesültséggel eltelve teszi meg. S midõn Kossuth Lajosezennel Szentes város díszpolgárává egyhangúlag megválasztottnak kimondatik, megbízatik SarkadiNagy Mihály polgármester és Ónodi Lajos jegyzõ, hogy a díszpolgári oklevelet a város képviselete ne-vében kiállítva és aláírva Kossuth Lajos nagy hazánkfiához jutassák el.”

A Szentesi Lap címoldalas vezércikkben foglalkozott az emigrációban élõ volt kormányzó-elnökdíszpolgárrá választásának jelentõségével, leszögezve: „Azt hisszük, nem tévedünk, midõn e tényt, akár-mely politikai, vagy nem politikai álláspontról szemléltessék is, már elsõ tekintetre oly fontosságúnakítéljük, hogy fölötte senkinek, ki magyarnak és e város igaz polgárának vallja magát, még a mai ha-nyatt-homlok rohanó élet újabb és újabb eseményekre lesõ glosszátorainak: a hírlapoknak sem lehetegyszerû tudomásulvétel és regisztrálás mellett, minden gondolat, minden érzelem és minden szó nélkülhidegen, közönyösen napirendre térni. Kossuth nagy neve maga elegendõ, hogy megálljunk hallatára,és – mint a szentegyházban – kalapunkat leemeljük. Igaz, hogy ettõl a névtõl vannak, akik félnek; denincs, aki ne tisztelné!”

A Kossuthnak adományozott díszpolgári oklevél eredeti példánya sajnos nem maradt fenn, feltehe-tõen megsemmisült Kossuth egyéb emigrációs irataival együtt. Az oklevél szövege azonban ismert aSzentesi Levéltárban õrzött piszkozati példányból: „Mi: Szentes város tanácsa és közönsége, jelen okle-velünknek rendiben adjuk tudtára mindeneknek, akiket illet, – a most élõknek úgy, mint a jövendõbeliek-

31

nek, – hogy az Úrnak ezernyolcszáznyolcvanhetedik évében, Böjtelõ hava 3-ik napján tartott közgyûlé-sünkben; a haza iránt szerzett kiváló és soha el nem múló érdemek elismeréséül; az önfeláldozó és ma-gasztos honfiúi erények illõ méltatásául, valamint hódoló tiszteletünk és változhatlan nagyrabecsülé-sünk örök bizonyságául: KOSSUTH LAJOS nagy hazánkfiát, a polgári és politikai szabadságnak ésegyenlõségnek magyar hazánkban megteremtõjét, a haza földén túl is legékesebb szószólóját; a közép-korias magyar alkotmány alapintézménye, új korszakot képezõ átalakulásának kimagaslott vezérténye-zõjét; az állam függetlenségének és az elvhûségnek soha meg nem rendült élõ példányképét, akinekszelleme körében dicsõült meg az alkotmányos szabadságát védõ nemzete, – városunk DÍSZPOLGÁRÁ-VÁ egyhangúlag és osztatlan lelkesedéssel megválasztottuk, és mindazon jogokkal és szabadalmakkalfelruháztuk most és mindenkorra, amelyekkel városunknak többi polgárai élnek és jövõben élni fognak.

Minek örök hiteléül és megerõsítésül kiadtuk ezen, a szokásos aláírásokkal ellátott, és városunk pe-csétjével megpecsételt oklevelünket.

Kelt Szentesen, ezernyolcszáznyolcvanhetedik esztendõben február hó 3-án.

Ónodi Lajos Sarkadi Nagy Mihályfõjegyzõ polgármester”

Eredetileg az volt az elképzelés, hogy a díszpolgári oklevelet egy népes városi küldöttség személye-sen viszi és adja át a Turinban élõ Kossuthnak. Eddig ismeretlen okból a delegáció összeállítása elma-radt, s az utazás lekerült a napirendrõl. Utóbb postai úton jutatták el a díszes okmányt Kossuth Lajoskormányzóhoz, a következõ 1888. november 17-én kelt levél kíséretében: „Mélyen Tisztelt Urunk! Azérdem elismerése, a tettek méltatása, egyik legszebb erény, mit a közélet harcosai iránt a köz gyakorolnihívatott. A magyar Alföld tiszta magyar ajkú városa Szentes, nem maradhatott, s maradni nem akart ott,midõn a legnagyobb hazafi soha el nem évülõ s annyira kimagasló érdemeinek elismerésére szívérzel-meinek kifejezést adhat. Evégbõl, s ily vezérelvek által indíttatva emelé fel szavát Szentes város közön-sége, s midõn mást nyújtani nem bír és nem tud, a hazától távol élõ számûzöttet szellemileg magáhozcsatolandó, polgárai sorába iktatja, s díszpolgárául megválasztja. Fogadja azért tõlünk mélyen tiszteltpolgártársunk e csekély méltatást oly kegyesen, amily szívünk legmélyérõl eredt indulattal nyújtjukazt.”

Félév is eltelt, és nem érkezett semmiféle válasz Kossuth Lajostól. A városban már azt rebesgették,hogy talán el sem jutott hozzá a szentesi díszpolgári oklevél, mert ha megkapta volna, értesítést küldöttvolna errõl a városnak. Végre a Szentesi Lap 1889. július 5-diki számának címoldalán terjedelmes ve-zércikk jelent meg Kossuth köszönete címen. Ebben a szerkesztõ tudatta, hogy: „Az értesítés most érke-zett meg, nem direkt Szentesnek, hanem azon 31 városnak melyek Kossuthot díszpolgárrá választották.Az agg nagy hazafi kezében már reszket a toll, s kötetetekre menõ munka lett volna, ha õ minden város-nak külön-külön köszöni meg megválasztását, s azért egy nyílt levélben szól a 31 városnak, s ezek közöttSzentesnek is.” Ebben Kossuth nem titkolta fájdalmát amiatt, hogy a magyar parlament által hozott al-kotmányos törvénnyel fogják õt megfosztani magyar állampolgárságától. „Azonban ez is megesett raj-tam. Ember vagyok, tûrnöm kell; tûrnöm, de nem tagadhatom, hogy fáj és fáj” – írta az idõs államférfi,majd így folytatta: „Hanem mi történt? Megtörtént az, hogy engem, a magyar állampolgárságtól meg-fosztott páriát, Magyarország 31 városa díszpolgárává választott. Hazám törvénye elutasított, hazám31 városa magához ölelt. Köszönöm, lelkem mélyébõl, hõ hálaérzettel köszönöm!” A hivatkozott tör-vényt nem módosították, így forma szerint Kossuth Lajos 1890. január 8-án megszûnt „civis hungarus”(magyar állampolgár) lenni!

A Kossuth iránti õszinte ragaszkodást jelzi, hogy 1892 szeptemberében – 90. születésnapja alkalmá-ból – a városi képviselõ-testület határozatot hozott életnagyságú képének megfestésére a közgyûlési te-rem számára; kimondta továbbá, hogy a város fõterét, valamint a vasúthoz vezetõ fõutcát Kossuth La-josról nevezi el. Ugyanebbõl az alkalomból 1000 forintos tõkével Kossuth-alapítvány létesült a helybeligimnazisták javára. A nemes alapítvány azóta régen az enyészeté lett, de a fõtér és fõutca máig is Kos-suth nevét viseli, életnagyságú portréja pedig – amely Vastagh György alkotása – a városi közgyûlésitermet díszíti.

Kossuth 1894. március 20-án bekövetkezett halálának híre mély részvétet keltett. Turini ravatalánálSima Ferenc országgyûlési képviselõ helyezte el Szentes város koszorúját, a parlament megbízásábólközremûködött Kossuth hamvainak hazaszállításában és az országos gyászünnepély megszervezésé-ben. A városi közgyûlés részvéttáviratot küldött Kossuth fiainak, s intézkedett a kegyelet lerovásánakméltó módjáról. A hatóságok részére féléves gyászt rendelt el, kimondva, hogy ezen idõ alatt a város fe-kete pecséttel zárja hivatalos leveleit. Elhatározta, hogy addig is, amíg a város Kossuth Lajosnak szob-rot emelhet, egy díszes emlékkõvel jelöli meg a fõtérnek azt a helyét, ahol 1848-ban Kossuth a beszédét

32

tartotta. Kimondta továbbá, hogy az elkövetkezõkben minden év március 20. napján gyászlobogót tûzeta város középületeire, s elrendeli, hogy ezen a napon a város iskoláiban a tanítás szüneteljen. KossuthFerenc levélben mondott köszönetet a város együttérzéséért és gyászáért, ígérve, hogy hamarosan sze-mélyesen is lerója háláját. Országos körútja során valóban ellátogatott Szentesre (1894. november14-én); néhány évvel késõbb pedig hálája jeléül apja személyes használati tárgyaival ajándékozta meg ahelyi múzeumot. (Ezek a Kossuth-relikviák máig is a Koszta József Múzeum õrizetében találhatók.)

A szoborállítás eszméje nem merült feledésbe. Agyûjtés nyomban megkezdõdött, de a befolyt összegegyelõre csak egy szerény méretû és kivitelû mell-szobor beszerzését tette lehetõvé. Ennek leleplezésé-re 1898. március 15-én – a forradalom és szabadság-harc 50 éves évfordulóján – került sor.

A Kossuth-kultusz továbbélését bizonyítja, hogyszületésének 100 éves évfordulójáról – 1902. szep-tember 19-én – fényes külsõségek között emlékeztekmeg; néhány hónappal késõbb pedig kimondták(1903. április 20.), hogy az ideiglenesnek szánt mell-szobrot egy méltóbb emlékmûvel cserélik fel a városfõterén. A megvalósítás ugyan évtizedekig váratottmagára, de végül 1934. október 21-én sor kerülhetetta mûvészibb kivitelû, egészalakos Kossuth-szoborleleplezésére (Tóth István szobrászmûvész alkotása).Az országos érdeklõdés mellett lezajlott rendezvényvezérszónoka dr. Lázár Andor igazságügy-miniszter,Szentes országgyûlési képviselõje, díszpolgára volt,aki nagysikerû beszéd kíséretében leleplezte a szob-rot. (A Kis György és Gerenday Béla budapesti szob-rászok mûhelyében készült Kossuth-mellszobrot avárosháza folyosóján helyezték el, ma is ott találha-tó.)

A szentesi levéltár és múzeum 1992-ben elsõ íz-ben mutatta be városi szintû kiállítás keretében az

õrizetében lévõ Kossuth-emlékeket, felidézve Szentes és a nagy államférfi kapcsolatát. A Kossuth-em-lékek Szentesen és a Díszpolgárunk, Kossuth Lajos címû kiállítás látogatottsága bizonyította, hogy a ké-sei utódok számára is sokat jelent a Kossuth név. 2002 õszén – születésének 200. évfordulóján – a levél-tár ismét egy kiállítással emlékezett meg Kossuth Lajos és Szentes címen; Szentes városa pedig a rólaelnevezett fõtér teljes felújításával tisztelgett halhatatlan emléke, s az általa megszemélyesített dicsõsé-ges korszak elõtt. Halálának 120. évfordulóján pedig idézzük fel emlékét e történelmi visszapillantás-sal, amely Szentes mellett számos magyar településre érvényes lehet.

Labádi Lajos

Irodalom: Vukovics Sebõ visszaemlékezései 1849-re (Sajtó alá rendezte: Katona Tamás) Bp., 1982. 158. p.; Er-délyi Péter: Kossuth Lajos toborzó körútja Csongrád megyében. In.: Kossuth Lajos toborzó körútja az Alföldön.Kossuth Lajos Emléktúrák 3. Bp., 1993. 50–51.; Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása és politikai élete1849–1918. Tanulmányok Csongrád megye történetébõl XXII. Szeged, 1995. 25–26., 94–97., 124.; Labádi Lajos:Kossuth-emlékek Szentesen. Szentesi Élet 1994. márc. 26. 2.; Labádi Lajos: Kossuth Lajos toborzó útja Szentesen.Szentesi Élet 1998. okt. 2. 3.; Labádi Lajos: Kossuth Lajos és Szentes I–III. Szentesi Élet 2002. szept. 6–20. (35–37.sz.), Dédapáink akarata – Kossuth halálának évfordulójára. Szentesi Élet 2004. márc. 19. 2.; Labádi Lajos: Szentesváros díszpolgárai 1881–2007. Szentes, 2008. 17–28., 111–126.; Labádi Lajos: Az elsõ Kossuth-szobor felállítása –110 éves mûalkotás a városházán. Szentesi Élet 2008. márc. 14. 2–3.; Szentes utcáinak, tereinek névadói (72–73.)Szentesi Élet 2012. febr. 3; febr. 10.; Kossuth Lajos köszöntése – Régi szentesi újságok írták (17.) Szentesi Élet2012. nov. 30. 2.

Forrás: Csongrád Megyei Levéltár Szentesi Levéltára: Csongrád Megye Cs. Kir. Megyehatóság (= Megyefõnö-ki) iratok: 156, 377/1849; 6313/1851.; Szentes város közgyûlési jegyzõkönyvei és iratai: 3/1887. febr. 3.; 59/1894.márc. 22.; 224/1929.; 122/1934.; Szentes város polgármesterének iratai: 220/1898.; 1370/1902,; 4280/1938.; Csong-rád vármegye alispánjának iratai 548/1894.; 3806/1934.; Szentesi Lap, 1887. febr. 5.; 1888. márc. 17.; 1889. jan. 6.;júl. 5., nov. 24., dec. 24.; 1890. jan. 12.; 1894. márc. 23., márc. 25., márc. 29., ápr. 1, ápr. 3., ápr. 24., jún. 1.; 1898.márc. 13., márc. 18.; Alföldi Ellenzék: 1902. aug. 15., aug. 17., aug. 23., aug. 24., szept. 12., szept. 14., szept. 17.;Alföldi Újság: 1934. okt. 21., okt. 23.

33

A szentesi Kossuth-szobor avatása1934. október 21-én. Középen dr. Lázár Andorigazságügy-miniszter, országgyûlési képviselõ,Szentes díszpolgára

A jászkunok százévnyi áldozatai (1735–1837)Bartsik Márton aljegyzõ-levéltárnok feljegyzéseibõl

A közelmúltban tárgyalta az országgyûlés dr. Szabó Tamás és képviselõtársainak ajászkun redemptio (önmegváltás) emléknapjáról szóló önálló indítványát. A ma-gyar parlamentben az utóbbi években ez volt az a ritka és örömteli pillanat, amikora képviselõk pártkülönbség nélkül támogattak egy javaslatot.

A jászok és kunok az évszázadok során mindig rendkívüli terheket vállaltak a haza érdekében.1861-ben Kelemen Mór, a Jászkun Kerület tiszteletbeli aljegyzõje így írt errõl: „Mert ha a magyartörténelem könyvét felütjük, vajon találunk-e oly megyére, kerületre, vagy városra, mely a múlt idõkviszontagságainak folytán a magyar nemzet érdekében, népességének száma és erejének arányáhozképest annyi kitartós munkára, hosszas szenvedésre és keresztényi türelemre lett volna a sorstólrendeltetve, mint a jász-kun nép volt.”

A jászkunok követei mégis, az országgyûlésben is több alkalommal kényszerültek az õsi kiváltságokbizonyítására, jogaik védelmezésére. Így történt a reformkorban is, amikor több mint tíz éven át, idõrõlidõre visszatérõen szerepelt az országgyûlés napirendjén a „Jászkun Kerület koordinációja”, közigaz-gatási reformja. A különleges jogállású kerületet a környezõ vármegyék rendszerébe próbálták beillesz-teni, ami kiváltságaik csorbításával járt volna együtt. Ebben az idõben fokozódtak a kerületi lakosokatsújtó terhek, nõtt a kivetett adó mértéke, és komoly anyagi áldozatot jelentett a katonai beszállásolás ésellátás kötelezettsége is. A Jászkun Kerület vezetõi úgy vélték, már nem elég hosszú beszédekben, be-adványokban hivatkozni mindenkori rendkívüli áldozataikra. Elhatározták, hogy összegyûjtik mind-azokat a dokumentumokat, melyek kiváltságaik eredetét, és ebbõl eredõ jogaikat bizonyítják. Küldöttekindultak a „Jeles Német Rendnek Bécsben tartott Írástárába”, de a Budai Fõ Hadi Kormányszék levéltá-rából, és a kamarai levéltárból is gyûjtötték a jászkunok jogi helyzetére, történetére vonatkozó doku-mentumokat. A munka eredményét egy 395 oldalas kötetben foglalták össze A Jeles Német Rend és azEgyetemes Udvari Camara Írástáraibul kiadott és a T. Kerületeket illetõ írásdarabok címmel.

A jelenleg a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban található kötet igen értékes gyûjtemény, hi-szen tartalmazza a jászkunok kiváltságaival kapcsolatos iratok másolatait, a Jászkunság eladása körüliidõszak fontos forrásait, a korabeli összeírások má-solatait, és a Német Lovagrend magyarországi törté-netére vonatkozó dokumentumokat is. A vaskos kö-tetet jól kiegészítette egy rendkívül szorgalmas, lelki-ismeretes levéltárnok, Bartsik Márton munkája.Bartsik Márton (1805–1892) jelentõs közéleti sze-mélyiség volt Jászberényben, aljegyzõ és levéltár-nok, majd 1862-ben a jászkapitányi tisztséget is be-töltötte. Az „országgyûlési követ urak” sürgetésérehosszú és alapos munkával tételes kimutatást készí-tett a jászkunoknak az elmúlt száz év alatt a haza ja-vára tett áldozatairól, mint maga írta: „a régi jegyzõ-könyveknek, számadásoknak, és a Levelestárban ta-lálható régibb irományoknak figyelmetes megtekin-tésével”. Táblázatba foglalva összegezte a kiállítottkatonák és lovak számát, a gabona és pénzadomány-ok mennyiségét. 1838-ra készült el a terjedelmesmunka, amely a következõ címet viseli: Öszveírása aTekintetes Nemes Jász és Két Kun Kerületek által az1735-ik Esztendõtõl kezdve az 1837-ik Évig a HazaOltárára tett mindennémû Segedelmeknek és áldo-zattételeknek. A gondosan összeállított lista különle-ges olvasmány, amely bizonyos történeti áttekintéstis ad a jászkunok száz évérõl. Három kimutatást tar-talmaz, melyek közül az elsõ a birodalom és a hazaszámára tett katonáskodással kapcsolatos terhekettünteti fel idõrendben. A legnagyobb „tétel” termé-

34

Bartsik Márton 1874-ben(A festmény a Jász Múzeum tulajdona)

szetesen az 1745-ös redemptio, melynek során 500 ezer rajnai forintot és ennek kamatait fizették ki ajászkunok, emellett pedig ezer lovas katona kiállítását vállalták. Ismeretes, hogy a jászkunok kiváltsá-gaikért háborúk idején katonai szolgálattal tartoztak. A kimutatásból azonban látható, hogy a porosz,török, majd a napóleoni háborúkon túl is milyen gyakran vették igénybe az uralkodók a jászkunok kato-nai és anyagi erejét. 1800-ban, a „Nádori Nemes Lovas Ezred” felállításakor például 1233 lovas katonátállítottak ki, és számtalan esetben került sor pótlólag is újoncok kiállítására, nagy mennyiségû gabonaés pénz adományozására.

A második kimutatás az évenként befizetett hadiadó összegét tartalmazza. A jászkunok katonai szol-gálataik ellenére sem mentesültek a katonai beszállásolás, ellátás költségeitõl. Ennek összege szerepel aharmadik kimutatásban. A katonáskodással kapcsolatos terhek mellett a jászkunok mindig részt vállal-tak az ország fejlõdését, gazdagodását szolgáló egyéb kiadásokból is. Jelentõs összeget adományoztaktöbbek között a budai királyi palota építésére, a Ludovika Akadémiára, a váci süketnémák intézetére, az„elaggott vitézek intézetére”, de a Magyar Nemzeti Játékszín és a Magyar Nemzeti Múzeum felállításátis támogatták. A fentieken kívül számos alkalommal nyújtottak „rendkívüli segedelmet” az uralkodó-nak. 1746-ban például 500 lovat ajándékoztak Õfelségének. 1793-ban 200 lovat, 1797-ben pedig 156lovat kapott tõlük ajándékba az uralkodó. „A folyvást tartott francia háborúnak szükségeire segedelem-képpen” 1807-ben 143.591 forintot, 1815-ben pedig 126.846 forintot fizettek a jászkunok. Igen jelentõsösszeget tett ki a jászkunok fõbírájának, a nádornak a tiszteletdíja is, ami ugyancsak a redemptióbóladódó kötelezettség volt.

A három kimutatást végül így összegezte Bartsik Márton: „A Kerületek által tett minden némû áldo-zatok mennyisége öszvesen: 11.596 katona, 8.984 ló, 573 471 pozsonyi mérõ gabona, 9.138 430 forint38 6/8 krajcár készpénz”. A kimutatásokat megkapták az országgyûlési követek, és munkájuk soránmost már konkrét adatokkal tudták alátámasztani érveiket. A fenti, korabeli értékén valóban óriásiösszegbõl és az egyéb „áldozatokból” is látható, hogy a jászkunok az eltelt száz év alatt milyen jelentõsrészt vállaltak a birodalom és az ország terheibõl. Az uralkodói kiváltságoknak tehát komoly ára volt, sezt a jászkunok mindenkor becsülettel teljesítették. Az 1745-ös önmegváltással pedig az ország történe-tében egyedülálló módon, önerõbõl szerezték vissza eladott szabadságukat. A jászok és kunok ma isbüszkén õrzik a redemptio emlékét, s a legtöbb településen megemlékeznek május 6-án a jeles napról.Az Emléknappá nyilvánítás szép gesztust jelent a jászkunok áldozatvállalásának, hazaszeretetének elis-merésére, s tovább erõsíti a hagyományõrzést, az õsök tiszteletét, a szülõföld szeretetét.

(Bartsik Márton kimutatása a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár évkönyvében olvasható:Zounuk 9. Szolnok, 1994. 309–339. Bartsik Márton gondosan feltüntette az általa felhasznált levéltáriiratok jelzetét, így a további kutatások nyomán fontos ismereteket szerezhetünk a jászkunok történeté-nek eddig kevéssé ismert részleteirõl is.)

Papp Izabella

Dankó Pistáról, a kiemelkedõcigány nótaszerzõ-prímásról

Száztíz évvel ezelõtt hunyt el Dankó Pista, a magyarcigány nótaszerzõk leghíresebb tagja. Nevétnem csak népszerû nótáinak nagy száma, hanem magyar rádióadó, és Budapest–Szeged között közleke-dõ intercity vonat, valamint a nemrég forgalomba került Dankó bor is õrzi.

Mielõtt felvázoljuk Dankó életútját, zenei múltját és híres nótáinak megszületését, felidézzük – rövi-den – a magyar földre telepedett cigányság eredetét és magyarországi múltját is. Állítólag a délnyugatindiai Malabár nevû földrészen létezett Cigánia tartományból indultak vándorútra a mai cigányok õsei.Hogy mikor és milyen okból hagyták el ottani hazájukat és vándoroltak – lehet, hogy évszázadokon át,sok ezer kilométert megtéve – a megálmodott letelepülésük földjére: az nem ismert. Az biztosnak lát-szik, hogy az indiai eredetû cigányság útja perzsa és török területeken keresztül vezetett a Balkánra, on-nan pedig Európa különbözõ országaiba. Magyarországra a XV. században – Havasalföldön át – érkez-tek meg. Némiképpen egységes anyanyelvüket napjainkig megõrizték, amelyet a nyelvtudomány adél-indiai davida nyelvek családjába sorol.

Liszt Ferenctõl, akit gyermekkorától érdekelt a cigányok élete és zenéje, a róluk szóló, 1859-benmegjelent írásában ez olvasható: „Európa népei közül egy napon új nép bukkant föl […] anélkül, hogy

35

jelét adta volna a hódítás vágyának. Egyetlen hüvelyknyi területet sem akart kisajátítani. Nem akart le-igázni, de hallani sem akart meghódolásról. Nem volt hajlandó bármit is elfogadni, de õ sem akart adnisemmit.” Az tény, hogy a hazai cigányok – hosszú idõn keresztül – létfenntartásukat gyûjtögetéssel, ké-regetéssel és alkalmankénti munkák elvégzésével biztosították. Az idõ múlásával a magyar nyelv hasz-nálatát is elsajátítva, és az új megélhetõség lehetõségeit keresve a XVIII. század közepétõl elindult kö-zöttük a különbözõ fákból, fémekbõl és vasakból megformált használati eszközök készítése, majd fal-vak és városok vásárain azok értékesítése.

Egyes csoportok a vásározásokhoz – hosszabb utak megtételére – lovaskocsikat vásároltak, azt kö-vetõen pedig lovak vételével és eladásával kezdtek foglalkozni. Az eredményes vásárokat szokásukkávált megünnepelniük. Ezeken és más összejöveteleiken sor került hagyományaik éltetésére, népzené-jük, dalaik és táncaik elõadásaira. Ezeken az alkalmakon tûntek fel a különbözõ hangszereken játszók, amuzsikáló vagy muzsikus cigányok. Nevet kaptak a különbözõ fõfoglalkozást ûzõk is. A fa és más esz-közöket készítõk lettek a beások, a fémek és vasak megmunkálóit, illetve megjavítóit kolompároknakkezdték nevezni, a lovakkal kereskedõket pedig lováriaknak hívni.

A Magyarországon megtelepedett cigányoknak nemcsak a fõbb foglalatosságukat mûvelõ nevük kü-lönölt el egymástól, hanem a beszédnyelvük is, legfõképpen a lováriaké a beásokétól. Ezzel egy idõbena muzsikálásban kitûnt un. muzsikáló cigányokból „kinõttek” a cigányzenészek, élükön Czinka Panná-val (1711–1772) és Bihari Jánossal (1764–1827). Miben különböznek a muzsikus cigányoktól? Legfõ-képpen abban, hogy már nem csak névcsoportjuk népzenéjét játszották, hanem részt vettek a magyarmûzene, a verbunkos zene, valamint a nemzeti magyarnóta és a magyar társastánc muzsika megterem-tésében és terjesztésében.

A tehetséges cigánygyerekek már nemcsak családi környezetben sajátították el a hangszereken valójátékot, hanem képzett hangszeroktatóktól is. A fiatal zenészek aztán azonos összeállítású bandákat ala-kítottak, amelyben – érdekes módon – az Indiában még pengetéssel, a XI. századtól vonóval is megszó-laltatott hegedû, a XV. században Európában elterjedt perzsa eredetû cimbalom, az Itáliában megalko-tott és a XVIII. században a bandákban is meghonosodott bõgõ és a XIX. század közepétõl a német ta-lálmányú klarinét, valamint a cselló, illetve a gordonka és a kontra-hegedû testvére, a brácsa, azaz amélyhegedû is helyet kapott a cigányzenekarokban. A zenekarok vezetõje a melódiát, a fõ dallamot ját-szó, illetve annak megszólaltatását a cimbalmosnak, a klarinétosnak és a csellistának alkalmanként át-engedõ prímás lesz, a kíséret interpretálása a kontrásra, a brácsásra és a bõgõsre vár, részben a cimbal-mosra és a csellistára is, a dallam feldíszítése a klarinétos feladata.

A kiegyezést (1867) követõen közel egy évszázadon át rendkívül népszerûek voltak – szinte világ-szerte – a magyar cigányzenekarok. Se szeri, se száma ez idõ tájt azoknak a verbunkos lassú részei min-tájára keletkezett magyar hallgató- és andalgó nótáknak, a lendületes részei nyomán született lassú ésgyors csárdásoknak, amelyeket ezek a zenekarok virtuóz módon adtak elõ. A cigányprímások közöttháromféle alakult ki. Voltak olyanok, akik hegedûjátékukkal kápráztatták el a hallgatóságukat, és vol-tak olyanok, akik szerzeményeikkel, nótáikkal váltak híresekké. Voltak olyanok is, akik mindkét terüle-ten arattak sikereket. Ezek közé tartozott Dankó Pista, aki a legeslegjobb volt.

Dankó Pista a Szegedtõl néhány kilométerre fekvõ Szatymazon született 1858. június 13-án. Édes-apja segédprímás volt Tollas Zsiga ottani zenekarában. Amikor fia 9 éves lett, gyógyíthatatlan beteg-ségben meghalt. Halálos ágyán megkérte a bécsi zenekonzervatóriumot megjárt 21 éves tehetséges sze-gedi prímást, zenei tanárt, Erdélyi Zsigát, hogy folytassa fia hegedülni tanítását. Ahogy Dankó Pista if-júvá vált, hogy segítse családját, vályogvetõnek állt. Ezzel egy idõben a hangszereken játszó pajtásaibólzenekart alakított, amellyel némi keresetért muzsikálni jártak a vidék tanyavilágának pincéibe és ven-déglõibe. A zenekar kedvezõ híre idõvel elterjedt a környéken, és nem volt olyan családi, társasági, szü-reti, farsangi esemény, amelyre ne kapott volna meghívást.

Ezek egyike hozott változást Dankó életében. Joó Ferenc arcképfestõ szüreti mulatságán az akkormár 17 éves Dankó Pista beleszeretett a házigazda 14 éves Ilona nevû lányába, aki azonos érzést táplálta jóarcú és vonzó külsejû fiatal prímás iránt. A leány apja azonban hallani sem akart – évek múltán sem– a házasságkötésükrõl, ezért a bátor fiatalok – állítólag egy holdvilágos éjszakán – 17 és 20 évesen el-szöktek otthonaikról, és a kisteleki templomban megesküdtek egymással. A fiatal pár Szegeden húztameg magát. A férj alkalmi prímásként biztosította megélhetésüket. Szabad idejükben színházba jártakés újságolvasással múlatták az idõt. Pista elõ-elõvette a hegedûjét, hogy kipengesse belõle a benne mo-toszkáló dallamhangokat.

Egyik nap meglelte a Szegedi Naplóban és megtetszett neki a Pósa Lajos helyi újságírónak és költõ-nek a Nem jó mindig a faluba eljárni címû verse. Megpróbálta ráhúzni a verset a nemrég kitalált csárdá-sára. A szöveg azonban rövidebb volt a melódiánál, ezért fölkérte Pósát, hogy toldja meg azt. A költõ a

36

dallamot hangulatosnak találta és szívesen teljesítette a kérést. Ez lett elsõ közös nótájuk, amelyet mégkétszáz követett! Pósa Lajos mutatta be a szegedi Hungária Étteremben Gárdonyi Gézának Dankó Pis-tát, aki ekkor már a neves vendéglátóhely zenekarának volt a prímása. Itt szólaltak meg elõször továbbinépszerûvé vált nótái, köztük a Békefi Antal szegedi újságíró, író szövegére az Eltörött a hegedûm kez-detû.

A késõbb keletkezett Dankó-nóták már saját szövegeit is hordozták. Ha a dallamai pontos leírásáhozmások segítségére volt is szüksége, irodalmi jellegû munkálkodásaival, hiánytalanul és jó érzékkel bir-kózott meg. Két népszínmûvet hagyott az utókorra: a Cigányszerelem és a Halász szeretõje címûeket.Nótái ezeken kívül, vagy még tíz népszínmûben, Szegeden és másutt, valamint a XIX. század másodikfelének legnépszerûbb magyar színházában, a budapesti Népszínházban csendültek fel. A magyar nép-színmûvek az osztrák Volksstück-ök, népi színdarabok nyomán keletkeztek a magyarosodást szolgálva.A közönség magyar alakokat, táncokat akart látni és magyar dalokat akart hallani a színpadokon, elsõ-sorban az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színházban, a késõbbi Nemzeti Színházban, majd az1875-ben felépült budapesti Népszínházban.

A Pesti Magyar Színházban került bemutatásra 1838-ban az elsõ magyar népszínmû, Gaál József új-ságíró Peleskei nótárius címû népies bohózata, amely nótáival egy évszázadot élt a színpadon, mikéntDankó Pista nótái ma is élnek a magyar nóták között. Ezek egyike a Hamis a rózsám címû, melynekszövege és dallama Dankó Pistától való. A szárnyaló dallamú és szép szövegû Madár vígan dalol alombos ágon kezdetû Dankó-hallgató a ma is kitüntetõ sikerében méltán osztozik szövegírója, dr.Lévay Ede, volt kolozsvári gimnáziumi tanár is. (A két dalt a XX. század „a magyar operaénekes csilla-ga”, Simándy József is szívesen énekelte.)

Pósa Lajos nyolc évig tartózkodott Szegeden. Ezután élete végéig Budapesten lakott. Dankóval nemakadt meg a társszerzõi és emberi kapcsolata, szíves-örömest adott neki tanácsokat. Pósa tanácsára ala-kított Dankó 1890-ben daltársulatot, amellyel bejárta az országot. Ezeken a nótaesteken vált ismertté, aPósa verseire napvilágot látott örökbecsû két nótájuk, a ropogós ritmusú Még azt mondják nincs boszor-kány Szegeden és a mélabús hangulatú Egy csillag sem ragyog az égen kezdetû. Évek múltán, majd az-tán – a rádiók és a hanglemezek elterjedésével – a világon, a XX. század elsõ felében a legismertebbDankó-csárdás Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék kezdõsorú volt. Ennek hasonló testvére lett aváltakozó tempójú Három sós perec címû életvidám nóta, amelyet a Budapesten született Sas Ede író,újságíró szövegére szerzett Dankó Pista.

A korábban már említett Gárdonyi Géza, a tanítóból lettújságíró, író, a magyar irodalom emblematikus alakja,1888-ban a Szegedi Híradóhoz, majd a Szegedi Naplóhoz ke-rült munkatársnak. Gárdonyi három év múlva Budapestreköltözött, hat év elteltével pedig Egerbe. Az eltelt években éskésõbb is levelezésben állt Dankó Pistával, aki örült, hogyGárdonyiban egy újabb szövegíróra talált. Dankó egyik, ka-tona-nótának is tekinthetõ, bensõséges hallgató dallamátGárdonyi Géza Írom a levelemet Balogh Máriának címû ver-sére formálta meg.

Dankó saját tréfás, szójátékos versére kolomejka ritmusú,tempójától függõen ugrós vagy forgós táncnótát is szerzettPattogatott kukorica címmel. Nemcsak ennek a nótájánakvolt sikere, hanem daltársulata országos útjának is. De egész-ségének nem tett jót. Néhány hónapot a kellemes éghajlatú,olasz tengerparti San Remo-ban kellett töltenie gyógyulásicélból. Hazajöttét követõen újabb országos körutat vett terv-be, õszinte vallomást téve: „A végzet, mely egyik kezévelmegtermékenyítette lelkemet […] majdnem 500 nóta alakjá-ban […] másik kezével elvette tõlem a […] jó egészség egyrészét. Már San Remo-ban égette a vágy a lelkemet, hogy amagyar közönséget még egyszer lássam […] Akár jobban le-szek, akár rosszabbul.” Beteg tüdeje, sajnos nem gyógyultmeg. Bánatáról a Pósa Lajos versére írt hallgatójában ekkép-pen fohászkodott: „Darumadár gyere velem, szállj elõttem,daru, szállj! Vígy el innen napkeletre, darumadár engemet!Nem tudok én itt maradni, mert a szívem megreped.”

37

Dankó Pista híres hegedûjévelaradi koncertútján 1891-ben

1902 júniusától már nem tudott budapesti betegágyából felkelni. 1903. március 29-én sógorának la-kásában halt meg. Lehet, hogy dr. Pap Zoltán szegedi tisztviselõ versére született híres nótájának ez akét sora távozott utolsóként emlékezetébõl: „Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom, Tánmost csókolt meg a rózsád, hogy a malom megállott.”

Budapesti búcsúztatóján hatalmas tömeg vett részt. Az írók nevében Herczeg Ferenc, a nótaszerzõkképviseletében B. Fehér Jenõ mondott búcsúbeszédet. Érckoporsóját a gyászban osztozók a Nyugatipályaudvarig kísérték. Az úton többször sírt fel 500 cigányzenész hegedûjén a Most van a Nap lemenõ-ben címû, megrendítõ dallamjárású nótája. Szegeden a koporsóját szállító vonatot húszezer fõnyi tö-meg várta. Temetésén Tömörkény István és Pósa Lajos tartott búcsúbeszédeket. Ady Endre az1903-ban Nagyváradon megjelent Dankó címû versében ezt írta a nótáról és Dankó Pistáról:

„Reszket mellettem a vadba oltott rózsa…Óh, szent, égbõl lopott, magyar lelkû nóta…Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten,Hogyne szeretnélek, hogyne szeretnének…”

Várnai Ferenc

Tavaszkezdõ játékainkA telet követõ tavasz mindenkinek nagyon fontos idõszak. A földmûvelõk életében a téli viszonyla-

gos pihenés után újrakezdõdik a munkák sorozata. A gyerekek a tavasz kezdetét másképpen élik meg.Télen is játszanak ugyan: korcsolyáznak, szánkóznak, hógolyóznak, hóembert építenek, de sokat kellbent lenniük a házban. Ott is tudnak játszani, mégis más, amikor kiszaladhatnak, és a szabadban játsz-hatnak újra. Elõkerülnek a vízzel, sárral, homokkal játszható játékok, a labdajátékok, a visszatérõ gó-lyának, fecskének mondott mondókák, a naphívogatók és még számtalan más játék.

Ezeknek a játékoknak a többsége nem kötõdik semmiféle alkalomhoz: vannak azonban olyanok is,amelyeket hiedelmek kötnek (vagy kötöttek valamikor) a tavasz kezdetéhez. Amikor a hiedelmek mégélõ részét alkották a hagyományos kultúrának, ezeket nem gyerekek, hanem fiatal felnõttek játszották,késõbb a hiedelem-háttér elhomályosodásával, eltûnésével váltak játékokká. Vannak olyan játékok is,amelyeket nem a hiedelem, hanem a hozzá szükséges eszköz megjelenése köt a tavaszhoz. Ezek közülidézünk most fel néhányat.

LabdajátékokLabdajátékokat a világ minden táján játszanak. Európában nemcsak az ókori görögöknél és római-

aknál, hanem számos más népnél is fontos szerepet töltöttek be a labdajátékok. Szinte „nemzeti intéz-ménynek”, a test nevelésére szolgáló nélkülözhetetlen eszköznek tekintették õket. A magyarok körébencsak a XIII. századra váltak olyan népszerûvé, hogy a fõrendûek is felkarolták, mégpedig nemcsak el-méletileg: maguk is játszották õket.

A labdajátékok mágikus hátterérõl is szól a szakirodalom: Mexikóban pl. a labdajátékokra használttér az eget, a labda pedig a napot jelképezte.1 Ilyen módon a labda dobása, ütése analógiásan elõsegíthe-ti a nap mozgását az égen, a tavasz kezdetén pl. úgy, hogy hosszabban legyen ott, és jobban melegítsen.A labdajáték kultikus jelentõsége a labda gömb alakjával és azzal függhet össze, hogy az eldobott labdaballisztikus útja hasonló a Nap látszólagos napi pályájához. Lukácsy András a mexikói tlachtli labdajá-tékkal kapcsolatban írja a következõket: „Pontos eredetét nem ismerjük, de agyagból vagy kõbõl készültkis labdajátékos-figurák már i.e. 1500-ból fennmaradtak. A legrégibb ismert játékpályát a hondurasiCopanban tárták fel, és a maga idejében Közép-Amerikától egészen a mai Arizonáig játszották. Atlachtli-pálya mitologikus értelmében magát a világot jelentette, amelyben az »istenek« döntötték el avilág sorsát.”2 Errõl eszünkbe juthatnak a csapatokban játszott versengõ labdajátékok, amelyeknek ahiedelem olyan jelentõséget adhatott, hogy a gyõztes csapatot az égi hatalmak segíteni fogják. Ezek te-hát eredetileg nem gyermekek játékai voltak, hanem felnõttek játszották õket, a helység legjobb játéko-sai, s a tét az volt, hogy sikerül-e megnyerni az égiek jóindulatát, támogatását.

A labdajátékok sokféle formában megtalálhatók a magyar népi játékok között is: ezek közül hármatidézünk fel a továbbiakban.

38

1 Birket-Smith, Kaj: A kultúra ösvényei. Bp., 1969. 341.2 Lukácsy András: Népek játékai. Bp., 1964. 265.

Kiszorító. Két csapatban játsszák. A csapatok egymással szemben állnak fel, és valamilyen módonkiválasztják, hogy ki kezd dobni: a kezdõ csapat kiválasztása történhet kiolvasóval, kisorsolóval (pl.botfogással), vagy másképpen is, a csapat kapitánya pedig kiválasztja, hog a csapat melyik tagja dob-jon. A dobó fogja a labdát, és elhajítja a másik csapat felé, olyan messzire, amennyire bírja. Azok igye-keznek lehetõleg a levegõbõl kifogni a labdát, de ha az nem sikerül, akkor is minél hamarabb megsze-rezni, mert ahol megfogják, onnan lehet visszadobni. Itt már nincs kijelölés, a labdát a csapaton belülnem lehet egymásnak dobálni, az dobja, aki kifogta vagy fölvette a földrõl. Az a csapat gyõz, amelyik-nek sikerül a másikat kiszorítani a helyérõl.

Labdaütõ. Ezt is két csapatban játsszák: az ütõ csapat tagjai egymás mellett állnak egy vonal men-tén. A kapó csapat tagjai velük szemben szétszóródva állva várják a labdát. Az elsõ ütõ elüti a labdát: alabda rendszerint teniszlabda, nem nagy gumilabda. Az ütés módja nincsen meghatározva: lehet ütni te-nyérrel vagy pingpongütõvel, gyerek teniszütõvel, kézbõl vagy úgy, hogy az ütõ feldobja magának. Azelütött labdát a kapók igyekeznek elkapni, mielõtt a földre esik. Ha sikerül, cserél a két csapat, ha nem,az ütõ csapatból a következõ üt.

Métázás. A métázásról Hajdu Gyula a következõket írja: „Hazánkban e labdajátékok legvirágzóbbkora Mátyás és II. Lajos király uralkodásának idejére esett (14581526). A játékot az idegen fõurakkalegyütt a királyok és fõurak is ûzték. […] A méta kedvelt játéka volt Petõfi kortársainak is. Mérkõzõ csa-patformáját fõleg a kollégiumi diákok kedvelték. […] A kollégiumi diákok tanítása nyomán alakult kifaluhelyen is a mérkõzõ játékok sportos formája, csak sokkal lazább keretek között, mint a városban. Amétát a gyermekek és felnõttek egyaránt megtanulták, de nem egyformán játszották. Egyik helyen agyermekek játéka volt primitívebb, más helyen a felnõtteké. Minden korosztály játszotta szórakozásból,fõleg tavasszal. A szabályok így évrõl évre változtak, alakultak. Megindult a variáció lánca, és a fiatal-ság valamilyen formában örökölte a játékot az idõsebbektõl”.3 A méta is átesett tehát azokon a változá-sokon, amelyeknek során minden közösség, sõt minden játszó csoport a maga ízléséhez alakította a já-tékot. Érdemes még megemlíteni, hogy ennek a játéknak nemzetközi elterjedtségét és népszerûségétigazolja, hogy ebbõl alakították ki a baseballt, ami igen népszerû különféle sportegyesületekben. Kivá-ló gyorsaság- és ügyességfejlesztõ hatása ellenére a magyarországi testnevelésórák programjába nemkerült bele, pedig ha Mátyás király és fõurai nem átallottak métázni, talán a 10–18 éves fiataloknak semártana.

A méta számos formája közül az egyiket két csapatban játsszák. Húznak két párhuzamos vonalategymástól kb. 20 m-re: egyik az ütõvonal, a másikon túl van a „tilos” (ahol már nem lehet senkit meg-dobni). Kisorsolóval (botfogással, nyílhúzással vagy másképp) eldöntik, hogy melyik csapat lesz azütõ, õk fölállnak az ütõvonalra, a másik csapat a kapóké, õk szétszórtan helyezkednek el a két vonal kö-zötti játéktéren.

A kapók egyik játékosa az adogató, aki feldobja a labdát az elsõ ütõnek. Az botjával elüti, a botot le-dobja és szalad át a játéktéren a tilosba. A kapók közben igyekeznek megszerezni a labdát, és megdobnivele a futó játékost, amíg az át nem ér a játéktéren: a tilosban már nem érvényes a megdobás. A meg-szerzett labdával lehet futni is, ha a kapó úgy gondolja, hogy akkor biztosabban eltalálja a futót. Ha azszerencsésen átér, üt a következõ játékos, és amíg a kapók szaladnak a labdáért, a tilosban lévõ játékosis visszafuthat az ütõvonal mögé. Õt is kidobhatják a kapók, de ha sikerül visszaérnie, visszaszerzi azütés jogát.

Ha az ütõ elütéskor nem találja el a labdát, háromszor próbálkozhat. Ha mindháromszor elhibázza,vagy az ütés nem jól sikerül (pl. a kapók rögtön elkapják), az ütõ játékosnak nem kell futnia: megvár-hatja a következõ ütést, és a másik játszóval együtt futhat át a tilosba. A visszafutáshoz is megvárhatja amegfelelõen jól sikerült ütést, így egy-egy alkalommal akár három-négy futó is lehet a játéktéren: bár-melyiküket ki lehet dobni. Ha a kapók eltalálják valamelyik ütõjátékost akár oda-, akár visszafutás köz-ben, akkor cserél a két csapat.

HintázásHintázás ülõhintán. A hintázás igen népszerû játék ma is: ülõhinta, libikóka még a városi játszóterek

többségén is megtalálható, kicsiknek való körhintát is sok helyen fölszerelnek. E három fõ forma közüla továbbiakban az ülõhintán való hintázással foglalkozunk. Hogy a hintázásnak kultikus szerepe is volt,és kifejezetten a tavaszi évkezdéshez kötõdött, azt Vikár László udmurt gyûjtésébõl lehet tudni.4 Abbólazonban az udmurt tavaszi hintázásról csak annyi derül ki, hogy a közölt dal a hinta húsvéti fölszerelé-

39

3 Hajdu Gyula: Sportszerû népi játékaink. In: Borsai Ilona – Hajdu Gyula – Igaz Mária: Magyar népi gyermekjá-tékok. Ének-zene szakköri füzetek 2. 4. kiadás. Bp., 1980. 85–86.

4 Vikár László: Finnugor és török népek zenéje. LPX 18087-89. Bp., 1984. Kísérõfüzet 11.

sekor, illetve pünkösdi leszerelésekorhangzik el. A hintázás szerepérõlVikár nem közöl adatokat, csak az ak-kor énekelt dalt mutatja be.

Egyes változatok arra mutatnak,hogy az ülõhintának kultikus szerepeis volt: mozgása a nap mozgásánaképpen tükörképe, tehát a felsõ világellenképének, az alsó világnak az iste-neihez jelent kapcsolatot. Ezt alátá-masztja egy hawaii mese, amelynekhõse, Hi-ku két hintával az alvilágba –a tenger fenekére – megy halott ked-veséért. Amíg az alvilág királya azegyik hintán hintázik, õ kedvese lel-két az ölébe véve a másik hintára ül,és azon addig hintáznak, amíg fölke-rülnek a felvilágba. A lélek közben ki-csire zsugorodik, a tetem talpáhozérintve átjárja a testet, és így a leányfeléled.5

Talán az udmurtok tavaszi hintázá-sának is az a szerepe, hogy az alviláglényeivel kapcsolatot teremtve azokattávol tartsa a földektõl, az új vetéstõl,hogy kárt ne okozzanak benne. A hin-tázás kultikus jelentõsége mára a ma-gyar népi tudatból eltûnt, emlékétmindössze a közben mondott (dalolt)szövegek néhány motívuma õrzi. Kul-tikus elem pl. a víz említése („Tíz, tíz,tiszta víz”), amelynek tisztító hatásanemcsak szó szerint értendõ: átvitt ér-telemben megjelent a hiedelmek kö-zött is. A vízbe ugrás – akárcsak a vízzel történõ más cselekvések, pl. vízzel való behintés, locsolás, für-dés – a katartikus rítusok közé tartozik, alapja a víz „tisztító, gyógyító és termékenységvarázsló erejébevetett hit”.6 Az ezt követõ „Ángyomasszony kislánya Belehalt a Dunába” szöveg jól illik az alvilági is-tenségekkel való kapcsolathoz. A bemutatott dal folytatásában megjelenõ „Szedjünk össze cserepeket,csontokat, Avval halásszuk ki” szövegrészben a csontok nyilvánvaló alkalmatlansága a kihalászás fel-adatára jelzi, hogy emlegetésük csak a halál-motívum továbbfejlesztése.

Bújj, bújj, zöld ágA széles körben ismert, a teljes magyar nyelvterületen elterjedt szöveghez többfajta játékmód is tar-

tozik: játszanak rá bújó-vonuló játékot egy kapu vagy sok kapu alatt, illetve kapus-hidas játékot a kapu-tartók cseréjével, a levágott játszónak a kapusok mögé állásával vagy kiállásával. A továbbiakban a bú-jó-vonuló formával foglalkozunk: ezekben a játékokban a dalt többször egymás után folyamatosanéneklik, a játszók csoportja pedig valamilyen irányban halad.

A bújó-vonuló játék az õsi pogány hitvilág egyik elemének, a tavaszi határjárásnak az emlékét õrzi.Négy évszak esetében a természeti népeknél az évkezdést a növényzet megújulása, a tavasz jelentette, akörüljárásra pedig azért volt szükség, hogy a falut és annak határát, a tavaszi vetéseket megvédje afagytól, jégveréstõl, mindenféle kártól.

A körüljárás ilyen szerepének megértéséhez a körformáig kell visszanyúlnunk. A körüljárás céljai,funkciói közé tartozik többek között „valamely hely, személy, tárgy mágikus védelme, a gonosztól valóelzárása. A ~sal mintegy láthatatlan kört vonnak a körüljárt körül. […] A vallásos körmenet, tavaszihatárjárások csoportos ~nak tekinthetõk”.7

40

5 Ld. A nyíl meg a hinta. In: A Cápaisten. Hawaii mesék és mondák. Válogatta Vámos Magda. Bp., 1963. 37–43.6 Magyar Néprajzi Lexikon 3. Bp., 1980. Katartikus rítusok szócikk.7 Magyar Néprajzi Lexikon 3. Bp., 1980. Körüljárás szócikk.

Ha nagyobb közösséget, akár egyegész falut akarnak védeni a rontó ha-talmak ellen, azt kell körüljárni. Errea legalkalmasabbak a még tiszta, ha-jadon leányok, akik körülkerülik a fa-lut. Ennek már gyakorlati haszna, je-lentõsége a mágikus mellett nincsen,de a mágia annyira szívós, hogy a szo-kás, amelyet az ókori görögöktõl márismerünk, a XX. század közepéigfennmaradt. Még az 1950-es évekbõlis van olyan gyûjtés, amely szerintegy évben egyszer, húsvét vasárnap-ján járták a hajadon leányok a „Bújj,bújj, zöld ág”-at, amivel megkerültéka falut vagy a falu határát. A mágikusjelentõségû szertartást a keresztény-ség a húsvéti határjárás szokásakéntõrizte meg, amelynek célja szintén aföldek, a termés védelme a károktól.

A játék tavaszkezdõ jelentõségétnemcsak a cselekmény (a körüljárás),hanem a szöveg, mégpedig annakkezdete is mutatja. A „Bújj, bújj, zöldág, zöld levelecske” igazolja, hogy az

egykori szokás funkciója a határkerülés, a védelem mellett a növényzet újraéledésének mágikus serken-tése is volt. Ennek módja a megfelelõképpen történõ felszólítás, amelynek eredményeképpen a növény-zet kizöldül, a növények egészségesek lesznek.

A szokás rituális jelentõségének megszûnésével a bújó-vonuló játék a többivel egyenrangú, bármi-kor játszható vonulós játékká vált. Ekkor kapcsolódtak hozzá különbözõ olyan motívumok, amelyek-nek, a védelemmel, illetve a termékenységvarázslással nincsen kapcsolatuk: ilyen pl. a bemutatott pél-dában a „Sárga cukor, édes bor” kezdetû szövegrész.

MondókákA mondókák értelemszerûen alkalomhoz kötött játékok: nem egyszerûen játékszövegekrõl van szó,

hanem arról, hogy azok bizonyos alkalmakkor, bizonyos helyzetekben kerülnek elõ. A naphívogatókraakkor kerül sor, ha a gyerekek fáznak, borús, hideg idõ van, a különféle madarakhoz és egyéb állatok-hoz szóló mondókák pedig akkor, ha a gyerekek meglátják õket, találkoznak velük.

Naphívogató. A megfelelõ módon kimondott kérést a napnak, holdnak, különféle állatoknak, növé-nyeknek is teljesíteniük kell a kereszténység elõtti hitvilág szerint. Ez eredetileg a sámán vagy táltosfeladata volt, aki kapcsolatot tartott az istenségekkel, és õket kérte, hogy segítsenek. Ennek a fajta va-rázscselekménynek a maradványa a népi játékokban a naphívogató: általában tavasszal (és õsszel) hív-ják a napot, amikor borús, hideg idõ van. A naphívogatót a gyerekek még nemrég is többnyire úgymondták, hogy két karjukat a nap felé tárták. Dallama is volt, de a hagyományos szóhasználat szerint az

éneklés a templomi énekeket jelen-tette, a dalokat és a dallamos játéko-kat „mondták”.

Ebben a szövegben nemcsak Is-tent, hanem a görög mitológia egyiknapistenét, Apollót is kérik, hogysüssön ki a nap és legyen jó meleg:ezt jelenti a köpönyeg kiterítése.

Fecske. A fecskével kapcsolatosmondókák akkor hangzanak el, ami-kor a gyerekek tavasszal elõször ta-lálkoznak fecskével. Ez mindenkép-pen örvendetes esemény, hiszen a

41

vándormadarak visszatérte jelzi,hogy vége a télnek, itt a tavasz. Afecskéhez hiedelmek is kapcsolód-nak, pl. az, hogy elviszi a szeplõket,tehát gyógyító, szépségvarázsló erõttulajdonítottak neki. Az elsõ fecskemegjelenésekor szokás volt olyan mondókákat mondani, amelyekben a szeplõket dobálták le magukrólabban a reményben, hogy a fecske elviszi azokat, s a mondókát gyakran a megfelelõ (dobáló) mozdula-tokkal kísérték.

Gólya. A gólyák tavaszi visszatérése nagy örömet váltott ki a hagyományos közösségekben, fõként agyerekek körében, akik ugrándozva köszöntötték, mondókákat kiabáltak neki. Ebben szerepe volt an-nak is, hogy a gólya a fecskéhez hasonlóan vándormadár, megjelenése azt mutatja, hogy vége van a tél-nek, hidegnek, jön a tavasz és a nyár: ez a funkció kapcsolódik a tavaszkezdethez. Ráadásul számosszövegbõl kiderül, hogy a gólyátnem pusztán közönséges madárnaktartották: vele kapcsolatban említik asámánisztikus gyógyítás kellékeit, õhozza a kisbabát, és ha megkerüli aházat, az védelmet biztosít.

Katicabogár. A katicabogárnak is volt kapcsolata a tavaszkezdéssel: vele is a tél elmúltával lehetetttalálkozni elõször. Katicabogár, kata-linbogár, ilonabogár mellett péterké-nek is szólítják, más elnevezései akülsejére utalnak (kis pettyeske).Egyéb bogarakhoz való hasonlóságá-nak köszönheti a bödebogár, bili-báncs, budabácsi neveket. Többfélefunkciója közül itt a tavaszkezdéshezkapcsolható meleg-kérést emeljükki: amikor a katica elszáll, azt a fel-adatot kapja, hogy meleget kérjen„Istenkétõl”.

Fûzfasíp készítéseFûzfasípot csak tavasszal lehet készíteni, amikor a nedvkeringés megindul a fûzfában, mert akkor

lehet úgy lehúzni a héját, ahogy a síphoz kell. Levágnak egy megfelelõ hosszúságú és vastagságú ágda-rabot, és a bicska nyelével körben mindenhol megütögetik.

Ez is tekinthetõ hiedelem-marad-ványnak: a dallammal mondott szö-veg segít abban, hogy sikerüljön a sípelkészítése. Amikor végigütögettékaz ágat, megcsavarintják, és lehúzzáka héját. A csupaszon maradt ágrész-bõl levágnak egy karikát, a karikábólegy szeletet, így amikor visszadugják a héjba, kis rés marad a héj és a karika között: azt fújják, így szóla síp. Dallamot persze nem lehet vele fújni, csak jelezni, hogy a készítõ ügyes volt, a síp sikerült.

A bemutatott játékok legalább eredetükben kötõdnek a magyarok kereszténység elõtti hiedelmeihez,és van köztük, amely a kereszténység korában is vallási hátteret kapott. A Bújj, bújj, zöld ág pogány ta-vaszi falukerülésbõl vált keresztény húsvéti körmenetté, abból pedig a legutóbbi idõkben bármikorjátszható játékká. Más játékok hiedelem-háttere teljesen eltûnt: ilyenek a labdajátékok és a hintázásülõhintán. Az eddigiekbõl kiderült, hogy azok is a tavasz érkezését segítik: játsszuk hát õket!

Lázár Katalin

42

Válogatás a XVIII. Országos Ifjúsági HonismeretiAkadémia (Esztergom, 2013. október 26–28.)diák korreferátumaiból

Sárközi népviseletA Dunántúl gazdag és változatos viseletû tájegységünk. Számos népviselet jellemi e tájat, köztük a

sárközi, ormánysági, sióagárdi, buzsáki és még sok más község népviselete, ám kétségtelenül a Sárközéa vezetõ szerep. Sárköz földrajzi, gazdasági, történeti és néprajzi tájegység. Szekszárd és Báta közöttfekvõ ártéri, mély fekvésû, hajdan mocsaras terület, amely a Sárvíz és Duna között található. A törökhódoltság idején volt jellemzõ az elmocsarasodás, ám a malomgátak megépítésével jó minõségû földte-rületek váltak elérhetõvé. Jellemzõ volt a földmûvelés és az állattartás. Ma Õcsény, Decs, Sárpilis, Al-sónyék és Báta községek tartoznak ide.

A sárközi viselet az egyik legnagyobb múlttal rendelkezõ népi öltözet. Ezen belül a sárközi nõi vise-let a legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. A férfi viselet kevésbé tért el más tájak öltözéké-tõl. A férfiak viseletét nem különböztették meg családi állapot és korosztály szerint, hanem a viseletcsupán csak az évszakokhoz, ünnepekhez, illetve munkához igazodott.

A gazdag családok öltözetükkel mutatták ki vagyonuk mértékét. Szívesen vették, hogy a család le-hetõleg egyetlen leánygyermeke a legpompásabb öltözetben jelent meg. Ehhez a legdrágább anyagokatés díszeket használták fel: selymet, jackard-mintás szalagot, színes üveggyöngyöket és pántlikákat.

A sárközi nõk a XVIII. században fõleg pirosban jártak, míg a XIX. század elejére a tiszta fehér, ma-guk szõtte bíborból készült ruha terjedt el. Az ing dereka is vastagabb lett, ujja vékonyabb fekete, piros,kék vagy zöld hímzéssel díszített. A felsõ szoknya is bíborból készült. Ünnepi alkalommal posztószok-nyát vettek fel kötõvel. A lányok fejükre tülkös pártát tettek, a fiatalasszonyok pedig fõkötõt. Lábukatgyapjúból készített harisnya és papucs díszítette. Ünnepekkor és templomba csizmát húztak. A XIX.század végére jelentõsen megváltozott, színesedett a nõk viselete. Az addigi ruhák csupán alapként ma-radtak fenn, a felsõruha pedig alkalmazkodott a kor stílusához. A bõ ingeket már csak a gyerekek, lá-nyok illetve az idõsebb korosztály tagjainál lehet megfigyelni. Erre röpikét húztak, mely megegyezett afelsõszoknya színével. Öltözéskor elõször a pöndõt vették fel, amire fehér, erõsen keményített alsó-szoknya, úgynevezett rokolya került. Ebbõl hármat, ötöt viseltek egyszerre. A legalsó volt a legrövi-debb, a legfelsõ alját csipkével díszítették, ami gyakran kilátszott a felsõszoknya alól. A szoknya rövid,a lábszár feléig ér, széles hímzett szalaggal ékesítik. Végül a kötõt kötöttek fel. Hétköznap sima kékfes-tõbõl készített kötényt, ünnepekkor selyem- vagy bársonykötényt viseltek.

A sárköz egyik sajátos ruhadarabja az abroncs. Gazdagabb családoknál akár 300 db is lehetett belõ-le. Elsõsorban férjes asszonyok viselték otthon vagy épp munkában, a szoknya és a kötény elé kötöttékfel. Több funkciót is betöltött: használták esõabroncsként a fejükre vagy vállukra terítve, illetve terhekcsomagolására és cipelésére.

Hidegebb idõszakokban vállkendõt vettek fel, melyet vállukra terítettek. Használtak berliner kendõtis, de ezt fejükön viselték, amely így a Sárköz egyik sajátosságává vált. A XIX. század végére bárány-bõrbõl készített ködmönt hordtak. Ebben a században jelentõsen megváltozott a fejviselet is. Az eddighasznált tülkös pártát felváltotta a virágkoszorú. Mivel ezt nem tartották elég díszesnek, kialakították ahárom részbõl álló pártát, amit bársonynak neveznek. Ezt a lányok hordták férjhezmenetelükig. Ha eznem sikerült, a leány „pártában maradt”. A mennyasszonynak e fejdíszébe illesztették bele a pártát, amitüllbõl és fehér gyöngybõl készült.

43

ZSENGE TERMÉS

A nyakukon nyaksit vagy nyakfodrot viseletek. Lábbelinek a bársony- vagy bõrpapucs vált ismertté,amihez télen vastag cifrabokás kapcát húztak. A századforduló után megjelent a félcipõ, illetve a szan-dál, amihez patentharisnyát vagy kötött harisnyát vettek fel.

A sárközi népviselet egyik jellegzetessége, hogy a ruházat alapján megkülönböztethetõ a nõk életko-ra és családi állapota. A fiatalabbakat a régi idõk piros, és az ezt követõ cifra színhasználat jellemzi, mígaz idõsebb asszonyoknál a színek sötétednek. Itt kiemelt szerephez jut a sötétzöld, sötétkék, bordó, bar-na színek használata. Az idõsebb korosztály már csak fekete és fehér ruhákat visel, míg az idõs asszo-nyok teljesen fekete ruhákban járnak.

A nõi ing anyaga kétféle lehet. A dereka durvább, míg az ujjai finomabb anyagból készültek. Az ingdereka bodorvászonból készült, melynek szövése lehet csíkos a maga színében vagy fehéren feketével,de lehet fehér anyagra fehérrel, vagy más színnel szõtt mértanias vagy virágelemekkel díszített is. Azing ujja az anyagból adódóan sokféle lehet. Korábban a bíbor ingváll ujjait fekete szõrfonállal hímez-ték, a hímek közepébe gyakran ezüst- vagy aranyszínû fémlemezkéket (islangokat) varrtak. Használtakmég piros, piros-zöld, piros-kék gyapjúfonalat is díszítésre. A technika szálszámolásos vagy keresztöl-téses. A minták stilizált növényelemek, melyek szerint nevezik el az ingeket, mint pl. kerekrúzsás,tölgyfaleveles. Gyakori díszítõelem a szív is. Az ujj alsó részét keresztbe is kidíszítik. Nem minden ujj-ra varrtak hímzést, elõfordult az is, hogy az ujjra hosszában fehér vert csipkét illesztettek.

A röpike a nõi ujjasok csoportjába tartozó ruhadarab. Könnyû anyagból készítették. Alatta szûk ujjúinget viseltek. A szoknyától általában elütõ színû, de lehet fehér is. Késõbb már a szoknyával egyszínû.Elõször egyenes szabású, majd divatba jön a lefelé bõvülõ fazon. Az anyaga elõször vászon volt, ké-sõbb pedig selyem. Rojtok és sodrások díszítették, majd megjelentek az arany és ezüstszínû csipkék.Viselhetik a szoknyán kívül, övvel vagy szalaggal a derékhoz kötve. A röpike az évek során fokozato-san kiszorította a divatból az inget.

A pruszlik egyszínû selyembõl vagy brokátból készült ujjatlan, mély kivágású ruhadarab, melynekszabásvonalai kerek formájúak. Nyak- és karkivágásánál az alapanyagtól eltérõ színû selyemszalagszegélyezi. Díszítését ezüst- és aranysujtások jellemzik. Az ing fölött és a kendõ alatt viselték.

A vállkendõ akkor kezdett divatba jönni, amikor az ingujjakat egyszerû csipkebetéttel kezdték ékesí-teni. Selyembõl, kasmírból, vékony szövetbõl vagy gyapjúfonálból készítették. Csak a Sárközben voltjellemzõ, hogy 3–4 kendõt összetekertek, és ezeket együttesen hordták. Az összetekert kendõket a vál-lon át magukra terítették, a mellen keresztezték, és a két sarkát hátul deréktájon szalaggal megkötöttékvagy tûvel összetûzték. Nagy divat volt a Sárközben a királyszín (bíbor) selyemkendõ, mely több ken-dõbõl áll (fekete kendõre tõle elütõ színû kendõt fércelnek, majd erre varrják rá a királyszín selyemken-dõt, melyet piros rost díszít). Jellegzetes volt még a berlinger gyapjúból készített vállkendõ is, amit

44

Röpike Pruszlik

nem vállra tekertek, hanem a fejre, majd ezután a mellen keresztezték és hátul megkötötték. Jellemzõszínei a drapp, a kék, a sárga, a szürke és a fekete.

A ködmön a juh befelé fordított szõrös bõrébõl készült ujjas kabát. Elején nagy piros bõrrátétek van-nak. Piros, zöld és kék selyemfonallal kidolgozott virágelemek díszítik, derekán egy selyemszalag szol-gál övül. A sárközi ködmön elöl felhajtott sarkait selyemszalaggal díszítették. Elejét három bõrgombzárja össze.

A bajkó fekete posztóból, selyembõl készült erõsen kivágott, gallér nélküli, ujjas, rövid derekú ka-bátféle, melyet a nõk hideg idõben viseltek. Vattával bélelik ki, elöl gombos. Ujjain gyönggyel és se-lyemszalaggal díszítik. Alatta a nyakban kis kendõt hordtak, melynek szegélye vörös színû, anyaga se-lyem, rojtokkal és csipkével ékesítik.

A mente a Dunántúl déli részén volt jellemzõ a nõk viseletében. Drága ruhadarab volt (ára egy borjú-éval vetekedett). A sárközi lányok szülei törekedtek arra, hogy lányuk esküvõjére biztosítani tudják amentét. Értéke miatt nagy becsben tartották, sõt gyakran végrendeletükben is rendelkeztek róla.

A pendely a nõi alsótestet fedõ, házivászonból készült alsószoknya. Szabása szerint ismerünk egye-nes vagy szabott pendelyt. A szabott pendely felül keskenyebb és lefelé bõvül. Anyaga bodorvászon,melynek bõsége változó (4–6 méter). A pendelyt sûrû ráncokba szedve hordták. Jóval rövidebb, mint aszoknya. A lányok nemcsak nappal viselték, hanem ebben is aludtak.

A rokolya fehér gyolcsból készített alsószoknya. Színe elõször piros, zöld vagy kék volt, majd azévek elteltével a fehér lett a divat. Ráncai széles gallérba vannak szedve, széles fodra van, alját pedigcsipke szegélyezi. A pendely fölött hordták, és akár 3–4 darabot is felvettek belõle. Az alul lévõ roko-lyákat nem keményítették, de a fölsõket igen. Bõségük általában 7–8, de akár 10 méter is lehet.

A szoknyát nyolc szélbõl készítették, kétsorosan ráncolták, valamint gallérba szedték. A legrégibbszoknyatípus a pendelyre felöltött fehér szoknya. Ünnepekkor piros színût viseltek, késõbb divatba jötta zöld, a barna és a kék szoknya, illetve a posztószoknya. Az egyszínû szoknyák alját a tõlük elütõ színûkelmével szegték be. Selyembõl, kasmírból, szövetbõl vagy bársonyból készítették. Az egyenes szok-nya bársonyból vagy nehéz selyembõl készült, alját arany és ezüst sujtásokkal díszítették. A tetejénbodros szoknya könnyû kelmékbõl készül (pl. ternó, vékonyselyem), a bodor alját flittercsíksor díszíti.Alja gazdagon díszített szalagsorokkal, arany- és ezüstsujtásokkal, erre varrhattak még két sor selyem-szalagot.

A kötény elsõ ismert formája fekvõ téglalap, melybe madzagot húztak. Késõbb az alakja keskeny,hosszú lett. Anyaga lehetett bodorvászon, selyem, bársony vagy szövet. Szélét fodor és selyemrojt sze-gélyezte (rojtos kötény). A következõ változat a franciás (hasas) kötény, amely elnyújtott téglalap ala-kú. A kötényt ugyanúgy gallérba szedik, mint a szoknyát, selyemszalagokkal, gyöngyökkel, arany-

ezüst sujtással díszítik. A cifra kötényeket nagy rán-cokba szedték. A selyemkötények a legdíszesebbek(selyemszalagok, gyöngyök, szalagból varrt rózsák,sujtások ékesítik).

Az abrosz a férjes asszonyok viselete volt. Aszoknya és a kötény elé keresztbe kötötték úgy, hogyhátul a derékon megcsomózták. Általában teher hor-dására használták, de alkalmas volt esõabrosznak is(ekkor ráborítják a fejre és a vállakra). Lehet fehérvagy fekete, csíkjai pirosak, feketék vagy kevert szí-nûek. A szövésmintái mértani elemek.

A harisnya általában világos vörös vagy kék szí-nû, gyakran cifra bokával. Késõbb elterjedt a fehérvagy más színû pamutból készült, kötött dudorokkaldíszített (bütykös) kapca. Díszíthették még virágok-kal, szõlõfürtökkel vagy rozmaringággal. A kapcákatfehér és fekete patentharisnya váltotta fel, majd amûselyem harisnyák következtek.

A nyakbavalók három nagy csoportot alkotnak.Ezek a gyöngyékek, a nyakbodor és a lázsiás. Agyöngyékekbõl is többfajta ismert. Legrégebbi agyöngykaláris, amely egysorosan felfûzött, több sor-ban a nyakra tekert gyöngysor. A csipkegyöngyöt

45

Fiatalok szoknyaviselete köténnyel

3–12 éves lányok viselték. A nyakbevetõs gyöngy körkörösen egybefüggõ, széles gyöngyfüzér. A roj-tos gyöngy színe fekete, díszítése fehér, bordó, piros, ezüst vagy arany. A keresztbefûzött gyöngyékmajdnem egyszínû fekete, az elválasztó gyöngyök fehérek. A gyöngygallérok készítésekor a gyöngyötsorokba fûzték, majd erõsen megsodorva egybefonták. Ez csak a mellkast fedte, ezért fehér fodrot kö-töttek hozzá a nyakra (nyakbodor). A fürtös nyaksi jellegzetessége a mákos színhatás, melyet két színváltogatásával értek el, és benne a nemzeti színek domináltak. A lázsiás nõi nyakék, melyen ezüstpénzvagy más pénzérmék csüngenek.

A lányok haj- és fejviselete többféle lehet. A fésülködéskor hajukat három részre osztották, majd aszélsõ tincseket felsodorták és összefonták; a hátsó fürtöt is befonták, és ebbe fonták bele a két kisebbfonatot. Szokás volt, hogy a fonatot pántlikával betekerték. A lányok fejdísze a párta volt, amely gerez-desen formált, kör alakú, íves fejdísz, pl. tülökpárta, bársonypárta. Piros vászon huzata volt, arany- ésezüstszálakkal, flitterekkel díszítették. Késõbb elhagyták a pártát, hajukat két ágba fonva koszorúban afejtetõn keresztülvezették. A homlok és a halánték tájékán csipkés hajat viseltek (a beszappanozott ha-jat hátra simítják, majd fültõl fülig a fejre szorítják, vékony sorokat választanak el, melyeket hátracsa-varnak, majd visszahúzzák a homlok felé). Divat volt még a buggyantott haj (a beszappanozott, hátrasi-mított hajat a homlok fölött középen szétnyitották, ezt megemelték, majd megrogyasztották). Késõbb alányok fejüket kendõvel takarták le, melyet hátul összekötöttek.

Az asszonyok haj- és fejviseletét tekintve is több-fajta hajviselet volt divatban. Az elválasztott hajatkét oldalt elõrefésülték, befonták és a fül mellett kétkis kontyba csavarták. A homlokon fõkötõt viseltek,ilyen volt például a parittya fõkötõ, amely téglalapalakú. A fõkötõ téglalap alakú, fekete muszlinból ké-szült, melyre fehér fonállal hímeztek. A homlokrészfölé fekete szalagot varrtak, oldalsó részeire fehérgyolcsszalagot illesztettek. Az újabb fajta fõkötõanyaga klott vagy selyem, hímzése hasonló az elõzõ-éhez. Az elõzõ fajta fõkötõhímzés ritkább, nagyobbmintájú, mindig fehér fonallal készült; az újabb fajtá-nál már elõfordul színessel varrott fõkötõ is. Késõbba menyecskéknél a fehér vagy színes fátylak jöttekdivatba.

A lábbelik terén a sárga vagy a piros csizma és apapucsok voltak elterjedtek. A papucsok lehettekhímzettek, melyeknek színe piros vagy zöld. Továb-bá hordtak fekete bõrbõl készült félcipõt és fekete lakkból készült színes szandálokat is.

Jellemzõ volt, hogy különbözõ alkalmakra másképpen öltöztek fel. Természetesen az ünnepi ruhák alegdíszesebbek; ezeket bálokban, tánc alkalmával vagy vásárok idején viselték. A fiatalság a képviselõ-választások idején fehérbe öltözött. Szüret idején az ún. magyar ruhába bújtak. A menyasszonyok öltö-zete a legünnepélyesebb. Munkához kopottabb ruhákat vettek fel. Ünnepi ruhákat csak úrvacsoránál ésa templomba menet öltöttek magukra. A gyász volt a leginkább befolyásoló tényezõ az öltözködésben.A gyászt kimutató öltözetnek két fajtája van: az egyik, amikor teljesen fekete volt a viselet; a másik azún. félgyász, melyben keveredve fehér, sötétkék, sötétzöld, barna és bordó színek is megjelenhettek.Abban az esetben, ha valaki a gyászolás után tarkába akart öltözni, elõször félgyászosan kellett temp-lomba mennie, és csak ez után mehetett színesben. A háború is gyászolásra adott alkalmat. Ha elvittékkatonának valamely hozzátartozójukat, akkor addig gyászban jártak, amíg a rokon haza nem került.

(A szekszárdi Garay János Gimnázium 11. B. osztályos tanulóinak munkája, felkészítõ tanár: dr.Gesztesi Enikõ.)

Enyedi Petra Mariann – Mátyás Kamilla – Palkó Viktória

Felhasznált szakirodalom: Boross Marietta: Népmûvészet. Kereskedelmi és Idegenforgalmi TovábbképzõVállalat. Bp., 1982. 87–88.; Fél Edit: Nõi ruházkodás a Sárközben. Planétás Kiadó. Bp., 2001.; Flórián Mária: Ma-gyar parasztviseletek. Planétás Kiadó. Bp., 2001. 269–280.; Fogarasi Klára: A régi világ falun. Néprajzi Múzeum ésHelikon Kiadó. Bp., 1996. 88., 101.; Katona Imre: Sárköz. Gondolat Kiadó. Bp., 1962. 113–133.; Malonyay Dezsõ:A magyar nép mûvészete. Helikon Kiadó. Bp., 1912. 77–101.; Ortutay Gyula: A magyar népmûvészet I. FranklinTársulat. Bp., 1941. 194., 161–162.; Szövegkönyv a TIT Sárközrõl készült diafilmjéhez. TIT Tolna megyei Szerve-zete. Szekszárd, 1959.; Lõrincz Andrea: A Sárközi népviselet. Házi dolgozat. Szekszárd, 2007. június.; DöménynéSágodi Ibolya: A sárközi nõi viselet. Szakdolgozat. Szekszárd, 2005.

46

Sárközi lányviselet

Bajnai népviseletA népviselet állandóan változik, fejlõdik. Egyes régi elemek tovább élnek a viseletben, alkalmaz-

kodva az újhoz. Nagymértékben befolyásolja például a helyi szokásokat egy-egy jó ízléssel rendelkezõnõ vagy férfi újítása. Környezetük eleinte csak figyelemmel kíséri õket, majd késõbb kezdi követni.Bajnán is így volt.

A legnagyobb múltú, legrégiesebb öltözetdarabok olyan anyagokból készültek, amelyeket a parasztiháztartás maga állított elõ kender- és lenvászonból. A XIX. század elején a kender- és lenföldek termé-sét a család nõtagjai dolgozták fel fonallá, a fonalat maguk szõtték vászonná. A falusi szövõszékek mé-rete adta meg a végvászon szélességét. Ez meghatározta a belõle varrt ruhanemû formáját is: a ruhát mi-nél kevesebb hulladékkal, egyenes vonalakkal szabták ki. Ezek voltak a T-formájú ingek. A korábbiszázadokban férfinak és a nõnek is a teljes öltözete kitellett a vászon ruhadarabokból, T-formájú ingbõl,egyenes, bõszárú gatyából.

A falusi házivászonhoz képest még inkább volt országszerte piaca a felföldi lakosság háziiparszerû-en elõállított lenvásznának, azaz gyolcsféleségeinek. Bajnán a férfiak az 1920-as években még kender-vászon ingekben jártak hétköznap-vasárnap egyaránt. A kendervászonból készült inget lassan elhagy-ták. Elõször az ing nyakát, vállrészét és ujját cserélték gyolcsra, késõbb a mellrészt is.

A nõknél a vászonszoknyák továbbra is fennmaradnak, mint pendelyek és alsószoknyák. A vászonés a gyolcs mellett a XIX. század második felében megjelentek a gyári anyagok. A pruszlik az elsõ boltianyagból való ruhadarabok egyike. Bajnán készült zöld, kék, bordó selyembõl csipkével vagyüveggyönggyel díszítve, a XX. század közepén pedig fekete, bordó, lila bársonyból. A szoknyák anya-ga sem vászon volt már, megjelentek a gyári színes kartonok, flokon anyagok (ezek olcsóbbak voltak,így a szegények is meg tudták venni), szövetek, posztóanyagok. A nõi ruházatban a kartonanyagok vol-tak népszerûek, olcsóságuk miatt. Bajnán inkább köznapi viseletnek számított az ebbõl készült szok-nya. Ünnepeken selyembõl, illetve szövetbõl készült szoknyát hordtak.

A férfiak viseletében megjelentek a posztóruhák, a bársonyból készült nadrágok. Az ilyen posztóru-ha igen sokáig eltartott. A tehetõsebbek posztóruháját, nadrágját zsinórral díszítették. A nadrágnak kétfajtáját viselték: az egyik a csizmába való, szûk, „magyar” nadrág, a másik a pantallószerû, oldalt gom-bokkal ellátott rajthúzli. A posztónadrághoz posztó mándli is tartozott. A mándli kurtaderekú ruhadarabvolt. A gallérjának hajtókája kétoldalt kigombolt, díszíthették zsinórral, fémgombbal, sõt kerülhetettbele báránybõr bélés is. A különbözõ kékposztóból való ruhadarabok, fõleg a nadrág és a mándli ünnepiviselet volt. A posztókészítésnek nagy múltja volt Tatán. Esztergom szabómesterei pedig kész posztóru-

háikkal járták az ország vásárait.Legtöbbnek a võlegényruhája voltegész életen át az ünneplõje.

A bajnai ruhákról a legtöbbfénykép a XX. századból szárma-zik. A nõi szoknyaöltözet a követ-kezõ volt: alul pentõ (vászonból ké-szült rövid alsószoknya), fölötte té-len vattaszoknya (két sor karton-anyag között vattabélés), ez lehetettfehér és színes is, fölötte fehér alsó-szoknya volt vasárnap, hétköznapszínes, tetején szövetbõl, kékfestõ-bõl, kartonból vagy vapér anyagbólkészült szoknyát hordtak. A vapérhófehér, finom cérnaanyagból ké-szült, ritkaszövésû, ezért jól lehetettkeményíteni. Fiatal lányok, asszo-nyok viseltek az ebbõl készült ruhá-kat. Az anyagot boltban vásárolták.A szoknyák a fent említett anya-gokból készültek. Nem voltak le-rakva, csak a felsõ széle, az ún.„korca” volt húzott, alul két-három

47

Köznapi viselet a 20. század elején

zsinór díszítette. A vapér anyagból készült szoknyákon nem volt sem zsinór, sem szalag, hanem 3 soronvolt rajta ún. mízli (hajtás végén pici varrás, letûzés).

A vékony asszonyok az alsószoknyára, a pendelyre, majd késõbb az ingre farpárnát, ún. pofándlit(pufándlit) vettek fel, amelyet korcokkal kötöttek magukra. Ez szélesebb formát adott, jobban emelte afelsõszoknyát, amely járás közben szépen ringott. A pofándli elõször az 1930-as években terjedt el afelvidéki Muzslán. A szoknya derekára került az öv vagy gurtni. A szoknya fölött volt a kötény, amelykartonból, festõanyagból készült. Ezeket hétköznap hordták. Vasárnap fehér vagy fekete kötényt visel-tek. A kötényeken 3–4 pár ellenkezõ irányú lerakást alkalmaztak. Anyaguk lisztér volt, amelynek na-gyon jó volt a tartása.

A fényes, vagy más néven kenyett kötényt a következõképpen készítették. Kékfestõbõl a köténytmegvarrták, sûrû, kocsonyaszerû keményítõt fõztek, közben 5 dkg kékítõt kevés vízzel feloldottak és akihûlt keményítõvel összekeverték. Kis fehér festéket is kevertek hozzá, hogy permetkéknek hasson.Az asztalra rossz ruhát terítettek, erre került a kötény, amelyet egyenletesen kentek be a kékítõs kemé-nyítõvel. Ha megszáradt, újra bekenték, ezt az eljárást többször megismételték. Minden szárítás utánmángorolták. Száradás után a kötényt tojásfehérjével egyenletesen bekenték. A tojásfehérjével történtkezelés után a kötény igen gyorsan megszáradt. A kenyett-kötényt csak a színén lehetett kezelni. Ezzelaz eljárással sokáig megõrizte eredeti fényét. További kötényfajták: alul rakott cviknis kötény, kerekí-tett, körben rakott kötény, feketében litániára hordták; mízlis kötény, derékban lerakott; füles kötény;melles kötény, amelyet a férfiak viseltek még ünnepeken is a ruha tetején.

A mellényeknek rövidderekú, testhezálló szabásukvolt. Készülhettek egyszínû anyagból, de többnyire aszoknya anyagával egyezõek. Volt az ún. „egymellû”mellény, amelyet csipkével díszítettek. Késõbb ezt vál-totta fel a bársonyból készült, üveggyönggyel díszítettgyöngyös pruszlik, melyen hátul ún. farok volt, ezt kí-vülre tették és fölötte kötötték meg a kötényt masnira.

A blúzok szabása szûk, hosszú ujjú, vagy puffos rö-vid ujjú (fiataloknak). Rövidderekúak voltak, kívül ésbelül is hordták. Az idõsek fõleg kívül viselték. Készül-tek selyembõl, flokonból, szövetbõl. Gyakran meg-egyezett a szoknya anyagával. A háború után jött divat-ba a majka, amely nem volt bekötve. Elöl végig gom-bos, alul körben az anyagával megegyezõ széles fodordíszítette. A blúzok gallér nélküliek voltak. Nyaknálkezdõdött a gombolás, amelyet keskeny csipke díszí-tett, vagy 4–6 soros üveggyöngysort viseltek egészen anyakukhoz simulva. A lányok, asszonyok ruháit ebbenaz idõben helyben varrták. A hozzávaló anyagokat Esz-tergomban Farkas festõnél vásárolták. A bársonyanya-gokat fõleg a párkányi vásárokon szerezték be.

A konty kartonanyagból készült, mert jól lehetett ke-ményíteni. A négyzet alakú beszegett anyag három sar-kára csipkét varrtak, sarkosra hajtották, a sima kerültbelülre. Ez alá hajtogatott újságot tettek, hogy tartósabblegyen. Egyéb ruhadarabok: a kezükben vasárnap nagyhímzett zsebkendõt tartottak, ezt imakönyvvel össze-fogva vitték a templomba. A lábukon csíkos harisnyáthordtak, amelyet Zsámbékon a piacon vásároltak. Eztkésõbb fehér vagy barna pamutharisnya váltotta fel. A vállukra terített kendõ készülhetett fehér vapéranyagból, széles csipkével, vagy a sarkait hímezték ki. Késõbb rózsás selyem vagy kasmíranyagból ké-szültet viseltek, amelyet körben rojtok díszítettek.

A menyasszony ruhájának szabása megegyezett az elõzõekkel, csak anyagában különbözött. Ké-szült fehér, mintás tükörselyembõl, világos rózsaszínû vagy kék selyembõl. A fejére elõször közel ahomlokhoz aranyfüstlemezzel díszített vékony rozmaringos orut tettek, ez az ún. szûzkoszorú. Ezutánjött a több szálból álló mirtuszkoszorú. A fej hátsó, szabadon maradt részére fehér vagy a ruha színénekmegfelelõ szalagból masnit tûztek. A masni két szabadon lógó szára leért egészen a derékig, így lénye-gében koszorú födte az egész fejet. A mirtuszkoszorút dúsan díszítették aranyfüstlemezzel.

48

Nõi ünnepi viselet

A férfiak ünnepen priccses nadrágban jártak, amelyetbõrcsizmával hordtak. A mellény posztóanyagból készült.Alatta kisgalléros fehér ing volt. Erre került a melles-kötény, majd a kabát, amely a nadrág anyagával egyezettmeg. Fejükön nagykarimájú kalap volt. A regrutáknak(azok a fiatal férfiak, akik a sorozáson alkalmassá váltakkatonának) sokszínû szalag díszítette a kalapját egészen abevonulásig.

Nagyon szép ünnepi viselete volt Bajnán a lányoknak arózsaszín alapon fekete pettyes anyagból készült szoknyafehér blúzzal és gyöngyös pruszlikkal. Ezt nevezték hal-szemes ruhának. Az 1950-60-as években ebben táncoltak atánccsoport lányai. Ugyancsak az 50-es években jött divat-ba a kékfestõ anyagból készült szoknya, amelyet nagy-lányok, fiatalasszonyok (menyecskék) viseltek. Hozzá fe-kete bársonyból készült mellényt hordtak, melyet gazda-gon díszítettek ezüstszínû apró üveggyöngyökkel. A férj-hezmenetel után a fejükre kontyot kötöttek, melyet egy-másnak elkészítettek (piros alapon fehér pöttyös anyag-ból). Ezt a ruhát fehér köténnyel viselték a templomban ésa délutáni litánián (ahogy Bajnán mondják létánián). Utá-na feketére cserélték, és így sétálgattak a faluban. Mai ren-dezvényeken is ezekkel a ruhákkal találkozunk.

(A dolgozat készítõi a bajnai Simor János ÁltalánosIskola 8. osztályos tanulói, felkészítõ tanár: HudobaGyuláné ny. tanító.)

Gyõri Laura – Polgár Panna

Hagyomány és viselet az Érmelléken„Különös dallama van ennek a névnek, mint ahogy különös, rejtélyes folyó volt azÉr, mocsarainak páratlan állatvilágával, lankáinak csábító ligeteivel, homokbuc-káinak mézes akácillatával, halmainak férfias borával.”1

Az Érmellék a egyik térsége, Székelyföld után a legnagyobb terület, ahol a romániai magyarság egytömbben él. Elhelyezkedése Bihar és Szilágy megyék, a Kraszna és Berettyó folyók közé tehetõ. Nevéta rajta áthaladó Értõl kapta. Érmellék híres a bortermelésérõl, mivel éghajlata nagyon kedvezõ erre.Északon, a bortermõ felében, számos népes község van. ,,Száz esztendõvel ezelõtt több volt itt a víz,mint a sziget, a száraz”,2 a Nyírségbõl és Szilágságból lefutó vizek a völgy jelentéktelen esése miatt azÉr apró tavakkal és mocsarakkal övezett széles medret alakított ki. A mélyebb részek soha sem marad-tak víz nélkül, így állandó volt a gazdag mocsári növény- és állatvilág. A táj az 1966–1970 között vég-zett – a természetvédelmi szempontokat figyelmen kívül hagyó – lecsapolás következtében vesztette eljellegét.3

Az Érmellék nyugati felén fekszik Érsemjén nagyközség. Érsemjénnek nagy szülöttje Kazinczy Fe-renc (1759–1831), aki megalapozta és tökélyre vitte a magyar nemzet legdrágább kincsét: a modernmagyar nyelvet, és egyben új eszményt tûzött a magyarság elé: a modern, mûvelt nemzet eszményét.Megifjította a nemzeti lelket öntudatban, ízlésben, átsegítette egy hosszú, súlyos állapoton a lét és nemlét válságán. A nagy nyelvreformátor anyanyelvi ismeretének forrása ugyanaz a bihari beszéd volt,amely egykor Pázmány Péter, majd Csokonai, késõbb Arany János nyelvkincsét táplálta. Küzdelmei-nek hasznát a nemzet látta, szenvedését maga viselte. Szenvedéseinek elviselésében egyetlen erõforrása

49

Férfi ünnepi viselet

1 Ezekkel a szavakkal kezdi Csávossy György könyvének Érmellékrõl szóló fejezetét. Duka István Levente:Érmelléki szõlõkultúra, borászat. In: Veliky János (szerk.): Egy kistérség rekonstrukciója, Érmellék. Debre-cen, 2005. 115.

2 Dánielisz Endre: Biharország népi világa. Nagyvárad, 2006. 138.3 Borbély László: Bihar Megye útikönyve. Nagyvárad, 2004. 49.

vallási meggyõzõdésébõl származott, mely szerint eszközök vagyunk a Gondviselés kezében, s ami ve-lünk történik, annak célja van: valami módon üdvünkre válik a szenvedés. Csak ettõl a lelkülettõl áthat-va volt képes elviselni azt a rengeteg értetlenséget, ellenségeskedést és megpróbáltatást, amelyben életefolyamán része volt. Fontos kiemelni Kazinczynak a Fráterekhez kötõdõ rokoni viszonyát, mert csakígy válik érthetõvé Fráter Lóránd nemes gesztusa, hogy 1907-ben mellszobrot emeltetett dicsõ nagy-bátyjának.

Érsemjén történetében jelentõs esemény a két Fráter testvér, Mária és II. István megjelenése. FráterIstván minden ma élõ Fráter közös õse, akitõl Fráter Lóránd is származik, Fráter Mária pedig a PéchyMihállyal kötött házassága révén alapozta meg a Kazinczy és Kölcsey család jelenlétét Érsemjénben, éstette lehetõvé közöttük a rokonsági kapcsolatot. Õ az õsanya, akitõl Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferencis származik. Így lehetséges, hogy a magyar himnusz szerzõje és a modern magyar nyelv megteremtõje,harmadfokon unokatestvérek, mivel ugyanattól az érsemjéni Fráter Máriától származnak.4

1872 januárjában született Érsemjénben a „Nótáskapitány” néven ismert dalszerzõ, Fráter Lóránd, amagyar dalmûvészet egyik legkiemelkedõbb alakja. Híres volt Magyarország-szerte, gyönyörû magyarnótáival a párizsi közönséget is megbabonázta, sõt még az óceánon túl is hallhatták hegedûjét. 1930.március 12-én egy sikertelen gégemûtét következtében hunyt el. Rákosi Jenõ, érmelléki református es-peres a Genere Kuli címû könyv elõszavában így ír: „Fráter Lóránd egy darab tipikus magyarság, egydarab író, egy darab mûvész, egy darab muzsikus és egy igen nagy darab magyaros jó kedv„.5

Csiha Kálmán 1929-ben született Érsemjénben, 1954-ben a kolozsvári Egyetemi Fokú ProtestánsTeológiai Intézet végzõse lett. A romániai diktatórikus politikai rendszer keresztényüldözése õt sem ve-szítette szem elõl. 1957-ben letartóztatták és egy koncepciós perben elítélték. A hat és fél év börtön éskényszermunkatábor majdnem a halálát okozta, de meg nem törte. Az általános amnesztiával szabadulólelkész folytatta egyházának és népének szolgálatát. Egyénisége, rendíthetetlen hite és fáradhatatlanmunkája kortársait is lenyûgözte. 1990-ben az Erdélyi egyházkerület püspökévé választották, amelyegyházi funkciót 2000-ig töltötte be.6 2007 novemberében hunyt el. Püspöksége idején, de ezt követõenis fáradhatatlanul járta a világot, elvitte a megváltás örömhírét a Kárpát-medencébe, illetve az öt konti-nensen szétszórt magyarságnak.

A Partium korai polgárosodása magával hozta a népi életformák, népi hagyományok fokozatosanháttérbe szorulását, és lassú kihalását. Az öltözet kialakulásával kapcsolatban fontos szerepet játszik afalu földrajzi elhelyezkedése. Hamarabb begyûrûzik a német divat, vagy egyes esetekben az ide telepí-tett új lakosok népi viselete. Sajátosan érsemjéni vagy érmelléki népviseletet nem ismerünk.7 Az aláb-biakban bemutatjuk azt, amire a falu lakói még vissza tudnak emlékezni.

Említésre méltó, hogy a háború elõtt a nõi ruhákat, a gyermekruhát, a férfi alsó ruhákat házilag szõt-ték és az asszonyok varrták. A szövés még 1965-ben is elõfordult, bár ruhákat már nem szõttek, csak le-pedõket, abroszokat, konyhakendõket, szakítókendõket a férjhez menendõ lányoknak. Ezeket a dolgo-kat és a dunyhát, párnát, amit a lányok magukkal vittek a házasságba staférnak vagy stafirungnak ne-vezték. A szõttesek díszítése egyben meghatározta a szõttes rendeltetését. Például két csík jelezte, hogya szõttes konyhakendõ, vagy szakítókendõ (80x80 cm nagyságú), míg egy csík törölközõt jelentett.Ezek a csíkok színes cérnából voltak. Szõttek még zsákokat, kétnyüstösnek nevezték a ritka szövésû,négynyüstösnek a sûrû szövésû liszteszsákokat. Napjainkban már csak nagyon ritkán szõnek. Ezek iscsak rongypokrócok, amelyek csíkra szabdalt régi ruhák, melyet üzletbõl vásárolt cérnába vagy fonálbaszõnek be.8

A nõi viselet alapanyaga házi szõttes kendervászon, a fontos darabok kézzel varrva. Az ing egyenesvonalú, kerek nyakkivágással, a pendely (alsószoknya) bõ, ráncos, derékban kötve. Az alsószoknya fel-kötésére, a három ágra fonott velizt használták, ami a szövõszéken maradt szövetlen fonalat jelenti. Anõi alsó fehérnemû szintén háziszõttes vászonból készült, a hátulja fel volt hasítva. Deréktól térdig ért,deréktól ráncolva. Sokan még 1956 tájékán is használták. A felsõ öltözet a blúz, elõl sûrûn gombolt, azujja bõ, vállban bõven ráncolt. Az ujj rá volt varrva a váll anyagára. Az anyaga a festõ, karton (ez nemházi készítésû), jellegzetes volt a módosabbaknál a ternó nevû anyag használata. A szoknya loknis, va-gyis derékban pászos, az alja enyhén hullós, minden esetben bokáig ért. Viseltek mellényt, amit prusz-liknak mondtak. Ez díszítés nélküli ruhadarab volt. Az idõsebb asszonyoknál szinte kötelezõ volt a sötétszínek használata: barna, szürke, kék, de a legidõsebbek csak feketében jártak. A nagykendõ posztó-

50

4 Csorba Mihály: Érsemjén kismonográfiája. Nagyvárad, 2002. 57.5 Fráter Lóránd: Genere Kuli. Bp., 1927. 5.6 Bojtor István: Emlékezés Csiha Kálmánra (1929–2007). 2008, http://www.tzsinat.hu/?p=1597 Csorba i. m. 105.8 Csorba i. m. 107.

anyagból készült, saját anyagából pótolva. Téli viselet volt, a nagykabátot helyettesítette, gubát csak amódosabb asszonyok viseltek. A kiskendõ csipkeszerû kötése, széle körberojtozott. Könnyû tavaszi,nyári viselet, az anyaga delin vagy kasmír. A kiskendõ egyik változata szegényebb sorú asszonyoknál avállkendõ. Az asszonyok, lányok hosszú hajat hordtak, az asszonyok kontyba tûzve, a lányok két ágbafonva. Még 1965-ben is romlott nõnek számított az, aki rövidre vágatta a haját.9 Nyáron félcipõt vi-seltek az ünnepi alkalmakra, hétköznap mezítláb jártak. Télen csizmát hordtak, mely a nõknél rogyósszárú.

A férfiviselet felsõ része az ing, nyaka úgynevezett orosznyak, az eleje toldva, közepén kizárólag ap-ró gombokkal, a toldás alatt bõven redõzött, ráncolt. Ez a ruhadarab is háziszõttes. Az alsó fehérnemûhosszú volt, a lábravaló nevet viselte. Bokánál hosszan 10–15 centi felvágva, de amit pertlivel a lábraszorítanak. Ugyancsak pertli volt a derékban, a korcban is. A kisujjas, a kis kabát, ami a mai zakónak fe-lel meg. Anyaga az úgynevezett cájgból készült (ez nem házi készítésû). Ugyanebbõl készült a nadrágis. Szükség idején saját szövésû anyagból készültek a nadrágok. A nagyujjas a mai nagykabátnak felelmeg. Körülbelül térdmagasságtól egy bõ arasszal felfelé terjedt a hossza. Színe barna, szürke, fekete. Aférfiak télen kucsmát hordtak, nyáron kalapot viseltek. Késõbb megjelentek a mici, majd a cseszton sap-kák. A lábbeli a férfiaknál a keményszárú csizma. Kérésre huszárszegéssel díszítették, amit 3 cm szélesbõrcsíkok összefonásából alkítottak, és a szár felsõ részére varrtak. A csizma elejére (fent a száron), azösszefonott bõrbõl kabátgomb nagyságú díszítést is tettek. A sarkantyú szintén csak kérésre készült.Egymásra helyezett talpdarabkákból állt, amelyet kúp alakúra formáltak ki. A csizmában zokni helyettkapcát viseltek, mely puha flanel anyagból készült és négyzet vagy téglalap alakú volt, a lábra teker-ték.10

1972 tavaszán Szabó József semjéni pásztorember emlékezett még a fiatalon tanult kanásztáncra.11

A kondástáncot csak legények járhatták, körben egy sorban állva egy helyben, vagy pedig körbe halad-va. Tánc közben a láb erõteljes dobbanásaival és a botok játékával erõsítik a zene ritmusát. Az énekhan-got citera vagy furulya egészítette ki. A táncot négy részre, figurára lehet osztani: topogós, cifrázó egybottal, cifrázó keresztbe és cifrázó két bottal. A figurákat tetszés szerint táncolják a zene idõtartamaalatt. A tánchoz viselt ruha kalap árvalányhajjal, fehér bõujjú vászoning, fehér bõszárú vászongatya, fe-kete mellény, kétoldalt nyolc-nyolc rézgomb, pitykedíszítéssel, közepén két gombbal összefogott kötés.A lábon fekete csizma.

A gyerekek viselete a még az 1950-es években is elõforduló kantus, mely vászonból készült ing, jó-val térden alul ért. Az eleje 10–15 centiméteren bevágva és felgombozva.12

A XX. század elejére a közeli nagyvárosok hatására a népviseletet a polgári viselet váltotta fel. Amezõn végzett munkák közben tradicionális ruhadarabokat viseltek. A férfiak fehér bõ vászoninget, fe-hér bõszárú vászongatyát, a nõk vászoninget, virágos szoknyát és kötõt. Az ünnepnapokon ,,amelyik fi-atalembernek félcipõje volt, illetve pantallót viselt, az már iparos fiúnak számitott. A földmüves sarjaknyáron is csak csizmában jártak, priccses nadrágot, fehér vagy csikos gyolcsinget viseltek. Aki a fino-mabb kiadásu puplin anyagból készült inget megengedhette magának, nagyon irigyelt embernekszámitott.”13

A XX. század közepén az érsemjéni gyerekek ünnepnapokon díszes ünneplõ ruhát hordtak: a lányokpiros pártát és mellényt, fehér blúzzal, szoknyával és zöld kötõvel, a fiúk öltönyt és csizmát. A divatospolgári viselet volt jellemzõ az élet többi szakaszában ünnepi alkalmakkor mint a konfirmálás vagy azesküvõ.

Bár a hagyományos öltözet a faluban nem maradt meg, a falubeliek a hagyományokat gondosanápolják és õrzik. 2004 õszén jött létre az Érsemjéni Néptánccsoport, amely a falu környékén elõfordulóvédett növény, az Ezüstperje (Corinephorus Canescens) nevét viseli. Az alapító Sütõ Szabolcs célultûzte ki, hogy táncos hagyományt teremtsen a fiatalok közremûködésével egy olyan vidéken, ahol márjó néhány évtizede feledésbe merültek a néphagyományok. Minden évben sok rendezvényen vesznekrészt a falu- és városnapokon, fesztiválokon, versenyeken. 2010-ben a néptánccsoport megkapta a Ma-gyar Kultúra Díját.14

(A nagyváradi Ady Endre Líceum tanulójának munkája, felkészítõ tanár: Apáti Tímea)Kereszturi Zsuzsánna

51

9 Csorba i. m. 105.10 Csorba i. m. 106.11 http://www.ersemjen.ro/new/index12 Csorba i. m.106.13 Sütõ Éva: Érmellék, Szerelmem. Nagyvárad, 2013. 254.14 http://www.ersemjen.ro/new/index

Magyar népi motívumoka modern sportöltözékeken

A magyar népviselet a magyarság hagyományos öltözködési módja. A régi viselet mára már nem ré-sze a mindennapoknak, de eredeti környezetükbõl kiragadva, hagyományõrzés vagy éppen divat céljá-ból gyakran láthatunk különbözõ ruhadarabokon régi népi motívumokat.1 A modern sportviseletek kö-zött is vannak, amelyek igyekeznek megõrizni a népi formakincset, mint például az olimpiai formaru-hák. Elõször is szeretném felhívni a figyelmet a Magyar Motívumok Gyûjteményére, amely Magyaror-szág vidékeinek legjellemzõbb díszítõelemeit tartalmazza. A magyarvagyok.com weboldalon több min-talapot is megtekinthetünk.2

Az olimpiai mozgalomnak több jelképe is van: az olimpiai jelvény (5 színes karika egymásba fonó-dása, mely az 5 világrész békés összefogását jelenti), az olimpiai láng, a jelszó (gyorsabban–magasabb-ra–erõsebben), az olimpiai eskü, és nem utolsósorban az 1908-as londoni olimpia óta megszokott nyitó-és záróünnepség, melyeken a sportolók nemzeti zászlajuk alatt, formaruhában bevonulnak.3 Egy érde-kes online fotósorozatra bukkantam a MTVA portálján a sajtó- és fotóarchívumban,4 itt sorra láthatóaka magyar olimpiai viseletek az 1952-es Helsinkiben rendezett olimpiától a 2012-es londoni olimpiáig.A formaruhákon jól megfigyelhetõ a trendek és a népi motívumok változása. Induljunk el most2000-tõl, azaz Sydneytõl! Az elsõ olyan magyar formaruha, ami eltérést mutat a korábbi évekhez ké-pest, a nõi blézeren, illetve a férfizakón az aranysujtásos magyar címermotívum, továbbá a nemzetiszí-nû sál. 2004-ben, Athénban a férfiak világos díszkék zakóban és szürke nadrágban, a hölgyek kézzelfestett díszítéssel ellátott selyemruhában vonultak fel. A 2008-as pekingi olimpián sportolóink MakányMárta által tervezett ruháit pipacsok díszítették. „A lányok ruháján azért van pipacs, mert az igazi ma-gyar virág” – mondta a tervezõ. A pipacs a magyar hímzésvilág egyik kedvelt virágmotívuma (a szege-di papucson is látható díszítés). A pipacs, mint népmûvészeti motívum tehát jó hagyományõrzõ válasz-tásnak tûnt, ám rendkívül megosztóan véleményezték, sokak szerint a 2008-as trendekhez képest túlgiccsesre sikerült. A legutóbbi olimpiai formaruhánk messzemenõen túlszárnyalja az addigi kollekció-kat. Természetesen nem könnyû különbözõ sportágakban induló sportolókra egyedi konfekciót tervez-ni, nehéz dolguk van a dizájnereknek. A ru-hák kalotaszegi motívumok átirataival van-nak díszítve, a szakmabeliek több ízben han-got adtak örömüknek, annak kapcsán, hogynem az egyre inkább „elcsépelt” matyó hím-zést választotta a két fiatal tervezõ.

A mai divatban számos helyen találkozha-tunk a magyar hagyományok, nemzeti és né-pi viseletek díszítéseinek felhasználásávalkészült ruhadarabokkal. Különbözõ divatcé-gek, viseletmûhelyek állítanak elõ magyarmotívumokkal ékesített kollekciót, ezáltal to-vább viszik a magyar hagyományokat a maiöltözködési stílusokba. Nemrég például ma-gyar motívumokkal díszített kollekciót mu-tattak be Washingtonban, nagy sikerrel.„Hrivnák Tünde kizárólag kalocsai, valamintMolnár-Madarász Melinda (Meyke) kalo-csai, matyó, kalotaszegi és torockói motívu-mokat felhasználó kollekcióival mutatkozottbe a magyar divatvilág több alkalommal is

52

1 Wikipedia, http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_n%C3%A9pviselet2 http://www.magyarvagyok.com/kultura/hungarikum/folklor/kezmuvesseg/3295-Magyar-motivumok-gyujte-

menye.html3 http://www.hunyadi-szfvar.sulinet.hu/matyas/nyit/archivum/tudastar/tesi/olimpia_eredet.htm4 http://mtva.hu/hu/sajto-es-fotoarchivum/1232-divattoertenet-kepekben-a-magyar-formaruhak

A magyar olimpiai formaruha Sydneyben

Washingtonban a Smithsonian Folklife Festival égisze alatt zajló Magyar örökség – Az újjáéledés gyö-kerei fesztiválprogram keretében.”5

A sportviseletben az olimpiai formaruhákon kívül néhány sportág területén találunk jellegzetes népidíszítéseket, de egyre népszerûbbek a modern sportöltözékeken fellelhetõ hagyományos minták.Jenson Button például a Magyar Nagydíj idõmérõ edzésén 2011-ben. Iker Casillas, a világ egyik legin-kább számon tartott hálóõre is kalocsai mintás kesztyûben véd majd a jövõben. Kalocsai-mintás ove-rallt kapott Nádas Tamás, Európa-bajnok aranyérmes, négyszeres magyar bajnok mûrepülõ pilóta is. Amagyar válogatott kerékpározók is kalocsai mintával díszített ruhában versenyeznek 2012 óta. A lovas-sportban a díszes fogathajtó öltözetek „hûen tükrözik a kornak megfelelõ hagyományos népi motívumo-kat. Ma legfõképp hagyományõrzés céljából hordják ezeket a pompás díszruhákat, fogathajtó esemé-nyeken, világversenyeken, de akár szüreti fesztiválokon is.”6

Több portál is foglalkozott a közelmúltban azzal, hogy a kalocsai hímzés reneszánszát éli a divatbanés a „celebkultúrában” egyaránt. De hogyan vált ilyen népszerûvé? Ezzel foglalkozik az Origo egyikcikke.7 Érdekes részlet a cikkbõl: „Ma a kalocsai motívumok tehát a harmincas évek óta nem látott re-neszánszukat élik; nemcsak kezdõ, vagy már neves divattervezõk használják a Király Ilus és a többi író-asszony által továbbfejlesztett motívumkincset, de találkozhatunk vele a sportcipõtõl (Tisza, Converse)az , a mûkörömtõl a tortadíszig, a különféle tetoválásoktól egészen a magyar olimpiai csapat tagjainak,Mohai Kinga és Csergõ Noémi (Innoé Design) által tervezett – sokak szerint nem éppen telitalálat – .”

(A dolgozat készítõje a makói József Attila Gimnázium 12. osztályos tanulója.)Czagány Blanka

53

5 http://www.parameter.sk/rovat/kultura/2013/07/01/magyar-nepi-motivumokkal-ekesitett-divatkollekciokat-mutattak-be

6 http://www.szabosag.com/pages/category.php?id=97 http://www.origo.hu/kultura/20120621-reneszanszat-eri-a-kalocsai-minta-a-divatban-es-a-celebkulturaban.

html

Jenson Button kalocsai mintás overallja Iker Casillas kesztyûje

Az év madara: a túzokAz idén 40 éves Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület

(MME) 1979-ben indította el „Az év madara” nevet viselõ programját,amellyel egy-egy arra érdemes madárfaj megóvásának és fennmaradá-sának szükségességére kívánja felhívni a figyelmet. A korábbi évektõleltérõen idén nem vonták be a nagyközönséget a szavazásba, hanem „önkényesen” az egyesület címer-madara: a túzok került reflektorfénybe.

A túzok (Otis tarda) kontinensünk legnagyobb testû repülni képes madara, amely akár a magyarságjelképe is lehetne a pusztákhoz való ragaszkodása okán. Európában két markáns állománya él: a Kár-pát-medencében és az Ibériai félszigeten, a kettõ közötti területeken inkább csak alkalmi vendég. Mind-ez természetesen nem véletlen: ezeken a térségeken volt leginkább alkalmas a tájszerkezet e nagy tér-igényû, messzire tekintõ madár számára.

Míg hazánk alföldi területein korábban általánosan elterjedt volt, napjainkra már csak széttagolt po-pulációi élnek, legjelentõsebb számban a Kiskunságban és a Bihari síkon. Világállománya mindössze50.000 példány, amelynek zöme Európában tartózkodik.

A felnõtt madarak több (4–6!) éves korukra válnak ivaréretté, így a szaporodásban eredményesencsak ez után tudnak részt venni. A kakasok és a tyúkok óriási méretkülönbséggel rendelkeznek, elõbbi-ek akár a 15 kilogrammot is elérhetik, míg utóbbiak ennek csak a harmadát. Szárnyfesztávolsága a kétmétert is meghaladja, s amellett, hogy erõs lábain jól tud futni, veszély esetén hamar szárnyra kap és ki-tartóan repül. Alapvetõen nem vonul, de látens ösztönnel rendelkezik, amelybõl valós vonulást a tartóshideg és az ezzel együtt járó magas hó miatti táplálékban szûk idõszak vált ki. Ilyenkor akár a mediter-rán térségekig is lehúzódik, de ez az utazás korántsem veszélytelen a sûrûn lakott, utakkal és más vona-las létesítményekkel átszõtt Európában.

Speciális életmenete, nagy mérete régóta vonzotta a vadá-szokat is, akik számos cselt bevetettek a „vadpóka” terítékrehozására. Ezek egyike volt a vadásznyelven barkácsolásnaknevezett módszer, amikor az amúgy figyelmes madarak kö-zelébe tudtak férkõzni a puskások egy, a túzokok számáramegszokott módon haladó szekéren, fogaton elrejtõzve.

A modern tûzfegyverek elterjedése után nem sokkal azon-ban korlátozni kellett az elejtések számát, mert a túzokokivararánya vészesen félrebillent: a nagy trófeát adó kakasokkilövésével egyre inkább a háremtartás irányába mozdult elez a korábban inkább monogám hajlamú faj. Természetesen– mint minden ilyen esetben – a vadászat csak a jéghegy csú-csát jelentette. A csökkenés legfõbb oka a mezõgazdaságszerkezetének átalakulása, az intenzív területhasználat és atechnokrata nagyüzemi módszerek elterjedése volt.

Ma már természetesen a fokozottan védett fajok, ezen belül is (sajnos) a legelõkelõbb kaszt, az egy-millió forintos természetvédelmi értékû fajok közé tartozik a túzok, amelynek hatékony védelmét szá-mos program és támogatási rendszer szavatolja.

Méltán büszkék lehetünk tehát a mintegy 1500 példányos magyar túzokállományra, mint az egyikolyan madárfaj képviselõire, amelyek fennmaradása a mi kezünkben van!

A túzok LIFE+ védelmi programjáról további információkat http://www.grosstrappe.at címen olvas-hatnak az érdeklõdõk.

Selmeczi Kovács Ádám

54

KRÓNIKA

Túzok (Kókay Szabolcs akvarellje)

Az Év Hala a magyar bucóImmár ötödik alkalommal hirdette meg a Magyar Haltani Társaság az Év Hala szavazást. A nyilvá-

nos megmérettetésen a szakma által javasolt három hazai halfaj közül választhatnak az interneten vok-solók. Mint minden évben, most is kiélezett csatára lehetett számítani. Nyomták is a gombot horgászok,természetvédõk, esztétikai alapon döntõk, kalandozó hálójárók, egyszóval mindenki, aki valahol rábuk-kant a szavazásra. – És a Haltani Társaságnak ez is volt a célja. A figyelemfelkeltés és a tudományosnépszerûsítés. Erre pedig az Év Hala szavazás tökéletesen megfelelt. Érett döntést az ember a választ-ható dolgok alapos ismeretében hoz, ehhez pedig kutakodni, de legalábbis a mellékelt rövid fajleírástbefogadni kell.

A versenyben hamar jelentõs hátrányba került Herman Ottó „látott” hala, a sugár kardos, azaz a gar-da. Rá vélhetõen megkapó, lepkeszerû alkatáért, a balatoni állományának egyediségéért és Herman Ot-tó iránt érzett tiszteletbõl szavazhatott a voksolók 17 százaléka. Az élen eközben ádáz csata alakult ki akét aspiráns, az elsõsorban a horgászok által támogatott sügér, és a ritka, védett magyar bucó között.Végül, 3 százalék különbséggel, a magyar bucó lett 2014-ben az Év Hala.

Nézzük hát, ki is ez az ismeretlen, furcsa figura, aki legyõzte a közismert és népszerû ellenfelét? Amagyar bucó, latinul Zingel zingel fokozottan védett, õshonos halfajunk, mely a világon kizárólag a Du-nában és a Dnyeszterben, valamint azok mellékfolyóiban él. Nem egyszerûen õshonos halunk, hanembennszülött is, azaz a faj kialakulása is itt ment végbe.

Lássuk, mit árul el a külleme egyfigyelmes szemlélõnek az életmódjá-ról. Szája lefelé nyíló, azaz alsó állá-sú, és ebbõl világosan következik,hogy idejét jobbára a mederfenék kö-zelében tölti. Erre utal egyenes has-vonala is. Aránylag nagy szeme a sö-tét, tehát mélyebb vizû életmódrautal. Áramvonalas, orsószerû testebiztos jele annak, hogy a gyorsfolyá-sú vizek lakója. Barnás-sárgás nagyfoltokkal tarkított megjelenése, arraenged következtetni, hogy kiválóan

egybeolvad homokos és kavicsos aljzattal egyaránt. Vékony, de izmos faroktöve a hirtelen gyors futa-mokra utal.

A köznyelv számtalan népies nevet akasztott rá. Jó néhányat pironkodnék itt leírni. Az egyik megle-hetõsen sok variációban ismert neve az imént jellemzett faroktõre utal, mely a fenti jelzõkön kívül acé-losan kemény is. Mi gyermekkorunkban a Rába mentén csak baráthalnak ismertük ezt a kedves állatot,nem is gondoltuk, hogy neve a szerzetes barátokra utal.

A magyar bucó nem véletlenül kapott fokozott védelmet. Szûk elterjedése mellett szûk a tûrõképes-sége is. Tiszta, gyors folyású, nagyobb vízfolyások lakója, ha állóvízbe keveredik, nem marad meg ben-ne sokáig. Viszont a sebes, nagy vizeket nem csak a baráthal kedveli, hanem a vízépítõ-mérnökök is.Élõhelye ideális terep a vízierõmûvek számára. És ilyenkor jellemzõen õ a vesztes. Nemcsak a duzzasz-tott szakaszon meglassuló víz válik élhetetlenné számára, de az erõmûvek gátjai kettévágva a populáci-ót, örökre(?) megszüntetik a lehetõségét a terjeszkedésének, és amennyiben valamilyen egyéb hatásraaz egyik területen a populáció megsemmisül, az már soha nem tud visszatelepülni. És ilyen „egyéb ha-tás” a folyó közepén, a mederfenék közelében van bõven.

2000. január 30-án a nagybányai Aurul bányavállalat létesítményébõl 100 ezer m³ cianid- és nehéz-fémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába. A halálo-san mérgezõ hatású anyag koncentrációja 180-szorosan haladta meg a megengedett határértéket, melyszennyezett iszap formájában lassan „csúszott” lefelé a folyómeder alján. A 40 km hosszan elnyúló ci-ánfolt több mint két hét alatt vonult le a Tiszán. Nincs pontos ismeretünk, hogy hány ezer vagy inkábbhány millió magyar bucó lelte halálát azokban a napokban, de legalább volt lehetõség a mellékfolyók-ból a természetes visszatelepülésre. Ha valaki megütközött ezen az odavetett hatalmas számon, annakengedtessék meg egy friss történet. Szinte minden szakirodalom ritka fajnak tartja a magyar bucót. A„ritka” jelzõt a szerzõk saját és kollégáik tapasztalatai alapján jelentik ki. A kutató halászgépek megje-lenése elõtt az ichthyológusok azaz a halbiológusok kis, kézi kereteshálókkal, apróbb gyûjtõeszközök-

55

Magyar bucó a Felsõ-Tiszán Tivadarnál, 2003.(Sallai Zoltán felvétele)

kel dolgoztak és leginkább ott, ahol leért a vízben a lábuk. Természetesen végigtanulmányozták a nagy-hálós halászok fogásait is. Együttesen, ezek alapján pedig joggal állíthatták, hogy a magyar bucó ritka.

A horgászok ugyan régóta tudják, hogy vannak helyek, ahol egymás után fogják a védett bucókatfenekezõs módszerrel, de tisztességes horgász ilyenkor, mint ahogy a jogszabályban is írva vagyon,azonnal odébbáll. Ráadásul a szerencsétlen bucó általában úgy nyeli le a csalit, hogy közben békésen„ül” a mederfenéken, tehát a horgász csak akkor veszi észre, hogy hal akadt a horgára, mikor azt már abaráthal jó mélyen lenyelte. Ezek után pedig nem kis sebészi teljesítmény élve visszajuttatni a védett ál-latot a folyóba. Egyszóval ilyenkor minden jobb érzésû horgász inkább helyet vált.

A kutatók viszont csak az elmúlt években kezdtek kifejleszteni olyan gyûjtõeszközöket, amellyel el-érik a folyók mélyebb szakaszait. Több ígéretes kísérlet között szerepel egy hazai fejlesztés, mely a2013-as Nemzetközi Duna-expedíción (JDS3) debütált. Dr. Csányi Béla csapata, ezzel a saját fejleszté-sû „elektromos kecével” végighalászta szinte az egész Dunát az eredéstõl a torkolatig, és az eredménye-ik megdöbbentették a szakmát. A magyar bucó az egyik leggyakoribb halfaj volt egyes mintázott szaka-szokon.

Több tanulsága is van a történetnek, de talán a legfontosabb számomra az, hogy mennyire szûken látaz ember. Hogy így a XXI. század elején, mikor azt képzeljük, hogy már mindent megismertünk szertea Duna mentén, akár a fõváros közepe is rejthet olyasmit, amirõl még fogalmunk sincs.

Vida Antal

A 2014-es év rovara:a földi poszméh (Bombus terrestris)

A poszméhek közismert rovarok, mindenki találkozott már a zömök testû, színes szalagokkal díszí-tett sûrû bundát viselõ viráglátogatókkal. Jellegzetes, zúgó hangú repülésükkel is könnyen magukravonják a figyelmet, innen ered a régebben használatos nevük: dongóméh. Ez a feltûnõ megjelenés és aletagadhatatlan fullánkos méh-darázs atyafiság elsõre talán félelemmel vegyes tiszteletet parancsoló,tartani azonban mégsem kell tõlük: alig valaki mondhatja el magáról, hogy megszúrta volna egy posz-méh – béketûrésükbõl sokkal nehezebben hozhatók ki, mint a társas darazsak vagy a háziméh.

Általában munkájukba elmélyülve láthatjuk a poszméheket a virágokon, amint virágport és nektártgyûjtenek viaszvárosaik lakosságának élelmezésére. A virágos növényeket sem kell azonban félteni,látszólagos egykedvû magamutogatásuk ellenére hamar meglátták a lehetõséget a rovarokban, és azédes nektárt nem ingyen csapolják. Virágaik színével, illatával hirdetik magukat (azaz leginkább a nek-tárjukat), mert a méhek és más viráglátogató rovarok képesek arra, amire a helyhez kötött növényeknem: elvégezni a keresztbeporzást. A rovartestekre tapadt virágpor a következõleg meglátogatott virá-gokat megtermékenyítheti, így egy kölcsönösen elõnyös kapcsolatrendszer alakult ki: a beporzó rova-rok nektárért és virágporért cserébe a virágos növények ivaros szaporodásának postásaivá váltak.

Talán szokatlan ez a megközelítés, de a szemet gyönyörködtetõ virágos rét virágai egyáltalán nemminket akarnak lenyûgözni, hanem a beporzók összetett szemei formálták szín- és formavilágukat azévmilliók során. A kapcsolatot a növény és beporzó rovar közt sok esetben már olyan szorosra csiszol-ták az evolúció lassú erõi, hogy a megfelelõ beporzók híján a növény nem is képes az ivaros szaporo-dásra. Ez a növény-rovar szövetség pedig megdöbbentõ mértékben érint minket, embereket is. Az em-beriség és a háziállatai élelmezésére tömegesen termesztett növények jelentõs része rovarbeporzású,így a beporzást végzõ rovarok – köztük az ebben a tevékenységben leginkább szaktekintéllyé vált posz-méhek – rendkívül nagy hatással vannak mindennapi életünkre, társadalmi berendezkedésünkre ésfenntartható életminõségünkre is.

Kétségtelenül méltó hát a megtiszteltetés, ami 2014-ben érte a poszméheket: egyik leggyakoribb éslegközismertebb fajuk, a földi poszméh (Bombus terrestris) képviselõjükké lépett elõ, és az Év rovaracím viselésén keresztül hivatott a társadalom szélesebb rétegeinek figyelmét felhívni a poszméhek ter-mészeti folyamatokban betöltött nélkülözhetetlen – bár gyakran nem eléggé méltatott – szerepére, ésbepillantást nyújtani viaszvárosaik megannyi csodát és drámát rejtõ világába. Érdemes azonban ki-emelni még egy örömteli körülményt, ami hozzájárult ahhoz, hogy a 2014-es év rovara a földi poszméhlett. Az indítványt dr. Móczár László, a hártyásszárnyúak (a különféle darazsak, hangyák és méhek né-

56

pes rovarrendje) hazai és nemzetköziszinten egyaránt elismert kutatójakezdeményezte, amit a Magyar Ro-vartani Társaság vezetõsége egyhan-gúan elfogadott, tisztelegve egyhosszú és eredményes élet kiemelke-dõ tudományos és ismeretterjesztõmunkássága elõtt, ugyanis Móczárprofesszor úr 2014-ben ünnepelheti100. születésnapját!

Magyarországon 34 poszméhfajfordul elõ. Ezek nagy része – köztüka földi poszméh is – társas, államal-kotó rovar, kasztokra tagolódó csa-ládközösségekben él. A családalapítóivaros nõstény (királynõ), csökevé-nyes ivarszervû nõstény utódai (dol-gozók) és az ivaros hím és nõstényutódok alkotják a családközösséget,

mely néhány tíz, legfeljebb néhány száz egyedbõl áll. Egyes poszméhfajok azonban kolóniaélõsködõk,nincsen saját dolgozó kasztjuk, és nõstényeik társas rokonaik államai felett veszik át az uralmat, majddöntik romba azokat. Ezek az úgynevezett álposzméhek. A késõbbiekben részletesebben is megismer-hetjük a földi álposzméhet (B. vestalis), a földi poszméh viaszvárosainak hívatlan vendégét. Egyesposzméhfajok, mint a földi, a kövi (B. lapidarius) és a mezei poszméh (B. pascuorum) igen gyakoriakés mindenfelé elterjedtek. Más fajok, mint például az óriás poszméh (B. fragrans) az utóbbi évtizedek-ben rendkívül megritkultak, esetleg el is tûntek hazánkból.

A földi poszméh jellegzetes szõrbundát visel, fekete alapszínû testén egy-egy sárga szalag húzódik ator és a potroh elején, a potroh vége pedig fehér. A királynõk és a valamivel kisebb dolgozók csak mé-retben különböznek. Lábukon (a 3. páron) fejlett virágporgyûjtõ berendezést hordanak. A lábszár külsõfelületén alakul ki a kosárka, amibe a nektárcseppekkel összeragasztott virágporszemeket gyûjtik. Ezegy kiszélesedett, kivájt, sima felület, erõs és hosszú szõrszálakkal körbevéve. Az elsõ lábfejíz belsõ ol-dalát sûrû és rövid szõrzet borítja; ez az úgynevezett kefe, amivel a test szõreire tapadt virágport össze-gyûjtik, és a kosárkába juttatják. A hímek csápja valamivel hosszabb, és – minthogy a családközösségmunkáiban nem vesznek részt – gyûjtõkészülékük sincs. A továbbiakban a földi poszméhek életmene-tével ismerkedünk meg, de az itt leírtak jobbára más társas poszméhfajokra is igazak, esetleg arról tér ela véleményük, hol érdemes fészket építeni, illetve mennyi az ideális lakosságlétszám.

A poszméhek már kora tavasszal megjelennek, amikor a rovarok többsége még hûvösnek találja azidõt a téli szállás elhagyásához. A vastag szõrbunda azonban ilyenkor kapóra jön, ráadásul a poszméhekkifejlesztettek egy egyedi módszert is a testhõmérsékletük aktív felemelésére. A szárnyaikat „lekap-csolják” a repülõizmokról, és a szárnymozgató izmok vibráló összehúzódásaival hõt termelnek, még-hozzá nem is akármilyen hatásfokkal: 10 C°-os külsõ hõmérséklet esetén is képesek 30 C°-ra felemelnia tor belsõ hõmérsékletét! Ennek köszönhetõen nemcsak kora tavasszal, hanem hûvösebb nyári napo-kon is képesek fenntartani aktivitásukat, amikor pl. a háziméh ki se merészkedik a kaptárból.

Ekkortájt még csak a tavaly kifejlett és megtermékenyült fiatal nõstényekkel találkozhatunk – akik-ben a leendõ királynõket tisztelhetjük –, hiszen a telet csak õk élték túl. A viaszváros és a családközös-ség, amiben felnevelkedtek, már a múlté. A királynõ, valamennyi dolgozó és hím még az õsz során el-pusztult. Szépreményû királynõnkre vár tehát a feladat, hogy újraindítsa a mérsékelt övi poszméhekéves ciklusát, ez pedig, fõleg eleinte, herkulesi feladatokkal jár.

A tél során alaposan kimerült energiatartalékait feltölti a korai virágok nektárjából, majd alkalmashelyet keres városa felépítéséhez. A földi poszméh, hûen nevéhez, leginkább földalatti, elhagyottkisemlõsjáratok után kutat. Az alkalmasnak ítélt helyet alaposan kitatarozza, majd a potrohmirigyei ál-tal termelt viasszal bevonja a lesimított padlót és a falakat. A viaszfalakat és a kupolaszerû viasztetõtgyakran növényi rostokkal, mohapárnákkal erõsíti meg. Ha ezzel végzett, még mindig nem jött el a pi-henés ideje, hisz potrohában ott feszül a leendõ városállam. Elhagyja a fészket, nektár és virágpor gyûj-tésébe fog a környezõ virágokon. A javak tárolására a fészekben hordó alakú viaszsejteket épít. Azegyik sejtbe virágpor és nektár keverékét halmozza fel, majd 6–10 petét ráhelyez, és lezárja a sejtet.Hogy az utódok fejlõdését felgyorsítsa, a sejten trónolva saját testével melengeti azt. Ezalatt alig hagyja

57

Földi poszméh (dr. Móczár László felvétele)

el a fészket, és a nektárkészletes viaszhordók tartalmán él. Ha az ivadéknevelõ sejtben idõközben ki-fogy a táplálék, gondosan újratölti azt.

A viaszsejt belsejében a petékbõl kikelõ lárvák néhány hétig a virágpor és nektár ízén kívül semmiegyebet nem tapasztalnak a világból. Távolról sem emlékeztetnek egyébként a poszméhekre, sokkal in-kább a legyek nyüveihez hasonlatosak. Rövidesen gubót szõnek és bebábozódnak, majd a gubón belülkukacszerû testük elemeire bomlik, és az elemekbõl poszméh épül – lezajlik a teljes átalakulású rova-rok által feltalált csoda. A királynõ megkönnyebbüléssel nyugtázhatja az elsõ dolgozógeneráció kifejlõ-dését, hisz a fészken belüli építési munkálatokat és a kinti gyûjtést átveszik tõle, és mostantól csak a pe-terakásra kell már koncentrálnia. Innentõl felgyorsulnak az események, és a családközösség gyorsangyarapodik mind létszámban, mind a tárolósejtekben felhalmozott készletek tekintetében.

Érdemes pár szót szólni még aposzméhek fészeképítészetérõl is –bár az építészet szó használatát ezesetben a társas darazsak vagy aháziméhek minden bizonnyal túlzás-nak tartanák. Ahogy növekszik a csa-ládközösség, egyre több hordó alakúivadéknevelõ- és tárolósejt épül,ezek azonban rendezetlenül, már-már rendetlenül helyezkednek el afészekben. Az elhagyott gubókat isfelhasználják készletraktározási cé-lokra. Összességében, nyoma sincs aháziméhek vagy a társas darazsakoptimális helykihasználásra törekvõ,pedánsan rendezett hatszögletû sejt-jeiben kifejezõdõ átgondolt építésze-ti stílusának.

Nyár derekára a viaszvárosban már számtalan dolgozó tevékenykedik, és igen bõséges készletekethalmoztak fel. A késõbbi dolgozógenerációk tagjai a jóltápláltság miatt már közel akkorák, mint a ki-rálynõ, és ivarszervük is fejlettebb, bár sohasem párosodnak. A családközösség új feladatba kezd, hogya jövõ államait is megalapozza: felnevelik az ivaros generációt. Az ivaros nõstények mind a királynõmegtermékenyített petéibõl fejlõdnek ki. A hímek megtermékenyítetlen petékbõl fejlõdnek, többségé-ben a királynõ fiai, de néhányuk egy-egy vállalkozó kedvû dolgozó fia. Mint említettem, a késõi, nagytestû dolgozók, bár ivarszervük nem csökevényes, sohasem vonják magukra a hímek figyelmét, így lá-nyaik nem is lehetnek. A fiatal ivaros generáció tagjai nászrepülés után, többnyire a virágokon párosod-nak. A hímek dolgukat ezennel be is végezték; rövidesen elpusztulnak, a családközösség már nem fo-gadja be õket.

A kolónia a dolgát tulajdonképpen az ivarosok felnevelésével teljesítette, genetikai vonalát áthagyo-mányozta a következõ évre is. Az õsszel együtt beköszönt a városállam hanyatlása, majd bukása. A fia-tal ivaros nõstények elhagyják a fészket, és téli szálláshelyek után néznek. Általában mohapárna vagyfakéreg alatt töltik a telet. A fészekben a közrend felbomlik, a dolgozók az idõs királynõre és egymásratámadnak, végül a beköszöntõ hûvös idõ és táplálékhiány az utolsó túlélõkkel is végez. De szomorúság-ra nincs ok, hisz a jövõ városállamai ott szunnyadnak a leendõ királynõk testében.

Nézzünk most be egy másik, kevésbé szerencsés földi poszméh városállam sorsának az alakulásba,és ugorjunk is vissza az idõben nyár elejére. Dolgozó már bõven serénykedik a fészek körül, ivarosokmég nincsenek. A fészek bejáratát dolgozók õrzik, és még azonos fajú, de más fészekhez tartozó posz-méheknek sem tanácsos megkísérelni a bejutást. Megfelelõ fészekközösség-azonosító illatigazolványnélkül könnyen végzetes kimenetelû lenne a lakcímtévesztés. Egyszerre azonban egy különleges láto-gató érkezik. Egy földi álposzméh. A dolgozók megzavarodva próbálják megfejteni a kilétét. Nagyonhasonló saját királynõjükhöz, de öltözéke még ragyogóbb és ámulatba ejtõbb, makulátlanabb, hiszamíg a poszméh királynõ fáradhatatlanul dolgozott a kolónia megalapításán, az álposzméh nõsténykedvére válogathatott a mezõ virágainak nektárjából. Sem gyûjtenie, sem építkeznie nem kellett. Gya-nús is lehetne az õröknek, hogy a lábán egyáltalán nincs gyûjtõkészülék, ami máris sokat elárul egynõstény poszméh munkához való viszonyáról.

Az õrt álló dolgozók reakciója mindenesetre valóban olyan, mintha megbabonázná õket a jövevény,és – vesztükre – beengedik a fészekbe. Ma már tudjuk, hogy ez a megbabonázás az álposzméh által ki-

58

Poszméh fészek (dr. Móczár László felvétele)

bocsátott feromonoknak, azaz viselkedésmanipuláló illatanyagoknak köszönhetõ. A fogadtatása bent ishasonló. Néhány dolgozó ugyan gyanakvó pillantásokat vet rá, de igazán a királynõ tudja csak, hogynagy a baj. A makulátlan öltözék alatt az álposzméh vastagabb páncélt és erõsebb fullánkot hord, mint aposzméheké. A királynõt és a néhány védelmére kelõ dolgozót megöli, majd átveszi az uralmat a fészekfelett. A dolgozók innentõl a trónbitorló álposzméh-királynõt szolgálják, és az õ lerakott petéit, utódaitgondozzák. Az álposzméh nem nevel dolgozókat, utódai ivarosak. Mire – utánpótlás híján – az utolsóposzméh dolgozók is elpusztulnak, az álposzméh utódai kifejlõdnek, elhagyják a fészket, párosodnak,majd a nõstények telelõhelyet keresnek, hogy a következõ évben újabb poszméhvárosok sorsát pecsé-teljék meg.

Egyre több fórumon lehet hallani manapság, hogy a vadméhek, köztük a poszméhek diverzitása erõ-sen csökken Európa-szerte és más kontinenseken is. Magyarországon egyelõre jobb a helyzet, mintNyugat-Európa vagy Észak-Amerika nagy részén, de már nálunk is észlelhetõk aggasztó jelenségek. Aföldi poszméh, a kövi és a mezei poszméh nem csak Magyarországon, de egész Európában gyakori, ál-lományuk stabilnak tûnik, ugyanakkor más poszméhfajok egyelõre ismeretlen okokból erõsen megrit-kultak, vagy el is tûntek hazánkból. A veszélyeztetõ tényezõk közül leggyakrabban a megfelelõ élõhe-lyek eltûnését szokták emlegetni. A poszméheknek tavasztól nyár végéig folyamatos legelõre van szük-ségük, ahol idõben eltolva virágzó fajok élnek. Nem válogatósak, sokféle virágról gyûjtenek, nagy amozgáskörzetük, és különösen hosszú nyelvükkel a mély kelyhû virágok nektárját is elérik. Az intenzívmûvelésû agrárterületeken viszont nem áll rendelkezésükre folyamatos táplálékforrás. Egyre kevesebbaz olyan mezsgye, árokszél vagy parlagterület, ahol a poszméhek az egész szezon folyamán megtalál-hatják a számukra táplálékot kínáló virágokat. Fontos veszélyeztetõ tényezõ lehet a mezõgazdaságivegyszerek használata is. Ezek hatásait általában a háziméheken tesztelik, a vadméhek esetében azon-ban szinte lehetetlen nyomon követni, mi is történik valójában.

A vadméhek sokféleségének megõrzése és megporzó tevékenységük fenntartása érdekében nagyonfontos megvédenünk a természetközeli állapotú füves élõhelyeket. Az intenzív mezõgazdasági haszno-sítás alatt álló területeken is létrehozhatók olyan parcellák, szegélyek, ahol virágos magkeverék vetésé-vel méhlegelõk alakíthatók ki – ennek alkalmazására már Magyarországon is van példa. A poszméhek –legalábbis a gyakori fajok – számára alkalmas élõhelyek létrehozhatók városi parkokban, közterülete-ken is. Poszméhbarát kertek és parkok létesíthetõek, sõt az iskolakertek is kialakíthatók úgy, hogy aposzméheknek és egyéb vadméheknek megfeleljenek, és így a fiatalok is megismerkedhessenek ezek-kel a hasznos, érdekes életmódú és szép állatokkal. A poszméhek, illetve velük közös jövõnk kulcsa aszemléletformálásban rejlik.

Vas Zoltán

A házi berkenye 2013-ban az év fafaja voltAz elmúlt évben az erdész szakma egy szinte elfeledett régi (gyümölcs)fafajunkra irányította a fi-

gyelmet. A házi (más néven fojtós) berkenyét jószerivel még az erdészek is alig ismerik, a nagyközön-ség pedig egyáltalán nem. Legfeljebb néhány, a gyermekkorát szõlõs vidéken leélõ idõs ember emlék-szik erre az érdekes gyümölcsfára. Lássuk tehát, mit is kell tudni errõl a rejtélyes fafajról?

8–18 méteresre nõhet meg, festõi, hatalmas koronát nevel, kivált szabad állásban. Páratlanul szár-nyalt, fûrészes szélû levelei vannak. A házi berkenye májusban, a levelek megjelenésével egy idõben,bódító illatú, álernyõs, fehér virágaival csalogatja az õt beporzó bogársereget. Hazánkban inkább 15–22évesen mutatja az elsõ virágzást és hozza termését. Ez a megfigyelés képezi alapját annak a szentenciá-nak, amely Gárdonyi Géza Isten rabjai címû regényében is olvasható: „ne ültess berkenyét, mert úgy-sem éred meg a termését”.

Termései apró (1,5–3 cm) körte, ritkábban alma alakúak. Színük is igen változatos, lehet sárga, sár-gás piros, barnássárga, barnás zöld, vagy az egyik oldalán piros, a másikon sárga, sárgásbarna. A látvá-nyosan megszínesedett, kifejlett, de még meg nem puhult gyümölcs a benne lévõ kõsejtek és a nagycsersavtartalma miatt étkezési szempontból élvezhetetlen. Ekkor tényleg fojtós ízt ad a szájban. A szí-nes érést követõen egy-két hét alatt megbarnul, így puhává válik az addig kemény húsa. A termésérésideje hazánkban általában szeptember. Igen magas életkort tud megérni e fafaj. A becsült adatok400–500 évben állapítják meg a maximális korát.

59

A házi berkenye a jelenlegi határainkon belül elsõsor-ban a középhegységek melegebb, délies kitettségû cserestölgyeseiben található (Hegyalja, Mátraalja, Duna-ka-nyar, Gerecse szélei, Vértesalja, Soproni- és Kõsze-gi-hegység, Mecsek, Somogyi- és Tolnai-dombság, Ba-laton-felvidék), valamint az ugyanitt fekvõ szõlõhegyekés régi gyümölcsösök területén, mint termesztésbe vontgyümölcsfa. A dombvidékeken csak helyenként gyako-ribb (de sehol sem tömeges, pl. Vas és Zala), másutt szór-ványos. A sík vidékekrõl pedig szinte teljesen hiányzik.

Mit tudtak róla elõdeink?Õseink a honfoglalás után már itt a Kárpát-medencé-

ben a szlávoktól vehették át a berkenye nevét. Erre utal aszlovén ’brekínja’ és a horvát ’brèkinja’. A Tihanyi Ala-pító levélben (1055) is szerepel a neve, mint határpontotjelölõ fa. Településneveink közül Magyarországon a kö-zépkorban három falu kapta berkenyérõl a nevét. Mind-három olyan helyen fekszik, ahol a házi berkenye õsho-nos lehetett. Az egyik a Nógrád megyei Berkenye. A má-sodik az erdélyi Mezõségen fekvõ, a Kolozs megyeiMocs járási központtól délre, mintegy tíz km-re találhatóBerkenyes, magyar református szórvánnyal. A harmadikfalu is az erdélyi Mezõségen található, annak is déli, a ré-gi marosszéki járásában fekvõ református vallású község, a korábbi Bergenyõ, mai néven Mezõ-bergenye. Számos magyar település határának dûlõ-(földrajzi) nevei között ma is jellemzõen elõfordula ’berkenye-’, ’berkenyés’ kifejezés. (Barnag: ’Koszos berkenye’, Csopak: ’Berkenye-kút’, Aszófõ:’Berkenyés’, ’Berkenye-megye’, stb.).

Megfigyeléseim szerint a Balaton-felvidéken a régi hagyományaikhoz erõsebben ragaszkodó svá-bok által mûvelt szõlõhegyekben maradtak fenn jobban a házi berkenyék (pl. a Pécselyi szõlõhegy felsõfele, amit a vöröstói, barnagi és nagyvázsonyi svábok birtokoltak). A Veszprém megyei németség máramár egyáltalán nem ismeri õsei anyanyelvén a házi berkenyét. Pedig németországi származási helyeik-rõl magukkal hozták ennek a gyümölcsnek az ismeretét is, csak a zordabb bakonyi falvakban nem ter-mett meg régen sem a házi berkenye, csupán a Balaton-felvidéken. Szinte az utolsó pillanatban,2000-ben sikerült rábukkannom egy olyan rendkívül idõs, akkor 103 éves gazdára, Timmer Antalra,Vöröstó községben, Nagyvázsony mellett, aki meg tudta mondani õsei nyelvén, hogyan hívták a háziberkenyét. Hosszas gondolkodás után közölte: „sparwl baum”. Ez a kifejezés jól összevág a németszakirodalom adataival. És valóban: a XV–XVI. században ’Sprebern’, ’Sperbel’, ’Sperwerbaum’-kéntismerték, ahogy Prof. W. Kausch-Blecken erdésztanár (Göttingen) igen részletes és egyedülálló háziberkenye monográfiája is tárgyalja.

A magyar nyelvû füvészeti irodalomban a berkenyét nyomtatásban elõször Melius Péter(1515–1572) tárgyalja 1578-as, kolozsvári kiadású ’Herbárium’-ában, meglehetõsen röviden: „az aszúberkenyét ha borban iszod, megállítja az hasnak folyássát”. Ezt a korai mûvet követi a magyar kerté-szeti irodalom elsõ hatalmas munkája, Lippay János ’Posoni Kert’-je (1664, Nagyszombat). A’berkenye-fárul’, (azaz a házi berkenyérõl) másfél oldalon át ad kitûnõ megfigyeléseken alapuló részle-tes leírást.

A XVIII. század végén aztán megszaporodnak a magyarországi híradások a berkenyékrõl. ÍgyGrossinger János komáromi jezsuita tudós (1728–1803) még latinul, majd az ízes és veretes magyarnyelven író, de rejtélyes életû Veszelszky Antal (1730–1798) híres munkájában a házi/fojtós berkenyé-rõl bõvebben is ír: „nálunk a szõlõ-hegyeken elég terem, és imitt-amott szereti a hegy-oldalakat. Gyö-kér-hajtásokról és magról szaporíttatik, de tán tsak a’ madarak által […] Sajtó srófnak, puska-ágynakés egyéb szerszámoknak [használják]. Aszalt gyümöltse, tudja az egész világ, hogy a vér-hasban kínló-dóknak borban fõzve kész orvosság”.

A XIX. század második felében már többször írtak róla a szaklapokban is. Neves gyümölcsészünk,Rudinai Molnár István azt üzeni egyik olvasójának az általa szerkesztett ’Gyümölcskertészben’: „Ber-kenyefát hazánkban egy faiskola sem szaporít, mert nem keresik”(1894). Szerencsére azonban nem le-hetett a helyzet ilyen reménytelen, mert a Balaton-felvidékrõl, a Káli-medencébõl Teleki János faisko-

60

Házi berkenye a Zala megyei Kustányszõlõhegyében (Sonnevend Imre felvétele)

lája Balatonhenyérõl 1893-ban és 1894-ben is hirdet berkenye csemetét és eladó berkenye vetõmagot,igaz, két-háromszoros áron, mint a vadalmáét vagy vadkörtéét. Ma Balatonhenye határában egyetlenberkenyefa sincs a szõlõhegyben!

A XX. század elsõ felének nagy gyümölcsészei még megemlítik összefoglaló szakkönyveikben aházi berkenyét, mint jelentõséggel nem bíró fajt. Mohácsy Mátyás így ír róla 1936-ban: „gyümölcsétcsersavtartalma miatt fõként a franciák és a németek az almabor készítésénél használják, nagygyümöl-csû fajtáit saját magcsemetéjére és vadkörtére is oltják”. Gróf Széchenyi-Wolkenstein Ernõné híreshegyaljai, bodrogkeresztúri szõlész és gyümölcsész is csak röviden emlékezik meg gyümölcsünkrõl sa-játos hangvételû, oktató levelek formájában megírt könyvében (1937): „apró gyümölcse szörp vagygyümölcskocsonya elõállítására, gyógyborok készítésére használható”.

A Balaton-felvidéki és zalai néphagyomány számon tartja a házi berkenyét, mint érdekes és ritkagyümölcsöt, de csak ott, ahol elõfordult belõle néhány példány. Az itt élõ közösség tagjai közül is márcsak azok tudnak mondani valamit errõl a gyümölcsrõl, akik az átlagnál jobban odafigyeltek környeze-tükre, a termesztett növényekre. Mivel az utóbbi száz évben a megmaradt fák száma rendkívül erõsenlecsökkent, a falusi lakosság körében is egyre ismeretlenebb lett. Aki még emlékszik rá gyermekkorá-ból, annak számára pedig egy kicsit mitikussá is vált: „nagyon régen nagyon finom volt, de ma már nin-csen”.

További „nem korszerû” tulajdonságai is voltak a házi berkenyének: apró a termése, utóérlelésselválik csak élvezhetõvé, „eladhatatlan”, „nem ismeri a nagyközönség”. Pedig még 1945 elõtt a piacokrais vitték ezt a gyümölcsöt. A veszprémire elsõsorban a hidegkúti és veszprémfajszti sváb asszonyok vit-tek házi berkenyét, a pápaira a tapolcafõi hatalmas berkenye matuzsálemrõl (átmérõje 100 cm) kerülteladó termés. Azért is hívták ebben a faluban „zsidógyümölcsnek”, mert Pápán elsõsorban a jómódúzsidó háziasszonyok vásároltak szívesen belõle, érdekes, egyedi íze és kinézete miatt.

A házi berkenyére emlékezõk mély memória rétegeibõl elõbukkant Dél-Zalában, a Balaton-felvidé-ken, de Sümeg környékén is, de kivált Tapolcafõn az a versike, mellyel valamikor ezt a gyümölcsöt apiacon kínálták:

„Vegyen az Úr berkenyét,Hogyha fosik, azt egyék!”

A házi berkenye más irányú gyógyhatásával csak egy helyen találkoztam a Dunántúlon. A Ság-hegykörnyékén fekvõ Kemenesmihályfán áll a környék egyetlen ismert öreg házi berkenyéje a belterületen,egy méhész kertjében. Itt mesélte idõs tulajdonosa 2001-ben, hogy a berkenye leveles hajtásainak fõze-tével a keléseket szokták borogatni. Feltehetõ, hogy csersavtartalma miatt összehúzó hatású lehet azemlített fõzet.

Mivel a mindent felforgató évtizedek (1945–1990) a mezõgazdaságban – de a gyümölcstermesztés-ben még inkább – nem kedveztek a hagyományõrzésnek, ez a „nem divatos gyümölcs” a kiveszõ fajoklistájára került. 2001-ben a környezetvédelmi miniszter rendeletben védetté nyilvánította ezt a fajt is.De errõl az átlagember mit sem tud.

A házi berkenye pálinkáról

Valamikor nagyon híres volt a házi berkenye pálinkája is. A kémiai háttér ismerete nélkül is tudtákazok a gazdák a jó berkenye cefre fortélyait, akik még utolsó mohikánként evvel Dél-Zalában és a Ká-li-medencében foglakoznak. Ösztönösen több évig érlelik a saját párlataikat. Így állt elõ az a Dobri köz-ség (Dél-Zala) szõlõhegyében fellelhetõ egyedülálló palacksorozat, amely húsz év szinte minden ter-mésébõl megõrzött, a legkitüntetettebb baráti társaságok számára, de még a szerzõ számára is, néhánykortynyi „mintát”. Sajnos tulajdonosa, Kútfej Ferenc idõközben már elhalálozott.

Még egy fontos hír a házi berkenye pálinkáról, a „szomszédból”: a hajdani Pozsony megye észak-nyugati határával, Juhász Gyula Szakolcájával (Skalica) átellenes morva városka, Strá�nice szom-szédságában fekvõ községben, Tvaro�ná Lhota-n (Cseh Köztársaság) minden év tavaszán (2014-ben ahúsvét utáni szombaton, április 26-án) rendeznek egy nagy házi berkenye pálinka ünnepet. Ebben afaluban rengeteg idõs házi berkenyét gondoznak az itt lakó gazdák, és mindenki a maga fájánaktermésébõl fõzet saját snapszot. 140–160 minta szokott szerepelni egy-egy ilyen szemlén! Még ber-kenye pálinka lovagokat is avatnak ezen az ünnepen. A nap csúcsa a párlatok versenye, de egy hatalmasdisznó leölésével és elfogyasztásával is egybekötik ezt a napot, amelynek végén még a házi berkenyelekvárjával és aszalt termésével elkészített sütemények széles skáláját is felszolgálják. Hogy mennyirebüszkék a jó morvák a helyi specialitásukra, megtekintheti az idelátogató a kis házi berkenye

61

múzeumot is, amely e tekintetben elsõ Európában. (http://www.czecot.cz/turisticky-objekt/11064muzeum-oskeruse-a-byliny-z-luciny-tvarozna-lhota)

„Csontfának” nevezték a házi berkenye faanyagjátVégezetül szóljunk néhány szót a csontfának is titulált faanyagjáról is. Egy helyi református kisne-

mesi családból származó idõs nemespécselyi gazda, Keresztes Dániel 1999-ben még emlékezett arra,hogy nagyapja idejében a fa ’prös’-ök srófját házi berkenyefából esztergályozták. „Ez volt a legkemé-nyebb fa, keményebb, mint a szil, a tölgy, az akác vagy a kõris, pedig azokból készült a lovaskocsi kerék-agya, oldalai és saroglyája, a legjobban igénybevett alkatrészek. De a srófnak még keményebb anyagkellett” – mondotta.

A Balaton-felvidék vízimalmainak kerekeihez is használták a rendkívül kemény fáját, elsõsorban a2–3 cm vastag faszegek és ékek kialakításához (ld. örvényesi vizimalom). Egy idõs bazsi gazda1998-ban említette, hogy apja a pincéjük elõtt álló vastag törzsû berkenyét azért vágatta ki még gyer-mekkorában, mert az épülõ házához abból fûrészeltetett deszkákat a szobák mennyezetének kialakítá-sához. Hosszú távra gondolkodott.

A házi berkenye csemetéit ma igen ritkán ültetik parkokban, közterületeken. Pedig a szép sudár nö-vésû fiatal fák és a terebélyes koronát nevelõ idõs példányok egyedülálló megjelenésûek. A színes ter-méssel megrakott ágak, az õszi aranysárga lombozat különleges élményt nyújt. Tudta ezt a Balaton-fel-vidéki Monoszló erdész fõfoglalkozású polgármestere, Simon György is, amikor 13 évvel ezelõtt aközség temetõjéhez vezetõ út mellett, az országban elõször, egy házi berkenye allét ültetett. Ma már te-remnek ezek a fák.

Sonnevend Imre

A bükkábrányi fosszilis erdõés a megújuló miskolci múzeumügyKis múzeumtörténet

Miskolc város közössége abban a szerencsés és büszke helyzetben van, hogy hazánk egyik legrégeb-bi múltra visszatekintõ múzeumának „gazdája” lehet. Az 1899-es alapítású intézmény eredetilegBorsod-Miskolczi Múzeum néven kezdte meg mûködését,1 majd 1953-ban vette fel a tudós polihisztor,Herman Ottó nevét.2 Az intézmény 1962-tõl Borsod-Abaúj-Zemplén megye múzeumi szervezeténekközpontjává vált, és ettõl az idõtõl terjedt ki gyûjtõterülete a megye egészére.3 2013 elejétõl, habár vá-rosi múzeumként, de megyei hatókörrel folytatja mûködését.

A Herman Ottó Múzeum régészeti, képzõmûvészeti, történeti, néprajzi, numizmatikai-falerisztikai,valamint ásványgyûjteményeiben jelenleg több mint félmillió, egyedileg nyilvántartott mûtárgy talál-ható. A Múzeumi Bizottság elsõ ügyrendjében (1899) megnevezett hat szakosztály között már szerepeltkettõ, melyek az ásványtanon kívül további természettudományokért: állattanért, növénytanért és geo-lógiáért voltak felelõsek.4 Nyilván nem véletlenül, hiszen az õslénytan és a földtan Miskolc város életé-ben már a Múzeum-Egyesület megalapítása elõtt különösen fontos szerepet kapott. A magyarországiõskõkorkutatást elindító Bársony-házi „szakócák” 1891-tõl lázban tartották az érdeklõdõ közönséget,5

és termékenyítõleg hatottak a város földtani alapkutatásaira is.6

A mai múzeum elõdjének õslénytani gyûjteménye 1903-ra már 70 darab leltározott tételt tartalma-zott és tárgyai alapján (pl. a rendezõ pályaudvari mamutagyar) nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy or-

62

1 HOM HTD, Ltsz.: 77.193.2.; A miskolci múzeum megalapításának gondolata már 1884-ben felmerült. Sza-badfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról. Miskolc. 1987. 90.

2 HOM HTD, Ltsz.: 69.5.67.3 Szabadfalvi i. m. 95; Dobrossy István (szerk.): Miskolc írásban és képekben 6. Miskolc, 1999. 89; Veres László

– Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum mûkincsei. Miskolc, 1999. 35.4 Veres – Viga i. m. 10.5 Herman Ottó: A miskolczi palaeolith lelet. Archaeológiai Értesítõ XIII. köt. Bp., 1893. 1–25.6 Papp Károly: Miskolcz környékének geológiai viszonyai. A m. kir. Földtani Intézet Évkönyve XVI. köt. 3. fü-

zet.

szágosan is a legjelentõsebbek közé tartozott. Külön nyilvántartották az állattani gyûjtemény (112 db)mellett a kagyló- és preparátumgyûjteményt. Négy évvel késõbb a növény-, ásvány- és állattani gyûjte-mények összevonásával indokolttá vált egy egységes természettudományi szakosztály létrehozása.Közben a jégkori (diluviális) embert célzó, napjainkban is folyamatos barlangkutatások egészen a má-sodik világháborúig virágkorukat élték. Ehhez kapcsolódóan hatalmas földtörténeti és õslénytani isme-retanyag halmozódott fel, melyet nemzetközi hírnévre szert tett elõdeink (Herman Ottó, Kadiæ Ottokár,Hillebrand Jenõ, Saád Andor, Leszih Andor, Megay Géza, stb.) rendszeresen publikáltak is. 1941-re atermészettudományi tár már 4570 db leletet és tárgyat tartott nyilván.7

Az 1950. évi államosítás sajnos jelentõsen visszavetette a gyûjteménygyarapítás ügyét, hiszen köz-ponti utasításra a természettudományi gyûjteményt szétosztották a miskolci iskolák között. Öt évvel ké-sõbb a minisztérium még a természettudományi muzeológusi munkakört is megszüntette.8 A HermanOttó Múzeum 1962-re csupán 936 db-os természettudományi gyûjteménnyel rendelkezett, majd hama-rosan azt is feloszlatták. A gyûjtést és a Természettudományi Tár újraszervezését csak az 1970-es évek-ben kezdték meg elsõsorban magángyûjtemények megvásárlásával.9 Ekkor már a több mint 23 ezer té-telt számláló régészeti gyûjteménynek is szép számmal voltak földtani és fõleg õslénytani vonatkozásútárgyai. Ezenkívül napjainkig a múzeum természettudományos tevékenységét még az 1980-ban alapí-tott Ásványtár10 munkatársai vitték elõre.

Világraszóló leletek, embert próbáló feladatokA Herman Ottó Múzeumnak hét évvel ezelõtt váratlan és kivételes lehetõsége nyílt arra, hogy a föld-

történeti, õslénytani és természetrajzi kutatásokba még szorosabban bekapcsolódjon. 2007 júliusánakelsõ napjaiban a bükkábrányi külszíni fejtésû lignitbányában mintegy 65 méteres mélységbõl, a lignit-réteg tetejérõl egy felsõ miocén korú (6,8–7,5 millió éves)11 mocsárciprus-erdõ 16 fából álló részletekerült elõ. A bánya, valamint a Mátrai Erõmû Zrt. vezetése úgy döntött, hogy elsõként a területileg ille-tékes, megyei jogkörû Herman Ottó Múzeumot értesíti a lábon álló, fosszilis erdõmaradvány létezésé-rõl, melynek legnagyobb jelentõségét a méretei és kora mellett az adta, hogy fái egyáltalán nem köve-sedtek meg.

A múzeum régészei a bejelentés idején már jó néhány hónapja végeztek megelõzõ régészeti feltárá-sokat a bányamûvelés elõterében. A feladatuk volt, hogy elvégezzék a bányászati tevékenység által ve-szélyeztetett felszíni és felszín közeli régészeti lelõhelyek mentését. Ennek keretében számos újkõkori,réz- és bronzkori, sõt császárkori objektumot (házat, anyagnyerõ gödröt, temetkezést) tártak fel.

Veres László múzeumigazgató Pusztai Tamás régészt, múzeumigazgató-helyettest és Veres János ré-gészt bízta meg a nem mindennapi leletegyüttes kimentésével. Utóbbi közvetlen irányításával napokonbelül megkezdõdött az embert és gépet próbáló munka. Minél több fatörzset kellett kiemelni, mielõtt aterületet újra birtokba vették az akkor még tovahaladó, de hamarosan visszatérõ bányagépek.

Az igazi gondot nem a 65 méteres mélység jelentette, ahonnan a felszínre kellett szállítani afosszíliákat, hanem a kivágásuk és a szállító jármûvekre emelésük. A törzsek vastagsága általában aleghosszabb láncfûrészhez is túl nagy volt. A fák felülete erõsen száradt, viszont a hatalmas súly miattóriási víztartalmuk is kockázatot jelentett. Senki sem lehetett biztos benne, hogy az emelésnél a fa a sa-ját tömegét megbírja-e majd tartani. Ehhez a mûvelethez a régészek körkörös bandázst készítettek rá-juk, remélve, hogy azok segítenek egyben tartani a fosszíliákat. A talpfák behelyezéséhez alul az õsfáktörzsét át kellett fúrni. A gépi emeléskor vált egyértelmûvé, hogy a legkisebb elfûrészelt törzs is kb. 2,5tonnát nyom, míg a legnagyobbak meghaladták a 4 tonnát.

Az összesen bõ két hónapot igénylõ mentõakció eredményeként az eltemetett erdõrészlet tizenhatfatörzsébõl négyet a Herman Ottó Múzeumba, ötöt a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságához tartozóIpolytarnóci Õsmaradványok Természetvédelmi Területre, egyet a Természettudományi Múzeumba si-

63

7 Veres – Viga i. m. 14–22.8 Veres – Viga i. m. 28.9 Szabadfalvi i. m. 98.

10 Szakáll Sándor – Szabó Tímea – Fehér Béla: A Herman Ottó Múzeum Ásványtára (1980–2000). Herman OttóMúzeum, Miskolc, 2000.

11 Magyar, Imre – Sztanó, Orsolya: Is there a Messinian unconformity in the Central Paratethys? Stratigraphy,vol. 5, nos. 3–4, 2008. 245–255.; Császár, Géza – Kázmér, Miklós – Erdei Boglárka – Magyar Imre: A possibleLate Miocene fossil forest PaleoPark in Hungary. In Lipps, J. H.– Granier, B. R. C. (eds.): PaleoParks – Theprotection and conservation of fossil sites worldwide. Carnets de Géologie / Notebooks on Geology, Brest,Book 2009/03, Chapter 11. 125.; Kázmér, Miklós: Structure of the 7 Ma Bükkábrány fossil forest in Hungary.Japanese Journal of Historical Botany, Vol. 19, Nos. 1–2. 2011. 48.

került elszállítani, míg egyet a bányavezetés a saját maga részére emeltetett ki. A maradék öt fa a terü-letre visszatérõ bányamûvelésnek esett áldozatul, elõtte azonban rajtuk is minden szükséges tudomá-nyos vizsgálatot elvégeztek a geológus, paleobotanikus, valamint a dendrokronológiával foglalkozószakemberek.

A konzerválás gondjai

A Herman Ottó Múzeum által kiemelt négy õsfa 2007. augusztus 8-án érkezett meg a múzeum udva-rára, ahol ideiglenesen vaskeretes fakalodákba, és azokon belül nedves bányahomokba kerültek elhe-lyezésre. A múzeum történetének leghatalmasabb leleteirõl kellett gondoskodni, melyek tárolásáhoznem volt megfelelõ fiók, doboz vagy szekrény. Egy egész épületet kellett felhúzni, és nem csupán a to-vábbi tárolás miatt! Az elhelyezés gondjánál is jobban nyomasztott mindenkit a konzerválás feladata.

Az addig példa nélküli vállalkozás felelõssége, vagyis a kb. hétmillió éves leletegyüttes minélhosszabb ideig történõ bemutathatóságának és kutathatóságának biztosítása, legjobban talán BánfalvyFerenc farestaurátor-osztályvezetõ vállára nehezedett. A tudományos kutatások (Magyar Természettu-dományi Múzeum, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem) eredményeit,valamint két hazai (Miskolc, 2007) és egy külföldi (Wood Science for Conservation of CulturalHeritage, Firenze, 2007) nemzetközi szakmai konferencia ajánlásait figyelembe véve, a Herman OttóMúzeum végül négyféle konzerválási eljárás mellett döntött:

1.) Két törzs 20 és 26 ezer literes acéltartályokban folyamatosan töményített cukorszirupba került.Ez egy kevés energiát igénylõ, nagy mennyiségû faanyagnál is alkalmazható, olcsó, melegítés nélkülieljárás, melyet még az 1980-as években dolgozott ki McQuirkné Glattfelder Lucia és Morgós András.12

Bánfalvy Ferenc vezetésével az oldat töménységét öt év alatt fokozatosan 50g/l-rõl 1050g/l-ig emelték.A faanyag cukorral való telítettségének mértékét súlyméréssel ellenõrizték. A konzerválás befejezõ sza-kaszában a fát vászonba csavarva, homok alatt egy éven keresztül szárították. A cukoroldathoz a30%-os koncentráció eléréséig az erjedést gátló fertõtlenítõ szert (Kemobicid-DP3) is kellett adagolni.

64

12 Morgós András – McQuirk Glattfelder, Lucia – Gondár, Erzsébet: The cheapest method for conservation ofwaterlogged wood. The use of unheated sucrose solutions. ICOM Committee for Conservation, 8th TriennalMeeting. Sydney. Preprints, Working Group 7., 1987. 313–319.

Az egyik mocsárciprus-törzs megemelése, 2007. augusztus 7. (Selján Éva felvétele)

2.) Egy fa esetében a magas víztartalmú faanyagot epoxigyantával (HOLZ-3011) telítették. A gyan-tát több ponton, furatokon keresztül injektálással jutatták a fába.

3.) A negyedik fa még 2007-ben víz alá került szintén egy 20 ezer literes acéltartályba és napjainkigis ugyanígy tárolják. A tiszta víz a fosszilis fák eredeti közegének egyik természetes eleme, amely a kül-sõ nyomást és az oxigénmentességet a legkönnyebben biztosíthatja. A gombásodás elkerülésére itt isrendszeresen Kemobicid-DP3 vegyszert kevernek hozzá.

4.) A kisebb fadarabok (törzs- és ágtöredékek) gyors, kevésbé tartós konzerválására akril bázisúimpregnáló vegyszer alkalmaztak.13

Építsünk múzeumot!A múzeum vezetése kezdettõl tisztában volt vele, hogy a bükkábrányi mocsárciprus-erdõ megmen-

tésének legfõbb célja a bemutatás a minél szélesebb nagyközönség számára. Veres László múzeum-igazgató és akkori helyettese, Pusztai Tamás jóvoltából még 2008-ban megszületett a „Pannon-tengerMúzeum” ötlete, melynek megvalósításához a Herman Ottó Múzeum 2009-ben az Észak-Magyaror-szági Operatív Program keretén belül nettó 369 031 616 vissza nem térítendõ támogatást nyert. Ez azösszeg a bekerülési költség 85%-át tette ki. „A Pannon-tenger kiállító-épület kialakítása, és a múzeumirendszerben történõ mûködtetése” címû projekt 2010. május 28-án a Támogatási Szerzõdés ünnepélyesaláírásával vette kezdetét.

Az új épületszárny megépítése Rudolf Mihály DLA építész14 tervei alapján az 1953-ban elkészültrégi központi múzeumépület (Görgey Artúr u. 28.), egykori MSZMP pártház elõtti parkban kezdõdöttmeg. A földmunkákat megelõzõen a hatályos törvények alapján a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalsaját területén kötelezte régészeti feltárásra a múzeumot, mondván, hogy az Avas-hegyen, a múzeumközvetlen környezetében számos õskõkori régészeti lelõhely ismeretes. Az elsõ napon régészeti megfi-gyelés keretében ugyan elõkerült három darab õskõkori kõeszköz és gyártási hulladék, a két hónapigtartó ásatás mégis másféle meglepetést tartogatott. 2010. augusztus és szeptember hónapjaiban a szerzõvezetésével a múzeum munkatársai feltártak egy 1817–1857 között épült lakó- és borházat, mely bársokáig a mindszenti egyház tulajdonában volt, az 1873-as miskolci kolerajárvány idején kórházként ismûködött. A múzeum utcafronti kerítése alól felszínre került az 1867-ben felavatott miskolci Kálváriakerítése és egykori neogót fõkapujának helye a mögötte épített lépcsõsorral, valamint több önálló XX.századi sír és egy tömegsír a II. világháború idejébõl.

Az építkezés és a lázas kutató- és szervezõmunka, mely már kizárólag az összesen 942 m2 alapterü-letû, kétszintes új épület majdani kiállítótereinek tartalommal való megtöltését célozta, 2010 decembe-rében indulhatott meg. Az alapkõletételre 2011. január 21-én került sor.

A „Pannon-tenger Múzeum” állandó kiállításai és jövõjeAz új épületszárnyban, mely 2013. november 20-án nyitotta meg kapuját, és amit a nagyközönség

„Pannon-tenger Múzeum” néven ismert meg, alapvetõen két természettudományi tárgyú kiállítás ka-pott helyet. Az Õserdei ösvényeken – A bükkábrányi mocsárciprus-erdõ és kora címet viselõ látványos-sággal nem kevesebbet vállalt az anyaintézmény, minthogy a mocsárciprusok megtalálására építvemegpróbálja bemutatni a teljes földtörténeti miocén kort. A mintegy 23 millió évvel napjaink elõtt kez-dõdõ és 5,3 millió éve lezárult kor bõséges alapanyaggal szolgált, és szolgál még a jövõben is a kiállításéletben tartásához és folyamatos frissítéséhez, programokkal, leletekkel történõ rendszeres gazdagítá-sához. Nem véletlenül, hiszen nagyrészt a miocén végére alakultak ki hazánk ma ismert földrajzi viszo-nyai és ekkor keletkezett számos gazdaságilag is jelentõs ásványkincsünk. Helyenként hatalmas vastag-ságban halmozódtak fel az azóta keletkezett üledékek, sok helyen gazdag õslénytani anyagot megõriz-ve, így szinte alig van olyan része az országnak, ahol ne fedezhetnénk fel e földtörténeti kor valamilyenhagyatékát.

A kiállítás egy teljes, 4,57 milliárd éves földtörténeti áttekintés után sorra veszi a fák kutatástörténe-tén, konzerválási és kormeghatározási problémáin kívül a miocénhez kapcsolható ásványkincseket, akorra jellemzõ geodinamikai eseményeket, a vulkánosság pannon-medencei jellemzõit, és egy óriástab-lón külön köszönetet mond a Mátrai Erõmû Zrt. és a bükkábrányi lignitbánya vezetõségének és dolgo-zóinak. Önálló kiállítási egységek foglalkoznak a miocén szárazföldi és vízi állat- és növényvilágával,sõt, egy kisebb teremben saját helyet kapott a 10 millió éves Rudapithecus hungaricus õsmajom és a

65

13 Az alkalmazott konzerválási módszerek összefoglalásához Bánfalvy Ferenc farestaurátor – osztályvezetõ kol-légám nyújtott nélkülözhetetlen segítséget, amit ezúton is hálásan köszönök. A szerzõ.

14 HADAS ÉPÍTÉSZ Mérnöki Mûvészeti Kft. (3530 Miskolc, Rákóczi utca 15.)

rudabányai õslénylelõhely, továbbá ehhez szo-rosan kapcsolódva az ember biológiai és kultu-rális evolúciója. Mivel az „Õserdei ösvénye-ken…” forgatókönyvének megírásakor alapvetõszempont volt a családbarát és interaktív kör-nyezet megteremtése, az elkészült kiállításolyan elemekkel büszkélkedhet, mint pl. a hang-hatásokkal kiegészített, mûködõ vulkánmakettés dioráma, a tengeri és édesvízi akváriumok, ahullámgenerátor, a póluskutató ügyességi játék,a mozgatható idõablakok, a satírozó asztalokvagy akár a számos rejtett zugot, nyitható-ki-húzható fiókokat-ajtókat tartalmazó emberi evo-lúciós fal. A kiállított fosszíliák között nemcsakaz õsfákat említhetjük igazi ritkaságként, demint ilyet érdemes megkeresni a 12 millió éveserdõbényei virágszirmot vagy rovarmaradványtugyanúgy, mint a 15 millió éves szentmargit-bányai csaknem teljesen ép delfinmaradványt is.

A Szakáll Sándor és Fehér Béla mineraló-gusok által megálmodott A Kárpátok ásványaicímû állandó kiállítás a „Pannon-tenger Múze-um” déli tömbjében, két szinten, mintegy 140m2-es összterületen, kb. ezer példányon keresz-tül mutatja be a hegységrendszer ásványvilágátföldrajzi bontásban, nyugatról kelet felé halad-va. Az anyag összeállítását az esztétikai érvekmellett a tudományos szempontok és oktatásicélok határozták meg. Az itt látható ásványok egy részét kirándulásaink során magunk is begyûjthe-tünk, de betekinthetünk a bányák mélyérõl elõkerült példányok csodálatos birodalmába is. Az ibolyán-túli fény segítségével a világító ásványok misztikus világa szintén feltárul elõttünk.

66

A bükkábrányi mocsárciprus-erdõt bemutatóközponti dioráma, 2014. (Szolyák Péter felvétele)

A Kárpátok ásványai kiállítás részlete, 2013. (Honti Szabolcs felvétele)

Az új állandó kiállítások 95%-ban kétnyelvûek (magyar és angol). A magyar és angol mellett németnyelvû tárlatvezetés is kérhetõ. Az épületben 20 fõs szemináriumi, 40 fõs vetítõ- és 80 fõs konferencia-terem található. 2014 márciusától pedig komplex, több korosztály igényeit kielégítõ múzeumpedagógi-ai programok állnak rendelkezésre, melyekkel hatékonyan egészíthetõ ki az óvodai és iskolai okta-tó-nevelõ munka.

Az épület átadásával egy idõben a Herman Ottó Múzeum vezetõsége megalapította a Pannon-tengerFöldtörténeti és Természetrajzi Tárat, mely a földtörténeti harmad- és negyedidõszak geológiai és õs-lénytani emlékeinek gyûjtését, kutatását, megõrzését és rendszeres bemutatását tûzte ki célul. A múze-um számára az új táron keresztül nyer igazán értelmet a kb. 7 millió évvel ezelõtti, Bükkábrány térségétis érintõ természeti katasztrófa, amikor a földkéreg egy darabjának déli irányú kibillenése és a kapcso-lódó földrengések hatására egy közeli folyó homokkal temette el a hajdani mocsárciprus-erdõ részletétaz egykori Pannon-tó partján. A fák ezután rövid idõ alatt elpusztultak, de a homok és a víz segítségévelhalálukban is „élõk” maradtak. Felsõbb részeik elszáradva az akkori felszínre hullottak, majd az alattuklévõ, vastagon lerakódott mocsári növénymaradványokkal együtt mindannyian megindultak a szénkép-zõdés hosszú útján…

Szolyák Péter

Források: A Borsod-Miskolczi Közmûvelõdési és Muzeum-Egyesület Alapszabályzata. Miskolcz, Forster,Klein és Ludvig Könyvnyomdája, 1899. A Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Dokumentációja (HOM HTD),Ltsz.: 77.193.2.; Megay Géza: Adatok a Herman Ottó Múzeum történetéhez. 1944–1954. HOM HTD, Ltsz.:69.5.67.

A tudományért, a magyarságértThanhoffer Lajos emléke és öröksége Siófokon

Siófokon a millennium tóparti szállodái közül a legjelentõsebbek 1863 után épültek, tekintettel arra,hogy ezt megelõzõen vált Siófok a „savanyúvízi paradicsom” elõ-kapujává. Glatz Henrik (Glatz Osz-kár édesapja) fölépítette a Sió és a Hullám nevû szállodákat a Telepen, a Petõfi sétány mellett. Az1897-ben elkészült ingatlan építésébe Thanhoffer Lajos orvosprofesszor azután kezdett bele az akkori-ban egyre jelentõsebb fejlõdést mutató fürdõhelyen, mikor hat éven át állandó vendégként jelent megSiófokon, s mint ilyen egyre elkötelezettebb rajongójává vált a településnek, valamint a Balatonnak.„Képes a magyar a felkapott tengerekre járni, amikor ilyen kincs van a kezünkben” – írta a XIX. századvégén a Balatonról, Siófokról. Az anatómia elismert professzorának meggyõzõdése volt, hogy az akko-riban divatos külföldi nyaralóhelyek helyett sokkal inkább Siófokot érdemes választani.

Thanhoffer Lajos 1897-ben épült villája Siófokon a Petõfi Sándor u. 4. szám alatt áll. Az „iskolate-remtõ” anatómus, szövettani kutató, egyetemi tanár nagy szerepet vállalt Siófok fürdõ népszerûsítésé-ben. Ebben az évben épült Ángyán Béla (1849–1920) belgyógyász, egyetemi tanár nyaralója is. Mind-két épületet képeslap is megörökítette 1902-ben. Schwartz Bernát és Ellinger Ede kiadásában. Egyéb-ként jelentõs adománnyal támogatták az újjáépült katolikus templomot, amelynek újraszentelésén kö-szöntõ beszédet is mondtak. Az ünnepi vacsora a Fogas vendéglõben zajlott, amelyen részt vett többiközött: báró Hornig Károly veszprémi püspök, a késõbbi bíboros, dr. Palotay Ferenc pápai prelátus, Já-nosi Gusztáv c. püspök, Kránitz Kálmán, dr. Rada István, Péller Pál, Káuzli Dezsõ kanonokok, dr. Si-mon György püspöki titkár, dr. Lukcsics József püspöki könyvtáros. Az épület 1919. augusztus 13-tólnovember 16-ig a Nemzeti Hadsereg fõhadiszállása, Horthy Miklós fõvezér szálláshelye volt. Az épü-letet 1953-ban államosították, a SZOT munkásüdülõjeként s késõbb átalakítás fejében tíz évig azAUTÓKER vállalati üdülõje, majd utána Kagyló panzió néven mûködött. 1996-ban a Hungest Rt.-tõlvásárolta meg Siófok Város Önkormányzata. A 2001-ben kezdõdött felújítást követõen 2004-tõl aKodolányi János Fõiskola Siófoki Intézetének Könyvtára.

Thanhoffer Lajos az állatorvos tudomány kiemelkedõ mûvelõje Nyírbátorban látta meg a napvilá-got, 1843. nov. 23-án és Budapesten halt meg 1909. márc. 22-én. Már medikus korában három pályadí-jat nyert a harántcsíkos izmokban levõ idegvégzõdésekkel és a májbetegségekkel foglalkozó dolgozata-ival. 1872-ben nevezték ki a Pesti Állatgyógyintézet élettani és fizikai tanszékének tanárává, majd1890-tõl az Anatómiai Intézet igazgatója lett. Legfontosabb munkái is ezt a széleskörû érdeklõdést tük-rözik: Az összehasonlító élet- és szövettan alapjai, A mikroszkóp és gyakorlati alkalmazása, A szövetekés szervek szerkezete, A szövettan és szövettani technika. Tudománytörténeti jelentõségû Az állatorvos-

67

tudomány és az állatorvosi szakoktatás történeteMagyarországon címû mûve. Elõszeretettel fog-lalkozott az idegrendszer szövettanával. Korsze-rûen felszerelt laboratóriumát külföldi tudósok islátogatták. Nevéhez fûzõdik a központi idegrend-szer kórszövettani tanulmányozásának hazaimegindítása is; a lovak úgynevezett tenyészbéna-ságának idegrendszeri elváltozásairól magyar ésnémet nyelven kiadott mûvei úttörõ jelentõségû-ek. Neki köszönhetõ, hogy német helyett az orvo-si egyetemen magyar nyelvû oktatásba fogtak. Aprofesszor ma is használható, jelentõs orvostudo-mányi könyveit is magyarul írta, így tevékenysé-gével nemcsak a tudományt, de a magyarságot isszolgálta. Thanhoffer kiváló rajzoló volt. 37 gyö-nyörû fametszettel illusztrálta Bõke Gyulának, afülészet elsõ magyar professzorának tankönyvét.Saját mûveinek gazdag képanyagán kívül kõraj-zos ábrái díszítik Margó Tivadarnak Darwin és azállatvilág címû munkáját, valamint az Anatómiaés divat címû könyvet.

Siófok felújított egy fontos házat, az úgyneve-zett Thanhoffer-villát. Stílusa a historizáló XIX.századvégi épületek gazdag formavilágában aneobarokkal határozható meg. Az épület hangula-ta megmaradt, az önkormányzat cégének, a Bala-ton-parti Kft-nek a tulajdona, és exkluzív vendég-házként mûködik. A villa kiérdemelte az „Örök-ségünk, Somogyország kincse” címet is, amit azév elején ítélt oda a Somogy Megyei Közgyûlés.

Matyikó Sebestyén József

Göllei ki kicsoda?Már elmúlt egy esztendeje, hogy elkezdtem szülõfalum jeles szülötteinek adatait gyûjteni. Az ada-

tok rendszerezése folyamatos. Nagy segítségemre van a világháló, ahol sok értékes névre bukkantam.De elmondhatom, hogy a temetõ régi síremlékei és az egyházi anyakönyvek is nagyon sok adatot szol-gáltattak. Több száz életrajzból fog összeállni a kiadvány. Mint helytörténeti kutató igyekszem a teljes-ségre törekedni, hogy az utókor megismerhesse a méltatlanul elfeledett, vagy politikailag elnémított ha-zánkfiait. Az adatok rendszerezése során felállítottam egy feladatsort, amely szerint haladok a szemé-lyek rendszerezésével. Most legyenek szívesek eltekinteni az évszámok ismertetésétõl, mert nem ez acélom, de természetesen a legismertebbeknél jelezni fogom azokat is. Az alábbiakban közölt névsornem teljes, még több száz adat hiányzik.

Az elsõ csoportba tartoznak azok, akik Göllében születtek. Két részre osztottam a személyeket,azokra, akik már nem élnek és a ma még élõkre. Megjegyzem ez a legnépesebb csoport. A legkorábbiadat az 1600-as évek elejérõl való. Minden valószínûség szerint itt született Göellyei Tolnay Ferenc tör-ténész, aki a németországi Heidelbergben tanult. Gölle az 1620-as években Tolna megye része volt.Egyelõre csak feltevés az is, hogy református lelkészi vagy tanítói házból származott. Annyi bizonyos,hogy községünk a török uralom alatt áttért a református vallásra. A mindenkori tanítói lakás (ma FeketeIstván Emlékház) is ebbõl az idõszakból való, tehát a község legrégebbi épülete. Mindenesetre felvet-tem a kapcsolatot H. Kakucska Mária történésszel, aki foglalkozik életmûvével.

Itt született 1759-ben Bodó József rk. plébános, Illés Ignác dr. (1853) törzsorvos, Pitroff Pál (1884)író, gimnáziumi tanár, aztán Puska Pál (1884) és Károly (1877) kántortanítók, Puska Géza (1875) rk.plébános, Hajdu Miklós (Hónig Miksa, 1879 izraelita) újságíró, szerkesztõ, Göllei Inselt István (1869,izraelita) vezérkari tiszt, Esküdt Lajos (1896) politikus, Fekete István író (1900), Rácz Vali sanzonéne-

68

A Thanhoffer-villa 1902-ben képeslapon(Tóth-Baranyi Antal gyûjteményébõl)

kes (1911), Kozáry Géza szõlész-borász (1917), dr. Stamler Lajos ügyvéd, Deres Ferenc geológus,Kapinya (Kárpáti) Lajos geológus, Szíjártó János tsz. elnök, Kapinya Sándor zenész, kántor, MártonDénes ÁFÉSZ elnök, Lukács József tanár, Vétek József tsz. elnök, Zsiga Ferenc zenész. A még élõk kö-zül: Vincze János geológus, dr. Sipos Lajos kertészmérnök, nemesítõ, Csizmadia Nándor építész, dr.Berta Bálint tanár, ny. gimnáziumigazgató, Boda János ny. tsz elnök, Bencze Lajos tanár, dr. SzabóMargit gyermekorvos, Horváth István ny. fõagronómus, Puska Imre tanár, Csizmadia Károly tanár,Zsiga Lajos fõállattenyésztõ, gazdálkodó, Szíva Vera ikonfestõ, Deres Dezsõ üzemmérnök, Kovács Jó-zsef tanácselnök, Berta Tibor tanár, Sárdi Lajos könyvelõ, Opper Lajosné iskolaigazgató, stb.

A második csoportba azokat a személyeket soroltam, akik nem itt születtek, de a községben nevel-kedtek, itt jártak iskolába, vagy itt dolgoztak, tehát szolgálták a göllei egyszerû parasztembereket. Eb-ben a kategóriában is két alcsoportot hoztam létre: Kalló Antal plébános, Seidl Károly plébános, SüttõGyula plébános, Illés István fõjegyzõ, Kemény Pál gazdatiszt, Ruppert József kasznár, Illésfalvi (Ipsics)István plébános, dr. Mátéffy József jogász, Világos Ödön kanonok , dr. Villax Ferenc körorvos, HauszMihály középiskolai tanár, dr. Nagy Árpád orvos, Bernard Jenõ tanár, dr. Belányi Walter állatorvos,Belányi Walterné tanító, Álmos László jegyzõ, vb. titkár, dr. Hausz Mihályné egyetemi docens, dr. Ta-kács Béla orvos, Mezey Béla iskolaigazgató; a még élõk közül: Miseta János gyógyszerész, FerencziLászló rendõrtiszt, Kovács Ernõ polgármester, Bodó Bálint agrármérnök, hivatalvezetõ, stb.

A harmadik csoportba soroltam azokat a személyeket, akik nem Göllében születtek és nem is éltekitt, de munkájukkal nagyban hozzájárultak a község hírnevének öregbítéséhez, például újságírók, dísz-polgárok, adományozók stb.: Takáts Gyula író, költõ, dr. Kanyar József ny. levéltárigazgató, Vincze Ist-ván újságíró, Vincze Gyõzõ festõmûvész, Turáni József vállalkozó és felesége Esküdt Mária, VallóLászló újságíró, Õri Nándor építész, Leskó László újságíró, Farkas Pál szobrászmûvész, Horányi Bar-na újságíró, dr. Fekete Edith nõvér, udvari tanácsos, Csonka Sándor festõmûvész, ifj. Fekete István író,újságíró, stb.

Természetesen az egyszerû parasztemberekrõl, a gazdákról, bírókról, iparosokról, molnárokról, ta-kácsokról stb. sem feledkezem meg. Az õ adatsoruk még nagyon hiányos, de dolgozom ezen népréte-gek megörökítésén is. Ugyancsak hiányos a 40-50-es korosztály életrajza. Fontosnak tartom a Gölléheztartozott puszták gazdatisztjeirõl, tanítóiról, iparosairól való megemlékezést is. Ebben a munkábanszintén támaszkodom a temetõk sírkertjeiben lévõ emlékmûvekre és az egyházi anyakönyvekre egy-aránt.

E kis dolgozatomat gondolatébresztõnek szántam, elsõsorban helytörténeti kutatók számára. Szeret-ném felhívni a figyelmet e lelket felemelõ munka fontosságára. Bízva abban, hogy falvainkban és váro-sainkban is elindul ez a folyamat, mert nagyon sok méltatlanul elfeledett híres ember életútja, munkás-sága elfelejtõdött az évszázadok során. Jómagam nekik adózóm e kis életrajzi lexikonnal. Mint láthatóa jelenleg ezer lelkes szülõfalum több száz diplomás embert adott a hazának.

Tolna megye nagyobb településein (Szekszárd, Paks, Bonyhád, Tamási, Dombóvár) már elkészül-tek, illetve folyamatosan jelennek meg a hasonló életrajzi lexikonok. Annak örülnék, ha ez a gyûjtõ-munka mozgalommá válna, mert a múlt homálya ezen a téren is tartogat meglepetéseket a helytörténé-szek számára. Ezzel fellebbenthetjük a fátylat a múltról, és megismerkedhetünk falunk, városunk, me-gyénk és ezen keresztül országunk, nemzetünk nagyszerû embereivel, akik példaképül szolgálhatnak afelnövekvõ nemzedékek számára.

Bodó Imre

Emlékidézõ találkozásA 85. éves dr. Mándics Mihály köszöntése

A csávolyi honismereti mozgalmunk 50. évfordulóját öt évvel ezelõtt nagy érdeklõdéssel, emlékidé-zõ találkozóval ünnepeltük. Kis túlzással, akár nemzetközi találkozónak is nevezhetnénk, hisz egykoriszakkörös társaim szétszóródtak a világban (400 fõ). Máig kihat az 1957/1958. tanév zászlóbontása ak-tivitásunkra. Akkor is és most is több nemzedék mindenféle korú és állapotú, pártállású, világnézetû,vallású, rendû s rangú, sorsú és származású tagjai voltak szeretettel együtt – csak most kevesebben. Jóvolt együtt lenni és véleményt cserélni.

Baja és vonzáskörzetében, de talán Bács-Kiskun megyében is a csávolyiak elsõként hozták létregyûjtõmunkájuk eredményeként a község lakosságának segítségével – országosan is elismert – Hely-

69

történeti Gyûjteményt. Látogathatósága 1964. június 16-a óta tart. Az 50 éves jubileumának küszöbénvagyunk! Ma önálló intézményként – kikerülve az iskola kötelékébõl – Falumúzeum néven mûködik, aKözségi Önkormányzat fenntartásával. Külön épületrészben, utcai bejárattal, 185 m2 alapterületen, hathelyiségben. Benne a tárgyak visszatükrözik a településünk összetételét, hagyományát, a bunyevác ésnémet nemzetiségi jelleget, a négyféle népi kultúra sajátos arculatát.

A fentiekbõl is kitûnik, hogy nékünk egyformán jubiláns a 2013. és a 2014. esztendõ! Errõl szólógondolatatainkat Jubiláns a Csávolyi Honismereti Szakkör címmel a Honismeret 2013/3. száma közöl-te. Ezen a jubileumi találkozón dr. Mándics Mihálynak Csávoly honismerete címen elkészült kéziratakerült részletes ismertetésre, bemutatásra. A kötet szerkesztése krónikaszerû: a csávolyi hon- és hely-történeti mozgalom 55 esztendejének keresztmetszetét öleli fel (szakköri élet, falumúzeum, krónika-írás, kiállítások, könyvbemutatók), nem a teljesség igényével. Sok eredeti dokumentumot: fotót, térké-pet, névjegyzéket, általunk és rólunk szóló írásokat közöl. A találkozón megvitatva kialakult a kéziratvégleges tartalma. A terjesztéssel kapcsolatban vannak véleményeltérések. Igaz, hogy a kézirat is részea község történetének, de ez az almanach jellegû emlékkönyv ma még csak a falu egy rétegének igényéttakarja. Lesz-e így vállalkozó kiadója? Terjesztése szempontjából olyan javaslat is elhangzott, vállaljafel a Honismereti Baráti Kör, hogy A/5 formátumban sokszorosítva, önköltségi alapon – elõjegyzésnekmegfelelõen – közvetítsen. Nem lehetetlen! A Falumúzeum 50. jubileumára, 2014. június közepéremegjelenhetne a kötet. A napirend végén a múzeumvezetõ – köszönete nyilvánításaként a jelenlévõk-nek kézszorítás mellett – a Honismereti Baráti Kör Emléklapját nyújtotta át.

A találkozó második napirendjeként dr. Fekete Imre alelnökünk szólt az egybegyûltekhez, és köszö-netet mondott a kézirat elkészítéséért. Élve az alkalommal, köszöntötte és méltatta a 85. születésnapjátünneplõ vasdiplomás dr. Mándics Mihály múzeumvezetõt. Köszöntõjében a volt tanítványok hálája iselhangzott. Édesapám a Vasdiplomáját néhány nappal elõtte (augusztus 16-án) a községi új Könyvtár ésKözösségi Hely átadó ünnepségén vette át a polgármestertõl. Laudációt dr. Drávai László jegyzõ úrmondott. Az emlékdiploma az életút sikerének a dokumentuma, melyet az alma mater jogutódja, a Ba-jai Eötvös József Fõiskola rektora hitelesített. Hatvanöt esztendõ a nevelés, tanítás szolgálatában ko-moly idõszak, de még ma is közéleti emberként tevékenykedik.

Szóba került – hisz nem titok ez –, hogyszervezésemmel (szeptember 7-én) sor ke-rült a családi, rokoni, baráti, tisztelõi köré-ben ünnepi ebéd keretében „meglepe-tés-szerûen”, zeneszó (Vujicsics Együttes)mellett Édesapám köszöntése, 85. szüle-tésnapján. Legújabb könyvét mecénásai, aMOGYI Kft. igazgatói, Kenyeres Zoltánés Kenyeres Imre ott adták át. Pohárkö-szöntõt mondott Dékity Márk költõbarátjaés Ljiljana Pancirov, a Horvát Köztársaságfõkonzul-asszonya. Saját verssel köszön-tötte Mándity Ljubinkó pedagógustársa ésbarátja. Ez a rendezvény – ahogy a helyiHorvát Kisebbségi Önkormányzat szüle-tésnapi fehérasztal melletti zárt rendezvé-nye (2013. szeptember 20-án), függetlenvolt egyéb más rendezvénytõl. Ezen a ren-dezvényen a laudációt Frankovits György pécsi tudományos kutató két nyelven mondta el.

A 2013. évi jubiláns emlékezés záró rendezvénye a november 7-én tartott Irodalmi Est volt KeszinéDudás Katalin könyvtárvezetõ szervezésében és közremûködésével. Ezen dr. Mándics Mihály helytör-ténésszel beszélgetett Fekete Imre, a Bácskai Rákóczi Szövetség alelnöke a szerzõ értékõrzõ helytörté-neti könyveirõl, tanulmányairól, életútjáról. A beszélgetésbe a megjelentek is bekapcsolódtak. Az estbefejezéseként a szerzõ legújabb, a Csávolyi urbárium 1772 címû könyvét dr. Gál Zoltán mûvelõdés-történész mutatta be. Az elsõ könyve 44 évvel ezelõtt, 1969-ben jelent meg.

Gárdonyi Géza „lámpásnak” nevezte a tanítókat – s ez a jelzõ a szerzõre és a csávolyi iskola nevelõ-testületére tökéletesen illik, akik a hosszú pedagógusi pálya során generációkat tanítottak meg a hagyo-mány tiszteletére, újraélesztésére, a helytörténeti ismeretek gyarapítására. A szülõföld tisztelete belsõösztönzés hatására indul, melynek jó iskolája a honismereti mozgalom.

Mándics Izabella

70

Az ünnepelt a lányával

Bodó Imre hatvanévesFekete István szülõfalujában, Göllén 1954. március 19-én látta

meg a napvilágot. Nem véletlen, hogy a magyar természetíró gé-niusz életének és munkásságának legjobb ismerõjévé vált. Szintemég gyermekként levelet írt Fekete Istvánnak, amelyre õ vála-szolt is. Ezt égi jelnek vette a kisfiú: ezzel el is dõlt a sorsa. Úgylett a legismertebb Fekete István rajongó, múzeumalapító, hogy asors kegyetlensége miatt soha nem találkozhatott az íróval. A ti-zenhat éves diák 1970 nyarán már lelevelezte a találkozót az idõs,betegeskedõ íróval, de közbeszólt annak június 23-i halála. Bodómásnap érkezett haza iskolatársaival egy adriai nyaralásról. Ka-posváron tudta meg a szomorú hírt, hogy Pista bácsi meghalt. Aszínház parkjában fogadta meg: arra áldozza az életét, hogy ápol-ja emlékét, hogy életét és munkásságát minél szélesebb körbenbemutathassa. Az elsõ könyve, amit Fekete Istvántól olvasott,mint sok kalandéhes fiúnak, A Koppányi aga testamentuma volt,tízéves korában szüleitõl kapta a könyvet karácsonyi ajándékként.

Bodó Keszthelyen érettségizett, majd ugyanitt elvégezte azAgrártudományi Egyetemet. Felmenõitõl emberséget és hazasze-retetet tanult, ezek az õsei a göllei földben nyugszanak. Ma Dom-bóváron él, két gyermeke született. Katonáskodása idején kezdteel írni Gölle krónikáját, majd szülõfalujából elkerülve a dombó-

vári körzetben dolgozott növényvédelmi felügyelõként. Húsz éven keresztül számos agrárcikket írt aborsó, bab, rostlen, cukorrépa, lóbab termesztésérõl, illetve a gyomirtó szerekrõl és mûtrágyákról. Adombóvári Kertbarát Körnek öt évig elnöke is volt, és számos borversenyt szervezett.

Már fiatalon elkötelezte magát a helytörténet-honismeret nemes ügyével. Elsõ könyve szülõfaluja,Gölle krónikája volt, amely 1987-ben jelent meg. A Fekete István Baráti Kör létrehozója 1986-ban, sneki is köszönhetõ, hogy 1987 óta az író szülõházában múzeum mûködik. Kaposváron jelent meg aFekete István és a szülõföld címû kötete, amely eddig két kiadásban látott napvilágot. Abban, hogy azíró és felesége, valamint kedvenc kutyája, Bogáncs földi maradványai a göllei temetõbe kerültek,jelentõs szerepet vállalt. Gölle környékén számtalan emléktábla avatásának is kezdeményezõje volt.Több mint 1200 írása jelent meg napilapokban és folyóiratokban. Több köztéri szoborállítás kezde-ményezõje. Elõadásokat tart önzetlenül Fekete István munkásságáról, legyen az iskola, mûvelõdési házvagy egyesület. Az író emlékének megõrzésében több évtizede tevékenykedik. Neki köszönhetõ, hogy14 település harangja szólalhat meg delente.

Lakóhelyén 1995-ben nyitotta meg a város elsõ látogatható közgyûjteményét, a Fekete István Múze-umot, amelyet késõbb újabb termekkel bõvített. Mára már több ezer relikvia található a gyûjteményben.2001-ben és 2011-ben bõvült a múzeum egy-egy teremmel. Láthatók az író kéziratai, iskolai bizonyít-ványai, útlevele, vadászigazolványok, születési- és házassági anyakönyvi kivonatok, festmények, azösszes könyve, külföldön megjelent mûvei, pipája, cigarettatartója, öngyújtója és az utolsó tolla, amivelírt. Tizenkét éve Bodó megörökölte a Csermely-hagyatékot. Ez a gyûjtemény még egyszer akkora, mintaz övé volt. Abban is található számtalan kézirat, olyanok is, amelyek még nem jelentek meg. Évente3-3,5 ezer látogató fordul meg a múzeumban.

Az író emlékére rajzpályázatot írt ki, amit az idén tizennyolcadik alkalommal hirdetnek meg. Dom-bóvár környékén számos kiállítást rendezett és nyitott meg. Szûkebb hazájának ismert és elismert sze-mélyisége, gyakran megjelenik falunapokon, kulturális eseményeken. Szülõföldjének emberei közöttérzi legjobban magát, és szabadidejének nagy részét szõlõjében és gyümölcsösében tölti.

Gölle és környékének tárgyi emlékeit megtalálhatjuk lakásán is, hogy szeretett szülõföldjének rég-múlt idõket idézõ dokumentumai mindig elérhetõ közelségben legyenek, amelyek további alkotómun-kára serkentik. Az élõk privilégiuma, hogy élvezhetik az elõttük jártak fáradozásának összes eredmé-nyét. De ez kötelességükké is teszi, hogy a tisztes munka követendõ példáit mutassák fel tanulságul anyomukba lépõ újabb nemzedékeknek, és õrizzék meg azok emlékét, akik kiemelkedõ érdemeket sze-reztek közösségük javának szolgálatában.

Matyikó Sebestyén József

71

In memoriam

A dallam – ami a Földrõl indults az Égbe értBúcsú Szokolay Sándor zeneszerzõtõl(Kunágota, 1931. március 30. – Sopron, 2013. december 8.)

Tudtuk, hogy el fog egyszer jönni a búcsúzás kegyetlen pillanata. Sokan mondták, s eszünk felfogta,hogy ez a világ rendje. De zsigereink tiltakoztak. Hiszen Szokolay Sándort megrendíthetetlen élni aka-rással áldotta meg a Jó Isten – s most mégis letették a hideg földbe. De csak a testét. E komoly és szív-szorongató órában lelke az égbe szállt, Szent Péter bebocsátotta a mennyország kapuján. Az örökkéva-ló, békességes, láthatatlan, és számtalan generációt magába foglaló birodalomban, ahol már egyedül alélek esztétikája számít, kiváló társaság várta.

Elõször a sok nemzedékre vissza-tekintõ õsök, s a nemrég elhunyt ro-konság örvendett jöttének, s ki-kivérmérséklete szerint csöndesen át-ölelte, vagy harsányan köszöntötte.

A zeneszerzõk közül a szelíd mo-solyú korelnök-barát, Takács Jenõfogta karon, s elõször a szigorú poli-hisztorhoz, Kodály Zoltánhoz vezet-te, aki zeneileg és emberileg igennagy hatást gyakorolt Szokolayra, smint az iránytû, mutatta neki évekenát a helyes utat. Majd Bartókhoz irá-nyította, akinek ugyanabban a termõ-talajban gyökereztek mûvei. Megil-letõdve köszönti a nagy romantiku-sokat: szeretettel fogadja Liszt, Mo-sonyi, s legfõképp Erkel, aki az operairodalom fejlõdését különösen szívén viselte. Mellettük Szokolayzeneszerzés tanára, Farkas Ferenc, aki nem szigorral, hanem lelkesítõ élményekkel terelgette. S a voltdiáktársak – Durkó Zsolt, Vass Lajos és a többiek – már várták. Õszinte kedvességgel üdvözli BárdosLajos is, akinek nyomdokán Szokolay prozódiát tanított a Zeneakadémián. Majd a legáradóbb magyarnemzeti érzelmû, apostoli lelkületû tanára, Ádám Jenõ ölelte át. – Egyszer csak (megrendítõ mennyeimeglepetés!) német szót hall: – Herr Kollege, üljön ide mellém, de örülök, hogy végre találkozunk! –mondja szeretettel a zene legnagyobb fejedelme, Johann Sebastian Bach, akinek izzó feszültségû mû-vészete mindvégig elbûvölte Szokolayt. S most együtt hallgathatják a mennyei Lutheránia ének- és ze-nekart Weltler Jenõ vezetésével, aki a legszebben az õ mûveikkel imádkozik! Az énekkar mûsorán sze-repel néhány nagyszerû Szokolay-mû: a Karácsonyi pasztorál, a Pünkösdi ének, a Gályarab kantáta, aConfessio Augustana, a Luther kantáta, a Korál rekviem…

S akármerre térül-fordul: mennyi, de mennyi ismerõs! Itt van Gulyás György, a békés-tarhosi „él-ményiskola” igazgatója, a tündérkorszak megteremtõje, mely Szokolay ihletõje lett egy életen át. – S azOperaház tagjai közül is egy egész sereg! Melis György, aki a modern zenéért nem rajongott ugyan, dea Sámson címû opera fõszerepét örömmel vállalta el! Delila – azaz Házy Erzsébet, a mindig izzó prima-donna – is eljött a Mester üdvözlésére. S Faragó András, aki a Sámsonban a Királyt, a HamletbenClaudiust, s az Ecce homoban Grigorisz pópája szerepét énekelte. És a jó Horatio – azaz Bende Zsolt isitt van. Kóródi András karmester is lelkesen köszönti. Mellette Moldován Stefánia, aki a Feleséget éne-kelte a Vérnászban. Meg a Budapesti Filharmóniai Társaság elnöke, Melis Béla, aki a zenekarban, mintcsellista, több Szokolay-bemutatón is játszott. S Nagy Ferenc karigazgató, aki operáinak elõadásán bá-báskodott.

Elfogódva látja, hogy itt vannak a nemzeti felelõsségtudatra nevelõ nagyok: Illyés Gyula, valamint a„minõség forradalmára”, Németh László. Mindketten alkotótársak voltak: Illyés Gyula fordításában ze-

72

Szokolay Sándor Radics Évával, 2008.(Szokolayné dr. Weltler Magdolna felvétele)

nésítette meg Szokolay a Vérnászt, Németh László drámájából született harmadik operája, a Sámson.Erkölcsi példamutatásuk alapján még a kommunista rémuralmat is könnyebb volt átvészelni.

Örömmel veszi észre a népi írók egy csoportját, akik szellemi eszményképei és tanácsadói voltak:Sinka István, Veres Péter, Kodolányi János, Féja Géza, valamint Kovai Lõrinc, s itt a család régi barátja,Szabó Lõrinc is. S a költõk, akiknek mondanivalóját kórusmûveivel erõsítette fel, s akiknek nevébõl ki-telne egy egész antológia. Egész meghatódik, hogy megismerheti Adyt, Babitsot, Bornemisza Pétert,Vörösmartyt, Arany Jánost, Petõfit, s újra láthatja Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Juhász Ferencet, Pi-linszkyt, Fodor Andrást, majd Sütõ Andrást, Páskándy Gézát és Lászlóffy Aladárt. S Weöres Sándort,akinek versére többek közt az Istár pokoljárását, a Csalóka Pétert írta. Dsida Jenõt, akinek PsalmusHungaricusa szíven ütötte. – Nemeskürty István a nemzet jövõjébe vetett hittel üdvözli, az õ librettójá-ra készült a Margit, a hazának szentelt áldozat címû misztérium opera. – Újra átölelheti szeretett fiatalbarátját, Nagy Gáspárt, akit nyitott, érzékeny, széles szellemi horizontú, végtelenül tiszta mûvésznek is-mert meg, s kinek versciklusára gyászódát írt az 56-os forradalom emlékére Október végi tiszta lángokcímmel; s aki nagy összegzõ, a magyar sorskérdéssel foglalkozó költeményt írt Symphonia Ungarorumcímmel oratórikus szimfóniájához, melyet a Magyar Állami Operaházban mutattak be a millenniumiünnepségen, a keresztény magyar állam ezeréves fennállásának ünnepén.

Ismét népdalokat fúj most a magyarságát szép beszédben is komolyan vevõ Bánffy György színmû-vésszel, a Gályarab-kantáta egykori narrátorával. Nemesen derûs mosollyal fogadja egykori kollegája,a partitúraolvasás világra szóló tudósa, Nagy Olivér. S a Paradicsomi Kórus karnagyai, akik rendszere-sen dirigálják a lelket mindig mélyen megérintõ mûveit: Kardos Pál, Maklári József, Lukin László,Ugrin Gábor, Baross Gábor…

Most módjában áll megismerni azokat a külföldi írókat-költõket is, akiknek egy-egy mûvére operátkomponált: Federico García Lorcát, az elementáris hatású Vérnász szerzõjét, William Shakespeare-t,akinek drámájára a Hamlet-et írta, vagy Níkosz Kazantzákisz görög írót, akinek regényére az Ecce ho-mo készült. (Szokolayt a Vérnász címû operájáért 1966-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. A mûvet 23 or-szágban, 15 nyelven mutatták be.)

A magyarság–kereszténység–egyetemesség összetartó erejét valló hûséges barátai a mennyek orszá-gában is megosztják gondolataikat Szokolay Sándorral. Köztük van Mádl Ferenc, egykori köztársaságielnök, Makovecz Imre, a magyar organikus építészet legfõbb képviselõje, s a magyarnádaljai – deGrazból is jól ismert vegyészmérnök, Zimics Béla is.

Szokolay Sándor hithû evangélikus volt. A természetes vallásosság végigkísérte egész életét, min-denfajta felületesség, kétkedés nélkül. Mindig tiszteletben tartotta mások hitét, s õszinte szívvel vallottaaz ökumenét. Most, földi élete végén átlépett a várva várt hazába, s számot ad életérõl Istennek. Bûneitmegbánta már százszor, s vezekelt is értük betegségei által – földi szemmel nézve – épp eleget. Imádsá-gos életet élt, igyekezett magát minden nap Krisztus szellemében megújítani. Erejének, rendkívülimunkabírásának forrása a hazaszeretet, a közösségi gondolkodás, vezérlõ eszméje a magyar nép, azemberi nem segítõkész, keresztény lelkületû szolgálata volt. Tudta és hirdette, hogy az ember lelkénekkarbantartásához szüksége van – messze a szórakozáson túl! – a zene vigasztaló, megtisztító, megnyug-tató, felkavaró, égbe emelõ erejére, az örökkévalóság szent reményeként.

Életmûvének tekintélyes része még feldolgozatlan. Közel ötszáz mûve az egyetemes kultúra része.Hét operát, öt balettet, négy meseoperát, hét oratóriumot, három szimfóniát, huszonhét kantátát, nyolcversenymûvet, tizennégy zenekari mûvet, kétszáz kórusmûvet, két vonósnégyest, negyven szólómûvetés százhúsz kamaramûvet, több mint 100 óra zenét komponált. Nem tartozott semmiféle zeneszerzõicsoportosuláshoz. Munkásságát számtalan díjjal ismerték el, kétszeres Erkel Ferenc-díjas (1960, 1965),Kossuth-díjas (1966), érdemes mûvész (1976), kiváló mûvész (1986). A Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat két alkalommal 1987-ben és 2001-ben vehette át, a Magyar Mûvészetért díjat 1993-ban, a MagyarÖrökség-díjat 1998-ban, a Kodály-díjat és a Corvin-láncot 2001-ben, Prima-díjat 2008-ban, 2011-benpedig Artisjus nagydíjjal tüntették ki, s az Evangélikus Hittudományi Egyetemen díszdoktorrá avatták.Orosháza, Sopron, Solymár és szülõhelye, Kunágota díszpolgára. – Alkotó korszaka 2011-ben lezárult.2013. december 8-án soproni otthonában hunyt el.

Õszinte, szókimondó, egyenes, nyíltszívû egyénisége, ragyogó mosolya, a jóért-szépért való lelke-sedése és sugárzó szeretete mindig hiányozni fog. De velünk marad példája és mûvészete. A Locarnóimotetta szövegével imádkozzunk érte: „Buzgón kérjük kegyelmes Úristen felségét, árassza rá bõvennagy kegyelmességét!”

Radics Éva

73

Búcsú Cserfai Sándortól (1929–2014)Csendben, ahogy élt, csendben, ahogy a mindennapi

munkáját végezte, csendben, ahogy szolgálta hivatását,olyan nesztelenül távozott az élõk sorából a honismeretimozgalomnak egy nagyszerû „közkatonája.” Csendbentûrte az utolsó két évét is, amikor betegsége súlyosbodá-sával ágyba fekvésre kényszerült, amikor már egyedülnem tudta ellátni magát, és szeretõ leánya segítségéreszorult. Utolsó napjait a dombóvári kórház betegágyán,fájdalmai eltussolásával, zokszó nélkül némán tûrtemindaddig, míg az Élet és a Halál Ura január 18-án ma-gához nem szólította. Utolsó kívánságát a reá jellemzõszerénység sugallta, mert azt kérte, temetésérõl ne tudjonmás, csak a család, csendben temessék el. Akaratánakmegfelelõen, 2014. február 3-án csak a közvetlen szeret-tei álltak meg végsõ búcsúra ravatalánál, a Mecsek hegy-ség ölén fekvõ pécsi temetõben.

Cserfai Sándor Pécsett 1929. június 3-án látta meg anapvilágot. Szülei Erdélyben éltek, 1920-ban, a történe-lem kegyetlen viharában, sok magyar családdal együtt kitelepítették a bányatisztviselõ édesapát és aháztartásbeli édesanyát szülõföldjükrõl, és így kerültek Magyarországon Komlóra, majd Pécsre.1939-tõl a Pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnázium diákja volt. Sokszor emlékezett meg középis-kolájáról, ahol kiváló tanárok tanították a tudományokra, az emberséges magatartásra. Gyakorta emlé-kezett meg latin tanárjáról, akitõl igen sok latin közmondást sajátított el, és ezekbõl, minden hivalkodásnélkül, gyakran citált. Tanulmányait, az érettségit követõen a Pécsi Püspöki Tanítóképzõben fejezte be,ott szerzett kántortanítói oklevelet. Tanítóként dolgozott Ivánszõlõs- pusztán, majd iskolaigazgatói be-osztásban Kiskassán, ezt követõen tagiskola vezetõként Bodolyabéren és Magyarhertelenden.1989-ben, 41 évi tanítás után vonult nyugállományba. Büszkén gondolt arra, ezekben a falvakban nem-csak az általános iskolásokat oktathatta, hanem a felnõtteket is. Esti iskolát szervezett, mellette ellátta anépmûvelõ-könyvtárosi feladatokat. Számos felvilágosító elõadást tartott és szervezett, melyekre orvoselõadókat is meghívott. Mindezek mellette részt vett a vöröskeresztes munkában is. Noha gyenge fizi-kuma miatt nem várta el tõle senki, mégis gyakran adott vért, mert úgy érezte, ez emberbaráti kötelessé-ge.

Szolgálati helyein fellendítette a kulturális életet, színdarabokat tanított be, és ebbe bevonta a fiata-lokat és a felnõtteket egyaránt. Szerették munkatársai, mert reá mindig lehetett számítani, akár helyette-sítésrõl, akár más természetû szakmai segítségrõl volt szó. Ez a segítõkészség sarkalta a pedagógusszakszervezetben végzett tevékenységre is. Nyugdíjasként, amikor számvetést készíthetett életútjáról,elégedetten állapíthatta meg, több mint 1300 diák került ki a keze alól az általános iskolákban, akik kö-zül többen kerültek hazai és külföldi egyetemekre, és némelyek idõközben magasabb pozíciókba jut-hattak. Ameddig tudta, valamennyi volt diákjának figyelemmel kísérte életútját. Egy beszélgetésünksorán elmondta, hogy hivatásérzetét mindvégig éberen tartotta az a tudat, hogy az életbe induló, nyila-dozó elméjû gyermeknek rendkívül fontos, milyen minõségû az indítás. A gyermek ilyenkor olyan ér-zékeny, mint a csírázó növény. Ha ebben a stádiumban nem kapja meg a szükséges szellemi táplálékot,ha elmarad a megfelelõ nevelõi, pedagógusi munka, akkor a tehetséges gyermekbõl sem lesz az, amiegyébként egy jó indítás esetén lehetne. Mindez, Cserfai Sándor tanítónak alapelve volt, és ebben aszellemben igen nagy felelõsségérzettel, jól felvértezett szakmai tudással végezte tanítói munkáját, né-ha igen nehéz körülmények között.

Nyugalomba vonulása nem jelentett számára tétlenséget. Kántorizálni kezdett a bodolyabéri rómaikatolikus templomban, ismeretterjesztõ elõadásokat tartott a sásdi mûvelõdési házban, alapító tagja volt1992-ben a Sásdi Vegyeskarnak. Hûséggel szolgálta és segítette szép énekhangjával az énekkar sikeresszerepléseit. Ahogy mondta, „az éneklés nekem mindig örömöt szerzett.” Fájdalmas szomorúsággal él-te meg azt a napot, amikor már nem vehetett részt kedves énekkara próbáin és fellépésein. A zene és azéneklés szeretete egész életét elkísérte.

Baranya megye honismereti munkájához 1960-ban kapcsolódott. Ettõl az idõtõl kezdõdõen honis-mereti szakkört vezetett Bodolyabéren. Várszegi Alajossal együtt megírta Bodolyabér község monog-

74

ráfiáját. Egy külön munkájában megörökítette a település iskolájának a történetét. Azokban a közsé-gekben, amelyekben dolgozott, kutatta és közkinccsé tette az adott település történetét. Jártasságot szer-zett a címerek tervezésében és ezt a képességét gyümölcsöztette Bodolyabér, Magyarhertelend és Ba-rátúr községek címereinek megtervezésekor. A Baranya Honismereti Egyesület megalakulásakor ottvolt az alapítók között. Mindaddig, amíg egészségi állapota engedte, mint elnökségi tag vett részt azegyesület munkájában. Egyike volt azoknak, akik kezdetektõl hûséggel ott voltak valamennyi honisme-reti akadémián. Mindaddig, amíg ezt tehette, nem maradt el a nyári alkalmakról. Honismereti munkás-ságával nem akart kitûnni, ahogy mondta, õ a honismereti munka közkatonája szeretne maradni. Szíve-sen vállal feladatokat, de vezetõi posztba nem kíván kerülni. Nem félt a felelõsségtõl, álláspontját azmotiválta, hogy teret kell adni a fiataloknak, õ, az idõs nem kívánja elvenni a lehetõséget senki elöl.2005-ben, amikor Baranyában, Pécsett rendeztük az Országos Honismereti Akadémiát, feladatot kért,ami fontos ugyan, ugyanakkor teljesítésével háttérben tud maradni.

Végigtekintve a lezárult életpályáján, kirajzolódik elõttünk nagyszerû emberi alakja, tevékeny életé-nek sokoldalúsága, alkotó munkával, fáradhatatlan szolgálattal, példamutató magatartással eltöltött éle-te.

Simor Ferenc

Könnycsepp és kézszorításEzen a helyen kell elbúcsúznunk egy fontos, értékes és most sajnos megszûnõ megyei honismereti

bibliográfiától, a „HELYISMERETI MÛVEK HAJDÚ-BIHAR MEGYE” címû kiadványtól. A MéliusJuhász Péter Megyei Könyvtár és Mûvelõdési Központ kiadásában több mint 35 esztendõn keresztülmegjelenõ, példamutatóan gondos, szakszerû periodika nagy segítséget jelentett a Honismereti Bibliog-ráfiánk összeállításához. Sokszor gondoltam: milyen jó volna, ha más megyékben is készülne ilyen,vagy hasonló kiadvány, s most íme: megszûnésérõl érkezett hír. Bényei Miklós, a megyei könyvtár nyu-galmazott igazgatója a 2012. évi számban szomorú szívvel búcsúzik a kiadvány olvasóitól és használói-tól. „Kurrens bibliográfiai sorozatunknak ez az utolsó füzete. Nyugdíjazásom óta egyre nehezebbenérem el hajdú-bihari könyveket, egyre késik a lista. Ezért több mint harmincöt év után elbúcsúzom kol-légáimtól, akiknek összeállításaimmal megpróbáltam segíteni. Ha sikerült, ennek érzete igaz örömmeltölt el.”

A Honismeret szerkesztõbizottsága és olvasói nevében, úgy is, mint az értékes kiadvány egyik szor-galmas hasznosítója, megköszönöm Bényei Miklós színvonalas és önzetlen munkáját. Kívánjuk, hogymihamarabb találjon magának ehhez hasonlóan hasznos, a honismeret mozgalmat szolgáló feladatot.

H. P.

75

A Honismereti Szövetség 2013. évi közhasznúsági tevékenységérõl szóló beszá-molót – lapszámunk terjedelmi korlátai miatt – a Szövetség honlapján adjuk közre:www.honismeret.hu

Kunkovács László számadásaNem kis meghatódottsággal vettem kézbe karácsonyi

ajándékomat, Kunkovács László Pásztoremberek címûfrissen megjelent albumát, amely várakozásaimnak meg-felelve természetes hitelességgel bizonyítja, hogy apásztortársadalom gyökerei mélyre nyúlnak. Közösügyeink szolgálatának jegyében az elsõ belelapozás utánpapírra vetettem: ha lesz emberi jövõ, akkor épp erre atudásra lesz szüksége az embereknek, biztosan a képek-bõl is sugárzó ismeret szolgál majd alapul az elõttünk ál-ló évszázadok ifjúságának, közöttünk az ifjú csikósok-nak, gulyásoknak, juhászoknak is. Mindjárt az elején bekell jelentenem elfogultságomat, hiszen földim a szerzõs többségükben földijeim a kötetbõl rám tekintõ pászto-rok is. Máig õrzöm, egy talán tízévesen készített rajzo-mat, melyen egy öreg juhász látható, aki itt élt, itt legel-tetett a kígyósi pusztán, s akinek képe akár helyet kapha-tott volna ebben a kötetben is.

Kunkovács László Balogh Rudolf-díjas fotómûvész,néprajzkutató szûkebb szülõföldemen Békés megyében,Endrõdön született 1942-ben. Volt tanyai tanító, újság-író, szerkesztõ, MTI-tudósító, de leginkább a szabad,mûvészi pálya vonzotta, s ez illeszkedik legjobban a má-ra életformává vált szakadatlan ország és világjáráshozis. A mesterség, amit ûz, – s a most megjelent kötet, amiötvenévi terepmunka eredménye – nehezen skatulyázha-tó be, újabban kulturális vagy vizuális antropológiánaknevezi a tudomány. Lényege azonban az, hogy a fényképhiteles valóságlenyomatával adjon számot az emberimûveltség alapforrásáról, nevezetesen annak máig fönn-maradt eleven emlékeit számba véve. „Nekem megada-tott, hogy táltosokkal találkozhattam, – vallja egyhelyüttKunkovács László – talán gyermekkorom különös alak-ja, a vénségesen vén gulyás, Hajcsár Imre bácsi is az le-hetett. Az Õ emlékét követve barangoltam be az egészKárpát-medencét, de Szibériát, Közép- és Belsõ-Ázsiátis…”

A Cser Kiadó gondozásában most megjelent Pásztor-emberek címû albumával, melyben közel ötszáz 1967 és2012 között készült fényképfelvételt láthatunk, Kunko-vács visszatér a szülõföldre. A bemutatott képek zöme aNagyalföld törzsökös pásztorait és pásztoréletét tárjaelénk. A portrék mellett ott olvashatjuk a képen szereplõpásztor életének és mesterségének megejtõen tömörsummázatát is. A szemtanú és a sortárs hitelességévelmegfogalmazott szövegek segítségével válik még vilá-gosabbá a nézõ, az olvasó számára, hogy pásztorainkeleven bizonyítékai népünk sokágú eredetének, Eurázsi-ába ágyazódó szerves mûveltségének. Föltehetjük a kér-dést, milyenek ezek a pásztorok? Daliásak és megfáradt,köznapi arcúak. Büszkék és elesettek, zaklatott vilá-gunkban biztonságot keresõk. A fényképek összességé-nek látleletébõl kirajzolódik a mai Magyarország képe.Mégis kivételes értéket képvisel ez a pásztori rend. Azarcok, a mozdulatok irdatlan távolságokat átölelõ mély-réteg létérõl vallanak.

Kunkovács László ma is érvényesülõ kutatói, mûvé-szi szemlélete már lassan fél évszázada, tudatos munkál-kodása kezdetén készen volt. Azóta is konok kitartássalmûveli a fényképezve kutatást, a gyakorlati vizuális ant-ropológiát. A magyar Alföld pásztorainak szakmai tudá-sa, kultúrája szervesen illeszkedik Eurázsia végtelen

pusztaságainak pásztori rendjébe. Szerzõnk annak rendjeés módja szerint ezekért a párhuzamokért sorra látogattaa térség részben ma is nomadizáló népeit. Közelítésealapvetõen azonos Lükõ Gáboréval, melyet õ már az1930-as évek elején gyakorlatban kamatoztatott s azzal,amit a modern kultur-antropológia mai, nyugati szemlé-letnek tekint: miszerint a kutató az adott élethelyzetet so-ha nem befolyásolhatja. Úgy tárul fel a közösségi életbelsõ rendje, hogy a kutató szinte a közösség tagjakéntvan jelen. Talán lassan több mint negyedszázados tanít-ványi, fegyvertársi kapcsolatunkra hivatkozva bátran el-mondhatom, Kunkovács László számottevõ tagja a maimagyar pásztortársadalomnak.

A kötet hivatalos bemutatójára 2013. november11-én Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínház eme-leti kávézójában került sor. Itt a vendégeket FeketeGyörgy, a Magyar Mûvészeti Akadémia elnöke köszön-tötte, a könyvet a szerzõ mellett Selmeczi Kovács Attilamutatta be. Méltó helyen és megfelelõ súllyal beszéltekvégre arról, amit Kunkovács László fél százada szintemegszállott módon próbál nyomatékosítani. Jelesen,hogy a képek a fénykép legalapvetõbb sajátosságával, amegállított pillanat könnyedségével hatnak s az már akamerát tartó ember érdeme, hogy mégis, a nézõt meg-megborzongtatják roppant tömörítõ erejükkel. Idézveezzel az emberi és nemzeti lét lényegét, azt, aminek mármaga a témaválasztás is forrásvidékét keresi, a nagybe-tûs Mûvészetet. A mûvészetet, amit az emberi lét kezdõ-pillanatától a vallás, a kultusz és a világkép hordozott.Az a hit, hogy létezik a földön olyan hely, ahol a tér ésidõ metszéspontja kiadja a létezés örök élményét, olyanpont ahol összeér múlt és jövõ, lent és fönt, idõben ésidõn kívül létezõ. Ezt a már-már szakrális élményt nyújt-ják Kunkovács László fényképei. Igen, a teljességre tö-rekvésrõl van itt szó, hiszen az alkotó egy pillanatra semtörõdik bele, hogy létünk teljességét fölszabdalják szak-emberré, tudóssá, mûvésszé. Kamerája elõtt, mint egyrévülõ táltos vízióiban sorra jelennek meg az arcok. Haj-dan volt és ma is élõ pásztorok arcai s a szemek tükrénkeresztül az egész eurázsiai pásztorvilág hallatlanul õsikultúrája. Saját egyetemes Örökségünk!

(Kunkovács László: Pásztoremberek. Cser Kiadó,Budapest, 2013. 368 p.)

Harangozó Imre

LÕRINCZ SAROLTA ARANKA:

Hétköznapi hazaszeretet. Mesélem az életem.Felvidéki háborús történetek

2013. december 19-én a Marczibányi téri mûvelõdé-si házban a Rákóczi Szövetség elnöke, a felvidéki ma-gyarság fennmaradása ügyének egész életét szentelõ dr.Halzl József 80. születésnapját ünnepeltük. A szép mû-sor egyik szereplõjeként a színpadra állt egy népviseletesasszony és ízes palócsággal, csengõ hangon énekelt. Kü-lönösen azzal hatott meg, hogy népdalként ekkor hallot-tam elõször Petõfi versét, a Szülõföldemen-t. A záró-fogadáson megköszöntem neki az élményt, mire õ, meg-tudván, hogy földije vagyok, egy zöld könyvet ajándéko-zott nekem. Hazafelé jövet belelapoztam és alig tudtamletenni. A történelem számomra nem a „nagy emberek”

76

KÖNYVESPOLC

dicsõítése vagy kárhoztatása, hanem az egyszerû embe-rek, s a „helyi hõsök” életét, küzdelmeit, sikereit, meg-próbáltatásait tárja fel és örökíti meg. Ez a könyv pedigaz õ hétköznapi hazaszeretetükrõl, a magyarsághoz valóhûségükrõl szól.

A Trianon szerint „hajózható” Ipoly mentén, Balo-gon született Lõrincz Sarolta Aranka magát szerényenszenvedélyes „gyûjtõnek” nevezi, s azt tartja sikerének,hogy falujában és környékén sikerült az idõs embereketszóra bírnia, s õk õszintén elmondták életüket. Tette eztegy olyan régióban, amely az elszakítottsággal a nemzetperifériájára szorult. Mint írja, az 1938-as visszacsatoláseufóriája után a II. világháborúban és az azt követõ Be-neš dekrétumos években „a túlélni akarás minden szen-vedése, a hazátlanság, az anyanyelvi korlátozás, jogfosz-tottság kitaszítottsága, a földek erõszakos elkobzása, aparasztember kisemmizése, a kommunizmus lelki sivár-sága nagyban hozzájárult a ma élõ nemzedékek nemzetiöntudatának elvesztéséhez, önfeladásához”. Ezt az ön-kéntes, de államilag is erõszakolt asszimilációs folyama-tot felismerve a visszaemlékezések közzétételével„Gyûjtõ” nagyon reméli, hogy „ezek az élettörténetekerõsíteni fogják a ma élõ fiatal nemzedékek nemzeti ön-azonosságát, kitartásra, anyanyelvünk és elõdeink szel-lemi értékeinek megõrzésére ösztönzik az olvasót. Em-ber, ne add fel, küzdj és bízzál!”

„Elõszó helyett” a „Gyûjtõ” röviden és idõrendbenismerteti elsõsorban faluja, Ipolybalog 1933 és 1958 kö-zötti negyedszázadának eseményeit, így segítve az olva-sót a visszaemlékezõk utalásainak megértésében. Akönyvben összesen 39 ember – 25 férfi és 14 asszony –mondja el életét. Egy kivétellel 1917 és 1933 között szü-lettek – a matuzsálem Molnár Vince pedig 1886-ban,Ipolybalogon látta meg a napvilágot és 94 évesen, uno-kájának mesélte el I. és II. világháborús emléktöredékeit.Az adatközlõk 13 középsõ Ipoly menti községben szület-tek és többségük ott lakott 80 éves korán túl is. Voltakazonban, akiket a kitelepítések Magyarországra, vagymég messzebb sodortak. Az ipolynyéki Nagy Ferencmár nem jöhetett haza a pesti gimnáziumból, és sokévesés több országot érintõ bolyongás után Ausztrália trópusividékein állapodott meg.

Az élettörténetekben sok a közös elem. Mindenkiörökké emlékezik arra az 1938. évi õszi napra, amikor adíszbe öltözött faluba bevonultak a magyar honvédek, aférfiak zöme pedig katona volt a nagy háborúban. A leg-megrázóbb azonban az 1945 utáni három év leírása.Egymástól függetlenül, de egybehangzó szenvedéstörté-netként adják elõ a jogfosztottság, a kitelepítések rémemiatti megaláztatásaikat, kifosztásukat.

Az emberben felötlik két súlyos kérdés. Hogyan le-het az, hogy az idõközben egymástól elvált Csehországés Szlovákia ma is jogrendje részének nyilváníthatja aBeneš dekrétumokat, melyek következtében az elûzöttkb. 3 millió szudéta-német polgár közül majd 300 000meghalt, továbbá közel 100 000 magyar lett a „lakosság-csere” elszenvedõje? Továbbá hogyan lehet az, hogy amai egyesült Európa vezérkara, amely oly sokat ad azegyenlõ bánásmódra és még a sertéshizlaldák és barom-fiketrecek lakóinak „jogait” is féltve óvja, olyan cinikusés gyáva, hogy máig nem hajlandó e népellenes bûntsemmissé tenni?

Az életrajzokat számos régi családi fénykép, falusiképeslap díszíti, így személyes ismerõsünkké válnak avalló emberek és községeik.

Köszönet a lévai Kersék János Kör Polgári Társulás-nak és az anyagi támogatást nyújtó Veresegyház város

önkormányzatának, valamint a szerkesztõ Göbõ Sándor-nak a pótolhatatlan kordokumentumok szép kiadásáért.

A „Gyûjtõnek”, Lõrincz Sarolta Arankának pedig, –aki Adventtõl adventig címmel egy további visszaemlé-kezés kötetet is megjelentetett az említett lévai polgáritársulással, melynek már a 2. kiadása is elfogyott – aztkívánjuk, hogy továbbra is legyen eredményes e nemesszenvedélye, mert, ahogy az általa idézett Ipolyi Arnoldis mondta: „Az a nemzet, amely nem õrzi hagyományait,a saját sírját ássa”.

Pálmány Béla

HALÁSZ ALBERT:Hommage a’ Bellosics Bálint

2013 októberében jelent meg Halász Albert lendvaikutató és könyvtárigazgató tollából a Bellosics Bálintnéprajzkutató életét és munkásságát összefoglaló kiad-vány.

A Bellosics család több szállal is kötõdött Lendváhozés környékéhez. Az egykori Alsó-Lendva a hódoltságután újjáépült település, lakosságának összetételére je-lentõs hatással volt a korabeli migráció. A XIX. század-ban a közeli Eszterházy-birtok és a szõlõmûvelés bizto-sított megélhetést az itteniek számára. 1867 után a városa legnagyobb Zala megyei járás központja lett, ami szá-mos új hivatal létrejöttével járt. A következõ évtizedeketa pénzintézetek, egyesületek, helyi üzemek és munkale-hetõségek gyarapodása, a kulturális infrastruktúra fej-lesztése és általában véve a polgárosodás jellemezte.1891-tõl rendezett tanácsú város, vasúttal, vásárokkal,szépülõ városközponttal. Bár lélekszáma ekkor mind-össze 2000 fõ, a századfordulón Alsólendva volt a dél-zalai térség nyugati részének politikai, kulturális és gaz-dasági központja.

A táj, a település és környéke meghatározó volt agyermek és ifjú Bellosics életében, az itt szerzett kutatóitapasztalatokat pályája során késõbb is hasznosította.Vend származású édesanyja, Péntek Karolina Felsõ-lendván született. Édesapja, Bellosics János keszthelyimezõgazdasági tanulmányait követõen Rédicsen az Esz-terházy uradalom gazdatisztje volt, majd az alsó-lendvaijárásban a Szombatfához közeli Nyakasháza pusztán,bérelt földeken gazdálkodott a család. A szülõk idõs ko-rukban alsó-lendvai házukban laktak, az édesapa és Já-nos nevû fiának sírja ma is megtalálható a lendvai teme-tõben.

Bellosics Bálint 1867. október 10-én született Rédi-csen. Iskoláit Lendván kezdte, 16 éves korától pedig abudapesti I. kerületi Állami Tanítóképzõ Intézet hallga-tója volt. Maláriás betegsége miatt Csáktornyán fejeztebe tanulmányait, mint elemi népiskolai tanító. A késõb-biekben még polgári iskolai és tanítóképzõ intézeti tanárioklevelet is szerzett. Budapestrõl Alsólendvára tért haza.1892-tõl segédtanárként, 1897-tõl végleges kinevezésseldolgozott a bajai tanítóképzõben, 1913-tól az intézményigazgatója volt.

Halász Albert kiadványa tömören és lényegre törõenbemutatja Bellosics Bálint családi hátterét, majd család-alapítását. 1893-ban igazgatója, Bartsch Samu lányátvette feleségül, hét gyermekük született, köztük a népraj-zosként is ismert Báldy-Bellosics Flóra. A család tagjai aBáldy nevet az elsõ világháború után különbözõ idõ-pontokban vették fel, a névváltoztatás oka János és Lász-ló vitézzé avatása volt, ugyanis a délszláv gyökerekreutaló vezetéknévvel nem vehették át a vitézi címet.Ugyancsak rövid, de átfogó képet kapunk Bellosics pe-

77

dagógiai munkásságáról, és az emellett végzett széleskö-rû társadalmi tevékenységérõl, a szabadoktatásban, nép-mûvelésben, parasztlíceum szervezésében vállalt szere-pérõl és a hallgatók terepmunkával, néprajzi gyûjtésselvaló megismertetésérõl.

A munka nagyobbik része természetesen BellosicsBálint néprajzi munkásságával foglalkozik. Néprajzi ér-deklõdésének kialakulásában a táj, a vend gyökerek éstanárainak példája (különösen Herrmann Antalé) egy-aránt szerepet játszottak, húsz éves korától jelentek megpublikációi. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban ésképben dunántúli kötetében õ ismertette a zalai és vasivendeket, a szlovénekrõl számos tudományos dolgozatotés ismeretterjesztõ írást jelentetett meg. Bács, Pest ésBaranya megyei kutatásai egyaránt irányultak a magya-rok, sokácok és bunyevácok népéletére, hagyományaira,és német nyelvterületen is végzett gyûjtést. A MagyarNéprajzi Társaság legkorábbi tagjai és az Ethnographiaszerzõi közé tartozott, a Bács-Bodrog Vármegyei Törté-nelmi Társulat felkérésére Útmutató néprajzi tárgyakgyûjtésére címmel írt úttörõ jellegû kiadványt. Nagy elõ-nyei közé tartozott nyelvtudása, terepismerete, kiváló

rajzkészsége, és a fényképezést is megtanulta. KisEthnographia címû néprajzi olvasókönyve 1914-re elké-szült, de kéziratban maradt. Egy népmûvelõ útján szer-zett súlyos meghûlés és tüdõbaj következtében életmûvefiatalon félbeszakadt, 1916. január 15-én meghalt.

A szlovéniai Lendván 2013. október 10-én BellosicsBálint életét és munkásságát bemutató konferenciára ke-rült sor, amely méltó alkalmat jelentett egy közel háromévtizednyi életpálya felidézésére. A programokat aLendva Községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Kö-zösség és a Lendvai Könyvtár szervezte, az elõadásokraa Városháza épületében került sor. Ezt követte BellosicsBálint szobrának felavatása, majd a munkásságát bemu-tató kiállítás megnyitása.

Halász Albert magyar-szlovén nyelven megjelent, íz-léses kivitelû, fotókkal és Bellosics rajzaival illusztráltmunkáját kiállítási katalógusnak szánták, de kiállításnélkül, önálló kiadványként is megállja a helyét.

(Bellosics Bálint mellszobrának avatása alkalmából.Lendva Községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Kö-zösség. Lendva, 2013. 64 p.)

Székelyné Kõrösi Ilona

78

Honismereti BibliográfiaTallózás a honismereti irodalomban

Kalotaszeg – Kulturális közéleti folyóirat. Kiadja aPro Kalotaszeg Mûvelõdési Egyesület Bánffyhunyad.Szerk.: a Szerkesztõbizottság. Új sorozat XXIII. évfo-lyam, 4. (168.) szám. 2013 Tél. 16 old. – A tartalomból:Péter Mónika-Mária: Menjünk fel az Úr hegyére. Kalo-taszegi templomaink keletkezésérõl; Dr. Sebestyén Kál-mán: A Kolozs Kalotai (Kalotaszegi) Református Egy-házmegye levéltárának titka; Nagy Irén: Kós Károlynyomában; Mátyás Katalin: Boldizsár Zeyk Imre laudá-ciója; Laczi Julianna-Zsófia: Kós Károlyra emlékeztünkszületésének 130-dik évfordulóján; Kiss-Cserey Zoltán:Jótékonysági est a bánffyhunyadi erõdtemplom meg-mentéséért; Matis Horea-Dorin – Fekete Károly: Bar-csay Domokos (1848–1913); Boldizsár Zeyk Imre (köz-readja): Az 1918. december 1-jei híres gyulafehérváripontok s amirõl még nem írnak és nem beszélnek a törté-nészek; Berde Szilárd – Tamás Melinda: Magyarókereke1273–2013 (monográfia) ismerteti: Berde Szilárd lelki-pásztor; Vincze Szabolcs – Szabó Tamás: Kalotaszegi vé-geken. Templom és életképek Magyarvalkón (magyar,román, angol nyelven) ismerteti Pap Ákos lelkipásztor;Tamás Csilla: Csíptük egymást a csipkével (Csipkebo-gyó-fesztivál Kalotaszentkirályon).

Stílusok, mûvek mesterek. Erdély mûvészete 1690–1848 között. Tanulmányok B. Nagy Margit emlékére.Szerk.: Orbán János. Kiadja a Maros Megyei Múzeumés az Erdélyi Múzeumegyesület. Marosvásárhely – Ko-lozsvár. 2011. 343 old. – Orbán János: „… a kutató elõttnincsenek kitaposott utak” – B. Nagy Margit és Erdély1690–1848 közötti mûvészetének feltárása; Marosi Er-nõ: Erdélyi mûvészet: középkori és kora újkori struktú-rák; Buzási Enikõ: Kakas István és felesége portréi: ada-lék a 16–17. sz-i portré-mecenatúra történetéhez; P. Ko-vács Klára: A szatmári vár alaprajzának lehetséges elõ-képei és hatása a Kárpát-medence koraújkori várépíté-szetére; Tóth Áron: „Architecturae militaris tyrocinium”

– az elsõ, magyar nyelvterületen kiadott építészeti szak-munka; Nagy Gergely Domonkos: Az erzsébetvárosi ör-mény nagytemplom – térszervezés és struktúra; TerdikSzilveszter: Görög katolikus püspöki központ kiépítéseBalázsfalván a 18. sz.-ban; Kovács András: Program ésmûalkotás a 18. sz. végi Erdélyben; Orbán János: A Ki-rályi Tábla elsõ két marosvásárhelyi székháza; Weisz At-tila: Az újtordai református templom 18–19. sz-i emlé-kei; Bibó István: Egy sajátos késõ barokk építészeti em-lékcsoport az Alföldön és a Partiumban; Sisa József:Adalékok a Bánság és a Partium késõ barokk és klasszi-cista kastélyépítészetéhez; Papp Júlia: Adatok Goró La-jos itáliai régészeti kutatásaihoz és erdélyi hadmérnökitevékenységéhez; Kerny Terézia: Ferenczy István nagy-váradi szoborterve újabban elõkerült dokumentumoktükrében; Bara Júlia: A nagykárolyi Kalazanci Szent Jó-zsef piarista templom barokk berendezése; Pál Emese:Egy brassói román oltárkészítõ mûhely a 19. sz-i oltárké-szítõ mûhely a XIX. sz-i Székelyföldön; Kovács Zsolt:„Effigies ad similitudinem” – a bécsi trinitáriusok kalá-szos feszületének erdélyi másolatai; Barabás Kisanna: AMarosvásárhelyi Egyházmûvészeti Múzeum magánáhí-tatra serkentõ, 18. századi szentképei; Kovács András:B. Nagy Margit mûvészettörténész; Kovács András (ösz-szeáll.): B. Nagy Margit munkásságának könyvészete.

Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle. A megye önkor-mányzatának folyóirata. Fõszerk.: Karádi Zsolt. Kiadja:a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár. Nyír-egyháza 2012. 3. 136 old. – A tartalomból: Kovács Ág-nes: Sikerek és kudarcok Esze Tamás pályáján, kapcso-latai tükrében; Henzsel Ágota: Szatmár vármegye mûkö-dése a Rákóczi-szabadságharcban; Mészáros Kálmán:Szabolcsi tisztek és altisztek Károlyi Sándor lovasezred-ében; Rittling László: Eszterházy Antal levelei a szabad-ságharc végérõl; Ilyés Gábor: Rákóczi-emlékjelek a tör-ténelmi Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék terüle-

79

tén; Mohácsi Endre: „… az magyar úgy termett az hada-kozásra, mint az madár az repülésre” Adalékok a tiszán-túli kapitányság történetéhez az 1610-es években;Kujbusné Mecsei Éva: Valós és virtuális falak a 18–19.századi Nyíregyházán.

Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle. A megye önkor-mányzatának folyóirata. Fõszerk.: Karádi Zsolt. Kiadja:a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár. Nyír-egyháza 2013. 1. 128 old. – A tartalomból: Bene János:Nyíri bakák a Donnál; Turbuly László: Gyermekek afronton (1944. okt.-tõl dec.-ig); Nagy Ferenc: Magyartölgy;

Szabó Beáta: Hegybeli, albeli, falusi és az új. Nyúlközség iskolái. A Mi Iskolánkért Alapítvány és MagyarKultúra Kiadó. Nyúl, 2012. 388 old.

Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig.Szerk. és sajtó alá rendezte Romsics Ignác. Osiris Kiadó.Bp. 2012. 208 old.

Szabóné Molnár Ida: Gyökereink. Erdõdûlõ törté-nete, Újpalota születésem Bp. XV. ker. Magánkiadás.Tornác Galéria. Bp. 2012. 232 old.

Szalay Antal: Tamási Mezõ-Város története. His-toriaantik. Bp. 2013.

Szalay Balázs: Csorna az 1956-os forradalom idején.Gyõr-Moson-Sopron Megye Gyõri Levéltára. Gyõr2012. 160 old.

Száz magyar katonadal. Bartók Béla és KodályZoltán kiadatlan gyûjteménye, 1918. Dokumentumok éstörténeti háttér. Sajtó alá rendezte és szerk.: Szalay Olga.Munkatársa: Eva Maria Hois. Balassi Kiadó – MTA Ze-netudományi Intézet. Bp. 2010. 662 old.

Szellemi kincsek õrzõi. Szerk.: Kallós Károlyné,Gönczöl Lászlóné. Jeles pedagógusok Gyõr-Moson-Sop-ron megyében, 3. köt. Kiadja az „Emelj fel emlék” Ala-pítvány. Gyõr 2012. 320 old. – Tartalom: Torma Margit:„Hivatala volt az élete”: Borosay Dávid Lajos 1854–1929; Fülöp Viktorné: „Kenyeret adott a családoknak ne-héz történelmi idõkben”: Elbert Margit 1900–1980;Baksa Péter: „Igazán a tanításban volt merészen ma-gyar”: Dr. Fábchich József 1753–1809; Kõrös Erzsébet:Egy nehéz évszázaddal együtt élni....: Fáy Andrásné dr.Csávásy Alice 1900–1997; Varga József: „Jó tanító holtaután is tanít”: Finta József 1891–1942; Gauder Eszter:„Minden porcikájában a nyelveknek élt”: Gauder An-dor,1909–1981; Gauder Eszter: A történelem viharaimeghatározták életét: Gauder Andorné Ferenczy Eszter1906–1990; Tuba László: Példamutató pedagógus szak-tekintély és közéleti szereplõ: Haller János 1881–1968;Stipkovits Jánosné Novits Mária: „Egy csupaszív, kitûnõszervezõkészségû sportszervezõ igazgató”: Holló László1925–1984; Keszei István: Aki a múlt iránt érzéketlen, aszebb jövõre érdemtelen: Keszei Dénes 1910–2001;Kutasné Szabó Piroska: A hagyományos paraszti citera-játék jeles képviselõje a Rábaközben: Lakó József 1949–2009; Mechle Károly: „A rajztanár, kiért rajongtunk…”:Mechle József 1893–1955; Pálfi Imre: Minden emlék ér-ték, üzeneteket közvetít a múltból: Vitéz Nagy Imre1924–2009, Sárközi Ágnes – Póczáné Németh Alojzia:„Kevés nép dicsekedhet ilyen szellemóriással – Malo kise narodi dicu ovakovom iskrom”: Nakovich Mihály1840–1900; Németh Erzsébet: Életének minden percét atudás átadásának szentelte: Nakovich Mihály 1840–1900; Miklósné Jancsó Hanna: „Az iskolának a lelke atanító”: Péterfy Sándor 1841–1913; Kulcsárné RothMatthaea – Kulcsár János: Az erdõmûvelés és a vadá-szat hivatott tanítómestere a katedrán: dr. Roth Gyula

1873–1961; Kovács Istvánné: „Én elsõsorban pedagógusvagyok”: dr. Simonyi Károly 1916–2001; Kovács Zsu-zsanna: „Élni tudást tanított egész lényével!”: dr. Sóly-mos László Szilveszter 1920–2006; Kallós Károlyné:Tevékenységei közösségi élettérré szervezõdtek: Szaba-dos János 1896–1979; Gregusné Szabó Melinda: „Anyomdokain akarok haladni”: Szabó Kálmán 1926–1980; Szalai Péter: Hétköznapi embersége tette jó tanár-rá: Szalai Gergely 1933–2008; Békési István: A horvátokszellemi vezére, Pereszteg falu fõtanítója: Szedenich Fü-löp 1862–1920; Karácsony István: Német nyelvét ma-gyar szív irányította: Tschida (Csida) János 1847–1931;Wesztergom Imréné: „Emberarcú, de tekintélyt adó sze-mélyiség”: Wesztergom Izidor 1896–1963; PorpáczyAladárné dr. Zombori Sarolta – Porpáczy Aladár: „Asoproni sportélet kiemelkedõ alakja”: Zombori István1915–2002.

Széchényi Pál érsek emlékezete. Adalékok az élet-úthoz és a nagycenki múmia vizsgálatának eredményei.Szerk.: Kristóf Lilla Alida és Tóth Vilmos. Universitas-Gyõr Nonprofit Kft. Gyõr 2012. 195 old.

Székelyföld. Kulturális folyóirat. Fõszerk: LövéteiLázár László. Csíkszereda. 2013. 8. 194 old. – A tarta-lomból: Halász Péter: „Mély alázatossággal könyörgökaz elõttem esdeklõ szegény hívek nevében…”; PetrásIncze János klézsei emlékei – Balázs B. Gyöngyi beszél-getése Kallós Zoltánnal; Harangozó Imre: „Tátos Paphagyta, hogy ezer telik s ezer nem…”; Iancu Laura: Pet-rás Incze János (színmûrészlet); Lakatos Artúr: A front-átvonulás Kolozsváron és ennek következményei; BakóBotond: Elekes Károly, a tudós tanár és alkotó muzeoló-gus.

Tahy Gáspár: Heves és Külsõ-Szolnok törvényesenegyesült Vármegyék esmértetése. Historiaantik. Bp.2013.

Tari Lujza: Szlovákiai magyar népzene. Válogatás aszerzõ népzenegyûjtésébõl, 1983–2006. Gyurcsó IstvánAlapítvány Könyvek 49. Dunaszerdahely 2010. 376 old.

Tatai Gábor: A Sziklakórház rövid története 1935–2002. Kiadja a Sziklakórház Múzeum és a SziklakórházKulturális Nonprofit Kft. Bp. 2011. 44 old.

Tánczos Vilmos: Madárnyelven. A moldvai csángóknyelvérõl. Erdélyi Múzeum-Egyesület. Kolozsvár 2011.332 old.

Torma Attila: Vásárterek, piachelyek Gyõrben a 19.század közepétõl a rendszerváltozásig. Hazánk Kiadó.Gyõr 2012. 173 old.

Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Napvilág Kiadó.Bp. 2011.

Ungváry Krisztián – Tabajdi Gábor: Budapest adiktatúrák árnyékában: titkos helyszínek, szimbolikusterek és emlékhelyek a fõvárásban. Jaffa. Bp. 2012. 191old.

Újpesti Helytörténeti Értesítõ. Kiadja Újpest Ön-kormányzata. Szerkeszti: Rojkó Annamária. Bp. 2013. 2.32 old. – A tartalomból: Lõrincz Róbert: 110 éve nyíltmeg az UTE népszigeti sporttelepe; Szöllõsy Marianne:Az Ady Endre Mûvelõdési Központ története 1.; MarosiNagy Lajos: Száznegyven éves a baptista misszió Újpes-ten 1.; Krizsán Sándor: Újpest iparvágányai (1896–1914) 2.; Lõrincz Róbert: Az UTE hajdani sporttelepe ésa Népsziget egyéb sportlétesítményei; Iványi János: Új-pesti középítkezések az Építõ Ipar 1909–1913-as évfo-lyamainak tükrében; Varga Károly: Újpest sportegyesü-letei az 1940-es években; Komjáthy Aladár: Babits tanár

80

úr; Hirmann László: Komjáthy Aladár; Szöllõsy Ma-rianne: Erdélybõl menekülve [Székely Sándor] újpestivélett.

Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományosés Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. VasMegye Közgyûlése. Szombathely 2012. 2. 129 –256.old. – A tartalomból: Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor:A Babó-díj és -emlékkiállítás története; Csupor István: Akõszegi gombkötõ és paszományos céh korsója; Ben-deffy István: Egy fáradhatatlan Vasi közférfiú – emléke-zés Barabás Istvánra (1855–1936); Tóth Gábor: A kö-zépkori Vasvár embere; Sütheõ László: A Rába nagyobbárvizei és a folyó Sárvár alatti szakaszának ártérfejlesz-tése 1870–1930; Soós Viktor Attila: Titkos jelenések aBrenner-gyilkosság (1957) utáni idõszakból.

Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományosés Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. VasMegye Közgyûlése. Szombathely 2012. 3. 257–384. old.– A tartalomból: Kelbert Krisztina: Szemzõ Magda,Szombathely legendás hírû magyar-francia szakos tanára(1907–1988); Németh Gyula: Útjaim a velemi alkotómû-helybõl Franciaországba; Némethné Õri Irma: CzifraGyörgy és Madame Soleilka; Széll Kálmán: Tábori leve-lek az elsõ világháborúból; Sill Aba Ferenc: IV. KárolySzombathelyen; Soós Viktor Attila: Jogi eljárások aBrenner János sérelmére elkövetett gyilkosság után; Ba-logh Jánosné Horváth Terézia: Különleges nyugat-du-nántúli stílusban hímzett lepedõvégek.

Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományosés Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. VasMegye Közgyûlése. Szombathely 2012. 4. 385–512. old.– A tartalomból: Németh István: Az 50 éves büki gyógy-fürdõ a rendszerváltozás óta; Széll Kálmán: Tábori leve-lek az elsõ világháborúból II.; Csarankó Krisztina: ANemzeti Egység Pártja Vas megyében; Molnár ZoltánMiklós: A ’rántotta’ megnevezésének nyelvföldrajzi vo-natkozásai; Salamon Nándor: Illés Árpád ürügyén – le-velezésem Nagy Gáspárral; M. Kozár Mária: Fõkötõk aSavaria Múzeumból; Kuglics Gábor: Választási rigmu-sok a vasvári választókerületbõl 1920–1939.

Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományosés Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. VasMegye Közgyûlése. Szombathely 2013. 1. 131–256. old.– A tartalomból: Csapody Tamás: Bori munkaszolgála-tosok Szombathelyen és környékén; Botlik József: Öden-burg és „Ost-Burgenland” (Sopron és „Kelet-Burgen-land” a Rába folyásáig; osztrák területi követelések1945-46-ban) I.; Zátonyi Sándor: Fejezetek Csepreg szõ-lõtermelésének és borkereskedelmének múltjából; Czi-rók Zoltán: Egy háborús nap krónikája – Balozsa-meggyes 1944. június 26.; Mórocz Zsolt: P.S. Nagy Gás-pár; Zsiga Tibor: 85 éve történt a szentgotthárdi fegyver-botrány; Fülöp László: Nádasdy Ferenc Rómában,1665-ben.

Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományosés Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. VasMegye Közgyûlése. Szombathely 2013. 2. 131–256. old.– A tartalomból: Botlik József: Ödenburg és „Ost-Bur-genland” (Sopron és „Kelet-Burgenland” a Rába folyá-sáig; osztrák területi követelések 1945–46-ban) II.;Kuglics Gábor: Egy kevéssé ismert vasi miniszter: Fes-tetics György (1815–1883); Melkovics Tamás: AdalékokFelsõbüki Nagy Pál portréjához; Németh István Péter:Dömötör Sándor közelében; Konkoly István: EmlékezésKovács Sándor megyéspüspökre.

Váradi Péter Pál – Lõwey Lilla: A Székely Apos-tol: Nyírõ József. Lukács Csaba Elõszavával, Takaró Mi-hály Ajánlásával. Péter Pál Kiadó. Veszprém 2013.

Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradó-ja. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2012. 2. sz. 16 old. – Atartalomból: Gábriel Tibor: Múzsák a Teátrum téren –Pesti Német Színház (1812–1849); Remek Annamária:Tízéves a Fodrász Múzeum; Horváth J. András: [Buda-pest] A céhes világ és a modern városigazgatás határán;Horváth Péterné: A Bárczy-program százéves tisztvise-lõháza, Üllõi út 121.; Karacs Zsigmond: 150 éve haltmeg gróf Teleki Blanka; Tóth József: Mozaikok a ma-gyar cserkészek történetébõl; Vízy László: A pesti NémetSzínház 200, a Pesti Magyar Színház 175 éve nyílt meg;Róbert Péter: Honismeret Napja a Nemzeti Múzeumban– Három civil szervezet helytörténeti felolvasó ülése.

Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradó-ja. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2012. 3. sz. 16 old. – Atartalomból: Gábriel Tibor: A kilencvenéves város:Zent-Lewrynctõl Kispestig; Heilauf Zsuzsa; Oktatás éshelytörténet – Múzeumpedagógia a XVIII. kerületben;Mesteri Csaba István; Borovszky Samura emlékezve;Gaál Károlyné: Pruzsinszky Pál, Kispest lokálpatriótája;Vízy László: A 100 éves Rendõrségi Palota kispestiWekerle telepen; Gaál Károlyné: „A polgári és hazafiúierények példaképe …” – A kispesti Varju család; Milli-sits Máté: A pestszentlõrinci Szemeretelep templomai.

Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradó-ja. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2012. 4. sz. 16 old. – Atartalomból: Lakatos Bálint: Zsófiateleptõl Rákoshe-gyig; Skaper Brigitta: Dalkörös mozgalom Erzsébeten –Polgári dalkörtõl a XX. kerületi Szakszervezeti Énekka-ráig; Róbert Péter: Svéd követségrõl szovjet börtönbe –Száz éve született Raoul Wallenberg; ÁF: Száz éve jelentmeg Rákoscsaba község monográfiája; Gábriel Tibor: Aközmûvelõdés házai Budapesten; Vízy László: 100 évesépületek az Állatkertben – Kós Károly, Neuschloss Kor-nél, Zruneczky Dezsõ munkái; Gavlik István: A NemzetiSírkert; Lantos Antal: Mátyásföld története; HorváthPéterné: Száz esztendeje született Wieser Ferenc, a ro-mantikus építészet mestere; Szanyi Dezsõ: 250 éves Rá-koscsaba általános iskolája.

A veszprémi káptalan 1727. és 1755. évi urbáriu-mai. A veszprémi egyházmegye múltjából 24. VeszprémiÉrseki és Fõkáptalani Levéltár. Veszprém 2012. 162 old.

Veszprémi Szemle. Várostörténeti folyóirat. Fõ-szerk.: Csiszár Miklós. Veszprémi Szemle VárostörténetiKözhasznú Alapítvány. Veszprém 2012. 1. 128 old. – Atartalomból: Földesi Ferenc: A „Sosemvolt” tüzérlakta-nya ürügyén – Veszprém egyes múlt századi közállapo-tairól; Karlinszky Balázs: Papi kéziratok a Veszprémi Ér-seki és Fõkáptalani Levéltárban; Somfai Balázs: Az ódonarmáriumtól az új levéltári székházig: A megyei levéltárés elõdei által használt épületek Veszprémben a XVIII.századtól máig; Kovács Gyõzõ Gyula: Veszprém meteo-rológia viszonyai 2010-ben; Horváth Elvira: Acetilénesközvilágítás Veszprémben; Vándor András: A VassLászló Gyûjtemény épületei a Vár utcában; B. StengeCsaba: Egy furcsa légi gyõzelem – IAR vagy sem? PoórFerenc: 50 éves a veszprémi Petõfi Színház állandó tár-sulata; Láng Tibor: Ötvenéves a Bakony Fotóklub.

Veszprémi Szemle. Várostörténeti folyóirat. Fõ-szerk.: Csiszár Miklós. Veszprémi Szemle VárostörténetiKözhasznú Alapítvány. Veszprém 2012. 3. 96 old. – AVeszprémi Szemle repertóriuma 1–25. sz., 1993–2012.

Összeállította: Halász Péter